Elméleti és módszertani problémák a magyar toldalékmorfémák elemzésekor

A magyar toldalékmorfémák rendszerezését tekintve két nézet jellemzi tudományos közvé-

leményünket. Az egyik a magyar toldalékmorfémákat három osztályba (képző-jel-rag), a má-
sik kettőbe (derivációs-inflexiós) sorolja. Korábban – természetes morfológiai alapokon – azt
vizsgáltam, hogy melyik modell közelíti jobban a nyelvi valóságot. E vizsgálat részletes be-
mutatása szétfeszítené jelen kereteinket, így a kérdéskörnek az elméleti-módszertani oldalával
foglalkozom a továbbiakban.
Kutatásom lényege abban állt, hogy az (igény szerint teljes) magyar és (a szükségszerűen
válogatott) külföldi szakirodalomban a toldalékmorfémák osztályozására használt nem re-
kurzív kritériumok (összesen 23) alapján végigvizsgáltam mind a 174 magyar toldalékmor-
fémát. Így minden toldalékmorféma jellemezhető volt egy, a [−23; +23] intervallumba eső
számmal. Az így kapott 174 elemű számsokaság szóródása megmutatta, hogy a magyar tol-
dalékmorfémák nem diszkrét osztályokban, hanem folytonosan helyezkednek el, tehát jel-
lemzésükre a kontinuummodell a legmegfelelőbb, mindazonáltal a halmaznak két sűrűsödése
van, ami arra utal, hogy az igazsághoz közelebb áll a derivációs-inflexiós kettősség, mint a
képző-jel-rag hármasság (l. az ábrát).

16

14

12

10

deriváció 8

4 inflexió

0
-20 -15 -10 -5 0 5 10 15 20

A vizsgálat során felmerült problémák két csoportba sorolhatók. Az egyik (kisebb) csopor-
tot képezik azok, amelyek akkor merültek fel, amikor megpróbáltam meghatározni az elemzés
alaphalmazát; a másik (nagyobb) csoportot alkotják a kritériumok alkalmazásakor felvetődő
kérdések. Az idő rövidségére való tekintettel az első csoportot mutatom be részletesen.
 1. Mivel kizárólag szinkrón szempontú vizsgálatban gondolkodtam, az első döntést az igé-
nyelte, hogy (miként számos nyelvtan, például: Kiefer 1998; Kiefer–Ladányi 2000a, 2000b)
csak a produktív elemeket tekintsem, vagy vessek számot a már nem produktív, de disztribú-
ciós elemzéssel a naiv/ideális beszélő számára is könnyedén kielemezhető toldalékmorfé-
mákkal is (vö. Keszler 2000; T. Somogyi 2000). Épp mivel a beszélő is birtokában van ennek
a tudásnak, szerintem nem rekeszthetjük ki a vizsgálatból a már nem produktív elemeket (így
viszont a produktivitás mint vizsgálati szempont használható).
2. Minthogy vizsgálandónak tekintettem a nem produktív képzőket is, számos esetben nem
volt könnyű annak eldöntése, hogy mit tekinthetünk – szigorúan szinkrón értelemben – önálló
morfémának. A disztribúciós elemzés jellegéből következik, hogy az adott morféma legalább
két azonos nyelvtani környezetű, morfoszemantikailag kielemezhető, nem fiktív (passzív,
fantom-) tőhöz kapcsolódó előfordulása szükséges ahhoz, hogy beszélhessünk a létéről, még
akkor is, ha egyébként (az ún. egyedi kötött morfémák esetében; vö. Laczkó 2000: 48) vilá-
gosan érezhető a morfológiai tagoltság (egyedi kötött morféma lehet “tő”: sze-bb, lehet “ösz-
szetételi utótag”: fa-batka, valamint lehet “képző”: golyó-bis). A kérdést tovább bonyolítja,
hogy a magyar toldalékmorfémák jelentős (túlnyomó) hányada többalakú. Ilyenkor a disztri-
búciós elemzés ismételten elbizonytalanodik, a lépcső és a hágcsó példájában
ló -csó/-cső ugyanis sehol másutt nem jelenik meg. Az ilyen esetekben úgy tekintettem, hogy
az egyik allomorf két előfordulása mintegy “hitelesíti” a többi allomorf egyetlen előfordulá-
sát, de legalább egy allomorfról fel kellett mutatni legalább két előfordulást (így a lépcsőt és a
hágcsót elemezhetetlen tőszónak tekintettem).
3. Számos esetben nem volt könnyű eldönteni, hogy mikor beszélhetünk önálló összetett
képzőről, és mikor csak két (esetleg több) képző szekvenciájáról. A helyzet egyértelmű, ha a
közbülső (csak egyképzős) alak nem létezik, hiszen ekkor semmiképpen sem beszélhetünk két
képzőről. Ha viszont a közbülső alak is létezik, a jelentéskülönbség nem biztos érv, hiszen az
néhány szóalakban (esetleg analógiásan terjedve) is kialakulhatott. Sok esetben nagyon nehéz
eldönteni, hogy egy jelentésváltozást szenvedett kétképzős szóval vagy egy már összeforrott
képzőbokorral ellátott szóval van-e dolgunk. Amennyiben a közbülső alak is létezik, az egye-
di jelentésváltozások feltételezhetősége miatt semmiképp sem elegendő az összetett képző két
előfordulása, csak jóval több esetén beszélhetünk ténylegesen összetett képzőről. – A problé-
mát jól megvilágítja a -ságos/-séges képző elemzése. Vele kapcsolatban a következő eseteket
különíthetjük el: a) a szótő ige vagy egy szófajú főnév (barátságos, emberséges, fáradságos;
rémséges), ekkor mindig két képző járul a tőhöz (kivétel: rémséges [~ rémes], itt a jelentés
kialakulásának azonban analógiás oka lehet); b) a szótő melléknév vagy határozószó, de
a -ság/-ség képzős relatív tő lexikalizálódott, és kellően gyakori, ekkor egyértelműen a relatív
tőhöz járul az -os/-es képző, így szintén két képzőről van szó (biztonságos, zöldséges); c) a
szótő melléknév, a képzett szó jelentése a melléknévi tő jelentése, de fokozva, nyomósítva: ez
az összetett képző prototipikus használata (ez persze a ’valamilyen tulajdonsággal ellátott’ je-
lentés specializációjának is felfogható) (bátorságos, boldogságos, bőséges, fényességes, mél-
tóságos); d) a szótő határozószó, nem a -ság/-ség képzőhöz járul további képző, de a -ságos/
-séges nem is nyomósítást fejez ki, itt szintén összetett képzőről van szó (felséges, fenséges,
túlságos). Megfigyelhetjük, hogy a dicsőséges szó felépítése mind a b)-ben, mind a c)-ben
megjelölt módon értelmezhető: az ilyen szóalakok vezettek feltehetőleg a -ságos/-séges képző
kialakulásához.
4. Nem volt problémamentes annak eldöntése sem, hogy mi tekinthető a vizsgálatban egy
tételnek. Míg például az igei személyragok összessége egységesen viselkedik, a határozóra-
gok nem teljesen homogének, mert példának okáért a -ban/-ben előfordulhat szó eleji hely-
zetben (bennem, benned…), a -kor nem; az előbbi esetében van alternáció, az utóbbiéban
nincs. Ebből adódóan az igeragok összesen egy tételként szerepelnek, a határozóragokat pedig
egyedenként vizsgáltam. Bár a döntés – mivel kvantitatív elemzésről van szó –, sajnos, kiha-
tással van a végső konklúzióra, ez látszott az optimális kompromisszumnak.
5. Hasonló problémát jelent annak eldöntése, hogy egy valaha-volt egy toldalékmorféma
mára már széthasadt-e két önálló elemmé, vagy még tekinthető inkább egynek. A kérdés meg-
világításához kisebb kitérő szükséges. Amennyiben a toldalékmorfémákat függvényeknek te-
kintjük (márpedig viselkedésük azonossága folytán: halmazt halmazra képeznek le, célszerű
ezt tennünk), kétségtelenné válik, hogy a kimeneti egyértelműség sokkal markánsabb tulaj-
donság, mint a bemeneti egyértelműség. Másképp fogalmazva: egy képzőre sokkal inkább
jellemző, hogy mibe képez, mint az, hogy miből képez. Az agglutinatív nyelvek jellegzetes-
sége, hogy egy adott toldalékmorféma több szóosztályhoz is járulhat; erre példa végső soron a
birtokos személyjelezés és az igei személyragozás rokonsága, de (szűkebb tárgyunkhoz visz-
szakanyarodva) ezt mutatja az is, hogy például a -ság/-ség képző járulhat melléknévhez és
igéhez egyaránt, de mindig főnevet képez (segítség, okosság). Ez önmagában még nem jelent
problémát, de az már igen, ha az egyes alternánsok specializálódnak, hasadnak a bemeneti
szófaj szerint. Még egy képző alternánsainak tekinthetők a -talan/-telen/-tlan/-tlen/-atlan/-et-
len, mivel ugyan a -talan/-telen csak főnevekhez, az -atlan/-etlen elsősorban igékhez, ritkáb-
ban melléknevekhez, főnevekhez, a -tlan/-tlen pedig elsősorban főnevekhez, ritkábban igék-
hez, melléknevekhez járulhat, a hasadás még nem fejeződött be. Az -ít/-dít és az -ít/-sít azon-
ban már két önálló képző, mivel az előbbi csak igékhez, az utóbbi csak főnevekhez és mel-
léknevekhez járulhat. – Az előbbi kitérő rávilágít arra is, hogy sok esetben elfedi a nyelvi va-
lóságot, ha szófajváltó és szófajtartó képzőről beszélünk, mert ugyanaz a fosztóképző szófaj-
váltó vagy szófajtartó lehet aszerint, hogy igéből vagy főnévből, illetőleg melléknévből kép-
zünk vele. Van azonban néhány képző, amelynek határozott jellemzője a szófajtartás. Ilyen
például a -cska/-cske kicsinyítő képző, amely mindig a bemeneti szófajt adja a kimenetre:
nagy – nagyocska, rügy – rügyecske.
Ezek voltak tehát azok a nehézségek, amelyek a vizsgálati alaphalmaz összeállításakor
adódtak. A kritériumok alkalmazásakor felmerült problémák hasonló bemutatására talán egy
másik alkalommal lesz lehetőség.

Irodalom
Keszler Borbála 2000. A szóképzés. In Keszler Borbála (szerk.): Magyar grammatika. Nem-
zeti Tankönyvkiadó, Budapest, 307–20.
Kiefer Ferenc–Ladányi Mária 2000a. A szóképzés. In Kiefer Ferenc: Strukturális magyar
nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 137–64.
Kiefer Ferenc–Ladányi Mária 2000b. Morfoszintaktikailag semleges képzések. In Kiefer Fe-
renc: Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 137–64.
Kiefer Ferenc 1998. Alaktan. In É. Kiss Katalin–Kiefer Ferenc–Siptár Péter: Új magyar
nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest, 187–289.
Laczkó Krisztina 2000. Az alaktan tárgya és alapkategóriái. In Keszler Borbála (szerk.): Ma-
gyar grammatika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 37–50.
T. Somogyi Magda 2000. Toldalékrendszerezésünk vitás kérdései. Segédkönyvek a nyelvészet
tanulmányozásához III. Tinta Könyvkiadó, Budapest.

Mártonfi Attila