Prológus – 2005. március 29.

– Nézd, drágám, itt vannak – mosolygott Ginny Potter a kezében tartott két csecsemőre. –
Ugye, milyen édesek?
A híres Harry Potter, a babák apja közelebb lépett, hogy megszemlélje gyermekeit.
– A fiú neve Albus Perselus lesz. A lány pedig Bellatrix és még valami ősellenségem neve
lesz. Már nem jut eszembe több név.
– És mi? – kiáltott meglepetten Hermione Granger a párra, aki Ronnal, az anya bátyjával
egyetemben a szoba végében állt. – Harry, nem mondhatod komolyan, hogy Pitonról nevezed
el a gyerekedet, amikor még egy Hermione és Ron Potter sincs.
– Hermione, ezt te nem értheted – kezdte Harry, de Ron félbeszakította.
– Ginny is mellettünk áll, ugye Ginny?
Harry rettenettel a szemében nézett feleségére.
– Sajnálom, drágám, de igazuk van – felelte a nő.
– Elárultál – fröcsögte Harry.
– Te mondtad, hogy már nincs ki, akiről elnevezhetnéd a gyereked. Itt egy ötlet. Hadd
legyen a lány a legjobb barátaidról elnevezve, a fiú meg lehet Albus Perselus – mondta
békítően Ginny.
A sötét hajú férfi feldúltan pattant fel, miközben egyszerre vetett gyilkos pillantásokat
felesége és két legjobb barátja felé. Hermione diadalittasan mosolygott – tudta, hogy Harry
nem fogja elengedni Albus Perselust, mindent hajlandó megtenni érte. Ginny a gyerekeket
simogatta, akik mit sem sejtettek róla, hogy a felnőttek éppen az ő sorsukat határozzák meg.
– Hát legyen! Örökké gyűlöllek benneteket emiatt, de ti győztetek! – kiáltott drámaian
Harry. – Veronica Hermione és Albus Perselus, üdvözöllek benneteket ebben a világban!

1. Bemutatkozás

A nevem Veronica Hermione Potter, de mindenki csak Ronnie-nak szólít Ronnie Coleman
után. Haha, nem, hanem az apám legjobb barátja után.
Apropó apa. Ő a varázsvilág leghíresebb személye, a Kis Túlélő, aki már annyira nem
kicsi, vagyis a családunkban tuti ő a legmagasabb.
Igen, varázslók vagyunk, mindannyian. Két híres varázsló család, a Potter és a Weasley
leszármazottja vagyok. Ezért tizenegy éves korom óta a Roxfort Boszorkány és
Varázslóképző Szakiskolába, egy borzasztó korrupt és rasszista varázslóiskolába járok, ahová
az összes többi családtagom is. A griffendélbe kerültem elsőéves koromban, ami azt jelenti,
hogy se okos, se kedves, se ravasz nem vagyok.
Három testvérem van. Egy bátyám, James, szintén griffendéles, aki négyéves koromban
meg akart tanítani repülni, minek eredményeként mindketten egy kartöréssel gazdagodtunk.
Szeretem Jamest, mert ő az egyetlen a családban, aki hajlandó éjjel kettőkor kicsempészni a
gumicukrot a konyhából. Szuperhasznos, nekem elhihetitek.
Az ikertestvéremet Albusnak hívják, és ő a mardekárba került. Ez nagy felbolydulást
eredményezett a családunkban, ahol elvileg mindenki elítéli a rasszizmust. Albusnak és
nekem mindenünk közös. Amikor kisbabák voltunk, anya összevarrta a rugdalózóinkat, ezért
James sokáig azt hitte, hogy sziámi ikrek vagyunk, és naponta sírt a szerencsétlenségünk
miatt. Amikor megtudta, hónapokig nem bírt ránk nézni.
Albus a legjobb barátom, és nem csak azért, mert szinte életem minden percét vele
töltöttem a Roxfortba érkezésem napjáig. Albus a legjobb, legviccesebb és minden pozitív
legem az életben.
A húgom, Lily is griffendéles. Sokszor irigy voltam rá, mert ő a vörös Weasley hajat
örököltem, míg nekem csak barnás vöröses valami jutott a fejemre, amit leginkább egy
szénakazalnak lehetne nevezni. Lily bájos, kedves és gyönyörű, de még mindig az én pici
húgom. Szívesen mesélek majd róla kínos sztorikat.

Mikor Albus és én öt évvel ezelőtt először léptünk be a Roxfortba, minden megváltozott.

Ugyanis Albus mardekáros lett, míg én a griffendélbe kerültem. Az volt életem legrosszabb
napja – látni, hogy az ikertestvérem letér a közös utunkról, mindennél fájdalmasabb volt, amit
valaha átéltem. Majd megevett a féltékenység, amikor Albust boldognak láttam, miközben az
én szívemet a szomorúság mardosta, amiért nem tölthettem azontúl minden időmet vele.
És mindezért, a saját szenvedésemért és Albus elvesztéséért egyetlen személyt okolhatok:
Scorpius Hyperion Malfoyt, az ősellenségemet.
Mert SHM nélkül Albus sosem lett volna mardekáros, ha ő nincs.
SHM-mel Albus és én először a Roxfort Expresszen találkoztunk, amikor először
indultunk az iskolába. Szeptember elseje volt, és szokás szerint majdnem lekéstük a vonatot.
– James! Ne mondj hülyeségeket a testvéreidnek! – mondta anya, amikor megpuszilta
James fejét. – Albus, Ronnie, ne hallgassatok Jamesre.
Albusszal összenéztünk. Elmosolyodott egy pillanatra, majd hirtelen elfordult.
– Várj, hová mész? – kiáltottam utána.
– Muszáj beszélnem apával, hogy hűek legyünk az eredeti sztorihoz – nézett rám
sajnálkozva. – Bocs, Ronnie, de JK megírta.
– Mi köze ehhez Kennedynek? – kérdeztem zavarodottan, de eddigre Albus már eltűnt a
tömegben.
– Ő JFK, Ronnie – hallottam anya megértő hangját magam mögött. Gyorsan
megfordultam, és szorosan átöleltem őt.
– Annyira hiányozni fogsz!
– Te is nekem. Vigyázz Albusra és Jamesre is.
– Fogadjunk, hogy nekik is ezt mondtad.
– Igen – vallotta be mosolyogva anya.
– Én is el akarok búcsúzni – morgolódott Lily. Rögtön átöleltem őt is. – Mázlista vagy,
amiért korábban születtél.
– Te is hiányozni fogsz, tündérke.
– Te nem. Legalább nem leszel otthon. Felháborító, hogy lány vagy, és nem vörös a hajad
– nézett rám felháborodottan.
– Neked meg nem zöld a szemed, bénaság – vágtam vissza. – Albus, lekéssük a vonatot!
Mintha végszóra szólaltam volna meg, a vonat pöfögni kezdett. Albus és én felkaptuk a
kofferjeinket. Jamest már rég szem elől tévesztettük, esélyünk sem volt megtalálni a
tömegben.
– Sziasztok! – kiáltottam.
– Legyen jó utatok! – mondta apa.
Gyorsan felugrottunk a vonatra, és kihajoltunk az ablakon, hogy integessünk a többieknek.
ebben a pillanatban valaki megszólalt mögöttünk.

2. Beosztás

– Van már fülkétek, vagy egyedül vagytok? – kérdezte.

Megfordultunk. Egy szőke fiú állt előttünk talárban, egy óriási bagoly kalitkáját
szorongatva.
– Még nincs, de keressünk együtt – mosolygott rá Albus.
Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, és ennek nem lesz jó vége, de mivel Albus
határozottan elindult a szőke fiú mellett, kénytelen voltam utánuk menni. Nemsokára találtunk
is egy fülkét. Berámoltuk a cuccainkat, és helyet foglaltunk az üléseken.
 – Scorpius Malfoy vagyok – mutatkozott be a szőke fiú.
– Malfoy? – szaladt ki a csodálkozás hangja a számon.
– Valami gondod van ezzel?
– Nincs – vágta rá Albus. – Albus Potter vagyok, ő meg az ikertestvérem, Veronica.
– Ronnie – javítottam ki sietve.
– Már értem, miért csodálkoztál – mosolyodott el Scorpius. – Potter vagy. A szüleinknek
nem tetszene, ha barátkoznánk.
– Tényleg nem tetszene nekik – bólogattam hevesen.
– Kit érdekelnek a szülők? – kérdezte Albus.
Így kezdődött Albus, szeretett ikertestvérem és SHM, örök ősellenségem barátsága. SHM –
akit nem vagyok hajlandó Scorpiusként emlegetni, a teljes neve meg túl hosszú ahhoz, hogy
mindig bepötyögjem – és Albus az egész úton beszélgettek, később csokibéka kártyákat
cserélgettek. Én a sarokba vonultam, és rosszindulatúan bámultam mindkettejüket, amíg úgy
tettem, mintha egy újságba mélyednék.

Amikor megérkeztünk a Roxfortba, megkerestem az unokatestvéremet, Rose-t, így már

nem voltam egyedül a beosztásra várva. Megjelent Minerva McGalagony, és elmondta a
szokásos lelkesítő beszédet, amit az eredeti könyvben olvashattok. Ezután ABC rendben
hívtak minket a Teszlek Süveghez.
Scorpius Hyperion Malfoy természetesen a mardekárba került, de ezen meg se kellett
lepődnöm, hiszen Malfoyként mi mást vártunk volna tőle?
– Elképesztő, hogy Albus jóba lett ezzel a lenyalt ficsúrral – súgtam Rose-nak.
Rose egyetértően bólogatott, mert nincs más feladata a történetben, mint egyetérteni velem
és alátámasztani az én véleményemet.
– Potter, Albus Perselus! – kiáltotta McGalagony. Izgatottan figyeltem, ahogy
ikertestvérem kiballag a pódiumra. A süveg a fejéhez ért. Majdnem öt percet vártunk, mire az
kinyilatkoztatta a véleményét:
– Mardekár!
A szívem hevesen lüktetett, az ereim ki akartak ugrani a helyükről. Hányinger kerülgetett,
amikor hirtelen a saját nevemet hallottam.
A világ összefolyt a szemeim előtt. Alig érzékeltem valamit a világból, amikor leültem a
székre.
– Nos, még egy Potter. Nem hiszem el, hogy évek óta csak Pottereket és Weasleyket
osztogatok be házakba. Nagyon unalmas, hogy a fél évfolyamot a két család teszi ki már.
– Ne papolj, most vesztettem el a legjobb barátomat! – suttogtam.
– A kis Albus Perselusra gondolsz? Néha meg kell szegni a hagyományokat, Nem-vörös-
hajú-Potter-lány.
– Akadj le a hajamról, szakadt kalap – morogtam.
– Nem tudok, amíg le nem vesznek – kacarászott a süvegek legbunkóbbja.
– Ossz már be a griffendélbe, soha többé nem akarlak látni.
– Honnan veszed, hogy a griffendélbe kerülsz?
Hirtelen eluralkodott rajtam a rémület, hogy esetleg én is egy másik házba kerülök, esetleg
a mardekárba. De tudtam, hogy nem kerülhetek máshova, csakis a griffendélbe. Biztos voltam
benne.
– Tudom, és kész – jelentettem ki.
– Nem akarsz az ikertestvéred után menni?
Nehezen lélegeztem. Ha a mardekárba kerülök, Albus esetleg elfelejti Scorpiust, és
továbbra is mi lehetünk a Potter ikrek, akik jóban-rosszban összetartanak. De a griffendélben
bizonyíthatok. A griffendélbe tartozom. Weasley és Potter vagyok. Nem kerülhetek
egyszerűen máshova.
 – Nem – feleltem, és abban a pillanatban tudtam, hogy Albus és az én kapcsolatom sosem
lesz ugyanolyan, mint előtte.
– Hát jó, legyen. Griffendél!
Tapsvihar köszöntött, viszont a szívem kettétört, amikor láttam, hogy Albus nem néz rám,
és nem örül velem együtt a sikernek.

3. Wilma Blackwood

Néhány nap telt el a beosztás óta, amikor először találkoztam Wilma Blackwood-dal.
Csütörtök volt, aznap vettünk részt az első átváltoztatástan óránkon a hollóhátasokkal. Az óra
előtt pár perccel egy barna hajú lány huppant le mellém a padba hollóhátas talárban.
– Szia, Wilma Blackwood vagyok – nyújtotta udvariasan a kezét, amit én csodálkozva
megráztam.
– Veronica Potter, de szólíts csak Ronnie-nak.
Wilma a szája elé kapta a kezét.
– Csak nem Harry Potter…
– De – vágtam rá, mielőtt folytathatta volna. Kezdett elegem lenni belőle, hogy mindenki
Harry Potter lányaként ismer engem. Azt akartam, hogy ne így emlékezzenek rám. Azt
akartam, hogy azt kérdezzék: „Csak nem a híres Ronnie Potter?” De ez sosem következhetett
be. Apám hősi tetteit képtelen lettem volna túlszárnyalni.
– Hogy telik az első pár napod? – kérdeztem gyorsan, nehogy legyen ideje újabb kérdést
feltenni a családomról.
– Remekül, köszönöm. És azt hiszem, innentől az átváltoztatástan órák is nagyon
izgalmasak lesznek.
Egymásra mosolyogtunk, és abban a pillanatban tudtam, hogy Wilma lesz a legjobb
barátnőm. Egyetértett velem, nem mondott ellent nekem sosem: tökéletes jelölt volt a BFF
posztra.
Wilma amerikai volt, nem rendelkezett olyan gyönyörű brit akcentussal, mint az én
családom. Sokat mesélt nekem az amerikai varázslóvilágról – mit is tehetett volna,
hollóhátasként nem tudta elképzelni, hogy más nem olyan unalmas, mint ő –, és ezzel
felnyitotta a szemem egy másik világra. Vagyis megpróbálta, mert rendszerint elaludtam a
meséi közben.
Wilma és én ezentúl minden lehetséges időnket együtt töltöttük, és ez kezdte befoltozni a
szívemben az Albus után maradt lyukat. A griffendélben ott volt nekem James, akinek bár
voltak saját barátai, sosem hanyagolt engem, és természetesen Rose.
A szünetekben sokszor láttam Albust és Scropius Hyperion Malfoyt együtt sétálni a
folyosón. Az ikertestvéremet mindig felháborítóan vidámnak láttam. Elszorult a szívem, ha
csak megpillantottam őket.
Az egyik délután, már majdnem karácsony környékén beszámoltam Wilmának arról, hogy
mi is történt velem szeptember elsején, és ekkor ő biztatóan a vállamra tette a kezét.
– Mindent meg kell tennünk, hogy visszaszerezzük az ikertestvéredet. Nem hagyhatod,
hogy egy Malfoy elvegye tőled őt.
– Igazad van – sóhajtottam fel. – Nem szabad hagynom, hogy ez történjen velem.
És ekkor Wilma segítségével elindítottam a SHM-ellenes hadjáratot, ami azóta is tart.
Wilma a legszebb lány, akivel valaha találkoztam. Igen, még Lilynél is szebb, bár a kis
mitugrászt nehéz túlszárnyalni. Wilmának világos bőre, nagy szemei, és hullámos, barna haja
van. Néha szemüveget hord, és sokkal idősebbnek néz ki a koránál: bár jó értelemben.
Érettebbnek tűnik.
Akkor még nem sejtettem, hogy Wilma egyszer jobban megkeseríti Albus életét, mint
ahogy ő az enyémet. Bár akkor még hálás is lettem volna ezért. A gyűlöletem az
ikertestvérem iránt minden perccel nagyobbra nőtt. Naiv voltam és fiatal. Nem számítottam
azokra az eseményekre, amik jobban megváltoztatják majd az életem, mint az első roxforti
napom.
De az egész csak néhány évvel később kezdődött, amikor már ötödszörre indultam a
Roxfort Boszorkány és Varázslóképző iskolába a piros vonaton. Mindjárt elmesélem…

4. Roxmorts

– Négy évvel később –

– Egy kicsit morbid nekem, hogy a tesómmal randizol egy éve, és még nem szakítottatok –
mondtam Wilmának, amikor mindketten leültünk a könyvtárban, hogy megcsináljuk az
asztronómia házinkat.
Wilma kuncogott.
– Albus egy igazi álompasi, annyira aranyos és cuki, hogy…
– Oké, ezt most hagyd abba – emeltem fel védekezően a kezeimet. – Nem akarom hallani a
románcotokat. Nem vagyok kíváncsi az ikertestvérem és a legjobb barátnőm szerelmi
életének részleteire.
Wilma nevetve megvonta a vállát.
– Ahogy akarod. De neked is össze kéne szedned valakit, Ronnie. Itt az ideje a
randizásnak. Hé, már ötödévesek vagyunk, és nem jártál senkivel. Gyászos.
– Tudom – sóhajtottam fel drámaian. – De nincs kedvem még egy ember miatt aggódni.
Már itt vagy nekem te, James, Rose, Lily, Hugo és Albus.
– A hat emberből, akit felsoroltál, öt a rokonod, engem meg első éves korod óta nagyon jól
ismersz – jegyezte meg Wilma.
Be kell vallanom, az arány az ő szájából tényleg nem hangzott valami fényesen. Igaza volt:
tényleg itt volt az ideje, hogy ismerkedni kezdjek a többi iskolatársammal. Öt éve járok oda,
és még senkivel nem jöttem össze! Rosszul hangzik.
– Igazad van – jelentettem ki végül. – A legjobb az lesz, ha összeszedem magam.
– Ez az, csajszi. Kell neked egy pasi.
Azon a hétvégén Rose, Wilma és én lementünk a Roxmortsba vásárolni. Ugyan az
iskolában úgyis egyenruhát kellett hordanunk, néhány dögös ruci sosem árthat. A Flitter &
Fodor nevű csodálatos helyen válogattuk a szebbnél szebb anyagokat, és pletykáltunk, ahogy
a jó roxfortosok teszik.
– Hogy van mostanában Albus? – kérdezte Rose Wilmától, mire Wilma áradozni kezdett
Albusról, és nekem rögtön elment a kedvem az egésztől. Az év kezdete óta mást sem
hallottam a barátnőmtől, csak hogy Albus így, meg Albus úgy. Már nem csak SHM-re voltam
féltékeny, hanem Wilmára is. Mindketten sokkal több időt töltöttek Albusszal, mint én.
Kivéve a nyarat. Nyáron az ikertestvérem csakis az enyém, volt, senki másé.
– Azt hiszem, elugrok a Három Seprűbe, meguntam a vásárlást – jelentettem ki. Rose
kezébe nyomtam egy vörös ruhát. – Megvennétek ezt nekem? Utólag kifizetem. A Három
Seprűben találkozunk.
– Rendben, vigyázz magadra. Rendelsz nekünk addig valamit? – kérdezte Wilma. Rose
csodálkozva méregetett, mintha tudta volna, hogy valami nincs rendben, de Wilma ebből
semmit sem vett észre.
– Várj meg minket, oké? – kötötte a lelkemre Rose, mire én bólintottam.
Kiléptem az üzletből az őszi utcára. A faleveleket centrifugaként forgatta a szél, nevető
párok között suhantam el a kocsma felé. Szomorúság mardosta a szívemet, ahogy a boldog
diákokra néztem. Nekem is itt kéne lennem Albusszal, akivel együtt nevetnénk minden
hülyeségen. Ha nem lenne SHM.
 Emlegetett szamár. Mielőtt a Három Seprű elé értem volna, hirtelen valaki megragadta a
karomat.
– VHP!
Csak egyvalaki szólított így. SHM. Megfordultam.
– Mit akarsz, életem megkeserítője? És hol van a másik feled, a lopott ikertestvérem.
SHM lihegett egy pillanatig, mintha futott volna utánam. Önkéntelenül is végigmértem, és
nyeltem egyet. Mint mindig, most is remekül nézett ki kócos, szőke hajával és világos
szemeivel. De nem gondolhattam rá úgy. Ő az ellenségem örökre és azután is.
– Albus nincs itt. Veled akarok beszélni.
Felvontam a szemöldököm.
– Hallgatlak, Scorpius Hyperion Malfoy.

5. A találkozó

– Segítened kell – jelentette ki SHM.

– Mégis miért segítenék neked? Talán annyira lökött káposzta vagy, hogy nem vetted
észre, de gyűlöllek.
– Tudom, hogy gyűlölsz – mondta a fiú kétségbeesetten. – De most egy olyan dologról van
szó, ami közös bennünk.
– A csodálatos hajunkról? – színleltem meglepetést.
SHM egy pillanatra összezavarodott.
– Szerinted csodálatos a hajam?
– Irónia, tökleves. Nincs bennünk semmi közös, kopj le, és loholj a tesóm után.
– Albus – suttogta halkan.
– Tudod, engem Veronica Hermione Potternek hívnak, és még sosem kevertek össze a
ikertestvéremmel. Én lány vagyok, ő meg fiú, ezzel bizonyára tisztában vagy.
– Mondom, Albus a közös bennünk.
Rögtön elfogott a jeges rémület.
– Mi van Albusszal? Valami baja történt?
– Ezt itt nem beszélhetjük meg. Kilenckor találkozunk az Asztronómia Toronynál.
Senkinek ne mondd el, hogy jössz.
A titokzatossága meglepett, de nem volt mit tennem, rábólintottam a dologra. Albusért
mindent meg kell tennem, még akkor is, ha SHM-mel kell szövetkeznem a dologban.
– Ott leszek.

Mikor megérkeztem a Három Seprűbe, rendeltem három vajsört, és végre elgondolkoztam

SHM szavain. Vajon mi történhetett, hogy az én segítségemhez folyamodik? Biztos voltam
benne, hogy valami nagy dologról lehet szó. Mibe keveredhetett a drága ikertestvérem?
Igazából ötletem sem volt. Albus nyáron nem beszélt sokat az iskolai dolgairól, máskor pedig
alig beszéltem vele pár szónál többet.
– Szia, Ronnie. Itt a ruhád! – Rose a kezembe nyomta a vörös, selyem anyagot egy
szatyorba burkolva.
– Kösz – mosolyogtam erőltetetten, de a szívemre még mindig az Albus iránti aggodalom
nehezedett. – Ti vettetek valami szépet?
– Igen, mutatom – felelte izgatottan Wilma, és egy kék ruhát húzott elő. – Mit szólsz
hozzá? Albusnak tetszeni fog?
– Tuti – vigyorogtam. Akkor is örülök Wilma boldogságának, ha elveszi tőlem a
testvéremet. Wilma a legjobb ember, akit ismerek Albus, Rose, Lily és James után.
Megérdemli a boldogságot.
 – Rose, megbeszéltem Ronnie-val, hogy szerzünk neki egy pasit! – fordult Wila az
unokatestvérem felé. – Mit szólsz hozzá?
– Hogy itt az ideje. Kire gondoltál?
– Még nem tudom biztosan, de valami nagyon jónak kell lennie, hogy elérje Veronica
Hermione Potter elvárásait – somolygott Wilma.
– Hagyd már abba! – nevettem velük együtt, és egy pillanatra megfeledkeztem Scorpius
Hyperion Malfoyról, és Albusról is. De csak egy pillanatra. Aztán megint elkomorodtam.
– Ronnie, ugye nem történt semmi baj? – kérdezte gyanakodva Rose, amikor Wilma épp
elment a mosdóba.
– Nem, dehogy, csak… fáradt vagyok.
– Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod?
– Persze – mosolyogtam rá hálásan. – Köszönöm, Rosie.
– Az unokatesók tartsanak ki egymás mellett, nem?
– De – bólintottam.
– Mi van, csajok, visszamegyünk a suliba? Kezd késő lenni – jegyezte meg a visszatérő
Wilma.
Sóhajtva felálltam, és kifizettem az italokat, aztán felkerekedtünk, hogy visszatérjünk az
iskolába.

Este fél kilenc körül a klubhelyiséget megtöltötték a tanuló griffendélesek. Én is az egyik

asztalnál gubbasztottam a bájitaltan házim felett, amikor hirtelen felsóhajtottam, és leraktam a
tollamat.
– Azt hiszem, járok egyet – jelentettem ki.
– Késő van. Ha elkapnak a tanárok, büntetőmunkára kell menned – jegyezte meg Rose, aki
szorgalmasan körmölte a mágiatörténet esszéjét.
– Muszáj kinyújtóztatnom magam.
– Vigyázz, nehogy elkapjanak.
– Nem fognak, ne aggódj.
Könnyű volt kiszöknöm a láthatatlanná tévő köpennyel, amit Jamestől kértem kölcsön. A
tekergői becsületünkre hivatkozva bármikor bármit elkérhettünk a másiktól, kérdezősködés
nélkül, ha azt ép állapotban visszajuttattuk egymásnak.
A folyosókon végig osonva az Asztronómia Torony előtt nem sokkal levettem a köpenyt.
Nem, mintha SHM ne hallott volna róla, Albus biztos mesélt neki, de valamiért mégsem
akartam, hogy tudja, én is használhatom.
Nagy levegőt vettem, és csöndesen felmásztam a lépcsőn. A fiú már ott várt rám. Amikor
meglátott, megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Eljöttél.

6. Duart

– Persze, hogy eljöttem – csattantam fel. – Albusért. Nem miattad.

– Egy percig sem gondoltam volna – vigyorgott önelégülten. Legszívesebben pofon
vágtam volna, de tudtam, hogy ennek most nincs itt az ideje. – Mondd el, miért hívtál.
– Üljünk le – komorodott el SHM arca.
Leültünk a kőre, és egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha egy romantikus randin
lennék az éjszaka közepén. Rögtön elhessegettem a gondolatot. Szerencse, hogy SHM nem
láthatta az arcomat, mert tuti elpirultam.
– Meg kell védenünk Albust.
– Mitől?
– Te ismered Wilma Blackwoodot, ugye? – kérdezte.
 – Persze – válaszoltam rosszat sejtve. – A legjobb barátnőm.
SHM sóhajtva a kezébe temette az arcát.
– Az ügy egyre bonyolultabb lesz.
– Mi köze az egészhez Wilmának?
– Nagyon is sok. Albus az ikertestvéred, Wilma a legjobb barátnőd, bizonyára tudsz a
viszonyukról.
– Már hogy ne tudnék – jelentettem ki. – Nagyon jól elvannak, szeretik egymást.
Scorpius Hyperion Malfoy a fejét ingatta.
– Wilma megcsalja Albust.
– Micsoda? – kiáltottam fel hitetlenül. – Ezt mégis honnan gondolod?
– Nyugodj le, elmesélem az elejéről – felelte. Bólintottam. – Az egyik nap, amikor Albus
még órán volt, visszatértem a klubhelyiségünkbe, és ott találtam Wilmát. Mondtam neki, hogy
Albus még nincs itt, mire összezavarodott, és végül azt mondta, megvárja itt. Mivel én nem
vagyok vele annyira jóban, letudtam annyival a dolgot, hogy kínosan érzi magát a
jelenlétemben.
– Nem véletlenül – szúrtam közbe. – Wilma és én első óta hadjáratot folytatunk ellened.
– Mi van? – kérdezte zavarodottan a fiú.
– Mindegy – legyintettem. – Folytasd.
– Oké. Szóval felmentem a hálónkba néhány könyvért, és amikor leértem, rajtakaptam
Wilmát és Lucas Duartot, amint beszélgetnek.
– Ki a franc az a Lucas Duart?
– Mardekáros, hatodéves – hangzott a válasz. – Wilma éppen nevetett valamin.
Megkérdeztem, mit csinálnak, amire Duart azt mondta, Wilma megkérdezte tőle, hol van
Albus. Ez oké is lett volna, ha én nem mondom Wilmának tíz perccel hamarabb, hogy Al még
órán van.
– És?
SHM csodálkozva nézett rám, mintha tudnom kellene, hogy mire gondol. Ez is az idegesítő
szokásai közé tartozott.
– Hát nem érted? Összeszűrik a levet Albus háta mögött.
– És mi van, ha Wilma tényleg csak azt kérdezte, Albus milyen órán van? – fontam össze a
karjaimat a mellem alatt. – Te egy utálatos seggfej vagy, nem akarta tőled megkérdezni, ezért
kérdezte Duartot.
– Biztos vagyok benne, hogy nekem van igazam – ingatta a fejét. – Bárcsak neked lenne,
de Duart nem tudhatta, milyen órája van Albusnak. Nem az évfolyamtársunk, ráadásul ott volt
pár ötödéves is. Miért nem őket kérdezte meg akkor?
– Jaj, igazad lehet – szorított belém a kétségbeesés. Mi van, ha a fiú igazat mond? Wilma
tényleg megcsalja Albust? Ezzel az egész életemet tönkre teheti.
– Utánajártam a dolognak, és Wilma feltűnően sokat van olyan helyeken, ahol Duart is –
folytatta SHM. – Eddig fel se tűnt, mennyit lebzsel a mardekárosok között.
– Jó, elismerem, valószínűleg igazad van – feleltem. – Én is sokszor láttam Wilmát a
mardekárosok körül.
Egy percig csendben ültünk egymás mellett, a gondolatainkba mélyedve. Az égen
sziporkáztak a csillagok. Nem tudtam elhinni, hogy Wilma tényleg ezt tette Albusszal. Mindig
olyan lelkesen és szerelmesen beszélt róla. De amit SHM mondott, az nem lehet véletlen.
– És szerinted mit csináljunk? – kérdeztem végül. – Gondolom, van egy terved, ha
idehívtál.
– Van tervem. De ehhez arra van szükségem, hogy segíts nekem minden feltétel nélkül.
– Albusért benne vagyok – feleltem.
– Akkor elmondom, hogy mi a tervem.
 7. A terv

– Albus nem tudhatja meg, hogy Wilma megcsalja őt.

– Miért nem? – értetlenkedtem. – Szerintem egyértelmű, hogy el kell mondanunk
Albusnak, mi történt, és hagyni, hogy ő irányítsa az életét.
– Nem lehet – erősködött SHM. – Ha Albus megtudja, mi történik körülötte, balhét fog
kavarni. Megveri Duartot, vagy ki tudja, mi az istent művel. Ez nem lehet.
– Arra célzol, hogy csak magának ártana? – vetettem fel a kérdést.
– Pontosan! Csak magát keverné bajba, és arra semmi szüksége.
– Igen, apa már így is nagyon kivan rá, amiért mardekáros és veled barátkozik.
Mintha SHM ezen egy pillanatra megütközött volna, de később nem adta jelét.
– Nincs szükség balhéra Albus körül – foglalta össze. Egyetértően bólintottam.
– Akkor mondjuk meg Wilmának, hogy szakítson Albusszal?
– Nem, ez sem jó ötlet. Véget kell vetnünk mindkét kapcsolatnak anélkül, hogy bárkinek
elmondanánk, hogy tudunk a dologról.
Elgondolkoztam a szavain. Wilma és Albus kapcsolata nem egészséges, szakítaniuk kell,
de anélkül, hogy felfednénk, mit csinál Wilma, mert akkor balhé lenne a vége. Wilma
Duarttal se randizhat, mert akkor értelmetlen lenne elhallgatni a tényt a megcsalásról.
– És mire gondolsz, mit csináljunk?
SHM mintha erre a kérdésre várt volna.
– Tönkre kell tennünk a randijaikat. Mindegyik randit. El kell érnünk, hogy
összevesszenek. Nem nagy dolgokon, csak apróságokon, hogy ne legyen nagy balhé, de szép
lassan kiszeressenek egymásból.
– Benne vagyok – nyújtottam a kezem. Elmosolyodtam, amikor SHM megrázta azt. –
Találkozzunk minden csütörtök este ugyanitt. Jobb, ha nem hétvégén jövünk, akkor kisebb a
forgalom, és kisebb eséllyel bukkannak ránk. Csütörtökön nincs asztronómia óra.
– Tízkor – bólintott SHM.
– Ezen kívül vigyázzunk rá, hogy senki se sejtse meg, miben mesterkedünk – folytattam. –
Amikor nem itt vagyunk, ellenségesnek kell tűnnünk, nem beszélhetünk egymással.
– És ha a találkozókon kívül kell sürgős üzenetet eljuttatnunk egymásnak.
– Hmm – gondolkoztam. – Van egy könyv a könyvtárban, amit soha senki nem nyit ki. A
címe A varázslatos diabetikus étkezés nyolcszáz aranyszabálya.
– Merlin életére, hogy bukkantál rá erre? – húzta a száját SHM.
– Az most nem lényeges. Biztos megtalálod. Mindig nézd meg a könyvet, ha a
könyvtárban jársz, és ha kell ott hagyj üzenetet.
Milyen romantikus lenne valakivel egy könyvben levelezni! De nem, ez nem romantika.
Ez a kicseszett SHM-mel való együttműködésem azért, hogy megvédjem az ikertestvérem.
Borzalmasan okos összeesküvők vagyunk.
– Szuper, ezt megbeszéltük. Csütörtökön találkozunk, VHP.
– Megtiszteltetés, SHM – feleltem vigyorogva. – Én megyek először. Ha lebukunk, ne
együtt bukjunk le.

Amikor visszatértem a klubhelyiségbe, alig múlt tíz óra. Arra gondoltam, milyen furcsa ez
az egész. Néhány napja még nem gondoltam volna, hogy SHM-mel fogok együtt dolgozni,
hogy megmentsem az ikertestvéremet. Szívesen beszámoltam volna valakinek a dolgokról,
csak nem tudtam, kinek. Wilma és Albus mindketten érintettek voltak az ügyben. Egyébként
se mondhattam el senkinek. Megígértem SHM-nek.
Még nem aludt senki, én pedig könnyedén kijátszottam a többieket a láthatatlanná tévő
köpeny alatt. James szobájában az ágya alatt hagytam, majd átmentem a saját hálónkba.
– Ronnie! Hol voltál? – kérdezte Rose.
 – Sétáltam – hazudtam szemrebbenés nélkül. – De most fáradt vagyok. Alszok.
– Már mindjárt én is, csak befejezem a levelem – emelte fel Rose a tollat, amit a kezében
tartott. – Jóéjt, Ronnie.
– Jóéjt, Rose.

8. A balul elsült randevú

Három nappal a megbeszélés után volt esedékes Albus és Wilma következő randevúja a
tónál. Scorpius Hyperion Malfoynak kviddics edzése volt, ezért rám hárult a nemes feladat,
hogy tönkre tegyem a találkozót. Azzal kezdtem, hogy elintéztem, Wilma elkéssen a randiról.
A tervet előre elkészítettem, már az előző nap, amikor Wilma megemlítette a találkozót.
– Wilma, segítenél az átváltoztatástanban? – kérdeztem tőle, amikor megérkeztem a
hollóhátasok klubhelyiségébe.
– Bocs, Ron, de randim lesz – felelte. Ki is csípte magát rendesen. Begöndörítette a haját,
és még egy kis sminket is felvitt az arcára. Gyönyörű volt, és tökéletes. Ebben a pillanatban
nehéz volt elhinni róla, hogy tényleg megcsalja az ikertestvéremet, de megkeményítettem a
szívem.
– Kérlek – nyafogtam. – Holnapra kell, és nincs senki, aki jobb lenne átváltoztatástanból,
mint te.
Wilma felsóhajtott.
– Oké, legyen.
Annyit értetlenkedtem, amennyit csak tudtam, hogy visszatartsam őt, de a feladat nagyon
könnyű volt, így nehéz volt Wilmát sokáig visszatartani.
– Annyira köszönöm, örökké hálás leszek neked – mondtam.
– Remélem is – morogta. – Fél órát kések. Albus nagyon ki lesz.
– Dehogy! Nyugi, majd megbeszélem vele.
Wilma sietve elindult a tóhoz, én pedig a bátyám utólagos engedélyével megint
kölcsönkértem a láthatatlanná tévő köpenyt, és követtem barátnőmet.
– Hol voltál? – támadt Wilmának Albus, amikor megpillantotta.
– Ronnie-nak segítettem a házijában – felelte Wilma őszintén. – Bocsi, amiért késtem.
Albus morogva ugyan, de elfogadta a bocsánatkérést.
– Fél óráig dideregtem a hidegben miattad.
A második lépés az volt, hogy a köpeny alatt elsuttogott varázsigével jeges vizet
fröcsögtettem a párosra.
– Albus! Mit művelsz?
– Nem én voltam!
– Akkor mégis kicsoda?
– Te késtél el!
– Ennek semmi köze a késéshez!
És így tovább. A terv jobban nem is sikerülhetett volna jobban. Alig telt el tíz perc,
mindketten dühösen indultak vissza a Roxfort felé, természetesen bőrig ázva.
Aznap hagytam egy üzenetet A varázslatos diabetikus étkezés nyolcszáz aranyszabálya
című könyvben a könyvtárban.
SHM!
Az első kísérlet remekül sikerült. WB és AP összevesztek. Próbáld meggyőzni az utóbbit
arról, hogy nem az ő hibája a dolog. Találkozunk a megbeszélt helyen a megbeszélt
időpontban.
VHP
 Wilmával vacsoránál találkoztam. Levertnek és idegesnek tűnt. Kedvetlenül kevergetett
egy tál főzeléket, ami furcsán visszataszítónak tűnt a többi ínycsiklandó étel között az
asztalon.
– Hogy sikerült a randi? – kérdeztem, amikor leraktam mellé a tányéromat a hollóhátasok
asztalához.
– Rosszul – nyögött fel. – Elkéstem, utána Albus gonoszkodott velem.
– Morganára, én tettem tönkre? – kaptam a számhoz.
– Dehogy, nem a te hibád – ingatta a fejét fáradtan.
– Talán Albus nem is olyan álompasi, mint gondoltad – jegyeztem meg.
– Igazad lehet. Mintha mostanában nem szeretne úgy, mint régen. Szerinted mit csináljak?
– Lehet, hogy csak fáradt és ideges volt ma – vetettem fel. – Várj még egy kicsit, amíg
ítélkezel felette.
– Oké – sóhajtott. – Most viszont megyek, még SVK leckét kell írnom.
– Hajrá. Holnap találkozunk átváltoztatástanon – köszöntem el.
Wilma felállt, és szomorúan mosolyogva elindult a hollóhátasok tornya felé.
Elvigyorodtam. A terv eddig nagyon jól teszi a dolgát. Ha így folytatjuk, megvédhetjük
Albust attól, amitől rettegtem. SHM talán nem is olyan idióta, mint gondoltam. Talán nem
vallottam be magamnak, de titokban vártam a csütörtöki találkozót.

9. fejezet

Csütörtökön én és SHM tízkor találkoztunk az Asztronómia Toronynál. A fiú fáradtnak és

levertnek tűnt.
– Hogy sikerült Wilma és Duart randija tegnap? – kérdeztem vidáman. Teljesen feldobott,
hogy a tervünk eddig sikerrel járt.
– Borzalmasan – felelte SHM. – Felgyulladt a terítő.
– Jaj, szegények – mondtam fülig érő vigyorral. – Gondolom Albuséról és Wilmáéról már
hallottál.
– Elismerem, remek munka volt, kollegina. Eddig minden úgy megy, ahogy terveztük. De
vigyázz! Senki sem tudhat meg semmit.
Lelkesen bólintottam. Jobban belejöttem az ikertestvérem és barátnője kapcsolatának
megrontásába, mint ahogy arra eredetileg számítottam.

A hétvégén bájitaltant tanultam a szobámban, amikor hirtelen valaki benyitott a szobába.

– De jó, hogy itt vagy, Rose, van egy kérdésem… – kezdtem, de amikor megfordultam,
James-szel találtam magam szembe.
– Helló, Ron.
– Szia, Jamie. Mit keresel itt? – vontam fel a szemöldökömet.
A bátyám leült az ágyamra, és komoly tekintettel méregetett.
– A héten kétszer is elvetted a köpenyt.
Lesütöttem a szemeimet.
– Bocsánat, hogy nem szóltam. Nagyon sürgős volt, és nem volt időm elkérni tőled. Ugye
nem gond, ha mostantól egy hetente kölcsönveszem?
James a fejét ingatta.
– Nem gond, egyáltalán. De aggódom érted. Ugye nem keverted bele magad semmilyen
hülyeségbe, Ron?
– Dehogy – feleltem megütközve. – Sajnos nem mondhatom el, miről van szó, de ne
aggódj. Minden rendben. Ha valami baj lesz, te leszel az első, akinek szólni fogok.
– Bepasiztál? – méregetett gyanakodva.
Felnevettem.
 – Minek nézel engem, James? Tudnál róla, ha bepasiztam volna.
– Tuti? – kérdezte.
– Abszolút. Nem tudsz segíteni bájitaltanból?
– Mutasd – sóhajtott fel. Közelebb lépett, és végig mérte a feladatot. – Van egy jó könyv a
könyvtárban a méreg-gyógyszer egyensúlyról. Megtalálod.
– Oké, köszi – hálálkodtam. A hónom alá csaptam a cuccaimat, és felkerekedtem, hogy
elinduljak a könyvtárba.
– Ron! – kiáltott utánam James.
– Igen?
– Vigyázz magadra éjjelente.
Ha már a könyvtárban voltam, természetesen előhúztam A varázslatos diabetikus étrend
nyolcszáz aranyszabályát, miután megtaláltam a James által emlegetett könyvet. És amikor
kihúztam a polcról, egy papírlap hullott a földre. Felemeltem, és elolvastam az üzenetet.