A SZÉL ÁTSÜVÍTETT

a rétek fölött, és fütyülve kanyargott a sírok közt. A távolban paták

robaját véltem hallani.
A varázslat bennem remegett, körülfolyt, megrántotta a világot, és
kiszívta belőle, amire szükségem volt. Ott álltunk és kántáltuk az ősi
hatalmas szavakat, míg be nem rekedtünk, és torkunk teljesen ki nem
száradt. Végül megálltunk.
A levegő hirtelen mozdulatlanná dermedt, mindenre csend telepedett.
Eleresztettem Caimbeul kezét és megfordultam. Alattunk, a domb lábánál,
ahol a tündérdombok sorakoztak, ott állt a Hajsza.
Fekete sörény és fekete éjszaka szinte eggyéolvadtak. Legelöl egy
magas, kámzsás alak állt. A jelenés köpenyének mélyéről hosszú, csontos
kéz nyúlt elő. Caimbeulre pillantottam, szája kemény, egyenes vonalba
feszült.
– Nem muszáj jönnöd. – mondtam.
– Micsoda? – felelte. – Hogy kimaradjak a buliból?


A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT SHADOWRUN REGÉNYEK:

Robert N. Charrette: Sose kezdj sárkánnyal

Robert N. Charrette: Jól válaszd meg az ellenséged
Robert N. Charrette: Keresd a magad igazát
Robert N. Charrette: Sose bízz tündében
Nigel D. Findley: LX–IR
Christopher Kubasik: Átváltozva
Nigel D. Findley: Árnyjáték
Nigel D. Findley: Magányos farkas
Tom Dowd: Vakító fény
Jak Koke: Üres éter
Jak Koke: Idegen lelkek (Sárkányszív I.)
Jak Koke: Krómba zárva (Sárkányszív II.)
Jak Koke: Minden határon túl (Sárkányszív III.)
Mel Odom: Fejvadászok
Robin Mash: Cyberkommandó
Carl Sargent & Marc Gascoigne: Fekete Madonna
Carl Sargent & Marc Gascoigne: Véres utcák

A még megrendelhető könyvek listája a könyv végén található.



CAROLINE SPECTOR
Végtelen Világok

BEHOLDER KIADÓ
BUDAPEST, 2001

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Caroline Spector:
WORLDS WITHOUT END
Copyright © 1995, FASA Corporation
All rights reserved.
Fordította: Körmendy Gál
Hungárián translation © 2001, Beholder Kft.
Borítófestmény: Péter Peebles
ISSN 1218–7585
ISBN 963 9047 87 2
Kiadja a Beholder Kft.
Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134
Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós
Felelős szerkesztő: Dani Zoltán
Korrektor: Kovács János
Tördelés: Erdős Árpád
Készítette az Alföldi Nyomda Rt.
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Készült 2001-ben.


ELÖLJÁRÓBAN

Mágia mindig is létezett. És önálló életet él. A saját törvényei szerint jön
vagy megy, mi nem vagyunk képesek befolyásolni. Úgy áramlik át a
világon, ahogyan neki tetszik.
Így Ébredt fel a világ.
A mágikus energia úgy ömlött át a világ erein, mint az emberekben a
vér. Megváltoztatta a világot. És megváltoztatta a világ népeit.
Lassanként azok az események, amelyeket a mágia váltott ki, elkezdték
átformálni a történelmet is.
Földrengések rázták meg a földet. Mintha az Apokalipszis négy lovasa
járná a világot. A Hódítás, a Háború, az Éhség és a Halál szabadon aratott.
A VITAS járvány 2010-ben egymaga elvitte a világ népességének majd
negyedrészét.
És akkor következett 2011, a Káosz Éve.
Sorra buktak meg a kormányok. Az éhség megkínozta a szegényeket, és
kifosztotta a gazdagokat. Az atomenergia csődöt mondott és hatalmas
sugárkatasztrófákat okozott. Mindenfelé háború ütötte fel a fejét, hullottak
az államok fejei, új országok születtek.
Aztán megjelentek a gyermekek.
Eleinte fogyatékosoknak hívták őket. Azután mutánsoknak. A
babonások cseregyereknek tartották őket és Isten Ujját látták bennük
játszadozni. A tudomány végül előállt egy címkével: MGK;
Megmagyarázhatatlan Genetikai Kifejeződés. Bármerre néztél, a média tele
volt az ilyen csecsemőkről szóló történetekkel, amelyekben elfeknek és
törpöknek nevezték őket. Az előítélet ősi kísértete új áldozatokra lelt.
2011 végén megtörtént a frissen Felébredt világ legdrámaibb eseménye.
Ryumyo, a nagy sárkány felébredt a Fujiban hosszú álmából. Ezrek
figyelték, ahogyan az első sárkány, amelyet a technika világa megpillantott,
a magasba emelkedett. Az azonban sárkány voltához híven észre sem vette
az embereket. Az emberiség akkor kaphatott közelképet egy sárkányról,
amikor Dunkelzahn beleegyezett, hogy egy trideo-interjúsorozatot
készítsenek vele. A nézettség az egekbe szökött, és Dunkelzahn egy
csapásra világszerte ünnepelt sztárrá vált.
2014-ben a Bennszülött Amerikai Nemzetek magukra vállalják a
felelősséget a Redonado Peak kitöréséért, amely a közeli Los Alamost
vulkáni hamu alá temette. Hogy visszaszerezzék az irányítást, az Egyesült
Államok kormánya szövetségi ügynököket küldött ki, hogy állítsák meg a
BAN-felkelést. Az ügynököket azonban elsöpörték azok a hatalmas
tornádók, amelyeket a Nagy Szellemtánc óriási erejű sámáni mágiája
idézett elő.
Ezután a változások üteme mindjobban felgyorsult. 2021-ben feltűnik az
úgynevezett goblinizáció jelensége. Egy csomó ember egyik napról a
másikra olyan valószínűtlen lényekké változott át, amelyekről azt hitték,
hogy csak a mesékben léteznek. A legendák életre keltek.
Az Ébredés mélyén pedig ott pihent eltemetve a múlt rejtélye.
Egy olyan koré, amely oly távoli a mától, hogy az egész világon talán
csak egy maroknyi ember ismeri az igazságot.
Az igazságot arról, hogy milyen volt egykor a világ, és mivé lehet ismét.
Arról, hogy milyen volt, amikor a mágia épp annyira hozzátartozott a
mindennapi élethez, mint a lélegzés, az evés, a látás, vagy a tapintás. Arról,
hogy milyen volt, amikor a világ tele volt hősökkel és dalnokokkal,
varázslókkal és olyan csodalényekkel, amelyekről a modern világ álmodni
sem mert. És arról, hogy az a mágia, amely ily jótékonyan áramlott a
világban, hogyan hozta rá a legnagyobb veszedelmet.
Amikor pedig a vész kitört, egyetlen faj ismerte fel, hogy hiábavaló a
küzdelem a világ ez új pestisével. A Therai Birodalom mutatott egy utat,
ahogyan túlélhető az a párszáz év, amíg a Csapás tart. A világ népei mély,
föld alatti kaerekbe húzódtak vissza, ahol a külvilágtól mágikusan elzárva,
távol tarthatták magukat a betolakodóktól, amíg vissza nem térhetnek
megint a felszínre.
A jövőbelátás adományának azonban ára van.
Ez azonban egy másik történet.
Most pedig ismét visszatértünk a mágiához, és azokhoz, akik őrzik a
világot a múlt rémeitől. Azokhoz, akik mindezt már átélték egyszer.


ELŐSZÓ
Elmondok egy történetet…

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy asszony. A történetben néha
Pandórának hívják. Máskor Évának. Megint máskor pedig Lilith-nek. Sok
neve van.
Attól függ, ki meséli a történetet.
Akárhogy is, a világ valaha csodálatos volt. Vagy legalábbis elvileg így
hisszük. Mindenkinek jutott elég élelem. Elég víz. És senkinek nem kellett
dolgoznia.
Egyszóval, ez volt a Paradicsom.
Egyetlen dolog kivételével. Ez az egy pedig az asszony volt.
Tudják, ebben a történetben ő minden kalamajka forrása.
Nem állja meg, hogy ki ne nyissa a dobozt. Vagy, hogy ne beszélgessen
el a kígyóval. Vagy esetleg csak gőgösebb, mint lennie illenék. És elkezdi
mindenbe beleütni az orrát. Olyan dolgokba is, amelyeket nem lenne szabad
megismernünk. Amiért aztán az egész világ úgy ahogy van, pokolra kerül.
Legalábbis a történet elmesélője ezt szeretné, hogy hidd.
Természetesen mivel azért nem végletesen szar hely a világ, enyhítő
körülményeknek is kellett lenniük.
Úgy fest, hogy kitiltottak minket az Édenből, de ha elég keményen
imádkozunk és dolgozunk, lehet, hogy visszaeresztenek. Mesélik azonban
azt is, hogy az asszony az idő peremére száműzetett, ott pedig démonokkal
párosodott, leszármazottai pedig álmainkban megjelennek, hogy tovább
kínozzanak minket.
Elcsábítanak.
Eltérítenek a helyes útról.
Végül, a történet néhány változatában a szelence mélyén ott lapul a
Remény. A mese szerint ez az egyetlen lehetőségünk, hogy túléljük
mindazokat a borzalmakat, amelyek már kiszöktek a dobozból. Ez az
egyetlen dolog maradt, amibe kapaszkodhatunk.
Legalábbis ezt mesélik.
Minden történetnek van azonban egy nagy hibája. Sosem tudhatod, hogy
mi benne az igazság.


ELSŐ RÉSZ
 „Jaj, bassza meg, még egy tünde!"
– Hugo Dyson, egy J.R.R. Tolkien-kézirat olvasása közben


Az idők jégbefagyott pusztaságán át jöttem. Tüzeken gázoltam át,

amelyek ezer napnál jobban perzselnek. Átszeltem az Ürességet. Bejártam a
világ minden szegletét.
Érted jöttem, Aina.
Azért jöttem, hogy újra édes ölelésembe vonjalak, és megmutassam
neked lelked sötétjének csodáit. Úgy fogsz vágyni a halálra, mint még soha
semmire, amikor feltépem az elmédet, és elpusztítok mindent, ami kedves
neked.
Erre azonban még várnod kell. Hisz nekünk még évszázadaink, sőt
évezredeink vannak hátra, hogy lejátsszuk kisjátékainkat. Gyere hozzám, és
megmutatom… megmutatok mindent, amit nyújtani tudok.

1
Múlt éjjel megint Ysrthgrathe-zel álmodtam. Amikor felriadtam, a halál
és a rontás bűze még ott lebegett a szobában.
A hálószobám ablakán hidegen és kéken ömlött be a holdfény.
Megdörgöltem a szemem, és igyekeztem meggyőzni magam, hogy csupán
egy álom volt. A sötét sarkokban megbújó démonok csak a képzeletem
szüleményei. Csak az elmém játszik velem.
Lerúgtam magamról a takarót, hagytam, hogy a hűs éjszakai levegő
végig libabőrözze karom és lábam. Itt, Skócia északi tengerpartjánál az
időjárás egész évben hideg és nyirkos marad, de ez korábban sosem zavart.
Ma éjjel azonban úgy éreztem, hogy csontomig hatol a hideg. Annál jobb,
legalább ébren tudok maradni – gondoltam.
Végigborzongtam, amikor talpam leért a hideg kőpadlóra. Jó szorosan
beleburkolóztam vastag pongyolámba – ez még igazi, nehéz, kézzel szőtt
kasmír anyag, nem az a borzalmas művacak, amit manapság kapni.
Lebattyogtam a lépcsőn, és főztem magamnak egy teát. A testem
átmelegedett ugyan tőle, de mégis reszkettem. Olvasni akartam, de utáltam
azt a ketyerét, amit Caimbeultől kaptam. A videoképernyőtől mindig
megfájdul a fejem, arra meg sose bírtam rávenni magam, hogy kibervert
ültettessek be magamnak. Dukkó, drót, kiberszar – ezen a héten ezek a
divatos nevek.
Nem tettem már magammal épp elég hasonlót azelőtt?
Megborzongtam, amikor Ysrthgrathe jutott eszembe.
Túl korán van még, gondoltam, túlságosan korán!
 Tudtam azonban, hogy ez nem igaz. Úgy tűnt, épp az történik, amit
olyannyira igyekeztem megakadályozni. Már ha az ember megbízhat az
álmaiban.
Leöntöttem a tea végét a mosogatóba, inkább előhalásztam a kamrából
egy üveg skót whiskyt, és egy vizespohárba méretes adagot töltöttem ki
magamnak. Kaparta a torkom, amikor lehúztam, és könnyeket csalt a
szemembe. Azt hiszem, Tír na nÓg tündéi fel lennének háborodva, ha
tudnák, mit iszogatok, de ki nem szarja le őket? Már jó ideje nem voltam
beszélő viszonyban egyik Tírrel sem.
De mit csináljak ezzel az álommal?
Talán a BAN sámánjai meghallgatnának, de még élénken emlékeztem a
Nagy Szellemtánc előtti veszekedésünkre. Mit mondjak, nem voltak
boldogok, amikor meghallották jóslataimat annak a rengeteg vérnek a
következményeiről a mágiában, amit ki akartak ontani.
Hülyék gyülekezete. Bárcsak hallgattak volna rám. Már akkor sejtettem,
hogy ez lesz a vége. Azokat a lényeket úgy vonzza majd odaát, mint méz a
méheket, nekünk pedig nincs időnk tervezgetni. Nincs időnk felkészülni. A
múlt szörnyetegei ez alkalommal tényleg elpusztítják az egész világot.

Mondd, vársz rám?

Vártál rám?
Vágyik még húsod az ölelésemre?
Emlékszel? Emlékszel a kínok és megaláztatás évszázadaira?
Tudod mennyire hiányoztál már?

2
A hangja ott visszhangzott bennem.
A termosztáthoz léptem és feljebb tekertem. Ott egye a fene az összes
olajtakarékossági rendeletet. Vagy száz évvel ezelőtt kaptam egy Renoirt
Caimbeultől. Szerettem azt nézegetni, amikor így éreztem magam.
Rettegve, egyedül a hajnal előtti sötét órákban, amikor a múlt úgy terül
elém, mint egy hatalmas, kifolyó, fekete tintafolt.
Aprót intettem, és az illúziófal, amit még annakidején alkottam, eltűnt.
Egyszerű kis varázslat volt, bár az elmúlt évszázadokban borzasztó kevés
mágia volt hozzáférhető.
Ez most megváltozott.
Az utolsó néhány év, egy emberöltőnyi idő, bár nekem csak egy pillanat,
a mágikus energiák robbanásszerű növekedését hozta. Az Ébredést, ahogy a
kis nyavalyás trideojukban hívják. Tudom, persze, hogy Dunkelzahn
szörnyű izgalmasnak találta ezt a szép új világot, de hát neki ötezer éve volt
az álmodozásra! Mit tudhat ő erről? Ő nem látta, hogy mivé lett a világ.
Beléptem a szobácskámba. Ablaktalan falait egészen a plafonig sötét
tölgylambéria borította. Minden négyzetcentimétert műtárgyak és
könyvespolcok leptek, itt tároltam mindent, ami érték volt számomra. Az
északi fal közepén ott díszelgett a Renoir.
Egy fiatalasszonyt és egy kislányt ábrázolt, akik egy teraszon
üldögéltek. A nő csodás vörös kalapot viselt, és arcáról olyan báj sugárzott,
hogy szinte fájt rápillantani. Emlékszem a kép születésére. A Chicagói
Művészeti Intézetben sokáig lógott egy szép másolat, de az szerintem
elpusztult a 201 l-es lázongások során.
Mennyi szépséget veszítettünk el akkor!
Ebben a titkos szobában őrizgettem számtalan letűnt világ ereklyéit.
Persze ezek a letűnt világok ma is velünk vannak, csak épp már olyannyira
részei mindennapi életünknek, hogy már nem is gondolunk rájuk.
Londonban az ötszáz éves épületek meghúzódnak a tegnap épült
üvegcsodák árnyékában. Az 1950-es években felöntött aszfaltot ma olyan
autócsodák kerekei koptatják, amilyenekről öt évvel ezelőttig álmodni sem
lehetett. És a lokálok bártáncosnői is olyan rongyokban rázzák magukat,
amiket még a nyolcvanas évek sportszergyártói varrtak. Ám mindez csupán
pillanatnyi elmezavar. Múló rosszullét. A divat elsuhanó hulláma.
Ilyen dolgokkal igyekszem ilyenkor lekötni a gondolataimat.
Voltak itt aztán olyan helyek és idők emlékei is, amire már senki nem
emlékszik. Olyan helyeké, amely épp annyira valószínűtlenek és valótlanok
ebben a világban, mint bármelyik fantasy trideosorozat. Mi szállhatott meg,
hogy újjáteremtettem mindazt, amire emlékszem? Hiszen az az idő egyszer
és mindenkorra elmúlt. Tovatűnt. Nincs többé.
Rendben.
Akkor viszont miért lógnak itt mindenféle képek, amelyeken nálam
sokkal nagyobb festők olyan helyeket mintáztak, meg, amelyekről én
meséltem nekik? Miért tettem? Miért kértem meg Francisco Luciantest,
hogy teremtse újjá rémálomszerű látomásaimat? Miféle tébolyt
szabadítottam el az agyában? Mert biztos vagyok benne, hogy ő is látta őket
– látta a démonokat.
Festménye képpel lefelé támaszkodott a falnak. Lenyúltam érte és
megfordítottam. A világ bármelyik múzeumi szakértője képes lenne ölni, ha
megkaparinthatná ezt az elveszett műremeket. De megértenék-e vajon,
hogy a kép forrása nem Goya őrült látomása, hanem az enyém?
A kép egy hatalmas erdőt ábrázolt, akkorát, hogy a túlsó vége
szellemszerű ködbe veszett. Az előtérben két alak állt, egy férfi és egy nő.
A nő egy karcsú ember leány volt, arcán kíváncsiság tükröződött. A férfi
pedig egy tünde, magas és könnyed, sötét hajához jól illett az apró
kecskeszakáll. Testéből mindenütt tüskék nőttek.
A férfi bőre felhólyagosodott ott, ahol a tüskék előtörtek húsából. Arcán
és kézfején is ott virítottak a vöröslő foltok. Köntöse száz helyen felhasadt,
ahol a tüskék utat törtek maguknak.
Kinyújtott kezemmel kis híján végigcirógattam az arcukat.
Arcomon könnyek csorogtak, úgy melegítve és égetve bőröm, mint az a
vér, amely egykor azt a hatalmas erdőt táplálta. Az a vér, amely az én
népem sebeiből ömlött szerte.
Nem ez volt azonban a legrosszabb, ami akkoriban történt.
Az a baj, amit magam kevertem, sokkal fájdalmasabb. Meg lehet-e
valaha bocsátani ilyen szörnyű bűnt? El lehet–e felejteni?
 Igyekeztem megszabadulni a sötét gondolatoktól, de az álom nem
engedett. Nem hagyta, hogy felejtsek. Pedig oly szívesen elmerültem volna
a világ dolgaiban! Oly szívesen feledtem volna, miért is vagyok itt!
Lenyeltem az utolsó korty whiskyt. Végtagjaim kellemesen
átmelegedtek. Most talán el tudok majd aludni. Egy apró mozdulat, és az
illúziófal ismét a helyére került. Felsétáltam az emeletre, behúztam a
függönyöket, és elhelyezkedtem a takarók és párnák között. Nem bírtam
azonban rávenni magam, hogy leoltsam a villanyt. Gyerekesen hangzik, de
valamivel nyugodtabb voltam így.
Hosszú időn át nem lehetek még igazán nyugodt.

A nő előtt hatalmas rengeteg terpeszkedik, ameddig a szem ellát. Zöld és

buja, gyönyörű és halálos. Titkai vannak. Borzalmas titkai. A nő tesz egy
lépést előre, amikor úgy érzi, hogy süllyed valamibe. Lepillant, és meglátja,
hogy lábát már elnyelte egy vértócsa.

3
Az álmok nem bánthatnak, biztattam magam.
Nappalra beborult, és nyúlós, fáradt idő lett. Mint szinte mindig. Dél
már jóval elmúlt, mire sikerült kivakarnom magam az ágyamból. A whisky
és az égő villany ellenére sem tudtam elaludni, amíg a nap fel nem kelt.
Ilyenkor rendszerint le szoktam tölteni a reggeli Timest, és
kinyomtatom, amíg megfőzöm a teát. Most azonban nyugtalan voltam, úgy
éreztem, beszorulok a házba. Magamra kapkodtam egy farmert, csizmát,
egy jó vastag pulóvert, és bőrdzsekimet lóbálva kiléptem az útra. Október
végére járt már, és az északi szél egyre hidegebben fújt.
Jópár percbe telt, amíg leértem a partra. Éjszaka esett és az ösvény csupa
sár lett. Meg is csúsztam, miközben lefelé ügettem. A levegő éles, hideg
tisztasága kitakarította a fejemet.
Almok, csak álmok voltak.
Sejtettem azonban, hogy sajnos ez nem igaz. Voltak már korábban
hasonló megérzéseim. Például az 1888-as Nagy Szellemtánc előtt. Aztán a
2014-es előtt is. Az első VITAS-járvány előtt. Aztán mielőtt 2021-ben a
goblinizáció megkezdődött volna. Minden alkalommal pontosan tudtam, mi
fog történni, de megállítani nem tudtam.
Megpróbáltam pedig, de soha senki nem hallgatott rám. Nagyon ritkán
gondolt bárki is a történések következményeire. Oly sokáig volt már ilyen a
világ, hogy mindent elfelejtettek. Vagy csak nem hitték el, hogy ilyen közeli
a veszély.
Annyira elmerültem morbid gondolataimba, hogy amikor felnéztem,
már a szomszédom földjén jártam. Ez a szomszéd egy kötekedő bunkó volt,
aki utálta, hogy egy tünde szomszédságában kell laknia. Hogy is szólított?
Megvan. Hegyesfülű, ceruzanyakú, pitypangzabáló nigger. Ez az utolsó azt
hiszem a bőröm színének szólt. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne
nyúljak le azonnal a torkán és húzzam fel rajta a zokniját.
A briteknek azonban megvan az az idegesítő szokásuk, hogy nem
szeretik a gyilkosságokat. Különösen, ha az egyik résztvevő ember, a másik
meg valamilyen „meta" lény. Az Egyesült Királyság nemességében azonban
számos tünde foglalt helyet, és még jó viszonyban is voltam velük. Utáltam
volna, ha olyasvalaki miatt rúgom össze velük a port, akit a halálánál sokkal
jobban bosszant állandó jelenlétem.
Sarkon fordultam és visszasétáltam a házhoz. A köd végre felszállt és
úgy tűnt, hogy a kevés napsütéses nap egyikére kerül sor. A biztonsági
rendszer vidám köszöntéssel fogadott:
„Jó reggelt! 2056. október 20-a van. A külső hőmérséklet 9 Celsius-
fok…" – Csak mondta, és mondta, én pedig ismét megfogadtam, hogy
mihelyt lehet, leszereltetem. Bár úgyis mindig elfelejtem, úgyhogy holnap
megint itt vár majd, hogy:
–Jó reggelt! 2056. október 21-e van. A külső hőmérséklet… bla–bla–bla.
Az előszobában lerángattam a csizmámat, és azon kaptam magam, hogy
egy régi dalocskát fütyülök. Sőt nem is annyira fütyülök, nem volt ez több
dallamtalan dudorászásnál.
Always look on the bright side of life… papám, parappapam papám.
Ennyire emlékeztem a szövegből. Caimbeul ettől a falra tudott mászni,
amíg együtt voltunk: egyszerűen képtelen vagyok bármilyen dal szövegéből
egy-két foszlánynál többet megjegyezni, sőt néha nem is értem, mit
énekelnek, aztán valami egész mást gondolok a helyébe. Hogy is nevezik az
ilyet? Félrehallás, vagy valami ilyesmi.
A konyhában jó meleg volt, feltettem forrni a teavizet. Felmásztam az
emeletre, és megnyitottam a kád melegvízcsapját is. Kibújtam a ruháimból,
és magamra kanyarítottam a pongyolám. A teáskanna már fütyülni kezdett,
úgyhogy visszamentem a földszintre, hogy beízesítsem a teát.
Egy szempillantás alatt összekészítettem egy tálcára mindent, amit fel
akartam vinni. Éjszakai félelmek ellen legjobb orvosság a teljes dekadencia.
Kétszersült és tea egy forró fürdőben – később még tán olvasni is fogok.
Igazi könyvből, amit lapozni kell.
Épp csak belecsobbantam a kádba, amikor megszólalt a telekom. Mint
mindig. Amikor az üzenetrögzítő bekapcsolt, Caimbeul hangja szólt bele.
– Aina, tudom, hogy ott vagy!
Bemutattam a megvetés egyetemes jelzését a telekom felé, és folytattam
a teázást. Nyolc hónapja egy büdös szót nem hallottam felőle. Dögöljön
meg, ha azt hiszi, hogy most otthagyok a kedvéért egy jó meleg fürdőt.
– Nézd –, folytatta – épp úton vagyok Nagy-Britanniába. Körülbelül egy
óra múlva leszállunk. Történtek bizonyos dolgok, olyanok, amikről neked is
tudnod kell. Most már kézben tartom az ügyeket, de beszélnünk kell. Úgy
négy órán belül Arranban leszek.
Lehunytam a szemem. A kényelmetlen érzés, amit majdnem sikerült
elűznöm, visszatért. Ha Caimbeul egyszer csak iderohan hozzám a
semmiből, akkor gáz van. Valami nagy gáz. Eszembe jutottak az álmaim.
Megborzongtam. A víz kihűlt, és hirtelen semmi kedvem nem volt tovább
ott feküdni meztelenül, sebezhetően.
Gyorsan megmostam a hajam és kimásztam a kádból. Öltözködés
közben igyekeztem nem Caimbeul váratlan látogatására gondolni. Bármi is
volt az oka, hamarosan megtudom.
És kételkedtem benne, hogy jó híreket hoz.

Sötét van.
A feketeség olyan sűrű és nehéz, hogy szinte rátelepszik a nő szemére.
Fojtogatóan sötét van. Olyan érzés, mintha felfalni készülne a nőt. Mintha
magába akarná olvasztani…

4
Caimbeul késett.
Nem lepődtem meg különösképpen, de idegesített a dolog. Nem mintha
annyira vártam volna, hogy megjöjjön végre, de ha lerohansz valakit,
mondván, „fontos" híreid vannak, akkor célszerű pontosnak lenni.
Megfőztem a teát, és előkészítettem hozzá mindent úgy, ahogyan
Caimbeul szereti. Kellett természetesen kétszersült citromszósszal. Aztán
azok a buta kis szendvicsek kenyérhéj nélkül, pár szelet piskóta, meg némi
torta. Caimbeul mindig is édesszájú volt. Mostanára azonban a szendvicsek
megkeményedtek, és a piskóta is összetöppedt.
A teáról előbb sherryre, aztán whiskyre váltottam, de ő még mindig
sehol.
Végül hat órával a mondott időpont után hallottam, hogy kocsikerekek
kaparják a murvát a ház előtt.
Vártam egy kicsit, míg nem láttam, hogy egyedül száll ki az autóból,
aztán ajtót nyitottam. Működtek ugyan a biztonsági kamerák, de az ember
sosem lehet elég óvatos.
– Látom, pontos vagy, mint mindig! – üdvözöltem.
–  Ó, Aina, elbűvölő vagy, mint mindig! – válaszolta. – Semmi „Szia,
hogy vagy? Miért késtél?" vagy hasonló. Ez fáj.
Felhorkantam.
–  Kímélj meg a tiszteletköröktől, ha lehet. Hideg van idekinn, gyere
beljebb.
Sarkon fordultam és bementem a házba. Hallottam, amint kihalássza
csomagjait az autóból, és becsukja a kocsiajtót.
– Majd fordítsd rá a kulcsot, és kapcsold vissza a biztonsági rendszert –
szóltam hátra a vállam fölött.
Morgott valamit a bajsza alatt, de furcsamód azt tette, amit kértem.
Bementem a nagyszobába, ahol már korábban megraktam a tüzet,
valamikor a sherry és a whisky között.
– Azt a nőszemélyt otthon hagytad? – kérdeztem.
 –  Igen – felelte, miközben lerázta magáról és a díványra hajította a
kabátját. Belevetette magát az egyik fotelbe a tűz mellett. A kezébe
nyomtam egy pohár konyakot, és újabb adag whiskyt töltöttem magamnak.
– Meg vagyok lepve. Úgy képzeltem, magaddal hozod, hogy legyen aki
kivasalja az ingeidet, vagy ilyesmi.
– Milyen ilyesmi? – kérdezett vissza nagy ártatlanul.
– Az a valami, amit olyan lányokkal művelsz, akik az ük–ük–ük–ük–ük–
ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–
ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük–ük…
Felemelte a kezét.
– Jól van, jól van, értem már.
–  Ha kérhetném, nem akarok hallani az e területen bevezetett
különcségeidről, rendben?
–  Miért zavar az téged? – kérdezte. – Semmi közöd ahhoz, hogy mi
történik köztünk.
Elfordultam, megjegyzései telibe találtak. Persze, hogy az ő élete nem
tartozik rám. Már évszázadok óta nem tartozott rám – csak hát a régi
szokások nehezen múlnak el.
Egyre hosszabbra nyúlt a csend. Valaha kifejezetten élveztem, de most
kínosnak és feszültnek éreztem. Vágytam rá, hogy ismét minden olyan
legyen, mint régen, de ezzel már nagyon rég elkéstem. Mint mindig.
– Szörnyen sokáig várattak az angol vámnál – szólalt meg végül.
– Megpróbáltál behozni valamit? – kérdeztem, miközben megfordultam
és tettem felé pár lépést. Helyet mutatott nekem szemben az ő székével,
mintha nem is én lennék itthon, hanem ő.
– Dehogy.
–  Szereztél magadnak ellenségeket a közelmúltban az Egyesült
Királyságban?
Elmosolyodott. Örültem, hogy nincs kisminkelve. Nincs fenn az a
borzalmas maszkja, amit istentudja milyen perverz humorérzék miatt hord
állandóan. Gonosz Caimbeul.
Jó darabig csevegtünk értelmetlen témákról, igyekeztünk elterelni
gondolatainkat és hangulatunkat a megszakadt románc és az évezredes
közös történelem szinte tapintható feszültségétől.
Mire a tűz lassan lohadni kezdett, mindkettőnk feje zsongott már egy
kicsit.
 – Tehát – kezdtem bele, bár kifelé csak egy elhaló „Teát" hallatszott – mi
ez az egész titokzatosság a látogatásod körül?
Énem egyik része bolond módon remélte, hogy meglepetése annak
tudható be, hogy hirtelen ráébredt, hogy az a sok év, amit nélkülem töltött,
csak pillanatnyi elmezavar volt nála.
–  Elképesztő – szólalt meg és hangja hirtelen mély, enyhén kapatos,
bizalmas színt öltött. – Azt mondtad, hogy a BAN a vérmágiájával
visszahozza őket. És igazad lett Aina.
Úgy éreztem, jéghideg ujj érinti meg a szívemet. Az alkohol melege egy
pillanat alatt semmivé foszlott, éber és józan lettem.
– Mit mondasz? – Minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a
hangom, de kudarcot vallottam. Szerencsére, Caimbeul nem vette észre.
– Megpróbáltak visszatérni, de megállítottam őket – mondta. – Na jó,
volt egy kis segítségem is. Felbéreltem egy csapat árnyvadászt. Átmentünk
és remekül elszórakoztunk a metasíkokon. Istenem, csodálatos volt. Nem
éreztem magam ilyen elevennek, mióta… nem is tudom milyen régen. El
tudod ezt képzelni? Én, egyedül velük szemben. Volt egy kis dolgom velük
mostanában Mauin is, de azt könnyedén megoldottam.
Elégedetten felnevetett, hangosan és tele szájjal. Olyan régen nem
hallottam hangjának ezt az árnyalatát, hogy szinte elfelejtettem, hogy ilyen
is tud lenni. Ha bármi más váltotta volna ki belőle ezt az örömöt, boldog
lettem volna, de most szerettem volna megrázni amúgy istenesen. Itt ül,
nevet és élvezi ezt a… katasztrófát.
Rá vallott, hogy úgy gondolta, végleg győzött felettük. Micsoda gőg,
micsoda ego!
–  …aztán elmeséltem nekik Thayla történetét – mondta éppen – és
elküldtem őket, hogy keressék meg a hangját.
– És működött?
– Hát persze, hogy működött! – mondta sértett gőggel. – Minek nézel te
engem? Kezdő dilettánsnak? Tudom, hogy néhány dologban nem értettünk
egyet, de neked is be kell látnod, hogy milyen nagy tett ez.
– Az egyetlen dolog amit látok az, hogy az egód megint túlnőtt minden
határon. Miközben végtelen örömödet leled abban, hogy a dolog mögötti
manipulációkba igyekszel belefolyni, teljesen elvéted a célt. Mint mindig.
– Féltékeny vagy – vágta oda.
– Micsoda?
– Féltékeny vagy.
 – És mire? – Teljesen megzavart a beszélgetésnek ez a hirtelen fordulata.
– Hát rám. Meg az erőmre. Sosem bírtad, ha jobb voltam valamiben
nálad.
– Ne légy hülye!
–  Á, szóval tagadod? – kérdezte. Arcára olyan versenyző, ravasz
kifejezés ült, amit legszívesebben lepofoztam volna róla.
–  Méltóságomon aluli, hogy erre válaszoljak. A játékaid, amelyeket
űzöl, hiábavalóak és végső soron fölöslegesek, Caimbeul.
– Na ez meg a másik. Folyton Caimbeulnek hívsz. Vagy háromszáz éve
senki nem használja rám ezt a nevet.
– Rendben, Harlequin – mondtam –, de ez sem tartozik a tárgyhoz. A
lényeg, amiről beszélünk az, hogy azt állítod, hogy a Rémek visszatértek, te
pedig fél kézzel megállítottad őket, nem? Egyszer legalábbis. Fogalmam
sincs mi történt Mauin, mert mindig kifelejted a sztoridból azokat a
jeleneteket, amik nem veled történtek.
Felháborodottan nézett rám.
– Rendben van, Aina – szólt durcásan. – Egy csapat kahuna vérmágiát
kezdett használni Haleakalán. Megnyitottak egy portált, és az Ellenségből
néhánynak sikerült is átjutnia, de még időben megállították őket.
Visszaűzettek a külső sötétségbe, ha úgy jobban tetszik. Látod? Nincs miért
aggódnod.
–  Nézzük sorban. Először megküzdesz velük a metasíkokon. Sikerül
„legyőznöd" őket. A következő alkalommal néhányan már bejutnak erre a
síkra is. És most úgy gondolod, hogy elintézted az ügyet? A magam
részéről érdekes álmaim vannak mostanában, és azt hiszem, hogy nincs
igazad. Nem győztél.
Felkacagott.
– Aina álmodik valamit, mi pedig mind remegni kezdünk, mint a
nyárfalevél. Erről van szó?
–  Ó, Caimbeul, el is felejtettem már személyiségednek ezt az elbűvölő
oldalát. Emlékezz, hányszor lett igazam!
– És hányszor tévedtél!
– Nem sokszor.
Erre nem tudott mit felelni.
– Azt hittem örülni fogsz a híreimnek – bökte ki végül. – Te vagy az
egyetlen, aki még tudja, hogy milyen volt akkor. Akkor, nagyon régen. A
Csapás alatt.
 Megrántottam a vállamat.
– Alachia még mindig ott van. Meg Ehran is. Ja persze, elfeledkeztem
róla, hogy utáljátok egymást. Mindenesetre ők is emlékeznek rá.
– Alachia máshogy látja a dolgokat, mint mi. Mindig is másképp látta.
Ehran meg annyit sem ér, mint egy pattanás egy troll ülepén. Ami a
többieket illeti…
– Ne fogd vissza magad, Caimbeul, ki vele, mit érzel valójában!
Pár másodpercig nagyon csúnyán nézett rám, aztán felkelt, és
újratöltötte a poharát.
– Hozz egy kis vizet – kértem.
Egy perc múlva a kezembe nyomott egy poharat, és újra elhelyezkedett
velem szemben. Újabb hosszú szünet következett. A víz kellemesen hűvös
volt, kimosta a whisky erős ízét a számból.
– Mondd el mi történt – törtem meg végül a csendet. – Mármint az első
alkalommal.
Egy pillanatig nem válaszolt, de aztán beszélni kezdett.
– Valamiféle hidat kezdtek építeni, és a Szellemtánc energiaszirtjét
használták irányzéknak. Éppolyan gonoszak, mint ahogy emlékeztem. Nem
is, talán még gonoszabbak, hisz oly régen láttam már őket, hogy az emlékük
is halványulni kezdett. Ki kellett próbálnom az árnyvadászaimat, hogy
biztos legyek benne, képesek lesznek ellenállni az Ellenségnek.
Legnagyobbrészt működött a dolog. Egyikük ugyan ottveszett a próbán, de
megtették, amiért elküldtem őket. Megszerezték a Hangot, de nem értek
vissza a hídhoz időben, és egy Darke nevű ember foglyul ejtett. A rohadék
az Ellenségnek dolgozott, és egész idő alatt a nyomomban járt a
metasíkokon. Én meg azt hittem, hogy én követem őt. Vérmágiát használt,
hogy azzal rontsa meg a környéket. Fogalmam sincs, hány kisgyereket
áldozhatott fel. Thayla azonban énekelni kezdett, az Ellenség hanyatt-
homlok menekült, mi pedig biztonságban vagyunk.
Kis híján belefulladtam a vizembe.
–  Várjunk csak egy percet! Ez így egy kicsit túlságosan is szépen
hangzik. Lehet, hogy Thayla vissza tudja őket tartani, de ki fogja őt
megvédeni a Darke–féléktől?
– Ja, hát néhány vadászt otthagytam vele – felelte nyeglén.
–  Te nem siettél jelentkezni egy ilyen nemes feladatra – szóltam
mogorván.
 –  Ne légy nevetséges. Én túl értékes vagyok, hogy egy ilyen helyhez
legyek kötve. Arról nem is beszélve, hogy amíg ő ott van, biztosan nem
jutnak át.
– Ott legalábbis nem – mondtam. – És egészen biztos vagy benne, hogy
Mauinál visszavertétek őket?
– Természetesen.
Ó, istenem, mennyire akartam hinni neki!
Belebámultam a tűzbe. A legendák szerint valamikor régen Thayla dala
verte vissza a Rémeket. Feláldozta magát a népéért, ahogy egy igazán nagy
uralkodóhoz illik. Talán Caimbeulnek igaza van. Talán sikerült neki. Talán
tényleg visszaverte őket… Egyelőre.
Kicsit lazítottam. Talán még van idő mindent megtervezni. Felkészülni.
Figyelmeztetni mindenkit, akinek tudnia kell.
Felsípolt a telekom és kizökkentett a gondolataimból.
– Ki a csoda hívhat ilyenkor? – gondolkodtam hangosan.
– Lehet, hogy engem keresnek – szólt közbe Caimbeul. – Megadtam a
számot.
Milyen remek, gondoltam. Épp erre van szükségem, hogy Caimbeul
összes kis barátja az én titkos számommal a zsebében mászkáljon.
–  Halló – szóltam bele a régimódi, kép nélküli kagylóba, amit ebbe a
szobába köttettem.
Hosszú szünet következett, aztán hirtelen hangos sistergés-fütyülés.
Hátraugrottam, a kagyló a földre hullott.
– Aina – hallottam. A hang betöltötte a szobát. Lehetetlenség. És édes
istenem, hogy ismertem ezt a hangot!
– Aina – mondta – visszatértem. Érted jöttem. Ezzel megszakadt a vonal.
– Ez meg mi volt? – követelődzött Caimbeul.
A szobában hirtelen nagyon hideg lett. Hidegebb, mint a leghidegebb tél
fagya. Hidegebb, mint a sír. Bőséges tapasztalatom volt benne, hogy vannak
a halálnál is rosszabb dolgok.
– Ez? – válaszoltam remegő hangon. – Ez a múlt volt Harlequin, amely
visszatért kísérteni. Nem akadályoztad meg, hogy Mauinál áttörjenek,
kedvesem. Egyikük itt van. És értem jön.

A nő egy tengerparti szikla csúcsán áll. A sirályok vijjogva köröznek, le-

lebuknak halért. Lent a parton egy fiúcska és egy lány játszanak.
Kergetődznek, nyomaikat lassan elmossa a víz.
A két gyerek magas hangja felhallatszik a sziklacsúcsra is, de a szavakat
nem lehet kivenni. És miközben a nő ott áll, és figyel, a tenger színe vörösre
vált, és vérrel öntözi a partot.

5
– Ne légy nevetséges – mondta Caimbeul.
– Süket vagy? – kérdeztem. – Itt voltál, te is hallottad.
– Talán csak egy telefonbetyár.
–  Ez nem egy telefonbetyár volt, és ezt te is nagyon jól tudod. Én
ismerem ezt a hangot.
Elfordultam, két kezemmel karjaimat simogattam, hogy kicsit
felmelegedjek. Olyan nagyon régen volt már, idejét se tudom. Ezt a hangot
azonban soha nem fogom elfelejteni. Ysrthgrathe hangját.
Mint amikor a kréta megbicsaklik a táblán. Mint amikor egy kisgyerek
suttog. Mint amikor széttörik egy pohár. Mintha kedves halottaink hangja
lenne. Bármi, ami adott pillanatban a leghatásosabb.
Hátamon hideg verejték gyöngyözött. Nem, gondoltam, nem adom fel
ilyen könnyen. Leküzdöttem a pánikot. Hiszen ő is erre számít. Óvatosnak,
és eltökéltnek kell lennem.
– De hát ez csak egy – szólalt meg Caimbeul. – Eggyel könnyedén
elbánunk.
–  Ez nem csak egy a sok közül! – mondtam dühösen. – Mindent
elfelejtettél már, amit róla meséltem? Nekem úgy rémlik, mintha oly sok
évvel ezelőtt beszélgettünk is volna egy picikét. Vagy a memóriád ma is
ugyanolyan szelektív, mint mindig?
–  Azt hiszem, megállapodtunk, hogy nem emlegetjük fel azt az
időszakot – felelte. – Te viszont mindig ezzel jössz elő.
–  Nem jövök elő azzal az idővel. Csak arra kérlek, emlékezz vissza,
miket meséltem akkor Ysrthgrathe–ról.
– Az ugyanaz, csak körülményesebb.
– Befognád végre a szádat, és idefigyelnél egy kicsit? Bassza meg, téged
saját magadon kívül semmi sem érdekel! Hallottál akkoriban egyetlen szót
is, amit mondtam? Á, kész, feladom.
 Sarkon fordultam és nagy léptekkel kisiettem a szobából. Meg kellett
keresnem a varázskönyvemet. Fel kellett készülnöm a közeljövőre.
Amikor az utolsó védelmi elem is a helyére került, végre lazítani
kezdtem. Aggaszott a gondolat, hogy lehetséges, hogy csak még jobb
célponttá váltam. Az erős mágia manapság még igen feltűnő jelenség. Bár
végülis mindegy, ő már rámtalált.
Caimbeul kopogott be a dolgozószobám ajtaján.
– Menj el – szóltam ki.
– Ne marháskodj, Aina. Engedj be.
– Nem, kedves Harlequin – feleltem. – A világért sem akarnálak zavarni.
Hallottam, hogy nagyot sóhajt odakinn. Hangosat, és színpadiasát, hogy
biztosan meghalljam.
– Eressz be. – mondta.
Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
–  Ó, de hiszen ez a nagy Harlequin, eljött hogy jelenlétével
örvendeztesse meg a sötétben tébolygó szerencsétlen tömegeket! Kérem
uram, ossza meg velünk is hatalmas tudását! Oly igen megtisztelő, hogy
köztünk lehet! Szabadna megcsókolnunk a ruhája szegélyét?
– Én… egy kissé bután viselkedtem – kezdte.
– Nem, egy segg voltál.
–  Rendben, akkor segg voltam. Mindig is gúnyolódni kezdtél, ha
felháborodtál.
– Milyen éles szemű megfigyelés – mondtam. – Ezt azonban egy kissé
félreértetted. Egyáltalán nem vagyok felháborodva. Én lélek. És ha
használnád egy picit a fejedet, te is megrémülnél.
Lassan körözni kezdett a szobámban, ujját finoman végighúzva a
könyveken, totemeken, tekercseken és a többi, gondosan katalogizált
misztikus ereklyén. Némelyik csak elméleti munka volt, mások kifejezetten
gyakorlati céllal készültek. Tudtam, hogy neki is szép gyűjteménye van
otthon, de azt is tudtam, hogy én jóval régebb óta foglalkozom a témával.
– Hát ez mi? – szólt, miközben kihúzott a polcról egy vaskos kötetet.
–  Ez itt – mondtam, miközben odaléptem hozzá, kivettem a kezéből a
könyvet és visszatettem a helyére –, nem tartozik rád. Biztos vagyok benne,
hogy neked is van legalább öt-hat ilyened otthon.
Ideges, és érdeklődő kifejezés futott át az arcán.
– Nem értem, miért izgulsz ennyire. Egyszer már legyőzted annakidején.
Emlékszem, Vistrosh micsoda elképesztő sztorit mesélt róla, hogy hogyan
sikerült elpusztítanod.
Kézfejemmel megdörgöltem a szemem, és felsóhajtottam.
–  És úgy mesélte el, ahogy valójában történt, vagy gyönyörű nyálas
tündérmesét csinált belőle? – kérdeztem. – Nézzük csak, megpróbálom
kitalálni, hogy adhatta elő: és akkor Aina az ég felé emelte széttárt karjait,
mire a mennyei tűz hatalmas robajjal szállt alá és elemésztette a
szörnyeteget. A lény még utoljára fel-felvonított, dühödten és
kétségbeesetten, majd eltűnt a világból.
Caimbeul lehuppant nagy, puha fotelembe, és lábát felpakolta az
íróasztalra.
– Igen – szólt –, valami ilyesmi volt.
– Na most te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ezek a dolgok nem
egészen így történnek. Igen, persze, végül valóban sikerült legyőznöm
Ysrthgrathe-t, de korántsem olyan könnyedén, ahogyan azt Vistrosh
előadása alapján hihetted. Kis híján belehaltam, és többet kellett
feláldoznom, mint azt bárki képzelné.
– Mint például a varázskönyved?
– Igen – feleltem. – Megsemmisítettem magam is. Te is emlékszel, mit
tettem. A hegek, a tetoválások, a vérmágia hosszú évei – mindent feladtam,
hogy visszaűzhessem őt. Hogy bebörtönözzem. Most pedig visszatért.
Akkor még nagyon erős voltam, de nézz meg most. Hé, mit csinálsz?
Felkapta az asztalról a varázskönyvem, érdeklődve lapozgatta, és itt–ott
vidáman hümmentett hozzá. Az illem ilyen durva megsértése teljesen
kiborított, odaugrottam, és kikaptam a kezéből.
– És nem hiszem, hogy különösebben a segítségemre lehetnél –
mondtam. – Ahhoz túl önző vagy.
– Az Ellenséget meg kellett, hogy állítsam, különben most nem csak
egyikőjükkel kellene elbánnunk. Hagyod, hogy egy olyan dolog uralkodjon
rajtad, ami évezredekkel ezelőtt történt.
– Ne mondd, hogy téged nem tart fogva a múltad, Caimbeul. Mindketten
tudjuk, hogy ez mekkora hazugság lenne.
–  Na pontosan ez volt, amiért annakidején otthagytalak –csettintett. –
Állandóan csak pikírtkedsz és szurkapiszkálsz.
–  Ez igaz – válaszoltam. – Nem vagyok Sally vagy Susan, vagy
tudomisén, mi a neve ebben az évtizedben, aki úgy imád téged, mintha
valami félisten lennél. Az, hogy egy hízelgőt dughatsz, nem veszít egy idő
után a bájából?
 Dühösen pattant fel az asztal mellől.
–  Ez a veszekedés nem vezet sehova – szólt. – Mit tervezel?
Varázskönyvemet szorosan magamhoz ölelve az ablakhoz léptem, és
elhúztam a függönyt. Eleredt az eső, és a környék szikláit percenként
világította be a villámlás. Kietlen vidék, vad és megszelidíthetetlen.
–  Felhúztam, ami védelmet tudtam, de nem tudom, mennyit lógnak
használni. Szeretném, ha… Bár ennyi erővel azt is kívánhatnám, hogy a nap
nyugaton keljen fel. Hogy is van az a régi mondás? Ha a kívánságok lovak
volnának, a koldusok hintón lámának.
Caimbeul odalépett mögém. Láttam az ablakban a tükörképét. Egy
villanás: a kihalt táj odakinn. Sötétség: Caimbeul képe az üvegen.
– Azt hiszem, el kellene mondanod a többieknek – mondta.
– Miért nem te mondod el nekik? Te mindig is jobb kapcsolatban voltál
velük, mint én.
–  Azért, Aina, mert én még nem vagyok meggyőződve arról, amit
mondanék. Te viszont igen. Ha te mondod, annak sokkal nagyobb hatása
lesz. Mondd el nekik.
–  Mit mondjak el? Hogy rosszakat álmodok mostanában, és volt egy
meglehetősen különös telekomhívásom?
–  Ne kerüld ki a kérdést. Meg kell, hogy hallgassanak. Azok, akik
számítanak, tudni fogják, hogy mit jelent.
Leengedtem a függönyt, és eloldalaztam Caimbeul mellett. Olyan közel
állt hozzám, hogy éreztem a teste melegét.
–  Miért akarod, hogy ezt tegyem? – kérdeztem. – Mit rejtegetsz a
tarsolyodban?
Megrántotta a vállát.
– Azt hiszem, elsősorban a reakcióid miatt lehet – szólt. – Elég hosszú
ideje ismerlek, de még soha sem láttam semmit, ami ennyire kiborított
volna, mint ez a hívás. Nézd, a kezed még most is remeg. Amikor pedig
meghallottad azt a hangot, azt hittem, elájulsz. Pedig egyáltalán nem vagy
ájuldozós típus, Aina.
Elmosolyodtam. Nem álltam meg, hogy ne tegyem. Erre még mindig
képes volt. A legrosszabb pillanatokban is mosolyt tudott varázsolni az
arcomra.
– Elfeledkezel Dunkelzahnról meg arról a régi ügyről – mondtam. –
Kétlem, hogy azóta megbocsátottak volna.
– Valószínűleg nem. De meg kell próbálnod.
 – És mit javasolsz, hová menjek először? – kérdeztem. – Tír na nÓgba?
Nézzük csak… nagyon jó kapcsolatban vagyok az ottani Vénekkel.
Alachiával különösen. Ó, igen, a legjobb barátnők lettünk azután a csúnya
sárkányos ügy után. Biztosan boldog lesz, hogy segíthet. Ott van aztán Tir
Tairngire. Aithnével különlegesen jó viszonyban vagyunk. Hebhel és Lily
esete óta kétlem, hogy hajlandó lenne levizelni, ha égnék. Nem mintha
hibáztatnám ezért.
– Mindez már nagyon rég volt – válaszolta. – Vannak sokkal fontosabb
kérdések is, mint rég elmúlt tárgyak és emberek.
Lassan körbesétáltam a szobácskát. Oly sok éven át gyűjtögettem a
bölcsességet. Erre az időre vártam. És most, hogy eljött, vonakodtam lépni.
Nem is, féltem lépni.
–  Egyszer, valamikor régen azt mondta nekem valaki, hogy csak
emlékeink vannak. Még miközben beszélünk is van egy apró rés, egy
pillanat aközött, hogy hallunk illetve megértünk valamit. Minden
tapasztalatunk bizonyos értelemben késésben van. Caimbeul, minden csak
emlék. Semminek nincs e nélkül értelme. „Aki nem emlékszik a múltra,
arra ítéltetik, hogy újraélje azt." Látod, még az emberek egy filozófusa is
megértette, pedig az ő élete egy pillanat alatt kihunyt. Ne légy gyerekes. A
múlt nagyon is velünk él.
Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a múlt úgy zubogjon át rajtam,
mint a partot ostromló tenger hullámai.

Három madár ül egy ágon. Épp fel akarnának szárnyalni a kék égbe,
amikor egy nyílvessző döfi át kettejük szívét
A harmadik madár elrepül, riadtan és magányosan. Tudja, hogy a
vadász a nyomában van. És mindörökké a nyomában is marad.

6
Mi, Vének, világéletünkben elég minden lében kanál faj voltunk.
Azt hiszem ez abból ered, hogy olyan régóta vagyunk kivételezett
helyzetben. Kevesen tudtak a létezésünkről. És soha senki nem tudta
megakadályozni, hogy azt tegyük, amit akarunk. Na jó, egyszer volt az a
bizonyos ügy a sárkányokkal, de egyszer nekik is aludniuk kell…
Hogy is szólt az a mókás kis mondat abban a képregényben? „Ki figyeli
a figyelőket?" Az ezerkilencszázkilencvenes évek vége felé rengeteg helyen
láttam hidak lábára meg házfalakra firkálva.
Így hát, bár rendesen ellátták a bajunkat, ha nincs otthon a macska (vagy
esetünkben a sárkány), az egerek bizony cincognak. És cincogtunk is
rendesen.
Én a magam részéről mindig szerettem meghúzódni a háttérben. Nem
bírtam azt a feltűnést, ami a társaim útját végig jelezte. A rólam keringő
pletykák könnyedén változtak tündérmesékké, és nem véletlenül. Már
régóta azt hiszem, hogy jelenlétünk sokkal inkább veszélyes, mint
amennyire áldásos.
Talán ha éberebb lettem volna, a múlt néhány eseményének sem kellett
volna megtörténnie.
Egyszer épp Angliába utaztam, hogy miért, már nem emlékszem. Bár
azt hiszem, hogy a dolognak köze volt ahhoz a kupac Wiltshire-i kőhöz.
Mindenfelé azt beszélték, hogy ott titkos erő rejtőzik. Hatalmas mágikus
potenciál. Erről suttogtak a háremekben és a tanácstermekben, a piactereken
és a nomád pásztorok között. Mindig is voltak erőt sugárzó helyek, és ez is
ilyen lehetett.
Ostobaság.
Így kerültem hát oda. Ha csak egy kis ész is szorult volna a fejembe,
otthagyom mindet megdögleni. Hagyom, hogy felköhögjék a tüdejüket is és
kihányjanak mindent, amit akár csak egy perccel azelőtt sikerült nagy
nehezen magukba erőltetniük.
Tudatlan, babonás parasztok.
 Tudtam, hogy oka van annak, hogy olyan sokáig keleten maradtam. Ott
nem úgy néztek rám, mint egy fekete ördögre. Szinte fel sem tűnt senkinek
a bőröm színe.
Ezek között a kifordított gondolkodású, sápadtképű angolok közt
viszont, akiknek szinte kivétel nélkül rosszak voltak a fogaik, itt
olyasvalaminek számítottam, amitől félni kell, amit gyűlölni kell, és amit ha
egy mód van rá, el kell pusztítani. Az a hely pedig, ahová beraktak, ezt
könnyűszerrel el is érhette volna.
Towernek hívták, de természetesen egyáltalán nem volt toronyszerű.
Inkább úgy nézett ki, mint egy csokor vár meg torony gondosan
összekötözött gyűjteménye. Nem mintha túl sok mindent lett volna
alkalmam megvizsgálni belőle. Az éjszaka közepén hurcoltak be, és utána
sokáig egyáltalán nem láttam a napfényt. Néha eltűnődtem, hogy
emlékszik–e még egyáltalán valaki, hogy ott vagyok.
Egy börtönőr naponta egyszer egy tányéron valami kását meg kenyeret
tolt be a rácson. Hallottam, ahogy a bajsza alatt sűrű üdvözlégyeket mormol
– az adott politikai körülmények közt ez nemigen használhatott neki, sőt
könnyen kerülhetett volna a fejébe is. Nem térünk-e azonban mindannyian
vissza minduntalan ifjúságunk szentképeihez? Meg a történetekhez,
amelyeket újra meg újra elmesélve a szörnyek nem tudtak kijönni az ágy
alól.
Tudtam, hogy a szemében most én is valami ilyesminek tűnhetek. Hála
istennek a fülem nem volt hegyes, és tündeségem legnyilvánvalóbb jelei
általában eltompultak, láthatatlanok maradtak. A mágia szintje az apály
mélyén járt, bár furcsa módon erősebben hittek benne, mint bármikor.
Annyi svindler, csaló és sarlatán állította magáról, hogy képes az ólmot
arannyá változtatni, hogy Temzét lehetett volna rekeszteni velük. És persze
rengetegen foglalkoztak azzal is. Mármint a démonűzéssel.
Űzték a hozzám hasonló démonokat, hisz bőröm fekete, hajam pedig
hófehér volt. A hajamat be tudtam festeni, a szemem pedig szerencsére
szürkésbarnára változott, máskülönben valószínűleg már rég halott lennék.
Elmerengtem, vajon mit szólnának Vistrosh égkék bőréhez és rózsaszín
szeméhez.
Ott ültem, jobban elzárva a világtól, mint egy uzsorás kincsesládája.
És hogy kerültem ide? Szokás szerint engedtem gyengeségeimnek.
– Segíts rajtunk! – hallottam egyszer.
 Lepillantottam, és egy nyolcévesforma kislányt vettem észre. Rongyos
tunikát viselt, meztelen lába csupa kosz. Milyen szörnyű kétségbeesés
vihette rá vajon, hogy segítséget kérjen az első szembejövő idegentől?
Különösen ha az illető úgy néz ki, mint én.
– Betegek –mondta.
– Kik betegek? – kérdeztem.
– Mindenki – felelte. – Mindenki, csak én nem.
Ám ő maga is elég rosszul nézett ki, tekintete üvegesen csillogott, és
amikor közelebb hajoltam éreztem a láz forróságát, ami belőle áradt.
– Kérem! – szólt és kinyújtotta felém két kezét. Azt hittem megérint, de
aztán mégis visszahúzódott.
– Miből gondolod, hogy én tehetek bármit? – kérdeztem.

–Valakinek muszáj, különben egyedül maradok. Mind meg fognak…

meg fognak halni.
Nem akartam segíteni. Ameddig csak vissza bírtam emlékezni, mindig
igyekeztem kimaradni az ilyesmikből. Hagyni kell, hogy a Sors a maga
útját járja. Az ilyesmi eldöntése nem az én feladatom, egészen más ügyekre
kellett figyelnem. Amikor azonban belenéztem a lányka sápadt, lázas
arcocskájába, egy másik gyerek emléke bukott fel bennem, és azon kaptam
magam, hogy a kislány nyomában befelé igyekszem a durva vályogviskóba.
A levegőt megülte a tőzegből rakott, alig égő tűz fanyar füstje. Vágtak
ugyan egy lyukat a tetőn a füstnek, de az alig számított valamit. A helyiség
falát körben szalmával tömött zsákok szegélyezték, és rajtuk ott hevert
néhány ember, ugyanannak a betegségnek különböző stádiumaiban.
Spanyolnátha.
Nem tudtam, hogy ezek az emberek miért voltak ennyire betegek.
Hétköznapi gond volt ez, korántsem olyan ijesztő, mint a pestis vagy a
kolera, amelyek néhány nap vagy hét alatt képesek voltak kiirtani egy város
teljes lakosságát.
A lábamnál egy idős asszony feküdt. Letérdeltem mellé és csuklóját a
kezembe vettem. Pulzusa szabálytalanul lüktetett az ujjaim alatt. Most
közelebb voltam az erőhöz, túl nagy volt a kísértés, hogysem ellenállhattam
volna. Lehunytam a szemem, és figyelni kezdtem életének mintázatát.
Vékonyka volt, és egyszerű. Fakó színek szövődtek egybe egy fura,
élénkkék betéttel.
 Nehéz volt megragadni, amit láttam. A képek homályosak voltak és
elmosódottak, és ha csak egy pillanatra tétováztam, rögtön elúsztak a
semmibe. Hirtelen azonban megláttam, hogy meggyógyítani egészen
könnyű lehet. Oly rég volt, hogy utoljára vállaltam a kockázatot. Oly rég
volt, hogy utoljára vállalni akartam.
Halk nesz törte meg a koncentrációmat. Megfordultam. Az ajtó
árnyékában ott állt a lány. Alakja egy pillanatra összemosódott egy
emlékképpel, és akkor már tudtam, hogy segíteni fogok, és nem érdekel a
kockázat.
Ismét kezembe vettem az asszony csuklóját. Merítve abból a kevéske
tartalékból, amim még megmaradt, minden figyelmemet arra
összpontosítottam, hogy visszahozzam élete szövetét. Forróság áramlott át
rajtam, és végigsöpört a testén, kiűzve belőle a lázat és a fájdalmat. Az
egészség forró szalagjai fonódtak bele a testébe.
Elengedtem a csuklóját, kimerített ez az apró tett is. Elmosolyodtam. Én,
aki valaha egyetlen kézmozdulattal kényszerítettem térdre egész
hadseregeket, most itt zihálok egy ilyen gyerekjáték után.
És mi lett nagylelkűségem jutalma?
Egy saját különszoba a nyavalyás Towerben.
Azokat az embereket, akiken segítettem, nem lehetett hibáztatni. Azt
hiszem nem volt elvárható, hogy hallgassanak csodálatos gyógyulásukról.
Gyanítom ugyan, hogy mire a történet eljutott az egyház füléig, már jócskán
kidíszítették mindenfélével.
A protestánsok és katolikusok azóta tépték egymás torkát, mióta Mária
trónra lépett, de egy dologban egyetértettek: bármi, aminek kis köze is
lehetett a boszorkánysághoz főbenjáró bűn és üldözendő cselekedet.
A helyi pap, aki először látott, miután elfogtak valamiért nem akart
azonnal megölni. Talán a bőröm színe tette, de az is lehet, hogy jó pontokat
akart gyűjteni a püspökénél. Akárhogy is, végül Londonba vittek, és
bezártak a Towerbe.
Hallottam már olyan foglyokról, akikről éveken át elfeledkeztek, de
igyekeztem ilyesmikre nem gondolni.
Elmúlt a tavasz, aztán a nyár is.
Elérkezett Mindenszentek.
Korán sötétedett. Az aprócska lyukon át, amit az ablakomnak hívtak,
láttam, hogy odakinn sűrű köd gomolyog. A libegő fáklyák fénye
valószínűtlenül és kísértetiesen világított. Tökéletes időzítés az ördögnek,
már ha az ember hisz ilyesmiben.
Órákon át ültem a sötétben. A fogságban a legrosszabb az unalom volt,
de nem ez volt az első eset, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Aztán hirtelen
meghallottam. Valami egész halk hang szűrődött föl a torony legaljából.
Majd lépések kopogtak a kövön. Tudtam, hogy azért jönnek, hogy
kivégezzenek. Ennyi idő után végre eszükbe jutottam, és lezárják az
ügyemet. A legkevesebb, amit tehetek, hogy saját lábamon megyek a
halálba, de valahogy nem bírtam rávenni magam, hogy feltápászkodjak a
kőpadlóról, amelyen üldögéltem.
Emberi hangok szűrődtek be. Mintha vitatkoznának. Aztán újabb
lépések. Kulcs fordult a zárban, és az ajtó kitárult.
A lámpa bevilágító fénye olyan éles volt, hogy a szemem elé kaptam a
kezem. Szövetsuhogás. Most már bármelyik pillanatban megérezhetem a
penge melegét.
– Távozhat – szólt egy hang. Ismertem ezt a hangot.
Leengedtem a kezem, és pislogni kezdtem. Lehetetlen volt, és mégis
igaz.
Velem szemben nehéz bársonyba, selyembe öltözve ott állt Alachia.
– Te mit keresel itt? – kérdeztem. Összevonta a szemöldökét.
– Hát sosem tanulsz egy kis jómodort? – szólt. – Vagy nem tudod, hogy
egy királynő jelenlétében nem maradhatsz ülve?
Felhorkantam.
– Hol van már a Vérerdő? Hamvait oly rég elfeledték, hogy már idejét
sem tudjuk. Most te sem vagy jobban királynő, mint akár én.
– Sosem voltál elég ambiciózus – mondta.
– Csak bolond és hiú nem voltam soha.
Pillantása egészen megkeményedett. Még így, ilyen mogorva
arckifejezéssel is gyönyörű nő maradt. Bőre ugyanolyan sápadtfehér, haja
éppolyan égővörös, és szeme is éppoly kék volt, mint annakidején.
Természetesen nem volt már olyan szédítő szépség, mint akkor, de ennek jó
része a mágia változásának tudható be. Szépsége most sokkal emberibbnek
tűnt.
– Szörnyen idegesítő vagy – szólalt meg –, de te vagy az én keresztem,
amelyet viselnem kell. Aranyos kifejezés, nem gondolod? Mondd csak,
nem is érdekel, hogy miért látogatlak meg?
 Nem feleltem, tudtam, hogy ez bosszantja legjobban. Furcsa, hogy annyi
év után is pont ugyanazokat a kisded játékokat játsszuk.
– Nos, megmondom – mondta. Hangjából boldogság áradt, és izgatottan
ugrált fel-le. – Két héten belül ismét trónra lépek. Kétségtelen, hogy nem
lesz olyan dicső, mint az eddigiek, de amíg nem jön jobb, megteszi.
– Miről beszélsz?
– Te nem is hallottad? Mária haldoklik, és Erzsébet lesz az utódja. Nem
gondolod, hogy szegény Henrik most forog a sírjában? Megölette a szegény
lány anyját, mert az nem szült neki fiút. Brutális állat.
– És neked mi közöd mindehhez?
– Ejnye, kedvesem, hát nem találtad még ki?
Egy pillanatig bután bámultam rá, aztán belémvágott a felismerés.
– Te megőrültél?
– Mire gondolsz? – kérdezte ravaszkásan.
Teljesen megdöbbentem. Tudtam, hogy évek óta olyan ügyekbe üti az
orrát, amihez semmi közünk, de ez… ez már túl sok volt.
– És mégis, hogy képzeled ezt a csodát? – kérdeztem. – Nem gondolod,
hogy az emberek észreveszik majd a különbséget?
–  Ó, már évek óta ezt tervezgetem – felelte. – Rengeteg időmbe és
energiámba került. Csak nem képzeled, hogy tegnap bukkantam elő hipp-
hopp a semmiből? Dehogy, már egész hosszú ideje én vagyok Erzsébet.
– De hát a szolgák, a tanárok, valaki csak-csak…
– Ó, azt nagyon könnyű volt elintézni. Egy apró varázslat itt, egy másik
ott… és persze türelem. Türelem, ami neked soha nem volt. Most pedig
végre olyan pozícióba kerültem, ahol már tehetek is valamit.
Meredten bámultam rá. Ez maga volt a téboly, teljes és tökéletes őrültség
az egész. Elképzelni sem tudtam, hogy gondolhatta egyáltalán, hogy képes
lesz egymaga fenntartani az egész színjátékot.
–  Aina, te világéletedben rövidlátó voltál. Most mi irányíthatjuk a
következő ezer év történéseit. A saját képünkre formálhatjuk a világot.
Gondolj csak bele: az erő egyszer visszatér. Nem ez a pár csepp lesz, mint
ma, hanem olyan hatalmas hullámok, amelyek fenekestől fordítják fel a
világot, ha mi nem ügyelünk a dolgok helyes rendjére. Az emberek birkák,
és mi azért vagyunk, hogy uraljuk őket. Nem elég az a néhány mese meg
legenda, amit te hintesz el mindenfelé. Ennél több kell. Irányítanunk kell
őket. Ez a sorsunk.
 Még ha álltam volna sem hiszem, hogy elbírt volna a lábam. Elképesztő
volt, amit javasolt. Mindennel ellenkezett, amiben hittem a helyünkről a
világban. Létünk céljáról. Nekünk feladatunk van. Nekünk kell
megőriznünk a világot, hogy a tudás korról korra túlélhessen.
Tudta, hogy mit tettem. Hogyan dobhatta félre ilyen esetlen, kicsinyes
hatalomért? Igaz ugyan, hogy a hatalom mindig is megbabonázta.
Elméjének hatalmas részét soha sem ismerhetem meg. Sokkal idősebb volt
nálam, pedig én is annyit éltem már, hogy Sziszifusz átka is áldásnak tűnt a
számomra.
– Megcsúfolod életünk értelmét!
–  Olyan unalmas ez a kegyes duma. Azt hiszem, jobban kedveltelek,
mielőtt elveszítetted hűséges társadat. Ő biztosan nem tűrt volna el ilyesmit.
És annyi remek dologra tudott rábírni!
Éreztem, hogy minden vér kiszalad az arcomból, és áldottam a sorsot,
hogy fekete a bőröm. Az irgalmatlanság mindig is Alachia védjegye volt.
Hogyan is feledkezhettem meg magamról, ha csak egy pillanatra is? Elszállt
minden erőm, nem tudtam tovább csatázni vele.
– És mi közöm mindehhez nekem?
Közelebb lépett. Szoknyája széles karéja éppen érintette rongyos
köpenyem szegélyét.
–  Bizonyosságot akarok, hogy nem avatkozol bele a terveimbe –
mondta. – Tudom, hogy szörnyen megnehezíthetnéd a dolgomat, és ezt nem
akarom. Túl sok időm és energiám ment már el rá, hogy azokkal a bajokkal
foglalkozzam, amiket te okoztál.
– Honnan tudtad, hogy Angliában vagyok?
–  Szerencsés véletlen volt. Tudod az utóbbi néhány évben beleástam
magam egy kissé a boszorkányságról terjengő pletykákba. Amikor pedig
hírt kaptam egy sötét bőrű, fehér hajú nőről, akit varázsláson kaptak,
sejtettem, hogy csak te lehetsz.
– Te mindvégig tudtad, hogy itt vagyok?
– Természetesen. Csak éppen nem állt módomban lépni egy ideig az ügy
érdekében. Arról nem is beszélve, hogy nem akartam, hogy útban legyél
amíg el nem döntöm, hogy mi legyen veled.
Lehunytam a szemem. Alachiát ismerve évtizedekig is itt tarthatott
volna, mielőtt futni hagy. Addigra pedig valószínűleg már rég megőrülök.
– Mi a javaslatod?
 – Amit az előbb is mondtam. Ebben az ügyben maradj ki a képből. Én
ennek a csöpp nemzetnek a királynője leszek és passz.
– Ez őrültség, Alachia. Miért akarnál ilyesmit?
– Mert uralkodnom kell – felelt határozottan.
– És mi van, ha nem egyezem bele?
– Biztos találok egy helyet, ahol otthagyhatlak megrohadni –mondta. –
Meghalni sajnos nem fogsz, de biztos vagyok benne, hogy azt kívánod
majd, bárcsak megtehetnéd. Már persze ha annyi év magány és bezártság
után még marad annyi az ép elmédből, hogy képes légy gondolkodni. Nem
valami szívderítő lehetőség, nem igaz?
Megfogott. Nem akadályozhattam meg, hogy azt tegye, amit akart.
Világosan láttam azonban, hogy mit kell tennem, hogy megnehezítsem az
életét, ha egyszer végre kienged.
– Rendben van – feleltem. – Beleegyezem.
1558. november 17-én koronázták meg, és negyvenöt hosszú éven
keresztül uralkodott. Én pedig minden szegleten megnehezítettem annyira a
dolgát, amennyire csak lehetett. Nem, közvetlenül nem tettem semmit, az
nem az én stílusom. Mindkét oldalon megvoltak azonban az ismerőseim, és
nem volt nehéz elhinteni a bizalmatlanság és a paranoia csíráit. Épp csak
meg kellett egy kicsit mozgatnom a dolgokat. Franciaország és
Spanyolország közé szorulva kénytelen volt az országa javát nézni.
Ráadásul végig remekül szórakoztam rajta, hogy mindenki a „szűz
királynő" néven emlegeti.
Nem ez volt az első eset, de nem is az utolsó, hogy ilyesmit csinált, de
az a pimaszság, amivel képes volt mindent végigcsinálni, mindig is
elképesztett. Ezután pedig mindig gondoskodtam róla, hogy megállítsam,
ha tudom.


Azt hiszed, a múlton keresztül megszökhetsz előlem? Azt hiszed, hogy ha

elmondod nekik, biztonságban vagy? Hát nem tudod, hogy vártam, oly
türelmesen, mint az idő maga?
Nem tudod, hogy nem állíthatsz meg?

7
– Megpróbáltam megállítani – mondtam.
– Tessék? – kérdezte Caimbeul.
Észre sem vettem, hogy hangosan beszélek.
–  Semmi – feleltem. Egy hirtelen csuklómozdulattal összerántottam a
függönyt és kizártam a vihart. – Azt hiszem, ideje pakolnom.
Megnyikordult alatta a bőr, amikor visszahuppant a székembe.
– Vagyis elmondod nekik. Hová mész először?
– A Szíli Udvarba. Ott várható a legkevésbé ellenséges fogadtatás.
-   Már ha megtalálod őket. Nevetnem kellett.
-   Ugyan, Caimbeul, az lesz a legsimább része.
-  
Reggel szemerkélt az eső, amikor berámoltunk Caimbeul bérelt
kocsijába. Bekapcsoltam a riasztót és elmondtam néhány varázslatot, és
amikor bezártam a főbejáratot az a szörnyű érzés kerített hatalmába, hogy
most látom Arrant utoljára.
Dögöljenek meg, gondoltam. Bárcsak hallgattak volna rám. Bárcsak
abbahagyták volna a játszadozást olyasmikkel, amiket alig értettek. Most
nem kellene elmennem otthonról, és olyan ügyekbe vágni, amiket
évszázadok óta elkerülni igyekszem.
Azt is tudtam azonban, hogy a legrosszabbak azok, akik ismerték a
veszélyeket, és ennek ellenére folytatták bolondságaikat. Ők is dögöljenek
meg.
Caimbeul kinyitotta a bal első ajtót, és várta, hogy beszálljak.
Bezöttyentem az anyósülésre, közben mélyen beszívtam az új kocsi
műbőrillatát. Miután becsukta az ajtót, Caimbeul megkerülte az autót, és
beszállt a saját oldalán.
–  Foglaltam repülőjegyeket, amíg aludtál – mondta. – Borzalmasan
drága volt, és elvárom, hogy kifizesd.
-    Nem hiszem el, hogy képes vagy ilyenkor pénzről beszélni. A
szemem sarkából láttam, hogy megrántja a vállát.
 -   Tudom, hogy belőled mindig ki lehet pumpolni valamit.
–  Mintha belőled nem lehetne. Mindenütt óriási kincshalmaid vannak
elrejtve. Mi neked egy repülőjegy?
-   Nem erről van szó – mondta sértődötten. – Ez elvi kérdés.
-   Elvi kér… – a nevetéstől nem tudtam befejezni a mondatot.
-  
A kocsiban azzal szórakoztam, hogy az elsuhanó tájat bámultam, vagy a
trideoval játszottam és igyekeztem valami normálisan fogható csatornát
találni. Bármerre tekertem is azonban, mindenütt csak sercegés és légköri
zavar jött be. Végül sikerült rábukkannom egy ősöreg csatornára, amely az
ezredfordulós zenékből mutatott be egy áttekintő válogatást. Kikapcsoltam
a képet, és hagytam, hadd zubogjanak át rajtam a hangok. Be kell vallanom,
szerettem a régi, laposképernyős korból származó zenéket, a Nine Inch
Nailst, a Cold Bodiest, a Sister Girl's Straight Jacketet és társaikat. Egy kis
atonalitás nagyon jól esett a félelmeimnek.
Időnként átpillantottam Caimbeulre, bocsánat, Harlequinre. Azt hiszem,
ez a név sosem jön majd egykönnyen a számra. És hogy utálom, ami
mögötte van!
Igen tudom, azt hiszed, hogy érted őt. Még talán azt is képzeled, hogy
jól ismered őt, de ez nem igaz. Régebb óta ismerem, mint amilyen régre
bármelyikőnk is vissza akar emlékezni. Nem mindig volt olyan, amilyennek
most látod. Az a hülye festett maszk. Nem volt ugyan soha kimondottan
jóképű, én mégis vonzónak találtam, néha még szépnek is. Igen, tudom,
hogy ez furcsán hangzik, de létezik a csúnyaságnak egy olyan formája,
amely annyira megdöbbentő és különös, hogy szépséggé változik.
A haja pedig kifejezetten csodálatos, az arany és a barna keveredik
benne valószínűtlenül. Megint megnövesztette egész hosszúra, nagyon
szeretem így, de állandóan buta lófarokba fogja. Kedvem lenne mögéosonni
egy ollóval és lenyisszantani. Szerintem a hosszú hajat vagy hordja
kibontva valaki, vagy ne legyen hosszú haja.
Két keze könnyedén nyugodott a volánon. Tudtam, hogy puhák és
nőiesek, apró bőrkeményedésekkel az ujjbegyeknél. Mutató- és gyűrűsujja
közt halványsárga folt látszott, ahol a cigarettát szokta tartani. Frissen
mosott ruha és dohányillat keveredett körülötte.
Elméláztam, vajon emlékszik-e még az én hasonló dolgaimra. Azokra az
apróságokra, amiket csak a közelség hozhat magával.
– Kikapcsolnád ezt a borzalmat? – kérdezte.
 – Nekem tetszik – feleltem, és előrehajoltam, hogy egy picit még feljebb
hangosítsam a zenét.
– Tudom – mondta – A zenei ízlésed mindig is borzalmas volt.
– Én úgy mondanám, hogy széles skálájú, nem úgy mint neked, aki csak
a klasszikus zenét, meg egy–két jazzegyüttest vagy hajlandó meghallgatni.
-   Szeretek erre, mint a kifinomult ízlés jelére gondolni.
-   Tudom.
Több szó nem esett, én pedig az esőcsíkozta ablakon át tovább
bámultam az elsuhanó kilométereket.
Edinburgh-ben hatalmas tömeg fogadott. Öregasszonyok siránkoztak és
öleltek magukhoz zavartan álló tizenévesforma kölyköket. Öltönyös alakok
siettek mindenfelé, teljesen elmerülve saját fontosságuk tudatában. Sosem
szerettem igazán a céges gondolkodást. Ez a „minél nagyobb, annál jobb"
ökörség okozta a legtöbb problémát a világon. Jó, a bontásmentes dugulás–
elhárítás kivétel, de egyébként…
Megtaláltuk a Tír na nÓg felé induló gép kijáratát. A sarkon befordulva
láttam, hogy át kell esnünk a szokásos biztonsági intézkedéseken. Minden
csomagunkat aprólékosan át fogják nézni, lesz egy kötelező motozás, és
végtelen bürokratikus szájtépés. Ahogy mondtam, céges gondolkodás.
És ami a legrosszabb, hogy amikor beérünk végre a Tírbe, az egész
kezdődik elölről.
Ahogy haladtunk előre a sorban, a tünde hivatalnok felpillantott a
monitoráról, ahol a lehúzott hitelkártyák alapján ellenőrizte az adatokat. Az
előttünk sorban állókat figyelmen kívül hagyva intett, hogy menjünk oda
hozzá.
–Vethetnék egy pillantást az útleveleikre és vízumaikra? – kérdezte.
Igyekezett udvariasnak hangzani, de látszott, hogy nagy hiba lenne
nemleges választ adni.
Átadtuk a kártyáinkat, rajtuk az azonosítóval és beutazási engedéllyel,
majd megkért, hogy fáradjunk be egy kisebb szobába, amely a központi
folyosóról nyílt. Miközben az ajtó becsukódott mögöttünk, még hallottam,
ahogy a többi utas összesúg. A paranoia szinte tapinthatóan lebegett a
levegőben.
– Valami gond van? – kérdezte Caimbeul.
A biztonsági őr nem válaszolt, csak leült egy monitor elé, a szoba közepén
lévő apró asztal túloldalára. A falak fehérje inkább szürke volt már, és az
egyik neoncső állandóan pislákolt-villogott. A kitűzőjéről elolvastam a
hivatalnok nevét: Feketeszemű Clovis. Nem csodálom, hogy ilyen
fontoskodó bürokrata lett belőle, ezzel a névvel belőlem is seggfej lenne.  
Ahhoz képest, hogy tünde, kifejezetten girhes és csapott vállú volt.
Korán őszülő haját szoros lófarokba fogta. Arcán állandóan szenvedő
kifejezés ült, amitől úgy tűnt, mintha behúztak volna a szeme alá. Pontosan
tudta, hogy sosem fogja a tucatbürokrataságnál többre vinni. Vannak
dolgok, amiket nem magyaráz meg az MGK.
– Azt kérdeztem, valami gond van?
Clovis végre felnézett a képernyőről. Apró szeme felváltva vizslatott
Caimbeult és engem.
–  Itt az áll, hogy önök rokonlátogatásra érkeznek Tír na nÓg-ba, azt
azonban nem írja, hogy kik ezek a rokonok.
– Szükséges ez? – kérdeztem.
– Honnan tudhatnánk, hogy önöknek valóban vannak rokonaik a Tírben?
Lehet, hogy amonnan jönnek, hogy bajt keverjenek.
-  Hogyhogy amonnan?
-  Tir Tairngire-ből, a bukott népből.
Caimbeulre pillantottam, ő vadul forgatta a szemét. Ez minden
borzalmak csúcsa, a tintanyaló bürokrata hazafi.
–  De az is lehet, hogy rokonaink esetleg nem akarják, hogy minden
jöttment irodakukac tudja, hogy kik az Ő
rokonaik.
Tömpe, pisze orrának cimpái megremegtek.
–  Ezt nem önök döntik el. Kérem a neveket, vagy nem szállnak fel a
gépre.
Áthajoltam az asztalon és elkaptam a gallérját. Egy pillanatig azt hittem,
ellenkezni fog, de az akaraterőm teljesen megbénította. Egyszerű volt, mint
amikor egy kígyó hipnotizál egy patkányt.
– Ide hallgass, kistestvér – mondtam ír sperethiel nyelven. A kiejtésem
talán már egy kicsit ódivatú volt, de egyébként tökéletesen hangzott. –
Olyan dolgokba avatkozol, amelyek jóval felette állnak tudásodnak és
helyednek. Tudni akarod, hogy kihez jöttünk látogatóba? Jöjj hát közelebb,
és elárulom.
Keresztülrántottam az asztalon, és egy nevet suttogtam a fülébe. Az
arcából a maradék kevéske vér is kiszaladt. Amikor visszahúzódott, egy
pillanatra megmutattam magam – az igazi lényemet. Utálom az ilyen
trükköket, az erőfitogtatást, de teljesen felbosszantott.
 – Most már el tudod képzelni, hogy ez az illető milyen morcos lesz, ha
megtudja, hogy a neve ilyen helyzetben került elő – mondtam. – Azt
javaslom tehát, hogy felejtsük el ezt az egész szerencsétlen incidenst.
Szegény Clovis boldogan engedelmeskedett. Úgy adta vissza a
papírjainkat, mintha most vette volna észre, hogy VITAS-szal fertőzöttek.
Késedelem nélkül felkísértek a gépre. Elhelyezkedtem az első osztály
kényelmes bőrfotelében, és rámosolyogtam a felszolgálólányra, aki egy
pohár remek skót whiskyvel érkezett. Miután elment, Caimbeul hozzám
fordult:
– Muszáj volt ezt?
– Micsodát? – kérdeztem ártatlanul tágra nyílt szemekkel.
– Az előadást ott benn.
A repülőgép megrázkódott egy cseppet, ahogy eltávolodott az épülettől.
Kinéztem az összekaristolt üvegen. Odalenn látszottak a kifutópálya
narancssárga fényei.
– Nem feltétlenül – mondtam. – Le is késhettük volna a gépet, ha még
vitatkozunk vele egy darabig, de ehhez most nem volt türelmem. Ráadásul
úgyis túlságosan be van rezeivé ahhoz, hogy bárkinek is szóljon róla.
Látszott a szemén, hogy hisz a Vének mindenhatóságában.
– De te megmutattad…
–  Azt mutattam neki, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rá. Némely
emberek nem értenek a szóból.
– Hiányoztál.
-   Tessék? – Furcsa, váratlan és teljesen összefüggéstelen kijelentés volt.
És nem hittem a fülemnek.
-    Nem, nem a veszekedés hiányzott. De hiányzott az, amikor ilyen
vagy.
Nem feleltem.
Úgysem számított volna már.

A nő rohan.
A rengeteg körülötte tele van hangokkal és szagokkal. A távolban a
pusztuló nyulak sikoltásai olyanok, mintha egy kisgyerek sírna. A frissen
felásott föld nehéz szaga üli meg a levegőt. Ágak vágódnak a nő arcának, és
hiába igyekszik félrehajtani őket, minduntalan visszacsapódnak.
Valami ott van mögötte. Nem tudja mi az, csak azt, hogy megöli, ha
utoléri. Válla fölött hátrapillantva próbálja megtudni mi van ott. Így aztán
nem veszi észre, hogy kilép a semmibe.
Most zuhan.
Zuhan, és nincs, ami megmenthetné.

8
Kipattant a szemem, amikor a Fátyolba értünk. Nagyon rossz érzés volt,
hogy az egyik pillanatban még mélyen alszom, a következőben pedig már
teljesen éber vagyok. A nyakam töve bizseregni kezdett, aztán ez az érzés
fokozatosan felhúzódott a koponyámon.
Feltoltam a műanyag redőnyt, és kinéztem az ablakon. Mindenfelé
szürke és fehér felhők kavarogtak csupán, mintha égő avar füstje lenne.
Küzdöttem a Fátyol hatása ellen. A felhők elkezdtek alakot ölteni. Vajon a
tudatalattim melyik szegletét bűvölik elő? Nem akartam megtudni, és
hirtelen csattanással visszarántottam a redőnyt. Egy fél óra múlva a földön
leszünk, addig pedig ellen tudok állni a hatásának.
– Jó erős cucc. – mondta Caimbeul. – Mármint a Fátyol. Sokszor azt
kívánom, hogy valamilyen más védelmi módot találtak volna ki.
Beletúrtam a hajamba. Szinte alig maradt belőle valami. Miután
évszázadokig megnövesztve hordtam, végül csak levágattam egyszer. Most
olyan volt, mintha három–négy centis fehér tüskékkel lenne borítva a fejem.
Koponyám sima és hűvös volt az ujjaim alatt.
– Túlságosan is erős – feleltem. – Csak tovább rontják a helyzetet.
– Mindig ezt mondod, bárki bármilyen mértékű mágiát használ.
Nem válaszoltam, tudtam, hogy csak a régi köreinket futnánk újra. A
motorok felsüvöltöttek, és éreztem a finom rántást, amikor kiengedték a
futóművet. Ismét feltoltam a redőnyt. Már áttörtünk a felhőkön, és alattunk
épületek tűntek fel. Innen minden olyan kicsinek tűnt, mintha egyáltalán
nem is lenne valóságos. Itt fenn még biztonságban voltunk.
 Lehunytam a szemem és lassú, mély levegőket vettem, hogy
megnyugodjak. A szék karfáját ugyanolyan halálosan megszorítottam, mint
minden leszálláskor. Nem vágytam rá, hogy természetfeletti
pályafutásomnak egy hatalmas tűzgolyóban szakadjon vége. A fülem
többször is bedugult, úgyhogy folyamatosan kinyitottam-becsuktam a
számat, hogy elmulasszam. Aztán megéreztem.
Caimbeul puha keze az ujjbegyeken a finom keményedésekkel lassan
rákulcsolódott az enyémre. Nem húzódtam el, annyira ismerős, és
megnyugtató volt. A szemem továbbra is csukva tartottam, nem akartam
látni, amikor hatalmas tűzgolyóvá változunk.
Egy hirtelen huppanással leértünk a földre. Caimbeul keze eltűnt, én
pedig ott maradtam egyedül, meleg érintésének emlékével.
Évekkel ezelőtt egyszer az Egyesült Államokban éltem. Az
ezernyolcszázas években érkeztem, amikor azokba a divatos szalonokba,
ahová akkoriban jártam híre jött, hogy a sziúk rituális mágiát használnak.
Néhány hónapig rengeteget beszéltek róla hogy aztán újabb, érdekesebb
botrányoknak adja át a helyét a pletykák közt.
Én azonban tudtam, hogy a sziúk veszélyes vizekre eveztek.
A hírek öncsonkításokról számoltak be, hogy ezzel segítsék a mágiát.
Vérmágia. Túl korán volt még ahhoz, hogy ilyesmi történhessen, hacsak
nem találtak egy erőközpontot. Olyan erőkkel játszadoztak, amiket nem
érthettek meg, és nem tudtak volna irányítani még akkor sem, ha valami
őrült véletlen folytán sikerült is volna amit terveztek.
Azonnal jegyet váltottam a következő gőzösre és néhány héten belül már
úton voltam nyugat felé. Arra sem volt időm, hogy rendesen megcsodáljam
a vidék nyers szépségét. Itt még minden friss volt. Új kezdet mindazoknak,
akik hajlandóak belevágni. A történelem súlya még alig érintette az
országot.
Ez azonban a történetem másik része. Az az időszak, amire most
gondolok, később következett, a kilencszázharmincas évek végén,
negyvenes évek elején. Ekkoriban Texasban éltem. A háború, amiről azt
mondták, hogy a legutolsó volt a világon, még ki sem hűlt. A parázs még
ott füstölgött Európa csataterein, de úgy látszott, még egyáltalán nem
akarják, hogy kialudjanak. Az apró osztrák fenekestül felforgatott mindent,
bár ocsmány látomásának mélységeit még hat éven át nem sejthette senki.
Addigra viszont már túl késő volt.
 Austinba mindebből semmi sem jutott el. A világ napilapokon,
képesújságokon és rádión keresztül jutott csak el hozzánk, meg persze a
moziban.
Szörnyű meleg nyár volt, de ez nem volt szokatlan arrafelé. A legtöbben
otthagyták a várost és kiköltöztek a Dombvidék hűvösebb részeire. Akik
pedig otthon maradtak, legyezőkkel, jégtömbökkel és napernyőkkel
igyekeztek elviselhetővé tenni a hőséget. Esténként a hőmérséklet néha
visszaesett harminc fok alá. Alig lehetett kibírni.
A kezdeti sokk után, amit a háború okozott, az élet ment tovább, mintha
mi sem történt volna. Legalábbis nagyrészt. A legtöbb amerikai úgy
gondolta, hogy ők kimaradhatnak a konfliktusból. Végülis mi közük nekik
ahhoz, hogy Európában véres háború tombol?
Így aztán azon a bizonyos nyári éjszakán elmentem a moziba. Az utcák
levegőjét megülte az angyaltrombita és az estike illata. Voltak, akik a
gyermekparalízistől való félelmükben nem mertek zárt helyre menni, de ez
engem mindig hidegen hagyott.
A teremben tompa fények világítottak, én pedig a helyi Herbert E. Butts
kiskereskedésben vásárolt legyezővel igyekeztem kicsit felkeverni
körülöttem a forró levegőt. A fények kialudtak, elkezdődött a filmhíradó.
Az első hír természetesen az európai háborúról szólt. A helyszínek sorra
változtak, és mindenütt pusztítás söpört végig a képen. Lengyelországban,
Franciaországban és Angliában felrobbantottak egy csomó dolgot.
Aztán boldogan integető embertömeg képe következett. A kicsi ember
kocsija ott gördült el köztük, ő pedig kinyújtott karral üdvözölte az őrjöngő
tömeget.
És akkor megpillantottam.
Először nem hittem a szememnek, de a kép egy ideig nem változott, és
akkor már tudtam, hogy amit látok, igaz. Alachia.
A menet hátsó felében gördülő kocsik egyikében ült. Arcán ott ült a
tökéletes boldogság kifejezése. Egy lenyalt, szőke hajú, tökéletes árja férfi
állt mellette és integetett a tömegnek, míg másik karjával Alachia derekát
fogta át. Lemosolygott a nőre, az pedig vissza–mosolygott rá. Egy
pillanattal később eltűntek, helyüket a képen valamilyen ismeretlen úton
bandukoló menekülők foglalták el.
A kép elsötétült, aztán megjelentek a Divatkarnevál képei. Arcomon
verejték gyöngyözött, de belül hirtelen fázni kezdtem. Nagyon fázni.
 Viszonylag könnyen átjutottunk a vámon, nem kellett olyan taktikához
nyúlnom, mint a másik idióta bürokratánál. A dél felé tartó reptéri busszal
bementünk Dublinba. A járgány begurult a belvárosig, aztán
felkapaszkodott a Dorsett Streeten.
Mint a legtöbb dublini utca ez is kanyargott jobbra–balra, és közben
sűrűn változtatta a nevét. Egy balkanyarral ráfordultunk a Church Streetre,
aztán délnek fordultunk a folyó felé. Balunkon ott látszott a Négy Udvar. A
központi épület kupoláját zöld patina borította, mint minden idős
rézfelületet. A neoklasszicizmus csodálatos példája. Minden sarkán hófehér
oszlopok és szobrok sorakoznak. Az a tény, hogy a ház annyi mindent
túlélve még mindig állt, az állandóság felemelő érzésével töltött el.
Amikor átgurultunk a Whitworth hídon kinéztem az ablakon. Alattunk
ott hullámzott a Liffey szürkészöld vize, felszínén halványan tükröződött az
októberi égbolt.
A következő megállónál kiszálltunk és átvágtunk a West High Streeten.
Furcsa volt látni, hogy legalább annyi tünde mászkál mindenfelé, mint
ahány ember. Senki sem nézett meg minket alaposabban. Na jó, talán egy-
két járókelő, hiszen jobban voltunk öltözve, mint az átlag dubliniak.
Tudom, hogy a Tírből érkező hírek mind azt szajkózzák, hogy a föld zöld,
és minden patak tejjel-mézzel folyik, de ez akkor is csak Írország.
A szegénység nemzedékeken keresztül fenyegette a lakosságot, és ezen
a goblinizáció sem változtatott. Lehet, hogy már senki sem éhezett, de azért
nem is volt minden a legnagyobb rendben.
A St. Nicholas Streeten délnek fordultunk, aztán még a St. Patrick park
előtt átvágtunk nyugat felé. Hátrapillantottam, hogy követ-e valaki. Egy
öregasszony zöldségekkel teli bevásárlókocsit húzott maga mögött, de
amennyire láttam, senki sem volt a nyomunkban.
– Mikor jártál itt utoljára? –kérdeztem Caimbeultől.
– Erre járok hébe-hóba – válaszolt megvonva a vállát.
– Vagyis a közelmúltban itt voltál. Keményen a szemembe nézett.
– Igen, itt voltam a közelmúltban. Egy esküvőre voltam hivatalos.
– Kinek az esküvőjére?
– Azt inkább nem mondanám meg.
– Azért, mert engem nem hívtak meg?
– Hát igen.
– Az amúgy se érdekel – hazudtam. A tündék között az esküvők nagy
jelentőségű, jelképes események voltak, tele szövetkezésekkel és
erőpozíciók mérlegelésével. Az, hogy engem nem hívtak meg azt jelentette,
hogy nem tekintenek többé számottevő hatalomnak. Fájjon valami, ha az
udvarba megyek – Alachia szorgosan dolgozik.
Átkeltünk az utcáknak a St. Stephen's Greenre vezető labirintusán. Ősi
kőépületek mellett az ezerkilencszázas években épült emeletes téglaházak,
és chipboltok szorongtak itt. Dublin nem volt olyan feltűnő város, mint
New York, vagy Los Angeles. Körülfont, és finoman adagolta bűbájait. A
múlt egy apró darabkája itt, egy morzsányi jövő amott.
Amikor már beértünk a St. Stephen's-be, megnyugodtam egy kicsit.
Biztos voltam benne, hogy senki sem követ, az öregasszony befordult a
Bride Streeten. Azóta a tömeg hol sűrűbben, hol ritkábban hullámzott, de
úgy tűnt, senkit sem érdeklünk mi ketten.
– Hol akarsz megszállni? – kérdezte Caimbeul.
– Mit szólsz a Stephen's Halihoz?
– Milyen a biztonsági rendszerük?
–  Elég jó – válaszoltam –, de mégse érzed úgy, hogy egy
páncélszekrényben laksz.
A hotel a St. Stephen's park smaragdzöld füvére és hatalmas
szomorúfűzeire nézett. Bejelentkeztünk és követtük a troll londinert a
lakosztályunkba.
Reggel hatra kértünk ébresztést.
Reggel négykor kezdett esni az eső. Mennydörgés robajára ébredtem, és
hogy jégeső dobol az ablakon. Egy pillanatig elveszítettem az időérzékem
és azt hittem, újra a kaerben vagyok. Fullasztó sötétség szorult a tüdőmnek,
de aztán megpillantottam az éjszakai eget, amikor Caimbeul elhúzta a
függönyt.
– Honnan jöhetett? – tűnődött hangosan.
– Ha babonás lennék – feleltem –, azt mondanám, hogy ez egy jel.
– Jel?
–  Igen. Tudják, hogy itt vagyunk. De sokkal valószínűbb, hogy csak a
Doineann Draoidheil.
Erre nem felelt semmit. Tudtam, hogy ott áll az ablaknál és figyel, és
ettől biztonságban éreztem magam. Mosolyogva merültem újra álomba.


Ma éjjel nem álmodik.

9
Csengőszó.
Kievickéltem az álom sűrű mélységeiből és mielőtt kinyitottam a
szemem rájöttem, hogy a telefon az. Miért nem képesek végre kicserélni
ezeket a nyavalyás őskövületeket? – morogtam magamban. Csukott
szemmel nyúlkáltam a kagyló felé, míg végre sikerült felemelnem, az alját
pedig hatalmas csörömpöléssel lerántanom a földre. Akkor sem bírtam
hozzászokni az átkozott vackokhoz, amikor megjelentek, de még most is
üldöznek, hogy már rég kimentek a divatból.
– Mi van?
–  Az ébresztőhívás jelentkezik. – A géphang természetellenesen
vidáman és élettel telin üdvözölt. Utálom az ilyet.
Elengedtem a kagylót, de az elvétette a villát, és puffanva landolt a
szőnyegen. Még mélyebbre ástam magam a paplanba és hagytam, hogy az
édes sötétség újra elkezdjen lefelé húzni.
– Aina – szólt Caimbeul, miközben lerángatta rólam a takarókat –, ideje,
hogy felkelj.
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtem. Felrémlett bennem, hogy bár a
Véneknek nem lenne szabad halálosan megsebesíteniük egymást, mindent
el kell kezdeni valahol. Végül mégis a hátamra hengeredtem, és igyekeztem
félelmetesen villogtatni a szemem.
–  Fölösleges – mondta. Fekete ruhát viselt, és haját gyönyörűen
hátrafogta abba az idegesítő lófarokba. Legalább arról leszokott, hogy
vörösre festesse. – Egyáltalán nem ijesztenek meg a morcogásaid. Évekig
néztem őket, ma már sajna semmi hatásuk.
Érthetetlenül motyogtam valamit, remélve hogy csípős megjegyzésnek
veszi. Nem vette annak. Túl jól ismert már.
Kitántorogtam a fürdőbe és veszettül reméltem, hogy legalább meleg víz
van, amivel letusolhatok.
Kocsit béreltünk és nyugatnak indulva elhagytuk Dublint, aztán Kildare-
en és Offalyn keresztül Galwaybe tartottunk. A vidéket sűrű köd borította,
így minden zöld szín halványnak és fakónak tűnt. A környék legnagyobb
része elvadult, tudtam, hogy ez az Ébredéssel jár.
 A föld visszatér abba az állapotába, amilyen azelőtt volt, hogy az
emberek rajta hagyták volna kezük nyomát. Persze maradtak emlékek ebből
az időből is, az Óriás Lépcsője Antrimban például ilyen hely. Voltak akik
azt állították, hogy a kihűlő láva alkotta a hegyekből a tengerbe vezető
hatszögletű köveket, én azonban jobban tudtam.
– Hogy fogod megtalálni az Udvart? – kérdezte Caimbeul. – Akárhol is
lehetnek.
–  Ez igaz, de azok, akik tudják, hol vannak, ragaszkodnak bizonyos
helyekhez, és most egy ilyenhez tartunk.
– A sírokhoz?
– Igen, és más hasonló helyekhez.
– Tudod, mennyire utálom a sírokat.
– Az élet nem fenékig tejfel, Caimbeul. Ezt még nem hallottad?
A kör miatt órákba telt, mire a Burrenhez értünk. A vidék itt ha lehet,
még vadabb volt, mint a Tír más részein. Talán azért, mert az emberek, akik
a szigetnek ezt a részét lakták, sosem távolodtak el messzire kelta
gyökereiktől. Galway nagy részén még az Ébredés előtt is a gael volt a
legelterjedtebb nyelv.
Útközben láttam, hogy a sziklák szürke ujjai úgy szabdalják fel a vékony
talajt, mintha hatalmas karmok vájnának a földbe. Méregzöld galagonyák
dacoltak az éles tengeri széllel, a csupasz sziklafalak meredeken zuhantak a
tengerbe.
Maga a Burren egy nagy lapos terület volt, amelyet végig szürke mészkő
borított. Mindenfelé mély repedések szabdalták a kőtömböket, mintha
megsebesült volna a föld. Alig néhány vadvirág tengett a repedések közt.
Leállítottam a kocsit és elindultunk felfelé a Burrenre. Valaha turisták
jártak erre, és kapaszkodtak föl a kiszögelléseken, de most csak sűrű csend
lógott a levegőben, és lassan a csontjaimba szivárgott.
– Gyere – mondtam halkan.
Lassan haladtunk felfelé, kivételesen nem veszekedve állandóan azon,
hogy ki mennyire megy gyorsan, vagy lassan. Én újra meg újra megálltam,
hogy virágot szedjek a résekből. Menet közben két nyakláncot fontam
belőlük. Egyet megtartottam magamnak, egyet pedig Caimbeulnek
nyújtottam. Szkeptikus pillantást vetett rám, de aztán végül a zsebébe
csúsztatta.
Miközben haladtunk, a köd egyre sűrűbb és sűrűbb lett. Megbotlottam
az egyenetlen kövön és azt kívántam, bárcsak hoztam volna magammal egy
sétapálcát, de nem sok időm maradt ezen merengeni. Megérkeztünk. A
sziklában jókora nyílás tátongott. Akkora volt, hogy egy ember
kényelmesen átcsusszanhatott rajta.
– Én most lemegyek – mondtam. – Megvárhatsz idefönn, ha akarsz.
Caimbeul mérgesen felhorkantott.
–  Szerinted nélkülem meghallgatnának? – kérdezte. Ránéztem,
tekintetemet mélyen erdőzöld szemébe fúrva. Jól ismertük egymást és
pontosan tudtam, hogy mire megy ki a játék.
–  Hát persze, édes Harlequin, azt hiszem nagyon is meg fognak
hallgatni. Ők tudják, ki vagyok.
A barlangban hűvös volt. Hason csúsztunk éppen egy hosszú átjáróban,
ahol csak egy aprócska vezetőfény táncolt előttünk. Ezt még akkor idéztem
meg, amikor szűkülni kezdett a folyosó és már nem tudtam tartani a
zseblámpát.
–  Majd emlékeztess, hogy szóljak, mennyire szeretek a legjobb
cipőmben és kabátomban átaraszolni egy barlangon – szólalt meg
Harlequin.
– Ne sápítozz – feleltem –, rosszabb is lehetne.
– És mégis hogyan?
Lefejelte a cipőm sarkát és felszisszent.
– Lehetne vizes is az egész.
– Ó, milyen kellemes gondolat!
Ekkorra sikerült megkerülnöm az utolsó sarkot és egy jókora barlangban
bukkantam ki. A padlóról és a mennyezetről cseppkövek nőttek, és a
barlangterem közepén egy tó látszott. A tó felszíne sima volt, mint egy
tükör, és fekete, mint az éjszaka.
Megfordultam és segítettem Caimbeulnek is kikászálódni. Ruhája csupa
piszok és por volt. Igyekezett leverni róla, amit tudott, de nem segített.
Amikor ismét rámnézett, láttam az arcán, hogy nagyon fel van húzva. Szám
elé tettem az ujjamat, és a tóra mutattam.
Elsétáltam mellőle a tó partja felé. Csak a kövek csikorgása hallatszott a
csizmám alatt. Amikor elértem a víz peremét, lehajoltam és felvettem egy
apró kavicsot. Felegyenesedve beszélni kezdtem.
–  Fin Bheara, Daoine Sidhek királya, Holtak királya figyelmezz
szavamra. Aina van itt. Beszédem van veled.
Hangom sokáig visszhangzott a sziklák csendjében. Egy hosszú
pillanatig semmi sem történt, semmi sem felelt. Azután hirtelen felmorajlott
a mélység. A föld megremegett, és kis híján elveszítettem az
egyensúlyomat.
A víz bugyborékolni és forrni kezdett. Gőz szállt fel a felszínéről és
hamarosan megülte az egész helyiséget. Egy fából és aranyból ácsolt hajó
emelkedett ki a vízből, a fedélzet közepén egy trónszék állt. A trónon pedig
ott ült a szellem, akit rendszerint Finvarrának neveznek.
Épp olyan volt, amilyennek emlékeimben élt, talán még hatalmasabb is,
mint korábban. Az Ébredés az ő ereibe is beszivárgott, nem csak az
enyéimbe.
A csónak simán szelte a vizet miközben megközelítette a partnak azt a
részét, ahol álltam, farvize épphogy csak kivehető volt mögötte. Nem
látszott rajta sem evezős, sem vitorla, de a tündéreknél ez így szokás. Jó egy
méterre a parttól megállapodott és megállt.
– Üdvözlet néked Finvarra! – szóltam. – Megtiszteltetés, hogy eljöttél.
Felnevetett. Hangja keményen csikordult, számomra mégis olyan volt,
mintha zene szólt volna.
– Aina! – mondta. – Drága anyácska! Miben segíthetek?
– Meg kell találnom a Szíli Udvart, Finvarra – feleltem. – Bár néhányan
azt mondják, hogy nem számítok többé hatalomnak Tír na nÓgban.
–  Gyere le onnan Caimbeul – mondta Finvarra. – Idegesít, hogy ott
bújócskázol.
Hallottam, ahogy Caimbeul magában szitkozódik, míg csúszkálva-
botladozva lemászott hozzánk. 
– Nem válaszoltál a kérdésemre – folytattam. – Hol a Szíli Udvar?
Finvarra hátradőlt trónján és hosszasan vizsgálgatott. Én viszonoztam a
nézést. Szürke szeme éppoly szúrósan tekintett a világra, mint bármikor, és
arca éles vonásai is inkább tűntek kegyetlennek, mint kedvesnek. Homlokát
keskeny aranypánt övezte, hosszú vékony keze csontos térdén nyugodott.
Levelekből, fakéregből és állati bőrökből készült ruhája azokat idézte,
amelyeket oly sok évszázaddal korábban a Vérerdőben viseltünk.
Aztán észrevettem, hogy lábánál egy fiatal nő hever. A lány feszes
bíborvörös ruhát viselt, lábára combig érő fekete bőrcsizma simult. Feje egy
részét leborotválták, hogy könnyebben hozzáférhessen a beültetett
adatjackhez. Úgy tűnt, hogy alszik.
– Megint a régi mókák? – kérdeztem.
– Semmiség – felelte. – Csak ártatlan szórakozás.
– Mit szólna hozzá Oonagh? – tudtam, hogy bele kell mennem a játékba.
 – Ugye amiről nem tud… De ez nem tartozik a témához. Azt szeretnéd
tudni, hogy hol székel jelenleg a Szíli Udvar.
– Igen.
– Lehet, hogy nem akarják, hogy rájuk találjanak.
–  Nem, azt hiszem, tényleg nem akarják. És úgy vélem, azt is tudom,
miért nem akarnak hallani felőlem.
Finvarra rám mosolygott, elővillantak hosszú, sárga fogai.
–  No, úgy tűnik, haladunk – szólalt meg. – Talán tudok segíteni. Ha
megteszel nekem egy valamit.
– Miről volna szó?
–  Egy próbáról. Próbára tesszük az eltökéltségedet. Alattvalóim
boldogan segédkeznek a lebonyolításában. Ha kiállód, elviszünk az
Udvarba. Ha nem – nos, az pedig a te hibád lesz, nem igaz?
– És ki dönti el, hogy nyerek, vagy veszítek?
– Azt drága anyácska, már magadnak kell kitalálnod.
Ezzel a csónak távolodni kezdett. Nyomában még csak nem is
hullámzott a víz. A köd összezárult körülötte és eltakarta a szemem elől.
Tettem egy lépést előre, a csizmám orra épp beleért a vízbe. Most mi lesz? –
tűnődtem.
–  Ez sokat segített – szólalt meg mögöttem Caimbeul. Megpördültem,
hogy valami csípős választ adjak, amikor hirtelen valami kirontott a vízből
és megragadott.

Egy szempillantás alatt lerántott a mélybe. A víz jéghideg volt, és nekem

nem maradt időm levegőt venni odafönn. Küzdöttem a belégzési ingerrel. A
szemem nyitva volt, de nem láttam sokat. Lenéztem, és észrevettem, hogy
egy kákalag tart fogva. Lábam menthetetlenül odaszorult mellkasa és
mellső lábai közé. Karmos keze átfogta a derekam. Feje egy lóéra
hasonlított, csak a szájában rengeteg tűhegyes fog sorakozott.
Lehúz a víz mélyére, amíg meg nem fulladok, és akkor jót lakmározik a
húsomból. Kivéve talán a májam, amit gondolom kiköp majd Caimbeul
lába elé. Nem tetszett ez a lehetőség.
Halottnak tettetve magam ellazultam, és bíztam benne, hogy ez lelassítja
a süllyedését. Így is történt. Akkor hirtelen rántással kitártam a karom, és
ott a víz alatt kimondtam a szavakat. Két tenyerem közt forrni kezdett a víz,
aztán felfénylett, és kék fénybe borította a kákalagot. A víz mind
gyorsabban örvénylett, míg egy lézertű-nagyságú hegybe nem sűrűsödött.
Lefelé irányítottam a kákalag feje felé. Bugyborékoló sikoly hangzott fel,
azzal a lény feje eltűnt. Karmai elernyedtek a csípőmön, de még mindig a
mellkasához szorítva tartott.
A tüdőm égett, és színes foltok kezdtek ugrálni a szemem előtt. A
kákalag súlya tovább húzott lefelé. Egy pillanatra pánikba estem és
belélegeztem egy kevés vizet. Két karom minden maradék erejét bedobva
tempózni kezdtem felfelé. Épp amikor azt hittem, hogy sohasem érem el,
felértem a felszínre. Szinte fájt, ahogyan levegőért kapkodtam. Egy
pillanatig ott kapálództam, de aztán Caimbeul elkapott és kihúzott a vízből.
Nem túl finoman lefektetett a köves partra. Vizet és savat köhögtem fel.
Nehéznek éreztem a lábam, és rájöttem, hogy a kákalag még mindig rám
van tapadva.
– Vágd le rólam – mondtam.
– Esélytelen. Néhány darabkáját örökké a nadrágodon fogod hordani.
–  Az még mindig jobb, mint hogy az egészet magammal kelljen
cipelnem mindenhová – feleltem újabb adag víz felköhögése után.
– Vedd le a nadrágod.
–  Ó a fene vigye el – morogtam. Kigomboltam a farmerem és
lehámoztam magamról. Ez eltartott egy ideig, a víz és a
kákalag eléggé
megnehezítették a dolgot.
– Ez volt a próba? – kérdezte Caimbeul.
–  N–n–nem – dadogtam. Vacogott a fogam, és egész testem libabőrös
lett. – E–e–ez csak egy figyelmeztetés volt. K–komolyan gondolják a
próbát.
–  Hát – szólalt meg, és úgy tűnt szégyenkezik, amiért nem segített –,
ideje kibújnod ezekből a vizes vackokból.
Körémfonta karjait, én pedig nekidőltem, és magamba szívtam melegét
és illatát. Ha csak egy percre is, de jó volt ott lenni.


A nő nem bír megmozdulni, keze és lába, mintha ólomból lenne. De

hallani hall… valamit.
Valamit, ami a látómezején kívül csörömpöl. Valamit, aminek gonoszak a
szándékai.

10
– És most mi jön? – kérdezte Caimbeul.
A kocsi hátsó ülésén ültem, és száraz ruhákba igyekeztem belebújni. A
kabátom és csizmám tönkrement, úgyhogy azokat becsavartam egy, a
hotelből hozott törülközőbe. Normál körülmények között nem adtam volna
a fejem ilyen kicsinyes lopásra, de hol voltak a normál körülmények!
Caimbeul vezetett. Délnyugat felé távolodtunk a Burrentől. Magamra
rángattam egy vastag szürke pulóvert, aztán felhúztam egy fekete farmert.
Végül a surranó következett, és már másztam is előre az anyósülésre.
– Jobban vagy? – kérdezte.
–  Legalábbis szárazabban – feleltem – Bár a sós víz szagát még egy
ideig érezni fogom.
– Nem csak te.
–  Ó, jaj, bocsánat! Ha legközelebb egy kákalag úgy dönt, hogy remek
uzsonna válna belőlem, majd megkérem, hogy téged ne vizezzen össze, ha
lehet.
– Előre is kösz.
– Semmiség, cukibaba.
– Tudod, mennyire utálom, ha cukibabának hívsz!
– Amint mondtam, az élet nem fenékig…
– Tudom, tudom.
Megálltunk enni egy, a Burrentől délre fekvő kisvárosban. Esteledett, én
pedig mihamarabb ki akartam jutni a városból. A nyirkos levegőben ott
szállt a tenger sós illata. Bár nem volt kifejezetten hideg, a nedvesség
bekúszott a csontjaimba, úgyhogy egy idő után minden tagom sajgott már.
A kocsit otthagytuk az étterem előtt, és kisétáltunk a város peremére. Itt
az út alig volt több néhány, a sárba nyomorodott macskakőnél, és befelé
rendesen megdolgoztatta az autó felfüggesztését. Szinte láttam, ahogyan
Caimbeul folyamatosan vezeti fejben az útiköltségek számláját. Fogalmam
sincs, mikor szedte össze ezt a borzalmas fukarságot.
– Odanézz! – szólt megragadva a karom.
 Követtem tekintetemmel az ujját. Az egyik oldalon, egy kissé távolabb
az úttól egy kis liget állt. Az alkony szürke és bíbor árnyékokkal festette
tarkára, a tenger felől pedig köd gomolygott befelé, úgyhogy minden
homályosnak és anyagtalannak tűnt. A ligetet egy sor aprócska fénypont
vette körül, amelyek úgy háromméteres magasságban lebegtek a föld fölött.
Aztán meghallottam a zene halk, kedves dallamát is. Egy fuvola és egy
furulya szólt, talán néha csatlakozott egy hegedű is.
– Ignis fatuus – szólaltam meg. – Lidércfények.
A szegény nyaklánc, amit a Burrenen fontam virágokból, teljesen
elázott, de még ellátta feladatát. Kiszedtem a kabátomból, még amikor
visszamentünk a kocsihoz, most pedig a nyakamba akasztottam.
– Nem hiszem el, hogy ilyesmit használsz – mondta Caimbeul.
– Ha egyszer ez működik.
– De kankalin–nyaklánccal meglátni a tündéreket?
–  Így
van – feleltem. – És jobban teszed, ha te is felteszed a sajátod.
Nem szeretnélek elveszíteni.
Felhorkantott.
– Tudom, Harlequin, hogy ez eddig még nem jutott eszedbe, de nem
tudsz mindent. Van olyan mágia is, ami egyáltalán nem bonyolult, csupa
egyszerű dologból áll össze. És nemegyszer ilyenek a legerősebb
varázslatok. Épp azért, mert annyira egyszerű és nyilvánvaló, mindenki
elsiklik fölötte.
– De én azt hittem, hogy ettől az emberek képesek meglátni a tündéreket.
–  Jaj, menj már! Szerinted hány ember láthatta a tündéreket azok
beleegyezése nélkül – függetlenül attól, hogy volt–e ilyen segítsége? Nem,
ez a mágia régebbi, mint az emberi emlékezet.
Előhúzta zsebéből a gyűrött, fonnyadt nyakláncot, és nagyot sóhajtva a
nyakába akasztotta. Az ernyedten és szánalmasan lógott a mellkasán,
fakózöld és rózsaszín ív a fekete kabáton.
Szerencsétlen flótás.
Elfojtottam egy mosolyt és újra követni kezdtem a fényeket.
Valahányszor már épp azt hittem, hogy utolérjük őket, egyszerre csak
eltűntek, és távolabb tűntek fel megint. így ment ez addig, amíg már
kezdtem elveszíteni a türelmem. Aztán egyszer csak egy domb tetején
találtuk magunkat.
Az egyik oldalon egy csoport tölgyfa magasodott, leveleiket már
javarészt elhullatták. Körülöttük mindenféle gombák alkottak szélesebb
kört, amelyben ott repkedtek és himbálództak a fények. Állandóan
egymásba olvadtak és pillanatonként változtatták az alakjukat, de végre
megpillantottam, amiért jöttünk.
A gyűrű körül a tündérnépség egy sor különféle furcsa, félelmetes fajtája
táncolt. Ne nevess ki. Tudom, hogy az utóbbi időkben a „tündér" fogalma
valami egész mást, ennél sokkal kellemesebbet kezdett jelenteni, de
eredetileg nem erről volt szó. Az Ébredés azonban azt hiszem, ezt a Disney-
féle nyálas képzetet is eltörölte.
Akiket láttam, javarészt rongyokba, és növényekből összetákolt
ruhadarabokba öltöztek. Sovány, szikár testük egészen fura, valószínűtlen
formákba hajlott. Ha mosolygásra nyitották a szájukat, elővillantak
tűhegyes fogaik. Némelyiknek szárnya is volt, másoknak meg csápok
lobogtak a homlokukon. Mindnek éppoly csúcsos volt a füle, mint a mienk,
tündéké – valószínűleg ebből erednek a pletykák, hogy a leszármazottaink
lennének.
Sprigganok és leprechaunok táncoltak kézen fogva, a fir darrigok pedig
az óvatlanokat igyekeztek felbuktatni. Goblinok és pixik próbálták egymást
nagy igyekezettel kihajigálni a körből. Mindannyian pörögtek-forogtak,
táncoltak és kacagtak. Árnyékuk hosszúra nyúlt, lobogott és hunyorgott a
félhomályban. Ilyennek képzelhette Dante a Poklot.
Az egyik táncos kitört a csoportból, és odaszaladt hozzánk. Megragadta
a kezem, és húzni kezdett előre.
– Isten hozott, anyácska! – szólt – Már vártunk.
– Mi lesz a barátommal? – kérdeztem.
– Ő most nem számít.
A kör közepére értünk. A tündérek ráncos, aszott arca hol feltűnt a
fényben, hol újra elmerült az árnyék sötétjében. Első pillantásra még azt
hittem, hogy sokkal kisebbek, mint én, de most azt vettem észre, hogy
egyforma magasak vagyunk. Vagy az is lehet, hogy én mentem össze. Mint
Alice.
Lábam most már a zene ütemére mozgott. Lenéztem, és láttam, hogy a
farmerem és pulóverem eltűnt, és helyén hosszú, ezüstszín selyemből szőtt
ruha lengett. Csak forogtunk, forogtunk, forogtunk és egyszer csak…
Egy nagy hajó fedélzetén állok, amely a levegőben lebeg. Mágia hajtja.
Mágia, amely annyi áldást és átkot hoz a világra. Táncolok.
Trollokkal táncolok. Csendesen siklunk a sötét, éjszakai égen, és úgy
táncolunk és kacagunk, mint a gyerekek. Az egyik troll nagyon öreg, és
ráncos. Hosszú, gazdagon hímzett köntöst visel. A bőre aszott, és olyan
vastag, mint egy elefánté. De nagyon kedves lény. És a barátom.
Sorra villannak fel előttem a trollok képei, emlékük olyan tiszta és
világos, mint a napfény. Azt hittem, már rég elfelejtettem őket, de ez csak
mese, amit elhitettem magammal.
Megint a fedélzeten állok. Délután van. A hajón épp csata dúl. A trollok
küzdenek, de hol a barátom? A keresésére indulok.
A fedélközben találok rá. Egy vértócsa közepén fekszik. Eltört a lába.
Értek valamit a gyógyításhoz, és megpróbálok segíteni rajta. De gyógyító
varázslataimon kívül mást is magammal hoztam az útra. Ysrthgrathe-t.
Pontosan tudom, mi következik. Olyan sokszor végigpergettem már a
fejemben, hogy azt hittem belefásultam már.
Tévedtem.
Vannak dolgok, amikhez nem lehet hozzászokni.
A tündérek kacagva táncoltak körülöttem. A gonosz trükkök az igazi
specialitásaik.
– Hogy tetszett a tánc, anyácska? – kérdezte az egyik spriggan.
Nem tudtam felelni, mert egy csepp levegő sem volt már a tüdőmben. A
szemembe lassan könnyek gyűltek, de én csak tovább táncoltam.
Nem tudtam megállni.

Egy autó. A nő egy városban vezet, odakinn zubog az eső. A lámpák

sárga pászmákat rajzolnak a síkos úttestre. Minden kihalt, sehol egy másik
kocsi.
Megáll egy piros lámpánál. Valaki megkocogtatja a túloldali ablakot. A
nő felpillant. Hegekkel borított arc tűnik fel az ablakban, töredezett körmök
tapogatják ki az ajtó kilincsét. A nő csak későn ébred rá, hogy a kocsiajtók
nyitva vannak.
Nem tudja megakadályozni, hogy bejöjjön
.

11
Hol lehet Caimbeul?
Már nem tudtam abbahagyni a táncot. Ez is hozzátartozott a próbához,
és talán egy kis bosszú is volt benne. Tudtam, hogy igazuk lenne, de ez is a
múlthoz tartozott már.
Lepillantottam, és megláttam, hogy a ruhám megint megváltozott.
Csillogás, fényűzés. A gálád trükkök netovábbja: rózsaszirmokból készült
hosszú fehér ruhát hordtam, amilyeneket Alachia viselt annak idején a
Vérerdőben.
Kinyitom a szemem. A tündérek eltűntek. Amint körülnézek, látom,
hogy a fák elhaltak. Nem többek már üreges csonkoknál. Hideg van.
Hidegebb, mint ebben az évszakban illenék. Vagy Tír na nÓgban bármikor.
Felemelem a szemem, és észreveszem, hogy az ég színe olyan, mint a
romlott osztriga. A levegőben pedig égett hús szaga terjeng.
Futva indulok lefelé a dombon a városka felé, ahol Caimbeul meg én a
kocsit hagytuk. Amiken átrohanok, a mezők mind kopárak, halottak és
barnák. Ahol valaha macskaköves út volt, most csak néhány apró kődarab
dugja ki fejét a sáros földből.
A levegőt csend üli meg. De ez nem a nyugodt délután csendje.
Az épületek, amik mellett elhaladok, egytől egyig omladoznak. Végre
elérem a vendéglőt, ahol megálltunk ebédelni. Nem áll előtte semmilyen
jármű. Az ablakok betáblázva, az ajtó viszont sarkig tárva, halkan nyikorog
egy zsanéron.
Belépek.
Beletelik pár másodpercbe, amíg szemem hozzászokik a sötéthez. A
padlón összetört székek hevernek. Üveg roppan a lábam alatt. Sehol senki.
 Ismét kimegyek az utcára.
Körülöttem minden porrá omlik.
Egyedül maradtam.
Könnyek csorognak az arcomon. A sprigganok elkapták a kezem, és
mind gyorsabban és gyorsabban forgattak. A világ egyre forgott velem, míg
végül már csak elmosódó fényeket és mozdulatokat láttam. Szememet
lehunyva igyekeztem kizárni.
Kinyitom a szemem.
Ketten forgunk a kéklő ég alatt, kezünk szorosan markolja a másikét.
– Gyorsabban! – mondja ő.
– Rosszul leszel – felelem.
– Gyorsabban!
Így aztán csak pörgünk és pörgünk, amíg mindketten le nem hanyatlunk
a puha fűre.
– Forog az ég – mondja ő.
Kezemet a homlokára teszem, meleg, de nem vészesen. Oly nagynak
tűnik tenyerem parányi arcocskája mellett. Alig hiszem el, hogy ez az apró
lény, ez a kisfiú belőlem származik.
Ellöki a kezem, türelmetlen, azonnal menne tovább. Egy pillanat és már
fel is pattan, hogy nagyot szaladjon. Dundi lábai serényen szaporázzák,
látszik hogy kezdi elveszíteni a bébiháját. Még pár hónap, és már nem
csecsemő lesz többé, hanem kisfiú. Azon kapom magam, hogy nem bírom
elviselni, hogy nő, és öregszik. Örökké ilyennek szeretném megtartani.
Fenn az égen egy madár rikolt. Tenyeremmel fedezve szemem, felnézek
rá. A madár épp most kezd leereszkedni, újabb és újabb köröket írva az
égre. Már látom, fekete az egész, csak a szárnya vége sárga.
Kiáltást hallok és megfordulok. Az ég eddigre elfeketedett, eső vág
arcomba.
Apró kőházunk mellett ott áll a fiam egy öregemberrel. Valahogyan,
valamit elmulasztottam. Valami fontosat, olyat, amit meg kellene értenem.
A férfi berángatja a fiam a házba. Az ajtó bevágódik. Egy örökkévalóág
telik el, majd vörös tócsa gyűlik fel lassan a küszöb előtt.
Arcomon patakzanak a könnyek.
–Anyácska, mi ríkattunk meg? – kérdezte az egyik spriggan. Aggódva
nézett rám, aztán hirtelen vad hahotában tört ki.
– Ugyan, dehogy! – szólalt meg egy másik. – Ő csak a halott gyermekeit
siratja. Nekünk többieknek magunktól kell boldogulnunk.
 – Elég ebből a badarságból! – mondtam hangosan. Alig kaptam levegőt.
Végülis már borzasztóan öreg vagyok én az ilyesmihez. – Röhejes ez a
játék. Azonnal áruljátok el, amit tudni akarok, és kész.
Csak bugyborékoló kuncogás volt a válasz.
–  Tudod jól, hogy semmi haszna bármit is követelned tőlünk –
kiáltozták. – Mi mindig azt csináljuk, amihez kedvünk van. Csúnya,
engedetlen gyerekek vagyunk.
Tovább forgattak, egyre gyorsabban és gyorsabban.
Forog velem a szoba. A kandallóban ég a tűz, és úgy érzem, mintha le
akarná perzselni a bőröm. Meggyulladok. Egyre elviselhetetlenebb a hőség,
míg végül már úgy érzem, megőrülök tőle. Vagy már meg is őrültem.
A fájdalom majd szétszakít. Lehunyom a szemem, vörös foltok ugrálnak
a fekete háttér előtt. Kezek érintenek meg, próbálnak enyhíteni a kínjaimon,
de semmi hatása. Vannak dolgok, amikre nincs gyógyír.
A fájdalom egyszer csak megszűnik. Egy ruhákba bugyolált csomagot
hoznak oda nekem.
Kinyújtom a kezem az ajándékért. Felemelem a takarót. Alatta
rémlátomás fogad.
– Ez nem az én gyerekem! – sikoltok fel. – Mit tettetek a gyerekemmel?
Elveszik tőlem a csomagot.
–  Cseregyerek – mondja egy hang olyan halkan, tulajdonosa azt hiszi,
hogy nem hallom. – A tündérek ellopták a fiát.
– Minket nem hibáztathatsz, Anyácska – mondta a spriggan. –Te magad
voltál mindennek az oka.
–  Maradj már csöndben! – ripakodtam rá. A spriggan eloldalgott.
Verejték gyöngyözött az arcomon. Kezdtem belefáradni a játékaikba.
– Mondjátok el, merre vannak! – kértem.
– Türelem, Anyácska – felelték.
Rohanok, minél messzebb valamitől. A föld csak úgy suhan a lábam
alatt. Karomban egy gyermeket tartok. Ez nem cseregyerek, ő az én húsom
és vérem.
Végre hazaérünk. Bent állott, dohos levegő fogad, de ez nem számít,
hiszen otthon vagyunk, biztonságban.
Jön a vihar. Eső veri a tetőt, szél tépi az ablakokat. Csak hadd
tomboljon, idebenn meleg, száraz nyugalom van. Aztán eszembe jut, hogy
valaki jön. Értünk jön.
 Kivágódik az ajtó. Ő áll ott. De nem ő az igazi fenyegetés. Mire azonban
erre rájövök, már túl késő.
Bolond, ostoba nőszemély.
Valami nagyot rántott rajtam. Illetve valaki.
Caimbeul kicibált a táncból. Végigpillantva magamon, a rózsaszirmok
eltűntek, a jól ismert szürke pulóver és fekete farmer képe fogadott. Keleten
narancsszín sávok szabdalták a sötét eget.
– Ezt most miért csináltad? – kérdeztem.
– Most találtam rád.
– Tessék?
– Elrohantál, és három napja kutatok utánad – mondta mérgesen. – Azt
hiszed, annyira élveztem, hogy összevissza csámborgok ezen az átkozott,
nyirkos vidéken? Ne tudd meg, mennyi jószándék kellett hozzá, hogy
megtudjam, hová vittek, a fáradozásomról nem is szólva.
– Kösz.
– Kösz? Kösz. Azt mondja „kösz". Ennyi?
Határozottan kezdett az idegeimre menni. Tekintetemmel a földet
kutattam, hátha hagytak valamilyen nyomot, ami elindulhatok. Ő meg csak
itt áll és pampog.
– Igen, kösz, hogy utánam jöttél. Mit akarsz még, Harlequin?
–  Egy kis hálát, esetleg. Bejártam utánad egész Connaughtot.
Borzalmasan sokat kellett varázsolni, hogy megtaláljalak.
– Remélem, hogy készen állsz rá hogy együtt folytassuk.
– Miért?
– Mert most már csak egyetlen módját ismerem annak, hogy megtaláljuk
az Udvart, az pedig a Vad Hajsza megidézése.
Úgy tűnt, elsápad egy picit. Örültem, hogy tiszteli még egy kicsit a régi
dolgokat.
– A Chasse Artut akarod megidézni?
– Így van. – feleltem, és a gondolattól egy kissé jobban éreztem magam.
– A Vad Hajszát. Olyan rég idéztem meg egyet, kettőről nem is szólva. Fel
kell készülnünk rá.
–Te megőrültél? Nem idézheted meg egyedül a Hajszát! –mondta.
Tekintetében félelem tükröződött. – Sokkal nagyobb hatalom kellene hozzá,
mint bármelyikünké, vagy akár kettőnk közös ereje. Nem beszélve a
szükséges időről.
Elmosolyodtam.
 –  Persze, hogy nem tudom egymagam megidézni az egész Hajszát.
Senki sem tudná. A lovakat viszont elő tudom hívni. Na, gyere már. Én
majd alszom, amíg te vezetsz. Apropó, hol vagyunk tulajdonképp?

Kietlen pusztaság. Sehol egy fűszál. Egy fa sem töri meg az ürességet. A
föld a végtelenbe nyúlik, felette beteg, sápadtsárga ég.
A hold mintha egészen alacsonyan lebegne. Nagy és puffadt. Mindent
zöld fénybe von, a nő bőrének beteges színt kölcsönöz.
Mintha halott lenne.

12
Már sötétedett, mire felébredtem. A nap alacsonyan függött a
látóhatáron – először láttam, mióta a Tírbe értünk. Caimbeul talált valami
zenecsatornát, sápadt arcán ott villogtak, ugráltak a képernyő fényei.
Egy pillanatig még nem voltam egészen magamnál. Kábult voltam, és ez
szörnyen zavart. A fejbőröm viszketett, szemem teljesen kiszáradt. Ez a
néhány órai alvás vajmi kevés volt a kihagyott három naphoz képest.
– Hol járunk? – kérdeztem.
– Délnek tartunk, most hagytuk el Galway Cityt – felelte.
– Nagyon megváltozott?
– Mi változott meg?
– Galway City.
– Mihez képest?
– Ahhoz, amilyen az Ébredés előtt volt.
– Csak egy kicsit – mondta. – A régi szokások itt elég jól fennmaradtak.
Kirángattam a táskám az ülés alól, és nekiláttam akkurátusan feltúrni.
Egy kupac cigaretta, gyufa és cipőfűző között aztán megtaláltam, amit
kerestem, egy apró bádogsípot. Vékony rézláncon függött, amit átcibáltam
a fejemen, és a sípot a keblembe rejtettem. Kinéztem az ablakon az
elsuhanó tájra.
Minden elvadult errefelé. Sehol egy kerítés, ami emberi jelenlétre utalna.
Az utak kikövezetlenek, alig többek széles, sáros kátyúknál. Az egész olyan
volt, mint réges-régen, még mielőtt ez a világ megszületett. Akkor, amikor
még az a másik világ volt fiatal. Illetve nem is… én voltam még fiatal.
Felrémlett, hogy mi történt ott és akkor. Hogy is felejthetném valaha el?
És most úgy tűnt, hogy a múlt hibáit ismét elkövetjük. A világunkat
darabokra szaggatják, ha én meg nem állítom őket. Őt.
A nap épp eltűnt a látóhatáron, amikor észrevettem a helyet. A vöröslő
ég előterében kősírok sötétlettek.
– Állj meg ott – szóltam. Caimbeul lassított.
 – Biztos vagy benne? – kérdezte – Semmit nem érzek.
– Megteszi – feleltem. – A környék tele van tündérdombokkal. Az egész
vidék Felébredt.
Amikor kinyitottam a kocsi ajtaját, hűvös szél csapott meg. A mágia
vastagon lepte a tájat, nyakamon felborzolódott tőle a szőr. Aztán azt
vettem észre, hogy úgy érzem magam, mint már nagyon régen: elkapott a
várakozás izgalma. Egyszerűen nem állhattak volna rosszabbul a dolgok, de
mégis hosszú évek óta először éreztem elememben magam. Csak nem
fárasztottak ki végül a múló évszázadok? Tudtam, hogy voltak köztünk
olyanok, akik kimerültek – és végül szörnyű eszközökkel vetettek véget az
ürességüknek.
Az én életemnek azonban volt értelme. Tudtam, hogy mi a célom. A
szent feladat. Meg kell őriznem a világot. Óvnom kell a világot, és minden
népeit. Legalábbis ezt mondtam magamnak.
Amikor elindultam a sírok felé, Caimbeul elkapta a karom.
– Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen lehetőség? – kérdezte.
Megfordultam és ráemeltem a tekintetem. Az alkony tört vörös fényében
az arca olyan volt, amilyen Lucifer lehetett: sötét, gyönyörű angyal.
– Ejnye, Caimbeul, azt kell hinnem, hogy aggódsz értem… Fintorgott.
– Ne légy pikírt. Ha Ysrthgrathe rádtalált… hogy is lehetnél
biztonságban?
Megérintettem az arcát. Nem tudnám leírni, hogy milyen érzés volt, csak
azt, hogy olyan, mint senki más. Olyan, mint Caimbeul. A testem minden
porcikája úgy emlékszik az övére, mint ahogyan bármikor felismerné a
bársony simogatását, vagy a smirgli érdességét is.
–  Semmi sincs biztonságban – feleltem. – Ráadásul olyan régen élek
már, talán jó lenne egy kicsit megpihenni. Te még sosem akartál…
megállni?
– Nem – felelte. Harag suhant át az arcán és elhúzódott tőlem. – Mindig
jobb élni. Az élet jobb, mint a halál.
Le akartam állni vitatkozni vele, de nem volt idő ilyesmire. Majdnem
elnevettem magam. Ennyi év után nincs idő valamire.
Mégis megfordultam és elindultam a tündérdombok felé. A nap eltűnt,
és az ég színe vörösből lassan kékesfeketére változott. A szél elült, minden
elcsendesedett. Madár sem dalolt, levél sem zizzent. Minden állat síri
csendben maradt.
 Amikor a tündérdombokhoz értem, visszanéztem, hogy Caimbeul jön–e
utánam. Ott állt mögöttem, fekete ruhájában szinte maga is éjszakai árnnyá
változott a félhomályban. Felé nyújtottam a kezem, ő pedig egy pillanatnyi
habozás után elfogadta. A Hajsza megidézéséhez nem volt ugyan
szükségem a segítségére, de szerettem volna, ha ott van velem.
Lehunytam a szemem, lazítottam. Ifjúkoromban a mágiát az élet
szövedékének részeként tanították. Nem holmi irányítani való titokzatos erő
volt, hanem az élet szerves része. Ha az egyik helyen elpattan egy szál,
valahol másutt valami egész más bukkanhat elő, és ha összefonjuk a
szálakat, olyasmit hozhatunk létre, ami addig nem létezett.
A mai mágusok másként látják mindezt, az ő megközelítésük azonban
mindig is furcsa, idegen maradt számomra. Ellene vagyok bármiféle
kibernetikus beültetésnek. A gépek nem teremtenek, azok csak azt teszik,
amint mondanak nekik.
Amikor a varázslat első szavait kiejtettem, kinyitottam a szemem. A
hold felhők mögé bújt, és a csillagok sem tűntek még fel. Nem láttam
tisztán Caimbeul arcát, csak fekete sziluettjét tudtam kivenni velem
szemben.
A szemem lassan hozzászokott a sötéthez, és lassan újra láttam. A
tündérdombok kövei kísérteties fényben játszottak. Caimbeul arca úgy tűnt,
mintha testétől elválasztva a levegőben lebegne. Csatlakozott a
kántálásomhoz. Furcsa duettet énekeltünk, amelytől megjelenik majd a
Hajsza. Megfújtam a sípot, de nem jött ki rajta hang – legalábbis olyan,
amit e világnak bármely lénye meghallhatott volna.
Eleinte csak a mi kettőnk hangja törte meg a síri csendet, de nem sokára
fújni kezdett a szél. Átsüvített a rétek fölött, és fütyülve kanyargott a sírok
közt. Caimbeul haja kiszabadult a lófarokból és most az arcába csapkodott.
A föld remegni kezdett.
A mágia átömlött rajtam. Belémáramlott, megtöltött, és megrázott.
Izmaim felsikoltottak a kíntól, hogy megtartsák ezt a hatalmas erőt. Hogy a
szolgálatomba állítsák. Arcomról ömlött a veríték, patakokban folyt le
hátamon és mellemen.
Borzalmas volt ez az erő – ez a káosz, ez a téboly, amely azzal
fenyegetett, hogy elnyel. Izmaim görcsbe rándultak, úgy éreztem, menten
szétszakadok. Úgy tűnt, hogy kiszakad a lelkem, és a múlt őrülete újra
rámtalál és magába ölel majd.
 A távolban paták robaját véltem hallani. Mind hangosabban kántáltam,
alig hallottam a saját hangomat. Alig voltam képes kierőltetni torkomból a
szavakat. Caimbeul hangját elnyelte a szél.
A varázslat bennem remegett, körülfolyt, megrántotta a világot, és
felkavarta legbenső énemet. Szörnyű dolgok jelentek meg, a múlt kísértetei
és a jövő rémálmai. Ott álltunk és kántáltuk az ősi, hatalmas szavakat, míg
be nem rekedtünk, és torkunk teljesen ki nem száradt. Már alig álltunk a
lábunkon. Végül abbahagytuk.
A levegő hirtelen mozdulatlanná dermedt, mindenre csend telepedett.
Eleresztettem Caimbeul kezét és megfordultam.
Alattunk, a domb lábánál, ahol a tündérdombok sorakoztak, ott álltak,
amiket hívtunk.
Várakozón néztek ránk. Szemük vörösen izzott, fekete sörényük szinte
beleolvadt az éjszakába.
A messzeségben hallani lehetett a kutyák és farkasok üvöltését. Hangjuk
magányosan süvöltött, mintha rájöttek volna, hogy a lovak, amelyek
vezették őket, eltűntek. Legelöl egy magas, kámzsás alak állt. Noha tudtam
hogy ő az a jelenés, aki az állatokat gondozza, megjelenése annyira
hasonlított Ysrthgrathe-hoz, hogy egy pillanatra azt hittem, ő jött el értem.
A jelenés köpenyének mélyéről hosszú, csontos nyúlt kéz elő. Felénk
intett. Caimbeulra pillantottam, szája kemény, egyenes vonalba feszült.
– Nem muszáj jönnöd – mondtam.
– Micsoda? – felelte. – Hogy kimaradjak a buliból?
A domb tövében kaptunk egy–egy lovat. Ezek a paripák még a Tuatha
de Danaan hátasai voltak. Nem földből, hanem tűzből születtek, és
évszázadokat éltek át. Többezer éve volt, hogy utoljára megültem egyet.
Amikor megpróbáltunk felkapaszkodni a lovakra, azok eltáncoltak, és
időről időre hátrakaptak, hogy hosszú sárga fogaik közé kaparintsanak.
Megragadtam egy jó maroknyi fekete sörényt, és felhúzódzkodtam.
Reméltem, hogy elég erőm maradt még az elkövetkező utazásra.
Tökéletes csöndben kaptunk lóra. A zabla se csörrent meg, sehol semmi
nesz. A lovak gondozójához fordultam, aki ott állt nem messze, és felém
nézett.
– A Szíli Udvarba! – üvöltöttem túl az újra feltámadó szelet. A jelenés
bólintott.
Ekkor furcsa bizsergést éreztem, mintha láthatatlan szemek figyelnének.
Körülnéztem, és a messzeségben, az egyik távoli dombtetőn ott álltak a
kutyák, szarvasok és farkasok. Egyszer csak az egész falka örvényleni
kezdett, mintha millió vonagló kígyót látnék, aztán eltűntek a szemem elől.
Megborzongtam az erejük láttán.
Végül elérték a tisztás peremét, és arany- meg ezüstfénybe borítottak
mindent. Micsoda tündérfelvonulás! Olyan jó volt végignézni rajtuk, hogy
szinte el is feledkeztem a saját küldetésemről. A virágtündérek, sprigganok,
browniek, erdei boszorkák, mumusok, leprechaunok, gnómok és goblinok
mind ott szorongtak körülöttem, hajlott árnyékaik táncoltak a mögöttük
emelkedő sziklafalon.
Hallottam éles rikkantásaikat és gonosz pusmogásukat is. Tudták ki
vagyok, annak ellenére, hogy bizonyos személyek ennek nem örültek. Pár
pillanatom maradt csak, hogy mindez végigfuthasson rajtam, aztán a lények
tömege szétvált és utat engedett az elfek menetének. Az újonnan érkezők
mindegyike feszes, homokszínű bőrruhát viselt. Némelyiküknek
tetoválások borították arcát és karját, másoknak viszont adatjack csillogott
kiborotvált halántékán. Nem figyeltem, hogyan vesznek lassan körül.
Caimbeulra pillantottam. Valamivel sápadtabbnak tűnt a szokottnál, de
ez egy ilyen éjszaka után várható is volt. Felnézett, és rám mosolygott.
Azon kaptam magam, hogy visszamosolygok, és a pillanathoz képest
meglepően boldognak érzem magam.
–  Mi olyan mulatságos? – szólalt meg egy hang a tündérek fénykörén
túlról. Minden elf és tündér azonnal meghajolt. Erőlködve igyekeztem
belelátni a sötétségbe. Egy szellemszerű alak közeledett. Amikor belépett a
fénykörbe, láttam, hogy egy nő az. Hosszú, fehér ruhát viselt, vörös haját
hátrafogta az arcából, de hátul egész a sarkáig leengedte. Csillogó kék
szeme semmit sem változott, bőre pedig sápadt volt, fehér mint a tej.
Alachia.
Hosszú csend telepedett a tisztásra. Nem láttam őt 1941 óta.
– Eljöttél hát – szólalt meg végül. – És a rázósabbik úton.
– Sajnos nem jut ki mindannyiunknak a kényelemből, ami a korral jár –
feleltem. – Lady Brane Deigh-jel szeretnék beszélni. Most ő itt az úr.
Alachia elmosolyodott, nekem pedig végigfutott a hátamon a hideg.
– A hatalom folyékony természetű dolog. Jól tennéd, ha megjegyeznéd
végre.
Az ilyen megjegyzései valaha megrémítettek volna, de az az idő már
régen elmúlt. Most egy sokkal nagyobb fenyegetéssel kellett
szembenéznünk. Nem csak nekem, az egész világ túlélése kockán forog.
Ráadásul én is öregedtem azóta egy keveset.
–  Esetleg te is megszívlelhetnéd a saját tanácsod – mondtam. – Oly sok
hatalom folyt már át a kezeden…
–  Nahát, Caimbeul! – kiáltott fel vidáman, figyelmen kívül hagyva utolsó
megjegyzésemet. – Olyan kedves tőled, hogy eljöttél! De igazán
gondosabban kellene már megválogatnod a társaságod, tudod, miket
mondanak róla…
Ellejtett mellettem, belekarolt Caimbeulbe és elindult vele a kastély felé.
– Gyere, Aina – szólt hátra a válla fölött –, ne várakoztassuk meg Lady
Brane-t.
Figyeltem, amint Caimbeul karján eltűnik az éjszakában, míg végül már
csak a ruhája lengett elmosódva.

A nő kinyitja szemét. A világ fejreállt. Nem, csak az ő nézőpontja nem

stimmel. Mint mindig.
Felül, és látja, hogy a földön feküdt. Az őszi levelek, amik takarták, a
mozgástól most zörögve sodródnak félre, felfedve meztelen testét. Fogalma
sincs hogy került az erdőbe, de biztos benne, hogy tudnia kellene.
Aztán belemar a fájdalom.
Úgy éget és csíp, mintha egy darázsraj rohanta volna meg. Bőre izzik, és
ő képtelen csillapítani a fájdalmat. Miközben magát figyeli, apró kerek
kelések jelennek meg a bőrén. Kemény, hegyes valamik bukkannak elő a
kelések mélyéről, és ellepik egész testét.
Tüskék.

13
Halandó ember képtelen lett volna végigmenni a Lady Brane Deigh
kastélyához vezető ösvényen. Igaz ugyan, hogy nem is halandóknak
tervezték. A Sleagh Meath imádott mindent, ami megzavarhatja, vagy lóvá
teheti a halandókat, és borzasztóan élvezték a dugóhúzó-kanyarokat, eltűnő
ösvényeket és az összes többi idegesítő trükköt, amik mind az óvatlan utazó
megtévesztését szolgálta.
Én azonban ismertem már ezeket a kisded játékokat. A Szíli Udvar
csupán egy valami sokkal ősibb, és sötétebb dolog egyik újabb
megjelenése. Vajon hányan emlékezhettek, vajon hányan ismerték
egyáltalán valaha a teljes történetet?
A politika zavaros üzlet, és én egész életemben azon igyekeztem, hogy
kimaradjak belőle. Most azonban úgy tűnt, nincs más választásom. Úgy
látszott, én vagyok az egyetlen, aki hajlandó élni a lehetőséggel. Nem is,
inkább én vagyok az egyetlen, aki hajlandó annak látni az Ellenség
fenyegetését, ami – a világ végzetének.
Veszettül kapaszkodtam ebbe a gondolatba, mert itt, ezen a helyen
minden régi félelmem újraéledt. Valaha bolondul azt hittem, hogy a hatalom
megóvhat a szenvedéstől. Ennek a hibámnak a felismerése azonban egy
másik történet.
Igyekeztem lépést tartani Alachiával. Úgy suhant el a kövek és sziklák
fölött, mintha azok ott sem lettek volna. Minden kanyarban a
legtermészetesebb módon fordult be, és végig hallottam, hogy folyamatosan
csacsog Caimbeullel.
 Tudtam, hogy az ő közös történetük is nagyon rég kezdődött, és kíváncsi
voltam, vajon Alachia arról tud-e, hogy az én életem milyen szorosan
fonódott össze Caimbeulével. És milyen borzasztó régóta már… Énem
egyik fele remélte, hogy nem tudja, és boldogan dédelgette titkát. A másik
fele viszont arra vágyott, hogy igenis tudja. Tudja meg, hogy még amikor
akkora hatalma volt, hogy népem legnagyobb része reszketve hullott térdre
előtte, egy apró győzelmet azért arattam felette.
Nem volt azonban sok időm ilyen gyerekes dolgokon tűnődni, mert
nemsokára elértük a kastély kapuját.
Alachia intett, és az óriási kapuszárnyak csendben kitárultak. A kastély
udvarát ezernyi lebegő lidércfény világította meg. A lidércfények ott
ugrabugráltak körülöttünk, lágyan hintáztatta őket a szellő. Olyan érzés
volt, mintha csillagok záporában sétálnánk.
Mire észbe kaptam, már a bejárati kapuhoz vezető széles
márványlépcsőn lépkedtünk felfelé. A tölgyből faragott kapuszárnyak
akkorák voltak, mint egy-egy kisebb kétemeletes ház, foglalatuk pedig –
tiszteletben tartva a tündérek viszolygását a vastól – fénylő sárgarézből
készült. Az ajtó kitárult, és hatalmas fényesség ömlött ki rajta. Beléptem a
ragyogásba.
A kastély nagyterme mellett eltörpül bármi, amit addig, vagy azóta
láttam, márpedig ez, figyelembe véve, hogy mennyi mindent volt időm
látni, nem kis szó. Bőrömön éreztem a teremben kavargó mágikus
energiákat. Hatalmas erő kellett, hogy kiemeljék Hy-Breasailt a tengerből,
megteremtsék rajta ezt a kastélyt, összegyűjtsék mind a tündéreket, akik
még megmaradtak a Földön, és visszahozzák mindazokat, akik elkóboroltak
más létsíkokra. Mit ne mondjak, hatásos mutatvány.
A terem túlsó végében elfek egy csoportját pillantottam meg. Alachia
szokásos nemtörődömségével feléjük tartott. Ahogy a közelükbe ért, a
csoport szétvált, és utat engedett neki. Nekem még épp sikerült
befurakodnom, mielőtt újra zárták volna a sorokat.
Mindeme figyelem középpontjában egy magas elf nő állt, aki hosszú
fehér ruhája fölé fekete bőr mellvértet húzott. Szőke haját rövidre vágva
viselte, sőt az egyik oldalon annyira leborotváltatta, hogy ki tudtam venni
koponyájának finom ívét. Bőre borostyánszínű volt, a szeme pedig hidegen
csillogó, áttetsző kék. Bár csak olyan magas volt, mint Alachia, olyan
hatalom áradt belőle, hogy én is elámultam tőle. Ilyen hatalma volt
Alachiának annak idején, réges-régen.
 A nő Alachiára pillantott, aztán Caimbeulra, végül rám.
– Lady Brane, bemutatom Aina Sluage-t – szólalt meg Caimbeul.
Alachia gyűlölködő pillantást vetett rá, de nem szólt semmit.
Tettem egy lépést előre, de nem hajoltam meg. Noha tudtam, hogy a
Lady ugyanolyan, mint én, akkor is csupán egy gyerek volt hozzám képest.
Épp úgy, ahogy én is csak egy gyerek vagyok Alachia mellett. Lehet, hogy
a Lady uralta ezt az udvart, de ezt csak azért tehette, mert én, és a többi
Vének ezt megengedtük, így aztán meghajlás helyett kezet nyújtottam. Egy
pillanatig úgy tűnt, nem fogadja el, de aztán hűvös, finom keze az enyémbe
simult. Mintha áramütés ért volna – aztán találkozott a tekintetünk.
Igen, láttam, hogy uralkodásra termett. Bár magamat következetesen
kivontam a két Tír közötti legújabb politikából, azért örültem, hogy van
valaki, aki elég erős ahhoz, hogy bármivel szembeszálljon. Egy kérdésem
maradt csak: vajon meg tudom győzni, hogy valódi a fenyegetés?
–  Már hallottam a neved – mondta Lady Brane. Hangja édesen
buggyant, mint a nyári bor. – Fiatalabb koromban azt hittem, talán csak egy
szellem vagy, akivel a gyerekeket ijesztgetik.
Hát így álltunk. Végülis rosszabb dolgokkal is kellett más
szembenéznem az életben.
Elengedte a kezem és maga mellé intett, miközben megfordult és
elindult kifelé a csoportból. Menet közben hallottam a többiek sutyorgását,
de nem vettem róla tudomást. Alachia arca a szokásosnál is sápadtabb volt,
és láttam, hogy szeme egy kicsit összeszűkül. Helyes, gondoltam. Hadd
aggódjon csak egy kicsit. Sejtettem, milyen mérget csepegtethetett körbe
rólam, amíg én fontosabb ügyek után szaladgálva messze jártam.
–  Szép kis kalamajkát okoztatok – szólalt meg a Lady. – Méghogy
megidézni a Hajsza lovait! Elképesztő mutatvány! És ahogy hallottam,
csupán Harlequin és te voltatok jelen.
– Így igaz – feleltem. – Vagyunk páran, akik… elég idősek vagyunk…
és az ilyen dolgok… khm… megoldhatóak számunkra. – Szememmel
Caimbeult kutattam, de meglepve láttam, hogy csak jócskán lemaradva
követ. Ez nem vallott rá.
A Lady mereven előre nézett, és tovább lépkedett a terem vége felé.
Orromat megcsapta parfümének illata. Összetett illat volt, voltak benne
mindenféle füvek, szántál, és még néhány olyan valami, amit nem tudtam
azonosítani. Csalóka illat.
– És miért idéztétek meg a Chasse Artut? – kérdezte.
 – Sokáig voltam távol – válaszoltam –, és muszáj volt megtalálnom az
Udvart.
–  Igen, ezt gondoltam. Más módon nem lehetett volna ilyen gyorsan
idejutni. Egy ideje nagyon óvatosak vagyunk. Te viszont egy olyan
varázslat segítségével érkezel, ami olyan hatalmas, hogy a fél
udvartartásom egyesült ereje sem lenne elég hozzá. Már látom, hogy amit
hallottam, annak legalábbis egy része igaz.
Elértük a terem hátsó traktusát, ahol hatalmas lakoma várt előkészítve.
Asztalok hosszú sorai álltak mindenfelé, rajtuk fehér vászonterítő, arany
evőeszközök és csontból faragott ivóalkalmatosságok. A terítőn
virágfüzérek kígyóztak. A legtöbb asztal mellett a tündérnép és felébredt
elfek foglaltak helyet. Láthatatlan kezek szolgálták föl és vitték el a
tányérokat és boroskancsókat.
Lady Brane odavezetett a többi asztal gyűrűjében, egy emelvényen álló
központi asztalhoz. Leült, és jelezte, hogy telepedjek mellé. Amikor
elhelyezkedtem, észrevettem, hogy Caimbeul Alachia mellé ül az asztal
túlsó végére, és eltűnődtem, hogy vajon hogyan is kezdjem elmesélni
látogatásom okát. Nem tudtam pontosan, milyen hazugságokat terjesztett
rólam Alachia. Kupám megtelt borral, és étel jelent meg a tányéromon, de
nem ettem. Egy falat se ment volna le a torkomon.
Lady Brane-nek nem voltak ilyen gondjai. Nagyokat húzott a kupájából,
és úgy rámolta gallérja mögé az ételt, mintha már egy éve éheztették volna.
Mindezt pedig ráadásul olyan kecsesen és finoman művelte, hogy kifejezett
öröm volt nézni, ahogy eszik.
– Nem eszel – szólt rám apró, megrovó pillantással. – Talán nem ízlik az
étel?
Villámmal megböködtem egy borsószemet, aztán megráztam a fejem.
– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes – mondtam. – Lady Brane, én nem
jelentek fenyegetést sem a Szíli Udvarra, sem rád magadra.
Felém fordult, és meghatározhatatlan arckifejezéssel nézett rám.
– És miből gondolod, hogy fenyegetésnek ítéllek?
– Csak… csak úgy véltem, hogy… mondtak rólam… bizonyos dolgokat.
– Jól van, Aina, gondoltam, két lábbal a közepébe, ahogy szoktad!
A Lady kivett a tálból egy körtét és beleharapott. Orromat megtöltötte a
gyümölcs édes illata. Jópár másodpercig tartott, mire végzett a körtével.
Kecsesen megtörölgette száját egy kendővel, és újra megszólalt.
 – Igen – szólt –, hallottam rólad történeteket. Több forrásból is. Nem sok
Vénnel sikerült megszerettetned magad. Akadnak azonban olyan, ennél
hatalmasabb hangok is, akik úgy tűnik, hogy nagyra értékelnek. így aztán
úgy döntöttem, megnézem magamnak, miféle teremtmény is vagy te.
– Miféle teremtmény? Ez nem hangzik valami pártatlannak. Alachiával
ellentétben az emberi politika engem vajmi kevéssé érdekel. Udvarodban
azonban foglalkoztok olyasmivel, ami engem is érint. Népünk számára a
mágia és a misztikum régen összefonódott már.
Megrántotta a vállát.
–  Mégis lehet, hogy egy s más igenis érint engem is mindabból, amit
hallottam. Büszke vagyok rá, hogy elf vagyok, és büszke vagyok a Tírünkre
is. Tudomásomra jutott, hogy korábbi vitákban másokat részesítettél
előnyben népünkkel szemben.
Alachia finom olasz kezecskéje munkában…
– Így van – feleltem. – Volt egy időszak, amikor meg kellett hoznom ezt
a fájdalmas döntést. Nem ok nélkül tettem azonban, amit tettem, és nem is
én voltam az egyetlen, aki így döntött. Én is büszke vagyok a népemre.
Nem vagyunk azonban tökéletesek, és nincs is mindig igazunk. Nem
kötelezem el magam vakon minden tettünk mellett. Ráadásul azoknak az
eseményeknek semmi közük a ránk leső veszélyekhez.
Lady Brane belekortyolt a kupájába, aztán felkavarta a maradékot, és
belebámult a forgó borba.
–  Igaz – szólalt meg végül. – Ezek a veszélyek. Hogy lehet, hogy te
tudsz róluk, mi többiek pedig nem? Olyan különleges volnál? Vagy olyan
hatalmas?
Igen, csúszott ki majdnem a számon. Igen, különleges vagyok. Én nem
felejtettem el, hogy miért vagyok itt. Nem felejtettem el a múltat. Ha ettől
különleges vagyok, hát tessék. Ami pedig a hatalmat illeti, hogy a csudában
élhettem volna túl nélküle majd nyolcezer évet? Végül azonban nem
mondtam semmit. Majd megtanulja a maga idejében, milyen átok is a
halhatatlanság.
–  Talán könnyebb lenne, ha kevésbé nyilvános helyen beszélnénk ezt
meg – mondtam. – Vannak dolgok, amikről célszerű csak négyszemközt
beszélgetni.
–  Igazad van – felelte. – Reméltem, hogy sikerül gyorsan megoldást
találnunk erre a kérdésre.
– Nekem is ez leghőbb óhajom.
 – Remek. Jöjj velem. Te, Harlequin, Alachia és én fogjuk megbeszélni
ezt az ügyet.
Felálltam, és anélkül, hogy hátrapillantottam volna Caimbeul felé,
követtem a Ladyt, ki a nagyteremből. Nagyon rég volt már, hogy elftársaim
jóindulatára kellett apellálnom, és gyanítottam, hogy a mondanivalóm
fogadtatása enyhén szólva fagyos lesz.


A nő kinyitja a szemét. A sötétség szinte fojtogatja, úgy terül rá, mint egy
régi szerető. Felemeli a kezét, bőrén érzi a szatén simogatását. Mozdulni
próbál, de valami ellenáll. Valami kemény van a lágy anyagon túl.
Egy varázslat. Fény gyullad.
Ez nem a kaer. Ez egy koporsó.
Őt pedig élve eltemették.

14
Lady Brane intett, hogy üljek le. A szoba furcsa elegye volt a
régiségeknek, mágiának és számítógépeknek. Bár én magam nem szeretem
Caimbeul hőn imádott technikáját, még engem is lenyűgözött a
szupermodern ketyerék és fegyverek sora. Bármely árnyvadász elalélt volna
a gyönyörűségtől, ha megszerezhette volna a Lady játékszereit.
Nem ültem le. Ehelyett elindultam körbe a szobában, és szemügyre
vettem az elf relikviák gyűjteményét. Egy üvegvitrinben hosszú ezüstkard
pihent, a markolata arany volt, és csiszolt smaragdok és rubintok
ékesítették. Ide került hát végül Nuadha kardja. Én azt hittem, már rég
elveszett.
Mellette egy egyszerű, csontból faragott kehely állt. Fakónak és
szürkének kellett volna tűnnie a kard ragyogása mellett, de épp fordítva
történt. Mellette a kard tűnt durvának és mindennapinak.
Épp továbbléptem egy Caimbeulről készült képhez, amin valamilyen
általam ismeretlen ruhában pózolt, amikor Alachiával a karján belépett a
szobába. Alachia és Lady Brane összemosolyogtak. Ezt látva elcsüggedtem.
Máris hátrányból indulok. Csak abban bíztam, hogy Caimbeul egy erős
érvvel megtámogatja az ügyemet.
– Akkor hát mind itt vagyunk – szólalt meg a Lady. – Vágjunk bele.
– Csak ti éltek itt a Vének közül? – kérdeztem megdöbbenve.
–  Természetesen nem – válaszolta Lady Brane –, de a többiek
beleegyeztek, hogy tetszésem szerint intézzem az ügyet. Mondhatni
megbízták Lady Alachiát és engem.
Caimbeulre néztem, aki pókerarccal figyelte az eseményeket. Kíváncsi
voltam, vajon tudta-e, hogy ez fog történni.
–  Helyes – mondtam. – Tulajdonképpen nagyon egyszerű a dolog. A
Rémek visszatértek.
 Alachia gyöngyözően felkacagott, és bár tudtam, hogy hangjától
akármelyik férfi azonnal beléhabarodna, nekem dühösen szorult össze az
állkapcsom.
– Még mindig olyan borúlátó vagy, Aina. Te jó ég, még borzasztó korán
van ahhoz, hogy visszatérhessenek!
Amikor válaszoltam, és hangom teljesen nyugodtan csengett, magam is
meglepődtem. Amióta csak az eszemet tudom, Alachiának mindig sikerült
feldühítenie csípős megjegyzéseivel.
– Tudom, hogy sokkal idősebb vagy, mint én – feleltem –, de azt hiszem,
hogy a mindazzal kapcsolatos tapasztalataim, amit te oly könnyedén és
vidáman Ellenségnek nevezel, nem hagyhatók figyelmen kívül. Ezt még
neked is el kell ismerned.
Alig láthatóan bólintott, de ennél többet nem is igen várhattam.
–  Caimbeul meglátogatott nemrég, és beszámolt a velük való
találkozásáról.
Alachia és Lady Brane várakozóan néztek rá, ő pedig sütkérezett az
osztatlan figyelem fényében. Micsoda pimaszság! Végül azért sikerült
beszámolnia Thayláról és az asztrálsíkon épülő hídról, meg arról, hogy
hogyan sikerült megállítania őket.
–  Hát akkor – szólalt meg végül Alachia, – mi a gond? Thayla ott ül,
vigyáz rá az egyik vadász, mi pedig mind jól biztonságban vagyunk.
–  Te teljesen megőrültél? – kérdeztem, végül csak elveszítve a
türelmemet. – Nem jutott el a tudatodig, amit mondott? Persze, számítottam
rá, hogy jóllakik sörrel, meg virslivel. Mindig megvolt benne ez a
világmegváltó-komplexus, de ezt neked nálam jobban kéne tudnod. Ha ott
nem jutnak át, majd találnak másik helyet. Azért térnek vissza már most,
mert vissza tudnak térni! Nézd meg, mi történt Mauin!
Ekkor végre felderengett bennem valami. Majdnem pofon vágtam
magam az ostobaságomért. Hát persze, hogy tisztában volt a veszélyekkel –
csak éppen nem érdekelték. Végiggondoltam az együtt töltött évezredeket,
és rájöttem, hogy Alachia olyankor volt a leghatalmasabb, amikor szembe
kellett néznünk az Ellenséggel. Sötét tudása legalább annyira volt átok,
mint áldás. Mindez azonban nem zavarta, hiszen mindent megtennénk a
túlélésért. És most már tudtam, hogy tulajdonképpen azt szeretné, ha ez az
idő mielőbb újra eljönne. Belefáradt a várakozásba.
Lady Brane-t viszont talán még meggyőzhetem.
 -    Lady Brane – kezdtem hozzá –, tudom, hogy szörnyű történeteket
hallott rólam. Némelyikük még igaz is, de ez most mind nem fontos. Ami
lényeges az az, hogy igazat beszélek. A legtöbbeknél jobban ismerem azt a
gonoszságot, amit ezek a lények szabadítanak ránk, ha átjutnak, mielőtt
felkészültünk volna. Elpusztítják a világot, és annak minden teremtményét.
Most pedig még nem készültünk fel rá, hogy megállítsuk őket. Még
gyengék vagyunk.
– Te elég erősnek tűnsz – mondta a Lady. – Megidézed a Hajszát, vagy
legalábbis egy részét. Kívül állsz a két Tír hatáskörén. Úgy társalogsz a
sárkányokkal, mintha közéjük tartoznál, és nem közénk.
– Ugyan, ugyan! – szólalt meg Alachia. – Legyünk tisztességesek. Aina
mindig nyíltan megmondta, miben hisz. Soha nem kérdőjelezte meg a Tírek
hatalmát, és magának sem követelt soha semmilyen hatalmat. Én inkább azt
mondanám, hogy valaki borzalmasan félrevezette, és egy szép napon majd
belátja, hogy hibázott, és visszatér közénk.
Caimbeulre néztem, és közben veszettül igyekeztem nem kiadni
magamból azt a keveset, amit az elmúlt pár napban ettem. Caimbeul arca
előbb döbbenetet, aztán gyanakvást tükrözött, de nem szólalt meg. Mi
üthetett belé?
– Alachiának természetesen igaza van – folytatta Lady Brane. – Milyen
egyéb bizonyítékod van rá, hogy nyakunkon az Ellenség?
– Álmok – mondtam, és reméltem, hogy megérti ennek fontosságát. – És
az a biztos tudat, hogy az egyik leghatalmasabbjuk már közöttünk jár.
– És merre van ez a szörnyűség? – kérdezte Alachia.
–  Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy itt van. Kapcsolatba lépett
velem.
-  És ugyan miért törődne éppen veled?
-  Mert ismer. Engem akar.
-  És te olyan különleges vagy?
–  Igen – feleltem –, de neked is emlékezned kellene rá. Ez az a
szörnyeteg, amely évezredekkel ezelőtt megjelölt.
Úgy tűnt, mintha Alachia elsápadt volna egy picit. Lady Brane zavartnak
tűnt, és gyanítottam, hogy Alachia sokmindent kifelejtett a
történelemleckéiből.
–  Honnan tudod biztosan, hogy ez az a lény? – kérdezte Alachia. – Ez
akármelyik másik Vén műve is lehet. Akad egy pár ellenséged, kedvesem…
A szemem összeszűkült.
 –  Nem tudok olyan ellenségemről, aki ilyen eszközöket használna a
Játékban. Borzasztó illetlenség lenne. Nem, ő az.
–  És mit kellene tennünk vele? – kérdezősködött tovább Alachia. –
Nekem úgy tűnik, hogy ez a te problémád.
–  Most még talán igen. De ez azt jelenti, hogy képesek átjutni. Nem
vagyunk többé biztonságban. Fel kell készülnünk, és korlátoznunk kell a
mágiánkat is.
Lady Brane felpattant a helyéről.
–  Ne használjunk többé mágiát? Most én gondolom azt, hogy teljesen
megőrültél. Nemigen bírom elképzelni, hogy ezek közül a lények közül
bármelyik komoly fenyegetést jelenthetne számunkra. Te borzasztó erős
vagy – miért nem végzel vele egyszerűen?
-    Már megpróbáltam – feleltem tompán. – Azt hittem, réges-rég
megszabadítottam tőle a világot, de tévedtem. Ezért olyan lényeges, hogy
még most állítsuk meg őket, mielőtt még jobban megszállják a világot.
– És hogy fogod megakadályozni, hogy bárki mágiát használjon?
– Nem az apró varázslatok jelentik a veszélyt. A nagy dolgok vonzzák
őket. A Nagy Szellemtánc. Biztos vagyok benne, hogy a Fátyol is
csalogató. Bár az itt élőket megvédi tőlük, de ugyanakkor úgy gyűlnek majd
köré, mint legyek a dögre.
– Nem valami étvágygerjesztő gondolat – vetette közbe Alachia.
– Te tudod, milyen veszélyt jelentenek. Miért nem mondtad el neki?
– Elmondtam neki. De azt is elmondtam, hogy sikeresen megküzdöttünk
már velük máskor is.
Caimbeullal mindketten hangosan és gúnyosan felnevettünk.
–  Elmondta már Alachia, hogy mit tettünk a túlélésért? – kérdeztem
Lady Brane-t.
– Azt még nem – felelt helyette Alachia. – De mit számít ez ma már?
Túléltük és kész.
– Gondolod, hogy Aithne egyetértene veled? – kérdeztem.
–  Talán. És talán nem. De biztos vagyok benne, hogy inkább értene
egyet velem, mint hogy veled kelljen egyetértenie.
Elfordultam, és egy kisebb tálcához sétáltam, Amely a szoba egyik
sarkában állt. Üvegek álltak rajta, bennük vörös, borostyán– és aranyszínű
folyadékok csillogtak. Találomra kiválasztottam egyet, és tisztes adagot
töltöttem az egyik metszett kristálypohárba. Kaparta a torkom, amikor
lenyeltem. ír whisky.
 – Volna egy javaslatom – szólalt meg Lady Brane. – Bár hajlok rá, hogy
Alachiával együtt úgy véljem, hogy túlbecsülöd a fenyegetést, amit ez a
lény jelent, de nem szeretném figyelmen kívül hagyni a figyelmeztetésedet.
Végső soron a Vének közé tartozol. És ok nélkül sosem avatkoztál az
ügyeinkbe. Ezért azt javaslom, hogy menj el Tir Tairngirebe. Bár számos
dologban ütköznek az érdekeink, ez az ügy kétségtelenül jelenthet akkora
veszélyt, amely az egész elf nemzetet érinti. Ha képes vagy meggyőzni a
véneket, hogy a fenyegetés valós, én is megadok minden támogatást, amire
szükséged lehet.
Diplomatikus válasz, de sokkal jobb, mint semmilyen sem. Nem is
szólva egy nyílt elutasításról.
– Köszönöm, Lady Brane! – feleltem. – Látom, hogy a Tír jól választott.
Egy kis hízelgés sosem árt.
– Ó igen – mondta Alachia –, tudtam, hogy helyesen fogsz dönteni. És
Aina, mondd meg kérlek Tölgyerdő Aithnének, hogy üdvözlöm.


Az ég kék, mint egy vörösbegy tojása. Olyan kék, amilyen csak egy nyári
napon lehet. Olyan kék, mint a nő gyerekének szeme.
Hol a gyermek? Itt kellene lennie. Nem, ez már nagyon rég volt. A
gyermek halott. Akkor miért hallja a hangját? Mamma, hallja. Mamma, hol
vagy? Itt vagyok.
Aztán észreveszi. A rothadó hulla kitárt karokkal botladozik felé. Ő pedig
rohan, hogy keblére ölelje.

15
– Azt hiszem, elég jól ment – mondta Caimbeul.
A Dublini Nemzetközi Repülőtéren ültünk, és a Tir Tairngire-be induló
gépünkre vártunk. Illetve nem mentünk azonnal a Tírbe. Először meg
akartam állni Austinban, és össze akartam szedni pár cuccomat.
Megdörgöltem a szemem, és igyekeztem nem lekeverni egy óriási pofont.
El nem tudtam képzelni, hogy gondolhatja, hogy bármi is jól ment.
Igen, persze, természetesen fejedelmi bánásmódban részesítettek. Alatta
azonban ott húzódott a feszültség. Az idegenkedés. A világ változni kezdett,
és a Szíli Udvarban ezt nagyon jól tudták. Éppen csak nem akartak
szembenézni mindazzal, ami történik. Ő pedig, a beszédes Caimbeul, két
szót ha szólt az egész idő alatt.
Hisz nem így van mindig? Utáljuk a változást, őt tekintjük elsőszámú
ellenségünknek, pedig az az egyetlen állandó dolog az életben.
Türelmetlenül beletúrtam a hajamba, amely épp annyira nőtt meg, hogy
már idegesítsen. Mint egy apró szénaboglya. Még ezekben a sötét napokban
is elég hiú maradtam, hogy a külsőmmel törődjek. Lehet persze, hogy csak
azért van, mert annyi időt töltöttem el Caimbeullel kettesben.
Tényleg elsuhant azóta kétszáz év, hogy utoljára együtt voltunk?
Eltűnődtem, vajon hogy csinálja az idő, hogy ilyen gyorsan is tova tud
tűnni. Miért nem tettem valamit, hogy megállítsam? Megráztam a fejem.
Mit állítsak meg? Akadályozzam meg, hogy bántsuk egymást?
Akadályozzam meg, hogy azok legyünk, akik vagyunk?
– Valami baj van? – kérdezte Caimbeul.
–  Dehogy – feleltem –, semmi komoly. Épp csak… a múlton
merengtem.
Szeme kíváncsian csillogott. Jaj, Caimbeul, te gonosz, miért idézel fel
bennem ilyen dolgokat?
 – Párizs? – kérdezte. – Az a kávéház a Rue Saint-Jacques-on… Hogy is
hívták?
– Hát, Monsieur Rimbaud „L'Academie d'Abomphe"-nak nevezte, de az
igazi nevére nem emlékszem.
Felnevetett.
– Azt hittem infarktust kapok, amikor megláttalak. A ruhád valami
elképesztő volt…
–  Nem volt elképesztő. A lehető legdivatosabb ruha volt. Ráadásul el
kellett érnem, hogy az emberek a fajtám helyett a ruhámmal törődjenek.
Veled ellentétben, nekem nem volt mindig egyszerű a mozgás az emberi
társadalomban. A bőröm színe legalábbis megnehezítette a dolgot… Na és a
hajam… Azt hiszem, ezeket nem felejtik el könnyen az emberek.
–  Emlékszem – mondta. Egészen halkan beszélt, és hirtelen mintha
ketten maradtunk volna a hatalmas váróban. Ehhez nagyon értett, hogy úgy
érezd, te vagy az egyetlen ember a világon. – Fekete gyöngyökkel átszőtt
szürke selyemruha volt rajtad. Volt egy kalapod, amibe egy óriási tollat
tűztél. Struccot. Vagy pávatoll volt?
– Páva – mondtam halkan.
–  És abszintot ittál. Emlékszem, amikor ittál, olyan volt, mintha a
szeretődet ölelnéd.
Lehunytam a szemem…
Április első tiszta napja volt. Párizs, 1854. Egy kávéházban ültem a Rue
Saint-Jacques-on. Akkoriban nem tudtam a nevét, később meg már nem
érdekelt. Találtam valamit, ami elég erős volt, hogy elvonja figyelmemet az
élet borzalmairól. Abszint.
Az én édes úrnőm, a legkedvesebb barátom. Az üveg zöld tündére, aki
minden nap ellopja elmém egy apró darabját. És hogy csodáltam ezért!
Megvoltak a magam kis szertartásai. Először megálltam a banknál, ahol
angol fontjaimat francia frankra váltottam. Aztán beugrottam a kis
pékségbe valami reggeliért, mielőtt a nap első igazi programpontjára sor
kerül. Elhitettem magammal, hogy amíg eszem valamit ivás előtt, akkor
nincs semmi baj. Ezért volt hát a kötelező reggeli croissant, amelynek
nagyobbik felét rendszerint elhajítottam, ahogy közeledtem az én kis
barátomhoz.
Igen, így hívtam: ma petité amie. Talán inkább mon amour-t kellett
volna mondanom, hiszen azzá vált: legkedvesebb barátommá, legbenső
bizalmasommá, a szerelmemmé. És mint minden szerelmespárnak, nekünk
is voltak rituáléink.
Több kávéház is volt, ahol árultak abszintot, és engem mindben jól
ismertek. Tavasszal és nyáron az egyik külső asztalhoz telepedtem le. A
levegő miatt persze. A levegő nagyon lényeges volt, sokkal kellemesebb,
mint a belső tér füstös környezete. Télen – télen elviseltem a füstöt és a zajt.
Mit meg nem tesz az ember a szerelméért!
Miután elhelyezkedtem, megjelent egy pincér, és hozta a zöld üveget,
egy vizeskancsót, és egy poharat. Szép sorban lerakta őket elém, majd vizet
töltött a pohárba. Bőséges borravalót adtam nekik, ők pedig tudták, mint
akarok.
Miután elment, a retikülömből előhúztam ezüst abszintkanalamat. Káró
alakú volt, és középen lyukas, és tele volt vésve virágok és tekercsek
mintáival. A kanalat a pohárra helyeztem. Aztán az asztalon álló tartóból
kihalásztam egy kockacukrot, és gondosan a kanálra helyeztem.
Ekkor következett a kedvenc pillanatom. Először is kihúztam az üveg
dugóját. Az abszint illata megcsapott, édesgyökér-illatú volt, és kesernyés.
Lassan elkezdtem abszintot tölteni a cukorra. A kanálon át lecsepegett a
vízbe, friss zöld felhőt kavarva benne. A kockacukor néha nem akart
teljesen elolvadni, ilyenkor a maradékot a számba vettem, és belőle szívtam
ki az extázis első cseppjeit.
Amikor teljesen eltűnt a cukor, leemeltem a kanalat a pohárról, és lassan
ajkamhoz emeltem a poharat. Vajon ma milyen csodákat látok?– gondoltam
ilyenkor. – A múlt mely édes emlékei látogatnak ma meg? Milyen
emlékképek születnek majd, hogy betöltsék elmémet, és távol tartsanak a
valóságtól?
És amint éreztem, hogy a melegség végigömlik az ereimben, besurran az
agyamba, és elcsábítja gondolataimat, mosolyogni kezdtem. Néha oda-
odajött hozzám valaki, és azt mondta, hogy milyen gyönyörű a mosolyom.
Ilyenkor addig mosolyogtam rájuk, amíg idegesen odébb nem álltak.
Így történt, hogy azon a tiszta áprilisi reggelen sok évszázad után először
láttam Caimbeult. Először azt hittem, hogy őt is csak képzelem, csak
felidéztem azokból a kellemes helyekről és szép tájakról, ahol a
gondolataim kalandoztak.
– Hello, Aina! – mondta.
Mosolyogtam. Ő visszamosolygott. Egy szót sem szóltam. Ő is
hallgatott. Nem ment el.
 – Azt hiszem valóban te vagy az – mondtam végül.
– Meg vagyok bántva – felelte szívére tett kézzel. – Hát ilyen könnyen
elfelejtettél?
Vizet töltöttem a pohárba, és a tetejére raktam a kanalat.
Kockacukor.
Abszint.
–  Nem – feleltem –, egyáltalán nem ment könnyen. Kérsz? Kivette
mellényéből a zsebóráját, és halk kattintással felnyitotta.
–  Nincs még egy kicsit korán az ilyesmihez? – kérdezte. – Nem
gondoltam volna, hogy ilyen fajta vagy.
A kockacukor elomlott a számban. A nyelvem már zsibbadt volt, és
kicsit nehezen forgott. Ó, csodás zsibbadás!
– Milyen fajta? – kérdeztem vissza. – Az a fajta, aki beleveti magát az
élvezetekbe? Gondolj bele, Caimbeul! Mennyi év van még előttünk, és
milyen sokat hagytunk már magunk mögött! És mindennek semmi értelme.
Bármihez kezdünk, nem számít. És ezt újra meg újra el kell játszanunk.
Rengeteg időm ment el rá, hogy azon aggódjak, ami megtörtént. És még
sokkal több arra, hogy a jövővel törődjek. Most végül elegem van, már nem
érdekel. Ez itt – felemeltem a poharat –, legalább egy rövid ideig biztosítja
a boldogságot. Abból olyan nagyon kevés jutott eddig.
Némán ráemeltem a poharat, aztán kiittam. Istenem, az a nektár!
Azonnal angyalok röpítettek fel selyemből szőtt felhők közé.
Erre nem szólt semmit. Csak leült mellém, és nézte ahogy iszom, aztán
amikor a nap a látóhatár mögé bukott, csendben hazakísért.
Minden nap eljött, és ott ült mellettem egész nap. Néha másik kávéházat
kerestem, de valahogy mindig megtalált.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy már nem akarok a kávéházakba
menni. Caimbeul jelenléte valahogy megmérgezte az abszint örömét.
Gyűlöltem ezért. Kapkodva felöltöztem, és kalap nélkül indultam el.
Ott várt a Rue Saint-Jacques-on, a kávéház mellett.
– Gyűlöllek – mondtam.
– Tudom.
– Mindent tönkretettél.
– Talán.
Ott álltam zavartan, és nem tudtam, mit mondjak még.
– Volna kedved sétálni egyet? – kérdezte. Összehúzott szemmel néztem
rá:
 – Miért?
– Mert csodálatosan szép napunk van, és szeretném, ha velem jönnél.
Láttam, hogy a közeledik a pincér az abszinttal és a vízzel. A kezem
remegett, a szám kiszáradt. Sem Caimbeul, sem én nem szóltunk egy szót
sem, amikor a pincér lepakolt az asztalra, és diszkréten távozott.
– No, jössz?
Az Abszintra néztem. Ma petité amie. Az életem. Csak még egy utolsót,
gondoltam.
Éreztem, hogy a nyelvem kiszárad, várja a cukor édes roppanását, az
abszint keserűjét.
Caimbeul felém nyújtotta a kezét. Lassan, egészen lassan megfogtam.
– Miért maradtál? – kérdeztem Caimbeult.
– Mikor?
–  Amikor rámtaláltál abban a párizsi kávéházban. Elmehettél volna.
Talán jobb is lett volna úgy. Mindenesetre borzasztó szokatlan volt.
Kinéztem a szitáló esőbe. Az eget felhők borították, így a külvilág
zöldjei fényesen, kicsit valószínűtlenül ragyogtak.
– Azt hiszem, a sokk tette, ahogy ott láttalak. Olyan nagyon…
emberinek tűntél. Megdöbbentett. Valahogy mindig elpusztíthatatlannak
képzeltelek. Mindegy, mi és hogyan vágott földhöz, te mindig újra felkeltél,
és mentél tovább. Ott, akkor azonban nem keltél volna fel többet.
Egyszerűen nem bírtam volna elviselni mindannak az eltékozlását, ami
vagy.
A biztonsági lámpák neonfényében bőre halottfehérnek tűnt. Szinte
érthetetlen volt számomra, hogy valaha ezt a férfit a karjaimban tartottam.
Olyan volt, mintha másvalakivel történt volna. Egy másik Ainával.
– Megköszöntem már neked valaha?
Felém fordult, és elmosolyodott. A kis kunkori mosolytól egész arca
felemássá vált, amit szörnyű bájosnak találtam.
– Igen – felelte –, már megköszönted.
– Helyes.
Aztán ott ültünk gondolatainkba burkolódzva egész addig, amíg be nem
jelentették a gépünk indulását.


Aina, te elbújtál előlem.

Tudnod kell, hogy sehová sem menekülhetsz, ahol ne találnék rád.
Sehol nem találsz menedéket. És én eljövök. Igen hamar.

16
A nemzetközi járat zsúfolt volt és kimerítő. Megint Ysrthgrathe-szel
álmodtam, és rémülten riadtam fel. Megint ott ült az elmémben. Éppúgy
beférkőzött álmaimba és gondolataimba, mint annyi évvel azelőtt.
Piszkosnak éreztem tőle magam, mintha valami nyálkás dolog mászott
volna végig rajtam.
Caimbeul békésen aludt mellettem. Horkolt is egy kicsit, úgyhogy
megböktem, hogy hagyja abba. Fel akartam ébreszteni, hogy elmeséljem az
álmomat, de aztán mégsem tettem. Régen megtanultam már, hogy jobb, ha
senkit nem vonok be az Ysrthgrathe–szel kapcsolatos ügyeimbe.
Odakinn sötét volt. Mindig különösnek találtam a repülést, mintha egy
helyben lebegnék, felfüggesztve térben és időben. A technikával szembeni
bizalmatlanságom újabb jele. Lehet, hogy ez a sok fém, és hideg, racionális
gondolkodás a theraiakra emlékeztet. Tisztaság iránti elkötelezettségük oly
sokakat tett tönkre. Mint a hunokat, őket sem zavarta, hogy mindent
meghódítottak, és mindent elpusztítottak, ami az útjukba állt. És mint a
rómaiak, ők is egészben nyeltek le civilizációkat, hogy aztán
felismerhetetlen darabokra „emésszék" őket. Olyannyira hittek saját
tisztaságukban, hogy az egész világot feláldozták érte.
Ez az idő azonban elmúlt. Nem szabad, hogy minduntalan
visszarévedjek a régmúltba. Most a jövő a fontos. Meg kell mentenem.
Atlantában értünk földet, és különösebb várakozás nélkül át is szálltunk
az austini járatra. Persze, mindig van valami keverés, ha az ember a CAS
területére akar lépni, de még mindig volt néhány jó kapcsolatom. Pár órával
később taxiba ültünk a Robert Mueller Repülőtéren, és megindultunk
Austin nyugati dombjai közt meghúzódó egykori rezidenciám felé.
– Nem ismerős ez a hely – mondta Caimbeul. Körbejárkált a szobákban,
és lehúzogatta a bútorokról a porvédő takarókat, aztán meg tüsszögött, ha a
por az orrába szállt.
A levegő állott volt, úgyhogy kinyitogattam az ablakokat. Az ősz tiszta,
édes illata lassan belengte a szobát. Errefelé még így október végén is
kellemes az idő, ezt nagyon szeretem Austinban.
 – Csak 1943-ban költöztem ide – mondtam. – Ha jól emlékszem, akkor
már vagy ötven éve eltűntél.
– Valóban nem tartottuk a kapcsolatot, sajnálom.
–  Én nem. Annyi mindent mondtunk már addigra. Olyan dolgokat,
amiket nem lehetett visszaszívni. Nem, azt hiszem jobb volt, hogy egy
kicsit elszakadtunk egymástól.
Kinyitotta a balkonra vezető franciaablakot. A terasz megkerülte a ház
elejét, és remek kilátást adott a Dombvidékre. A forró nyarak miatt
alacsony és görcsös cédrusok és mesquitofák nőttek mindenfelé. A táj
annyira bizarr volt, mintha nem is a Földön járnánk. Még így is, hogy a
technika a föld minden centiméterét igyekszik meghódítani, biztos voltam
benne, hogy ez a föld azonnal visszahódítja, ami az övé, ha csak egy pici
esélye is lesz rá.
–  Tetszik ez a hely – szólalt meg Caimbeul. – Emlékeztet egy másik
vidékre, még azelőtt…
– Még az Ellenség érkezése előtt – fejeztem be a mondatot. – Igen, bár
nem ugyanúgy néz ki, de az érzés ugyanaz. Vad, és megszelidíthetetlen.
Több fejlesztés is megindult errefelé, de az Ébredés óta újra elkezdett
visszavadulni. A Nagy Szellemtánc után a Barton Creek-i víztárolóban lakó
víziszellemek felkeltek, és vízbe fojtottak néhány mérnököt. Azok valami
nagy földtúrásba akartak kezdeni egy másik nagy projektben. Úgy tűnt,
hogy víziszellemek nem komálják az ötletet, mert elhurcolták Jim Bob
Moffett ük–ükunokáját, meg néhány bankár haverját. Azóta nem volt erre
különösebb mozgás, azok az emberek meg, akik olyasmit csináltak, ami
szennyezte a vizet, azon vették észre magukat, hogy minden napjukat
víziszellemek keserítik meg. Szinte mind elköltöztek már.
– És te miért vagy még mindig itt? – kérdezte Caimbeul.
– Szakmai udvariasság.
Még menet közben beugrottunk egy vegyesboltba, és miután gyorsan
elköltöttük pár tojásból és szójafasírtból álló ebédünket, kiültünk a teraszra.
A hűtőm szerencsére még működött, és volt benne néhány csomag őröletlen
kávébab. Néztük a fénylő vörös naplementét, és konyakot, meg kávés
koktélt iszogattunk.
–  Miért jöttünk ide? – kérdezte Caimbeul. Már vártam, mikor böki ki
végre, és meglepett, milyen sokáig kibírta. Lehet, hogy mégis türelmesebbé
vált az évek során?
 –  Kapcsolatba akartam lépni Thais-szal – mondtam. – Amikor utoljára
beszéltünk, ezen a vidéken élt.
– Thais?
– A fiam.
Miután otthagytam Európát, és vele Caimbeul ölelő karjait, Amerikába
hajóztam. Fájt a hiánya, ez így visszagondolva elég buta, és banális dolog
volt. Mindegy, a lényeg, hogy így éreztem, és passz. A Nagy Szellemtánc
híre hozott ide, legalábbis ezt mondtam magamnak. Igazából azonban
megpróbáltam elfelejteni Caimbeult, és valami újat kezdeni az életemmel.
New Yorkból vonattal mentem nyugatnak St. Louis-ig, onnan batárral
vitettem magam Sioux Falls-ig. Tudtam, hogy Wovoka (azt hiszem
használta a Jack Wilsont, az angol nevét is) meggyőzte a sziúkat, hogy
használniuk kell a rituális varázslataikat, hogy megszabaduljanak a
fehérektől, és bosszút álljanak a rajtuk esett sérelmekért. Természetesen
igaza volt, csak az időzítéssel voltak gondjai. A világban még vagy
százharminc éven át nem volt meg a szükséges mágikus energia. Ami
azonban engem jobban izgatott, azok a „látomásai" voltak. Azt állította,
hogy Isten üzent neki. Volt azonban egy másik megoldás, amibe
belegondolni is utáltam: Thais.
Azt hittem már sikerült véget vetnem Thais azon szenvedélyének, hogy
fel-felbukkanjon, és misztikus álmokat ébresszen a mágiában hívő
népekben, de csak rákezdte megint. Miközben a delizsánszon robogtam,
szétrázattam a hátam, és vártam, hogy mindenemet minél vastagabb
porréteg fedjen. Erősen reméltem, hogy még időben érkezem ahhoz, hogy
véget vessek a dolgoknak, mielőtt elszabadulnak az indulatok.
Mire Bateslandbe értem, már ott várt a Wounded Knee-i mészárlás híre.
Elkéstem.
Én azért folytattam Thais keresését. Tudtam, hogy megint nekem kell
majd megzaboláznom. Ó, mennyire utáltam a szembesülésnek a gondolatát
is!
– Kíváncsi voltam, mikor jössz el.
Thais.
Egy kinyúló szikla árnyékában rejtőzött. Látni akartam, de mintha tudta
volna, hogy ez a vágyam, ott maradt a sötétben.
Körülöttünk mindenütt kietlen vidék terpeszkedett, túlságosan is
emlékeztetve a Csapás utáni időkre, és az, hogy Thaist itt találom, ezen az
elpusztított tájon, egyszerre szomorított el, és dühített fel. Már
megmondtam Thaisnak, hogy a világ nem olyan már, mint amit
megszokott. Megmondtam, hogy meg kell tanulnia megváltozni, de nem
volt rá hajlandó. Az én fiam.
Még ilyen sok évszázad elmúltával is aggódtam érte. Biztos akartam
benne lenni, hogy biztonságban van. Vajon meg fog-e nekem valaha
bocsátani, amiért egy olyan világba hoztam, amely soha nem értheti meg
őt?
– Hello, Thais! – mondtam. – Látom, dolgoztál. Megrántotta a vállát, és
durcásnak tűnt.
– Nem értem – szólt. – A varázslatnak működni kellett volna.
Elszontyolodva nézett maga elé, és kedvem lett volna karomba kapni és
babusgatni, de tudtam, hogy úgysem engedné. Néha megrémített, hogy
mennyire hasonlít az apjához.
–  A mágia még nem elég erős, ezt te is tudod. Miért vezetted őket a
pusztulásba?
–  Szerettek engem. Olyan volt, mint régen. Rám néztek, és nem egy
szörnyeteget láttak, hanem engem. Segíteni akartam nekik. Csak a földjüket
akarták visszaszerezni. Én megadhattam ezt nekik. – Olyan bűntudatosnak
látszott, hogy belesajdult a szívem. – Képesnek kellett volna lennem rá.
– Igen, valaha talán képes lehettél volna rá, de most már nem. Az az idő
elmúlt. Thais, ezt abba kell hagynod. Pontosan tudom, hogy mit csináltál.
Azok a kőfejek, amiket a Szentháromság-folyóból emeltek ki. Amik még a
pleisztocénből valók. Hallottam, ahogy kijelentik, hogy nyilvánvalóan nem
emberi eredetűek. Istenem, Thais, te voltál az. Hogy hagyhattad, hogy igazi
valódban lássanak? És mi van Indokínával? Még ha álcáztad volna magad,
de egy hétfejű kígyóisten? Mondtam, hogy nem szabad semmibe
beleavatkoznunk. Túl nagy a kockázat. Mi történt volna, ha rájönnek, mi
vagy valójában? Meg is ölhettek volna!
–  Épp oly nehéz megölni, mint a szüleimet – mondta keserűen. – Az
vagyok, amivé te tettél. Sem ebben, sem bármelyik másik világban nincs
olyan hely, ahol békében élhetnék. Miért teremtettetek meg?
Elfordítottam a fejem. Thaisnak igaza volt. Soha nem lett volna szabad
megszületnie. Én azonban akkoriban őrült voltam. Elvette az eszem az
önvád és a gyász. Önző Aina.
– Nem szabad még egyszer ilyet tenned, csak pusztulás lehet a vége. Ha
nem te pusztulsz bele, akkor a követőid. Még most is, hogy a mágia szintje
ilyen alacsony, van hatalmad. Miért nem használod felelősen?
 – Ó, ez édes! – szólt, és keményen felnevetett. Ennek ellenére szerettem
volna megszorítani és a szemébe nézni. Micsoda erő lakik a fiamban! – Te
beszélsz felelősségről? Te? Nincs jogod hozzá!
–  Thais, jól figyelj szavamra. Ha nem hagyod abba, a tragédiák
folytatódni fognak.
–  Mit akarsz, anyám, mit tegyek? Száműzzem magam egy távoli
hegycsúcsra, ahogy te tetted? Rejtőzzek el, és éljek sűrű elszigeteltségben,
amíg a világ újra meg nem változik? Szükségem van rájuk, és nekik is
szükségük van rám. Nem tudod elképzelni, milyen érzés, hogy rám néznek,
és szeretnek. Hogy térdre hullanak előttem, és áldásomért könyörögnek,
amit megadok nekik. Arra születtem, hogy isten legyek. Hogy tiszteljenek,
és imádjanak. Ezt nem veheted el tőlem.
– Semmit nem akarok elvenni tőled…
– Az apám is elvetted.
– Ne légy ostoba, Thais. Az a születésed hibája volt.
Megvonta a vállát, és elfordult. Tudtam, hogy fölösleges tovább
vitatkoznunk ezen. Thais elzárkózott tőlem, hiába mondtam, vagy tettem
volna bármit is. Hogy szerettem volna, hogy másként álljanak köztünk a
dolgok, de azt is tudtam, hogy ennyi erővel vágyhattam volna arra is, hogy
a hold legyen az enyém.
Így hát ott álltunk a kietlen és puszta vidék közepén, világok és falak
választottak el egymástól, és a múlt, amelyet nem lehetett meg nem
történtté tenni.

A nő meleg ölelésben lebeg. Kezek érintik meg. Simogatják. Cirógatják,

amíg beleborzong. Kinyitja a szemét, és egy arctalan férfit lát. Nem fél, hisz
erre vágyik. Arra, hogy a névtelenség kényelmébe hulljon.
Ismeretlenül, biztonságban.

17
– Hogy fogsz kapcsolatot teremteni Thais-szal? – kérdezte Caimbeul.
–  Megidézem. A természete miatt nem lesz képes ellenállni. Bár ne
került volna erre sor, de olyan rég nem beszéltünk. Utoljára akkor,
Wounded Knee után.
– Miért nem idézted meg, míg Tír na nÓgban voltunk?
–  Túl sok az ellenségem arrafelé – mondtam. – És Alachia nem tud
Thaisról, legalábbis amennyire én tudom. Szeretném, ha ez így is maradna.
Vannak dolgok, amiket sosem szabad megtudnia. Ja, Thais-szal a saját
területemen akarok beszélni. Nem az övén, és nem is valaki másén.
Egy pillanatra elborított a kimerültség. Hirtelen semmi mást nem
akartam, csak lefeküdni és aludni életem végéig. Sajnos, azonban nem volt
választásom, túl nagy volt a tét.
Felálltam, és visszasétáltam a házba.
Caimbeul behúzta a függönyöket, én pedig egy kivételével minden
villanyt eloltottam. Bár a varázslás szempontjából mindegy lett volna, úgy
gondoltam, jobb a kevesebb fény. Így arra tudtam koncentrálni, ami a
varázslattal történik, és nem foglalkoztam a környezetemmel.
–  Sokkal egyszerűbb lenne, ha hagynád, hogy segítsek – mondta
Caimbeul.
A szoba sarkai homályba vesztek, a néhány bútordarab meg, rajtuk a
fehér lepedőkkel, kísértetiesen púposodott a túlsó fal mellett. Az éjszaka
hangjait elfojtotta a függöny, de néha még így is behallatszott egy-egy
alacsonyan elhúzó Lone Star helikopter dohogása.
– Készen állsz? – kérdeztem, de tulajdonképp nem tudtam, melyikünktől
is.
Caimbeul bólintott, és belépett az árnyékba. Tudtam, hogy ha bármi
váratlan történik, neki gondja lesz rám.
Mélyet lélegeztem, lehunytam a szemem, és ellazítottam magam, az
elmondandó varázslaton kívül mindent kizárva tudatomból.
 Gondolatban magam elé idéztem Thaist. Milyen volt, amikor
megszületett, és milyen, amikor végül újra találkoztunk. Felnőtt, és annyira
hasonlított rám, de ugyanakkor az apjára is, hogy zokogni kezdtem, míg
hangja és tekintete fel nem szárította a könnyeimet.
Ehhez nagyon értett.
Amint elképzeltem, átcsusszantam az asztrális térbe. Ott volt a szokásos
gyomorkavaró rántás, amikor átsiklottam a fátylakon. Az asztrál fonalai ott
kavarogtak körülöttem és bennem, míg végre már nem éreztem a
különbséget köztük és önmagam között. Elteltem az erővel. Élénk voltam,
és kemény. Ez az, amire születtem. Itt sosem kételkedtem magamban. Itt
pontosan tudtam, ki és mi vagyok.
Amikor a feladatomra koncentráltam, a fátylak szétváltak. Kinyújtottam
akaratomat, és magamhoz hívtam Thaist. Parancsoltam neki, hogy jelenjen
meg a hívásomra.
Az idő végtelen lassan cammogott. Aztán hirtelen fénysebességre
kapcsolt.
Előbb lebegek, azután zuhanok.
Körülöttem ott az egész világegyetem. Ugyanakkor ott van bennem is.
Én vagyok a világ, várok, és figyelek.
Világokon át jövök vissza. Ezer nap izzó hőjét hagyom magam mögött.
A Semmiből jövök. És a sötétségbe tartok.
A sötétségből fényt szakítok.
A fiamat.
Vannak dolgok, amiknek nem lehet ellenállni. Ilyen a kötelék anya és
gyermeke között.
Thais ragyogása elvakít, amint mind közelebb és közelebb húzom
magamhoz.
Gyere ide, kisfiam!
És ő nem mondhat nemet.
Azután zuhanni kezdünk, át téren és időn. Vissza a földre.
– Mit akarsz?
Thais a szoba közepén állt, körülötte kék energianyalábok vibráltak. Egy
intésemre szertefoszlottak, mire ő láthatóan megkönnyebbült.
– Muszáj volt ezt?
– Jöttél volna, ha csak kérlek? Megrázta a fejét.
– Réges-rég elhagytál. Miért tennék neked szívességeket?
 Reméltem, hogy a régi seb már behegedt, de nem. Az én bűneim nem
bocsáttatnak meg soha. Thais még oly sok szempontból gyerek volt. Túl jól
vigyáztam rá.
–  Rendben, Thais, akkor tekintsd parancsnak – mondtam fáradtan. –
Nincs erőm most erről veszekedni veled. Ennél sokkal fontosabb dolgokról
van szó.
Thais átsiklott a padlón, és erős karjával felhúzódzkodott az egyik
kanapéra. Vastag kígyófarkát egyszer a törzse köré tekerte, a végét pedig
lelógatta a földre.
– Vajon mit óhajt ma tőlem a Nagy és Hatalmas Aina? Talán menjek el a
Nyugati Gonosz Boszorkányhoz, és hozzam el a seprűjét? Lehet, hogy ha
vizet öntök rá, tényleg barna cukorrá olvad szét. Vagy ott a remek
lehetőség, hogy bebújjak egy-két ürgelyukba… Mi lehet a kívánság?
–  Figyelj a szádra, kölyök! – szólalt meg Caimbeul. – Az anyáddal
beszélsz.
Thais és én is tátott szájjal fordultunk felé. Ő megvonta a vállát.
– Azt hiszem, elkényeztetted, Aina. Mindig megóvtad a… a világtól.
–  Elkényeztetett? – fortyant fel Thais. – Kényeztetésnek nevezi, hogy
szörnyetegnek születtem? Nézzen rám! Miért teremtett meg? Csak az
önzés…
– Nőj már fel! Itt most nem rólad van szó…
– Köszönöm kedvességed – szakítottam félbe –, de miért nem hagyod,
hogy én folytassam?
– Persze, csak…
Felemeltem a kezem, és Caimbeul elnémult. Arcára feszült kifejezés ült,
és tudtam, hogy mérges. Ez kicsit megmelengette a szívemet.
Thaishoz fordultam.
– Ysrthgrathe visszatért. Thais nem szólt semmit.
– Kapcsolatba lépett veled?
– Miért mondanám el, ha tette volna is?
– Thais, ő hazudik! Így terjeszti mindenfelé a szenvedést. Tudom, hogy
te csak a legjobbakat… szeretnéd hinni róla.
–  Fogalmad sincs róla, hogy mit akarok! Miért hinnék inkább neked,
mint neki?
–  Pontosan tudod, hogy ki ő. Ezt sosem titkoltam előled. Sokkal
nagyobb most a tét, mint a benned fortyogó harag. Ha ő visszatért, az egész
világ sorsa kockán forog.
 Thais színpadiasan forgatta a szemét.
– Jaj, anyám, te mindig olyan teátrális voltál! – hangja úgy csengett,
mint egy nyűgös, gúnyos, tizenöt éves fiúé. – Hogy lehet az, hogy ha meg
kell menteni egy országot, egy bolygót, egy világot, te mindig ott teremsz,
és kéznél vagy? Te sosem fáradsz el?
–  Dehogynem, Thais, elfáradok. Épp most is borzalmasan fáradt
vagyok.
Farka megrándult, és dobolni kezdett a padlón. A bőrét borító pikkelyek
halványan csillogtak a tompa fényben. Eltűnődtem, vajon mi történik,
amikor vedlenie kell. Annyi apró részletet nem tudtam meg soha róla.
–  Rendben van – mondta végül –, elmondom. Itt van, ezen a síkon.
Néhány napja kapcsolatba is lépett velem. Nem jött ide személyesen, álmot
láttam. Olyan eleven, színes álmot, amilyet még életemben soha.
Megmagyarázott… mindent megmagyarázott. Elmondta, miért gyűlölöd őt.
Elmondta az igazat.
Caimbeul szörnyű hangot hallatott, mire felé néztem. Száját morcosan
félrehúzta, és pillantása azt mondta „Mi a fenéért nem pofozod egyszerűen
föl a kis pimasz nyavalyást?". Nem hiszem, hogy valaha is voltak gyerekei.
Nem várható el tőle, hogy megértse.
Thais lesiklott a kanapéról, és a szabadba vezető ajtó felé tekergőzött.
– Hová mész? – kérdeztem.
– Kimegyek friss levegőt szívni.
Követtem. A hőmérséklet alacsonyabbra zuhant, mint számítottam.
Megdörgöltem libabőrösödő karomat. Sokáig álltunk ott, és beborítottak az
éjszaka hangjai.
– Thais – szólaltam meg végül –, tudom, hogy kiábrándítóan viselkedtem
veled. Oly sok éven át távol egymástól, és aztán később is, amikor
mindnyájunk számára rosszabbra fordultak a dolgok. De…
–  Fogd már be! – csattant fel, hirtelen felém fordulva – Hagyd abba a
papolást! Mit gondolsz, hogy éreztem magam, amikor eljött hozzám? Hogy
tagadhattam volna meg? Te átkoztál meg vele!
Ekkor elsírta magát. Borzasztó, mélyről jövő, néma zokogás rázta egész
testét. Úgy odamentem volna hozzá, hogy megöleljem, de féltem megtenni.
Féltem, hogy ismét visszautasítana. Ó, micsoda szenvedés volt figyelni a
kínjait! Kíváncsi lettem volna, Caimbeul hogy tud ellenállni a hüppögés
hangjának, mert nekem majd megszakadt a szívem. Olyan volt, mintha
üvegszilánkokat nyeltem volna.
 Erőnek erejével ott maradtam, és megvártam, míg könnyei elkezdtek
felszáradni, és úgy tűnt, megint tud uralkodni magán.
–  Thais – szólaltam meg –, annyira sajnálom. Én nem akartam, hogy
valaha is szembe kelljen ezzel nézned. Úgy szerettelek volna megvédeni.
–  Tudom – felelte. Hangja rekedt volt, és remegett. – De nem sikerült
valami jól, igaz–e?
Mit tudtam volna erre felelni? Bár azt hiszem, nem is várt választ.
Nem tudom, meddig állhattunk ott kinn a csípős éjszakában. A csillagok
úgy fénylettek, mintha apró gyémántdarabok fagytak volna az égre. Egy idő
után észrevettem, hogy a fekete ég pereme szürkülni kezd.
–  Mit mondott? – kérdeztem végül. Kimerültnek, és elcsigázottnak
éreztem magam. Olyan üresnek, hogy már az sem számított, hogy mit
válaszol.
–  Mondta, hogy eljössz majd értem. Mondta, hogy meg akarod majd
állítani, és hogy ezzel senkinek nem használsz. – Thais hangja elgyötörtnek
tűnt. Elmerengtem, vajon hogyan segíthetnék neki, de rájöttem, hogy
semmit sem tehetek. Vannak dolgok, amiket egy szülő nem tehet meg a
gyereke helyett.
–  Nem mondta, hogy vannak-e mások is itt az Ellenség közül? –
kérdeztem.
– Nem – felelte Thais –, de nem éreztem másokat. Mindig is érzékeny
voltam az ilyen dolgokra. A barátod – és fejével a ház felé intett –, nem
olyan rég megakadályozott valamit. A világba azonban nem csak egy
helyen lehet bejutni. Ők pedig várnak. Várják a pillanatot, amikor
visszatérhetnek.
– Mondott még valamit? Bármit, ami fontos lehet.
– Csak azt, hogy alig várja, hogy elébe menj.
Az ég lassan kivilágosodott, a hold a látóhatár peremén időzött –
furcsának és valószínűtlennek tűnt így napkelte előtt. Ott álltunk, és
csendben figyeltük, ahogy az éjszaka lassan menekül a nappal elől.


Aina egy cigányosan tarka ruhákba öltözött, boszorkányfekete hajú

öregasszony előtt ül. A levegőben tömény füstölő és pacsuliszag terjeng.
–  Emeljen – mondja a nő. Aina így tesz, a kártya hűvösen simul ujjai
alá.
Kezdetét veszi a jóslás.
A kártyák képpel lefelé fekszenek az asztalon, rejtőzködnek, és rejtik
titkukat. Felfordul az első. Az öregasszony nagyot nyel.
Az Ördög.
Egy pillanat múlva már keresztezi a Hold, és fölé kerül a Torony.
Aina feláll az asztaltól, nem akarja látni, mi jön még.
–  De hiszen még nem is tudja, hogy végződik az egész! – szól az
öregasszony.
– Miért akarnám tudni? Hisz végülis, ez csak egy pakli kártya!

18
– Vissza kell, hogy küldj – mondta Thais.
Kevéssel napkelte után visszatértünk az elsötétített nappaliba. Thais nem
szerette a fényt, azt mondta túl kegyetlen.
– Miért nem maradsz itt velem? – kérdeztem. Caimbeul szúrósan nézett
rám, de tudomást sem vettem róla.
–  Nem tehetem, te is tudod, miért. Elmondok azonban még valamit.
Ysrthgrathe nem az egyetlen Ellenség közöttünk. Egy másikuk is itt van,
aki legalább olyan ravasz, és legalább olyan halálos.
-   De hát hol… és hogyan…
–  Először Ysrthgrathe–szel törődj – mondta Thais. Próbáltam kihúzni
még belőle valamit, de nem volt hajlandó többet mondani. Végül kénytelen
voltam visszaküldeni.
A ház üresnek tűnt Thais távozása után. Jaj, mennyire szerettem volna
együtt maradni vele! Megismerni. Kitapasztalni különcségeit, rigolyáit.
Ettől azonban már régen megfosztottam magam egyszer, s mindenkorra.
Nem lehet visszatérni a múltba, hogy jóvátegyünk hibáinkat.
Újra bezártuk a házat. Visszatettük a bútorokra a huzatokat.
Bekapcsoltuk a riasztókat. Nem néztem vissza, amikor elhajtottunk.


MÁSODIK RÉSZ
 „Emberek milliói vágynak a halhatatlanságra, miközben nem tudják,
mihez kezdjenek egy esős vasárnap délután." – Susan Ertz

A nő alszik. Álmodik. Békés, szép álmai vannak, olyan időkről, amiket nem
élt át, és el sem képzelt. Megnyugtatják és elringatják, míg végül lassan
süllyedni kezd. Belesüpped éjszakája hosszú, sötétfeketeségébe.

19
Egy ember egyszer rájött, mi vagyok.
Mint a legtöbb kíváncsi ember, ő is úgy gondolta, hogy tudása majd
hasznot hoz neki. Mintha a tudás biztonságos dolog volna. Önmagában
moccanatlan és gyenge.
1998-at írtunk.
A millenniumi őrület a tetőfokára hágott. Mindenfelé lázongások
robbantak ki, és ufókat, messiásokat és halott sztárokat láttak. Alig néhány
éve vettem a birtokom Skóciában, gyakorlatilag bagóért. Egy egész
grófságot. Én, a grófnő. Röhejes.
A birtok egy kisebb házába költöztem be. A vár nem érdekelt, mert nagy
volt, és túl költséges lett volna fenntartani. Életem többezer éve alatt
meglehetősen nagy vagyonra tettem szert. Hogy is mondjam, volt
lehetőségem minden befektetésnek a hosszú távú megtérülését nézni.
Vannak előnyei annak, ha az ember halhatatlan – még ha ezek csupán
szigorúan pénzügyi természetűek is.
Ebből a kedvező pozícióból figyelhettem hát érdeklődve mindazt, ami
körülöttem történt. Feltűntek az első jelek. Tudtam, hogy már nem lehet
messze a mágia visszatértének ideje.
Így aztán elkezdtem összegyűjtögetni mindazt, amire a felkészüléshez
szükségem lehetett. Évszázadok óta rejtegettem különféle varázstárgyakat,
amelyek mind erre az időre vártak. Az egyik ilyen utam során történt, hogy
felfigyeltem rá.
Épp akkor érkeztem Skóciából. Az Egyesült Államok még egészben
volt, a hatalmas zűrzavar, amely majd szétszakítja, még évekre volt. Bár az
utolsó kétszáz évben elég sok időt töltöttem Amerikában, igyekeztem
kimaradni az ottani politikából. Valahogy egészen zavarosnak tűnt az egész.
Igaz, hogy a túl nagy szabadsággal mindig ez volt a bajom.
 Miközben a New Orleans-ba induló géphez rohantam, egyszer csak
megpillantottam. A folyosót szegélyező egyik oszlopnak támaszkodott.
Fekete póló és kopott kék farmer volt rajta. Egy tömött sporttáska hevert a
lábánál, mint egy lusta kutya.
Az arcára kiült az erős koncentrálás, mintha nem azt nézné, hogy nézek
ki, hanem, hogy mi van bennem. Nem tetszett a dolog.
Ez még az Ébredés előtt volt, így aztán nem tudhatta, mi vagyok
valójában, hiszen igazi alakomat elváltoztattam. Természetesen egészen
emberinek tűntem, bár a vonásaim ugyan finomabbak lehettek, mint a
többségé, és egy picit túl vékony voltam. A bőröm azonban fekete volt,
mint mindig, és akkor épp a hajam is sötéten hordtam. A huszadik század
csodái végülis nem teljesen haszontalanok. Megtudtam, hogy nem a
szőkéké a világ, és arra is rájöttem, hogy a vörös meg nem áll jól.
Amikor elhaladtam mellette, a fény pont úgy esett a szemüvegére, hogy
nem láttam tőle a szemét. Azt viszont észrevettem, hogy kese hajába néhol
ősz szálak vegyülnek. Szakállát gondosan rövidre nyírta, amitől kicsit
tudósosan nézett ki. Azután azonban megint látszott a szeme, és ismét úgy
éreztem, hogy átnéz rajtam.
Egy grimasszal elfordultam és tovább siettem. Nem is gondoltam volna
többet rá, ha nem száll fel a gépemre tizenöt perccel később.
Ő volt az utolsó utas, valószínűleg pótjeggyel került fel. Miért repül
egyáltalán ezzel a géppel? És miért állt ott a folyosón úgy, mintha direkt
rám várna?
Ő azonban elsétált mellettem, még csak rám se pillantott. Miket össze
nem képzelődöm, gondoltam magamban. Méghogy követett! Semmi sem
történt. Csak a szemünk találkozott, talán véletlenül.
A légkondicionálás ellenére a gépen meleg, és nyirkos volt a levegő.
Ahogy átsétáltam a reptéren, megcsapott a mulatók illata. New Orleans
repülőterének egyik legfőbb bája abban rejlett, hogy azonnal felismerted,
hogy ilyen hely nincs több az Államokban. A puritán felsőbbrendűségnek
errefelé nyoma sem volt.
Talán az időjárás tehette, vagy a századokra visszanyúló erős francia
hatás, de itt senki nem harsogott szólamokat az ivászat, a szerencsejáték,
vagy a lakomázás ellen. Röviden, egyfajta mennyország volt ez is.
Taxival mentem a Fairmont Hotelhez. Óriási az a hely, az aula
belmagassága kilenc méter, mindenütt kristálycsillárok, vastag szőnyegek,
és a levegőben szintet tapintani lehetett a dekadenciát. Ráadásul itt
készítették a világ legjobb hikoridiós pitéjét. Ez olyan déli csemege, amit
sehol máshol nem vagyok képes megenni.
Mikor beszálltam a liftbe, a csukódó ajtón át megpillantottam egy fekete
pólót a vendégek tömegében, de tudtam, hogy csak a képzeletem játszik
velem.
A hotel ötpercnyi sétára volt a Francia Negyedtől. Egész Amerikában
talán csak New York az egyetlen hely, ahol a történelem ilyen szorosan
zsúfolódik össze a jelennel. Végigsétáltam a Chartres utcán, aztán átvágtam
a Royalra. A virágzó olajfák illata édesen terjengett a levegőben, kis híján
elnyomva a folyó szagát.
A Royal volt a kedvenc utcám a Vieux Carrén, jó volt látni a sorakozó
régiségboltokat és műtárgygalériákat. Lehet, hogy a Bourbon híresebb, de a
hányásszag, ami ott ötlépésenként megcsapja az ember orrát, teljesen
kikészített. A Bourbon keleti végén ugyan állt egy pár szép ház, de nem
tudták ellensúlyozni a bűzt, és a csatornaszagot.
Beléptem az egyik régiségkereskedésbe. A tulajdonost de Pouilly-nak
hívták. Az évek során sok bolt gazdájával kerültem jó barátságba. Tudták,
hogy gondosan választok, és hajlandó vagyok busásan megfizetni azt, amire
szükségem van. Cserébe elvárhattam tőlük, hogy hallgassanak
látogatásaimról, és engedjék, hogy… hogy csak úgy kóboroljak a
boltjukban. Az egész Negyed olyan volt, mint egy termeszvár. Az ember
belép egy átlagos semmitmondó bolt ajtaján, és hirtelen szobák
labirintusában találja magát, amelyeken át el lehetett jutni lényegében
akármelyik másik ház akármelyik részébe. Szerintem nincs ember, aki
minden egyes kanyarját ismerné ennek az elképesztő helynek.
Amint beléptem, egy középkorú férfi sietett elém. Fensőbbséges pofát
vágott, mint aki pontosan tudja, hogy én nem vagyok olyan típus, aki
megengedheti magának, hogy itt vásároljon.
–  Segíthetek? – kérdezte olyan hangon, amivel pontosan és
ellentmondást nem tűrően tudatta, hogy véleménye szerint nem segíthet.
Felemeltem egy bronz gyertyatartót (nem valami jó másolat, ami azt
illeti), és forgatni kezdtem, mintha az értékét vizsgálgatnám.
– Mondja meg Hyslop úrnak, hogy Sluage kisasszony van itt –mondtam.
Elkezdtem egy porcelán tálat tapogatni, amely eredeti meisseninek tűnt.
A hivatalnok nyilvánvalóan majd belehalt a dilemmába, hogy szóljon-e
rám, hogy ne nyúljak az árukhoz, vagy döntsön úgy, hogy esetleg mégis
beszélő viszonyban lehetek a munkaadójával. Félelme végül legyőzte benne
a bürokratát, és a kis csótány elkotródott.
Pár perccel később (ekkor már egy jókora páncélteremben kutattam
titkos ajtók után) megjelent Hyslop úr, és mögötte ott somfordált a sűrűn
verejtékező hivatalnok.
– Sluage kisasszony! – szólalt meg Hyslop úr, és felém nyújtotta a kezét.
– Örülök, hogy újra láthatom! Remélem kellemesen szórakozott.
Mikor kihátráltam a páncélteremből, és aprót tüsszentettem, egy bűvész
eleganciájával varázsolt elő egy zsebkendőt.
– Egészségére! – mondta, miközben a kezembe nyomta a kendőt. – Rám
is mindig rámjön a tüsszögés, ha ezeket a régi darabokat nézegetem. Hiába
takarítunk akárhogy, ezek vonzzák a port.
–  Semmi baj, köszönöm – feleltem, mikor elfogadtam a zsebkendőt. –
Épp csak azt nézegettem, hogy talán megvenném ezt itt.
–  Nézegessen, válogasson nyugodtan, asszonyom – mondta Hyslop, és
elhessentette eladóját. Az elsietett, hogy egy párocskát zaklasson, akik épp
akkor léptek be az októberi hőségből.
–  Tulajdonképp azért jöttem, hogy megnézzem a megőrzésre önnél
hagyott tárgyaimat, és megbeszéljük az elszállításuk részleteit.
Hyslop aggódva nézett rám.
– Valami gondja van talán a gondosságunkkal? Azt hittem…
–  Nem, dehogy – szakítottam félbe. – Csak épp végre úgy tűnik, hogy
letelepedtem, és szeretnék végre egy kis időt az összevásárolt tárgyakkal
tölteni.
–  Ó persze, természetesen – felelte. – Milyen buta is vagyok! Erre
tessék.
Követtem a bolt mögé, egy sor félhomályos, kacskaringózó folyosóra.
Aztán felmentünk három szűk lépcsőn, amiket már annyiszor festettek át,
hogy csak az idők során a korlátra meg a falra felfröccsent festékből le
lehetett volna kenni még kétszer az egészet. Nagy volt a csend. Ide már nem
értek el a Negyed éjjel-nappal zúgó, zsivajgó zajai. Bevezetett az irodájába,
aztán egy darabig a kulcsaival matatott, míg végül rábukkant a megfelelőre.
– Itt is vagyunk – húzta ki magát Hyslop büszkén, amikor felkattintotta a
villanyt.
A kamra egészen apró volt, de dugig tele régiségekkel. A polcokon
sűrűn sorakoztak a dobozok, rajtuk a közösen kidolgozott kódokkal. Az
egyik polcon csupa könyvesdoboz állt. Egy másikon ritka cserépedények.
Egy harmadikon különféle ruhadarabok. Mindnek különleges jelentősége
volt, és mind csak annak számára volt igazán érték, aki tudta, mit keressen
rajtuk.
Szinte éreztem az energia vonzását abban az aprócska helyiségben.
– Kétlem, hogy a világon lenne ennél szebb ritkasággyűjtemény –
mondta Hyslop. – Épp nemrég hoztam ide ezt is. – Kihúzott egy kisebbfajta
dobozt az egyik polcról, és kinyitotta. A dobozban egy hosszú, fehér fátyol
volt, olyan, amilyet esküvőn meg elsőáldozáskor viselnek a nők. – Állítólag
Marié Laveau lányáé volt.
– Nem is tudtam, hogy olyanja is volt – feleltem. – Mármint lánya, úgy
értem.
Hyslop lelkesen bólogatott.
– Mert elrejtette a világ elől. Félt, hogy ha meghal, a fehérek megölik a
lányt is, hogy kordában tartsák a vudut.
– Valószínűbb, hogy a népet akarták volna kordában tartani.
– Azt is, kétségtelenül.
–  Szeretném végigböngészni ezeket – szóltam a kamra felé mutatva.
–  Természetesen – felelte Hyslop, és egy zsebkendővel megtörölte
izzadó homlokát. Vajon minden zsebe tele van kendőkkel, amelyek
csodálatosan frissek és tiszták maradnak?
– Egyedül – mondtam határozott, de kedves hangon. Elvégre szükségem
lesz még egy ideig rá, és valószínűtlen kapcsolataira.
–  Természetesen – felelte Hyslop, és zsebébe süllyesztette a kendőt. –
Kérem, szóljon, ha végzett.
Rámosolyogtam, ő pedig meglepetten visszamosolygott. Azt hiszem, ez
elég szokatlan dolog lehet a részemről. Mármint a mosolygás.
A délutánom java része azzal telt, hogy végigbogarásztam a dobozokat.
A tárgyak nagyja értéktelen szemét, vagy hamisítvány volt. Volt itt valami
sámánista megszállottból maradt csont, amelyről azt terjesztették, hogy
különös gyógyerővel bír. Maroknyira aszalt fejek, bebalzsamozott
majomtetemek, megkövült tojások. Egy sor könyv, amikben Crowley
állítólag saját kezével örökítette meg kabbalista kísérleteit.
Gondosan ügyeltem rá, hogy a legértékesebb szerzeményeimet elrejtsem
a sok ártatlan vacak közé. Bárki elsiklott volna felettük a rengeteg doboz
között. Egy reménytelenül ködös kabbalista gyűjtemény olyan ezoterikus
magasságokba emelkedett, hogy még nekem is nehezemre esett követni itt-
ott. A kihívás teljesen feldobott.
 Volt néhány egyéb tárgy is: gyanús csontok, amiknek az eredetét
túlságosan is jól ismertem. Vajon hogy kerültek ismét ide? És hogyhogy
ilyen régóta vannak már itt?
Akadt egy aprócska festmény is, amely egy furcsa lényt ábrázolt. Én
pontosan tudtam, hogy ilyen lény már legalább hétezer éve nem élt már a
földön, pedig a kép maga nem lehetett idősebb ötven évesnél.
Gyengéden visszacsomagoltam a kincseimet, és visszasüllyesztettem
őket jellegtelen rejtekhelyükre.
Egyszerre piszkosnak és éhesnek éreztem magam. Hyslop nagy állóórája
már délután ötöt mutatott. Felhúztam, aztán becsuktam a kamra ajtaját. A
zár automatikusan bekattant, de a biztonság kedvéért megrángattam a
fogantyút, hogy nyílik-e. Nem nyílt.
Mindent összevéve remekül mentek a dolgok. Megmondom Hyslopnak,
hogy rakjon mindent ládákba, és küldesse el skóciai birtokomra. A
vámügyesekkel már mindent elintéztem, így jóformán késlekedés nélkül
hazaérkeznek majd a csomagok. Meg voltam elégedve magammal és úgy
éreztem, nagyon ügyes vagyok, így elhatároztam, hogy szép nagy, dekadens
vacsorával ünneplem meg magamat. A Hyslop asztalán álló telefonról
felhívtam az Antoine's-t és este nyolcra foglaltattam magamnak asztalt. Ma
éjjel dorbézolok.
Útban vissza a Fairmont felé észrevettem, hogy az egyik keresztutca
sarkán egy mattfeketére mázolt furgon ácsorog, hátsó szélvédőjére vörös
öntapadós papírból hatalmas számokat ragasztottak: 666. Bekukkantottam,
ahogy elhaladtam mellette. Egy negyvenes éveinek közepén járó, borzas
szakállú férfi ücsörgött az anyósülésen. Hatalmas sörhasán felcsúszott
kopott szürke pólója. Nyakában pentagramma lógott. Ezek szerint
nyilvánvaló, hogy – a Sátán Furgonját láttam.
Ajjaj, gondoltam. Jobb lesz, ha figyelek, mert még valaki rámront, és
elhurcol a… Sátán Furgonjával. Eljött hát a Végítélet, a Sátán Furgonja
köztünk jár. Hiába menekülsz, a Vég csak rád vár, hiszen a Sátán ma éjjel
furgonnal jár. Oh yeah, a Sátán Furgonja köztünk jár.
Komolyan ideje lenne vacsoráznom.
Az Antoine's semmit sem változott. Már évek óta ide jártam,
valahányszor csak New Orleans-ban akadt dolgom. Tudtam, hogy kicsit
turistás, snassz hely, de akkor is ők csinálták a világ legjobb sült homárját.
A korosodó főpincér az első szobában nekem fenntartott apró asztalhoz
kísért. A Negyed összes többi házához hasonlóan az Antoine's is rengeteg
szobából állt. Az emberek beléptek a főbejáraton, és aztán úgy eltűntek,
mintha Alice nyulának üregébe ugrottak volna fejest. Még néhány rejtekajtó
is volt az épületben.
Alig adtam le a rendelést, és épp elkezdtem gyönyörködni az asztalom
mellett álló hatalmas tükörben látható képemben, amikor megpillantottam.
A feketepólós férfi a reptérről. Most nem fekete pólót viselt, abban be se
engedték volna. Fehér ingéhez fekete zakót húzott, és mocsárzöld
nyakkendőt kötött. Farmerját is sötét nadrágra cserélte.
Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem, míg a főpincérrel váltott
néhány szót, majd elindult felém. Nem hittem a szememnek.
– Egyszemélyes vacsora? – kérdezte. – Nem magányos így?
– Én szeretem – feleltem, miközben felé fordultam. – Mellesleg ki a fene
maga?
– Ó – mondta –, az korántsem érdekes annyira, mint az, hogy maga ki a
fene.
–  Nézze – mondtam, és kezdtem elveszíteni a türelmem –, én nem
ismerem magát azon kívül, hogy egyszer már láttam az O'Haren, és erre
most felbukkan, mint aki ismer engem. Nem szeretem sem a rejtélyeket,
sem az olyan embereket, akik azt hiszik, hogy ügyesek, pedig csak
idegesítők.
Odahúzott egy széket, és leült velem szemben.
– Nem hívta meg senki – szóltam rá összevont szemöldökkel. – Tűnjön
el.
– Ejnye, ejnye – szólalt meg. Hangján érződött a brit munkás–akcentus.
– Az ön korában nem helyes így felizgatnia magát. Árthat az egészségének.
Körülnéztem a főpincér után kutatva, ám az éppen egy frissen érkezett
csoporttal volt elfoglalva.
–  Be kell vallanom, borzasztó jól tartja magát ahhoz képest, hogy
számításaim szerint legalább ötszáz éves.
Minden figyelmem az övé volt.
Gondosan végigmértem. Túlságosan is erőlködött, hogy könnyednek és
spontánnak tűnjön. Felső ajka árulkodón fénylett, és nyelés közben torka
szárazon morrant. Bármit is tudott, még nem akarta elárulni.
Megérkezett a pincér a levesemmel. Vichyssoise. Sűrű volt, jól tele
tejszínnel. A pincér érdeklődve pillantott új asztaltársamra.
– Hozza kérem ugyanezt a barátomnak is – mondtam. A pincér bólintott
és elsietett.
 – Ez mi? – kérdezte a Feketepólós.
– Vichyssoise.
– Bambán bámult rám.
– Hideg krumplileves.
Elfintorította az orrát.
–  A koldusok nem válogatnak – maga sem. Hátradőltem, és alaposan
megfigyeltem minden arcvonását.
Ez egyrészt hízelgett neki, másrészt szörnyű ideges is lett tőle.
– Hogy hívják?
– John Mortimer.
–  És pontosan mit óhajt tőlem, Mortimer úr? Előrehajolt, én nagy
nehezen leküzdöttem az ingert, hogy magam is hasonlóképp tegyek. A régi
szokásokat nehéz kiirtani.
–  Tudni akarom a titkot – mondta fojtott hangon. –Tudni akarom,
hogyan lehet valaki halhatatlan.
– És mi a fenéből gondolja, hogy én halhatatlan vagyok?
Szélesen elvigyorodott. Minden foga elővillant, ezt meglepően kedvesen
tudta csinálni. Majdnem megkedveltem a mosolyát.
–  Négy évvel ezelőtt kezdődött, teljesen véletlenül – kezdte – Egy
újságcikk elolvasása után elkezdtem kutakodni. – Apró, megsárgult
újságkivágást húzott elő a zsebéből. A cikk címe ez volt: Egy titokzatos
vevő 700 000 dollárért grófságot vett. Átfutottam a cikket. Elég jól
összefoglalta az Arran megvétele körüli eseményeket. Épp csak a nevem
hiányzott belőle, amit megkértem, hogy tartsanak titokban.
– Mi köze ennek hozzám? – kérdeztem visszaadva neki a papírt.
– Maga vette meg.
– Ezt miből gondolja?
–  Szeretem a számítógépeket, és elég jól is értek hozzájuk. Bármihez.
Legyen az programozás, vagy hardver – mindegy. Egyszerűen ehhez van
érzékem. Lényeg, hogy a cikk valamiért felkeltette a figyelmemet.
Felmásztam hát a webre, és megpróbáltam megtudni egyet-mást erről a
titokzatos vevőről. Ám miután megvette azt a kastélyt, gyakorlatilag
mindenre mély csend borult. Ismerem persze a hely történelmét. A
grófságot 1503-ban alapította IV Jakab. A cím a földhöz, és nem a
vérvonalhoz kötődött, satöbbi, satöbbi. A történelemnek nem kunszt
utánajárni. Az új vevőről azonban – semmi a világon. Ez kíváncsivá tett. Ki
a csuda bujkál ennyire, és miért? Elkezdtem hát kapcsolatba lépegetni skót
netszörfösökkel, és végül találtam párat, akik mindent tudtak a szigetről.
Melósok voltak, akiket felbéreltek, hogy rakják rendbe azt a házat, ahol az
új tulajdonos fog majd lakni. Így bukkantam végül magára. Elég fura volt,
hogy maga, nos, nem fehér. Olyan jól kijöttünk a skót ismerősömmel, hogy
végül még meg is hívott, hogy körülnézhessek. Maga épp valamelyik
titokzatos utazásán üdült. Mindenki, aki magánál dolgozott, folyton a maga
utazásairól beszélt. Így aztán elmentem meglátogatni a haverjaimat, akik
megmutogatták a várat és környékét. Csodásan helyrepofoztatta az egészet,
tudja? Már csak megemlítem.
Morcosan horkantottam, és folytattam a leves kanalazását. Megjött a
pincér, és hozott neki is egy csészével. Mortimer enyhén fanyalogva nézett
a levesre, de végül felemelte a kanalát, és hősiesen megkóstolta. Szemmel
láthatóan ízlett neki, mert nem is folytatta a meséjét, amíg az utolsó cseppig
be nem takarta az egészet.
–  Sose gondoltam volna, hogy egy hideg krumplileves ilyen finom is
lehet! – mondta, és megtörölte a száját.
– Mindig van új a nap alatt – morogtam.
–  Szóval ott jártam, hogy vendéglátóim megmutogatták a környéket,
nekem pedig több dolog is a szemembe ötlött. Ott volt az a rengeteg régi
holmi, de mintha nem lett volna minden odavaló, ha érti, mire gondolok. Ez
nem a tányérok, órák, és hasonlók szokásos gazdag gyűjteménye volt, a
maga választásai sokkal, hm, különösebbek voltak. Ami azonban legjobban
felizgatott, az egy kép volt. Mármint egy festmény. Paul – így hívták a
havert, akinél laktam – kiment a fürdőbe, és egyedül hagyott a maga
dolgozószobájában. Az asztalán ott állt egy fénykép, amin valami pasassal
ácsorog. Azután észrevettem a fal mellett egy halom festményt.
Átnézegettem őket, és akkor bukkantam erre a portréra. Magát ábrázolta.
Illetve mégsem. Illetve maga teljesen úgy nézett ki, mint ma, csak valami
egészen fura ruhát viselt. Ahogy később megtudtam, valószínűleg a
reneszánsz idejéből valót. Hallottam, hogy a haver közeledik, így
visszaraktam a képet, de tudja, az a kép bennem maradt.
– Az emberek nap mint nap csináltatnak magukról arcképeket.
–  Ez viszont úgy nézett ki, mintha többszáz éves lenne. A festék
megszáradt, és felrepedezett. Egyszerűen réginek tűnt.
Drámai arcot vágtam.
–  Ó, istenem, nem tudtam, hogy számos tehetsége között a
művészettörténetet is számon tartja! Nézzük csak, ön első osztályú
számítógépguru, emberek bizalmának ügyes kijátszója, és most kiderül,
hogy képek kormeghatározásában is szakértő. Milyen egyéb oldalairól
mutatkozik még ma be? – kérdeztem.
Elvörösödött, de nem válaszolt. Megint jött a pincér, elvitte a leveses
csészéket, és felszolgálta a patét. Törtem egy darabot az asztalon heverő
franciakenyérből, és jól megmártogattam a patéban. Intettem Mortimernek,
hogy tegyen ő is így.
– Komolyan mondom, muszáj kipróbálnia a patét, egyszerűen fenséges.
– Ez micsoda?
– Libamáj, vaj, konyak, bors és tejszín, azt hiszem – mondtam. – Kérem,
folytassa a meséjét. Nem mindennap hall ilyen érdekes történetet az ember
vacsora mellett.
Megböködte a patét, mintha az le akarna ugrani a tányérjáról, hogy
rávesse magát. Aztán letette a kést. Bátorság nélkül nincs dicsőség.
– Tudja, a kép erősen emlékeztetett egy másikra, amit még valami iskolai
órán láttam. Épp ezért elmentem a könyvtárba, és elkezdtem végignyálazni
a festők albumait…
– Mindez még azalatt történt, míg Skóciában időzött?
–  Igen –felelte. – Pár hétig maradtam. Paul örült, ha időnként házon
kívül tudhatott, mert ilyenkor felvihette a barátnőjét, és… tudja, hogy van
ez.
– Ó, milyen tapintatos.
–  Mindegy, a lényeg, hogy megtaláltam a könyvet, amit kerestem.
Rembrandtról szólt. Minden egyes képe benne volt, és mind mellé oda volt
írva, hogy miről szól, és kinek a tulajdonában van. Kivéve az önét. Mivel
azonban magának nyilvánvalóan rengeteg pénze van, arra jutottam, hogy
vehetett magának egy valódi Rembrandtot, ha akart, ám az arcképét akkor
is csak úgy tudhatta megfestetni vele, ha maga is ott volt.
–  Nem szeretném félbeszakítani hagymázas álmodozásait – vetettem
közbe –, de nem hallott még soha képmásolókról, és stílusfestőkről?
– De, persze hallottam róluk, miközben magával kapcsolatban kutattam,
de annak fényében, amiket találtam, ez nem vallott volna magára. Maga
csak a legtutibb minőséget veszi meg, ha vesz valamit egyáltalán.
– Milyen hízelgő.
– Nézze, ne próbálja itt nekem eljátszani, hogy nem érti, miről beszélek.
Az elmúlt négy évben maga után kutattam. Tudom, hogy egy sor más
ember személyazonosságait vette föl. Egy temetőt meg lehetne tölteni
azokkal a halott csecsemőkkel, akiknek a nevét fölvette. Volt, hogy a saját
unokájaként jelent meg, vagy eltűnt unokatestvérek képében. Maga nagyon
jó, ezt elismerem. Én viszont dokumentálni tudok minden apró tényt, amire
rábukkantam.
Egy borítékot húzott elő a belső zsebéből, és az asztalra dobta. A
gyomrom idegesen összeszűkült.
– Fogja, nézzen bele.
Lassan, nagyon lassan megtöröltem ujjaimat a szalvétában. A lassú
mozgás valamiért jó ötletnek tűnt. Magamhoz húztam a borítékot, és
kiborítottam a tartalmát. Több ország anyakönyvi hivatalának levelei voltak
benne, születés és halotti anyakönyvi kivonatok, földvásárlások néhány
korábbi álnevem nevében. Még a Rembrandt-képről készült fotó is ott
lapult.
– Ezt honnan szerezte? – kérdeztem, felemelve a képet. Kezdtem dühös
lenni, de gondosan titkoltam előle. Ez az egész túlságosan is borzalmas volt
ahhoz, hogy botor módon kiadjam magam.
– Paulnak vissza kellett mennie a házba megjavítani valamit, még amíg
ott voltam. Vele mentem, és belógtam a dolgozószobába néhány képet
csinálni.
– Mit akar? – kérdeztem. A fejem kavargott, a hányinger kerülgetett. –
Pénzt?
Dühösen rázta meg a fejét.
– Nem, egyáltalán nem erről van szó. Azt akarom, amije csak magának
van. Halhatatlan akarok lenni.
– És miből gondolja, hogy ilyenné tehetem?
– Mert ez így működik – mondta. – Akárcsak a vámpíroknál. Csak maga
nem vámpír. Legalábbis nem a vérszívó fajta. Magának van valamije,
nekem pedig kell az a valami. Miért ne lehetnék én is olyan, mint maga?
Elvégre rájöttem, hogy maga halhatatlan. Úgy értem, nem kellene
valamiféle jutalomnak járnia ezért?
Lehunytam a szemem. Halandók. Emberek. Vannak pillanatok, amikor
úgy érzem, hogy tényleg Alachia hozzáállása lenne a megfelelő.
– És úgy gondolja, hogy a jutalma az legyen, hogy olyanná teszem, mint
én magam?
Elmosolyodott.
– Igen, pontosan így van.
– Rendben –feleltem. – De csak mert ilyen szépen kérte.
 Kényszerítettem magam, hogy magamba erőltessem a vacsora további
részét is. A remek lazac, a finom burgonyafelfújt, a kagyló, a ráksaláta, még
a csodás homár is olyan volt, mintha hamut kanalaztam volna.
John Mortimernek nem voltak ilyen gondjai. Úgy rontott a ételre, mint a
kiéhezett kutya. Ha nem ismert föl valamit, csak érdeklődve rámnézett, és
én azonnal megadtam minden szükséges információt. A ráksaláta volt csak
kivétel. Azt mondtam, ez is olyan ritka tengeri étel, mint a kagyló.
Hálistennek tudta, mi az a kagyló. Előző életének egyetlen kulináris
eredménye.
Most már csak így emlegette: az Előző Élete. Mintha máris kilépett
volna belőle, át valami szebbe, tágasabba. Folyamatosan arról áradozott,
mennyi helyre el fog menni, mennyi mindent fog csinálni, de egyszer sem
említette, hogy hogyan is gondolta megszerezni az ezen hatalmas tettek
végrehajtásához szükséges tőkét. Nekem évszázadokba telt, míg
összeszedtem a vagyonomat, és még egyszer ennyibe, hogy gondoskodjak
róla. A pénz ugyanolyan, mint bármely más hivatás. Folyamatosan rajta
kellett tartani a szemed, biztosítani kellett, hogy senki nem gondolta úgy,
hogy ő jobban szereti, mint te, és lelépett vele. Én az ilyesmit mindig is
borzalmasan untam, és utáltam, de meg kellett tennem. Épp csak beszélni
nem szeretek róla.
– .. .és akkor azt hiszem, maga meg én el…
Ez visszarántott a valóságba, asztaltársamhoz, és áradozásaihoz.
– Maga meg én mit csinálhatnánk? – kérdeztem.
– Hát, úgy értem, azt hittem… arra gondoltam, hogy mivel olyanná tesz
engem is, mint maga, utána együtt leszünk. Úgy értem addig, ameddig.
– Ameddig micsoda?
– Ameddig, szóval, ameddig bele nem fáradunk egymásba. Vagy
ameddig fel nem készülök, hogy a saját lábamra álljak.
–  Ahá, értem. Eszerint nem csak hogy… halhatatlanná teszem önt,
hanem még utána is én leszek a pesztra?
Elpirult.
– Nem pesztra, nem igazán, de, szóval tudja.
Sajátos pillantást vetett rám, amit ha nem vagyok olyan dühös, még
talán érdekesnek is találok. Most azonban nem foglalkoztam ilyesmivel.
–  Vagyis, ha jól értem, én, az ön, mondjuk szeretője leszek, és
halhatatlanná teszem önt. És pontosan mi az, amit mindezért cserébe én
kapok?
 – Mire gondol?
–  Arra gondolok, hogy miért jó ez nekem? A föld összes lakói közül
miért pont magát tegyem halhatatlanná? Elbűvölő személyisége miatt?
Vagy éles elméje miatt? Esetleg szexuális potenciája jogosíthatja fel erre?
Ki vele, minek foglalkozzak magával?
Megint elvörösödött, de most nem zavarában. Lehet, hogy
megbántottam? Ej, de kár!
– Azért fogja megtenni, mert ha nem, felfedem magát.
–  Mégis kinek fed fel? A Halhatatlanok Felkutatásával és
Megfigyelésével Megbízott Ügynökségnek? Vagy a rendőrségre szalad?
„Bocsánat, ismerek egy nőt, aki halhatatlan." Kiröhögik magát az irodából.
A meséje teljesen valószínűtlen. A világon nem lesz senki, aki hinne
magának.
–  Csak annyit kell tennem, hogy telefonálok a megfelelő újságnak.
Imádják az ilyesmit. Csak most, amikor kutatni kezdenek, kiderül, hogy
minden igaz.
– Hülyére röhögik majd magukat.
– Komolyan megkockáztatja?
A kis patkány. Nem gondoltam, hogy van elég vér a pucájában.
–  Sejtettem, hogy nincs – mondta. És vigyorgott. Na ezt nem kellett
volna tennie.
Fizettem, és gyalog nekivágtunk a Negyednek. Nem akartam egyenesen
a szállodához vezetni, bár gyanítottam, hogy már kiderítette, hol lakom.
Eltűnődtem. Mit csináljak vele? Így kilenc óra felé a tömeg már sűrűbb
volt. Leginkább persze rosszul öltözött turisták jöttek szembe, rajtuk a
szokásos túl szűk póló valami frappáns felirattal. Néhányuk műanyag
poharakból iszogatott ezt-azt. A sörszag és az édes kólaillat mindent
elborított.
A Chartres utca felé bandukoltunk, aztán végig a folyóparton. A
Mississippi szaga nehéz volt és sűrű, mint a frissen felásott föld, és
elkeveredett az olajfák édes illatával. A szagoknak ez a furcsa keveréke
valamiért hitet adott nekem. Emlékeztetett valamire, valamikor régen,
valahol másutt. Ezek a kellemes emlékek azonban most csak
akadályoznának. Most a legsürgősebb problémával kell foglalkoznom.
Elhaladtunk a parkban alvó hajléktalanok mellett, és átléptük azokat,
akik csak úgy lefeküdtek ott, ahol éppen voltak. Pár lépésenként odajött
valaki, és pénzt kért. A kéregetők többségének kész szövege volt, valami
kusza történet az ő nagy balszerencséjükről, és arról, miért van szükségük
pont még egy dollárra. Én szívesen adtam nekik. Az élet épp elég
szörnyűséget tartogat csak attól, hogy végig kell élnünk, miért nehezítsem
meg még én is, ha egyszer tudok segíteni?
–  Miért ad nekik pénzt? – sziszegte John. Körülpillantott, mintha azt
várná, hogy valaki felpattan, és pénzt kér tőle.
– Azért mert van. Nekik szükségük van rá. És nem bánom, hogy nekik
adom – válaszoltam. – És különben is minek érdekli? Nem a maga pénze.
– De hát maga csak bátorítja ezzel őket. Ha senki sem adna nekik pénzt,
kénytelenek lennének munkát keresni.
–  Lássuk csak, jól értem–e magát – mondtam. – Ön úgy gondolja, hogy
ezek az emberek szeretnek rosszabbul élni, mint egy állat. Úgy gondolja,
hogy határtalan munkaundoruk odáig megy, hogy inkább kint alszanak a
hidegben, éheznek napokon át, idegenektől kéregetnek az utcán a lehető
legmegalázóbb módon, és büdös, koszos rongyokban járnak? Már persze,
ha feltételezzük, hogy szellemileg elég stabilak ahhoz, hogy képesek
legyenek bármilyen munkát végezni, vagy hogy rendelkeznek akár az olyan
alapvető készségekkel, mint az írás, olvasás, vagy a számtan. Milyen buta is
vagyok, hogy ügyes jelmezük így átvert! Persze, el is felejtettem, hogy
olyasvalaki társaságában sétálok, aki soha nem szennyezné be a kezét olyan
alantas dologgal, mint mondjuk a zsarolás…
– Tudja, borzasztó szemét tud lenni.
A szívemre tettem a kezem.
– Istenem, halálosan megbántott!
Egy darabig lefelé sétáltunk a folyóparton, míg egyszer csak elfogyott a
járda, és mind foghíjasabbá vált a közvilágítás. John idegesnek tűnt, de én
tudtam, hogy egyelőre nincs mitől tartanunk.
–  Szóval halhatatlan akar lenni – mondtam. – Mit szólna, ha azt
mondanám, hogy nem tudom megtenni? Hogy ez olyasvalami, ami vagy
vele születik az emberrel, vagy nem? Hogy semmivel sem tudom én jobban
halhatatlanná tenni magát, mint az első szembejövő járókelő?
Csúnyán nézett rám.
– Most csak össze akar zavarni. Az étteremben azt mondta…
–  Azért mondtam, hogy ne rendezzen jelenetet. Még ha akarnám se
tudnám megváltoztatni azt, ami. Nincs hozzá hatalmam. Miért hazudnék
magának?
– Ez most valami próba? Felmordultam.
 – Nem. Ez az igazság.
– Maga egyszerűen nem kedvel engem, és ezért csinálja ezt az egészet.
Hát, most nem fog menni. És különben sem számít. Én rájöttem, hogy ki
maga, és ez már jelent valamit. Ne higgye, hogy engem is ugyanúgy
bolonddá tehet, mint mindenki mást..
–  Nem, dehogy, ilyesmi eszembe sem jutna. – Valóban, azt hiszem, te
nagyon különleges bolond vagy, gondoltam. – Tudja, a halhatatlanná válás
lassú folyamat. Eltart egy ideig, amíg rendesen kifejti hatását.
– De azért hamarosan elkezdheti, nem?
–  Ó, persze. Először azonban elő kell készülnöm hozzá. – Odaadtam
neki a szobám kulcsát. – A Fairmont 1650-es szobájában lakom. Éjfél előtt
visszaérek.
– Ott fogom várni –felelte.
Nem szóltam többet, csak sarkon fordultam, és vissza mentem a
Negyedbe.
Pontban háromnegyed tizenkettőkor kopogtattam a szobám ajtaján. A
videó olyan hangosan üvöltött benn, hogy az ajtón át is hallani lehetett.
Aztán kitárult az ajtó. Valahol talán még reméltem, hogy Mortimer rájön,
mekkora marhaság ez az egész ügy, de nem. Ott állt mezítláb, zakó nélkül.
– Örülök, hogy jól érezte magát – üdvözöltem.
-   Hát igen, a körülményekre való tekintettel úgy gondoltam, nem fogja
bánni.
-   Tolja az ágyat a fal mellé – szóltam. Amíg dolgozott, és a többi bútort
is széttologattam, így a szoba közepén egész méretes tér keletkezett.
– Itt fogjuk csinálni? – kérdezte.
– Miért ne? Ez a hely mindig is tele volt mágikus energiákkal. Ráadásul
ez csak a folyamat eleje, és tudom, mennyire szeretne már belekezdeni új
életébe.
– Hát, izé, igen, azt hittem, több időm lesz.
– Mire?
– Nem is tudom. Elbúcsúzni.
–  El most nem búcsúzhat, de hazamehet, és megteheti az
előkészületeket. Mindent elmagyarázok majd a szertartás után.
Leguggoltam, és kiöntöttem a szatyrom tartalmát a földre. Marié Laveau
Vudu Házikójában szerencsére minden kellék megvolt a kis
színjátékomhoz. Gyertyák, koponyák, talizmánok, azonosíthatatlan csontok,
füstölők, és mindenféle kence borította a padlót. A parkban összeszedett
madártollakat a blézerem zsebéből halásztam elő.
Mindent egy oldalra söpörtem.
– Álljon ide – mutattam a szoba közepére.
Nagyjából kör alakban köréraktam a gyertyákat, és sorra meggyújtottam
őket. Meggyújtottam a füstölőt is, és becsíptettem az asztalfiókba. Ezután
leoltottam a villanyt, és behúztam a függönyöket.
A hatás szépen alakult. Rengeteg szantálfüst gomolygott a pislákoló
gyertyalángok fényében. Utasítottam, hogy nyújtsa ki a kezét, és egyikbe a
koponyát, másikba a fura csontokat tettem. Aztán kinyittattam vele a száját,
és beleraktam az egyik talizmánt. Kis híján felnevettem, amikor megláttam,
milyen arcot vág, de tudtam, hogy ez elrontaná a hatást.
A többi talizmánnal teletömködtem a zsebét, és megraktam az ingét.
Aztán halkan kántálni kezdtem, és széles mozdulatokkal lengettem
körülötte a karomat. Közöltem vele szanszkritul, hogy milyen komplett
idióta, és hogy az anyja kecskepásztor lehetett, aki tehéntrágyában
fetrengett, és kígyókkal párzott egy latrinában.
John Mortimer arcán látszott, hogy azt gondolja, most épp egy
magasabb létezési síkra kerül át. És milyen közel járt az igazsághoz!
Eltartott egy darabig, mire az egész családfáján végigmentem, egészen
az ük-ükszüleiig, de végül mindenkire sikerült valami érdekes megjegyzést
kitalálnom. Elérkezett a finálé ideje. Kicsit elvontam a figyelmét, ahogy
magnéziumport szórtam sorra mindegyik gyertya lángjába. Mortimer
halkan felsikkantott, és ugrott egyet.
– Ajaj – közölte –, lenyeltem a talizmánt.
– Semmi baj, le is kellett volna nyelnie. Hogy érzi magát? Végignézett
magán, mintha azt várná, hogy valami egész mást lát majd, mint amit
megszokott.
– Semmi. Egy kicsit fáj a fejem a rengeteg füstölőtől – mondta. – Biztos
benne, hogy működött?
– Ó, majdnem elfelejtettem! – szóltam. – A legfontosabb még hátravan!
Előrehajoltam, és homlokon csókoltam. Sokáig maradtunk így. Láttam
az életének szövetét. Éreztem vérének dalolását, amint az ereiben szaladt. A
finom, és sebezhető vénákat – különösen az agyában lévőket. Olyan
vékonykák. Oly könnyen megpattanhatnak. Nem kis erőfeszítésembe
került, hogy kellően finoman csináljam, de nem volt más lehetőségem.
Végül ellépett tőlem.
 – Mi ez itt? – kérdezte, azzal kinyúlt, és megérintette az arcomat.
Ujja hegyén ott csillogott egyetlen vércsepp.
-   A halhatatlanság ára.
-   Azt hiszem, éreztem valamit.
– Biztos, hogy úgy is volt. Finoman letöröltem ujjáról a vércseppet.
Az agyvérzésbe belehalt még a Londonba tartó gépen. Azt mondtam neki,
hogy menjen haza, szedje össze a cuccait, és keressen fel Skóciában. Mivel
hírszegény nap volt, halála végül még be is került a lapokba a kis színesek
közé. Szörnyű baleset, írták róla. Borzalmas tragédia, hogy ilyen fiatalon…

1998. november 21.

Anna Sluage
Arran grófság
Arran szigete, Skócia
Tisztelt Grófnő,
Kínos kötelességemnek teszek eleget, mikor tájékoztatom önt, hogy néhai
ügyfelem, bizonyos John Mortimer nyilvánvalóan kényszeresen foglalkozott
önnel élete utolsó néhány éve során. Halála esetére azt az utasítást hagyta,
hogy bontsak fel egy csomagot, amelyet néhány hónappal ezelőtt hagyott
nálam. A csomagban különféle dokumentumok mellett Mr. Mortimer írásai
voltak megtalálhatók, amelyekben Önnel kapcsolatban egy tökéletesen
képtelen történetet ír le. Utasítása szerint nekem, mint ügyvédjének az lett
volna a feladatom, hogy amennyiben ügyfelem szokatlan körülmények
között hal meg, az anyagot juttassam el a médiába.
Ügyfelem halálának természetéből kifolyólag a bizarr vádakat egy
szellemileg sérült ember tébolyult álmodozásaiként értékeltem. Családja
számára nagy szomorúságot jelent, hogy egészen korai távozásáig nem
ismerték fel betegségét.
Kérem legyen nyugodt afelől, hogy minden anyagot ezennel eljuttatok
önhöz, hogy cselekedjék vele belátása szerint. Sem én, sem az irodám
bármely munkatársa nem készített róluk másolatokat. Csupán remélni
tudom, hogy ügyfelem nem jelentett terhet az ön számára. Kérem, legyen
nyugodt afelől, hogy az ügy végérvényesen lezáratott.
Tisztelettel,
dr. Mecham Bemard, ügyvéd

 Jópár hónappal később kaptam egy levelet John Mortimer édesanyjától

is. Elment, hogy kitakarítsa a fia lakását, és felfedezte a naplóját illetve a
tacepaóját, amelyet rólam készült fényképek borítottak. Azt írta, hogy
reméli, hogy a fia nem volt a terhemre. Elmagyarázta, hogy a fiú
megszállottsága irántam minden bizonnyal ugyanannak az agyi
gyengeségnek az eredménye, amely végül a halálát is okozta.
Azt is írta, hogy megsemmisített minden iratot és fotót, amit talált.
Visszaírtam neki, megköszöntem aggodalmait, és megnyugtattam, hogy
a fia sohasem volt a terhemre a legcsekélyebb mértékben sem. Végül egész
kis levelezésbe bonyolódtunk, amely egészen 202l-es haláláig fennmaradt.


A nő egy autóban ül. Bár lehet, hogy buszban. O mindenesetre nem

biztos benne, mivel a jármű folyamatosan változtatja az alakját és méretét.
Caimbeul ül a volánnál. Arcán ott az a borzalmas smink. Tarkabarka és
bohócszerű. Szája iszonyatos vörös vágás. A szem körül fekete karók. A
hajába festett szőke és narancssárga tincsek vegyülnek. Szokásos öltözéke
helyett most kopott farmernadrágot visel, lejárt sarkú cowboycsizmát, és
egy kinyúlt pólót, rajta a következő felirattal: Minden dolog kilencven
százaléka lószar.
– Már vártam, hogy mikor érsz ide – mondja Caimbeul.
– Hol van az az itt? – kérdi a nő.
– Te tudod – jön a felelet –, ott, ahol csak óhajtod.
A nő kinéz az ablakon, odakint végtelen, sűrű, fekete éjszaka. A reflektor
fénye néha végigszánt egy-egy gacsos fán, hogy aztán megint csak a
töredezett utat mutassa. Amikor ismét Caimbeulre pillant, észreveszi, hogy a
pólóján megváltozott a felirat: Jobb' szeretem a gonoszokat, mint a
bolondokat. Ők néha pihennek.
– Ez nem..? Nem az…?
–  Ja, ez! – szólal meg Caimbeul, amikor lepillant a pólójára, és
megvonja a vállát. – A te álmod. Ne engem kérdezz. Én csak sofőrnek
jöttem.
– Mindig loptad a legjobb mondataidat – mondja a nő. Caimbeul szökési
sebességre kapcsol. A kocsi megugrik, a tehetetlenség mindkettejüket
belepréseli az ülésbe.
– Kapaszkodj! – kiabálja túl Caimbeul a motor zaját. – Rázós éjszakánk
lesz!


20
A LAX trideója a Vadászvilágra volt állítva, ahol a „Hiszel-e a
mágiában" kezdetű ősi sláger egy feldolgozását nyomatták. Valami egész
fura dolgot műveltek szegény dallal, reggae ritmus dünnyögött a frontember
üvegrepesztő sikoltásai alá. Az énekes egyébként is érdekes figura volt,
nemhogy a nemét, de még a faját sem sikerült biztonsággal
meghatároznom.
Amikor végre egy pillanatra eltűnt a képről, körülnéztem, hogy ki van-e
már írva a csatlakozásunk. Sehol semmi, még egy aprócska táblát sem
láttam semerre, ami esetleg úgy tűnhetett volna, hogy érkezési és indulási
időpontok lennének ráírva. Már épp morogni kezdtem volna a minden
gyakorlatiasság nélkül alkalmazott technika haszontalanságáról, amikor
Caimbeul megragadta a karom, és elrángatott a csarnok trideókkal
ellentétes oldalára, ahol az egész fal tele volt járatközlő képernyőkkel.
Tíz percünk volt még, hogy elérjük a Cinanestial portlandi gépét. Vajon
miért muszáj mindig mindennek ilyen hülyén összejönnie?
–  Esélytelen, hogy időben átjussunk a tíri vámosokon – mondtam. –
Mikor indul a következő gép?
Caimbeul felkapta a táskám, és a hátára lódította.
–  Ó, te kishitű! – mondta. – Amíg te Thais-szal bájcsevegtél, én
telefonáltam egy párat. Nem szükséges kifejtened, hogy milyen hálás vagy
érte. Maradjunk annyiban, hogy semmi gond nem lesz az útlevelünkkel. Ja,
nem lesz szükség a nehézfegyverzetű taktikádra sem. És ne nézz ilyen
csúnyán.
– Nem is nézek csúnyán – feleltem, miközben mellette szaporáztam. Bár
hosszú a lábam, végül kénytelen voltam kocogásba kezdeni, hogy tartsam
az iramát. Jó, mondjuk egy fejjel magasabb, mint én, de akkor is.
– Tudtam, hogy nem lennél hajlandó szövetmintát adni, de azt is, hogy
milyen kockafejűek bírnak lenni ezek a bürokrata-közkatonák. Nem
akartam, hogy ezzel is megismételd, amit az Egyesült Királyság-beli
barátunkkal tettél.
– Átjutottunk, nem?
–  Itt meg lehet, hogy riadóztatnák az egész környéket, én pedig azt
szeretném, ha megérkezésünk a lehető legnagyobb csendben történne.
Mindent elintéztem egy barátommal, nem lesz semmi gond.
Elfintorodtam.
 – És vajon ki fogja egyszer számon kérni rajtunk ezt a szívességet? Ha
egy mód van rá, nem szeretek senkinek semmivel tartozni. Elég kockázatos
ez az ügy anélkül is. Tudod, milyen az itteni politika. Ezekhez képes a
Borgiák összetartó, meleg és barátságos család voltak.
–  Nem te tartozol a szívességgel, hanem én – válaszolta némileg
sértődötten. – El is felejtettem, micsoda kéjhömpöly veled utazni. Mondjuk
legalább már valamivel könnyebben pakolsz.
–  És ez most akkor mit jelent? – kérdeztem, bár inkább úgy hangzott,
hogy – És… hhhhh… ez mostakkormit hh–hh jelent?
– Semmit. Nálad van a turistavízumod?
–  Igen, de ne térjünk el a tárgytól. Nem emlékszem, hogy valaha is
panaszkodtál volna a csomagomra. Régen fortyog már benned ezért a
harag? Ha jól emlékszem, utoljára 1898-ban utaztunk együtt. Bécsben. És
mindenki más is bőröndökkel járt, nem csak én. Neked, ha jól emlékszem,
kettő is volt, nem beszélve arról az iszonyatos hajókofferről, amit képtelen
voltál felrakni a lovakra…
– Megérkeztünk.
Csúszva fékeztem le. A Cinanestial kecses ezüst-zöld-fehér pultja ott állt
közvetlenül előttünk. Egy elf férfi állt mögötte, a bal halántékába épített
ezüstfényű aljzatból adathuzal futott a pult mögé rejtett számítógépig. A
gép bejáratánál egy másik elf állt, aki nagyon kedvesnek tűnt, amíg rá nem
jöttél, hogy mindkét karja kiber, és meg nem pillantottad az egyenruhájának
egy ízléses zsebébe rejtett karcsú, de finoman szólva is fenyegető
kábítópisztolyt.
Mindketten a Cinanestial egyenruháját viselték: testhezálló sötétzöld
overall egy-egy nagy fehér és ezüst folttal. Bár sejtettem, hogy mindketten
szakértői az udvariasságnak és az utaskiszolgálásnak, az is valószínű volt,
hogy ha bárki a legapróbb gondot okozza, utána hosszasan igyekezhet majd
felköhögni a torkán lenyomott kedvenc testrészét.
Még mielőtt a pulthoz értünk volna, egy harmadik egyenruhás tünde
termett előttünk. El nem tudtam képzelni, hogy honnan került elő, és az a
tény, hogy sikerült meglepnie, elképesztően zavart.
–  Megnézném, kérem, a vízumaikat – mondta. A kérem nyilvánvalóan
puszta formalitás volt csupán. Időm java részét azzal töltöttem, hogy
elkerüljem Tir Tairngire-t, és jó okkal. Most meg itt seppegek egyenesen
befelé. Még úgy is, hogy Caimbeul is mellettem volt, nem voltam biztos
benne hogy nem lett volna-e helyesebb, ha mégiscsak egyedül nézek
szembe Ysrthgrathe-szel.
Odaadtam a kártyám Caimbeulnak, aki sajátjával együtt a tünde kezébe
nyomta.
– Maradjanak itt – mondta a nő. Megfordult, és a pultnál álló társához
lépett. Halk hangon váltottak pár szót, aztán a pultos elf mondott valamit az
útlevelesnek. Erre az tökéletesen üres arckifejezést öltött, és visszajött
hozzánk.
– Átmehetnek – mondta szenvtelen hangon. – Kellemes utat.
Caimbeul elvette az iratainkat, és egy szó nélkül továbbindult. Én
mögötte lépkedtem, és erősen igyekeztem, hogy ne üljön az arcomra
elégedett vigyor. Nem jött össze. Na bumm.
Épp amikor elértük a gép ajtaját, veszekedés hangzott fel a hátunk
mögül. Hátrapillantottam, és még épp láttam, hogy a vámos elf úgy hajít a
földre egy ijedt tekintetű trollt, mintha csak egy rongybabával játszana.
Izomagyba nem fér ész. Némely dolgok sosem változnak.
Portlandig körülbelül két és fél órán át tartott az út. Ennek ellenére nem
csevegtem el közben Caimbeullel. Féltem, hogy kibököm, hogy benne volt
az álmomban, és aztán hallgathatom, hogy egész úton erről károg.
Legjobb esetben is egy öntelt hólyag volt, nem akartam belegondolni,
mekkora arca lenne, ha elárulnám neki.
Tényleg? Mi történt az álmaimmal? Napok óta nem álmodtam
Ysrthgrathe-szel. Ez megrémített, mert ha nem ezen az ablakon át érkezik,
akkor vajon honnan?
Vajon már korábban itt volt, és várt rám, hogy újra széttéphesse az
életem? Vagy csak én képzeltem az egészet? Előrángattam múltam
rémálmai közül, mint ahogyan annak idején is én vonzottam magamhoz?
Nem voltam már biztos benne. Nem, biztosnak kell lennem. A világ sorsa a
kezemben van. Nem lehet hibázni.
Visszasüppedtünk a szürke felhők közé, amikor végre Portland közelébe
értünk. Az aranyló égboltról visszahuppantunk az eső és sár világába.
Ahogy ki-kibukkantunk a felhők közül, csak néha sikerült kivennem a lent
húzódó zöldet. A duplaszigetelésű ablakokon végigömlött az eső.
– Hogy érjük el, hogy a Nagytanács meghallgasson? – kérdeztem.
– Megkérem a Nagyfejedelmet – felelte Caimbeul.
– Biztoskezű Lugh-ot? Nem is tudtam, hogy ilyen jó barátok vagytok.
Caimbeul elfordította a fejét.
 – Na ne mondd már! Nem igaz, hogy tud a jövetelünkről, vagy igen?
–  Biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy jövünk. Nagyon kevés dolog
történhet Tir Tairngire-ben anélkül, hogy ő ne tudna róla. Közvetlenül
azonban még nem kerestem meg. Arra gondoltam, hogy talán helyesebb
akkor, ha már Portlandben vagyunk.
– De miért? És hagyd abba a fészkelődést!
–  Nem is fészkelődöm! Nem szoktam fészkelődni. Milyen hülye szó.
Fészkelődni. Úgy beszélsz velem, mint egy háromévessel.
– Mindenkinek, ami jár.
Idegesen beletúrt a hajába, kilazítva ezzel a gumit, ami összetartotta.
Aztán szitkozódni kezdett, amikor a gumi belegabalyodott a hajába. Minél
jobban rángatta, annál jobban összetekeredett az egész. Rácsaptam a kezére,
és finoman elkezdtem kibontogatni a csomót.
–  Aithne miatt van, igaz? – kérdeztem. – Attól félsz, hogy ha Aithne
megtudja, hogy Portlandben vagyok, mindent elkövet majd, hogy meg se
hallgassanak.
Meglepett, hogy ennyire zavarba jött. A gumi végül engedett, és kezem
néhányszor végighúztam a haján, nehogy gubancok maradjanak benne.
Éppoly selymes volt, mint amilyenre emlékeztem, a szálak végén hűvös, a
nyakánál pedig egész meleg. Különös pillanat volt, tele ígérettel és
szomorúsággal. Végül aztán elhúztam a kezem, és felé nyújtottam a gumit.
Amikor érte nyúlt, ujjai az enyémre siklottak, és egy pillanatig ott is
maradtak.
–  Oly rég volt már, de még mindig nem tudott megbocsátani nekem –
mondtam. – Tudom, hogy nincs is jogom ilyesmit várni, de akkor is él
bennem a remény, hogy egyszer, talán…
Caimbeul megfogta a kezem, és gyengéden megszorította.
– Ha haragszik valakire, úgy ápolgatja magában ezt az érzést, mint egy
féltékeny feleség. És a korral nem csillapodott le, sőt mind olyanabb lett,
amilyen mindig is volt. Bár ez azt hiszem, mindannyiunkkal így van.
– Igen, azt hiszem, ez igaz. De mi van Ehrannal és veled? Tudom, hogy
valamikor beléptetek a Játékba. Sikerült ezzel feloldani legalább némely
ellentéteteket? Vagy csak hagyod, hogy újabb száz évig fődögéljenek
magukban?
–  Fődögélnek, édesem, mindig csak fődögélnek. Sosem szerettem
forrpontra juttatni a dolgokat.
 –  Érdekes, én mintha úgy emlékeznék, hogy akadt egy–két olyan
alkalom, amikor nem ez volt a helyzet.
– Gonosz nőszemély vagy, Aina.
Rávillantottam mosolyomat, aztán újra elmerültem az ablak
szemlélésében.
A tíri vámon nagyon könnyen átjutottunk. Nem tudom, mit művelt
Caimbeul a haverjával, mindenesetre úgy suhantunk át a bürokrácia
szokásos aprólékos maceráin, mint a szél. Mindeddig életem egyik alapelve
volt, hogy Tir Tairngire-t mindenáron elkerüljem. Jó, igaz, hogy jártam
azért erre párszor, de mindig olyan gyorsan és diszkréten, ahogy csak
lehetett. Tudtam ugyan, hogy Aithne nem lépne fel ellenem nyíltan, de a
világért sem akartam forszírozni a dolgot.
Tir Tairngire végül is az ő gyereke volt.
Ő tervelte ki az egész ötletet Sean Laverty-vel, Biztoskezű Lugh-gal
meg Ehrannal. Olyan céltudatosan és gondosan tettek minden egyes lépést
az ország megalapítása felé, hogy bárki, aki keresztbe akart volna nekik
tenni, eleve esélytelen volt. Nem mintha olyan bolond lettem volna, hogy
megpróbáljam. Szeretem azt hinni, hogy vénségemre sikerült egy kis józan
észt is begyűjtenem.
Csellel rávették a Szelis-Síd Tanácsot, hogy adják át területük egy részét
az elfeknek. Olyan ravaszul csináltak mindent, hogy tátva maradt a szám.
Mint minden jó világi mágia esetében, itt is sok múlott az ügyes
félrevezetésen és a finom mozdulatokon.
Ehrannak jutott a feladat, hogy a kezdeti piszkos munkát elvégezze.
Istenem, hogy élvezhette a maszkabált! Megjelent, mint Fényes Víz Walter,
egy amerindián, aki frissen szabadult a Pyramid Lake-i Átnevelő
Központból. Állítása szerint felesége is gyermekei mind odavesztek. A
törzsek véneit azzal verte át, hogy bemutatta a Hollóhullás törzsi
szertartását. Elképesztő pimaszság.
Meglehet, hogy a Caimbeullel eltöltött idő erősen befolyásolja a
megjegyzéseimet, hiszen közte és Ehran közt már nagyon rég megromlott a
viszony. A barátom ellensége az én ellenségem. Már nem mintha Ehran
akár csak sejtené is, hogy mi róla a véleményem, az azért nyilvánvalóan
óriási ostobaság lenne a részemről.
Mindegy, a lényeg, hogy végül kiharcolt magának egy helyet a Szelis-
Síd Tanácsban, és hozzákezdhetett a terv következő lépcsőjének
megvalósításához. Ösztönözte a metahumánok elkülönítését, mondván,
hogy a Felébredteknek is jobb, ha távol vannak az emberektől, és azok
minden előítéletétől. Ugyanekkor viszont arra bátorította a Szelis-Sídeket és
a többi Bennszülött Amerikai Nemzetet, hogy fogadják be területükre a
metahumánokat.
Ez a Tir megalapítása előtti években a metahumánok mind nagyobb
áradatát vonzotta a BAN és a Szelis-Síd területekre. Mielőtt Fényes Víz
végleg eltűnt (megrendezte a saját halálát – ebben mindig is óriási volt),
még arra buzdította a metahumán népességet, hogy szeparálodjanak el az
amerindián területek déli részein. Azok így is tettek, és ezzel létrehozták a
későbbi Tir Tairngire első tényleges csíráját.
Persze ezalatt Aithne és a többiek sem ültek ölbe tett kézzel, csak épp
hagyták, hogy Ehran kiszórakozza magát. Fényes Víz Walter „halála" után
színreléptek, és megindították a „dél reneszánszát". Mire elérkezett a Tir
függetlenségének hivatalos bejelentése, a Szelis-Síd már rég nem volt
összetartó erő, és sem a BAN, sem bármely más nemzet nem tehetett ellene
semmit.
Ekkorra természetesen Ehran újra felbukkant, ezúttal már mint önmaga.
A többi meg, ahogy mondani szokták, történelem. A Tirt sorra minden
ország elismerte, kivéve persze Aztlant. Igaz ugyan, hogy mindketten elég
különleges esetek a maguk nemében.
Ezután a csapat tagjai kinevezték magukat Fejedelmekké. Persze, azt
hiszem legtöbbünk világ életében így gondolt magára.
Elvégre mindig mi uralkodtunk, akár nyíltan, akár titokban. A bábukat
mozgató kezet nem kell feltétlenül mindenkinek látni.
Felkészültek minden eshetőségre, de szerintem még mindig nem hitték
el, hogy valóban szükség is lehet erre valaha. Csak azt tudták, hogy
átformálják majd a világot saját képükre és hasonlatosságukra, és senki sem
állhat majd az útjukba.
Csak azok, akik eddig is mindig az utunkba álltak.
Caimbeul a legjobb portlandi szállodában foglaltatott szobát. Egyenesen
a Willamette folyóra nézett, és olyan előkelő és fényűző volt, mint XIV.
Lajos legszebb álmai. Engem valahogy sosem nyűgözött le a királyi pompa
és ragyogás iránti elf hajlam. Valahogy mindig őszintétlennek, és végső
soron károsnak tűnt. Bár végülis senki nem volt kíváncsi a véleményemre,
nem igaz?
Nem tudtam, milyen befolyással bírt Caimbeul errefelé, de annyit
hajlongtak és hízelegtek körülöttünk, hogy az még tán Alachiát is boldoggá
tette volna. Felvezettek a legfelső lakosztályba, és elmondták, hogy maga a
Nagyfejedelem is itt lakott, amíg a házát tatarozták.
Caimbeul és én is kellőképpen flegmán viseltük el az egész helyzetet.
Végül miért ne? Elvégre mi láttuk Versailles-t teljes pompájában, ragyogása
csúcsán, és láttuk a Tadzst is, ezt az apró ékkövet az épületek közt, amely
amilyen kicsi olyan tökéletes. Hogyan érhetett volna föl ezekkel egy
közönséges hotelszoba, legyen akármilyen díszes is?
Nagy nehezen magunkra hagytak bennünket. Szólni kell majd valakinek,
hogy tanulják meg békén hagyni az embert. Lehuppantam az egyik
plüssfotelbe, és belesüppedtem a valódi tollal töltött párnák közé.
– És most, hogyan tovább? – kérdeztem. – Szerinted mennyi időnk van,
amíg Aithne rájön, hogy itt vagyok?
Caimbeul az erkélyre vezető franciaablakhoz lépett, és sarkig tárta.
Idefönn a levegő édes volt, hiányzott belőle a sok büdös, savanyú szag, ami
egy városról rendszerint eszembe jut. Tudtam, hogy sokat alakítottak a Tir
vidékein. A mágia szinte lüktetett a levegőben. Akkor sem tehettek volna
jobbat, ha kitesznek egy neontáblát az Ellenségnek, rajta „Itt vagyunk,
kapjatok el!" felirattal.
Tudtam, hogy most évszázados erdők állnak ott, ahol alig pár éve kietlen
pusztaság terült még el. Az erdőkben rég kihalt állatok élnek – azt hiszem,
tudtam, hogy ezt hogyan csinálták, de bíztam benne, hogy csak az üldözési
mániám beszél belőlem.
– Nem sok – mondta Caimbeul. – Aithnének mindenütt vannak kémei.
Szerencsére most épp nincs Portlandben. És azt is tudjuk, hogy Alachia Tír
na nÓgban időzött. Gyanítom ugyan, hogy miután eljöttünk, ő is azonnal
iderepült, és már rég itt van, de sosem voltam igazán jó abban, hogy
megjósoljam, mit akar tenni. Ma estére valami ünnepséget szerveznek,
aminek valami köze van a Haladás Szertartásához.
Kikászálódtam a fotelből és a nyitott ajtóhoz léptem Caimbeul mellé.
Odakinn lassan sötétedett. A ködös, szürke égbolt dacosan és fenyegetően
magasodott fölénk.
– Nem szeretsz itt lenni – szólaltam meg.
– Nem.
–  Én sem. Túlságosan is emlékeztet azokra az időkre, amikor Alachia
volt a Királynő. Arra, hogy mivé váltunk oly sokan. Megrémülök, ha arra
gondolok, hogy mindez újra megtörténhet. Különösen így, hogy tudom,
hogy az Ellenség ismét közelít.
 Caimbeul szorosan mögém lépett, és átölelte a derekam. Olyan jó volt
ott állni a lassan ránk ereszkedő hűvös éjszakában, miközben ő melegen és
szilárdan ott állt a hátam mögött. Állát a fejemen nyugtatta.
– De most egészen más a világ – mondta. – Minden megváltozott. Meg
tudjuk akadályozni, hogy a múlt megismétlődjön.
– Úgy szeretném, ha igazad lenne!
– Az lesz – mondta halkan. – Az lesz.
Sokáig álltunk így a sötétben, egymásban keresve támaszt a világ ellen.

– Azt hitted, hogy elfelejtettelek? – kérdezi Ysrthgrathe.

A nő megdermed, mikor ráébred, hogy nem Caimbeul karja–

inak biztonságában áll, hanem ellensége öleli. A rém karja iz–

mos, és olyan szorosan fogja, hogy a nő hiába küszködik, mintha meg sem
mozdult volna.
A rém ezután a nő füléhez hajol, lehelete égeti a selymes bőrt:
– Oly türelmesen vártam rád, édesem. Ez a késlekedés számomra csupán
egy szívdobbanás volt. Egy szempillantás. És most semmit nem tehetsz,
hogy megállíts. Nem futhatsz a drágalátos Aithnédhez, és azt a bohócot sem
rángathatod magad mellé. Egyikük sem ment most meg tőlem.
A nőnek valahogy sikerül kiszabadulnia a szorításból, ám a rém felnevet,
és a nő tudja, hogy az engedte el.
– Ez most nem a múlt, Ysrthgrathe. Nem vagyok már ostoba csitri. Most
nem félemlíthetsz meg, mint akkor.
– Hazudsz – feleli a rém.

21
Caimbeul ragaszkodott hozzá, hogy öltözzünk elegánsan. Ezt csodáltam,
de amikor megérkeztünk a Királyi Domb lábához, amelyen Biztoskezű
Lugh Királyi Palotája állt, már áldottam az előrelátását. Egy libériás elf jött
oda, hogy kinyissa a limuzinunk ajtaját.
Meglepődtem Caimbeul járműválasztásán is, amíg meg nem
pillantottam a páncélok, pajzsok, fegyverek és egyéb ketyerék arzenálját,
amely a látszólag átlagos luxusautó külseje alatt rejlett. A sofőr egy
goromba kinézetű troll volt, aki látszólag ismerte Caimbeult. Legalábbis
minduntalan össze-összenéztek és értőn bólogattak egymásnak. A férfiak
azt hiszik, hogy ez szörnyű természetes és menő, pedig valójában egy
féleszű is átlát a szitán.
Nem tudtam, kinek a Szertartása tiszteletére adják az estélyt, de
Biztoskezű kitett magáért. A gondosan nyírt gyepen mindenütt apró sátrak
fehérlettek. A köztük húzódó ösvényeket varázslattal világították meg –,
elvégre Biztoskezű Lugh vendégei nem érdemelnek holmi elektromos
kivilágítást. Virágfüzérek borítottak mindent, ami nem mozgott. Biztoskezű
színeibe öltözött szolgák járkáltak körbe a vendégek között, és nagy
tálcákról kínálgatták a bort, és mindent, ami szem–szájnak ingere. Még az
időjárást is manipulálták. Hűvös volt, de nem kellemetlenül hideg, és az
egész nap szemerkélő eső is elállt végre.
Feltűnt, hogy a szolgahad szinte kizárólag orkokból és törpökből állt,
míg a vendégsereg döntő része elf volt. Tudtam, hogy a Tir megalapításakor
hatalmas előadás keretében meghívtak minden nem-elf metahumánt is, de
gyanítom, hogy ez sokkal inkább az olcsó munkaerő becsalogatása miatt
történt, nem merő jószándékból.
A társaság peremén ácsorogtam, aztán behúzódtam az árnyékba, és
magammal vontam Caimbeult is.
–  Hát azok kicsodák? – kérdeztem egy csoportnyi elfre mutatva, akik
valamennyien a tizenharmadik századi lovagok vértjéhez hasonló
mattfekete testpáncélt hordtak. Némelyikük géppisztolyt viselt, másoknál
még fenyegetőbb külsejű fegyverek látszottak. Körülöttük mágikus aura
vibrált.
–  Paladinok – felelte Caimbeul. – Biztoskezű személyi testőrei.
Magához veszi a nemesi családok fiatalabb fiait, és felesketi őket a saját
hűségére. Azt hiszem, Ehran kezdte el a dolgot. Tulajdonképp
megakadályozza, hogy bajt keverjenek, mert különben csak egymást
csépelnék, vagy merényleteket tervezgetnének idősebb testvéreik ellen. Be
kell látni, hogy ennek a hierarchikus társadalomnak is megvannak a maga
hátulütői.
Bólintottam.
– A csúcson csak kevesen férnek el, és mivel ezek személye jó előre
eldől, mindenki más, akibe szorult egy kis ambíció, jogosan érzi átverve
magát. Végső soron nagyon ötletes megoldás. Az összes fölös erőt és
energiát átvezeti a status quo fenntartására. De mi szüksége van
Biztoskezűnek rájuk itt? Tudom, hogy a hely erős mágikus védelem alatt
áll, és biztos vagyok benne, hogy földi biztonsági rendszer is működik.
Tényleg ekkora a gyilkosság veszélye?
Caimbeul megvonta a vállát.
– Valószínűleg nem, de azt hiszem, te se szeretnéd, ha a verőlegényeid
úgy éreznék, hogy az úri társaság lenézi őket. Akkor már inkább legyenek
kéznél.
– És még csodálod, hogy sosem álltam az úri társaságokat! Ez az egész
olyan őrült időpazarlás! Nem veszi be a gyomrom.
Caimbeul kinyújtotta a kezét, és könnyedén a hátamra tette. Hátul
hosszan kivágott estélyi ruhát viseltem, és amikor a tenyere a bőrömhöz ért,
megborzongtam.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megmutatjuk magunkat – mondta. – Nem
szeretném, ha azon kapnának, hogy az árnyékban leskelődöm.
Elindultunk hát, és beléptünk a lebegő fénylidércek aranymezejébe.
Caimbeul olyan gyakorlott könnyedséggel és kecsesen vezetett egyik
csoporttól a másikig, amire már nem is emlékeztem, hogy képes. Igaz, hogy
ő az ideje java részét Alachia udvarában, és az Északi Királyságok
udvarainál töltötte, míg én messzire száműztem magam a társadalomból.
Minden egyes csoporttal közelebb és közelebb kerültünk Biztoskezű
Lugh-hoz. Az egész olyan volt, mint egy beszélgetésre, bókokra és
helyezkedésre komponált bonyolult balett. Annyira elmerültem Caimbeul
udvaronci képességeinek csodálatában, hogy egy pillanatra megfeledkeztem
arról is, hogy arra figyeljek, ki közeledik felénk.
–  Aina! – zengett fel egy mély férfihang a bal oldalamon. – De rég
láttalak! Hogy vagy, kedvesem?
A következő pillanatban azt vettem észre, hogy egy tökéletesen szabott
fekete gyapjúöltönyt viselő magas férfi hozzám lép, és mindkét oldalról
megcsókol. Hosszú, acélszürke haja szabadon lógott a derekáig,
mandulavágású szeme pedig természetellenes arany színben ragyogott.
– Ne bolondozz, Aina! Hát nem ismersz meg?
A váratlan bizalmaskodás feletti döbbenetemben gyorsan pillantottam
kettőt, aztán jobban megnéztem magamnak a férfit.
–  Lofwyr! Álmomban sem gondoltam volna, hogy itt találkozunk. És
hogy épp ilyen maskarában.
A sárkány felnevetett.
– Ha Rómában jársz, satöbbi, satöbbi. De mi van veled? Bárány bőrébe
bújtál? Vagy csak márkát váltottál? Ha jól emlékszem, mindig is a Chanel
volt magasan a kedvenced. Ez a ruha viszont nem emlékeztet az utóbbi idők
egyik modelljére sem.
Idegesen végigsimítottam a ruha szürke bársonyát, de még idejében
észrevettem, és elkaptam a kezem.
– Nem is tudtam, hogy érdekel a divat. Ez most az új hobbid, vagy csak
unatkozol?
– Itt semmi nem unalmas sokáig – válaszolta. – És most végre ennyi idő
után te is felbukkantál. Azért jöttél, hogy visszatérj néped kebelére?
Hitetlenkedve néztem rá.
 – Azt hiszem, hogy a „népemmel" való viszonyom már elég régen eldőlt
egyszer és mindenkorra. Ezt te se felejtsd el. Ezért is olyan nehéz itt a
dolgom.
–  Akkor Kasszandrát játszani jöttél – mondta Lofwyr. – Emlékezz
azonban rá, hogy ővele mi történt.
Ittam egy kortyot a pezsgőmből, hogy ne kelljen grimaszt vágnom rá. A
pezsgő legalább Krystal volt, ráadásul nem is rossz évjárat. A hatalom
előnyei. Caimbeul szótlanul hallgatta a beszélgetésünket. Rápillantottam,
hogy kitaláljam, milyen a hangulata, de ő elnézett Lofwyr mellett.
Megfordultam, hogy megnézzem, hová is bámul, és láttam, hogy egy ifjú
elf néz ránk meredten.
Megdermedtem. Egy pillanatig azt hittem, Tölgyerdő Aithnét látom, de
ez az elf túl fiatal volt ahhoz, hogy ő lehessen. Második ránézésre már az
apró különbségeket is észrevettem. A kissé lebiggyedő ajak. Az arcán ülő
elkényeztetett kifejezés. Az unott tekintet. Bőrszíne és felépítése az apjáéra
emlékeztetett, de túl világos volt a haja, és túl sötét a szeme. Ezzel együtt
biztos voltam benne, hogy akit látok, az Glasgian, Aithne legidősebb fia.
Illetve a legidősebb élő fia.
Aithne gyermekének gondolata egy pillanatra kiszorította belőlem a
szuszt. Letaglózott, hogy még ennyi idő után is érzem a pillanat minden
kínját. És már tudtam, hogy hiába várnám, hogy Aithne valaha is
megbocsásson.
Éreztem, hogy Caimbeul megfogja a könyököm, és a fülembe suttog,
bár a hangja távolinak tűnt, mintha egy régi rádióadást hallgatnék.
– Tudom, hogy a látványa sokkol, Aina – mondta –, de ne hagyd, hogy
elveszítsd a fejed. Ő nem Aithne, és nem is Hebhel szelleme, aki visszatért,
hogy téged kísértsen. Gondolj arra, ami most fontos.
Felé fordultam, kényszerítve magam, hogy elszakítsam a pillantásom
Glasgianről.
– Bocsánat – mondtam. A hangom egész vékonynak és remegősnek tűnt.
– De annyira megdöbbentett.
–  Nincs semmi baj, Aina? – kérdezte Lofwyr. – Hirtelen elzöldültél.
Nem akarsz leülni?
– Nem – jelentettem ki, immár valamivel határozottabb hangon. – Csak
egy pillanatig olyan különösen éreztem magam.
Lofwyr Glasgianre pillantott a válla fölött.
 – Ahá, a fiatalúr az apjára ütött, nem igaz? Nem csodálom, hogy majd
hanyatt estél. Szörnyen utáljátok egymást Aithnével, ugye?
– Sokszor gondolkodtam ezen. Olyan furcsa…
–  Talán majd máskor – szólalt meg Caimbeul, és ellavírozott velem a
sárkány mellől.
Végigsétáltunk a társaság peremén, ő közben folyamatosan biccentgetett
és udvariasan köszöngetett mindenfelé.
–  Biztoskezű itt van előttünk – mondta. – Biztos vagy benne, hogy
felkészültél a vele való találkozásra?
– Persze – feleltem –, csak egy pillanatnyi kihagyás volt. Felemeltem a
poharam, és egy hajtással leküldtem a pezsgő maradékát. Egy pincér
vitorlázott el mellettünk, úgyhogy gyorsan zsákmányoltam is egy újabb
poharat. Jaj, bárcsak lett volna valami erősebb!
– Ugye fölöslegesen remélnék, ha azt hinném, hogy Biztoskezű egy kis
Taengele-t is felszolgáltat? – kérdeztem.
Caimbeul elfintorodott. Én visszafintorogtam, ő pedig jobban ismert
annál, hogy újra rákezdjen a régi nótára. Jaj, tudtam én, hogy ez a démon
mindig ott leskelődik a közelemben, hogy megkísértsen, de többé már nem
hajlok meg előtte.
–  Biztos, hogy kevés dolog van a világon, amit Lugh megtagadna
magától, de most nincs időnk, hogy épp erről a vétkecskédről fecsegjünk.
Lehúztam a második pohár pezsgőt is, aztán leküzdöttem a buborékok
okozta fejfájást.
– Rendben – feleltem széles teátrális kézmozdulat kíséretében –, vezess,
MacDuff!
Caimbeul forgatta a szemét, de szó nélkül megfogta a kezem, és
odavezetett a kis csoporthoz, amelynek közepén Biztoskezű Lugh állt.
– Lugh, engedd meg, hogy bemutassam Aina Sluage–t –mondta
Caimbeul.
Kinyújtottam a kezem, Biztoskezű Lugh pedig felemelte, és
megcsókolta. Sokkal magasabb volt, mint én, és még elf mércével is igen
karcsú. Haja sötétvörös volt, mint a frissen barnult juharlevelek ősszel,
szeme pedig zöld, mint a nyári fű.
Az jutott eszembe, milyen jól mutathatott kis kecskeszakállával és a
nyakán húzódó sebbel a reneszánsz udvarokban. Caimbeultől tudtam, hogy
a seb egy nagyon régi sebesülés maradványa, amely végigfut a nyakán, le a
válláig.
 Aurájából áradt a parancsolás, bár sejtettem, hogy sokat tompíthatott
rajta, nehogy megsértse a többi Vének lelkét. Gyanítottam, hogy Aithne,
Ehran, és a többiek, soha nem viselnék el, ha úgy tudnák, hogy valaki
uralkodik felettük.
–  Ó, tehát kegyed Aina! – szólalt meg. – Oly sok mindent hallottam
önről! Hogy lehet, hogy ennyi éven át még sosem találkoztunk?
Nagyon lassan rámosolyogtam.
–  Minden bizonnyal a balszerencsém az oka – mondtam. – Világ
életemben üldöz a balszerencse.
– Nem, hölgyem, a szerencsétlenség az enyém lehetett – mormolta. Még
mindig nem engedte el a kezem.
Tehát ma ilyet játszunk. Szörnyű udvarias és kulturált minden, aztán
egyszer csak előkerülnek a kések.
– Volna kedve sétálni velem egyet? – kérdezte Biztoskezű.
– Boldogan – feleltem –, azt mondják, gyönyörűek a kertjei. Engedtem,
hogy az oldalára vonjon, és kezemet könyökhajlatába dugtam.
–  Kíváncsi vagyok – kezdte, miközben elvezetett a társaságtól, és
elindultunk a ház felé. – Úgy hallottam, ismerte Goyát. Én mindig nagy
csodálója voltam a művészetének. Mondja, igaz, hogy élete végén
megőrült?
A vállam fölött vetettem egy pillantást Caimbeulre, de ő már
beszélgetésbe elegyedett egy csinos fiatal hölggyel, akit az imént Teargan
grófnőként mutattak be nekünk. Ő volt Biztoskezű állandó kísérője, de még
Caimbeul sem volt képes kideríteni a kapcsolatuk pontos természetét.
– Azt hiszem, minden ember megőrül, amikor rádöbben, hogy
hamarosan meg kell halnia – feleltem. – De hát nem ez az ő nagy
szerencsétlenségük?
Biztoskezű rám nézett, arcára egy pillanatig morcos kifejezés ült, ám
aztán a kedves álarc visszacsusszant a helyére.
– Egyszerűen nem hiszem el, hogy így gondolja – mondta. –Ezt mindig
is különösnek találtam önben. Mintha megvetné saját halhatatlanságát.
– A megvetés kicsit erős kifejezés – mondtam könnyedén. –Én az egész
gondolatot némileg különösnek találom. Valahogy úgy érzem, hogy
néhányunknak oly sok idő adatott, mi pedig semmi igazán jót nem tettünk
vele. Arról nem beszélve, hogy saját dicsőségünk nevében mennyi kárt
okoztunk.
 – Talán mi felette állunk az olyan fogalmaknak, mint jó és rossz –
mondta. Épp a tágas zöld gyepen sétáltunk keresztül. Gyepen, amelynek
ilyenkor már rég barnának illett volna lennie.
– De hát nem épp ez a gond? – kérdeztem.
–  Így aztán kegyed a mi ügyeinknél csak magasabb rendű dolgokkal
foglalkozik, igaz?
Hallani lehetett a kérdés élét.
–  Nem – válaszoltam. – Én csak azt tudom, hogy a döntéseim mindig
olyanok, hogy utánuk minden reggel bele tudjak utána nézni a tükörbe.
Egy széles lépcsősor lábához értünk, amely a ház melletti teraszra
vezetett fel. A fakó fényben az egész szürkésfehérnek és anyagtalannak
tűnt, mintha csak odabájolta volna valaki, hogy elkápráztassa a szemlélőt.
–  Most mégis azért jött hozzám, hogy a segítségem kérje. –mondta,
miközben felvezetett a lépcsőn. Egyre hidegebb lett, és én megborzongtam.
Ő azonnal levette a zakóját, és a vállamra terítette. A zakóból áradt az írisz,
a dohány és a pézsmaillat.
–  Így igaz – mondtam. – Olyan híreket hozok, amelyeket azt hiszem
nem csak a Véneknek, de az egész világnak meg kell tudnia.
Biztoskezű kitárta a széles üvegajtót, és elegáns mozdulattal beljebb
tessékelt. Odabent sötét volt, és hosszú árnyékok kúsztak mindenfelé.
Bevágtam a térdem valamibe, és halkan felnyögtem. A szoba azonnal
aranyszínű fénybe borult.
–  Már megint az a nyavalyás dívány – szólalt meg Biztoskezű. – Már
ezerszer megmondtam a takarítóknak, hogy vigyék arrébb, de mindig
elfelejtik. Nincs semmi baj?
Lezöttyentem a díványra, és felhúztam a szoknyám, hogy megnézzem a
sérülést. Nem volt veszélyes, de tudtam, hogy másnapra szépen bekékül
majd.
–  Semmiség – mondtam, amikor visszasimítottam a szoknyám. – Itt
biztonságban beszélgethetünk?
–  Igen – felelte –, a házat és környékét is rendszeresen átkutatják
bármiféle lehallgatási alkalmatosság után, legyen az mágikus, vagy
mechanikus. – Egyvalami azért nagyon érdekelne. Harlequinnel érkeztél,
noha biztosan tudod, hogy Ehrannal nem épp felhőtlen a viszonya.
– Tudom – mondtam –, de a veled való kapcsolata érintetlen. A magam
részéről pedig sokkal komolyabb problémáim vannak e Tir Véneinek
némelyikével. Azt hiszem, elég, ha Aithnét és Alachiát említem, akiktől
gondolom, a rám vonatkozó információk tetemes része származik.
Leült velem szemben egy székre, és gondosan végigmért.
–  Mindketten egészen mások vagytok, mint amilyennek lefestenek
benneteket, és mégis pont ugyanolyanok – szólalt meg pár pillanat után. –
Nem vagyok azonban olyan ostoba, hogy információimat csak két forrásból
szerezzem be, akik ráadásul nyilvánvalóan régi haragosaid.
– És mit találtál? – kérdeztem. Az egóm nem bírta, és megszólalt.
Biztoskezű elhelyezkedett a széken, és lábát felrakta mellém a díványra.
–  Kimaradtál ennek a ciklusnak szinte minden politikai ügyéből. Nem
értesz egyet azzal, ahogyan eddig a dolgainkat intéztük. Aithne szerint, aki
a neved kiejtését sem igen viseli el, rosszabb vagy, mint egy rémálom.
Ez fájt, különösen, hogy másvalakitől kellett visszakapnom. Ezek szerint
még mindig eléggé gyűlölt ahhoz, hogy megpróbáljon mindenhol és
mindenki előtt teljesen lehetetlenné tenni. Hát, tulajdonképp lehet, hogy ezt
érdemlem.
– Ó – feleltem –, Aithne világ életében érdekesen fogalmazott.
Biztoskezű Lugh felnevetett. A hangja mély volt és kicsit rekedt, mintha
nagyon ritkán tenne ilyet.
–  Alachia alábecsül téged. Azt mondja, egy csöpp eszed sincs.
Megvontam a vállam.
– Alachia mindenkit alábecsül, aki nem borul automatikusan a lábai elé,
vagy akit nem képes egy tetszőleges testrészénél fogva vezetni.
–  Elég keveset tudok a hármatok közötti feszültségről. Aithne
egyszerűen nem hajlandó beszélni róla, Alachia meg megcsillogtatja az
ember orra előtt, mint egy üveggyöngyöt, aztán ha túl közel érsz, elkapja.
Lesimítottam a térdemen a ruhát. A meleg fényben a szürke bársony
sötétezüst fényt kapott. Bármire figyeltem, ami elszakít a múlt emlékeitől.
– Ismered Seherezádé történetét? – kérdeztem. Biztoskezű egy pillanatig
meglepettnek látszott, de tudtam, hogy ezt gyorsan felváltja majd a
szokásos semmitmondó arckifejezés. Nem kellett csalódnom. És azt vettem
észre, hogy minden megjátszott nyugalmával és kiegyensúlyozottságával
együtt, valójában hatalmas ereje lehetett. Végülis sikerült
Nagyfejedelemnek maradnia Tir Tairngire alapítása óta. Ha figyelembe
veszem a Vének között oly kedvelt politikai intrikákat, már rég nem lett
volna szabad a helyén ülnie. Ő azonban ott volt, és szilárdan kézben tartotta
az egész Tirt.
 –  Egy szultánhoz ment feleségül, aki minden feleségét megölette
egyetlen együtt töltött éjszaka után – fogott bele a mesébe. – Házasságuk
első éjszakáján Seherezádé nem volt hajlandó a szultán ágyába bújni,
ragaszkodott hozzá, hogy előbb elmeséljen egy történetet. Ezután minden
éjjel ugyanez történt. Meséivel és hangjával a bűvöletében tartotta a
szultánt. Így ment ez ezer éjszakán át. Az ezeregyedik éjszakára a szultán
beleszeretett Seherezádéba, és képtelen volt megöletni őt. Így menekült
meg. Halkan tapsolni kezdtem.
–  Bravó! – mondtam. – Szép volt! Sokra viheted, ha esetleg egyszer
feleségül találna venni egy szultán.
– Értsem ezt úgy, hogy nem óhajtasz az én Seherezádém lenni?
–  Azt hiszem, az idő nem alkalmas rá, hogy a múlt meséi
elhomályosítsák a jelen veszélyeit.
– És ha ragaszkodnék hozzá?
Lehunytam a szemem.
– Akkor engedelmeskednék.
– Akkor ennek nagyon komoly dolognak kell lennie.
Kinyitottam a szemem. Különös, meghatározhatatlan tekintettel nézett
rám. Tudtam, hogy szántszándékkal soha nem lennék az ellensége. Az még
az én számomra is túlságosan veszélyes volna.
– Különben nem jöttem volna ide.
– Rendben van – szólt –, mit kívánsz?
– Hívd össze a Nagytanács különleges gyűlését.


A nő egy sötét házban áll. Először azt hiszi, hogy Biztoskezű Lugh
palotája az, de aztán rájön, hogy ezelőtt még sohasem járt itt.
Kintről helikopterek dobogása hallatszik be. Vakító fénynyalábok törnek
be a függönyök pereme körül. Azután kivágódik az ajtó, és árnyalakok
rontanak be rajta. Fegyver van náluk, és rávetik magukat a többiekre, akik
még a szobában vannak. Sikolyok hangzanak fel, és a nő rohanni kezd.
Rohanni, menekülni az álmaiba hatoló arctalan borzalmak elől.

11
– Ezek szerint minden rendben ment? – kérdezte Caimbeul. Már ismét a
limuzin hátuljában ültünk. Biztoskezű zakója még mindig a vállamon
pihent – elfelejtettem visszaadni neki, miután visszakísért a társaságba.
–  Beleegyezett, hogy összehívja a Nagytanácsot – feleltem. – Sokkal
jobban ment, mint vártam. De azt hiszem, egyszer még kérni fog tőlem
valamit cserébe.
– És mi légyen az?
– Fogalmam sincs –feleltem. – Azt hiszem azonban, hogy veszélyesebb
lehet, mint Aithne és Alachia együttvéve.
–  Biztoskezű Lugh? – hitetlenkedett Caimbeul. – Jó a kompro–
misszumkészsége, és remekül játssza ki egymás ellen az embereket, de
hogy fenyegetést jelenthet? Ne viccelj.
Elengedtem pökhendi megjegyzését a fülem mellett, és kibámultam a
sötétített ablakon. Sorra tűntek el mögöttünk az esőlocsolta utcák. Az egyik
sarkon két, a legújabb divat szerint öltözött trollt vettem észre. Egy
pillanatig elmerengtem, hogy vajon mit kereshetnek ezen a környéken, de
aztán hagytam, hogy eltűnjenek a gondolataimból.
– Bolond vagy, ha alábecsülöd, Caimbeul. Hiányzik belőle mind Aithne
nagy természete, mind Alachia elképesztő egója. Hogy sikerült ennyi időn
át hatalmon maradnia? Ez nem olyasvalakire vall, akit félvállról lehet
venni. Mintha a múltkoriban olvastam volna valamit egy
merényletkísérletről. Ennek ellenére, még mindig ő az úr, ami annál
nagyobb szó, ha közülünk áll valaki a dolog mögött.
– Úgy tűnik, mély benyomást tett rád. Nem is emlékszem, utoljára mikor
volt rád bárki ilyen hatással.
– Mi a csudáról beszélsz?
– Úgy beszélsz, mint egy gimnazista csitri.
 – Ne légy már idióta! – csattantam fel. Kezdtem elveszíteni a türelmem.
– Már megint nem figyeltél. Igen, érdekesnek találom, de nem úgy, ahogyan
szemmel láthatóan gondolod. Úgy vélem, hogy ő egy független erő,
amellyel számolni kell, és nem csak egy bábu, akit Aithne, Ehran és
Laverty ültetett a helyére.
Caimbeul önelégült kis zajt hallatott. Felé fordultam.
– Ez meg mi volt?
– Semmi.
– Miért kerítesz ekkora feneket a dolognak?
– Te nem vagy hajlandó leszállni a témáról.
Lemondóan sóhajtottam, és visszafordultam az ablak felé. Néha
egyszerűen lehetetlen kitalálni, mi járhat Caimbeul fejében.
A lakosztály központi szobájában sötétség honolt, amikor beléptünk,
csak egy kevés sápadt fény szűrődött be a terasz ablakai felől. A folyosó
fénye széles háromszöget rajzolt a padlóra, benne hosszúra nyúlt
árnyékainkkal.
Sebesült térdemet megint bevágtam valamibe, és elkáromkodtam
magam. Ebből elég, gondoltam, és fényt varázsoltam.
A szoba kivilágosodott, és beletelt pár pillanatba, míg a szemem
hozzászokott a fényhez. A kanapén ott ült Aithne fia, Tölgyerdő Glasgian.
–  Ó, azt hiszem, ön az, akire talán legkevésbé számítottam! –mondta
Caimbeul. Hangja kellemesen csengett, de túlságosan is nyugodt testtartása
elárulta, hogy borzasztó dühös.
Glasgian egy apjától ellesett mozdulattal kinyújtózott, és még
kényelmesebben helyezkedett el.
–  Amiért jöttem, rád nem tartozik, Harlequin – szólalt meg. Minden
szavából az elkényeztetett úrifiú gőgje áradt. Hirtelen nem tudtam, hogy
kiben csalódtam nagyobbat, benne vagy Aithnéban.
–  Álljon meg a fáklyásmenet! – szólt Harlequin. – Nagyon is rám
tartozik, ha valaki behatol a szállodai szobámba. És különben is, mit fog
ehhez szólni apuci?
Glasgian elsápadt, két keze ökölbe szorult. Megint kibukkant belőle apja
temperamentuma.
–  Már nagykorú vagyok, Harlequin. Nem felelek többé az ap…
Aithnének.
– Hagyd csak, Caimbeul – vágtam közbe. – Hadd mondja el, mit akar itt,
aztán menjen isten hírével.
 – Nem akarok beszélni, ha ő is itt van – mondta Glasgian.
– És miért beszélgetnék veled egyedül? – kérdeztem.
– Az apám miatt.
– Eggyel több ok, hogy ne bízzam benned.
Glasgianon látszott, hogy kezdi elveszíteni lába alól a talajt. Milyen
kisgyerek volt, és hogy igyekezett egy olyan játékban részt venni, amihez
még csak nem is konyított.
– Jól van – mondtam. – Caimbeul, elintézem én.
– De hát…
– Mit tudna csinálni? – kérdeztem thérai nyelven. – Csak egy gyerek.
– Mi mással lehetne jobban elaltatni az éberségedet?
– Aithne nem áldozná fel a fiát, legalábbis nem nekem.
Caimbeul megvonta a vállát és még utoljára szúrósan Glasgianra
pillantott, majd elvitorlázott hálószobája felé.
Lerúgtam a tűsarkú cipőmet és halkan felsóhajtottam. Gyilkos dolog ez
a tűsarok, és kifejezetten nem praktikus. Ki tudna futni vagy megvédeni
magát egy ilyen cipőben? A magam részéről igyekeztem távol maradni
tőlük, amennyire csak lehet.
Egy pillanatra figyelmen kívül hagyva Glasgiant, a minibárhoz léptem.
Lábam alatt puhán süppedt be a vastag szőnyeg és miközben kitöltöttem
magamnak egy tisztes adag konyakot, boldogan tornáztattam a lábujjaimat.
Nem foglalkoztam azzal, hogy Glasgiant is megkínáljam, ő ugyanis már
kiszolgálta magát.
Fáradt voltam és semmi kedvem nem volt további szócsatákhoz.
Biztoskezű Lugh-ra elhasználtam azt a kevés jólneveltséget is, ami belém
szorult. Az egyetlen dolog, amit igazán akartam, az volt, hogy hagyjanak
békén. A Nagytanács két nap múlva ül össze, ahhoz pedig minden
energiámra szükség lesz.
Megfordultam, és végigmértem Glasgiant. Most így négyszemközt
sokkal kevésbé tűnt nagyképűnek és felfuvalkodottnak. Egy pillanatra anyai
érzések söpörtek végig rajtam, de villámgyorsan elfojtottam őket.
Tapasztalataim szerint az ilyesmiből mindig csak a baj van.
–  Mit akarsz? – tettem fel a kérdést. Kicsit élesebbre sikerült, mint
ahogy akartam, és úgy tűnt, a fiú meg is bántódott egy kissé.
– Én… én csak arra gondoltam… mármint öö… Mije vagy te apámnak?
– bökte ki végül.
 Az egyik hatalmas fotelhez léptem, mely ott állt a kanapé mellett és
leültem. A finom textília hűvösen simult a hátamhoz.
– Miért kérded?
– Mert téged jobban gyűlöl, mint amennyire anyámat szereti.
– Ők már elváltak, nem?
Bólintott és hirtelen sokkal inkább tűnt kisfiúnak, mint felnőtt férfinak.
–  Én vagyok a múltja – mondtam. – Ő pedig szeretné azt teljesen
elfelejteni. Azt hiszem, senki sem érhet meg tisztes kort anélkül, hogy
néhány dolgot ne bánna. Már legalábbis, ha jól csinálja.
–  De szerelmesek voltatok? Apám erről nem hajlandó semmit sem
mondani. Csak azt, hogy te valami borzalmas dolog vagy. Amikor
megpillantottalak, nem tudtam elhinni, hogy te vagy az, akiről beszélt.
–  Miért, mit vártál? Két hatalmas szarvat a homlokomon és hatalmas
fogakat?
– Azt hittem, valami olyasmit fogok látni, ami mindent megmagyaráz,
de csupán téged látlak. Te pedig nem tűnsz olyan ijesztőnek.
Felnevettem.
–  Tulajdonképpen meglep, hogy egyedül elengednek otthonról,
Glasgian. Frissítően naiv vagy, de tartok tőle, hogy némileg ostoba is.
A fiú elvörösödött.
– Honnan szedted azt a meglehetősen különös ötletet, hogy valakiről a
kinézete alapján meg tudod mondani, hogy milyen veszélyes? Te jó isten,
biztosan nem az apádtól!
– Nem azért jöttem, hogy sértéseket vagdossanak a fejemhez – mondta
Glasgian.
–  Nem, azért jöttél, hogy megbolygasd atyád és az én személyes
ügyeimet. Ez sem nevezhető kimondottan udvariasnak, ha már itt tartunk.
Ha ez volt, amiért jöttél, jobb, ha most elmész. Fáradt vagyok és nincs
türelmem hozzá, hogy egy gyerek kíváncsiságát próbáljam kielégíteni.
Azt hittem, hogy erre egy sértődött mordulással elvonul, de mégis ő
lepett meg engem. Felkelt, odalépett hozzám és térdre ereszkedett előttem.
Két kezébe fogta szabad kezemet, az ajkához emelte és megcsókolta. Úgy
látszik, ma mindenki az én kezemet akarja, gondoltam.
– Azt hiszed, hogy sértegetéssel megszabadulhatsz tőlem? –kérdezte.
– Igen, megvallom erre gondoltam.
–  Nem fog menni. Láttam, hogy néztél rám, amikor először
megpillantottál. Ne tagadd, kívántál engem.
 Elrántottam tőle a kezem.
–Elég ebből! – szóltam mérgesen. – Most már tényleg túl messzire mész.
Egy pillanatra tényleg megdöbbentem, mert nagyon hasonlítasz apádra.
Bizonyos nyilvánvaló okok miatt nem szívesen találkoztam volna vele.
–  Igen, valóban hasonlítok rá – mondta lágyan, és olyan közel hajolt,
hogy már éreztem leheletében a whisky és a fahéj illatát. – Tégy úgy,
mintha én lennék ő. Képzeld el, visszamehetsz, és meg nem történtté
teheted a múltat.
Felálltam és rámeredtem. Mennyire hasonlított abban a pillanatban
Aithnére! Ám akkor sem volt több mint egy másolat, apjának halvány
utánzata. Egy olyannyira torz utánzat, hogy elgondolkodtam, vajon mi
okozhatta mindezt?
– Milyen aljas tervet forgatsz a fejedben? – kérdeztem. – Mit képzelsz,
idejössz, elcsábítasz, aztán visszafutsz Aithnéhoz, és a képébe vágod?
Mivel dühíthetett fel az apád annyira, hogy ilyesmit tégy?
Glasgian karjait a lábam köré fonta és arcát a szoknyámba temette.
–  Ennél többről van szó – mondta. – Amikor ma éjjel megláttalak,
valami történt velem… Még sosem éreztem így.
Térdem egy hirtelen rántásával mellbe taszítottam. Hanyatt esett, és
elengedte a ruhámat. Eltáncoltam mellőle úgy, hogy minél több bútordarab
kerüljön kettőnk közé.
– Csak apád iránti tiszteletem az, ami visszatart attól, hogy úgy bánjak
veled, ahogy megérdemled. Ez a jelenet szégyenteljes volt, nem méltó sem
hozzám, sem apádhoz. Takarodj, mielőtt elveszítem a türelmem.
Megeresztett egy sunyi mosolyt, miközben a ruháját igazgatta.
– Nem számít, hogy semmi sem történt itt ma éjjel. Aithnének azt mondom
majd, hogy történt…
– Alattomos, kisstílű, szar alak vagy – mondtam egyszerűen.
Glasgian mélyen meghajolt előttem, de még mielőtt felegyenesedhetett
volna, valami megragadta a figyelmem. Amikor megpördültem, láttam,
hogy a teraszajtó kivágódik, és az ajtóban ott áll a Rém, Ysrthgrathe.
Épp olyan volt, amilyennek emlékeztem rá. Sötétbarna köpenybe
burkolódzott, a hatalom pedig úgy sugárzott belőle, mint egy fekete glória.
Bár arcát takarta a kámzsa, pontosan tudtam, hogy fest: bőr nélküli,
hullaszerű arcon a pucér, agyagsárga hús feszesen simul a koponyára. Orra
csak egy csonk, fogai sárgák, karja pedig izmos, szinte éreztem, hogy
ugyanúgy égeti a húsom, mint amikor annakidején átölelt. Emberderék
szélességű, tüskés farka is eltűnt a köpeny alatt.
– Ó, látom ismét meg kell, hogy mentselek mindazoktól, akik sajnálják
tőlem ezt a kis örömöt – szólalt meg. – Sápadtnak tűnsz, kedves. Ilyen
megdöbbentő, hogy annyi év után újra találkozunk? Azt hittem, mostanra
már vársz rám!
A levegő eltűnt körülem. Mintha minden elfeketedett volna. Úgy
tetszett, hallottam Glasgian kétségbeesett sikolyát, de mintha nagyon
távolról szólt volna. Leküzdöttem magamban a pánikot, de ez alatt a néhány
másodperc alatt Ysrthgrathe átsiklott a padlón, és elkapta Glasgiant.
A fiút pajzsként maga elé tartva hátrálni kezdett előlem. Pengeéles
karmokban végződő hosszú ujjai Glasgian torkára kulcsolódtak, aki aprókat
csuklott.
– Ereszd el – mondtam. – Ehhez neki semmi köze.
Ysrthgrathe hátravetett fejjel kacagott. Nevetése sokáig visszhangzott a
szobában, és tompa, lüktető fájdalommá változott a fejemben.
– Édes Aina, oly hosszú idő telt el. Annyira hiányoztak már ezek a mi
kis beszélgetéseink. Azt hiszed, nem tudom, ki ez a kölyök? Ugyan, annyira
bolond azért még nem vagyok. Szinte tökéletes a szín, nem? Ó a sors
iróniája!
Mélyet, kéjeset sóhajtott, amitől úgy éreztem, mintha egy hatalmas
jégcsapot döftek volna egyenesen a szívembe.
–  Ó, milyen sokáig tagadtad meg tőlem minden örömök e
legtökéletesebbjét! – sóhajtott fel. – Én azonban türelmesen vártam rád. Túl
sokáig utasítottál vissza. Most azonban megfizetsz.
Körmeit egészen lassan elkezdte végighúzni Glasgian nyakán. Egy
pillanat múlva felbugyogott a vér, és vörös csíkokat rajzolt a fiú fehér
ingére. Glasgian felnyögött, majd nadrágján sötét folt jelent meg, amely
egyre nőtt.
– Hagyd abba! – sikoltottam.
Ebben a pillanatban valami hatalmasat villant, és Ysrthgrath-ba hátulról
egy bíborszínű energianyaláb vágódott olyan erővel, hogy Glasgiannal
együtt felemelkedett a földről, és felém repült. A földre vetettem magam, de
valamelyikük eltalálta a vállamat, amint elzúgtak felettem. Az ütés erejétől
nekigurultam az egyik asztalnak.
Felnéztem, és Caimbeult láttam hálószobájának ajtajában állni. Még
szikrázott körülötte az energia. Aztán egy másik hangra figyeltem fel, és
megfordultam, hogy megnézzem, mi az. Ysrthgrathe köpenye lángokban
tört ki, ám egy apró fejmozdulatára a tűz azonnal ki is hunyt. A rém
mosolyogva fordult Harlequin felé. Glasgiant azonban elengedte, aki
összegömbölyödve nyöszörgött a földön, és a nyakát tapogatta.
Hosszú szoknyámat átkozva talpra kecmeregtem és odarohantam hozzá.
Lefeszegettem kezét a nyakáról, és megnéztem a sebet. Erősen vérzett, de
nem volt olyan mély, mint amitől féltem. A sebre helyeztem a kezem, és
elkezdtem összehúzni életének szövetét. Ahogy a mágia hatni kezdett,
kezem előbb felmelegedett, majd egészen forró lett. Glasgian megpróbált
arrébb kúszni, de szorosabban tartottam, mire megállt.
Kiáltást hallottam és felpillantva láttam, hogy Caimbeul karját és lábát
szétvetve hanyatt zuhan. Egy éles narancssárga fény elvakított egy
pillanatra, és mire visszanyertem a látásom, Ysrthgrathe már Caimbeul fölé
tornyosult. Az égő hús édeskés illata töltötte be a szobát, és nekem
keményen kellett küzdenem feltoluló emlékeimmel.
Kitártam a karom, és két tenyerem között kék fény villant fel, amely
fehéren villódzó gömbbé sűrűsödött. Kézfejem kifelé, Ysrthgrathe irányába
fordítva eltaszítottam magamtól a gömböt, mire az átzúgott a szobán, és a
rém oldalába vágódott.
A csapástól megpördült és fájdalmas kiáltással a falnak vágódott.
– Ó, Aina – szólalt meg, kezét az oldalára szorítva –, tehát még mindig
törődsz vele. Bármilyen boldog vagyok is, hogy ugyanolyan maradtál,
amilyennek az emlékeimben élsz, csodás randevúnk ideje, legmélyebb
sajnálatomra, rövidre szabatott. Nem állíthatom, hogy egyetértek a
társasággal, akit választottál magadnak, de nyugodt lehetsz, hogy a jövőben
ezt a hibát is helyreigazítom.
Ezzel eltűnt.
Épp csak lerogytam a földre, amikor valaki keményen megdöngette a
lakosztály ajtaját.


Nem álmodik többet.

A rémálmok összefolytak a való világgal. A menekülésnek vége.
A nő álmát, most semmi sem borítja. Csak sötétség.

23
Tovább verték az ajtót. Aztán valaki bekiabált a vastag acélon keresztül.
– Itt a szálloda biztonsági szolgálata! Minden rendben van odabenn? Ha
nem kapunk választ húsz másodpercen belül, bemegyünk.
– A rohadt életbe! – morogtam magamban, miközben felkászálódtam a
padlóról, és az ajtóhoz tántorogtam. A ruhám bal ujja leszakadt, és hiába
húztam vissza, minduntalan visszacsúszott. Elértem az ajtót, és
felrántottam.
–  Mit akarnak? – kérdeztem, igyekezve egyensúlyban tartani hangom
idegességét és rekedtségét.
–  Az alsó szomszéd szólt – mondta az egyik egyenruhás őr. Ketten
voltak, két nagy melák troll, hátukon egy–egy kisebb tankkal. – Azt
mondták, hogy lövöldözést, meg robajokat hallottak idefentről. Minden
rendben van?
– Természetesen – feleltem.
– Nem bánná, ha bemennénk körülnézni?
– Én nem, de a partnerem esetleg igen – válaszoltam. – Ő ugyanis egy
kicsit… khm… elfoglalt éppen. – Vadító pillantást vetettem rájuk, és
egyikük határozottan zavarba is jött.
– Ó…
– De mindig nyitottak vagyunk a változatosságra – folytattam. – Nem is
tudom, mikor csináltuk utoljára társaságban. Már természetesen, ha a
főnökük engedélyezne maguknak egy kis kikapcsolódást.
– Ööö…
– Tehát, hogy döntöttek?
–  Öhm, azt hiszem nem szükséges bemennünk. Már persze ha minden
rendben van.
– Mindketten jól vagyunk – doromboltam. – Tökéletesen.
A trollok lassanként elhátráltak a folyosón. Néztem még őket egy
darabig, aztán lassan, gonoszul rájuk mosolyogtam, és becsuktam az ajtót.
– Mi a fenét kezdjünk Glasgiannel? – kérdezte Caimbeul. Épp a végére
ért egy varázslatnak, amellyel begyógyította a sebeit, amiket Ysrthgrathe
okozott.
Glasgian sajnos nem volt olyan állapotban, hogy elmondhatta volna a
terveit. Szájának sarkából vékony nyálcsík nyújtózkodott lefelé. Tekintete
semmitmondó volt és üveges. Amikor az arcához értem, éreztem, hogy
hideg és nyirkos.
– Tartsuk itt, amíg a Tanács össze nem ül – javasoltam. – Ha szükséges,
felhasználhatnánk, mint bemutató eszközt.
– Nem lenne tanácsos – felelte Caimbeul.
– Aithne – mondtam.
– Ja.
–  Segíts – mondtam, és Glasgian egyik karja alá nyúltam. Egyesült
erővel sikerült a szobámba vontatnunk, és az ágyra fektetni. Kikapcsoltam a
telekomot, és elmondtam egy védővarázslatot, hogy ne lehessen a srácnak
semmi baja. A nappaliban visszaállítgattuk a küzdelemben felborult
bútorokat. Az erkélyajtóhoz léptem, és becsuktam.
Néhány pohárka gyógyító célzatú alkohol után megint kezdtem
magamra találni.
–  Én megmondtam – szóltam, amikor végre letelepedtem Caimbeul
mellé a kanapéra. – Megmondtam, hogy itt van. Hogy sikerült átjutnia.
A kezem remegett, és ismét nagyot húztam a pohárból. Közben valami
másra vágytam. Valami még erősebbre.    
– Én hittem neked – mondta. – Ám nem gondoltam, hogy akkora lenne a
veszély.
– Mert azt hitted, hogy már elintézted őket. De ezek úgy jönnek, mint a
sáskák. És nem hagyják abba, amíg mindannyian át nem jutnak.
– Azért most más a világ.
– Miben?
– A fegyverek. A Mátrix. És a mágia. A mágiával mindig számolni kell.
Felhorkantam, aztán felkeltem, hogy újabb pohárral töltsek magamnak.
– Hát elfelejtetted? Tanulnak. Kivárnak. Az első néhány talán elpusztul,
de aztán ezrével özönölnek majd.
– Nem ittál kicsit sokat?
Megfordultam, és hozzávágtam a poharam. Az egyszerűen eltűnt,
mielőtt az arcához ért volna.
–  Aina, én veled vagyok. Csak egyszerűen nem bírom nézni, hogy
tönkreteszed magad emiatt.
 – Az isten szerelmére, Caimbeul, hatezer év után épp az imént néztem
farkasszemet legrettegettebb ellenségemmel, te meg itt károgsz néhány
pohár ital miatt? Ennél most sokkal több kellene ahhoz, hogy leálljak.
–  Nyugi – emelte fel mindkét kezét –, nem akarok ma éjjel többet
harcolni. Egy éppen elég volt. Húzzunk fel valami védelmet, aztán aludjunk
egyet.
– Oké, te alszol a kanapén, vagy én? – kérdeztem.
– Hát, az ott az én hálószobám.
– Való igaz – feleltem – Hogyan is képzeltem, hogy egyszer előzékeny
leszel velem?
– Jaj, olyan idegesítő vagy!
– Ó, istenem, porig aláztál. Nincs egy fölös takaród? Megrázta a fejét.
– Nézd, miért ne aludjunk ketten egy ágyban? Épp elégszer tettük már.
Félrenéztem.
– Az más volt – mondtam. – Az régen volt.
– Ígérem, hogy visszafogom magam – mondta.
– Nem is tudom, hogy ezt most kedvességnek, vagy sértésnek tekintsem.
–  Az lesz belőled, ami legjobban idegesít. Ellibegtem mellette, és
elindultam a hálószoba felé.
– Pontosan.
Az ágyban kényelmesen elfértünk ketten is. Három megtermett ork is
gond nélkül elalhatott volna benne. Mégis, Caimbeul ígérete ellenére, vagy
tán épp amiatt, nem jött álom a szememre. Korábban féltem elaludni az
álmok miatt, de most úgy sejtettem, nem lennének álmaim.
Ysrthgrathe, az én ősi ellenségem. Hűségesebb, mint bármilyen szerető.
Múltam vele töltött szakaszának súlya ránehezedett elmémre. Lehunytam a
szemem, de sorra jöttek elő az emlékek. A halál és vér ösvénye, amely
őmiatta kísérte minden lépésemet.
A gyomrom összeszorult, és lassan gombóc jelent meg a torkomban is.
Beleborzongtam a kínnak és szenvedésnek a gondolatába, amit Ysrthgrathe
okozhat. Az én nevemben.
Halk nyögés szakadt ki belőlem.
– Aina – szólalt meg Caimbeul.
– Felébresztettelek? – kérdeztem. – Bocsánat.
–  Nem – válaszolta –, nem tudok aludni. Fázom. Nem bánnád, ha
átölelnélek? Szigorúan a meleg miatt.
 Átmásztam a hatalmas ágyon a karjai közé – de még órákig nem bírtam
elaludni.
Reggel dörömbölésre ébredtem.
– Ebben a szállodában senki sem képes normálisan kopogni? – kérdezte
Caimbeul. Egymásba gabalyodva hevertünk, mint valaha, boldogabb
időkben. Lerúgta magáról a takarót, és magára húzta a köntöst, ami az ágy
fejére volt terítve.
Én a fejemre húztam a takarót, és megpróbáltam visszaaludni, de aztán
eszembe jutott, hogy hol vagyok, és hogy ez mit jelent. Jókora morranással
lehajítottam magamról a paplant, és elcaplattam a fürdőszoba felé.
Éppcsak magamra csuktam az ajtót, amikor hangokat hallottam.
Kidugtam a fejem.
– Nocsak? Meglep, hogy találkozunk?
Ehran.
Felmordultam. Üldöz a balszerencse. Bár végül is nem mindig ez
történt? Feltúrtam Caimbeul bőröndjét, és találtam egy inget, egy nadrágot
és egy övet. Nem éppen divatos, de megteszi.
Amikor belöktem a nappali ajtaját, láttam, hogy úgy ülnek ott egymással
szemben, mintha soha többé nem akarnának mást csinálni.
–  Nocsak, nocsak! – mondtam a szobába lépve vidáman. – Ehran,
velünk reggelizel?
– Aina – szólt –, rég láttalak!
– Mert olyan ritkán találkozunk – feleltem. – Tudom, hogy ti ketten alig
várjátok, hogy ölre mehessetek, én azonban mindjárt éhen halok. Leszólok
a szobaszolgálatra. Te mit kívánnál?
– Válaszokat – felelte Ehran.
– Azt nem hiszem, hogy tudnának felhozni.
Hüvelykujjával Caimbeulre bökött.
– Miért vagy annyit vele? – egy kicsit arra számítottam, hogy Caimbeul
ráharap a horogra, de ő csak villámló szemekkel meredt régi ellenfelére.
Talán azért maradt csöndben, mert tudta, hogy milyen fontos nekem ez az
egész.
–  Csak együtt bóklászunk – mondtam. – Addig sem kerülök az utcára.
De most komolyan, Ehran, ki tudja, miért kerülnek bizonyos emberek
folyton egymás mellé?
–  Mondd el, miért vagytok itt mindketten. És miért találkoztál tegnap
éjjel Biztoskezű Lugh-gal? Gondolom, ennek a találkozónak az eredménye
a Nagytanács különleges gyűlésének összehívása.
–  Atyaég, Ehran! – mondtam. – Ilyen kémek mellett miért kellett
egyáltalán idejönnöd?
–  Amikor megtudtam, hogy itt vagy, és hogy vele, úgy döntöttem,
eljövök.
Kinyitottam a szobaszolgálat étlapját, és végignéztem a választékot.
–  Komolyan, Ehran, meghatódtam, de sosem álltunk igazán közel
egymáshoz, és szövetségesek is csak ritkán voltunk. Miért jöttél?
– Semmit ne beszélj meg vele, Aina! – szólalt meg Caimbeul.
Amíg én Ehrannal beszélgettem, ő az ablakhoz sétált, és kihúzta a
függönyt. Gyenge napfény ömlött a szobába. Az ég borult volt, és úgy tűnt,
hogy esni fog.
– Ne is figyelj rá, Aina! – mondta Ehran. – Ő csak azt képzeli…
–  Nem fognátok be mindketten? – majdnem kiabáltam. – Ti sosem
fáradtok bele ebbe a veszekedésbe? Sokkal fontosabb dolgok is vannak,
mint ez a végtelen vitátok.
– No, akkor kezdünk végre eljutni valahova – mondta Ehran.
– Az ég szerelmére, Aina, ne szólj neki egy szót sem! Azonnal rohanni
fog a többiekhez, és még mielőtt meghallgattak volna, már rég elveszett az
ügyed.
A következő pillanatban már nyakig merültek a veszekedésbe. Soha
semmi nem oldódott meg kettejük között – még mindig ugyanazt a régi
nótát fújták. Bevallom, én Caimbeul álláspontjához álltam közelebb,
elvégre ő volt a károsult fél, de ez egy másik mese, erről majd legközelebb.
Türelmesen vártam, míg kifogytak a szuszból, ami nagy nehezen meg is
történt. Ott ültek a szoba két átellenes végében, és dühödten méregették
egymást.
– Szóval – szólaltam meg –, mit is kértek tulajdonképp reggelire?
– Miért nem mondod el? – kérdezte Ehran körülbelül harmincadszor.
Megtöröltem a számat, és a damasztszalvétát az üres tányérra ejtettem,
amelyen már csak néhány morzsa maradt a megrendelt fejedelmi
reggeliből. Caimbeul megrámolt egy tányért étellel, aztán eltűnt a
hálószobája mélyén. Töltöttem magamnak még egy csésze kávét – valódit,
nem azt a borzalmas szójavackot –, aztán felálltam, az egyik kényelmes
karosszékhez sétáltam, és belevetettem magam.
–  Először is, mert te és Aithne évezredes barátságban vagyok. Ha jól
sejtem, bármi, amit megtudsz tőlem, olyan, mintha ő is tudná. Másodszor,
mivel Alachiához is közel állsz. Ne vágj olyan meglepett képet. Pontosan
tudom, hogy a legelejétől fogva tagja a Tanácsnak. Mindezzel együtt
bölcsen tettétek, hogy ezt titokban tartottátok. Vagyunk még néhányan, akik
emlékeznek a régi időkre. Rágondolni se szeretnék, mi történne, ha Alachia
befolyása, khm… határozottabbá válna. Azt hiszem, nagyon
megnehezítenétek a saját dolgotokat. Elég ha azt veszem figyelembe, hogy
Lofwyr mindenen rajta tartja a szemét.
Ehran egy szót sem szólt, csak hátradőlt a székén, és cigarettára gyújtott.
Én felálltam, és kinyitottam az erkélyajtót. Elég hülye szokás, mármint a
cigaretta. Egy rövid időre én is rászoktam egyszer, de aztán gyorsan
abbahagytam. Az indiánok gondolkodtak helyesen a dohányról. Nem
szabad félvállról venni. Ők megértették, az európaiak sajnos nem.
–  Azt is képzelhetném, hogy fenyegetés bujkált iménti szavaidban –
szólalt meg végül Ehran.
– Nem – mondtam halkan. – Én nem fenyegetőzöm. Ezt te is nagyon jól
tudod. Csupán tudtodra adom az álláspontomat.
– Nem gondolod, hogy nem okos ötlet összekapni velem közvetlenül a
Tanács gyűlése előtt? – apró füstkarikákat eregetett, és figyelte, hogyan
szállnak a mennyezet felé.
– Tudom, hogy szeretnéd megtudni az igazságot. És azt is, hogy esetleg
hajlandó vagy szemet hunyni a társaságom szerencsétlen megválasztása
fölött is.
Ehran rám mosolygott.
– Mindig is szimpatikus voltál nekem, a különös politikád ellenére is.
– És Aithne ellenére.
– Igen – mondta – Mindannyian szereztünk egymás között ellenségeket
az évek során. Ez egyszerűen az idővel és a kapcsolatokkal jár. Olyan
borzasztó dolog, hogy ekkora időn át össze vagyunk kötve. Te nem fáradsz
bele néha?
–  Dehogynem – feleltem. Felemelkedtem a székből, és megint az
erkélyajtóhoz sétáltam, ezúttal, hogy becsukjam. Most, hogy Ehran már
nem dohányzott, a hideg levegő kezdett nehezen elviselhető lenni. Ma
valahogy az egész beszivárgott a csontjaim mélyére. Megpróbáltam a
nyirkos időre, a borult égre és a szélre kenni az egészet.
–  Néha – mondta halkan – eltűnődöm, hogy vajon nem őrülünk-e bele
egy kicsit valamennyien. Persze mindenki a maga módján.
– Hogyan?
 –  Az én végeláthatatlan veszekedésem Harlequinnel. Mindaz, amit
Alachia a Vérerdőben követett el. Az, hogy te elvetetted a néped a
Sárkányokért. Nem őrültség ez mind?
–  Minden attól függ, honnan nézzük – feleltem. Eltolta magát az
asztaltól.
– Senkinek nem szólok róla egy szót sem, hogy itt vagy. Számíthatsz a
diszkréciómra. Apropó, mi történt az ifjabb Tölgyerdővel? Glasgiannel,
tudod. Látták, hogy feljön ide, de nem ment el azóta. Hol van?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondtam. – Talán a kémeid elnéztek
valamit.
– Azt kétlem. Elég jók az ilyesmiben.
– Hát, itt nincs.
– Akkor nem bánnád, ha benéznék a…
–  De bánnám – mondtam gyorsan. – Nagyon kényes területre értél
Ehran. Még ha itt is volna, mint ahogy nincs, akkor se lenne sok közöd
hozzá. Hagyjuk is ennyiben, jó?
Ismét halványan elmosolyodott.
– Rendben van, Aina – mondta – De nagyon veszélyes játékot játszol.
Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
– Tudom, de mikor nem volt ez így?
Mihelyt az ajtó becsukódott, Caimbeul feje megjelent a
hálószobaajtóban.
– Azt hittem, sosem megy el – mondta.
– Nem hiszem el, hogy itt hagytál vele egyedül – mondtam. – Ja, és tud
Glasgianről.
– Igen, hallottam.
– Akkor gyorsan ki kell juttatnunk innen valahogy. Csak azt nem tudom,
hogy hajlandó lesz–e a hagyományos úton kívül bárhogy máshogy távozni.
– Lehet, hogy nem lesz más választásunk.
Bólintottam, aztán sarkon fordultam, és kinyitottam a hálószobám
ajtaját. A szobában még mindig sötét volt, a függönyök behúzva. A
nappaliból egy fénynyaláb siklott az ágyra, amely üresen állt. Rácsaptam a
falon lévő kapcsolóra, villanyfénnyel árasztva el a szobát.
A szoba üres volt. Tölgyerdő Glasgian eltűnt.

24
– Eltűnt – mondtam.
– Micsoda?
– Eltűnt.
Caimbeul berontott a szobába.
–  Nem lehet, hogy a fürdőben van? – kérdezte. A nyitott
fürdőszobaajtóra mutattam.
– Ha csak nem sokkal vékonyabb, mint amilyen tegnap volt. Vagy ha a
zuhanyfülkében bújt el.
Caimbeul átment, és megnézte a fülkét.
– Nem, itt sincs.
Rárogytam az ággyal szemközt álló komódra.
–  Az nagyon rossz. Mi van, ha Aithnéhoz rohan? Akkor el vagyunk
veszve.
– Nem hinném, hogy ilyet tenne. – Caimbeul megtapogatta az ágyat. –
Hideg. Valószínűleg már jó ideje eltűnt. Ha jól sejtem, nem a szokásos utak
valamelyikén távozott, mert akkor Ehran kérdezősködött volna róla.
– Talán Ehran vitte magával.
Caimbeul megrázta a fejét.
– Az nem az ő stílusa. Ilyesmit csak Alachiától várnék, de ő már rég itt
mondaná a magáét. És különben sem hiszem, hogy az ő hálózata van olyan
fejlett, mint Ehrané. Ami meglep, az az, hogy Aithne felől nem hallottunk
még semmit.
– Sokra megyünk vele – mondtam. – Most mihez kezdünk?
–  Semmihez – felelte. – Legalábbis egyelőre. Bárkinél is van, az illető
egy idő után megmutatja magát, ha pedig saját lábán távozott, kétlem, hogy
bármiről is hallanánk. Túlságosan be van rezelve. Elvégre közvetlen
közelről nézhette végig, mi történik azokkal, akik hűséges társad rossz
oldalára kerülnek.
– Ne nevezd így! – csattantam fel. – Évezredek óta hírét sem hallottam.
Már régen elintéztem egyszer, és ezt te is tudod. Belefáradtam már, hogy
folyton ezért a hibámért fizessek. Most nem csak velem kell szembenéznie.
A többiek támogatni fognak.
Caimbeul megvonta a vállát.
– Talán. Senki nem tudhatja, mit fognak tenni.
Ujjaimmal végigszántottam a hajamat.
 –  Észre kell venniük, hogy mi történik. Ha mindent elmondasz nekik
Mauiról, meg kell, hogy értsék. Ami viszont aggaszt az az, hogy hogyan
juthatott bárki át a védővarázslatokon.
Caimbeul nem szólt semmit.
A nap hátralevő része csak nem akart elmúlni. A reggeli események után
újabb vendégekre számítottam. Senki sem jött.
Bejöttek a szobalányok, és rendberakták a szobákat. Azon tűnődtem,
vajon melyikük lehet Ehran kémje. Talán mindannyian.
Én minden zajra felugrottam, Caimbeul idegesítő szokásai pedig
mindinkább az agyamra mentek. Ceruzával dobolt. Hümmögött. Rázta a
lábát. Izgett-mozgott, fészkelődött, és úgy mászkált föl-alá, mint egy
hatéves gyerek, akinek pisilnie kell.
Elgondolkodtam, vajon hogy lehet, hogy valaha együtt éltünk?
A Tanács gyűlésének reggele tiszta és hideg idővel köszöntött ránk. A
szemerkélő eső elállt, és a szürke égbolt végre kitisztult. Szörnyen zavart,
hogy az ülést késő délutánra tűzték ki – így újabb napot kellett eltöltenem
feszültséggel, unalommal és Caimbeul rigolyáival.
Négykor elkezdtünk készülődni, és ötkor már a bérelt limuzinban
tartottunk a meghallgatás helyszíne felé. Már sötétedett, mikor végül elértük
az épületet, ahol a Tanács összeül majd.
A ház a várostól nyugatra állt. Amint áthajtottunk a hatalmas kapun,
láttam, hogy a sétányt rózsabokrok százai szegélyezik. Most mind virág és
levelek nélkül, csupaszon meredezett, tüskés száruk meredten,
csontvázszerűen mutatott az októberi égre.
Több más limuzin is parkolt már a ház előtt, mire megérkeztünk, és
akadt néhány páncélozott sportautó is.
– Úgy látom, van itt is pénz bőven – mondta Harlequin. – Szép kocsik.
Kíváncsi vagyok, melyik kié.
–  Frankó, Caimbeul, esetleg majd a nagyjelenet után kijöhetsz a
srácokkal versenyezni egyet.
– Jaj, ne húzd már föl mindenen az orrod!
–  Lehetetlen alak vagy – mondtam. – És teljesen felelőtlen. Mondd,
képtelen vagy az előttünk álló problémára koncentrálni?
– Miért tenném? – kérdezte. – Te tökéletesen képes vagy kettőnk helyett
is aggódni.
– Idióta.
– Boszorkány.
 – Kretén.
– Hárpia.
Elnevettem magam. Egyszerűen nem bírtam tovább.
– Nos, szembenézünk az őrjöngő tömeggel? – kérdezte Caimbeul. – Ha
jól hallottam, a pogányokkal már végeztek, most a keresztények vannak
soron.
– Azt hiszem rágósnak és ehetetlennek találnak minket.
– Csak remélni tudom.
Az ajtónál Biztoskezű Paladinjainak egy különítménye fogadott.
Mindannyian kereszteslovag-szerű páncéljukat viselték, és mindenkinél
látszott egy sor géppisztoly, pisztolyok, meg egy halom olyan fegyver és
felszerelés, amit még soha nem láttam.
Ha ilyen vakon bíznak a technikában, ezek a fiúk könnyen bajba
kerülhetnek – gondoltam.
Bekísértek a jókora előtérbe, aztán végig egy széles folyosón, amely a
ház hátsó traktusába vitt. Mit ház, palota! Öt méteres belmagasság, négy
méter széles folyosók, vastag, krémszínű damaszt tapéta, és márvány
kövezet. A Paladinok csizmája hangosan visszhangzott a kövön. A
folyosóról nyíló ajtók mögött hatalmas, különféle textíliákkal, fával és
kővel gazdagon díszített szobák látszottak.
Elgondolkodtam, hogy vajon kinek a birtoka lehet a ház. Emellett
Biztoskezű Lugh palotája eltörpült mind méretben, mind gazdagságban.
Nem tudtam Aithnét a házba képzelni. Sem Ehrant. Az ő ízlésük nem ilyen
volt. A meghívónkon csak az időpont és a hely szerepelt: délután hat
órakor, az Ozymandiásban. Úgy tűnt, Caimbeul tudja, hová kell mennie.
Végre egy hatalmas kettős ajtóhoz értünk a folyosó legvégén. A
Paladinok vezetője kinyitotta az ajtót, és bejelentett bennünket.
– Aina Sluage és Caimbeul har lea Quinn!
Nagy levegőt vettem, és beléptem a terembe. Caimbeul ott jött szorosan
a nyomomban.
Harlequin helyében úsztam volna a boldogságban a bent ülők
arckifejezései láttán, ám én túl ideges voltam ehhez. Tudtam, hogy úgy sem
találnák ki, én hogyan érzek – ennyire jól egyikük sem ismert.
– Bátorság – suttogta a fülembe Harlequin.
A terem mindkét végében egy-egy hatalmas kandallóban lobogott a tűz.
Az intarziás fapadlón keleti szőnyegek hevertek ízlésesen elszórva.
Túlméretes székek és fotelek álltak mindenütt kényelmes csoportokba
rendezve. Mármint akkor kényelmes, ha a személyes barátaid közül akarsz
vagy százat vendégül látni.
A terem egyik végében ott ült a Tanácstagok egy maroknyi csoportja.
Lofwyr fekete öltönyét pávakék szaténfrakkra cserélte, amitől bármelyik
stricit ette volna a méreg, ha látja. Elmosolyodott, és finoman meghajolt
felém. Tudtam, hogy valószínűleg semleges marad, bármi történjék is. Az
ember néha egyszerűen nem számíthat a sárkányokra.
Ehran az egyik kanapén kuporgott. Szokása szerint feketében volt – ez
egy picit idegesített. Mintha a fekete szín valahogy impozánsabbá,
menőbbé, vagy komolyabbá tenné. Kétségtelen ugyan, hogy szépen
harmonizált hófehér hajával és hideg kék szemével. A szemünk találkozott,
de elképzelni sem tudtam, mit gondolhat. Olyan volt, mintha az előző
reggeli beszélgetésünk meg sem történt volna.
Sean Laverty az egyik szék karfáján üldögélt. A többi férfival
ellentétben, az ő arca gondosan borotvált volt. Szeme tiszta levélzölden
ragyogott, a haja vörösesbarna volt. Tudtam, hogy ellenzi, hogy a Tir a
technikára támaszkodik. Az egész csoportból az ő ruházata volt a
legegyszerűbb. Pólót és farmert viselt, és a vállára zakót terített. Egyik
fülében egy ezüst sárkány himbálódzott. Kíváncsi lettem volna, vajon
Lofwyr mit szól hozzá.
A széken Jenna Ni-Fairra ült. Amikor a közelükbe értem, éppen
Laverty–nek suttogott valamit.
– Sean, Jenna – szólaltam meg.
–  Aina – válaszolták egyszerre. Egy pillanatig azon tűnődtem, hogy
vajon össze vannak-e csípőnél nőve.
– Hiányolt valaki? – szólalt meg egy hang a hátam mögött. Egy túlontúl
is ismerős hang. Megfordultam. Alachia. Jennához siklott, és arcon
csókolta. Elképesztően hasonlítottak egymásra. A színeiket leszámítva akár
ikrek is lehettek volna. Alachia haja sötétvörös volt, Jennáé platinaszőke.
Alachia szeme tiszta kék, mint a zafír, Jennáé viszont smaragdzöld. Az
arcuk azonban szakasztott egyforma. Finom és sápadt. Földöntúli szépség.
Hú, milyen unalmas.
–  Muszáj neked ezekben a vacakokban járnod? – kérdezte Alachia,
miközben elkapta Jenna fekete bőrdzsekijét, és megrázta. – Tudom, hogy
odafönn van egy egész szobányi…
Jenna szúrósan nézett rá, Alachia pedig elnevette magát.
 – Anyai előjogok – mondta könnyedén. Aztán körülnézett a teremben. –
Már majdnem mind itt vagyunk.
Ebben a pillanatban kiabálás hallatszott be a folyosóról. Mindannyian
arra fordultunk. Nemsokára kivágódott az ajtó, és Aithne rontott be rajta, a
Paladinokkal a sarkában. Megpróbálták megállítani, de ő csak meglendítette
hátrafelé a karját, és a katonák hanyatt-homlok repültek vissza a folyosóra.
–  Mi a fenét műveltetek azokkal az átkozott rózsákkal? – kérdezte. –
Alachia, ha ez a te idegbeteg vicce…
Ekkor meglátott engem.
Az arca eddig tűzpiros volt. Most falfehér lett.
–  Mit keres itt ez a nő? – kérdezte. A hangja dermesztő volt. Teljesen
érzelemmentes.
–  Hát nem szörnyen édes meglepetés? – mondta Alachia, miközben
Aithnéhez sétált, és karját az övébe fűzte. – Aina megkérte Lugh-ot, hogy
hívja össze a Tanácsot. Ő pedig beleegyezett – Aithnére támaszkodott, és
ragyogó pillantást vetett rám.
Legszívesebben megfojtottam volna.
–  Én most megyek – jelentette ki Aithne. – Az a nőszemély nem
mondhat semmit, ami engem a legkevésbé is érdekelne.
Indulatosan megfordult és az ajtó felé indult. – Jobban tennéd, ha nem
mennél – szólalt meg Biztoskezű. – Helyteleníteném. Aithne megtorpant,
aztán ismét, lassan megfordult.
– Mi akar ez lenni? – kérdezte. – Fenyegetés?
– Nem – felelte Biztoskezű Lugh –, csak nem akarom, hogy személyes
ügyek eltorzítsák ítéleteidet a mai ügyekben. Ha elmész, azzal
hallgatólagosan beleegyezel bármibe, amit a távollétedben elhatározunk.
– Nem, ha tiltakozva vonulok ki.
–  Az eredmény szempontjából mindegy. Mi itt döntünk, neked pedig
bele kell törődnöd.
Aithne egy hosszú pillanatig villámló tekintettel meredt Biztoskezűre.
– Rendben. Ez a nő – szólalt meg felém mutatva – egy hitszegő kurva,
akinek egy szavát sem szabad elhinni.
– Ennyit a tárgyilagos meghallgatásról – mormogta Caimbeul.
– A partnereid megválogatásában az ízlésed sok kívánnivalót hagy maga
után – fordult Caimbeulhez Aithne.
–  Üvegházakban lakó emberek – felelte Caimbeul Alachiára nézve.
Aithne lepillantott, és észrevette, hogy Alachia karja még mindig az övében
van. Elrántotta a karját, aztán az egyik hatalmas karosszékhez lépdelt, és
belevetette magát.
– Rendben van – mondta. – Mi ez az egész?
– Aina – szólalt meg Lugh – parancsolj.
Caimbeul bátorítóan megveregette a hátam, aztán elment, és leült Ehran
mellé a kanapéra. Csendes háborúba kezdtek azon, hogy melyikük tud
jobban elterpeszkedni. Aithne nem volt hajlandó rám nézni, Jenna és Sean
pedig sutyorgott és kuncogott.
–  Amint azt mindannyian tudjátok – fogtam bele –, a mágia ereje az
elmúlt, hozzávetőleg ötven év során jelentősen megnőtt. A régi módszerek
nagy része visszatért, bár kétségtelenül vannak előre nem látható változások
a mostani ciklus technikai beállítottsága miatt. Ez azonban még nem jelent
semmit. A múltban a mágia nagy feldúsulása vonzotta erre a síkra az
Ellenséget. A théraiak ezt úgy oldották meg, hogy ötszáz évre a kaerek
sötétjébe vezették le az embereket. Valamennyien ismerjük azonban
ezeknek a döntéseknek az árát.
Egy pillanatnyi szünetet tartottam, és körbenéztem a szobán. Ehran
arckifejezése gondosan semmitmondó volt. Caimbeul rám kacsintott.
Alachia ásított, és látványosan unatkozott.
– Az elmúlt hónapok során két komoly találkozás is lezajlott az
Ellenséggel – mondtam. – Caimbeul visszaverte őket a metasíkokon. Aztán
mesélt egy későbbi csatáról Mauin, ahol az Ellenségnek ténylegesen
sikerült átjutnia egy térkapun keresztül, amelyet az egyik törzs kahunái
nyitottak egy vérrituálé során.
–  Tényleg képes volt azt mondani, hogy egymaga visszaverte őket? –
kérdezte Ehran. – Aina, te is tudod, hogy mennyire szeret felvállalni olyan
tetteket, amikhez semmi köze.
– Nem emlékszem rá, hogy ott lettél volna – mondta Caimbeul.
–  A hírek gyorsan terjednek, Harlequin – felelte Ehran. – Te pedig
mindig is nagy hencegő voltál.
– Nem fognátok be mindketten? – kérdeztem.
Járkálni kezdtem fel–alá. Pontosan ez volt, amiért olyan messziről
kerültem őket. Ez a kicsinyes veszekedés. Olyan régen járkáltunk már ki-be
egymás életébe, hogy mindenki ismerte egymás gyenge pontjait. Hogy hova
kell szúrni, hogy a legjobban fájjon. És mégis, mindennek ellenére újra és
újra összejöttünk.
 – Az, hogy ki mit csinált, most nem számít – mondtam. – A lényeg az,
hogy az Ellenség visszatér. És túl korán tér vissza. Ez a világ még nem
készült fel. Az emberek egy árva kukkot nem értenek abból, ami körülöttük
történik. Mi legalábbis biztosan nem készítettük fel őket.
–  Mit gondolsz, a Tir micsoda? – kérdezte Alachia. – Olyan helyet
hozunk létre, ahol az erősek túlélhetnek.
– Úgy érted, ahol az elfek túlélhetnek, a többiek meg csináljanak, amit
akarnak. – mondtam.
– És ezzel mi a gond? – kérdezte Jenna. Anyja lánya.
–  Ha nem bánod, hogy ártatlan emberek milliárdjai halnak
elképzelhetetlen kínhalált, akkor semmi.
– Az ártatlanok vére valahogy sosem érdekelt korábban – vetette közbe
Aithne.
Összehúzott szemmel néztem rá. Mintha az ő vesztesége nagyobb lenne,
mint az enyém.
– A dolgok változnak – mondtam végül. – Akárcsak az emberek.
Legalábbis legtöbben. Ám ez mind mellékes. Ez most nem valami elméleti
fejtegetés akar lenni. Azt hiszem, hogy az Ellenség soraiból egy már itt is
van. Nem tudom, hogy hogyan sikerült átjutnia. Talán Mauin. Talán létezik
egy másik bejárat. Én csak annyit tudok, hogy itt van.
Egy pillanatra csönd lett, aztán mindenki egyszerre kezdett kérdezni.
Lugh csendre intette őket.
– Honnan tudod, hogy az Ellenség az? – kérdezte Lugh.
–  Megkeresett – válaszoltam. – Először csak az álmaimban. Aztán jött
egy telekomhívás. Két nappal ezelőtt pedig megtámadott minket itt, a
portlandi hotelszobánkban.
– Mit tudsz erről Harlequin? – kérdezte Biztoskezű.
– Amit az imént Aina elmondott. Tudjátok, mi történt Mauin. – Ez
meglepett. Nem tudtam, hogy beszélt nekik Mauiról. – Ott voltam, amikor
Aina a hívást kapta Skóciában. És ott voltam, amikor megtámadott a
szállodában.
– Talán csak egyedül van – mondta Sean. – Eggyel könnyedén elbánunk.
–  Nem értem, mire ez a hatalmas kavarodás – szólt közbe Alachia. –
Egyszer már elbántunk velük. Legközelebb is sikerülni fog.
–  Te egy szót sem hallottál abból, amit az imént elpapoltam? –
kérdeztem. – Még túl korán van ahhoz, hogy visszatérjenek. Nem
készültünk fel. A világ nem készült fel. Túl sok időt töltöttetek azzal, hogy
a politikával, meg a népecskékkel szórakozzatok, és elhanyagoltátok az
igazán fontos dolgokat. Olyan, mintha atomfegyvereket bíznánk
ősemberekre, hogy hadd játsszanak. Ezek az emberek nem értik, mi forog
kockán. És nyilvánvalóan nem értik azoknak a dolgoknak a természetét,
amivel játszadoznak.
–  Erről van tehát szó! – károgott Alachia. – Mindeddig arról volt szó,
hogy mennyivel tisztább és nemesebb is vagy nálunk. Egyszerűen nem
akarod, hogy bárki mágiát használjon. Mi a baj, Aina, félsz, hogy valaki
rálép a varázslatos lábujjadra?
Caimbeul felé néztem, de ő azzal volt elfoglalva, hogy Ehrant próbálta
idegesíteni.
– Nem – feleltem. – A mágikus szirtek azonban úgy tűnik, hogy vonzzák
az Ellenséget. Amíg az emberek felelőtlenül használják a vérmágiát, a
kockázat egyre nagyobb.
– Te csak ismered a vérmágiát! – morrant fel Aithne.
–  Így van, és neked is lehetne annyi eszed, hogy félretedd az irántam
való gyűlöletedet, és vess egy pillantást az igazi problémára. Meg kell
állítanunk ezt az egyet, és meg kell akadályoznunk, hogy a többiek
átjöhessenek.
– Én azt
hiszem, hogy túlbecsülöd a veszélyt – szólt bele megint Alachia. –
Nem lehet, hogy a te tapasztalataid torzítják el a képet?  
–  Ráadásul vannak terveink – mondta Laverty. – Az idő azonban nem
alkalmas arra, hogy ilyen titkokat felfedjünk.
–  Egy rakás tébolyodottal vagyok összezárva? – kiáltottam. – Nem
választhatjátok meg, hogy mikor jöjjön az Ellenség! Ők jönni fognak,
mihelyt ezt a körülmények lehetővé teszik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy
késleltetjük ezt az időpontot. Ami viszont azt jelenti, hogy azonnal
cselekednünk kell.
Megálltam, mert rájöttem, hogy senki sem figyel rám. Mindannyian
tátott szájjal bámultak mögöttem valamit. Lassan megfordultam.
Örvénylő füst kavargott elő a padlóból a szemközti kandalló előtt. Egy
alak vált ki a füstből, és előrelépett. Ysrthgrathe. A karján ernyedten hevert
Tölgyerdő Glasgian.
–  Ó, annyira szeretem a hatásos belépőket! – szólalt meg a rém, és
leejtette Glasgiant a padlóra. – Több eszem van azonban annál, hogy
megvárjam az üdvözlést. Aina, olyan jó, hogy újra láthatlak! Nézd, hoztam
egy apró ajándékot. Nemsokára találkozunk, édes. A legközelebbi
viszontlátásra!
Ezzel eltűnt.
Mágikus tűz dárdái vágódtak arra a helyre, ahol egy pillanattal azelőtt
állt. Aithne Glasgianhez rohant. Biztoskezű Paladinjait szólította. Sean és
Jenna Aithne mögött toporogtak, és azt kérdezgették, hogy segíthetnek-e
valamiben. Ehran és Caimbeul szemében különös, elvarázsolt fény
csillogott, körülöttük halkan pattogtak az energia utolsó szikrái.
Elfordultam, hogy ne kelljen látnom, ahogyan Aithne Glasgian ernyedt
testét öleli. Ekkor láttam meg Alachia arcát. A száján apró, értő mosoly
játszott. Egy gondolat ütött szöget a fejembe, de olyan borzalmas volt, hogy
azonnal elhessegettem. Ilyet nem lehet feltételezni. Még őróla sem.
Ismét megpördültem, hogy ne lássam Alachiát. Glasgian már kezdett
magához térni. Amikor rájött, hogy apja karjaiban van, arca eltorzult, és
sírni kezdett. Aithne addig babusgatta és cirógatta, amíg hüppögése is apró
csuklásokká csendesedett. Végül úgy tűnt, hogy Glasgian most egy
másikfajta eszméletlenségbe omlott.
Biztoskezű azt javasolta, hogy Aithne vitesse föl Glasgiant egy szobába,
de Aithne csak szorosan magához ölelte a fiát.
–  Ez mind a te műved – sziszegte felém. – Ez jár a nyomodban,
akármerre mész. Tudtam, hogy soha nem lett volna szabad semmi
olyasmibe belemennem, amihez neked is közöd van!
– Az ég szerelmére, Aithne! – mondta Lofwyr. – Nem ő hozta ide!
– De igen, ő volt! Ez a szörnyeteg őt követi időn és téren át. Mindenkit
elpusztít körülötte. Ez nem az Ellenség. Ez az ő ellensége. Őérte jött, és azt
mondom, hogy akkor kapja is meg! Ő most el akarja terelni a témát, de
lássunk mindent tisztán. Ez Aina csatája. Nem a mienk. Küzdjön meg vele
ő!
– Egyet kell értenem Aithnével – mondta Alachia. – Aina nyilvánvalóan
bele akar keverni bennünket is a személyes ügyeibe. Azt sem tudjuk, hogy
nem ő maga idézte-e meg a lényt, hiszen ha jól emlékszem, valaha ez volt a
specialitása. Ó, szó sincs itt a világról, itt csak őróla van szó. Hátat fordított
nekünk. Szerintem csináljon, amit akar.
Háttal álltam ugyan neki, de pontosan tudtam, hogy arcára nemes, saját
igazságában megdicsőült kifejezést öltött. Most mindenki vele fog
egyetérteni.
 –  Ez óriási hiba – mondtam. – Ha én nem leszek képes megállítani,
magával hozza majd a többieket. Megvan hozzá a hatalma.
– Vigyék ki innen! – acsargott Aithne. – Ha ez a nő még egy szót szól, én…
Caimbeul odalépett hozzám, és rámterítette a zakóját. Eddig észre sem
vettem, hogy egész testemben remegek.
– Menjünk – mondta. –De…
– Mindent megtettél, amit lehetett.
Hagytam, hogy kivezessen a teremből. Kifelé menet lépteink
visszhangzottak a hosszú folyosón.

25
– Mihez kezdjek most? – kérdeztem.
A limuzin hátsó ülésén kuporogtam. Caimbeul kiadta az utasítást a
sofőrnek, hogy vigyen minket egyenesen a reptérre.
– A legjobb lesz, ha a legrövidebb úton eltűnünk innen –mondta.
– Mi lesz a szállodában hagyott dolgainkkal? –kérdeztem.
– Ott hagyjuk őket. Csak ruhák
– Hová megyünk?
– Nem tudom. Felszállunk az első induló gépre. Nem akarom, hogy akár
Aithnének, akár Alachiának eszébe juthasson, hogy lecsukasson.
– Lecsukatni? Miért csukathatnának le minket?
–  Mondj bármit. Csak annyit kell tenniük, hogy meggyőzik Lugh-ot,
hogy adja ki az elfogatóparancsot. Egy pillanat alatt elkapnak, és
akármeddig bezárva tarthatnak. Már elfelejtetted, hogy hogyan tartott fogva
Alachia? Nem jelentene nekik gondot, hogy megmagyarázzák.
Két kezemet mélyen a dzsekim zsebébe süllyesztettem. Kudarcot
vallottam. Elutasítottak, és elutasították a figyelmeztetéseimet is. Most majd
egyedül kell szembeszállnom Ysrthgrathe-szel. Fogalmam sem volt, hogy
van-e bennem annyi erő, hogy ismét megküzdjek vele.
A limuzin reflektora sorra megvilágította a kopasz rózsabokrokat.
Tüskék.
Rengeteg tüske.
Az első gép, amire sikerült jegyet váltanunk egy apró túragép volt.
Először Portlandből Eugene-be vitt át, aztán a Krátertó mellett szálltunk le
egy apró repülőtéren. Miután itt tankoltunk, a következő állomás Eureka.
A kis repülőgépeket, ha lehet, még jobban utáltam, mint a nagyokat.
Annyi dolog romolhat el bennük, amit képtelen vagyok befolyásolni.
Undorító.
A Portland–Eugene szakasz szerencsére csendes volt. Miközben
Caimbeul meg én kinyújtóztattuk a lábunkat, új utasok szálltak fel. Sok
természetimádó fajta. Volt néhány ember, akik azt mondták, hogy a
Krátertóhoz mennek valamit kutatni. A többiek mind elfek voltak. A
totemjeikből és tetoválásaikból ítélve úgy tűnt, hogy mindannyian
valamilyen sámánista mágiában utaznak.
Ez idegesített. Ezek a sámánok.
 – Látod? – kérdeztem suttogva Caimbeultől. – Egyszerűen nem látják a
dolgok nagyobb szempontjait. Náluk a mágia valami máson keresztül
érkezik. Nem veszik észre, hogy az erő bennük magukban rejlik.
– Nem teheted őket mássá, mint amik – felelte Caimbeul. – Őket egy olyan
világ formálta, amelyben nem létezett mágia. Ezért mindig is korlátozottan
fogják csak megérteni. Talán majd a következő generáció…
Elfintorodtam.
–  Ha nem állítjuk meg Ysrthgrathe-t, lehet, hogy nem lesz következő
generáció.
A gép körözött egy párat a Krátertó fölött, mielőtt leereszkedett volna a
jó nyolc kilométerre fekvő kis kifutópályára. A sámánok meg az emberek
mind fogták a hátizsákjaikat és kisétáltak. Tudtam, hogy a Krátertó
környéke egy idő óta katonai terület volt. Megdöbbentett, hogy bárki
megpróbál engedély nélkül a közelébe jutni.
Aztán eszembe jutott – milyen buta is vagyok –, hogy akár lehet is
engedélyük. Ha igaz, amit Dunkelzahn mesélt a Krátertóról, akkor nagyon
is könnyen elképzelhető, hogy a Tir mágusokat szed össze innen-onnan,
hogy segítsenek nekik.
Ennél a megállónál Caimbeul és én is kiszálltunk. Két órás várakozási
időnk volt. Követtük a többieket az aprócska terminálba. Tulajdonképp csak
egy nagy szoba volt néhány paddal. A plasztüveg ablakon át odakinn két
katonai terepjáró látszott, körülöttük katonák várakoztak. A sámánok és az
emberek azonnal odamentek hozzájuk, valamilye papírokat adtak nekik, és
bezsúfolódtak a két kocsiba.
–  Mit tudsz arról, hogy mi történik lenn a Krátertónál? – fordultam
Caimbeulhöz.
–  Eleget ahhoz, hogy tudjam, hogy csak felhúznád magad – felelte. –
Nem vagy éhes?
Bólintottam.
–  Mint a farkas – mondtam. – Úgy tűnik azonban, hogy a környéken
csak az a két árva automata van. Állott porleves, szárított bab meg rizs,
esetleg egy-két lejárt szavatosságú csokoládé.
– Ne féljen, asszonyom! – válaszolt Caimbeul. – Van még két óránk, és
történetesen ismerek egy helyet a közelben, ahol istenien főznek, és első
osztályú a kilátás.
Kivezetett az épületből, és leintette az egyetlen taxit, ami valószínűleg
az egyetlen hasonló jármű volt a környező öt megyében. A sofőr
beleegyezett, hogy tulajdonképp kibéreljük a következő két órára. Caimbeul
megadta neki az étterem nevét, és már indultunk is.
A kilátással kapcsolatban nem hazudott. A környék egyik legmagasabb
csúcsán ültünk. Innen kiválóan be lehetett látni a környező tájat. A távolban
valami kékesen fénylett, és ez szörnyen felzaklatott.
– Az ott az, aminek gondolom? – kérdeztem Caimbeultől.
–  Csitt, most nem kérdezünk. Most eszünk valamit, és kitaláljuk, hová
megyünk vacsora után. Majd utána beszélgethetünk.
Idegesítő volt, de talán igaza lehetett. Bármi is történt, nem állíthattam
meg. Legalábbis nem most.
Lassan lazítani kezdtem. Az étteremben javarészt katonák üldögéltek.
Akadt néhány civil is, de ők valószínűleg helyiek voltak. Amolyan
régimódi Náncsi néni-féle hely volt. Többnyire vegetáriánus ételeket
árultak, de volt egy-két húsos kaja is a nem-elfeknek. A tömeg összetételét
elnézve nem is a húsban volt a nagy üzlet.
Senki nem nézett meg minket kétszer. Ez egy kicsit különös volt, hacsak
hozzá nem szoktak, hogy idegeneket látnak errefelé.
Caimbeul bort rendelt, én azonban nem kértem. A lehető legéberebb
akartam maradni, amíg ki nem jutunk a Tirből. Elücsörögtünk egy kicsit a
desszert fölött, de aztán hamarosan indulni kellett vissza a repülőhöz.
A sofőrünk szemmel láthatólag szerzett valamit a konyháról, mert az
egész kocsi bűzlött a padlizsános ragutól.
Mihelyt a kocsi elindult az étteremtől, lefelé a domboldalon, lehunytam
a szemem. El is bóbiskolhattam, mert legközelebb arra emlékszem, hogy
lezúgok a padlóra. Caimbeul szitkozódott, a sofőr meg sikoltozott.
– Mi történik? – ordítottam, miközben felkapaszkodtam az ülésre.
– Hajtson tovább! – kiabált Caimbeul.
A sofőr nem válaszolt, csak sikoltozott tovább. Felemeltem a fejem,
hogy megnézzem, mi zajlik elöl. A sofőr lenyúlt, és előhúzott valamit az
ülés alól. Egy puskát. Még mindig üvöltve tüzelni kezdett az ablakon át.
Épp amikor lőtt, én is kinéztem.
A taxi reflektorának fényében ott állt Ysrthgrathe az út közepén. Aztán
az üveg szétrobbant, és ő millió apró darabra esett szét.
Belekapaszkodtam az ajtó fogantyújába, és nagyot taszítottam rajta. Az
kiszakadt a helyéről, én meg utána fordultam, négykézláb érkezve az
aszfaltra.
 –  Ó, Aina, – mondta Ysrthgrathe –, hát nem emlékszel? Nem kell
leborulnod előttem.
Feltápászkodtam a földről. Kezemet felhorzsolta az út, a sebekből vér
szivárgott és mindkét tenyerem fájt. Hallottam valamit a távolból. Először
azt hittem, egy csecsemő sír valahol. Aztán rájöttem, hogy a sofőr az.
–  Idegesít ez a zaj – mondta Ysrthgrathe. Egy szempillantás alatt
átsuhant a kocsihoz. Egy mozdulattal letépte az ajtót és a nyakánál fogva
előráncigálta a sofőrt. Aztán lassan szorítani kezdte.
A sofőr arca először vörösbe majd lilába váltott. Szeme kidülledt és
kétségbeesetten kapkodott a nyaka felé. A lába rángatózni kezdett és
teljesen belegabalyodott a rém köpenyébe.
– Ez is finom – mondta Ysrthgrathe –, de korántsem olyan jó mint szokott.
Ó persze, már nem emlékszem igazán tisztán. Oly sokáig hagytál magamra.
És nem is szereted annyira ezt az alakot, amennyire tehetnéd. Talán a
másik…
Összezárta a markát és hallottam, hogy a sofőr nyakában úgy recsegnek-
ropognak a csontok, mint valami tűzijáték petárdái. Aztán Ysrthgrathe
félrelökte az ernyedt testet, mint valami használhatatlan játékszert.
Caimbeul ekkor bukkant elő a kocsi átellenes oldalán. Az egyik szeme
alá jókora monoklit kapott és a szája is felrepedt. Már elkezdett feldagadni,
így az arca egy kicsit féloldalasnak látszott. Úgy tűnt, mintha még nem
lenne egészen magánál.
–  Menj innen – szólaltam meg. – Engem akar. Caimbeul megrázta a
fejét.
– Nem bánhat el egyszerre kettőnkkel. Most nem.
– Igazán hallgatnod kellene rá – mondta Ysrthgrathe –, bár kétségtelen,
hogy akkor fele olyan jól nem szórakoznék. Szinte érzem a számban, hogy
mennyire aggódik érted. Oly édes, hogy ennyire félt, de ennél igazán több
kell.
Ezzel meglendítette a karját. Két kezéből vastag fekete energianyaláb
csapott ki. Telibe kapta Caimbeul mellkasát, aki több métert repült
hátrafelé. Hallottam, hogy felkiált fájdalmában és éreztem az égő ruhák és
bőr szagát.
– Neee! – kiáltottam fel.
A rém szeme felfénylett, miközben elmosolyodott. A következő nyaláb
ostorcsapásként csattant és hallottam, ahogy Caimbeul lábszárcsontjai
darabjaikra törnek.
 – Neee! – sikoltottam megint. Egyenként akarja vajon eltörni Caimbeul
minden csontját?
Ekkor felzúgott a fülemben a dübörgés, mintha turbinák zakatoltak
volna. Két kezemben melegen lüktetett a vér. Incselkedett velem.
Hívogatott. Kérlelt, hogy újra játsszak. Hogy használjam, ahogy
annakidején tettem.
Az arcom egy kicsit megvonaglott, amikor körmömet a tenyerembe
vájtam és kimondtam a szavakat. Egy olyan nyelven szólaltam meg, amit ez
a modern világ soha nem hallhatott. Az anyanyelvemen, amelyet soha nem
felejthettem el és amely mindig élni fog szívem legmélyén.
Ujjaim hegyéről vérszalagok röppentek fel és fonódtak Ysrthgrathe
köré. Üvöltött dühében, de én csak nevettem. Jaj, olyan sokáig vigyáztam,
oly csodás volt újra használni az erőt. Megmártózni benne. Engedtem, hogy
magával sodorjon. Átfolyjon rajtam. Megtöltsön. Színig töltse a belső űrt.
Ysrthgrathe hamarosan teljesen eltűnt a vérből szőtt burokban. Egyik
kézzel a burkot irányítva a másikkal újabb varázslatba kezdtem.
Ysrthgrathe-t azonban nem lehetett ilyen könnyen legyőzni. Felröppent a
levegőbe magával rántva engem is. A fák fölött szálltunk, a legfelső ágak
végigkaristolták a lábam.
Mindkét kezemmel belekapaszkodtam a vérszalagokba, hogy
visszanyerjem egyensúlyomat. Vajon mire készül? – töprengtem.
Körülnéztem és láttam, hogy nyílegyenesen repülünk a Krátertó felé.
Ha még egy darabig így folytatjuk, a tiri védelem biztosan lepuffant.
Szitkozódva engedtem el a vérszalagokat. Ysrthgrathe tovább rohant előre,
én pedig zuhanni kezdtem. A fák ágai össze-vissza vertek és szaggattak.
Végül sikerült elmondanom egy repülés varázslatot.
Felröppentem a fák fölé és körülnéztem.
– Engem keresel? – jött Ysrthgrathe hangja valahonnan felülről.
Felnéztem. Bár a testét még szilárdan tartotta a burok, a fejét már
sikerült kiszabadítania. Vakkantott pár szót, mire a burok szétrobbant.
Vércseppek röppentek mindenfelé. Arcom és ruhám is csupa vér lett.
–  Hogy is szól a régi mondás? – kérdezte Ysrthgrathe. – Először, ha
átversz engem, te fejedre száll a szégyen. Másodszor ha átversz engem, én
fejemre szálljon szégyen.
Nem válaszoltam, de eszetlen dühvel kezdtem tépni fogammal a
csuklómat. Ó mennyire szerettem volna, ha nálam egy kés! Hogy vágytam
az elveszített hatalomra, a hatalomra, amely most visszatér belém.
 –  Szörnyű idegesítő vagy – mondta Ysrthgrathe. – Megváltoztál. Már
egyáltalán nem olyan vagy mint annakidején. Hová lett a félelmed? Oly
édes és finom volt. Hol a fájdalmad? A kínod? Már elfelejtetted a velem
töltött sötét éveket? Bennem úgy él, mintha csak tegnap lett volna. A te
fájdalmad az én gyönyöröm. Gondolj vissza rá, mit adhatok neked. Hát nem
emlékszel? A hatalom. Képzeld el, mivé lehetnél ezzel a hatalommal.
Kénytelenek lennének meghallgatni téged. Rájuk kényszeríthetnéd az
akaratod. Azt kellene tenniük, amit parancsolsz.
Alig bírtam ellenállni a kísértésnek. Oly nagyon rég volt, hogy utoljára
olyasmit éreztem, ami hasonlított a hatalom ízéhez.
A tudat és a lélek, a test és a szellem csodálatos egysége. Talán csak az
abszint közelítette meg, de az az öröm is gyorsan elmúlt.
A vérem dalolt, azt akartam, hogy használjam. A Krátertó felől éreztem
egy még nagyobb erő vonzását. Az is nekem dalolt.
Végy magadhoz.
Használj.
– Igen – folytatta –, gondolj csak bele. Ez a világ el sem tudja képzelni,
mi a hatalom. Úgy szórakoznak a mágiával mint egy társasjátékkal. Semmit
nem értenek. Te viszont igen, Aina. Te világ életedben értetted ennek az
ajándéknak az igazi természetét. A véredben van. Fogadd el az ajándékot.
Ostoba hiba.
Nem gondoltam, hogy ennyire ügyetlen lesz. Ennyire nyilvánvaló, hogy
ismét rákezdjen a régi nótára.
– Jaj, kedvesem! – mondtam. – Hogy is mondtad az előbb? Először ha
átversz engem…
A vér egyre gyűlt a tenyeremben. Megvonaglott aztán kavarogni
kezdett. Átbuggyant az ujjam hegyén és lassan a föld felé csordult. Azt
akarta, hogy használjam. Vágyott rá.
Vágytam rá.
Hát hagytam, hogy teljesüljön a vágyunk.
A látóhatár peremén a Krátertó kék villódzása felerősödött. Az erő
belémáradt, és most, most nem utasítottam vissza.
A varázslat kirobbant belőlem. Énekelve szökkent fel ajkamról. Az eget
rovarfelhő borította el. Rég halott állatok csontjai emelkedtek elő a földből,
és kezdtek körözni Ysrthgrathe körül. A rovarok csatlakoztak a tánchoz, és
hamarosan a vér is felröppent a tenyeremből, hogy belevegyüljön a csontok
és rovarok kavargásába.
 A varázslat elborította Ysrthgrathe–t. Újra burokba zárta.
– Aina! – szólalt meg. Egészen halkan suttogott, de mégis meghallottam
a darazsak zúgása közt is. Bennem szólalt meg, az elmémben, mintha egy
ablakon leskelődne befelé. – Aina, ne hajíts el magadtól. Most nem fogok
megbocsátani. Most majd mindent visszaveszek.
– Gyerünk, próbáld meg! – mondtam, és eleresztettem a varázslatot.
Hagytam, hogy előbuzogjon belőlem. Hogy a lelkemből áradjon. Az
egyedüllét és magány évszázadaiból, a fájdalmamból és gyászomból.
És istenem, oly szép látvány volt!
Ysrthgrathe mind sötétebb és sötétebb lett, míg végül úgy
érezte, hogy
szinte magába szippantja a fényt. Aztán a másodperc egy törtrésze alatt
vakító ragyogás tört elő.
Amikor már újra láttam, nyoma sem volt a rovaroknak, a csontoknak,
vagy a vérnek, –   mint ahogy Ysrthgrathe-nek sem. Az égen ott táncolt a
Krátertó halvány kék fénye, amely most egész fakó volt.
Azután már csak a csillagok hunyorogtak rám.


26
– Most hová mész? – kérdezte Caimbeul.
Az Orly repülőtéren álltunk, jó három héttel azután, hogy utoljára meg
kellett küzdenem Ysrthgrathe-szel.
Amikor Caimbeulre bukkantam, még mindig nem tért magához a rém
támadása után. Meggyógyítottam, aztán megkerestük a helyi hatóságokat,
hogy értesítsük őket a taxisofőr haláláról. Caimbeul meséje csodálatos volt
és hatásos, még saját szintjéhez képest is.
Másnap végül kijutottunk Tir Tairngire-ből.
Felhívtam Dunkelzahnt, és beszámoltam neki a történtekről. Ő
sárkányszokás szerint csak bólintott, és elfogadta, amit mondtam. Ha volt is
valamilyen véleménye, azt megtartotta magának. Igaz, hogy meghívott
magához pár hétre.
Caimbeullel úgy határoztunk, hogy elmegyünk a Riviérára. Talán a
vénség ostobasága lehetett, de mindketten azt hittük, hogy talán megint
lehet köztünk valami.
Mire az Orlyn elváltunk, már tudtuk, hogy bármi történt, azt legjobb, ha
meghagyjuk a múltnak.
– Most hová mész? – kérdezte újra.
– Azt hiszem, utazgatok egy kicsit – feleltem. – Semmi nagyobb kaland.
Azt hiszem, most elég kalandom volt egy jó időre előre. Tudom, hogy egy
nap az Ellenség újra eljön, de most, hogy Ysrthgrathe nincs többé, valahogy
nagyobb… biztonságban érzem magam. Talán igazuk volt. Talán tényleg az
én problémám volt az egész. Lehet, hogy tévedtem.
Caimbeul megrántotta a vállát. Tír na nÓg-beli látogatásunk óta keltás
hangulatban volt.
– Én mindig úgy gondoltam, hogy elég jók a megérzéseid –mondta.
Kinyújtotta két karját, magához húzott, és hosszan, forrón, keserédesen
megcsókolt.
Jó fél évvel később értem haza Arranba. Tavasz volt.
A táj újra kizöldült. A szél délről fújt és tele volt a fű, a tőzeg és a hanga
édes, friss illatával.
Kinyitottam a házat, és szélesre tártam az összes ablakot, hogy
kiszellőztessem az állott levegőt. Caimbeul itt járt, amíg nem voltam itthon
– jónéhány dolog került el a helyéről. Ó, hogy szeretem ezt benne,
gondoltam.
 Megnyomtam a telekom nyomtatás gombját, mire elkezdett belőle
ömleni az anyag.
Miután leállíttattam az újságok és a folyóiratok megrendelését, el nem
tudtam képzelni, mi lehet ez az áradat.
Morcosan felemeltem az első lapot. Egy Aztechnology-val foglalkozó
cikk volt. Az Aztechnology-ról egész sor cikk érkezett. Vegyesen voltak
kiollózva nagyhírű napilapokból, és elvont, paranoiás, világvégi
szennylapokból. Fejcsóválva olvastam egyiket a másik után.
Sok összefüggéstelen eseményről voltak híradások, amelyek a világ
legkülönbözőbb pontjain történtek, és a cikkek nyelve is hol kínai volt, hol
francia, német, szuahéli, japán, és még egy sor más nyelv.
Legtöbbjük valamilyen véletlenszerű téboly-jelenséggel állt
kapcsolatban. Egy nő megőrül, és megöli a gyermekeit. Az esetre nincs
magyarázat, és a nő nem emlékszik semmire. Később a börtönben
öngyilkos lesz, de előtte még obszcén szörnyetegek képeit festi saját
vérével a falakra.
Egy sámán elveszíti uralmát a varázslata fölött. Tíz ember meghal,
köztük a sámán. Az egyik szemtanú szerint úgy tűnt, hogy a sámán
átváltozott valami mássá a varázslat elszabadulása előtti pillanatban.
Rengeteg ilyen volt.
És mind hasonló történetet írt le.
Mindet végigolvastam, sorra leejtve őket a padlóra, míg végül üres
kézzel álltam ott. A gépben azonban maradt még egy. Kihúztam. Egy levél
volt, Dunkelzahn küldte.
Aina!
Legutóbbi beszélgetésünk fényében úgy véltem, hogy talán érdekelhet ez
az anyag. Egyébként igyekszem figyelemmel kísérni az ilyen jellegű
eseményeket, és azon az éjszakán, amelyről beszéltél, a Krátertónál
manacsúcs volt.
Dunkelzahn
Ott álltam, és sokáig némán meredtem a semmibe. Aztán egyszerre nem
bírtam tovább a házban maradni.
A nap már a látóhatár peremén függött, amikor elindultam. A levegő
csípett egy kicsit, a tél még nem múlt el teljesen. Én azonban nem éreztem a
hideget.
Zsibbadt voltam. Mintha borostyánba zártak volna. Mint egy kövület.
 Istenem, milyen bolond voltam! Azt hinni, hogy mindenkit megvédhetek
az Ellenségtől! Hogy én fogom őket figyelmeztetni! Micsoda gőg. Micsoda
eszeveszett önzés.
Már tudtam, hogy pontosan azt csináltam, amire figyelmeztetni akartam
őket, hogy ne tegyék.
Visszaéltem a hatalommal. Elpazaroltam. És azzal, hogy így tettem,
megkönnyítettem, hogy az Ellenség átjusson.
Most már rájöttem, hogy Ysrthgrathe feláldozta magát. Túl könnyű volt
a győzelmem. Játszott velem. Rájátszott az érzéseimre, mindvégig
manipulált, amíg végül már nem bírtam ellenállni. Ez volt a bosszúja,
hiszen tudta, hogy semmi nem okozhatna nekem nagyobb kínt, mint hogy
azzal a tudattal élni, hogy megvolt a lehetőségem rá, hogy megállítsam
őket, de hagytam, hogy a harag, a félelem és az ostobaság vezesse a
lépteim.
A mellkasomban szorítást éreztem. Nem maradt számomra más hátra,
mint hogy felkészüljek. Hogy felkészüljek arra a napra, amelynek eljövetele
olyan bizonyos, mint a halál.
Felbámultam az égre. A nap lement, de egy kis sápadt ragyogás még ott
játszott az ég peremén. Azután eleredt az eső. Nagy fekete cseppek
zuhogtak a tiszta, csillagos égből.
Sokáig álltam ott, engedtem, hogy az eső végigömöljön rajtam,
eláztasson és átmosson.


A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
Úgy jó másfél évvel ezelőtt elküldtem néhány írásomat Sam Lewisnak, a
FASA elnökének. Vagy három hónapon át vártam tűkön ülve a válaszra.
Végül egyik nap arra értem haza, hogy Sam üzenete vár a rögzítőn: Tetszett
a munka. Beszéljünk meg egy regényt.
Már akkor is éppoly kevésbeszédű volt, mint ma.
Miután hosszú percekig extatikus indiántáncot lejtettem, sikerült magam
annyira összeszednem, hogy visszahívjam, és (reményeim szerint) hűvös
hangon, egy profi nyugalmával beszéljem meg vele a részleteket.
Az eredmény nem egy, de három FASA–nak írott regény.
A két első kötet, a Sebhelyek (Sears), és a Kicsi kincsek (Little
Treasures) az Earthdawn világában játszódik. A harmadik kötet, amelyet
most az olvasó a kezében tart, egy Shadowrun továbbgondolása az
elsőknek.
A három könyv természetesen összefügg, de önmagukban is olvasható
egészek. Mindegyikben megpróbáltam valami mást, újat kihozni a
karakterekből. Most nem mesélem el, mi az Earthdawn-könyvek sztorija,
muszáj lesz elolvasni őket is.
(Uhh, ez a fellengzős íróduma. Legyenek olyan jók, és vegyék meg őket,
jó?)
A Végtelen világokban azonban egyedülálló kihívásokkal és
lehetőségekkel kerültem szembe.
Négy szereplőmet bő hatezer évvel kellett előreugratnom az időben, egy
olyan jövőbe, ami valószínűleg teljesen más, mint amit elképzeltek. Ki
kellett találnom, mi történt köztük ez alatt az idő alatt. És ami még
fontosabb, mit kezdtek magukkal a halhatatlan elfek, amíg a világból
elillant minden mágia?
A Végtelen világok írása közben megpróbáltam elképzelni, mi mindent
csinálhattak a Vének, a Shadowrun halhatatlan elfjei az Ébredés előtti
hosszú évek alatt. Mint minden embercsoportnak, nekik is különböző
nézeteik lehettek arról, hogy mi a céljuk, és hogy mire használják fel
képességeiket. És persze kellett lennie rengeteg vitának, szerelemnek és
politikai cselezgetésnek is.
Ott van azután a halhatatlanoknak még az Earthdawn idejébe
visszanyúló közös történelme. Az Earthdawn akkor is hatással van rájuk, ha
észre sem veszik. Annak a kornak a rémségei ott élnek bennük, és nagyban
befolyásolják a kialakult hatalmi viszonyokat.
Ezután eszembe jutott, hogy ha én lennék halhatatlan, és óriási
hatalmam, meg valószínűleg vagyonom lenne, minden bizonnyal
villámgyorsan elunnám magam, és elkezdeném beleütni az orrom egy sor
olyan dologba, amikhez valójában semmi közöm. így aztán úgy döntöttem,
hogy ezek a halhatatlanok is életük java részét azzal töltik hogy bele-
beleavatkoznak az emberi történelembe, a jó és rossz oldalon egyaránt.
Az ilyesmivel persze van egy bökkenő, hogy bármi is történjék,
kizárólag a többi halhatatlan tudja értékelni. Arról nem is beszélve, hogy az
egész bolygón ők az egyetlenek, akiknek hasonlók a tapasztalataik, a
történelmük. Ahogy öregszem, ez a közös történelem mind fontosabb és
fontosabb tényezője kezd lenni az életemnek.
Miután sikerült így kijelölnöm a kapcsolatok és viszonyulások
természetét, át kellett tanulmányoznom a Shadowrun világát is, hogy
mindezt hogyan szőhetnem bele.
A Végtelen világok első felét Aina Tír na nÓgban tölti, és ideje
nagyobbik részében a Tír misztikusabb oldalával foglalkozik.
Ez természetesen a Szíli Udvar hatása miatt van, amely a Tír szellemi
központja. Itt a mágia lényeges ezoterikus kérdéseivel foglalkoznak.
A Tír na nÓgban működő titokzatos elemek közé tartozik például a
Doineann Draoidheil. Ez mágikus viharok sora, amely a tündérdombok
között tombol. Ez és a Fátyol olyan nagyerejű mágikus tényezők, amelyek
mindenképp kellett, hogy befolyásolják Ainának a Tírrel kapcsolatos
reakcióit.
A könyv során végig igyekeztem valós eseményeket, személyiségeket és
létező folklór-elemeket felhasználni. A kákalag például (each–uisge) a
tündérlények egy fajtája, amelyről úgy tudják, hogy a loch-ok mélyén él.
Megtámadja gyanútlan áldozatát, lerántja a tó fenekére, és megeszi a húsát,
csak a májat köpi ki a partra.
Olyan bájosak ezek a tündérek.
Gyakran gondolkodtam azon, hogy a tündérmesék egyszerre
borzalmasak és csodálatosak. Próbálj csak tündérekkel kezdeni, aztán egy
nap arra ébredsz, hogy ük-ükunokád jön szembe az utcán, és mindenki, akit
ismertél, már évtizedek óta halott.
Egy utolsó megjegyzés: az elhallásokról (mondegreen). Én a magam
részéről tavaly hallottam először ezt a nevet, de mivel már korábban is
számtalanszor találkoztam velük, jó lehet tudni, hogy nevük is van.
Jon Carroll szerint, aki Életközeli Tapasztalatok című könyvében használja
a fogalmat, „Az elhallások könnyűzenei dalok, karácsonyi énekek,
himnuszok, eskük, közhelyek, vagy bármi más szövegének félrehallásai,
elértései. A szót magát először Sylvia Wright használta."
Az elhallások másutt is előkerültek már. A Details magazin egész
cikksorozatot közölt róluk, bár a szót magát nem használták. Legjobb
példájuk Billy Joel „You May Be Right"–jából való.
Az igazi szöveg: „You may be right, I may be crazy" (Gyk.: „Lehet, hogy
igazad van, lehet, hogy őrült vagyok" – a ford.) Elhallott szöveg: „You
make the rice, I make the gravy" (Gyk.: „Te csinálod a rizst, én meg a
szószt hozzá" – a ford.)
Carroll szereti a Creedence Clearwater Revival „Bad Moon Rising"-
jának ezt a változatát:
Az igazi szöveg: „There's a bad moon on the rise" (Gyk.: „Rossz hold kel
fel" – a ford.) Elhallott szöveg: „There's a bathroom on the right" (Gyk.:
„Jobbra egy fürdőszoba van" – a ford.)
Fölösleges is mondanom, hogy egy ilyen frankó dolognak meg kellett
jelennie valahol egy könyvben.
Love Long and Perspire!
(E sor eredetije egy régi elköszönési formula: „Live long and prosper",
azaz körülbelül: „Élj soká, és menjen jól a dolgod". Az elhallott mondat
értelme nagyjából: „Szerelmeskedj hosszan és izzadj bele" – a ford.)
– C. Spector, 1995 február


KRONOLÓGIA
Alább következik a 2056. év világát meghatározó történelmi események
rövid összefoglalása, azoké a társadalmi és technikai felfordulásoké,
amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a Föld, és népei ilyen elképesztően
megváltoztak az elmúlt fél évszázad alatt. A világ úgy átalakult, hogy azt
semmilyen huszadik századi jövőkutató nem láthatta előre.
2002
Egy új technika lehetővé teszi az első olyan optikai chip megalkotását,
amely bizonyíték az elektromágneses sugárzás teljes kiküszöbölhetőségére.
2002-2008
A Nyersanyagláz. A United Oil és más nagyvállalatok engedélyeket
követelnek és kapnak arra, hogy amerikai szövetségi területeken olajat, és
érceket termeljenek ki, és földterületeket hasznosítsanak. A kijelölt
területek közt indián területek is vannak. Indián radikálisok válaszul
megalakítják a FAIM-ot (Független Amerikai Indián Mozgalom).
2004
Líbia vegyi fegyvereket vet be Izrael ellen. Izrael nukleáris csapással
válaszol, amely elpusztítja Líbia városainak felét.
2005
Egy nagyobb földrengés New York Cityben 200 000 ember életét
követeli, a kár körülbelül húszmillió dollár. Negyven évig tart, míg
újjáépítik a várost.
2006
Japán bejelenti az új Japán Birodalmi Állam megalapítását. Fellövik az
első japán napelemes műholdakat, amelyek mikrohullámú energiát
szolgáltatnak a földi receptoroknak.
2009
Azon feldühödve, hogy a kormány újabb indián földeket bocsátott az
United Oil részére, a FA1M kommandósai elfoglalják a Shiloh-beli
rakétaállásokat Montanában. A telepet megszálló összes indiánt
lemészárolják a megindított kormánycsapatok. A küzdelem során azonban
még sikerül egy Magányos Sas rakétát elindítani az Orosz Köztársaság felé,
az atomháború szélére sodorva ezzel a világot. A krízis megszűnik, amikor
a robbanófejek rejtélyes módon nem robbannak fel.
2010
 A shilohi esetre megtorlásul az Egyesült Államok kormánya kiadja az
Átnevelési és Áttelepítési Törvényt, amely lehetővé teszi bennszülött
amerikaiak ezreinek koncentrációs táborokba zárását (ezeket finoman
Átnevelő Központoknak titulálják).
A Vírusosn Gerjesztett Mérgező Allergiás Tünetegyüttes (angolul
Virally Induced Toxic Allergy Syndrome, röviden VITAS) járványának első
kitörése, amely az év vége előtt a föld népességének 25 százalékával végez.
2011
A Káosz Éve. Kormányok buknak meg, éhezés sújtja a világot,
atomerőművek sorozatos katasztrófái történnek, amelyek jelentős radioaktív
szennyezést okoznak.
Megszületnek az első mutáns- és cseregyerekek, jelezve ezzel az MGK
(Megmagyarázhatatlan Genetikai Kifejeződés) Tünetegyüttes megjelenését.
A média az új lényeket „elfeknek" és „törpöknek" nevezi.
December 24-én japánok ezrei láthatják az első sárkányt, Ryumyo
ébredését és felemelkedését a Fujiről. Ugyanezen a napon Üvöltő
Prérifarkas Dániel kivezeti követőit az Abilene-i Átnevelő Központból.
Magát a Nagy Szellemtánc sámánjának nevezi, amely nagyerejű mágiát
alkalmaz, és azt ígéri, hogy egyszer és mindenkorra összetöri majd a fehér
ember igáját.
Ettől az évtől kezdve a politikai káosz kezd eluralkodni a világban.
Mexikó szövetségi kormánya lázongások során bomlik fel, Tibet pedig
visszanyeri függetlenségét, miután mágikus védelme miatt lehetetlenné
válik a megszállás, és képtelenség kapcsolatba lépni a területtel. Az év
végére kétségtelenné válik, hogy a mágia visszatért a világba.
2014
A Szellemtáncosok bejelentik a Bennszülött Amerikai Nemzetek
megalakulását, amelynek vezetője a Független Törzsi Tanács. A Táncosok
magukra vállalják a felelősséget a Redondo Peak kitöréséért Új-Mexikóban;
Los Alamost vulkáni hamu temeti maga alá. A megtorlásul kiküldött
szövetségi egységekkel a Szellemtáncosok által megidézett tornádók
végeznek.
Megalakul az Egyesült Ír Szabadállam, Dél-Afrika fehér kormánya
pedig megbukik.
2016
Alig három hét leforgása alatt meggyilkolják Jesse Garrety amerikai, és
Nyikolaj Cselenko orosz elnököt, valamint Lena Rodale brit, és Chaim
Schon izraeli miniszterelnököt. Garrety gyilkosa kivételével a többiek
életüket vesztik a helybéli rendőrséggel vívott tűzharcok során.
2017
William Jarman, az Egyesült Államok új elnöke kiadja a hírhedt
Megoldási Törvényt, amely szentesíti az összes bennszülött amerikai törzs
kiirtását. Válaszul Üvöltő Prérifarkas és népe megkezdi a Nagy
Szellemtáncot. Időjárási és egyéb katasztrófák rongálják meg, vagy
pusztítják el a népirtási terv bázisaiul kijelölt szövetségi katonai
állomásokat. Augusztus 17-én teljesen egyszerre kitör a Mount Hood, a
Mount Rainier, a Mount St. Helens és a Mount Adams, épp amikor a
kormányerők megindítanák a támadást. A Tánccal szemben korábban
szkeptikusan viselkedők is hinni kezdenek az erejében.
2018
A chicagói ESP Systems kutatója, Dr. Hosato Hikita előállítja az ASIST
(Artificial Sensory Induction System Technology – Mesterséges
Érzékelésgerjesztő Rendszertechnológia) első generációját.
Aláírják a Denveri Békét. E szerződés keretében az Egyesült Államok,
Kanada és Mexikó szövetségi kormányai elismerik a BAN szuverenitását
Észak-Amerika nyugati felének legnagyobb részén. Seattle az USA
területen kívüli birtoka marad, Bennszülött Amerikai földön.
Az USA America nevű űrrepülőgépe, titkos katonai rakományával
együtt felrobban föld körüli útja során. A roncs Ausztráliában ér földet,
háromszáz ember halálát okozva egy Longreach nevű kisvárosban.
2021
Goblinizáció. Április 30-án a világ népességének 10 százaléka hirtelen
elkezd új fajtákká átalakulni, amelyeket ma orkokként és trollokként
ismerünk. Ez az átváltozás, közismert nevén a goblinizáció, új
mérföldkövet jelent a mágia visszatérésének folyamatában. Az emberek
erőszakosan reagálnak a közöttük felbukkanó metahumán fajok jelenlétére.
Quebec kikiáltja függetlenségét, amelyet Franciaország azonnal elismer.
2022
A goblinizáció miatt az egész világot zavargások dúlják. Az USA
kormánya több hónapra bevezeti a hadiállapotot, az Oroszországból
kiszivárgó hírek pedig hatalmas mészárlásokról számolnak be. Sok
átváltozott lény elbujdosik, vagy elkülönült közösségekbe húzódik vissza.
Csak a VITAS újabb kitörése csillapítja le a faji villongásokat,
nyomában a világ népességének újabb tíz százaléka marad holtan.
 A „Felébredt Lények" kifejezés válik hivatalossá a metahumánok és más
újonnan felbukkanó életformák leírására.
2024
Elérhető az első műérzet szórakoztatási egység (egyfajta minden érzékre
ható videó).
Jarman elnököt elsöprő többséggel újraválasztják a távszavazási
rendszer első alkalmazása során. Az ellenzék szerint csalás történt.
2025
Több neves amerikai egyetem megindítja az okkult tudományok nappali
tagozatos oktatását.
2026
Az Egyesült Államok Alkotmányát kiegészítik, hogy minden
metahumánt magába foglaljon.
Kifejlesztik az első kiberterminált (egy szobányi izolációs kamra
operátoronként). A különféle hírszerző ügynökségek által finanszírozott
kutatás célja az, hogy lehetővé tegyék „kiberkommandóik" számára az
adatrendszerek feltörését és kifosztását.

2028
Megkezdi működését az első lakossági fúziós erőmű.
2028
Az Egyesült Államokban a CIA, az NSA és az IRS közös erőfeszítéssel
megszervezik és kiképzik az Echo Mirage-t, az első „kiberkommandót".
2029
A '29-es Nagy Összeomlás. Rejtélyes vírus támadja meg az
adatbázisokat világszerte, teljes pénzügyi káoszt eredményezve. A
kormányzat és a megatársaságok saját kiberkommandóikkal igyekeznek
felvenni a harcot a vírus ellen, de végül kénytelenek külső hackereket is
bevonni a küzdelembe. A vírus elleni harc és a világ adathálózatának
újraépítése során megszületik a Mátrix. A túlélő hackerek immár ismerik a
kiberdekkeket, és elkezdik összeállítani saját egységeiket.
A BAN bejelenti, hogy a törzsi területeken szívesen fogadják a
metahumán fajokat.
2030
Az Amerikai Egyesült Államok maradéka egyesül Kanadával, és
létrehozzák az UCAS-t, a Kanado-Amerikai Egyesült Államokat. A déli
államok szövetsége ellenzi a tervet.
 2030-2042
Az Európai Háborúk. Ebben a tizenkét éves időszakban Európát és
Ázsiát háborúk sora rázza meg, amelyek végeredménye teljes politikai
átalakulás lesz.
Az Európai Gazdasági Közösség összeomlik. Felébredt állatok veszik át
az uralmat hatalmas vadon területek fölött, így Szibéria, Mongólia, és
Északkelet-Kína hegyvidékének nagyobbik része fölött is. Olaszország,
Dél-Franciaország és Délkelet-Európa visszatér a városállami
politizáláshoz, és apró államocskák százaira szakad.
2034
Egy puccs során elűzik McGoldrick ír elnököt. A puccs mögött titokban
Liam O'Connor áll, akinek Tir Köztársasági Hadserege a haldokló IRA
hamvaiból fejlődött ki. McCarthy megbízott elnök felkéri Liamet, hogy
hirdesse ki és irányítsa a szükségállapotot. Liam a kérést a saját hasznára
fordítja, és Írországból létrehoz egy Tirt: Tír na nÓgot.
A „szürkepiacon" hozzáférhetőek az első kiberdekkek.
Brazília kormánya megbukik, miután a Felébredt erők, három sárkány
közreműködésével lerohanják az országot. A Felébredtek kikiáltják
Amazónia létrejöttét.
Tíz déli állam szövetsége kiválik az UCAS-ból, és létrehozza az
Amerikai Szövetségi Államokat (CAS).
2035
A Nyugati Partvidék elfjei kiválnak a BAN-ból, és a Bennszülött
Amerikaiaktól elbitorolt területen kikiáltják Tir Tairngire (az ígéret Földje)
államának létrejöttét. Heves összecsapások törnek ki indián törzsek és elf
csapatok közt.
Kalifornia kinyilvánítja függetlenségét az UCAS-tól, amelyet Japán
azonnal elismer. Japán csapatok szállnak partra, hogy megvédjék
érdekeltségeiket.
Texas elszakad a CAS-tól, és sikertelen kísérletet tesz azoknak a dél-
texasi területeknek a visszaszerzésére, amelyeket a Denveri Béke juttatott
Aztlan törzseinek.
2035–ben a Cimsián törzsszövetség kivonul a BAN–ból.
2036
Felébredt lények közösségére dob napalmot Ohio egyik külvárosában az
Alamo 20 000, egy terrorista csoport, amelynek célja minden Felébredt lény
kiirtása. A következő tizenöt év során ez a csoport lesz felelős többezer
metahumán és velük nyíltan szimpatizáló ember haláláért.

2037
Megjelenik az első műérzet-chip.
2039
A Dúlás Éjszakája. Észak-Amerika minden nagyobb városában faji
villongások törnek ki. Ezrek halnak meg, többségükben metahumánok és
támogatóik.
2041
Az EuroAir Londonból Atlantába tartó 329-es járata felrobban az
Atlanti-óceán fölött, minden utas és a teljes személyzet elpusztul. Bár
erősen zavart a hangja, az utolsó rádióadás arra enged következtetni, hogy
Sirrurg, a sárkány támadta meg a gépet. Sokan úgy vélik, hogy a gép
elpusztítása a Dúlás Éjszakájára adott bosszúválasz volt.
Európában megjelennek a poliklubok, ezek a különféle politikai és
társadalomfilozófiák terjesztésére hivatott ifjúsági szervezetek. Minden
klub saját ügyének akarja megnyerni a tömegeket, hogy vezető szerepet
játszhasson az Európai Újjáépítésben.
2043
Eltűnik Liam O'Connor, Tír na nÓg államelnöke. Eltűnése után Brane
Deigh, aki az utolsó két éven át az elnök felesége volt, a Szíli udvar
„Királynőjévé" nyilvánítja magát. Ez a törvényhozási hatalommal nem
rendelkező testület állítólag az elfek szellemét befolyásolja, nem pedig
testüket, vagy gondolataikat.
Kaliforniában megnyílik az Egyetemes Testvériség első négy rendháza.
A szervezet filozófiája a sokkterápián, az újhullámos álmiszticizmuson és
egy jó adag marketingfogáson alapul.
2044
Aztlan államosítja az ország külföldi tulajdonú vállalatait. Félig–meddig
nyílt háború tör ki, mivel néhány társaság harcol a tulajdonáért. E háború
örve alatt Aztlan magához csatolja Mexikó maradékának legnagyobb részét,
kivétel csak a Yucatán félsziget, ahol a Felébredt erők ellenállnak minden
megszállási kísérletnek.
2045
Az Egyetemes Testvériség első Seatle-i fíliája.
2046
 Az első műérzet-sláger, a Honey Brighton főszereplésével készült
„Szabadesés", eléri az ötvenmillió eladott példányt.
A poliklubok gondolata eléri Észak–Amerikát, és lázongásokat
eredményez. A Humanis Poliklub különösen sok követőt vonz, a gazdasági,
társadalmi és politikai élet minden sarkából. A Metahumán Anyák (MA)
fizetett hirdetéseinek sorozatában a Humanist az Alamo 20 000 egyik
szárnyának nevezi.
2048
Tir Tairngire az ENSZ tagja lesz.
2049
Seattle Kormányzója kizárólagos kereskedelmi egyezményt ír alá Tir
Tairngire képviselőivel. A város, amely már eddig is az UCAS, a BAN, és
számos Felébredt közösség kulturális és gazdasági központja volt, most
különös jelentőséget szerez, mint az elf áruk és szolgáltatások egyetlen
közvetítője.
2050
Bemutatják a kiberdekkek hetedik generációját, amely immár normál
billentyűzet-méretű.
2051
Az Egyetemes Testvériségnek már több mint négyszáz rendháza van a
világ minden pontján. Tagjai döntően férfiak, és döntően emberek. A
Testvériség titokban Rovarszellem–fészkek álcája.
2052
Hatalmas előrelépések a kiber- és biotechnológia területén. Mind több
ember és metahumán dönt teste ilyen továbbfejlesztése mellett.
2055
Rovarszellemek fertőzik meg Chicagót. Az UCAS katonaság a központi
boly megsemmisítésére felrobbant egy kis hatótávolságú atomtöltetet. Az
eredmény pusztulás és káosz. A katonaság lezárja a várost, és elszigeteli az
ország többi részétől.
2056
Egy Hawaii nacionalista csoport megpróbálja megszerezni az uralmat
egy mágikus terület fölött, azzal a céllal, hogy a terület varázsának
felhasználásával megtisztítsák Hawaiit az ott állomásozó idegen katonai
egységektől. Bár kísérletük nem jár sikerrel, a világ mágiaszintje
magasabbra szökik.


A SZERZŐRŐL
Caroline Spector eddig három könyvet írt, egy-egy számítógépes
játékról, amelyek a Prima Publishingnél jelentek meg. (Ultima: The Avatar
Adventures, Ultima VII and Ultima Underworld: More Avatar Adventures,
illetve The Might and Magic Compendium) Szerkesztője volt az Amazing
Stories magazinnak, és több kiadónak is dolgozott szabadúszó
szerkesztőként.
A Végtelen Világok az első megjelenő regénye, és egyben a
Halhatatlanok Trilógia befejező kötete. A két első rész 1996-ban Sears
(Sebhelyek) és Little Treasures (Kicsi kincsek) címmel jelent meg a FASA
Corporation gondozásában.