2.

tétel
Durkheim, Weber
A szociológia két klasszikusa, Durkheim és Weber a közel fél évszázaddal későbbi
nemzedékhez tartozik. Munkásságuk Marx halála és az első világháború vége közötti
időszakra esik. Mindkettőjük gondolatait felfoghatjuk úgy is, mint válaszokat a Marx által
felvetett kérdésekre, amelyekkel a saját kisebb vagy nagyobb mértékben eltérő álláspontjukat
próbálták megfogalmazni. Durkheim és Weber munkásságát tehát alapvetően befolyásolták
Marx gondolatai.

Émile Durkheim (1858–1917):

 Ismerte Marx munkáit.
 Durkheim felfogása szerint a kollektív társadalmi tudat változásai kizárólag
társadalmi, és nem biológiai vagy pszichológiai okokra vezethetőek vissza, azaz a
szociológiai közeg szerepe meghatározó (szociologizmus).
 A sűrűség kérdése morfológiai tényekkel kapcsolatban merült fel, amikor
Durkheim azt a szabályt kommentálta, hogy "minden társadalmi folyamat kiváltó okát
a belső társadalmi közeg szerkezetében kell keresnünk". Ennek a 'belső közegnek',
'emberi környezetnek' Durkheim két tulajdonságát emelte ki: a volument (amelyet a
szövegben azonosít az anyagi sűrűséggel) és a dinamikus sűrűséget.
 Módszertani munkáiban azt hangsúlyozta, hogy a szociológia társadalmi tényeket
vizsgál, amelyek a fizikai „dolgokkal” analógok, és elemzési módszereiben a
természettudományokhoz hasonlóan jár el, tehát megfigyel, mér, összefüggéseket
keres, és ennek alapján fogalmazza meg tudományos megállapításait.
 Durkheim módszertana:
Társadalmi tények:
1. Társadalmi jelenségek = társadalmi tények A tények valós dolgok.
2. Minden társadalmi tényt egy dologként, tárgyként kell felfogni, a saját
valóságában. A társadalmi tény nem fogalom és nem eszme. Semmilyen dolog nem
azonos a fogalmával. A dolgok nem arra valók, hogy a fogalmaikat igazoljuk vagy
cáfoljuk. A dolgokkal kell foglalkozni és nem az eszmékkel.
3. A tudomány tárgya a jelen és a múlt.
4. A tudomány szükségleteket elégít ki. Ez a szociológia célja.
5. A társadalom emberi cselekvés terméke.
6. A dolog az adva van és megfigyelésre kínálja magát.
7. A dolgokat adatként kell kezelnünk.
8. Az adatok képezik a tudomány kiindulópontját.
9. Adatokat elválaszthatjuk a kutatótól, azokat kívülről kell tanulmányozni.
10. A társadalmi tények objektív jellegűek, akarati aktussal nem lehet megváltoztatni.
 A szolidaritásnak két fajtáját különböztette meg:
mechanikus és a szerves vagy organikus szolidaritást.
A mechanikus szolidaritás alapja, hogy a társadalom tagjai egymáshoz hasonlítanak,
hasonló munkát végeznek, hasonlóképpen gondolkodnak. Kollektív tudat nagyon
 intenzíven szabályoz. Individualitás nem létezik a közösségen belül. Nincs
munkamegosztás legfeljebb a nemek, illetve korok között. Közösség tagjai
felcserélhetők. A társadalmi élet alapegysége a fiktív, illetve a tényleges vérségi
kapcsolaton alapul.
A organikus szolidaritás pedig a társadalmi munkamegosztáson alapul, azon a
tényen, hogy a társadalom különféle munkát végző tagjainak együtt kell működniük.
A társadalmi fejlődés fő mozgatóereje a növekvő munkamegosztás. Ennek
következtében a társadalom differenciálódik, ugyanakkor a társadalom tagjai egyre
jobban egymásra vannak utalva, ezért szükségképpen szolidaritást kell egymás iránt
érezniük. A társadalom individualizálódik, kollektív tudat szabályozóereje gyengül,
nő a relatív szabálytalanság állapota, az anómia.
 Elméleti síkon megfogalmazva, Durkheim a társadalmi integráció feltételeit kereste.
Úgy látta, hogy ehhez közös hiedelmek, érzések, értékek, „kollektív tudat”, a
társadalom tagjait összekötő szolidaritás szükséges.
 Az öngyilkosság: - Az öngyilkosság ugyan egyéni cselekedet, de az öngyilkosság
gyakorisága társadalmi tény, ezért nem magyarázható az egyének tulajdonságaival,
például azok pszichológiai jellemzőivel, hanem csakis társadalmi tényekkel;
Durkheimnél az anómiával, amelyet ő nem az egyén, hanem a társadalom
jellemzőjének mond.
Fajtái:
1. Egoista: Az ember a saját egoizmusában él, ha nem képes maga fölé rendelni
valamit, nincs célja, hajlamosabb az öngyilkosságra. Főleg a modern társadalmakra
jellemző.
2. Altruista: Lényege az individualizáció hiánya, az egyén alávetése a csoportnak.
Főleg a tradicionális társadalmakra jellemző.
3. Anómiás: Norma nélküli állapot (normák meglazulása) A társadalom nem
szabályoz. Modern társadalmakra jellemző. A társadalom maga betegszik meg, nem
az egyén.
Visszatartó tényezők: vallás, család, közösségek
Kizárta a lelki tényezőket

Max Weber:
 Marx elméleteire, gondolataira reagált.
 Weber szociológiája értékelésmentes. Elgondolása értékekhez kapcsolódik, de ő
maga nem értékel.
 Weber elgondolása szerint a társadalom abból áll, hogy emberek élnek benne,
fejlődik a társadalom.
Társadalmi cselekvés – egyéni cselekvések sokasága. Ez irányulhat az egyénre vagy
másokra.
 Ha az egyéni cselekvés motivációját megértem, választ kapok a társadalmi
cselekvésre is - Megértő szociológia.
 Weber a társadalmi rend és harmónia, valamint a társadalmi konfliktus
ellentmondásának kérdésében Marx és Durkheim között állt, elismerte a konfliktusok
elterjedt voltát, kisebb jelentőséget tulajdonított a társadalmi rend fenntartásának,
inkább a társadalmi változások érdekelték, de e változásokban Marxnál kisebb
jelentőséget tulajdonított a forradalmaknak.
 Megkülönböztette a hatalmat, amely a fizikai kényszer fenyegetésén alapul, és az
uralmat, amelynek alapja a társadalom tagjainak az a meggyőződése, hogy a
kormányzat jogos, vagyis legitim.
 A modern gazdasági, társadalmi és politikai fejlődés lényegét a racionalitás
terjedésében látta. Ez a racionalitás, a gazdasági kalkuláció a kapitalista gazdaság
lényege (nem a tőkés és a bérmunkás közötti viszony). A racionalitás, vagy ahogy
máskor mondja, a „varázstalanítás” egyre inkább kiterjed a társadalmi viszonyokra és
a politikára is.
 Ehhez kapcsolódik a társadalmi cselekvés négyfajta típusának weberi
megkülönböztetése. Ezek: a tradicionális (hagyományos normákat követő), az
érzelmileg motivált, az értékracionális és a célracionális cselekvés.
 Az értékracionális viselkedés esetében a cselekvő személyt az a cél vezeti, hogy
valamilyen értékeknek (például az igazságosságnak) megfeleljen, a célracionális
viselkedés esetében viszont kizárólag az vezeti őt, hogy valamilyen célt (például
üzleti nyereséget, a politikai hatalom megszerzését stb.) elérjen.
 Társadalmi struktúra: a társadalmi szerkezet differenciálódik a gazdaság (ez a
marxi „osztály”), a hatalom, az életmód és a megbecsültség dimenzióban (az utóbbit
nevezte Weber „rendnek”).
 Marxszal ellentétben nem állította, hogy a kormányzat szükségképpen mindig az
uralkodó osztály érdekeit szolgálja. Megkülönböztette a hatalmat, amely a fizikai
kényszer fenyegetésén alapul, és az uralmat, amelynek alapja a társadalom tagjainak
az a meggyőződése, hogy a kormányzat jogos, vagyis legitim.
 A legitimitás háromfajtáját különböztette meg: a tradicionális (például királyi), a
karizmatikus (például népvezérek) és a racionális (választásokon alapuló,
jogszabályokat követő) uralom legitimitását.
 Szükségesnek látta, hogy a vezető politikusoknak karizmájuk legyen, vagyis hogy
meg tudják győzni a társadalom tagjait, hogy ők a legalkalmasabb vezetők, ők
hivatottak az államot kormányozni.
 A racionalizálódás megnyilvánulása a gazdasági, társadalmi és politikai
szervezetekben a bürokratizálódás.
 A bürokrácia működése kiszámítható, nincs negatív felhangja Weber műveiben.
 Weber a bürokratikus racionalizációban látja a modern gazdasági, társadalmi és
politikai változások lényegét, ennél sokkal kevésbé fontos számára az, hogy a
termelőeszközök magántulajdonban vagy állami tulajdonban vannak-e.
 Weber a bürokratizálódást elkerülhetetlennek tartotta, de annak negatív
következményeit is hangsúlyozta. A bürokrácia „vasketrecéről” ír, amely korlátozza
az egyéni szabadságot, s kiszolgáltatja a társadalom tagját a személytelen
bürokratikus ügyintézésnek.
 Nem optimista, elemzi a társadalmat, de nem hirdeti, hogy jó irányba fog haladni.