II.

Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

Filológia Tanszék

Szociodialektológia.
Esszé.

A szociodialaktológiával azért érdemes foglalkozni, mivel a nyelvjárásokat vizsgálja.

Szakmai megfogalmazásban a magyar nyelv területi változatainak nyelvészete. Jelen esszé
szakirodalomra épül, saját gondolatokkal tarkítva, s vele kapcsolatban a következő kérdéseket
szeretném kibontani:
1. Mi a nyelvjárás?
2. Nyelvjárás az anyanyelvoktatásban
 3. A kárpátaljai nyelvjárás fogalma
4. A derceni nyelvjárás. Megfigyelések
Mi a nyelvjárás?
Nyelvjárás, avagy ugyanazt a nyelvet beszéljük, de mégsem. Tudjuk, hogy a nyelv nem
egységes és mindenhol egyforma módon beszélt, hanem változataiban ún. nyelvjárásokban él, s
talán ez így is lesz mindig. Sőt nincs két egyforma ember, aki teljes mértékben egyformán
beszélne. A nyelvhasználat tehát nem csak regionális szinten, de egyéni szinten is variálódik. A
nyelvjárás egy adott nyelv változata. A nyelvjárásokat nem lehet élesen elhatárolni egymástól,
ugyanis folyamatos hatással vannak egymásra. A mindenki által ismert, egységesen elfogadott
köznyelv és a helyi beszélt nyelv kereszteződéséből jön létre a nyelvjárás. Emellett az elfogadott
nyelvi normát, a köznyelvet gazdagítja és teszi színesebbé. A nyelvi rendszer az idő, a tér, és a
társadalom függvényében él és alakul. Sok nyelvi kutató a nyelvjárást a műveltség hiányával
asszociálja, tévesen. A nyelvjárás a nyelvi hovatartozás kifejező eszköze, egy helyi közösség
tükre.
A magyar nyelvre általánosan jellemző, hogy nyelvjárásai nem különböznek
nagymértékben egymástól, ezért a beszélői minden gond nélkül megértik egymást. A
nyelvjárások között a hangtani és a lexikai különbségek vehetők észre leginkább. Bizonyos
szavak használata is árulkodó lehet arra nézve, ki melyik régióban él. Kárpátalján nem csak
nyelvjárásokkal találjuk szembe magunkat, hanem legtöbbször az ukrán nyelvből vett
kölcsönszavakkal is.
Beszédünk nyelvjárási elemeket kisebb-nagyobb mértékben tartalmazhat, tehát a
nyelvjárásban beszélésnek fokozatai vannak. Ezenkívül a nyelvjárás használata helyzetfüggő
lehet, befolyásolhatja a beszédpartner, a téma, az alkalom stb. Társadalmi funkciója korlátozott,
gondoljunk arra, hogy hivatalos helyzetben milyen hatást vált ki a nyelvjárásban
megfogalmazott kérvény.
Minden létező nyelv nyelvváltozatok összessége. Tudjuk, hogy mindegyik nyelvváltozatnak
vannak tipikus jegyei, saját használati területei, emellett, ahogy a fentiekben említettem-
egymással kölcsönös kapcsolatban állnak. Ezért pontosan definiálni egymás viszonylatában
lehetséges.
A nyelvjárást a következő definíciók összessége jellemzi:
1. rendszerváltozat (a nyelvjárás rendszer az adott nyelven belül);
2. területi kötöttség (valamennyi többi nyelvváltozattal szemben használata
helyi kötöttségű);
3. a standardizáltság hiánya (a nyelvjárás normatív ugyan, de nem
normalizált, illetőleg a nyelvjárásnak a legtöbb nyelvben nincs saját írásbelisége, tehát
elsődlegesen beszélt nyelvi változat, ebből is következően társadalmi szerepköre, súlya kisebb,
presztízse alacsonyabb);
4. korlátozott kommunikációs érvényesség (elsősorban,illetőleg a nyelvek nagy részében csak
szóbeli közlésekben vagy csupán meghatározott beszédhelyzetekben használják) a nyelvjárás
egy adott nyelv többi nyelvváltozatától rendszerszerűen, azaz meghatározott szabályok szerint
többé-kevésbé s valamennyi szinten eltérő nyelvváltozat, amely területileg kötött, elsősorban
szóbeli közlésre szánt és mindenekelőtt a mindennapi életterületeket átfogó beszédmód, amelyet
általában a falvakban felnőtt és ott lakó, a hozzá legalábbis semlegesen viszonyuló emberek
elsődleges nyelvváltozatukként, spontán módon használnak a számukra természetes,
mindennapos, informális-familiáris beszédhelyzetekben, s elsősorban az egymás közötti
kommunikációban.

Abból az állításból, hogy egy nyelv változataiban létezik, az következik tehát, hogy a nyelvi
megnyilvánulás, a nyelv használata nem más, mint folytonos választás vagy válogatás
nyelvváltozatok között. A nyelvet használó közösségekben nem ritkán választják bizonyos
szituációkban a nyelvjárást kifejezőeszközül. A beszélők közül azért választják ezt a kifejezési
formát, mert vagy csak ezt birtokolják vagy az adott szituáció lehetővé teszi a nyelvjárás
használatát.
Azt, hogy a nyilvánosság fórumain milyen mértékben érvényesül a nyelvjárás használata, nehéz
megmondani. A nyelvjárásokat megbélyegezettségüknél fogva, azok beszélői idegen
társaságában kerülik.
Igazi képet úgy nyerhetünk róluk, ha belülről is betekintünk a nyelvjárási beszélők életébe s
otthoni nyelvhasználatába.
Ezek a megfigyelések viszont egyértelműen árulkodnak a magyar nyelvjárások létezésről,
informális helyzetekben történő gyakori használatáról. A nyelvjárási beszélők szemszögéből
nézve s az ő érzékelésük szerint a nyelvjárásoknak (a vonatkozó vizsgálatok szerint) a
következő funkciói a legfontosabbak: a nyelvjárás, illetőleg a nyelvjárási nyelvhasználat.
1. csökkenti a beszédpartnerek (értsd: a nyelvjárási beszélők) közötti távolságot, és
elősegíti a kapcsolatteremtést, mert:
- közvetlenebb, őszintébb, egyenesebb, mint a köznyelven való szólás,
- barátságosabb, lágyabb, nem agresszív.
2. pozitív érzelmeket ébreszt, hangulatot teremt, mert:
- emberi, meleg,
- kedves, szívélyes,
- bizalmas, meghitt, kényelmes.
3. növeli a nyelvi kifejezési lehetőségeket, mert:
- rövid, világos, kifejező, találó,
- speciális stílushatásokat biztosít a hétköznapi beszédben.

Nyelvjárás az anyanyelvoktatásban
Az anyanyelvoktatásban szükséges a standard magyar nyelv tanítása, de semmiképp sem
elhanyagolható és lenézendő a gyakran, regionális közéletben használt nyelvjárás. A standard
magyar nyelv ismerete, elsajátítása nélkül az egyén hátrányban van a modern társadalomban,
mivel az érvényesülés alapfeltételét jelenti. Tudatosítandó, hogy a nyelvjárások
nyelvrendszertani értelemben a köznyelvi változatokkal egyenértékűek. Azonban korlátozott
használhatóságú eszközök a nyelvjárások a köznyelvvel szemben akkor, amikor régióktól
független kommunikációs igények lépnek föl.
A magyar anyanyelvű gyermekeknek több mint a fele nyelvjárási hátterűként kerül az iskolába,
így a tanítás során találkozhatunk regionális jegyekkel mind a szóbeli, mind az írásbeli
megnyilatkozásaik során. Mivel az iskolában a sztenderd nyelvváltozatot, a köznyelvet
használjuk, ezért nehézségeket okozhat a két nyelvváltozat különbözősége.
Ha egy tanuló nákol vagy suk-süköl az iskolában (ezek lehetnek az ő nyelvváltozatának elemei
is), a tanító igyekszik megismertetni vele a köznyelvi szabályokat, s ezzel elősegíti
szocializálódását. Hiba, ha nyelvhasználata alapján negatív tulajdonságokat rendelnek hozzá.
Fontos, hogy a tanítás során az úgynevezett funkcionális-szituatív kettősnyelvűséget segítsük.
Eszerint a gyermek nyelvváltozatára alapozva érdemes elsajátíttatni a sztenderd
nyelvhasználatot, emellett hangsúlyozni kell nyelvváltozatának értékeit, társadalmi szerepeit.
Fontos tudatosítani a diákban, hogy nem helytelen a nyelvhasználata, de a hivatalos
helyzetekben, így az iskolában a köznyelvi változatot célszerű használni. A köznyelv elsajátítása
ugyanis a társadalmi érvényesülés egyik alapfeltétele. Szemléletes, ha az öltözködéshez
hasonlítjuk a nyelvhasználatot, hiszen a mindennapokban hordhatunk farmert pólóval, de a
templomba vagy ünnepségre, állásinterjúra az alkalomhoz illő öltözetben megyünk. Ugyanígy
vannak olyan helyzetek, amikor a sztenderdet érdemes használni, miközben a nyelvjárás a
természetesebb, „kényelmesebb viseletünk”.
Mi a kárpátaljai nyelvjárás?
Ahogy a nyelv nyelvváltozatok összessége, úgy nem létezik egységes kárpátaljai nyelvjárás
sem.
A kárpátaljai magyar nyelvjárások mint összefoglaló terminus, mint elvileg önálló
nyelv-változat úgy létezhet az általánosítás szintjén, hogy a nyelvváltozat fenti definíciója
értelmében abból indulunk ki, hogy az ide tartozónak tekintett nyelvhasználati módok együttese
közös tulajdonságokat is felmutat, s ezek alapján elkülöníthető más nyelvváltozatoktól. „A
kárpátontúli magyar nyelvjárások kifejezés összefoglaló jellegű, korántsem jelenti azt, hogy
területünk magyar nyelvjárásai nyelvjárástani szempontból egységes képet mutatnak” –
fogalmazott Horváth Katalin(1976: 7). Ám a különbségek mellett természetesen számos
hasonlóság,azonosság is jellemzi ezeket a területi dialektusokat. Épp ezért lehetséges az
általánosítás, vagyis az, hogy az elemzés egységeivé tegyük ezeket a nyelvváltozatokat.
A kárpátaljai magyar közösségben három nyelv használatos: a magyar, az ukrán és az orosz. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy a kárpátaljai magyarság a három nyelv összes változatát használja
a kommunikáció során. A két- vagy többnyelvű közösségekre általában jellemző, hogy mindkét
nyelvükön kevesebb nyelvváltozatot hasz-
nálnak, mint az egynyelvűek (vö. pl. Gal 1979: 12), s minden bizonnyal a stílusváltozatokról is
hasonló mondható el. Az első nyelven (L1) belül a kevesebb használt nyelvváltozat oka
elsősorban az, hogy a nyelvhasználati színterek egy részét a másodnyelv (L2) uralja (lásd
Csernicskó 1998, Csernicskó szerk. 2003: 68–83, Beregszászi–Csernicskó 2004b: 55–70).
Hasonló okok – azaz a kétnyelvű közösségek nyelvei között fennálló munkamegosztás –
magyarázzák a másodnyelve(ke)n belülhasznált kevesebb nyelvváltozatot is.
A szomszédos magyarországi magyar nyelvjárásoktól többszempontból is különböznek a helyi
tradicionális dialektusok.
A nyelvi konzervativizmus és a kontaktushatások jelentkezését természetesen nagyban
felerősítette az, hogy Kárpátalját elszakították Magyarországtól, és ezáltal a perem és a központ
közötti kapcsolatok sokkal kevésbé intenzívekké váltak, mint korábban voltak, egy időben
szinte teljesen megszakadtak (vö. Lanstyák–Szabómihály 1997: 6, P.Lakatos szerk. 2002). „Az
országhatár, illetve az ennek következményeként jelentkező több évtizedes kényszerű elzártság
egyértelműen bizonyos nyelvi elkülönülést kiváltó tényező (az egyébként szinte teljesen magyar
nyelvű közösségekben is)” – olvashatjuk a Trianon hatása a nyelvi változásokra című
tanulmányban (P. Lakatos–T. Károlyi 2002:244).
A kárpátaljai magyar nyelvjárásokra a magyarországiaktól eltérően jellemző még, hogy ezek a
leggyakrabban használt kárpátaljai magyar nyelvváltozatok, ugyanis a többi magyar
nyelvváltozat használati színterei meglehetősen beszűkültek: a nyelvhasználati színterek nagy
részén, elsősorban a nyilvános, az állami befolyás alá tartozó színtereken ugyanis nem a magyar,
hanem az ukrán/orosz nyelv használatos.
A kárpátaljai magyar nyelvjárások általános jegyeiket tekintve az északkeleti nyelvjárási
régióhoz tartoznak. Néhány hangtani sajátosság alapján azonban további alcsoportokat
állíthatunk fel. Az ungvári egyetem docense, Horváth Katalin több tanulmányában foglalkozott
e nyelvjárások osztályozásával (Horváth 1976, 1981), az általa elvégzett felosztást alapul véve a
következő nyelvjáráscsoportokat különíthetjük el:
a. A Felső-Tisza-vidék nyelvjárása (az egykori Máramaros megye).
b. A Nagyszőlősi járás és a Beregszászi járás nyelvjárása (az egykori Bereg
megye déli része, illetve Ugocsa megye).
c. Az Ungvári és a Munkácsi járás nyelvjárása (Bereg megye középső, Ung megye délkeleti
része).
Hasonlóan osztályozza a kárpátaljai magyar nyelvjáráscsoportokat Kiss Jenő is
(Kiss 2001), azzal az eltéréssel, hogy nem három, hanem csak két önálló csoportot
különböztet meg: ungi (Ungvári járás) és bereg–ugocsai (Munkács és Huszt közötti
nyelvjárások, Beregszászi, Munkácsi és Nagyszőlősi járás területe). A Felső-Tiszavidéki,
máramarosi helyi nyelvjárásokat nem tekinti egységes csoportnak, s az itt található magyar
települések sem egy tömbben, hanem nyelvszigetszerű szétszórtságban helyezkednek el.
A három fő nyelvjáráscsoport mellett jellegzetes kárpátaljai nyelvjárásszigetekről is
beszélhetünk. Ide tartozik a mezőségi jellegű máramarosi Visk, az í-ző és zárt ё--ző nyelvjárású
beregi Beregújfalu és ugocsai Salánk, a labiális utótagú záródó és nyitódó diftongusos beregi
Dercen és Badaló, valamint a palócos Nagydobrony és Beregrákosю
A HELYI NYELVJÁRÁS
Szociolingvisztikai axióma, hogy az egymással rendszeres kommunikációs kapcsolatban levő
beszélők nyelvhasználata a legegységesebb s a leginkább rendszerszerű. Azoké
tehát, akik egy beszélőközösség tagjai. A kisközösségek, az úgynevezett
primér csoportok tagjai közötti társas kapcsolathálózat ugyanis erős, ennélfogva
a csoport tagjai közötti kommunikációs kapcsolat is közvetlen és rendszeres.
Jellemző vonása a kárpátaljai magyar nyelvjárásoknak, hogy a magánhangzók
labiális–illabiális viszonyait tekintve illabializálók. Erősíti a nyelvjárások erős e-zését,
hogy a köznyelvi ö ~ e alakpárok közül a nyelvjárásokban az e-s változatokat használják.
Példáimban azonban nemcsak ilyen esetekben, hanem egyéb közszavakban és
tulajdonnevekben is előfordul ez a jellegzetesség, főként beregi és ungi helységekben:

A derceni nyelvjárás. Megfigyelések

Ahogy a derceni közösségről elmondható, hogy ragaszkodik hagyományaihoz, úgy elmondható
az is, hogy sajátos nyelvjárását minden körülmények között megőrzi. A háború előtt a falu
szinte 100%-ban magyarajkú lakossággal rendelkezett, jelen napjainkban sajnos ez átalakulni
látszik. Így a jövőt illetően, nyelvjárásra(és magyarságra is) nézve aggályokkal kell szembe
néznünk. De közelítsük meg pozitív nézőpontból és építkezzünk a már meglévő tudásanyagra.
Dercent a magyar dialektológiai szakirodalom nyelvjárásszigetként tartja számon (BALOGH
2004, 2011, IMRE 1971, JUHÁSZ–OSZKÓ–REMÉNYI 1988, I. KÁPOSZTAI 1967)
Nyelvjárásszigetek gyakran teljes nyelvi közösségek áttelepülésekor jönnek létre. Ilyen módon
megőrzik eredeti mivoltukat, de elkerülhetetlen a környező nyelvjárásokhoz történő
alkalmazkodás. Végsősoron tehát az ilyen nyelvjárás külön nyelvjárássá válik, nem csak a
környezőkhöz képest, de a saját eredeti dialektusához viszonyítva is. Ezért különbözik
számomra elég feltűnően a derceni nyelvjárás a többi kárptaljaitól.
A derceni a bereg-ugocsai nyelvjárási vidékhez tartozik. JUHÁSZ DEZSŐ leírása szerint
Dercen sajátos színfolt a vidék
nyelvi képében, mert a dialektusban a „labiális utótagú diftongusok körében is létrejött a nyitódó
és záródó típus fonológiai ellentéte: ó1: hóu, szóu, karï stb. luó, ruóla, házbõl, indõl ‒ ő1: őüriz,
szőüke, kerüől, t´le stb. Az ó2, ő2 fonéma főleg az ó ~ ú (ló ~ lú, róla ~ rúla stb.), ő ~ ű
(bőr ~ bűr, tőle ~ tűle stb.) váltakozást mutató szavakban jelenik meg” (i. h.).
Ezekben a nyelvjárásokban tíz hosszú fonéma van (továbbá két polifonémikus, az
ā, ē). Ugyanilyen fonémarendszere van még a Szilágyság északi részén Sarmaság,
Újsarmaság, Bogdánd és a Szamos menti Désháza települések nyelvének. Ezek
mind a régió peremterületén, az í – Ì váltás ütközőzónájában jelennek meg,
mintegy kiteljesítve a diftongusokon keresztül megvalósuló nyitódó • záródó fonológiai
szembenállást (vö. JUHÁSZ i. h.)
Ezen felül amit gyakran megfigyelhetünk, hogy nem tesznek különbséget rövid zárt e és nyílt e
között, szerintem a gyakran használt szép és ugye szót így ejtik: szjééép, ugyéé. A nagyon
kifejezés helyett nagyrészt az igen-t használják(pl. igen-igen jauó). A mindenttudó “la”(=ni)
mutatószócska sem maradhat el egy-egy érzelmekkel teli mondatból (pl. e’la, ott la, mi e’ ott la,
ki e’la? mit csinálsz ott la?). Ezt a jelenséget főként a derceni és nagydobronyi beszélők körében
figyeltem meg.
A nyelvjárásokat általában diftongusok(kettőshangzók) tarkítják. Halmozottan elmondható ez a
derceni nyelvváltozatról. Szinte nincs olyan szó, amelyikben a kettőshangzók használata
kimaradna. Ezzel szemben Dercenben nagyon gyakori a nyitódó jellegű diftongus, tehát nem óu,
hanem uó hangzik.
A saját alkotású szavak is jelen vannak a nyelvben. Lentiekben ilyen szavakat, próbálok
felsorolni, úgymint, pl:
kunet(=lyuk),
höncsik(=földkupac)
gyüröűlocsolás(=eljegyzés)
piroha (=lekváros derelye)
pankuha (=fánk)
szátyiva (=szövőszék)
hórinka (=hinta)
pelmenna(=húsos derelye)
FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM JEGYZÉKE:
Tóth Teodóra Dercen: egy nyelvjárássziget helynévrendszertani sajátosságai*
Parapatics Andrea: A magyar nyelv regionalitása és a köznevelés
Kiss Jenő:_Magyar dialektológia
Tóth Péter: NYELVJÁRÁSI ÉS TUDOMÁNYTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK

BEREGSZÁSZI ANIKÓ: A LEHETETLENT LEHETNI