Fordította

Spiegl Máté
Priscille Sibley

Csillagpor

pioneer books
2014
 A fordítás az alábbi mű alapján készült:
Priscille Sibleys The Promise of Stardust

Copyright © Priscille Marciik Sibley, 2013

Hungarian translation © Spiegl Máté, 2013

Minden jog fenntartva!

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2014

www.pioneerbooks.hu
e-mail: info@pioneerbooks.hu

Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Belce Csilla
Borítóterv: Tabák Miklós

ISBN 978-615-5435-01-0
Timnek, aki szívvel-lélekkel támogatott az írásban.
Valamint Robertnek, Cole-nak és Ethannek,
akiktől megtanultam, miért fontos, hogy soha ne
adjam fel.
Ami engem illet, csak téged szeretni, téged boldoggá tenni,
semmit sem tenni, ami ellenedre van, ez az én sorsom és
életem értelme.
Bonaparte Napóleon
 1

Hívás a sürgősségiről

Késő éjszaka – az volt az utolsó éjszakánk – lenyűgözve feküdtünk,

és csodáltuk a Perszeidák meteorrajt, ahogy elzúgva fénycsóvákká
égeti a csillagport. Ez amolyan nyári ünnep volt nekünk, Elle-lel
mind a ketten imádtuk ezt a természeti tüneményt, és a régi házunk
tetőkorlátjának dőlve aludtunk el; gyönyörű feleségem hozzám bújt,
fejét a karomra hajtotta.
Bárcsak otthon maradtam volna másnap… bárcsak felfogtam
volna, miközben Elle-re néztem, hogy semmi sem lehet fontosabb,
mint hogy megvédjem őt! Bárcsak... Jézusom...
A betegeim hozzátartozói gyakran játsszák ezt a bárcsak-
játékot. Tizenegy éve vagyok orvos, megszoktam az elutasítás meg
az alkudozás fázisait. De a tények ridegek és kemények, és sajnos
sokszor visszafordíthatatlanok. Nem maradtam otthon, ahogy Elle
sem. Amikor felkelt, átment az öccséékhez.

Már az irodámban voltam, egy MRI-felvételt tanulmányoztam, amin

minden valószínűség szerint egy glioblasztóma látszott, és azon gon-
dolkodtam, mennyivel hosszabbíthatom meg a betegem életét, ha
kivágom a rosszindulatú tumort, amikor a recepciós hívott:
– A kórház van a hármason. Azt mondják, sürgős.
 Csillagpor 8
– Köszönöm, Tanya. – Felvettem a kagylót, és közben még
mindig a temporális lebeny keresztmetszetét méregettem. – Doktor
Beaulieu – szóltam bele.
– Szervusz, Matt! Itt Carl Archer. – A traumatológus megköszö-
rülte a torkát. – Át kell jönnöd!
– Csipogj rá Philre! Ő az ügyeletes.
– Ő már itt van. Neked kell jönnöd! A feleségedről van szó. –
Carl hangja úgy csikorgott, mint autógumik az aszfalton. – Balesetet
szenvedett.
Nem is annyira a szavaiból, mint inkább a hangjából éreztem,
hogy súlyos a helyzet. És ettől a torkomon akadtak a kérdések. Ha
Phil máris ott van, akkor idegsebészre van szükség? De az is lehet,
hogy a kollégám csak pont arra járt. Lehet, hogy éppen vicceket me-
sél Elle-nek, hogy elterelje a figyelmét valami csekélységről. Iste-
nem, gondoltam, ugye, nem halt meg?
– Jól van? – kérdeztem.
Carl megint megköszörülte a torkát.
– Súlyos a helyzet. Gyere át! Pár perc múlva találkozunk. – Az-
tán már csak a telefon sípoló hangja hallatszott.
Felugrottam a fotelből és kirontottam a váróba, elsiettem egy nő
mellett, aki a tolószékes fiával érkezett, és épp csak odaszóltam a
recepciósnak, hogy hova megyek. Négy háztömbnyit rohantam a
kórházig, és kivert a veríték, mire a sürgősségi osztály bejáratához
értem. Kinyitottam a kétszárnyú ajtót, és egyenesen a traumatológiai
részlegre siettem. A kollégám, Phil Grey egy sürgősségi kocsi mel-
lett állt, a fiókok nyitva. Steril kesztyű, köpeny és maszk volt rajta. A
hordágy mellett egy infúziós állvány, egy tucat infúziós zacskóval és
pumpával. A beteg végtagjaiból mindenféle vezetékek lógtak. Ne
Elle legyen! Kérlek, ne Elle legyen az! A lélegeztető gép harmonika-
szerű hangot adva pumpálta az oxigént a testből kijövő tömlőbe. A
nővér félreállt, és megláttam Elle arcát, ami fehér volt, mint a lepe-
9 Priscille Sibley
dő, amin feküdt, a hajában alvadt vér. Rá kellett néznem a szívmoni-
torra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy él.
A teste ívbe feszült, a lábujjai is le voltak feszítve, a keze csuk-
lónál behajlítva. Ezt a testtartást decerebrációs testhelyzetnek hívják,
és súlyos agysérülést jelez. A szívem a fülemben dobogott. Térdre
rogytam, mert tudtam, hogy akármi is történt, az szétroncsolta az
agyát.
Hogy azután mi volt, nem tudom pontosan. Talán valaki felsegí-
tett. Lehet, hogy saját erőmből tápászkodtam fel. Phil mondott vala-
mit Elle-ről meg egy létráról meg egy grand mal rohamról a mentő-
ben. Carl pedig teljes szívleállásról és hármas Glasgow-kóma- érték-
ről hebegett. Valami olyasmit, hogy csak négy vagy öt percre állt le.
Meg hogy a pupillái merevek és ki vannak tágulva. És még valamit a
komputertomográfiáról meg egy műtétről.
Megérintettem Elle kihűlt, kifacsarodott kezét. Az emberek rám
néztek és sajnáltak. Az emberek, akikkel együtt dolgoztam. Az em-
berek, akik most nem tudtak érdekelni. Elővettem egy fényceruzát a
zsebemből, és megvizsgáltam a pupilláit. Gyerünk, Elle, gondoltam,
reagálj! Cáfold meg a megérzésem! Cáfolj! Meg! Mindent!
Belevilágítottam a feleségem zöld szemeibe, amik most egyálta-
lán nem voltak zöldek, hanem szénfeketék. A pupillái kitágultak,
hatalmasak voltak.
Ellenőriztem a reflexeit, és nem találtam semmi biztatót, csak
újabb bizonyítékokat arra, hogy a baleset szétroncsolta az agyát.
Összeakadt a tekintetünk Phillel, könnyes volt a szeme.
– Megmutatom a tomográfiát. Most tettem be az ICP-mérőt.
Magas a nyomás a koponyájában. Szteroidot és mannitot adunk neki.
Rögtön le is akarom vinni. Mindent én csinálok. D’Amato is bemo-
sakszik. A műtő készen áll.
A másodperc törtrészéig arra gondoltam, hogy én is bemosak-
szom, de aztán visszatért a józan eszem. Nem vagyok szuperhős,
 Csillagpor 10
nem lennék képes belevágni a feleségem agyába, vagy akár csak
végignézni, ahogy más belevág.
Phil feltartotta a CT-felvételt. A vérzés összenyomta Elle agy-
szövetét. A falnak támaszkodtam. Ez nem lehet igaz!
Kevesebb, mint tizenkét órával azelőtt még szeretkeztünk Elle-
lel fenn a tetőn. Biztosan még most is ott alszom, és csak rosszat
álmodom, mert féltem őt, amiért a rozoga korlátnak támaszkodik.
Fel kell ébrednem! Ahogy körbenéztem – végig a sürgősségi termen,
Phil ráncain, miközben logikus elméje a műtétet tervezi, a kenőzsí-
ron a sürgősségi kocsi kerekén –, az agyam megtagadta a valóságot,
és úgy döntöttem, ez az egész csak rémálom. A tehetetlenségem
hangosan verte az elutasítás dobját. Vissza- kecmeregtem a trauma-
szobába, s a nővér, akit ekkor már felismertem, felnézett, miközben
Elle egyik csövét igazgatta.
Nem. Ez a valóság volt. És a feleségem, akibe tizenhét éves ko-
rom óta szerelmes voltam, és aki még annál is régebb óta a legjobb
barátom volt, leesett és betörte a koponyáját. Ezen még az általam
ismert legjobb idegsebész, a barátom és kollégám sem fog tudni se-
gíteni.
Egy percig dermedten álltam, mert eszembe jutott, hogy Elle
semmiképp sem szeretett volna olyan lassú halált, amilyen az édes-
anyjáé volt. Phil egy táblára csíptetett beleegyező nyilatkozatot tolt
az arcom elé.
– Írd alá, és már viszem is le! Neked nem kell magyaráznom –
mondta.
– El kell engednünk! – Sarkon fordultam és kirohantam a mos-
dóba, ahol sugárban kihánytam az ebédemet. Úgy éreztem, minden
mást is belehányok a mocskos kórházi vécécsészébe, amit valaha
lenyeltem. Ezek szerint lehetséges, hogy teljesen kiforduljon magá-
ból az ember.
Phil rám nyitotta az ajtót és meglátott, ahogy öklendezek.
11 Priscille Sibley
– Matt, le kell vinnem! Most. Nincs időnk erre a hülyeségre! Fi-
gyelj, akármilyen szörnyű, te is pont olyan jól tudod, mint én, hogy
valószínűleg nem éli túl, de gyűlölni fogod magad, ha nem próbáljuk
meg. – Megint az arcom elé nyomta a nyilatkozatot.
Mit ígértem Elle-nek az esküvőnk napján? Hogy szeretni, be-
csülni és tisztelni fogom. Tiszteletben kell tartanom a kívánságát. Ő
nem akarná ezt. Tisztában voltam az esélyekkel. Tisztában voltam a
következményekkel.
De fogtam a táblát, és mégiscsak aláírtam a nyilatkozatot.
Phil eltűnt, ott hagyott, hogy öklendezzek és százszor is meg-
bánjak minden árulást, amit a feleségem ellen elkövettem. Önzősség
volt azt kívánni, hogy életben maradjon, tudván, hogy mennyire fog
szenvedni, és hogy az agya soha nem fog felépülni egy ennyire sú-
lyos sérülésből. Ez volt a gond azzal, hogy idegsebész vagyok, tud-
tam, mi vár rá. Nem ringathattam magam hiú reményekbe. Elle-t
senki és semmi nem menthette meg.
Megmostam az arcom és visszamentem a traumaszobába. A nő-
vér éppen a hordozható lélegeztető gépet szerelte be, hogy átvihessék
Elle-t a műtőbe.
– Egyedül hagyna vele egy percre? – kérdeztem.
A nővér megkerülte a készüléket, aztán megérintette a könyö-
kömet, ahogy a vendégek érnek a temetésen a gyászolóhoz.
– Le kell vinnünk!
Elle kezére tettem a kezem. Útban volt az a rohadt infúzió. Oda-
hajoltam és megcsókoltam az arcát. A száját nem csókolhattam meg,
mert az endotracheális cső lógott ki belőle, mint egy elefántláb.
– Szeretlek, Pip. Mindig szerettelek. Kérlek, értsd meg, nem tu-
dok nélküled létezni! Gyere vissza hozzám! Kérlek!
Hordárok, egy lélegeztető technikus meg két nővér jött be. Ki-
kattintották a hordágy kerekeit, és kitolták Elle-t meg a rengeteg
életmentő cuccot a lifthez.
 Csillagpor 12
Ahogy elmentek, körbe-körbe jártam a liftek előtt. El kellett
mondanom a családunknak, az apjának meg az anyámnak, és fogal-
mam sem volt, hogyan. Elővettem a zsebemből a mobilomat, és rá-
meredtem a kijelzőjére, amely arról értesített, hogy
hangpostaüzenetem érkezett Elle-től. A fülemhez emeltem a készü-
léket.
– Szia, én vagyok! – suttogta lágyan. – Van kedved valamit csi-
nálni ma este? Talán lemehetnénk a partra sétálni. Nézd, tudom,
hogy kibékültünk utána, de nagyon sajnálom, hogy tegnap veszeked-
tünk. Töltsünk együtt egy csendes estét, fogjuk egymás kezét... Na-
gyon szeretlek! – Elhallgatott egy pillanatra, de érezni lehetett, hogy
mosolyog, majd folytatta: – Hívj vissza, ha ezt megkapod, és akkor
majd kitaláljuk, hogy mi legyen! Rendben? Alig várom, hogy talál-
kozzunk! Szia!
Nem kaptam levegőt, Elle! Atyaég! Biztos, hogy jól van! Phil be
fog menni, és a károsodásról kiderül, hogy nem is olyan vészes, mint
amit a CT mutat. Elkezdtem hangosan mormolni. Elle egyedülálló.
Ha valaki fel tud épülni az agykárosodásból, akkor az ő. Majd támo-
gatom. Szívós. Lehet, hogy csak félreértettem mindent. Továbbra is
a fülemhez szorítottam a telefont és hallgattam a feleségem hangját,
miközben követtem az embereket vissza a sürgősségire. Carl csak
bámult rám, ahogy közeledtem. Újra meg akartam nézni a CT-t. Ez
őrület! Kérlek, mondd, hogy nem annyira rossz, mint aminek gondo-
lom!
– Én... Én nem igazán emlékszem, mit is mondtál az előbb. Azt
hiszem, sokkot kaptam. Hogyan történt? – kérdeztem.
Carl megdörzsölte a homlokát.
– A mentősök azt mondták, hogy az öccsénél vették fel. A test-
vére egyébként kint van a váróban. Nyilvánvalóan valami kőbe verte
be a fejét, miután vagy három métert zuhant a létráról. A sógorod
talán többet tud mondani. A mentőben volt egy hosszú rohama, úgy
tízperces. Nem lélegzett, amikor behozták. Lélegeztették. Nem volt
13 Priscille Sibley
könnyű intubálni, és közben leállt a szíve. De elég gyorsan vissza-
hoztuk.
– Mennyi ideje volt itt, amikor hívtál?
– Húsz perce. Mindenkit lefoglalt a mentés.
Nyeltem egyet, miközben próbáltam összeszedni a gondolatai-
mat. Carl nem mondott semmi biztatót, s ettől a reményeim kezdtek
szertefoszlani.
– Hol van a CT-felvétele? – kérdeztem.
– Phil bevitte magával.
Rendben. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni.
– Beszélnem kell az öccsével! – mondtam.
Ahogy a váró felé indultam, a kórházigazgató lépett oda hozzám
előrenyújtott kézzel.
– Doktor Beaulieu. Hallottam, hogy a felesége úton van a műtő-
be. Remélem, minden rendben lesz. – Egy kicsit hezitált, aztán foly-
tatta: – Nem tudom, hogy készen áll-e rá, de a sajtó szeretne egy
nyilatkozatot.
– A sajtó?
– Matt, a rendőrségi rádión elterjedt a hír – szólt közbe Carl. –
Ha Elle McClure-t mentő viszi a kórházba, az hír. A feleséged helyi
híresség. Maine olyan, mint egy kisváros. Emlékeznek rá a NASA-
küldetésből.
Egy pillanatig még mindig nem értettem, miről van szó, de aztán
beugrott, hogy Carl az űrsiklóról beszél. Elle asztrofizikus volt, most
egyetemen tanított. De négy évvel azelőtt felment az űrbe egy NA-
SA-küldetés keretében, amire az egész világon odafigyeltek.
Carl a sztetoszkópjával babrált, aztán az igazgató felé bólintott.
– Figyelj, mi nem mondhatunk nekik semmit, a személyiségi jo-
gok meg minden ilyesmi miatt, de ha te készen állsz...
– Most nem megy. Bocsánat.
Beszélnem kellett Elle öccsével. Kiküzdöttem magam a váróba,
egy hatszor hat méteres terembe, ahol műanyag székek voltak meg
 Csillagpor 14
egy lapos tévé a falon. Christopher háttal állt nekem, egy italautoma-
ta kínálatát tanulmányozta. Megböktem a vállát, erre megfordult.
– Matt, végre! – A sógorom pillantása kétségbeesetten járt köz-
tem és a sürgősségi kétszárnyú ajtaja között. – Senki nem mond
semmit.
– Mi történt? – tudakoltam.
– Jól van?
– Nem igazán. Mi a fenéért mászott fel a létrára?
Christopher szája egy pillanatra nyitva maradt.
– Elle beugrott, és éppen az ablakokat mostuk Arianne-nel, de a
baba megéhezett, és Arianne bement megszoptatni, mire Elle azt
mondta, majd ő segít, és átvette Ari helyét a létrán, én meg belülről
mostam ugyanazt az ablakot, tudod, hogy ne maradjanak csíkok az
üvegen, és akkor Elle elájult. De rendbe fog jönni, ugye?
Elájult? Ezt a szót elraktároztam az agyam hátsó polcán. Próbál-
tam nyugodt hangon beszélni, és a betegfelvételi sorrendet mutató
táblára koncentráltam az ajtó fölött. Képtelen voltam Christopher
szemébe nézni, miközben ismét magam elé képzeltem a CT-felvételt.
Letaglózott, amit mutatott. És ha ehhez hozzávesszük a látható tüne-
tek meg Elle árulkodó testtartását, súlyos agysérülésre lehetett kö-
vetkeztetni. Így Chrisnek és magamnak is beismertem a felfoghatat-
lan hírt:
– Nem. Nem valószínű, hogy rendbe jön. – Úgy éreztem, mintha
a terem hőmérséklete negyven fokkal csökkent volna. – Apád hol
van?
– Várj csak! Ezt meg hogy érted? – kérdezte Christopher.
– Súlyos fejsérülése van. Nagyon súlyos. Apád hol van? Tudja
már, hogy Elle megsérült?
Christopher megrázta a fejét.
– De hát nem is volt olyan magasan! Bevágta a fejét, de... te
idegsebész vagy. Te rendbe tudod hozni, nem? Láttad? Beszéltél
vele?
15 Priscille Sibley
– Eszméletlen – feleltem, és próbáltam megőrizni a nyugalma-
mat. – Láttam. Én... Figyelj, Phil levitte a műtőbe. Hívd föl apátokat!
Mondd meg neki, hogy jöjjön be! – Pislogtam néhányat. – Chris...
valószínűleg nem fogja túlélni.
– Tessék?
– Nagyon súlyos a helyzet. – Azzal megfordultam és elmentem.
Talán kegyetlenség volt így ott hagyni a sógorom a hírrel, de
másnak is el kellett mondanom. Anyámnak. Ebbe bele fog halni.
Vagy én halok bele.
Anyám szülészeti nővér volt – már vagy negyven éve –, de nem
tudtam, hogy bent van-e aznap. Beszálltam a liftbe, felmentem a
szülészetre, a biztonsági őrnek meglengettem a belépőkártyám, és
egyenesen a nővérszobába mentem. Néhányan megismertek, üdvöz-
lésképpen rám mosolyogtak, aztán az egyikük meg is szólalt:
– Helló, Matt! Linney-nek épp szünete van, de azt hiszem, itt
van a társalgóban.
Sarkon fordultam és elviharzottam egy vajúdó anyuka mellett,
aki egy infúziós állványba kapaszkodva csoszogott a folyosón. Egy
pillanatra megállt, nyilván jött az újabb összehúzódás.
Harsány kacaj visszhangzott a nővérek társalgójában, ahogy be-
nyitottam. Anyám az asztalnál ült, kezében egy tálka kórházi leves.
Rám pillantott és rögtön elhallgatott.
– Kiről van szó? – kérdezte.
– Elle-ről. Leesett a létráról. – És a következő pillanatban már
ott zokogtam anyám erős karjaiban. Harminchét éves voltam, de akár
újszülött is lehettem volna, aki most sír fel először. Csak éppen az én
sírásom inkább halálsikolyra hasonlított.
 2

A műtét

Úgy járkáltam fel-alá a kórház folyosóin, mint egy Pacman, lépked-

tem virtuális mezőről mezőre, számoltam a mintákat a linóleumon,
ha sarokhoz értem, bekanyarodtam, ha falhoz értem, megfordultam.
Anyám mellettem sétált és ostoba kérdésekkel gyötört, mint pél-
dául:
– Miért ájult el Elle? Beteg volt?
Nem számított, miért, csak az, hogy mi lett belőle.
– Kétlem, hogy elájult volna. Szerintem inkább úgy történt,
hogy Christopher, ahelyett, hogy a létrát tartotta volna, bement pisil-
ni.
– Matt, ugyan már!
– Tudod, milyen. Huszonnyolc éves, de még mindig Elle-lel
mosatja az ablakot, mert fél felmászni a saját rohadt létrájára. Miért,
szerinted nem képes otthagyni a nővérét, amikor annak segítség kel-
lene?
Anyám megragadta a köpenyem ujját.
– Dühös vagy, és kell valaki, akit hibáztathatsz.
Kirántottam a kezem, és befordultam a következő folyosóra.
– Elle csak egyetlenegyszer ájult el, akkor, amikor nagyon vér-
zett... amikor elveszítettük Dylant. – Még nekem, az orvosnak is
megdöbbentő volt, mennyi vért tud veszíteni egy nő szüléskor, ha
rosszul alakulnak a dolgok. És aznap éjjel nagyon rosszul alakultak a
dolgok. – Nem szokott csak úgy elájulni – tettem hozzá.
17 Priscille Sibley
Anyám megállt.
– Egyszer elájult az apja háza előtt.
Hirtelen én is megálltam és anyámhoz fordultam.
– Ez mikor történt?
– Terhes volt, az egyik vetélés előtt, még az elején. Megesketett,
hogy nem mondom el neked, mert nem akarta, hogy aggódj. De most
nem terhes, ugye?
Egy pillanatig hezitáltam, mielőtt válaszoltam.
– Nem. Nem az.
Miközben újra elindultam, arra gondoltam, hogy a tudatomnak
még fel kell dolgoznia a helyzetet, hiszen nagyot dobbant a szívem a
lehetőségre, hogy apa leszek – hogy családunk lesz –; de Elle nem
volt terhes. A legutóbbi vetélése után nem kockáztattam volna az
egészségét. De az igaz, hogy vitatkoztunk arról, hogy megpróbáljuk
– éppen előző este.

Egyetlen nyomatékos szóval elvetettem a lehetőséget.

– Nem.
Nemet, azt tudtam mondani. De még mindig láttam, ahogy Elle
ott áll a korlátnál. Mintha a folyóról tükröződő fény glóriát vont vol-
na a feje köré, olyan világosszőkének látszott tőle a haja, mint kis-
lánykorában. A haja az évek során méz szőkére sötétedett, de a sze-
me ugyanolyan zöld volt, mint mindig, s az árnyalata hol forró, mint
a szex, hol bénító, mint a méreg. Most mérges volt.
Az ajtófélfának támaszkodtam a padláslejáróban, és csak néztem
a feleségem, a talpa görbületét, a meztelen vádlija ívét, a félig felém
forduló csípőjét, a karcsú derekát. Mérgesen is gyönyörű volt, talán
még gyönyörűbb is, mint máskor. Nem változott sokat lánykora óta,
mindenről határozott és biztos véleménye volt.
– Az élet arról szól, hogy az ember kockáztat, különben akár
vissza is bújhatunk a barlangba. – Felsóhajtott, aztán odajött hozzám
 Csillagpor 18
és az ujjhegyeivel megérintette az arcomat. – Sajnálom. Tudom, na-
gyon megviselt, hogy elveszítettük a babát. Engem is. De meg kell
próbálnunk. Harmincöt éves vagyok. Nem várhatunk örökké. Meg
akarom próbálni még egyszer, utoljára. Mert aztán elfogy az időnk.
Az időnk.
Ez kevesebb, mint huszonnégy órája volt, s azt akarta, hogy sze-
rencsét próbáljunk. És most az időnek vége. Elle-nek vége. És ne-
kem is végem.

Amikor Elle-t visszahozták a műtőből, Phil bevezetett az intenzív

osztály ügyeletesi szobájába, és az arckifejezéséből már tudtam,
hogy mit akar mondani.
– Matt – kezdett bele, és úgy tette össze az ujjait, mintha imád-
kozna azért, hogy megbocsássak. – Nem sokat tehettem.
Szubarachnoid vérzése és sérülései voltak. – Elhallgatott egy pilla-
natra, hogy levegőt vegyen. – Rettenetes. Talán a sok koponya-űri
folyadék miatt kitüremkedett az agytörzse. Elállítottam a vérzést,
eltávolítottam az alvadékot, ahol hozzáfértem, de az egész, a frontá-
lis lebenytől a fali lebenyig kész van... – és folytatta tovább a részle-
tekkel.
Nem válaszoltam. Képtelen voltam.
– Miután kijön az altatásból, meg kell állapítanunk az agyhalált
– mondta Phil. – N-nem hiszem el, hogy ezt kell kérdeznem! De...
felajánlotta a szerveit?
Bólintottam. Ott volt az aláírt nyilatkozat a jogosítványán,
ugyanakkor, jutott eszembe, lehet, hogy az autoimmun betegsége
miatt mégsem lehet donor.
– Majd én beszélek a New England-i Szervdonorbankkal – aján-
lotta fel Phil.
Próbáltam összeszedni magam, miközben kinyitottam az ügyele-
tes szoba ajtaját. Látnom kellett Elle-t. Még ha értettem is, mennyi
19 Priscille Sibley
kárt okozott a trauma, a feleségem más volt, mint a többi beteg. Nem
tudtam klinikai esetként kezelni. Lehet, hogy Phil a lehető legsöté-
tebb képet festette, de azok akkor is csak szavak. A fenébe is, én is
rengetegszer közöltem efféle hírt a családtagokkal.
Befelé omlottam össze, mint a fekete lyukak, amiknek a tanul-
mányozásával Elle olyan sok időt tölt. Töltött. Ő ugyanis a szó gya-
korlati értelmében már megszűnt létezni. A bizonyítékok: Phil be-
számolója, a CT-felvétel, és a feleségem mozdulatlan teste, amely a
kórházi ágyon hevert előttem. Az ajtóból néztem, ahogy a nővérek
eligazgatják a gépek drótjait, beállítják az infúziós pumpákat, és le-
törlik a fertőtlenítőszert a simára borotvált fejéről.
Nagy levegőt vettem, felkészültem az elkerülhetetlenre. Az agy-
halálra nincs közmegegyezéses teszt. Ultrahang, szaruhártya-reflex,
légzésteszt – egy sor kritérium, fizikai reakciók vagy azok hiánya
alapján állapítjuk meg, hogy bekövetkezett. Álltam ott, ingatagon, de
valahogy mégiscsak állva maradtam, és próbáltam lélegezni. Időre
volt szükségem, hogy elfogadjam a helyzetet. Más testrésze nem
sérült meg. Miért nem a karját vagy a lábát vágta be? Még ha a ge-
rince vagy a nyaka tört volna el... Miért pont a fejét kellett beütnie?
Ahogy Phil a vállamra tette a kezét, összerezzentem.
– Akarod, hogy én beszéljek a családotokkal?
– Nem. Egy perc, és ott vagyok velük.
Mit számított, hogy egy perc vagy egy év? Így ők még legalább
reménykedtek. De ha meghallják Phil beszámolóját, azzal minden-
nek vége. Besurrantam és megfogtam Elle kezét. Hideg volt. Nem
bajlódtak azzal, hogy a jegygyűrűjét levegyék a műtét előtt. Lega-
lább ennyi ott volt vele belőlem, amíg Phil operálta.
– Elnézést – szólt az egyik nővér. – Meg kell néznem az infúzió-
ját.
Hátrahúzódtam a sarokba, a mosdókagyló mellé. Lehúztam a sa-
ját gyűrűmet, és elolvastam a feliratot. Szerelmem, életem, Pipem.
 Csillagpor 20
Visszahúztam az ujjamra, és kibotorkáltam az intenzív osztály váró-
terme felé.
Megálltam az ajtó előtt. A családjaink vannak odabent, helye-
sebben: a családunk. A kettőből egy lett, amikor összeházasodtunk.
Nem mintha valaha is olyan távol lettek volna a Beaulieu-k a
McClure-októl. Két szomszédos viktoriánus házban nőttünk fel, és
egyik konyhából a másikba szaladgáltunk. Mind a két helyen otthon
voltunk.
És most a családunk ott ült az intenzív váróban. Elle apja, Hank,
az öccse, Christopher, és az ő felesége, Arianne. És anyám. Közöl-
nöm kell velük, hogy elvesztettük Elle-t. Észrevettek az ajtóban,
egyikük a másik után. Elle apja a szájához emelte az öklét.
Christopher felugrott. Anyám pedig tétován sóhajtott egyet, aztán
előredőlt, összegörnyedt és halkan elsírta magát. Anyám szerette
Elle-t; mindig is nagyon szerette Elle-t.
Leültem anya mellé, és simogatni kezdtem a hátát. Érzelmileg
egy sötétkamrába vagy egy alagútba kerültem, úgy éreztem, már
soha nem látom meg a napfényt.
Aztán szavak kezdtek szivárogni belőlem, először lassan, mec-
hanikus szavak, sokszor elismételt szavak, amik között Elle nevével
helyettesítettem egy másik szerencsétlenét.
– Elle súlyos, visszafordíthatatlan agysérülést szenvedett. A tu-
datközpontját is érintette. Nem fog felébredni. Beikszelte a jogosít-
ványán a szervdonor rubrikát. – Figyeltem az arcukat, ahogy birkóz-
nak a hírrel. – Miután az anesztézia hatása elmúlik, két orvos meg-
vizsgálja, hogy megfelel-e az agyhalál kritériumainak, és minden jel
arra mutat, hogy meg fog felelni, így ha az autoimmun betegsége
nem akadály, akkor ki fogják operálni a szerveit. Valószínűleg hu-
szonnégy órán belül.
Christopher megrázta a fejét, és azt nyöszörögte:
– Nem. Nem. Biztosan tévedés.
Az apósom rám bámult, minden pórusából hitetlenség áradt.
21 Priscille Sibley
– És te nem teszel semmit, hogy megmentsd?
– Hank, nem tudok. Senki sem tehet semmit. – Dadogtam, mert
magam sem voltam még hajlandó elfogadni a valóságot.
– Az emberek fel szoktak ébredni a kómából – jelentette ki
Hank olyan bizonyossággal, hogy már-már igaznak hangzott.
– Ő nem fog. Nála nem egészen kómáról van szó. A kómát álta-
lában lokálisabb sérülések okozzák. Azok is komolyak, de Elle na-
gyon súlyos fejsérülést szenvedett. – Elcsuklott a hangom. Anyám
megfogta a kezem, ahogy folytattam. – Elle sem szeretne így élni.
Az agya majdnem minden része károsodott.
– Fel akarod adni? Azt nem hagyom! – Hank a széke karfájára
ütött.
A plafon egyik sarkát bámultam.
– Ez nem feladás. Ez nem azon múlik, hogy hagyjuk, vagy nem
hagyjuk. Bárcsak úgy lenne! Én bemegyek hozzá. Ha más is be akar
jönni... elbúcsúzni... adjatok még félórát a nővéreknek, hogy elren-
dezzék.
– Ó, istenem! – Christopher úgy remegett, mint aki mindjárt
összeesik, ezért a felesége átkarolta.
Hank felpattant és odaállt az ajtó elé, amikor indulni akartam.
– Nem engedem, hogy hagyd meghalni a lányom! Szerzek bíró-
sági végzést.
Amikor próbáltam kikerülni, odaszorított a falhoz. Whisky-
szaga volt. Honnan a fenéből szerzett piát a kórházban? És ami fon-
tosabb volt, mikor kezdett újra inni? Én úgy tudtam, hogy az utóbbi
húsz évben nem nyúlt a pohárhoz. De nem számított. És rohadtul
nem is érdekelt.
Megragadtam a két csuklóját, és lerántottam a kezeit a vállam-
ról.
– Nem hagyok semmit. Ha bármi lenne, amit megtehetnék,
megtenném. Szeretem, de abban a pillanatban, ahogy leesett, már
 Csillagpor 22
minden eldőlt. És nem akart úgy meghalni, ahogy az anyja, ezt te is
tudod.
Anyám közénk nyomakodott, mint egy bíró egy elfajult boksz-
meccsen.
– Na, jól van, Hank, ülj vissza szépen! Mattnek igaza van. Elle
sok évvel ezelőtt írt egy nyilatkozatot ilyen esetre. Miután az anyja
meghalt. Tizennyolc éves korában.
Anya mindig gyorsan kapcsolt, és ez hihetően is hangzott, de
most hazudott. Elle sosem titkolta, hogy szerinte az apjuk nem cse-
lekedett helyesen az édesanyjukkal kapcsolatban, de nekem elmond-
ta volna, ha rendelkezik ilyen helyzetre. Ugyanakkor nagyon is hálás
voltam anyám füllentéséért.
Anyám a levegőbe szimatolt.
– Jó ég, Hank! Te ittál? – kérdezte frusztrált hangon.
Hank megrázta a fejét.
– Csak egy pohárral.
Anya pillantása megtelt szánalommal vagy haraggal, nehéz volt
eldönteni, és elfordult Hanktől.
– Apa! – szólt rá Christopher. – Mit csinálsz? Jesszusom! Hívd
fel a szponzorod! Elviszünk egy gyűlésre.
Egy másodpercre Elle-t láttam Christopher szemében – ahogy
mindig próbálta megrendszabályozni az apját –, de már el is tűnt.
Hank felkapta a zakóját, és kiviharzott a fia mellett. Christopher
meghátrált és a felesége mellett ülve megint gyerek lett belőle. Arra
gondoltam, vajon hogyan fog életben maradni Elle nélkül.
Aztán arra, vajon én hogyan maradok életben.

Amikor a nővérek nem voltak bent Elle-nél, akkor is beláttak hozzá,

mivel a nővérszobát csak egy üvegfal választotta el az övétől. Ré-
gebben egy orvos tárgyilagosságával úgy gondoltam az intenzív osz-
tály szobáira, mint akváriumokra – ez a hasonlat most találóbbnak
23 Priscille Sibley
tűnt, mint valaha is gondoltam. Valami okból elképzeltem Elle-t,
ahogy felemelkedik a felszínre, hassal felfelé, elveszetten. Vagy le-
het, hogy én voltam az, a testemből kilépve. Képtelen voltam kon-
centrálni, nem tudtam felfogni semmit. A kognitív disszonancia 1
átvette az uralmat az elmém fölött. Megállás nélkül suttogva könyö-
rögtem a feleségemnek, hogy ébredjen fel. Tudtam, hogy mi törté-
nik, de nem tudtam elfogadni, pedig minden jel arra utalt, hogy ez a
szürreális helyzet valóságos. Az egyik percben a feleségem kopo-
nyaűri nyomásának adatait néztem, a másikban olyan fantáziaösvé-
nyekre tévedt az agyam, mint ez az akváriumokkal.
Azt mondják, mielőtt meghal az ember, lepereg előtte az élete.
Az jutott eszembe, vajon mire gondolt Elle. Hogy hogyan ne legyen
csíkos az ablak? Hogy az ablakra spriccelje a tisztítószert, vagy a
papírtörlőre? Elle hagyatéka: egy csíkmentes ablak.
Vagy talán kettőnkre gondolt?
A gyásznak különböző fázisai vannak, szám szerint öt, már ha
hihet az ember Elisabeth Kübler-Rossnak2: tagadás, alkudozás, dep-
resszió, harag és elfogadás. Az én esetemben az első négy egyszerre
volt jelen, de elfogadásról szó sem lehetett. Most épp a harag volt az
első helyen; haragudtam Elle-re és haragudtam az öccsére. Arra pe-
dig nincsenek szavak, hogy mennyire haragudtam Hankre. Dühbe
gurultam. Tombolt bennem, elvakított a düh. Legszívesebben ököllel
törtem volna be a falat, azt a rohadt üvegfalat, de azért valamennyi
józan eszem mégiscsak maradt. Akkor kivittek volna az intenzív
osztályról, elszakítottak volna a feleségemtől. Ahhoz persze meg

1
Konfliktusos állapot, amit egy – eddigi tapasztalatunknak ellentmondó – új in-
formáció, helyzet vált ki.
2
Elisabeth Kübler-Ross (1926-2004) svájci származású pszichiáter, ő az On Deatb
and Dytng (A halál és a hozzá vezető út) című nagy horderejű könyv szerzője,
amiben ismertette a Kübler-Ross-modellként ismert elméletét.
 Csillagpor 24
kellett volna ölniük, bár annak is meg lett volna az előnye, mert ak-
kor legalább én is halott lettem volna.
Az intenzív osztály dupla üvegablakait nem lehetett kinyitni,
ami jól jött, mert azt fontolgattam, hogy megölöm magam. Szedd
össze magad, Matt! Az ablakok amúgy sincsenek elég magasan.
A nap lebukott a horizont mögé, lassan megjelent a hold maga-
san az égen. Gyerünk, Matt, találj egy kiskaput! Valami csodaműté-
tet, valami gyógyszerkoktélt, amire még senki sem gondolt. Találj fel
valami szart, és mentsd meg Elle-t! Húsz évet tanultam, további hét
évig szolgáltam az orvosok közösségét, mint szerződéses alkalma-
zott. Most már járna valami kárpótlás, például egy zseniális ötlet,
ami visszahozná nekem Elle-t.
Aztán a dühöt nagy üresség váltotta fel, és én leeresztve járkál-
tam fel-alá az intenzív kórteremben, az üvegfalon át néha kipillantva
a nővérállomásra. Nem tudtam, mire számítok, hogy mit fogok ott
látni. Talán Elle-t. Mert aki az ágyon feküdt, az nem az én csodálatos
feleségem volt. Az okos eszű. A könyörületes szívű. Megfogtam a
kezét, és csak ültem az ágya mellett a narancssárga műbőr székben.
Kérlek, ébredj fel!
Egy idő után bekapcsoltam a kis kórtermi tévén a CNN-t. Újabb
hírek az iraki katasztrófáról, aztán egy perui földrengésről. Már ép-
pen odanyúltam, hogy kikapcsoljam, amikor Elle fotója jelent meg a
képernyőn. Egy NASA-ünnepségen készült. Elegánsan volt öltözve,
egy spagetti pántos barackszínű ruha volt rajta, ami olyan jól állt
neki, mintha abban született volna. Akkoriban még hosszabb haja
volt, a háta közepéig ért, és inkább látszott hollywoodi naivának,
mint vérbeli tudósnak, aki valójában volt. Volt? Múlt időben gondol-
tam rá.
Felhangosítottam a tévét.
Elle McClure-t, a korábbi űrhajóst, egy balesetet követően egy
maine-i kórházba szállították. A család képviselője a következő nyi-
latkozatot adta ki: „Elle McClure Beaulieu-t az intenzív osztályon
25 Priscille Sibley
ápolják, állapotát még vizsgálják. A család mindenkit arra kér, hogy
imádkozzanak érte.”
Én aztán nem kértem senkit semmire! Nyilatkozatot sem adtam
ki, és másnak sem adtam rá engedélyt. Elle űrsétájának felvételei
jelentek meg a képernyőn.
„Nézőink bizonyára emlékeznek, hogy a 2004-es küldetés során,
amelynek célja a Hubble űrteleszkóp javítása volt doktor McClure
megmentette a kollégája, Andre Jabert életét. Egy mikro meteorit
kilyukasztotta Jabert szkafanderét, mire McClure visszavitte őt az
űrsiklóba, mielőtt a szkafanderében végzetes szintre csökkent volna
a nyomás. Az űrhajós sérülése miatt az Atlantis-nak kényszerleszál-
lást kellett végrehajtania, de Jabert túlélte a kalandot, és egy későbbi
NASA-misszióval visszatért az űrbe. McClure a küldetés után négy
hónappal kilépett a NASA-tól, és visszatért szülővárosába, ahol hoz-
záment Matthew Beaulieu idegsebészhez. Jelenleg a Bowdoin Coll-
ege oktatója, valamint az MIT és a NASA tanácsadója.”
A médiánál előre megírják a nevesebb személyiségek gyászje-
lentését. Csak elő kellett venniük Elle-ét a fiókból, és beolvasni.
– Helyesebben: oktatója volt. Múlt időben – mormogtam maga
elé, és kikapcsoltam a tévét.
Elle nőgyógyászát pillantottam meg kinn a nővérállomáson,
Phillel beszélgetett. Odabólintottam neki.
Nem tudtam koncentrálni, és újra a szén-dioxid-mérgezés, a
Vicodin-túladagolás vagy az agykiloccsantás általi halálra gondol-
tam – valamelyikre mindenképp sor fog kerülni, miután eltemettem
Elle-t. Azon is eltöprengtem, hogyan álcázzam balesetnek az öngyil-
kosságot, mert úgy talán kevésbé fog fájni a családnak.
Szinte hallottam, ahogy Elle gúnyosan megjegyzi. „Az élet min-
den sebére vigaszt ad a halál gondolata. Az öngyilkosság perspektí-
vája nem egy nehéz éjszakán segít át.” Mindig imádta Nietzschét
idézni, legalábbis gyakran emlegette a kevésbé nőgyűlölő mondásait.
Válogatós volt. Jobban belegondolva, Nietzsche ateizmusát sem sze-
 Csillagpor 26
rette. Ateista idézetekkel inkább én hozakodtam elő, főleg olyan rit-
ka alkalmakkor, amikor vasárnap kora reggel Elle templomba indult,
én meg még aludni akartam.
És most hol volt az Isten?
Valami felszerelést gördítettek csörömpölve az ajtóhoz, de csak
akkor pillantottam fel; amikor a nevemet hallottam.
– Matt? Bejöhetek? – Blythe Clarke, Elle nőgyógyásza állt előt-
tem, éppen felvette a köpenyét. Mint mindig, most is rózsaszín sza-
lag volt a hófehér hajában.
Inkább kínozzanak meg, mint hogy cseverésznem kelljen vala-
kivel, gondoltam. Attól tartottam, hogy ha még egyszer valaki a
részvétét fejezi ki, orrba vágom. Mégis azt mormogtam:
– Hogyne.
Meglepetésemre Blythe egy hordozható ultrahangkészüléket tolt
Elle ágya mellé.
Szemöldök ráncolva figyeltem, mi a fenét művel. Elle-nek a fe-
jén kívül nem volt jelentős sérülése. Phil az ajtóban állt, miközben
Blythe a gép tetejére tette Elle kórlapját, aztán odahúzott egy széket
az enyém mellé.
– Tudod, hogy terhességi vizsgálatot végzünk minden női sérül-
ten.
– Nem terhes. – Két ujjal megszorítottam az orrnyergemet. Attól
az egy-két perctől eltekintve, amikor elmondtam anyámnak, eddig
sikerült tartanom magam. Nem sírhattam végig az utolsó órákat. Ar-
ra később is lesz idő.
– Ami azt illeti, a terhességi teszt, amit a sürgősségin csináltak,
pozitív lett – közölte Blythe. – És a béta-HCG szintje alapján is
majdnem nyolchetes terhes.
Phil megköszörülte a torkát.
– Erről valahogy megfeledkeztünk, amikor a műtőbe vittük.
Nem tudom, hogyan történhetett.
27 Priscille Sibley
– Nem, az nem lehet! – tiltakoztam, mert eszembe jutott a ter-
hességi teszt a mosdókagyló alatt, amit Elle a múlt hónapban vett, de
aztán nem használta, mert a boltból hazafelé megjött neki. Ez csak
pár hete volt. Ráadásul mindig védekeztünk.
– Szedte az aszpirint? – kérdezte Blythe.
– Igen. – Elle harmadik vetélése után Blythe rájött, hogy azért
veszíti el a magzatokat, mert autoimmun betegsége van. Az aszpirin
tényleg csodaszer, még az antifoszfolipid szindrómájából, az APS-
ből3 is kigyógyította.
Blythe átnyújtotta a laboreredményeket.
Megmarkoltam a papírt. Elle tényleg terhes volt.
– Hogy lehet ez? Csak pár hete jött meg neki. Nem lehet, hogy
tévedés? – kérdeztem.
– Lehet, hogy közti vérzése volt, ezért nem vettétek észre. Meg-
nézném ultrahanggal, hogy van-e magzati szívhang. A történtek után
lehet, hogy elvetélt.
Elképedve túrtam a hajamba.
Blythe jelzett egy nővérnek, aki behúzta a sötétítőfüggönyt és az
ágy körüli függönyt, s a szoba elsötétült. Aztán Blythe elővett egy
hüvelyi ultrahangkészüléket, ráhúzott egy steril óvszert és bekente
zselével.
– Matt, hüvelyi vizsgálatot kell végeznem. Ki akarsz menni?
– Nem, de Phil, te megtennéd?
Phil azonnal szót fogadott.
A nővér, aki nemrég végezhette el a főiskolát, felemelte a fele-
ségem jobb combját, és letakarta a gátját. Blythe betolta a készüléket
Elle hüvelyébe.
Aggodalmasan vert a szívem. Hányszor röntgenezték meg a nap
folyamán? Hányféle teratogén gyógyszert adtak be neki a sürgőssé-
gin? Mit tehettek ezek a szerek egy magzattal? Ugyanakkor eszembe

3
Visszatérő artériás vagy vénás trombózis, nőknél abortuszhajlam jellemzi.
 Csillagpor 28
jutott, hogy olvastam egy szakcikket egy agyhalott nőről, aki kihor-
dott egy babát, aki egészségesen született, és arra gondoltam, vajon
lehetséges lenne-e ez.
– Ott van – mutatott Blythe a monitorra. – Szívverés.
Összehúzott szemmel közelebb léptem a géphez. Az a kis lükte-
tés a képernyőn megerősítette a gyanút.
– Tényleg terhes.
– Úgy látom, valóban körülbelül nyolchetes lehet. – Blythe a
képernyőm kijelölte a magzatot, aztán elmentette a képet. Nagy le-
vegőt vett, majd felém fordult: – Felhívhatok pár embert, hogy meg-
érdeklődjem, működhet-e a dolog. Én magam még sosem találkoz-
tam ilyesmivel, de egy konferencián hallottam egy előadást egy ha-
sonló esetről. A család csak a motorbaleset után tudta meg, hogy a
nő terhes. Az egész terhesség alatt vegetatív állapotban volt, a végén
mégis egészséges gyereket szült.
Már csillagokat láttam, mire eszembe jutott, hogy levegőt ve-
gyek.
– Az eddigi terhességei alapján... gondolod, hogy lehetséges
volna?
– Talán. – Blythe megvonta a vállát. – Phil azt mondta, hogy az
agyalapi mirigye és a hipotalamusza rendben van. Márpedig, ha az
agyalapi mirigye nem sérült meg, a szervezete képes szabályozni a
hormonszintjét és fenntartani a testhőmérsékletét. De nem tudom,
Matt. Nehéz megmondani.
– Ez már a negyedik terhessége, és eddig mindig elvetélt.
– A legutóbbi majdnem sikerült. Az a baba nem olyasmibe halt
bele, ami visszatérhet.
Kiszaladt a fejemből a vér, ahogy Dylan élettelen kis testére
gondoltam a karjaimban.
Blythe a vállamra tette a kezét.
– Nem mondhatom meg, hogy mit tegyél. De jobb, ha minden-
nel tisztában vagy, mielőtt lekapcsoltatod a gépről.
 3

A műtét után

Anya két pohár kávéval meg a szemközti boltban vett szendvicsek-

kel érkezett Elle kórtermébe. Félretoltam a szendvicset. Valamiért
mindig kajával akarják tömni az embert, amikor tele van fájdalom-
mal. Nekem nem kaja kellett. Hanem olyasvalami, amiért érdemes
életben maradnom.
– Enned kell, Matthew!
Vállat vontam, és csak bámultam ki az ablakon, a terhességen
rágódva, és azon, vajon Elle mit akarna, hogy mit tegyek.
Anya visszatette az ölembe a szendvicset, és Elle felé fordult.
– Szerinted érez fájdalmat?
– Nem. Ő... – Elle agyhalott volt. Már nem érzett semmit a vilá-
gon, engem meg itt hagyott magamra, és senki sem lesz képes betöl-
teni az űrt, ami utána maradt.
Anya lehajolt, és adott egy puszit Elle arcára.
– Szerinted van rá esély, hogy hall minket?
– Nincs. – A temporális lebenyeibe annyi vér szivárgott, mintha
a Vörös-tenger árasztotta volna el őket. Elle már nem hallott. Nem
látott. Megmozdulni sem tudott. És én az elmúlt egy órában mégis
azt kérdezgettem tőle suttogva, hogy most mit csináljak.
Anya finoman megérintette a vállam, és azt mondta:
– Késő van. Hazaviszlek.
– Nem tudom itt hagyni.
 Csillagpor 30
Anyám odahúzott egy széket az enyém mellé az ágy meg a fal
közti szűkös helyre.
– Nekem is órákig tartott, mire ott tudtam hagyni apádat, amikor
meghalt. De Elle már nincs itt, ha úgy van, ahogy mondtad, ha
agyhalott, akkor már nincs itt. Nem kell itt maradnod!
Nem akartam elsírni magam. Nem akartam elsiratni Elle-t. Sem
apámat. De most hogy anyám szóba hozta, majdnem megindultak a
könnyeim. És felrémlett előttem a hosszú, végtelen gyásszal terhes
jövő. Ugyanakkor reménykedtem abban, hogy Elle szelleme még ott
időzik valahol, annak ellenére, hogy nem hittem az efféle hülyesé-
gekben.
– Figyelj, anya, nyugodtan menj haza! Miattam ne aggódj! –
mondtam kifejezéstelen hangon.
Hallottam abból, ahogyan kifújta a levegőt, hogy azt akarta ten-
ni, amit ilyenkor az édesanyák tesznek. El akart vinni a szomorú
helyzetből, de ezt nem tudta kivitelezni.
Valószínűleg azért, hogy ha már fizikailag képtelen volt eltávo-
lítani, legalább érzelmileg sikerüljön, megpróbált visszavinni a régi
szép időkbe, ezért így szólt:
– Folyton azon jár az eszem, amikor a születése után Alice és
Hank hazahozták Elle-t a kórházból.
Bólintottam, de nem figyeltem rá különösebben. Azon tépelőd-
tem, életben tartassam-e Elle-t így, hogy terhes. Megvolt az esélye,
hogy elvetél, de minden azt súgta, hogy ő azt akarná, próbáljuk meg.
Majdnem minden. Elle nem akart volna vegetatív állapotban él-
ni, ugyanakkor hajlandó volt az életét is kockáztatni olyasmiért, amit
fontosabbnak érzett magánál, például az űrsétán is.
Anyám tovább nosztalgiázott.
– Az anyukája a karjaimba adta, vagyis a te karjaidba, hiszen ott
ültél az ölemben. Gondolom, te nem emlékszel, vagy igen?
31 Priscille Sibley
– Két és fél éves voltam. Hogy emlékezhetnék? – Bár már any-
nyiszor hallottam a történetet hogyan tartottam a karomban, három-
napos korában, hogy akár emlékezhettem is volna.
– Azt hittük rólad, hogy süket vagy. Tudtad? – Anya legalább
annyira beszélt magához, mint hozzám. A saját figyelmét is el kellett
terelnie Elle állapotáról.
– Azt hittétek, autista vagyok. – A gyermekorvos azt hitte, va-
lami súlyos bajom van, mert addig a napig, amíg McClure-ék át nem
hozták a kisbabát, nem szóltam egy szót sem. A szüleim egyik speci-
alistától a másikhoz vittek, de egyik sem talált semmi problémát, azt
leszámítva, hogy nem beszéltem.
Anya letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Én nem hittem. Én tudtam, hogy minden rendben lesz veled,
és amikor Elle elkezdett gőgicsélni, egyszer csak azt mondtad: „Pip”.
Onnantól kezdve Pípnek hívtad. Amíg el nem kezdtetek randevúzni.
Bólintottam. Néha még most is Pípnek vagy Pipinek szólítottam,
általában kedveskedésből, de mások előtt csak nagyon ritkán. Fordí-
tottam egyet a jegygyűrűmön. Szerelmem, életem, Pipem.
– Apád szerint nem tudtad elviselni, hogy a kisbaba legyen a fő-
szereplő.
– Inkább arra vártam, hogy végre előkerüljön. Nem tudom nél-
küle elképzelni a világot. – Összerázkódtam, a sírás határán voltam.
Anyám bólintott.
– Én sem. Lehetetlennek tűnik, Matt, de tovább kell lépned. Én
is továbbléptem, amikor apád meghalt. Neked is menni fog.
– Terhes – mondtam.
Anyámnak elkerekedett a szeme.
– Terhes?
Bólintottam.
– Nyolchetes lehet, de nem tudtunk róla. Nem maradt ki a vérzé-
se.
– Ó, te jó ég! Akkor ezért ájult el.
 Csillagpor 32
– Lehet. – Megráztam a fejem, mert arra gondoltam, hogy a ter-
hesség tette ezt a feleségemmel. Márpedig én ejtettem teherbe, tehát
én tettem ezt vele. – Pár órája tudtam meg. A sürgősségin letesztel-
ték.
– Sajnálom, édesem. – Anyám a kezemre tette a kezét. – Ez túl
sok veszteség egyszerre.
– Blythe Clarke szerint lehet, hogy meg tudnánk menteni... a
babát. Éppen telefonál, szülészekkel konzultál az ország minden ré-
széből. Volt már rá példa, hogy sikerült kihordani ilyen terhességet.
– Matt... Matt, ezt nem gondolhatod komolyan! Elle semmiképp
sem akarná, hogy ilyen állapotban életben tartsák.
– Még nem döntöttem el, de szerintem azt akarná, hogy próbál-
juk meg – válaszoltam.
Anyám sűrűket pislogott.
– Aláírt egy nyilatkozatot.
Előrehajoltam.
– Azt hittem, az csak kamu volt.
– Nem, tényleg nyilatkozott. Emlékszel, mennyire gyűlölte,
hogy az anyját olyan sokáig a gépen tartották?
– Igen, anya, de Alice rákos volt. És nem volt terhes. Nem gon-
dolod, hogy Elle azt szeretné, hogy a gyerek életben maradjon?
Anya összeszorította a szemét, aztán a kezébe temette az arcát
– Azon az áron, hogy őt hónapokig gépekkel tartsák életben.
Nem, nem gondolom. Nem engedhetem, hogy az történjen vele, ami
Alice-szel! Édes istenem, értelmetlen azt gondolni, hogy ez a terhes-
ség sikerrel járhat! Hiszen újra és újra elvetélt.
– Az az autoimmun betegsége miatt volt. És az kezelhető.
Anya összeszorította a száját aztán nagy levegőt vett
– Édesem, a legutolsó alkalommal kezeltétek, mégis elveszítet-
tétek a babát.
– De nem az autoimmun betegség miatt.
33 Priscille Sibley
– Dylan meghalt. – Anya a kezemért nyúlt. – Nagyon sajnálom,
de meghalt. És ebbe Elle is majdnem belehalt. És szerintem te is.
Nem akarom, hogy megint ezen kelljen keresztülmenned. Nem aka-
rom, hogy reménykedj, csak azért, hogy aztán csalódnod kelljen.
Engedd el békében Elle-t!
– Azt akarná, hogy mentsük meg a babát.
Anya felállt, kinézett az ablakon, és nagyot sóhajtott.
– Biztos vagy abban, hogy nem Elle-ből akarsz megmenteni va-
lamit?
– Persze hogy belőle akarok, de biztosan ő is azt akarná tőlem,
hogy a gyerek legyen az első.
Anya megrázta a fejét.
– Pillanatnyilag még szó sincs gyerekről, az isten szerelméért!
Nyolc hétig még magzatnak sem nevezheted!
Anyámra meredtem. Nem volt szükségem leckére embriológiá-
ból.
– Megszakad a szívem – folytatta. – És mindent megtennék, ha a
legkisebb esély is lenne, hogy visszahozzuk Elle-t. Matt, most össze
vagy törve, de próbálj orvosként gondolkodni! Mit gondolsz, mennyi
lehet az esélye, hogy Elle ki fog tudni hordani egy terhességet most,
hiszen eddig egyszer sem sikerült? Egy a százhoz, vagy az ezerhez?
Szeretem őt. Lányomként szeretem, ezt te is tudod. Szeretném, ha
felébredne és... – Elcsuklott a hangja. – De ez nem fog megtörténni.
Nehéz elengedni. De megígértette velem, hogy nem fogom hagyni,
hogy ez történjen vele.
– Ő a feleségem.
– Ezzel tisztában vagyok. De neked most nagyon fáj a gyász, és
nem tudsz józanul gondolkodni. – Anyám arcán sajnálkozás, ugya-
nakkor megingathatatlan elszántság is tükröződött.
Összeszorult a gyomrom, nem azért, mintha féltem volna tőle,
hanem mert ő volt a legmakacsabb ember, akit ismertem.
 Csillagpor 34
– Mikor írta alá Elle ezt az izét? Hol van? Nincs szó benne ter-
hességről? – tudakoltam.
– Rég volt, nem emlékszem a részletekre. Majd előkeresem és
megnézem.
Blythe Clarke jött be, és amikor meglátta anyám eltökélt arcki-
fejezését, egy pillanatra megmerevedett.
– Helló, Linney! Matt, gyűjtöttem némi információt, ha készen
állsz.
Felálltam és megkerültem anyám székét.
– Mondd csak, Blythe! Anyának is elmondtam, hogy Elle terhes.
Blythe egy kis kézi számítógépet vett elő a köpenye zsebéből.
– A baba pillanatnyilag egészségesnek tűnik. A dolog kimenete-
le azon múlik, mennyire tudják stabilizálni Elle állapotát.
– De most még csak nyolchetes, nem? – kérdezte anya.
– De igen – válaszolta Blythe.
Anya összeszorította a szemét.
– Nem engedhetem, hogy ezt tedd vele! Nem tarthatod hónapo-
kig ebben az állapotban! – A retiküljéért nyúlt. – Pár óra múlva visz-
szajövök – közölte, aztán kiviharzott. Olyan lendülettel ment ki,
hogy úgy éreztem, mintha egy kamion szele csapott volna meg.
Blythe rám bámult.
– Ezt meg hogy értette?
– Előbb mondd el, hogy mit tudtál meg!
Egy pillanatig hezitált mielőtt válaszolt.
– Hallottam egy tucat hasonló esetről. De semmit nem ígérhetek.
Most augusztus van. Ha karácsonyig életben tudjuk tartani, akkor a
baba pont huszonhat hetes lesz.
– Az nagyon korai.
– Igen. Nagyon jó lenne, ha ki tudnánk húzni februárig, de kará-
csonykor, habár a baba kicsi lenne, már életben tudna maradni, volna
esélye.
35 Priscille Sibley
Felvillant előttem a koraszülött osztály a csecsemőkkel, akik
nem később született társaik kicsi, pufók arcú kiadásai voltak, hanem
beteges, vékony bőrű, küszködő kis lények.
– Anyám azt mondja, Elle aláírt egy nyilatkozatot ilyen esetre.
Ezt most hallottam először.
– Hmmm... – Blythe tanácstalanul ráncolta a homlokát. – Ügye-
letes vagyok ma éjjel, úgyhogy itt leszek. Csipogj rám nyugodtan!
De reggel úgyis benézek.
– Rendben – bólintottam, miközben kiment.
A gondolataimba mélyedtem, így nem vettem észre, hogy Mike,
a bátyám közeledik a folyosón.
– Hogy van? – kérdezte. – Rohantam, ahogy megtudtam.
– Gyere be, ha akarsz! – mondtam.
Mike végignézett a gépzsíros munkásoverallján.
– Mennyire súlyos?
Nem tudtam, mit válaszoljak; megborzongtam.
Mike megragadott és magához ölelt, mintha kisgyerek lennék.
Aztán elsírta magát.
– Gyere! – mondtam, és megfogtam a könyökét. Kivezettem a
teremből. Még ha Elle nem is hallott minket, nem tudtam előtte ki-
mondani azt a szót, hogy agyhalott. A hosszú kórházi folyosón lép-
kedve azt is elárultam a bátyámnak, hogy a feleségem terhes.
Úgy fújta ki a levegőt, mint akit hasba vágtak.
– Hónapokig? Biztos vagy benne, hogy hónapokig életben aka-
rod tartani?
– Van esélyünk. Úgyhogy igen, azt hiszem. Igen. Biztos vagyok
benne, hogy meg kell próbálnunk – feleltem, miközben egyáltalán
nem voltam biztos semmiben, kivéve azt, hogy teljesen el vagyok
veszve.
 4

2. nap

Reggel, amikor Phil belépett a kórterembe, felegyenesedtem és meg-

dörzsöltem az elgémberedett nyakam, miközben a kollégám meg-
vizsgálta Elle idegműködését. Éjszaka én is időről időre ellenőriztem
a pupilláit és a reflexeit. Nem mutatott semmi javulást, és orvosként
nem számíthattam csodára. Férjként azonban vissza akartam kapni a
feleségem, úgyhogy újra és újra megnéztem, hátha felcsillan a re-
mény.
– Itt van Melanie – mondta Phil. – Szeretné megnézni Elle-t, ha
lehet.
Bólintottam. A Longfellow Kórház intenzív osztályán fekvő be-
tegeket szigorúan csak a családtagjaik látogathatták, de valami azt
súgta, a nővérek hajlandók félrenézni, ha az idegsebész felesége sze-
gi meg a szabályt.
– Hívd csak be!
Phil az ajtóhoz lépett és intett a feleségének. Amikor belépett,
Mel majdnem elsírta magát, de aztán csak nyelt egy nagyot és át-
ölelt.
– Annyira sajnálom! – mondta.
Olyan hosszan és szorosan ölelt, hogy már kényelmetlen volt, de
mégis azt kívántam, bárcsak sose engedne el. Aztán kikérdezett:
Nem vagyok éhes? Kell valami otthonról? Van tiszta ruhám?
Végül leült Elle mellé, és megfogta a férje kezét, mintha az ő
erejére is szüksége lenne.
37 Priscille Sibley
– Phil szerint nem hallod, amit mondok, de... Ó, istenem... – Az
alsó ajka megremegett, és felnézett Philre. – Nem tudsz csinálni va-
lamit?
Philből mintha minden energia kiszállt volna. Megrázta a fejét.
Melanie a szájához szorította a kézfejét.
– Oké, figyelj, Elle, szeretünk téged. Ne aggódj Matt miatt, és
miattunk se! Vigyázni fogunk rá. Megígérem. – Aztán hirtelen felállt
és a férje karjaiba vetette magát.
Egy órával később Christopher lépett be a terembe. Annyira
megrázták a történtek, hogy előző este nem akarta látni Elle-t.
– Hé – szólt oda, mintha csak egy baseball-labdát dobálgatnánk,
aztán megfeszült az állkapcsa. – Leborotválták a fejét.
– A műtéthez – feleltem.
Lesütötte a szemét.
– Ez nem fair.
Fair? Persze hogy nem fair, de az életben nincs játékvezető,
gondoltam.
– Eszembe sem jutott, hogy elájulhat – mondta.
– Azt akarod, hogy feloldozzalak, és azzal nyugtassalak, hogy
„Christopher, megtörténik az ilyesmi”? Jó. Megtörténik az ilyesmi.
De nem történt volna meg, ha magad másztál volna fel a saját isten-
verte létrádra.
Megmarkolta az ágytámlát.
– Őt soha nem zavarta a magasság. Ő soha nem fél semmitől.
Megráztam a fejem, és kivezettem a sógorom a teremből. Elle
már nem hallotta, amit mondok. Sem azt, amit az öccse vagy bárme-
lyikünk, de fennállt a veszélye, hogy bármelyik másodpercben le-
üvöltöm Christopher fejét, amiért annyira töketlen volt, hogy a nővé-
rét kérte meg arra, mossa le helyette az ablakot. És nem akartam,
hogy Elle lássa, ahogy a szart is kiverem a drága kis
Christopheréből.
Elle.
 Csillagpor 38
Megálltam a folyosón, és visszanéztem az üvegfalon át a moz-
dulatlan testére, a csukott szemeire, amik meg voltak duzzadva a
műtéttől meg az eséstől. Még ha ki is tudná nyitni őket, akkor sem
látna engem.
Nem csoda, hogy a betegeim rokonai sem tudták elfogadni, ami
történt. Bár én értettem a dolog orvosi hátterét, mégsem voltam ké-
pes felfogni. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy kicsúszott a lábam
alól a talaj.
– Matt? Hallasz?
Christopherhez fordultam és megráztam a fejem.
– Mi van?
– Miért rángattál ki ide?
A gyász egy másodpercre elnyomta bennem a dühöt, de aztán
előtört belőlem a harag, mint egy démon.
– Nem igaz, hogy Elle sosem félt semmitől. Csak jobban titkol-
ta, hogy fél, mint mások.
– Ugyan mitől félt azonkívül, hogy úgy végzi, mint anyánk?
Egy pillanatra meghökkenten néztem a sógoromra. Elle félt a
lassú haláltól. Hogy a fenébe gondolhattam arra egyáltalán, hogy
mesterségesen életben tartom? Hát úgy, hogy az életét is kockára
tette volna egy gyerekért.
– Attól, hogy nem tudja valóra váltani az álmait – válaszoltam.
– Az egészen más. – Christopher összeszorította az ajkait, kerül-
te a tekintetemet – Félni csak attól félt, hogy úgy hal meg, mint
anyánk. Mikor kapcsolják le a gépeket? Én... ott akarok lenni.
– Nem kapcsolják le őket. Meggondoltam magam.
– Miért? Phil kitalált valamit, amivel megmentheti? –
Christophernek elkerekedett a szeme, és remény söpört végig az ar-
cán, mint amikor a viharfelhők mögül előtör a napfény.
Istenem, mennyire szerettem volna, ha kaphatok egy marokkal
ebből az áldott tudatlanságból! Megráztam a fejem.
– Senki nem tehet semmit.
39 Priscille Sibley
Megint összeszorította a száját, és végignézett a folyosón, az ar-
comon, majd a tenyerein, amikkel aztán befogta a szemét.
– Apám hülyén viselkedett tegnap. Mindig ilyen, ha iszik.
Megmozgattam a zsibbadt lábaimat, és közben azokra az időkre
gondoltam (Chris alig volt nyolcéves akkoriban), amikor Hank ke-
ményen ivott, Alice haldoklott, Elle pedig úgy érezte, neki kell a
vállára vennie a család minden gondját.
– Egy kicsit meglep, hogy egyáltalán emlékszel, milyen az apád,
ha iszik – jegyeztem meg.
Hank hosszú ideje nem nyúlt a pohárhoz. Egészen az előző na-
pig.
– Nem voltam már olyan kicsi. Meg lennél lepve, mennyi min-
denre emlékszem. Nem hagyhatod, hogy Elle-nek ugyanazon kelljen
keresztülmennie, mint anyámnak!
Egy percig megint a feleségemet néztem az üvegfalon át, és
megrémített a gondolat, hogy úgy döntöttem, nem kapcsoltatom le a
gépeket.
– Ez nem ugyanaz. Neki nincsenek fájdalmai. És ezenkívül...
terhes. Ha sikerül elég hosszú időre stabilizálnunk, akkor megment-
hetjük a babát.
Christopher elképedt.
– Tessék? Na, ne, már megint? Hányadik is ez már? Negyedik?
Ötödik? – Úgy szorította össze a kezét, mintha meg akarna fojtani
valakit... valószínűleg engem. – A francba! Megmondtam neked a
múltkor, hogy nehogy még egyszer teherbe ejtsd. A legutóbb is
majdnem belehalt. – A terem felé fordult, és rázta a düh, vagy a
gyász.
Nem tudtam, mit mondjak, úgyhogy nem mondtam semmit, hi-
szen a feleségem most meg agyhalott volt. Miattam.
Nem túl gyakran fordult elő, hogy Christophernek kellett vé-
delmeznie Elle-t, aki hét évvel idősebb volt nála. De a nővére legu-
 Csillagpor 40
tóbbi terhessége után félrevont. Akkor egyetértettem vele. Túlságo-
san kockázatos lett volna még egyszer próbálkoznunk.
– Nem mondta, hogy terhes – fakadt ki Chris.
– Nem tudtuk. Még nagyon korai.
– Azt mondod, hogy tartsuk a gépeken kilenc hónapig? Szerin-
tem meg ne. Elle nem akarta ezt. Én sem akarom. Elég volt végig-
nézni, hogyan hal meg lassan az anyám.
Elindult a folyosón, átviharzott az intenzív osztály dupla ajtaján,
én meg utána. Már majdnem a liftnél járt, amikor utolértem és meg-
ragadtam a karját.
– Ez nem arról szól, hogy te mit akarsz, Chris. Ez Elle-ről szól,
és a családról, amit mindig is szeretett volna.
– Na, várjunk csak, nekem legyen bűntudatom, amiért Elle le-
esett a létráról, miközben te meg teherbe ejtetted? Seggfej!
Nyílt a liftajtó, és anyám lépett ki, kissé megviselten. Az arcát
ősz fürtök keretezték.
– Christopher, drágám! – Adott neki egy puszit, aztán rögtön
hozzám fordult. – Megtaláltam, Matt. Fél éjszaka ezt kerestem, de
meglett. – Azzal odanyújtott egy kitöltött nyomtatványt, egy élő vég-
rendeletet, konkrétan ez volt a címe, nem az, hogy nyilatkozat cse-
lekvőképtelenség esetére.
Gyorsan átfutottam. Beikszelhető négyzetekből állt.

Kívánja, hogy géppel lélegeztessék, ha önállóan nem képes erre?

Igen [ ]
Nem [x]

Kívánja, hogy mesterségesen táplálják, ha önállóan nem képes enni?

Igen [ ]
Nem [x]
41 Priscille Sibley
Terhességről nem volt benne szó. A francba!
X-ek Elle kamaszos kézírásával. Mindenhol a nemet jelölte
meg. A lap alján ott az aláírása, a hurkos L-ek meg E-k. És ha ez
nem lett volna elég, még arra sem sajnálta az időt meg a fáradságot,
hogy ellenjegyeztesse egy közjegyzővel.
Megdörzsöltem a szemem, és közben az emlékezetemben kutat-
tam, próbáltam felidézni, hogyan is volt Dylan születésekor a sür-
gősségin, amikor kitöltöttük a felvételi papírokat. Ilyenkor mindig
megkérdezik, nyilatkozott-e az ember erre az esetre. Mit válaszolt
akkor Elle? Nem kaptam volna fel a fejem, ha igennel felel? Igaz,
akkor minden gondolatomat a fiunk élettelen kis teste kötötte le.
Meg kell néznem az orvosi aktákat.
– Ez már nem számít – tiltakoztam. – Amikor összeházasodtunk,
biztosan megváltozott a jogi státusza. Én vagyok a férje, a legköze-
lebbi hozzátartozója.
– Matthew, szerintem te is tudod, hogy egy ilyen nyilatkozatnak
semmi köze a hozzátartozóhoz meg a családi állapothoz. Csak ah-
hoz, hogy kit jelölt meg döntéshozónak, az pedig én vagyok –felelte
anyám.
– Ezt hogy érted?
Anya megfordította a papírt, aminek a hátoldalán Elle megha-
talmazta őt azzal, hogy döntsön minden olyan későbbi rendkívüli
esetben, amikor ő ezt nem tudja megtenni. Ezzel a dokumentummal
lett anyám orvosi ügyekben a feleségem védőügyvédje.
Feltartottam a kezem, hogy leállítsam.
– Ó, nem! Elle terhes. Tudod, hogy mennyire szeretett volna egy
gyereket – szóltam közbe.
– Én Linney pártján vagyok – jelentette ki Christopher.
– Nem játszunk szavazósdit! – Összegyűrtem a nyilatkozatot.
– Add azt ide! – szólt rám anyám.
Összeszorítottam a markom, benne a papírral, és arra gondol-
tam, vajon hova fajulhat ez a helyzet. Anyám csak úgy összeszid,
 Csillagpor 42
mintha kétéves lennék? Én meg toporzékolok? Az ember azt hinné,
már túl vagyunk azon, hogy ő szúrós szemmel rám néz, én meg en-
gedelmeskedem.
– Le fogjuk kapcsolni a gépről. Rácsipogok a főnővérre – jelen-
tette ki anyám.
– Minek kell ide a főnővér? – kérdeztem. Jesszusom, nem aka-
rom, hogy rólunk pletykáljon az egész kórház!
– Mert Elle engem bízott meg, hogy képviseljem, te pedig ko-
molyan azt fontolgatod, hogy nem kapcsoltatod le a gépről, pedig ő
pontosan ezt akarta. Egyszerűen nem helyes ilyen állapotban tartani,
amikor nem más, mint inkubátor egy kis valami számára, ami még
gyereknek sem nevezhető. Nem bánhatsz úgy egy nővel, mint egy
gyerektároló edénnyel!
A szívem olyan hevesen vert, hogy színes karikák táncoltak a
szemem előtt.
– Ő nem inkubátor! Ő a gyerek anyja!
– Drágám! Gondolkozz egy kicsit reálisabban! – válaszolta
anyám, észrevehetőn enyhébb hangon. – A gyerek még nem is gye-
rek, és ha az is lenne, ki tudja, mik történtek vele tegnap. Mit tett
vele a tomográfia? A gerincröntgenek? A rengeteg gyógyszer?
Alomvilágban élsz. Túlságosan sokkolt ez a helyzet. – És kinyújtotta
a tenyerét, várva, hogy visszaadjam a nyilatkozatot.
Nem tettem.
Biztosan tudtam, hogy Elle nem gondolt arra, hogy ilyen helyzet
is előállhat.
– Igen, ezzel tisztában vagyok, és engem is aggaszt a röntgen
meg a gyógyszerek, de...
– Semmi de – szólt közbe Christopher. – Ennyi. Nem fogod
mesterségesen életben tartani, mint anyámat! – Azzal sarkon fordult
és elment.
Anyám a karomért nyúlt, de én elhúztam.
43 Priscille Sibley
A nővér nagy szemeket meresztett ránk, amikor odarontottunk
hozzá.
– Hívja a főnővért! Beszélni akarok vele. És beszélni akarok az
igazgatóval meg a kórház ügyvédeivel. Hívják össze az etikai bizott-
ságot! Az irattár vezetőjével is beszélni akarok – hadartam.
A nővér elsápadt.
– Tudja mit, hagyja a fenébe! – mondtam. – Majd én felhívom
őket.

Még csak öt perce ülésezett az etikai bizottság, de a kórházigazgató,

az ügyvédek meg a lelkészi tanács tagjai máris heves vitába bonyo-
lódtak. Anyám kivágta az asztalra a gyűrött nyilatkozatot.
– Éppen azért van az élő végrendelet, hogy elkerüljük az ilyen
helyzetet.
– Maine államban – szögezte le a kórház ügyvédje, egy kövér
fickó, akinek úgy elálltak a fülei, mint a pillangószárnyak – a cselek-
vőképes beteg nyilatkozata minden mást felülír.
Elővettem Elle orvosi aktáját, amiben a fiunk születésekor ke-
letkezett iratok voltak.
– Tessék, itt van, megkérdezték, hogy nyilatkozott-e cselekvő-
képtelenség esetére. És ő azt válaszolta, hogy nem.
– Márpedig nyilatkozott. A jelek szerint. – Anyám megütögette
a nyomtatványt.
– Feleennyi idős volt, amikor azt aláírta – érveltem. – Ilyen
helyzetre akkor nem is gondolhatott.
– Ezt meg ugyan honnan tudod? Akkoriban nem is állt szóba ve-
led – replikázott anyám.
Ez igaz volt. Egyetemista korunkban néhány évig nem beszél-
tünk egymással.
– De aztán meggondolta magát, velem kapcsolatban is, és köny-
nyen lehet, hogy egy csomó mással kapcsolatban is. Ennek már ti-
zenhét éve! – kiabáltam.
 Csillagpor 44
Az igazgató felállt.
– Hagyják abba! A kórház nem fog felelősséget vállalni ezért a
döntésért így, hogy nincs róla megegyezés. Nem tudom, jogi szem-
pontból hogy néz ki az ügy.
– Nem az a kérdés, hogy a család mit akar vagy mit nem –
mondta az ügyvéd. – Hanem az, hogy a beteg mit akart. Ez a lényeg.
És a gond az, hogy két dokumentumunk van, amik ellentmondanak
egymásnak.
Az igazgató mély levegőt vett.
– Kerítsen egy bírót! Szerezzen egy bírói végzést!
 5

2. nap

Elővettem a névjegyet a tárcámból: Jake Sutter, ügyvéd. Előző év

tavaszán futottunk össze Jake-kel egy mozi előcsarnokában. Átadta a
névjegyét, és azt mondta:
– Hívjatok fel! Megihatnánk valamit.
Betettem a névjegyet a tárcámba, és el is feledkeztem róla egé-
szen előző napig, amikor a TB- kártyánkat keresve ráakadtam.
Amikor elárultam a titkárnőjének, hogy a kollégiumi szobatársa
voltam, kaptam egy időpontot egy héttel későbbre. Amikor azt is
elárultam, hogy Elle férje vagyok, az még nagyobb hatást tett: egy
percet várakoztatott, aztán kapcsolta Jake-et.
– Matt? Szent ég! Hallottam a híreket. Hogy van Elle? – kérdez-
te Jake.
– Nincs jól. – Belekezdtem a történetbe, és vagy öt percig be-
széltem folyamatosan, csak akkor álltam meg levegőt venni. – Nem
tudom, mitévő legyek jogilag, ez a helyzet.
Jake hallgatott egy sort, mielőtt megszólalt.
– Én pontosan tudom, mitévő legyél, de előbb hadd mondjam el,
mennyire sajnálom, ami történt. Yvette szerint már tegnap este fel
kellett volna, hívjalak, de gondoltam, még bent vagy a kórházban, és
úgy hallom, azóta el se mozdultál Elle mellől.
– Nem – válaszoltam –, csak az etikai bizottság ülésére mentem
be.
– Nos, amit a kórház ügyvédje mondott, az bizonyos fokig igaz.
Egy bírónak kell eldöntenie, hogy adott körülmények között mi len-
 Csillagpor 46
ne Elle kívánsága – magyarázta Jake. – Nem egyszerű az ügy, de
pontosan tudom, mit kell tennünk. Mikor tudsz bejönni az irodámba?
Lemondom a többi ügyfelem. – Mint mindig, Jake úgy látta, ponto-
san tudja, mi a teendő. Csak remélni tudtam, hogy ezúttal így is van.
– Nem akarom itt hagyni Elle-t. Nem tudnál te idejönni?
– Ööö... – Nyelt egyet. – Nem hiszem, hogy egy kórterem a leg-
jobb hely arra, hogy ezt megbeszéljük.
A francba, elfelejtettem, mennyire utálja a kórházakat, de most
nem volt időm a fóbiáira.
Annak idején azért kerültünk egy szobába a kollégiumban, mert
aki a beosztást csinálta, úgy gondolta, mivel mind a ketten ugyanab-
ból az államból származunk, jól kijövünk majd egymással. Pedig
ezenkívül nem sok közös dolog volt bennünk. Jake Maine állam volt
kormányzójának a fia volt, én meg egy munkásemberé a szomszéd
városból. Ő sokkal előkelőbb környékről származott. Mindazonáltal
mind a ketten ambiciózusak voltunk, úgyhogy, bár igazi barátok so-
sem lettünk, szobatársként egész jól megvoltunk. Miután végeztünk,
egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, de mivel én orvosi ügyekkel
foglalkoztam, nem volt egyszerű beszélgetnem vele. Ha csak ki-
mondtam azt a szót, hogy vér, az arca halványzöldre váltott, és kije-
lentette, hogy ha isten azt akarta volna, hogy vért lássunk, akkor nem
adott volna nekünk bőrt.
– Figyelj, itt orvosi problémákról van szó! – mondtam. – Ha ne-
ked ez kényelmetlen, akkor tudsz javasolni esetleg...
– Ugyan már, Matt! Nekem nem a betegágy mellett van dolgom,
hanem a tárgyalóteremben. Igen, a kórházak kikészítenek. Az a sok
szenvedő ember, meg a szagok, meg minden – Amikor a feleségem
Janey-vel vajúdott... Nem tudtam elviselni, hogy annyira szenved.
Nem is tudom, talán túl érzékeny vagyok. Ki nem állhatom a kórhá-
zakat. Nem is tudom, te hogy bírod ki. De a szóbeli meg az írásos
részét megoldom.
Máskor, más időben és más helyen elnevettem volna magam
ezen az önjellemzésen. Ő tényleg azt hitte magáról, hogy tisztességes
47 Priscille Sibley
ember, de hogy valaki „túl érzékeny” legyen ahhoz, hogy segítsen a
sérülteken és a betegeken... Ez az álszentség megőrjített. Ami engem
illet, én gyakorlatias vagyok, úgy állok hozzá, hogy a problémákat
meg kell oldani: segítsünk a szenvedőkön ahelyett, hogy elfordíta-
nánk a tekintetünket. De ezúttal nem számított, mennyire „érzékeny”
Jake. Nem arra kellett, hogy fogja Elle kezét, vagy akár az enyémet.
Csak a szakértelme kellett, hogy a tárgyalóteremben legyőzzük
anyámat.
– Jake...
– A fenébe is, hiszen a barátom vagy! Odamegyek. Van egy ja-
vaslatom – mondta. – Keress egy helyet, ahol nyugodtan beszélhe-
tünk, egy várótermet, vagy ne is, inkább egy irodát! Elmondom, amit
tudnod kell. De ez nem kötelez semmire, nyugodtan konzultálj más
ügyvédekkel is. Még azt is megmondom, mit kérdezz meg tőlük. De
meg fogod látni, hogy Portlandben senkinek nincs annyi tapasztalata,
mint nekem.
Jake egyébként sem volt soha az a szerény típus, ráadásul most
ismerős terepen mozgott. Lefogadtam volna, hogy Portlandben nincs
rajta kívül más, aki akár csak egy ügyet is az Egyesült Államok Leg-
felsőbb Bírósága elé vitt volna.
– Rendben – egyeztem bele.
Lefoglaltam egy tárgyalót az intenzív osztály mellett. Jake hét
óra tízkor futott be – a járása nem volt olyan kevély, mint máskor –
jól szabott öltönyben és olasz bőrcipőben, a felső ajka fölött izzadság
gyöngyözött.
– Foglalj helyet! – Elé tettem egy másolatot Elle nyilatkozatáról.
– És itt egy másolat a kórházi felvételi papírjairól is tavaly télről.
Az asztalfőre ült a famintás laminált asztalnál.
– Tavaly télről?
– Elveszítettünk egy gyereket februárban. Halva született.
– Matt, nagyon sajnálom! Ennyi minden...
Félbeszakítottam. Most elég volt a fájdalomból.
 Csillagpor 48
– Azt a rubrikát írta alá, hogy nem nyilatkozott cselekvőképte-
lenség esetére. Látod? – Elle macskakaparására mutattam a felvételi
lapon. Most először néztem meg alaposabban a kézírását. Nem vol-
tam grafológus, de még nekem is feltűnt, mennyire gyenge lehetett,
amikor odaírta a monogramját. Aznap éjjel annyira ki volt készülve,
hogy még az is lehet, nem tudta, mit ír alá.
Jake fészkelődött kicsit a székében, s közben végigmért.
– Jól vagy?
Egy pillanatra ránéztem, bólintottam, aztán elkaptam a tekinte-
tem. Nem tudtam volna vele is megosztani a gyászom, bármennyire
is meghallgatott volna.
Tiszteletteljesen a másik dokumentumért nyúlt.
– Habár ennek az a címe, hogy élő végrendelet, ez nem egészen
az. Az élő végrendelet egy jól körülhatárolt esetre szóló instrukciók
sora. A cselekvőképtelenség esetére tett nyilatkozatok kategóriájába
tartozik, de a hatóköre szűk, mert a beteg nem tér ki benne az előre
nem látható lehetőségekre. Elle adott instrukciókat, de ugyanakkor át
is adta édesanyádnak az egészségével kapcsolatos döntési jogot. Így
ez az úgynevezett élő végrendelet sokkal inkább egy nyilatkozat cse-
lekvőképtelenség esetére. Az a lényeg, hogy Elle eldöntött bizonyos
dolgokat, de ki is jelölt valakit, aki a dokumentumban nem tárgyalt
esetekben döntést hozhat. A bíróság ezt úgy fogja értelmezni, hogy
Elle tisztában volt azzal, hogy felmerülhetnek előreláthatatlan kö-
rülmények, és ilyen esetekre édesanyádba helyezte a bizalmát. És
ezenkívül is el kell még mondanom pár dolgot, amik nem fognak
tetszeni.
Kihúztam egy széket, és lerogytam rá.
– Úgy gondolod, nincs esélyem.
– Dehogy nincs! Mégpedig nagyon is nagy esélyed van. Te ma-
gadnak való fickó vagy, de ezt nem fogod tudni megtartani magad-
nak. Máris riporterek táboroznak a kórház előtt. És ennél csak rosz-
49 Priscille Sibley
szabb lesz. Ez még a Roe kontra Wade ügynél4 is nagyobb durranás
lehet.
– Hogyhogy? Itt nem az abortuszról van szó.
– A te szemedben nem. A te szemedben a feleségedről és a meg-
születendő gyermekedről van szó, egy nagyon is személyes ügyről.
Jogi szempontból viszont egy magzat jogairól van szó az anya jogai-
val szemben, és ez nagyon messzire vezet. Az élethez való joghoz. A
halálhoz való joghoz. A magzatok jogaihoz. A Roe kontra Wade-
ügyhöz. De tegyük ezt most félre! – Hátradőlt a székben és elkezdte
harapdálni az alsó ajkát.
– Ebben az államban – folytatta aztán – az ilyen ügyeket a ha-
gyatéki bíróság tárgyalja. Nincs esküdtszék. Csak egy szál bíró. Ha
Elle nem lenne terhes, akkor egyértelműen az lenne az érvényes,
amit ebben a nyilatkozatban leírt. – Ráütött a papírra. – Az nem
számít, hogy a nyilatkozat még a szalagos magnók korából szárma-
zik, és hogy még hajadonként tette. Eléggé világosan kifejezte ben-
ne, hogy nem akar élni, ha halálos beteg lesz vagy tartósan vegetatív
állapotba kerül. – Jake lesütötte a szemét, és manikűrözött körmeivel
végigsimított a borostáján. – Azt mondod, nem tudtál a nyilatkozat-
ról?
– Nem, egészen ma reggelig. De azt tudtam, hogy Elle-nek ez a
kívánsága. Amikor még nem tudtam, hogy terhes, egyetértettem ve-
le, hogy vegyük le a gépről... – Elcsuklott a hangom, és a kezembe
temettem az arcom.
– Semmi baj. – Jake megszorította a vállam, megvárta, amíg
összeszedem magam, majd megkérdezte, folytathatjuk-e.
– Sok állam van, ahol ez nem is lenne ügy, mivel a terhességgel
a nyilatkozat automatikusan érvényét veszíti, de Maine-ben nem így
van. Itt a nyilatkozat minden körülmények között érvényes.

4
Az ebben az ügyben hozott döntéssel az USA legfelsőbb Bírósága 1973-ban
elismerte a művi terhességmegszakitáshoz való jogot.
 Csillagpor 50
Meg akartam kérdezni, melyik államokra gondol, hátha át tud-
nánk vinni Elle-t egy ottani kórházba, de rájöttem, hogy erre nincs
esély. Nem elég stabil az állapota. És anyám sem hagyná.
– A tiéd a gyerek? – kérdezte Jake. – Úgy értem, volt DNS-
teszt?
– Persze hogy az enyém. Elle soha...
– Nem így értettem. Hanem hogy genetikailag is a tiéd-e. Nem
spermadonortól származik, vagy ilyesmi.
– Ezt meg mi a fenéért kérdezed?
– Válaszolj a kérdésre, Matt! Genetikailag tiéd a gyerek?
– Igen.
– Jó. Ez arra az esetre kell, ha ez felmerülne. Először is kérvényt
kell beadnom a bírósághoz, hogy nyilvánítsák Elle-t illetéktelennek.
Erre Maine-ben finomabb kifejezést használunk, azt, hogy cselekvő-
képtelen, de ugyanazt jelenti, vagyis nem tud eljárni a saját ügyében.
Ehhez eskü alatt tett nyilatkozatokra lesz szükségem az orvosaitól,
amikben leírják az állapotát.
Bólintottam, ő pedig elmagyarázta, hogy azt fogjuk kérni a bíró-
ságtól, hogy nevezzenek ki engem a feleségem gyámjának. Ez azon-
ban még nem jelenti azt, hogy az orvosi ügyeiben is én dönthetek.
Az élő végrendeletre mutatott.
– Ha a bíró meglátja ezt, lehet, hogy inkább ezt fogadja el.
– Azt mondod, anyámnak joga van levetetni Elle-t a gépről?
Ide-oda döntötte a fejét, mint aki mérlegeli a helyzetet.
– Itt van a felvételi papír, aminek alapján vitathatjuk a régebbi
nyilatkozat érvényességét. De megvan rá az esély, hogy a bíró az
édesanyádnak adja a döntés jogát orvosi kérdésekben. – Jake nagy
levegőt vett. – Ezért akartam megbizonyosodni arról, hogy a gyerek
a tiéd. Ha kell, egészen más irányból is megközelíthetjük az ügyet.
Ha a bíróság édesanyád javára dönt, akkor kérvényezem, hogy ne-
vezzenek ki téged a magzat gyámjának.
– Oké. Ez jól hangzik. És akkor mit tudok tenni? – kérdeztem
felegyenesedve.
51 Priscille Sibley
– Nos, az bonyolult. Biztosan tudod, hogy voltak magzatpárti
ügyeim.
Ismét bólintottam.
– Anyám arra fog hivatkozni, hogy Elle-nek joga van meghalni.
És el is fogom engedni, miután a baba megszületett, de...
Jake félbeszakított.
– Megígérem neked, hogy mindent megteszünk, ami jogilag
csak lehetséges, hogy megadjuk az esélyt a gyereknek az életre.
Hogy azután elengedjük-e Elle-t, az egy teljesen más kérdés. De ami
most, ebben a pillanatban a legfontosabb, az az, hogy életben tartsuk,
amíg a bébi meg nem születik, igazam van?
– Igen – válaszoltam meg a költői kérdést.
– Hadd magyarázzam meg, mi is a helyzet a magzat fölötti
gyámsággal. A bíróság nem ismeri el a meg nem született gyerekek
emberi jogait, legalábbis eddig még egy bíróság sem ismerte el-
Márpedig csak annak a számára jelölhetnek ki gyámot, akinek van-
nak emberi jogai. Úgyhogy ezt az akadályt le kell küzdenünk, de
megvan a tervem. Meggyőzöm a bírót. A mi javunkra dönt. Az ügy-
ből pedig precedens lesz.
Köhintettem egyet.
– Felejtsd el a precedenseket! Itt csak Elle-ről és a gyerekről van
szó.
– A te gyerekedről – tette hozzá Jake, mintha megint megkérdő-
jelezné az apaságomat.
– Igen – válaszoltam.
– Hidd el, nekem is fontos, hogy megmentsük ezt a gyereket! De
ha sikerül precedenst teremtenünk azzal, hogy meggyőzük a bírót,
jelöljön ki gyámnak, az nagyon jól fog jönni a magzatpárti mozga-
lomnak is. Ezért mondtam, hogy ez sokkal nagyobb ügy, mint gon-
dolnád. Téged csak a feleséged meg a gyereketek érdekel, de az
egész magzatpárti mozgalom melléd fog állni. Az őket támogató
 Csillagpor 52
ügyvédek minden segítséget meg fognak adni. Amicus curiae leve-
let5 írnak, kutatnak, mindent megtesznek, amit csak lehet.
– Milyen beadványt írnak? Mindegy! Hagyjuk. Miért érdekelné
ez az egész a magzatpárti mozgalmat? Ez az ügy nem az abortuszról
szó. Elle-nek nem lesz abortusza.
Leereszkedő mosoly játszott Jake száján, miközben az ujjával
megérintette a felső ajkát. Nem először láttam rajta ezt az arckifeje-
zést. Szerette egyenes ember benyomását kelteni, és hittem is volna
neki, ha nem ismerem az egyetem óta; ha nem tudom, mennyire am-
biciózus.
Így válaszolt:
– Nem lesz, de nem látod az összefüggést? Ha lekapcsolod Elle-
t a gépről, azzal a terhességét is megszakítod. Hadd próbáljam meg
világosabban elmagyarázni! Az alkotmány tizennegyedik kiegészíté-
se a jogokat személyekhez köti. Minden jogot. Ha a bíróság kinevez
egy magzat gyámjául, azzal személlyé teszi a magzatot. Mármint
jogi szempontból. Jogai lesznek. És ezek a jogok felülírják a Roe
kontra Wade ítéletet és a magánélethez való jogot is. Ha a Roe kont-
ra Wade-et valami más írja felül, az azt fogja jelenteni, hogy az
egyes államok újra külön-külön szabályozhatják az abortuszt.
– Megismétlem, hogy ez engem most a legkevésbé sem érdekel.
De Jake fel volt villanyozva, és csak mondta tovább:
– Oké, de ha gyámmá nyilvánítanak, annak messzemenő követ-
kezményei lesznek. De még ha el is utasítják, megfellebbezhetjük az
ítéletet. Azzal időt nyerünk. És ha a következő szinten elbukik, akkor
is mehetünk még feljebb. Kérhetünk certiorarit.
– Mit?

5
Olyan szakértői vélemény, amely egy-egy bonyolultabb jogi, társadalmi, politikai
vagy szaktudományos kérdésben igyekszik a bíróság számára információt közvetí-
teni, illetve az ítélkező testület figyelmét felhívni olyan fontos vonatkozásokra,
amelyek a felek perbeli cselekedetei és nyilatkozatai alapján egyébként rejtve
maradnának.
53 Priscille Sibley
– Certiorarit, felsőbb bírósági végzést. Ez azt jelenti, hogy meg-
kérjük a Legfelsőbb Bíróságot, bíráljon felül egy alsóbb szintű dön-
tést. Ha a Legfelsőbb Bíróság megadja neked a gyámságot, azzal
gyakorlatilag az Egyesült Államok kormánya ismeri el a magzatot,
mint személyt, tehát minden magzatnak meglesz minden személyhez
fűződő joga. És minden cselekedet, ami elpusztít egy magzatot, gyil-
kosságnak fog számítani. Akkor mindenhol tilos lesz az abortusz.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit messzire mész? Én csak ennek
az egy gyereknek akarom megmenteni az életét – mondtam.
– Emlékszel a Scott Peterson-ügyre?
– Mi a fene köze van ennek Elle-hez?
– Mindjárt meglátod. Emlékszel rá?
Hátradőltem és végigmértem Jake-et. Mindig is ilyen volt. A
bolhából is elefántot tudott csinálni; a kokszban ilyenkor egyszerűen
ott hagytam, de most nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust.
– Petersonra? Arra az állatra, aki megölte a terhes feleségét?
Hogyne emlékeznék – válaszoltam.
– A vád szerint a feleségét és a magzatot is megölte. Az ítélet
nyomán a kongresszus elfogadta a magzatokat érő erőszakos bűncse-
lekményekről szóló törvényt. Ez óriási előrelépés volt, mert ez a tör-
vény a magzatot védi. A beterjesztők a magzatpárti mozgalom tagjai
voltak. A nem hivatalos neve Laci–Conner-törvény.
– Az ég szerelmére, térj már a lényegre!
– Ott vagyok. Ez a törvény a magzatot védi, és erre hivatkozha-
tunk.
Morogtam valami gorombaságot, mert feldühített, hogy Jake
bármilyen formában is a Scott Peterson-ügyhöz hasonlítja azt, ami
Elle-lel történt. Le akartam állítani az egész cirkuszt, mielőtt még
felverik a sátrat.
– Ha a magzat feletti gyámságra játszunk, mögénk áll az egész
magzatpárti mozgalom...
 Csillagpor 54
– És ha szóba kerül az abortusz, szembeszáll velünk a Nemzeti
Nőszövetség, akik valószínűleg legalább annyira radikálisak, mint a
magzatpártiak. Egy nagy cirkuszt csinálsz az egészből.
Anyám a Nőszövetség tagja volt. Ő maga általában normálisan
viselkedett, az volt a célja, hogy a nők több lehetőséghez jussanak,
de volt a szervezetben pár forrófejű nőszemély, akik legszívesebben
olajban sütötték volna ki az abortuszellenes aktivistákat.
Jake továbbra is eltökélten ült ott, és gúnyosan elmosolyodott,
amikor a Nőszövetséget említettem.
– A magzatpárti mozgalom emberjogi szervezet – magyarázta. –
De erről most ne vitatkozzunk! Hanem... A gyámságot használni
eléggé kockázatos taktika, mégpedig amiatt, hogy eddig összesen két
ilyen ügy volt. Az elsőt Floridában tárgyalták, és minden kényes
téma szerepelt benne, ugyanis egy szellemileg fogyatékos nőről volt
szó, aki nemi erőszak nyomán esett teherbe. Az állam próbálta elér-
ni, hogy őt nevezzék ki a magzat gyámjául. Az eredmény az lett,
hogy a másodfokú bíróság ezt megtagadta, mégpedig két okból. Egy-
részt, mert az állam nem volt közvetlenül érintett, ezért akartam
megbizonyosodni arról, hogy tőled van a gyerek, másrészt, mert a
floridai törvények között nincs olyan, amelyik lehetőséget biztosíta-
na arra, hogy egy magzatot gyámság alá helyezzenek.
– Tehát a nőn abortuszt hajtottak végre? – kérdeztem.
– Ami azt illeti, nem. Az ügy olyan sokáig elhúzódott, hogy
időközben a gyerek megszületett. És nekem is ez a célom. Én olyan
ember vagyok, akinek elvei vannak. Olyan ember, aki vasárnapon-
ként templomba jár. Akinek első a hite. De ugyanakkor realista is
vagyok, Matt. Az állam elveszítette a csatát, de megnyerte a háborút.
A gyerek életben maradt. Egy gyerek. És én is elfogadom, ha sikerül
megmentenünk ezt az egy gyereket. De könnyen lehet, hogy ez az
egy ítélet évente több mint egymillió gyereket menthet meg. Nagyon
sajnálom, ami Elle-lel történt, de...
Mind a két kezem ökölbe szorult.
– Ne merészelj mártírt csinálni belőle!
55 Priscille Sibley
Erre olyan hosszan hallgatott, hogy arra gondoltam, nem tud mit
válaszolni. Vagy talán tudta, hogy ha bármit is válaszol, kirúgom.
– Értettem – mondta. Aztán hosszú fejtegetésbe bocsátkozott
egy pennsylvaniai esetről. – A bíró megadta a gyámságot, de szerin-
tem, ha megfellebbezik, elbukott volna.
Felálltam és fel-alá kezdtem járkálni a kis tárgyalóban.
– Tehát ezzel a stratégiával, hogy gyámságért folyamodunk, úgy
ötven-ötven százalék az esélyünk? Legjobb esetben?
Jake igenlőleg pislantott.
– De lehet, hogy több, mivel, mint mondtad, ez nem abortusz-
ügy. Ez az apai jogaidról szól. Próbálod megvédeni azt, ami a csalá-
dodból maradt. Apaként megvannak a jogaid, legalábbis meglesz-
nek, miután megszületik a gyerek. Ez pedig kényszerítő helyzet.
Mindkét tenyeremmel az asztalra támaszkodtam.
– De a jogaim nem lépnek érvénybe, amíg a gyerek meg nem
születik, kivéve, ha sikerül megváltoztatnod a világot és gyámmá
kineveztetned engem?
– Pontosan – felelte Jake.
Elle göcsörtös betűire pillantottam a halvaszületéskor kitöltött
kórházi felvételi lapon.
– És mi van azzal, hogy itt azt mondja, nem nyilatkozott cselek-
vőképtelenség esetére?
– Először mindenképpen erre fogok hivatkozni. De számolnod
kell azzal, hogy Elle öccse valószínűleg tanúskodni fog, és könnyen
lehet, hogy meg fogja győzni a bírót.
– Christopher? Te meg honnan tudod, hogy mi Christopher vé-
leménye?
– Az esti híradóból.
– Mi van? – A halántékomban lüktetni kezdett a vér.
– Ülj le!
Engedelmeskedtem. Megdöbbentett, hogy Christophernek volt
képe a sajtóhoz fordulni.
 Csillagpor 56
– Először csak a helyi hírekben szerepelt, de ma este már az or-
szágos adókon is. Beszámolt arról, hogy a nővére halálos sérüléseket
szenvedett, de te ragaszkodsz hozzá, hogy életben tartsák, mert va-
lami téves indíttatásból meg akarod menteni. Azt is mondta, hogy
Elle az élő végrendeletében egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy
ilyen esetben meg akar halni. És még azt is hozzátette, hogy bár a
nővére volt a legbátrabb ember, akit valaha ismert, attól nagyon félt,
hogy így tartsák életben.
– A picsába! – káromkodtam el magam.
Jake fintorgott.
– Tedd meg magadnak azt a szívességet, hogy odafigyelsz arra,
miket mondasz, legalábbis a kamerák előtt! A média rá fogja vetni
magát az ügyre. Fontos lesz, hogy milyen színben tünteted fel ma-
gad.
– És szerinted attól jobban fognak szeretni, ha olyanokat mon-
dok, hogy a kutyafáját meg a manóba?
Jake megrázta a fejét.
– Én hiszek neked, amikor azt mondod, hogy ebben a helyzet-
ben Elle azt akarná, tartsuk életben. Minden lehetséges érvet fel fo-
gunk használni, azt is, hogy más államokban ilyenkor tilos kikap-
csolni a gépeket, de szeretném, ha azt is megértenéd, hogy téged is
meg akarlak védeni. Lesznek, akik mindenfélének el fognak hordani,
amiért a feleséged kívánsága ellenére teszel. Ezt úgy is be lehet állí-
tani, hogy azt akarod, hogy még hónapokig szenvedjen. Az a helyzet
ugyanis, hogy homlokegyenest a nyilatkozatban foglalt kívánságai
ellenében cselekszel.
Emésztettem egy kicsit a szavait. Égettek, mintha lúgot nyeltem
volna.
– Félig gyászoló férjnek, félig szentnek kell látszanod. – Egy ak-
tát tolt elém. – A szerződés a díjazásomról. Ez itt a megbízási díj.

Végignéztem a nullák hosszú során, és füttyentettem egyet

Nyolcévnyi diákhitellel tartoztam, és a magánpraxisomból eddig
57 Priscille Sibley
még arra sem futotta, hogy azt visszafizessem, nemhogy egy ekkora
összeget félretegyek.
– Meg tudom csinálni, Matt. Ha a bíró csak fikarcnyi esélyt is ad
nekünk, ha nem zárja le az egészet rögtön a nyilatkozatra hivatkozva.
Meglesz, megígérem. Erre én vagyok a legjobb.
– Nekem nincs ennyi pénzem. Egek, még a csekkfüzetem sincs
nálam!
– Hagyjuk a megbízási díjat! – mondta erre. – Elengedem. Bará-
tok vagyunk. Akarom ezt az ügyet, mert hiszek benne. Még az óradíj
is lehet alku tárgya, attól függően, mennyire húzódik el az ügy. Csak
írd alá! – Lapozott párat, és egy vonalra mutatott a lap alján.
Mély levegőt vettem, és megfogtam a tollat.
– Mielőtt aláírom, tudnod kell valamit. Engem nem érdekelnek a
politikai céljaid, Jake. Nem akarom, hogy mindenféle mozgalmak
lépten-nyomon a feleségemre hivatkozzanak.
– Mire végzünk, másként fogod látni.
Jake nem értette. Sosem értette. Az emberek nem bábuk voltak,
akiket felhasználhat a közjó érdekében – illetve annak az érdekében,
amit ő közjónak vélt.
– Nem – válaszoltam. – Ha megbízlak, az csak erről a konkrét
ügyről szól, és nem a magzatpárti mozgalomról, vagy arról, hogy
beülhess a kormányzói székbe, mint az apád.
– Már nem érdekel a kormányzói poszt. Yvette nem akar politi-
kusfeleség lenni, évek óta már nem is próbálom meggyőzni. Csak és
kizárólag az érdekel, hogy megmentsem a gyereketeket – Jake meg-
ütögette a fekete vonalat a mutatóujjával. Minden képességem meg-
van hozzá. Az alkotmányjog szakértője vagyok. Órákat tartok a Har-
vardon az első alkotmány kiegészítésről, az isten szerelmére. A Ke-
resztény Jogi Társaság tagja vagyok. Rendszeresen hívnak, hogy
adjak tanácsokat a magzatpártiaknak.
Hirtelen beugrott egy emlék, még az elsőéves egyetemi tájékoz-
tatóról, amikor mindenki ugyanazt a három kérdést tette fel nekünk:
Hogy hívnak? Honnan jössz? Milyen szakos vagy? Jake mindig fu-
 Csillagpor 58
rán válaszolt. Azt mondta: „Jake Leahy Sutter vagyok a jobb szárny-
ból, és olyan szakra járok, ahonnan bejutok a Legfelsőbb Bíróságra,
ha minden jól megy, az elnöki székbe.”
– Mindig bíró akartál lenni. Szerinted ez az ügy felrepít a pulpi-
tusra?
Összehúzta a szemét, és hátradőlt a székén.
– Ugyan már! Én már nem kapok talárt. Túlságosan összeforrt a
nevem a magzatpártiakkal. Ki kellett állnom a meggyőződésemért,
nem maradhattam a politikai semlegesség keskeny ösvényén.
– Értem. Jake, szavadat adod, hogy Elle és a gyerek érdekét tar-
tod szem előtt? Igen vagy nem?
Elgondolkodott, aztán bólintott.
 6

3. nap

A magzatpárti tüntetők már körül is vették a bíróságot, ahol egy bíró

majd a feleségem sorsáról dönt. Nem. Nem szabad így gondolkod-
nom. Elle sorsa már eldőlt, amikor leesett. Most már a baba életéért
küzdők – a babánk életéért. A furcsa az volt, hogy Elle egyáltalán
nem látszott terhesnek. Nem éreztem, hogy a baba rugdosna belülről.
Egyelőre nem volt más, csak egy kis pulzálás az ultrahang képernyő-
jén. Mégis tudtam, hogy ha tudná, Elle máris a Jó éjt, Hold! -at ol-
vasná neki.
Megigazítottam a nyakkendőmet, és átnyomakodtam a riporte-
rek tömegén, akik mikrofonokat nyomtak az arcomba.
– Doktor Beaulieu, hogy van a felesége?
– Az öccse azt mondta, nem marad életben. Önnek mi a vélemé-
nye?
Odakiáltott egy fickó, akit még középiskolából ismertem.
– Matt, csak egyetlen kérdésem lenne Elle-ről.
– Nem nyilatkozom – válaszoltam. Már hallották Christopher
verzióját. Nem fogok több pletyka-alapanyagot szolgáltatni egy ma-
gánügyről.
Az ajtó két oldalán magzatpárti aktivisták álltak transzparensek-
kel: Életet adni, nem elvenni! Mentsük meg Elle-t!
Bár az én pártomon álltak, kerültem a tekintetüket. Nem miat-
tam, és pláne nem Elle érdekében gyűltek oda. A tragédiánk ürügyén
a saját ügyüket propagálták.
 Csillagpor 60
Beléptem a bíróság kapuján, abban a reményben, hogy valaki
majd útját állja a riportereknek meg a tüntetőknek. Nem így történt.
A szomszéd épület, a Szövetségi Bíróság kapujában volt fém-
detektor, de a Cumberland Megyei Bíróságon, könnyen lehet, hogy
egyetlenként az országban, nem volt. Az információéhes riporterek
jöttek utánam végig az előcsarnokon, és szüntelenül kérdéseket vak-
kantgattak felém.
Jake a tárgyalóterem felé félúton csatlakozott hozzám. Odafor-
dult a riporterekhez, és így szólt:
– Bizonyára belátják, hogy doktor Beaulieu és a családja nehéz
időket él át. Pillanatnyilag nincs mit mondanunk, de ha lesz, sajtó-
tájékoztatót tartok, ahol bármilyen kérdést feltehetnek.
Meglepetésemre az újságírók hátrébb húzódtak, de azért tovább-
ra is sóvár szemekkel méregettek, mint akik abban reménykednek,
hogy sötét titkokra derül fény.
A sakktáblamintás márványfolyosó végén anyám állt
Christopherrel, és úgy nézett ki, mint aki sírt. Ahogy Jake-kel elha-
ladtunk mellette, majdnem megsajnáltam. Majdnem. Fájdalmat
okoztam neki, de háborúban álltunk. A szeretet uralkodhat, de még is
oszthat.
A riporterek is meglátták Christ, ő pedig beszélgetni kezdett ve-
lük.
Odafordultam Jake-hez, és megkérdeztem:
– A Jogot az Élethez-esek honnan tudnak erről?
– Matt, ugyan már! – intett le Jake.
– Te mondtad nekik, hogy jöjjenek ide?
– Nem kellett mondanom nekik. Amióta Elle öccse sajtótájékoz-
tatót tartott, a sajtó rávetette magát az ügyre. A magzatpártiak saját
akaratukból tűntetnek.
– De kitől tudták meg, hogy bírósági tárgyalás lesz?
– Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy, mint az újságírók, ők is
figyelik a bírósági hirdetményeket. Én a helyükben legalábbis fi-
61 Priscille Sibley
gyelném. Próbálják elérni, hogy a nőket ne bántalmazzák, a gyereke-
ket ne gyilkolják meg – válaszolta.

A fogamat csikorgattam.
– Jake!
– Tudom. Ne a te kontódra vívjam a harcomat! – Megigazította
az öltönye hajtókáját. – Amúgy szörnyen nézel ki. Mikor aludtál
utoljára?
– Majd akkor alszom, ha elintézted a bírónál, hogy Elle-t életben
tartsák.
– Ezért vagyunk itt. – Jake megállt a tárgyalóterem bejárata
előtt, és a következőket súgta: – De ez eltarthat egy ideig, úgyhogy
oszd be az erődet. Tehát aludj! Sőt, ami azt illeti, nem lesz ellenem-
re, ha az ügy csak olyan sebességgel halad előre, mint a parkinsonos
nagymamám. Minél tovább tart, annál előrébb tart Elle terhessége,
tehát annál jobb nekünk. És imádkozzunk, hogy a bírónak legyen
szíve, és hogy az anyja katolikus legyen. – Jake hunyorított. – Hé,
hiszen te is katolikus vagy! Mondd meg a lelkészednek, hogy jöjjön
tanúskodni!
– A papnak?
– A vallását gyakorló hívő ember vagy. – Közelebb lépett, és
még halkabbra fogta. – A katolikusok is magzatpártiak. Azt akarom,
hogy vallásosnak tűnj, még ha pogány vagy is.
Habár katolikusnak neveltek a kereszteléstől a bérmálkozásig, és
még misét is tartattunk a házasságunk szentségéért, nem jártam
templomba, sőt még abban sem voltam biztos, hogy hiszek Istenben.
De Elle hitt. Ő néha még misére is eljárt. És tetszett a jó-akaratú Is-
ten képe, és hittem a „Csak azt tedd felebarátoddal...” keresztény
tanításban. Filozófiai szempontból elfogadtam a kereszténységet.
Metafizikai szempontból viszont maradtam szkeptikus. Ha Isten nem
létezik, ha a menny és a pokol csak mítosz, akkor örökre elveszítem
Elle-t. Valahogy úgy akartam hinni Istenben, ahogy a kisgyerekek a
Mikulásban.
 Csillagpor 62
Jake lepillantott a rezgő BlackBerryjére, és kikapcsolta. Követ-
tem a példáját, s közben észrevettem, hogy Melanie hagyott egy
üzenetet.
– Sose tudtam felfogni, miért kell szentekhez imádkozni meg
tisztelni Máriát, de az egyházad legalább azt vallja, hogy az élet a
fogantatással kezdődik. – Jake elvigyorodott. – Ráadásul épp ideje,
hogy kapj is valamit tőlük azonfelül, hogy pénteken csak halat sza-
bad enni.
Megadón ingattam a fejem. Sem kedvem, sem energiám nem
volt a katolikus tanokat magyarázni.
– Szóval a vallást is fel fogod használni?
– Természetesen. A szabad vallásgyakorlás benne van az alkot-
mányban, ha nem tudnád.
Christopher és anyám kinyitották a terem kétszárnyú ajtaját, és
eltűntek mögötte. Anyám is katolikus volt, de amolyan tipikus ame-
rikai kávéházi katolikus. És hitt abban, hogy a nőknek joguk van
dönteni.
Jake meglapogatta a vállam, ahogy beléptünk az ajtón.
– Vegyél egy nagy levegőt! Reméljük, a bíró nem dönt úgy,
hogy Elle nyilatkozata érvényes, mielőtt előállhatnánk az érveinkkel.
Elle apját kerestem a karzaton. Hanket napok óta senki sem lát-
ta. Az agyam félrekapcsolt, ahogy szokott, mint amikor még nem
fogadtak el teljesen valaki halálát, és arra gondoltam: Elle nagyon ki
lesz akadva az apjára.
A tárgyalóterem falát a padlótól a plafonig tölgyfa lambéria bo-
rította. Anya nem bízott meg ügyvédet, úgyhogy egymaga ült az al-
peres számára kijelölt oldalon, de Christopher ott állt mögötte, és a
fülébe sugdosott.
Jake-kel leültünk az asztalhoz, amin a Felperes tábla állt. Jake
papírokat vett elő az aktatáskájából, és azokat lapozgatta, én pedig
igyekeztem elkerülni anyám pillantását. Hatvanhárom éves anyám
általában ötvennek szokott kinézni, de most, hogy a keresztfás abla-
kon át ráesett a reggeli fény, észrevettem, hogy milyen vékony a
63 Priscille Sibley
bőre. Öregedett, és nagyon rosszul nézett ki, de tudtam, hogy én sem
festhetek sokkal jobban. Arra gondoltam, hogy ha nem érem el a
célom, és a baba meghal Elle-lel együtt, akkor már meg sem kell
ölnöm magam, mert úgyis holtan esem össze a kimerültségtől.
A törvényszolga lépett be a terembe.
– Kérem, álljanak fel! A tárgyalást Martin Wheeler bíró úr veze-
ti.
Végszóra belépett a bíró, és a pulpitushoz ment. Felálltunk és
leültünk, mint ahogy az óceán hullámzik. A középkorú bíró elren-
dezte maga előtt az iratokat, aztán egy bőrtokból elővett egy keret
nélküli szemüveget, és azt tisztogatta egy ruhadarabbal, miközben
beszélt.
– A mai első eset az Elle Lenore Beaulieu feletti gyámság ügye.
Nevezett férje, doktor Matthew Beaulieu, gyámsági kérvényt adott
be, amivel kapcsolatban Elinor Beaulieu, aki szintén gyámsági
igénnyel él, kifogást emelt. Elinor Beaulieu Elle Lenore Beaulieu
anyósa. Hasonlít a nevük.
Anyám jelentkezett
– Meg tudom magyarázni. Alice, Elle édesanyja rólam nevezte
el Elle-t. De engem mindenki Linney-nek szólít, úgyhogy nyugodtan
szólítson így, ha ez megkönnyíti a dolgot.
A bíró összeszorította a száját, én pedig arra számítottam, hogy
egy kis feddés következik, lecke a tárgyalótermi etikettből, de a bíró
olyan türelmes hangon szólalt meg, akár egy óvó bácsi:
– Igen, köszönöm, Mrs. Beaulieu. Ez valóban megkönnyíti a
dolgot. Rendben van, Elinor Beaulieu. E-L-I-N-O-R Beaulieu-re a
következőkben, mint Linney-re hivatkozunk. Elle Lenore Beaulieu-
re, Elle-re, E-L-L-E szóköz L-E-N-O-R-E Beaulieu-re pedig mint
Elle-re. Van jogi képviselője, Mrs. Beaulieu?
Anyám nemet intett a fejével.
– Nincs, én csak beadtam a papírokat, ahogy a hagyatéki irodán
mondták. Elle-nek élő végrendelete van. Nem akart így élni.
 Csillagpor 64
– A dokumentum jogi szempontból cselekvőképtelenség esetére
tett nyilatkozatnak minősül, még ha nem is ez a címe. De erről és az
ön vallomásáról majd később – válaszolta Wheeler bíró. – Az első
hivatalos lépés annak megállapítása, hogy Elle Beaulieu tartósan
cselekvőképtelen.
Wheeler bíró odébb helyezkedett a székében, aztán összefoglalta
az orvosok nyilatkozatait, amelyek Elle sérüléseiről és a prognózisról
szóltak. Aztán felnézett, és megkérdezte Jake-et, egyetértünk-e azzal,
hogy Elle tartósan cselekvőképtelen. Azután ugyanazt megkérdezte
édesanyámtól is.
– Igen, bíró úr – válaszolta anya.
– Látják, milyen könnyen megy az egyetértés? Azt javaslom, a
jövőben is tartsuk magunkat ehhez – mondta a bíró. – Elle Beaulieu-t
cselekvőképtelennek nyilvánítom, és a továbbiakban gyámoltként is
említhető.
Nagyot nyeltem, elfojtva az öklendezésemet. Számomra ez a
gyámolt újabb lépés volt Elle dehumanizációjában, akárcsak az a
szó, hogy a test vagy egyszerűen az.
Wheeler bíró félretett egy dokumentumot.
– A gyámságot illetően vitás helyzet áll fenn. Ugyanakkor, ha-
bár gyámsági kérvényeket adtak be, úgy tűnik, a vitatott kérdés tu-
lajdonképpen az, hogy mit akarna Elle ebben a helyzetben. Doktor
Beaulieu a kérvényben azt állítja, hogy ő és a felesége gyermekeket
szerettek volna, és hogy a baleset előtti estén, egyik utolsó beszélge-
tésük alkalmával, Elle kifejezte abbéli vágyát, hogy gyereket akar.
Doktor Beaulieu elismeri, hogy Elle súlyos agysérülése nyomán
nincs remény a felépülésre, mindazonáltal úgy véli, a felesége azt
szerette volna, ha kihordhatja a terhességet, még ha ez azt is jelenti,
hogy mesterségesen kell életben tartani a gyermek születéséig. Egye-
tért azzal, hogy a gyermekvilágra jötte után a gépeket lekapcsolják.
A bíró kinézett a szemüvege fölött.
– Mrs. Linney Beaulieu kérvényéből az derül ki, hogy ő más-
ként látja a helyzetet. Azt állítja, hogy ő és Alice McClure, Elle
65 Priscille Sibley
édesanyja egész életükben barátok voltak, és hogy fontos szerepet
játszott Elle nevelésében, hiszen ő volt a keresztanyja. Alice
McClure halála után továbbra is közeli, szeretetteljes kapcsolatban
maradt Elle-lel. Alice McClure halálos rákbetegsége végén négy
hónapra kómába zuhant. Ebben az időszakban hospice-nővérek lát-
ták el őt otthonában, aminek hatására az akkor tinédzserkorú Elle-
ben az a mély meggyőződés alakult ki, hogy a halálos betegek életét
nem szabad mesterségesen meghosszabbítani. Amint elérte a nagy-
korúságot, Elle megírta ezt az úgynevezett élő végrendeletet, amely-
ben Mrs. Linney Beaulieu-t jelölte, meg mint képviselőjét arra az
esetre, ha cselekvőképtelenné válna. Ha ő kapja meg a gyámságot,
Mrs. Beaulieu arra utasítaná Elle orvosait, hogy kapcsolják le a me-
nyét életben tartó gépeket, hogy békésen meghalhasson.
Wheeler itt megállt, maga elé tette a papírokat, és összekulcsolta
a kezét a pulpituson.
– Mrs. Beaulieu, amikor a beadványt írta, tudott Elle terhességé-
ről?
– Igen. De Elle a terhesség legelején jár. Még hónapoknak kel-
lene eltelniük, hogy az embriónak...
Erre egy rosszul öltözött nő felállt a karzaton, és ezt kiabálta:
– Gyerek, nem embrió. Gyerek!
Anyám hátrafordult. A lompos nő csúfondárosan rávigyorgott,
és újra elkiabálta magát.
– Elle-nek gyereke van!
– Csendet! – Wheeler hangja most sokkal mélyebben rezonált
mire minden fej visszafordult felé. A kalapácsáért nyúlt és bár nem
vette fel, éreztem, milyen tekintélyt kölcsönöz neki. – Ez egy bíró-
ság, és ha a karzaton valaki engedély nélkül beszél, azt kivezettetem
a teremből.
Jake úgy markolta a tollát, mintha mindjárt beledöfné az író-
tömbjébe. A bíró felé fordultam, és próbáltam megfejteni a ráncai
között bujkáló rejtélyt. Nem tudtam, hogy a nő valóban kihozta-e a
sodrából, vagy csak azért utasította rendre, hogy éreztesse a hatal-
 Csillagpor 66
mát. Öt másodperc múlva már el is tűnt a ránc a szemöldökei közül,
és nyájas arckifejezés vette át a helyét.
Egy bírót mindig katonásnak, rövidre nyírt hajúnak, középkorú-
nak vagy idősebbnek képzeltem. Viszont Wheeler haja meglehetősen
hosszú volt ráadásul hullámos – ezzel próbálta ellensúlyozni, hogy
kopaszodik. Vállai előreestek, álla gömbölyded volt. Amikor a nő
elkiabálta magát, mégis sikerült tekintélyesnek mutatkoznia.
Átlapozta az előtte fekvő papírokat, és elővette az élő végrende-
letet, amin még mindig látszott, hogy összegyűrtem.
– Ebben az 1991-es dokumentumban Elle McClure Beaulieu
rendelkezett cselekvőképtelensége esetére. Akkor tizennyolc éves
volt, tehát nagykorú. Ez pedig – mondta egy másik papírt előhúzva –
egy kórházi felvételi lap, amit Elle Beaulieu idén februárban írt alá.
Monogramos aláírása az egyik rubrikában azt jelzi, hogy nem nyilat-
kozott cselekvőképtelensége esetére. Ez az ellentmondás jelentheti
azt, hogy Elle érvénytelennek tekintette az 1991-es dokumentumot.
Ugyanakkor az öccse, Christopher McClure támogató nyilatkozatot
tett, amelyben azt állítja, hogy ő és a nővére számtalanszor beszéltek
a halálhoz való jogról, és a nővére elutasította, hogy gépek tartsák
életben.
Wheeler körbenézett a termen.
– Ez az ügy nem annyira a gyámságról szól, mint inkább arról,
mi lenne Elle Beaulieu kívánsága a jelen tragikus körülmények kö-
zött. Ideiglenes gyámként Matthew Beaulieu-t jelölöm ki, amíg a
következő tárgyalások során döntést hozunk az ügyben. A soron kö-
vetkező tárgyalást augusztus huszonkettedikére, tizenegy órára tű-
zöm ki. Mr. Sutter, becslése szerint hány napra lesz szükségük, hogy
előadják az érveiket, és hány tanút kívánnak beidézni?
Jake az állát vakargatva lapozgatott a naptárjában.
– Ügy becsülöm, körülbelül öt napra lesz szükségünk – felelte
végül. – Tervezem meghallgatni doktor Beaulieu-t, a férjet, orvosi
szakértőket, doktor Philip Grey-t, a család barátait, az egyház képvi-
selőjét...
67 Priscille Sibley
Próbáltam diszkrét fejrázással jelezni, hogy a kollégámat, Philt
ne idézze be, de Jake nem vette a lapot.
A bíró felírta a neveket, aztán felnézett
– A jövő hétre van egy másik ügyem, de elkezdhetjük huszon-
kettedikén, azután folytathatjuk a következő... nem, az ünnepnap...
akkor szeptember harmadikán. – Ezután anya felé fordult. – És ön,
Mrs. Beaulieu? Önnek mennyi időre lesz szüksége?
– Nem igazán értem, hogyan mennek ezek a dolgok, de nem
tudna hamarabb dönteni, bíró úr? Elle nem akarná, hogy ennyire
elhúzódjon az ügy.
Wheeler megfázta a fejét, és tárgyilagos hangon válaszolt:
– Mrs. Beaulieu, megértem, hogy önnek sürgős lenne, ugyanak-
kor a naptáram tele van más ügyekkel, amik ugyanilyen sürgősek az
érintettek számára. Javaslom, hogy forduljon jogi tanácsadóhoz, aki
felkészíti a tárgyalásra.
– Bíró úr, az államok többségében a terhesség ténye érvénytele-
níti a cselekvőképtelenség esetére tett nyilatkozatokat. Javaslom,
hogy...
– Mr. Sutter, Maine nem tartozik az államok többségéhez. A
tárgyalást berekesztem. – Azzal a bíró fogta az aktáit, és kisétált a
teremből, hátra sem nézett.
A francba! Jake-re néztem. Egész végig alig szólalt meg. Miért
nem kérte a bírótól, hogy jelöljön ki a gyerek gyámjául?
Bekattintotta az aktatáskáját.
– Szerezd meg újra azt a tárgyalót! Foglald le annyi időre,
amennyire csak tudod! Kelleni fognak Elle orvosi leletei, és beszél-
nem kell az orvosokkal. És veled.
Azt suttogtam:
– Philt nem hívhatod be tanúnak.
– Ezt majd később megbeszéljük. Négyszemközt. – Elharapta a
szavakat, mintha dühös lenne.
– Matt.... – hallatszott váratlanul anyám hangja.
 Csillagpor 68
Minden vállizmom görcsbe rándult. Hátat fordítottam neki, és
kimentem.
 7

3. nap

Az intenzív osztály üvegfalai mögött semmi sem maradt rejtve, de

most valaki behúzta a függönyt Elle ágya körül. Ahogy megláttam
ezt a bíróságról visszatérve, csak arra tudtam gondolni, hogy nem
voltam ott mellette, amikor meghalt.
Szétrántottam a függönyt, és ezzel halálra rémisztettem egy fia-
tal nővért, aki egy lavórral meg törölközőkkel volt felszerelve.
– Ó, doktor Beaulieu! Épp fürdetem a feleségét.
Nehéz ügy lett a légzés. Elle tüdejét percenként tizennyolcszor
lélegeztető gép fújta fel. Én meg egy fürdetés miatt elfelejtettem lé-
legezni, mintha a legalapvetőbb életösztön is elhagyott volna. Csak
egy fürdetés.
– Ah, igen, igen. Hadd fürdessem le én! – mondtam.
– Erre semmi szükség.
– Kérem, hadd csináljam én! – Olyan keveset tehettem érte eb-
ben a helyzetben. Pedig még mindig annyi mindent akartam adni
neki: egy egész életet, amiben együtt öregszünk meg, gyerekeink
lesznek, aztán unokáink, és családi ebédeket tartunk. De nem adhat-
tam neki mást, csak annyit, hogy lefürdetem.
– Hát jó – egyezett bele a nővér. Letette a lavórt, ellenőrizte Elle
infúzióját, aztán kiment.
Ahogy megláttam Elle-t a sürgősségin, rögtön tudtam, hogy sú-
lyos a helyzet, de még napokkal később is fájt, ha rá kellett néznem.
A halál nem egy lepellel letakart alak. A halál kiüríti a testet. Már
nem éreztem, hogy a feleségem ott van. Az elhúzott függöny
 Csillagpor 70
rebbenékeny takarásában lehajtottam a fejem és a könnyeimet töröl-
gettem.
– Szia, Pip! – Egy puszit nyomtam az arcára. A bal szeme még
mindig meg volt duzzadva. – Hiányoztam? Isten látja a lelkem, te
nagyon hiányoztál nekem. Kérlek, tarts ki! – suttogtam.
Lenéztem a hasára. Egy kisbaba volt benne, egy kisbaba, aki ép-
polyan irreálisnak tűnt nekem, mint egy kis pislogás az ultrahangon;
egy kisbaba, aki részben én voltam, részben Elle; egy kisbaba, akit
szeretni akartam, de akit ezen a ponton, a gyász kezdetén ugyanolyan
idegennek éreztem, mint egy ismeretlent a világ túlsó feléről. Régen,
amikor Elle terhes volt, mindig a hasára tette a kezemet
– Tessék – most is szinte hallottam a hangját – köszönj szépen a
babának!
Odanyúltam, és finoman a hasa alsó részére tettem a kezem.
– Te is, kölyök – mondtam –, tarts ki te is!
Kifacsartam a vizet a kendőből, és tovább beszéltem Elle-hez,
mintha hallana.
– Azt hittem, a bíró valami ősz hajú vén fószer lesz. De ez a fic-
kó kiköpött Tom Hanks, még a Segítség, felnőttem! idejéből. Csak
humorérzéke nincs. Nem mintha lenne bármi vicces is ebben a hely-
zetben. Nem tudtam rajta kiigazodni. Azt mondta anyának, szerezzen
ügyvédet. De talán jobb lenne nekünk, ha mégsem szerezne.
Finoman végigtörölgettem az arcát, vigyáztam az endotracheális
csőre, ami a szájából lógott ki, meg a tápláló csőre, amit az orrába
nyomtak, és amik elcsúfították a gyönyörű arcát. Tudtam, hogy egy-
két napon belül kiveszik a csövet, és gégemetszést végeznek a fele-
ségemen, de azt is tudtam, hogy még ha nem is lóg ki cső a szájából,
Elle már akkor sem fog hasonlítani önmagára. Már nem volt ott a
szemei mögött.
Phil a baloldalon, a feje tetején, egy kis területen eltávolította a
koponyáját, hogy csökkenjen az ödéma miatti nyomás, így eldefor-
málódott a feje. És ott volt a haja is. A koponyaműtétekhez a nővé-
rek általában csak a lehető legkisebb területről távolítják el a hajat,
71 Priscille Sibley
de most nem volt idő kozmetikára. Az egész fejét leborotválták.
Csak két nap telt el, de máris szőke borosta ütközött ki a fejbőrén.
Egy ideig melíroztatta a haját, de az esküvőnk után meghagyta
természetesen, a színe a szőkének egy meleg árnyalata volt. Nem
akart semmi olyasmit használni, ami mérgező lehet, mert teherbe
akart esni. Semmi festék, sem a hajamon, sem a kajámban, mondta.
Gyerekeket akart, egészséges gyerekeket, és megszállottja lett annak,
hogy mindent jól csináljon.
Most meg, ahelyett, hogy bioételeket evett volna, szteroidokat és
erős vízhajtót pumpáltunk bele, hogy az agya duzzanata visszahú-
zódjon. A röntgenek újra meg újra besugarazták.
A langyos vízbe merítettem a kendőt, kicsavartam, aztán lehá-
moztam róla a köpenyt, vigyázva, nehogy kitépjem az infúziókat.
Elle sportoló volt; maratonokat futott, az alakja tökéletes volt, feszes
és fitt. Beszappanoztam a kendőt, és lemostam az erőtlen testét,
amely máris petyhüdni kezdett.
Phil Grey húzta szét a függönyt, mire én ösztönösen Elle-re terí-
tettem egy törölközőt.
– Ó, bocsánat! – Phil feszengve pislogott és álldogált a műtős-
ruhájában.
Odabólintottam neki.
– Milyen volt a műtét?
– Eseménymentes – válaszolta. – Beszéltem D’Amatóval. Azt
mondja, tőlük be tud ugrani valaki, amíg te szabadságon vagy. A
legjobb emberét küldi.
– Köszönd meg neki a nevemben! Viszonozni fogom.
– Ezzel tisztában van. – Phil megvakarta az arcát, és másfelé né-
zett. – Hogy ment a dolog a bíróval?
– Egész jól. – A lavórba ejtettem a kendőt, és felálltam, zsebre
téve a vizes kezeim. – Kitűzte az első tárgyalás napját. Az ügyvédem
be akarja idézni tanúnak Clintet és Blythe-ot. Lehet, hogy téged is.
– Matt, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Phil összeráncolta
a szemöldökét.
 Csillagpor 72
Semmiben nem voltam biztos, de féltem kimutatni a bizonyta-
lanságomat – még a legközelebbi kollégám előtt is pedig lehet, hogy
pontosan ezt fogja rólam mondani a tanúk padján.
– Igen – válaszoltam. – Ezt kell tennem. – Az ablak felé fordul-
tam. – Te elengednéd Melanie-t, ha te lennél a helyemben?
Phil fújt egyet.
– Igen. Azt hiszem, igen. Az etika alapjai. Ne árts másoknak!
Elle nem akarta, hogy életben tartsák. És így is, úgy is el fogod ve-
szíteni.
– Már elveszítettem. – Félrenéztem. – Tudom, hogy nem sok az
esély, de Elle akkor is azt akarná, hogy tartsuk meg a gyereket. Ha
tanúskodnod kellene, mit mondanál?
Egy percre elgondolkodott, aztán összerázkódott.
– Az igazat. Orvosilag pillanatnyilag stabil. Ha életben is marad,
tartós vegetatív állapotban lesz. Akár évekig is. Erre fel vagy készül-
ve? Ha... hosszú ideig életben marad?
A fejem kegyetlenül lüktetett, mintha lázam lett volna.
– Miután a baba megszületik, elengedem.
– Nem emlékszel, mennyi ideig tartott, mire a bíróság engedé-
lyezte, hogy Terri Schiavo meghaljon? – kérdezte Phil. – Amikor ez
a sztori a hírekben szerepelt, Elle nagyon fel volt háborodva. Nem
értett egyet a magzatpártiakkal.
– Ez más helyzet, Phil. A Schiavo-ügyben a szülők nem tudták
elfogadni az igazságot. Azt hitték, a lányuk válaszol nekik. Én ma-
gamnál leszek.
– De Elle apja nem lesz. Azt mondtad, ő ellenzi, hogy levegyék
a gépről.
Egy percre elgondolkodtam az apósomon, vajon józan-e, és
gondot fog-e jelenteni, hogy tiltakozik, ha Elle esetleg életben ma-
radna addig.
– Hankkel majd elrendezem az ügyet, ha ott tartunk... már ha ta-
lálkozunk még valaha. – Kezdtem aggódni Hankért, attól tartottam,
esetleg halálra itta magát vagy világgá ment.
73 Priscille Sibley
– Akár így, akár úgy – tette hozzá Phil –, a végén el kell bú-
csúznod Elle-től, és akkorra már csak arra fogsz emlékezni, milyen
lett, és nem arra, amilyen volt.
– Nem tudom, észrevetted-e, de Elle terhes. És ebben az hely-
zetben egyáltalán nem mindegy, hogy így vagy úgy. Ő gyereket
akart.
– Ő gyereket akart? És mi van veled?
A szemébe néztem. Igen, gyereket akartam Elle-től, mindketten
családot akartunk alapítani. De egyedül? Egyedül is akartam gyere-
ket nevelni? Egyedül éreztem magam. Bólintottam.
Phil kitágult orrlyukakkal fújta ki a levegőt.
– Oké. – Aztán egy-két percig még Elle állapotáról hebegett.
– Melanie azt mondta, vigyelek el hozzánk vacsorázni.
Megráztam a fejem.
– De azért mondd meg neki, hogy köszönöm.
Néhány másodpercig úgy tűnt, megpróbál mégis rábeszélni, és
már készítettem az ellenérveimet, de aztán csak annyit mondott:
– Rendben. – És minden további nélkül elment.
Mivel a fürdővíz kihűlt, kicseréltem, és folytattam Elle fürdeté-
sét. Nem látszott terhesnek, a hasa még mindig lapos volt Viszont a
mellei talán egy árnyalattal teltebbek lettek. Mint mindig, most is
rácsodálkoztam a pinduri lábaira, és egy másodpercre elragadott a
fantáziám: elképzeltem Elle-t, ahogy egy újszülöttet tart a karjaiban.
De aztán letelt az a másodperc.
Megtörölgettem a kezem, elővettem a mobilom, és lejátszottam
az utolsó hangpostaüzenetét.

– Szia, én vagyok! – mondta.

 8

3. nap

Általában órákon belül levettük a beteget a gépről, ahogy megállapí-

tottuk az agyhalált. A leghosszabb ideig előző karácsonykor tartot-
tam „életben” valakit. Egy tinédzserlány, aki először vezetett jégeső-
ben, lehajtott az útról és nekiment egy fának. Az apja, aki tartalékos-
ként Irakban szolgált, rendkívüli kimenőt kapott, és azonnal hazain-
dult. Életben tartottuk a lányt, amíg az apja el nem búcsúzott tőle.
Onnantól, hogy a kocsi megcsúszott az úton, odáig hogy kimondtam
a halál idejét, négy nap, hét óra és harminc perc telt el.
Ha meg akarjuk menteni a babát, Elle-nek öt vagy hat hónap
kell.
Jake beköltözött az intenzív osztály tárgyalójába, hogy beszéljen
Elle minden orvosával. Phil volt az első. Szerinte nem volt esélyünk,
mivel Elle szervezete bármelyik percben leállhat. Legalábbis ezt
mondta Jake-nek, miközben én az ablaknál álltam és a közeledő eső-
felhőket néztem.
Idegsebész-gyakornok korom óta ismertem Philt. Egy évvel volt
idősebb nálam, briliáns elme, együtt érző és megalkuvást nem isme-
rő. Hitt abban, hogy meg lehet menteni az embereket – ha van mit
megmenteni. Hitt az emberi méltóságban. És hitt abban, hogy min-
denki a saját sorsának az ura. Ő a sajátjának. A betegei a sajátjuknak.
És Elle is az övének.
És ami még ennél is fontosabb, Phil személyesen ismerte Elle-t.
Persze az orvosoknak nem lenne szabad a kórházon kívül a betegeik-
ről beszélniük, de néha azért szakmai dolgok is szóba kerültek hét-
75 Priscille Sibley
végenként Összejártunk. Ott voltak a feleségeink is. És Elle és
Melanie is elmondták a véleményüket. Ha idegsebész az ember, ak-
kor folyton felmerülnek benne az élet minőségével kapcsolatos kér-
dések, és őrlődik ezeken. Én legalábbis őrlődtem rajtuk. Ahogy Phil
is, aki most, hogy elmagyarázta a helyzetet Jake-nek, világossá tette,
hogy szerinte nem fogjuk tudni megmenteni az Elle méhében fejlődő
csecsemőt.
Lehet, hogy irracionális dolog volt ragaszkodnom a gondolat-
hoz, hogy egy rész mégiscsak életben maradhatna Elle-ből, de a ba-
leset előtti éjjel ő határozottan kijelentette, hogy néha kockáztatni
kell. Persze, ő arról beszélt, hogy megint teherbe akar esni. Én elle-
neztem, mert tudtam, hogy egy újabb terhesség nagyon kockázatos
lenne. Nem akartam az életét kockára tenni – de ez az egész még a
baleset előtt volt. Ő most már agyhalott volt. Viszont, bármilyen
hihetetlen is, a baba élt.
És hallottam is, ténylegesen hallottam a fejemben visszhangozni
mindazt, amit a feleségem aznap éjjel mondott kétségbeesésében,
amikor Dylan meghalt. Esedezett, könyörgött nekem, hogy mentsem
meg a gyereket, még akkor is, ha ő maga belehal.
Majdnem bele is halt abba az éjszakába. Ezért nem akartam újra
megpróbálni. És ezért használt azóta Elle pesszáriumot. Nagyon vi-
gyáztunk, a fenébe is. Nem esett volna le, nem ájult volna el, ha nem
ejtem megint teherbe. Ha ahelyett, hogy bízom abban a hülye pesz-
száriumban, elvégeztettem volna a vazektómiát Dylan halála után.
De ő gyereket akart akkor is, és most is gyereket akarna. Az volt
minden, ami maradt nekem, hogy megadjam neki a gyereket, akiről
mindenki szerint le kellett volna mondanom. Helyesen cselekedtem.
Igen. És nagyon feldühített, hogy a családunk azt hitte, jobban isme-
rik Elle-t, mint én. Vagy, hogy valami nyáladzó elmebeteg vagyok,
aki nem képes szembenézni a tényekkel. Hogy nem tudom elenged-
ni. Nem akartam hagyni, hogy meghaljon, de most már túl késő volt
megmenteni.
 Csillagpor 76
Kirohantam a tárgyalóból, és az egyetlen zárható mosdóba men-
tem az emeleten, ott magamra csuktam az ajtót, és élveztem a csen-
det. Leültem a sötétben, és belesüllyedtem a fájdalomba, ami ellen
addig olyan keményen harcoltam a józan eszemmel. Ha szétesek,
átgázolnak rajtam. Ha elveszítem a hitelességemet, mindenki anya
pártjára áll. Ha bőgő özvegy leszek, senki sem hisz majd nekem. De
mi van, ha nincs is igazam? Minden újabb fájdalmas gondolatra a
csempébe vertem a fejem. Nem tudtam, meddig tudom a normálist
játszani. Meg akartam halni. Meg akartam ölni valakit.
A kézfejemmel letöröltem az orromból csorgó taknyot. A falat
rugdostam a mosdókagyló alatt, amíg vertem a fejem a csempébe. És
újra. És újra. És újra.
A lábam áttörte a gipszkartont.
Ó, a francba! Kiszabadítottam a lábam, felálltam, és közben a
kapcsoló után tapogatóztam. A francba!
Próbáltam visszahajtani a kirúgott részt, de szétporladt. Kikászá-
lódtam a vécéből, és Jillian Watersbe, a főnővérbe ütköztem, aki
nagy szemeket meresztett rám.
– Én ööö... kilyukasztottam a falat.
Bedugta a fejét a vécéajtón, aztán hozzám fordult.
– Nem rossz. Jól van?
Próbáltam nyugodtan válaszolni, mégis elcsuklott a hangom,
amikor kinyögtem:
– Igen.
– Jól van, menjen, járjon egyet! Majd én szólok a karbantartók-
nak. Nem arról, hogy maga volt, csak hogy... Akarja, hogy felhívjak
valakit?
– Nem. Kösz, nem kell.
Mentem, végig az egyik hosszú folyosón a másik után, aztán
egy lépcsőhöz értem, felmentem a következő emeletre, tettem egy
kört az ortopédián, megint a lépcsőhöz értem, fel a következőre, az
onkológiára, ott is egy kör, majd a gyerekosztály. Itt a kör felénél
jártam, amikor megláttam azt a tizenkét éves kisfiút, akit az Elle ba-
77 Priscille Sibley
lesete előtti este műtöttem. Tolószékben ült, a szülei pont felém tol-
ták.
Megálltam, és próbáltam szakszerű mosolygást tettetni.
– Szia! Valószínűleg nem emlékszel rám. Doktor Beaulieu va-
gyok. Én műtöttelek meg.
A fiú amolyan intésképpen félig felemelte a kezét.
Mrs. Nguyen leguggolt a fia mellé.
– Doktor B. azt mondta, erős fiú vagy.
A gyerek bólintott, s közben mozgatta az ajkait, de a nyelve nem
tudta követni a szavait csak csonka hangokra futotta. Nem értettem,
mit mond.
Az apja kinyújtotta a kezét és megrázta az enyémet.
– Doktor Grey nagyon elégedett Mark állapotával. A logopédus
szerint hétfőn el is kezdhetjük a terápiát.
– Nagyon jó, remek – válaszoltam.
– Sajnáljuk, ami a feleségével történt. Láttuk magát az intenzí-
ven, pont a szomszédban volt, de úgy láttuk, el van foglalva – tette
hozzá Mrs. Nguyen.
Bólintottam.
– Nem látogatom a betegeimet, de örülök, hogy jobban vagy,
Mark. – És tényleg örültem neki, ugyanakkor nem igazán volt ked-
vem velük beszélgetni.
Mark megint intett.
Most visszaintettem.
– Jól haladsz, kölyök. Később még benézek – ígértem, bár nem
terveztem, hogy a közeljövőben körbejárom a betegeket.
– Doktor úr, Mark azt mondja, mindent duplán lát – közölte az
apa.
A francba! Csak véletlenül jártam éppen a gyerekosztályon,
ezért a legszívesebben elmenekültem volna, lepasszoltam volna
másnak az ügyet.
– Pár perc, szerzek egy szemtükröt. Találkozzunk a szobájában!
 Csillagpor 78
Mark szobájában a falat kézzel írott üdvözlőlapok díszítették,
amiket a kistestvére rajzolt, mégpedig a húga, legalábbis a mosolygó
arcokból, a ragyogó napocskákból és a lila százszorszépekből ítélve.
Vagy kasvirágok voltak? Elle imádta a kasvirágot.
Mark édesanyja bedugta a konnektorba a fia infúziós pumpáját,
amíg megvizsgáltam a gyereket. Érdekes, hogy az anyák mindig
ilyenek, mindent rögtön megtanulnak, ami a gyerekük ellátásához
kell.
Ekkor jöttem rá, hogy Elle gyerekének sosem lesz anyukája, aki
megteszi neki az ilyesmiket. Ezt is nekem kell csinálnom. Egyszerre
kell apának és anyának lennem.
Mark alapvető idegfunkciói rendben voltak. A tudatát nem volt
egyszerű vizsgálni, mert nehezen beszélt. Amennyire meg tudtam
ítélni, afáziája volt, idegi eredetű beszédképtelensége, mind aktív,
mind passzív szempontból. Amikor megkértem, hogy mutasson az
anyukájára, nem tudott rámutatni, amitől az asszony szemét elfutotta
a könny, pedig könnyen lehet, hogy a gyerek sem a mutatni, sem az
anya szót nem értette. Ettől viszont még tudhatta, hogy ki az a nő,
aki ott van.
Leguggoltam mellé.
– Tudjuk, hogy nem értesz minket, de szerintem hamarosan job-
ban fog menni. – Elmosolyodtam, remélve, hogy a hangom meg a
mosolyom megnyugtatja. Felpillantottam az apjára. – Honnan tudja,
hogy kettős látása van?
– Azt mondta ma nekem, hogy hai bá me hai cha. És a kezemért
nyúlt, vagyis arrafelé.
– Otthon vietnamiul beszélnek?
Mrs. Nguyen odahajolt.
– De angolul is.
– Az előbb, a folyosón, Mark vietnamiul szólt hozzám?
– Csak köszönt – felelte az anya.
– Értem. Most meg a kettő keverékén válaszolt. Kérem, kérje
meg vietnamiul, hogy mutasson az apjára – mondtam.
79 Priscille Sibley
Az anyja megkérte, és a gyerek rámutatott az apjára. Most a
megkönnyebbüléstől gyűltek könnyek a szemükbe.
– Remek. Tehát érti a beszédet – állapítottam meg. – Még min-
dig agyi ödémája van, de ezen az idő meg a terápia javítani fog.
Majd tájékoztatom Grey doktort.
Amikor visszaértem az intenzívre, Phil éppen Elle-t vizsgálta.
– Történt valami? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta a kesztyűjét lehúzva. – A nővér megkért,
hogy nézzem meg a műtéti bemetszést. Kivettem az egyik varratot,
és vékony tapaszt tettem rá. Semmiség.
Odanéztem a nyakszirti bemetszésre, és bólintottam. Ártalmat-
lan kis vörösödés. Jól van. Össze kell szednem magam.
– A Nguyen fiú még duplán is lát az afáziája mellett. Megvizs-
gáltam, az eredmény összhangban van azzal, amit te írtál – jegyez-
tem meg.
– Rendelek egy MRI-t.
– Már megtörtént. Vitték is le, amikor eljöttem.
– Oké. Majd megnézem a leletet. Ami pedig Elle-t illeti... lát-
tam, nem tetszett, amit a tárgyalóban mondtam az ügyvédednek.
– Nem, nem igazán. – Megdörzsöltem a szemem. – Orvosilag
persze értem, miért mondtad, amit mondtál. Nincs sok esélyünk.
Esélye. Nem igazán valószínű, hogy a gyerek megszületik. De hát
nem érted? Akkor is meg kell próbálnom. – A fejemet ingatva néz-
tem rá. – Menj, nézd meg a Nguyen gyereket! Ki innen!
Phil vonakodva kiment; az ajtóból visszapillantott rám.
A fenébe is!
– Szia, Pip! Emlékszel a srácra, akit a baleseted előtt műtöttem
meg, ahelyett, hogy veled töltöttem volna azokat az órákat? Elég jól
van, a körülményekhez képest, de csak hogy tudd, egy percre sem
hagytalak volna ott, ha tudom, hogy már csak ilyen kevés időnk van.
– Nyomasztott a csend, amiben csak a lélegeztető gép sziszegése
meg a kórházi gépek csipogása hallatszott – Hiányzol, Elle! Nagyon
hiányzol!
 Csillagpor 80
Visszamentem a tárgyalóba. Most az intenzív osztályos orvos,
Clint Everest válaszolgatott Jake-nek. Nyurga fickó volt, az a típus,
akit nem érdekel, hogy erősen kopaszodik. Nem fésülte keresztbe a
haját a fején, inkább nagyon rövidre nyírta. Habár körülbelül egyko-
rúak voltunk, olyan benyomást keltett, mint aki már mindent látott és
mindenen túl van. Mivel mind intenzív osztályos, mind immunológi-
ai szakvizsgája volt, mindig az övéi voltak az autoimmun esetek, a
lupus, a Guillain–Barre-szindróma, az Addison-kór. Éppen Elle au-
toimmun betegségéről tájékoztatta Jake-et, ami relatíve veszélytelen
volt – kivéve terhesség esetén, mint most.
Ismertem ezt a tananyagot, és nem volt hozzá türelmem, hogy
végighallgassam a lebutított verziót.
– Ha kellek, Elle-nél vagyok – szóltam közbe.
– Későre jár – válaszolta Jake. – Majd holnap reggel beszélünk.
Visszamentem Elle kórtermébe, és leültem az ágya melletti
székre. Merev ujjai egyre jobban begörbültek. Más betegeknél ilyen-
kor mindig gyógytornászt rendeltem, hogy mozgassa meg, dolgoz-
zon ő az efféle idegi következményekkel. De ezúttal nem. Nem tud-
tam nem odanézni. Nincs idegsebész, aki rendbe tudná hozni az
agyát, de a testét azért még megpróbálhatom épen tartani. Kihúztam
az éjjeliszekrény fiókját, megkerestem a krémet, a kezembe vettem a
feleségem kezét, és elkezdtem átgyúrni az izmait.

Éppen sokadszorra is elbóbiskoltam, amikor a nevemet hallottam.

– Doktor Beaulieu? – Deb volt az, az egyik éjszakás, a legszigo-
rúbb nővérek közé tartozott, akivel valaha találkoztam.
Megráztam a fejem. Elle még mindig velem volt.
– Tessék! Szólítson nyugodtan Mattnek!
– Rendben – válaszolta Deb. – Egy nő keresi telefonon. Valami
Keisha, ha jól értem. Azt mondja, hogy Uj-Zélandon van, és a mobil-
ján nem tudta elérni, de maga biztosan szeretne beszélni vele.
81 Priscille Sibley
Mire Deb kifejtette abbéli aggodalmait, hogy a nő egy újabb új-
ságíró, már úton is voltam a nővérváró felé.
– Nem, nem, erről szó sincs – mondtam.
A titkárnő az egyik telefonra mutatott. Felvettem.
– Keisha?
Keisha puha bahamai akcentusa egy pillanatnyi késéssel hang-
zott fel.
– Matthew, mondd, hogy nem igazak a hírek!
Leültem a fotelbe, és benéztem Elle félhomályos szobájába.
– Lezuhant – feleltem. – Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tu-
dom, mennyit hallottál.
A Föld túloldaláról érkező zokogásnak is lehet olyan hangja,
mintha bolygók ütköznének össze.
– Mondd, hogy nem halt meg!
Kifújtam a levegőt, és elmondtam a feleségem legjobb barátnő-
jének, hogy Elle gyereket vár.
 9

4. nap

Hank Elle felkarját simogatva állt előttem. Elle nem az apjára, sok-
kal inkább az anyjára hasonlított. Szőke volt, fehér bőrű és madár-
csontú, az apja viszont fekete hajú és zömök. Helyesebben csak volt
fekete hajú, amíg ki nem ritkult és meg nem őszült a haja, amitől
viszont előkelőbben nézett ki. Hank mindig magabiztos benyomást
keltett, legalábbis az elmúlt húsz évben. Jól öltözött volt, pedáns,
nem elbizakodott, de határozott.
Nem olyan, mint azelőtt. Amikor még ivott. Akkor egész más
világban élt, zilált és ideges volt.
Most a szeme ide-oda ugrált, bár a ruhája élére volt vasalva.
Nem tudott hosszabban a szemembe nézni, és a hangja is folyton
elcsuklott, amikor Elle-re pillantott, de be is vallotta, hogy az elmúlt
napokban sokat ivott. Annyit, hogy miután elájult egy bárban, bevit-
ték egy brunswicki kórházba. Ahonnan józanon és bűnbánó lélekkel
bocsátották el. Lesütött szemmel fordult felém.
– Nem tudom, mit mondhatnék, azonkívül, hogy sajnálom. Tu-
dom, hogy csalódást okoztam neki.
– Azt mondaná, hogy szeret. Csak többet ne csinálj ilyet! – felel-
tem, visszafojtva a dühömet.
– Megint elcsesztem – vélekedett.
Megint. Igen. Megint. Amikor Elle édesanyja megbetegedett,
utána pár évig Hank mélyre süllyedt az alkoholizmusban. Elveszítet-
tük Alice-t, és Elle tizenöt évesen egyszerre próbálta feldolgozni a
gyászt, ellátni Christophert, és boldogulni a részeg apjával. Ezeket az
83 Priscille Sibley
időket azóta mindenki megbocsátotta Hanknek, de senki sem felej-
tette el. Mindannyiunk dolgát megnehezítette.
De aztán kijózanodott, és olyasvalaki lett belőle, akire sok
szempontból felnéztem, hiszen legyőzte a démonait, és segített a
többieknek az Anonim Alkoholisták gyűlésein. És aztán ő lett az
apósom és gyakorlatilag az apám is.
Megnyalta az ajkait.
– Igaz, amit az újságok írnak? Hogy terhes?
Bólintottam.
– És hogy most a bíróságon küzdesz az életéért? – A válaszomra
várva úgy szorította össze a szemét, mint aki imádkozik, s valószínű-
leg így is volt.
Elgondolkodtam, hogy mit is válaszoljak.
– A gyerek életéért küzdők, Hank. – Egy másodpercre felrém-
lett előttem Dylan. Már hat hónapos lenne, gagyogna, mászna és
szopná az ujját. Érte is küzdöttem, de elbuktam. Ezúttal másként kell
lennie. Mert Elle így akarná.
– Segítek neked – jelentette ki az apósom. – Jó ügyvéded van?
– Jake Sutter. Kiváló ügyvéd. Együtt jártunk iskolába.
Hank fintorgott.
– Aki ott volt az esküvőtökön? Az az alacsony pacák, aki min-
dig olyan fellengzős dumát nyom? Akinek be nem áll a szája a poli-
tikáról meg a Republikánus Párt dicsőségéről?
– Ő az. Nagyon kemény. És ravasz. És ambiciózus. És nagyon
hisz az ügyben, abban, ami a hite szerint helyes. A Legfelsőbb Bíró-
ságig vitt egy magzatpárti ügyet, pedig alig pár éve végezte el a jo-
gi...
– És megnyerte az ügyet?
– Nem, de öt-négy volt a szavazati arány, ami azt jelenti, hogy
jó pár bírót meggyőzött.
– Drága? Kért pénzt?
 Csillagpor 84
– Igen és igen. De nem számít; amit meg kell tennem, azt meg
kell tennem. – És még motyogtam valamit, hogy ebbe tönkreme-
gyek, de a pénz úgysem jelent semmit. Most már nem.
– Nekem van pénzem, Matt.
– Nem úgy értettem, hogy...
– Ki tudom fizetni. Ki tudja? Lehet, hogy mire a baba megszüle-
tik, Elle is felébred. – Hank a lányára mutatott. – Csak hogy értsük
egymást. Én meg az én gyerekem életéért küzdők.
– Nagyra értékelem a segítséged, Hank. Nagyon is. És szeret-
ném, ha mellettem állnál, de figyelj... – Kerestem a szavakat. Vilá-
gosan kellett beszélnem, azt azonban nem akartam, hogy egyenesen
visszamenjen a legközelebbi kocsmába. – Bármit megadnék, ha hin-
ni tudnék benne, hogy Elle fel fog ébredni. Bármit. De nem fog. Túl-
ságosan súlyosan megsérült, Hank. Túlságosan. –Lehajtottam a fe-
jem, és elképzeltem a sérülést, amiről Phil beszámolt. A sérülést Elle
agyában. Nem egy idegen betegében. A feleségemében.
Soha nem fog felébredni, akármennyire is akarom, akármennyi-
re is képtelen Hank elfogadni a helyzetet, de nem ez volt az ideje,
hogy eloszlassam az apósom tévképzeteit. A ház Elle nevén volt. A
nagyapja hagyta rá. Meg kell majd kérdeznem Jake-től, hogy eladha-
tom-e a házat, ha csak ideiglenes gyámja vagyok. Úgyhogy a pénz
gyakorlati szempontból mégiscsak jelentett valamit, erőt adott a
harchoz. De ami még fontosabb, kellett valaki, aki mellettem áll.
– Lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre, ha az ügy sokáig
elhúzódik. Itt vannak az orvosi költségek meg Jake díja. De nem
szeretek kérni. Nem kérek tőled semmit, csak ha már egyedül nem
megy. Talán kaphatok hitelt, alkudhatok a kórházzal, de...
– Ő a lányom, és tudok vigyázni rá. A pénz mindig is csak egy
dolgot jelentett nekem, azt, hogy el tudom látni a családomat.
– Rá nekem kellene vigyáznom. – Mindig vigyáztunk egymásra,
Elle meg én.
85 Priscille Sibley
– Matt, szerencsésen alakultak az ingatlanügyeim. Ennyi. Úgy-
hogy fogd be! Egy család vagyunk. A számlák ki lesznek fizetve –
jelentette ki Hank.
Elle egyik gépe csipogott. A szaturációja leesett nyolcvanra, az-
tán hetvenötre, a bőre hamuszürkére változott. Felálltam, és növel-
tem a lélegeztetőgépből jövő oxigén szintjét, majd fogtam egy szte-
toszkópot és meghallgattam a tüdejét.
Egy nővér rohant oda.
– Szívás kell neki – mondtam, miközben a gondolataim szágul-
doztak. Megszoktam az intenzív osztályon uralkodó állandó kakofó-
niát és a hirtelen kitörő krízishelyzeteket és tisztában voltam vele,
hogy az endotracheális csövek gyakran eldugulnak, és ilyenkor ki
kell tisztítani őket de Elle nem a betegem volt. Ő a feleségem volt
így aztán a nővér arcáról próbáltam leolvasni a választ a kérdéseim-
re. Közbe kell lépnem és ki kell cserélnem a csövet? Vagy behívjam
az intenzív ügyeletest?
A nagymutató teljesen körbejárt az órán, mire Elle
véroxigénszintje lassan emelkedve visszatért az elfogadható szintre,
s ekkor végre újra levegőt vettem.
A nővér felnézett rám és elmosolyodott
– Jól van.
– Rendben – bólintottam, s észrevettem, hogy Hank hátrébb hú-
zódva a mosdókagyló melletti polcra támaszkodik. Hirtelen sápad-
tabbnak és idősebbnek tűnt.
– Ilyesmi gyakran megesik – jegyeztem meg, azt remélve, nem
látja rajtam, hogy én is remegek.
– Matt, innom kell valamit – bökte ki. De mielőtt tiltakozni
kezdhettem volna, hozzátette: – De inkább felhívom a szponzorom.
Megint. És aztán még mindig innom kell majd valamit.
Odaálltam elé.
– Ne tedd! Józanul van rád szükségem. Segítened kell, hogy ki-
bírjam ezt az egészet. És most nem a pénzre gondolok.
Megdörzsölte a szemét, hogy letörölje a könnyeket.
 Csillagpor 86
– Meg fog halni, ugye?
– A gyerek talán túléli – válaszoltam. Megveregettem a vállát.
Ugyanúgy sírt a karjaimban, ahogy Elle karjában, amikor a felesége
meghalt.
Én nem sírtam. Nem hagyhattam el magam a nővérek előtt.
De mélyen belül valami meghalt bennem is, amikor Hank szava-
ira gondoltam: Meg fog halni, ugye? Nem, Hank, gondoltam, ő már
elment. Elle már elment.

Phil jött be reggeli vizitre, és átnyújtott egy kis ételes dobozt,

amit Melanie küldött: almaszeletek és mogyoróvajas-lekváros
szendvics, a héja nélkül. Felvonta a szemöldökét.
– Látszik, hogy óvodásak a gyerekeink. Tessék! – Azzal odaadta
az újságot is a hóna alól.
A Portland Press Herald főcíme így hangzott:

AGYHALOTT A TERHES ŰRHAJÓSNŐ

A család a bíróságon hadakozik

Phil a falnak dőlve várt, amíg átfutottam a cikket. Fáradt agyam

némi meglepetéssel dolgozta fel az újságírónő mondatait. Többnyire
egyáltalán nem színezte ki a tárgyalóteremben történteket, és hálás
voltam ezért az apró szívességért. Mégis az, hogy Elle élete fekete-
fehéren ott áll az újságban, most már konkrét, megkerülhetetlen tény
volt, és mindenki hozzászólhatott.
– A fenébe! – fakadtam ki.
– A Boston Globe-ban is benne van. Valószínűleg minden na-
gyobb lapban. A tévécsatornák már jobban felfújják.
– Hogyan?
– Azt mondják, hogy mindez Elle akarata ellenére történik. Az
öccse haragját emelik ki. A magzatpártiak is vitriolosakat mondanak.
Kapcsolj be egy hírcsatornát, és meglátod.
87 Priscille Sibley
Megdörzsöltem a nyakam, és a sötét tévéképernyőre pillantot-
tam a falon.
– Meglepni éppen nem lep meg.
Phil nagy levegőt vett.
– Haza kellene menned, kialudni magad. Ez az egész az én hi-
bám. Ha nem ragaszkodom a műtéthez...
– Befejeznéd ezt? Gondolj bele! Ha nem műtöd meg, akkor már
a gyerek is halott lenne. Az egészet csak a gyerek miatt csinálom.
Phil félrenézett.
– Sajnálom ezt az egészet – mondta. – Te nem is akartad, hogy
megműtsem. Felelősnek érzem magam a helyzetért. Most meg még
ez a médiafelhajtás is... – Megzörrentette az újságot.
– A francba már, Phil! Mondtam, hogy fejezd be! Hogy a média
rárepült, az nagyon sajnálatos. Jake megmondta, hogy elfajulhat az
ügy.
A médiafelhajtás járulékos kár volt. Egyre inkább háborús fo-
galmakban gondolkodtam a helyzetről. Harcban álltam anyámmal, a
tét pedig nem volt más, mint az, ami Elle-ből megmaradt: a gyerek.
El voltam keseredve, és az elkeseredett ember veszélyes ember.
Vakmerő. Nem érdekelt, mi lesz a szakmai híremmel meg a vagyo-
nommal. Az sem érdekelt, ha belehalok, vagy örökre összeveszek
anyámmal. Ha a gyerek nem éli túl, akkor semmi sem marad. Úgy
ragaszkodtam a gyerekhez, mintha ő menthetne meg engem, és nem
fordítva.
Phil a másik lábára helyezte a súlyát.
– Oké, nem foglak meggyőzni semmiről, de nagyon kimerültnek
látszol. A feleséged stabil. A vérgáz-értékei jók. Miért nem mész
haza aludni egy kicsit? Nem igazán aludtál, amióta megtörtént. Le-
het, hogy erre van most szükséged.
Az alvás gondolata nagyon vonzott, még ha az nem is tetszett,
hogy Phil ezzel arra céloz, nem gondolkodom világosan. Ugyanak-
kor tudtam, hogy igaza van – tényleg nem gondolkodtam világosan –
, de féltem ott hagyni Elle-t, mert attól tartottam, ha nem vagyok ott,
 Csillagpor 88
valaki lekapcsolja a gépeket. Phil szemében irracionálisnak tűnt a
viselkedésem. Ami azt illeti, általában én is azon a véleményen vol-
tam, hogy az élet minősége éppen olyan fontos, mint a hossza. Az ő
helyében én sem láttam volna magamat egészen normálisnak.
Bár azt mondogattam magamnak, Elle is azt akarná, hogy meg-
mentsem a gyereket ez nem változtatott azon, hogy azzal is tisztában
voltam, mennyire utálná, hogy ott fekszik az ágyban, és nem ura sem
a hólyagjának, sem a beleinek. Semmi szép vagy méltóságteljes nem
volt abban, hogy haldoklott. Úgyhogy nem, nem mehettem csak úgy
el és nem hagyhattam ott abban az állapotban. Nem számított, hogy
biztos voltam benne, ő beállna akár egy startoló űrsikló alá is, ha
azzal megmenthetné a gyereket. A teste akkor is a szemem láttára
fonnyadt el. Az volt a kötelességem, hogy egész végig mellette ma-
radjak. Én vetettem meg az ágyat, amibe most bele kellett feküdnie.
– Néha-néha azért alszom egy kicsit – válaszoltam Philnek.
– A néha-néha az nem elég. Úgy nézel ki, mint egy kísértet. Fi-
gyelj, én kiveszem a koponyaűri nyomásmérőt. Csak a fertőzés-
veszélyt növeli, számítani semmit nem számít – mondta.
Bólintottam.
– És Matt, gégemetszést kell csinálnunk, és a táplálócsövet át
kell tennünk a hasára. Clint majd megcsinálja. Akarod, hogy el-
mondja a szokásos szöveget a kockázatokról, vagy aláírod anélkül
is? – Phil elém tett egy nyilatkozatot, amiben engedélyezem a gége-
metszést és a hasi táplálást.
Fogtam a papírt, és odakapartam az aljára a nevemet.
Phil bólintott.
– Menj, zuhanyozz le és borotválkozz meg, mire visszajössz,
kész is leszünk! Arra ne is gondolj, hogy végignézed!
– Rendben.
– Ja, és növeltem Mark Nguyen dexamethazon-adagját. Rosz-
szabbodott az agyi ödémája. Kösz, hogy elküldted MRI-re.
– Semmi gond. – Felálltam, és egy másodpercig forgott velem a
szoba.
89 Priscille Sibley
– Aludnod kellene pár órát. Dőlj le egy kicsit az ügyeletes szo-
bában! Írjak fel altatót?
– Nem kell. – Tiszta fejjel akartam gondolkodni.
Amikor egy óra múlva visszatértem, a teremben mintha még na-
gyobb lett volna a csend. Elle szájában már nem volt ott az elefánt-
agyar méretű endotracheális cső. Ehelyett felvágták a torkát, és behe-
lyeztek egy légcsövet. Abból a gyönyörű nyakából, amit olyan gyen-
géden csókolgattam az álla alatt, most egy cső állt ki.
Elővettem a képét a pénztárcámból. Mint mindig, ezen is csillog
szemekkel mosolygott rám. Amióta az eszemet tudom, minden pilla-
natban úgy láttam rajta, hogy tud valamit, amit én nem, és ez a rejté-
lyesség ellenállhatatlan erővel vonzott hozzá.
De most nem mosolygott. Most csak feküdt mozdulatlanul, a
szemében pedig – csak az üresség.
Lemostam a kicserepesedett ajkait egy kis vízzel, és bekentem
őket vazelinnel.
– Semmi baj, Pipikém – mondtam.
Ez hazugság volt. És nem az ő kedvéért hazudtam, hanem a ma-
gamért.
 10

4. nap

Egy vészkijáraton surrantam ki, hogy elkerüljem az újságírókat meg

a magzatpárti tüntetőket. Gyorsan, sietve lépkedtem, ügyet sem ve-
tettem a parkra. A kórház egy meredek domboldalon fekszik,
Portland nyugati részére néz. Tiszta időben még a White Mountains
hegységet is látni. Aznap párás volt az idő, viharfelhők gyülekeztek,
de mégis jó érzés volt kint lenni a szabadban és mozogni. Pár perc
után lelassítottam, nagy levegőt vettem és körülnéztem.
Bár még csak augusztus közepe volt, néhány juharfa már őszi
színpompába borult. Lehajoltam és felvettem egy korán lehullott
levelet. Gyönyörű volt és szomorú, egy kicsit olyan, mint Elle. A
fene vinné el, már mindenben őt látom! Nem tudtam koncentrálni a
kimerültségtől.
Jake-kel volt találkozóm. Bármennyire is idegenkedett a kórhá-
zaktól, a közelben lakott a feleségével, és amikor elértem a park vé-
gébe, meg is pillantottam őket: egymást átölelve álltak és csodálták a
kilátást. Mindketten semleges színű, kényelmes vászonruhában vol-
tak. Yvette szinte eltűnt Jake mellett. A columbiás időkben mindig
úgy gondoltam, Jake azért választotta őt, mert olyan kicsi, így ő mel-
lette magasabbnak látszott – alacsony srác még alacsonyabb barát-
nővel. Yvette elég csinos volt, de olyan hallgatag, hogy mindig ké-
nyelmetlenül éreztem magam a társaságában.
Elle egyszer azt mondta rá, hogy pöttöm. Erre felvontam a sze-
möldököm. Mások azt mondták volna, hogy alacsony vagy
kisnövésű, esetleg pici, de Elle ezt a ritkább jelzőt választotta.
91 Priscille Sibley
– Nézz csak rá! – mondta. – Olyan, mint egy tökéletes kis baba.
Még a hangja is olyan vékony.
– Sosem gondoltam volna, hogy ilyen csípős a nyelved – je-
gyeztem meg.
– Nem is az – válaszolta Elle kinyújtózva a reggeli futásunk
után. – Ők tökéletes példa rá, hogy az ellentétek vonzzák egymást.
Yvette szégyenlős. Jake nem. Yvette kedves. Jake... mindegy. Igazad
van. Tényleg csípős a nyelvem.
Magamhoz húztam, és felemeltem az állát.
– Mi is ellentétek vagyunk?
Oldalra döntötte a fejét, és elgondolkodott. Aztán átölelt.
– Nos, a vonzalom megvan, de nem, mi rokon lelkek vagyunk,
akik kiegészítik egymást.
Látva Jake-et a feleségével, belém hasított az irigység. Akár
ugyanúgy szerették egymást, mint mi Elle-lel, akár máshogyan, mé-
giscsak ott voltak egymásnak. Nekem pedig csak a magány maradt.
Ez olyan súllyal szakadt hirtelen rám, hogy nem tudtam, képes le-
szek-e valaha is megmozdulni, és visszamenni Elle mellé.
Mielőtt rászánhattam volna magam, hogy megzavarjam őket,
Jake odaintegetett, majd kart karba öltve elindultak felém. Jake meg-
rázta a kezem, Yvette viszont kerülte a tekintetemet.
– Hívd el Mattet vacsorázni! – mondta Jake-nek.
Megráztam a fejem. Most legkevésbé a vacsora közbeni csevej
hiányzott.
– Köszönöm, de már van programom – válaszoltam.
Yvette erre elmosolyodott, de sajnálatot láttam az arcán, ahogy
megérintette a könyökömet. Ez volt a legmelegebb gesztus, amit az
évek alatt tett felém.
– Hagylak titeket beszélgetni – jegyezte meg, s miután csókot
váltottak, elsétált.
Amint hallótávolságon kívül ért, Jake azonnal rám zúdította a
terveit. A beszélgetésük alapján úgy ítélte meg, hogy Phil nem lenne
hasznunkra tanúként.
 Csillagpor 92
– Van Elle-nek olyan barátja, aki elmondaná a bírónak, hogy a
feleségednek minden vágya egy gyerek volt?
Rögtön Keisha jutott eszembe, s közöltem Jake-kel, hogy ő most
épp a szabadságát tölti Uj-Zélandon.
– De pár nap múlva hazajön.
– Szeretnék beszélni vele még péntek előtt. A lelkészedhez már
van időpontom holnap délutánra, egy keresztelés utánra. A Schiavo-
ügyben nem segített sokat az egyház, de ott a nő nem is volt terhes.
– De, ugye, tudod, hogy mi nem vagyunk elhivatott katoliku-
sok? – figyelmeztettem. Még Elle is csak évente párszor ment el mi-
sére.
– El kell kezdened istentiszteletre járni, még ha csak a látszat
kedvéért is. Mikor voltatok utoljára?
Hat hónapja jártam utoljára templomban.
– Dylan temetésén – válaszoltam. – Mondattunk érte egy misét.
Családi körben.
– Az régen volt – jegyezte meg. – A katolikusoknál búcsúszer-
tartás is van. Volt neki búcsúszertartása? – Mint akinek mindegy, mit
talál, csak használható legyen. Még az utolsó kenet is csak eszköz
volt neki.
– Nem volt – feleltem. – Egyébként Elle-nek hívják. És ez fel
sem merült. Amúgy pedig utolsó kenetnek nevezik, nem búcsúszer-
tartásnak.
– Értem – mondta erre Jake egy kicsit tiszteletteljesebben. – Úgy
kell beállítanunk, hogy hitüket gyakorló katolikusok vagytok. Úgy-
hogy jó lenne, ha kijönne a pap. Tudom, hogy nem voltatok túl val-
lásosak, de mégiscsak egyházi esküvőtök volt.
– Elle mindenképp azt akart. – És lehet, hogy az utolsó kenetet
is akarná, úgyhogy az ő kedvéért fogom kihívni a papot, nem Jake
kedvéért. – Néha eljárt misére, általában egyedül.
Jake egy padra mutatott.
– A temetés óta volt templomban?
93 Priscille Sibley
Leültem a viharvert padra, és elnéztem a város felé, de a folyó
felől köd gomolygott fel a domboldalon.
– Nagypénteken. Mindig végigment a kálvárián, az anyja emlé-
kére.
Alice mindig nagy ügyet csinált ebből. Elle még ennyi év után is
mindig elment a templomba nagypénteken, és aztán friss virágot vitt
Alice sírjára.
– Úgy hallom, a papok elég kényesek arra, hogy ne állítsák va-
lakiről, hogy tagja a gyülekezetnek, ha nem az. Márpedig ennek a
papnak nagyon tanúskodnia kellene. – Leült mellém, elővett egy
gumival átkötött köteg névjegykártyát, és elkezdte átlapozni őket.
Az volt a vicces, hogy mindenben tévedett egy kicsit, amit a ka-
tolicizmusról mondott. Még sosem hallottam, hogy egy katolikus
gyülekezetről beszélt volna. Náluk egyházközségnek hívták. A misét
pedig misének, nem istentiszteletnek. Kénytelen-kelletlen be kellett
ismernem, hogy akárhogy is ellenkezem, az identitásom a vasárnap
délelőttökhöz és az oltáriszentséghez köt, meg ahhoz, hogy lehajtott
fejjel mormolom a Hiszekegyet: Megtestesült a Szentlélek erejéből
Szűz Máriától...
– Ezenkívül, amikor rád kerül a sor a tanúk padján – folytatta
Jake –, inkább majd téged kérdezlek a neurológiai állapotáról Phil
helyett. Te is éppolyan szakértő vagy, mint ő. Majd te elmondod,
hogy az ő állapotában az ember nem érez fájdalmat. És nincs tudatá-
nál.
Bólintottam. Elle-nek nem voltak fájdalmai. Sem félelmei. Ezzel
nyugtattam magam.
– Ha kifogást emelnek, mondván, hogy téged befolyásol a sze-
mélyes viszonyotok, akkor majd behívok egy másik neurológust
vagy idegsebészt, aki megerősíti a szavaidat. Aztán mesélsz a kap-
csolatotokról, és elmondod, hányszor próbálkoztatok, hogy összejöj-
jön a baba, és hogy még annyi vetélés után is mennyire szeretett vol-
na gyereket. Ebből majd látni fogják, hogy Elle mit szeretne. – Átla-
pozott még három névjegykártyát. – Mivel a bíró nem hajlandó fi-
 Csillagpor 94
gyelembe venni, hogy más államokban a terhesség felülírja a nyilat-
kozatot, ezt egyelőre félreteszem.
Habár biztos voltam benne, hogy Elle azt akarná, tartsuk élet-
ben, erről a szabályról nem volt határozott véleményem. Ezen még el
kellett gondolkodnom, de arra kíváncsi lettem volna, vajon a nők
tudnak-e róla.
– Meg tudnád kérni a bírót, hogy tiltsa ki az újságírókat a tár-
gyalóteremből? A magánéletünk nem tartozik a címlapokra.
Jake közelebb hajolt.
– Tudom, hogy nem szereted a nyilvánosságot, de... a jelenlétük
a mi malmunkra hajtja a vizet. Minél nagyobb figyelmet kap az ügy,
annál nehezebb lesz figyelmen kívül hagyni a gyerek érdekeit. Lehet,
hogy még a politikusok is beszállnak, és elfogadnak egy törvényt,
ami szabályozza az ilyen helyzeteket. Az igaz, hogy a bíró nem a
közvélemény alapján fog dönteni. De nagyon is szeretne pozitív
színben feltűnni, szeretné, ha az eljárást és az ítéletét nem érné kriti-
ka. Azt sem akarja, hogy másodfokon felülbírálják a döntését. Ez is
mellettünk szólhat, mert szeretném, ha aktivista szellemben viszo-
nyulna a joghoz, amikor kérvényezzük a magzat feletti gyámságot.
Biztos forrásból tudom, hogy Wheeler bíró máris időpontot szeretne
kérni a Fellebbviteli Bíróságon. Ami pedig még jobb hír, hogy akik-
kel eddig megvitatta az ügyet, mind jobbra hajlanak. Viszont ez,
sajnos, azt is jelenti, hogy konzervatívan viszonyulnak az alkot-
mányhoz. De reméljük, az többet nyom a latban, hogy magzatpárti-
ak.
Jake talált a kötegben egy olyan névjegykártyát, amelyiken nap-
tár is volt.
– Három hét múlva Elle már a második trimeszterbe lép.
Amennyire tudom, a legtöbb vetélés az első három hónapban törté-
nik.
– De nem azoknál, akiknek autoimmun betegségük van. Az
APS-esek később szoktak elvetélni. – Nyeltem egyet. Az első vetélé-
se a tizenkettedik héten volt, a második a tizennegyediken, a harma-
95 Priscille Sibley
dik pedig a tizenkilencediken. Aztán jött a halvaszülés. – Ha jól tu-
dom, a nőgyógyászával még nem beszéltél.
– Nem. Doktor Clarke-ot hétfőn reggel várom az irodámba.
– Engem jobban aggaszt Elle általános állapotba, az, hogy gépe-
ken van. Minél tovább tartjuk életben, annál valószínűbb, hogy
komplikációk lépnek fel – vélekedtem.
Két nő jött lefelé a járdán, kezükben fényes Gyógyulj meg! fel-
iratú léggömbökkel. Jake odahívta őket.
– Szeretnélek bemutatni a hölgyeknek, Matt. Sherry O’Reilly és
Patrícia Kent az Ember a fogantatástól mozgalomtól.
Nagyot sóhajtottam, és összeszorítottam az állkapcsom.
– Megmondtam neked, hogy ez az ügy nem a te céljaidról szól.
– Ha csak egy percet adna, doktor Beaulieu. – A nőnek, aki
megszólalt, telt arca volt, mint egy nyugdíjas óvónőnek. – Ha meg-
hallgat, ön is látni fogja, mennyit segíthetünk a feleségének és a szü-
letendő gyermekének.
Elfordultam tőlük, és próbáltam visszafojtani a dühöm. De csak
néhány méterre távolodtam el, és máris visszafordultam.
– Az abortuszellenes mozgalom harminc vagy negyven éve nem
képes elérni, hogy a törvények megváltozzanak. Mi a fenéért hiszik,
hogy tudnak segíteni?
– Mert mindig könnyebb egy egyedi esettel szimpatizálni – vá-
laszolta az óvónőképű. – Az emberek a nők jogairól beszélnek. És
nekem nagyon úgy tűnik, hogy az önök esetében egy nő elveszítette
a jogait. Ha nincs a baleset, akkor nem vetették volna el a babát,
nemde?
– Nem. De itt nem erről van szó – ellenkeztem.
– Dehogynem. A magzatpártiak máris élénken vitatják az önök
ügyét. Mi a szervezésben szeretnénk segíteni, egy átfogó terv alap-
ján, amiben a törvényhozók megkeresésétől az imacsoportokig min-
den benne van.
– Összegyűjthetjük a legjobb jogászokat, hogy keressenek egy
jogi kiskaput – szólalt meg a másik nő.
 Csillagpor 96
Jake-re néztem.
– Az a helyzet – magyaráztam –, hogy hibás a kiindulópontotok.
Itt nem arról van szó, hogy mit akarna Elle, ha egészséges lenne.
Hanem arról, hogy mit akart volna, hogy tegyünk abban az esetben,
ha agyhalott lenne. – A lenne már felesleges, gondoltam. – Igen –
fordultam a nőkhöz. – Én hiszek abban, hogy azt akarta volna, hogy
mentsem meg a gyereket. Úgyhogy, csak tessék, imádkozzanak! De
ne jöjjenek a bíróság közelébe! Ezzel csak feldühítik a bírót. Mint az
a nő, aki a múltkor bekiabált.
Azzal Jake felé fordult a figyelmem, vagyis most már a hara-
gom.
– Te is láttad Wheeler arcát. És mint nagyon helyesen mondtad,
ő fogja meghozni a döntést. És az a helyzet, hogy ebből a te cirku-
szodból én nem kérek.
Két sarokkal arrébb megálltam és szembefordultam a sarkamban
lihegő Jake-kel.
– Ha még egyszer így hátba támadsz, ki vagy rúgva.
– Hibát követsz el – győzködött. – Te meg akarsz menteni egy
életet. És mi meg is tudjuk menteni, de nagyon valószínű, hogy
ugyanakkor a legális abortuszt is meg tudjuk szüntetni.
– Utoljára figyelmeztetlek – kiabáltam rá, és nem érdekelt, ki
hallja és ki nem. – Nem fogom hagyni, hogy a saját céljaidra hasz-
náld fel Elle-t. Vagy elfogadod ezt, vagy hagyjál békén!
Jake megrázta a fejét
– Matt, Matt, Matt – ismételte, mintha egy naiv kisgyereket kor-
holna. – Azt hiszed, találsz nálam felkészültebbet? Vagy talán azt
hiszed, hogy csak úgy besétálsz a tárgyalóterembe egymagad, és
szépen megkéred a bírót, hogy ne kapcsoltassa le Elle-t a gépekről?
– Nem ezt mondtam. – Habár futólag azért gondoltam rá.
– Nőj már fel! – szólt rám Jake. – Itt a jogról van szó. Ez prece-
denseken alapul. És törvényeken. És többféleképp értelmezhető íté-
leteken. Ez a precedensjog. És meg kell, győzünk a bírót, hogy tartsa
életben Elle-t, annak ellenére, hogy ő egyértelműen kijelentette, nem
97 Priscille Sibley
akarja, hogy életben tartsák. Én a te érdekedet nézem. Próbálok
megadni neked minden jogi lehetőséget, hogy leállíthasd anyádat.
Hát tényleg olyan vak vagy, hogy nem látod, mit csinálok?
Végignéztem rajta, a felpumpált egóján, az arrogáns gőgjén.
Akármilyen dühös voltam is rá, elgondolkodtam azon, vajon nem
lehet-e, hogy mégis neki van igaza, én pedig naiv vagyok. Hiszen
meg akartam menteni Elle gyerekét. Elle-ét? A közös gyerekünket.
Ehhez orvosi csoda kellett volna. Reálisan láttam a helyzetet? Nem
valószínű. És mégis kész voltam megtenni azt az egyetlen dolgot,
amitől a feleségem mindig is rettegett. És eközben a magánszférán-
kat féltettem? És azon aggódtam, hogy cirkusz lesz az egészből?
Melyikünk járt vékonyabb jégen, Jake vagy én? Engem, fikarcnyit
sem érdekelt a Roe kontra Wade-ítélet. Nem hittem abban, hogy a
nőket arra kellene kényszeríteni, hogy kihordjanak olyan gyerekeket
akiket nem akarnak. De Elle gyereke nem ilyen gyerek volt.
– Na, gyere! – ösztökélt Jake. – Menjünk be az irodádba, és be-
széljük meg, hogyan mentjük meg a gyereketeket – Megadón fel-
emelte a két kezét – Nálam a te ügyed az első. És nálad? Te mit
akarsz csinálni?
Nyeltem egyet, mert nagyon kiszáradt a torkom.
Jake megveregette a vállam, és az irodám felé mutatott. Elindul-
tunk a járdán.

Jake felvette Elle fényképéjét az íróasztalomról.

– Ezen úgy néz ki, mint egy angyal.
Valóban tudott úgy kinézni, mint egy angyal, de egy kicsit egy-
síkú lenne csak ennyit mondani egy olyan nőről, akinek páratlan
szarkasztikus beszólásai voltak, és aki a hetedik mennyországba re-
pített az ágyban. Valóban mély érzésű volt és sok volt benne a rész-
vét, de emellett még számtalan más tulajdonsága volt, sőt néhány
hibája is: minden lében kanál volt soha nem rakott semmit a helyére,
és mindig nevetett a saját viccein. És mivel álmából felébresztve is
 Csillagpor 98
könnyedén fejben tartotta a lapokat mindig csalt a huszonegyben.
Imádtam. Mindig is imádni fogom. A mi kapcsolatunk csak a mienk
volt senki másnak nem volt hozzá semmi köze. És nem akartam
semmi miatt magyarázkodni Jake-nek. Vagy egy bírónak. Vagy a
parkban sétálgató jótét lelkeknek. Vagy egy teremnyi újságírónak.
De bizonyos fokig azért igaza volt Jake-nek: ha meg akartam nyerni
az ügyet, akkor el kellett viselnem, ami vele jár.
– Angyal is meg ördög is tudott lenni – mondtam, miközben las-
san ösvényt tapostam a vadonatúj berber szőnyegbe. Mindig az a
típus voltam, aki fel-alá járkál, ráadásul Elle nélkül úgy éreztem,
hogy csapdába estem.
Jake szúrós szemmel nézett rám. Már a Columbián is zavarta,
hogy olyan nyughatatlan vagyok. És az alatt a négy év alatt elég jól
megismertük egymást ahhoz, hogy szavak nélkül is értsem, mire
gondol.
– Jól van. – Leültem egy székbe.
Jake elővett egy jegyzettömböt az aktatáskájából.
– Szörnyen nézel ki.
– Ezt tegnap már mondtad.
– Hát, még mindig szörnyen nézel ki. – Aztán bólintott, mintegy
jelezve, hogy az ügyfele iránti aggodalmaskodást ezennel elintézett-
nek tekinti, és továbbléphetünk. Elfordult a székében. – Akkor tisz-
tázzunk pár dolgot! Van Elle-nek végrendelete?
– Igen.
– Kérnék egy másolatot! Látnom kell! És kérlek, amilyen ponto-
san csak tudod, foglald össze, hogy milyen vagyontárgyakkal ren-
delkezett.
– Főleg azért írtunk végrendeletet, hogy kijelöljük a gyerek
gyámjait. Ez akkor volt, amikor teherbe esett... legutóbb. A bátyá-
mat, Mike-ot meg a feleségét jelöltük meg.
Jake felírt valamit.
– És a vagyona?
99 Priscille Sibley
– A farm már több mint száz éve a családja tulajdona, úgyhogy
az az ő nevén van, de a halála esetén rám száll, ha pedig mindketten
meghalunk, akkor a gyerekeinkre. Ha nincs gyerekünk, akkor az
öccsére. Egyébként a helyzet a szokásos: van életbiztosításunk, va-
lamennyi megtakarításunk, részvényünk, bankbetétünk, de nincs
különösebben nagy vagyonunk. Még csak négy éve van magánpraxi-
som. A diákhitelemet is fizetem még. És Phil-lel be kellett fektet-
nünk a praxisba is, orvosi műszereket meg irodai felszereléseket kel-
lett vennünk. És az épületet is megvettük.
Jake felpillantott a jegyzettömbjéből.
– Elle-nek milyen jövedelme volt?
– Mindenki azt hiszi, hogy az űrhajósok anyagilag is jól járnak,
de ez nem így van. A NASA nem fizeti agyon őket. Azért dolgoznak
ott az emberek, mert kvazárokról álmodnak, meg hogy mikrobákat
fedeznek fel Marson. A Bowdoinon sem véglegesítették még. Illetve
most már nem is fogják. Nem dől a lé, de takarékosan élünk, és egy
kicsit mindig félreteszünk. Közös betétszámlánk van.
– Bocs, de ezt muszáj megkérdeznem – szabadkozott Jake. –
Származik neked bármiféle anyagi hasznod abból, ha Elle néhány
hónappal tovább él? Kötöttetek esetleg házassági szerződést, ami
szerint nem örökölsz semmit, ha nem voltatok házasok iksz ideig?
– Jézusom, dehogy! Te tényleg azt hiszed, hogy a pénzért csiná-
lom?
– Nem, de esetleg előjöhet, hogy akár nyerhetsz is valamit az
ügyön.
– Nem kötöttünk házassági szerződést.
– Rendben van. Akkor kérek egy példányt a végrendeletéből. A
következő pont, hogy szóba került-e a cselekvőképtelenség esetére
tett nyilatkozat, amikor megírta a végrendeletét? – Lapozott a jegy-
zetfüzetében.
– Ott voltam vele, mert én is akkor végrendelkeztem, de nem
emlékszem, hogy ez szóba jött volna. – Próbáltam visszaemlékezni.
 Csillagpor 100
– Jut eszembe, váratlanul behívtak a kórházba, mert vészhelyzet volt.
Ezért másnap mentem vissza az ügyvédhez aláírni a végrendeletem.
– Beszélj azzal az ügyvéddel! Na, most, mielőtt rátérünk a kap-
csolatotokra, milyen dolgokban hitt Elle? Azt már tudom, hogy Is-
tenben igen. És az abortuszról mi volt a véleménye?
– Nehogy megint itt kössünk ki! – néztem fenyegetőn Jake-re.
Erre megrázta a fejét, és pár percig csendben ültünk, csak az óra
tiktakolt a falon.
– Nem foglak megint felültetni, Matt. Ami nem jelenti azt, hogy
ne akarnám kipróbálni, mennyit tudnak segíteni a magzatpártiak. De
nem szervezkedek a hátad mögött. Bár továbbra is úgy gondolom,
hogy nagyon nagy eredményeket érhetnénk el.
– Ugye, tudod, mekkora seggfej vagy? – morogtam.
– Az ügyvéded vagyok, és ebben most hallgatnod kell rám. Meg
kell mutatnunk a bírónak, milyen döntést hozna Elle, ha ő dönthetne.
Nagyon lényeges, hogy miben hitt. Fontos, hogyan érezne a szüle-
tendő gyermeke iránt. Ezért az is fontos, hogyan érzett a születendő
gyermekek iránt általában.
Felálltam és az ablakhoz mentem. Olyan sűrű volt a köd, hogy,
az utca túloldalát is alig láttam. Éppilyen homályosan láttam a jövőt,
meg azt, hogy kiben bízhatok és kiben nem. Csak azt tudtam, hogy
szükségem van Jake segítségére. Nem tudtam, hol találhatnék másik
ügyvédet, akinek esélye lenne megnyerni az ügyet.
– Mi volt a véleménye az abortuszról? – kérdezte.
Egy féligazsággal válaszoltam.
– Nem támogatta.
– Van erről bármilyen írásos bizonyíték?
– Írásos? Miért írt volna le bármit az abortuszról?
Jake hangosan kifújta a levegőt.
– Esetleg tagja volt egy egyházi csoportnak.
– Nem, ilyesmivel nem foglalkozott
– Adakozott valaha is valamilyen magzatpárti szervezet javára?
– Nem.
101 Priscille Sibley
– Jótékonykodott bármilyen formában is?
– Adakozott egy mellrákellenes alapítványnak, mert abban halt
meg az anyja. És támogatunk, négy guatemalai gyereket a Mentsük
meg a gyermekeket! alapítványon keresztül. – Amikor elveszítettünk
egy babát, mindig egy újabb gyereket kezdtünk támogatni.
– Értem. De kell valami, amivel igazoljuk, hogy magzatpárti
volt, hogy úgy gondolta, az élet a fogantatással kezdődik, és számára
ez a baba már nagyon is valóságos gyerek lett volna. Esetleg az
egyetemen járt etikaórára, és még mindig megvannak valahol a házi
dolgozatai.
– Fizika–csillagászat szakos volt. A doktori értekezését a
magnetohidrodinamikus hullámokról írta.
– Miről?
– Ez valami plazmafizikai téma, a csillagokhoz van köze... azt
hiszem.
Jake a fejét ingatta.
– Biztos járt bölcsészórákra is a Bowdoinon. Az egy bölcsészfő-
iskola.
– Nem tudom. Akkoriban nem igazán beszéltünk.
Jake megvakarta az állat.
– Tényleg, első évben szakítottatok. Hogy is felejthettem el,
hogy milyen bús képpel mászkáltál, és folyton azt a U2-számot hall-
gattad? Melyik is volt? I’m Losing You?
– Az a címe, hogy The Sweetest Thing – javítottam ki. De úgy
volt, ahogy a dal mondja: elveszítettem őt. Csak most örökre.
– Jól van. Na, figyelj! – mondta. – Szeretném, ha átnéznéd a
dolgait, hátha még megvannak az egyetemi jegyzetei. Bármi jól jö-
het, amit leírt, bármi, ami arra utal, hogy neki a gyerek lenne a leg-
fontosabb.
Lelki szemeim előtt felrémlett Elle, ahogy a stégen ül a telkünk
végében és a folyóba lógatja a lábát, kezében a naplójával. Láttam az
ablak alatti fotelben összekucorodva téli estéken, ahogy a hóesést
nézve írja a naplóját. És eszembe jutott, hogy nemrégen valamelyik
 Csillagpor 102
este is ott ült keresztbe tett lábbal a tetőre vezető ajtó előtt, és csak írt
és írt.
– Mi az? – tudakolta Jake.
– Nem is tudom. – Megdörzsöltem a szemem a tenyeremmel, és
azon gondolkodtam, vajon miket írt ezekbe a naplókba az évek alatt.
Elle azt mesélte, hogy akkor kezdett naplót írni, amikor ösztön-
díjjal külföldre utaztam. Levélformában írt. Először leveleket írt ne-
kem, amiket aztán nem küldött el. Azt is mondta, hogy még mindig
úgy kezdi a bejegyzéseket, hogy Kedves Matt, és nem úgy, hogy
Kedves naplóm. De soha nem mutatta meg a naplóit, egyetlen be-
jegyzést sem. Én meg mivel egy kicsit tartottam tőlük, sosem pillan-
tottam beléjük. Egyszer megkérdeztem, miről ír annyit, mire csak azt
mondta: Van, aki meditál. Én így dolgozom fel a napom. Mintha a
legjobb barátommal beszélgetnék. A legjobb barátom persze te vagy,
de fogd fel úgy, hogy itt nyafogom ki magam, és neked már csak a jó
rész jut.
Lehet, hogy nem akartam tudni, hogy nem rólam nyafog-e. Te jó
ég, mennyire hiányzott! Bármit megadtam volna, ha hallhatom a
hangját, még akkor is, ha csak zsémbel vagy lehord a sárga földig.
– Minden rendben? – kérdezte Jake, és ezzel visszarántott a je-
lenbe.
Ráemeltem a tekintetem.
– Persze. Megnézem, elő tudok-e ásni valamit, de nem vagyok
benne biztos. Figyelj, Jake, az az igazság, hogy politikai szempont-
ból Elle döntéspárti volt.
Jake hátraejtette a fejét és eltakarta a szemét.
– Nem, ezt nem akarom hallani.
– Azt mondtam, hogy politikai szempontból. Ugyanakkor nem
akarta senkire rákényszeríteni a meggyőződését. És nem akart sze-
métre dobott halott csecsemőkről meg kampós sarlatánok kezei kö-
zött elvérző fiatal anyákról hallani. Ő maga sosem választotta volna
az abortuszt, kerüljön bármibe is. – Nem akartam mindezt bevallani
Jake-nek, de ha esetleg szóba kerül a tárgyaláson, és erre megvolt az
103 Priscille Sibley
esély, mivel ezzel anyám is tisztában volt, nem akartam, hogy meg-
lepetésként érje. – Tizenöt éves korában teherbe ejtettem, én tizenhét
voltam akkor.
Jake szemöldöke felszaladt, és izgatottan előrehajolt.
– És mi történt a gyerekkel?
Vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem Jake-nek, hogyan ve-
szítettünk el egy kislányt réges-régen.
 11

Húsz évvel a baleset előtt

1988-ban nagy mellénnyel tértem haza a Walesben töltött vendégdi-

ák-évemről. Azt hittem, felnőttem, mintha az első szex ezt jelentené.
Csak később jöttem rá, hogy a szüzesség elvesztésétől nem fog au-
tomatikusan felnőttként gondolkodni az ember. Ugyanaz a rágógu-
mit fújó tizenhét éves srác voltam, aki tíz hónappal azelőtt elment, a
legkisebb a három bátyja után, aki nagyon szeret hősködni. Azt
mondtam magamnak, hogy most már végre én is férfinak számítok,
nem csak a család kis mitugrásza vagyok.
Otthon a helyzet nemigen változott, talán csak egy kicsit. Az
egyik bátyám, Mike elköltözött a saját lakásába, anyám pedig kitapé-
tázta a szobáját azzal a rettenetes virágmintás tapétával, de ettől elte-
kintve minden villa és minden tányér ugyanott volt a szekrényben.
A szomszédban viszont haldoklott Alice McClure, anyám leg-
jobb barátnője, így Elle-nek rengeteg dolgot át kellett vennie tőle a
hétéves kisöccse felügyeletétől Hank sörfogyasztásának ellenőrzésé-
ig.
A Wales előtti időkben Elle mindig mindenhova követett a nagy
mohazöld szemeivel, mint egy idegesítő kiskutya. Én lettem volna az
osztályelső, ha ő nem ugrott volna két osztályt és került volna pont
az enyémbe. Ó igazi csodagyerek volt, én mindössze nagyon okos. A
versenytársam volt, én meg elviseltem valahogy. A szomszéd lány.
Egy szomszéd. Kényszerbarát.
De furcsa módon, amíg távol voltam, ő hiányzott a legjobban,
főleg miután egyszer csak, minden magyarázat nélkül, nem érkezett
105 Priscille Sibley
tőle több levél, pedig addig mindennap írt. Csak pár órája értem ha-
za, amikor megkerestem. Nem azért, mert rájöttem, hogy sokkal job-
ban szeretem, mint ahogy bárki mást szeretni tudnék valaha is. Még
nem. Még mindig gyermetegen nárcisztikus voltam.
Nem, azért döngettem be az ajtaján, mert nem jött elém a reptér-
re a többiekkel. Adtam neki egy második esélyt, és meghívtam a
buliba, amit az egyik iskolatársam rendezett a tiszteletemre.
Elle nem igazán tudott elvegyülni a tömegben, nem illett a töb-
biek közé. Azért vonakodva bár, de eljött, mert megkértem. Amíg én
elmentem sörért és lepacsiztam az ünneplésemre összegyűlt hordá-
val, ő eltűnt.
Az apja azzal engedte el a buliba, hogy vigyázzak rá. A francba,
gondoltam. Húsz perccel később találtam rá, kinn feküdt a fűben és a
csillagokat nézte. Hát persze hogy a csillagokat nézte, akár volt nála
távcső, akár nem. Rögtön ott kellett volna keresnem.
– Túl nagy a tömeg odabenn – mondta.
Leültem mellé, aztán hátradőltem, kezemet a fejem alá téve.
– Melyik az Orion?
Felkacagott.
– A nyári égen nem látszik az Orion. – Aztán tétovázás nélkül
felmutatott. – Azok ott a Vega, az Altair és a Deneb, ők alkotják a
Nagy Nyári Háromszöget, mind a három a legfényesebb a maga csil-
lagképében.
Rápillantottam. Visszafogta magát. Egy egész enciklopédia volt
a fejében, minden csillagnak tudta a naptömegét és a luminozitását.
– Láttam pár hullócsillagot is – jegyezte meg.
– Tényleg? És mit kívántál?
Erre elfintorodott és megrázta a fejét.
– Ahhoz csodának kellene történnie, hogy az én kívánságom va-
lóra váljon.
– Miért, mi az?
– Á, hagyjuk. Nem mondhatom el, különben nem válik valóra. –
Elakadt a hangja, mint egy horgászzsinór a tavirózsában, és nem
 Csillagpor 106
tudta kiszabadítani. Felült és elfordult. Megint elcsuklott a hangja. –
Hazamegyek.
A vállára tettem a kezem, és visszahúztam magam mellé. Az ar-
ca forró és nedves volt, és arra gondoltam, hogy a fenébe nem vet-
tem észre, hogy sírt.
– Mi a baj?
Nem mondott semmit, csak kapaszkodott belém. Biztos az any-
járól van szó.
– A mellrák gyógyítható, nem?
– Ha időben felfedezik, akkor igen – felelte.
– Nála időben felfedezték, nem?
– Nem. Már átterjedt a csontjaira.
És ekkor hirtelen rájöttem, hogy az anyja Barbie-szőke parókája
mást is takar, nem csak a hiúságát. Anya még januárban írt egy leve-
let Alice rákjáról, amiben kemoterápiáról meg sugarazásról is volt
szó, de akkor még nem fogtam fel teljesen, hogy ez mit is jelent.
Lehet, hogy Alice meg fog halni. Alice! Te jó ég!
– És az rossz? Ha átterjed? – kérdeztem.
– Rettenetes. Ne mondd el senkinek, jó? – Elle remegett. – Pró-
bál bátran viselkedni.
Elle is ilyen volt. Rettenthetetlen. Már kamaszkorában.
Megpusziltam a homlokát, csak a törődés jeleként, semmi több.
– Nézzük, látunk-e még hullócsillagot! – javasoltam.
Visszafeküdtünk egymás mellé a fűbe. Megfogtam a kezét, mi-
közben tüzetesen átvizsgáltam az eget, valami olyasmi után kutatva,
amivel kicsit felvidíthatnám. De nem találtam semmit. Nem így ter-
veztem az estét – jól akartam érezni magam. Ott voltam én. A baráta-
im. Meg a buli.
Volt a közelben egy kerti fáklya, úgyhogy miután a szemem
megszokta a sötétet, ki tudtam venni Elle arcát, és azon kaptam ma-
gam, hogy őt nézem. Időközben levették a fogszabályzóját, és gyö-
nyörű lány lett belőle.
107 Priscille Sibley
Néha egy-egy gyerek kijött az udvarra és felénk őgyelgett.
Egyik sem szólt hozzánk. Mi sem hozzájuk. Sem egymáshoz. Egy
idő után Elle nyugodtabban lélegzett. A távoli házból egy Billy Idol-
szám dübörgött. Mi kívül voltunk a zenén, és egyre távolibbnak
éreztem az egész bulit, míg végül álomba merültem. Valamit álmod-
tam is. De mint minden álom, ez is szertefoszlott.
Amikor felébredtem, az arcom milliméterekre volt Elle-től.
Megnyomtam az órámon az egyik gombot, hogy lássam, mennyi az
idő. Kicsivel múlt fél tizenegy.
– Ébredj! – suttogtam.
De ahelyett, hogy magához tért volna, egyre mélyebben lélege-
zett. Az ajkához érintettem az ajkaim, legalább annyira kíváncsiság-
ból, mint vágytól hajtva. Ekkor nyíltak ki a szemei. Miközben az
ajkaink gyengéden összesimultak, arra gondoltam, vajon ugyanaz a
srác vagyok-e, aki Walesben voltam, aki a szexet csak elérendő cél-
nak tekintette.
Egek! Elle ajkai nagyon puhák voltak. Arra számítottam, hogy
bármelyik másodpercben gyerekes vihogásban fog kitörni. Valahogy
úgy, ahogy az öccse, amikor megcsiklandozta, mielőtt elindultunk. Ő
is kölyök volt még, de ő nem nevetett.
És most először nem is úgy nézett ki, mint egy kölyök. Végig-
simítottam az arcán, és nem értettem, eddig miért nem gondoltam
arra, hogy megcsókoljam.
A légzése felgyorsult, ahogy az ajkát az enyémhez érintette, té-
tován fokozva a nyomást. Megpróbáltam a szájába nyomni a nyel-
vem, de azt hiszem, ezzel túl messzire mentem. Elfordult tőlem, a
szájához emelte az ujj begyeit, aztán a szemembe nézve megérintette
az ajkamat, mintha visszaadná a csókot.
Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Akartam őt, de hát
Elle-ről volt szó.
Felállt, ő is pont olyan bizonytalannak látszott.
– Biztos késő van. Haza kell mennem!
 Csillagpor 108
Én is felálltam, a füle mögé simítottam egy hajfürtöt, és megint
meg akartam csókolni, most már igazából, de elhátrált.
– Elle! – Mit kellett volna mondanom? Hogy nem akarom, hogy
elmenjen? Mennie kellett. Lejárt a kimenője. – Hazakísérlek.
Nem beszéltünk a csókról. Pár percig meg sem szólaltunk.
A fák, a tölgyek, a juharok és a fenyők eltakarták az eget, ahogy
hazafelé sétáltunk az utcán. Megbotlottam egy kátyúban, és próbál-
tam nevetéssel leplezni, milyen ostobának érzem magam.
– Hozhattam volna egy elemlámpát.
A karom Elle karjához ért, félig szándékosan, félig azért, mert
nem láttam semmit. Meg akartam fogni a kezét, de az előbb elhátrált
a csókom elől, és az, hogy egy ilyen mélyen belénk gyökerezett vi-
szonyon hirtelen változtassunk, nagyon félelmetesnek tűnt, félelme-
tesebbnek, mint bármi, amit addig tettem.
Még egy háztömböt mentünk, aztán Elle megállt.
Én odafordultam hozzá, mert meg kellett érintenem.
– Matt? – szólt halkan a hangja a koromsötét levegőben. – Ez
csóknak számított?
– Mi? Az? Hát, ööö, gondolom. Miért?
– Még sosem csókoltam meg senkit. Ez csók volt? Meg akartál
csókolni?
– Igen. Először nem, de aztán igen. Meg akartalak csókolni.
Baj?
Elle a kezembe csúsztatta a kezét.
– Nem, jó volt.
– És mit szólnál még egy csókhoz? – Közelebb húzódtam, és fö-
lé hajoltam.
Ekkor egy autó hajtott ki egy ház kapuján, mire mi szétrebben-
tünk, mint a rajtakapott cselszövők, és kínos csendben tettük meg
hazáig a hátralévő két háztömbnyi távot.
A tévé kék fénye besugározta a nappalit.
– Már elmúlt tizenegy – mondtam. – Elkéstél. Bemegyek veled
és megmagyarázom.
109 Priscille Sibley
Kinyitotta az ajtót. Az apja a kanapén hevert.
– Nem kell. Szerintem elaludt – súgta Elle. – Jó éjt, Matt!
Megpusziltam a száját, és próbáltam visszahúzni az ajtó elé,
hogy folytassuk, de ő elhúzódott.
– Nem lehet. Jó éjt! – köszönt el, s az ajtó lassan becsukódott az
orrom előtt.
Az ablakból láttam, ahogy összeszedi a sörösüvegeket a kávézó-
asztalról az apja elől, aztán felkapcsolja a villanyt a konyhában, és
eltűnik a ház hátsó részében.

Walesben egy olyan lánnyal szexeltem, aki nem is igazán érdekelt,

legalábbis nem túlságosan. Érdekelhetett is volna éppen, de ő még
nálam is jobban csak a skalpokra hajtott. Ez az új varázslat, amit
Elle-lel éreztem, nem végződhetett így. Vigyáznunk kellett egymás-
ra, különben katasztrófa lesz a vége. Ennyit még tizenhét évesen is
tudtam. És, ami igazán érdekes, vigyázni is akartam rá. Ez az, ami
megijesztett. Már régóta szerettem Elle-t, még ha más értelemben is.
Napokig próbáltam meggyőzni magam, hogy az egész csak egy hü-
lye fellángolás volt, amit a hormonjaim okoztak.
Ráadásul Elle szinte még gyerek volt. De hiszen, jutott eszembe
erre, tizenkét nap múlva már tizenöt éves lesz. Aztán már csak tize-
negy nap múlva. Aztán ez az egész nem számított, mert az édesanyja
kórházba került vérmérgezéssel, a nagyapját meg elvitte egy agyvér-
zés. És ha ez nem lett volna elég, engem elütött egy autó.
Ami azt illeti; Hank ütött el. Nem szándékosan, de ő volt az. Ő
részeg volt, én meg a sötétben kocogtam. Hirtelen leszakadt az ég, és
Hank valahogy elütött, és eltört a bal sípcsontom. Ő észre sem vette,
hajtott tovább. A családom jött rá másnap, hogy ő volt. Percekkel a
baleset után ért haza, és apám talált egy foszlányt a futónadrágomból
a kocsija lökhárítóján.
Anya és apa számára a balesetem erkölcsi dilemmát jelentett.
Hanknek le kellett tennie a poharat, mielőtt megöl valakit, pláne, ha
 Csillagpor 110
ez a valaki véletlenül én leszek. Apa úgy látta, ha letartóztatják itta-
san elkövetett cserbenhagyásos gázolásért, az talán ráébreszti
Hanket, hogy alkoholista lett. Anya viszont azon aggodalmaskodott,
hogy mi lesz Elle-lel és Christopherrel, ha Hanket lecsukják, hiszen
Alice súlyos beteg volt. Egy haldokló anyával és egy börtöntöltelék
apával valószínűleg a nevelőotthon várt volna rájuk. Rokonaik nem
voltak, csak a szüleim, de ők nem voltak vérrokonok.
A szüleim úgy döntöttek, hogy maguk veszik kézbe a dolgot.
Beszéltek Hankkel, aki – nagyon megbánva, amit tett, és nagyon
megkönnyebbülve, hogy a lábam meg fog gyógyulni – életében elő-
ször ellátogatott az Anonim Alkoholisták gyűlésére, felajánlotta,
hogy kifizeti az egyetemi tandíjamat, és abbahagyta az ivást – egy
időre.
Mivel a felnőttek el voltak foglalva, Elle-lel minden adódó lehe-
tőséget megragadtunk, hogy csókolózzunk, amikor senki nem nézett
oda. És soha nem nézett oda senki. Senki sem vette észre, hogy
egymásba zúgtunk. Miért is vették volna? Azt hitték, ugyanúgy va-
gyunk, mint régen.
Hogy a szerelem első látásra csak mítosz vagy valóban létezik,
arról nem tudok nyilatkozni, de az, hogy beleszerettem Elle-be, na-
gyon váratlanul ért. Bárcsak azt mondhatnám, hogy a szerelmem
tiszta, éteri szerelem volt, és hogy a végtelenségig hajlandó lettem
volna várni arra, hogy szeretkezzünk. De tizenhét éves voltam. És
már tudtam, milyen érzés, amikor egy lány ágyéka hozzám dörgölő-
zik. Tudtam, hogy Elle még túl fiatal. Tudtam. De megmagyarázha-
tatlan éhség gyötört iránta. És csak utólag fogtam fel, mekkora hibát
követtem el, amikor rávettem, hogy feküdjön le velem.
Éjszakai műszakban dolgoztam az L.L. Bean
katalógusáruháznál, a délelőttöket átaludtam, a délutánokat pedig
azzal töltöttem, hogy amikor Elle-nek nem kellett Christopherre vi-
gyáznia, próbáltam olyan helyekre tenni a kezem, ahonnan ő elhes-
segette.
111 Priscille Sibley
Elle volt a nagyapjuk kedvence, és így a nagypapa rá hagyta a
házát. A ház üresen állt, ott nyugodtan tudtunk találkozni. És ezt ki is
használtuk. A begipszelt lábammal sokat bénáztunk, de akkor is jó-
kat hemperegtünk a kanapén, és egyszer az egyik szobába is beszorí-
tottam, és félig le is vetkőztettem, mire kimondta, hogy nem. A szü-
leink nem adták jelét, hogy tudnának rólunk vagy érdekelné őket a
viszonyunk. Hank még mindig AA-gyűlésekre járt. Alice-nek javult
az állapota, bár még mindig kórházban volt, az én szüleimet pedig
lefoglalta Christopher meg a munkájuk.
Augusztus közepén Elle élénken figyelte az időjárás-jelentése-
ket, mert közeledett a Perszeidák meteorraj. Ahhoz ugyanis, hogy
lássuk a csillaghullást, nagyon fontos volt, hogy ne legyen felhős az
ég. Elle a nagyapja házának tetőteraszán állította fel a távcsövét. Ali-
ce-t előző nap engedték haza a kórházból, és a két család csendes
délutáni pikniket rendezett a folyóparton. Alice, Hank meg a szüleim
lent voltak a kerti pavilonban, Christopher meg hiperaktívan hado-
nászva rohangált körülöttük. A tetőteraszon mindig biztonságban
voltunk Christophertől, mert akárhogy csapkodott is a karjaival, re-
pülni azért nem tudott. Sőt, nagyon félt a magasságtól. Elle nagyap-
jának háza egy százholdas telken feküdt a Harraseeket folyó partján.
A telek nagy részét erdő borította, csak a folyópart volt füves. A
farmház, ahogy mi hívtuk, tulajdonképpen egy nyolcszögletű vikto-
riánus ház volt, amolyan építészeti ínyencfalat. Minden oldalról ve-
randa vette körül, és ott volt a tetőterasz, ahonnan Elle nagyon sze-
rette nézni az éjszakai égboltot.
– A hullócsillagokat távcső nélkül is látni – jegyeztem meg a
sípcsontomat dörzsölve. Nemrég vették le a gipszet, és minden al-
kalmat megragadtam, hogy vakargassam.
– Csss, ne mondd el a szüleimnek, hogy nem is kell nagyapa
távcsöve! Akkor otthon kell maradnom és az udvarról néznem az
egészet.
 Csillagpor 112
– Itt nem hallanak. – Visszahúztam a padlásra, ahol megcsókol-
hatom. A falhoz szorítottam, felcsúsztattam a kezem a szoknyája alá,
és kikapcsoltam a melltartóját.
– Matt, nem, ne csináld!
Én ügyet sem vetettem rá, a nyakán meg a fülén csókolgattam,
meg mindenütt, ahonnan korábban kedvező visszajelzést kaptam.
– A szüleim. Utánunk jöhetnek.
A mellére csúsztattam a kezem.
– Matt, holnap este. Ne most!
– Holnap? – Megmerevedtem. Ami azt illeti, nem csak a gerin-
cem.
Remegett egy kicsit, aztán a szemembe nézett nem túl magabiz-
tos pillantással.
– Ha elintézed a védekezést... holnap este innen nézem a
Perszeidákat. Egyedül. El tudsz, tudod, szóval el tudsz szökni?
Ugye, holnap nem dolgozol?
Egy pillanatra nem kaptam levegőt
– Komolyan?
Bólintott
– Le akarok... feküdni veled.
– Istenem, szeretlek, Pip!
– Én is téged – mondta. – De vigyáznunk kell!
És vigyáztunk is. De mint kiderült, nem eléggé.
 12

Húsz évvel a baleset előtt

1988 szeptemberében az utolsó évemet kezdtem a gimnáziumban, de

Elle beelőzött. Az előző tanévben, mivel a freeporti gimnázium már
nem tudott mit kezdeni vele, engedélyt kapott, hogy bejárjon előadá-
sokra a Bowdoin Főiskolára, és ő lenyűgözte őket. A felvételi igaz-
gató megnézte a korát, a jegyeit és a 100 százalékos érettségijét, és
felvették az őszi félévre. Mivel jogosítványt még nem szerezhetett,
önként jelentkeztem, hogy érte megyek délutánonként; egy ürüggyel
több, hogy együtt legyünk, és elvonuljunk a nagyapja házába.
Ahogy hűlt az idő, úgy lettek sötétebbek Alice kilátásai. Mivel
lélekben ép volt, de testben korántsem, a férje akarata ellenére, az
elkerülhetetlen vég teljes tudatában úgy döntött, hogy nem akar több
kezelést.
Elle könnyei nem leptek meg. Több időt szeretett volna tölteni
az édesanyjával. Ezért kevesebbet járt be az órákra, éjszaka tanult, és
általában mindenben háttérbe szorította magát. De még így is talál-
tunk rá időt, hogy együtt legyünk. Ahelyett, hogy eltávolodtunk vol-
na egymástól, felfedeztünk valami újat, a meghittséget, azt hiszem.
Megesküdtem volna rá, hogy én is érzem a fájdalmát, és osztozni
akartam benne. Bármilyen abszurdan hangzik is, hiszen gyerekek
voltunk, de mégis: egy család voltunk mi ketten, és csak egyféle jö-
vőt tudtam elképzelni, azt, hogy egyszer összeházasodunk.
November közepén egy délután begyújtottunk a kályhába a
nagypapa házában, és összebújtunk a kanapén. Elle nem érezte jól
magát akkoriban. Ezt mindenki észrevette. Anya meg is jegyezte:
 Csillagpor 114
– Ki van merülve ez a lány, ő végzi az összes házimunkát, és
közben még főiskolára is jár. Miért nem vesz fel Hank egy házveze-
tőnőt? Hiszen futná rá.
Megsimogattam Elle haját. Felugrott és kirohant a mosdóba, ök-
lendezést hallottam a tölgyfaajtó mögül. Egy irracionális gondolat
hasított belém. Tisztában voltam vele, hogy a rák nem fertőző, de a
hajlam öröklődik. De aztán rájöttem, hogy mekkora tökfej vagyok,
hiszen a kemoterápiától hány az ember, nem a ráktól.
– Pip?
– Menj el!
– Bejöhetek?
– Nem!
– Elle, de hát beteg vagy! Elvigyelek orvoshoz?
Az ajtó nyikorogva kinyílt, ő meg falfehéren visszatámolygott a
kanapéhoz, és a kezébe temette az arcát.
– Mi az? – simogattam meg a hátát.
A szemei akkorára tágultak, mint egy-egy csészealj.
– Először észre sem vettem. Még nem rendszeres a ciklusom. –
Megremegett az álla. – Azt hiszem, terhes vagyok.

Elle nem akarta, hogy bent legyek, amíg az orvos megvizsgálja.

Úgyhogy kint ültem a Családtervezési Szövetség rendelőjének váró-
jában, és látványosan próbáltam nemi betegségekről olvasgatva elüt-
ni az időt. Nekem nem volt nemi betegségem. Minden alkalommal
óvszert használtam. Minden egyes alkalommal. Átváltottam a véde-
kezésről szóló irodalomra. Az óvszerekre. Hogyan használjuk helye-
sen. Én tudtam, hogyan használjuk helyesen. Már több doboznyi
óvszert elhasználtam. Az érdekes az volt, hogy a használati utasítást
sosem olvastam el. Onnan tudtam a dolgokat, ahonnan mindenki más
– a többiektől. Megvárta az ember, amíg feláll neki, aztán felhúzta.
A végén pedig kidobta, és gondoskodott róla, hogy a szülei ne talál-
ják meg a csomagolást. Csakhogy ebben a használati utasításban az
115 Priscille Sibley
is benne volt, hogy figyeljünk oda, hogy még merev legyen, amikor
kihúzzuk.
A walesi lányból mindig rögtön kihúztam. De Elle-lel más volt,
szerettem benne maradni. És egyszer, miközben kifelé jöttem, az
óvszer félig lecsúszott. De nem teljesen, szóval azt hittem, bizton-
ságban vagyunk. Jézusom!
Nyílt a rendelő ajtaja, és egy köpenyes nő intett, hogy menjek
be.
Elle egy rémisztő kórházi köpenyben egy kengyeles vizsgáló-
asztalon ült. Legalább a lábai nem voltak feltéve. Lehajtotta a fejét,
nem nézett a szemembe.
– Maga akarja elmondani Mattnek, vagy mondjam el én? – kér-
dezte az orvos.
Elle beharapta az ajkát, és a kezeit bámulta. Úgy összeszorította
őket, hogy elfehéredtek.
– A barátnője körülbelül tízhetes terhes – mondta az orvos. –
Döntést kell hozniuk. Ha el akarják vetetni, akkor döntsék el gyor-
san. Körülbelül két hetünk van. Meg is tarthatják. Vagy örökbe is
adhatják, miután megszületik. Arra biztatom magukat, hogy beszél-
jenek a szüleikkel – javasolta a férfi.
Elle felállt, kézzel tartotta a köpenye hátulját.
– Nem! A szüleim nem tudhatják meg. Most nem. És sohasem.
– Azzal kiszaladt a mosdóba, és becsapta maga mögött az ajtót.
Egy ideig csak bámultam magam elé, aztán megéreztem, hogy a
nőgyógyász várakozón néz rám.
– Az édesanyja nagyon beteg – közöltem magyarázatképpen.
Akkor döbbentem rá, milyen súlyos is a helyzet.
– Szeretném, ha beszélnének az egyik tanácsadónkkal.
– Rendben. – A mosdóajtót bámultam.
Miután az orvos kiment, Elle előjött, beleerőszakolta a lábait a
cipőjébe, és magára rángatta a pulóverét.
– Menjünk!
– Az orvos azt akarja, hogy beszéljünk a...
 Csillagpor 116
– Nem tudok. Most nem. Gondolkodnom kell. Kérlek, Matt!
Vigyél haza!
Nem vittem haza. Ahogy beszálltunk a kocsiba, támadt egy ötle-
tem, és felhajtottam az autópályára. Vezetés közben magamat szid-
tam gondolatban. Néma csend volt a kocsiban. Megígértem, hogy
vigyázni fogok rá, hogy majd én védekezem, de rohadtul arrogáns
voltam, nagyon biztos voltam benne, hogy mindent jól csinálok. Elle
pedig megbízott bennem.
Egy óra múlva lehajtottam egy üdülőváros felé. Felhők borítot-
ták az eget, zord novemberi nap volt. Minden szürke volt, a levelek
már lehullottak. Leparkoltunk egy bedeszkázott ajtajú parti motel
elé, és elindultunk a homokban. A szél az óceán felől fújt, hideg volt,
de nem fagyos. Séta közben a kezembe fogtam Elle kezét.
– Az lesz, amit te akarsz – mondtam.
– Nem akarok terhes lenni. Úgy nézek ki, mint aki terhes?
Megráztam a fejem. Pedig a mellei nagyobbak lettek, a hasa pe-
dig teltebb volt, mint korábban. Eddig ezt annak tudtam be, hogy
lassan érett nő lesz belőle, kerekednek az idomai.
– Abortuszt akarsz?
Felém fordult.
– Hogyan tehetnék ilyet? Anyukám haldoklik. Minden este azért
imádkozom Istenhez, hogy mentse meg, és most akkor csak úgy öl-
jek meg egy kisbabát?
– Nem, Pip, ilyet nem mondtam. – De hogy mit gondoljak,
mondjak, vagy mit akarjak, arról fogalmam sem volt. Azt akartam,
hogy ne legyen terhes. – Majd az én szüleim segítenek. Mármint
miután kinyírtak.
– Tizenöt éves vagyok. Nem lehet gyerekem. Christopherre kell
vigyáznom. Megígértem anyukámnak. – Elsírta magát, s nemcsak
halkan sírdogált, hanem hangosan zokogott.
Átkaroltam, és egymáshoz bújva leültünk a hideg homokba.
Az álmaink szertefoszlóban voltak, részemről az orvosi egye-
tem, Elle részéről az MIT és utána a NASA. És aztán ott volt a köz-
117 Priscille Sibley
vetlen teendő. El kellett mondanunk Alice-nek. Meg az én szüleim-
nek is, akiknek felfoghatatlanul nagy csalódást fogok okozni. Hank
azt fogja kívánni, bárcsak megölt volna, amikor elütött, ahelyett,
hogy csak a lábamat törte el. Nagyobb bajban voltunk, mint amit
képes voltam felfogni. Ugyanakkor volt bennem egy kis rész, egy
iciripiciri rész, ami le volt nyűgözve attól, hogy csináltunk egy gye-
reket. Akarni ugyan nem akartam, de mégiscsak gyereket csináltunk.
– Szerinted meddig tudom eltitkolni? – kérdezte Elle.
– Nem tudod eltitkolni. Eléggé nyilvánvaló lesz.
Elle a buggyos pulóvere elejét húzogatta, akkoriban az volt di-
vatban.
– Előbb-utóbb. De egy ideig el tudom titkolni, és ha anyukám
nem tudja meg... úgy értem, nem akarom, hogy meghaljon, de azt
mondták, két vagy három hónapja van hátra... és ha addig el tudom
titkolni, akkor nem kell még miattam is aggódnia. Hogy tehetem
most ezt vele?! – Elle megint elsírta magát, most a hasát fogta köz-
ben.
Bólintottam.
– Akkor mi legyen?
– Még nem vagyok kész. Szeretnék majd gyereket, de nem
most. Az MIT-re akarok menni. El akarok... – Remegni kezdett,
mintha nagyon hideg lenne, vagy mintha valami megrémisztette vol-
na. – Mi lenne, ha örökbe adnánk?
– Hogy lemondjunk róla? Nem. Nem tudom. – Felálltam és
odanyújtottam neki a kezem. Elsétáltunk a strand végéig, ahol az
óceánba torkolló folyó vágta át magát a homokon. – Mi lenne, ha
összeházasodnánk?
Elle a szájához kapott.
Féltérdre kellett ereszkednem. Tudtam, hogy úgy kell megkérni
egy lány kezét. Tehát így tettem, s ettől a bűntudat mellett még hü-
lyén is éreztem magam.
– Ez örökre szól, ugye? Akkor házasodjunk össze!
 Csillagpor 118
Elle mellém térdelt és a mellkasomba fúrta az arcát. Percekig
így maradt, én meg arra gondoltam, milyen őrültség ez. Hogy össze-
házasodunk és papás-mamást játszunk.
– Szeretlek – suttogta. – Ugye, tudod, hogy szeretlek?
Bólintottam.
– De, Matt, hogyan házasodhatnánk össze? Nem vagyunk elég
idősek hozzá. Én legalábbis nem. Még nem vagyok kész a házasság-
ra, se a gyerekre. Pedig akarom. Akarom ezeket a dolgokat, egyszer,
de nem most. Még nem most.
Erre nem tudtam mit mondani, úgyhogy nem mondtam semmit.
– Te tényleg össze akarsz házasodni és gyereket nevelni? – kér-
dezte Elle.
Eltávolodtunk, csak annyira, hogy egymás szemébe tudjunk
nézni. Megráztam a fejem.
– Én sem. Akkor mit csináljunk? – kérdezte suttogva.

Egy mentőautó szirénája világította be az utcát. Még mozgott a ko-

csi, amikor Elle kinyitotta az ajtót.
– Mit csinálsz? – kiáltottam rá a fékbe taposva.
Ő kiugrott az autóból és a ház felé rohant én meg utána.
A szüleim álltak és nézték, ahogy a mentősök egy kerekes hor-
dágyra szíjazzák a sápadt, kifejezéstelen arcú Alice-t, akin nem volt
paróka.
– Anyu? Mi történt? – Elle megfogta Alice kezét.
A mentősök beemelték a hordágyat a mentő hátuljába. Elle is
megpróbált bemászni, de anyám megragadta a vállát, és félrehúzta.
A roham szó hallatszott a sötétben. Elle kiszakította magát anyám
kezéből, s már bent is volt a mentőautóban. Megpuszilta az anyja
homlokát.
– Anyu, szeretlek!
– Be kell vinnünk az édesanyját a kórházba. Szálljon ki a kocsi-
ból, kérem! – mondta neki a mentő sofőrje.
119 Priscille Sibley
– Gyere, Elle! – hívta Hank, Christopherrel a karján, s azzal
megfordult és elment mintha Elle-nek szó nélkül engedelmeskednie
kellene, mintha neki nem lenne szüksége az apjára éppen annyira,
mint az öccsének.
Elle szipogva lemászott, és a karjaimba vetette magát.
– Ez nem lehet igaz! Nem lehet, hogy még ez is!
Magamhoz szorítottam, és a fülébe súgtam:
– Minden rendben lesz. Hidd el! Szeretlek, és esküszöm, hogy
vigyázni fogok rád. – Aztán gondolkodás nélkül megcsókoltuk egy-
mást, és amikor elváltunk, észrevettem, hogy anyám meglepetten néz
ránk.
Apám a verandán állt. Végigmért.
– Hol a fenében voltál? Már órák óta itthon kellene lennetek.
Aggódtunk értetek.
Megráztam a fejem.
– Elmentünk sétálni. Mi történt?
Elle elszakadt tőlem, és elindult át az udvaron Hank,
Christopher meg anyám után.
Apa utánanézett.
– Alice összeesett a konyhában. Mi van köztetek Elle-lel?
– Szerelmes vagyok belé.
– Szerelmes? Mióta?
Megvontam a vállam.
– A nyár óta.
Apám nagy levegőt vett.
– Fiam, ő túl fiatal hozzád. Még csak tizennégy éves.
– Nem, júliusban töltötte be a tizenötöt. Te ezt nem érted, apa.
Én nagyon, nagyon szeretem.
Apám pillantásából láttam, hogy többet mondtam, mint kellett
volna. Megdörzsölte kopaszodó feje tetejét.
– Matt, erre ne is gondolj! Túl fiatal. Te is túl fiatal vagy. Nem.
Komolyan mondom, eszedbe ne jusson!
 Csillagpor 120
Dühösen néztem apámra, de az járt az eszemben, hogy pár hó-
nap múlva úgyis kiderül, hogy mar késő. S azzal mindkettőnk min-
den álma szertefoszlik.

* **

Másnap erőnek erejével visszavittem Elle-t a Családtervezési Szö-

vetséghez, ahol egy szociális munkással folytatott kínos megbeszélés
után megkaptuk egy örökbefogadási ügynökség nevét, és találtunk
egy klinikát, ahova Elle terhesgondozásra járhat. Tehát megvolt a
tervünk, de ettől nem lett könnyebb az élet.
Alice-nek, miután hazaengedték a kórházból, görcsoldókat és új
fájdalomcsillapítókat írtak fel. Nem csak nekünk volt titkunk. Alice-
nek csendben egyre nagyobb fájdalmai voltak.
A hálaadás utáni napon aztán nem ébredt fel; mintha még meg
akarta volna várni, hogy még egyszer, utoljára együtt legyen a csa-
lád. Hiába próbáltuk felkelteni, nem reagált. Megint mentőautó érke-
zett, de Elle ezúttal nyugodtan viselkedett. Most ő vette a karjába
Christophert, aki átölelte a nyakát. Hank fel-alá járt, a felesége
gyógyszereit sorolta a mentősöknek.
Próbáltam átvenni Christophert Elle-től, de a gyerek nem volt
hajlandó elszakadni tőle. Arra gondoltam, nem cipelheti a negyven-
kilós öccsét három hónapos terhesen. Végül rávettem, hogy üljön le
a lépcsőre a gyerekkel az ölében.
– Jól van, Christopher. Semmi baj. Anya csak alszik. A kórház-
ban majd felébresztik – mondta Elle.
– De anyut akarom!
– Ne félj! Majd én vigyázok rád. Gyere, csinálok reggelit! – ja-
vasolta Elle, és kézen fogva bevitte a házba.
Hank egész hétvégén könyörgött az onkológusnak, hogy kezd-
jék újra Alice kemoterápiáját, de az orvos nem volt rá hajlandó. Ehe-
lyett azt mondta, hogy a haldokló Alice bent maradhat a kórházban,
vagy pedig Hank hazaviheti és hospice-ellátást kér neki.
121 Priscille Sibley
Így lett a McClure-házból haldoklóközpont.
Alice, ahogy az orvosok mondták, „éber kómába” esett, de
egyáltalán nem volt éber. Egy kórházi ágyon feküdt a nappaliban, és
össze-összerándult. Mivel nem tudott enni és inni, az orrába nyomott
csövön át táplálták. És ami még rosszabb: nem tudott kimenni a vé-
cére, ezért a házat húgy és ürülék szaga hatotta át.
A hospice-nővér, amikor nem Alice-t látta el, fordította át, öltöz-
tette át, etette, állandó fecsegéssel töltötte ki a csendet. Véget nem
érő, monoton fecsegéssel.
A sarokban ültem egy túlságosan keményre tömött fotelben, és
próbáltam úgy tenni, mint aki ott sincs, egy könyvbe temetkeztem,
fülemen fejhallgató, amiben hol szólt a zene, hol nem. Próbáltam
beleolvadni a tapétába. Mint aki ott van, de még sincs ott.
Velem ellentétben a nővér, akinek az arcánál csak a hátsó fele
volt kerekebb, a családba próbált beolvadni, és minden erejével azon
volt, hogy átvegye az anya szerepét.
– Mikor állítotok karácsonyfát?
Elle felnézett a könyvből Alice-re.
– Tessék?
– Szereti anyukád a karácsonyt, Elle?
Elle összeszorította a száját, mint akit elhagytak a szavak.
– Gondolom, szeretne karácsonyfát. Egyébként mit szeretnél ka-
rácsonyra? Az ekkora lányok általában ruhát kérnek – folytatta a
nővér.
– Gondolom – mondta Elle, és felállt – Maga szerint tényleg ál-
lítsunk fát?
– Szerintem csináljatok rendes karácsonyt, süssetek süteményt,
főzzetek forralt bort, mindent, amit ilyenkor csinálni szoktatok.
Elle átnézett az öccsére, aki éppen egy erődöt épített legóból a
nappali túlsó végében.
– Christopher, segítesz sütit sütni? Lenyalhatod a kanalat.
– Igen! Igen! – A kisfiú már szaladt is a konyhába.
Alice felnyögött, ahogy szokott, mire a nővér is felállt.
 Csillagpor 122
– Nem kaphatna még egy kis fájdalomcsillapítót? – kérdezte
Elle.
A nővér az órájára pillantott.
– Csak egy óra múlva.
– Ez nem igazság! – jelentette ki Elle.
– A szenvedés sohasem igazságos. Anyukád esetében sem. Nem
igazságos sem a betegek, sem a hozzátok hasonló gyerekek szem-
pontjából.
Próbáltam délutánonként náluk megírni a házimat, hogy Elle ne
legyen egyedül, de egyre kevesebbet beszéltünk. Nem tudtunk ket-
tesben lenni, és az iskolai bulikról, a szerelmi ügyekről meg a kosár-
labdáról szóló sztorik nem hatoltak át Elle közönyén. Legtöbbször
úgy tűnt, hogy nem is hallja, amit mondok.
Amikor Hank otthon volt, látszott rajta, hogy újra iszik. Elakadt
a nyelve, és láthatatlan dolgokban botlott meg. Próbáltam rákérdezni
Elle-nél, de csak megvonta a vállát.
Egy este hallottam, hogy a szüleim vitatkoznak.
– Beszélned kell vele! – kiabálta anyám.
– Már beszéltem. – Felelte apám, majd a karos székbe rogyott. –
Elvittem AA-gyűlésekre, még azzal is megfenyegettem, hogy el-
mondom a rendőrségnek, hogy elütötte Mattet. De ha eltökélte, hogy
halálra issza magát, akkor mégis hogy a fenébe állíthatnám meg?
Anya dühösen sziszegett, aztán kiviharzott a házból, át a szom-
szédba.
Pár perccel később Elle kopogott az ajtónkon.
– Matt! – kiáltotta apám. – Elle az. Miért nem mentek el egy ki-
csit? Menjetek el moziba! Odaadom a kocsit – Fogta a kulcsot, a
markába szorította, majd hozzátette: – Viselkedjetek!
Ehhez már kicsit késő volt. Elmentünk, kihasználtuk, hogy
együtt lehetünk és egymásba kapaszkodhatunk. A szexszel nem áll-
tunk le. Úgy éreztem, most még inkább csinálnunk kell, úgy éreztem
– ahelyett, hogy mennyire meg akarom kapni –, a szeretkezés most a
biztonságot és az állandóságot jelenti, azt, hogy együtt mindent túl-
123 Priscille Sibley
élünk. Szükségem volt Elle-re. És amikor együtt voltunk, megmutat-
ta, hogy neki is szüksége van rám.

Az a karácsony nagyon nem volt az igazi. Anyámnak dolgoznia kel-

lett, így apámmal meg a bátyáimmal azt terveztük, hogy Beth néni-
kémnél vacsorázunk. Mike-kal átmentünk a szomszédba, hogy meg-
hívjuk McClure-ékat is.
Elle beinvitált a konyhaajtón, az asztal melletti székekre muta-
tott, és forró csokival meg keksszel kínált.
– Nem tudom, van-e most erre időnk, Elle – mondta Mike. –
Csak azért jöttünk, hogy megkérdezzük, van-e kedvetek velünk jön-
ni.
– Nem mehetünk. Ma nem jön a nővér. Nekem kell ellátnom
anyukámat – válaszolta Elle.
Az apja a nappaliban horkolt a kanapén. Még karácsonykor is.
Dögöljön meg!
Elle megölelt, és ahogy hátralépett, a haja félrecsúszott az arcá-
ból, és megláttam egy lila foltot.
Mike az ajtóban állt.
– Gyere, Matt! Indulnunk kell.
– Mi történt? – Félrehúztam Elle haját, hogy jobban megnézzem
az arcát.
– Semmi. – Visszahúzta és lesimította a hajfürtöt.
– Valami csak történt – erősködtem.
Elle nyelt egyet, és azt suttogta:
– Apa elvitt az éjféli misére. Be volt... rúgva.
– Azt mondod, beültetek vele a kocsiba úgy, hogy részeg volt? –
A felhajtóra kaptam a szemem, arra számítva, hogy egy összetört
kocsit fogok látni.
Elle meghúzta a pulóverem ujját.
– Tudom, hogy nagy hülyeség volt, de nem tudtam, milyen so-
kat ivott. Balhét csapott a templomban, és a pap megkért, hogy jöj-
 Csillagpor 124
jünk el. Erre apa meg akarta ütni, de véletlenül engem talált el. Nem
akart...
Máris a nappaliban voltam, fel akartam rángatni Hanket a kana-
péról, és... nem is tudom, nem gondolkodtam azon, hogy aztán mit
csinálok.
Mike megragadta a karom.
– Hékás!
Apa is átjött a ribillióra.
– Mi folyik itt?
– Hank megütötte Elle-t – kiabáltam, miközben próbáltam le-
rázni magamról Mike-ot.
– Véletlen volt. Nem volt szándékos – magyarázta Elle.
– Mike, vidd ki Mattet a kocsiba! Ezt majd én elintézem – szólt
ránk apám.
A bátyám szó szerint kivitt a kocsihoz. Már nem voltam a kis-
öccse, de ő volt köztünk a legnagyobb és a legerősebb. Odanyomott
a kapuhoz.
– Higgadj le! Majd apa elintézi.
Amikor apa nagy sokára kijött, azt mondta, Hank még mindig
nincs magánál, nem tud beszélni.
– Részegen vezet, apa. Elle is ott volt. És megütötte.
– Ezt majd én elintézem, Matt. Felfogtad? Majd én elintézem –
szólt rám keményen.
Négy órával később, ahogy hazaértünk Beth néniéktől, rögtön a
McClure-ház felé indultam.
– Menj haza, Matt! – mondta apám. – Majd én beszélek vele,
már ha ébren van.
De leráztam magamról, és feltéptem McClure-ék hátsó ajtaját.
Hank ott volt a konyhában, a tenyerébe temette az arcát.
Leültem vele szemben a székbe, és felemelt ujjal rámutattam.
– Ha még egyszer egy ujjal is hozzányúlsz Elle-hez, elmondom
a rendőrségnek, hogy elütöttél. Pocsék alkoholista vagy, és még po-
csékabb apa. Hozzá ne merj érni még egyszer!
125 Priscille Sibley
Hank üres tekintettel nézett fel.
– Mi van?
Elle megsimogatta a karom.
– Semmi baj, Matt. Véletlen volt. Nem is emlékszik rá.
– Mire nem emlékszem? – motyogta Hank.
– Túl sokat ittál, apa. És, ööö, hát bemostál nekem egyet. De
nem szándékosan. Nem engem akartál megütni, csak véletlenül en-
gem találtál el.
– Össze kell szedned magad, Hank, különben nem lesz más vá-
lasztásunk Linney-vel, mint hogy feljelentsünk – közölte apám, aki
az asztalra támaszkodva hajolt Hank arca elé. – És akkor a gyerekei-
det meg a feleségedet is elveszíted.
Elle elsírta magát és felszaladt a lépcsőn, én meg utána. Apám is
jött.
– Ezt nem teheted, Dennis! – kiabált apámmal Elle. – Nem apa
hibája. Anya miatt van kiborulva. Már nem is önmaga. – Elvékonyo-
dott a hangja, mint egy kislánynak. – Szükségem van rá.
Apa félretolt, és megemelte Elle állát, hogy megnézze a foltot.
– Tudom, Elle, de ez így nem mehet tovább. Valakinek súlyos
baja fog esni. – Átölelte Elle-t, aztán hirtelen elhúzódott, és lenézett
a hasára. Majd rám kapta a tekintetét. – Nem.
Összeszorított szemmel megrázta a fejét.
– Nem – ismételte meg. – Erről nem akarok tudni. Ma nem.
 13

Tizenkilenc évvel a baleset előtt

Elle nem kezdte el a tavaszi szemesztert a Bowdoinon. Mindenkinek

azt mondta, azért, mert nem hagyhatja magára az anyját. Csak én
tudtam, hogy igazából azért, mert a gyerek pont a vizsgaidőszak előtt
fog megszületni. A tavasz végén. Amikor mindennek vége lesz.
Tizenhét éves fejjel egyre inkább bepánikoltam, és meg kellett
beszélnem a dolgot apámmal. Abból ítélve, ahogy Elle hasára nézett,
tudta, mi a helyzet. Abból ítélve, hogy azóta nem állt szóba velem,
gyűlölt engem. Tudtam, hogy csalódást okoztam neki. Nem is tud-
tam eldönteni, melyik a rosszabb a kettő közül.
Mielőtt Elle teherbe esett, azt terveztem, hogy egy neves egye-
temre fogok jelentkezni. Az igazat megvallva, tulajdonképpen már
az is óriási eredménynek számított, hogy egyáltalán egyetemre me-
gyek. Apámat a maga idejében felvették a Dartmouth-ra, de el sem
kezdte. A legidősebb bátyám hat hónappal azután született, hogy a
szüleink leérettségiztek, és aztán ő is meg a másik két bátyám is kö-
vette a családi hagyományt. Keith építési vállalkozó volt, Doug víz-
szerelő, Mike autószerelő. Semmi gond nincs ezekkel a foglalkozá-
sokkal. Csak éppen én nem ezt akartam. Én meg akartam mutatni,
hogy vagyok valaki.
Ehelyett megmutattam, hogy vagyok olyan hülye, hogy teherbe
ejtsek egy kislányt.
Egy doboz Cheerios-zal a kezemben leültem egy székre a kony-
hában.
127 Priscille Sibley
– Havazott éjjel – mondta apám közömbös hangon. Napok óta
most szólt hozzám először. Sőt, hetek óta. Belekanalazott a zabkásá-
jába.
Nem kellett hozzátennie, hogy menjek és takarítsam el a havat.
Értettem anélkül is. Három évvel azelőtt szívrohamot kapott hólapá-
tolás közben. Kimentem az előtérbe, és felvettem a dzsekimet.
– Nem mennek jól a dolgok a szomszédban – jegyezte meg só-
hajtva. Erre nem kellett válaszolnom. – Anyád szerint mi leszünk
Elle és Christopher gyámjai, ha Hank nem hagyja abba az ivást –
folytatta. – De anyád még nem tudja, hogy Elle terhes.
Görcsbe rándult a gyomrom, amiről az jutott eszembe, talán
ilyen érzés lehet Elle-nek a gyerek a hasában. Apám tekintete égette
a hátam. Összeszedtem a bátorságom, és megfordultam.
Apám inkább tűnt szomorúnak, mint dühösnek.
– Ez bonyolítja a dolgokat. Alice már nem húzza sokáig. – Fújt
egyet. – Mit terveztek a gyerekkel?
Csak dadogtam, képtelen voltam bármit is mondani.
Apám felállt, és a vállamra tette a kezét.
– Álszent lennék, ha elítélnélek, de Elle még nagyon fiatal. Mind
a ketten nagyon fiatalok vagytok.
Most feloldoz a bűnöm alól? Ebben nem voltam biztos, minde-
nesetre megnyugtatott a gesztus.
– Elle örökbe akarja adni a babát – mondtam.
Apám eltöprengett.
– Mikorra várja?
– Április végére.
A csaphoz ment, és azt mondta halkan:
– Nehezebb lemondani egy gyerekről, mint gondolnád. Mi is
gondoltunk rá Mike-nál, de ahogy anyád megérezte, hogy mozog...
– Elle egyelőre nem szeretné, ha bárki is megtudná. Hank ki fog
borulni, mi?
– Igen. Nem tudom. Valószínűleg.
 Csillagpor 128
– Elle várni akar, amíg Alice... hát tudod... – Meghal. – Elég egy
krízis egyszerre.
– Jézusom! Oké. – Apám McClure-ék házára nézett a konyha-
ablakból – El sem hiszem, hogy még mindig él. Az orvosok azt
mondták, karácsonyig sem húzza. Most meg már január közepe van.

Pár nappal később Elle a hasára tette a kezem.

– Érzed? A baba az. Már egy hete érzek valamit, de most már
biztosan tudom, hogy ő az.
Én nem éreztem semmit. Már éppen leráztam volna egy „Igen,
igen, ez tök jó”-val, de akkor éreztem egy rebbenést a bőre alatt.
– A francba! – hitetlenkedtem. – Nem mondod!
Elle úgy mosolygott, mint aki megkapta, amit akart.
– Azta! Nem te csináltatod vele?
– Nem. Magától csinálja. Nagyon furcsa érzés, hogy lakik ben-
nem egy kiscsaj.
– Csaj?
Elle vállat vont.
– Ne idegeskedj! Tudom, hogy nem tarthatjuk meg, akár lány,
akár fiú. De Matt, akkor is szeretem ezt a kisbabát. Arról álmodom,
hogy a karomban tartom és érzem a finom babaillatát.
Az én orromban erre rögtön a pelenkás kuka szaga jelent meg a
bátyáméknál, az a savanyú, rothadt bűz. A szívem erősen vert, mert
tudtam, hogy miként az anyám, úgy Elle sem fog lemondani a gye-
rekről. Jövőre már egy kisbabával caplatunk az utcán a nagy semmi-
be. Csak a bűz járt a fejemben.
– Ugye, tudod, hogy értem a babaillatot? – kérdezte Elle.
Vissza akartam mosolyogni rá, de nem tudtam.
– Gondolom.
– Nem érdekes. Csak a kisbabáknak életszaguk van, a házunk-
nak meg halálszaga.
129 Priscille Sibley
Az iskolában egy régebbi barátnőm, Donna megint rám startolt. Nem
tudom, miből gondolta, hogy szabad préda vagyok, de ahányszor a
szekrényemhez mentem, mindig ott dobálta a haját, és folyton a ke-
zemhez ért.
– Most pénteken lesz a farsangi bál. Ha szépen kéred, megenge-
dem, hogy elhívj.
– Még mindig Elle a barátnőm – vágtam rá, de aztán rájöttem, ez
úgy hangzik, mintha ez csak ideiglenes helyzet lenne, mintha fen-
nállna az a lehetőség, hogy holnap már nem vele járok.
Sose jutott volna eszembe szakítani Elle-lel, amíg terhes, és azu-
tán sem terveztem ilyet. Mégis jelentett némi megkönnyebbülést,
hogy ha örökbe adjuk a babát, akkor megint az enyém lesz a döntés,
hogy együtt maradunk-e. Szerettem, de nagyon be voltam rezelve.
Donna elkuncogta magát.
– Elhízott. Láttam a múltkor az L.L. Beannél. Te jobbat érde-
melsz. Vigyél el engem a bálba, jó?
– Elle a barátnőm. – Azzal elsétáltam, miközben azon töpreng-
tem, miként lehet, hogy sem anyám, sem Hank nem vette észre, hogy
Elle nem elhízott.
Iskola után, mint mindig, beugrottam McClure-ékhoz, mielőtt
otthon ledobtam a táskám. A rémálom még mindig ott volt a nappali-
juk közepén, amit magamban már csak elfekvőnek hívtam. Egyszer
véletlenül hangosan is kimondtam, de sikerült azzal elütnöm, hogy a
lefekvésre gondoltam.
Alice halkan nyöszörgött, azon a hangon, ami már régóta folya-
matosan hallatszott a Chamberlain Street 43. szám alatt. A nővér
éppen átfordította, hogy ne legyen felfekvése.
– Szia, Matt!
– Elle hol van?
– Felment. Nem érzi jól magát. Mondtam neki, hogy pihenjen
le.
– Ó. – Arra gondoltam, biztosan a terhesség miatt nincs jól, és
elindultam felfelé a lépcsőn. – Megnézem.
 Csillagpor 130

– Mondhatok valamit?
Megfordultam, és a kövér nőre néztem.
– Hank nincs itt, Christopher meg még a suliban van. Amúgy
nem hoznám fel, de kezd nagyon feltűnő lenni a dolog.
A szívem a torkomban dobogott.
– Mi az?
A nővér szúrósan rám nézett, mintha hülye lennék, amiért pró-
bálom titkolni.
– Hallottam, hogy beszél az anyjához.
Hogy beszélhetne Elle Alice-hez?
– Hogy érti ezt?
– Néha tartok egy cigiszünetet, és akkor Elle odaül Alice-hez, és
olyankor hallom, hogy beszél hozzá. Figyelj ide! Elle nagyon fél.
Kifelé úgy tűnik, mintha jól viselné a dolgot, de nem így van. Hiszen
még kislány.
– És mit mondott Alice-nek?
– Megígérte, hogy róla nevezi el a gyereket – válaszolta a nővér.
Eszembe jutottak apám szavai arról, hogy anyám nem tudott le-
mondani a bátyámról, miután megérezte, hogy mozog. És Elle már
nevet is választott neki. Jézusom!
– Nem könnyű tizenöt évesen terhesnek lenni – folytatta a nő-
vér. – Még nehezebb, ha az ember anyja haldoklik, arról nem is
szólva, hogy az apja iszik. Tudom, hogy még te is gyerek vagy, de
tarts ki mellette, különben nem fogja kibírni.
Nem tudom, miből gondolta, hogy valaha is elhagynám Elle-t.
Mormogtam valamit, majd felmentem a lépcsőn. Mind a ketten fél-
tünk. Ez igaz. Felvettek mindegyik egyetemre, ahova jelentkeztem.
Még mindig a Columbiára akartam menni, de ebben a helyzetben
örülhettem, ha bejárhatok a Southern Maine Egyetemre. Vagy egy jó
kis ipari iskolába. Ezen meg voltam sértődve. Ugyanakkor rossz volt
a lelkiismeretem. Lehet, hogy ezt látta rajtam a nővér.
131 Priscille Sibley
Résnyire nyitottam Elle szobájának ajtaját. A nyikorgásra meg-
mozdult, aztán visszahanyatlott a párnára. A pólója felcsúszott egy
kicsit, kilátszott a terhes hasa. Abszurdum volt, hogy anyám még
nem vette észre. Hanken nem csodálkoztam. Hónapok óta nem volt
egy józan perce sem.
Elle hirtelen felhúzta a lábait, mintha fájdalom hasított volna be-
lé.
– Ó, te jó ég! – Kipattantak a szemei.
Leültem mellé.
– Mi az, Pip? Beteg vagy?
– Matt! Ó! – Grimaszba rándult az arca. – Görcseim vannak.
– Nem a baba az?
Megfogta a hasát.
– Dehogyis. Még hónapjaim vannak hátra.
Elfogadtam ezt a magyarázatot.
– Elmenjünk orvoshoz?
– Szerintem ne. Matt, a nővér tud a gyerekről. Egyenesen rákér-
dezett.
– Tudom. El kell mondanunk apádnak, mielőtt ő jön rá.
– Még ne! – Leszegte az állát.
Nem tudtam, hogy fél vagy csak szégyelli magát, és nem mer-
tem megkérdezni. Körülnéztem a szobában, valami más beszédtémát
keresve. Már csak az anyjáról meg a gyerekről beszélgettünk. Kezd-
tem pokolian érezni magam.
– Péntek este lesz a bál. Elmenjünk?
Elle arca felderült.
– Tényleg?
– Igen. Jó lenne, nem? Egy kicsit kikapcsolódnánk. Még sosem
voltunk együtt iskolai buliban.
Felvonta a szemöldökét, és a hasára mutatott.
– És a...?
 Csillagpor 132
– Kit érdekel? Nemsokára úgyis mindenki megtudja. Akkor meg
akár még büszkék is lehetünk rá. – A hasára tettem a kezem. –
Amúgy hogy van a kicsi?
– Csendesen – válaszolta.
Hónapokig figyeltem, ahogy az anyja szenvedett. Megtanultam
olvasni a jelekből, észrevettem, ha megfeszülnek az izmok, miköz-
ben valakit elönt a fájdalom.
Elle hasa megkeményedett, és elakadt a lélegzete.
– Ez meg a mi a fene? – De már tudtam a választ. Anyám mesélt
róla, hogy az összehúzódásokkor a nők hasa olyan kemény tud lenni,
mint a gránit. – Csak nem megindult?
– Nem – felelte. – Még túl korán... – Elkapta a karom.
– Beviszlek a kórházba. Itt várj!
– Elég a rendelőbe.
– A kórházba. – Lerohantam a lépcsőn, és megálltam a nappali-
ban. A nővér felpillantott. – Elle-nek valami baja van. Rögtön jövök.
A nővér kettesével vette a lépcsőket felfelé.
Anyám kocsija ott állt a ház előtt. Átugrottam a havas kerítésen,
és berontottam a konyhánkba. Anyám éppen répát pucolt és egy hü-
lye számot dudorászott:
– Darabokra törted a szívem...
– Kell a kocsi! – Levettem a kulcsot a kulcstartóról, és már men-
tem is volna ki az ajtón.
Anyám megpördült.
– Akinek saját lova van, csak az kérje a másét! Még el kell
mennem a…
– Vészhelyzet van. Elle rosszul van. Be kell vinnem a kórházba.
Anya a retiküljéért nyúlt.
– Mi a baj? Hol van?
Hazudnom kellett. Ezt nem tudtam csak úgy kinyögni.
– Ételmérgezés. De nem vagyok benne biztos. Anya, hadd vi-
gyem el a kocsit!
– Majd én vezetek, ha Elle-lel van baj.
133 Priscille Sibley
Nem tudtam, mit tegyek, de mielőtt bármit is válaszolhattam
volna, már be is nyitottunk McClure-ékhoz. Alice csendben volt,
úgyhogy arra gondoltam, lehet, hogy végre megkönyörült rajta a
sors. Anya megállt egy pillanatra, hogy ránézzen, közben én már
rohantam is fel Elle szobájába, ahol nem volt senki. Kijöttem az elő-
térbe. Anya a lépcső háromnegyedénél járt.
A nővér kilépett a fürdőszobából.
– Kórházba kell vinni. Azt hiszem, vajúdik.
– Ki vajúdik? – kérdezte anya.
Nyeltem egyet.
– Elle. Terhes.
Anyám arcán megdöbbenés futott át, de nem állt le, nem is této-
vázott. Kitárta a fürdőszoba ajtaját; Elle a padlón feküdt összegör-
nyedve.
– Hány hetes terhes vagy? – guggolt le mellé anya.
– Holnap megyek a rendelőbe az öt hónapos vizsgálatra. Csak
görcsölök.
Anya Elle hasára tette a kezét, hogy érezze az összehúzódásokat,
és két perc múlva már úton is voltunk a kórházba. Anyám félretette a
megdöbbenését, a csalódását meg a haragját, és a gyakorlati problé-
mákra koncentrált.
– Fel kell hívnom apádat, Elle. Tudod, hol van?
– Ne mondd el neki, kérlek! – Elle megrázta a fejét. Egy pilla-
natra olyan kislánynak látszott, hogy rájöttem valamire, ami nyil-
vánvaló volt, de valahogy sosem tudatosodott bennem. Elle még
gyerek volt. És én is az voltam.
– Beszélnünk kell apáddal, mert engedélyt kell adnia a kezelés-
re.
Anyámat még sosem láttam ilyennek. Szülészeti nővér volt,
úgyhogy rengeteg történetet mesélt a szülésekről, de valahogy sosem
gondoltam rá még így, hogy ő a főnök, hogy nem az anyám, hanem
valaki más.
 Csillagpor 134
– De én vagyok a terhes. Ez nem azt jelenti, hogy... a rendelő-
ben. …eldönthetem... aahh! – Elle arca megint eltorzult a fájdalom-
tól.
– Hol van apád?
– Nem tudom... éppen lerészegedik valahol – nyögte ki Elle ösz-
szeszorított foggal.
Ez egy kicsit optimista megfogalmazás volt. A lerészegedik azt
sugallta, hogy valamikor józan volt előző nap. Vagy héten. Vagy
hónapban.
Amikor odaértünk a kórházhoz, anyám egy tolószékbe ültette
Elle-t, és egyenesen feltolta az egyik szülőszobába. Három nővérkol-
légája jelent meg értetlen arccal.
Az egyik odaszólt:
– Szóval most már az utcáról is behozol kismamákat, Linney?
– Ez itt a fiam, Matt. Ez pedig a barátnője, Elle McClure. Tizen-
kilenc vagy húszhetes terhes, és összehúzódásai vannak. Ki az ügye-
letes orvos?
– Blythe Clarke helyettesít. A rendes orvosok valami konferen-
cián vannak.
– Hála istennek! Hívjátok ide! Elle, vedd fel ezt! – Egy köpenyt
nyomott Elle kezébe, engem meg kitessékelt a váróba.
A vonásai megkeményedtek. Suttogva beszélt.
– Miért nem szóltál? Megtanítottalak, hogy kell védekezni. Ha
meg nem figyeltél, akkor is elvetethettétek volna. Jesszusom, még
csak tizenöt éves! Most az egész életednek annyi, Matt.
Éreztem, nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy bevalljam, na-
gyon igyekeztem nem odafigyelni, amikor a védekezésről magyará-
zott, vagy, hogy védekeztem, csak nem jól. Azt se most volt tanácsos
elmondanom, hogy Elle elutasította az abortuszt. Akármennyire is
haragudott rám anyám, én még jobban haragudtam magamra, és ab-
ban a pillanatban az sem érdekelt volna, ha sosem bocsát meg ne-
kem. Nagyon sajnáltam, hogy megbántottam és talán a kollégái előtt
135 Priscille Sibley
is kínos helyzetbe hoztam, de csak az érdekelt, hogy Elle-nek ne
essen baja.
– Ugye, nem lesz semmi baja?
Anya idegesen felemelte a kezeit, aztán visszament a szülőszo-
bába. Én meg utána.
Az egyik nővér éppen két övet csatolt Elle hasára.
– Meg kell találnunk a baba szívhangját.
Egy korongszerű valamivel körözött a hasán, előbb gombbal fel-
felé, majd gombbal lefelé. Egyik oldalról a másikra. A korongból
fura susogó hang hallatszott A nővér aggodalmasan nézett anyámra.
– Vérzel? – kérdezte anya, és átvette a fura zajt adó korongot.
– Nem, csak görcsölök. – Elle nagy levegőt vett. – Mint most.
– Ez egy összehúzódás, drágám – helyesbített anya.
– De még túl korai – válaszolta Elle.
Ledöbbentett a reakciója. Fel nem foghattam, miként lehet, hogy
még mindig nem fogadja el, mi történik. Anyám történeteiből tud-
tam, hogy bizonyos esetekben le tudják állítani a koraszülést, de nem
mindig. Néha a csecsemők hónapokat töltöttek az újszülött intenzí-
ven.
Anya tovább kereste a szívhangot. Elle-lel már rengetegszer hal-
lottuk a halk dobogó hangot a rendelőben. De most nem volt semmi
ilyesmi.
Anya nyelt egyet.
– Amikor az orvos vizsgálja, hol szokta megtalálni a szívhan-
got?
Elle rámutatott egy pontra a hasán.
– Mozog a baba? – kérdezte a nővér.
– Nem, tegnap óta nem – válaszolta Elle.
Anyának megfeszült az állkapcsa és a másik nővérhez fordult:
– Szerezz egy hordozható ultrahangot.
– Mi a baj? – kérdeztem, de aztán az jutott eszembe, mi lehet
még a baj?
– Van, hogy nehéz szívhangot találni – jegyezte meg anya.
 Csillagpor 136
– Ezért van olyan csendben a baba? – Elle-nek magasabban
szólt a hangja. Ahogy én, ő is rájött, mi történik. Nemcsak hogy va-
júdik, de valami baj van a babával.
Megkerültem az ágyat, hogy se a gépek, se az emberek ne állja-
nak közénk. A mellkasomba fúrta az arcát, én meg az ő hajába az
enyémet.
A nővér betolt egy ultrahangkészüléket. És megérkezett Clarke
doktornő is, hajában rózsaszín szalaggal, mintha hangsúlyozni kí-
vánná, hogy lány. Akkoriban még nem volt olyan ősz a haja, de ne-
kem már akkor is nagyon öregnek tűnt.
– Szóval mi a helyzet? Helló, Clarke doktor vagyok! Járt
terhesgondozásra, édesem?
– A brunswicki rendelőbe – válaszolta Elle.
Blythe csak kérdezett és kérdezett. Hol Elle válaszolt, hol én.
Terhesvitaminok, pipa. Vérvizsgálat, pipa. Minden rendben, pipa.
Tizenkilenc hetes.
– Oké, na lássuk csak! – Elkezdett körözni Elle hasán az ultra-
hangos érzékelővel. Egy kör alakú kép jelent meg a képernyőn.
– Ez itt a baba feje. – A doktornő szeme ide-oda járt a képernyő
és Elle arca között. – Ez a mellkasa. – Nyelt egyet.
Anyám lehunyta a szemét.
Clarke doktornő nagy levegőt vett.
– Mikor érezte legutóbb, hogy mozog?
– Tegnap lefekvéskor.
Clarke doktornő az egyik kezét Elle kezére tette, a másikkal a
képernyőre mutatott.
– Ez a csecsemő szíve, és nagyon sajnálom, de nem ver.
Elle a képernyőre meredt.
– De, de, vernie kell! Azt mondja, hogy... ó, ne, kérem, ne! Ó,
istenem, kérem! – Egy másik monitoron emelkedő hullám látszott.
Elle hangja elvékonyodott: – Úgy érti, meghalt?
– Attól félek, igen – válaszolta Clarke doktornő halkan.
137 Priscille Sibley
Hirtelen rengeteg érzelem árasztott el egyszerre, szomorúság,
aggodalom, harag, csalódottság és – szégyellem bevallani, de –
megkönnyebbülés is. Megkönnyebbültem, és ez elborzasztott. Meg-
fogtam Elle kezét, ő azonban elhessegetett. Anyám is megpróbálta.
Őt is lerázta.
– Elég erősek az összehúzódásai. Megvizsgálom a méhét –
mondta Clarke doktornő.
A nővér egy csomag steril gumikesztyűt nyújtott át neki, meg
egy tubus síkosítót.
– Menj ki, Matt! – szólt rám anya, és kifelé tolt az ajtón.
– Linney, itt maradnál velem? – nyüszített Elle, és megint na-
gyon kislányos volt a hangja.
– Itt, édesem – nyugtatta meg anya.
– És én?
– Menj ki pár percre! – terelt kifelé anya.
Elle kinyitotta a száját, aztán becsukta.
Tehát elzavart, én pedig használhatatlannak éreztem magam,
bűntudatom volt és le voltam törve. Elle nem akarta, hogy ott legyek.
Anyámat akarta, bárkit, csak anya legyen, mert Elle végül is még
gyerek volt. És én is akartam anyámat, de csak arra tudtam gondolni
hogy mennyire fog gyűlölni, és hogy mennyi fájdalmat okoztam
Elle-nek. Hallgatóztam a csukott ajtón át.
– Teljesen ki van tágulva. Elle, ha jön a következő összehúzó-
dás, nyomjon! – mondta Clarke doktornő.
– Rendben.
– Kössetek be neki infúziót! Hívjatok egy laborost, vegyen tőle
vért, és hívjátok a rendelőt, küldjék át a leleteit!
Aztán úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság telne el, bár a való-
ságban úgy fél óra lehetett. Anya kijött, megérintette a karom, és
elindultunk a folyosón. Csak néztem rá, képtelen voltam kinyögni a
kérdéseimet. Jól van? Mi történt?
Anyám nem nézett a szemembe, amíg oda nem értünk a folyosó
végi ablakhoz.
 Csillagpor 138
– Anya?
– Testileg rendbe jön.
– És a gyerek?
– Kislány volt. Szeretném, ha bemennél Elle-hez, és tudom,
hogy nagyon nehéz, de fontos, hogy te is a karjaidba vedd a babát.
Ha nem teszed meg, mindig hiányozni fog.
Remegtek a lábaim. Úgy éreztem, ezt büntetésből kapom, hogy
nézzem meg, mit tettem. Aztán átölelt.
– Szeretlek, Matt! Menj be, beszélj Elle-lel! Én hazatelefonálok.
Apád már biztos hazaért. Ő tudta?
Bólintottam, arra gondolva, anyám meg fogja ölni, amiért nem
mondta el neki.
Anya kifújta a levegőt.
– Jövök, miután beszéltem apáddal. Ott leszek, amikor a karod-
ban tartod a kislányodat.
A kislányomat?
Elle az ágyban ült, sápadtan, elgyengülve. A nővér az infúziós
tasakba töltött valamit. Elle nem nézett fel, az ölébe bámult.
– Szia! – szólaltam meg.
– Szerinted adjunk neki nevet? Én megtiltottam magamnak,
hogy elnevezzem, de azért elneveztem. Bár úgyis másé lett volna. Én
Allie-nek hívtam volna, anyukám után, ám az most nem lenne he-
lyes. Szerinted nevezzük el?
Megdöbbentett a kérdés, de azt válaszoltam:
– Igen. – Ekkor láttam meg a kisbabát Elle ölében, lepedőbe bu-
gyolálva. Nagyon kicsi volt, talán úgy húsz centi. Nyeltem egyet.
– Neked milyen név tetszene? – kérdezte Elle.
Nagyon abszurdnak tűnt a kérdés. Mintha számítana. Sosem
fogjuk vacsorázni, hívni, és nem énekeljük neki a Happy birthdayt.
– Nem tudom.
– Valami különlegesnek kell lennie, mert ez az egyetlen dolog,
amit adhatunk neki.
139 Priscille Sibley
Ekkor döbbentem rá, mi is történik. Ez egy gyerek volt, akiből
egyszer felnőtt lehetett volna. Valami fojtogatta a torkom.
– Jó, válasszunk nevet!
Elle a vállamra tette a kezét.
– Legyen, amit te akarsz. – Ennyit sikerült kinyögnöm.
– Celina. Ez szép név, nem? Azt jelenti, holdistennő, és...
– Jó lesz. – Félbeszakítottam, mert tudtam, hogy valami szenti-
mentális dolgot fog mondani, és azt nem fogom kibírni. Mondjuk,
hogy ha felnézünk a holdra, mindig Celinára gondolunk majd. Már
tudtam, hogy úgyis így lesz.
– Szerintem szép kislány lett volna. És nagyon okos – vélekedett
Elle.
– Egy kis zseni, mint az anyukája. – Közelebb húzódtam, hogy
lássam.
– Meg akarod fogni?
Bólintottam, pedig nem akartam.
Elle a kezembe adta a lepedőt, és nem is éreztem a baba súlyát.
Mintha ott sem lett volna.
– Sajnálom, Matt! – Elle megdörzsölte a szemét.
– Mit?
– Biztosan az én hibám volt. Körülvesz a halál. A házban is. A
testemben is. Mindenhol. Annyira sajnálom!
Leültem mellé az ágyra, és megpusziltam a haját.
– Nem, Pip. Ez nem a te hibád. – Úgy éreztem, hogy az enyém.
Tudtam, hogy Elle sosem tudott volna lemondani a babáról. És ezzel
nem voltam kibékülve, de látva Celinát, most már tudtam, hogy én
sem mondtam volna le róla.
Anya kopogott, aztán bejött és leült az egyik székre a sarokban.
Vörös volt a szeme.
– Amikor készen álltok, elviszik. Át kell költöznötök egy nor-
mál kórterembe.
– Elviszik? Mit csinálnak vele? – Elle átvette tőlem Celinát, és
magához ölelte.
 Csillagpor 140
– Vannak, akik eltemetik. De a legtöbben egy ilyen korai mag-
zatnál a kórházra bízzák, hogy intézze el a dolgot. – Anya úgy értet-
te, egyszerűen kidobják a kukába.
– Nem. Eltemetjük – válaszoltam.
– A kórház elintézi? Istenem! – szörnyülködött Elle. – De elte-
metni? Apám nem tudhatja meg! Ahogy most állunk, nem. Mit te-
gyünk, Linney? – Zokogni kezdett.
Pár percig csak öleltem Elle-t a csendben, míg ő Celinát ölelte.
Anya szólalt meg végül.
– Nem értek teljesen egyet veled abban, hogy ne mondjuk el
Hanknek, de ebben a helyzetben talán igazad van. Meglátom, mire
juthatok a kórházzal. Megpróbálom elintézni, hogy ne hozzátok
küldjék a számlát, hanem hozzánk. És ha nem temetjük el, akkor el
kell hamvasztani. Azt majd mi kifizetjük. Aztán eldönthetitek, mi
legyen a hamvaival. Megkapjátok egy urnában, és akkor megtarthat-
játok, eltemethetitek vagy akár a vízbe is szórhatjátok, ahogy akarjá-
tok.
– Hamvasztás? – El fogják égetni. Hányingerem lett. – Azt már
nem!
Elle megtörölte az arcát.
– Semmi baj, Matt. – Megint csorogtak a könnyei. Egyik kezé-
vel azokat törölte, a másikkal a kisbabát ölelte a szívéhez. – Tudod,
van az a szám, a Woodstock. Abban az van, hogy csillagpor va-
gyunk. És ez így is van. Csillagporból vagyunk. Minden a földön.
Minden hamuból van. – Elcsuklott a hangja.
Egy nővér jött be.
– Át kell vinnünk egy másik kórterembe, Elle. Készen vagy, ki-
csim?
– Hiányozni fogsz. – Elle megpuszilta Celina aprócska fejét, és
visszaadta nekem.
El fogják égetni, akárhogy is próbálta szépíteni Elle. Forgott ve-
lem a világ, úgy súgtam oda Celinának:
– Bocsánat!
141 Priscille Sibley
Anya elvette tőlem a babát, és sűrű pislogással leplezte a köny-
nyeit.
– Gyere, kicsi angyalkám! Bárcsak találkozhattunk volna!

Azóta minden évben nézem a hullócsillagokat. Mintha egy örökké-

valóság telt volna el, amióta először figyeltük őket. Elle nagyapja
házának a tetejéről, ami most már a mi házunk. Celina nem sokkal az
után az első éjszakánk után fogant. Azóta volt, hogy órákat vezettem,
hogy találjak egy elég sötét helyet, aztán felmásztam a kocsi tetejére,
és onnan néztem a tűzijátékot. Arra gondoltam, Celina talán tudja,
hogy rá gondolok. Máskor, ha nem tudtam elmenni, egy New York-i
háztetőről néztem fel az égre, és úgy tettem, mintha látnám a vékony
tűzcsíkokat.
Celina, a mi sziporkázó kis csillagporunk.
 14

A baleset után

4. nap

– Tehát elveszítettétek Celinát – ingatta a fejét Jake. – Nagyon sajná-

lom. Elle autoimmun betegsége miatt történt?
– Könnyen lehet. – Leemeltem egy könyvet az irodai könyves-
polcomról, amiben volt egy fejezet az antifoszfolipid-szindrómáról,
és letettem elé az asztalra. – Egy kis olvasnivaló, ha érdekel. – Az
egyik irattartó szekrényből egy aktát vettem elő, ami tele volt az
ALS-ről és a terhességről szóló szakcikkekkel, és azt is ledobtam
elé.. De lehet, hogy az is elég, amit Clint elmondott az APS-ről, ami-
kor meginterjúvoltad.
– Van anyagod bőven. Látom, elvégezted a házi feladatod – je-
gyezte meg Jake a papírok között lapozgatva.
– Ez nem idegrendszeri betegség, így mielőtt Elle-t ezzel diag-
nosztizálták, nem jelentett többet nekem, mint egy lábjegyzetet az
egyik tankönyvemben. De az utóbbi négy évben ez határozta meg az
életem.
– Van még valami, amit tudnom kell róla?
– Az utolsó babánk nem emiatt halt meg.
– Hát mi miatt?
– Otthon voltunk. Elle-nek elfolyt a magzatvize. Minden a lehe-
tő legrosszabbul alakult. És az egész nagyon gyorsan történt. Rögtön
mentőt hívtam, de – elcsuklott a hangom, és elkezdtem megint fel-
143 Priscille Sibley
alá járkálni – nem értünk be időben a kórházba. A babát már nem
tudtuk megmenteni.
Aztán még egy órát beszéltünk arról, hogy mi történt, és hogy
azután miért nem akartam gyereket.
Elmeséltem neki az élettörténetünket is, bár az enyémnek a nagy
részét ismerte. Elmeséltem Elle életét is, főleg azt a részt, amit külön
töltöttünk, amiben a NASA szerepelt meg Adam, bár azt hiszem, a
nevét nem mondtam ki, csak annyit, hogy egy ideig vele élt.
Este hétkor váltunk el Jake-kel.
 15

4. nap

Beléptem az üres konyhába, és felkapcsoltam a villanyt. Elle futó-

cipői ott voltak a kihúzott szék alatt, a csap feletti páfrány kezdett
kiszáradni. Félig-meddig arra számítottam, hogy odajön Hubble, a
labrador retrieverünk, de Mike bátyám elvitte magukhoz.
A csend.
Elle ott volt minden szobában, a falak színében, a könyvekben a
polcokon, a fényképeinken, a NASA-s fényképein. Nem volt éppen
rendetlen, de rendmániával sem vádolhatta senki. Ahogy esett, úgy
puffant.
– A gravitáció már csak ilyen – szokta mondani. – Majd később
elrakom. – De nem mindig volt ideje az apró részletekkel foglalkoz-
ni.
Volt, hogy fura helyekről kifizetetlen számlák kerültek elő.
– Te, szórakozott professzor! – ugrattam egyszer.
– Mindenről tudom, hogy hol van. Mindenről. Kívülről persze
úgy tűnhet, mintha szét lennék esve. – Megkopogtatta a homlokát. –
De itt bent precíz algoritmusok dolgoznak.
– Ez nem is kérdés – válaszoltam, és onnantól én fizettem be a
számlákat.
Kimentem a fürdőszobába lepedőért. Egy gyógyszertári zacskó
volt a polcon. Aszpirin volt benne, meg a fényképek a múlt havi ki-
rándulásunkról a Prince Edward-szigeten. A legtöbb képen én vol-
tam. Elle nagyon szeretett távolról zoomolva fényképezni, amikor
145 Priscille Sibley
nem számítottam rá. Azt mondta, ilyenkor tudja elkapni az ember
szellemét, az igazi személyiségét.
Ez volt Elle, tele volt misztikus megérzésekkel, babonákkal és
ellentmondásokkal. Ezt imádtam benne. A világ nem látott benne
mást, mint elkötelezett tudóst. Gondolom, az is volt. Hiszen hányán
mondhatják el magukról, hogy huszonkét éves koruk előtt PhD-znek.
De az én zseniális feleségem akkor is nagyon tartott a fekete macs-
káktól. Ha hullócsillagot látott, kívánt valamit, pedig ki tudta számí-
tani egy műhold föld körüli pályájának süllyedését és kémiai és fizi-
kai szempontból is el tudta magyarázni az atommaghasadást. De
sosem hagyta, hogy egy hintaszék üresen hintázzon, mert szerinte az
gyerekhalált jelent. Olyan üres! Igaz, ettől még elveszítettük a gye-
rekeinket. Mielőtt megszülettek volna.
Miből gondoltam hát hogy ezúttal másként lesz? Hogy ez a baba
életben marad, és hogy Elle-t sikerül elég hosszan életben tartani
ahhoz, hogy a baba életerősen szülessen meg? Mert így kellett len-
nie. Mert meg kellett adnom neki a gyereket, akire vágyott. Mert
még mindig magam előtt láttam, ahogy Celinával a karjában sír.
Mert valahol még bennem is ott volt az az első gyerek. Mert... csak.
Az Elle-ben fejlődő gyerek jelenleg csak csipogás volt az ultra-
hangkészüléken. Egy pislákoló fény. Valóságos gyereket kellett be-
lőle csinálnom.
Dylan valóságos gyerek volt két kiló tíz dekát nyomott. A halála
után lemérték, és megadták a biológiai adatait mintha ettől újra élő
lenne. De a számok csak arra szolgáltak, hogy legyen valamibe ka-
paszkodnunk, legyen mit gyászolnunk. A karomban tartottam a fia-
mat. Próbáltam életet lehelni belé. Nem sikerült.
Talán ezúttal is ezzel próbálkoztam: életet akartam lehelni a
gyerekbe, valami módon életet lehelni Elle-be. Nem hittem, hogy
egy gyerek visszahozhatja őt, de mindig a gyerek volt az álma. Kel-
lett nekem, hogy legalább a reményei és az álmai velem legyenek – a
való világban.
 Csillagpor 146
Átlapoztam a képeket, és találtam egyet róla, amin mosolygott.
Az a széles mosolya. Amit már sosem látok többé.
– Mit mondasz, mit tegyek, Pip?
Pár napja azt mondta, a gyerek megéri a kockázatot.
De megéri-e azt is, hogy mesterségesen tartsuk életben? Ő vajon
így gondolná, vagy egy illúzió rabja voltam?
Az egyik fényképet, amin a parti vörös homokon sétált, betettem
a zakóm zsebébe, a többit visszacsúsztattam a zacskóba, aztán moz-
dulatlanná dermedtem. A terhességi teszt a mosdókagyló alatt! Ki-
nyitottam a kisszekrény ajtaját, és benyúltam. Semmi. Körbetapogat-
tam. Semmi. Megcsinálta volna a tesztet? Lehet, hogy tudta? Vagy
csak kidobta, hogy ne veszekedjünk rajta többet?
Nem tudta. Nem tudhatta. Ha tudta volna, nem mászik fel a lét-
rára.
A farmház hálószobája kicsi és egyszerű volt, a falak hideg
szürkék. A szürke megnyugtat, mondta Elle. Épp csak belefért egy
franciaágy, amiről így is majdnem lelógtam, de legalább állandóan
egymáshoz értünk éjszaka, aminek megvoltak az előnyei.
Nem tudtam és nem is fogok tudni itt aludni nélküle. Felkaptam
a paplant meg egy párnát, mondván, hogy lent alszom a kanapén, de
ahogy a padlásajtóhoz értem, a lábam lemerevedett attól, ami az el-
múlt napokban történt.
Felvonszoltam magam a padlásra. Csak öt napja, hogy a szabad-
napomon közbejött sürgős műtét után későn értem haza. Elle a pad-
láson várt, keresztbe tett lábbal ült a padlón egy állólámpa alatt, az
anyja régi naplóit olvasta, és írta a sajátját.
Még mindig itt kellene lennie, és a csapóajtó alá kellene dug-
dosnia a naplóját, ahogy mindig is csinálta. Mennyi esély volt rá,
hogy valami olyasmit írt bele, hogy szerinte az élet a fogantatással
kezdődik? Nem sok, ezzel tisztában voltam, de most nem is számí-
tott, most úgysem tudtam volna megnézni a naplóit. Itt láttam utoljá-
ra, itt öleltem át utoljára, ez volt az a hely, ahol először szeretkez-
tünk. És ahol utoljára.
147 Priscille Sibley
De ő nem volt itt. És a házban olyan csend uralkodott, amitől az
embernek a fülében dobog a szíve.
Felkapcsoltam az állólámpát, és kimentem a tetőteraszra, amit
errefelé özvegyek teraszának is hívnak. Találó név, mert gyakorlati-
lag özvegy lettem. A padlóra terítettem a paplant, aztán lefeküdtem
és az eget kémlelve vártam, hogy jöjjön egy meteorit. Már túl jártunk
a Perszeidák csúcsidőszakán, de a Föld még mindig az ő zónájukban
tartózkodott. Mit is kívánjak? Hogy visszamehessek az időben?
Megmondanám neki, hogy ne másszon fel arra a létrára. Vagy azt is
kívánhatnám, hogy a baba maradjon életben, megcáfolva minden
várakozást. Vagy, hogy haljak meg álmomban, hogy Elle után me-
hessek a semmibe. A vákuum szinte magába nyelt.
Összekucorodtam és sírtam. Keservesebben sírtam, mint valaha.
Amikor felébredtem, már a hajnal fénye derengett az égen. Min-
denem fájt a kemény deszkáktól, a katarzistól, és attól, hogy már
tisztábban láttam, mit tartogat a jövő.
 15

5. nap

Gondolhattam volna, hogy Elle írt valamit a párás tükörre. Az állt

ott: A LEGÉDESEBB DOLOG. Majdnem minden nap odafirkantott
valamit, és amikor legközelebb zuhanyoztam, a gőz kirajzolta a sza-
vakat. Néha versekből idézett. Szerette Dickinsont, Thomast és
Rossettit. Néha csak annyit írt: Ments meg egy életet! vagy Szeretlek.
Én pedig elmosolyodtam, és letöröltem a tükröt, hogy meg tud-
jak borotválkozni. Ma megtörölköztem, és a falnak támaszkodva
vártam, hogy felszáradjon a pára. Néztem, ahogy eltűnik Elle sze-
relmes üzenete.
Újra megnyitottam a zuhanyt, megint gőz töltötte be a fürdőszo-
bát, de az üzenet nem jelent meg. A pára kövér cseppekbe gyűlt és
lecsorgott. Vajon miért ezt írta fel? Mert ez volt a U2-dal címe, amit
régebben annyit hallgattam? Valószínűleg csak annyit akart mondani
vele, hogy szeret. Mert tényleg szeretett. És ez volt a legédesebb
dolog.
Kávé és kukoricakenyér illata szállt felfelé, meg vízcsobogás és
összekoccanó edények hangja. Rögtön tudtam, hogy anyám az. Le-
dübörögtem a lépcsőn; kész voltam rá, hogy kidobjam a házból. Meg
is tettem volna, de a szemei be voltak esve, és sütött belőlük a szo-
morúság. Ha nem lettünk volna ellenfelek a bíróságon, talán együtt
gyászolunk. Elmondhatta volna, ő hogyan élte túl apám halálát.
De most megéreztem, hogy őt is nagy veszteség érte. Régebben,
Elle balesete előtt, többnyire közeli viszonyban voltunk anyával. De
egy dologban igaza volt a bíróságon: Elle még közelebb volt hozzá,
149 Priscille Sibley
közelebb, mint általában a menyek az anyósukhoz. Néha még annál
is közelebb, mint a fiúk az anyjukhoz.
Anya elfordult amikor beléptem a konyhába.
– Hubble még mindig Mike-nál van. Készítettem neked reggelit,
meg...
– El tudom látni magam.
– Tegnap este báránycombot sütöttem, csináltam belőle pár
szendvicset. Ne aggódj, a zsír nagyját levágtam, de enned kell, és
tudom, hogy szereted a bárányt. – Letörölte a konyhapultot egy
ronggyal.
– El tudom látni magam – ismételtem meg.
Úgy viselkedett, mintha még mindig tőle függnék étel, takarítás
és erkölcsi útmutatás tekintetében, és csak beszélt tovább, mintha
egy kamasznak sorolná a teendőket mielőtt munkába indul.
– Most össze kellene tartanunk – jegyezte meg.
– Nem tudok összetartani, amikor meg akarod ölni a feleségem.
Elakadt a lélegzete, és hátralépett.
– Ezt nem mondhatod komolyan! Szeretem Elle-t.
– Kifelé! – mondtam. Egy másodpercig fizikailag is el akartam
távolítani, ki akartam vonszolni az ajtón. Egy másodpercig elfelejtet-
tem, hogy ő az anyám. Összetartani? Ő az, aki kettészakítja a csalá-
dot. Elle-lel összeházasodtunk. Hogy is mondják ilyenkor? Amit
Isten összekötött azt ember szét nem választhatja. Na ja. Anyámnak
aztán mondhatom ezt – Kifelé – ismételtem.
Anya úgy tett, mintha nem hallotta volna. Ehelyett megtörölte a
kezét egy konyharuhában, aztán nem is olyan titokban a szemét is.
Kitöltött két csésze kávét, és letette őket az asztalra.
– Csak tíz percre. Ülj le! Egyél valamit. Nem akarlak téged is el-
temetni. A kukoricakenyér a kedvenced.
– De Elle-t el akarod temetni? Jézusom! – Egy pillanatig dühö-
sen néztem rá, nem akartam feloldódni, meg akartam büntetni.
Egy tányért tartott felém.
 Csillagpor 150
A fenébe is! Nem akartam azzal vesztegetni az időt, hogy regge-
lit csinálok vagy megállók egy gyorsétteremnél, úgyhogy elvettem a
tányért és leültem az asztalhoz.
– Nem ellenségek vagyunk, csak ellenfelek – jelentette ki
anyám.
Nem szóltam hozzá, csak faltam az ételét és nyeltem a kávéját.
– A riporterek folyton hívogatnak – folytatta, és egy cetlit tolt
felém. – Szereztem egy új telefonszámot, ez titkos.
A villogó üzenetrögzítőre pillantottam a polcon.
– Neked is ezt kellene tenned. – A kávéjába bámult. Szokatlan
volt tőle, hogy kerüli a szemkontaktust.
Odamentem és meghallgattam a két tucat üzenet első felét, s
rögtön töröltem őket, ahogy a hívók bemutatkoztak.
– Miért nem hagynak békén a bajommal?
– Mert úgy érzik, hogy Elle egy kis részben az övék is. Amikor
fent járt az űrben, az nagyon megragadta az emberek képzeletét, mert
ők hisznek a hősökben. Meg azért, mert az emberek nem akarják,
hogy az akaratuk ellenére tartsák őket életben.
Csúnyán néztem anyámra.
– Az embereket megrémíti, hogy valaki csak vegetál, mint egy
növény. Már bocsánat, de neked már csak tudnod kell, hiszen ez a
szakmád.
– Vegetatív állapotban lenni és növénynek lenni rohadtul nem
ugyanaz, ezt neked is tudnod kéne. Megsérült az agya. Súlyosan
megsérült, de attól még emberi lény, nem növény. – Kinyújtottam a
kezem. Anyám megfogta, erre elhúztam. – Kérem a kulcsaimat.
– Matthew, sajnálom! – Anyám megdörzsölte a homlokát. – Azt
hittem, mostanra már tisztábban látsz. Matt, ügyvédet kell fogad-
nom. Ezt megértettem pénteken. Ellenkező oldalon állunk, de meg
kell értened.
– Mit kell megértenem? A rohadt életbe, mit? Hogy még csak el
sem tudod képzelni, hogy nekem is igazam lehet?
– Borzasztó élmény volt neki, ahogyan Alice meghalt.
151 Priscille Sibley

– Alice-nek végig fájdalmai voltak. Elle-nek nincsenek. Elle

terhes. Alice nem volt az. De még ha fájdalmai lennének is, Elle ak-
kor is feláldozná magát a babáért.
– De honnan tudod, hogy nincsenek fájdalmai, Matt? Amikor
Alice lerobbant, az orvosok folyton azt mondták, hogy mivel kómá-
ban van, nem lehetnek fájdalmai. De mindketten tudjuk, hogy ez
nem volt igaz. Honnan tudod, hogy Elle nem érez fájdalmat valami-
lyen szinten? Ő nem tudja megmondani. Mi van, ha rettenetesen fáj a
feje? Valami agytörzsi szinten. Mi van, ha a fájdalom rabja lett?
Gombóc nőtt a torkomban, és alig tudtam kimondani a szavakat.
– Láttam az EEG-jét. Gyakorlatilag nincs agyi aktivitása, anya.
Csak egy tárgy. – Mennyire utáltam ezt a szót, hogy tárgy. Ennyi
maradt Elle lényegéből, egy elektromos jeleket adó tárgy. – Ő már
nincs jelen.
Anyám összerázkódott aztán egy percre megállt valószínűleg
szembenézett az űrrel, amit Elle hiánya jelentett, majd lassan az ajtó-
hoz ment és kivette a kulcsomat a kilincsen lógó retiküljéből.
– Nem látod, hogy mit teszel vele. És magaddal. – Letette a kul-
csot a polcra. – És ez megrémít.
 17

6. nap

Az emberek próbálják nem megbámulni a katasztrófák áldozatait, de

hiába. Megbámulják a törött kart, és arra gondolnak, vajon hogyan
történhetett. Megbámulják az amputált lábak helyét. Engem is meg-
bámultak, miközben sorban álltam a kávézóban. Muszáj volt, mert
legalább annyira kellett a koffein, mint a levegő.
Megcsörrent a mobilom. Az udvariassági körök után Jake rögtön
a lényegre tért. Átnéztem a papírjainkat? Megvan Elle végrendelete?
Lefoglalt anyám, és egyébként is ki voltam merülve, úgyhogy
előző este nem néztem át semmit.
– Már két napja, hogy megbeszéltük, Matt. Fel kell készülnünk a
meghallgatásra!
Délben megint Hankre bíztam Elle-t, és elmentem a bankba. A
széfünkben megtaláltam a végrendeleteinket, a születési anyakönyvi
kivonatainkat, a szerződéseinket, a tb-kártyáinkat – mind semmit-
mondó szar. Semmink sem volt biztonságban, legkevésbé az életünk.
Az az igazság, hogy én nem akartam végrendeletet írni. Elle
tukmálta rám az ötletét, mint valami béna csapatzászlót, amin az áll,
hogy egy nap mindketten meghalunk. Láttam a halált, annak minden
randa formáját és változatát, és tudtam, hogy elkerülhetetlenül bekö-
vetkezik. De ahhoz, hogy ezzel számoljon is az ember, bátorság kel-
lett; és én sosem voltam bátor.
Ő az volt. Beszállt az űrsiklóba alig több mint egy évvel a Co-
lumbia katasztrófája után. Rettegett. Boldog volt, de rettegett. Mégis
megtette.
153 Priscille Sibley
Utána elmesélte, hogy miközben beszíjazták az Atlantis ülésébe,
arra gondolt, hogy meg van átkozva, és reméli, legalább a többiek
túlélik.
– Hülyeség volt – mondta. – Ne nevess, de anyám ágán senki
sem érte meg a negyvenet, már hat generáció óta.
Én tisztában voltam ezzel, hiszen sokszor elkísértem a temetőbe,
láttam a sírköveket, de azért belementem a játékba.
– Hogyhogy? Csak nem egy boszorkány átkozta meg a családo-
dat?
– Látom, hogy nevetsz.
A nevetés védekező mechanizmus volt. Láttam meghalni az
anyját. És ismertem a nagyapját is, és tudtam, milyen sebeket hordo-
zott a baleset után, amiben elveszítette a feleségét.
Elle már terhes volt Dylannel, amikor erről beszéltünk. A hasára
tette a kezem, éreztem, ahogy a baba rugdos.
– Én nem halok meg fiatalon. Megérjük, ahogy felnő a gyere-
künk, de az Atlantison halálfélelmem volt. És attól féltem, valahogy
a többiekre is halált hozok.
Megcsókoltam, aztán megpusziltam a hasát is.
– Szép család leszünk. Hosszú és boldog családi életünk lesz.
– Ha az lenne megírva, hogy fiatalon halok meg, akkor ott ma-
radtam volna az űrben, nem? De azért írjuk meg a végrendeletet,
hogy elűzzük a rossz szellemeket – javasolta Elle.
Úgyhogy szolidaritásból én is elmentem az ügyvédhez, és én is
végrendelkeztem, hogy megnyugtassam, és hogy jól aludjon. Mégis
elveszítettük Dylant. És most elveszítettem Elle-t is. Az egyetlen,
amim maradt – ami Elle-ből megmaradt nekem –, a kisbaba volt.
Hazamentem és feltúrtam az otthoni irodát, végignéztem a ki-
mutatásokat, bankszámlaegyenlegeket, számlákat, orvosi leleteket.
Nem találtam semmit, ami mellettünk szólhatott volna a bíróságon.
Az egyetemi jegyzeteit és tankönyveit nem találtam; lehet, hogy a
munkahelyén tartotta őket.
 Csillagpor 154
A távolból mennydörgés hallatszott, és pár pillanat múlva a fo-
lyó felől megérkezett a szél. Felmentem az emeletre, hogy becsuk-
jam az ablakokat és megkeressem Elle naplóit. Aztán valami recs-
csent a padláson, és felsiettem a tető alatti fülledt melegbe. A tetőte-
raszra vezető üvegajtó szárnyai, amiket kivágott a szél, feldöntötték
az állólámpát. Becsuktam és bereteszeltem az ajtót, aztán lehajoltam
a lámpához, s láttam, hogy a villanykörte szilánkokra tört. Hát ez
nagyszerű. Remek. Félresöpörtem a szilánkokat, majd felemeltem a
csapóajtót. Elle az alatta lévő rekeszben tartotta a saját meg az édes-
anyja naplóit. Több ilyen titkos rejtekhely is volt a régi házban – a
csempészhajlamú ükapa öröksége.
Alice naplói nem érdekeltek. Csak a feleségeméi kellettek. Ren-
geteg levél volt, több száz, lehet, hogy ezer is, sokkal több, mint
gondoltam volna. Azt se tudtam, hol kezdjem, nem tudtam, időrend-
be rakta-e őket, vagy csak úgy ledobta összevissza. Egy idő után
aztán átváltott füzetekre, azokból is volt vagy hetven. Jézusom, mi
van, ha Adamről is írt, meg a szexuális életükről?!
Nekem is voltak más kapcsolataim, voltam más nőkkel azokban
az években, amiket külön töltöttünk, de az övéről nem akartam tudni.
Az övéről meg Adaméről.
Aztán elhessegettem ezt a gondolatot, és emlékeztettem magam,
hogy csakis egyetlen dologra van szükségem, valami olyasmire, ami
bizonyítja, hogy magában már visszavonta a nyilatkozatot. Ha őszin-
te akarok lenni, persze tudtam, nagyon valószínűtlen, hogy ilyet tett
volna. Elle gyűlölte és gyűlölte és gyűlölte azt, ahogyan az anyja
meghalt.
Felnyaláboltam a levelek kötegeit meg a márványmintás borító-
jú naplókat, aztán rögtön le is dobtam őket, mert megcsörrent a tele-
fonom a zsebemben. Kirántottam, azt hittem, a kórházból hívnak. De
nem. Melanie volt az.
– Szia, Mel! – szóltam bele.
– Gyere át vacsorára, Matt! Grillezünk. Kukorica lesz meg ham-
burger. Jót tenne neked egy kis friss levegő.
155 Priscille Sibley
– Köszönöm szépen a meghívást, de elő kell még keresnem pár
papírt az ügyvédemnek. Talán majd máskor.
Miután letettem, elnéztem a hatalmas kupacot.
Itt fogom tölteni az egész éjszakát. De lehet, hogy a következő
napot is. Mindenesetre először is kávé kellett, és meg kellett bizo-
nyosodnom arról, hogy Elle még mindig stabil, úgyhogy felhívtam a
kórházat. A nővér azt mondta, minden változatlan, aztán Hank is
odajött a telefonhoz, és megerősítette. Beleegyezett, hogy bent tölti
az éjszakát.
A korai leveleit átugrottam, csak az esküvőnk utániakra kon-
centráltam. Kicsit fura volt azt olvasni, hogy Kedves Matt. Még fur-
csább volt, hogy némelyik levélről úgy tűnt, tényleg nekem írta őket.
A legtöbb kedves hangú volt. Akadt egypár, ami nem, az egyiket
akkor írta, amikor bent ragadtam a kórházban és elfelejtettem felhív-
ni, egy másikat, amikor nem voltam ott, ahol kellett volna, mert sok
volt a papírmunkám. A többi csupa szentimentális fecsegés. Én meg
csak olvastam és olvastam őket, és teljesen elfelejtettem, hogy kere-
sek valamit, valamit, amiben az élő végrendeletről van szó.
Éjfél körül aztán levittem a leveleket a nappaliba, és egy idő
után elaludtam. Azt álmodtam, hogy Elle ott fekszik a karjaimban és
felolvassa őket nekem.

2004. október 2.

Kedves Matt!

Holnap délelőtt örök hűséget fogadunk egymásnak a bará-

taink és a családunk előtt. Idegesnek kellene lennem. Aggódnom
kellene, hogy jól döntöttem-e. De én békés és nyugodt vagyok.
Hogy ma este külön alszunk az a legabszurdabb hülyeség,
amit valaha csináltam. Egyvalamiben biztosan igaza van, a ka-
tolikus egyháznak a házasság szentsége nem a paptól származik.
 Csillagpor 156
Ő őrködik felette, de a szent esküt a feleség teszi a férjének és a
férj a feleségnek. Hozzád megyek. Te hozzám jössz. Én csak
ezért akartam egyházi esküvőt, ezért ragaszkodtam hozzá, még
akkor is, ha nem járunk rendszeresen templomba. Mindennél
jobban hiszek abban, hogy ez a házasság köztünk köttetik.
Egész életemben szerettelek. Ebben sose kételkedj! Még
amikor nem láttam tisztán, akkor is szerettelek. A lelkemben
éreztelek. Úgyhogy a holnapi esküvő csak megpecsételi azt, ami-
ről mindig is tudtam, hogy ez az én sorsom. A sorsunk. Szeretlek
Matthew! És szeretni is foglak, amíg csak élek. És még azon is
túl.

Ölel
Pip
 18

Tizenkilenc évvel a baleset előtt

Akkor döntöttem el, hogy orvos leszek, amikor egy orvosi csodának
voltam tanúja. Hétéves koromban történt. A Sebago-tónál piknikez-
tünk, és Mike bátyám, aki akkor tízéves volt, egy kötélhintáról a víz-
be ugrott. És aztán nem bukkant fel. Apa beugrott és kihúzta, de Mi-
ke akkor már nem mozgott és el volt kékülve. Anyám élesztette újra,
szájból szájba, nyomkodta a szívét, ahogy kell. Két nap múlva haza-
jött a kórházból, egy monoklival és tíz öltéssel gazdagabban.
Persze, nem minden történet végződik happy enddel, de ezt csak
tíz évvel később értettem meg. Alice haldoklott. Azokban a hetekben
minden szétesett. Először Elle elveszítette a babát, aztán az egyik
nővér kihívta a Gyermek- és Családvédelmi Szolgálatot.
Visszagondolva nehéz megérteni, hogy miért csak ilyen későn
jelentették, mi zajlik a McClure-házban. Bizonyára azzal nyugtatták
magukat, hogy a szüleim úgyis mindig ott vannak, vagy, hogy fizika-
ilag nem érte bántódás Elle-t meg Christophert. De Hank akkoriban
már napokra eltünedezett.
A hospice-szolgálat pár hét múlva jelentette a gondatlanságot.
Leírták, hogy azon a napon, amikor Elle elveszítette a babát, senki
nem volt otthon, amikor Christopher hazaért. Arról nem szóltak,
hogy Elle hol volt és miért, csak a tényt rögzítették, hogy nem volt
ott. Igaz, a nővér ott volt, de ő a haldokló anyáért volt felelős, nem a
nyolcéves kisfiúért. Hank aznap este egyáltalán nem ment haza, nem
is telefonált. A nővér azt is jelentette róla, hogy többször volt részeg,
mint józan.
 Csillagpor 158
A vetélés és a bejelentés közötti hetekben a szüleim is beszéltek
róla, hogy szólni kellene a hatóságoknak.
– Mielőtt Mattnek meg Elle-nek elment az esze – mondta az
anyám –, befogadhattuk volna a gyerekeket, de így ők ketten nem
lakhatnak egy fedél alatt. Nem tudnánk levakarni őket egymásról.
– Így sem tudjuk levakarni őket, hogy a McClure gyerekek a
szomszédban laknak, Linney – vélekedett apa. – Mi a különbség?
Mondtam már, hogy ha a radiátorhoz tartottam a fülem, akkor
mindent hallottam, amit a konyhában beszéltek? Úgy szúrtak a sza-
vaik, mint a darazsak.
Iskola után még most is mindennap átmentem Elle-ékhez. Né-
hány hét alatt megint olyan karcsú lett, mint régen. Én kívántam, de
ő nem akart engem. Azt mondta, fél, hogy megint terhes lesz. Egy-
szer már elcsesztük. Tablettát nem akart szedni, mert attól tartott,
hogy neki is mellrákja lesz, mint anyukájának. A fizikai és az érzel-
mi közelségünk lassan elpárolgott, ahogy egyre inkább csak az édes-
anyja sorsa érdekelte.
– Engedd el, apa! – könyörgött újra meg újra az apjának. – Csak
mondd, hogy ne táplálják tovább! Ha nem lenne az orrában az a cső,
akkor... akkor békésen elmenne. Nézz rá! Kérlek! Nagyon szenved.
Nem tudnak legalább több gyógyszert adni neki?
Kérlelte a nővéreket. Kérlelte Hanket. De Hank, ha éppen otthon
volt is, annyira kába volt, hogy nem látta, amit mindenki látott. Gon-
dolom, pont ezért ivott.
Egyszer, amikor a nővér kiment cigizni, Elle megpróbálta fel-
törni a lezárt gyógyszeres dobozt. A nővér visszajött és azzal fenye-
getőzött, hogy kihívja a rendőrséget. Valószínűleg akkor jöttek rá,
hogy a család nagy bajban van.
– Mit akartál csinálni? – kiáltottam Elle-re, és mentem utána ki
az udvarra.
– Csak azt akartam, hogy múljanak el a fájdalmai. Ez rettenetes.
Mintha kínoznánk, miért nem hagyjuk elmenni? Miért nem állítják le
159 Priscille Sibley
az orvosok az egészet? Apám annyit iszik, hogy nem érez semmit, de
így hagyja, hogy anya szenvedjen.
– Mit akarsz, mit csináljanak? Segítsenek neki meghalni? Ke-
gyes halál?
Elle kifakadt:
– És szerinted azzal mi baj lenne? Ha én feküdnék ott, én na-
gyon is meg akarnék halni.
Még sosem láttam ilyennek; úgy cikázott ide-oda a szeme,
mintha bent rekedt volna egy égő szobában.
– Tanulnom kell az analízis dogámra – közöltem, és elhúztam,
mert nem akartam látni, ami következik.
Aztán eltelt egy újabb hét. Hank három napig nem ment haza.
Ekkor történt.
Elle nem is mondta, hogy az apja eltűnt. Már nemigen beszél-
tünk. Akkor tudtam meg, amikor hazajöttem az iskolából. Anya egy
cetlit hagyott az asztalon:

Megtalálták Hanket. Apa elviszi a detoxikálóba. A hospi-

ce-nővér felhívta a Gyermekvédelmi Szolgálatot. Én elme-
gyek Portlandbe, megpróbálom elintézni, hogy Elle-ék ne
kerüljenek nevelőotthonba.

Átugrottam a kerítésen McClure-ék hoz.

A nővér nyitott ajtót.
– Nem volt más választásom. Kötelességem bejelenteni a gon-
datlanságot és a bántalmazást. A ti családotok próbálta megvédeni a
gyerekeket, de nagy a baj.
A nővér mögött ott feküdt Alice, egészen csontvázszerűen, ne-
hezen, hörögve lélegzett.
– Elle terhességéről nem szóltam a gyermek védelmiseknek –
folytatta a nővér. – És ha a szüleidnek sikerül megszerezni a gyám-
ságot a gyerekek fölött, azt fogom mondani a szociális munkások-
nak, hogy így a legjobb. A szüleid nyilvánvalóan szeretik őket. De
 Csillagpor 160
Matt, nem folytathatjátok Elle-lel! Ha megint történik valami, és
valaki megtudja, akkor Elle-éket biztosan nevelőotthonba viszik.
– Semmi gond. Elle amúgy sem hagyja, hogy hozzányúljak –
válaszoltam.
Adva volt egy kiskorú barátnő, aki egyszer már teherbe esett,
meg egy kanos végzős gimnazista, ami patthelyzet. Apám azzal fe-
nyegetett, hogy elkobozza az összes pénzem, amit egyetemre tettem
félre. Anyám azzal, hogy kiherél. Elle mindig elhúzódott, ha csak
hozzáértem. Alice meg lassan oszlásnak indult. De nem halt meg.
Még mindig nem halt meg.
Anya este tíz körül ért haza Christopherrel és Elle-lel. Elle arca
vörös volt, a szemei duzzadtak. Christopher arca csupa takony.
Anya egyre csak csóválta a fejét. Apa intett, hogy kövessem, és
felvitte Christophert a szobámba. Lefektette a felső ágyra, és azt
mondta:
– Nagyon fél. Maradj itt vele!
Kimentem apám után az előtérbe.
– Előbb hadd beszéljek Elle-lel!
Apa a mellkasomra tette a kezét, és visszatartott.
– Le kell feküdnöd! Holnap iskola. Anyád majd hazaviszi Elle-t.
Ott van a nővér, és a szociális munkás azt mondta, hogy amíg a nő-
vér ott van, addig otthon alhat.
Nem volt iskola másnap. Péntek este volt, de ahogy kinyitottam
a szám, Christopher keservesen sírni kezdett.
– Túl magas! Elle-t akarom!
– Menj! Nyugtasd meg! – utasított apa. – Anyád majd elintézi
Elle-t.
Megtörten visszamentem Christopherhez.
– Semmi baj, kölyök. Itt vagyok.
– Elle-t akarom!
– Én is. – Levettem a pólóm, és bebújtam a paplan alá az alsó
ágyra.
– Túl magas ez az ágy – panaszkodott Chris. – Alhatok veled?
161 Priscille Sibley
A McClure családból csak Elle-lel akartam aludni.
– Nem. Van korlát. Nem fogsz leesni.
– Légyszi’, hadd aludjak veled...
– Túl keskeny az ágy – válaszoltam. Már így is túl kicsi volt,
nemhogy még a paplant is lerángatja rólam.
– Elle biztosan megengedné – vágta rá.
A francba! Tuti lehallatszott a konyhába a rinyálása. Úgyhogy,
hogy elhallgattassam, belementem:
– Na jól van.
Lemászott föntről, és rálépett a karomra. Pár perc küzdelem után
elhelyezkedett a fal mellett. Figyeltem a McClure-házat az ablakból,
amíg anya át nem kísérte Elle-t. Arra számítottam, hogy rögtön jön is
vissza, de csak nem akart megjelenni.
Reggel ott volt a konyhában, kukoricakenyeret sütött szalonná-
val. Lezuttyantam az asztal mellé.
– Christopher horkol.
Anya elém tett egy bögre kávét. Meglepetten szaglásztam. Még
sosem adott nekem kávét, bár néha megittam egy-egy csészével.
– Ez az enyém?
Nem válaszolt.
– Anya? Jól vagy?
Úgy nézett rám, mint aki csak most vesz észre.
– Te meg hogyhogy kávét iszol? – kérdezte. Aztán, mielőtt vála-
szolhattam volna, hozzátette: – Siess, elkésel az iskolából!
– Szombat van.
Kopogtak az ajtón, és a nővér lépett be.
– Elnézést a zavarásért, de... – Megköszörülte a torkát. – Alice
McClure egy órával ezelőtt meghalt. Nem tudom megnyugtatni Elle-
t.
Hónapok óta imádkozott érte, hogy az anyukája végre békében
elmehessen, mégsem volt felkészülve rá, hogy megtörténik.
Sosem vagyunk.
 19

Egy évvel a baleset előtt

Egyszer Elle-lel az ágyban fekve arról beszélgettünk, miben külön-

böznek a férfiak és a nők. A szokásos anatómiai megjegyzések után,
amik ilyenkor a párok között mindig elhangzanak, a pszichoszociális
és szellemi különbségek kerültek szóba, a közhelyek. Azt találtam
mondani, hogy a férfiak agresszívabbak, míg a nők gondoskodób-
bak.
Mire Elle:
– A nők erősebbek és magabiztosabbak.
Megfeszítettem a bicepszem.
– Ezt meg honnan veszed?
– Nem úgy értem, hiszen a férfiakban dúl a tesztoszteron, és et-
től duzzadnak az izmaik, hmm, nem is rossz, meg érvényesítik az
érdekeiket, de amúgy igencsak bizonytalanok. Úgy értem, mindent
az uralmatok alá kell hajtanotok, amit nem értetek. Ha nem kapjátok
meg a nőket, leigázzátok őket. El sem olvastok egy könyvet vagy
meg sem néztek egy filmet, ha a főszereplője nő, mert megijedtek
tőle, és amivel nem tudtok mit kezdeni, azt eltitkoljátok.
– Tessék?
– Ha véletlenül nem áll fel – és itt szuggesztíven felvonta a sze-
möldökét –, persze, ez rád nem vonatkozik, de ha egy férfinak nem
áll fel, azt elmondja a haverjainak az edzőteremben? Nem hiszem.
Nem, inkább még keményebben játssza a macsót, dicsekszik a hódí-
tásaival, és igyekszik hatalmas nőcsábásznak tűnni.
– Ezt kikérem magamnak.
163 Priscille Sibley
Forgatta a szemét.
– Nem, neked ezzel nincs problémád. Mint az ábra is mutatja.
Hadd hozzak inkább egy ellenpéldát, ami közelebb áll hozzánk! Ha
egy nő nem tud kihordani egy gyereket, ami nekem körülbelül ugya-
nakkora kudarc, mint az impotencia egy férfinak, akkor mit tesz?
Mit tettem én? Kerestem egy másik nőt, aki hasonló helyzetben van,
és időről időre jól átbeszéljük a dolgot. A férfiak nem képesek erre.
Ahhoz nem elég magabiztosak.
– Vagy mint mondtam, a nők gondoskodóbbak. Ti gondoskod-
tok egymásról. Ez ugyanaz. Mindenben egyetértünk, ha nem vennéd
észre.
Fejbe vágott egy párnával.
A másik nő, akiről beszélt, Keisha Sudani volt. Nem sok közös
volt bennük, attól eltekintve, hogy egyikük sem tudott gyereket szül-
ni. Keisha nem tudott megfoganni, Elle nem tudta kihordani a ter-
hességeit. Igen, mind a ketten docensek voltak a Bowdoinon, de Elle
fizikát és asztronómiát tanított, míg Keisha női tanulmányokat. Elle
amikor csak tudott, kint volt a szabadban, futott, úszott, a földet túrta
a kertben. Keisha csak akkor nyúlt volna a földhöz, ha valaki elhiteti
vele, hogy ettől megfogan. Már mindent megpróbált, lombikbébi-
programot, gyógynövényeket, akupunktúrát, óceániai törzsi szertar-
tásokat. Valami diagnosztizálhatatlan problémája volt. Minden töké-
letes volt, kivéve, hogy Keisha meg a férje ott álltak gyerek nélkül,
ugyanúgy, mint Elle meg én.
 20

A baleset után

7. nap

Ahogy hazaért Új-Zélandról, ahol az utóbbi hónapokat töltötte,

Keisha a reptérről egyenesen a kórházba jött, és éjfekete szemeit
könny futotta el, amikor megérintette Elle kopaszra borotvált fejét.
Azt mormogta enyhe bahamai akcentusával:
– Barátném, barátném, mit tettek veled? – Aztán, ahogy össze-
akadt a tekintetünk, megkérdezte: – A baba hogy van, Matthew? És
te?
– Megvagyok. Minden rendben van a... – majdnem azt mond-
tam, a terhességgel – babával. – Még mindig úgy gondoltam rá, mint
terhességre. Elle terhes volt.
– Mondd meg, mit tegyek, és megteszem! – jelentette ki Keisha.
– Hajlandó lennél eskü alatt vallani, hogy Elle azt akarná, hogy
a gyerek megszülessen?
– Nem akarná. – Keisha nyelt egyet. – Ragaszkodna hozzá. Fel
nem foghatom, anyád egyáltalán hogyan gondolhatja, hogy levegyék
a gépről, amikor a hasában ott egy kisbaba.
Felrémlett előttem Elle, amikor a hasára tette a kezem, hogy
érezzem, miként rugdos Celina, és aztán Dylan. Én az ő gesztusain
keresztül kötődtem a babához. Ennél a babánál nem fogja a hasára
tenni a kezem. Erről azt jutott eszembe, hogy esetleg nélküle nem is
fogok úgy kötődni a gyerekhez. És hogy egyedül kell felnevelnem.
És hogy ebbe eddig még bele sem gondoltam.
165 Priscille Sibley
– Matthew, jól vagy?
– Igen – feleltem. – Köszönöm. És, ööö, körül tudnál nézni az
irodájában a Bowdoinon? Össze tudnád rakni a cuccait? És ha találsz
bármit is, ami arra utal, hogy mit akarna ilyen helyzetben...
– Nyitva tartom a szemem. – Visszafordult Elle-hez. – Megsza-
kad a szívem. – Odahajolt és megpuszilta a feleségem homlokát. –
Szeretlek, drága barátném!

Volt két szövetségesem: Hank és Keisha. De az ellenségeim többen

voltak. Christopher meg a felesége, Arianne, egy riadt kis szőke nő
bejöttek meglátogatni Elle-t, négy-öt percet maradtak, aztán kirohan-
tak. Mind a három bátyám, külön-külön, de volt, hogy egyszerre is,
bejött és eszembe idézte, hogy Alice McClure hónapokig oszladozott
a nappaliban. A legidősebb, Doug, rögtön érettségi után Vermontba
költözött, és mivel ő volt a legnagyobb, én meg a legkisebb, sosem
voltunk valami közeli viszonyban. A vállamra tette a kezét.
– Matty, vége van. Engedd el! Ennek már nincs jövője.
– Még nincs vége – tiltakoztam. – Nincs, amíg Elle terhes.
Keith mással próbálkozott. Ő anyára hivatkozott, és hogy szé-
gyellnem kellene magam, amiért nem engedelmeskedek neki. Nem
engedelmeskedek? Mintha valami nyegle kamasz lennék, és nem
felnőtt férfi. Mike-nak meg záporoztak a könnyei, ahányszor belépett
Elle kórtermébe, és azt zokogta, nem lenne szabad ott feküdnie.
Megmondtam neki, hogy ne jöjjön többet. Ha valaki itt sírhat, az én
vagyok. De én nem sírhattam. Magabiztosnak kellett látszanom.
Mike aztán mégiscsak bejárt, és én hálás voltam érte. Ő volt az
egyetlen, aki annak ellenére, hogy nem értettünk egyet Elle-lel kap-
csolatban, hajlandó volt bejönni és más dolgokról is beszélgetni.
Elvégre egy család vagyunk.
A látogatások között legszívesebben csak ültem volna Elle mel-
lett a sarokban, és a naplóit olvasva hallgattam volna a hangját. De
 Csillagpor 166
hullámokban jöttek az emberek, az én családom, az övé, az orvosok
– az én tanúim, meg azok is, akiket anyám kért fel.
Aztán eljött a pap is, Meehan atya, fekete nadrágban és fehér
galléros fekete ingben, és csendben megállt az ajtóban. Meg kellett
volna gyónnom neki, hogy magamtól egyáltalán nem állt szándé-
komban hívni? Nem hittem benne, hogy Elle lelkét meg kellene
menteni, vagy, hogy egy kis kántálás megenyhítené a Mindenható
Atya, a Fiú vagy a Szentlélek szívét. Álszentnek éreztem magam,
úgy éreztem, csak felhasználom Meehan atyát, hogy besétálhassak a
bíróságra és megesküdhessek a Bibliára, hogy Elle kedves volt Isten
szívének, és hogy az első alkotmány kiegészítés értelmében minden-
képp gyakorolni akarta a vallását. Mégis kezet fogtam a pappal és
hazudtam neki – vagy épp igazat mondtam, ki tudja? Nem jutott rög-
tön eszembe, hogy hívnom kéne. Az én szememben Elle jó asszony
volt, és úgy éreztem, mindenképp a mennybe jut. Azt nem említet-
tem, hogy nem vagyok biztos benne, hogy a menny egyáltalán léte-
zik.
A pap megáldotta olajjal, elmormogta az imákat, és feladta neki
az utolsó kenetet. Már indult kifelé az ajtón, amikor, máig nem tu-
dom, miért, lerogytam a székbe és zokogni kezdtem.
Az atya összeráncolta a szemöldökét, és odahúzott egy széket az
enyém mellé. Pár percig csak hallgatta, ahogy a kezembe temetett
arccal sírok. Végül megszólaltam:
– Bocsánat.
– Emlékszem az esküvőjükre – jegyezte meg a pap. – Nem túl
gyakran adok férjhez űrhajóst. Azóta egyikőjük sem volt túl sok mi-
sén. A felesége néha eljött most tavasszal.
Vettem egy zsebkendőt a kórházi dobozból az éjjeliszekrényről,
és kifújtam az orrom.
– Dylan halála után.
A pap bólintott, kicsit hallgatott, csak aztán folytatta.
– Ezért veszítette el a hitét, Matt?
– Nem tudom – feleltem. – Lehet, hogy sosem hittem.
167 Priscille Sibley
Meehan atya megcsóválta a fejét, lehet, hogy haragudott, lehet,
hogy csak sajnált.
– Beszéltem az ügyvédjükkel – mondta. – Azt akarja, valljam
azt, hogy mind a ketten gyakorló katolikusok, úgyhogy gondolom,
ezért vagyok itt. A látszat kedvéért.
Nyeltem egyet.
– Részben. De Elle mindenképp azt szerette volna, ha adnánk a
babának egy esélyt. És ha imádkoznánk érte.
Ügy tűnt, mérlegeli a szavaimat.
– És ön? Ön is akar adni a babának egy esélyt?
– Természetesen. Mindig akartunk gyerekeket – Kicsit hezitál-
tam. – Ha összevissza beszélnék, kérem, értse meg, hogy a felesé-
gem... elment... elveszítettem őt, és nagyon... össze vagyok törve, és
nagyon fáradt vagyok. De szerettünk volna gyereket. Mindig is gye-
rekeket akartunk.
Bólintott.
– Nézze, én a következőképpen látom. Megértem, hogy magát
az foglalkoztatja, hogy a gyerek megszületik-e vagy sem. Ezenkívül
– vonta meg a vállát – semmi sem számít, de eltávolodott az egyház-
tól, Matt.
– Ne fordítsa a gyerek ellen, hogy nem vagyok vallásos! – kér-
tem. – És lehet, hogy Elle se járt túl sokat templomba, de hitt Isten-
ben. Biztos könnyebb lenne ez az egész, ha én is hinnék benne.
– Tudom, hogy hívő volt. Nem járt misére túl gyakran, de több-
ször is bejött beszélgetni. A terhességeiről. Hitt benne, hogy az élet a
fogantatással kezdődik. Amikor ezt vallom majd a bíróságon, nem
fogok hazudni. Hajlandó vagyok tanúskodni, az ő kedvéért és a gye-
rek kedvéért. De szeretnék magától kérni valamit.
– Kérjen bármit! – Hajlandó voltam akár az ördöggel is megal-
kudni, éppúgy, mint a másik nagyfőnökkel. Nekem mindegy volt.
– Ha megszületik a gyerek, szeretném, ha újra eljárna a temp-
lomba. Jöjjön akkor is, ha nem hisz! Csak mondja az imákat nyitott
 Csillagpor 168
szívvel! És kereszteltesse meg a gyereket! Ígérje meg, hogy hitben
neveli fel! Mert én is akarok adni neki egy esélyt.
Végül is nem volt nagydolog. Ki gondolta volna, hogy a gyász
alkudozási szakasza ilyen konkrét formát fog ölteni?
– A templomba. Ez menni fog.
Meehan atya keresztet vetett.
– Akkor most vasárnap el is kezdheti.
 21

8. nap

A műszakváltás órája nem a legcsendesebb időszak. A nővérek elfe-

lejtenek suttogva beszélni, és hangosan köszöngetnek egymásnak,
mintha csak egy irodában kezdődne egy új nap. Néha zsémbelnek
egy kicsit, hogy aznap is mennyit kell majd dolgozni, aztán végiglá-
togatják a betegeket.
Az éjszakai nővér Elle ágyához vezette a nappalost, és lejelen-
tette neki, mi az aktuális helyzet, aztán végigvizsgálták az infúziós
zacskókat, a beállításokat, a csöveket meg a monitorokat.
Én merev tagokkal feltápászkodtam a hátradöntött fotelből, és az
ügyeleti szoba felé indultam. Megvoltak az előnyei annak, hogy itt
dolgoztam, például bent is lezuhanyozhattam és megborotválkozhat-
tam.
Amikor visszaértem, anyám ült a helyemen, a könyökét a térdé-
re támasztotta és a kezébe temette az arcát. Rögtön a lélegeztető gép-
re néztem, aztán a szívmonitorra – a beállítások rendben, normál
szinuszritmus. Vettem egy nagy levegőt, és csendben állva vártam,
hogy anya felnézzen.
De nem nézett. Egy perc múlva rájöttem, hogy mindig is így
sírt, csendben, szinte észrevétlenül rázkódó vállakkal.
– Jól vagy? – kérdeztem minden haragom, neheztelésem, felhá-
borodásom ellenére. És folytathatnám az érzelmek listáját.
Összerezzent, sietve megtörölte a szemét, és bólintott. Műtősru-
hában volt, arra vette a köpenyt, a haját laza kontyba fogta össze.
 Csillagpor 170
– Gyűlölöm ezt. – Elle felé intett. – Ennek nem kellene így len-
nie. Elle. Elle. – Szinte zsolozsmázta a nevét.
Valami azt súgta, azonnal zavarjam ki anyát a teremből. Valami
más viszont azt, hogy öleljem át és adjam ki magamból mindazt a
fájdalmat és rémületet, ami az összeszedettség álarca mögött felgyűlt
bennem.
– Nem. Tényleg nem kellene így lennie. De így van. Mert egy
másik élet a tét.
– Nem így értettem... Bárcsak vissza tudnám állítani az időt egy
hónappal! Azt akarom, hogy Elle megint jól legyen.
– Na végre! Valamiben egyetértünk. – Éreztem, hogy egyre ke-
vésbé vagyok eltökélt – Ma dolgozol?
Bólintott.
– Próbálok, de... hát...
– Azt ne próbáld mondani, hogy téged küldtek ide, hogy ellenő-
rizd a magzati szívhangot!
Anya rám nézett
– Dolgoztam – felelte. – Az egyik beteg, egy nő elolvasta a ne-
vemet a kitűzőmön, és megkérdezte, rokona vagyok-e az űrhajósnak.
Amikor megmondtam, hogy igen, rám szólt, hogy takarodjak, azt
állította rólam, hogy gyerekgyilkos vagyok. Én. Volt már dolgom
őrült betegekkel. Egy tizenhat éves csajnak nem tetszett, amikor rá-
szóltam, hogy nyomjon, és úgy megszorította a torkom, hogy ott
maradt az ujja nyoma, de ilyen retteneteset még senki se mondott
rám.
– És ezért vagy itt, anya? Azt akarod, hogy elmondjam, hogy
szent vagy? Nem fogok melléd állni. Nincs igazad Elle-lel kapcso-
latban.
Anya nem nézett rám. Elle alkarját simogatta.
– De igazam van. Nem így akart meghalni. – Lehajolt és megpu-
szilta Elle homlokát. – Amikor Alice haldoklott, nem csináltam
semmit. Nem álltam oda Hank elé. Nem nyaggattam az onkológuso-
kat. Nem beszéltem a hospice-osok főnökével. Tartottam a szám,
171 Priscille Sibley
ahogy egy engedelmes nővérnek kell. Mert akkoriban a nővérek
hallgattak. Nem emeltük fel a hangunkat. Nem volt beleszólásunk.
Én még a régi rendszerben nőttem fel, ahogy a mai fiatalok mondják.
És azóta is nagyon bánom, hogy hallgattam, hogy nem tettem sem-
mit. Cserbenhagytam a legjobb barátnőmet. Hagytam, hogy szenved-
jen. – Továbbra is a feleségem karját simogatta. – Elle-lel nem tehe-
tem meg ezt. Kiállók érte, kiállók azért, ami helyes. És nagyon sajná-
lom, ha ez azt jelenti, hogy ellened is ki kell állnom. – Reszketve
elsurrant mellettem. – Szeretlek, Matt! Ezt ne felejtsd el! De Elle-t is
szeretem.

Hank, az én pedáns apósom általában úgy nézett ki, mint akinek

minden ruhadarabja most érkezett a tisztítóból, de ezúttal mintha
abban aludt volna, amiben megjelent. Beleszagoltam a levegőbe. Old
Spice-illata volt, sör vagy más ital szagát nem éreztem. Megrázta a
fejét.
– Nem ittam semmit.
– Oké – bólintottam, alig titkolva kétségeimet.
– Tényleg nem. Azért nézek ki így, mert egyenesen a reptérről
jövök. Lementem Houstonba tegnap este.
– Miért?
– Adamért. – Hank szája gúnyos mosolyra húzódott. Tudtam,
hogy sosem szerette Adamet; szerintem azért, mert több mint tíz
évvel idősebb volt Elle-nél, aki mindössze huszonegy volt, amikor
összeköltöztek.
Őszintén szólva én sem bírtam Adamet. Nyolc évig övé volt a
nő, akire vágytam: Elle.
– Elmentél Adamhez?
– Felhívott. Azt mondta, bizonyítéka van rá, hogy Elle nem
akarná, hogy életben tartsuk. Holnap idejön tanúskodni.
Megfeszültek a nyakizmaim, mintha valaki nyakmerevítőt tett
volna rám.
 Csillagpor 172
– Tanúskodni? Miféle istenverte bizonyíték?
– Azt nem mondta meg. Vagyis a telefonban nem akarta meg-
mondani. Ezért repültem oda. Hogy megpróbáljam kiszedni belőle.
A baleset óta folyton üzeneteket hagyott a rögzítőmön. Végül már
olyanokat mondott, hogy „ha nem mondod meg annak a seggfejnek
– bocs, de itt rád gondolt –, hogy kapcsolja le Elle-t a gépről, akkor
majd én megmondom neki”. Úgyhogy elrepültem Houstonba, de
szemtől szembe is csak annyit mondott, hogy bizonyítéka van rá.
Nem értettem, hogy Adam miért akarja beleártani magát az
ügybe ennyi év után.
– A szemétláda! – szitkozódtam. – De felejtsük el! Ha valami
olyasmi lenne a kezében, ami tényleg számít, akkor megmondta vol-
na, mi az.
Lehet, hogy Elle-nek igaza volt. Vészhelyzetben a férfitársaim-
hoz hasonlóan én is rettenthetetlennek tettettem magam.

Elle-t Hankre bíztam, és átmentem a magánrendelőmbe, ahol Jake-

kel volt találkozóm. Négysaroknyit kellett gyalogolnom, de észre
sem vettem. A recepciós már beengedte, épp a BlackBerry-jén be-
szélt valakivel. Leültem vele szemben a fotelbe.
– Matt épp most ért ide, Yvette. Igen, igen, megmondom neki.
Csók – köszönt el, és letette. – Yvette üzeni, hogy ölel. Ugye, nem
baj, ha csak szóban adom át?
– Ölel? – Talán nem is olyan rideg ez a nő, mint gondoltam. – Jó
lesz szóban – válaszoltam.
– Simán kijutottál a kórházból? – kérdezte, az újságírókra utal-
va.
– Úgy tűnik, nem szeretik az esőt. Vagy már nem érdekli őket a
dolog. Remélem, az utóbbi.
– Kétlem, hogy így lenne – vélekedett Jake, és kinyitotta az ak-
tatáskáját.
– Keisha átnézi Elle papírjait a Bowdoinon.
173 Priscille Sibley
– Meg kell mondjam, csípem Sudani tanárnőt. Nagyon is csí-
pem. Beszélgettünk pár órát. Egy magzatpárti feminista. Ezzel már
tudok kezdeni valamit – jegyezte meg elégedetten Jake.
Átnyújtottam neki Elle végrendeletét, és elmondtam, hogy az
ügyvédünkkel nem íratott cselekvőképtelenségi nyilatkozatot. Azt is
megemlítettem, hogy naplót is vezetett, részben külön levelek, rész-
ben rendes kötetek formájában.
– És? – dőlt hátra Jake a fotelben.
– Nem találtam semmit, ami arra utalna, mit tenne ilyen hely-
zetben. Legalábbis eddig.
Megkérdezte, hány éve írt naplót Elle, s amikor megmondtam
neki, közölte, hogy majd elolvastatja a csapatával.
– Arról szó sem lehet! – vágtam rá rögtön. – Ezek magánjellegű
dolgok. De van itt valami más. A régi... Adam Cunningham... Elle
egy ideig vele élt, és a tag azt állítja, valamiféle bizonyítéka van arra,
hogy Elle nem akarná, hogy életben tartsák.
Jake az állát ütögette az öklével.
– Anyád felfogadott egy ügyvédet, és Adam Cunningham ott
van a tanúik listáján. Mondd el, mit tudsz róla! Tartották a kapcsola-
tot Elle-lel?
– Talán karácsonyra küldtek egy lapot, de semmi több. Ami a
végzettségét illeti, a Princetonon PhD-zett, és a NASA-nál dolgozik
repülőmérnökként. Amikor legutóbb hallottam róla, éppen az űrsik-
lók hő védő borításával foglalkozott.
Jake rám mutatott a töltőtollával.
– Na várjunk csak! Lehet, hogy még találkoztam is vele. A Prin-
cetonon. Egyszer elvittél oda valami buliba. Elle egy magas fickóval
volt. Ő volt az?
– Könnyen lehet. Kosarasnak is beillene. – Elmeséltem Jake-
nek, mennyi ideig voltak együtt Elle-lel, és hogy végül, mint a leg-
több pár, ők is elhidegültek. Arra is kitértem, hogy Elle később azt
mondta, sosem tudott elfelejteni engem, és ezért nem tudta teljesen
elkötelezni magát Adam mellett.
 Csillagpor 174
– Az egyik kollégám utánanéz a dolgainak. Találhat bármit, ami
rossz fényt vet rá?
– Azonkívül, hogy egy sunyi seggfej? Nem. Nem hiszem.
– És milyen bizonyítéka van? – tudakolta Jake.
– Arról fogalmam sincs. Hankkel beszélt, nem velem. De neki
sem árult el semmit. Mint már mondtam, sunyi alak. Így szeret ját-
szani. Meglengeti a nagy vörös zászlót, és a háta mögé rejti a kést.
 22

Tizenkilenc évvel a baleset előtt

Elle-lel nem maradtunk együtt, ahogy kellett volna. A kapcsolatunk

darabjaira hullott. Mi magunk is darabjainkra hullottunk. És ez főleg
az én hibám volt. Ősszel elmentem a Columbiára, Elle pedig otthon
maradt. Amikor a szociális munkások elkezdtek hozzájuk járni,
Hank úgymond letette a poharat, de néha-néha azért még felöntött a
garatra, Christopher pedig Elle szerint még nem tudta ellátni magát.
így aztán ahelyett, hogy elment volna álmai iskolájába, a Bowdoinra
járt be, ami nem olyan rossz hely, de azért nem az MIT.
Hat hete tartott a tanév, amikor mindent elcsesztem azzal, hogy
a sárga földig lerészegedtem egy kolesz bulin, és lefeküdtem egy
csajjal, aki hasonlóan részeg volt, és aztán amikor hazamentem hála-
adásra, az egészet bevallottam Elle-nek. Neki ez összetörte a szívét,
és onnantól nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Nem vette fel,
ha hívtam, nem válaszolt a leveleimre, nem jött ki, ha az ajtaja előtt
könyörögtem. Öt év telt el így.
Két évvel a szakításunk után aztán elindult a maga útján: dokto-
randusznak ment a Princetonra, ahol Adam Cunningham úgy csapott
le rá, mint héja egy fészeknyi egérfiókára. Legalábbis nekem ez volt
a benyomásom. Persze, nem az alapján, amit Elle mondott – ő nem
mondott semmit –, hanem az alapján, amit anyámtól hallottam.
Ahogy Elle megérkezett a Princetonra, rögtön megismerkedett
Adammel, és aztán a fickó mindig ott lebzselt körülötte. Elle az első
években azt mondta, csak barátok. Igen, Adam próbálkozott, de ő
még csak tizennyolc éves volt. A pasas huszonkilenc.
 23

A baleset után

10. nap

Sosem értettem, hogy Elle miért volt együtt Adammel nyolc évig, de
végül egy évvel az űrutazása előtt szakítottak. Ezzel, amennyire tu-
dom, meg is szakadt köztük minden kapcsolat, de ahogy közeledett a
meghallgatás, kezdett aggasztani, milyen húzásra készül Adam, és
mi lehet az a híres bizonyítéka.
A nővérszobában voltam, éppen a zakómat vettem fel, miközben
Elle vérhígító-adagjáról beszéltünk Clinttel, amikor megláttam
Adamet a feleségem kórtermében, ahogy ott áll, háttal nekem. A
kezét, rá nagyon is jellemző módon, a tarkóján fonta össze.
Mi jöhet még? Holnap már a sajtót is beengedik, hogy lefényké-
pezzék Elle-t a borotvált fejével, ahogy fekszik ott és a saját nyálát
sem tudja lenyelni?
Tíznapnyi fájdalommal és haraggal a lelkemben, robbanásra ké-
szen rontottam be a terembe. Adam célpont volt. Évek óta el akartam
kapni.
Karon ragadtam és megfordítottam.
Miután eltűnt az arcáról a meglepetés, a megvetés vette át a he-
lyét.
– Elle sosem akart volna így meghalni – jelentette ki. – Miért te-
szed ezt vele?
– Te meg mi a francot keresel itt? Csak a családtagok látogathat-
ják.
177 Priscille Sibley
– Azt mondtam, családtag vagyok. Hiszen az voltam. – Elfordult
tőlem, vissza Elle-hez, aki már csak árnyéka volt egykori zseniális
önmagának.
Megborzongtam ettől a rideg ténytől.
– Nem. Te sosem voltál családtag.
– De igen. Lehet, hogy formailag nem, de Texas állam elismeri
az élettársi viszonyt.
– Ó, az ég szerelmére! – fakadtam ki.
– Tudom, hogy az élettárs régimódi kifejezés tette hozzá kimért
hangon, megfontolt nyugat-virginiai kiejtésével. – De hosszú ideig
voltunk együtt, hosszabb ideig, mint ameddig ti házasok voltatok. És
tudom, hogy ő mit akarna ebben a szerencsétlen helyzetben.
A félelem és a harag, ez a két bonyolultan összefüggő érzelem
egyszerre lökött Adam felé. Sosem voltam erőszakos típus, de ez
egyszer kész voltam kivételt tenni, és az sem számított, hogy egy
fejjel magasabb nálam.
– Kifelé! – szóltam rá, és éreztettem, ez az utolsó figyelmezte-
tés.
Összehúzott szemmel nézett le rám, egy pillanatra önelégült mo-
soly futott át az arcán.
– Amíg együtt éltünk, Elle írt egy nyilatkozatot, ami a cselekvő-
képtelensége esetén rám ruházza a döntési jogot.
Nem fizikailag ütött meg, mégis összegörnyedtem tőle.
– Nem avatkoznék közbe – folytatta –, ha hagynád békében el-
menni. De nem hagyod. És az újságcikkekből úgy látom, még arról a
nyilatkozatról sem tudtál, ami anyádnál van. Úgyhogy tulajdonkép-
pen az enyém a felelősség. Beszéltem anyád ügyvédjével, és be fog
adni valami kérvényt, hogy a kórház vegye le Elle-t a gépekről.
Megindult alattam a padló. Megragadtam az ágy korlátját.
– Idefigyelj, Matt! – Nyílt megvetéssel mondta ki a nevem. –
Anyád ügyvédje azt mondja, a nyilatkozat, amit átadtam neki, min-
den kétséget eloszlat azzal kapcsolatban, hogy mit szeretne Elle eb-
ben a helyzetben.
 Csillagpor 178
– Te sose tudtad, hogy mit szeretne Elle. És öt év alatt sok min-
den megváltozhat.
Vagy tíz nap alatt. Vagy abban a pillanatban, hogy a kőbe ütötte
a fejét.
– De nagyon is tudtam – válaszolta Adam. – És én mellette áll-
tam, amikor mindenki elhagyta. Bennem bízott, de benned sohasem.
És úgy tűnik, igaza is volt. Nem vitatom, tényleg hozzád ment.
Akármilyen hülyeség volt is, hogy otthagyta a NASA-s karrierjét és
hozzáment a szomszéd sráchoz, megtette. De nem akarta. Ettől rette-
gett. Ha arról álmodott, hogy az anyja kómában fekszik és fájdalmai
vannak, rémülten felébredt és sírt. Beszéltem Christopherrel. Ő is azt
mondta, hogy változatlanul nagyon bántotta a dolog a nővérét. Ami-
kor aláírta a nyilatkozatot, nos, az a saját döntése volt, és nyilvánva-
lóan azért tette, mert nem bízott meg benned. Az, hogy a férje vagy,
még nem jogosít fel arra, hogy azt tegyél vele, amit akarsz. Amit
teszel, az jogellenes. Nekem adta a döntés jogát ilyen helyzetre, és
biztosíthatlak róla, hogy délutánra ezek a gépek le lesznek kapcsol-
va. – Azzal odahajolt és megpuszilta Elle-t.
A kezem szinte magától emelkedett fel. Oda akartam passzírozni
a falhoz, de az utolsó pillanatban úrrá lettem magamon, és csak fel-
tartottam a tenyerem.
– Hadd lássam azt a papírt!
– Anyád ügyvédjénél van.
A szívverésemnél csak egyvalami volt hevesebb: a vágyam,
hogy porrá zúzzam Adamet. Talán a szeme csillogása volt az, ami
megállított a kiszámított önelégültsége, az, hogy ha elveszítem az
önuralmam, azzal az ő malmára hajtom a vizet. Úgyhogy csak ennyit
mondtam:
– Szólok a biztonságiaknak, hogy vigyenek ki innen. Most.
– Erre semmi szükség. – Feltartotta a kezét majd kimasírozott.
Előrántottam a telefonom a zsebemből, és már hívtam is Jake-et.
Hosszan csengett, aztán az üzenetrögzítő jelentkezett. Megvár-
tam a sípszót.
179 Priscille Sibley
– Jake, baj van! Hívj fel!
Mire megnyomtam a hívás vége gombot, már jött tőle egy üze-
netem.
Öt idegőrlő percig játszottuk ezt a keresztbe hívósdit. Aztán
végre sikerült felvennie.
– Az élettársi viszony miatt ne aggódj! Az új nyilatkozat a gond.
Anyád ügyvédje már valószínűleg be is adta a kérvényt, hogy új in-
dokokkal állhassanak elő, és egy órán belül kezdődik a meghallgatás.
Hadd ne fogjam a kezed és vigasztalgassalak, inkább kitalálom, ho-
gyan tudjuk ezt kivédeni.
 24

10. nap

A bíróság felé menet úgy sorjáztak utánunk a riporterek, mintha ná-

lunk lenne a bűvös síp, ők a patkányok lennének, a bennfentes infó
pedig a zene. Kérdéseket vakkantottak felénk, mi meg eltökélten
hallgattunk, mígnem az egyik nő megállt előttem egy kamerával meg
egy mikrofonnal.
A megtestesült szőkeség csak állt ott a kék szemével, a csillogó
fehér fogaival meg a műmosolyával, és nem mozdult.
– Hogy van Elle? Javult az állapota? Mondott valamit?
Nyilvánvaló volt, hogy az újságírónő, egy helyi tévé műsorveze-
tője – eszembe jutott a neve is, Paige Cartwright –, nem volt tisztá-
ban azzal, mivel jár, ha valaki agyhalott. Vagy csak provokálni akart.
Kinyitottam a szám.
Jake azonban karon ragadott.
– Doktor Beaulieu nem nyilatkozik, de mindenkit arra kér,
imádkozzanak a feleségéért és a születendő gyermekükért.
Én valami mást is kértem volna. Azt, hogy ezek a seggfejek ta-
karodjanak onnan. Egy kis magánéletet szerettem volna. Egy kis időt
a gyászra. És döntési jogot Elle sorsa felett.
És hogy Adam dögöljön meg.
Ám nem kaptam mást, csak egy bírósági tárgyalást. Az volt a
helyzet, hogy még ha a gépek képesek lettek volna is életben tartani
Elle-t addig, amíg kihordja a babát, nagyon is lehetséges volt, hogy a
bíró leállíttatja őket, amint meglátja a nyilatkozatot, amely Adam
kezébe adja a döntést. Imák? Ennél több kellett.
181 Priscille Sibley
Nem volt türelmem az újságírókhoz. Élősködtek a tragédiámon.
Paige Cartwright gyakorlatilag a számba nyomta a mikrofonját.
– De doktor Beaulieu, ha Elle nyilatkozott cselekvőképtelenség
esetére, az nem azt jelenti, hogy ön az akarata ellenére használja a
testét? Nem hasonlít ez a nemi erőszakhoz, hogy mesterségesen élet-
ben tartja, miközben egy olyan magzat fejlődik benne, akinek a léte-
zéséről nem is tudott?
– Mi van? – ordítottam. – Mi a fene ütött magába?
– Nyugi. – Jake a vállamra tette a kezét. – Nem nyilatkozunk.
De én csak álltam döbbenten, miközben tudtam, hogy egyszerű-
en ki kellene kerülnöm a nőt, de annyira felbőszültem, hogy ha férfi
lett volna, tuti bemosok neki egyet. Éreztem, hogy manipulál, még-
sem tudtam csak úgy továbbmenni.
Cartwright oldalra döntötte a fejét.
– Nem akarja kifejteni az álláspontját? Szeretnék interjút készí-
teni önnel, doktor Beaulieu – mondta.
– Ezt nem gondolhatja komolyan – válaszoltam. – Én a csalá-
domat próbálom megmenteni, maga meg azt állítja, hogy ez olyan,
mint egy... – ki sem tudtam mondani a szót. – Maga egy szadista
opportunista.
Felvillant a szeme, ebből látszott, hogy érzelmileg is reagál; de
hogy megvetés vagy elégedettség csillant-e benne, azt nem láttam.
– Nem azt mondtam, hogy a terhesség nemi erőszakból szárma-
zik – mondta. – Azt hasonlítottam nemi erőszakhoz, hogy maga arra
kényszeríti, hogy akarata ellenére gépeken vegetáljon a terhessége
miatt, aminek a kihordására nagyon kicsi az esély.
Jake elém állt
– Ne mondj semmit! – Aztán Cartwrighthoz fordult. Látszott,
hogy nagy erőfeszítésébe kerül megőriznie a nyugalmát, és az is,
hogy az újságírónő azt reméli, hogy valamelyikünknél elszakad a
cérna. – Maga az erőszak emlegetésével csak egy jó kis szaftos be-
mondást akar kiprovokálni – jelentette ki Jake. – Nem nyilatkozunk.
A zsákmányra éhes riporterek teljesen körbevettek.
 Csillagpor 182
– A Merriam-Webster-szótár szerint az erőszak azt jelenti, hogy
valakit az akarata ellenére kifosztanak, megfosztanak valamitől vagy
elvisznek – sorolta Cartwright. – Botrányos gaztettnek számít. Elle
McClure világossá tette, nem akarja, hogy mesterségesen tartsák
életben. Hát nem botrányos gaztett mégis ezt tenni vele? Maga arra
kényszeríti, hogy gépeken vegetáljon. Hát mi ez, ha nem erőszak?
Cartwright alaposan felkészült, az agyába volt vésve a szöveg,
csak elő kellett hívnia. Elle is tudott ilyet, eidetikus memóriája volt,
mindig meg tudta mondani, hányadik oldalon és melyik bekezdésben
olvasott valamit. De ennyi volt az összes hasonlóság közte meg e
között a boszorka között. Elle sose használt volna ki olyasvalakit,
akit meggyötört a gyász. Sőt, soha senkit nem használt volna ki.
Paige Cartwright viszont ebből élt.
– El az utamból! – szóltam rá fogcsikorgatva.
Az egyik operatőr félreállt, és Jake-kel áttörtük a riporterek fa-
lát.
De Paige Cartwright még mindig nem hagyta abba.
– Volt már rá példa, hogy arra használták, arra kényszerítették a
nőket, hogy gyerekeket szüljenek. Kik kényszerítették őket? A zsar-
nokok. A királyok. A fasiszták.
– Hogy hasonlíthatja ezt a helyzetet azokhoz? – kérdezte Jake,
aki majdnem ugyanúgy fel volt háborodva, mint én.
– A náci Németországban csinálták úgy fel a nőket, mint az álla-
tokat, hogy gyerekeket szüljenek a hazának.
– Ó, az ég szerelmére! – pördültem meg ökölbe szorított kézzel.
– Nem erőszakkal ejtettem teherbe. Szerelemből fogant. Ő is azt
akarná, hogy mentsük meg. És most tűnjön innen!
– Gyere, Matt! Menjünk! – Jake megrántotta a karom.
De én nem mozdultam, csak néztem a nőre dühösen. A kamerák
forogtak. Szinte láttam magam körül a felhajtást. Főcímek: Az agysé-
rült űrhajósnő férjének dühkitörése. Nyugodt hangot erőltettem ma-
gamra.
183 Priscille Sibley
– Elle szerette a gyerekeket. Imádta őket. – Azzal átnyomakod-
tam a tömegen, és hátra sem néztem.
A tárgyalóterem ajtajánál aztán Jake végre a szemembe nézett,
és fújt egy nagyot.
– Próbáltalak felkészíteni. Ne kapd fel a vizet! Főleg odabent
ne! De idekint se! Lehet, hogy a bíró is néz híradót. De annyit meg
kell mondanom, hogy ez engem is meglepett. Nagyon kemény sza-
vakat használt a csaj. És ahhoz képest még egész jól viselkedtél. De
most felejtsük el ezt! Be kell mennünk és koncentrálnunk kell! Min-
denesetre legközelebb ne nyilatkozz egy szót se!
Bólintottam, bár még mindig rázott a düh. Nagyot sóhajtottam,
aztán beléptem a súlyos, kétszárnyú ajtón.
Ahogy leültünk, észrevettem, hogy anyám mellett egy fekete
szemű, középkorú férfi ül, aki az író tömbjén dobol a ceruzája he-
gyével. Adam közvetlenül mögöttük ült a karzaton.
Jake hozzám hajolt.
– Anyád ügyvédje, Paul Klein. Egy elég nagy cégnek dolgozik,
főleg üzleti ügyekben, de korábban orvosi műhibaperei is voltak.
A törvényszolga bejelentette a bíró érkezését. Felálltunk.
Wheeler bíró leült az emelvényen, és a papírjait rendezgette.
– Először is vegyük jegyzőkönyvbe, hogy Mrs. Linney
Beaulieu-t mostantól Mr. Paul Klein képviseli. Másodszor egy új
indok beterjesztésére irányuló kérvényt tárgyalunk. Ehhez csatoltak
egy nyilatkozatot, amely cselekvőképtelenség esetére szól, és ame-
lyet Elle McClure írt alá. Ez a nyilatkozat fent nevezett cselekvőkép-
telensége esetén Adam Cunninghamre ruházza a döntési jogot. Mr.
Sutter, először az öné a szó.
Jake felállt és begombolta a zakóját.
– Bíró úr. Az Adam Cunningham által beterjesztett nyilatkozat
csak egy fénymásolat, nem az eredeti példány. Elle Beaulieu és
Cunningham között az utóbbi öt évben semmiféle kapcsolat nem
volt, eltekintve attól, hogy mindketten a NASA-nak dolgoztak. Elle
Beaulieu akár szét is téphette a nyilatkozatot, amikor elköltözött
 Csillagpor 184
egykori közös otthonukból. Ezenkívül Texas államban ez a nyilatko-
zat automatikusan érvényét veszítené, amint kiderül, hogy Elle ter-
hes.
– Igen, de hadd emlékeztessem rá, hogy nem Texasban va-
gyunk, Mr. Sutter – válaszolta a bíró.
– Éppen ezért javaslom, hogy ezt a dokumentumot zárjuk ki a
bizonyítékok köréből – indítványozta erre Jake.
Wheeler bíró összekulcsolta a kezeit, és előredőlt.
– A bíróság azt szeretné kideríteni, miként döntene Elle, ha ab-
ban a helyzetben volna, hogy dönthessen. Egy kirakós darabjait pró-
báljuk összerakni. Mr. Klein, tudja bizonyítani, hogy az önök által
benyújtott nyilatkozat még hatályban van?
– Jelenleg nincs birtokunkban az eredeti példány, bíró úr. Pró-
báljuk elérni az ügyvédet, aki ellenjegyezte.
– Értem – mondta Wheeler. – Akkor a tanúvallomások során az
ezen nyilatkozat státuszára vonatkozó vallomásokat is meghallgatok.
És mivel mára rendes meghallgatás volt kitűzve, meghallgatnám a
nyitóbeszédeket.
Jake felírta a jegyzetfüzetébe: Fellebbezési okok.
Wheeler folytatta.
– Csak egy megjegyzés: mivel az ügy tárgya már nem a gyám
kiléte, hanem a gyámolt mesterséges életben tartásának kérdése, a
továbbiakban Mrs. Linney Beaulieu a felperes, doktor Beaulieu pe-
dig az alperes. Mr. Klein, készen áll?
– Igen, bíró úr.
Klein három lépést tett a karzat felé, és sorra a CNN, a Fox, az
ABC, az NBC, a CBS, a New York Times és a Boston Globe ripor-
tereinek szemébe nézett. Cartwright is ott ült a szélen, és engem bá-
mult fenyegető tekintettel. Csak egy városi tévé riportere volt, akinek
most beesett egy nagy sztori, és ezzel fel akarta hívni magára a na-
gyok figyelmét. A kérdése, ez az abszurd, perverz szemszögből fel-
tett kérdés arra szolgált, hogy úgy táncoljak, ahogy ő fütyül. Ma-
185 Priscille Sibley
gamban mordultam egyet, aztán próbáltam újra a tárgyalóteremre és
anyám ügyvédjére koncentrálni.
A következő néhány percben Klein összefoglalta anyám állás-
pontját, miközben a két tenyere között egy tompa hegyű sárga ceru-
zát görgetett.
– Ahányszor csak szóba került a kérdés, ahányszor csak a halál-
hoz való jogról volt szó a hírekben, Elle újra meg újra elmondta a
hozzá közel állóknak, hogy mi a kívánsága: ha nincs remény a fel-
épülésre, nem akar tovább élni. – Klein kifejtette, hogy Elle annak
hatására alakította ki ezt a határozott álláspontját, hogy végig kellett
néznie édesanyja hosszú haldoklását.
Tisztán láttam magam előtt Alice-t a halálos ágyán. A halála egy
időre még Elle elpusztíthatatlan életkedvét is megtörte. Akkoriban
csak Elle-lel foglalkoztam. Azt csak egyetemista koromban ismer-
tem fel, hogy Alice halála engem is mélyen megváltoztatott. Rádöb-
bentett, hogy milyen fontos az élet minősége, és hogy egy súlyos
betegség nemcsak a beteget sújtja, hanem az egész családot.
A családomat. Más közös is volt a két családban azonkívül,
hogy Elle mennyire hasonlított Alice-re. Mindketten, anya és lánya
is elveszítették a hangjukat, egyikük sem dönthetett a saját sorsáról.
Én pedig, ugyanúgy, mint akkoriban Hank, annak ellenére remény-
kedtem a csodában, hogy minden ellenem szólt. Ennek a párhuzam-
nak nem örültem, de elismertem, hogy van benne valami.
Anyám ügyvédje már hét vagy nyolc perce beszélt.
– Elle Beaulieu cselekvőképes felnőttként nem egy, hanem két
nyilatkozatot írt alá arról, hogy nem szeretné, ha mesterségesen tar-
tanák életben. A törvény szerint elidegeníthetetlen joga, hogy dönt-
sön a saját sorsáról. Ezen a terhesség ténye nem változtat. Mondhat-
nak a texasi törvények bármit is, Elle kijelentette, hogy semmikép-
pen nem akarja, hogy gépek tartsák életben. Kérem, tartsuk tisztelet-
ben a kívánságát! Köszönöm, bíró úr.
Wheeler arca meg sem rezdült.
– Öné a szó, Mr. Sutter!
 Csillagpor 186
Jake felállt, megint begombolta a zakóját, és futó pillantást ve-
tett az újságírókra, mielőtt a bíróhoz fordult.
– Bíró úr, Elle Beaulieu megfontolt asszony volt, briliáns és ösz-
szetett gondolkodású elme, akit soha nem csak egy szempont vezé-
relt. – Úgy beszélt, mint aki mélyen érti, mit kívánna Elle, talán
azért, mert azokat a szavakat használta, amikkel én írtam le a felesé-
gemet, mint egyszerre szenvedélyes és visszafogott embert. – A
szörnyű baleset előtti napon Matt-tel arról beszéltek, hogy megpró-
bálnak családot alapítani. Tragikus véletlen, hogy nem tudták, hogy
Elle ekkor már terhes volt. – Jake itt szünetet tartott, közben végig
rám nézett, és bólintott egyet felém.
Nyeltem egyet. Bárcsak tudtam volna a babáról, akkor minden
másként lett volna. Akkor Elle nem mászott volna fel a létrára. Le-
het, hogy otthon maradtam volna megünnepelni a hírt.
– Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi lenne Elle Beaulieu kí-
vánsága. – Jake megdörzsölte a tarkóját. – Gyereket akart, még ak-
kor is, ha ezzel az életét kockáztatja. – Ezután tovább érvelt, ám egy
dolgot kihagyott. Szót sem ejtett a magzat feletti gyámságról, de úgy
tűnt, ezt szándékosan teszi.
Végül rám nézett, a bíró pedig követte a tekintetét.
– Bíró úr, Elle feleségül ment Matthew Beaulieu-höz, és arról
álmodtak, hogy családot alapítanak. Kérem, hadd váljon valóra Elle
álma! – Azzal Jake visszajött az alperes asztalához, kigombolta a
zakóját, és leült.
Egy bírósági alkalmazott lépett az emelvényhez, és átadott egy
cetlit a bírónak.
– Köszönöm a jogi képviselőknek. Húsz percre vissza kell vo-
nulnom egy másik ügyben. Azután Mr. Klein szólíthatja az első ta-
nút.
Miközben Jake a jegyzeteit rendezgette, én elolvastam egy nap-
lóbejegyzést, amit Elle tizennégy évvel azelőtt írt.
 25

Tizennégy évvel a baleset előtt

Naplóbejegyzés Elle naplóinak első kötetéből

1994. március 12.

Kedves Matt!

Tegnap nem írtam. Túl kimerült voltam, túl letört. Remény-

vesztett. Nem hiszem el, hogy meghalt édesapád. És hogy nekem
kellett közölnöm veled a rettenetes hírt.
De a bátyád felhívott, és azt mondta, nem akarja, hogy egye-
dül legyél, amikor meghallod, hogy Dennisnek szívrohama volt.
Megkérdezte, fel tudnálak-e venni. Végül is New York City útba
esik Princetonból Main felé menet, mondta. Hát, nem éppen.
Ezenkívül még sosem jártam kocsival New Yorkban. De Mike a je-
lek szerint igen, és elmagyarázta, hogyan találók oda az iskolád-
hoz meg a lakásodhoz. Úgyhogy nekem kellett elmondanom ne-
ked. Istenem, Matt! Nagyon sajnálom! Nem akartam elmondani
Le kellene állítanom a remegésem, így nem tudok írni. És ér-
zelmileg is össze kell szednem magam, különben nem fogok tudni
többé aludni.
Öt évig kerültelek, ha véletlenül ugyanakkor voltunk otthon –
nem álltam szóba veted. Linney azt mondja, annyira passzív-
agresszív vagyok, hogy a negatív kisugárzásomat még a Holdról
 Csillagpor 188
is érezni lehetne. De valójában csak nagyon megalázva éreztem
magam. Akkoriban azt hittem, hogy te is ugyanúgy szeretsz, mint
én téged. Összetörted a szívem, Matt. Elmentél egyetemre, de azt
ígérted, mindig együtt leszünk. Aztán lefeküdtél azzal a lánnyal,
majd hazajöttél és azt mondtad, sajnálod. Meg hogy még mindig
engem szeretsz. De hogy szerethettél, ha képes voltál valaki más-
sal szeretkezni. De nem számít. Nem számíthat. Most nem, Dennis
meghalt.
Szerettem apukádat. Anyukádért megszakad a szívem. És teg-
nap pont nekem kellett rád hoznom ezt a rettenetes szomorúságot.
És nagyon sajnálom, mert sosem akartalak bántani. Ezen a mó-
don sosem.
Amikor anyukám beteg volt, mindig fogtad a kezem. Minden-
nap. Ott ültél velem meg anyuval minden délután. Amikor bere-
kedtem a sok felolvasástól, te folytattad. Szükségem volt rád, és te
ott voltál. Szerettük egymást. 'Tudom, hogy szerettük. Azt hittem,
szeretjük.
Kellettél nekem. Mindig is kellettét, végig. És tegnap rájöt-
tem, milyen kicsinyes voltam ennyi évig, amiért nem tudtam meg-
bocsátani neked, hogy... nem is tudom, mit is... Azt, hogy felnőt-
tél? Hogy továbbléptél?
Sírtál, amikor elmondtam, hogy apukád meghalt. A karomban
sírtál. És én osztozni akartam a fájdalmadban, ahogy te is osztoz-
tál az enyémben, a sötét időkben, amikor anyukám beteg volt és
elveszítettük a kislányunkat. És megint szeretkezni akartam veled.
Ahogy régen, amikor többről volt szó, mint a szexről. Erre gon-
doltam. Néhány másodpercig. Amíg a karjaimban tartottalak.
Akartam. De túl sok idő telt el. Akkor még gyerekek voltunk. De
továbbra is itt élsz bennem, abban, aki azóta, lettem. És erre teg-
nap éjjel jöttem rá, amíg hazafelé vezettem.
A rádióban megszólalt az I ‘Want to Know What Love Is. Át-
kapcsoltam egy másik adóra. Muszáj volt. Ez szólt, amikor elő-
189 Priscille Sibley
ször szeretkeztünk. Azon az éjszakán, amikor a Perszeidák szórták
ránk a csillagport.
A baba, ez volt ő. Csillagpor. Egek, össze kell szednem ma-
gam!
Pár perc után azt mondtad: „Pip, én vállalnám, hogy vezetek,
de a vizsgáim miatt két napja nem aludtam. Nem lenne biztonsá-
gos.”
Pipnek szólítottál. Évek óta senki sem hívott így. Csak te ne-
veztél Pipnek. Majdnem elsírtam magam. Apukád miatt. A kisba-
bánk miatt. Minden miatt, amit valaha elveszítettem. De főleg
azért, mert úgy éreztem, valaki újra felismerte bennem a kislányt,
aki vagyok. Időtlen idők óta most újra eszembe jutott, ki is va-
gyok.
És hogy te ki vagy.
Hiányoztál. Elbújtam a fájdalom elől, amit a hiányod okozott.
Aztán vezetés közben egy pillanatra a szemedbe néztem, és a
szívem olyan hangosan vert, hogy arra gondoltam, most biztosan
hallod, mi zajlik a lelkemben, és ettől megijedtem – úgyhogy gyá-
va módra inkább a sárga vonalat néztem az úttesten, és azt mond-
tam, aludj nyugodtan.
Hát, ez történt az elmúlt két napban. Szerettelek. És azt hi-
szem, te is szerettél egyszer, nagyon régen. Hát nem tragikus,
hogy néha csak a gyász perceiben értjük meg, hogy mi volt annyi-
ra kedves nekünk?

Ölellek
Pip
 26

Tizennégy évvel a baleset előtt

Még ennyi év után is jól emlékszem arra a kocsiútra, és hogy micso-

da rémálmaim voltak közben. Öntudatlanságba süllyedve felboncolt
testekről álmodtam, ami nem is olyan meglepő, hiszen az előző hetet
holttestek fölé hajolva töltöttem az anatómiai és fiziológiai laborban.
Csakhogy az álmomban a testek felének ugyanaz a tetoválása volt,
mint apámnak, egy fa, a törzsén anyám neve, és minden ágon egy-
egy bátyámé. És az enyém. Az enyém is ott volt. A levelekből egy
magzat állt össze, amit egy lány tartott a kezében, mégpedig Elle, a
bal kezén ott volt az opálköves gyűrű, amit tőlem kapott. Aztán a
kezei elolvadtak, mint a viasz. Mint a vízcseppek, úgy csöpögtek le
Celinára, a mi kicsi, kicsi, kislányunkra.
Elle hangja szólalt meg, álmomban vagy a valóságban:
– Semmi baj, Matt. Semmi baj.
Felriadtam, ahogy befordultunk az utcába, ahol felnőttünk.
– Megérkeztünk. – Elle megfogta a kezem. – Anyád nem várja
el, hogy támogasd. Linney nem az a fajta. Csak azt akarja, hogy le-
gyél itt. Nem baj, ha sír, de ha te sírod el magad, hagyd, hogy átölel-
jen.
Olyan magabiztosan mondta ezt, mint egy pökhendi bölcs.
– Ezt meg honnan tudod?
– Mert ő mondta nekem, amikor anyukám meghalt.
Bent a házban a tűzhely fölötti fluoreszkáló fénycső már jelezte
a hangulatot. Csend. Üresség. Minden hideg és kemény. Elle bejött
191 Priscille Sibley
velem a konyhába, levette a teáskannát a tűzhelyről és megtöltötte
vízzel.
– Kérsz egy bögre teát?
Bólintottam.
– Anya biztosan lefeküdt. Nem tudom, felébresszem-e.
De már hallottam is anyám lépteit a nyikorgó lépcsőn. Nem
szóltunk egy szót sem. Átölelt, aztán odaintette Elle-t, és őt is meg-
ölelte.

Anya ragaszkodott ahhoz, hogy apa temetésén nem lehet gyászos a

hangulat. Azt akarta, hogy mindenki tudjon öt történetet apáról, kü-
lönben megnézhetjük magunkat. Legjobbak a vicces történetek, de
bármilyen sztori megteszi, ami nem csöpögős. Az alatt a két nap alatt
többet megtudtam apámról, mint addig egész életemben. Például,
hogy általános iskolás korában hat hónapig semmi mást nem evett,
mint mogyoróvajas kenyeret. Középiskolás korában meg az apjával
segítettek házat építeni egy családnak, akiknek mindenük odalett,
mert felrobbant a kazánjuk. Anyám pedig, bár imádta a macskákat,
azért nem tartott soha egyet sem, mert apa rettegett tőlük. Mindenki
nagyban bólogatott, hogy ez így volt. Azon töprengtem, miért van
az, hogy csak akkor tudunk meg dolgokat a szeretteinkről, amikor
már nincsenek közöttünk?
A ravatalozóban Elle-t néztem. Nem tudtam, hogy olyan bosz-
szúálló típus, hogy ennyi ideig nem hajlandó szóba állni velem. És
azt sem tudtam, hogy annyira meg tudom bántani, hogy így megvál-
tozik. De aztán odajött, és megállt mellettem.
– Tudod, mi az, ami mindig eszembe jut apukádról?
És azt sem tudtam, hogy vissza tud változni azzá, akit valaha
ismertem.
– Mi?
– Azon a nyáron volt, amikor dobó akartál lenni az iskolai csa-
patban. Apukád félrevont, és azt mondta – Elle elmélyítette a hang-
 Csillagpor 192
ját, apámat utánozva –: „Csak figyeld meg, Elle! Matt nem egy te-
hetséges baseballos, de keményebben dolgozik, mint bárki.” Nagyon
büszke volt rád, Matt. Aztán kiejtettél sorban három ütőt. Apád fel-
ugrott, és csak tapsolt és tapsolt. Majd hozzám fordult, és azt mond-
ta: „Hát, azért csak szorult belé egy kis tehetség is.” Istenem, máris
hiányzik! – Elle megszorította a könyököm, és már ott sem volt. – És
te is hiányoztál, Matt.

A temetés után a rokonok elözönlötték a konyhát, anyám pedig el-

kezdte kis adagokba csomagolni a maradék ételt. Nem tudott egy
helyben ülni, és elege volt már a sok részvétnyilvánításból. Én sem
bírtam egy helyben, úgyhogy fel-alá járkáltam. Fel kellett volna
mennem a szobámba és elmélyednem a gyógyszerészettankönyvben,
de képtelen voltam tanulni. Úgy saccoltam, ez után a vizsga után az
évfolyam felső öt százalékából a legaljára fogok visszazuhanni. Egy
vizsga miatt. Ha legalább a jövő félévi tandíjra futná!
Úgy éreztem, minden szétesik. Elle a temetés után elment, pedig
én még beszélni akartam vele. Kiléptem a hátsó verandára a hideg
estébe. Ő a szomszédban valószínűleg már pakolt, mert ment vissza
a Princetonra. Fények gyúltak és világították meg a havat, ahogy
felmentem McClure-ék lépcsőjén.
Christopher nyitott ajtót. Nyakigláb kamasz lett belőle, az arca
pattanásos volt, és ha jól láttam, már egy kis bajusz is pelyhedzett a
szája fölött.
– Bejössz, Matt?
Bementem, és nem csináltam titkot belőle, hogy Elle-t keresem.
– Itthon van? – kérdeztem.
– Nincs. Nem itt szokott aludni, amikor hazajön a suliból.
– Nem? Hát hol?
– A papa házában. Jobb ez így, tudod, apával.
– Nincsenek jóban?
193 Priscille Sibley
– Elle meg apa? – Christopher hitetlen arckifejezése többet
mondott minden szónál. Ezek szerint nincsenek. Aztán kamaszosan
vállat vont, mintha az egész nem számítana.
Hank jött be a konyhából egy kávéscsészével, akkor már évek
óta nem ivott, és élére vasalt öltönyben volt. Felvonta a szemöldökét.
– Matt, hogy vagy?
– Megvagyok. És te?
– Néhány napja halt meg a legjobb barátom. Szar az élet. Gon-
dolom, te sem vagy annyira jól.
Ez megrendített, és keményen kellett küzdenem, hogy ne sírjam
el magam.
– Nem akartam köszönés nélkül eljönni – mondta Hank. – De
beszélnem kellett még pár percet Elle-lel, mielőtt elmegy. Te mikor
mész vissza New Yorkba?
– Reggel hatkor indul a gépem. Szerettem volna megköszönni,
hogy segítettél a szervezésben. Meg a beszédet is. Ööö... és Elle, ő
még visszajön ma este? – Élénken figyeltem Hank arcát, van-e nyo-
ma rajta a konfliktusnak, amelyre Christopher utalt, de ő csak hallga-
tott.
– Nem valószínű. Ha tudok segíteni, csak szólj! Van pénzed az
egyetemre?
– Van. – Éjszakánként műtősként dolgoztam. A lakbért ki tud-
tam fizetni. De a tandíj már más téma lesz, erről beszélnem kellett a
segélyesekkel.
– Apádnak volt életbiztosítása. Anyád rendben lesz. Tudtad,
hogy apád engem nevezett meg végrehajtónak a végrendeletében?
Vállat vontam, bár egy kicsit meglepett, hogy Hank fogja
anyámnak kiosztani az apám életbiztosítása után járó pénzt meg az
özvegyi nyugdíjat.
– Nem sürgős, nem kell most megbeszélnünk. Úgy értem, még
számba kell vennem, mi mindene volt apádnak, de gondolom, a tan-
díj azért kemény dió.
– Megoldom – feleltem. – Már vettem fel hitelt.
 Csillagpor 194
– Apád is segített?
Bólintottam.
– Nagyon büszke volt rá, hogy felvettek az orvosira, mégpedig
az egyik legjobb iskolába. Mindenképp azt akarná, hogy fejezd is be,
amit elkezdtél. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy segítek, ha
kell. – Leült a bőrkanapé karfájára.
– Nem fogadhatom el a pénzed, Hank – tiltakoztam.
– Miért nem? Elle már végzett az iskolával, vagy legalábbis fi-
zetnie már nem kell. Chris nagyszerű kölyök, de nem az a tudós faj-
ta. A középiskolát elvégzi valahogy. Esetleg, ha nagyon kitartó, sze-
rez egy közgazdászdiplomát, és átveszi a McClure Ingatlant. Tudok
segíteni. Ha ez bántja a büszkeséged, hát majd visszafizeted gazdag
sebész korodban. Vagy még jobb, ha te is segítesz egy fiatal srácnak,
aki megérdemli.
Pörgött az agyam. Ami azt illeti, végiggondoltam már néhány
forgatókönyvet, de az eszembe sem jutott, hogy esetleg ne tudnám
befejezni az orvosit.
Hank odajött, és a vállamra tette a kezét.
– Csak azt mondom, hogy én melletted állok, és nem akarom,
hogy aggódj. Amikor ittam, Dennis és Linney mentették meg a csa-
ládomat. Én most szeretnék segíteni az övéknek.
Ismét bólintottam.
– Jól van – mondta. – Legyél jó orvos! Alice emlékére. És apá-
déra.
Az jutott eszembe, hogy van-e értelme orvosnak lenni. Apa
meghalt. Alice is meghalt. Az orvostudományt már nem láttam olyan
mindenhatónak, mint régen. Mint amikor anyám újraélesztette Mike-
ot, miután majdnem megfulladt. És ha még azokat sem tudom meg-
menteni, akik a legfontosabbak, akkor mi értelme az egésznek?
– Megpróbálom – nyögtem ki. – Most... vissza kell mennem.
– Rendben, fiam. Vigyázz magadra! Majd jelentkezem.
Amikor visszaértem hozzánk, anya az ebédlőben ült Beth néni-
vel, kávéztak. Mindketten kimerültnek tűntek.
195 Priscille Sibley
– El tudnád vinni, sétálni a kutyát?
Lucky, az ír szetterünk a kandalló előtt hevert. Amikor a kutya
szót hallotta, felemelte a fejét.
– Menjünk egy kört, Lucky?
Öt perccel később a Bow Streeten kocogtam melegítőben és fu-
tócipőben, az oldalamon Luckyval. Égette a tüdőmet a fagyos leve-
gő, de nem érdekelt. Az sem érdekelt, hogy tanulnom kellene. Látni
akartam Elle-t, és ott volt pár mérföldre. Azt mondta, hiányoztam
neki.
Az elágazásnál lefordultam a Wolf’s Neck Roadra, és arra gon-
doltam, régen hányszor menekültünk ide a világ elől. Amikor elér-
tem a behajtót, kiléptem a mezőre. Sötét volt és fagyos hó borította a
talajt, úgyhogy nem tudhattam biztosan, hogy jó helyen vagyok-e, de
elővettem egy megviselt rózsafejet a zsebemből, amit még a temetés-
ről hoztam, és letettem a kertben Celina emlékére.
Most vagy soha, gondoltam. Átvágtam a házhoz. A kutya elkez-
dett ugatni, ahogy felfelé mentünk a lépcsőn. Mielőtt bekopoghattam
volna, már nyílt is az ajtó, de nem Elle állt ott. Hanem az a fickó,
akivel az előző karácsonykor láttam, amikor Elle csak egy „Matt, ez
itt Ezmegaz”-ra méltatott. Hogy a fenébe is hívják? Valami Adam.
– Helló! – köszönt. – Segíthetek valamiben?
Elle szaladt le a lépcsőn flanel pizsamaalsóban, s éppen belebújt
egy kombinéba. A csipkés kék melltartója nem volt rajta.
– Ó, a mindenit! – szólalt meg, amikor meglátott. – Matt, nem
gondoltam, hogy idejössz.
Hát, azt látom.
– Adam, emlékszel Mattre? Matt Beaulieu, Adam Cunningham.
– Ó. Részvétem, Matt. – Adam kezet nyújtott. A kézfogása erős
és határozott volt, a kiejtése pedig enyhén délies.
És gyűlöltem.
– Köszönöm. – Erre a helyzetre nem volt tervem. Habár védel-
memre szóljon, hogy Elle sem a hazaúton, sem azóta nem szólt egy
szót sem erről a seggfejről.
 Csillagpor 196
Elle beharapta az alsó ajkát, leguggolt megvakarni Lucky fülét,
és nem nézett sem rám, sem Adamre.
– Holnap megyek vissza New Yorkba, és meg akartam köszön-
ni, hogy, tudod, hazahoztál.
– Szívesen, nem tesz semmit. – Elle felállt.
– Mi még maradunk pár napot. – Adam átkarolta, és úgy tűnt,
neki ez jólesik. – Ma reggel jöttem fel, hogy holnap elmehessünk
síelni. Ó, iszol valamit? – érdeklődött.
– Egy kis vizet. Luckynak. Egy tálban. Eljöttünk futni egy kört,
és láttam, hogy ég a lámpa. – Ez aztán gyenge kifogás volt, főleg,
hogy az útról nem is látszik a ház.
Adam eltűnt hátul. Elle egyik lábáról a másikra állt, de nem kí-
nált hellyel. Mint aki alig várja, hogy elhúzzak.
Én meg csak álltam, vártam a kutya vizére.
– Te meg ő?
– Együtt élünk, szóval, igen. Kábé egy hónapja. Mind a ketten a
NASA-hoz akarunk menni. Mondtam már, hogy kaptam egy gya-
kornoki állást a nyárra?
– Nem. A NASA. Hát ez tök jó. – Próbáltam levegőhöz jutni,
összekaparni a büszkeségem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem za-
varna, hogy ezzel a taggal él. Ebből az jött ki, hogy: – És boldog
vagy? Mármint, szereted?
– Nem élnék vele, ha nem így lenne. De ehhez semmi közöd,
Matt – Egy pillanatra elfordult és becsukta a szemét. – Évek teltek
el. Évek óta nem beszéltünk.
Szinte gyomorszájon vágott a harag, ami áradt belőle. Sosem
akartam bántani, erre ő szándékosan büntetett, és büntet még most is.
Igen, rosszul tettem, amit tettem, de ő is.
– Nem én döntöttem úgy, hogy nem beszélünk. Én próbáltam
beszélni veled.
Dühösen rám meredt.
– Ezt nem akarom megvitatni. Pláne nem most, apukád temetése
után. – Ökölbe szorította a két kezét, és az arca elé emelte őket. –
197 Priscille Sibley
Nem akarlak bántani, márpedig ha elmondom, mennyire haragudtam
rád, azzal megbántalak.
– Ó, Elle, ugyan már! Bántani akarsz, amióta megtörtént. És
bántottál is. A hallgatás pont annyira fáj, mint a vita. Essünk túl raj-
ta! Mondd ki! Egy barom voltam.
Előrenyomta az állát, aztán lesütötte a szemét, és halkan azt
mondta:
– Az voltál.
– Nagyon sajnálom. A legnagyobb hiba volt, amit valaha elkö-
vettem.
Elle felsóhajtott, hosszú, morózus sóhaj volt.
– Nézd, fiatalok voltunk! Kis hülyék. Ami történt, nem is jelen-
tett semmit. Anyukám haldoklott, apukám ivott, és még ott volt
Christopher is, úgyhogy szükségem volt valakire, akivel elszökhetek
a világból. És te lettél az a szerencsés. Aztán a gyerek ráébresztett,
hogy a papás-mamásnak vannak következményei is.
– Hirtelen elhallgatott, és a konyha felé nézve a szája elé emelte
a kezét.
– Ő nem tudja?
– Persze hogy nem. Miért mondtam volna el neki? – suttogta.
– Nem is tudom, gondoltam, ha...
Olyan közel jött, hogy a bőrömön éreztem a forró szavait.
– Te minden lánynak elmondod, akivel találkozol, hogy gimis
korodban teherbe ejtetted a barátnődet?
– Nem, de...
– Mi a fenét akarsz? Azt akarod hallani, hogy még mindig érted
epedezek? Hogy arról mesélek Adamnek, hogy az első adandó alka-
lommal lefeküdtem veled? És hogy akkora csődör vagy, hogy teher-
be ejtettél? Elmondtam neki, hogy jártunk. És hogy rosszul végző-
dött. Nézd, találtál egy koleszos csajt, aki elalélt, ahogy meglátott, és
boldogan széttette a lábát. Nagyon jó. Legalább volt kit hibáztatnom
minden bajomért az életben. Minden csalódásomat rád toltam. Te
seggfej!
 Csillagpor 198
Úgy tűnt, ő egész másként élte meg a történteket, mint én. Egy
percig döbbenten álltam, próbáltam feldolgozni, amit mondott, s
végül úgy döntöttem, ha ő így akarja látni a dolgokat, ám legyen. De
nem fogok úgy tenni, mintha én is így látnám.
– Én nem így éreztem, Pip. Én szerettelek, nagyon szerettelek.
Én nem akartam szakítani veled. Veled akartam lenni, én téged akar-
talak. Az a lány, bele csak úgy belebotlottam, egy éjszakára. Egyet-
len éjszakára. Ami történt, azért történt, mert túl sokat ittam, és nem
gondolkodtam. De sosem akartalak megcsalni.
Fogtam Lucky pórázát, és kiléptem az ajtón. A hideg levegő pil-
lanatok alatt a bőrömig hatolt, és azon kaptam magam, hogy reszke-
tek, de nem a téli éjszaka, hanem Elle fagyos szavai miatt. Azon
gondolkodtam, vajon attól lett-e ilyen, hogy annyira megbántottam,
vagy igazából mindig is ilyen érzéketlen volt.
– Matt! Várj! Itt a víz Luckynak. – Elle mezítláb szaladt le a
lépcsőn. A járda széle még jeges volt, meredeztek a szilánkok.
Adam utána jött, levette a pulóverét, és ráadta. A combja köze-
péig ért. Ez annyira a birtoklás jelének volt szánva, hogy meg akar-
tam ölni Adamet.
– Beszélhetnénk egy percet Matt-tel? – kérdezte tőle Elle.
Adam homlokon puszilta.
– Persze, bent megvárlak, bébi.
Elle nézte, ahogy visszamegy a házba, a házukba, a jelek szerint.
– Matt – szólalt meg halkan. – Nem úgy értettem, hogy te sem-
mit sem jelentettél nekem. De most már semmit sem jelent az egész.
Vagy nem kellene, hogy jelentsen. Gyerekek voltunk. Akkoriban
azért tűnt olyan komolynak a dolog, mert az volt az egyetlen jó do-
log az életemben. Te voltál az egyetlen jó dolog. Neked köszönhe-
tem, hogy túléltem életem legnehezebb időszakát.
A veranda lámpájának halvány fényében úgy kitágultak a pupil-
lái, mintha nadragulyafőzetet ivott volna. Ha külön-külön nézte az
ember az arca egyes részeit, akár csúnyácskának is lehetett volna
nevezni. Az orra egy kicsit széles volt. A gödröcskés álla cseppet
199 Priscille Sibley
hegyes. A szája, nos, a szája íve tökéletes volt. A pillantása erejével
pedig már kislánykorában levett a lábamról, amikor farkas-szem-
nézőset játszottunk a ház előtt. Nem volt tökéletes, de a kisugárzása
megrészegített. Pont, mint a nadragulya, amiből régen a boszorká-
nyok főztek varázsszert. Elvarázsolt, és nem tudtam levenni róla a
szemem.
Megérintette az alkaromat.
– Még mindig érdekel, mi van veled. Én... szerettelek. És... hiá-
nyoztál. Jó ég, Matt! Nem akarok már haragudni rád. Nagyon fárasz-
tó ennyire haragudni. Lehetnénk, mondjuk, barátok, akik néha be-
szélnek egymással? Szeretném valahogy viszonozni, amit értem tet-
tél. Most, hogy, tudod, elveszítetted apukádat.
– Nem szorulok rá a sajnálatodra, és nem is kérek belőle. – Há-
tat fordítottam neki és elindultam, de Lucky még mindig a vizet lefe-
tyelte, úgyhogy amikor megfeszült a póráza, visszarántott.
– És a barátságom? Az sem kell? – kérdezte Elle.
Adam az ajtóban állt és figyelt. Arra gondoltam, vajon hozzá-
megy-e.
– Jól bánik veled? – kérdeztem a ház felé nézve.
Elle is az ajtó felé fordult és Adamre mosolygott.
– Igen. Türelmes.
– És öreg, Elle. Kinéz vagy harmincnak.
Lesütötte a szemét, és megrázta a fejét.
– Gondoskodni akar rólam. Régóta vár. Már évek óta ismerjük
egymást.
– Értem. – Pedig nem akartam megérteni. Gyorsan témát váltot-
tam. – És mi van veled meg apáddal? Christopher valami olyasmit
mondott, hogy nem vagytok túl jóban.
– Apu majd elfogadja Adamet, ha hozzászokott a helyzethez,
hogy együtt élünk – válaszolta.
A francba! Ennyit a témaváltásról.
 Csillagpor 200
Elle-nek összekoccantak a fogai. Nagyon hideg volt, de nem
akartam, hogy visszamenjen. Ahhoz a másikhoz. Le fog feküdni ve-
le. Ma éjjel. Egek! Lehet, hogy épp végeztek, amikor kopogtam.
– Hívj fel, ha gondolod! – mondta Elle. – Lejöhetnél Princeton-
ba, akár a barátnőddel. Jó hely. Millió étterem van.
– Vagy ti is feljöhetnétek New Yorkba. – De Adam otthon is
maradhatna.
Megvonta a vállát
– Jól van. Majd hívlak – ígértem, bár eszem ágában sem volt.
De aztán mégis megtettem.
Egy hónap múlva felhívtam. És aztán majdnem minden héten,
végig, amíg Houstonban élt. Elég gyorsan kiismertem Adam napi-
rendjét, és rájöttem, hogy jobb, ha akkor telefonálok, amikor nincs
otthon. Olyankor Elle szabadabban beszélt. Hamarosan megint köze-
li barátok lettünk. És azzal győzködtem magam, hogy amíg közöm
van hozzá, amíg része az életemnek, addig elboldogulok valahogy.
 27

A baleset után

10. nap

Egy dologban biztos voltam: ha anyám nyer, a gyerek nem marad

életben. Erre gondoltam újra meg újra a két idegölő óra alatt, miköz-
ben anyám azt vallotta a tanúk padján, hogy Elle inkább meghalt
volna, mint hogy élve rothadjon el egy kórházi ágyon. Leírta, hogy
néz ki most Elle, hogy nyáladzik, a tagjai merevek, egyre sorvad,
nem tud nyelni, nem lát, nem hall.
– Ha Elle tudná, mi történik vele – mondta anya –, elborzadna.
Ezt nem vitathattam. Az igazság erősebb az önvédő okoskodás-
nál.
Mégis önvédő okoskodással próbáltam nyugtatni magam, s a
bűntudattól fuldokolva azt mondtam magamnak, Elle nem tudja, mi
történik, ezért nem is fél. Ezenkívül neki, nem úgy, mint Alice-nek,
nincsenek elviselhetetlen fájdalmai.
Ráadásul a baba életben maradhat, és Elle is ezt akarná. Én min-
denképp ezt akartam, és nem csak azért, mert a babának életben kel-
lett maradnia, hogy igazolhassam, amit teszek.
– Mr. Sutter, öné a tanú – szólt Wheeler bíró.
Jake felállt, begombolta a zakóját, és a fejét ingatta, mint aki ke-
resi a szavakat. Pedig nagyon is tudta, mit fog mondani. Csak szeret-
te, ha a tanúk nyeregben érzik magukat, mielőtt elbizonytalanítja
őket.
– Mrs. Beaulieu, azt mondta, közeli viszonyban voltak Elle-lel.
 Csillagpor 202
– Igen.
Jake aggodalmas arckifejezéssel a felső ajkához ütögette a muta-
tóujját.
– Gondolom, mindent megtenne, hogy segítsen a menyének.
– Igen.
– Említette önnek Elle valaha is, hogy gyereket akar?
Anyám szeme megrebbent a felismerésre: Jake csapdába akarja
csalni. Kérdések sorozatával rámutatott, hogy mivel anyának már
kilenc unokája van, Elle gyereke nem is lenne olyan fontos neki. Ez
nem volt igaz, nem volt fair, de engem ez mind nem érdekelt. Jake
csak sorozta anyámat az újabb és újabb kérdésekkel, amik mind azt
emelték ki, hogy Elle mennyire szeretett volna egy gyereket, meny-
nyire lesújtották a vetélések, és hogy már születésük előtt elnevezte a
babákat. Amikor Dylanről beszélt, a hiánya úgy betöltötte a teret,
mintha gyászének szólalt volna meg. Kellett pár másodperc, hogy
újra oda tudjak figyelni.
– Dylan halála után – Jake az ujjain számolta ki az eltelt időt –,
ami körülbelül hét hónapja volt, említette önnek Elle, hogy szeretne
újra megpróbálni teherbe esni?
– Igen.
– Próbálta lebeszélni erről?
Anya szeme összeszűkült; védekező állásba helyezkedett, mint a
tüskéit kimeresztő tarajos sül.
– Mindannyian aggódtunk az egészségéért.
– Próbálta lebeszélni?
– Igen. Azt mondtam neki, hogy fontolja meg az örökbefoga-
dást. Matt is ezt akarta.
– És mit mondott erre Elle?
– Tudta, hogy igazam van, de túl makacs volt ezt elismerni.
Jake megrázta a fejét
– Ha túl makacs volt, az azt jelenti, hogy nem mondta, hogy ön-
nek van igaza, vagy igen?
Anya lehajtotta a fejét.
203 Priscille Sibley
– Nem.
Jake odajött az asztalunkhoz, és úgy tett, mintha a jegyzeteit ta-
nulmányozná, de valójában csak hatásszünetet akart tartani a drámai
válasz után.
Egy perc múlva folytatta:
– Mrs. Beaulieu, az előbb azt vallotta, hogy Elle-lel megvitatták
a Terri Schiavo-ügyet.
– Igen.
– Csak hogy egyértelmű legyen, Terri Schiavo az a floridai nő
volt, aki 1990-ben tartós vegetatív állapotba került, miután megállt a
szíve, így van?
– Igen.
– A férje, Michael Schiavo néhány év után kérvényezte a flori-
dai bíróságnál, hogy vegyék le Territ a gépekről. Az asszony szülei
ellenezték ezt. Ugyanarról az esetről beszélünk?
– Igen.
– Azt mondta, 2005 januárjában beszélgettek Elle-lel az ügyről.
– Igen.
– Az imént azt vallotta, Elle véleménye az volt, hogy a bíróság-
nak le kellene vetetnie Terri Schiavót a gépekről. Hány éve is volt
ekkor Terri kómában?
– Hogy érti?
– Ha Terri Schiavo 1990 óta tartós vegetatív állapotban volt, és
a bíróság 2005-ben döntött az ügyében, akkor mennyi idő telt el?
– Gondolom, tizenöt év.
– És Elle balesete óta mennyi idő telt el?
Anya lenézett a kezeire.
– Tíz nap, de maga nem érti ezt. Elle rettegett attól, hogy mes-
terségesen tartsák életben. Tíz nap ilyen körülmények között hosszú
idő. – Elcsuklott a hangja.
Jake kiöntött egy pohár vizet, és odanyújtotta anyámnak.
– Tudja folytatni? – kérdezte.
Anyám bólintott.
 Csillagpor 204
– Terri Schiavo tizenöt évig volt kómában – ismételte meg Jake.
– Elle tíz napja. De van még egy különbség kettőjük között, ugyebár.
Mrs. Schiavo nem volt terhes, ugye?
Anya nagy levegőt vett, és nem fújta ki.
– Mrs. Beaulieu, tudom, hogy nehéz, de...
– Nem. Terri Schiavo nem volt terhes.
– Feltette Elle-nek a kérdést, hogy ugyanaz lett volna-e a véle-
ménye, ha Terri Schiavo terhes?
– Nem, erről semmi okunk nem volt beszélni.
– Beszélt arról Elle valaha is, mit szeretne, hogy történjen vele
olyan körülmények között, ha terhesen éri súlyos agysérülés?
– Konkrétan erről? Nem, de... – Anya ismét lenézett a kezeire. –
Tudom, hogy nem akarta, hogy életben tartsák.
– De erről a helyzetről sosem beszélt, így van?
– Pontosan erről a helyzetről nem.
– Még valami. Ön azt vallotta, hogy Elle nem akarta, hogy az
édesapjáé legyen a döntés, ha ő cselekvőképtelen, igaz?
– Így van.
– Mégpedig azért, mert az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy az
édesanyját mesterségesen táplálják, amikor már nem tudott enni, így
van?
– Igen. Alice pár nap alatt meghalt volna, ha a természetre bíz-
zák a dolgot.
– Ekkor Elle édesapja volt az ő legközelebbi hozzátartozója, de
miután Elle hozzáment Matthez, ő lett a legközelebbi hozzátartozója,
igaz?
Anyám arcán tanácstalanság tükröződött.
– Ööö... gondolom, igen.
– Az esküvőjük után kért olyat öntől, hogy továbbra is ön dönt-
sön helyette, mert aggasztja, hogy Matt nem azt tenné, amit ő szeret-
ne?
Anya hezitált.
205 Priscille Sibley
– Szerintem úgy gondolta, hogy Matt sem hagyná, hogy életben
tartsák.
Jake megismételte:
– Az esküvő óta kérte öntől Elle, hogy ön döntsön ilyen helyzet-
ben?
– Nem.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem. – Jake visszaült mellém.
– Önnek, Mr. Klein?
– Nincs, bíró úr. A következő tanút, Adam Cunninghamet szólí-
tanám.
Wheeler bíró az órájára nézett.
– Igen. A szünet után vele folytatjuk, pontban egy órakor.

Miután beszéltünk pár percet Jake-kel az egyik tárgyalóban, úgy

döntöttem, beugrók a kórházba.
– Ne hagyd az újságíróknak, hogy provokáljanak! – figyelmez-
tetett. – Nem nyilatkozom, nem nyilatkozom, csak ezt hajtogasd!
Felemeltem a kezem, így jelezve, hogy vettem, aztán felkészül-
tem a kamerák és a mikrofonok rohamára. De lám csak, senki sem
várt rám az üres folyosón. Megkönnyebbültem.
Csak amikor kiléptem a bíróság épületéből, akkor láttam, hova
tűntek a riporterek. Az út túloldalán, a Lincoln Parkban magzatpárti
tüntetők demonstráltak. És mivel Portland népének jelentős részén
úrrá lett a kíváncsiság, elég nagy tömeg gyűlt össze körülöttük az
augusztusi kora délután. A riporterek is ott köröztek, keresték a szto-
rit, a jó szöget, a főcímeket.
Én csak lopva pillantottam oda, miközben elmentem a tömeg
mellett. Ötvenöt percem volt, hogy bemenjek a kórházba, megnéz-
zem Elle-t, kikérdezzem a nővéreket és visszaérjek Adam tanúval-
lomására. Nem hagyhattam, hogy eltereljék a figyelmemet.
De akkor megláttam anyámat, aki beszorult a kovácsoltvas kerí-
tés és az életnagyságú babákat felé rázó tüntetők közé. Mintha nem
 Csillagpor 206
tudott volna többet a csecsemőkről, mint bármelyik tüntető. Mintha
nem látott volna még szülést.
Jézusom! Megálltam, nyeltem egyet, és visszanéztem a bíróság-
ra. Ott voltak biztonsági őrök. Fognak neki segíteni? Vagy nekem
kell közbeavatkoznom?
Elindultam, aztán megint megálltam, és elővettem a telefonom,
hogy hívjam a rendőrséget. Valaki meglökte anyámat, mire odaug-
rottam.
– Hagyják békén! – ordítottam. – Gyerünk! El innen! Maguknak
meg mi a fene bajuk van?
A tömeg alig mozdult, de azért az emberek, még a feldühödött
emberek is könnyebben engedelmeskednek egy százkilencven centis
férfinak, mint egy hatvanvalahány éves nőnek. Érdekes, hogy ezek a
tüntetők, akik a gyenge, védtelen csecsemők érdekében léptek fel,
minden további nélkül rátámadtak egy idős nőre, aki számtalan gye-
reket segített a világra, és nem egynek az életét is megmentette.
Anyám kétségbeesett tekintete összekapcsolódott az enyémmel,
mire bátorságot tettetve kidüllesztette a mellkasát.
– Semmi bajom – közölte.
A vállára tettem a kezem, és lassan átvágtunk a tömegen.
– Hagyják békén! – mondtam bele a levegőbe.
Anyám reszketett, alig volt ura a végtagjainak. Átfogtam a csuk-
lóját, és ellenőriztem a pulzusát. Tachycardiás6 volt, percenként
majdnem százötvenet vert a szíve.
– Ezek meg mit akartak? – kérdeztem.
– Próbáltak rám ijeszteni. – Nyelt egyet és bólintott. – Sikerült is
nekik. Végig azokra az abortuszos orvosokra gondoltam, akiket le-
lőttek, meg a klinikákra, amiket felrobbantottak.

6
Tachycardia: a szívritmus hirtelen felgyorsul az egymást követő igen gyors inge-
rületek miatt
207 Priscille Sibley
– Miért jön itt mindenki az abortusszal? Itt Elle-ről van szó.
Meg a gyerekről, aki ott van benne. Senkinek nincs abortusza. El-
húzhatnak ezek az idióták a fenébe.
– Köszönöm. – Anyám megszorította a kezem.
– Itt parkolok a túloldalon – jegyeztem meg.
Pár riporter utánunk jött, fényképeztek és kérdezgettek. Egy szót
sem szóltam hozzájuk egész úton a kocsimig, amit kinyitottam, beül-
tettem anyámat az utas ülésre, rázártam az ajtót, aztán megkerültem
az autót.
Miután beültem, nem, miután már kikanyarodtunk a Franklin
Streetre, azt mondtam:
– Nem akarom, hogy bajod essen. De hogy kimentettelek, az
nem jelenti azt, hogy már nem haragszom.
– Tudom. Hova megyünk? – kérdezte.
– A kórházba. Majd megkérhetsz valakit, hogy hozzon vissza.
Vagy ejtheted az egész ügyet, és akkor vége ennek a szarakodásnak.
És végre foglalkozhatunk azzal is, ami fontos.
Kinézett az ablakon.
– Elle fontos.
– Igen. Az volt. De ő már elment. – Elcsuklott a hangom, ahogy
megálltam a pirosnál. Olyan erősen szorítottam a kormányt, ahogy
csak tudtam, mintha ezzel megszabadulhattam volna a fájdalomtól.
Anya szelíden a kezemre tette a kezét.
– Tudom. Ha te lennél ott, Matt... ha te feküdnél ott, szerinted
mit tenne Elle?
– Ez hülye kérdés – torkoltam le.
Dudáltak mögöttünk.
Zöld volt a lámpa, és túl keményen léptem a gázra, szinte bere-
pültünk a kereszteződésbe.
– A francba! – fakadtam ki. – Nem mehetsz vissza az időben,
hogy kiderítsük, mit csinálna Elle. Én nem tudom kihordani a gyere-
ket. Ha helyet cserélhetnék vele, még ha ez azt is jelentené, hogy
 Csillagpor 208
egyedül maradna a gyerekkel, ha meghalhatnék helyette, akkor meg-
tenném.
– Tudom, hogy szerinted nemesen cselekszel, Matt. De nem ép-
pen ez az, amivel próbálkozol? Kihordani a gyereket? Ott ülni éjjel-
nappal? Nem a lehetetlennel próbálkozol?
– Engedd, hogy megpróbáljam, és majd meglátjuk, lehetetlen-e.
Anya lehunyta a szemét
– Lehet, hogy Jake mindenkit csapdába tud csalni a furfangos
kérdéseivel, de én ismerem Elle-t. Az én karjaimban sírta ki magát,
amikor Alice meghalt. Ellie nem ilyen halált akart.
 28

10. nap

Adam a méreteivel elérte, amit kevesen: törpének éreztem magam,

ha ránéztem. De most nem bántam, hogy alig tudta behajtogatni a
hosszú lábait a tanúk padjába. Klein nyilván úgy gondolta, hogy
Adamnek sok mondanivalója van, hiszen már majdnem egy órája
csak beszéltek és beszéltek.
– Említette valaha Elle, hogy rendelkezett a cselekvőképtelensé-
ge esetére? – kérdezte Klein.
– Igen, említette.
– Fel tudná idézni, hogy ez milyen körülmények között történt?
Arra jutottam, hogy egy tárgyalóterem nem különösebben iz-
galmas hely. A kérdések és a feleletek egy hosszú matematikai leve-
zetéshez hasonlítanak. Írd be A-t! Írd be B-t! Add össze őket! Az
eredményt oszd el a szorzatukkal! A dolog mérhetetlen unalmassága
ellenére azonosítani tudtam egyes mintázatokat, és megértettem bi-
zonyos bonyolult fogalmakat. Az orvostudományhoz is logika kell.
Az orvosok kutatási eredményekkel bizonyítják az igazukat, és én
nagyon megnéztem, hogy melyik eredmény érvényes, és melyik
nem. Adam vallomása két kulcsváltozóval nem számolt: egy gyerek-
kel és az anyai szeretettel.
Adam odébb csúszott a padban.
– Elle volt a vezető szakember a csapatban, akiket a Hubble te-
leszkóp javítására küldtünk fel. A Columbia katasztrófája után az
sem volt biztos, hogy az űrsikló program egyáltalán folytatódik, de
aztán a NASA megadta a zöld jelzést, és Elle úgy döntött, rendeznie
 Csillagpor 210
kell az ügyeit. Arra az esetre, ha ne adj isten. Ezért elment egy ügy-
védhez végrendeletet készíteni, és onnan már a nyilatkozattal jött
haza. Azt mondta, engem nevezett meg döntéshozónak arra az esetre,
ha vele történne valami.
Folytatódott a vallomás. Adam felolvasta a dokumentumot.
Ugyanúgy, ahogy az anyámnál lévő nyilatkozatban, Elle itt is részle-
tekbe menően tisztázta a kívánságát. Ha nincs esély a felépülésére,
nem akarja, hogy mesterségesen itassák vagy táplálják. Azt sem,
hogy lélegeztessék. Gyakorlatilag semmit sem akart, csak békében
meghalni. Adam újra átfutotta a lapot.
– Összefoglalva, azt mondta nekem, hogy ilyen helyzetben húz-
zam ki a dugót a konnektorból. Azt mondta, az erkölcsileg elítélen-
dő, ahogy az édesanyja meghalt.
– Doktor Cunningham, milyen dátum szerepel a nyilatkozaton?
– 2003. május 19.
Odahajoltam Jake-hez, és a fülébe súgtam:
– Ezután úgy egy hónappal szakítottak. 2003 júniusában vagy
júliusában.
Jake pengevékony ajkai kígyómosolyra húzódtak.
Klein fogta a dokumentumot, és odavitte Wheeler bíróhoz.
– Szeretném a P-2-t bizonyítékként nyilvántartásba vetetni.
– Van kifogása ez ellen az alperesnek? – kérdezte Wheeler.
Miközben Jake felállt, húztam egyet a vizes palackomból.
Nem fogtam fel, hogy milyen erősen is szorítom, amíg egyszer
csak össze nem tört a kezemben, a víz kilövellt, mint egy vulkán, és
teljesen eláztatta Jake papírjait.
Szemrehányó pillantást vetett rám, aztán elővette a zsebkendő-
jét, és átnyújtotta nekem, mintha erre az eshetőségre is felkészült
volna.
Próbáltam felitatni a tócsákat, miközben beszélt. A reggeli szőke
riporternő felkuncogott a karzaton. A kis picsa, gondoltam. Biztos
feministának tartja magát. Elle volt az igazi feminista. A francba,
hiszen én is azt vallottam, hogy egy nő akármit, tényleg szinte bármit
211 Priscille Sibley
meg tud tenni, amire egy férfi képes. Elle olyasmiket is megtett,
amikre én képtelen vagyok. Például járt az űrben. De ami fontosabb
volt, hogy ki tudja hordani a babát. Én nem tudtam.
– Bíró úr – mondta Jake. – Nem állapítható meg, hogy nem mó-
dosítottak-e ezen a fénymásolaton, illetve hogy az eredeti létezik-e
még. Habár Adam Cunningham és Elle kapcsolata 2003 májusában
még tartott, egy-két hónappal később szakítottak. Könnyen lehet,
hogy Elle megsemmisítette az eredeti dokumentumot. Azt indítvá-
nyozom, hogy ne fogadja be bizonyítékként.
Klein egész eddig azt nézte, hogyan próbálom feltörölni a vizet
most azonban felállt.
– Bíró úr, próbálok kapcsolatba lépni az ügyvéddel, aki a meg-
hatalmazást szövegezte, hátha nála még megvan az eredeti.
– Ha elő tudja keríteni az eredetit Mr. Klein, azt be fogom fo-
gadni. – A bíró váltott néhány szót az írnokkal, aztán szók Kleinnek,
hogy folytathatja a tanú kikérdezését.
– Mikor beszélt utoljára Elle-lel? – kérdezte az ügyvéd Adamtől.
– Pár hónapja. Felhívott, amikor édesanyám meghalt. Édes-
anyámnak Alzheimerre volt, és már régóta betegeskedett, már akkor
is, amikor együtt voltunk Elle-lel.
– Ezen hívás alkalmával beszéltek a meghatalmazásról?
– Konkrétan nem, de beszéltünk egymás édesanyjáról, és arról,
hogy mind a kettejüknek milyen nehéz halála volt. Elle mondott va-
lami olyasmit, hogy édesanyám most már békére lelt és ez a legtöbb,
amit bárki kívánhat az élete végén. Megbeszéltük, hogy méltósággal
a legjobb meghalni. Elle nem változtatott a nézetein.
– Miért vállalta a hosszú utat Houstontól idáig, hogy bemutassa
ezt a dokumentumot a bíróságnak? Hiszen már régóta nem játszik
aktív szerepet Elle Beaulieu életében.
Adam a kezeit nézte, tettetett szerénységgel, mint egy becsüle-
tességet színlelő farizeus.
– Nem akartam belekeveredni az ügybe, de nagyon tiszteltem
Elle-t, és meg akarok bizonyosodni arról, hogy teljesítik a kívánsá-
 Csillagpor 212
gát. Matt nem hajlandó erre, úgyhogy lelkiismereti kötelességem
volt közbelépni. Elle nem akarná, hogy géppel lélegeztessék. Gyű-
lölné ezt a helyzetet. Az volt a legnagyobb félelme az életben, hogy
ő is olyan hosszan haldoklik majd, mint az édesanyja.

Amikor beléptem Elle kórtermébe, Hank éppen az újságot olvasta fel

neki, s most felnézett.
– Milyen volt Adam vallomása? – kérdezte.
Odahajoltam Elle-hez és megpusziltam a homlokát miközben
azon töprengtem, mennyit is bír el az apósom az igazságból, hogy
még ne rohanjon el a legközelebbi kocsmába. Röviden összefoglal-
tam, mit tartalmaz az újonnan előkerült nyilatkozat aztán próbáltam
úgy beállítani a történteket, hogy az valamennyire megnyugtatón
hangozzon.
– Már-már vicces volt, ahogy Jake csőbe húzta Adamet.
– Mi volt benne a vicces?
– Elismertette vele, hogy ő nem számít.
Hanknek elkerekedett a szeme.
– Hogyan?
– Arról beszéltek, hogy Elle miért készített végrendeletet és cse-
lekvőképtelenségi nyilatkozatot az Atlantis-küldetés előtt. Ugyebár
nem sokkal azelőtt történt a Columbia balesete. Az űrhajósoknak el
kell rendezniük az ügyeiket, bla, bla, bla. Jake megkérdezte, hogy
hacsak Elle nem gondolta, hogy túlélhet egy Columbia-típusú ka-
tasztrófát, márpedig sem a Columbia, sem a Challenger utasai közül
nem élte túl senki, akkor miért volt szükség egyáltalán cselekvőkép-
telenségi nyilatkozatra? Hiszen ha valami balul üt ki, nagy valószí-
nűséggel úgysem éli túl. Adam erre azt válaszolta, hogy lehet, hogy
akkoriban Elle is úgy gondolta, nem számít a nyilatkozat. Mire Jake:
„Tehát önt olyan ügyben jelölte ki döntéshozónak, ami nem számít?”
Hank szívből felnevetett.
– Kezdem megkedvelni ezt a te nagyképű haverodat.
213 Priscille Sibley
– Vannak jó tulajdonságai is – jegyeztem meg –, de el ne áruld
neki, hogy ezt mondtam.
Miután Hank elment, felidéztem magamban, hogyan reagált
Adam Jake beszólására.
– Nem fejeztem ki magam elég világosan – magyarázta. – Nem
úgy értettem, hogy általában véve nem számít egy cselekvő-
képtelenségi nyilatkozat, hanem hogy Elle úgy gondolta, hogy ha a
küldetés során történik valami, akkor gyors halála lesz. Ez megköny-
nyítette számára a veszéllyel való szembenézést, mert igazából csak
attól félt, hogy hosszan kell haldoklania, mint az édesanyjának – és
ebben a percben neki is.
Elle-re néztem. Min kell miattam keresztülmennie?
 29

11. nap

Nem éreztem magam jobban tőle, hogy újra meg újra végignézhet-
tem a CNN-en, amint a káromkodásig alacsonyodok a helyi riporter-
nő provokációjára. Éppen kikapcsoltam a tévét, amikor Mike lépett
be a kórterembe egy táskával, ami mintha borítékokkal lett volna
tele. Letette az ablakpárkányra.
– Gondolom, láttad magad a hírekben.
– Több tucatszor. Azt hiszem, a homlokomra fogom tetováltatni,
hogy nem nyilatkozom. Ha tartom a szám, akkor most nem adnák le
újra meg újra ennek a tyúknak az anyagát.
– Azt mondta, megerőszakolod a feleséged. Hogy tarthattad
volna a szád?
Felnéztem a bátyámra, és megráztam a fejem.
– Ne is beszéljünk róla! – Elkezdtem válogatni a borítékok kö-
zött.
– Ugye, ismered Dave Hoppert?
Hogyne ismertem volna. Mike bandájához tartozott a gimiben,
most meg a postán dolgozott. Viszont a bátyám, ha egyszer elkezdett
beszélni, nem várt választ, úgyhogy fel sem pillantottam.
– Na mindegy – folytatta –, felhívott, és szólt, hogy csurig van a
postaládád.
Ha az ember a szülővárosában él, annak megvan az az előnye,
hogy mindenki ismeri őt meg a családját, és megvan rá az esély,
hogy ha netán beüt a katasztrófa, valaki felhívja az ember bátyját, és
így a postája nem potyog le a földre.
215 Priscille Sibley
– Kösz – mondtam, és magam elé vettem a táskát.
– Van még több is, nálad otthon.
– Még több?
– Több levelet kaptál, mint a Mikulás decemberben – gúnyoló-
dott Mike. Elle felé pillantott, és kitörölt pár könnycseppet a szeme
sarkából. – Jött bőven Elle ismerőseitől is, a városból meg mesz-
szebbről is, NASA-logókkal, az MIT-ről, houstoni címekről. Még
Dél-Afrikából is. Azokat nem hoztam be. Ja, és jött egy Caroltól is.
– Wentworth-től?
– Miért, ismersz más Carolt is?
Vállat vontam. A Carolok közül Wentworth-t ismertem a leg-
jobban. Egy ideig jegyben jártunk, mielőtt újra összejöttünk Elle-lel.
Beszélgettünk még néhány percet Mike-kal a fiairól, akik foly-
ton azt kérdezik, hogy az övék lehet-e Hubble, a kutyánk. Aztán a
munkájáról, meg arról, mit történt anyával a Lincoln Parkban. Tisz-
tában voltam vele, hogy ő anyánk pártján van, de nem akartam erről
vitatkozni, és nyilván ő sem, mert pár perc után elköszönt, mondván,
majd benéz másnap is. Megkérdezte, behozza-e a többi levelet is.
Egyelőre ne, válaszoltam. Aztán végiglapoztam a borítékokat, és
rögtön kiszúrtam Carol jellegzetes kézírását.

Kedves Matt!

Nagyon megrendített, ami Elle-lel történt. Látva a híreket,

gondolom, hülyeség lenne azt írnom, hogy remélem, rendbe jön.
De akárhogy is, ha bármiben segíthetek, bárkinek szólha-
tok, csak értesíts. Mint emlékszel, apámnak vannak kapcsolatai.
Csak egy hívás, és összehoz a legfőbb ügyésszel.
Olvasom, hogy Jake az ügyvéded. Ha megadod neki a szá-
momat, rajtam keresztül eléri apámat.

A legjobbakat:
Carol
 Csillagpor 216

Nem tudtam, hogy Carol apjának valójában mekkora befolyása

van. Félretettem a levelét, és elővettem azokat, amiket Elle írt akko-
riban. Gyorsan ráakadtam arra, amit azután írt, hogy elmondtam ne-
ki, hogy eljegyeztem Carolt.
 30

Hat évvel a baleset előtt

Az az igazság, hogy már az elején tudtam, hogy Carol túl menő hoz-
zám. Ezzel tisztában voltam, de amikor vele voltam, nem tudtam
volna megmondani, hogy a mennyországban járok, vagy egy zuhanó
repülőn. Egy idő után nem is számított. Mind a ketten rezidensek
voltunk, nem volt időnk más társaság után nézni. Rendbe szedtem
magam annyira, hogy a Park Avenue-i szülei nem ellenezték, hogy
velem mutatkozzon. Briliáns társalgó volt, néha szellemesebb, mint
én, és az ágyban is jó volt vele.
Nekem ennél nem kellett több. Nem akartam többet, pedig volt
több is. Carol a New York-i elit köreiben nőtt fel, és olyan emberek-
nek mutatott be és olyan helyekre vitt el, akiket és amiket egyébként
megközelíteni sem mertem volna. Egy idő után azonban mégis mé-
lyebb kapcsolatra vágytam. Mondjuk úgy, hogy magányosnak érez-
tem magam, vágytam valamire, szeretni akartam valakit. Pedig Carol
gyönyörű volt és művelt. Akkor mit nem lehetett szeretni benne?
Valójában nem igazán illettünk egymáshoz. Ahányszor csak
próbáltam rávenni, hogy aludjon nálam, mindig talált valami kifo-
gást. Illetve nem is. Igazából sosem titkolta, hogy az albérletem nem
üti meg azt a szintet, amit ő elvár. Egy éjjel, miközben a pulóverét
vette fel a kombinéjára, incselkedve játszadoztam hosszú, fekete
fürtjeivel.
– Hajnalban műtétem lesz. Ki akarom aludni magam. – Oldalra
döntötte a fejét. – De hiányozni fogsz.
– Nem kellene ilyen későn egyedül mászkálnod a városban.
 Csillagpor 218
– Olyan provinciális vagy, kisvárosi lovag! – szólt le mosolyog-
va.
– Maradj itt! Aludj velem!
– Nem aludni járok ide. Hanem a testedért. – Megmarkolta a
combom belső oldalát.
Elnevettem magam.
– Kihasználsz.
Fogta a méregdrága retiküljét, és megállt – az ajtó előtt, arra
várva, hogy nyissam ki neki.
– Nagyon bírlak, de ezt a helyet... hát, nem annyira. Szerezz egy
normális lakást, és maradok!
Szívesen mondanám, hogy fel sem vettem ezt az ócsárló meg-
jegyzést, de az a helyzet, hogy nagyon is érzékenyen érintett, amikor
a szexuális évődésről ingatag anyagi helyzetemre tevődött át a hang-
súly. Próbáltam felülkerekedni, és mi volt ennek a legkönnyebb, leg-
olcsóbb és legkiszámíthatóbb módja? Hogy újra elcsábítom. Ez nem
került semmibe. Végigsimítottam a kulcscsontján, aztán a kezeim
közé fogtam az arcát. Carol halkan felnyögött, és egy másodpercre
azt hittem, győztem, de tévedtem.
Megszólalt a telefon, mire Carol egy pillanatra az ajkai közé vet-
te a nyelvem, aztán kibontakozott a karjaimból és kirontott az ajtón.
A fenébe is! A faliórára pillantottam, és felvettem a telefont. A
családom sosem hívott ilyen későn.
– Igen, tessék.
– Ööö... Felébresztettelek? – kérdezte Elle..
Bezártam az ajtót, és a falnak támaszkodtam.
– Nem.
– Van esély arra, hogy idén hazamész karácsonyra? – kérdezte.
– Nem tudok. Ügyeletes leszek a kórházban.
Elképzeltem a két családot, ahogy körbeülik az asztalt az étke-
zőnkben. Anya elkészíti a világ összes egészségre káros ételét. Az
unokaöcséim lecsöpögtetik Beth néni antik térítőjét. Mindenki min-
dent megbeszél mindenkivel. Én pedig megint nem leszek ott. Hi-
219 Priscille Sibley
ányzott az az érzés, hogy tartozom valahova. De furcsa módon, bár
egyikünk sem élt már a családjával, amikor Elle-lel beszéltem, min-
dig otthon éreztem magam.
Pár másodpercre elhallgatott, de éreztem, hogy mosolyog.
– Van egy titkom, a családomnak valószínűleg csak karácsony-
kor mondom el. Az még egy hónap. Bele fogok halni. Nem tudom
magamba fojtani. De ha te nem leszel ott... Figyelj, nem tudom ma-
gamban tartani.
És igen, most jön a nagy bejelentés, hogy Adam megkérte a ke-
zét. Próbáltam leplezni, mennyire megvetem azt a seggfejet.
– Gratulálok. – Kicsit közömbösre sikerült, de legalább kimond-
tam.
– Még azt se tudod, miről van szó! – háborgott Elle.
– Sejtem. Adam szerencsés fickó. Ajánlom, hogy jól bánjon ve-
led.
– Mi van? Ó. Nem, dehogy! Nem megyek férjhez. Szinte kun-
cogott. Úgy tűnt nem szomorítja el, hogy nem megy hozzá Adam-
hez. – Vicces vagy.
Elárasztott a megkönnyebbülés.
– Oké. Szóval, mi az?
– Valami fantasztikus. – Egyre magasabb hangon beszélt. Gon-
doltam, találgatnom kellene, de mielőtt megszólalhattam volna, már
ki is mondta: – A világűr. A nagy ismeretlen.
– Nem mondod! Komolyan?
– Ma reggel szóltak. A NASA kijelölt az Atlantis-küldetésre.
Két év lesz a felkészülés, aztán felmegyünk és megszereljük a Hubb-
le-t.
– A teleszkópot?
– Igen. És Matt – lelkendezett –, lesz egy JKF-em is!
– Mi az a...
– JKF. Járművön kívüli feladat. Űrséta. Hát nem hihetetlen? –
Úgy bugyborékolt a hangja, akár a pezsgő.
 Csillagpor 220
A homlokomat dörzsölve próbáltam helyre tenni magamban ezt
az egészet. A büszkeségemet. Az örömömet. Az aggodalmamat.
Mindenesetre ezúttal szívből jött a gratulációm.
– Pip, ennek nagyon-nagyon örülök.
– Köszönöm. Még senkinek nem mondtam el.
– Csak Adamnek?
– Még neki sem. Titokban kell tartanom, amíg hivatalosan be
nem jelentik a jövő héten. De valakinek muszáj volt elmesélnem, és
az a valaki te vagy.
 31

Öt évvel a baleset előtt

Kicsivel több, mint egy évvel ezután, 2003. február elsején, a Co-
lumbia űrsikló a Föld légkörébe visszatérve húszezer kilométer per
órás sebességnél darabjaira zuhant szét. A csendben, amíg Houston a
hivatalos megerősítésre várt, a tévétársaságok közvetítették mindazt,
ami általában különösebb felhajtás nélkül lezajlott. Meggyászoltam a
legénység minden tagját, de hálás voltam a sorsnak, hogy Elle biz-
tonságban volt. Az Atlantis-küldetést a következő évre tervezték.
A NASA a vizsgálat idejére leállította az űrsikló programot. Vé-
gül kiderült, hogy egy bőröndnyi méretű szigetelőhab szakadt le a
külső üzemanyagtartályról, és sértette fel a balszárnyon a hő védő
borítást.
Közeli érintettként élénk figyelemmel kísértem a híreket, min-
dennap megnéztem a NASA.gov oldalt, és titkon reméltem, hogy az
űrsikló programnak örökre vége. De miután a biztonsági szakértők
kidolgozták a vészforgatókönyveket egy újabb hasonló hiba esetére,
a vezetők ismét megadták a zöld jelzést.
Elle-ék útjával azonban továbbra is gond volt. A teleszkóp röp-
pályájáról nem tudták volna kimenteni őket. Ha az űrsikló megsérült
volna a felszálláskor, nem lett volna elég üzemanyaga ahhoz, hogy
eljusson a Nemzetközi Űrállomásra, ahol megvárhatta volna a segít-
séget. Így aztán Elle küldetését lefújták.
– Egy lépésre volt a mennyország – mondta. – Adam szerint át-
tesznek másik küldetésre.
Elmegy Adam a francba, gondoltam.
 Csillagpor 222

Carollal való kapcsolatom aszerint ívelt fel vagy laposodott el, hogy
mennyire passzolt a kórházi beosztásunk. Ha valaki megkérdezi azon
a télen, hogy van-e barátnőm, valószínűleg nemmel válaszoltam vol-
na, és a viszonyunkat inkább a barátság extrákkal kategóriába soro-
lom. De 2003 tavaszán kezdtünk több időt tölteni együtt. A beosztá-
sunk összecsiszolódott, így mi is. Gyakorlatilag hozzáköltöztem, a
saját albérletemben csak egy borotvát, egy fogkefét meg egy fióknyi
ruhát hagytam. Semmi sem volt hivatalos, még kulcsom sem volt, és
csak akkor voltam ott, amikor ő is, de az idők során valahogy mégis-
csak egy pár lettünk.

Dr. Shah a kesztyűit levéve utasított, hogy zárjam be a sebet. Oda-

ment az MRI-hez, és még egyszer megnézte a felvételt, miközben
végeztem az utolsó öltésekkel.
– Vitesse a lábadozóba! – mondta Shah. – irja meg a műtéti je-
lentést, és töltse ki a kezelési utasítást! Beszélek a szüleivel, aztán
visszajövök.
– Rendben – válaszoltam, és nem irigyeltem, amiért neki kell tá-
jékoztatnia a családot a fiuk gyászos kilátásairól.
Ahogy a hetes műtő előtt toltuk el a beteget, megláttam Carolt
az üvegen át. Ötödéves rezidensek voltunk, Carol gyereksebész, én
idegsebész, s mindketten rengeteg órát töltöttünk a műtőkben.
Tíz perc múlva már a lábadozóban ültem, és a nyolcéves kisfiú
adatlapját töltögettem. Sajnos, nem tehettünk semmit. A biopszia
alapján eldöntjük, milyen kezelést kapjon, de a középiskoláskort
nem fogja megérni.
Carol leült mellém a székre és rám mosolygott, a maszkját már a
nyakába gyűrte, de a sapka még rajta volt. Meleg pillantásában ki-
csivel több volt, mint a helló, amit hangosan is kimondott.
– Nem tudom, hogy bírod azt, hogy gyerekekkel kell dolgoznod
– dőltem hátra.
223 Priscille Sibley
Elvette tőlem az adatlapot, és gyorsan átfutotta.
– A mindenit! Agytörzsi glióma. Szegény kisfiú! – Lopva kör-
bepillantott, majd megfogta a kezem.
Próbáltam témát váltani.
– A te eseted milyen volt?
– Á, semmiség – válaszolta. – Gyomorkapu-szűkület Az ilyet
könnyen megoldjuk. Behozzák a hathetes csecsemőt, sugárban hány.
Rehidratálom, diagnosztizálom, és egy gyors műtét után élhet boldo-
gan. Happy end. Nem minden eset ilyen, de sokkal több a sikerél-
mény, mint a kudarc.
– Hát, itt nem lesz happy end – mutattam a kisfiú adatlapjára.
Carol a szájához emelte az ujjaim, gyors csókot nyomott rájuk,
aztán elengedte a kezem.
– Ezen nem tudsz változtatni. – Végigsimított az arcomon. –
Tudod, mit szeretek benned, a legjobban? Hogy tényleg érdekelnek a
betegeid.
– Téged is – vágtam rá gyorsan, de a szavaira összeugrott a
gyomrom. Hogy ezt szereti bennem, a legjobban? Igen, viszonyunk
volt... szexuális értelemben, de addig még sosem, még a legintimebb
pillanatokban sem mondtuk ki azt a szót, hogy szeretlek.
Csecsemősírás hasított a kórterem csendjébe, mindig a legkisebb
beteg a leghangosabb. Carol már talpon volt, amikor a nővér odaért.
– Dr. Wentworth? Fájdalomcsillapítót kellene felírni.
– Rögtön jövök – felelte. Aztán visszafordult felém. – Marad-
junk otthon este, aztán reggel menjünk ki a partra!
– Jó – egyeztem bele. – Maradjunk otthon!
A szó ide-oda járt bennem, mint az inga, ami lassan megtalálja a
nyugvópontot. Otthon. Meg az a másik szó. Szeretni. Igen, egyre
inkább otthon éreztem magam Carollal. És furcsamód majdnem ki is
mondtam, hogy szeretlek, de aztán elharaptam. Még soha senkinek
nem mondtam, hogy szeretem, csak Elle-nek.
De azért, miközben elnéztem Carolt, amint átmegy a termen, re-
ceptet ír, aztán megáll a síró csecsemő bölcsőjénél és simogatva csi-
 Csillagpor 224
títgatja, ráébredtem, hogy benne is sok minden van, amit szeretek. És
úgy éreztem, akkor először, hogy boldog is lehetek, ha közel enge-
dem magamhoz, ha hagyom magamnak, hogy szeressem.
Másnap kiautóztunk a családjuk hétvégi házába Hamptonsba.
Jártam már ott, most mégis másként néztem a házra, amikor megáll-
tunk előtte. Mindig is azt terveztem, hogy az idegsebészeti gyakorla-
tom után hazaköltözöm, de most megcsapott a nagyvárosi életmód
szele, legalábbis abban a verzióban, amit Carol bemutatott: parkra
néző lakás portással, hozzá egy ház a tengerparti tón. Az óceánt még
így, az április végi esőben is imádtam. Nem is volt olyan rossz ez az
egész.
Aznap este összebújva üldögéltünk a kanapén Wentworthék sze-
rénynek éppen nem mondható nyaralójában a méretes kandalló előtt.
Azt hittem, Carol elaludt, mert nem mozdult, és nagyon csendben
volt. A hullámok távoli hangja meg a tetőn doboló eső könnyen
álomba ringatta az embert. Ez jó, gondoltam. Mindenem megvan,
amit csak kívánhatok: jó szakma, gyönyörű barátnő. Nagyon halkan
azt suttogtam:
– Szeretlek.
Talán csak próbálgattam, gyakoroltam.
Meglepetésemre Carol mégis megmozdult, és bizonytalan pil-
lantással nézett rám. Sosem hittem volna, hogy az én bátorításomra
szorul. A hangja mégis elvékonyodva szólt.
– Mit mondtál?
Egy pillanatig hezitáltam. Az igazságot nem kell eltitkolnom.
– Azt, hogy szeretlek.
Carol arca felragyogott. Megcsókoltuk egymást, és ez már nem
csak a szexről szólt. Mintha csak erre a szóra várt volna. Érdekes,
sosem gondoltam volna, hogy egy ennyire határozott, ennyire tökéle-
tes valakinek is kell a szóbeli megerősítés.
– Szeretsz?
– Igen – mondtam, már-már nevetve, mert felszabadított a fel-
ismerés, ami a kórházi találkozásunk óta érlelődött bennem.
225 Priscille Sibley
– Én is szeretlek. Azta! – Megfogta a kezem és felhúzott a kana-
péról. – Gyere!
– Hova?
– Nem tudom. Rohanjunk ki az esőbe! Vagy... – Átölelte a nya-
kam. – Nem tudom.
Megcsókoltam a homlokát, aztán a száját, majd elkezdtem ki-
gombolni a blúzát.
– Gyönyörű vagy. Már rég el kellett volna mondanom, mennyire
odavagyok érted. Nagyon szeretek a parton futni, de most halasszuk
el egy kicsit.

A rá következő hétfőn olvastam a Timesban, hogy a NASA mégis-

csak zöld utat adott Elle küldetésének.
– A francba! De hát meg is halhatsz! – mondtam neki a telefon-
ban. – Túl veszélyes.
– Te nem érted, milyen fontos szerepe van a Hubble-nek az űr-
kutatásban – válaszolta.
Egy pillanatra csend állt be, mert próbáltam valami indokot ta-
lálni, amivel meggyőzhetem, hogy mondjon le élete álmáról. Sosem
lett volna jó ügyvéd belőlem.
– Az előző csapatból mindenki meghalt, Elle. Még csak elte-
metni sem tudták őket.
Komolykodó hangra váltott, de azért meggyőződés is volt ben-
ne.
– Találtak maradványokat. Igen, szörnyű tragédia volt, de a Co-
lumbia legénysége pontosan tudta, mit kockáztat. Mindannyian tisz-
tában vagyunk vele. Én felmegyek. Nem félek a haláltól.
A szemöldökömet ráncolva néztem ki Carol manhattani tetőla-
kásának ablakán. Elle meg én, mindketten hosszú utat tettünk meg
azóta, hogy nagy kalandnak hittük, amikor végigsétáltunk a
Harraseeket folyó partján.
 Csillagpor 226
– Tudom, hogy aggódsz, de nekem az kell, hogy örülj a sike-
remnek – vágott közbe.
– De...
– Semmi de, Matt! Semmi de! Csak legyél a barátom! Kívánj
sok szerencsét, és ha az kell, mondj el értem egy-két imát!
Aztán közölte az Atlantis kilövési időpontját, és mivel nem sike-
rült kellő lelkesedéssel reagálnom, egy időre elmaradtak a heti tele-
fonhívásaink.

Május végén Carollal elszöktünk egy kicsit a kórházból, egy hétvé-

gét a Karib-szigeteken töltöttünk. Volt ott két gyerek, egy lány meg
egy fiú, úgy öt- vagy hatévesek, lehet, hogy ikrek, akik búvár-
szemüvegben nézték a víz alatt a halakat. És erre valahogy elkezd-
tünk a mi gyerekeinkről beszélni, hogy ők majd milyenek lesznek, és
hogy fogjuk megtanítani őket úszni. Aztán New Yorkba visszatérve
kiválasztottuk a jegygyűrűinket.
Anyám június elején utazott fel New Yorkba, hogy megismerje
Wentworth-éket. A legeslegjobb ruha volt rajta, amit a Macy’sben
kapni lehet. Carol anyján olyan ruha volt, amit valahol máshol lehe-
tett kapni. De azért anya nagyon jól nézett ki, még jobban, mint ami-
kor apám is élt. Ledobott jó pár kilót, elkezdett kocogni, és jógára
járt, kisváros ide vagy oda, nagyon is méltó partnere volt a Park
Avenue-iaknak.
Vacsora után kimentünk az erkélyre. Anyám az ajkára tett ujjal
csodálta a város esti fényeit. Visszafogta magát, és nem ájuldozott
közhelyesen a Central Park-i kilátástól. Ehelyett valami olyat mon-
dott, amit Wentworth-ék bizonyára nem találtak helyénvalónak:
– Elle-nek aztán nem tetszene itt, mi, Matt?
Az éjszakai ég itt rózsaszín volt, egy csillag sem látszott. Rögtön
értettem, mire gondol. Nekem is milliószor eszembe jutott, amióta
New Yorkban éltem.
– Elle-nek? – kérdezte Elisabeth Wentworth.
227 Priscille Sibley
– Ó, bocsánat – szabadkozott anyám. – A kilátás persze csodála-
tos. Egy családi barátunkról beszélek, Elle McClure-ról. A keresztlá-
nyom, olyan, mintha a sajátom lenne. A NASA-nál dolgozik, az űr-
programban. Innen, New Yorkból, nem látná a csillagokat. Állandó-
an azokat bámulja. – Az arcomat figyelte, hogyan reagálok.
Carol tudta, hogy Elle-lel nagyon jó barátok voltunk gyerekko-
runkban, és hogy még mindig gyakran beszélünk. Azt is tudta, hogy
gimnáziumban jártunk egy ideig, de Celináról nem tudott, miként
arról sem, hogy mélyen elfojtottam Elle iránti érzelmeimet. Csak
annyit tudott, hogy Elle a szomszéd lány, aki még most is a barátom.
De valahogy még nem volt rá alkalmam, hogy elmondjam Elle-
nek, hogy eljegyeztem Carolt, és anyám tudta, hogy mindenképp
személyesen akarom közölni vele.
Anya Carol szüleihez fordult.
– Eléggé aggódom, mert a NASA felküldi Elle-t az egyik űr-
siklóval. Jövő tavasszal.
– Azt hittem, azt lefújták – szólalt meg Carol.
– Úgy is volt – válaszolta anya –, de pár hete mégiscsak engedé-
lyezték.
– Erről fogalmam sem volt – Carol rám nézett – Te tudtad?
– Azt hittem, elmondtam. – És rámosolyogtam leendő felesé-
gemre, a gyakorló gyermeksebészre, aki úgy ragyogott, hogy minden
csillagot elhomályosított. De én csak Elle-re tudtam gondolni.
Miután aznap este anyával visszaértünk a lakásomba, lehever-
tem a kanapéra, és próbáltam elképzelni, Elle hogyan fogadja majd a
hírt. Aztán beütöttem a számát. Adam szólt bele torokhangon:
– Halló!
– Helló, Matt vagyok! Elle ott van?
Adam felmordult.
Hallottam Elle-t suttogni a háttérben.
– Ki az? – Paplansusogás. Aztán közvetlenül a kagylóból szólt a
hangja. – Matt? Valami baj van?
 Csillagpor 228
– Nem, nincs semmi baj. Híreim vannak. Megházasodom – bök-
tem ki gyorsan. Valahogy úgy, ahogy a keserű pirulát nyeli le hirte-
len az ember, csak itt most köpésről volt szó.
– Ó, te jó ég! – mondta erre olyan hangon, amiben több volt a
meglepetés, mint a lelkesedés. – Egy pillanat. – Megint susogott va-
lami, aztán mintha egy ajtó csukódott volna.
– Elle, ott vagy?
– Igen. Ki az? Carol? Őt veszed el?
– Igen.
– Hűha, hát erre nem számítottam.
Erre majdnem rávágtam, hogy én sem. Mintha engem is megle-
pett volna ez az egész. Mintha nem én akartam volna. Pedig az volt a
helyzet, hogy egy felszabadult pillanatomban engedélyeztem ma-
gamnak, hogy ismét boldog legyek. Carollal.
– Nem tudtam, hogy ennyire komoly a kapcsolatotok – tette
hozzá Elle. – De persze már jó ideje együtt vagytok, nem?
– Két éve – válaszoltam.
Hallottam a hangján, hogy nem valami lelkes, és a következő
kérdése előtt egy kis időre csend állt be.
– És hogy kérted meg a kezét? Térden állva?
– Nem. Nem volt semmi ilyen közhelyes dolog.
Megint csend lett, lassan már kényelmeden csend.
– Ó – szólalt meg végül. – Közhelyes, mi? Nos, mindenképp
gratulálok. N... nem is tudom, mit mondjak.
Hirtelen eszembe jutott, amikor kimentünk a partra és kéz a
kézben végigsétáltunk a strandon. Eszembe jutott, hogy tőle meg-
kérdeztem, amit Caroltól tulajdonképpen nem. És hogy akkor letér-
deltem.
– És... Adam mikor tesz az asszonyává, Pip?
Kuncogott.
– Mintha apámat hallanám. Ami azt illeti, már többször is feltet-
te a kérdést. De én még nem állok készen.
229 Priscille Sibley
– Miért? Nem térden állva kérdezte? – Próbáltam úgy tenni,
mintha viccelődnék.
Megköszörülte a torkát.
– Nem erről van szó. Most... más a fontos. Meg...
– Meg? – Gondolom, azt reméltem, be fogja vallani, hogy gyű-
löli Adamet.
Suttogóra fogta.
– Gyereket akarok. Miután megházasodtam. Még mindig szeret-
nék gyerekeket.
– És ő nem akar?
Nyüszítő hang hallatszott. Elle lett volna? Vagy csak rossz a vo-
nal? Vagy a kisbabánk jutott eszébe?
– Szóval – folytatta végül – miért házasodnánk össze, ha még
nem vagyunk készen a gyerekre?
Nem válaszolt a kérdésemre, de nem forszíroztam. Nem akartam
folyton arra gondolni, hogy Adammel egy gyereket terelgetnek. Az-
tán megfordította a kérdést, és feszültséget hallottam bujkálni a
hangjában.
– És ti, terveztek gyereket?
– Persze – válaszoltam. Hiszen ez volt a tervezünk. Összeháza-
sodunk. Lesz kettő egész öt tized gyerekünk, és megtanítjuk őket
úszni és egzotikus tengereken búvárkodni. – Fura erről beszélni ve-
led.
– Tudom.
Nagyot nyeltem, így szedtem össze a bátorságom.
– Még mindig gondolok néha a kisbabánkra, Pip. Beszéltél róla
Adamnek?
– Ó, Matt! – Felsóhajtott, és láttam magam előtt, ahogy a szájá-
hoz emeli a kezét.
Adam hangja hallatszott a háttérből.
– Elle, mondd meg neki, hogy más dolgod van! Gyere már visz-
sza az ágyba!
 Csillagpor 230
– Ó, Istenem! – mondta Elle halkan. Nekem. Aztán hangosan
Adamnek: – Jövök már. Csak egy perc. Megházasodik.
– Házasodik? Ma este? Gyere már, Elle! Olyan egyedül érzem
magam – panaszkodott Adam.
A francba már!
– Jól vagy, Matt? – kérdezte Elle.
Hogyne, kitűnően voltam, ha a gyilkos haragtól eltekintünk.–
Hallom, menned kell. Jó éjt, Elle!

2003. június 4.

Kedves Matt!

Polgárháborút robbantottál ki. Adam most majdnem annyi-

ra haragszik rám, amennyire én őrá. Ez persze nem közvetlenül
a te hibád. De ahogy elmondtam neki, hogy esküvőtök lesz, rög-
tön megkérte a kezem.
Újra, Abban a pillanatban.
Hé, bébi, miért nem házasodunk össze?
A fenébe is, unom már ezt a „hé, bébi”-t. Nem vagyok bébi.
És nem akarok hozzá menni. Hogy akkor miért vagyok még min-
dig itt? Eddig mindig azt mondtam, csak akkor házasodunk, ha
már kiszálltam az űrhajós programból. De ezúttal erre is volt
válasza. Azt mondta, jegyezzük el egymást most, és házasodjunk
össze rögtön a küldetés után.
Na ja.
Erre, hogy időt nyerjek azt válaszoltam, nem érek rá eskü-
vőt szervezni. Mire ő? Majd ő megszervezi.
Na igen. Azt aztán bírná. Majd ő eldönti ezt. Majd ő eldönti
azt.
Úgyhogy azt feleltem, az esküvőszervezés a menyasszony
dolga. Jobban is megválogathattam volna a szavaimat, mivel
231 Priscille Sibley
úgy vette, ez azt jelenti, hogy igent mondtam, és menyasszony le-
szek. És ezt megpecsételendő elővett egy eljegyzési gyűrűt. Egy
gyűrűt!
Erre nemet kellett mondanom. Hogyan mondod el valaki-
nek, akivel nyolc éve együtt élsz, hogy sosem gondoltad, hogy ez
örökre szól? Ez olyan bunkóság lett volna. Ő már a kezdetektől
össze akart házasodni. Én mindig azt mondtam neki még nem ál-
lok készen, de hozzá kellett volna termem, hogy soha nem is fo-
gok. Neki csak a karierrje számít. Nem akar gyerekeket. Én is
szeretem a munkám, de én babát is akarok. Mindent.
A múlt hónapban két napot késett, csak két napot, de Adam-
nél máris kiment a biztosíték. Nem mintha én örültem volna ne-
ki, hogy esetleg terhes vagyok, hiszen épp most engedélyezték a
küldetést, és akkor le kellene mondanom a helyemről. Abba be-
lehalnék, de nem lett volna más lehetőség. De hála az égnek,
nem vagyok terhes. Viszont még most sem hiszem el, hogy Adam
egy héttel később vazektómiát 7 csináltatott. Nyissz-nyissz.
Mostanában egyik megvilágosodás ér a másik után. Az el-
múlt hetekben rájöttem, mennyire nem tisztel. Meg sem kérdezte,
én mit szólok hozzá. Csak elment, és hazajött sajgó micsodával,
és elvárja, hogy én gondozzam. Na persze.
De nem szóltam semmit. Mit is mondhatnék? Hogy azt aka-
rom, ő legyen gyermekeim apja? Hát, itt az újabb megvilágoso-
dás. Hogy nem. Nem akarom. Nagyon rossz apa lenne. Nem sze-
reti a gyerekeket, a szomszéd gyerekeit sem. Nem akarok hozzá-
menni. Úgyhogy egy szót sem szóltam.
Az elején nagyon egymáshoz illettünk, és általában még
most is jól megvagyunk. Nem elég ez? Talán ha nem akarnék
családot, elég lenne. Miért olyan nehéz ez? Úgy érzem, valahol
kezdem feladni. Ennyi időt elvesztegettem Adamre.

7
Az ondóvezeték sebészeti úton történő elkötése.
 Csillagpor 232
Előre látom, hogy egyszer majd itt akarom hagyni Hous-
tont, haza akarok költözni, és egy főiskolán akarok tanítani. És
már hallom is a hangját a fejemben. Tanítani? Maine-ben? El-
vesztegeted a tehetséged, Elle. Ő dühöng, én meg már zsugoro-
dom is. Azt mondja, önzőség tőlem, hogy nem akarom kifutni
magam, azt mondja, hogy alapfizikát bárki tud tanítani, de a
többség akkor sem lenne képes felfogni, mik azok a
magnetohidrodmamikus hullámok, ha pisztollyal fenyegetnék.
Jó, az én agyam úgy van bekötve, hogy én meg feltudom. Na
és? Ez azt jelenti, hogy akkor csak egy síkban létezhetek, és a vi-
lágegyetem csak ebből a szemszögből érdekelhet? Én többet
akarok. Tanítani akarok. Szeretem, amikor valakinek felcsillan a
szeme, mert megért valamit. Vagy neki van igaza, és csak nem
akarom meghozni az áldozatot, ami a nagy tudományos felfede-
zésedhez kell?
Hiányzik apukám meg az öcsém. Meg a tél meg az ősz, meg
a kajakozás a Casco-öbölben. Hiányzik az életem.
És nem akarom, hogy öregen majd azon keljen bánkódnom,
hogy szerettem volna gyerekeket, de a karrierem fontosabb volt.
Fel fogok menni az űrbe. Ennél többet semmi sem adhat.
Csak az, ha a karjaimban tarthatom a kisbabámat.
Mindig is úgy gondoltam, hogy egyszer majd férjhez me-
gyek. És tele lesz a házunk gyerekekkel.
De Adammel ez nem fog megtörténni. Ez így nem működik.
Sosem képzeltem úgy, hogy mindig ő lesz mellettem.
Az isten bocsássa meg, de úgy képzeltem, hogy te leszel ott,
Matt. Láttam az oltárt, magamat fehér ruhában. Tudom, hogy ez
az esély már rég elúszott. De valahogy...
Matt, mást veszel feleségül. Más lesz ott melletted a temp-
lomban. Az életben. Carol Ó, Istenem! Úgy szeretnék örülni en-
nek, de úgy, érzem, mintha ezzel elindulnék a sír felé.
233 Priscille Sibley
Mi a fenéhez kezdjek az érzelmeimmel? Igen, már réges-rég
meghoztam a döntést. Most már nincs jogom hozzá, hogy szeres-
selek. És mégis szeretlek.
 32

Elle balesete után

11. nap

A tanúvallomása utáni napon Adamnek még volt képe visszajönni

Elle kórtermébe. Felém nézett, de nem a szemembe.
Dühösen álltam fel.
– Te meg mit keresel itt?
Úgy tett, mint aki meg sem hallotta a kérdést, lehajolt és megpu-
szilta Elle homlokát.
– Szia, bébi!
– Adam, kifelé!
– Tanúsíthatnál egy kis tiszteletet! Tudom, sosem ment neked,
hogy tiszteletben tartsd a kapcsolatunkat, de esetleg elmehetnél sé-
tálni egy-két órára, hogy békében elbúcsúzhassak tőle.
– Ő már öt évvel ezelőtt elbúcsúzott tőled. Ami meg a tiszteletet
illeti, nyugodtan tiszteletben tarthatod, hogy a feleségem. És hogy a
fenébe hagynálak itt vele, elment az a minimális eszed is?
Felegyenesedett, majdnem a plafont súrolta a feje, és gúnyosan
elmosolyodott.
– Hogyan? Hát nem bízol bennem?
– Nem. Nem bízom. Mi a francot keresel egyáltalán Maine-ben?
Semmi közöd Elle-hez. Rég kidobott.
Forgatta a szemét.
– Hát nem figyeltél tegnap a bíróságon? Engem hatalmazott
meg.
235 Priscille Sibley
– Ó, az ég szerelmére! Hogy az anyám közbelép, azt még meg-
értem. Nincs igaza, de családtag. De te? Évek óta nem is láttad Elle-
t. Mi a fenéről szól ez? A hatalomról? Hogy te is bekerülj a hírekbe
és nagy ember legyél? Belül olyan vagy, mint egy köcsög kis Napó-
leon, aki mindent és mindenkit uralni akar.
– Te mindig is egy arrogáns pöcs voltál, Beaulieu. A bíróságon
mindent elmagyaráztam. Sokáig voltunk együtt, és tartozom neki
ennyivel. Nagyon fontos volt nekem. – Akkorát nyelt, hogy azt való-
színűleg Kínában is hallották. – Szerettem. Sosem értettem, hogy
miért romlottak el köztünk a dolgok, de szerintem te álltál a háttér-
ben.
– Még mindig szereted. Jézusom! – mondtam, és kinéztem az
ablakon.
–Már nem... vagyok szerelmes belé. De... igen... még mindig
fontos nekem – ismerte el elhaló hangon. – Nagyon hosszú ideig
voltunk együtt.
– De már régen nem vagytok.
– Ez elég nevetségesen hangzik, éppen a te szádból. Szánalmas
volt, ahogy annyi éven át ott üldögéltél és csak vártál rá, hívogattad
és folyton beleavatkoztál a kapcsolatunkba.
– Rólad sosem beszéltünk. Barátok voltunk, sokkal régebben
ismertem, mint te – vágtam vissza.
– És még mindig szerelmes voltál belé.
Erre bólintottam, elismerve, hogy így volt.
– Szóval miért jöttél el? A szakítás után nem voltatok jóban. Az
a sok baromság, amit a bíróságon mondtál a viszonyotokról...
– Nem baromság volt. Beszéltünk, ha nem is túl gyakran, de be-
széltünk. Hogy terhes, arról hallani sem akartam. Tudtam, hogy ha
gyereke lesz, akkor neki vége. – A fejét csóválva odapillantott Elle-
re, és azt motyogta: – De nem tudtam, hogy így lesz vége.
Erre újra láttam magam előtt Elle-t, de nem a mostani szeme-
immel, amik már kezdték megszokni a látványt, hanem az akkoriak-
kal, amikkel először megláttam a sürgősségin, amitől majdnem térd-
 Csillagpor 236
re rogytam és úgy éreztem, vége a világnak. Elment az eszem. És
visszatért. És még mindig ott volt Elle. Az én Elle-em. Ott feküdt.
Mozdulatlanul. Távolian.
Adam meg csak beszélt, védte magát.
– Úgyhogy miután elmondta, hogy terhes, nem hívtam többet.
De hogy fontos nekem, az nem volt baromság. – És azzal, mint aki
befejezte, kiment.
Valami bizarr késztetés azt súgta, hogy utána kell mennem. Le-
het, hogy lemaradtam valamiről. Lehet, hogy amíg nem figyeltem,
elárulta, mi lesz a következő lépése. Fogalmam sem volt mivel tud
még előállni egy rég elfeledett meghatalmazás után. De ez, hogy
ilyen könnyen hagyja meggyőzni magát nem volt jellemző rá.
A hátsó lépcsőn ment le, ami a sürgősségi bejáratához vezetett, a
helikopter-leszállóhoz, ahhoz a nagy leaszfaltozott területhez a kór-
ház hatalmas épülete és a parkolóház között. Zuhogott az eső, és
egyikünkön sem volt kabát. Bőrig áztam a tizenöt másodpercben,
mialatt átszaladtunk a parkolóházba. Ő is bőrig ázott. Csak akkor
vett észre, amikor megnyomta a lift gombját.
– Mi van? Elmegyek. Mit akarsz még?
– Nem értem.
Kifújta a levegőt leeresztette a vállát.
– Tudom, hogy nem érted. Pedig jó lenne, ha értenéd. Meg kell
értened, hogy véget vethess ennek a tragikomédiának. – Letörölte az
arcáról a vizet – Üljünk be valahova!

Nem most ültem először egy asztalnál Adammel. Az évek során már
volt részem ebben a kellemetlen megtiszteltetésben, viszont azt hit-
tem, ennek örökre vége, és tessék, most megint ott ültünk bőrig ázva
a vinilhuzatos padokon, és a laminált étlapot tanulmányoztuk egy
alagsori kis olasz kajáldában, ahol a túlfőzött spagetti meg az olíva-
olaj volt a sláger.
– Hát nem épp vegán menü – állapította meg Adam.
237 Priscille Sibley
– Akkor rendelj salátát! Nem a kaja miatt vagyunk itt. Beszélj! –
szóltam rá.
Letette az étlapot, és az órájára nézett.
– Oké. Egy órám van, aztán indul a gépem, de nem hinném,
hogy ennyiben hagyom a dolgot. Visszamegyek Houstonba és előke-
rítem az ügyvédet, akinél Elle a nyilatkozatot írta, és a következő
tárgyalásra már itt is leszek az eredeti példánnyal.
Megborzongtam, és nem azért, mert bőrig ázva ültünk a
légkondi huzatában.
Eldarálta a történetet, hogy hogyan ismerte meg Elle-t, hogy
mennyire fiatal volt, hogy még ő is mennyire irigyelte a kis herceg-
nőt, mert ő két helyen is dolgozott és huszonkilenc évesen még épp
csak elkezdte a PhD-jét.
– Figyelj, én is egész végig dolgoztam a suli mellett – jegyeztem
meg. – Annak pedig, hogy hogyan ismerted meg, semmi köze ahhoz,
ami most van. Ahhoz meg pláne nincs, hogy ő hogyan döntene eb-
ben a helyzetben.
– Csigavér! – csitított a szemét forgatva. – Azt akarom mondani,
hogy mindenki félreismerte Elle-t. Először én is. Csak azért álltam
szóba vele egyáltalán, mert mind a ketten a NASA-hoz akartunk
menni. Úgyhogy amikor összefutottunk, udvariasan cseverésztem
vele. A NASA-ról. De elég gyorsan kiderült, hogy nem az az elké-
nyeztetett csodagyerek, akinek mindenki hitte. Minden hétvégén
hazavezetett Maine-be meg vissza, csak hogy láthassa a kisöccsét.
– Na igen, Alice a szavát vette, hogy vigyázni fog az öccsére –
jegyeztem meg, és egy papírszalvétával felitattam a patakot, ami a
hajamból csurgott végig a homlokomon.
Adam összekulcsolta a kezét a tarkóján, és hátradőlt.
– És gondolom, szerinted ezzel nincs is semmi baj. Egy tiné-
dzser lány, egy igazi géniusz, aki előtt fényes jövő áll, és neki kell
pátyolgatnia a szétesett családját. Te is biztosan úgy álltál hozzá,
mint mindenki más.
 Csillagpor 238
– Nem. Én azt mondtam neki, hogy menjen az MIT-ra – vála-
szoltam. Azzal érveltem, hogy ha Hank nem hagyja abba az ivást,
akkor majd a szüleim vigyáznak Christopherre. De egy kis idő után
abbahagyta. Még azt is mondtam Elle-nek, hogy hajlandó vagyok a
Columbia helyett a Bostoni Egyetemre menni, csak hogy közel le-
gyünk egymáshoz. De nem. Ő vállalni akarta a felelősséget – Egyál-
talán nem úgy álltam hozzá, mint mindenki más – magyaráztam
Adamnek.
– Én próbáltam segíteni neki – folytatta. – És erre ő gyorsan rá-
jött. Lenyűgöző elme volt, briliáns. De teljesen naiv, gőze sem volt
az egyetemi hatalmi viszonyokról. Agresszívebben kellett volna
hozzáállnia a kutatáshoz, de ő túlságosan engedékeny volt, elvonta a
figyelmét a családja. Néha még hétköznap is hazament, hogy ott le-
hessen Christopher iskolai rendezvényein.
– Elle-nek nagyon fontos a családja – közöltem. – Nem tudna
csak úgy otthagyni valakit, aki fontos neki. Mint ahogy a gépeket
sem állíttatná le ilyen körülmények között
– Látod, pontosan ez itt a gond, Beaulieu. Te most ugyanilyen
méltatlan helyzetbe hozod. Azt akarod, hogy tegye ki magát a szen-
vedésnek egy formátlan kis sejtcsomó kedvéért, ami még csak nem
is csecsemő.
– Nem.
– Figyelj ide! Most az egyszer hallgasd meg valaki más szem-
pontjait! Én támogattam, megmutattam neki, hogyan álljon ki magá-
ért meggyőztem, hogy a tudományt kell az első helyre tennie. Én
beszéltem rá, hogy jelentkezzen a NASA-hoz, még akkor is, ha Ho-
uston olyan messze van a gyámoltalan családjától. Én intéztem el,
hogy senki és semmi ne állhasson az útjába. Megvolt hozzá a tehet-
sége. És akarta is. De a prioritásokat is fel kellett állítania.
– Felnagyítod a saját szereped.
– Nem hinném. – Felnevetett, szárazon, kedvetlenül. – Segítet-
tem neki, hogy csak a lényeges dolgokkal foglalkozzon, hogy elér-
hesse, amire vágyott. Az űrt. A csillagokat. A Hubble-t. Szerettem,
239 Priscille Sibley
és ő mindig is a NASA-ról álmodott. Te csak zavaró tényező voltál.
A családja is. Néha meg én is csak hátráltattam. És akármennyire is
ellenkezett velem néha, nagyon is akarta, hogy segítsek neki.
Megjött a pincérnő, gyöngyöző vizespoharakat tett elénk, és fel-
vette a rendelést.
Nyugtalanul fészkelődtem a műanyag borítású padon a csurom-
vizes nadrágomban. Be akartam fejezni ezt a beszélgetést, vissza
akartam menni a feleségemhez.
– Elle sose volt az a gyenge akaratú nő, akinek te beállítod. Na-
gyon is tisztában volt azzal, hogy mit akar. Nagyon is tisztában volt
vele. Igen, sokoldalú volt, együttérzés is volt benne, és imádta a csa-
ládját. Hank és Alice gondoskodott róla, hogy normális gyerekkora
legyen, még ha zseni volt is, sportolt és a házimunkából is kivette a
részét. Ezek nem zavaró tényezők. Ettől lesz valaki ember, ettől le-
szünk részei egy nagyobb egységnek.
– Rászakadt mindenki más életének a gondja, lábtörlőnek hasz-
nálták.
– Igen? Mondd ezt az atlantisosoknak! Mondd Jabert-nek! Hogy
csak úgy ott kellett volna hagynia, meghalni és szépen elsétálnia...
vagyis ellebegnie. Elle egy hős.
Adam beletúrt a hajába, és előredőlt.
– Hát nem tudod felfogni, miről beszélek? Elle megérdemli,
hogy ő legyen az első. Most az egyszer gondolj erre! Nézd az ő ér-
dekét! Ő érted hagyta ott a NASA-t. Most az egyszer tedd azt, ami
neki jó!
Az asztalra csaptam.
– Ő akarta otthagyni a NASA-t. Szerinted én vagyok az, aki nem
érti. Pedig az a helyzet, hogy te nem érted – hadartam. – Látszik,
mennyire nem tiszteled a függetlenségét. Őt nem kellett vezetni.
Nem is tudtam volna. Ugyanarra mentünk. Ugyanazt akartuk. Gye-
rekeket akart, talán még jobban, mint én. Nem volt megalomán ego-
centrikus. Áldozatot hozott? Igen. De azért, mert ő akarta így.
 Csillagpor 240
Adam olyan megvető arcot vágott, hogy azt hittem, mindjárt le-
köp.
– Hát csak mondogasd ezt magadnak! Ő mindig többet akart. Én
vigyáztam rá. És most is vigyázni fogok. Hidd el nekem, én nem
akartam belefolyni ebbe. Ha szemernyi tisztesség lenne benned, ak-
kor hagynád, hogy méltósággal haljon meg. Miattad szenved hóna-
pokig. Rohadj meg! – Azzal felállt és faképnél hagyott.

Keisha széthajtogatta az élénk színű, kék-sárga-rózsaszín karibi min-

tás takarót, és Elle-re terítette.
– Mindig azt mondta, hogy ez a takaró boldoggá teszi. Kará-
csonyra egy ilyet akartam adni neki. – Elmélyült a ránc a két sze-
möldöke között. – Ő már nem ünnepel velünk, ugye?
Több válasz is átsuhant a fejemen. Mindenképpen azt reméltem,
hogy a baba még karácsonykor is meglesz – és még jóval utána is –,
de az persze semmit sem számított volna, ha Keisha készít egy új
takarót. Elle már nem tudhatta, mennyi szeretet és hosszú órák mun-
kája kell egy ilyen mesterműhöz. Ő már nem fázott és nem volt me-
lege. Megöleltem Keishát, Elle legjobb barátnőjét, aki a fiunk el-
vesztésekor végig támogatta a feleségemet, és aki szintén számítha-
tott Elle-re a nehéz időkben.
– Meglátjuk, hogyan lesz – feleltem.
Keisha tett egy halvány kísérletet a mosolygásra, azután vissza-
ült a székre Elle ágya mellé.
Pár percig beszélgettünk, aztán Adamre terelődött a szó, és én
jól megmondtam a véleményem róla, a látogatásáról, az esőről és az
étterembeli szózatáról.
– Utálom azt a szemétládát – fakadtam ki. – Elle beszélt róla ne-
ked?
Keisha pislogott párat, mielőtt válaszolt
– Annyit tudtam, hogy régen együtt élt valakivel, de a nevére
nem emlékeztem. Tulajdonképpen mit akarsz megtudni tőlem?
241 Priscille Sibley
Igaza van Adamnek? Tényleg embertelen terhet rakok Elle vál-
lára, amikor azt kérem, hogy tartson ki még néhány hónapig? De
inkább nem mondtam semmit, csak vállat vontam.
Keisha vigasztalón a kezemre tette a kezét.
– A következőkre emlékszem abból, amit róla mondott. Azt me-
sélte, rád emlékeztette. Ne rémülj úgy meg, Matthew! Azt mondta,
vannak közös tulajdonságaitok. Adam elég okos volt hozzá, hogy ne
rohanja le, és először csak barátok voltak. De Adam nem te voltál. És
bár komoly volt a kapcsolatuk, hosszú távon nem volt benne pers-
pektíva. De nem ezt akarod hallani, ugye? Azt akarod hallani, hogy
neked van igazad, és nem neki.
Lesütöttem a szemem.
– Most, hogy beszéltem vele, hogy meghallgattam, már fogal-
mam sincs.
– Nekem viszont van. Én elfogult vagyok. Én azt akarom, hogy
a baba életben maradjon, de ez nem elég ahhoz, hogy igazoljam ma-
gamat önmagam előtt – jelentette ki Keisha. – Tudod, van egy elmé-
letem Elle-ről. A hosszabb verziót akarod hallani, vagy a rövidebbet?
– A középhosszút – válaszoltam.
Keishának jó volt a beszélőkéje, és néha mellékes témákról
egész disszertációkat tudott előadni. Elle mindig azt mondta, hogy ez
az egyetemi oktatóknál foglalkozási ártalom. Figyelmes hallgatósá-
guk van az előadóban, és emiatt azt hiszik, hogy a diákokat minden
érdekli, amit megosztanak velük.
Keisha fészkelődött a széken; láttam, hogy összeszedi a gondo-
latait.
– Hallottál a tizenhat éves lányról, aki a múlt ősszel bejárt Elle
óráira?
Bólintottam.
– Julie, ha jól emlékszem. Elle szerint nagyon tehetséges.
– Egy kisegér, de az biztos, hogy nagyon vág az esze. Egyszer
bejött Elle irodájába, miközben beszélgettünk, és miután megbeszél-
tek valamit egy érthetetlen matematikai képletről, gyorsan el is kö-
 Csillagpor 242
szönt Elle erre hátradőlt a fotelben, és elárulta, hogy ilyen idős korá-
ban mennyire nem találta a helyét. Ugyanúgy, mint Julie, ő is oko-
sabb volt a legtöbb évfolyamtársánál, néha még a tanárainál is, de
mégsem érezte magát egyenrangúnak a többi diákkal, sem a gimná-
ziumban, sem az egyetemen, sőt, még a PhD-je alatt sem. És főleg
Adammel nem. Legalábbis hosszú-hosszú ideig nem.
Előredőltem.
– Fiatalkorában nem illeszkedett be könnyen – vetettem közbe –
, de...
– Igen, de aztán kezdett felnőni. Elment a Princetonra. Összejött
egy sokkal, idősebb pasival. Tetszett neki, hogy idősebb, és hogy
nem számít neki, hogy Elle kicsit naivan áll bizonyos dolgokhoz.
Adam lett a mentora. És Elle rábízta magát.
– Ezt most miért mondod?
– Mert aztán Elle túlnőtt Adamen. Érett személyiség lett, maga-
biztos nő, aki tudja, mit akar, és tudja, hogyan küzdjön meg a céljai-
ért. Elle teljes személyiség... – Keisha nyelt egy nagyot – volt. Min-
dazokra a dolgokra, amikről a nőitanulmányok-óráimon beszélek... ő
volt a tökéletes példa.
– Értem. De mi...
– Mi köze van ennek ahhoz, hogy Adamnek vagy neked van-e
igaza?
Bólintottam.
– Adam továbbra sem vette figyelembe a véleményét. Ebből
elege lett. De egyszer elmondta nekem, hogy te már gyerekkorotok-
ban is tisztelted őt. Ezt én is láttam. Nem értettetek mindig minden-
ben egyet, de te mindig meghallgattad. Hiszel benne, hogy ő meg
akarná menteni a babát?
– Igen – válaszoltam.
– Ebből tudom, hogy jó döntést hozol. Hiszen tiszteled őt.
Azonkívül én is jól ismerem Elle-t. És tudom, hogy ő sosem adná
fel, még ebben a helyzetben sem.
 33

Tizenkettedik nap

– A szentmise véget ért. Menjetek békével! – szólt Meehan atya.

– Istennek legyen hála! – válaszoltuk, mint egy horda agymosott
jobbágy.
A gépies memória csodálatos dolog. Egy teljes misét végig tud-
tam csinálni anélkül, hogy egy pillanatra is odafigyeltem volna. Fej-
ből mondtam a gyerekkori imákat. A szentbeszéd meg az oltáriszent-
ség felmutatása alatt végig máshol jártak a gondolataim, mégis hibát-
lan ritmusban álltam fel és térdeltem le.
Isten. Ha az Isten kell hozzá, hát meghajlok Isten előtt.
De amikor vége volt, üresnek éreztem magam, és arra gondol-
tam, hogy a jó atya, aki már kint a templom előtt rázta a hívek kezét,
vajon észrevette-e, hogy megtartottam a szavam, legalábbis ezen az
első vasárnapon.
Felálltam, leporoltam magam – már úgy éreztem, a tölgyfa-
padba gyökereznek a lábaim –, aztán odamentem az oltárhoz gyer-
tyát gyújtani. Ezt még meg kellett tennem. Tizenkét nap. Ennyi kel-
lett, hogy álszent legyen belőlem. Kerestem a gyertyát, amit meg-
gyújthatok, amikor észrevettem, hogy egyrészt mindegyik ég, más-
részt mind elektromos. Micsoda átverés! Most kikapcsoljak egyet,
aztán kapcsoljam vissza? Ez hülyeség.
– Manapság már ministránst sem kapok – szólalt meg Meehan
atya az oltár felé jövet. – Örülök, hogy itt van. – Aztán elkezdte elfú-
jogatni az igazi gyertyákat, amik az oltáron égtek. – Elle hogy van?
 Csillagpor 244
– Semmi változás. – Az elektromos gyertyákra mutattam. –
Ezekkel meg mit kezdjek?
– Olyasmi ez, mint a gázlángos kandalló, nem?
– Vagy az elektromos. Olyan, mintha. Csak illúzió az egész, mi?
– Ezt is kimondtam hangosan? A fenébe. Fáradt vagyok. Egész éjjel
az Adammel folytatott vitánkon gondolkodtam.
– Nem muszáj gyertyát gyújtania, ha imádkozni akar. Az csak
amolyan szimbolikus dolog – jegyezte meg Meehan atya.
– Értem – válaszoltam.
– Ami meg az illúziót illeti, azt hitnek hívják.
– Bocsánat – szabadkoztam. – Próbálkozom.
Elindult a borral meg a serleggel hátra a sekrestyébe.
– Jöjjön velem!
Mentem utána. A nyájhoz tartoztam, ugyebár. Milyen találó! A
nyáj és a pásztor.
– Jöhetnék a közhelyekkel – mondta az atya, mintha gondolatol-
vasó lenne. – Könyörögj Istenhez, és imád meghallgattatik. Mond-
hatnám, hogy a hit ajándék. Felhozhatnék bibliai helyeket. De in-
kább csak azt mondom, próbáljon nyitott lenni. Beszélgessen vele.
Vagy legalábbis próbálja meg.
– Rendben.
– Hogy van a baba?
– Még harminc hét. Ha tizenhatot túlél, akkor van esélyünk.
– Ön így áll hozzá, mi? A számok embere. Mérhető paraméterek
szerint éli az életét. Hitt valaha valamiben, ami nem volt mérhető?
– Elle-ben. Én benne hittem.
Fújt egyet.
– Hát, kezdetnek nem rossz. Hisz a szeretetben, márpedig Isten
maga a tiszta szeretet.
 34

14–21. nap

Amikor Elle űrhajósat játszott gyerekkorában, már akkor sem vissza-

felé számlált a kilövésnél. Mindig előrefelé.
– Visszafelé számolni olyan, mintha minden eldőlt volna a
múltban, és csak fogy az időnk. Pedig minden pillanat valami újnak
a kezdete – mondta.
Akármennyire is szerettem volna én is ilyen optimista lenni, tes-
tének sorvadása rám cáfolt. Igen, a baba tizenhat nappal idősebb lett,
már a terhesség tízedik hetében jártunk, és minden jel szerint jól volt.
De milyen áron? Elle nem volt boldog kismama. Neki nagyon is
visszafelé pergett a számlálója.
A valóság kezdett visszaszivárogni az érzelmi szakadékba, ami-
be zuhantam. El kellett foglalnom magam valamivel. Phil biztosított
róla, hogy a magánrendelésünkkel minden rendben. D’Amato cso-
portjából továbbra is helyettesített valaki, de az éjjeli ügyeleteket
már többnyire elvállaltam, és egyszer-kétszer szükség is volt rám a
sürgősségin. Az intenzíven könnyebb dolgom volt, hiszen csak ki
kellett ugranom Elle-től a betegekhez.
Szereztem egy hátradönthető fotelt, amiben feküdni is tudtam.
Azt mondtam magamnak, itt-ott azért alszom egy-egy órát.
– Miért nem mész haza ma éjszakára? – kérdezte Jillian Waters,
az intenzív osztály főnővére. – Majd hívunk, ha gond van.
Megráztam a fejem.
– Nem bízol bennünk, hogy ellátjuk a feleséged?
– Nem erről van szó.
 Csillagpor 246
– Hát akkor miről?
– Nem tudom. – Nem tudtam. Szenvedtem az álmatlanságtól és
a gyásztól, és ha eszemnél lettem volna, már rég magamra parancso-
lok, hogy menjek haza, mert ez a paranoia őrültség. Senki nem fogja
lekapcsolni a gépeket – Egy ideje már csak beugró vagyok. Ideje
segítenem egy kicsit Philnek – mondtam, és cseppnyi bűntudatom
sem volt, amiért hazudok.
– Itt semmi hasznodat nem veszik, és az éjszakások azt mond-
ják, sosem alszol. Az utóbbi tizenhat éjszakából tizennégyet bent
töltöttél. Haza kell menned!
De nem mentem haza. Elle nélkül már nem is éreztem otthon
magam a farmházban. Lehet, hogy el kellene adnom. Nem tudtam
elképzelni, hogy nélküle lakjak ott, és a pénz is kellett.
A biztosítónk nem akarta fizetni az ellátást. Miért kellett volna
napi több ezer dollárt fizetniük valakinek, aki bizonyítottan
agyhalott? Elle konkrét állapotától függően egyhavi intenzív ellátás
akár egymillió dollárba is kerülhet. Phil persze nem kért semmit a
műtétért. A kórház is biztos ad valami dolgozói kedvezményt, de azt
nem várhattam el, hogy Clint Everest meg a többi intenzíves orvos is
ingyen dolgozzon. A számla nyolc hónap alatt akár – jó ég, bele sem
akartam gondolni, mennyi is lehet, pláne, ha komplikációk lépnek
fel. Volt némi megtakarításunk, de közel sem annyi, amennyi ide
kellett. Hank persze felajánlotta, de róla sem hittem, hogy lenne eny-
nyi pénze a bankban.
A ház volt az egyetlen jelentős vagyontárgyunk. Pár évvel aze-
lőtt, amikor egy ingatlanfejlesztő több mint hárommilliót ajánlott a
telekért, Elle-lel hallani sem akartunk róla. A francba! Elle gyűlölné,
hogy valaki lebontja a házunkat, és csicsás egyen házakkal szórja
tele a farmot.
Elmélet. Ez már mind csak elmélet volt. Elle semmiről sem tu-
dott.

***
247 Priscille Sibley
A következő három éjszakán több időt töltöttem a betegekkel, mint
Elle-lel. Három gyereket hoztak be fejsérülésekkel, aztán egy AIDS-
es beteget arcüregi tályoggal, ami kényes helyen volt, ezért a fül-orr-
gégész mindenképp azt akarta, hogy legyek ott a leszívásnál.
Aztán behozták a kisbabát, aki nálunk született, négy hónappal
idő előtt. A koraszülés miatt súlyos agykárosodást szenvedett. Mie-
lőtt hazaengedtük, egy csövet helyeztünk be neki, amin elszivárog-
hatott a felesleges agyfolyadék. Most ez eltömődött, és emiatt újabb
műtétre volt szükség.
Az anya sírt, amikor mindezt közöltem vele. A szemében Elle-t
láttam. Egy nőt, akit felmérhetetlen veszteség ért. Ahogy lenéztem a
kisbabára, Celinát és Dylant láttam, és a másik két csecsemőt, akik
alig pár hetet éltek. És odaképzeltem a mostani babát is.
– Bocsásson meg! – mondtam, s azzal az ürüggyel, hogy kitöl-
tőm a hozzájárulási adatlapot a műtéthez, leültem a nővérállomáson.
Ha Elle-t életben tudjuk tartani karácsonyig, akkor a kisbabánk-
nak lesz esélye, kábé annyi, mint annak a szegény gyereknek az el-
tömődött csővel. Mi a fenét képzelek? Nekünk ez nem elég. A baba
márciusban lesz negyven hetes. Ki kell bírnunk márciusig.
Fogtam a telefont és felhívtam Philt, hogy jöjjön be. Nem vol-
tam abban az állapotban, hogy műteni tudjak. Sem érzelmileg, sem
fizikailag. Túl keveset aludtam, túl ideges voltam.
Éppen elaludtam volna, amikor a gyerekosztályról hívtak Mark
Nguyenhez. Súlyos rohama volt, és a szokásos görcsoldók nem segí-
tettek. Mire sikerült leállítanunk a rohamot, annyi gyógyszert pum-
páltunk belé, hogy le kellett vinnünk az intenzívre. Az MRI-n nem
látszott, mi volt a kiváltó ok. De pár óra múlva tiszta tudattal ébredt.
Újabb hosszú éjszaka, gondoltam. Azzal nyugtattam magam,
hogy jobb ez, mint csak ülni depressziósán.
Nappal viszont csak ültem depressziósán. Persze jöttek látoga-
tók. Phil napjában többször is benézett, sokszor hozott kajacsomagot
a feleségétől, Melanie-tól.
 Csillagpor 248
Mike. Christopher. Hank. A kórházi nagykutyák is mindennap
leviziteltek. Ebédszüneti vizit. Napi rendes vizit. Nem igazán akar-
tam szólni senkihez, pláne nem hozzájuk. Csak Elle leveleit bújtam.
Naponta vagy tucatszor lejátszottam az utolsó üzenetét a telefo-
nomon. A többit átugrottam, hiszen a családból és az ismerősök kö-
zül sokan voltak, akik mindennap hívtak.
– Szia, én vagyok... Töltsünk együtt egy csendes estét...
Megfogtam a kezét.
– Elég a csendből, Elle! Beszéljünk! Ébredj fel, és mondd, hogy
ez az egész csak egy rettenetes rémálom volt! Szükségem van rád.
Kerültem az újságokat és a hírcsatornákat a tévén. Túl gyakran
számoltak be a feleségem állapotáról. Mindenki úgy érezte, joga van
véleményt formálni a helyzetről. Életben lehet tartani erőszakkal a
baba kedvéért? Szent vagy mártír? Mennyi esélye van a babának? A
gyermekem keltetőgépeként használom? Kinek van joga az önren-
delkezéshez? Mindenkinek, kivéve a terhes nőket? Beszálltak a vitá-
ba a feministák. Az anyák. A feminista anyák. Egyikük sem ismerte
Elle-t.
Amikor Keisha vagy Hank ott volt, elmentem járni egyet, ilyen-
kor sokszor már sötét volt. Az is előfordult, hogy aludtam pár órát az
ügyeleti szobában. Csak bennük bíztam, csak ők értettek egyet ab-
ban, hogy életben kell tartanunk Elle-t, ugyanakkor nekem magam-
nak kezdtek kétségeim támadni, főleg, amióta behozták azt a kora-
szülött kisbabát.
A fennmaradó időben olvastam. A korai levelekben, ahogy Elle
egyszer mondta is, egy tinédzser lány panaszkodott arról, hogy
mennyire be van zárva, leginkább azért, mert a szülei nem engedték
el külföldre cserediáknak, meg az iskoláról, meg hogy mennyire nem
találja a helyét, amióta elmentem Nagy-Britanniába.
Aztán kiderült, hogy az anyukája rákos. A lapok szinte gőzölög-
tek a különféle érzelmektől. Kezdtem kihagyni egy-egy részt, hiszen
eredetileg valami olyasmit kerestem, amiből kiderül, hogyan döntene
ilyen helyzetben.
249 Priscille Sibley
Később, amikor Alice-t már a hospice-osok gondozták, a levelek
hangulata elsötétült. Az anyja érzéketlen bőréről írt, a rossz szájsza-
gáról, a felfekvéseiről, amik mindig megjelentek, akárhányszor is
forgatták őt a nővérek.

De ami legjobban kiborít, az az, ahogy az ujjait begörbíti,

mintha fájdalmai lennének. Nem bírom elviselni, hogy szenved,
és hogy mi hagyjuk, és nem segítünk neki. Kómában van, aminek
elvileg azt kellene jelentenie, hogy nem érez semmit. De érez. És
ez így kegyetlenség. Szörnyű kínjai vannak, és mi nem segítünk
rajta.

A délutáni nap besütött az ablakon, megvilágította Elle szinte át-

látszó bőrét. Állítottam a redőnyön, hogy ne a szemébe süssön. Mu-
száj volt. Nem tudtam megállni, bár tudtam, hogy nem lát és nem
hall semmit. Közelebb húztam a székem, és mellé hajtottam a fejem
a párnára.
– Neked nem fáj. Kérlek, mondd, hogy neked nem fáj. Mondd,
hogy azt teszem, amit te is akarnál!
Anyám állt az ajtóban, műtősruhában, s megköszörülte a torkát.
– Elle nem akarná ezt, még ha nincsenek is fájdalmai. De amúgy
sem tudhatjuk biztosan, mit érez.
– Ahh, Jesszusom... – Gyorsan felálltam és zsebre dugtam a ke-
zem.
Anya odalépett az ágyhoz, és megpuszilta Elle homlokát.
– Szia, édesem! Jobban néz ki az arcod. Már nem olyan duzzadt.
– Nem akarok megint vitát nyitni – mondtam.
– Tudom. Csak hadd üljek le mellé egy percre! – Leült a székre
a sarokban, és Elle-t nézte. – A parkbeli eset óta nem is találkoztunk.
Sokat jelentett, amit tettél.
Morogtam valamit. Nem akartam segíteni neki. A saját anyám-
ról volt szó, mégis csak vonakodva siettem a segítségére, és semmi
 Csillagpor 250
kedvem nem volt ezt most megbeszélni. És aztán ott volt még Adam
is. Anyám Adammel szövetkezett.
– Letelt az egy perc. Ideje indulnod! Vár a munka.
– Aggaszt, hogy éjjel-nappal itt vagy. Biztos nem alszol.
– Nézd, felnőtt ember vagyok, házasember. Már nem a te dolgod
aggódni értem.
– Egy anya mindig aggódik. Ezt nem lehet kikapcsolni.
Sóhajtottam egyet.
– Lehet, hogy tényleg nem. Mert én meg apa vagyok, annak a
gyereknek az apja, aki ott van bent Elle hasában, és én sem találom a
kapcsolót. De van is okom aggódni, mert a nagyanyja le akarja állí-
tani a gépeket, amik életben tartják.
– Matt, nem erről van szó...
– Még Adamet is belerángattad.
– Nem rángattam. Ő hívott fel.
– Azt kellett volna mondanod, hogy maradjon, ahol van. Neked
se kellett volna beleavatkoznod.
– Elle olyan nekem, mintha a lányom lenne.
– Ne gyere ezzel a maszlaggal! Elle nem a lányod. Sosem volt
az, akármennyire is szerettél volna egy kislányt. Ő a feleségem, és
neked semmi közöd ehhez a tragédiához. És tessék, mi lett belőle,
hogy beleszóltál: itt vagy te, ott van Adam, az életpártiak, az az új-
ságírónő. Őrület! Mindenki azt hiszi, hogy Elle-t meg kell védeni.
Kitől? Tőlem? Nem volt könnyű meghoznom a döntést, hogy életben
tartom. És igen, nagyon is aggasztanak a következményei. De, anya,
Elle sosem adta fel, ha arról volt szó, hogy gyereke legyen, még ak-
kor sem, amikor tudta, hogy akár bele is halhat. Volt, hogy majdnem
elvérzett. Tisztában volt a kockázattal, mégis újra meg akarta pró-
bálni.
– Neked kellett volna megvédened. Nem lett volna szabad újra
teherbe ejtened.
Tessék, kimondta, engem vádolt. Az egész az én hibám volt.
Mintha én nem tudtam volna.
251 Priscille Sibley
– Azt hittem, pesszáriumot használ. – El sem hittem, hogy arról
beszélek anyámmal, hogyan védekeztünk Elle-lel.
– Azt mondod, becsapott?
– Nem azt mondom. Menj vissza dolgozni!
Megrázta a fejét.
– A főnővér kiadta a délutánt, sőt még azt is mondta, lehet, hogy
korábban el kellene mennem nyugdíjba. – Próbált nevetni, de nem
volt valami meggyőző.
Elnéztem anyámat, aki sosem gondolt arra, hogy korán menjen
nyugdíjba, sőt, valószínűleg egyáltalán nem gondolt rá, hogy valaha
is nyugdíjba megy.
– Igen – tette hozzá –, újabb beteg utasított el. Ezúttal a férj kül-
dött el melegebb égtájra.
– Úgy tűnik, a férjek mostanában nem szeretnek a terhes felesé-
gük közelében látni. – Tudtam, hogy kegyetlenség, amit mondok, de
nem érdekelt.
– Matthew!
– Menj el!
Könnyek gyűltek a szemébe, miközben hátat fordított és sietve
kiment.
Lerogytam a székbe. A francba! Egy csomó emberrel örökre
össze fogok veszni.
 35

21. nap

Szeptember

Nem számítottam rá, hogy McClure-ék között is kitör a polgár-

háború, de a bíróság folyosóján eldördültek az első lövések. Talán
nem lepett volna meg annyira a veszekedés, ha valaha is tapasztal-
tam volna, hogy Hank bármi rosszat gondol a fiáról. De Christophert
soha senki nem szidta le. Legalábbis én nem értesültem róla. Most
azonban Hank keményen a sarkára állt a pepita mintás márványpad-
lón.
– Előbb volt az én lányom, mint a te nővéred.
Christopher válaszát nem hallottam. Vagy lehet, hogy csak úgy
gondoltam, érdemben úgysem tud válaszolni, ezért inkább a közele-
dő riporterekre koncentráltam.
Könyökön ragadtam az apósomat, és a férfimosdó felé ráncigál-
tam, mert bár az sem teljesen elzárt hely, mégsem a folyosó.
– Erre, Chris! – szóltam oda, remélve, hogy a sógorom is velünk
jön.
Egy riporter lépett ki az egyik fülkéből, és félve, vagy inkább
sértődöttséggel, vegyes kíváncsisággal nézett ránk.
– Kifelé! – dörrentem rá.
– Jézusom! – mormogta a reménybeli fő-CNN-es.
Hirtelen eszembe jutott Jake figyelmeztetése, hogy jófiút kell
játszanom. A fenébe! Akkor kérjünk bocsánatot! Nem akartam me-
gint viszontlátni magam a CNN-en.
253 Priscille Sibley
– Elnézést, nem akartam ilyen durva lenni. Csak magunk közt
szeretnénk lenni egy percre.
A riporter továbbra is mérges arcot vágott, miközben megnyitot-
ta a csapot és megmosta a kezét. Lerázta a vizet, majd a kéztörlőtar-
tóhoz nyúlt.
– Tudja, én csak a munkámat végzem, és közben hívott a termé-
szet. Nem kell leharapni a fejem.
Hank fújtatva fel-alá járt a hátam mögött. Christopher a csem-
pének dőlt és keresztbe fonta a karját.
– Tudom – válaszoltam a riporternek. – Bocsánat! Megvisel ér-
zelmileg ez az egész. A feleségem... – Elcsuklott a hangom, és ezt
nem engedhettem meg magamnak egy újságíró előtt, aki mindenről
be fog számolni, akármit és akárhogyan is mondok.
Jake rontott be.
– Hát itt vagy! Vége a szünetnek.
A riporter lesütött szemmel kislisszolt az ügyvédem mellett.
– Mi folyik itt? – tudakolta Jake.
– Én is ezt szeretném tudni. Mi a fene ütött beléd, Christopher?
– kérdezte Hank.
Christopher dühösen nézett az apjára.
– Meg sem hallod, amit mondok! Soha nem is hallottad.
– Miről van szó? – kérdeztem.
– Azt hiszi, hogy Elle majd egyszer csak felébred, és minden
úgy lesz, mint régen. Anyáról is azt hitte, hogy majd felébred, és
hirtelen nem lesz rákos. Az sem úgy volt, és ez sem lesz úgy. Azt
hiszi, nem emlékszem, mert túl kicsi voltam, pedig igenis emlék-
szem. Ő az, aki nem emlékszik. Mert be voltál rúgva. Végig. Végig
be voltál rúgva, apa. Elle vigyázott rám. Nem te. Úgyhogy ő nem-
csak a nővérem, de az anyám is, és én nem engedem, hogy ezt tedd
vele. Ő nem így akart meghalni. Beszéltünk vele erről. – Christopher
felém fordult. – És te, hát nem okoztál már elég fájdalmat neki?
 Csillagpor 254
Jake belépett kettőnk közé. Lehet, hogy nem bízott bennem. Le-
het, hogy csak oldani akarta a feszültséget. Isten a tanúm, én abban a
pillanatban nem tudtam gondolkodni.
– Sosem bántanám őt – védekeztem.
– Megint teherbe ejtetted, pedig a múltkor majdnem belehalt. És
nagyon jól tudod, hogy rettegett tőle, hogy úgy kell meghalnia, mint
anyának, és tessék, most pontosan az ellenkezőjét teszed, mint amit
abban a nyilatkozatban akart. – Chris félrelökte Jake-et, és egyene-
sen az arcomba beszélt.
– Hidd el, hogy nem volt könnyű döntés! És még most sem
könnyű, de ő mindig is gyereket akart.
– Aha, bezzeg amikor anyám haldoklott, akkor ez nem számí-
tott, mi? Akkor nem érdekelt, hogy Elle meg akarja tartani a gyere-
ket. De nem ám. Akkor jöhetett az abortusz.
Mintha gyufát tartott volna a pánikzónám alá. Ezerrel vert a szí-
vem. Az apósomra néztem, aki tudomásom szerint semmit sem tu-
dott Elle terhességéről A fenébe is, még azt sem tudtam, hogy Chris
tud róla. De akármit is tudott nem jól tudta.
– Nem volt semmiféle abortusz – jelentettem ki.
– Mi a fenéről beszéltek? – kérdezte Hank. – Miféle abortusz?
– Matt teherbe ejtette Elle-t amikor anya haldoklott – fújt be
Chris, mint egy kis árulkodós Júdás. – Aztán meggyőzte, hogy vetes-
se el. Most meg játssza, itt a nagy szentet az én csak azt akarom,
amit Elle is akarna szövegével. Hát tuti, hogy nem akarna lélegezte-
tő gépen feküdni egy kórházi ágyon.
– Ez nem így volt. Nem volt abortusz. Sem akkor, sem máskor –
tiltakoztam.
– Ezért akart most annyira gyereket. Mert mindig is bűntudata
volt – folytatta Chris.
– Nem – mondtam. – Ez nem ilyen egyszerű, Chris. Ráadásul,
ha abortusza lett volna és aztán megbánta volna, akkor még inkább
nekem lenne igazam. Én nem kényszerítettem semmiféle abortuszra.
Ilyet soha nem tettem volna.
255 Priscille Sibley
– Teherbe ejtetted a lányom, miközben Alice haldoklott? –
vágott mellkason Hank a tenyerével. – Te szemét! Még gyerek volt,
amikor Alice meghalt.
– Már nem volt gyerek. Nem lehetett gyerek, pont miattad. Te
voltál a gyerek. Egy semmirekellő iszákos voltál. Igen, fiatal volt.
Mind a ketten azok voltunk. És elcsesztük. Csakhogy akkoriban nem
igazán érdekelt a családod, Hank. Le sem szartad őket. Még azt sem
vetted észre, hogy megnőtt a hasa. Ennyire nem érdekelt. És igen,
teherbe esett. Én ejtettem teherbe...
Nem tudtam megmagyarázni a dolgot, mert ekkor Hank kivihar-
zott a vécéből.
Christopherhez fordultam.
– Te nem érted. Nem abortusz volt. Elvetélt. Öt hónapos terhes
volt akkor. És majd megszakadt a szíve. Igen, bűntudata volt. De
nem azért, mert elvetette a babát. Hanem mert nem tudta megmente-
ni. És aztán végig magát hibáztatta. Minden egyes nap. Minden gye-
reknél, akit elveszítettünk. Ezért mondom neked, hogy ő nagyon is
meg akarná menteni ezt a babát.

Leültem Hank mellé a bárszékre. Üres poharak sorakoztak előtte. A

kezében egy félig üres. A szélen már várta a következő, ami tele
volt.
– Hogy találtál meg? – kérdezte.
Vállat vontam.
– Ez a tizennegyedik bár, ahova benéztem, három órája keres-
lek. Szóval csak idő kérdése volt.
A pultos, egy vörös csaj hátranyalt hajjal és huncut pofival,
megállt előttem és rám mosolygott, mintha elég lenne kivillantania a
csillogó fogait, és máris átnyújtanék egy százdollárost.
– Önnek mit hozhatok?
– Egy Coronát, ha van zöldcitromos – feleltem, és Hankhez for-
dultam. – Azt hittem, te is sörös vagy.
 Csillagpor 256
– Alice nem engedte, hogy mást is tartsak otthon. Azt hitte, a
sörtől lassabban rúgok be. Nem volt róla túl sok fogalma. Naiv volt,
ez rá a jó szó. Ő mindig olyan ártatlan volt. – Felhajtotta az italt, a
pultra koppintotta, és odabólintott a pultos lánynak, hogy jöhet a
következő.
A lány elém tette a sört.
– Várjunk csak, nem magát láttam a tévében? Maga nem annak
az űrhajósnőnek a férje?
– Sosem látott minket, rendben? – kérdeztem, és a pultra tettem
egy húszast.
Zsebre vágta és odébb ment.
Visszafordultam Hankhez.
– Nem tűnsz részegnek.
– Sokat kell innom, hogy annak tűnjek. Amúgy ez szóda.
Odanyúltam elé, és ledöntöttem, ami a pohárban volt Scotch
jéggel.
– Az összes többi sima Pepsi volt. A kísértés mindig ott van.
Akár valós, akár csak képzeli az ember. Néha könnyebb szembenéz-
ni az ellenséggel. – Felém fordult, mintha tanulmányozni akarná az
arcom.
– Először is, Elle-nek soha nem volt abortusza. Másodszor,
úgyis el akartam mondani, hogy akkor teherbe ejtettem. Tényleg.
Mert... A tanúvallomásomban majd elmesélem. Röviden összefog-
lalva: fiatalok voltunk, szerelmesek voltunk és hülyék voltunk. És
Alice haldoklott.
Hank bólintott, felvett egy keverőpálcát aztán eltolta maga elől a
scotch-ot.
– Ez már gyenge. Vigye el és hozzon egy másikat! Jéggel, le-
gyen szíves! Utálom a híg scotch-ot.
A pultos rám pillantott aztán elvitte a poharat.
– Tudod, még csak nem is gyanítottam akkoriban, hogy... együtt
vagytok. Jesszusom, szinte még kisbaba volt!
257 Priscille Sibley
– Kamaszok voltunk, és szörnyű dolgok történtek körülöttünk.
Az egyetlen jó dologba kapaszkodtunk, amit találtunk: egymásba.
Elle nem akarta, hogy bárki is megtudja, mert nem akart még több
bajt. Aztán elvetélt. Nem abortusz volt. Chris ezt rosszul tudta.
– Meg akartátok tartani a gyereket?
– Nem tudom. Beszéltünk az örökbeadásról, de őszintén szólva
fogalmam sincs.
Hank beharapta az arcát.
– Én meg annyira részeg voltam, hogy fogalmam sem volt, mi
folyik a házamban. Jézusom! Elle tizenöt éves volt. Szexeltél a lá-
nyommal, amikor még csak tizenöt éves volt. Lehetett volna több
eszed is! Te voltál az idősebb.
– Igen. De nem olyan sokkal. Én is gyerek voltam még. Most
már én is kiborulnék, ha a tizenöt éves lányom szexelne, főleg azok
után, ami velünk történt, de tinédzserkorában nem így gondolkodik
az ember. Akkor csak az jár a fejében, hogy mennyire kívánja a
lányt. És én szerelmes voltam belé. Még mindig az vagyok. Elcsesz-
tük. Teherbe esett. Aztán elvetélt.
Hank hosszan, keményen nézett rám.
– Azt hittem, Elle jó kislány volt. Tudod, olyan édes kis szófo-
gadó gyerek.
– Az is volt.
– Alice tudta?
– Nem hiszem.
A pultoslány letette Hank elé az italt, rám mosolygott, és elment.
Hank beleszagolt, majd letette.
– Én meg túl részeg voltam, hogy beszélni lehessen velem. Iga-
zad van. Rossz apa voltam.
– Nem voltál. – Vállon veregettem. – Csak akkor egy időre ré-
szeges seggfej lett belőled. – Nagyot kortyoltam a sörömből. Hülye-
ség lenne leinni magam, habár nagyon vonzott a gondolat. Belevesz-
ni. Mindent elfelejteni. Ha csak pár órára is. De ezt nem engedhettem
meg magamnak. Elővettem a pénztárcámat, kivettem annyi pénzt,
 Csillagpor 258
ami mindkettőnk számlájára elég volt, plusz még hozzátettem egy
kicsit, hogy tényleg ne fecsegjen a kis vörös, és kicsaptam a pultra. –
Menjünk innen!
– Lehet, hogy Linney-nek meg Christophernek van igaza –
mondta Hank. – Lehet, hogy el kellene engednünk Elle-t.
Így jön a halál, egyszerűen megadja magát az ember, és kimond-
ja a szót, aminek nyomán elszáll az utolsó lehelet. Úgy bámultam a
fekete tölgyfa padlót, mintha egy szakadék mélyére néznék.
Elengedhetném. Elengedhetném Elle-t. Hagyhatnám békén el-
menni. Nem akart így élni. Azután én is meghalhatnék, történjen
bárhogyan is, gyógyszer, pisztoly, vonat, mindegy. Együtt temethet-
ne el minket a két család. És még ha nincs is menny, se pokol, lega-
lább nem ez az őrjítő hiány lenne. Istenem! Hogy hagyhatta a jóaka-
ratú Isten, hogy ez történjen az én csodálatos feleségemmel?
Még csak három hét telt el. Hogy bírnék ki három hónapot vagy
három évet? Nélküle nem élem túl. Nem.
De ott van a kisbaba. Elle kisbabája. Benne egy része tovább él-
hetne, és mit is mondott aznap reggel? Az élet arról szól, hogy az
ember kockáztat. És a baba még él.
– Nem – válaszoltam Hanknek. – Én nem tudom elengedni.
– Nem látod, mit teszel a családoddal? Erről gondolkodtam
egész végig, nem Elle szüzességéről. Nem arról, hogy akkor kihasz-
náltad. Valamennyien úgy gondoltuk, hogy ti egy pár lesztek. Én,
Alice meg a te szüleid is. Na, nem mintha ettől helyes lenne, amit
tettél, de mindenki biztos volt benne, hogy majd egyszer... Ezenkívül
meg, hülyeség, de... Matt, ugyanazt a hibát követed el, mint én.
Erre felkaptam a fejem.
– Én nem iszom!
– Hát, gondolom, ezt megérdemeltem, de nem így értettem. –
Felsóhajtott. – Lehet, hogy Chrisnek igaza van. Könyörgött, hogy
vegyelek rá, vetesd le Elle-t a gépekről. Linney már tiszta idegroncs
emiatt. És ha igaz, amit mondanak, hogy tényleg nincs remény, ak-
kor lehet, hogy el kellene engednünk Elle-t.
259 Priscille Sibley
– Elle-t elengedem. Nagyon fáj, de elengedem. De nincs az az
isten, hogy a babát is elengedjem. Még nem. A babának még van
esélye. Ez az egyetlen, amit még megtehetek Elle-ért. Tartozom neki
ezzel. Ezzel a gyerekkel. És itt senki más, se Christopher, se anyám,
se senki nem számít. Ha mindent el is veszítek, de a gyerek megszü-
letik, akkor... – Azt akartam mondani, hogy minden rendben lesz, de
ezt mégse mondhattam. Ehelyett így fejeztem be: – Mindent meg
kell tennem Elle-ért meg a babáért, tartozom ezzel nekik. Ők az én
családom. – Furcsamód csak miután ezt kimondtam, akkor jutott
eszembe, hogy a baba az enyém is. Nem csak Elle-é. És én nagyon is
azt akarom, hogy éljen.
Csend lett. Hank a cipőjét nézte. Nem tudom, mit vártam tőle.
Bólintottam, megfordultam és elindultam kifelé. Az apósom elköve-
tett pár hibát az évek alatt, bizonyos szempontból mégis nagyon tisz-
teltem őt. Talán mert küzdött. Talán mert, habár nem volt tökéletes,
mégiscsak szerette a feleségét és a gyerekeit. És miután letette a po-
harat, engem is támogatott, fizette a tandíjamat és rendszeresen fel-
hívott, miután apám meghalt.
Már a kilincsért nyúltam, amikor észrevettem, hogy ott áll mel-
lettem.
– Nem vagy egyedül, fiam. Egy család vagyunk. És én is tarto-
zom Elle-nek. Menjünk vissza a kórházba!

Kilenc órát voltam távol Elle-től, és most visszaérve döbbentem rá,

milyen súlyos is valójában az állapota, s ebbe beleremegtek a lába-
im.
Hank odahúzott egy széket.
– Semmi baj, Matt. Ülj le!
Leültem. Hogy a fenébe fogom megoldani ezt a helyzetet? Elle-t
nem tudom meggyógyítani, akármennyire is szeretném. Az meg szó-
ba sem jöhet, hogy elrabolom és valami biztos helyen tartom, amíg a
gyerek meg nem születik.
 Csillagpor 260
Az apósom hangja zökkentett vissza a valóságba.
– Mintha Alice-t látnám – mondta.
Bólintottam. Végig próbáltam elhessegetni a nappaliban fekvő
Alice képét, de nem voltam vak.
– Gondolom, most azt érzed, hogy nem akarod túlélni ezt az
egészet.
Felnéztem Hankre.
– Én ezt éreztem, amikor a feleségem haldoklott. És nem mond-
hatom, hogy valaha is könnyebb lesz. Szerettem Alice-t – nyelt egy
nagyot –, legalább annyira, ahogyan te szereted a lányom. És ahogy
én szeretem. Eltartott egy ideig, mire felfogtam, de Alice még min-
dig... – Megütögette a szívét. – Menj haza és aludd ki magad, Matt!
Majd én bent maradok. Vigyázok a kislányomra.
– Egész nap a tárgyaláson voltam.
– Aztán meg engem kerestél. Ki kell aludnod magad, különben
nem fogod kibírni.
 36

21. nap

Egy órát autóztam mindenfelé, megkerültem a Back Bay-t, végig-

mentem az Eastern Promon, hogy kitisztuljon a fejem, és csak azután
indultam haza. Ahogy bekanyarodtam az általában elhagyatott útra,
láttam, hogy több mint egy tucat kocsi meg furgon parkol a szélén.
Emberek bámultak az arcomba a szélvédőn keresztül. Egyesek ke-
resztet tartottak a kezükben, mások támogató transzparenseket. Egy
NBC-s csapat rám fogta a kameráját. Igen, a szőke nő volt a riporter.
Összeszorítottam a fogam, és nem néztem a szemébe. Csak semmi
jelenet! Behajtottam a házhoz, és beparkoltam a pajtába.
Amikor kijöttem, Jake jött elém kinyújtott karral. Az égre emel-
te a szemét.
– A média mindent megszállt. Az irodámat is meg a házadat is.
Majd én beszélek velük. Te ne nyilatkozz!
Megráztam a fejem.
– Dehogy nyilatkozom. Főleg nem annak az őrült boszorkának.
– Emlékezz, mit mondtam a káromkodásról. Olyan ártatlan
színben kell feltűnnöd, mint egy kóristafiú, pláne a ma délelőtt után.
– Le is kurvázhattam volna.
– Nagyon vicces! Én komolyan beszélek. Nem hiányzik, hogy
még nőgyűlölőnek is kikiáltsanak.
Habár cseppet sem volt ínyemre, hogy ő mondja meg, mit te-
gyek és mit ne, kinyitottam előtte a hátsó ajtót.
– Még szerencse, hogy ilyen nagy a telek, így legalább nem lát-
szik a ház az útról.
 Csillagpor 262
Betereltem a konyhába, onnan meg a nappaliba, ahol az Elle
naplóival teli táskát a kávézóasztalra tettem.
– A nagy telek az egyetlen előnye annak, ha az ember kinn él az
isten hát mögött – vélekedett Jake, és kinyitotta a hűtőt. Két befóliá-
zott szendvicset meg egy adag cézársalátát vett elő. – Senki sem csi-
nál olyan meleg szendvicset, mint Yvette. Ez pulykás-articsókás. –
Bekapcsolta a sütőt, és betette a szendvicseket. – Szóval, hogy ál-
lunk? Amikor hívtál, azt mondtad, az apósod józan. Az életpártiak
továbbra is zaklatják anyádat?
– Hallottam ezt meg azt a kórházban.
Csak bámult, mire kifejtettem, mi a helyzet.
– Szóval van, aki nem akarja, hogy ő lássa el. Egyébként meg
tudom érteni őket.
Jake bólintott.
– Nagy kár! Régebben bírtam anyukádat. Én még nálad is job-
ban vártam a csomagokat, amiket a koleszba küldött. Szokott még
olyan tej karamellás sütit sütni?
Megvontam a vállam.
– Kétlem, hogy most szívesen megkínálna.
– Na ja. De semmi gond. Yvette küldött áfonyatortát is. Isteni,
majd meglátod. – Tortaszeleteket vett elő, amik mintha egyenesen
egy gasztromagazin címlapjáról érkeztek volna, és az illatuk még a
kinézetüknél is jobb volt.
Mindenki csak etetni akart, de Elle balesete óta elment az étvá-
gyam, és még az ilyen kajáktól sem jött vissza. Azért leültünk az
asztalhoz, és illendőségből ettem egy kicsit.
Jake oldalra döntötte a nyakát, ami reccsent egy nagyot, mintha
egy csontkovács tekerte volna ki.
– Mondtam, hogy el fognak fajulni a dolgok, de azt nem gondol-
tam, hogy ennyire. Mindenesetre lehet, hogy még rosszabb is lesz.
Persze, remélhetőleg nem. – A zsákra mutatott. – Na, lássunk mun-
kához! Sima ügy az egész, ideadsz egy köteget, én meg elolvasom.
Semmi munkatárs, csak az egyik régi barátod, aki meg akarja men-
263 Priscille Sibley
teni a gyerekedet. – Az egyik naplóért nyúlt, én meg máris rosszul
voltam; mintha valaki Elle után leskelődne a nyitott hálószobaablak-
ban.
– Vagy, ami még simább ügy – hozakodtam elő az ötlettel –,
hogy én olvasom el őket. Te meg közben nézd meg a videót!
– Videót?
– A DVD-t Az esküvőnkről. Azt mondtad, minden felvételt meg
akarsz nézni róla, hátha mondott valami érdekeset. Azt hiszem, van
valami az unokahúga keresztelőjéről is, de az Christophernél van. –
Letettem elé egy kartondobozt tele Elle könyveivel meg füzeteivel. –
Ezeket pedig Keisha találta Elle irodájában. Sokat jegyzetelt a lap
szélére. Talán felírt valamit az abortuszról is. A leveleit majd én át-
nézem.
– Hidd el, hogy tiszteletben tartanám a magánéletét! – Feltette a
szemüvegét és leült a karosszékbe.
Bólintottam.
– Itt nem erről van szó, Jake. Amikor ezeket írta, nem gondolta,
hogy valaki más is elolvassa őket.
Mire Jake végzett Elle főiskolai jegyzeteivel, már vagy fél tucat
oldalt összegyűjtött, amit esetleg használni tud. Ahogy betette az
esküvői videót kimentem a szobából. Gondoltam, majd megnézem
később. Egyedül.
Elle nem volt az a típus, aki nyilvánosan kimutatja az érzelmeit,
de aznap persze megcsókoltuk egymást, ahányszor megkocogtatták a
poharukat. És mindkettőnknek eleredt a könnye, amikor kimondtuk a
nagy igent. De egyébként nem történt semmi szokatlan, semmi, ami
mást is jelent azonkívül, hogy szeretjük egymást
Leültem egy fonott karosszékbe a verandán, és felkapcsoltam a
villanyt hogy tovább olvassam a naplóját. A soron következő be-
jegyzésben először a NASA-ról írt, meg valami új mikro meteor-
elhárító technológiáról, amin akkor dolgoztak. Pár bekezdés után
aztán kezdett érdekes lenni a dolog.
 Csillagpor 264
Ohó... megint megszédültem...

Itt elhalványult a kézírása.

Na, most már jobb. Ma este el kell mondanom. Kicsit aggó-

dom, hogyan fogsz reagálni. Biztos túldoktoroskodod, de nem lesz
semmi baj. Remélem, nem lesz semmi baj. Nem akarok elveszíteni
még egy gyereket. Lassan úgy érzem magam, mint egy gyilkos,
mintha az én hibám lenne, hogy mindig elvetélek. És hát az is –
mármint orvosilag. De ha ezt sikerül megszülnöm, akkor talán
meg tudom bocsátani magamnak, hogy a többit elveszítettem.

A dátum az a nap volt, amikor elmondta, hogy terhes Dylannel.

Lementem a lépcsőn, és a sötétben odamentem a kiskerthez,
amit Elle akkor alakított ki, amikor Celina meghalt. Azon a tavaszon
egy hétig jártuk a kertészeteket, és válogattunk a növények között.
Az eltelt évek alatt az orgonabokor hatalmasra nőtt. A tulipánok meg
a krókuszok minden tavasszal kivirágoztak. Meg az íriszek. A peóni-
ák. A margaréták és a kúpvirágok. A kasvirágok. A varjúhájak. A
krizantémok. Elle ebbe a kertbe szublimálta a szeretetét.
Térdre rogytam a virágágy mellett, és elsirattam a családot, ami
lehettünk volna.
Nyílt az ajtó a verandán.
– Matt? – kiáltott oda Jake.
Nem láthatott a sötétben. Megköszörültem a torkom.
– Igen?
– Mit csinálsz odakinn? Ugye, nem egy riporterrel beszélsz?
– Nem. – Beletöröltem az ingembe az arcom, aztán visszamen-
tem a verandára.
Jake éppen leült a hintaszékbe, amikor felértem a lépcsőn.
– Jól vagy?
– Persze – válaszoltam.
– Az esküvői videót fogjuk tudni használni – mondta.
265 Priscille Sibley
– Igen? Mit találtál?
– Semmi eget rengetőt, de szeretném, ha a bíró látná és hallaná
Elle-t beszélni, ha látná, hogy igazi nő volt, aki álmodozott és re-
ménykedett. – Megállt egy pillanatra. – A mi esküvőnkből az anyó-
som óriási cirkuszt rendezett, volt galambröptetés, hintón érkezés,
vagy ezer ember.
– Emlékszem – jegyeztem meg. Jake és Yvette rögtön az egye-
tem után összeházasodtak.
– A ti esküvőtök nagyon egyszerű volt, de volt benne valami,
nem is tudom, őszinteség. Nagyon összeillettetek, te meg ő.
– Igen. Szeretjük egymást. Voltak más kapcsolataim is. Egész
jók is, de végig, amíg külön éltünk, nekem mindig is Elle volt az
igazi. Tudom, hogy ez nyálasan hangzik.
Jake erre hallgatott egy kicsit.
– Nem, nem hangzik nyálasan. Itt van Yvette meg én. Már tize-
nöt éve házasok vagyunk. Van egy kislányunk. Tizenöt év, egy
örökkévalóság.
– Fiatalon kezdtétek – mondtam, és próbáltam nem irigykedni
az egészséges családjára.
Elmosolyodott.
– Nagyon fiatalon. És egyáltalán nem álltunk készen a dologra,
de amikor Janey megszületett, elhatároztuk, hogy jó család leszünk.
És – kopogta le a hintaszék karfáján – úgy tűnik, egész jól megy.
– Mennyi idős is most Janey?
– Nemsokára tizenhárom lesz. – Elővette a kislánya fényképét a
tárcájából, és átnyújtotta.
A lány egy tornászgerendán állt lefeszített lábfejjel és hátrahajló
gerinccel.
– Szerencséje van, inkább az anyjára hasonlít – jegyeztem meg.
Jake szívből felkacagott.
– Igen. Ez nagy szerencse. Jó gyerek. – Visszavette a képet. –
Reméljük, a tiétek Elle-re fog hasonlítani.
Ez visszahozott a valóságba.
 Csillagpor 266
– Igen, reméljük.
De az sem baj, ha rám, a lényeg, hogy egészséges legyen. Hány-
szor mondja ezt ki az ember, anélkül, hogy tudná, mennyire törékeny
is az élet? De reméltem, hogy egy nap én is büszke apuka leszek, aki
a gyerekünk fényképét mutogatja.
Jake is biztosan érezte, mit jelentettek a szavai, mert egy időre
elhallgatott, én pedig visszatértem az olvasáshoz, és megint Elle sza-
vaiba temetkeztem. Egyszer csak azt kérdezte Jake:
– Hány napló van még hátra?
Vállat vontam.
– Elle elég alapos volt, mindent leírt a NASA-s ügyektől kezdve
addig, ha rosszul dauerolták be a haját. A legtöbb részt csak átfutom.
– Gondoltál már arra, hogy esetleg azért írt le mindent, mert ar-
ra készült, hogy egyszer megírja az emlékiratait. Egy űrhajósnő ka-
landjai címmel?
– Nem, te ezt nem érted. Azért írt naplót, mert introvertált alkat
volt. Ezek a legbensőbb gondolatai. Ezeket a dolgokat nem akarta
megosztani másokkal. Én persze tudtam a nagy részéről, de minden
kis részletről azért nem. Néha annyira magával ragadta egy-egy
helyzet... Mondom, a nagyját csak átfutom.
– Hadd fussak át én is pár részt!
– Ezt elolvashatod. – Odaadtam neki azt a bejegyzést, amiben
Elle arról írt, hogy ha ki tudja hordani Dylant, akkor talán meg tud
bocsátani magának. – Ezt tudod használni? Lefénymásolhatom az
oldalt.
Átfutotta.
– Igen. Ez jó. Ilyenből kell még! Szűkítsük a kört! Koncentrálj
azokra az időszakokra, amikor bajok érték, amikor meghalt az anyja,
meg amikor elvetélt!
– Azokra koncentráltam. De olyankor nem írt. Időrend szerint
sorba raktam a naplókat. Miután anyukája meghalt, hónapokig nem
írt semmit. És Dylan halála után már egyáltalán nem. – Megdörzsöl-
tem a szemem.
267 Priscille Sibley
– És az első terhessége?
– Annak csak az elejéről írt. Akkor még leveleket.
– Csak mert akkor döntenie kellett, hogy elveteti-e vagy sem.
– Azok nem neked valók – mondtam.
– Miért? Azt tervezte, hogy elveteti?
Lecsaptam egy szúnyogot.
– Igen. Furcsa, mert amikor nekem is elmondta, hogy terhes,
akkorra már meggondolta magát, vagy legalábbis úgy tett, mintha
szó sem lehetne róla. De az utolsó levélben, amiben erről írt, inkább
az abortusz felé hajlott.
– Van valami ötleted, hogy miért gondolhatta meg magát?
– Nincs.
– Kár. Pedig arról kellene valami. – A homlokára csapott – Én
bemegyek. Megölnek ezek a szúnyogok. Van gined?
– Nincs – feleltem, és én is felálltam. – Nemigen iszunk.
Gin. A ginről a szesztilalom jutott eszembe, arról meg Elle. Az
ükapja szeszt csempészett a tilalom idején. Ő látta el az egész Casco-
öblöt. Elle azt mondta, azért van a csapóajtó a padláson. Ott tartotta a
szajrét. Ez csak egy volt a titkos rejtekhelyek közül, amikre rábuk-
kantunk. Elle még a múlt tavasszal is talált egyet a cselédspájzban.
Lehet, hogy a hiányzó leveleket is valami titkos helyen tartotta. A
fenébe is!
– Figyelj, Jake, én ledőlök. Már elmúlt éjfél.
Az órájára nézett.
– Jól van. Kitalálok. Reggelizzünk együtt a meghallgatás előtt!
Ahogy kiment az ajtón, már rohantam is fel a padlásra, kettesé-
vel véve a lépcsőfokokat. Hol lehet a többi rejtekhely? Nem biztos,
hogy a padláson, de logikusnak tűnt ott kezdeni.
Feszegettem a padlódeszkákat. Odébb pakoltam a bőröndöket
meg a babaházat. Semmi, csak a csapóajtó meg a spájz. Hirtelen öt-
lettől vezérelve fogtam Alice naplóit és egy zacskóba raktam őket.
 Csillagpor 268
Hova rejthette még egy szeszcsempész a szajrét? A lépcsők alá?
Nem. És hajnalra, miután darabjaira szedtem a padlást, a pincét meg
a pajtát is, arra jutottam, hogy ha Elle eldugta valahova a leveleit,
akkor olyan helyre dugta, hogy tényleg senki ne találja meg őket.
Megverten támolyogtam vissza a házba.
A lépcső tetejére érve megálltam Dylan szobája előtt, amiben ő
maga sosem járt, és szerintem a halála óta mi sem. Egyszerűen nem
nyitottuk ki az ajtót. Legalábbis én biztosan nem. Most beléptem és
felkapcsoltam a villanyt. A bölcső még mindig ott állt a belső falnál.
Emlékszem, Elle azt mondta:
– Huzatos ez az öreg ház. Ne tegyük az ablakhoz.
A hajnal fénye bevilágított az ablakon. Újabb álmatlan, értel-
metlen éjszaka. Megcsördült a telefon, mire rémülten megdobbant a
szívem. Ilyen korán csak akkor hívnak, ha baj van. A kijelzőn az állt,
hogy Maine-i Kórház.
– Doktor Beaulieu, Evie vagyok, a felesége nővére. Arra kért,
hívjam, ha van valami változás.
– És?
– Növelnünk kellett az oxigénadagját. Az éjjel romlottak a vér-
gáz adatai. Most röntgenezik.
– Jézusom! – mondtam, és éreztem, hogy elönt a pánik. – Mond-
ja meg, hogy a babát védjék le!
 37

22. nap

Megtántorodtam, és majdnem elestem Elle ágya mellett.

Clint Everest, az intenzíves orvos nagy szemeket meresztett
rám. Védekezésként ezt mondtam:
– Két napja összesen egy órát aludtam. Látni akarom a röntgent!
Hank közbeszólt:
– Hazamentél. Miért nem aludtál?
– Ezt majd később megbeszéljük. Miért nem hívtál fel?
– Amint felfogtam, hogy baj van – válaszolta –, rögtön kértem a
nővért, hogy hívjon. Gondoltam, lesznek kérdéseid, amikre én úgy-
sem tudnék válaszolni.
– Jól van. – Clinthez fordultam.
Ő kitette Elle felvételét a világító táblára.
– Beszivárgás a bal alsó lebenyben. Látod? Tüdőgyulladás. Már
kapja az antibiotikumot.
– És a baba?
Elém tette Elle laborleleteit.
– Felhívtam a feleséged nőgyógyászát. Mindjárt jön és megult-
rahangozza, csak közbejött neki egy hármas iker-szülés. Nagyon
sápadt vagy, Matt. Dőlj le az ügyeleti szobában! Majd szólok, ha van
valami fejlemény.
Megpusziltam Elle-t, aztán a hasára tettem a kezem, és elmond-
tam magamban egy imát. Kérlek, Istenem! Hát ide jutottam, én, a
pogány. Aki szerint az egész csak illúzió. Öncsalás. Akármi. Iste-
nem, segíts!
 Csillagpor 270
– Menj, aludj egyet! Én még maradok – nógatott az apósom.

Két óra múlva arra ébredtem, hogy Hank kopog az ajtón.

– Clarke doktornő mondta, hogy szóljak neked. Most csinálja az
ultrahangot.
Nem emlékszem, hogy jutottam el Elle szobájáig, de valami azt
súgta, hogy a babának nem lesz szívhangja. Ezt a táncot már eljártuk
egyszer. És attól féltem, ez lesz az utolsó keringőnk.
Az üvegfalon át láttam Blythe ősz haját, benne a rózsaszín sza-
laggal, ahogy az ultrahang képernyőjét nézi. Nyugtató mosolyát lát-
va már szinte hallottam a rettenetes hírt, de nem azt jelentette be,
amire számítottam. Odaintett maga mellé.
Keisha is ott állt. A szájához emelt kézzel nézte a monitort. Úgy
volt, hogy ő lesz Elle mellett, amíg én a tárgyaláson vagyok, és a
jelek szerint korábban ideért.
Próbáltam az arcukról leolvasni az ítéletet.
– Akarod látni a kissrácot?
– Látni? A kissrácot?
– Jó, hát a nemét még nem tudom megmondani. De ébren van,
és nyilván akrobata lesz, ugyanis éppen szaltózik – mondta Blythe.
– Az ott az unokám? – kérdezte Hank.
Blythe bólintott
A képernyőn a mindenféle pulzálás közepette tényleg ott forgo-
lódott körbe-körbe a gyermekem, éppolyan súlytalanul, mint anyuká-
ja valaha az űrben.
– Hát él! – suttogtam. Olyan volt, mintha Elle a hasára tette vol-
na a kezem, hogy érezzem, ahogy rugdos a baba. Ösztönösen az ar-
cára néztem, vártam, hogy jelezze, ő is érzi. De semmi jel. És most
már a babáért éreztem felelősnek magam. A babánkért.
Hank megszorította a vállam.
271 Priscille Sibley
– Akár lány is lehet. – Blythe betett egy lemezt a gépbe, és meg-
nyomta a felvétel gombot. – Ha a bíró látja a felvételt, az megköny-
nyítheti a döntést. És ezzel talán Linney-t is meggyőzheted.
– Szeretlek! – mondtam ki hangosan. A babának szólt. Meg
Elle-nek. Őt mindig szeretni fogom. És Blythe-ot is, mert reményt
adott nekem.
– Szerinted nekem van igazam? – kérdeztem.
– Tudod, hogy ezt nem az én dolgom eldönteni. De abból ítélve,
amiket a múltkor mondott, amikor elveszítettétek a gyereket, biztos
vagyok benne, hogy Elle is azt kérné, hogy próbáld meg megmenteni
a babát. – Blythe kikapcsolta a gépet. – A szíve még ver, de Elle
már... agyhalott. Bocsánat, nem akartam durva lenni.
– Semmi gond – válaszoltam. A sors vagy Isten már eldöntötte,
hogy Elle nem marad életben. De a babának meg kell születnie. Iste-
nem, segíts!
– Nem biztos, hogy sikerül Elle testét még hónapokig vagy akár
csak napokig is életben tartani. Ez a tüdőgyulladás... – Blythe a csi-
pogójára nézett. – Bocs, de ez sürgős. Mennem kell! – Ott hagyta az
ultrahangot, és kiviharzott a teremből.
Hank sápadtan lerogyott a székre, és hallgatott. Keisha csendben
visszavonult Elle ágyának túloldalára, és az anyaságról suttogott
valamit a fülébe.
Ellenőriztem a lélegeztető gépet. Kétszer annyi oxigén kellett
neki, mint amikor itt hagytam. Lehet, hogy csodára lesz szükség ah-
hoz, hogy életben maradjon. Ilyesmikben Dylan halála óta nem hit-
tem, de most hirtelen megint imádkozni támadt kedvem. És még az
sem érdekelt, ha csak öncsalás az egész, ha csupán az elektromos
oltári gyertyákhoz imádkozom.
 38

Hat–tizennyolc hónappal a baleset előtt

Nem ritkaság, hogy egy terhes nő elvetél. De általában, ha már van

kivehető szívhang, akkor a magzat megmarad. A feleségem terhes-
ségeinél nem így történt. Mindhárom esetben hallottuk a szívhangot,
és Elle mindháromszor teljesen összetört. Utána kellett járnunk, mi-
ért veszítjük el folyton a babákat. A vizsgálatok kiderítették, hogy
Elle egy autoimmun betegségben, úgynevezett antifoszfolipid szind-
rómában szenved, aminek következtében a vérében vérrögök alakul-
nak ki.
– Nem értem, hogy a NASA miért nem szúrta ki. Hiszen minden
létező betegségre leteszteltek – mondta Elle. Összekulcsolta a két
kezét az ölében, mert amikor félt, így szokta titkolni, hogy remeg.
– Lehet, hogy csak most jelentkeztek a tünetek, vagy csak a ter-
hesség váltja ki őket – válaszolta Blythe Clark. – A kezelés ugya-
nakkor nagyon egyszerű: napi egy aszpirin. Beutalom egy autoim-
mun-specialistához. Lehet, hogy ő azt mondja, erősebb gyógyszer
kell, de mindenképp mondja el neki, hogy gyereket szeretne. Aztán
ahogy újra teherbe esik, elkezdjük a heparinkúrát.
– A heparin vérhígító, Pip. Ez azt jelenti, hogy sajnos minden-
nap kapnod kell egy injekciót – magyaráztam, mivel tisztában vol-
tam vele, mennyire gyűlöli a tűt.
Elle összerezzent. Aztán mely levegőt vett, és bólintott:
– Jól van. Injekciók.
A nőgyógyász beharapta az ajkát.
– Sajnos, napi kettőről van szó.
273 Priscille Sibley
– Csak nem akartam rögtön sokkolni – jegyeztem meg.
Elle-nek elkerekedett a szeme.
– Napi kettő? A fenébe! Na jó. Gyereket akarok. Mi... – A sze-
membe nézett. – Szeretnénk egy élő gyereket, úgyhogy mindenre
hajlandó vagyok. De azért... mekkora tűről van szó?
A kezemmel úgy harminc centit mutattam neki.
A fotel karfája fölött megfogta a kezem, aztán összeszorította a
szemét.
– Semmi gond, de azért viccelsz, ugye?
– Iciripiciri kis tű lesz. Megígérem – mondtam, szinte moso-
lyogva.
Elveszítettünk egy babát, de egy kis heparinnal elérhetjük, hogy
a következőnek elég vér jusson. Megtaláltuk a megoldást. Legaláb-
bis azt hittük.
Elle elkezdett mindennap aszpirint szedni, és amikor ismét pozi-
tív lett a terhességi tesztje, az orvos felírta a heparint.
– Nem is fáj annyira – közölte, bár azért összerezzent, ahogy a
combjába szúrta a tűt.
Végignéztem a foltjain. Nemcsak ott alakultak ki, ahol injekci-
ózta magát, hanem máshol is, a könyökén, a csípőjén.
– Nem szabad, hogy nagyon elszaladjon a véralvadásod – je-
gyeztem meg.
– Imádom ezt az orvosi dumát. Elszaladjon a véralvadásom, ha-
ha!
– Pip, kell még egy vizsgálat, hogy biztos legyen, hogy nem
kapsz túl sok vérhígítót.
– Gondolom, ez akkor újabb injekciókat jelent, mi? – De még
mielőtt bólinthattam volna, már hozzá is tette: – Nem nagy ügy.
Nem akartam, hogy elvérezzen, ezért azt tettem, amit minden
gondoskodó orvos férj tett volna: folyamatosan ellenőriztem Elle-t és
a leleteit, elvittem a környék legjobb szülészéhez és reumatológusá-
hoz. Megtiltottam neki, hogy bármilyen veszélyes dolgot csináljon,
mert aggódtam, hogy ha a legkisebb sérülés éri, akkor a heparin mi-
 Csillagpor 274
att nem fogjuk tudni elállítani a vérzést. Ott tartottam, hogy Mike-
kal, az autószerelő bátyámmal hetente ellenőriztettem a kocsija féke-
it.
– Minden oké – mondta, kitolva magát az autó alól. – Nyugi,
Matt! Ha így folytatod, te is infarktust kapsz negyvenéves korod
előtt, mint apánk.
– Dehogy. Jól vagyok. Odafigyelek, mit eszem. Futni járok.
– De rohadtul stresszelsz.
Odanyújtottam neki a karom, és felhúztam.
– Makkegészséges vagyok.
– A legidősebb gyerek szokott idegbeteg lenni. Te a legkisebb
vagy, neked a bohócnak kellene lenned. Mi a fene bajod van?
Erre hátba veregettem, és megittam vele egy sört a konyhában.
Amikor hazaértem, szállingózott a hó. Elle éppen fát rakott a
tűzre, a friss hasáb pattogott és sziszegett a lángok között. Beljebb
tolta a piszkavassal, aztán rácsukta a kandalló ajtaját.
– Gyere ide, ezt érezned kell! – Kinyújtott kézzel intett magá-
hoz. A kezén egy fekete foltot vettem észre.
– Jesszus, Pip, mi történt?
– Semmi, csak beütöttem, Nem fáj. Hagyjuk! Gyere, érezd a ba-
bát! – mondta, és megfogta a kezem. – Nagyon mozgolódik.
A hasára tettem a kezem.
– Hat hét, és kint vagy, kölyök. Anyád Vladimírnak akar elne-
vezni, mert annyi vért szívtál ki belőle.
– Csss, ezt ne mondd el neki! Dylan. Dylannek nevezünk el, a
walesi költő után. Apád látta a házát, sőt egy ideig lakott is Swansea-
ben.
– Ülj le! – Oda akartam vezetni a kanapéhoz, de a szoba köze-
pén megált, és olyan erősen megszorította a kezem, hogy elfehére-
dett a fekete foltja. – Mi a baj?
– A hátam – felelte. – Őrülten fáj egész nap. Amióta felébred-
tem. Biztos elfeküdtem.
275 Priscille Sibley
– De hirtelen álltál meg. Néha beléd nyilall? – Rögtön arra gon-
doltam, hogy megindult a vajúdás, de nem mondtam ki. Akkoriban
mindenki azt mondogatta nekem, hogy nyugodjak meg. Hogy ne
aggódjak. Még én is éreztem, hogy az idegösszeomlás határán járok.
– Nem, inkább bizonyos mozdulatokra fáj. Az izom. Olyan kö-
vér lettem, mindenem elcsúszott.
– Nem lettél kövér. Nyolc hónapos terhes vagy – mosolyogtam
rá. Nem tetszett, hogy fájdalmai vannak, de nagyon hálás voltam,
hogy ezúttal ilyen messzire eljutottunk. – Gyere! Megmasszírozlak.
Feküdj le!
Odakísértem a panorámaablakhoz. Nagyon szeretett a széles pa-
don üldögélve olvasni, és arra gondoltam, biztosan szívesen nézné
innen a hóesést. Az oldalára fektettem, befeküdtem közé meg a fal
közé, és hosszan masszíroztam a háta alsó részét. Egy idő után
egyenletesen kezdett lélegezni, elaludt.
Felkeltem és betakartam egy pléddel.
Feltámadt a szél, és a puha hópelyhekből sörétek lettek, amik az
ablaküveget verték. Tettem még a tűzre, és azt méricskéltem ma-
gamban, mennyi hó eshetett. Öt-hat centi, talán több is.
Kimentem a pajtába, és kitoltam a hókotrógépet, ami nem akart
beindulni. Nem hagyatkozhatok folyton a bátyámra, meg kell tanul-
nom, hogyan működik. Eljátszottam a gyertyákkal. Birizgáltam a
szívatót. Ellenőriztem az üzemanyagszintet. Tele volt. Továbbra is
semmi. Bedöglött. Az órámra néztem: a halál ideje 10:43. Tessék-
lássék lesöpörtem a lépcsőt, és kőzúzalékot szórtam a járdára. Apám
egy ilyen havas éjszakán kapott először szívrohamot. Ezért vettem a
hókotrót, de nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal a hagyományos módon
kell eltakarítanom a havat. Majd reggel.
Bementem, hogy felébresszem Elle-t, mert be kellett injekcióz-
nia magát, de nem volt ott a padon. Gondoltam, felébredt és felment
az ágyba.
– Matt! – kiáltotta hirtelen furcsa hangon, mintha össze lenné-
nek szorítva a fogai.
 Csillagpor 276
Kirohantam a konyhába, és láttam, hogy ott fekszik a padlón a
régi takaróba burkolózva. Össze volt görnyedve és olyan fehér volt,
mint a konyhaszekrény.
Letérdeltem mellé.
– Elestél?
– Elfolyt a magzatvíz... most egy perce – mondta zihálva. Fel-
emeltem a takarót. Csak egy hálóing volt rajta, a lábain csorgott a
magzatvíz és a vér.
Koraszülött lesz a gyerek, és ebből baj lehet, de nem csak ez ag-
gasztott. Elle-nek a szülés tervezett időpontja előtt két nappal abba
kellett volna hagynia a vérhígító-injekciókat. Ha ma éjjel megszül,
akkor elvérezhet.
Hívtam a 911-et.
– Lélegezz, Pip! Minden rendben lesz.
De nem lett.
Nem mindig történik csoda.
 39

A baleset után

22. nap

Csoda kell hozzá, hogy Elle túlélje ezt a tüdőgyulladást. Jake azt
mondta, majd kiment a bírónál, és próbál úgy tenni, mintha Elle
helyzete nem lenne olyan súlyos. Csakhogy Phil, a társam is aznap
tanúskodott, és ő biztosan elmondja majd a bírónak, hogy a felesé-
gem haldoklik. Illetve, hogy a teste haldoklik. Elle már régebben
elment.
De a testében még mindig ott szaltózott a kisbaba. Ebbe kapasz-
kodtam, azt a kis pulzálást játszottam le a fejemben újra meg újra,
amit az ultrahang képernyőjén láttam, miközben a nővér Elle légcsö-
vével foglalatoskodott.
Köhögést hallottam, és talpra ugrottam.
A nővér rám nézett.
– Mi a baj?
– Nem köhöghet. Az a reflexe már nem működik – feleltem.
A nővér feljebb vette Elle oxigénadagját.
– Az agyi ödémája visszahúzódott. Néha magától is vesz levegőt
– mondta. – Nem annyit, hogy elég legyen, de mégiscsak lélegzik.
Talán ha sikerül kikúrálnunk a tüdőgyulladást, akkor levehetjük a
lélegeztető gépről.
Jézusom! A zsebembe nyúltam.
– Van egy ceruzalámpája? – kérdeztem a nővértől.
– Persze. – Elővett egyet a köpenye zsebéből, és odaadta.
 Csillagpor 278
Elle szemébe villantottam. Semmi. A pupillái tágak és mozdu-
latlanok voltak. Ellenőriztem a pislogó reflexét és a térdreflexét is.
Nem reagált a fájdalmas ingerekre. Jézusom! A legapróbb jelre,
egyetlen köhintésre máris hamis remény ébredt bennem. Beszélnem
kellett Phillel. És Blythe-szal is, hogy mennyire biztonságos MRI-t
végezni egy terhes nőn. Pedig az eszemmel tudtam, hogy Elle agya
gyógyíthatatlanul és teljes körűen károsodott.
De vajon ott van még valahol? Azt akartam, hogy életben ma-
radjon, amíg a baba meg nem születik. A fenébe is, azt akartam,
hogy ébredjen fel, de ez nem fog megtörténni. Vagy ha mégis, akkor
is súlyosan fogyatékos lett volna. Ő nem akart volna így élni, évekig,
vegetatív állapotban, miután a baba megszületett.
A baba ott forgolódott benne. A mi babánk.
De lelki szemeim előtt még mindig Elle-t láttam a házuk előtt,
ahogy kijelenti nekem, hogy ha valaha is olyan állapotba kerülne,
mint az anyukája, akkor nem akarna élni.
– Ledőlök egy kicsit az ügyeletesi szobában. – Fogtam a táskát a
naplókkal, és kimentem, miközben még mindig azon gyötrődtem,
mit teszek vele. De... a baba.
Az ügyeletesi szoba kisebb volt, mint egy elsőéves koleszos há-
lóterem. Egy emeletes ágy meg egy kis íróasztal egy számítógéppel.
Ledőltem az ágyra, és a felső matrac rugóit bámultam. Hallgattam,
ahogy ver a szívem; nem azt dobogta, hogy tadamm, tadamm,
tadamm, hanem azt, hogy nyugi, nyugi, nyugi. Ahogy ott feküdtem
magamon kívül, a táskába nyúltam Elle naplóiért, de valahogy vélet-
lenül Alice egyik naplóját vettem elő. Egy percre belelapoztam, át-
pörgettem a lapokat. A kézírás majdnem ugyanaz volt, de ez rendes
napló volt, nem levél és nem füzet. Becsuktam, és visszadobtam a
kupac tetejére. A hátsó borítón egy szív volt, benne Elle írásával:

Elle & Matt

279 Priscille Sibley
Megint kinyitottam a naplót. Az első dátum 1988. december 25.
volt.

Kedves Matt!

Anya még jó előre bevásárolt karácsonyra, mert tudta,

hogy később már nem lesz képes. Hihetetlen, nem? Tudta,
hogy ezek a levelek amolyan naplók nekem, úgyhogy megvet-
te ezt a nyálas-kulcsos rózsaszín izét, mintha kislány lennék.
Nem vagyok kislány. Nem tudom, voltam-e kislány valaha. De
most már biztosan nem vagyok az.
Apa tegnap este megütött. Véletlen volt. Nem is látta,
hogy ott vagyok. Amikor megláttad rajtam a foltot, amit ha-
gyott, nekiugrottál. Szerencsére, apád lefogott. Viszont a
nagy dulakgdásban meglátta a hasamat, és rájött, mi a hely-
zet. Karácsony van, de én nem vagyok Szűz Mária, te pedig
nem vagy József. És most már apád is tudja, hogy terhes va-
gyok.
Boldog karácsonyt! Ha lehetséges.

Pip

Január 20.
Celina

Január 21.
Celina

Január 22.
Celina

A vetélése után hetekig mindennap csak ennyit írt. Celina

nevét. Látszott, hogy az a betű farkincája végén sokáig oda-
 Csillagpor 280
nyomta a toll hegyét, mintha gondolkodna, írjon-e még vala-
mit. Nagyon magányosnak tűnt így ez a név, és rájöttem, hogy
még sosem láttam leírva. Az is eszembe jutott, hogy tulajdon-
képpen S-sel is lehetne írni, nem csak C-vel, a kiejtés ugyanaz
lenne. De rájöttem, hogy én is mindig C-vel képzeltem.

Aztán Elle megint az édesanyjáról kezdett írni. Lapoz-

tam.

1989. február 16.

Kedves Matt!

Linney-vel beszélgettem, és mondtam neki, hogy fáj a fe-

jem. Azt tanácsolta, vegyesbe egy Tylenolt a gyógyszeres
szekrényből. Van ott más is. Megtaláltam a maradék
Percocetet, azt még a lábadra szedted. Arra gondoltam, eze-
ket beadhatnám anyukámnak. De Linney bejött és kikapta a
kezemből.
Könyörögtem neki, és könyörögtem. De nem segít. Azt
mondta, csak az veheti be, akinek felírták.

1989. február 17.

Kedves Matt!

Nem bírom tovább. Túl sok rossz dolog történik. Állami

gondozásba fognak minket adni Christopherrel. Valószínűleg
szétválasztanak. Linney azt mondta, megpróbálja elintézni,
hogy ő legyen a gyámunk és kapott is egy ideiglenes papírt.
Megesküdott, hogy legalább Christophert megszerzi. Én ne-
281 Priscille Sibley
hezebb eset leszek, mert ott vagy te. Ebben valószínűleg igaza
van. Félek. És én is veled akarok lenni. Ahogy régen. De nem
lehet. Mi van, ha megint terhes leszek? Meg akartam tartani
Celinát. Nagyon szerettem.
Aztán ott van anya is. Nem akarom itt hagyni. Nekem itt
kell lennem mellette. Senkii más nem harcol érte.
Megint könyörögtem Linney-nek hogy segítsen rajta.

Pip

1989. február 18.

Anya meghalt.
Ezt mondogatom hangosan, de nem tudom felfogni.
Meghalt.
Végre. Annyi hónap után anyukám meghalt.
Nem akartam, hogy meghaljon, és most sem akarom,
hogy halott legyen. De jobb így, nem? Már nem szenved. Is-
tenem, mennyit szenvedett!
Azt gondoltam, segítenünk kell neki, enyhítenünk kell a
fájdalmát. Könyörögtem a nővéreknek. Apának. Mindenkinek
hogy adjanak neki több fájdalomcsillapítót. Senki nem volt
hajlandó.
Tegnap éjjel, amikor haza értünk a szociális munkások-
tól, Linney hazakísért. Nem akarja, hogy nálatok aludjak,
mert azt hiszi, akkor megint szexelni fogunk. Lehet, hogy így
is lenne. Úgy szeretném, ha átölelnél! Hiányzol. De Linney
hazahozott. És anya nyöszörgött. Mindig éjszaka a legrosz-
szabb. Ezt Linney is belátta. A nővérnek valami gondja volt a
férjével, és Linney felajánlotta, hogy majd ő itt marad, amíg
lerendezik. És Linney adott még fájdalomcsillapítót anyának.
A felírt adagon felül. A te fájdalomcsillapítódat, Matt. És le-
 Csillagpor 282
het, hogy ez beteges dolog, de hálás voltam, amiért a nyáron
eltörted a lábad. Ez szörnyű, mi?
De aztán a nővér visszajött. Linney meg elment. Én egész
éjjel anyával maradtam. Csendben volt, és nagyon-nagyon
hosszú ideje most először látszott úgy, hogy nem szenved.
Úgy aludtam el, hogy mellé tettem a fejem a párnára. Amikor
felébredtem, már nem lélegzett. Egyszerűen csak nem léleg-
zett. Az én hibám volt. Az enyém.
Már nem tudom, hogy helyes volt-e ezt tenni. Most nem
szenved. De meghalt. És már nem látom soha többé. Hiány-
zik. Nagyon. Szükségem van rá. És Christophernek is. És
apának is. Ó, Istenem! A gyógyszer ölte meg anyukámat? Én
öltem meg?

Pip

Csak néztem a naplót. Te jó ég! Ezután nem volt több bejegyzés,

csak az üres, megsárgult lapok.
Ezt át kellett gondolnom, meg kellett emésztenem. Nem Elle öl-
te meg az anyját. Alice már hónapok óta haldoklott, hónapok óta
szenvedett. Ha a fájdalomcsillapító előrébb is hozta a halálát, Elle
akkor is inkább szent, mint gyilkos. A francba is, ha eszembe jut,
hogy maradt még a fájdalomcsillapítómból, magam tettem volna
meg. Igazából az zavart, hogy anyám megtette és aztán elment, ott
hagyta Elle-t egyedül, hagyta, hogy magát hibáztassa.
Fogtam a naplót, és visszamentem Elle-hez.
A nővér éppen a légcsövét szívta ki.
– Jól van. Több a váladék, de jól van.
Elle megint köhintett egyet halkan.
– Beutalom egy EEG-re. – Kimentem az íróasztalhoz, ránéztem
Elle kórlapjára, és lefirkantottam a beutalót. Aztán csak bámultam
befelé a feleségem szobájába, s csak percek múlva vettem észre,
hogy a napló még mindig ott van a bal kezemben.
283 Priscille Sibley
Reggel betehetném a naplót a széfembe. Aztán szólhatnék róla
anyámnak, elmondhatnám, hogy a zsarolástól sem riadok vissza. Te
jó ég! Felálltam és kimentem a parkolóházba. Anyám tényleg átsegí-
tette volna Alice-t a túlvilágra?
Könyörületből tette.
Megtaláltam a kocsimat, kinyitottam a csomagtartót, és megpil-
lantottam a virágokat, a kiszáradt varjúhájat meg a krizantémot. Elle
egyik kedvenc kertészetében vettem őket a baleset előtti napon. Meg
akartam lepni velük. Ő már a kocsinál várt, el akart csábítani és gye-
reket akart csinálni, mert azt hitte, éppen termékeny; nem tudta, hogy
már terhes.
De csábítás helyett vitatkozni kezdtünk. Ő gyereket akart, én
meg nem akartam elveszíteni. Aztán amikor Phil hívott, hogy men-
jek be, mert vészhelyzet van, leléptem. Ez volt az utolsó esténk, erre
én leléptem. Csak éjfél után értem haza. Azután mentünk fel meg-
nézni a Perszeidákat. A virágokról teljesen elfeledkeztem. Most már
csont szárazak voltak, halottak, akárcsak bennem a jó szándék.
Bedobtam a naplót a csomagtartóba, és beültem a kocsiba. Arra
készültem, hogy megzsaroljam a saját anyámat. Megpróbáltam mes-
terségesen életben tartani Elle-t, pedig ez pontosan az – az egyetlen
dolog, amitől rettegett. Ki lesz így belőlem? Apa, remélhetőleg.
Egy idő után visszamentem a feleségemhez. Úgy volt, ahogy a
nővér mondta. Percenként kétszer-háromszor magától vett levegőt.
Ahhoz kevés, hogy csak erre hagyatkozzunk.
Újra megvizsgáltam a reflexeit. Semmi változás. Csodáról szó
sem volt.
Illetve lehet, hogy mégiscsak szó volt egy csodáról – ott várt és
forgolódott Elle hasában.
Leültem és néztem, ahogy Elle mellkasa emelkedik és süllyed a
lélegeztető gép ritmusára. Aztán lélegzett egyet magától. Aztán a
gép. Megint a gép. És megint a gép. És megint ő.
Phil jött be és ült le mellém.
– Mi volt a bíróságon? – kérdeztem.
 Csillagpor 284
Megvonta a vállát.
– Elmondtam, hogy nincsenek fájdalmai, és hogy gyereket akart.
Felnéztem rá.
– Néha levegőt vesz.
– Hallottam – válaszolta. – Az agytörzse nem sérült, de mond-
tam neked, milyen a nagyagy. Ebből nem fog visszatérni.
– Tehát szerinted nem érez fájdalmat – mondtam.
– Nem, Matt – felelte Phil. – Nem érez.
Lehunytam a szemem, és pár percig csendben ültünk. Phil meg-
vizsgálta Elle idegműködését, ugyanúgy, ahogy én korábban. Mi-
közben a reflexeit ellenőrizte, megjegyezte:
– A bíróságon nem hangsúlyoztam ki, hogy Elle-nek mindig is
az volt a véleménye, hogy az élet minősége sokkal fontosabb, mint a
hossza.
– Oké. – Nem volt energiám újabb vitát nyitni arról, hogy iga-
zam van-e, vagy sem. Nem számított. Csak a baba számított. Lehet,
hogy nem erkölcsös dolog feláldozni az egyik életet a másikért, de
nem érdekelt az erkölcs. A szívem szakadt meg, éreztem. Valami
olyan súlyt éreztem a mellkasomban, hogy az csak ezt jelenthette.
Azt mondtam: – Ha azt hiszed, hogy nekem nem számít, mi történik
Elle-lel, hogy mi lesz a méltóságával, akkor nagyon tévedsz.
– Nem. Nem hiszem azt. Csak gondoltam, beszámolok, mi volt
a bíróságon. Matt. Figyelj, úgyis vissza kellett jönnöm a kórházba.
Megint meg kell műtenem a Nguyen fiút. Kezd vízfeje lenni.
– A francba, ez nem vicc
– Nem, de őt meg tudom gyógyítani. Bárcsak Elle-t is meg tud-
nám!
 40

24. nap

Két nap múlva, miközben Clint a mosdókagylónak támaszkodva állt,

próbáltam felfogni, ami a leletekben állt. Elle veséi kezdtek leállni.
Ennek két oka lehetett; vagy az autoimmun betegsége miatt képző-
dött vérrög a veseartériában, vagy a tüdőgyulladására adott antibioti-
kum tette tönkre őket.
Mindkét esetben meg voltunk lőve.
– Valószínűleg az antibiotikum miatt van – mondta Clint. – Ki-
cseréltem egy másikra. Dialízissel egy ideig még kihúzhatjuk.
A dialízis szó úgy hatott rám, mintha tökön rúgott volna. Még
ha Elle teste egészséges lett volna, akkor is kevés az esély arra, hogy
a baba túléli.
– A jó hír az, hogy legalább hat az antibiotikum. A tüdőgyulla-
dás kezd elmúlni – tette hozzá.
Az egyik halálnemet felváltja a másik. Egy szót sem szóltam.
Nem bíztam benne, hogy egy hangot is ki tudnék nyögni.
– Majd tájékoztatlak a fejleményekről – ígérte végül Clint, aztán
elment.
Akármilyen erősen is próbáltam ébren maradni, folyton azon
kaptam magam, hogy a fejemet a falnak vagy az ablaknak támasz-
tom. Éber álmomban kartondobozokat láttam, amik egy üres bölcső-
re zuhannak, Elle holttestét egy koporsóban, egy urnát a hamvaival,
meg magamat egy puska csövével a számban.
 Csillagpor 286
Beálltam anyám kocsija mellé az öböl melletti parkolóban. Ő kiszállt
és átült mellém a Taurusba.
– Nagyon örültem, hogy felhívtál, drágám – mondta.
Pár órával azelőtt hívtam fel, hogy találkozzunk, de még mindig
nem tudtam, egészen pontosan hogyan is fogom megzsarolni.
– Elárulod, mi jár a fejedben?
A kezeimet néztem.
– Ki kellett jönnöm egy kicsit a kórházból – feleltem, miközben
az volt az igazság, hogy nem akartam tanúkat.
– Én fizetés nélküli szabadságot vettem ki – jegyezte meg. – Ar-
ra gondoltam, néha bemegyek és leváltalak, hogy többet pihenhess.
A szívem a fülemben dobogott.
– Nem merném rád bízni Elle-t
– Sosem bántottam. – Anya félrenézett.
– A közelébe ne merészelj menni! Megértetted? – dörrentem rá.
– Felelősséggel tartozom neki – felelte.
– És nekem nem tartozol felelősséggel? Meg az unokádnak?
Magához szorította a retiküljét.
– Én ebbe belehalok, hogy ellened küzdők, és próbálom belát-
tatni veled, mit kell tenned. Úgy tűnik, szülőnek lenni mindig nehéz.
– Mi lenne, ha hagynád, hogy egyedül lássam be, mit kell ten-
nem? Hadd tanuljak a saját hibáimból!
– Ó, Matt! Minden más helyzetben ezt tenném. – Egyenesen
előrenézett, és pislogott egyet. – De itt reálisan kell nézned a dolgot.
– Blythe szerint...
– Téved. Blythe csodálatos nő, a lehető legjobb, de egy milli-
grammnyi pesszimizmus sem szorult belé. És akármit is akarna sze-
rinted Elle ebben a helyzetben, igenis attól rettegett a legjobban,
hogy úgy végzi, mint az anyja.
– Ez nem ugyanaz. Neki nincsenek fájdalmai.
– Lehet, de akkor sem ezt akarta. Úgy szeretem Elle-t, mintha a
saját gyerekem lenne. Hidd el! Nem jobban, mint téged, de ugya-
287 Priscille Sibley
núgy. Gondolom, erre már nem emlékszel, de Alice pár hétre kór-
házba került, amikor Elle még kisbaba volt.
– Tudom, anya. Tudom, hogy szereted. Mindig is szeretted. Te
vigyáztál rá kiskorában. De ez nem számít. Az a helyzet, hogy Elle
az én feleségem. A gyerek az én gyerekem. És Elle gyereke. Az én
kisbabám. Az enyém. – Azt mérlegeltem, hogyan zsaroljam meg az
anyámat. Sosem gondoltam volna, hogy ide jutok. – Nálam van Elle
egyik naplója. Abból az időből, amikor Alice meghalt.
Anya fészkelődött, oldalra döntötte a fejét.
– Az nehéz olvasmány lehetett.
– Te ölted meg Alice-t.
Anyám arcából kiszaladt a vér.
– Fogtad a Percocetet, amit még nekem írtak föl, amikor eltört a
lábam, és belekeverted az infúziójába. Nem olyan szörnyű rémtett
ez, de azért mondjuk ki, anya, megölted, és aztán ott hagytad Elle-t,
hogy végignézze, ahogy az anyja meghal.
Anya megrázta a fejét.
– Te ezt nem érted.
– De, mindent értek. És ha nem vonod vissza a keresetedet, szó-
lok a hatóságoknak.
– Nem tennél ilyet. Nem öltem meg Alice-t. Én...
– Csak véget vetettél a szenvedésének? Igen, én is így látom. De
lehet, hogy a rendőrség nem.
Anya dadogva kereste a szavakat.
– Nem én tettem. Lehet, hogy nekem kellett volna. Vagy nem is
lehet. Nekem kellett volna, de én csak egy tablettát törtem össze és
kevertem bele az infúziójába. Csak egyet. Megmutattam Elle-nek,
hogyan kell csinálni. Összesen nyolc tabletta volt. Azt mondtam,
hatóránként beadhat neki egyet, ha kell, amikor a nővér kimegy a
mosdóba vagy cigizni.
– Azt mondod, Elle adagolta túl Alice-t?
 Csillagpor 288
– Nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen lejárt az ideje. Elle azt
mondta, az ő hibája volt, hogy Alice meghalt. Mindig féltem meg-
kérdezni, mi történt a maradék hét tablettával.
– Nem hiszem, hogy Elle képes lett volna rá. És a naplóban az
áll, hogy te adtad be neki a gyógyszert. Nem ő.
Anya a kezeit nézte.
– Nem tudom. Alice légzése leállt aznap éjjel. Lehet, hogy vélet-
len egybeesés volt. Lehet, hogy a miatt az egy tabletta miatt. Lehet,
hogy csak akkor jött el az ideje. Isten a tanúm rá, hogy már így is túl
késő volt.
Megdörzsöltem a halántékom, próbáltam elhinni, hogy sem Elle,
sem anyám nem ölte meg Alice-t szándékosan, csak enyhíteni akar-
tak a fájdalmán. Manapság ez mindennapos a hospice ellátásban:
enyhítünk a beteg fájdalmán.
– El kell fogadnod, hogy Elle nem akarta úgy végezni, mint az
anyja.
– Nem, nem akarta. De, anya, Elle-nek nincsenek fájdalmai.
Egyáltalán. Nem érez semmit, de ha még érezne, akkor is mindent
megtenne a gyerekéért. És én is mindent megtennék érte.
Anya megrázta a fejét.
– Még annyira az elején jár! Lehetetlen, hogy olyan sokáig ki-
húzza, hogy megszülje a gyereket. Főleg, hogy annyiszor elvetélt.
Még Dylan is korán született. Először engem hatalmazott meg, aztán
Adamet. Téged nem kért meg, ugye?
Most én ráztam meg a fejem.
Anya a kezemre tette a kezét.
– Tudom, mit mondtam a bíróságon, de Elle valahol legbelül
biztosan érezte, hogy te nem lennél képes lekapcsolni a gépet. De,
Matthew, ha szereted, és tudom, hogy szereted, akkor el kell enged-
ned.
Lehet, hogy ebből a szempontból igaza volt. Soha nem tudtam
elengedni Elle-t.
 41

Öt évvel a baleset előtt

Amikor anyám letette elém a még gőzölgő kukoricakenyeret, rögtön

úgy éreztem, megérte kilenc órát vezetnem. Leült az asztalfőre.
– Hogy van Carol? Meglepett, hogy nélküle jössz haza.
– Dolgozik a hétvégén. – Ami azt jelentette, hogy három napig
egyfolytában ügyeletben van. Befaltam egy szelet vajas mennyor-
szágot. – Olyan a beosztásunk, hogy nagyon nehéz együtt hazajönni
– tettem hozzá, félig még tele szájjal.
Anya összeszorította a száját, és már vártam a csípős megjegy-
zést Carolról, a városi lányról, ahogy ő nevezte. De meglepetésemre
témát váltott.
– Elle is hazajött Houstonból, de már elment.
Felkaptam a fejem.
– Ősidők óta nem láttam. – És nem is beszéltünk, amióta beje-
lentettem, hogy eljegyeztem Carolt. Habár én próbálkoztam. Írtam
pár e-mailt, hagytam pár üzenetet. – Eléggé elzárkózik mostanában,
nyilván a Hubble-küldetésre készül.
Anyám elfintorodott, miközben a kakaóját kevergette.
– Nagyon büszke vagyok rá, de a Columbia katasztrófája után
még csak gondolni sem tudok arra, hogy be fog szállni abba az űrsik-
lóba. – Aztán mosolyt erőltetett az arcára. – Ma este ment el az
Acadiába. Kár, hogy pont elszalasztottad.
Vállat vontam, mintha nekem mindegy lett volna, de közben
azon gondolkodtam, mennyi lenne az esélye, hogy megtaláljam, ha
én is megteszem a háromórás utat a nemzeti parkig. Legutóbb, ami-
 Csillagpor 290
kor ott jártam, egyáltalán nem volt térerő, így hát arra jutottam, hogy
nemigen lenne esélyem.
– Honvágya van – folytatta anya. – Azt mondta, pár éven belül
hazaköltözik.
– Tényleg? – Nekem Elle ilyet nem mondott, bár azt gyanítot-
tam, hogy csak anya értelmezte így a szavait. Valószínűleg megkér-
dezte: Nem akarsz hazaköltözni, Elle? Mire ő: De, hogyne akarnék!
Mindenki akar olyasmit, amit nem kaphat meg.
– De, sajnos – tette hozzá anya –, Adam bele van pistulva a
NASA-ba.
Na igen. Adam. Az a seggfej.
– Ha rá tudnám venni Carolt, hogy költözzünk ide, én hazajön-
nék.
Anya mintha gondosan mérlegelte volna a szavait, mielőtt vála-
szol.
– Jó lenne, ha mindig át tudnátok jönni a vasárnapi ebédre.
Carol, amint receptet cserél anyámmal. Ez lenne ám a valami!
Úgy éreztem, témát kell váltanom:
– Jut eszembe. Van ez a srác, Phil Grey. Most végez gyakor-
nokként az idegsebészeten. Brooklyni. Tudod, nagyon laza gyerek,
nagyon New York-i. Yankeeses. – A fejemet csóváltam, olyan hihe-
tetlen volt, hogy én, az ős-Sox-rajongó, egy Yankees-szurkolóval
barátkozom. – De nagyon jó orvos, fantasztikus sebész.
– Igen, már beszéltél róla.
– Hallotta, mennyire imádom Maine-t, úgyhogy tavaly úgy dön-
töttek, ide jönnek nyaralni. Három órája voltak itt, amikor eldöntöt-
ték, hogy itt fognak élni. Kapott is egy ajánlatot egy idegsebész pá-
rostól, Welshtől meg Sanderstől. Úgyhogy Phil Maine-be költözik,
én meg ott halok meg New Yorkban. Nem semmi,
– Nem. Szerintem Welsh helyére jön. Ő nyugdíjba megy.
Sanders még csak ötven körül jár, beszéltem vele, mielőtt elmentem
rezidensnek.
291 Priscille Sibley
– Igen, de Sandersnek rákja van. Mégpedig súlyos. Azt beszélik,
nem sok van neki hátra. A barátodnak új partner kell, ha Welsh meg
nyugdíjba akar menni. Jó lesz jóban lenned Phillel. Lehet, hogy saját
rendelőt nyithatnátok.
Megvakartam a fejem. Sajnáltam Sanderst. Megengedte még or-
vostanhallgató koromban, hogy pár napig figyeljem, mit csinál.
Kedves fickó.
Egy pillanatra elábrándoztam arról, hogy ráveszem Carolt, köl-
tözzünk Portlandbe, de ez tényleg csak ábránd volt. Szó sem lehet
róla. Már vett egy csodás lakást az Upper East Side-on. Sőt, már az
óvodát is kinézte a gyerekeinknek.

A farmház, az öreg, rozoga viktoriánus épület a meglazult viharléce-

ivel ott állt a reggeli napsütésben, és megnyugtatott, hogy még min-
dig dacol az idővel. A kert gondozottnak tűnt. Amikor Elle hazajött
Texasból, mindig a kert volt az első dolga. Amikor nem tudott haza-
jönni, volt, hogy felverte a fű meg a pitypang. Anya néha gyomlált
egy kicsit. Néha én is tépkedtem egy kicsit a gazt. De a hely Elle-é
volt, és Celináé.
A növények többsége évelő volt. Úgy láttam, Elle ezúttal órákat
töltött azzal, hogy egy nyáriakkat is ültessen melléjük. Tobzódtak az
élénk rózsaszín nebáncsvirágok meg a fehér petúniák. Úgy nézett ki
a kert, mint a vattacukor.
A túloldalon nyikordult az ajtó.
– Miben segíthetek? – kérdezte Elle bizonytalan hangon.
Megfordultam és odaintettem neki, a kezemben lévő forgót
megpörgette a nyári szellő.
Elle hosszú mohazöld kardigánban volt, ami illett a szeme szí-
néhez, s egy pillanatra elhallgatott. Aztán amikor megszólalt, a hang-
ja már inkább meglepetten csengett, mint idegesen.
 Csillagpor 292
– Matt? Matt, hát te meg mit keresel itt? – És elindult felém át a
mezőn, szinte szökellve, és aztán megöleltük egymást, nem mint
szerelmesek, hanem mint barátok, mert azok lettünk az idők alatt.
– Anya szerint elmentél Bar Harborba – mondtam.
– Igen, az volt a tervem, de, és kérlek, ezt ne áruld el neki, egy
kicsit csaltam az indulási időponttal. Akartam magamnak még egy
éjszakát, amikor nézhetem a csillagokat.
Az arca meg az orra le volt pirulva. A kezével leárnyékolta a
szemét, amibe a lombokon át belesütött a nap.
– Nem tudtam, hogy hazajössz.
– Én sem. De hirtelen úgy éreztem, látnom kell az óceánt. Carol
azt mondta, menjünk ki Long Islandre. De én Maine-be akartam jön-
ni.
– Ő is itt van? – nézett Carol a kocsim felé. – Szívesen megis-
merném.
– Ügyel a hétvégén. Holnap nekem is vissza kell mennem.
– Ó, sajnálom. – Megrántotta az ingujjam. – Gyere be! Igyunk
egy kávét!
Celinát csak néhány percig tarthattam a karomban, de azóta is
velem volt mindenütt. Megálltam egy pillanatra, megkerestem a kö-
vekkel kirakott kis mohás részt, és beletűztem a papírforgót. Elle
csendben figyelt. Megvontam a vállam, és egyikünk sem szólt egy
szót sem.
Igazából sosem tettem túl magam azon, amit Elle mondott, hogy
a neve lesz az egyetlen, amit Celinának adni tudunk. Amikor elte-
mettük, úgy éreztem, oda kell tennem mellé valami amulettet, és
csak egy csomag Bazooka rágót találtam a zsebemben. Betettem az
urna alá. Tudom, hülye dolog, gyerekes. De hát gyerek voltam még.
Mind a ketten azok voltunk. Mégis azóta, valahányszor csak arra
jártam, mindig tettem a sírjára egy kis bizsut, üveggolyót, kisharan-
got, szalagot, akármit. Majdnem tizenöt év telt el, és a neve volt az
egyetlen, amit adni tudtunk neki, és az is csak az emlékeinkben élt.
293 Priscille Sibley
Elle nem szólt semmit, csak leguggolt és megfújta a forgót, az-
tán egy pillanatra rátette a tenyerét a mohára.
– Olyan rózsaszín ez a kert – jegyeztem meg elvigyorodva.
Elle oldalra döntötte a fejét.
– És? Van valami bajod a rózsaszínnel?
– Á, nincs!
Elle a fejét csóválva mesélt:
– Ezt nem fogod elhinni! Christopher kijött a barátnőjével. Azt
hitte, nagy szívességet tesz nekem azzal, hogy mindent kiás, kivéve
az orgonabokrot, és az egész kertet átköltözteti a ház mellé. Azt
mondta, így könnyebb lesz nyírni a füvet. Úgy kellett visszaültetnem
mindent.
– A fenébe! Megtalálta az urnát? – kérdeztem.
– Nem. A mohához nem nyúlt, hála istennek. Nem tudom, ho-
gyan magyaráztam volna meg ennyi idő után.
A testbeszédén pontosan láttam, hogy mit érez. Nem azért nem
árulta el a családjának, mert kínosnak gondolta a dolgot vagy szé-
gyellte magát. Hanem azért, mert még mindig úgy érezte, az ő hibája
volt, hogy Celina meghalt. Legszívesebben újra elismételtem volna
neki, hogy nem szabad magát hibáztatnia. De nem tettem.
– Adam tud Celináról?
– Nem. Nem értené. Neki nem volt köze hozzá. – Lesütötte a
szemét – De hagyjuk ezt! Mit terveztél mára?
Kicsit még beszélgettünk odakint, aztán bementünk a házba. A
konyhában nem sok minden változott. Még mindig megvolt a leke-
rekített sarkú hűtőszekrény az ötvenes évekből; elpusztíthatatlan,
akárcsak az a nemzedék, amelyik építette.
– Csodásán nézel ki – jegyeztem meg.
Beletúrt a hajába és kisöpörte az arcából.
– Ha tudtam volna, hogy látogatóm lesz, rendbe szedem magam.
– Csodásán nézel ki – ismételtem meg.
A tálalónak dőlt és végigmért.
 Csillagpor 294
– Te is. – Aztán odarontott a villogó üzenetrögzítőhöz, felvette a
kagylót, és lehallgatta az üzenetet.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Hiányzik Adam. Már napok óta nem beszéltünk.
– Én beszéltem vele csütörtök este.
– Tényleg?
– Igazából veled akartam beszélni.
– És? Jól volt?
– Kicsit szórakozott volt, de ez nem újdonság. Nem is mondta,
hogy Maine-ben vagy. Miért, mi a helyzet?
Elle vállat vont
– Hirtelen jött a lehetőség, hogy kivegyek pár napot. Írtam neki
egy cetlit, hogy hazajövök, mert a küldetés előtt ez az utolsó alka-
lom. Azt hiszem, megharagudott rám, de nem vagyok benne biztos.
Az utóbbi időben annyi dolga van a biztonsági kérdésekkel, hogy
alig találkozunk. Együtt élünk, de csak éjjelente látjuk egymást.
Ezt többféleképp is lehetett érteni. Elgondolkodtam. Nehezemre
esett őt Adammel elképzelni, de mégiscsak együtt éltek. Végül nem
mondtam semmit. Még mindig Elle volt a legjobb barátom. Sok
olyan dolgot elmeséltem neki, amit Carolnak nem, például, hogy
kétségeim vannak az idegsebészettel kapcsolatban, és sokszor gon-
doltam rá, hogy inkább általános sebésznek kellett volna mennem,
meg hogy milyen honvágyam van. De a szerelmi kapcsolataink ed-
dig tabutémának számítottak.
Lementünk a kávénkkal a pavilonba, leültünk a fonott hintaszé-
kekbe, és néztük a dagálytól felduzzadt folyót. Beszéltünk az apjáról,
az öccséről, New Yorkról meg Houstonról. Sokat nevettünk, ugya-
núgy, mint régen, és régóta nem éreztem magam ilyen jól. Vele.
Semmi álságoskodás, csak elfogadás.
– Már nem vagy csodagyerek. Már csak egy vénülő okostojás
vagy – közöltem vigyorogva. – Nem aggódsz, hogy a jövő hónapban
már harmincéves leszel?
Elkuncogta magát.
295 Priscille Sibley
– Nem, épp ellenkezőleg. Végre normálisnak érzem magam,
nem lógok ki a többiek közül.
Akkorát kordult a gyomrom, hogy ő is meghallotta.
– Éhes vagy? – kérdezte.
– Ebédidő van.
Beültünk az autómba, gondoltuk, elmegyünk rákos szendvicset
enni. Amikor beindítottam a motort, sivító hangot adott.
– A szíj – állapította meg Elle.
Lenéztem a nadrágszíjamra.
– Az ékszíj, ember! – magyarázta. – A bátyád autószerelő, hogy
a fenébe nem sikerült elsajátítanod még az alapokat sem?
Bizonyos fokig igaza volt. Amennyire a bátyám imádta a kocsi-
kat, én pont olyan nagy ívben kerültem őket.
– Folyton veled lógtam – válaszoltam, ahogy kikanyarodtunk az
útra.
– Á, nem, ezzel nem úszód meg. Én mindig figyeltem Mike-ot,
amikor szerelt valamit. És értek is autókhoz alapszinten.
– Te a kvantummechanikához is értesz.
– Az nem ugyanaz – vigyorgott.
– Igen, tudom, kedves Einstein. – Próbáltam valahogy elterelni a
figyelmét arról, hogy a tankoláson kívül nemigen tudok mit kezdeni
egy autóval. – Én meg agyakat műtök.
– Na igen, igen, Mr. Agysebész. Azért nem haszontalan dolog
ám, ha tudod, hogyan kell kereket cserélni. Annak idején odafigyel-
tem, és most jó hasznát veszem. Amikor valami kilazul egy űrsiklón,
jobb, ha tudja az ember, mit csinál. Azok a rohadt hő védők!
– A Columbián volt olyan is, akit ismertél, nem?
– De. – Kinézett az ablakon.
– És kiképeznek, hogyan kell megjavítani a hő védő pajzsot, ha
megint kilazulna?
Felém fordult.
 Csillagpor 296
– Minden eshetőségre kiképeznek. Ne aggodalmaskodj! Néha
olyan vagy, mint egy vénasszony. Ha az űrben hal meg az ember, az
legalább gyors halál.
– Ez megnyugtató – feleltem szarkasztikusan.
– Figyelj, ma nem akarok arra gondolni, mi történhet odafenn. A
következő tíz hónapban úgyis minden egyes napom erről fog szólni.
Hogy hogyan hajtsam végre ezt a manővert meg amazt a manővert.
– Nem is mesélted, hányszor dobtad ki a taccsot a lebegtetőben
– próbáltam oldani a feszültséget.
Kuncogott.
– Kevesebbszer, mint te dobtad volna.
– És ezt ugyan mire alapozod?
– Nem emlékszel a funtowni hullámvasútra? Úgy elzöldültél,
mint a brokkoli.
– A fenéket! – tiltakoztam a macsó egómat mentve.
– Dehogynem. Olyan voltál, mint egy zöld gyík.
– Nem – tiltakoztam határozottan.
– Mint a szép zöld gyep a golfpályán.
– Nem – tiltakoztam, mert nagyon belelendült.
– Mit szólsz, elmenjünk Funtownba, hogy tisztára mosd a ne-
ved?
Ne menjünk! De mégis elmentünk. Végig egyesen Sacóba. A
funtowni vidámpark úgy viszonyult a Nagy Kalandhoz, mint Rhode
Island Alaszkához, de legalább volt benne egy régi hullámvasút,
mégpedig fából, ahogy kell.
Negyven perccel és két jegyvásárlással később Elle úgy dörzsöl-
te a kezét, mint a fő gonosz a némafilmekben.
– Jól gondold meg, melyik legyen, báránykám! Lehet, hogy ez
lesz az utolsó utad.
Az Excaliburra, a nagy hullámvasútra mutattam. Ahogy Elle
mondta: tisztára kellett mosnom a nevem.
Elle gyakorlatilag tánclépésben hátrált előttem, közben az ujjá-
val csalogatott és bőszen vigyorgott. A felettünk elhúzó kocsik dü-
297 Priscille Sibley
börgésétől még Rambo is nyugtalanul pillantgatott volna körbe, de
ahogy odaértünk a sor végére, Elle odaszólt:
– Előttem nem kell ám bizonyítanod.
– Nono, mán meg úgy lám, kend azzal kéván elszabadúm az
horogrú, hogy úgy tészen, mintha nálam vóna bételve az nadrág.
– Ha! – fonta keresztbe a karját.
– Semmi gond – mondtam, és megsimogattam a nyakát – Ha
hajlandó vagy végre elismerni, hogy nem ijedek meg a hullámvasút-
tól, akkor engedélyezem, hogy visszalépj – jelentettem ki harciassá-
got színlelve, abban a reményben, hogy nem zúzza porra az egómat.
– Ha-ha. Sohanapján kiskedden.
Tíz perc sorban állás után beszálltunk a szerelvény első kocsijá-
ba. Izzadni kezdtem, nem azért, mintha ideges lettem volna, hanem
mert mintha fáztam volna; mintha a testem ilyen paradox módon
reagált volna a forró napsütésre.
– Matt, most komolyan, ha nem akarod, nem muszáj! – ajánlotta
Elle csillogó szemmel. – Olyan... ööö... zöldnek látszol.
– Ne légy nevetséges!
A lánc megfeszült, és a gép elkezdett felfelé húzni minket az
emelkedőn. Itt fogok meghalni a büszkeségem miatt. Elle megfogta a
kezem. Ahogy felértünk a tetőre, elkiáltotta magát:
– Juhú!
– Igen! – ordítottam vissza.
Tuti nem vette észre, hogy elcsuklott a hangom, mintha mutál-
nék. Bár lett volna annyi eszem, hogy egy fémszerkezetes hullám-
vasútra üljünk fel, az biztosan nem lett volna ilyen rossz; ahogy
jobbra-balra és fel-le csapódtunk a nyikorgó állványokon, esküszöm,
úgy láttam, minden korlát el van korhadva, de sikerült magamba
fojtanom a halálsikolyt.
Ahogy megálltunk, és a jegyszedő kinyitotta a kocsink ajtaját,
Elle elengedte a kezem. Kecsesen felállt és rám mosolygott a válla
fölött.
 Csillagpor 298
– Elnézést kell kérnem! Teljesen jól nézel ki, egyáltalán nem
vagy zöld.
– Akkor mi a fenéért nem tudok megállni a lábamon?
Szélesen elmosolyodott.
– Ó, doktor Beaulieu, bizonyára gerincvelői sérülést szenvedett.
De, szerencsére, ismerek egy fantasztikus ifjú idegsebészt. Megad-
jam a számát?
– Nagyon vicces – dörmögtem, és nagy nehezen elindultam
reszkető lábaimon, s úgy éreztem, mintha gólyalábakon járnék.

Pine Point széles strandján sétáltunk, a homok fehér volt, a víz jég-
hideg; felgyűrtük a nadrágszárunkat, a hullámok a meztelen talpun-
kat nyaldosták. Nevettünk, ugrattuk egymást és azon keseregtünk,
milyen nehéz egyszerre karriert építeni és magánéletet élni. Egy mér-
földet mehettünk, amikor Elle leült a homokba és keresztbe tette a
lábát.
– Az óta a nap óta nem jártam itt.
– Melyik nap óta?
Elszomorodott az arca.
– Amikor kiderült, hogy terhes vagyok.
Leültem mellé, néztem a tengert, és emlékeztem.
Belemarkolt a homokba, és kicsorgatta az ujjai között, miközben
engem nézett.
– Honvágyam van.
– Anya is ezt állította, de azt hittem, csak félremagyaráz valamit,
amit mondtál neki.
– Nem. Tényleg honvágyam van. Amikor Houstonban negyven
fok van és száz százalék a páratartalom, nagyon csábító a gondolat,
hogy a nagypapa háza itt vár rám. – Megint a homokba markolt, és
nézte, ahogy kifolyik az ujjai között. – Mondhatok valami morbidat?
– Mondj!
299 Priscille Sibley
– Írtam egy végrendeletet, ha netán valami balul sülne el az űr-
siklón.
– Nem fogsz meghalni.
– Tényleg nem valószínű, de kockázatos a dolog, ezzel minden-
ki tisztában van. Nem akarok túl sokat beszélni erről, de van valami,
amit nem akartam beleírni a végrendeletembe, mert azt apám is ol-
vashatja. Ő nem tud Celináról. Ha velem történne valami, elintéznéd,
hogy a hamvait velem együtt temessék el?
Tátva maradt a szám. Ő folytatta, én pedig próbáltam magamhoz
térni.
– A házat Christopher kapná, és sem ő, sem apám nem értené,
ha véletlenül megtalálnák az urnát.
Rosszul éreztem magam, csak egy Jézusom!-ot tudtam kinyögni.
– Carolnak nem kellene elmondanod. Te meg anyukád szép
csendben elintézhetnétek.
– Anyukámat miért kell bevonni?
– Mert őt neveztem meg végrehajtónak.
– Nem Adamet?
– Nem. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem. Arra gondoltam,
olyan végrehajtó kell, aki tud a babáról, mert nem akartam halálom
után meglepetést szerezni. Tudom, hogy ez egy kicsit neurotikusán
hangzik, sőt, érzelgősen, de szeretném, ha vele együtt temetnétek el.
– Ne beszélj úgy, mint aki meg fog halni! – Felálltam és oda-
mentem a vízhez, miközben újra meg újra a Challengert láttam ma-
gam előtt, ahogy felrobban, darabokra szakad, és a tengerbe zuhan.
Pár perc múlva Elle is odajött, és megfogta a kezem.
– Csak ígérd meg, hogy vigyázol rá!
Úgy hangzott, mintha a gyerekfelügyeleti jogokról beszélget-
nénk. Évek óta nem hoztuk szóba Celinát, és akkor ezzel jön?
– Kérek valamit cserébe – közöltem.
Bólintott
– Kérj bármit!
– Ne halj meg!
 Csillagpor 300
Belém karolt
– Ha teljesítem ezt a kívánságod, akkor neked nem kell teljesíte-
ned az enyémet. Furcsa, de ezzel együtt tudok élni.
– Elle, komolyan mondom. Ne menj fel!
– De muszáj. Fel akarok menni. Olyan boldog vagyok tőle, hogy
majdnem kiugrók a bőrömből. És hidd el, nagyon is vissza akarok
jönni, mégpedig egy darabban. De ha történik valami... – Egy röpke
pillanatra a mellkasomra hajtotta a fejét. – Celina nekem egy élő
ember volt, nem akarom ott hagyni egy jeltelen sírban. Megkértem
anyukádat is, de ő elutasító volt velem, mintha modortalanság lenne
ennyi idő után újra Celináról beszélni. És lehet, hogy az is. De ne-
kem ez kell. Megteszed a kedvemért?
Lenyeltem a torkomba gyűlt savat.
– Meg.
Kifújta a levegőt.
– Köszönöm. És most hagyjuk a morbid dolgokat! Most mát ké-
szen állok, és aki készen áll, azt nem merik megszállni a gonosz
szellemek. – Elengedte a karom. – Verseny a kocsiig. – És nekiira-
modott a homokban.
Pár másodpercig csak néztem utána; a lelkemnek utol kellett ér-
nie az övét. Megállítani nem tudtam, de talán követhettem a példáját
– Hé, Pip, ez nem fair!

Nem lett volna szabad csókolóznunk, mégis megtettük. Van valami

varázslatos az első szerelemben. Valami, ami aztán az egész életére
elkíséri az embert. És van valami varázslatos az éjszakai égboltban
és a hullócsillagokban, és abban, hogy Elle arca mindig felragyogott,
ha meglátott egyet.
Puszinak indult volna, egy ártatlan, véletlen, rövidke kis puszi-
nak? Talán. Nem tudom, hogy ő csókolt meg engem vagy én őt csak
azt, hogy lent történt a folyóparton a millióéves csillagok fényében.
Mire felfogtam, mit teszünk, már úrrá lett rajtam a vágy. Be akartam
301 Priscille Sibley
furakodni a bőre alá. Fel akartam vinni a tetőteraszra és szeretkezni
akartam vele, úgy, ahogy legelőször csináltuk.
Azt akartam, hogy tűnjön el az azóta eltelt tizenöt év, a tizenöt
magányos, rothadt év, mint a víz a parti homokban. Újra akartam
kezdeni, ahogy kell. Együtt.
Rekedt volt a hangja, amikor kimondta a nevemet.
– Matt.
A nyakát csókoltam, a válláról hámoztam le a pólót, hogy köze-
lebb kerüljek.
– Matt, várj! – Csak pár centit lépett hátra, de mintha pofon vá-
gott volna, visszalökött a valóságba, ahol én már eljegyeztem Carolt,
ő pedig Adammel élt.
– Ó, a francba! – fakadtam ki.
– Igen. Ó, a francba! – mormolta. – Mit művelünk?
Szeretjük egymást, mert a sors egymásnak rendelt minket.
– Kell egy perc, hogy olyan választ tudjak adni, ami üti az ösz-
szes ellenérvet – válaszoltam.
– Légy szíves, nagyon jó válasszal előállni, ami megnyugtatja a
lelkiismeretemet – mondta Elle. – Egek! Te el vagy jegyezve, Matt!
Én meg Adammel élek.
– Hát, Adam egy pöcs – jelentettem ki. – De igen, ott van Carol.
– És ő nem érdemelte ezt.
– Azt hittem, bírod Adamet – csodálkozott Elle.
– Kábé annyira, mint Hitlert. Viccelsz? Gyűlölöm.
Elkezdtem fel-alá járkálni, ami egy hepehupás partoldalon nem
egyszerű mutatvány. Nehéz ritmusosan lépkedni. Kellett néhány
perc. A francba! Carol New Yorkban volt. Carol, aki valószínűleg
egész éjjel és ma egész nap talpon volt és beteg gyerekeket gyógyí-
tott. Én meg itt voltam, és próbáltam lefektetni Elle-t, miközben még
igazolni is akartam magam előtt ezt az egészet. Szóval egy jó választ
akart? Mit szólt volna ahhoz, hogy még mindig szeretem? Istenem,
még mindig szerettem!
– Én végig azt hittem, hogy csak ő gyűlöl téged – hümmögte.
 Csillagpor 302
– Gyűlöl engem?
– Ó, igen – erősítette meg. – Gyűlöl.
– Mert nem akarja, hogy barátaid legyenek. – Nem tudom, miért
mondtam azt, hogy barátaid. Adam egyszerűen féltékeny volt. És ő
akarta irányítani Elle életét. Én voltam Elle első szerelme, és biztos
voltam benne, hogy ez rohadtul zavarja a Napsütötte Dél Óriását.
Elle felhorkant
– Dehogyis! Vannak barátaink. – Aztán felsóhajtott – Csak meg
akar védeni.
– Védeni? Mitől? Én sosem bántottalak.
Elle a fejét ingatta.
– Persze, nem akarattal, de azért igenis bántottál. Darabokra tör-
ted a szívem. Én már túltettem magam rajta, de ő nem.
Erre nem számítottam. Fájdalmas volt a felismerés, hogy sosem
tudott teljesen megbocsátani nekem. Megdöbbenten álltam. Az
előbb, amikor csókolóztunk, azt hittem, elfelejthetjük a múltat, ami
szétválasztott minket.
– Nem hiszem, hogy túltetted magad.
– De, nagyjából igen. Adam annyit tud, hogy volt köztünk va-
lami, és hogy aztán hosszú ideig le voltam törve. És szerinte a te
hibád, hogy nem tudom teljesen elkötelezni magam.
Bólintottam.
– És igaza van?
– Nem tudom, mit válaszolhatnék erre. – Megnyalta az ajkát. –
Matt... ő nem érti, mi mennyire együtt vagyunk, hogy milyen jól
érezzük magunkat együtt, hogy te milyen könnyen megnevettetsz. –
Lehunyta a szemét és olyan halkan beszélt, hogy oda kellett hajol-
nom, hogy halljam. Éreztem, hogy csak félig beszél hozzám, félig ő
is most jön rá minderre, most meri hangosan kimondani ezeket a
szavakat – Nem érti, hogy már nem kell engem megvédeni. Nagy-
lány vagyok már. Tudom, mit akarok.
– És mit akarsz? – kérdeztem, azt remélve, hogy azt mondja,
engem.
303 Priscille Sibley
Reménykedtem, hogy feloldoz a bűnöm alól. Még ha fájdalmat
is okoztam neki. Egyszer. Nagyon régen. Megint meg akartam csó-
kolni, meg akartam győzni, hogy mi összetartozunk, de hátralépett.
– Nem szabad – jelentette ki. – Ez csak... vágy. A barátság mel-
lett mi nagyon kívánjuk is egymást te is így érzed? Istenem! Azt hi-
szem, most az lesz a legjobb, ha elmész. Nem akarom, hogy elmenj,
de... én nem utálom Adamet. És te sem utálod. Carolt Hibát követ-
nénk el.
– Elle...
– Ez csak vágy, Matt – suttogta bizonytalanul. – Ismerlek. So-
sem kérted volna feleségül Carolt, ha nem szeretnéd.
Tátott szájjal álltam. Valóban szerettem Carolt. De azt is el akar-
tam mondani, hogy van a szerelem és van az a szerelem, amelyet
iránta érzek. El akartam mondani, hogy elepedek érte. És azt is el
akartam mondani, hogy nem egészen úgy volt, hogy feleségül kér-
tem Carolt. De valahogy mégis. Vagy ő kért engem férjül. Vagy így
döntöttünk együtt. De nem tudtam elmondani, mert Elle tovább so-
rolta az érveit.
– Menj el! – kérlelt – Nem tehetjük meg. Én nem fogom meg-
csalni Adamet. Nem szabad, hogy így legyen vége egy kapcsolatnak.
Ez árulás. Amikor te megcsaltál... – elcsuklott a hangja, és tudtam,
hogy arra gondol, köztünk hogyan lett vége. – Nem akartam megint
erről beszélni.
– Akkor nem voltam magamnál, Pip. Totál részeg voltam. Nem
akarattal tettem. Nem akartalak bántani. És nem akartam, hogy vége
legyen köztünk. Nagyon szerettelek. És még mindig szeretlek. Te
vagy a legjobb barátom. Elle, én nem akartam szakítani veled. Az
volt a hiba, hogy mégis szakítottunk.
– Tudom, hogy nem akartál. De ez is hiba lenne, amit nem kö-
vethetünk el. Kérlek! Menj el! Menj el, mielőtt olyat teszel vagy
mondasz, amit megbánsz! Mert most, ha megpróbálod megmagya-
rázni magadnak ezt a dolgot, amit majdnem megtettünk, és amit még
mindig meg akarunk tenni, akkor elárulod Carolt. Úgyhogy menj
 Csillagpor 304
haza! Nem azért, mert én azt akarom. Hanem mert becsületes ember
vagy.
De nem a jellemem miatt mentem haza aznap éjjel. Hanem mert
azt akartam, hogy Elle tiszteljen, hogy higgyen nekem és bízzon
bennem.

Ezek után egy hónapig csak akkor hallottam Elle hangját, amikor
bejelentkezett az üzenetrögzítőjén, de e-maileket azért váltottunk. Az
Atlantis legénysége megkezdte a komoly felkészülést, és rengeteg
órát töltöttek a súlytalanságot szimuláló medencében, ahol a Hubble
életnagyságú modelljén gyakoroltak. Én azért próbálkoztam. Felhív-
tam a mobilján és hagytam egy újabb üzenetet, aztán felhívtam az
otthoni számát, és vártam a szokásos Hagyj üzenetet! szöveget.
Ehelyett Adam morgott a kagylóba:
– Elle? Nincs itthon.
Nem a szavaiból fogtam gyanút, hanem abból, ahogyan mondta
őket. Dühösnek hangzott, és felötlött bennem a kérdés, vajon Elle
elmesélte-e neki, mi történt köztünk majdnem.
– Akkor megmondanád neki, hogy kerestem? – kérdeztem.
– Mondd meg neki te! Van mobilja is – válaszolta, s azzal letet-
te.
Nem tetszett a hangszíne, olyan volt, mintha legszívesebben fel-
pofozná Elle-t, ha a közelébe merészkedik.
– Na jó.
Megint hívtam Elle mobilszámát.
– McClure – szólt bele.
– Nocsak, hát élsz. Már kezdtem kételkedni. Hogy vagy? Még
mindig a munkahelyeden?
– Nem, itthon vagyok.
– Akkor Adam miért nem adta át neked a telefont?
Erre hosszú csend állt be.
305 Priscille Sibley
– Beszéltél vele? Figyelj, megváltozott az otthoni számom. Fel-
írod?
– Ezt meg hogy érted? Két külön vonalatok lett?
– Két teljesen külön vonalunk. Tartanád egy percre?
– Persze. – Körbepillantgatva próbáltam kitalálni, mi folyik ott.
Hallottam, ahogy Elle a háttérben beszél valakivel, aztán csukó-
dott egy ajtó.
– Bocs – jött vissza. – Új lakásom van, és mindenki meg akarja
nézni. Már akartalak hívni, hogy megadjam az új címem.
Egy másodpercig nem tudtam, mit mondjak. Elhagyta? Szakítot-
tak. Miután mi majdnem... Hogy is mondta? Az árulás szörnyű, és
nem szabad, hogy így legyen vége egy kapcsolatnak.
– Mi történt?
– Elengedtem Adamet. Nyilvánvaló, hogy nem tudok teljesen
elköteleződni. Szerinte pszichológushoz kellene mennem, szerintem
pedig ő olyasvalakit érdemel, aki úgy szereti, ahogy van. A vég-
eredmény: elköltöztem.
A hajamba túrtam.
– Elle...
– Ezt el se kezdd, Matt! Neked ehhez semmi közöd. Pont.
Honnan a fenéből tudta, hogy mit akartam kérdezni.
– Biztos vagy ebben?
Fújt egyet, és amikor megszólalt, a hangja lágy volt, szinte si-
mogató:
– Akkor már tudtam, hogy nem illünk össze Adammel. De nem
tudtam elengedni. Aztán csókolóztam veled. A nagypapa háza, te
meg én, az édes emlékek, meg minden. De ha nem csókolóztunk
volna, akkor is elhagyom. Előbb vagy utóbb. – Megpróbálkozott egy
nevetéssel, de nem hangzott valami jókedvűnek. – Akárhogy is, biz-
tosan tudom, hogy nem te vagy a hibás.
Felpillantottam, mert Carol kulcsa zördült a zárban.
– A hibás? Ez úgy hangzik, mintha hibának tartanád, hogy elha-
gyod.
 Csillagpor 306
– Nem – válaszolta. – Ez már régóta érett.
Nyílt a lakás ajtaja, Carol hangosan beköszönt, mert csak utána
vette észre, hogy telefonálok.
– Carol is ott van? – kérdezte Elle.
– Most ért haza.
Carol rám mosolygott és átkarolta a derekam. Nagyon finom il-
lata volt. Életemben nem éreztem még ilyen kínosan magam.
– Ki az? – kérdezte suttogva.
– Elle – válaszoltam.
– Tessék? – kérdezte Elle.
– Ó, hadd beszéljek vele egy kicsit! – Carol kivette a kezemből a
telefont. – Szia, Elle! Itt Carol. – Egy kicsit hallgatott. – Figyelj, nem
tudom, kérhetnék-e tőled egy szívességet. – Megint hallgatott. –
Nem, csak van nálunk egy tízéves kislány, aki űrhajós akar lenni. Az
élete nagy részét kórházban töltötte. Volna rá esetleg mód, hogy kap-
jon tőled egy autogramos képeslapot valami NASA-s képpel? – Me-
gint egy kis szünet. – Ez nagyszerű lenne. A neve Camillia
Rodriguez. – Carol lebetűzte a nevet, elköszönt Elle-től, és visszaad-
ta nekem a telefont.
Annyi levegő sem volt a szobában, mint víz a sivatagban.
– Szia! – mondtam.
– Figyelj, mennem kell! Majd elküldöm azt a képeslapot a csa-
patunkról.
– Pip...
– Nem tesz semmit, rengeteg ilyet küldözgetünk A NASA-nál a
pr-ra is figyelni kell. És amúgy hogy vagytok? Halad az esküvőszer-
vezés?
– Ööö... hát azt főleg Carol csinálja.
Csend.
– Szeretném, ha boldog lennél – szólalt meg végül Elle.
– Te jól vagy?
– Igen, de most le kell tennem. Most nem tudom bátornak tettet-
ni magam.
307 Priscille Sibley
– Várj! Ezt hogy érted?
Pár másodpercig nem szólt semmit.
– Egy kicsit sok ez most. Új lakás, függöny sehol, nem mintha
számítana. Nem érzem magam otthon. Kicsit olyan fapados most az
életem. A küldetés kitölti, mégis üresnek érzem. Meg... – Elcsuklott
a hangja. – Gondolom, normális, ha az ember elérzékenyül, amikor
el kell hagynia valakit, akit szeret. Szia!
 42

A baleset után

25. nap

Amikor elköszöntem Meehan atyától, még megkértem, hogy imád-

kozzon a kisbabáért. Ez minek számított? Haladásnak? Vagy pont
azt jelezte, hogy kezdem elveszíteni a reményt? Egy zuhanó repülőn
senki sem ateista. És az intenzív osztályon sem. Az volt benne a vic-
ces, hogy sosem gondoltam magamról, hogy ateista lennék. Esetleg
hitehagyott katolikus, akibe szorult némi agnoszticizmus is. A tudo-
mány embere. Nem a hité. Olyan ember, aki aszerint viselkedik, ami
van, és ami lehet.
– Természetesen, Matt – válaszolta Meehan atya. – Már eddig is
imádkoztam Elle-ért és a babáért is. Akárcsak magáért.
Kezet ráztam vele, és eljöttem. Egy mellékutcában parkoltam le,
mert tudtam, hogy így könnyebb lesz gyorsan elhúzni a csíkot a mise
után. Freeport példaszerű New England-i kisváros volt, a belváros-
ban viktoriánus épületekkel, kijjebb farmházakkal, amíg az L.L.
Bean nyomán ide is be nem tették a lábukat a nagyáruházak. Mos-
tanra bevásárló város lett belőle, ahol az égvilágon mindent lehet
kapni. Beültem a kocsimba három háztömbre a főúttól, és megtettem
a négy mérföldet a házunkig, ahol még lehetett valamit érezni a vi-
déki Amerika rég elfeledett hangulatából.
Nem álltam be a pajtába. Úgyis mindjárt megyek tovább. Csak
egy kis friss levegő kellett, egy kis idő, hogy – ahogy Meehan atya
mondta – elbeszélgessek Istennel. Ami azt illeti, Isten elég hallgatag
309 Priscille Sibley
típusnak tűnt, nem mondanám, hogy olyan pokolian sokat beszélt
volna.
Elkuncogtam magam a saját viccemen.
Bár a csönd is egy lehetséges válasz, még ha nem is pont az,
amire vágytam.
Celina kertje tele volt halott virágszárakkal. Ez illett a gyászom-
hoz.
Ki kell ásnom az urnákat. Majd Elle mellé kell temetnem őket.
Öt éve kért meg rá, és azóta nem beszéltünk erről, de tudtam, hogy
ezt szeretné. Ismertem őt.
Nem azért jöttem ki a farmra, hogy felkészüljek rá, hogy el kell
temetnem. De fel kellett készülnöm. A veséi már alig működtek, a
terhesség ugyanis nagyon igénybe veszi a kiválasztó szerveket. Nem
álltunk jól. Pár percre leültem a fűbe, és csak néztem a kertet. Nem
ide temetem. A kis családi temetőben kell nyugodnia az édesanyja
mellett. A fák alatt. A fenyőerdőben, amit úgy szeretett. És a babák-
nak is ott kell lenniük vele.
Mondhatok valami morbidat? – kérdezte aznap a strandon. Ak-
kor az űrbe készült, ami neki olyan volt, mint a mennyország.
Arról sosem beszéltünk, hol szeretne nyugodni, csak arról, hogy
Celina is legyen ott vele. És Dylan is.
Átvágtam a mezőn, be az erdőbe. Tíz perc múlva ott álltam a
családi temetőben a gerincen. Egész nyáron nem jártam itt, főleg,
mert folyton esett az eső. A temető gondozatlan volt, elhanyagolt, és
egy kicsit magányos hely lett. Alice a túlsó sarokban volt eltemetve.
Elle nagymamája autóbalesetben halt meg, amikor ő még kisgyerek
volt. A nagypapája pedig azon a nyáron, amikor egymásba szeret-
tünk. A többi sírkövön olyan nevek álltak, amelyek nekem nem
mondtak semmit. De Elle már kiskorában fejből tudta mindet.
Láttam magam előtt, ahogy ott térdel a nagymamája sírköve
mellett, és mielőtt nekikezd a sikálásnak, kisimítja az arcából a vilá-
gosszőke haját. Kilencéves, értelmileg koraérett kis vadóc. Ez olyan
 Csillagpor 310
tragikus, mondta. A nagymamám után nem maradt más, csak egy
sírfelirat. Ez nem valami sok.
Furcsa volt egy gyerek szájából ezt hallani, és talán még fur-
csább, hogy meg is jegyeztem, de a szavai megragadtak bennem.
Elle nagyon érdekes volt, de persze ezt akkor még nem vallottam
volna be magamnak. Elvégre csak egy lány volt, a szomszéd kisgye-
rek, s ha nem volt más, vele is el tudtam játszani. De akkor is lány
volt, és akkoriban még utáltam a lányokat, legalábbis kifelé ezt mu-
tattam.
Szó nélkül vágott át a kopott gyepen, gondosan elkerülve a ko-
pasz foltokat, mintha felébresztené a szellemeket, ha rájuk lépne.
Aztán végigsimította az ujjával a kőbe írt neveket, az őseinek meg az
ő őseiknek a neveit. Anyukám családjában egy nő sem érte meg a
negyvenet. Látod? Ő itt a legidősebb.
Pár év múlva Elle édesanyja meghalt rákban; még nem volt
negyven.
És most Elle is. Elveszítettem Elle-t
Ezúttal is ugyanott álltam a reggeli csendben, ugyanazon a szo-
morú helyen, a családi temetőben a zuzmós sírkövek között, amelyek
a fiatalon meghalt nők emlékét őrizték.
Már nem a kisfiú voltam, akit lenyűgözött Elle, a hirtelenszőke
kislány. A férje voltam, és, bármennyire felfoghatatlan is, nemsokára
őt is el kell temetnem ide, az édesanyja, a nagyanyja és a többi őse
közé. Igen, a családjában minden nő fiatalon halt meg. De ha rajtam
múlik, utána nem csak egy sírfelirat marad.
Nem sok napfény szűrődött át a lombokon, de néhány árnyéktű-
rő növénynek azért elég. Szívvirágok nyíltak tavasszal, késő nyáron
árnyliliomok. Csinálok itt egy kertet Elle-nek, hiszen nagyon szerette
a virágokat. A túl végre odasütött a nap. Menni fog, még ha ki is kell
vágnom pár fát, hogy legyen elég fény.
– Kérlek, Istenem! – mondtam magam elé. – Ha eljön az ideje,
vigyázz majd rá!
311 Priscille Sibley
Átvágtam a tűlevelek szőnyegén, a gyásztól ólomsúly húzta le a
lábam. Aztán lefeküdtem a nyirkos földre, oda, ahol ő fog feküdni,
és csak folytak a könnyeim. És nem adott vigaszt sem a mennyor-
szág, sem Isten kegyelmének gondolata. Még nem. De lehet, hogy
sohasem fog.
– Mit akarsz tőlem? Köszönjem meg neked? Hogyan legyek hí-
vő, amikor elvetted tőlem az egyetlen embert, akiben valaha hittem?
Igen, én benne hittem, a szerelmünkben, abban, hogy ez pont
olyan örök, mint egy távoli csillag fénye, amely idődén időkig utazik
az üres űrön át.
Nincs több időnk.
– Elloptad az időnket! – kiáltottam fel.
Haragudtam Istenre, már ha létezik egyáltalán. De most először,
talán egész életemben legelőször biztos voltam benne, hogy létezik.
Ott keringett a fejemben az egész hóbelevanc. Isten útjai. Bízz ben-
ne! Történnek csodák. Lázár. Isten szereti a világot. A feltámadás.
Krisztus.
De nekem Elle kellett. A babának pedig én.
– Kérlek, Istenem! – suttogtam. – Kérlek szépen!
 43

26. nap

Clint Everest fészkelődött a tanúk padjában.

– Az anya vérében rögök képződnek, emiatt a vér nem jut el a
méhlepénybe, és a magzat meghal. Nagyon röviden összefoglalva
így működik a terheseknél az az autoimmun betegség, amit Ellenél is
diagnosztizáltak.
– Ez azt jelenti, hogy valószínű, hogy Elle Beaulieu most is el
fog vetélni? – kérdezte Jake.
– Az autofoszfolipid szindróma miatt valószínűleg nem fog.
Heparint kap, ami vérhígító, és akit ezzel kezelnek, annál nagyon
ritkán lép fel vetélés.
Clint szavainak mögöttes értelme az volt, hogy Elle inkább azért
fog elvetélni, mert a szervezete kezd leállni. Az ég szerelmére, hi-
szen még pislogni sem tudott! Amikor eljöttem a kórházból, a nővér
éppen szemcseppet csepegtetett a szemébe, hogy ki ne száradjon.
Clint és Jake megvitatták, milyen tényezők nehezítik Elle ter-
hességét. Az APS Elle-re is veszélyes, vagy csak a babára? Csak a
babára. Elle-re talán még nem. De bármikor leállhat tőle bármelyik
szervrendszere. Ez persze az agysérülése miatt is megtörténhet, sőt,
valószínűbb, hogy amiatt fog.
Gyűlöltem ezt az egészet. A legszívesebben felálltam volna és
kertelés nélkül elmondtam volna a bírónak, hogy a gyerekemnek
igenis joga van küzdeni az életéért anélkül, hogy bárki, Jake, Clint
vagy akárki más közbeavatkozna.
313 Priscille Sibley
De inkább a megfogalmazások nüánszaira figyeltem, a bíró re-
akcióira meg a fontosabb kulcsszavakra. Ennek az autoimmun beteg-
ségnek két típusa van, az alap és a katasztrofális. Elle-nek alap-APS-
e volt, de a katasztrofális szónak erős érzelmi színezete van. A ka-
tasztrófák után, ha földrengés, árvíz vagy tornádó volt, mindenki
azokra a túlélőkre emlékszik, akiket csodával határos módon egy
héttel később élve szedtek elő a romhalmaz alól. Hát én is így pró-
báltam kimenteni Elle életének romjai alól a gyerekünket, a gyere-
két, a gyerekemet.
– És ha netán kialakulna nála a katasztrofális forma, azt lehetne
kezelni? – kérdezte Jake.
– Már kezelik, megelőző kezeléssel.
– Mi a valószínűsége, hogy Elle meghal a betegség katasztrofá-
lis formájában, mielőtt a baba elérné azt a kort, hogy életben marad-
hasson?
– A terhességi APS mortalitási rátája nincs jól dokumentálva –
válaszolta Chris. – De az ebben szenvedőknél megnő a preeclampsia
veszélye, ami koraszüléshez vezethet. Vérrögök alakulhatnak a beteg
lábában vagy a tüdejében.
– De ezek csak kockázatnövelő tényezők?
– Igen – felelte Clint. – Ezek csak kockázatnövelő tényezők.
– Köszönöm. Ez minden. – Jake leült, és a fülembe súgta: – Ne
aggódj, akármennyi kárt okoz is most anyád ügyvédje, helyrehozom,
ahogy visszakapom a tanút.
Bólintottam. Bár Elle sérülését is ilyen könnyű lenne helyrehoz-
ni!
– Mr. Klein, van kérdése doktor Everesthez? – tudakolta a bíró.
– Igen, bíró úr. – Anyám ügyvédje felállt, és miután két ceruzá-
jával, mint dobütőkkel megütögette a papírjait, feltette az első kér-
dést: – Doktor úr, Elle legutóbbi terhessége alkalmával, ami idén
február másodikán végződött, a komplikációkat az APS okozta,
nemde?
Clint a kezeit tanulmányozta.
 Csillagpor 314
– Két napig volt az intenzív osztályon, mert nagyon sok vért ve-
szített, de nem hiszem, hogy ennek közvetlen köze lett volna az
APS-hez. A helyzet az, hogy vérhígítóval injekciózta magát, és ott-
hon váratlanul megindult nála a szülés, és a vérhígító miatt nem állt
el a vérzés.
– Gyakorlatilag majdnem elvérzett, így van?
Nagyot sóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy aznap éjjel a
konyhánk padlóján annyi vért láttam, amennyit kórházon kívül még
sehol.
Jake a vállamra tette a kezét.
– Jól vagy? – súgta.
Bólintottam, és próbáltam a jelenre koncentrálni. Felpillantot-
tam, és láttam, hogy anyám engem néz. Jake-kel ellentétben rajta
nem látszott aggodalom. Inkább szúrósan, szinte vádlón nézett.
– A vérveszteségbe könnyen bele is halhatott volna – mondta
Clint.

Követtem Jake-et az irodájába, ami egy toronyházban volt a régi

kikötőben. Az épület modern külseje éles ellentétben állt az elegáns
klubot idéző berendezéssel A polcokon bőrkötéses jogi szakmunkák
sorakoztak.
– Ez nem ment valami jól.
Jake-nek mégsem sikerült helyrehoznia a kárt, amit Klein kérdé-
sei okoztak, ezért képtelen voltam egy helyben üldögélni. Inkább fel-
alá járkáltam az íróasztal és a szoba túlsó végében lévő tárgyalóasz-
tal között, miközben átbeszéltük a történteket.
– Mehetett volna rosszabbul is – mondta. – Persze, jobban is, ha
nem lenne tüdőgyulladása meg vesegondja.
– Klein úgy állította be, mintha Elle... A francba, minden igaz
volt, amit kihúzott Clintből! Még csak huszonhat kurva nap telt el, és
máris tüdőgyulladása van, meg károsodott a veséje. Márpedig ne-
315 Priscille Sibley
künk kell még vagy tizennégy hét, de jobb lenne húsz. Közben az
APS is megölheti őt vagy a gyereket...
– Állj! Megértem, hogy aggódsz Elle állapota miatt. De jogilag
a fő kérdés az, mit akarna ő ebben a helyzetben. Ezen a téren sem
állunk valami jól. Kell valami írásos bizonyíték, ami mellettünk szól.
Találtál valamit a naplóiban?
– Semmit, amiről ne tudtam volna már. De a beszélgetéseinkből
tudom, hogy ezt akarná.
Jake a kezeit nézegette.
– Ennél több kell! Kifutunk az időből. Meg kell engedned, hogy
én is átnézzek néhány naplót!
Semmi kedvem nem volt elmondani Jake-nek, hogy lehet, hogy
Elle vagy anyám segítette a halálba Alice McClure-t. Márpedig elő-
fordulhat, hogy valamelyik naplóban újra szó esik erről.
– Amiket a vetélései idején írt, azok elvesztek.
– Matt...
– A. Napló. Magánügy. – Szúrós szemmel néztem Jake-re, hogy
értsen a szóból. – És amúgy sem hiszem, hogy lenne bennük bármi
használható.
– Már így is folyton rólad cikkezik a világ összes újságja. Jelen
körülmények között talán lemondhatnál a magánélethez való alkot-
mányos jogodról, és megengedhetnéd, hogy belenézzek azokba a
naplókba. – Próbált megnyerőn elvigyorodni, amiből arra következ-
tettem, hogy az alkotmánnyal való viccelődést humornak szánta.
Megráztam a fejem.
Megcsörrent a telefonja. Felvette.
– Igen. Kapcsolja! Doktor Clarke, fél óra múlva várjuk a... –
Szünet – Értem. – Jake megadta Blythe-nak a bíróság telefonszámát,
és megígértette vele, hogy felhívja, amint ráér.
– Mi az? – kérdeztem.
– Komplikáció adódott egy szülésnél. Egy másik betegét meg
most hozták be koraszüléssel, vagy mi.
– Tehát nem tud átjönni a bíróságra?
 Csillagpor 316
– Nem. Pedig azt akarom, hogy előtted tanúskodjon. Rávilágí-
tunk, hogy a lehetetlen nagyon is lehetséges. Mutatunk a bírónak egy
ultrahangfelvételt. Aztán jössz te, mint nagyágyú, azzal, hogy meny-
nyire szereted a feleségedet, és mennyire szerettetek volna gyereket
– mondta, és cédulákat tett ki sorban az asztalra. – Aztán rátérünk a
magzat feletti gyámság kérdésére. Itt nagyon fontos lesz az időzítés,
különben nyilvánvaló lesz, hogy azért hozzuk elő, mert nincs más
ötletünk. Elő kell készítenünk a terepet, mielőtt kijátsszuk ezt a kár-
tyát!
– És azt hogy csináljuk?
– Utánad Meehan atyát fogom szólítani. A katolikus egyház ta-
nítása szerint az élet a fogantatással kezdődik, márpedig ti Elle-lel
katolikusok vagytok. Így aztán a babáért való küzdelemben tulaj-
donképpen a vallásgyakorláshoz való alkotmányos jogotokkal éltek.
Ezután kérvényezem a bírótól, hogy jelöljön ki a magzat gyámjául,
hogy megvédhesd az életét, azaz Elle nevében megvédhesd az ő szü-
letendő gyermekét, azaz a nevében gyakorolhasd az ő valláshoz való
jogát. Kicsit átlátszó taktika, de alkotmányjogi szempontból működ-
het. Legrosszabb esetben alapot ad a fellebbezéshez. De fellebbezhe-
tünk Elle texasi nyilatkozata ellen is. Azt ugyanis semmiképpen nem
szabad figyelembe vennie a bírónak, hiszen Texasban egy terhes nőt
mindenképpen életben kell tartani. Ha a fellebbezést elutasítják, a
Legfelsőbb Bírósághoz fordulunk. És onnan már nyert ügyünk van.
Mert ha a Legfelsőbb Bíróság elé kerül az ügy, akkor jó esély van
arra, hogy időközben megszületik a gyereked.
– És mi van, ha a Legfelsőbb Bíróság ellenünk dönt?
Jake mosolyogva csóválta a fejét.
– Nem mondták még neked, hogy túl sokat aggodalmaskodsz?
Bízz bennem! Mondtam már, meg tudom csinálni. Most pedig gye-
rünk vissza a bíróságra, és lássuk, mit tudunk kezdeni azzal, hogy
doktor Clarke nem tud eljönni!
– Még valami. Elfelejtettem mondani, hogy kaptam egy levelet
Carol Wentworth-től. Emlékszel rá?
317 Priscille Sibley
– Persze.
Elé csúsztattam a levelet.
Felvette és átfutotta.
– Az Egyesült Államok legfőbb ügyésze?
 44

Öt évvel a baleset előtt

Ha előfordult valaha is, hogy lekezeltem egy nőt, akkor azt Carollal
tettem, de nem szándékosan, és akkor még nem is voltam tudatában,
hogy ezt teszem. Őszintén hittem benne, hogy a házasságunk a köl-
csönös tiszteleten alapulhat. Illettünk egymáshoz. Mindazonáltal
nem mondtam el a menyasszonyomnak, hogy amikor hazaugrottam
Maine-ben, összefutottam Elle-lel, és az együtt töltött pár óra után
kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy tényleg meg akarok-e
házasodni. Carolnak erről nem kellett tudnia. Csak megbántottam
volna azzal, ha bevallom, hogy megcsókoltam Elle-t.
Ráadásul nem is történt köztünk semmi olyasmi, egy kis kétely
meg teljesen normális dolog. Logikusan gondolkodva közel egy tu-
cat jó okot fel tudtam sorolni, amiért Carolt kell elvennem. Csak-
hogy érzelmi szempontból az Elle-hez való kötődésem mindegyiket
felülírta. Mégis meggyőztem magam, hogy ez a kötődés pusztán a
gyerekkori emlékek miatt van. Na meg amiatt, hogy – miként Elle
mondta – kívánjuk egymást.
Rendben, szerettem őt.
A következő hónapokban Elle eltávolodott tőlem. Amikor tele-
fonon beszéltünk, sosem mondott magáról semmit, és tőlem sem
kérdezett személyes dolgokat. A munkáról beszélgettünk, az övéről
meg az enyémről. Ha szóba hoztam Carolt, Elle-nek rögtön mennie
kellett valahova. Meg is jegyeztem magamban, hogy távolodunk
egymástól. Még az is lehet, hogy ez így van jól, elvégre meg fogok
házasodni. De azért egyáltalán nem tetszett, hogy a házasság azt je-
319 Priscille Sibley
lenti, hogy Elle-t ki kell dobnom az életemből. Persze lehet, hogy ő
dobta ki magát belőle.
Decemberben Phil Grey rám csipogott, hogy épp Manhattan-ben
van, s megkérdezte, tudunk-e találkozni. Egész hétvégén ügyeletben
voltam, de hétfő reggel találkoztunk a kórházban. Megrázta a kezem.
– Nem mondtad, hogy Maine-ben már novemberben elkezdődik
a tél.
– Hidd el – feleltem –, az igazi tél csak február-március környé-
kén jön.
– Március az már tavasz.
– Maine-ben a május a tavasz.
– Szóval, nem érdekelne a közös praxis? – Az ajtó felé intett a
fejével. – Menjünk el reggelizni, és beszéljük meg! Én fizetek.
A kórházhoz közeli étkezdében aztán el is kezdte sorolni jól át-
gondolt érveit, hogy miért is kellene hozzá csatlakoznom, amint vég-
zek rezidensként. Először is, az eredeti páros fiatalabb tagja meghalt
három hónappal azután, hogy Phil belépett. Másodszor, az idősebb-
nél, akinek a helyére felvették, korai Parkinson-kórt diagnosztizál-
tak, és már négy hónapja nem műtött. Amióta odaköltözött, minden
műtétet Phil végzett. Gyakorlatilag egymaga vitte a praxist. Azt
mondta, egy ideig bírja még így, de nem a végtelenségig. Az időjá-
rásra tett megjegyzése ellenére mind ő, mind a felesége nagyon meg-
szerették Maine-t. A felesége terhes volt, úgyhogy fészket akartak
rakni, minél kényelmesebbet.
Azt válaszoltam neki, hogy Carol minden körülmények között
New Yorkban akar maradni, mire azt mondta, megérti, de azért talán
beszélhetnék vele még egyszer. Én voltam az első számú jelöltje.
Egy hetet adott a döntésre.
Hét órával később Carol belépett a hálóba, és felkattintotta a vil-
lanyt.
– Ugye, nem aludtad át az egész napot? – kérdezte.
 Csillagpor 320
Válaszul átkaroltam a derekát, lehúztam magam mellé az ágyra,
és szívből, valamint nem kevés vágyból fakadó hévvel megcsókol-
tam.
– Nem, a nagy részét azzal töltöttem, hogy kocogtam a víztározó
partján és gondolkodtam. Reggel benézett Phil Grey.
– Phil? És hogy van? Várj, kitalálom: máris megunta azt az ál-
mos kisvárost, és most New Yorkban keres munkát. – Elhúzódott és
a szekrényhez ment. – Tessék! – Odadobott egy vasalt inget. – Ma a
szüleimmel vacsorázunk, remélem, nem felejtetted el.
Én csak feküdtem és néztem, ahogy kibújik a szoknyájából.
– Gyere vissza, játsszunk egy kicsit!
Elmosolyodott és végignézett rajtam.
– Csábító – mondta. – A polgármester is ott lesz.
Megdörzsöltem a szemem, és ásítottam. Már nem először talál-
koztunk a polgármesterrel. Az első alkalommal egy kicsit meg vol-
tam illetődve. A második alkalommal aztán azon kaptam magam,
hogy nem értek egyet azzal, amit mond, és ennek hangot is adtam,
ami Carolnak meg az apjának nem tetszett különösebben. A polgár-
mester gyakran megfordult Wentworth-éknél, de azonkívül, hogy
hatalma és pozíciója volt, nem volt érdekesebb, mint a betegeim meg
az ő családjaik. Az idegeimre ment, hogy Carolnak efféle nagyku-
tyákkal kell jó pofiznia.
Felkeltem, és felvettem egy melegítőalsót.
– Nem akarok elmenni. Meg kell beszélnünk valamit.
– Fontos? Megígértük, hogy ott leszünk.
– Hány vendég lesz? Egy tucat? Két tucat? Hidd el, nem fogunk
hiányozni! – Mögé simultam és a nyakába csókoltam. Ez volt a
gyengéje. – Figyelj, Phil felajánlott egy állást Portlandben, és el aka-
rom vállalni. Utánanéztem a dolgoknak. A környéken csak két gye-
reksebész van. Te is...
– Matt, ezt egyszer már megbeszéltük. Nem. Nem fogok Maine-
be költözni.
321 Priscille Sibley
– Csak így? Nem, és ennyi? Még csak átgondolni sem vagy haj-
landó a dolgot? Portland nagyon szép kisváros. Van szépművészeti
múzeuma is...
– Ezt nem gondolhatod komolyan! Én New York-i vagyok. Szép
kisváros? Igen, Maine nagyon szép hely egy hétvégére, főleg, ha
kirándulni megy oda az ember. De ott élni, na, azt nem akarok. Fel-
mehetünk néha, még nyaralhatunk is ott, de nem fogok odaköltözni
és ott dolgozni.
– Szeretném, ha ezúttal nem utasítanád el csípőből a dolgot. Ott
is megkapsz mindent, amit New Yorkban.
– Tudom, hogy te komolyan gondolod, de én is. Imádom New
Yorkban az energiát, az embereket, a sokféleséget. És ez rögtön ott
van, ahogy kilépsz az ajtón. Én nem akarok egy kisvárosban élni.
Nem tudok. Ott mindenki olyan korlátolt.
– Én is kisvárosban nőttem fel. Az egész családom kisvárosi.
Carol nagy levegőt vett, és leült az ágy szélére.
– Nem akartam általánosítani. Nem a családodra értettem. És
pláne nem rád. Te sok helyen jártál, okos vagy, és a külsőd sem
megvetendő.
Néha elitista volt, és olyanokat sértegetett, akik nekem fontosak
voltak. Megcsókolt, de elhúzódtam.
Felszegte az állát.
– Öltözz fel, kérlek! Nem akarok elkésni a szüleimtől. Aztán ha
hazaértünk, majd bebizonyítom, mennyire nélkülözhetetlen is va-
gyok.
Nélkülözhetetlen. A szó visszhangzott a fejemben. Elgondol-
kodtam. Kik is a nélkülözhetetlen emberek az életemben? A csalá-
dom. Carol. Elle. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Carol szülei
meg ez a vacsora a puccos barátaikkal semmiképp nem voltak azok.
A szülei kedvesek és udvariasak voltak, de sosem éreztem úgy, hogy
különösebben szeremének. Esetleg Carolt. Rá nagyon büszkék vol-
tak, efelől semmi kétség. Jó fényt vetett rájuk, én pedig elfogadható
partner voltam a számára, előkelő egyetemen végeztem, idegsebész
 Csillagpor 322
voltam. De nem tudtam elképzelni, hogy különösebben bizalmas
viszonyba fogok kerülni velük.
– Én kihagyom a ma estét – jelentettem ki. – Mondd azt nekik,
hogy nagyon lefárasztott a munka. Vagy, hogy ügyeletben vagyok.
Mondj nekik, amit akarsz, de ha még csak elgondolkodni sem vagy
hajlandó azon, hogy Maine-be költözz velem, akkor sajnos nem tu-
dok minden kívánságodnak eleget tenni. – Azzal fölvettem egy pólót
meg egy kapucnis felsőt, és kimentem az ajtón.

Ezután pár napig nem beszéltünk. Ő azért nem, mert nem kísértem
el. Én viszont elgondolkodtam, melyiket is akarom jobban, őt vagy
az állást Maine-ben.
Felhívtam Elle-t, de csak az üzenetrögzítője válaszolt. Aztán
felhívtam a bátyámat, Mike-ot. Ő azt mondta, ne hozzak elhamarko-
dott döntést. Felhívtam Philt, és kértem még egy kis gondolkodási
időt.
Azt mondta, január elsejéig tud várni.
Carollal Maine-ben töltöttük a karácsonyt. Pontosabban én ha-
zamentem az ünnepekre, ő meg velem jött, hogy aztán elmenjünk
síelni. Ez már mindig így lesz, döbbentem rá. Carol szemében Maine
csak egy érdekes hely volt, de nem érzett iránta semmit. New York-
ban az ő stílusában éltünk volna, és én lassan megszoknám; nem
mintha olyan nehéz lett volna az ő stílusában élni.
Ha változtatni akartam, gyorsan kellett cselekednem. Így aztán
ahogy hazaértünk, ott hagytam Carolt anyával, hogy menjenek be a
belvárosba vásárolgatni, én meg elmentem Phil irodájába, megis-
merkedtem Welshsel, egyből szimpatikusnak találtam, komolyan
átbeszéltük a dolgot, és elfogadtam az ajánlatukat.
Carolnak nem szóltam semmit. Úgy döntöttem, csak akkor
mondom el, ha már visszaértünk New Yorkba. Volt hat hónapja,
hogy megbarátkozzon a helyzettel. Ha nem barátkozik meg vele,
323 Priscille Sibley
akkor egyikünknek be kell adnia a derekát. Vagy én maradok New
Yorkban, vagy ő jön Maine-be, vagy lemondjuk az esküvőt.
Feszült hónapok következtek, aztán három hónappal az esküvő
előtt, amikor plafonig ért az esküvői meghívók kupaca, a fejemet
csóválva odaálltam Carol elé.
– Ha még csak megpróbálni sem vagy hajlandó, akkor szerintem
semmi értelme kiküldened a meghívókat – mondtam.
Carol a kezeit tördelte.
– A hátam mögött elvállalsz egy munkát az isten háta mögött?
Megköszörültem a torkom.
– Úgy látom, te már döntöttél. New Yorkot választod helyettem.
Erre elfordult és keresztbe fonta a karját.
– És mit fogunk mondani az embereknek?
Nem tudtam, hogy dühös vagy össze van törve. Nem akartam
fájdalmat okozni neki, de dűlőre kellett vinnem a dolgot. Mielőtt
katasztrófa lett volna belőle.
– Kibékíthetetlen ellentét merült fel – válaszoltam. – Kiderült,
hogy egészen máshogy képzeljük el az életünket.
 45

Négy évvel a baleset előtt

A galvestoni étterem bennszülött kunyhónak álcázta magát, ami egy-

szerre volt nagyon ciki és nagyon vicces. Szerencsére, Hank, a házi-
gazda az egész külső teraszt lefoglalta a Beaulieu és a McClure csa-
lád számára. A bátyáim gyerekei teljes káoszt keltettek, össze-vissza
rohangáltak és kókuszdiókból ittak – helyesbítek, kókusz-diókból
döntöttek ki mindenféle löttyöket –, és túl zajosak voltak ahhoz,
hogy bárki kívülálló elviselje őket. Mindeközben a felnőttek egy
úszómedence hosszúságú asztalnál ültek, ami a fehér homokos
strandra nézett.
Az egész család úgy döntött, hogy ott akar lenni, amikor Elle
űrhajóját kilövik. A maine-i télben minden ürügy jól jött egy floridai
kiruccanásra, de aztán Elle közölte velünk, hogy az indulás előtt egy
teljes hetet karanténban kell töltenie a Johnson Űrközpontban. Egy
küldetésre készülő űrhajós még csak náthás sem lehet.
– Majd integetek a kilövőállásról – mondta –, de személyesen
csak a karantén előtt találkozhatunk.
Némi egyeztetés után aztán Hank áttette a búcsúztatót Texasba.
Páran morogtak, hogy Houston messze nem olyan klassz hely, mint
Florida, de aztán Hank bedobta, hogy legyünk a Mexikói-öböl part-
ján.
– A tengerpart ott is tengerpart – szögezte le. – És április végén
ránk fog férni egy kis napsütés.
Így pár héttel azután, hogy szakítottunk Carollal, ott ültem és
bámultam az öböl vizét. A szakításról még nem szóltam senkinek.
325 Priscille Sibley
Majd utána. Elle megérdemelte, hogy mindenki csak rá figyeljen, és
őszintén szólva nem akartam, hogy mindenki azt kérdezgesse, hogy
is van az én kis összetört szívem.
A horizonton olajfúrótornyok ködlöttek. A levegő meleg volt,
édes és lágy, szinte álomba ringatott, és alig vártam, hogy találkoz-
hassak Elle-lel.
Mike bátyám zökkent le mellém a székbe, és úgy hátba vert,
hogy majdnem leestem.
– Szóval mennyi van még az esküvőig, négy hónap? Akarsz
sztriptíztáncosnőt a legénybúcsúdra? Én vagyok a násznagy, úgy-
hogy nekem kell megszerveznem a dolgot, és kell egy kis idő, mivel
mégiscsak New Yorkról van szó.
Rám jött a köhögés, mivel hirtelen rájöttem, hogy másnap reggel
mindenkinek el kell mondanom, mi történt, nehogy terveket kezdje-
nek szőni az esküvőre, vagy ne adj, isten nászajándékokat vegyenek.
– Á, nem, ma ne törődj ezzel – válaszoltam.
Ez Elle napja volt, és mivel Carol hál’ istennek nem is tervezte,
hogy eljön, volt rá esély, hogy még néhány órát ki tudok húzni a rá
vonatkozó kérdések nélkül.
A négyéves unokaöcsém sietett a segítségemre, mivel megrán-
gatta Mike ingét.
– Gyere, nézzük meg a madarat! – Az összes gyerek egy peli-
kánt figyelt, ami úgy tíz méterre álldogált a terasztól.
– Na, hív a szülői kötelesség. Jössz? – kérdezte Mike.
– Persze – mondtam.
A vállára emelte a fiát, és odamentek a korláthoz, hogy jól lás-
sák a pelikánt.
Negyedóra múlva végre megérkezett Elle; kék-fehér ujjatlan
nyári ruha volt rajta. Csak úgy sugárzott az izgalomtól és a büszke-
ségtől, hiszen napok kérdése, és beteljesül élete álma. Felnevetett,
ahogy végignézett rajtunk.
– Tudjátok, csak dolgozni megyek fel pár napra. Nem nagy ügy.
 Csillagpor 326
Odabólintottam neki, s elidőzött rajtam a tekintete. Félig elmo-
solyodott, mintha titkunk lenne, amiről nem tud senki más. Ez min-
dig így volt, csak mi voltunk ketten akkor is, ha ott volt körülöttünk
az egész család.
Sorjáztak a pohárköszöntők, mindenki rá emelte a poharát, míg-
nem az öccsére került a sor. Christopher felállt, felemelte a poharát.
– A nővéremre, akire mindig számíthattam, és most szeretném
megkérni egy újabb hatalmas szívességre.
Elle meglepetten pillantott körbe.
– Hatalmas szívesség, hm? Előbb meghallgatnám, mi lenne az.
Amikor legutóbb hatalmas szívességet kértél, nekem kellett megír-
nom helyetted a házi dolgozatod.
Mindenki felkacagott. Christopher is okos volt, de sosem volt
olyan jó tanuló, mint a nővére. A barátnőjére nézett, mintegy elné-
zést kérve.
– Az nem volt éppen életem fénypontja – bökte ki. – De ez az. –
Ismét lenézett a barátnőjére. – Arianne-nal azt szeretnénk kérdezni,
remélem, nem baj, hogy most, Elle, hogy lennél-e az esküvői tanúm?
Arianne-nal összeházasodunk.
Elle-nek erre tátva maradt a szája a meglepetéstől, aztán felug-
rott, odarohant és megölelte Christiant, aztán Arianne-t is.
– Ó, te jó ég! Tényleg?
Lehet, hogy csak a savanyú a szőlő effektus beszélt belőlem, de
arra gondoltam, mennyire jellemző ez Christopherre. Elle egész éle-
tében erre a pillanatra várt. Gyerekkorában még az iskolát is elha-
nyagolta, hogy az öccsére tudjon vigyázni, aki most is önző módon
magának követeli a reflektorfényt.
– Azért remélem, nem odafönn akarjátok megejteni a dolgot. A
súlytalanság kicsit megnehezítené a gyűrűhúzást – viccelődött Elle.
– Dehogy. De, ugye, visszaérsz az esküvőre? Azt sem bánom,
ha szkafanderben jössz.
Elle megölelte a testvérét.
– Ott leszek, öcsikém. Ki nem hagynám.
327 Priscille Sibley
Christopher kérésére meg is esküdött rá, hogy visszajön, és én is
nagyon akartam, hogy betartsa ezt az ígéretét, de a bejelentés után
már senki sem beszélt Elle-ről. Mindenki Christopherékre emelte a
poharát. Aztán mindenki beszélgetni kezdett mindenkivel, és ide-oda
hullámzott a kakofonikus hangzavar.

Az utolsók között búcsúztam el tőle, gyorsan megöleltem.

– Amikor legközelebb találkozunk, már benne leszel a történe-
lemkönyvekben, Pip.
Legyintett egyet.
– Á, a NASA már nem kerül be a történelemkönyvekbe, csak ha
katasztrófa történik. Inkább csak kívánj sok szerencsét!
– Sok szerencsét! – mondtam, de magamban imádkoztam, hogy
ne essen baja.
– Sétálnál velem a parton egy kicsit? Sokáig fenn kell marad-
nom. A repüléshez át kell állítanunk a bioritmusunkat.
– Persze, nagyon szívesen – egyeztem bele.
Lementünk a lépcsőn a partra, Elle kibújt a szandáljaiból, és az
ujjain lógatta őket.
– Micsoda parti volt! El sem hiszem, hogy az egész családod el-
jött.
Én is levettem a nyári cipőmet, és élveztem, ahogy a homok a
lábujjaim közé nyomul.
– Hiszen igazi űrhajós lett belőled. Még jó, hogy mindenki látni
akart. Meglepett, hogy Adam nem volt itt.
Elle egy pillanatra megállt, aztán továbbindult.
– Még most is mindennap találkozunk. A munkahelyünkön.
Megismert valakit, ez könnyít egy kicsit a dolgon.
Töprengő arckifejezését látva kétségeim támadtak, hogy túl van-
e Adamen, s nem kellett sok, hogy felébredjen bennem a zöld szemű
szörny.
 Csillagpor 328
– És neked van valakid? – kérdeztem. Nem mintha attól jobban
éreztem volna magam.
Megnedvesítette az alsó ajkát.
– Ahhoz egy kicsit elfoglalt voltam mostanában.
– Meg egy kicsit zárkózott is voltál – tettem hozzá. – Van már
vagy két hete, hogy hívtalak, és azóta nem hívtál vissza.
Megbökött a könyökével.
– A munkára kellett figyelnem. Nagyra értékelem, hogy nem
zargattál.
– Nem mintha lett volna esélyem, hogy zargassalak. – Azzal
gondolkodás nélkül átkaroltam a vállát és megpusziltam a homlokát.
Lerázta magáról a kezem, és keresztbe fonta a karjait, minta túl
messzire mentem volna.
– Nemsokára megnősülsz – emlékeztetett – Távol kellett tarta-
nom magam.
– Elle... – Csak egy pillanatig hezitáltam, mielőtt elmondtam
neki. – Nem nősülök meg. Szakítottunk Carollal. Elvállaltam a
maine-i állást, ő viszont gondolni sem hajlandó rá, hogy oda költöz-
zön. De más gondok is voltak. Úgyhogy lefújtam az esküvőt.
Elle majdnem egy percig csak nézett rám.
– Ez mikor történt? – Csak állt és pislogott. Lehet, hogy halvá-
nyan mosolygott is. – És miért nem jelentetted be?
Elkaptam a tekintetem.
– Még nem mondtam el senkinek, anyának sem. Nem akartam a
rossz hírrel ellopni tőled a reflektorfényt, mint az öcséd.
– Chris nem lopta el tőlem a reflektorfényt. – Megérintette a kö-
nyököm. – És kiheverted már a szakítást?
– Igen. Igen, igen. – Megfogtam és megveregettem a kezét,
ahogy újra elindultunk a parton. Ott voltunk, és – mióta is, te jó ég,
tizenhat éve most először, hogy – sem a harag, sem mások nem áll-
tak közénk, ezért nem akartam Carolról beszélni.
Egy óra múlva a hotelszobája előtt álltunk, és még mindig be-
szélgettünk. Elle az ajtófélfának támaszkodott, én egy kicsit esetle-
329 Priscille Sibley
nül álldogáltam előtte. A szobája tipikus szállodai szoba volt: ágy,
kávézóasztal, szekrény, kanapé, mini hűtő.
– Bejössz kártyázni? – kérdezte.
– Úgyis csalsz.
– Nem is csalok!
– Számolod a lapokat. Ezért Vegasban kidobnának.
Szúrós szemmel nézett rám.
– Ezt stratégiának hívják. Jó a memóriám, na és? Perelj be érte,
ha akarsz! Legfeljebb nem huszonegyet játszunk.
– Oké, akkor legyen vetkőzős póker. – Pajzánul vonogattam a
szemöldököm, és besétáltam mellette a szobába. Nem gondoltam
komolyan, de jó dumának tűnt.
Felkuncogott.
– Ilyen kockázatos dologba ma éjjel nem mennék bele.
Na jó, lehet, hogy félig mégiscsak komolyan gondoltam.
– Félsz, hogy abban veszítenél, mi?
Megrázta a fejét.
– Römizzünk!
Leültünk az asztalhoz. Osztottam. Biztosan direkt hagyta, hogy
nyerjek, s ezzel bebizonyítsa, hogy soha életében nem csalt, mert egy
tucat osztás után tízszer annyi pontom volt, mint neki. Kezdett na-
gyon későre járni, de nem tudtam rávenni magam, hogy elinduljak.
Hátradőltem a széken, vártam, hogy mit lép. Hozzátett egy kör ki-
rálynőt egy sorhoz, és eldobott egy ászt. Aztán felállt, és töltött két
pohár szódát.
– Csirió!
– Az űrutazásodra. Kilenc nap és... még három óra? – mondtam.
Az órájára nézett.
– Kétszáztizenkilenc óra és tizenkét perc, de ki számolja?
Kétszáztizenkilenc óra múlva oda fogja szíjazni magát egy cso-
mag dinamithoz. Illetve az űrsikló inkább egy atombombához hason-
lított, mellé gyújtósnak meg ott volt vagy kétmillió liter üzemanyag.
Felálltam és magamhoz húztam. Még egyszer el akartam mondani
 Csillagpor 330
neki, hogy ne menjen, hogy nem élném túl, ha az Atlantis felrobban-
na, mint a Challenger induláskor, vagy darabjaira hullana, mint a
Columbia érkezéskor. De ehelyett azt mondtam:
– Mindig is tudtam, hogy meg fogod csinálni. – Ami szintén
igaz volt.
A szeme sarkában szarkalábak gyülekeztek, sőt, alatta ráncok
futottak. Mikor idősödött ennyit, hogy ráncai legyenek?
Témát váltott, mint mindig, amikor bókot kapott.
– Nem hihetetlen, hogy a kisöcsém megházasodik? Arianne
kedves nő, de Christopher még olyan fiatal.
A ruha anyagát simogattam a vállán.
– Nem akarok Christopherről beszélni!
– Én örülök, hogy elmondták. Mi van, ha történik valami oda-
fenn?
– Nem fog – erősködtem legalább annyira a saját kedvemért,
mint az övéért. – Félsz?
– Egy kicsit. Ne mondd el senkinek! – Az ujjaimba kulcsolta az
ujjait, aztán a mellkasomra hajtotta a fejét, mintha a szívem dobogá-
sát hallgatná. – Nem lesz semmi bajom. És ha visszaértem, leteszem
a lantot Űrsiklóról hintaszékre váltok. A küldetés után haza akarok
menni, tanítani, ha lehet, a Bowdoinra, és aztán csak öregszem és
nézem a naplementéket a nagypapa teraszáról. Esetleg, ha már úgyis
ott laksz a közelben, néha megverlek römiben.
– Vetkőzős póker – suttogtam a hajába.
– Hmm, csak nem flörtölsz velem? A NASA-nál már teljesen
férfinak érzem magam, úgyhogy minden jó szóért hálás vagyok.
– Semmi okod az aggodalomra. Őrülten szexi vagy. – Végigsi-
mítottam hátul a ruháján, ami nem volt különösebben kihívó, de
azért megmutatta az idomait.
– Pedig még nem is láttál szkafanderben. – Hátralépett és ka-
csintott egyet. – Pirulnak a srácok, ha rám néznek.
– Gondolom. – Felvettem a paklit az asztalról, és átpörgettem az
ujjaim között, mint egy vegasi kártyazsonglőr. – De nekem meztele-
331 Priscille Sibley
nül jobban bejössz. Na gyere, egy menet póker! A győztes mindent
visz. – Engedélyeztem magamnak, hogy gyorsan végigfuttassam a
tekintetem a testén.
Az arca bíborvörösre váltott.
– Mi ez? Valami felelsz- vagy-mersz játék? Valami vicc?
Gondosan megválogattam a szavaimat.
– Nem vicc. Nem is felelsz vagy mersz, habár az is lehet, hogy
mind a kettő. Tulajdonképpen csak azt akartam, hogy ellazulj egy
kicsit, meg akartalak nevettetni. De tudnod kell, hogy sosem tudnám
megtenni, hogy csak úgy minden további nélkül lefeküdjek veled.
Ami a múlt nyáron történt, azt azzal intézted el, hogy csak testi vágy
volt. Az volt. De nem csak az. Az igazság az, hogy szeretlek, Elle.
Mint barátomat. – Tartottam egy kis szünetet. – De nem csak úgy.
Egyáltalán nem csak úgy. – Arra gondoltam, most el kellene men-
nem, mert nem ez volt a legmegfelelőbb időpont arra, hogy átérté-
keljük a kapcsolatunkat, úgyhogy nyomtam egy puszit az arcára. –
Gyere vissza hozzám biztonságban! – Azzal megfordultam és a ki-
lincsért nyúltam.
– Várj! Mondasz egy ilyet, aztán csak úgy kisétálsz az ajtón. –
Megragadta a könyököm. – Mondd el, amit mondani akartál!
– Oké. Akkor most jön a „mersz”. – Vettem egy nagy levegőt,
aztán kifújtam. Végül is miért ne mondanám el neki? Egyenesen
belenéztem abba a forró zöld szemébe. – Akarlak. Akarok még egy
esélyt. Mindig is téged akartalak. Miután öt hosszú éven át vártam
rád, hoztam egy döntést. Azt, hogy beérem a morzsákkal, amiket a
barátságod jelent, mert amíg része vagy az életemnek, addig kibí-
rom. De most megkérdezem: neked is elég a barátság? Tudnom kell,
hogy te is szeretsz-e még engem.
Feszült csendben állt előttem, és töprengve nézett a szemembe.
– Igen – felelte végül. – Még mindig szeretlek. Ó, Istenem! Még
akkor is akartalak, amikor összetörted a szívem. Még akkor is. Kér-
lek, ne menj el! Ne vegyél el mást! Soha ne vegyél el mást! Maradj
velem!
 Csillagpor 332
– Már tizenhét évesen elvettelek volna.
– Túl fiatalok voltunk. – Nyelt egyet, és a karjaimba bújt.
– Most már nem vagyunk túl fiatalok – válaszoltam a haját si-
mogatva.
Elmosolyodott.
– Az biztos.
Felemeltem az állát, és megcsókoltam.
– Ezúttal sikerülni fog.

***

Eredetileg nem terveztem, hogy ott leszek a kilövésnél, de most már

muszáj volt, magam miatt legalább annyira, mint Elle miatt. Már a
másnapi visszautam előtt elkezdtem hívogatni a kollégáimat, hogy
helyettesítsenek pár napig. Kellett egy kis idő, és ezúttal minden ösz-
sze is jött. Vagyis majdnem minden. A kilövés előtt az űrhajósok
még utoljára találkozhattak a házastársukkal egy tengerparti házban,
amely egy huszonöt mérföldes NASA-strandon feküdt. Elle azt
mondta, a hely gyönyörű, és szeretné, ha elmennék. De a NASA
közbeszólt. Arra hivatkoztak, hogy a kórházban túl sok fertőzésnek
vagyok kitéve, ezért megbetegíthetném Elle-t. Úgyhogy legközelebb
csak távolról láthattam őt, ahogy a kapitány mögött beszállt a busz-
ba, ami a kilövőállomásra vitte őket. Akármit is mondtak a perverz
űrhajósok, Elle narancssárga szkafandere közel sem volt olyan szexi,
mint az a ruha, amit pár nappal azelőtt hámoztam le róla. Mosolyog-
va nézett végig a tömegen, és amikor megtalált, a mellkasára ütött az
öklével. Te jó ég, mennyire szerettem!
Balzsamos éjszaka volt, ragyogtak a csillagok, Elle nem is kí-
vánhatott volna szebbet. A kis Celina jutott eszembe. A holdistennő.
Persze nem hittem az istenekben, sem az istennőkben, de azért nem
lehetett véletlen, hogy a kilövőállomást a telihold fénye világította
meg.
333 Priscille Sibley
Elképzeltem, ahogy Elle az űrsiklóban előrefelé számol, miköz-
ben a hangosbemondó visszafelé. Aztán beindultak a motorok, és
nullára az Atlantis felemelkedett. A szívem hangosabban dübögött,
mint azok a rohadt rakéták. A rakéták, amikben nem bíztam. A raké-
ták, amik hajlamosak felrobbanni.
Ezúttal nem robbantak. Az Atlantis kecses ívben távolodott az
éjszakai égen. Mozdulatlanul ültünk a lelátón, amíg az űr sikló el
nem tűnt a szemünk elől.

Tíz nap múlva egész nap a kórház könyvtárában ültem, így lemarad-
tam a hírről. Az egyik barátom hívott fel. Néhány feszült kérdés
után:
– Hogy vagy, Matt? Minden rendben? – Végül kibökte: – Biztos
nem hallottad még. Szörnyű baleset történt az űrsiklón. Minden ezzel
van tele. Elle McClure kiment az űrbe, és történt valami. Végül sike-
rült behoznia a másik fickót, elég rossz állapotban van, de...
A többit nem hallottam, mert rohantam kifelé az ajtón, végig a
kórház folyosóján, és mindenhol tévét kerestem. Híradót. A valósá-
got. A sebészeten rohanva próbáltam elővenni a telefonomat, amikor
dr. Shahba, a főnökömbe ütköztem.
– Lassabban, Matt. Hé, jól vagy?
– Meg kell tudnom, mi történt az Atlantisszal.
Letaglózott a sajnálkozás, amit a hangjából hallottam.
– Tényleg, hiszen te ott voltál a kilövésnél. Ismered az egyik űr-
hajóst.
Berontottam egy kórterembe, ahol egy öreg fickó feküdt az
ágyon oxigénmaszkban.
– Ugye, nem baj, ha bekapcsolom a tévét? – kérdeztem. A vá-
laszt nem vártam meg.
Levette a maszkját.
 Csillagpor 334
– Egész nap csak azt az űrhajóst mutogatják, aki meghalt. Vala-
hol Svédországban fognak leszállni. Még arra sincs idő, hogy a jó
öreg Amerikába hozzák őket. Gondolom, a másik sincs valami jól.
Kapcsolgattam a csatornákat, amíg végre megtaláltam a CNN-t.
A legénységet mutatták, amint beszállnak a buszba; Elle arca ragyo-
gott. A bemondó azt mondta:
– Doktor McClure volt a specialista a legénységben. Jabert és
McClure űrsétája hat és fél órája tartott, amikor egy mikro meteorit
kilyukasztotta Jabert szkafanderét. McClure észlelte a szivárgó gázt,
és azonnal megpróbált visszajutni az űrhajóba kollégájával, Jabert-
rel. Doktor McClure állapotáról jelenleg nincs információnk. Jabert
állapota kritikus. Földet érésük körülbelül húsz perc múlva várható.
Most bekapcsolódó nézőinknek elmondjuk, hogy az Atlantis űrsikló
kényszerleszállást fog végrehajtani a svédországi Arlanda reptéren,
miután egy mikro meteorit átlyukasztotta az egyik, a Hubble űrte-
leszkóp javításán dolgozó űrhajós szkafanderét. Itt van velünk
Darlene Kruger, a NASA volt mérnöke.
A műsorvezető mellett ülő nő úgy nézett ki, mint egy viktoriá-
nus lánynevelő intézet igazgatónője, a haja szoros kontyba volt ösz-
szefogva.
– A NASA régóta tartott attól, hogy ez bekövetkezhet, ezért
próbáljuk minimalizálni az űrséták idejét. Az űr ugyanis nem telje-
sen üres. Porszemnyi részecskék repkednek benne akár hatvan kilo-
méter per másodperces sebességgel, aminek köszönhetően mindenen
áthatolnak, ami az útjukba akad. Ezért az asztronauták szkafandere
kevlárral is meg van erősítve, és munkájuk során próbálnak a jármű
árnyékában maradni, illetve ebben az esetben, a teleszkóp árnyéká-
ban, de úgy tűnik, ez most nem volt elég.
A műsorvezető vette át a szót:
– Most pedig a NASA képviseletében Adam Cunningham ol-
vassa fel az űrügynökség nyilatkozatát.
Adam lépett a pódiumra. Már évek óta nem láttam. Kicsit kopa-
szabb lett, és feszültnek tűnt
335 Priscille Sibley
– Köszönöm. Felolvasok egy rövid közleményt, azután néhány
kérdésre is válaszolok. Keleti idő szerint 13 óra 23 perckor doktor
Elle McClure asztrofizikus és doktor Andre Jabert űrrepülő mérnök
járművön kívüli feladatot végeztek. Éppen befejezték a Hubble-
teleszkóp javítását, és készültek újra pályára állítani. Ekkor egy vagy
két mikro meteor lyukat ütött Andre Jabert szkafanderén, aki azonnal
elájult. Jabert szabadon lebegett, sugárhajtóművel közlekedett. Elle
McClure, aki biztonsági kötéllel az űrhajóhoz volt rögzítve, észlelte
a balesetet, eloldozta magát, és sikerült társát az űrsikló zsilipjébe
menekítenie, mielőtt a szkafanderében megszűnt volna a nyomás. A
médiában, nem tudjuk pontosan, milyen félreértés folytán, az a hír
terjedt el, hogy Elle McClure a járművön kívül rekedt és elsodródott
az űrben. Ez nem igaz. Doktor McClure az Atlantis fedélzetén van,
biztonságban. A külső tolóajtót ugyanis sohasem zárjuk be, ha a le-
génység egy vagy több tagja az űrben tartózkodik, mivel ekkor az
ajtó meghibásodása esetén nem tudna visszajutni. – Adam a papírjait
rendezgette. – Jabert azonban súlyosan megsérült a mellkasán. A
fedélzeti orvos jelenleg is azon dolgozik, hogy stabilizálja az állapo-
tát, miközben az Atlantis kényszerleszállásra készül. A földön is
orvosi csapat várja az űrsiklót. A leszállás várható időpontja 18:40,
keleti idő szerint.
Lerogytam egy székbe.
– Jól vagy, Matt? – kérdezte dr. Shah.
– Elle-nek semmi baja. Igen, igen, jól vagyok.
Két nap múlva Elle műholdkapcsolaton keresztül jelentkezett
Svédországból, s kicsit bizonytalannak tűnt. NASA-s póló és khaki-
színű nadrág volt rajta. Megköszörülte a torkát.
– Elle McClure vagyok, specialistaként vettem részt a küldeté-
sen. Ismerik Mark Twain mondását: a halálomról szóló hírek erősen
el voltak túlozva. Erősen. Akik látták, ahogy bejöttem, észrevehet-
ték, hogy kicsit bizonytalanul mozgok. Ez azért van, mert még szo-
kom a gravitációt, de egyébként semmi bajom. Hadd térjek rögtön a
lényegre! Andre Jabert ébren van, és már beszél is, azon viccelődik,
 Csillagpor 336
hogy olyan finoman tettük le a gépet, hogy alig emlékszik rá. Arról
azonban biztosíthatom önöket, hogy a legénység többi tagja sosem
fogja elfelejteni ezt a leszállást. Ami történt, azt a NASA már hosszú
ideje az űrséták egyik legnagyobb veszélyeként tartja számon. Az űr
felfedezése kockázatos vállalkozás, de szerintünk az eredmények
megérik a kockázatot. Mi, űrhajósok nagyon szeretjük, és nagyon
fontosnak tartjuk a munkánkat. Mindannyiunkat a világűr szeretete
vezérel, amikor elhagyjuk a Föld atmoszféráját. Bizonyára lesznek,
akik azt mondják, hogy a tragédiák után ismét csak emberi életeket
tettünk kockára, én viszont a küldetésünket inkább az Apollo 13-
küldetéshez hasonlítanám. Legyőztük az akadályokat és megmentet-
tük a legénységet. A kiképzésünk során erre a helyzetre is felkészül-
tünk, és sikerült végrehajtanunk a feladatot. Amikor Andre megsé-
rült, az Atlantis legénysége azonnal akcióba lépett, és megjavítottuk,
majd újra pályára állítottuk a Hubble-t.
– Önt hősnek nevezik, doktor McClure. Mi erről a véleménye? –
kérdezte egy újságíró brit akcentussal.
Elle erre kuncogott egy sort, de úgy tűnt, kényelmetlenül érzi
magát, egyik lábáról a másikra állt.
– Hős? Nem vagyok hős. Csak azt tettem, amit tennem kellett,
amire kiképeztek, ugyanúgy, mint a társaimat. Az egész legénység
érdeme, hogy sikerült visszajutnunk az űrsiklóba. A kapitány nagy-
szerűen koordinálta a mentést. A Hubble működik, és, mint már
mondtam, életben vagyunk. – Elle szélesen elmosolyodott, aztán
hirtelen elkomolyodott az arca. – Elnézést kérek a családomtól,
akiknek a halálhírem nagyon nehéz órákat okozott.
– Apropó, beszélt már velük?
– Csak édesapámmal. Ígérem nekik, hogy nemsokára a többiek-
kel is beszélek. Matt, ha nézed ezt nemsokára hívlak.
– Ki az a Matt? A férje?
Elle szélesen elmosolyodott.
– Nem, még nem a férjem.
 46

A baleset után

27. nap

Blythe Clarke azt mondta, hogy Paul Klein vagy három órán át kér-
dezgette Elle nőgyógyászati problémáiról. Még mindig reményked-
tem abban, hogy meg tudjuk lepni Kleint, de azért tartottam attól a
naptól.
Jake a szokásos módon indított, felsorolta Blythe diplomáinak
és okleveleinek tiszteletet parancsoló listáját. Miután áttekintette Elle
sikertelen terhességeit meg az autoimmun betegségét, rátért a jelen-
re: a feleségem fizikai állapotára meg arra, hogy mennyire valószínű,
hogy ki tudja hordani ezt a gyermeket.
Jake – Klein eredménytelen tiltakozása mellett – felvetette a bi-
zonyítékok listájára a szaltózó babáról készült ultrahangos felvételt.
Miközben a kétperces videót néztük, béke töltötte el a szívem. Úgy
tűnt, még anya is meghatódott, legalábbis kereste velem a szemkon-
taktust, de én elzárkóztam.
Jake nagyot kortyolt a vizéből, aztán odament a tanúk padjához.
– Doktor Clarke, beszámolna nekünk arról a telefonhívásról,
amit február másodikán kapott doktor Beaulieu-től?
Blythe bólintott.
– Igen. Mint mondtam, arra tekintettel, hogy Linney-vel együtt
dolgozunk, és Mike is kollégám a kórházban, kivételt tettem velük,
és megadtam nekik az otthoni telefonszámomat. Tudtam, hogy Matt
nagyon aggódik Elle-ért, de abban is biztos voltam, hogy feleslege-
 Csillagpor 338
sen nem fog hívogatni. Február másodikán azzal hívott késő este,
hogy nagy baj van. Elle-nél idő előtt megindult a szülés, és elfolyt a
magzatvíz. Na mármost az APS-es terhes nőket a szakmai előírások
szerint heparinnal, tehát vérhígítóval kell kezelni végig a terhesség
alatt. Ez megelőzi a vérrögök kialakulását. Majd a szülés tervezett
időpontja előtt felvesszük a kismamát a kórházba, és nem kap több
vérhígítót így pár nap múlva már normálisan alvad a vére. Amint
beállt ez az állapot, megindítjuk a szülést. De Elle-nél korán indult
meg a szülés, mielőtt még abbahagyta volna a vérhígító injekciókat.
így fennállt a veszélye, hogy elvérzik.
Blythe itt megállt, s Jake megkérte, hogy folytassa.
– Matt azt mondta a telefonban, már hívott mentőt, és közben az
operátor megpróbálta telefonon keresztül levezetni vele a szülést, de
előreesett a köldökzsinór, ami már önmagában is nagyon veszélyes.
– Doktor Clarke, bemutatom önnek az alperes 51-es számú bi-
zonyítékát. Megmondaná, mit látunk? – kérdezte Jake.
– Ez az ábra a köldökzsinór-előreesést illusztrálja. – Blythe fel-
állt, és odament a keresztmetszeti ábrához, amit egy állványon toltak
be. – A babát a köldökzsinór látja el oxigénnel. Ha a köldökzsinór a
baba előtt jön ki, az vészhelyzet, mert a baba megfulladhat. Ha kór-
házban vagyunk, akkor rögtön vittük volna Elle-t azonnali császár-
metszésre a műtőbe. Hangsúlyozom: azonnalira. Rögtön elaltattuk
volna, és öt percen belül megcsináljuk a császármetszést. De lehet,
hogy még így sem tudtuk volna megmenteni a babát. Mattnek volt
némi szülészeti tapasztalata, így meg tudta állapítani, hogy a baba
farfekvéses, azaz nem a fejével, hanem a lábával előre feküdt. Ez
újabb problémát jelentett. A farfekvéses szülések ugyanis kockázato-
sabbak. És ehhez jött még, hogy Elle nagyon erősen vérzett. Matt azt
várta tőlem, mondjam meg neki, mitévő legyen.
– És mit mondott neki?
– Kihangosította a telefont, hogy végre tudja hajtani, amit mon-
dok. Ekkor még tudtuk, hogy a baba él, mert a köldökzsinór erősen
pulzált. Ha be tudjuk juttatni Elle-t a kórházba, mielőtt a köldökzsi-
339 Priscille Sibley
nór elszorul, akkor megmenthetjük a babát. Azt mondtam Mattnek,
hogy kézzel nyomja vissza a babát, hogy ne szoríthassa el a köldök-
zsinórt. Ez nem könnyű dolog, de Matt megpróbálta. Ám, sajnos, a
következő összehúzódáskor a baba becsúszott a szülőcsatornába, és
ezzel megszakadt az oxigénellátása. Gyors vajúdás volt, nagyon
erős, nagyon gyakori összehúzódásokkal. A köldökzsinórban meg-
szűnt a pulzus. Matt jó orvos, nem kellett mondanom neki, hogy
nagy a baj. Megkérdezte, mit csináljon, de itt már csak a csoda segít-
hetett volna.
– Akkor mit mondott neki?
– Amit magától is tudott... Hogy ha a kórházban lennénk, azon-
nal megcsászároznánk Elle-t. De otthon... – Blythe megrázta a fejét –
Azt mondtam neki, hogy próbálja meg olyan gyorsan kijuttatni a
babát, ahogy csak tudja.
– Azt hallotta a telefonban, hogy mi zajlik Beaulieu-éknél?
– Igen – válaszolta Blythe. – Elle sírt és arra ösztökélte Mattet
hogy csinálja meg rajta a műtétet.
– Otthon?
– Elle könyörgött neki, hogy mentse meg a babát. Matt azt
mondta, nem tudja megmenteni. Hogy ő nem szülész, és hogy altatás
nélkül nem tudja megműteni. Azt is mondta, hogy ha megtenné, Elle
elvérezne.
– És Elle mit válaszolt erre?
– Azt hogy van éles kés a konyhában, és hogy csak a babát
mentse meg, akkor is, ha ő belehal.
A karzat egy emberként szisszent fel. Jake-nek is elkerekedett a
szeme, és ha nem tudtam volna, hogy már hallotta a történetet, akkor
esküszöm, elhittem volna, hogy ő is meg van döbbenve.
– Matt ezt, természetesen, megtagadta – folytatta Blythe. – Az-
zal érvelt, hogy Elle biztosan meghalna, ha megtenné. Elle erre azt
válaszolta, hogy nem érdekli. Könyörgött, hogy mentse meg a babát.
– És maga mit mondott?
 Csillagpor 340
– Szólítgattam Mattet, de azt hiszem, nem hallott. Próbálta meg-
nyugtatni Elle-t.
– És nem... vágta fel? – kérdezte Jake.
– Nem. Természetesen, nem. Azt mondta neki, nyomjon. És Elle
nyomott is. De eltartott vagy tíz percig, mire kijött a baba. És nem
nézett ki jól. De ami még rosszabb, Elle nagyon erősen vérzett.
– Eszméleténél volt?
– Tiltakozom! – ugrott fel Klein. – Bíró úr, a tanú nem volt je-
len. Csak közvetett értesülései vannak.
– Hallotta, hogy mi történik? – kérdezte a bíró.
– Igen, uram. Bíró úr. A telefon ki volt hangosítva – felelte
Blythe.
– A tiltakozást elutasítom. Folytathatják! – rendelkezett
Wheeler.
Anyám szipogott, törölgette a könnyeket az arcáról, és félresimí-
totta a haját a szeméből.
– Eszméleténél volt Elle? – ismételte meg a kérdést Jake.
– Hol igen, hol nem. Matt végig mondogatta neki, hogy marad-
jon ébren. – Blythe a fejét csóválta. – A babának nem volt pulzusa,
így Matt megpróbálta újraéleszteni. A mentő a szülés után egy vagy
két perccel érkezett. – Blythe Klein felé pillantva hozzátette: – Hal-
lottam.
– Azt is hallotta, hogy mit mondott Elle, miközben Matt próbál-
ta újraéleszteni a kisbabát?
– Sírt és fohászkodott, de nagyon gyengének tűnt a hangja. –
Blythe ivott egy korty vizet. – Matt rászólt, hogy maradjon fekve, de
úgy hallottam, fel akart állni, hogy segítsen Mattnek megmenteni a
gyereket. Ekkor ájult el, ahogy a mentősök mondták.
– Tiltakozom! – szólt közbe Klein.
– Mr. Klein, ha szeretné, szívesen behívom tanúskodni a mentő-
söket is – mondta Jake.
– Visszavonom – visszakozott Klein csüggedten.
– Folytathatják! – szólt Wheeler.
341 Priscille Sibley
– A vérzése ellenére megpróbált felállni, hogy segítsen a kisba-
bán? – kérdezte Jake.
– Igen – válaszolta Blythe.
A kezembe temettem az arcom. Megrohantak az emlékek, me-
gint ott éreztem a kezeim között Dylan aprócska mellkasát, ahogy a
hüvelykujjaimmal nyomogatom a szegycsontját, és próbálok levegőt
fújni a tüdejébe, és felnézve látom, ahogy a konyha padlóján tócsá-
ban áll a vér, és Elle egyre fehérebb és fehérebb.
Jake a vállamra tette a kezét.
– Tartsunk egy kis szünetet? Nem nézel ki valami jól – suttogta.
– Jól vagyok. – Nem voltam jól, de nem akartam bevallani, hogy
a feltoluló érzelmektől alig kapok levegőt.
– Doktor Clarke, ön a kórházban volt, amikor a mentő beérke-
zett Elle-lel, Matt-tel és a babával? – kérdezte Jake.
– Igen. Kocsiba ültem és bementem. Havazott aznap, nem vol-
tak jók az útviszonyok. Majdnem fél órával a mentő előtt beértem.
– Amikor a kórházba érkeztek, milyen állapotban volt Elle és a
baba?
– A baba, Dylan... – Blythe rám nézett, megerősítve, hogy em-
lékszik a kisfiúnk nevére. – Dylan már halott volt. Elle pedig nagyon
sok vért veszített. Már a mentőben infúzióra kötötték, de újra meg
újra elveszítette az eszméletét.
– Mennyivel korábban született Dylan Beaulieu a tervezett idő-
pontnál?
– Hat héttel. Harmincnégy hetes volt. A harminchét és negyven
hét közötti terhesség számít normálisnak, de mint mondtam, az APS-
es anyák kisbabáinak megszületését egy kicsivel korábbra időzítjük,
mert az utolsó hetekben több komplikáció adódhat. Elle kilenc nap-
pal későbbre, körülbelül harminchat hetes korára volt kiírva megin-
dításra.
– Elnézést, doktornő, de mit ért az alatt, hogy megindításra?
 Csillagpor 342
– Befeküdt volna a kórházba, beszüntettük volna a vérhígítót,
azután kapott volna egy Pitocin nevű gyógyszert, amitől megindul a
szülés.
– Tehát azt mondja, hogy tulajdonképpen majdnem készen állt a
szülésre?
– Igen, és a gyerek valószínűleg egészséges is lett volna, ha
nincs a köldökzsinór-előreesés.
– A koraszüléstől és az APS-től eltekintve, amit kezeltek, adó-
dott bármilyen más komplikáció a terhesség alatt?
– Nem. Az elején egy kicsit szédült, reggelente hányingere volt,
az injekcióktól volt pár folt a bőrén, de egyébként ragyogó, egészsé-
ges kismama volt.
– Még valami, doktornő, látta ön, amint Elle aláírja a kórházi
felvételi adatlapján azt a rubrikát, amely szerint nem rendelkezett
cselekvőképtelenség esetére?
– Nem.
Jake egy dokumentumot tett Blythe elé.
– Ez az alperes 54-es számú bizonyítéka. Beazonosítaná, kérem?
– Ez Elle Beaulieu felvételi lapja, ezzel vettem fel a magánpra-
xisomba.
– Hol szerepel az a pont, ami a cselekvőképtelenségi rendelke-
zésről szól?
– Itt, de üresen hagyta.
– Tehát nem írta ide, hogy nyilatkozott volna ilyen helyzetre?
– Az én olvasatomban az üresen hagyás azt jelenti, hogy a beteg
nem tett ilyen nyilatkozatot.
– Miután Elle elveszítette a babát, találkoztak még?
– Igen, egyszer eljött utógondozásra. Azt mondta, amint lehet,
újra teherbe akar esni. Erre azt válaszoltam, várjon hat hónapot, azu-
tán esetleg megpróbálhatjuk még egyszer, de nagyon oda kell figyel-
nünk.
– Ez után a látogatás után járt még önnél?
343 Priscille Sibley
– Nem, de a recepciósomtól tudom, hogy a balesete reggelén
kért egy időpontot terhesgondozásra. Ez szerepel az előjegyzési nap-
tárunkban.
Elle tudta, hogy terhes?
– Köszönöm, nincs több kérdésem. – Jake leült mellém, és me-
gint odasúgta: – Nagyon rosszul nézel ki. Kérek egy kis szünetet.
Megráztam a fejem, és öntöttem magamnak egy pohár vizet.
– Mr. Klein, van kérdése a tanúhoz? – kérdezte Wheeler bíró.
Paul Klein megütögette a ceruzájával az asztalt, aztán levette a
szemüvegét.
– Igen, bíró úr.
Ezután közel egy órán át kérdezgette Blythe-t arról, hogy milyen
probléma adódhat ezzel a terhességgel. Persze, rengetegféle problé-
ma adódhatott, és Klein mindet alaposan ki is vesézte.
– Doktor Clarke – kezdte Klein, egy tompa ceruzát pödörgetve a
tenyere között –, ön azt mondta, Elle Beaulieu sokkos állapotban
volt, amikor február másodikán a kórházba érkezett, így van?
– Igen. A vérveszteségtől hipovolémiás sokkba került – vála-
szolta Blythe.
Klein egy bizonyítékként beszámozott papírt tett elé.
– Felismeri ezt a dokumentumot? – tudakolta.
Blythe pár másodpercig tanulmányozta a nyomtatványt.
– Ez egy beleegyezés hiszterektómia esetére. Elle nagyon erősen
vérzett, és arra gondoltam, lehet, hogy el kell távolítanom a méhét,
hogy megmentsem az életét, de végül erre nem volt szükség, e nélkül
is sikerült elállítanom a vérzést.
– Ki írta alá ezt a beleegyezést?
– A férje, doktor Beaulieu. Általános gyakorlat, hogy vészhely-
zet esetén a legközelebbi hozzátartozó ad engedélyt.
– Értem. Miért nem Elle-től kért beleegyezést?
– Mert, mint már mondtam, sokkos állapotban volt. Újra meg
újra elveszítette az eszméletét. Nem volt abban az állapotban, hogy
tájékozott döntést hozzon.
 Csillagpor 344
– Csak hogy tisztázzuk, Elle akkori állapotában nem lett volna
képes felfogni, hogy mi is áll ebben a dokumentumban?
– Valószínűleg nem.
– A kórházi felvételi lapját viszont aláírta, amin az a kérdés is
szerepelt, hogy rendelkezett-e cselekvőképtelenség esetére.
– Nem voltam jelen, amikor azt aláírta.
– Viszont orvosként úgy ítélte meg, nem képes döntést hozni a
saját műtété ügyében. Így van?
Blythe állkapcsa megfeszült.
– Igen.
– Nincs több kérdésem, bíró úr – mondta Klein.
Jake-re néztem. A szeme csukva volt, összeszorította a száját.
Aztán hozzám fordult és azt súgta:
– Legrosszabb esetben még mindig ott van a Legfelsőbb Bíró-
ság, de lehet, hogy nehezebb dolgunk lesz, mint gondoltam.

A szünetben, ahogy befordultam a sarkon, karon ragadott anyám.

– Beszélnem kell veled! – mondta.
– Nem tudok beszélni. Semmi értelme. – És azzal leráztam ma-
gamról, miközben az arcomba villant egy vaku. Amúgy is szédül-
tem, ezután meg még jobban. Átküzdöttem magam a tömött folyo-
són.
– Doktor Beaulieu, ön lesz a következő tanú – kiáltott rám egy
mikrofonos nő. – Hogyan vallhatja azt, hogy a felesége beleegyezne,
hogy mesterségesen tartsák életben, miközben a nyilatkozata éppen
az ellenkezőjét tartalmazza?
Jake még a tárgyalóteremben volt, és bár tudtam, hogy ő azt
mondaná, ne mondjak semmi mást, mint hogy „nem nyilatkozom”,
odafordultam az újságíróhoz, és felismertem benne szőke mumuso-
mat.
– A feleségem, a nő, akit szeretek, és akinek elveszítése akkora
fájdalom nekem, amit kétlem, hogy maga fel tudna fogni, az a nő,
345 Priscille Sibley
akit a világon mindenkinél jobban ismerek, megbízott bennem. És én
soha, de soha nem tennék ilyet, ha nem hinnék benne... A gyerme-
kem még él. Elle gyermeke még él. Az én gyermekem. És nekem
harcolnom kell érte. Akárki akármit mond is.
– Még akkor is, ha Elle nem akarná? A poklok poklát is megjá-
ratná vele, hogy megmentse...
– Hogy megmentsem a gyermekemet. Elle is ezt akarná. – Azzal
ott hagytam a nőt.
– Matt, kérlek! – Ismét anyám hangját hallottam.
Mielőtt beléptem a vécébe, még láttam, hogy a riporternő anyám
arcába nyomja a mikrofont.
Ő pedig felemelt ujjal fenyegette:
– Nehogy azt merje mondani, hogy a fiam nem szereti a felesé-
gét!

A szünet után Jake engem szólított a tanúk padjára. Feltette a beve-

zető kérdéseket, aztán felvetette a bizonyítékok közé az esküvői
DVD-nket.
– Bíró úr, szeretnék lejátszani egy rövid részletet, és aztán fel-
tennék róla néhány kérdést doktor Beaulieu-nek.
– Tegyen úgy, ügyvéd úr!
Jake babaarcú segédje betolt egy lapos képernyőt, betette a leját-
szóba a DVD-t, és megnyomta a play gombot. A felvétel az esküvő
utáni fogadáson készült, amelyet egy helyi étterem dísztermében
tartottunk.
Amikor Elle arcán megjelent a gödröcske, mindig tudtam, hogy
történni fog valami. Az arcának mindig csak a jobb oldalán tűnt fel,
és csak akkor, ha valami pajkos csínyre készült. Odahajolt és a fü-
lembe súgta:
– Ne feledd, szeretlek!
Fehér selyemruhájában úgy nézett ki, mint egy hercegnő, fel-
emelte a pezsgőspoharát és köszöntőt mondott.
 Csillagpor 346
– Én voltam a szomszéd kislány, a kis szoknyás, aki mindenho-
vá követte az aranyifjút. Na persze mindegyik Beaulieu-fiú aranyifjú
volt, de én Mattet választottam. – Rám kacsintott. – Aztán teltek-
múltak az évek, és négy hónappal ezelőtt, amikor végre úgy döntöt-
tünk, hogy összeházasodunk, hiszitek vagy sem, mindegyik
Beaulieu-fiú odajött hozzám, és komoly hangon feltették a bizalmas
kérdést: Ugyan már, Elle, ez valami tévedés, nem? Pont Matt? Ne
csináld már! De tudjátok, mit feleltem? Azt mondtam: De igen. Fo-
gadtam a gimis pomponlánycsapat kapitányával, akivel akkoriban
járt, hogy én fogom oltár elé vezetni Mattet. Úgy van. Fogadtunk egy
flakon hajzselében. Na mármost... – Elle végigsimított gyönyörűen
megcsinált, teljesen sima, hosszú szőke haján –, hajzselét a nyolcva-
nas évek óta nem használtam, úgyhogy igazából nem ezért megyek
hozzá Matthez. – A szemembe nézett – Hanem ezért, mert annyira
intelligens és empatikus férfi. És mert mindig is része volt az éle-
temnek. Mert ő az az ember, aki mindig tudta, mi lakik a szívemben.
Mert ő akkor is tudja, mit kell tennem, amikor én nem. Mert szeret
engem, és én is szeretem. És mert kell nekem. – Azzal odahajolt és
megcsókolt. Mindenki tapsolt.
Én az ölembe húztam, a kezembe fogtam az arcát, és hozzábúj-
tam. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana az a pillanat.
Jake itt megállította a videót, de az állókép ott maradt a képer-
nyőn. Elle az ölemben esküvői ruhában, én szmokingban. Belém
hasított a fájdalom, amiért már senki nem ül az ölemben. Először a
bal karomban éreztem. Aztán az állkapcsomban. Végül a mellka-
somban.
Jake a bíró elé lépett, kitakarva a képernyőt.
– Matt, Elle elpróbálta ezt a beszédet?
Jézusom! Nem éreztem jól magam. Egyre rosszabbul voltam, de
végig kellett csinálnom. Meg kellett győznöm a bírót.
– Gondolom, megtervezte, hogy mit fog mondani. De én ekkor
hallottam először.
– Mennyi ideje ismerted Elle-t?
347 Priscille Sibley
Megköszörültem a torkom, és próbáltam nagy levegőt venni.
– Születésétől fogva ismertem, és eltekintve pár évtől, amikor
nagyon összevesztünk, mindig nagyon jó barátok voltunk. Még ami-
kor Adammel élt, akkor is majdnem minden héten beszéltünk. Néha
gyakrabban, néha ritkábban. Még akkor is, amikor eljegyeztem vala-
ki mást. Elle bízott bennem. És én is benne. – A képernyőt néztem,
az arcát, hogy rá koncentráljak, és ne arra, hogy mennyire fáj, hogy
nincs már.
Aztán fel sem fogtam, hogy mi történik velem, azt hittem, azért
szédülök, mert most sújtott le teljes erejével a gyász. Majd hirtelen
óriási súlyt éreztem a mellkasomban. Ekkor értettem meg, mi is az:
szívrohamom van. Összeszorítottam, majd kinyitottam a bal kezem,
és a jegygyűrűmet néztem. Egyszer csak az apám arcát láttam ma-
gam előtt. Nem volt sokkal idősebb, mint én. Láttam, ahogy fekszik
a koporsóban. Halott. Szívrohamban halt meg. És akkor megijedtem.
Elle kellett nekem. Tudnom kellett, hogy látom még. Elfordultam,
hogy lássam az arcát – még utoljára. Könyörgök, Istenem! De ekkor
összeestem, és nem láttam semmit, csak sötétséget.
 47

27. nap

Égető, forró fájdalom hasított belém, szinte felforrt tőle a vérem.

Görcsöltem, mintha ismeretlen erő szorongatna. Aztán csak feküd-
tem a sötétségben, nem éreztem semmit, csak a fájdalmat a mellka-
somban. Azután abszolúte semmit.
Csend.
Kiáradó fény.
Forgás.
És visszatért a hang. Bíp, bíp, bíp, bíp, majd az egész egyetlen
hosszú, visszhangzó; hangba olvadt. Elöntött a pánik, mintha
vizestartályba zártak volna. Levegőre volt szükségem.
Elle állt fölöttem, mentősruhában volt, a vállára omló haja, mint
a glória.
– Matt, nem szabad levenned az oxigénmaszkot! Nyugodj meg!
– Ám selymes hangja mélyen, zengve szólt. Lehet, hogy a gégemet-
szés miatt.
Aztán a foltokból egy megtermett férfi állt össze.
A számban az aszpirin keserű íze.
– Elle?
– Csss, Matt! Elle jól van. A kórházban van – mondta egy női
hang, de nem Elle volt az. Hanem Blythe.
– De hát itt volt. Láttam – mondtam.
A pánik olyan érzés, mintha ciklon söpörne végig az ember ere-
in. Az adrenalin végigáradt a végtagjaimon. Meg kellett találnom
349 Priscille Sibley
Elle-t, de akkora súly nehezedett a mellkasomra, hogy megmozdulni
sem tudtam.
– Semmi baj, Matt. Csak álmodtad.
Fáj.
Fészkelődtem a súly alatt. Te jó ég, de fáj a mellkasom! Mi tör-
tént velem? Egy hordágyhoz voltam szíjazva egy mentőben, s ez
megmagyarázta a szorító érzést. Egy portlandi utcán hajtottunk, A
könyökhajlatomba infúzió volt bekötve, a mellkasomon EKG-
tappancsok. Megpróbáltam felülni. Levegő kellett.
Blythe rám szólt:
– Nyugalom! Úgy tűnik, szívrohamod volt a bíróságon. Lehet,
hogy kiszállási díjat fogok felszámolni. – Felkacagott, de elég erőlte-
tetten hangzott, s hallatszott, hogy csak meg akar nyugtatni.
A bíróság. A tanúvallomás. Elle arca a képernyőn. Istenem!
Elle! Elle! Ő leesett, nekem szívrohamom volt. Apám! A halott
apám! És megint úrrá lett rajtam a félelem. Megint a feleségemet
akartam, pedig tudtam, hogy egy kórházi ágyon fekszik agyhalottan,
és lassan elsorvad. Ezt mind tudtam, mégis megkérdeztem:
– Hol van Elle? – Blythe-t néztem, aztán a nagydarab mentőst.
Elle itt volt. Láttam.
A mentő megállt, és megint egy elefánt ült a mellkasomra. Nem
tudtam lélegezni. Egyszerűen nem ment.
Pár percig vagy pár óráig a hordágyon feküdtem. A sürgősségin.
Vagy a kardiológián. Nem tudtam, hol. Valahol, valamikor. A
gyógyszerektől enyhült a fájdalom a mellkasomban, de csak kavargó
foltokat láttam. A mellkasomra nehezedő súly kötött az élethez. Az-
tán már az sem. A sürgősségi kocsi megállt az ágyam mellett, és hal-
lottam a kétségbeesést az ismerős hangban, amely így szólt:
– Intubáljuk!
Ahogy elködösült előttem a világ, rájöttem, meg kell mondanom
valakinek, hogy Elle még így is azt akarná, hogy a baba megszüles-
sen. Meg kellett születnie. Akkor is, ha mind a ketten meghalunk.
 Csillagpor 350

A lábtörésemtől eltekintve sosem feküdtem kórházban, akkor is csak

néhány órát, mivel zárt törésről volt szó. Orvosként, persze, rengeteg
éjszakát töltöttem a kórházi folyosókat járva, betegeket vizsgálva és
a húsukba vágva; mások húsába vágva. Családtagként pedig egy
örökkévalóság óta néztem, ahogy a feleségem egy kórházi ágyon
haldoklik.
De innen alulról máshogy látszottak a dolgok... homályosan,
szűkén, zavarosan.
– Nyugalom, Matt! Most kiveszem a csövet a torkodból. Há-
romra köhögj egyet! – mondta egy fehér köpenyes fickó. – Egy...
kettő... három. – Azzal kirántotta az endotracheális csövet a légcsö-
vemből, és a mellkas fájdalmamhoz hirtelen rettenetes torokégés és
fulladás is társult.
Köpködtem és ziháltam.
– Mi történt?
Lélegeztető csövet nyomott az orromba.
– Randall Zane vagyok, nem ellenség, baráti szív- és mellkas
sebész. Azt hiszem, még nem találkoztunk. Röviden összefoglalva:
összeestél, és kamrai fibrilláció lépett fel. De lehet, hogy fordítva.
Úgy néz ki, elülső fali infarktusod volt, úgyhogy most nyomatunk
beléd mindent, amit ilyenkor szokás. Lidokaint, fentanilt, nitroglice-
rint. Egy ideig nem voltál magadnál, valószínűleg a fentanil miatt.
Le kellett kötöznünk. – Lecsatolta a szíjakat a csuklómról. – Volt
már, akit szívroham vitt el a családodban, úgyhogy oda kellett volna
figyelned a koleszterinszintedre. Nagyon magas.
– Súlyos volt az infarktus? – A hangom gyenge és reszelős volt,
mint akinek gégegyulladása van.
– Szerencsére, úgy tűnik, csak egy kisebbfajta volt. A katéteres
vizsgálat szerint viszont a jobb koszorúeredben kilencvenöt százalé-
kos a záródás. Bypassra lesz szükséged.
Kínos, de begyógyszerezve úgy értettem, a májról mond vala-
mit.
351 Priscille Sibley
– Máj, jó, majd sok májat eszem.
– Nem, Matt, azt mondtam, bypass. Bypass-műtétet kell végez-
nünk a koszorúereden.
– Ó, értem. Tudom. Orvosira jártam, csak ki vagyok ütve. Mi a
fene van ebben az infúzióban?
– Mint már mondtam, fentanil. Egy darabig nem voltál magad-
nál. – Kuncogott egy sort. – Ígérem, nem mondom el a kollégáidnak,
hogy nem tudod, mi az a bypass. – Aztán hirtelen komolyabb hangra
váltott. – Pár óra múlva viszünk a műtőbe, és meg is csinálom.
– Elle hol van? Tudja, hogy itt vagyok?
Az orvos, aki tudja, amit a betege nem, jellegzetes szánakozó
arcot szokott vágni. Én már csak tudom; elég sokszor vágtam ilyen
arcot.
– Mi van? – Ismét pánikba estem. – Elle? Hol van?
Hosszan hallgatott, mielőtt válaszolt.
– Sajnos nem tudom, hogy a feleséged milyen állapotban van.
Te most a kardiológián vagy. A kardiológiai intenzíven.
Aztán megint rádöbbentem. Elle! Nem tud idejönni. Istenem!
Az intenzíven van, egy másik részlegen. De az a része, aki számított,
aki a barátom volt, akitől egész embernek és férfinak éreztem ma-
gam, már nem létezik. Nagyon elveszettnek éreztem magam. Szük-
ségem volt rá, jobban, mint valaha, de ő már elment.
– Elle-t akarom – mondtam ki hangosan. Mint egy kisfiú, aki
azon kesereg, hogy nem kaphat meg valamit. És ekkor elsírtam ma-
gam; minden gátlásom átszakadt, és megadtam magam.
A szoba sarkából anyám hangját hallottam.
– Ó, Matty, édesem! – Aztán ott állt mellettem, és a kezébe fog-
ta az infúziós tűs kezem. – Tudom, hogy Elle-t akarod; tudom, de
most pihenned kell!
– Olyan rossz! – fakadtam ki. – Elle! Jaj! Nem bírom! Lehet,
hogy együtt kell meghalnunk. Lehet...
– Ne merészeld feladni! – szólt rám anyám, és összeszorította a
fogát, bár éreztem rajta, hogy remeg.
 Csillagpor 352
Néztem rá, de ő sem tűnt valóságosabbnak, mint Elle a mentő-
ben, mintha ó is akármikor eltűnhetett volna, vagy legalábbis kilép-
hetett volna a látóteremből. Amilyen gyengének éreztem magam,
ennyi elég is lett volna, hogy örökre elveszítsem.
– Látnom kell Elle-t – erősködtem.
– Megnézem, hogy van.
– Nem, ne merj a... közelébe menni! – Megbicsaklott a hangom,
ahogy próbáltam felkelni az ágyból. A baba. Nem hagyhatom, hogy
anyám hozza meg a döntéseket Elle-ről.
– Matt, édesem, figyelj rám! Tudom, mennyire szereted őt. És
ha itt lehetne, itt is lenne melletted.
– Alice, a napló Alice-ről... – Levegőért kapkodtam.
Anya az állam alá nyúlt, és becsukta a számat, hogy az orromon
vegyem a levegőt.
– Lélegezz, drágám! Mély levegő! Jól van. Értem. Senki sem
fogja levenni Elle-t a gépekről. Senki. Ezt akartam mondani neked...
a bíróságon... Blythe vallomása után. Azt hiszem, már értem, amit
mondani akartál nekem. Hogy Elle mennyire szerette, Dylant. De
most csak lélegezz, most előbb össze kell szedned magad! Majd az-
tán megbeszéljük. Együtt. Kitaláljuk, mit akarna Elle, és együtt meg-
csináljuk.
Ellöktem anya kezét, mert egyre erősebb lett a légszomj.
– Jobb lenne, ha elmenne, Mrs. Beaulieu! Nem szabad felizgat-
nia magát – szólt közbe Zane.
– Ne... – fel akartam kiáltani, hogy Ne menj el, anya, de be vol-
tam rekedve a csőtől, és csak egy szánalmas nyikkanás jött ki a tor-
komon. Riadt kisfiú voltam, akinek alig vert a fájós szíve. Retteg-
tem, hogy mit fog tenni az én hatalmas anyám. És ugyanakkor sírtam
érte, hogy fogja a kezem, amikor meghalok. – Segíts nekem! Elle!
Istenem, Elle!
– Nyugalom, Matt! – szólt rám Zane. – Először hadd lássunk el
téged, aztán megnézzük, mi van a feleségeddel. Átszólok az inten-
353 Priscille Sibley
zívre, megkérdezek valakit. – Felnézett az egyik nővérre. – Adjunk
rá egy maszkot!
A nővér kivette a csövet az orromból, és egy oxigénmaszkot tett
az arcomra.
Anya, gondoltam, gyere vissza! Beszívtam az oxigént, és már
nem csapkodtam magam körül; közben anyám már a nővérállomás-
tól pillantott vissza rám. Felemeltem a maszkot.
– Blythe Clarke. Beszélnem kell Elle orvosával!
– Ismerem Blythe-t. Nagyon jó orvos – válaszolta Zane. – Biz-
tos vagyok benne, hogy gondját viseli a feleségednek. – Aztán köze-
lebb hajolt, és bizalmas hangra váltott: – Figyelj! Úgy hallottam,
hogy nagyon tudsz koncentrálni, így azt szeretném, ha most csak egy
dologra koncentrálnál, a nyugalomra. Hadd javítsam meg a szívedet!
Most pedig vedd vissza a maszkot, különben megint be kell, csövez-
zelek!
Felvettem a maszkot.
– Most nem műthetsz meg. Látnom kell Elle-t. Terhes.
– A műtét nem várhat. Viszlát, a műtőben!
– Állj! Adj egy másodpercet! – Próbáltam áttörni a gyógyszer-
ködön, úgy ráztam a fejem, mint egy részeg bokszoló. – Nem akarok
műtétet!
Zane arcán az tükröződött: „idióta”.
– Ahogy a gyógyszerekre reagáltál, abból arra következtetek,
hogy nem vagy abban az állapotban, hogy megalapozott döntést
hozzál. Megkérem az édesanyádat, hogy döntsön ő helyetted.
– Nem! Ne őt! Beszélnem kell az ügyvédemmel, Jake Sutterrel!
– Az ügyvédeddel? – kérdezte Zane. Az ügyvéd szóra minden
doktor előtt felködlik a műhibaper réme. Ezt még így begyógysze-
rezve is tudtam.
– Nyilatkozatot akarok tenni, mégpedig olyat, amibe senki nem
köthet bele. És látnom kell a feleségemet. Vigyél le az intenzívre!
Kezelj ott! Látnom kell Elle-t! – Meg kellett győződnöm arról, hogy
 Csillagpor 354
Elle még él, mert ha nem él, és ha a baba sem él, akkor semmi okom
nincs életben maradni.
Zane helytelenítőleg szorította össze a száját.
– Ha nem viszel le, márpedig tudom, hogy le tudsz vinni, akkor
önhatalmúlag kijelentkezem a kórházból.
– Az nagy hülyeség lenne. Még az ajtóig se tudnál elmenni.
– Akkor meg tedd meg, amit kérek! – mondtam, és nagy erőfe-
szítésembe került, hogy értelmes sorrendbe rakjam a szavakat. – Le-
het, hogy... haldoklom, de látnom kell a feleségem, mielőtt... felnyi-
tod a mellkasom.

El-elaludtam, a fájdalomcsillapítóktól megzavarodott az időérzékem.

Egyszer csak egy kéz szorította meg a karom.
– Matt? Blythe vagyok. Az orvosod azt mondta, még a műtét
előtt tudni akartad, hogy van Elle.
Nem láttam teljesen tisztán, olyan volt, mintha egy jégkockán
keresztül nézném a világot, de azért a rózsaszín szalagot ki tudtam
venni Blythe hajának fehér foltja mellett.
– És hogy van? – kérdeztem.
– Semmi változás. Viszonylag stabil.
– A veséi?
– Most nem szabad miatta aggódnod!
– Rosszabbodott az állapota, Blythe?
– Nem rosszabbodott. De ha sikerül életben tartanunk, akkor te
fogsz kelleni a babának.
Szívtam egy kis oxigént az orromban lévő csőből.
– Megmentetted az életem.
– Évek óta nem élesztettem újra senkit. Szerencséd, hogy min-
dig elmegyek az újraélesztési tanfolyamokra. Meg az is szerencséd,
hogy volt defibrillátor a bíróságon. Ki kellett ütnünk.
355 Priscille Sibley
– Köszönöm, Blythe, de akármi is történik velem, kérlek, kérlek,
mentsd meg a babát! – A baba. Aki ott szaltózik Elle hasában. Aki
ott rugdos, bár az anyukája már nem érzi.
– Figyelj rám! A babát neked kell majd megmentened!
Miután Blythe elment, álomba zuhantam. Elle-ről álmodtam a
tetőteraszon, ahogy a csillagokat nézi. Meg arról, hogy a karomban
tartom. Régi nyarakról, amikor a folyóban úsztunk a nagyapja farm-
ján, és rémálmaim is voltak arról, amikor szakított velem, mert el-
árultam. Csak könyörögtem és könyörögtem neki:
– Kérlek, gyere vissza!

Ha Jake Sutter csak egy árnyalatnyival sápadtabb, rögtön átadom

neki a helyem. Elle-hez sosem jött be, de most ott állt az ágyam lá-
bánál.
– Ööö... hogy van a... ööö... mellkasod? – kérdezte, és megtöröl-
te a homlokát.
A gyógyszerek hatottak. Vettem egy nagy levegőt a csövön át.
– Elviselhető. Anyám mondott valamit arról, hogy megegyezünk
Elle ügyében. De nem tudom, nem csak azért mondta-e, mert...
– Mert összeestél a bíróságon.
– Nem haltam meg.
Jake oldalra döntötte a fejét.
– Szerintem nem jártál messze tőle. Persze, ne feltételezzünk
semmit, amíg el nem hárul ez a... ööö... krízised, de igazad van, le-
het, hogy visszavonja a keresetet.
– De nem vagy benne biztos?
Összepréselte az ajkait.
– Nem. Ő az anyád. Szeretné, ha életben maradnál.
– Meg akarok bizonyosodni arról, hogy nincs hozzá joga, hogy
egészségügyi döntéseket hozzon helyettem.
– Nem hiszem, hogy fennállna a veszély, hogy nálad is lekap-
csolja a gépeket, ha erre gondolsz.
 Csillagpor 356
Megráztam a fejem.
– Nem, de megpróbálhat cselekvőképtelenné nyilváníttatni,
vagy hasonló. Ő most a legközelebbi hozzátartozóm.
– Ehhez ismét csak bírósághoz kellene fordulnia, de értem.
Nyugodtabb lennél, ha valamelyik bátyádé lenne a döntés?
– A műtőben bármi megtörténhet. Ez nagy műtét. Valószínű,
hogy pár nap múlva hazamehetek, de ha nem így lenne, akkor a bá-
tyáim nem fognak ellenkezni anyámmal. Nyilatkozatot akarok írni,
és téged akarlak meghatalmazni.
– Engem? Azt akarod, hogy én hozzak döntést a nevedben? –
Jake megdörzsölte a halántékát. – Egy kórházban?
Bólintottam.
– Na ja, mert ez nekem annyira jól megy. – Úgy remegett, mint
akit akasztani visznek.
– Akkor megakadályozhatod, hogy anyám levetesse Elle-t a
gépről.
– Ha engem hatalmazol meg, azzal nem akadályozod meg, hogy
anyád Elle nevében dönthessen. Vagy, hogy Adam Cunningham
dönthessen. Te jó ég! – Motyogott valamit az orra alatt.
– A kettőnek jogilag semmi köze egymáshoz. – Aztán elkereke-
dett a szeme. – Viszont meghatalmazhatnád Elle apját. Akkor, ha,
isten ments, veled történne valami, ő, mint Elle apja, küzdhetne
azért, hogy életben tartsák Elle-t, amíg a baba meg nem születik.
A baba, akit lehet, hogy sosem fogok látni. Akit Elle sosem fog
látni.
– Csak amíg a baba meg nem születik. Aztán el kell intézned,
hogy Hank hagyja Elle-t békében meghalni.
A szentmise véget ért. Menjetek békével, futott át az agyamon.
Jake lesütötte a szemét, és bólintott.
– Akkor arra az esetre, ha történne valami, új végrendeletet kell
írnod, meg kell nevezned egy végrehajtót, ki kell jelölnöd a gyerme-
ked gyámját, és egy vagyonkezelőt. Én bármelyik szerepet vállalom,
ha úgy gondolod. De Matt, hadd mondjak, valamit ne halj meg!
357 Priscille Sibley
– Apám is szívrohamban halt meg. – Apám, ahogy ott feküdt a
koporsóban. Én is ott feküdhettem volna, csak én nem felnőtt fiúkat,
hanem egy újszülöttet hagytam volna hátra. Nem hagyhattam egye-
dül a gyerekemet.
– Ez nem jelenti azt, hogy neked is abban kell – vélekedett Jake.
Pedig akár jelenthette is. És ebben az esetben jó kezekben kellett
hagynom a babát, olyanokéban, akik gondoskodnak róla és harcol-
nak érte.
– A bátyám, Mike és a felesége nevelik fel a gyereket, ha meg-
halok. Végrendeletem már van. És Hanket neveztem meg végrehaj-
tónak, mert ő ért a pénzhez. Lehet ő az egészségügyi döntéshozóm
vagy micsodám is. Tudom, hogy ő ki fog állni érte.
– Jó, akkor megírom ezeket. – Jake elfordult tőlem. És ha jól lát-
tam, könnyek gyűltek a szemébe. Biztosan hallucináltam.
Egy nővér jött be.
– Egyre több a trigeminiája, Matt, úgyhogy a kardiológusa sze-
rint pihennie kell.
– Mi az a trigeminia? – kérdezte Jake.
– Aritmia – válaszoltam. – Szívritmuszavar. – Ez bizony nem
volt jó hír. Nagy bajban voltam.
Mielőtt tiltakozhattam volna, a nővér már be is injekciózott va-
lamit az infúziómba.
– Egy kis nyugtató – közölte.
Mielőtt kimondhattam volna, hogy „Ezt még be kell fejeznem”,
már aludtam is, álmomban Elle-hez simultam, feje a karomon pihent,
puha haja az arcomat simogatta. Kívántam őt, és közelebb húztam.
Egy kórházi ágyon feküdtünk, amolyan Salvador Dalí-s ágyon, szé-
les volt és hullámos. Almomban logikus volt, hogy egymás mellé
fektettek minket. Logikus volt, hogy így gyorsabban gyógyulunk.
Próbáltam kitalálni, hol vagyunk. Az intenzíven vagy a kardio-
lógián? Egyiken sem. Otthon voltunk, a padláson, a tetőterasz ajtaja
nyitva, áradt be az őszi levegő, az áradó folyó szagát hozta.
 Csillagpor 358
– Ne is próbáld megérteni! – suttogta Elle. – Ez a mi időnk.
Örökre.
– Meghaltam? – Furcsa módon nem féltem. Ha vele vagyok...
– Nem – válaszolta. – Csak elkábítottak. Valószínűleg anyád
mondta nekik. Hogy ne tudj Jake-kel... de ez most mindegy. Itt vagy,
velem, és hiányzol.
Kisimítottam a haját az arcából, próbáltam memorizálni, milyen
így. Élt, pedig már hetek óta egyre és egyre halottabbnak láttam.
– Szellem vagy?
– Te nem hiszel a látomásokban, sem a szellemekben, sem
semmiben, ami nem kézzelfogható.
– Benned hiszek – mondtam.
– Csak alszol, és édes álmot látsz. Itt vagyok. És te is itt vagy.
De... – Hirtelen felült, és a paplan lecsúszott a derekára. Meztelen
volt, és terhes. – Hallod ezt?
Figyeltem. Kórházi zajok.
Valaki azt mondta:
– Kész.
– Defibrillálnak valakit – jegyezte meg Elle.
– Engem? – Féltem, de így, hogy itt volt velem, nem olyan na-
gyon. Legfeljebb vele maradok.
Körbenézett.
– Nem. Te jól vagy. Elkábított a szer, amit adtak, de valószínű-
leg így a legjobb. Az önfenntartási ösztönöd nem valami élénk mos-
tanában. Vicces. Mindig azt mondtad, hogy én vagyok a meggondo-
latlan.
– Nem meggondolatlan, csak nem értékelted annyira a biztonsá-
got, mint amennyire én értékeltelek téged.
– Hmm... olyan különösebben veszélyes dolgot nem csináltam.
– Nem lett volna szabad felmásznod arra a létrára.
– Ebben lehet, hogy igazad van, de van a helyzetben valami köl-
tői irónia. Én, aki az űrben sétálok, a földön leesek egy hülye létrá-
359 Priscille Sibley
ról. Milyen kiábrándító! – Megpuszilta a homlokomat, aztán az or-
rom hegyét, majd a számat.
Végigsimítottam a testén, a duzzadt mellein, a hasán. A terhes
hasa sokkal kerekebb volt, mint akár csak egy perccel azelőtt – Azt
akarom, hogy ez a gyerek megszülessen – mondtam.
– Van már neve is a kislányunknak.
– A kislányunknak? Tudsz valamit, amit én nem?
– Mindent tudok, amit te nem – vigyorgott Elle. – Kislány.
– Lány? Celina?
– Ő nem Celina. Ő a mi reményünk, a mi kis csodánk, akiért
megéri újra hinned. Már rugdos. Ők még nem érzik, de te már érez-
heted. Láttad az ultrahangon. El és szaltózik. És ha te nem maradsz
életben, senki sem fog harcolni érte.
– Pip, odatetted a kezem, hogy érezzem, hogy rugdos a baba.
– Persze hogy odatettem. Ő a mi babánk.
– A mi babánk. Igen. A meghatalmazásról miért nem szóltál ne-
kem? Miért nem engem neveztél meg?
Elle vállat vont.
– Ez most nem számít. – Odatette a kezem a hasára, ami hirtelen
nagyon nagynak tűnt. Megint éreztem a rúgást. Nagyon valóságos-
nak, nagyon bizonyosnak éreztem.
– Belőlem már csak ő van életben, Matt. Most már csak ő szá-
mít.
Összeszorítottam a szemem. Elle is számított. Nekem igenis ő is
számított, és nem veszíthettem szem elől. Most már soha. Egy pillan-
tásra sem. Amikor kinyitottam a szemem, Elle egy újszülött kisbabát
tartott a kezében, rózsaszínbe volt pólyázva.
– Akarod tudni a nevét?
A baba haja világosszőke volt, az álla ugyanolyan hegyes, mint
Elle-é.
– A neve Hope – mondtam.
– Akarod kézbe venni a kislányodat? – kérdezte Elle, és sugár-
zott a boldogságtól.
 Csillagpor 360
– Igen. Ó, Istenem, igen!
– Akkor maradj életben! – S azzal hirtelen eltűntek mind a ket-
ten.
 48

32-35. nap

Hogy a következő öt nap során mi történt, azt nem első kézből tu-
dom, bár az adatlapomat olvastam. Röviden összefoglalva: mindent
megtettem, hogy ne maradjak életben. Mielőtt a műtőbe értek velem,
ismét megállt a szívem. Aztán majdnem elvéreztem, és még a
bypass-műtét után is újra kellett éleszteni.
Hogy láttam-e fehér fényt? Nem. Elle-t láttam, álmodtam, hallu-
cináltam, vagy csak az endorfinok árasztották el az agyam. De min-
degy is, mi volt. Addig nem hittem az efféle hülyeségekben, de utána
már nem voltam olyan biztos magamban.
Néha az ember maga dönti el, mibe kapaszkodik. Meehan atya
azt mondta, ez a hit, és én Elle-ben hittem, és semmi okom nem volt
ezen változtatni. Én benne akartam hinni, abban, hogy valahogyan
még el fogunk tudni köszönni egymástól.
Meehan atya eljött meglátogatni, és amikor elmondtam neki,
hogy láttam Elle-t, megkérdezte, miből gondolom, hogy amit láttam,
nem a valóság volt.
Hát azért, mert igazából nem történt meg.
Erre eszembe idézte, hogy a bérmanevem Thomas volt, azaz
Tamás, a hitetlen, és azt mondta, találó választás volt.
– De emlékezzen, Matt, később Tamás is hívő lett. Ő volt az el-
ső, aki világgá kiáltotta: „Jézus az én Uram és Istenem.”
Persze, gondoltam nagy adag szkepticizmussal, de azért talán-
talán mégiscsak volt valami ebben az egész hit-dologban.
 Csillagpor 362
Dr. Zane, azaz Randall – azt mondta, szólítsam így – levette a
kötést a szegycsontom fölött húzódó cikcakkos sebről.
– Negyven év vagy százezer mérföld garanciát vállalok; amelyik
előbb letelik – jegyezte meg.
– Csak százezer? Annyit három-négy év alatt levezetek – vála-
szoltam.
Felvihogott.
– Akkor ezentúl figyelj oda, milyen olajat teszel a motorodba,
csakis telítetlent és transzzsírsav nélkülit javaslok.
– Hát ez csodás, egy humorista szikével.
– Igen, mondták már, hogy metsző a humorom.
– Az – nevettem el magam, de rögtön oda is kaptam a sebhez. –
Na, ez fáj.
– Az egész műtőt megmozgattad, Beaulieu. Nem volt könnyű
feladat életben tartani téged.
– Nagyra értékelem, amit tettetek – mondtam.
A szívrohamomból és az újraélesztésemből címlapsztori lett –
ehhez már hozzászokhattam volna, mégsem sikerült. Úgy állították
be a történteket, mintha szándékosan fokoztam volna a drámát, s
egyesek elítéltek ezért, mások tragikus hősnek nyilvánítottak, én
voltam Rómeó, Elle pedig Júlia, pedig egyikünk sem akarta megölni
magát. Én csak annyit tudtam, hogy amikor magamhoz tértem, Elle
is felébredt.
Persze, igazából nem ébredt fel, de az újságok ezt írták. A mag-
zatpártiak is ezt hirdették. És először Hank is ezt hitte.
– Megmondtam, hogy az én kislányom ki fog jönni ebből.
Hát, nem igazán jött ki. Ismét magától lélegzett, de nyelési ref-
lexe még mindig nem volt, sem pislogóreflexe, és a fájdalomra sem
reagált. Egy más típusú vegetatív állapotba került, olyasmibe, mint
Terri Schiavo, akit az újságírók folyton mosolyogni láttak.
De Elle nem mosolygott. Azt sem mondhatnám, hogy grima-
szolt, vagy hogy bármi jelét adta volna a szenvedésnek, de sokkal
nehezebb volt ránéznem így, hogy úgy látszott, magánál van. Foly-
363 Priscille Sibley
ton arra vártam, hogy válaszol nekem, s a nemidegsebész részem azt
hitte, válaszolni fog.
– Dehogynem jött ki! – erősködött Hank.
Megráztam a fejem.
– Elle végleg elment. Nem szenved. De a babának így jobbak az
esélyei. Ez jó hír.
Hank anyámhoz fordult.
– Linney szerinted nem lehet, hogy Elle állapota tovább fog ja-
vulni? Hiszen egyszer már meggondoltad magad.
Anya elfordult, és megrázta a fejét
– Tudom, hogy Elle a te drága kislányod, Hank, de, sajnos, nem.
El kell fogadnunk, hogy elment. Viszont az unokádért mindent meg-
teszünk.
– A te unokád is, anya – mondtam.
– Igen. Ez a gyerek mindannyiunké.
Két napig web kamerán keresztül nézhettem Elle-t ami Jake öt-
lete volt. Isten áldja Jake-et! Kiválóan helytállt a kórházi napokban,
sorra írta alá helyettem a beleegyező nyilatkozatokat és olyasmikről
döntött, amiktől kiverte a veríték.
Aztán amikor már összeszedtem magam annyira, hogy elhagy-
hattam a kardiológiát és egy olyan kórterembe költözhettem, ahol
folyamatosan mérni tudták a szívritmusomat Elle-t is odahozták mel-
lém. Ő is annyit javult hogy már neki sem kellett az intenzíven len-
nie.
Anyám, aki mindig mindent jobban tudott, azért aggódott, hogy
túlságosan nagy stressz lesz nekem egy szobában lenni Elle-lel, de
nem így volt. Átnézhettem rá, láthattam, hogy ő is meg a gyerek is
biztonságban vannak, és így nyugodtan alhattam mellettük.

Keisha meglebbentette a levegőben a zöld és barna mintás takarót,

ami aztán olyan finoman terült rám, ahogy a sarki lúd száll a tó vizé-
re.
 Csillagpor 364
– Tessék! – mondta.
Nem tudtam, hogyan reagáljak a gesztusára. Amikor behozta a
másik takarót Elle-nek, tudtam, hogy azért volt, mert tenni akart va-
lamit egy olyan helyzetben, amikor nincs mit tenni.
– Köszönöm! – válaszoltam.
Bólintott, de alig nézett rám. Éreztem, hogy valami nincs rend-
ben, de már három és fél óra telt el a legutóbbi fájdalomcsillapítóm
óta, épp az előbb mentem végig oda-vissza a folyosón, és egyre job-
ban fájt a mellkasom. Harminc perc múlva kérhetek újabb adagot.
Egy kicsit lehunytam a szemem, mert az álom menedékére vágytam,
és úgy gondoltam, Keisha végül is Elle-hez jött, nem hozzám.
Egyébként is mindig a vendég feladata, hogy fenntartsa a beszélge-
tést.
– Akkor most már jól lesz a baba? – kérdezte Keisha hirtelen.
Vagy csak azért tűnt hirtelennek a kérdés, mert elaludtam.
– Nem tudom – feleltem a szememet dörzsölve.
– Muszáj, hogy jó vége legyen – jelentette ki. – Bocs. Csak...
– Mi a baj? – tudakoltam, és megemeltem az ágyam fejtámláját.
– Semmi. – Kényszeredetten mosolygott egyet, aztán fájdalma-
san összerándult az arca. – Guy már nem akar próbálkozni a gyerek-
kel. Azt mondja, elege van belőle. És örökbe fogadni sem akar.
Mi négyen, Elle meg én és Keisha meg Guy amolyan reménybe-
li szülők klubját alapítottunk, bár főleg csak Elle meg Keisha vigasz-
talták egymást, míg mi Guy-jal a tévé előtt ülve az aktuális sport-
eseményről beszéltünk. De Guy is mindig azt mondta, szeretne gye-
reket, úgyhogy egy kicsit meglepett, hogy feladta.
– Ezt sajnálattal hallom – mondtam. Pislogtam párat, miközben
kerestem a szavakat, amikkel Elle vigasztalná Keishát.
– Elle mesélte, hogy te próbáltad rávenni, fogadjatok örökbe egy
gyereket – jegyezte meg Keisha.
– Igen, Dylan után. – Átnéztem Elle-re. – Nem akartam elveszí-
teni. Lehet, hogy ő is ezt akarja mondani. Nem akarja, hogy megint
telepumpáld magad termékenységi gyógyszerekkel, és hogy minden
365 Priscille Sibley
hónapban csalódás érjen. Nálunk Elle folyton elvetélt. Guy-nak nem
azért kellesz, hogy gyereket szülj neki. Te magad kellesz neki. Lega-
lábbis én így éreztem akkoriban. El akartam felejteni a sok gyászt.
És ha örökbe fogadtunk volna... csak...
– Csak mi? – kérdezte Keisha.
– A várakozás. Évekig eltarthat. És az anyák néha meggondolják
magukat, amikor meglátják a gyereküket, sőt, ez elég gyakran elő-
fordul, ahogy hallottuk. Én csak azt akartam, hogy Elle biztonságban
legyen. Újra boldog akartam lenni.
– Ezt neki is elmondtad? – érdeklődött Keisha.
Láttam magam előtt Elle-t a baleset előtti napon, ahogy ott áll a
füvön. Azt mondta, csináljunk gyereket. Bárcsak ne veszekedtünk
volna!
– Próbáltam – válaszoltam Keishának –, de nem tudom, sikerült-
e. Nem tudom, hogy meghallotta-e, amit mondani akarok. Amikor
legközelebb beszéltek, figyelj oda arra, mit akar mondani Guy. Ő is
oda fog figyelni rád. Megoldjátok. Mi is megoldottuk volna Elle-lel.

Jake jött be, s már nem volt annyira sápadt.

– Holnap kiengednek.
– Tudom. Most, hogy legalább félig már életben vagyok, megint
elmondják nekem is, mi a helyzet. Köszönöm, hogy képviseltél.
– Majd benyújtom a számlát. – Felvihogott. – Ne bámulj ilyen
aggodalmasan! Nem kérek érte semmit. Ezt barátként tettem.
Arra gondoltam, hát barátok lennénk?
– Azt hitted, egy hétköznapi ügyfél kedvéért hajlandó lennék
majdnem egy hetet kórházi folyosókon tölteni? Ilyet csak a barátai-
mért vagy a családomért teszek – közölte.
Lehet, hogy egy kis hypoxiás agykárosodást is szenvedtem a
szívrohamaim során, mert megesküdtem volna, hogy olvas a gondo-
lataimban.
Megmozdítottam sajgó, érműtött lábaimat, és felültem az ágyon.
 Csillagpor 366
– Oké, barátom.
A szemét forgatta.
– Arra akartam kilyukadni, hogy azért egyelőre nem kellene
egyedül lenned, márpedig a farmház nagyon kiesik.
– Na igen, oda még pár hétig nem kellene visszamennem. Pró-
bálom kitalálni, mi legyen. Mike felajánlotta, hogy lakjak náluk, de
csak három szobájuk van, és négy gyerekük. Anyám azt akarja, hogy
hozzá menjek, de én nem igazán akarok. Még mindig haragszom rá.
Most, hogy visszavonta a keresetet, már nem annyira, de azért...
– Költözz hozzánk! Yvette nagyon szeretné. Van egy vendég-
szobánk a földszinten, és itt lakunk két percre. Ne is mondj semmit!
El van intézve. – Jake egy hatalmas tizenkilencedik századi házban
lakott a Western Promenade-en, tényleg pár lépésre a kórháztól.
– Komolyan mondod? – kérdeztem. Jake György korabeli házá-
nak vendégszobája minden bizonnyal kényelmesebb, mint valame-
lyik unokaöcsém emeletes ágya, még ha cserébe el is kell cseverész-
nem Yvette-tel. – Köszönöm.
– Természetesen, megfelelő bérleti díjat számítok fel. – Kacsin-
tott. – No, akkor beszélhetünk az ügyről?
Felkaptam a fejem.
– De anyám ejtette a keresetet, nem?
Jake bólintott, de aztán elkomorult az arca.
– Rossz híreim vannak. Adam Cunningham benyújtotta Elle
nyilatkozatának eredeti példányát. És Christopher még mindig azt
akarja, hogy vegyék le a gépekről.
– Ó, a francba!
– Igen, úgyhogy küzdünk tovább. Cunningham panaszt nyújtott
be. Azt még nem tudom, hogy ki lesz az ügyvédje.
– Nem Klein?
– Nem, Klein nem lehet. Összeférhetetlen lenne, mert nemrég
még anyádat képviselte, aki most a te oldaladon áll. – Jake suttogóra
fogta: – De így, hogy Elle már lélegzik, sokkal nehezebb ügy lesz
levenni a gépről. A kiszáradásos halál lassú és kegyetlen.
367 Priscille Sibley
Megfeszültek az izmaim, s ettől a sebeim még jobban fájtak.
Most, hogy Elle magától lélegzett, a babának nőttek az esélyei, de ez
azt is jelentette, hogy még nagyon sokáig élhet vegetatív állapotban
– akarata ellenére. Tehát akár életben marad a baba, akár, isten
ments, meghal, ez az egész az örökkévalóságig folytatódhat.
– Jól vagy? – kérdezte Jake. – Szóljak egy orvosnak?
– Jól vagyok. Megtaláltad a naplókat? – faggattam.
– Senki sem látta őket – válaszolta.
– A fenébe! Esküszöm, hogy a szobájában hagytam őket. Mikor
lesz a következő tárgyalás?
Jake a Rolexére nézett.
– Egy óra múlva.
– Mi van? – Egy óra alatt nem tudok kijelentkezni és átmenni a
bíróságra.
– Wheeler erősen javasolja, hogy ne jelenj meg többet az ő tár-
gyalásán. Na jó, valószínűleg nem úgy érti, hogy soha többet, hanem
hogy majd csak akkor, ha teljesen felépültél. Tehát arra ne is gon-
dolj, hogy most átjössz. Amikor összeestél, Wheeler teljesen lefa-
gyott. Az újságírók ezt észrevették, és írtak valamit a „tárgyalásveze-
tői impotenciájáról”. Ez még nekem is fájt, mert semmi köze ahhoz,
hogy milyen bíró. Egyszerűen csak megdöbbentette, ami történt.
– Gondolom, téged is.
– Igen, de azért sikerült felhívnom a 911-et, míg Blythe meg
anyád átvették az újraélesztésed. – Jake úgy nézett rám, mintha ha-
lottaimból tértem volna vissza, ami bizonyos értelemben így is volt.
Megrázta a fejét. – Na, mennem kell a bíróságra.
– Én is menni akarok!
– Álmodsz, nagyfiú. Majd elmondom, mi volt. Ma Meehan atya
tanúskodik. Tudod, mit fog mondani. Azután beadom a kérvényt,
hogy nyilvánítsanak a magzat gyámjává. Remélem, a bíró komolyan
veszi, és nem utasítja, el egyből. De ha elutasítja, akkor fellebbe-
zünk, az alkotmányra hivatkozva. Végül is a fő célunk az, hogy időt
nyerjünk, hogy a baba megszülethessen. Már csak három hónap kell.
 Csillagpor 368
Nem tudom elképzelni, hogy bárki is leállítaná a gépeket, miközben
odabenn egy egészséges baba fejlődik.
– Három hónap nem elég. – A babának több idő kell, különben
mindenféle problémái lehetnek, vakság, tüdőgondok, agykárosodás.
– Akkor már huszonöt hétnél fogunk járni.
– Az még mindig nagyon korán van.
– Ezért fog a bíró is várni. Reméljük.
Reméljük, gondoltam elszántabban, mint valaha.

Miután Jake elment, Ava, az esti műszakos nővér megmérte, amit

meg kellett mérnie, meghallgatta a tüdőmet, és megnézte a sebeimet.
Már amelyikek kívül voltak.
Ava egy kis százötven centis erőmű volt. Habár az én betegeim
ritkán kerültek az ő osztályára, néha azért előfordult. Persze, olyan-
kor egész más körülmények között találkoztunk. Ava megállíthatat-
lan volt, és bizonyos tekintetben Elle-re emlékeztetett. Nem külső-
leg, hiszen ő alacsony és kerekded volt. Nem. Hanem a személyisé-
gével, ami magabiztosságot sugárzott, mégis kenyérre lehetett kenni.
– Életben maradok? – kérdeztem félig komolyan, félig viccesen,
s egy kis csipkelődés is volt a hangomban.
– Úgy néz ki. Attól függ, hajlandó lesz-e aludni. Azt mondják az
intenzíven, hogy az alváshiánynak is köze van ahhoz, hogy ide ke-
rült.
– Á, a fő ok a magas koleszterinszint. Családi örökség.
Ava Elle-re pillantott.
– Meg némi stressz. – A feleségemmel kezdett foglalkozni, leol-
vasta a műszereit, kicserélte a kötést a csöve körül. – Szóval Elle
alszik, mint a bunda. Magával mi legyen?
Elle nem aludt, de valóban nyugodtnak látszott, amennyiben
nyugalomnak lehet nevezni azt, ha valaki soha többé nem fog feléb-
redni. De legalább nem voltak fájdalmai.
369 Priscille Sibley
– Hozhatok altatót, ha nem tud aludni. Vagy adhatok Percorcetet
– ajánlotta Ava.
– Legyen a fájdalomcsillapító! Azt sem bánnám, ha most rögtön
megkaphatnám – válaszoltam.
– És még valami. Arra gondoltam, mi lenne, ha csak ma estére
összetolnám az ágyukat. Gondolom, együtt szoktak aludni. Akkor
talán jobban aludna, nem?
Örömömben legszívesebben megöleltem volna Avát.
– Ó, igen! – lelkendeztem. – Határozottan. Köszönöm!
Egy rúgással kipattintotta a féket Elle görgős ágyán, és odatolta
mellém. Megfogtam Elle kezét.
– Itt vagyok, Pip. – A hasára csúsztattam a kezem. – Itt vagyok,
kicsikém. Itt van apa.

Van a kórházban egy rövid időszak, a látogatási idő vége és az éj-

szakai műszak kezdete között, amikor nyugalom van. Nem csend.
Nyugalom. Néha megszólal egy csengő, a folyosókon továbbra is
léptek hangzanak, de egy rövid időre kicsit megnyugszik a kórház,
amiért aznapra vége a pániknak és a rohanásnak. Nem minden este
van ilyen, de amikor igen, akkor az olyan, mintha a Halálnak me-
gálljt parancsoltak volna, mintha egy ideig nem ő lenne a főnök.
Ebben a nyugalmas időszakban aludtam el, álmomba ringatott
Elle közelsége és a fájdalomcsillapító okozta tompaság. Nem hallot-
tam a távoli, érdektelen kórházi zajokat. Ahogy azt sem, amikor
Christopher bejött, és a nővére ágya mellé húzta a nyikorgó széket.
Amint utólag elmesélte nekem, három órán át várta, hogy felébred-
jek. Még a látogatási idő vége előtt érkezett, mert beszélni szeretett
volna velem, de én csak aludtam, mélyen aludtam Elle mellett. Ő
pedig nem zavarta meg az álmom. Ezért hálás voltam neki.
Christophernek volt egy adottsága, ami a nővérének nem volt
meg: volt hallása. Tisztán énekelt és hangszereken is játszott. Köny-
nyűszerrel felébreszthetett volna egy alvó embert, de nem tette. Csak
 Csillagpor 370
halkan dudorászott Elle-nek, egy altatódalt, amit még az édesanyjuk-
tól hallottam: Csuj, csuj, csuj, búj, búj, búj. Lágy, nagyon kellemes
hangszíne volt.
Kinyitottam a szemem a sötétben. Csak a mosdó ajtaja alól vilá-
gított egy fénycsík.
– Szia, Matt! Hogy vagy?
Felmordultam, aztán az ágy melletti asztalon álló vizeskancsóért
nyúltam, és öntöttem magamnak egy pohár vizet. A kórházi levegőt
egyenesen a Szaharából importálták.
A sógorom megkerülte az ágyat, fogta a poharamat, és odahajlí-
totta a számhoz a szívószálat.
Mi a fene?
– Kösz – mondtam. – Miért vagy itt?
– Meglátogatom Elle-t. Meg téged.
– Éppen aludni próbálok.
Bólintott.
– És én nem is akarlak ebben zavarni. Arra gondoltam, hagyok
egy cetlit, de mivel felébredtél, most már el is mondhatom, örülök,
hogy jól vagy.
Erre nem válaszoltam. Nem volt mit mondanom.
– Beszélni akartam veled valamiről – folytatta Chris.
– Fordulj az ügyvédemhez! Nem akarok ilyen állapotban vitat-
kozni.
– Nem akarok vitatkozni, és ügyvédekre semmi szükség. Majd-
nem meghaltál, márpedig én is azt szeretném, ha jól lennél, még ha
ellentétes oldalon állunk is. Hiszen a sógorom vagy. Linney azt
mondta, holnap hazamész.
– Igen, holnap kiengednek.
– Csak azt akartam mondani, hogy visszavittem Elle kocsiját a
házatokhoz. Nem akartam, hogy meglepődj, amikor hazaérsz. Az
biztos nagyon rossz érzés lenne. Én is állandóan fel akarom hívni,
aztán eszembe jut, hogy már nem hívhatom. Ez fáj, tudod? De nem
371 Priscille Sibley
akarlak felizgatni. Szóval a kocsi ott van a ház előtt. Csak figyelmez-
tetni akartalak.
– Jól van. De egyelőre még nem megyek vissza a farmra. Egy
ideig Jake-nél fogok lakni.
– Így lesz a legjobb, gondolom. Amúgy hallottam, hogy keres-
ted a táskát, ami ott volt Elle szobájában.
Megnyomtam egy gombot az ágykereten, hogy felemelkedjen a
fejem.
– Tudod, hol van?
– Hazavittem hozzánk, amikor a szívrohamod volt. Az egyik
nővér azt mondta, a tiéd. Gondoltam, megőrzőm.
– Megnézted, mi van benne? – kérdeztem.
– Igen. Elle naplói.
– Elolvastad őket?
Christopher kicsit összehúzta magát, aztán felvihogott.
– El akartam, de képtelen voltam rá. Tudod, gyerekkorunkban
egy zárható dobozban tartotta őket az ágya alatt, hogy ne férjek hoz-
zájuk, úgyhogy nem, nem olvastam el őket. De te, gondolom, átnéz-
ted őket.
– Igen, olvasom őket. Választ keresek a kérdéseimre. És nagyon
hiányzik, Chris. Nagyon. – Átnyúltam a másik ágyra, és megsimo-
gattam Elle kezét.
– Nekem is – mondta. Christopher az ablakpárkányhoz támasz-
kodott, és egy-két percig csak nézte a nővérét. Aztán megint rám
nézett. – Tudod, amikor összeestél a bíróságon, csak arra tudtam
gondolni, hogy Istenem, az nem lehet, hogy te is. Hiszen olyan vagy
nekem, mintha a bátyám lennél. – Elhallgatott, vett egy nagy leve-
gőt, aztán lassan kifújta. – Nincs igazad Elle-lel kapcsolatban, Matt.
De azt nem akarom, hogy bajod essen. – Megvakarta a fejét. – Csak
ennyit akartam mondani. Gyógyulj meg! Hagylak aludni.
Odament Elle ágyához, és megpuszilta a homlokát, aztán ki-
ment.
– A táskát majd odaadom.
 Csillagpor 372
– Chris? – szóltam utána.
Megállt és megfordult.
– Mivel tudnálak meggyőzni?
Megrázta a fejét.
– Semmivel.
 49

36. nap

Jake elhúzta a függönyt, hogy ne süssön a szemembe a nap, ahogy

felülök a kórházi ágyon.
– Adam Cunningham egy arrogáns, öntelt idióta. Nincs ügyvéd-
je, magát képviseli. És, sajnos, eléggé intelligens. A jogról fogalma
sincs, de a deduktív érveléshez van érzéke.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Röviden összefoglalva – kezdte Jake –, Meehan atya vallomá-
sa után beadtam a gyámmá nyilvánítási kérvényt Wheeler bírónak,
aki erre félrevonult velünk egy különterembe. Én a vallás-
szabadságra hivatkoztam. Mire Wheeler, mivel megszánta ezt az
Adamet, akinek gőze sincs a jogról, azt mondta, hogy nincs törvényi
szabályozás a személyiségi jogokkal nem rendelkezők feletti gyám-
ságról. Erre én a magzatok elleni erőszakról szóló 2004-es törvényre
hivatkoztam, meg az első alkotmány kiegészítésre. És felsoroltam az
államokat, ahol terhesség esetén tilos az anyát levenni a gépről.
Wheeler szakvéleményt fog kérni. Nem vennék rá mérget, hogy
megadja a gyámságot, de ha nem, akkor fellebbezhetünk, és szükség
esetén, mint már mondtam, a Legfelsőbb Bíróságig is elmehetünk.
Az nagyon érdekes lenne.
– Nem érdekel, hogy mi érdekes és mi nem – mondtam, miköz-
ben bekötöttem az edzőcipőm fűzőjét. Hálás voltam a bátyámnak,
amiért behozott pár kényelmes ruhát, amiben elhagyhatom a kórhá-
zat, de nagyon fájt, amikor le kellett hajolnom. Inkább valami ma-
 Csillagpor 374
musz kellett volna, mint egy nagypapának. – Engem csak egy dolog
érdekel...
– Igen, tudom. A baba. De hadd kérdezzelek meg: amikor vala-
mi orvosi rejtéllyel találkozol, amit meg kell fejtened, azt nem talá-
lod sokkal érdekesebbnek, mint mondjuk egy rutinszerű vakbélműté-
tet?
– Én nem csinálok vakbélműtéteket. De ha csinálnék, akkor sem
mondanám a betegemnek, akinek egy teratóma 8 van a kisagyán,
hogy ő sokkal érdekesebb eset, mint egy vakbeles. Hallottad már a
kínai káromkodást, miszerint járjanak rád érdekes idők? Én nem
akarok érdekes időkben élni.
Jake illendőn meghunyászkodva az ablakpárkánynak dőlt.
– Értettem, legyen bármi is az a tera-akármicsoda.
– Beszéltél Carollal a legfőbb ügyészről?
– Igen. Jobbulást kíván.
– És?
– Érdekfeszítő tízperces beszélgetést folytattam a legfőbb
ügyésszel. Gondolom, nem lep meg, hogy Elle tragédiája Washing-
tonban is beszédtéma mind a konzervatív, mind a liberális oldalon.
De, sajnos, semmit nem tehetünk, amíg az első fokon minden jogi
lehetőséget ki nem merítettünk. És ugyanez igaz a másodfokra. És
lehet, hogy még azután sem tehetünk semmit.
– Szerinted van esély arra, hogy Wheeler megadja a gyámságot,
vagy, hogy a Legfelsőbb Bíróság nekünk ad igazat? – faggattam.
– Ezt nehéz megmondani. Remélem, hogy van. Szerintem van.
– Én mikor fejezem be a tanúvallomásom?
– Nem tudom, jó ötlet-e megint tanúskodnod. Ha feldobod a
pacskert, ki fizet ki engem? – Elvigyorodott, de aztán tanítónős ko-
molysággal rám nézett. – Komolyra fordítva a szót, nem akarom,
hogy megint vallomást tegyél.

8
több, különböző szövetből álló daganat
375 Priscille Sibley

– El kell mondanom a bírónak, amiket írt Elle a levelekben.

– Tudom. De összeestél a tanúk padján, Matt. Keishát hívtam be
helyetted, ő is elég meggyőző tud lenni.
– De én el akarom mondani, hogy én hogyan látom a dolgot!
– Mi lenne, ha előbb egy kicsit összeszednéd magad?
Miután egy tolószékben kitolt a kórház elé, és megtette velem a
kétperces kocsiutat a házáig, Jake úgy segített fel a három lépcsőfo-
kon, mintha rokkant lennék. Arra gondoltam, milyen ironikus hely-
zet, hogy azzal teszem meg az első lépést a jövő felé, hogy összeköl-
tözöm a régi kollégiumi szobatársammal. Ugyanakkor el kellett is-
mernem, hogy a mostani kecója kicsit jobban fest, mint a kollégiumi
szobánk.
– Megtennéd, hogy nem nézel úgy rám, mintha bármelyik pilla-
natban beadhatnám a kulcsot? – kérdeztem, ahogy beléptünk a már-
vány előcsarnokba.
– Csak ha megígéred, hogy nem adod be megint a kulcsot, te
idióta.
Jake felesége, Yvette rászólt:
– Ne mondj ilyeneket, Jake!
– Nyugi, Yvette! – szólt vissza Jake. – Matt érti, hogyan értem.
A felesége rosszalló pillantást vetett Jake-re, aztán rám nézett.
– Ne is figyelj oda rá, Matt! Hozhatok valamit inni?
– Nem kérek. Köszönöm, hogy befogadtok.
– Ugyan már... – mondta, s azzal kilebbent a nappaliból.
Jake követte a tekintetével.
– Csak egy húga van, fiútestvére nincs. A családja sosem ve-
szekszik, még csak nem is ugratják egymást. Soha. No, ülj le oda a
kanapéra, és beszéljük át a helyzetet! – javasolta, és a XIV. Lajos-
stílusú kisasztalra tette az aktatáskáját.
Én inkább egy karosszéket választottam, mert nem bíztam ab-
ban, hogy fel tudok majd állni az alacsony kanapéról.
 Csillagpor 376
– Elle-t az orvosok ki akarják engedni a kórházból, és egy sza-
natóriumban akarják elhelyezni – jegyezte meg Jake.
– Igen, tudom. Én ezzel nem értek egyet. Inkább hazavinném.
– Ezt nem teheted meg! Hiszen még magadat sem tudod ellátni,
nemhogy őt. Nincs valami más ötleted, hova vihetnénk?
A szanatóriumnak a gondolatára is kivert a víz. Csak a szagra
tudtam gondolni, a felfekvésekre és a nemtörődöm nővérekre.
– Majd kitalálok valamit.
Jake végignézett rajtam.
– Jól vagy? – kérdezte. – Nehogy itt halj meg nekem, mert az
nagyon leviszi a házam értékét!
– Jól vagyok, kösz az aggodalmat. Ha megfájdul a mellkasom,
majd próbálok a küszöbön kívül összeesni.
 50

37. nap

Anya állt Jake-ék ajtajában, kezében egy bőrönd ruhával és három

szanatórium prospektusával. Hank egy lépéssel mögötte, és az orra
alá mormogott valamit. Többen azt hitték, hogy apám halála után
anyám majd összejön Hankkel, de ez abszurd gondolat volt. Apa és
Hank nagyon jó barátok voltak, anya és Alice szintúgy. De anyát és
Hanket csak a véletlen sodorta össze.
– Hogy jutottál be a farmházba? – kérdeztem anyámtól, és pró-
báltam kivenni a kezéből a bőröndöt.
– Nem. Ezt meg se próbáld! Nem fogsz bőröndöket emelgetni! –
Odébb húzta a kezét, és addig szaglászott Jake házában, amíg meg
nem találta a konyha melletti egykori cselédszobát, amelyet a ked-
vemért vendégszobának rendeztek be.
Ott letette a bőröndömet, a prospektusokat az ágyra dobta, és el-
kezdte bepakolni a fiókokba az alsónadrágjaimat, a zoknijaimat és a
ruháimat. Én fel-alá járkáltam, illetve jelen állapotomban inkább
csak csoszogtam.
– Még mindig nem mondtad meg, hogyan jutottál be a házamba,
anya.
– Van kulcsom.
– Azt ideadtad.
– Az egyiket odaadtam. De van másik is – kacsintott rám.
– Hogy a fenébe nem tűnt fel eddig, hogy ilyen minden lében
kanál nőszemély vagy? – zsörtölődtem.
 Csillagpor 378
– Az, hogy van kulcsom a házatokhoz, nem jelenti azt, hogy
használtam is. Vagy, hogy bármikor is a nyakatokra jártam. Nem
emlékszem már, hogy honnan van a másik kulcs, de jó, hogy van,
mivel valakinek vigyáznia kell a házra, neked pedig ruhák kellenek.
– Hagyjuk a kulcsot a fenébe! – szólt közbe Hank. – Inkább azt
döntsük el, melyik szanatóriumba visszük Elle-t.
– Az attól is függ, hogy hol van szabad hely – jegyezte meg
anya.
– Nem feltétlen – válaszolta Hank.
Lerogytam egy fotelbe, és felnyögtem. A mellkasi sebhelyemtől
a lábizmaimig egy merő fájdalom voltam. Jobban kellett vigyáznom
magamra.
– Hogy érted azt, hogy nem feltétlen ? – A varrataimat dörzsöl-
gettem, éreztem, milyen kevés, ami összetart.
– Azóta gondolkodom ezen, hogy levették a lélegeztetőről és be-
jelentették, hogy nemsokára elhozhatjuk a kórházból. Szanatóriumi
helyből ugyebár hiány van, nem?
– De igen. Ezért nem válogathatunk – felelte anya.
– Dehogynem válogathatunk! – vágta rá Hank. – Portlandben
kevés a szanatóriumi hely. Én üzletember vagyok. Ha szanatóriu-
mom lenne, bővíteni akarnám.
– Nem értelek – értetlenkedtem. – Most nincs időnk új szanató-
riumot építeni.
– Nem újról van szó. Felajánlom, hogy finanszírozom a bővítést.
– Hank úgy intett a kezével, mintha varázspálcával.
– De ez nem segít... – ellenkeztem.
– Dehogynem. Nem a bővítés, hanem az, hogy ha a tulajdonos-
nak van magához való esze, akkor cserébe megadja, amit kérünk.
– És mit kérünk? – tudakolta anyám.
– Kikötjük, hogy legalább egy szoba, nem egy ágy, hanem egy
egész szoba Elle rendelkezésére áll, amíg csak szüksége van rá.
Semmi kedvem egy szobatársat kerülgetni. Ráadásul Matt a szívro-
hama után nem ücsöröghet egy széken éjjel-nappal. És én sem csi-
379 Priscille Sibley
nálhatom ezt, az én koromban. Szóval az lesz a feltételem, hogy a
lányom kap egy egész szobát, ameddig csak kell. A szanatóriumok-
ból folyamatosan ki- és bekerülnek az emberek. Elle a várólista élére
ugrik. És aztán ahogy megüresedik egy második szoba, azt is meg-
kapjuk. Két szomszédos szoba egy egész új szárnyért cserébe.
Összenéztünk anyával. Nem tudom, ő mire gondolt, de én arra,
hogy Hanknek elment az esze.
– Ha kell, megveszem az egészet – jelentette ki.
Anyának leesett az álla.
– Ez nagyon nagyvonalú terv – szóltam. – De van fogalmad ar-
ról, mennyibe kerül az ilyesmi, nem beszélve arról, mennyi utánajá-
rással jár?
– Hogyne lenne! Nagyon sok ingatlant adok-veszek. Manapság
főleg ezzel foglalkozom. Szanatóriumból is adtam már el párat. Na
mármost, melyiknek van ezek közül a legjobb híre?
Anya az ágyon heverő brosúrákra pillantott, majd szkeptikusan
összevonta a szemöldökét.
– Tudom, hogy jól megy az üzlet, de...
– Elle a lányom, Linney. Futja rá, hogy jó helyre vigyem. Hidd
el! – Hank megvonta a vállát.
– De... – próbált ellenkezni anya.
– Még csak bele sem fogok rokkanni – tette hozzá Hank.
Anya bólintott, de láttam rajta, hogy alig tudja tartani magát.
Érzelmileg mindannyiunkat nagyon megviseltek az elmúlt he-
tek. Akármilyen gyakorlatias is volt anyám, még nála is könnyen
könnyzáporos sírás lehetett akár a megkönnyebbülésből is. Rámuta-
tott az egyik prospektusra.
– Ez közel van a kórházhoz.
– És nagyon jó rehabilitációs programjaik vannak – egészítettem
ki.
Persze, Elle sosem fog felépülni, de egy jó fizikoterapeuta meg-
előzheti a mozdulatlanság okozta komplikációkat, márpedig a fele-
ségemnél nem hiányzott semmiféle komplikáció.
 Csillagpor 380
– De, gondolom, fogalmuk sincs a terhesgondozásról – jegyezte
meg anya.
– Na látod, itt jössz be te a képbe! – mondta Hank, és hátradőlt a
fotelben. – Terjeszd el a hírt, hogy pár hónapra kell nekünk néhány
gyakorlott szülészeti nővér, huszonnégy órában. Dupla annyit adunk
nekik, mint bárki más, hogy ellássák Elle-t. Azt akarom, hogy min-
dig legyen mellette valaki.
– Ez remek ötlet. De a biztosító ezt...
– Matt, agysebész létedre egy kicsit lassú a felfogásod. Azt hi-
szed, én csak ültem ölbe tett kézzel, miközben az ingatlanbiznisz
virágzott? Hidd el, van pénzem! Az a legkisebb probléma.
Apósom szemébe néztem. Alig hittem, amit mond, de tudtam,
ha azt mondja, hogy meg tudja tenni, akkor az úgy is van.
– Szerinted mennyi idő alatt tudod elintézni a dolgot? – kérdez-
tem. – Pár napon belül el akarják bocsátani.
– Pár óra múlva megmondom. – Hank felállt, mint aki menni
készül. – Megyek, megteszem, amit kell, remélem, nem lesz bonyo-
lultabb, mint gondoltam. Te csak pihenj, mert pár hónap múlva a
baba nem hagy majd aludni. – Azzal jól hátba vágott; nyilván elfelej-
tette, hogy nemrég vágták fel a mellkasom.
Könny futotta el a szemem. A fájdalomtól. És a hálától, amiért
ilyen optimista.
– Köszönöm!
De tisztában voltam vele, hogy még Adammel és Christopherrel
is meg kell küzdenünk. És csendben imádkoztam, hogy közben Elle
ne vetéljen el.
 51

38. nap

Kicipzáraztam a táskát.
– Ne aggódj, nem vettem ki egyet sem! – mondta Christopher,
miközben a redőnnyel játszott Jake dolgozószobájában. – Azta! Ha
Jake egyszer eladja a házat, megnézném a leírást. Tetszenek az építé-
szeti megoldások. Nézd meg ezt a díszstukkót! Van vagy tizennyolc
centi. Amúgy hol van Jake?
– Bostonban. A lányának tornaversenye van – válaszoltam.
– És itt hagyott egyedül?
Vannak dolgok, amikre harminchét éves korában nincs felké-
szülve az ember, például, hogy bébiszitter kell neki, illetve hogy
szívműtétet hajtanak végre rajta.
– Anyám itt aludt este, de be kellett mennie, dolgozni. Délelőtt
Mike bevitt a kórházba Elle-hez. Estére pedig hazaér Jake.
– Kell még valami?
– Egy sofőr. Még nem vezethetek. De ráér.
– Hova akarsz menni?
– Haza. El kell hoznom valamit.
– Majd én, elviszlek.
Szürke pára gomolygott a Harraseeket folyó felett, mint egy vas-
tag paplan; inkább alacsony felhő volt, mint köd. Chris beállt a terep-
járójával a ház elé. Elle kocsija ott állt, ahol mindig hagyni szokta, a
hátsó ajtónál. Igaza volt Chrisnek, mert ha nem figyelmeztet, meg-
döbbentem volna.
 Csillagpor 382
– Fel tudsz jönni a lépcsőn? – A sógorom úgy nézett végig a te-
rasz lépcsőfokain, mint valami kálvária stációin.
Hét lépcsőfok, fél emelet. Meg tudom csinálni.
– Nem vagyok rokkant. Tulajdonképpen alig sérült a szíviz-
mom.
– Aha, ebbe haltál bele majdnem. – Úgy figyelt, mintha még
mindig bármelyik percben összeeshetnék.
– Na igen, de néha nem árt egy kis halálközeli élmény – vigyo-
rogtam, viszont valahogy már nem éreztem azt a fölényt vele szem-
ben, mint korábban. Most ő volt az erősebb játékos.
– Még jó, hogy a humorérzéked megmaradt – jegyezte meg.
– Jól vagyok. Többé-kevésbé. – Inkább kevésbé.
Kétkedve ráncolta a szemöldökét.
– Na, keressük meg, ami kell, aztán menjünk vissza Jake-hez!
A hátsó ajtón mentünk be, a konyha az előtérből nyílott. Állott
volt bent a levegő, mintha a ház tudná, hogy már nem lakik benne
senki. A konyhapulton Elle sporttáskája, mintha csak most ért volna
haza. Mellette egy cetli Christophertől.
– Benne van a tárcája. Nem akartam a kocsiban hagyni – mond-
ta Chris.
Azzal szoktam ugratni Elle-t, hogy a fél világot hurcibálja ma-
gával abban a hülye táskában. Belegyűrt egy törölközőt, ha a standra
ment, vagy teletömte kajával, aztán elrabolt egy piknikre az irodám-
ból. A diákok dolgozatait meg a laptopját is abban hordta. Most csak
a tárcája, a napszemüvege, egy csomag cukormentes rágó meg a ko-
csi kulcsa volt benne. Istenem, mennyire hiányzott, hogy bejöjjön az
ajtón és a kulcsát ide hányja le, a cipőjét meg amoda! Mi a fenéért
idegesített ennyire a rendetlensége?
– Hol hagytad a többi levelet? – kérdezte Chris.
– Az ebédlőasztalon.
– Ezt nélküled is el tudtam volna hozni – mondta, és átment a
spájzon.
– Igen, gondolom.
383 Priscille Sibley
De miután majdnem meghaltam, látni akartam, hogy megválto-
zott-e a világ, átlényegült-e, jelentőségteljesebbek-e a dolgok, és
színesebbek-e a színek. Ahogy kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy
a gyepből mező lett, de a világ nem lett színesebb. Sőt, inkább egy
kicsit laposabbnak, fakóbbnak, üresebbnek látszott. Ide is elért Elle
balesetének híre. Ősz volt. Minden haldoklott. Elöntött a pesszimiz-
mus, ahogy körülnéztem az üres konyhában. Aztán arra gondoltam,
hogy tavasszal új élet kezdődik, és a babát tavaszra várjuk. Bemen-
tem a nappaliba.
– Megvannak – mutatta Christopher szembej övét.
– Csak még egy perc.
A kandallópárkányon volt egy fénykép rólam meg Elle-ről, amit
az esküvőnkre kaptunk valakitől. Én olyan nyolcéves lehettem rajta,
Elle öt vagy hat. Együtt kempingezett a két család. Alice csinálta a
képet, aki nagyon szerette a fekete-fehér fotókat. A hátunk mögött
tábortűz égett, úgyhogy mi csak sziluettek voltunk, fekete árnyak
egymással szemben ülve. Kivéve a szemünket, amiben már akkor is
ott csillogott a tűz, ahogy egymásra néztünk.
– Carrie nagyon hasonlít Elle-re – szólalt meg mögöttem Chris.
– Akkor, majd ha már érti, mondd meg neki, hogy hasonlít a
nagynénjére.
– Meg fogom. – Christophernek elcsuklott a hangja.
Odafordultam hozzá.
– Lehet, hogy ez a baba is hasonlít rá.
– Ez övön aluli volt, Matt.
– Ezt meg hogy érted?
– Ne manipulálj!
Leültem a kanapé karfájára.
– Miért? Ez az igazság. Elle terhes, egy gyerek van a hasában.
Az ő gyereke. Egy rész belőle, ami tovább élhet. A baba, persze,
nem ő lesz, de gondolj csak bele, mennyire akart gyereket. Gondolj
bele, milyen volt. Ő vigyázott rád, amikor ijedt, anyátlan kisfiú vol-
tál. Lemondott érted az álmairól, Chris. A te kedvedért. Lekapcsolta
 Csillagpor 384
magát a kötélről az űrben, tizenhétezer mérföld per óra sebességnél,
háromszázötven mérfölddel a föld felett, hogy megmentse a társát.
Elle bármit megtenne azért, aki fontos neki. – Elakadt a hangom. –
Nagyon szerette volna ezt a babát. Érte még ezt is megtette volna,
hogy életben marad, amíg csak kell.
– Nem tudom. – Christopher megtörölte a szemét a tenyerével. –
Nem tudom. Az egyik legélénkebb emlékem Elle-ről az, hogy sír.
Anya már beteg volt. Ő ott ült mellette. Aztán hirtelen felpattant és
kifutott a konyhába. Azt mondogatta, hogy nem helyes, amit te-
szünk, hogy csak kínozzuk anyánkat, és ennek semmi értelme.
– De ez nem ugyanaz, Chris. Anyukátok mindenképp meghalt
volna, akármi történik, és attól, hogy életben tartottátok, csak tovább
szenvedett. De Elle terhes. Annak, hogy életben tartsuk, amíg a baba
meg nem születik, nagyon is van értelme. Hiszen ott van a baba! Ő
nem számít? Ezenkívül Elle-nek nincsenek fájdalmai. Nem tudja, mi
történik a testével. Azután pedig majd... – Megálltam, próbáltam
kitalálni, hogyan is fogalmazzak. – Hagyom békében elmenni. Be-
adok egy kérvényt a bírósághoz, hogy vegyék le a gépről. – Vagy, de
ezt csak gondoltam, becsúsztatok valamit az etetőcsövébe, hogy soha
többé ne szenvedjen.
A kezembe temettem az arcom.
– Erről most ne vitatkozzunk! Menjünk inkább! – javasolta
Chris. – Ugye, jól vagy?
Bólintottam. Szívrohamom nem volt, de kellett még egy-két
perc, úgyhogy halogattam az indulást.
– Megtennél még valamit? Felmennél megnézni, be vannak-e
csukva az ablakok? Nekem most nem szabad megmásznom ennyi
lépcsőt.
– Persze. – Christopher kettesével vette a lépcsőfokokat.
– Dicsekedj csak az erőddel! – mormogtam magam elé, és visz-
szacsoszogtam a konyhába. Kivettem Elle kocsi kulcsát a táskájából,
és kimentem, hogy beálljak az autóval a pajtába. Gondoltam, ennyit
azért csak meg tudok tenni.
385 Priscille Sibley
Nem mondhatnám, hogy becsusszantam a sofőrülésre. A testem
még mindig úgy mozgott, mintha nyolcvanéves lenne, és utáltam,
hogy nem tudok vezetni. Azért valahogy bemásztam, és egy ideig
csak ültem lehunyt szemmel, vártam, hogy eltűnjön az izmaimból a
fájdalom. Aztán amikor bedugtam a kulcsot a zárba, a szemem sar-
kából megláttam valami lilát a szomszéd ülésen. Nem. Nem lila volt,
hanem indigókék, amit a napsütés lilára fakított.
– Jézusom! – mondtam, ahogy megfordítottam. Egy terhesnapló
volt, benne könyvjelzőnek egy golyóstollal.
Elolvastam az oldalt, ahol kinyílt, és tudtam, hogy megtaláltam,
amit kerestem.
– Matt? – kiáltott Chris a teraszról.
Letekertem az ablakot.
– Itt vagyok! Gyere, olvasd el ezt!
 52

40. nap

Adam úgy rontott a bírói emelvény felé, mint a bika a matadornak,

de egy törvényszolga gyorsan útját állta.
– Rendet! – csattant fel Wheeler, miközben a törvényszolga
megállította Adamet. – Doktor Cunningham, az engedélyem nélkül
nem jöhet az emelvényhez. Megértette? Tisztában vagyok vele, hogy
nincs jogi képviselője, de attól még be kell tartania a szabályokat.
Nem akarom a bíróság megsértésével vádolni, de ez az utolsó fi-
gyelmeztetés.
– Igenis, bíró úr, de miért nem hallottunk eddig erről a
terhesnaplóról? Hallott már olyasmiről, hogy a bizonyítékokat előre
be kell mutatni? – kérdezte Jake-től.
– A bíróhoz intézze a szavait, doktor Cunningham – szólt rá
Wheeler. – Nem szólhat közvetlenül Mr. Sutterhez. Ha pedig velem
akár beszélni, akkor előbb megkérdezi, hogy megkaphatja-e a szót.
Ez komoly bírósági ügy, nem egy tyúkper. Mint már mondtam, azt
javaslom, fogadjon jogi képviselőt.
– Jól van. Elnézést, bíró úr.
Jake lassan Adam felé fordult, arcán lenéző mosollyal.
– Bíró úr, a terhesnaplót csak a hétvégén találtuk meg. Elle ko-
csijában volt, ami a baleset napja óta az öccse háza előtt állt. Ügyfe-
lemet lefoglalta a felesége állapota, majd pedig a sajátja, így nem
tudott az autóval foglalkozni.
– Vagy talán rejtegették a bizonyítékot? – csattant fel Adam.
387 Priscille Sibley
– Hozzám beszéljen! – szólt rá megint Wheeler. – A bíróhoz in-
tézze a megjegyzéseit!
Jake feddőleg összeszorította a száját.
– Tehát, bíró úr, Elle öccse a múlt csütörtökön vitte át az autót
doktor Beaulieu házához. Doktor Beaulieu ekkor még kórházban
volt. Szombaton járt otthon, ekkor akart beállni az autóval a garázs-
ba, és ekkor találta meg a terhesnaplót. Nem rejtegettünk semmit.
– A tiltakozást elutasítom – mondta Wheeler. – Felteheti doktor
Beaulieu-nek a következő kérdést, Mr. Sutter.
Adam leült, de továbbra is forrongó gyűlölettel nézett rám.
– Köszönöm, bíró úr! – Jake ismét a tanúk padjához fordult, és
átadta nekem a naplót. – Matt, felismered Elle kézírását?
– Igen. Ez az ő kézírása.
– Felolvasnád, mit írt a naplóba?
Eszembe jutott az üzenet, amit a baleset után pár nappal vettem
észre a fürdőszoba tükrén. Elle erre gondolt, amiről a naplóban írt.
– A dátum augusztus tizenharmadika – kezdtem, azután hango-
san felolvastam a feleségem szavait.

Te vagy a legédesebb dolog... egy kis csoda. Édes Kedvesem,

úgy foglak hívni, amíg nincs igazi neved.

[Amíg olvastam, Elle hangját hallottam, nem a sajátomat.]

Egy órája, tudom, hogy itt vagy bennem. Az első dolog, amit
tudnod kell, hogy anyukád nagyon szeret téged. És apukád is nagyon
fog szeretni, amint ma este elújságolom neki a nagy hírt. Mindig is
nagyon akartuk, hogy gyerekeink legyenek. Mindig is nagyon akar-
tunk téged.

Nagy levegőt vettem, és elgondolkodtam, vajon hogyan reagál-

tam volna aznap este, ha ahelyett, hogy leesik a létráról, lementünk
volna sétálni egyet a tengerpartra, ahogy az utolsó hívásában javasol-
 Csillagpor 388
ta. Féltem volna. Féltettem volna őt is meg a babát is. És aztán hóna-
pokon át aggódtam volna. De most azt kívántam, bárcsak inkább
ezek az aggodalmak gyötörtek volna, mint hogy itt küzdők a gyere-
künk életéért.
– Matt – szólt rám Jake –, folytasd, kérlek!

Nem akartunk ilyen sokáig várni, de néha történnek váratlan

dolgok, amivel az anyukák meg az apukák nem számolnak.

Próbáltam nyugodt hangon olvasni, s közben a bíróra pillantot-

tam.

De ez most nem számít. Csak az, hogy te megfogsz születni erre

a gyönyörű világra. Ó, annyi mindent meg akarok osztani veled!
Annyi mindent meg akarok mutatni és el akarok mondani! A világ
nagyon nagy, de ugyanakkor nagyon kicsi is. Egyszer majd elmesé-
lem, hogy milyen volt, amikor onnan láthattam, ahonnan kevesen. De
először csak annyit kell tudnod, hogy szeretünk. Azt akarjuk, hogy
biztonságban érezd magad. Azután majd napról napra kitágul körü-
lötted a világ. Csak idő kell hozzá, és szeretet.
Ezt pedig megkapod tőlünk. Megígérem.

Én is megígértem neki. Mindkettőnk helyett fogom szeretni ezt

a gyereket.

Egészséges és erős leszel, amikor megszületsz. Helyesen fogok

táplálkozni, és ha kell, az egész kilenc hónapot ágyban töltöm. Injek-
ciózni fogom magam – nyögés –, majd ha már nagyobb leszel, el-
mondom, mennyire félek a tűtől, de most be fogom adni magamnak
az injekciókat. Bármit megtennék érted! Bármit. Annyira akarlak,
hogy mindent vállalnék, amitől valaha féltem.
Ó, babucikám! Fiú vagy? Vagy lány? Szerintem kislány. Miből
gondolom, hogy lány vagy? Könnyen lehet, hogy fiú vagy. Fiú vagy
389 Priscille Sibley
lány, mind a kettő tökéletes. Akármi is vagy, akárki is vagy, nagyon
foglak szeretni.
Egész nap itt tudnék ülni és mesélni neked, de most át kell men-
nem pár órára a nagybácsikádékhoz. Aztán holnap elmegyünk a
babadoktornénihez, és jönnek az injekciók. De ne félj! Én kapom
őket, nem te. Egyelőre. És ne ijedj meg, ha jajgatok! Olyan nagyon
azért nem fáj.
Minden rendben lesz. Megígérem neked. Erről gondoskodom.

Ölel,
Anyukád

Amióta megtaláltam, újra meg újra elolvastam ezt a levelet.

Nem ezek voltak Elle utolsó szavai. De ezek voltak az utolsók, amik
igazán számítottak.
Ezeknek a szavaknak meg kellett győzniük a bírót. Néztem az
arcát. Nehéz volt kivenni, mire gondol, nyugodt volt, mintha egy
kicsit enyhültek volna a vonásai.
Körülnéztem a tárgyalóteremben. Anya szipogva ült Jake mö-
gött. Mellette Chris, ő is a szemét törölgette. Miután elolvasta a nap-
lót, ő is elfogadta, hogy Elle mindent megtenne a babáért.
Jake a bírót nézte, sőt bámulta. Aztán megszólalt:
– Nincs több kérdésem – mondta.
A bíró benyúlt a talárja ujja alá, és egy ideig a mandzsettájával
játszadozott.
– Doktor Cunningham, önnek van kérdése doktor Beaulieu-höz?
Még Adamen is látszott némi megrendültség.
– Kérhetnék egy kis időt, bíró úr?
– A tárgyalást tíz perc múlva folytatjuk – jelentette be a bíró.
Mindenki felállt, miközben kiment.
Újabban mintha immúnis lettem volna a riporterekre, már nem
érdekelt, hogy valamennyien engem néznek. Tizenhárom nappal a
szívrohamom után, a szívműtétem után, a szívmegállásom után fá-
 Csillagpor 390
radtan léptem le a tanúk padjáról. Phil jött oda a karzatról, hozzám
igazította a lépteit, és közben megfogta a csuklómat, hogy megmérje
a pulzusom.
– Nem fáj a mellkasod?
– Csak egy kicsit fáradt vagyok.
Erre felmordult. Annyira aggódott amiatt, hogy mi lesz velem a
tanúk padján, hogy odaparancsolt pár mentőst a bíróság folyosójára.
– Ez nem válasz. Fáj a mellkasod, igen vagy nem?
– Nem, doktor úr. Elküldheted a kollégáidat! Megígérem, nem
fogok meghalni, és kérlek, add át nekik a köszönetemet, amiért rám
áldozták az ebédszünetüket.
– Nem lenne szabad ilyen korán ennyi izgalomnak kitenned ma-
gad!
– Ezt már mondtad, de az a helyzet, hogy ha sikerül meggyőz-
nünk a bírót, az nagyban csökkenteni fogja az izgalmi szintemet.
– Na jó – csettintett a nyelvével. – Ülj le ide, megmérem a vér-
nyomásod!
A fogamat csikorgatva tűrtem fel az ingujjam.
– Erre semmi szükség!
– Jól vagy, Matt? – érdeklődött Jake.
– Jól vagyok. Kérlek, szépen benneteket ne gyűljetek így körém!
– Matt – szólt oda anya is.
– Jól vagyok. Értitek? Jól vagyok.
Phil vállon veregetett.
– A vérnyomásod rendben. Jól van. Apropó, nem volt igazam. A
feleséged naplója meggyőzött.
A szemébe néztem.
– Kösz, de az lenne az igazi, ha a bírót is meggyőzné.
Anya egy vizes palackot tett elém.
– Kösz, anya! – S azzal meghúztam a palackot.
Pár perc múlva megszólalt a törvényszolga:
– Álljanak fel, kérem!
391 Priscille Sibley
Mindenki kötelességtudón felállt, majd visszaült, mint egy jól
összehangolt tánckar.
Wheeler á szemembe nézett, most először, aztán ahogy leültünk,
lesütötte a szemét.
– Készen áll a folytatásra, doktor Beaulieu?
Kisétáltam a tanúk padjához, abban reménykedve, hogy Adam
nem fogja szétcincálni a vallomásomat.
Adam úgy jött oda, mint akinek van valami a tarsolyában.
– Megkért Elle valaha is arra, hogy egészségügyi döntéseket
hozz a nevében?
Megdörzsöltem az állam.
– Nos, én írtam alá helyette a beleegyező nyilatkozatokat, ami-
kor kórházba került most februárban. Vérátömlesztésre volt szükség,
és meg is kellett operálni. Ezekhez én írtam alá a beleegyezést. Elle-
nek nem volt ellene kifogása.
– De sosem tett hivatalos nyilatkozatot arról, hogy az ő cselek-
vésképtelensége esetén te dönthetsz, vagy igen?
– Tudomásom szerint nem.
– Amikor végrendeletet írt, tett új nyilatkozatot a cselekvőképte-
lensége esetére, amiben téged hatalmazott meg?
– Nem tudok róla, hogy tett volna.
– Nem bízott benned, Matt, nem úgy látod?
– Szerintem nagyon is bízott, minden téren. A pénzügyekben. És
szívügyekben is. Én voltam a legjobb barátja. Még akkor is, amikor
veled élt, Adam. Én voltam a legjobb barátja, és ő az enyém. – Meg-
vontam a vállam. – De azt hiszem, tudom, miért nem öntötte ezt hi-
vatalos formába.
– Na, most ugrik a majom a vízbe – mondta Adam.
– Doktor Cunningham, doktor Beaulieu, kérem, tartózkodjanak
a személyeskedéstől! – szólt közbe a fejét csóválva Wheeler.
– Igen, bíró úr. – Adam hozzám fordult. – Esetleg azért, mert
nem bízott benne, hogy azt teszed, amit ő akart?
 Csillagpor 392
– Nem, szerintem egészen más oka van. Én nem is akartam vég-
rendeletet írni. Húztam-halasztottam. Tudta, hogy nagyon aggódom
az egészségéért, miután kiderült, hogy APS-e van, még akkor is, ha
jó esélyünk volt, hogy egészséges gyerekünk születik. De orvosként
azért sok mindent lát az ember. Tudta, hogy nem akarok szembenéz-
ni azzal, hogy elveszíthetem. Sem azzal, hogy én is halandó vagyok.
Az utóbbi pár hét is nagyon megviselt.
Erre a karzaton páran elvigyorodtak.
– Én nem vagyok bátor ember, legalábbis nem vagyok olyan bá-
tor, mint ő volt. Én sosem jelentkeztem volna űrhajósnak. Sosem
szíjaztam volna magam egy űrsiklóba, amit rakéták hajtanak. Már-
pedig ő megtette.
– Értem, köszönöm – állított le Adam.
– Kérem, bíró úr, hadd fejezzem be!
– Doktor Beaulieu, a szabályok szerint kell eljárnunk – mondta
erre Wheeler. – Az ügyvédek... ööö... vagyis a felperes kérdez. Ön
válaszol.
– Csak azt akartam mondani, hogy Elle nagyon önzetlen ember
volt, persze megvoltak a saját álmai is, de...
– Bíró úr, most utasította rendre, de ő még mindig... – szólt köz-
be Adam.
Wheeler Adamre nézett.
– Ilyenkor azt mondjuk: törlést kérek. – Aztán tartott egy kis ha-
tásszünetet. – Törölve a jegyzőkönyvből.
– Kemény döntést csak bátor ember tud meghozni, nem igaz? –
kérdezte Adam.
– Nem így értettem, amit mondtam – feleltem.
– Ő pedig tudta, hogy te nem tudnál kemény döntést hozni, így
van?
– Mindennap hozok kemény döntéseket.
– De azt a döntést nem tudnád meghozni, hogy hagyd Elle-t bé-
kében meghalni, így van?
Jake felugrott.
393 Priscille Sibley
– Tiltakozom, bíró úr! A tanú...
Félbeszakítottam.
– Szeretném megválaszolni a kérdést.
Wheeler összevonta a szemöldökét.
– Tessék, doktor úr!
– Elle nagyon is tudta, hogy képes vagyok élet-halál döntéseket
hozni. Hiszen agysebész vagyok. Először én is el akartam engedni.
De aztán kiderült, hogy gyereket vár. Ekkor elgondolkodtam, mit
szeretne ő ebben a helyzetben. Hadd próbáljam megmagyarázni!
Elle-nek volt szervdonor-kártyája. Tehát kész volt felajánlani a szer-
veit egy idegennek. Ha erre hajlandó volt, akkor hogyne lenne haj-
landó a saját gyerekének felajánlani a szerveit pár hónapra. Elle már
elment. Ő már nincs. Már nem érez fájdalmat, nem érzékel semmit.
Ő a fájdalomtól és a tehetetlenségérzettől félt. Hiszen látta, mennyire
szenved az édesanyja. Mind láttuk. – Figyeltem a hangomra. Jól van,
nem remeg, gondoltam. – Te is hallottad, mit írt a terhesnaplóba.
Bármit megtett volna a babáért, ágyban feküdt volna, injekciózta
volna magát. Tudom, hogy ez nem ugyanaz, mint lélegeztető gépen
lenni, de ismerve Elle-t, ezt is vállalta volna. Csodálatos nő volt, és a
bíróság előtt csak az számít, hogy ő mit tett volna ebben a helyzet-
ben; márpedig én ismertem őt. És meg vagyok győződve arról, hogy
feláldozta volna magát a gyerekért, aki számára a legédesebb dolog
volt a világon.

Adam meglepően ékesszóló volt a záróbeszédében. A tárgyalás vé-

gén nem szólt hozzám, csak ült ott az öltönyében és egyenesen elő-
renézett, úgy tűnt, ő is gyászol. Később adott egy interjút Barbara
Waltersnek, amiben Elle-t hősies nőnek festette le, aki minden kö-
rülmények között ragaszkodott a meggyőződéséhez. Nem volt rossz
megemlékezés, és volt is némi alapja. Persze, itt is maga felé hajlott
a keze, de azért sok maradandó dolgot mondott Elle-lel kapcsolat-
ban.
 Csillagpor 394
Engem is sokan kerestek, hogy nyilatkozzak, Katie Courictól
Oprah-ig mindenki. Nem álltam kötélnek. Számomra ez személyes
ügy volt, és Elle nem volt közszereplő, még az űrsiklóbaleset után
sem beszélt soha a magánéletéről, pedig akkor a Time és a Newsweek
címlapján is szerepelt. Utálta volna, ha mindenki az ő életén csám-
csog.
Amikor Wheeler bíró bejött kihirdetni az ítéletet, azt hittem,
megáll a szívem – erre, ugyebár, volt már példa a közelmúltban.
Dagadozott körülötte a talár, ahogy leült. Úgy éreztem, minden
el van túlozva, az ablakon besütő napfénytől kezdve az izzadságom
szagán át a szám szárazságáig.
– Jelen ügyben a magzat feletti gyámságra vonatkozó kérvényt
elutasítom. Maine állam törvényei között nem szerepel ezzel kapcso-
latos jogszabály, nincs rá jogi precedens. Magzathoz gyámot nem
lehet kinevezni. És arra sincs precedens, hogy ilyen helyzetben al-
kalmazható lenne az első alkotmány kiegészítés által garantált jog a
vallásszabadsághoz.
Próbáltam nyugodtan lélegezni, és gyorsan egy kérdést firkan-
tottam Jake írótömbjére: Megfellebbezhetjük?
Jake bólintott, miközben figyelmesen hallgatta a bírót.
Wheeler folytatta:
– A cselekvőképtelenség esetére szóló nyilatkozattal kapcsolat-
ban, amely doktor Adam Cunninghamet nevezi, meg mint Elle
McClure képviselőjét egészségügyi kérdésekben, Texas állam törvé-
nyeit figyelmen kívül kell hagynom. Maine-ben a terhesség nem írja
felül a cselekvőképtelenségi nyilatkozatot kivéve, ha a nyilatkozat
így rendelkezik. Továbbá felmerül a kérdés, hogy a 2003-as nyilat-
kozatot Elle McClure nem vonta-e vissza valahol, valamilyen for-
mában, hiszen a február másodikai kórházi felvételi adatlapon ott
szerepel a monogramja és az aláírása, miszerint erre az esetre nem
nyilatkozott. – Hátradőlt, s mindenki feszülten várta a folytatást. –
Persze, annak is fennáll a lehetősége, hogy mivel sokkos állapotban
volt, nem volt tisztában azzal, mit ír alá. Ugyanakkor Elle Beaulieu
395 Priscille Sibley
viszonya doktor Cunninghammel már régen megszakadt és a szemé-
lyes viszony sem maradt fenn közöttük. Linney Beaulieu pedig egye-
tértésre jutott a fiával.
Nagy levegőt vettem, és benn tartottam.
– A bíróságnak nem az a feladata, hogy erkölcsi ítéletet mond-
jon. Azért vagyunk itt, hogy eldöntsük, hogyan döntene Elle.
 53

160. nap

Emlékszem, amikor Elle édesanyja beteg volt, arra gondoltam, túl

sokáig haldoklik. Elle számára minden nyögés és minden reszelős
lélegzetvétel a kínok kínját jelentette, és végül arra is ráébredtem,
hogy Alice betegsége Christophernek is fájt. És Hanknek is. Valósá-
gos kínszenvedés volt most Elle-t hasonló helyzetben látni, de az járt
a fejemben, hogy minden nap egyre több és több esélyt jelent a ba-
bának.
Október végén, egy ultrahangvizsgálaton kiderült, hogy kislány.
Ezt a következő vizsgálat is megerősítette. A reményben bizonyta-
lanság is van, de még tünékeny mivoltában is segít összeszednünk az
erőnket és legyőznünk a félelmet és a fájdalmat, sőt a halált is. Így
aztán a kislányomat Hope-nak, reménynek neveztem el.
De még nem múlt el a veszély. Mivel Elle vérnyomásával egyre
több gond volt, Blythe mindennap megnézte a babát ultrahangon,
hogy meggyőződjön arról, hogy Elle állapotának romlása ellenére jól
van. Ilyenkor én is próbáltam mindig ott lenni, de most késésben
voltam. Az egyik betegemnél probléma adódott az altatással, és ez
felborította a napirendemet. Átvágtam a szanatórium havas parkoló-
ján, aztán az előcsarnokon is, ami tele volt tolószékes, ráncos, ősz
hajú nőkkel – meg egypár férfival –, akiknek sikerült elég sokáig
életben maradniuk ahhoz, hogy ide kerüljenek.
A családunk a Seashore Szanatórium északi szárnyának végében
kapott két szobát. Általában ott aludtam. Hank nappal volt bent, han-
397 Priscille Sibley
gosan olvasott Elle-nek. Elle nem hallotta, de én nem szóltam
Hanknek.
Hiányzott Elle, ezért én is elkezdtem leveleket írni neki, s úgy
kezdtem őket, hogy Kedves Pip. Talán egyszer érdekelni fogja Hope-
ot, hogyan is éltek a szülei. Addig is segítettek megőrizni a józan
eszemet.
Blythe már tisztogatta az ultrahangkészüléket, amikor beléptem
Elle szobájába.
– Ideje leszedni a karácsonyi díszeket. Holnap már február else-
je van.
– Elle nagyon szerette a karácsonyt – válaszoltam, de magam-
ban arra gondoltam: ez volt az utolsó karácsonya. – Hogy van a ba-
ba?
Blythe elfordult, úgy válaszolt.
– Jól van, szopja az ujját. De Elle... Matt, egyre romlik az álla-
pota. A vérképe egyre rosszabb. Még ma vissza akarom vinni a kór-
házba. A veséi miatt van. Kezdenek leállni. A vére is gyorsabban
alvad, a vérnyomása magas. Tegnap lejjebb vettem a heparin-
adagját, a reggeli laborvizsgálat mégis azt mutatja, hogy nagyon las-
san alvad a vére. El is vérezhet. Folytathatnám, de nyilván érted, mit
mondok. Nem jó a helyzet. – Kiesett a hajából a rózsaszín szalag, és
lehajolt érte. – Észrevetted a petechiákat?
– Nem. Hol vannak?
Blythe sorra mutogatta a kis tűhegynyi bevérzéseket Elle alkar-
ján, a hasán és a homloka tetején, amik szintén abnormális vérzésre
utaltak.
– Még mindig korai lenne megszülni a babát – jegyeztem meg.
– Harmincegy hetes, már elég jók az esélyei. És jelen körülmé-
nyek között jobb lenne, ha már kint lenne, de adunk neki még hu-
szonnégy órát. Be akarok adni Elle-nek még egy adag szteroidot,
hogy a baba tüdeje ne károsodjon – mondta Blythe.
Odahúztam egy széket a feleségem ágya mellé, és a megfogtam
a kezét.
 Csillagpor 398
– Mikor akarod átvinni?
– Ahogy ráérnek a szállítók. Valószínűleg úgy egy óra múlva. –
Blythe elém tette a leleteket.
Sokkal rosszabbak voltak a számok, mint gondoltam.
– De a baba jól van?
– Kitart, de nem fejlődik úgy, ahogy szeretném. Nem várhatunk
túl sokat. Bármikor rosszabbra fordulhat a helyzet. Adok nektek pár
percet – Kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Elle kezére tettem a kezem.
– Szeretlek, Pip! Istenem, hát ennyi volt?
A csendbe is bele lehet süketülni. Elle már nagyon régen elment.
– Hiányzol, Pip.
Odahajoltam, és megpusziltam a hasát.
– Jól van, Hope. Apa itt van, anya pedig sok levelet írt, és min-
dent el fogok mondani, amit csak tudnod kell róla.

Néha az elmém fényképező üzemmódba kapcsol, és állóképeket ké-

szít mozgókép helyett. Ahogy a szülészet ajtaja kinyílt elmentünk a
recepció mellett, ahol egy férfi szorította a felesége kezét. Arcán
nyugtató mosoly, szemében aggodalom. Nem tudom, miért csak a
férfi arcát láttam, és a feleségét nem. Mintha a nő szellem lett volna.
A szülészetre az ember azért megy, mert új élet születik. Én is
ezért mentem, viszont rám gyász is várt. Féltem. Féltettem a babát,
féltettem Elle-t, féltem a pillanattól, amikor a teste meghal, féltem,
hogy mennyire üresnek érzem majd magam, ha már semmi sem lesz
belőle ezen a világon.
Először a rutinszerű dolgok zajlottak le: áttették a hordágyról a
kórházi ágyra, feltették a magzati szívmonitort, bekötötték neki az
infúziót. Elle, aki mindig annyira félt a tűktől, meg sem rezzent.
Aztán a kevésbé rutinszerű dolgok következtek. Anyám arca je-
lent meg az ajtóban. Sírt. Én is elsírtam magam, miközben elmond-
399 Priscille Sibley
tam neki, hogy Elle állapota romlik, meglehet, lassan, de olyan visz-
szavonhatatlanul, ahogy a víz folyik le a csatornába.
Fel-alá jártam a másfél méteres szabad helyen. Két lépés egy
irányba, két lépés vissza. Anyám átölelt, lehorgonyzott, megállított.
De a mozdulatlanság kényelmetlen volt. A mozdulatlanság a halál
volt. Elle volt.
– Gyere, drágám, sétáljunk egyet! – mondta anya.
Megráztam a fejem.
Megszorította a karom, ahogy gyerekkoromban szokta, amikor
így érte el, hogy odafigyeljek rá, anélkül, hogy felemelte volna a
hangját. Nem kért, parancsolt.
– Vigyáznod kell magadra! A babának szüksége van rád, és az
sem neki, sem neked nem tesz jót, ha Elle-ért aggódsz. Nem enged-
hetsz meg magadnak még egy szívrohamot. Most órákig úgysem
történik semmi. Gyere, együnk valamit.
Elindultam vele kifelé, de az ajtóból visszanéztem. Mindig visz-
szanéztem.
Erre anya, mintha olvasna a gondolataimban, rám szólt:
– Most a babára kell gondolnod, nem Elle-re. Előre kell nézned!
Ebben igaza volt. Nem így akartam emlékezni Elle-re. Hanem
úgy, ahogy a baleset reggelén láttam, amikor a háta mögül ragyogott
a fény, az ég kék volt, és a folyó úgy csillogott, mint a gyémánt.
Egészségesnek és erősnek akartam látni. Azt akartam, hogy újra
olyan legyen. Elle meg fogja szülni a lányomat. És azt a képet akar-
tam átadni róla Hope-nak, amilyen harmincöt évig volt, és nem azt,
amilyen most, a kórházi ágyon haldokolva.
Követtem anyát az étterembe, bár a szívbetegek számára nem ez
tűnt a legjobb helynek. Teleszívtam az orrom a bacon illatával, de
rendelni zöldséglevest rendeltem. Nem volt étvágyam, már hónapok
óta nem ettem rendesen. Lefogytam. Ekkoriban csak azért ettem,
hogy anyám ne veszekedjen velem. Mind a ketten telefonáltunk. Én
üzeneteket hagytam Keishának és Jake-nek. Phil azt mondta, helyet-
tesít a kórházban.
 Csillagpor 400
Aztán megszólalt anyám mobilja. Egy percig egyszavas vála-
szokat morgott bele, aztán letette.
– Christopher csak annyi időre akar bejönni, amennyire feltétle-
nül szükséges, de azt mondta, szóljunk, amikor beviszik szülni. Ak-
kor bejön, és megvárja.
Toppantottam egyet, de emlékeztettem magam, hogy ha Elle itt
lenne, akkor azt mondaná, hogy Christopher mindent megtesz, ami
tőle telik, és hogy még csak kisgyerek volt, amikor Alice haldoklott,
ami örök nyomot hagyott benne.
– Hanknek éppen tárgyalása volt, de nemsokára ideér – tette
hozzá anya.

Ahogy visszatértünk Elle szobájába, jó volt hallani Hope felerősített

szívverését; csak azt nem vettem észre, milyen lassú. Biztosan a ká-
osz vonta el a figyelmem. Egy légzésterapeuta egy lélegeztető tasak-
ból fújta be Elle tüdejébe az oxigént. Amióta felébredtem a műté-
temből, végig magától lélegzett. Most megint nem.
Odamentem az ágyhoz.
– Mi történt?
Az egyik nővér egy vérrel teli zacskót akasztott az állványra, a
másik egy új infúziót kötött be.
– Leesett a vérnyomása. Visszük a műtőbe császármetszésre.
– Mennyi a vérnyomása? – kérdeztem.
– Hatvan per huszonhét. – Tehát Elle sokkos állapotban volt. A
nővér, akinek nem jutott eszembe a neve, anyámhoz fordult – Blythe
már mosakodik.
Átnyomakodtam a nővérek között, és megpusziltam Elle hom-
lokát s közben észrevettem, hogy a kis bevérzései az elmúlt negyven
percben nagyobbak lettek.
– Még egy kicsit tarts ki, Pip! Csak egy kicsit.
Anya kihúzta a magzati szívmonitor szalagját és végignézett raj-
ta.
401 Priscille Sibley
– Hogy van a baba? – tudakoltam.
Elfehéredett.
– Gyere, Matt! El az útból! Hadd vigyék Elle-t a műtőbe! –
Azzal a karomnál fogva kirángatott a folyosóra.
– A baba? Anya? Baj van?
– Bradycardiás. Csak hatvanvalahány a pulzusa.
Ekkor döbbentem rá, hogy nem a jellegzetes gyors szívhangot
hallottam. Hope szíve lassan vert. Egy csecsemőnél az ilyen ala-
csony pulzus azt jelenti, hogy újra kell éleszteni.
– Beöltözöm – jelentettem ki.
– Nem fognak beengedni a műtőbe, Matt.
– De be fognak.
Anya szemét elfutotta a könny.
– Ebben a helyzetben nem. Elle órákon belül meghal, de lehet,
hogy már a műtőben.
– Tudom. Ezért leszek ott. Elle-ért. És Hope-ért – mondtam, és
rohantam a férfiöltözőbe.
Kellett a tudat, hogy ha nem is menthetem meg a feleségem, le-
galább végig mellette vagyok. Kevesebb, mint egy perc múlva már
jöttem is ki a kék műtősruhámban. Elle-t éppen betolták a szülészeti
műtő ajtaján. Nyaktörő tempóban utánuk vetettem magam, csak egy
pillanatra lassítottam az ajtónál, hogy sapkát, maszkot és cipőzacskót
húzzak. A műtőben aztán félreálltam, hogy át tudják tenni Elle-t a
műtőasztalra.
Az aneszteziológus levette a feleségem kórházi köpenyét, dróto-
kat tett a meztelen mellére, aztán letakarták steril lepedővel.
Ezután egy csövet nyomott le a torkán, hogy kiszívja a gyomor-
tartalmát, de a barna tápanyag helyett alvadt vér jelent meg a katé-
terben. Az aneszteziológus szeme elkerekedett, ahogy a vér színe
élénkvörösre váltott. Elle el fog vérezni.
Megszólalt a szívmonitor.
– Szívritmuszavarai vannak, és belső vérzése. Gyorsan ki kell
venned azt a babát, Blythe! – mondta az aneszteziológus.
 Csillagpor 402
– Adjunk neki lidokaint a ritmuszavarokra! – rendelkezett
Blythe.
Anyám állt meg mögöttem.
– Biztos, hogy itt akarsz lenni, Linney? – kérdezte valaki.
Anyám megfogta a kezem, rám támaszkodott, és nagy levegőt
vett.
– Igen.
Megérkezett a szülészeti intenzív csapat, egy újszülött-
specialista, egy nővér és egy lélegeztető-technikus. Ellenőrizték a
csecsemő-újraélesztő gépeket.
– Mennyi a baba pulzusa? – kérdezte egyikük.
– Úgy egy perce nem hallunk szívhangot.
A szívem elkezdett összevissza verni, mögém toltak egy ülőket.
– Kiviszlek innen, drágám – súgta anya.
– Nem – mondtam, és a térdeim közé lógattam a fejem. – Nem.
A szülészgyakornok bekente Elle hasát Betadine-nal, a sárgás-
barna fertőtlenítővel, aztán, mielőtt a folyadék csak egyetlen baktéri-
umot is elpusztíthatott volna, Blythe egy határozott szikemozdulattal
belevágott Elle hasába.
– Szívást! Több szívás kell – mondta.
Úgy ömlött a vér, mintha egy artériát vágott volna el. Pedig
nem. Ez a vérhígító és valószínűleg a vérmérgezés következménye
volt.
Az egyik újszülött-intenzíves, aki nem tudta, ki vagyok, meg-
szólalt:
– Hívjatok erősítést! Ez nem lesz szép. Készítsétek az injekció-
kat! Sóoldat is kell bolusban meg... – és így tovább.
Egy másik megbökte.
– Csss, itt van az apa!
– Ő meg mit keres itt?
Blythe gyorsan dolgozott. Egy másik orvos úgy húzta a sebész-
horgot, hogy majdnem lerántotta Elle-t az asztalról. A vér a padlóra
ömlött.
403 Priscille Sibley
Aztán határozottan, mégis gyengéden, Blythe gyakorlatilag kö-
nyékig benyúlt Elle-be, és kivette az én elkékült mozdulatlan kislá-
nyomat. Mintha Dylant láttam volna.
Az újszülött-intenzívesek rögtön a melegítőgépre tették, és ösz-
szezártak körülötte.
Istenem, kérlek, mentsd meg Hope-ot!
Felálltam és odamentem az aneszteziológushoz, aki Elle fejénél
állt. Ismertem. Ő is ismert. Elfordította a tekintetét. Igaz, hogy nem
kellett volna ott lennem, de mindenki úgy tett, mintha nem venne
észre.
Blythe őrült sebességgel folytatta a műtétet, kauterizálta a vérző
ereket. Mintha számítana, mintha még meg lehetne menteni a felesé-
gem.
Térdre rogytam a műtőasztal mellett, és Elle tenyerére tettem a
tenyerem. Elle, tudnod kell, hogy nagyon szeretlek!
– Fibrillál – mondta az aneszteziológus Blythe-nak.
– Matt, mit csináljak? Újraélesszem? – kérdezte Blythe.
Egy pillanatig hezitáltam. Megígértem, hogy tiszteletben tartom
Elle akaratát.
– Ne éleszd újra! – válaszoltam. – Hadd menjen el békében!
Hát ez minden volt, csak béke nem.
Az elején mindenki azt állította, hogy lehetetlen, de én azt
mondtam, mentsék meg a gyereket. Legalább próbálják meg. Min-
denáron akartam a gyereket, de arra nem gondoltam, hogy ez lesz
belőle, hogy fel fogják vágni Elle-t. És hogy a gyerek is meg fog
halni. Az újszülöttes csapat folyamatosan próbálta újraéleszteni
Hope-ot, de még mindig ugyanúgy nézett ki, mint Dylan, aki halva
született; sápadt és mozdulatlan volt.
– Mennyi az Apgar-érték? – kérdezte Blythe.
– Hat az egyperces. Még nem értük el az öt percet, úgyhogy má-
sodik még nincs.
Hatos Apgar?
– Pulzus százhatvan – tudatta egy női hang.
 Csillagpor 404
– Gyerünk, lélegezz! – mondta az újszülöttes orvos. – Ez az! Ez
már valami! Kezd magához térni!
Talpra ugrottam.
– Kezd színe lenni – újságolta az újszülöttes, félig felém fordul-
va.
És akkor felsírt a kislányom, hangosan, ahogy egy újszülöttnek
kell.
– Úgy is van – helyeselt az egyik nővér.
Anya odanyomakodott az intenzívesek közé.
– Matt! Gyönyörű kislány!
Én is nagyot lélegeztem, tulajdonképpen hónapok óta most vet-
tem először igazán levegőt.
– Hadd lássam!
A légzésterapeuta félreállt, és ott volt az én kislányom, véresen,
de rózsaszínen, és csak ordított és ordított.
Amikor hátrafordultam, az aneszteziológus éppen lekapcsolta
Elle szívmonitorát.
– A halál ideje egy óra tizenhárom perc – mondta Blythe halkan.
 Keress fel álmaimban; egy legyen
Szívünk s a sóhajunk:
Suttog nekem,
Mint régen, réges-régen, kedvesem.
Christina Rossetti

Epilógus

Négy hónappal később

Az elmúlt egy évben sokszor gondoltam arra, hogy a gyász olyan,

mint a szökőár. Hirtelen tör fel a lelkem legmélyéből, magával so-
dorva minden hordalékot, ami az útjába akad. Néha arra ébredek,
hogy dühös vagyok Elle-re, amiért nem vigyázott jobban magára.
Van, hogy felébredve őt keresem magam mellett, mert nem vagyok
hajlandó elfogadni, hogy mindörökre elment. Aztán könyörgőre fo-
gom, és megígérem Istennek, hogy bármit megteszek, csak vessen
véget ennek a rémálomnak. Sokat sírtam. Hálásan fogadtam a csalá-
dom és a barátaim szeretetét és támogatását.
De sok örömben is részem volt, mert a kislányom szépen csepe-
redik. Bekukkantok a szobájába.
Hubble, a labradorunk rögtön kinevezte magát Hope őrangyalá-
nak, ahogy a kórházból hazahoztam. Most a fejét felemelve jelzi,
hogy a helyén van és figyel.
Hope a bölcsőben alszik, karjai széttárva, pufók kis ujjai szétte-
rülve. Elképesztő, hogy máris mennyit nőtt. Alig másfél kilóval szü-
letett, s ezt azóta több mint megháromszorozta. A fehérszőke haját és
a hegyes állát az édesanyjától örökölte. Más vonásaiban magamat
 Csillagpor 406
látom. A szeme színe napról napra egyre sötétebb, barna lesz, mint
az enyém. Mind a ketten ott vagyunk benne. Mégis megvan a saját
kis személyisége.
Nem látszik rajta, hogy fel akarna ébredni, így nem lesz ürü-
gyem tovább halogatni a teendőimet. Valószínűleg előre is jól ki-
alussza magát. Holnap lesz a keresztelője.
Mindenki itt lesz: anya, Hank, a bátyáim a családjukkal, Chris, a
felesége meg a lánya, Phil és Melanie, Blythe, sőt, még Wheeler bíró
is. És mivel Jake segített megmenteni Hope-ot, Meehan atya hozzá-
járult, hogy annak ellenére ő legyen a keresztapja, hogy nem katoli-
kus. Hivatalosan úgyis csak az egyik keresztszülőnek kell katolikus-
nak lennie, és Keisha az.
Keisha nagyon izgatott mostanában, és nemcsak azért, mert ke-
resztanya lesz. Úgy döntöttek Guy-jal, hogy nevelőszülőként ma-
gukhoz vesznek egy nagyobb gyereket, akit azután majd örökbe fo-
gadhatnak. Tegnap este azzal a hírrel hívott, hogy a gyámügy meglá-
togatta őket és mindent rendben talált, úgyhogy már nem kell sokat
várniuk. Örülök nekik.
– Aludj még, kislányom! – súgom oda Hope-nak, ahogy kilépek
a szobájából. – Holnap nagy napunk lesz.
A lépcső felé menet elmegyek Hank szobája előtt. Hozzánk köl-
tözött egy időre, Ő vigyáz Hope-ra, amíg dolgozom, meg amikor
éjszaka riasztanak.
Anya is segít, a maga módján. Ragaszkodott hozzá, hogy Hope
szobáját rózsaszínre fessük. Én azt mondtam, az nagyon lányos. Mi-
re ő:
– Ugyan milyen színű lehetne?
Azt mondja, semmit sem tudok arról, hogyan kell nevelni egy
kislányt, úgyhogy néhány dologban engedtem neki, de a rikító rózsa-
színt nem vállaltam. Azért teletömte Hope szekrényét fodros ruhács-
kákkal, amit Elle tuti utálna, ugyanakkor heti két napot ő vigyáz az
unokájára, amit viszont imádna a feleségem. Mindenki segít, ahol
407 Priscille Sibley
tud. Úgy tűnik, hogy egy háromkilós kislány felneveléséhez nem
elég egy apuka, kell hozzá a fél falu.
De a keresztelő előtt van még valami, amit meg kell tennem.
Nem volt nehéz meghozni a döntést, hogy Elle-t itt a farmon
temessük el, de a kivitelezés nehézségekbe ütközött. Időközben hoz-
tak egy rendeletet, amely szerint csak hivatalosan kijelölt temetőkbe
lehet temetni. Az önkormányzat nem volt hajlandó kivételt tenni
velünk. Azt az egyetlen engedményt tették, hogy ha elhamvasztatjuk,
akkor a hamvait eltemethetem a farmon, ami tulajdonképpen nem is
volt engedmény.
Senkinek sem tetszett a hamvasztás gondolata. Nekem sem. Már
akkor sem, amikor Celina meghalt. Sem akkor, amikor Dylan. De
Elle meggyőzött, hogy így lesz a legjobb. Hiszen csillagpor vagyunk,
mondta. És ő volt a legfényesebb csillag.
Most, hogy felengedett a föld, teljesítem a régi ígéretem. Celina
hamvait Elle mellé fogom temetni, és Dylanéit is. Biztos, hogy a
feleségem is így akarná. De van még valami más is. A két vetélése
után, amik túl koraiak voltak ahhoz, hogy a magzatok nemét meg
lehetett volna állapítani, Elle-nek kellett valami emlék a „babákról”.
Így aztán vett két kis meteoritdarabot, amiket szintén eltemettünk a
kertben, egy kis szilfadobozban. Csillagpor, mondta Elle. Ma reggel
ezeket is kiástam a két urnával együtt.
A földben egy üvegdobozban megtaláltam a babákról szóló nap-
lóit is. Ezekben Elle nem hozzám címezte a leveleit, hanem hozzá-
juk. Celinát Édes Angyalomnak szólította. A másodikat Én Kis Ked-
vesemnek, a harmadikat Édes Kisbabámnak, Dylant pedig Kis Sze-
relmemnek. El fogom olvasni a naplókat, aztán visszatemetem min-
det. Szerintem Elle a babák sírfeliratának szánta őket.
Újságpapírt terítek a konyhapadlóra, és behozom a három urnát.
Legutóbb az első műtétem első bemetszése előtt hezitáltam ennyit.
Letérdelek, felnyitom Elle urnáját, és megborzongok. Azzal próbá-
lom nyugtatni magam, hogy kimondom:
 Csillagpor 408
– Csillagpor. Fogalmad sincs, mennyire hiányzol, Pip!
Aztán kinyitom Dylan urnáját, és beleöntöm a hamvait Elle-ébe.
– Szeretlek, kisfiam! Nyugodj békében édesanyád mellett!
Beteszem a meteoritdarabokat is, aztán elrévedek Celina urnáját
nézve.
– Celina, te már nagylány lennél. Téged is nagyon szerettünk.
Belenézek az urnába, és megpillantok valamit.
Először azt hiszem, hogy a hosszú évek alatt összeálltak a ham-
vai, de jobban megvizsgálva látom, hogy egy cipzáras műanyag
zacskó az, benne egy összetekert borítékkal. Nyelek egyet, és kieme-
lem, ügyelve rá, hogy Celina hamvait Elle urnájába söpörjem róla.
A borítékon az én nevem áll, Elle kézírásával:

Dr. Matthew Beaulieu

Feltépem.

Drága Matt!

Ez az, amit a NASA biztonsági levélnek hív. A karanténban az

űrhajósok búcsúlevelet írnak a szeretteiknek. Én most még a farm-
házban vagyok, de a szívem máris veled van tele. Ma egész nap hul-
lámvasutaztunk és a tengerparton sétáltunk. Tudnod kell, hogy min-
den egyes pillanatot a szívembe zártam. Igazából ezekkel az órákkal
köszöntünk el egymástól, de nekem muszáj szavakba is öntenem őket.
Arra az esetre, ha... Tudom, mit mondtál a parton. Hogy hallani sem
akarsz arról, hogy esetleg meghalhatok. De, sajnos, ez is benne van
a pakliban. És ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy megtörtént.
Nem akarlak kínos helyzetbe hozni a menyasszonyod előtt. Tu-
dom, hogy szereted, és nem akarom, hogy kínos kérdések merüljenek
fel, amik megbonyolítják az életed, úgyhogy olyan helyre rejtem ezt a
levelet, ahol csak te találhatod meg. Ígértél nekem valamit, és tudom,
hogy meg is fogod tartani. Ezt az is bizonyítja, hogy megtaláltad ezt
409 Priscille Sibley
a levelet. Ugyanakkor, ha el akarod mondani neki, tedd meg nyugod-
tan. Áldásom rá.
Tisztában vagyok vele, milyen kockázatos dologra készülök. Az
űrutazás nagyon veszélyes, de vonnák dolgok, amik megérik az áldo-
zatot. Ez is egy ilyen. Boldog vagyok sőt, mámorít az érzés –, hogy
megadatott nekem, hogy közelebb hozhatom a csillagokat, és meg-
érinthetem a menny egy kis darabját. Hány embernek lehet része
ekkora diadalban? Nagyon szerencsés vagyok, hogy valóra váltha-
tom az álmomat.
Szeretlek Matthew! Amióta az eszemet tudom. Mindig is te voltál
a legjobb barátom. Te voltál az első szerelmem. És egyetlen gyerme-
kem apja. Szerettem a lányunkat, bár még nem álltam készen az
anyaságra. Túl fiatalok voltunk. Köszönöm, hogy akkor olyan jó vol-
tál hozzám. És köszönöm, hogy vállalod a terhet, hogy most velem
együtt temeted el.
Lehet, hogy nem kellene mindezt elmondanom neked. Hiszen
mást veszel feleségül. De tudom, hogy valahol azért te is ugyanúgy
érzel, mint én, és szeretném, ha tudnád, hogy semmi rossz nincs
ezekben az érzésekben. A mi közös történetünk régebben kezdődött,
mint a mással közös történeteink. Nem árulod el a feleséged, ha
meggyászolsz engem.
Egy részedet magammal viszem erre a küldetésre. Erősebbé,
kedvesebbé, magabiztosabbá tettél. Gazdagabb lett tőled az életem,
és azt hiszem, én is ugyanannyit adtam neked a szívemből, mint te
nekem.
Az emlékeidben továbbra is ott leszek veled. Egyszer majd me-
sélsz a gyerekeidnek a lányról, aki annyira szerette a csillagokat,
hogy felült egy űrhajóra, hogy megjavítson egy elromlott teleszkópot.
Kedves és jószívű ember vagy. Csodálatos férj és apa lesz belő-
led. Szeretném, ha teljes lenne az életed. Ígérj meg nekem még vala-
mit! Ígérd meg, hogy Boldog leszel!
Nagyon szeretlek
Pip
 Csillagpor 410

Ígérjem meg, hogy boldog leszek? Jézusom! Újra végigolvasom

a levelet. Elle még a küldetése előtt írta, amikor jegyben jártam Ca-
rollal. Ahogy mindig (lásd például azt az átkozott nyilatkozatot),
most is elrendezte a dolgait.
Eltart egy ideig, mire felkászálódom a padlóról. Még egyszer el-
olvasom a levelet. El akarom mondani Elle-nek, hogy nem vettem
feleségül Carolt. És hogy nem Celina volt az egyetlen gyermeke. Azt
akarom, hogy jöjjön fel velem a gyerekszobába, és olvadozzunk
együtt a mi kis gyönyörűségünk láttán. Még mostanában is ilyesmi-
ket képzelek, hogy megőrizzem az ép eszem.
Megrázom a fejem. Elment. Ismét végigolvasom a levelet. Az
utolsó sor még mindig nem ereszt – egy újabb ígéretet akar kicsikar-
ni belőlem, azt, hogy boldog leszek.
Hubble leüget a lépcsőn, és halkan nyüszít. Hope biztosan el-
kezdett mozgolódni, de sírni még nem sír. Ki tessékelem a kutyát az
udvarra, aztán Elle urnájába öntöm Celina hamvait is.
– Hamu a hamuhoz, csillagpor a csillagporhoz – suttogom.
Fent Hope panaszosan felsír. Megmosom a kezem, aztán felme-
gyek hozzá.
– Szia, kicsikém! – mondom neki, és kiemelem a bölcsőjéből.
Rögtön elcsendesedik. A kis bűbájos tudja, hogy ha egyszer si-
kerül felkeltenie a figyelmem, onnantól már az övé vagyok. Moso-
lyog. Ragyog. Maga a könnyűség és a boldogság.
– Rendben, Elle, rendben van. Megígérem.
Egy pelenkacserével és egy üveg langyos tápszerrel később
Hope-pal a karjaimban ülök a hátsó teraszon. Ragyogó tavaszi déle-
lőtt van, orgonaillat tölti be a levegőt. Árad a folyó, csillog a napfény
a vizén. A tavasz új életet hoz, Új életet.
Hope-ot nekidöntöm a vállamnak, hogy büfizzen egyet, és le-
megyek a lépcsőn. Közben a tájat nézem, a kertet, a füvet, az erdőt.
Talán a fény vakít el, de egy pillanatra tünékeny alakot látok a fák
között: Elle az, fénylik és mosolyog. Aztán hirtelen eltűnik. És mégis
411 Priscille Sibley
itt van. Az emlékeimben. A szívemben. És egy része ott van a kislá-
nyunkban.
– Hope – szólalok meg. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer
egy lány, aki annyira szerette a csillagokat, hogy felült egy űrhajó-
ra…
 A szerző megjegyzései

Megjegyzés a történeti hűség kedvéért.

Nagy szomorúsággal töltött el a Columbia űrsikló katasztrófája,
és azóta még inkább csodálom az űr felfedezőinek bátorságát és el-
hivatottságát.
Ám ebben a könyvben Elle kitalált Atlantis-küldetését 2004 má-
jusára tettem, tizennégy hónappal korábbra, mint ahogy az űr-
siklóprogram újraindult. A valóságban a Discovery űrsikló bátor
legénysége 2005. július 26-án látogatott a világűrbe. Habár az
Atlantis tényleg végrehajtott egy küldetést, amelynek célja a Hubble-
teleszkóp javítása volt, erre csak 2009-ben került sor, és a feladatot
szerencsére viszonylag simán teljesítették.
És végül, igaz, hogy a mikro meteoritok veszélyt jelentenek az
űrhajósokra az űrséták közben, de az Elle küldetése során történt
baleset, ahogy a könyv többi része is, kitalált esemény.
Ami a történet jogi oldalát illeti, a cselekvőképtelenség esetére
tett nyilatkozat és a terhesség viszonyát szabályozó törvények min-
den amerikai államban mások és mások. Egyes államokban tilos le-
kapcsolni a lélegeztető gépet, ha az anya terhes. Máshol a terhesség
várható kimenetelétől függ, meg szabad-e ezt tenni. Olyan államok is
vannak, ahol a törvény ezt az esetet egyáltalán nem tárgyalja. Arra
bátorítom az olvasót, nézzen utána, hogy az ő lakhelyén milyen sza-
bályozás van érvényben.
 Köszönetnyilvánítás

A családom támogató szeretete nélkül sohasem tudtam volna megír-

ni ezt a könyvet. A férjem és a fiaim bátorítottak, amikor fel akartam
adni. Időt adtak rá, hogy kövessem az álmaimat. Ünnepelték a győ-
zelmeimet, és ha kellett, megöleltek. Nagyon szerencsés nő vagyok,
hogy te vagy a férjem, Tim. Robert, Cole és Ethan, ti vagytok min-
den örömöm. Szeretlek benneteket!
A nővéreim, Sherron Small és Lou Smyngton, mindketten sokat
segítettek, hogy az apró részletek is stimmeljenek. Mindkettőtöknek
sokkal tartozom a barátságotokért és az erőtökért.
Adósa vagyok az irodalmi ügynökömnek, Laney Katz Becker-
nek is. Az ő bölcsessége, éleslátása és hite tette lehetővé, hogy töb-
bet tudjak kihozni magamból, mint gondoltam volna. Köszönöm
szépen az útmutatásodat.
A következő embereknek szeretnék még köszönetet mondani:
Linda Retstatt, Carol McPhee, Judi Romaine, Verna LaBounty,
Debora Nemeth, Kathleen Lutter. Mindannyiótoktól sokat tanultam
az írásról. Amy Nathan és Catherine DiCairano: köszönöm, hogy az
első olvasóim voltatok, bátorítottatok és őszintén elmondtátok a vé-
leményeteket. Maria Imbalzano, köszönöm a jogi szakértelmedet és
a logikus látásmódodat. A hibákért csakis én vagyok a felelős, nem
te. Dr. Leroy Chiau-nak is itt a helye, aki segített tisztázni néhány
kérdést az űrutazással kapcsolatban.
Az utolérhetetlen Backspace Writer’s Fórum is segítségemre
volt. Hálás köszönet Karen Dionne-nak és Chris Grahamnek, amiért
létrehozták ezt a közösséget. Biztos menedéket jelentett számomra.
Végül szeretném még megköszönni csodálatos szerkesztőmnek,
Emily Krumpnak, hogy olyan mélyen megértette a szereplőimet és
az ő világukat. És köszönet Julia Meltzernek, Martin Karlow-nak és
 Csillagpor 414
a William Morrow Kiadó minden dolgozójának a támogatásukért és
a lelkesedésükért.
Priscille Sibley azon kevesek közé tartozik, akik mindig is tudták,
mik szeretnének lenni. Ugyanis már nagyon korán eldöntötte, hogy
nővér lesz. És költő. Aztán idővel a szavak iránti szeretete a történe-
tek iránti szeretetté fejlődött, ám a szakmai elhivatottsága semmit
sem változott. Mert bár az évek alatt jó néhány verse és immár az
első regénye is megjelent, továbbra is egy újszülött-
intenzívosztályon dolgozik New Jersey-ben.

– Van egy kulcsfontosságú találkozási pont a hivatásom és az írás

között. És ez az empátia – mondta. – Amit nővérként teszek, egyszer-
re nagyon gyakorlatias és nagyon emberi. Ez egy komoly szakértel-
met igénylő foglalkozás. A legjobb és a legrosszabb pillanataikban
látjuk az embereket, miként a kettő közötti átmenet minden szintjén.
Mindenki óriási terhet cipel, amikor válsággal kell megbirkóznia.
Nővérként az empátia vértez fel, hogy segítsek, bármi is legyen a
kimenetel, túlélés vagy veszteség. És íróként is muszáj megértenem a
szereplőimet, hogy az olvasóim számára élethűvé tudjam tenni őket.
Kell, hogy legyen lelkűk. Ha nem tudom beleélni magam abba, hogy
mi kelti életre őket, akkor ez az olvasóknak sem fog sikerülni.

Bármennyire is logikusnak tűnne, a Csillagpor történetét nem egy

konkrét esetből merítette, mert szerinte azzal óhatatlanul megsértette
volna azokat az íratlan etikai szabályokat, amelyekhez tartja magát a
munkájában. A karakterek megformálásban azonban felhasználta
azokat a tapasztalatait, hogy krízishelyzetekben a családok mennyire
eltérő módon viselkednek.

Ha többet is szeretne megtudni a szerzőről, olvassa el a vele készült

interjúnkat a www.pioneerbooks.hu oldalon.