JAK KOKE
 
MINDEN HATÁRON TÚL
  A Sárkányszív trilógia • III. kötet
 
(TARTALOM) (KÖNYV)
  
 
BEHOLDER KIADÓ
BUDAPEST 2000
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
JAK KOKE: BEYOND THE PALE
 
Copyright ©FASA Corporation, 1998
All rights reserved.
 
Fordította: Körmendy Gál
Hungarian translation ©2000, Beholder Kft.
ISBN 963 9047 53 8
Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134
Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós
Felelős szerkesztő: Dani Zoltán
 
  
Főiskolai tanáraimnak, Don Taylornak és Richard Lyonsnak,
Akik az irodalom alapjaira oktattak.
És azoknak, akik a való életre neveltek,
Dean Wesley Smithnek és Kristine Kathryn Ruschnak,
Akik megmutatták, hogyan lehet ez az én feladatom is.
 
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
 
Szeretném megköszönni Steve Kensonnak, hogy Karom szerepelhetett a
könyvben, és Caroline Spectornak, amiért egy regény erejéig kölcsönadta
Ainát. Mindkét karakter sokat segített a regény mélységének és távlatának
kidolgozásában. Természetesen köszönettel tartozom Mike Mulvihillnek az
egész trilógia, de különösen ennek az utolsó könyvnek a helyszíneinél és
szereplőinél nyújtott segítségéért.
 
Szokásos hálámmal tartozom Jonathan Bondnak, Nicole Brownnak,
Marsh Cassadynek, Seana Davidsonnak Jim Kitchennek és Torh Lindellnek,
amiért végigolvasták, és éles szemmel kritizálták meg a kéziratokat. Külön
köszönöm Don Gerrardnak, az ügynökömnek és Dorothy Jean Saint
Germainnak a kézirat írása közben felmerülő pénzügyi gondokkal
kapcsolatban nyújtott nagylelkű segítségét. Végül pedig minden köszönet és
hála Donna Ippolitoé a FASA-nál a remek szerkesztésért, és amiért ez a
trilógia egyáltalán létrejöhetett.
  
2057-BEN JÁRUNK
 
Sokezer év után a mágia visszatért a Főidre. A maja naptár szerinti
Ötödkor átadta helyét a Hatodkornak, a mágia új korszakának, amelyet
2011-ben a nagy sárkány, Ryumyo ébredése jelzett. A Hatodkor a mágia és
a technika korszaka. Felébredt kor.
A növekvő mágia miatt újra megjelentek az ősi fajok, a metahumánok. Az
elsők a tündék voltak, magasak és karcsúak, hegyes fülekkel és
mandulavágású szemmel. Emberi szülőktől születtek, csakúgy, mint nem
sokkal később a törpék. Még később jöttek az orkok és a trollok. Néhányan
úgy születtek, akár a tündék és a törpék, a többiek azonban goblinizálódtak
- emberi formájuk változott át igazi alakjukká, ahogyan a növekvő mágia
aktiválta DNS-üket. Ez az igazi alak pedig különösen nagy termetű volt
hatalmas izmokkal, szájában agyarakkal és rücskös bőrrel.
Még a nagy sárkányok, minden lények között a legősibbek és
legintelligensebbek is előjöttek búvóhelyeikről. Csak alig néhányan
léteznek, és legtöbbjük elszigetelt, magányos életet választott. Néhányan
azonban, akik képesek voltak emberi formát ölteni, azonosultak az
emberiség ügyeivel. Ősi értelmüket, rendkívül erős mágiájukat és ösztönös
ravaszságukat felhasználva a hatalom csúcsáig jutottak Egyikük a Saeder-
Krupp tulajdonosa és vezetője, a világ legnagyobb mamutvállalatáé. Egy
másik - Dunkelzahn - a legellentmondásosabb személyiség, akit valaha a
Kanado-Amerikai Egyesült Államok elnökévé választottak. Őt azonban
2Ó57. augusztus 9-én, elnökké avatásának éjszakáján meggyilkolták.
A Hatodkor nagyon messze esik az Ötödkor földhözragadt világától.
Egzotikus és furcsa, a tudományosnak és a titokzatosnak paradox keveréke.
A technológia fejlődése őrült tempóban száguld. Az ember és a gép közötti
különbség a közvetlen idegi interfészek megjelenésével kezd
elhomályosulni. A kiberverek, a gép- és számítógép-beültetések
mindennaposak, fémmé varázsolva a húst, elektronokkal bombázva a
neuronokat a gondolat sebességével. A Hatodkor embere egy új nemzedék -
erősebb, okosabb, gyorsabb. Kevésbé emberi.
A Mátrix úgy emelkedett ki a régi számítógépes világhálózat hamvaiból,
mint egy főnix. Egy számítógép generálta valóság virtuális világa alakult ki,
elektronok és CPU-k univerzuma, amelyet az irányít és manipulál, akié a
leggyorsabb kiberdekk és a legfrissebb kód.
 Ebben a korban az információ hatalom, az adat és a pénz egy és ugyanaz.
Multinacionális mamutvállalatok váltották fel a szuperhatalmak
kormányait, mint a bolygó igazi erői. Ebben a világban, ahol a városok
beton és acél hatalmas rengetegévé nőttek, falakkal körülvett társasági
zárványok és archológiák váltották fel a kétkocsis garázsokat, a
konyhakerteket és a fehérre festett kerítéseket. A társaságok bérrabszolgák
tömegeit használják fel a szerencsés és kegyetlen kevesek javára.
Az óriási társaságok archológiáinak árnyékában azonban ott élnek a
RASZtalanok. Akiknek nincs Rendszer Azonosító Számuk, azokat nem
ismeri el a társadalom gépezete, a bürokrácia, amely olyan szerteágazóvá és
komplexszé vált, hogy senki nem érti igazán. A RASZtalanok közül
kerülnek ki az árnyvadászok: lopott adatok és friss információk kereskedői,
az utca zsoldosai - csendesek, hatékonyak és kinyomozhatatlanok.
 
***
 
A Hatodkor tele van meglepetésekkel. Ilyen meglepetés volt például,
amikor az Aztechnology, egy velejéig romlott óriásvállalat, megtalált egy
Locust. A Locust ők emberi áldozatok erejének fókuszálására használják,
így biztosítva az Aztechnologyt irányító bábjátékosoknak a hatalmat ahhoz,
hogy megépíthessék a tzitziminehez vezető hidat a metasíkokon, olyan
démonokhoz, akik az emberi szenvedésből és kínokból élnek. Ha a híd
elkészül, a démonok megszállják világunkát, és feldúlják azt. Az
Aztechnology vezetői azt hiszik, hogy a démonok megjutalmazzák őket,
amikor mindent elpusztítanak és a szenvedés évezrede köszönt a világra.
Egyedül Ryan Mercury állhatna az útjukba, egy titkosügynök, aki eddig a
frissen meggyilkolt sárkánynak, Dunkelzahnnak dolgozott. El kell juttatnia
a Sárkányszívet - amely egy mérhetetlenül erős varázstárgy - a metasíkokon
épülő hídra, Thaylához, a nőhöz, akinek dala védi a világot a démonoktól,
vagy ahogyan ő hívja őket, az Ellenségtől. A Sárkányszív elég erőt adna
Thaylának, hogy elpusztíthassa vele a hidat.
Nemrégiben Señor Oscuronak, az Aztechnology egyik ügynökének
sikerült rést ütnie Thayla védelmén. Ryan Mercury közben önmagával
harcolt, hogy legyőzze a benne lakó önző személyiséget, amely arra akarta
rávenni, hogy tartsa meg a Szívet magának. Lényének ez a sötét része tette
lehetővé az Üszök nevű kiberzombi számára is, hogy ellopja tőle a
varázstárgyat.
 Ryan legyőzte ugyan Üszököt, és lehajította a Hell’s Canyon mélyébe, ám
a kiberzombinak sikerült elkapnia és magával ragadnia a Sárkányszívet is.
Üszök lezuhant, és magával vitte a világ megmentésének lehetőségét.
 
***
 
Amint a kiberzombi a kanyon mélye felé zuhant, Léthé, a hatalmas
szellem megszállta, hogy megvédhesse a Sárkányszívet. Ryanhez hasonlóan
Léthé is Thaylához akarta juttatni a varázstárgyat, ám a szellem látta,
amikor Ryan kisajátította a Szívet, és úgy döntött, hogy többé nem lehet
megbízni a férfiban.
Zuhanás közben vette észre, hogy belegabalyodott a kibermantikus
mágiába, amely Üszök lelkét is testéhez kötötte. Az idők során Üszök és
Léthé összekapcsolódtak: Üszök lehetővé tette, hogy Léthének anyagi teste
legyen, és kapcsolatban maradhasson a Sárkányszívvel, Léthé pedig
kiterjesztette a kiberzombi szellemét, visszahozta a téboly széléről, és
stabilizálta a pszichéjét.
Ryan követte a megszállt kiberzombit, de nem sikerült legyőznie és
visszaszereznie a Sárkányszívet. Végső összecsapásukban patthelyzetbe
jutottak, míg végül Ryan feláldozta magát, hogy visszaszerezhesse a Szívet.
Léthé avatkozott közbe, és a Sárkányszív erejével az utolsó másodpercben
megmentette Ryan életét. A harc során a szellem látta, hogy Ryan többé
igazán nem akarja már megtartani a varázstárgyat a maga számára. Látta,
hogy a férfi képes lenne a saját életét is odaadni, hogy teljesítse a
Dunkelzahn által rászabott küldetést: elvinni a Szívet Thaylához.
Ryan tudja, hogy a küldetés végrehajtásához ősi és nagyhatalmú lényekkel
kell majd kapcsolatba lépnie. Tudja, hogy a legtisztább gonoszsággal kell
szembenéznie. Kizárólag ezen a módon akadályozhatja meg, hogy az
Ellenség túl korán átjusson és felprédálja a világot.
Señor Oscuronak és csatlósainak már sikerült sötét éket verniük Thayla
fényébe. Eltökélten támadnak, amíg csak a dal el nem csendesedik, amíg
Thayla el nem pusztul, hogy befejezhessék a feledésbe vezető hidat.
Ryan már megszerezte a Sárkányszívet, most pedig Thaylához kell
juttatnia, mielőtt Oscuro rohama maga alá temeti a nőt. Teljes odaadással áll
most már küldetése mellett. Tudja, hogy a győzelem többe fog kerülni, mint
amennyit eddig bármiért adott, talán többe, mint amennyit adni képes.
Talán az életénél is többe.
  
ELŐSZÓ
 
Billy Madsonnak hívták, és kisfiú volt egy hatalmas gép testéhen.
Egy kisfiú, és körülötte egy őrangyal lebegett, aki megvédte őt és
lecsillapította, amikor gonosz emlékei rohanták meg, az erőszak és a
gyilkolás képei. Előző megtestesülésének emlékei az Üszök nevű kiberzombi
életéből.
Az angyal körülfolyta és lehorgonyozta Billyt. Ez az angyal volt az
egyetlen oka annak, hogy még Billy élt. Léthének hívták, és megmentette a
fiúcska életét. Hihetetlen szépség képeit mutatta meg Billynek, vakító fény
és egy csodálatos dal emlékét, amitől a fiú szeméből kicsordult a könny. Egy
dalt, amely olyan erős és tiszta volt, hogy még a szellem emlékén és Billy
robottestén átszűrődve is képes volt visszahozni őt a halál torkából.
Vissza az élők közé.
Billy most a hátán feküdt, nemes egyszerűséggel hozzábilincselve egy fém
műtőasztalhoz. Korábban technikusok és orvosok tesztelgették és
tanulmányozták, láthatóan érdekelte őket a testében felhalmozott
technológiai tudás. Pár órája azonban elmentek, őt pedig rácsatlakoztatták
mindenféle gépre, amelyek az agyhullámait és kiberverei elektromos
jelenségeit figyelték.
Tudta, hogy a szoba elég biztonságos hely. Agya azonnal automatikusan
elemzett minden lehetséges menekülési útvonalat. A különböző
forgatókönyvek szubrutinként, akaratlanul peregtek agya egyik hátsó
rekeszében, és nem győzte csodálni magát emiatt.
Azért építettek, hogy öljek és pusztítsak. Gyilkológép vagyok.
- Valaki jön - szólalt meg Léthé. Hangja egy FEG-nek, Felidézett Emlék
Gerjesztőnek nevezett szerkentyűn jutott el Billy agyába.
Billy kinyitotta szemét a sötétben. Éjszaka volt, a hold besütött a rácsos
ablakon, és olyan cikcakkos árnyékokat vétett a padlóra és az asztalra,
akárcsak az ezüst próbajele.
- Nem ugyanazok, mint az előbb - mondta Léthé - Óvatosságot és alig
rejtett agressziót érzek a most közeledőkben.
Billy nekifeszült a lábát, karját, mellkasát és fejét szorító fémpántoknak,
de a fejét is alig tudta megfordítani, ráadásul a kibernetikája legnagyobb
részéhez nem is férhetett hozzá, mert a kapcsolatot megszakították az
orvosok.
 - Azt meg tudod mondani, azért jönnek-e, hogy megöljenek?
Nevetést érzett a FEG-én át.
- Nem, kedves barátom, gondolatolvasó nem vagyok. Én csak aurákat
érzékelek. De már itt is vannak.
A szobácska ajtaja kinyílt, és valaki vagy valakik beléptek rajta. Billynek
csak úgy sikerült meghallania őket, hogy maximálisra állította kiberfülei
érzékenységét. Érezte a szoba enyhe nyomásnövekedését is.
- Señor, aqui!
A hangok alig voltak kivehetők, valószínűleg torok-, vagy
sisakmikrofonba mormolhatták őket, de Billy azért értette a jelentésüket:
- Ide, Uram!
Tehát az Azziek végül mégiscsak rám találtak.
Az érkezők körülállták az asztalt. Billy nem látta őket és gyanította, hogy
mágikusan lehetnek elrejtve. Enyhe nyomást érzett a mellkasán, mire egy
apró szekrényke pattant fel. Azután valamit rácsatlakoztattak, ami
mindenféle teszteket végzett el rajta.
Billy tudta, hogy kiberzombi-múltjában ezt rendszeresen csinálták vele.
Csak egy rutinszerű rendszerellenőrzés. A hordozható számítógép
folyamatosan kommunikált az agyával, részletesen ismertetve, hogy mely
részei romlottak el, melyek működnek, és hogy mennyire sérült meg a Ryan
Mercury elpusztítását célzó küldetésében.
A küldetésben, amely most már annyira távolinak tűnt, hogy minden
jelentőségét elveszítette. Tulajdonképp Ryan Mercury volt, aki olyan közel
juttatta Üszököt a halálhoz, hogy az elveszítette személyiségét. Vagy inkább
újra megtalálta. Előző megtestesülése alig néhány órája ott pusztult
Dunkelzahn lángoló arborétumának tüzében, de ezt Billy egyáltalán nem
bánta.
Lehet, hogy Ryan Mercury nagy jót tett velem azzal, hogy kis híján megölt.
Iróniája egy pillanatra sem hagyta el Billyt.
A tesztprogram jelezte, hogy pozíciójelző jeladója tönkrement,
valószínűleg még akkor, amikor lezuhant a Hell’s Canyonba. Akkor is Ryan
Mercuryval csapott össze. Úgy tűnt, mintha évezredekkel ezelőtt történt
volna, pedig talán csak egy hete lehetett.
- Elképesztő - suttogta az egyik láthatatlan alak. - Iszonyatosan
megrongálódott, és mégis él. Azt hiszem, mégsem kellene végeznünk vele,
hanem vigyük inkább vissza magunkkal.
- Sí - érkezett a felelet.
 A bénulás a lábujjainál kezdődött, de gyorsan kúszott felfelé, rendszerről
rendszerre haladva a térdében, combjában, derekában, majd végig a törzsén
és a mellkasán. Az érzékelés teljes hiánya. Nem valami üres zsibbadás volt
ez, csupán érzékeinek digitális törlése.
Halk kattanással kapcsolt ki az ízlelése, majd a látása és hallása, míg
végült teljesen egyedül maradt a sötétség végtelen óceánjában. Mint egy
formalinba zárt agy.
Léthé, mondta gondolatban.
Tessék, Billy?
Megmutatnád még egyszer Thaylát?
Billy érezte, ahogyan a szellem elmosolyodik, és a sötétség egyszer csak
átadta helyét a vakító világosságnak. A csend megadta magát az istennő
dala előtt, aki egy töredezett sziklaszirten állt. A fény úgy áradt belőle, mint
világítótoronyból egy csillagtalan éjszakán, mint egy gyönyörű napból a
legfeketébb égbolton. A fény és a dal egy volt és ugyanaz. Hangja messzire
zengett, csodálatos hullámokban emelkedett és ereszkedett, átmosva a fiú
egész lényét, mint egy langyos zuhany. Egészen addig, míg végül már nem
érdekelte, hogy ki is ő, és miért is volt ott.
Egyszerűen csak ott akart maradni mindörökké.
Léthé emléke Thayláról teljesen hibátlanul világított, és az élmény
magával ragadta Billyt, míg végül biztosan tudta, hogy csatlakoznia kell
őrangyalához, és segítenie kell Thaylának. Ezt a szépséget nem szabad
elpusztítani.
Csak éppen semmit sem tehetünk, hogy segítsünk neki - gondolta. - Mire
felébredünk, már Aztlanban leszünk.
Már ha felébredünk.
  
 
 
 
 
 
 
 
 
2057.AUGUSZTUS 23.
 
  
1.
 
Ryan Mercury felébredt. Álmának foszlányai úgy lüktettek agyában,
mintha egy millió darabra tört porcelánváza szilánkjai fúródtak volna
koponyájába. Szétrobbant rémálma megannyi éles és kemény, rideg
darabkára esett szét, amelyeket sehogy sem sikerült kiűznie fejéből.
Megborzongott. A kora hajnali levegő hűvösében kimászott az ágyából és
végigsétált betegszobájának jéghideg márványpadlóján. Üszökkel történt
összecsapása után egy apró, csendes szobát kapott Dunkelzahn georgetowni
rezidenciájának nyugati szárnyában, ahol nyugodtan lábadozhatott.
Épp az imént gyógyította be a mellkasán lőtt sebet és az egész testét
beborító égési sérüléseket a Sárkányszív segítségével, amely most az ágya
mellett álló éjjeliszekrényen pihent. Most már ideje volt meg is néznie,
hogy fest csata után.
A hideg kövön állva belebámult a szemközti falat borító egészalakos
tükörbe, hosszan nézte sötét képmását, amely leginkább valamilyen sötét
kísértetre emlékeztetett. Egy megtépázott múmia állt vele szemben a
pirkadat első halvány fényében.
Kihúzta magát, és igyekezett elfelejteni álmát, eltüntetni elméjéből az
istennőt megrohanó borzalmas lényeket, amelyek úgy téptek bele a nő fehér
húsába, mint sav áztatta zsilettpengék a hibátlan bőrbe.
Erőnek erejével kilökte rothadó bűzük emlékét a gondolataiból, és a
jelenre koncentrált. Tükörképére szegezte tekintetét, és lassan lefejtette
magáról a kötéseket. Óvatosan tekerte le tagjairól a fehér fáslit. Egyáltalán
nem fájt már, ahogyan behegedt bőréről leszakadt a rászáradt szövet. A
Sárkányszív csodálatos munkát végzett, nem egészen egy éjszaka alatt ereje
teljébe hozta szétroncsolt testét.
A kötés alól lassan előbukkant az igazi alakja. Két méternyi sűrű, erős
emberi test. Ryan húsát nem bolygatták még különböző kibernetikus vagy
biológiai rásegítőkkel és kiegészítőkkel, természetfeletti erejét és
gyorsaságát csupán gondosan kimunkált izmainak és mágiával felfokozott
reflexeinek köszönhette. A Csend Útjának mágiája járta át, az a fizikai
adeptusi ösvény, amelyre még Dunkelzahn, a nagy sárkány tanította.
Hajában megcsillant a kelő nap fénye, rezes színe vörösben játszott.
Egészen közel hajolt a tükörhöz és észrevette, hogy ezüstpettyes kék szeme
teljesen tiszta. A véreres fáradtságot elmosta a Sárkányszív mágiája.
 Elképesztő, gondolta.
Hajszálvékony hegek vonalai szőtték át vállát és fejét, ahol a szétrobbanó
üvegtető szilánkjai felsebezték. Nehéz volt elhinni, hogy mindez előző este
történt. Összeütközése Damien Knighttal, csatája Üszökkel, az erőfeszítése,
hogy Nadját megmentse. A robbanás, amely kis híján megölte.
Végzett a fásli legöngyölítésével, és úgy érezte magát, mint egy bábjából
most kikelt pillangó. Frissen gyógyult bőre még érzékeny volt, és fázott a
nyitott ablakon át fújdogáló szellőben. A kötéseket az ágyra hajította, majd
belebújt megszokott overalljába.
Ha már úgysem tudok aludni, gondolta, akár végig is járhatok néhány
formagyakorlatot.
Miközben épp fekete pólóját igyekezet áthúzni a fején, megszólalt a
csuklótelefonja. Az éjjeliszekrényhez sétált, felvette, és az apró képernyőre
pillantott, hogy megnézze, ki is hívja.
A kijelző tetején Jane-in-the-box kódja villogott. Jane évek óta dolgozott
Dunkelzahnnak, mint dekás, és most, hogy a sárkány meghalt, Nadja
Daviar és a Draco Alapítvány alkalmazta. Ezenfelül néha ő biztosította a
Mátrix-fedezetet az Assets Incorporatednek, Ryan árnyvadász csapatának.
Ryan a csuklójára szíjazta a kis szerkentyűt, és felvette a kapcsolatot.
Jane ikonja, a jól ismert csókos ajkú szőke rajzfilmbombázó, akinek
hatalmas kebleit vörös műbőr ruhácska takarta, azonnal megjelent. A férfi
tudta, hogy az igazi Jane, aki Dunkelzahn Lake Louise-i barlangjában,
mélyen a föld alatt ücsörög éppen, egyáltalán nem hasonlít a képernyőn
feltűnő figurára. Vékony volt, mint a seprűnyél, nem volt különösebben
szépnek mondható, nyelve és esze viszont vágott, mint a borotva.
A nő elmosolyodott.
- Higany - szólalt meg, amint látom ébren vagy, és kénytelen vagyok
beismerni: nyoma sincs rajtad annak, hogy alig pár órája majdnem
meghaltál.
- Testileg remekül érzem magam. Szellemileg viszont…
- Aggaszt valami?
- Rosszat álmodtam. De kétlem, hogy csak azért hívtál volna ilyen korán,
hogy a rémálmaim felől érdeklődj.
- Persze, hogy nem. - Épp most kaptam a hírt, hogy betörtek a Hamilton
Intézetbe.
- Idevitték Üszök testét?
- Igen.
 - Megszökött?
- Nem, de valaki betört. Talán őt keresik. - Jane ikonja elmosolyodott. -
Gondoltam, hátha érdekel.
- Köszönöm - szólt Ryan. - Akartam még váltani Léthével pár szót.
Léthé egy nagyhatalmú szellem volt, aki felváltva segítette és gátolta Ryan
Sárkányszívvel kapcsolatos erőfeszítéseit. Végső soron azonban Ryan úgy
hitte, hogy mindketten ugyanazt akarják: eljuttatni a Sárkányszívet
Thaylához.
Léthé már látta Thaylát. Beszélt vele, és minden korábbi ellenségeskedés
ellenére talán segíteni fog.
Léthé csapdába esett Üszök testében, akinek viszont minden emberi
számítás szerint meg kellett halnia. A kiborg nemcsak hogy kapott egy
nagyöbű vadászpuska-lövedéket a mellkasába, hanem ráadásul az
arborétum közepén érte az oxigénrobbanás is.
Talán a szellem akadályozhatta meg, hogy Üszök átlépje azt a finom
határt, ahol addig létezett, de bárhogy is történt, tény, hogy a kiberzombi
nem kapcsolt ki végleg. Kómába esett ugyan, de az életjelei teljesen
normálisak voltak.
Ha Üszök tényleg megszökik, vagy elviszik, akkor Léthé is vele megy. Ezt
pedig nem engedhetem meg.
- Jane, azonnal odamegyek. Hol van Dhin?
- Vettem a bátorságot, hogy saját szakállamra felkeltsem. Útban van
hozzád a Draco alapítvány új Hughes Airstarjával.
Ryan elvigyorodott.
- Majd emlékeztess, hogy csókoljalak meg, ha legközelebb élőben
találkozunk. Mennyi idő, amíg ideér?
- Két perc.
- Kiváló. Addigra menetkész leszek.
Bontotta a vonalat, és felemelte a Sárkányszívet a bársonypárnáról,
amelyen feküdt. A Szív nagy volt, gyerekfej nagyságú, és sokkal inkább
hasonlított egy igazi emberszívre, mint egy fatörzsbe vésett szerelmi jelre.
Tiszta orikalkumból készült, óarany színben csillogott, és valamilyen
ismeretlen mágia itatta át. A leghatalmasabb varázstárgy volt, amit Ryan
valaha látott.
A mana úgy ömlött át rajta, mint egy lencsén a fény, összesűrűsödött az
asztrálból, és azt tette, amit csak a használó akart. Ryan arra használta, hogy
felerősítse vele saját képességeit, de többé már nem akarta megtartani
magának, nem törődött vele, hogyan csalogatja a hatalom ígérete. A Szív
sorsát másképp írták meg.
Ryan egy erszénybe süllyesztette a Szívet, amelyet a derekára kötött széles
övre erősített. Amikor ezzel elkészült, feltúrta a szekrényt a
menetfelszerelése után. Megtalálta hajlékony Kevlar-111 lapokkal bélelt
könnyű testpáncélját, amelyet overallja fölé húzott.
Összerámolta kézipoggyászát, és kisurrant a szobából. A hátulsó
helikopterpályát vette célba. Átsietett az előcsarnokon, és elhaladt a
könyvtár ajtaja előtt. Teljes csendben mozgott, igyekezett elkerülni minden
találkozást a biztonságiakkal vagy a kastély személyzetével.
Nem akarta, hogy bárki észrevegye távozását. Legalábbis egyelőre nem.
Ha bárki megpillantaná, Nadját azonnal értesítik. Nem tudta, hogy vajon a
nő ébren van-e vagy sem, de bármennyire is látni akarta, nem állhatott meg,
hogy elbúcsúzzon tőle. Remélhetőleg visszaér, még mielőtt bárki
észrevenné, hogy egyáltalán elment.
Nadja Daviar gyönyörű tünde nő, akinek iszonyú hatalom futott össze a
kezében. Korábban ő volt Dunkelzahn tolmácsa és asszisztense, most pedig
ő vezette a Draco Alapítványt. Ezenfelül jelölték a Kanado-Amerikai
Egyesült Államok új elnökhelyettesének posztjára is.
Ryan pedig szerelmes volt belé.
Mire a férfi átért a kastélyon, majd a hátsó kijáraton át megközelítette a
helikopter leszállópályát, már hallatszott a közeledő Hughes Airstar
rotorjának egyre erősödő dohogása. A gép apró szélvihart kavarva,
fülrepesztő robaj kíséretében lassan földet ért.
A gép szélvédőjén át ki tudta venni Dhin arcát, és a széles vigyort az ork
agyaras képén. Abban a pillanatban, ahogy a helikopter futóműve leért a
betonra, Ryan már ott is termett az ajtóban, és bemászott Dhin mellé.
- Szorít az idő! - próbálta túlüvölteni a rotor dübörgését.
Dhin megfordult és biccentett.
- Jane már mindent elmesélt - szólt, miközben levegőbe emelte a gépet. -
Három percen belül a Hamiltonhoz érünk.
- Remek.
Dhin a pilótaülésben terpeszkedett. Lezser fekete szabadidőruhát viselt, és
egy hatalmas, fejére mértezett bukósisakot. A jobb füle mögötti adatjackből
vékony száloptikai vezeték indult ki, másik vége a műszerfalban tűnt el.
Ryan észrevette az álom utolsó morzsáit az ork rigó beduzzadt szemében,
nyilvánvalóan legmélyebb álmából ébresztették fel. Dhin elkapta Ryan
pillantását és ismét szélesen elvigyorodott, jóindulatúan, barátságosan és
őszintén.
- Jó téged épen és egészségesen látni, főnök. Azt hittem, ropogósra sültél a
tegnap éjszakai robbanásban.
Ryan megpaskolta az ork vállát.
- Szerencsém volt, Léthé valahogyan közbeavatkozott, és az utolsó
pillanatban belökött a vízsugár alá.
Miközben beszélt, Ryan felcsavarta Ingramjának csövét, és fölszíjazta a
tokját, majd még egyszer ellenőrizte, hogy tele a tár. Páncéltörő golyók,
elsőrangú. A fölös tárakat helyükre csattintotta a hevederen. Dhinre
pillantott.
- Azt hiszem, a szellem megint velünk van. Megbízik bennem, és
komolyan elkelne a segítsége. Nem szeretném, ha bárki lelépne vele.
Dhin bólintott.
- Rögtön ott vagyunk. Jane tisztázott minket a biztonsági őrségnél, de úgy
látszik, hogy a leszállópályát az árnyvadászok foglalták el. Két madárka a
levegőben is röpköd. Mindegyik az Aztechnology Aguilar-EX katonai
takarítógépé. Mit mondjak, igyekeznünk kell, ha el akarunk jutni mellettük,
vagy akárcsak meg akarjuk úszni, hogy lepuffantsanak az égről, ha esetleg
eszükbe jutna célba venni minket.
Ryan felhúzta mérgezett dobótűit tartó hevederét, és megragadta hatlövetű
gránátvető pisztolyát. A dobótűk hegye belül üreges volt, és egy kis adagot
tartalmazott a xenoketamin nevű ritka kábítószerből - ez egy bivalyerős
altató, amely egy másodperc alatt kifejti hatását az agyra úgy, hogy a
páciens először elveszti eszméletét, ébredése után pedig vad hallucinációk
rohanják meg.
- Úgy nézem, öreg barátunk, Dentado tábornok keveredett erre - szólalt
meg Ryan. - Tehát végül mégis sikerült a kiberzombi nyomára bukkannia.
Ryan és Dhin néhány nappal korábban találkoztak Dentadoval az Assets
Incorporated főhadiszállásán a Hell’s kanyonban.
Ryan felszerelte hordozható Phillips taktikomját, jobb fülébe illesztette az
apró fülhallgatót, és bőrszínű ragtapasszal torkához erősítette a
gombostűfejnyi mikrofont. Odakinn a hajnal első sugarai átküzdötték
magukat a várost borító alvadt vérszínű ködön, és szelíd fénnyel világították
meg a társasági archológiák üvegkék tömbjeit és a plasztbeton szövetségi
felhőkarcolókat.
 A helikopter megbillent, és egy kanyarral átröppent a Potomac szennyes
vize fölött a Hamilton Intézet felé. Ryan mágikusan megerősített látása előtt
már lassan kibontakozott az épület képe, egy zömök, nyolcemeletes
városszéli kórházé, amelynek koszos betonfalán vasráccsal és elektromos
vezetékekkel takart fehér tejüveg ablakok sorakoztak. Körülötte öt méter
magas ciklonkerítés húzódott, a tetején monovezetékekkel.
A helikopter leszállópályán egy katonai gép pihent, mint egy támadó
pózba merevedett lódarázs. Helyzetéből és a forgó rotorok sebességéből
Ryan azonnal megállapította, hogy bármelyik pillanatban a levegőbe
emelkedhet, ha szükséges. Körülnézett a két másik helikopter után kutatva,
amelyekről Dhin beszélt, de csak egyet szúrt ki - ez kábé ötszáz méterre
délre lebegett a levegőben.
Jane-in-the-box hangja szólalt meg az Airstar hangszóróiból:
- A biztonsági kamerák felvételei alapján a vadászok megszerezték
Üszököt. Sajnos egy perccel ezelőtt elvesztettem őket, amikor láthatatlanná
váltak.
- Köszönöm, Jane. Valószínűleg a…
A parkoló helikopter hirtelen felemelkedett.
- Késő. Már kijutottak. - Ryan Dhinhez fordult. - Közelebb tudsz vinni?
Az ork megvonta a vállát.
- Semmit nem ígérhetek, de megteszem a csoda rám eső részét, ha te is a
tiedet.
Ebben a pillanatban egy harmadik helikopter bukkant fel az intézet mögül,
mint egy morcos darázs. Épp velük szemben.
- A kurva életbe! - üvöltött fel Dhin.
A padló megdőlt Ryan alatt, amint az ork hirtelen balra döntötte a gépet,
milliméterekkel kerülve el a golyózáport, amely elárasztotta a területet, ahol
még az imént is voltak. Ryan figyelte, ahogyan az ellenséges gép utánuk
lendül, és egyre közeledik.
- A francba is, Főnök, ezt a gépet nem légiharcra tervezték. Van egy
csökött kis gépágyúnk, de semmi több. Se rakéta, se ágyú.
- Üzemeld be a gépágyút, azonnal!
Dhin bólintott.
- Megvan. Már nem mintha érne valamit is ezek ellen a fiúkák ellen.
Ryan nézte, ahogyan egy rakéta indul meg feléjük az Aguilartól tűzcsíkot
húzva maga után.
- Van valamink rakéták ellen?
 Dhin csak megrázta a fejét.
- Esélytelen. Ez volt az egyetlen elérhető gép, és senki sem szólt, hogy
hadba vonulunk vele.
- Emelkedj föl, ki a víz fölé - szólt Ryan. - Olyan messze az utaktól és
épületektől, amennyire csak tudsz.
Az ork kétkedő pillantást vetett rá.
- Éppen apró cafatokra készülünk robbanni, te meg polgári áldozatokon
elmélkedsz, Főnök?
Jobbra dőltek és emelkedni kezdtek, Ryan pedig belemerített a
Sárkányszív erejébe. Távoli csapását a Szíven keresztül összpontosította,
abban halmozta fel a manát, miközben a rakéta gyorsulva közeledett.
Már majdnem elérte őket, amikor a férfi hatalmas lökéssé változtatva
elengedte a feltartott erőt.
Érezte, amint az óriásira duzzasztott mágikus hullám a rakétának
csapódik, amely egy pillanatra megállt a levegőben, majd felrobbant.
Repesz és lángok borították be az eget, a robbanás löketei pedig csak úgy
dobálták a kis gépet az égen.
Dhin Ryanre pillantott.
- Daviar kisasszony kikaparja a szememet, ha csak egy karcolás is lesz a
helikopterén.
- Higany, jól vagytok? - ez Jane hangja volt. - Jelezz vissza, Higany!
Ryan a mikrofonjába válaszolt:
- Kicsit nyúzottak vagyunk, Jane, de semmi külsérelem. - Elmosolyodott.
- Legalábbis egyelőre.
Jane alig hallhatóan sóhajtott.
- UCAS harci gépek közelítenek a pozíciótokhoz. Azt mondták, hogy a
katonaság átvette az irányítást, úgyhogy húzódjatok vissza.
- Öt percen belül megyünk - válaszolt Ryan, majd Dhinhez fordult: -
Vigyél olyan közel, amennyire csak bírsz anélkül, hogy újabb
rakétatámadást provokálnánk.
Dhin rápillantott, és megrázta nagy bozontos fejét.
- Te vagy a főnök, bár néha nem egészen értem, miért.
Ryan felkacagott.
- Eddig még egyikünk sem halt meg.
- Így igaz. Még.
- Jól van, csak menjünk szépen közelebb.
 Dhin bólintott, megdöntötte a helikoptert, és bekapcsolta a turbinákat. A
hirtelen nehézkedés az ülésbe préselte Ryant. Az UCAS gépek érkezésére
az Azzie helikopterek megfordultak, és az Amerikai Szövetségi Államok
határa felé vették az irányt. Ryan ugyan nem látta az érkező repülőket, de
tudta, hogy az Azzieknak már be kellett őket fogniuk a radaron.
Ismét a Sárkányszíven keresztül összpontosította manáját. Nem tudta,
hogy vajon képes lesz-e megcsinálni, amit tervezett, megpróbálni azonban
mindenképpen érdemes volt. Az asztrálba emelte tekintetét, és asztrális
érzékeit a Szív hatalmával erősítette fel.
Az anyagi világ elhomályosult, a tompa, szürke formák átadták helyüket
az asztrál tarka tájának. Ezen a síkon az életerő fényt bocsátott ki, s minden
egyes lénynek, és tárgynak teljesen egyedi aurát adott. Az ég tompa
ibolyaszínben játszott, miközben Ryan egyenként kitapogatta az előtte
repülő gépekben ülők auráját. Szelleme ugyan nem tudott kilépni a testéből,
de látása éles volt, és a Sárkányszív csak még jobban felerősítette érzékeit.
Üszök és Léthé aurája azonban még a Szívvel felerősített mana ellenére is
csak Ryan érzékeinek a határán helyezkedett el. Ilyen távolságból olyan
gyengén volt látható, hogy éppen csak ki tudta venni az egyik távolodó
helikopter ablakán át.
Léthé, Ryan gondolataival kinyúlt az aura felé. Léthé, válaszolj, ha hallasz
engem!
- Te vagy az, Ryan Mercury? - érkezett a válasz. - Csapdába estünk.
Mögöttetek vagyunk, Léthé. Próbálom megállítani az elrablóitokat.
- Én nem vagyok fontos - válaszolt Léthé, - Ne pazarold rám az
energiádat. Meg kell találnod a módját, hogy eljuttasd a Sárkányszívet a
metasíkokra, és odaadd Thaylának. Szüksége van rá. Azt hittem, már
eltökélted magad erre.
Igen, eltökéltem magam, ez az egyetlen célom. Viszont szeretném, ha te is
segítenél.
- Nincs szükséged a segítségemre - szólt Léthé. - Nem tudom, hogy
miképp kell átjuttatni a Szívet a határon, át a metasíkokra. Arról nem
beszélve, hogy jelenleg fogoly vagyok ebben a testben. Teljesen
összegabalyodtam az ő szellemével, egymagadnak kell teljesítened ezt a
küldetést.
Egy vadászgép húzott el Ryan balján, vörös és fekete csíkot húzva az
asztrál semleges, szürke egére.
 - Ryan Mercury - folytatta Léthé - mindened megvan, amire szükséged
lehet. Sajnálom, hogy…
Egy rakéta robbant közvetlen mellettük, megremegtetve a helikopter körül
a levegőt, mire Dhin villámgyorsan elhúzta onnan. Közben folyamatosan
szitkozódott.
Ryan visszavonta érzékeit az anyagi világba, és az ork rigóra nézett:
- Mi volt ez?
- Az egyik UCAS vadász kilőtt egy rakétát, ami majdnem minket
takarított le az égről. Hülye mazsola!
- Nem egészen, - Jane hangja a helikopter hangszóróiból szólalt meg.
Figyelmeztető lövés volt, Ryan. Az Azziek és az UCAS egyezséget
kötöttek. Jobb lesz, ha visszahúzódtok.
Újabb robbanás rázta meg a helikoptert olyan erővel, hogy Ryan fogai
összecsikordultak.
- Lefizettek valakit? Remélem, nem volt ilyen egyszerű dolguk.
Jane frusztrált hangon válaszolt:
- Senki nem fizetett senkinek. Az Azziek azt állították, hogy Üszök az
Aztechnology Társaság tulajdona, amelyet egy szakadár szervezet lopott el,
és akiket az UCAS támogatott és segített azáltal, hogy Üszököt egy
szövetségi intézményben tartotta. A Társaság komoly ellenintézkedéseket
helyezett kilátásba, ha nem engednék el velük kísérleti kibernetikus
szervezetüket.
Dhin felcsattant:
- Már bocsánat a kifejezésért, de micsoda nagyrakás sárkányszar!
- Dhin - szólalt meg Ryan -, vigyél vissza a kastélyhoz. Jane, nézd meg,
mit tehetsz, hogy megtudd, hova vitték Üszököt.
- Rendben - érkezett Jane válasza, miközben Dhin boldogan kikapcsolta a
turbinákat, és egy íves jobbkanyarral visszafelé indult.
Ryan ismét az asztrálba figyelt, a Sárkányszív segítségével próbálta újra
felvenni a kapcsolatot. Léthé… Léthé, ha hallasz engem… köszönöm.
Köszönöm, hogy megmentetted az életemet.
Semmi válasz. Az ellenséges gép már messze járt.
A francba! - gondolta Ryan. Nagyon remélte, hogy Léthé segíteni fog.
Mióta a szellem megmentette az életét, kihajítva a robbanás területéről,
Ryan úgy vélte, szüksége lesz Léthére. Agyának rejtett zugaiban biztosan
tudta, hogy az Üszök testébe szorult szellem nélkül küldetése sokkal
nehezebb lesz.
Talán lehetetlen.
  
2.
 
Nadja Daviar a Watergate Hotel nászutas lakosztályának erkélyén
álldogált, és figyelte a reggel melegét, amely lassan körbeölelte, mint egy
nedves ruha. Minden jel arra mutatott, hogy Washington FDC szövetségi
negyedében ma is szaunázni lehetne majd az utcán. A Dunkelzahn
rezidenciáján történt tegnap esti robbanás óta ismét úgy döntött, hogy ebből
a lakosztályból intézi majd a Draco Alapítvány ügyeit.
Túl sok biztonsági őr, rendőr és építőmunkás nyüzsgött most a kastély
körül. Egyszerűen képtelen lett volna ott dolgozni.
Tudta azonban azt is, hogy nem kizárólag a munka miatt tért vissza ide. A
Dunkelzahn halála óta eltelt két hétben minden nap legalább egyszer
visszatért a robbanás helyszínére. Visszajárt emlékezni, annyira agyába
vésni azt a borzalmas pillanatot, hogy végül a részévé váljon, akárcsak a
saját szíve.
Hosszú távra bérelte ki a nászutas lakosztályt.
Jól szabott, feketébe játszó sötétzöld színű üzleti kosztümöt viselt.
Messziről látszott róla, hogy tünde, hisz karcsú volt, és valamivel magasabb
mint két méter, válla széles, karja és lába pedig kecses és hosszú.
Hollófekete haja ragyogott a napfényben, miközben lenézett a Victoria
Sugárútra. A színjátszó felhőre, amely a tátongó lyuk fölött lebegett, ahol
Dunkelzahnt meggyilkolták.
A szivárvány mindén színe ott kavargott és táncolt a felhőben, amelyről
mágusai azt állították, hogy egy manavihar. A kráter peremén hatalmas
tömeg szorongott folyamatosan, igyekezve olyan közel nyomakodni a
hurrikán-kerítéshez (amely megakadályozta, hogy a manavihar örvénye
magába szippantsa őket), amennyire csak lehetett. Már így is több ember
eltűnt a felhő belsejében.
Szakértői szerint a jelenség olyan, mint egy defekt, egy szakadás a
szövedékben, amely elválasztotta az anyagi világot a metasíkoktól, és
amelyet Dunkelzahn szellemének pusztulása feltépett.
Lassan nagy levegőt vett, miközben agyába idézte a robbanás képeit. Jól
emlékezett a két héttel azelőtti beavatási estére. Pont ebben a szállodában
volt az estély, lent a földszinti Nagy Bálteremben. Ő Dunkelzahnnal táncolt
és élvezte a pillanat tökéletességét és nagyszerűségét, amint átlejtettek a
termen, a tömeg pedig ámulva bámulta őket.
 Az emberek csodálták új elnöküket, Dunkelzahnt, aki emberi alakjában
egy Michelangelo Dávidjához hasonló fiatalembernek látszott: tökéletes
arányok, makulátlan, napbarnított bőr és göndör, barna haj. Egyedül szeme
árulkodott természetfeletti származásáról, amely fémesen csillanó kék és
ezüstös színű volt, pupillája pedig szokatlanul és valószínűtlenül fekete,
mint egy tátongó mélységre nyíló tűhegynyi ablak.
Kecsesen és fesztelenül suhant a parketten Nadjával, akit a tolmácsaként
ismertek. Ő volt a sárkány hangja. És persze az asszisztense és
kampányfőnöke, barátja és legfőbb szövetségese is.
Táncuk megbabonázta a tömeget, amely tátott szájjal és nagy
gyönyörűséggel bámulta őket. Egy futó pillanatig, a tökéletes szépség egy
lélegzetelállító másodpercéig ők voltak a világegyetem középpontja.
Carla Brooks, a magas, fekete biztonsági főnök szakította félbe a táncot,
aki létfontosságú sürgős telefonhívás érkezéséről tájékoztatta Dunkelzahnt.
A sárkány gyorsan kimentette magát, és visszavonult az egyik kisebb
szobába, hogy fogadja a hívást. Nadja csak később tudta meg, hogy Ryan
Mercury telefonált.
Amikor Dunkelzahn visszatért a táncparkettre, Nadja érezte, amint
gondolatai megérintik az övét. Itt kell, hogy hagyjalak, Nadjaruska. A
sárkány gondolatai áramütésként hasítottak belé, ő pedig értette őket, de
nem mint másnak a szavait, hanem mint saját tudatának részeit.
Ekkor hallotta utoljára Dunkelzahn gondolatait megszólalni a fejében, és
az igazat megvallva, már nagyon hiányoztak. Olyan érzés volt, mintha
lényének egy része Dunkelzahnnal együtt meghalt volna, mintha
szellemének egy darabja kiszakadt volna belőle.
Erősen megmarkolta az erkély korlátját, és megbabonázva bámulta az
alant gomolygó manavihar hipnotikus mintáit. A robbanás képei tolakodtak
a szeme elé: Dunkelzahn limuzinja, amint lassan kigördül a hotel főbejárata
elől. A robbanás, amely belehasít az éjszakába, egyetlen tüzes pillanat alatt
tökéletesen megsemmisítve a kocsit, miközben Nadja a hotel bejáratánál
Carla Brooksszal beszélget. A karcsú fekete Mitsubishi Nightsky, amint
magába öleli az izzó hő és plazma gömbje.
Dunkelzahn kocsija előtti és mögötti kocsik is a levegőbe repültek. A fák
lángra lobbantak, és Dunkelzahn üvöltött kínjában, ám telepatikus sikolya
hamarabb robbant Nadja agyában, minthogy a fizikai hang a füléig juthatott
volna.
 Nadja látta, ahogyan Dunkelzahn sárkányformájában kiemelkedik a
robbanásból, teste áttetszően, szellemfehéren jelent meg valahol a retina
mögött. A sárkány minden egyes pikkelye csillogott a fehéren izzó tűzben,
de semmi szilárd nem volt a testében, mintha csak a saját kísértete lenne.
Csak a körvonala maradt meg, amely haláltusáját vívva vonaglott, amíg ősi
teste atomjaira esett szét.
A következő pillanatban a kép eltűnt, és a robbanás hulláma elérte a két
nőt. A tűz és mennydörgés gördülő fala felkapta őket, majd behajította az
üvegajtón át a hotel halljába. A vastag plüsszőnyegre érkezett, a körülötte
záporozó üvegszilánkok ezer apró sebet ejtettek rajta, de csodálatos módon
élt, és semmi különösebb baja nem esett. Valahol tudta, hogy ez elvileg
lehetetlen. A robbanásnak végeznie kellett volna vele.
Most, az erkélyen állva Nadja megrázta fejét, hogy elzavarja belőle az
emlékeket. Zsebkendőjével letörölgette arcáról a könnyeket, és kihúzta
magát. Carla nem tudott épkézláb magyarázatot adni rá, hogy a robbanás
miért állt meg, és fordult vissza önmagába. Ez volt az egyetlen oka, hogy
Nadja még most is élt, Carla nem talált semmilyen mágikus akadályt vagy
hasonló egyszerű megoldást. A legjobb, amivel elő tudott hozakodni, az
volt, hogy amikor a manavihar létrejött, az örvény magába szippantotta a
robbanási hullám energiáját is, hogy aztán kilökje az asztrálba és a
metasíkokra.
Talán csak szerencsés véletlen, hogy Nadja még mindig élt, noha
Dunkelzahn, aki mestere, jótevője és tanítója volt egy személyben, meghalt.
Vagy esetleg az, aki meggyilkolta a sárkányt, meg akarta kímélni a
beavatási bál résztvevőit, a sok világi hatalmasságot, akik összegyűltek a
Watergate Hotelben.
Ekkor figyelt csak fel rá, hogy Gordon Wu jelent meg mellette. Gordon
volt az asszisztense, tökéletesen érezte az etikett minden apró szabályát, és
a nő bármikor számíthatott rá. A férfi csendben állt, kivárta, amíg Nadja
észreveszi.
A nő megkeményítette magát és feléje fordult: Gordon alacsony termetű
ázsiai férfi volt, fejébe egy olyan műérzet-generátort építettek, amely
mindent rögzített, amit szolgálatban tapasztalt. Volt emellett egy külön
fejkamerája is kiegészítésként, ez szükség esetén mozgó- és állóképet
egyaránt tudott rögzíteni.
Nadja biccentett, hogy beszélhet.
 - Két tünde szeretne beszélni önnel, asszonyom. Nincsenek előre
bejelentkezve, ám amikor felhívtam erre a figyelmüket, egyikük nevetni
kezdett, a másik pedig megharagudott. Kitartottak, amíg meg nem ígértem,
hogy bejelentem őket. Azt mondták, adjam át, hogy Aina van itt.
Nadján jóleső izgalom futott végig. Aina szerepelt Dunkelzahn
végrendeletében, fel kellett neki ajánlania egy helyet a Draco Alapítvány
igazgatótanácsában. A titkos iratok közt, amelyek a sárkány halála után
Nadja kezébe kerültek, volt egy nyilatkozat Aináról is. Egy figyelmeztetés,
hogy bár részvétele az Alapítvány irányításában döntő fontosságú, minden
bizonnyal vonakodni fog elfogadni a felkínált helyet.
Már sokszor próbált kapcsolatba lépni Ainával a végrendelet felolvasása
óta, ám telekom-üzeneteire nem érkezett válasz. Egészen mostanáig.
Rámosolygott Gordonra és intett, hogy vezesse. Követte a férfit a nagy
kétszárnyú üvegajtón át a nappaliba, ahol a tündék már helyet foglaltak.
Egyikük a hatalmas ablakok mellett ácsorgott, testtartása hideget,
távolságtartást sugárzott.
Kényelmes kék farmert viselt fehér pólóval, de ennek ellenére mély
benyomást tett környezetére már az első pillanatban. Arca mély feketeségét
tökéletesen fehér, tüsire vágott haja csak még jobban kihangsúlyozta. Nem
volt kisminkelve, de tünde vonásai nem is igényelték a hangsúlyozást.
Ez lesz Aina - villant át Nadján.
Aina tüzetesen megvizsgálta Nadját, amint az belépett. Úgy tűnt, mintha
egyszerre vallatná auráját és anyagi testét. Nem mosolygott, arcán
valamilyen furcsa szomorúság ült. Bár tulajdonképp ez várható is volt,
hiszen kedves barátját veszítette el Dunkelzahnban.
A sárga bőrdíványon ülő másik tünde férfi volt. Ő sem számított átlagos
jelenségnek, hosszú vörös haját szoros lófarokba fogva hordta. Arca
bohócosan fehérre volt festve, vörös sminkkel káróforma foltokat pingáltak
mindkét szeme köré, arcán pedig ugyanilyen színű széles mosolyt viselt.
Úgy nézett ki, mint egy udvari bolond.
A festék alatt arca csinosnak és nagyon nyúzottnak tűnt. Sebesülések
nyoma nem látszott rajta, kivéve talán egy aprócska heget a bal füle mellett.
Szűk szabású fekete farmert hordott, amely legalább tíz éve kiment már a
divatból, egy Maria Mercurial inget és egy mindenféle kitűzőkkel
teleaggatott fekete bőrdzsekit. A hőség ellenére sem izzadt egy cseppet
sem.
Nadjára mosolygott, amikor az a szobába ért.
 - Daviar kisasszony, olyan kedves öntől, hogy időt szakított ránk. A
nevem Harlequin, ő pedig Aina.
Nadja viszonozta a mosolyt, majd Ainához fordult.
- Örülök, hogy eljött. Már régen szerettem volna beszélni önnel arról,
hogy csatlakozzék az Alapítványhoz.
- Beszélhet - szólalt meg Aina. - És talán még meg is hallgatom. De a
többi sírrablóval együtt mi is csak azért jöttünk, hogy felmarjuk a jussunkat
a sárkány kincseiből. - Gúnyosan felkacagott. - A reményemért jöttem.
Nadja megreszketett a nő hangjától, de igyekezett leplezni. Dunkelzahn
végrendeletének egyik bekezdése Aináról szólt. A vén sárkány hangot adott
szomorúságának a miatt a sok kín miatt, amit Ainának el kellett szenvednie,
és ráhagyta a legdrágább dolgot, amit felajánlhatott neki: a reményt.
Dunkelzahn úgy tervezte, hogy ha csatlakozik az Alapítványhoz, Aina
megkapja a reményt, miután értesül a hatalmas és messzire nyúló tervek
erejéről. Nadja úgy érezte, Ainának épp annyira szüksége van rá, mint neki
Ainára. A fekete tünde flegmája azonban, amivel Dunkelzahn ajánlatát
kezelte, távolról sem tűnt biztatónak.
- Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy biztosan megkapja a reményét
- válaszolta Nadja teljesen komolyan. - Dunkelzahn kívánsága az volt, hogy
tájékoztassam a Draco Alapítvány legbelsőbb működéséről, hogy
segíthessen terveinek hosszú távú irányításában és fejlesztésében.
A Harlequin nevű tünde kuncogni kezdett.
- Ez épp neked való! - mondta Ainának. - Ücsörögsz majd egy nagy irodai
íróasztal mögött, és naphosszat aktákat tologatsz.
Úgy tűnt, ez a nap a gúny jegyében telik.
Nadja oda se figyelt.
- Amennyiben ez önnek is megfelel, jó lenne, ha ezt részleteiben is
megbeszélhetnénk. Attól tartok azonban, hogy négyszemközt kell
maradnunk.
- Caimbeul… izé, Harlequinben nyugodtan megbízhat.
- Nem szeretnék durvának tűnni, de attól tartok, sajnos nem tehetem.
Dunkelzahn önt, és egyedül önt jelölte meg. Talán Harlequin úr megbocsát
néhány órára…
Harlequin ismét felnevetett.
- Kegyed aztán keménytökű vitapartner! Kezdem érteni, hogy miért esett
magára Dunkelzahn választása.
Nadja feléje fordult.
 - Bár azt hiszem, nem lesz módja személyesen meggyőződni róla,
biztosíthatom uram, hogy egyáltalán semmiféle tököm nincs. Tudniillik nő
volnék.
Harlequin hátravetett fejjel kacagott, mélyen és őszintén. Még Aina is
elmosolyodott. Ezzel együtt azonban Harlequinnek esze ágában sem volt
elmenni. Ahogy nevetése csillapodott, keményen Nadja szemébe nézett.
- Tulajdonképpen én is azért jöttem, hogy elvigyek valamit a kincsből.
Nadja teljes figyelmét rá összpontosította.
- Nem emlékszem semmilyen Harlequin említésére Dunkelzahn papírjai
közt.
- Ritkán nevezett így - szólt Harlequin. - Sokféle néven szólított, a
legtöbbjét azonban jól nevelt társaságban nem illik kiejteni.
Aina nyersen felnevetett.
- Nem mintha ez olyan kedves lenne.
Harlequin eleresztette a sértést a füle mellett, és folytatta:
- Az utolsó előtti tétel Dunkelzahn nyilvános végrendeletében az
Excaliburt és Oroszlánszívű Richárd király páncélját a Zokogó Torony
Utolsó Lovagjára hagyja. - Öntelten elmosolyodott magában. - Ez vagyok
én.
Nadja szinte észrevehetetlenül elkomorodott. Súlyos értékelési hibát
vétettem. Eddig azt hitte, hogy ez a nagyképű, festett tünde csak Aina
valamilyen rokona, barátja vagy üzletfele.
Az ilyen tévedések nem megengedhetők - gondolta. - Legalábbis az én
helyzetemben semmiképp.
- Igazán sajnálom, hogy nem ismertem fel önt. - szólalt meg. -
Dunkelzahn sajnos nem készített részletes leírást mindazokhoz, akikre
örökül hagyott valamit.
- Tulajdonképp egy kicsit fáj, hogy soha nem említett önnek - mondta
Harlequin. - Közel álltunk egymáshoz.
Aina a kifestett tündére pillantott.
- Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálta. Egy apró-pici utolsó szúrás,
amit már nem tudsz viszonozni. Egyszerűen zseniális.
Harlequin dühösen meredt Ainára, ám amikor megszólalt, hangjában nem
érződött harag.
- Lehetséges, bár én inkább arra tippelnék, hogy csak a kilétemet akarta
titokban tartani. Amint látod, téged akar reflektorfénybe állítani.
Nadja közbevágott.
 - Ez nem igaz! Csupán abban bízott, hogy Aina csatlakozik a Draco
Alapítvány hosszú távú terveihez. Ez egyáltalán nem jár szükségszerűen
közszerepléssel. Azt elrendezem én.
Aina ellépett az ablaktól, és lehuppant Harlequin mellé.
- Kezeskedem az állításáért, miszerint ő a Zokogó Torony Utolsó Lovagja.
Nadja bólintott.
- Rendben, rögtön hozom a hivatalos anyagokat.
Biccentett Gordon Wu felé, aki egy kis számítógépet hozott oda, és
nyújtott át neki. Nadja megkereste az utasításokat, amelyeket Dunkelzahn
hagyott neki, és feltette a négy kérdésből az elsőt.
- Ki ül a hídon, és védelmez minket az Ellenségtől?
Harlequin kis híján felugrott a díványról.
- Micsoda?
- Ezeket a kérdéseket Dunkelzahn hagyta az igények jogosságának
ellenőrzésére.
A tünde azonnal visszanyerte nyugalmát.
- Thayla - mondta.
Nadja ezt megjegyezte. Ez a tünde tud Thayláról. El kell mondanom
Ryannek!
Felolvasta a következő kérdést.
- Kinek a lányát fogadta tanítványául? Vagy ágyasául?
Harlequin szeme összeszűkült.
Aina megint felnevetett.
- Egy null a sárkánynak.
Nadja csak várt, igyekezett teljesen nyugodtnak látszani.
Harlequin végül válaszolt: - Ehran, az írástudó lányát, de csak tanítom őt.
- Kettő megvan, még kettő van hátra. A következő: milyen idős ön?
Harlequin Ainára pillantott.
Az csak megrántotta a vállát.
Csendben teltek a másodpercek, miközben Harlequin azon tűnődött, hogy
mit is mondjon.
Nadja fészkelődni kezdett a fotelben. A képernyőn olvasható választ
nehéz volt elhinni, és volt ott egy megjegyzés is, mely szerint az igazi
Lovag nem akarja majd megadni a feleletet. Az utasítás alapján ki kellett
várni, hogy megizzadjon a válaszban, majd feltenni az utolsó kérdést.
- Néhány évvel vagyok fiatalabb nála - szólt végül Harlequin Ainára
bökve.
 Nadja csak rámeredt.
- Ez nem válasz.
- Sokkal fiatalabb vagyok, mint Dunkelzahn vagy Lofwyr, de sokkal
öregebb, mint ön.
Nadja keresztbe fonta a karját és várt.
Aina Harlequinre nézett.
Harlequin homlokán verejték gyöngyözött.
- Itt az áll - szólalt meg Nadja hogy… - Megtorpant.
- Mi áll ott?
- Itt az áll, hogy ön több mint háromszáz éves.
Harlequin mélyet sóhajtott.
- Hát, eljárt felettem az idő.
Nadja persze tudta, hogy a tündék hosszú életűek, és hallott már a
halhatatlanokról szóló mendemondákról is, de eddig nem adott nekik túl
sok hitelt. Nagy levegőt vett.
- Utolsó kérdés: mi volt a Zokogó Torony eredeti neve?
- Vörös Torony. - érkezett a válasz gondolkodás nélkül.
A nő bólintott.
- Gratulálok, igénye immár hivatalosan is érvényes. A páncélt átveheti ma,
vagy elszállíttathatom önhöz. Sajnos az Excalibur jelenleg elveszett, de
nagy erőkkel keressük.
- Küldje át hozzám a páncélt Franciaországba, If várába.
- Rendben. - Ezután Ainához fordult, aki már felállt, mintha indulni
készülne. - És Ön? Csatlakozik a Draco Alapítványhoz?
Aina szomorúan nézett rá.
- Dunkelzahn nagyon közeli barátom volt. Ez az egyetlen oka, amiért
elgondolkodom a dolgon. - Megrántotta Harlequin copfját. - Gyere,
Caimbeul, indulás.
- Mikor hallok Önről legközelebb?
Aina megállt az ajtóban.
- Amikor döntöttem.
Harlequin megtorpant, amikor Nadja mellé ért.
- Le vagyok nyűgözve, Daviar kisasszony. Nem küldte el önt a bús
francba. Ezt tekintse győzelemnek!
Nadja rámosolygott, majd a férfi is kifelé indult. Egyáltalán nem érezte
győztesnek magát. Aina kulcsfontosságú szereplője volt Dunkelzahn hosszú
távú tervének. Nélküle az egész világ jövője kockán foroghat.
  
3.
 
Ryan rémálmának foszlányai ismét befurakodtak tudatába, amikor Dhin
letette a helikoptert a Dunkelzahn rezidenciája mögötti leszállópályára.
Búcsút intett az orknak, és kilépett a gépből a szeles hőségbe. Behúzta a
nyakát, és sietve megindult a betonpályán át az épület felé.
Négy biztonsági őr fogadta, és bele kellett néznie egy hordozható
retinavizsgáló készülékbe. Az őrök ugyan ismerték, és várták az érkezését,
de Üszök előző esti behatolása óta megerősítették az épület őrizetét.
Miközben Ryan arra várt, hogy a kis szerkentyű elemezze retinaképét (és
összehasonlítsa az adatbankban tároltakkal, hogy engedélyezhesse a
belépést), Dhin felemelkedett mögötte a helikopterrel. Vissza kellett vinnie
a gépet a Nemzeti Repülőtérre egy generálellenőrzésre, és az esetlegesen
szükséges javítások miatt.
A retinaszkenner felcsipogott, az őrök pedig Ryanre mosolyogtak, és
beljebb tessékelték. A felé a szoba felé tartott, ahol eddig lábadozott,
közben igyekezett kordában tartani álmának vissza-visszatérő képeit. Épp
átért a nyugati szárnyba, amikor megszólalt a csuklótelefonja.
Megnyomta a kapcsolatgombot, a következő pillanatban pedig már a
leggyönyörűbb arcot látta maga előtt, amilyennel valaha is találkozott.
Nadja már megint levágatott a hajából, valószínűleg, hogy megszabaduljon
a robbanáskor megpörkölődött részektől.
- Kedvesem, olyan csodálatos, hogy újra látlak!
Nadja elmosolyodott, zöld szeme fényesen csillogott.
- Hasonlóképp, drágám. Hogy érzed magad?
- Teljesen meggyógyultam. - Ryan úgy döntött, most nem meséli végig
rémálmait, amelyek ismét visszatértek, és ott kísértettek agya mélyén.
- Aggódtam miattad.
- Hajam szála sem görbült meg, Üszök nagyon vigyázott rám. Egy kicsit
még cseng a fülem a robbanástól, de már kértem időpontot egy
kígyósámántól, hogy csináljon vele valamit.
Ryan elmosolyodott.
- Sajnálom, hogy ilyesmikbe rángattalak.
- Ne beszélj butaságokat, Ryan. Üszök elrabolt. Bárki mást megállított
volna az őrség. Semmi közöd nem volt az egészhez.
- Jó, oké, mindegy. Azért csak bocs.
 Nadja ajka is mosolyra húzódott.
- Csökönyös szamár.
Ryan lehámozta magáról a fegyvereit és a hevedereket.
- Ismersz.
- Volna kedved ma velem ebédelni?
- Bármikor.
- Nincs ugyan időm rá, hogy kiugorjak a hotelből, de boldog lennék, ha be
tudnál jönni. Délre ide tudsz érni?
- Persze.
- Helyes. - Ezzel Nadja bontotta a vonalat.
Ryan kibújt harci szereléséből, majd úgy döntött, hogy átmegy az
arborétumba és végigjár néhány katát. Gondolkodnia kellett, rendet kellett
tennie a fejében. Vajon Léthé visszaszerzése elég fontos ahhoz, hogy
megkockáztassanak miatta egy aztlani vadászatot? Vagy ez csak elterelné a
figyelmét? Hiszen a küldetésre kellene összpontosítania.
A Csend Útja majd segít.
Testhez simuló fekete overalljában átsétált az épületen, a Sárkányszívet
még mindig az övére akasztott erszényben tartva. Amikor odaért az
arborétum kitört üvegajtajához, átlépte a sárga tiltó szalagot, és besétált a
terembe, ahol csak az előző éjjel küzdött meg Üszökkel.
A helyiség közepén hozzáfogott a katákhoz, végtelen lassú mozdulatokkal
táncolni kezdett a reggeli fényben. Izmainak fizikai összehúzódása és
kinyúlása hatására a mana elkezdett felé áramolni. Az erő pedig meghozta a
várva várt összpontosítást is. Egész elméje koncentrálni kezdett.
Körülötte szanaszét hevertek a leégett arborétum maradványai.
Megperzselt növények és megfeketedett márványfák meredtek a nyílt égre.
A szétrobbant plasztüveg nagy részét már eltakarították, mióta az egész tető
a levegőbe repült. Amióta Ryan távoli csapásával meghúzta Üszök Colt
Manhunterén a ravaszt, és beindította a hatalmas oxigénrobbanást.
Csodával határos módon mindketten élve maradtak.
A reggeli szellő most hűvösen fújdogált az arborétum kőfáinak csontvázai
közt, és cseresznyevirág meg azálea illatával lengte be a helyiséget.
Dunkelzahn rezidenciájának az egyik legszebb kertje volt az egész
metropoliszban. Ryan érzékeny orra azonban a virágillat mögött megérezte
az égő hullák éles szagát is. A halál bűzét, amely elborította az egész
városfolyamot a Dunkelzahn halála utáni zavargások alatt.
 Ryan a Csend Útjának mozdulatait táncolta végig, a fizikai adeptus
ösvényét, amelyre még a sárkány tanította meg évekkel ezelőtt, és
összpontosított, miközben testén lassított felvételen hullámzottak át a
lépések. Mozgás közben befelé indult önmagába, mágiájával tapogatott
egyre beljebb, míg megtalálta esszenciájának sziklatömbjét, amely erejének
is kútfeje volt. Teljesen megnyugodott és összeszedetté vált.
Ereje esszenciájából növekedett kifelé, míg végül elérte az oldalán lógó
Sárkányszívet. Ryan érezte a varázstárgyból áradó hatalmat, mintha egy
apró nap fehéren izzó koronáját közelítette volna meg. Olyan volt, mint egy
megolvadt fémgömb, egy gyomrába vájódó izzó salakgolyó, de nem
merített az erejéből. Eltökélte, hogy csak akkor tesz ilyet, ha az feltétlenül
szükséges.
Amint erejével végigsimította a Szív félszínét, a rémálom ismét elöntötte
agyát…
Álmában egy repedezett sziklafennsíkon áll, egy durva és szeles
senkiföldjén, amely olyan fényes és erős fényben fürdik, hogy képtelen
ránézni.
A fény énekel neki, hívja, hogy lépjen közelebb. Hívja, hogy segítsen.
Egyetlen dolog jár már csak a fejében, hogy valahogy a fény kedvére
tehessen. Meg akarja védeni a csodálatos hangot, amely úgy dalol, mintha
angyalok kórusa szólna.
Amikor észreveszi a sötétség egyre növekvő ékét, a gonoszság foltját,
amely folyamatosan terjeszkedik a fény felé, moccanni próbál. Megpróbál a
fényhez rohanni. Meg tudná védeni, tudna segíteni!
Aztán ráébred, hogy mozdulni sem tud, egy láthatatlan hártya feszül
körülötte, mint egy átlátszó nejlonburok, és megakadályozza, hogy a
fényhez jusson. A hártya nyúlik és mozog, amikor nekifeszül, de szilárdan
tart, és minél inkább igyekszik kiszabadulni, annál jobban belegabalyodik,
végül már levegőért kell kapkodnia.
Egyszerre a hang elhallgat, a fény pedig kialszik. Ryan elbukott és óriási
szomorúság borítja el egész lényét, miközben figyeli a nőt, aki az imént
még énekelt. A nő elesik a sötétség rohama alatt, legelőször a torkát tépik
ki. Aztán a szívét. A szemét. Végül nem marad belőle más, mint néhány
véres húscafat, és a fényt, amely egykor belőle áradt, elborítja a fekete vér
leple.
Az álom véget ért, és Ryannek eszébe jutott, hogy esetleg levegőt is
kellene vennie. Most már értette az álom egy részét. A fennsík egy
manaszirt az asztrális síkon, az a pont, ahol a világ legközelebb került egy
másik síkhoz, amelyen iszonyú teremtmények laktak. Ryannek szóló
üzenetében Dunkelzahn Ellenségnek nevezte őket.
A fény Thayla volt. Ő védte a helyet azoktól, akik mágiával próbálják
befejezni a hidat az Ellenség síkjára, hogy azok átjöhessenek, és
elpusztíthassák a földet. Thayla dala azonban nem volt teljesen
áthatolhatatlan, és az álom talán azt jelenti, hogy a hely elpusztult.
Talán csak üldözési mániám kezd lenni, és az egész nem jelent semmit.
Dunkelzahn utasításokat hagyott Ryanre, hogy vigye el a Sárkányszívet
Thaylához - ő majd tudni fogja, hogyan kell használni, hogy megállíthassák
a sötétséget. Ha nem sikerül nagyon gyorsan eljuttatnia hozzá a Szívet,
nemsokára már túl késő lesz, hogy megelőzzék a háborút.
A sárkány arborétumának romjai közt Ryanben egyre gyűlt a mana,
ahogyan mozgott. Végigjárta a Csend útjának összes lépését.
A mágia egyre épült benne, és ő visszaemlékezett küldetésére, amelyet
egy Dunkelzahn szavait közvetítő küldöncszellem bízott rá. A küldönc egy
apró sárkányforma alak csillogó ezüst szobrából emelkedett ki a sárkány
barlangjának mélyén.
- Megmutattam neked a mana köreit - hangzott az üzenet Dunkelzahn
hangján -, eddig azonban senki sem mert úgy beléjük avatkozni, ahogyan
most teszik… Az, hogy Darke felfedezett egy Locust, a világtörténelem
legnagyobb tragédiája. Ha a metasík Szakadékát bezárják, mielőtt
felkészülhetnénk, mindenki megsínyli. Minden teremtett lény elpusztul.
Mind.
A többi sárkány túlzottan magabiztos… A technika mindent
megváltoztatott, a mágia nem véd meg ellene. Most nem lesz hova bújni, a
háború mindent elborít. Ki kell építenünk a védelmünket, meg kell
alkotnunk saját technikánkat, hogy felvehessük a harcot az Ellenséggel,
amikor az átkel. Ehhez azonban időre van szükség, és hogy ezt az időt
biztosítsuk, meg kell erősítenünk a természetes védelmet. Nem szabad
elbukniuk, és a Sárkányszív segítségével nem is fognak. Thayla tudni fogja,
hogyan kell használni. Juttasd el hozzá, mielőtt túl késő lenne.
A megtépázott arborétumban a szellem hangja lassanként elhalt Ryan
agyában, ahogyan a tánc végére ért. Jó néhány másodpercig teljes csendben
állt még, igyekezve szellemileg felkészülni az elkövetkező napokra, és
élvezettel hagyta, hogy a nap melege végigcirógassa arcán a frissen
gyógyult bőrt.
 Elmúlt az összes kétség és bizonytalanság, amelyek azelőtt gyötörték,
mielőtt legyőzte Üszököt, és visszaszerezte a Sárkányszívet. Elfelejtette
bosszúszomját, amely Dunkelzahn gyilkosa iránt égett benne. Kitörölte őket
agyából, félretette, amíg a következő feladatot sikeresen meg nem oldja. A
feladat pedig, hogy a Szívet eljuttassa Thaylához.
Újabb foszlányok jutottak eszébe a küldönc szavaiból:
- Ahhoz, hogy sikerrel járj, segítségül kell hívnod egy olyan hatalmú
mágust, aki ismeri a varázslatot, amely eljuttathat téged és a Szívet a
metasíkokra… Első választásom Harlequinre esne.
Most már, hogy teljesen meggyógyultam, gondolta Ryan, hozzá kell
látnom, hogy megkeressem Harlequint, a mágust. Minden más csak
vargabetű lenne.
Visszatért a szobájába, letusolt és megborotválkozott, aztán felvett egy
kényelmes öltönyt, nyakkendőt kötött és zakója alá visszaerősítette a Szívet.
A varázstárgy erősen kidudorodott a zakó alatt, és úgy tűnt, mintha igen
fickósan érezné magát, de úgy döntött, hogy magánál tartja, amíg a
küldetést nem teljesíti.
Walther PB-100-as pisztolyát egy diszkrét tokba rejtette a bokája fölött, és
két plusz tár páncéltörő lövedéket is zsebre vágott. Az ember sohase
tudhatja. Engedélyezte magának, hogy sofőr vigye a Watergate Hotelhez.
Pár perccel dél előtt érkezett meg, és igen éhes volt már, hisz nem is
reggelizett.
A hotel előtti tömeg mintha most valamivelkisebb lett volna, mint az
előző napokban, és jórészt a manavihar köré koncentrálódott. Valaki egy
ideiglenes plasztüveg pódiumot eszkabált, és most arról intézte szavait a
sokasághoz - hatalmas lendülettel ecsetelve -, hogy Dunkelzahn hogyan
áldozta fel magát, és hogy egy szent volt, akit az Isten maga mellé emelt a
mennybe.
Ryan már hallott a Dunkelzahn Egyházának fanatikusairól, és számuk
minden jel szerint az egész világon egyre nőtt. A limuzin sofőrje felhajtott a
köríves behajtó sávra, amelyet frissen renováltak, miután a robbanás
rászakította a hotel homlokzatának és az út fölé nyúló fák koronájának java
részét. A kocsi megállt a vadonatúj üveg forgóajtó előtt, a sofőr pedig
kipattant és megkerülte, hogy ajtót nyisson Ryannek.
Ryan eleinte kényelmetlenül érezte magát a céges kinézetével, ám ez alig
néhány perc alatt elmúlt. Jól tudta, hogy a Szövetségi negyednek ezen a
részén egy öltöny és nyakkendő majdnem olyan hatékony, mint egy
láthatatlanság varázslat. Belépett az ajtón, és felliftezett a nászutas
lakosztályhoz.
Nadja az ajtóban várta, arcán boldog mosoly sugárzott. Ryan rá se
hederítve a nő körül dongó biztonságiak tekinteteire, odarohant hozzá. A
karjába kapta a nőt, egy hatalmas öleléssel elszakítva a földtől. Nadját
finom vaníliaillat lengte körül.
A nő felkacagott, és megcsókolta Ryan nyakát. Szorosan átölelte a férfit.
Ryan beletúrt a fekete hajzuhatagba.
- Annyira sajnálom - ismételgette -, annyira sajnálom.
- Csitt már! - suttogta Nadja a fülébe.
Átölelve tartották egymást, a nő feje Ryan vállán pihent. Ryan úgy érezte,
nem bírja tovább, és előtörnek a könnyei. Annyira szerette Nadját, ahogyan
még soha senkit, és mégis kis híján a halálát okozta. Üszőknek ő csak
amiatt kellett, amit Ryannek jelentett.
Egy percig álltak így, aztán Nadja elhúzódott, és megigazította blézerét és
szoknyáját, amelynek sötétzöld színe remekül passzolt mind a szeméhez,
mind a hajához. Mindig is remek érzéke volt hozzá, hogy öngyilkosságba
hajszolja a topmodelleket.
- Éhes vagy?
- Mint a farkas.
- Akkor gyere. Görög ebédet rendeltem az Aesopusból.
Bevezette Ryant a konyha mellett elterülő megemelt padlószintű
ebédlőrészbe. Egy fiatal humán férfi mindkettejüknek bort töltött, majd egy
tál töltött szőlőlevéllel, görögös öntettel és pitával jelent meg.
Ryan gyomra nagyot kordult. Belekortyolt a borba, aztán nekilátott az
ételnek.
- Hallottam, hogy Üszököt elvitték az Azziek.
- Így van.
- Van ötleted, hogy hová?
- Semmi konkrét, de Jane megpróbálja lenyomozni az útvonalat.
Nadja bólintott, és lenyelt egy falat, öntetbe mártott pitát. Olyan szépnek,
olyan erősnek tűnt! Ryan bármire képes lett volna érte.
- Reméltem, hogy Léthé tud majd segíteni, de ő és Üszök nem lehetnek
most az elsőszámú célpontjaim.
Nadja biccentett, mintha ösztönösen megértette volna, ami Ryannek egy
órai meditációjába került, hogy rájöjjön.
- Nálad van a Sárkányszív.
 - Így van, és még azt is ki kell találnom, hogy miképp juttassam el
Thaylához.
- Érdekes - szólt Nadja -, épp ma találkoztam valakivel, aki tud ThayIáról.
Ryan figyelme azonnal elszakadt az ételtől.
- Kivel?
- Elég fura alak. Egy festett arcú tünde. Állítása szerint Harlequin-nek
hívják.
- Találkoztál Harlequinnel? Ő az, akit Dunkelzahn szerint fel kell
keresnem, hogy a segítségét kérjem! Hol van most?
Nadja kényelmesen hátradőlt, és finoman megtörölgette száját
szalvétájának sarkával.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már elutazott.
- Megvan a HTH-száma vagy egy szatellites telekomkódja?
- Az nincs…
Ryan lélegzetvisszafojtva várta, hogy Nadja befejezze a mondatot.
- De van egy címem, ahová el kell szállíttatnom a páncélját.
- Hála az egeknek! Hová?
- Egy földközi-tengeri szigetre Franciaország déli partjainál, If várába. Ez
az a vár, ahol Monte Christo gróf is raboskodott.
- Egy szigeten épült vára van?
- Egy ősrégi francia börtön. Olvastad Alexandre Dumas regényét?
- Nem, de a chipet végignéztem.
Nadja felkuncogott.
- Igazán megpróbálkozhatnál az olvasás kőkori gyakorlatával is
valamikor.
Ryan elengedte az ugratást a füle mellett. Egy ötlet kezdett
körvonalazódni az agyában. Egy terv.
- Mikor kellene leszállítanod a páncélt?
- Holnap terveztem elküldeni.
- Azt hiszem, a szokásosnál erősebb biztonsági őrizetre lesz szükséged,
nem igaz? Már ha figyelembe vesszük a szállított áru felbecsülhetetlen
értékét…
- Mit akarsz tenni?
Ryan elmosolyodott.
- Úgy tervezem, hogy én is a gépen leszek, amikor a páncél megérkezik.
És volna néhány barátom, akiket szívesen meghívnék.
Nadja sóhajtott.
 - Sejtettem. Amennyire rajtam múlik, te és az Assets átvehetitek a
kézbesítés feladatát. Csak kérlek, vigyázz magadra. Olyan furcsa érzésem
van Harlequinnel kapcsolatban. Úgy tűnik, hogy nagyon, nagyon hosszú
ideje él már. Szörnyű nagy hatalma lehet, és valószínűleg régebben ismeri
Dunkelzahnt, mint bármelyikünk. Ezenkívül nem lehetünk biztosak benne,
hogy a viszonyuk mindig felhőtlen volt.
- Mire célzól? Úgy gondolod, hogy köze lehetett a gyilkossághoz?
Nadja belekortyolt a borába, hosszasan tűnődve a válasz előtt.
- Semmire nem célzok, Ryan. Csupán annyit mondtam, hogy ismert
kapcsolata volt a mesterünkkel, és nem tudhatjuk, hogy barátok vagy
ellenségek voltak-e.
Ryan elgondolkodva dörzsölgette halántékát ujjai hegyével.
- Miért akarná Dunkelzahn, hogy egy ellenségétől kérjek segítséget?
Ennek így semmi értelme.
- Mikor volt Dunkelzahn bármelyik tervének értelme?
- Jogos meglátás. De akkor is kapcsolatba kell lépnem Harlequinnel.
Nagyon fontos.
Nadja áthajolt az asztalon, és megfogta Ryan kezét.
- Tudom. - Keze meleg volt és biztonságot nyújtó. Csak nem szeretném,
ha bármi történne veled.
Ryan mélyen a szemébe nézett.
- Vigyázok.
Nadja összehúzott szemmel válaszolt:
- Ajánlom is! - Pillantása megkeményedett, bár ajkán továbbra is ott
játszott a mosoly. - Ha nem tennéd, én magam ütlek agyon.
  
4.
 
A tiszta gonoszság érintése ott visszhangzott Luceroban, és egész testében
remegett miatta. Alig pár órája, hogy elájult az iszony és borzalom
rohamától, amely elborította a metasíkokon a sötét ék láttán.
Most az anyagi világban állt, magasan a San Marcos teocalliban, és kifelé
nézett a lépcsős piramis ablakán, bámulta a lent gyülekező mind
hatalmasabb tömeget. A forró texasi nap perzselve tűzött rá, megmártva a
lányt a tüzes sugárzásban. Lucerot ez nem zavarta, még élvezte is. A való
világ, bármilyen kényelmetlen is, áldás volt a hosszú idő után, amelyet
Señor Oscuroval töltött a metasíkokon.
Az előtte elterülő völgy és azon túl a síkság tele volt emberekkel, akiket a
Locus, a templom melletti tó fenekén fekvő hatalmas csiszolt obszidiánkő
ereje Aztlan legtávolabbi végeiből is idevonzott. Biztonsági kerítésekkel
kellett nagy ívben körbevenni, hogy megvédjék az emberektől.
Metahumánok tízezres tömegei nyúltak a távolba, akik mind énekeltek, és
az azték Ötödik Nap végét ünnepelték.
Lucero tudta, hogy ez a tzitzimine eljövetelét jelentette, a démonokét, akik
elpusztítják a világot. Megborzongott. Tényleg látta volna ezeket a
démonokat a Szakadék túlpartján? Tényleg érezte volna érintésüket a
szívén? Úgy gondolta, hogy az embereket a Locus vonzotta ide, vagy
esetleg Oscuro bájolta el őket mágiájával. Jelenlétük miatt Lucero
kényelmetlenül érezte magát, bár nem egészen értette, miért. Hiszen csak
egyszerű emberek, akik kijöttek sátraikkal és egyéb
lakóalkalmatosságaikkal kempingezni.
Lehet, hogy őket is csak úgy megbabonázza a Locus, ahogyan engem.
Érezte, ahogyan szinte hipnotizálja a hatalmas-fekete kő vonzása. Fényes
felületét tökéletesen simára csiszolták, mint egy metszett ónixot vagy fekete
gyémántot. Úgy tűnt, mintha magába szívná környezetéből a fényt.
Aranyszínű vonalak finom hálója szőtte át egész felszínét, az orikalkum
vékony erei, amelyek innen fentről alig látszottak.
A tó legnagyobb része már teljesen száraz volt, csak a legmélyebb
pontokon állt még a víz. A többi részről csövek szövevényes hálója vezette
el. A maradék vízben még látszott a régi vidámpark tornyának tűszerű
tükörképe, valamikor ide másztak fel az emberek, hogy a tetején lévő forgó
kilátóból élvezhessék a panorámát. A kilátó már rég hozzározsdásodott az
oszlophoz, legalábbis Lucero még egyszer sem látta mozogni abban a pár
évben, mióta rendszeres látogató volt San Marcosban.
Halk koppanásokat hallott, majd egy szisszenéssel kinyílt az ajtó. Lucero
megfordult, és három, fehér lepelbe öltözött novíciust látott belépni.
Egyikük, egy tizenhét éves forma barna fiú karján egy szürke köntöst
hozott. Széthajtogatta, és a lánynak nyújtotta.
- Señor Oscuro kérése, hogy jelenj meg előtte az új oltárnál. Odavezetünk.
Lucero bólintott.
- Köszönöm, rögtön készen leszek.
A szemérmesség szokatlan vonás volt a templom közösségében, ám
Lucero minden tekintetben különleges eset volt. A novíciusok értették a
célzást, és távoztak.
Lucero nagyot sóhajtott. Engedelmeskednie kellett mesterének, de már
előre rettegett attól, amit az kérni fog. Amikor utoljára együtt utaztak a
metasíkokra, Oscuro őt használta fel a vérmágia fókuszálására. Miatta tudta
felállítani ékét a fény és a dal istennője ellen, aki a hidat őrizte ott a
metasíkokon.
Kibújt a hálóingéből, és a szürke köntössel kezében a tükörhöz lépett.
Mereven bámulta saját meztelen testének egészalakos képét. Valamikor
szép volt, ám ez már nagyon rég lehetett, még a tetoválás előtt.
Vérfüggősége előtt, azelőtt, hogy szolgájává vált volna lelke sötét foltjának.
Fejét tükörsimára borotválták, így jól látszott koponyájának finom íve.
Törékenynek és makulátlannak tűnt, akárcsak az arca. Nagy barna
szemeinek fénye megkopott ugyan a szenvedésektől, ám még mindig
erősen, egészségesen csillogott. Keskeny orra elegánsan ívelt telt ajkai
fölött.
Nyaktól lefelé azonban barna bőrét ellepték a hegek és tetoválások, a
bőrébe vágott vérszínű rúnák nyomai. Rituális vérmágia mágikus rúnái
voltak ezek, a Vérmágiai Gestalté, és elborították karját, vállát, mellét és
hasát, hátát, farát, combját és lábszárát. Ocsmány és természetellenes dolog
volt rajta ez a roncsolás.
Egy röpke pillanatig átlátott a sebeken, látta a nőt, aki azelőtt volt, hogy
Oscuro eltorzította volna, mielőtt életre dédelgette benne a függést az
emberi vér életenergiájától. Látta a fényes, kos szemeket, a hasán feszülő
fiatal, hamvas bőrt. Makulátlan volt és bájos. Próbált visszaemlékezni rá,
hogy milyen is volt egy közeli barát érintése. Milyen volt, ha kívánták.
 Pár halk koppanás az ajtón felriasztotta álmodozásából. Megint át fog
vinni, gondolta, miközben bebújt a szürke köntösbe. El fog vinni a fekete
körhöz, oda, arra a helyre, amely egykor fényben és csodálatos zenében
fürdött.
Lucero szerette a dalt és a fényt, tudta, hogy ez az egyetlen esélye a
megváltásra. Señor Oscuro saját sötétségéből éket vert a szépségbe, és
Lucero tudta, hogy a férfi célja teljesen elpusztítani a fényt. És azt is tudta,
hogy valamilyen okból, ehhez szüksége van az ő segítségére.
Most le fogom lassítani, fogadkozott.
Kinyitotta az ajtót, és követte a három novíciust lefelé a lépcsőn, majd ki a
borzalmas hőségbe. Átvezették a füvön, amely most szárazon és mereven
dörzsölődött a lány meztelen talpának, aztán végig a nemrég épített
farámpán, le a tó fenekére, a Locus körül álló kisebb csoporthoz.
A csiszolt fekete kőből áradó erő átjárta és vonzotta a lányt. Olyan volt,
mint egy fekete mananap, egy olyan valószínűtlenül erős mágikus fókusz,
hogy Lucero beleszédült. A levegő mintha összesűrűsödött volna, ahogyan
közeledtek hozzá, egyre nehezítve a járást, még ha a kő hipnotikus bűbája
alatt nem is vágyott semmi másra, mint hogy megérinthesse.
Épp, amikor már azt hitte, hogy egy lépést sem tud tenni, Señor Oscuro
lépett elő a csoportból, és Lucerora mosolygott, jóvágású arcát fekete
szakáll és bajusz keretezte. Tekintetéből meleg sugárzott, és megerősítette a
lányt. Mosolyától kivillantak a fogai, mind tökéletesen egyenes és olyan
hófehér, hogy szinte szikrázott.
Az ősi azték mágia drapp köntösét viselte, amelyet a régi istenek hímzett
képei ékesítettek. Nyakában egy aranyból és sárkánytollakból készült
szertartási gallért viselt. A tollak sötétkékben, vörösben, fényes zöldben és
sárgában játszottak. Fénylő mázzal vonták be őket, és szegélyüket körben
bearanyozták.
Oscuro bőre sugárzott az élettől, reményt adva a lánynak, erőt a
továbblépéshez. A szeme azonban a feketeség sötéttel keretezett verme volt,
és hamis fénye mögött úgy vájt a lányba, mint a sebészi lézer. Elárulta a
férfi igazi természetét.
Oscuro sápadt kezét nyújtotta Lucero felé, keze hátán önálló fekete szőrök
százai meredeztek.
- Gyermekem - szólalt meg - közel vagyunk a győzelemhez. -
Titokzatosan elmosolyodott. - A híd már majdnem a mienk.
 Lucero meleg kezét a férfiéba tette, amely hideg és nedves volt, mint egy
döglött hal, és hagyta, hogy az keresztülvezesse a tömegen. Elhaladtak
néhány orvostechnikus és automata fegyvereket szorongató Jaguár-gárdista
mellett, miközben Oscuro a rövid kis falépcső felé irányította, amely
felvezetett magára a kőre. A Locusból áradó erő megsűrítette körülötte a
levegőt, míg végül már csaknem szilárdnak érezte.
Átléptek az őrök sorfalán, és Lucero most egészen közelről láthatta. A
csak részben kiásott követ lecsiszolták, és minden egyes lapja olyan volt,
mint egy tizenöt méteres fekete üveglap. A felszíne valószínűtlenül sima
volt, makulátlan és tökéletes, mintha szándékosan fényezték volna. Az
orikalkum erei fraktálmintákat alkottak a felszínen, és Lucero érezte a mana
belőlük áradó lüktetését, mintha egy állat szívét látná dobogni. A Locust
nyilvánvalóan emberek vagy más értelmes lények készítették azelőtt, hogy
mélyre leásták volna ide.
A Vérmágiai Gestalt körben ült a kő felszínén, és egy rituáléhoz
készülődött. Amikor Lucero és mestere fellépkedtek a lépcsőn, a tíz mágus
felállt és rájuk nézett. Mindannyian emberek voltak, bőrüket tetoválás és
rúnák hegei borították éppúgy, mint Luceroét. Nyakukon vastag tűszúrások
nyomai látszottak. Amikor Lucero meglátta a mágusok tekintetében a
fekete ürességet, egyre jobban megszánta a novíciusokat, akik idekísérték.
Több mint valószínű, hogy fel fogják áldozni őket, hogy erőt adjanak a
vérmágiának. A vérmágusok a hagyományos vörös köntöst viselték,
nyakukba pedig katétereket illesztettek, amelyek lehetővé tették, hogy
megosszák vérüket a rituálé során. Valaha Lucero is a Gestalt tagja volt és
sok-sok alkalommal vett részt a vérontásban és a vérközösségben. Amióta
azonban megérintette a fény, mindez gonosznak, a mágia megcsúfolásának
tűnt számára. Ilyen célokra életenergiát használni könnyen függőséget
okozhatott, Lucero pedig alávetette magát vonzerejének. Csak a dal
szépségét hallva és csak a fény tiszta jóságát látva ébredt rá Lucero saját
belső gonoszságára, a szívére bomló árnyékra, amely miatt ártatlan életeket
pusztított el, hogy hatalomhoz és uralomhoz jusson.
- Nagyon fontos, hogy erős maradj, gyermekem. Aki elállja a hidat, már a
vörös ég küszöbén áll most, hogy eljutottunk a csúcsig, és szövetségeseink
a szakadék túloldaláról szintén segítenek minket erejükkel. A mai lesz az
utolsó csatánk.
Lucero megborzongott.
 Amikor meztelen lábai a Locus felszínéhez értek, Lucero megdermedt.
Térde megroggyant, mihelyt egy elektromos hullám futott át rajta, míg
végül testének minden idegszála egyenként robbant fel. Érezte, ahogy
tudata elmerül a kőben, elnyeli ez a mesterséges fekete lyuk. Egy pillanatig
azt hitte, hogy az egész földet egyszerre érzékeli, a másodperc egy
törtrészéig egy tökéletes, isteni szemmel látott - részévé vált a hatalom,
manavonalak és a világon megtalálható többi Locus hatalmas hálózatának.
A következő pillanatban ez az érzés eltűnt, és Señor Oscuro igyekezett
kezénél fogva felsegíteni. A lány bőre megbizsergett, amikor belépett a
Gestalt tagjai által formált körbe.
- Feküdj le, gyermekem - mondta Oscuro. - Hamarosan ismét együtt
leszünk a metasíkokon. Lucero hanyatt feküdt a Locus hideg, kemény
felszínén, és a Gestalt mágusainak gyűrűjében szétnyitotta köntösét. Oscuro
jelent meg fölötte egy novíciust rángatva. Az a fiú volt, akivel Lucero
korábban beszélt. A fiú arcán gondtalan elégedettség ült, mágikus
hipnózisban tartották.
A fiú tekintete egy pillanatra rettegést tükrözött amikor Oscuro előhúzott
egy obszidián kést majd egy gyakorlott mozdulattal átvágta vele a fiú
torkát. A következő pillanatban már halott volt. Meleg, sűrű vére Lucero
meztelen testére ömlött, szemébe pedig kiült ugyanaz az üveges távolba
révedés, amelyet a lány oly sokszor látott már.
Oscuro félrehajította a fiú holttestét és letérdelt a vértócsába. Amikor a vér
fémes illata átjárta Lucerot, ő összeszorította a fogát, és leküzdötte a
kísértést, hogy megízlelje. Oscuro a vérrel mintákat rajzolt Lucero testére,
közben halkan mormolt valamit egy olyan nyelven, amit a lány nem értett.
A nap eltűnt, helyette megjelent az asztrál egének tompa fénye. Lucero egy
pillanatra még látta a körülöttük formálódó Gestalt lényt, de azután Oscuro
ismét megszólalt, és ők máris az erő Locusból felemelkedő oszlopán
száguldottak fölfelé.
- Állj fel, gyermekem! - Oscuro hangjában hatalom zengett.
Lucero felállt és körülnézett. Kis híján pánikba esett a területet elborító,
mindent átható borzalomtól. Olyan volt, mint egy dühöngő őrült tébolya és
egy mániákus káröröme, amely a lány csontjáig hatolt.
A föld hidegétől megborzongott, gerincébe kemény jeges fagy költözött és
nem moccant onnan. Lába alatt a repedezett talaj egy hatalmas földnyelv
része volt, amely egy feneketlen kanyon fölé nyúlt. Lucero most már látta a
Szakadék túloldalát, bár lehetetlenül messze volt. És érezte az ott élő lények
jelenlétét, akik mintha lassított felvételen mozogva építették volna a saját
földnyelvüket. Egy ívet, amely egyenesen őfelé nyúlt.
Át akarnak jönni. Ha ők a tzitzimine, akkor fel fogják dúlni a világot, és
velük eljön a világ vége.
Lucero figyelt. Hallani akarta, amiről tudta, hogy ott kell lennie.
Olyan halk volt a zene, hogy alig sikerült meghallania az életre kelő
holttestek hangja mellett, amikor Oscuro meglendítette felettük a kezét.
Azután meghallotta a dalt, amely olyan csodálatosan szép volt, hogy vagy
megtisztította a sötétséget, vagy elpusztította azt.
Segíts rajtam, imádkozott a dalhoz, a fényhez, amely az énekesből áradt.
Tiszta, fehér ragyogás volt ez, de most már alig hatolt át a vér és tetemek
falán, amelyet Oscuro emelt. Ez a fény volt az, amely miatt a túloldali
lények olyan lassan mozogtak.
Némelyik zombitetem elkezdett körülötte átváltozni. Durva szálú,
hatalmas fekete sörték bukkantak elő bőrükből. Karjuk és lábuk bozontos
csápokká változott, és addig osztódott, amíg négy-négy nem lett az
ocsmány testek mindkét oldalán. Fejük ellaposodott, hatalmas csáprágók
ugrottak elő álkapcsukból, szemük pedig behasadt, és összetett szemmé
alakult.
Nem tudnak mozogni, ha ő nincs itt, ébredt rá Lucero. Ő pedig nem jöhet
ide nélkülem.
Oscuro felkacagott.
- Felkészültünk hát az utolsó rohamra.
Bárcsak eltűnhetnék, hogy abba kelljen hagynia.
Az ég körülötte hirtelen elsötétült, és Lucero érezte, hogy jeges félelem
kúszik végig szellemén. Belemarkolt a rémület, mozdulni sem tudott.
Gondolkodni sem volt képes. Elméjébe apró kígyók férkőztek.
Pusztulás. Örök szenvedés.
A dal, a külső fény fakó sugarai átszűrődtek lelkén. Törékeny ujjakkal
óvták a tébolytól. Ott egyensúlyozva őt a keskeny határon…
  
5.
 
Ryan törökülésben üldögélt a Dunkelzahn kastélya mögötti kertben, és
élvezte a rózsák, a frissen felásott föld illatát, amely betöltötte körülötte a
levegőt. Élvezte, ahogyan a nap átsüt zárt szemhéján. Még mindig az a
céges öltöny volt rajta, melyet a Nadjával elköltött ebédhez vett fel - úgy
tervezték, hogy együtt vacsoráznak, de korántsem volt biztos, hogy a nő
még emberi időben visszaér. Teljesen elborította a munkája.
Csuklótelefonja jelzett, mire kinyitotta a szemét. Jane-in-the-box hívta.
Fogadta a hívást, mire Jane aranyos hajzuhataga azonnal megjelent a kis
képernyőn, vérvörös szája bájos mosolyra húzódott.
- Halihó, Jane.
- Hello Higany, Nadjával és Fekete Angyallal épp most végeztük el az
utolsó simításokat.
Fekete Angyal Carla Brooks fedőneve volt, aki korábban Dunkelzahn
biztonsági rendszerét irányította, most pedig a Draco alapítvány biztonsági
főnökeként dolgozott.
- Helyes - mondta Ryan. - Ki vele.
- Fekete Angyal összeállított egy biztonsági csapatot, akik Lake Louise-
ból Washingtonba hozzák a páncélt. Itt aztán az Assets átveszi az irányítást.
Az őrségváltás hozzávetőleg holnap reggel 05.00-kor történik a Nemzeti
Repülőtéren. Ezután az Assets elszállítja a páncélt a tünde Harlequinhez If
várába.
- Első osztályú szervezés, barátom!
- Dhin és Morzsoló odarepülnek érted egy helikopterrel 03-30-ra, tehát
elég időtök lesz, hogy minden felszerelést berámoljatok a gépbe indulás
előtt. Beszéltem Axlerrel a Hell’s kanyonban, már úton van Lake Louise
felé. A cuccossal együtt fog hozzátok érkezni.
- Van valami híred az új mágus keresésével kapcsolatban?
Jane szőke buksija nagyot bólintott.
- Már kapcsolatba léptem eggyel, de a fiú nagyon óvatos. Még várok a
végső válaszára.
Ryannek eszébe jutott Miranda, a mágus, aki meghalt, amikor
megtámadták Üszököt a Pony-hegyen. Úgy tűnt, mintha hónapok teltek
volna el azóta, pedig csak két nappal korábban történt. Miranda pedig jó
mágus és jó barát volt.
 Jane-re pillantott.
- Mesélj róla valamit.
Jane felkacagott.
- Aggódsz, hogy megint begyűjtünk egy zöldfülűt?
- Az Assetsnek mostanában nem volt szerencséje a mágusaival.
- Karomnak hívják, és már jónéhány vadászatot végigcsinált nekem egy
Fogó nevű Seattle-i összekötőn keresztül. Nagyon tehetséges, remek
kiegészítése lesz az Assetsnek. - Megtorpant. - Már ha életben tudjuk
tartani.
Ryan kuncogott.
- Arra saját magának kell vigyáznia. Mikor találkozhatok vele?
- Ha szerencsénk van, Axlerrel együtt fog érkezni. Akkor találkozhattok,
és Franciaország felé jobban is megismerheted.
Ryan sóhajtott. Gyűlölt az utolsó pillanatban beszervezni új vadászokat,
bár úgy vélte, ezen már nem lehet segíteni. Szükségük lesz egy mágusra,
annál is inkább, mert Harlequinnel találkoznak, akiről azt mondják, hogy
nagyon magas szinten uralja a titkos energiákat.
Szükségünk lesz egy jó varázslóra, gondolta. És persze egy nagy adag
szerencsére.
- Köszönöm, Jane. El vagyok ájulva a képességeidtől.
Jane elmosolyodott, és Mátrix ikonja a kezével kezdte legyezgetni arcát,
mintha hűsítené.
- Hízelgéssel bármit elérhetsz, nagyfiú - szólt, azzal kidomborította
melleit, a hatalmas, valószínűtlen lufikat, amelyeket alig tartott össze egy
pántos fekete melltartó.
Ryan felnevetett, és bontotta a vonalat.
Nadja nem ért vissza vacsorára, ami egy kicsit elszomorította Ryant, bár
tudta, hogy a nő Dunkelzahn által hátrahagyott, igazán fontos hosszú távú
terveken dolgozik. Ryan nem tudta, hogy mik lehettek azok a tervek, de
nem is igazán akarta tudni. Ő katona volt és kém, nem pedig tábornok vagy
könyvelő.
Egyedül vacsorázott, aztán korán ágyba bújt.
Arra ébredt az éjszaka közepén, hogy Nadja éppen mászik be mellé az
ágyba, a karjai közé. Meztelen volt, és kipirult. Megcsókolta Ryant, sötét
haja a férfi mellkasára omlott, miközben ajkai végigcirógatták a férfi egész
testét. Végül lassan eljutott a szájáig.
 A redőny résein besütő hold fakó fényénél Nadja hosszan játszadozott
Ryan alsó ajkával. Ryan érezte, hogy a nő ajkának enyhe mentaíze van.
Mélyen beszívta a nő meleg illatát, és a csillogó szemek sötétjébe
temetkezett, amikor Nadja meglovagolta.
Szeretkeztek, lassan, sokáig. Mintha sosem akarnák elengedni egymást.
Nadja végül összerogyott a kimerültségtől és a kéjtől, s azonnal mély
álomba zuhant.
Az óra három tizenötöt mutatott. Dhin és Morzsoló negyed órán belül
érkeznek.
Ryan kicsusszant az ágyból, és felöltözött a sötétben, mindent tökéletes
csendben, nehogy felébressze Nadját.
Megcsókolta az alvó nő arcát:
- Szervusz, szerelmem - suttogta. Aztán felkapta a pakkját, és kilépett az
éjszakába.
  
6.
 
Jane-in-the-box felállt az irányítópult mellől, nagyot nyújtózott, és
megdörgölte a tarkóját, ahol a száloptikás vezetékek kidörzsölték a fejbőrt.
A koponya tövénél sorakozó hat adatjackje ugyan gondosan be volt vonva
műanyaggal, ám a kábelek ennek ellenére irritálták a bőrét, ha túl sokáig
maradt becsatlakozva.
Jane életének legnagyobb részét a virtuális világban élte le. Ez többé-
kevésbé természetes része is volt munkájának, minthogy a sárkány összes
dekás feladatát ő intézte. Hiányzott neki a vén monstrum, bár amíg élt,
halálosan félt tőle. Közös Mátrix utazásaik alkalmával neki alá kellett
vetnie magát a telepatikus kapcsolatnak, amelynek segítségével Dunkelzahn
az ő elméjén keresztül érzékelte a virtuális teret. Ez az önfeladásnak olyan
szintje volt, amelytől mindig is irtózott.
Gyűlölte, ha nem tudott mindent kézben tartani.
Dunkelzahn ugyanakkor nagyon jó volt hozzá. Személyesen emelte ki a
VisionQuest programtervező osztályán betöltött állásából, és adott alá egy
óriási labort a barlang mélyén, plusz elképesztő költségkeretet. A sárkány
bátorította Mátrix hardverek iránti érdeklődését, és hagyta, hogy kiépítse
saját kis hálózatát, a Kiberbarlangot, ahogyan Jane magában hívta.
Határozott előnyei vannak, ha az ember egy szupergazdag óriássárkárnynak
dolgozik, különösen, ha ennek a sárkánynak történetesen a technika a
mániája.
Ismét nyújtózkodott, és ellépett a konzoltól. A Kiberbarlang egy jókora
barlangterem volt a Kanadai Sziklás-hegység mélyén, az Atabaszk tanács
területén, Lake Louise mellett. A terem egyik végében az óriási ajtók tették
lehetővé, hogy a sárkány anélkül járkálhasson ki-be, hogy alakot kellene
váltania. Az irányító konzol körül a gépek és szerverek egy alacsony
márványplatón helyezkedtek el a bejárattal szemközti falon.
A termet a falakra és a mennyezetre csavarozott félhomályos biztonsági
lámpák világították meg. A Mátrixhoz képest borzasztóan lehangoló
helynek tűnt. Talán ki kellene dekorálnia valahogy, majd megkérdi
Nadjától, hogy mit hajlandó finanszírozni.
Észrevette a szójafelvágottas szendvicset, amelyet Enrico, a barlang troll
főszakácsa hagyott az irányítópult melletti kis asztalkán. Biztos volt benne,
hogy már teljesen kihűlt, de az illat betöltötte az egész helyiséget, és
gyomra is azonnal ebédet csengetett. Sokszor megesett, hogy napokig
elfelejtett enni.
Leült, és már épp beleharapott a szendvicsbe, amikor a dekkje hangos
pittyegéssel jelezte a bejövő telekomhívást. Átpillantott a monitorra, és
megállapította, hogy az üzenet az Assets rendszeréből érkezik Axler
kódjával. Na csakhogy, gondolta. Már épp ideje volt.
Gyorsan harapott még egyet, majd felállt. Visszalépett az irányítópulthoz,
elhelyezkedett a székében, és helyére csattintotta a hatos adatjacket a
tarkóján. A barlangterem eltűnt, s az irányítóközpont virtuális képe jelent
meg tudatában.
Egy szabályos kocka alakú szoba vette körül, amelynek mindegyik fala
szegecselt acéllapokból állt. A kocka hat lapja, a számítógép alkotta valóság
hat képe a hat adatjackből érkező információt jelenítette meg. Mindegyik
más-más kapcsolat, csatorna különböző világokba, melyekbe játszi
könnyedséggel léphetett át. Egy kocka alakú virtuális kapu, amelyet
kiberdekkjeinek hálózata hívott életre.
Anyagi testének érzése átadta helyét azoknak a jelzéseknek, amelyeket a
doboz közvetített számára a PIMP-en, Perszona Irányító Mester Programon
keresztül.
Vadászatok közben a hat acélfalból öt fejkamerák képét és statisztikai
adatokat mutatott, ebből négy volt élő kapcsolat az Assets Incorporated
csapatának tagjaitól - Axlertől, Morzsolótól, Dhintől és Ryan Mercurytól.
Ryantől ugyan nem érkezett fejkamera-felvétel, ám csuklótelefonján
keresztül a létfontosságú adatok folyamatosan áramlottak. Az ötödik fal
alatta egy fénylő aranyajtót formázott, amely különbejáratú kis virtuális
teréből kivezetett a Mátrixba, a világot átszövő, számítógépes hálózat
elektronikus univerzumába.
Magára öltötte szőke cicababa-perszonáját, és átugrott a kapun, ki a
Mátrixba. Beindított egy szokványos ellenőrző programot, miközben
válaszolt a hívásra. Épp csak tesztelni akarta, hogy az Assets
lenyomozásgátló programja rendben működik.
Axler arca ott lebegett előtte a kibertérben, vékony szőke haja keretbe
fogta sápadt arcát. Őzbarna szemei annyira lágyan tudtak volna nézni, ha
hagyja! Pillantása azonban tudatosan kemény és hideg volt, mint mindig.
- Itt vagyok - szólt Jane.
Axler kifejezéstelen tekintettel mérte végig Jane valószínűtlen perszonáját.
- Karom, az új mágus megérkezett-mondta-, várjuk az utasításokat.
 Jane bólintott.
- Rendben.
Egy gyors mozdulattal aktiválta kapcsolatát az Assets
irányítóközpontjával, amely nagy biztonságú kommunikációs protokollt
indított el. Ez az ő virtuális valóságában úgy jelent meg, mint egy buborék a
Mátrixban, amely pontos elektronikus mása volt az eredeti teremnek.
Az Assets telep a valóságban a Hell’s kanyon keleti peremén helyezkedett
el, ám a holokamerák közvetlen kapcsolatban álltak Jane rendszerével. Így
gyakorlatilag tökéletes képet produkáltak. Maga a terem egy jókora barlang
volt, középen egy ovális asztallal, amely körül ötvenen kényelmesen
elhelyezkedhettek. Most azonban csak két szék volt foglalt, az egyiken
Axler ült, izmos teste egyenes, ugrásra kész. Igazi szakértője volt a harcnak,
legmagasabb szinten képzett, kipróbált zsoldos. A másik széken egy fiatal
humán férfi ült, vállig érő barna hajjal és világos bőrrel. Termete és
magassága teljesen átlagos volt, csak a szemében csillogott az intelligencia
szikrája. Ez volt hát Karom, aki a hírek szerint olyan jól ért a mágia
művészetéhez.
Anélkül, hogy Karom tudott volna róla, Jane már több vadászatra
felbérelte, figyelemmel kísérte fejlődését, és megállapította, hogy a férfi
kiváló munkát végez. Vérprofi, még ha egy cseppet okoskodó fajta is. De
épp csak annyira, hogy ilyen hosszú ideig élve tudjon maradni az
árnyakban. Az egyik legalkalmasabb mágus volt, akit ismert, hogy
kiegészítse az Assetset.
A hologenerátorok életre keltek, és Jane ikonja megjelent az egyik
székben.
- Isten hozott az Assetsben, Karom. Jane-in-the-boxnak hívnak.
- Örülök, hogy találkoztunk, Jane-in-the-box.
- Maradjunk a Jane-nél.
- Rendben, akkor Jane. Kirepültem ide, bárhol is legyek most, az éjszaka
kellős közepén, mert a közvetítőm biztosított róla, hogy megbízhatók
vagytok. Azt mondta, hogy szeretni fogok veletek dolgozni, és
együttműködésünk felettébb gyümölcsöző lesz.
- Karom, a közvetítőd igazát beszélt. Hadd magyarázzam el.
A mágus kicsit előrehajtotta a fejét.
- Az Assets egy árnyvadász részvénytársaság. Nagyon alaposan
megválogatjuk azokat, akik hozzánk belépnek, hogy bizonyos mértékig
megbízhassunk bennük.
 - Maradt még bizalom a világban? Én marha keveset találtam belőle,
különösen árnyvadászok közt.
Jane felnevetett.
- Így is van - szólt. - Mi viszont mások vagyunk. Független tőkénk van,
így nem kell mindenféle Johnsonoknak dolgoznunk. Nem vállalunk el
céges megbízásokat. Illetve, hogy úgy mondjam, csak egyetlen társaságnak
vadászunk, és jókora beleszólásunk van, hogy mit vállalunk el, és azt
hogyan csináljuk.
- Melyik ez a társaság?
- Hallottál már a Draco Alapítványról?
Karom egy egészen rövid pillanatig elfelejtett levegőt venni.
- Ki nem?
- Az Assets vadászai senki másnak nem dolgoznak. Mi pedig vigyázunk a
mieinkre. Azért dolgozunk, mert jobbá akarjuk tenni a világot. Helyre
akarjuk billenteni az egyensúlyt. Idealista blabla, mi?
- Egyáltalán nem. Olvastam Dunkelzahn végrendeletét, és azt hiszem,
hogy a Draco Alapítvány tényleg más lehet, mint a többiek. Már ha tényleg
a végrendeletben leírt terveknek megfelelően irányítják.
- Szeretnénk, ha végigcsinálnál velünk egy vadászatot - vette át a szót
megint Jane. - Jól fizet, de több napba fog telni, el kell hagyni miatta az
országot, és nagyon veszélyes lehet.
- Rendben. Részletek?
- Axler majd mindent elmesél. A feladat egy elszállítandó tárgy biztosítása
lesz. Axlerrel felveszitek a tárgyat egy biztonsági különítménnyel együtt, és
elmentek Washingtonba, ahol az Assets maradéka felváltja a többieket.
Addig Axler a főnök, onnantól Higany veszi át a vezetést.
Karom mozgolódni kezdett a székén.
- Kicsoda?
- Higany fizikai adeptus. Ő örökölte Dunkelzahntól az Assetset, továbbá a
világ egyik legjobb titkosügynöke.
Axler meglendítette vadonatúj kiberkarját, hogy kipróbálja, hogy húz. Az
előzőt, néhány nappal előbb veszítette el a Pony-hegyen, az Üszökkel és
egy erős medvesámánnal vívott csatában.
- Szorít az idő, Karom. Jössz, vagy sem?
A mágus megrántotta a vállát.
- Kíváncsivá tettetek. Annyira mindenképp, hogy ezt a vadászatot
végigcsináljam veletek. Ha azután még mindig szükségetek van rám, és
nekem is kedvem van hozzá, belépek.
Jane felnevetett.
- Helyes beszéd, Óvatos úr, helyes beszéd!
- Ebben az esetben üdvözlet a fedélzeten - szólt Axler. - Nálunk a dolgok
hagyományos katonai parancsrendben történnek. Lehet, hogy nem ehhez
szoktál, viszont működik. A felszerelést és a páncélzatot az Assets
biztosítja, ez pedig a beszerezhető csúcsminőséget jelenti.
- Indulnotok kell, amilyen gyorsan csak tudtok - vágott közbe Jane, - hogy
még időben érjetek Lake Louise-ba.
- Vettem-válaszolt Axler. - Ott leszünk.
Jane bólintott.
- Téged is figyelni foglak, Karom, ezért szeretném, ha mikrokamerát és
egy adóvevőt viselnél. Erősen megkönnyíti a dolgomat, hogy ne veszítselek
szem elől.
- Rendben, felveszem, feltéve, ha garantálod, hogy senki más nem tud
ennek alapján a nyomomra bukkanni.
- Amíg az én rendszeremen vagy, biztosan nem. A Phillips taktikomok,
amiket használunk, ideiglenes HTH-kon és teleportáló Rendszer Elérési
Csomópontokon keresztül kommunikálnak, amelyeket én állítottam fel
Mátrix-szerte. Eddig még soha senkinek nem sikerült belehallgatnia a
beszélgetéseinkbe, nemhogy megfejtette volna a kódolását. Karom leesett
állal bámult rá egy pillanatig, de aztán gyorsan visszazökkent tettetett
közönyébe.
- Igen, ez azt hiszem, megfelel - szólt olyan hangon, mintha minden nap
tízesével kapná a hasonló ajánlatokat.
- Kiváló - válaszolta Jane, majd ikonja lassan eltűnt a teremből, aztán a
Mátrixból is, vissza acéldobozának kis világába. Karom már vonalban volt.
Jane-nek tetszett a mágus, imponált óvatossága és száraz humora. Nagyon
remélte, hogy el tudja majd látni a vadászat mágikus feladatait.
Basszus, gondolta, Dunkelzahn egy nagyon régi és igen-igen erős
ismerőséhez készülünk. Ha Harlequin úgy dönt, hogy mégis inkább
megpörkölne minket, nincs olyan utcai mágus ezen a világon, aki meg tudná
ebben akadályozni.
  
 
 
 
 
 
 
 
 
2057. AUGUSZTUS 24.
 
  
7.
 
Ryan érezte, ahogyan a tehetetlenség belepréseli a Draco Alapítvány
induló Lear-Cessna Platinum Ill-as gépének puha ülésébe. Lassan maguk
mögött hagyták a Nemzeti Repülőtér betonját. Vett néhány mély lélegzetet,
és végigsimított az övére erősített Sárkányszíven, csak hogy
megbizonyosodjon, megvan-e még.
Az őrségváltás simán lezajlott: Ryan, Dhin és Morzsoló átvette a gépet
kísérő három alapítványi biztonsági őr helyét, akiket Carla Brooks
eredetileg beosztott a gépre. Axler és Karom, az új mágus a gépen
maradtak.
Ryan terve a lehető legegyszerűbb volt, csak néhány kapcsolat kellett a
megfelelő helyeken. Eddig pedig minden simán ment.
Eddig.
Tudta, hogy Harlequint meglátogatni nagy lutri. Ha a tünde tényleg olyan
hatalommal bír, amilyenre a szellem, Dunkelzahn küldönce utalt, akkor
gond nélkül elveheti tőle a Szívet, ha úgy tartja kedve. És vajon mit
tehetnék, hogy ebben megakadályozzam?
Karomra pillantott, aki vele szemben foglalt helyet. Barna hajával és
szemével a legkevésbé sem látszott mágusszerűnek. Átlagos világi
járókelőnek tűnt, és Ryan gyanította, hogy ez igencsak előnyére válhatott.
- Mondd, Karom - szólalt meg. - Mit mesélt Axler a küldetésünkről?
A mágus óvatosan méregette Ryant. Bőre egészen világos volt, és azt a
Draco Alapítvány kobaltkék egyenruhája, amelyet rugalmas testpáncélján
viselt, csak még jobban kihangsúlyozta. Vállig érő barna haját szoros
lófarokba fogta.
- Mondott egyet-mást, de korántsem eleget. Arra számítottam, hogy majd
útközben kiderül minden.
Ryan fészkelődött saját páncéljában, nyújtogatta a nyakát, az egyenruha
valahol nem passzolt rá.
- Mihelyt Dhin eléri az utazási magasságot, kapcsolatba lépünk Jane-in-
the-boxszal és megbeszéljük az egész vadászatot.
Karom mellett ücsörgött a Morzsoló nevű fekete törp. Mindkét karja
helyén valamilyen matt feketésszürke ötvözetből készült kiberkart viselt,
amely könnyű volt, de borzasztó erős. Ryan tudta, hogy Morzsolónak van
egy harmadik mesterséges karja is, ez a mellkasából nyúlt ki, és most az
egyenruha alatt rejtőzött.
A törp eddig lanyha érdeklődéssel figyelte a társalgást, és most rábólintott
Ryan utolsó mondatára. Az ő ideje majd csak később jön el a taktika és
biztonság megbeszélésekor. Tapasztalt zsoldos volt, és szinte bármilyen
fegyverhez értett, ha az nem volt túl nagy a méretéhez.
Axler Ryan jobbján ült. Ő volt Ryan helyettese, az Assets második embere
és az ehhez hasonló kiscsoportos speciális hadviselés legjobb parancsnoka,
akivel életében találkozott.
A felszínen Axler szőke csinibabának tűnt, olyan őrjítő barna szemekkel,
hogy sok férfi bármit megtett volna a megszerzéséért. Belül azonban a
kibernetika és az élő hús halálos keveréke működött. Kívül mindebből
semmi nem látszott, hacsak elképesztően rideg hanghordozásában nem. A
nő fagyosabb tudott lenni, mint bárki más, akit valaha ismert.
A teljes Assets csapat felállt: Morzsoló, Axler, Dhin a pilótafülkében, Jane
pedig a Mátrixban. Ryan erősen remélte, hogy az új mágus tovább fog
tartani, mint az előző kettő. Az Assetsnek mostanában nem volt szerencséje
a varázsszekció életben tartásában.
- Karom, gondolom, megvizsgáltad az aurám, amikor a reptéren
találkoztunk.
A mágus biccentett.
- És mit láttál?
- Egy mindennapi embert. Tudom viszont, hogy fizikai adeptus vagy, így
gondolom, álcázod az aurádat, hogy hétköznapinak tűnjön.
Ryan bólintott.
- És még?
- Valamiféle erőfókusz van nálad, amelyet nem tudsz teljesen elrejteni.
- Így van, ez a Sárkányszív.
- Eddig nem ismertem egy fizikai adeptust sem, aki képes lett volna
fókuszt használni.
- Ez a tárgy egészen különleges.
Karom bólintott.
- Az lehet, de ettől még könnyen sebezhetővé tehet téged és a csapatot az
asztrális támadásokkal szemben.
- Lehetséges, bár erősen kétlem. A Szívnek megvan a maga védelme.
Ryan megállt egy pillanatra, hagyta, hogy Karom elgondolkodjon a
hallottakon. - Gondolom, már sejtetted, a küldetésünknek vajmi kevés köze
van ahhoz a vérthez, amely a raktérben pihen szépen bedobozolva. Ez
célunk szempontjából teljesen érintőleges.
- Akkor viszont mi a feladat?
- Valódi küldetésünkben a Sárkányszívé a kulcsszerep. Szükségem van
Harlequinnek, a tünde mágusnak a segítségére. Ő ismeri a rituálét, amely
engem és a Szívet átjuttathat a metasíkokra.
Karom kételkedni látszott.
- Én úgy tudtam, hogy beavatatlan mágusoknak lehetetlen eljutni a
metasíkokra.
- Dunkelzahn azt mondta, hogy lehet.
- Persze - válaszolt Karom és lehet, hogy ő meg is tudta volna csinálni, de
hacsak nem akarsz Lofwyrtól segítséget kérni…
- Kétlem, hogy Lofwyr hajlandó lenne segíteni.
- Csak vicceltem.
Ryan elmosolyodott.
- Én is. Az mindenesetre tény marad, hogy Dunkelzahn azt mondta
nekem, miszerint Harlequin ismeri a szükséges varázslatot. Ha hajlandó
segíteni, lehet, hogy elegendő lesz elmesélni neki a helyzetet. Ha viszont
nem, lehetséges, hogy meg kell győznünk valahogy, akár pénzzel, akár szép
szóval. Ez mindkét esetben az én feladatom lesz. Akkor van csak gubanc,
ha úgy dönt, hogy nem segít, ráadásul magának akarja a Sárkányszívet. Azt
mondják róla, hogy borzalmasan erős. Egyáltalán nem vagyok biztos benne,
hogy képes lennék megakadályozni.
- Ühüm. És azt szeretnéd, hogy én találjak ki valamit.
- Jane azt mondta, nagyon jó vagy-bólintott Ryan.
Karom felnevetett.
- Nem biztos, hogy örülök, ha ezt gondolja rólam.
Ryan is vele nevetett. Tetszett neki a mágus.
Egyszer csak Dhin hangja szólalt meg a hangszórókból:
- Elértük a hétezer méteres utazási magasságot. Nyugodtan mozoghatnak
az utastérben, de kérem, hogy az utazás alatt tartózkodjanak a lőfegyverek
és robbanóanyagok használatától. Az ork kuncogása különösen csengett a
rigóinterfész elektronikáján keresztül. - Ezek a szerkezetek az utastér
légnyomásának hirtelen változását idézhetik elő.
Ryan azonnal felpattant és megmozgatta izmait.
- Jane, vonalban vagy?
 - Itt vagyok - jött a búgó válasz -, és tele a puttonyom ajándékkal:
térképek és adatok minden mennyiségben.
- Én hősöm!
Axler és Morzsoló is felálltak már, és nyújtózkodva fel-alá járkáltak az
apró kabinban.
- Kér valaki szójakávét? - dörmögte a törp, és már indult is a kannáért.
Mindenki kért, így egy egész kannányit készített. Tíz perccel később,
amikor már mindenki végzett, Ryan hozzáfogott az eligazításhoz.
- Jane, megmutatnád az If váráról készült szatellitképeket?
Az egyik közfalon életre kelt egy lapos képernyő, és egy aprócska
szigetről készült légi felvétel jelent meg rajta. A kép alulexponált volt, és
torz.
- Valami állandó villódzás van a sziget körül, ami folyton tönkreteszi a
felbontást. Ez a legjobb, amit el tudtam érni.
Világosbarna sziklafal vette körül az egész szigetet, úgyhogy a tenger felől
bármilyen támadás gyakorlatilag lehetetlennek látszott. Sehol egy föveny,
csak a meredek, csupasz kőfal, amely több mint tizenöt méter magasra
szökkent elő a folyton ostromló hullámokból. Az egyetlen kikötőhely egy
keskeny famóló volt, mely egy kis sziklabarlangba vezetett.
Ryan kiszúrt valamit, ami néhány zömök kis épület közelében egy
helikopter leszállópályához hasonlított. A leszállópályától vagy harminc
méterre emelkedett maga a vén börtön, egy óriási kőépítmény, amely
három, különböző átmérőjű hengeres toronyból állt. A tornyokat magas
falak kötötték össze, zárt udvart alkotva. Az épületnek ez a része úgy tűnt,
mintha modern makroplaszt üveggel lenne fedve, és egy tükröző réteggel
lenne bevonva, hogy a szatellitképen ne lehessen látni, mi is van belül.
Egy újabb kőfal, ezúttal vagy három méter magas, szelte át középen a
szigetet, elválasztva a várat a többi épülettől. A börtönépület hátsó fala
egészen a tengerparti sziklafalig húzódott. Ryan nem tudta kivenni, hogy
van-e valamilyen modern védelmi rendszere a szigetnek, vagy sem.
- Jane, sikerült valami adatot szerezned a biztonsági rendszerről?
Kamerák, sínen futó robotok, miegymás?
- Sajnos nem, Higany. Azt hiszem, van valami ilyesmi, de akkor az el van
szigetelve a Mátrixtól.
- Azannya - morogta Morzsoló. - Szörnyen utálnám, ha meg kéne
ostromolnunk.
Ryan elmosolyodott.
 - Épp ezért megyünk be a könnyebbik úton. Marseille-ből helikopteren
érkezünk. Harlequin várja a szállítmányt, és alá is kell írnia a szükséges
papírokat. Ha minden jól megy, eközben egyszerűen beszélek vele. Épp
csak a válaszára kell felkészülnünk. Ha úgy dönt, hogy segít, akkor
mindezek az előkészületek csak a gyakorlás kedvéért voltak. De épp
ennyire valószínű, hogy Mr. H-nak köze volt Dunkelzahn
meggyilkolásához, és esetleg fenyegetésnek veszi az érkezésünket. Ha
pedig úgy gondolja, hogy kiiktat minket, akkor kell, hogy legyen egy
menekülési tervünk. Ráadásul meg kell akadályoznunk, hogy elvegye a
Sárkányszívet. Javaslatok?
Axler lépett a képernyőhöz.
- Minden egyezkedést ezen a területen, a falakon kívül kell lefolytatnunk.
Szükségünk lesz továbbá egy második közlekedési eszközre is, mondjuk
csónakra vagy búvármotorra.
- Jó ötlet. Mit gondolsz, Jane, össze tudsz szervezni egy búvármotort
három búvárruhával?
- Uram, tekintse fait accompli.
- Remek a franciád!
- Merci.
Ryan a törp szamurájra nézett.
- Morzsoló, te és Axler viszitek a cuccot a helyszínre, a három plusz
ruhával együtt. A béta terv szerint a falon át a víz alatt menekülünk.
Szükség lesz egy csónakra vagy T-birdre is, hogy összeszedjen minket.
- Intézek egy főhadiszállást Marseille-ben.
- Remek. Akkor menjünk végig még egyszer a részleteken.
Az utazás gyorsan elszaladt, ahogyan újra és újra átrágták a tervet. Ryan
elégedett volt és magabiztos, miközben leszálláshoz készülődtek Marseille-
ben, és így is maradt, amíg a szállítmányt átrakták a várakozó helikopterbe.
Előkészítette Phillips taktikomját, fülébe helyezte az apró hallgatót, és
bőrszínű tapasszal a torkára erősítette a mikrofonrészt. Axler és Morzsoló
elmentek, hogy összeszedjék a búvárfelszerelést, és elinduljanak víz alatti
utazásukra If vára felé. Jó pár órájukba fog kerülni, míg odaérnek. Addig
Ryannek és társainak rengeteg idejük maradt még, hogy felkészüljenek a
találkozásra Harlequinnel.
Talán túl sok is. Sok-sok idő, amíg a kudarc lehetőségén lehetett rágódni.
A világ sorsa azon múlik, hogy sikerül-e meggyőznöm ezt a tündét, hogy
segítsen. Nem szabad kudarcot vallanom.
  
8.
 
Léthé, a szellem, a Billy kibernetikus teste fölé hajoló technikusok és
mágusok asztrális képét figyelte. Billy aludt, a gyógyszerek és a gépek
megtették a hatásukat. Léthét azonban nem lehetett elaltatni.
Billy teste ismét a hátán feküdt, bénán, egy újabb műtőasztalhoz rögzítve,
egy kibermantikus klinikán, valahol Aztlan mélyén. Léthé Billytől tudta,
mit jelent ez a szó. A kibermancia hozta létre Üszököt, azt a lényt, akivé
Billy Madson vált, miután mágiáját elveszítette, és egész testét szintetikus
anyagokkal, hidraulikus izmokkal és elektronikus idegekkel cserélték ki. Az
eredeti Billyből csak agyának és gerincvelőjének egy része maradt meg.
Ugyanez a kibermancia ejtette foglyul Léthét is. Bonyolult vérmágiát
használták, ezzel akadályozva meg, hogy Üszök szelleme elhagyja a testét.
Nagyerejű varázslatokat gyorsítottak fel annyira, hogy állandókká váljanak.
Ezek a varázslatok azután egy sűrű hálót alkottak, amelyek bent tartották a
szellemet, és amikor Léthé megszállta Üszök testét, hogy megakadályozza a
Sárkányszív sérülését, későn ébredt csak rá, hogy nincs menekvés. Idővel
szelleme egyre inkább összegabalyodott a kiberzombiéval.
Üszök azonban elmúlt. Léthé szerette volna azt hinni, hogy ő indította el a
változást, de kénytelen volt beismerni, hogy Üszök akkor változott vissza
Billyvé, amikor Ryan Mercury kis híján mindkettőjüket megölte. Mivel
elmenekülni nem tudott, Üszök szelleme súlyos sérülést szenvedett, és
helyén csak a naiv Billy maradt.
Léthé örült a változásnak. Billy fiatal volt, tele reményekkel. Léthé
természetes létállapota ugyan tisztán szellemi volt, de már igen
hozzászokott, hogy Billy testében lakjék. Olyan érzés volt, mintha a
kiberzombi teste épp annyira tartozott volna őhozzá is, mint Billyhez,
mintha közösen osztoztak volna egy anyagi testen.
Körülöttük technikusok szorgoskodtak, sorra javítgatták vagy cserélgették
ki a sérült részeket. Új bőrt növesztettek a testére, és a harmadik kart,
amelyet Ryan Mercury eltört, szintén újra cserélték. Vadonatúj teleszkópos
ujjakat kapott, és kijavították a beépített forgótáras géppisztolyt is. Minden
új volt, és csillogott-villogott.
Mármint minden anyagi rész. A mágusoknak szemmel láthatóan nem
sikerült kiókumlálniuk, hogy mi történhetett a kiberzombi szellemével.
 Két mágus vizslatta őket az asztrálban, minden oldalról megvizsgálták az
aurát, amelyet Léthé igyekezett úgy formálni, hogy úgy nézzen ki, mintha
egy rengeteg kiberverrel telepakolt egyszerű emberé lenne. A mágusok
azonban elég profinak tűntek, és átláttak az álcázás egy részén. Léthé biztos
volt benne, hogy rájöttek: Üszök nem átlagos kiberzombi.
- Mit szólsz hozzá, Meyer? - kérdezte az egyik. Az asztrálban Léthé értette
a szavak jelentését, noha valójában nem hallotta, mit mondanak. Billy
hallását kikapcsolták.
Az a mágus, akit az imént Meyernek neveztek, egy tünde volt, és auráján
látszott, hogy erős, magas szintű beavatott.
- Még sohasem láttam hasonlót. Az összes kibermantikus varázslat mintha
összeolvadt volna a szellemével, és… - Léthé érezte, ahogyan a tündében
feldereng a felismerés - azt hiszem, lát minket, Vendic.
- Micsoda? - hökkent meg Vendic. - Az lehetetlen. Nincs eszméletén.
- Úgy értem, asztrálisan.
Vendic felnevetett.
- Túl sokat dolgoztál mostanában, Meyer. Még ha ébren lenne is, a
kiberzomblk akkor sem értenek a mágiához.
Meyer dühösen meredt Vendicre:
- Ezzel a példánnyal azonban történt valami. Meg akarom…
Ebben a pillanatban egy technikuslány lépett a helyiségbe.
- Uram - szólalt meg Meyerhez fordulva -, telekomhívása van.
Meyer biccentett felé:
- Köszönöm, idebent fogadom, - Odasétált egy szerkezethez, amely az
egyik falra volt felerősítve, és megérintette. - Á, Mr. Roxborough! Mit
parancsol?
Léthé nem értette a választ. Mivel a hangot elektronikusan modulálták,
nem jutott át az asztrálba.
- Átjutottak a biztonsági rendszeren? - kérdezte Meyer, - Semmi
ilyesmiről nem értesültem Ryan Mercury megszöktetése óta.
Ismét csend volt, amíg a hívó beszélt.
- Természetesen Mister Roxborough - szólt végül a mágus nagy sóhajjal. -
Azonnal ellenőrzöm az adatbázisokat, de nem értem, hogy hogyan lett
volna lehetséges törölni őket. A szellemátültetési projektet a legjobb
jegeink védték. Szünet. Meyer idegesen megrázta a fejét, de hangja semmit
nem árult el.
 - Természetesen tudok Reise áthelyezéséről, uram. Ön személyesen
engedélyezte. Az igazat megvallva, én magam kicsit elhamarkodottnak
véltem a döntést. Ő a világon az egyetlen kutató, aki képes elvégezni az
idegi memória-rekonstrukciót. Évekbe telik majd, mire megfelelő utódja
lehet. Én…
Félbeszakították. Mereven állt a fal mellett, forrt benne a düh, ám Léthé
egy csepp vidámságot is észrevett benne.
- Nem, uram, semmiféle Alice-t nem ismerek. Attól félek, nem értem,
miről beszél.
Léthé megpróbálta aktiválni Billy fülét, hogy hallja, mit mond
Roxborough, de nem járt sikerrel. Billynek minden érzékszervével
megszakították a kapcsolatát.
- Igen, Mr. Roxborough - mondta megint Meyer -, megkezdem a
vizsgálatot, és őszintén sajnálom, amin keresztül kellett mennie, de sokkal
sürgetőbb feladataim is vannak a frissen visszaszerzett kiberzombinkkal,
Üszökkel kapcsolatban.
Szünet.
- Igen, a technikusok kijavítottak minden sérülést. Fizikailag olyan, mint
újkorában, talán még valamivel jobb is, de valami történt vele. Aurája
zavarba ejtően emberi, egy kiberzombihoz képest túlságosan is. Ráadásul az
asztrális szennyezés is elmúlt, amely általában a kibermancia velejárója.
Meyer ismét hallgatott egy darabig.
- Igen, azt hiszem, hogy pozitív, de még nem találtam rá magyarázatot.
Nem szeretem, ha nem tudom megmagyarázni, hogy mi történik. Idegesít.
Szünet.
- Nem, nem tudom, mennyi időre lesz szükség. Talán egy nap, talán…
Félbeszakították. Meyer várt, és feszülten figyelt. Aztán:
- Kiváló. Akkor San Marcosba utazom a kiberzombival. Úgyis már régen
kíváncsi vagyok a titokzatos Señor Oscurora. Ketten talán többre megyünk.
- Bontotta a vonalat.
Léthé figyelte, ahogyan Meyer megfordult és rámeredt, vizsgálgatva az
auráját.
- Tudom, hogy nézel, de Darke segítségével nemsokára fel foglak
szeletelni. Asztrális cafatokra szedlek, amíg újra irányítani nem tudlak
majd.
Léthé egy szót sem szólt, csak figyelmesen nézte a mágust, és erősen
remélte, hogy Billy hamarosan felébred. Hiányzott a társasága. Ameddig
vissza tudott emlékezni, először érezte magát nagyon, nagyon
magányosnak.
  
9.
 
Ryan az apró légikikötő betonján állt Marseille mellett, ahová épp az
imént ereszkedtek le. Miközben a bérelt helikopter nyitott ajtajának dőlve
ellenőrizte felszerelését, beleszagolt a Földközi-tenger tiszta, sós
levegőjébe. Kobaltkék Draco Alapítványos egyenruhája, amelybe
beleépítették a testpáncélzatot is, tökéletesen illet rá, bár így a napon egy
kicsit meleg volt. Két pisztolya és a dobótűs heveder a helyén volt, a
Sárkányszív is békésen pihent az övén.
Amennyire csak tudott, felkészült.
Jane hangja szólalt meg a fülhallgatójában:
- Axler és Morzsoló eddig remekül haladnak a búvármotorokkal.
Ötpercnyire vannak a szigettől. Eddig semmi gond.
- Vettem, Jane - válaszolt hang nélkül taktikomja mikrofonjába. Bemászott
a másodpilóta ülésébe, és beszíjazta magát. A vadonatúj Hughes Aerospace
Airstar 2057 helikopter tökéletes állapotban volt, bár funkcióját tekintve
sokkal inkább felsővezetők utaztatására volt alkalmas, mintsem bármilyen
komolyabb támadásra.
Hátrapillantott, hogy megnézze, Karom elkészült-e, aztán a pilótaülésben
ülő Dhinre nézett.
- Indulhatunk.
A propellerek sivítása magasba csapott, amint elemelkedtek a földtől, és
hamarosan már a Földközi-tenger kék lepedője fölött repültek, egyenesen
az aprócska börtönsziget felé. If vára úgy emelkedett előttük, mint egy
ősrégi Alcatraz. Egy vén, barna kőből épült vár, amely közvetlenül a
sziklából szökkent a magasba.
Ryan látta, hogy a kép remeg, mintha délibábot nézne.
- Gondolom, ez az az állandó remegés, amit Jane is említett. Karom, te mit
szólsz hozzá?
A mágus előredugta a fejét.
- Valamiféle mágikus burok veszi körbe a szigetet - szólt. - Még sohasem
láttam hasonlót!
Ryan szintén átpillantott az asztrálba, és onnan is megnézte a szigetet.
Észrevette a sziget fölé boruló áttetsző kupolát.
- Olyasmi, mint a Tir na nogot borító lepel. Várnak minket. Elvileg simán
át kell jutnunk.
 Karom kétkedve nézett rá.
- Legalábbis reméled.
- Nem hiszed?
- Csak épp nem vagyok olyan biztos benne, mint te.
Dhin nyersen felröhögött.
- Így vagy úgy, édeseim, de mindjárt odaérünk.
Ryan finom bizsergést érzett, amikor áthaladtak az asztrális függönyön és
felemelkedtek a sziget pereme fölé. Végigvizsgálta az épületet, miközben
Dhin egész alacsonyan lebegett a helikopterrel, és előkészült a leszállásra.
Látta a keskeny famólót, amely úgy állt ki a sziget túlsó végéből, mint egy
fogpiszkáló. Egy karcsú jacht volt kikötve mellé, egy Harland & Wolff
Classique a legdrágább luxusfajtából.
Axler és Morzsoló mostanra már a móló alatt kell, hogy legyenek, ésarra
várnak, hogy tönkretegyék a hajót, ha a béta terv lépne életbe. Ryan
önkéntelenül is megérintette a Sárkányszívet, és erősen kívánta, hogy erre
ne kerüljön sor.
Amint a helikopter talpai földet értek, Ryan észrevett egy bézs
nyáriruhában álldogáló nőt. Embernek elég magas volt, hófehér haja pedig
dúsan omlott a hátára.
Amikor Karom kíséretében kimászott a helikopterből, megvizsgálta az
auráját is. Nem is ember, döbbent rá, hanem tünde, és minden valószínűség
szerint mágus. Álcázta ugyan az auráját, de a Sárkányszív segítségével
Ryan átlátott az álcán.
A nő hozzájuk lépett, és köszönésre nyújtotta a kezét.
- Jane Foster vagyok - próbálta túlüvölteni a rotorok hangját.
Ryan figyelmét nem kerülte el a nő ujján lévő díszes gyűrű, amely egy
összetekeredett sárkányt formázott.
- A nevem Ryan Mercury, ő pedig Nolan Falcor - mutatott Karom felé. -
Egy csomagot hoztunk a Draco Alapítványtól.
Foster bólintott.
- Kérem, szóljon a pilótájának, hogy állítsa le a gépet, és szálljon ki.
A parancs hangjára Ryan érzékei azonnal felső fokozatba kapcsoltak, de
megfordult, és intett Dhinnek.
- Állítsd le a motort, és mutasd meg bájos arcocskádat a hölgynek!
Amikor az ork is előkászálódott, Foster Ryanre mosolygott.
- Köszönöm, Mr. Mercury. Most pedig, ha kérhetném, mutassa meg a
páncélt és az iratokat.
 - Természetes. Mr. Harlequin itthon van? Neki kell tudniillik aláírnia a
papírokat.
Foster hátravetette a fejét, úgy kacagott.
- Még hogy mister Harlequin! Ez jó!
Ryan kinyitotta a helikopter ajtaját, és megmutatta a három faládát,
amelyekbe a páncélt csomagolták. Aztán az egyik ülés alól kihúzott egy
aktatáskát.
- Függetlenül attól, hogy milyen nevet szeret, szükségem lesz az
aláírására.
- Majd aláírom én.
- Sajnálom, hölgyem, nem lehet.
Foster jeges pillantást vetett Ryanre.
- Harlequin nem akarja, hogy ilyen ügyekkel zavarják. Én majd aláírom.
- Ez sajnos egyszerűen nem lehetséges. Ezenkívül egyéb elintéznivalóm is
lenne vele.
- Mivel kapcsolatban?
- Magántermészetű ügy.
Foster ismét produkálta az iménti metsző pillantást.
- Mégis mit gondol, ki maga, Mr. Mercury? - ezzel ellépett tőle, és
akkurátusan vizsgálni kezdte az auráját, nyilvánvalóan igyekezett
kipuhatolni a képességeit. Ryan ugyan elrejtette a Sárkányszívet, de nem
volt biztos benne, hogy a nő nem lát át az álcán.
- Talán valamivel több vagyok, mint aminek tűnök. - szólt. - Küldetésem
ugyanakkor nagyon egyszerű: Nadja Daviar utasításai alapján le kell
szállítanom a páncélt Harlequinnek, a tünde mágusnak. Ezen felül van egy
másik küldetésem is, amelyet Dunkelzahn bízott rám, ám erről csak
személyesen Harlequinnek beszélhetek.
Foster elhátrált, amíg be nem ért a várudvarra vezető keskeny boltív alá.
Arcán kiütközött az alig leplezett harag.
- Harlequin nem várta Önöket. Elő kell készítenem…
Karom kiáltása mintha egészen messziről hangzott volna fel:
- Vigyázz, varázsol!
Ryan hirtelen nagyot ásított, és figyelte, ahogyan Dhin és Karom
eszméletlenül földre rogynak mögötte. Fáradtság és álom kezdte őt is
hatalmába keríteni, és ellenállhatatlanul gyűrte lassan maga alá.
Miközben tudata egyre homályosult, valami megrázta a testét, és a mana
áthullámzott rajta. A hirtelen löket kijózanította az álomvarázs hatása alól.
 Ébersége egy pillanat alatt visszatért, és azonnal saját mágiájára kezdett
koncentrálni. Érezte, ahogyan a Csend Útjának ereje összesűrűsödik benne,
és körvonalai elmosódnak. Lopakodó mágiája segítségével álcázta fizikai
megjelenését, hogy minél nehezebb legyen észrevenni, majd Foster felé
vetette magát. Pillanatok alatt átszelte a köztük lévő távolságot, és lecsapott
a nőre. Felhasználva a Sárkányszív erejét, egy elemi erejű távoli csapást
küldött egyenesen a mellkas közepe felé.
A csapás nem ért célba, fennakadt a tünde mágikus pajzsán és
felszívódott. Sikerült azonban megtörnie a varázslatot, s a következő ütés
már nem ütközött volna akadályba. Ryan úgy vélte, nem lesz szükség
következő csapásra, hiszen már elérte a nőt.
Épp elugrott, hogy rávesse magát, már célba is vette az idegcsomót,
melyet megütve Foster azonnal eszméletlenül rogyott volna össze, amikor
egy szellem jelent meg közvetlenül előtte. Egyszer csak előtűnt, mintha élő
lávából gyúrták volna, és kegyetlen hőségével perzselte Ryan húsát.
Basszameg.
- Elementál, tűnj el! - üvöltötte, miközben minden erejét a szellem felé
irányította. Ugyanekkor ökleivel is csépelni kezdte a lényt. Teljesen
kiakasztotta, hogy időt hagy Fosternek újabb varázslatokra.
Egyszerre csak az elementál eltűnt, összeroppant a támadás súlya alatt,
Ryan pedig szemtől szemben állt Fosterrel. Apró verejtékcseppek
gyöngyöztek a nő homlokán, de különben mintha szoborrá dermedt volna.
Arca befejezetlen grimaszba torzult.
Ryan feléje akart vetődni, be akarta fejezni a csapását, még mielőtt újabb
rondaságokat talál rászabadítani a nő a következő varázslattal. Lábai
azonban nem engedelmeskedtek, és ahogy mozogni próbált, a mellkasán
egyre növekvő nyomást érzett. Ő sem tudott moccanni.
- Ejnye, ejnye gyerekek! - szólalt meg egy hang. - Most azonnal
megcsókoljátok egymást és kibékültök, különben sarokba kell, hogy
állítsalak benneteket.
A nyomás hirtelen megszűnt, és Ryan levegő után kapkodva térdre
rogyott. Az szolgált csak némi megelégedésére, hogy Foster pont
ugyanilyen állapotban volt. Gyorsan összeszedte magát és talpra ugrott.
A tünde, aki feléjük tartott, csak Harlequin lehetett. A hőség ellenére
fekete farmert és bőrdzsekit viselt. Vörös haja csaknem ugyanolyan színű
volt, mint Ryané, csak sokkal hosszabb, és szoros lófarokba fogva viselte.
Bohócszerűen fehérre meszelt arcán mindkét szeme fölött vörös káróforma
rajzolatok látszottak, amelyek zölden szikráztak a napfényben.
Az asztrálban Harlequin aurája álcázatlan volt és rémisztő. Mibe
keveredtem? Ennek a tündének eszement hatalma van!
- Harlequin szólalt meg végül -, Ryan Mercurynak hívnak, és nagyon
fontos, hogy beszéljek önnel.
A tünde felnevetett.
- Ryan Mercury? Akkor nem csoda, hogy lealáztad szegény Morcost!
- Nem is alázott le - fortyant fel Foster.
Harlequin leereszkedően elmosolyodott.
- Való igaz, önkritikát gyakorolok. Még valóban lett volna egy-két
másodperced. - ismét nevetett.
A nő szeme villámokat lövellt felé, majd Ryanhez fordult.
- Elnézését kérem, Mr. Mercury. Azt az utasítást kaptam, hogy tegyem
önöket harcképtelenné, ha bármi szokatlant tapasztalnék. Amikor ön
ragaszkodott hozzá, hogy személyesen akar beszélni Harlequinnel, és
elkezdett Dunkelzahnról mesélni, úgy ítéltem meg, hogy veszélyt
jelenthetnek. Az ő ötlete volt, nem az enyém.
- Muszáj volt, hogy kipróbáljalak egyszer valódi biztonságiak ellen is -
mondta neki Harlequin. - És ha Mr. Mercury nem lett volna a közelben,
akkor remekül teljesítettél volna.
Ryanhez fordult:
- Uram, be kell vallanom, le vagyok nyűgözve. Mindazok után is, amiket
hallottam önről, hogy Dunkelzahn saját tanítványa volt, meg minden - a
szelleműzést akkor sem vártam volna.
- Micsodát?
- Kedves barátom, ön elűzött egy tűzelementált. - Harlequin kuncogott. -
Basszus, még azt sem tudja, hogy mi mindent tud
- De hát én nem tudok elementálokat elűzni - vágott vissza Ryan. - Csak
egyszerűen megtört a csapásaim erejétől.
- Ha ön mondja… - szólt Harlequin, majd megváltozott a hangja. - És
most mondja el, miért jött.
Ryan bólintott. Most ugrik a majom a vízbe, gondolta. Ha úgy dönt, hogy
kell neki a szív, nagy futás lesz. Kételkedett benne, hogy komoly ellenállást
tudna tanúsítani a mágussal szemben, de mindenesetre meg fogja próbálni.
- Ezt Dunkelzahn adta - nekem - szólalt meg, és előhúzta a Szívet az övén
lógó erszényből. - Azzal az utasítással, hogy juttassam el Thaylának, mert
ezzel megakadályozhatja az Ellenség átjutását.
Harlequin közelebb húzódott.
- Menjünk be, és beszéljük ezt ott meg. Szeretném közelebbről szemügyre
venni.
- Természetesen, de nem hagyhatom itt a csapatomat eszméletlenül a
földön.
- Morcos majd ellátja őket. - Kijelentés volt, egy utasítás, amelynek
engedelmeskedni kellett, és sem Foster, sem Ryan részéről nem volt helye
vitának.
Ryan biccentett.
Foster felhorkant.
- Szólj, ha már mindenki felébredt, és kiraktátok a páncélt.
Foster felhúzta az orrát:
- Igenis, méltóságos uram!
Harlequin nevetett, aztán Ryanhez fordult:
- Le kell vennie a kommunikációs felszerelését.
Ryan egy pillanatig töprengett, hogy ellenkezzen-e, de aztán úgy döntött,
nem teszi. Ennek a tündének a közreműködése kulcsfontosságú volt a
küldetés sikeréhez. Nem volt más választása. Kibúzta füléből a hallgatót,
lefejtette torkáról a mikrofont, és bólintott Harlequin felé.
Követte a tündét a boltív alatt az ősi börtönbe. Először egy nagy udvaron
vágtak át, amelyben virágzó ágyások, gondosan nyírt sövények és formára
alakított fák váltogatták egymást ízlésesen elhelyezve. Édes rózsaillat lengte
be a levegőt.
Harlequin végigvezette a központi, kövezett ösvényen, majd át egy pár
hatalmas faajtón, amelyeket ugyan jó karban tartottak, de nagyon régieknek
néztek ki, és az idő vasfoga is hagyott már rajtuk nyomot. A túlsó oldalon
egy magas, boltíves verandára léptek be. A folyósón végighaladva a fal
mentén a világ minden tájáról származó díszes páncélok és középkori
fegyverek arzenálja sorakozott.
A verandáról egy óriási központi szobába jutottak, amely egykor egy
belső udvar lehetett, de most háromemeletnyi magasságban makroplaszt
üvegborítást kapott. Minden szinten loggiák futottak körbe a helyiség
oldalain, amelyet díszes reneszánsz fabútorokkal rendeztek be gazdagon. A
szoba egyik végében egy jókora kandalló terpeszkedett, bár most nem égett
benne tűz.
 Harlequin a helyiség egy megemelt, parkettázott részére vezette Ryant.
Úgy tűnt, hogy ez a dolgozó rész, a terület nagy részét egy hatalmas
cseresznyefa íróasztal foglalta el, rajta egy apró kiberdekkel. A tünde
jelezte Ryannek, hogy foglaljon helyet az egyik XIV. Lajos korabeli
székben.
- Beszéljen - szólalt meg Harlequin, amikor visszatért az asztal mögül és
helyet foglalt a Ryannel szemközti fotelben. - Hallgatom.
Ryan bólintott.
- Elmondok egy történetet - kezdte, és úgy is tett. Lesz, ami lesz,
végigmesélte küldetése történetét Harlequinnek. Teljesen kitárta magát
előtte. Mindent elmondott aztlani küldetéséről, a Locus felfedezéséről, és a
jelentéséről röviddel azelőtt, hogy elfogták volna.
Csak átfutott a kalandján Thomas Roxborough-val és a
személyiségcserével, majd ott folytatta, hogy megszöktették Aztlanból,
megtudta, hogy Dunkelzahn halott, és hogy új küldetésében a Sárkányszívet
el kell juttatnia Thaylához. Dunkelzahn úgy vélte, hogy Thayla sebezhető,
és szüksége van a Szívre, hogy megállíthassa az Ellenséget.
Azután elmondta, hogy hogyan lopta el a Sárkányszívet az Atlantisz
Alapítvány. Elmesélte, hogyan találkozott Léthével, a szellemmel, és
hogyan szerezték együtt vissza a Szívet. Elsorolta az elmúlt pár hét
eseményeit, megemlítve Üszököt, a kiberzombit is, és hogy miképp sikerült
elvennie Ryantől a szívet.
- És most, hogy sikerült visszaszereznem a Sárkányszívet, eljöttem önhöz,
ahogyan Dunkelzahn javasolta. És kérem a segítségét.
Harlequin végighallgatta Ryan meséjét, festett arcán feszült figyelem
tükröződött, mutatóujjak a szájára szorította. Amikor Ryan végzett, egy
hosszú percig csönd volt.
- Nos - fogott bele végül -, mindenekelőtt én voltam a felelős, hogy
Thayla a hídfőre került. Én és még egy páran rajtam kívül. Ám amikor
Dunkelzahn megtudta, idejött, és szörnyen morózus… vagyis kiakadt,
ahogy ma mondják. A nyavalyás sárkányának majdnem sikerült végleg
kiborítania. Borzasztóan dühített, hogy egyáltalán nem értékelte, amit
tettem. - Harlequin tekintetéből olyan erő áradt, amilyet Ryan még sohasem
látott. Az ereiben megfagyott a vér. - Megmentettem a világot a… a… az
Ellenségtől. Azt hiszed, akartam? Azt hiszed, önként jelentkeztem kibaszott
nyavalyás hősnek?
Harlequin felpattant és idegesen járkálni kezdett az asztal körül.
 - De akkor is megcsináltam. Tudtam, hogy senki más nem csinálná meg.
És sikerült! Sikerült patthelyzetet elérnem. - Nagy levegőt vett. - Erre
Dunkelzahn idejön, és kiselőadást tart nekem a tehetetlenségemről. Arról
papol, hogy Thayla sebezhető, és hogy dala egyszer már vereséget
szenvedett, tehát legközelebb is megtörténhet. Azt mondta, arra gyanakszik,
hogy az Aztechnology aprólékos térképet készít az asztrális térről.
Összekötik az összes teocallík auráját, hogy az egész országban mérhető
legyen a manaszint változása. Úgy gondolta, hogy ez csak azt jelentheti,
hogy keresnek valamit. Valamit, amit kétségkívül meg is találtak. Egy Mel
thelemet, egy Locust.
- Tulajdonképp mi is egy Locus?
Harlequin kemény pillantást vetett Ryanre.
- Nem bölcs dolog túl sokat kérdezni.
Ryan megrándult. Lehet, hogy Harlequinnek óriási hatalma van, és még
tündének is teljesen szokatlan, de a stílusa akkor is olyan nagyképű, hogy
kedve lett volna felpofozni.
- Dunkelzahn ügynöke vagyok, tudok a mágia köreiről meg minden
francról. Csak mondd el, és kész.
Harlequin elmosolyodott.
- Csak annyit mondhatok, hogy a Mel`thelemek ugyanolyan részei most a
Hatodkornak, amilyenek a Negyedkornak is voltak. Nagyon régen azért
készítették őket, hogy varázsenergiát lehessen bennük tárolni, mint valami
manaakkumulátorban, de aztán a hosszú alacsony manaszint időszaka alatt
teljesen lemerültek. Ha azonban feltöltik őket, akkor elképesztő mértékű
mágiát tudnak tárolni, gerjeszteni és fókuszálni.
- Akkor, ha rossz kezekbe kerülnek…
- Az kész katasztrófa. - vágott közbe Harlequin. - Dunkelzahn megpróbált
figyelmeztetni engem és másokat is, de nem voltunk elég gyorsak.
Álmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy ilyen hamar találhatnak egyet.
A kifestett arcra kiült a szomorúság.
- Ezért aztán haraggal váltunk el. Ekkor láttam utoljára a vén pikkelyest.
- Ez mikor történt?
- Úgy egy héttel a merénylet előtt. - Harlequin furcsa pillantást vetett
Ryanre. - Nem, nem én öltem meg, ha erre gondolsz. Ó, hogyne, többször is
eszembe jutott az évek során, amikor feldühített. Akkor utoljára is, amikor
megkérdőjelezte a módszereimet az ellenség megállítására, és azt mondta,
hogy a könnyebbik végén fogtam meg a dolgot. Hidd el nekem, esztelenül
morózus lettem rá. De még ha lett is volna bátorságom hozzá, hogy
megpróbáljam megölni, egyedül esélytelen lettem volna. Egyszerűen
gyenge vagyok hozzá.- Sóhajtott.
- De meg se próbáltam. Mert végül is, ha lehántod a modor és a pózok
rétegeit, a festett arcokat és illúziókat - körmeivel végigszántott az arcát
borító sminken, csíkokban hámozva le azt -, legalul, legbelül ugyanazt
akartuk. Barátok voltunk.
Őszintének hangzik, gondolta Ryan. Vagy igazat mond, vagy a legjobb
hazudozó, akivel életemben találkoztam.
- Most pedig - szólalt meg újra Harlequin -, hadd nézzem meg közelebbről
azt a Sárkányszívet!
Ryan megborzongott, de leküzdötte a benne ágaskodó ellenállást. Lassan
felemelte a Sárkányszívet, és kinyújtotta a tünde felé.
  
10.
 
Lucero megacélozta magát, és igyekezett egyenesen állni a sötétség
ékének a közepében a repedezett köves földnyelven. Szaporán szedte a
levegőt, arca megvonaglott a véres hullák bűzétől. Vágyott rá, hogy hallja a
dalt, tágra nyílt szemekkel meredt a fény felé.
Nem szabad teljesen feladnom, gondolta. Nem hagyhatom, hogy a sötétség
irányítsa a gondolataim.
A fény csak halványan szűrődött át a vér és tetemek burkán az ék
belsejébe. És miközben Lucero a terület széléhez közeledett, Señor Oscuro
hadserege támadásba lendült körülötte. Fejetlen hullák, lassan araszoló
pókszerű lények és kövér, varangyszerű szörnyetegek, amelyek csöpögtek a
nyálkától.
Maga Oscuro a sereg mögött állt, és novíciust novícius után áldozott fel,
hogy vérüket a teremtményeire fröcskölje, mint valami védőpáncélt. Vértet
a fény ellen.
Az első hullám belevágódott a szépség és dal falába, és egy villanással
megsemmisült. Halálüvöltések szabdalták a sötét eget, ahogyan a lények
atomjaikra szakadtak. Ám amire eltűntek, Lucero észrevette, hogy a
sötétség métereket haladt előre.
Lassan kioltja a fényt. Nemsokára elhallgat a dal.
Ezt nem hagyhatom. Engem csak a fény menthet meg.
Visszaemlékezett a korábbi ittlétére. Akkor a fény teljesen átjárta a szívét,
majdnem sikerült kiirtania vérvágyát. Emlékezett arra a nagyszertű érzésre,
a csodára, hogy saját belső szépsége ismét visszatért.
Ó, hogy vágyott erre az érzésre! Boldogan odaadta volna érte
vérfüggőségét. Akármit boldogan odaadott volna.
Lassan a fény felé kezdett kúszni, közben figyelte, ahogyan az egyre
erősödik és fényesedik. Hallgatta szívében a dal fájdalmas szépségét. Már
csak pár lépés, és ismét a fényhez fog tartozni.
Lassan lélegzett, egész testét eltöltötte a várakozás, a megváltás minden
lépésével közelebb került. Oscuro most már vért is izzadhat, akkor sem fog
neki megállni.
Mindjárt ott vagyok.
- Lucero, édes gyermekem - a férfi hangja úgy zúgott a fülében, mint a
jeges szél, megdermesztve minden tagját mégis mit képzelsz, mit csinálsz?
  
11.
 
Ryan előrehajolt a XIV. Lajos korabeli fotelben, és Harlequinnek nyújtotta
a Sárkányszívet. Taktikomja nélkül meztelennek érezte magát, elszigetelve
Jane-től és a többiektől. De ez most az ő műsorszáma volt, és csak rajta
múlt, hogy a küldetés áll vagy bukik.
Meg kell győznöm Harlequint, hogy segítsen.
Hirtelen nagyon nehéznek érezte a Szívet, amikor átadta a festett arcú
tündének. Úgy érezte, mintha a tárgy vonakodna megválni tőle. Vagy
legalábbis azt képzelte.
Harlequin keze egész törékenynek tűnt, ahogyan megfogta a
Sárkányszívet, de a megtévesztő külső hatalmas erőt rejtett. Ryan tudta,
hogy Harlequin képes álcázni az auráját, hogy elrejtse hatalmának, mágikus
erejének vagy más tulajdonságának mértékét. Most azonban úgy tűnt, hogy
a tünde teljesen felhagyott az álcázással, mert amikor Ryan asztrálisan
ránézett, egy borzasztóan összetett, szinte teljesen érthetetlen lényt látott
maga előtt.
Aurájának magja tündeszerű volt, bár nem hasonlított egy tündére sem,
akivel Ryan eddig életében találkozott.
Harlequin úgy fénylett, mint egy robbanó szupernóva, kisebb-nagyobb
asztrális lángnyelvek és szikrák csaptak elő belőle, bevilágítva az asztrál
tompa fényét. Ryan csodálattal adózott a tünde óriási hatalma előtt.
Harlequin magához vette a Sárkányszívet, és az ölébe fektette. Aztán
felnézett Ryanre és megszólalt:
- Ez egy rendkívül furcsa tárgy.
A Szív aurája egy pillanatra felizzott, amint Harlequin ismét felé fordította
a figyelmét.
- Egy sárkány készítette, ez eddig bizonyos. Ráadásul úgy tűnik, hogy
egész új. Nem hinném, hogy egy évnél régebben bír bármilyen erővel, de az
is lehet, hogy még sokkal rövidebb ideje. Alig van története.
Hirtelen felült és Ryanre bámult.
- Ami igazán aggaszt, az az, hogy túl erős. Sokkal nagyobb hatalommal
ruházták fel, mint ami lehetséges lenne a mi időnkben.
- Ezt hogy érted?
- Dunkelzahn mindent elmondott neked a mágia köreiről?
 - Azt hiszem, igen - válaszolt Ryan. - A mágia sokezer éves hullámokban
mozgott a világban. Most alig negyven éve tért vissza, és folyamatosan
emelkedni fog párezer évig. Utána ismét lassan elapad.
- Szóval mai kifejezéseitekkel élve a manaszint túlságosan alacsony, hogy
ilyen hatalmú tárgy létrejöhessen. - Felemelte a Szívet. - Ám ez túlságosan
friss ahhoz, hogy az előző mágiatelt időszakban készülhetett volna.
Őszintén le vagyok nyűgözve. Dunkelzahnnak mostanában kellett
készítenie, de hacsak az ereje nem volt sokkal nagyobb, mint ahogy
gondoltuk, fogalmam sincs, hogyan sikerült neki.
- Még mindig nem világos.
- Akkor figyelj! A Sárkányszív puszta létezésének is lehetetlennek kellene
lennie. Úgy tűnik, hogy ez egy lencse a mana fókuszálására és irányítására.
De sokkal magasabb szinten működik, mint ahogy bárminek szabadna, ami
a körnek ennyire az elején készült.
Ismét járkálni kezdett, maga előtt tartva a Sárkányszívet. Sóhajtott.
- És még ha ősi relikvia lenne is, akkor sem lehetne teljesen aktív, amíg a
mágia elég magasra nem emelkedik.
Ryan a Szívre összpontosított, csak hogy fenntartsa vele a kapcsolatot arra
az esetre, ha Harlequin úgy döntene, hogy nem segít. Nem hitte, hogy meg
tudná akadályozni a tündét abban, hogy elvegye, de mindenesetre nem adja
olcsón a bőrét.
- Segítesz nekem?
Harlequin meglepve nézett fel rá, mintha el is felejtette volna, hogy Ryan
is a szobában van. Aztán Ryan ölébe ejtette a Szívet.
- Az attól függ.
Ryan mélyen, megkönnyebbülten sóhajtott, amikor újra a kezébe fogta a
Sárkányszívet.
- Mitől?
Harlequin keményen a szemébe nézett.
- Miért csinálod ezt az egészet?
Ryant meglepte a kérdés.
- Azt hittem, egyértelmű. Arra akarom használni, hogy megakadályozzam
az emberiség teljes pusztulását!
Harlequin elmosolyodott sminkje romjai mögött.
- Feltéve, hogy nem követed vakon a sárkány utasításait.
Ryan elfintorodott.
- Szeretném azt hinni, hogy ezen már túl vagyok.
 - Helyes.
Foster lépett be ekkor a szobába, és rendkívül céltudatos lépésekkel
közeledett, ruhája suhogott a lába körül.
- Kifestettségednek jelentem, a ládákat kiraktuk.
Karom közvetlenül a nő mögött érkezett. Az Assets mágusát egy kissé
megviselte a mágikusan rákényszerített szundikálás, és Ryanhez hasonlóan
neki is le kellett vennie a taktikomját. Gyorsan végigfuttatta pillantását
Ryan auráján, és amikor legnagyobb megelégedésére az teljesen ép volt,
csak csendben megállt és várt.
Ryan visszadugta a Sárkányszívet az erszényébe, és Karomhoz fordult:
- Mi történt Dhinnel?
- Ő is felébredt, és úgy tűnik, kutya baja. Kint vár ránk.
- Remek.
- Hová raktátok a ládákat, édesem? - kérdezte Harlequin Fostertől.
- Behordtuk őket az udvarra.
- Kiváló. Szólj Terrishnek, hogy csomagolja ki őket, és mondd meg neki,
hogy egy darabig nem leszünk elérhetők.
- Mi az már megint? - kérdezett vissza Foster nehéz sóhajjal. - Ugye nem
megint egy fel, mentsük meg a világot kezdetű kaland?
Harlequin bűntudatosan megrántotta a vállát.
- A fene egye meg! Mindegy, rendben, egy óra múlva készen vagyok. -
Megfordult és kivonult a szobából.
Harlequin felkacagott.
- Ezek szerint segítesz?
- Hozzád hasonlóan, ha vonakodva is, de hajlandó vagyok eljátszani a
hőst. Az én indokaim azonban kicsit mások, mint a tieid. Részben felelős
vagyok azért, hogy Thayla oda került, ahová, és ha bajban van, segíteni
akarok neki. Át tudunk jutni innen is, de szükségünk lesz őrökre, akik
vigyáznak a testünkre, amíg odajárunk a metasíkokon.
- Azonnal tudok szerezni néhány utcai szamurájt - szólt Ryan -, és itt van
Dhin meg Karom is.
Harlequin összevont szemöldökkel nézett Ryanre.
- Kétlem, hogy bármilyen ellenállásba ütköznénk. Thaylának ott kellene
lennie, ahol hagytam. De ha valami mégis történt, akkor biztosan tudom,
hogy ki érte a felelős.
- Kicsoda?
- Egy Darke nevű őrült, az Aztechnology ügynöke.
 Ryan idegesen pislogott.
- Szerinted előfordulhat, hogy ránk küldik az embereiket?
- Elképzelhető.
- Szerezzek további biztonsági őrizetet?
Harlequin megállt a boltív alatt és megfordult.
- Igen. Vedd vissza a kommunikációs felszerelésed, és intézkedj belátásod
szerint.
Ryan bólintott, és kisétált a folyosóra.
- Rendben, akkor kapcsolatba lépek a dekásommal. Ha bárki képes lehet
megbízható, biztos segítséget szerezni rövid határidőre, akkor az ő.
Harlequin rámosolygott.
- Egy kis időre van szükségem az előkészületekhez - szólt, miközben a
parkettás rész túlsó széle felé tartott, ahol egy alacsony boltív vezetett kifelé
a szobából. - A rituálét majd odalenn végezzük el. Normális esetben el
kellene mennem a Nagy Szellemtánc tényleges színhelyére, hogy valakit
átvihessek magammal a metasíkokra, de te nagyon magas szintű beavatott
vagy. Működnie kellene innen is.
Ryan biccentett, és kifelé indult a kertbe. Nem tudta ugyan, mit érthet
Harlequin azon, hogy ő magas szintű beavatott, de most nem volt idő
apróságokon vitatkozni.
- Ja, és még valami. Ryan!
Ryan megtorpant, és sarkon fordult Harlequin felé.
- Szedd ki a két vadászodat a vízből! - A tünde röviden felnevetett. - Azt
mondják, sok csúnya dolog ólálkodik a szigetem körül, vízelementálok,
gorgók, vihardelfinek, miegymás. Szörnyű lenne, ha a barátaidat felfalná
valami. Életem végéig mardosna az önvád.
Ryan nem állta meg nevetés nélkül.
- Azonnal kihalászom őket.
- Helyes, akkor mihelyt mindenki elkészült, kezdünk.
Ryan bólintott, és igyekezett visszaszorítani a benne feltörő izgalmat.
Harlequin beleegyezett, hogy segítsen! Most már csak idő kérdése, hogy el
tudjam juttatni a Sárkányszívet Thaylához.
- Tudod, furcsa fintora ez a sorsnak - szólalt meg Harlequin. - Dunkelzahn
meg én végre együtt dolgozunk valamin. - Hangjába egy árnyalatnyi
szomorúság vegyült. - Milyen kár, hogy ez neki az életébe került.
  
12.
 
Jane-in-the-box feszülten figyelte virtuális acéldobozának falait. A
szegecselt acéllapok úgy fordultak körülötte, ahogyan váltogatta a
nézőpontokat, hogy minden vadászt figyelemmel kísérhessen. Most épp
Axler fejkamerája és Dhin helikopter-szemei között váltogatott. Az Axlertől
érkező kép csak a tenger kék mélységeit mutatta a búvárszemüvegen
keresztül, Ryan és Karom bejövő adatai pedig üresek voltak, hiszen ők
levették a taktikomjukat, amikor beléptek a kastélyba.
Ha ilyet egy vadászatról egyáltalán gondolni lehet, akkor ez a mostani
eddig egy téglába szorult csoportos szívatás.
- Tartsátok a pozíciótokat, Axler.
- Vettem - jött a válasz. - Morzsoló meg én várunk.
- Adjunk nekik még öt percet. Ha addig nem jönnek ki, bemegyünk.
- Nem tudom, te hogy vagy vele Jane - hallotta Dhin fojtott hangját, - de
én nem bízom ebben a Foster nevű máguscicában. - Az ork a pihenő
helikopter mellett állt, és a boltívet bámulta, amely alatt Foster és Karom öt
perccel azelőtt tűntek el.
Jane felnevetett.
- Nem kell berezelni, Dhin. Csak azért, mert kiiktatott benneteket, még
nem biztos, hogy ő az ellenség. Én azt hiszem, hogy Harlequin csak
tesztelni akarta, és történetesen mi lettünk a teszt.
- Csak nem szeretek kapcsolat nélkül maradni.
- Én sem, hidd el. Én sem.
- Dhin szemén át Jane látta, amint Karom előbukkan a boltív árnyékából,
mögötte pedig ott jön Ryan, akinél még mindig ott a Sárkányszív. Dhin
eléjük sétált.
- De jó újra látni, Főnök!
Ryan jóízűen elmosolyodott, talán először, mióta az egész Sárkányszív-
história elkezdődött. Hangja Dhin elektronikáján keresztül hallatszott.
- De jó, hogy láttok! Helyezzétek kényelembe magatokat, maradunk még
egy darabig.
Magára szerelte a taktikomot, és bekapcsolta.
- Jane - hallatszott a hangja a sötétből -, Jane, itt vagy?
- Itt vagyok, Higany, és veled mi a helyzet?
 - Karom is meg én is épek vagyunk és egészségesek. Állandó
kapcsolatban vagyok Harlequinnel. Beleegyezett, hogy elvégezze a rituálét,
amellyel engem a Szívvel együtt átrepít a metasíkokra. Idefönt lesz
szükségünk a többiekre is.
- Axler, Morzsoló, vettétek?
Videokapcsolatán keresztül Jane látta, Axler kinyújtja gumikesztyűs kezét,
és felfelé tartja a hüvelykujját.
- Már jönnek is, Higany.
- Rendben, lenn a mólónál fogadom őket - válaszolt Ryan. - Szükségünk
lesz azonban még néhány vadászra, akik biztosítják a szigetet az anyagi
világban arra az esetre, ha az Azziek úgy döntenének, hogy utánunk
erednek.
- Az Azziek?
- Jól hallottad. Harlequin szerint velük kergetjük most egymást.
- Mit ne mondjak, kurvajó.
- Szó szerint ez jutott nekem is eszembe.
Jane agya azonnal munkához látott. Ismert egy csapatot, amelyiknek
Marseille mellett volt a székhelye. Ugyanők már dolgoztak Carla
Brooksszal, és a hírek szerint remek társaság. Nem tudta azonban, hogy
ilyen rövid idő alatt elérhetők lesznek-e.
-Megpróbálom elérni az egyik csapatot, amelyikről tudom, hogy a
környéken tevékenykedik - szólt. - A merénylet éjszakáján szabadúszó
biztonságiként dolgoztak Fekete Angyallal.
- Ööö… Jane!
- Mi van?
- Akkor biztosan nagyon jó munkát végeztek. - Ryan hangja teljesen
kifejezéstelen maradt.
Jane elhallgatott egy pillanatra, nem tudván, hogy Ryan viccel-e, vagy
komolyan beszél.
- Ők a legjobbak - szólalt meg végül. - Fekete Angyal szavatolhatja.
Ryan felnevetett:
- Hidd el, Jane, megbízom benned. Csak vicceltem.
- Baszd meg.
- Te nevezed meg a helyet és az időt.
- Nem, nem, felejtsd el. Nadja megölne.
- Engem is.
 Jane felkacagott, és rendszere a kis virtuális valóságba töltötte a csapat
kapcsolat szerzőjének telekomszámát.
A legtöbb árnyvadász csapat nem ismerte Jane-t, legfeljebb mint az Assets
Inc. dekását. Nem tudhatták, hogy ő intézte Dunkelzahn összes
vadászatának szervezését, és hogy neki dekázott. Neki épp erre volt
szüksége, így aztán mindig más közvetítőkön keresztül dolgoztatott.
- Pár körig most nem leszek elérhető - mondta Ryannek.
- Vettem.
Az összekötő egy szabad szellem volt, aki Los Angeles mellett dolgozott,
de a világ minden táján voltak kapcsolatai. Annak a csapatnak is javarészt ő
szerezte a munkát, akikét Jane most akart megszerezni. Jane kibukfencezett
a Mátrixba nyíló falon, átszelte az elektronikus égboltot, és besuttyant Fahéj
HTH-jába, helyi telekommunikációs hálózatába.
Bekapcsolta bonyolult útvonalprogramját arra az esetre, ha követő jegeket
kapna, és felhívta a megadott számot.
Az összekötő szinte azonnal felvette. Most éppen egy gyönyörű ember nő
alakját vette fel, akinek aranyszőke haja egyenesen omlott a vállára. Kék
szeme tágra nyílt a meglepetéstől, amikor felismerte Jane ikonját.
- Hello, Jane-in-the-box, miben lehetek a szolgálatodra?
- Biztonsági munkára kellene egy árnyvadász-csapat. Colosék, ha már
visszajöttek Marseille-be.
- Azt hiszed, ott maradtak Washingtonban a merénylet után? Fekete
Angyal ugyan tisztázta őket, de Colos nem akart ott maradni, biztos, ami
biztos.
Jane hangja komoly maradt.
- Nem kerestelek volna meg, ha nem bíznék bennük.
Fahéj vette az adást:
- Azt hiszem, meg tudom szervezni őket. Részletek?
Jane elmosolyodott.
- Ezt szeretni fogod. Borzasztó sürgős, de nagyon-nagyon gyümölcsöző.
Fahéj arca felderült.
- Remek!
- A csapatod If váránál találkozik az enyémekkel, amilyen hamar csak
lehet. Két órán belül kell valaki, úgyhogy ha tovább tart, másvalaki után
kell néznem.
Fahéj hagyta, hogy szája sarkai egy kicsit lebiggyedjenek.
- Az elég szoros - szólt. - De talán meg tudják csinálni.
 - Feladatuk lesz a sziget őrizete néhány napon át. Hozzanak magukkal
felszerelést és ellátást, bár valami minimális mennyiséget talán tudunk
biztosítani. Százezer nuyent kapsz naponta és fejenként, amíg szükség lesz
rájuk. Ebből aztán annyit fölözöl le, amennyit nem szégyellsz.
- Ott lesznek.
Jane felnevetett.
- Kiváló! - azzal bontotta a vonalat.
  
13.
 
Ryan igyekezett kiverni a fejéből a rituálé gondolatát, miközben
Karommal megkeresték a mólóhoz vezető lépcsőt, majd Axler és Morzsoló
elé siettek. A lépcsősor az egyik kisebb külső épületből kanyargott le, és
magából a sziklából vájták ki.
Harlequin adott Ryannek egy kulcscsomót és szabad járást a szigeten. Ő
maga el volt foglalva a várban a rituálé előkészületeivel.
Ryan egyre fokozódó izgalommal várta az alkalmat, ami könnyen
jelentheti küldetése befejezését. Nem tudott betelni vele, hogy Harlequin
ráállt, hogy segítsen. Egy kis szerencsével órákon belül pontot tehetnek az
ügy végére.
Leballagtak a lépcsőn, és már érezték a sós víz fröccsenését a bőrükön,
hallották a hullámok moraját, ahogy a lépcső alját nyaldosták. A lépcsősor
valamiféle barlangba nyílt, egy hatalmas helyiségbe, amelynek összes falát
és padlóját is kőbe vésték. A helyiség felénél a padló meredeken kezdett
lejteni, és az óceán máris ott hullámzott a lábuknál.
A helyiség túlsó vége a tengerre nyílt, és egy famóló nyúlt ki a padló
magasságában a nyílt víz fölé. Két Suzuki Watersport lebegett egymás
mellett a mólóhoz kötve közvetlen a bejárat mellett. A nyíláson át Ryan
látta a Harland & Wolff Classique jachtot a móló túlsó végénél.
A kamra többi részét szekrények és búvárfelszerelések töltötték be.
Fegyverek és mágikus talizmánnak látszó tárgyak hevertek szanaszét,
tekintet nélkül az értékükre vagy állagukra.
Axler és Morzsoló kidugták fejüket a vízből, és egy rövid létra
segítségével kimásztak. Ryan segített nekik kirángatni a három búvármotort
a mólóra. Miközben a frissen kimászottak kibújtak a gumiruhából, rövid
eligazítást tartott nekik.
- Szeretném, ha ti ketten segítenétek elhelyezni az új vadászokat. A
vezetőjüket Colosnak hívják.
- Őt ismerem - szólalt meg Morzsoló -, egy jókora minotaurusz. Az
körülbelül a trollok keleti megfelelője. A negyvenes évek végén ő volt az
egyik legprofibb zsoldos, akit ismertem.
- Kiváló, akkor indulás. Hamarosan ideérnek, de szeretném, ha még előtte
felderítenénk a sziget minden zugát.
 Ryan Karom társaságában hamarosan keresztül-kasul bejárta a szigetet.
Az alkonyi napfény égővörös csíkokat rajzolt az égre, a vonuló felhőket
pedig hatalmas izzó brikettdarabokká varázsolta, amelyek a feketéskék
háttér előtt lebegtek. Axler és Morzsoló immár száraz ruhában és teljes
harckészültségben várták az erősítést. Dhin becsatlakozott a helikopter
konzoljára, és távvezérléssel irányította a két robotot, amelyek a csapattal
érkeztek. Az egyik, egy Aerodesign Systems Condor II magasan a sziget
fölött lebegett a levegőben, és sok értékes megfigyelési adatot szállított. A
másik egy Commonwealth Aerospace Wandjina volt, a világ talán egyik
leghatékonyabb harci robotja.
Karom különleges figyelmet fordított a sziget asztrális terének
vizsgálatára és a mágikus védelmi rendszer tanulmányozására.
- Egy egész hadsereg kellene hozzá, hogy bejussanak a szigetre - jegyezte
meg. - Az egész szigetet körülfogó fátylon kívül csak úgy nyüzsögnek az
őrjáratozó szellemek. Szerintem esélytelen, hogy bárki bejusson, akinek
nem lenne szabad.
- Nem lennék meglepve, ha az Aztechnology tényleg egy egész
hadsereggel jelenne meg-borongott Ryan.
- Már boldog is vagyok.
- Főnök - hallották Dhin hangját a taktikomban -, társaságot kaptunk. Egy
motorcsónak közeledik a város felől teljes sebességgel.
- Az Colos és csapata - szólt közbe Jane-in-the-box, ugyancsak a
fejhallgatón át.
- A mólónál várjuk őket.
Az érkező csapat hat tagot számlált. Ryannek bőven volt ideje megfigyelni
őket. A rigó, egy Morzsolóhoz hasonló fekete törp, finoman beparkolta
GMC Riverine-jüket a móló mellé, Harlequin jachtjával átellenben. Két
fizikai adeptus volt velük, egy fehérbőrű tünde nindzsa öltözékben és egy
latinos nő könnyű csatapáncélban. Érkezett még egy mágus és egy erősen
felhuzalozott utcai szamuráj.
A csapat vezetője ugrott először partra, egy nagydarab, trollhoz hasonló,
fehér bőrű férfi, aki szmokingot viselt testpáncélja fölött.
- Tiszteletem - szólalt meg. - A nevem Colos, és a sziget biztosítása végett
érkeztünk.
- Köszönet a villámgyors érkezésért. - Ryan még sosem látott azelőtt
minotauruszt. Colos körülbelül akkora lehetett, mint egy átlagos troll, de a
feje leginkább egy bikáéra emlékeztetett. Orra és szája is állati rokonságról
tanúskodott, és homlokából két ívelt, tűhegyes szarv állt ki. Kinézete
ellenére azonban elegánsan, választékosan, enyhe német akcentussal beszélt
angolul.
- Én Higany volnék.
- Megtiszteltetés végre személyesen is találkozni a hírhedt Higannyal! -
Colos finoman meghajolt.
Ryan némán biccentett a bókra. A csapata felé mutatott.
- Ő Axler, a helyettesem, ő pedig Karom. Morzsolóval azt hiszem, már
találkoztatok.
- Valóban, Morzsoló és én közösen vettünk részt egy Sivatagi Háborús
körutazáson.
A latin kinézetű adeptus Colos mellé lépett, és kihívóan nézett Ryanre:
- Mondd, Higany, mit szólnál egyszer egy kis pusztakezes párbajhoz?
Csak hogy kiderüljön, ki a…
Colos félbeszakította:
- Medúza, fogd be!
Ryan felnevetett.
- Talán egyszer lehet róla szó, most azonban sietnünk kell. A feladatotok
az lesz, hogy a sziget peremén őrködjetek. Dhinnek, a rigómnak van fent
két robotja, Morzsoló meg ő a segítségetekre lesznek. A többieknek meg
nekem a váron belül lesz dolguk.
- Nagyon jól van - válaszolta Colos. - Induljunk.
Ryan a minotaurusszal is körbejárta a szigetet, közben megbeszélték az
egyes csapattagok pozícióit. A férfi taktikai érzéke fényesen igazolta Ryan
számára, hogy Jane jól választott. Amíg a védelmet állították össze, lassan
megtanulta a többi csapattag nevét is. A törp rigót Bingónak hívták, a
szamurájt Hollónak. A tünde nindzsa neve Csusza volt, a mágusé pedig
Radar.
Ryan mindenkivel váltani akart két szót, mindenkinek meg akarta
vizsgálni az auráját, és egyáltalán nem akart a közelgő rituáléra gondolni.
Sohasem járta metasíkokon, de biztosra vette, hogy nem lesz könnyű útja.
Hallott már az utazás nehézségeiről: találkozni kell a küszöb őrével meg
mindenféle furcsa és nagyhatalmú szellemmel. Mágus barátai közül többen
úgy írták le a kalandot, mint egy utazást önmagukban, mintha sokkal több
időt töltöttek volna saját szellemük vizsgálatával, mint egy vadidegen
világban kalandozva.
Nincs mitől félnem.
 Megrázta a fejét, és igyekezett az áthatolhatatlan védelem felállítására
koncentrálni. Megkérte Dhint, hogy Bingó, a törpe rigó becsatlakozhasson a
helikopter másodportjába. A törpe akarta kezelni a felderítő robotot, hogy
felmérje a terepet.
Medúza, a forrófejű fizikai adeptus, aki ölre ment volna Ryannel, a
szigetnek azt a pontját kapta őrhelyül, amely legtávolabb esett a vártól. A
csapat többi részét Colos úgy osztotta be, hogy a sziget egészét
ellenőrzésük alatt tarthassák, és tűztávolságaik átfedésben legyenek.
Épp végeztek mindennel, amikor a lemenő nap utolsó vörös sugara is
eltűnt a láthatáron. Harlequin és Foster bukkantak fel a vár kapujában, és
kéz a kézben közeledtek. Lassan arrafelé vették az irányt, ahol Ryan állt a
parton, arcukon komolyság és eltökéltség látszott.
Ryan Morzsolóhoz és Coloshoz fordult.
- Minden rendben van?
Mindketten bólintottak.
- Helyes. - Azzal megfordult, majd Harlequinhez és Fosterhez lépett, akik
épp azon a rövid lépcsőn kaptattak felfelé, amely a fal tetején körbefutó
gyilokjáróra vezetett.
- Ryan - szólalt meg Harlequin -, itt az idő.
Ryan bólintott, aztán beleszólt a taktikom mikrofonjába: - Axler, Karom,
találkozunk a vár bejáratánál. Ti bejöttök velem.
Amikor mindannyian összegyűltek a vár kapujában, Harlequin sarkon
fordult, és bevezette őket.
- Essünk túl rajta - szólt. - A rituálékamra már vár.
  
14.
 
Léthé nézelődött az elhagyatott étteremben, ahol egy asztalhoz szíjazva
feküdt. Az asztrális háttér itt egészen öregnek és nyomottnak tűnt, mint az
állott víz. A székek és asztalok úgy hevertek egymáson, mint egy
gyerekszoba szétdobált játékai. Vagy száz évvel korábban az egyik falba
hatalmas akváriumot építettek, ám most csak a por gyűlt benne.
Több humanoid auráját is érezte maga körül, de ezek nem ugyanazok
voltak, akik a repülőgépen ideszállították Panamából. Most két-két őr állt
mindkét ajtó mellett. Az összesen négy, és ebből legalább kettő járatos a
mágiában is.
Egy technikus állt Léthé fölött, illetve a kibernetikus test fölött, amely
Léthét is fogva tartotta. A szellem kezdte Billy testét a sajátjának érezni.
Ahogy telt az idő, a fiú szelleme egyre inkább összegabalyodott az övével.
Kölcsönösen függeni kezdtek egymástól.
- Ébredezik - szólt a technikus Billyre utalva -, értesítsétek Meyert. Kint
van a Locusnál.
- Sí, señor. - Az egyik őr kiment a szobából.
Léthé érezte, ahogyan lassan múlik a drog hatása, és Billy fokozatosan
magához tér. A rendszerei egyenként aktiválódtak. Léthé először arra lett
figyelmes, hogy ismét kap adatokat a szemeken, orron és fülön át: Billy
pislantott párat, amikor a doh és a porszag megütötte az orrát.
Egy csettenés, és érezni kezdte a fejét és a vállát. Aztán a törzsét, karját,
kezét. Billy kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni. A hevederek
azonban szorosan tartottak, így aztán inkább elernyedt és pihent.
Szellem, itt vagy?
- Itt vagyok Billy. - Léthé hallotta saját gondolatait, amint átsuhannak
Billy Felidézett Emlék Generátorán és szavakká alakulnak a kiberzombi
fejében. Fura érzés volt.
Hol vagyunk?
- Azt hiszem, egy San Marcos nevű helyre hoztak minket, hogy
találkozzunk egy Oscuro vagy Darke nevezetű emberrel.
Ismerem ezt a helyet. Már jártam itt, de olyan, mintha nagyon rég történt
volna. Egy másik életben. De akkor is emlékszem rá, emlékszem, ahogyan
kimentem, láttam a tavat és alatta a követ. Emlékszem rá, ahogyan
megérintett az ereje.
 - Én is éreztem - válaszolt Léthé a FEG-en keresztül, és igazság szerint
még mindig érezte, az étterem vastag falain át is átsejlett az iszonyatos
mértékű elemi erő. - Ez a mágia az, ami idevonzza azt a rengeteg embert.
Emberek? Billy megmozgatta az ujjait, miközben belső diagnosztikája
sorra ellenőrizte a rendszereit. Szinte minden működött, az alkarpengék, a
teleszkópos ujjak, a csuklójába épített forgótáras gépfegyver, a tenyerén a
mágnesek. És belül is úgy tűnt, hogy a fejébe épített szerkezeteket is
megjavították. GPS-e pontosan mutatta a földrajzi helyüket, pozíciójelzőjét
is kicserélték, a szeme és füle szintén tökéletesen működött.
- Igen, körös-körül mindenütt emberek ezrei gyűltek össze. A Locus
vonzotta őket, az a kő, melyet az emlékeidben láttál.
Az élet visszatért a lábába is, így Billy folytatta az ellenőrzést. Beépített
levegőtartálya fel volt töltve, akárcsak az elektromos telepe, és a mozgató
huzalozás is jobb volt, mint újkorában. Minden vadonatúj volt, a
sarkantyúpengék és a hidraulikus ugrómotor is, csak a harmadik karját nem
találta sehol.
- Pedig láttam, amikor kicserélték a fegyverrel együtt.
Biztosan megint rövidre zárták. Próbáld meg, Léthé, hátha te hozzá tudsz
férni.
- Megpróbálhatom, de kétlem, hogy bármi eredménye lehetne. -
Kiterjesztette akaratát Billy harmadik karja felé, és megpróbálta
megmozdítani.
Semmi.
Léthé megtalálta a helyet, ahol Billy hozzáférésének pályáját elvágták, de
a kar irányítását az agy kibernetikus részébe kötötték be. Talán sikerül majd
túljutniuk ezen is, ha a fém és a szellem eggyé válik. Persze könnyen lehet,
hogy ez lehetetlen, de ezt Léthé nem tudta eldönteni.
- Bocs, Billy.
Semmi gond. Anélkül is kijutunk innen.
- Én készen állok, ha te is.
A föléjük hajló technikus beszélni kezdett. Léthé végre anyagi formájában
is látta, hogy egy feketehajú, bronzbarna bőrű, barna szemű férfi. Egy
overallt viselt, amelynek vállán az Őrjaguár logó villogott.
- Hogy érzed magad, Üszök?
Billy kedvesen rámosolygott.
- Soha jobban. Mintha újjászülettem volna.
 - Remek - mondta a technikus. - Most kérlek, engedd el magad. Le fogok
futtatni egy sor…
Nem sikerült befejeznie a mondatát. Billy alkarpengéi alig hallható
csettenéssel csusszantak elő, és csodálatos könnyedséggel vágták át a
bőrszíjakat. Az egyik elkapta a technikus csuklóját is, aki épp az irányító
konzolon akart bütykölni valamit a törzsén.
- Áááááá! - ordította, miközben Billy elvagdalta a többi köteléket is.
Léthé maguk köré gyűjtötte a manát, szinte láthatatlanná tévé őket:
- Qué! - üvöltött fel az egyik őr, és célra emelte gépfegyverét.
Egy másik követte a példáját.
Billy talpra ugrott, és úgy hajította félre a technikus vérző testét, mint egy
rongybabát.
A géppuskaropogás betöltötte a helyiséget, amint a két őr beleürítette a
tárat a technikus testébe. Billy eltűnt. Léthé jó munkát végzett.
Billy egy szemvillanás alatt az őrökhöz ugrott. Gyorsabb volt, mint
valaha, hiszen minden alkatrészből vadonatújat kapott. Alkarpengéi
visszahúzódtak, és öklével egy gyors, határozott csapást mért az egyik őr
koponyájára, egy kicsivel az agytörzs fölé.
A társa épp akkor fordult meg, amikor Billy kikapta a fegyvert az elterülő
őr kezéből. Szeme egy pillanatra elkerekedett, amikor sikerült Billyre
fókuszálnia, de túl későn. Billy teleszkópos ujjai a nyaka köré csavarodtak,
és egy mozdulattal elroppantották.
A szemközti fal mellett álló két őr gyorsan végigpillantott a szobán.
Egyikük asztrálisan is megpróbálta megkeresni Billyt. Hiába. Léthé az
aurájukat is elrejtette, szinte lehetetlenné téve a próbálkozást. Az őrök
kétségbeesetten végigsöpörtek egy-egy sorozattal a helyiségen, de csak
véletlenszerűen, utolsó próbaképp.
Billy géppisztolya egy rövid sorozatával leterítette az egyiket. A másik
sarkon fordult és riadót fújva elmenekült.
- Akkor talán mi is menjünk innen - jegyezte meg Billy félhangosan.
Léthé egyetértése jeléül csendben maradt, és a következő pillanatban már
kint álltak a napon.
Billy egy pillanat alatt felmérte a terepet valamilyen közlekedési eszköz
után kutatva. Az üvegajtók egy betonnal leöntött térre vezettek, amelynek
egyik oldala az étteremhez és egy emberekkel zsúfolásig telt parkolóhoz ért,
a másik irányban pedig le egészen addig, ahol valaha a tó partja lehetett,
mielőtt lecsapolták.
 Most a betonplató végén egy ötméteres szakadék nyílt a tó fenekéig,
amelyet csak elvétve tarkítottak megbarnult nádcsomók és elszáradt
vízinövények. Az egykori tó túlsó partján emelkedett a teocalli, egy lépcsős
piramis, amelyet a régi azték templomok mintájára építettek. Azon is túl
pedig újabb embertömeg, és egészen hátul egy ollamaliztli stadion.
A rothadó növények szaga megállt a levegőben, Billy pedig fintorogva
fordult a parkoló felé, és vette sorra a járműveket. Léthé érezte a lecsapolt
tó fenekén fekvő Locus hatalmas erejét, amely egyre húzta magához.
Figyelmét a metszett kő felé fordította, rá se hederítve a körülötte és rajta
szorongó emberáradatra. A csodálatos erő teljesen elszédítette, ahogyan a
gyertyafény vonzza ellenállhatatlanul a molylepkét. Gyönyörű volt és
nagyszerű.
Hirtelen valami keserű érzés villant át rajta, valami óriási iszonyat, és
azonnal tudta, hogy itt valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel.
Billy sem mozdult az étterem ajtajából. Őt is vonzotta a Locus.
Léthé lassanként észrevette a mágusokat és őröket, akik a kövön és
körülötte álltak. Látta az áldozatokat, és figyelmét azokra a mágusokra
fordította, akik körben ültek, és életenergiájukkal kapcsolódtak egymáshoz,
hogy egy borzasztó, torz asztrális lénnyé egyesüljenek. Már látta, hogy mire
használják a kő hatalmát.
Két ember feküdt a kövön. Testük itt volt, de szellemük elhagyta őket,
hogy a metasíkokon kalandozzon.
Merített a Locus erejéből, hogy megélesítse látását. Fogoly volt ugyan a
gépember testében, de még mindig tudott bánni a manával, és talán a kő
tartalékait is tudja még használni.
Az energia átzubogott rajta, és igen halványan bár, de ki tudott venni egy
halovány, ködös kis fonalat, a két ember utazásának asztrális visszhangját.
Egyikőjük egy ember férfi volt, akinek aurája olyan borzasztó fekete és
romlott volt, amilyet Léthé még életében nem látott. A másik pedig egy
ember nő volt, az ő aurája a sötétség és a fény határmezsgyéjén pislákolt.
Határozottan érezte, hogy már látta a nő aurájának hatását valahol. Mintha
nagyon régen lett volna, amikor még az istennő fényében fürdött. Amikor
Thayla megmutatta neki a sötét foltot, a hibát a dalban.
Elemi erővel vágott, belé a felismerés. Ez az a hely, ahonnan a Thaylát
fenyegető sötétség ered! Így akarják őt elpusztítani, és megszerezni a hidat!
-Billy - mondta a FEG-en keresztül -, valamit el kell mondanom.
 - Mindent láttam, Léthé - válaszolta Billy. - Ne kérdezd, hogyan, de láttam
az elmédben.
- Meg kell állítanunk őket, mielőtt elpusztítják Thaylát.
Léthé képeket látott Billy agyában, a fiú Thayla dalának szépségén
merengett. A vakító csillogás fájdalmas tökéletességéről, amely az istennő
lelkéből áradt, amikor dala átszárnyalt a Szakadékon.
Billy ellenőrizte a géppisztoly tárát és a beleépített gránátvetőt.
- Akkor, nosza! - szólt, és megindult a tó felé.
  
15.
 
Ryan követte Harlequint a várba, majd át a központi termen. A tünde egy
oldalfolyosón vezette végig, aztán lefelé egy hosszú, keskeny és kanyargós
lépcsőn a régi erődítmény kazamatáiba. A levegő lehűlt és nedves volt, a
fáklyák fényénél a falak finoman fénylettek.
Jane Foster, Axler és Karom mögöttük mentek. Foster utasításokat
osztogatott a két vadásznak: - Ti ketten velem a körön kívül maradtok.
Őrizzük a testeket, és megvédjük őket, ha esetleg valami rondaság átlógna
az asztrálból vagy a metasíkokról.
Axler jeges pillantást vetett Fosterre.
- Én készen állok.
Karom csak bólintott, közben pedig minden idegszálával a tünde nőre
figyelt.
Harlequin egy alacsony, vastag falú kamrába vezette őket. Az egész
helyiséget belengte a gyertyák illata, amelyek az egyetlen fényforrást
jelentették. A szoba majdnem pontosan egy tíz méter átmérőjű kört
formázott. A falakon olyan szőnyegek és falvédők lógtak, amelyekhez
foghatót Ryan még sohasem látott. Csodálatos és borzasztó jeleneteket
ábrázoltak: az egyiken egy hatalmas csata dúlt egy soktornyú városban, a
másikon egy hajnali kardpárbaj látszott. Volt egy, amelyik azonnal
megragadta Ryan képzeletét, Dunkelzahn hasonmása kuporgott egy
barlangban és két apró sárkányhoz beszélt.
- Tetszik? - Mutatott körbe Harlequin elegáns gesztussal a helyiségen. -
Évezre… Nagyon régóta nem mutattam már meg senkinek.
- Wow, Harlequin, ez egész egyszerűen elképesztő. Még sohasem láttam
hasonlót.
- Te csak ne hízelegj nekem! - Harlequin egyszerre csak megpördült, és
szemében veszedelmes fény csillant.
Ryan azonban komolyan gondolta, amit mondott:
- Én igazán nem akartam…
- Tudnod kell, hogy egyetlen gondolatommal elpusztíthatnálak.
Mindannyiótokat elpusztíthatnám, és megszerezhetném a Sárkányszívet.
Az adrenalin jeges hullámban rohant végig Ryan gerincén.
- Micsoda?
 - Nagy a hatalmam - folytatta a tünde. - Ti még csak töredékét láttátok. A
Sárkányszív pedig… - Harlequin torkából kéjes hörgés szakadt fel -
egyszerűen isteni.
Ryan összeszedte magát. Nehéz volt elhinni, hogy Harlequin most akarja
majd megkaparintani a Szívet, mindazok után, ami történt, de ha mégis
megpróbálná, ő harcolni fog.
- Magamnak kaparinthatnám. Rengeteg dologra használhatnám azok ellen,
akik azt hiszik, hogy csak egy udvar nélküli bolond vagyok. - Arcán teljes
komolyság ült.
Ryan összehúzott szemmel figyelte.
- A francba is, Harlequin - bökte ki végül, - nem fogsz te engem
elpusztítani. Neked nem is kell a Sárkányszív.
Néma csöndben meredtek egymásra. Ryan egy pillanatra sem ingott meg.
Felkészült, hogy minden mágiáját felhasználja a meneküléshez.
Végül Harlequin elmosolyodott.
- Természetesen igazad van, Ryan. Semmi okom nincs rá, hogy ellened
forduljak. Ugyanazt akarjuk.
Ryan megkönnyebbülten fellélegzett, de érezte, ahogyan forr benne a
harag.
- Végigcsináltam a kis játékodat. Elkezdhetjük most végre a rituálét?
Harlequin egy kisebb ládikóhoz lépett, amely a fal mellett feküdt a földön.
- Ne rohanj annyira. A metasíkokra utazni nem egy leányálom, különösen,
ha az ember elsőbálozó, mint te. - Kinyitotta a ládát, és kivett belőle egy
hosszú kék gyertyát, amelyet át-meg átszőtt valamilyen aranyszínű berakás.
Az asztrálban az egész szoba úgy izzott, mint egy nap, szinte fájt ránézni.
A gyertya is fellobbant, amint Harlequin meggyújtotta, a fémes berakások
mágikus szikrákat szórtak szerte, miközben a tünde körbejárt a szobában és
a lecsöppenő viasszal írt mintákat a földre.
Ryan várt, amíg Harlequin alkotott, és igyekezett végiggondolni az iménti
incidenst. Az utolsó szemétládája! Direkt szívatott!
Figyelte a tündét, és teljesen belefeledkezett a keze látványába. Mintha
nem lenne természetes: halvány volt és krétafehér. Törékenynek tűnt, de az
inak, amelyek kötelekként dudorodtak elő, és amelyeket keresztül-kasul
behálóztak a sötétlila erek, olyan erőt rejtettek, amilyennel még nem
találkozott életében.
Valamilyen halhatatlan elevenséget.
 Pár perc múlva Harlequin abbahagyta a gyertyacsepegtetést. A kör immár
teljes volt, a mintázatok pedig bonyolultak és csodálatosak. A kifestett
tünde letette a gyertyát, aztán hátranézett Ryanre.
Ryan biccentett, és várta az utasításokat.
- Kérlek, lépj be a körbe és helyezd a Sárkányszívet pontosan a közepére.
Megjelöltem a helyet. Ryan bólintott, majd óvatosan kiemelte a Szívet a
tartójából, és a szoba közepén lévő kék pettyre helyezte.
- A Szív lesz a legnehezebb rész az egészben. Míg a mi anyagi
összetevőink itt maradnak az anyagi világban, a Sárkányszívet mindenestől
át kell juttatni az asztrálba és a metasíkokra.
Ryan biccentett, hogy érti.
Harlequin orikalkumos viaszt csöpögtetett a kezében füstölgő gyertyáról a
Szívre, amíg az egészet be nem borította.
- Már majdnem készen vagyunk - szólt, azzal szabad kezét teletöltötte a
lecsöpögő forró, folyékony viasszal, és megkente vele Ryan homlokát, majd
a sajátját.
- Még valami, Ryan Mercury.
- Tessék?
- A metasíkok a lélek tükörképei. A küszöbön pedig az igazság mindig
képletesen jelenik meg, és semmi sem az, aminek látszik. Egyszerre fed fel
és rejt el mindent.
- Hallottam már történeteket…
Harlequin két kézzel megragadta Ryan vállát, és lerázhatatlanul,
kőkeményen fogta. Metsző zöld szeme türelmetlenül villant.
- Nem tudom, hogy mit tehetett veled Dunkelzahn, de több vagy, mint
aminek látszol.
Ryan meg se rezdült, állta Harlequin pillantását.
- Az igazat megvallva nem igazán értem, amit mondasz.
- Akkor több vagy, mint amit tudsz. Azt hiszem, érdemes felkészülnöd,
mert a metasíkokon talán megtudod az igazságot. És tapasztalatom szerint
az igazságnak megvan az a rossz szokása, hogy tökéletesen felrúgja a
legszebb elképzeléseket is.
Ryan feszülten állt. Nem egészen értette, hogy miről beszél Harlequin, és
már nagyon szeretett volna továbblépni a küldetéssel.
Harlequin végül elengedte.
- Ezt csak azért mondom most neked, mert még sohasem utaztál az
árnyékvilágban. Ha szembejön az igazság, ami előbb vagy utóbb, de be fog
következni, nem akarom, hogy lebénulj. Egy rossz pillanatban ez a
halálodat jelentheti.
- Nem hiszem, hogy lennének titkaim - mondta Ryan.
- Mindenkinek vannak.
- Még neked is? - kérdezte Ryan széles vigyorral. - Nekem több, mint a
legtöbb embernek. Talán még nálad is több.
Ryan ezen elmerengett. Milyen titkai voltak? Amióta legyőzte
Roxborough személyiség átültetését és visszaszerezte a Sárkányszívet,
tudta, hogy mit kell tennie. Tudta, hogy kicsoda. Vagy legalábbis azt hitte,
hogy tudja.
- Készen állsz - szólalt meg Harlequin, aztán elkezdett körben lépkedni a
viaszkör belső oldalán, és intett Ryannek, hogy csinálja utána.
Ryan követte, és a világ hamarosan megváltozott körülöttük.
  
16.
 
Señor Oscuro szavai ott visszhangzottak Lucero fülében, ahogyan ott állt,
készen arra, hogy átlépjen a sötét határon, a megtisztító fehérségbe.
Ahogyan ott egyensúlyozott a megváltás peremén…
- Mit csinálsz, gyermekem?
Lucero nem fordult felé, most nem engedhette, hogy kétségei legyenek.
Nem hagyhatta, hogy habozni kezdjen, mert akkor Oscuro ismét irányítani
fogja. Megakadályozza, hogy megtisztuljon a gyönyörű dalban.
Ahogyan közeledett az egyre terjedő sötét folt pereméhez, Lucero egyre
tisztábban hallotta a Csodálatos hangot. A zene harmóniájának gazdag
szépsége és ereje pedig mind többet és többet ígért. A dal volt a megváltás.
A feloldozás.
Nem szabad megállnom.
- Ne siess annyira! - Oscuro szavai, mint sziszegő szellemek tekeredtek
elő a sötétségből. - Bőven lesz időd bolondozni, ha végeztünk.
Lucero nagy nehezen kitartott. Az idő mintha lelassult volna, miközben
közeledett a mocsok fénylő pereméhez. Haladása lelassult, mintha
összesűrűsödött volna körülötte a levegő.
Lép.
Oscuro szolgáinak újabb áradata érte el a határt, mielőtt még átléphette
volna. Tetemek, varangyok, csúszómászók, akik mind megfürödtek egy új
áldozat vérében, a fénybe vetették magukat. Lucero körül mindenütt
haláltusájukat vívták, lángba borultak, amint a fehérséghez értek. A dal
minden mocskot kimosott belőlük, míg végül semmi sem maradt, csak egy
bugyborékoló fekete paca minden egyes lény helyén.
Fekete köd gomolygott a levegőben, ahol a szörnyek semmivé foszlottak.
De a vér, amivel meghintették őket, beszivárgott a földbe, és egyre előbbre
tolta a sötétség vonalát. Lucero elbizonytalanodott. A köd elhomályosította
látását, és már nem látta a fényt.
Az égő szörnyek elviselhetetlen sikolyai az agyába rágták magukat, és
már nem hallotta a dalt.
Vége van? Señor Oscuro végül kioltotta volna a fényt? Elhallgattatta
volna a dalt?
Lucero egy hosszú pillanatig csak meredt a sötétbe, hátha meghall
valamit. Csak egy apró foszlányát a dalnak.
 Sötétség és vér kavargott körülötte. Köd és sikolyok.
De aztán újra beszűrődött, és az éjszakában szürkülni kezdett. A dal
tökéletes hangja elérte Lucero fülét, neki énekelt kétségbeesetten, és ő
megértette azt.
Te vagy az ok, amiért itt lehet. Te vagy az egyensúly jó és gonosz közt. A
yin és a yang.
Lucero összehúzta a szemét a ködben. A sötét ék már majdnem az egész
földnyelvet meghódította, a befejezetlen híd teljes szélességében vér mosta
a földet.
A te gyöngeséged lette lehetővé, hogy felhasználjon. Lépj át a fénybe, és
többé nem tud használni.
Már csak egészen a csúcson, Lucerotól alig egy méterre világított
mindössze a fény. A fénylő tökéletesség apró szigete a rothadó bűz
szökőárja alatt.
Öleld magadhoz a fényt, és szabad leszel!
Lucero közelebb lépett a földnyelv csúcsához. Hallotta, hogy a zene egyre
erősödik, ahogyan közelít a peremhez. Nyilvánvaló volt, hogy az istennő
nem fog tudni ellenállni a következő rohamnak, Luceronak még most kell
csatlakoznia hozzá! Oscuro sziszegő hangja fütyült körülötte a hideg
szélben:
- Ha átlépsz a fénybe, te is úgy jársz, mint a többiek, atomokra szétesett
bugyogó paca leszel csupán. Meg fogsz halni.
Lép.
Még egy, és…
- Gyermekem - jött ismét a sziszegés -, eddig hasznos voltál számomra, de
árulásod még az én türelmemet is próbára teszi.
Lucero összeszedte magát és átlendült.
Izzó hőség korbácsolta jobb kezének és karjának húsát, amint az a fénybe
ért. A szépség hatalmas fájdalommal nyilallt bele azokba a testrészekbe,
amelyek átlépték a ragyogás határát. Arcának és törzsének egy részébe, a
jobb lábába. Mocskos lelkének foltjait elmosta a zene, amely körbefolyta.
Vastag húskorbácsok csaptak ki az Oscuro lába körül heverő
megcsonkított tetemekből, mint kötéllé font belek, és megragadták a lányt.
Gúzsba kötötték bal karját és lábát, amely még a sötét oldalon járt.
Lépés közben megállt. Egyik fele a fényben, a másik sötétségben.
- Nem engedhetem, hogy elhagyj - érkezett bal fülébe a sziszegés. Lucero
azonban alig hallotta, mert lelke megfeszült a világok között. Az ellentét
darabokra tépte.
Az ellentét határán megbéklyózva Lucero teljesen elveszítette a logikus
gondolkodás képességét.
Küzdened kell. Az istennő szólt hozzá. Thaylának hívták, és ő volt a világ
őrizője. Lucero most már mindezt tudta, mindent tudott a fényről és a
sötétségről. Add nekem teljesen magad!
Mindent tudott már, de mozdulni nem bírt. Semmit sem tehetett.
Oscuro a vérben fürdetett lények és szörnyek újabb rohamát indította el.
Lucero érezte, hogy közelednek, és tudta, hogy amikor most elérik a határt,
akkor el fogják nyelni a dalt. Thaylának és a belőle áradó fénynek már csak
pillanatai voltak hátra.
Lucero visszafojtotta a lélegzetét, és várta a véget.
  
17.
 
Ryan éjfekete űrben lebegett, síri csendben, illatok nélkül. Érzékelés nem
létezett.
Igyekezett nyugodt maradni, már hallott néhány történetet a síkok közti
utazásról. A Fuchi Industrial Electronics-nál eltöltött néhány álcázott hónap
alatt Miranda, ottani barátja mesélt neki a küszöb őréről, egy furcsa
létezőről, aki a metasíkokra vezető kaput őrizte.
Miranda elmondta, hogy az őr mindenkinek más formában jelenik meg, és
próbára teszi, hogy méltó-e az átjutásra. Ryan gyorsan megpróbálta kiverni
a fejéből Miranda képét. Egy rövid időre a nő az Assets tagja is volt, és
meghalt egy Üszökkel vívott csatában. Egy csatában, amit a Sárkányszívért
vívtak. Ryan még most is felelősnek érezte magát érte.
Az űr kezdett alakot ölteni körülötte. Formálódott és világosodott, amíg
egy vörösen izzó sárkányszerű lény nem állt Ryan előtt. Két méter magas
lehetett, és épp olyan volt, mint az az ezüstös szobor, amelyben Dunkelzahn
szelleme lakott, aki a küldetéssel megbízta. A figura két hátsó lábára állt,
fénylő szárnyait szétterítette, ezüstös szemében értelem csillogott.
- Ki kell állnod egy próbát, Ryanthusar - szólította meg azon a néven, amit
Dunkelzahn használt mindig -, mielőtt átengedhetnélek.
Ryan bólintott.
- Ki vagy te?
- Jól sejted, én vagyok a küszöb őre. A számodra azonban egy
sárkánygyík alakját vettem fel, egy ilyen kis sárkánylényét, aki borzasztó
régen élt, és éppen az volt, ami te ma, szolgája volt annak, akit te is
szolgálsz.
- Dunkelzahn?
- Akkor nem ugyanez volt a neve.
-Tudnod kell, hogy meghalt.
- Épp annyit tudok, mint te, semmivel sem többet, és semmivel sem
kevesebbet.
- Akkor azt is tudnod kell, hogy nincs vesztegetni való időm. El kell
juttatnom a Sárkányszívet Thaylához. Ez volt Dunkelzahn utolsó küldetése
a számomra.
- Tudom, hogy amióta elveszítetted a mestered, azóta egyfolytában azt
keresed, hogy ki is vagy valójában. Tudom, hogy mióta legyűrted
Roxborough-t és legyőzted Üszököt, azt hiszed, hogy megtaláltad az igazi
valódat, és tudom, hogy tévedsz.
- Nincs bennem kétely.
- Hazudsz!
A vád úgy vágott végig Ryanen, mint egy tüzes ostor. Hirtelen még két
lény jelent meg körülöttük a sötétben. Ryan védekező állásba guggolt és
körbefordult, hogy értékelje a helyzetet. Az egyik lény úgy remegett a
levegőben, mint egy délibáb, alig volt látható. Leginkább egy örvénylő
tornádóra hasonlított.
Egy légelementál.
A másik oldalon álló lény pedig mintha megolvadt agyagból lett volna.
Mint egy darab életre kelt láva, fénylő vörös bőre csak úgy ontotta a
meleget.
Egy tűzelementál.
- Ryanthusar, mestered távollétében vonakodva és félelemmel néztél a
változás elé.
A tűzelementál két kis zömök karjával kicsapott, igyekezve elborítani
Ryant tűzzel. Ugyanakkor a légelementál felszította a lángokat és fojtó
füstfelhőt eresztett ki magából.
Ryan koncentrált és kicsapott. A lehető legjobban felgyorsulva kezdte
csépelni a tűzelementált.
Az jóformán meg sem rezzent, csak nyomult tovább előre széttárt
lávakarjaival.
Ryan arrébbgurult, hogy legyen helye, és igyekezett nem belélegezni a
mérgező gázt, amikor ismét lecsapott.
Ütései sűrűn zuhogtak, de az elementál sértetlennek látszott. Ryan
összeégette ugyan kezét és karját, de a fájdalmat mágiájával elvezette.
- Tudnod kell, hogy nem győzheted le mindkettőt - jegyezte meg a
sárkánygyík. - A hagyományos taktikáddal legalábbis.
Ryan azonnal látta, hogy a kapu őre igazat beszélt. Ez volt a két
legerősebb elementál, amilyennel életében találkozott. Okosak voltak és
kitartók.
- Ha nem állod ki a próbát, nem tudod végrehajtani a küldetésedet sem.
Mestered kudarcot vallott veled.
Ryan igyekezett figyelmen kívül hagyni a sárkánylény szavait. Ismét
lecsapott, de a tűzelementál most körbeölelte, és elborította izzó melegével.
Olyan fájdalom kerítette hatalmába, amilyet még nem tapasztalt. Bőre
egyszerűen leolvadt a húsáról, s az égő cafatokban pergett le a csontokról.
Szeme majd kiugrott a hőségtől.
Megpróbálta mágiával egyben tartani magát, elvezetni a fájdalmat, de az
túl hatalmasnak bizonyult. Mély levegőt vett, hogy összegyűjtse maradék
erejét, és kitörjön. Tüdeje azonban megtelt a rátelepedő gázokkal, úgyhogy
köhögni és öklendezni kezdett.
Végem van, gondolta. Kell lennie egy másik megoldásnak. Az őr nem adna
lehetetlen feladatot.
Visszaemlékezett rá, hogy miképp győzte le azt a tűzelementált, amelyiket
Foster küldött rá. És emlékezett arra is, hogy mit mondott utána Harlequin:
- Kedves barátom, ön elűzött egy tűzelementált. - Egy pillanatig sem hitt
neki, még sosem űzött el korábban szellemet. A fizikai adeptusok ilyesmire
nem képesek.
És ha mégis elűzte volna Foster elementálját, az a Sárkányszív műve volt.
Most viszont nincs nála semmiféle Szív.
Mindegy, muszáj megpróbálnom.
A tűzelementálra összpontosított, és elemezte auráját, amíg összegyűjtötte
a manát. Azután célba vette mágiájával, minden akaratával arra
koncentrálva, hogy elküldje.
- Tűnj el, szellem! - üvöltötte.
Az elementál még pislantott egyet-kettőt Ryan körül, aztán eltűnt.
A kín enyhült, és Ryan térdre rogyott. Időre volt szüksége, hogy elegendő
erőt gyűjthessen a másik elűzéséhez is.
Felnézett és látta, hogy az már teljesen körülfolyta és elkezdte kiszívni
tüdejéből a levegőt. Nem tudta kiejteni az elűzés szavait, így aztán úgy
folyatta át magán az energiát, mintha távoli csapásra készülne. Elméjével
arra koncentrált, hogy essen atomjaira, és utolsó erejét is beleadva támadott.
A légelementál megtorpant egy pillanatra, mintha habozna a létezés
határán, de aztán megremegett, és eltűnt a semmiben.
Vége.
- Gratulálok! - szólalt meg a sárkánygyík. - Kiálltad a próbát.
Ryan mélyet lélegzett a friss levegőből. A fájdalma eltűnt, mintha nem is
lett volna, sebei felszívódtak. Ismét egésznek és erősnek érezte magát.
A kis sárkánygyík képe lassan elhalványodott, hangja úgy visszhangzott,
mintha egy kanyon távoli végéből kiáltott volna:
- Soha ne feledd, Ryanthusar, ha elveszítetted is a mestered, neked tovább
kell növekedned. Nem tagadhatod meg önmagadat.
 A küszöb őre eltűnt, és Ryan ismét az űrben lebegett. Azután hirtelen egy
fénylő tárgy jelent meg mellette a térben.
A Sárkányszív.
Harlequin varázslata sikerült. Áthozták a varázstárgyat. Ryan megragadta,
és az övébe rejtette.
- Jó sokáig tartott-- szólalt meg mögötte egy ismerős gunyoros hang.
Ryan Harlequinre nézett.
- Alaposan megszenvedtem a küszöb őrével.
A tünde elfintorította arcát a festék alatt.
- Azt hiszem, figyelmeztetnem kellett volna.
Ryan befejezte a bíbelődést az övével.
- Nem. Semmi haszna nem lett volna.
Harlequin biccentett.
- Akkor készen állsz?
Mielőtt Ryan bármit válaszolhatott volna, a táj hirtelen materializálódott
körülöttük. A fakó szivárványszínű ég nyomasztóan tornyosult föléjük. Vér
és kiontott belek szaga terjengett. Ryan felismerte a csataterek bűzét.
A gyomra felfordult, amikor megjelentek a repedezett földnyelven. Valami
nagyon nem stimmelt.
Ryan felismerte álmainak színterét, bár a részletek nem egyeztek. A
megfeketedett sziklaszirt itt jó tíz méter széles lehetett, de a csúcs felé
haladva egyre keskenyedett. A szirt szélei feneketlen mélységbe vesztek.
Jeges szélroham zúdult fel a Szakadékból, és belemart a bőrébe, de
legalább elvitte a szagokat, és Ryan reményei így picit ismét lábra kaptak.
- A kurva életbe! - kiáltott Harlequin kezét a füléhez emelve.
Hallgatódzott. - Mi a szar történik itt? Hol van Thayla? - Rohanni kezdett a
csúcs felé, sokkal gyorsabban, mint azt Ryan kinézte volna belőle.
Ryan szorosan a nyomában haladt és közben Thaylát kereste. Bármilyen
nyomot, amiből kitalálhatná, hogy mi történt. Ekkor hallotta meg a távoli
éneket, mintha egy énekesmadár dalolt volna egy vastag függöny mögött.
Az átszűrődő muzsikába belesajdult a szíve. Ez volt a leggyönyörűbb hang,
amit életében hallott.
Egyszer csak azt vette észre, hogy lába vérző holttesteken tapos. Felnézett
és azt látta, hogy ocsmány teremtmények hada ostromol valamit a földnyelv
csúcsán, ezrével áldozva fel saját életüket a rohamban.
A nő, aki a csúcson állt, dalával verte vissza őket. Ryan érezte a belőle
áradó ragyogást.
 Thayla!
Miközben Ryan figyelte, és tovább gyorsulva elrohant Harlequin mellett, a
szörnyek végül elérték a nőt. Túl sokan voltak.
Ryan még túl messze volt, nem érte el.
Thayla megtántorodott, és a szakadékba zuhant. Előtte egy pillanatig ott
ingott a peremen, de az éneklést még akkor sem hagyta abba. Pillantása
Ryanre és Harlequinre esett, és ebben a pillantásban olyan szomorúság ült,
hogy Ryan azt hitte, megszakad a szíve.
Ryan feléje vetődött, átvágva magát az utolsó mozgó hullákon és nyálkás
póklényeken, mire elérte a csúcsot.
Elkésett.
Thayla zuhanás közben abbahagyta végül az éneklést.
- Nekem végem - kiáltott fel - Keresd meg Léthét, a szellemet. Én adtam
neki nevet, és hordoz belőlem magában egy részt. Tudni fogja, hogyan
használja fel a Sárkányszívet.
Ryan ott hasalt a peremen és figyelte, ahogyan a nő eltűnik a mélyben.
Tehetetlen volt. Mégis elbukott hát.
- Kelj fel Ryan! - csattant Harlequin hangja. - Kelj fel, de azonnal!
Ryan felállt, és ahogyan megfordult, látta, hogy a vérző hullák és más
rondaságok újabb armadája indult meg ellenük. Egy pillanatra elidőzött a
zombik halvány testén virító sebeken, amelyekben apró bogarak
mászkáltak. A tetemek egy része a szeme láttára kezdett átváltozni,
Néhánynak csápjai nőttek, másoknak gennyedző és bűzlő hólyagok jelentek
meg a testén. Az előrenyomuló hadsereg mögött egy nő és egy férfi állt,
akivel Ryan már találkozott egyszer. Mintha álmában látta volna, olyan volt
a távoli emlék, ahogyan az a férfi utasítást adott rá, hogy Ryant verjék meg,
kínozzák ki belőle az információt.
A nő bőre teste egyik felén vakító fehér és sima volt, a másikon pedig
tetovált rúnák hegei borították. Húsból font kötelekkel megbéklyózva
térdelt a férfi lábainál.
A férfinak hollófekete haja, szakálla és bajsza volt. Egyik kezében egy
áldozókést tartott, a másikban egy kőtálat, és az ősi azték papság köntösét
viselte, nyaka körül pedig egy tollakkal ékített gallért. Amikor Ryanre és
Harlequinre pillantott, fekete szemében izzó gyűlölet és káröröm villogott.
Mintha egy pokolra nyíló ablakba néztek volna.
- Ez kicsoda? - kérdezte Ryan.
 - Darke. Az Ellenség vazallusa, és úgy tűnik, a hatalma nőtt valamelyest,
mióta utoljára küzdöttünk.
- És most mit csinálunk?
- Megpróbálunk élve kijutni innen - válaszolta Harlequin, miközben a
fekete horda körbezárta őket.
  
18.
 
Lucero a kemény, alvadó vértől iszamós kövön térdepelt mestere
árnyékában. Mindent látott. Oscuro serege a szakadékba taszította Thaylát,
a fény istennőjét. Két idegen érkezett, hogy segítsenek Thaylának.
De már túl későn.
Belerándult a bűnbánat felbuzogó hullámába, a bánatba, hogy túl sokáig
várt a megtisztulással. Most már azonban késő volt. Visszafordíthatatlanul
elkésett. Arcát a kezébe temette, és elkeseredésében zokogni kezdett. A
csatazaj betöltötte körülötte a levegőt, de őt már nem érdekelte semmi. Az ő
élete elveszett. Thayla nélkül Luceronak nem volt több reménye.
Nemsokára a két újonnan érkező is elesik majd Oscuro rohama alatt,
akkor pedig már csak idő kérdése, hogy felgyorsuljon a híd építése. Vajon
hány ártatlan embernek kell még meghalnia emiatt? Belegondolni sem
mert.
Az én életem már egy fabatkát sem ér. A felismerés pörölyként csapott
belé, és ő beleborzongott a félelembe! Azért volt Oscuronak szüksége rá,
hogy fenn tudja tartani a sötét vérkört Thaylával szemben. Most azonban az
istennő nem volt többé, dala elhallgatott, és már rá sem volt szükség.
A mór megtette kötelességét.
A gondolat úgy kavargott benne, mint egy szélviharba került falevél.
Egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül beleszédült, és tagjaiból
elszállt az erő. Vállai rázkódtak a félelemtől és a szomorúságtól. Könnyei
patakokban ömlöttek, elmosva maradék erejét is. Egy idő után ráébredt,
hogy Oscuro nem áll már mellette. Felemelte a fejét és körülnézett.
Mindenütt halál, halál és pusztulás.
A földnyelv csúcsához közel az egyik most érkezett alak a zombikkal és a
póklényekkel csatázott. Jóképű és erős ember férfi volt, haja vörösen
fénylett. Izmos karja és lába hihetetlen sebességgel dolgozott, csapásai
pontosan és halálosan zuhogtak Oscuro szolgáira, akik sorra hullottak el
előtte.
Aurája aranyszínben ragyogott, és Lucero észrevette, hogy volt vele egy
elképesztően érős varázstárgy is, amelyet energiájának fókuszálására
használt.
A másik közvetlenül Oscuroval küzdött, fegyverei pedig varázslatok
voltak. A mágus egy tünde volt, fehérre mészelt arccal, vörös
káróformákkal a szeme fölött. Mágiája hallatlanul erős volt. Oscuro méltó
ellenfelére akadt, aki talán könnyedén el is intézte volna, ha a hullák meg a
többi förmedvények nem avatkoztak volna folyton közbe.
A zombiknak most hosszú feketéskék karmai nőttek, amelyekkel újra meg
újra igyekeztek a két férfi testébe tépni. Csontjaik és fogaik fűrészes
pengékké és tüskékké változtak, amelyek mind az eszetlen pusztítást
szolgálták csupán.
A sereg egyre hömpölygött előre. A zombik helyére újabb zombik álltak,
csúszómászók és varangyok foglalták el halott társaik helyét. Egyszerűen
túl sokan voltak két emberre. Lucero látta, hogy nemsokára véget ér a csata,
és a két férfi is elpusztul majd!
Ragyogó villám csapott ki a kifestett tünde kezéből, áthasította a szolgák
sorfalát és Oscuroba csapódott. Ő láthatóan megingott, mellkasán széles seb
nyílt. Lucero figyelte, ahogyan a seb szépen összezárul, és egy éppolyan
hasíték jelenik meg az egyik áldozat testén.
Oscuro ördögien elvigyorodott, és ellentámadásba lendült. Egy szellem
jelent meg fölötte a levegőben. Borzalmasan nagy volt, talán a Vérmágiai
Gestalt lényét idézte meg erre a síkra. Egy sárkány alakját vette föl, egy
Quetzalcóatlhoz hasonló tollaskígyóét, csak éppen annál jóval kisebbet. A
sárkány tollai kéken és sárgán villantak, de Lucero látta, hogy több helyen
egész területek maradtak csupaszon, szinte áttetszően.
Ezekben a foltokban valami mozgott, mintha milliónyi apró kígyó
vonaglana halálfájdalmában. Lucero megborzongott a látványtól. A tünde
kezéből villám csapott a sárkányba, ám annak ereszkedése nem lassult.
Lecsapott a mágusra és a földre terítette a zombik hada mögött.
A fénylő aurájú férfi felrikoltott, és elindult sebesült társa felé. Oscuro
teremtményei azonban útját állták.
A sárkányszellem újra lecsapott. Aztán megint, és minden támadásával
újabb darabokat tépett ki a tünde húsából.
Oscuro, kezében az obszidián áldozókéssel a fekvő mágushoz lépett,
miközben a sárkány újabb rohamra lendült.
- Most végre legyőzhetlek.
A mágus minden erejét összeszedte, és a tollaskígyó ellen fordította. A
sárkány lángokba borult, és felszívódott.
A tünde kezét és lábát elborították a zombik, és a földhöz szegezték.
Oscuro elmosolyodott, és felemelt késével megcélozta a tünde mellkasát.
Ekkor Lucero megérzett valamit - valami rángatta az auráját.
 Oscuro mozdulata megakadt, és meglepve nézett Lucerora. Arcára kérdő
kifejezés ült.
- Mi történt? - szólalt meg, és körülnézett, mintha keresne valamit. - Nem
- szólt -, most még nem. - Másodszor is felemelte a kést és egyenesen a
tünde szívének szegezve lecsapott.
Épp amikor a kés a mágus bordái közé ért, Lucero és mestere körül
megváltozott a világ.
- Neee! - üvöltött Oscuro.
A repedezett sziklafennsík és a vérszínű égbolt örvénybe csavarodott
körülöttük. Oscuro dühe jókora pofonként vágódott Lucero arcának
miközben visszatértek az anyagi világba, és ismét hús-vér testükben találták
magukat.
Lucero meztelen volt, úszott a vérben és sírt.
Novíciusok segítettek neki felülni.
- Mit jelentsen ez az egész? - ordította Oscuro a megdöbbent mágusok
arcába. - Miért hoztak vissza minket? Miért szakadt meg a rituálé?
Mintha csak felelni akarna rá, Lucero meghallotta egy gépfegyver
zakatolását. Körülnézett. A mágusok és technikusok a Jaguár-gárda katonái
mögé húzódtak, akik szoros védőfalat vontak a Locus és a rajta lévők köré.
Az őrök előrántották géppisztolyaikat és puskáikat, és keresték a záporozó
golyók forrását.
- Ott van! - üvöltötte az egyik őr és a tömeg egy pontjára mutatott.
Lucero egy darabig semmit sem látott ott, de egy pillanattal később
észrevett valamit, amely szinte láthatatlanul közeledett, rövid sorozatokkal
csinálva utat magának. A lény aurája és fizikai lénye is szinte eltűnt
valamiféle álcázó varázslat miatt, de amikor Luceronak sikerült rátalálnia
már tisztán látott mindent.
A férfi embernek tűnt, bár termete óriási volt. Alkarjába pengék húzódtak
hirtelen vissza, amint Lucero felé rohant, másik kezében egy géppisztolyt
tartott. Sokkal gyorsabban mozgott, mint az ekkora testtel lehetséges lett
volna, és volt benne valami embertelen. Teste túl szimmetrikus, végtagjai
túl hosszúak voltak, kopasz feje túlságosan szabályos.
Egy kiberzombi? Lucero már látott egyet-kettőt életében. Néha ők őrizték
a Gestalt tagjait. Mi az eget csinál ez? - merengett. A kiberzombik nagyon
ritkán cselekedtek szabad akaratukból.
A kiberzombi aurájában ugyan óriási volt a káosz, de a szándéka
nyilvánvalóan látszott. El akarta pusztítani a Locust, és mindenkit, aki rajta
van, Lucerot is beleértve. Tompa koppanást hallott, majd egy robbanás
reszkettette meg a levegőt, leterítve három őrt. A Jaguár-gárdisták
viszonozták a tüzet. Teljes volt a zűrzavar. Lucero füle csöngött, tüdejét
marta a keserű levegő. Magzatpózba gömbölyödött. Úgy érezte, itt a vég, és
ott köröz fölötte, mint egy prédára leső keselyű.
Lassan két kezét fülére szorítva ringatódzni kezdett, és várt.
Talán máris meghaltam, gondolta. Talán átjutottam minden határon, és ez
itt a pokol.
  
19.
 
Ryan vállába éles fájdalom mart, ahol az egyik póklény beleharapott. A
szörny torz csáprágói átütötték páncélját, és érezte, ahogyan a méreg lassan
kifejti bénító hatását. Karja zsibbadtan és hidegen hanyatlott le.
- Anyádat! - üvöltött fel és megpördült. Öklét a dög legnagyobb szemébe
mélyesztette. Áthatolt a zselészerű fekete trutyin, és átütötte az agyát.
Megmarkolt egy köteg puha idegszövetet, és kitépte.
A lény elengedte Ryan vállát, és élettelen kupacba omlott, ám helyére
azonnal egy újabb ugyanolyan rondaság lépett, nagy nehezen átverekedve
magát társa tetemén, hogy Ryanhez férjen.
Ryan a másik oldalra fordult, és a Sárkányszívvel felerősített távoli
csapásával visszaverte a zombik bezáruló sorfalát.
Harlequinhez kell jutnom valahogy.
A tünde földre került a mágikus sárkány támadása alatt, és sikerült ugyan
elpusztítania, de Ryan tudta, hogy nagy bajban van.
Amint megfordult, az idő mintha összesűrűsödött volna körülötte, minden
pillanat egy kicsivel hosszabb volt az előzőnél. Minden egyes szívdobbanás
egy kicsivel tovább tartott, mint az addigiak.
Pár pillanattal korábban még látta a tompa fekete obszidián kést Darke
kezében. Látta, az ívet, amivel lecsapott. Tehetetlenül nézte, ahogyan az
áldozati fegyver tűhegye áthatol Harlequin dzsekijén és ingén, úgy döfve
mellkasába, mint egy fogazott injekciós tű.
Harlequin háta ívbe hajlott a fájdalomtól, és felüvöltött kínjában,
miközben vére gejzírként szökött fel a sebből. Belekezdett egy varázslatba,
nagyerejű manazuhataggal vette célba Darket. De ugyanebben a pillanatban
a férfi fölnézett, és hirtelen felüvöltött:
- Neee!
Darke eltűnt abban a pillanatban, hogy Harlequin varázslata becsapódott.
Most Ryanen volt az üvöltés sora:
- Harlequin!
- Élek, barátom - jött a válasz -, bár lehet, hogy ez az állapot nem tart
soká. A sebem súlyos és mély.
Zombik özönlötték el Harlequin testét, bár Darke irányító akarata nélkül
kicsit tétovának tűntek. Karmaik és fogaik azonban megmaradtak.
 - Jövök, segítek! - szólt Ryan, miközben igyekezett átverekedni magát a
tömegen.
Kezek és csápok nyúltak utána, megbénítva kezét és lábát, elborítva
gennyes trutyival, amint a tünde felé igyekezett.
- Nem - szólalt meg Harlequin. - Vissza kell menned, Ryan. Hallottad
Thaylát. Meg kell találnod a Léthé nevű szellemet, és ide kell hoznod!
Ryant zombik fala tartóztatta fel.
- És veled mi lesz?
- Mindent megpróbálok, de nagyon gyenge vagyok. Ha nem sikerül
visszajutnom, lépj kapcsolatba Ainával. Ő is ismeri az ősi mágiát, és át tud
majd hozni megint a Szívvel együtt.
Ryan megpróbálta átverekedni magát a zombikon, de azok szilárdan
elállták az útját, és karmaikkal szeme felé nyúlkáltak.
- De…
- Menj! - Harlequin intett egyet, és Ryan máris repült. A világ kavargott
körülötte, mindenütt szürke, vörös és az égbolt szivárványszíne. Repedezett
föld és sötétség. Iszonyat.
Azután mindez eltűnt, és Ryan visszazuhant a testébe.
  
20.
 
Léthé minden álcázó képességét latba vetette, hogy rejtve tartsa őket,
miközben a golyók szerteszét pattogtak Billy fémtestéről. Egyre nehezebbé
és nehezebbé vált a dolog, mivel a Locust őrző katonák villanógránátokkal
és mágiával igyekeztek megváltoztatni a fényviszonyokat.
- Radart is használnak - jegyezte meg Billy, majd lebukott, és begurult egy
nagyobb szikla mögé, amelyet vízinövények borítottak. - Minden gránátunk
elfogyott, és lassan a lőszernek is a végére érünk. Nem fog menni. Még én
sem tudom puszta kézzel legyőzni az egész bagázst.
- Talán van még egy lehetőség.
- És mi lenne az?
- Mágia. Varázslatok.
- Nem vagyok többé képes rá, hát nem emlékszel?
- Tudom, hogy minden mágikus hatalmadat elvesztetted, amikor Üszőkké
váltál, de én tudom irányítani az asztrális energiákat. - Léthé megvárta,
amíg szavai leülepednek. - Te pedig valaha mágus voltál. A varázslatok
képleteire még mindig emlékszel, nem igaz?
- De igen, de…
- Mit árthat még, ha kipróbáljuk?
Billy megrázta a fejét, közben pedig gyors sorozatot adott le az őrök egy
közeledő csoportja felé. A fegyver egyszer csak elhallgatott, és Billy hiába
rázogatta, amikor visszabukott a szikla mögé.
- A francba - szólalt meg végül. - Rendben, próbáljuk meg. Elvégre mit
veszíthetünk?
- Beléd irányítom a manát.
Billy bólintott, és Léthé érezte, ahogy az emlékei közt kutat.
- Jól van, kezdjünk valami egyszerűvel. Pokoltűz.
Léthé összegyűjtötte a manát, és óvatosan figyelte, ahogyan Billy kinyúlt
érte, tapogatva, mint egy vak ember. Egy pillanatig tétovázott, aztán úgy
tűnt, ráérzett. Léthé megmutatta neki az asztrált, és nézte, ahogy Billy
megcélozza az egyik feléjük tartó katona auráját.
A varázslat összeállt és kisült. Az őr eltűnt a hatalmas tűzrobbanásban, és
a körülötte állók is hullottak, mint a legyek.
- Működik! - kiáltott fel Léthé.
Billy lassan, erőlködve suttogta:
 - Túl erős. - A mágia kimerítette, elgyengítette. Léthé tehetetlenül várt,
mialatt Billy elveszítette az eszméletét.
Újabb őrök közeledtek, lassan óvatosan, felkészülve a mágiára és a többi
meglepetésre, amit Billy még esetleg tartogathat a számukra. Léthé
eltöprengett rajta, hogy esetleg érdemes lenne egy újabb pokoltűz-
varázslattal kísérleteznie. Valószínűleg sikerülne, hiszen már részt vett
egyben és tudta, hogyan gyűlik, összpontosul és borítja tűzbe a mana egy
másik ember auráját. Nem tudta azonban, hogy ez milyen hatással lenne
Billyre.
Meg is ölheti.
Úgy döntött, inkább a futást választja. Mióta Billy eszméletlen volt,
valamennyire tudta irányítani a testét, ám nehézkesen és ügyetlenül. Felállt,
és futni próbált. Eddigre az őrök körülvették, fegyverük mereven
szegeződött rá.
- Ne lőjetek! - jött az utasítás egy hangosbeszélőn át a tó partjáról.
Léthé körülnézett, miközben esetlenül igyekezett a víz felé. Ha sikerül
eljutnia a tó maradékáig, talán át tud majd úszni a gáton és le a folyón,
légtartályának köszönhetően mindvégig víz alatt. Talán mégiscsak
megmenekülhetnek. Egy törp volt, aki az imént beszélt, és a technikusok
fehér zubbonyát viselte. Vállára vetette a hangosbeszélőt, és Billy felé
emelt egy távirányító készüléket.
Léthé lába kikapcsolt és ő összerogyott. Karja olyan pozitúrában maradt,
ahogyan volt, ám ő semmit sem érzett, mintha ott sem lett volna. Léthé
tehetetlenül figyelte, ahogyan a földre zuhant és csúszott egy keveset a laza
kavicsos talajon. Billy rendszerei sorban leálltak, a szeme, a füle, minden
érzékszerve törlődött.
Visszaváltott normális érzékeire, és az asztrálból figyelte az őt körülvevő
őröket. Aurájukban félelem, kötelességtudat és a társaik elvesztése feletti
harag keveredett.
Vajon most mi következik? - tűnődött Léthé.
- Engedjenek - hallotta egy férfi hangját.
- Sí, Señor.
Az őrök széthúzódtak, hogy utat adjanak egy fekete hajú szakállas
férfinak, aki vérmocskos drapp papi köntöst viselt. Nyakában díszes
szertartási gallért hordott, amelyet aranyszegélyű tarka tűzzománc tollak
ékítettek. Aurája alig pislákolt, és üres foltokkal volt tele, amelyekben
mintha vonagló, áttetsző férgek milliói mozognának. Léthé már látott ilyet,
olyan volt, mintha aurája egy része valahová máshová tartozna.
Egy magas tünde lépett a férfi mellé, akiben Léthé felismerte a panamai
kiberklinika mágusát.
- Meyer, ez a maga hibája.
- Higgye el nekem, Darke, a legszigorúbban meghagytam, hogy
megkötözve, szoros őrizet alatt tartsák Üszököt. Még sohasem tapasztaltunk
hasonló viselkedést kiberzombiknál.
Darke összehúzott szemmel kezdte vizsgálni Léthét olyan alapossággal,
amilyet a szellem nagyon ritkán látott. Darke pillantása egyenesen
rámeredt, felismerte jelenlétét Billy testében.
- Látlak, szellem - szólalt meg. - Látlak, és el foglak pusztítani.
A mágia egyre gyűlt Darke aurájában, és másodpercek alatt hatalmas
manakészlet gyűlt össze, még mielőtt Léthé felismerte volna, mire készül.
Léthé kinyúlt a Locus felé, hogy erőt merítsen belőle, amikor az erő, amit
Darke összegyűjtött, elemi erővel csapódott belé.
- Adios! - kiáltott a férfi. - Elűzlek! A mágikus energia pengéi Léthé
lényébe vágtak, darabokra szaggatták, a lelkét is széttépték, hogy elűzzék
ebből a világból. Fények és színek táncoltak körülötte, amelyek előbb
szürke, majd csillagos feketeségbe zuhantak.
Léthé érezte, ahogyan lénye elemeire esik szét a támadás alatt, létének
szövete felszakadt és elsorvadt, miközben ő azon küzdött, hogy egyben
tartsa életerejét. Úgy érezte, egy gomba alakú tűzfelhő robban fel körülötte,
ezernyi repeszt és szilánkot szórva szerte. Fák borultak lángba körülötte.
Szilánkokra robbanó üveg és az égő áldozatok képének visszatérő rémálma.
Felsikoltott, és rés nyílt az anyagi világ és az asztrál közt. Egy
szivárványszínű térkapu nyílt a metasíkokra, miközben a robbanás
megfosztotta lényétől, életenergiájától.
Léthé elméje ekkor megérintette a Locust, és úgy itta az erejét, mint
szomjazó ember a hűs forrásvizet. A rémálom eltűnt, és fekete üresség
ölelte magába, de ő tovább áramoltatta a kövön át saját létének mintázatába
a manát. Az asztrális robbanás elhalt, emlékké nemesedett.
Amikor Darke elűzésének ereje elhalt, Léthé még mindig élt. És még
mindig be volt zárva Billy testébe. Merített a Locusból, hogy feltöltse
energiáit. Felkészült a következő támadásra.
Darke összevont szemöldökkel nézett rá, aztán Meyerhez fordult:
 - Egy szellem szállta meg a kiberzombinkat. Éspedig egy igen erős
szellem, aki hozzákötötte magát Üszök életerejéhez, és körülfolyta azt.
Meyer komoran nézett maga elé.
- Mit akar, mit tegyek?
- Űzze el. Nekem most nincs több vesztegetni való időm. Be kell fejeznem
a saját rituálémat.
Meyer biccentett.
- Természetesen. Összeállítok egy máguscsapatot - szólt. - Egy ilyen erejű
rituális elűzésnek semmiféle szellem nem tud ellenállni.
- Jó ötlet.
- Valószínűleg nehéz lesz szétválasztani a két szellemet anélkül, hogy
megölnénk a kiberzombit. Meg fogjuk próbálni, de úgy véltem, jobb, ha tud
a lehetséges nehézségekről.
- Tudok róluk - vágta rá Darke türelmetlenül. - Végezzék el az elűzést. Ha
meghal, ám legyen. Küldjék vissza az alkatrészeket Roxborough-nak
újrafelhasználásra.
Meyer nézte, ahogyan Darke megfordul és visszasétál a Locushoz.
- Ahogy óhajtja, uram.
  
 
 
 
 
 
 
 
 
2057. AUGUSZTUS 25.
 
  
21.
 
Ryan hirtelen felpattant.
Teste úgy húzta szellemét, mint egy súlyos teher, mint a lelke csontjaira
akaszkodó holt hús. Bőre bizsergett, hol meleg, hol hideg lelte. Sárga fény
vágott a szemébe, és az égő gyertyák nehéz illata kaparta a torkát.
- Mi történt? - kérdezte Foster.
Ryan mélyet lélegzett, igyekezett hozzászokni az ilyen hirtelen átmenet
okozta sokkhoz. Lassanként felderengett benne a való világ. Harlequin
kazamatáiban ült a rituális körben, és amikor mélyen beszívta a levegőt, és
újra kiengedte, a gyertyák édes illata már nem fojtogatta többé. Örült, hogy
van mit szagolnia, mert az illat elmosta a vér fémes illatát és a rothadó
hullák bűzét, amely még az emlékeiben lebegett.
- Jól vagy, Ryan? - kérdezte Axler.
Ryan felemelt kézzel kért egy kis türelmet.
- Igen, azt hiszem - válaszolta, aztán lassan lábra állt, és Jane Foster
aggódó arcára nézett. A nő szőke fürtjeit szorosan összefogva viselte.
- Bajba kerültünk - szólt. - Harlequin visszaküldött.
Lepillantott a tünde eszméletlen testére, amely mellette hevert a földön.
Aurája még nem tért vissza. - Lehet, hogy segítségre van szüksége. Sebesült
volt, amikor visszaküldött.
Ellenőrizte a fekvő testet, de tudta, hogy semmit nem tehet. Az anyagi test
sértetlennek látszott. Végignézett saját magán is. Kimerültnek és éhesnek
érezte magát, meg a válla is fájt egy kicsit a póklény mérgétől, de úgy
látszott, hogy máris gyorsan gyógyul.
A Sárkányszív is visszatért vele, de már nem az idézőkör közepén feküdt.
Ott pihent a Ryan derekára kötött erszényben.
Foster és Karom megvizsgálták a rituális kört.
- A rituális mágia megszakadt - állapította meg Foster, és berohant a körbe
Harlequin ernyedt testéhez.
Ryan Axlerre nézett.
- Mennyi ideig voltam távol?
- Kilenc órát. Lassan pirkad.
Úgy tűnik, az idő ott lassabban halad.
Karom és Axler Ryanhez léptek. A mágus barna haját szoros lófarokba
fogta, szeme aggódón húzódott össze. Ryan rájött, hogy Karom asztrális
érzékeivel vizsgálja az auráját.
- Épnek tűnsz.
- Köszönöm, Karom. Már egész jól vagyok. Kérlek, segíts Fosternek.
Szeretném, ha Harlequinnek sikerülne élve visszajutnia.
A mágus bólintott, és ellépett segédkezni.
Axler őzbarna szeme hűvösen futott végig Ryanen esetleges fizikai
sebesülések után kutatva. Miután nem talált semmit, odatartotta a vállát,
hogy Ryannek legyen mire támaszkodnia.
- Mi a helyzet odakint, Axler? Észleltétek fizikai fenyegetés bármilyen
jelét?
A nő megrázta a fejét.
- Semmi.
- Az jó.
Karom összeráncolt szemöldökkel pillantott fel.
- Foster meg én átkutatjuk a metasíkokat Harlequin szelleme után. Ránk
néznétek addig?
Axler angyalarca hűvös melankóliával nézett le rájuk.
- Hát persze.
- Tegyetek meg mindent - mondta Ryan. - Kerül, amibe kerül.
Karom hanyatt feküdt Harlequin és Foster mellé. Foster megérintette ujján
a sárkányos gyűrűt, és elernyedt. Nemsokára Karom is követte példáját.
Olyan békésnek tűntek így hárman. Foster igazán gyönyörű nő volt,
különösen így, a pózai meg arroganciája nélkül.
Ryan csendben sok szerencsét kívánt nekik, aztán kilépett a körből, és
beleszólt taktikomja mikrofonjába:
- Jane, itt vagy?
- Követtem az eseményeket, Higany. Úgy hangzik, mintha nagy szarba
kerültetek volna.
- Az egyszerűen nem kifejezés, de a meglátás helyes.
- Miért kerestél most, mit csináljak?
- Meg kell találnunk Léthét. Thayla elpusztult, de azt mondta, hogy Léthé
is képes lesz majd használni a Szívet.
Pár másodpercen át Jane csendben töprengett.
- Basszus - szólalt meg végül. - Léthének még mindig Üszökkel kellene
lennie.
- Van valami tipped, hogy hová vitték?
Jane sóhajtott.
 - Intelligens keretprogramjaim az atlantai Aztechnology archológiáig
követték őket, de még nem volt annyi szabad ciklusom egyvégtében, hogy
bedekázzak a rendszerükbe, hogy többet tudjak meg. Meglátásom szerint
végül visszaviszik hazai terepre, de egy mamutvállalat esetében minden
lehetséges.
Ryan megrázta a fejét.
- Sejthettem volna, hogy lesz még egy köröm Aztlanban.
- Megtalálom, Higany. Elvégre hány olyan kiberzombi szaladgál a
világban, akit megszállt egy szellem? Nehéz lesz elrejteni.
Ryan elmosolyodott.
- Köszönöm Jane. Fontosabb lenne, mint hiszed.
- Máris nekilátok - azzal bontotta a vonalat.
Karom hirtelen felült és megrázta a fejét. Foster nem moccant.
- Nem hiszem, hogy meg tudnánk találni - szólalt meg. - Elmentünk a
hídhoz. Foster tudta az utat, hiszen járt már arra. Őt azonban semerre sem
láttuk, és kis híján megtámadtak. - Megborzongott. - Az egy gonosz hely.
Sosem hittem volna, hogy ezt bármire rámondanám. Mindig úgy
gondoltam, hogy nem létezik olyasmi, hogy jó és rossz, nincsenek velünk
született, megváltoztathatatlan abszolútumok. De ha mégis létezik
gonoszság, akkor azt most megismertem.
- Foster miért nem ébredt föl? - kérdezte Ryan.
- Ő jobban ismeri Harlequint, mint én. Nem volt sok reménye, de azért át
akart még kutatni néhány helyet.
Ryan bólintott.
- Köszönöm, Karom.
- Szeretnék segíteni neki - szólt a mágus. - Annyira odavan, hogy
megtalálja.
- Nem, rád szükségem lehet, ha az Aztechnology ideküldene néhány
embert. De tudok még valakit, aki esetleg segíthet Harlequinen.
Karom bólintott, aztán felállt és kinyújtózott.
Ryan felemelte csuklótelefonját, és beütögette Nadja személyes HTH-
számát. Elküldte a hívást, és várt néhány másodpercig, amíg kicsöngött.
Washingtonban még alig múlhatott éjfél.
Amikor Nadja végre felvette, a képet kikapcsolta.
- Halló?
- Sajnálom, hogy felébresztettelek, szerelemem - mondta Ryan -, de
borzasztó fontos volt.
 - Ryan, jól vagy? - Aggódó hangja megérintette a férfi lelkét.
- Én igen, de lehet, hogy Harlequin a halálán van. Arra kérnélek, hogy
kerítsd elő Ainát, a barátját. Talán ő az egyetlen, akinek elég nagy a hatalma
ahhoz, hogy megmentse.
A csuklótelefon apró képernyője életre kelt. Nadja mosolygott, és
elsimított egy hajtincset, amely a szemébe lógott. Kócos volt az alvástól,
haja, mint egy fekete szénaboglya, mindenfelé állt.
- Azonnal intézkedem.
- Köszönöm.
Amikor Nadja eltűnt, Ryan ismét Harlequin élettelen teste felé fordult.
Remélem, Aina időben érkezik, gondolta. Még ha meg is találnám Léthét,
Harlequin nélkül sokkal nehezebb lesz megállítani Darket.
Talán lehetetlen.
  
22.
 
A napfény első rózsaszín sugarai végigcirógatták a San Marcos teocalli
fölött szétszóródott felhők peremét. Lucero a Locus kemény, elektromos
felszínén térdepelt, és a felkelő napot figyelte. Minden reménye elszállt.
Eltűnt belőle, ahogyan a vizes lepedő tünteti el a lázat.
Reszketett. Elkeseredett volt és magányos a körülötte zajló nagy jövés-
menés ellenére is.
Mély, dörgő hangú dobok visszhangzottak a tó fölötti domboldalakon. A
zenészek, akik a régi vidámpark tornya körül ültek a fákon,
bennszülötteknek voltak maszkírozva. Meztelen mellkasukon festék,
fejükön tollas fejdísz, ezenkívül pedig csak egy ágyékkötő és bőrszandál
volt a viseletük. A dobok moraja szolgáltatta a zenei aláfestést ahhoz a
rituáléhoz, amelyet Señor Oscuro és a Vérmágiai Gestalt folytatott
körülötte. A rituálé az ezerszámra összegyűlt embereket közelebb vonzotta,
és mágikus hipnózissal tartotta fogva.
Úgy jöttek, mint a birkák.
A kiberzombi támadása után Oscuro visszatért a metasíkokra. Ez
alkalommal már egyedül, hiszen Thayla nélkül semmi szüksége nem volt
Lucerora. Őt a Jaguár-gárda őrizetére bízta, és egy időre eltűnt, mielőtt
ismét megjelent volna fizikai valóságában, hogy utasítsa az őröket, hozzák
elő a lányt.
Lucero most ott térdepelt a Gestalt közepén, Oscuro pedig mellette
tornyosult, miközben az embertömeg egyre közelebb és közelebb nyomult.
A hajnali szél hűvösen simogatta tar koponyáját, amíg várta, hogy mi
következik. Halál vagy valami még rosszabb.
Közszemlére akar tenni? - tűnődött.
- Állj fel, gyermekem - Oscuro hangját csaknem teljesen elnyomta a
dobok hangos, monoton pergése.
Lucero felállt. Ereje megnőtt, amióta megtapasztalta Thayla mágiáját, és
tudta, hogy most erősebb, mint valaha. Soha többé nem veti magát alá a vér
csábításának. Talán Thaylának mégis sikerült megváltania.
Oscuro fekete szeme elmélázott rajta.
- Beírtad neved a történelembe - szólalt meg. - Te tetted lehetővé, hogy
áthatoljak azok védelmén, akik el akarnak választani bennünket a minket
illető sorstól. A te egyensúlyod, a szépség iránti szereteted és a hatalom
iránti vágyakozásod egyensúlya tette lehetővé. Ez a te legnagyobb erőd, és
a legborzasztóbb gyengeséged is.
A tömeget hatalmába kerítették a szavak. Lucero rájött, hogy a dobok
fölött is hallaniuk kellett azokat. Szemük elhomályosult, arcuk teljesen
kifejezéstelenné vált. Totális hipnózis.
- Most pedig - folytatta Oscuro - még egy utolsó feladat vár rád. - A fekete
ember előhúzott egy szertartási kardot a köntöse alól, egy macauitlt, amely
pengeéles volt, és kimondottan rituális gyilkosságokra tervezték.
Meg fog ölni, gondolta a lány. Kiömlő véremet pedig felhasználja, hogy
tovább építse a hidat. Hogy csökkentse a távolságot, ami a tzitzimine-től
elválaszt.
A dobpergés gyorsult, és úgy visszhangzott körülötte a völgyben, mint egy
szaggatott szívdobogás. A Gestalt kántálni kezdett, elnyújtva, tele
félhangokkal. Az ének a Locus erejét hullámokban korbácsolta Lucero
testébe.
Lucero futni próbált, de lába nem engedelmeskedett. A mágia erősen
hozzáláncolta az óriási kőhöz.
- Büszkének kellene lenned áldozatodra, gyermekem. Szellemed még jó
szolgálatot tesz nekem.
A penge vörösen villant a kora reggeli napfényben, amint lesújtott a
lányra. A mágiától Lucero teste megmerevedett, háta ívben meghajolt,
mellkasát kidüllesztette. A kard lecsapott.
Dobok, kántálás.
A macauitl közvetlenül a szegycsont alatt csapódott a testébe.
Éles fájdalom.
A penge átvágta egész testét a medencéjéig.
A kín felbuzgó kútja.
Vér és belsőségek buggyantak elő a hasítékból. Szinte kitörtek, mint egy
ereket és hártyákat okádó vulkánból.
Eltűntek a dobok. A tömeg. A templom. Mindent vörösbe borított a tátott
szájjal ordító fájdalom, amely felrobbant belsejében.
A kőre rogyott, rá saját belsőségei kupacára.
Meghalt. A fájdalom azonban a határon túl is vele maradt. Szelleme kínok
közt vonaglott, amint kiemelkedett megcsonkított testéből, teljesen
átsuhanva az asztrálba. Ahogyan ott lebegett, a hatalmas Gestalt-lény
közepén, a fájdalom a tetőfokára hágott.
 Életének utolsó másodperce szellemében tovább folytatódott - a tiszta
kínszenvedés örökkévaló pillanata volt ez. A rettegés és a fájdalom végső
találkozása. Ennyi maradt belőle. És ennyi is lesz, mindörökké.
  
23.
 
Ryan körbejárta a szigetet, és igyekezett átgondolni a szituációt. Egész
éjszaka a metasíkokon időzött, és az életéért harcolt. És Thayla életéért. A
metasíkokon, testén kívül töltött idő után most bizonytalannak érezte magát.
Mintha nem lenne szinkronban anyagi létezésével.
A hullámok kitartóan ostromolták a falat, sós habjuk szétfröccsent a
levegőben. A déli nap megcsillant a vízcseppeken, ezernyi apró szivárványt
alkotva belőlük, amely egy pillanatig összekötötte az eget és a vizet.
Máskor talán Ryan is engedte volna, hogy az ódon hely szépsége magával
ragadja, most azonban… Most Jane-t, Nadját es Fostert várta.
Jane Üszököt és Léthét kereste. Nadja Ainát, Foster pedig Harlequint.
Magabiztossága lassanként visszatért, ahogyan anyagi létére, mágiájának
kútfejére koncentrált. Miközben a falon sétált, összefutott Hollóval és
Medúzával, a két vadásszal, akik a sziget peremének ezt a részét
felügyelték. Holló, a fekete szamuráj csak biccentett, amikor Ryan elhaladt
mellette. Medúza épp az ellentéte. Ő volt, aki bunyózni hívta Ryant, és most
is viszketett a tenyere. Egyáltalán nem volt boldog, amiért azt kellett
jelentenie, hogy minden rendben van.
Ryan agyának egyik fele nagyon szívesen megtanította volna a nőt
kesztyűbe dudálni, csak hogy újra összpontosítani tudjon. Az asztrális
utazás ellentétes volt mindazzal, ami egy fizikai adeptus lényegét jelenti:
hogy teste és szelleme tökéletes egységet alkot. Egy ilyen utazás szöges
ellentéte az anyagi létnek.
Kiverte fejéből a gondolatot. Egyszerűen nem engedhetett meg magának
holmi lezser bunyózást. Arról nem is beszélve, hogy megalázni sem akart
senkit. Holló és Medúza is magabiztosan viselkedtek, úgy tűnt, pontosan
tudják a dolgukat. Jane adatai szerint Colos és csapata első osztályú profi
vadászok voltak.
Épp befordult a fal egyik sarkán, amikor megszólalt a csuklótelefonja.
Tisztes távolságban a többiektől megállt, és felvette.
- Mondjad.
Jane óriási mosolya töltötte be a képernyőt, csókos ajkait finoman
csücsörítette.
- Igazam volt - szólalt meg -, Üszököt tényleg Aztlanba vitték. Atlantában
csak benzinért álltak meg.
 - Hová mentek?
- A kedvenc helyedre, Panamába, Roxborough delta klinikájára.
Ryan felsóhajtott. Emlékei, amelyek ahhoz a klinikához kötődtek, nem
voltak valami kellemesek. Thomas Roxborough egy tartályba zárt
megalomániás őrült volt, akinek sikerült kifejlesztenie egy eljárást arra,
hogy személyiségét ráképezhesse valaki máséra. Ryan is a tesztalanyok
közé tartozott, kis híján maga is Roxborough-vá vált.
- Bedekáztam Rox rendszerébe - Jane hangjából büszkeség csendült. Ryan
tudta, hogy ez nem kis teljesítmény. - Üszököt csak javítani vitték oda. Az
adataim és a videofelvételek alapján szebb, mint újkorában.
- Ez nem feltétlenül érint minket, a lényeg, hogy Léthé még mindig vele
legyen.
Jane bólintott, szőke fürtjeit előrerázva.
- A technikai feljegyzések, amiket láttam, azt állítják, hogy tegnap éjjel
elvitték. Valamilyen gondok akadtak a kibermanciai résszel, így aztán
átszállították San Marcosba, ami Aztlan és a CAS határától valamivel délre
terül el.
Ryan megborzongott.
- Jártam Ott.
- De legalább tudjuk, hogy Léthé még mindig vele van - mondta Jane.
- Igaz. - Ryan beletartotta arcát a hűvös tengeri szellőbe. - Van pontosabb
adatod arról, hogy hol tartják?
Jane bólintott.
- Hol?
- Bent a teocalliban. Még nem mentem be a templom rendszerébe de van
néhány felvételem, amelyeket külső biztonsági kamerák készítettek. Pár
órával ezelőtt megszökött, és lerohanta - gyakorlatilag lerohanta - a teljes
Azzie hadsereget. Jó sokat kinyírt, mielőtt sikerült kikapcsolniuk, és végre
becipelhették.
Ryan megacélozta magát a rátörő emlékek előtt. Látta magát, amint a régi
vidámpark tornyához rögzítve San Marcos fölött kapaszkodik, és figyeli a
víz alatti ásatást a Locus körül. Emlékezett, ahogyan a kő sima fekete
felszíne kibukkant az iszap és az üledék alól.
- Van ott egy szigorúan őrzött ásatás - szólalt meg.
Akkor éjjel az utasításoknak megfelelően jelentést tett Dunkelzahnnak.
Közvetlenül a merénylet előtt. Beszélgetésüket valahogyan lenyomozta az
Azziek biztonsági szolgálata, ő pedig leugrott, és úgy zuhant párszáz métert
a létra mellett, mint egy fekete olajcsepp. Végig a torony fala mentén,
miközben a helikopter rotorjának dübörgése egyre hangosabbá és közelibbé
vált.
Elfogták, megverték, és átadták Roxborough-nak kísérletezni. Mindent
összevéve,
gondolta Ryan, nem ez életem legkedvesebb emléke.
Élesen felnevetett.
- Nem fogom levetíteni az egészet, Higany. Ha lehet, még sokkal
rosszabbá vált a helyzet, mint amikor te beépített ügynökként ott jártál.
Valami nagy dologra készülnek. Azért is keményen meg kellett dolgoznom,
hogy egyáltalán a helyi hálózatukhoz férjek.
- Valami tipp, hogy mi folyik ott?
- Dögöljek meg, ha tudom. Emberek ezrei gyűltek a teocalli és az ásatás
köré. Egy dolog viszont biztos: nem kimondottan alkalmas hely feltűnés
nélküli vadászatokra.
- Értem, Jane, de nincs más választásunk. Szükségem van Léthére. Valami
mindenhogyan a Locus ásatása felé vezeti őt. Mint ahogyan engem is.
Össze kell szednünk egy helyre Harlequint, Léthét és a Sárkányszívet,
amilyen gyorsan csak lehet, különben az egész világra keresztet vethetünk.
- Mintha nem is téged hallanálak, Higany. Lököd itt a lehangoló, nyomott,
világvége-blablát.
Ryan elmosolyodott.
- Ez tényleg nem szokásom, Jane, de Dunkelzahn azt mondta a küldetés
legelején, hogy itt most minden az egész emberiség túlélése érdekében
történik. És tudom, hogy mit éreztem a metasíkokon: iszonyt. Iszonyatot és
rémületet, amilyet még soha az életben. És féltem is.
- A te szádból ez elég ijesztően hangzik.
- Nem csodálom. Szeretnéd az életedet az Aztechnology agyonkínzott
cégrabszolgájaként tengetni? Úgy, hogy olyan lények a főnökeid, akik
annyira idegenek, hogy a fájdalomból és a szenvedésből táplálkoznak?
- Rendszerezem az összegyűjtött adataimat. Mihelyt kész vagytok,
indulhatunk.
- Helyes. Ha Harlequin nem ébredne fel addig, nélküle indulunk el.
- Van idő álcázva beépülni közéjük?
- Teljesen esélytelen. Még ma a végére kell járnunk.
- Akkor mit javasolsz?
Ryan eltöprengett egy pillanatig. Felpillantott, és észrevette, hogy annál a
pontnál áll, ahol a vár fala találkozik a hullámtörő fallal. Körbeért.
 - Szükségünk lesz a másik vadászcsapatra. Kiterelhetik a figyelmet, amíg
mi bemegyünk, begyűjtjük Üszököt, és angolosan távozunk.
- Lebeszélem a közvetítőjükkel. A legjobb lesz, ha úgy tudják, hogy
semmi kapcsolat a két vadászat között. Nem árt, ha semmit nem tudnak a
terveinkről, hátha elfogják és kivallatják őket.
Ryan leballagott a falról az udvarba vezető lépcsőn, átvágott a kerten, és
bement a várépületbe. Meg akarta nézni, mi lett Harlequinnel.
- Ironikus, hogy épp annak az embernek a kiszabadításán törjük a
fejünket, akit minden igyekezetemmel meg akartam ölni. Egészen
mostanáig.
Jane felkacagott.
- Bizony, az irónia tőre hegyes és éles.
Ryan odaért Morzsolóhoz, aki a rituálékamra bejáratánál állt őrt. A törpe
fekete haja és szakálla alig valamivel volt csak sötétebb a képénél.
- Halihó, Ryan! - szólalt meg Morzsoló, és hatalmas gépfegyverét, egy
Ares Alphát áttette mellkasából kiemelkedő harmadik kezébe.
- Mi újság van?
Morzsoló megrázta busa fejét.
- Semmi az égvilágon. Harlequin még mindig nem tért magához. Axler
odabent van Karommal és Fosterrel.
- Higany! - szólalt meg Jane hangja a csuklótelefonból. Még mindig
tartották a vonalat.
Ryan felemelte a kezét.
- Igen, Jane?
- Nadja hív.
- Kapcsold ide.
Jane arca eltűnt a képernyőről, helyette pedig megjelent Nadjáé, s igen
komolynak tűnt.
- Ryan - szólalt meg -, Aina itt van velem. Úton vagyunk hozzátok.
- Te is idejössz?
- Azt hiszem, így tudok a legtöbbet segíteni.
- De…
- Ne aggódj, Ryan, kellő őrizettel megyek.
Ryan nagy levegőt vett, és gondolatban megfeddte magát. Szerette Nadját,
és mindenképp aggódna érte, de tudta azt is, hogy a nő tud magára
vigyázni.
- Bocs - bökte ki. - Mikor érkeztek?
 - Négy óra múlva.
Ryan szívére szorította a kezét:
- Az egy örökkévalóság!
Nadja csodálatos mosolyt küldött felé, aztán megszólalt:
- Aina akar veled beszélni.
- Itt vagyok.
A csuklótelefon képe elfordult, míg végül egy sötétbarna bőrű tünde nőn
állapodott meg. A nő fehér haját egészen tüsire vágatta, amitől arca egészen
komornak tűnt.
- Sokat hallottam önről, Ryan Mercury, és többségében jókat. - Aina nem
mosolygott. - Nem bóknak szántam. Ez csupán egy indok arra, hogy
egyáltalán miért állok önnel szóba. Hogy miért segíteni jövök, és nem azért,
hogy megöljem. Gondolom, jó indoka volt rá, hogy otthagyja Harlequint a
metasíkokon?
Ryan összeszorította a száját. Semmi szüksége nem volt ugyan erre a
megalázó dumára, de mégis diplomatikusnak kellett maradnia, hiszen Aina
segítsége létfontosságú volt.
- Igen - mondta végül.
- Mondja el, mi történt.
Ryan úgy döntött, hogy ismét nincs más választása, mint hogy megbízzon
benne, így elmesélte neki az egész történetet. Elmesélte a rituálé történetét,
amely a Sárkányszívet átjuttatta a metasíkokra. Beszámolt róla, hogy
hogyan zuhant Thayla a Szakadékba, hogyan küzdöttek Darkékel,
zombijaival és póklényeivel, és végül hogyan hajította vissza őt Harlequin a
testébe.
Mire végzett, Aina arckifejezése megváltozott egy kissé. Mintha egy
egész picit több tisztelet látszott volna rajta.
- Ezek szerint igaz, amit hallottam önről.
- Tud segíteni?
Aina eltöprengett.
- Ha még él, és valahol a metasíkokon vándorol, akkor meg tudom
keresni. Nagyon-nagyon hosszú ideje ismerem már, és sokkal több eséllyel
hozom vissza, mint… - Aina megtorpant, visszaharapta a szavakat. - …
mint az a Foster gyerek. Ha azonban Caimbeul meghalt…
Ryan bólintott, belépett a rituálékamrába és körülnézett. Axler és Karom
rápillantottak, Foster és Harlequin egymás mellett feküdtek, a nő szőke
tincsei összekeveredtek a férfi vörös lófarokba fogott hajával, és
mindkettejük arca ernyedt volt.
- Remélem, időben ideérnek.
- Azonnal hozzálátok a kereséshez - szólt Aina és kilépett. A képernyőt
ismét Nadja arca töltötte be.
- Ryan? Néhány órán belül találkozunk.
Ryan ismét Harlequin arcára pillantott. A férfi már több mint tizenkét
órája a testén kívül járt. Amikor az aurájára nézett, szellemnek nyomát sem
találta.
- Siessetek-szólt, és szétkapcsolt.
  
24.
 
Lucero kiemelkedett megcsonkított testéből. Szelleme végre megszabadult
Oscuro elnyomó manipulációja alól. A fájdalom ott lüktetett benne, a kín
robbanása, amely újra meg újra végigsöpört rajta. Egy pillanatra sem
maradt abba, egy pillanatra sem hagyta, hogy sikolya megpihenjen.
Vajon örökké az utolsó pillanatomban fogok élni? Ez lenne a
bűnhődésem?
A Gestalt-lény eltorzította körülötte az asztrális teret. A tíz tag aurái eggyé
olvadtak össze, és ott keringtek, gomolyogtak a lány menekülő szelleme
fölött, amint az felemelkedett a Locusról. A kő úgy sugárzott, mint egy
sötét nap. Még most is, hogy teste holtan hevert odalenn, érezte a csiszolt
kő vonzerejét, és lényének egy eldugott része maradni vágyott.
Talán a kő véget vetne a fájdalomnak. Talán még visszanyerheti az erejét.
Lucero szelleme abbahagyta az emelkedést, magába zárta a Gestalt
tornádója, amely zöld és kék elektromosságban kavargott körülötte.
Megállt, és ismét ereszkedni kezdett. Vissza a teste felé.
Talán még mindig élek.
Zuhanás közben látta az egyre közeledő testét. Egyszerűen nem élhette túl
Oscuro macauitl-támadását. Teste az oldalán hevert kiterítve, mint a friss
vadászzsákmányt szokás, belei és belső szervei zselés kupacba buggyantak
mellette. A rúnahegeket ez egyszer saját vére borította. Minden Oscuro
műve.
Törzsén a vágás tökéletes volt és tiszta, mintha sebész szikéje okozta
volna. Oscuro a belsőségei fölött térdepelt, két karja könyékig elmerült a
belek síkos masszájában. A lány máját, gyomrát, veséjét és tüdejét kivágta
és szépen körberakta a szíve körül, amely még mindig működött,
vércseppeket köpködve szerteszét.
Oscuro mondott néhány szót a tetem fölött, és bár ezeket Lucero nem
hallotta, az értelmük világos volt:
- Megidézlek, Lucero Débil. Visszahívlak mindabból, ami belőled
megmaradt.
Lucero vére visszafelé kezdett folyni, minden egyes csepp ismét leírta
ugyanazt a pályát, amelyet az imént a föld felé. A fröccsenés irányt váltott,
az életenergia összesűrűsödött, és formálódni kezdett a belsőségek halma
fölött.
 Mit tesz velem?
Gyomorkavaró érzés vett erőt rajta, és ő menekülni próbált. Rá se
hederítve a fájdalomra, minden erejét megfeszítve igyekezett átverekedni
magát a manafátylon melyet a Gestalt szőtt fölé.
Nem volt elég.
Szelleme lassan, megállíthatatlanul ereszkedett, vissza a vér és belek közé,
amelyek egykor az ő részei voltak. Amint a szellem megjelent az anyagi
világban, és Oscuro borzalmas mágiája ebbe az alakba láncolta, megérezte
a saját szagát. Büdös volt és undorító, mintha egy pöcegödröt szagolna,
melybe még bele is hánytak.
Meg akar tartani vérszellemként.
Ott állt Oscuro előtt és fortyogott. Szét akarta tépni.
Őt azonban a férfi idézte meg és irányította mágiájával. Hozzá volt kötve,
engedelmeskednie kellett.
A tömeg még közelebb nyomult, hogy jobban lásson, és most Lucero az
aurájukat látta testük helyett. Látta, hogy mindannyian hipnózisban vannak,
szándékaik nincsenek, üres belenyugvás a lelkük.
Birkák mindannyian. Vágóhídra menetelő juhok.
Elöntötte a gyűlölet. Haláltusájának kínja enyhült valamelyest, bár idegeit
még mindig támadta valamilyen kitartó fájdalom, mintha letépték volna
róla a bőrt. Amikor pedig lenézett magára, észrevette, hogy valóban nincs
bőre. Csak egy halom formára gyúrt alvadó vér volt, amelyet itt is, ott is
szivárgó belek és lebegő belsőségek kereszteztek, mint húsdarabok egy
életre kelt raguban.
- Most már hozzám vagy kötve, Lucero Débil. Én szövetségesem. -
Oscuro arcát elöntötte a káröröm. - Én rabszolgám.
Lucero nem tagadhatta meg a hangból áradó erőt és hatalmat. Tudta, hogy
minden szó igaz. A rabszolgája volt halála előtt és után egyaránt. Amint ezt
végiggondolta, dühe egyre magasabbra és magasabbra csapott.
A szabadság kapujából kiragadták ebbe az örök szolgalétbe. Taszította az
amivé lett. Hogyan is létezhetne így?
Hirtelen és megdöbbentő erővel kitört. Oscuronak ugyan nem árthatott, de
másokat megölhetett. Megfizetnek boldog kis létükért, egyszerű és
szánalmas életükért.
Támadása egy vérből való hatalmas kar formáját öltötte, amely kicsapott,
és hat embert magasba hajított, majd a Locushoz vágott. Megölöm őket,
gondolta. Megölöm őket, mert ész nélkül követik Oscuro utasításait.
Megölöm őket, mert nekik nem fáj. Megölöm őket, mert ők nem olyanok,
mint én.
Mindenkit megölök.
Újra meg újra lecsapott, és tucatszám gyilkolta az ártatlan, szánalmas
embereket. Vérük a Locusra csorgott, és mind több energiával töltötte fel.
Már tudta, hogy mit tesz Oscuro. A vér manáját a metasíkokra irányítja
majd, hogy azzal építse tovább a hidat. A Locus, a Gestalt és az
összecsődült sokezernyi áldozat segítségével hamarosan itt lesz a vég.
Most már mindent gyűlölt. Gyűlölte azt, amivé vált. Gyűlölte azt, amit
tett, megvetette magát, amiért nem érte el Thayla fényét, és nem kapott
feloldozást. Gyűlölte, hogy segédkezik az tzitzimine áthozásában.
Gyűlölete pedig további ölésre sarkallta, s ezt bőségesen meg is tette.
Amikor pedig végleg kimerült, és már nem tudott többet gyilkolni, haragja
belül fortyogott. Körülötte azonban a mészárlás folytatódott a dobok
ütemére.
Egy jól szervezett tömeges népirtás.
  
25.
 
Ryan felcipelte Jane Foster kimerült testét a csigalépcsőn a központi
helyiségbe. Morzsoló megkérte a szakácsot, hogy főzzön valamit, aminek
az illata azután betöltötte a várat, és Ryan gyomra belekordult. Fokhagyma,
gomba és forró kenyér vagy tészta illata áradt mindenfelé. Nem tudta volna
pontosan megmondani, mi az, de az illata nagyon jó volt.
Foster egy percre felébredt, és bejelentette, hogy nem találta Harlequint,
aztán azonnal összeesett. Karom megvizsgálta az auráját, elmondott rá egy
gyógyító varázslatot, és azt mondta, hogy a nő állapota stabil. Minden
rendben lesz, ha alszik valamennyit.
Ryan lefektette a nőt egy bordó heverőre, amely a kandalló felé nézett, és
egy párnát rakott a feje alá.
- Aludj jól - suttogta neki. - Kemény gyerek vagy.
A nindzsa ruhás tünde érkezett futva a szobába. Ryannek eszébe jutott a
neve, Csuszának hívták.
- Egy helikopter közeledik Marseille felől.
Ryan felemelte a mutatóujját, ezzel jelezve Csuszának, hogy várjon. Aztán
hangtalanul beleszólt torokmikrofonjába:
- Jane, Nadja és Aina érkeznek?
- Igen, Higany.
Ryan Csuszára nézett.
- Vártuk őket - szólt. - Mondd meg Colosnak, hogy engedje őket leszállni.
Rögtön jövök én is.
A nindzsa bólintott és kiment.
Pár perccel később Nadja és Aina egy nyolc főből álló biztonsági egység
kíséretében kiszállt a Hughes Airstarból, amely gond nélkül leereszkedett
Dhin gépe mellé. Nadja Ryan karjaiba szaladt, fekete haja lobogott a
rotorok keverte szélben.
A férfi erősen megszorította, minden porcikájával itta a nő illatát.
Aina mögötte lépkedett, magas volt és izmos, egyszersmind teljesen
meghatározhatatlan korú. Volt valami a megjelenésében, ami a telekomon
nem jött át, egy aprócska különbség, s ettől Ryan hátán végigfutott a hideg.
Ritkán félt, de most igen.
Mi lehet az?
 A nő kétségtelenül volt olyan hatalmas mágus, mint Harlequin, bár ezt
nehéz volt megállapítani az aurájából. Nem az ereje gyakorolt azonban
ilyen hatást Ryanre, valami más volt az ok. Az aurájában volt valami, amit
Ryan mintha már látott volna valahol.
- Ryan - szólalt meg Nadja -, ez itt Aina.
Nadja hangja visszazökkentette Ryant a valóságba.
- Köszönöm, hogy eljött.
- Az aurák tanulmányozása árthat az egészségnek - szólt Aina. - De csak
hogy tudja, már volt dolgom a Rontással és egész fajtájával. Talán jobban
ismerem őket, mint az élők közül bárki.
Ez a nő szemtől szemben állt az Ellenséggel, és túlélte.
- Most pedig segíteni szeretnék a barátomnak - folytatta a nő. - Már
átkutattam egy néhány helyet, de nem jártam sikerrel. Remélem, sikerül
innen felvennem a nyomot.
- Erre parancsoljon - szólt Ryan bevezetve a csapatot a várba, majd le a
rituálékamrába.
Axler és Karom az ajtóban várták őket. Axler nyugodt volt, bár kicsit
idegesítette, hogy nincs mit csinálnia. Karom arcára kiült a fáradtság és a
feszültség. Nyilvánvalóan letörte, hogy nem tudott segíteni Harlequinnek.
Aina belépett a helyiségbe, minden érzékével egyszerre fürkészve a
kamrát. Tapogatódzott.
- Kérem, hagyjanak magamra - szólalt meg végül. - Dolgom van.
- Természetesen - válaszolta Ryan. - Tudnia kell azonban, hogy mi
rövidesen elhagyjuk a szigetet. Meg kell próbálnunk kapcsolatba lépni
Léthével, a szellemmel, majd pedig megismételni a szertartást, amely a
hídhoz képes juttatni a Sárkányszívet. Nadja és az emberei itt maradnak.
Aina belépett az idézőkörbe, és Harlequin mellé térdelt. Fel sem nézett
beszéd közben.
- Nagyon helyes.
Ryan intett Axler és Karom felé, hogy hagyják el a helyiséget, ők pedig
engedelmeskedtek. Karom ment elöl egy talizmánokkal tele erszénnyel,
mögötte Axler egész arzenáljával.
Aina lehajolt, ujjait végigfuttatta Harlequin bőrén, és olyan lágy hangon
énekelt, hogy Ryan háta belelúdbőrzött.
Ryan követte Nadját a lépcsőházba és föl a földszintre.
- Köszönöm, hogy elhoztad - szólt. - Remélem, nem rontok sokat az
esélyeiden, hogy becsábítsd a Draco Alapítvány igazgatóságába.
 Nadja megfogta a férfi kezét, így sétáltak tovább a központi szoba felé.
- Ha ez most nem sikerül, a DA igazgatóságnak sem lesz semmi értelme.
Ráadásul amikor elmondtam neki, mi történt, ő ragaszkodott hozzá, hogy
eljöjjön.
Amikor beléptek a hatalmas, üvegfedelű nappaliba, az ebéd illata kis híján
maga alá gyűrte Ryant. Az egyik szomszédos helyiségben az inasok
bőséges étkezéshez terítettek. Ryan szag alapján találta meg az
ebédlőasztalt, egy jókora, masszív bútordarabot, amelyet egyetlen vörös
márványtömbből faragtak ki. Tíz személyre terítettek rajta elegáns, régi
ezüst evőeszközökkel.
Morzsolóra odabent bukkantak rá.
- Már majdnem kész az ebéd - mondta a törp. - Foster még alszik ugyan,
de mindenki más farkaséhes.
Ryan beleszólt taktikomja mikrofonjába:
- Stratégiai megbeszélést tartunk ebédnél. Jane készen állsz?
- Itt vagyok - hangzott a válasz a fejhallgatóban.
- Axler, Dhin, Karom?
Azonnal érkezett a három megerősítés.
- Frankó, lássunk hozzá.
Nadja megszorította Ryan kezét.
- Hagylak benneteket dolgozni. Nekem is volna néhány elintézendő
telefonom, utol kell érnem még néhány embert. - Szorosan hozzásimult a
férfihoz, és lágyan megcsókolta.
- Még megkereslek, mielőtt elindulnánk - mondta Ryan.
- Ebben biztos vagyok. Egyszerűen muszáj megkeresned, nincs más
választásod.
Ryan elmosolyodott, és a szeme sarkából rásandított.
- Honnan tudod? Igazad van persze, de honnan tudtad?
Nadja sötét ajkai mosolyra kunkorodtak:
- Női dolog, tudod. - Elnevette magát, hátat fordított, és testőreitől övezve
elindult.
Két perccel később Karom, Axler és Dhin is csatlakoztak Ryanhez és
Morzsolóhoz az ebédlőasztal mellett. A taktikomon keresztül Jane is velük
volt. Az előétel rákkrémes franciakenyér volt, amelyet sült bárány követett
fokhagymával és bazsalikommal gondosan fűszerezve, és krumplival
körítve.
Evés közben Ryan beszélni kezdett:
 - Egy borzalmasan veszélyes vadászat előtt állunk. Talán a
legkockázatosabb lesz mindazok közül, amit valaha elvállaltunk. - Megállt
egy pillanatra, hogy egyen még egy falat húst. - Karom, ez különösen neked
szól, hiszen neked el kell döntened, hogy velünk tartasz-e. A többiek
gondolom, benne vannak. - Körülhordozta tekintetét a csapattagok
figyelmes arcán, mindenki beleegyezően bólintott.
Karom letette a villáját.
- Mivel semmit nem tudok a következő vadászatról, nehéz lenne
eldöntenem, hogy akarok-e menni, vagy sem, de egy dologban biztos
vagyok: ti vagytok a legjobb csapat, akikkel valaha dolgoztam. Tetszik,
amit tesztek. Tetszik, amiért teszitek, és úgy érzem, én is ide tartozom.
- Remélem, hogy igazad lesz - morrant fel Dhin -, mert az utolsó néhány
varázsdarázs a fűbe harapott.
Morzsoló felnevetett.
- Igaz, nem volt túl nagy szerencsénk a mágikus fajtával.
Ryan gyorsan közbevágott.
- Nem hantálok neked, Karom. Az Assets a végsőkig kihasználja mágikus
kapacitását. Az is elő fog fordulni, hogy életveszélyben leszel. Ez azonban
mindegyikünkre igaz. Mindannyian jártunk már a halál torkában. Ezzel
együtt azonban állandóan figyelni fogunk rád. Vigyázunk a sajátjainkra.
Karom elmosolyodott:
- Számíthattok rám.
- Remek. - Ryan még falatozott egy keveset a bárányból, mielőtt folytatta
volna. Azután beszélt nekik San Marcosról, a Locusról és az
embertömegekről. Beszélt a biztonsági őrizetről és a hatalmas
hókuszpókuszról, amely a Locus és a lépcsős piramis körül zajlott. - Jane
most azon van, hogy kiderítse, pontosan melyik szobában tartják Léthét,
addig azonban még akad egy-két problémánk, mire odajutunk. Először is át
kell jutnunk a határon Aztlan területére. Másodszor be kell hatolnunk a San
Marcos területére. Harmadszor pedig, ha megtaláljuk, amit kerestünk, ki
kell jutnunk élve, vissza a határon, hazai terepre.
Jane hangja szólt bele a taktikomba:
- Mindent elintéztem Colosék összekötőjével.
- Kiváló.
Morzsoló átpillantott Ryanre az asztal fölött.
- Úgy tűnik, mintha máris kész lenne a terved
- Csak egy hozzávetőleges ötlet, de legalább van honnan elindulni.
 - Hadd halljuk!
Ryan belekortyolt vizespoharába.
- Az alapötlet az, hogy két csapat hatol be egymástól függetlenül. Colos és
barátai felrobbantanak valamit, és egyáltalán igyekeznek minél nagyobb
zűrzavart kelteni, amíg mi biztonságba helyezzük Üszököt. Így aztán
mindig egy lépéssel a biztonságiak előtt járunk, ők meg körbe-körbe
topoghatnak, és nem bírnak rájönni, hogy mi is történik tulajdonképp.
Axler eltolta maga elől a tányérját, és Ryanre nézett.
- Van egy ötletem, hogyan jussunk be.
-Igen?
- Éjszakai deszant. Katonai figura: MUAN - magasan ugrani, alacsonyan
nyitni. Csendes, diszkrét, és egész hatékonyan átvisz a határon, be a
célterületre. A gond a kijövéssel lesz.
Karom felnézett.
- Mit szólnátok éjsiklókhoz? Könnyűszerkezetű motoros
sárkányrepülőkkel kijuthatunk.
Ryan bekapta az utolsó falatot.
- Működhet.
Axler hidegen nézett Karomra.
- Nem lesz gondod az éjszakai deszanttal és aztán a kiröpködéssel
ellenséges terepen?
A mágus megrázta a fejét.
- Imádok ejtőernyőzni, és rengeteg időt elszórakoztam siklóernyőkkel is.
Ami meg az ellenséges terepet illeti, ne felejtsd el, hogy Seattle-ben lakom.
Axler jege megtört, elmosolyodott.
- Ott a pont.
- Jane - szólt közbe Ryan -, meg tudod szerezni a szükséges felszerelést?
Dhin majd segít összeállítani a listát.
- Hol legyen a főhadiszállás?
- Olyan helyen, ahol leszállópálya van, de emberek nincsenek. Egy régi,
elhagyatott USA katonai támaszpont a Konföderációs oldalon tökéletes
lenne. Mit szólsz a carswelli légitámaszponthoz?
Jane hangja kimondottan lelkesnek hangzott:
- Tetszik az ötlet. Csempészközpontnak használják, de vannak ott
ismerőseim. Megnézem, mit tudok felhajtani.
- Remek. - Ryan hátratolta a székét és felállt. - Itt készülünk fel. Két órán
belül mindenki legyen menetkész. Még ma ugrani akarok. Az időeltolódás
miatt ugyan kapunk még négy órát, de még így is lehet, hogy kifutunk az
éjszakából. Akkor is belevágunk, ha Harlequin nem épülne föl az indulásig.
Léthére mindenképp szükségünk van, legföljebb visszahozzuk ide.
Amikor kiment, a többiek is felálltak. Ryan átsétált a nagy központi
helyiségen és a hallon. Átvágott a kerten, és Nadja gépe felé vette az irányt.
Meg akarta még látogatni, mielőtt el kellene indulniuk. Az ég, sárga és
narancs színekben játszott, mire odaért.
Az egyik biztonsági őr megfordult, és bekopogott a helikopter ajtaján.
Nadja kikukkantott az ablakon, aztán kinyitotta az ajtót és kimászott.
- Sétálunk egyet? - kérdezte Ryan.
A nő mosolya minden szónál ékesebb válasz volt.
A férfi a karját nyújtotta, Nadja pedig belecsimpaszkodott és hagyta, hogy
végigkísérje a kerti ösvény kövein, amelyeket rózsaszínűre festett a
lenyugvó nap.
Ryan felvezette a rövid lépcsősoron, fel a kőfal tetejére, amely körülvette
az apró szigetet. A tengeri szél hűvösen és tisztán fújt bele Nadja hajába,
aki megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a férfi előtt fellépett a
párkányra.
Ryan szíve majd megszakadt, hogy megint búcsúzniuk kell.
A lemenő nappal épp szemben álltak meg a sziget keleti hajlatában, a
legtávolabb a vártól. A nap már csak egy sötét narancssárga égő korongnak
látszott, amely vörösre festette a felhőket.
Ryan két erős karja körülfonta a nő karcsú testét. Nadja átfogta a férfi
mellkasát, két kezét összefogva a háta mögött.
A vörös fény elöntötte arcát, amint a nap lebukott a Földközi-tenger
kékezüst habjai közé. Ajkuk összeért, puhán és melegen megcsókolták
egymást. A nő pislantott, szempillái lassan rebbentek, smaragdszín szeme
vágyakozva mélyedt a férfiéba.
Ryan egészen belefeledkezett az ölelésbe, hagyta, hogy összesimuló testük
érzése végighullámozzék rajta. Soha nem akarta elfelejteni ezt a pillanatot.
Arra vágyott, hogy változatlanul, mindörökké tartson.
Azután a nap pereme is eltűnt a tengerben, narancsszín sugarai egy
pillanatig zöldben játszottak. Amikor eltűnt, az ég vörösét lassan felváltotta
az éjszaka mély kékje, amely megállíthatatlanul követte a napot tengeri
nyughelyére.
Nadja keze fel-alá simogatta Ryan testét, a hátát, mellkasát, feszes
fenekét. Egyre közelítve ágyékához. Amikor a kidudorodó Sárkányszív fölé
ért, amely a férfi övére akasztott erszényben pihent, megtorpant.
Halkan felkacagott, amikor megdörgölte. Közelebb hajolt, ajka a férfi
füléhez ért.
- Az egy Sárkányszív a zsebében, vagy csak örül, hogy lát? - suttogta.
Ryan nem tudta tovább tartani magát. Megcsókolta a nő nyakát, két keze
pedig végigfutott a hátán le egészen a csípőjéig. Ujjbegyei követték a nő
testének minden finom hajlatát. Aztán elöl, hasának sima bőrét simította
végig, fel egészen a keblekig, amelyek lágyan dudorodtak a blúz alatt.
Puhán, érzékenyen.
A mélyülő sötétségben a nő keze a férfi ágyékára tévedt. Ajkuk szorosan
összeforrt.
Akarta a nőt.
Nadja egy kicsit elhúzódott:
- Mennyi időd van még indulásig?
- Bárcsak nem kellene mennem.
- Mennyi időd van?
- Talán egy órám, mielőtt komolyabban készülődnöm kellene.
Nadja elmosolyodott, nyelvével kihívóan végignyalta felső ajkát.
- Az még rengeteg idő - mondta. - Gyere, kell valahol lennie egy
vendégszobának ebben a hodályban.
Ryan felnevetett, aztán megigazította a nadrágját, hogy különösebb
kényelmetlenség nélkül követni tudja a nőt.
  
26.
 
A San Marcos Teocalli alagsorában, a rituálékamra félhomályában
gyertyák lobogtak, Léthé pedig figyelte Meyert, a tünde mágust és két
társát, akik a szelleműző rituálé előkészítésén dolgoztak. Szinte érezte a
levegőben formálódó mágiát, mint egy füstölő nehéz illatát.
Meyer egy állati bőrrel borított apró hólyagból vért csepegtetett a földre,
gondos kört rajzolva Billy teste köré, amelyet titánpántokkal bilincseltek a
padlóhoz. A többi mágus különféle rúnákat és szimbólumokat rajzolt a
vérkörbe. Egyikük egy sötét bőrű, fekete hajú ember nő volt. Templomi
palástot viselt, valószínűleg Quetzalcóatl papnője lehetett. A másik, egy ork
férfi krétával rajzolt mindenféle ábrákat, ügyetlenül hajolva földig elegáns
céges öltönyében.
Léthé nem tudta pontosan, mi fog történni, ha ezeknek a mágusoknak
sikerül őt kiűzniük Billy testéből most, hogy szellemük már teljesen
összefonódott.
Valószínűlég mindketten elpusztulunk.
Kinyúlt a Locus felé, igyekezett annak erejével lehorgonyozni magát. Az
azonban távol volt, kapcsolatuk egészen gyenge maradt. A rituális kör
peremén feszülő korlát és a mágiával telített háttér, a szennyezett asztrál, a
templomban hosszú éveken át végzett megrontott mágia eredménye elzárta
a hozzáférést.
A nő és az ork hagyta, hogy Meyer rajzolja meg a főbb vonalakat, de
mindketten bele-belerajzoltak az ábrába, hol egy-két krétával írt szót, hol
egy festékfoltot. Énekük és munkájuk eredményeképp erejük egyre dagadt,
miközben ők felkészültek, hogy az egészet egyetlen csapásban Léthébe
vezessék. Ő tudta, mi következik, és csak remélni merte, hogy elég erős
lesz hozzá.
Amint a varázslat ereje egyre nőtt körülötte, ő kétségbeesetten
megpróbálta ismét megmozdítani Billy testét, kiszabadítani a kötelékekből.
Minden erejét megfeszítette, de a karok és lábak nem mozdultak.
Billy ismét eszméletlen volt, mert beadtak neki valamilyen gyógyszert,
így alapesetben Léthé bizonyos fokig ura volt a testnek. Azt azonban a törp
technikus kikapcsolta távirányítójával. A törp most is ott állt a rituálékörön
kívül, és közönyösen figyelte az eseményeket. Még ha Billy ébren lenne,
sem tudna megmozdulni.
 Itt az idő egy kis mágikus beavatkozásra, gondolta Léthé. Ryan Mercuryt
figyelve megtanulta, hogyan kell bánni a telekinetikus mágiával, és egyszer
már használta is, amikor még Billynél volt a Sárkányszív. Léthé akkor Ryan
Mercury testét több méterre hajította az öntözőrendszer hatósugarába, és
megmentette a férfi életét.
Vajon a Sárkányszív nélkül is meg tudom tenni?
Hirtelen ötlettől vezérelve Meyer felé hajított egy köteg manát, energiáját
távoli csapásba sűrítve. A csapás elérte Meyert, de sokkal gyengébben, mint
ahogyan Léthé számította. Az, hogy be volt zárva Billy testébe, szörnyen
legyengítette. Az ütés épp csak, hogy meglökte a mágus kezét, és egy
pillanatra megbillentette.
- Basszus! - kiáltott fel Meyer. - Ki volt az? - Pillantása átsiklott az
asztrálba, és egyenesen Léthére nézett. - Most már látlak, te nyavalyás
szellem. És meg is szabadulok tőled. - Felállt, és nehéz sóhajjal elkezdte
újrarajzolni azt a körívet, amelyen épp dolgozott.
Nem valami sok, gondolta Léthé, de azért valami. Folytatta mindhárom
mágus távoli böködését, és ahogyan gyakorolt, egyre jobban is ment neki.
Meglökte a kezüket, amikor festettek, eloltotta a gyertyákat, és általában
igyekezett annyira idegesítő lenni, amennyire csak bírt. Tudta, hogy nem
akadályozhatja meg a rituálékör elkészülését és a varázslatot, de
lelassíthatta őket.
Felhúzhatta őket.
Ha kellően idegesek és szétszórtak Iennének, talán hibát vétenének.
Talán elrontanák a varázslatot.
Nagyon halvány kis remény volt ez, de ő belekapaszkodott. Ragaszkodott
hozzá, mert tudta, hogy ez az egyetlen esélye.
E nélkül hamarosan nem lenne több, mint az asztrális szélben szálló
szétszórt szellemcafatok. Holt szellem.
  
 
 
 
 
 
 
 
 
2057. AUGUSZTUS 26.
 
  
27.
 
Öt órával azután, hogy Nadját és testőreit Jane Fosterrel és Ainával
hagyták, Ryan és az Assets csapat többi tagja földet ért Fort Worthben. A
texasi éjszaka levegője szárazon és forrón telepedett rá, amint kiszállt a
Draco Alapítvány Lear-Cessna Platinum 111-as gépéből, és szétnézett az
elhagyatott leszállópálya fölött. A carswelli légitámaszpont teljesen kihalt
volt, bár csempészek gyakran használták különféle akcióik központjául,
tankolásra és raktározásra - gyakorlatilag ez volt az egyetlen oka, hogy
miért nem szállták még meg a lidércek vagy a házfoglalók.
A Marseille-ből idevezető úton Ryan és Jane hajnali két órás indulásban
állapodtak meg, ez az időpont pedig vészesen közeledett. A csapat
felkészült az aztlani kirándulásra. Éjszakai deszant. Ryan háta már a
gondolatába is beleborsódzott. Akciót érzett, és ez úgy simogatta minden
idegszálát, mint egy szerető kedves keze, már jó előre izgalomba hozva.
Nadja úgy döntött, hogy visszamarad If várában Ainával és Jane Fosterrel.
A saját dolgait onnan is el tudta intézni, magában pedig megfogadta, hogy
nem hagyja el Ainát, amíg az egész hajcihő véget nem ér. Aina el volt
foglalva Harlequin keresésével.
Ryan reménykedett, hogy a kifestett tünde életben van valahol egy biztos
helyen, a métasíkokon, és a sebeit nyalogatja. Ha nem, Ryannek fogalma
sem volt, hogyan fogja Léthét és a Sárkányszívet ismét a hídra juttatni.
Az idő szorít. Szinte érezte, ahogyan bezáródik körülötte, mint egy óriási
marok. És minden perccel egyre szorosabb lesz.
Mögötte Karom és Morzsoló mászott ki a gépből az éjszakába. Jókora
csomagokat cipeltek, amelyek mind fegyverekkel, lövedékekkel,
kommunikációs kütyükkel és a legkülönfélébb szerszámokkal voltak tele.
Minden szarral, ami egy behatoláshoz kellhet.
Dhin és Axler már elhúztak a támaszpont hátsó kijárata felé, hogy ott
várják a csempészeket. Minden készen állt, csak épp gépük nem volt.
Mostantól nem volt alkalmas, amelyikkel eddig jöttek, valami olyanra volt
inkább szükségük, ami egészen csendesen tud repülni. Most minden a
lopakodáson múlott. Meg az álcázáson és a villámgyors kezeken.
Egy összpontosított és váratlan erőre, amely ott kapja el az Azziekat, ahol
legkevésbé várnák.
- Főnök, itt vagy? - Dhin hangja szólt a taktikomba.
 - Mondjad.
- Rodriguez a kapuhoz érkezett.
- Megyek.
Ryan a vállára kanyarította saját csomagját, és a régi támaszpont kapuja
felé vette az irányt. Baromira ideje volt már, gondolta. Jane húsz perccel
korábbra beszélte meg a találkát, a csempészek pedig nem voltak sehol.
Ryan még aznap éjjel be akarta fejezni a vadászatot, és minden
késlekedéssel töltött perc nehezített a dolgán.
Összeszorította a fogát, és igyekezett magába fojtani dühét, járás közben
megpróbálta az érzést hajtóerővé változtatni. A kapu felé menet áthaladt
egy jókora darab olajfoltos betonon, és meglátta Axlert és Dhint, amint
három csempésszel állnak a bejárat mellett.
A reflektorokat már régen kilőtték, így a hangárok úgy tornyosultak
föléjük, mint valami fémkísértetek, ijesztő érzést kölcsönözve a
kifutópályának. Az olaj és puskapor szaga keveredett a szemét, mérgező
hulladék és vizelet bűzével. Amint Ryan gyorsan és csendesen közeledett a
csoporthoz, meghallotta egy GMC Bulldog fojtott dohogását a kapun kívül,
és még halkabban egy géppisztoly kibiztosításának diszkrét csettenését.
Végigmérte a csempészeket. Két hatalmas troll állt védőn egy spanyol
kinézetű törpe két oldalánál. Axler a törpével beszélgetett. Hirtelen
megfordultak, és az egyik hangár felé indultak.
Axler járás közben védekező pózt vett fel, hűvösen és profi módon. Egyik
szeme állandóan a trollokon és a pisztolyaikon. Amikor a hangár közelébe
értek, Dhin Ryan felé pillantott a sötétségbe. A nagydarab ork intett, hogy
Ryan is csatlakozhat hozzájuk.
A férfi épp akkor ért a hangár ajtajához, amikor a többiek, és hirtelen
előtűnt a sötétből.
- Higany vagyok - szólalt meg.
A trollok megfordultak és végigmérték, de nem szóltak semmit. A törpe
bólintott.
- Szólítson Rodrigueznek. Nálam van a gépük. Itt bent.
Régimódi fémkulcs nyitotta a zárat, Rodriguez pedig belépett, és
felgyújtotta a villanyt. Dhin halkan füttyentett, amikor meglátta a gépet, egy
vén Federated-Boeing Kuvikot. Ez egy ikermotoros gép volt hangtompítós
motorral, és áramvonalas formáját mattfekete festékréteg borította.
- Nem képes ugyan felvenni a versenyt semmilyen vadászgéppel - mondta
a törp -, de csendes, mint a halál, és nagyon nehéz kiszúrni a radaron.
 - Megengedi, hogy átnézzem? - kérdezte Dhin.
- Ma éjszakára az önöké. Elvileg tele a tankja és harckész.
Dhin felmászott a pilótafülkébe, hogy kitapasztalja az összes rendszerét.
Ryan letette csomagját a lába mellé a földre és várt, minden figyelmét a
három csempészre összpontosítva. Mellette Axler ugyancsak
riadókészültségben állt. Eddig minden simán ment, de csak addig marad
így, amíg az etikettet mindenki betartja.
Pár perc múlva megszületett Dhin ítélete:
- Jól néz ki. Rámoljuk be a robotokat meg a felszerelést.
Ryan három hitelkártyát nyújtott a törp felé:
- Áll az alku, Rodriguez.
A törp egy zseb leolvasóval ellenőrizte a kártyákat, aztán gyűrött arca
széles mosolyra húzódott.
- Öröm önnel üzletet kötni. Ha bármire szükségük van, összekötőjük
megtalál.
Ryan bólintott.
- Huszonnégy órán belül visszahozzuk a madárkájukat.
Rodriguez intett két testőrének, megfordult és távozott.
Karom és Morzsoló léptek be a hangárba a csomagokkal. Morzsoló fáradt
tekintettel nézett Ryanre:
- Mi a menetrend?
- Berámolunk és indulás. Tizenöt percen belül a levegőben akarok lenni.
Karom és Morzsoló bólintottak.
- Jane - kérdezte Ryan,- itt vagy?
Egy pillanatnyi szünet után Jane válasza megérkezett a taktikomon át:
- Vettem, Higany.
- Pár percen belül levegőbe emelkedünk. Van valami pontosabb adatod
Üszök hollétéről?
- Épp a San Marcos teocalliba próbáltam bedekázni, amikor hívtál.
Amennyit láttam belőle, kiberzombink nem hagyta el a templomot, de be
kell valahogy jutnom, hogy körülnézzek. A rendszerük körül császkáló
jegek kemények és gyorsak. Nem akarom elsietni a dolgot, mert akkor
rövidesen dekás nélkül folytatjátok a kalandot.
Ryan tudta, hogy a jegeknek tényleg nagyon durváknak kell lenniük, ha
Jane felhozta őket. Általában bármilyen rendszerbe különösebb nehézség
vagy a kudarc lehetőségének említése nélkül jutott be.
 - Csak nyugodtan, drágám. Ha tartjuk a menetrendet, egy óra harmincöt
perc múlva ugrunk.
- Vettem, Higany. Az a Mátrixban egy örökkévalóság. Útközben
jelentkezem.
Ryan elkezdte berámolni a csomagokat a Kuvikba. Robotok, fegyverek,
lőszer, szerszámok. Minden fekete-szürke terepszínűre festve. Voltak
ejtőernyős csomagok is a támadáshoz, melyekkel a helyszínre érnek majd.
Colos és csapata volt megbízva a feladattal, hogy elrejtse az Artemis
éjsiklókat a San Marcos templom közelébe egy rejtekhelyre. Ezek az
éjsiklók összehajtható könnyűszerkezetű motoros siklóernyők voltak,
amelyeket ha összeállítanak, segíthetnek csendesen kijuttatni a csapatot.
Amikor mindennel elkészültek, Ryan magát is ellenőrizte, mielőtt beszállt
volna a gépbe. A mérgezett hegyű dobótűk hevedere és Ingram automata
pisztolya a helyén volt. Megigazította a Sárkányszívet, és még egyszer
megtapogatta a gránátverő pisztoly és az extra tölténytárak tokját.
- Na, toljuk ki ezt a nyavalyást - szólalt meg Dhin, és kinyitotta a hangár
nagy kapuját.
Ryan és Axler kitolták a kis gépet a kifutópályára, Dhin becsukta
mögöttük a kaput és mindannyian beszálltak. A raktér éppen elég volt
négyük és a felszerelés számára.
Ryan Karom mellett ült, és egy falba csavarozott kapaszkodót markolt
erősen, amikor Dhin simán és csendesen felemelte a gépet. A repülőgép
szinte egyáltalán nem csapott zajt, hallani lehetett, amint fütyül odakint a
szél. Az apró ablakokon kitekintve az ég, amerre a szem ellátott, teljesen
tiszta volt.
Ezt az éjszakát ugrásra találták ki.
Karom lehunyt szemmel ült. Könnyű testpáncélja fölé terepszínű overallt
húzott, ennek csuklyájába tűrte be hosszú, sötét haját. Egy Ingram volt az
egyik hóna alá csatolva, és szórakozottan lapozgatott egy tarot paklit.
Axler és Morzsoló szemközt ültek. Axler már terepszínűre festette arcát,
fekete alapon rendszertelen szürke foltok látszottak. Barna szeme hidegen
villant. Készen állt. Mellette Morzsoló a fegyvereit helyezte biztonságba az
ugráshoz: egy hátára erősített Ares Alphát és egy Predator II-es pisztolyt.
Volt nála egy csomó különféle gránát is.
Amikor megközelítették az ugrás helyszínét, Ryan is felkente saját és
Karom arcára a terepszínű maszkot. A mágus overallja egyik cipzáras
zsebébe rejtette a kártyapaklit, aztán segített Ryannek eligazgatni az
ejtőernyőjét. Amikor mindnyájan elkészültek, Ryan úgy döntött, még
egyszer átfutják a tervet. Maga elé terített egy papírtérképet, amelyet az
összegyűjtött adatok alapján nyomtatott ki.
- Hol érünk földet? - kérdezte Morzsoló.
- Nem vagyok egészen…
Jane pihegő hangja szólalt meg hirtelen Ryan fejhallgatójában:
- Megtaláltam Üszököt - nyögte ki két lihegés között. - Majdnem
otthagytam a fogam, de megvan.
- Hol van?
- A teocalli alagsorában. Valami rituálét végeznek rajta.
- Szép munka volt, Jane. Jól vagy?
- Kis híján elkaptak a legfeketébb jegek, amiket életemben láttam, de most
már rendben vagyok.
Karom szolalt meg:
- Milyen rituáléról van szó?
- Itt haljak meg, ha tudom - válaszolta Jane. - De nagyon véres dolog.
- Dhin! - szólalt meg Ryan.
- Igen, főnök?
- Hogy állunk idővel?
Az ork hangja reszelősen szólt a taktikomba:
- Tizenöt perc múlva ugrás.
- A tófenék és a templom körüli rész tele van emberekkel - mondta Jane. -
Nehéz lesz ugrásra alkalmas tiszta helyet találni.
- Mit szóltok az ollamaliztli stadionhoz? - kérdezte Ryan, rábökve a
térképen a sportcsarnokra, amely néhány száz méterre állt a teocalli mögött.
- Van ott valaki?
- Nincs - felelte Jane -, de Colos azt akarta felrobbantani.
Ryan megrázta a fejét, és a térképre meredt. A stadion tökéletes hely lett
volna a leszálláshoz. Nyitott a teteje, és sehol egy ember. Végigfutott a
térképen valami olyat keresve, ami elég jó figyelemelterelés lenne. És
megtalálta: a tó végében lévő gát. Tökéletes.
- Jane, utol tudnád érni Colost, és megmondani neki, hogy inkább a gátat
robbantsa fel?
- Megpróbálom, várj egy percet.
Egy percig csendben ültek, amíg Jane vissza nem tért.
- Megvan - mondta. - A gátat robbantják fel a stadion helyett.
- Kiváló.
 - Mindenkinek világos a menetrend? - kérdezte Jane.
Ryan végignézett a csapat minden egyes tagján, azok pedig sorra
rábólintottak. Mindannyian magabiztosnak tűntek, de azért úgy döntött,
biztos, ami biztos, mégis átnézik még egyszer a tervet.
Emlékezetett mindenkit, hogy az ugrás után a stadionba érkeznek, és
onnan közelítik meg a teocallit, de az odajutás bizonyos részletei majd csak
a helyszínen alakulnak ki:
- Amikor a templomba bejutásra kerül a sor, két lehetőségetek marad. A
főbejáratot figyelik, de rengeteg ember jön-megy rajta ki-be. Nincs bezárva,
láthatatlanul talán besurranhattok a tömeggel.
- És a másik lehetőség?
- Találtam egy hátsó bejáratot, amelyet figyelnek a belső biztonsági
kamerák.
- Melyik van közelebb Léthé és Üszök pozíciójához?
- A hátsó. Alacsonyabban is ér ki a templomból, talán valahol a föld alatt.
Ha már bejutottatok, csak egy szintet kell lefelé mennetek.
- Ez jobban tetszik-mondta Ryan. - Már ha megtaláljuk.
- Nekem is - tette hozzá Axler.
Ryan bólintott, és továbblépett a következő pontra. Elismételte a célt,
hogy elérjék Üszököt a templom alagsorában, és kijussanak vele lehetőleg
anélkül, hogy a riasztó megszólalna. Végül pedig el kell jutniuk a
megbeszélt helyre a vidámpark tornyánál, össze kell állítani az éjsiklókat,
és biztonságos terepre húzni velük.
Amint a részleteket tárgyalták, egyre világosabban látszott, hogy ez
valószínűleg messze a legveszélyesebb vállalkozás, amelybe valaha is
belefogtak. Nagyon rövid idejük volt csak a kivitelezésre, és az ellenség
mind tűzerővel, mind mágiával messze felülmúlta őket. Ráadásul meg sem
állhattak levegőt venni. Semmilyen hibát nem engedhettek meg maguknak.
Ryan megacélozta önmagát. Akkor nem fogunk hibázni.
- Megközelítettük a célterületet - rántotta vissza Dhin hangja Ryant a
merengésből. - Ugráshoz felkészülni.
Ryan felállt, és kinyitotta az oldalajtót. Elérkezett a tettek ideje.
Hűvös szél nyomult be a kabinba, és a gép egy pillanatra megbillent, amíg
Dhin ki nem egyenlítette a nyomásváltozást. A föld csak árnyékok kusza
hálójának tűnt alattuk, Austin fényei a távolban csillogtak. Délre lent Ryan
ki tudta venni a régi 35-ös autópályán haladó kocsik mozgását is.
- Célterület! - szólalt meg Dhin. - Nyomás!
 Elsőnek Axler ugrott ki, aztán Karom, meglepően gondolkodás nélkül.
Utánuk Morzsoló következett, és Ryan maradt utolsónak, aki kibukott a
fekete égbe. Láthatatlanul, mint négy esőcsepp.
Zuhantak a végzetük felé.
  
28.
 
Luceroban forrt a düh. Azzá vált, amit legjobban gyűlölt: gyilkossá. Egy
vérből és belsőségekből született démonná, aki mindenki mást elpusztított
féltékeny őrjöngésében.
Az éjszaka forró levegője körbezárta. A dobok robaja összesűrítette,
megnehezítette körülötte a létet. Az asztrális légkör romlott mágiától
bűzlött, Lucero majd megfulladt tőle. Mágusok álltak, kört alkotva egy
fekete kő tetején, mintha nevetnének. Körülöttük emberek ezrei gyűltek
össze, auráikat összehangolták, mint a bábokét. Ártatlanok voltak, és
értelem nélküliek.
Mi történt velem?
Abbahagyta a tombolást, és felegyenesedett. Körülötte az ártatlanok
csodálattal bámultak rá. Nem húzódtak vissza ocsmány alakja láttán,
amelyet alvadt vér és belsőségek alkottak. Meg sem rezdültek társaik halála
láttán, akiknek szétdobált tetemei ott hevertek a Locus körül. Kiömlő
vérüket pedig novíciusok fogták fel, és vitték Señor Oscuronak, aki csak állt
és figyelt, arcán látszott, hogy jól szórakozik.
Hipnotizálta a tömeget, elméjük Oscuro foglya.
- Szép munka volt, rabszolga - szólalt meg az úr. - Minden várakozásomat
felülmúltad.
Lucero hangja úgy buggyant fel, mint a fortyogó kátrány:
- Gyűlöllek.
Oscuro csak nevetett.
- Sokan vannak így. Már megszoktam, ez csak egy egészen kis áldozat
részemről, egy nagyobb hatalom szolgálatában.
A Locus körül a novíciusok és a munkások összeszedték a halottakat, és
felhányták őket egy nyitott platójú teherautóra, amely mögött hasonló
járművek hosszú sora kanyargott.
- Most pedig folytatódjék az építkezés, ahogyan azt évekkel ezelőtt
elterveztük - szólalt meg Oscuro. - Mielőtt az a pimasz tünde odavitte a kis
énekesmadarát, és elzavart minket. Kinyújtotta fehér karját, amelyet gyér
fekete szőrzet borított. - Most azonban már mienk a Locus, ereje pedig
megezerszerezi a munka ütemét. Kövess, rabszolga, szükség van rád.
Lucero elborzadva nézte, ahogyan a tömeg egyenként fellépkedett a
falépcsőkön. A dobok tarka mintát dörögtek az éjbe, és az ártatlanok a rájuk
várakozó vérmágusokhoz léptek. Minden mágus kezében ott villogott a
macauitl, könyörtelenül aprítva egyenként a közeledő áldozatokat, míg
végül a vér patakokban ömlött mindenfelé, és elborította a Locust. A kőbe
vezették az életenergiát, hogy végre aktiválják.
Lucero érezte, ahogyan a kő felébred alatta. Érezte, ahogyan életre kel,
mint egy évezredes álmából ébredező óriás.
A következő pillanatban már az asztrálban repült, Oscurot követve a
metasíkok felé.
Egymás mellett jelentek meg a sziklás földnyelven. Olyan ismerős volt, és
mégis olyan idegen. A fény kialudt, a dal mindörökre elhallgatott.
Az ég most zavaros szürke színnel borult a vérpiros földre, mint egy
adáshibás trideoképernyő. A vér súlyos, fémes illata uralta a zombik
undorító tetemeit, akik Oscuro köré gyülekeztek. A két idegennek, akik
korábban megpróbálták megmenteni Thaylát, Lucero nyomát sem látta.
Meghaltak, vagy elmentek.
A földnyelv a feneketlen Szakadék fölé nyúlt, mintha a túlpart felé
igyekezne. Lucero átpillantott az ürességen miközben a szél úgy hasított át
rajta, mint kés egy vékony papírlapon, s ekkor ismét megérezte az
iszonyatot. A bimbózó rémületet, amely lénye legmélyéről nőtt kifelé.
Lassan teljesen elborította, és közel állt hozzá, hogy jéggé dermedjen, ha
nem sikerül elfordítania tekintetét.
Különféle lények mászkáltak odaát, úgy vonaglottak, mint hatalmas,
meztelen csigák, torzak voltak, és feketék. Lucero nem látta őket pontosan.
Azt akarták, hogy segítsen nekik. Szükségük volt rá, hogy befejezze nekik a
hidat, hogy átjöhessenek, és megfizethessenek neki felbecsülhetetlen
szolgálataiért.
Ó, azok a jutalmak! Minden képzeletet felülmúló gyönyörök!
- Te építed majd be az érkező áldozatokat - szólalt meg Oscuro, elszakítva
a lány figyelmét a tzitzimine-ről. Megtört a varázs.
Lucero Oscurora irányította tekintetét, közben forrt benne a kín.
- Rajongó, ember formájú birkáink lelkei gyorsan érkeznek majd. Te
azonban egy vérszellem vagy, rabszolga. Gyors vagy és fáradhatatlan, amire
szükség is lesz az építésnél.
Lucero fortyogott. Szolga volt, így engedelmeskednie kellett. A férfi
mágiája gúzsba kötötte, ő pedig gyűlölte mindazért, amit vele tett.
Gyűlölete elöntötte egész lényét, és vörösbe vonta körülötte a világot.
 - Így ni. - Oscuro a földnyelv csúcsára lépett. A Locus körül lemészároltak
lelkei sorra jelentek meg mögötte. Határozatlanok voltak, elveszettek.
Zavarodottan tapogattak maguk körül.
Oscuro sorra megragadta őket, és egyenként belevágta a földnyelv
sziklacsúcsába. Sorra el is merültek a kőben, megmerevedtek, maguk is
kővé váltak. Az átalakulás nagyon gyorsan ment végbe Oscuro pedig már
nyúlt is a következőért, aztán az azután következőért.
Egyre gyorsabban és gyorsabban dolgozott, míg végül a híd szemmel
láthatóan megnyúlt. Közelebb került a túloldalhoz, ahol a tzitzimine a saját
hídfelüket építették, hogy a kettő mihamarabb összeérjen.
Oscuro hirtelen megtorpant.
- Most te jössz - szólalt meg.
Lucero megborzongott, és átvette a helyét. Olyan borzasztóan távol volt a
másik oldal, ám a szellemek egyre csak jöttek és jöttek, halottak
végeláthatatlan sora várt arra, hogy felhasználják a hidat alkotó mágiához.
Lucero pedig kitartóan építette őket bele a hídba, közben figyelte, ahogyan
megkeményednek és megkövülnek. Azután rálépett kővé vált lelkeikre,
tovább az egyre nyúló hídon.
Hamarosan messze kint jár már a mélység fölött.
Végül a két földnyelv majd találkozik.
Lucero ismét megborzongott. Vajon mi fog akkor történni?
Azalatt is, amíg a kérdésen töprengett, folytatta a munkát. Ura ezt
parancsolta, és neki nem volt más választása, mint hogy engedelmeskedjen.
  
29.
 
Ryan zuhant a sötétségben, a meleg levegő arcába vágott. Szerencsére
tiszta éjszakájuk volt, így aztán jól látta San Marcos fényeit, amelyek tőlük
jó tíz kilométerre délre világítottak.
- Állapotok? - szólt bele a torkára erősített taktikom-mikrofonba.
Axler hangja válaszolt elsőnek:
- Rendben.
- Rendben - szólt Morzsoló is.
Karom hangja volt az utolsó.
- Jól vagyok - mondta.
Bár a taktikomon keresztül hallotta a többieket, látni nem látta őket.
- Ernyőket kinyitni - szólalt meg. - Cél az a fénycsoport dél felé.
Érzékeny füle meghallotta a többiek ejtőernyőinek fojtott hangját, aztán ő
is meghúzta a zsinórt. Hirtelen surrogás következett, aztán zuhanása
egyszer csak lelassult, és az ernyő hevederei mélyen hónaljába és a bordái
közé vágtak.
Dhin hangja érkezett a fejhallgatóba:
- Kiengedem a robotokat.
- Vettem.
Valahol fent a sötét égbolton Dhin kiengedte a két robotot, amelyek a
vadászat során a szemei, fülei és izmai lesznek. A Condor II nagy
magasságban fog röpködni, és nyomon követi a csapatot vagy bármilyen
ellenséget. A Wandjina harci robot volt, amelyet egy Vindicator gépágyú
köré építettek. Nagyon gyors volt, és harci helyzetekben nagyon hatékony.
Ezzel Dhin nagyon fontos tűzerőt tudott biztosítani.
Amint egyre lejjebb hullottak az égen, a San Marcos-telep lassan láthatóvá
vált alattuk. Még mindig viszonylag távol volt, de az azonosságához nem
férhetett kétség. Emberek ezrei hemzsegtek körülötte sátrakban és
mindenféle összeeszkabált lakóalkalmatosságban, amelyeket hordozható
lámpák és hordókban rakott tüzek világítottak meg. A korai időpont
ellenére nagy volt a nyüzsgés. Senki sem aludt, mindenki jött-ment.
Táncoltak.
A telep kerületén tankokkal és ARM-ekkel cirkáló katonák járőröztek.
Ryan fényerősítő látásának határán még több helyen ki tudta venni a beásott
hadtesteket a teocalli tíz kilométeres körzetén belül. Katonai helikopterek
figyelték a templom fölött a légteret, ott köröztek a központi mag körül, de
közvetlenül fölé sosem repültek.
Óriási reflektorok vetettek éles árnyékokat a tevékenység központjára,
amely egy tó fenekén pihent, egy régi vidámpark és egy lépcsős
piramistemplom között. A tömeg itt sokkal sűrűbb volt, és Ryan dobok
tompa ritmikus robaját is hallotta már.
Mi a szar folyik itt?
Visszaemlékezett arra, amikor utoljára itt járt, a Dunkelzahn elleni
merénylet éjszakáján. Egyedül volt, magasan fent a régi vidámpark
tornyának létráján, hogy jobb képet kapjon az ásatásról, melyet az
Aztechnology folytatott a tó medrében. Figyelte a búvárruhás munkásokat,
és látta, ahogyan felfedik a hatalmas követ, amelyet Dunkelzahn Locusnak
nevezett.
Az volt az utolsó alkalom, hogy beszélhetett a vén sárkánnyal.
Dunkelzahn nem egészen egy órával később atomjaira robbant a Watergate
Hotel előtt.
Ryan az asztrálba pillantott, hunyorogva nézte a tömeg középpontjából
áradó pokoli látványt. Egy hatalmas vérszínű tűzoszlop kavargott fel onnan,
ahol a Locusnak kellett lennie, és úgy nyújtózott keresztül az asztrálon,
mint egy tornádó.
Mellette a teocalli halványnak és tompának látszott, de Ryan tudta, hogy
normál körülmények között a templom maga is úgy fénylik, mint egy
világítótorony. Itt valami nagyon nagy disznóság történik, gondolta. Talán
ez az, amitől Dunkelzahn is félt.
- Karom - szólt a mikrofonjába, - nézz át az asztrálba.
- Már megtettem - jött a válasz. - Mi az életbe rángatsz bele minket?
- Nem tudom biztosan, öregem. De bármi legyen is, küldetésünk
szempontjából csak érintőleges szerepe lehet. Mi Léthéért jöttünk ide. Ő a
templomban van. Ez a szertartás vagy mi a bánat még a kezünkre is
játszhat.
Axler hangja hideg volt és racionális:
- A biztonsági erők másutt fognak összpontosulni. Túl nagy zavar lesz
odalenn, hogysem hatékonyan tudnának dolgozni.
- Ha te mondod - válaszolta Karom. - Igyekezni fogok, hogy a
figyelőszellemek ne áruljanak el minket. De még sohasem láttam ennyit egy
helyen.
 - Colos tartja az ütemet - szólt közbe Jane. - Nemsokára lesz majd valami,
ami lekötheti az emberek figyelmét.
Morzsoló hangja dörmögött Ryan fülébe:
- Hol van az ollamaliztli stadion?
- Úgy hatszáz méterrel a templom mögött - válaszolt Ryan. A stadion a
környező utcai és biztonsági lámpák által vetett halvány fényben állt. A
katonai körzeten belül volt, de nem nyitották ki a nagyközönség előtt. Ezek
szerint nem kell egy embertömeg közepébe érkezniük.
- Már látom - szólalt meg a törp. - Jó gyorsan közeledik.
Ahogyan egye közelebb értek a talajhoz, Ryan már ki tudta venni a
fegyveres őrök egyes csoportjait is. Néhányan egy helyben voltak
szolgálatban, mások mindenfelé bejárták a tömeget.
- Nagyon remélem, hogy a figyelemelterelés hamarosan megérkezik -
szólalt meg -, különben olyanok leszünk itt fent, mint a kiragasztott kacsák.
- Jane? - ez Axler hangja volt.
- Bármelyik másodpercben jöhet - felelte Jane.
Eltelt egy-két másodperc, és Ryan már irányítgatni kezdte az ejtőernyőjét,
hogy elhelyezkedjen a földet éréshez, amikor meglátta a villanást. A
másodperc egy tört részével hamarabb, mint ahogy a hang célba ért volna,
vörös és fehér fényár öntötte el a tó túlsó végét. Azután a hang is elérte
őket, mélyen és fülrepesztő erővel. Hatalmas robbanás rázta meg az
éjszakát.
Pont jókor. Már látott korábban tömegeket robbanásra reagálni. A
robbantás közelétől igyekeztek minél távolabb rohanni, néhány száz
méterrel távolabb az emberek egyszerűen pánikba estek, és egyszerűen ki
akartak jutni anélkül, hogy tudnák, hogy az merre van. Tömeghisztéria.
Figyelte, ahogyan az emberek egymásnak rohantak, eltaposva a lassúakat
és gyengékét, akik nem tudtak kikeveredni az útból. A katonaság igyekezett
lecsillapítani őket, hogy át tudják verekedni magukat a gáthoz, amely most
vizet okádott.
- Nézzétek a tömeg közepét - szólt Karom. Nem is reagálnak.
Amikor Ryan odanézett, látta, hogy a mágus igazat mondott. A tömeg
magja meg sem moccant. Mintha nem is hallották volna a robbanást. Csak
azok reagáltak, akik a tó medrén kívül vagy a templom mögött voltak.
- Valamilyen bűbáj tartja fogva őket - mondta Karom.
- Nem fontos - szólt Ryan. - Az elterelés megtette a magáét. Most figyelj a
földet érésre. Nem ficamíthatod most ki a bokádat. A képességeidre
szükségünk van, de nem akarlak végigcipelni az egészen.
Alattuk Morzsoló keményen becsapódva ért földet. A törp bukfencezett,
mellkasának harmadik karjával segítve magát álló helyzetbe. Mintha direkt
csinálta volna. Axler volt a következő, az utolsó pillanatban felrántva az
ernyőt, hogy olyan simán érjen le, ahogyan a nagykönyvben meg van írva.
Karom kis híján felborította Morzsolót, de ő is viszonylag simán landolt.
Ryan volt az utolsó. Amint földet ért, térde meghajolt az ütközéstől, futott
pár lépést, majd megállt.
- Vágjátok le az ernyőket, és rejtsétek el őket. Már nem lesz szükségünk
rájuk.
Jane szólalt meg ismét:
- A déli alagúton át menjetek ki, és vágjátok át a kerítést. Kikapcsoltam ott
a biztonsági kamerákat, és a stadiont most épp senki sem figyeli. Az
elterelés tökéletesen működött.
- Vettem - válaszolta Ryan. - Máris ott vagyok. - Átmászott az alacsony
kőpárkányon, és bement az alagútba, mögötte Morzsoló, Karom és leghátul
Axler.
Ryan átvágta a kerítést, villámgyorsan átmásztak, és már suhantak is át a
parkolón. Az egész tér tele volt kamionokkal és építőipari gépekkel.
Mindenfelé zavarodott és ijedt emberek rohangáltak.
Senki sem figyelt a csapatra.
A teocalli felé közeledve áthaladtak az úton meg egy kisebb füves
területen. A templom úgy emelkedett előttük, mint egy hatalmas kőhegy.
Ryan szinte tapintani tudta a manát, amely a templomból és a Locusból
áradt, és rátelepedett a levegőre, mint valami sűrű köd.
A teocalli körül nem várta őket újabb kerítés, a piramis első szintje hét-
nyolc méter magasságba szökkent föl a fűből. Ryan megkereste a fal tetején
álló őröket és biztonsági kamerákat. Észrevette az álcázott lőtornyokba
elrejtett fegyvereket - géppuskákat és rohamágyúkat.
- Rendben, Jane - üzente Ryan hang nélkül. - Megközelítettük a
templomot. Merre találjuk a hátsó bejáratot, amiről beszéltél?
- Pont szemben van a főbejárattal, egy hosszú folyosó végén, de nem
tudom biztosan, hogy hol ér ki.
Ryan a tömegen keresztül a piramis hátába vezette csapatát, ahhoz az
oldalhoz, amely legtávolabb volt a főbejárattól és tótól, ahol a Locus pihent.
Ryan végignézte a templom kőfalát, ám az egyenesen és simán nyúlt a
távolba. Bejáratnak semmi nyoma.
 - Talán álcázzák - mondta Karom. - Felgyorsított mágiával elrejtették.
Ryan gyorsan bólintott. És lehet, hogy nem is a templomhoz tartozik,
gondolta. Talán a folyosó a föld alatt fut, ami azt jelenti, hogy…
Tekintete végigsiklott a templom mögötti téren. Hatalmas tölgyek és
platánfák álltak kisebb csoportokban a füves részen, de őrzött bejáratnak
nyoma sem volt. Basszus. Távolabb egy lebetonozott parkoló látszott,
amely tele volt kocsikkal. A parkoló körül alacsony kerítés húzódott, tele
táblákkal, amelyek felhívták a figyelmet, hogy a parkoló a teocalli
személyzete számára van fenntartva.
Itt nem táborozik senki.
Mégis, akárhogy is meresztette a szemét, semmit nem látott, ami bejárat
lehetne. Átemelte tekintetét az asztrálba, és igyekezett elkerülni a templom
és a Locus vakító fényét, amelyek annyira közel voltak, hogy aurájuk
elfedte a környék részleteit.
Ha pedig itt egy rejtett bejárat volt, Ryannek szüksége volt a részletekre.
Merített a Sárkányszív erejéből, amelynek csendes jelenléte a derekánál
állandó biztonságot adott. Amint annak ereje megélesítette asztrális
érzékeit, meglátott valamit.
A parkoló egyik sarkában egy GMC Bulldog kisteherautó aurája
elmosódott aprólékos figyelme nyomán, és felfedte igazi valóját: egy
gondos mágiával álcázott apró kőépületet.
Karomnak igaza volt! Ott egy francos őrház!
Ryan észrevette, hogy az apró épület pontosan a templom középvonalában
feküdt.
- Gyertek - szólt a többieknek. - Megtaláltam.
A dobok hangja ugyan nem szűnt meg a robbanás után, de valamelyest
elhalkult mögöttük, mert a templom hatalmas tömege leárnyékolta. Miután
megtörte az álcázó varázslatot, Ryan már tisztán látta a kis kő őrházat.
Két őrt látott, egyet-egyet a jókora kőajtó mindkét oldalán. Egyikőjük
mögött retinaleolvasó lógott a falon.
- Axler, vidd körbe Karomot és Morzsolót a parkoló peremén, minél
közelebb a házikóhoz. Az őröket elintézem én, de készítsd elő a
Supersquirtet azoknak, akiket bent találunk.
Axler fekete-szürke arcán széles mosoly terült el. Előhúzta az Ares
Supersquirtet, a gamma-szkopolaminnal és DMSO-val töltött
folyadékfegyvert. A gamma-szkopolamin egy borzasztó gyors hatású
idegméreg, amely a mozgatóidegeket támadja meg, és halál helyett átmeneti
bénulást okoz. Elég néhány csepp a bőrre, és a legnagyobb troll is
összeesik.
- Hallottátok a főnököt - szólalt meg. - Indulás!
Ryan várt egy percig, amíg a többiek megkerülték az aszfaltozott területet.
Azután vett néhány mély lélegzetet, hogy összpontosítani tudjon. Lopakodó
mágiájára koncentrált, maga köré gyűjtötte az árnyékokat, auráját a
környező lényekébe olvasztotta, hőnyomát elmosta. Mindezt a Csend
útjának segítségével, amelyre még Dunkelzahn tanította.
Miután láthatatlanná vált, Ryan megközelítette az alacsony kerítést.
Átugrott felette, és úgy suhant át a parkoló kocsik közt, mint a szél. A két őr
valószínűleg az iménti robbanásnak és a rengeteg jövő-menő embernek
köszönhetően éberen várakozott. Mindketten Aztechnology Leopárd
katonák voltak, egyikük egy troll, aki egy Panther rohamágyút szorongatott,
a másik pedig egy ork, akinél egy AK-98-as virított, gránátvetővel a csöve
alatt. Mindkettőjükön drapp egyenruha feszült a könnyű testpáncélra.
Ryan előhúzott két xenoketaminnal töltött dobótűt.
- Helyben vagyunk-hallotta fejhallgatójában Axler suttogását.
Ryan mozgásba lendült, mint egy halvány árnyék a kocsik háttere előtt.
Gyors egymásutánban hajította el a tűket. Az első a troll nyaka tövébe
fúródott, a másik egy-két centiméterrel elvétve a célt, az ork füle mögött
csapódott be.
Mindkét őr azonnal összeesett.
Hm. Kezdek berozsdásodni, gondolta Ryan.
Egy másodperccel később odaért Axler. Morzsoló és Karom is hamarosan
feltűntek, amikor lehajolt az őrökhöz. Mindkettő mélyen aludt.
Axler előkészítette Supersquirtjét, majd Ryan megfogta az ork fejét, és a
retinaleolvasó elé emelte. A kőajtó halk sóhajjal kitárult.
Axler bepördült a helyiségbe, és fegyverével beterítette az egészet,
meglepve a két belső őrt. Arra még volt idejük, hogy megforduljanak,
szemük tágra nyíljon a felismeréstől, és a fegyverük felé nyúljanak.
Egyszerűen nem lehetett elég gyorsan reagálni. Axler spricnije telibe
kapta a szabad testfelületeket, arcot, kezeket. Arcuk megrándult a
fájdalomtól, aztán megmerevedtek, ahogyan izmaik akaratlanul
megfeszültek. Egy pillanat múlva összeestek, fegyverük csörömpölve
hullott a kőre.
- Van itt egy figyelőszellem - szólt Karom. - Meglátott, és indul jelentést
tenni.
 - Űzd el!
A mágus egy pillanatig koncentrált.
- Morzsoló, te segíts ellátni ezt a két jóembert - szólt Ryan a külső őrökre
bökve.
A törp bólintott.
Karom felnézett.
- Megvan! - jelentette.
- Szép munka volt, öregfiú - jegyezte meg Ryan. - Mondd csak, működik a
láthatatlanságod hármatokra?
A mágus rámosolygott.
- Mehetünk, mihelyt kész vagy.
- Bármikor - szólt Ryan, csizmás lábánál megfogva és berángatva az
orkot.
Morzsoló a troll vállát emelte föl, amely majdnem olyan széles volt, mint
amilyen magas a törp, és követte Ryant befelé, maga után ráncigálva a
hatalmas testet.
Ryan figyelte, ahogyan a többiek lassan eltűntek a szeme elől, ahogyan
Karom mágiája munkához látott. Ryan levezette őket a lépcsőn, be a föld
alatti folyosóra.
- Bent vagyunk, Jane.
- Remek - jött a válasz. - Siessetek. Hurokba zártam ugyan a kamerákat,
de előbb-utóbb a biztonsági kabinban valami okos kiszúrja, hogy a troll
egyhuzamban piszkálja az orrát.
Ryan hirtelen felnevetett.
- Van valami tipped arra, hogy várhatóan meddig ússzuk meg riasztás
nélkül?
- Volna, de biztosan rossz lenne. Vannak olyan programjaik, amelyek
felismerik a hurkot. Beraktam egy bonyolult véletlengenerátort, de még
azzal együtt is valószínű, hogy a biztonsági rendszer tíz percen belül
riasztani fog.
- Vettem - mondta Ryan. A lépcső egy alagútba torkollott, amelyet a falba
épített sárgán fluoreszkáló égők világítottak meg. A falakat az ősi azték
indiánok stílusában készített szőnyegek borították, de Ryan inkább rejtett
biztonsági kamerák és automatikusan tüzelő robotok után nézelődött. A
láthatatlanság ugyan átveri a kamerákat, de Ryan volt az egyetlen, aki
teljesen hang nélkül tudott közlekedni. A mikrofonok elárulhatják őket.
 - Forduljatok jobbra, amikor a folyosó véget ér. Aztán még egyszer a
lépcső felé. Azon menjetek le.
- Vettem.
Ryan mozgásra lett figyelmes. Egy öttagú, szürke csuhát viselő csoport
haladt el az alagút nyitott vége előtt jobbról balfelé. Nem is pillantottak
Ryan és a többiek felé.
- Higany! - érkezett Jane hangja.
- Mondjad.
- Elvesztettem a kapcsolatot Colosék csapatával.
- Mesélj. - Ryan elérte az alagút végét, és kilépett a folyosóra. Ezt
valamivel erősebben világították meg, bár az ősi azték téma továbbra is
dominált. Az egyik falat egy tollaskígyó hosszú, tekergő képe ékesítette.
Quetzalcóatl.
- Miután felrobbantották a hidat, Colos még jelentkezett, de azt mondta, a
nyomukban vannak. Biztos volt benne, hogy a csapattal együtt elérik az
elrejtett T-birdöt, de most nem sikerül elérnem.
Ryan gyorsan, megállás nélkül a jobb kéz felől kanyaró lépcsősorhoz
vezette a csapatot. A rozsdaszínű kőlapok sorának vége a sötétségbe
veszett.
- Utolsó beszélgetésünk tíz perccel ezelőtt volt - folytatta Jane. - Vagy
nem sikerük nekik, vagy a Thunderbirdön bedöglött a kommunikációs
rendszer.
- Volt idejük elrejteni nekünk az éjsiklókat?
- Fogalmam sincs.
- A francba! - suttogta Ryan, amikor elérte a lépcső alját.
Mielőtt Jane válaszolhatott volna, megszólaltak a riasztók. Szirénák
üvöltöttek teli torokból a szűk helyen.
- Tudják, hogy bent vagytok - mondta Jane, hangja egészen halk és
elveszett volt az eszeveszett csinnadrattában. - Az őrség elindult.
  
30.
 
Léthé figyelte, ahogyan elkészült a rituálékör, és a varázslat formát öltött
körülötte. Telekinetikus piszkálódásai csak idegesítették a tündét, Meyert és
a két másik mágust, aki vele dolgozott.
Ha sikerrel járnak, gondolta, Billy és én is elpusztulunk, lelkünk pedig
millió apró cafatra tépve sodródik majd az asztrálszélben.
Meyer egy egyenlő oldalú háromszöget rajzolt a körbe, és társaival együtt
elfoglalták egy-egy csúcsát. A rituálé korlátot emelt a kör kerületén, Léthét
egy manahengerbe zárva. A szellem így alig látta a törp technikust, aki a fal
mellett állt, és hidegen figyelte az eseményeket.
Léthé még utoljára megpróbálta megmozdítani Billy kezét és lábát,
minden erejét beleadva a munkába. Semmi eredmény. Sikerült ugyan
megmoccantania a testet, de azt titánpántok rögzítették a padlóhoz, amelyek
nem engedtek.
- Mi van? - érkeztek Billy gondolatai. - Mi történik?
Léthé nézte, ahogyan a kör manája egyre nő, ahogyan a mágusok
összegyűjtötték egyesített erejüket. A három mágus hidegen fénylett az
asztrálban, mint három csillagörvény. Egy-egy apró galaxis középpontja,
üstökösök nyája.
- Épp elpusztítanak - válaszolta Léthé.
A kiberzombi hangja tompán és ködösen hangzott fel:
- Hogyan?
- Rituális elűzéssel.
- Ezt nem engedhetem meg! - Billy megpróbálta megmozdítani karját és
lábát. Semmi hatás, a kibernetikus részeket teljesen kikapcsolták.
- Gyűlölök rossz hírek hozója lenni - mondta Léthé -, de azt hiszem, te is
meg fogsz halni.
Billy kuncogott, de olyan fáradt, tompa hangon, ami a régi Üszőkre
emlékeztette Léthét.
- Nélküled visszaváltoznék az agyatlan gyilkológéppé, aki voltam. Akkor
már inkább a halál.
Léthé nem talált szavakat. Billy vallomása mélyen megrendítette.
A rituális varázslat elérte a csúcspontját, és csak egyre dagadt és nőtt. A
mágusok már hidegen fénylettek, mint három fehér csillag. A mana
örvénylő galaxisai egyre fényesebbek és fényesebbek lettek, ahogyan az
erejük egyre nőtt. Léthét valami másra emlékezették, egy szivárványszínű
villódzásra, amely egy létsíkok között nyíló kaput jelentett.
Már láttam ezeket a táncoló színeket.
Megpróbált elméjével kinyúlni, és felhasználni a Locust, hogy
visszaverhesse a támadást. A rituálékör határán azonban nem tudott átjutni.
Egy icipici rezdülést sem talált, amely arra utalt volna, hogy a hatalmas kő
ott van valahol. Mintha a puszta létezését is eltörölték volna.
Léthé az utolsó másodpercekben, mielőtt belécsapódott volna a varázslat,
teljesen kétségbe esett, így keresett bármit, amiben megkapaszkodhat,
bármit, ami egy icipici plusz energiát adhat. Talán a mágusok ellen
fordíthatja saját támadásukat.
Esélytelen volt. Meyer kiváló mágus volt, és okosan szőtte a varázslatot.
Semmi sem maradt Léthé számára. Egyedül maradt Billyvel, védtelenül
állva a közelgő roham előtt.
- Nos - szólalt meg -, ez itt a vég, barátom. Csak azt akartam, hogy tudd,
milyen sokat jelentettél nekem.
- A vég? - kérdezte Billy, még mindig fátyolos hangon. - Akkor azt
hiszem, itt az ideje istenhozzádot mondanunk egymásnak. Meg tennél
nekem egy utolsó szívességet?
- Megpróbálom.
- Mutasd meg még egyszer Thaylát.
Léthé a fény istennőjére gondolt, amint egyedül áll szemben a vérmágia
rituáléjával. Dalának csodálatos szépsége csatázik azok jeges csöndjével,
akik a Locust irányítják. Igyekezett emlékezetébe idézni Thaylát, amilyen
korábban volt. Szeplőtlen és gyönyörű.
Nem sikerült.
A varázslat mindent elemésztő tűz rémálmának képeivel töltötte meg
Léthé elméjét, ahogyan összekucorodott, várva a hatást. Egy tébolyult
tombolás emlékeivel.
Léthé nem tudta megmutatni Thaylát. Csak annyit tudott mondani:
- Isten veled.
  
31.
 
- Jane, kapcsold már ki a kurva riasztókat!
Ryan próbálta figyelmen kívül hagyni a szűnni nem akaró szirénázást,
próbálta mágiájával kiszűrni a magas hangú vonítást, hogy meghallhassa a
közeledő őrség csizmáinak dobogását vagy bármilyen más hangot. Nem
sikerült, a szirénák a fejében zengtek-bongtak, semmi mást nem hallott.
Jane hangja erőtlen volt, és aprócska a riasztók orkánjában:
- Helyi rendszerre vannak kötve, elvágva a Mátrixtól. Megpróbálom
lekapcsolni az áramot.
- Siess! - Ryan a lépcső aljában guggolt, a legteljesebb mértékig
kihasználva lopakodó mágiáját, és kikukkantott a szomszédos folyosóra.
Először szemével futott végig rajta veszélyek után kutatva, aztán a levegőbe
szimatolt. Amíg Jane-nek nem sikerül leállítania a szirénákat, a többi
érzékszervének kell a hallást is pótolnia. A folyosót sűrűn borította a
füstölők illata, de a füstös aroma nem tudta teljesen elfedni az olaj, a
verejték, emberek, és egészen halványan a vér szagát.
- Most merre, Jane?
- Balra, aztán be a sarkon. Öt méterre tőletek lesz egy ajtó, két őr áll
előtte.
A folyosón nem volt őrség, így Ryan előrerohant, amilyen gyorsan csak
tudott. Amint a fordulóhoz közeledett, több biztonsági kamerát is kiszúrt, és
felhívta rájuk a többiek figyelmét.
Amikor elérte a sarkot, zsebtükrével szemlézte meg az ellenséget. Két őr,
akik Leopárdos drapp egyenruhát viseltek, teljes készültségben állt úgy öt
méterre egy bezárt faajtó két oldalán. Mindketten barna bőrű, fekete hajú
emberek voltak, fegyverzetük egy kardból és egy géppisztolyból állt.
Szinte már túl könnyű, gondolta Ryan.
Karom hangja reszelősen szólalt meg:
- Egy vérszellem várakozik az asztrálban. Jó erős. Nem hiszem, hogy
észrevett volna, de ha igen, akkor várni fognak.
- Értem. Akkor te meg én elbánunk vele. Axler, te és Morzsoló
kiiktatjátok az őröket.
- Vettem.
- Spricceld tele a fejüket - mondta Ryan. - Mögötted jövünk mi is.
 Axler habozás nélkül kiugrott a folyosóra széles ívben beterítve a
Supersquirttel az egészet, Morzsoló követte, Ares Alpha rohamágyúja
készén állt halált osztani. Ryan egyik kezében dobótűvel, a másikban
hangtompítós Ingramrjavai szintén előlépett. Karom bukkant ki a sarok
mögül utoljára, két keze széttárva, ahogyan gyűjtötte magába az erőt.
Axler fegyverének sugara telibe kapta a közelebbi őrt. A másiknak
csodával határos módon sikerült félreugrania.
A vérszellem akkor jelent meg, amikor Morzsoló golyókkal kezdte
teleszórni a helyiséget. A szellem formája egy trollra emlékeztetett, akinek
több helyen hiányzott a bőre. Egész testén hatalmas nyílt sebek
éktelenkedtek, amelyekből vérfoltos tiszta genny csordogált. Néhány helyen
kilátszott a csontja is, ahol az izmait preparáló szerszámokkal
visszarögzítették.
A szellem elvigyorodott, amikor Morzsoló lövedékeinek nagy része
belecsapódott. Villámgyorsan érkezett, elzárva a törp látását, az azonban
tapasztalt zsoldos volt. Azonnal félreugrott, hogy jobb szöget találjon.
A másik őr feje gyakorlatilag felrobbant, csontszilánkokat és vért
spriccelve mindenfelé. Vörössel keretezett rózsaszín agyszövet-darabok
borították el a faliszőnyegeket.
- Őröknek vége! - jelentette Axler.
A vérszellem eszeveszetten gyors volt, feléjük vetette magát, hatalmas
karjai pengeéles karmokban végződtek. Ryan felegyenesedett, és előkészült
a támadásra. A Sárkányszívből is merítve összpontosította erejét. Most már
tudta, hogy tud szellemet űzni, és biztos volt benne, hogy ezt a próbát sem
hagyja ki. Érezte, ahogyan mellette Karom energiája is egyre nő, amint a
mágus saját elűző varázslatán dolgozott.
Ryan ugyanakkor engedte el erejét, amikor Karom.
- Tűnj el! - mondta.
- Elűzlek! - szólt Karom. - Légy hát porrá!
Ahogyan a szellem feléjük rohant, Axler elugrott az egyik
cséphadarószerű ököl elől. Az ütés a feje fölött csapódott a falba, kiütve
belőle néhány téglát.
A szellem megremegett előttük, és meggyengült az elűzéstől, de nem tűnt
el. Csak visszatáncolt, és Axlerre vetette magát. Ő volt a legközelebbi
célpont.
Elbuktunk.
 Ryan ismét összeszedte az erejét. Tudta, hogy a teocalli erőt adott a
vérszellemnek, segített életben tartani.
- Azt mondtam, tűnj el! - Minden erejét beleadta, mintha egy távoli
csapásra készülne, de pusztító erővé alakítva a szellembe irányította.
A csapás úgy vágódott belé, mint egy penge, száraz hús, csont és vér
morzsáira aprítva a szellemet. A földre rogyott, és porrá omlott.
Megcsináltam, gondolta Ryan, aztán érezte, hogy ereje elhagyja, és
elveszítette az egyensúlyát.
Karom odalépett hozzá, és segített neki megállni.
- Most megtapasztalod a kimerülést - szólt. - A hatásnak egy pillanat alatt
el kell múlnia.
- Köszönöm.
- Az ajtó nincs bezárva - szólalt meg Axler.
Ryan halk, síró hangokat hallott a szobából, miután Axler kivágta az ajtót.
Gépfegyverét szintbe emelte, és körülnézett őrök után.
Ryan előhúzta automata lngramját, és belépett, Karom és Morzsoló
szorosan a nyomában.
- Rituális elűzés! - rikoltott fel Karom.
Ryan átnézett az asztrálba és meglátta az örvénylő manát, amely életre
kelt bent a hermetikus körben a három mágus szellemével együtt.
- Megpróbálják elpusztítani Léthét.
A csillagokból szőtt forgószél visszafordult Üszök kiterített teste felé,
amelyet teljesen megjavítottak. A vadonatúj fej ártatlan arckifejezése
emberibbé tette, így jobban emlékeztetett a kisfiúra, mint az őrült gyilkoló
gépre, akivé lett, a véres kezű szörnyetegre, akivel Ryan alig néhány napja
küzdött meg Dunkelzahn arborétumában.
Karom felsikoltott:
- Ki fog sülni!
Ryan gondolkodás nélkül a körbe vetette magát. Úgy úszott a levegőben,
mint valami szárnyas vadállat. És amikor teste áthatolt a mana-falon, az
elektromosság ezer apró pengével hasított bele.
A mágia végül felszárnyalt, amikor leérkezett Üszök testére, miközben a
Sárkányszívre koncentrált, azt akarva, hogy az elűzés energiája belé
áramoljon Léthé helyett. Fogalma sem volt róla, hogy működni fog-e, de
meg kellett próbálnia.
Az elűzés mágikus energiája úgy vágódott belé, mint egy faltörő kos,
igyekezve kiszorítani szellemét a testéből, igyekezve apró darabokra
szaggatni a lelkét.
A Sárkányszívhez fordult, tökéletességére, mintázatának egységére
koncentrált. Érezte, ahogyan Léthé is megérint a Szívet, összpontosítva,
hogy lényege Üszök testén belül maradjon.
Ryan kínban égett, amely embertelen erővel zuhogott végig a testén. A
szoba körülötte egy égővörös pillanatba veszett, halálsikolyok és
örökkévaló szenvedés közé.
Aztán hirtelen eltűnt, csak egy kis elektromos bizsergés maradt utána
Ryan bőrén.
Felnézett, és látta, hogy Axler és Morzsoló sűrű golyózáporral tarolják le
az őröket és a mágusokat. Egy fehér technikusköpenybe öltözött törp
megpróbált elrohanni, de Axler Ingramja kilőtte a térdét. A földre rogyott,
és elejtett egy apró szerkezetet. A két mágust Morzsoló Ares Alphája szedte
apró darabokra, átlyuggatott testtel zuhantak a kőpadlóra, vérük elmosta az
idézőkör finom vonalait.
A harmadik egy tünde volt, akit Ryan már ismert: Meyer. Ő dolgozott
annak idején Roxboroughnak is. Ő volt, aki kis híján kitörölte Ryan
Mercuryt a világból, üres agyát megtöltve Thomas Roxborough
személyiségével és szellemével.
Ryan talpra ugrott, mindenáron végezni akart vele.
Meyer megvető pillantással nyugtázta, hogy a golyók ártalmatlanul
pattantak le egy előtte feszülő láthatatlan pajzsról. Kiejtett néhány szót
sperethiel tündenyelven, és sűrű köd borította el a szobát.
- Elment - mondta Karom. - Kirohant az ajtón, aztán végig a folyosón.
- A francba! - mordult fel Ryan, és kis híján utána futott. Visszafogta
magát. Nem hagyhatom, hogy személyes bosszú folyjon bele a
küldetésembe.
- Hagyjátok futni - mondta. - Ki kell szabadítanunk Üszököt, aztán olaj.
Összpontosított, és mágiája segítségével összeszedte magát. Most vette
észre, hogy a szirénák elhallgattak, és az áramkimaradás miatt bekapcsolt a
vészvilágítás.
- Axler, el tudod vágni a kötelékeit?
Axler elhajtotta útjából a füstöt, és a hátizsákjában turkálva Üszök mellé
lépett.
- Ez beletelik néhány percbe.
- Jobb lesz, ha siettek - ez Jane hangja volt. - Épp most kaptam videoképet
egy egész osztagnyi Jaguár-gárdistáról, akik felétek tartanak.
 - Felkészülten várjuk őket - közölte Morzsoló, és teli tárat csettentett a
kiürült helyére.
Ryan Léthé hangját hallotta a fejében:
- Ryan Mercury, mit csinálsz velem?
- Éppen megmentelek.
Még mindig nálad van a Szív, mondta Léthé - Thaylához kellett volna
vinned.
Ryan előtt felrémlett a nő gyönyörű dala, visszaemlékezett, hogyan
tartotta vissza a zombikat a legutolsó pillanatig, és aztán hogyan zuhant
bele a Szakadékba.
- Te csak fogd be a szádat! - vágta Léthéhez, láthatóan dühösen. - Thayla
nincs többé.
A szóba csendjét csak Axler motozásának zaja törte meg, aki mono-
vezetékből készült metszőollójával igyekezett elvagdosni Üszök kötelékeit.
Nincs többé? - döbbent meg Léthé.
- A sötétség a Szakadékba szorította. Túl későn értem oda.
Jane vágott közbe:
- A gárdisták elérték a lépcső alját.
- Azt mondta, hogy keresselek meg téged, Léthé. Azt mondta, te tudni
fogod, hogyan használd a Sárkányszívet.
Én?
- Te.
Remélem, igaza lesz, mondta Léthé.
- Én is.
Axler végzett az utolsó pánttal is, de Üszök nem mozdult. A kiberzombi
csak feküdt ott kiterítve.
- Léthé - szólt rá Ryan, - kelj föl.
Billy géprészeit kikapcsolták.
Morzsoló felállt kezében az elektromos szerkentyűvel, amit a törp
technikus ejtett el.
- Azt hiszem, ez Üszőknek lehet valami távirányítója.
A technikus ezzel kapcsolta ki a hozzáférésünket a kibernetikához.
- Morzsoló, kapcsolj be mindent.
- Értettem.
A törp megnyomott néhány gombot, Üszök pedig hirtelen felállt.
A hatalmas alak elképesztő sebességgel és eleganciával pattant fel, és
tornyosult mindannyijuk fölé. Egy villámgyors mozdulattal kikapta a
távirányítót Morzsoló kezéből.
- Köszönöm - mondta, aztán állati vigyort küldött Ryan felé. - Húzzunk
innen.
Ryan bólintott, ám amikor kikukkantott az ajtón, és a füstön át végignézett
a folyosón, meglátta, amiről Jane beszélt. Úgy tizenöt-húsz gárdista fordult
be épp a sarkon, fegyvereiket tűzkészen maguk elé emelték.
Basszameg, gondolta Ryan. Csapdába estünk.
  
32.
 
If várának egyik hálószobájában Nadja Daviar egy hatalmas fa íróasztal
mögött ült, és Gordon Wu arcát figyelte az apró telekomképernyőn. Amíg
Ryan az Aztechnologyt próbálta megállítani, nehogy elpusztítsa a világot, ő
mindent megtett azért, hogy az élet addig se álljon meg.
A Draco Alapítvány vezetésének minden üzleti bonyodalma és a közelgő
elnökhelyettesi választás politikai manőverei most egészen kisszerűnek
tűntek, bár tudta, hogy nem azok. Hosszú távon az ő szerepe is kritikus.
Talán valamivel prózaibb, mint Ryané, de éppen annyira fontos.
A képernyőn Gordon szája vízszintes vonalat formázott, s ez nála a
mosolygást jelentette. Hiábavalóan igyekezett elrejteni fáradtságát.
Washingtonban még nagyon korán reggel volt.
- Ezen felül, Gordon, szeretném, ha megszerveznél egy-egy találkozót az
Alapítvány összes várható elnökségi tagjával.
Gordon bólintott, Nadja pedig elfojtott egy hatalmas ásítást. Hátradőlt a
bőrfotelben, és mély levegőt vett.
Szobája tágas volt, és elegánsan berendezett. Gyönyörű ősi falvédők
lógtak a szürke, faragott kőfalakon. Egy jókora baldachinos ágy uralta a
szobát. Puha tollal töltött matracát Ryannel már korábban kipróbálták.
Ryan arca jutott eszébe, ezüstösen csillogó kék szemének mélysége, ahogy
őt csodálja. Mellkasának és farának izmai, amelyeken az ő ujjai
futkároznak.
- Daviar kisasszony!
Nadja a telekomra koncentrált. Elkalandoztam, gondolta. Mosolyt
erőltetett az arcára.
- Ne haragudjon, Gordon, egy kicsit fáradt vagyok.
- Mi történjen a Lucien Crossal megbeszélt találkozóval?
- Kénytelen leszek elhalasztani.
- Elintézem - mondta Gordon. - Mikor tér vissza Washingtonba?
- Ha itt mindennel végeztünk - válaszolta Nadja. - Talán egy-két nap.
Sajnos pontosabbat nem tudok mondani.
Kopogtak az ajtón.
- Mennem kell - szólt Nadja. - Majd felhívom, hogy mit intézett. - Azzal
szétkapcsolt.
 Pislogott a nyitott ablakon beszűrődő napfényben. Itt már megvirradt, bár
tudta, hogy még több óráig tart, mire a nap eléri Észak-Amerikát. Mielőtt
Ryan vadászata véget érne, mielőtt megtudná, hogy szerencsével járt-e. És
nagyon sok óra, mire legközelebb láthatja őt.
Felállt, és a faragott teakfa ajtóhoz sétált.
- Szabad! - szólt ki.
Egy testőr nyitotta ki az ajtót, majd ellépett az útból, hogy felfedje Jane
Fostert. A fiatal tünde nő szeme karikás volt a kimerültségtől. Szőke haja
kuszán lógott a hátára, és kék szeme elveszítette fényét.
- Aina visszahozta Harlequint - mondta.
Nadja kis híján a karjába kapta.
- De hisz ez remek! Merre vannak?
- Kövessen. - Megfordult és levezette Nadját a hallba, majd onnan a
központi szobába. A kora reggeli nap áttűzött a makroplaszt üvegtetőn, és
rózsaszínes-sárgás árnyalatot kölcsönzött az egész szobának.
Harlequin a kék bársonykanapén feküdt, Aina a hozzá tartozó díványon
üldögélt. A feszültség kiült a nő arcára, mialatt valamiféle varázslatot
készített elő. Nadja szinte érezte az Ainán átáramló erőt, és mintha hegek
kusza mintázatát látta volna barna bőrén, amikor két kezét Harlequin
mellkasára helyezte.
Nadja tisztes távolságban állt, és várakozott. Jane Foster egy közeli székbe
rogyott, minden igyekezetével azon fáradozott, hogy nyitva tartsa a szemét.
Harlequin lassan, könnyen lélegzett, kifestett arca ráncos és repedezett volt,
amitől nagyon, nagyon öregnek tűnt. Szemei megrebbentek, amikor Aina
gyógyító varázslata működésbe lépett.
Ekkor Aina hátradőlt, mintha zuhanna.
Nadja odaugrott, hogy segítsen, ha elveszítené az egyensúlyát, de Aina
magához tért, becsukta a szemét, lágyan előre-hátra ringatni kezdte magát
és úgy tűnt, mintha a lélegzésre koncentrálna. Harlequin néhány párna
segítségével ülő helyzetbe tornászta magát. Szeme lassan magába fogadta a
környező látványt. Amikor tekintete Nadjára tévedt, megszólalt:
- Daviar kisasszony, mintha ön nem a saját helyén lenne.
- Ainával érkeztem - válaszolta a nő. - Ryan kért meg rá.
- Ryan jól van? Visszaküldtem, mielőtt…
Nadja a legmelegebb mosolyát küldte felé.
- Ó, ő épen és egészségesen ébredt föl. Most épp Aztlanban van, és
igyekszik megtalálni Léthét, a szellemet.
 Harlequin úgy tűnt, mintha erőt gyűjtene, aztán teljesen felült, és Ainára
pillantott, aki átcsusszant a mellette lévő fotelbe. Még mindig nem múlt el
egészen a varázslat hatása.
- Azt tervezi, hogy kihozza Léthét, és visszahozza ide, hogy
megismételhessék a rituálét.
Harlequin csendben ült, bár láthatólag valamit nagyon mondani akart.
Nagy levegőt vett, és egyik kezével lustán fésülgetni kezdte hosszú haját.
Tűnődött. Végül Aina szólalt meg:
- Nincs elég időnk, hogy megvárjuk.
Harlequin ránézett, és némán bólintott. Jane Foster előredőlt a székén és
olyan tekintettel nézett Ainára, ami a gőzt is jéggé fagyasztotta volna.
- Mi értesz ezalatt?
Harlequin válaszolt neki:
- Ainának igaza van. Darke sokkal hatékonyabban használta fel a Locust,
mint azt bárki gondolhatta volna. Nemsokára befejezi a hidat. Ha pedig az
megtörténik…
Jane Foster pillantása nem enyhült.
- Azt tudom, hogy mit jelent, de mit akartok tenni?
- Most azonnal Ryan Mercuryhoz és Léthéhez kell mennem - mondta
Harlequin.
- De hát már most is annyi mindenen mentünk keresztül - mondta Foster
kérlelő hangon. - Még meg sem gyógyultál.
- Az igazat megvallva Aina varázslata majdnem teljesen megfiatalított.
Remekül érzem magam.
Aina együttérzően nézett Jane-re.
- Tudom, hogy félted őt - szólalt meg, - éppen úgy, ahogyan én féltettem
sok évvel ezelőtt. - Rámosolygott Harlequinre. - De ez most az egész
emberiségért történik. Nem tudhatod, hogy milyen a Rontással élni, és
remélem, sosem kell megtudnod. Rosszabb, mint a halál. Hidd el, én tudom.
- A híd mindjárt kész - szólt közbe Harlequin. - Indulnunk kell.
- De hiszen ők San Marcosban vannak, Aztlanban, a világ másik felén!
Hogyan fognak időben odaérni?
- Asztrálisan megyünk - válaszolta Harlequin, azután Ainához fordult. -
Velem jössz? Ezekben az ügyekben a tudásod még az enyémnél is több.
- Veled vagyok, Caimbeul - mondta Aina, bár hangjából sütött a fáradtság.
- Ismét együtt harcolunk hát.
Foster is felállt.
 - Veletek megyek.
- Nem akadályozlak meg benne - mondta Harlequin -, de jobban tennéd,
ha Daviar kisasszonnyal maradnál. Vigyázz ránk! Ha elbukunk, segítségre
lehet szükségünk.
Foster meg sem próbálta csalódottságát eltitkolni, de egy szót sem szólt.
Harlequin felnevetett.
- Arról nem is beszélve, hogy nem mernék az apád szeme elé kerülni, ha
valami történne veled.
Foster visszasüppedt a székébe, arcán beletörődés.
Mire Nadja újra Harlequinre és Ainára nézett, ők már messze jártak.
Egymás mellett ülő testük nyugodtnak és békésnek tűnt. Sokkal inkább
emlékeztettek két trideót bámuló emberre, mint az ősi mágia két harcosára
küldetés közben, akik elindultak, hogy megmentsék a Hatodkor világát a
gonoszság rohamától.
  
33.
 
Vastag, szürke füstpamacsok gomolyogtak ki a folyosóra, miközben Ryan
értékelte a helyzetet. Lopakodó mágiája segítségével a szemek elől rejtve
maradt, és egy pillanat alatt felmérte az ellenséget. Mágikusan felerősített
érzékei minden részletet elárultak.
Látta a sarkon beforduló gárdisták hőlenyomatát, amint óvatosan
közeledtek, minden lépésnél ellenállásra számítva. Hallotta suttogó
utasításaikat, amint az első sor kirohant a folyosóra hogy átfedő tűzterületet
hozzanak létre. Teljes katonai páncélzatot viseltek integrált sisakkal,
amelyről Ryan tudta, hogy fényerősítő-és infralátást is biztosít.
Még a szívverésüket is hallotta, a nyomás finom dobolását a páncélokban.
És mindez a másodperc egy törtrésze alatt jutott el a tudatáig.
Nem szabad, hogy csapdába ejtsenek a szobában, gondolta. Akkor
sohasem jutunk ki. A folyosó falai sima, festett kőfalak voltak. Sehol egy
rejtekhely. Sokan fognak még meghalni, mielőtt véget ér ez az őrület.
Gyorsan a másik irányba pillantott, az ellenkezőbe, mint ahonnan jöttek.
Ott nem volt sem őr, sem bármilyen apró jele annak, hogy arrafelé
elállhatnák az útjukat.
- Jane - suttogta a mikrofonba, vezet innen ki másik út?
- Igen, Higany, de az a főbejárathoz vezet.
- Arra megyünk. Axler, Morzsoló, indulás! - előhúzta MGL-6-os
pisztolyát, és egy villanőgránátot lőtt a folyosóra.
Az apró gömb épp a sarkon beforduló őrök között landolt, amikor Üszök
jelent meg Ryan mellett. Harmadik karja előbújt tokjából a hátán, és most
ott lengett a feje felett, mint egy króm fullánk, amelynek a végére egy
forgótáras M107-es nehézgéppuskát szereltek.
- Táncolhatunk, Ryan.
Éles villanás világította be a sötét folyosót, egy vakító fénypillanat, amely
túlterheli a fényerősítő látást, és mindenkinek egyszerre kell pislantania.
Pontosan ugyanebben a pillanatban Ryan megindította telekinetikus
támadását, erejét a Sárkányszíven át összpontosítva. Két karját széttárta, és
úgy engedte szabadjára az erőt, mint egy hullámot, mint egy mágikus
szökőárt, amely a közeledő őrökbe vágódott.
A hullám felkapta őket és úgy vágta a falhoz, mintha rongybabák
lennének.
 - Mozgás! - üvöltött Ryan - Egy-kettő! Axler bukkant ki először a sarkon,
és rohant el az eszméletlen gárdistákkal ellentétes irányba. Karom és
Morzsoló szorosan mögötte haladtak, bár a láthatatlanság-varázs miatt
nehéz volt észrevenni őket. Persze a hőlátás ellen ez mit sem ér.
Üszök kirohant a folyosóra, mozgása kecses volt, és majdnem olyan
gyors, mint Ryané. Ő azonban nem követte Axlert és a többieket, a kiütött
gárdisták felé fordult. M107-esének tára felsivított, amint helyre került a
páncéltörő tár, majd a lövedékeket a hat kábult katona testébe köpte.
- Menj csak - mondta Ryannak. - Én majd fedezlek.
Axler és a többiek eltűntek a sarkon az ellenkező irányban. Ryan gyorsan
követte őket, Üszök pedig felzárkózott mögé, amint további gárdisták
rohantak be hátulról a folyosóra. Kettőnél Panther rohamágyúk voltak, és a
csoporttal érkezett egy harci robot is, amely a padlón zizegett végig. Elég
nagy volt ahhoz, hogy egy Vindicator géppuska elférjen rajta.
Léthé a Sárkányszíven keresztül megszólította Ryant.
- Mágusok is vannak a csoportban, és hoztak néhány ronda vérszellemet
is. El tudom űzni őket, de ahhoz merítenem kell a Szívből.
- Hát tedd azt - mondta Ryan. - Elvégre úgyis neked hoztam, Ryan érezte,
amint Léthé mágiája kinyúlt, és megérintette a Sárkányszívet, amely ott
pihent a férfi derekára fűzött erszényben. A szellem átáramoltatta erejét a
varázstárgyon, aztán bele a két vérszellembe, amelyek épp formát kezdtek
ölteni a folyosón.
A vérszellemek orkoknak vagy trolloknak tűntek, akiknek hiányzott a
bőre. Csupasz szemgolyóik véres izomkötegek közül bámultak elő,
orrcimpájuk felvágva csepegett. Hihetetlenül gyorsan mozogtak, és rájuk
vetették magukat. Léthé csapása beléjük vágódott, mire darabokra
robbantak, mindent beterítve darabjaikkal. Először a földre omlottak, mint
egy kupac döglött testrész, csontok, izmok, belek - aztán eltűntek.
A robot fegyvere felugatott, és ólomgolyókkal árasztotta el a folyosót.
Ryan az utolsó pillanatban ugrott be a sarkon, Üszök pedig követte. Ryan
hallotta a távoli, fémes csattogást, ahogyan a golyók lepattogtak Üszök
testéről.
- Jól vagy? Ryan belehúzott, hogy utolérje Axlert meg a többieket. A
kiberzombi ott loholt Ryan nyomában, szinte ütemre lépve vele, miközben
nyaktörő sebességgel rohantak végig a folyosón. Üszök hangjába nevetés
vegyült:
- Ó, igen. Olyan kedves tőled, hogy megkérdezted.
 Bár a láthatatlanság miatt nehéz volt követni őket, Ryan figyelte, amint
Axler, Morzsoló és Karom hirtelen befordulnak balra, egy újabb folyosóra.
A taktikomban hallotta, ahogyan Jane a központi lépcsőfeljáróhoz irányítja
Axlert.
Amikor elérték a balfordulót, Ryan beugrott a sarok mögé, és megállt,
ugyanakkor előrántott egy tár repeszgránátot és bevágta a gránátvető
pisztolyba. Ezek majd feltartják őket, és még talán a robot is lepottyan.
- Érd utol a többieket - mondta Üszőknek. - Rögtön jövök én is.
Üszök még csak nem is lassított.
Ryan felemelte MGI-6-osának csövét, négy gránátot engedett a sarokba,
és figyelte, ahogyan végiggurulnak a folyosón, végül az érkező robot előtt
néhány méterrel megállapodnak. Visszaugrott az átjáróba, mielőtt
felrobbantak, és már majdnem utolérte a többieket, amikor a robbanások
megreszkettették a levegőt.
Axler hangja keményen pattant a fejhallgatójában:
- Dönteni kell, lépcső vagy lift?
Ryan utolérte a csapatot, megálltak egy apró szoba sarkánál. A folyosó
folytatódott még vagy húsz méteren át, aztán hirtelen jobbra kanyarodott.
- Melyik van közelebb?
- Ez itt a lift - bökött Axler a szobára. - A főlépcső valamivel följebb van.
Ryan kis tükre segítségével bepillantott a helyiségbe, ahol három őr, két
ember, meg egy ork nő vigyázták éberen és idegesen a két liftajtót. Az ork
fel-alá járkált, a vészvilágítás vörös-fehéren villogott drapp egyenruháján.
A másik kettő egy helyben állt, és igyekezett magabiztosnak látszani, Jane
tovább erősködött a taktikomban:
- Fel tudlak vinni benneteket a liftaknában. Gyorsabb és biztonságosabb
is, mint a lépcső.
- Mi lesz az árammal?
- Ideiglenesen visszaállítom - jött a válasz. - Semmi gond.
- Utálom a lifteket - morogta Axler. - Nagyon szűkek. Egy géppisztoly
egyetlen sorozata mindannyiunkat szitává lyuggat.
- De hát nem lesztek bent a liftben - szólalt meg Jane.
- Akkor felmászunk a létrán? - Axler hangjából sütött a bizalmatlanság. -
Vagy mit szólsz a liftszekrény tetejéhez? Biztos soha nem jutna eszükbe. Ne
hülyéskedj Jane, mindenhogyan elkapnak.
- Nem a tetején, Axler. Alatta.
Axler nem válaszolt. Az ötlet jó volt.
 - Akkor nosza! - mondta Ryan a többiekhez rohanva.
- Most már nincs más választásotok - szólalt meg Jane. - Egy valag Jag-
gárdista nyomul lefelé a főlépcsőn, úgy ötvenen-hatvanan. Esélytelen, hogy
arra kijussatok. Ha viszont a hátukba értek, már majdnem a bejáratnál
lesztek.
Dhin mély basszusa szólt közbe:
- Segíthetek, ha odakerültök, Wandjinám már nagyon sóvárog valami
tennivaló után.
- Remélem, rád is sor kerül még, öregfiú.
Jane hangja sürgetően és hivatalosan hangzott tél megint:
- Az áramszünet azt jelenti, hogy a biztonsági kamerák is döglöttek. Senki
nem fogja látni, amikor bemásztok a liftaknába.
Ryan tükrében az ork őr egyre nagyobb lett, ahogy közeledett, és
kikukkantott a folyosóra. Annyira közel, hogy Ryan még a lehellete bűzét is
érezte. Őt biztosan nem vette észre, mágiája tökéletesen elrejtette. Hogy
Axleréket észrevette-e, abban nem volt biztos.
A nő szeme elkerekedett, amikor észrevette Üszököt, aki egy
magasságban állt vele,tökéletesen szimmetrikus ábrázatán kis gonosz
mosollyal.
Egy hirtelen, pontos ütéssel Ryan egy mérgezett tűt merített a nő nyakába.
Pár másodpercen belül az ork a földre rogyott. Ryan elkapta a zuhanó
fegyvert.
- Axler?
Axler vette az adást, és Ares Supersquirtjével beterítette az apró
helyiséget.
A két másik őr is pillanatokon belül elvágódott.
- Üszök - kérdezte Ryan -, nem tudnál láthatatlanná válni?
- Az Léthé hatásköre.
Bocsánat, de egy kicsit még mindig kótyagos vagyok az elűzéstől.
- Akkor villámgyorsan szedd össze magad, szellem, mielőtt
mindannyiunkat kinyírnak miattad.
Rendben, jött Léthé válasza.
Ryan enyhe meglepetésére Üszök azonnal eltűnt, és csak alig látható
vibrálás maradt a helyén.
- Mindjárt jobb - mondta. - Most ki tudnád nyitni a liftajtót?
Az átlátszó kiberzombi a fémajtókhoz lépett, és úgy tolta szét őket, mint
más reggel a függönyt.
 - Ezeket az őröket dobáljuk az aknába - mondta Ryan.
A liftrendszer négyszögletű volt és sötét, a vezetékes megoldás helyett
hidraulikusan működött. Az akna közepén egy ezüst rúd fénylett a tompa
világításban, amely a pumparendszerből emelkedett ki teleszkópszerűen, és
tolta magasba a liftszekrényt.
Belökték a testeket a nyílásba, közben figyelték, ahogy három méternyi
zuhanás után lehuppannak az akna fenekére. A legalsó szinten álltak, és
Ryan ki tudta venni a karbantartó létra kerek védőpántjait, amelyek az ajtó
mellől indultak, hogy aztán eltűnjenek a fenti sötétségben.
- Átvettem a lift fölött az irányítást és rákötöttem a tartalékenergiára -
szólalt meg Jane. - Az eggyel fölöttetek lévő szinten kell megállnia. De
baromira igyekezzetek, mert fogalmam sincs, meddig marad az enyém.
Ryan felpillantva észrevette a liftszekrényt, amely úgy ereszkedett lefelé,
mint egy jókora gépkísértet. Vagy négy méterrel felettük állt meg, Ryan
pedig fényerősítő látása segítségével fogódzók után kutatott rajta.
A szekrény fenekét sima rozsdamentes acélból készítették ugyan, de egy
jó tíz centis perem futott körbe rajta. Abban, hogy elbírja-e majd
mindannyiukat, Ryan nem volt egészen biztos.
Mozgás hangjai érkeztek a folyosóról.
- Rendben, akkor mindenki befelé! - adta ki a parancsot. - Bármelyik
pillanatban megjöhet a kíséretünk.
- Indulás! - Axler fürgén felkúszott a létrán, és kilendült a peremre.
Morzsoló követte, nyomában pedig ott mászott Karom is.
Ryan kibiztosított néhány füstgránátot, aztán kihajította őket a folyosóra.
Hallotta a mögöttük érkező csapat hangjait - már közel voltak, de óvatosan
haladtak előre. A gránátok megtették a magukét.
A másik irányból azonban futó lábak dobogása hallatszott, amelyek
gyorsan közeledtek.
Ha szerencsénk van, a füstben összetévesztenek minket egymással.
Gyorsan megfordult, és felmászott a lift létráján. Csatlakozott a
többiekhez a peremen, lábuk a mélység fölött himbálódzott. Úgy néztek ki,
mint a sonkák a füstölőben.
Gépfegyverek ropogása hangzott fel a folyosóról, amelyet sikolyok és
kiáltások követtek, Egymást lövik.
Üszök lendült át utoljára a peremre. Mivel az álcázóvarázs nem volt elég
erős hatalmas termetéhez, úgy nézett ki, mint egy üvegrobot. Ryan tudta,
hogy valami történt a kiberzombival. Egész viselkedése megváltozott, és ezt
nem lehetett egészen betudni Léthé hatásának. Ahhoz túlságosan gyorsan
történt. Hiszen épp csak nemrég küzdöttek meg az arborétumban. Üszök
akkor majdnem meghalt, és kis híján magával rántotta Léthét is.
Üszök most körmeit az ajtószárnyakba mélyesztette, és berántotta őket,
előbb az egyiket, aztán a másikat. Az akna teljes sötétségbe borult. Pár
másodperccel később aztán Ryan érezte, ahogyan a kiborg súlya a
liftszekrényre nehezedik.
- Fent vagyunk - suttogta Jane-nek.
A lift hirtelen rántással megindult felfelé a sötétségben.
- Öt szintet mentek föl - közölte Jane, - a negyedik emeletre. A főbejárat a
harmadikon van. Le kell majd másznotok, és feltépni az ajtót.
- Jó gondolat, Jane - szól közbe Morzsoló. - Még ha rá is jönnek, hogy
lifttel vagyunk, a negyedikre fogják küldeni a csapatokat.
- Talán,- Axler kétségei nem múltak el. - De akkor is agyaggalambnak
érzem magam.
- Fogjátok be a szátokat - szólt rájuk Ryan. - Egyszerre kell kimennünk.
Karom, tudsz levitálni?
- Igen.
- Hányunkat bírnál el?
- Kettőt, talán hármat.
- Helyes. Akkor levitálj te Axlerrel és Morzsolóval. Lebegjétek le az
ajtókhoz, amíg Üszök és én kinyitjuk őket. Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy egyenként bukkanjunk elő. Mi van, ha várnak ránk?
- Értettem.
A lift lassított, majd megállt. Fényerősítő látása határán Ryan még épp ki
tudta venni az alatta lévő ajtó fölötti hármas számot.
- Üszök, a rudat vagy a létrát választod?
- Szólíts Billynek - válaszolt a kiborg. - Megyek a rúdon.
- Billy?
- Az az ember, akit egykor Üszőknek hívtak, nincs többé.
- Ez remek. Akkor nekem marad a létra. Karom, készen állsz?
- Én igen, ha te is.
- Akkor indulás. - Ryan átlendült a létrára, és lemászott az ajtóig. Az ajtó
és az akna közölt alig öt centi széles párkány volt, ezen igyekezett
lábujjhegyen egyensúlyozni. Mögötte Billy lecsusszant a rúdon, majd
megállt Ryannel egy szintben. Karom Axlerrel és Morzsolóval lelebegett az
ajtó magasságába.
 Mindenki készen állt.
Ryan kezét az ajtó két fémszárnya közötti résbe csúsztatta, és megrántotta.
Az ajtó kitárult, és fény áradt a liftbe.
Egy meglepett őr fordult meg feléjük a kis fülkében. Vörösesszőke hajú
nő volt, hosszú haját leszorította és becsúsztatta Leopárd-gárdista
egyenruhája gallérjába. Egy AK-98-at emelt célra, és amint feléjük
vetődött, krómszínű kiberszeme felvillant, jelezve, hogy átlátta a helyzetet.
Az őr mögötti boltív egy hatalmas központi terembe vezetett. A helyiség
részletei még megragadtak Ryan agyában, aztán egy fél pillanat múlva már
a nő felé mozdult. A terem nagyon magas volt, és egy sárkány óriási szobra
uralta az egészet, akinek azonban pikkelyek helyett tollai voltak. Egy bíbor
és mélyzöld színekben pompázó tollaskígyó.
Quelzalcóatl.
A falakai és a mennyezetet mozaikok borították, amelyek az ősi aztékok
szent rituáléit ábrázolták csodálatos vörös, kék és aranyszínekben. A
főbejáratot egy hatalmas boltív jelentette a terem szemközti végében, a
szobor mögött. A boltív mellett egy biztonsági állomás látszott, tele
fegyverekkel, kiberver-szkennerekkel és természetesen egy kupac Leopárd-
gárdistával.
Az egész helyiség tele volt emberekkel - novíciusokkal, papokkal és az
aztlani katonaság embereivel. Összesen úgy százan állhattak közöttük és a
terem túlsó végén hívogató bejárat között.
Basszameg, gondolta Ryan.
Száz ember, aki mind a halálukat akarta.
Ryan összeszedte magát és az első őr felé lépett. Lássuk, hogy ezek az
azziek tényleg olyan kemény legények-e amilyennek mondják őket.
  
34.
 
Luceroban forrt a vér. A fülében dobolt, és mindent vörösben látott tőle,
miközben halálának kínja egyre tovább égett elméjében. Az érzés, ahogyan
a macauitl gonosz pengéje végighasított szegycsontjától a medencéjéig. A
gusztustalan buggyanás, amellyel belsőségei kitörtek a sebből.
A kín egészen eltorzította személyiségét. Taszította saját lénye.
Mégis engedelmeskednie kellett mesterének, hozzá volt kötve, így most
egyik lelket a másik után építette bele a földnyelv csúcsába. A dobok robaja
valahogyan átjutott hozzá a metasíkokra is. Mint egy idegen szív dobogása,
amely rávitte, hogy felkapkodja az áldozatok mögötte tornyosuló vértelen
szellemet. Rávitte, hogy magasba emeljen minden egyes lelket és belevágja
a földbe. A lába alatti szikla már új föld volt, az imént építette a korábbi
áldozatokból. Ahogyan haladt előre, a szellemek megkeményedtek lába
alatt. Lelkeken járt, azoknak a kísértetén, akik most már mindörökre itt
maradnak, bezárva a hídba.
Oscuro parancsai egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra sarkallták. Egyre
csak építette a hidat, kinyújtotta, mint egy antennát a létsíkok közti
Szakadék fölé. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett így el.
Nem tudta azt sem megszámolni, hogy hány áldozat halt meg. Hány
szellem érkezett a Locusból kiemelkedő vér-és tűzoszlopon, amelyet a
Gestalt tartott életben? Nem tudhatta, de a hatalmas távolságból ítélve, amit
eddig megtett, már több százan, sőt, talán több ezren lehettek.
Érezte a tzitzimine, a túloldali lények jelenlétét. Már sokkal közelebb
voltak, és a dobok minden egyes perdülésével közelebb kerültek. Lágyan
suttogtak neki, kérték, hogy hallgassa meg őket.
Berágták magukat az elméjébe, és édes hazugságokkal traktálták. Azt
suttogták, hogy megszabadulhat Oscurotól. Hogy ők szabaddá tehetik.
Amikor felpillantott, meglepődött, hogy milyen keskeny volt csak már a
rés. Thayla lénye nélkül a lények megkettőzték erőfeszítéseiket, és sokat
haladtak előre.
Mégis Lucero oldala volt az, amely elképesztő gyorsasággal nőtt.
Gyorsabban dolgozott, mint azt életében bármikor tehette volna,
fáradhatatlanul hajtva végre mestere utasításait.
Megállt egy pillanatra, mert már tisztán látta őket. Ocsmány szörnyetegek
voltak, csontjaik éles pengeként döfték át bőrüket, formájuk teljesen idegen
volt, de húsba tépő karmaik és fogaik jól felismerhetők maradtak. Ám amint
figyelte őket, csodálatos lényekké változtak, akiknek félreértették
szépségét. Csodálatos hellyé fogják változtatni a világot.
Elméjébe apró kígyók férkőztek, igyekezve átvenni az irányítást.
A tzitzimine majd megszabadítja őt. Hatalmat fog kapni, és bármit, amit
csak akar.
És ő hitt nekik. A másodperc egy törtrészéig Lucero megadta magát.
A kígyók az értelmére tekeredtek.
Azután az akaratába téptek. Borzalmas, csontrepesztő fájdalom hasított
belé.
Keményebben dolgozott, és a fájdalom enyhült. Csak kapkodta a
feláldozott lelkeket, és egyre gyorsabban és gyorsabban hányta őket a
földbe.
Vér csepegett belőle, elzselésedett hús és belsőségek darabjai repültek
szerte, amint tébolya magasra csapott. Kettesével, hármasával kezdte
felkapkodni az áldozatokat, aztán átrohant rajtuk, amikor a következőkért
nyúlt. A kín teljesen megszűnt.
A fájdalma elmúlt. Saját akarata nem volt többé, csak egyre duzzadó
eksztázist érzett. A kéj finom sokkja, amely egyre erősödött, ahogyan a híd
nőtt a keze alatt. A rés már csak alig néhány méter széles volt. Hamarosan
annyi sem lesz.
Hamarosan elkészül a híd, és a világ mindörökre megváltozik majd.
  
35.
 
Ryan előrelendült, elrúgta magát a liftakna keskeny párkányáról, és
beugrott az apró fülkébe. Mielőtt a csapattal elrohanhattak volna a
sárkányszobor mellett, ezt az őrt mindenképp harcképtelenné kellett tennie.
Vörösesszőke haj, épp őrá fókuszáló krómszemek. Ilyen közelről mágiája
mit sem ért. A nő meglátta őt, egy kusza árnyékot a liftakna sötét háttere
előtt.
A nőt akkor érte el Ryan ütése, amikor épp felemelte AK-98-asát. Ryan
kimerevített ujjakkal csapott le a nyakára, halálpontosan becélozva egy
létfontosságú ideggócot, és közben veszettül remélte, hogy ennek az őrnek
történetesen nem kibernetikus idegei vannak.
A fegyvernek nem volt ideje elsülni. A nő állkapcsa összeszorult a
fájdalomtól, arcvonásait torz fintorba rántotta a rátörő bénaság, amely a
megütött ideggócból kiindulva sugárzott szét a testében. A földre rogyott.
Az egész csata nem tartott tíz másodpercig. Teljes csendben, jóformán
anélkül történt, hogy bárki észrevette volna.
Egyszer csak hatalmas robbanás rázta meg a termet, amelyet egy gépágyú
összetéveszthetetlen, szaggatott ugatása követett.
- Buli van, Főnök! - jelentette Dhin jókedvűen a taktikomba. - A Wandjina
robot úgy hussant be a főbejáraton, mint egy vadászó sólyom, beépített
Vindocatorának golyói feltépték a padlót, apró darabokra cincálva papokat
és őröket egyaránt. Óriási űrzavar és káosz keletkezett.
- Tökéletes időzítés, öregfiú!
Axler és Morzsoló felléptek a padlóra, és kijöttek a fülkébe. Még mindig
nem volt könnyű észrevenni őket, Karom fenntartotta a láthatatlanságot.
Két őr, akik a fülke bejáratánál álltak, bekukkantottak és meglátták elesett
társukat. Egy pillanatig bambán bámultak, fegyverüket védekező pozícióba
rántva, és igyekeztek felfogni a részleteket: a liftajtó nyitva, de sehol a lift.
Ryan tudta, hogy nem láthatják őket tisztán, és különben is megzavarta
őket a terem zűrzavara. Az emberek fel-alá rohangáltak, igyekezve
kikerülni a tűzvonalból.
Ryan belehajította egyik dobótűjét az első őrbe, és nézte, ahogyan a tű
tolla megjelenik a troll nyakában, valamivel a kulcscsont fölött. Az őr
megtántorodott és összeesett. A másikba Morzsoló eresztett bele egyet
rohampuskájával. A férfi mellkasa szétrobbant, ő pedig a falnak csapódott.
 A troll őr sem kelt föl.
Karom közvetlenül Axler és Morzsoló mögött lépett ki, és mihelyt volt
elég helye, Billy is elugrott a póznáról, és épp a mágus mellé érkezett.
Hatalmas alakjából csak egy halvány vibrálás látszott.
- Indulás! - mondta Ryan. - Dhin próbálj meg minket nem lelőni, oké?
- Megteszem, ami tőlem telik. Bár téged és Billyt nem látnak a robotjaim,
Axler, Morzsoló és Karom hőképe megvan. Csak ne távolodjatok el tőlük
túlságosan.
- Vettem. - Ryan a fülke sarkánál kuporgott, és betöltött egy tár
kábítógránátot. - Segítsünk rá egy kicsit a figyelemelterelésre - szólt. -
Aztán egyenesen a kijárat felé rohanunk. Maradjatok együtt.
- Benyomok néhány tűzlabdát - mondta Karom.
- Célozz a terem pereme felé - mondta Ryan. - Most! - A tár mind a hat
gránátját szétszórta a hatalmas terem sarkai és falai felé.
Morzsoló célzott rohampuskájával, és a ráépített gránátvetővel széthintett
jó pár tűzbombát. Axler és Billy géppisztolyokkal célozták be a menekülési
útvonalat.
Először Karom tűzlabdái robbantak. Az egyik egy gyanútlan novíciuson,
aki jobb felé próbált kirohanni a teremből. A második a bejáratnál álló
egyik őrt vette célba, aki körül a kicsapó lángok több másik katonát is
beterítettek.
Majd jöttek a gránátok, robbanásuk erejébe beleremegett az épület.
- Türelem! - üvöltötte Ryan. - Ha megadom a jelet, kirohanunk. Axler és
Billy mennek elöl, és utat vágnak nekünk. Én fedezem a hátunkat.
Pár másodperc múlva az utolsó gránát is felrobbant, több embert a
levegőbe röpítve.
- Most!
Billy M107-ese felvisított, és Axler géppisztolya is ontotta magából az
ólmot, miközben kirontottak a bejáratig tartó negyvenméteres sprintre.
Fölöttük a Wandjina újra meg újra felszállt és lecsapott. Mostanra majdnem
mindenki fedezékbe húzódott.
Minden irányból golyók röpködtek, de az eluralkodó káoszban senki sem
állt közéjük és a bejárat közé. A Wandjina kikísérte őket, lebukott a boltív
alatt, és kisuhant az éjszakába.
Az emelet a piramis harmadik szintjén volt, és csak egy széles kőlépcső
vezetett fel hozzá, amely követte az épület meredek szögét. A robot
golyózáport zúdított a lépcsőre, szétzavarva az őröket és papokat.
 Billy és Axler a nyomában. Ki a boltív alatt és le a lépcsőkön. Morzsoló
mögöttük loholt, aztán Karom igyekezett, ahogy csak tudott.
Épp, amikor Ryan elérte a lépcsőt, a robot hatalmas tűzfelhőben
felrobbant. Egy rakéta kapta ki, amelyet a lépcső tövében álló egyik
gárdista engedett el.
Egy pillanattal később Billy szétlőtte a gárdista mellkasát. A régi Üszök
egy pillanatra visszaköszönt: gyors, határozott és halálos.
- Dhin - kérdezte Ryan -, jól vagy?
Az ork csak lassan válaszolt:
- Csak egy kis kilökési sokk, Főnök.
Eddigre Ryan és a többiek elérték a lépcső alját, és beleolvadtak a
tömegbe. Akik ennyire közel álltak a Locushoz, észre sem vették a
körülöttük zajló pusztítást. Hipnotizálva bámultak a tómeder felé. Észre
sem vették Ryant és a többieket.
Ahogyan Ryan a tömegben haladt, megérezte a Locus vonzását.
Csodálatos volt az ereje, sötéten, és gonoszul csábító, mint egy drog-
belövés.
Axler gyorsan, csendesen vezette őket a tömegen át a tó körül. A
domboldal felé, ahol a dobosok egyfolytában döngették hipnotikus
ütemeiket, a hangokból szőtt fátylat. Az öreg torony felé, amely úgy meredt
az égre, mint egy rozsdás tű.
- Jane - suttogta Ryan -, van valami hír a másik vadászokról?
- Sajnálom, Higany, de nincs. Még nem volt időm bedekázni a hadsereg
kommunikációs rendszerébe, hogy megtudjam, elfogták, vagy megölték-e
őket.
- Talán sikerült végrehajtaniuk a küldetést, de a kommunikáció bedöglött.
- Mindketten tudjuk, hogy ennek mekkora a valószínűsége.
- Persze. Csak remélem, hogy az éjsiklókat azért a helyükre rakták.
- Hasonlóképpen.
Ahogy lassan megkerülték a tavat a régi szálloda és étterem felé haladva,
amely már a romba dőlt vidámpark része volt, a tömeg egyre ritkult. Ryan
megborzongott a látványtól. Miután az Aztechnology elfogta, odabent
kínozták meg.
Axler egyenletesen haladt felfelé a domboldalon, láthatatlanul egyre
távolabb kerülve a régi szálloda körül elhelyezkedő őröktől. Billy mögötte
menetelt, aztán Morzsoló és Karom libasorban, Ryan volt az utóvéd. Senki
nem figyelt fel rájuk, ahogyan bemásztak a tölgyek közé a sűrűbe.
 Ryan mászás közben visszanézett a tómeder felé. Ebből a távolságból
látszott, hogy a katonaság nagy része a Locus körül csoportosult, és a
szertartást őrizte, amely ott folyt. A tömeg az útjában volt, így nem láthatta,
mi történi, de miközben figyelte, hányinger kezdte kerülgetni.
- Nézzétek azt a rengeteg katonát a tó medrében! - szólalt meg Morzsoló. -
Csak egy egész kis különítményt küldtek be utánunk az épületbe….
- Jobban izgatja őket a Locus őrizete, mint a templomé.
- Ez megmagyarázza, hogy miért sikerült ilyen könnyen kijutnunk. -
mondta Axler.
Egész közel haladtak el a dobosok mellett, akik a hotel fölött a domboldal
aljnövényzetében rejtőzködtek. Ryan néha megpillantotta őket, férfiak és
nők voltak vegyesen, meztelen mellkasuk tiritarkára festve. Hajuk sok
hosszú, vékony copfba volt sodorva, arcukon fából faragott maszkot
viseltek, amelyek ördögöket és démonokat ábrázoltak. A megszállottak
nekivadultságával doboltak, soha nem vétve el az ütemet. Irányított káosz.
A zene belecsimpaszkodott Ryanbe azzal fenyegetve, hogy hipnotikus
varázsa maga alá gyűri. Lehet, hogy ez a dobpergés tartja fenn a tömegen a
varázslatot.
- Gondoljatok a küldetésre - mondta, a többieknek. - Csak szedjük elő az
éjsiklókat, és húzzunk innen. - Félt, hogy valamelyikük esetleg a varázslat
hatása alá kerül. Csak másztak és másztak, egyre közelebb jutottak a torony
tövéhez, ahol először találkozott Üszökkel. Ahol először fedezte fel a
Locust. Ryan kitartóan reménykedett, hogy ha Colosnak nem sikerült is
élve kijutnia, azért a siklóernyőket sikerült elrejteni, mielőtt elkapták, vagy
megölték őket.
- Nincsenek itt - szólalt meg Axler.
Ryan felrohant, és végigkutatta a torony alapjául szolgáló jókora
betontömb körül a területet. Az egész csapat jó néhány percig keresgélt,
míg belenyugodtak, hogy Axlernek igaza volt.
Az éjsiklók nem voltak sehol.
  
36.
 
A fák kusza lombjai alatt Léthé figyelte, ahogy Ryan és a többiek mindent
átkutatnak az éjsiklók után. A mellette tornyosuló betontömb öt méter
magasan emelkedett ki a földből, felnyúlva egészen a fák fölé. A betont
egészen benőtte a borostyán és az iszalag, a tetejéről pedig úgy döfött föl a
torony a fekete égre, mint egy hatalmas tű.
A dobok hangja összesűrűsítette Léthé körül az asztrális teret,
manafolszlányok örvénylettek mindenütt a Locus felé. A kő felszínéről az
asztrál egéig csavarodó véres tornádó áramütések sorozatát mérte Léthére.
Rémület és iszonyat afölött, ami Thaylával történt.
Billy beszélt most Ryanhez:
- Kell, hogy legyen egy tartalék tervetek.
Ryan sóhajtott, arcára kiült a csalódottság, amiért nem találták meg az
éjsiklókat.
- Persze, hogy van. - Aztán jelzett a csapatának. - Jane, Dhin, áttérünk a B
tervre.
Billy ugyan nem volt rákapcsolva a taktikomra, de hallotta a hang nélküli
suttogást. Kiberfülei megdöbbentően élesen hallottak.
- Mi a B terv?
- Dhin távolról irányít ide egy helikoptert, hogy összeszedjen minket, mi
pedig odarohanunk. Kevésbé észrevétlen, és számolnunk kell az Azzie
helikopterekkel is, de még mindig jobb, mintha itt maradnánk.
Valami ekkor magára vonta Léthé figyelmét, két üstökös közeledett az
asztrál egén, és egyenesen feléjük tartottak. Két borzasztóan erős mágus
szelleme.
- Ryan - szólalt meg, kapcsolatot létesítve vele a Sárkányszíven át -,
látogatókat kaptunk az asztrálban.
- Micsoda?
A két mágus megállt Ryan mellett és láthatóvá váltak. Mindketten
tündéknek tűntek, egyikük egy kifestett arcú férfi volt, rég divatjamúlt
ruhákban. A másiknak, egy barna bőrű, tüsi, fehér hajú nőnek olyan foltok
voltak az auráján, hogy Léthé megrémült tőle.
- Harlequin! - szólalt meg Ryan. - Jó újra az élők között látni, már persze,
ha tényleg ott vagy.
Harlequin aprót kacagott.
 - Igen, hát Aina ismét megmentett - mondta a másik tündére mutatva.
- Elég a bájcsevegésből - vágott közbe Aina. - Most nincs rá időnk.
- Teljesen igaz - mondta Harlequin. - Most azonnal át kell juttatnunk a
metasíkokra téged és ezt a szellemet. - Egyenesen Léthére nézett, noha ő a
lehető legjobban igyekezett álcázni magát.
- Most akarjátok végrehajtani a rituálét? - kérdezte Ryan. - Itt?
- Nincs más választásunk. Thayla elbukott, és Darke az áldozatokkal,
akiket a Locuson ölnek le, egyre tovább nyújtja a hidat. Még ha most
azonnal el is kezdjük, már lehet, hogy túl későn érkezünk, hogy
megakadályozzuk az Ellenség átözönlését.
- El tudod végezni a rituálét az asztrálból is? - kérdezte Karom.
- Nem - válaszolta Harlequin. - Neked kell végigcsinálnod.
- Micsoda? De hát nekem közel sincs meg hozzá a szükséges hatalmam!
- Abban majd Aina meg én segítünk - mondta Harlequin. - A rituálét
ugyan nem tudjuk végrehajtani az asztrálból, de tudunk adni valamennyit az
erőnkből és tudásunkból. Megtanítom neked a szimbólumokat és
jelentésüket. Van nálad egy kréta vagy gyertya?
- Van egy kis gyertyám - mondta Karom. - Vészhelyzetes idézésekre
tartogattam, de…
- Kiváló. Meg fog felelni.
Ryan közbevágott:
- Jó-jó, Karom elvégzi a rituálét, de hol? Nem táborozhatunk le csak úgy
több órára. Valaki egész biztos, hogy ránk találna.
- A torony - szólalt meg Billy.
Ryan megborzongott, de nem szólt.
- Van valamiféle kilátó a tetején. Nem valószínű, hogy bárki is észrevenne
ott.
- Milyen széles?
Ryan fintorogva nézett föl a magasba.
Léthé követte a pillantását. A torony egy fémhenger volt, amely valaha
fehér lehetett, még mielőtt lepattogzott róla a festék. Most leginkább
rozsdás volt. A tetején úgy emelkedett ki belőle a kilátó, mint egy hatalmas,
sötét fánk.
- Majdnem a legtetejéig másztam fel - mondta Ryan. - Azelőtt, amikor
megtaláltam Dunkelzahnnak a Locust. A kilátó kör alakú, valaha forgott is,
hogy az emberek beláthassák az egész környéket. Az átmérője legalább
tizenöt méter, legalább akkora, mint az a rituálékör, amit te rajzoltál If
várában.
- Akkor menjünk - szólt Aina. - Még most, mielőtt túl késő lenne. - Aurája
felsuhant az égbe, és emelkedés közben eltűnt a szemük elől.
- Viszlát a tetején - búcsúzott Harlequin, és követte Ainát. Léthé hosszan
bámult utána, visszavágyta azokat az időket, amikor még ő is a gondolat
sebességével közlekedhetett. Most azonban sokkal földhözragadtabb
módszereket kellett alkalmaznia. Akárcsak a többieknek, Billynek és neki is
fel kellett mászni a létrán.
Ryan ment elöl. Először a betontömbre mászott fel, aztán elindult a
fémlétrán. Billy csendben követte és a föld egyre kisebbé és kisebbé vált
alattuk.
Mászás közben Léthé megpróbált felkészülni. Thayla azt mondta
Ryannek, hogy Léthé tudni fogja, hogyan kell használni a Sárkányszívet.
Hogy Léthé el fogja tudni pusztítani vele a hidat.
Csak az az egy baj, gondolta Léthé, miközben Billy egyre feljebb jutott,
hogy Thayla tévedett.
Ó, de mekkorát tévedett!
  
37.
 
Az éjszakai levegő úgy tapadt Ryanre, mint egy vizes takaró,
izzadságcseppeket csalva homlokára, amelyek azután végigszaladtak az
arcán. Egyre feljebb mászott a régi vidámpark tornyára, és közben
igyekezett nem gondolni arra, hogy mi történt, amikor utoljára járt itt.
A zuhanás a létra mentén még mindig élénken élt az emlékezetében, a
repülés érzése, ahogyan pörgött a levegőben, mielőtt a fák kemény ágai
közé zuhant volna. Kis híján megúszta, és a sors fintora, hogy akkor épp
Üszök volt, aki ezt megakadályozta.
Megragadta a hűvös fémrudakat, és tovább mászott. Közvetlenül mögötte
Karom igyekezett, arca komor volt. Eddig kivételesen remekül teljesített, de
hogy vajon sikerül-e végrehajtania és élve kibírni a nagyhatalmú rituálét,
amelyre Harlequin felkérte, azt senkinek sem volt mersze megkérdezni.
Kicsi volt az esélye, és ezt mindenki tudta.
Ryan elérte a kilátó alját. A kilátó egy jókora fánk alakú szerkezet volt,
amelyet a ráhegesztett sínhez kapcsolódó rozsdás vaspántok rögzítettek a
toronyhoz. Alulról nem volt látható bejárata, de a létra folytatódott a gyűrű
közepén.
Harlequin jelent meg mellette a levegőben lebegve.
- A létra pont a kör közepén megy át. Fel kell mennünk a tetőre. Ryan
biccentett, de továbbra is a mászásra koncentrált. Nem volt ugyan
tériszonya, azonban tudta, hogy bármilyen figyelemkihagyás vagy
megcsúszás a halált jelenti.
Még néhány sötét méter után elért egy fém csapóajtót a feje fölött. Úgy
tűnt, hogy nincs bezárva, de már teljesen összerozsdásodott. Öklével
belevágott, hogy a rozoga fémlapról csak úgy hullott a rozsda. Újra
próbálta, teljes erőből tolta. A csapóajtó nyikorogva felnyílt, látszott, hogy
évek óta nem használták, alig fordult a zsanérján. Ryan kipréselte magát, és
felmászott a tetőre. A tető is rozsdásodó fémből készült, és a pereménél
enyhén lejtett lefelé, ami azt jelentette, hogy óvatosnak kell lenniük. Innen a
földre zuhanni majd kétszáz métert jelentene, és Ryan érezte, ahogyan a
torony finoman leng a szellőben.
Harlequin középen állt a villámhárító mellett.
- Nincs sok időnk - mondta. - Ha Darke-nek sikerül befejeznie a hidat,
mindannyian elpusztulunk. Vagy valami még rosszabb történik. Még a
hozzánk hasonlók sem fogják tudni megállítani őket.
Karom dugta ki fejét a nyíláson, aztán kimászott a tetőre. Pár másodpercig
csak feküdt, és lihegett a mászástól.
Axler, Morzsoló és Billy is csatlakoztak hozzájuk. Axler azonnal elkezdett
vezetéket vágni a biztonsági kötelekhez. Eközben Karom a hátizsákjában
turkált a gyertya után.
Harlequin Karom mellé suhant és halkan beszélni kezdett hozzá.
Ryan figyelte, amint Karom egyfajta transzba esik, issza a tünde mágus
minden szavát, miközben kilépte a rituális kör kerületét. Harlequin és Aina
ugyan beleadják erejüket a varázslatba, de Karomnak kell a tánc összes
anyagi komponensét előadni.
Axler és Morzsoló a vezetékek egyik végét a tető közepén lévő gyűrűhöz
kötözték, és minden vadásznak adtak egy másik véget. Ryan befűzte magát,
és megbizonyosodott felőle, hogy Karom is biztonságban van.
A mágus vékony termetű volt, szinte törékenynek tűnt Ryan hatalmas
termete mellett, és nyilvánvalóan kimerítette a vadászat. Mégis keményen
tartotta magát, és sokkal jobb állapotban volt, mint Ryan sok mágus
ismerőse lett volna.
- Jane - szólalt meg Ryan. - Axler és Morzsoló anyagi formájukban
maradnak és vigyáznak a testünkre, de nem tudjuk, hogy milyen támadásra
számítsunk.
- Értettem. Dhinnel együtt szemmel tartunk benneteket. Üldözésnek
egyelőre semmi nyoma, úgy tűnik, a Locusra koncentrálnak.
- Főnök, hozok Carswellből egy helikoptert, meg egy T-birdöt. Hátha
szükség lesz még egy kis tűzerőre.
- Kösz.
Karom kisimított arcából néhány rakoncátlan hajszálat, azután elkezdett
sperethiel nyelven kántálni. A szavakat Harlequin súgta neki. Meggyújtotta
vékony kék gyertyáját, és körbecsepegtette a kilátó peremén, bonyolult
mintát rajzolva rá.
- Billy - mondta Karom, immár teljesen transzban - kérlek feküdj a kör
közepére. Ryan, helyezd mellé a Sárkányszívet.
Billy engedelmeskedett a mágus kérésének, Ryan pedig kihámozta
erszényéből a Szívet. Letette az erszényt a rozsdás fémlapra, arra rakta csak
rá a varázstárgyat.
Amikor Karom befejezte a kört, gondosan ügyelve a bonyolult ábrákra,
amelyeket Harlequin írt neki elő, lassan odasétált, ahol Billy feküdt. Forró
viaszt csepegtetett a kiberzombi testére és köréje. A gyertya nem volt elég
nagy ahhoz, hogy az egész testet beborítsa, így aztán keresztül-kasul
mindenféle vonalakat rajzolt rá. Közben végig folytatta a mély kántálást, a
dallal segítve kizárni a dobok ütemét, amely odalentről, a domboldalból
szállt fel.
A lecsöppenő viasz és a füst illata megcsapta Ryan orrát is, amikor Karom
végzett Billyvel, és a gyertya maradékával a Sárkányszívhez lépett. Ryan
érezte, ahogyan a rituálé ereje egyre nő, és bámulta Karom mágikus erejét.
A fiatal férfi úgy birtokolta az adományt, ahogy csak nagyon kevesen.
Karom hirtelen felegyenesedett, még mindig transzban.
- Itt az idő - szólt Ryanhez, majd elkezdte közvetlen a vonalon belül
körbejárni a kört, és intett Ryannek, hogy kövesse.
Ryan engedelmeskedett, és elkezdte a táncol, pontosan a lábnyomokba
lépve, amelyeket Karom hagyott. A különös érzés azonnal rátört, már séta
közben furcsa kettősséget érzett, mintha a testén kívül és belül is lenne
egyszerre. Egy teljes kört tettek meg a peremen, azután elkezdtek
csigavonalban haladni befelé.
A hatalom fátyla ott forgott körülöttük, egy manából épült korláttá
szilárdulva, ahogyan a varázslat a csúcsához közeledett. Végül elérték a
középpontot, és Ryan teste Karomé mellé omlott.
Az asztrálban tértek magukhoz.
Egy pillanatig nem tudta, hol van. Azután Karom alakja jelent meg
mellette, bár itt, a mágia birodalmában sokkal nagyobbnak tűnt. Aina és
Harlequin épp úgy néztek, ki, ahogyan az imént is megjelentek.
Volt egy gyomorszorító pillanat, amikor Ryan és Karom ott lebegett Aina
és Harlequin mellett. Arra várva, hogy kiderüljön, vajon Karom elég erős
volt-e hozzá, hogy áthozza Billyt és a Sárkányszívet is.
A rituálé manája kékeszölden ragyogott körülöttük, egy sűrűszövetű háló,
amelyet így is kis híján maga alá temetett a vérmágia mindent elsöprő
áradása, a rituálékörön kívül, a templom és a Locus felől.
Azután, mintha lassított felvételen látnák, Billy teste jelent meg az
asztrális térben, miközben ugyanakkor eltűnt az anyagiból. Léthé miatt a
kiberzombi úgy fénylett, mint egy világítótorony, ezüstös ragyogás a
kékeszöld háttér előtt.
A Sárkányszív is lassan feltűnt, a tiszta hatalom aranyló fénygömbje,
amely mindannyiukat megvilágította.
 Ryan magára pillantott. Aurája forrongott. Igaza lenne Harlequinnek
velem kapcsolatban? Lehet, hogy több vagyok, mint aminek tudom magam?
Ki vagyok én?
A pillanat egy törtrészéig a csapat ott lebegett az asztrális térben a
rituálékörben. Azután tovatűntek, át a metasíkokra. Elutaztak a világon túli
világokba.
  
38.
 
Lucero már tízesével nyalábolta fel a szerencsétlen lelkeket, és vágta bele
őket az egyre növekvő sziklaívbe. Sikolyok hasítottak a levegőbe, ahogy
dolgozott, és eksztázisa egyre magasabbra hágott.
Kedveskednem kell nekik. A tzitziminének. Meg fognak jutalmazni.
Már nem érdekelte, hogy egy életerőből és vérből összegyúrt teremtmény,
mágia és belek főzete. Egy vérszellem, akit a saját halott, vérző teteméből
idéztek meg. Alig érezte lényének állandó, izzó fájdalmát. Szinte nem is
emlékezett rá, hogy valaha élt. Most semmi sem számított.
Minden fontos dolog itt volt előtte. Minden, ami neki bármikor is fontos
volt, ebbe az egy feladatba sűrűsödött. Be kell fejeznie a hidat.
A rés egyre szűkült, míg végül már kitudta venni a túloldalon dolgozó
lények részleteit. Hatalmasak voltak, és ocsmányak. Fekete és vörös
robotok, arc nélküli, erekkel átszőtt meztelencsigák dolgoztak az első
sorban. Mögöttük még nagyobb szörnyek álltak, akiknek rengeteg tüskés
csápja és torz gömbszerű teste halványzöld és bordó színekben pompázott.
Fehér gőz gomolygott bennük és körülöttük, Lucero pedig érezte a köd
iszonyatos bűzét, mintha többezer rothadó hulla szagát sűrítették volna
össze. Távolabb újabb lények látszottak, mindegyik más, hatalmasabb és
még sokkal ravaszabb, mint az előtte állók. Ők irányították a munkát. Ők
voltak az igazi tzitzimine. A megmentői.
Micsoda szépség, gondolta. Micsoda nagylelkűség és jóakarat!
Elöntötte a boldogság, ahogyan újabb és újabb áldozatok lelkét csapkodta
bele a lába alatt a kőbe. Kéj hömpölygött át rajta, miközben a rés egyre
szűkült, míg végül a híd két fele már kis híján összeért.
Oscuro mellélépett, és segített az utolsó méternél.
- Nagyszerű pillanat ez! - mondta Luceronak.
Mindketten megálltak, amikor a híd két oldala már csak milliméterekre
volt egymástól, egy keskeny hártya, amely világokat választott el
egymástól, Oscuro felnézett a lények arcába. Meghajtotta fejét, és széttárta
karjait. Lucero látta a vértelen sebeket alkarján, ahol megvágta magát az
obszidián késsel.
Az áldozatok szellemei úgy tornyosultak mögötte, mint egy lélekből épült
hullám. Oscuro felemelte hangját:
- Isten hozott benneteket, én mestereim! Átadom nektek a világot!
 Fejét hátravetette, és szélesen elvigyorodott, miközben sebei újra
felnyíltak. A tátongó vágások áthatoltak egész testén, félhold alakú réseket
nyitva, amelyeken át lehetett látni. A feláldozott lelkeket mintha Oscuro
magába szívta volna, beléptek a hátán és friss vér képében spricceltek elő a
sebekből.
Tébolyult boldogság szállta meg a férfit, valószerűtlen vigyorba
dermesztve arcát. A vér löketei kilövelltek a karjából és a két fél ív közötti
rés utolsó millimétereire hulltak. Az áldozatok özönöltek bele, vörös
árnyalatot kölcsönözve bőrének. Arca mintha elpirult volna, de
arckifejezése durva és kemény maradt.
Lucero egy helyben állva figyelte, amint a vér összezárta a hidalt,
miközben Oscuro mereven állta a lelkek rohamát. Egyre növekvő
várakozással figyelte, ahogyan az utolsó lelkek is beugrottak a férfi testébe,
és a vörös folyadék utolsó löketei is kispricceltek a karján vágott két sebből,
beterítve a két hídfél találkozási pontját.
A vörös fény lassan kihuny a férfi bőrén, és Oscuro a földre rogyott.
Teljesen kimerült.
Eltelt egy pillanat, amíg a vér beszivárgott a kövek réseibe. Egy távoli dob
egyetlen döndülése, egy tétova szívdobbanás, amelyet teljes csend követett.
Egy pillanatnyi habozás.
Azután, mint egy szökőár, a lények feléjük vetették magukat. Őrült
rohamukban átgázoltak egymáson, semmi nem érdekelte őket.
Lucero hirtelen ráébredt, hogy el fogják pusztítani. Nem érdekelte őket a
szabadsága. Csak éppen irányításuk alá vették, hogy segítsen nekik.
Menekülni kezdett a horda elől. Visszafelé rohant arra, amerről jött, de a
part sokkal messzebb volt, mint azt valaha gondolta volna. Otthoni síkjának
sziklapereme olyan távolinak, olyan aprónak és elérhetetlennek tűnt!
A horda egyre közelebb jutott hozzá, eltaposva a kimerült Oscurot is. Már
a sarkában lihegtek.
Nem fog sikerülni, villant át az agyán.
Pár másodperc múlva utolérte a roham. Megszámlálhatatlanul sok fekete
test sűrűje vette körül, ő pedig elveszett az őrült rohanásban.
Eltiporták. Szétpréselték, ahogyan az egész világot is fogják, ha egyszer
elérik a túlpartot.
Mit tettem? - gondolta kétségbeesetten. - Kudarcot vallottál velem,
Thayla. Félek, hogy én leszek az egész világegyetem veszte.
  
39.
 
Ryan a metasíkok közti űrben lebegett. Sehol sem volt már a teocalli és a
Locus aurája, eltűntek az áldozatok és a dobok. Nem látta már a forró
éjszakai égre döfő torony és a tetején rozsdásodó kilátó auráját sem.
Axler és Morzsoló is eltűntek, az anyagi világban maradtak, hogy
őrködjenek Ryan és Karom teste felett. Még Harlequin, Aina, Karom és
Léthé auráját sem találta, semerre, most a saját birodalmában bolyongott.
Azon a helyen, ott bent legbelül, amivel egyedül kellett szembenéznie.
Tökéletes csendben lebegett egyes egyedül, és várta, hogy a tér
formálódni kezdjen, ahogyan előző útján is tette. Várta a próbát.
A küszöb őrét.
Egy pillanattal később megérkezett, és ugyanazt az alakot öltötte, mint
előző alkalommal. Egy tűzvörös, apró sárkánylény alakját, amely hátsó
lábain állt. A szem ugyanolyan színű volt, mint Ryané, acélkék ezüstös
pettyekkel.
Előző alkalommal sárkánygyíknak nevezte magát, és azt állította, hogy
valaha Dunkelzahnt szolgálta éppúgy, ahogyan Ryan most. Próbára tette
Ryant, s ő bebizonyította neki, hogy el tud űzni elementálokat.
Dunkelzahn sosem utalt rá, hogy Ryanben meglenne ez a képesség. Vajon
miért?
- Ismét itt vagy hát, Ryanthusar - szólította meg a sárkánygyík. - Akár egy
főnix.
Ryan mélyet lélegzett, azután így válaszolt:
- Léthét és a Sárkányszívet hozom, hogy megállítsuk az Ellenségét.
- Természetesen tudom - mondta a sárkánygyík. - Olyan vagyok, mint egy
tükör. Azt tudom, amit te.
- Most mi lesz a próba? - kérdezte Ryan. - Vágjunk bele. Nincs
vesztegetni való időm.
A sárkánygyík elmosolyodott.
- Talán most nem is lesz próba - szólt. - Lelked makulátlan, szíved tiszta.
Felkészültél rá, hogy hősi halált halj a világ megmentéséért.
Ryan nem válaszolt.
- Dunkelzahn jól választott. De még mindig sokkal több vagy, mint
aminek hiszed magadat. Tartsd nyitva elmédet a lehetőség előtt. Végül
lehet, hogy ez fog megmenteni.
 Ezzel a küszöb őre eltűnt, és Ryan egy kihalt, repedezett sziklaplatón
találta magát. A tájat fekete vér borította, az ég szürkén vibrált.
Itt a híd.
Átfutott rajta az iszonyat, amint körülnézett, és meglátta a sziklanyelv
tövében heverő hullákat. Harlequin és Aina már ott álltak mellette a jeges
szélben. Karom haja a háta mögött verdesett, miközben a mágus döbbenten
bámulta a látványt. A sokk és az iszonyat kis híján maga alá gyűrte a
kimerült mágust.
Aztán Léthé tűnt fel, és magával hozta Billy testét is. Mintha a hideg és a
tetemek semmilyen hatással nem lennének rájuk. A kiberzombi arcán
szomorúság ült.
- Olyan csendes minden - szólalt meg, és a hangja egészen megváltozótt.
Mintha Billy és Léthé egyszerre beszéltek volna. - Olyan sötét minden
Thayla nélkül.
Ryan észrevette, hogy a Sárkányszív is átért, lehajolt érte, és felemelté a
szikláról.
- Tessék - szólt és Léthé felé nyújtotta a varázstárgyat.
- Elkéstünk - mondta Harlequin.
Ryan felnézett a hídra, amely nem volt több egy két partot összekötő
hajszálvékony sziklaívnél. Az iszonyat egy pillanatig majdnem elborította
elméjét, amikor észrevette, hogy a szerkezet elkészült, és kapcsolat létesült
a két világ között. A hídon pedig borzalmas lények seregei özönlöttek át.
Ocsmány szörnyetegek milliói, amelyekhez foghatót Ryan még álmodni
sem tudott.
Egyenesen felénk jönnek.
Megacélozta magát. Nem fogja megadni magát a félelemnek. Az ellenség
tömege és nyilvánvaló vadsága ellenére Ryan tudta, hogy állni és küzdeni
fog. Küzdeni fog mindazért, amit szeretett - Nadjáért és a jövő
reménységének ígéretéért. Megesküdött magában, hogy a legvégéig ki fog
tartani. A halálig vagy a győzelemig.
Fellépett a hídra, szembenézett a közeledő hordával. Harlequin és Aina a
jobbján lépkedtek. Léthé és Karom bal oldalon zárkózott fel.
A legnagyobb hatalmú csapat volt ez, amelynek Ryan valaha tagja
lehetett, és mégis jelentéktelennek tűntek, ellenállásuk eltörpült a túlerővel
szemben.
Egyikük sem rebbent meg, senki sem hagyta, hogy maga alá gyűrje a
félelem.
 Amint kisétáltak a hídra, Léthé felemelte a Sárkányszívet és egyik
hatalmas kibernetikus karjával magasba tartotta.
Aina körül sötétkéken és erdőzölden örvénylett a mana, elkeveredve az
energiával, amely fehéren és napsárgán zúgott Harlequinben.
Ryan összegyűjtötte saját mágiáját és felkészült a támadásra. Mellette
Karom hősiesen igyekezett leküzdeni a rémületét, miközben varázsolni
kezdett.
Készen álltak, amennyire ember csak készen állhat.
A rémület hulláma elborította őket, sokkal gyorsabban érkezett, mint azt
Ryan valaha is képzelte volna, és félelmetessége minden rémálmot
felülmúlt. Miközben összeszedte magát, egyetlen gondolat keringett a
fejében:
Ez a vég…
  
40.
 
Léthé felegyenesítette Billy testét, egyenes derékkal várta be az ocsmány
teremtmények áradatát. Azok úgy rohantak feléjük, mint egy nekivadult
bivalycsorda, őrült igyekezetükben átgázoltak egymáson, hogy átérjenek a
hídon. Nemsokára elérik ezt az oldalt.
Ó, Thayla, gondolta, imádott istennőm. Nézd, mit tettek a szépségeddel.
Feje fölé emelte a Sárkányszívet. Ő és Billy most teljesen egy ütemre
dolgozott, mintha az utazás a metasíkokra eggyé forrasztotta volna
szellemüket.
Érezte, ahogyan az erő egyre dagad benne. Itt, ezen a síkon nem voltak
előtte korlátok. Egy csapásra eltűntek az emberi hús és a gépek fojtogató
korlátai, amelyek között az utóbbi néhány napban élnie kellett, amióta a
Hell’s kanyonban megszállta Üszök testét.
Még mindig nem tudta ugyan elhagyni a kiberzombit, de már teljesen
uralta, és úgy tudott mozogni benne, mint azelőtt, hogy beleköltözött volna.
Ismét repült, mint régen, a gondolat sebességével közlekedve akárhová.
Újra érezte az ismerős erőt, amely valaha - úgy tetszett neki, nagyon régen -
a része volt. És ez az erő mérhetetlenül megnőtt, amint megérintette
elméjével a Sárkányszívet, és faggatni kezdte.
Most, vagy soha. Pontosan hogyan tudom felhasználni a varázstárgyat,
hogy elpusztíthassam a hidat?
Mellette Ryan és a többiek az Ellenség első hullámával küzdöttek.
Harlequin és Aina olyan iszonyatos erejű energiákat szabadított rájuk, hogy
azok egyszerűen felszeletelték a lényeket, mint egy molekulányira
vékonyított vezeték. Mindketten egy-egy hűvös és pengeéles mana-sugarat
irányítottak, az Ellenség pedig hullott körülöttük.
Aina különösen ádáznak tűnt. Ő tudott valamit ezekről a lényekről, és
bosszút akart állni. Miközben Léthé figyelte, egész az őrületig belelovalta
magát a küzdelembe, és az energia sokkal nagyobb erővel tört elő belőle,
mint azt Léthé bármilyen mágustól látta. A duzzadt meztelen csigák első
sora szivárgó fekete tócsákká omlott támadása alatt.
Harlequin precízebb volt, de nem kevésbé hatékony. Az ő csapásai a
második sort érték, a csápos, fluoreszkáló zöld és bordó színű lényeket, és
fehér tüze porrá égette őket. Bűzös testük lángolt, és ordítva hullottak el
sorra.
 A szeme sarkából Léthé látta Ryant és Karomot is, amint mindazokkal
verekedtek, akik megmenekültek a tündék mágiájától. Ryan szemkápráztató
sebességgel mozgott, csapásai halálos pontossággal találtak célba. És
Karom is, az ember mágus, bár teljesen kimerült a rituálétól, amely áthozta
őket, azért keményen állta a sarat.
A horda mégis irgalmatlanul hömpölygött előre. Pillanatok kérdése már
csupán, és lerohanják őket - azután elmerülnek a bűz és a borotvaéles
csontpengék tengerében.
- Gyere már, Léthé! - kiáltotta Ryan. - Kikelne egy kis segítség!
Léthé azonban minden érzékét a Sárkányszív vizsgálatának szentelte, és
sikerült is összpontosítania. Látta a milliónyi manafoszlányt, amelyek a
Szív felé sodródtak, majd belezuhantak. Amint elméjével megérintette a
Szívet, minden megvilágosodott előtte. Úgy érezte maga körül a mana
áramlását, mintha az is az ő része lenne. Megértette az asztrális hatalom
minden miértjét és hogyanját.
Az éberségnek erre a szintjére a Sárkányszív nélkül sosem jutott volna el.
A látás ajándéka volt ez, amelyet megkapott, amikor elméje és a Szív
összekapcsolódtak.
Megértette, hogy egy ilyen nagyszerű ajándéknak ára van. Megkapta a
képességet, hogy mindent megértsen. Ezzel a tudással választania kellett
személyiség és személytelenség között.
Tudta ugyan, hogy létezik egy olyan lehetőség is, mely szerint magának
kaparintja a Sárkányszívet és annak erejét, ám, ez épp csak átvillant az
agyán, azonnal elvetette az esélyt. A Szívet a sötétség elpusztítására kell
használni. Ezt olyan biztosan tudta, mint azt, hogy Thaylától kapott nevet.
Ráébredt a válaszra: a Sárkányszív egy lencse, amellyel irányítani lehet a
manát. Egy eszköz a mágikus energia mozgatására. Ha elég nagy
mennyiséget képes befogadni, talán…
Talán el lehet vele pusztítani a hidat.
Ez a hely egy manaszirt volt, a mágia egy kinövése, amelyet eredetileg a
Nagy Szellem tánc hozott létre. Mostanában pedig a kinövést a Locus
áldozatai, az emberek vérének életenergiája egyre tovább növelte, amelyet a
hely manaszintjének növelésére fordítottak.
Ha ki tudom szabadítani a hídból a manát, akkor be kell omlania.
Kiterjesztette akaratát, és irányítani próbálta a mana áramlását. A
Sárkányszívet a híd csúcsának szegezte, és igyekezett kivonni az erőt az
építményből.
 Eltelt pár másodperc, de semmi sem történt.
Talán nem megfelelően…
A híd egyszerre csak hangos reccsenéssel megrepedt. A közepe porrá
omlott, és a szakadékba zuhant.
- Igen! - rikoltotta Ryan, és úgy tűnt, hogy új erőt merített a győzelemből.
Léthé a Sárkányszív segítségével egyre több és több manát vont ki a
hídból. Már olyan volt a számára, mint egy új végtag, mintha lényének
része lett volna, elméjének kiterjesztése, amelyet fegyverként forgatott.
Füstös fekete és vérvörös manafoszlányok bukkantak elő a híd kövei közül,
átröppentek a levegőn, és sorra eltűntek a Sárkányszívben.
Az építmény beomlott, a közelebbi fele egyre távolabb került a közepétől.
A pusztulás visszafelé terjedt a sziklaperem irányába, és ahogyan a híd
omlott le, vele hullott a mélybe az Ellenség is, majd elnyelte a mélység.
Léthé szétzúzta a hidat, és közben a mana egyre gyűlt a Sárkányszívben, de
benne magában is. Erő és értelem áramlott belé. Képek öntötték el agyát,
miközben szabadjára engedte pusztító energiáját. Látta a kavargó
szivárványszínű kaput, amely újra meg újra felbukkant emlékeiben. Most
már tudta, hogy ez volt az az átjáró, amelyen keresztül életre támadt.
Újra átélte az égető tüzet, amely ébredező elméjében tombolt,
megtapasztalta a lávafolyam kínjait. Felsikoltott, mint akkor, egy elmúlt
életben. A környezetét a robbanás élesen vetítette elé. Kocsik és fák
röpködtek, és égtek porrá, a lökéshullám betörte a környező ablakokat.
A haláltusa egy pillanatnyi emléke még átvillant rajta, aztán tovatűnt, és
vele tűntek az emlékek is.
Miközben a híd hatalmas robajjal omlott a mélybe, magával rántva a
megdöbbent Ellenség tetemeit, a mana egyre nőtt és dagadt a
Sárkányszívben. Léthé ráébredt, hogy valahová át kell irányítania, vissza
kell vezetnie az anyagi világba. Csak egyetlen megoldás jutott eszébe.
Ryanba és Karomba, Harlequinbe és Ainába öntötte a manát. Ezer és ezer
ember életenergiája zuhogott ki a hídból, át a Sárkányszíven, bele a négy
alakba. Elárasztotta őket a mana.
Léthé nem tudta, mi fog történni velük, de nem volt más választása. Ők
voltak az egyetlen kapcsolata az anyagi világgal, az egyetlen módja, hogy
eltávolítsa erről a síkról a fölösleges manát.
Csak remélte, hogy a felbuzgó mana nem öli meg őket.
  
41.
 
Ryan áthelyezte testsúlyát a másik lábára, és öklével belevágott egy
ocsmány véreres hólyag puha húsába, egy csapással leterítve azt. Érezte,
ahogy ereje egyre nő. Mágiája gyorsabban és erősebben áradt, mint
bármikor azelőtt. Mágikus képességei határán küzdött, mégis könnyedén,
erőfeszítés nélkül.
Elkerült egy felé sújtó csápot, és távoli csapásával szétzúzta a támadó lény
kitinpáncélos koponyáját. A csapás aurája kiterjesztése volt, mint egy
mágikus nyúlvány, és sokkal nagyobb erővel ért célba, mint amekkorát
Ryan valaha ütött. A lény feje úgy roppant össze a támadás alatt, mint egy
tojáshéj.
Érezte, hogy egyre több és több mana áramlik belé. Mit csinál velem
Léthé?
Léthé ott állt mellette, és a Sárkányszívet markolta. Felszaggatta a híd
alapjait, ezzel eltörölte a kapcsolatot az Ellenség síkjával. Csodálatos
látvány volt, és Ryan azon kezdett töprengeni, hogy miképp juthatott eszébe
valaha is, hogy megtartsa a Szívet.
A repedezett föld remegett a lába alatt, amint a híd omlása közeledett
feléjük. Hatalmas kőtömbök váltak le, óriási sziklák, és durva járólapok
szakadtak el a szerkezet törzsétől, hogy eltűnjenek a Szakadékban.
Ryanben felébredt a remény és a boldogság, amikor látta, hogyan pusztul
az Ellenség, hogyan zuhan a híddal együtt a mélybe. A híd repedező,
szétzúzott darabjai könyörtelenül magukkal vitték a Szakadékba a rajtuk
állókat. Az undorító szörnyetegek milliószámra zuhantak le üvöltve, hogy
mindörökre elvesszenek a síkok közti űrben.
Mégis több ezren éltek még közülük. Csapdába estek a hídnak ezen a
felén, ezért rohanva vetették magukat Ryan és a többiek felé, igyekezve
maguk mögött hagyni a beomló hidat.
Harlequin és Aina mágikus energiából font pengeéles ostorral széles
sávban vágták le az érkezőket. Mint két monovezeték-bajnok, a két tünde
korlátot emelt mágiájából. Dühük elkápráztatta Ryant, csodálattal nézte,
ahogyan sokkal magasabb szinten irányították a mágiát, mint azt
lehetségesnek képzelte. Látszott, hogy eltökélték: az Ellenség soraiból egy
sem ússza meg élve.
 Ezrével hullottak el, rémisztő elszántsággal vetve magukat Harlequin és
Aina satujába. Ott pedig bugyborékoló gennycsomóvá sültek, cafatokra
szakadtak, vagy a szerencsésebbek megrokkanva üvöltöttek a fájdalomtól.
Rémületük és haláltusájuk sikolyai betöltötték Ryan fülét, és minden erejére
szüksége volt, hogy kizárja őket. Egy csatatéren, egy küzdőporondon állt.
Itt a durvaságot el kellett fogadni. Figyelmen kívül kellett hagyni.
Karomnak nehezebb dolga volt. Szépen küzdött, és mágiája erősebb volt,
mint amilyenre Ryan saccolta, valószínűleg azért, mert Léthé belé is öntötte
a manát. De Ryan látta azt is, hogy a férfi kis híján megadja magát
félelmének, iszonyának a halál szagától, a sebesültek sikolyaitól és a
kiontott belek látványától.
- Szedd össze magad, Karom! - üvöltött Ryan. - Léthé lerombolja a hidat.
Nemsokára vége lesz! - Igyekezett őszinteséget vinni a hangjába, de a
szavak üresen kondultak.
Karom éppúgy láthatta, hogy mi a helyzet, mint Ryan. Még ha Léthé le is
rombolja az egész hidat, az Ellenség ezrei fognak átérni erre a partra.
Harlequin és Aina megölnek, amennyit bírnak, de néhányan azon is
átjutnak majd. Hirtelen az egyik lény átvágott a tűzvonalon. Nagyhatalmú
példány volt, egy egyedi lény. Fejének halványan világító kék húsából száz
meg száz csonttüske meredt szét minden irányba. Osztott sárga szeme két
rezgő kocsányon lógott. Egyenesen Léthé felé tartott, és hihetetlenül gyors
volt, bár Aina és Harlequin több helyen megsebezték.
Ryan közbevetette magát. Nem engedhette, hogy Léthé figyelmét bármi
elvonja, mielőtt a híd teljesen el nem pusztul.
A lény elfordította fejét, egy pillanatra látszottak nyaka éles csontörvei, és
Ryanre pillantott.
- Ne merj közbeavatkozni - szólt, szavai telepatikus úton jelentek meg
Ryan elméjében, Ryan egy ádáz távoli csapással válaszolt, minden erejét a
lény felé hajítva.
Az ütés betalált, és össze kellett volna roppantania a szörnyet.
Az azonban alig torpant meg.
Ez a rövid habozás is elég volt. Ryan a másodperc törtrésze alatt a lény és
Léthé közé ugrott.
Ryan érezte, ahogyan nevetés bugyog fel a lény áttetsző kék gyomrának
mélyéről.
- Rendben, akkor előbb te halsz meg.
 Ryan ütések sorozatával bombázta a létfontosságúnak tűnő részeket. Jobb
keze a szörny nyakát találta el, a balt pedig a törzsébe mélyesztette, Kezét
acéllá keményítette a mágia.
Fájdalom hasított ökleibe, amikor ütései betaláltak. Mindkét kezét
felszabdalva, vérzőn húzta vissza.
Ezek a tüskék borotvaélesek.
Megpróbált tudomást sem venni a sebekről. Azok begyógyulnak.
A teremtmény megingott Ryan támadásától, és egy lépést hátrált.
Ryan előrelendült, folytatva a támadást, sebezhető pontot keresett, és
kirúgott. A szemek felé célzott.
A lény feje hirtelen eszeveszett sebességgel lecsapott. Túl gyors volt a
támadás, nem volt idő sem kikerülni, sem kivédeni. Ryan alig vette észre az
elmosódó mozdulatot, mielőtt a csontos koponya a mellkasába vágódott.
Mielőtt a lény hatalmas súlya a kemény, repedezett kőre hajította, és
odaszögezte.
A szörny pengeéles fogazata feltépte Ryan mellkasát, és célba vette a
szívét. A tüskés koponya úgy haladt át Ryan testpáncélján, bőrén, izmain és
csontján, mint kés a vajon.
Fájdalom robbant a mellkasában, darabokra szakadó lelke kínja.
Erejének utolsó maradványával Ryan átfogta a lény fejét. Vérző
mellkasában tartotta, közben meglökte a lény testét, és csavart egyet a fejen.
Tudta, hogy meg fog halni, de nem megy egyedül.
A vér patakokban ömlött végig karján, ahogyan sebesült kezével szorította
a lényt, mindkét kezét cafatokra tépte a szörny csontja. Egész súlyát
beleadta egy utolsó rántásba.
Hangos reccsenés ütötte meg a fülét, a lény feje pedig oldalra fordult, és
elvált a testétől. Az megtántorodott, és zöldessárga váladékkal borította el
Ryant és a sziklát. Azután Ryan kiterített testére omlott.
Vajon élek még?
Kétségbeesetten kapkodott levegőért, orra tele volt a szörny testnedvének
bűzével. Fülében ott csengett a cuppanás, amellyel a fej végre elvált
mellkasától.
Megpróbálta lelökni magáról a tétemet, de elhagyta az ereje.
Sötétség kezdte körülvenni. Lélegzete átbugyborékolt a mellkasán tátongó
seben.
Meghalok.
 Korábban felkészült rá, hogy az Ellenség elszabadulását minden áron meg
kell akadályoznia, akár az élete árán is. Most azonban, amikor oly
közelinek tűnt a diadal, saját halálának iróniája keserűséggel töltötte el.
Utolsó pillanataiban Nadjára gondolt. Mennyire szerette volna még
utoljára látni az arcát, még utoljára megölelni. Még utoljára érezni haja
illatát.
A szerelem volt az egyetlen dolog, amiből az Ellenség nem
táplálkozhatott. Ezt az egyet nem tudták elvenni tőle.
Teste teljesen elernyedt, és miközben lélegzete felbugyborékolt
mellkasában, keményen kapaszkodott Nadja képébe. A remény képébe,
amely elmosta a keserűséget.
  
42.
 
Lucerot minden oldalról fájdalom bombázta. Paták és gömbtestek
vágódtak bele, miközben teljes sebességgel húzott előre az örvénylő testek
hullámában, versenyt futva az idővel a sziklapart felé. Sötét, fekete testek
vették körül, amelyeket égővörös tűz erezett. És ott voltak a többiek is, a
csápos fajta, ezek szintén őrülten rohantak, menekülve a beomló hídról.
Néha egy-egy pillanatra látta, hogy messze mögötte a híd belezuhan a
Szakadékba, de a mélység pereme villámgyorsan közeledett. Még
gyorsabban kezdett rohanni. Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy
megszabaduljon anélkül, hogy végleg elpusztulna.
Ha sikerül lejutnom a hídról, gondolta, megszökhetek a metasíkokon át.
Egyszer csak valami megrántotta, és úgy vonszolta balra előre, mint egy
kutyát a póráz. Hanyatt-homlok repült át a bizarr testek fölött. Señor Oscuro
hívta, érezte a rántás természetéből, a finom érzésekből, amelyek a
kapcsolatukon keresztül érkeztek.
Ezek szerint még él, gondolta. Remélte, hogy a szörnyek halálra gázolták.
A szikla rengett alatta, majd belesüketült, ahogyan az építmény recsegett,
és egyre gyengült. A híd leomlott, az összetartó mágia tarkán szállt tova.
Miközben Oscuro felé haladt, Lucero átvetődött a lények legelső sora fölött,
és meglátta, hogy mi történik.
Egy húsból és fémből épült lény, aki úgy fénylett, mint egy ezüst csillag,
valamilyen vakító fényű tárgyat tartott a feje fölé. Csodálatos volt, és a
belőle áradó lény Thaylát juttatta Lucero eszébe. Ez a tárgy pusztította el a
hidat.
A teremtmény mellett mások is álltak, emberi lények. Némelyiküket
Lucero már látta korábban. Itt volt a tünde és az ember, akik megpróbálták
megmenteni Thaylát. Olyan régen volt már! Mintha az előző életében
történt volna. És valóban akkor történt.
A tünde egy másikkal dolgozott össze, halálos fegyverré kovácsolva a
manát, ezerszámra gyilkolva le a lényeket, kétségbeesetten igyekezve
megakadályozni, hogy leszálljanak a hídról. Lucero egyenesen az ő védelmi
vonaluk felé repült.
Az ember kiterítve feküdt egy hatalmas, csonttüskés lény alatt. A szörny
csodálatos módon halott volt már, de a férfi mellkasán jókora seb okádta a
vért, és az ember nem mozdult. Még csak nem is lélegzett.
 Lucero tudta, hogy halottnak kell lennie.Ezt senki sem élhette túl.
Egy másik ember, aki mágusnak tűnt, hozzá indult, hogy segítsen rajta.
Gyengébbnek tűnt a többieknél, és közelebb járt a kimerüléshez, de
eltökélte, hogy segít a barátjának.
Lucero érezte, amint a metasík széttöredezik körülötte, ahogyan a híd
végéhez közeledett. Hívták az anyagi világba. Señor Oscuro tenné ezt?
Ezen a létsíkon töltött utolsó pillanatában Lucero még látta, ahogyan a
króm kiborg befejezi a híd innenső felének elpusztítását. Varázstárgya
segítségével minden manát az elesett emberbe irányított. A varázsenergia
tündöklő fehéren izzó villámai csapódtak a férfi élettelen testébe, amitől az
rángatódzni és vonaglani kezdett.
Talán egy utolsó, elkeseredett próbálkozás volt arra, hogy megmentsék a
férfit. Egy utolsó próba, hogy fenntartsák szelleme energiáját. Talán a
mágusnak és a kiborgnak együtt sikerül visszahoznia.
Lucero szerette volna, hogy így legyen, de nem reménykedett. Thayla nem
volt többé, és a hozzá hasonlók, mint ezek a hősök, sohasem győzhetnek.
Nem sikerülhet nekik visszahozni a világba a szépséget.
A szikla hatalmas porfelhőt kavarva összeroppant és leszakadt. A lények
ordításától visszhangzott a Szakadék, jéggé dermesztve Lucero vérét.
A következő pillanatban már repült, át a metasíkokon, át az örvénylő
selyem áramlásán. Señor Oscuro mellett jelent meg az anyagi világban.
Egymás mellett hevertek a vérben úszó Locuson.
Oscuro az éjszakai hőség ellenére egész testében megállíthatatlanul
remegett. A kín éles ráncokat rajzolt arcára, nyakának és hátának izmai
önkéntelenül meg-megrándultak. Fekete haja vértől, húsdaraboktól és
testnedvektől csöpögött. Egy pillanatra Lucero azt hitte, hogy a férfi
azonnal magzatpózba gömbölyödik a kemény kövön.
A Gestalt törökülésben ült körülöttük, és egyre kántált. Nem érzékelt
semmit.
A technikusok folyamatosan ellenőrizték a tíz mágust, és biztosították,
hogy a vérkört alkotó katéterek biztonságosak, és rendesen áramlanak. A
Gestalt fenntartotta az asztrális energia örvénylő oszlopát, a véres tornádót,
amely a Locust és az áldozatokat összekötötte a metasíkok hídjával.
Oscuro összeszedte erejét és felállt. Teljes erejével a Gestaltra üvöltött:
- ÁLLJ!!
A vérmágusok nem reagáltak. Mintha nem is hallották volna.
A férfi Lucerora nézett.
 - Állítsd le őket. Az áramlást meg kell szakítanunk, mielőtt…
Egy alig hallható robaj végigborzongatta Lucero egész szellemét. Mi a
franc történik?
Oscuro magára varázsolt.
A robaj remegésbe csapott, és az asztrálban Lucero meglátta a hullámot,
amely visszafelé gördült a manaoszlopon. Mint egy kör alakú szökőár, úgy
suhant lefelé az energia, fehér gyűrűvé feszítve a hengert.
Túl gyorsan jött, és túl nagy erővel.
A remegés földrengéssé változott, egy fülrepesztő löketté. Oscuro is
észrevette, és a perem felé vetette magát. Átugrott az egyik máguson, és az
utolsó pillanatban leugrott a kőről. Lucero követte, épp elhagyva a kört,
amikor a hullám becsapódott.
Amikor a szökőár elérte a Locust, a Gestalt egyszerűen felrobbant. Tűz és
égő hús gömbjévé változtak, izzó energiahullámot indítva el minden
irányba a kő körül.
A löket elérte Lucerot és urát is, felkapta őket, egyre magasabbra. A
robbanás ereje Luceroba mart, egyszerre csapódva belé az asztrálban és az
anyagi síkon. Úgy öklelte fel, mint valami kőkemény energiából gyúrt
faltörő kos, és áthajította a tó medre fölött.
A széthullás határán ingadozott egy pillanatig, amikor a robbanás magába
ölelte, úgy terítve be, mint a folyékony tűz. Összeszedte magát, igyekezett
koncentrálni. Egyben tartani magát a manaszilánkok záporában.
Az asztrális síkon találta magát a teocalli mögött. Reszketett, és üresnek
érezte magát. Mint egy jeges széllel bélelt kísértet.
Megtisztult.
Megújult.
És szelleme még mindig érintetlen.
Ekkor érezte meg, hogy végre megszabadult. A szabadulás érzése
magával ragadta, és tudta, hogy többé nincs Oscurohoz kötve.
Talán meghalt.
Nem várt rá, hogy kiderüljön. Felemelkedett és elrepült.
Körülötte a Gestalt pusztulása elsodorta a környéket. Egy krómfényű nap
izzott a Locus tetején, és a belőle kicsapó sugarak mindent felperzseltek
körülötte. Az emberek meggyulladtak és felrobbantak, lelkük szabadon
repült ki a megsemmisülő testből. A tó fenekén a vér és a tetemek semmivé
foszlottak.
Ez hát a híd pusztulásának eredménye.
 A hadsereg semmit sem tehetett az elszabadult mágikus nap ellen. A
katonák atomjaikra estek szét a sugaraktól. A tankok és Thunderbirdök úgy
röpködtek vissza belőle, mint a száraz levelek a forró szélben. A teocalli
megolvadt a hőtől, és Lucero ráébredt, hogy az épület védte őt meg,
árnyékolta le előle a kiborg mágiáját.
Lucero most az egyszer szerencsés volt.
Repülés közben elöntötte a boldogság. Végre szabad volt. Szabadon
eldönthette, hogy mihez kezdjen. A vérszellemlét állandó fájdalma eltűnt.
Egyre csökkent, míg végül már csak egy tompa emlék maradt.
Amint repült, és élvezte, hogy körbeöleli az asztrál kristálytiszta, hűvös és
friss levegője, ráébredt, hogy bármit csinálhat, amit csak akar. Oda mehet,
ahová akar.
Egy pillanatig elgondolkodott annak lehetőségén, hogy Señor Oscuro után
menjen, és megbizonyosodjon haláláról. Az a tény, hogy megszabadult, azt
jelentette, hogy meghalt, vagy legalábbis haldoklott. Gyűlölte, és tiszta
szívből undorodott attól, ahogyan a férfi lelketlenül megszentségtelenített
mindent, ami szép és jó volt.
Nem állt meg. Oscuro most már múltja része volt. Történelem a számára.
Túl akart lépni létének sötét szakaszán. Újra akarta kezdeni.
És most mi legyen?
Azonnal tudta a választ, és tudta, hogy ez a számára kijelölt ösvény.
Életében és halálában rosszindulatúan állandóan arra használták, vagy
utasították, hogy elpusztítsa a szépséget és a fényt. Hogy megfossza a
világot mindattól, ami csodálatos és jó.
Thaylára gondolt, az istennőre, akinek dala maga volt a szépség, akinek
fénye egyet jelentett a jósággal. És Lucero tudta, hogy végig fogja kutatni a
metasíkokat a szépsége után. Meg fogja keresni az egyetlen dolgot,
amelynek sikerült a szeretet és együttérzés húrját megpendíteni benne.
Talán sikerül megtalálnom Thaylát.
Megfogadta, hogy többé nem szűnik meg Thayla szépségének és dalának
darabkái után kutatni. Létének hátralevő részét azzal tölti majd, hogy
kijavítja a lelkén esett csorbát.
Minden rosszat jóvá akart tenni, és pontosan tudta, hogy hol kezdje.
  
43.
 
Ryan haldoklott, és az idő lelassult körülötte.
Elméjében Nadja kedves kacagását hallotta, az ő ujjainak lágy érintését
érezte a nyakán.
Fájdalom járta át a testét. A mellkasán tátongó sebből indult, és egész
lényét elborította.
Visszaemlékezett, hogy Nadja szerelme mentette meg Roxborough-val
vívott csatájában. Amíg az a fegyverét a nő homlokához szorította, ő
halkan, megnyugtatóan beszélt hozzá, elmondta milyen sokat is jelent neki.
A hideg szél úgy fújt át szellemén, mint egy jégvihar.
Azt hiszem, kedvesem, most az egyszer cserbenhagyott a szerencsém.
Nem kapott levegőt, fulladozott, miközben a seb a mellkasán lassan
megtelt saját vérével és a rajta heverő szörnyeteg kiömlött testnedvével.
Hiányozni fogsz, Nadja.
Érzékelése határán szinte alig érezte a Léthé felől beléözönlő
varázsenergiát. Valahol a tapasztalás egyik eldugott sarkában tudta csak, mi
történik.
Isten veled.
Óriási mananyalábok csaptak ki a Sárkányszívből, és csapódtak a testébe,
miközben a fájdalomtól és a kimerültségtől lassan kezdte elveszíteni az
eszméletét.
A lény kiürítette, elszívta életerejét, még ha sikerült is elpusztítania.
Léthé megpróbálja visszaszorítani belém az életet azzal a rengeteg
manával.
Nagyon messziről (mintha vastag szövetrétegen át csiklandozná) érezte,
ahogyan Karom gyógyító mágiája megérinti. Olyan távolinak, olyan
elérhetetlennek tűnt. Ám ahogy a Sárkányszívből továbbra is ömlött a
mágia a szellemén át anyagi testébe, a mana beleolvadt Karom
varázslatába, és magasabb szintre gerjedve kezdett dolgozni.
Ryan érezte, hogy a világ elmosódik és megváltozik körülötte. Érzékelése
egyre nőtt és duzzadt, míg végül már sok helyen volt egyszerre.
Haldokolva feküdt a repedezett sziklafennsíkon.
Szabadon szárnyalt a metasíkokon át a küszöb őrének testében.
Megjelent az anyagi világban is, a régi vidámpark tornyának tetejére
rajzolt rituálékörben, Karom és a saját eszméletlen teste fölött lebegve.
 Ilyen érzés meghalni?
Karom gyógyító varázslata. Amikor a rengeteg manával eggyé olvadt, a
varázslat ereje sokkal magasabb szintre nőtt, mint amit Karom kezelni
tudott. A varázslat becsapódott, egy szempillantás alatt kitisztítva a mérget,
és beforrasztva minden sebét. A mágikus képződmény stabilizálta
asztráltestét, és újra összeállította szétfoszló lelkének darabjait.
Ryan szabadon szárnyalt a metasíkokon át, és átváltozott. Amint a mana
egyre dagadt benne, szelleme átalakult. Felébredt.
Erő áramlott át rajta, olyan mennyiségű mana, hogy azt hitte, felrobban
tőle. Szelleme egyre dagadt, és anyagi teste is újjászületett. Épp volt és
teljes.
Overallja és testpáncélja szétrepedt anyagi testén, amikor megjelent új
formájában. A szövet egy darabig nyúlt, aztán elszakadt, és lehullott róla.
Ryan fegyverei a kilátótorony fémtetejére potyogtak, amikor új teste
megjelent a régi helyén.
Ryan egy sárkánygyík alakját öltötte, egy kis sárkányét, éppolyat,
amilyennek a küszöb őrét is látta. Emberi alakja eltűnt, feje megnyúlt,
hüllőszerűvé vált, szájából diszkrét agyarak meredeztek. Homlokából két
hegyes szarv nőtt ki, és kunkorodott hátra.
Mi a fene?
Gyomrában tűz égett, hátán pedig szárnyak nyíltak, bőre helyén kékezüst
pikkelyek nőttek, amelyek fénylettek a belsejében tomboló manától. Farka
is nőtt, keze és lába pedig karmokká változott át, amelyek élesek voltak,
mint a sarló.
Tudata kiterjedt és ráébredt, hogy nehézség nélkül érzékel bármit az
asztrálban is. Ösztönösen látta a mana apályát és dagályát. A körülötte állók
többé már nem csak anyagi alakok voltak, hanem esszenciák és aurák is. A
körülötte állók - Axler és Morzsoló, tüzelésre kész fegyverekkel.
Fehér és ezüst lángocskák cikáztak a pikkelyein. Még mindig érezte a
manát, amelyet Léthé öntött beléje. Épnek és teljesen egészségesnek érezte
magát. Erősnek. Széttárta a szárnyait és felegyenesedett. Sokkal inkább
otthon érezte magát a bőrében, mint eddig bármikor.
Valami furcsa módon minden egybevágott. A küszöb őre ezt mondta,
hogy ő egy tükör. Hogy Ryan több, mint azt gondolná.
Telepatikus úton szólt Axlerhez és Morzsolóhoz:
Ne lőjetek. Én vagyok Ryan. Fogalmam sincs hogyan, de felvettem ezt az
alakot.
 Axler pillantása egy pillanatra sem enyhült.
- Ne mozdulj! - parancsolt rá.
Egy robbanás a Locuson megrázta alattuk a tornyot, ettől az hirtelen
ingadozni és lengeni kezdett. Ryan önkéntelenül használta szárnyait, hogy
egyenesben tartsa magát, míg a többiek igyekeztek nem felborulni a mozgó
tetőn.
Axler, egyszerűen bíznod kelt bennem. Ha hallgatnál arra a jéghideg
szívedre, tudnád, hogy tényleg én vagyok az.
Axler tisztes távolságot tartott, de nem nyitott tüzet. Nem bízott még meg
benne, de nem akarta megkockáztatni, hogy lelője, ha mégis igazat
beszélne.
Ryan lenézett a távoli eseményekre. Már nem volt szüksége távcsőre.
Látása elképesztően éles lett. A Locus körül a területet összeégett holttestek
borították. Fél kilométeres körzetben senki sem mozdult. Mindenki
elpusztult.
Elfintorodott az égett hús felszálló szagától. Körülöttük égett az erdő,
fekete füstöt okádva a felhőtlen éjszakai égre. A teocalli úgy guggolt, mint
egy megolvadt agyagból öntött szabálytalan domb. A Locushoz
legközelebbi oldalon a kő felrobbant, és a hőtől megolvadva összeégett.
A Locus épen és érintetlenül hevert a pusztulás közepén. Felszíne most
tompa fekete volt, egyáltalán nem fényes, csak az orikalkum hajszálerei
villództak finoman. Ryan érezte, ahogyan a Locus mágiája egyre apad, és
tudta, hogy Léthé és a Sárkányszív érte a felelős.
Ryan mellett Axler és Morzsoló még mindig védekező pózban álltak.
- Látod ezt? - mormolta Axler Jane-nek.
A torony egy hirtelen széllökéstől ismét kilengett, és most vadul meg is
dőlt. A robbanások eléggé megrongálták, a régi vidámparki kilátót
felborulás fenyegette, miközben még mindannyian ott voltak a tetején.
Ryan túlélheti, most már tudott repülni. A barátai azonban bizonyosan
meghalnak, ha a torony feldől. Egyszerűen nem menthetett meg mindenkit.
  
44.
 
Nadja idegesen járkált körbe a szobában. A nap kuszán tűzött be a
tetőablakon. Nadja elhagyta a XIV. Lajos korabeli székeket, aztán a
hatalmas kemencét, majd hátulról kerülte meg a kék bársonypamlagot,
amelyen Harlequin és Aina ültek eszméletlenül, azután vissza a másik
oldalon. Teljes volt a kör.
Járkálás közben megborzongott, és megdörgölte a karját. If várában
hűvösek voltak a reggelek.
A két tünde már órák óta nem mozdult. Egymás mellett ültek a kanapén,
ernyedt arcukról semmit nem lehetett leolvasni a sikerről vagy kudarcról.
Ryanről.
Nadja egy darabig kapcsolatban állt Jane-in-the-boxszal, ám a dekás az
asztrálba nem tudta követni a küldetést, így nem tudta, mi történt. Hogy
vajon éppen felülkerekedtek, vagy elpusztítják őket. Jane Foster
törökülésben ült a díványon, szemben a kanapéval. Egy Missouri pulóvert
viselt gyapjúruhája fölött, és szórakozottan tekergette ujján a sárkányt
formázó gyűrűt. Ő is egy tünde mágus volt, tanonc, és annak elég erős - bár
sokkal fiatalabb és tapasztalatlanabb akár Ainánál, akár Harlequinnél.
Foster nem aludt, hanem meditált. A meditáció az ő módszere volt arra,
hogy elüsse az időt, és közben próbáljon nem aggódni. Nem volt elég hely,
hogy ketten járkálhassanak.
Nadja hordozható telekomkészüléke kicsöngött, ő pedig hirtelen
kiegyenesedett, és határozott léptekkel az asztalhoz sétált, amelyen a
készülék állt. Maga felé fordította a képernyőt, és felvette a hívást.
Jane-in-the-box ikonja töltötte be a képernyőt, a nevetségesen nagy rajzolt
kebleket apró sárga bőrmelltartó fogta össze. Hatalmas égővörös ajka
kedvesen csücsörített, óriási kék szeme csillogott.
- Igen, Jane?
- Valami történt - válaszolt a dekás. - Nézd.
A képernyő képe megváltozott és ugráló, szemcsés képet mutatott, amely
egy vidámpark tornyának tetejét ábrázolta. Karom és Ryan emberi teste
eszméletlenül feküdt a rituálékör közepén. A kiberzombi és a Sárkányszív
eltűntek, hiszen teljesen átkerültek az asztrálba, vagy akárhová, ahová
indultak.
 - Ez alig pár másodperce történt - mondta Jane. - Axler és Morzsoló
fejkameráinak képéből raktam össze.
Ryan teste hirtelen megrándult. Ezüstösen és kobaltkéken kezdett
világítani, mintha hideg tűz villódzna a bőrén. Azután ruhái széthasadtak és
leestek róla, amint a teste elkezdett átalakulni. A bőre pár pillanat alatt
fémessé vált, feje sárkányszerűvé nyúlt, homlokáról szarvak hajlottak
vissza, szájából agyarak lógtak.
Szárnyai nőttek, és csodálatos ezüst és kék pikkelyein megcsillant a
holdfény, miközben ruhái és felszerelése a fémtetőre hullott. Ryan teste
helyén egy kisméretű sárkány állt.
Nadja félelemmel és csodálattal bámulta.
Mozgást észlelt maga mellett, és észrevette, hogy Aina és Harlequin
felébredtek. Harlequin hátrahajtotta a lejét, és mélyet, nagyot sóhajtott. A
sminkje nem tudta elrejteni a feketés-bordó karikákat véreres zöld szeme
alatt, beesett vállait és a nyilvánvaló fájdalmat, amit még a legapróbb
feladat, mint a levegővétel is okozott.
Aina hasonló állapotban volt. Előreejtette a fejét, mintha túl nehéz lenne,
hogy felemelje. Sárgásfehér haja összekuszálódott, Rolling Stones-
pólójából pedig facsarni lehetett volna az izzadságot. Egy perc múlva
sikerült felülnie és megnéznie, mit bámul Nadja ennyire.
- Egy sárkánygyík - szólalt meg. - Még mindig Ryan, csak megtestesült
sárkányformájában is. - Fáradtan felnevetett.
Nadja ránézett a képernyőn álló kis sárkány lényre. Ryan lenne? A lény
ekkor feléje fordult, és kapott egy közelképet a szeméről. Kék szem,
ezüsttel pettyegetve. Vajon hányszor bámult már belefeledkezve azokba a
szemekbe?
Szerette a szemek tulajdonosát.
Ryan.
- Jane - kérdezte, hallottad, mit mondott Aina?
- Azt a maszlagot a sárkányformáról? - Jane hangjából sütött a
hitetlenkedés.
- Az ott Ryan. Nem tudom, hogyan és mitől, de ő.
- Axler is így gondolja. Dhin már elindult, hogy felvegye őket.
- Helyes.
Jane bontotta a vonalat, és a képernyő elsötétült.
- A megnövekedett mana túl korán hozta ki belőle az igazi formáját - szólt
Aina ismét nevetve. - Sosem hittük volna, hogy a sárkánygyíkok túlélték a
mágiaapályt.
Harlequin Foster segítségével felállt a kanapéról. Nagyot nyújtózott.
- Gondolom, a sárkányok elrejtették őket a barlangjaikban.
Nadja rájuk nézett, egyikről a másikra pillantva. Kimerültek voltak, de
egészségesek.
- Nyertek? - kérdezte. - Sikerült időben odaérni a hídhoz?
Harlequin bólintott.
- Azt hiszem, igen.
Aina keményen felkacagott.
- Hát, épp csak hogy. De most az egyszer egyetértek veled, Caimbeul.
Harlequin elmosolyodott, és Nadjára nézett.
- Ryan és csapata épp időben szedte össze Léthét. Karom átvitte őket a
metasíkokra, és Léthé a Sárkányszív segítségével elpusztította a hidat. Még
javában dolgozott a túlsó oldalon, amikor visszaküldött bennünket.
Aggódott, hogy az erőnk nem bírja tovább. Ezenkívül megöltünk minden
Ellenséget, aki átjutott, vagy legalábbis, akiket megtaláltunk. Egy-kettő
még lehet, hogy itt maradt, de előbb-utóbb fel kell bukkanniuk, es akkor
elpusztítjuk őket is.
Aina Nadja vállára tette a kezét.
- Ryan sikerrel járt - mondta. - Dunkelzahn jól választott, jó mestere volt,
és mégis felülmúlt minden lehetséges várakozást.
Nadja a sötétbőrű tünde felé fordult. A fáradtság éles vonalakat rajzolt
arcára, de mosolygott. Nadja úgy vélte, ez igen ritka alkalom lehet.
- Fura - mondta Aina -, de ez a kaland megújította Dunkelzahn terveibe
vetett hitemet.
Harlequin álla leesett a csodálkozástól.
Aina összehúzott szemmel nézett rá, de mosolygott.
- Azt hiszem, megkaptam a végrendeletben megígért remény első sugarát.
Talán épp ez volt a terve.
- Nem hiszek a fülemnek - jelentette ki Harlequin.
- Csatlakozni szeretnék a Draco Alapítványhoz, Nadja - folytatta Aina. -
Elfogadom az ajánlatot.
Nadja érezte a benne felbuggyanó izgalmat:
- Nagyon köszönöm - csak ennyit tudott mondani.
- Azt hiszem, ünnepelnünk illene - szólalt meg Harlequin. - Hozassak
pezsgőt?
- Én nem kérek - mondta Aina. - Én csak pihenni akarok.
 - Én pedig szeretnék most azonnal visszaindulni Washingtonba - mondta
Nadja. - Látni akarom Ryant.
- Önnel tartok - mondta Harlequin. - Szeretném látni a sárkánygyíkot a
saját szememmel is. Aina jössz?
- Feltéve, hogy alhatok a gépen - válaszolta Aina, miközben elnyomott
egy ásítást.
- Csak ne horkolj túl hangosan - jegyezte meg Harlequin. - Én is szeretnék
pihenni.
Aina már majdnem mondott valami frappánsat visszavágásképp, de aztán
mégis elnevette magát.
- Egyszerűen csak menjünk, jó?
Nadja bólintott, és azonnal hozzáfogott a tervezéshez. Egy órán belül
indulhatnak. A helikopter elviszi őket Marseille-ig, ahol aztán átszállhatnak
az Alapítvány Platinum III-as gépére. Négy-öt órán belül már
Washingtonban lehetnek.
Nadja nem bírt várni. Muszáj volt látnia Ryant. Muszáj volt
megbizonyosodnia, hogy a hüllőtestben is ugyanaz maradt, aki volt.
Egyetlen kérdés kísértette, miközben összecsomagolt az induláshoz:
létezik még az a Ryan, akit ő szeretett?
  
45.
 
Ryan könnyedén egyensúlyozott a lengő kilátótetőn. Az égő testek illata
megterhelte körülöttük a levegőt, a sötét eget füst borította. Úgy tűnt, hogy
az Azzie hadsereg tisztes távolságba húzódott vissza, és a helikopterek is
elhagyták a területet.
Axler, szólalt meg Ryan, kivetítve gondolatait a másik agyába, szólj
Dhinnek, hogy sürgősen hozzon ide értünk egy helikoptert! A torony
mindjárt ledől!
Axler finoman oldalra hajtotta a fejét, és Jane-re figyelt a taktikomban.
Továbbra sem engedte le Ares rohampuskáját.
Morzsoló követte az utasítását, de továbbra is Ryant célozta.
Nem hiszik, hogy én vagyok.
Ryan nem hibáztatta őket. Ebben a sárkánytestben ő sem érezte magát a
régi önmagának. Ezzel együtt ez kétségtelenül megmagyarázott egy csomó
mindent: a küszöb őrének mondatait, miszerint több, mint amit tud magáról.
Dunkelzahn választását sok évvel azelőtt. Speciális képességeit, mint a
gyors gyógyulás, szelleműzés vagy könnyedsége a Csend Útjával.
Hogyan is nem jöttem rá, hogy mi vagyok?
Nem tudta a kérdésre a választ azon kívül, hogy sok ork és troll embernek
született, és egy borzasztó folyamat során változtak át igazi alakjukká,
amelyet goblinizációnak neveznek. Legtöbbjük nem is tudta, hogy nem
ember.
A sárkányok azonban nem goblinizálódtak. Ennyit még Ryan is tudott.
Mert a tündék és a törpök is valódi alakjukban születtek. A sárkányok pedig
ráadásul még csak nem is metahumánok.
Az alakváltók tudnak hol állati, hol emberi formát ölteni. Talán én is…
Magához húzta a manát, amely az áporodott és szennyezett asztrál
ellenére játszi könnyedséggel áramlott hozzá. Saját anyagiságára
koncentrált, lényének alapvető természetére. Most már pontosan látta,
hogyan kötődik aurája a fizikai megjelenéshez.
A mágia, melyet azelőtt épp csak irányítani tudott, most gyerekjátéknak
tűnt számára. Eltorzítani auráját, hogy beleolvadjon a környezetébe,
fizikailag elrejtőzni - most mindez magától értetődőnek tűnt, mint egy
csecsemő első, tétova lépései.
 Most arra használta az összegyűjtött manát, hogy auráját alapvetően
megváltoztassa, és így megváltozzon fizikai megjelenése is. Csontjait
összezsugorította, izmait megnyújtotta, feje egyre kerekebb lett, miközben
fokozatosan változott vissza, szárnyai eltűntek, és végül ismét visszanyerte
korábbi anyagi testét.
Ryan pár pillanat alatt újra emberalakban állt Axler és Morzsoló előtt,
meztelenül és verejtékezve. A torony újra megnyikordult, és egyre vadabbul
lengett a szélben, kibillentve őt egyensúlyából.
- Mi a szarra vártok? - kérdezte. - Húzzunk innen!
Axler félrehajtotta a fejét, és Jane-re figyelt. Még mindig gyanakvóan
méregette a férfit, de ő is és Morzsoló is leeresztették a fegyverüket. A
távolban Ryan meghallotta egy közeledő helikopter halk robaját.
- Ez Dhin lesz - mondta Axler. - Bocs, Ryan, de ellenőriztetnünk kellett
Jane-nel, hogy tényleg te vagy-e.
Ryan bólintott, és letérdelt a felszereléséért. Nem volt idő felöltözni, és
ruhái amúgy is darabokban hevertek, de a fegyvereket és a csuklótelefont el
akarta vinni.
- És Jane honnan tudhatta?
- Megmutatta Nadjának a fejkamerám felvételét. Harlequin és Aina
közben visszaértek, és elmondták, hogy sikerrel jártatok a hídon. Tudták, mi
történt veled, és elmondták Nadjának, ő pedig nekünk.
Ryan biccentett, miközben összeszedegette a felszerelését. Érzékei még
emberi alakjában is élesebbek voltak, mint bármikor, és folyamatosan látta
az asztrált is.
Karom még mindig eszméletlenül feküdt a fémlapon, arca sápadt és
ernyedt. A mágus szelleme még nem tért vissza a híd mellől. Ő volt, aki
végül meggyógyította Ryant.
Remélem, visszatalálsz, barátom, gondolta Ryan.
- És Ryan… - kérdezte Axler - végülis mi történt? Sikerült?
Ryan bólintott.
- Igen, azt hiszem. - Hangjában azonban szomorúság bujkált. Megérintette
Karom arcát. A mágus aurája messze, nagyon messze járt.
- Meghalt? - kérdezte Axler, és hangjából ritkán hallható szomorúság
zengett.
Ryan megrázta a fejét.
- Az életfunkciói jól működnek, de félek, hogy a szelleme csapdába esett,
vagy elveszett a metasíkokon.
 - Miért kell nekünk folyton elveszítenünk a mágust? - morrant fel
Morzsoló. - Nagyon rossz hírünk lesz így.
Ryan megengedett magának egy mosolyt.
- Még nem veszítettük el. Karomban sok tartalék van, mindig újra és újra
tudott meglepetést okozni. Nagyon remélem, hogy maradt még egy utolsó
trükkje saját magának is.
A közeledő Hughes Airstar hangja egyre erősödött, amint Dhin
megérkezett a fuvarral. A szél tombolt körülöttük, miközben az ork rigó
igyekezett minél közelebb hozni a gépet. Nem tudott leszállni a fémtetőre,
így aztán ott lebegett fölöttük.
- Morzsoló - kérdezte Ryan, - elbírod Karomot?
A törp bólintott fekete fejével:
- Már viszem is. Lehajolt, és harmadik karjával felemelte a mágust, amíg
Dhin leengedett elé egy kötelet. Ezt Morzsoló két szabad karjával ragadta
meg.
Újabb robbanás rázta meg a tornyot, amint vakító fehér gyűrű indult kifelé
a Locusból. Óriási hullám volt, Ryan figyelte, ahogy megindul a kőtől, mint
egy szökőár. Pár másodperc alatt felszántotta a domboldalt, kidöntve a fákat
és romba borítva a házakat, ha útjába kerültek. Úgy vágódott a torony
betontalpának, mint egy vulkánkitörés.
A világ meglódult Ryannel, miközben Morzsoló felhúzta magát és a
mágus testét a kötélen a helikopterbe. A torony ekkor meglódult és
felborult, alapját mintha elvágta volna a robbanás.
Axler üvöltve vetette magát a helikopterből lógó egyik kötél felé. Nem
engedte azonban el a biztonsági zsineget, és derekánál még mindig hozzá
volt kötve a kilátó tetejének fémgyűrűjéhez. A kötele megrándult, és
visszahúzta. Nem érte el a helikopter kötelét.
- Basszameg! - kiáltotta, miközben zuhanni kezdett lefelé a toronnyal
együtt.
Ryan vele zuhant, úgy lovagolt a felbukó tornyon, mintha a tengeren
szörfözne.
- Axler - üvöltötte, vágd el a biztonsági zsineget!
Ha még akkor is a toronyhoz lenne kötve, amikor az földet ér, akkor
azonnal meghal, úgy csapódik a sziklás talajnak, mint egy ostor suhogója.
Egyszerűen porrá zúzódna.
Ryan is meghalhat éppen, de erre nem is gondolt. Összegyűjtötte mágiáját,
és ismét az alakváltásra koncentrált. A mana éppoly könnyedén áramlott
hozzá, mint az imént, és pár másodpercen belül Ryan másodszor is
sárkányalakban állt a tornyon.
Meglebegtette pikkelyes szárnyát, és egy pillanatig ott lebegett a füstös
levegőben. Megborzongott a súlytalanság, a repülés érzésének izgalmától.
Aztán lecsapott.
Axler, lökd el magad a toronytól. Megpróbállak elkapni.
A ködön át is teljesen tisztán látta, amint Axler a levegőben elvágja a
biztonsági kötelet, amely a kilátóhoz láncolta, és kirúgja magát a levegőbe,
úgy zuhanva, mint agy apró játékbaba. Kifelé, minél távolabb a toronytól.
Ryan megpördült a levegőben, de a fordulásnál kis híján túlkompenzált és
elveszítette az irányítást, miközben egyre alacsonyabban körözött Axler
felé.
A nő megdöbbentő nyugalommal és hidegvérrel bírta a zuhanást.
Szemrebbenés nélkül nézett szembe a halállal.
Ryan zuhanórepülésbe csapott, minden másodperccel jobban uralva új
testét. Kinyújtotta hátsó lábát és Axler felé kapott. A lábfeje helyén
éktelenkedő karmok tűhegyesek és élesek voltak, így mélyen Axler hasába
és combjába mélyedtek, amikor sikerült elkapnia a nőt.
- Ááááááá! - sikoltott fel Axler, de aztán keményen összeszorította a fogát,
és tűrte a húsába vájó karmok fájdalmát.
A föld rohamosan közeledett, Ryan pedig teljes erővel próbálta
egyensúlyba hozni magát. A nő plusz súlya erősen húzta lefelé. Még ebben
az alakjában sem nyomott sokkal többet Axlernél. Megpróbált mágiájából
meríteni, hogy felemelkedjen. Nem tudta ugyan, hogy repülni tudása fizikai
vagy mágikus adottság-e, de mindent meg kellett próbálnia.
Alig méterekkel mögöttük a torony fülsiketítő robajjal ért földet, apró
kőrepeszek hullámát zúdítva Ryan és Axler felé. A fém vészes nyikorgással
borult le, a torony teteje levált, és gyakorlatilag szétrobbant az ütközéstől.
Apró repeszek és üvegszilánkok zuhogtak rájuk. Ryan tudomást sem vett a
bombázásról, a testén százszámra nyíló apró, vérző sebekről. A talajba való
becsapódás elkerülhetetlennek látszott, de ő tudomást sem vett róla. Saját
aurájára koncentrált, és a barátja, Kaylinn Axler hozzákapcsolódó aurájára.
A barátjáéra, aki már nemegyszer megmentette az életét. Meglebegtette
szárnyát, és teljes erőből csapkodva próbált meg feljebb repülni.
A fák koronája már súrolta Axler testét, mire sikerült egyenesbe kerülnie,
és lassan emelkedni kezdett. Keményen markolta Axlert, és egyre
magasabbra szárnyalt.
 - Kösz, Ryan - szólalt meg Axler. - Fogalmam sincs, mi történt veled,
hogy új tested van, meg minden, de nagyon örülök, hogy megtörtént.
Ryan elvigyorodott. Én is, öregem, én is.
Miközben egyre emelkedett, gondolataival kinyúlt a helikopterben ülő
Dhin félé. Dhin, induljatok el. Egy jó darabig elbírom még Axlert,
legalábbis, amíg átjutunk a határon.
Szuperéles hallásával Ryan meghallotta Dhin válaszát az anyagi világban,
bár messziről, és nagyon halkan:
- Oké, Főnök.
A helikopter orra megbillent, majd északnak fordult.
Ryant magával ragadta a boldogság érzése, miközben a helikoptert
követve elhúzott a sötétségbe. Győztünk, gondolta. A kurva életbe,
győztünk.
Megvertük Darke-t és az Ellenséget, és még mind életben vagyunk.
Kivéve Karom.
  
46.
 
Lucero testet öltött a repedezett sziklasíkon, és körülnézett. Valami
állandóan idevonzotta, és úgy gondolta, jó kiindulópont lehet Thayla dala és
fénye maradványainak keresésében. A metasíkok hídjának síkja. A hely,
amely valaha olyan mérhetetlen szépség és szívszorító dal hazája volt. És
amely a legbűzösebb, legocsmányabb pokollá változott.
Most hatalmas erdő zöldellt mögötte, buja fák és páfrányok tömege, előre
pedig mészfehér sivatagon bámult át a szellem-kiborg felé, aki a
sziklaperemen állt. Vakító ezüst fény sugárzott belőle és a feje fölé tartott
varázstárgyból, miközben akkurátusan lebontotta a híd túlsó felének utolsó
maradványait is.
Amikor a Szakadék mindkét pereme teljesen sík és sima volt, a kiborg-
szellem leeresztette a varázstárgyat, és a ragyogás valamivel alábbhagyott,
Lucero észrevette, hogy körülötte rohamosan terjeszkedik az erdő, és hogy
folyamatosan haladnia kellett előre a sziklaperem felé, ha nem akarta, hogy
elnyelje.
A lány rájött, hogy a szabadsággal együtt járt teljes uralma is
szellemalakja fölött, és gyorsan úgy alakította, hogy úgy nézzen ki, mint
régi anyagi teste, amikor még élt és fiatal volt. Egy apró, törékeny, bájos
arcú ember nő alakját vette föl, gyönyörű, finom idomokkal és arányos
termettel. Bőrén nyoma sem volt a rúnák hegeinek, amelyeket a vérmágia
használata okozott.
Az előtte álló kiborg nem moccant, bár már végzett a híd elpusztításával.
Úgy tűnt a lánynak, mintha pihenne.
Az én nevem Léthé, hallott egy hangot elméje legmélyén. Te vagy a
sötétség magva, illetve ami abból megmaradt. Te törted meg Thayla fényét.
- Lucero vagyok. Azért jöttem, hogy jóvá tegyem mindazt a kárt, amit
okoztam.
Thayla lezuhant.
- Tudom. De talán még megtalálható valamerre a szépsége.
Értem, Lucero. Reményt keresel.
- Igen, azt.
Kérhetek tőled egy szívességet?
- Szabad vagyok Léthé. Nem kell engedelmeskednem.
 A kiborg meg sem fordult, úgy tűnt, mintha a kezét vizsgálgatná. A
teleszkópujjak, amelyek átfonták a szív formájú varázstárgyat,
beleolvadtak, és nem tudta visszahúzni őket. Mintha összehegesztették
volna őket.
Én nem utasítalak. Lucero, és nem kell engedelmeskedned. Csupán a
segítségedet kérem, egyik szabad szellem a másikét.
- Mit akarsz kérni?
Egy kivételével minden barátomat sikerült megmentenem. Egy ember
mágus, akit Karomnak hívnak, azonban eltűnt. Szelleme elsodródott, vagy
elvitték egy szomszédos metasíkra. Nem tudom, mi történt vele, de elveszett.
Lucero mindent értett.
- Megkeresem. Sok mindent jóvá kell még tennem.
Köszönöm.
Lucero otthagyta Léthét, aki még mindig dermedten állt, és a híd
pusztulásának fölösleges manája ott zsongott bensőjében. Fémből és húsból
alkotott teste vibrált és fénylett. A lány otthagyta, és végigkutatta az erdőt.
Sorra járta a síkokat, erdők, sztyeppék, perzselő sivatagok közt kereste a
férfit. Olyan gyorsan repült, ahogy csak tudott, bűnbocsánatának sürgető
érzése, még ha csak egy egészen kicsié is, hajtotta előre. Pusztaságokon és
fagyott tundrákon vágott át, gleccsereket és nagyvárosi poklokat kutatott
végig, ahol furcsa lények milliói éltek saját ürülékükben és vizeletükben,
Tudta, hogy néz ki a férfi, ismerte aurája szagát. És tudta, hogy meg is fogja
találni.
Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, mire ráakadt. A férfi egy távoli
metasík szikes síkságán tántorgott elveszetten, és félholtan a szomjúságtól.
Egy csápos lény, a tzitzimine egyik szolgájának teteme pár száz méterre
hevert attól a helytől, ahol végül megtalálta.
Csatájuk közben biztosan idesodródtak, és éppen csak sikerült megölnie.
- Te vagy Karom? - kérdezte.
A férfi alig észrevehetően bólintott.
Ereje sem volt, hogy ellenálljon a lánynak. Lucero felnyalábolta, és már
száguldott is vele, kétségbeesetten, teljes sebességgel repülve át a
metasíkokon. Léthéhez indult vele, aki visszaküldi majd anyagi testébe.
Karom hálás, értő szemekkel nézett rá. Tekintetéből olyan köszönet és
hála sugárzott, amelyet Lucero sohasem fog elfelejteni. A lány megpróbálta
megmenteni az életét, és ő megbízott benne.
 Lucero boldog volt. Soha még senki sem számított ennyire rá. Soha még
senkit nem mentett meg.
Életében saját magát sem volt képes megmenteni.
Miközben átrobogott a metasíkokon, Lucero érezte, hogy megérinti egy
halvány fénysugár. A jóság és önfeláldozás egy pillanata. A legjobb érzés
volt, melyet valaha érzett, és nagyon sokáig melegen tartotta egész lényét.
  
47.
 
Immár hazatérve Dunkelzahn georgetowni rezidenciájába, Ryan hátradőlt
a kényelmes, puffos bőrfotelben, és belekortyolt a konyakjába. Az álom
határán volt, izmai ellazultak, egy pillanatra minden gondját elfelejtette.
Hatalmas nyugalom szállta meg.
A késő délutáni napsugár a cseresznyefákon átszűrődve tűzött be a nappali
ablakán. A cseresznyevirágok illata elkeveredett a langyos konyak
aromájával, boldog ködbe borítva Ryan elméjét.
Pislantott párat, igyekezett ébren maradni. Az övéhez hasonló bőrfotelben,
vele szemben elterülő kifestett tündét figyelte. Harlequin. Annak ellenére,
hogy még egész korán volt, Aina visszavonult a szobájába. Jane Foster a
földön ült, hátát Harlequin lábának támasztva. Szőke feje oldalra bukva
pihent a puha bőr karfán. Mélyén aludt.
Harlequin fáradtan Ryanre mosolygott és felemelte saját konyakját.
Ryan biccentett, majd ő is poharat emelt. Órák teltek már el azóta, hogy
csapatával sikeresen átértek Aztlan határán, és leszálltak egy austini
magánreptéren.
Karom nem sokkal ezután magához tért, és aurája csodálatosan
sértetlennek tűnt. Amikor felült, úgy nézett ki, mintha egy tömegverekedés
közepébe csöppent volna páncél nélkül. Arcát és egész testét zúzódások
borították, de semmi gyógyíthatatlan. Leginkább csak pihenésre volt
szüksége.
Ryan visszaváltozott emberi alakjába, és azonnal kiutalt az egész
csapatnak egy hónap központilag finanszírozott nyaralást. Azután
elbúcsúzott a többiektől, és egy magángéppel Washingtonba repült.
Axler, Morzsoló és Karom először Dhinnel az Assets Inc. főhadiszállására
repültek. Onnan valószínűleg mindegyikük másfelé utazott pihenni, a
Fidzsi- vagy a Kajmán-szigetekre, vagy ahová épp kedvük szottyant.
Nadja a Nemzeti Repülőtéren várakozott, amikor Ryan gépe leszállt, és ő
előkászálódott belőle. A nő mélyen a szemébe nézett, hosszan és keményen,
kereste az igazságot, hogy ki is áll előtte.
- Még mindig én vagyok - szólalt meg Ryan, bár nem volt biztos ennek a
jelentésében.
Nadja átölelte, és magához szorította.
- Tudom - suttogta, tudom.
 - Hidd el, én voltam a legjobban meglepődve a történteken.
Nadja felnevetett.
- Azt hiszem, megtaláltuk Dunkelzahn utódját.
- Azért remélem, ezek után nem az lesz a feladatom, hogy minden nap
megküzdjek a sötétség erőinek leghatalmasabbjaival.
- Hagyd abba a nyavalygást - szólt rá Nadja. - Az állás jól fizet, és teljes
ellátást is kapsz. - Ellépett tőle, és olyan pózba állt be, hogy Ryan pontosan
értse, hogyan is gondolta.
- Nos, ha így nézzük a kérdést… - Ryan a karjába kapta a nőt, aztán
hagyta, hogy az odavezesse a várakozó limuzinhoz. Azon kapta magát,
hogy újra és újra azt suttogja: Szeretlek! és arca csupa könny.
Egészen hazáig sírt.
Most a kastély nappali szobájában ült, és Nadja halkan belépett, zöld
selyemköntöse és a hozzáillő papucs volt rajta, de Ryan jól látta szemében a
kimerültséget. A nő nem szólt semmit, csak Ryan mellé csusszant a
hatalmas fotelbe, és két karjával átölelte a férfi mellkasát.
Az illata megtöltötte Ryan körül a levegőt, miközben fejét Ryan keze alá
fúrta. Lényének illata. A mellékucorodó nő testének melege volt a
legtökéletesebb és legkellemesebb érzés a férfi egész életében.
Nem létezhet ennél jobb dolog.
Harlequin felnézett Ryanre.
- Még mielőtt mindannyian elalszunk - szólalt meg -, szeretném
poharamat Dunkelzahnra emelni.
Ryan kinyitotta a szemét, és felemelte a sajátját is.
- Dunkelzahnra - mondta. - Nyugodjék békében.
- A leghősiesebb lény volt - folytatta Harlequin -, aki áldozatával
megmentette a világot a fenyegető pusztulástól.
Ryan zavartan nézett rá.
Harlequin sokatmondóan bólogatott.
- A Sárkányszívről beszélek. Rájöttem, hogyan készült, hogyan létezhet
ilyen nagyhatalmú tárgy a kör ilyen korai szakaszában. Dunkezahntól
származott az ereje. Megölte magát, hogy lényével feltöltse a
Sárkányszívet.
- Lehetséges volna?
Harlequin csak bólogatott tovább.
- Minden összevág. A megmagyarázhatatlan robbanás a Watergate
Hotelnél, és a manavihar, amely utána maradt.
 Mélyen Ryan szemébe nézett.
- Dunkelzahn tudta, hogy Darke és az Azziek megpróbálták tovább
növelni a Nagy Szellemtánc helyén képződött szirtet. Én magam mondtam
el neki, és szörnyen felhúzta magát a megoldásomon. Így visszatekintve
neki volt igaza. Thayla átmeneti megoldásnak megfelelt, de sebezhető volt.
Én azonban fenenagy gőgömben ezt nem vettem észre.
- Így aztán, amikor beszámoltam neki a Locusról…
- Rájött, hogy az idő nagyon szorít. Rengeteg orikalkumot halmozott fel,
és titokban elkészítette a Sárkányszívet, egy varázstárgyat, amely képes
olyan mennyiségű manát irányítani, hogy elpusztíthassa a természetellenes
manaszirteket. Megvolt hát a megoldás, de fel is kellett töltenie. Azt
hiszem, már a legelejétől felkészült az áldozatra, a kérdés csak az volt, hogy
mikor lesz rá szükség.
- És feláldozta az életét, hogy feltöltse a Szívet?
- Amint mondtam, igazi hős volt. - Harlequin ismét ivott a konyakjából, és
amikor újra megszólalt, hangja tele volt érzelemmel. - Teljesen odaszánta
magát a világ megmentésének, és nem várt érte cserébe semmit. Ez nem kis
piti személyes bosszú volt, vagy hamis büszkeség.
Lehajtotta a fejét, hangja egészen elhalkult.
- Ryan, én megtettem a magamét, hogy visszatartsam az Ellenséget, de
soha eszembe sem jutott volna ilyen áldozat, amilyet ő képes volt megtenni.
Még ha észre is vettem volna a sürgető szükséget, amit ráadásul
büszkeségemben nem is tettem, Thaylát akkor is gyakorlatilag
sérthetetlennek gondoltam.
Felemelte a fejét, és ismét Ryan szemébe nézett.
- Tudod, Dunkelzahnnak elég hatalma volt ahhoz, és valószínűleg túlélte
volna az Ellenség támadását, de ez neki nem volt elég. Ő azt akarta hogy
mindenki megmeneküljön. Reményt látott az emberiség jövőjében, és
biztosítani akarta ezt a jövőt még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy feladja
rengeteg kincsét, és feladja helyét a halhatatlanok között. Hogy feladja a
saját életét.
Ryan csak ült és figyelte, ahogyan Harlequin arcán könnyek peregnek
lefelé.
- Ő a hős, én pedig megaláztatva ülök.
Ryan belekortyolt a poharába. A konyak édes tüze lágyan simogatta a
torkát, és egyre közelebb vitte az alvás pereméhez. A kimerültség és az
alkohol együttes ereje azzal fenyegetett, hogy ráborítják az álom puha
takaróját.
- Te is olyan vagy, Ryan Mercury, akárcsak ő - mondta Harlequin, arcán a
könnyek már teljesen elmosták a sminket. - Benned is ugyanez a hősi lélek
lakik, ezt a saját szememmel láttam. És a fajtád igen-igen ritka.
- Ezt hogy érted?
- Sárkánygyík vagy, barátom. Egy sárkányszolga.
- Mit tudsz a sárkánygyíkokról?
Harlequin eltöprengett:
- Rajtad kívül nem tudunk sárkánygyíkokról a Hatodkorban. Réges-régen,
még a mágia apálya előtt sok sárkánygyík létezett. Talán a nagy sárkányok
alkották vagy elfogták őket, hogy szolgáljanak nekik. Ebből a szempontból
hasonlók is vagyunk.
- Hogyhogy?
- Néhány tünde valaha nagy sárkányok szolgálatában állt.
- De honnan tudod… mindegy, nem érdekes.
Harlequin elmosolyodott.
- Helyesen teszed, hogy óvatos vagy bizonyos kérdésekkel - szólalt meg. -
Egyvalamit azonban elmondok: vannak, aki el akarnak majd pusztítani
pusztán azért, ami vagy.
- De miért?
- Megint kérdezel - szólt a tünde feddőn, de mosolygott hozzá. - Hosszú
életed és mágiád miatt. A sárkánygyíkok mágikus lények, talán még a
sárkányoknál is mágikusabbak. Túl korán járunk a manakörben ahhoz, hogy
neked szabad lett volna megjelenned. Csak attól a rengeteg manától
változhattál át, amelyet Léthé öntött beléd odaát a hídnál. Életed során
,amely könnyen lehet, hogy az egész Hatodkort átfogja majd, hatalmad
egyre növekedni fog. Lehet, hogy most vadászni fognak rád, amíg az erőd
még csekély, a benned rejlő lehetőség miatt, nehogy felborítsd az ősi
egyensúlyt, amikor majd nagyobb és erősebb leszel. De az is lehet, hogy a
többi nagy sárkányok jelentenek majd veszélyt a számodra, akiknek
különböznek a szándékaik Dunkelzahnétól. A legjobb lenne, ha
természetedet teljes titokban tartanád.
- Mi lesz azokkal, akik már tudnak róla?
- Megbízol a vadászaidban?
Ryan töprengett egy percig.
- Igen - mondta végül.
 Harlequin bólintott.
- Remek. És abban is biztos lehetsz, hogy sem én, sem Foster nem mondja
el senkinek. Aina és én is eléggé feszült viszonyban vagyunk azokkal,
akikben szintén megvannak a… az adományaink. Nem értünk egyet
azokkal, akik a hatalomért manipulálnak és terveznek, mert meg vannak
győződve, hogy ők tudják legjobban, mi a jó az egész világnak. Akárhogy
is, azt hiszem, hogy egy jó darabig Aina is a te oldaladon áll, szereplésed a
hídnál mély benyomást tett rá.
Megállt, hogy kihörpintse a konyakja végét.
- Igazi hősként viselkedtél, barátom. Minden elismerésem.
- Mindannyian hoztunk áldozatokat - válaszolt Ryan. - Aina, Léthé, Nadja,
Foster. Mindenki. Te is.
Harlequin csak bólintott.
Ryan is végzett az italával.
- Kérhetek tőled egy szívességet, Harlequin?
A tünde felnézett.
- Azt mondtad, hogy mágikus a természetem - mondta Ryan. - Te vagy a
legjobb mágus, akit ismerek. Megtanítanál rá, hogyan használjam a
mágiámat?
Harlequin nem állta meg mosolygás nélkül.
- Számomra lenne megtiszteltetés, barátom.
- Köszönöm - szólt Ryan és mélyebbre süppedt a fotelbe, közben pedig
Nadja sötét haját simogatta. Amint ott ült az ablak előtt, a lemenő nap
fényében, az álom végül maga alá gyűrte. Élete szerelme
összegömbölyödve szendergett mellette.
Hát lehet ennél jobb?
Az álom végül magával húzta az édes feledés világába.
  
EPILÓGUS
 
Léthé kihúzta magát. Billy anyagi testét már teljesen uralta. Billy a
részévé vált, a zuhogó mana, amely a Sárkányszíven keresztül áramlott,
valahogyan összeforrasztotta őket.
A szikla peremén állt, és átbámult a Szakadék fölött. Egyik oldalon sem
maradt nyoma sziklaszirtnek vagy hídnak. A Sárkányszív segítségével
kiegyengette a manát. Most már tudta, hogy mi a varázstárgy célja. Tudta,
hogy nem csak azért készült, hogy lerombolja a hidat, hanem hogy
elsimítson minden manaszirtet. Hogy megakadályozza a korai találkozást.
Körülötte mindenfelé fák nőttek, a repedezett kősivatagot élettel és
energiával teli buja erdő váltotta fel. Munkája itt lassan véget ért, és
hamarosan továbbindul majd a következő helyszínre. A következő
természetellenes manaszirthez.
Azt is elsimítja majd a Sárkányszívvel, azután továbbáll. Aztán újra és
újra, amíg minden természetellenesen magas manaszintet ki nem
egyenlített, és energiáját szét nem szórta a világban.
A Sárkányszív eggyéforrt a testével, és most már lelkének is részévé vált.
Léthé újabb dolgokra emlékezett vissza, amikor a Szív a szellemébe olvadt.
Eszébe jutott az izzó tűz és a szivárványszínű átjáró. Eszébe jutott a
felbőszült harag, amit a festett arcú tünde iránt érzett.
Hirtelen, amikor a benne, az ő Sárkányszívében élő mana összeforrt egyre
táguló tudatával, minden a helyére került. A tűz egy robbanás volt, egy
bomba, amely semmivé égette őt. Az átjárót egy mágikus rituálé alkotta, és
az életenergia áramolhatott rajta.
Rengeteg emlék jutott eszébe hirtelen. Egy élet képei, még mielőtt Thayla
nevet adott volna neki. Illatok és színek özönlötték el. Egy évezredeket
átfogó élet emlékképei, mind csodálatos, határtalan tisztasággal.
Nem tudta, mi fog történni, ha meghal. Nem tudta, de az áldozatra
feltétlenül szükség volt.
Lassan elindult a sziklaperem mentén, és végre eszébe jutott az utolsó
dolog, amire eddig nem tudott visszaemlékezni. Az utolsó dolog, amely
egész létezését meghatározta.
Eszébe jutott előző megtestesülése.
Eszébe jutott a neve.
Dunkelzahn.
  
MEMO
 
From, Jane-in-the-box
To, Nadja Daviar
Date, 2057. augusztus 20.
Subject, Re: Thayla legendája
 
Dunkezahn Mágiai Kutatóintézete nemrég bukkant rá az alábbi
dokumentumra. Azt hiszem, érdekelni fog. Íme, a szöveg.
 
Nagyon régen, még mielőtt az emlékeket írás rögzítette volna, élt egy
gyönyörű és jó szívű királynő. Thayla egy gazdag, zöldellő völgyön
uralkodott, amely két hegylánc között feküdt. A hegyek úgy törtek
körülöttük a magasba, mint a mennyboltba döfött tövisek. Uralma alatt a
föld, amelyet szeretett, virágzott, és az emberek boldogságban élték
napjaikat.
Thayla minden reggel egy Dallal köszöntötte a felkelő napot. Hangja oly
tisztán szállt, mint a szél, és oly fényesen, mint maga a hatalmas ragyogó
gömb. Semmi, ami gonosz, vagy sötét volt, nem élhetett meg a földön, mert
csodálatosan tiszta hangját az ilyen ocsmányságok nem tudták elviselni.
Egyik éjjel sötét teremtmények hada tört be a völgybe, hogy leigázza a
virágzó földet, és gonosz jelenlétével megrontsa azt. Thayla mint minden
reggel, felkelt, és amint észrevette a fekete sereget, egy dalba kezdett.
Hangja erővel és reménnyel töltötte be a völgyet.
A gonosz áradat, akik megtapasztalták hangjában létük nyomorúságát,
fejvesztve menekültek. Eközben amint eszüket vesztve futottak, hogy
mihamarabb kiérjenek a völgyből - egy fekete katona lelassított, és egy
egészen rövidke pillanatig belehallgatott Thayla Dalába.
Teltek-múltak a napok, és a borzalmas sereg nem merészkedett vissza a
völgybe, annyira féltek a Daltól. Sötét uraik parancsára végül újra
előrenyomultak. Thayla pedig újra énekelni kezdett.
Akárcsak első alkalommal, a gonosz teremtmények vakon menekültek,
még néhány hang erejéig sem bírták elviselni Thayla tiszta hangját, A
magas, magányos harcos azonban, akinek haja és szeme úgy lobogott, mint
a fekete tűz, ismét lemaradt, hogy még menekülés előtt néhány pillanatig
hallgathassa a Dalt.
 A következő alkalommal már kevesebben jöttek. A többiek nem voltak
képesek összeszedni az akaraterejüket, hogy belépjenek a völgybe. A
magányos sötét katona azonban most is utoljára menekült el, és hallgatta
Thayla énekét.
Végül már senki sem jött a fekete seregből. Még gonosz uraik borzalmas
fenyegetései sem voltak képesek rohamra bírni őket.
Egyetlen harcos azonban ébenfekete-vörös páncélban minden hajnalban
besurrant a völgybe, és hallgatta a Dalt, egy idő után pedig, már szemével is
itta azt.
Annyira haladt előre, hogy láthassa Thaylát, amint a város fölé magasodó
palotája erkélyén áll. Minden reggel nézte, ahogyan a királynő felkelt, és
Dalával köszöntötte a napot. Miközben hallgatta, füléből vér szivárgott, és
bőre megperzselődött a hang csodálatos tisztaságától, ő azonban nem
fordult el. Nem menekült el a Dal elől. Ott állt, hallgatott és figyelt.
Egyik éjjel azután a sötét harcos belopódzott a városba, amikor Thayla
aludt. Beosont a palotába, leült a királynő ágya lábánál és csak nézte őt.
Amikor Thayla felébredt és ott találta, az őrökért kiáltott, de nem voltak
elég erősek, hogy megmozdítsák a fekete harcost. Varázslóit hívta, de nem
voltak elég bölcsek, hogy elűzzék őt. Énekelni kezdett, de bár testét és
lelkét összetörte a kín, a harcos keményen állt, és megbabonázva bámulta
szépségét.
Mivel elűzni nem tudta, Thayla királynő úgy döntött, hogy nem vesz róla
tudomást. Bár ott állt mellette, anélkül evett, hogy szólt volna hozzá. Bár
mindig ott futott mellette, amikor lovagolni indult, nem nézett rá. És bár
míg aludt, mindig ott állt csendben az ágy végében, nem vette tudomásul a
jelenlétét.
Minden reggel felkelt, és köszöntötte a napot, erősen és hangosan énekelt,
hogy a völgyön kívül várakozó sötét serég be ne tudjon lépni a földjére, A
harcos pedig minden reggel ott állt mellette, és tűz és vér könnyeit sírta a
kíntól és boldogságtól, amelyet a dal okozott neki.
Ez így ment egy ideig. Thayla aludt, énekelt, végezte királynői teendőit. A
fekete harcos azonban ott állt mellette, és jelenlététől lassan elsötétedett a
föld. A mezőn az állatok megbetegedtek, akárcsak az emberek. A növények
nem nőttek, az eget pedig szörnyű felhők takarták el a völgy fölött.
Thayla tudta, hogy ez mind a sötét harcos miatt van, hát megkérte, hogy
távozzék. Az nem is válaszolt neki. Megpróbálta csellel rávenni, hogy
menjen el, őt azonban nem lehetett becsapni. Megpróbálta erővel
eltávolítani, de nem lehetett megtörni. Végül könyörögni kezdett neki, hogy
menjen el.
- De én nem akarok elmenni - válaszolt a harcos. Ezek voltak az első
szavai a királynőhöz, és hangja olyan volt, mintha száraz faleveleket
sodorna az őszi szél. - Szépségedhez foghatót még soha, sehol nem láttam.
- De nem maradhatsz itt - mondta a királynő. - Jelenléted elpusztítja a
földemet és a népemet.
- Nem érdekel a földed és a néped. Egyedül te érdekelsz.
Eltökéltségét látva Thayla sírásra fakadt. Az emberek sorra haltak meg.
Végül összehívta legjobb tanácsadóit, és meghagyta nekik, hogy mit kell
tenniük.
- Mint tudjátok, a sötét harcos jelenléte elpusztítja földünket és népünket.
Ő azonban nem tágít az oldalam mellől. Mivel elküldeni nem tudjuk, ezért
nekem kell elmennem, hogy elvigyem magammal.
A tanácsadók siránkozni kezdtek.
- De ezt nem teheted meg! Egyedül a te hangod az, ami visszatartja a
fekete sereget! Ha elmész, biztosan meghalunk!
Thayla bólintott, mert tudta, hogy ez így van, de azt mondta:
- Én elmegyek, ám a hangom itt marad. - Azzal megbízta legnagyobb
varázslóit, hogy helyezzék dalát egy énekesmadárba, amely minden reggel
köszönti majd a napot, ahogyan ő tette.
Tűvé tették az egész földet, míg megtalálták a legjobb énekesmadarat.
Napkeltekor végrehajtották a rituálét. Amikor másnap reggel a nap első
sugara megjelent, a madár Thayla Hangján énekelt és a Dal távol tartotta a
sötét sereget.
A varázslók felujjongtak, ám mikor megfordultak, hogy gratuláljanak
Thaylának, ő már sötét árnyékával együtt eltűnt. Tűvé tették az országot, de
egyiküket sem találták meg többé.
Az Énekesmadár azonban minden reggel felébredt. És hangján, amely
olyan tisztán szállt, mint a szél elénekelte a Dalt, a fekete sereg pedig
reszketett táborában, és nem tudott belépni a völgybe.
  
A SZERZŐRŐL
 
A minden határon túl, Jak Koke Sárkányszív-trilógiájának harmadik
kötete befejezi a történetet, amely az Idegen lelkek-ben kezdődött, és azután
a Krómba Zárva címmel folytatódott.
Koke ezen kívül két olyan további regényt írt, amelyek szintén FASA-
teremtette világokban játszódnak. A legelső, az Üres éter egy, a
Shadowrun® környezetben játszódó önálló kötet volt, amelyet 1996-ban
adott ki a Roc Books könyvkiadó. A második, amely eddig egyetlen fantasy
regénye az Életkő címet kapta és hamarosan megjelenik a FASA
Corporationnél az Earthdawn® sorozatban.
Koke egyedül, és Jontaham Bondal együttműködve egyaránt alkotott
néhány novellát az Amazing Strories és a Pulphouse: A Fiction Magazine
című folyóiratok számára. Ezen kívül antológiába is, mint például a
Pulphouse Patkánymesék-je, a Zebrától az Ifjú vér és a Talizman, egy
Earthdawn® antológia.
A http://www. saperrnedia. com/koke/ címen Koke mindenkit szívesen lát
a weblapján. Ide várja a jelen vagy, bármelyik másik Shadowrun® témájú
könyvévével kapcsolatos megjegyzéseket is.
Feleségével, a tengeri mikrobiológus Seana Davidsonnal és ötéves
leányukkal, Michaelával él Kaliforniában.
 
 TARTALOM
 
2057-BEN JÁRUNK
ELŐSZÓ
2057.AUGUSZTUS 23.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
2057. AUGUSZTUS 24.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
2057. AUGUSZTUS 25.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
2057. AUGUSZTUS 26.
27.
28.
29.
 30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
EPILÓGUS
MEMO
A SZERZŐRŐL