Darren Shan

AZ ÁRNYAK URA
Darren Shan regényes története

TIZENEGYEDIK KÖNYV

Móra Könyvkiadó
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Darren Shan: Lord of the Shadows
First published in Great Britain by Harper Collins Children’s Books
2004 HarperCollinsChildren’s Books is an imprint of
HarperCollinsPublishers Ltd,
77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith,
London, W6 8JB

© Darren Shan, 2004

A szerző erkölcsi jogot formál rá,
hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével

Fordította
F. Nagy Piroska

A sorozatterv és a borító
Papp Beatrix munkája

Keresd Darren Shant a világhálón:

www.darrenshan.com

Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2004

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2004
 Ajánlás:
Bas, az én világcsavargóm számára

VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár:

Maiko „Zöldujjú” Enomotónak
Megumi „A Hang” Hashimotónak
„Királynő” Tomoko Tagucsinak
„Sasszemű” Tomoko Aokinak
Yamada „Papa” szánnak
és mindenki másnak a japán Shan-bandában,
akik keményen megdolgoztak azért, hogy 2003 júniusát emlékezetessé tegyék számomra

A Kiadó legénységének: Gillie „professzornak” és Zoe „mamának”

Az irányfényeknek: A Christopher Little csapatnak

BEVEZETÉS
A messze távolban felcsapott az égre a tarajos vérhullám. Vöröslő tetejéről sistergő lángok
szóródtak szét. Egy tágas síkon vámpírok serege várakozott. Háromezren, szemtől szemben a
rájuk rohanó vérözönnel. Mögöttük, a sokaságtól távolabb, ott álltam én is, egymagám.
Rohantam volna előre, hogy ott legyek közöttük, amikor a hullám ráront a klánra − de egy
láthatatlan erő nem engedett.
Torkomban néma üvöltéssel viaskodtam vadul − most egyáltalán nem volt hangom −,
miközben a hullám egyre közeledett.
A vámpírok megrettenve, mégis büszkén, összébb zárták soraikat, és méltósággal néztek
szembe közelgő halálukkal. Egyesek előreszegezett lándzsával vagy karddal várták a hullámot,
mintha bizony fegyverrel visszaverhetnék azt.
Már ott volt egészen közel, szinte elérte őket a fél kilométer magas, az egész látóhatár mentén
feltornyosuló, összefüggő hullám. A sistergő lángok és a forrón zubogó vér hulláma.
Bíborfüggönye eltakarta a holdat, és a világ vérvörös sötétségbe borult.
A hullám elérte, és valósággal felfalta a legelöl állókat. Összesajtolt, fuldokló vagy halálra
égett testükből még kiszakadt egy-egy halálsikoly, midőn a bíborvörös hullám a hátára kapta, és
hányni-vetni kezdte őket, mint egy parafa dugó pehelykönnyű törmelékét. Kinyújtottam feléjük
− népem felé! − a kezemet, és könyörögtem a vámpírok isteneihez, szabadítsanak ki, hadd haljak
meg magam is fivéreimmel és nővéreimmel, vértestvéreimmel együtt. De még ekkor sem
léphettem át azt a láthatatlan határvonalat.
Újabb és újabb vámpírokat ragadott magával a kicsapó hullám tűz- és vértajtékja, s merített
alá a könyörtelen vörös ár. Már ezren odavesztek... ezerötszáz harcos semmisült meg... kétezer
lélek szárnyalt sebesen a Paradicsomba... kétezer-ötszáz halálsikolya visszhangzott... háromezer
holttest hányódott s égett a lángokban.
És már csak én maradtam meg egyedül. Visszatért a hangom, és keserves jajkiáltással térdre
rogyva, izzó gyűlölettel bámultam a fölibém tornyosuló, ingadozva megállni látszó hullámtarajra.
Arcokat láttam a lobogó lánggal égő vérfalban − barátaim és szövetségeseim arcát. Őket
mutogatta a hullám, hogy kigúnyoljon engem.
Azután megláttam valamit: magasan a hullám fölött lebegett a levegőben. Egy mitikus, de ó,
nagyon is valóságos lény. Egy sárkány. Hosszú, pikkelyekkel borított, csillogó teste félelmetesen
gyönyörű volt. És a hátán − egy alak ült. A sötétség egy eleven, lüktető darabja. Mintha
árnyakból szőtték volna össze a testét.
Amikor az árnyékember meglátott, nevetni kezdett. Nevetése kísérteties vihogásnak hangzott
− gonosz és csúfondáros vihogásnak. Parancsára a sárkány lejjebb és lejjebb ereszkedett, míg
már csak alig pár méterre volt a fejem fölött. Innen már lovasa arcvonásait is ki tudtam venni. A
sötétség ide-oda táncoló, ugráló foltjaiból állt össze ez az arc, de ha összehunyorítottam a
szemem, fölismertem őt − Steve Leopard volt.
− Mostantól itt minden az Árnyak Urának tartozik engedelmességgel − mondta Steve halkan,
és a hátam mögé mutatott. − Ez itt már az én világom.
Megfordultam, és egy holttestekkel teleszórt széles pusztaságot láttam. A tetemeken óriás
varangyok, sziszegve fújó fekete párducok, groteszk ember-mutánsok és egyéb lidérces lények és
alakok mászkáltak. A messze távolból idelátszottak az égő városok, a magasban pedig hatalmas
gomba alakú felhők, füst és lángok töltötték meg a levegőt.
Újra Steve felé fordultam, és rákiáltottam:
 − Állj ki velem itt a földön, te szörnyeteg! Vívj meg velem itt és most!
Steve csak nevetett, majd karjával intett a tűzhullám felé. Egy pillanatra fojtott csend támadt.
Aztán a hullám lecsapott a földre, összezárult körülöttem, és magával sodort. Az arcom lángra
lobbant, tüdőm megtelt vérrel, és körülvettek a halottak. De mielőtt az én holttestemet is elnyelte
volna az örök feketeség, az utolsó pillanatban még egyszer fölnéztem az Árnyak Urára. És
elszörnyedtem. Mert e pillanatban nem Steve arcát láttam − hanem a magamét.
 Kipattant a szemem. Sikoltani akartam, de egy durva, erős kéz befogta a számat. Félelem
fogott el. Le akartam rázni magamról támadómat. De ekkor magamhoz tértem, és rájöttem, hogy
csak Harkat az; azért fojtja belém az üvöltést, hogy ne ébresszem fel a körülöttünk lévő sátrakban
és lakókocsikban alvókat.
Ellazultam, és megveregettem Harkat kezét, jelezve, hogy minden rendben van. Erre
elengedett, és hátralépett. Láttam, hogy nagy zöld szeme tele van aggodalommal. A kezembe
nyomott egy bögre vizet. Jól meghúztam, majd remegő kézzel megtöröltem a szám, és erőtlenül
rámosolyogtam.
− Felébresztettelek?
− Nem aludtam − felelte Harkat. A szürke bőrű törpe személynek nem volt szüksége
különösebben sok alvásra, és gyakran két-három napig is megvolt anélkül, hogy elszundított
volna. Elvette tőlem, és letette a bögrét. − Ez most kegyetlen... volt. Öt-hat perce kezdtél...
sikoltozni, és csak most... hagytad abba. Ugyanaz a rémálom volt?
− Mindig ugyanaz, nem? − morogtam. − A pusztaság, a tűzhullám, a sárkány, a... Steve. −
A végét már egészen halkan mondtam. Csaknem két éve üldözött már ez a lidérces álom, és
legalább kétszer egy héten a saját üvöltésemre ébredtem föl. Az eltelt sok-sok hónap alatt egyszer
sem említettem meg Harkatnak az Árnyak Urát, sem azt a boldogtalan, nyomorult arcot, melyet a
rémálom végén pillantottam meg. Ő úgy tudta, álmaimnak egyetlen szörnyeteg szereplője Steve
− nem mertem megmondani neki, hogy önmagam láttán legalább annyira megrémültem, mint
Steve Leopard megpillantásakor.
Kilendítettem mindkét lábamat a függőágyból, és felültem. A kinti sötétségből rögtön
megállapítottam, hogy még csak hajnali három vagy négy óra lehet, de azzal is tisztában voltam,
hogy már nem tudnék visszaaludni. A rémálom akkora megrázkódtatással járt, hogy teljesen éber
lettem tőle.
Miközben a tarkómat dörzsölgettem, azon kaptam magam, hogy a szemem sarkából Harkatot
lesem. Jóllehet nem ő volt lidérces álmaim forrása, azok eredetét vissza tudtam vezetni az ő
személyéig. A törpe személy egy halott földi maradványaiból öltött testet. Új élete túlnyomó
részében nem tudta, kicsoda ő valójában. Két évvel ezelőtt Mr. Tiny − egy mérhetetlen
hatalommal rendelkező és az időben ide-oda utazni tudó ember − elvitt minket egy kopár,
lakatlan világba, és azzal a paranccsal indított útnak kettőnket, hogy járjunk utána, ki volt Harkat
az előző életében. Megküzdöttünk számos vadállattal és szörnnyel, s végül sikerült kihalásznunk
Harkat eredeti testét az elkárhozottak gyűjtőhelyéről, a Lelkek Tavából.
Harkat azelőtt egy Kurda Smahlt nevű vámpír volt. Kurda elárulta a vámpírok klánját, amikor
megkísérelte megakadályozni, hogy kitörjön a háború köztünk és unokatestvéreink, a lila bőrű
vérszipolyok között. Hogy bűnét jóvátegye, vállalta, hogy Harkat Mulds alakjában visszamegy a
múltba, és mellém szegődik oltalmazómul.
Magam Darren Shan vagyok, vámpír herceg. Egyszersmind a Vérszipolyok Urának −
másképpen Steve Leopardnak − egyik üldözője. Steve volt a kiválasztott, akinek győzelemre kell
vezetnie a vérszipolyokat a vámpírok ellen. Ha győz, végképp eltöröl bennünket a föld színéről.
De néhányunknak − a vadászoknak − megadatott, hogy megállítsuk, még mielőtt hatalma
kiteljesedne. Ha addig sikerülne elfogni és megölni, a háborút mi nyernénk meg. Kurda azt
remélte, hogy Harkat alakjában segítőtársamul szegődve segítheti a klánt, hogy ne következzék
be a végzet által elrendelt, a vérszipolyoktól elszenvedett pusztulása. Ezáltal helyrehozhatja
néhány, korábban elkövetett tévedését.
Miután megtudtuk az igazságot Harkatról, visszatértünk saját világunkba − helyesebben saját
időnkbe. Mert mint utóbb kikövetkeztettük, az a kietlen világ nem valami másik univerzumban,
vagy a Föld múltjában létezett, mint először gondoltuk, hanem a Föld jövőjében. Mr. Tiny
bepillantást engedett nekünk abba, hogy mi lesz, ha az Árnyak Ura kerül hatalomra.
Harkat úgy tudta, a világ pusztulása csak akkor következik be, ha a vérszipolyok nyerik meg
a Sebhelyesek Háborúját. Én azonban ismertem egy jóslatot, melyet nem osztottam meg senkivel.
E szerint ha a Steve utáni hajtóvadászat véget ér, két lehetséges jövő közül az egyik fog
bekövetkezni. Vagy az, amelyben Steve lesz az Árnyak Ura, és elpusztítja a világot; a másik
lehetséges jövőben én leszek az Árnyak Ura.
Hát ezért ébredtem olyan gyakran hideg verítékben fürödve a saját sikolyaimra. Nemcsak a
jövőtől − önmagámtól is rettegtem. Lehet, hogy valamiképpen én is szerepet fogok játszani
abban, hogy a világ olyan pusztává és elfajzottá váljon, mint amilyennek a jövőben láttam? Arra
kárhoztattam, hogy ugyanolyan szörnyeteggé váljak, mint Steve, és hogy mindent leromboljak és
elpusztítsak, amit eddig drágának tartottam? Lehetetlennek tűnt, és mégis, az örökösen ismétlődő
rémálmok miatt egyre csak gyötört a bizonytalanság.
Reggelig beszélgetéssel ütöttük el az időt Harkattal. Nem esett köztünk szó semmi komoly
dologról − őt is lidérces álmok kínozták, mielőtt megtudta az igazságot önmagáról, úgyhogy
pontosan tudta, mit élek át ilyenkor. Azt is tudta, mit kell mondania, hogy megnyugodjak.
Amikor felkelt a nap, és a cirkusztábor éledezni kezdett körülöttünk, hozzáláttunk kora
reggeli teendőink elvégzéséhez. Azóta, hogy visszatértünk az elpusztult világban tett kimerítő és
veszedelmes felfedezőutunkról, a Rémségek Cirkuszának társulatával jártuk a világot. Semmit
nem tudtunk arról, hogy mi történt azóta a Sebhelyesek Háborújában. Harkat szeretett volna
visszatérni a Vámpírok Hegyére, vagy legalább kapcsolatot létesíteni a klánnal − most, hogy
megtudta, valaha maga is vámpír volt, még az eddiginél is jobban aggasztotta a sorsuk. Én
azonban visszatartottam. Nem éreztem elérkezettnek az időt. Az ösztönöm azt súgta, a Cirkusszal
kell maradnunk, és a sors majd eldönti a továbbiakat, amikor és ahogyan jónak ítéli. Harkat
egyáltalán nem értett egyet velem − voltak heves vitáink ezzel kapcsolatban −, de kénytelen-
kelletlen elfogadta, hogy én vagyok a főnök. Ámbár újabban éreztem, hogy fogytán van a
türelme.
Ahol csak tudtunk, besegítettünk a tábor körül adódó munkákban − hoztuk-vittük a
felszereléseket, javítgattuk a jelmezeket, etettük a farkasembert. Amolyan ezermesterek voltunk.
Mr. Tall − a Cirque Du Freak tulajdonosa − felajánlotta ugyan, hogy keres számunkra valami
felelősségteljesebb, állandó munkakört, de nem tudhattuk, mikor kell elmennünk. Könnyebb volt
egyszerű feladatokat ellátni, és nem vállalni komolyabb szerepet a cirkusz hosszabb távú
terveiben. Így nem hagyunk túl nagy űrt magunk után, ha egyszer eljön az idő, hogy el kell
válnunk torzszülött barátainktól.
Egy nagyváros peremén, egy régi, lepusztult gyárépületben tartottuk az előadásokat. Néha a
magunkkal hozott cirkuszi sátorban léptünk fel, de ha csak lehetett, Mr. Tall mindig a helyben
található épületeket részesítette előnyben. Az aznapi volt a negyedik, egyben utolsó előadásunk
az elhagyott gyárban. Reggel tovább akartunk indulni, újabb vadászmezőkre. Egyelőre egyikünk
sem tudta, hová megyünk − a döntés Mr. Tall kezében volt, és ő addig nem árulta el, míg tábort
nem bontottunk, és útnak nem indultunk.
Aznap este a szokásos feszes tempójú, izgalmas előadás zajlott, mely jórészt a társulat néhány
legrégibb nagyágyújára, Vasfogú Gerthára, Kétgyomrú Rhamus-ra, Bordás Alexanderra,
Truskára, a szakállas asszonyra, Kezes Hansra, Evra és Shancus Vonra épült fel. Rendszerint a
két Von száma zárta az előadást, még egyszer utoljára halálra rémítve a közönséget a fejük fölötti
sötétségből elősikló kígyóikkal. Újabban azonban Mr. Tall más befejező számmal kísérletezett.
 A színpadon Jekkus Flang adott elő zsonglőrszámot késekkel. Jekkus a Cirkusz kisegítő
személyzetéhez tartozott, akárcsak Harkat és jómagam, de ma este az ő késmutatványa jelentette
a fő attrakciót. Jekkus értett a zsonglőrködéshez, de a többiekéhez képest elég egyhangú volt a
produkciója. Pár perc múlva fel is állt valaki az első sorban, miközben Jekkus egy hosszú kést
egyensúlyozott az orra hegyén.
− Piszokság! − kiabálta a néző, és már mászott is fel a színpadra. − Azt mondták, itt
mindenféle csodát meg varázslatot fognak bemutatni, nem ilyen ósdi zsonglőr-trükköket! Ilyet
akármelyik cirkuszban láthatok.
Jekkus lekapta az orráról a kését, és ráförmedt az okvetetlenkedőre:
− Tűnés a színpadról, különben miszlikbe aprítom!
− Nem tud megfélemlíteni! − A férfi néhány nagy lépéssel ott termett Jekkus előtt, és a két
ember farkasszemet nézett egymással. − Mit lopja itt az időnket meg a pénzünket? Kártérítést
követelek!
− Pimasz fráter! − bődült el Jekkus, és kését meglendítve pár centivel a könyöke alatt levágta
a férfi bal karját. Az felordított, és estében utánakapott levágott karjának. Jekkus újra lecsapott, és
most a másik karját nyisszantotta le ugyanúgy, mint az előbbit.
A nézőtéren kitört a pánik, egymás után ugráltak fel a halálra rémült emberek. A mindkét
könyöke alatt lecsonkolt karú férfi két lenyisszantott karjával kétségbeesetten hadonászva,
falfehér arccal támolygott a színpad széle felé. Ott megállt − és nevetni kezdett.
Az első sorokban hallották a nevetését, és gyanakodva bámultak föl a színpadra. A férfi meg
csak nevetett. Ezúttal messzebbre is elhallatszott a nevetése, és az emberek kezdtek
megnyugodni. Megint mindenki a színpadra figyelt. Ámulva látták, amint egy-egy aprócska kéz
nő ki a férfi karcsonkjaiból. A kezek egyre nőttek, és végül megjelent a két csukló és a két
alsókar. Egy perc sem telt belé, a férfi karjai elérték normális hosszúságukat. Vigyorogva
hajlította be az ujjait, majd meghajolt.
− Hölgyeim és uraim! − harsogta Mr. Tall, váratlanul a színpadon teremve. − Tapsolják meg
a mesés, a bámulatos, a hihetetlen Végtag Cormac-ot!
Ekkor mindenki megértette, hogy egy otromba tréfa áldozataivá váltak − a közönség soraiból
előjött férfi szintén az előadás szereplője volt. Ujjongva tapsoltak, miközben Cormac egyenként
lenyisszantotta, majd egykettőre visszanövesztette az ujjait. Bármelyik testrészével meg tudta
csinálni − egyedül a fejét nem próbálta levágni soha! Ezzel csakugyan véget ért az előadás, és a
közönség tódulni kezdett kifelé, izgatottan tárgyalva egymás között a szenzációs Cirque Du Freak
rejtelmes és titokzatos praktikáit.
Odabent Harkattal segítettünk rendet csinálni. Mindannyian, akiknek ez volt a dolgunk, óriási
tapasztalatokkal rendelkeztünk, úgyhogy rendesen félóra, néha még rövidebb idő alatt mindent
összepakoltunk. Mr. Tall egy sötét sarokból nézte, ahogy dolgozunk. Ez furcsa volt − előadás
után rendszerint azonnal visszavonult a lakókocsijába −, de nem sok ügyet vetettünk rá. Az, aki a
Rémségek Cirkuszában dolgozik, hamar hozzászokik a furcsaságokhoz!
Épp a székeket raktam egymásra, hogy másvalakik kihordják a teherautóra, amikor Mr. Tall
odalépett mellém.
− Egy pillanatra, ha megkérhetlek, Darren − mondta, és levette magas, piros kalapját, melyet
a színpadon szokott viselni. Kivett belőle egy térképet − sokkal nagyobb volt, mint maga a kalap,
de nem kérdeztem meg, hogyan fér el benne −, és kigöngyölte. Széles bal kezével megfogta a
térkép egyik szélét, és intett, hogy én meg fogjam a másikat.
 − Itt vagyunk most − bökött rá egy pontra a térképen. Kíváncsian megnéztem a helyet, és
nem értettem, miért mutatja nekem. − És ide megyünk legközelebb − mutatott egy attól
százhatvan kilométerre lévő városra.
Megnéztem a város nevét. És elakadt a lélegzetem. Egy pillanatra szédülés fogott el, és a
tekintetem elhomályosult. Aztán felszállt a köd a szemem elől.
− Értem − mondtam halkan.
− Nem kell velünk jönnöd − mondta Mr. Tall. − Menj másfelé, és ha akarod, később újra
összetalálkozhatunk.
Gondolkodóba estem, de aztán hagytam, hogy az ösztöneim adják meg a választ.
− Minden rendben − mondtam. − Jövök. Jönni szeretnék. Bizonyára... érdekes lesz.
− Jól van − vágta rá Mr. Tall, majd elvette és összegöngyölte a térképet. − Reggel indulunk.
És már ott sem volt. Úgy éreztem, nem helyesli a döntésemet, de az okát nem tudtam volna
megmondani, és nem is törtem rajta sokat a fejem. Csak álltam ott a gúlába rakott székek mellett,
s gondolataim visszaszálltak a múltba. Eszembe jutottak az emberek, akiket gyerekként
ismertem, elsősorban a szüleim és a húgom.
Végül odabicegett hozzám Harkat, és szürke kezét meglengetve az arcom előtt, kirángatott
elrévedésemből.
− Mi a baj? − kérdezte, megérezve zaklatottságomat.
− Semmi − feleltem zavart vállrándítással. − Legalábbis nem hiszem. Még az is lehet, hogy
jó lesz. Én... − Felsóhajtottam, s az ujjaim hegyén lévő apró hegeket bámulva lesütött szemmel
motyogtam. − Hazamegyek.

Bordás Alexander felállt, egy kanállal rákoppintott a bordájára, és kinyitotta a száját. A harsány
zenei hangra, mely a száján kijött, mindenki elhallgatott. Alexander szembefordult az asztalfőn
ülő fiúval, és énekelni kezdett:
− Vézna giliszta, még az orra is tiszta, taknya se volt tán soha, úgy hívják, hogy Shancus −
boldog születésnapot!
Mindenki felujjongott. A hatalmas ovális asztalt körbeülte a Cirque Du Freak harmincfős
előadóművész és kisegítő társulata, hogy megünnepeljék Shancus Von nyolcadik születésnapját.
Hideg áprilisi nap volt, a legtöbben jó melegen felöltöztek. Az asztal roskadozott a temérdek
sütemény, édesség és innivaló alatt, amelyeknek önfeledt örömmel estünk neki mindnyájan.
Amikor Bordás Alexander leült, Truska − az a nő, aki szakállt tudott növeszteni magának −
állt föl, hogy ő is elénekelje születésnapi köszöntőjét.
− Nem fél ő semmitől, csak az anyja fülétől, meg ne csapja messziről, úgy hívják, hogy
Shancus − boldog születésnapot!
Ezt hallva Merla letépte az egyik fülét, és hozzávágta a fiához. Shancus lekapta a fejét, a fül
elsuhant felette, majd visszakanyarodott Merlához, aki elcsípte a levegőben, és visszaragasztotta
a fejére. Mindenki dőlt a nevetéstől.
Mivel engem az a megtiszteltetés ért, hogy a gyereket rólam nevezték el, úgy gondoltam, illik
nekem is verssel felköszöntenem. Gyorsan kitaláltam hát egyet, majd fölálltam, és egy
torokköszörülés után elkiáltottam magam:
− A háta pikkelyes, az esze fényes, épp ma lett nyolcéves, úgy hívják, hogy Shancus −
boldog születésnapot!
 − Kösz, keresztapu − vigyorgott rám Shancus. Igazából nem voltam a keresztapja, de ő
szeretett úgy tenni, mintha az volnék − különösen most, a születésnapján, arra számítva, hogy
valami szuper ajándékot kap tőlem.
Azután jöttek sorra mindazok, akik születésnapi rigmusokkal köszöntötték fel a fiút, majd
végül felállt Evra, és ő is elénekelte a magáét:
− Bár kópéságban nálad nincs hiány, mama meg én így szeretünk, te zsivány − boldog
születésnapot, Shancus!
Újabb tapsok következtek, aztán a nők tolongani kezdtek Shancus körül, hogy megölelgessék,
megcsókolgassák. Úgy tett, mintha szégyellne ezt a nagy érzelemkitörést, de láttam rajta, hogy
alapjában véve boldog, hogy ma mindenki őrá figyel. Urcha, az öccse, féltékeny volt rá, és az
asztaltól valamivel távolabb, duzzogva ült egymagában. Húgocskájuk, Lilia, Shancus ajándékai
között kutakodott, hátha akad valami, ami érdekelhet egy ötéves kislányt.
Evra odament Urchához, és megpróbálta felvidítani. A középső Von gyerek Shancustól és
Liliától eltérően közönséges embergyereknek született, és ezért úgy érezte, kilóg a sorból. Evra és
Merla mindent megtettek, hogy különlegesnek érezze magát. Láttam, hogy Evra titokban
odacsúsztat Urchának egy apró ajándékot, és hallottam, amint odasúgja neki: − Ne áruld el a
többieknek! − Urcha ettől kezdve sokkal derűsebbnek látszott. Odaült Shancus mellé az
asztalhoz, és vígan nekilátott egy halom aprósüteménynek.
Odaballagtam a családja körében ünneplő Evrához.
− Nyolc éve − mondtam, meglapogatva a bal vállát (egyszer régen leszakadt néhány pikkely
a jobb válláról, és nem szerette, ha valaki azon a helyen ér hozzá). − Esküszöm, mintha csak
nyolc hete lett volna.
− Nem is tudod, milyen igazat mondtál − mosolygott rám Evra. − Az idő valósággal elrepül,
ha az embernek gyerekei vannak. Majd te is megtudod egysz... − Elhallgatott, és elfintorította az
orrát. − Bocs. Kiment a fejemből.
− Ne is törődj vele − mondtam. Félvámpír voltam, ennélfogva magtalan. Sohasem lehetnek
gyerekeim. Ez volt az egyik hátulütője annak, hogy a klán tagja lettem.
− Mikor mutatod meg a kígyót Shancusnak? − kérdezte Evra.
− Később − vigyorogtam. − Az előbb adtam át neki egy könyvet. Azt hiszi, ez az ajándékom
− hű, milyen fancsali képet vágott hozzá! Hagyom, hadd élvezze végig a bulit, és amikor már
úgy gondolja, hogy vége, akkor lepem meg a kígyóval.
Shancusnak már volt kígyója, de most vettem neki egy újat, nagyobbat és színesebbet a
réginél. Evra segített kiválasztani. A régi kígyóját Urcha fogja megkapni, így mind a két fiúnak
bőven lesz oka ma este az ünneplésre.
Merla visszahívta Evrát a buliba − Lilia úgy betekerte magát valami csomagolópapírba, hogy
ki kellett szabadítani belőle. Pár percig elnéztem a barátaimat, aztán hátat fordítottam az ünneplő
társaságnak, és elballagtam. Végigmentem a Cirque Du Freak sátrai és lakókocsijai között, és
megálltam a farkasember ketrece mellett. A félelmetes vadember-vadállat éppen hortyogott.
Kivettem a zsebemből egy kis üveg ecetes hagymát, és miközben bekaptam egyet, szomorú
mosollyal gondoltam vissza, mióta szeretem én ennyire az ecetes hagymát.
Az emlék újabb emlékeket idézett fel bennem, és csakhamar azon kaptam magam, hogy az
elmúlt éveken merengek: lelki szemeim előtt megelevenedtek fontos események, nagy
győzelmek és fájó veszteségek. A megvérezésem éjszakája, amikor Mr. Crepsley belémfolyatta
saját vámpírvérét. Ahogy lassanként elfogadtam, hogy ez az állapot ilyen gusztussal és ekkora
erővel jár. Sam Grest − az a fiú, aki eredetileg odavolt az ecetes hagymáért. Az első barátnőm,
Debbie Hemlock. Az, amikor értesültem a vérszipolyok létezéséről. Az út a Vámpírok Hegyéhez.
A Próbáim, melyeken bizonyítanom kellett, méltó vagyok rá, hogy az éjszaka fiává fogadjanak.
A kudarcom és a szökésem. A felismerés, hogy egy vámpír herceg − Kurda Smahlt − áruló lett,
szövetséget kötött a vérszipolyokkal. Kurda leleplezése. Amikor herceggé választottak.
A farkasember mocorogni kezdett; továbbsétáltam, nehogy felébresszem. Közben egyre-
másra jöttek az emlékek. Amikor Kurda elmesélte, miért árulta el a klánt: mert megjelent a
világban a Vérszipolyok Ura, s arra készül, hogy háborúba vezesse népét a vámpírok ellen. A
Sebhelyesek Háborújának kezdeti évei, melyeket a Vámpírok Hegye belsejében éltem át. Amikor
Mr. Crepsley és Harkat társaságában elhagytam az erődítmény biztonságát, hogy üldözőbe
vegyem a Vérszipolyok Urát. Találkozásunk Vancha March-csal, a harmadik vadásszal −
ugyanis csak ő, Mr. Crepsley vagy én ölhettük meg a Vérszipolyok Urát. Utazásunk egy Evanna
nevű boszorkánnyal. Amikor összecsaptunk a Vérszipolyok Urával, de csak később tudtuk meg,
amikor már testőrével, Gannen Harsttal együtt elmenekült, hogy ki volt ő valójában.
Szerettem volna itt megállni − az emlékek újabb sorozata volt a legfájdalmasabb −, de a
képek megállíthatatlanul tolultak fel, egyik a másik után. Amikor visszatértünk Mr. Crepsley
ifjúságának színhelyére. Amikor újra összefutottunk Debbie-vel, aki azóta felnőtt, tanárnő lett
belőle. És más arcok is felbukkantak a múltból − R. V. és Steve Leopard. Az előbbi, az egykori
ökoharcos, engem okolt azért, mert elveszítette mindkét kezét. Vérszipoly lett belőle, és
szereplője annak a titkos tervnek, hogy lecsaljanak engem és szövetségeseimet a föld alá, ahol a
Vérszipolyok Ura végezhet velünk.
Steve is benne volt a tervben, noha eleinte azt hittem, a mi oldalunkon áll. Gyerekkorunkban
ő volt a legjobb barátom. Együtt mentünk el a Rémségek Cirkuszába.
Steve annak idején felismerte Mr. Crepsleyt, és kérte, hadd lehessen az inasa. Mr. Crepsley
visszautasította − azt mondta, gonosz a vére. Később Steve-et megcsípte Mr. Crepsley mérges
tarantella pókja. Senki más nem gyógyíthatta meg, csak Mr. Crepsley. Félvámpír lettem, hogy
megmentsem az életét, ő azonban másképp értelmezte a dolgot. Úgy gondolta, elárultam, és
elfoglaltam a helyét a vámpírok között. Ádáz bosszút fogadott ellenem.
Lementünk a föld alá Mr. Crepsley városában. Egy nagy teremben, melyet Steve a Megtorlás
Barlangjának nevezett, ütköztünk meg a vérszipolyokkal. Én, Mr. Crepsley, Vancha, Harkat,
Debbie és egy rendőrtiszt, akit Alice Burgessnek hívtak. Irtózatos csata volt. Mr. Crepsley
megvívott azzal az emberrel, akit a Vérszipolyok Urának tartottunk. Megölte őt. De Steve ezután
belökte egy karókkal teletűzdelt gödörbe, ahol Mr. Crepsley a halálát lelte. E fájdalmasan övön
aluli ütést még tovább súlyosbította, amikor Steve felfedte a döbbenetes igazságot − Ő a
Vérszipolyok Ura!
Kiértem a legutolsó sátorig, s ott megállva félig kábán körülnéztem. Egy elhagyott
futballstadionban vertük fel a sátrainkat. Régen ez volt a helyi futballcsapat hazai pályája, de
néhány éve átköltöztek egy kifejezetten nekik épített stadionba. A régit lebontásra ítélték, hogy a
helyére lakóházakat húzzanak föl, de csak hónapok múlva akarták megkezdeni az építkezést.
Hátborzongató érzés volt körbetekinteni a kísértetstadion többezernyi üres széksorán.
Kísértet... Erről megint eszembe jutott a rám váró különös út Harkattal, amelyről immár
tudtuk, hogy ott kísért benne a jövendő árnyéka. Megint azon kezdtem töprengeni, vajon
elkerülhetetlen-e az a pusztasággá lett jövő. Megelőzhetném-e azzal, ha megölöm Steve-et, vagy
így is, úgy is bekövetkezik, akárkik nyerik is meg a Sebhelyesek Háborúját?
Mielőtt túlságosan belelovaltam volna magam a témába, valaki megállt mellettem, és azt
kérdezte:
− Vége van a bulinak?
 Körülpillantottam, és megláttam Harkat Mulds hegektől szabdalt, összevissza öltögetett,
szürke arcát.
− Nem − mosolyogtam rá. − A vége felé jár, de még nincs vége.
− Jó. Féltem, hogy már lekéstem róla. − Harkat a nap nagy részében az utcákat járta, és
szórólapokat osztogatott a Rémségek Cirkusza előadására. Mindig ezt csinálta, valahányszor egy-
egy új helyre érkeztünk. − Hogy érzed magad? − nézett rám aggodalmasan kerek, zöld, szemhéj
nélküli szemével.
− Furcsán. Nyugtalan vagyok.
− Jártál már odakint? − intett kezével a stadion falain kívül elterülő város felé.
Megráztam a fejem.
− Tervezed, hogy kimész, vagy... elbújsz idebent, amíg tovább nem megyünk?
− Kimegyek − feleltem. − Csak nehéz. Annyi év telt el azóta. Túl sok az emlék. − Ez volt a
valódi oka, amiért tartottam a múlttól. A sok-sok éve tartó utazgatás után visszatérőben voltam a
városba, ahol születtem, és ahol emberként mindvégig éltem. − Mi van, ha a családom azóta is itt
él?
− A szüleid? − kérdezte Harkat.
− És Annie, a húgom. Ők halottnak hisznek. Mi lesz, ha meglátnak?
− Felismernének? − tudakolta Harkat. − Régen volt. Az emberek változnak.
− Az emberek igen − horkantam fel. − De én csak négy vagy öt évvel lettem idősebb.
− Talán nem volna rossz, ha újra... találkoznál velük − mondta Harkat. − Képzeld csak el,
hogy örülnének, ha megtudnák, hogy... életben vagy.
− Nem − ráztam meg a fejem határozottan. − Egyfolytában ezen rágódom, amióta Mr. Tall
elárulta, hogy ide jövünk. Meg akarom találni őket. Nekem csodálatos érzés lenne − nekik
viszont szörnyű. Eltemettek. Meggyászoltak, és remélhetőleg tovább élték az életüket. Nem lenne
szabad feltépni a régi sebeket, újra kitenni őket a régi gyötrelmeknek.
− Nem feltétlenül értek egyet veled, de... neked kell eldöntened − válaszolta Harkat. −
Akkor maradj itt a Cirkusszal. Lapulj meg. Rejtőzz el.
− Nem tudom megtenni − sóhajtottam. − Ez a szülővárosom. Alig várom, hogy újra
bejárjam az utcáit, megnézzem, mi minden változott azóta, kutassam a régről ismert arcokat.
Tudni szeretném, mi történt a barátaimmal. Az volna okos dolog, ha lehajtott fejjel járkálnék −
de mikor csináltam én olyasmit, ami okos dolog lett volna?
− És még akkor is... utolérhet a baj − jelentette ki Harkat.
− Mire gondolsz? − néztem rá megütődve. Harkat feszengve nézett körül.
− Valami furcsa érzésem van... ezzel a hellyel kapcsolatban − károgta.
− Miféle érzésed?
− Nehéz ezt elmagyarázni. Olyasféle érzés, mintha... veszélyes hely volna, ugyanakkor olyan
hely... ahová mindenképpen el kellett jönnünk. Valami történni fog itt. Te nem érzed?
− Nem... de a gondolataim egyfolytában e körül a hely körül járnak.
− Sokszor vitatkoztunk arról, hogy jól döntöttél-e, amikor... a Cirkusszal maradtál −
emlékeztetett tapintatosan Harkat a veszekedésig fajuló vitáinkra, melyek akörül forogtak, hogy
nem kellene-e elindulnom, és megkeresnem a vámpír tábornokokat. Szerinte én elbújtam a
kötelességem elől, ami az lett volna, hogy felkutatjuk a vámpírokat, és tovább folytatjuk a
Vérszipolyok Ura utáni hajtóvadászatot.
− Ugye nem akarod ezt most újra kezdeni? − nyögtem fel.
 − Nem − felelte. − Ellenkezőleg. Most azt hiszem, neked volt igazad. Ha nem maradunk
együtt a Cirkusszal... most nem lehetnénk itt. És, mint mondtam, az az érzésem... hogy itt kell
lennünk.
Némán fürkésztem az arcát.
− Szerinted mi fog történni? − kérdeztem fojtott hangon.
− Csak egy érzés, tudni nem tudok semmit − válaszolta Harkat.
− De ha találgatnod kellene? − unszoltam. Félszegen megrándította a vállát.
− Gondolom, véletlenül összefuthatunk... Steve Leonarddal, vagy találunk egy nyomot, ami...
elvezet hozzá.
Görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy újra találkoznom kelljen Steve-vel.
Gyűlöltem azért, amit velünk tett, de különösen azért, mert megölte Mr. Crepsleyt. A vámpír
azonban halála előtt a lelkemre kötötte, nehogy az egész életem a gyűlölet jegyében teljen el. Azt
mondta, az éppúgy kifordítana önmagámból, ahogy Steve-et is kifordította. Így miközben lestem
az alkalmat, amikor végre elégtételt vehetek rajta, egyszersmind szorongtam is miatta. Nem
tudtam, mit tennék, ha hirtelen újra megpillantanám. Vajon tudnék-e uralkodni az érzelmeimen,
vagy megadnám magam a vak gyűlöletnek és haragnak.
− Félsz − jegyezte meg Harkat.
− Igen. De nem Steve-től. Attól félek, amit én követhetek el.
− Ne félj − mosolyodott el. − Jól fogod csinálni.
− De mi van, ha... − Elbizonytalanodtam, nehogy már én mondjak átkot önmagámra. De
akkora butaságnak tűnt, hogy mégiscsak megembereltem magam. − Mi van, ha Steve
megpróbálja felhasználni a családomat ellenem? Mi van, ha megfélemlíti a szüléimet vagy
Annie-t?
Harkat bólintott.
− Már én is gondoltam erre. Nagyon is el tudom képzelni... hogy képes egy ilyen aljas
húzásra.
− Mit fogok akkor tenni? − töprengtem fennhangon. − Debbie-t már belerángatta az
elpusztításomra törő őrült tervébe. Hogy R. V.-ről ne is beszéljek. Mi lesz, ha...
− Nyugalom − intett Harkat. − Először azt derítsd ki, hogy egyáltalán... itt laknak-e még. Ha
igen, akkor megszervezhetjük... a védelmüket. Őrt állíthatunk a házukhoz, és... megvédhetjük
őket.
− Mi ketten nem tudjuk megvédeni őket − morogtam.
− Nem vagyunk egyedül − emlékeztetett rá. − Vannak barátaink... a Cirkuszban. Ők majd
segítenek.
− Gondolod, hogy tisztességes dolog őket is belekeverni? − aggodalmaskodtam.
− Lehet, hogy máris belekeveredtek − válaszolta. − Gyanítom, hogy a sorsuk össze van
kötve a miénkkel. Ez is oka lehet annak, miért érezted... úgy, hogy itt kell maradnod. −
Elmosolyodott. − Gyere... oda akarok érni a buliba, mielőtt még... Rhamus befalná az összes
sutit!
Elnevettem magam, és egy időre félretéve kínzó félelmeimet, visszaballagtam Harkattal az
ünnepség színhelyére. Ha tudtam volna, milyen szorosan összefonódott szörnyszülött barátaim
sorsa az enyémmel, és hogy milyen szenvedést hozok rájuk, azon nyomban hátat fordítottam
volna, és meg sem álltam volna a világ túlsó végéig.
Aznap nem indultam el felfedezőútra. Ott maradtam a Cirque Du Freakben, és együtt ünnepeltem
a többiekkel Shancus születésnapját. A gyerek boldog volt új kígyójával, és úgy gondoltam,
Urcha is repesni fog az örömtől, ha megtudja, hogy Shancus régi kígyója ezentúl az övé lesz. Az
ünneplés tovább tartott, mint gondoltam. Az asztalra újabb sütemények kerültek, és még az
örökké éhes Kétgyomrú Rhamus sem tudta mindet elpusztítani! A buli után készülnünk kellett az
esti előadásra, amely annak rendje és módja szerint zajlott le. Az előadás alatt szinte mindvégig a
díszletek mögül figyeltem a nézőtéren ülők arcát, látok-e köztük egykori szomszédokat,
barátokat. De nem láttam senki ismerőst.
Másnap reggel, amikor a többiek még aludtak, kisurrantam a táborból. Napfényes időnek
ígérkezett, mégis magamra vettem egy könnyű anorákot, hogy ha úgy adódik, a kapucnit a
fejemre húzva eltakarhassam az arcomat.
A visszatérés izgalma megszaporázta a lépteimet. Az utcákon sok változást észleltem − új
üzletek és irodák nyíltak, sok épületet újrafestettek, átépítettek −, de az utcanevek nem változtak.
Minden sarkon régi emlékekbe botlottam. A bolt, ahol az első stoplis cipőmet vettem. Anya
kedvenc ruhabutikja. A mozi, ahová elvittük Annie-t élete első filmjére. Az újságos, ahol a
képregényeket vásároltam.
Végigbóklásztam egy jókora üzleten, ahol régen a kedvenc számítógépes játékaimat
játszottam. Új tulajdonosa volt, és akkora lett, hogy rá sem ismertem. Kipróbáltam pár játékot, és
mosolyogva idéztem fel, milyen izgatottan jöttem el ide egy szombaton, s töltöttem el jó pár órát
a legújabb célbalövős játékkal.
A bevásárlóközpontból kijőve meglátogattam a kedvenc parkjaimat. Az egyik helyén most
egy ingatlanügynökség állt, de a másik semmit sem változott. Az egyik virágágyásnál megláttam
egy parkgondozót is − az öreg William Morris volt, Alan barátom nagyapja. Ő volt az első
ember, aki felbukkant a múltamból. Nem ismert valami jól, úgyhogy nyugodtan elsétálhattam
mellette, és megnézhettem közelről anélkül, hogy félnem kellett volna attól, hogy felismer.
Szívesen megálltam és eltársalogtam volna Alan nagyapjával, hogy megtudjam, mi újság
Alannel. Megmondanám neki, hogy Alan egyik barátja voltam, s hogy elveszítettem vele a
kapcsolatomat. De aztán eszembe jutott, hogy Alan azóta felnőtt, miközben én tinédzser
maradtam. Így aztán szó nélkül, minden feltűnést kerülve továbbmentem.
Izgatottan vártam, hogy meglássam a régi házunkat. De még nem készültem fel teljesen −
valahányszor eszembe jutott, remegtem az idegességtől. Inkább elmentem a városközpontba, ahol
sűrűn követték egymást a bankok, üzletek, éttermek. Láttam ismerősnek tűnő arcokat −
boltosokat, pincéreket, egy-egy vásárlót −, de olyat nem, akit személyesen ismertem volna.
Beültem egy kávézóba. Az étel nem volt igazán ízletes, de hajdanában ez volt apa kedvenc
helye − gyakran behozott magával, hogy bekapjunk valamit, amíg anya és Annie az üzleteket
fosztogatták. Jó volt elüldögélni az ismerős környezetben, és mint régen, csirkés-szalonnás
szendvicset rendelni.
Ebéd után elsétáltam a régi iskolám mellett − ez aztán tényleg hátborzongató volt! Fölhúztak
mellé egy új szárnyat, és körbevették vaskerítéssel, de ezt leszámítva teljesen olyan volt, mint
amilyennek emlékeztem rá. Épp vége volt az ebédszünetnek. Egy fa árnyékába húzódva
figyeltem, hogy vonulnak vissza a diákok a tantermekbe. Néhány tanárt is láttam. A legtöbbjük új
volt, de kettőjükre felfigyeltem. Az egyik Mrs. McDaid volt. Ő nyelveket tanított, főleg
felsősöknek. Engem csak egy félévig tanított, amikor a rendes tanárom szabadságon volt.
A másikhoz sokkal szorosabb szálak fűztek − Mr. Dalton! Angolt és történelmet tanított
nekünk. A kedvenc tanárom volt. Néhány diákjával csevegve ment be a szünetről az órára, és a
gyerekek mosolyából ítélve ma is éppoly népszerű volt, mint régen.
 De jó lett volna odamenni hozzá! Komolyan megfordult a fejemben, hogy megvárom a
tanítás végét, és bemegyek hozzá. Ő biztosan tudja, hogy mi történt a szüleimmel és Annie-vel.
Semmi szükség rá, hogy eláruljam neki, vámpír lettem − azt mondhatnám, hogy olyan
betegségem van, hogy nem öregszem, és ettől látszom ilyen fiatalnak. A halálomra ugyan elég
húzós lenne kielégítő magyarázatot adni, de csak ki tudnék sütni valami elfogadható mesét.
Egyetlen dolog tartott vissza. Pár éve, Mr. Crepsley szülővárosában, a rendőrség rám sütötte,
hogy gyilkos vagyok, és így tették közszemlére a nevemet és a fényképemet a tévében és az
újságokban. Mi van, ha Mr. Dalton is értesült erről? Ha megtudná, hogy élek, és gyilkosnak
tartana, könnyen lehet, hogy értesítené a hatóságokat. Jobb, ha nem kockáztatok. Hátat
fordítottam hát az iskolának, és lassan elballagtam.
Csak ekkor villant belém a felismerés, hogy nem Mr. Dalton lehet az egyetlen, aki felülhetett
a „Darren Shan, a sorozatgyilkos!” hisztériának. Mi van, ha a szüleim is hallottak róla? Mr.
Crepsley városa ugyan a világ túlsó felén volt, és sejtelmem sem lehetett, mennyire jutnak el a
hírek az egyik országból a másikba. De a lehetőség mindenképpen fennállt.
Le kellett ülnöm egy padra, hogy végiggondoljam ezt a rettenetes helyzetet. Csak most
kezdtem eltöprengeni azon, hogy milyen megrázkódtatást jelenthetett, ha anya és apa, évekkel
azután, hogy eltemettek, megpillantották a képemet a híradóban, méghozzá azzal a szöveggel,
hogy gyilkosként köröznek! Hogyhogy eddig nem gondoltam erre?
A kérdés valódi problémát rejtett magában. Mint Harkatnak elmondtam, nem akartam
találkozni a családommal − túl fájdalmas lenne mindenki számára. De ha már tudják, hogy élek,
és abban a hamis tudatban vannak, hogy gyilkos vagyok, akkor tisztáznom kell magamat. De mi
van, ha nem tudják?
Kénytelen leszek utánajárni. Reggel elmentem egy vadonatúj, ultramodern könyvtár mellett.
Visszasiettem, és megkértem a könyvtárosnőt, hogy segítsen nekem. Azt mondtam, iskolai
dolgozatot kell írnom, és ehhez keresek egy történetet, ami az utóbbi három évben történt a
városban. Megkértem, hadd nézhessem át a legnagyobb helyi lap, valamint a szüleim által járatott
országos napilap összes példányát visszamenőleg. Arra gondoltam, ha idáig eljött a híre annak,
hogy mit követtem el Mr. Crepsley városában, akkor rólam is szót ejtenek ebben a két újságban.
A könyvtárosnő boldog volt, hogy segíthet. Megmutatta, hol tárolják a mikrofilmeket, és
hogyan kell bánni velük. Mihelyt megértettem, hogyan vetítsem ki a monitorra, és hogyan
„lapozzak” bennük, magamra hagyott.
Az országos napilap legrégibb, pár hónappal azelőtti példányaival kezdtem, hogy
összeütközésbe kerültem volna a törvénnyel. Azt kerestem, említik-e valahol Mr. Crepsley
városának a nevét, s az ott történt szörnyű gyilkosságokat. A gyorskeresőt használtam, és csak a
külföldi híreket böngésztem át. Találtam is két utalást a gyilkosságokra − de mindkettő gúnyos
hangnemben szólt róluk! Az itteni újságírók a jelek szerint jól szórakoztak a városban elterjedt
vámpírsztorikon, és így tálalták őket olvasóiknak is. Egy rövid cikkben beszámoltak arról, hogy a
rendőrség elfogott négy gyanúsítottat, de aztán gondatlanságból hagyták, hogy mind a négyen
megszökjenek. Se neveket nem említettek, se azokat, akiket Steve ölt meg, amikor kiszabadult.
Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és haragot. Tudtam, milyen szenvedést okoztak a
vérszipolyok annak a városnak, és mennyi életet oltottak ki. Nem volt rendes dolog, hogy ezt a
tragikus történetet úgy tálalják, mint valami mulatságos nagyvárosi mendemondát, csak mert egy
tőlük távoli helyen játszódott le. Bezzeg nem találnák ilyen mulatságosnak, ha a vérszipolyok itt
csaptak volna le!
Gyorsan végigfutottam a következő pár hónapban megjelent lapszámokat is, de a szökés híre
után az újság a továbbiakban ejtette a témát. Ezután rátértem a helyi újságra. Itt már lassabban
tudtam csak haladni. A fontos hírek az első oldalon szerepeltek, de a helyi érdeklődésre számot
tartó sztorik akármelyik oldalon felbukkanhattak. Végig kellett néznem minden példány szinte
minden oldalát, csak aztán térhettem át a következőre. Jóllehet megpróbáltam nem elidőzni az
engem nem érintő cikkeknél, nem állhattam meg, hogy az érdekesebb sztoriknak legalább az első
bekezdéseit át ne fussam. Rövid idő alatt meglehetős tájékozottságra tettem szert a helyi
események vonatkozásában, úgymint választások, botrányok, hősök, gazfickók; magas
elismerésben részesült rendőrök, a város nevére szégyent hozó bűnözők; egy nagyszabású
bankrablás, harmadik helyezés a városok közötti tisztasági versenyben.
Láttam több iskolatársam fényképét, és elolvastam a róluk szóló rövid híreket, de volt egy,
akiből igazi híresség lett. Tom Jones! Tommy volt a legjobb barátom Steve és Alan Morris
mellett. Az osztályunkban mi ketten voltunk a legjobb futballisták. Én voltam a csatár, aki mindig
az első vonalban küzdött, míg Tommy látványosan tudott menteni a kapuban. Gyakran
álmodoztam arról, hogy profi futballista leszek. Tommy viszont mindvégig hű maradt az
álmához, és kapus lett belőle.
Tucatjával jelentek meg róla a fotók és a cikkek. Tom Jonesból (Tommy helyett már így
használta a nevét) az ország egyik legjobb kapusa lett. Számtalan írásban cikizték ki a nevét −
egy híres énekest is Tom Jonesnak hívtak −, de magáról Tommyról egy rossz szót se ejtett senki.
Miután felküzdötte magát az amatőr rangsor élére, leigazolt egy helyi csapatba, ott nevet szerzett
magának, és öt évig külföldön rúgta a labdát. Most, mint az ország legjobb csapatának tagja,
hazajött. A lap legfrissebb számaiban olvastam, hogy a helyi szurkolók izgatottan találgatják,
milyen eredmények születnek majd az idei kupaverseny középdöntőjében, melyet a mi
városunkban fognak lejátszani, és Tommy csapata lesz az egyik részvevője. Természetesen az
lenne az igazi boldogság, ha a saját csapatuk jutna be a döntőbe!
A Tommyról szóló cikkek mosolyt csaltak az arcomra − olyan jó volt tudni, hogy a barátom
ilyen sokra vitte. A másik jó hír az volt, hogy engem egyszer sem említettek meg. Mivel ez
meglehetősen kis város volt, biztos lehettem benne, hogy híre ment volna, ha valaki meghallja,
hogy a nevemet kapcsolatba hozták a gyilkosságokkal. Ezek szerint nem esett folt a nevemen.
De a családomat sem emlegették az újságban. Sehol, egyetlen lapszámban sem láttam
felbukkanni a „Shan” nevet. Nincs mit tenni, személyesen kell valami hírt szereznem róluk.
Vissza kell mennem a házhoz, ahol éltem.
Megláttam a házat, és elállt a lélegzetem. Semmit nem változott. Az ajtó ugyanolyan színű
volt, a függönyök is ugyanolyanok, de még hátul a kis kert is pontosan úgy nézett ki, mint annak
idején. Ahogy ott álltam, görcsösen markolva a kerítés szélét, és bámultam befelé, már-már azt
vártam, hogy mindjárt én ugróm ki a hátsó ajtón, hónom alatt egy köteg képregényújsággal, hogy
átszaladjak vele Steve-hez.
− Segíthetek? − szólalt meg valaki a hátam mögött. Hátrakaptam a fejem, s hirtelen
visszapottyantam a valóságba. Nem tudtam, mióta állok már ott, de elfehéredett ujjízületeim arról
árulkodtak, hogy jó néhány perc óta biztosan. Egy idősebb asszony állt mellettem, és gyanakodva
méregetett. Két kezem összedörzsölve kedvesen rámosolyogtam.
− Csak néztem − mondtam.
− Mégis mit? − kérdezte számon kérőén, és hirtelen megértettem, kit is lát maga előtt: egy
elnagyolt arcvonású kamaszt, aki feszült figyelemmel bámul be egy elhagyatott hátsó udvarba, és
közben kifigyeli a házat.
Azt gondolhatta, betörő vagyok, aki előzetes terepszemlét tart!
− Derek Shan vagyok − mondtam, kölcsönvéve egyik nagybátyám keresztnevét. − Itt laktak
az unokatestvéreim. De az is lehet, hogy még mindig itt laknak. Nem tudom biztosan. A
barátaimat jöttem meglátogatni, és gondoltam, ha már itt vagyok a városban, átugrom megnézni,
itt laknak-e még a rokonaim, vagy sem.
− Annie rokona vagy? − kérdezte az asszony, és a név hallatán borzongás futott át rajtam.
− Igen − feleltem, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy a hangom ne változzon el.
− Meg Dermoté és Angeláé. − Ők voltak a szüleim. − Itt laknak még?
− Dermot és Angela három vagy négy éve elköltöztek − felelte az asszony. Megnyugodva
közelebb lépett, és a házra sandítva folytatta. − Hamarabb kellett volna elmenniük. Nem volt egy
csepp öröm sem ebben a házban, amióta a fiuk meghalt. − Oldalvást rám nézett. − Erről tudsz?
− Emlékszem, a papám mondott valamit − motyogtam pirosló füllel.
− Én akkor még nem laktam itt − folytatta az asszony. − De hallottam az esetről. Kiesett egy
ablakból. A család azután is itt élt, de attól kezdve mintha elátkozták volna a helyet. Nem tudom,
miért ragaszkodtak olyan sokáig ehhez a házhoz. Az ember nem érezheti jól magát ott, ahová
ilyen fájdalmas emlékek kötik.
− Ők mégis itt maradtak. Azt mondja, három vagy négy évvel ezelőttig? Azután elköltöztek?
− kérdeztem.
− Igen. Dermot kapott egy enyhébb szívrohamot. Idő előtt nyugdíjba kellett mennie.
− Szívrohamot! − kaptam levegő után. − De jól van?
− Persze − mosolygott rám az asszony. − Azt mondtam, enyhe volt, nem? Ezzel együtt úgy
döntöttek, hogy ha nyugdíjba megy, elköltöznek. A tenger mellé mentek. Angela sokszor mondta,
hogy a tengerparton szeretne élni.
− És mi van Annie-vel? − kérdeztem. − Ő is velük ment?
− Nem. Annie itt maradt. Most is itt él − ő meg a kisfiú.
− Kisfiú? − pislogtam.
− A fia. − Az asszony homlokát ráncolva nézett rám. − Biztos, hogy a rokonuk vagy? Úgy
látom, nem sokat tudsz a családról.
− Életem nagy részét külföldön töltöttem − válaszoltam híven az igazsághoz.
− Ó! − Az asszony lehalkította a hangját. − Ami azt illeti, ilyesmiről nem szokás gyerekek
előtt beszélni. Hány éves vagy, Derek?
− Tizenhat − hazudtam.
− Akkor szerintem már elég nagy vagy. Engem amúgy Bridgetnek hívnak.
− Jó napot, Bridget. − Kényszeredetten elmosolyodtam, és magamban egyre szuggeráltam,
hogy mondja tovább.
− A fiú elég helyes gyerek, de nem igazán Shan.
− Hogy érti ezt? − néztem rá megütődve.
− Házasságon kívül született. Annie nem ment férjhez. Még abban sem vagyok biztos, hogy
rajta kívül tudja-e egyáltalán valaki, ki a gyerek apja. Angela azt állította, hogy ők tudják, de soha
nem mondta meg nekünk a nevét.
− Azt hiszem, manapság sok nő dönt úgy, hogy nem megy férjhez − húztam az orrom. Nem
tetszett, ahogy Bridget Annie-ről beszélt.
− Igaz − bólintott Bridget. − Semmi rossz nincs abban, ha valaki a gyereket akarja, de férjet
nem. De Annie jóformán még maga is gyerek volt. Mindössze tizenhat éves volt, amikor a baba
megszületett.
Bridget arca csak úgy ragyogott az elégedettségtől, hogy ilyen zaftos pletykát adhat tovább. A
legszívesebben beszóltam volna neki, de okosabb volt tartani a számat.
 − Dermot és Angela segítettek felnevelni a kisfiút − folytatta Bridget. − Bizonyos
szempontból áldás volt az a gyerek. Kárpótolta őket az elveszett fiukért. Visszacsempészett egy
kis derűt a házba.
− És Annie most egyedül neveli őt?
− Igen. Az első évben Angela sűrűn visszajárt a hétvégeken és a vakációkra. De most, hogy a
fiú már önállóbb, Annie maga is elboldogul vele. Azt hiszem, jól megvannak. − Bridget egy
pillantást vetett a házra, és elfintorodott. − De azért nem ártana már kifesteni ezt az öreg házat.
− Szerintem nagyon is csinos ház − mondtam kimérten.
− Mit értenek a tizenhat éves gyerkőcök a házakhoz? − nevetett Bridget. Azután minden jót
kívánt nekem, és továbbment a dolgára. Már épp vissza akartam hívni, hogy megkérdezzem,
mikor jön haza Annie, de aztán meggondoltam magam. Ennyi erővel itt is várhatok rá − és
mennyivel izgalmasabb így.
Az utca túloldalán volt egy kis fa. Odaálltam mellé, a fejembe húztam a kapucnimat, és pár
percenként megnéztem az órámat, mintha itt beszéltem volna meg találkozót valakivel. Az utca
csendes volt és kihalt.
Lassan bealkonyult, s a városra leszállt a szürkület. Foga lett a levegőnek, de engem nem
zavart − a félvámpírok nem olyan érzékenyek a hidegre, mint az emberek. Míg várakoztam, azon
gondolkoztam, amit Bridget elmondott. Annie anya lett! Nehéz volt elhinnem. Amikor utoljára
láttam, még ő is kiskölyök volt. Bridget elmondásából ítélve neki sem volt könnyű élete. Durva
lehetett tizenhat évesen anyának lenni. De ezek szerint mára már úrrá lett a helyzeten.
Felkapcsolták a villanyt a konyhában. Az ablakon át egy ide-oda járkáló női alak körvonalait
láttam. Azután nyílt a hátsó ajtó, és kilépett rajta a húgom. Tévedésről szó sem lehetett. Magas
volt, hosszú barna hajú, és jóval teltebb, mint kislány korában. De az arca ugyanolyan volt.
Ugyanaz a csillogó szem, szívmelengető mosolyra minden pillanatban kész száj.
Valósággal önkívületi állapotba esve bámultam Annie-t. Képtelen voltam elszakítani tőle a
szememet. Remegtem, a térdem majd összecsuklott alattam, de egyszerűen nem tudtam levenni
róla a tekintetemet.
Annie elballagott a hátsó udvarban kifeszített ruhaszárító kötélhez, melyen egy kisfiú ruhái
lógtak. Belefújt a tenyerébe, hogy fölmelegítse, azután felnyúlt, és egyenként szedegetni kezdte,
és behajlított bal karjára fektette a ruhákat.
Előbbre léptem egyet, és feledve, hogy nem hívom fel magamra a figyelmet, már nyitottam a
szám, hogy elkiáltsam a nevét. Hisz Annie volt az, a húgom! Beszélnem kellett vele, újra
magamhoz ölelni, együtt sírni és nevetni vele, felidézni a múltat, megkérdezni, mi van anyával és
apával.
De a hangszálaim nem engedelmeskedtek. A túlcsorduló érzelmek belém fojtották a szót.
Mindössze egy halk nyekergés jött ki a torkomon. Átvágtam az úton, és lépteimet lelassítva
elmentem egész a kerítésig. Annie közben leszedegette a ruhákat a kötélről, és indult vissza a
konyhába. Nagyot nyeltem, és megnedvesítettem az ajkamat. Gyors egymásutánban pislogtam
néhányat, hogy kitisztítsam a fejem. Aztán újra kinyitottam a számat...
...hogy be is; csukjam mindjárt, meghallva a házból kihallatszó fiúhangot:
− Mami! Hazajöttem!
− Ideje volt! − kiáltott vissza Annie, és én kihallottam a hangjából a szeretetet. − Úgy
emlékszem, azt mondtam, szedd be a ruhákat.
− Bocs. Várj egy pillanatra... − Feltűnt a fiú alakja, amint belép a konyhába, és odasiet a
hátsó ajtóhoz. Azután kilépett egy tömzsi, szőke, nagyon helyes külsejű kis srác.
− Behozzam egy részét? − kérdezte.
 − Ó, az én kis lovagom! − nevetett Annie, és a rakás felét odaadta a gyereknek, aki
megfordult, és visszament vele a konyhába. Annie is megfordult, hogy becsukja az ajtót, és ebben
a pillanatban észrevett. Megtorpant. Már egészen sötét volt. A fény a háta mögül jött. Nem
láthatott valami jól engem. De ha elég sokáig állnék ott... ha odakiáltanék neki...
Nem tettem.
Ehelyett köhintettem, jól az arcomba húztam a kapucnimat, sarkon fordultam, és elsiettem.
Hallottam, amint az ajtó becsukódik mögötte. Olyan volt, mintha egy éles késsel lemetszettek
volna a múltamról.
Annie-nak megvolt a maga élete. A fia. Az otthona. Talán munkája. Talán barátja, vagy
valaki, aki sokat jelentett neki. Nem volna tisztességes, ha egyszer csak felbukkannék, föltépném
a régi sebeket, és magammal rántanám őt az én sötét, torz életembe. Most nyugodt, békés,
normális életet él − sokkal jobbat annál, mint amit én kínálhatnék neki.
Így aztán otthagytam őt, és eloldalogtam − sietősen magam mögött hagyva régi városom
utcáit, míg vissza nem értem az én igazi otthonomba − a Rémségek Cirkuszába. És útközben
minden gyötrelmes, magányos léptemet néma zokogásom kísérte.

Aznap éjjel képtelen voltam bárkihez is szólni. Felültem a futballstadion lelátójának egyik távoli
helyére, s míg odalent zajlott az előadás, gondolataim elidőztek Annie-nél és a gyerekénél,
anyánál, apánál és minden másnál, amit elveszítettem, és amiről lemaradtam. Évek óta először
éreztem haragot Mr. Crepsley iránt, amiért megvérezett. Akaratlanul is azon kezdtem tűnődni,
vajon milyen volna most az életem, ha akkor békén hagy. Szerettem volna visszamenni a múltba,
hogy más irányt szabhassak neki.
De nem volt értelme, hogy kínozzam magam. A múlt immár becsukott könyv volt. Semmit se
tehettem, amivel megváltoztathattam volna, és még abban sem voltam biztos, hogy megtenném,
ha megtehetném. Ha nem lettem volna megvérezve, nem figyelmeztethettem volna a vámpírokat
Kurda Smahltra, és könnyen lehet, hogy az egész klán elbukna.
Ha tíz vagy tizenkét évvel ezelőtt megyek haza, talán még erősebb lett volna bennem a
veszteségtudat és a harag. De a külsőmet leszámítva immár felnőtt voltam.
Vámpír herceg. Megtanultam legyűrni a szívfájdalmat, így sem volt könnyű éjszakám.
Szabad folyást engedtem a könnyeimnek. De mire hajnal előtt néhány órával elnyomott az álom,
beletörődtem a helyzetembe, és tudtam, hogy reggelre elapadnak a könnyeim.
A hidegtől elgémberedett tagokkal ébredtem föl, de mire lefutottam a nézőtér magasából oda,
ahol a Cirkusz táborozott, sikerült felmelegítenem az izmaimat. Útban a sátor felé, melyet
Harkattal osztottam meg, összefutottam Mr. Tall-lal. Kolbászt sütött nyárson egy tábortűznél.
Intett, hogy menjek oda, és odadobott egy marék kolbászt nekem is, majd elkészített egy újabb
nyársra való adagot, és azt is a tűz fölé tartotta.
− Köszönöm − mondtam, és buzgón nekiláttam a forrón gőzölgő sült kolbászoknak.
− Tudtam, hogy éhes leszel − felelte, és nagy komolyan nézett rám. − Meglátogattad a
húgodat.
− Igen. − Nem lepett meg, hogy tud róla. Mr. Tall olyan volt, mint egy vénséges, bölcs
bagoly.
− Meglátott téged? − kérdezte.
− Egy futó pillanatra, de mielőtt jobban megnézhetett volna, leléptem.
 − Helyesen tetted. − Megfordította a kolbászokat, és halkan tovább beszélt. − Meg akarod
kérdezni, segítek-e megvédeni a húgodat. Félted a biztonságát.
− Harkat szerint valami történni fog − feleltem. − Nem tudja, hogy mi, de ha Steve Leopard
keze van a dologban, ő felhasználhatja Annie-t, hogy nekem fájdalmat okozzon.
− Nem fogja − jelentette ki Mr. Tall. Meglepett a nyíltsága − mindig nagyon óvatosan
fogalmazott, amikor a jövőről kellett elárulnia valamit. − Amíg kívül maradsz az életén, a
húgodat nem fenyegeti közvetlen veszély.
− És nem közvetlen veszély? − kérdeztem óvatosan. Mr. Tall kuncogott.
− Így vagy úgy, de mindannyiunkat fenyeget valami veszély. Harkat igazat mondott − itt és
most mindnyájan a sors kezében vagyunk. Többet nem árulhatok el, de az a legfontosabb, hogy
hagyd békén a húgodat. Így biztonságban van.
− Oké − sóhajtottam. Nem voltam boldog attól, hogy Annie-nek egyedül kell megállnia a
lábán, de megbíztam Hibernius Tallban.
− Most aludj még egy keveset − tanácsolta. − Fáradtnak látszol.
Jó gondolatnak tűnt. Befaltam még egy darab kolbászt, és elindultam. De hirtelen
megtorpantam.
− Hibernius − szóltam vissza anélkül, hogy megfordultam volna. − Tudom, hogy nem
árulhatod el nekem, mi fog történni, de mielőtt idejöttünk volna, azt mondtad, nekem nem kell
jönnöm. Jobb lett volna, ha távol maradok, ugye?
Sokáig csend volt. Azt hittem, nem is fog válaszolni. De aztán halkan annyit mondott:
− Igen.
− Mi lenne, ha most elmennék?
− Túl késő − válaszolta Mr. Tall. − Azzal, hogy a visszatérés mellett döntöttél, események
láncolatát indítottad el. Ezeket az eseményeket már nem lehet más irányba terelni. Ha most
elmennél, azzal csak azoknak az erőknek a céljait szolgálnád, amelyekkel szemben állsz.
− De mi van akkor, ha... − kezdtem, és a nagyobb nyomaték kedvéért visszafordultam hozzá.
De Mr. Tall addigra már eltűnt, csak a pislákoló tábortűz maradt utána és egy kolbászokkal
megrakott nyárs, mely ott hevert a tűz mellett, a fűben.
Aznap este, miután kipihentem magam, és túl voltam egy kiadós vacsorán, elmeséltem
Harkatnak, hogy otthon jártam. A Mr. Tall-lal folytatott rövid beszélgetésemről is beszámoltam
neki, és hogy intett, ne keressem a kapcsolatot Annie-vel.
− Akkor neked volt igazad − morogta Harkat. − Én azt hittem, újra fel kellene venned a
kapcsolatot... a családoddal, de ezek szerint tévedtem.
Eközben húsdarabokat dobáltunk be a farkasembernek, akinek az etetése is hozzátartozott a
napi munkánkhoz. Biztonságos távolságra álltunk a ketrecétől, mivel tudatában voltunk
félelmetes állkapcsa erejének.
− És mi van az unokaöcséddel? − kérdezte Harkat. − Örökölte a családi vonásokat?
Egy jókora darab hússal a kezemben megálltam.
− Különös, de mindeddig nem is gondoltam így rá. Csak úgy tekintettem őt, mint Annie fiát.
Elfelejtettem, hogy ettől egyszersmind az én unokaöcsém is. − Bénán elvigyorogtam magam. −
Nagybácsi vagyok!
− Gratulálok − vágta rá Harkat pléhpofával. − Hasonlít rád?
− Nem mondhatnám − feleltem. Eszembe jutott a szőke haja, pufók gyerekképe, és ahogy
segített Annie-nek bevinni a megszáradt ruhákat. − Helyes kölyök, abból ítélve, amennyit láttam
belőle. Jó kiállású, persze, mint minden Shan.
− Na persze! − horkant fel Harkat.
 Bántam, hogy nem néztem meg alaposabban Annie fiát. Még a nevét se tudtam. Arra
gondoltam, visszamegyek, és kérdezősködöm utána − valahogy kifigyelem, és nyakon csípem a
pletykafészek Bridgetet −, de rögtön el is vetettem az ötletet. Ez a mutatvány könnyen
visszaüthet, és felkeltheti Annie érdeklődését irántam. Jobb, ha elfelejtem őt.
Épp befejeztük az etetést, amikor észrevettem, hogy egy közeli lakókocsi mögül egy gyerek
figyel bennünket. Vigyázva, hogy ne hívja fel magára a figyelmünket, elmélyülten
tanulmányozott minket. Máskor ügyet sem vetettem volna rá − gyakran ólálkodtak gyerekek a
Cirkusz sátrai körül. De most, hogy ennyire foglalkoztatott az unokaöcsém, valahogy a szokottnál
sokkal jobban felkeltette a kíváncsiságomat a kisfiú.
− Hello − kiáltottam oda neki, és még integettem is. A fiú feje azon nyomban eltűnt a kocsi
mögött. Annyiban is hagytam volna, de a gyerek pár pillanat múlva előlépett, és elindult felénk.
Idegesnek látszott − érthető módon, hiszen ott voltunk a dühösen acsarkodó farkasember
ketrecénél −, de derekasan küzdött, hogy ne mutassa ki.
Pár méterre tőlünk megállt, és kurtán biccentett.
− Hello − dünnyögte. Tömzsi kölyök volt, sötétszőke hajú, világoskék szemű. Tíz-tizenegy
évesnek néztem, talán valamivel idősebbnek, mint Annie fiát, de mindenesetre nem lehetett
köztük lényeges korkülönbség. Ahogy elnéztem, akár még osztálytársak is lehettek volna!
A fiú a köszönés után egy szót sem szólt. Én az unokaöcsémre gondoltam, s magamban
összehasonlítottam vele ezt a gyereket, úgyhogy én se szóltam. Végül Harkat törte meg a csendet.
− Szia − mondta, leengedve a maszkját, melyet a számára mérgező levegő megszűrésére
hordott. − Én Harkat vagyok.
− Darius − mondta a fiú, és bólintott Harkat felé, de nem nyújtott neki kezet.
− Én pedig Darren − mosolyogtam.
− A cirkusszal vagytok. Láttalak benneteket tegnap − mondta Darius.
− Korábban is jártál itt? − érdeklődött Harkat.
− Párszor. Még sohasem láttam szörnyszülötteket színpadon fellépni. Akartam jegyet venni,
de nem adtak. Kértem attól a magas fickótól − ő a tulajdonos, igaz? −, de azt mondta, nem
gyerekeknek való.
− Vannak benne ijesztő dolgok − magyaráztam.
− Épp ezért akartam megnézni − mordult fel. Nevettem; eszembe jutott, milyen voltam annyi
idős koromban, mint most ő.
− Mondok valamit. Mi lenne, ha körbevezetnénk? − ajánlottam. − Megmutathatunk neked
pár szereplőt, és közben mesélünk a műsorról. És ha még ezek után is szeretnél jegyet, talán
segíthetünk szerezni neked egyet.
Darius gyanakodva méregetett előbb engem, aztán Harkatot.
− Honnan tudjam, hogy megbízhatok bennetek? − kérdezte. − Mi van, ha kiderül, hogy
emberrablók vagytok?
− Ó, hát szavunkat adjuk, hogy nem fogunk... elrabolni téged − duruzsolta Harkat, és szürke
nyelvét, éles, hegyes fogait kivillantva legszélesebb mosolyával ajándékozta meg Dariust. − Az
lehet, hogy megetetjük veled a farkasembert... de elrabolni nem fogunk.
Darius ásított egyet, mintegy jelezve, mennyire nem ijedt meg ettől a színpadias
fenyegetéstől, majd azt mondta:
− A fenébe is, úgysincs jobb dolgom. − Toppantott egyet, és türelmetlenül felrántotta az
egyik szemöldökét. − Akkor gyerünk! − rivallt ránk. − Felőlem indulhatunk!
− Parancsára, úrfi − nevettem, és elindultam, hogy körülvezessem az ártalmatlan külsejű
kisfiút a Cirkuszban.
 Mindenhová magunkkal vittük Dariust, és bemutattuk őt Kétgyomrú Rhamusnak, Végtag
Cormac-nak, Kezes Hansnak és Truskának. Cormac épp el volt foglalva, ezért nem tudta előadni
a gyereknek, hogyan tudja visszanöveszteni kezét-lábát, de Truska növesztett a kedvéért egy
rövid szakállat, majd rögtön vissza is szívta a szőrszálakat az arcába. Darius úgy tett, mintha
különösebben nem imponálna neki a mutatvány, de én láttam az ámulatot a szemében.
Darius furcsa gyerek volt. Nem beszélt valami sokat, és megtartotta a három lépés távolságot
Harkattól és tőlem, mintha továbbra sem bízna meg bennünk. Sokat kérdezősködött a fellépőkről
és a Cirque Du Freakről, ami egészen rendjén való volt. De semmit sem kérdezett velem
kapcsolatban, se azt, hogy honnan jöttem, miért csatlakoztam a társulathoz, se azt, hogy mi az én
dolgom itt. És Harkatról sem kérdezett semmit. A szürke bőrű, összefércelt arcú törpe
személyhez fogható teremtményt a legtöbb ember még soha életében nem látott. Az újonnan
jöttek rendszerint megállás nélkül faggatták, hogy minél többet megtudjanak róla. De Dariust
mintha nem érdekelte volna Harkat − mintha már mindent tudna róla.
És furcsa volt az is, ahogy időnként rajtam felejtette a szemét. Olyankor vettem ezt észre,
amikor úgy gondolta, valami más köti le a figyelmemet. Nem mintha fenyegetően vagy
vészjóslóan nézett volna rám − csak a szeme villanásában volt valami, ami megmagyarázhatatlan
módon nyugtalanságot ébresztett bennem.
Harkat és én nem voltunk éhesek, de amikor elmentünk egy szabad tűz mellett, melyen egy
fazékban leves főtt, hallottam, amint Darius gyomra megkordul.
− Akarsz enni? − kérdeztem.
− Otthon fogok vacsorázni, ha hazaérek − felelte.
− És mi lenne, ha addig is bekapnál néhány falatot?
Habozott, majd megnyalta a szája szélét, és gyorsan bólintott.
− De csak egy kis tányér levest − csattant fel, mintha erőszakkal akarnánk belétömni az ételt.
Mialatt a levest kanalazta, Harkat megkérdezte, a közelben lakik-e.
− Nem messze − felelte bizonytalanul.
− Honnan hallottál az... előadásról?
− Egy barátom, Oggy Bas volt itt − felelte Darius föl se pillantva. − Pár ülést akart elvinni...
gyakran eljövünk, ha székre vagy korlátra van szükségünk. Könnyű bejutni, és senkit sem izgat,
mit viszünk el. Látta a cirkuszsátrat, és szólt nekem. Egész tegnapig, amíg el nem jöttem
felderíteni, azt hittem, ez is egy közönséges cirkusz.
− Miféle név az, hogy Oggy Bas? − kérdeztem.
− Oggy az Augustine becézése − világosított fel Darius.
− Elmondtad Oggynak, hogy valójában mi is a... Rémségek Cirkusza? − tudakolta Harkat.
− Dehogy − felelte Darius. − Ő nem tudja befogni a száját, mindenkinek elmondaná, és
akkor mindenki idecsődülne. Szeretem, hogy én vagyok az egyetlen, aki tud róla.
− Ezek szerint te olyan fiú vagy, aki tud titkot tartani − kuncogtam. − Persze, ennek az a
hátulütője, hogy mivel senki sem tudja, hogy most itt vagy, ha tényleg elrabolnánk, vagy
felfalatnánk a farkasemberrel, senki se tudná, hol keressen.
Csak tréfából mondtam, Darius mégis hevesen reagált a szavaimra. Félig felugrott ültében,
amitől a félig kiürült tányér leesett az öléből. Ösztönösen utánakaptam, és a vámpírok
gyorsaságával el is kaptam, mielőtt leért volna a földre. De Darius azt hitte, őt akarom megütni.
Hátrahőkölt, és rám ordított:
− Hozzám ne nyúljon!
 Meglepetten hátraléptem. A többiek a tűz körül tátott szájjal bámultak ránk. Harkat zöld
szemében, mely szintén Dariusra szegeződött, több is volt, mint meglepődés − gyanakvást és
bizalmatlanságot láttam benne is.
− Nyugalom − mondtam félig nevetve, és a tányért letéve barátságos mozdulattal emeltem
fel ismét a kezemet. − Nem akarlak bántani.
Darius kiegyenesedett ültében. Arca lángolt a haragtól.
− Jól vagyok − mormolta, és felállt.
− Mi a baj, Darius? − kérdezte Harkat csendesen. − Mitől vagy ilyen ideges?
− Jól vagyok − ismételte meg Darius, és dühtől villogó szemmel meredt Harkatra. − Csak
nem szeretem, ha ilyeneket mondanak nekem. Egyáltalán nem vicces, ha a magukfajták
elkezdenek így fenyegetőzni.
− Nem gondoltam komolyan − feleltem szégyenkezve, amiért így megrémítettem a fiút. −
Mit szólnál, ha kárpótlásul, amiért megijesztettelek, szereznék neked egy jegyet a ma esti
műsorra?
− Nem ijedtem meg − mordult fel Darius.
− Persze hogy nem − mosolyogtam. − De szeretnél egyáltalán jegyet?
Darius elhúzta a száját.
− Mennyibe kerül?
− Ingyen van − válaszoltam. − A vendégünk vagy.
− Akkor jó. − Darius a maga részéről ezt szánta köszönetnek.
− Szeretnél egyet Oggynak is? − kérdeztem.
− Nem − felelte a fiú. − Ő úgysem jönne el. Beszari alak. Még a horrorfilmeket se nézi meg,
még azokat az ősidőkből való unalmasakat se.
− Rendben van − mondtam. − Várj itt. Pár perc, és visszajövök.
Elmentem Mr. Tall után. Amikor előadtam neki, hogy mit szeretnék, a homlokát ráncolva
közölte, hogy aznap estére már minden jegy elkelt.
− Csak van valahol egy félretett − nevettem. A széksorok között mindig jó sok hely volt, és
sohasem jelentett gondot egy-két pótszéket beállítani.
− Okos dolog meghívni egy gyereket az előadásra? − kérdezte Mr. Tall. − A gyerekek
könnyen ráfizethetnek arra, ha eljönnek ide. Gondolj magadra, Steve Leonardra, Sam Grestre. −
Sam volt az a fiú, aki végzetes kimenetelű harcot vívott a farkasemberrel. Ő volt az első ember,
akinek ittam a vérét. Szelleme egy része − az ecetes hagyma iránti vonzódásáról nem is beszélve!
− azóta is bennem élt.
− Miért emlegeted Samet? − kérdeztem zavartan. Nem is emlékszem, mikor utalt egy szóval
is Mr. Tall az én rég halott barátomra.
− Nincs rá semmi különös okom − válaszolta Mr. Tall. − Csak arra gondoltam, hogy ez a
hely veszélyes lehet a gyerekekre. − Elővarázsolt valahonnan egy jegyet, és átnyújtotta nekem. −
Ha akarod, add oda a fiúnak − morogta, mintha egy nemszeretem szívességet csikartam volna ki
belőle.
Miközben lassan visszaballagtam Dariushoz és Harkathoz, egyre azon töprengtem, miért
viselkedett ilyen különösen Mr. Tall. Vajon figyelmeztetésnek szánta, hogy ne engedjem Dariust
túl közeli kapcsolatba kerülni a Cirque Du Freakkel? Darius is olyan gyerek volna, mint Sam
Grest volt? Ő is el akar szökni otthonról, hogy a csodás mutatványok előadóihoz csapódva
bejárhassa a világot? Azzal, hogy meghívtam az előadásra, elindítottam egy Saméhez hasonlóan
végzetes úton?
 Dariust pontosan azon a helyen találtam, ahol hagytam. Mintha meg se moccant volna azóta.
Harkat a tűz túloldalán ült, zöld szemét állandóan rajta tartva. Tétován megálltam, mielőtt
odaadtam volna a gyereknek a jegyet.
− Mi a véleményed a Rémségek Cirkuszáról? − kérdeztem.
− Jó − felelte egy vállrándítással.
− Gondolkoztál azon, hogy csatlakozz hozzánk?
− Hogy érti ezt? − kérdezte vissza.
− Ha lenne felvétel, és lenne rá lehetőséged, hogy eljöjj otthonról, volna kedved...
− Kizárt dolog! − csattant fel, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.
− Boldog vagy otthon?
− Igen.
− Nem akarod körbeutazni a világot?
− Magukkal nem.
Elmosolyodtam, és átnyújtottam neki a jegyet.
− Akkor minden rendben. Az előadás este tízkor kezdődik. El fogsz tudni jönni?
− Persze − felelte Darius, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rá, zsebre tette a
jegyet.
− És mi van a szüléiddel? − faggattam tovább.
− Majd korán lefekszem, és aztán kisurranok − válaszolta ravasz vigyorral.
− Ha elcsípnek, ne szólj nekik rólunk − intettem.
− Olyan nincs! − fortyant fel, és egy gyors intéssel elment. Mielőtt végképp eltűnt volna a
szemem elől, még egyszer visszanézett rám, ezúttal is azzal a nagyon furcsa tekintettel.
Harkat megkerülte a tüzet, és a fiú után bámult.
− Különös gyerek − jegyeztem meg.
− Több mint különös − mormolta Harkat.
− Mi bajod? − néztem rá.
− Nem tetszik nekem − válaszolta.
− Kicsit morcos volt − ismertem be −, de az ő korában sok gyerek viselkedik így. Magam is
ilyen voltam, amikor csatlakoztam a Cirque Du Freakhez.
− Nem tudom − mondta Harkat, és a szeme tele volt kétellyel. − Nem hiszem el ezt a
történetet a... barátjáról, Oggyról. Ha tényleg olyan beszari alak, akkor... hogy lehet, hogy
egyedül jött el ide felderíteni a terepet.
− Öregségedre kezdesz gyanakvóvá válni − nevettem.
− Ezek szerint nem figyeltél fel rá − mondta Harkat, és közben lassan ingatta a fejét.
− Mire? − néztem rá összevont szemöldökkel.
− Amikor megvádolt bennünket, hogy fenyegetjük, azt mondta... a „magukfajta”.
− És?
Harkat félszegen elvigyorodott.
− Rajtam kétségkívül látszik, hogy nem vagyok ember. De miből jött rá, hogy... te sem vagy
az?
Hirtelen jeges borzongás futott végig a testemen. Harkatnak igaza volt − a fiú többet tudott
rólunk, mint kellett volna. És ebben a pillanatban már azt is tudtam, mi nyugtalanított annyira a
tekintetében. Amikor azt hitte, nem figyelek oda, a pillantása minduntalan az ujjaim hegyén lévő
hegekre, a vámpírok jellegzetes ismertetőjegyeire kalandozott. Mintha tudta volna, hogy mit
jelentenek azok a hegek!
 Harkattal nem nagyon tudtuk, mit tartsunk Dariusról. Valószínűtlennek tűnt, hogy a
vérszipolyok gyerekeket toboroztak volna. De számításba kellett vennünk torzlelkű vezérüket,
Steve Leopardot is. Róla fel lehetett tételezni egy ilyesféle, gyűlölettől vezérelt, gonosz játékot.
Úgy határoztunk, ha majd megérkezik az esti előadásra, félrevonjuk, és alaposan kifaggatjuk a
fiút. Kínzáshoz vagy bármi más, erőszakos eszközhöz persze nem folyamodunk − csak éppen
ráijesztünk, hogy néhány kérdésünkre választ kapjunk tőle.
Segítenünk kellett volna a fellépőknek, hogy felkészüljenek az esti előadásra, de megmondtuk
Mr. Tall-nak, hogy sok dolgunk van, és ő a társulat más tagjaira osztotta a mi feladatainkat. Ha
tudta is, mit tervezünk Dariusszal, nem szólt róla.
A nagysátornak két bejárata volt. Röviddel azelőtt, hogy a közönség szállingózni kezdett
volna, Harkattal elhelyezkedtünk az egyik bejáratnál, hogy figyeljük Dariust. Én még most is
tartottam tőle, hogy a múltamból valaki netán rám ismerne, így behúzódtam a bejárat melletti
sötét sarokba, és még az aznap estére Harkattól kölcsönkért kék csuklyát is az arcomba húztam.
Némán figyeltem a korán érkezőket, akik engedelmesen felmutatták jegyüket Jekkus Flangnak
(Mr. Tall a másik bejáratnál fogadta a közönséget). Jekkus minden harmadik vagy negyedik
érkező belépőjegyét feldobta a levegőbe, majd az utána hajított késsel egy közeli oszlophoz
szegezte a jegyet.
Ahogy a közönség lassú csordogálása folyamatossá vált, és Jekkus mind több és több jegyet
szögezett az oszlophoz, a jegyekből és késekből fokozatosan egy akasztott ember képe kezdett
kirajzolódni. Amikor az emberek felismerték, mit művel Jekkus, idegesen nevetgélni kezdtek.
Voltak, akik megálltak, hogy elismerésüket fejezzék ki késdobáló ügyessége láttán, de a
legtöbben sietve megkeresték a helyüket, és legföljebb a válluk fölött pillantottak vissza az
akasztott emberre. Az járhatott a fejükben, hogy vajon előjelnek tekintsék-e az elkövetkezőkre
nézve.
Én nem figyeltem az akasztott emberre − jó néhányszor láttam már Jekkustól ezt a
mutatványt −, inkább az emberek arcát lestem. Nehéz volt minden érkezőt észrevennem,
különösen azokat, akik alacsonyabbak voltak. Arra sem volt semmi garancia, hogy Dariust
meglátom a tömegben.
A sor lassan elfogyóban volt, az utolsók is megérkeztek, amikor Jekkus egy meglepett
kiáltással otthagyta a Posztját.
− Tom Jones! − indult előre nagy lendülettel. − Micsoda megtiszteltetés!
A város szülötte, a híres kapus, Tom Jones érkezett − hajdani iskolatársam!
Tommy félszeg mosollyal rázott kezet Jekkusszal.
− Hello − krákogott, és körülpillantott, észrevette-e még valaki. A közvetlen közelünkben
állókon kívül senki − már minden tekintet a színpadra szegeződött. Mindenki az előadás kezdetét
várta.
− Láttam a pályán! − lelkesedett Jekkus. − Nem jutok el sok meccsre − az örökös utazás
átka −, de néhányat sikerült megnéznem. Maga bámulatos! Gondolja, hogy holnap győzni
fogunk? Szerettem volna jegyet venni, de már mindet eladták.
− Nagy meccs lesz − felelte Tommy. − Megpróbálhatok szerezni magának egyet, de félek,
hogy...
− Semmi baj − vágott a szavába Jekkus. − Nem akartam potyajegyért letámadni. Csak sok
szerencsét akartam kívánni. És most, ha már jegyekről beszélünk, láthatnám az önét?
Tommy odaadta a jegyét Jekkusnak, aki megkérdezte, nem adna-e rá egy autogramot neki.
Tommy engedelmesen aláírta, Jekkus pedig örömtől ragyogó arccal zsebre vágta a jegyet. Aztán
felajánlott Tommynak egy színpadhoz közeli helyet, ám ő közölte, hogy neki tökéletesen
megfelel egy hátul lévő hely is.
− Azt hiszem, nem tenne jót, ha híre menne, hogy ilyen showműsorokra járok −
szabadkozott nevetve.
Látva, hogy elindul a néhány szabad hely egyike felé, megkönnyebbülten fellélegeztem −
nem vett észre. Velem volt a vámpírok szerencséje. Vártam még pár percet, míg az utoljára
érkezők is befutottak, és mielőtt Jekkus becsukta volna az ajtót, kisurrantam a sátorból.
Megkerestem Harkatot.
− Láttad őt? − kérdeztem.
− Nem − felelte Harkat. − És te?
− Én sem. Láttam viszont egy hajdani barátomat. − És elmeséltem neki Tom Jones érkezését.
− Lehet, hogy kémkedni jött? − kockáztatta meg Harkat.
− Kétlem − feleltem. − Tommy el akart jönni, amikor a Rémségek Cirkusza legutóbb a
városban járt. Most a holnapi meccs miatt van itt. Biztosan hallott az előadásról, és vett rá jegyet
− ilyesmi könnyen megy egy hírességnek.
− De nem túl feltűnő véletlen... az, hogy épp velünk egy időben van itt? − makacskodott
Harkat.
− Azért van itt, mert a csapata játszik a kupamérkőzések középdöntőjében − emlékeztettem
rá. − Ezt nyilván nem Steve hozta így össze... még a Vérszipolyok Urának is megvannak a maga
korlátai!
− Igazad van − nevette el magát Harkat. − Tényleg kezdek paranoiássá válni!
− Felejtsük el most Tommyt − javasoltam. − Mi van Dariusszal? Bejutott volna úgy, hogy
észre sem vettük?
− Igen − bólintott Harkat. − Lehetetlenség volt mindenkit megnézni. Egy gyerek... könnyen
elkerülhette a figyelmünket.
− Akkor be kell mennünk, és meg kell keresnünk − mondtam.
− Csak óvatosan! − húzott vissza Harkat. − Lehet, hogy Tommy barátod ittléte miatt nem
kell... aggódnunk, de azért ne hívjuk ki a sorsot magunk ellen. Ha bemész... lecsúszhat a fejedről
a csuklya, és ő megláthat. Bízd rám a dolgot.
Mialatt én odakint vártam, Harkat bement a sátorba, és míg a színpadon folyt az előadás,
végigment a sorok között, és egyenként megnézte a nézők arcát. Fél óra is eltelt, mire újra kijött.
− Nem láttam − közölte.
− Lehet, hogy mégse tudott kisurranni otthonról − mondtam.
− Vagy megérezte, hogy... gyanakszunk rá − vélekedett Harkat. − Akár így van, akár úgy,
mást nem tehetünk... mint hogy tovább figyelünk, míg itt vagyunk. Előfordulhat, hogy nappal...
megint itt fog ólálkodni.
Voltaképpen még örültem is, hogy Darius nem mutatkozott. Nem volt kellemes érzés, hogy
meg kell fenyegetnem a fiút. Mindannyiunknak jobb volt így. És minél tovább töprengtem rajta,
annál nevetségesebbnek tűnt a reakciónk. Darius nyilvánvalóan többet tudott rólunk, mint
akármelyik gyerek, de talán egyszerűen csak azért, mert olvasta a megfelelő könyveket, vagy
utánanézett a neten, hogy mit lehet rólunk tudni. Nem sok ember tudja, miről lehet felismerni a
vámpírokat, vagy hogy létezik olyan, hogy törpe népség, de az igazság előbb-utóbb kiderül
(ahogy egy népszerű tévéműsorban mondták mindig). Egy firkás kölyök sokféleképpen
kideríthette, mi az ábra velünk kapcsolatban.
Harkat korántsem volt olyan nyugodt, mint én; ragaszkodott hozzá, hogy az előadás végéig
maradjunk a bejárat előtt, hátha Darius csak késik. Az óvatosság semmiképpen sem árthatott, így
aztán mindvégig a bejárat előtt, kívülről hallgattuk a sátorban ülő közönség lélegzet-visszafojtott
csendjét, sikolyait és tapsait. Az előadás vége előtt egy-két perccel csatlakoztam Harkathoz, és
míg a közönség kifelé özönlött, egy lakókocsiban rejtőzve vártuk ki, míg az utolsó izgatott néző
is elhagyja a stadiont.
A nagysátor mögött egy kisebb sátorban gyülekeztünk, hogy a művészekkel és a
háttérmunkásokkal együtt megünnepeljük az előadást. Nem minden előadás után rendeztünk
efféle bulit, de időnként mindannyiunknak jólesett az ilyen „ereszd el a hajamat-este”. A
vándorélet nem kényeztetett el bennünket, nagy utakat tettünk meg, keményen dolgoztunk, és
közben arra is vigyázni kellett, hogy lehetőleg kerüljük a feltűnést. Időnként jó volt elengedni a
gyeplőt, és lazítani.
Ebben a sátorban csak kevés vendég volt − rendőrtisztek, magas rangú városi tisztviselők,
gazdag üzletemberek. Mr. Tall tudta, kit hogy kell megvesztegetni, hogy az életünk
zökkenőmentesen folyjon tovább.
Látogatóinkat kiváltképpen érdekelte Harkat személye. Az átlagos nézőközönség nem láthatta
a szürke bőrű törpe személyt. Ezt a lehetőséget a különleges vendégeknek tartogattuk, hogy
legyen mivel eldicsekedniük a barátaiknak. Harkat tudta, mit várnak el tőle, és engedte, hogy az
emberek jól megnézzék, még mondott is pár szót nekik a múltjáról, és udvariasan válaszolgatott a
kérdéseikre.
A sátor egy nyugalmas sarkában üldögéltem a szendvicsemet majszolva, melyet vízzel
öblítettem le. Már épp menni készültem, amikor egy kisebb csoporton átgázolva Jekkus Flang
csörtetett felém, hogy bemutassa a legújabb vendéget, akit az imént vezetett be a sátorba.
− Darren, itt hozom a világ legjobb kapusát, Tom Jonest! Tom, bemutatom a barátomat és a
munkatársamat, Darren Shant.
Felnyögtem, és becsuktam a szememet. Ennyit a vámpírok szerencséjéről! Hallottam, hogy
Tommy lélegzete elakad − felismert! Kinyitottam a szememet, arcomra mosolyt kényszerítettem,
majd felálltam, és kezet fogtam Tommyval. Miközben szegénynek majd kiguvadt a szeme, azt
mondtam:
− Szia, Tommy. Hát, rég volt. Hozhatok neked valamit inni?
Tommy megdöbbent azon, hogy élve lát viszont, holott tizennyolc évvel ezelőtt azt mondták,
meghaltam, és el is temettek. És mindennek a tetejében alig néhány évvel látszottam idősebbnek.
Ez olyan sok volt, hogy szinte fel se tudta fogni. Egy darabig hallgatta, amit meséltem, rá-
rábólintott, de látszott rajta, hogy nem jut el az agyáig. Aztán egyszer csak felszállt a köd, és
figyelni kezdett a szavaimra.
Egy kissé erőszakolt, de többé-kevésbé hihető történetet adtam elő neki. Cefetül éreztem
magam, amiért hazudnom kell régi jó barátomnak, de az igazság cifrább volt, mint a kitalálás −
és így volt egyszerűbb és biztonságosabb. Azt mondtam, egy ritka betegség támadott meg, ami
megakadályozta, hogy normális módon öregedjek. Gyerekkoromban fedezték föl ezt a
betegségemet, és az orvosok öt-hat évet jósoltak nekem. A szüléimet rettenetesen megviselte ez a
dolog, de mivel semmit se lehetett tenni ellene, nem szóltunk róla senkinek, és ameddig lehetett,
igyekeztünk normális életet élni.
És ekkor érkezett a városba a Rémségek Cirkusza.
− Itt összeismerkedtem egy különleges képességű orvossal − hazudtam. − Ő is a Cirkusszal
járta a világot, és közben tanulmányozta az itt fellépő fura szerzeteket. Azt mondta, ő tud rajtam
segíteni, de el kell hagynom az otthonomat, és csatlakoznom kell a Cirkusz társulatához −
tudniillik állandó megfigyelés alatt kell tartania. Megbeszéltem a dolgot a szüleimmel, és úgy
határoztunk, megrendezzük a halálomat, hogy ne keltsen gyanút a távozásom.
 − De hát miért, az ég szerelmére? − tört ki Tommy-ból. − A szüleid is veled mehettek volna.
Miért kellett ennyi fájdalomnak kitenni mindenkit?
− Hogy magyarázzam ezt meg neked? − sóhajtottam. − A Cirque Du Freak egy illegális
vándorcirkusz. A szüleimnek fel kellett volna adniuk mindent, és velem együtt törvényen kívül
kellett volna helyezniük magukat. Ez nem lett volna tisztességes velük szemben, és végképp
szörnyű igazságtalanság lett volna Annie-vel szemben.
− Akkor is kellett valami más megoldásnak lennie − tiltakozott Tommy.
− Lehet − bólintottam. − De nem volt sok időnk, hogy átgondoljuk a helyzetet. A Cirque Du
Freak mindössze pár napig időzött a városban. Megvitattuk az orvos ajánlatát, és végül
elfogadtuk. Azt hiszem, a puszta tény, hogy ennyi év után az orvosok jóslata ellenére még mindig
életben vagyok, igazolja a döntés helyességét.
Tommy tétován megrázta a fejét. Jól megtermett férfi lett belőle: magas, széles vállú, lapát
tenyerű, kidagadó izmú. Fekete haja elöl már ritkult − pár év, és megkopaszodik. De testi
adottságai ellenére a tekintetében szelídség volt. Látszott rajta, hogy jóindulatú ember.
Ellenszenves volt számára a gondolat, hogy egy gyerekkel eljátszatják a saját halálát, és élve
eltemetik.
− Ami megtörtént, megtörtént − mondtam. − Lehet, hogy a szüleimnek más megoldást
kellett volna keresniük. De a legtisztább szándékkal tették, amit tettek. Megcsillantották előttük a
reményt, és ők megragadták, nem törődve a rettentő nagy árral.
− Annie tudta? − kérdezte Tommy.
− Nem. Nem árultuk el neki.
Sejtettem, hogy Tommynak nincs lehetősége közvetlen kapcsolatba lépni a szüleimmel, hogy
ellenőrizze, igaz-e, amit meséltem neki, de Annie-hoz minden további nélkül elmehetett. Muszáj
volt félrevezetnem.
− Később se? − tudakolta Tommy.
− Beszéltem a dologról anyával és apával − tartjuk a kapcsolatot, és néhány évenként
találkozunk −, de még egyszer sem éreztük, hogy elérkezett volna a megfelelő pillanat. Annie-
nak megvannak a maga problémái, hiszen olyan fiatalon született gyereke.
− Az tényleg húzós volt − bólogatott Tommy. − Akkor még itt laktam. Nem ismertem őt
közelről, de mindenről hallottam, ami történt.
− Ez nyilván még azelőtt volt, hogy beindult volna a futballkarriered − feleltem, hogy
eltereljem a szót magamról. Ezután az ő pályafutásáról beszélgettünk, meg néhány nagy
meccsről, amelyben ő is játszott, és hogy mit fog csinálni, ha visszavonul. Nem házasodott meg,
de egy korábbi kapcsolatából, amikor külföldön élt, volt két gyereke.
− Évente csak egyszer-kétszer látom őket, meg a nyári vakációban − mondta szomorúan. −
Azt tervezem, hogy ha abbahagyom a futballt, odaköltözöm, hogy közelebb legyek hozzájuk.
Ekkorra már a fellépők legtöbbje, a társulat és a vendégek nagyjából mind elmentek. Harkat
látta, hogy még Tommyval beszélgetek, és jelekkel megtudakolta, akarom-e, hogy itt maradjon.
Visszajeleztem, hogy nálam minden rendben, így aztán ő is elment a többiekkel. A sátorban alig
pár ember üldögélt halk beszélgetésbe merülve, de a mi közelünkben nem volt senki.
A szó visszakanyarodott a múlthoz és a régi barátokhoz. Tommy elmondta, hogy Alan
Morrisból tudós lett.
− Méghozzá híres tudós − lelkesedett. − Genetikus... a klónozás területén szerzett nevet
magának. Ellentmondásos terület, de neki meggyőződése, hogy ez a jövő útja.
− Egészen addig, míg saját magát nem klónozza − nevettem. − Alan Morrisból egy is elég!
Tommy is nevetett. Alan nagyon jó barátunk volt, de néha fárasztó tudott lenni.
 − Arról fogalmam sincs, hogy Steve-ből mi lett − folytatta Tommy, és nekem lehervadt az
arcomról a mosoly. − Tizenhat éves korában elment otthonról. Anélkül, hogy bárkinek egy szót
is szólt volna. Párszor beszéltem vele telefonon, de azóta mindössze egyszer láttam, körülbelül tíz
évvel ezelőtt. Néhány hónapra hazatért, amikor meghalt az édesanyja.
− Nem is tudtam, hogy meghalt − mondtam. − Sajnálom. Szerettem Steve mamáját.
− Steve eladta a házat és az anyja minden ingóságát. Egy darabig közös lakásban lakott
Alannel. Ez még azelőtt volt, hogy... − Tommy elhallgatott, és különös pillantást vetett rám. −
És te találkoztál Steve-vel, amióta elmentél?
− Nem − hazudtam.
− Nem is tudsz semmit róla?
− Nem − hazudtam ismét.
− Semmit a világon? − faggatott Tommy. Kipréseltem magamból egy halk kis nevetést.
− Miért foglalkoztat ennyire Steve?
Vállat vont.
− Volt valami zűrje, amikor utoljára itthon volt. Azt hittem, hallottál róla a szüléidtől.
− Soha nem beszélünk a múltról − feleltem, tovább csiszolva a már kigondolt hazugságot.
Kíváncsian előrehajoltam. − Miért, mit művelt? − kérdeztem, arra gondolva, hogy a dolog
esetleg összefüggésben lehet a vérszipolyként végzett tevékenységével.
− Ó, már nem emlékszem pontosan − felelte Tommy kínos feszengés közepette. Nyilvánvaló
volt, hogy hazudik. − Régi história. Jobb, ha nem ráncigáljuk elő. Te is tudod, milyen volt Steve
− mindig volt körülötte valami kalamajka.
− Az már biztos − mormoltam. Aztán összehúzott szemmel megkérdeztem: − Azt mondtad,
beszéltél vele telefonon?
− Aha. Időnként felhív, megkérdezi, mi van velem, még véletlenül sem mond semmit arról,
hogy ő mit csinál, aztán leteszi a kagylót!
− Mikor hívott utoljára?
Tommy eltöprengett..
− Két vagy három évvel ezelőtt. Régen.
− Megvan neked a száma?
− Nincs.
Kár. Egy pillanatig arra gondoltam, talán Tommyn keresztül visszajuthatok Steve-hez, de úgy
látszik, nem ő az összekötő kapocs.
− Mennyi az idő? − kérdezte. Az órájára pillantott, és felnyögött. − Ha az edzőm megtudja,
hogy ilyen későig kimaradtam, kirúg a csapatból. Ne haragudj, Darren, de most már tényleg
mennem kell.
− Oké − feleltem mosolyogva, és felálltam, hogy kezet fogjak vele. − Mi lenne, ha a meccs
után újból összejönnénk?
− Király! − ragyogott fel Tommy arca. − Egyébként sem utazom vissza a csapattal −
éjszakára még itt maradok, hogy meglátogassam a rokonaimat. A meccs után gyere el a
szállodába, és... Igaz is, nem akarsz eljönni, hogy megnézz a pályán?
− A középdöntős meccsen? De még mennyire! De nem azt mondtad Jekkusnak, hogy már
minden jegy elkelt?
− Jekkusnak? − szaladt ráncba Tommy homloka.
− A fickónak, aki a késeket dobálta − ő a leghűségesebb rajongód!
− Ó − Tommy elfintorodott. − Nem adhatok jegyet minden egyes rajongómnak. De a család
és a barátok egészen más eset.
 − De ugye nem kell senki olyan mellé ülnöm, aki régről ismer engem? − aggodalmaskodtam.
− Nem szeretném, ha mások is megtudnák, mi történt velem valójában... a végén még Annie
fülébe is eljutna.
− Olyan helyet szerzek neked, amelyik távol van a többiekétől − ígérte meg Tommy. Aztán
kis hallgatás után hozzátette: − Tudod, Annie már nem kislány. Láttam őt egy évvel ezelőtt,
amikor legutóbb itt volt meccsünk. Meglepett, hogy milyen kiegyensúlyozottnak látszik. Talán
eljött az ideje, hogy megmondd neki az igazat.
− Lehet − feleltem mosolyogva, de tudtam, hogy nem fogom megmondani.
− Komolyan − erősködött Tommy. − Megrázkódtatás lesz neki, ahogy nekem is az volt, de
biztos vagyok benne, hogy boldog lesz, ha megtudja, hogy élsz és jól vagy.
− Meglátjuk − feleltem.
Kikísértem Tommyt a sátorból, át a táboron és a stadion belső folyosóin, egészen odáig, ahol
a kocsija parkolt. Ott jó éjszakát kívánva megöleltem, de mielőtt beszállt volna a kocsiba, nagyon
komolyan rám nézett, és azt mondta: − Holnap még beszélnünk kell Steve-ről.
Egy másodpercre elállt a szívverésem.
− Miért? − kérdeztem olyan lazán, amennyire csak tudtam.
− Vannak dolgok, amelyekről tudnod kellene. Most nem akarok belemenni a részletekbe −
túl későre jár −, de azt hiszem... − A mondat félbemaradt, ő elmosolyodott, és így folytatta: −
Majd holnap beszélünk róla. Talán segíteni fog, hogy néhány más vonatkozásban meggondold
magad.
Ezzel a rejtélyes megjegyzéssel el is búcsúzott. Megígérte, hogy reggel küld nekem egy
jegyet a meccsre, megadta a szállodája nevét és a mobilja számát, aztán még egyszer, utoljára
kezet fogtunk, beszállt a kocsijába, és elment.
Sokáig álltam ott a stadion külső falánál. Gondolataim elidőztek Tommynál, Annie-nél és a
múltnál − és azon tűnődtem, vajon mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy még beszélnünk
kell Steve-ről.
Amikor megemlítettem Harkatnak a meccset, ösztönös gyanakvással reagált rá.
− Ez valami csapda lesz. A barátod... Steve Leonard szövetségese.
− Tommy nem − jelentettem ki mély meggyőződéssel. − Ellenben van egy olyan érzésem,
hogy elvezethet bennünket hozzá, vagy arra az útra, amelyen eljuthatunk hozzá.
− Akarod, hogy elkísérjelek... a meccsre? − kérdezte Harkat.
− Nem jutnál be. Különben is tízezerszám lesznek ott emberek − tettem hozzá nevetve. −
Egy ekkora tömegben szerintem biztonságban leszek!

A jegyet futár hozta, és időben el is indultam a meccsre. A mérkőzés kezdete előtt már ott
voltam. Óriási tömeg hömpölygött a stadion körül. Klubszíneikbe öltözött emberek énekeltek és
éljeneztek, halomszám vették az innivalókat, hot dogokat és hamburgereket az utcai árusoktól.
Csoportokba verődött rendőrök figyelték árgus szemekkel, nem készülnek-e összecsapni valahol
a rivális szurkolótáborok tagjai.
Egy időre elvegyültem a tömegben, és élveztem a felfokozott izgalom légkörét. Vettem hot
dogot, egy műsorfüzetet meg egy sapkát, rajta Tommy képével és a rikító felirattal: „Ő aztán nem
semmi!” Rengeteg sapkán és jelvényen szerepelt Tommy képe. Még az énekes Tom Jones CD-it
is árulták, Tommy képével ellátott szalaggal átkötve.
 Húsz perccel a kezdés előtt már a helyemen ültem. Remek rálátásom nyílt a kivilágított
pályára. A stadion közepén, mindössze pár sorral a kispad mögött ültem. Amikor megérkeztem, a
csapatok épp bemelegítettek. Egész felvillanyozott, hogy Tommyt ott láthattam az egyik
kapuban, amint egymás után védte ki a kapura lőtt labdákat. Elgondoltam, hogy az én barátom
játszik egy kupamérkőzés középdöntőjében! Régen kinőttem már a gyerekkorból, és a legtöbb
dolog, ami az embereket érdekelte, elveszítette számomra a jelentőségét. De ahogy ott ültem, és
lebámultam Tommyra, feléledt bennem a futball iránti hajdani szeretetem, és mélyen, valahol a
gyomrom tájékán belém sajdult az a régi, hamisítatlan, gyerekes izgalom.
A csapatok levonultak a pályáról, hogy felkészüljenek a kezdésre, és pár perc múlva újra
megjelentek. A stadion nézőterén minden ülőhely megtelt, és a kivonuló csapatokat óriási
üdvrivalgás fogadta. Az emberek tapsolva, hujjogatva ugráltak fel. A bíró feldobott egy érmét,
hogy eldöntse, melyik csapat melyik térfélen játszik, majd a két kapitány kezet rázott, a játékosok
felsorakoztak, a bíró a sípjába fújt, és a meccs elkezdődött.
Óriási mérkőzés volt. Mindkét csapat beleadott apait-anyait a győzelemért. A védők gyors és
kemény szerelésekkel állították meg a labdákat. Hullámozva folyt a játék hol egyik, hol másik
térfélen, ahogy a támadások egymást váltogatták. Rengeteg gólhelyzet volt. Tommy néhányszor
nagyon nagyot védett, de ugyanezt el lehetett mondani a másik kapusról is. Amikor egyik-másik
csatár remek helyzetből fölé vagy mellé rúgta a labdát, lövését egyik oldalról gúnyos hurrogás, a
másikról általános felhördülés fogadta. A negyvenharmadik percben már úgy látszott, a csapatok
döntetlennel fogják befejezni az első félidőt. De ekkor egy váratlan helyzet adódott abból, hogy
egy védő elcsúszott, s egy csatár előtt megnyílt az út. Be is rúgta a labdát annak rendje és módja
szerint a háló bal felső sarkába, a felugró Tom Jones kinyújtott keze fölött.
Tommy és játékostársai csüggedten vánszorogtak ki a félidőt követő szünetre, de szurkolóik
− és a helybeliek, akik Tommyt biztatni jöttek ki − egyre csak fújták torkukszakadtából: „Egy
gól nem a világ, megnyerjük a kupát!”
Elmentem a büféig inni valamit, de akkora volt a sor, hogy letettem róla − a tapasztaltabb
szurkolók még a félidő végét jelző sípszó előtt kisurrantak. Kicsit megjárattam a lábam, aztán
visszaültem a helyemre.
Egygólos hátrányuk ellenére Tommy csapata tűnt magabiztosabbnak, amikor a szünet után
újra kijöttek a pályára. A második félidő első percétől kezdve folyamatosan támadtak, minden
labdát elvettek az ellenféltől, a támadásaikat rendre visszaverték, és keményen hajtottak a gólért.
Egyre hevesebb csata bontakozott ki a pályán, és az első negyedórában három játékos kapott
figyelmeztetést. De újonnan megtalált harci kedvüket csak a hatvannegyedik percben jutalmazta
egy szögletrúgásból szerzett egyenlítő gól.
A stadiont majd szétvetette a közönség, amikor Tommy csapata egyenlített. A sok ezer
emberrel együtt én magam is felugrottam a helyemről, és örömömben vadul öklöztem a levegőt.
Sőt, együtt énekeltem velük a másik csapat elnémult szurkolótáborának címezve: „Ti nem, ti
nem, ti nem daloltok többé!”
Öt perc múlva még hangosabban fújtam a többiekkel, amikor a másik szögletből a csapatunk
berúgta a második gólt. Kettő-egy! Azon kaptam magam, hogy a mellettem ülő vadidegen fickót
ölelgetem, és örömömben le-föl ugrálok. Magam is alig akartam elhinni, hogy ez én vagyok. Mit
szólnának a vámpír tábornokok, ha látnák, hogy egy herceg ilyen nevetségesen viselkedik!
A meccs hátralévő része elég meredek volt. Most, hogy egygólos hátrányban voltak, a másik
csapatnak rendre támadnia kellett, ha ki akart egyenlíteni. Tommy játékostársai visszaszorultak a
hazai térfélre. Sorra követték egymást a kétségbeesett szerelések, szabadrúgások, újabb és újabb
sárga lapok. De állták a sarat. Tommynak volt néhány elég könnyű védése, de azóta az egy gól
óta nem kellett különösebben megerőltetnie magát. Hat perccel a befejezés előtt a győzelem
biztosnak látszott.
És ekkor gyakorlatilag megismételve az első gólhelyzetet, az egyik játékos lerázta magáról a
védőjét, és egyszer csak ott találta magát a kapu előtt, szemtől szemben Tommyval. Ez is egy
ugyanolyan erős és jól célzott lövés volt, védhetetlenül tartott a bal alsó sarok felé. A csatár már
el is fordult, hogy ünnepelje a gólt.
De elsiette a dolgot. Mert Tommy ezúttal valahogy eldobta magát a bal alsó sarok felé, és pár
ujjal sikerült is elérnie a labdát. Épp csak hozzáérhetett, de ennyi elég volt ahhoz, hogy kitolja a
kapufán kívülre.
A közönség őrjöngve énekelte: „Tommy nem semmi, ő a legnagyobb, ő a király!” Tommy,
meg se hallva, mit énekel a közönség, továbbra is a szögletre figyelve utasításokat osztott a
hátvédeknek. De védése elvette a másik csapat bátorságát, és jóllehet még vezettek egykét
támadást az utolsó pár percben, újabb góllal már nem fenyegették Tommy kapuját.
Amikor felharsant a sípszó, Tommy csapatának tagjai kimerülten összeölelkeztek, majd kezet
fogtak az ellenfelekkel, és mezt cseréltek velük. Azután üdvözölték a szurkolókat, megköszönve
nekik a biztatást. Ekkor már mindannyian állva tapsoltunk, és győzelmi énekeket harsogtunk,
melyek közül több is az utolérhetetlen Tom Jonest dicsőítette.
Tommy az utolsók között hagyta el a pályát. Ő is mezt cserélt kapustársával, és aztán a
legnagyobb békességben, az iménti játékot taglalva vonultak le együtt a pályáról. Amikor a
kispaddal egy vonalba ért, elkiáltottam a nevét, de persze nem hallotta a tömeg harsogásától.
Már épp eltűnt volna az öltözők felé vezető alagút-folyosóban, amikor valami kavarodás
támadt. Dühös kiáltásokat hallottam, majd néhány éles csattanás következett. A körülöttem lévők
nem értették, mi történik. De én már hallottam ilyen hangokat − puskalövések voltak!
Onnan, ahol álltam, nem láttam be az alagútba, de annyit láttam, hogy Tommy és a másik
kapus zavartan megtorpannak, majd elfordulnak az alagút bejáratától. Rögtön megéreztem a
veszélyt. − Tommy! − ordítottam el magam, majd a mellettem állókat félrelökdösve rohanni
kezdtem a pálya széle felé. Mielőtt leérhettem volna, egy rendező támolygott ki vérző arccal az
alagútból. Amikor az előttem haladó emberek meglátták, kitört a pánik. Sarkon fordulva vadul
nyomulni kezdtek vissza, ezáltal engem is feltartóztattak, és magukkal sodortak visszafelé.
Vadul küzdöttem, hogy kiszabaduljak, s eközben láttam, hogy két alak ront ki az alagútból.
Az egyik egy kopaszra borotvált, fél arcát lövés torzította, vadászpuskát tartó vémber volt, a
másik szakállas, bíborlila arcú, eszelős vérszipoly, akinek ezüst és arany kampók helyettesítették
a két kezét.
Morgan James és R. V.!
Ezúttal a rémület kiáltása szakadt fel belőlem, amikor megláttam e két gyilkost, és mindenkit
félretaszigálva, teljes vámpírerőmből rohanni kezdtem feléjük. De mielőtt utat törhettem volna
magamnak, R. V. megindult a kiszemelt áldozat felé. Néhány szökkenéssel maga mögött hagyta a
kispadot, s ügyet sem vetve a pálya szélén álldogáló játékosokra, edzőkre és rendezőkre,
egyenesen Tom Jonesra vetette magát.
Nem tudom, mi játszódhatott le Tommy agyában, amikor meglátta, hogy a tagbaszakadt, lila
szörny feléje rohan. Talán azt hitte, valami sületlen tréfa, vagy hogy egy bevadult rajongó akarja
megölelgetni. Akárhogy is, lényeg, hogy nem csinált semmit: még a kezét se emelte föl, hogy
védje magát, se meg nem fordult, hogy elfusson. Csak állt ott, és nézett bambán R. V.-re.
Amikor R. V. odaért hozzá, hátrarántotta a jobb kezét − azt, amelyiken az aranykampók
voltak −, majd egy hirtelen mozdulattal belevájta Tommy mellkasába. Megdermedtem. A tömeg
fogságában állva is átéreztem Tommy fájdalmát. Ekkor R. V. visszarántotta kampókezét,
tébolyult örömmel megrázta a fejét, és visszarohant az alagútba Morgan James után, aki
puskalövésekkel vágott utat kettőjüknek.
Tommy eközben ostobán bámult le a bal mellén tátongó lyukra. Aztán, már-már
mulatságosan esetlen mozdulattal összeesett, rángott még párat, aztán csak elfeküdt
mozdulatlanul − a halottak szörnyű és semmivel össze nem téveszthető mozdulatlanságával.
Kitéptem magam az emberek gyűrűjéből, és kitámolyogtam a pályára. A körülöttem állók a
döbbenettől bénultan meredtek a földön heverő kapusra. Az első gondolatom az volt, hogy
Tommyhoz rohanjak. De a következő pillanatban eszembe villantak a kiképzésen tanultak.
Tommyt megölték. Őt később is meggyászolhatom. Most azonban minden erőmmel R. V.-re és
Morgan Jamesre kell összpontosítanom. Ha most rögtön utánuk eredek, talán elkaphatom őket,
mielőtt kereket oldanának.
Pillantásomat eltépve Tommyról bevettem magam az alagútba, elszáguldottam a játékosok, a
kisegítő személyzet és a rendezők mellett, akik még nem tértek magukhoz a megdöbbenésből.
Több meglőtt embert is láttam, de nem álltam meg megnézni, élnek-e, vagy meghaltak. Most
vámpírnak kellett lennem, nem embernek. Gyilkosnak, és nem beteggondozónak.
Végigrohantam a folyosón, mígnem egy elágazáshoz értem. Balra vagy jobbra? Zihálva
torpantam meg, hátha látok valami nyomra vezető jelet. Balra semmi, jobbra viszont egy pici
vörös folt virított a falon − vérnyom.
Ismét futásnak eredtem. Az agyam egy hátulsó zugában megszólalt egy halk hang: „Nincs
fegyvered. Hogy fogod megvédeni magad?” Nem törődtem a hanggal.
A folyosó egy öltözőhöz vezetett, ahol már összegyűlt a győztes csapat legtöbb tagja. A
játékosok nem tudták, mi történt a pálya szélén. Vidáman kurjongattak, énekeltek. Itt megint
kétfelé vált a folyosó. A bal oldali visszavezetett a pályához, így megint jobbra fordultam, s
közben azért fohászkodtam a vámpírok isteneihez, hogy bárcsak jól választottam volna.
Lélekszakadva futottam. A folyosó elkeskenyedett, a mennyezet is lejjebb ereszkedett.
Hangosan ziháltam, de nem a kimerültségtől, hanem a gyásztól és fájdalomtól. Egyre csak
Tommy, Mr. Crepsley, Gavner Purl járt az eszemben − a barátaim, akiket a vérszipolyok vettek
el tőlem. Le kellett küzdenem a fájdalmat, nehogy erőt vegyen rajtam, ezért inkább R. V.-re és
Morgan Jamesre gondoltam.
R. V. valaha ökoharcos volt. Megpróbálta kiszabadítani a Cirque Du Freak farkasemberét.
Megakadályoztam benne, de addigra a farkasember már leharapta mindkét kezét. R. V.
elmenekült, túlélte, és engem okolt a szerencsétlenségért. Évekkel később Steve Leopard
felfedezte őt magának. Steve megkérte a vérszipolyt, hogy vérezze meg őt, és ők ketten
felesküdtek az elpusztításomra. R. V. jelen volt a Megtorlás Barlangjában, amikor megölték Mr.
Crepsleyt. Akkor láttam őt utoljára.
Morgan James rendőrtiszt volt. És vémber, azaz olyan ember, akit a vérszipolyok toboroztak,
hogy harcoljanak mellettük. A többi vémberhez hasonlóan ő is barna ingben és fekete nadrágban
járt, borotválta a fejét, vérrel festett karikát a szeme köré, és V betűt tetováltatott mindkét füle
fölé. Mivel őt nem vérezték meg, szabad volt lőfegyvert, többek között puskát is használnia. A
vérszipolyok, akárcsak a vámpírok, a megvérezésükkor esküt tesznek, hogy nem nyúlnak efféle
fegyverekhez. James is jelen volt a Megtorlás Barlangjában. A harc folyamán lövést kapott, a
golyó cafatokra tépte a bal arcát. Veszedelmes, álnok páros. Újból eszembe jutott, vajon mit
tegyek, ha utolérem őket. Semmiféle fegyver nem volt nálam! De újból elhessegettem a kérdést,
és csak az üldözésre összpontosítottam.
A folyosó véget ért. Egy félig nyílt ajtó lengett a sarkán. Két rendőr és egy rendező hevert a
fal tövében, lerogyva − halottak voltak. Átkot szórtam R. V.-re és Morgan Jamesre, és bosszút
esküdtem ellenük.
 Egy rúgással kitártam az ajtót, és kiugrottam rajta. A stadion mögött találtam magam. Itt, ahol
egy lakótelep kezdődött, csend és nyugalom honolt. Az itt szolgálatot teljesítő rendőrök átmentek
a stadion oldalához − elöl valami zavargás támadt; nyilván úgy időzítették, hogy egybeessen a
támadással.
Láttam, hogy jóval előttem R. V. és Morgan James már beértek a lakótelepre. Mire a
rendőrök eljutnak idáig, a gyilkosok árkon-bokron túl lesznek. Utánuk eredtem. Hirtelen
megtorpantam. Visszarohantam a stadionba, és végigtapogattam a halott rendőröket. Pisztolyt
nem, de gumibotot találtam mindkettőnél. Kezembe kaptam egyet-egyet, majd üldözőbe vettem a
két menekülőt.
Sötét volt a lakótelepen, különösen a fényesen kivilágított stadion után. De én, félvámpír
lévén, sötétben is jól láttam, így minden gond nélkül futottam tovább. Az út hét-nyolc
tömbönként, szabályos távolságra kettévált. Minden egyes útkereszteződésben megálltam, és
jobbra-balra tekintettem, de mivel R. V.-nek és Morgan Jamesnek nyomát se láttam, futottam
tovább.
Nem voltam benne biztos, tudják-e, hogy üldözőbe vettem őket. Azt bizonyára tudták, hogy
ott vagyok a meccsen, de arra nem számíthattak, hogy én rohanok ki elsőként a stadionból, hogy
a nyomukba eredjek. Talán sikerül meglepnem őket, de intettem magam, hogy számítani
semmiképpen se számítsak rá.
Elérkeztem az utolsó útkereszteződéshez. Balra vagy jobbra? Álltam az utcán, s ide-oda
forgattam a fejem. Nem láttam senkit. Elvesztettem a nyomukat! Induljak el valamerre találomra,
vagy forduljak vissza, és...
Halk kaparászás hangja ütötte meg a fülemet. Balról jött − egy penge kaparta meg a falat.
− Halkan! − súgta valaki.
Megfordultam. Két ház közötti szűk kis sikátort pillantottam meg, onnan jött a zaj. A
legközelebbi utcai lámpát megrongálták. Az út túloldaláról szűrődött ide némi fény. Rossz
érzésem támadt − a kaparás és a suttogás túlontúl kézenfekvőnek tűnt −, de most már nem
hátrálhattam meg. Elindultam arrafelé.
Néhány méterre a sikátor bejáratától óvatosan megálltam, és kihúzódtam az út közepére.
Kifehéredő ujj-ízületekkel szorítottam a gumibotokat. Lassan megközelítettem a szűk kis köz
bejáratát. A sötét torkolatban nem mozdult semmi. Az egész sikátor mindössze öt vagy hat méter
hosszú lehetett, és még ennél a gyér világításnál is végigláttam rajta. Senki sem volt benne.
Kiengedtem a levegőt, mely remegőn tört elő a tüdőmből. Hallucináltam volna? Vagy talán egy
tévéből vagy rádióból hallatszott ki a zaj és a suttogás? Mitévő legyek most? Megint csak oda
jutottam vissza, ahol percekkel ezelőtt tartottam; fogalmam se volt, melyik úton...
Valami megmozdult a sikátorban, egész közel a földhöz. Megmerevedtem, tekintetem lejjebb
siklott. És ekkor megláttam őket, ahogy ott kuporogtak a legmélyebb sötétségben, a falhoz
lapulva, szinte láthatatlanná válva a sötét árnyékok között.
A tőlem balra lapuló alak elégedett kuncogást hallatott, majd fölállt − R. V. volt. Védekező
mozdulattal emeltem föl a bal kezemben tartott gumibotot. Ekkor fölállt a tőlem jobbra lévő alak
is, és az előrelépő Morgan James fölemelte a puskáját, és célba vett vele. Már emeltem a jobb
kezemben szorongatott gumibotot is, de hirtelen ráeszméltem, mennyire nem tud megvédeni a
puskával szemben, ha valóban elsüti.
Hátraléptem egyet, arra gondolva, hogy elfutok, amikor egy hang kiszólt a sötétből, R. V.
háta mögül.
− Puskát ne − mondta halkan.
Morgan James azon nyomban leengedte a puskája csövét.
 El kellett volna rohannom, de képtelen voltam rá; előbb látnom kellett a hang gazdáját. Így
csak álltam ott, lábamat megvetve, mint a cövek, és hunyorogva néztem, amint egy harmadik
alak is kibontakozik a sötétségből, és kilép R. V. mögül. Gannen Harst volt, a Vérszipolyok
Urának legfőbb testőre.
Énem egy része fel volt készülve erre, és ahelyett, hogy pánikba estem volna, olyasmi érzés
kerített hatalmába, ami leginkább a megkönnyebbülésre hasonlított. A várakozás véget ért.
Akármit tartogatott is számomra a végzet, az itt és most vette kezdetét. Elkövetkezett a
Vérszipolyok Urával való utolsó találkozásom pillanata. Mire vége lesz, megöltem őt − vagy ő
ölt meg engem. Bármelyik jobb, mint a tétlen várakozás.
− Üdv, Gannen − szóltam. − Látom, még mindig eszelősökkel és alja népséggel cimborálsz.
Gannen Harst dühösen vicsorított, de nem válaszolt.
− Hadúr! − mondta ehelyett, mire egy negyedik, minden eddiginél ismerősebb rejtőzködő
lépett ki Morgan James háta mögül.
− Örülök, hogy újra látlak, Steve − szóltam cinikusan, amikor az utca torkolatában megjelent
az ősz hajú Steve Leopard. Fél szemmel továbbra is szemmel tartottam Gannen Harstot, R. V.-t
és Morgan Jamest, de legfőképpen Steve-re figyeltem. Felmértem a kettőnk közötti távolságot,
azt latolgatva, vajon mekkora kárt tudnék okozni benne, ha rárontanék a gumibotjaimmal. A
másik hárommal nem törődtem − elsőrendű célom a Vérszipolyok Urának megölése volt.
− Nem tűnik meglepettnek, hogy itt lát bennünket − jegyezte meg Steve. Ő nem lépett ki
odáig, ahol Gannen Harst állt, és Morgan James teste is fedezte. Ebből a szögből talán meg
tudom ütni − de csak talán.
− Hadd kapjam el én − acsargott R. V. egy lépéssel közelítve felém. Amikor utoljára láttam,
vörös kontaktlencsét hordott, és lilára festette a bőrét, hogy jobban hasonlítson a vérszipolyokra.
De az elmúlt két év alatt a szeme és a bőre természetes úton-módon is megváltozott, és bár meg
se közelítette egy született vérszipolyét, mindenesetre eredeti volt.
− Maradj ott, ahol vagy − szólt rá Steve. − Majd mindnyájan kaptok belőle egy-egy szeletet.
Előbb essünk túl a bemutatkozásokon. Darius!
Steve háta mögül a Darius nevű fiú lépett elő. Zöld köpenyt viselt, akárcsak Steve.
Reszketett, de arca komoly volt. A kezében egy jókora nyílpuskát tartott, Steve egyik saját
találmányát. Célba vett vele.
− Újabban már gyerekeket is megvéreztek? − mordultam rá mélységes undorral, egyre csak
azt várva, hogy Steve előbbre jöjjön valamivel. A fiú rám szegeződő nyílpuskájával nem
törődtem.
− Darius kivétel − mondta mosolyogva Steve. − A legbecsesebb szövetségesem, és nagyon
tehetséges kém.
Azzal egy fél lépést tett a fiú felé. Na, most! Már húztam is hátra a jobb karomat, de
óvatosan, nehogy eláruljam, mire készülök, és minden idegszálammal Steve-re koncentráltam.
Még egy vagy két másodperc, és akkor...
És akkor megszólalt Darius.
− Most lelőhetem, apu?
APU?
− Igen, fiam − válaszolta Steve.
FIAM?
Miközben az agyam úgy pörgött körbe-körbe, mint valami őrült táncoló dervis, Darius
gondosan célba vett, meghúzta a ravaszt, és kilőtte rám az acélhegyű nyilat.
 A nyíl fönt, a jobb vállamon talált el. Hátratántorodva a földre zuhantam. A fájdalomtól
üvöltve megragadtam, és megrántottam a nyílvesszőt. Az eltört a kezemben, a nyílhegy pedig ott
maradt mélyen befúródva a húsomban.
Egy pillanatra mindent vörös színben láttam magam körül. Azt hittem, el fogok ájulni, de
aztán eloszlott a szemem elől a bíbor homály, és újra megjelent előttem az utca és a házak.
Gyötrelmes zihálásomon át közeledő léptek kopogását hallottam. Felültem − fogaimat
összeszorítva próbáltam úrrá lenni a testemet elborító újabb fájdalomhullámon −, és Steve-et
pillantottam meg, amint kis csapata élén közeledik felém, hogy végezzen velem.
Amikor elestem, kihullott a kezemből a két gumibot. Az egyik elgurult, de a másik ott volt a
kezem ügyében. Felkaptam, és megmarkoltam a nyílvesszőt is − a törött vége jó szolgálatot tehet
amolyan megmunkálatlan tőrként. Amikor Gannen Harst meglátta ezt, Steve elé lépett.
− Legyezőállásba! − utasította R. V.-t és Morgan Jamest. Azok villámgyorsan
engedelmeskedtek. Darius Steve háta mögé húzódott. Látszott rajta, hogy rosszul érzi magát. Azt
hiszem, eddig még nem lőhetett le senkit.
− Vissza! − sziszegtem, szánalmas fegyvereimet lengetve feléjük.
− Fogj vissza! − vihogott R. V.
− Sehetném máh bistonsáhbah látnih! − mondta Morgan James, aki sebesülése óta csak ilyen
elmosódottan tudta ejteni a szavakat.
− Nem engedjük, hogy bármivel is próbálkozzon − jelentette ki határozottan Gannen Harst.
Ő még nem húzta ki a kardját, de a jobb kezét sokatmondóan a kardhüvelyén tartotta. −
Veszélyes ellenfél, még sebesülten is, ne felejtsétek el!
− Túl nagyra tartod a fiút − dorombolta Steve, testőre válla mögül lenézve rám. − Egy ilyen
sebesüléssel felállni sem tud.
− Nem? − horkantam fel, és már csak dacból is felpattantam. A vörös köd másodszor is a
szemem elé ereszkedett, de pár másodperc múlva ismét eloszlott. Amikor kitisztult a látásom,
Steve gonosz vigyorát láttam magam előtt − szándékosan heccelt föl, hogy még jobban
szórakozhasson rajtam.
A nyílvesszőt a négy ember felé lengetve hátrálni kezdtem. Minden lépés kínszenvedést
jelentett, mert a legkisebb mozdulattól éles fájdalom hasított a jobb vállamba. Tisztában voltam
vele, hogy nem juthatok messzire, de Gannen semmit nem akart kockáztatni. R. V.-t a jobb,
Jamest a bal oldalamra küldte, s ezzel mindkét irányba lezárta előlem a menekülés útját.
Megálltam. Éreztem, hogy erősen imbolygók, s kába fejjel próbáltam kitalálni, mit tegyek.
Tudtam, hogy egyedül Steve ölhet meg − Mr. Tiny gyászos véget jósolt a vérszipolyoknak, ha
Urukon kívül valaki más végez az őrá vadászó vámpírokkal −, de a többiek lefoghatnak, hogy
könnyebb dolga legyen velem.
− Végezzünk vele gyorsan − mondta Gannen Harst, és kirántotta a kardját. − Most a
kezünkben van. Ne vesztegessük az időt.
− Nyugalom − kuncogott Steve. − Hadd lássam még egy kicsit, hogy folyik a vére.
− És ha elvérzik a fiad nyilától? − csattant fel Gannen.
− Nem fog − közölte Steve. − Darius pontosan oda lőtt, ahová begyakoroltattam vele. −
Steve hátrapillantott a fiúra, és meglátta annak zavaros tekintetét. − Jól vagy?
− Igen − súgta rekedten Darius. − Csak nem gondoltam, hogy ilyen... hogy ilyen...
− Véres lesz − mondta ki helyette Steve, és megértően bólintott. − Ma este jó munkát
végeztél. Ha nem akarod, nem kell végignézned a többit.
− Hogy lett... neked... fiad? − ziháltam. Időt akartam nyerni, hátha kínálkozik valami mód és
lehetőség a menekülésre.
 − Hosszú és fordulatos történet − felelte Steve, újra felém fordulva. − Boldogan elmesélem,
mielőtt felnyársalom a szívedet.
− Épp fordítva... lesz − nevettem fagyosan. − Én leszek az, aki... ma éjjel megöllek téged.
− A végsőkig optimista vagy − mosolygott gúnyosan Steve. Egyik szemöldökét démoni
pillantás kíséretében felvonva azt kérdezte tőlem: − Hogy halt meg Tommy? Méltósággal, vagy
mint az a sivalkodó malac, Crepsley?
Ekkor valami elpattant bennem. Durva szidalmakat szórva rá, gondolkodás nélkül
hozzávágtam a gumibotomat. A vakszerencse úgy hozta, hogy halántékon találtam vele, amitől
egy meglepett hördüléssel összeesett.
Gannen Harst ösztönösen elugrott előlem, hogy megnézze, mi történt Urával. Ezt a pillanatot
kihasználva, kezemben az előreszegezett nyílvesszővel, Morgan James felé szökkentem. Ő, hogy
föl ne nyársaljam, gyorsan hátralépett, de közben már nekimentem a sebesült jobb vállammal.
Felordítottam a fájdalomtól, mivel a nyílhegy még mélyebbre fúródott a testembe, de sikerült,
amit akartam − James elesett.
Pillanatnyilag szabaddá vált előttem az út. Bal kezemet a jobb vállamra szorítva, hogy
elállítsam a sebből patakzó vért, bukdácsolva, a fájdalomtól nyüszítve futni kezdtem. A hátam
mögül hallottam Steve kiáltását:
− Én jól vagyok! Vegyétek üldözőbe! Ne hagyjátok, hogy elmeneküljön!
Ha nem lettem volna sebesült, valószínűleg ennyi előny elég is lett volna velük szemben.
Csakhogy lassú kocogásnál nem telt tőlem több. Másodpercek kérdése, és utol fognak érni.
Miközben sarkamban feldühödött üldözőimmel tovább támolyogtam, tőlem balra kinyílt egy
ház ajtaja, és egy nagydarab férfi dugta ki rajta a fejét.
− Mit lármáznak itt? − kiáltotta dühösen. − Vannak, akik már...
− Segítség! − kiáltottam egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve. − Gyilkos!
A férfi erre kitárta az ajtót, és kilépett.
− Mi folyik itt? − üvöltötte.
Visszanéztem Steve-re és a többiekre. Megtorpantak. Amennyire lehetett, ki kellett
használnom a zavarukat.
− Segítség! − ordítottam torkomszakadtából. − Gyilkosok! Meglőttek! Segítség!
A közelben lévő házakban egyre-másra világosodtak ki az ablakok, és nyíltak szét a
függönyök. Az ajtón kilépő férfi elindult felém. Steve gúnyos mosollyal átnyúlt a vállán,
előkapott egy nyílpuskát, és rálőtt a férfira. Gannen Harst az utolsó pillanatban félreütötte a
fegyvert, a suhanó nyílvessző így messze elkerülte a célpontját. A férfi azonban látta, mi volt
Steve szándéka, és gyorsan berohant a házba, mielőtt egy újabb lövés netán célba találna.
− Mit csinálsz? − támadt rá dühösen Steve Gannen Harstra.
− El kell tűnnünk innen! − kiáltotta Gannen.
− Addig nem, amíg meg nem öltem! − rikoltotta Steve, és rám fogta a nyílpuskát.
− Akkor öld meg gyorsan, és menjünk! − felelte Gannen.
Steve rám meredt, s a szeme megtelt gyűlölettel. A háta mögül R. V. és Morgan James lesték
sóváran, mikor és hogy fogok végre meghalni. Darius távolabb volt, jócskán lemaradva a
csoporttól − nem láttam, figyel-e vagy sem.
Steve fölemelte a nyílpuskáját, közelebb jött egy-két lépéssel, gondosan célba vett, aztán...
...lövés nélkül leeresztette a fegyvert.
− Nem − mondta tompán. − Ez így túl könnyű. Túl gyors.
− Ne légy ostoba! − förmedt rá Gannen. − Meg kell ölnöd őt! Ez az előre megjósolt
negyedik találkozás. Most kell megtenned, még mielőtt...
 − Azt teszem, ami nekem tetszik − szállt szembe nagy hangon Steve a vezetőjével. Egy
pillanatra azt hittem, mindjárt rá is támad leghűbb szövetségesére. De aztán úrrá lett az indulatán,
és ajka feszes mosolyra rándult. − Tudom, mit csinálok, Gannen. Így nem ölhetem meg.
− Ha nem most, akkor hát mikor? − acsargott Gannen.
− Később − felelte Steve. − Ha eljön az ideje. Ha majd kedvemre kínozhatom, és neki is
fájni fog, ahogy nekem fájt, amikor elárult engem, és elszegődött Kripli Crepsley mellé.
− És Mr. Tiny jövendölése? − sziszegte Gannen.
− Duma! − vigyorgott önelégülten Steve. − A sorsom az én kezemben van. Az én életemen
nem uralkodik az a csizmás kandúr.
Gannen vörös szemében lángot vetett a düh. Már-már elvesztette a fejét. Azt akarta, hogy
Steve végezzen velem, egyszer és mindenkorra eldöntve ezzel a Sebhelyesek Háborújának
kimenetelét. Tovább győzködte volna Steve-et, de újabb és újabb ajtók nyíltak meg, és
kíváncsiskodó fejek jelentek meg mögöttük. Gannen ráeszmélt, hogy túl sok, nemkívánatos
figyelem kezd ránk irányulni. Megrázta a fejét, majd megragadta és elfordította tőlem Steve-et.
Miközben taszigálni kezdte őt visszafelé, amerről jöttek, megparancsolta R. V.-nek és Morgan
Jamesnek, hogy vonuljanak ők is vissza.
− Elkaplak, te papír-vámpír! − intett búcsút gúnyosan Steve, mielőtt Gannen végképp
elhajtotta volna.
Szívesen visszakiáltottam volna neki egy hasonlóan becsmérlő választ, de már ehhez sem
maradt elég erőm. Különben is, nekem éppoly sürgősen el kellett tűnnöm innen, mint Steve-nek
és bandájának. Ha az emberek előjönnek, és megtalálnak, komoly bajba kerülök. Hívnák a
rendőrséget, kórházba vinnének, felismernének, letartóztatnának − még mindig körözött
szökevény voltam. Lehet, hogy a közvélemény itt nem tudott az állítólagos gyilkosról, Darren
Shanról, de abban biztos voltam, hogy a rendőrség tud róla.
Hátat fordítottam hát az előmerészkedő embereknek, és eltámolyogtam a háztömb sarkáig,
ahol hátamat a falnak vetve egy percre megpihentem. Letöröltem a verítéket a homlokomról, a
könnyeket a szememből, és megnéztem a sebet a vállamon. Még mindig folyt belőle a vér. De
nem nézegethettem sokáig, mert az emberek kiszállingóztak az utcára. Hamarosan hozzájuk is
eljut a stadionbeli gyilkosságok híre. Akkor majd mind előkapják a telefonjukat, hogy értesítsék a
rendőrséget az utcájukban történt ribillióról.
Ellöktem hát magam a faltól, és botladozó léptekkel balra fordulva elindultam az egyik úton,
melyről azt reméltem, hogy kivezet a lakótelepről. Megpróbáltam futni, de túl fájdalmas volt. Így
aztán csak szaporáztam a lépteimet, amennyire tudtam, s míg minden lépésemet vércseppek
jelezték a földön, zúgó fejjel, kétségbeesetten egyre csak azt kérdezgettem magamtól, vajon
milyen messzire visznek tántorgó lépteim, mielőtt összerogynék a súlyos vérveszteségtől vagy az
átélt sokktól.
Pár perc múlva kijutottam a lakótelepről. A távolból idehallatszott a rendőrségi szirénák
vijjogása. Először biztosan a stadionhoz száguldanak, de mihelyt értesülnek a lakótelepen
lejátszódott csetepatéról, ide is fognak küldeni pár egységet, hogy derítsék ki, mi történt.
Ahogy ott álltam meggörnyedve, levegő után kapkodva, észrevettem, hogy a földön apró
vértócsák jelzik, merre mentem. Csak ezeket kell figyelnie annak, aki a nyomomba ered. Tennem
kell valamit a sebesülésemmel.
Megnéztem a nyíl ejtette lyukat. Egy rövidke szár állt ki belőle, melynek túlsó vége a
nyílhegyhez volt erősítve. Megragadtam a kurta szárat, becsuktam a szemem, keményen
összeszorítottam a fogam, és rántottam egyet rajta.
− Charna zsigerére!
 Egész testemben remegve, rángó ujjakkal, szaporán nyíló és csukódó szájjal zuhantam hátra.
Egy teljes perc is beletelhetett, mire magamhoz tértem az iszonyú fájdalomból. Azt sem vettem
volna észre, ha a házak összedőlnek körülöttem.
Lassanként csillapodott a kín, és újra rá tudtam nézni a sebre. Nem sikerült kihúznom a
nyílhegyet, de közelebb került a seb nyílásához, s ezáltal eltömte azt. Továbbra is szivárgott
belőle a vér, de legalább már nem folyt, mint eddig. Így már jó lesz. Letéptem egy hosszú csíkot
az ingemből, fölgombolyítottam, és rányomtam a sebre. Néhány mély lélegzetvétel után
fölálltam. Úgy remegett a lábam, mint egy újszülött báránynak, de nem csuklottam össze.
Megnéztem, nem hagyok-e magam után vérnyomokat, majd folytattam vánszorgó
menekülésemet.
Az ezt követő tíz-tizenöt percnyi lassú, gyötrelmes út összefolyik előttem. Mindössze annyit
érzékeltem belőle, hogy megyek, de már az utcák nevét se láttam, se azt nem tudtam
végiggondolni, hogyan juthatnék vissza a Cirkuszba. Csak annyit tudtam, hogy nem szabad
megállnom.
Az utcák és közök szélén haladtam, hogy belekapaszkodhassak egy-egy korlátba, vagy
időnként egy falnak támaszkodva megpihenhessek. Nem sok emberrel találkoztam. Azok, akik
elmentek mellettem, ügyet se vetettek rám. Ez még kábult állapotomban is meglepett − egészen
addig, míg rá nem jöttem, hogy nézhetek ki. Egy halkan nyöszörgő, lehajtott fejjel, görnyedt
testtel tántorgó kamasz − nyilván azt hitték, részeg vagyok!
Végül meg kellett állnom. Nem bírtam tovább. Tudtam, ha nem ülhetek le valahol, és nem
pihenhetek, az utca közepén fogok összerogyni. Szerencsére épp egy sötét utcácska sarkán
álltam. Betámolyogtam, és ott, ahová már nem ért el az utcai lámpák fénye, bezuhantam egy
mély árnyékokkal teli szögletbe. Beültem egy jókora szemetes konténer mellé, hátamat
megtámasztottam a falon, amelyhez a konténert állították, és magam alá húztam a lábamat.
− Csak... egy rövid... pihenőre − ziháltam, és fejemet a térdemre ejtettem. Összerándultam a
vállamba nyilalló fájdalomtól. − Csak pár... perc... és aztán újra...
Nem jutottam tovább. Lecsukódott a szemhéjam, és ott maradtam kihunyó öntudattal,
kényére-kedvére kiszolgáltatva annak, aki rám talál.

Kinyílt a szemem. Késő éjszaka volt, még sötétebb, még hidegebb. Úgy éreztem magam, mint
akit befagyasztottak egy jégtömbbe. Megpróbáltam fölemelni a fejemet, de még ez a kis
erőfeszítés is túl soknak bizonyult. Újra elveszítettem az öntudatomat.
Legközelebb arra ébredtem, hogy meg akarok fulladni. Valami égető folyadékot öntöttek a
torkomba. Egy zavarodott pillanatig azt hittem, megint újonc félvámpír vagyok, és Mr. Crepsley
akar belém tukmálni emberi vért.
− Ne! − nyögtem, és rácsaptam a fejemet tartó kézre. − Nem leszek... olyan, mint maga!
− Tartsd erősen! − mordult fel valaki.
− Nem olyan könnyű − siránkozott az, aki a fejemet fogta. − Erősebb, mint amilyennek
látszik. − Éreztem, hogy valaki a teljes testsúlyával rám nehezedik, és a fülembe súgja: −
Nyugalom, kölyök. Csak segíteni akarunk.
Valamelyest kitisztult a fejem, és felhagytam a viaskodással. Pislogva próbáltam kivenni az
arcokat, de vagy túl sötét volt, vagy az én szememet homályosította el a fájdalom.
− Micsodák... maguk? − ziháltam, arra utalva ezzel, hogy barátok-e vagy ellenségek.
 A fejemet fogó félreérthette a kérdésemet, feltételezve, hogy azt akartam kérdezni: kicsodák
ők.
− Én Declan vagyok − mondta. − Ő pedig Little Kenny.
− Nyisd ki nagyra − utasított Little Kenny, miközben a számhoz nyomta egy üveg száját. −
Olcsó és vacak, de fölmelegít.
Nem volt erőm vitatkozni, inkább kelletlenül ittam. A gyomrom megtelt émelyítő tűzzel.
Amikor Little Kenny elvette az üveget, hátradöntöttem a fejemet a falnak, és felnyögtem.
− Mennyi az... idő? − kérdeztem.
− Mi nem szoktuk az órát nézni − kuncogott Declan. − De az biztos, hogy késő van, hajnali
egy vagy kettő lehet. − Az állam alá nyúlva jobbra-balra forgatta a fejemet, majd lerántotta az
ingemről letépett csíkot, mely a rászáradt vértől odaragadt a vállamhoz.
− Jaj! − üvöltöttem fel.
Declan azon nyomban elengedett.
− Bocs − mondta. − Nagyon fáj?
− Nem annyira... mint korábban... − motyogtam. Aztán megint meglódult velem a világ, és
félig-meddig visszasüllyedtem az eszméletlenségbe. Amikor magamhoz tértem, a két ember egy
méterre tőlem kuporgott, és azon tanakodtak, hogy mi legyen velem.
− Hagyjuk itt − hallottam Little Kenny sutyorgását. − Nem lehet több tizenhat-tizenhét
évesnél. Nem jó nekünk.
− Minden ember számít − ellenkezett vele Declan. − Nem lehetünk válogatósak.
− De nem közülünk való − mondta erre Little Kenny. − Lehet, hogy van családja, van
otthona. Nem kezdhetünk normális embereket toborozni, amíg nem szólnak.
− Tudom − hagyta rá Declan. − De őbenne van valami más. Láttad a hegeket rajta? És nem
a játszótéren kapta ezt a sebet. El kéne vinnünk magunkkal. Ha a nők azt mondják, nem
maradhat, még mindig könnyen megszabadulhatunk tőle.
− De tudni fogja, hol tanyázunk! − tiltakozott Little Kenny.
− Amilyen állapotban van, kétlem, hogy tudná, egyáltalán mi ennek a városnak a neve, ahol
vagyunk − horkant fel Declan. − Nagyobb baja van annál, mintsem hogy azt figyelné, merre
megyünk vele.
Little Kenny morgott valamit, amit nem értettem, aztán azt mondta:
− Oké, de te döntöttél így, nem én. Engem ne okoljon érte senki.
− Rendben − mondta Declan, és visszajött hozzám. Felhúzta mindkét szemhéjamat, és ekkor
végre én is tisztán láttam őt. Jól megtermett, szakállas, szutykos, rongyos ruhát viselő ember volt
− egy csavargó. − Kölyök − szólt ujjaival csettintgetve az orrom előtt. − Magadnál vagy?
Tudod, mi történik veled?
− Igen. − Little Kenny felé pillantottam, és láttam, hogy ő is csavargó.
− Elviszünk magunkkal − folytatta Declan. − Tudsz járni?
Arra gondoltam, hogy valami missziós házba vagy hajléktalanszállóra visznek. Ez ugyan nem
volt olyan jó megoldás, mint a Cirque Du Freak, de egy rendőrőrszobánál mindenesetre jobb volt.
Megnyaltam a számat, és egyenesen Declan szemébe néztem. − Rendőrség... nem −
nyöszörögtem.
Declan felnevetett.
− Látod? − fordult Little Kennyhez. − Mondom én, hogy a mi fajtánk! − Megragadta a bal
karomat, és odaszólt Little Kennynek, hogy fogja meg a jobbat. − Fájni fog − figyelmeztetett
előre. − Felkészültél?
− Igen − bólintottam.
 Fölhúztak álló helyzetbe. Újra felizzott a fájdalom a vállamban, az agyamban egymás után
lobbantak fel a tűzijáték petárdái, s a gyomrom görcsbe rándult. Hétrét görnyedve öklendezni
kezdtem. Declan és Little Kenny tartottak, míg kihánytam magam, azután feltámogattak.
− Jobb? − érdeklődött Declan.
− Nem! − lihegtem.
Erre megint elnevette magát, aztán csoszogva megindult előre, magával vonszolva engem is a
kis utca torkolata felé.
− Amennyire tudunk, cipelni fogunk − biztatott −, de próbálj jönni a lábadon... Így
mindannyiunknak könnyebb lenne.
Bólintottam, mintegy jelezve, hogy megértettem. Ők ketten összefogták a kezüket a hátam
mögött, a másikat meg a mellem előtt, hogy megtámasszanak, s így vezettek el.
Declan és Little Kenny igazán fura őrangyalok voltak. Szapora szitkokkal, taszigálásokkal és
ráncigálásokkal biztattak, sőt időnként bele is rúgtak a lábamba, hogy így ösztökéljenek újabb és
újabb nekilendülésre. Pár percenként megálltunk pihenni, s míg megtámaszkodtunk valami falnál
vagy lámpaoszlopnál, Declan és Little Kenny legalább úgy lihegtek, mint én magam. Láthatóan
nem voltak hozzászokva ilyen erőteljes testmozgáshoz.
Az éjszaka közepén jártunk, a városban ennek ellenére nagy volt a felbolydulás. A stadionban
történt mészárlás hírére felháborodott emberek lepték el az utcákat. Egymás után húztak el a
szirénáikat, villogófényeiket bekapcsoló rendőrautók.
Ott vonultunk el a rendőrök és a feldühödött polgárok szeme előtt, de a kutya se törődött
velünk. Declan és Little Kenny által közrefogva pontosan úgy néztem ki, mint egy részeg
társaság harmadik tagja. Egy rendőr mégiscsak megállt mellettünk, és ránk kiáltott, hogy tűnjünk
el az utcáról, nem hallottuk, hogy mi történt?
− De, uram − motyogta Declan, félig-meddig szalutálva a rendőrnek. − Már megyünk is
hazafelé. Nem intézkedne, hogy vigyenek haza bennünket?
A rendőr bosszúsan felhorkant, és elfordult. Declan halkan nevetgélve adta ki a jelszót a
továbbmenésre. Amikor hallótávolon kívülre kerültünk, odaszólt Little Kennynek:
− Te tudod, mi miatt van ez a nagy izgalom?
− Azt hiszem, a futballmeccsen történhetett valami − felelte Little Kenny.
− Hát te? − fordult hozzám Declan. − Te tudod, miért járkálnak az emberek fegyverrel?
Megráztam a fejem. Még ha akartam volna se tudtam volna megmondani nekik az igazat.
Még az eddiginél is kegyetlenebbül fájt a vállam. Teljes erőmből össze kellett szorítanom a
fogamat, hogy ne üvöltsék fel hangosan.
De csak mentünk tovább. Félig már abban reménykedtem, hátha megint elájulok, hogy addig
se érezzem a fájdalmat. Azt se bántam volna, ha Declan és Little Kenny behajítanak egy
csatornába, hogy ott pusztuljak el, ne kelljen tovább cipelniük ólomsúlyúvá vált testemet. De
mindvégig magamnál voltam, ha nem is teljesen éber állapotban, és a nógatásra engedelmesen
mozgattam a lábamat.
Fogalmam se volt, hová visznek, és még a fejemet sem tudtam fölemelni, hogy lássam az
utat. Amikor végre megálltunk egy öreg, barnára vakolt homlokzatú épület előtt, Little Kenny
előreszökkent, hogy kinyisson valami ajtót. Megpróbáltam fölnézni, hogy lássam, milyen szám
áll a házon. De még ez is meghaladta az erőmet, csak bámultam félig csukott szemmel a földet,
miközben Declan és Little Kenny bevonszoltak, és végigfektettek egy keményfa padlón.
Little Kenny velem maradt, hogy vigyázzon rám, mialatt Declan fölment az emeletre. A bal
oldalamra fektettek, én azonban a hátamra fordultam, és fölbámultam a mennyezetre. Éreztem,
amint az öntudat utolsó szikrái is kezdenek kihunyni bennem. Káprázó szemem előtt hullámzani
kezdett a plafon, mint a könnyű szél fodrozta víztükör.
Hallottam, hogy Declan visszafelé tart valakivel. Gyorsan és halkan beszélt. Oda akartam
fordítani a fejemet, hogy lássam, kit hoz magával, de a mennyezet látványa úgy lekötötte a
figyelmemet, hogy nem tudtam elszakítani róla a szemem. Hajókat képzeltem oda, szélben
dagadozó vitorlákkal, ahogy körbe-körbe siklanak a fejem fölötti plafontengeren.
Declan megállt mellettem, és lenézett rám. Aztán hátralépett, és az, akit magával hozott,
fölém hajolt. Ez volt az a pillanat, amikor rá kellett döbbennem, hogy elveszítettem a
kapcsolatomat a valósággal. Mert önkívületi állapotomban úgy képzeltem, hogy a volt barátnőm,
Debbie Hemlock az. Olyan nevetséges volt a gondolat, hogy itt fussak össze Debbie-vel, hogy
bágyadtan elmosolyodtam. A fölém hajoló nő ebben a pillanatban elkiáltotta magát:
− Darren! Jaj, Istenem...
És akkor elnyelt a sötétség, a csend és az álmok világa.

− Juj! Ez forró!
− Ne gyerekeskedj − nyomott egy kanál forrón gőzölgő levest a számhoz mosolyogva
Debbie. − Jót tesz, hidd el.
− Ha végigforrázza a torkomat? − mordultam fel. Ráfújtam a levesre, hogy hűljön, aztán
lenyeltem, és visszamosolyogtam Debbie-re, aki újra belemerítette a kanalat a tálba. Harkat az
ajtóban állt őrt. Kintről behallatszott, amint Alice Burgess társalog az egyik önkéntesükkel.
Hihetetlen nagy biztonságban éreztem magam, ahogy ott feküdtem, a levest szürcsölve, mintha a
világon semmi nem árthatna nekem.
Öt nap telt el azóta, hogy Declan és Little Kenny megmentettek. Az első egy-két nap
összemosódott előttem. A fájdalom és a láz teljesen levert a lábamról, az eszemet is megzavarták
a rémálmok és a hallucinációk. Azt hittem, hogy Debbie-t és Alice-t csak a képzeletem vetíti
elém. Csak nevettem azon, hogy beszélnek hozzám, mert meg voltam győződve, hogy az agyam
űz tréfát velem.
De amikor megszűnt a lázam, és már eszemnél voltam, a két nő arca továbbra is minduntalan
megjelent előttem. Amikor végre felfogtam, hogy ez tényleg Debbie, olyan erővel öleltem
magamhoz, hogy akkor meg majdnem attól ájultam el ismét!
− Kérsz egy kis levest? − kérdezte Debbie Harkattól.
− Nem − felelte Harkat. − Nem vagyok éhes.
Még mielőtt Debbie elmesélhette volna, mit csinálnak itt Alice-szel, megkértem, hogy
menjen el Harkatért és Mr. Tallért. Amikor aggódó barátom megérkezett − Mr. Tall nem jött vele
−, beszámoltam neki Steve-ről és a bandájáról, és azt is elmondtam, hogy Steve az apja
Dariusnak. Amikor Harkat ezt meghallotta, még egyszer akkorára kerekedett amúgy is hatalmas
zöld szeme. Azt szerettem volna, ha elmegy, és felveszi a kapcsolatot a vámpír tábornokokkal, de
nem volt rá hajlandó. Azt mondta, itt kell maradnia, hogy védelmezzen engem, és addig nem
megy el, amíg rendbe nem jövök. Megpróbáltam jobb belátásra bírni, de csak rontottam a
helyzeten. Azóta el se hagyta a szobát, kivéve, ha ki kellett mennie a toalettre.
Debbie az utolsó kanál levest is megetette velem, aztán egy szalvétával megtörölte a számat,
és rám kacsintott. Alig változott valamit az alatt a két év alatt, amióta elváltunk. Ugyanaz a
kicsattanó, sötétbarna arc, gyönyörű barna szem, telt ajak, rövidre nyírt haj. De testileg jóval
erősebbnek tűnt, mint akkor. Vékonyabb és izmosabb volt, s mozgásának könnyedsége és
kecsessége a dzsungelharcosokéra emlékeztetett. Tekintete állandó éberségről árulkodott.
Látszott rajta, hogy sohasem tud tökéletesen kikapcsolni, minden pillanatban fel van készülve a
bárhonnan fenyegető veszélyre.
Amikor utoljára találkoztunk, ő és Alice a Vámpírok Hegye felé vették útjukat. Nagy
nyugtalansággal töltötte el őket a vérszipolyok és a borotvált koponyájú vémberek megerősödése
− úgy vélték, ha megnyerik a Sebhelyesek Háborúját, legközelebb az emberiség ellen fognak
fordulni. Elhatároztak hát, hogy a vámpíroknak is létre kell hozniuk a saját ember-haderejüket,
amely szembeszállhat a lőfegyvert használó vémberek fenyegető erejével. Azt tervezték, hogy
felajánlják szolgálataikat a tábornokoknak, és azt remélték, hogy össze tudnak verbuválni egy kis
csapatot, amellyel megvívhatnak a vémberekkel, miáltal a vámpírok felszabadulnának a
vérszipolyokkal való küzdelemre.
Nem hittem benne, hogy a tábornokok el fogják fogadni az ajánlatukat. A vámpírok mindig is
távol tartották magukat az emberektől, és azt gondoltam, csípőből el fogják utasítani Debbie-t és
Alice-t. Debbie azonban elmesélte, hogy Seba Nile − a Vámpírok Hegyének szállásmestere és
Mr. Crepsley valamint az én régi jó barátom − felszólalt mellettük. Elmondta, hogy az idők
megváltoztak, és így a tábornokoknak is meg kell változniuk. A vámpírok és a vérszipolyok
ugyan esküvel fogadták meg, hogy soha nem fognak lőfegyvert használni, a vémberek azonban
nem tettek ilyen esküt. Sok vámpírt ezek a borotvált koponyájú korcsok lőttek agyon. Seba azt
mondta, valamit mindenképpen tenniük kell, és íme, itt a lehetőség, hogy a saját szintjükön
harcoljanak a vémberek ellen.
Sebát, aki a legöregebb élő vámpír volt, nagy tisztelet övezte. Az ő ajánlására, ha vonakodva
is, de mindenki elfogadta Debbie-t és Alice-t. Hónapokig tartott a vámpíroknál szokásos
kiképzésük, leginkább az én régi mesterem, Vanez Blane irányításával. A vak vámpír
megtanította őket az éjszaka teremtményeihez méltó módon harcolni és gondolkodni. Nem volt
könnyű − a mindig zimankós Vámpírok Hegye goromba hely volt annak, akit nem fűtött a forró
vámpírvér −, de a két nő mindig számíthatott a másik támogatására, és így kibírták; ezzel
kivívták még azoknak a tábornokoknak a csodálatát is, akik addig gyanakvással figyelték őket.
Ideális esetben évekig is eltartott volna a kiképzésük, ami alatt megtanulhatták volna a
vámpír-hadviselés technikáit. De kevés volt az idő. A vémberek egyre több csatában vettek részt,
és egyre több vámpírt öltek meg. Mihelyt Debbie és Alice elsajátították az alapismereteket,
rögtön útnak indultak a tábornokok egy kis csapatával, hogy rögtönzött hadsereget toborozzanak.
Debbie elmondta, hogy Seba és Vanez égtek a vágytól, hogy velük tarthassanak, s még egyszer
utoljára érezhessék a kinti világ kínálta kaland ízét. Ám ők a Vámpírok Hegyében szolgálták a
legjobban a klánt, ezért mint hűséges szolgáknak, mindvégig itt kellett kitartaniuk.
Nyílt a szobám ajtaja, és Alice lépett be. Alice Burgess régebben rendőr főfelügyelő volt, és
most még Debbie-nél is katonásabbnak látszott. Magasabb volt nála, szélesebb vállú és
kidolgozottabb izomzatú. Haját egészen rövidre nyírva viselte, és feltűnően fehér bőre ellenére
egy csepp lágyság sem volt a megjelenésében. Sápadtságában pontosan olyan vészjósló volt, mint
egy hóförgeteg.
− A rendőrség átkutatja a környéket − mondta. − Egy óra se telik bele, itt lesznek.
Darrennek újra el kell rejtőznie.
Az öreg épületet valaha egy gyanús prédikátor használta templomként. Kialakított benne
néhány titkos helyiséget, melyeket szinte lehetetlen volt megtalálni. Levegőtlen, kényelmetlen
szobácskák voltak, de biztonságosak. Eddig már háromszor húztam meg magam az egyikben,
hogy elkerüljem a rendőrségi házkutatást, amely állandósult a futballstadionban történt mészárlás
óta.
 − Vancháról semmi hír? − kérdeztem, miközben felültem, és ledobtam magamról a takarót.
− Még semmi − felelte Alice.
Vancha March, a másik életben maradt vadász volt rajtam kívül az egyetlen, akinek szabad
volt végeznie Steve-vel. Debbie-nek és Alice-nek nem volt közvetlen kapcsolata a herceggel,
ellenben elláttak mobiltelefonnal egyes fiatalabb, haladóbb gondolkodású tábornokokat. Egyikük
egyszer majdcsak elviszi a hírt Vanchának arról, hogy mi történik itt. Csak imádkozni tudtam,
hogy addigra ne legyen túl késő.
Egy hadsereg összeverbuválása sokkal nehezebbnek bizonyult, mint első hallásra gondolni
lehet. A vámpírok közül senki sem tudta, hogyan toborozták a vérszipolyok a vémbereiket,
legföljebb el tudtuk képzelni a módszereiket − felkutattak mindenféle gyenge akaratú és
rosszindulatú embert, és a hatalom ígéretével magukhoz csalogatták őket. „Álljatok közibénk, és
mi megtanítunk titeket harcolni és ölni. Ha eljön az idő, megvérezünk, és ezáltal minden
embernél erősebbé teszünk benneteket. A klánunk tagjaiként évszázadokig fogtok élni. Mindent
megkaphattok, amire csak vágytok.”
Debbie-nek és Alice-nek sokkal nehezebb feladat jutott. Jó emberekre volt szükségük, akik
hajlandók harcolni az igazság oldalán, akik felismerték, milyen fenyegetést jelentenek a
vémberek és mestereik, akik nem akarják, hogy a jövőben egy olyan világban kelljen élniük,
melynek éjszakáit gyilkosok uralják. Torz lelkű, kapzsi, gonosz embereket könnyű volt találni.
Becsületes, másokkal törődő, önfeláldozó embereket sokkal nehezebb volt mozgósítani.
Akadt néhány ilyen ember a rendőrök és a katonák között − Alice-nek sok kapcsolata volt
még a régi időből −, de korántsem elég ahhoz, hogy megállhassanak a vémberek fenyegetésével
szemben. Fél éven keresztül csak kevés vagy még annyi haladást sem értek el. Már kezdtek arra
gondolni, hogy csak az idejüket pazarolják. És ekkor Debbie meglátta a megoldáshoz vezető utat.
A vérszipolyok száma nőttön-nőtt. A vémberek toborzásával párhuzamosan a szokásosnál is
több vérszipolyinast véreztek meg, hogy már csak a túlerő révén is megnyerhessék a Sebhelyesek
Háborúját. Ehhez az átlagosnál nagyobb mérvű aktivitáshoz több energiára volt szükségük, azaz
több vért kellett inniuk. És amikor a vérszipolyok vért ittak, egyben meg is ölték áldozatukat. Hol
voltak hát áldozataik holttestei? A vérszipolyok hétszáz esztendő óta a lehető leggondosabban
táplálkoztak; sohasem öltek meg túl sok embert egy térségben, és mindig gondosan elrejtették
áldozataik tetemét. Nem voltak sokan − a Sebhelyesek Háborúját megelőző időkben számuk
sohasem haladta meg a háromszáz főt −, és szétszóródva éltek a világban. Viszonylag könnyű
volt hát eltitkolni jelenlétüket az emberek elől. De most, hogy számuk egyre gyarapodott,
csapatokban vadásztak, és havonta emberek százait gyilkolták meg. Ilyen mérvű emberveszteség
már nem maradhatott volna észrevétlen a közvélemény előtt − hacsak nem olyan emberekből
táplálkoztak, akik e közvélemény számára hivatalosan nem léteztek. Kik voltak ezek?
A csavargók. A hajléktalanszállók lakói. A hobók. A hontalanok. Az emberiség számos
névvel illeti azokat a tagjait, akiknek nincs otthonuk, hivatásuk, házuk, családjuk, biztonságuk.
Név van bőven − de annál kevesebb a figyelem. A hajléktalanok csak nyűgöt jelentenek,
problémát − jelenlétük sérti a szemet. A „rendes” emberek szánhatják őket, vagy undorodhatnak
tőlük, odavethetnek némi aprópénzt, ha látják, hogy valamelyik kéreget, vagy csak elballag
mellettük, de egy dologban szinte valamennyien egyek − tudják, hogy hajléktalanok léteznek, de
nagyon kevesen törődnek igazán velük. Vajon ki tudja egy városban, hogy hány ember él az
utcákon? Ki venné észre, ha számuk egyszer csak fogyatkozni kezdene? Kit érdekelne
egyáltalán?
A válasz − jóformán senkit. Hacsaknem magukat a hajléktalan embereket. Ők tudnák, hogy
valami baj van. Az otthontalanok felfigyelnének rá, észbe kapnának, és felvennék a harcot. Ha
nem a vámpírokért, hát önmagukért − ők a Sebhelyesek Háborújának voltak az áldozatai, akik
rengeteget veszítenének, ha a vérszipolyok győznének ebben a háborúban.
Ezért aztán Debbie, Alice és tábornokokból álló maroknyi csapatuk annak a világnak a
térségeibe indultak toborzóbeszédeiket megtartani, amelyekről az emberek többsége semmit sem
tud. Kimentek az utcákra, a hajléktalanszállókra és a missziók templomaiba, bemerészkedtek a
sikátorokba, ahol egymás mellett sorakoztak a kartondobozokból és újságpapírkötegekből
hevenyészett fekhelyek. Szabadon mozogtak ennek a világ alatti világnak a lakói között, s a
gyanakvással és a veszéllyel dacolva hirdették üzenetüket, hogy szövetségesekre találjanak
közöttük.
És megtalálták őket. A hajléktalanok között ugyanúgy szájról szájra terjedt a hír, mint a
vámpírok klánjában. A legtöbbjüknek ugyan nem volt telefonja, de kapcsolatot tartottak
egymással. Meglepő gyorsasággal vitték szét a hírt, és bárhová ment is Alice és Debbie,
mindenütt találkoztak olyanokkal, akik már hallottak a gyilkosságokról, tudták, hogy
megtámadták őket, még ha a támadók kilétéről sejtelmük sem volt.
Debbie és Alice beszélt az utcák népének a vérszipolyokról. Kezdetben kételkedés fogadta a
szavaikat, de a velük lévő vámpírok erejük megmutatásával igazolták szavaikat. Néhány
városban segítettek az utcák népének, hogy felkutassák és megöljék a vérszipolyokat. A dolognak
gyorsan híre ment, és az utcák népe az elmúlt hónapokban világszerte ezrével kötelezte el magát
a vámpírok ügye mellett. Többségük még nem kapott kiképzést. Egyelőre még csak a szemüket
és a fülüket tartották nyitva, hogy azonnal értesítsék egymást a vérszipolyok mozgásáról.
Nevet is választottak maguknak. Ők voltak a vámpiritek.
Harkat segített kikecmeregni az ágyból, kibicegni a szobából, végig a folyosón, le a lépcsőn a
földszintre, ahol a titkos szobák voltak. Alice is elkísért bennünket, hogy gondoskodjon róla,
minden rendben menjen. Útközben elmentünk Declan mellett. Épp telefonon beszélt az egyik
közeli vámpiriterőddel, hogy figyelmeztesse őket a rendőrségi házkutatásra.
A tábornokok végül magukra hagyták Debbie-t és Alice-t, hogy tovább harcoljanak a
vérszipolyok ellen − a Sebhelyesek Háborújában mindenkire szükség volt.
Páran továbbra is kapcsolatban álltak velük, egy-két havonta felkeresték őket, és ellenőrizték,
mennyit haladtak az eltelt időben. De az árnyak úrnői − ahogy a vámpiritek nevezték őket −
többnyire egyedül utaztak, mindig olyan helyekre, ahol a vérszipolyok tevékenysége
megélénkült, és ott kezdtek lázas toborzómunkába.
Két hete érkeztek az én szülővárosomba. Sok jelentés érkezett a vérszipolyok itteni
működéséről, és már meg is alakult egy vámpiritcsapat, hogy felvegye velük a harcot. Debbie és
Alice azért jöttek, hogy erősítsék bennük a harci szellemet, és hogy tudatosítsák a küzdelem
fontosságát az utcák népében. Feladatuk végeztével már a közeli elutazást tervezték. Ekkor
jelentem meg én, legyőzötten és vérezve, és emiatt meg kellett változtatniuk a terveiket.
Jobb vállamat dörzsölgetve becsoszogtam a titkos szobába. Alice eltávolította a nyílhegyet, és
bevarrta a sebemet. Szépen gyógyult, de még mindig kegyetlenül sajgott, és még messze voltam a
teljes gyógyulástól.
Alice és Harkat bútorokkal eltorlaszolták a ház hátsó részében nyíló titkos szoba bejáratát.
Ezek után Alice megnyomott egy rejtett gombot, mire elmozdult egy falsík, és feltárult mögötte
egy szűk kis cella. Az egyik falba egy épp csak pislákolva égő lámpa volt beszerelve.
− Legutóbb pincétől a padlásig átkutatták az egész házat − emlékeztetett Alice, és
ellenőrizte, van-e elég víz a matracom mellé állított kancsóban. − Lehet, hogy hosszú időt kell
eltöltened itt.
− Megleszek − mondtam, és lefeküdtem.
 − Várj! − hallottam Debbie kiáltását, amikor Alice már készült, hogy bezárja a mozgó
falsíkot. Kezében egy kis táskával futva érkezett a bejárathoz. − Addig nem akartam ezt odaadni
neked, amíg meg nem erősödsz kicsit. Ezzel jobban fog telni az idő.
− Mi ez? − kérdeztem, átvéve a táskát.
− Majd meglátod − felelte Debbie, és csókot dobva felém visszalépett a becsukódó nyílástól.
Megvártam, amíg a szemem hozzászokik a félhomályhoz, aztán benyúltam a táskába, és
kihúztam belőle néhány gumiszalaggal átkötött jegyzettömböt. Fülig szaladt a szám − a naplóm!
Már teljesen megfeledkeztem róla. Most, hogy gondolataim visszaröppentek hozzá, eszembe
jutott, hogy két éve adtam oda a füzeteket Alice-nek, mielőtt Harkattal elváltunk volna tőlük.
Lecsúsztattam róluk a gumiszalagot, hüvelykujjammal végigpergettem a legfelső notesz
lapjait, majd megfordítottam az egész paksamétát, és elkezdtem olvasni ott, ahol tizennyolc évvel
ezelőtt ellógtam a Rémségek Cirkuszába, és ott megismerkedtem Mr. Crepsleyvel. Perceken
belül visszarepültem a múltba, és míg minden másról megfeledkezve belemerültem
macskakaparással rótt soraim olvasásába, észrevétlenül múltak el felettem az órák.
Mihelyt hírül vettem, hogy újra tiszta a levegő, visszatértem a szobámba, és az elkövetkező
egy-két napban kiegészítettem naplóm hiányosságait. Hamar teleírtam az utolsó füzetet, úgyhogy
Debbie-nek újat kellett hoznia. Részletesen leírtam Harkattal átélt kalandjaimat a puszta senki
földjén, amivé a jelek szerint a világ a jövőben válni fog. Beszámoltam a félelmeimről, miszerint
könnyen lehet, hogy a világra pusztulás vár, akárki nyeri is meg a Sebhelyesek Háborúját, és
hogy valami módon nekem is közöm lesz az emberiség bukásához. Elbeszéltem, hogyan tudtuk
meg, kicsoda Harkat valójában, és hogy miként jutottunk haza. Röviden beszámoltam a Cirque
Du Freak társulatával végigjárt utunk legutóbbi állomásairól, és a legutolsó fejezetben megírtam
Tommy halálát, és hogy megtudtam: Steve-nek van egy fia.
Ama bizonyos éjszaka óta nem sokat gondoltam Tommyra. Tudtam, hogy a rendőrség
átfésüli a várost a gyilkosai után, s hogy R. V. és Morgan James nyolc másik embert is megöltek,
és sokat megsebesítettek a stadionban. De nem tudtam, mit tart a közvélemény a gyilkosságokról,
vagy hogy engem is a gyanúsítottak közé sorolnak-e. Elképzelhető, hogy Steve úgy állított be
engem, mintha én volnék a felelős a történtekért.
Megkértem Debbie-t, hozza el nekem az összes helyi lapot, ami az utóbbi napokban csak
megjelent. Silány felvételeket közöltek R. V.-ről (a teljes értékű vérszipolyokról nem lehetett
fényképet készíteni, de R. V. molekularendszere nyilván még nem alakult át teljesen) és Morgan
James-ről, rólam azonban egyet sem. Éppen csak megemlítették a pályán kívül történt incidenst,
amelyben engem támadtak meg, de a rendőrség láthatóan nem tulajdonított neki nagy
jelentőséget, vagy nem kapcsolta össze a stadionban történt gyilkosságokkal.
− Közel állt hozzád? − kérdezte Debbie, rámutatva Tommy Jones egyik mosolygós fotójára.
Az ágyam végében ült, és figyelmesen nézett rám, mialatt az újságokat olvastam. Lábadozásom
alatt sok időt töltött velem − ápolt, csevegett, mesélt az életéről.
− Gyerekkorunkban jó barátok voltunk − sóhajtottam.
− Gondolod, hogy tudott Steve-ről vagy a vérszipolyokról? − tudakolta Debbie.
− Nem. Ártatlan áldozat volt. Ebben biztos vagyok.
− De nem azt mondta, hogy valami fontosat akar mondani neked?
Megráztam a fejem.
− Azt mondta, vannak dolgok, amiket meg kell beszelnünk Steve-vel kapcsolatban, de nem
mondott ennél közelebbit.
− Ez engem megrémít − mondta Debbie, és elvette, majd összehajtogatta az újságot.
− Az rémit meg, hogy megölték Tommyt? − néztem rá a szemöldökömet ráncolva.
 − Nem − inkább az, hogy sok ezer ember szeme láttára tették. Nyilván tele vannak
önbizalommal, és nem félnek semmitől. Pár évvel ezelőtt még nem mertek volna ilyesmit
csinálni. Egyre jobban megerősödnek.
− A túlzott önbizalom végül megbosszulhatja magát − mordultam fel. − Nagyobb
biztonságban voltak, amíg senki sem tudott róluk. Ma már olyan magabiztosak, hogy kiléptek a
rivaldafénybe, de úgy látszik, megfeledkeztek arról, hogy a fény nem tesz jót az éjszaka
teremtményeinek.
Debbie félretette az újságot.
− Hogy van a vállad?
− Egész jól − feleltem. − De Alice varrótudománya sok kívánnivalót hagy maga után; ha
begyógyul a seb, csúf heg marad utána.
− Gazdagítja a már meglévő gyűjteményt − nevetett Debbie, majd ismét elkomolyodott. −
Láttam egy új, méghozzá jó hosszú és mély sebhelyet a hátadon. Akkor szerezted, amikor oda
voltál Harkattal?
Bólintottam; eszembe jutott a szörnyűséges Groteszk, ahogy egyik tépőfogát a lapockám közé
mélyesztve végighasította a hátamat.
− Még mindig nem mondtad el nekem, mi történt, sem azt, hogy hol voltatok egyáltalán −
vetette a szememre Debbie.
− Ez nem olyan dolog, amiről e pillanatban beszélnünk kellene − sóhajtottam.
− De azt megtudtátok, hogy ki volt Harkat?
− Igen − feleltem, és ezzel részemről befejezettnek tekintettem a témát. Nem szívesen
titkolóztam Debbie előtt, de ha csakugyan ez a kietlen világ jelenti a jövőt, akkor miért terheljem
azzal, hogy már most tudnia kelljen róla.

Másnap reggel rettenetes fejfájással ébredtem. Mindössze egy keskeny rés nyílt a függöny két
szárnya között, amelyen egyetlen fénycsík látszott, én mégis úgy éreztem, mintha éles fényű
elemlámpával világítanának egyenesen a szemembe. Nyögve kikászálódtam az ágyból, és
összehúztam a függönyt. Ez segített valamelyest, de a fejfájásom csak nem akart szűnni.
Amennyire tudtam, mozdulatlanul feküdtem, reménykedve, hogy majdcsak elmúlik. Hogy nem
múlt el, megint kiszálltam az ágyból, hogy lemegyek a földszintre, szerzek valami aszpirint.
Útközben elmentem Harkat mellett, aki egy falnak támaszkodva aludt, noha szemhéj híján a
szeme, mint mindig, most is nyitva volt.
Alig tettem meg néhány lépést lefelé a lépcsőn, szédülés fogott el, és elestem. Még időben
elkaptam a korlátot, így nem gurultam le, hanem sikerült néhány horzsolás árán megállnom a
lépcső felénél. Zúgó fejjel ültem fel, s míg kábán körülnéztem, azon gondolkodtam, ez vajon a
vállsebem utóhatása lenne-e. Segítségért akartam kiáltani, de csak valami nyöszörgés jött ki a
torkomon.
Nem sokkal később, ahogy ott kuporodtam a lépcsőn, és próbáltam összeszedni annyi erőt,
hogy visszavánszorogjak a szobámba, Debbie jelent meg a lépcső tetején. Amikor meglátott,
megtorpant. Fölemeltem a fejem, hogy elkiáltsam a nevét, de megint csak egy halk károgásra
futotta.
− Declan? − kérdezte Debbie, és elindult felém. − Mit csinálsz te ott? Megint ittál, mi?
Összeráncoltam a szemöldökömet. Hogy lehet az, hogy összekever Declannel? Nem is
hasonlítunk egymásra.
 Amikor Debbie közelebb jött, hogy felsegítsen, rájött, hogy nem az a csavargó vagyok,
akinek gondolt. Gyanakodva megtorpant.
− Hát te ki vagy? − csattant fel. − Mit keresel itt?
− Én... vagyok − leheltem levegő után kapkodva, de nem hallotta.
− Alice! − kiáltotta el magát Debbie. − Harkat!
Kiáltására Alice és Harkat futva érkeztek a lépcső tetejéhez.
− Ki ez? Declan vagy Little Kenny valamelyik cimborája? − kérdezte Alice.
− Nem hiszem − válaszolta Debbie.
− Ki vagy? − szólt rám szigorúan Alice. − Mondd meg gyorsan, különben...
− Várjatok − vágott a szavába Harkat. Otthagyta a két nőt, alaposabban megnézett, aztán
elfintorította az arcát. − Mintha nem volna elég... bajunk! − Lesietett a lépcsőn. − Minden
rendben − szólt vissza, miközben fölsegített. − Darren az.
− Darren? − kiáltott fel Debbie. − De hiszen csupa szőr!
Ekkor döbbentem csak rá, miért nem ismert föl. Az éjszaka megnőtt a hajam, és szakállam
lett.
− A tisztulás! − lihegtem sípoló lélegzettel.
− A második szakasz − bólintott Harkat. − Tudod... mit jelent ez?
− Igen − azt, hogy félvámpírságom napjai meg vannak számlálva. Még néhány hét, és az
ereimben folyó vámpírvér átalakítja valamennyi embersejtemet, és attól kezdve én is az éjszaka
valódi, napfényt kerülő, mindig sötétben járó teremtménye leszek.
Elmagyaráztam Debbie-nek és Alice-nek, mit jelent a tisztulás. Vámpírsejtjeim megtámadják
és átalakítják embersejtjeimet. Heteken belül teljes vámpírrá változom. Addig is a testem gyors
érésen megy keresztül, ami sokféle kellemetlenséggel fog járni. A szőrnövekedés mellett az
érzékszerveim összezavarodnak. Fejfájások fognak kínozni. El kell takarni a szememet, be kell
dugni az orromat és a fülemet. Nem fogok ízeket érezni. Hol majd szétrobbanok az energiától,
hol meg minden erő kimegy belőlem.
− Nagyon rossz az időzítés − panaszoltam valamivel később Debbie-nek. Harkatnak és
Alice-nek valahol másutt volt dolga a házban, Debbie pedig segített levágni a hajamat és
megborotválkozni.
− Mi olyan rossz benne? − kérdezte.
− Sérülékennyé tesz − magyaráztam. − Lüktet a fejem. Nem látok, nem hallok jól, de még a
szagokat sem érzem rendesen. Nem tudom, mit fog művelni a testem a következő pillanatban. Ha
nemsokára össze kell csapnunk a vérszipolyokkal, nem lehet rám számítani.
− De a tisztulás alatt erősebb vagy, mint rendesen, nem?
− Néha. Csakhogy ez az erő hirtelen ki is mehet belőlem, és akkor gyenge leszek és védtelen.
És nem lehet előre megjósolni, mikor történik mindez.
− És mi következik utána? − kérdezte Debbie, miközben a hajamat nyírta. − Teljes értékű
vámpír lesz belőled?
− Igen.
− Fogsz tudni suhanni, és telepatikus úton érintkezni a többi vámpírral?
− Nem rögtön − világosítottam fel. − A képességem meglesz hozzá, de még ki kell
fejlesztenem. Az elkövetkező pár évben sok mindent meg kell még tanulnom.
− Nem látszol túl boldognak ettől − jegyezte meg Debbie.
Elfintorodtam.
− Sok szempontból örülök neki − végre igazi vámpír leszek, amilyennek egy hercegnek
lennie kell. Mindig is kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy félvámpír létemre ilyen nagy
hatalmam van. Másrészt el kell búcsúznom egyfajta megszokott életmódtól. Nem lesz többé
napfény, és attól kezdve nem vegyülhetek el az emberek között. Amióta meg lettem vérezve,
mindkét világból csak a legjobbat kaptam. Most el kell hagynom az egyiket, az embervilágot,
méghozzá örökre − tettem hozzá bánatos sóhajjal.
Debbie némán elgondolkozott a hallottakról, majd csendesen azt kérdezte:
− A végén felnőtt leszel, igaz?
− Igen − mordultam fel. − Ez is egy olyan változás, amiről nem tudom, milyen lesz.
Harmincéves vagyok, de eddig csak gyerek voltam és tinédzser. Néhány hét alatt magam mögött
hagyni ezt az állapotot... Ez tényleg durva lesz!
− De csodálatos − mondta erre Debbie. Abbahagyta a hajvágást, és elém állt. − Emlékszel,
amikor pár évvel ezelőtt meg akartál csókolni?
− Igen − húztam el a számat. − Ez akkor volt, amikor úgy tettem, mintha diák lennék, és te
voltál a tanárom. A plafonon voltál tőle, és kizavartál a lakásodból.
− Teljes joggal − nevetett Debbie. − Tanárként − és felnőtt nőként − nagyon rosszul tettem
volna, ha összeszűröm a levet egy gyerekkel. Akkor nem csókolhattalak meg, és most sem
tehetem. Rém rosszul érezném magam, ha egy fiúval csókolóznék. − Már nem nevetett, csak
mosolygott, méghozzá titokzatosan. − De néhány hét múlva már nem leszel fiú. Felnőtt férfi
leszel.
− Ó − ezen el kellett gondolkoznom. Felderült az arcom. Úgy néztem föl Debbie-re, mint aki
végre megértett valamit, és új remény költözött a szívébe. Aztán gyengéden megfogtam a kezét.

A tisztulás azzal az előnnyel járt, hogy a sebem egykettőre begyógyult, és újra erőre kaptam. Pár
nap alatt szinte teljesen visszanyertem a kondíciómat, csak a fejfájásom nem szűnt, és mindenféle
fájdalmak kínoztak. Épp fekvőtámaszokat csináltam a szobámban, hogy levezessem a fölös
energiámat, amikor meghallottam, hogy Debbie sikít egyet odalent a földszinten. Mozdulatlanná
merevedve aggódó pillantást vetettem az ajtóban őrt álló Harkatra. Kirántva az egyik füldugómat,
amivel az utca zaját szoktam tompítani, odasiettem hozzá.
− Menjünk le? − kérdezte Harkat, és rést nyitott az ajtón. Hallottuk, hogy Debbie odalent
izgatottan hadar valamit, és hamarosan Alice is csatlakozott hozzá a maga gyorsan pergő
nyelvével.
− Nem hinném, hogy baj történt volna − mondtam. − Öröm hallatszik a hangjukon, mintha
egy régi barát... − Félbehagytam a mondatot, és a homlokomra csaptam. Harkat felnevetett, és
mindketten egyszerre kiáltottuk el magunkat:
− Vancha!
Kivágtuk az ajtót, lecsörtettünk a lépcsőn, és ott találtuk Debbie-t és Alice-t, önfeledt
csevegésbe merülve egy testes, vörös bőrű, zöld hajú alakkal, aki lila állatbőrökbe volt öltözve,
de cipő nem volt a lábán, s az egész felsőtestét éles dobócsillagokkal − shurikenekkel −
teletűzdelt hevederek vették körbe.
− Vancha! − kiáltottam ujjongva, jól megszorongatva mindkét karját, és megropogtatva a
csontjait.
− Jó veled újra találkozni, Sire − köszönt Vancha meglepő udvariassággal. De a következő
pillanatban fülig szaladt a szája, és erősen magához ölelt. − Darren! − bömbölte. − Hiányoztál!
− Majd nevetve Harkathoz fordult: − Te is hiányoztál, csúfság!
− Még ő beszél! − vigyorgott Harkat.
 − Jó látni mindkettőtöket, de persze leginkább a hölgyek látásának örülök − jelentette ki
Vancha, s miközben elengedett, rákacsintott Debbie-re és Alice-re. − Nekünk, forróvérű
férfiaknak, egyedül a női szépségért érdemes élnünk, nem igaz?
− Született hízelgő − fintorgott Alice. − Fogadok, ezt mondja minden nőnek, akivel csak
találkozik.
− Természetesen − morogta Vancha. − Mert minden nő gyönyörű a maga módján. De te
még a többieknél is szebb vagy, drágaságom − mint egy angyal az éjszakában!
Alice megvetően felhorkant, de a szája sarkában már egy különös kis mosoly bujkált. Vancha
egyszerre ölelte át mindkét nőt, és fölvezetett bennünket a nappaliba, mintha ő lenne a ház ura,
mi meg a vendégei. Ott aztán kényelmesen letelepedett, és meghagyta Debbie-nek, hogy hozzon
valamit enni. Debbie közölte vele, méghozzá félreérthetetlenül, hogy amíg itt van, szolgálja ki
magát. Vancha elragadtatott nevetéssel fogadta a szavait.
Üdítő volt látni, hogy Vancha March-ot a Sebhelyesek Háborúja sem tudta megváltoztatni.
Éppolyan harsány és eleven volt, mint mindig. Beszámolt a legutóbbi útjairól, az országokról,
amelyeket bejárt, a vérszipolyokról és vémberekről, akiket megölt, és minderről úgy, mintha
csupa izgalmas, nagyszerű kaland lett volna, melyek semmiféle következménnyel nem járnak.
− Amikor meghallottam, hogy Leonard itt van, jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam −
fejezte be élménybeszámolóját. − Egyenesen idesuhantam, még pihenőt se tartottam. Nem
késtem le róla, ugye?
− Nem tudjuk − feleltem. − Nem hallottunk felőle azóta az éjszaka óta, amikor kis híján
megölt.
− De mit súg a szíved? − nézett rám, nagy szemében szokatlan komolysággal, miközben a
reménykedő várakozás egyetlen, feszes vonallá húzta jellegzetesen kis száját.
− Itt van − mondtam halkan. − Vár engem − minket. Azt hiszem, ez az a hely, ahol be fog
teljesedni Mr. Tiny jóslata. Ezeken az utcákon − vagy ezek alatt − fogunk megküzdeni vele, és
vagy mi öljük meg őt, vagy ő öl meg minket. És ezzel véget fog érni a Sebhelyesek Háborúja.
Kivéve...
− Micsodát? − kérdezte Vancha, látva, hogy elhallgatok.
− Úgy volt, hogy lesz egy végső, mindent eldöntő találkozásunk. Négyszer kellett az
útjainknak keresztezniük egymást. Ez a mostani, amikor kényére-kedvére ki voltam szolgáltatva,
volt a négy közül az utolsó alkalom, mégis életben vagyunk mindketten. Lehet, hogy Mr. Tiny
tévedett. Lehet, hogy amit jósolt, nem fog bekövetkezni.
Vancha eltöprengett a szavaimon.
− Még akár igazad is lehet − mondta elbizonytalanodva. − De akármennyire megvetem is
Desmond Tinyt, azt el kell ismernem, hogy jóslatok dolgában nemigen szokott tévedni − az
igazat megvallva egyetlen téves jóslatáról sem tudok. Azt mondta, négy esélyünk van arra, hogy
megöljük Leonardot, igaz? − Bólintottam. − Akkor lehet, hogy mindkettőnknek ott kell lennünk.
Talán az, amikor szólóban futottál össze vele, nem számít bele a négybe.
− Számított volna, ha akkor megöl − mordultam fel.
− De nem ölt meg − szögezte le Vancha. − Lehet, hogy nem tudott. Talán nem így volt
megírva a sorsában.
− Ha igazad van, ez azt jelentené, hogy újra össze kell találkoznunk vele − mondtam.
− Igen − bólogatott Vancha. − Életre-halálra menő küzdelemre. Illetve ha ő győz, nem fog
megölni mindkettőnket. Evanna azt mondta, ha veszítünk, egyikünk életben fog maradni. −
Evanna boszorkány volt, Mr. Tiny lánya. Már majdnem elfelejtettem a jóslatnak ezt a részét. Ha
Steve győz, egyikünket életben fogja hagyni, hogy tanúja legyen a vámpírok klánja bukásának.
 Hosszúra nyúló, gondterhelt csend következett ezután, mialatt mindannyian az elhangzott
jóslatra és a ránk váró fenyegető jövőre gondoltunk. A csendet végül Vancha törte meg azzal,
hogy néhányszor hangosan összecsapta a tenyerét.
− Eleget búsultunk, szomorkodtunk! Hát veletek mi volt? − intett a fejével felém és Harkat
felé. − Mire jutottatok a keresésben? Tudjuk már, ki volt Harkat azelőtt?
− Igen − felelte Harkat. Aztán Debbie-re és Alice-re pillantott. − Nem akarok udvariatlan
lenni, de... magunkra hagynátok egy kis időre?
− Miért, most férfias témák következnek? − csúfolódott Alice.
− Nem − kuncogott Harkat. − Most hercegi témák következnek.
− Odafönt leszünk az emeleten − szólt Debbie. − Szóljatok, ha befejeztétek.
Vancha felállt, és meghajolt a távozó hölgyek előtt. Amikor visszaült a helyére, arca merő
kíváncsiság volt.
− Mire ez a nagy titkolózás? − kérdezte.
− Amiatt van, aki voltam − felelte Harkat. − És a hely... miatt, ahol megtudtuk az igazságot.
Úgy gondoljuk, senki más előtt nem... beszélhetünk róla, csak egy herceg előtt.
− Izgalmas − felelte Vancha, és türelmetlenül előrehajolt.
Röviden beszámoltunk Vanchának a kopár, kietlen pusztaságban való bolyongásunkról, a
lényekről, melyekkel meg kellett küzdenünk, Evannáról és az őrült tengerészről, Spits Abramsról,
valamint a sárkányokkal való találkozásunkról. Nem szólt semmit, de elbűvölten itta minden
szavunkat. Amikor elmondtuk neki, hogyan húztuk ki Kurda Smahltot a Lelkek Tavából, leesett
az álla.
− Az nem lehet! − tiltakozott. − Harkat már jóval előbb élt, hogy Kurda meghalt volna!
− Mr. Tiny tetszése szerint jön-megy az időben − feleltem. − Megalkotta Harkatot Kurda
maradványaiból, aztán visszahelyezte a múltba, hogy védelmezzen engem.
Vancha csak pislogott. Majd arca hirtelen elsötétedett a haragtól − és a félelemtől.
− Ó, az az átkozott Desmond Tiny! Mindig tudtam, hogy nagy hatalma van, de hogy még az
időbe is bele tudjon piszkálni... Hát miféle pokolfajzat ez a fickó?
Szónoki kérdés volt, meg se kíséreltünk válaszolni rá. Befejezésül inkább elmeséltük neki,
hogyan áldozta fel magát Kurda − tudniillik neki és Harkatnak egy közös lelkük volt, így csak
egyikük élhetett egy adott időben −, hogy mi szabadon visszatérhessünk a jelenbe.
− A jelenbe?− csattant fel Vancha. − Hogy kell ezt érteni?
Harkat erre elmesélte neki, hogy szerintünk az a kopár, kietlen pusztaság a jövőben volt.
Amikor ezt meghallotta, Vancha remegni kezdett, mintha fagyos szél fújt volna át rajta.
− Nem hittem volna, hogy a Sebhelyesek Háborúja ilyen kegyetlenné fajulhat − mondta
halkan. − Tudtam, hogy a jövőnk a tét, de álmomban se gondoltam volna, hogy magunkkal
ránthatjuk az embereket is. − Megrázta a fejét, és félrefordulva azt motyogta: − Ezen még
gondolkodnom kell.
Harkattal néma csendben ültünk, míg Vancha mérlegelte a hallottakat. Múltak a percek. Eltelt
egy negyedóra. Egy félóra. Végre nagyot sóhajtott, és felénk fordult.
− Ezek ijesztő hírek. De talán nem annyira ijesztőek, mint első pillantásra gondolnánk.
Abból, amit elmondtatok, arra kell következtetnem, hogy Tiny belehelyezett benneteket ebbe a
jövőbe − ugyanakkor hiszem azt is, hogy nem tette volna, ha nincs rá jó oka. Lehet, hogy
egyszerűen csak gúnyt űzött belőletek, de akár figyelmeztetésnek is szánhatta. Ez az átkozott
jövő vár ránk, ha elveszítjük a Sebhelyesek Háborúját. Steve Leonard olyan ember, aki letarolná
és elpusztítaná a világot. De ha győzünk, elejét vehetjük ennek. Amikor Tiny eljött a Vámpírok
Hegyére, azt mondta, két lehetséges jövő áll előttünk, igaz? Az egyik, amelyikben a vérszipolyok
nyerik meg a háborút, és egy másik, amelyben a vámpírok győznek. Azt hiszem, Tiny azért
engedett bepillantást nektek az elsőként említett jövőbe, hogy megértesse velünk, meg kell
nyernünk ezt a háborút. Nem csupán magunkért harcolunk − az egész világért. A kietlen
pusztaság az egyik jövő − biztos vagyok benne, hogy az a világ, amelyikben mi győzünk,
teljesen más lesz.
− Hihetőnek hangzik − bólogatott Harkat. − Ha mindkét jövő a jelenben is... létezik, akkor
ki tudta választani, melyikbe... vigyen el minket.
− Lehet − sóhajtottam a legkevésbé sem meggyőzve. Arra a látomásra gondoltam, amelyet
röviddel az Evannával való első találkozásunk után láttam, akkor, amikor Harkatot rémálmok
gyötörték. Evanna úgy segített megszüntetni ezeket a lidérces álmokat, hogy engem is elküldött
Harkat álmaiba. Ott szembe találtam magam egy végtelenül hatalmas erővel bíró lénnyel − az
Árnyak Urával. Evanna elmondta nekem, hogy a gonoszságnak ez a magisztere része a jövőnek,
és az út odáig holtak lelkeivel van kikövezve. És azt is elmondta, hogy az Árnyak Ura két ember
közül az egyik lesz − Steve Leopard vagy én.
Újra megrohantak a kínzó kétségek. Képtelen voltam olyannak látni a jövőt, mint Vancha és
Harkat − vagy fényesnek és vidámnak, vagy sötétnek és nyomorúságosnak. Úgy éreztem,
bárhogyan dől is el a Sebhelyesek Háborúja, feltartóztathatatlanul rohanunk valami óriási
katasztrófába. De erről nem szóltam senkinek − nem akartam a végzet prófétájának szerepében
tetszelegni. Vancha harsány nevetése riasztott fel sötét gondolataimból.
− Na! Ezek szerint nincs más dolgunk, mint megölni Steve Leonardot, igaz?
− Igaz − húztam bágyadt mosolyra a szám.
− És mit szólsz hozzám? − kérdezte Harkat. − Most, hogy már tudod, egykor a... vámpírok
árulója voltam, megváltozik rólam a véleményed?
− Nem − felelte Vancha. − Amúgy sem kedveltelek soha különösképpen. − Beleköpött a
jobb tenyerébe, aztán a köpést rákente a hajára, majd rám kacsintott, hogy mutassa, csak tréfált.
− Azt viszont komolyan mondom, jól tetted, hogy nem kürtölted szét a dolgot. Köztünk marad.
Mindig is az volt a véleményem, hogy Kurda ugyan ostobán cselekedett, de szívbeli
meggyőződése szerint a klán érdekében tette. De sokan nem így gondolták. Ha tudnák az
igazságot rólad, az esetleg megosztaná őket. Egy ilyen belső vitára a legkevésbé sincs
szükségünk. Annak egyedül csak a vérszipolyok látnák a hasznát. Ami pedig Harkatot illeti,
ahogy most van... − Vancha elgondolkodva nézett a törpe személyre. − Téged ismerlek, és
bízom benned. Úgy gondolom, tanultál Kurda hibájából. Nem fogsz még egyszer elárulni
bennünket, ugye, Harkat?
− Nem − válaszolta Harkat csendesen. − De továbbra is amellett vagyok... hogy a két klán
tárgyaljon egymással. Ha abban segíthetek, hogy ez esetleg békés... eszközökkel, tárgyalások
útján megvalósuljon, hajlandó vagyok rá. A Sebhelyesek Háborúja... elpusztítja az éjszaka
fiainak mindkét családját, és még annál is sokkal több... minden elpusztításával fenyeget.
− De elismered a harc szükségességét? − kérdezte éles hangon Vancha.
− Elismerem Steve Leonard megölésének... szükségességét − felelte Harkat. − Ha ez
megtörténik, ha lehet... minden erőmmel azon leszek, hogy békét kössünk. De ezúttal nem...
cselszövésekkel vagy fondorlattal, hanem nyíltan.
Vancha némán meghányta-vetette magában a hallottakat, aztán vállat vont.
− Legyen. Személy szerint semmi kifogásom a vérszipolyok ellen. Ha megöljük Leonardot,
és ők hajlandók fegyverszünetet kötni, én támogatni fogom. Szerintetek hol dekkolhat most
Leonard? − kérdezte az állat vakargatva.
− Talán valahol mélyen a föld alatt − vélekedtem.
 − Gondolod, hogy valami, a múltkorihoz hasonló, nagyszabású csapdát készít?
− Nem − felelte Harkat. − Itt nyíltan tevékenykedtek a vérszipolyok. Ezért jött ide Debbie és
Alice. De ha tucatszám ütöttek itt tanyát, mint... a múltkor, akkor több halottal kell számolnunk.
Nem hiszem, hogy Steve mellett most is olyan sok vérszipoly lenne, mint amikor a... Megtorlás
Barlangjában találkoztunk össze vele.
− Remélem, igazad van − mondta erre Vancha, majd egy oldalpillantást vetve rám
megkérdezte: − Hogy nézett ki az öcsém? − Vancha és Gannen Harst egymástól elidegenedett
testvérek voltak.
− Fáradtnak látszott − feleltem. − Feszültnek. Boldogtalannak.
− Nem nehéz elképzelni, miért − mordult fel Vancha. − Nem fér a fejembe, miért követ
Gannen meg a többi egy ilyen dühöngő őrültet, mint ez a Leonard. A vérszipolyok elégedettek
voltak a sorsukkal. Nem keresték az összeütközést a vámpírokkal, és háborút se akartak
kirobbantani. Az ő szempontjukból semmi értelme, hogy alávessék magukat annak a démonnak,
és hűséget fogadjanak neki.
− Erről is szó volt Mr. Tiny jövendölésében − mondta Harkat. − Amikor még Kurda voltam,
sok időt eltöltöttem... a vérszipolyokkal, hogy tanulmányozzam az életmódjukat. Ti is tudtok a
Tűz Koporsójáról. Ha belefekszik valaki, megtelik... lángokkal. A közönséges emberek elégnek
benne. Csak a Vérszipolyok Ura... éli túl a tüzet. Mr. Tiny megmondta a vérszipolyoknak, ha
nem... engedelmeskednek annak a személynek, és nem hajtják végre a parancsait, el... lesznek
törölve a föld színéről. A vérszipolyok többsége önmaguk megmentéséért harcol... nem pedig
azért, hogy elpusztítsák a vámpírokat.
Vancha lassan bólintott.
− Ezek szerint azért harcolnak, mert féltik az életüket, és nem azért, mert gyűlölnek minket.
Most már értem. Végül is nem ugyanezért harcolunk mi is − hogy mentsük magunkat?
− Mindketten egyugyanazon ok miatt háborúzunk − nevetett halkan, keserűen Harkat. −
Mindketten ugyanattól... a sorstól félünk. És természetesen ha egyik fél sem harcolna... mindkettő
élhetne biztonságban. Mr. Tiny csúfot űz az éjszaka teremtményeiből... és mi még segítünk is
neki.
− Úgy van − morogta utálkozva Vancha. − De azzal nem használunk, ha elkezdünk
sopánkodni, hogy hozhattuk magunkat ebbe a szomorú helyzetbe. Az a lényeg, hogy harcolunk,
mert harcolnunk kell.
Felállt és nyújtózott egyet. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme körül. Olyan ember
benyomását keltette, aki már nagyon régóta nem aludt rendesen. Az utolsó két esztendő kemény
megpróbáltatásokat hozhatott neki. Nem emlegette ugyan Mr. Crepsleyt, én mégis biztos voltam
benne, hogy valahol mindig ott motoszkál benne a halott vámpír emléke. Akárcsak én, bizonyos
mértékig talán Vancha is bűntudatot érezhetett miatta − mi ketten adtuk meg Mr. Crepsleynek az
engedélyt, hogy megtámadja a Vérszipolyok Urát. Ha akár Vancha, akár én vagyunk Mr.
Crepsley helyében, ma is élhetne. Nekem úgy tűnt, mintha Vancha a végsőkig megfeszítette
volna az erejét, hogy elkapja a Vérszipolyok Urát − és már nagyon közel járt hozzá.
− Pihenned kellene, Sire − mondtam. − Kimerülhettél, ha egészen idáig suhantál.
− Majd akkor pihenek, ha Leonard halott lesz − dörmögte Vancha. − Vagy én − tette hozzá
alig hallhatóan. Szerintem nem is volt tudatában, hogy kimondta. − Na! − emelte föl a hangját.
− Elég az önsajnálatból és a siránkozásból! Itt vagyunk, és itt van Leonard is − nem kell hozzá
zseninek lenni, hogy az ember felismerje, hamarosan sor kerül egy amolyan régimódi, életre-
halálra menő küzdelemre. Csak az a kérdés, megvárjuk-e, amíg ő jön el hozzánk, vagy ragadjuk
magunkhoz a kezdeményezést, és keressük meg mi őt.
 − Nem tudjuk, hol... keressük − vetette ellene Harkat. − Akárhol is lehet.
− Akkor majd mindenütt keressük − vigyorgott Vancha. − De hol kezdjünk hozzá? Darren?
− A fiánál − vágtam rá. − A Darius meglehetősen szokatlan név. Nem sok lehet belőle.
Kérdezősködéssel kiderítjük, hol lakik, és rajta keresztül meg fogjuk találni Steve-et is.
− Kihasználni a fiút, hogy eljussunk az apához − hümmögött Vancha. − Nemtelen módszer,
de talán a legcélravezetőbb. − Kis hallgatás után folytatta. − Aggaszt engem a fiú. Leonard
hitvány alak és félelmetes ellenség. De ha a fia örökölte tőle a rossz vért, és születése óta csak a
gonoszságot tanulja Leonardtól, akkor ő még az apjánál is rosszabb lehet!
− Egyetértek − mondtam csendesen.
− Te meg tudsz ölni egy gyereket, Darren? − szegezte nekem a kérdést Vancha.
− Nem tudom − feleltem, kerülve a tekintetét. − Nem hinném. Remélhetőleg nem kerül rá
sor.
− Remélni nem jó − jegyezte meg Harkat. − A fiút hiba lenne üldözni. Csak mert Steve-nek
nincsenek erkölcsei, ettől... még nem kell nekünk is vademberekként viselkednünk. A gyereket...
ki kellene hagyni ebből.
− Akkor mit javasolsz? − kérdezte Vancha.
− Vissza kellene mennünk a... Cirque Du Freakbe − mondta Harkat. − Lehet, hogy
Hibernius többet is el tudna mondani... arról, hogy mit tegyünk. Még ha nem tud is segíteni,
Steve tudja, hol... ütött tábort a Cirkusz. Ott megtalál bennünket. Bevárhatjuk őt.
− Nem vagyok oda az ötletért, hogy ilyen könnyű célponttá tegyük magunkat − morogta
Vancha.
− Szívesebben üldözöl gyerekeket? − vágott vissza Harkat.
Vancha megmerevedett, de aztán láthatóan felengedett.
− Talán mégis igaza van a fületlennek − mondta. − Az meg tényleg nem árthat, ha kikérjük
Hibernius véleményét.
− Oké − mondtam. − De várjuk meg az éjszakát... a szemem már nem bírja a napot.
− Ohó! − nevetett Vancha. − Hát ezért van betömve a füled meg az orrod! A tisztulás miatt?
− Igen. Egy-két napja kapott el.
− Fogod bírni az iramot, vagy várjuk meg, míg elmúlik? − kérdezte Vancha kertelés nélkül.
− Mindent megteszek, ami csak tőlem telik − feleltem. − Biztosat nem mondhatok, de azt
hiszem, minden rendben lesz.
− Nagyon helyes. És mi lesz a hölgyekkel? − intett Vancha fejével a plafon felé. −
Megmondjuk nekik, hogy mire készülünk?
− Nem mindent − feleltem. − Elvisszük őket a Cirque Du Freakbe, és megmondjuk nekik,
hogy üldözőbe vesszük Steve-et. De ne említsük Dariust − Debbie-nek nem tetszene az a
tervünk, hogy egy gyereket akarunk felhasználni.
Harkat felhorkant, de szólni nem szólt. Ezek után lehívtuk Debbie-t és Alice-t, és rendeztünk
egy kedélyes délutánt. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, vicceket meséltünk, nagyokat nevettünk,
egyszóval lazítottunk. Észrevettem, hogy a csendesebb pillanatokban Vancha körbepillantgat,
mintha keresne valakit. Akkor nem foglalkoztam vele, de most már tudom, kit keresett − a halált.
Aznap mindannyiunk közül egyedül ő érezte meg a szobában a halált, ahogy rámereszti örök
tekintetét hol egyikünk, hol másikunk arcára, és figyel... vár... kiválaszt.
Az éjszaka beálltával útnak indultunk. Declan és Little Kenny búcsúztatott el bennünket.
Betelepültek a nappaliba, és mint valami kardot, helyezték készenlétbe maguk elé a
mobiltelefonjukat. A stadionban lezajlott mészárlás óta Debbie és Alice vámpiritjei már
átfésülték a várost Steve és a többi vérszipoly nyomait keresve. A nők távollétében Declannek és
Little Kennynek kellett összehangolniuk a nyomozást.
− Tudjátok a számunkat − szólt Alice Declannek indulás előtt. − Hívjatok, ha bármi
jelentenivalótok van, akármilyen csekélységnek tűnik is.
− Úgy lesz − vigyorgott Declan, és esetlenül tisztelgett hozzá.
− Most próbáld meg nem lelövetni magad − kacsintott rám Little Kenny.
Alice-nek és Debbie-nek volt egy bérelt furgonjuk, abba zsúfolódtunk be mindnyájan; Harkat
és Vancha hátul, több réteg pokróc alá rejtőzve.
− Ha megállítanak és át akarják kutatni a kocsit, ki kell ugranotok, és el kell szaladnotok −
mondta Alice. − Mi majd úgy teszünk, mintha nem tudtuk volna, hogy ott vagytok. Így
könnyebb lesz.
− Vagyis ti majd adjátok az ártatlant, mi meg menjünk, amerre látunk − morgott Vancha.
− Pontosan − bólintott Alice.
Noha éjszaka volt, az égen is csak félhold világított, nekem mégis napszemüveget kellett
föltennem. Azon az éjjelen különösen érzékeny volt a szemem, és hasogató fejfájás kínozott.
Füldugót raktam a fülembe, és még az orrlyukaimat is eltömtem golyókká gyúrt vattacsomókkal.
− Lehet, hogy itt kellene maradnod − jegyezte meg Debbie, látva nyomorult állapotomat,
miközben Alice elindította a motort.
− Jól vagyok − nyögtem hunyorogva a felkapcsolt reflektorok fényétől, és összerándulva a
motor felberregő hangjától.
− Mehetnénk gyalog is, de úgy nagyobb a valószínűsége, hogy megállítanak és
megmotoznak − mondta Alice.
− Jól vagyok − ismételtem meg, szánalmasan összekuporodva az ülésen. − Csak ne nyomd
meg a dudát.

Utunk a régi futballstadionig, ahol a Cirque Du Freak táborozott, eseménytelen volt.

Két ellenőrzőponton is áthaladtunk, de mindkettőnél intettek, hogy mehetünk tovább. (Hogy
ne keltsek gyanút, jó előre levettem a napszemüvegemet, és orromból-fülemből kiszedtem a
vattacsomókat meg a füldugókat.) Alice a stadionon kívül állította le a furgont. Kiengedtük
Harkatot és Vanchát a kocsi hátuljából, és besétáltunk.
Fülig szaladt a szám, amikor megpillantottam a sátrakat és a lakókocsikat − olyan jó érzés
volt hazaérkezni. Ahogy kiértünk a fedett folyosóról, és elindultunk a táborhely felé, észrevettek
minket a tábor szélén játszó gyerekek. Egyikük felállt, gyanakodva meresztette felénk a szemét,
majd − Keresztapa! Keresztapa! − kiáltásokkal futni kezdett.
− Ne olyan hangosan! − szóltam rá nevetve, és elkaptam a nyakamba ugrani készülő
Shancust. Megölelgettem, majd eltoltam magamtól a kígyófiút − az egész testem viszketett a
tisztulás miatt, és idegesített minden, ami hozzám ért.
− Miért van rajtad napszemüveg? − nézett rám értetlenül Shancus. − Éjszaka van.
− Mert olyan csúnya vagy, hogy védőszemüveg nélkül rád se tudok nézni − feleltem.
− Nagyon vicces − húzta el a száját, majd fölnyúlt, kivette a vattacsomót a bal orrlyukamból,
jól megnézte, aztán visszadugta, és közölte: − Fura figura vagy! − A hátam mögött álló
Vanchára, Debbie-re és Alice-re pillantva így szólt: − Emlékszem rátok, de csak halványan.
Kiskölyök voltam még, amikor utoljára láttalak benneteket. − Erre elmosolyodtam, és
bemutattam őket egymásnak. − Aha! − szólt Shancus, Debbie nevét hallva. − Te vagy Darren
barátnője.
Zavartan krákogtam, és lángvörös lett az arcom. Debbie meg csak mosolygott.
− Tényleg? És ezt ki mondta neked?
− Hallottam, amikor a mamám és a papám rólad beszélgettek. A papa azóta ismer téged,
amióta megismerkedtél Darrennel. Mesélte, hogy Darrennek majd kiesett a szeme, amikor téged
látott. És...
− Elég legyen! − vágtam a szavába; bele tudtam volna fojtani egy kanál vízbe. − Inkább
mutasd meg a hölgyeknek, hogy tudod megnyalni az orrodat a nyelveddel!
Ezzel sikerült elterelnem a figyelmét, ő pedig percekig szórakoztatta Alice-t és Debbie-t. Még
azt is elmesélte nekik, milyen mutatványt szokott előadni a színpadon Evrával. Egyszer elkaptam
Debbie pillantását, amint titokban rám mosolyog. Bátortalanul visszamosolyogtam rá.
− Truska még a társulatnál van? − érdeklődött Vancha.
− Igen − felelte Shancus.
− Később feltétlenül megkeresem − mormolta Vancha, s egy köpésnyi nyállal hátrasimította
zöld haját. A csúf, piszkos herceg azt képzelte magáról, hogy ő a nők kedvence − pedig soha
egyetlen nő se mondott ilyet neki!
− Mr. Tall a lakókocsijában van? − kérdezte Harkat Shancustól.
− Azt hiszem − felelte a fiú, majd Debbie-re és Alice-re nézett, és kihúzta magát. − Gyertek
velem − mondta kicsit fontoskodva. − Elvezetlek benneteket hozzá.
Mind az öten felsorakoztunk a kígyófiú mögé, ő pedig végigvonult velünk a táboron. Közben
folyamatosan tudósította Debbie-t és Alice-t arról, hogy melyik sátor illetve lakókocsi kihez
tartozik, és hogy mi fog történni a legközelebbi előadáson. Mr. Tall lakókocsija felé közeledve
elhaladtunk Evra, Merla és Urcha mellett. Jókora, vízzel telt kádakban tartották a család kígyóit,
épp azokat sikálták le nagy gonddal. Evra képe felderült, amikor meglátott, és rögtön oda is
rohant hozzám, hogy megnézze, jól vagyok-e.
− Meg akartalak látogatni − mondta −, de Hibernius nem tartotta okos gondolatnak. Azt
mondta, lehet, hogy követnének.
− Figyelik a Cirkuszt? − csattant fel Vancha résre összehúzott szemmel.
− Ő ezt így nem mondta ki, de az utóbbi időben, amikor késő éjszaka körbejártam a táboron,
a hátamban éreztem, hogy figyelnek − válaszolta Evra. − És nem én vagyok az egyetlen.
Újabban mindnyájunkat idegesít kicsit ez a hely.
− Lehet, hogy nem kellett volna... visszajönnünk − aggodalmaskodott Harkat.
− Már késő − röffent rá Vancha. − Hallgassuk meg, mit mond Hibernius.
Merla elkapta Shancust, aki ismét a csapat élére állt.
− Te nem mész − közölte vele. − Fel kell készülnöd a számodra. Ne gondold, hogy mindig
én fogom megmosni a kígyódat, valahányszor játszani támad kedved a barátaiddal.
− Jaj, mami! − morogta Shancus, de Merla máris a kezébe nyomott egy szivacsot, és
magával vonszolta a kígyóhoz, amelyet én vettem neki a születésnapjára.
− Később találkozunk − küldtem utána egy mosolyt, átérezve a bánatát. − Megmutatom
neked az új sebhelyemet, ahol meglőttek.
− Már megint? − nyögött fel Shancus. − Hogy lehet az, hogy minden izgalom Darrennek
jut? − vetett egy esdeklő pillantást Evrára. − Én miért nem keveredek soha harcba, ahol sebeket
kaphatnék?
 − Kaphatsz néhányat anyádtól a hátadba, ha nem fogsz hozzá nyomban a kígyómosdatáshoz
− felelte Evra, és Shancus feje fölött rám kacsintott. − Ugorj be, ha lesz egy kis időd.
− Jó − feleltem.
Azzal továbbmentünk. Mr. Tall a kocsija előtt várt ránk. Ha lehet, még elképesztőbben
magasnak látszott, a két szeme mint két sötét üreg, arca fáradt, nyúzott.
− Már vártalak benneteket − sóhajtotta, majd félreállt, és intett, hogy lépjünk be. Miközben
elhaladtam mellette, különös borzongás futott végig rajtam. Beletelt pár másodpercbe, mire
rájöttem, mire emlékeztet engem ez az érzés − ugyanilyen borzongás fogott el, valahányszor
halott embert láttam.
Amikor már mindnyájan ültünk, Mr. Tall becsukta az ajtót, majd szabályos törökülésben leült
középen a padlóra, és két hatalmas, csontos kezét ráfektette a térdére.
− Remélem, nem veszed tőlem udvariatlanságnak, hogy nem látogattalak meg − fordult
hozzám. − Tudtam, hogy fel fogsz épülni, és itt sok mindent el kellett rendeznem.
− Minden rendben − feleltem mosolyogva, levéve és félretéve a napszemüvegemet.
− Örülök, hogy újra látlak, Vancha − mondta ezek után Mr. Tall, majd üdvözölte Debbie-t és
Alice-t.
− És most, hogy túlestünk a formaságokon, térjünk a lényegre − morogta Vancha. − Te,
ugye, tudtad, hogy mi fog történni a futballpályán?
− Voltak sejtéseim − közölte óvatosan Mr. Tall, alig-alig mozgatva a száját.
− Ennek ellenére hagytad, hogy Darren odamenjen? Hagyod, hogy a barátod a vesztébe
rohanjon?
− Én nem „hagytam” megtörténni a dolgokat − tiltakozott Mr. Tall. − Minden úgy történt,
ahogy történnie kellett. Én nem állhatok a végzet útjába, ezt te is nagyon jól tudod, Vancha. Erről
már beszélgettünk a múltban. Többször is.
− És még ma sem tudom bevenni − zsémbelt Vancha. − Ha nekem hatalmamban állna
belelátni a jövőbe, én arra használnám, hogy segítsem azokat, akikre vigyázni szeretnék.
Megmondhattad volna nekünk, hogy ki a Vérszipolyok Ura. Ha előre figyelmeztetsz minket,
Larten ma is élhetne.
− Nem − válaszolta Mr. Tall. − Larten meghalt volna. Lehet, hogy más körülmények között,
de a halála elkerülhetetlen volt. Ezen nem tudtam volna változtatni.
− Akkor is meg kellett volna próbálnod − erősködött Vancha.
Mr. Tall halványan elmosolyodott, aztán rám nézett.
− Tanácsért jöttél hozzám. Szeretnéd tudni, hol van a hajdani barátod, Steve Leonard.
− Meg tudja mondani nekünk? − kérdeztem halkan.
− Nem − válaszolta Mr. Tall. − De nyugodj meg, hamarosan hírt fog adni magáról. Nem kell
különösebben kutakodnod utána.
− Ez azt jelenti, hogy meg fog támadni bennünket? − faggatózott Vancha. − Itt van valahol a
közelben? Mikor akar lecsapni ránk? És hol?
− Fárasztanak a kérdéseid − mordult rá vészjóslóan villogó szemmel Mr. Tall. − Ha
beavatkozhatnék, és tevékeny részt vállalhatnék a vámpírklán oldalán, megtenném. Sokkal
nehezebb távol tartani magam, és tétlenül figyelni az eseményeket. Nehezebb, mint képzeled. Ti
megsirattátok Lartent, amikor meghalt − én viszont már harminc éve gyászolom, amióta egy
pillanatra megláttam a feltételezhetően bekövetkező halálát.
− Úgy érti, nem tudta biztosan... hogy meg fog halni? − kérdezte Harkat.
− Tudtam, hogy el fog jutni arra a pontra, ahol vagy ő hal meg, vagy a Vérszipolyok Ura, de
ennél tovább nem láttam − ámbár tartottam a legrosszabbtól.
 − És milyen lesz a következő találkozásunk? − kérdeztem halkan. − Amikor majd Vancha és
én utoljára nézünk farkasszemet Steve-vel − akkor ki fog meghalni?
− Nem tudom − felelte Mr. Tall. − A jövőbe nézés többnyire fájdalmas élményt jelent. Jobb,
ha az ember nem tudja, milyen sors vár a barátaira és a szeretteire. Én a lehető legritkábban
nyitom fel a jövőt tartalmazó láda fedelét. Van, hogy nem kerülhetem el, amikor a saját sorsom
kényszerít arra, hogy belenézzek. De ez csak ritkán fordul elő.
− Szóval nem tudja, hogy győzünk-e vagy veszítünk? − tudakoltam.
− Ezt senki sem tudja − válaszolta Mr. Tall. − Még maga Desmond Tiny sem.
− De amennyiben mi veszítünk − folytattam, és a hangomban ezúttal egy kis él is érződött −,
egyszóval ha a vérszipolyok győznének, és Steve megölné egyikünket − melyikünk lesz az?
− Nem tudom − közölte Mr. Tall.
− De ki tudná találni − ütöttem a vasat. − Belenézhetne abba a jövőbe, amelyikben mi
lennénk a vesztesek, és megnézhetné, melyikünk marad életben.
− Miért kellene ezt tennem? − sóhajtotta Mr. Tall. − Mi haszon származna belőle?
− Szeretném tudni − erősködtem.
− Talán jobb volna, ha... − szólalt meg Vancha.
− Nem! − sziszegtem rá. − Tudnom kell. Két év óta álmodom a klán pusztulásáról, azóta
hallgatom azok sikolyait, akik elvesznek, ha elbukunk. Ha meg kell halnom, ám legyen. De
kérem, mondja meg, hogy legyen időm felkészülni rá.
− Nem tehetem − mondta boldogtalan képpel Mr. Tall. − Senki sem tudja előre megjósolni,
melyikőtök öli meg a Vérszipolyok Urát − vagy hal meg az ő kezétől.
− Akkor nézzen még távolabbra a jövőben − könyörögtem. − Húsz évvel messzebbre, vagy
harminccal. Látja Vanchát vagy engem abban a jövőben?
− Engem hagyj ki ebből! − förmedt rám Vancha. − Én nem akarok ilyesmikbe
belepiszkálni!
− Akkor csak engem nézzen − mondtam, és keményen farkasszemet néztem Mr. Tall-lal.
Ő állta a tekintetemet, majd csendesen azt kérdezte:
− Biztos vagy benne?
Megdermedtem.
− Igen!
− Helyes. − Mr. Tall lesütötte, majd becsukta a szemét. − Olyan pontosan nem tudom
kiszámítani, ahogy te mondtad, de több évtized távlatában belenézek a jövőbe, és...
Mr. Tall hangja elhalkult, majd teljesen elnémult. Vancha, Harkat, Debbie, Alice és én félve
és áhítattal figyeltük, amint meg-megrándul az arca, és halványpiros fény gyúl ki rajta. Úgy tűnt,
hogy a Rémségek Cirkuszának tulajdonosa már nem is lélegzik, és a lakókocsiban több fokkal
lejjebb zuhant a hőmérséklet. Öt teljes percig ült ott fénylő és rángatózó arccal, csukott szájjal.
Aztán kiengedte a levegőt, a fény kihunyt, a szeme kinyílt, és a hőmérséklet újra normális
szintre állt be.
− Megnéztem − mondta kifürkészhetetlen arccal.
− És? − súgtam rekedten.
− Nem találtalak ott.
Keserűen elmosolyodtam.
− Tudtam. Ha a klán elbukik, miattam fog elbukni. Abban a jövőben, amelyben mi veszítünk,
én vagyok a halálraítélt.
 − Nem feltétlenül − mondta erre Mr. Tall. − Ötvenhatvan évvel messzebbre néztem a
jövőbe, jóval a vámpírok bukása után. Meghalhattál azután is, hogy a többieket már mind
legyilkolták.
− Akkor nézzen még előbbre − követeltem. − Még húsz vagy harminc évvel előbbre.
− Nem − felelte hajthatatlanul Mr. Tall. − Már így is többet láttam, mint szerettem volna.
Ma éjjel nem akarok még többet szenvedni.
− Miről beszél? − támadtam neki. − Mitől kellett szenvednie?
− A gyásztól − felelte Mr. Tall. Elhallgatott, majd Vanchára nézett. − Tudom, öreg barátom,
te azt mondtad, ne nézzelek téged, de nem álltam meg.
Vancha szitkozódott, de aztán megemberelte magát.
− Mondd csak. Ha már egyszer ez a bolond kiengedte a szellemet a palackból, hát halljuk, mi
mondanivalója van számunkra. Oszd meg velem a rossz hírt.
− Belenéztem mindkét jövőbe − mondta fakó hangon Mr. Tall. − Nem akartam, de az efféle
dolgokban nem én parancsolok. Belenéztem abba a jövőbe, amelyben a vérszipolyok nyerik meg
a Sebhelyesek Háborúját, és abba is, amelyben a vámpírok fognak győzni − és bár az utóbbiban
megtaláltam Darrent, téged nem láttalak egyikben sem. − Szemét valósággal belefúrta Vancha
szemébe, és komor hangon súgta: − Téged mindkettőben megölt az Árnyak Ura.
Vancha pislantott egy lassút.
− Azt mondod, akár győzünk, akár veszítünk, én mindenképpen meghalok? − kérdezte, s a
hangja meglepően nyugodt volt.
− A sors úgy akarja, hogy az Árnyak Ura elpusztítson téged − felelte Mr. Tall. − Azt nem
tudom, hol és mikor következik ez be, de bekövetkezik.
− Ki ez az Árnyak Ura? − kiáltotta Harkat. Én voltam az egyetlen, aki már hallott róla.
Evanna figyelmeztetett, hogy ne említsem a dolgot senkinek.
− Ő az a kegyetlen vezér, aki el fogja pusztítani a világot a Sebhelyesek Háborúja után −
közölte Mr. Tall.
− Nem értem − morogta Harkat. − Ha megöljük Steve-et, akkor nem lesz... semmiféle
Árnyak nyavalyás Ura.
− De lesz − jelentette ki Mr. Tall. − A világ megteremt magának egy elképzelhetetlen
hatalommal és rosszindulattal rendelkező szörnyeteget. Elkerülhetetlen az eljövetele. Csak még
az nincs eldöntve, hogy ki lesz az − de hamarosan ez is eldől.
− Az a kietlen pusztaság − nyöszörögte Harkat. − Azt akarja mondani, hogy akkor is... ez a
jövő vár ránk, ha megöljük Steve-et? Az a lakatlan vidék, ahol Darren és én... megtudtuk az
igazságot rólam − ez a... jövő vár ránk?
Mr. Tall habozott, aztán bólintott.
− Eddig nem mondhattam el nektek. A múltban sohasem beszéltem ilyen dolgokról. De most
olyan időt élünk, amikor nem származhat kár abból, ha felfedem a jövőt, mivel semmit sem lehet
tenni, hogy megakadályozzuk az eljöttét. Az Árnyak Ura már itt van − huszonnégy órán belül
megszületik, és eljövetelekor az egész világ remegni fog.
Hosszú, döbbent csend fogadta a szavait. Vancha, Harkat, Debbie és Alice mélységes
zavarban töprengtek a hallottakon − különösen a két nő, akik a világon semmit sem tudtak a
jövőben látott kietlen pusztaságról. Én azonban megteltem félelemmel. Mr. Tall szavai igazolták
a legszörnyűbb rémálmaimat. Eljön az Árnyak Ura, akármi történik is a Sebhelyesek
Háborújában. És nem elég, hogy eljövetelét nem tudom megakadályozni − a jövő egyik
lehetséges változatában én magam leszek az Árnyak Ura. Ami azt jelenti, hogy ha megnyerjük a
háborút, a következő ötven-hatvan évben az összes többi mellett, akiket még el fogok pusztítani,
Vanchát is meg fogom ölni. Úgy éreztem, ez lehetetlen. Ez csak valami elmebeteg vicc lehet.
Csakhogy Evanna is és Mr. Tall is rendelkeztek a jövőbe látás képességével − és mindketten
ugyanazt mondták nekem.
− Hadd foglaljam össze − törte meg végül Vancha a csendet, megszakítva ezzel a
gondolatmenetemet. − Akármi történik is köztünk és Steve Leonard között − vagy a
vérszipolyokkal vívott háborúban −, el fog jönni egy Árnyak Ura, és elpusztítja a világot?
− Igen − felelte Mr. Tall. − Az emberek hamarosan elveszítik az uralmat e fölött a bolygó
fölött. Át kell adniuk a hatalmat. Ez meg van írva. Már csak az a kérdés, hogy egy vérszipoly
vagy... egy vámpír kezébe kerül-e az irányítás. − Amikor ezt mondta, nem nézett a szemembe.
Lehet, hogy csak beképzeltem, de az volt az érzésem, hogy szándékosan kerüli a tekintetemet.
− De függetlenül attól, hogy ki fog győzni, nekem annyi? − faggatózott tovább Vancha.
− Igen − mosolygott Mr. Tall. − De ne félj a haláltól, Vancha, mert eljön mindannyiunkért.
− Mosolya elfakult, amikor hozzátette: − Némelyikünkért nagyon is hamar.
− Miről beszélsz? − rivallt rá Vancha. − Te kívülállsz ezeken a dolgokon. Rád se vámpír, se
vérszipoly nem emel kezet.
− Az lehet − kuncogott Mr. Tall −, de élnek mások is ezen a világon, akik nem tartanak
ilyen nagyra. − Fejét oldalra billentette, arcvonásai ellágyultak. − És hogy bebizonyítsam...
Egy női sikoly hallatszott. Mindnyájan felugrottunk és az ajtóhoz rohantunk. Kivéve Mr.
Tallt, aki csak lassan emelkedett föl a hátunk mögött.
Alice ért elsőnek az ajtóhoz. Felrántotta, kiugrott, eközben előrántotta a fegyverét, s a földön
egyet hemperedve térdelőállásba emelkedett. Vancha következett utána. Ugrás közben előhúzott
két shurikent, s a levegőben magasra szökkenve már dobta volna őket, ha úgy látja szükségesnek.
Én jöttem harmadiknak. Fegyverem nem lévén Alice mellé vetettem magam, arra gondolva, hogy
tőle majd kapok valamit. Harkat és Debbie egyszerre ugrottak. Harkat a fejszéjét lóbálva, Debbie
előkapva az Alice-éhez hasonló pisztolyát. Mögöttük Mr. Tall megállt az ajtóban, és felnézett az
égre. Aztán ő is lelépett.
Nem láttunk senkit, de ebben a pillanatban újabb sikoltást hallottunk, ezúttal egy gyerekét.
Aztán egy férfi kiáltott fel rémülten − Evra volt az.
− Fegyvert! − üvöltöttem oda Alice-nek, aki közben felszökkent. Fél kézzel lenyúlt, és jobb
nadrágszára zsebéből előhúzott egy rövid vadászkést.
− Maradj mögöttem − parancsolt rám, és megindult a sikolyok irányába. − Vancha, te gyere
a bal oldalamra, Debbie és Harkat pedig jobbra.
A volt rendőr főfelügyelő szavát megfogadva legyező alakzatban felfejlődve nyomultunk
előre. Éreztem, hogy Mr. Tall követ bennünket, de nem néztem hátra.
Ekkor ismét felsikoltott egy nő − Merla, Evra felesége.
Emberek futottak ki a körülöttünk lévő lakókocsikból és sátrakból − a társulat tagjai és
személyzete sietett a bajbajutottak segítségére. Mr. Tall rájuk rivallt, hogy tartsák távol magukat
ettől. Mennydörgő hangjára mindenki gyorsan visszatakarodott. Indulatos hangjától
megrökönyödve hátrapillantottam a vállam fölött, mire bocsánatkérően elmosolyodott.
− Ez a mi harcunk, nem az övék − mondta mintegy magyarázatképpen.
Ez a „mi” meglepett − Mr. Tall végül feladta volna a semlegességét? −, de nem értem rá
eltűnődni rajta. Az előttem haladó Alice elérkezett egy sátor hátulsó részéhez, és meglátta, mi
okozza a felbolydulást. Egy másodperc múlva én is odaértem.
A Von családot − Lilia kivételével, aki nem volt ott − megtámadták. R. V., Morgan James és
Steve Leopard fia, Darius voltak a támadók! R. V. megölte Evra kígyóját, és most épp arra
készült, hogy lefejezze Shancusét! Evra harcba szállt a kampókezű eszelőssel, és megpróbálta
kivonszolni a sátorból. Shancus szorosan összekapaszkodva birkózott Dariusszal. Merla Urchát
fogta, aki úgy szorította a kígyóját, mintha az élete függne tőle, s közben keservesen zokogott.
Egyre hátrébb húzódtak Morgan James elől, aki apró, gonosz szeme körül vérrel festett karikát
viselő, szétlőtt fél arcán torz mosollyal nyomult lassan feléjük. Puskáját úgy tartotta, hogy a
csövével épp Merla hasát célozza meg.
Vancha cselekedett a leggyorsabban. Egyik shurikenjét Morgan James puskájához vágta,
amivel félrelökte a csövét. James ujja ettől rányomódott a ravaszra, és a puska elsült − de a golyó
célt tévesztett. Mielőtt még egyszer elsüthette volna, Merla elengedte Urchát, letépte a jobb fülét,
és James arcába vágta. A fül épp a szeme között találta el Jamest, aki egy meglepett mordulással
hanyatt vágódott.
Amikor R V. észrevette, hogy mi is ott vagyunk, ellökte Evrát az útból, és Shancus után
vetette magát. Kirántotta Darius szorításából, és kihívó nevetéssel emelte a magasba, mintha azt
mondaná: na, megéri nektek, hogy megöljem a kígyófiút?
− Nem tudom rendesen megcélozni! − üvöltötte Alice.
− Fedezlek Morgan Jamesszel − kiáltotta vissza Debbie.
− Akkor tedd ártalmatlanná! − rikoltotta Alice.
− A fiú meghal, ha hozzányúltok Morganhoz! − fenyegetőzött R. V., és bal kezének három
éles kampóját belenyomta Shancus pikkelyekkel borított nyakába. Shancus vagy nem tudta,
mekkora veszélyben van, vagy nem bánta, mert egyfolytában rugdalta és öklözte R V.-t. De mi
láttuk a gyilkos szándékot, és megálltunk.
− Ereszd el, Kampós − förmedt rá Vancha, és két kezét széttárva elénk lépett. − Megvívok
veled, mint férfi a férfival.
− Te nem vagy férfi − vetette oda gőgösen R. V. − Korcs kutya vagy, mint a fajtádbeli
egytől egyig. Morgan! Minden rendben?
− Jóh vahhoh − nyögte Morgan James. Fölkapta a puskáját, és ismét megcélozta vele Merlát.
− Mindjárt nem leszel! − rikkantotta Harkat, és Merla elé lépve James felé csapott a
fejszéjével. James elhajolt a halálos csapás elől. Vele szemben Darius előkapta kis nyílpuskáját,
és kilőtt egy nyilat Harkatra. De elkapkodta, és a nyílvessző elzúgott Harkat feje fölött.
Rávetettem magam Dariusra, azzal a céllal, hogy őt meg én kapom el és emelem magasra,
mint R. V. Shancust. De mielőtt elkaphattam volna Darius nyakát, megbotlottam Shancus
kígyójában, amely vadul csapkodott fájdalmas haláltusájában. Előreestemben összeütköztem
Evrával, aki épp ugrott, hogy fia segítségére siessen. Mindketten elestünk, és a végét járó kígyó
körénk tekeredett.
E kavarodást kihasználva Morgan James és Darius felzárkózott R. V. mellé.
Alice, Debbie, Harkat és Vancha nem mertek utánuk eredni, nehogy R. V. végezzen
Shancusszal.
− Engedd el! − sikoltotta Merla, kétségbeesett könnyekkel a szemében.
− Vedd el tőlem! − csúfolódott vele R. V.
− Innen ugyan el nem mentek! − kiáltotta Vancha, látva, hogy R. V. hátrálni kezd.
− Ki fog megállítani bennünket? − nevetett csúfondárosan R. V.
Evra ekkor már újra talpon volt, és rohant volna a visszavonuló trió után. R. V. mélyebbre
nyomta kampóit Shancus nyakába.
− Te aztán nem! − bődült el, mire Evra rémülten megtorpant.
− Kérlek − mondta Debbie, és leeresztette a pisztolyát. − Engedd el a fiút, és sértetlenül
elengedünk benneteket.
− Nem vagytok abban a helyzetben, hogy tárgyalni kelljen veletek − röhögött R. V.
 − Mit akarsz? − kiáltottam.
− A kígyófiút − kuncogott R. V.
− Ő nem jó neked − mondtam, és léptem egyet felé. − Vigyél el inkább engem! Shancus
helyett itt vagyok én.
Azt reméltem, hogy R. V. le fog csapni az ajánlatomra, de csak sunyin megrázta a fejét. Piros
szemében fény villant.
− Pofa be, Shan! Elvisszük a fiút. Ha utunkat állód, meghal.
Végignéztem a szövetségeseimen − egyikük sem mozdult. A vérszipoly kifogott rajtunk.
Vancha egy telivér vámpír sebességével tudott mozogni, Debbie-nek és Alice-nek voltak
lőfegyvereik, R. V. ennek ellenére megölhette Shancust, mielőtt megakadályozhattuk volna
benne.
Aztán, miközben ott tétováztunk mindannyian, megszólalt Mr. Tall.
− Ezt nem engedhetem.
R. V. bizonytalanul megtorpant.
− Ez nem a maga ügye! − kiáltotta. − Ne üsse bele az orrát!
− Te tetted az én ügyemmé − ellenkezett vele nyugodtan Mr. Tall. − Ez itt az én otthonom.
Ezek itt az én embereim. Muszáj közbelépnem.
− Ne csináljon magából... − üvöltötte R. V., de mielőtt végigmondhatta volna, Mr. Tall már
rajta volt. Olyan természetfölötti gyorsasággal mozgott, amellyel még egy vámpír se vehette fel a
versenyt. Egy szempillantásnál is rövidebb idő alatt ott termett R. V. előtt, s máris rátette a kezét
az eszelős kampóira. Lefejtette őket Shancus nyakáról, és két kampót letépett a bal, egyet meg a
jobb kezéről.
− A kezem! − üvöltött fel fájdalmában R. V., mintha az ezüst- és aranykampók a saját
testrészei volnának. − Hagyd békén a kezemet, te...
De a becsmérlő jelzőt már nem lehetett hallani az eldördülő lövéstől. Morgan James, aki R.
V. mellett állt, Mr. Tall bordái közé nyomta a puskája csövét, és meghúzta a ravaszt. A golyó
könyörtelen sebességgel hagyta el a puska csövét, s fúródott a védtelen Hibernius Tall bordái
közé!
Mr. Tall rekeszizmából fehér csontszilánkokkal kevert sötétvörös vér szökőkútja tört fel. Még
ott állt egy pillanatig, kezében szorongatva R. V. kampóit, mintha semmi sem történt volna.
Aztán összerogyott, miközben cafatokká lőtt hasából ritmikusan bugyogott a vér.
R. V. és Darius dermedten bámulták az összeeső Mr. Tallt. Aztán Morgan James rájuk
üvöltött, hogy futás. Úgy, ahogy voltak, menekülőre fogták a dolgot, s míg R. V. megragadta
Shancust, James a vállán át vaktában lövöldözött ránk.
Senki se követte őket. Mindannyian Mr. Tallt néztük. Ő sebesen pislogott, s míg ujjai a hasán
tátongó sebet tapogatták, felhúzódó ajka alól kilátszottak apró, fekete fogai. Nem hinném, hogy
bárki is tudta, milyen öreg lehet Mr. Tall, vagy hogy honnan jött. Az biztos, hogy minden
vámpírnál öregebb volt, mérhetetlen varázserő és hatalom birtokosa. Bele kellett zavarodni a
gondolatba, hogy valaki ilyen simán és otrombán végezhetett vele.
Debbie tért elsőnek magához, és pisztolyát eldobva Mr. Tallhoz rohant, hogy segítsen neki.
Mi, többiek is indultunk volna utána...
...amikor egy hang megállított bennünket.
− Az aggodalmatok dicséretre méltó, de teljesen értelmetlen. Maradjatok távol tőle, kérlek −
szólt a hang tulajdonosa egy közeli lakókocsi árnyékából.
Üres mosollyal a képén egy apró emberke kacsázott elő. Élénksárga ruha és zöld magas szárú
csizma volt rajta. A haja tiszta fehér volt, vastag szemüveget viselt, és bal kezében szív alakú órát
forgatott. Desmond Tiny! Mögötte jött a lánya, Evanna, a boszorkány − alacsony, csupa izom,
szőrös teremtmény, aki ruha helyett kötelekbe csavarta magát. Az orra kicsi, a füle hegyes, ritkás
szakáll meredezett az állán, az egyik szeme barna, a másik meg zöld.
Tátott szájjal meredtünk a különös párra, akik megálltak a ziháló Mr. Tall mellett, és
figyelmes tekintettel néztek le rá. Evanna arcán feszültség, Mr. Tinyén ellenben csak kíváncsiság
látszott. Jobb lábával megpiszkálta Mr. Tallt ott, ahol a golyó érte. Mr. Tall felszisszent a
fájdalomtól.
− Hagyja békén! − kiáltott rá Debbie.
− Fogja be a száját, kérem, különben megölöm kegyedet − válaszolta Mr. Tiny. Nyájas
hangja ellenére egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy halálra sújtaná Debbie-t, ha még
egy szót merészelne szólni. Szerencsére ő is felfogta ezt, és ha remegve is, de tartotta a száját.
− Nos, Hibernius − szólt Mr. Tiny. − Az időd ezennel véget ér.
− Tudtad, hogy így lesz − válaszolta Mr. Tall szokatlanul határozott hangon.
− Igen − bólintott Mr. Tiny. − De te tudtad-e?
− Sejtettem.
− Elkerülhetted volna. A te sorsod sohasem kapcsolódott közvetlenül ezekhez a halandókhoz.
− Bennem összekapcsolódott − felelte Mr. Tall. Hevesen rázkódott a teste, és egyre nagyobb
vértócsa terjengett körülötte. Evanna arrébb is lépett, hogy kikerülje, de Mr. Tiny hagyta, hadd
folyja körül a csizmáját s kenje össze a talpát.
− Tiny! − kiáltott rá Vancha. − Meg tudja menteni?
− Nem − válaszolta egyszerűen Mr. Tiny. Aztán Mr. Tall fölé hajolt, és széttárta jobb keze
ujjait. Középső ujját ráhelyezte Mr. Tall homloka közepére, a mellette lévőket a két szemére, a
kisujját és a hüvelykujját pedig kétoldalt kinyújtotta. − Még a halálban is légy győzedelmes −
mondta meglepően szelíd hangon, majd elvette a kezét.
− Köszönöm, apám − mondta Mr. Tall. Aztán Evannára nézett. − Isten veled, húgom.
− Emlékezni fogok rád − felelte a boszorkány, mialatt mi, többiek, döbbenten néztük végig a
kinyilatkoztatással felérő jelenetet. Tudtam, hogy Evannának van egy ikerfivére, aki hozzá
hasonlóan Mr. Tiny és egy farkas nászából született, de nem sejtettem, hogy Mr. Tall az.
Evanna lehajolt, és homlokon csókolta a bátyját. Mr. Tall elmosolyodott, majd egész testében
remegni kezdett, a szeme kerekre tágult, a nyaka megmerevedett és vége volt.
Mr. Tiny felállt, és elfordult. Mindkét szeme sarkában egy-egy gömbölyű vérkönny
reszketett.
− Meghalt a fiam − mondta olyan hangon, mintha az időjárásról beszélne.
− Nem tudtuk! − kapkodott levegő után Vancha.
− Sohasem akarta emlegetni a származását − kuncogott Mr. Tiny, és bal lába sarkával odébb
rúgta Mr. Tall fejét. − Nem is tudom, miért.
Felhördültem, amikor belerúgott Mr. Tallba, és feldühödve elindultam felé. Harkat és Vancha
úgyszintén.
− Uraim − szólt nyugodtan Evanna. − Ha azzal vesztegetitek az időtöket, hogy harcba
szálltok az apámmal, a gyilkosok meglépnek a Von gyerekkel.
Megtorpantunk. Egy rövid időre megfeledkeztem Shancusról, és arról, hogy milyen nagy
veszélyben van. Ezek szerint a többiek is. Most, hogy eszünkbe juttatták, megráztuk a fejünket,
hogy elmúljon a kábaságunk.
− Üldözőbe kell vennünk őket − mondta Vancha.
− De mi lesz Mr. Tall-lal? − sírta el magát Debbie.
− Ő meghalt − húzta az orrát Vancha. − Majd a családja gondoskodik róla.
 Mr. Tiny jót nevetett ezen, de mi tovább már nem törődhettünk vele. Szó nélkül egymás
mellé álltunk öten, és elindultunk.
− Várjatok! − kiáltotta Evra. Hátranéztem, és láttam, hogy némán összenéznek Merlával. Az
asszony alig észrevehető biccentésére utánunk rohant. − Én is jövök!
Senki nem ellenkezett. Közrevéve Evrát nagy sietve magunk mögött hagytuk Merlát, Urchát,
Mr. Tinyt, Evannát és a halott Mr. Tallt, és a táboron átvágva Shancus és elrablói után vetettük
magunkat.
Amikor kiértünk a stadionból kivezető alagútból, láttuk, hogy üldözöttjeink kétfelé váltak.
Tőlünk jobbra R. V. rohant Shancusszal a városközpont irányába, balra pedig Morgan James és
Darius futott lefelé a dombon a stadiontól nem messze lévő folyó felé.
Vancha átvette az irányítást, és egy pillanat alatt döntött.
− Alice és Evra, ti velem jöttök. Mi megyünk R. V. és Shancus után. Darren, Harkat és
Debbie − tiétek Morgan James és a fiú.
Szívesebben mentem volna Shancus megmentésére, de Vancha tapasztaltabb volt nálam.
Engedelmesen bólintottam, s máris balra vettem az irányt Harkattal és Debbie-vel, amerre a
gyilkos és inasa menekült. Hasogató fejfájással, vadul hadonászva, félig vakon száguldottam
lefelé a dombon. Kínszenvedés volt hallanom a járda kövezetéhez csapódó lépteim zaját.
Félvámpírként még így is gyorsabban futottam Harkatnál és Debbie-nél. Csakhamar az élre
törtem, és szemmel láthatóan mindjobban megközelítettem Morgan Jamest és Dariust.
Amikor meghallották, hogy közeledem, megtorpantak, és hátrafordulva várták a támadást. Be
kellett volna várnom Harkatot és Debbie-t, és nem egyedül szállni szembe velük az egy szál
késemmel. De a düh elvakított. Gondolkodás nélkül rohantam rájuk, miközben ők lőttek rám −
James a puskájával, Darius a nyílpuskájával. A vámpírszerencse folytán golyóik és nyilaik
elkerültek, így pillanatokon belül, dühtől és bosszúvágytól sarkallva, lecsaptam rájuk.
James a puskatussal jött nekem. Épp a jobb vállamon talált el, ott, ahol Darius lövése ért.
Felordítottam a fájdalomtól, de nem inogtam meg. Késemmel James felé döftem, félig
szétmarcangolt arcát véve célba. Ő lebukott, s ahogy elléptem mellette, Darius a bordáim közé
öklözött. Félrelöktem a fiút, és újra James felé döftem a késemmel. Ő nevetve elkapott, és
keményen lerántott magával a földre.
Arcom valósággal odalapult Morgan James fejének bal oldalához. Közelről láttam ráncos,
vörös bőrét, felhúzott ajka mögül kivicsorgó fogait, szeme ijesztő golyóbisát hegektől szabdalt,
roncsolt arcában.
− Tehhih? − selypegte.
− Gyönyörű! − vágtam rá gúnyosan, és fölébe kerekedve mindkét hüvelykujjammal
megcéloztam egy-egy szemét.
− Uhaneht fohom én ih tenni tevehed − fenyegetőzött James, és kitépve magát szorításomból
térdét felnyomta a gyomromba.
− Majd meglátjuk! − mordultam fel, majd egy könnyed félrehajlást követően ismét
támadásba lendültem. Ezúttal sikerült megszúrnom, de csak a karján ejtettem sebet. Éreztem,
hogy a fiú egyfolytában ütlegel a nyílpuskájával, de nem törődtem vele, csak Morgan Jamesre
összpontosítottam. Erősebb voltam a vémbernél, ő viszont nagyobb volt, és képzett katona.
Összevissza ficánkolt alattam, térdét-könyökét minduntalan a gyomromba és az ágyékomba
döfve, s közben többször is szembeköpött. A fájdalom fehér izzása lassanként kitöltötte az egész
koponyámat. A legszívesebben üvöltve tapasztottam volna a tenyeremet a fülemre. Ehelyett
beleharaptam James bal felsőkarjába, és kitéptem belőle egy darabot.
 James rekedten felrikoltott, és a szörnyű fájdalomból merített erővel lelökött magáról.
Miközben lezuhantam róla, Darius olyan erővel rúgott fejbe, hogy egy-két másodpercre
elveszítettem az eszméletemet. Arra tértem magamhoz, hogy James rajtam van. Bal kezével
hátranyomta a fejemet, és jobbjával közelebb kotorta a késemet − amelyet a küzdelem hevében
elejthettem −, azzal a céllal, hogy elnyisszantsa vele a torkomat.
Odakaptam, hogy megragadjam a kést. Elvétettem. Még egyszer. Távolabbra löktem.
Harmadszor is odakaptam − s ekkor megálltam, megfeszítettem az izmaimat, és becsuktam a
szemem. James teste megremegett a gyönyörűségtől. Azt hitte, feladtam. Nem tudta, hogy ebben
a pillanatban láttam meg a háta mögött Harkatot, amint megsuhintja a fejszéjét.
Sivító hang hallatszott − Darius már kiáltott, hogy figyelmeztesse Jamest −, majd egy nehéz
puffanás. Kinyílt a szemem. Még láttam, ahogy Morgan James feje elgurul a sötétben − Harkat
egyetlen erőteljes fejszecsapással ütötte le a testéről. A következő pillanatban dőlni kezdett a vér
a csonkán meredező nyakból, s míg végigfolyt rajtam a forró, vörös folyadék, újra becsuktam a
szemem. James teste tehetetlenül eldőlt. Akkor felnyomtam magam, újra kinyitottam a szemem,
letöröltem az arcomról a vért, és kimásztam Morgan James fejetlen teste alól.
Darius ott állt mellettem, és dermedten bámulta lemészárolt társát. Már az ő nadrágja is
csurom vér volt. Én meg csak álltam. Remegett a lábam. A fejem megtelt fehéren izzó
harsogással. A hajam ragacsos volt a vértől, amely csöppekben hullt le az arcomról. Hányni
szerettem volna. De tudtam, mit kell tennem. A gyűlölet megmondta.
Kikaptam a késemet Morgan James élettelen kezéből, odaszorítottam a pengéjét Darius
nyakára, szabad kezemmel pedig megmarkoltam a haját. Dühödt vicsorgásom nem hasonlított
sem emberéhez, sem vámpíréhoz. Vadállattá változtam, aki épp most készül legyilkolni egy
kisfiút.
Debbie állított meg.
− Ne! − sikoltotta, miközben eszeveszett iramban rohant oda hozzám. Olyan rémület volt a
hangjában, hogy még ebben a vérszomjas állapotomban is megakasztotta a mozdulatomat.
Zihálva-fújtatva érkezett mellém. Az iszonyattól tágra meredt szemmel lihegte: − Ne! − és
kétségbeesetten rázta hozzá a fejét.
− Miért ne? − förmedtem rá.
− Gyerek! − kiáltotta.
− Nem. Steve Leopard fia − vágtam rá. − Gyilkos, akárcsak az apja.
− Nem ölt meg senkit − tiltakozott Debbie. − Morgan James ölte meg Mr. Tallt. Már ő is
halott, kvittek vagytok. Nem kell megölnöd a fiút is.
− Mindet meg fogom ölni! − üvöltöttem eszelősen. Mintha más emberré, valami vérszomjas
fenevaddá váltam volna. − Pusztuljon minden vérszipoly! Minden vémber! Mindenki, aki őket
segítette!
− Még a gyerekek is? − kérdezte Debbie sírós hangon.
− Igen! − dörögtem. Még soha nem éreztem ilyen őrjítő fejfájást. Mintha izzó tűket
döfködtek volna át a koponyámon belülről kifelé. Énem egyik része tudta, hogy rosszat teszek, de
egy nagyobb részét teljesen hatalmába kerítette a gyűlölet és az ölni vágyás. És ez az irgalmat
nem ismerő énem bosszúért kiáltott.
− Harkat! Térítsd észhez! − rimánkodott Debbie a törpe személynek.
Harkat megrázta nyaktalan fejét.
− Nem hiszem, hogy meg tudom állítani − felelte, és úgy nézett rám, mintha nem ismerne.
− Próbáld meg! − sikoltotta Debbie.
− Nem tudom... van-e hozzá jogom − mormolta Harkat.
 Debbie ismét felém fordult. Már sírt.
− Nem szabad ezt csinálnod − zokogta.
− Ez a kötelességem − feleltem konokul. Kiköpött a lábamra.
− Ez a véleményem a te kötelességedről! Szörnyeteggé válsz, ha megölöd azt a gyereket.
Semmivel sem leszel jobb Steve-nél.
Megálltam. Debbie szavai egy mélyen eltemetődött emléket elevenítettek fel bennem.
Eszembe juttatták Mr. Crepsleyt és az utolsó szavait, melyeket a halála előtt mondott nekem.
Arra intett, hogy ne szenteljem az életemet a gyűlöletnek. Öljem meg Steve Leopardot, ha
alkalmam nyílik rá − de ne adjam át magam valami eszelős bosszúhadjáratnak.
Mit tett volna ő az én helyemben? Megöli a fiút? Igen, ha kell. De kell-e? Azért akartam
megölni Dariust, mert féltem tőle, és úgy éreztem, mindannyiunk érdekében meg kell
semmisítenem − vagy azért, mert fájdalmat akartam okozni Steve-nek?
Belenéztem a fiú szemébe. Félelem volt benne, de a félelem mögött... gyász és szomorúság.
Steve szeméből feneketlen gonoszság sütött. Dariuséból nem. Az ő tekintete emberibb volt, mint
az apjáé.
A késem még mindig a torkához nyomódott. Kicsit bele is vágott a húsába. Keskeny
vércsíkok csörgedeztek le a nyakán.
− Tönkre fogod tenni magad − suttogta Debbie rekedten. − Rosszabb leszel, mint Steve. Ő
nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Te tudsz. Ő együtt tud élni a gonoszságával, mert
nem ismer jobbat, de te bele fogsz pusztulni. Ne tedd ezt, Darren. Nem gyerekek ellen folytatunk
háborút.
Könnyes szemmel bámultam rá. Tudtam, hogy igaza van. El akartam venni a kést. Nem
tudtam elhinni, hogy egyáltalán megpróbáltam megölni a fiút. De énem egy darabkája még ekkor
is meg akarta fosztani az életétől. Valami felébredt bennem, egy olyan Darren Shan, akiről nem is
tudtam, hogy létezik, és ő nem akarta harc nélkül megadni magát. Remegő kézzel tartottam a
kést, de a bosszúállás feldühödött angyala, mely bennem lakozott, nem engedte, hogy lejjebb
eresszem.
− Csak rajta, ölj meg − förmedt rám váratlanul Darius. − Ti mind ezt csináljátok. Gyilkosok
vagytok. Mindent tudok rólatok, úgyhogy ne csinálj úgy, mintha fikarcnyit is számítana neked.
− Miről beszélsz? − kérdeztem, de ő csak egy savanyú mosollyal válaszolt.
− Steve fia − emlékeztetett halkan Debbie. − Hazugságokon nőtt fel. Nem az ő hibája.
− Az én apám nem szokott hazudni! − kiabálta Darius.
Debbie gyorsan Darius háta mögé lépett, s így egyenesen a szemembe tudott nézni.
− Nem ismeri az igazságot − mondta. − Ártatlan, bármibe rángatták is bele. Ne ölj ártatlan
embert, Darren. Ne válj azzá, akit te is megvetsz.
Mélyről jövő nyögés szakadt fel belőlem. Most még inkább el akartam venni a kést, de
továbbra is tétováztam, miközben belső harcot vívtam magammal, melyet nem egészen értettem.
− Nem tudom, mit tegyek − nyögtem.
− Akkor gondolj arra, hogy szükségünk lehet... a fiúra, hogy kiváltsuk vele Shancust − szólt
közbe Harkat. − A józan ész azt diktálja, hogy... ne öld meg őt.
A belsőmet perzselő tűz kihunyt. Leengedtem a kést, és mintha ezzel egy hatalmas kő gördült
volna le a szívemről.
− Köszönöm, Harkat − mondtam bénán mosolyogva.
− Nem így kellett volna − mondta Debbie, miközben megfordítottam a fiút, és
összekötöztem hátul a kezét azzal az anyagdarabbal, amelyet Harkat hasított le a ruhájából. −
Azért kellett volna megkímélned az életét, mert így volt helyes, és nem azért, mert esetleg
szükséged lehet rá.
− Lehet − hagytam rá; szégyenkeztem a viselkedésem miatt, de nem akartam beismerni. −
De most már nem számít. Majd később megbeszéljük. Előbb derítsük ki, mi van Shancusszal.
Hol a telefonod?
Egy perc múlva Debbie már élénk beszélgetésben volt Alice Burgess-szel. Azóta is üldözték
R. V.-t és Shancust. Vancha kérte, hogy beszélhessen velem.
− Döntenünk kell − magyarázta. − Innen látom R. V.-t. Egy shurikennel leteríthetem, és
Shancus megmenekülne.
− Akkor miért nem csinálod? − értetlenkedtem.
− Azt hiszem, elvezet bennünket Steve Leonardhoz − válaszolta Vancha.
Halkan felnyögtem, és erősen megmarkoltam a telefont.
− Mit mond Evra? − kérdeztem.
− Ez most a mi ügyünk, nem az övé − suttogta Vancha. − Ő csak a fiára gondol. Nekünk
más szempontokat is figyelembe kell vennünk.
− Nem vagyok hajlandó feláldozni Shancust azért, hogy eljussak Steve-hez − feleltem.
− Én igen − hangzott Vancha higgadt válasza. − De kétlem, hogy erre sor kerülne.
Szerintem vissza tudjuk szerezni a fiút, és Leonardot is elkaphatjuk. De kockázatos ügy. Ha azt
akarod, hogy biztosra menjek, és most öljem meg R. V.-t, megteszem. De azt hiszem, meg
kellene adnunk neki az esélyt, hogy elvezessen minket Leonardhoz.
− Te vagy a rangidős herceg − mondtam. − Te döntesz.
− Nem − vágta rá Vancha. − Egyenlők vagyunk. Shancus neked többet jelent, mint nekem.
Ebben a dologban rád hallgatok.
− Köszönöm − mondtam keserűen.
− Bocs − felelte Vancha, és még a telefonon keresztül is megéreztem, hogy őszintén együtt
érez velem. − Vállalnám a felelősséget, ha megtehetném, de ebben az esetben nem tehetem.
Megöljem R. V.-t vagy kövessem őt?
A tekintetem Dariusra villant. Ha őt megöltem volna, most mondhatnám Vanchának, hogy
terítse le R. V.-t, és ezzel mentse meg Shancust − máskülönben biztos, hogy Steve bosszúból
lemészárolná a kígyófiút. Ám ha megjelennék a foglyul ejtett Dariusszal, Steve kénytelen volna
alkuba bocsátkozni. Ha már visszaszereztük Shancust, később üldözőbe vehetjük Steve-et.
− Oké − mondtam. − Engedd futni. Mondd meg, hol vagytok, és csatlakozunk hozzátok.

Pár percre rá ismét úton voltunk, át a városon. Alice telefonon keresztül adott útbaigazítást
Debbie-nek.
A hátamban éreztem Debbie perzselő tekintetét − nem helyeselte, hogy ilyen nagy
kockázatot vállalunk −, de nem fordultam hátra. Futás közben emlékeztettem magam: „Herceg
vagyok. Kötelességeim vannak a népemmel szemben. A Vérszipolyok Ura az első és a
legfontosabb.” De gyenge vigasz volt, és tudtam, ha a dolog visszafelé sül el, a szégyen és a
bűntudat elemi erővel fog rám törni.
Sietve, többnyire a kertek alatt haladva lépkedtünk az utcákon Dariusszal, hogy elkerüljük a
rendőrjárőröket. Harkat egyszer csak lelassított, majd megállt, és hátrafordult. Félrebillentette a
fejét, és hegyezni kezdte egyik, szürke bőre alá bevarrt fülét.
− Mi van? − kérdeztem.
 − Léptek... mögöttünk. Nem hallod?
− Füldugó van a fülemben − emlékeztettem. − Biztos vagy benne?
− Igen. Azt hiszem, csak egyvalaki, de... lehet, hogy tévedek. Nem harcolhatunk, miközben
Dariusra is vigyáznunk kell. Ha mindenképpen meg kell állnunk, vagy össze kell őt kötöznünk,
vagy el kell engednünk.
− Sehová nem engedem el − morogtam. − Ti ketten menjetek tovább. Ha R. V. elvezeti a
többieket Steve-hez, nektek is ott kell lennetek Dariusszal, hogy kiválthassátok vele Shancust. Én
itt maradok, és lerendezem ezt az ügyet. Ha tudok, utánatok megyek.
− Ne hülyéskedj − sziszegett rám Debbie. − Együtt kell maradnunk.
− Tegyétek, amit mondtam! − csattantam fel az indokoltnál keményebben. Borzasztó nagy
kavarodás volt bennem − gyűlölet Steve iránt, félelem attól, hogy én leszek a szörnyűséges
Árnyak Ura, a tisztulás gyötrelme −, és semmi kedvem nem volt vitatkozni.
− Gyere − szólt Harkat Debbie-nek. − Úgysem lehet vele beszélni, amikor... ilyen.
Különben is igaza van. Ez az ésszerűbb megoldás.
− De veszélyes... − kezdte Debbie.
− Darren vámpír herceg − vágott a szavába Harkat. − Tisztában van a veszéllyel.
Harkat maga elé rángatta Dariust, és amilyen gyorsan csak kitelt bicegő lábától, elindult.
Debbie nem tehetett mást, követte, de mielőtt egy sarkon befordultak volna, még egyszer, esdeklő
tekintettel visszanézett rám. Bántam, hogy olyan gorombán rárivalltam, és reménykedtem, hogy
lesz még alkalmam később bocsánatot kérni tőle.
Kivettem a fülemből és az orromból a vattacsomókat, és keményen megmarkoltam a késem
nyelét. Erőm megfeszítésével valamelyest el tudtam nyomni a fejemben lévő lármát, hogy
figyelmemet az utca zajaira és szagaira összpontosítsam. Hallottam a közeledő lépteket, melyek
halkan és egyenletesen tartottak egyenesen felém. Lekuporodtam, és felkészültem az
összecsapásra. És ekkor felbukkant egy alak, amelynek láttán megnyugodva felálltam, és
leengedtem kést fogó kezemet.
− Evanna − köszöntöttem a boszorkányt.
− Darren − felelte nyugodt hangon, majd megállt mellettem, és kifürkészhetetlen arccal,
figyelmesen nézett rám.
− Miért nem vagy az apáddal? − kérdeztem.
− Tüstént visszamegyek hozzá − felelte. − De most itt a helyem melletted és a
szövetségeseid mellett. Siessünk utánuk, nehogy elmulasszuk a szembesítést.
− Nem megyek sehová − makacsoltam meg magam. − Addig nem, amíg nem adsz nekem
néhány választ.
− Igazán? − dorombolta ravaszkás pillantással Evanna. − Ahhoz előbb hallanom kellene
néhány kérdést.
− Az Árnyak Uráról van szó.
− Nem hinném, hogy ez az alkalmas idő...
− Bánom is én, mit hiszel! − vágtam a szavába. − Évekkel ezelőtt azt mondtad nekem, hogy
az Árnyak Ura vagy a Vérszipolyok Ura Steve lesz, vagy én. Mr. Tall, mielőtt meghalt, azt
mondta, hogy az Árnyak Ura mindenképpen eljön, akárki győz is a Sebhelyesek Háborújában.
− Ezt mondta? − lepődött meg Evanna. − Ez a beszédesség nem volt jellemző Hiberniusra.
Kettőnk közül mindig ő volt a titoktartóbb.
− Tudni akarom, mit jelent ez − unszoltam, mielőtt végképp mellékvágányra tereli a szót
azzal, hogy elkezd beszélni a halott bátyjáról. − Mr. Tall szerint az Árnyak Ura szörnyeteg lesz,
és meg fogja ölni Vanchát.
 − Ezt is elmondta neked? − Evanna most már tényleg dühbe gurult. − Túl messzire ment.
Nem kellett volna...
− De elmondta − állítottam le ismét, majd egy lépéssel közelebb nyomultam hozzá. −
Tévedett. Biztos, hogy tévedett. Mint ahogy te is. Én nem vagyok szörnyeteg. Sohasem bántanám
Vanchát, se más vámpírt.
− Ne legyél ebben annyira biztos − mondta halkan, és látszott rajta, hogy keresi a
legmegfelelőbb szavakat. − Rendszerint sok ösvény húzódik a jelen és a jövő között: választások
és következmények tucatjai. De néha csak kevés, olykor mindössze két út van. Itt is ez a helyzet.
Egy Árnyak Ura el fog jönni − ez biztos. De két ember közül lesz az egyik − vagy te, vagy Steve
Leonard.
− De...
− Csend! − parancsolt rám. − Mivel ilyen közel vagyunk a választás időpontjához,
elárulhatok néhány dolgot, melyet korábban nem mondhattam el. Nem szólnék róla, de úgy
látom, a bátyám tájékoztatni akart arról, hogy milyen sors vár rád, talán hogy legyen időd
felkészülni rá. Rendjén való, hogy tiszteletben tartsam az utolsó kívánságát. Ha megölöd Steve
Leonardot, szörnyeteg leszel, méghozzá a legmegvetettebb, legtorzabb lelkű, akit a világ valaha
látott. − A szemem kiguvadt, s már nyitottam a szám, hogy tiltakozzam, de mielőtt egy szót is
kinyöghettem volna, folytatta. − A szörnyetegek nem teljesen kifejlett állapotukban születnek.
Nőnek, növekednek, érnek, s végül azzá válnak. A te szíved megtelt gyűlölettel, Darren, olyan
gyűlölettel, amely elemészt téged. Ha megölöd Steve-et, azzal nem fogod beérni. Tovább fogsz
menni, mert hajtani fog a düh, amelyen nem fogsz tudni uralkodni. Mivel a végzet óriási hatalom
hordozójának szemelt ki téged, hatalmas rombolást fogsz véghezvinni. El fogod pusztítani a
vérszipolyokat, de ezzel nem fogsz megelégedni. Mindig lesz egy új ellenség, amellyel harcolnod
kell. Egyes vámpírok majd megpróbálnak megállítani ezen az úton. Ők is a te kezedtől fognak
meghalni. Vancha lesz az egyik.
− Nem − nyögtem. − Én soha nem...
− Nem csak vámpírok fognak ellenszegülni neked − folytatta Evanna, rá se hederítve a
tiltakozásomra. − Emberek is be fognak avatkozni, ami arra késztet majd téged, hogy ellenük
fordulj. És, ahogy a vérszipolyokkal és a vámpírokkal, ugyanúgy az emberiséggel is végezni
fogsz. Porrá és hamuvá fogod változtatni ezt a világot. És utána természetellenesen hosszú és
gonosz életed végéig mindenen győzedelmeskedve, gyűlölködve, teljhatalommal fogsz uralkodni
a romokon.
Megállt, és megsemmisítő mosollyal nézett rám.
− Ez az a jövőd, amelyikben megízleled a sikert. A másikban a másik Árnyak Ura kezétől
halsz meg, ha nem őt üldözve, akkor később, amikor a klán többi tagja már elesett. Sok
szempontból talán ez lenne a legjobb. Na, van még kérdésed?
− Nem tudnám megtenni − motyogtam zsibbadó ajakkal. − Nem tennék ilyet. Kell lennie
valami lehetőségnek, hogy ezt elkerüljem.
− Van − felelte Evanna. Megfordult, és visszamutatott az útra, amelyen idejött. − Menj.
Menj el. Hagyd itt a barátaidat. Bújj el. Ha most elmész, azzal visszautasítod a sorsod diktálta
feltételeket. Steve győzelemre vezeti a vérszipolyokat a vámpírokkal szemben, és ő lesz az
Árnyak Ura. Te élhetsz nyugodtan, békésen − egészen addig, persze, amíg ő romba nem dönti
körülötted a világot.
− De... ezt nem tehetem − jajdultam fel. − Nem fordíthatok hátat azoknak, akik belém
helyezték a bizalmukat. Mi lesz Vanchával, Debbie-vel, Shancusszal? Segítenem kell nekik.
 − Igen − válaszolta Evanna szomorúan. − Tudom. Ezért nem menekülhetsz el. A hatalmad
megvan hozzá, hogy elfuss a végzeted elől, de a barátaid iránti érzéseid nem engedik ezt. Soha
nem fogsz megfutamodni egy kihívástól. Nem teheted meg. És így, jóllehet te vagy a világ
legjóakaratúbb embere, végig kell nézned saját sorsodat egészen a keserves végkifejletig − vagy
a Steve kezétől elszenvedett halálig, vagy az Árnyak Uraként emelkedve föl a szégyenteljes
gonoszságig.
− Nincs igazad − mondtam remegve. − Nem fogok ilyet tenni. Nem vagyok gonosz. Most,
hogy már tudom, nem fogok rálépni erre az útra. Ha megölöm Steve-et... ha győzünk... majd
akkor fogok hátat fordítani a végzetemnek. Ha tudom, megmentem a klánt, aztán lelépek.
Elmegyek oda, ahol nem okozhatok kárt senkinek.
− Nem. Nem fogod megtenni − felelte Evanna egyszerűen. − És most siessünk a barátaid
után − folytatta, mielőtt tovább vitatkozhattam volna. − Ez az éjszaka döntő a jövő
szempontjából, egy percet sem szabad elmulasztani belőle.
És azzal elébem állva megindult a többiek után, a maga eszközeivel követve a nyomukat. Én
pedig némán, csüggedten, zavartan − és halálos rémületben kullogtam utána.
Pár perc múlva utolértük Debbie-t, Harkatot és Dariust. Meglepődtek, amikor meglátták
Evannát, ő azonban egy szót sem szólt hozzájuk, csak hátramaradva figyelt bennünket némán.
Menet közben Debbie megkérdezte, beszélgettem-e Evannával. Megráztam a fejem; nem akartam
elismételni, amit megtudtam, és azóta is próbáltam megérteni és meggyőzni magam, hogy
Evanna téved.
Negyedórával később beértük Vanchát és Evrát. Egy épületig követték R. V.-t, és most ott
várták, hogy mi is odaérjünk.
− Pár perce ment be − mondta Vancha. − Alice elment a ház mögé, nehogy kiszökjön ott. −
Gyanakodva pislogott Evannára. − Úrnőm, segíteni vagy akadályozni jöttél bennünket?
− Sem ezt, sem azt, kedves hercegem − mosolygott rá Evanna. − Mindössze tanúként
vagyok itt.
− Hah! − mordult fel Vancha.
Fölnéztem az épületre. Magas, sötét falsíkján töredezett, szürke köveket és kitört ablakokat
láttam. Kilenc lépcsőfok vezetett föl a túlméretezett bejárati ajtóhoz. Kicsorbult, repedezett,
mohos lépcsőfokok. Talán kicsit több volt a moha és a törött ablak, de amúgy nem sokat változott
azóta, hogy utoljára itt jártam.
− Ismerem ezt a helyet − szóltam Vanchának, miközben egyre csak azon voltam, hogy
elfelejtsem az Evannával folytatott beszélgetésemet, és egyedül az adott feladatra
összpontosítsak. − Ez itt egy régi moziépület. Itt lépett fel a Rémségek Cirkusza, amikor Steve és
én még gyerekek voltunk. Sejthettem volna, hogy idejön. Ez az a hely, ahol a kör bezárul. Az
ilyen dolgok nagyon fontosak egy Steve-féle rögeszmés alaknak.
− Te ne beszélj a papámról! − mordult rám Darius.
− Gondolod, hogy Leonard odabent van? − kérdezte Vancha, miközben lezavart egy maflást
Dariusnak.
− Biztos vagyok benne − feleltem, Morgan James vérét törölgetve a homlokomról; nem volt
rá idő, hogy rendesen letisztogassam magam.
− Mi lehet Shancusszal? − szisszent föl Evra; már remegett az idegességtől. − Bántani fogja
a fiamat?
− Addig nem, amíg az ő fia a foglyunk − feleltem.
Evra zavart tekintettel meredt Dariusra − ő nem tudott semmit a fiúról, csak bízott bennem,
régi barátjában, ezért hitt a szavamnak.
 − Hogy csináljuk? − tudakolta Debbie.
− Úgy, hogy egyenesen bemegyünk − válaszoltam.
− Okos dolog ez? − nézett rám Vancha. − Talán mégis inkább hátulról, vagy a tetőn
keresztül kéne meglepnünk őket.
− Steve épp ezt várja tőlünk − magyaráztam neki. − Bármit találnánk is ki, hidd el, hogy ő
azt már számításba vette. Nem tudunk túljárni az eszén. Bolondok lennénk, ha mégis
megpróbálnánk. Én azt mondom, menjünk be, nézzünk vele farkasszemet, és fohászkodjunk,
hogy legyen velünk a vámpírok szerencséje.
− Az átkozottak szerencséje − kurjantott fel gúnyosan Darius. − Nem győzhetitek le az
apámat, de még egy vérszipolyt se. Az olyanok, mint ti, nem vehetik fel velünk a versenyt!
Vancha kíváncsian méregette Dariust. Kutyaként szimatolva egész közel hajolt hozzá. Aztán
ejtett egy kis vágást a gyerek jobb karján − Darius meg se rezzent −, ujját beledugta a kiserkenő
vérbe, és megízlelte. Aztán elfintorodott.
− Megvérezték.
− Az apám − közölte Darius büszkén.
− Fél-vérszipoly? − kérdeztem, és homlokomat ráncolva az ujjhegyeire néztem − nem
voltak rajta jelek.
− Még gyenge benne a vér, de közéjük tartozik − mondta Vancha. − Bejutott annyi az
érrendszerébe, hogy többé nem nyerheti vissza az emberségét.
− Önként jelentkeztél rá, vagy Steve kényszerített? − kérdeztem Dariustól.
− Az apám soha nem kényszerítene semmire! − fortyant föl Darius. − Mint minden
vérszipoly, ő is hisz a szabad választásban − nem úgy, mint ti!
Vancha kérdő pillantást vetett rám.
− Steve rengeteg hülyeséget bebeszélt neki rólunk − magyaráztam. − Azt hiszi, mi gonoszak
vagyunk, ellenben az apja egy gáncs nélküli keresztes lovag.
− Az is! − kiáltotta Darius. − Meg fogja akadályozni, hogy elfoglaljátok a világot! Nem
fogja engedni, hogy kedvetekre gyilkoljatok! Megtisztítja az éjszakát tőletek, aljas vámpíroktól!
Vancha fél szemöldökét fölrántva, derülten pillantott rám.
− Csak volna időnk, élvezettel raknék rendet a fiú fejében. De nincs. Debbie... telefonálj
Alice-nek, hogy jöjjön ide. Együtt megyünk be − mindenki egyért, meg a többi baromság.
Mialatt Debbie telefonált, Vancha félrevont, és fejével Evra felé intett, aki pár méterrel
előbbre állt, és kezét kétségbeesett elszántsággal ökölbe szorítva nézett föl a mozi bejáratára.
− Rossz idegállapotban van − jegyezte meg Vancha.
− Persze − mormoltam. − Mit vársz tőle, hogy viselkedjen?
− Tisztában vagy vele, hogy mit kell tennünk? − kérdezte Vancha.
Csak néztem rá hideg, merev tekintettel. Erre megmarkolta, és erősen megszorította a
karomat.
− Leonardot meg kell ölni. Te is, én is feláldozhatok vagyunk. Akárcsak Debbie, Alice,
Harkat, Evra − és Shancus.
− Meg akarom menteni őt − feleltem. Nyomorultul éreztem magam.
− Én is − sóhajtott fel Vancha. − És meg is fogjuk, ha tudjuk. De első és legfontosabb a
Vérszipolyok Ura. Jusson eszedbe, mi történik, ha kudarcot vallunk − a vámpírok elpusztulnak.
Feláldoznád az egész klánt a kígyófiú életéért cserébe?
− Természetesen nem − feleltem, és kirántottam a karom Vancha szorításából. − De nem is
adom oda olcsón. Ha Steve hajlandó lesz alkut kötni, megkötöm az alkut. Vele meg majd
megvívunk egy következő éjszakán.
 − És ha nem lesz hajlandó? − faggatott Vancha. − Ha mindenáron leszámolást akar?
− Akkor harcolni fogunk, és megöljük, vagy meghalunk − kerül, amibe kerül. −
Farkasszemet néztem vele, hogy lássa, úgy is gondolom, ahogy mondom.
Vancha ellenőrizte a dobócsillagait, és előhúzott párat. Aztán megfordultunk, magunk köré
gyűjtöttük a szövetségeseinket − Debbie Dariust is magával vonszolta −, majd fölmentünk a
lépcsőn, be az elhagyott moziépületbe, ahol annak idején, sok évvel ezelőtt, kezdetét vette
számomra ez az egész lidércnyomás.

Mintha visszaléptem volna a múltba. Az épület hidegebb és nyirkosabb volt, mint azelőtt, a
falakra is friss firkák kerültek, de amúgy nem volt különbség. Végigvezettem a többieket azon a
hosszú folyosón, ahol annak idején Mr. Tall bukkant fel előttem és Steve előtt, a rá jellemző
hihetetlen gyorsasággal és néma csendben előlépve a sötétből. A folyosó végül elfordult balra.
Megnéztem a helyet, ahol Mr. Tall elvette és megette a jegyeinket. Akkor kék függöny takarta el
a nézőtér bejáratát. Ma este nem volt függöny − mindössze ennyi volt a változás.
Párosával léptünk be a nézőtérre: Vancha és Alice elöl, mögöttük Debbie és Evra (Debbie
maga előtt tolva Dariust), végül Harkat és én. Evanna térben és viselkedésben elkülönülve,
valamelyest tőlünk elszakadva bóklászott.
A nézőtéren teljes volt a sötétség. Semmit se láttam. De valahol messze előttünk elfojtott,
ziháló lélegzés hallatszott.
− Vancha − súgtam.
− Hallom − súgta vissza.
− Menjünk beljebb? − kérdeztem.
− Ne − felelte. − Túl sötét van. Várjunk.
Eltelt egy perc. Kettő. Három. Éreztem, amint nőttön-nő a feszültség bennem is és a
körülöttem állókban is. De nem mozdult, nem is szólt senki. Csak álltunk a sötétben, és vártuk,
hogy az ellenség mozduljon elsőnek.
Percek múltán egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül reflektorok gyúltak ki a
fejünk felett. Mindenkinek elakadt a lélegzete. Hangos kiáltással, mindkét kezemet túlérzékeny
szemem elé kapva, összegörnyedtem. Néhány életbe vágó másodpercig tökéletesen védtelenek
voltunk. Ideális pillanatok voltak egy támadás végrehajtására. Azt vártam, hogy vérszipolyok és
vémberek rohannak ránk, puskák torkolattüzei villannak − de nem történt semmi.
− Jól van a szemed? − súgta a mögöttem kuporgó Debbie.
− Nem mondhatnám − nyögtem, miközben lassan keskeny rést nyitottam a szemhéjamon,
épp csak akkorát, hogy kileshessek. De még ez is kínszenvedés volt.
Egyik kezemet a szemem elé tartva kikukucskáltam, és kis híján elállt a szívverésem. Még jó,
hogy nem mentünk tovább a sötétben. A nézőtér egész padlója fel volt szedve, és a helyében,
tőlünk pár méterrel beljebb, egészen a színpadig, faltól falig terjedő hatalmas gödör tátongott,
telis-tele tűzdelve kihegyezett karókkal.
− Hatásos, mi? − kiáltott le valaki a színpadról. Fölemeltem a tekintetem. Nehéz volt bármit
is kivenni, mert a reflektorok a színpad fölötti falsíkról szegeződtek ránk, de fokozatosan
kibontakozott előttem a kép. Magas, vastag gerendák tucatjai álltak a színpadon, simán eltakarva
a netán mögéjük rejtőzőket. Az egyik közelebb álló gerenda mögül Steve Leopard vigyorgó képe
bukkant elő.
 Amikor Vancha meglátta, előkapott egy shurikent, és hozzávágta. Steve azonban gyorsan
visszahúzta a fejét, és a dobócsillag befúródott a fába, mely mögött elrejtőzött.
− Ez nem sikerült, fenség − hahotázott. − Mit gondolsz, a háromból ez volt a legjobb
dobásod?
− Talán majd én − mormolta Alice, kilépve Vancha mellől. Fölemelte a pisztolyát, és lőtt −
de a golyó sem hatolt mélyebbre, mint a shuriken.
− Megelégedtek ennyi bemelegítéssel, vagy akartok még egy kicsit vaktában lövöldözni? −
kiáltotta Steve.
− Megpróbálhatnám átugrani a gödröt − javasolta tétován Vancha, figyelmesen szemügyre
véve a közte és a színpad között sorakozó karókat.
− Ne nevettesd ki magad − mordultam rá. Még a vámpíroknak is megvoltak a maguk
korlátai.
− Nem látok senki mást − suttogta Debbie, körbehordozva a tekintetét a nézőtéren. A
fölöttünk lévő erkélyen − ahonnan annak idején kilestem Steve-et és Mr. Crepsleyt − akár
nyüzsöghettek is a vérszipolyok és a vémberek, de nem tartottam valószínűnek; egy pisszenést,
de még egy szívdobbanást se hallottam odaföntről.
− Hol a sereged? − kiáltotta oda Vancha Steve-nek.
− Körös-körül mindenütt − válaszolta Steve nyájasan.
− Nem hoztad őket magaddal? − kekeckedett vele Vancha.
− Ma éjjel nem − felelte Steve. − Nincs szükségem rájuk. Ezen a színpadon jelenleg csupán
az én jóságos tündérhercegem − Gannen Harst −, egy igaz és becsületes vérszipoly meg egy
begyulladt kígyófiú van velem. Hogy is hívják, R. V.?
− Shancus − jött a válasz a Steve-től balra lévő gerenda mögül.
− Shancus! − üvöltötte Evra. − Nincs semmi bajod?
Néma csend. Összeszorult a szívem. Ekkor R. V. kituszkolta Shancust a gerenda mögül, és
láthattuk, hogy bár hátra van kötve a keze, és ki van peckelve a szája, nagyon is eleven, és
sértetlennek tűnik.
− Bátor kölyök − nevetett Steve. − De szeret hangoskodni, emiatt van betömve a szája. És
hogy milyen szavakat használ... Megdöbbentő! Nem is értem, hol szedik fel manapság a
gyerekek az ilyen csúnya szavakat. − Egy pillanatra elhallgatott, majd azt kérdezte: − Tényleg,
hogy van az én szeretett magzatom? Innen nem látom elég jól.
− Jól vagyok, apa! − kiáltotta Darius. − De Morgant megölték! A szürke egy fejszével
lefejezte!
− Ó, milyen szörnyű. − Steve hangján a legcsekélyebb felindulás sem érződött. − Mondtam
neked, fiam, ezek vadállatok. Nem tisztelik az életet.
− Bosszúból tettem! − mennydörögte Harkat. − Megölte Mr. Tallt.
A színpadon csend lett. Mintha Steve nem talált volna szavakat. Azután egy mellette lévő
gerenda mögül meghallottam Gannen Harst hangját, amint átkiált R. V.-nek:
− Igaz ez?
− Igaz − motyogta R. V. − Lelőtte őt.
− Honnan tudod, hogy megölte? − kérdezte Steve. − Lehet, hogy Tall csak megsebesült.
− Nem − válaszolta a most először megszólaló Evanna. − Meghalt. Morgan James gyilkolta
meg.
− Te vagy az, Lady Evanna? − tudakolta elbizonytalanodva Steve.
− Igen − hangzott a felelet.
 − Ugye, nem töröd a fejed semmi rosszban? Remélem, nem akarsz átpártolni a vámpírokhoz?
− kérdezte Steve nyeglén, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy ideges − nem szeretett volna
összeütközésbe kerülni a Vadak Úrnőjével.
− Eddig sem álltam se a vámpírok, se a vérszipolyok oldalára, és most sem fogok csatlakozni
sehova − felelte hidegen Evanna.
− Akkor rendben − kuncogott Steve. Láthatóan visszatért az önbizalma. − Érdekes ez a
dolog Mr. Tall-lal. Azt hittem, őt nem lehet közönséges fegyverrel megölni. Ha tudom, hogy
ilyen simán le lehet puffantani, már rég levadásztam volna.
− És miért, ha szabad kérdeznem? − kiáltottam.
− Amiért menedéket adott bűnözőknek − nevetett kajánul Steve.
− Itt egyedül te vagy a bűnöző − vágtam a szemébe.
− Látod, hogy gyaláznak, fiam? − sóhajtott Steve színpadiasan. − Amerre járnak,
vérengzésükkel bemocskolják a világot, s közben mást vádolnak az ő bűneik elkövetésével.
Mindig is ez volt a vámpírok módszere.
Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de rájöttem, hogy csak az időt pazarolnám vele.
− Elég a szószátyárkodásból − kiáltottam. − Nem azért csaltál ide minket, hogy szócsatát
vívjunk. Kilépsz végre az oszlop mögül, vagy nem?
− Nem − kacarászott Steve. − Mit gondolsz, megőrültem? Azon nyomban leterítenétek!
− Akkor miért kellett idejönnünk? − néztem körül ismét, ezúttal idegesen. Hihetetlen volt
számomra, hogy nem állított fel valahol csapdát, hogy mialatt beszélünk, nem vesznek körül
lopva vérszipolyok vagy vémberek. Ennek ellenére nem éreztem semmiféle fenyegetést. Láttam,
hogy Vancha is össze van zavarodva.
− Csevegni szeretnék, Darren − szólt Steve. − Egy békeszerződésről szeretnék tárgyalni.
Nevetnem kellett − micsoda komédia!
− Talán bizony a vértestvéremmé akarsz válni! − kurjantottam gúnyosan.
− Bizonyos értelemben máris az vagyok − hangzott Steve rejtélyes válasza. Aztán ravaszul
összehúzott szemmel azt mondta: − Elmulasztottad Tommy temetését a lábadozásod miatt.
Cifrán, de halkan elkáromkodtam magam.
− Miért kellett megölnöd Tommyt? − kiáltottam acsarkodva. − Miért kellett őt is
belerángatnod a gyalázatos bosszútervedbe? Talán ő is „elárult” téged?
− Nem − felelte Steve. − Tommy a barátom volt. Akkor is kitartott mellettem, amikor mások
mindenféle rosszat elmondtak rólam. Semmi bajom nem volt vele. Nem beszélve arról, hogy
csodás kapus volt.
− Akkor miért kellett megölnöd? − tajtékoztam.
− Miről beszélsz? − vágott közbe Darius. − Te ölted meg Tom Jonest. Morgan és R. V.
megpróbáltak megakadályozni benne, de... Így volt, ugye, apa? − kérdezte, és most először
láttam a kételkedés szikráját megcsillanni a fiú szemében.
− Megmondtam neked, fiam, hogy egy szót sem szabad elhinned abból, amit egy vámpír
mond − válaszolta Steve. − Ne is figyelj rá. − Aztán, hozzám fordulva, hozzátette. − Nem
csodálkoztál azon, hogy miként jutott Tommy a Cirque du Freak előadására szóló jegyéhez?
− Azt gondoltam, hogy... − elakadt a szavam. − Te adtad neki!
− Persze − kuncogott Steve. − A te segítségeddel. Emlékszel arra a jegyre, amit Dariusnak
adtál? Ő meg továbbadta. Tommy épp akkor nyitott meg egy sportáruházat, ahol autogramot
osztogatott. Darius is elment, és „elcserélte” a jegyét egy aláírt focilabdára. Azóta is itt hever
valahol. Hamarosan egy gyűjtő zsákmánya lesz.
 − Te beteg vagy − förmedtem rá. − Képes vagy egy gyereket használni a piszkos munka
elvégzésére − undorító!
− Nem mondanám − ellenkezett Steve. − Csak annak a jele, hogy milyen nagyra értékelem a
fiatalságot.
Most, hogy már tudtam, Steve adta Tommynak a jegyet, meglódult az agyam, és összeálltak
bennem a terve részletei.
− Nem tudhattad biztosan, hogy Tommy össze fog találkozni velem az előadáson −
mondtam.
− Nem, de gyanítottam. Ha nem így történik, kitaláltam volna valami mást, hogy
összehozzalak benneteket. Nem mintha szükség lett volna rá, csak megtetszett az ötlet. A sors
különös kegye, hogy épp abban az időben jött a városba, amikor mi is itt vagyunk. Egy kicsit
azért bosszantott, hogy Alan viszont nem volt itt − vele teljes lett volna a létszám.
− És hogy volt az én jegyemmel? Arra hogy jöttél rá?
− Aznap reggel felhívtam Tommyt. Meglepődött − előbb belebotlik régi cimborájába,
Darrenbe, aztán meghallja a másik haver, Steve hangját. Micsoda véletlen egybeesés! Én is
megjátszottam, persze, a meglepettet. Kifaggattam rólad. Megtudtam, hogy ott leszel a meccsen.
Engem is hívott, de azt mondtam, nem tudok elmenni.
− Nagyon ravasz − bókoltam fagyosan.
− Nem különösebben − adta a szerénykedőt Steve. − Egyszerűen csak kihasználtam a
naivságát, hogy tőrbe csaljalak. Egy ártatlan fickót igazán gyerekjáték manipulálni. Meglep, hogy
nem láttál át a szitán. Még dolgoznod kell a paranoiádon, Darren. Mindenki gyanús, még az is,
aki minden gyanú felett áll − ez az én jelszavam.
Vancha közelebb somfordált hozzám, és odasúgta:
− Ha tovább beszélgetsz vele, megpróbálok kiosonni, és hátulról megtámadni.
Alig észrevehetően biccentettem, mire Vancha lassan hátrálni kezdett.
− Tommy elmondta, hogy a múltban kapcsolatban állt veled − szóltam hangosan, abban
bízva, hogy leplezhetem vele Vancha lépteinek neszét. − Azt mondta, ha legközelebb, majd a
meccs után, találkozunk, valamit el kell mondania veled kapcsolatban.
− Sejtem, hogy mi lehet az − dorombolta Steve.
− Elárulnád nekem is?
− Még nem − felelte, majd éles hangon felcsattant. − Ha még egy lépést tesz az ajtó felé,
Mr. March, a kígyófiú meghal.
Vancha megtorpant, és utálkozó pillantást vetett Steve-re.
− Hagyd békén a fiamat! − üvöltötte Evra. Eddig uralkodott magán, de Steve fenyegetőzése
már túl sok volt neki. − Ha bántani merészeled, megöllek! Úgy megkínozlak, hogy könyörögni
fogsz, hadd halhass meg inkább!
− Jaj nekem! − ijedezett színpadiasán Steve. − Hű, micsoda bosszúszomj! Úgy látom,
Darren, értesz hozzá, hogyan ösztönözd minden barátodat erőszakra. Vagy szántszándékkal
veszed körül magad csupa erőszakos alakkal?
− Elég! − mordultam fel. Belefáradtam abba, hogy önkényesen játszadozik a szavakkal. −
Hajlandó vagy harcolni, vagy nem?
− Már válaszoltam erre a kérdésre − mondta Steve. − Ne félj, hamarosan meg fogunk vívni
egymással, de nem itt és nem most. Van egy hátsó alagút − újonnan lett kiásva −, amelyen át
hamarosan távozunk. Mire átevickéltek a karókon, mi már messze járunk.
− Akkor mire vársz még? − acsarkodtam. − Takarodjatok innen!
 − Még nem − felelte Steve, és a hangja érezhetően megkeményedett. − Előbb be kell
mutatni az áldozatot. A régi időkben egy-egy nagy ütközet előtt mindig áldozatot mutattak be az
isteneknek. Namármost igaz, hogy a vérszipolyoknak hivatalosan nincsenek isteneik, de a
biztonság kedvéért...
− Nem! − sikoltotta Evra. Számára éppoly világos volt, mint nekünk, többieknek, hogy mit
akar tenni Steve.
− Ne! − kiáltottam én is.
− Gannen! − ordította el magát Vancha. − Ezt nem engedheted meg!
− Nincs beleszólásom, bátyám − válaszolta Gannen Harst a saját gerendája mögül. Eddig
még nem mutatta meg az arcát. Az volt az érzésem, hogy szégyelli megmutatni.
− Felkészültél, R. V.? − kérdezte Steve.
− Nem vagyok benne biztos, öreg − felelte R. V. érezhető szorongással.
− Ne merészelj ellenkezni velem! − mordult rá Steve. − Ahogy megteremtettelek, úgy meg
is tudlak semmisíteni! Na halljuk, te szakállas, kar nélküli szörny − felkészültél?
Kis csend. Aztán R. V. halkan megszólalt:
− Igen.
Vancha elkáromkodta magát, és megindult, hogy ha törik, ha szakad, átkel a nyársakkal
teletűzdelt gödrön. Harkat utánavetette magát. Alice és Debbie lőni kezdték az oszlopot, amely
mögött Steve rejtőzött, de golyóik nem tudtak áthatolni a fán. Én meg csak álltam, a késemet
markolva, kétségbeesetten törve a fejem.
És ekkor megszólalt mögöttem egy reszkető hang.
− Apa?
Mindenki megtorpant. Hátranéztem. Darius egész testében reszketett.
− Apa? − szólt újra. − Ugye, nem fogod megölni őt, ugye nem?
− Hallgass! − rivallt rá Steve. − Nem érted, mi történik.
− De... ő csak egy gyerek... mint én. Nem lehet, hogy te...
− Fogd be a szád! − bömbölte Steve. − Majd később megmagyarázom! Csak...
− Nem − szakítottam félbe, Darius háta mögé lépve. − Nem lesz semmiféle „később”. Ha
megölöd Shancust, én is megölöm Dariust.
Azon az éjszakán már másodszor éreztem, ahogy nőni kezd bennem a gonoszság sötét
szelleme, és késem pengéjét a fiú nyakához nyomtam. A hátam mögül meghallottam Evanna halk
hangját. Nem törődtem vele.
− Blöffölsz − nyerített gúnyosan Steve. − Nem tudsz megölni egy gyereket.
− Tud − válaszolta helyettem Debbie, és ellépett tőlem. − Darren már korábban is meg
akarta őt ölni. Harkat akadályozta meg. Ő mondta, hogy szükségünk lesz a fiúra, hogy kiváltsuk
vele Shancust. Különben Darren már megölte volna őt. Darius − így történt?
− Igen − nyöszörögte Darius. Sírt. Részben a félelemtől, de legalább annyira a rettenettől.
Mindeddig az apja hazugságain és hősiességnek beállított handabandázásán nevelkedett. Csak
most kezdett ráeszmélni, miféle szörnyeteg volt a példaképe.
Hallottam, hogy Steve mormog valamit. Kilesett az oszlop mögül, s a színpad magasából
vizsgálgatott bennünket. Egyetlen fenyegető mozdulatot sem tettem. Nem volt rá szükségem.
Láthatta rajtam, hogy el vagyok szánva.
− Jól van − horkant fel. − Dobjátok el a fegyvereiteket, akkor kicserélhetjük a két fiút.
− Azt gondolod, megbízunk a könyörületességedben? − bődült el Vancha. − Engedd el
Shancust, s akkor cserébe visszaadjuk a fiadat.
− Addig nem, amíg el nem dobjátok a fegyvereiteket − makacsolta meg magát Steve.
 − És hagyjuk, hogy lekaszaboljatok bennünket? − tiltakozott Vancha.
Kis csönd következett. Aztán Steve áthajított a színpad túlsó végébe egy nyílpuskát.
− Gannen − szólt. − Van nálam más fegyver is?
− Egy kard és két kés − vágta rá Gannen Harst.
− Az nem számít − mordult fel Steve. − Lőfegyver van nálam?
− Nincs − felelte Gannen.
− És nálad meg R. V.-nél?
− Nálunk sincs.
− Tudom, hogy az én szavamnak nem hiszel − kiáltott le Steve Vanchának. − De a saját
öcsédben csak megbízol, nem? Ő igazi vérszipoly − inkább megöletné magát, de nem ejtene ki
hazugságot a száján.
− Igaz − mormolta boldogtalan képpel Vancha.
− Akkor dobjátok el a fegyvereiteket − ismételte meg Steve. − Mi nem támadunk, ha ti sem.
Vancha kérdőn nézett rám.
− Tedd, amit mond − szóltam. − Az ő keze is meg van kötve, akárcsak a miénk. Nem fogja
kockára tenni a fia életét.
Vanchán látszott, hogy ebben nem olyan biztos, de azért leoldotta és félrehajította a
dobócsillagait tartalmazó övét. Debbie eldobta a pisztolyait, és vonakodva bár, de Alice is
követte a példáját. Harkatnál csak egy fejsze volt, azt letette maga mellé, a földre. Én továbbra is
Darius nyakához nyomtam a késemet.
Steve kilépett a gerenda mögül. Vigyorgott. Erős kísértést éreztem, hogy megcélozzam a
késemmel − ebből a távolságból simán eltaláltam volna −, de nem tettem. Vámpír hercegként és
a Vérszipolyok Urát üldöző csapat tagjaként meg kellett volna tennem. De nem kockáztathattam,
hogy elvétem, és feldühítem Steve-et. Nyomban megölte volna Shancust.
− Gyertek elő, fiúk − szólt Steve. Gannen Harst és R. V. kiléptek az oszlopaik mögül; R. V.
maga előtt tolta az összekötözött Shancust. Gannen Harst komor képpel, mint rendesen, R. V.
azonban mosolyogva. Először gúnyos mosolynak néztem, csak aztán jöttem rá, hogy
megkönnyebbülésében mosolyog − örült, hogy nem kapott parancsot a kígyófiú megölésére. R.
V. torz lelkű, megkeseredett, őrült fickó volt, de ekkor azt is megláttam, hogy nem ízig-vérig
gonosz − ellentétben Steve-vel.
− Átveszem a hüllőt − nyúlt Steve Shancus után. − Te menj a pallóért, és fektesd át a gödör
felett.
R. V. átadta Shancust Steve-nek, majd elment a színpad hátuljába, ahol megfogott és
vonszolni kezdett maga után egy hosszú deszkapallót. Elég ügyetlenül ment neki − nem tudta
rendesen megfogni, amiatt, hogy Mr. Tall leszakította néhány kampóját. Gannen odament, hogy
segítsen neki, de közben fél szemét továbbra is rajtunk tartotta. Ketten együtt átfektették a pallót
a gödör felett, méghozzá bizonyos tompa végű karókra eresztve, melyekről csak most láttam,
hogy kifejezetten ezzel a céllal helyezték oda őket.
Mialatt R. V. és Gannen a pallóval foglalatoskodtak, Steve árgus szemekkel figyelt
bennünket. Maga elé állította Shancust, és egyfolytában a kígyófiú hosszú, zöld haját simogatta.
Nem tetszett nekem az, ahogy bennünket nézett − olyan érzés volt, mintha röntgensugárral
világítanának át −, de nem szóltam, csak vártam, hogy R. V. és Gannen mielőbb végezzenek a
palló lerakásával.
Steve tekintete egy hosszú pillanatig elidőzött Evrán − aki úgy állt ott, arcán várakozó
mosollyal, hogy karját félig már kinyújtotta a fia felé −, majd megállapodott rajtam. Shancus
haját simogató keze megállt, és szelíden megtelepedett a fiú fejének két oldalán.
 − Emlékszel, mit játszottunk gyerekkorunkban? − kérdezte ravaszul.
− Mit? − ráncoltam a homlokom. Szörnyű érzés fogott el − a tökéletes vereség előérzete −,
de semmit sem tehettem, el kellett fogadnom a játékszabályait.
− A „Fogadjunk” játékot − felelte Steve, és volt valami a hangjában, amitől R V. és Gannen
megálltak, és körülnéztek. Steve-nek egy arcizma se rándult, de a szemében a téboly tüze
fénylett. − Egyikünk azt mondta: „Fogadjunk, hogy nem mered utánam csinálni”, és belenyúlt a
tűzbe, vagy gombostűt szúrt a lábába. A másiknak meg utána kellett csinálnia. Emlékszel?
− Nem! − nyögtem fel. Tudtam, mi következik. Tudtam, hogy nem tudom megakadályozni.
Tudtam, hogy idióta voltam, és óriási hibát vétettem − feltételeztem, hogy Steve-ben maradt egy
fikarcnyi emberség.
− Fogadjunk, hogy ezt nem mered utánam csinálni, Darren − suttogta ijesztő hangon Steve.
Mielőtt válaszolhattam volna − mielőtt bármi történhetett volna −, keményen megragadta
Shancus fejét, és hirtelen elfordította balra, majd jobbra. Shancus nyaka megreccsent. Steve
ledobta a fiút. Shancus a földre zuhant. Steve megölte őt.
Steve merőben öncélú gonosztette mindannyiunkat úgy ért, mintha gyomorszájon vágtak
volna. Egy hosszú percig csak bámultunk rá és a lábánál heverő élettelen testre. Még maga Steve
is kábultnak látszott, mintha nem is lett volna tudatában annak, hogy mit tesz. És ekkor Evra
megvadult.
− Gazember! − sikoltotta, és meglódult a nyársakkal teli gödör felé. Ha Harkat nem tér
magához, és nem löki félre, Evra fölnyársalta volna magát, és követi a fiát a halálba.
− Nem hiszem el... − motyogta Alice a szokottnál is fehérebb arccal. Aztán
megkeményedtek a vonásai, és rohant az imént eldobott pisztolyáért.
Debbie zokogva rogyott térdre, nem tudván mit kezdeni ekkora gonoszsággal. Akármilyen
kemény nő lett is belőle, az élet nem készítette fel erre.
Harkat Evrával birkózott, hogy megvédje őt a saját őrjöngő dühétől. Evra hisztérikusan
üvöltve ütötte-verte pikkelyes öklével Harkat széles, szürke arcát, de ő tartotta keményen.
Vancha már a karókkal kirakott gödörnél volt, s egyik nyárstól a másikig lódulva mászott át
az éles csúcsokon, mint valami megszállott, egyre közelítve a színpadhoz.
R. V. és Gannen Harst leesett állal meredtek Steve-re.
Evanna csak nézett, de nem szólt. Ha a gyilkosság megrázta is, hihetetlenül jól leplezte.
Darius a rémülettől sóbálvánnyá meredve, tágra nyílt szemmel, lélegzet-visszafojtva figyelt.
Én továbbra is a háta mögött álltam, késemet a nyakán tartva. A jelenlévők között én voltam a
legnyugodtabb (Evannát leszámítva). Nem azért, mert engem hidegen hagyott az, ami történt,
hanem mert tudtam, mit kell tennem megtorlásul. Énemnek az a része, mely tele volt vad és
könyörtelen gyűlölettel, hirtelen életre kelt, és minden mást elnémított bennem. Egyszeriben
egészen más szemmel néztem a világra. Félelmetes és gonosz helynek láttam, ahol csak a
félelmetesek és gonoszok boldogulhatnak. Ahhoz, hogy legyőzhessek egy Steve-hez hasonló
gonosz szörnyeteget, nekem magamnak is le kellett süllyednem az ő szintjére. Mr. Crepsley
figyelmeztetett, hogy ne tegyem, de nem volt igaza. Mit számított, hogy végig kellett járnom
Steve nyomában a tökéletes gonoszság útját? E pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy
megállítsam őt − hogy bosszút álljak mindazokért, akiket megölt.
Mialatt mindezeket végiggondoltam, Gannen is magához tért, és meglátta, hogy Vancha
egyre közelebb jut hozzájuk. Urához sietett, megragadta őt a jobb karjánál fogva, és durva
káromkodások közepette a kijárat felé lódította. R. V. remegve állt föl, és támolyogva indult
utánuk. Hirtelen megállt, hányt egyet, majd tántorogva futott tovább.
 Alice időközben megtalálta a pisztolyát, fölkapta, és lőtt. De túl sok volt a gerenda közte és a
vérszipolyok között. Golyója messze elkerülte őket.
A színpad hátuljához, az alagút bejáratához érve Steve megállt. Gannen megpróbálta belökni,
de ő lerázta magáról testőre kezét, és megfordult, hogy diadalmas tekintettel, kihívón rám nézzen.
− Na mi lesz! − rikkantotta. − Mutasd meg, hogy meg tudod csinálni! Fogadjunk, hogy nem
mered! Duplán fogadok rá!
Ebben a pillanatban, mintha agyunk valamiképpen összekapcsolódott volna, tökéletesen
megértettem őt. Énje egyik fele elborzadt saját kegyetlenségétől. Egyetlen hajszál választotta el a
tiszta őrülettől. Ahogy a szörnyeteg növekedett bennem ezen az éjszakán, úgy növekedett Steve-
ben az emberiesség. Méltó ellenfélnek kellettem neki, hogy elkövethesse gonosztetteit. Ha
megölöm Dariust, azzal igazolhatja saját kegyetlenségét, és folytathatja, amit elkezdett. De ha
gaztettére nem egy hasonló gaztett elkövetésével válaszolok, azzal ráébresztem, milyen
mélységesen mélyre süllyedt. Még az is lehet, hogy összeroppan az igazság súlya alatt, és
megőrül. Hatalmamban állt elpusztítani őt − könyörületességgel.
Csakhogy nem találtam könyörületre önmagámban. A szívemet és az agyamat perzselő düh
azt követelte, hogy öljem meg Dariust. Joggal vagy jogtalanul, de meg kellett bosszulnom
Shancus halálát. Szemet szemért, fogat fogért, életet életért! A szemem sarkából megpillantottam
Evannát. Merőn nézett rám. Nem volt szánalom az arcán, csak annak a fáradtsága, aki már a
világon minden gonoszságot látott, és végig kell néznie, amint újra meg újra megismétlődnek.
− Állom a fogadást − mondtam, megadva magam sötét végzetemnek, tudván tudva, hogy
ezzel teljes mértékben elárulom erkölcsi meggyőződéseimet. Megtettem az első lépést a
kárhozatra vezető ösvényen. Ha legyőzöm Steve-et, én leszek az Árnyak Ura, és az előttem álló
hosszú, véráztatta évtizedek, évszázadok távolából mindig vissza fogok tudni nézni erre az
éjszakára, és majd elmondhatom, hogy „ezen a helyen született meg a szörnyeteg”.
Megindult a kezem, hogy végighúzzam a kést Darius nyakán. Ezúttal Debbie nem próbált
megállítani − érezte, hogy el vagyok átkozva, s hogy nincs hozzá hatalma, hogy megmentsen.
Ám ekkor megálltam. Ez a nyak túlontúl személytelen célpont volt. Azt akartam, hogy Steve
érezze is, ami történik.
Lejjebb engedve a kést felhasítottam Darius ingét, feltárva meztelen, halvány mellkasát. A
kés hegyével megcélozva a szívét egyenesen Steve-re bámultam; rezzenetlen, tágra nyílt, sötét
szemmel néztem szembe a reflektorok vakító fényével, szám szorosan összezárult fogsorom
felett.
Steve arca megkeményedett. A benne lakozó vadállat meglátta bennem önnön tükörképét, és
ez jóleső érzéssel töltötte el. Az őrület pillanata elröppent, és újra felülkerekedett benne a régi
hideg, alattomos, számító énje. Elmosolyodott.
Amilyen messzire csak tudtam, hátrarántottam a karom, hogy villámgyorsan lesújthassak a
késsel. Teljes erőmből le akartam döfni Dariust, hogy egy pillanat alatt megöljem. Lehet, hogy
szörnyeteg vagyok, de azért nem teljesen szívtelen szörnyeteg. Legalábbis még nem.
Steve azonban rám kiáltott, mielőtt még átszúrhattam volna a fia szívét.
− Vigyázz, Darren! Nem tudod, kit ölsz meg!
Nem kellett volna tétováznom. Tudtam, ha egy másodpercre megállók, valami gálád trükkel
megint utamat állja. Veszedelmes dolog démonokra hallgatni. Jobb sietve megtenni, amit kell, és
becsukni a fülünket, hogy ne is halljuk a hangjukat.
De képtelen voltam rá. Volt valami veszedelmesen csábító a hangjában, mint amikor valaki
egy hátborzongató, de mulatságos viccet készül mesélni nekünk. Átéreztem a helyzet szörnyű,
egyszersmind humoros voltát. Meg kellett hallgatnom.
− Darius − mondta vihogva Steve −, mondd meg Darrennek, hogy hívják a mamádat.
 Darius tátott szájjal bámult az apjára; hang nem jött ki a száján.
− Darius! − dörrent rá Steve. − Mindjárt beledöfi a kését a szívedbe! Mondd meg neki az
anyád nevét − most rögtön!
− A-a-a-Annie − nyögte levegő után kapkodva Darius.
Megfagyott a vér az ereimben.
− Hát a vezetékneve? − kérdezte halkan Steve. Láthatóan élvezte a pillanatot.
− Shan − suttogta mit sem értve Darius. − Annie Shan. Miért érdekes ez?
− Látod, Darren − dorombolta Steve, és még egyszer rám kacsintott, mielőtt eltűnt volna az
alagútban, melynek végén a szabadság várt rá. − Ha megölöd Dariust, nemcsak az én fiamat
mészárolod le − a saját unokaöcséd gyilkosa leszel!