FÉJA GÉZA

RÉGI MAGYARSÁG
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1772-IG

A FELVILÁGOSODÁSTÓL
A SÖTÉTEDÉSIG
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1772-TŐL 1867-IG

NAGY VÁLLALKOZÁSOK KORA

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1867-TŐL NAPJAINKIG

FÉJA GÉZA
RÉGI MAGYARSÁG
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
A LEGRÉGIBB IDŐKTŐL 1772-IG
HARMADIK KIADÁS
BUDAPEST 1943
MAGYAR ÉLET KIADÁSA
Felelős kiadó: Dr. Püski Sándor
Popper Ernő könyvnyomdája, Monor.

TARTALOMJEGYZÉK
Előszó a második kiadáshoz
Az ómagyarság
A keresztény középkor
A kolostori irodalom
A Beszéd és a Siralom
Legendák és példák
Magyar szentek legendái
Eredeti írói törekvések
Halábori Bertalan
Szemelvény az „Énekek Éneké“-ből
Világi irodalom
A Névtelen Jegyző
A második reformátor
Attila-reneszánsz és a népfelség elve
Kálti Márk krónikája
 Szemelvények a „Képes Króniká“-ból
A mezei magyarság
Világi költemények
Temesvári Pelbárt
Az első magyar biblia és a paraszti reneszánsz
A reneszánsz és a humanizmus
Pannóniai János
Mátyás király
Szerémi György
Dózsa-eposz
A protestáns kor
XVI. század
Ószövetség, zsoltárok, tragikus pátosz
Prédikátorok
Bornemisza Péter
Három prédikátor
Heltai Gáspár
A társadalmi lírikus
A históriás ének
Tinódi Lantos Sebestyén
Társadalmi epika
Az Ős-Toldi
A széphistória
A XVI. század drámája
Balassa Bálint
A katolikus reformáció kora
A XVII. század
Pázmány Péter, az ellenforradalmár
A protestáns Kalauz
Zrínyi, a költő
Négy bujdosó
Gyöngyösi István
Névtelen költők
A kuruc költészet
Az erdélyi emlékirat
A XVIII-ik század
II. Rákóczi Ferenc, az író
Mikes Kelemen
Az iskoladrámák
Három költő
Utóhang

Előszó a második kiadáshoz

1936-ban érdekes könyv hagyta el a sajtót: Prohászka Lajos egyetemi tanár „A vándor és a
bujdosó“ című munkája, mely összefoglaló és bölcseleti mélységű képet próbált adni
sorsunkról és végzetünkről. Prohászka merőben kívülről szemléli a magyarságot, stílusa és
gondolkodásmódja a „germanizmus“ iskola-példája. Egész emberi lénye felujjong, tudata és
ösztönei teljes mértékben együttműködnek, midőn a német „vándor“ alakját rajzolja meg; a
magyar „bujdosót“ azonban csak kívülről és csupán az értelmével tudja megközelíteni.
Várhatunk-e tőle mást, mint jóindulatú torzképet?
Ha valaki ösztönösen és elrendelten azonos egy nép világképével, a másik nép világképét
pedig csak kívülről bírja megközelíteni, akkor párhuzama bizonyára igazi alán lesz az utóbbi
kárára; ilyen szellemi kártevés ér bennünket Prohászka könyvében, melynek most jelenik meg
a második kiadása, s a magyarság „mibenlétét“ kutató elmék egyre sűrűbben hivatkoznak rá.
Prohászka a régi magyar lelket „suhanc-léleknek“ nevezi; nem ismeri, vagy pedig nem tudja
méltányolni a honfoglaló magyarság magával hozott eredeti és fejlett keleti kultúráját, s
lelkét, ő is abban a tévhitben szenved, hogy kóborló nomád rajok jöttek a Duna-medencébe,
mindent nyugatról kaptak és idők folyamán több ízben teljesen „átalakultak“. Prohászka
tévhite távolról sem egyedülálló jelenség a mai napokban; az idő követeli, hogy ne csak
vitával, hanem művel válaszoljunk és védjük a lelkünket; ezért tartom a „Régi Magyarság“
teljes átdolgozását nemcsak feladatnak, hanem hivatásnak is.
Prohászka Lajost megtévesztette a magyar élet felszíne; gyöngeséget lát olyan tényekben
és jelenségekben, melyek belső erőt és szépséget rejtenek, így a magyar hatalmi terjeszkedés
hiányában. Felhányja, hogy történelmünk folyamán csak ideiglenesen tudtunk hatalmas
birodalmat teremteni, tehát a nyugati jellegű imperializmus sohasem volt vágyunk és célunk.
Prohászkának ebben a kérdésben is, mint csak-nem valamennyi magyar kérdésben, bizonyos
mértékben igaza van; ámde szánalmasak és gyarlók a végsőszót igénylő féligazságok. A
magyarság birodalmi élménye eleitől fogva a népek és nemzetek egymásmellé-rendeltsége, a
keleti föderációk halhatatlanöröksége volt; birodalmi törekvései tehát inkább rendező és
összefoglaló, mintsem elnyomás útján beolvasztó törekvések voltak. A honfoglaló magyarság
inkább emberi megegyezésre törekedett, mintsem katonai erejének feltétlen érvényesítésére;
ez a föderációs hajlam végigvonul egész történelmünkön és alap-vető élményünknek
nevezhetjük.
Prohászka folyton a nagy alapvető élmények és a magyar mitológia hiányát hányja
szemünkre. A népek egymásmellé-rendeltségének ebben az emberséges „vallásában“ nem
rejlik „mitológia“ is, legalább annyi, mint a „végtelenség“ Prohászka által annyira méltányolt
szép, ködös hitében? Prohászka a végtelenség élményének a hiányát is felrój ja nekünk, de
természetesen nem veszi észre, hogy az emberi egymásmellé-rendeltség vágyában a sztyep
széles, szabad látomása és a határtalanság élménye nyilatkozik meg. Tudományos módszere
szerfölött furcsa: lépten-nyomon idegen eszmék és eszmerendszerek hiányát írja számlánkra,
anélkül, hogy a saját ősélményeinket észrevenné. Úgy látszik, megcáfolhatatlan az a
megállapítás, hogy végső értelemben kél fajta él Európában, s a Lajta közöltük a szellemi
határ. Kelet-Európa lelke türelmes, s gazdag élménytárnáiból most alakul ki az öntudata. A
kultúra fogalma sem azonos e két nagy tájon: Keleten elsősorban mindig a mély kultúrát
jelenti, nyugati fogalma sok tekintetben a civilizáció fogalmával elegyedik. A lelkek Lajtája
sok tekintetben szellemi vízválasztó, s Prohászka a túlsó oldalról rajzol vázlatokat rólunk.
A tudós szerző hosszas és körülményes okfejtéssel magyarázza, hogy miért nem született
magyar klasszicizmus, mely ugyancsak megszületett, de más-természetű, mint a Lajtán túli,
más a megnyilatkozása és a rendeltetése. Akinek alapvető élménye az emberi egymásmellé-
rendeltség, az sohasem siklik egy-vágányú pályára és nem lesz egyetlen csillag fanatikusa
(Prohászka azért is megró bennünket, hogy nem vagyunk ilyen értelemben fanatikusak!),
hanem áhítata csillagrendszerhez fűződik. Magyar földön mindig pólusok cikáztak és
küszködtek, s a magyar szellem mindig pólusok összebékítésére, szintézisére törekedett.
Magunkkal hoztuk Ázsia hatalmas vallásos-kulturális áramait, befogadtuk Bizánc hatását
éppen úgy, mint a római kereszténységet, megbarátkoztunk a nyugat-európai kultúrával,
anélkül, hogy a kelet-európai mélykultúrától és lélektől elszakadtunk volna; pólusokat
összebékítő szintézist, belső klasszicizmust teremtettünk Kelet-Európának.
 Prohászka a magyar „bujdosó“ életformáját is lekicsinyli, eredeti értelmét
félremagyarázza, s elmélyülését a német „vándor“ hatásának tulajdonítja. Ami „bujdosásunk“
éppen úgy nem volt egyvágányú életforma, amint egyetlen életformánk sem ilyen természetű.
A Szenczi Molnár Albertek bujdosása áhítatos szertartás volt, kísérlet az európai élmény
végig-élésére és a mindeneket összefoglaló nagy szellemi „haza“ megteremtésére, s e kísérlet
egyre inkább a legjobbak kötelező „iskolája“ lett. Ady is továbbélte ezt az Európa-élményt, de
másért is bujdosott, időről-időre ki kellett szakadnia a belső magyar dráma folytonosságából,
hogy „távolságot“ nyerjen és tisztán láthassa. A mi életünk ugyanis, főként 1526 óta,
szakadatlan belső dráma. Századokon keresztül nem tudtuk megvalósítani „birodalmi
látomásunkat“, mert két ellentétes erő ütközőpontjába kerültünk. Keletről a miénknél
kezdetlegesebb birodalmi szándék, nyugatról pedig idegen birodalmi gondolat zúdult reánk
vérrel, vassal és kísértéseivel; a sorsnak bizonyára szándéka volt ezzel a komor végzettel:
belső drámába, az alkotás belső színjátékába kényszerített bennünket, eljövendő
teljesítményeinkre edzett, éppen ezért e belső dráma átélése fontosabb is volt nekünk, mint a
kifejezése. Akkor fejeztük ki, ha elemi szükségét éreztük, s ha kifejeztük, sohasem vallottunk
szégyent vele, gondoljunk csak a XVI-ik század irodalmára, Pázmányra, a magyar balladára,
Széchenyire és Adyra többek között. A kifejezést pedig keleti szeméremmel és áhítattal
inkább szertartásnak tekintettük, mintsem ,,termelésnek“. A „bujdosóban“ nőtt végső
feszültséggé belső drámánk, menekülnie kellett előle, hogy kifejezhesse, s mindegy, hogy
hová menekült, Lengyelországba, Partium nádasaiba, Döblingbe, vagy Párizsba; menekülése
mindenképpen teremtő folyamat volt.
Ezen a helyen nem lehet feladatom, hogy Prohászka tévedéseinek egyetemére rámutassak.
Meg kell elégednem azzal, hogy rámutattam azokra az alap-vető tévedéseire, melyek az
ómagyarság és a régi magyarság belső történetének hitelét rontják. A vitát különben az
előszóra korlátozom, s könyvemben arra törekszem, hogy a legősibb gyökerektől elindulva hű
és megérdemelt képet rajzoljak a régi magyarságról.

Az előszóban meg kell állapítanunk, hogy mi tartozik elsősorban a magyar irodalom

körébe? Mindaz, ami lényünkről, létünkről és sorsunkról lényeges élményt közöl, ami híven
és igazul tükrözi életünket. Mint említenem, a magyarság idegen erők szakadatlan ostroma
között belső drámába tért, „befelé vittük a zászlót“. Az „ország“ is inkább bévül valósult meg,
virtuális Magyarország született, ezért irodalmunk a folytonos nemzetteremtés tényét és
folyamatát éppen olyan természetesen tükrözi, mint esztétikai élményeinket. Irodalmunk
múltjából minden mondatfontos, mely ennek a teljes magyar élménynek kifejezésére
törekszik és minden mű másodrendű, bármekkora „történeti“ és „fejlődésbeli“ fontosságot is
tulajdonítanak neki, ha nincsen szerves kapcsolata a teljes magyar élménnyel. Nem
kerülhetem ki tehát az újjáértékelés feladatát; szembe kell szállanom az „értékek“
megkövesedett és elavult rendjével.
A régi magyarság műfajai többnyire egészen más természetű műformák, mint a későbbi
századoké;ez a körülmény tévesztette meg nem egy irodalom-történetírónkat. A XVI-ik
század protestáns prédikációja lényeges irodalmi műfajunk, mert legtöbbet tükröz a század
magyar életéből. Szerémi György történelmi műve tudományos szempontból mélyen
Istvánffy Miklós munkája alatt marad, de lényeges irodalmi mű, mert a magyar mélyrétegek
lelke az ő lapjain szólal meg először, helyenként elemi erővel. Az erdélyi emlékiratokban a
természetes magyar regény ősképe született meg, tehát jelentőségük időtlenértékű. II. Rákóczi
Ferenc Mikes Kelemen mellett a XVIII. század 1772-ig terjedő időszakának legnagyobb
magyar szelleme, mert metafizikai hajlamunkról és társadalmi berendezkedésünkről ösztönös
mélységű élményeket közöl. A magyar irodalom alkatához és szerepéhez szabtam ítéleteim
mértékét.

A magyar irodalom történetét két nagy korszakra kell osztanunk: a régi magyar
irodalomra, mely1772-ig terjed, s melyben a vallásos eszme uralkodik és az új magyar
irodalomra, melyben a vallásos eszme helyét átveszi az ember. A vallásos eszme keretei
folyton szélesedtek, bővültek, ezért sokáig minden korszakos rengés megfért közöttük, s
egyetlen kiemelkedő alkotó sem tért el a vallásos eszme délköre alól. Irodalmunk történetét
1772-ig egységes korszaknak tartom, s e korszakon belül sem lehetséges túlságosan merev
határvonalakat húznunk.
A magyarság fejlett, gazdag ómagyar kultúrával jött a Kárpátok medencéjébe, erről a
kultúráról azonban csak gyér emlékeink maradtak, csak elemeit őrizte meg a keresztény
középkor műveltsége és a népköltészet. Ezek az elemek azonban éppen elegendők arra, hogy
az ómagyar kultúra körvonalait megrajzoljuk. A kereszténység felvétele nem zárja le az
ómagyar lélek hatását; még a XIX-ik század végén, sőt a napjainkban folyó népköltészeti
gyűjtés is kiirthatatlan nyomairól tanúskodik. A középkori kolostori irodalom a nemzetközi
keresztény műveltségből táplálkozott, az udvar légkörében azonban sajátságos történelmi-
állampolitikai művek keletkeztek, a gesták, melyek mindmáig irodalmi ősképeink maradtak,
mert irodalmunk nemzetteremtő szerepére figyelmeztetnek. A középkor végét a humanizmus
jelenti be, de a humanizmust nem tekinthetjük döntő jellegű magyar szellemi eseménynek,
mert csupán vékony réteg ügye volt, s lényege inkább a protestantizmus hajszálerein keresztül
szívódott kultúránkba. Még a humanizmus előtt széles rétegeket öntött el a laikus vallásosság
és a huszitizmus, melyek Budai Nagy Antal és Dózsa György történelmi vállalkozásában a
magyar tömegek emberi és nemzeti manifesztációjává nőttek; Szerémi György ennek a
történelmi folyamatnak a legjellemzőbb irodalmi megnyilatkozása. A protestáns irodalmat a
laikus vallásosság, a Dózsa-forradalom és a népszerűsödő humanizmus színezte; a
protestantizmus „szabadsága“ és ellenzéki szerepe, s a kálvinista praedesztináció (az eleve
elrendeltség tana) azonban rést nyitott az elnyomott magyar ősléleknek is, s elélek eredeti
keleti fatalizmusának. A magyar lélek európai fejlődése tehát sajátságos folyamai: az
újfolyamatok ősi örökséget vernek fel, az ősi élmények pedig nem zárkóznak önmagukba,
nem merevednek meg, hanem kezet fognak a szellem friss áramlataival. Ez a fejlődési mód
magyarázza például azt, hogy a reneszánsz élménye Balassa Bálint költészetében egészen
különös magyar reneszánsszá lett.
A XVI-ik században az irodalmi fejlődés kovásza a protestantizmus, melynek legmélyebb
jelentősége az, hogy gyökerei a mélyrétegbe, a néplélekbe és a népsorba bocsátkoztak; a
vallásos gondolat merésztársadalmi tartalommal telt meg, a Dózsa-forradalom továbbélte a
maga szellemi életét. A XVII-ik századot az ellenreformáció, vagy a katolikus reformáció
kor-szakának nevezzük, de a legnagyobb magyar ellenre-formátort, Pázmány Pétert, még
szerves kapcsolatok fűzik a protestáns lélekhez. Pázmány a protestánsszellemi forradalom
eszközeivel csinált katolikus ellen-forradalmat, nyelve és egyénisége a magyar mélyrétegből
táplálkozott; tomboló harci kedvében, ösztöneiben, szenvedélyeiben és nyelvében éppen úgy
felszabadult a „történelem alatti“ elnyomott magyar természet, mint a prédikátor-írókban; az
elvi ellentétek mélyén tehát lelki azonosság élt.
A XVII-ik században Zrínyi Miklós szellemi környezetében megszületik a kuruc lélek, s
megindul a köznemesség szellemi előretörése, melynek a kurucfölkelések a történelmi
megnyilatkozásai. Werbőczy körülbástyázta a nemesi-nemzeti öntudatot, s egyelőre ez az
öntudat kerül a történelem és az irodalom gyújtópontjába. A XVI-ik században megnyílt
„mélységet“ betemetik, s bár néha megrázkódik, mint a Rákóczi-fölkelést elindító magyar-
szláv zendülésben, de tartósabb és nagyobb szabású történelmi s szellemi szerephez ebben a
korszakban többé nem jut. A nemesi-nemzeti kurucöntudat Rákócziban és Mikes Kelemenben
egyetemes emberivé mélyül, egy gazdag kor-szak lezárul, s nemsokára felüti fejét az újulás.
Fölmerül az a kérdés is, hogy e hosszantartó vallásos korszakban megszületett-e a magyar
metafizika, vagy legalábbis metafizikai hajlamunk? Prohászka Lajos természetesen az ő
létüket is tagadja; igaza van-é?
A magyar metafizikának három ősi élménye van.
Az egyik a kozmikus hajlam, a „természet-vallás“, mely a „föld édes anya“ kultuszát
éppen úgy kivirágoztatta, mint a csillagos ég tiszteletét, tehát már eleve egyetemes igényű
volt, s a néplélekben és a népköltészetben mindmáig megmaradt. Bornemisza Péter
följegyezte a „föld édes anyjához“ fohászkodó magyar imádságot, Pázmány Péter pedig „az
földnek emlékezetivel“ akarja megfojtani „az mi akaratosságunknak dagályát“. Másik ősi
metafizikai élményünk a sámáni révület, a mélységekig való visszaérzés, az Örökké alakuló,
teremtődő világ „titkaiba“ való misztikus „bepillantás“. Harmadik a halottak tisztelete.
Prohászka észreveszi, hogy mennyire ragaszkodunk múltunkhoz, de csupán „régi
dicsőségünket“ emlegető nemesi-nemzeti retorikánkról vesz tudomást, holott múlt-áhítatunk
legmélyebb megnyilatkozása az ősök vallásos tisztelete. A legjobbak magyar tudata mindig
misztikus közösségtudat, élők és holtak egyessége. Ősi metafizikánk Ady Endrében
jelentkezik legtisztábban, ez azonban már munkám utolsó kötetének a dolga.
A magyarság a Kárpátok medencéjében a kereszténység áramvonalába jutott, s eleinte
inkább Bizáncra nézett, de végül is a nyugati kereszténységhez csatlakozott. Külön kérdés
tehát, hogy metafizikai hajlamuk ebben a korszakban miképpen fejlődött?
A protestáns korban felszabadult az eredeti magyar „természet“ s szellem és nyilvánvaló
lett ismét,hogy nem lehetséges egyetlen pólus uralma alá vetni a lelkünket. A lutherizmus és a
kálvinizmus mellett megszületik a „magyar vallás“, az unitárizmus, melynek apostola, Dávid
Ferenc két törvényt példáz. Az első törvény azt hirdeti, hogy ha valami Magyarországon zárt
formákba merevedik (ezt cselekedte Méliusz Juhász Péter a protestantizmussal), azonnal
megindul ellene a szabadságharc. Dávid Ferenc másik „törvénye“ pedig azt mondja, hogy a
magyar metafizika nem rendszer, hanem dráma. Dávid Ferenc drámai vallást teremtett, a
reformáció folytonosságát hirdette, merész, tragikus balladai útra hívta az embert, de azt
hirdette, hogy az út végén színről-színre meglátjuk az Istent.
A magyar metafizikai dráma másik nagy hőse II. Rákóczi Ferenc. Rákóczi ösztönösen a
janzenizmus felé hajolt, mert a janzenizmus komor bűntudata ébresztette életre mély énjének
eredeti hajlamait: a végtelen alázatot és szemérmet, s a szinte fatalista önfeláldozásnak: az
egyén teljes feloldódásának, az egyetemesbe, tehát az Egyetlenbe való múlásának a vágyát.
Rákóczi végtelen alázata egészen öntudatlanul magányos, tiszta gőg is, az elsőség ösztönös
hitvallása, azért áldozza fel egyéni életét, azért veti magát percenként az alázat porába, hogy a
Legfőbbel egy-lényegű lehessen. Rákóczi a magyar drámából nőtt a metafizikai drámába s ő
tetőzi be és zárja le irodalmunk vallásos korszakát.
A magyar kálvinisták, így Bethlen Miklós és Cserei Mihály a protestantizmust ösztönösen
azonosítják a keleti fatalizmussal, s kálvinista fatalizmusukból építenek életszemléletet, ők a
metafizikai kiegyenlítődés képviselői, erős, mindent bíró, a fátummal nyugodtan szembenéző
lelkek; a keresztény izgalom néma keleti fatalizmusukból komoly-komor életbölcsességet
váltott ki. Az életben tragikus „próbát“látnak és hálásak minden melegért, fényért,
békességért, amit a sorstól kapnak. Áhítatuk nem olyan végletes, mint a metafizikai dráma
hőseié, nyugodtan viselik a szenvedést, állandóan rendben tartják a lelküket, mindennapos
belső számadást csinálnak, folyton fékezik lelkük drámai hevét, s minden percben készek a
halálra. A magyar nyugalom e vihartalanabb belső tája is lebírt, legyűrt, bölcsességgel
kiegyenlített drámák árán született meg.
 A „Régi magyarság“-ban a fejlődés rendje szerint még csupán metafizikai elemeink
felcsillanására mutathatunk rá, a gyökerekre és a megfogant vesszőre;a törzs s a lomb, így
Ady Endre és Németh László metafizikai drámája már a későbbi kötetek anyaga.

A „Régi magyarság“ első kiadása 1937-ben Pozsonyban jelent meg a „Tátra“ kiadónál.
Olyan időben adta ki könyvemet, midőn támadások pergőtüzében, s megbélyegzetten egyedül
állottam; magatartásáért ezen a helyen is köszönetet mondok. Az első kiadást teljesen
átdolgoztam és lényegesen megbővítettem. A „Régi magyarság“ magyar irodalom-
történetemnek első kötete, de egységes korszakot tárgyal s önálló munkának is tekinthető.
Könyvemben bőséges szemelvényeket nyújtok. A régi magyar irodalom igazi értékeit a
közönség nem ismeri, s ha meg is szeretné ismerni, nehezen férhet hozzájuk. Arra törekszem,
hogy legalább a tárgyalt anyag ízét éreztessem, s elfeledett, vagy észre nem vett, esetleg
elhallgatott értékekre idézeteim útján ráirányítsam a figyelmet. A többi kötetben már nem lesz
szükség ilyen bőséges idézet-anyag közlésére.
A második kiadás is nehéz napokban született, most az idő sötétült el, gépek dübörögnek, s
a történelmi izgalom mindennapos vendégünk lett. Hosszú hónapok óta ez a könyv,
helyesebben a „régi magyarság“ a vigaszom. A „régi magyarság“ ma időszerűbb mindennél,
csak akkor veszhetünk el, ha őt veszítjük el. Amennyire gyarló erőmből tellett, össze-
foglaltam s felmutatom az értelmét, a halhatatlan magyar Igét.

Budapesten, 1941. április hó 7-én.

Jegyzet. A magyar „mellérendelési“ elvre nézve l. Karácsony Sándor műveit.

Az ómagyarság

A honalapító magyarság hosszú keleti út után ért a Kárpátok medencéjébe. Az ómagyarság

lelki alkatát és kultúráját úgy érthetjük meg, ha ennek a keleti útnak belső történetét
szemügyre vesszük, összefüggő és bőséges nyomaink s adataink nincsenek, részletes és végső
értékű képet ezen a téren még nem várhatunk; óvakodunk attól, hogy a turanista képzelgés
szellemi lejtőjére kerüljünk. Annyit azonban kétségtelenül megállapíthatunk, hogy a
honfoglaló magyarság műveltsége magasrendű volt és ennek a műveltségnek körvonalait is
megrajzolhatjuk.
Az eredeti ugor magyarságot talán még őshazájában, de vándorútján mindenesetre és több
ízben ótörök hatás érte. A Kárpátok medencéjében török és törökös törzseket is talált, s a
honfoglalás után is fogadott be török népelemet. Hosszú ideig, valószínűleg még a
honfoglalás idején is az ómagyarság két nyelvet beszélt, a törököt és a magyart. A magyar
nyelv győzött, ami annak a jele, hogy bármennyire színt és képességet is kaptunk a
törökségtől, az ugor elem volt nemzetünk emberi humusza.
A hosszú vándorút folyamán a magyarság természetesen keletről és délkeletről érkező
kultúrákat fogadott magába. Az ugor-magyarság, midőn először találkozott a török rajokkal,
már fejlett műveltséggel rendelkezett, halászó, vadászó és pásztorkodó lovas nép volt,
színvonala semmi esetre sem hasonlítható nyelvi szempontból legközelebbi rokonainak mai,
lesüllyedtnek és visszafejlődöttnek tekinthető színvonalához. Valószínűleg őshazájából hozta
a magyarság az állat-ősnek a tiszteletét, ennek a mítosznak folytonosságát a Névtelen Jegyző
is megőrizte Álmos származásának mondájában: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáz-
tizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán
Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Scitiának, aki feleségül vette Doni-
Magyarban Önedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet
kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő
anyjának álmában isteni látomás jelent meg turul-madár képében és mintegy reá szállva
teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad és ágyékából
dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.“ Ebben a mondában a
természeti nép áhítata, a termékenyítő és tápláló természet misztikus élménye jelentkezik. A
sűrűsödő nép, a dagadó népi folyam eredetét és ős-okát a természetben kereste, s áhítatának
származás-mondával adott kifejezést. A Névtelen Jegyző természetesen az ősi élménynek
későbbi lecsapódását őrizte meg.
Kálmány Lajos folklorista kutatásai megállapították, hogy a csillagos ég tiszteletét
legősibb korszakunkból hoztuk. Kálmány a magyar nép csillagtiszteletében kevés
halászélményt, több pásztormotívumot, de még több földmíves-élményt talált;
csillagtiszteletünk tehát hű beszámoló a magyar életforma fejlődéséről is: a legősibb életforma
elemei halványodtak a leggyorsabban s végül is a földmíves élmények teremtettek az égből
paraszti mennyországot.
Kálmány Lajos arról is beszámol, hogy hitele népköltészeti nyomok szerint milyen
kultúrák színezték és gyarapították az ómagyarságot. Mitológiánk nyomai ugor, ótörök, iráni,
buddhista, mohamedán és keleti keresztény hatásokról tanúskodnak. A nomád föderációk nem
ismertek szigorú lelki kötöttséget, a nomád léleknek s birodalomnak határai összeolvadtak a
mindenséggel, lelki befogadóképességét nem övezték szigorú, szentesített korlátok. A
történetírók kiemelik a nomád föderációk szigorú katonai szervezetét, de elfeledik, hogy ezt a
kétségtelen katonai keménységet széles, kozmikus életérzés és magasrendű „lelki szabadság“
egyensúlyozta; innen magyarázhatjuk az ómagyarság lelki és hitbeli sokrétűségét.
A magyarságot az ótörök hatás mindenesetre megismertette a „politikai vallással“. Az
ótürk sírfeliratokon, melyek a holt kánok „kinyilatkoztatásai“, a gondviselő és elrendelő „türk
ég“ tudata és tisztelete nyilatkozik meg, A határtalan puszta a birodalmat szervező káné,
akinek örök politikai álma a nagy föderáció, az egymás mellé rendelt népek emberi egysége;
fölöttük pedig a végtelen pusztai ég egysége terül el, a magasabb hatalom, vagy hatalmak
székhelye, akik küldetéssel és erővel ruházzák fel a kánt. A kán az égi és földi erők áramának
középpontjában áll, az Ég akaratának teljesítője. Sírfeliratán első személyben beszél: „Miután
apám meghalt, a türk ég akaratából és a szent föld-víz rendeléséből én magam vettem át az
uralmat. Miután trónra léptem a négy világtáj népeinek fontos törvényeket adtam...“ — így
szól Bilgakaján sírfelirata. A nagy kán halála után az égbe emelkedik, az istenség kebelébe
tér, s emléke kinyilatkoztatásaként él tovább népében. A türk „politikai vallás'' lényege tehát
a misztikus közösségtudat, melyben a holtak kinyilatkoztatása és az élők akarata
összefonódik. Az ótörök sírfeliratok a nemzeti hősköltészet legősibb forrásai. A megdicsőült
ősök sírfelirataiból, tehát kinyilatkoztatásaiból keletkeztek a mondák és a hősi énekek,
melyekkel párhuzamosan alakult ki a közösség történelmi öntudata és hivatás-tudata. A
legújabb kutatás azt hangoztatja, hogy az ómagyaroknak is megvoltak a maguk hősi énekei, s
az Árpádkor történetírói az ő anyagukból merítettek elsősorban.
A „türk ég“ hivatással ruházta fel választott fiát: népek szervezésével, birodalmak
megdöntésével és birodalom teremtésével; innen ered az ótürk hit „nemzeti“ jellege. Ez a
jelleg azonban összeolvadt népek egyesítésének, tehát a legszélesebb emberi egység meg-
teremtésének a gondolatával. A nagy nomád föderációk bomlottak, újjáalakultak, nevet és
vezető törzset cseréltek, a folytonos „levés“ állapotában gomolyogtak, de „küldetésük“
sohasem változott: az „Ég“ rendeléséből minden időben föderációba, széles emberi egységbe
kényszerítették a „világ négy táját“; éppen gyors bomlásuk bizonyítja, hogy az emberi
egységet a mellérendeltség viszonya alapján képzelték el. A vallásos mélységű katonai és
politikai tudatot, s a birodalmat teremtő hős kultuszát, (később a nép mindiga régi „szent“
királyokat emlegeti!) mindenesetre az ótörökségtől nyertük.
 Sokszor fölmerül a kérdés, hogy vájjon az ősmagyarok egyistenhívők voltak-e? A kérdésre
a nomád lélek adja meg a feleletet. A birodalmat szervező kán legnagyobb élménye az egység
volt, a „világ négy tájának“ természetes egysége egyetlen fő vezérlete alatt;a sztyep és a
pusztai ég határtalan egységének birodalmi mása. Az egy Isten hitének bölcsője Kelet: a „türk
ég“ is az emberfeletti hatalom roppant egységét tükrözi. A nomád lélek természete
mindenesetre alkalmas volt az egy Isten élményének befogadására; az ómagyarság pedig,
mint Kálmány tanúsítja, korán megismerkedett az egy Istenben hívő keleti vallásokkal;
messzebbre nyúló következtetéseket azonban nem vonhatunk.
A keleti „vezér“ mellett ott volt a sámán, vagy a sámánok rendje. A sámán volt a közösség
metafizikai szerve, a misztikus közvetítő a természet s a természetfeletti, a tudat és az
öntudatlan között. Megkövesedett papi rendnek azonban aligha tekinthetjük a sámánságot;
inkább a sámánok testesíthették meg az Őslélek befogadó érzékenységét; bizonyára ők fogták
fel és közvetítették, népszerűsítették a magyarsághoz hullámzó keleti vallásos áramlatokat, s
így szoros kapcsolatba kerülhettek a buddhizmussal is.
Kálmány Lajos a népköltészet maradványaiban, a „paraszti vallásban“ még egy igen
érdekes mitológiai elemre talált: ősvallásunk Istenasszonyának, „Boldogasszonynak“ a
kultuszára. A magyarul nem is tudó Szent Gellért rendelte el, hogy Szűz Máriát
Boldogasszonynak nevezze a nép; Kálmány meggyőző érvekkel mutat rá, hogy ezzel az
azonosítással egy ősi isten-asszonyt akart kiszorítani a magyar nép emlékezetéből. A korai
kereszténység nem a pogányság kérlelhetetlen kiirtásával, hanem inkább a kereszténységhez
közelálló elemeinek felszívásával mosta el a pogánylelkületet.
Különösen jelentős hatást gyakorolt a magyarságra a volgai bolgár-törökség. A volgai
bolgár-törökség a legújabb régészeti kutatások szerint letelepedett, földmívelő és ipart űző
nép volt, élénk kapcsolatot tartott a magyarsággal és megismertette a letelepedett élet ízével.
A legújabb magyar régészeti kutatások pedig azt bizonyítják, hogy a honfoglalás előtti
magyarság élénk kereskedelmet űzött és fontos közvetítőszerepet játszott kelet és nyugat
kereskedelme között, tehát a magyar életforma már ebben az időben sem volt egyvágányú.
A honfoglalók Erdélyben és Tiszántúl korábban letelepedett bogár-török törzsekre találtak,
melyeket részben az avarok sodortak ide, részben pedig az elszlávosodó balkáni bolgár-
törökségből szivárogtak fel. Az utóbbiak voltak a bizánci hatás közvetítői. Magyarországon a
vezérek korában a bizánci kereszténység terjedt, óhitű kolostorok alakultak, s a
kereszténységgel rokonszenvező törzsfőnökök mellett óhitű papok éltek. Első hiteles
árpádkori oklevelünknek, a veszprémvölgyi apácák számára 1002 előtt kiállított
adománylevélnek a nyelve is görög. A nyugati kereszténységhez való csatlakozás nem törte
meg azonnal a bizánci hatást, melynek történelmi és lélektani szerepe sokkal nagyobb volt az
Árpádkorban, mint történetíróink gondolták, politikai kapcsolataink (III. Béla) pedig
közismertek.
A Kárpátok medencéjét a magyarság a nomádkonföderációk ismert módszereivel szállta
meg. Ha kellett, megmutatta katonai erejét, de inkább békésmegegyezésre törekedett. A
magyarság lelkében az Attila-élménnyel lépett az új hazába, de a honfoglaló Árpádnak alakja
nem rendelkezik olyan kozmikustávlattal, mint Attiláé; inkább a megfontolt szervezőt
szemlélhetjük benne, aki az erdőben sétálva, „árpádi-módon“ tartott kihallgatást, tehát
elmélkedő, megfontolt bölcs volt. Halála után egy ideig hiányoztak a kiemelkedő s az egész
népet történelmi vállalkozásra felsorakoztató vezérek; a törzsi szabadság évei következtek. A
nomád föderáció félelmetes erejét mindig egy nagy egyéniségnek köszönhette, aki a föderáció
tarka tömegét vaskézzel nagy vállalkozásra vezette,nélküle atomizálódás következett, lazulás,
a szervezettség szétesése; a nomád végzet a frissen letelepült magyarságban is felütötte a
fejét, s a komolyabb válságtól csupán a Kárpát-medence természetes egysége óvta meg.
Baljós előjelek közepette került a vezéri pálca Géza (Gyeics) kezébe, aki már nem volt a
kalandozó vállalkozások alkalmi hőse, hanem inkább az árpádi hagyomány folytatója. Géza
megtette az első lépéseket az új életforma felé, a kereszténység szervezettebb terjesztésének
és a középkori keresztény monarchia elő-készítésének műve az ő nevéhez fűződik.

A magyar ősvallásra nézve a legértékesebb adatokat Kálrnány Lajosnak, a legnagyobb magyar folkloristának
tanulmányaiban és népköltési gyűjteményeiben találjuk. A magyar ős-költészetről Jakubovits Emil írt döntő
jelentőségű tanulmányt: Honfoglalás kori emlékeink előadásformája. L. még Melich János: A honfoglalás kori
Magyarország. A nomád lélekről Váczy Péter, Árpádról pedig Horváth Tibor írt figyelemreméltó tanulmányt.

A keresztény középkor
A kolostori irodalom

A kereszténység felvételével a magyarság Európa keresztény kultúrájának és a keresztény

monarchikus berendezésnek délköre alá jutott. A döntő fontosságú reform hőse Szent István,
akiben ismét a keleti kán hatalmas szervező ereje és elszántsága nyilatkozott meg, hivatását és
hatalmát azonban már a keresztény Istentől származtatta. Alakja legszebben példázza, hogy a
,,négy égtáj“ felé szóródó nomád erőink miként sorakoztak új cél felé: a véglegesen
letelepedett nemzet megszervezésére és a meghódított ország fenntartására. Szent István
nyugati minták figyelembevételével szervezte meg a keresztény magyar monarchiát, idegen
szellemi és részben katonai segítséggel szilárdította meg belső hatalmát, de minden külső
hatalmi befolyást erélyesen elhárított. A keleti kán önérzete és független szelleme töretlenül
élt benne, bár történelmi feladatának tartotta, hogy a keleti hitet és törzsszervezetet s bizánci
kapcsolatainkat megsemmisítse.
Az átalakulás elemi feltétele a keresztény magyar lélek megteremtése volt. A pogányság
nyomait az újrend azonban csak hosszas munkával, hatalmi és szellemi eszközeinek folytonos
latba vetésével tüntethette el. A keresztény műveltség és irodalom tehát elsősorban eszköz
volt a pogány lélek ellen s a kereszténylélek megteremtéséért folyó harcban. „Lelkigyakorlat“
volt az irodalom, s ezért csak bizonyos szempontokból érdekel bennünket. Mindenekelőtt azt
vizsgáljuk, hogy a középkori magyar lélek mennyire alakította át a hozzá kerülő nemzetközi
keresztény műveltséget és elhajolt-e a magasabb értelemben vett irodalmiság, az eredeti
alkotás felé?
Az irodalmi műveltség a középkorban kéziratos-könyvek, ú. n. kódexek útján terjedt,
melyeket szerzetesek, papok és apácák másoltak. A könyv értéke óriási volt, s csupán a
keresztény vezető réteghez jutott el; a keresztény műveltséget a nép felé elsősorban a
szertartások és az egyházi beszédek közvetítették. A reánk maradt kéziratos könyvek
anyagának keletkezési idejét bajos meghatároznunk, mert legtöbbjük másolás; inkább a
másolás időpontjáról beszélhetünk
A magyar vallásos irodalom színvonala észrevehetően emelkedik a középkor vége felé.
Ebben az időben kolduló szerzetesrendjeink, elsősorban a ferencesek élénk kapcsolatban
állottak az Európa szerte diadalra jutott misztikával, melyet elsősorban ők közvetítettek a
magyar irodalomba. A misztika már a kereszténység belső diadalának gyümölcse. Vallási
gyakorlat ugyan, de célja nem csupán a vallási igazságok beidegzése, hanem inkább a
keresztény lélek szárnyallatása. A misztika szabadította fel a keresztény ember érzelmi világát
és képzeletét, s megteremtette az Isten érzelmi átélésébe merülő vallásos kedélyt. Kialakult a
magasabb rendű keresztény életforma: az elmélkedésbe merülő egyén, s az elmélkedés alapja
az olvasmány lett. Kódexeink bőven tartalmaznak ilyen elmélkedtető olvasmányokat,
melyeknek szelleme túlnő a vallásos „szakirodalom“ szokásos keretem: az egyénhez szólnak,
az egyén lelkét akarják táplálni, ezért egészen önkéntelenül irodalmibb eszközöket
használnak.
 Az irodalom nyelve latin s magyar volt. A nemzeti nyelv jelentőségét az író még nem
ismerte, a latinnyelv századokon keresztül kultúrnyelve volt a magyarságnak, a magyar nyelv
kulturális szerepe egyelőre eltörpüli; mellette. Éppen ezért különösen becses minden régi
nyelvemlékünk.
A vallásos irodalom anyagának döntő többsége nemzetközi irodalmi anyag fordítása. Az
egyház nemzetek felett álló tényező volt, s kiváltságos helyzetét nem utolsó sorban az a
nemzetközi irodalmi anyag biztosította, melyet gondosan átszűrt az egyház szigorú tekintete.
Ez az irodalmi anyag annyiból mindenesetre fontos tényező a magyar irodalom fejlődésében,
mert megmutatja az első nagy európai kultúráramlatot, mely szellemünkbe hatolt. A
kereszténység új értékrendszert adott az európai népeknek, új irányt, belső életet teremtett és
hőst alkotott, a szentet, akinek életéből irodalmi műfajt alakított. Végső eredményben
azonban a középkori kolostori irodalomminden megnyilatkozása csupán eszköz vallásos célok
szolgálatában.
Mindenekelőtt első nyelvemlékeinkkel foglalkozunk, a Halotti beszéddel és az Ómagyar
Mária-siralommal; mindketten a régi magyar lélek lényeges emlékei. Utánuk a kolostori
irodalom általános rajzát adjuk, külön fejezetet szentelve a magyar szentek legendáinak, majd
pedig az irodalmi átlagból kiemelkedő eredeti költői törekvéseket ismertetjük.

Irodalom: Fábián István: Kódexirodalmunk és a misztika.

A Beszéd és a Siralom

A Halotti Beszéd és könyörgés 1200 táján keletkezett, első összefüggő nyelvemlékünk s

már a kereszténységben megszilárdult magyar lélek megnyilatkozása.

„Látjátok feleim szömtökkel mik vogymuk. Isa por és homu vogymuk. Mennyi
milosztben terömtevé eleve mii isemököt Ádámut és odutta vola neki paradicsumut
házoá“.

Drámai lüktetésű epika ez; igék komor és izmos nyelve. A magyar epika drámai alkatát,
mely a balladás látás és életérzés szülője, már a Halotti Beszédben megleljük.

„És oz gyimilcsnek oly keserű vala vize, hogy torhokat migeszakasztja vola. Num
héon mugánek, gye mend ű fojánek halálot evek“.

Tömör érzéki erő vonul végig a beszéden, szinte láthatatlan prózai ritmus törvényei
uralják. Érzelmi ellágyulásnak, vagy szétoldódásnak nyoma sincsen benne, az ismeretlen
keresztény pap a hősi énekek nyelvén beszéli el az első emberpár bűnbeesésének drámáját.
A másik emlék, az Ómagyar Mária-siralom, Szent Bernát költeményének a fordítása, száz
esztendővel később, 1300 táján keletkezett:

I.

Volék sirolm tudotlon.

Sirolmol sepedik,
buol oszuk, epedek,

Választ világumtuul,
zsidou fiodumtuul,
ézes ürümemtüül.
 Ó én ézes urodum,
eggyen-igy fiodum,
sírou anyát teküncsed,
buabeleül kinyuhhad!

Szemem künyüel árad,

junhum buol fárad.
Te vérüd hullottya
én junhum olélottya.

Világ világa,
virágnak virága,
keserüen kinzatul,
vos szegekkel veretül!

Uh nekem, én fiom,
ézes mézüül,
szégyenül szépségüd,
vírüd hioll vizeül.

Sirolmom, fuhászatum
tertetik kiül,
én junhumnok bel bua,
ki sumha nim hiül.

Végy halál engümet,

eggyedűm íllyen,
maraggyun urodum,
kit világ féllyen!

II.

Ó, igoz Simeonnok
bezzeg szovo ére:
én érzem ez bútürüt,
kit níha egíre.

Tüüled válnum;
de nüm valállal,
hul igy kinzassál,
fiom, halállal!

Zsidou, mit téssz türvéntelen,

Fiom mert hol biüntelen.
Fugvá, husztuzvá,
üklelvé, ketvé ülüd!

Kegyüggyetük fiomnok,
ne légy kegyülm mogomnok!
 Ovogy halál kináal
anyát ézes fiáal
egyembelű üllyétük!

Az ismeretlen fordító „siratója“ belső forma tekintetében közelebb áll a népi

siratóénekekhez, minta latin költeményhez, melynek fordítása. Az ÓmagyarMária-siralom s a
népi siratóénekek egyazon törvényt követik, a fájdalom szertartásosan nyilatkozik meg
bennük, a legmegrázóbb érzés is páratlan formaérzékkel és szertartásos méltósággal tör elő
bennük. Az Ómagyar Mária-siralom fordítója nem közönséges költői szabadsággal magyar
alkatot adott a versnek.
A régi magyar költemény Tinódi verseivel összehasonlítva magasrendű verskultúráról
tanúskodik. Ómagyar ütemei a nyugati versformával elegyednek,s a gondolatritmus is
előbuggyan benne; az első magyar verset lírai szintézisnek tekinthetjük. Jellegzetes lírai
alkatunkat már ebben a versben megtaláljuk: a túlzás leegyszerűsítését, az elragadtatás
önmérsékletét, a zökkenő nélküli kemény tartást, s mesterséges díszítés helyett az érzéki
valósággal történő művészihatást.
A költemény tömörsége egészen rendkívüli. Versbe olvasztja Krisztus halálának bibliai
történetét, az anya panaszát, s balladaszerű vitáját fia hóhéraival és a halállal. A nyelv pedig
már méltó tolmácsa az ihletnek, inkább merész szókötéshez folyamodik, semhogy a tömör erő
elvét feladja: „Valék siralm tudatlan“. Ebben a védekezésben, a tömör erő őrzésében,,a lélek
és a nyelv szüntelen töményítésében történelmi magatartás is van, a magyarság ösztönös ön-
védelme.

Jegyzet. Az ómagyar Mária-siralmat Pais Dezső átírásában közlöm.

Legendák és példák

A félig keresztény, bár már látszólag teljesen meg-tért, és pogány visszaütésre még mindig
hajlamos tömegeknek szemléltetni kellett a keresztény életstílust. Ez a szükségérzet a
középkor vallásos epikájának és drámájának a szülője. A középkori epika nagyműfaja a
legenda, melyben a kor egész világképe a föld, az ember és az ég viszonya kibontakozott.
A legendát rendesen a prédikációhoz csatolták. A pap felolvasta a bibliából a leckét és az
evangéliumot, a felolvasott szöveget megmagyarázta és azután legendával, vallásos
elbeszéléssel tette érzékelhetőbbé, hatásosabbá tanítását. Többnyire arról a szentről prédikált,
akinek éppen ünnepe volt, s a szent legendájához bizonyára a hallgatóság figyelmének
felfrissítése céljából példát is mondott. A példa a vallásos irodalom legérdekesebb műfaja:
teljes írói szabadsággal alkotott erkölcsi célzatú mese.
A középkori legendák legszebb darabjai az ókeresztény életből erednek. A keresztény
hősiesség ekkor lépett tetőpontjára: egész világgal, ellenséges erők dandáréval kellett
megküzdenie. Az őskeresztény nyilvános gyónások tiszta nyíltsága él ezekben a régi
legendákban, szinte naturalista szabadsággal beszélnek az emberi élet és lélek mélységeiről.
Az Érsekújvári kódex közöl egy ókeresztény legendát, az Egyiptomi Máriáét. A legenda
Mária nyilvános gyónásával kezdődik:
„Mondanája, monda az asszonyállat: én egyptomba születtem a világra. És tizenkét
esztendei ember volnék alexandriába jövök és otogyal tizenhét esztendeig nyilván való
belendességre adám magamat. És soha senkinek magamat meg nem tagadtam, hogy kedig
mind ez sok gonoszság után némikoron az vidékbeli emberek fel mennének
Jeruzsálembe,szent kereszt imádnia, kérem az hajósokat, hogy engemet is vélek hannának
mennem. Hogy kedig engemet a hajó bérről kérdenének mit annék nekik, mondák én nekik,
nincsen énnekem atyámfiai, egyéb hajóbért mit annom, hajó bérért legyen nektek én testem,
ezenképen vőnek engem vélek. És én testem volt hajóbér nekik.“
Jeruzsálemben bűnbánatot tart, s kimegy a pusztába, a belső kereszténység hősi földjére.
Negyvenhét évig lakozott a pusztában, ekkor találkozik egy apátúrral, akit megkér, hogy
nagycsütörtökön áldoztassa meg. Az apátúr el is jön a Jordán partjára:
„És im más felől az viz partján egy asszony embert láta, állván ki a Jordán vizére szent
kereszt jegyét veté. És rajta átal mene, mint kemény földön.“
A következő esztendő nagycsütörtökön ismét kijött az apátúr, de már halva találta Máriát,
levél feküdt mellette, melyben ez állott:
„Temesd máriának testét, adjad meg földnek, porának“.
Az apátúr ásni kezdett, de nem bírt a kemény földdel. S ekkor
„láta egy nagy oroszlánt a szent asszony teste mellett. És ő talpát nyalja vala. Látá azt is,
hogy az vad bestye nagy szelídséggel vóna ott. Monda neki az vén ember: Ez szent asszony
parancsolt, hogy ő teste eltemettessék. És azt hallván az oroszlán kezde ásnya. És az
szentasszonynak mérték szerént való vermet avagy sírt csinála, a meg lévén az oroszlán mint
szelíd bárány onnan el mene“.
A megtisztult keresztény lélek kisugárzása tehát megszelídíti a „vad'“ természetet; Assziszi
Szent Ferenc világképe, az átszellemült keresztény Kozmosz itt fogant meg az őskeresztények
pusztájában. Szent Ferenc később kibontotta, kivirágoztatta az első remete-keresztények
komor kozmikus élményeit.
Az alkotószellem szabadsága a legendákban tört ki. A legendaíró olykor még a szentírás
anyagával is szabadon bánt, így Ádám és Éva bűnbeesésének történetét tovább fejlesztette. A
paradicsomból kiűzött ősszüleink bűnbánatot tartanak. Ádám a Jordán vizében áll, Éva a
Tigrisben, így böjtölnek naphosszat, s az örök hullámok mossák tisztára őket. De Éva ismét
gyönge, másodszor is bűnbe esik, hallgat a sátánra, s a bűnbánat betelte előtt kilép a folyóból
új bűnhődés és szenvedések felé.
A legenda olykor a bibliai életet is középkori életté alakítja át: „Mária eleredvén
Jeruzsálem felé megyén vala. Nem a világi népeknek módja szerint, mikoron vendégségbe
mennek más városba. De mint illik vala, mennynek-földnek királyné asszonyához alázatosan
lefüggesztvén ő szemeit. Nem nézvén tétova, fejét lehajtván. Nem drága öltözetbe, mezítelen
lábbal. Nem aranyos csizmában, mint a mostaniak, olvasója is kezében lévén, olvasván és
imádkozván, mint alázatos szerzetes“.
A középkor végén még jobban kitágul a kolostori irodalom látóköre. Az emberi elesettség,
a bűn, a lélektani realizmus egyre határozottabban előretör, olykor már a reneszánsz testisége
is felcsillan; az egyház sem vonhatta el magát a reneszánsz elemi hatásától. A kolostori író
szinte beleszédül a nagy újulás élményébe, a következő percben azonban megbotránkozva
megtagadja: látomássá oldja a valóságot, az ördög szemfényvesztésének hiteti az élet
természetes „kísértését“; világképének töretlenségét mindvégig megtartja.

Magyar szentek legendái

A legendaírók korán feldolgozták a magyar szentek történetét, elsősorban Szent Istvánét és

Imre hercegét. A legenda Szent Istvánja a keresztény szervezéshőse. s a keresztény életmód
őre, hite szentebb és fontosabb neki minden világi köteléknél. Két latin nyelvű legenda
született Szent Istvánról, mindkettő a keresztény állam megszervezését és a király
jámborságát ábrázolja. Még egyoldalúbb Szent Imre legendája; az egyház a fiatalon elhunyt
herceg alakját teljesen birtokába veszi, légies, elvont legendái hőst teremt belőle. A honi
szentek legendái közül a Gellért-legenda a leggazdagabb.
Gellért nemcsak térítő szándékot, hanem színes, gazdag keresztény műveltséget hozott
magával. Térített, szervezett, de közben, ha módja volt, visszavonult és misztikus
elmélkedésbe merült. Bakonybéli magányában szüntelen böjtölés, imádkozás és virrasztás
gyakorlásával edzette lelkét, s a természet, a „keresztény Kozmosz“ megértette jámborságát
és szelídséget:
„Némi napokon pediglen, mikor ezenképpen írogatott, és a felette nagy révületnek miatta
szunnyadozni kezdett, jött egy ünő szarvas ő fiacskájával és melléje magukat mindketten a
földre letették. Imé azonban a hím szarvas, futva farkasnak előle, nagy indulattal közéjük
berohant, mire az ünő elfutva, ő fiacskáját a kiválasztottnál elhagyta, mely elbújni akarván
Gellért írófestékét, amivel ő írt, a földre ledöntötte. Annak utána a szarvas fiacska követte őt
hazatértében és kenyérrel tápláltatván többé tőle el nem ment. Egyébidőben pediglen, mikor is
szent Gellért terhét vitte ,kapuja előtt fekve farkast lelt, mikor látta, hogy sebesítve vagyon, a
kaput néki megnyitotta és a farkas véle beméne. Mikor pedig terhét levetette, a farkas az ő
lába elé a földre lefeküdt és addiglan nem kelt föl, miglen gyógyulását nem lelte. Ama naptól
fogva pedig, mind a szarvasnak fiacskája, mind pedig a farkas ott maradtak és kimendegéltek
a kapun a legelő-mezőkre és legelésztek és mindkét felől nem sértették egymást“.
Szent Gellért az átszellemült keresztény-kozmikus mitológiát, az elmélkedő léleknek a
világgal és Istennel egyesülő révületét hozta magyar földre. A révületekbe szédülő remetéből
azonban szigorú, komor szervező lett, mihelyt kilépett magányából s a Csanádi egyházmegye
élére került. A magyar földön abban az időben még kereszténységgel színezett Kelet élt, s a
délen és keleten lakó magyarok inkább Bizáncra néztek, mint Rómára. Erről az átmeneti
korszakról legszínesebben a Gellért-legenda tudósít bennünket:
„Vala bizonyos Ajtony nevezetű nagyhatalmas fejedelem Maros városában. Ki a görögöknek
módjára Bodony városban megkeresztelkedett. A mondott fejedelem felette dicsekedett ő
erejében és hatalmában. Volt neki pedig hét felesége, merthogy a keresztény hitben nem volt
tökéletes. Voltak neki szelídítetlen lovai is olvasatlan sokaságban, ezeknek kívüle olyanok,
melyeket a barompásztorok istállókban őriztek. Volt neki végtelen sok barma is, miknek
külön-külön megvoltak tulajdon pásztoraik, ennek kívüle valának néki mezei, tanyái és
udvarai... Fegyvereseinek sokaságával felülmúlta a királyt, kit semmibe sem vett“.
Tökéletes kép ez az ómagyarság és a kereszténység elegyedéséről: az ősök behozták
magukkal a „puszta“ szellemét, a feltört földek és tanya-kunyhók mellett töretlen legelőkön
vadlovak nyargaltak, a keresztény úr az elnézőbb bizánci kereszténységet vette fel, mely
helyet hagyott lelkében a pogányságnak is, óhitű barátokat telepített le, akik alázattal hajoltak
meg előtte, s nem dorgálták, hét feleséget tartott, adót szedett és sereget szervezett. A
szabadtörzs szembe került a keresztény monarchiával, s Szent István komor elszántsággal
tiporta le a szabadtörzseket. Ajtony törzsét is. A lelki rendbe szedés Gellért püspökre várt, aki
azonban csak fél lábbal éltebben a félvad, véres magyar világban, s föllélegzett, ha
visszatérhetett a keresztény révülethez.
Gellért egyszer útközben éjszaka egy asszony éneklését hallotta, aki gazdájának malmát
hajtotta:„Szerencsés emez asszony, ki másnak hatalma alávettetve, tartozó szolgálatját
ezenképen zúgolódás nélkül, vigasságost teljesíti. És meghagyta, hogy amaz asszonynak a
pénznek kevés súlya adassék“, az is jel, sovány emlék az ómagyarságról.
Szent István és Szent Imre latin nyelvű legendáját később magyarra fordították; az Érdi-kódex
őrizte meg a fordításokat. A fordítások arról tanúskodnak, hogy a magyarság milyen gyorsan
birtokába vette a kereszténységet, szinte nemzeti kereszténységet alakított belőle. A magyarra
fordított legendában az öregedő István király ki akar békülni Vászollyal, akinek vesztét az
idegen származású Gizella királynőnek és a kegyetlen Péternek tulajdonítja a jámbor író.

Eredeti írói törekvések

A Példák Könyvének (1510-ben másolták, eredetije jóval előbb keletkezett) egyik

versében különös költői hanggal találkozunk:
 Piros rózsát ha szednek,
Pinkezsd idejében,
Miként annak illatja
es meg vigasztalja,
ígyen urunk Jézusnak
öt mély sebét gondolván
keresztfán függesztvén
vigasztalja szívönket
oltalmazza lelkünket
örek kárhozattól.

A piros pünkösdi kép itten nem jelkép, hanem eleven, érzéki valóság; népköltészeti
hatásnak tart-hatjuk. A népköltészetben sem jelkép a természetik ép, s nem is díszítő elem.
hanem eredeti életszemlélet, életérzés megnyilatkozása. A magyar népdal az emberi történést
mindig a természeti történéssel pár-huzamosan, belőle kibontakozva, vagy pedig beléje
torkollva érzékeli. A természeti nép kultúrája nyilatkozik meg életszemléletében, a természeti
ember tesz vallomást elszakíthatatlan kozmikus kapcsolatairól:

Gyenge rózsa meghervad

Mikor hőség éri
Szűz Mária hervada
Szent keresztfa alatt

Ez a költői hang eléggé egyedül áll a középkori magyar lírában. A vers fordítója ügyesen
versel, de hangja e két piros színfolttól eltekintve, szürke.
A régi hősi ének a Szent Lászlóról szóló énekben olvad össze a „jámbor király“ keresztény
eszményével, a roppant erőt keresztény szelídség enyhíti:

„Te arcul teljes, szép piros valál,

tekéntetedben embereknek kedvesb,
beszédben ékes, karodban erős, lám
mendent te ejtesz, ki teveled küldik.

Tagodban ékes, termetedben díszes,

váladtul fogva mendeneknél magasb,
csak szépséges császárságra méltó,
hogy szent korona téged méltán illet.

Testedben tiszta, lelkedben fényes,

szüvedben bátor, miként vad oroszlán,
azért neveztek bátor Lászlónak,
mikoron méglen iffjúdad volnál.“

A Winkler-kódex két eredeti s kiemelkedő értékű költeményt közöl: egyiknek címe: „Asztalnak
szentdicsérete“:

A szent alázatosság
szerzetes asztalát
ékösejti, dicséri
 és felmagasztallya,
a szent vesztegség tartás
őtet igön gyöngyözi
és meg verágozja,
az szent ájtatosság
őtet meg édösejti
és érdömösejti.

Az alázatos szerzetös
nagy édösdön eszik,
mert ő méltó reája.
amit eszik, iszik
és ő neki a Krisztus
nyájaskodó barátja
és ő asztalnoka.
Mert előtte mi vagyon
mind az Krisztus szerzötte
kiről adjunk nagy hálát.

A két költemény a kolostor belső életének verse, elvont ömlengés, érzelmi ellágyulás és
misztikus képzelgés nélkül; viruló áhítat lüktet soraiban. A szerzetesi életformát ábrázolják,
az élő, cselekvő embert jelenítik meg. Eredeti versek, a magyar nyelv és lélek eredeti
nyájassága jelentkezik bennük, akár a Döbrentei-kódex gyöngyében, az „Énekek
Énekének“fordításában.

Halábori Bertalan

Bertalan papot Kazinczy Ferenc fedezte fel: „Mely gyönyörű nyelv ... kivált Halábori
Bertalannál, a Bereg vármegyében nemzettnél! S mivé leve ez a gyermeki nyájasságú szép
nyelv azáltal, hogy benne erőt véve az elmélkedő ész, s mindent igazított, törvényszerűbbé
tett és inkább szóla az olvasó hideg értelméhez, mint érzékéhez“. Nyílt kérdés, hogy az
„Énekek Énekének“ fordítását Bertalan pap szerzetté, vagy csupán másolta? De mindenesetre
az ő kódexéhez fűződik egy nagy irodalmi lépésünk: a szép stílusra való tudatos törekvés.
A „Halotti beszéd“ tömör, keményfából faragott nyelve ebben a fordításban virágzik ki:
buja teltség és gyengéd báj váltakozik Bertalan pap szabad versében, azóta is a magyar lírai
stílus két alapvető vonása. Bertalan pap szabadította fel a magyar nyelv eredeti géniuszát,
talán az „Énekek Énekének“ érzékisége rázta meg, s szabadította fel ennyire a fordító lelkét és
ösztöneit; a bibliának ez a darabja volt az egyedüli alkalom arra, hogy elfojtott érzékisége, s
véle természetes lírája is feltörjön.
A fordító tudatosan szépet, tökéletest akar nyújtani, néha zárójelben szövegváltozatot ajánl:
„Kik tejbe feröttek (mosottak)“, „hogy lássonk (tekéncsönk)“. Gyengéd bája a klasszikus
magyar elégia finom képeire emlékeztet:
„Ki a pusztából fel hág: miként füstnek vesszeje“. Az eredeti szöveg buja keleti díszei
hiába kísértették, képei egyszerű s tiszta érzékiségtől üdék: „én fejem teljes harmattal: és én
fürtim éji csepegéssel“; „és én hasam ő illetétől megrettene“, „ő kezei völgyesek“.
A magyar idióma kivirágzik, de nem oldódik szét, a képek tömörek és drámaiak maradnak:
„Te állatod (termeted) pálmához hasonlott. És te csécsid szőlőfőhöz. Mondom felhágok az
pálmára. És gyümölcsét ragadom“.
Nem bőbeszédű, minden szavának eredeti érzéki ereje és kozmikus varázsa van. A magyar
nyelvben ez az eredeti érzéki erő uralkodott az újabb időkig; először Kazinczy fosztotta meg
tőle nyelvünket. Melléknévre még alig van szüksége ennek a beszédnek, ha fel is tűnik a
melléknév, csak finom dísz a főnév uralkodó boltozatán. Balassa Bálint ennek a nyelvnek
újabb virágzása. Balassa nyelvéből már európai műformák épültek, Bertalan papé még csak
mérhetetlen értékeket rejtegető kincsestár. Fordítása egészében torzó, de elemei s atomjai
tökéletesek, kész elemek a szép mű testéhez, s vallomások arról is, hogy milyen volt a
magyarság eredeti beszéde és eleven, érzéki életszemlélete.

Szemelvény az „Énekek Éneké“-ből

„Én mezői virág vagyok. És völgyeknek lilioma, miként liliom tövis között: ugyan én
barátom leányok között. Miként malos fa erdői fák között: ugyan én szeretőm fiak között. Kit
én kivánok vala, annak árnyékán ülök és gyümölcse édes én torkomnak. Király engem
borpincébe vőn, én bennem szerelmet szerze. Virágokkal ékesejtsetek, malos fákkal szórjatok
meg engem, mert szeretet miatt ellankadék. Ő balja én fejem alatt: és ő jobbja engem megölel.
Ó Jeruzsálemnek leányi esketlek titeket mezőknek kecskéire és szarvasira én szeretőmet fel
ne serkentsétek, fel ne ébreszjétek: mígnem ő akarja. Én szeretőm szava íme ez hegy
közbeszökdösve jött, dombokat által szökött. Én szeretőm kecskéhez hasonlott, és gím
borjúhoz. Íme ő mi falunk alatt áll, ablakon néz és rostélyokon kakucsol. Íme én szeretőm
szól én nekem, kelj fel barátom, én galambom: én jó termetem: siess és jöjj. Mert immár tél
elmúlt, hideg eltávozott és elment. Mi főidőnkbe virágek jelentek, irtásnak ideje bejött. Mi
főidőnkbe gerlice szó hallatott, figefák bimbóztak. Virágos szőlők illatokat adtak. Kelj fel én
barátom, én szépem, én galambom és jöjj el. Erős kő likakba, kő rakásnak vermébe. Mutasd
meg te orcádat énnekem. Te szód hangosodjon és filembe;. Mert édes te szód és ékes te orcád.
Fogjátok meg (ne'könk) magatoknak a kis ravaszokat, kik szőlőt pusztejtanak. Mert mi
szőlőnk még virágzott. És én szeretőmnek: és ő én nekem, ki liliomok között ül. Míg nap
támad és árnyékok elhajolnak, én szeretőm tér meg. Egy olyan ment kecske: vagy Bethel
hegye béli gím borjók“.

Világi irodalom

A Névtelen Jegyző.

A latin nyelvű gestákat, III. Béla király névtelen jegyzőjének művét, Kézai Simon és Márk
barát gestáit az udvar légköréből származtatjuk. Ezek a művek közös forrásból, erednek,
elsősorban a Szent László korában keletkezett, de elkallódott ős-gestából merítenek, de
szerzőik más műveket, okiratokat és följegyzéseket is igénybe vettek, az európai irodalom
körében is járatosak voltak, tehát korszerű tudományos igénnyel dolgoztak. Gesta íróink a
francia gesták tanítványai, műveik teljesen elütnek a német krónikák szellemétől. A korai
Árpádok idejében a párizsi egyetem volt az európai keresztény művelődés közép-pontja, s a
magyar papok sűrűn megfordultak falai között. A magyar s a latin szellem tehát csak hamar a
honfoglalás után élénk szellemi kapcsolatba került és ez a kapcsolat mindmáig ép s virágzó
maradt.
Gestáink szerzői írók voltak valamennyien, egy-mástól élesen elütő, határozott arcú írói
egyéniségek. Régiségünk képe elsősorban az ő műveikben tükröződik, magukba szívták az
élet szélesebb területeinek nedveit és a szűk vallásos nézőpont fölé emelkedtek. Íróikat az
egész magyarság élete, érzülete és gondolkodásmódja érdekelte, akár egyet értettek vele, mint
a hivatalos udvari felfogással, akár kárhoztatták, mint a népi énekmondók „csacsogó énekeit“,
de tekintetbe vették őket is és számoltak velük. Hol a magyarság egész történetét igyekeztek
megírni, hol csupán egy korszakét, de belső mélység terén egész életünket bejárták.
 Az udvari felfogást, Szent István keresztény monarchiájának szellemét, legjobban a
Névtelen Jegyző testesíti meg, aki a honfoglalás történetét korának társadalmi és politikai
viszonyaival elegyíti, mert a keresztény monarchiának akart történelmi ősképet teremteni,
hogy igazolja és népszerűsítse. A magas udvari felfogás képviselője, a mondákat megveti,
bizalmatlanul bírálja s csak azokat fogadja el, melyeknek történelmi hitelét elfogadhatónak
tartja: Emese álmát, Álmos feláldozását, a fehér ló mondáját, a csodaszarvas monda kései,
vérszegény változatát. Botond bizánci hőstettének mondáját elutasítja, mert hiteles nyomát
nem találta meg, csupán a „parasztok hamis meséiből hallotta“, de elmondja, hogy Botond
pogánymódra folyó mellé temetkezett. Szembetűnő nála a történelmi hitelre való törekvés,
művét tekintélyi munkának szánta, s az udvari rétegek tetszését kívánta megnyerni véle.
Gestájának anyagát még sem meríthette tisztára irodalmi forrásokból, mert a
honfoglalásról nagyon részletes, gazdag képet rajzol, de az is bizonyos, hogy a „parasztok
hamis meséit“ sem vette igénybe. Fel kell tehát tennünk, hogy élt a királyi udvarban, vagy
legalábbis az udvar „közelében“ egy énekmondó rend, mely magába szívta a fiatal keresztény
monarchia szellemét és a hagyományt az udvar érdekeinek megfelelően átalakította s színezte.
De voltak „csacsogó“ paraszti énekek is, a mezei magyarság bizonyára félig-meddig pogány
színezetű énekei, melyek a mélyréteg történelmi élményeiből merítettek, de irodalmi
megörökítőre nem találtak.
Az Attila-öntudat Kézaihoz mérve szerényen jelentkezik Anonymus művében, de a
honfoglalás jussát ő is Attilától származtatja. Bővebb helyet azonban nem szentelhetett a hun
hagyománynak, mert a honfoglalás történetét írta meg s műve szerkezetének arányaira
gondosan ügyelt. Írói képessége magas rangú, a nemzeti hősköltemény alapvonalait és
szellemét művében erőltetés nélkül fölfedezhetjük. Ihlete az ősök megdicsőülésének
átérzéséből fakad, ez az ihlet hatja át minden sorát. Az ősi múlt nagyszabású rajzával a
keresztény monarchia központi hatalmának akar hitelt teremteni. Anonymus szerint a
honfoglaló magyarság politikai érzülete és berendezkedése s a keresztény monarchia
központosító törekvései között nincsen szakadék, az Árpádház tehát a legteljesebb történelmi
jogfolytonosság alapján kormányoz. A vérszerződés, szerinte, csaknem a monarcha
hatalmával ruházta fel Álmost, s a szerződést kötő hét vezérnél és leszármazottainak, s csupán
nekik biztosított helyet a királyi tanácsban, tehát beleszólást az ország ügyeibe. Anonymus
„hét vezérének“ szerepe teljesen megegyezik a királyi tanács későbbi szerepével. Az első
országgyűlésről adott rajza a korabeli országgyűlésről ad érdekes képet:
„Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét, meg
valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek, meg főembereinek, vagy
miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott a vezér vele jött
nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet,
ahol mindezt elrendezték a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott
ejtették meg a szerét az ország dolgának“.
Monarchikus országgyűlés ez, melyet a király tart nemeseivel. Anonymus még megemlíti a
regös éneket a honfoglalásról:

„Maguknak ők mind helyet szereztek

És hozzá még jó nevet is nyertek.“

De az első országgyűlésen, szerinte, már szó sincsen, „szerzésről“, a törzsek szabad

foglalásáról, hanem a birtokot a „vezér“ adja nemeseinek a rajtuk lakó szolgákkal s
földmívesekkel együtt. Anonymus az egykorú képet visszatolta a múltba, hogy a monarchikus
kormányforma jogfolytonosság bizonyítsa.
Arról, hogy a honfoglalás a nomád föderációk szellemében történt s ahol lehetett, elkerülte
a harcot és megegyezést teremtett, Anonymus is beszámol:
 „Mikor Lél, Bulcsú, Botond és a többi vitézek a második esztendőben nagy diadallal, épen
és sértetlenül visszatértek Árpád vezérhez, nagy öröm támadt a vezér egész udvarában.
Csaptak nagy vendégséget s minden nap pompásan lakmároztak a magyarok együtt a
különböző nemzetekkel. Midőn a szomszéd nemzetek hallották véghezvitt jeles
cselekedeteiket, Árpád vezérhez özönlöttek; igaz hűséggel hódolva szolgáltak neki, de volt is
részük jó gondviselésben; így azután sok vendég háznéppé vált.“
Leírása nemcsak arról tudósít, hogy a nomád föderációk hagyománya, az emberséges
megegyezésre való törekvés elevenen élt az Árpádkorban, hanem az Árpádok birodalmi
gondolatáról is. Az Árpádok a nomád föderáció gondolatából korszerű birodalmi gondolatot
alkottak, észrevették a Kárpátok medencéje körül élő népek közös történelmi végzetét, s
anélkül, hogy népi jellegük erőszakos kiirtására törekedtek volna, egységes, nagy népcsaládba
akarták egyesíteni őket. A nagy kelet-közép-európai birodalomnak terve folyton felüti a fejét
egészen Hunyadi Mátyásig, e föderatív gondolat egyik legnagyobb magyar képviselőjéig.

A második reformátor

Kézai Simon, Kun László udvari papja igen keveset beszél Kun László nagyapjáról, IV.
Béláról, akit talán éppen a legnagyobb árpád kori reformátornak tekinthetünk. IV. Béla
koráról külföldi írók tudósítanak, de közvetlen élmények alapján: Rikhárd szerzetes, aki
Julianus barát nagy-magyarországi útjának élményeit jegyezte fel, Rogerius nagyváradi
kanonok, aki „Siralmas éneket“ írt a tatárjárásról és Tamás spalatói érsek históriájának a
tatárjárásra vonatkozó közlései. Mindhármat idegen papok írták, akik hűvös, tárgyilagos
szemmel, kívülről nézték életünket, de jóindulatú együttérzéssel viseltettek irántunk, éppen
ezért az Árpádkor belső fejlődéséről nélkülözhetetlen adatokat közölnek.
Rogerius mester és Tamás spalatói érsek nemcsak a tatárjárásról írnak, hanem a nagy
történelmi tragédiát megelőző siralmas társadalmi viszonyainkat is feltárják. A magyar
oligarchia a tatárjárás előtt éppen olyan siralmas szerepet játszott, mint Mohács előestéjén. A
királyi jószágok az előbbi uralkodók könnyelmű adományozásai folytán jelentéktelenné
olvadtak, a főispánok birtok híján katonaságot nem is tarthattak, amidőn hadba indultak
„egyszerű vitéznek“ látszottak. Az oligarchák pedig „annyira megvagyonosodtak, hogy a
királyokat semmibe sem vették“. A tatár veszedelemben sem hittek, elhomályosította
tekintetüket a hanyatlásnak indult vezető-réteg örök kórsága, a teljes felelőtlenség. IV. Béla
szembeszállott velük, le akarta törni őket s merész reformot tervezett, a nemzet
regenerálásának reformjai: keleti erővel, friss keleti vérrel; ezt a nagy szándékát törte ketté a
tatárjárás.
Nem véletlen, hogy az ő uralkodása idején indult keletre Julianus barát, hogy őshazánkat, s
a Volga mentén lakó magyarokat fölkeresse. Julianus vállalkozását semmi esetre sem
tekinthetjük regényes vállalkozásnak, hanem a vészeket sejtő és menekvést, megújhodást
kereső társadalom lelkiismerete nyilatkozott meg hősi útjában. Útközben megismerkedett a
keleti szabadsággal: „Ahány falu, annyi fejedelem, kik közöl egyik sem tekinti magát a másik
alattvalójának“. A népek mellérendeltségének gondolata tehát kelet felé tovább élte a maga
életét; a mellérendeltség volt a keleti törzsek általános életformája, míg, egy-egy nagy kán
rendkívüli történelmi vállalkozásra nem sorakoztatta őket. Julianus az eredeti keleti közösségi
életet is színről-színre láthatta:
„Aratás idején egy-egy falu valamennyi férfia együtt megy a mezőre, együtt arat mind, s az
egész tartomány („Alania“, a Kuma és Terek folyók mellékén) hosszában és széltében ezt
mívelik. S akármi dolguk van a falun kívül, akár fahordás, akár más, mind fegyveresen együtt
mennek...“
A Volga mentén megtalálta az ómagyarokat, kik örvendezve fogadták s az új
Magyarországról híven faggatták. És
 „bármit akar vala nekik akár a hitről, akárcsak egyébről előadni, a legszorgalmatosabban
hallgatják vala, mivel nyelvök teljességgel magyar vala, és megértik vala őt és ő azokat.
Pogányok, istenről semmi ismeretök nincs. De bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek
mind a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- s efféle húst esznek; lótejet és vért
isznak. Lóban, fegyverben bővölködnek és igen serények a hadakban. Tudják a régiek
hagyományaiból, hogy azon magyarok tőlük származtak, de hogy hol vannak, nem tudják
vala.“
Julianus már teljesen keresztény szemmel nézte a maradék ómagyarságot, belső világába
nem tudott behatolni. Élményeit rendtársa írta le, lehet, hogy ő rajzolta el az ómagyarság
szellemi képét; ez azonban nem is fontos. Julianus a keleti nosztalgia megszállottja volt, akár
IV. Béla. Elevenen élt bennük az őshaza tudata és a magyarság keleti vérrel való
felfrissítésére gondoltak, aminek a kunok befogadása csak egyik mozzanata volt. IV. Béla
jobban érezte mindenkinél, hogy egységes és erős magyar birodalomra van szükségünk a
Duna-Tisza táján, a külső s a belső helyzet egyaránt ezt sugalmazta neki. A belső kérdést, az
öncélú oligarcha háttérbeszorítását, a „nép“, a magyar tömegek keleti felfrissítésével s gyors
szaporításával akarta megoldani, ő már nem keleti konföderációt akart, de európai
magyarsággal áthatott keleti koncentrációt: a külső veszedelem is erre késztette. Nagy
tervével magányos maradt, talán a legmagányosabb árpád-házi királyaink között.
Kun László nagyapja nagyszerű szintézist akart csinálni az európai magyar gondolatból és
keleti nosztalgiánkból, unokáját azonban már teljesen a keleti nosztalgia szállotta meg, a
féktelen pusztai szabadság s dacolni próbált a korral és Európával.

Attila-reneszánsz és a népfelség elve

Kézai Simonnak, Kun László udvari papjának egészen másféle élményekben volt része a
királyi udvarban és a király környezetében, mint a Névtelen Jegyzőnek. Kun László
korszerűtlen és tragikus Attila-reinkarnáció volt: a kun vér visszakergette őt történelmünk
legmélyére: Attilához, a mitológiába. Pogány keleti hordákkal barátkozott, sátrak alatt
tanyázott, kun nőkkel szeretkezett és folytatni szerette volna az abbamaradt Attila-
vállalkozást: pogánylovas hadak élén megtámadni Rómát. Kézai Simon krónikája arról
tanúskodik, hogy vállalkozásának visszhangja volt a magyarság körében: maga Kézai is, a
pap, mellékesen kezeli a „szent királyok“ szerepét és minden írói erejét az Attila-mondára
fordítja. Kézainak a hun-hagyomány a fontos és a nomád társadalomról egészen más képet
rajzol, mint Anonymus, közelebb áll a mezei magyarság folyton fortyogó és „visszahatásra“
kész lelkéhez, mint a Névtelen Jegyzőben kikristályosodott „magas“ történelmi szemlélethez.
Kézai Simon régi teljességében meséli el a csoda-szarvas mondáját:
„Minthogy Hunor s Mogor elsőszülöttek valának atyjoktól megválva külön sátorba
szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas
ünőre bukkanának, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn
az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresek, de semmi módon nem találhatták. Végre
is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték.
Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok
közé szállának lakozni... Hatod évre tehát kimenvén véletlenül a pusztában Belár fiainak
nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáznak, s gyermekeikre bukkanának, kiket is
vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon
gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét
Hunor, másikát Mogor vévé nejül. S ezen nőktől vették eredetüket minden hunok és
magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban időztek, lőn, hogy igen erős
nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány őket befogadni és táplálni nem bírta“.
 Ez is eredetmonda, de a török serénység és valóságérzék mondája; a csodaszarvas az
ingerlő, cselekedetekre és vállalkozásokra ösztönző természet küldötte. A csodaszarvas-
monda Anonymusnál is feltűnik, kopottan, vérszegényen:
„Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak (t. i. Bors és vitézei), egy szarvas futásnak eredt
előttük és nekivágott a hegytetőnek. Bors nagysebesen űzőbe fogta és a hegyormon lenyilazta.
Majd azokat a hegyeket ott köröskörül szemügyre vette, az a gondolata támadt, hogy várat
épít ott. Azonnal össze is gyűjtött sok-sok várnépet és egy magasabb hegy ormán igen erős
várat emelt; egyszersmind a maga tulajdon nevét ruházta rá, úgy, hogy Bors várának hívják.“
A „csodaszarvas“ még egyszer megjelenik a magyar mondában, Szent László előtt égő
gyertyákkal agancsain, mint a keresztény kozmosz küldöttje. A baranyai népköltészet a
csodaszarvas mondájának ezt a végső arcát őrizte meg; a monda fejlődése jellemzően
példázza a magyar lélek fejlődését.
Priskus Rhetor, aki megfordult Attila udvarába, érdekes képet fest a nagy kánról. Attila
egyszerűen élt, egyszerűen öltözködött, fatányérról evett, fakupából ivott; komoly-komor
méltóság öntötte el alakját. Igazi nomád kán volt: természetes lényének vonzó-erejével s
méltóságával hatott; hatalmának és erejének nem volt szüksége külsőségek támogatására; a
határtalan sztyep, a nagy természet fia volt. Kézai Simon kissé átrajzolja az ősi képet, s Attilát
barbár pompa fénykörébe helyezi; az író bizonyára a kor ízlésének hódolt ezzel. Attila nomád
lényét azonban a maga teljességében kifejezi: „őrszemeit a világ négy tája felé osztotta szét“,
írja Kézai, mintha Buga kaján sírfeliratát olvasnók. Elmondja, hogy „szerfölött buja is vala“,
„nem győzött betelni szerelmével”. Kézai közvetlen közelről szemlélte az Attila-
reinkarnációt, Kun Lászlót, akiből Attila erényei nem hiányoztak: nagy bujasága mellett
valóban „Mars fia“ volt, kinek „csillagzata fogantatása és születése napjától fogva neki
bátorság és más természeti erények dolgában erőt és gyarapodást szolgáltat“. Kézai úgy
beszél Kun László születéséről, mint a nomád kán misztikus fogantatásáról, akinek a
„csillagzat“, tehát a „türk ég“ ád erőt, hatalmat, s hivatást különös emberi rendeltetésének
betöltésére. Hiába teszi hozzá, hogy Kun László a „szent királyok“ híve volt és „szellemi“
támogatásukban bízott; Kun Lászlóban még egyszer s utoljára a nagy puszta fia jelentkezett s
a türk ég küldötte: hadi vésznek és új keleti föderáció megteremtőjének, de a magyar tömb
már eltemette a nomád örökséget, s Kun László nagy álma polgárháborúk csetepatéi közepette
foszlott szét.
Meglepő tudósítást nyújt Kézai a hun birodalom társadalmi berendezéséről.
„S állítanak magok között egy Kádár, nevezetű bírót, a Torda nemzetségből, ki a köz hadi
népet ítélje, a viszálkodók pereit igazítsa, a gonosztevőket, tolvajokat, latrokat büntesse; úgy
azonban, hogy ha azon bíró mértéktelen ítéletet hozna, a község megsemmisítve
visszavonhassa, a vétkes kapitányt és bírót letehesse, mikor akarja. Mert azon törvényes
szokás a hunok, vagy magyarok közt Gyeics vezér, Tukson fia idejéig sértetlenül fel vala
tartva. Mielőtt ugyanis a magyarok megkeresztelkedtek és keresztényekké lettek, a kiáltók a
táborban illy szavakkal gyűjték hadba a magyarokat: Isten és a nép szava, hogy ez s ez nap, ez
s ez helyen ki-ki fegyverben pontosan megjelenjen a közösség tanácsát és parancsát
meghallani. Valaki tehát a parancsot helyes okát nem tudva adni, megvetette, az olyat a
scythiai törvény karddal vágatta ketté vagy veszett állapotoknak tetette ki, vagy a köznép
szolgaságába taszította. Tehát az ilyen vétkek és kihágások választották el egyik magyart a
másiktól; különben, miután minden magyar egy apától s egy anyától származott, hogyan
mondhatnánk egyiket nemesnek, másikat nem nemesnek, ha illy esetekért elmarasztva nem
lett volna szolgává”.
Kézai kimondja az egységes és egyenrangú tagokkal bíró népközösségnek és a
népfölségnek elvét. Az ő világában magyar s magyar között nem lehet különbség, hacsak a
közösség valakit vétkéért a népcsaládból ki nem taszít. Minden döntő dologban a közösség
határoz, s a közösség megbüntetheti azt a bírót, vagy kapitányt, aki helytelenül jár el
tisztében. Váczy Péter, Kézai legkitűnőbb ismerője azt állítja, hogy Aquinói Tamásnak a
népfölségről vallott elve hatott Kézaira, aki, hogy elgondolásának történelmi hitelt szerezzen,
visszatolta a hun időkbe. Kézai korában már erősen mozgolódott a köznemesség, s
előrenyomult a megyei életben, ez a társadalmi mozgalom is hatást gyakorolhatott reá. Úgy
vélem azonban, hogy mélyebbre kell mennünk. Kézai népfelségének őseit azokba a „pogány“
lázadókban látom, akik Székesfehérvárra érve azonnal vezetőket választottak maguk közül,
emelvényeket róttak, s választott vezetőiknek beszédét kívánták hallani. Ez is a népfölség
elvének megnyilatkozása volt gyakorlati síkon. Kun László nomád szelleme, s nagy keleti
álma arra ösztönözte Kézai Simont, hogy mélyen visszamenjen a hagyományba, ősi rétegek
vetődtek fel benne: a hun monda s a népfölség, a kettőt szervesen összekapcsolta;
valószínűleg önkényesen, önkényessége azonban nem gátolja azt a véleményünket, hogy
mindkétni alt-élményének mély történelmi gyökerei voltak.
Az első Árpádok alatt fölbukkanó széles közösségi gondolat, s a magyar tömegek páratlan
emberi önérzete a XIII-ik század végén Kézai Simonban irodalmi tolmácsra talált. Kézaiban
bontakozott ki a faj-testvériség gondolata is. Már Anonymus is kikel a magyarság testén
élősködő idegenek ellen, Kézaiból azonban „kuruc“ indulatok törnek ki:
„S miután Péter uralkodni kezdett, a királyi méltóság minden szelídséget levetkezé és
német dühösséggel tombolva az ország nemeseit megveti vala, az ország javait a németekkel
és olaszokkal fönhéjázva és telhetetlen szívvel falván... De szerfölött kicsapongó is vala, s
inasai féktelen bujaságukat csúfosan űzve, a magyarok nejeit és leányait, ahol csak Péter
király járt s kelt, erőszakosan megfertőztetik vala“…
Kézai Simon átdolgozója még továbbmegy. Elmondja, hogy a múltban nemcsak azok
lettek szolgává, akik a közösség ellen vétettek, hanem „sok magyar nemes Koppány vezérrel
tartott és a keresztségét s hitet megvetette, csúf szolgaságra vettetett, mert azon dolgok
folyásában azt ítélték nemesebbnek, aki Krisztus hitéhez tovább ragaszkodott.“ Az
átdolgozóban már egész határozottan megnyilatkozik a közösség minden tagjáért való
felelősség gondolata, s bírálni merészeli a kereszténység terjesztésének módszerét. A magyar
író egyik legmélyebb vonása, a közösségért érzett és vallott felelősség elve tehát már elevenen
élt régiségünkben, a jövendőben pedig lassanként minden más elv fölé emelkedik

Kálti Márk krónikája

Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok 1358-ban írt krónikájának eredeti kéziratából

tizenöt esztendő múlva másolták a díszes Bécsi Képes Krónikát. Kálti Márk munkája
mindenekelőtt az Anjouk korának szellemét tükrözi: a gesták hagyatékából lovagvilágot
alakított, királyai lovagi erények megtestesítői. Ha Anonymus a keresztény monarcha és a
keleti kán birodalmi gondolatának egybeforrasztója, Kálti művében a latinos lovagság és a
magyar katonai szellem egyesül; ő is a latin-magyar kapcsolatok folytonosságának hirdetője.
Anonymus és Kézai Simon elsősorban politikusok, Kálti Márk költő; az állameszme, a
társadalmi és a politikai berendezkedés alig érdekli, de annál inkább magába szívta a lovagi
regényességet; a lovagi regényesség melleit azonban egy másik epikai elemet is találunk
művében: a magyar mondavilágot. Kalandos, izgalmas harcok sorakoznak krónikájában, nem
szűkszavú, mint a gesták, az eseményeket részletesen és érdekfeszítően meséli, a
regényességet alaposan kiaknázza. Az események rugóját az emberi jellemben keresi, ezáltal
a magasabb rendű epikai ábrázolás első magyar képviselőjévé emelkedik.
Kálti Márk természetesen másként bánt a magyar mondakinccsel, mint a gesta írók. A
gesta írók elsősorban állampolitikai gondolataik igazolását keresték a hagyományban, Kálti
pedig az érdekességet, a regényességet, Az ő műve ád jogot arra, hogy árpád kori
hagyományunk költői gazdagságáról beszélhessünk. Arany Jánost annyira meglepte a Képes
Krónika költői telítettsége, hogy naiv eposzunk nyomait és vázát kereste benne. Kálti Márk
azonban nem a népmondák „tiszta“ képviselője, hanem éppen eleget merített az udvar lovagi
szemléletéből és hagyományaiból, s a magas társadalmi rétegek történelmi tudatából.
Munkájában hiába keressük a történelmi „fegyelmezettséget“, a szerkezet szikár egységét,
inkább egy-egy fejezet tökéletes kidolgozására fordítja erejét. Az ősi énekek hősi
kinyilatkoztatása nemes ódái hevületté forr nála; különösen Szent Lászlónak, a magyar lovag
ősképének dicséretében zeng tisztán a „nemzeti óda“ hangja. Latinos simaság él benne; új
vonás a magyar irodalomban: a Zách Felicián-eset leírásában keményen elítéli a lázadót, de
utána rögtön rátér a kegyetlenkedő Károly Róbert szerencsecsillagának hanyatlására,
balszerencséjében Isten büntető ujját keresi. A szenvedélyesség és a finom sejtetés hangját
egyként meg tudja ütni. Nagy Lajos idejében írt, a lovagi regényességet az Anjouk udvarában
szívta magába, az igazi magyar lovagkort mégis az Árpád-korban keresi; magyarságának és
odaadó hagyomány-tiszteletének ez a legkülönb bizonyítéka.

Szemelvények a „Képes Krónikából“

Kálti Márk jegyezte fel a csodaszarvas-mítosz utolsó magyar hullámát:

„És mikor ott állottak Vác táján, ahol most Szent Péter apostol temploma áll,megjelent
nekik egy szarvas, agancsa telve égő gyertyákkal és futni kezdett előttük az erdő felé és azon
a helyen, ahol most a monostor van, megállott. És midőn a vitézek rá nyilaztak, a Dunába
vetette magát és többé nem látták. Ennek láttára így szól Szent László: „Bizony nem volt ez
szarvas, hanem Isten angyala“. És szól Géza király:
„Mondd meg nékem édes testvérem, mit jelentenek az égő gyertyák, melyeket szarvain
láttunk?“
Felelt Szent László: „Nem szarvak azok, nem is égő gyertyák, hanem ragyogó tollak; és
azért állott meg, hogy megmutassa a helyet, ahová a szent Szűz templomát építsük és sehová
máshová.“
Kálti Márk látomása gótikus stílusú látomás; a gótika szélesebb magyarországi térhódítása
is az Anjouknak köszönhető. A csodaszarvas itten már a keresztény kozmosz küldöttje, a
keresztény Isten hírnöke, a szent meglátja benne az angyalt, a többiek csak csodálatos
természeti látomásnak vélik. A szent a dolgok és jelenségek mélyére lát, s fölfedezi
metafizikai értelmüket: így olvad az utolsó magyar csodaszarvas-látomás, az ó türk mítosz
keresztény angyallá, a keresztény ég küldöttévé.
A mogyoródi csatában a hercegek megverték Salamont; Kálti Márk nemcsak a harcot s
előzményeit, hanem a holttestekkel borított csatamezőt is leírja; leírása híven jellemzi epikai
erejét és érettségét:
,,Mikor László sóhajtozva lovagolt a holttestek között, megpillantotta Erney ispán
holttestét és tüstént leugrott lováról, átölelte őt és sírva szólott: „Erney ispán, békeszerető
ember! Siratlak téged, mintha testvérem volnál, mert szíved és eszed békességes vala.“ És
fölemelte saját kezével és meghagyta katonáinak, hogy Bácson tisztességesen temessék el. És
amikor tovább ment, megpillantotta Vid holttestét és így szólt: „Fájlalom halálodat, bár
mindig ellenségünk voltál. Bárcsak győztél, megtértél volna és békességet szereztél volna
közöttünk. De csodálkozom azon, hogy noha nem származtál hercegek nemzetségéből, miért
óhajtottad mégis a hercegséget, sem királyok véréből, miért vágytál mégis a koronára? Íme,
szívedet, mely a hercegségre sóvárgott, lándzsa járta át, és fejedet, mely koronát kívánt, kard
hasította szét.“ De azért őt is eltemettette. Hanem Géza és László katonái, kik a Vid keltette
harcban testvéreik vagy fiaik halálán keseregtek, tüstént leugrottak lovaikról, keblét késsel
fölhasították, azután szemeinek estek és azokra földet dobtak, mondván: ,,A te szemeid
sohasem laktak jól kinccsel és méltósággal, most hát lakjék jól kebled és szemed földdel“. A
csehek hercege, Ottó pedig, ki életét tette érettök kockára, gazdagon megjutalmazva hazatért“.
 Kálti Márk krónikáidból legújabban Kardos Tibor fordított le szemelvényeket, ugyanő írt
tanulmányt róla.

A mezei magyarság

A mezei magyarság képét hiába keressük a gesták ódon, nemes freskói között; az egykorú
történeti források mégis sok mindent elárulnak róla. A keresztény monarchiával szemben
csakhamar föl-támadt az ómagyar szellemű visszahatás; első képviselője Aba Sámuel volt, aki
kiűzte az országból a velencei Pétert, Szent István méltatlan utódját. Aba Sámuel története az
első hiteles adat arra, hogy az ómagyar hagyomány menedéke a nép, a mezei magyarság lett.
Aba Sámuelre nem lehet ráfogni, hogy a pogánysághoz szított, a történeti tények inkább hívő
kereszténységéről tanúskodnak, uralma alatt a pogány lélek nem jutott szóhoz. Az volt ellene
a legfőbb vád, hogy a parasztokra támaszkodik, velük eszik, jár s lovagol. Parasztok alatt a
mezei magyarságot kell értenünk, a szabad földmíves réteget, melynek életszínvonala a mai
kisgazdák életszínvonalához mérhető. Aba Sámuel tehát társadalompolitikai mozgalom élére
állott, s a kiváltságos udvari réteggel, a főnemesség csírájával és a kiváltságokat élvező
idegenekkel szemben a széles magyar közösségben kereste támaszát.
Szent István úgy szerzett birodalmi támaszokat magának, hogy feltétlen híveit nagyarányú
javakkal ruházta fel. A magyarság széles rétegei ekkor már főldmívelésből és
állattenyésztésből éltek; a megművelt földek mennyisége nem lehetett nagy, korlátlan legelők
sem állottak rendelkezésükre, tehát bizonyos elszegényedés következett be, az életszínvonal
süllyedt, az elégedetlenség egyre jobban terjedt. Nagyszámú magyar került szolgai sorba is,
mert nem vette fel idejében a kereszténységet. A mezei magyarság a friss keresztény
monarchia életében nem kapott közjogi szerepet, s a törzsi önállóság megszűnése után teljesen
a központi hatalom jogara alá került. A szabad mezei magyaroknak és a szolgává süllyesztett
rétegnek tehát éppen elegendő oka volt az elégedetlenségre, mely Aba Sámuelben találta meg
a szövetségesét. Aba Sámuel a Szent István alatt felnőtt előkelők s az idegenek egy részét egy
lakoma után lebunkóztatta; viharos, elnyomott magyar indulatokat szabadított fel. Az Aba-
mozgalomban tagadhatatlanul olyan széles közösségi öntudat jelentkezik, amilyenről abban
az időben Európában szó sem lehetett, tehát forrását az ómagyarságban kell keresnünk. Az
Aba-mozgalom arról is tanúságot tesz, hogy a régi magyarság széles rétegeiben milyen fejlett
és makacs öntudat, önérzet élt. Ez az önérzet a magyarság egyik legszívósabb és legbecsesebb
emberi vonása.
A visszatérő Péter Aba Sámuelt megölette; hívei egy kis falu templomában temették el.
Holttestét csak néhány év múlva vitték Sárra, a monostorba, melyet Aba építtetett. Kézai
jegyzi fel, hogy „midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan, és
sebhelyeit begyógyulva találták“. Az Aba-legenda nem virágozhatott ki az udvar légkörében
és a kolostorokban, lenn maradt a népben, s tanúság, hogy volt „népi történelem'“ is eredeti
népi történelemszemlélet.
Az első Árpádok idejében több pogány lázadástört ki, melyeknek borzalmait élénken
ecsetelik a krónikák, s megemlítik azt is, hogy milyen pogány szokások lettek úrrá:
leberetválták a hajukat, csak három csimbókot hagytak hátul csüngeni, áldoztak a régi
isteneknek, megették a lóhúst, ajándékot vittek fának, forrásnak és kútnak, s a természetben
elvonulva áldoztak régi istenüknek, vagy isteneiknek. A „varázslók“, a sámánok utódai
megint előbújtak, s egyikük, Rasdi, I. Béla börtönében halt éhhalált. Az I. Béla idejében kitört
pogánylázadásról azonban társadalompolitikai színezetű dolgokat is mondanak az emlékek. A
király törvényt akart hozni a kereskedők zsarolásának megakadályozására, s ennek
megvitatására minden faluból két-két értelmesebb elöljárót hívott a székesfehérvári
tanácskozásra. I. Béla tehát, mai kifejezéssel élve, enyhíteni akart a mezei magyarság nehéz
gazdasági helyzetén. A követekkel azonban tömérdek nép érkezett Fehérvárra, parasztok
(tehát köznemesek) és szolgák (bizonyára szolgai sorba süllyesztett magyarok) és „a nagy
tömeg azonnal elkezdett zajongani, elöljárókat választott, mind olyanokat, kik a régi
pogányság hívei voltak, azoknak emelvényeket rögtönzött fából, hogy messziről lehessen őket
látni és hallani“, s követeléseikről a királyt is értesítették. A követelések vallási és gazdasági-
társadalmi követelések voltak.
A „pogánylázadás“ tehát elsősorban politikai forradalom volt, a mezei magyarság mozdult
meg ismét az ősibb és szélesebb közösségi elv nevében. A régi közösség emléke mélyen
fölkavarta a lelkeket és felszínre hozta a pogányságot is. A nomád lélek és a nomád
szabadság-élmény mozdult meg; a nomád alig ismert társadalmi rangot, mindenki egyenlő
részt vett a harcban, a kockázatban s egyenlő része volt a zsákmányban. Egyéni, harci érdem
útján mindenki előtt nyitva állott az emelkedés útja, de a fölemelkedő egyének nem alkottak
zárt és merev osztályt. A nomád „fő“-nek hatalma korlátlan volt, de természetes erényeivel és
képességeivel kellett hatalmát biztosítania, máskülönben az inkább vezérségre termett sorstárs
a közösség helyeslése mellett egy-kettőre eltüntette. A nomád életben tökéletes „természetes
kiválasztás“ uralkodott. A monarchia megalapítása ezt a nomád társadalmi rendszert egy-
kettőre megsemmisítette. Az udvar körül kialakult a kiváltságosak, a főnemesek csirája,
kiváltságokhoz jutott a papság, a kereszténységhez való hűség mértéke döntötte el a
társadalmi rangot és szerepet, tehát kezdetét vette a társadalmi rétegeződés. Az ómagyarság
csakis hadiérdemet és természetes erőt ismert, s egyelőre nem tudott hozzá szokni a
keresztény monarchia új értékrendszeréhez, a kemény s mindenkire kiterjedő, a törzsi
önkormányzatot teljesen megsemmisítő központi hatalomhoz. A kán legfőbb hadúr volt, a
király az egész élet legfőbb sáfára s a letelepedett közösség társadalmi és gazdasági
elrendezésének korlátlan ura. Anonymus már nem akart tudni erről az ellentétről, de a mezei
magyarság tudott róla s bizonyságot tett, hogy a hajdani „kánok“ hadi diktatúráján belül az
ember szélesebb gazdasági, társadalmi és szellemi-vallási szabadságot élvezett.

Jegyzet. Az Árpádkor történetére nézve l. Pauler Gyula könyvét.

Világi költemények

Ötsoros vers maradt fenn az udvarházak költészetéből:

„Emericus Therek
köszön Krisztinának,
legyen könnyebb inának.
Száz jó napot
Kétszáz jó éjt hozzája“.

Ez a verses köszöntő 1484-ből maradt fenn, a tömény magyar versek sorába tartozik;
jelentősége annál nagyobb, mert a mezei udvarházak „stílusa“szólal meg benne. A XVI-ik
században elemi erővel tör fel az ének, a nótára szerzett, s zenével, lanttal kísért vers.
Énekkultúránk nem a XVI-ik században keletkezett; a nagy század azonban megőrizte,
könyvekbe mentette a magyar ének szövegeit, melyek az előző századokban szájról-szájra
folydogáltak. Az énekkultúra gócai a mezei udvarházak voltak; itt éltek a borral s búzával
jutalmazó mecénások és részben az énekszerzők is. A régi magyar kultúra folytonossága
elsősorban az ének útján nyilatkozott meg; az ének volt a szétszórt mezei magyarság közös
irodalmi élménye, s a kúriák lakói nemcsak fenntartásához, hanem fejlesztéséhez is
hozzájárultak.
Emericus Therek verse tömör remek: a magyar líra eredeti természetéről sok mindent
elárul. Úgy kezdődik, mint bármelyik régi levél, majd pajkos hangba csap, a végén pedig két
köszöntő sor következik, de köszöntésében nincs semmi szokványosság úgy pattant ki a
vérből, s az elméből. Ez a közvetlenség nyilatkozik meg az 1463 tájáról való ének-töredékben
is:

„Mikor magyar király zászlóját látá,

jó lovának száját futni bocsátá.“

A kép a cselekvő ember közvetlen, el nem rajzolt mozdulatát örökíti meg. Aki így írt, azt
írta, ami szellemében és testében valóban élt; az élmények és emlékek érzéki valósága ennek
a költészetnek sajátságos szépsége.
Az udvarházak költészete lett később a kéziratos daloskönyvek táplálója. Az irodalmi tudat
fejlődése és a világias szellem terjedése gyűjtőket teremtett, akik jegyezni kezdték a lírai
közkincset. A világi lírarendszeres följegyzése későn indult meg, a magyar énekkultúra
mélységét és gazdagságát tehát legfeljebb sejtteti.
A középkor végén s az újkor elején néhány régi históriás éneket megkímélt az idők vihara;
a XVI-ik században nyomdafestékhez jutott históriás énekek tömege tanúsítja, hogy milyen
ősi és egyetemes magyar műfaj nyomai ezek a maradványok. A régi hősi énekek, a nemzeti
mítoszok lassanként históriás énekké koptak, a közelmúlt események hűséges megörökítőivé.
A valóságérzék fejlődése megfosztotta az ősi műfajt költői varázsától, sokszor
„tudósítássá“silányította.
Szabács 1476-ban történt ostromáról tudósít a ,,Szabács viadaláról“ szerzett ének. Gergely
deák urának, Both Jánosnak veszedelmét foglalta versbe. Szabatkay Mihály Beriszló Péter
veszprémi püspöknek, a „papbánnak“ vitézségét és veszedelmét örökítette meg; egy török
rabot szólaltat meg, véle énekelteti a papbán dicséretét. Bizonyos balladai magvat találunk
Szabatkay Mihály énekében; a históriás ének színvonala rögtön magasabbra szökik, fel-fel
csillan benne a balladai látás. A régi hősi énekek mítoszának jogutódja a ballada: az újabb
magyar mítosz.
A századforduló mesgyéjén írta Apáthy Ferenc „feddő énekét“, új műfajt teremtett, mely a
XVI-ik században lombosodik ki. Az egész társadalmat ostorozza: egyetemes erkölcsi
elégedetlenség jelentkezik benne s bíráló merészség: a XVI-ik század szellemi csirái.

Temesvári Pelbárt
(1435 (?)—1504)

Ha a középkori magyar vallásos irodalom legkimagaslóbb alakját keressük, Temesvári

Pelbártnál kell megállapodnunk. A vallásos irodalom minden útja összefut benne: a legenda, a
példák, a hittudomány, a tudományágak, mint a hittudomány függvényei, a vallásos képzelet
gazdagsága, a szónoki képesség, az írástudás és az újkor első, friss leheleteként a fejlődő
valóságérzék. Életéről nem sokat tudunk. Temesvárott született, mint ferencrendi szerzetes a
krakkói egyetem hallgatója volt, 1483-ban a budai rendházban él, tanít, ír és szónokol.
Munkái közül a Szűz Máriát dicsérő „Stellárium“ és a szent beszédeit tartalmazó „Pomerium“
a legnevezetesebb.
A középkor határmesgyéjén teljes erővel fellángolt benne a középkor egész hite. De
ugyanolyan erővel izgatta őt már a vallás világának minél közvetlenebb, minél érzékelhetőbb
ábrázolása. Jámborul bizonyára elképzelhetjük — írja a Stelláriumban —hogy a világ
teremtése előtt a Szentháromság személyei közt tanácskozás folyt ennek a világnak a
megteremtéséről... Első kérdés: Vájjon kell-e teremteni angyali természetet?... Az első kérés
tehát a Szent-háromság tanácsában tárgyalás alá került. Az egyházi zsinat képe ez égi
mezőkre vetítve. Isten gondoskodott, hogy az „égi haza polgárok híján ne maradjon“, akár a
földi király az államáról. Az isteni gondviselés nála a józan emberi megfontolás alapján
cselekszik: „A Szentháromság személyeinek tanácsában egy második terv keletkezett arról,
hogy mikor kell a megtestesülésnek történnie, avagy a világ kezdetétől fogva, a bűnbeesés
után mennyire halasztható el?“
A szent család Egyiptomba való meneküléséről valószerű képet rajzol: „Ki tudná eléggé
átérteni, mennyi nélkülözésen, fáradságon és könnyhullatáson ment akkor éjjel-nappal
keresztül Mária ilyen pusztaságon, ahol még egy vendégfogadó sem volt, csak folytonos
küzdés, aggodalom és remegés!“ De rögtön mellette szökőforrásként csap fel a vallásos
ihlet.„Szomjúhozol — mondja Mária keresztfán kínlódó fiának — mért nem tudtam Neked
vizet nyújtani én, aki mikor csecsemő voltál, égből patakzó szűzi tejjel tápláltalak!“
A keresztény irodalom először átfestette a földi életet az égi mezők színeivel, beléje lehelte
az isteni tájak lelkét. Utóbb a földöntúli látomást alakította földivé, emberivé. A
„Stelláriumban“ Mária testi szépségéről szól, mind a nagyság, mind a szín és külsőbáj
szempontjából:
„Ami a nagyságot illeti... sem nagyon magas, sem nagyon kicsi nem volt, hanem olyan
nagyságú, mely megfelel a női alkatnak. Színe fehér-piros volt. Haja nem lehetett fodor, mert
ilyen csak a nagyon hideg természetű embereknek van. De ritkás és szőke sem volt, mert az
ilyen hajfürtök tompult és taníthatatlan elmére vallanak. A vörös haj viszont forró
vérmérsékletre vall, tehát bizonyára barnába hajlók voltak a szent szűz fürtjei, szemei pedig
feketék.“ Arca „a tejnek és rózsának színeivel volt telefuttatva“. „Szentséges szája vonzó,
kellemes és minden édességgel teli. Ajkai pirosas színűek, nem nagyon duzzadtak, az első
ajak kissé előre nyúló s teltebb a felsőnél s ez igen illik hozzá. Az előbb említett arcismerők
szerint ugyanis ez a nagylelkűség és hősiesség vonása. Fogai hófehérek, egyenesek,
egyformák és ragyogók. Álla vonzó szabású, egy kissé négyszögű alakra hajló. Nyaka nem
nagyon testes, nem is sovány, de szép ívelésű. Kezei fehérek, arányosak. Ujjai gömbölyűk,
vékonyak, hosszúak, kecsesek. Lépése nyugodt, fegyelmezett. Járás közben magatartóan
szemérmes, s fejét kissé a földre hajtja, mint szemérmes és alázatos szűz. Hangja tiszta és
csengő, édes és kellemes. Állandóan szerette a csendet, keveset beszélt...”
Pelbárt Mária-képében a klasszikus reneszánsz-szépség elegyedik az alázatos és
szemérmes keresztény szűz vonásaival.
Pelbárt ragyogó színekkel festett Mária-képében éreznünk kell a nagy ragyogásnak, a
reneszánsznak a hatását. Csaknem reneszánsz képet festett Máriáról a középkori szerzetes, aki
Mátyás udvarának reneszánsz szelleme ellen dörgött a szószékről, de eredendően magában
hordozta az újat, mely ellen tudatosan még harcolt. Pelbártban a társadalmi tudat is
megmozdult, így prédikált a törvényről:
,,A törvény olyan, mint a pókháló, amely megfogja a kisebb állatokat, a nagyobbak
azonban átjutnak rajta. A dongó beléje jutva széttépi és kirepül belőle, a kis légy azonban
fennakad benne. Így hágják át a törvényt az előkelők és fejedelmek és nem fogják el őket,
sem büntetésben nincs részük. A kis embereket azonban sújtja a törvény“.
E kis szikra majd a protestáns irodalomban nő tűzzé.

Az idézeteket Brisits Frigyes „Temesvári Pelbárt műveiből“c. munkájából vettem.

Az első magyar biblia

és paraszti reneszánsz

Az egész Szentírást először Tamás és Bálint magyar huszita papok fordították le a XV.
század derekán; forrásuk a huszita biblia volt. Szerémségben működtek a déli szlávság
határmesgyéjén, ahol a huszitizmus futótűzként terjedt. Keblükbe rejtett bőr zsákocskákban
hordozták az új hit papjai a kenyeret és a bort, Krisztus testét s vérét, rejtett utakon, többnyire
éjszaka keresték fel híveiket, s az egykorú vád szerint a rejtegetett szent bor nemegyszer a
földre csöpögött; meg is termékenyítette a földet. A rejtőzködő husziták, s az „új
katakombák“ munkája eredményes volt, a hívek lassanként kimerészkedtek a napvilágra;
legelőször Csehországban.
A huszitizmus a laikus vallásosság harcos formája. A laikus vallásosságot a szaporodó
bibliafordítások teremtették meg: eddig a hívő az istentiszteleten részleteket hallott a
szentírásból, s a pap a felolvasott szentírás-töredékhez hozzáfűzte az egyház magyarázatát. A
Szentírás szövege csak alap, kiinduló pontvolt, s dogmák, elmélkedések, magyarázatok,
legendák és példák épültek reá. A nemzeti nyelvekre lefordított teljes bibliák azonban új
vallásos tudatot teremtettek: a hívő a Szentírás útján közvetlen kapcsolatba jutott Istennel s
ebből a közvetlen élményből azt a jogot merítette, hagy maga magyarázza meg az
írásértelmét. Az új vallásos tudat a keresztény lélek jogait hirdette az egyházi tekintéllyel
szemben, s a hívőt egyenrangúnak vallotta a pappal. Az egyház szigorúan körülírt, a tekintély
által szentesített életmódot követelt a hívőtől, aki most bibliai élményei alapján maga alkotja
meg életelveit. Nem nehéz felismernünk, hogy a mélyrétegek puritán életszemlélete
nyilatkozott meg a laikus vallásosságban.
Husz Jánost, a kelet-közép-európai reformáció prófétáját Zsigmond király s császár a
konstanzi zsinaton máglyahalálra ítélte: ezzel megteremtette a mozgalom vértanúját. A
vértanúság Husz híveibe új erőt öntött, a cseh husziták olyan messzire merészkedtek, ahová
maga Husz aligha követte volna őket, az őskeresztény katakombák szellemének újjászületését
hirdették, s az őskeresztények puritán hagyományát szenvedélyes szláv démonizmussal
keverték. Az új hit Magyarországon is végigfújt, vallási hatása azonban nem lehetett
túlságosan erős, mert Márkiai Jakab inkvizítor aránylag gyorsan végzett vele: társadalmi
lökését azonban nem bírta feltartóztatni.
A magyar nép a feltárult bibliából elsősorban társadalmi öntudatot merített, s az Ige alapján
emberi jogait akarta biztosítani. A világias vallásos mozgalom nyomán a XV. században
országszerte kigyúltak a parasztlázadások. Pozsony megyében Balázs bíró, Nyírségben
Márton bíró parasztserege nőtt ki a földből, Erdélyben pedig Budai Nagy Antal állott a
parasztmozgalom élére. Budai Nagy Antalnak komoly sikerei voltak, kétszer is megverte a
nemesi seregeket és Kolozsmonostoron egyességet kötött a nemességgel. Az egyesség éppen
olyan mély bepillantást nyújt a magyar társadalom életébe, akár a gesták. Az egyesség rendezi
a püspöki tized ügyét, biztosítja a jobbágyok szabad költözködési és végrendelkezési jogát,
tiltakozik az ellen, hogy a püspök „igaztalan megterheltetés nem teljesítése miatt nyilvánosan
és méltatlanul egyházi átok alá vetette őket, amely tilalom alatt levőnek az oltáriszentség
felvétele nélkül kimúlt szüleit, avagy egyéb hozzátartozóit nem engedte a temetési
szertartásban részeltetni, azokat az egyházon és temetőn kívül temették el megszomorodott
szívvel és a legmélyebb fájdalommal“. Azt követelték, hogy állítsák helyre azt a
„szabadságot, amelyet Magyarország szent királyai adtak ezen magyar haza valamennyi
lakosának“. Az adófizetésre nézve ideiglenes egyességet kötöttek addig, míg „Szent István
király, avagy az ő utódainak szabadságlevelét, melyben az ő szabadságaik foglaltatnak,
megtalálnák“. Az első nagyszabású magyar parasztforradalom tehát a hagyomány alapján
állott s a nép történelmi és jogi emlékezetére támaszkodva tiltakozott a felülről jövő
társadalmi elnyomás ellen, mely a földmíves népet egyre alárendeltebb helyzetbe taszította. A
nép a haza minden lakosának ősi szabadságát és közösségét vallotta alapelvnek. A
kolozsmonostori egyesség nem tekinthető szorosabb értelemben vett irodalmi emléknek, de a
magyar népi öntudat fejlődése s a magyar tömegek szellemi színvonala szempontjából
megbecsülhetetlen emlék.
Az egyesség egyik pontja I. Béla király híres Székesfehérvár tanácskozására emlékeztet,
mely szintén vallási-politikai forradalomba fulladt:
„Azt is elrendelik és szigorúan határozzák, — a kolozsmonostori egyességben — hogy
évenként ezután folytonosan mindig urunk mennybemenetelének ünnepe előtt minden egyes
tanyából, uradalomból és községből két-két szavahihető ember, az előbb említett
kapitányokkal [A nép magaválasztotta kapitányairól van szó.] vagy közülük legalább némelyekkel,
vagy más ez alkalomra kinevezendőkkel, a nevezett Bábolna hegyen megjelenjenek és ott
ugyanazok a kapitányok, vagy közülük valamelyik azoktól az öregektől megkérdezze és
kitudakolja, vájjon az ő uraik őket saját szabadalmaikban meghagyták-e vagy nem? És ha úgy
találnák, hogy a nemesek közül valaki az előrebocsájtott rendeleteket... megsértette volt, vagy
azokkal ellenkezően cselekedett, esküszegőnek tartassék és a többi nemesek annak
védelmezésétől tartózkodjanak és óvakodjanak“.
I. Béla király annakidején minden faluból két-két értelmes elöljárót hivatott a
székesfehérvári tanácsba, hogy a földmíves nép érdekében hozott törvényekkel megismertesse
őket; a nép ezt a régi követküldési jogát akarja állandósítani, s az arany-bulla híres ellenállási
pontját népi követeléssé szélesítette. A nemesség látszólag megegyezett a parasztsággal, s
ezáltal a magyar állameszme a török veszedelem küszöbén hatalmas belső erőt és fejlődési
távlatot nyert. A parasztok páratlan történelmi bölcsességgel nem törtek a társadalmi rend
teljes feldúlására, minta husziták, nemcsak jogokat követeltek, hanem kötelességeket is
vállaltak; a magyar nép építő társadalmi magatartása már ebben az egyezményben tisztán
megnyilatkozik.
A középkori magyar irodalom nagy témája a birodalmi gondolat. Szent István intelmei és
Anonymus megrajzolták a keresztény monarchia körvonalait. IV. Béla merész reformot
próbált végrehajtani. Kézai Simon az ómagyarságot idézve kifejtette a népfelségelvét. A
kolozsmonostori parasztok és a hozzájuk csatlakozott köznemesek az első Árpádoktól nyeri
népi szabadságra hivatkozva negyedik renddé akarták emelni a parasztságot s fölvetették a
társadalmi egyensúly gondolatát.
A magyar laikus vallásosság társadalompolitikai síkra tért; a huszitizmustól kapott lökést,
de ez a lökés ősi közösségi élményeket, ,,szent“ jogi és történelmi emlékeket veri fel benne. A
forradalmár parasztok ezekre a jogokra és emlékekre hivatkoztak, nem pedig Husz János
igéire, melyek pedig nem voltak idegenek előttük. Minden erős külső hatás, melyet a
magyarság befogadott, egyszersmind szellemének legmélyebb rétegeit ébresztette fel. A
befogadó lélekben mindig volt valami védekezés is: a saját életformájának és törvényeinek
határozott hangsúlyozása. Husz János igéi nálunk magyar paraszti reneszánszot keltettek
életre, az emberi öntudatnak s önérzetnek toboroztak seregeket, s ez a „reneszánsz“ éppen úgy
a magyar régiségben kereste gyökerét, mint Kézai Simon.

L. Tóth Szabó Pál: A huszitizmus Magyarországon. Budai Nagy Antalra nézve 1. Székely Oklevéltár. Tamás és
Bálint papbibliájára nézve vannak olyan vélemények is, melyek szerint az első magyar biblia nem huszita
termék.

A reneszánsz és a humanizmus

A királyi udvar Mátyás idejében nemcsak a honi műveltség központja, hanem otthona az
egész kelet-közép-európai kultúrának is; a király tágas birodalmi tervei a „nagy tájat“, Kelet-
Közép-Európát, összefogó kultúrgondolaton nyugodtak. A középkor szellemi határait és
korlátait feszegető humanizmus szívesen húzódott meg a világi, vagy a véle rokonszenvező
egyházi udvar védőszárnya alatt, ahol a klasszikus ókor élményeitől megittasodva teljesebb és
korlátlanabb emberi életet élhetett, műveket és életstílust alkothatott. A műveltség alulról
induló szerves felépítése még ismeretlen fogalom volt, de az udvarban a humanista szellem
nap és csillag lehetett. S a humanista és a reneszánsztól ittasult szellemeket elsősorban ez az
érvényesülés, a „nagy pálya“ izgatta. A humanizmus egyelőre teljesen nemzetközi mozgalom
volt, a nemzetközi keresztény műveltség leváltását, vagy legalábbis átszíneződését akarta.
Nyelve elsősorban a latin nyelv, melynek Kelet-Közép-Európában megvolt a maga különös
jelentősége: a különböző fajiságú s egymás mellé sodródott, egymásba nyúló népeknél a
természetes életközösség és kultúrközösség nyelve lett. Az első magyar humanista udvart
Vitéz János(1408—1472), a későbbi esztergomi érsek alapította még nagyváradi püspök
korában. Mátyásnak már csak ki kellett szélesítenie ezt a hagyományt, ami annál könnyebben
ment, mert Mátyásban forró latin vonzódások éltek, s kortársaitól meg nem értve eleitől fogva
tudatos közép-európai politikát csinált. Cseh király és osztrák herceg is volt. Kancelláriájában
magyarok, osztrákok, németek, lengyelek és csehek dolgoztak. Udvarának közép-európai
levegője, s a király közismert bőkezűsége ide csábította a vándorló humanistákat.
A humanista szellemek együttműködésének módja a vitatkozás, a szónoklás és a levél volt
mindenek-felett. Az élőszó kultusza lobogott magasra, a túl bő humanista egyéniségek a
szónoklás zuhatagában törtek ki. A humanista, mint korszakot alkotó emberi nyugtalanság,
kalandos életet élt, országok, udvarok, hatalmak között fogott; egyéni élete is az új emberi
korszak egyelőre szinte kielégíthetetlen nyugtalanságát példázza. Író, tudós, diplomata és
szónok a legtöbb, mert országokon átnyúló pályát csakis az egyéniség csillogásával, a szellem
sokarcú kibontakozásával lehetett befutni.
A humanistáknak általános vonása a világegyetem iránti érdeklődés. A kozmosz titokzatos
élete érdekelte őket; az embert kozmikus erőkkel és eseményekkel hozták közelebbi
kapcsolatba. Közös vonásuk volt az állampolitika iránt való feltétlen érdeklődés is. Az udvar
légkörében éltek, természetes tehát, hogy az uralkodónak voltak szellemi tápláló-forrásai s
egyszersmind tudós igazolói. Hittudományi munkáikban az emberi ész döntő fontosságát
hirdették a középkor alázatos, gyermeki hitével szemben. Költőik többnyire a klasszikus
költészetet korszerűsítették, feloldották. Érzéki verseikben megtaláljuk a test lázadását a
sokszázados elfojtottság után. Történelmi műveiket díszes ünnepélyes prózában írták:
rendszerint klasszikus hasonlatoktól és ragyogó szónoklatoktól hemzsegő dicsőítő
hősköltemények ezek a művek, de a mindennapok sziporkáit és csillanásait is szívesen
megörökítették. Némelyik áttért a latinnyelvről a magyarra; Báthori László pálos szerzetes
lefordította a szentírást, de műve elveszett, fennmaradt Magyar Gábor neve, ki latinul és
magyarul és Gergely deáké, ki magyarul verselt. Műveikből semmi sem maradt meg.
A kelet-közép-európai humanisták között felvetődött a társulás gondolata is. Cekes Konrád
a dunai tudós társasággal kísérletezett, mely szellemi igényt tartott volna a kelet-közép-
európai táj egészére. A terv nem bontakozott ki, ez azonban nem akadályozta meg a
humanisták széles kelet-közép-európaihatását.
A külföldről hozzánk telepedett humanisták közül Bonfininek, a magyar humanista
történetírás megalapozójának köszönhetünk legtöbbet; műve, minta humanizmus egész
szellemi folyamata, beleömlött a protestáns irodalomba, s így lett eleven vérkeringéssé
irodalmunkban.

L. Kardos Tibor; Magyar reneszánsz írók. Csánki Dezső: Mátyás udvara. Békési: Magyar írók Hunyadi Mátyás
korában s Ábel Jenő idevágó értekezéseit.

Pannóniai János
(1434—1472)

Vitéz János unokaöccse s Mátyás korán elhunyt pécsi püspöke, Csezmiczei János, költői
néven Janus Pannonius e korszak legnagyobb költője. Csodagyerek volt, kiben az élet
háromszoros lánggal égett s csak-hamar el is égette egészen. Latinul írt, ifjúságát
Olaszországban töltötte, s örök sóvárgás élt benne az olasz ég után, maradandó költővé mégis
a magyar föld tette; ha nem jön haza, talán örökre utánzó marad.

„Ezt a csomó epigrammát küldöm a mély Duna mellől,

 hol csupa jég a határ s zajlik a víz komoran.
Gyönge sorok, de azért ne csodálkozz rajtuk! e föld itt
barbárabb s ez úgy is érzik a műveimen.
Hidd el a környezet is befolyásolhatja a költőt
s az, hogy hol született, érzik a vers ütemén.“

Panaszként küldötte Csezmiczei János ezeket a sorokat, pedig éppen a „barbárabb föld“
színezte egyéniségét eredetivé. Itthon humanista kultúrája realizmussal keveredett; a
realizmus, a valóságos emberi fájdalmak természetes, nyílt kifejezése felé kényszerítette
gyógyíthatatlan betegsége is. A zord honi vidék lerántotta őt az új klasszicizmus csillogó
közhelyeinek világából az emberi mélységekbe. A latinirodalom színgazdagságában utánérző
maradt volna, itthon azonban mélyen felrázta őt a „barbár föld“ és az emberi fájdalom.
Idézett verse azért is nagyon érdekes, mert felfedezi a környezet hatását az irodalomra.
Nagyszerű szellemi villanás ez és Pannóniai János költészete televan ilyen villanásokkal,
azért szerette annyira az epigrammát.
Törékeny teste hamar elégett; ihletek és kínlódások váltakoztak benne. Ha az ihlet mámora
elfogyott, az agyoncsigázott, félig már elégett test szólt megdöbbentően őszinte hangon:

„Nézd e nyűtt tagokat, nincs bennük erő, csenevészek,

renyhe a sár, amiből mesteri kéz faragott.
Hol csupa jég a kezem, lüktet a láztól a bőröm,
nap-nap után ez okoz gondot, olyan beteges!
Nátha gyötör folyvást, a fejem zúg és belesajdul,
majd a két szemem ég s könnyezik, annyira fáj...
Sokszor a vér is elönt, gyulladt a vesém s ha a gyomrom
dermedten didereg, májamat őrli a láz.“

A kétségbeesett panasz végére leheletszerűen finom elégiái vágyat helyez: a további élet
vágyát, élni akar, de mint virág, erdő, madár, vagy méhecske, nem az életet, hanem az emberi
sorsot unta meg. Hitt a lélekvándorlásban, s az újplatonikusok tanítását is magába szívta.
Néha a pogány életöröm hangjait zendítette meg; a reneszánsz egyik alapvető élménye azt
hirdette, hogy az ember milyen örökletesen pogány.
De új pogányság volt ez, mely a kereszténységet is magában foglalta. A középkori
világrend tekintély-tiszteletével, szellemi zártságával, s megmerevedett életformáival folyt a
harc, nem pedig emberies tartalmával. E harcból Pannóniai János is kivette a maga részét,
elsősorban ő is új korszakok felé menetelőember volt, de eredendő kereszténysége és mélyen
átérzett humanizmusa együtt vezették a szenvedő néphez:

„Istenem, ó ki nagy úr vagy az égben, a csillagokon túl,

nézz le szelíden e csúf földre hol őrületes
harc, szomorúság dúlja a békét s csörteti kardját
Mars is amerre rohan. Pusztul az élet Uram!
Áldd meg e földet, Atyám, nyugalom kell végre e népnek,
Fájnak a harci sebek s oly szomorú a halál!“

Nála jelentkezik először a magyar táj lírai élménye: a végtelen téli mezők, lápok,
mocsarak, befagyott folyók s hóval befútt utak vidéke. S a nyílt, forró érzékiség mellett a
szerelemnek keleties finomsága, amely örök szín a magyar lírában.
Pannóniai János részt vett egy mozgalomban, mely Mátyás király ellen irányult,
menekülnie kellett a király haragja elől, s bujdosása közben fiatalon halt meg.
Pannóniai János verseit Berczeili A. Károly fordította magyarra.

Mátyás király

A mélyről jött király humanista műveltséget szívott magába, friss, nagyigényű szervezete a
reneszánsz minden áramát felfogta. A történetírók azokat a nemzeteket tekintik valódi európai
nemzeteknek, a virtuális Európa tagjainak, melyek a reneszánszot befogadták és végigélték;
Mátyás király birodalmát tehát a reneszánsz s a virtuális Európa keleti határának tekinthetjük.
A magyar szellem törvényei szerint az erős külső hatás belőle is mély belső magyar
visszahatást, „visszaütést“ váltott ki: Hunyadi Mátyásban magyar reneszánsz is történt, az
Attila-emlék született újjá. Mátyásról két kép él emlékezetünkben: az egyiken ül s könyvei
között tudósaival vitatkozik, a másik azonban lovon ábrázolja, amint a „világ négy táját“
kémleli. Ferdinánd nápolyi király kedveskedésből spanyol lóidomítót küldött Mátyás
udvarába, Mátyás azonban visszautasította ajándékát:
„Akár török, akár keresztény népek ellen küzdöttünk is, e háborúkat mindig azokkal a
lovakkal harcoltuk végig, és pedig mindig kedvező eredménnyel, melyeket a mi népünk
idomított... Nekünk nem olyan lovakra van szükségünk, melyek hajlított lábbal ficánkolnak,
hanem olyanokra, melyek, ha erre sor kerül, szétvetett lábaikra bátran támaszkodnak.“
Lovas magyar önérzet szólalt meg Mátyásban; Thuróczy második Attilának, Bonfini
szittya Marsnak, Tubero „Attila után a magyarok legdicsőbb királyának“ nevezi őt. A magyar
reneszánsz tehát két póluson nyugodott: az olasz-latin kultúrán s a keleti lovas kán
újjászületett öntudatán. A könyveket gyűjtő és mecénáskodó Mátyás nem volt kevésbé serény
a hadakozásban, mint Kun László.
Fölszabadult, izmaiban, erejében, rejtelmes belső gazdagságában gyönyörködő, az élet
finom örömeit élvező teste s egészséges, elpusztíthatatlan ösztönei táplálták szelleméi,
erőfeszítéseit és hatalomvágyát. Történetírója, Bonfini írja, hogy testéből gyakorta különös
illat párázott; nem csupán az udvaronc hízelkedése ez, Bonfini azt akarta éreztetni, hogy
Mátyásban milyen ragyogó értelmet nyert a tökéletes emberi test. Pályája tüneményes volt.
Családja a mélyből, csaknem az ismeretlenségből tört elő. Alakja mögött véres tragédiák
árnya sötétlett. Friss, őserejű vér lüktetett benne s a szerencse olykor két kézzel segítette.
Rendkívüli szelleme természetesen és bámulatos eréllyel helyezkedett a királyi méltóságba,
friss vére pedig lehetővé tette, hogy a királyi trónon is nagyon ember maradjon. Ebédjét
magasröptű viták fűszerezték, a pohár mámora közben szellemi mámor nyiladozott, de ebéd
előtt szívesen betekintett a konyhába. Keménykezű uralkodó, született méltóságról tanúskodik
minden mozdulata, de a „cseh hadjáratban hiányzott neki a szükséges pénz, ezért tehát
szavakkal és holnapra vonatkozó ígéretekkel tartotta fenn hadseregében a lelket. Amikor a
zsold kifizetésének napja elérkezett, amelyet már nem tudott ígéretekkel tovább halasztani, a
gyalogos és lovas kapitányok kockázásában vett részt: egész éjjel játszott és folyton nyert.
Tízezer aranyat nyert azon az éjszakán és még mielőtt tovább vonultak volna, kifizette belőle
katonái zsoldját“. (Bonfini.)
A reneszánsz-ember legfőbb ereje az egyéniség varázsa volt. A középkor megkövesedett
életformái lassan repedezni és omladozni kezdtek, szelleme félig-meddig már kihűlőben volt.
A válságba jutott emberi szellemet Európa szerte a reneszánsz-emberek friss életstílusa
mentette meg. Mátyás is éltető és melegítő nap volt, pótolhatatlan egyéniség az újkorba
forduló magyar életben: „Midőn a magyarok az annyi erénnyel felruházott királyt
elvesztették, hirtelen akkora félelem fogta el őket, hogy úgy érezték, mintha királyukkal
együtt bátorságukat, erejüket, merészségüket, a magyar nevet is elvesztették volna. Sőt ezzel
kimutatták, hogy inkább kaptak ők a királytól erőt, bátorságot és bölcsességet, mint az tőlük“
— írja egyik humanista történetírónk.
 A humanista történetírás legnagyobb alkotása Mátyás király alakjának a rajza. Kézai
Simon Attila-arcképe óta egyetlen magyar király vonásait sem örökítette meg ennyire lelkesen
történetírásunk. A humanista történetírók az élő Mátyást örökítették meg, modorát,
viselkedését, tréfáit s szavajárását. Attila óta benne látták az első igazi „nagyurat“, aki ismét
rávette „a nyakas magyart az engedelmességre“, de hozzáteszik, hogy könnyen bebocsájtott
magához mindenkit. Az „Attila-utód“-ban fejlett közösségi tudat élt, alatta hoztak utoljára
jobbágyvédő törvényeket; a nemzetet a magyarság egészében szemlélte.
A reneszánsz-ember végleteket bírt egyesíteni magában, ezért gyakorolt annyira átfogó
emberi hatást. Mátyás a reneszánsz-pompa közepette egyszerűen szeretett öltözködni, mint
Attila. Méltósága nem akadályozta meg abban, hogy emberi indulatai szabadon törjenek elő.
Nagy műveltsége mellett közvetlen emberi hangon írt és beszélt. A kemény hadvezér a
táborban is szívesen áldozott a szerelemnek, amiért Janus Pannonius meg is dicsérte. Egyéni
életét korlátlan szabadsággal intézte, dogmák és erkölcsök fölött állott, mégis vallásos volt,
sőt: babonás: „semmibe sem fogott a horoszkóp tanácsa nélkül“. Egyénisége nyomán mondák
és legendák szállottak; alakja teremtésre ingerelte a szellemet. Sikerült a magyar birodalmi
gondolat újkori értelmévé emelkednie; a mi birodalmunk „igéje“ benne testesült meg.
Szellemi hatása századokra szólt, elöntötte a történetírást, az irodalmat, a népköltészetet, az
egész magyar lelket. Nem történhetett volna így, ha csupán a latin Európa hívője, s „magyar
reneszánsz“ nem testesül meg benne.

L. Kardos Tibor: Magyar reneszánsz írók.

Szerémi György
(1490—....?)

A szerémségi származású pap II. Lajos és Zápolyai János udvari káplánja volt. Latin
nyelven írt műve Magyarország romlásáról szól, s 1484-től 1543-ig tárgyalja az eseményeket.
Szerémi egyedülálló helyet foglal el kora történetírásában. A humanista történetíró az
udvarban élt, az élet fölött állt, magasból nézte az eseményeket, a valóságot ünneppé
szépítette, rajongott és díszített, Mátyás király halála után a romlás napjaiban is finom
szellemi mámorban élt: az elhunyt király birodalmi eszméjének és emlékeinek visszacsillanó
fényében. Szerémi más végzetű ember, az élet hullámai között állott mindhalálig és róluk
számolt be. Történelmi forrás volt neki az egész élet, minden, amit látott, hallott és tapasztalt,
a közvetlenül átélt történelmi tények mellett kóborló katonák, kesergő parasztok és ijedt
polgárok beszédet is műveibe foglalta. Mintha az lett volna a célja, hogy a kor egész valóját,
eseményeit, szellemét, mondáit, pletykáit s hiedelmeit merész freskókkal kifejezze. Inkább
író, mint történetíró; a történetírást önkéntelenül regényes korrajzzá szélesítette. A laikus
vallásosságnak ő a legnagyobb magyar képviselője; a „vulgus“, a köznép morajlására figyel, s
a Dózsa-forradalom kegyetlen megbosszulása után is vallja: „Quia fratres carissimi, vox
populi vox Dei“. (Mert legkedvesebb testvéreim, a nép szava Isten szava.) Kézai Simon
népfölség-elvének ő a folytatója, Kézai népe azonban inkább a későbbi köznemesség őseiből
állott. Szerémié pedig a „vulgus“, a jobbágyság. Mátyás halála után a „vulgus“ zárta lelkébe a
Hunyadi-gondolatot; a mélyből felszökött király visszatért a mélybe, s a népi monda
hatalmasokkal küszködő néphőst csinált a reneszánsz királyból. Szerémi a Mátyás-
mondakincs első megörökítője, Mátyás-mondáinak természete elárulja, hogy a néptől hallotta
őket. Mátyás Szerémi mondájában „nagyon szegény“, mint a mondában a mesebeli kis
királyfi. Hatalmas rokona, Szobi Péter így szól hozzá: „Megsegít az Isten, ha megfogadod
szavam. Hívasd össze a főurakat, hívd meg őket ebédre s az ebéd végén mondjad nekem,
hogy foglyod vagyok. Én azonban nagyon szabadkozom majd, hogy mit vétettem ellened?“
Így tett Mátyás király és Szobi Péter megígérte neki, hogy ötvenezer forintot ád
megsegítésére. Ezt mondta erre Mátyás: „Többet adj, mert nem mégy el Budáról, míg
hatvanezer márkát nem fizetsz. Péter megfizette; a nagyurak pedig remegtek, nem mehettek ki
Buda kapuján, mert bevolt zárva. Mit tehettek? — ki negyvenezer, ki százezer márkát adott a
királynak; megtelt Mátyás kincstára és elindulhatott a török ellen. Mátyás és az oligarchák
küzdelme így tükröződött a mélyrétegben.
Mátyás haláláról is népmondát közöl Szerémi. A mágnások összegyűltek, hogy valamit
tenni kell a királlyal, mert ismét háborúba készül. István kincstárnok ezt a tanácsot adta:
„Öljük meg“, — s vállalkozott, hogy a király szállására bejuttatja őket. Mátyás már öreg volt
és a tűznél melegedett. Kopogtattak, a király így szólt komornyikjához: „Nézd meg,hogy
kicsoda! István kivételével senkit se eressz be!“ A komornyik ajtót nyitott, az urak
megragadták a torkát. Bementek, a király rájuk tekintett: „Barátim, miért jöttetek?“ De érezte
vesztét, már régen megjövendölték, hogy borzalmas halállal múlik ki, s monda: „Gyorsan
tegyétek, amit akartok!“ Megragadták, az asztalra fektették, farába döfték a kardot egészen a
melléig. Három nap és három éjjel üvöltött fájdalmában a király. Sokan látni akarták
borzalmas halálát, de senkit sem eresztettek be.
Szerémi arról is beszámol, hogy a nép Mátyás halála után is Hunyadi-királyt kívánt. Az
oligarchák Korvin Jánost félre tették az útból, de két fia élt, akik közül Kristóf, Szerémi
szerint, kitűnő képességekkel biztatott s a nép körében szájról-szájra járt, hogy belőle nő az új
Hunyadi-király. Ulászló felesége azonban rávette Korvin özvegyének bizalmasát, Therek
Imrét, akit a fiúk nevelőapjukként szerettek, hogy mérgezze meg őket. A mérget
nyalánkságba tették, s ment Therek Imre hazafelé. A fiúk fogadják: „Atyánk, atyánk, mit
hoztál nekünk?“ Therek mondá: „Hoztam, én uram fiai“ s mindegyiknek egy-egy kis
skatulyát adott, melyben édes csemege volt és a fiúk örültek a csemegének. Bele is haltak.
Elfajult reneszánsz erkölcsök dúlását látta a fiatal Szerémi, ezért fordult el az udvartól, a
vezető köröktől, ezért gyűlölte a laza reneszánsz erkölcsöket hordozó Bakócz Tamást, Mátyás
örökségének gyarló epigonját.
E népi mondákban észre kell vennünk az erős és kifejezett társadalmi vonást: a nép
szemben áll a felette élő társadalommal, s nem bízik a hatalmasra nőtt oligarchákban. A nép
szigorú társadalmi erkölccsel ítél: a fejetlenség, a felelőtlenség, a helytelen vezetés mögött
árulást sejt. Az erélytelen és ingadozó Zápolyai Jánosról széltében-hosszában beszélték, hogy
titkos megállapodása van a törökkel. A mélyréteg nem tudja megbocsájtani a vezetőknek a
ráteremettség hiányát; a „nőies“ Zápolyait Dózsa „Katalin vajdának“ hívta, a nép pedig
koronázása után „Katalin királynak“ csúfolta. Szerémi a magyar reneszánsz bomlásának
korában élt; ebben az időben már a reneszánsz árnyoldalán nőttek nagyra. Szerémi e bomlás
láttára a „vulgushoz“ a „vox populi vox Dei“ elvéhez menekült, s Zápolyai környezetében is
Dózsa híve maradt.
A köznemesség a reneszánsz bomlás közepette szittya-mozgalmat csinált, s vezére
Zápolyai is szittya külsőségekkel szerzett népszerűséget magának a köznemesség soraiban. A
keleti kán reinkarnációja s a nagy történelmi vállalkozás azonban alul testesült meg, a
paraszthadak élén, Dózsa Györgyben. Szeréminél Dózsa a történelmi vállalkozás töretlen
hőse, s Zápolyai árnyékkirály, aki nem tud a világ négy tája felé erőt és vitézséget mutatni.
Szerémi a régi magyar közmondást mondja reá: „Tótoknak vadalmafigéi“.
A Mohács előtti hanyatlás okaiba csak de Burgio pápai követ vetett olyan mély
bepillantást, mint Szerémi. De Burgio a diplomata szenvtelen, tárgyilagos hangján ír, Szerémi
pedig az izmos népfi szenvedélyes keserűségével. Művében először jelentkezik Méliusz
Juhász s Pázmány lávaszerű indulata. A laikus vallásosság puritánsága és szigorú morálja
jellemzi Szerémi Györgyöt; komor színekkel festi a sötét valóságot. Közeleg a török
veszedelem, de „kutya hiszi“. Jönnek a követségek II. Lajos királyhoz, hogy mozduljon
Nándorfehérvár védelmére, mert ha a vár elvész, az egész kereszténység romlásba jut, senki
sem hallgat rájuk. Nándorfehérvári és szalánkeméni polgárok jönnek naszádon, segítséget
kérnek a királytól, aki a kincstárnokához utasítja őket. Ez eldobta a kérvényüket. Nem tudta,
hogy miként áll a magyar királyság ügye a határon. Másodszor is felkeresik őt, de hiába,
naszádjaikat ezalatt kirabolják. A szerencsétlenek földre teszik a magyar zászlót, s így
szólnak: „Isten veled Magyarország!“ Szerémi azt állítja, hogy a mohácsi vész előtt vígan
sikkasztották a hadi pénzeket. A főurak a közvetlen veszély pillanatában is birtokadományt
követeltek a királytól.
Az események rohannak, jön a török Buda felé. A pécsiek menekülnek, s gyermekeiket
vízbe dobják és élve eltemetik, hogy terhükre ne legyenek és sírásuk el ne árulja a
menekülőket. Egy nagyobbacska gyermek így könyörgött „Édesanyám! Ne temess el, igazán
nem fogok sírni“. Ez a kép a teljes bomlás képe, nemcsak történelmi és társadalmi, hanem
emberi bomlásé is. Zápolyai János és Ferdinánd kora következik, hadak és belső erők
marcangolják egymást. Szerémi nyomon követi az eseményeket, nagyszerű nyersanyagot
nyújt. A magasabb rendű irodalmi alakítást nem ismerte, rendszertelenül egyfolytában mondja
el az eseményeket, élményei szabadon ömlenek, de ez a „hibája“ egyúttal legfőbb értéke, mert
nem ismer gátlásokat, amit fontosnak tart, nyíltan kimondja, szemlélete tehát átfogóbb,
mélyebb s emberibb minden kortársáénál.
Társadalomszemlélete, az „alulról néző társadalomszemlélet“ a protestánskor irodalmában
teljesedik. Szerémi laikus vallásossága már előkészíti a protestantizmust, szenvedélyes
erkölcsi pátosza is a protestáns hang előhírnöke. A népi szempontot olyan erővel
érvényesítette művében, hogy e tekintetben századokon keresztül egyedül áll.

Jegyzet. Szerémi György a magyar irodalom mostohagyermeke. Legutóbb Deér József írt róla „Pogány
magyarság, keresztény magyarság“ című könyvében tudós és elfogult fölénnyel. Szerinte Szerémi félművelt,
zavaros fejű ember, a közhangulatot csodálatosan kifejező író, a köznemesi antiintellektualizmus megtestesítője.
Bizonyítékul azt hozza fel, hogy megdicsér egy jó katonát, aki nem volt jártas az irodalomban, s gyaláz egy
György nevezetű litterátust, mert „effeminátus“ ember volt. Szerémi tehát Széchenyi „nagy parlagjának“
előképe. Elfogult torzítás ez. Mohács előestéjén talán megbocsájtható, hogy Szerémi katonai s nem irodalmi
erényeket keresett azokban, akik katonai hivatást teljesítettek. Szerémi azonban távolról sem gyűlölte a művelt
főket, olvassuk csak el azokat a sorokat, melyekben a Dózsa mellé csatlakozott művelt, külföldi egyetemet járt
papról szól, akiben a műveltség nem ölte meg a hősiességet. Zápolyairól s környezetéről igen lesújtó véleménye
volt Szeréminek. Szerémi a kor teljes belső képét rajzolja rendszertelenül és sietve, könyve inkább egy mű
anyagának tekinthető, mint kész műnek, jelentőségét azonban ez nem csökkenti, sőt emeli, mert művének
alaktalan alakja lehetővé tette, hogy minden élményét szabadon kiöntse. A litterátusok elleni ellenszenve
különben a Mátyás utáni reneszánsz bomlás gyarló epigonjainak szól.

Dózsa-eposz

Dózsa György történelmi vállalkozása mély hatást gyakorolt a humanista irodalomra. A

történetírók, Brutus, Tubero, Istvánffy Miklós, Szerémi György s Taurinus, az erdélyi
humanista költő, részlegesen foglalkoznak a nagy parasztforradalommal. Taurinus, valódi
nevén Stieröchsel István gyulafehérvári kanonok és hunyadi fő esperes „Stauromachia“címen
írta meg humanista modorban a parasztforradalom eposzát. Szerémi kivételével a történetírók
elítélik Dózsa vállalkozását s züllött paraszti Sardanapalt látnak benne. Taurinus is ilyennek
jellemzi a paraszt-vezért, de a nemesi hadsereg minden kiemelkedőbb alakjában Hectort lát.
Eposzának humanista köntöse és modora, a költeménybe zsúfolt klasszikus
visszaemlékezések tömege élesen ellentmondanak a tárgyalt véres társadalmi eseménynek.
Taurinus teljes költői szabadsággal alakítja a történelmi anyagot, a paraszt-forradalom
eszmevilágáról mégis humanista társaival egyetemben feltűnő adatokat közöl.
Tubero, Brutus, s Taurinus úgy tudják, hogy Dózsa Cegléden beszédet mondott, melyben
politikai alapelveit fejtette ki. A három forrásban Dózsa beszédének a szövege lényegében
megegyezik; a beszédből határozott társadalompolitikai terv bonlakozik ki. A humanisták
Dózsa alakját érthető okokból eltorzították, tehát ha nem volt határozott adatuk reá, miért
állították volna, hogy nem csupán „rablás és gyújtogatás“, hanem mélyreható társadalmi
átalakulás volta célja? A Dózsának tulajdonított beszéd a laikus vallásosság s az őt követő
parasztlázadások szellemét leheli; tagadhatatlan élményszerűség vonul rajta végig.
Ezt a beszédet a humanisták nem találhatták ki; más kérdés, hogy Dózsa mondotta-e, s
Cegléden mondotta-e, ő fogalmazta-e, vagy pedig a környezetében élő papok valamelyike?
Mindezt nem tudjuk határozottan megállapítani, de el kell fogadnunk, hogy ennek a
beszédnek a szelleme elevenen élt Dózsáék vállalkozásában.
Dózsa György vállalkozásának voltak nemzeti és népi forradalmi célkitűzései. Nemzeti
gondolatát úgy foglalhatjuk össze, hogy „Magyarország a magyaroké“.
A humanizmus pazar színjátéka nem ért el a népig; a mélyben a laikus vallásosság
társadalmi gondolattá és tervvé érett, s mihelyst kitört, a hiányzó nemzeti hős szerepét néphős
vállalta. Egyelőre az egyházi énekek és a zsoltárok, a népdalok, s a laikus vallásosság
szellemétől áthatott politikai beszédek voltak az új társadalmi vállalkozás szellemi életének a
„műfajai“. A katonák zsoltárral erősítették szívüket, a vesztőhelyre indulók pedig „gyenge
magyar dalokat“énekeltek. A középkori prédikáció a paraszttáborban követelő beszéddé
alakult. Az „új közösség“ szekér-táborban tanyázott, mint egykor Etelközben; „pogány“
lázadás volt a Dózsa-fölkelés és arra nézve is felvilágosít, hogy művének lehettek a korai
„pogánylázadások“.

A protestáns kor

XVI. század.

Magyarországon az újkori s irodalmunk fordulópontját Dózsa György tábortüzeinek fénye

jelzi. A laikus vallásosság fölverte a magyarságban a szélesebb, átfogóbb közösségi tudatot. A
rendi társadalomba a köznemesség és a parasztság sohasem nyugodott bele, mert a rendiség a
régi lazább s inkább mellérendeltségen alapuló társadalmi szervezet helyébe a merev
alárendeltség elvét iktatta; az Arany-bulla után Budai Nagy Antal, majd pedig Dózsáék
recsegtették a rendiség bordázatát. Az Aranybullát a szélesebb közösség nevében
kényszerítették ki a köznemesek; a magyar közösségi gondolat Budai Nagy Antal és Dózsa
célkitűzéseiben még átfogóbb lett. Dózsa vállalkozása azonban vérbe fúlt, s Werbőczy
megteremtette a rendi öncélúságot. Egy nagy társadalomtörténeti mozgalomnak könnyebb
megölni a testét, mint a lelkét. A paraszthadakat Zápolyaiék legázolták, de társadalmi vágyaik
és közösségtudatuk „megszállotta“ a fiatal protestantizmust, mely feltörekvő áramlat volt,
prédikátorai többnyire a mélyből jöttek és csaknem azokkal a társadalmi rétegekkel találták
szemben magukat, mint Dózsa vállalkozása.
A protestantizmusnak elsőrangú érdemei közé tartozik, hogy polgárjogot szerzett az
irodalomban a magyar nyelvnek. A nemzeti nyelv s a könyvnyomtatás meghonosítása
koráramlat parancsa volt; a protestantizmus azonban a magyar mélyrétegnek, a népnek a
nyelvét árasztotta az irodalomba. A protestáns prédikátor azon a nyelven, s olyan
indulatokkal, dühvel és drámai extázissal beszélt, mint valamikor a székesfehérvári mezőn a
nép „választott vezetői“. A protestantizmus széttörte a középkor formakényszerét és lehetővé
tette a magyarság emberi természetének és lelkének szabadabb ömlését, magyar szellemi
forradalom volt.
A középkorban az egyházi tekintély közölte a tömegekkel a szentesített világképet,
melynek sérthetetlenségét a világi hatalom is biztosította. A protestáns korban azonban
fölemeli fejét a „község“, mely a Dózsa-forradalom leverése folytán nem tudta társadalmi és
politikai vágyait megvalósítani, s most szellemi szerepet követel magának. Mindenütt
összefut a „tömérdek parasztság“, hitszónokokat hallgat és hajlamai szerint akar vallást és
papot választani. A társadalmi és politikai önkormányzat legázolt eszméjéből kinő a lelki
önkormányzat elve, s a nép elszántan ragaszkodni kezd hozzá.
A prédikátorok nemcsak átérezték ennek a népi izgalomnak a fontosságát, hanem
többnyire a bűvkörébe jutottak, azonosodtak vele és műveket alkottak belőle. Egymásután
jelenek meg a könyvek, melyek a tömegek természetes lelkére és igényére épülnek.
Fölemelik, művekbe mentik a magyar mélyrétegek lelkét és népszerűsítik, a magyarság
természete felé hajlítják az európai kultúrát, elsősorban a humanista műveltséget. Közkinccsé
teszik a keresztény műveltséget is, megindulnak a zsoltár- és bibliafordítások,verses
elbeszélésekben dolgozzák fel a szentírást, versbe öntik egész történelmi hagyományunkat. A
magyar ének patakja ismét folyammá dagad és szétárad az országban.
A Dózsa-forradalomban nemcsak társadalmi célok jelentkeztek, hanem a magyar fajta
öntudata is, a mélyrétegek patrióta önvédelme a kiváltságos idegenekkel szemben. A Dózsa-
forradalomnak ez a nemzeti magva is kivirul a protestantizmusban, megszületik a magyar
tudat. A darabokra hullott országban az új író „nagyobbakra néz“: sorsunk értelmét,
hivatásunkat és emberi rendeltetésünket kutatja. A „magyar sors“ egyszerre az irodalom
gyújtópontjába kerül, mérni kezdjük önmagunkat, utat keresünk, pályát tervezünk életünknek
és erőinknek.
Ebben a korban eltűnik a magányos cellájában ülő, másoló barát, a középkor jellegzetes
írója, s az udvar légkörében sütkérező históriaíró éppen úgy, mint a hatalom fényében
tündöklő humanista, s a harcos prédikátor lép a helyükbe. Eltűnik a tekintély iránt érzett
alázat, s a hatalommal szemben vallott lelkesült tisztelet, az író elsősorban új dolgok hirdetője
és hitvallója.
Az új író elkeseredett harcba csöppen, melynek kimenetelétől anyagi és erkölcsi sorsa, nem
ritkán az élete függött. (Olyan hitvita is akadt, melynek végén a vesztes fél életével fizetett.) E
harc az író lelkének legmélyebb rétegeit kavarta fel; eltűnt a középkor áhítatos és egyéni
színeket nélkülöző hangja, ájtatos zengése helyett a teljes valójában felszabaduló emberi
hangot halljuk. Világ harcolt világ ellen, s az író alkotó ihlete többnyire az új világ egyelőre
korlátlan szabadságérzete volt. Az író az élet olyan területeire is elsodródott ebben a
században, melyet a középkori író észre sem tudott, vagy mert venni.
A belső élet e sodrával párhuzamosan futott az író külső élete is. Legtöbbje nem bírt
megállapodni, még akkor sem, ha akart; ellenséges főpapok és főurak, olykor az uralkodó
haragja elől kellett menekülnie, bujdosnia. A neves papokért versenyeztek a gyülekezetek, a
jelesebb prédikátorok tehát végigvándorolták az országot. Török hordák elől futottak, török és
német rabságban senyvedtek. Hitvitára siettek az ország másik sarkába. Némelyik maga
cipelte a vállán kézi nyomdáját és árusította könyveit. Külföldi utakra küldötte őket az idő, a
szomjas nyugtalanság, önkéntelenül is megízlelték a magyar és az európai élet szélesebb
területeit.
Merőben átalakul az íróra figyelő közösség is. A középkori író szavának a teljes egyházi és
világi tekintély adta meg a súlyát, az új író sorsa azonban a közösség kezébe jutott. Az író
most is többnyire pap, de egyelőre egyedül áll az élet zűrzavarában, legjobb esetben egy-egy
földesúr védőszárnya alatt, éppen ezért mély kapcsolatot keres a „községgel“, benne keresi
oltalmát és vigaszát. Más e közösség alkata, mint a középkorié, az újkor igénye jelentkezik az
emberben, már nem ájtatosan figyelő szemeket mereszt a papra, hanem kétségei megoldását
várja tőle. Előtérbe nyomul az ember szabad ítéletének szellemi szerepe; a tömeghangulat
felszabadul lerögzítettségéből. Kételkedés, ingadozás és mindenekfelett várakozás szállja meg
a lelkeket, világképek és szellemi hatások között várakoznak, a leginkább megnyugtató
hangra, a legvonzóbb hatásra. A vallásos gondolat leszáll százados magaslatáról a földre, a
közösség körébe, s bizonyos mértékben földivé lesz, emberi tartalma és társadalmi súlya
megnövekedik. Az író pedig e nagy átalakulás közepette ráébred hivatására: a kultúrát széles
rétegek lelki kenyerévé gyúrja, s a közösség belső alkatához hangolja mondanivalóját.
 Egészen természetes, hogy e nagy lelki átalakulás közepette megnövekedik az író
valóságérzéke, társadalomszemlélete pedig a felfedezés bátorságával és újdonságával tör elő.
A középkor Isten országának és a humanisták ragyogó birodalmi álmának helyébe a valóság
lép: német és török hordák garázdálkodása, kegyetlenkedő nagyok, könyörgő jobbágyok,
portyázó katonák és fene hajdúk világa. A század bátor és nyílt társadalomszemléletét
azonban még teljesen áthatja a vallás. Az író meglátja és kikiáltja az elriasztó társadalmi
tényeket, de mindennek mélyén vallási és erkölcsi okot lát és keres.
Az új író történelmi mértéket keres a magyarságnak, s a bibliában találja meg: az
ószövetség tévelygő, kereső, belső válságokkal teli sorsában. Ószövetségi hangulat önti el az
irodalmat, s véle párhuzamosan mélységes bűntudat szállja meg a lelkeket. A közelmúlt
történelmi tragédiáinak természetes következménye ez a bűntudat, a közösség tanúságot tesz,
hogy nem búvik ki a felelősség elől, komoran beismeri hibáit, s bűneit és vallásos odaadással
keresi a „szabadulás“ útját. A XVI. század bűntudatának természetes következménye az
önismeretre való törekvés. A protestáns irodalom hangja néha a nyilvános gyónás hangjához
hasonlít, de ebben a gyónásban az egész közösség ismeri be bűneit, s keresi a feloldozást.
Az író s az irodalom átalakulása természetesen új műfajokat teremtett; három nagy
műfajban fejezte ki ez a kor a mondanivalóját: a prédikációban, a históriás énekben és a
lírában.
A prédikáció volt a kor legszabadabb, legátfogóbb műfaja, minden kiemelkedő prédikátor
a maga hajlamai és képességei szerint teremtette meg, belezsúfolta mindazt, ami egyetlen
műfaj keretei között sem fért el: a hittudományt és élettapasztalatot, a lírát és az epikát, a
tudást és a költészetet, áhítatát és érzelmi viharait, indulatait és szelíd merengéseit. Az új
vallás sorsa az igehirdetésen fordult meg, a szellem tehát benne lobogott legmagasabbra. A
prédikáció hirdette a kötelező emberi magatartást az élettel szemben, s mondott bírálatot az
egész életről, ezért nem száműzhetjük a szorosabb értelemben vett vallásos irodalom
területére.
A históriás ének vallomás a kor egész emberi érdeklődéséről; benne épült ki a XVI-ik
század műveltségének egész szemhatára. A históriaíró versekbe foglalta a mondát és hiteles
történelmet, a bibliát és a klasszikus ókor eseményeit, az erkölcsi életszabályokat és intéseket.
Kétféle hang uralkodik históriás énekeinkben: az egyszerű, puritán, igazsághoz ragaszkodó
modor és a lírai hevülettől égő hősi írmodor. A históriás énekek jelentőségét sokáig
félreértette irodalomtörténetünk, mert csak a szövegüket nézte, s nehézkés verselésüket és
rossz rímeiket vette észre. Holott nem annyira versről, hanem inkább énekről van szó, s ha
például Tinódi kezdetleges verssorait énekelni kezdik, egyszerre megszépülnek, művészi színt
nyernek. A zenetörténet már rávilágított Tinódi verselésének kezdetlegességével szemben
zenéjének magasrendűségére.
A históriás ének legközelebbi rokona a széphistória. Nagy kalandok világa bontakozik ki
benne, az újkori ember szenvedélyeivel és vágyálmaival. Egyik széphistóriában így szól
Voltér Grizeldiszhez: „Eléggé megláttam szívednek mélységeit“; ez a műfaj az emberi lélek
mélységeit és a sors csodálatos útjait akarja ábrázolni.
A líra komoly csúcsra ér a zsoltárfordításokban, Szkárosi Horváth András társadalmi
költészetében és teljesen kibontakozik Balassa Bálintban. De alig ismerjük e korszak lírai
mélyrétegét, népköltészetét, melyről olyan elismeréssel szól Sylvester János.

Ószövetség, zsoltárok, tragikus pátosz

Farkas András az Ószövetség kereső, tévelygő, komor folyamában találta meg a XVI-ik
század magyar sorsának mását; az Ószövetségnek, mint sorsnak és kultúrterületnek magyar
értelmet adott ezáltal. A század általános nemzeti bűntudata s a vele kapcsolatos történelmi
elégedetlenség hangokat, kifejezést keresett s ilyen irányú vágyai a komor ószövetségi
zsoltárokban találtak biztatásra. A zsoltár a protestáns vallásgyakorlat része lett, s már ezért is
korán megindultak a zsoltárfordítások. A zsoltár ezenfelül lírai megnyilatkozása lett a
magyarságnak; főként a korai zsoltárfordítóknál tapasztalhatjuk, hogy a zsoltár nékik keret,
melybe beönthetik a maguk tragikus magyar líráját. A zsoltárok két vonatkozásban hatottak a
magyar lírára: mint a méltóságteljes tragikus pátosz igéi s ritmusai és mint feddő, panaszkodó,
átkozódó énekek. Mindkét hang a magyar lélek alaphangjává mélyült.
Az újkor elején a magyar líra szoros kapcsolatban áll a bibliával, a kinyilatkoztatás
kútfejével. A biblikus költő szövetséget köt a végokkal, Istennel, s folytatja a próféták
kinyilatkoztatását, de megtelik a magyar valóság élményeivel is; a költő és a próféta, a
vallásos kinyilatkoztatás és a magyar valóság élményei összeolvadnak zsoltáríróinkban,
akiknek belső alkata s hagyománya a XX. század Ady Endréjében nő új énekké s a magyar
ősiség diadalává.
A korai zsoltárfordítók legkülönbje Végkecskeméti Mihály; a LV. zsoltár fordítása maradt
meg tőle. Végkecskeméti tanúsítja, hogy az Ószövetség menynyire felszabadította és
megtermékenyítette a magyarság érzelmi kultúráját. E zsoltár hatalmas boltozata alatt elfér a
helyét és nyugalmát nem lelő XVI.-ik század. A kor romlott izgalmai kísértettek, s vad
indulatai kóboroltak, a szellem jobbjai pedig „bújdosásra készültek és vágyakoztak“, mint
Végkecskeméti Mihály:

„Hogyha énnékem szárnyam lett volna

Mint az galamb elröpültem volna,
Hogyha az Isten engedte volna,
Innét én rég elfutottam volna.

Akarok inkább pusztában laknom,

Vadon erdőben széllel bujdosnom:
Hogy nem mint azok között lakom,
Kik igazságot nem hagynak szóllanom“.

A süllyedő társadalom örök végzete kísértett ebben a korban: hajtóvadászat a szellemi és

az erkölcsi ember ellen:

„Éjjel és nappal azon forgódnak

Engem mi módon megfoghassanak,
Beszédem miatt vádolhassanak,
Hogy fogságomon ők vigadhassanak.“

Egész ez város rakva haraggal,

Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdagsággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztök gyűlések vágynak,

özvegyek, árvák nagy bosszút vállnak,
isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágokban felfúvalkodtanak“.

Zordon, ószövetségi ítéletet követel, mert ő a zordon, ószövetségi lélek:

Keserű halál szálljon fejére,

 Ellenségemnek ítéletére,
Álnokságának büntetésére,
Hitetlenségének kijelentésére.

A harag, a magyar düh szétveti az íróban a gátlásokat, fölperzseli a szokványos

kifejezéseket, egyéni hangok törnek fel belőle. Ha a középkor berendezkedése nem kedvezett
az egyéniség szabad előretörésének, — legalábbis nálunk irodalmi síkon aligha kedvezett, —
a protestantizmus elősegítette, levegőt és teret teremtett neki. A költemény végén már egészen
mély rétegek vetődnek fel Végkecskemétiből „pogány” képek, a kevélyek „aláhajigálását“
kéri Istenétől:

Ezeknek szájok zsírosb az vajnál,

síkosb ajakok az faolajnál,
Élesb az nyelvek az éles kardnál,
Szájokban nincsen egyéb álnokságnak

Te azért lelkem gondolatodat

Istenben vessed bizodalmodat,
Rólad elveszi minden terhedet,
És meghallgatja te könyörgésedet.

Igaz vagy uram ítéletedben,

Az vérszopókat ő idejekben
Te meg nem áldod szerencséjekben,
Hosszú életek nem lészen ez földön.

Az igazakat te mind megtartod,

Az kegyeseket megoltalmazod,
Az szegényeket felmagasztalod,
Az kevélyeket alá hajigálod“.

Zsoltáríróink közül költői szabadság dolgában Báthori István, Rudolf országbírája ment
legmesszebbre. Prózai zsoltárokba öntötte bánatát és fohászkodásait. A mezei ember
közvetlen, meleg beszédét halljuk zsoltárainak áhítatos dobverésén keresztül:
„Engemet uram melegítettél szárnyaid alatt: úgy uram, az mint az anya tyúk szokta fiait
tollai és szárnyai alá győjteni, szorítani, melegével meleggetni...De te szent és irgalmas vagy
ó nagy Jehova Ki szereted az mi lelkeinket, és legelteted az te szent meződön, örökkül és
örökké... Az én üstököm uram, csak az te kezedben vagyon, és az én nyakam az te szentséges
talpad alatt legyen“.
Így könyörög gyermekért:
„Adj az meghűlt fának ágat, és az ágnak zöldellő levelecskéket, az leveleknek virágot, az
virágnak termést és jó gyümölcsöt“.
Másutt azt kéri, hogy „járjanak tábort, uram, az te angyalaid körülöttem.“
A tragikus pátosz nála gyöngéd bájjal elegyedik; ritka hang ez a XVI-ik században.

Prédikátorok

Bornemisza Péter
(1535—1585)
 Bornemisza Péter jelentéktelen külsejű férfi volt. Egyik hatalmas, gőgös püspök meg is
jegyezte, miközben a régi vágányokra akarta téríteni, hogy nem gondolta ilyen „semmi
embernek“. Bornemisza a szellem öntudatával felelt a püspöknek, de nem tudta, hogy
egyszerű külseje is mennyire kifejezi jelentőségét: az eddig néma atom, a magyar mélység
cseppje szólalt meg általa. Nem díszítette rang, nem támogatták tekintélyek, de mindennél
hatalmasabb támasza volt mélyből hozott öntudata és rettenthetetlen belső szabadsága, ő
merészkedett magyar nyelven először mindenről szabadon beszélni, ő hozta napfényre először
mindazt, ami az elnyomott rétegek lelkében megbújt. Bornemisza az igazi magyar reneszánsz,
emberi újjászületés az újkor küszöbén a saját törvényeink szerint. Ő az első magyar író,
akiben a műveltség összes tényezői összefutnak, s egyben a XVI-ik század legátfogóbb
képességű írója. A korai protestantizmus képviselője, de az új tudomány nem ölte meg benne
a középkort, a misztikus élmények éppen olyan döntő erővel léptek fel szellemében, mint a
középkori lélekben. Az ógörög klasszicizmust éppen úgy felszívta, mint az itáliai reneszánsz
szellemét. Első öntudatlan folkloristánk: népi babonákat, bájoló imádságokat és
népmesetöredékeket jegyzett fel. Átvette a középkor legeredetibb műfaját: a példát, s novellát
csinált belőle. Megírja az első magyar drámát, hatalmas prédikációs köteteket ad ki, verset
költ, s az alkotómunka e dandárát „bujdosva“ végzi, a király, s ellenséges főpapok, főurak elől
fut, folyton újabb és újabb állomásokon tűnik fel, többször nősül, számtalan gyermek atyja, s
ha egy kis időre megvetheti lábát a XVI-ik század nyugtalan földjén, nyomdát állít,
gazdálkodni kezd, s bebizonyítja, hogy kitűnő gazda is. Szered, Nagyszombat, Zólyom, Bécs,
Ungvár, Huszt, Pozsony, Galgóc, Sempte, Szered, Beckó vára és Detrekő életének főbb
állomásai. Gyermekkorát Budán töltötte, fiatalkorában bejárta Itáliát. Származásáról nem
sokat tudunk, s egyszerre csak eltűnik, megszakad lázas tevékenysége.
Legnagyobb műve az „ördögi kísértések“ című prédikációs gyűjtemény a középkori ember
belső drámáját fejezi ki, de a protestantizmus szabad lelkével s a felszabadult magyar nyelven.
A középkori irodalom inkább a keresztény tekintélynek és fegyelemnek az emberen aratott
győzelmét ábrázolta, Bornemisza azonban a maga reális, sőt helyenként naturális valójában
írta meg a hús és a szellem harcának drámáját. Drámai szellem volt és drámai korszakban élt.
A XVI-ik század egész élete dráma volt: felszabadult szellemi erők, féküket vesztett
társadalmi és politikai erők élet-halál harca. Bornemisza a középkori lélekdrámáját
kiegészítette a XVI-ik század vad magyar drámájával; irodalmunknak ő az első nagy
szintetikus elméje.
Minden képe tökéletes drámai kép: az ördög „tapogat, fülel, csélcsap, édesít, hazudoz, ha
elejt:röhög, kacag, röttent, rémít és ijeszt“. Szent Antalról állítja, hogy „sok étszaka izgatta (t.
i. az ördög) testét bujálkodásra, nappal pedig szüntelen mint két vitéz, avagy két morgó
tusakodtak egymással“. Különösen szereti a vitézi, a száguldó élet képeit, éppen annyit
merített a katonanyelvből, tehát a népnyelvből, mint Balassa Bálint. Képalkotásának eredendő
drámai hajlama ugyancsak a népköltészetre emlékeztet. De a katona-eszményeket is
beolvasztotta harcos kereszténységébe, Isten vitézének vallja magát, az ő ördögének „erős
fegyverei és lövöldöző ágyúi“ vannak.
Az ördög testi valóságában, s jelenlétében éppen-úgy hitt, mint a középkor:
„Mert láttam hagyigálásokat az ördögöknek, láttam forgószélben való csavargásokat,
szóltam azokkal, akik szörnyűképpen látták sokszor, azokkal is, kiknek Angyal képében
Cristából vagy kehelyből szólt, azokkal is kiknek sok dologban szolgáltak, a mint nekik
parancsoltak.“
Az ördögök is születnek és meghalnak, de az ő életök hosszabb, mert „ki 300 esztendeig,
ki tovább él“. A poklok mélyén laknak, de „felszalasztatnak s lakóhelyük felett, az egeken,
ahol a madarak repülnek, fejünk felett forognak“ ... „Vala nálam egy olyan is, az ki azt
mondta: mintha érzené, hogy benne jár az ördög.“ Másik ember „az ebet mutatta, hogy az az ő
istene és sok képpen röttentette“. Ez a népi eredetű misztikus élménytömeg arra vall, hogy a
középkori néphit a laikus vallásosság mellett a korai protestantizmusban szabadult fel, ekkor
ömlött felszínre az egyházi tekintély által elnyomott, s a lelkek mélyén meghúzódó népi
misztikum. A fennmaradt középkori emlékek a kolostorok, a papok és a barátok hitéről
beszélnek, Bornemisza arról tudósít, hogy miképpen fogadta a néplélek a kereszténységet és
mivé alakult benne. A népi misztikum az Isten s az ördög személyes valóságának és az emberi
életbe való közvetlen beavatkozásának hitén nyugodott. Volt népi révület is, mely olykor
angyalt, de inkább ördögöt látott, s az ördög jelenlététől és beavatkozásától rettegett. Ennek a
révült félelemérzésnek bizonyára társadalmi gyökerei is voltak: az elnyomott jobbágy
„röttenete“ nyilatkozott meg benne, attól félt, amivel a mindennapi életben is sűrűn
találkozott: a hatalmas rossztól, hol az ördög, hol az ember képében. Bornemisza mondja,
hogy „az ördög kevél urak nevével is neveztetik“ ...
Bornemisza szeret a természettel érvelni, kozmikus képek bősége ömlik belőle. A
katonanyelv mellett felszívta a népköltészet nyelvét, de a hétköznapok
parasztbeszédét is. Szabad szájú akár a vándorló katona, vagy pedig a mesélő paraszt: az
ördög „olly nyelves, mint az igen híres és szemtelen k ... a“-Bornemisza csúfolódik, „gajdol“,
akár később Pázmány Péter. A képzett, nagyműveltségű pap folytonosan alulról is merített:
nyelvet, hangot, ízlést és szellemet; ösztönösen összekötötte a magasat a méllyel. Neki
köszönhetjük egy népmese csirájának följegyzését: „Prédikátortársam Huszár Gál beszélt
egyszer egy bűbájos emberrel, ez a kígyóból ételt főzött s aki főztjéből evett, megértette az
állatok beszédét. Mikor szolgája alattomban evett az ételből, a szolga előtt sem maradt titok a
tyúk, ló, tehén beszéde. Meghallották azt is, miként adta hírül egy légi követség a verebeknek,
hogy egy szamár elöntött egy zsák búzát az úton s így a madarak vígan lakomáznak a
búzából.“ A mese anyagát megtaláljuk a néhány évtizede följegyzett somogyi népmesék
között, csak a bűbájosság színe lekopott kissé róla, s emberies tartalma megnemesedett: a
juhász a kígyót megmenti a tűzhaláltól, s a kígyó hálából olyan képességgel ajándékozza meg,
hogy ezután megérti az állatok beszédét, s így kincsekhez jut. Ez a példa sokat mond a
néplélek hallatlan megőrző erejéről, s bizonyítja, hogy a néplélek az ómagyar hagyomány
leghitelesebb forrása. A magyar ős vallásról is hiteles nyomokat őrzött meg Bornemisza Péter,
bűbájos igéket, ráolvasásokat, ilyen a „Csuzról való báj“:
„Uram mindenható Isten, mulék rögös nagy út, rajta megyén vala Áldott urunk Isten, elő
talála hetvenhét féle veres Csuzt. Monda áldott urunk Úr Isten: hova indultatok ez rögös régi
nagy úton? Meg szólala hetven hét féle veres Csuz: Ha minket azon kérdesz urunk úr Isten,
hova megyünk úgy mond, ez fekete föld színére. Áldott ez testbe, teremtett ez lélekbe: szálas
húsát szaggattyuk, piros vérét megisszuk, száz tetemét tördellyük, száz izit, száz porcikáját.
Hogy azt hallá áldott urunk Isten: Tük se mehessetek úgy mond ez fekete föld szinére, ez én
adottam testbe, teremtettem lélekbe, tük is siessetek el az tenger szigetibe, kegyetlen
óriásoknak szálas húsát szaggassátok piros vérét meg igyátok. Azt meg hallák el sietnek,
ménének tenger szigetiben.“
Másik ráolvasása. „Az kinek fejét meg menté hogy ne fájjon“: „Nemes asszonyom Boldog
Anya,be mene szent templomba, le üleplék az ő áldott aranyos székibe, az ő áldott szent fejét
meg esé fényefüst csúz, fénye füst kelevény, le függesztő az. S áldott szent fejét rajta, szent
kedve könyörödék, szent színe szomorodék. Azt látja az ő áldott szent Fia. Monda: Oh én
szent Anyám, mire szent fejed le függesztöd, szent kedved meg könyörödött szent szived meg
szomorodott? Hogy azt hallá asszonyunk Mária, monda: Oh én áldott szent Fiam, hogy ne
szomorogyék az én áldott szent szivem, hogy ne függesszem az én áldott szent fejemet, hogy
ne könyörödjem meg az én áldott szent szivemben. Az én áldott szent fejemet meg esé fénye
füst csúz, fénye füst kelevény hetven hét fájdalom be fogta száz tetememet. Hogy azt hallá
áldott urunk Isten: Ne ijedgy és szent Anyám Mária, im én meg szorítom az én aranyos
kendőtlen keszkenőmmel az te áldott szent fejedet, belőle kifusson fénye füst csúz, fene füst
kelevény, benne meg nem maradhasson hetven hét fájdalom az te száz tetemedben... Ez mai
dicsőséges napon én is meg szorítottam ez embernek fejét ez kendőtlen keszkenővel, bűnös
szájomból szent igéket reá mondottam: Ne ijedgyél szent anyám Mária, én vagyok mindennél
nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos.“
A harmadik, „Az kinek az torkába ereszkedett“:
„Föld, édes Anya te neked mondom először: ennek ő torkában erős pörös torok
ereszködett, torokgyíkja, béka levelegje, nyak foga: oszollyon, romollyon, benne meg ne
maradhasson, erős pörös torok gyíkja, béka levelegje, nyak foka, disznó szakája, kelevénye
oszollyon, romollyon Istennek hatalmából,boldog anya parancsolattyával.“
A „régi rögös nagy út“ a népvándorlás útja, éppen olyan ősi emlékünk és sorsunk kifejező
képe, mint Szkárosi Horváth Andrásnál a „nagy por“. Az óriásokkal való harc a világteremtés
ó-mondáinak visszacsillanása. Az ősi Boldogasszonyból keresztényhatásra boldog Anya lett,
akitől már csak egy lépés az Istenanyja; a második bájoló imádság tisztán mutatja ezt a
fejlődést. A második imádság végén azonban ismét felcsillan a pogány emlékezés: a Szent
Anya, Isten anyja a „mindennél nagyobb bájos“. A „Föld édes anya“ is Boldogasszony
továbbfejlődése: a néphit „Föld édes anyát“, paraszti istenasszonyt csinált belőle. A negyedik
bájolásban [Könyvünkben nem közöljük.] már maga „szent Anya Mária“ mondja a
pogánybájolást:
„Ne ijedgy én áldott szent Fiam, én az én szent kezemmel meg fogom szent szamaradnak
lábát, szent szájamból szent igét reá mondom, szent lehelletemet reá lehellem, csont megyen
csontzhoz, velő megyen velőhöz, ér megyen érhöz, in megyen inhoz, vér megyen vérhöz“.
A „szent“ szó feltűnő halmozása sem mossa el a bájolás tiszta pogányságát. A bájolások a
magyar ősköltészet természetéről is sokat beszélnek. Más ezeknek az imáknak a természete,
mint a keresztény imáké: valamennyien konkrét mesével kezdődnek, egyikük pedig éppen
balladás természetű. Epikus jellegük éppen annyira kidomborodik, mint misztikus tartalmuk.
Fohászaik finomak, mérsékellek, misztikumuk gyakorlati célú, gyógyítani és enyhíteni akar.
A mesélő, a pap és a bájoló „javas“ hangja elegyedik benne bűbájjá, s a „bűbáj“ itten nemcsak
természetfölötti hatás, hanem finom költői szín, epikai erő, s bájos emberi hang is. Ha e
néhány bűbájos emléket ősi énekeinek körvonalaihoz, s ősi mondáink megmaradt csíráihoz
tesszük, láthatjuk, hogy a magyar ősköltészet mennyire átölelte a világot, s magában viselte az
egész embert.
Bornemiszának, a középkori népi misztikum nagy összefoglalójának bármekkora is volt a
középkori öröksége, újak voltak az emberi és a vallási célkitűzései. Nem hódolt aszkétikus
eszményeknek, hanem emberi és erkölcsi puritánságot követelt; protestáns volt: a múlt öreg
törzséből fiatal, merész sudárként nőtt ki. Prédikációiban rengeteg „példát“mond;
megvilágiasította a középkor legérdekesebb műfaját, a példát. Az emberi lélek ezekben a
példákban még tele van középkori rémülettel és révülettel, de a test már teljesen a reneszánsz
ember teste. Véres olasz reneszánsz-drámákat és borsos honi történeteket mesél. A reneszánsz
döntő élménye: a jogait követelő szép emberi test nálunk először Bornemisza műveiben
jelentkezik. A reneszánsz képet még megtöri a középkori keresztény röttenés árnyéka; ellen-
Boccacciót ír, mert erkölcsi fölháborodást csatol a tiszta reneszánsz történetekhez. Ha
azonban erkölcsi sopánkodásait elhagyjuk: tiszta reneszánsz anyag marad előttünk. Történetei
néha mélyebbek Boccaccio egy ivású történeteinél, mert lélektani és etikai drámák csírái
élnek bennök. (L. „ördögi kísértések“ c. könyvét.)
Néha fölemeli Bornemiszában komor arcát a predesztináció: „Egy Prédikátor midőn hitit
atta volna egy személynek, és más feleségével vétkezett volna, azután felakasztya magát, és
ez írást hatta, hogy Isten őtet arra az veszedelemre választotta volna“.
Nemcsak forró olasz históriákat mesél, hanem más népek életéből is merít példát és
betekintést nyújt az európai népek lelkületébe. Nem kíméli kortársait és prédikátortársait, még
feleségeik ballépését is kiírja, de önmagával szemben is szigorú:
 „Lám én magam sem rekesztem ki“. A század bűnügyi és botránykrónikáját is megtaláljuk
művében, megírja többek között, hogy egy nemes ember disznókkal etette meg törvénytelen
gyermekét. Legjobban a bűn, a röttenet, az emberi süllyedés és elesettség érdekelte; jellemző,
hogy az „Ördögi kísértések“ végére erkölcstörténeti vázlatot függeszt.
A szociális látás, tehát a laikus vallásosság folytonosan átüt művein, mint a vér a bőrön. A
legfőbb bűnök közé sorolja a „hamis prókátorságot, hamis bíróságot, kegyetlen kapitányságot,
hamis királyságot ás hamis kereskedést“. Elmondja, hogy „egy ember szegénysége miatt mind
feleségét, gyermekit torkon metélte és ő maga is a piacra menvén az okot kiáltván miért
mivelte, magának is az torkát megmetszette“. A népért kiálló szó végigzengi a protestáns
irodalmat; Bornemisza azonban már közvetlen képeket nyújt a népsorsról.
Hívő kereszténysége és puritánsága mellett hatalmas érzékiség élt benne. Miszticizmusa és
a természetfelettibe vetett hite buja érzéki erővel párosult, akár Ady Endrében: a test nehéz
belső válságok és harcok közepette igévé nemesedett, s az ige élő, meleg testté lőn. Ez a
mélységekben járó s világokat egyesítő ember írta meg az első magyar „himnuszt“:

„Siralmas énnéköm tetüled megváltom,

Áldott Magyarország Tőled eltávoznom,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!

Az fölföldet bírják az kevély némötök,

Szerémséget birják az fene törökök,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engömöt kergetnek az kevély némötök.

Engöm környül vettek az pogány törökök.
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!

Engöm eluntattak az ni a gyári urak,

Kiűzték közölök az egy igaz Isten,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!

Legyön Isten hozzád áldott Magyarország.

Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!

Ez énököt szörzék jó Husztnak várában,

Bornemisza Pétör az ő víg kedvében,
Valljon, s mikor leszön jó Budában lakásom!

Versében már tisztán jelentkezik a későbbi kuruc élmény: két pogány közt egy hazáért; s
feltűnik a nagy költői vágy: a békés, termő magyar élet képe, melyben „nincsen semmi nagy
uraság''
A protestáns prédikáció benne szélesedett az egész életet átfogó műfajjá, egyetemes emberi
vallomássá. Olykor meglepő lírai zengés csendül fel beszédeiben, mintha Balassa Bálint
verseit olvasnók:
„És előjön a nagy, szép, melegítő meg ékesítő, teremtő és éltető nyáridő, kiben mindenek
megújulnak, megelevenednek, sok állatok, vadak, madarak, barmok, tyúkok, ludak, borjuk,
bárányok élednek, sok szép kerti, mezei, szőlői vetemények növekednek és újonnan ismét a
megéhezett, fázott szegények melegíttetnek“.
 Tavaszi seregszemle ez is, akár a „Borivóknak való“, de nem vitézi tavasz, hanem a
paraszti-mezei örvendezés egyszerűbb s mindennapibb hangja. Prédikációi tele vannak
drámai elemmel is. Így beszéli el Heródes gyermekgyilkosságát: „Igen röttenetes volt annyi
kis gyermekecskének is mind hirtelen haláluk, mind sírásuk és sokaknak sebében kéz láb
nélkül való fetrengésök és holt-eleven mozgásuk és annyi sok kicsinyeknek holt-eleven
fekvésök. De az édesatyák, anyák, nénék, báttyok, rokonságuk és az idegenek is mennyi
rémülést, esedezést, óhajtást, sírást, rívást műveltek rajtok ... kiknek sikoltások ország szerint
terjedi és fölhatolt az égre“.
A vallás világát egészen közel hozta a népi gyülekezet lelkéhez. A középkor a maga képére
és hasonlatosságára alakította át a Szentírást, Bornemisza pedig népmondát csinált az
újszövetségből ösztönös írói szabadsággal:
„Mária és József Názáretből a vármegye székibe Betlehembe ment... Jézusnak születésekor
még csak egy zsellérházacskája sem volt...Idegen földön, Betlehemben, más ember barmos
istállóiban, szegény nyavalyás leányzótól, meleg víz, lágy ruha nélkül, posztócskában
született”.
Humanista műveltsége vezette a görög Electrához, melyet átdolgozott. Nem ragaszkodott
az ősszöveghez, hanem meglepő költői szabadsággal használta fel a klasszikus anyagot. Az
ógörög végzetből buja reneszánsz drámát csinált. Tündöklő, tobzódó reneszánsz
materializmus virul Bornemisza hőseiben, s a drámában számító, gyáva reneszánsz
orgyilkosság történik; az ógörög szellemnek nyomát sem találjuk, de annál szembetűnőbb a
forró új-latin szellem hatása. Szerelmi s hálószoba-titkokról hull le a kárpit, az állig beburkolt
s kordában tartott középkori testet anyaszültre vetkezteti, tobzódó, bőkezű nagyurak és
reneszánsz-paraziták páváskodnak a színpadon. Electra is főként azért átkozódik, mert gonosz
szülei elnyomják, s nem részesül eléggé az élet örömeiben; igazi reneszánsz Hamupipőke.
Nőalakjai a nyelvelés különösen fejlett művészetéről tesznek tanúságot. A dráma nyelve
szellemes, borsos, bíbor indulatoktól színes, szólásmondásoktól ízes magyar köznyelv.
Glytemnestra így biztatja Electrát: „Bizony kicsossz innét oly helyre, hol nem keserítesz
engem. Veszteg csak nagy nyelvű kabola, minden rútságot ránkkiáltasz, urammal egyetembe
mindenek előtt rágalmazsz, de elcsípek az nyelved végébe“. Orestes így irányítja Aegistust:
„Co be, co be“. Bornemisza puritán protestáns kritikával kíséri a reneszánsz
dráma„tobzódását“, kórusának fohászkodása néha olyan mélyöblű fohászkodás, mint a
protestáns imádság;ezért sajátságos reneszánszíró Bornemisza.
Drámája külföldön került elő az elmúlt évtizedben. Hány műve veszhetett el nyom nélkül,
de a megmaradtak is eléggé bizonyítják, hogy a régi magyarság egyik legmélyebb
megnyilatkozása,

Három prédikátor

Méliusz Juhász Péter, a „debreceni pápa“ (1536—1572) éppen az ellentéte Bornemiszának.

Nem élt benne Bornemisza szellemi sokrétűsége, sem pedig Dávid Ferenc és Heltai Gáspár
fejlődési láza; megállapodott a kálvinizmus szikláján s tapodtat sem mozdult róla. Ezért
kristályosodott ki olyan tisztán tanítása és alakja. Debreceni püspök volt, ellenfelei nevezték
„debreceni pápának“ elvi makacssága miatt. Egész egyénisége a tiszántúli magyarságot
tükrözi; vad erő tört ki benne, ő a magyar düh első elemi erejű jelentkezése irodalmunkban.
Egy-egy prédikációja indulat-rohamként hat, visszafojthatatlan hatalomvágy élt benne,
kíméletlen volt nemcsak a katolikusokkal, hanem az unitárizmussal szemben is, az egész
vallási forrongást a kálvinizmus keretei közé akarta szorítani. Erőszakos eszközöktől sem
riadt volna vissza, ha módja lett volna hozzá; az erő és az élet embere volt. Különösen Dávid
Ferencet gyűlölte.
 Minden képének egyedülálló érzéki ereje van, „ősköltészetünk“ méltó folytatója: „Évának
szeme a tiltott fán ragad“. „A sátán Isten méltóságába akar hágni“. „A testi élet csak farka az
örökkévalónak“.„Meghajtod fejed mint egy kévét“.
A társadalmi gondolat az ő prédikációiban is vezető szerepet játszik: „Ne végy ott ötödöt,
ahol tizedet kell venni, ne végy ott tizedet, huszadot, ahol egy forintból harmincadot, három
pénzt kell venni ... Ne sarcoltasd a községet, ne vedd el gyapját mind bőröstől, ne edd meg
mint egy kenyeret a községet... Csalárd, patvaros vámosok, kik a száraz földért vámot
vesztek... Senkit ti fejedelmek, katonák, szolgáló rendek erőszakkal, hamisan, minden igazság
kívül meg ne bántsatok, kóboroljatok, mert ti katonák, mint az égő szenek olyanok vagytok“.
A kemény harcos azonban különös, szelíd mozdulattal a növényi élet felé hajolt. A zord
szavak és kíméletlen viták hőse, ki lelke mélyén katona volt. „Herbáriumot“ írt „az fáknak,
füveknek, nemekről, termékekről, és hasznaikról“. Megnyitotta a híres debreceni „füvészek“
sorát: Földiét, Fazekasét, Csokonaiét, s Tóth Árpádét, kiknek költészete mélyén tiszta növényi
kultúra szelíd élete virul.

A mindent „megkötő“ Méliusz Juhász Péternek tökéletes ellenpólusa Dávid Ferenc, az

unitárizmusnak, a magyar vallásnak alapítója. A magyar protestantizmus árnyalatai a XVI-ik
században gyakorta harcba keveredtek. Maguk a prédikátorok is hol a lutherizmushoz, hol a
kálvinizmushoz, hol pedig az unitárizmushoz állottak közelebb. A lutherizmus és a
kálvinizmus megkötötte a protestantizmusban megnyilatkozó szellemi szabadságérzésnek
elemi lendületét. Ez a „kodifikálás“ azonban nem ment könnyen, mert a protestantizmussal
beoltott embert a szabadság érzete és tudata vitte, a Szentírás élménye egyre alakult és
kristályosodott benne. A szabadságnak ez a gáttalan ritmusa döbbentette meg Méliusz Juhász
Pétert, s ezért indított elkeseredett harcot Dávid Ferencék ellen. Dávid Ferencék pedig úgy
látták, hogy Juhász Péter és társai tulajdonképpen a katolicizmus útjára kanyarodtak vissza,
hiszen megkötötték az ember vallásos élményének a szabadságát és további fejlődését, tehát a
protestantizmus elindító értelmét. Méliuszék a reformációt lezárt dolognak tekintették, Dávid
Ferencék pedig örök elvnek.
A szebeni kézműves és a magyar nemzetes aszszony fiának, Dávid Ferencnek célját és
életelvét egyik könyvének János Zsigmondhoz írt előszava már tisztán és világosan kifejezi.
„A világosságnak és békességnek útjára“ akarja vezetni a fejedelmet; a szellem elsőrangú
jussát jelenti be ezzel a világra. Egész életét, minden megnyilatkozását az eszmei magasság
jellemzi, sohasem bírt leszállani a porba, egyre magasabbra tört; nem akart olyan szavakat
használni, melyeket „Isten meg nem szentelt.“ A vallási harcok mindent felkavaró s
indulatokban tobzódó áradata fölött állott; a vallás tiszta szellemi kérdés volt Dávid Ferenc
szemében.
Ő fogalmazta meg Magyarországon először a maga teljes tisztaságában a „lelki ember“
mivoltát. Istent sem emberi viszonylatban, emberi indulatok fergetegében szemléli, mint
Méliusz, hanem a szellem tiszta himnuszaival, bizonyos intellektuális esztéticizmussal öleli
át. A protestáns-kor át s át van szőve az Ószövetség komor élményeivel, de Dávid Ferenc
teljesen és tudatosan újszövetségi lélek volt. „A zsidók a törvény alatt voltak, mi pedig a
kegyelem alatt“ —írja. Krisztus az ő hitében „új világ építése“, második Ádám, új embert
számít születésétől fogva:
„Miképpen az Ótestamentumban az Isten mindeneket teremtettet és mindeneket akkor
cselekedett Krisztus nélkül, azon-képen mindeneket az Újtestamentumban csinált és újonnan
teremtett az új Ádám által, ki az ember Jézus Krisztus, az ő áldott szent fia“.
Dávid Ferenc legfőbb izgalma Isten szellemi megközelítése és Isten tiszta szellemi
megfogalmazása volt. Csakis lelki fegyverekkel volt hajlandó harcolni:
 „A hadakozó szerszámokban és fegyverekben mutatkozik meg a különbség, mert a király
istápja a szablya... A Messiásnak ő fegyverei nem testiek“. Ha támad s vitatkozik is, indulatok
nélkül teszi, a rostáló, rendszerező, ellentétek feloldásán keresztül újszellemi rendszer felé
siető elme fölényével. Nemcsak a vallás tiszta szellemiségét, hanem az újszövetségnek és
Krisztusnak fölényes szelídséget és szabadságát is legtisztábban képviseli a XVI. században.
Dávid Ferenc átrohant a felekezeteken. Mint katolikus pap kezdte, majd egy-egy időre
püspöke volt Erdélyben valamennyi protestáns felekezetnek. Mindig az élre került, de minden
vallás csupán egy-egy mű volt számára s tovább sietett tökéletesebb művek felé. Megízlelte a
szellem alkotó szabadságának gyönyörét, s azonosította a protestantizmussal. Élete: ballada,
balladai időmértékű út Isten arca felé. Dávid Ferenc istenélménye az emberi szellem
mesterműve, s e remekművön folyton újabb s újabb alakítanivalót talált; fejlődésútjának tehát
sohasem lehetett vége. A protestantizmus alapítóinak hősiességét a protestantizmus örök
ritmusává akarta tenni. Ez a visszafojthatatlan fejlődési láz, az örök teremtés édes belső
gyönyöre okozta, hogy korának indulatait le tudta vetni, s az emberiességnek, a szellemi és a
lelkiismereti szabadságnak egyedülálló hősévé nőtt a XVI –ik század Európájában.
Az egyházban az örök fejlődés templomát látta, a nagy kohót, melyből sohasem aludhat ki
a teremtés forrósága. Végső állomása az unitárizmus volt, melyet tovább akart fejleszteni,
ezért kellett otthagynia híveit és templomát. Pöre [Folytonos hitújítása miatt került az öreg Dávid
Ferenc Báthory István törvényszéke elé, nehezen kerülte ki a halált; halálig tartó fogság lett osztályrésze.]
tulajdonképpen a szellemi szabadság pöre, s a pör hőse, betegen, bilincsek beverve, de
töretlen lélekkel halt meg a dévai vár börtönében, ő a szellemi szabadság első vértanúja
magyar földön.

A harmadik prédikátor, Károlyi Gáspár eleinte Juhász Péter és Dávid Ferenc között
ingadozott, utóbb Dávid Ferenc „elbocsájtotta“ őt, s Károlyi végképpen a kálvinizmus
kebelébe tért. Első műve a „közügyet“ tárgyalja, s „Döbröcönben“ jelent meg. Megírja benne
a magyar sors párhuzamát az Ószövetséggel; ő is a XVI. század komor bűntudatának
képviselője, de a bűntudatot keresztény-magyar történelem-szemléletté szélesítette. Isten sújtó
kezének okát nemcsak a vallási tévelygésben, hanem társadalmi s erkölcsi bűneinkben is
keresi. Királyaink is bűnösök, szerinte, mert nem alapították meg „Isten országát“ a Duna—
Tisza táján. Azt kívánja, hogy koronázáskor adják a király kezébe a bibliát: „hogy azt olvasná
mindenkor, aszerint élne mind ő maga, mind pedig az népet az mellé hódíttatná.“
Bűntudatának és történelemszemléletének nincsen kifent felekezeti éle; a magyar egység
prófétája, szinte Zrínyi, a költő előfutárának tekinthetjük.
Károlyi Gáspár később otthagyta a „harcot“, félrevonult s az „örök életnek beszédét“, a
bibliát fordította magyarra (1590-ben jelent meg a „vizsolyi“bibliája). Nyelve tele van magyar
jó ízzel és latinos mondatszerkezettel. A fordítást nem végezhette századának gyönyörű
forradalmi nyelvén; súlyos, kőkemény, tekintélyi nyelven kellett tolmácsolnia az igét. Károlyi
Gáspár a latinságból a törvényt, a rendet, a kimért ünnepélyességet, a végső igazsághoz illő
méltóságot merítette. A teljes Szentírás lefordítására ő volt a legalkalmasabb, aki bizonyos
fölénnyel nézte a vallási harcok világát, magasságokhoz szoktatta szemét és Isten országát
akarta megvalósítani a földi tereken.

Heltai Gáspár
(1515—1574)

Heltai Gáspárnak a bolygó sorsa adatott. A szellem napjának, Dávid Ferencnek bolygója
lett, híven követte merész útját, s utána rebegte nem kevésbé merész hitvallásait, önálló utat
nem kezdeményezett, a vitának sem volt elszánt mestere, pedig a viták hevében bugyogott elő
az új kor termékeny iszapja, s lobogott fel maga a szellemi értelemben vett kor. Heltai a kor
valamennyi szellemi szükségletének kielégítésére törekedett, író volt és könyvkiadó; első
könyvkiadó, aki széles elgondolás alakján dolgozott.
Kolozsvári sajtóból rendre jöttek a művek:bibliafordítás, zsoltáros könyv, hittudományi
fejtegetések, népkönyvecskék, katekizmus, ábécés könyv, históriás énekek gyűjteménye,
meséskönyv, krónika, özvegye Gáspár mester halála után adta ki Méliusz Juhász Péter
füvészkönyvét, ilyen ajánlással: „Az boldog emlékezetű Heltai Gáspár meghagyott felesége
kíván Istentől jó egészséget minden jámbor istenfélő embernek. A kinyomtatásnak munkája
és költsége enyim. Ezt én tőlem szegény özvegyasszonytól a magyar nemzet jónéven vegye“.
Heltai Gáspár lefordította Bonfinius históriáját a magyarok viselt dolgairól; a humanista
történetírástő közvetítette szélesebb rétegek felé. Bonfinius történelemszemlélete merőben
elüt az Árpádkor történet-íróinak felfogásától; az állampolitikai és a társadalmi gondolatnak
nyoma sincsen benne. Európaisága abban nyilatkozik meg, hogy az ómagyarokat
„barbarusoknak“, az eredeti magyarságot pedig „bárdolatlan, paraszti“ állapotnak tartja, akár
a külföldi krónikások. A jelent nem szervesen a múltból származtatja, mint a magyar
gestaírók; művében a magyar múlt Mátyás kultúr-birodalmának természetes ellenképe.
Bonfinius, a humanista, csak antik erényeket és eszményeket ismer, s elfogult reneszánsz-
imádattal elveti a magyar régiséget; nem ismerte, nem is törekedett a megismerésére,
összefűzte a rendelkezésére álló forrásokat, de az új szövegbe nem lehelt lelket. Humanista
módra hatalmas és díszes beszédekkel tűzdeli meg a história folyását, s reneszánsz szellemére
vall, hogy véres eseményeket és viszályokat, novella-betéteket választ ki elsősorban a magyar
történelemből.
Heltai Gáspár nem bírt Bonfinius hű tolmácsa maradni, belevegyíti a humanista históriába
a népi elbeszélés egyszerű, jóízű, természetes hangját. Mennél jobban közeledik a jelenhez,
annál kevesebb hitelt ád Bonfiniusnak, a Hunyadiak történeténél pedig ki is jelenti, hogy az
olasz humanista írása nem hiteles. Az erdélyi Heltai Gáspár erről a korról már élő erdélyi
hagyományt hallott, s jobban bízott a honi hagyományban, mint az idegen mesterben, annál is
inkább, mert a puritán realista Heltai az erdélyi hagyományt reálisnak találta. Az eredeti
szöveg terhes díszeit is magyar egyszerűséggel, világossággal s népi tömörséggel igyekezett
helyettesíteni.
Bonfinius római eredetűnek vallotta a Hunyadi-házat, Heltai olyanokat hallgatott meg,
„kiknek atyjok szolgálta régen az Hunyadi Jánost“, tehát eredeti erdélyi hagyományra
támaszkodott. Az erdélyi hagyomány Hunyadi János természetes atyjának Zsigmond király-
császárt tartotta: Zsigmond Erdélybe jött s
„mikoron egy jó üdéig ott mulatott volna, elúná az özvegységet, és a komornyik inasokkal
szóllani kezde az föld felől: minemű föld volna? szép nép volna-é rajta? kiváltképpen ha
valami szép asszony-állatokat és leányokat láttának volna ott a környéken valahol? Mondának
az inasok: hogy szép szömélyeket láttának volna, kiváltképpen egy igen szép leánt láttának
volna, egy gazdag bojérnél, kinek mássá nem volna messze földön. Zsigmond király érette
bocsátá az inassokat. Mikoron elhozták volna a leánt, és a királlyal szömbe állana estve,
monda a királynak: Felséges uram! én nemes leán vagyok, az Morzsinai nemzetből való: ha
velem közessűlni akarsz, egyűld megterhessűlek tőlled: mint lönne annakutána magamnak, és
az én magzatomnak dolga? erre legyen Felségednek előszer fő gondja. Monda Zsigmond
király: ha meglerhesűlsz tőllem, gondom leszen reád, és szép jószágot adok tenéked és
magzatodnak, nemzetségedet is jobban megnemesítem, és nagyobb méltóságokra viszem. És
hittel megigéré ezt néki, és kezeadássával is megerőssíté“.
Ez a szerelmi alku csupa realizmus, Heltai igazi hangja. írói ereje, stílusának eredeti jó íze
ennél a származásmondánál érvényesül leginkább; neki való tárgy volt, az eltakargatott
valóságról lebbentette fel a fátylat.
 Nemcsak a Hunyadi-ház származásmondáját merítette a hagyományból Heltai Gáspár,
hanem egész népi Mátyás-mondakört talált Erdélyben. Ez a mondakör példázza, hogy miként
szemléli s alakítja át a történelmet a nép a maga képére és hasonlatosságára. Mátyásban a nép
a vele szolidáris nagyurat szemlélte, aki álruhában járja az országot, kellemetlen kalandokat,
bántalmakat és sérelmeket vállal, hogy a nép sorsáról közvetlenül meggyőződhessék. A
monda Mátyás királya a néppel szolidaritást valló nagyúr, aki kegyetlenül megbünteti a népen
hatalmaskodó, a jogtalan szolgáltatásokat követelő „kiskánokat“, mezei hatalmasságokat.
Mátyás a nép király-eszménye. A nép mindig a királyi hatalomtól, az egész magyarság
legfőbb vezérétől várt megértést és támogatást a jogtalanságot gyakorló kisebb urakkal
szemben. Az oligarchia Mátyás kemény egyeduralmában nem vette észre a nagy történelmi és
politikai szándékokat, csak a saját hatalmának és jövedelmének csorbulását keseregte, s
Mátyás halála után fellélegzett. A nép pedig ekkor kezdett sóhajtozni, s Mátyás emlékéhez
menekülni, Mátyásról költeni, mert a nép az oligarchia megfékezésében észrevette a saját
sorsának és jogi helyzetének különb biztonságát. A népmonda olyan beszédet mondat Mátyás
királlyal, melynek szelleme teljesen a kolozsmonostori egyezségé:
„Mi nem jobbágyúl adtának a szent királyok a szegény népet, és a falukat az várasakhoz,
hogy a bírák és tanácsok rabbúl bírják azokat: nem tü jobbágyitok, hanem minnyájan én
jobbágyim vattok, mint szinte amazok szegények... Még a nemeseknek is nem adtuk a
szegény népet jobbágyúl, avagy rabbúl, hanem csak a földet adtuk nékik az ő vitézségekért,
hogy majorkodjanak rajta, és a szegénység is majorkodjék rajta. És miért hogy a szegények
élik az ő földeket, hogy azért adót adjanak nékik a király adaja mellett, és bizonyos napokon
is szolgáljanak nékik: és ezért viszontag tartoznak a nemesek vele, hogy gondjokat visseljék,
és megoltalmazzák őket“.
Három Mátyás-arc jelentkezik Heltai históriájában. Az elsőt Bonfinius rajzolta: tiszta
humanista arc, a másikat Heltai a népmonda alapján: a népkirály arca. A harmadik Mátyás
király e história szerint csak félig bontakozott ki: hatalmas kultúrvárost akart építeni az ország
fővárosából, egyetemmel, gazdasági és kulturális intézményekkel, de nagy tervének csak
körvonalait tudta lerakni. Mátyás király személyiségének hallatlan gazdagságát mutatják ezek
az arcképek; kifogyhatatlan belső bőség áradt belőle, világokat hordozott magában, ellentétes
szellemi és társadalmi irányzatok vallották őt a magukénak s alakították át arcát a maguk
képére és hasonlatosságára. Heltai mesegyűjteményt is szerkesztett, meséskönyve a század
egyik legkészebb, legérettebb írói munkája. Meséit Aesopusból és egyebünnen gyűjtötte,
hogy „mi okból műveltem ezt, minden jámbor olvasó megértheti az értelmekből, melyeket
minden fabula mellé szerzettem és utána vetettem“. A mesék örök értelmét Heltai korszerű
magyarázatokkal kíséri. Hitét, társadalmi szemléletét és írói kedélyét ezekben az
„értelmekben“ fejezi ki leginkább. Védi a szegényeket, ostorozza a hatalmasokat, erkölcsi
tanításaihoz gazdasági s gyakorlati tanácsokat fűz, a maró szatírát kedves humorral váltogatja.
Okoskodásába lépten-nyomon közmondásokat, népi bölcsességet kever. A tanító és a
mulattató hang nála már összefolyt.

A társadalmi lírikus

A társadalmi gondolat terén Szkárosi Horvát András (1542-től 1559-ig írt, Tállyán volt
reformátuspap) ment a legmesszebbre, ő már tudatosan egy társadalmi osztálynak, a
földmíves szegénységnek történelmi panaszát fejezi ki. Humora a legcsípősebb, szatírája a
leggyilkosabb a XVI. század irodalmában. Így ostorozza ellenfeleit, a katolikusokat:

„Tisztet osztottunk megholt szenteknek,

Porkolábságot adtunk Szent Péternek,
Kik nem esmérik, mind kirekesztetnek“.
 Trink Urbán! Sokszor részegségben mondják,
Bornak bőségét mert ő tűle várják,
Egér-űzőnek Kakukillát mondják.

Az, kiknek elvész disznója, malaczcza,

Az pásztorságot szent Antalnak adja,
És szent Balásnak farkas ellen adja“.

Horvát András költészete is a laikus vallásosság szellemét tükrözi: theokratikus és

patriarkális társadalom álma lebeg szemei előtt. A Szentírás mindenekelőtt társadalmi
bírálatra bíztatja, mint hajdan Dózsa György papjait. Az is érdekes és jellemző, hogy
társadalmi bírálatának merészséget Ószövetségből vett példával enyhíti:

,,Az fejedelmek kegyetlenné lettek,

És minden lopóknak lopó társi lettek,
Ajándékot vesznek, igazat nem tesznek,
Ézsaiás mondja az fejedelmeknek“.

Micheás prófétára hivatkozva az „emberevés“ vádját szegezi a fejedelmek ellen:

„Szerettek — úgymond* — minden gonoszságot,

És az embereket ugyan megnyúzzátok,
Az bőrt teteméről mind el-levonszátok,
És a tetemet is ugyan megrontjátok.
[*T. i. a próféta]

Röttenetesség itt az isten mit mond:

Az én népem testét megeszitek — úgymond,
Mind egy serpenyőben megráttjátok — úgymond,
Az kegyetlenségről ím halljátok mit mond“.

Nem is olyan régen ilyenfajta kegyetlenséget színről-színre láttak.

Vers közben nekibátorodik, s a honi történelemből is merít példát:

„Példátok volna nektek Móré László,

Ki nagy hires vala, mert vala kóborló,
Immár török kézben az kegyetlen dúló,
Hol mit használ neki az kóborlóit sok jó“.

Fölveti a társadalmi felelősség kérdését és megállapítja, hogy a kór felülről jön:

„Mind eltanúlák az sok hamisságot,

Urak, nemes népek, az szegény parasztok,
Minémük az urak, olyak az parasztok,
Az urakhoz képest mind keresik poklot.“

„Az fejedelemségről“ írt versét komor ”korképpel“ fejezi be:

„Ezerötszázban és az negyvenötben,
 Az urak valának nagy kegyetlenségben,
És szegény község nagy szertelenségben,
Tállyán az polgárok nagy egy ellenségben“.

Horvát András az Ószövetségre hivatkozik folytonosan, verseinek magvát és alapihletét

belőle meríti, vallásos élményeinek burkát azonban nagyon merész társadalmi gondolatok
feszítik, s többnyire szét is feszítik. Istene az ószövetségi haragos és rettenetes Úr, akinek
haragját Horvát András az úri rend ellen irányítja, mert siralom völgyévé és bűn tanyájává
tették ezt a földet. Végső eredményben ő is erkölcsi okokban kereste a társadalmi bajok
forrását; nagyszabású költeményt írt a fösvénységről, mely „nagy nyomorúságba hozá az föld
népét“, de ihlete a vers közben szétveti életszemléletének korlátait és kiderül, hogy a
nyerészkedésre, a haszon hajhászására épülő gazdasági elvet ostorozza a puritán őstermelés
nevében. Szinte a kapitalista termelés haszonhajhászását pellengérezi ki:

,,Néked fáradnak mind a szegény szántók,

Nagy éhen, szomjan te reád kiáltók,
Neked verejteznek a szegény kapások,
Teneked fázódnak az szomjú halászok,
Neked sütköződnek az futó vadászok“.

Realizmusa „forradalmi“ realizmus: „Jaj szegény fösvénység! hogy ily nagy hasú vagy“,
— a realista képet szatirikus társadalmi indulat színezi. „Az jégen ti házat csináltok“ — kiáltja
ellenfeleinek. Még áhítatában is vaskos realista ízlés nyilatkozik meg:

„Hogyha te igazán az Krisztusban bízol,

Higyjed, hogy lélekben istennek meghízol“.

Önérzetes és fenyegető hangon panaszolja, hogy a szellem embere, a hitvalló, az etikai

magyarság a legbecsméreltebb az országban s az utolsó helyre szorul. Horvát András azt
hirdeti, hogy a szellem szüntelenül ontja a kinyilatkoztatást, a magyar hitvallók „kövéren“
teljesítik kötelességüket, de senki sem hallgat reájok, s ezáltal a társadalom magára vonja a
„rettenetes Úr“ büntetését:

„Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok isten akaratját

Mert mind pap, deák, gyermek, hegedős, nagy nyíltan kiáltják,
Ám meglátjátok mikínt várjátok az ítélet napját“.

Igen érdekes, hogy a tiszta, hitvalló közösség soraiba az ártatlan gyermekeket, a deákokat,
a papokat és a hegedősöket sorozza; a szegény vándorköltő tőle kapja meg erkölcsi rangját.
Egyik legnagyobb verse az „Átokról“ szól. Ihletét Mózes könyvéből merítette, de ez a
költeménye is televan keserű magyar realizmussal. A vers képei nagyszabásúak, komorak,
súlyosak, mint a kőből épített boltozatok:

„Érczczé válik fejed felett a szép csillagos ég,

Vassá válik talpad alatt az nagy jó zsíros föld,
Port, harmatot, asszú hamut eszik az asszú főld,
Megrepedez úgy panaszol reád az szomjú föld“.

Horvát András úgy látja, hogy bűneink folytán „Mohács“, tehát idegen uralom állandósul
földünkön:
 „Messze földről az úristen hoz tereád népet,
Kinek nyelvét meg nem érted, nagy kegyetlen népei,
Ki nem teszen tiszteletet öreg embereknek,
Meg sem szánja veszedelmét a kis gyermekeknek“.

A magyar helyzetet két nagyszerű képpel érzékelteti a „sűrő sárral“, melybe magonkat
„szorítjuk“, s a „nagy porral'“, melytől nem lát messzebbre, s melyben fuldoklik a mezei
magyar. E két kétségbeejtő kép Széchenyi „nagy parlagjára“ emlékeztet; a „nagy parlag“
ősképeinek tekinthetjük őket. Majd ezt írja Horvát András „Miként az vak az délszínben
ugyan tapogattok“, A „délszín“ (fényesség, világosság) az érzéki, gyönyörű ómagyar nyelv
egyik legszebb szava; Horvát András mentette meg.
A „bujdosás“ gondolata az ő költészetében is feltűnik, de a „bújdosásnak“ is társadalmi
színt ád:

„Nem tudjuk immár mely felé hajoljunk,

Urak miattatok mind bolygóban vagyunk,
Kegyetlenségtektől, mert oly igen félünk,
Semmi segítséget bennetek nem értünk“.

A feddőének bontakozott ki benne nagyszabású műformává, de Horvát András feddő

éneke színültig megtelt társadalmi tartalommal. Méltán írta róla Szilády Áron: „Mindenkiben
a szegény földmívelő ellenségét látja, s egy új Dózsa György mellett hihetően vállalkozott
volna Mészáros Lőrinc szerepére“.

A históriás ének

Tinódi Lantos Sebestyén

(1505—1556)

A históriás éneknek nem Tinódi Lantos Sebestyén a legmagasabb rendű megnyilatkozása:

a regösöknek, az igriceknek s a hegedősöknek, a régi s ómagyar énekmondó rétegnek azonban
ő az egyetlen kései, de megfogható alakja. Az újkor gyermeke, realista, a történelmi hűséghez
ragaszkodik, összegyűjtött krónikáinak előszavában vallja: „Sem adományért, sem
barátságért, sem félelemért hamisat bé nem írtam, az ami keveset írtam, igazat írtam“.
Korának minden kimagasló eseményét s alakját megverselte, de szívesen elkalandozott a múlt
tarlóján is. Élete, sorsa, pályája olyan volt, mint a vándorló hegedősöké, ki tudja mióta. Az
ómagyarságból a vándorló költő életformáját hozta és a zenét; muzsikájában ősi keleti elemek
szunnyadnak, sámánok öröksége, óhazák visszakísértő melódiái. Kissé sámán volt, amikor
lantját pengette s énekelt, az ének szövege azonban nyomtatásban elszürkült; realizmusa és
kritikai kérlelhetetlensége többnyire tudósítássá süllyesztette.
Úgy élt, mint a vándor költők minden időben. „Fél kedvében“, nyomorult sorsban szerzetté
énekeit „egy föstös szobában“, „Arán lábú Debreczen váraidban búban, egy puszta
kamerában“, „Búdosásban“, „hideg télben fútt körmében“ írás közben s mint sorstársai: néha
„csak borért is elzörgetett szegény“. Pártfogói a mezei urak voltak, akik tőle értesültek az
ország sorsáról, a viadalokról és veszedelmekről, az asztal végére ültették, szállással, borral s
gyér pénzdarabokkal segítették. Eleget panaszkodik a földön járó sátánokra, a kulcsárokra és
az udvar-bírákra, akik nem adják ki neki a kamrából és a pincéből a mecénás ajándékát. Az
írónak eddig „mellékfoglalkozása“ volt az írás, Lantos Sebestyén azonban „hivatásos“ költő,
mihez is foghatott volna, hiszen vagyona nem volt s fél karját otthagyta a harci mezőn.
Vállalta a lenézett hegedősök pályáját, de ő is lenézte őket, csácsogásaikról egy volt a
véleménye Anonymussal, s a hegedősök énekeivel szemben tudatos nemzeti irodalmat mívelt.
A végvári szellemnek ő az első irodalmi képviselője, harcosa és rajongója. Krónikájának
előszavában nemcsak az igazmondás írói etikáját fogalmazta meg, hanem a végváriak
hitvallását is:
„Mert mint illik lelkök szerént az ördöggel, testtel és az világgal koronként az jó
körösztyénnek hadakozni: ugyan ez világ szerént es az pogán ellenséggel illik tusakodni,
ellene állani, örök életöt nyerni“.
Itt-ott kibújt a krónika szürke köntöséből s egyszerű, mély zöngésű ódái hangon dicsérte,
védte a szegény végvári vitézeket:

„Jámbor vitézök kik végekben lakoltok,

Az rágalmassággal ti ne gondoljatok,
Jó szolgálattokban csak megmaradjatok,
Mert sok jámboroknál dicséretben vagytok.

Istentől es végre megkoronáztattok,

Hogy az szegínségért ily igen fáradtok,
Verőket hullattok és sokan meghaltok,
Számtalan sok rabot ti .megszabadítotok“.

Ez a koplaló és didergő jámbor nemcsak végig vándorolta, hanem énekében össze is

békítette a darabjaira hullott országot, nemzeti hivatástudatot hordozott, a magyar egység
irodalmi képviselője volt:

„Ti magyarok, jobb ha mind eggyé lésztök,

Mind eddig egymást, ne úgy szeressétök,
Úgy ad az Isten jó szerencsét tinéktök,
És megszabadítja idegen néptől földetök.

No ha ebben nem akartok elővenni,

Ennél inkább kezdőtök fogyatkozni,
Két fél között mindenestől elveszni
Mind az két szék között puszta földön maradni.“

A „két pogány közt“ őrlődő sorsot éppen úgy felismerte mint Bornemisza Péter. Nemzeti
hivatás-tudata azonban nem akadályozta meg abban, hogy a megportyázott nép, a „szegín
község“ védelmezője legyen. A katona nemzeti öntudata volt döntő élménye, de nem állotta
meg, hogy a megvetett hegedősök „csácsogásaiból“ ne merítsen. Hiteles történelmi
munkákból dolgozta fel Zsigmond király s császár históriáját, de hegedős énekekből
illesztette be Tar Lőrinc mondáját. Mennyire elüt ez a hang Tinódi krónikáinak szokott
hangjától: profán, lázadó, mezei hang, a laikus vallásosság izgató beszéde, de szatírába és
humorba mentve, irodalommá nemesítve. Arról tanúskodik ez a monda, hogy Tinódi korában
is viruló volt a „mély irodalom“, a népben bujdosó és lappangó költészet, melynek hangja
nem ért fel, nem érhetett fel az udvarig s a kastélyokig, „bujdosnia“ kellett, mert tagadta, s a
szellemi elégtétel maró savával égette a fölötte terpeszkedő rendet és világot. Ez a monda
amellett beszél, hogy mennyire más volt a mélyréteg történelmi tudata, mint a vezető
rétegeké, az udvari történetíróké.
 A mondában Zsigmond meghal és eltemetik ,,nagy sok rendbéli papok és kövérnyakú
barátok“. De nagyon kétséges, hogy a mennyekbe jutott-e?

„Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,

Tar Lőrinc hogy pokolba bement volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott volt,
Négy szeginél négy tüzes ember áll volt.

Szózatot ott Tar Lőrincnek adának,

Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak,
Érsek, püspek, két paraszturak voltának,
Az négy ember hamis urak voltának.

Érsek az hamis dézsmáért kárhozott,

Kancellárius levélváltságért kárhozott,
A két nemes úr dúlásért kárhozott,
Hamis vám szörzésért egyik kárhozott.

Nagy sok csodát. Tar Lőrinc látott volt,

Egy tüzes kádferedőt ott látott volt,
Zsigmond császár, hogy benne feredett volt,
Mária király leányával ott forgódik volt.

Sok párta nélkül való leányokat,

Szép menyecskéket és szép ruhásokat,
Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,
Hosszaságokat és ő szép tügyeket.

Ezt császárnak Tar Lőrinc megmondá,

Ezt feleié: lészen arról nagy gondja,
Mint ő ágyát pokolból kiiktassa,
És hogy mennyországba igazgathassa.

Koronának egy kis ágát elrontá,

Tizenhárom várost ő elszakasztá,
Nyolcvan-ezer forintért zálagosítá,
Budán Szent Zsigmondot avval rakatá.

Belé kazdagságot, papokat szörze,

Jószágot nagy sokat oda engede,
Szent Zsigmondnak ő azt fölnevezteté
Hanemha ágyát avval kivethette“.

Tinódi kétségbeejtő verselése sem töri szét a régi népmonda üdeséget. Tar Lőrinc mondája
ritka színfolt Tinódi adatokat sorakoztató szürkeségében. A monda szelleme Szerémire, s
Heltai Gáspárra is emlékeztet, a népiség másik két hű sáfárára. Ahol a népiség benyomul az
irodalomba, egyszerre dús epikai színek, s mélyebb, a magyar szellemre jellemzőbb élmények
jelentkeznek.
Tinódi a XVI. század egyetlen humoristája. Nyoma sincsen benne a század indulatainak, a
humoros látás volt belső támasza: vigasztalódás, keserű-bölcs mosoly, elégtétel a komor,
nyomorult életen. Félig-meddig akasztófahumorral dohogott és zsörtölődött ez a
koldusszegény, de belől nagyon kiegyensúlyozott bölcs:

„Kik nem adnak Bohnyán itt jó borokat,

Magas part üssön meg udvarbírákat,
Vélök egyetemben az kulcsárokat,
Kik akasztófára méltók azokat.

Az boros víz nádat terömt orromban,

Egészségöt nem ad nekem dolgomban,
Kössebbödik gégém az Krónikában,
Kiért udvarbírák esnek átkomban“.

A költői látás és hang néha kibuggyan műveiből, mint a búvópatak; különben kötötte a
szokványos forma, a történelmi hűség és az igazság fanatikus tisztelete. Az időt szolgálta, a
kort, a szeme előtt folyó nemzeti küzdelmet, „hadnagyoknak“ szerzett „tanúságot“, verses
beszédet, hogy legyen mivel buzdítaniuk harc előtt a végvári vitézeket. Nem bírt a kor fölé
nőni, a kor egyszerű, alázatos szolgája maradt. Látóköre szélesebb, gazdagabb volt, mint
költői ereje. Sokfajta költői képesség csillant meg benne, de nem volt önkritikája; a nemzeti
hivatásra, a harcosok dicséretére és a magyarok buzdítására fordította egész erejét. Valami
megindító, szerény, félig-meddig öntudatlan áldozatosság vonul végig költészetén. A siket,
vak és romlott társadalomban valóban fáklya, tisztán égő magyar öntudat volt a csavargó
lantos. Magyar Villon nem született, vagy pedig nem hagyhatott nyomot énekéről; a mi
csavargó lantosunk a nemzeti hősköltemény határmesgyéjén járt, az elsüllyedt ó hősi éneknek
utolsó csillámai benne pislákoltak, ő az újkor nemzeti hőskölteményeinek, elsősorban a
Zrínyiásznak is Keresztelő Jánosa.

Társadalmi epika

Tinódi Lantos Sebestyén látta és kifejezte a magyar végvári vitézek társadalmi elesettségét:

„Sokaknak maradt hazól szegin árvájok,

Nemzetségök jajgatnak, atyjok, anyjok,
Mivel kiválthatnák nincsen morhájok,
Csak ohítva koldulnak nyavalyások“.

Realizmusa a hétköznapi élet képeit sorakoztatta; hangja nem lázadozott, mert Tinódi
végtelen egymásmellettiségben látta az embereket és a dolgokat, mint a búzaföld kalászait,
vagy levágott rendjeit. A Névtelen Költő „Cantio de militibus pulchra“(Szép ének a
katonákról) című históriás éneke azonban már mély társadalmi ellentétekbe nyújt bepillantást.
Az idegen uralkodók a magyar végvári katonákkal bántak a legmostohábban. Évekig nem
kapták zsoldjukat, mely amúgy is jóval szerényebb volt, mint a rabló idegen zsoldosoké. Nem
volt rendes fegyverük, némelyik felesége ruháját öltötte magára, portyázásból kellett
megélniök. Az ének szerint a véggyulai vitézek zsoldja is egyre késett:

„Szolgáinkat csak hazugsággal tartjuk,

Lovainkat zabszalmával hizlaljuk“.

Elkeseredésük a kapitány ellen fordul:

 „Ha nem adja hópénzünket minekünk,
Mind fejenként kapitányra ökleljünk,
Mert lovastul az fát meg nem ehetjük“.

A kapitány fizetés helyett portyázásra küldi őket, így akarja elégedetlenségüket levezetni.
Egészen Bugacig száguldanak, meg is verik a törököt, de fele magyar a fűbe harap.
Visszatérve súlyos szemrehányást tesznek a kapitánynak:

„Igen örülsz Te a gazdag prédának,

De nem szánod sok jó vitéz halálát,
Ha mindnyájan oda vesztünk volna,
Csak tenéked gazdag prédát hozhatnánk“.

Már a társadalmi vádbeszéd hangja csattog ebben a költeményben, a lelkiismeret beszél a

magyar vér bűnös pazarlása ellen; a költemény nemcsak tényeket közöl, hanem állást is
foglal, mint a protestáns irodalom legjobbjai.

Az ős-Toldi

Ilosvai Selymes Péter költeményét ,,Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről
és bajnokságáról“ csak formája köti a históriás ének műfajához, amúgy tiszta népmonda, írója
is annak vallja. Kutatói műfaji tévedésbe estek, históriás éneknek tartották, történelmi alapját
kutatták. Kiderült, hogy a múltban nem egy Toldi Miklós élt; egyik derék méltóságokat is
viselt Nagy Lajos korában, előkelő úr volt, de alig van köze a monda Toldijához, kinek végül
is „szeméten tengődött a lova“ a népi példabeszéd szerint. A kutatók később külföldi mondák
lecsapódását keresték Ilosvai Selymes Péter költeményében, s nem gondoltak arra, hogy a
különböző népmondák hőseinek rokonságából nem szükséges azonnal filológiai kérdést
csinálnunk, hanem a hasonlóság okát a minden kultúrában föllelhető közös emberi jegyekben
is kereshetjük. A Toldi-mondát tehát joggal visszaperelhetjük a magyarságnak.
Ilosvai Selymes Péter énekében a monda költői hajlama jut szerephez. Félig érett mű;
Ilosvai a mondát eléggé szárazon beszéli el, a monda elemeit olyan kezdetlegesen illeszti
egymás mellé, mint a históriás ének az időrendben lefolyt eseményeket. Néha azonban
csodálatosan átmelegszik a hangja, s magasrendű alakító és kifejező erő váltja fel az
egyhangú, szürke sorokat. Költői ereje azonban többnyire csak sorokban és képekben
nyilatkozik meg.
A Toldi Miklósban jelentkező viruló, tömény erő irodalmunk egyik legjellegzetesebb
„ősképe“. Stílusunkat eleitől fogva jellemzi, s érthető, hogy ez az élmény nemcsak
nyelvünkben nyilatkozott meg, hanem testet, hőst is követelt. Mitológiai ízű a mi nagy erejű
Toldink alakja, s gyökerét talán a világteremtés, vagy pedig az elemekkel küszködő s a földet
megszelídítő első emberek mondáiban kell keresnünk. A mitológiai alapréteghez idővel
bizonyára egy élő történelmi személy vonásai is hozzájárultak, de az is lehetséges, hogy egy
élő emberi példa keltette életre a lelkek mélyében az ősképet. Talán idegenelemeket is
magába szívott, s maga Ilosvai is továbbfejlesztette és innen-onnan hasonszőrű mondai
elemeket szőtt bele; az irodalmi mű éppen olyan különös szövevény, mint maga az élet. De
tagadhatatlan Ilosvai versének magyar mezei jellege, „parasztsága“,népi ízlése.
Toldi Miklós mindenekelőtt a határtalan férfierő hőse, erőimádat vonul végig a
költeményen, morálja is tiszta erő-morál, mely lenéz minden más erkölcsi korlátot és
kötöttséget. Az erő mindent igazoló jogát és egyedül való emberi szépségét hirdeti Selymes
Péter: „Erős, vastag gyerek Tholdi kicsin korában... Nagy malomköveket emelget egy
karjával... Szertelen temérdek agya-kaponyája“. Hiába gyilkol, hiába rabol, mindvégig
rokonszenves hős marad, roppant ereje kivívja, ha kell, kikényszeríti a megillető tiszteletet.
Inkább a „nagy puszta“ szertelen, temérdek hőse, mintsem az Anjouk lovagkorának vitéze.
Toldi a keleti vonásainkat, s hajdani keleti morálunkat viselő mezei magyar, Koppány és
Vatha utóda is bizonyos mértékben, midőn megsértik a királyi apródok, a mezei lázadók
kemény, kíméletlen hangján támad a királyra:

„Király! ha nem nézném vitézi voltomat

Majd fejedhez verném héttollú botomat;
Másszor megfeddenéd apró kölkeidet,
Meg nem csúfolnájak vitézi vén fejemet.

Mennyire átszínesedik Ilosvai hangja, midőn az ő korában is élő mezei indulatot, s dörgő
mezei hangot szólaltatja meg: Toldit, Peturt, a „fölkelő“ köznemest, aki puritán, félnomád
indulattal szembehelyezkedik az európai színvonalú és romlottságú udvarral. Ha dühöt kell
kifejezni, egyszerre költő lesz Ilosvai.
Ilosvai beírta énekébe a vad magyar mezei idillt, a felhasználatlan erőtől és meggyült
indulattól fortyogó mezei életet a maga durva mulatságaival és kilengéseivel. Ebben az
életben nőtt fel Toldi Miklós, s ízlett neki ez az élet. A vers egyetlen nyájasabb zuga: Miklós
édesanyjának arca. Ilosvai inkább sejtteti Toldiné lényét, egy cselekedetén keresztül érezteti
meglepő művészettel. Miklóst pedig nem szépíti, úgy adja erényeivel és hibáival, mint a
gátlást nem ismerő monda. A gyilkosság miatt bujdokló Miklós vágóhidak környékén
kódorog, „nagy tehéntagokat hord vala“, hogy ennivalót szerezzen. A király konyhájára
ételért vizet hord és „szennyes fazakokat mos vala“.Nem hímes történelmi legenda ez, hanem
„ponyva“, a néphős reális útját mutatja: Toldi nagy erejű, nagy-étű csavargó, mígnem roppant
ereje egyszerre magasba röpíti. De a „magasban“ is félvad természeti ember, s naiv hős marad
mindhalálig. Naivsága mulatságos kalandokba rántja, — ilyenkor felbuggyan Ilosvai nem
közönséges humora, — de felsülése mit sem ront nyers erőtől sugárzó tekintélyén.
A költeményben itt-ott teljes üdeségében buggyan fel az üde népmonda. Toldi Lajos
királyt Prágába kíséri „tizenegy királyok“ elé. Megijed Lajos, mikor a terembe lép, de
sarkában van Miklós és bíztatja a maga módján:

„Sarkát Tholdi Miklós úgy nyomódja vala,

Sarkából királynak az vér el-kifoly vala.“

Azután ráförmed a díszes királyi gyülekezetre:

„Meghidjétek tü ezt, tizenegy királyok,

Agyatokban rontom arany koronátok,
Uratokat Lajost ha jól nem szolgáljátok.“

Líra is van Ilosvai versében, mikor szakállával beszél az ősz Toldi; humor elegyedik itt a
vad dühvel, elégikus ellágyulás a halálos indulattal:

„Oh én vén szakálom, hívatlan vendégem!

Budára hivatott mostan király engem,
Az ifjú vitézek megcsúfolnak engem,
Király parancsolta, fel kell mennem énnékem.

De ha megállandod ott a te bosszúdat,

És megtanítandód most serdűlt ifjakat,
 Gyönggyel megfűzetlek, mint jó szakálomat;
De ha nagy szégyenbe hozod tennen magadat:

Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,

Város piaczára, szemétre kihánlak:
De ha megmutatod magad az ifjaknak,
Gyöngyben és aranyban téged befoglaltatlak.“

Ez a versdarabka is bizonyítja, hogy Ilosvai költő volt, vagy pedig fejlett, gazdag
népkölteményt használt fel s rontott el. Énekének kiemelkedő részei mindenesetre a Toldi-
monda, az ős-Toldi egykorú fejlettségére vallanak. 1574-ben írta.

A széphistória

A széphistória ott kezdődik, ahol a „történelem“ körvonalait elnyomja a kaland

gyönyörűsége. Egyiklegszebb széphistóriánkban, a délszláv eredetű ,,Bankó leányában“ a
leány megtréfálja a királyt; az öreg horvát vitéz helyett leánya megy a királyi udvarba, sorra
leveri a vitézeket, titkolja lány-voltát, s csak akkor fedi fel, midőn már hajón menekül: szép
almáit mutogatja üldözői felé. Figyelemreméltó a Szendrei Névtelen históriája Szilágyiról és
Hajmásiról, mely balladás menetű, s a nép körében népballadává fejlődött. Legkiemelkedőbb
széphistóriánk az „Árgirus históriája“, Gyergyai Albert írta olasz források alapján.
Gyergyai Albert históriája elején altató szél fúj: a mese bűbájos szele, mely átalakítja a
világot. A „szép“, a „csodálatos“, a „titokzatos“ világa következik. A különös fa éjszaka
aranyalmákat terem, melyek reggelre eltűnnek. A király, akinek kertjében a csodálatos fa áll,
a jövendőmondótól kér tanácsot a nagy feladatra, az aranygyümölcsök megszerzésére. Az ősi
mesehagyomány szerint ki is vállalkozhatik erre, mint a mesebeli kis királyfi. Gyergyai Albert
választékos „ruhába“ öltözteti mesehősét:

„Szép egyenes teste az ifjúnak vala,

Idejének szintén virágjában vala,
Úri módra termett vitézi járása,
Minden dolgaiban tökéletes vala.

Nem felette karcsú, közép ember vala,

És kiterjedt feje, szép sima homloka.
Két fekete szeme és piros orcája,
Tekintetre méltó, kívánatos vala.“

A leány is, akit a mesehős sok küzdelem után elnyer, igazi reneszánsz virág:

„Aranyszínű haja földig terjed vala,

Étszaka igen is ugyan fénylik vala,
Nyoszolyája részét árnyékával tartja,
Fénylik gyenge testén testszínű ruhája.

Termete szép karcsú, magas állapatja,

Gyenge, ékes, lassú, zengedező szava,
Fejér az ő teste, mint hattyúnak tolla,
Istenasszony módra termett ábrázatja.“
 A mese örök átlényegülése bontakozik ki ebben a költeményben: a hattyúból tündérleány
lesz. Árgirusnak természetesen bujdosnia kell a leányért, a „bujdosás“ itten esztétikai értelmet
nyer: a szerelem kertjébe vezet. Tiszta reneszánsz kép a szerelem kertje is: dús virágokkal, telt
pázsitokkal, lombos fáikkal, szerelemre hívó nyoszolyákkal. Közepén álla szerelem
temploma, s a kertet betölti a szerelemünnepe.

A XVI. század drámája

A középkor drámája, a misztérium szorosan a vallásos szertartásokhoz simult, a
szertartások kiegészítő része volt. A misztériumok cselekményüket előszeretettel merítették a
húsvéti és a karácsonyi mise evangéliumából, ez a tény is elárulja rendeltetésüket: az ünnepek
fényét és áhítatát kellett növelniük. A középkori dráma nem rekedt meg a szertartásokkal
szervesen összefüggő misztériumnál, hanem buzgó szerzetesek a divatba jött pogány szellemű
klasszikus drámák ellensúlyozására keresztény drámákat írtak, melyekben elsősorban a
keresztény hősiességet ábrázolták. Hrotsvita gandersheimi apáca hat drámát írt Terentius hat
pogány drámája ellen, a keresztény lélek fensőbbségét akarta a pogánnyal szemben ábrázolni.
Egyik darabját magyarra is lefordították „Három körösztyén leán“ címen, a XVI-ik század
elejéről származó Sándor-kódexben maradt fenn. Az eredeti magyar dráma születése a
protestantizmushoz fűződik. Sztárai Mihály prédikátornak „Comoedia a papok házasságáról“
című töredékét és „Az igaz papság tiköre“ című „négy actusra“ osztott drámáját eredeti
magyar megnyilatkozásnak kell tekintenünk. Sztárai drámái is irányzatos művek, akár a
középkori drámák, a protestantizmus vallási és erkölcsi fensőbbségét akarják megmutatni,
lényegök tehát az új szellemi izgalom, a hitvita. Ezekből a drámákból azonban már
hiányzanak a középkori drámák misztikus „égi küldöttei“, az emberi sorsba közvetlenül
beavatkozó természetfeletti hatalmak. Emberi viaskodás nyilatkozik meg bennök: „Mindenött
vagyon papság, valahol az isteni igazság hirdettetik. Miképpen mindenött vagyon a bíróság,
ahol lejénd a polgárság“. Ebben a kijelentésben korszakalkotó eszme jelentkezik: a „belső
papság“ elve, melyet Kelet-Európában a laikus vallásosság dobott először a köztudatba.
„Mindnyájan lelki papok vagyunk“ — hirdeti a darab, a keresztény lélek tehát szabadon
szárnyalhat, közvetlen kapcsolatot köthet Istennel. Sztárai azonban ezt a vallásos-forradalmi
áradást mederbe tereli, kijelenti, hogy „külső papságra“, a szabadon választott lelkipásztor
irányító tekintélyére is szükség van.
Másik korszakos eszme is jelentkezik ezekben a darabokban: a szabad egyházközségek
emberi önérzete. Ezek a felszabadult kis közösségek vitáznak a pappal és vitáztatják a
különböző felekezetekhez tartozó papokat, mindent megvizsgálnak és a legjobbat akarják
választani; az egyházközségek döntése, a vallásos nép szava a végső zsinórmérték. Már
Sztárai drámáiba is benyomul a nép és ítél; arra kell gondolnunk, hogy a nép a Dózsa-
forradalom baljós eseményei után most a vallás, tehát a kor felfogása szerint a szellem
területén akar elégtételt szerezni magának. Sztárai egyik darabjában a pápa panaszkodik, hogy
a nyomtatott könyv, a protestantizmus egyik legkülönb fegyvere eljutott a néphez. A
protestáns könyv és prédikáció valóban széles rétegeket illetett, összeütközéseket és belső
küzdelmet keltett a középkori tekintély alól felszabadult közvéleményben, s ezekből a
szellemi ütközetekből nőtt a protestáns dráma.
Sztárai drámáiban tűnnek fel először egyik legjellegzetesebb magyar műfajnak, a „nagy
szatírának“ körvonalai. A „nagy szatíra“ szülője a düh, jellegzetes magyar vonás, mely
legmélyebb erőinket veri fel; tisztító és teremtő vihar, mely eszmét tapos, s eszmét épít. A
XVI. század fortyogó „sarából“ a „nagy szatíra“ éltető eleme, a düh gyúrt először élő drámai
figurákat. A „nagy szatíra“ ebben a darabban természetesen teljesen a katolikus egyház ellen
fordul, — bennünket azonban nem irányzatossága érdekel, hanem az a tény, hogy a „nagy
szatíra“ készen, érett kifejező erővel jelentkezik ezekben a darabokban s irodalmunk fejlődése
folyamán mindmáig egyre nő, egyre teljesebb és átfogóbb magyar műfajjá mélyül.
Sztárai darabjában még egy igen érdekes elem jelentkezik: a népmese s a monda naivsága.
A két bíró a pápa elé cepeli a vitában alulmaradt papokat, akár a népmesében a király elé, a
tömeghatás legbiztosabb eszköze ez a fordulat és bizonyság, hogy Sztárai tökéletesen ismerte
a néplelket és széles közösségnek szánta darabjait.
Az unitáriusok és a kálvinisták drámai menetű hitvitáiból nőtt a Debreczeni Disputa
(1570). Unitárius átszellemültség és a finomabb szatíra hangja jelentkezik ebben a darabban,
mely arról szól, hogy Dávid Ferencék miképpen győzték le Méliusz Juhász Pétert és híveit.
„Péter pápa“ szatirikus jellemrajza mesteri; így elmélkedik a darab elején a nagy kálvinista:
„Ó boldogságos Szent Háromság a te szent fiadért hála legyen neked, hogy engemet szegény
nyavalyás bűnöst, ilyen igen jó szerencsével szerettél, ez világon gazdagsággal látogattál.
Bővölködöm mindennel és miképpen a szép halacska mily nagy gyönyörűségben él, itt e
világon, én is azonképpen élek. Hírem, nevem olyan nagy van, hogy majd ama bölcs
Alexandernek sem volt nagyobb. Bizonyára, ha az állapotomat megtekintem akármelly
királynál is boldogabb vagyok, mert neki az országra gondja vagyon, hadra gondja vagyon,
énnékem semmi afféle gondom nincsen. Szóllok, beszéllek valamit vasárnap a vak
parasztságnak, s hetedszaka osztán csak nyugszom. Feleségem szép gyenge vagyon,
gyermekeim is szépek vagynak, élek mint az úr. De majd kimegyek a kertbe, onnét osztán a
halastóhoz ballagok, míg az ebédet készíti a szakács...“
Boldog idilljét a nép zavarja meg, paptársa siet hozzá és ijedten panaszolja: „Úgy fut a sok
parasztság rám, hogy egymást éri és azt kérdik, hogy hol van a Szentháromság a bibliában?“
A magyar könyvkiadás máris elvégezte munkáját; a nép olvas és okosodik, erre mondja Péter
pápa: „Mit tudtam belé, hogy ez következik belőle?“ A népnek ezt a belső izgalmát,
átalakulását egyedül a protestáns dráma tükrözi.
A „Debreceni disputa“ legnagyobb értéke finomabb humora és szatírája mellett a nyelve:
az élőbeszéd közvetlen, meleg íze él benne; tiszta drámai nyelvvé forrott a protestáns
prédikáció amúgy is drámai hatásokra törekvő beszédmódja.
A század legkiemelkedőbb drámája komédia „Balassi Menyhárt árultatásáról, mellyel
elszakada az magyarországi második választott János királtul“. A komédiában előtérbe lép a
„nagy szatíra“ mellett a „nagy per“ is, a társadalmi kritika túlfűtött, mert sokáig elnyomott
vádbeszéde a sokak élén a kevesek ellen.
A mohácsi vész után a kettős királyság történelmi ellentmondása s az ország
szétdarabolása a vezető rend számos tagjának lelki eltorzulásában nyilatkozott meg. Az
állandó belső zavar azokat hizlalta, akikben a lelkiismeretlen harácsolás ösztönei éltek. Ez az
embertípus elszakadt minden közösségi köteléktől, s dúlásával növelte az ország anyagi
pusztulását és erkölcsi süllyedését. Az ország társadalma három részre szakadt: a szenvedő
népre, a szellemi „ország“ hívőire, s a „hitekkel kereskedőkre“, akik a császár-királynak, a
töröknek és Erdélynek váltogatva árulták kétes hitelű hűségüket.
Ebben a komédiában a szellemi Magyarország hívője ostorozza a hitekkel kereskedő
főurat, Balassi Menyhárt képében. Balassi így fejezi ki „hitvallását“: „Az nagy Istenre
mondom, hogy semmihez olyan kész nem vagyok, mint éhez, mert nagy, jó és hasznos
kereskedésnek esmértem az hittel való kereskedést mindenkor, kihez az több kereskedések
mind semminek tetszenek, kit én meg is próbáltam, mert én tolvajlottam is, bort is árultattam,
szilvát, dinnyét, ugorkát és egyebeket sokat, posztót, gyolcsot és egyéb kalmárárut is bottal
tartottam, bőrgyűjtő is, tímár is voltam, az arany cementet is megizelítettem vala: in summa
mind semmi az többi az egy hittel való kereskedéshez képest, mert ezzel találtam
mindenemet, Szakmárt, Bányát, Detrekőt“.
A drámában egyre nőnek Balassi Menyhárt „méretei“, nem is egyetlen személyről van itt
szó, hanem a feudális „kiskirály“ időtlen arcáról; „alföldi királnak“ is nevezi magát Menyhárt
úr. Üzleti okokból protestánssá lesz, majd hasonló okokból visszatér a katolikus egyház
kebelére és gyónni megy az esztergomi érsekhez; ez a gyónás a század legnagyobb
jellemrajza: „Még gyermek valék, hogy egy gazdám házának az padlását belől az szobából
hosszú fúróval megfúrtam vala éjjel, és minden zabja alá futott vala rajta. Az gazdámat úgy
loptam vala meg. Ugyanakkor az szentegyházat is feltörtem vala és az monstrantiájából az
szakramentumot kiráztam vala és a monstrantiát elloptam vala. Még az anyám méhében és
azután is gyermekkoromban szerettem én az ezüstöt és az aranyat, anyámat vén korában,
özvegy voltában minden marhájából kitolvajlám és fosztám, ki miatt bánatában megbolondula
és megnyomorodván más ember házában hala meg. Mikor Gyarmatban lakom vala, akkor
Mátyus földjét mind elpusztítani, Lévából elrablám és fosztám a népet, ismernek vala az
szombati áros népek is, főképpen a Bars és Nyitra vármegyei nemes népek, kiket rabbaimmá
töttem vala... Immár most búdosásomat számlálom elő. Hogy Ferdinándus császár kivere
országából latorságomért, Fráter Györgyhöz bujdosám, ki Diódot és Létát ottan ajándékon
megadá és nagy erős hitre megesküszöm neki és hitlevelet vőn tőlem, de olt nem maradék
sokáig, mert királyné asszony szolgája valék... Hogy megbékéltek királyné asszony Fráter
Györggyel, kinek is az asszonynak erős hittel megesküdtem vala és levelet is adtam róla,
ismét királynéasszonyt elhagyám és Fráter Gyergyhez állék. Én a hitet mindenkor annyira
böcsültem, amennyire látom, hogy hasam és erszényem teljesedhessék belőle, annak kívüle
énnekem sem hitem, sem Istenem“. Elmondja, hogy egyszer levágta összeesküvő társait,
nehogy elárulják őt „és alföldi király valék, de ez a lelkiismeret mind furdala, hogy soha nem
nyughatám. Úgy tetszett, mintha éjjel-nappal a földből, mikor ettem, ittam, aludtam és
egyebet is míveltem, reám tátva szájukat kiáltottak volna az én társaim“. A dráma névtelen
írója hősének, a „szörnyetegnek“ egész életét ábrázolja, s lelkivilágát is feltárja, környezetét
és cinkosait is bemutatja, de hiányzik a darabból a „másik világnak“, a szenvedőknek és az
elnyomottaknak ábrázolása, pedig a névtelen író az ő szószólójuk volt.
A Balassi Menyhártról szóló komédia már teljesen kiszakad a vallásos gondolat köréből,
messze megelőzi korát, a „nagy magyar szatíra“ s a társadalmi bírálat elemi, szinte kegyetlen
erővel jelentkezik benne. Társadalmi mértékkel méri a vallást is, s azt hirdeti, hogy a Balassi
Menyhártok lelkében „kereskedelem“ lett belőle, gazdasági eszköz. Balassi Menyhárt a XVI-
ik század jellegzetes zavarosban halászó főura volt, nyers, kegyetlen, kapzsi és kíméletlen;
alakjában a szerző századok társadalmi keserűségét és tapasztalatait sűrítette össze. A
névtelen író jelzi is, hogy egy pusztító életforma történelmi folytonosságáról van szó. Tamás
deák oktatni próbálja Menyhárt úr fiát, Boldizsárt: „egy barbarus vagy mind természetbe,
mind erkölcsbe... Te az apád természetit, kiben születtél és felnevelkedtél, nemcsak
megtartod, hanem amint látom öregbíted“. Majd hozzá teszi: „az Úr mondása szerint: Én Úr
meglátogatom atyáknak álnokságokat fiakon harmad-negyed íziglen“...Ugyancsak hiába
prédikál, mert Boldizsár úrfi így mutatkozik be: „Hozzák a paripát, mind megjárom
a bokrokat, völgyeket és leshelyeket, erdőket, utakat, ahol áros embereket, kik morvák és
bécsiek lesznek, megleshetjük őket... ha az Isten a sok bestye békességet elveszejtené és amaz
arany időt elhozná, akit atyámtól sokszor hallottam, hogy könnyű hullajtással óhajtott, arany
időnek nevezvén és híván a háborússágnak idejét, kiben ő sok aranyat gyűjthet vala.“
A komédiát töredéknek kell tekintenünk, holott teljes egészében fennmaradt. Írója aligha
ismerte a dráma szerkezetét, s törvényeit, aligha feküdtek példák előtte. Természetes tehetség
volt, s műve egy nagyszabású drámának első, töredékes kivetítése. Darabja ebben az
állapotban, tehát mint nagyszerű drámai csíra, maradt meg, szerzője nem építette tovább,
pedig európai színvonalú drámaírás képességét hordozta magában.

Balassa Bálint
(1551—1594.)
Balassa Bálint szülőhelyét nem ismerjük. Kékkőn, Dévényben, vagy Zólyomban, tehát
Felvidéken, hányatott életű, de főrangú szerepét mindhalálig megőrző atyjának valamelyik
várában született. Családi öröksége elsősorban nyugtalan, vakmerő hevületű vére volt, emberi
természete korán harcokba és kalandokba vitte, nagy életizgalmak kellettek neki, a végzet
folytonos kihívása és harca végzettel. Már tizennégy esztendős korában három lóval Horváth
Ferenc kapitány kardja alatt szolgál Gyula várában. Tíz esztendő múlva részt vesz Békés
Gáspár erdélyi katonai kalandjában, s Báthori István fejedelem fogságába esik. Mikor
Báthorit lengyel királlyá választják, magával viszi Balassát Lengyelországba. Fogsága
könnyű, látszat-rabság volt, már haza is jöhetne Lengyelországból, de még jó ideig ott marad,
bizonyára azért, mert kedvező emberi és kultúr-élmények sokaságát fogadhatta be. Mire
hazaérkezett, apja már halott volt, s Balassa Bálintnak kapzsi gyámjával kellett küszködnie.
Gazdag házasság, vagy magasabb állás segített volna rajta, de balvégzet kísérte egész
életében. Szerelmei, még felesége is, sorra elfordultak tőle: „S ha kiért vítkeztem, hozzám az
is álnok“ — írja szerelmes versében. Be-beállott portyázó végvári vitéznek, harcolt,
erőszakoskodott, jobb híján csiszárkodott is, állásért könyörgött Bécsben és perek lavinájával
küzdött. Reneszánsz egyéniség volt, a legfőbb hatalom napjának kellett volna reá sütnie, hogy
felszabadult szenvedélyeiből nagy pálya nőhessen, a reneszánsz emlékét azonban
Magyarországon ezidőtájt már csak választott szívek őrizték, harctér volt az ország, melyen
nyers érdekek reménytelen ütközete dúlt. Balassa pedig nem volt eléggé öncélú kalandor,
vagy diplomatikus oligarcha, hogy e dúlás közepette javakat és javait védő várakat
szerezhetett volna. Senki sem bízott benne, „idegen“ volt, mert lelkének mélyén szellemi
célok hevültek. Hiába volt vérmérséklete a „nagy szerző“ Balassák rokona, a gyújtópont,
melyben izgalmai összefutottak, más volt: az élet nyugtalan hullámai, a kalandok és
vállalkozások neki már az átélés és a kifejezés gyönyöréért kellettek. Úgy „tombolt“ és
torozott, akár Ady Endre a néki idegen világban; a mámor és az izgalom belső köde kellett
mindkettőjüknek, hogy a valóság vigasztalan élményei és látomásai terméketlen
kétségbeesésbe ne kergessék. Balassa is, Ady is olykor „nem találták honjukat a hazában“,
menedékre volt szükségük, akár az elfáradt seregnek „téli pihenőre“, — Adynak latin föld,
Balassának Lengyelország volt a menedéke: a „menedékek“ kultúr-irányt, szellemi
kapcsolatot is jelentettek.
Balassa Bálint ifjúkorában a felvidéki főúr társadalmi helyzetét élvezte, később egyre lejjebb
csúszott. Levelei mindent elárulnak: „Az hibei bíróságot vegyem-e fel?“ — írja fivérének.
„Mint sehonnai vagyok és ez egy lakhelyem is elkelvén tőlem, csigává kell lennem; hátamon
leszen házam“ — panaszkodik Batthányi Ferencnek. „Én — úgymond — a vén cigányként
csak cseréléssel élek ezután, mert az jó királynak nem kellek“. „Könyörüljön azért
kegyelmesen —írja a királynak — őfelsége rajtunk és ilyen hirtelen és szertelen ne űzzön ki
fészkünkből bennünket...és hazánkból se idegen, se Tündérországba ne űzzön ki a felsége
szárnya alól bennünket.“ A társadalmi süllyedés vetette őt a mélypontra: a végvári vitézek
közé, olyan életformába, melyben a társadalmi korlátok elmosódtak, s a fajták és kultúrák
összefolytak. Itt szívta magába Balassa a mély kultúrát: a magyar s kelet-európai ének-
kincset, a katonanyelvet, tehát a népnyelvet. A társadalmi süllyedés csakugyan
„Tündérországba“ kergette.
A végvári katonaság fajták gyűjtőedénye volt, a magyar mellett minden kelet-európai nép fiai
ott voltak soraiban, Balassa tehát magába szívhatta a kelet-európai népek érzelmi kultúráját. A
török foglyoktól pedig megtanult törökül, művei tanúsítják, hogy a török dalkincset is ismerte.
A végvárakban hivatásos énekmondók éltek, magyarok és törökök, a két harcos fél gyakran
kicserélte énekmondóit, lantosait és síposait; a „vitézlő oskola“ tehát irodalmi „iskola“ is volt.
Balassa sokszor járt Lengyelországban, második „hazájában“, s a lengyel irodalom is döntő
hatást gyakorolt reá. Ő az első és eddig egyetlen magyar költő, akinek lírai gyökerei egész
Kelet-Európát beágazzák. Kultúr-folyamok ömlöttek egybe költészetében: a reneszánsz és a
humanizmus lenyugvó fénye, az ó és az új latin irodalom. Képalkotásának keleti íze
tagadhatatlan, kelet európai gyökerei nyilvánvalók, nyugati műveltsége irodalomtörténeti
közhely, — Csokonai Vitéz Mihályig Balassa Bálint leggazdagabb, legátfogóbb jelentőségű
lírai költőnk.
Költészetét két részre oszthatjuk: nyílt és lappangó költeményekre, az előbbiek sorába tesszük
azokat, melyeket elbírt a korszellem, tehát elsősorban vallásos verseit, az utóbbiak, főként
szerelmes versei lappangtak, s csak részben őriződtek meg. Számos szerelmes verse elmerült
és feloldódott a kéziratos dalköltészet folyamában.
Vallásos versei sajátságos magyar reneszánszról számolnak be. Balassában a magyar
katonalélek, s katonasors tisztult szellemmé, eredeti vallásos élménnyé. Az ő Istene „roppant
seregek győzhetetlen Istene“, így fohászkodik hozzá:

„Te vagy szál kópiám,

Te vagy éles szablyám,
Jó lovam hamarsága,
Elmémnek vezére,
Karjaim ereje,
S szivemnek bátorsága:
Bízván szent nevedbe
Megyek örvendezve,
Bátran káromlóidra.
Hogy vidám orcával,
Szép hálaadással
Én felmagasztaljalak.
Ez széles világnak
Téged hadnagyomnak
örömmel kiáltsalak,
Vérrel festett szablyát,
Kit adsz olyanoknak,
Kik zászlód alatt járnak“.

Életének egyik pólusa a szertelen indulat volt, a másikat vallásos költeményeiből ismerjük
meg:

„Könyörgök nékem is hogy légy már vezérem,

Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem“.

A „szemérem“ éppen olyan jellegzetes magyar vonás, mint az indulat, Balassa kitombolta
indulatait, de szégyellte is őket, a nagy lírai égések után a „bú a, a „szemérem“, az elégikus
merengés, az érzelmi ellágyulás és a bűntudat vert benne tanyát.
Egyik vallásos költeményében tűnik fel először az óceánum képe:

„Ezeket írám
A tenger partján,
Óceánum mellett,
Kilencvenegyet
Mikor jegyzettek
Másfélezer felett.“
 „Bujdosás“ közben ért az Óceánumig, a nagy kozmikus vigaszig; ez a vigasz jelentkezik
legkülönb végvári versében, a „Borivóknak való“-ban is. A vers zsúfolt, sűrű
természetmámora reneszánsz örökség, de a száguldó katona időmértéke lüktet benne, s tölti
meg eleven, jó szagú levegővel. Teret s időt átfogó képek hullámzanak a versben, nemzeti
sallangot hiába keresünk benne, hangja: egyetemes igényű, kozmikus hang. De ereje és
egyetemessége mennyire más, mint például a germán zordonság és fenség, a vers „hevessége“
mértékletes, képein tiszta realizmus és finom báj elegyedik. Páthosznak, díszítésnek nyoma
sincsen benne: egyszerű, természetesen dagadó lélegzetvétel, s csupa tevékenység, mozgás,
élet.

„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,

Mindent egészséggel látogató ege“

„Látogató ég“: egyetlen jelző mennyire érezteti a folyton változó, tevékeny természetet, s
úgy érezzük végig a versben, mintha Demeter, vagy Pán eleven jelenléte és intése nyomán
serkenne az élet. Balassában még az „Echo“-ból, az új latin líra kellékéből is eleven élet lett: a
természet valódi zengő hangja.
Költői ereje legmerészebben szerelmes verseiben bontakozott ki. A képek hol egyszerű,
üde, érzéki valóságok, s a legrégibb magyar lírai hangra, Halábori Bertalanra emlékeztetnek:

,,Fejér ábrázatot
Mutat a teljes hold,
Fénlik mint tiszta ezüst
Júlia is fejér,
Kivel szép tej sem ér,
Sem gyolcs, kit nem fogott füst“, —

máskor pedig kozmikus arányúak:

„Jó és szép nagy voltát

Áldott Júliának,
Ha ki tudni akarod,
Égi planétáknak
Gondold ő mivoltát

S azonnal megtudhatod,
Mert rajta látszanak
Erei azoknak,
Kiről aranyozhatod“

A képek finom szövedékén néha forró érzéki sorok ütnek át:

„S mi az, mire lelkem vágy? Ágy“.

Losonczy Anna volt Balassa Bálint egyetlen nagy szerelme, Losonczy Anna elérhetetlen
teste izgatta, s költészetében az elérhetetlen testből „mondhatatlan szépség“ és „képtelen,
nagy szépség“ lett, szinte Boldogasszony elérhetetlen látomása, jellegzetes magyar mitosz,
melyben az elérhetőnek s az elérhetetlennek, a természetesnek és a természetfelettinek
körvonalai egybefolynak. Ihlete csúcspontján „az ország csillagának“ nevezi szerelmét;
irodalmunkban a pánsexualizmus Balassa költészetében jelentkezik először. Anna-élményét a
„Kiben köszöni Cupidónak hozzávaló kegyelmét“ című verse fejezi ki legtökéletesebben. A
szerelmi kegyre, mint a virág a rásütő napra: kivirul. Az öröm mérhetetlen, eget s földet
befutó folyama hullámzik a versben, a végén azonban szelídebb visszhangként: finom,
elégikus merengés, s tiszta életbölcsesség szólal meg. A lírai elemeknek ösztönös elegyítése
ez a vers, sűrített művészi hatásra való törekvés, legjobban bizonyítja, hogy nagy költővel van
dolgunk:

,,Az ország csillaga

Szerencsés világa
Hogyha fejemre terjed,
Nekem szolgál, fénylik,
Más elől eltűnik,
Csak egyedül rám gerjed.
Ha mi bút rettegek,
Miért nem örvendek?
Lám nem érzem kínt s terhet.

Ez világ minékünk
Kiben mi most élünk,
Vendégfogadó házunk,
Kiben ha ma lakunk
Vagy jót vagy bút látunk,
De holnap meg kimúlunk;
Azért azon legyünk,
Amíg tart életünk,
Légyen víg telünk, nyarunk!“

A Balassának tulajdonított versek közül az „Egy szép táncot jó kedvemből“ kezdetűt

feltétlenül hitelesnek tarthatjuk; az irodalomtörténet írás kezdettől annak tartja. Az „Énekek
énekének“ kozmikus mámorára emlékeztet ez a vers, de a mámor súlyos, ó-szövetségi lépteit
könnyed, szökellő tánclépésekké szabadítja:

„Tagjaidnak hordozása
Mint vizeknek szép folyása,
Csöndes elmúlása.

Kézhez magad szép adása

Nyárban mint szőlő nyílása,
Nekiújulása.

Oly kedves vagy mindenekben

Mint narancs is idejében
A te kebeledben“.

Néha tobzódik a képekben:

„Fényes haja
Nap csillaga
Vagy sárarany sárgája“.
Az új latin líra díszítő jelzői helyett eleven, érzéki jelzőket szeret:

„Szerzem ez nyolc verset víg és szabad elmével,

Gyűlésbe indulván jó ruhás legényekkel,
Vitéz ifjakkal,
Nem kehegő vénekkel“.

Balassa fordított is:

„Török szép versekből

Szerelmese felől
Csak nemrégen fordítá.
Igéről-igére
Nem szinte teheté,
De hertelen jobbítá“.

A „hertelenség“ a saját fölcsapó ihlete, mely lendületet és új színt adott a fordításnak,

Balassa „jobbította“ a felszívott irodalmi hatásokat, rokona ebben Csokonai, kinek minden
fordítása és átdolgozása különb az eredetinél, s többnyire önálló alkotásnak tekinthető.
Balassa Bálint sokat „bujdosott“; a „bujdosás“a XVI. századtól kezdve negyed évezreden
keresztül magyar életforma. A „bujdosást“ a nagy ragadozók, a Balassi Menyhártok kezdték,
akiknek magatartását a Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia leplezi le: hitet,
fejedelmet, s országot cserélgettek, hol kényszerűségből, hol üzletből. Az országrészekre
szakadt, s egy-egy darabka nem nyújtott elég érvényesülési területet a főrendnek, ezért
három-négy hatalmat is kerülgetett, ide-oda „bujdosott“ szerző mohóságának kielégítése
érdekében. Ezek a „bujdosók“ nemcsak a hitekkel való kereskedésben, s esküszegésben
voltak serények, hanem a harácsolásban, erőszakoskodásban s az útszéli lesben is.
Hagyományukat olykor Balassa Bálint is követte, mégis a bujdosás új és átszellemült formája
nyílt ki benne: a bú és bűnbánat, s a szemérem küldte bujdosásra, lelkének lírai fordulata.
A bujdosóra végül már csak az utolsó grádics várakozott: a korai halál. Odatért, ahonnét
elindult, a végekre, a katonasorba. Kereste a halált, mert az élet végképpen elpártolt tőle, a
fiatal izgalmak lehűltek, nem épített „házat“ magának, már csak a végső rév felé vezető út
maradt nyitva. Esztergom ostrománál ágyúgolyó sebezte mindkét lábát. A hadi borbély
műtétet végzett rajta, s közben Balassa erős szívvel jaj-szó helyett Vergiliust idézte. Holttestét
a hibbei templomban temették el apja mellett. Halálát egész sereg vers siratta; költeményei
csaknem két századon keresztül táplálták a magyar lírát.

A katolikus reformáció kora

XVII. század

A katolikus reformációt Pázmány Péter nevével szokták összekötni; a katolikus reformáció

sikere szempontjából kétségtelenek is Pázmány személyiségének rendkívüli érdemei. De nem
szabad megfeledkeznünk arról a lényeges változásról sem, mely a lelkekben ment végbe. A
XVI-ik század a szellemi forradalom kora volt, tele előretörő merészséggel, a XVII-ik
században azonban megtorpant ez a lendület, megindult a katolicizmus visszahódító hadjárata
és a protestantizmus lezárása, rendszerezése. Közvetlenül e korszak beköszöntése előtt indul
meg Dávid Ferenc pöre, s nemsokára a dévai vár börtönében lehunyja szemét a legnagyobb
magyar vallási reformátor. Pöre folyamán olyanok fordulnak ellene, akik néhány esztendővel
ezelőtt legbuzgóbb hívei voltak, s tragédiája után követői egymásután feladják mesterük
merész tételeit: a magyar szellemi élet más csillag alá fordul.
A lelkek nagy fordulatáról Veresmarti Mihály protestáns lelkész megtérésének históriája
tudósít leghívebben. Veresmarti „csuda fene ember“ volt, s egy öregasszony sem végezhette
tőle békében imáját a katolikus szentegyház előtt. De nemsokára éppen a katolikus
misztikum, a legendák és a költői gazdagságú hagyományok fordítják meg a harcos prédikátor
lelkét, mindaz, amit a forradalmi század megtagadott. Veresmarti Mátyusföldön lelkészkedik,
csupa katolikus község fekszik körülötte, s Forgách Ferenc nyitrai püspök nem tűri meg
egyházmegyéjében a protestáns színfoltot; fogságba veti a nyakas prédikátort. A fogságban
katolikus könyveket kap, olvasni kezdi őket és feltámad benne a tekintélytisztelet, a hosszú
harcban kifáradt lélek menedéke. Luther és Kálvin az újítók elemi hatásával dolgoztak és
hódítottak, de forradalmuk után újult erővel emelte fel fejét leghatalmasabb ellenfelük: az
idők patináját viselő tekintély. A visszatérő tekintélytisztelet a kételkedések örvényét kavarja
fel Veresmartiban, s úgy érzi, hogy rendszerre van szüksége: biztos belső hajlékra, melyből a
tekintély száműzi a kételkedést és a lázongó keresést. Pázmány Péter észrevette a lelkeknek
ezt a szükségérzetét és Kalauzában az „erős várat“ fel is építette.
A vallási vita, a „disputa“ ingere elmúlt. A vitatkozó hév indulatai és lírai erői hátrálni
kezdtek a rendszerépítés betűi előtt. Veresmarti már így támad elhagyott prédikátortársaira:
„Reménységek ezeknek egyedül a disputáció. Disputációjuk pedig olyan minta barmok
vívása, csak azon vannak, hogy győzelmesek legyenek valamint valahogy lészen is“. A
disputáció tüze kihúnyik Veresmartiban és régi beidegzettségek támadnak fel benne: a
másfélezer éves mise, a pappá szentelés megkapó szertartása; még protestáns pap, de mikor a
pöstyéni hévvizeknél üdül, a katolikus harangszó hallatára önkénytelenül a süvegéhez kap. S
végül visszatér a katolikus egyház kebelébe és megtagadja a szentírás szabad vizsgálatának,
tehát a vallási élménynek szabadságát: „A Szentírás próbakő nem lehet a község kezében“, s a
katolikus „doktorok“ tekintélyének csorbítatlanságára hivatkozik.
A korfordulat Pázmányban testesül meg elsősorban. Pázmány vállalta az ellenforradalmi
harcot éppen úgy, mint a tekintélyi rendszer új kidolgozását, de ritka bölcsességgel belátta
minden emberi műnek, így saját művének is a határait, midőn az erdélyi fejedelemség, a
protestáns magyar birodalom történelmi szüksége mellett foglalt állást. Egyúttal tiszta
magyarsága mellett is hitet tett fölvilágosodottnak mondható magatartásával; Pázmány lelki
ellenforradalma, katolikus visszahatása nem volt hajlandó magyar érdekeket csorbítani.
A katolicizmus győzelmének irodalmi hatása egészen a XVIII-ik század végéig állandóan
érezhető; a megjelenő könyvek nagy része vallásos és katolikus. A visszahódító katolicizmus
harca és szellemi uralma mellett másik uralkodó színe ennek a kornak a sérelmeket szenvedett
nemesség nemzeti ellenállása és küzdelmei: a kuruc agitáció, háború és költészet Zrínyi
Miklós hallatlan szellemi, katonai és politikai erőfeszítéssel „két pogány“ között önálló
magyarságot próbál szervezni; nemcsak eposzt teremt, hanem nemzeti és lelki önállóságra
épülő magyar birodalmi gondolatot is. Zrínyi pályája, ha nem pusztul el idő előtt, nemzeti
forradalomba torkollik, megnőtt egyéniségét ide kényszerítette volna a magyarságra nehezedő
idegen nyugati nagyhatalom. A Zrínyi körül sereglő nemesség amúgy is vészesebb ellenséget
látott a „nyugati“ pogányban, mint a „keletiben“, s a bán halála után most már erre a
nemességre csapott le Bécs Zrínyi ellen készülő vihara. A bécsi kormány leleplezi Zrínyi
Miklós „folytatóinak“, Zrínyi Péternek, Wesselényinek és Frangepánnak forradalmi
készülődéseit, lesújt reájuk és híveikre. E nyomás egyszerre kipattantja a lelkekből a
kurucságot, mely Zrínyi Miklós körül, Zrínyi nemzeti tudatának melegében fogant meg,
növekedett és csak történelmi alkalomra volt szüksége, hogy nyílt manifesztációvá váljék.
Évtizedeken keresztül kuruc izgalmak járják végig a nemzetet és táplálják az irodalmat. II.
Rákóczi Ferenc e nemzeti küzdelmek utolsó vezérlő alakja, s midőn vállalkozása a majtényi
fegyverletétellel lehanyatlik, ismét sorsfordulat köszönt a nemzetre. A szinte kétszáz
esztendős harc után a béke légköréhez kell a magyarságnak alkalmazkodnia, még mindig
megoldatlan sorsának nyitját másarcú küzdelmekben kell keresnie; e nagy lelki átalakulásnak
útját az irodalom is pontosan mutatja.
A XVII-ik században megindul a magyar ének-kincs tervszerűbb gyűjtése, gyűjtők és
átírók „kéziratos daloskönyvekbe“ mentik énekkincsüket; új lírai műformát alapítanak.
Erdélyben pedig az önálló magyar birodalmi gondolat védőszárnyai alatt, s az önállóság
bukása után a visszacsillanó „régi szebb idő“ fényében és melegében emlékiratok készülnek.
A régi magyar életformát ezek az emlékiratok örökítik meg, s a természetes magyar regény
körvonalai bontakoznak ki bennük. Későbbi irodalmi fejlődésünk félreismerte és elvetette
örökségüket, s a regény területén éppen úgy téves útra siklott, mint Zrínyi Miklós a „Szigeti
veszedelemben“.
A népi gondolat, a népsorssal való azonosságvallása, s az „alulról“ néző
társadalomszemlélet nyomait hiába keressük ebben a században. A XVI-ik század népiségét
egy nagy társadalmi eseménynek, a Dózsa-forradalomnak közvetlen hatása táplálta. A Dózsa-
forradalom a bukás után a lelkekbe s a fiatal protestantizmusba menekült, de megfelelő
társadalmi táplálóerő nélkül semmiféle szellemi mozgalom sem tartós életű. A népsors
lassanként belesüllyedt a reménytelenségbe, nem akadtak már véle sorsközösséget vállaló
nemesek és papok; a papságot kordában tartotta az ellenreformáció szelleme, melynek, mint
mindenféle visszahatásnak, természetes vonása volt bizonyos mértékben a társadalmi
visszahatás is, a nemesség lelkére pedig kemény, s egyelőre áttörhetetlen burkot épített
Werbőczy „Hármaskönyve“, mely a Dózsa-forradalom leverése után összefoglalta
törvényeinket és jogszokásainkat. Műve kétségtelen jogi jelentőségének a méltatása nem
tartozik reánk, szellemi és társadalmi hatásával azonban foglalkoznunk kell, annál is inkább,
mert hatása éppen a XVII—XVIII-ik században mutatkozott meg a maga teljességében.
Werbőczy közvetlenül a parasztlázadás leverése után „örökigényű“ törvényeket kovácsolt, s a
kiváltságok túlzott és „megdönthetetlen“ bástyáival vette körül a nemességet. A
„Hármaskönyv“ volt századokon keresztül nemcsak jogi életünknek, hanem társadalmi
berendezkedésünknek és társadalmi gondolkodásmódunknak is szent és sérthetetlen könyve.
A rendi Magyarország az ő emlőin nevelkedett; a nemesi-nemzeti tudat határait ez a könyv
szabta meg. A Werbőczy által biztosított kiváltságok túl soká szomorú sorsba taszították a
parasztságot, s tunya kényelembe emelték a nemességet, végső eredményben tehát mindkét
rétegnek ártottak. Megerősítették a nemesség nemzeti öntudatát, s ezáltal a nemzeti ellenállás
készségét századokon keresztül táplálták; de mesterségesen megszűkítették a nemesség
társadalmi látókörét, s ennek tulajdonítható, hogy még a kuruc mozgalmakban tömörülő
nemesi elit sem tudta a magyar közösségi gondolatot kiszélesíteni, s a függetlenségi harcot
széles néprétegek bevonásával egyetemes magyar üggyé növelni. A „nemzeti“ és a „népi“ elv
elszakadt egymástól, ezt a szakadást majd II. Rákóczi Ferenc veszi észre, s nem utolsó
mértékben ennek tulajdonítja ügye bukását. Ebben a században érik átfogó magyar
életformává a bujdosás. Az általános „vissza-hatás“ közepette a „bujdosók“ mentik meg a
szellemi szabadságot s őrzik, építik a virtuális Magyarországot. A „bujdosás“ lényegét nem
fejezhetjük ki általánosító „bölcseleti“ képlettel, hanem minden megnyilatkozásának
értelmére és jelentőségére rávilágítunk.

A XVII. században ér a históriás ének csúcsára Ködi Farkas János „Kádár vitéznek“ áldozó
énekében. Ködi Farkas János éneke más természetű, mint az elmúlt század históriás énekei.
Kezdete tragikus hullámzás:

,,Szörnyű nagy romlásra készült Pannónia,

Kinek, mint tengernek megáradott habja,
Sok búnak, bánatnak környűl vett nagy árja,
 Mert a vitézeknek esett ma egy híja“.

A költő azután széles emberi és történelmi hátteret teremt a balladás menetű drámai
eseménynek, Kádár vitéz önfeláldozásának:

„Fölemelő Kádár szemeit az égre,

Mondván: „Uram Jézus, légy segítségemre!
Nossza jó katonák harczoljunk két kézre,
Mert nem látok embert jőni segítségre.

A zászlótartónak felszóval kiálta:

Vidd el fiam, vidd el a zászlót más útra!
Hogy el ne vesszen mind urunk kevés hada,
Mert Magyarországért meghalok én még ma!

A magyar hősi lélek ebben az énekben bontakozik ki. Az ország „szörnyű nagy romlás“
színhelye, olyan erővel mossa a végzet, mint a tenger. Magányosan álla hős „nincs itt ember“:
vonzása, példája nem talál emberi visszhangra. Mégis vidáman feláldozza magát, s „ más
útra“, tehát befelé küldi a zászlót, az „igazak kevés hadára“ bízza. A nehéz magyar sors ebben
a költeményben vallássá érik; a hős hévül viseli Krisztust, s életének feláldozásával követi
Krisztus áldozatát.
Ködi Farkas János énekében a magyar hős természetes lelke nyilatkozik meg, s
természetes hangját halljuk. Szabadon ömlik az eredeti ihlet, nem elegyedik idegen műforma
kényszerével, mint a Zrínyiászban. Ködi Farkas János emellett eredeti magyar lírai műformát
alapított: a halál előtti vallomást. Ebben a században feslik ki ez a műforma a kemény, zárt
magyar lélekből. A nemzeti küzdelmek üldözöttjei és vértanúi a halál előtt összefoglalják
életük értelmét és végrendeletként az utódokra hagyják, „önkéntelen“, tiszta nemzeti líra
születik.

Pázmány Péter, az ellenforradalmár

(1570—1637)

Magyarország Mátyás óta, mint a „virtuális Európa“ egyenrangú tagja, gyorsan élte át a
kontinens szellemi áramlatait. A humanizmusnak Temesvári Pelbárt próbált gátat vetni,
sikertelenül, s így a magyar humanizmus nem is kapott komolyabb ellenhatást és
beömölhetett a protestantizmusba. A protestantizmus a magyarságban nemcsak
meghonosodott, hanem Dávid Ferencben a szellemi szabadság egyetemes emberi elvévé
növekedett. Az ellenhatás Pázmányban érkezett meg, nemcsak a protestantizmus, hanem az
egész ,,fejlődési láz“ ellen. Pázmányt is nyugati áramlatok táplálták: az európai
ellenreformáció, a barokk, a jezsuitizmus, de a nyugati elem benne éppen úgy áthasonult, mint
a protestantizmusban.
Pázmány tisztán látta, hogy a XVI. században szellemi forradalom történt: „Mikor az
pogányok megszünének, az ördög veszedelmesb ellenségeket támaszta, az eretnekeket... De
ezek is, mint a hó-harmatok, hamar elolvadának; és noha gyakran, min taz záporesőből
támadott árvíz, nagy zúgással folyának; de hamar megszárada az ő megtorlott zajok...“ A
forradalom végét jelenti be Pázmány, aki az áradás ellen jött fegyelmezett eszmecsapatokkal,
az emberi kételkedés és izgalmak ellen a renddel. De rendjén, fegyelmezettségén belül
ugyancsak forradalmi, erők lobogtak, s mint a tavaszi nedvek: pattanó csírává duzzasztották
minden szavát. Ellenforradalmár volt, aki az ellenfél eszközeinek felhasználásával és
harcbavetésével győzött. Forradalmi erői színültig telítették, frissítették, duzzasztották a
katolicizmus újonnan megfogalmazott kereteit, de sehol sem törték át. Pázmány ölébe hullott
a lelkek nagy sorsfordulata, a biztos törvény és fegyelmezett rend után kívánkozók
tapogatózása. Pázmány kielégítette a kor „kívánságát“, még pedig a legmagasabb rendű
módon, mert nem idült, merev ellenhatást, hanem a régi hit „reneszánszát“ hozta; teremtő
tevékenységet végzett.
Pázmány Péter világa egészen egyedülálló egység. Újra elfogadta a középkori eszméket, a
test megvetésének tanát, az aszkézis belső szépségét, de mint jellegzetes barokk-
egyéniségben: óriási életigenlés izzott benne. Egyfelől újra szellemi jogokat és becsületet
szerzett a régi hit természetfölötti hajlamainak és sejtelmeinek, másfelől nyelve a legéletesebb
érzéki pompába öltözött. A középkori katolikus örökséghez hozzácsatolta a XVI. század
örökségét, ezért hatott ellenállhatatlan erővel. Hatalmas műveltsége a tekintélyi érvek
fegyverraktárával látta el, de az egyszerű népi bölcsesség szellemességét és eszközeit a
legnagyobb mértékben megbecsülte. A nagyműveltségű hittudósban és filozófusban a népi
szólásmondások és közmondások szelleme eddig nem ízlelt módon virágzott ki.
Pázmány építette fel a modern magyar katolikus szellemi katedrálist; méltó utóda azóta
sem akadt. Az egész embert tartotta szem előtt, az egész embernek épített; szintetikus
képessége egyedül áll századában. A szellem mértani igényeit éppen úgy szem előtt tartotta,
mint az emberi esztétika igényeit. Fölfedezte a lélektani hatás fontosságát és törvényeit,
minden beszéde gondos, hibátlan lélektani építmény. Győzelmét nem utolsó sorban annak
köszönheti, hogy száz esztendő vallási hullámzása után minden megnyilatkozása formai
tökéletesség volt, nemcsak a szellem, hanem a „szépség“ kényszere is megnyilatkozott
bennük.
Érdemes Krisztus születésének Pázmánynál található történetét Bornemisza Péterével
összehasonlítani. Bornemisza egyszerű, meleg szavú népmondát csinált a bibliai történetből:
Pázmány hosszas hittudományi bevezetővel kezdi, szinte templomot épít az isteni kisdednek,
ő is érezteti a valóságot, realista színeket is használ, de fénybe borítja az eseményt, belső
szépségét bontja ki és misztikus ízeket kever bele. Minden lehető alkalommal áttöri a puritán
protestáns ízlést; legendává oldja a bibliát, mely önmagában ragyogó, s kiegészíthetetlen szent
könyv volt a XVI. században: „Mária Krisztus születésekor — írja Pázmány — térdre
borulván, hihető, hogy ekképpen szólott neki: Óh áldott gyermek! óh felséges Isten!óh édes
fiam! óh én mennyei szent atyám, oh Uram,Teremtőm, ki vagyok én, hogy alázatos
szolgálódat ily nagy jóval látogatod? Szoptassalak-e téged mint fiamat, vagy imádjalak mint
Istenemet? Bétakarjalak-e mint anyád, vagy tiszteljelek, mint szolgálód? Tejet adjak-e, vagy
temjénnel áldozzam néked? Hogy lehet Uram, hogy ölembe vegyelek téged, ki az egeket
betöltöd? Mint tápláljalak téged, ki minden állatot eledellel tartasz? Efféle sok és mi tőlünk
gondolhatatlan ájtatosságok után, végre ölelvén, csókolván, sírván, örülvén, ölébe vévé és
nagy böcsülettel bétakargatá Fiát, Atyját, Istenét“. A magyar barokk egyik legjellemzőbb,
legtökéletesebb megnyilatkozása ez a legenda.
A katolikus irodalom kezdetben erős gátlásokkal küzdött, nem merte a protestánsok
irodalmi szabadságát követni, s eszközeiket használni. Halkabb, szellemibb, vérszegényebb
volt. A jezsuita nevelés megtanította Pázmányt a korszerű fegyverhasználatra, az eszközök
nagyobb szabadságára, de éppen ezáltal felszabadította gyökeresen magyar, harcra termett
természetét; Pázmányból éppen úgy a „tudat alá“ szorított régi magyarság, a „pogány“
indulatok, a természetes magyar beszéd ömlött fel, mint a prédikátorokból, ő az első katolikus
magyar, aki szóban és írásban egész egyéniségét ki tudja és meri vetíteni, aki író a szó
megújhodott értelmében. A prédikáció éppen olyan sokhúrú hangszer volt neki, mint a
prédikátoroknak, s himnikus szárnyalások éppen úgy jellemzik, mint drasztikus hatásokra
való törekvések. A gondolat és az elmélkedés tisztult igazságai mellett a félelemkeltés és az
undorkavarás is fegyvere volt. Az ember születését ilyen drasztikus naturalizmussal írja le:
„Közelebb való származása, az anyák méhéből mely szemérmetes! Mint a tejet kifejik és
megoltyák: azonképpen mondja a szent írás, hogy vérből és oltómagból származik testünk: tíz
holnapig egy setét, büdös rejtekbe, egy ganéjos rút tömlöcbe rekesztetünk: melybe nem juthat
semmi világosság sugara, semmi vigasztalás szózattya, semmi kedves ételek, italok
vidámítása: hanem amit köldökén magához szíhat anyja véréből, azon sínlik és nevelkedik a
gyermek.“
A harc szikrázó nyelve mellett megteremtette az elmélkedés szelídebb szólásmódját is,
midőn lefordította a keresztény elmélkedés egyik legtisztább művét, „Krisztus követését“
Kempis Tamástól. Tisztában volt a műfordítás követelményeivel; ezt írja előszavában: „Azért
a hívek vigasztalására magyarra fordítám e könyvecskét. Igyekeztem azon, hogy a deák
bötünek értelmét híven magyaráznám; a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne
láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna,
mintha először magyar embertül magyarul íratott volna“. Lelkének, írói ihletének eredendő
vonásai minden művében jelentkeznek. Nagyhatású imakönyvében szinte vallásos mámort
találunk: a Szentlélek „belső izgatásáról“, Krisztus „kifolyó teljességéről“ ír. Úrfelmutatáskor
így könyörög: „Részegíts meg Uram szent pohároddal“.
Megírta a igazságra vezérlő Kalauzt. A katolicizmus ebben a könyvben segítségül hívja a
kozmogóniát. Pázmány egész epikai erejét beoltja a természet-magyarázatba és
világmagyarázatba. Lankadatlan és óriási méretű belső tevékenysége folyton mozgó, fejlődő
erőket látott a mindenségben. Hitvédelembe burkolt költői prózájában tulajdonképpen a
világteremtésnek, a lüktető világerőknek hőskölteményét írta meg. Szent Ferenc szívével, de
jezsuita agyvelővel teremtette meg a katolikus világképet; forradalmi alkattal, de
ellenforradalmi célkitűzésekkel. Feleletet adott az emberi szellem minden kérdésére, az
emberi révület minden villanására; hatásának titka egyetemességében rejlik.
A „kozmikus költő“ mellett a misztikus hangját halljuk szüntelenül. Aki belekerül
stílusának sodrába, az misztikus sugallatainak borzongatását sem kerüli el. Folyton a
láthatatlanul jelenlévő, az érzékek határán túleső világ valóságára és jelenlétére figyelmeztet:
szférák zenéjére, angyalok láthatatlan suhanására, emberfeletti szépségekre: „noha az Isten
szépnek mondatik, de nem oly szépség vagyon ő benne, az minőt külső érzékenységünkkel
megfoghatunk“. Híres ellenfele, Alvinczy Péter az „új csodák“ arcát szegezte Pázmány ellen:
„Jól lehet ha ugyan csudát kívánnak, nem közcsudát mutathatunk, ezt tudniillik, az egy
erőtlen, minden világi gyámoltól üres emberke Luther Márton, az egész világi
megkeményedett szívű kegyetlenek ellen, minden bántás nélkül csakhamar ez világnak négy
szegeletire kiárasztá az Evangéliumnak igaz üdvösséges értelmét“. Alvinczy Péter tehát a
protestantizmus terjedésében látta az„új csodát“, Pázmány azonban az ősi „csodafolyót“
zúgatta: „Az természet ereje fölött való csudák és jövendőmondások“ hullámait.
Pázmány egy személyben vállalta az ellenreformáció egész harcát. Valamennyi kimagasló
prédikátorral kiállott a küzdőtérre, ezért minden vitairatát a legmélyebb egység fűzi a
többihez, érvei az ellenérvek egyetemét kimerítik, művei természetes egységet alkotnak.
Vitairataiba belevitte a hajdani nyilvános disputák egész drámai levegőjét. Nem „ír“, hanem
beszél, kiabál, gajdol, fenyeget, dühöng, szónokol. A szónoki erőt, színességét, drámaiasságot
lefordította a próza nyelvére. Nem vetette meg a harcos kor ízlését, sőt: ez az ízlés műveinek a
sava. Alvinczit így leckézteti: „Valljon Alvinczi neveztelek-é én valaha tégedet disznónak?
k...nak? pellengér alá valónak? paráznának? világ latrának? verő ártánynak? gennyedtségnek?
hitetőnek? bolondnak? pokolból származottnak?“ Ellenfeleit „hat fél réf embernek“, „nyelves
harisnak“, „büdös borcégérnek“, „cégéres cigányságok és orcaszégyenítő hazugságok“
hirdetőjének hívja.
Pázmány nyelve még az ómagyar nyelv öreg törzsének lombja; minden gondolatát
közvetlen, életteljes, érzéki képre váltja. Nála még semmiféle szakadék sem érezhető a nyelv
és a valóban lélegző világ között. A halálos ágy „vonagló ágy“, „délszínre hozza“az
igazságot, akár Szkárosi Horvát András. A káromlásoknak „dandárát“ kárhoztatja. Forró,
érzéki kifejező erejével közelíti meg a természetfelettit is: „ami lelkünk minden jó
gyümölcshozásra elégtelen és haszontalan,, ha mennyei malaszttal nem vastagodik
magtalansága“. Szavai úgy hullanak az élet fájáról, mint az érett gyümölcsök.
A protestantizmus, mint a laikus vallásosság örököse, fölvetette a közösség kérdéseit és
kigyújtotta a társadalmi gondolatot; Pázmány visszatért és mindent visszavezetett az egyéni
üdvözülés tanához. A XVI .század társadalmi gondolatának nyoma sincsen nála; ezt írja
Thurzó György nádornak: „az Nemességnek is privilégiomit szeretem és tehetségem szerint
oltalmazom: mert noha most az sok hadak között megszomorodott a Pázmány nemzetség, de
azt megbizonyíthatom, hogy Szent István király idejitül fogva jószágos nemes emberek voltak
az eleim... Azért soha bizony az nemesség privilégioma ellen nem törekedtem, ne is adja
Isten, hogy törekedjem“. Teljesen a rendi Magyarország álláspontját képviselte.
A múlt században Erdősi Szilveszter János, a bibliafordító, már dicsérte a virágénekek
költői szépségét, Pázmány azonban éppen úgy, mint a legtöbb prédikátor, nem bocsájtotta
meg a világi és világias poétáknak: „Ha az ifjaktul még az Isten könyve is megtiltatott mikor
félelmes volt, hogy ezekben meg ne ütközzenek: mentül méltóbb, hogy ama sok hitván
énekek, ama fertelmes poéták tilalmazva légyenek“. A virágénekekre is felette haragszik:
„Akárminemű rendbéli emberek azzal mutogatják éles elméjeket, hogy undok virágénekeket
irkálnak, melyeket mind gyermekek, s mind leányasszonyok kardéra tudnak és csaknem
minden házak ezekkel zengedeznek“. A szigorú, aszkétikus katolikus ítélet szólal meg
soraiban, s egy pillanatra megcsap bennünket az ellenreformációban természetszerűleg
megnyilatkozó egyetemes visszahatás lehelete.

A protestáns kalauz

A protestáns Kalauzt Geleji Katona István erdélyi református püspök (1589—1649) írta
meg. Kemény falakkal vette körül a nagy magtárt, a kálvinizmus szellemi és szervezeti
eredményeit, s végképpen megtörte Dávid Ferenc merészebb hívőit. Nagy művei a „Titkok
titka“ (1645) és a „Váltság titka“ (1649) gondosan bekerítették a kálvinizmus
birtokállományát. Katonában a birtokállományát védő és gondozó kálvinista típusa
kristályosodott ki. Nemcsak a hittudomány terén végzett rendszerező munkát, hanem az
„Öreg Graduálban“ a protestáns énekes kincs összegyűjtéséhez és lezárásához is hozzájárult.
Vallásos műveiben nem használt kiterjedt irodalmat; a szentírást oldotta fel érvvé s
okoskodássá, ez a puritán szentírás-kultúra a kálvinizmus egyik legfőbb szellemi hagyománya
azóta is. Vallási jelentőségén túl Katonában már a fajnak egyik érett s döntő szerepű
képessége jelentkezett: a puritán gondolkodás. A puritán gondolkodás lámpájával és kemény
bíráló erejével nagy hittudományi rendszerezést csinált. Hiába keressük nála a vita hevében
szikrázó s forrongó és éppen ezért irodalmi ízű izzást. Inkább a végső igazságok érzetének
hűvösebb higgadtságával beszél. Gondolkodásmódja néha azután egészen aprólékos
okoskodássá, szinte „szaktudományos“ szőrszál-hasogatássá fajul.
Katona előadásmódjának néha már szokványos jellegű puritánságát tiszta természetihlete
enyhíti. A magyar „természetvallás“ ebben a szigorú, kissé száraz lélekben is kivirágzott:
„Aki bimbónak neveztetik hasonlatosság szerint (t. i. Krisztus — írja a „Titkok titkában“)
mert amint tavasszal a mezítelen és leveletlen fa ágából a bimbó minden emberi munka
nélkül, csak a tavaszi élesztő szélnek fuvallásából kifakad és sugár vesszővé nevekedik: úgy a
Messiás Krisztus Izsainak törzsökéből mint egy reves tőkéből, tudniillik a Dávid
nemzetségéből való alázatos Szűznek, a Máriának a méhéből, minden férfi illetés nélkül,
egyedül csak a Szent Léleknek béárnyékozásából és ihletéből fogantatván szülétek és idővel
tökéletes emberségre felhuzalkodék.“
Könyveinek korfestő részei a legértékesebbek. Megrajzolta a folytonos történelmi zavarok
közepette feltámadt pogány arcot. Eláradt „az Epicureus szerént való szabados tisztátalanság
és Istentelenség“. Ismer olyanokat, kik a paráznaságot véteknek tartják, hanem a hetedik
parancsolatot (katolikusoknál hatodik parancsolatot) a lelki paráznaságra, a bálványimádásra
korlátozzák, s azt hirdetik, hogy ki-ki annyi feleséget tarthat, amennyit bír s akar. Sem
feltámadásban, sem pokolban, sem pedig mennyországban nem hisznek, „és azt merik
mondani, hogy amit ők most bírnak Erdélyben, a föltámadás után is övék lészen“. A
megátalkodott ember azt vallja, hogy „laknék bár Isten mennyországában, csak ő lakhatnék
Szent-Demeteren“. A szakramentomokat csak haszontalan ceremóniáknak tartják, nem
kereszteltetik meg gyermekeiket, aggkort taposó emberek között is sokan kereszteletlenek.
Nullitárius úr ezt hangoztatja: „Én jókora inas voltam már, hogy megkeresztelének, s eléggé
vigyázok reá, hogy száll-e reám a Szent Lélek, de én bizony semmi jelét nem érzettem
bennem“. Negyven esztendős embereket ismer, akik még mindig nem választottak hitet
maguknak; mások a négy vallásból akarnak csinálni egyet. Sokan azt állítják, hogy minden
vallásban üdvözülhet az ember, csak az egyik által egyenesebben mehet a mennyországba,
mint a másik által, mint „aki Fejérvárról Colosvárra indul Felekre is elmehet s Ajton felől is,
csak hogy amarra általabb az út s imerre kerülőbb s több efféle istentelen szók hallatnak
tőlük“.
Geleji Katona István már az uralkodó vallási gondolat hanyatlásáról értesít. A XVI—XVII.
század vallási harcaiban kimerült ember tapogatózni kezd a felvilágosodás felé; egyelőre
cinikusan, olykor durván történik a tapogatózás; de később ez az emberi hajlam is
megnemesedik.

Zrínyi, a költő
(1620—1664)

Az apátlan-anyátlan árvát Pázmány, a nagy ellenforradalmár nevelte. Katolikus iskola,

humanista és barokk műveltség, olaszországi tanulmányút és nagy vállalkozásokra termett
családi vér voltak az ifjú útravalói a férfikor felé; a férfi hűen sáfárkodott örökségével, sok
irányban érvényesítette képességeit, s félmunkát egyetlen területen sem végzett. Zrínyi
Miklós ,,Phoenix“-nek nevezte Mátyás királyt, kiről tanulmányt írt, s ugyanígy hívta Zrínyit
Vitnyédy István, a köréje sereglő köznemesség vezére, aki kortársai közül talán egyedül látta,
hogy mintegy kétszázados űr után Zrínyi Miklósban ismét testet öltött az önálló, s európai
szemhatárú magyar birodalmi gondolat. Nem hiába foglalkozott Zrínyi olyan sokat a
Hunyadiak s elsősorban Mátyás életével; Mátyáskirály vetéséből készült kenyér volt ő
mindenképpen. Mátyás belső sokrétűsége benne született újjá, mintegy virulással megrakott
táj. Lírikus volt és epikus, állambölcselő és gyakorlati politikus, katona és katonai s politikai
röpiratíró. Az összes magyar hiányérzésekre teremtő tervekkel és izgatásokkal felelt. A
„Szigeti veszedelem“ előszavából látszik, hogy tekintete az egész magyar látóhatárt befogta
és nem akar, de nem is tud beleveszni egy-egy részletébe. „Az én professióm — írja — avagy
mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb és jobb országunk szolgálatjára annál: az kit
írtam, mulatságért írtam, semmi jutalmot nem várok érette... írtam, az mint tudtam, noha
némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni“.
Hasonlógondolatot fejez ki egyik verstöredéke:

„Nem írom pennával,

Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel
Az én örök híremet“.
 Ez a fölényesség nem hányavetiség, hanem arról tanúskodik, hogy tudatának arányai az
egész országot, az egész nemzetet átfogták, az újkorban neki volt először korszerű és átfogó
nemzetélménye, melyet gondolattal és cselekedettel az élet minden területén szolgálni akart.
Ha írói hagyatékát vizsgáljuk, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy kitűnő
prózaíró volt, prózája egységesebb, szervesebb és harmonikusabb, mint költészete. Prózai
stílusába éppen úgy beszivárgott a katonanyelv-népnyelv s a népi gondolkodásmód, mint
Balassáéba; Zrínyiébe még döntőbb mértékben. Eleven, érzéki, természeti képekkel fejezi ki
gondolatait: „A titok hasonló a musthoz, mely meddig forr, verődik a hordóban, örömest
kimenne, de osztán ha borrá lészen, nem küszködik annyira hordóval“. Prózájának
természetét leginkább „Vitéz hadnagy“ című röpirata árulja el. A röpirat egy része Tacitushoz
írt „aphorismákból“ áll; az ó-latinság Zrínyinek már természetes humusza volt: magyar vetés
nőtt belőle. Mondatainak egyensúlyából, fogalmainak teltségéből látszik, hogy klasszikus
mértéken és gondolaton nevelkedett. De Tacitus egy-egy szikár mondatából, vagy kimért
mellékmondatából Zrínyinél bőséges képsorozat, vagy cselekmény nyílik ki. Zrínyi belső
ömlése éppen úgy túlárad a klasszikus kereten, mint később Berzsenyié. Tollamra kívánkozik
a közhely, hogy az ó-latin klasszicitást Zrínyi barokk pompává bontotta, de igen kétséges
hitelű ilyen formában ez a megállapítás. Zrínyi „áradása“ nem jellegzetes barokk bőség,
hanem stílusa, képalkotása, természetes bölcsessége és bölcselkedése népi természetű; ha
tehát mindenáron kitartunk a barokk-hatás mellett, akkor Zrínyi prózájának sajátságos magyar
népi-barokk jellegéről kell beszélnünk.
A „Vitéz hadnagy“ elméleti fejtegetések sorozata, s mégis a magyar széppróza legszebb
teljesítményei közé tartozik; minden mondatának költői távlata van: „Az hír olyan, mint a
hegyről gördülő hó, az mely mind többet-többet ragad magához. Az hír messzérül ha jön,
mindenütt nevelkedik: valaki száján általmégyen, mindenkinek az ő passióját magához veszi“.
Ez a hadászati, hadtörténeti munka is elmélyült Zrínyiben, történeti bölcseletté nemesedett; a
hadviselés gyakorlata éppen úgy érdekelte, mint lélektana s lélektanából messzire nyúló
történeti és emberi következtetéseket vont le.
„A török áfium ellen való orvosságban“ már legsajátabb nyelvével találkozunk. Ez a mű
már lehiggadt, lassúbb munka, mint a Tacitushoz írt „aphorismák“, melyekben díszítő
hajlama megnyilatkozhatott, mert volt ideje s kedve reá. Ebben a művében emberi léte
legmélyéből törnek fel a szavak, „kiált“, hol parancsot osztó katona, hol pedig közeli vészt
hirdető prédikátor. Mint Széchenyi, önmagunkra való utaltságunkat hirdeti, közjogi
fejtegetések és sérelmek helyett az önállóság előfeltételét, az állandó magyar hadsereget,
bensőnkben pedig az önállóság tudatát akarja megteremteni. Gyorsan és önerőnkkel kívánja
visszaszorítani az „egyik pogányt“, hogy győzelemben megedzett erőnk és öntudatunk
nézhessen szembe a másikkal, ő hirdeti először magyar földön, hogy állandó, korszerű és
fegyelmezett katonai erő nélkül a mi földrajzi helyzetünkben békénket és gyarapodásunkat
nem biztosíthatjuk. Ő hirdeti a „disciplina“ szükségességét a birtokon belüliekkel szemben is,
tehát első nemzeti reformerünk.
Az irodalomtörténet eposzát, a „Szigeti veszedelmet“ tekinti legfontosabb művének. Zrínyi
eposza valóban tele van nagyszerű elemekkel, de egészében: a magyar irodalom első végzetes
hatású tévedése. A XVI—XVII. században megszületett természetes hősi elbeszélő hangunk;
a „Cantio de militibus pulchra“ s Ködi Farkas János éneke „Kádár István emlékezetéről“ a
legjellemzőbb megnyilatkozása. Az előbbi merész társadalmi szemléletével és végvári
realizmusával, az utóbbi fohászkodásával, tiszta átszellemültségével válik ki a históriás
énekek sorából. Az előbbi formája még döcögő, az utóbbiban azonban már tiszta ihlettel
ömlik a magyar hősi szellem, a profán hitvallás, a vallássá nemesedett nemzeti tudat.
Gondoljunk még Tinódi humorára, a nép mondakincsére, mondát alakító képzeletére, a XVI.
század fejlett szatírájára, széphistóriánk esztétizmu ára és a magyar elbeszélő hang eredeti
hangsora tisztán áll előttünk. Valami azonban hiányzott: a szerkezet. Ködi Farkas János éneke
balladaszerű; a magyar ének ebben a században krónikaszerű, vagy pedig a ballada felé
közeledik. Zrínyi egyik utat sem járhatta, szerkezetet kellett teremtenie, s csaknem a
természetes útra tért, a monda útjára. Volt érzéke a monda szelleme iránt, eposzának néhány
betétje a realisztikus monda üde levegőjét árasztja, de európai műveltségű költő volt, s nem
tudott megszabadulni az európai minták hatásától; kötelező élményeknek vélte őket. Az ó-
latin (Vergilius) s az újlatin (Tasso) eposzból átvette az eposzi „machmát“, a szerkezetet,
alakított rajta, de végső eredményben a természetes magyar végvári énekből túlméretezett
műkölteményt kovácsolt.
A magyar irodalom legjobb Zrínyi-tanulmányát Arany János írta; Arany mutatott rá, hogy
Zrínyi a befogadott idegen hatást mennyire egyénítette. Arany állapította meg, hogy Zrínyi
úgy „fejlik ki“ a latin hatásból, mint „alapigéből a ráépített beszéd, mint csírából a növény“.
Elsőrangú művésznek tartotta Zrínyit, aki uralkodik anyagán, mindez azonban nem változtat
Zrínyi alapvető írói tévedésén, annál kevésbé, mert Arany János is eltévedt az eposz „terén“.
Arany Jánosnak éppen az tetszett, hogy Zrínyi a „kis“ magyar ügyből európai szabású nagy
eposzt dagasztott, s a maga eredeti módján ugyan, de beleépítette költeményébe Vergiliust és
Tassót, az ó- és újlatinság epikai tanulságait. Véleményünk szerint Zrínyi éppen ebben
tévedett; a „kisebb szabású“ ének eredeti magyar remekmű lett volna.
Mielőtt a Zrínyi eposzából kielemezhető „kisebb szabású“ magyar ének természetére
térnék, ismertetem Arany felfogását Zrínyi költői erényeiről; Arany minden megállapítása
tökéletes. Kiemeli Zrínyi stiláris önmérsékletét, a tiszta erőnek nem kell sok szó,
„nagyszabású és fukar beszédű költőnek“ tartja Zrínyit. Dicséri „sebesen mozgó jeleneteit“,
észreveszi, hogy minden képe eredeti élményből pattan ki; valóban: a „Szigeti
veszedelemben“ megnyilatkozó költő nagyobb, mint maga a költemény.
A „Szigeti veszedelem“ természetes úton kezdődik: a XVI. század komor, ószövetségi
bűntudata nyilatkozik meg az első versszakokban; ama „nagy bosszúálló Isten“, az
ószövetségi haragos úr emeli sújtó karját a magyarokra. A magyar bűntudat protestáns
komorságába Zrínyi katolikus vigaszt vegyít, a megbocsátás, a föloldozás gondolatát. Az
ószövetségi Isten arcáról egy pillanatra eltűnnek a harag redői, megcsillantja a bocsánat
vigaszát. Az eposz elején azonban mindjárt szembetűnik az idegen elem is, a kölcsönvett
misztikus hatalom, Alecto fúria, akit Isten a török szultán felingerlésére küld. Alecto már
mesterséges „elem“, az eposzi gépezet csavarja, s szerepe azonnal megtöri a költemény
természetes erejét. A költő a második énekben ismét rálel a természetes útra, a szigeti hős
imádkozik és a feszület megszólal; ez a jelenet a középkori keresztény révület
visszacsillanása.
Zrínyi ott téved el egészen szembeötlő módon, ahol a török világot jellemzi; megfelelő
élmények híján itt teljesen az idegen eposzi machinára szorul, s az eposz végén, ahol ismét
előcibálja az alvilági elemeket. Az idegen eposzi machina hatása azonban lényegesebb
hibában is megnyilatkozik: a költő túlkoncentrálja anyagát, Zrínyi Miklósból mindenáron
főhőst, sorsából pedig „főeseményt“ dagaszt; így lett művéből mesterséges és bizonyos
mértékben mesterkélt ének. Főhőse szférikus magasságban tündöklik, s csak a költő elsőrangú
valóságérzékének köszönhetjük, hogy elvont alakká nem halványodik; Deli Vid valószerűbb
magyar hős, mint Zrínyi.
Zrínyi tökéletesebb művet alkothatott volna, ha egymás mellé rendeli a szigeti hősöket és
szabadon kibontja hősi életüket; ha így tesz, akkor a „Szigeti veszedelem“ nagy magyar
végvári ének lenne. Két epizódra gondolok: Juranics és Radivoj hőstettére, s arra a „betétre“,
midőn Deli Videt felesége megmenti a török táborban. Nem fontos, hogy epizódjainak
magvát, vagy vázát honnét vette, de megtöltötte őket monda-ízzel és végvári regényességgel;
a „Szigeti veszedelem“ ilyen részeiben érzem az eredeti magyar hősinek szárnycsapásait. Deli
Vid alakjában amúgy is ősélményt érzünk, a Toldi-látomást, a roppant férfierő képét:
 „Deli Vid, mint kűszikla áll az habok között,
Vitézséggel tartja maga az hadfölyhőt,
Nagy fegyver-szélvésszel kemény pajzsa megtölt,
Nyil, dárda, szablya jár sűrűn feje fölött“.

Deli Vid „jól látszik messzirűl, mint „egyenes kűfall“, úgy tartja dárdáját, mint „nagy sudár
tölgy-szált“, akár Toldi a „petrencés rudat“; ő az eposz valódi, földi hőse.
Zrínyi meg tudta volna írni a „megzöndülő“ seregeket, a „fölforró haragos vért“, a cselek,
rohamok és a finom sugárral felszökő vitézi áhítat hőseit, a Deli Videket és a Farkasicsokat.
Nyelve nagyszerűen illett volna ilyen költeményhez, mert az ómagyar beszéd tömör, folyton
töményítő ereje élt benne. Volt érzéke a monda iránt is, de tévútra vezette a „magas cél“, az
idegen eposzi szerkezet. Ha művészi téren bátrabb Zrínyi, akkor „nem koncentrált ének“-et írt
volna, s eposzának szerkezete éppen a hősök és a hősi események egymásmellé
rendeltségében nyilatkozott volna meg. A mellérendeltség a mi legjellemzőbb formánk, ebbe
a formába fér bele legtöbb az életünkből.

Mitológiai kölcsönzésekre sem volt szüksége; egyéni, roppant istenélménye volt:

„Ül vala az Isten abba az székiben,

Az honnan világot nézi kegyelmesben,
Méltóság, tisztesség nagy áll körületben,
Trónusa helyheztetve nagy örökségben.

Szerencse s természet alázatossággal

Alinak őalatta, készek szolgálattal,
Dücsőség előtte foly nagy patakokkal,
Végtelen kegyelme tengerformára áll“.

Az eposz e két versszakban ódává sűrűsödik; Zrínyi vallásos „ódájának“ hangja roppant
méreteivel és szigorú mértékével, kozmikus távlatával és kozmikus egyensúlyával Berzsenyit
juttatja eszünkbe; e két versszak is nagy költő lírai „csirája“, s tanúság, hogy Zrínyi egyetlen
eposzába művek és költemények csíráit zsúfolta. Miért? Erre is rátér eposzában:

„Engemet penig, midőn írom ezeket,

Mars haragos dobja s trombita felzörget,
Ihol hoz házamban füstölgő üszöget,
Kanizsai török; oltanom keli eztet“.

A „Szigeti veszedelem“ „Berekesztésében“ feltör óriási költői és emberi önérzete, ódái

hevületű férfias ihlete:

„Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat,

Mellyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat,
Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat,
Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.

És mikor az a nap eljön, mely testemen

Csak uralkodhatik, foggyon el éltemen
Hatalma, magamnak ugyan nagyobb részem
Hordoztatik széllel az magos egekben“.
 S honnan Scitiábul kijött Magyar vitéz,
Merre vitézségét látta világ nagy rész,
Azokrul helyekrül minden szem reá néz,
Hirrel, böcsülettel valamig világ lesz.

De híremet nemcsak keresem pennámmal,

Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal;
Míg élek harcolok az ottomán hóddal,
Vígan burittatom hazám hamujával“.

A „Berekesztés“ nagy lírikus verse, de Zrínyi alkotó heve lassan átáradt a poézis területéről
az élet másfajta mezőire. A nagy lírikus torzóit úgy kell kibányásznunk a „Szigeti
veszedelem“-ből, nagyszabású „tévedéséből“. Eposza a barokk-hatásnak áldozata: a költő
barokk pompára, s nagyságra törekedett benne; a heveny európai hatás elöntötte lelkét. A
barokk áradásából azonban kimagasodnak lelkének szirtjei, a „torzók“, s mi éppen ezekért a
szirteket becsüljük legtöbbre, eredeti költői világra következtetünk belőlük.

Négy bujdosó

Szepsi Csombor Márton (1594—1662) azért tért európai vándorútra, hogy élményeivel és
tapasztalataival látókörünket gazdagítsa. 1620-ban , hazatérése után Kassán jelent meg
„Europica varietas“ (Európai változatosság) című könyve, de csak a címe latin, s több
beleszőtt verse, művét s néhány versét is ízes, színes magyar nyelven írta. A magyar látóhatár
szűk és kezdetleges volta fájt neki, az ő „Itachajának“ (Itakájának), az sok hadak s
háborúságok miatt pusztaságba került hazánknak, Magyarországnak a sorsa, melyben
„viszontag vadnak ollyak közzülünk, az kik az tengert az Dunához hasonlittyák“. Könyvét
nemcsak a tekintetes, nemes és tiszteletes uraknak ajánlja, hanem a szellemi ember
önérzetével az „eszes férfiaknak“ is. „Epigrammatájában“, mely klasszikus formában írt vers,
meghatóan fejezi ki „bujdosásának“ célját:

„Az arany gyapjat te is hogy elnyerhesd,

Hírt nevet s ékes tudománt szerezhess,
Nem szánod Czombor tagaidnak súlyos
Fáradozásit.

Láta jártadban téged Zelendia,

Európát láttad nemes helyeivel,
Galliát nézted, Frisiát megjártad,
Angliát érted“.

1616-ban indul útnak, átkel a Beszkideken, s Galiciában, pihenő közben distichont ír egy
óhitű orosz templom falára. Kétféle módon hatottak rá az események, minden élénkebb
benyomás után latin verset szerzett, s versei a késői magyar humanizmus legérdekesebb
emlékei; szélesebb tapasztalatait és tanulságait pedig prózában fejezte ki.
Az élmények és a látnivalók özönét fogadta be; tájakkal, országokkal, népek lelkével és
intézményeivel ismerkedett meg, parasztok „csacsogását“ s papok és polgárok felvilágosítását
hallgatta, útközben vándorok csatlakoztak hozzá és pihenő közben élményeiket mesélték. Az
élmények özönében Csombor, az író, nem tévedt el; fejlett írói ösztöne mentette meg.
Tudományos színvonalú, de regényesen érdekfeszítő hangon írt. Enciklopédikus
érdeklődéssel szemlélte az életet, s mindenütt a jellegzetest kutatta, az élet és az ember
lényegét kereste. Ha a monda, vagy az őstörténet magyarázta meg egy állam, táj, vagy
társadalom lényét, akkor Csombor Márton a mondát, s az őstörténeti adatokat jegyezte fel, ha
érdekes gazdasági, vagy társadalmi eseményeket tapasztalt, akkor belőlük vont le
következtetéseket, a valósághoz simult, a nagy élmény mellett nem hanyagolta el a kicsiket
sem, mindennapok kalandjait és súrlódásait; a szó mélyebb értelmében vett újságíró ősének
tekinthetjük.
Figyelme az egész emberi életre kiterjedt. Földrajzot, gazdasági földrajzot, történelmi
adatokat és néprajzi ismereteket közöl. Megfigyeli a csecsemők és a gyermekek nevelését.
Fríziában jólöltözött parasztokon akad meg a szeme, Hollandiában észreveszi, hogy nincsen
koldus, összeveti az árakat a különböző országokban, Párizsban nagy drágaságot tapasztal és
kikutatja gazdasági okait. Galiciában egy faluban megkísértik: „Mi e faluban az földi Sirének
köziben találkoztunk volt menni. Mert az ő Pünkösdét tartván az egész falu népe egy házban
gyűlt volt fel, melybe hogy mi is bé mentünk, nagy sok tisztátalan személy jelenlétünket
látván hízelkedéssel hozzánk jött, de mi ellenek az fáradtság miatt álommal dugtuk bé
füleinket“. Az ösztönös enciklopédista, az öntudatlan újságíró a mindennapi élet üde
jellemzése mellett olyan tudományos igazságokat pendít meg könyvében, melyek csak
századok multán lesznek az emberi szellem közkincsei. S mindezt annak köszönheti, hogy ő
is „szabad“ műfajt teremtett lelkének törvényei és élményeinek természete szerint. A magyar
lélek ebben az időben még szabadon szárnyal; színtelenedése ott kezdődik, midőn kívülről
vett formákba töri magát.
Megható, hogy több esztendeig tartó vándorútját milyen szent igénytelenséggel rótta.
Midőn megérkezett az első holland városba, egy derék öregasszonynál rakta le „portékáját“:
egy inget s egy imádságos-könyvecskét.

Szenczi Molnár Albert (1574—1633), a másik „bujdosó“, még kisgyermek volt, midőn
éjszaka egész családja kifutott a házból; egyedül maradt és sírni kezdett. Visszaszaladt
édesanyja, kivitte és megmutatta az üstököst (ezért sietett ki mindenki) s a csillagos eget. Ez
az élmény legdöntőbb gyermekkori emléke, így emlékezik meg róla érett korában: „video
crinitam stellam... cuius imago semper haeret inanimo: látom az üstököst... melynek képe
mind-örökké lelkemben függ“. A gyermek szembenézett a végtelen éggel, a nyugodt
csillagokkal s a félelmetesen rohanó üstökössel; az örök dolgokkal, s az örökké nyugtalan
pálya égi ősképével. „Bujdosó“ lett, de bujdosása színterének nem Partium nádasait, hanem
Európa útjait választotta.
„Natus in ea sum família, in qua vetus lingua Ungarica mansit incorrupta: olyan családban
születtem, melyben a régi magyar nyelv romlatlanul maradt meg“. Ezt az egyetlen ajándékot
kapta fajtájától Szenczi Molnár Albert, kinek családja Erdélyből költözött Pozsony megyébe.
S mindhalálig érezte a magyar terhet, a belső súlyt, mely honi szükségekre, hazai feladatokra
emlékeztette, reális tennivalók felé húzta, magyar közszükségletek kielégítésére
figyelmeztette. A magyar író közösség-tudata mindig ennek a súlynak tudomásvételében és
vállalásában nyilatkozik meg.
Dávid Ferenc óta Molnár Albert tudja s vallja egyedül, hogy van egy tiszta szellemi
birodalom, „mennyei Academia“, „bölcsességgel bővelkedő paradicsom“, mely igazi hazánk.
Aki föllát eddig a hazáig, meg tud-e állapodni s nyugodni a földi tereken? Nem a különb
fényt, a különb tájat kell keresnie minden időben, s vándorolni, az európai élet hullámai felett
suhanni és hallgatni a világ melódiáit? A hazai bujdosó nemes mezei vad volt, nádasok között
megbúvó határtalan indulat, Molnár Albert pedig a fény felé vándorló bárány. A bujdosás nála
a nagy hazának, Európának kulturális fölfedezése lett.1590-ben a nagy földinduláskor Bécsbe
megy, s jönnek az állomások: Prága, Drezda, Wittemberg, Heidelberg, Svájc, Itália. A
protestáns egyetemeken éppen olyan otthonosan járt-kelt, mint az olasz templomokban.
Közben magyar hiányérzések égették, mint a sebek, s meg kellett nyugtatni őket. Nyelvtant
írt, szótárt szerkesztett, vallásos munkákat készített, lefordította a zsoltárokat; huszonnégy
művéről van tudomásunk.
Ő írt először klasszikus magyar prózát, átszellemülten, nyájasan, indulatoktól mentesen, a
szellem minden megnyilatkozását hűségesen kifejező nyelven. A „béihlés“ volt írói célja, az
élmények belső megtisztítása, megérlelése. Isten templomának nevezte az embert, s a
templomot tiszta zengéssel akarta betölteni. Minden keserű élmény, minden megrázó emberi
tapasztalat a szépség délköre alá fordult benne, így beszél saját szükségéről és
nyomorúságáról: „A Hold világától nem érik meg a szőlő, hogyha a napfény nem érlel.
Azonképpen én s igen lassú serénységgel nevelhetem és készíthetem el e könyvbéli
gyümölcsöket a szükségesnek terhe alatt“.
„A képes beszédet“, a kozmikus képekkel való bánás ösztönös művészetét örökségéből, a
„régi“ népi nyelvből merítette. A népiség azonban nemcsak anyag és stílus volt neki, hanem
elv is. Nem volt ugyan a szenvedő nép haragos költője, s az úri bűnök ostorozója, mint Horvát
András, hanem inkább a protestáns etikai demokrácia hirdetője. Utolsó könyve a „legfőbb
jóról“ szól, s az arra oktat, hogy „az urak kedve, kegyelme nem igaz jó“ ... „Másodszor
továbbá azért sem lehet az Urak kedve, kegyelme igaz jó, ne mis hozhat igaz boldogságot,
mivel az embernek szabadságát elveszi és elfosztja és azt majd mintegy rabjává, szolgájává
teszi annak, akinek kedvét, kegyelmét oly nagy kívánsággal keresi. Amely szabadság
megbecsülhetetlen nemes és drága kincs, sem arannyal, sem semmi jóval fel nem válthatni,
boldog és nyugodalmas életet is szerez“. Utolsó vallomása megvilágítja, hogy miért nem jött
haza, ahol Bethlen Gábor jóvoltából nyugodalmas élet és biztos pályavárta volna. Molnár
Albert olyan szabadságról, olyan tiszta emberi világról álmodott, melynek hívője csak Európa
fogyhatatlan országútjain lehetett. Egy-egy agyúr támogatását el-elfogadta, hogy könyvet
írhasson és nyomtathasson, de azután sietve továbbvándorolt, hogy megalázkodásának, belső
megkötöttségének emlékét is elfeledje. Csaknem utolsó fohászkodása és intése így szól:
„Elkerüld és fusd, amint tőled telhet, az Udvari életet“. A szabadságra törekvő európai
szellem s európai polgár hangja ez, kinek „bujdosása“ mindenekfelett etikai cselekedet volt.
Nevét zsoltárfordítása tette közismertté. Jellemző, hogy folyton Németországban forgott,
német asszonyt vett feleségül, s mégis a zsoltárokat „A Francia rhy-musokból” fordította
magyarra. A XVI. század históriás énekeinek tömzsi, súlyos verstuskóiból finom latinos
formákat próbált faragni. Tudatosan a líra formai meggazdagítására törekedett, kinőtt a
deákos magyarságból s merészen új plántát nevelt: nyugatos magyarságot. Az eredmény, a
magyar zsoltár: erős, gyökeres sudár lett. Pedig, mint írja: „Meggondolhatja minden minemű
nagy munkával kellett énnekem a hosszú Magyar igéket a Francia apró igékből álló versekre
formálnom“. A „hosszú magyar igéket” a deákos magyarság csinálta, s Molnár Albert a
francia versen keresztül tulajdonképpen a régibb s magyarabb vers „nyájasságához“,
szökelléséhez tért vissza. Zsoltárai szétáradtak a közösségbe. Ez a műve találta mega széles
közösséget átható hangot és formát.

A századnak Apáczai Cseri János (1625—1659) a legnagyobb bujdosója, s egyben a

kultúr-magyarság hőse; Dávid Ferencnek, Misztótfalusi Kis Miklósnak és Apáczai Cseri
Jánosnak sorsa éppen annyira jelentős, éppen annyira szellemi „mű“, mint alkotásaik.
Szellemi forradalmat csinált mind a három: Dávid Ferenc a vallás életében, Kis Miklós a
polgári öntudat hitvallójaként a társadalmi életben, Cseri János pedig közoktatásunk és
közművelődésünk terén. Irodalom-történetünk eddig inkább Apáczai Cseri János bölcseleti
műveivel foglalkozott, holott ilyen irányú művei inkább tankönyv-kísérletek, s igazi
jelentősége tragikus sorsában, beszédeiben és közművelődési terveiben rejlik.
Cseri János árva jobbágyfiú volt. A tizenegy éves elhagyatott fiú egy délután a szomszéd
faluba csatangolt; vándorló deákok tartózkodtak éppen a községben, a korcsmában mulattak
és énekeltek. A fiú hallgatta az éneket, majd hozzácsatlakozott, ő is énekelni kezdett. A
deákoknak nagyon megtetszett Cseri János hangja, magukkal vitték; így került előbb a
kolozsvári, majd a gyulafehérvári iskolába.
Cseri János „bujdosásában“ az örök székely életforma bontakozott ki, úgy ment napnyugat
felé, akár később Körösi Csorna Sándor keletre, a kis székely törzs óriási életösztönével és
életigényeivel. „Aki tanulni akar, egy helyen sokáig ne maradjon!... Állj inkább, mint ülj,
fuss, mint menj“ — ez volt az életelve. A racionalista ihletnek ő az első képviselője magyar
földön. Az emberi értékek között első helyre már az értelem gyönyöreit teszi; az emberi tudás
fáklyáiról, az ősnyelvekről mond himnuszt: „Hozzád tér sietve beszédem, héber nyelv, mint a
nyelvek anyjához. Mert hiszen te rejted magadban magának az istennek és az isteni
dolgoknak ismeretét... Téged maga az úr teremtett az első ember számára. Rajtad szólott.
Téged használt Ádám a paradicsomban, te hangzál a világ kezdetén. Te a zord Mózes, a
homályos próféták, a barbár királyok ajkán megszólalván ezeket simán és ékesen szólókká
varázsoltad. Te szent vagy, te bölcs vagy, te isteni vagy. Midőn minden más nyelv elenyészik,
te fenn maradsz, az örök életben is zengeni fogsz“.
Megfogalmazta a szellemi ember aszkézisének törvényeit: „Fuss mindentől, valami az
embert kényelmessé teheti... Hálj örömest száraz deszkán, avagy kemény kövön, mint lágy
párnán, vagy gyenge ruhán... Egyél olyan ételeket jobb szívvel, melyek nem igen kényesek az
ínynek ... Kerüld, ha valami gyönyörűséget hoz... Soha tudományi fegyvereket kezedből le ne
tedd, az munka közt virágzik a virtus. Nem derekas dolog úgy tetszik az, melyhez fáradság
nélkül juthatsz. Qui cupit, capit omnia. Aki törekszik, elér mindent. Az tudománynak gyükére
keserű, gyümölcse pedig gyönyörűséges. Nos tehát: ha mellyedben vagyon még elevenség, ha
szívedben csak virtusnak szikrája maradt, távol legyen tőled minden lágy, könnyű, kényes
dolgok, keményeket keress, kősziklákon, havasokon járj, kelj“. A szikár aszkétikus beszéd a
végén ódává merészkedik; így készült a németalföldi egyetemekről hazafelé, edzette magát a
honi zord szellemi éghajlathoz.
Az utakat dicsérte, melyek a szellem világossága felé vezették a bujdosót, s melyeken
hazafelé a világosságot, a ráció tiszta fényét hozta ajándékba. Tudta, hogy otthon egyedül
hirdeti majd az ébredést az „álmos és hályogos szemű magyaroknak“. Tudta, hogy az „ősálom
és Bacchus“ (a bor mámora) tartja kezében itthon az életek fonalát, s a bölcsőtől a koporsóig
úr a sötétség. Milyen lesz tarsolyának a sorsa, melyben éppen a bölcsességet hozza? Hiszen a
magyar világ „rossz apák, gyenge anyák, rakoncátlan gyermekek, fortélyos, verekedő,
kegyetlen urak s csalárd, hűtlen szolgák“ világa volt. S az egyház? „Bábalakok“ a papok, kik
még a kereszténység szellemi alapelveit is alig ismerik. Kósza árnyak, üres álcák az iskolák
tanulói, megvásárolhatók a bírák s Bileám hívei az ügyvédek. Minden műipari dologban
idegen kézre szorulunk; zokogó parasztok, feldúlt házak, éhező falvak, gondozatlan városok
földje az ország, s Cseri János kimondja a romlás okát is: „Rosszul kormányzott közügy“...
Cseri János társadalomszemlélete keserű és komor, de éppen ezért fakasztotta fel a
magányos gondolkodóban a teremtés legmélyebb erőit. Szabó Dezső jól látja Ady nyomán,
hogy a magyarból mindig a halál arca és rettenete vonzotta ki a legigazibb élet-forrásokat.
Apáczai Cseri János e romlott, feldúlt és dúló társadalom színe előtt életteljes, valószerű és
mégis látomásokkal fölérő elgondolásokban rajzolja meg a művelt és megtisztult magyarság
országát, arcát. Minden gondolata, minden képe dús esztétikai tartalommal rendelkezik;
eszméi tavaszi virágzásban,vagy pedig az őszi gyümölcsök érettségével jelentkeznek. Az
aszkéta, a keserű társadalombíráló éppen ezért tele volt hittel és belső bizalommal. Rámutatott
a magyar szellemi hagyomány teljességére; az ő ítéletét már nem kötötték az elfogultság
korlátai: „A Szegedieknek, Molnároknak, Gelejieknek, Csulaiaknak, Gidófalviaknak (és hogy
az erényt az ellenfelekben is elismerjem) a Pázmányoknak, Csanádiaknak, Enyedieknek,
Dalnokiaknak emlékezete első leheletre szétűzi és szemmel láthatóan bizonyítja, hogy nem
nemzetünk barbár szellemében rejlik eme szerencsétlen elmaradás oka, hanem a szerencsétlen
közoktatásban“.A magyar szellem nagy hagyományára támaszkodva eljutott a tervszerű
nemzetnevelés gondolatához. Zrínyiben bontakozott a politikai és katonai nemzet fogalma,
Cseri „nemzete“ azonban már szellemi és erkölcsi építmény; megelőzte Bessenyeit és
Széchenyit. Tisztán látta az anyanyelv mérhetetlen szellemi és közéleti fontosságát is.
Cseri Jánosban intellektuális líra lüktetett. Áldott folyóknak nevezte a szellem erőit és
áramlásait: „Ezek amaz igen kedves folyók, melyek felfrissítik az államot és az egyházat“.
Szellemi „folyamrendszert“ akart építeni, melynek „ágyai“ az iskolák. Magyarnyelvű
népiskolák tömegét sürgette, mert nélkülük „az ország-tartomány és a város a tömérdek
tudatlanságnak tengerébe borul bé és az Isten országától is messze vagyon“ s a nép sohasem
lesz a szellemi nemzet tagja. Középiskolákat akart szervezni; Cseri iskolarendszere már
három tagozatot követelt: népiskolát, középiskolát és egyetemet. „Valóban elébb érhetné el
valaki kezével a csillagokat, elébb szoríthatná az óceán hullámait egy kis árokba, elébb
mozdíthatná ki Archimédessel helyéből a földet, mint a művészetek és tudományok
lankadatlan és buzgó művelése nélkül a nemzetet pallérozottá tehetné. Mert ami a testben a
szem, kedves hallgatóim! az a tartományban a főiskola, vagy akadémia“. A főiskola „alapja
nemcsak az egyháznak, hanem az államnak is“. A magyar művelődés tervszerű programja
Cseri Jánosban megszületett; ez az élmény küldötte haza a bujdosót: „De mi haszna, ha
távolról csak henyélve nézem kedves hazámnak siránkozásra méltó állapotát? Orvos és
orvosság kell a nyavalyának“. Elindult hazafelé tanárnak oda, ahol minden tanár törpe volt
mellette, jött szabad és szárnyaló lélekkel, holott a vallási élet már régen megmerevedett, véle
együtt a szellem szabad lendülete is és már készen volt Geleji Katona István rideg protestáns
Kalauza. Jöttek a támadások és rágalmak, ellene fordították a fejedelmet, a gyulafehérvári
főiskolán elveszítette tanártársai jóindulatát, s a kolozsvári „kis iskolához“ helyezték;
szerencséje volt, hogy Dávid Ferenc sorsára nem jutott. A profetikus lelkű bujdosó, aki azért
jött haza, hogy szellemét szétárassza az országra, belső bujdosásba kényszerült.
Egész életében ama székely falu korcsmaablaka alatt megkezdett éneket folytatta egyre
zengőbben, de most már nemcsak fiatal tiszta álmú deákok hallgatták, hanem áltudósok,
gőgös urak és farizeusok. A szellemi csillag „elkészült“, s egy kis országra akart fényt
borítani, de kevesen voltak a hivatottak. Apáczai Cseri János sorsa a korai halál volt;
csakhamar követte felesége és gyermeke.

Irodalom:Apáczai Cseri János pedagógiai munkáit Hegedűs István gyűjtötte össze. L. még: Tavaszy Sándor:
Apáczai Cseri János személyisége és világnézete.

Misztótfalusi Kis Miklós (1650—1702) az erdélyi deák ugyancsak Belgiumba „bujdosott“

és modern európai polgárrá vált. Világhírű nyomdát rendezett be, fejedelmeknek és pápának
dolgozott amsterdami műhelyében; volt idő, mikor targoncán tolták a pénzt szállására. Nem
volt író, hanem nyomdász és könyvkiadó, iparos és kereskedő, de a kultúra tiszta igényeivel.
A magyar nosztalgia benne is ellenállhatatlan erővel jelentkezett. Felépített magában egy
életformát s úgy érezte, hogy haza kell vinnie az erdélyi földre;visszajött, hogy „könyvekkel
bővítse és olcsóítsa e hazát“, olcsó bibliát és zsoltároskönyvet akart kiadni elsősorban, óriási
munkakedvvel s azzal a puritán polgári öntudattal érkezett, mely nyugaton már becsülést,
politikai és társadalmi súlyt szerzett a polgárságnak. Misztótfalusi Kis Miklós azonban nem
tudta, hogy közben mi történt itthon. A XVII-ik század magyar életében a vallási háborgások
lecsitulása utána társadalmi rendszer egyre jobban megmerevedett, s Kis Miklósnak, a
polgárnak (ugyan ki vette figyelembe nagy műveltségét és európai érdemeit?) ebbe az
összetöppedt lelkű és formalizmusnak hódoló társadalmi rendbe kellett volna beilleszkednie.
Nagy lendülettel kezdte munkáját, de naphosszat az urak után kellett somfordálnia, ha
egészen apró hivatalos ügyeket el akart intézni. Gyűlésekbe kell „koslatnia“ s kénytelen az
időt „eltekeregni“, miközben nyomdájában várja a munka. Megindulnak ellene a pletykák és a
rágalmak, az aszályosodó szellemi és társadalmi élet nem akarja befogadni, de még csak nem
is tűri a „fehér hollót“. Adókedvezményt kér, s szemére hányják, hogy a felesége
polgárasszony létére rendes ruhát mer viselni; szemben találja magát a kicsinyes, minden
szárnyat kegyetlenül letörő magyar provincializmussal. Búzát vesz a piacon s takarékosságból
otthon sütteti a kenyeret, mire a tábor-szájú sütőasszonyok nyelvére kerül. Az urak lenézik és
foghegyről beszélnek vele, hiszen „csak“ nyomdász. Eljött Németalföldről, ahol „egy
közönséges embernek is derék könyvtára vagyon“, ahol pályát és boldog életet teremthetett
volna magának: „Belgiumban azt merem mondani 30 esztendeig nem őszültem és vénültem
annyit, amennyit itt 9 esztendőtől fogva“. Azt hitte midőn hazafelé indult, hogy fel bírja itthon
támasztani a protestáns „hőskort“, s a lelkek izgalmát kulturális érdeklődéssé alakítja majd.
Nem tudta,hogy az erdélyi önállóság s vele együtt a lelki szabadság Is már pusztulófélben
volt. Nem ismerte a társadalom törvényeit, nem sejtette, hogy a hőskor és a hősi nemzedék
veszte után a társadalmi visszahatás lélekpusztító tevékenysége következik, mely irgalmatlan
minden újítással és feltörekvéssel szemben, s érzéktelenül nézi a szellem hősi erőfeszítéseit.
Már-már képtelen volt munkáját folytatni, midőn utolsó lépésre szánta el magát. Röpiratot
írt „személyiségének, életének és különös cselekedeteinek“ mentségére 1698-ban. Írásának
kortörténeti becse nagy, mély és őszinte lírája pedig megható. „Mindazt — írja— valamit
ennyi esztendők alatt annyi költségemmel és véres verejtékemmel a Haza hasznára
készítettem, mind összerontván még a port is leverjem lábamról mondván: Nem méltó ez a
hely énhozzám. Azután ahová a végzet visz, bujdosásra indulván, az Erdélyi Méltóságoknak
hitlevelüket, mint Amurates a Lengyel Lászlóét, a kopja hegyébe függesztvén, valahol járok-
kelek Európában, tele szájjal hirdessem ezt: Ez az erdélyieknek hitük, így és így
nyomorították meg a haza javára teljes lélekkel igyekező szegény legényt. Az én életem
szüntelen való halál, midőn lelkemnek szüntelen fájdalmával, a véghetetlen sérelmek alatt
eszem kenyeremet és a szám nélkül való meggyőzhetetlen akadályok célomtól felette igen
messze vetnek“, ő az első magyar, aki a „nagy hazához“ Európához akart fellebbezni.
Röpiratának az volt a következménye, hogy az eklézsia megkövetését követelték tőle, s
művének visszavonását és megsemmisítését. Az volt a vád ellene, hogy az urakkal nem bánt
olyan tisztelettel, aminő megilleti őket. Kis Miklós megtört, engedelmeskedett. Erdély
süllyedő társadalma kivetette magából, ő is „belső bujdosásba“ kényszerült, mint Apáczai
Cseri János. ,,Pöre“ után nemsokára elhunyt.

Gyöngyösi István

Gyöngyösi István elsősorban „az elmúlt idők bizonysága“ akart lenni. A históriás ének
szelleme folytatódott benne, a „halált nem ösmérő krónika“ volt az eszménye, új dolgot is
művelt, mert a széphistória regényességét beömlesztette a históriás énekbe; így teremtett
népszerű elbeszélő modort. Maga Gyöngyösi párhuzamba állítja eposzait Tinódi műveivel, s
megállapítja, hogy Tinódi hagyományát követte, de a históriát „fabulákkal“ színezte.
Népszerűségének ez az egyik titka: egyesítette a kor két legnépszerűbb műfaját, a históriás
éneket és a széphistóriát, de ezenfelül felfrissítette őket, díszes bárok ruhába öltöztette. A
barokk díszítő elem néha egészen elborítja az eseményt, s pótolni próbálja a teremtő, alakító
művészt.
Zrínyi szabadon teremtett a történelmi anyagból, Gyöngyösi a kész történelmi vázat csupán
agyondíszítette. Zrínyi mitológiájába lelket lehelt a keresztény hit, s Zrínyi hitének
egyéniessége; Gyöngyösi mitológiája csupán gépezet. A népszerű és sokat olvasott költő
műveltsége is teljesen felszínes; csak külsőségeket tudott felszívni.
Leíró művészete helyenként tökéletes; Arany János is rámutatott a kovácsműhely
leírásának elevenségére:

„Hatan állnak elő kovácsok számából.

Vaspor szennye ülte hízott pofájukat,

Szenek pozdorjája füstölte nyakokat,
Sok szikra csipdeste feltűrött karokat,
Egy-egy pöröly tölte befogott markokat

Ritkult a szakállok csapdosó tüzekkel,

Éktelen homlokjok pörzsöllött szemekkel,
Orcájuk varasult gyakor égésekkel:
Merő félördögök kormos személyekkel“.

Sokat tanult Gyöngyösi századának lírájától; Arany János epikába tévedt lírikust látott
benne, s valóban lírai részletei olykor sikerültek. Eposzaiban gyakorta találunk kiemelkedő, s
önmagukban is élőlírai darabokat, aminő Wesselényi első találkozása Szécsi Máriával:

„Le sem veszi szemét szép ábrázatjáról,

Mint a saskeselyű mikor naphoz járul,
Örömest rózsákat szedne orcájáról,
Nem lehet; énekét így kezdi szájárul:

Szívem rejtekének tündöklő csillaga!

Heléna szépségű kedvemnek világa!
Felderült napomnak nálad van világa!
S új fénnyel tündöklő est világossága!

Hattyúi termeted mert, szívem, igen szép,

Vagy is vidám deli egész testedben ép,
Nyelved friss, eszed nagy, orcád is kedves kép,
Magad kelletése szemeket fogó lép“.

Gyöngyösi a XVI-ik század és Zrínyi Miklós kemény veretű nyelve után lágy, könnyed
költői beszédet alapított. Arany János azt vallotta, hogy Zrínyi alakító erejével és Gyöngyösi
költői nyelvével meg lehetett volna írni az esedékes nagy magyar eposzt, s Gyöngyösi
nyelvét, mint forrást, egyenrangúnak tartotta a népnyelvvel.
Gyöngyösi első „divatos“ írónk, a kor ízlését szolgálta s hűségesen alkalmazkodott
olvasóinak szellemi igényeihez és színvonalához. Jellemében számos udvaroncra valló vonást
találunk, tudott élni a változó idővel; művei életének kanyargóit is pontosan feltüntetik. A
király hű Wesselényi szolgálatában indult el pályája, s a „Murányi Vénuszt“ nem utolsó
sorban urának udvarlására írta. De 1663-ban már Zrínyi Ilona és Thököly Imre házasságáról
írt, „tántorgó öregségében“ pedig Kemény János erdélyi fejedelem életét foglalta versbe.
Sikerült megalapítania a mulattató irodalmat.

L. Arany János Gyöngyösi-tanulmányát.

 Névtelen költők

A XVI. században kezdődik világuk; a XVII. és a kora XVIII. század a virágkoruk. Közeli
viszony fűzi őket Balassa Bálinthoz, mint a virágot termőföldjéhez; utódai, rokonai, epigonjai
és részben teljesítői. Balassa Bálinttól egészen Csokonai Vitéz Mihályig hiába keresünk nagy
lírikust, nincs költő, akiben érzelmi műveltségünk sugarai összefutottak volna, mint egykor
Balassa Bálintban. Ez a hiány azonban nem fejlődéstörténeti hiány, mert ha hiányzik is ebből
a korszakból a nagy költő, nagy líra azonban van. A Balassából feltörő „ének“ tovább élt,
fejlődött és gazdagodott; a sugarak éltek, csak nem egyesültek egy nagy lírai egyéniség
összefoglaló fényében, hanem egyenként villantak fel ismeretlen nevű költők verseiben.
Kéziratos daloskönyvek tartották fenn ezt a lírát, s ha leíróik nevét ismerjük is, nem tudjuk
biztosan megállapítani, hogy egyszerű másolóról, átíróról, tehát lírai továbbfejlesztőről, vagy
pedig szerzőről van-e szó?A kéziratos líra keletkezése és kialakulása nagyon hasonlít a
népköltészetéhez. A népköltemény megállapodott, kikristályosodott alakjáig hosszú fejlődési
út vezet, melyet „összeéneklésnek“ nevezhetünk. A népköltemény többnyire vándorolt,
részben vagy egészben bejária az országot, az egyéniségek egész sora alakított rajta míg véső
formát nyert, melyben az alkotó ösztön megnyugodott. Harsányi és Gulyás fölvetik a kérdést,
hogy daloskönyveinkben miért annyi a megegyező és rokon szöveg és mindjárt meg is
felelnek: a leírók azt vették át a hozzájuk került szövegből, ami megtetszett nekik, de
alakítottak is rajta, hozzáírtak, néha két-három versből szerkesztettek új költeményt;
„összeírásuk“ a népköltészet „összeéneklésével“ rokon folyamat.
A kéziratos dalköltészetbe a népköltészetből is beszivárogtak képek s elemek: a
beszivárgott népköltészeti elem azonban csak színfolt. Költői a nemességből, katonaságból és
deákságból kerültek ki, s elsősorban szerelmes verseket szereztek, melyeken gyakran
érezhetjük Balassa hatását, de egyre jobban eltűnik belőlük Balassa Bálint „szemérmessége“.
Az újkori ember megteremti a szabad emberi vallomás gáttalanul őszinte hangját, s már nem
szégyelli szenvedélyeit.
A kéziratos dalköltészet jellegzetes műköltészet, az újkor minden nagy irodalmi
áramlatának nyomait megtaláljuk benne, mindenekelőtt a reneszánsz és a humanizmus,
később pedig a barokk ízlés hatását. A hatások eleinte utánérzésekben nyilatkoznak meg,
számos névtelen költő pedig elsősorban díszítő elemeket merített irodalmi példáiból; az újkor
lírájának jellemző motívumai és díszítő elemei bejárták a magyar lírát is. A század legszebb
szerelmes versében azonban már a barokk életérzés, a barokk életszemlélet buja bősége
jelentkezik:

„Nagy szorgalmatosan kerestelek,

Minden utcában téged lestelek,
Igen akarom, hogy megleltelek.

Jó illatokkal teljes az házam,

Elég van mindenem és jó mirhám,
Szépen füstölgő minden jószágom,

Szép nyoszolyámat már megvetettem,

Selyem paplannal beterítettem,
Szép szőnyegekkel ékesítettem.

Most jöjj el velem és arra menjünk,

Ketten egymással szerelmeskedjünk.
 Szép játékokkal megelégedjünk.

Ifjúságodat ne töltsd héában,

Míglen vagy élted szép virágában,
Járj, szívem, kedved kévánságodban.

Mellyemet néha selyemzsinórral,

Néha aranyból vert pántlikával,
Tűzöm, megrakom szép virágokkal.

Mint nevendékeny plánta oly vagyok;

Úgy mint pünkösti kinyílt virágok,
Hol fehéredek, hol pirosodok.

Vagyok szerelmes, mint nőstény szarvas,

Kérlek kedvedre hogy megtapogass,
Ha lehet tűled, velem is mulass.

Néha fejemre csak fátyolt vetek,

Melyre szép szemmel ifjú legények
Néznek; de róla ők mit tehetnek?

Keskeny derekam arany párta-övvel

,Mely vagyon rakva szép drága kővel,
Kontyom is ékes szép arany tűkkel.

Aranyos végit patyolatokkal,

Szép hímmel varrott gyenge fátyollal,
Nyakamat körülveszem fodrokkal.

Megékesítem magam ezekkel,

Gyönyörűséges arany türkekkel,
Tíz újjomat arany gyűrűkkel.

Én el nem unnám veled játszodni!

Jeles beszédben elgyönyörködni,
Tudok emberrel én beszélgetni

Ne gondolj azért senkivel semmit,

Megálljon mindkettőnk között a frigy,
Mert az többin nem adnék valamit.

Ne szomorkodj, lám senki sem bánt,

Töltsd be kedvedet kit szíved kévánt.
Majd egészen süttetem a báránt.“

Megszületett az alkalmi költészet, főként lakodalmi költemények maradtak nagy számmal;

köztük szabad szájú s az erotikától bíborpiros versek. A lakodalmi költészet csúcspontja a
„házasok éneke“, igen kedvelt műfaj, tanító, enyelgő, néha gunyoros hangú; tanácsokat ád a
fiatal házasoknak, főként az asszonyoknak.
 Továbbra is lírai forrás maradt a biblia és a prédikátorsors. A prédikátor harcos, ostorozó
hangja szembetűnő módon megszelídül ebben a században. Az elmúlt korszak a harcolva
előrenyomuló protestantizmusé volt; a XVII. században az előrenyomulás megakadt, s a
prédikátorokra üldözés, börtön, nemegyszer gályarabság várt. E védekező küzdelem közben
alakult ki a második protestantizmus, melyben a harci szót egyre inkább a hitvallás szelídebb,
de töretlen zengése és a gályarab papok panasza váltja fel. Kemény csapást kapott a fa, s
lehullottak haragos, vérpiros virágai; de rögtön halványabb, szellemibb virágokat hajtott.
A katolikus visszahatásnak volt egy bécsi iránya is, mely a protestantizmussal éppen olyan
kíméletlen eszközökkel kívánt elbánni, mint a sérelmei miatt nyugtalankodó nemességgel.
Ennek a „visszahatásnak“ egyik áldozatáról, Czeglédi István kassai prédikátor vesztéről szól
egy 1671-ből való sirató ének, - tökéletes kis eposz. „Rómával állott sok harcokat, mert lelki
vitéz volt“, s a Wesselényi-szövetkezéssel kapcsolatban rebellisnek nyilvánították az
„ártatlant“. Pünkösd havában szekérre teszik, s mielőtt elhurcolnák, elmondja búcsúfohászát:

„No már ellenségim, csak hozzám lássatok,

Mert a Krisztusnak én ért búzája vagyok,
Megérttem, és immár csak megarassatok,
Megadják a bért is, csak várakozzatok!“

Pozsony felé hurcolták, de Nagyszombat határában, a „gabonák között“ megérezte, hogy

ütött utolsóórája. Megállanak, a haldokló folytatja fohászkodását, gyermekét a magyarság
szigetére, „Páthmos“-ra, Erdélybe küldi; angyalok serege állja körül a haldoklót, aki lelkét
„Krisztus markába“ ajánlja. Az elmúlt században a protestáns költészet nem termett ilyen
szelíd, átszellemült éneket; a XVII. században a megerősödő üldözés és nyomás arra
kényszeríti a prédikátort, hogy „befelé“ vigye a szabad vallás zászlaját, amint Kádár István is
„más útra“, „befelé“ küldi a magyar zászlót.
A politikai költészet legkiemelkedőbb darabja. Bethlen Gábor birodalmi éneke, Erdély
aranykorának zömök öntudatát árasztja. Ebben a versben már a magyarság legnagyobb
erkölcsi és történelmi élményei és eszményei jelentkeznek, a „közigazság“ és a „hitbeli
szabadság”:

„A magyar nemzetnek
S az körösztyénségnek
Én vagyok Gedeona,
Sok fejedelmeknek
És minden rendeknek
Függ rám szeme világa;
Süveg emeléssel
Tisztességes füllel
Jámbor nevemet hallja,

Astyáges régentem
Ágyában feküvém
Ilyen álmot látott volt:
Hogy szép leányának
Mandáne asszonynak
Ágyékából szőlő nőtt,
Kinek szép árnyéka
Egész Ázsiára
Messze földre elhatott.
Szívében félelmes
Astyáges álmától
Igen is megrettene:
Hogy leánya fiát
Maga unokáját
Veszteni igyekeze,
Kit lám az nagy Isten
Jövendő üdőben
Királlyá helyheztete.

Ha Cyrus országát
Királyi hatalmát
Szőlőlugas példázta,
Ki az nagy Perzsiát
S mind az két Ázsiát
Árnyékával befogta:
Így születésemet
S nagy hercegségemet
Nem vakszerencse adta.

Dávidot az Isten
Nagy veszedelmekben
Kegyesen megtartotta,
Serény vitézséggel
Okos bölcsességgel
Ott megajándékozta,
Izrael országát
Saul koronáját
Lám végre neki adta.

Régi magyaroknak
Jeles királyoknak
Én is nyomdokit nyomóm.
Hunyadi Jánosnak
Amaz nagy hadnagynak
Bátorságát én bírom,
És az Attilának
Két élű pallosát
Oldalamon hordozom.

Egész napkeletnek,
Napnyugoti résznek
Féleimire én vagyok;
Az föld is megrendül
Sok fül hírrel csendül:
Ha trombitát fujatok,
Sok diadalmakkal
Szerencsés csatákkal
Kit megbizonyíthatok.
Ferdinánd császárnak
Sok számú hadának
Sokszor gátot csináltam,
Tompérnak Bucconak
Sok német uraknak
Holtokig hadakoztam,
Kiknek halálával
Az nagy iga alól
Nemzetemet föloldtam.

Az Hunyadi Mátyást,
Amaz magyar királyt
Az németek mint félték:
Az bécsi asszonyok
Síró gyermekjeket
Mátyással ijesztgették,
Engem sem kívánnak
Valakik karomnak
Erejét megismerték.

Emlékeztemre
S nagy dicséretemre
Az lészen a jutalmam:
Hogy királyi székben
Pozsonyi gyűlésben
Közvox-ul választattam,
Melyre én magamat
Minden érdem alatt
Ugyan nem méltóztattam.

Elég vala nékem:

Hogy vala érdemem
Az magyar koronára:
Nem akartam venni,
Fejembe tétetni,
Másnak gyalázat jára;
Csak tartsa határát
Ám viselje gondját —
Nincsen bosszúságomra.

De a közigazság,
Hitbéli szabadság
Igen nagyok előttem;
Melynek oltalmára
Bosszúállásomra
Magamat lekötöttem.
Ha ki ellenem jár:
Míg életem fönnáll
Kardomat le nem teszem!“
 A klasszikus magyar önérzet és politikai mérséklet nyilatkozik meg az ismeretlen szerző
énekében. A magyar államférfi nem akarja másnak a határát sérteni, de vigyáz a magáéra s
birodalmát betölti duzzadó és mégis mértéket tartó önérzettel. Hatalmát a gondviseléstől
származtatja és a ,,közvox“-tól, a közösség ihletett beleegyezésétől. A versen végigvonul a
protestáns biblikus pátosz, írója a szentírást tekinti világtörténelemnek, belőle merít példát,
történelmi érvet és párhuzamot, de a magyar birodalmi élmény gyökereit is felsorolja: az
Attila-emléket s Hunyadi Mátyást, a két pólust: a nomád őst és a magyar kultúrkirályt.
Bethlen Gábort a természetes, puritán méltóság színébe öltözteti; sikerült az erdélyi aranykor
fejedelmi udvarának patriarkális levegőjét is megörökítenie.
Kéziratos daloskönyveink kedvelt műfaja a gajd, a gúnyos, szatirikus, humoros, néha
obszcén ének.

A kurucz költészet

A kuruc egyéniség, a kurucság belső formája és sok tekintetben életformája is Zrínyi

Miklós környezetében bontakozott ki. A kurucság szerves kapcsolatban áll a köznemességnek
a XVII-ik században vállalt új politikai szerepével; [A kuruc költészet átnyúlik a XVIII. századba.] e
szerep vállalása nélkül a nyugtalan társadalmi erők bizonyára más mederbe ömlöttek volna.
Werbőczy „népét“ a Dózsa-forradalom előtt gazdasági lesüllyedtsége és nemesi jogainak a
főrangúak részéről ért sérelmei sorakoztatták táborba. Werbőczy szabályos pártot alakított
osztálya jogainak és szerepének védelmére. Nemsokára újabb történelmi fordulat következett,
az ország három részre szakadt, az idegen uralom állandósult, a nemesi szabadságot most már
idegen erők és hatalmi tényezők fenyegették, ekkor alakult ki az a nemesi nacionalizmus,
melyet a Zrínyiek és Rákócziak, tehát a főnemesi elit mellett elsősorban a kisebb nemesség
képviselt, az idegen nyomás ugyanis erre a rétegre nehezedett megsemmisítő erővel. Két
magatartás jellemzi a kuruc időt: a szövetkezés és a bujdosás, az összeesküvés és a
menekülés; a kettő határai többnyire összefolynak. A nagybirtokos főrendek a múltban
hatalmi ligákba tömörültek, Werbőczy osztályérdekeket védő pártot alapított, az új-fajta
összeesküvők többre vállalkoztak: független magyar birodalom teremtésére. Nemcsak egyéni
létük és osztályérdekeik veszedelme mozdította őket, hanem a nemzeti veszedelem átérzése
is, mely mindenekelőtt lángoló idegen-gyűlöletükben tört ki. Az összeesküvőből könnyen
politikai bujdosó lett, egy lovon, egy szál karddal ki kellett szakadnia a társadalmi rendből,
hogy puszta életét menthesse; Partium nádasaiban és mocsaraiban kellett meghúzódnia, s
merész történelmi vállalkozásra kellett készülnie. A bujdosás „kiválasztódás“ lett; a megnőtt
nemzeti öntudat képviselői mentették lápok mélyébe, ködös mocsarakba néha csak égő
szenvedélyüket, s mérhetetlen dühüket, de a jobbak nemzeti igényeiket is, a szabad és
független ország „látomását“.
A kurucság atyja Zrínyi Miklós; a „Török áfiumellen való orvosság“-tól már csak néhány
lépés a „Siralmas panasz“, a kuruc lélek első nyílt kitörése, melyet valószínűleg Vitnyédi
István írt.
A „Siralmas panasz“ az ország megrontójának az idegen fajú királyt tartja. Vádat emel,
hogy fő végházainkat idegenek adták fel, vagy miattuk kellett elveszítenünk. Az idegenek
kihordják országunkból a kincseket, elkótyavetyélik a korona-javakat. Megbontják a magyar
egységet: „A Duna melletti magyarokat magukhoz kapcsolják vagy hazugsággal és álnok
szín-mutató kedvezéssel, azonban a Tisza mellékieket és Erdélyieket utáltatják, üldöztetik,
hogy így egymást fogyassák“. A „Siralmas Panasz“ a külső és belső ellenségtől (labancok!)
már egyaránt félti az országot.
Vitnyédi Zrínyi ügyvédje, barátja és jó szelleme volt: a kuruc nemesség „őseit“ ő szervezte
Zrínyi köré. Sopronban ügyvédeskedett, atyja jobbágysorból emelkedett fel, az elnyomott
mag fiában szökött merész törzzsé, mintha évszázadok mulasztását akarta volna pótolni. A
soproni ügyvéd iskolákat támogatott, seregnyi lutherista ifjat küldött ösztöndíjjal nyugatra,
fejedelmekkel levelezett, kereskedelmi kapcsolatokat szerzett Zrínyinek, katonákat tartott
saját költségén Zrínyi példájára.
Vitnyédi fogalmazta meg Zrínyi Miklós pályáját: „Elébb a palatinusság, azután a
hercegség, s végül amit Isten akar“. „Phoenixnek“, a magyar birodalmi gondolat
inkarnációjának tartotta Zrínyit: „sokáig fáradt a természet, ameddig alkotta őt“. Nehéz
elhatározó percekben csodálatos módon, mintegy belső sugallat nyomán, begördült Zrínyihez
a kocsija, vagy megérkezett a levele, s Vitnyédi szavaiban Zrínyinek széles közösség óhaját
kellett éreznie.
Mátyás király birodalmi gondolatát Vitnyédi fordította le a XVII-ik század nyelvére; latin
befolyásra támaszkodó latinos magyar birodalom volt az eszménye: a francia király legyen
Magyarország királya és Zrínyi a helytartója. De az időben élt és komolylehetőséget látott az
Erdélyben fölzsendült magyar birodalmi gondolatban is, a „napkeleti birodalomban“, mely
Kelet-Közép-Európára támaszkodnék s irányítóemberi szerepet vállalna benne. A francia
királlyal levelezett tervei érdekében, de a román vajdával is. A latin Európával építendő
szerves kapcsolat volt magyar birodalmi gondolatának egyik sarka, a másik pedig Erdély
politikájának örök gerjesztője, Báthori Gábor mámorának s Bethlen Gábor súlyos, józan
fontolgatásainak gyümölcse: a törökre támaszkodó, s szívós erejével a törököt is túlélő „keleti
Magyarország“.
Vitnyédi Magyarország vándora, „bujdosója“volt; nagy politikai tervek vágtattak
nyugtalan szekerén. Lángolt és szervezte a köznemességet Zrínyiért s egy birodalmi álomért,
ő tartotta össze, amíg lehetett a Wesselényi-szövetkezés folyton szétfutni készülő vezéreit, bár
csak egyelőre nélkülözhetetlen „bábuknak“ tekintette őket, s azokban hitt, akiket mögéjük
toborzott: a hősi szerepet vállaló köznemesekben. Lassanként be kellett látnia, hogy a vezérek
még bábuknak sem jók, s ekkor kitört belőle a mélyből jött emberek örök politikai mámora: a
forradalom. Kuruc „kalandot“ akart végrehajtani, el akarta fogatni egyik útja alkalmával a
császárt, hogy n magyar kívánságokat ilyen úton csikarják ki tőle. A szövetkezés vezetői
azonban visszariadtak a forradalmi lépéstől; Vitnyédi élete pedig csakhamar elpattant, minta
túlfeszített húr.
Zrínyi s Vitnyédi egyik híve a Wesselényi-szövetkezés leleplezése után börtönbe került;
Bónis Ferencnek hítták, a fölkelni készülő zempléni nemesség vezére volt. A vérbosszú
halálra ítélte, 1671 április30-án fejezték le Pozsonyban. Kivégzése előtt verset írt, új magyar
műfajt alkotott: a halál előtti fohászkodást; az egybesűrűsödő életáhítat, a nagy belső
számvetés énekét. Az ő nemzeti ódájában már a kurucság eszmevilága és érzelmi kultúrája
nyilatkozik meg, tehát első kurucversünknek tekinthetjük:

„Fekete gyásszal beborult Magyar Nép,

Ha elnézem benned, nincsen egy pontnyi ép,
Mert sok gyülevész nép már mindenfelől tép,
Ki miatt csak oly vagy mint senyvedő kép.

Rettegés, félelem környékezett téged,

Minden bontogatja vékony békességed,
Nem állhatsz ellene, nincsen erősséged,
Mellyel rettenthetnéd fene ellenséged.

Ügyed porban hever, rád sok veszély tódul,

Régi szabadságod szolgaságra fordul,
Vigasságod helyett szemedből könny csordul,
Kemény szív sorsodon, amely meg nem indul.

Csak magad maradtál mint mezőn a tarló,

Melynek ékességét lemetszi a sarló,
Ó édes Nemzetem, mely igen vagy gyarló,
Mert nincs az udvarban éretted udvarló.

Ó kemény állapot, kinn éjjel s nappal sír

Szívem, hogy nemzetem békességgel nem bír,
Magam is senyvedek nincsen enyhítő ír,
Fogságom sebére, mely volna kedves hír.

Neked édes hazám, vékony erőm szerint

Mindenben szolgáltam, nem mutattam csak színt,
Mint tudtam rólad elhárítottam a kínt,
Úgy cselekedtem én igaz Hazafikint.

Igaz ügyed ha volt, kiköltem melletted,

Nagy ínséget láttam szüntelen feletted,
Melyet méltatlanul szenvedek helyetted,
Éltemet nem szántam, mert megérdemletted.

Sérelmes sebedet én gyakran kötöztem,

Borral és olajjal szívesen öntöztem,
Javaimmal magam soha nem töltöttem,
Sőt a magamét is néha rá költöttem.

Oltalma megromlott sorsodnak voltam én,

Nem is igyekeztem soha a magamén
Ügy, mint a magadén ügyed keserülvén,
Mind azért szállott rám most ez lángozó szén.

Boldogságod, hogy nincs, szívem mely igen sír,

Tudom e fogságban fejem véget nem ér,
Előmenetedre többé vissza nem tér,
Azért ma tetőled hív bocsánatot kér.

Iszonyú rabságot kik velem szenvedtek.

Magyarok címeri, nemes ágból lettek,
Ha mikor vétettem, míg éltem veletek,
Lelkem áldására mind fejenként gyertek.

Téged édes hazám, ki Ínséget szenvedsz,

Szörnyű félelembe majd szintén elepedsz,
Senkit oltalmadra sehol nem remélhetsz
Istennek ajánlak, fordulj a vezérhez.

Rajtad a nagy Úrnak áldása maradjon,

Irgalma mint a víz bőven rád áradjon,
Mikor vívsz a harcon, karod ne fáradjon.
 Ellenség tőrében néped ne akadjon.

Igazság és jóság szeretettel egymást

Csókolgassák benned ugyan szemlátomás!
Lásson határodban minden bő áldomást,
Tiszteljék az Istent fiaid és nem mást.

Uram elvégeztem, melyet bíztál reám,

Igaz vallásomban melyben szült volt anyám
Híven megmaradtam, jövel kedves atyám
Lelkemet vedd hozzád, add meg szép koronám.

Az ezerhatszázban és a hetvenegyben
A Sz. György havának harmadik hetében
Poson városában rabságba lettemben
Így kesergem sorsom s hazámat ügyében.

O dolor, o dolor, oh ingens dolor, oh ingens dolor!“

Ebben a kuruc elégiában már kibontakozik a sérelmi tudat, s a kuruc önfeláldozás áhítata.
Eleje a Rákóczi-nótára hasonlít, más helyütt a népdal egyszerű, természetes beszédébe fordul
a vers, a vége felé pedig felcsillan Kölcsey Himnuszának fohászkodása és áldása. Bónis
Ferenc éneke mindenképpen lírai ős-képeink sorába tartozik; a kutatók a legutóbbi időben
fedezték fel.
A szorosabb értelemben vett kuruc költeményekhez azokat a verseket soroljuk, melyek a
Thököly- és Rákóczi-fölkeléshez fűződnek. Tágabb értelemben azonban ide számíthatjuk
mindazokat a költeményeket, melyek a XVII—XVIII-ik század szabadságmozgalmaival
lazábban bár, de összefüggenek. A kuruc költemények keletkezése és kialakulása úgy történt,
mint a névtelen költők verseié általában, azzal a különbséggel, hogy e versek gyújtópontjába
országos gondok, aggodalmak, politikai és hadiesemények kerültek. Átírások és
tökéletesítések sorozatán keresztül jutottak „végső alakjukhoz“; Thaly Kálmánt tekinthetjük
utolsó átírójuknak és fejlesztőjüknek.
A nemzeti küzdelmek korában a protestálás politikai gondolattá érik; az elnyomott vallás
és az elnyomott nemzet panaszai és lázadásai eleinte egészen szorosan egybefonódnak, a
hitbéli szabadságért és a nemzeti függetlenségért folyó küzdelem egyértelművé válik; még a
protestáns biblikus líra is beletorkollik a kuruc költészetbe. Igen jellemző, hogy Zrínyi a hű
katolikus már magáévá tette a protestánsok sérelmeit és hajlandónak mutatkozott kiállani
érettük, II. Rákóczi Ferencet, a magyar katolicizmus egyik legtisztább alakját pedig döntő
többségben protestánsok támogatták.
A kuruc korszakban a magyarság két csoportra szakad: kurucokra, akiknek tudatát teljesen
elönti a nemzeti sérelmek nyomában támadó düh s keserűség és labancokra, akikben a
sérelmek nem hevültek dacos, mindenre kész rebellióvá. A korai kuruc költészet hevesen
állást foglal a királyhű katolikus papság s főnemesség politikai vezető szerepe és az országra
nehezedő, egyre kibírhatatlanabb német nyomás ellen:

Ágyadban nem fekhetsz, mert elordinálta.

Asztalod nem tiéd, mert rajta az kártya,
Több német urakat kártyázásra várja:
Ez Magyarországnak egyik nagy igája.
 Az kártyát elunván kezd az kockázáshoz,
Ezzel sem elégszik, alkalmatlansághoz
Másra lépik, mert nincs országunk javához.

Abrakot és szénát kér a lovainak,

Szép, fejér lágy cipót hordat éh gyomrának,
Gyönge levest, tyúkhúst parancsol szájának,
Édes lángízű bort hordat ő torkának“.

A kuruc költészet népi jellegéről alig beszélhetünk. Tagadhatatlan, hogy népköltészeti

elem is olvad a kuruc költészetbe, de uralkodó szín nem lett belőle. II. Rákóczi Ferenc
szabadságharcát parasztok kezdték, de a később hozzácsatlakozó nemesség teljesen kezébe
ragadta a vezetést, így történt a kuruc költészetben is: a nemesi-nemzeti szemlélet uralkodik
benne, de el kell ismernünk, hogy a kuruc öntudat a XIX. század elejének reformtörekvései
mellett nemességünk legszebbtörténelmi és szellemi teljesítményei közé tartozik.
Mikor megindultak a függetlenségi harcok, megszületett a kuruc epika, a harcokat és
„veszedelmeket“ elbeszélő költemények sorozata. Közvetlen s hű beszámolót nyújtanak az
egykorú eseményekről, de modoruk már eltér az előző korszak szárazabb krónikás modorától.
Az írót magával ragadja az esemény, nem rideg beszámolót ád, hanem az együtt érző kortárs
izgalommal telített élményeit fejezi ki. Jeremiádszerű hangnem uralkodik a korai kuruc
versekben, jajgatva, panaszkodva és keserű fohásszal kísérve mondják el a csaták lefolyását s
ábrázolják a szomorú csataképeket:

„Feketehalomnál esik nagy vérontás,

A holott hallatott szernyű nagy sikoltás,
Mint az sűrű nyilat az puskaropogás,
Véres fegyver előtt egymásra borulás“.

A későbbi kurucversekben más magatartást találunk. A siralmas panaszkodó hangot vitézi

hangváltja fel, a kezdetlegesen elbeszélő és leíró stílus helyébe balladás hang lép:

„Mikor Balogh Ádám a kardját emelte:

Sándor László akkor dandárt reá vitte.
Vedd fel fiam bátran németnek lövését,
Ne mutasd szívednek semmi röttenését,
Ne mutasd szívednek semmi röttenését!“

Ezek a sorok a „Kölesdi harcról“ szóló versből valók, melynek hitelességét a

„balladáknak“ nevezett legszebb kuruc versekkel együtt többen tagadják, s szerzőjüknek
Thaly Kálmánt, a kuruc emlékek nagyrendezőjét tartják. Annyi bizonyos, hogy úgy lírai
színvonal, mint pedig költői magatartás tekintetében a Thalynak tulajdonított versek kiválnak
a korai kuruc költemények sorából, a kételkedés külső alapja tehát nem hiányzik.
Mindenekelőtt azt a kérdést kell eldöntenünk, hogy beszélhetünk-e egyáltalában „kuruc
balladákról?“ Annyit minden kételkedéssel szemben meg kell állapítanunk, hogy a kuruc
költészetben már korán jelentkezett a balladai hajlam. Mert mi a ballada lényege? Az epika
szövetébe benyomul a dráma és átalakítja az epika időmértékét. A balladai hang formai
lázadás az epika merevebb időmértéke és földhöz-ragadtabb valóságérzete ellen a drámai és
szintetikusabb életérzés nevében. A ballada szabadabban bánik az anyaggal, s rákényszeríti a
dráma ritmusát. Az epika ihletét ezer súly köti, elsősorban az „epikai hitel“ béklyója; a
ballada ihlete szabadabb időmértéket, sűrítettebb kifejezést követel. Ilyen értelemben a kuruc
versek java: ballada.
A Thalynak tulajdonított kuruc balladák közelebb állanak balladánk legtisztább
megnyilatkozásához, a népballadához, mint bármelyik költőnk mű-balladáihoz: a „közelség“
azonban csupán annyit jelent, hogy jobban megközelítik a műfaj eredeti lényét és lényegét. E
hasonlóság alapján eleinte népkölteménynek tartották a kuruc balladákat, későbbi kutatók
azonban Arany János hatását fedezték fel nyelvükön és Thaly Kálmánban keresték
szerzőjüket. Thaly minden bizonnyal „átírta“ a kuruc verseket, de tarthatatlannak hisszük azt
a véleményt, amely el akarja hitetni, hogy Thalynak mindvégig sekély költészete ezekben a
sajátjának nem vallott versekben megmagyarázhatatlan módon rendkívüli költői magasságba
emelkedett. A kételkedők a kuruc költészet „mítoszát“ akarták szétoszlatni, s nem vették
észre, hogy ugyanakkor lélektani és irodalmi szempontból tarthatatlan „mítoszt“ fonnak Thaly
köré.
Maga Thaly sem tagadja, hogy némelyik kuruc verset a szájhagyomány útján megmaradt
ősszöveg nyomán közli. Aki irodalmunk élettanát, s a kurucság messzire nyúló hatását ismeri,
nem csodálkozik ezen. Népköltészetünk is befogadott, tovább érlelt és megőrzött néhány
kurucverset. A kéziratos kuruc költemények nem voltak mai értelemben vett olvasásra szánt
irodalmi művek, hanem tájról-tájra szálltak, talán nem is annyira a nép, mint inkább a
köznemesség körében. Arany János is küldött Thalynak egy szájhagyomány nyomán
följegyzett kuruc éneket. Kálmány Lajos a XIX. század végén pogány korunkból származó
elemeket talált néphagyományunkban; miért ne hihetnők, hogy a kuruc költemények másfél
századon keresztül tájról-tájra szálltak s megőriződtek annál is inkább, mert a mezei nemesség
egyik legkonokabb történelmi élménye a kurucság volt.
Thaly Kálmán ismerteti rendező és továbbfejlesztő módszerét is: „Csak magam tizenhét
variánssal rendelkezem — írja a Rákóczi-nótáról — tizenhét példány használatával és
egybevetésével adtam a föntebbi közleményt“. Thaly tehetsége nem volt eredeti
alkotóképesség, de mindenesetre elsőrangú rendező, s gondozó volt; ő maga nem hozott
termést, de a csírák továbbérleléséhez nagyszerűen értett.
A kuruc költemények kárpótolnak hiányzó nemzeti drámánkért; századok drámai sorsát és
végzetét fejezik ki, történelmi „fátumukat“; éppen olyan sajátságos magyar műfajt alkotnak,
mint az erdélyi emlékiratok. A drámai alkatú, de szigorú műfaji törvényekhez nem kötött
ballada formája fölötte alkalmas volt a szabad ömlésre, nemzeti drámánk gátlásokat nélkülöző
kifejezésére. Egyik híres kuruc versben, Rákóczi búcsúzójában drámai „párbeszédet“ is
találunk, a végső bújdosásra készülő fejedelemnek a magyar kórus felel; — a kórus, akár az
antik tragédiákban. A magyar nép drámája a népballadában teljesedéit, nemzeti drámánk
pedig kuruc balladáinkban.
Kuruc líra is volt, legkimagaslóbb emléke a „Tábori dal“, a kuruc himnusz:

,,Te vagy a legény Tyukodi pajtás!

Nem olyan, mint más, — mint Kuczug Balázs,
Teremjen hát országunkban jó bor áldomás...
Nem egy fillér, — de két tallér kell ide pajtás!

Szegénylegénynek olcsó az vére:

Két-három fillér egy napra bére;
Azt sem tudja elkölteni mégis végtére
Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!

Rajtunk német dúl, rajtunk török jár,

Tűz-vassal pusztul ország és határ;
 Ez az istentelen német annyi kárt tött már:
Hozzá képest hogy mit sem tött török, sem tatár!“

Bónis Ferenc elégiájának, a „tőnek“, pirosabb, haragosabb virága a „Tábori dal“, az érett
kurucság vallomása a tragikus sors méltóságteljes, fölényes viseléséről. Az idegen erők között
való őrlődést végzetnek tartja, szembenéz vele; szikár, töretlen magatartása nem rokkan meg a
sűrű halál színe előtt. A magyar lélek széles, gazdag emberségére vall, hogy még ebbe a
tragikus történelmi énekbe is belezeng a mezei áhítat áldó mozdulata, a „jó kedvet s
bőséget“,illetve „jó bort áldomást“ kérő fohászkodás. A „Tábori dal“ éppen úgy Kölcsey
„Himnuszának“ az őse, mint Bornemisza Péter verse („Mikor lesz lakásom jó Buda
várában?“).
II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát a jobbágyok társadalmi forradalma indította útnak,
társadalmi eszméket a kuruc költészetben mégsem találunk; ez a hiány bizonyítja, hogy a
kuruc költészet megteremtésében nem volt komoly szerepe a népnek. A népsorshoz a
„bujdosó énekek“ állanak a legközelebb. A harc bukása után egy nagy bujdosó mentette
magával a tovább dacoló magyar lelket, II. Rákóczi Ferenc, de voltak „kis bujdosók“ is, Buga
Jakabok, névtelen katonák, akik rongyosan, éhesen a hegyek között lappangtak, s „énekeik“
reálista nyíltsággal panaszkodnak elesett sorsukról. II. Rákóczi Ferenc harcát a népi elesettség
indította útnak, s vitézi elesettségbe hanyatlott, Buga Jakabok nyomorult sorsába. Jellemző,
hogy a népköltészet magába szívta a „kis“ bujdosók énekét, később pedig a bujdosó katona
alakját azonosította a betyárral.

Vitnyédi életére l.: Hörk József: Muzsaji Vitnyédi István,

Fabó András: Vitnyédi István levelei.

Az erdélyi emlékirat

A XVII-ik század második felében s a XVIII-ik század elején az emlékirat éppen olyan
összefoglaló műfaj, mint a XVI. században a protestáns prédikáció: mindkettőbe a legtöbb
fért bele az életből, s amint Bornemisza Péter prédikációinak burkából a novella feslett ki, az
erdélyi emlékiratokban ott csírázik a magyar regény, de jó ideig, Kemény Zsigmondig, nem
akadt merész író, aki az emlékiratok belső alkatából s anyagából megteremtette volna
természetes, eredeti regényünket. Az emlékirat egyéni állásfoglalás az élettel szemben, tehát
széppróza; az emlékíró nem tudományos történelmi módszerrel írja könyvét, hanem
közvetlen, személyes élményeiből igyekszik művet teremteni. Némelyik emlékíró alkotó
egyéniségét csak stílusának jó ízén érezzük (Kemény János), de Apor Pétert, Bethlen Miklóst,
Bethlen Katát és Cserei Mihályt eredeti széppróza írónak tekinthetjük. Az erdélyi emlékiratok
közül Apor Péteré, a „Metamorphosis Transylvaniae“ 1736-ban jelent meg, de a XVII. század
Erdélyének életéről szól, s mélyebbre is megy, ő tárja fel a legősibb életréteget. Apor a
patriarkális rendi társadalom süllyedését, s a régi magyar életforma vesztét siratja. Nem a
természetes fejlődés feszítette szét a régi életformát, hanem Erdély önállóságának pusztulása
után a ,,közel-nyugatról“ (Bécsből) érkező idegen hatás, mely korszerű újítás helyett inkább
pusztított és torzított. A „közel-nyugatnak“ hatása mindig a magyarság szétoldódásában és
belső megzavarodásában nyilatkozott meg. Apor idejében Erdély önállósága már megszűnt, a
patriarkális fejedelmi udvar helyett a bécsi császári udvar merev rendje, címkórsága, s hideg
csillogása lett az erdélyiek eszménye; Apor Péter még egyszer figyelmezteti a magyarokat az
elhagyott régi életforma értékére és szépségére.
Aportól megtudjuk, hogy a régi énekesrend utolsó képviselői az udvarházak énekes inasai
voltak: „Mikor megittasodtak az emberek, akkor énekelni kezdettek, valami szép régi magyar
dolgokról énekeltettek, néha szerelem énekét is mondottanak, kivált az nagy embereknek régi
időben mikor mulattanak, igen kedves muzsikájok volt a török síp, egyszersmind az dob,
akkor szép magyar nóták voltának, s azokat futták, s annál ittak az nagyja az embereknek...
most talám azokat a szép magyar nótákat Erdélyben senki el sem tudná fúni. Trombitáltak is
némelykor, de azt úgy futták, mintha egy falka farkas ordított volna“.A „régi szép magyar
dolgokról“ szóló énekek talán ősibb és mélyebb hagyományt őriztek Erdélyben, minta XVI.
század históriás énekei, bizonyára a régi hősi énekek folytatásai voltak; a harsogó kürtök a
katona-sorsra figyelmeztettek. Halottat sirató „rend“ is élt, sirató asszonyok, kiknek hivatásuk
volt a holtak búcsúztatása és nemzedékről-nemzedékre öröklődő siratóénekeik a magyar
ősköltészet és népköltészet eredeti műfajának tekinthetők.
A patriarkális korszakban az úr életmódja közelebb állott még a természethez, a mezei
egyszerűséghez, s így több közösség fűzte a paraszthoz. A nyelv, az ének, a hegedős
muzsikája s a mámor érzelmi téren összefűzte őket; amúgy a nemesek az úri vérközösséget, a
régi törzsi öntudat még mindig viruló maradványát vallották; ha nemes leány jobbággyal
szerelemre lépett, s megszökött, nem ítélték el, hanem támogatták, fiát pedig befogadták a
nemességbe. A vérközösség vallása, a régi ének és a muzsika ó-érzelmei, a nemzedékről-
nemzedékre öröklődő szokások és szertartások tartották össze a régi erdélyi nemességet. A
patriarkális élet derűs volt, a humor bőséges erei folytak benne, a humor volt a fűszere, s a
kristálytiszta életbölcsesség az alapja. A régi úrnak nemcsak „trombitási, török síposi, dudási,
furulyási, cimbalmosi s énekesi“ voltak, hanem „asztali mulató markalfi, avagy az; mint hítták
bolondjai“, mert „az tréfában igen gyönyörködtek asztalnál“. A lakomák vaskos, mezei
symposionok voltak, szertartások, melyek a XVI—XVII-ik században lényegében úgy folytak
le, mint Attila udvarában: a hódító törzs életkedve, s bőséges mámora nyilatkozott meg
bennök.
A patriarkális magyarság szertartásai ómagyar dolgok megőrzéséről s kelet, Bizánc és a
törökség hatásáról tanúskodnak. A legszigorúbb szabályok szerint történtek a szertartások, a
leánykérés, a házasság, a temetés. A keleti-pusztai hagyományok bizánci színekkel, a sztyep
szabad lendületei bizánci szertartásossággal keveredtek régi szokásainkban. A puritán magyar
életforma nem volt rideg, vagy szegényes.
Ha az erdélyi magyar lélek egész hagyományáról képet akarunk nyerni, Apor Péter műve
után rögtön Bod Péter önéletírását kell olvasnunk. Apor Péter a patriarkális mezei úr
magatartását képviselte, stílusa lassan, nyugodtan csörgedező, finom gúnnyal, s humorral
telített, eredeti szavaktól és mondásoktól jóízű stílus; Bod Péter műve a szűkszavú, pontosan
fogalmazó tudósé. Bod külföldön tanult. Lengyel- s Németországon keresztül nyugatabbra
ment, Németalföldre; az erdélyiek csaknem valamennyien egy másik kisnép példáján
igyekeztek okulni, szellemén nevelkedni. Bod kultúrprogrammot hozott haza, akár Apáczai
Cseri János. Míg az erdélyi mezei ember inkább a keleti lélekhez s hagyományhoz
ragaszkodott, Erdély legjobb szellemei Nyugat legmélyebb tanítását hozták a tarsolyukban és
valószerű magyar kultúrprogrammá alakították; Apáczai Cseri János ennek a folyamatnak
legnagyobb képviselője. Erdélyben a régi magyarság, Bizánc, az állandó török hatás és
Nyugat legmélyebb értelmű tanítása elegyedett szerencsés szellemi öntvénnyé.
Apor Péter a régi magyar életforma külsejét rajzolgatja, a régi lélek mélységét azonban
leginkább Bethlen Kata önéletírása fejezi ki. Bethlen Katát a közügyek alig érdekelték, egyéni
életének küszködéseit, emlékeit vetette papírra, írásában éppen ezért szabadabban
nyilatkozhatott meg a belső mélység. Élete vallásos összeütközés drámai izgalmai között
zajlott le, s példája makacsul dacoló s hitvallóan ellenálló képességünknek. Gondolkodás
nélkül, nyugodt lélekkel vállalta az egész életre szóló harcot első férjének katolikus
rokonaival, s később saját katolikus leányával. Életét hivatásnak tekintette, s a gyenge,
betegségekkel sújtott asszony a katona keménységével folytatta küzdelmeit. Kezdetben finom
gúnnyal, fölényes humorral, később egyre növekedő átszellemültséggel, s lelki fegyelemmel
teljesítette elrendelt feladatát. Az Istenbe olvadó lélek azonban Istennel szemben is kemény
tudott maradni, ha túlságosan meglátogatta és „súlyával“' reánehezedett: „Szünnyél meg
Uram tőlem, hadd vegyek erőt az én halálom előtt“. Szenvedéseiből és megrázkódtatásaiból
öntudatlan esztétikai ösztönnel belső drámai színjátékot, „műfajt“ teremtett, melyet zordon
erővel és meglepő tárgyilagossággal tudott kifejezni, akár két század múlva Kemény
Zsigmond. Bethlen Kata a magyar drámai lélek egyik legközvetlenebb, legeredetibb
vallomása; kalauz Kemény Zsigmond lelkéhez és világához. Stílusában van valami kordában
tartott, belső égésben edzett kálvinista pátosz; írása az irodalmi művé való érés utolsóelőtti
állapotát fejezi ki.
Időrendben Mindszenthi Gábornak 1540-ben megjelent naplóját tekinthetjük a legrégibb
irodalmi értékű emlékiratnak. A napló Zápolyai János életének utolsó napjait örökíti meg a hű
udvari ember hálával telt s elfogódott hangján. Szalárdi János „Siralmas krónikája“ (1662)
már szélesebb medrű könyv. Állampolitikai bölcselkedéssel kezdi, átveszi a XVI-ik század
örökségét az ószövetségi magyar tudatot, az ószövetséggel való sorsközösség vallását, s
Erdély mármint az önálló magyar birodalmi gondolat örököse jelentkezik nála. Egyéni, írói
állásfoglalást Szalárdinál hiába keresünk, puritán krónikás ő, prózai Tinódi Lantos Sebestyén
profetikus prédikátor örökséggel színezve. Tinódinál színesebb író, szélesen hömpölygő
mellérendelt mondataiba a külső élet egésze belefér. Magyar „életképe“ részletes és pontos
emlék.
Az erdélyi emlékírók közül egyedül Szalárdi folytatja a régi gesták állampolitikai ízű
modorát, legnagyobb érdeme tiszta magyar nyelve, míg Bethlen Miklós önéletírását
ugyancsak szétzilálja a tömérdek latinosság, néha latin-magyar keveréknyelven ír. Az újkori
magyar léleknek azonban Bethlen Miklós az első nagy prózai felszabadulása. A keresztény
hívőség ugyan maradék nélkül élt benne, bibliás ember volt, a komor magyar ószövetségi
tudat a janzenizmus modern komorságával és kálvinista fatalizmussal keveredett benne,
visszafojtotta erős érzékiségét, állandó lelkiismeret-vizsgálattal tartotta kordában életét, az
újkori ember életszemlélete és racionalista hajlama mégis az ő művében jelentkezik először
elemi erővel. Az élet s az ember már nemcsak erkölcsi, politikai és társadalmi, hanem
biológiai és fiziológiai kérdés volt neki, első magyar prózaírónk, aki az egész emberről
szabadon beszél, s az ember minden testi-lelki megnyilatkozásának fontosságot tulajdonít. Ez
a „felszabadulás“ jellemző újkori vonás, mely Bethlen Miklósban a sajátos magyar kifejező
formát is felszabadította, önéletírása: szabad belső ömlés. Nincs merev szerkezete, a szabadon
ömlő anyagot nem koncentrálja, nem kényszeríti határozott és zárt formába, az egyéni ügy és
a közügy, a leírás és az elmélkedés, a lírai merengés és az epika szerves szövevénnyé
fonódnak művében, mely szabad magyar műfaj; Szabó Dezső „újabb művei“ ennek a
műfajnak legfrissebb megnyilatkozásai. Az ő hosszú, bonyolult, latinossággal tűzdelt
mellérendelt mondatai életszemléletünk lényegét ábrázolják, melyet még a nagy pusztáról
hoztunk. Azt tanítja ez az életszemlélet, hogy az élet határtalan, tehát egymás mellett elférnek
a dolgok, s az egymás mellé rendeltség a legmagasabb emberi életforma.
Bethlen Miklós egyéni tragédiája abban rejlett, hogy Bethlen Gáborhoz hasonló építő
egyéniség volt, Bethlen Gáborénál szélesebb európai látókörrel. Beutazta nyugatot s gazdag
élményanyaggal tért haza, de Apaffy Mihály korában élt, az önálló Erdély feltartozhatatlan
bomlásának évtizedeiben. Európaiságát megvetették, Teleki Mihály „franciának“ csúfolta, s
nem kapott képességeinek megfelelő országos szerepet. Egyéni küzdelmet kellett folytonosan
vívnia, a puszta élete forgott kockán, „idegen“ volt a süllyedő-züllő rendiség világában,
minden mozdulatától féltek. Végigszenvedte korát, de olyan viruló egyéniség volt, hogy nem
tudott belesavanyodni, vagy belekeseredni; parasztos szívóssága s európai öntudata
megmentette, fenntartotta.
Apaffy Mihály züllött rendi társadalmában buján kivirágzott a torz közösségi életforma: a
liga. A liga kezdetleges „pártszervezet“ volt, szemérmetlen érdek-szövetség magasabb
nemzeti öntudat nélkül, s eszközöket nem válogatva tört a hatalomra. Fiatal korában Bethlen
Miklós is belekeveredett egy ligába, hogy egész életére megundorodjék tőle. Nemsokára
ártatlanul fogságba került s kiszabadulva már csak szellemi hivatást akart vállalni. Ifjúkorában
rövid ideig Apáczai Cseri János volt a mestere, kinek emlékét sohasem feledte el; Apáczai
Cseri Bethlen Miklós szerint az elmebeli kháoszt akarta rendbe szedni, tanítványa pedig a
politikai és társadalmi kháoszt; rokon racionalista hivatást vállalt s racionalizmusa keresztény
lelkiismerettel, tiszta humanizmussal és természetes életbölcsességgel elegyedett. „Hiszen én
— írja,— mikor a rabságból megszabadulék, olyan Cartesius-forma [Descartes] honorárius,
ingyen tanító professor akarék lenni, és az én vélem soha meg nem alkható világtól végbúcsút
venni“. Irányító szellem akart lenni, holott Misztótfalusi Kis Miklós sorsa eleve példázta az ő
sorsát is: „Hogy Tótfalusi Miklós ritka nagy mester-emberből a lelket kihajtá a
bálványosvárallyai Tőle elvont malom és a Csepregi Mihály professor üldözése“, — így
Bethlen Miklósból is éppen független, „Cartesius-forma“ lelkét akarták „kihajtani“'a ligások.
Bethlen Miklós korának társadalmában folytonosan „bujdosott“, siklott, mint a csík,
diplomáciai képességével akár egy országot „bujócskáztathatott“ s megmenthetett volna. A
zord időben mégis megírta, megörökítette az erdélyi magyar egyéniség belső „szabását“', s
erre az egyéniségre szabta művét. Kemény Zsigmond Bethlen Miklós szellemi hagyatékának
éppenolyan természetes folytatója, mint Bethlen Kata örökségének.
Bethlen Miklós életének végén már a Habsburgok jogara alá került Erdély, megélte II.
Rákóczi Ferenc felkelését, s még egyszer megkísérelte, hogy Cartésius-féle tanítómester
legyen. 1704-ben politikai tervet dolgozott ki Magyarország megbékéltetésére, s belső
harcainkon túl a kelet-közép-európai béke megteremtésére. Apaffy Mihály után most a
császár vetette börtönbe, s később kiszabadult ugyan, de Bécsből többé vissza nem térhetett
hazájába. Tervének címe: „Olaj-ágat viselő Noe galambja“, s a magyar sorsról olyan sorokat
ír benne, melyek nemzeti ódánk legnemesebb hangjára emlékeztetnek: „Több háromszáz
esztendejénél, mióta Magyarországban, Magyarország felett a két, úgymint a napkeleti és
napnyugati impériumok között fegyverkezés vagyon, de mégis a dolog el nem Igazodott; ég
mint Móses csipkebokra, de meg nem emésztethetik; sem napkelet egészen el nem
foglalhatta, sem napnyugat egészen meg nem tarthatta. Valaki ezért az históriában bölcs vagy,
lásd a két impériumok között Istennek határt vető ujjait“. Néhány lappal odább pedig ezt írja:
„Ez a magyar nemzet elosztása olyan volna, mint egy a két birodalom köziben Istentől önnön
magától épített torony“. A magyar nemzeti eszmének éppen olyan vallásos mélységű
manifesztuma e néhány sor, mint Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc prózája.
A kurucság egyik arcát, a fényeset, Thaly Kálmán gyűjteményei s művei mutatják, másik
arcával „árnyképével“ pedig Cserei Mihály krónikájában találkozunk. Cserei 1661-től 1711-ig
foglalja össze az erdélyi eseményeket, de tekintete egész Magyarországot bejárja. Nyíltan
szembefordul az anyaország nemzeti küzdelmeivel, melyek egymásután lehanyatlottak
anélkül, hogy szembetűnő eredményeket hoztak volna; Cserei nem labanc, gyűlöli annyira, a
betolakodott idegeneket, mint a kurucok, inkább ellen-kurucnak tekinthetjük, a kuruc
nyugtalanságot, merészséget és vállalkozó kedvet kárhoztatja. A termő békében, az értékek
őrzésében és gyarapításában látja a magyarság helyes útját, nem pedig a merész, kockázatos
vállalkozásokban; Kölcsey és Széchenyi István nemzeti reform-gondolatának előhírnöke.
Cserei II. Rákóczi Ferencben csupán a legfőbb hatalomra törekvő nagybirtok képviselőjét
látta, a két véglet, Cserei és Thaly között a kuruc kérdésben maga II. Rákóczi Ferenc, az író, a
bátor vallomások szerzője, az önkritika hőse a kiegyenlítő.
Az önálló Erdély Csereiben nő szellemi öntudattá, szinte szikár gőggé; a folytonos háború
és dúlás vitézlő pacifizmust érlelt benne. Életszemlélete tiszta realizmus; érzelmi hév, vagy
eszmei lángolás sohasem tántorította meg. A keleti fatalizmus és az európai kriticizmus
sajátságos erdélyi ötvözetté elegyedett Csereiben, de kriticizmusában semmiféle kételkedő
könnyedséget sem találunk, annál több mély fontolgatást, vallásos áhítatot, s a tiszta igazság
utáni sóvárgást.
 A fatalizmusnak ő a régi magyarságban a legkülönb irodalmi képviselője. Ha lehántjuk
művéről a keresztény hímet, tiszta keleti fatalizmusra akadunk, mely arra tanít, hogy vétek az
emberi „ambitio“, az egyéni törekvés, a merész emberi akarat, mely csak kihívja és ingerli a
fátumot.
Cserei Mihály rajzolja meg először „kelet népének” árnyoldalát; ő a bátran leleplező
európai realizmus, a szenvtelen és szabatos gondolkodás és kifejezés magyar úttörője.
Végzetes „kelet népére“, ha nem jön egy természetes tekintéllyel rendelkező „nagy kán“,
hanem gyenge fő alatt „kis kánok“, főhatalomra törő „ambitiosus“ embernek martaléka lesz
az ország. Komor képek hullámzanak Cserei könyvében: harcok, pestis, tűzvész, konspiráció,
kóborlás, prédálás, árulás, bujdosás; Cserei is „siralmas éneket“ ír, de a fájdalom benne a
„történelem“, az országokat rázó nagy vállalkozások ellen érzett megvetéssé alakul: azt
tanácsolja, hogy húzódjunk vissza a vérmes történelmi álmokból és tervekből az egyszerű,
nemes emberségbe. Erdélyt is ilyennek akarta: visszahúzódásnak, őrizkedésnek, az ember
palánkkal védett kertjének, ő mondotta ki először, hogy kuruc, német,- s török, tehát
mindenfajta háború egyként a népet pusztítja, az emberi vetést ritkítja. Békeszeretete reális,
konkrét humanizmusának természetes gyümölcse.
Eszménye: a szelídítő kultúra, a tiszta család, a béke, de a magyarság a XVI-ik század óta,
némi szelídebb időközöktől eltekintve, folytonosan harcot viselt, félig-meddig visszasüllyedt
a nomád életformába, a sorsok eloldódtak, az ősi törzsi harcok és kóborlások korszerű
változata burjánzott kegyetlen idegen zsoldosokkal, hajdúkkal és „kán-epigonokkal“, Cserei
szerint: „levis emberekkel“. Jött a török „baromi sokasággal“, s a német, mint hódító a
gyarmatra, a magyar pedig két idegen hatalom között meghasonlottan önmagát pusztította.
Százados csatatér lett az ország, s ez a sors átformálta a magyarokat is, képességeik helyett
régi csökevényeiket serkentette életre. Az önálló Erdélyből csak virtuális emlék maradt a
XVIII-ik századra: literátorhajlam s történelmi siralom.
Cserei a magyar társadalmi bajok végső okait minden kortársánál különbül világítja meg.
A magyar vezetőtársadalom élete forrott, ingadozott, hullámzott, tele volt válságokkal. A
nagybirtok volt a természetes uralmi eszköz, s a birtokok az egyik kézből a másikba
vándoroltak, tulajdonosaik váltogatták egymást a mélyből fel és le, amint az uralkodónak
útjában állottak, vagy szolgálatot tettek. Ha valakinek nagy birtokállomány jutott a kezére, a
legfőbb hatalmat kellett megragadnia, vagy pedig megnőtt hatalma miatt hűtlenségi pert
kapott, s birtokai szétoszlottak az uralkodó jóváhagyásával ellene szövetkező „liga“ tagjai
között. Erdély önállóságának veszte után a viszonyok bizonyos mértékben megmerevedtek, a
„kis kánok'' elcsitultak, s kialakult a merev, lefelé kemény, fölfelé puha feudális
berendezkedés, akár Rákóczi Ferenc szabadságharca után Magyarországon; Kölcsey Ferenc
kezd majd „kiáltani“ ebben a lelki pusztában.
A régi főrangúak vetélkedése, marakodása, magasra növése és hullása mégis a feudális
merevségnél egészségesebb társadalmi kiválasztódást biztosított, versenyt adott a
képességeknek, bár a nagyon kiemelkedő embernek népmesébe illő „csodákat“ kellett sokszor
véghez vinnie, hogy a hatalomhoz érjen; „ambitiója“ általában tragédiába fúlt, s rendesen
sokakat, híveit és lekötelezettjeit is magával rántotta a romlásba. Ezért prédikálja Cserei a
történelmi passzivitást, a visszahúzódást: kiki mivelje a maga kertecskéjét. A híres magyar
lángolásban, a történelmi pátoszban „hazug biztatást“ lát, s reális erdélyi patriotizmusát
szegezi ellene: „megmaradni“ a szűkös földön, a zordon ég alatt; ez a szerény, de emberies
sors több neki mindennél.
Cserei hitt a vallásos-kozmikus fátumban. Poétái alkatú ember volt, de túlságosan puritán
ahhoz, hogy poéta lehessen. Kozmikus fátum-élménye szinte az Apokalipszisbe torkollik,
lelke mélyén révült misztikum lobogott, akár a későbbi nagy puritánban, Arany Jánosban, de
révületét egyikök sem merte kifejezni. A kozmikus fátum, az Apokalipszis, s a vihar mögött
fenséges egyszerűségben trónoló kemény, büntető ószövetségi Isten volt Cserei Mihály
mítosza, s ez a mítosz magyarázta és mentette a drámai magyar világot. Cserei egyéni élete is
drámai volt; apja spártai nevelésben részesítette, később ezt a nevelést folytatta Teleki
Mihály, akinél „inaskodott“. A barbár indulatot és a féktelen szenvedélyt már
gyermekkorában megízlelte és megutálta. Csak két életutat látott: a szelíd igazságot és a
barbár vakmerőséget; az utóbbival azonosította a kurucságot: ,,a sok idegen sehonnai tolvaj
magyarországi kurucok bejövének Erdélybe, az igaz erdélyi verebeket, a jó hazafiakat
kipraedálák mindenéből, megölék, megfogdosák, megsarcolták, mint alább meghalljuk, s
épen koldustarisznyát hagyának nyakunkban, mind magunknak, mind boldogtalan
maradványainknak“.
Cserei a kurucság közvetlen, véres kitöréseit látta, s a német visszaütés kegyetlenségét; le
is vonta a maga következtetését, hogy a magyar nemzeti forradalom legjobb alkalom a
németnek az egész ország elfoglalására, s elnyomására. Cserei álma, akár Széchenyié, az
anyagi gyarapodás és erkölcsi fölemelkedés volt. Társadalmi megállapításai olykor bátor és
előresiető gondolatok, kimondotta, hogy a nemzeti szabadságharcnak is társadalmi-gazdasági
okai vannak, melyeket a háború s a fölkelés nem szüntet meg. Cserei világképe fejlett és
széles látókörről tanúskodik, de mégis az erdélyi udvarház világképe, melynek legfőbb álma a
patriarkális nyugalom. „A hű és igénytelen“ népet kedveli, s elítéli, hogy a kurucság alulról is
mer meríteni és Dózsa után a kurucságban jut hellyel-közzel szabadság-reményhez a nép. A
feltörekvő népet éppen úgy megveti, mint az „ambitiosus“ nagyokat, Werbőczy embere ő is és
tanúság, hogy a rendi megmerevedés és a fagyos konzervatizmus lelki bilincsben tartotta a
nemességet. Idegen „executorokkal“ szemben puskával is kiáll a szegény nép mellé, de
átkozza a „vakmerő paraszt gyergyaiakat“, akik „a Rákóczi mellől el nem akarván állani,
hanem az erdőn amint Gyergyóba mennek Csíkból erős sáncot csinálván mind oda gyűlének
fegyveresen“. Werbőczy végzetes öröksége nyilvánul meg itten: teljes értetlenség a társadalmi
föltörekvés gondolata iránt.
Cserei a kuruc harcban csupán pusztító polgárháborút látott: bellum omnium contra omnes.
Szerinte: jellegzetes polgárháború volt a kuruc-labanc küzdelem, társadalmi dühökkel és
törekvésekkel elegyítve. A nép nyugtalanabb elemei parasztforradalmat csináltak a
fölkelésből, a kuruc és labanc katona egyként prédának tekintette a békés lakosságot: „soha
nem tudja a föld népe, a kuructól féljen-e vagy a magyar labanctól, mert egyik eb, a másik
kutya, ha mi egyiktől elmarad, elpraedálja a másik“. A kurucok „propagandáját“ is
megvetette, ámításnak tartotta. Több, mint félmillió magyar halt meg, szerinte, a kuruc
háborúban, többségük nem is fegyver által, hanem pestisben; Cserei már meg tudta mérni a
nemzeti vérveszteség súlyát; egészen öntudatlanul ő a biológiai életszemlélet első magyar
képviselője.

A XVIII-ik század
A majtényi fegyverletétel után megindult a nemzeti forradalmak felszámolása. A kuruc
gondolat végképpen lehanyatlott s akik a fölkelések természetes egységbe tömörült seregéből
megmaradtak és itthon maradtak, egyéni utakra tértek. Letűnt a villám-emberek kora, a
hadvezérből gazda lett, a forradalmak népe pedig meghúzódott, s beletörődött a balsorsba. A
„bűnbocsánatnak“, a szép királyi ígéreteknek nem sok foganatja volt; a lelkek leszerelését
nem követte a lelkek igazi és tartós megbékéltetése, de mégis béke volt, mely a pazarló hősi
lendületek után, a lírai emberek merész tűzijátékának végeztével az egyszerű építés idejét
hirdette. A század irodalma teljes mértékben kifejezi ezt a történelmi hangulatot, az író már
nem államférfiú, katona, bujdosó, vándorlantos, vagy kalandor egy személyben. Nincsenek
országra szóló álmai, izgató pátosza és regényes élete. A költői teremtőerő merészsége s a
magyar lélek drámája háttérbe szorul és előtérbe lép a rendszerező értelem, a higgadt
gondolkodás, a tudós irodalom. A magyar szellem kimerülése azonban csak látszólagos, mert
tudományos téren összefoglaló nagy tervek és művek születnek.
A kurucság forradalmi közösséget teremtett, e közösség most darabjaira hullott, mint a
„romlandó„cserép“. A nemzeti függetlenségért, s önkormányzatért életét és vagyonát
kockáztató, fejedelmi öntudatot hordozó főnemes helyébe a birtokot szerző, s családi
birtokállományát állandósító oligarcha lép, akinek gróf Károlyi Sándor a legjellegzetesebb
alakja. Az új főnemesi magatartás hosszantartó gazdasági s társadalmi uralomra rendezkedett
be és ezért hosszúlejáratú alkut kötött az idegen uralkodóházzal. Az alku hatása gazdasági és
társadalmi szerkezetünk tudatos, konok megmerevítése volt, mely természetesen
ólomszárnyakat kötött a magyar irodalomra, elsősorban eredendő szabadság-élményeire és
forradalmi hajlamaira.
Ilyen viszonyok között a köznemesség visszasüppedt a mezei életbe, s a vármegyéből
épített várat magának, országos szándékai megyei ellenállássá zsugorodtak, a parasztság
pedig néma keserűséggel folytatta robotját. A magyar társadalomnak minden rétege föladta
elsőrangú igényeit, s ezzel a megalkuvással párhuzamosan az irodalomban sem jelentkeznek
merész teremtőerők.
A korszak legnagyobb teljesítménye a magyar irodalom múltjának rendszerezése.
Czwittinger Dávid megírja latin nyelvű magyar lexikonát, Bod Péter pedig
hangyaszorgalommal több, mint ötszáz írónak életét és működését ismerteti „Athénásában“.
Pray György jezsuita latin nyelven írt műveiben megalapítja a történelmi kritika módszerét.
Bél Mátyás pozsonyi lutherista lelkész történelmi művei mellett tudományos földrajzot ír.
Sajnovics János jezsuita „Demonstratiója“ nyelvtudományunk hősi könyve, országos
fölháborodás közepette vitatja „halzsírszagú“ atyánkfiaival, a lappokkal való rokonságunkat.
Cornides Dániel pedig már az ómagyarság területére merészkedik, ős-vallásunkról ír könyvet.
Különösen a történetírás lombosodott ki ebben a korban: Simai Miklós, Batthyány Ignác,
Benczúr József, Timon Sámuel, Katona István és társaik hosszúsora tanúskodik a magyar
történelmi öntudatnak a valóságérzéshez való közeledéséről. Ez a komoly és gazdag szellemi
kultúra készíti a talajt a magyar irodalom megújhodásához és európai értelmű
kiszélesedéséhez.
A nagy irodalmi művek nem Magyarországon, hanem a „bújdosásban“ születtek meg. II.
Rákóczi Ferenc bujdosva teremtette meg a nemzeti önismeret hangját, s vallomásaiban újra
kibontotta metafizikai drámánkat, Mikes Kelemen pedig a valódi szépprózát, a tudatos
gyönyörködtetés hangját teremtette meg. Rákócziban még egyszer viruló erővel föltámad a
vallásos gondolat, a vallásba ágyazott egyéniség színjátéka, az 1772-ig terjedő nagy
korszaknak ő a betetőzője, utolsó csúcsa.

II. Rákóczi Ferenc, az író

A régi magyar emlékírók sorát II. Rákóczi Ferenc zárja be. Ő a legkiemelkedőbb kuruc
emlékíró; környezetében többen készítettek emlékiratot, ezeknek a műveknek azonban alig
van közük a magyar irodalomhoz. A hazai eseményekről száraz időrendben számolnak be, s
csak akkor élénkül meg hangjuk, ha külföldre kerülnek és nem várt látnivalók özöne fut
szemük elé. A szürke szellemi hadseregből messzire kiemelkedik II. Rákóczi Ferenc két
emlékirata, egyik magyarországi hadjáratát tárgyalja, s francia nyelven írta, a másik
önvallomásait tartalmazza, s bő lelki ömlés és ömlengés mellett éppen eleget beszél a hazai
viszonyokról is; az utóbbit latinul vetette papírra. Emlékiratainak alig van köze a kurucság
érzelmi lobogásához; az élet fölé, Isten közelébe költözött ember írta őket.
II. Rákóczi Ferenc főnemes volt, munkácsi és makovicai herceg, háza fejedelmeket adott
Erdélynek, a Rákócziak, Báthoriak és Zrínyiek, tehát a főnemesi elit vére egyesült benne; ő
volt, Kölcsey Ferenc szerint, a legfőbb hatalomra törekvő nagybirtok utolsó képviselője. A
magyar főnemességben elemi erővel jelentkezett fajtánk egyik legjellemzőbb vonása: a
büszke, olykor gőgös emberi önérzet, az eredetileg belénk olvadt török elem szervező és
vezérlő képességeinek tudata. A magyar uralkodóknak és az erdélyi fejedelmeknek állandóan
trónkövetelőkkel, s kiskirályokkal, „égig nőtt“ hatalmi igényekkel kellett küszködniök, mert a
,,főrend“ a fejedelemben legfeljebb az erősebbet, vagy szerencsésebbet szemlélte, s
mellérendelt viszonyt kívánt létesíteni vele. Ha egy-egy fejedelem „gyengébb“ volt, azonnal
fejedelmek egész sora keletkezett, mert egyazon vezérlő öntudat élt a társadalom legfelsőbb
rétegének minden tagjában, olykor pedig ugyancsak ez az öntudat a mélyből röpített
felismeretlen embereket. (Ez a társadalmi folyamat az erdélyi emlékiratokban kitűnő
jellemzésre talált.)
II. Rákóczi Ferencben még egyszer s utoljára teljes fényében gyulladt ki a főnemesi
vezérlő öntudat. Serdületlen korában el kellett kísérnie mostohaatyját, Thököly Imrét a
táborba s már akkor felháborította, hogy Thököly nem úgy bánik vele, amint született
méltósága alapján megilleti; nem is bocsátotta meg Thököly bánásmódját sohasem. Thököly
bukása után édesanyja mellé került, a dacosan ellent álló Munkács várába, ahol úgy bántak
vele, mint a trónörökössel. Munkács bukása után elszakították édesanyjától, s csehországi
jezsuita kolostorba vitték, ahol jezsuita nevelői megkezdették lelkének elszikesítését. Arra
törekedtek, hogy természetes hivatástudatát elfojtsák, az ilyen eredendő örökséget azonban
sohasem sikerül teljesen elnyomni, legfeljebb mélyebbre süllyeszteni. Rákóczi nevelőinek
csak annyit sikerült elérniök, hogy az ifjú bévül megteremtette az önmagába való menekülés,
az elmélkedés, az Istenhez vezető magány bűvös körét. Közvetlenül férfivé serdülése idején
sikerült elhagynia „lelki fogságát“, s ekkor azonnal megmozdult benne a mélyre süllyesztett
örökség, emberi önérzete, elsőségének tudata. Az első mozdulatok azonban iránytalanok
voltak, méltó helyét kereste az életben, de egyelőre csak külsőségekben találta meg. Mikor
hazajött birtokaira, megdöbbenve tapasztalta, hogy két alakban él: egyik alakja, a valóságos,
„lelki fogságban“ senyvedett, kiszabadulva pedig kárpótlást keresett az előkelő világi életben,
másik alakja, a kis munkácsi herceg pedig tovább nőtt itthon, a lelkekben. A köztudat nem
vett tudomást arról, hogy mi történt vele, mióta Munkácsról Ausztriába vitték, hanem vallásos
hittel várta, hogy visszatér hivatásának fényében, s folytatja az ösztönös nemzeti ellentállás és
felszabadítás művét. Bercsényi Miklós meggyőzte őt arról, hogy a nemesség benne látja a
nemzeti ellentállás született vezérét. A nép pedig alakja köré fonta a „szabadító herceg“
legendáját. A hazatért Rákóczi minduntalan a saját „árnyával“ találkozott, a lelkek
Rákóczijával, s hiába viaskodott vele, hiába akart kitérni előle, az „árny“, mely a közösség
véréből s a történelem szándékából nőtt, erősebb volt az ő egyéni akaratánál. Ez az „árny“
robbantotta ki lelkének mélyéből az öröklött ősanyagot: elsőségének tudatát, a fejedelmi
hivatást, s a vállalás emberi ingerét.
Még forradalma előtt egy ízben jobbágyai megállították kocsiját, s beszélgetésbe
elegyedtek véle; II. Rákóczi Ferenc ekkor megbotránkozott „merészségükön“. Nem sokkal
reá ilyen „merész“ parasztok várták a határon, s élükön indult meg küldetésének teljesítésére.
A lelkében előretört ősréteg most a magányos elmélkedőt szorította háttérbe, vezérlő
képességei felszabadultak, egyszeribe kibontakoztak. Harcának bukása után ismét a másik
életforma, az Istenbe olvadó elmélkedés kerekedett felül benne, mert az ős-réteg hosszú
esztendők túlfeszített erőfeszítései közben kiégett.
Elsőrangú ítélőképességét és széles látókörét mindvégig megőrizte. Mindig „csúcsról“
nézte az életet és az eseményeket, nem akadt meg érzelmek kátyúiban, széles tér volt neki az
élet s a maga természetes helyére tett mindent. Nem hevítették elfogultságok, indulatok,
szellemi elsőbbsége fensőbbségében, tántoríthatatlan igazság-szeretetben, s tárgyilagosságban
nyilatkozott meg. A magyarországi háborúról írt emlékirata tökéletes mű; még egyszer
feltámad benne szellemének ősrétege, a vezérlő fejedelem öntudata, vallomásaiban azonban
már egészen elszakad a földtől, úgy néz az életre, mint a középkori hívő keresztények,
fokozatosan kiirtja magából mindazt, ami a földhöz kötötte s ellepi bévül a másik életforma: a
„lelki fogsága“ idején megszerzett belső magány, melynek áhítatában végső szövetséget köt a
végokkal.
Négyféle népi zendülésről van hiteles irodalmi képünk: Az Árpádkor mezei forradalmairól,
Budai Nagy Antal és Dózsa György történelmi vállalkozásáról, s a Rákóczi Ferenc
függetlenségi harcát elindító népi forradalomról. A legutóbbi a kezdet kezdetén nem volt zárt
magyar ügy, hanem magyar-szláv kelet-európai zendülés. Bige László 1702-ben „egy orosz
pappal“ kereste fel a még Lengyelországban tartózkodó Rákóczit. Mikor megindult „egy
Kamensky Petronius nevű jó öreg, egy szomszédos orosz zárda főnöke, kigyermek koromban
karjain hordozott, örömkönnyekre fakadt és nem tudván eltelni látásommal, elkísért a
határig“. Munkácsi hercegségében: „Ez emberek (t. i. jobbagyai) gyermekeik és feleségük
társaságában jöttek és meglátván engem messziről, térdre ereszkedtek és orosz módra
keresztet vetettek magukra“. Csakhamar álhírek jártak, hogy Rákóczi elesett: „Az elkeseredett
nép könnyeket hullatott és orosz szokásként ordítással töltötte el a hegyeket, völgyeket...
Hallottam jajgatásukat, midőn a hegytetőkön vonuló kanyargós utakon haladtunk“. A népi
zendülés dandára természetesen magyar jobbágyokból és kisnemesekből került ki, akikhez
teljes számban csatlakozott a ruszinság, s később bizonyos mértékben a szlovákság is. Úgy
kezdődött a dolog, mint Dózsa György idejében, most is a keleti országrész kis nemessége
csatlakozott elsőnek a parasztmozgalomhoz, nemcsak helyi okok s szegénysége miatt, hanem
azért is, mert a keleti magyarságnak mindig különb érzéke volt a szélesebb közösségi
gondolat iránt. Rosszul fegyverzett, félig mezítelen hordák csatlakoztak a „szabadító
herceghez“, politikai hadsereg gyülekezett, mely maga választotta tisztjeit s egyedül bennök
bízott. „A megyei nemesség — írja Rákóczi — nem tudta hamarjában, melyik párthoz álljon,
mert egyformán félt a néptől és a németektől. Korlátlan bizalommal és szeretettel vette körül
Rákóczit a nép, midőn esztendők múlva meghasonlása támadt az erdélyi rendekkel, meg is
jegyezte, hogy „valójában egyedül tőlem függött, hogy a nép első lelkesedését felhasználva
anélkül birtokoljam Erdélyt, hogy akár a rendek összehívása, akár a fejedelemválasztás felől
csak szót is tegyek“. Magyarországon is így festett a helyzet, II. Rákóczi Ferenc azonban nem
volt népvezér, a rendi társadalom épületét nem akarta ledönteni, hanem magyarabb és
emberibb tartalommal szerette volna megtölteni. Új lovagságra, nemzeti elit teremtésére
gondolt, s Bethlen Gábor realista nemzetnevelő és nemzetet fejlesztő terveit próbálta folytatni.
Később műveiben nagyszerű társadalmi rajzot adott, de míg uralkodott, társadalmi
szemléletének természetes következtetéseit nem vonta le. A társadalmi igazsághoz pedig nem
forradalmi hevület, hanem páratlan igazságérzet vezette, éppen ezért tekinthetjük
társadalomrajzát a legnagyobb mértékben hitelesnek.
II. Rákóczi Ferenc társadalomrajza a rendi szerkezet visszatarthatatlan süllyedéséről és
történelmi reménytelenségéről beszél. A jobbágyság még mindig nem feledte el 1514
emlékeit, a Dózsa-forradalom után történt bosszút: „A népnek tótokból és ruszinokból álló
része elég türelmesen viseli ezt a jármot: de a magyar jobbágyak oly gyűlölséggel viseltetnek
uraik s az összes nemesség ellen, hogy — úgy látszik —nem kívánnak még most is egyebet,
mint elvesztett szabadságukat megbosszulni“. A papságról ezt írja: „Még a papság jobb része
is azon a balvéleményen volt, hogy a katolikus vallás egyedül az ausztriai kormány alatt lehet
csak biztosságban: azért az ellen fegyvert fogni annyit tesz, mint veszélyeztetni a vallást és
ipso facto egyházi átok alá kerülni... Egész hadseregem alig tizedrészét kivéve, kálvinistákból
állott“. A főrendek közül a dunántúliak s felső-magyarországiak Bécsben nevelkedtek, német
nőt vettek feleségül, s birtokaik jó része az ausztriai határ mentén feküdt: ezek a tényezők
döntötték el magatartásukat. A nemességnek „mennyire el volt hanyagolva nevelése az
ausztriai kormány alatt és miként keveredett össze a legaljasabb néppel... Elkorcsosultak, s
fájdalom, sokan megfeledkeztek születésükről... A jószágára vonult nemesség tétlenségben az
iszákosságnak adta magát, s inkább a gyermekek szaporításán, mint nevelésükön fáradozott.
Többen gyermekeiket a nemességhez nem illő kereskedésre adták, vagy mesterségre
taníttatták“.Ezek a sorok árulják el leginkább, hogy a megindult népi zendülés nem talált
Rákócziban a maga emberére; Rákóczi a nemesi-nemzeti szabadságért fogott fegyvert,
ragaszkodott a születési kiváltságokhoz, mert elitre való hivatottságot, társadalmi küldetést
látott bennük. A rendi gőg Rákócziban valóban hivatástudattá nemesedett, de a belső
süllyedés lejtőjére jutott rendi szervezetet már nem tudta rábírni arra, hogy álljon meg a
meredek lejtőn s kapaszkodjék a csúcs felé.
Igen érdekes adatokat közöl a kór elhatalmasodott igazságügyi korrupciójáról. Az
ügyvédek és bírák, hogy „mind a két (pörlekedő) félnek hasznuk legyen“, kétértelmű
szerződésekkel altatták el a pereket, s idővel újból felélesztették őket. „Ily ármányok által a
törvényszéki elnökök nagy gazdagsághoz jutván, készpénzen megvették a nagyok várait és
uradalmait, a méltóságok legfőbb fokaira, a bárói rangra emelkedtek“.
A polgárok „maguk is többnyire csak a boroszlai és danczkai kereskedők ügynökei lévén,
csupán ezeknek szolgálata által tarthatták fönn magukat“. A nép szerepe ilyen körülmények
között megnőtt, de olyan társadalmi elesettségben élt, hogy a „legjobb akarattal“ sem tudta a
reá váró hivatást teljesíteni. „E népvolt katona is, ekként (t. i. hogy a hadsereget elláthassák)
adó és élelem adásra kellett volna szorítani, anélkül, hogy a földet művelni megszűnjék, s
ugyanakkor a háború fáradalmai elviselésére is kényszeríteni“. A népnek tehát földmívelőnek,
adózó állampolgárnak és katonának kellett volna lennie egy időben, hogy a függetlenségi
gondolatért helytállhasson, ehhez azonban fejlett népi-társadalmi berendezkedésre lett volna
szükség. Rákóczi látta, hogy elnyomott népre s elavult társadalmi berendezkedésre
nagyszabású nemzeti vállalkozás nem építhető, de megismerésének következtetéseit nem
vonta le. S mit kellett még ennek az agyonterhelt népnek az ellenségtől elszenvednie:„Heister
azt hitte, hogy a gyermekek gyilkoltatása és azáltal, hogy katonáit féktelenül engedi
garázdálkodni: félelmet önt a nép szívébe s elrettenti a fegyverfogástól“. A XVI. század óta
gyakran jönnek nyugat felől idegen hadak az országba, hol mint „felszabadító“, hol pedig
mint „büntető“ csapatok, magatartásuk azonban mindig ugyanaz: mintha Heródes poroszlói
lennének, ószövetségi kegyetlenséggel és kíméletlenséggel dúlnak, a Kézai Simon által
emlegetett„vadsággal dühöngenek“, s mint Rákóczi tanúsítja, még a gyermekgyilkosságot is
igénybe veszik, hogy„hatást keltsenek“.
A rendek féltek a fölkelés népi lendületétől, s jó előre gondoskodtak arról, hogy a híven
katonáskodó jobbágy különb társadalmi sorsról ne álmodozzék. Erre vall az erdélyi rendek
követelése: „Minden erőlködésem dacára sem akadályozhattam meg bizonyos törvény
hozatalát, mely erdélyi hadaimat egészen tönkre tette, hogy t. i. megegyezése nélkül katonává
lett jobbágyát minden földesúr visszakövetelheti...Az említett törvény után a földesurak oly
módon bántak katonáskodó jobbágyaikkal, hogy valójában megesett a szívem. Nem is voltak
ezután nagyszámú erdélyi hadaim“. Ez a rendi határozat volt a Rákóczi-forradalom egyik
legvégzetesebb ellentmondása. A rendek minden erejöket összeszedték, hogy a forradalomban
megnyilatkozó egyetemes „népfölkelést“ lassanként visszaszorítsák, de képtelenek voltak
hasonló erejű tényezőt tenni a helyébe; ez volt a bukás egyik oka. Rákóczi az elnyomatás
tragikus nemzeti hatását is kifejezte: „Nehéz volt az erdélyieket kielégítenem, még ha
megtartottam is törvényeiket. A nemzet főerejének a székelyekből kellett volna kikerülni,
akiknek mindnyájoknak nemesi jogokat kellet volna élvezniök. És ők valójában
természetüknél fogva ügyesek, őszinték, bátrak és engedelmesek lévén, igen alkalmasok a
háborúra. Azonban ők tulajdon tisztjeik által vettettek szolgaságra, akik minden törvény ellen,
hallatlan visszaéléssel kivonják őket a hadi szolgálatok alól, hogy földjeiket mívéljék... Én azt
tapasztaltam, hogy ez az őseim korában annyira virágzó és harcias nemzet nagyon
elszegényedett, nemcsak a németek zsarolásai, hanem önnön tisztjeinek gazságai miatt is,
elannyira, hogy semmiképpen sem volt elegendő az ország védelmére“.
 Rákóczi mégis, lengyel mintára, a rendek „szövetkezésére“' alapította nemzeti
vállalkozását, s ehhez az alkotmányos formához szilárdan ragaszkodott. Kelet-európai
alkotmányos formát valósított meg, a francia király mellett elsősorban kelet-európai
hatalmakkal tárgyalt, a magyar-szláv együttműködésben természetes szükséget látott, de
Ausztria megkerülésével német kapcsolatokat is ápolt. Az önálló magyar diplomáciai készség
is kivirult benne.
II. Rákóczi Ferenc a középkor óta a legkatolikusabb írónk, katolikusabb, mint Zrínyi s
Pázmány. Zrínyiben és Pázmányban a díszes barokk forma mögött ősi indulatok, tomboló
szenvedélyek éltek. Rákócziban azonban a katolikus gyónás alázata, áhítata, s lelkiismeret
béli aggályossága nőtt irodalmi formává, írásai azért annyira tisztultak és átszellemültek. A
katolikus gyónás Rákóczi műveiben tökéletes önismeretté, gátnélküli beismeréssé, s bátor
nemzetismeretté nőtt. A régi magyar életforma, a bujdosás is benne ért csúcspontjára; Rákóczi
ennek az életformának egész lényegét és szépségét átérezte. Mikor elhagyta hazáját, tudta,
mint vallomásaiban írja, hogy két út között választhat. Az egyik a vitézi halál lett volna,
melyet bizonyára Kádár vitézhez (a magyar históriás ének legtisztább hőséhez) hasonló
fohászkodással teljesített volna. A másik út a bujdosás volt, mely szürkébb és csendesebb
sors, de Rákóczi érezte, hogy a bujdosók folytonos áldozata táplálja fáradt, s reménytelen
napokban a közösséget.
A bujdosó Rákóczi az önismeret fényével világította meg múltját, s egyre inkább elszakadt
tőle; haláláig tartó metafizikai drámába tért. Ügyének bukása fokozta eredendő bűntudatát; a
jansenizmus is megerősítette benne az ember eredendő s jóvátehetetlen bűnösségének a tanát.
A metafizikába tért bujdosó elfogadta a jansenizmus tanítását, s megnőtt bűntudatában
szörnyű vétkekké nőttek apró emberi gyarlóságai, de fel is vette a jansenizmussal a harcot.
Hadat viselt saját emberi lénye ellen, ki akart irtani magából minden „bűnös“, múlandó
hajlamot, még életében „istenülni“ akart. Mikor jansenizmussal vádolták, jogosan tiltakozott
ellene, s igaza is volt: ösztönösen elfogadta a jansenizmus tanítását, de tudatos akarattal
küzdött ellene s hitte, hogy a szüntelen metafizikai drámában egyre jobban megtisztul és
salaktalanná válik.
Úgy kezdte metafizikai drámáját, mint az ős-keresztények, elvonult a „pusztába“, a
magányba, fokozatosan lemondott a világról, belső életbe tért, tudatosan szakított „földi“
kapcsolataival, feltámasztotta bűneinek emlékeit, mindennapos tisztító önkínzást rendezett,
hogy az eredendő bűntől teljesen megszabaduljon. Magatartásában tiszta gőg is volt:
elsőségének, s választott voltának tudata történelmi kísérletének bukása után metafizikai
ingerré alakult benne; Istenhez hasonló, Istenhez méltó akart lenni. Lelkének alázatos köntöse
büszkeséget rejtett; merész, nagy emberi kísérletet takart. Metafizikai drámája régi életének
folytatása volt másik síkon; szabadságharcot folytatott ezután is, teljesen el akart szakadni a
földtől, s az élettől, melyben csalódott és melytől gyógyíthatatlan sebet, sérelmet szenvedett.
A szabadsághős életének második felében metafizikai szabadságért, teljes és tökéletes lelki
felszabadulásért küzdött; metafizikái drámája éppen ezért eredeti „mű“, egyéni sorsából ered s
eredeti emberi hajlamai nyilatkoznak meg benne.
A régi magyar emlékírók sorát ő fejezi be; emlékirataiból egy társadalmi regény és egy
szellemi dráma anyagát bányászhatjuk ki.

Irodalom: Juhász—Kovács: A fejedelem.

Mikes Kelemen
(1690—1762)

Ha zágoni Mikes Kelemen nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába, békés boldog
idill közepette telik el élete valamelyik erdélyi udvarházban. Jó gazda lett volna belőle,
vendégszerető nemes ember, barátságnak és csevegésnek fűszere, könyvek barátja, művet
aligha ír, hanem mindazt, amit száműzetésében művé érlelt, elcsevegte, vagy elmerengte
volna; a száműzetés és hazafelé szálló nosztalgiája tette ő tnagy íróvá. II. Rákóczi Ferenc volt
a végzete, utolérte a szelíd, magányos és a merészebb sorsot alázatosan szolgálni kész férfi
végzete, bolygója lett a fejedelemnek, kuruc lett, de nem a kuruc eszméknek hódolt, hanem a
fejedelem vonzó emberi egyéniségének. II. Rákóczi Ferenc volt a legnagyobb élménye, s
mindhaláláig ennek az élménynek áldozott. A száműzetés egyre keserűbb éveiben el is
sóhajtotta, hogy ő nem a szabadságért került a Marmara partjára, hanem urához való „vak
szeretetéért“.
Mikes költött levelekben írta meg a bujdosók sorsának folyását; a legközvetlenebb,
legmelegebb irodalmi formát választotta, s egészen új lapot nyitott az erdélyi emlékírók
sorában. Hiába keressük művében az erdélyi emlékirat komor történelmi arculatát, drámai
levegőjét és külső-belső csatatereit. Mikes a mindennapokról a mindennapok nyelvén,
vidáman és jókedvűn „beszélgetett“. Humora egészen magasrendű és semmiképpen sem
anekdotába fúló humor, a világszemlélete volt humoros, a belső derű fényét csöppentette
minden képére, sorára. A komor vonalakat, a sötétedő érzéseket, panaszokat ösztönösen
játékosra kanyarította, szavait vidámító csengésre hangolta. A régi magyar beszéd nyájasságát
szépprózai stílussá fejlesztette; stílusa tele van meglepetéssel, nem várt fordulattal,
természetes szellemességgel. A francia király haláláról is megemlékezik művében s
tudósítását így fejezi be: „A lélek kiment belőle, a halál benne maradott“. Szeret incselkedni,
pajkoskodni, még a csipkedésig is elmerészkedett, de ez volt legmerészebb emberi indulata.
Mikor vetélytársa, Bercsényi gróf már rátette kezét a vénlegény Mikes utolsó reménységére,
Kőszegi Zsuzsira, akkor is csak a csípős tréfáig merészkedett: „Elég a, hogy a jövendőbeli
vőlegényt,vagy is inkább vőembert a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban
megmosdik“. Bercsényiné túlzott kedveskedését pedig így jellemzi: „Édes néném, vevé-e ked
észre tegnap, hogy mint örült Bercsényiné asszonyom azon, hogy a fejedelem meglátogatta?
Mindennel kínálta volna — örömiben nem tudta mit csináljon. Már csak azt vártam, hogy
egypár tánccal kínálja meg“.
A székely kedély bámulatos egyensúlyérzéke élt benne, ha az élet tragikus képei
kényszerültek tollára, néhány sorral odébb már átcsap vidámabb mondandókba, a fájdalmat és
az örömet, az emberi tragédiát és komédiát elsőrangú művészi mértékkel elegyítette. Mikor
gályán utaztak, magyar gályarabokkal találkozott: „mindezekre azt mondaná ked, hogy
lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokat ne suhajtsák; mindazonáltal
mégis vannak olyanok, a kik azt a nyomorult életet megszokták; mivel én beszéltem két
magyar rabbal, a kik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem
lehet-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak? Csak azt felelék erre: miért
mennénk már mi Magyarországon? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak — ott mi
is mivel élnénk? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot“. A következő lapon
azonban már tréfál... „Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni (mert
ezt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és
örmény — mi az örmények házában lakunk) azonnal a kadiához vagy a török bíróhoz
mentenek mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az
asszonyokon, leányokon még az utcán is erőszakot tesznek“.
A magányba kényszerült férfit kínozta a visszafojtott erotika, de az összesűrűsödött vágy nem
tört kinyíltan s durván belőle, hanem székelyesen, furfangosan bújócskázva, esemény
szövetébe itatva: „Rómában egy francia követ, mikor egyszer nagy mennydörgések voltanak,
asztalnál lévén feleségivel, és az ablakok hogy nyitva voltának, a mennykő általment a házon,
a követné melegséget érzett, találja ki ked hol?— és minthogy asztalnál volt, nem lehetett a
szoknya alá tennie a kezit, de asztal után maga is elfakad nevetve rajta, amidőn észre veszi,
hogy a mennykő megperzselte, — Gondold el édes néném hol kereskedett? és ki ne nevetné
eztet?“
A magyar próza erejét, leleményességét, férfiasságát, költői törekvéseit eddig is láttuk, de a
szó esztétikai értelmében vett szépprózát, a tudatos gyönyörködtetés nyelvét Mikes Kelemen
teremtette meg. Megtörte a magyar próza keménységét, ünnepélyességét és pátoszát, s elég
merész volt ahhoz, hogy az irodalom „alatti” nyelvből is merítsen. „A többi is érzi a maga
bibijét; de én duplán érzem“, — írja. A gótnári bort így jellemzi: „a konty alatt is kényesen és
gyönyürűséggel megcsemcsegethetik“. Éppen olyan merészség volt ez, mint amidőn
Csokonai Kazinczyék „finom ízlésű“korában a parasztnyelvből merészkedett táplálkozni.
Az erdélyi nosztalgia mindhalálig kísérte Mikes Kelement. Folyton erdélyi képet sző
leveleibe, s a képekből akár Erdély egész arcképéi „kirakhatjuk“'. A tenger hullámai olyanok,
mint ,,az erdélyi nagy hegyek“. „Jobban szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben,
mintsem kávét ivó fincsája a császárnak“.Az erdélyi asszonyok szava állandó, „mint a brassai
havas“. Mikor a Havasalföldön és Moldvában utazik boldog, hogy „ha Erdélyt meg nem
láthatom is, de a köpenyegit meglátom, mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha
Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza vizéből — köszöntöm ezeket a kegyelmed
nevivel is“. Gazdasági tanácsokat foglal leveleibe, kifejti a nevelésre vonatkozó gondolatait,
mintha a levelek csakugyan hazajutnának, s ő maga ideiglenesen külföldön tartózkodó
kurátora volna pátriájának. Az erdélyi nosztalgia mély sebet ütött Mikesen, de a seb
megfogant, megszületett a székely író belső formája: a stílus férfias bája, a furfangos észjárás,
az élet örök egyensúlyának érzete, a sorssal és végzettel megbirkózó humor; mindez a székely
népköltészetet éppen-úgy jellemzi, mint Mikes utódját, Tamási Áront.
Maga Mikes Kelemen nagyszerűen jellemzi a saját írói modorát: „Vannak olyanok, akik
leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótalan és ízetlen: némelyek pedig a legkisebb
dolgot úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak annak, hogy tetszik“. Mikes a természetes,
primitív, élettől duzzadó díszítést alkalmazta, a székely mélyrétegek életörömének és
életáhítatának eredeti díszítő elemeit olvasztotta szépprózánkba.
Rákóczi-élményét legmeghatóbban egy immár a fejedelem halála után följegyzett
visszaemlékezése fejezi ki: „Sokszor jut eszembe a szegény urunk jövendölése, mert egyszer
a többi között a vásárlónál való számadást hogy oda adtam volna, — mert én vásároltattam
ami köntösihez és a házbéli eszközökhöz kívántatott — a fizetőmester, aki vásárolta
parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást megmutattam a
fejedelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek olyan természete volt, hogy a
számadásban nem nézte, hogy miért adtának harminc vagy negyven tallért: hanem ha tíz vagy
tizenkét portula érő portékát olcsón vettek-é,vagy drágán. Az olyan apró állapotban
mindenkor gáncsot talált. — A számadásban tehát egynéhány poltura érő portékán akadt meg
a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem kellett vola úgy
venni. Én azon szokás ellen fölindultam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett
volna, és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak, a ki
vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak kezembe adja számadást, és elfordul
tőlem érdemem szerént. Ezzel én is kimegyek. Másnap semmit sem szól hozzám, én pedig
csak várom, hogy szóljon. Még másnap, akkor sem szól semmit is — a már nekem nehéz volt,
mert megüsmértem ostoba cselekedetem. Harmadnapján már nem tűrhettem, bemegyek utána
az íróházában, ott eleiben borulok és könnyes szemmel csókoltam kezét, és kértem
bocsánatát. Erre az a ritka és nagy ember megölel és mondja: „Megbocsátok — sokszor
eszedbe jutok én neked, ha meghalok — sokszor megemlegetsz engemet: akkor késő lesz. Ha
akkor sírva hallottam ezeket a szókat, most könnyes szemmel jutnak eszemben. Bé is
teljesedtek!— Isten így akarta — mindenben dicsértessék szent neve“. Ez a kis idézet érezteti
legjobban, hogy a „levélíró“ hangja milyen természetesen a novella hangnemébe fordul.
Mikes műve az emlékírás és a novellafüzér határán mozog; Rákóczi „íródeákja“ is szabad
műfajt teremtett.

Az iskoladrámák

A protestáns dráma helyét a XVII-ik, s a XVIII-ik században a katolikus iskoladráma

foglalja el. A műfaj célja teljesen megváltozik. A protestáns dráma a széles közösségre akar
hatni, a közösség belső viharai és kérdései, tehát a század nagy emberi drámái jelentkeznek
benne. A katolikus iskoladrámának céljai szerényebbek, nevelő célzatúak s az iskolák
ifjúságának lelkivilágához alkalmazkodnak; a protestáns kor forradalmi műfajából iskolai
segédeszköz lett.
Az iskolai színi előadások általános szokássá váltak, minden katolikus tanítórendnek, a
pálosoknak, piaristáknak, ferenceseknek és jezsuitáknak voltak iskoladrámái. Darabjaikban
folytatódott a középkori hagyomány, a misztérium, mely vallásos drámává fejlődött. A
humanisztikus tanulmányok természetes lecsapódása a klasszikus tárgyú játék, mely az
antikvilág népszerűsítését szolgálta. Az iskoladráma természetéből következik, hogy tele van
erkölcsi célzattal, oktatva jámborító buzgalommal, nyílt, vagy rejtettebb példálózgatással. Az
iskoladráma ott nyer irodalmi súlyt, ahol a szerzetes író eredeti társadalmi élményeit
szólaltatja meg. Ezen a téren a legjelentősebbnek a pálosok „Intermedium“ nevű közjátékát
tartjuk1765-ből.
Az „Intermedium“ az elszegényedett, s mégis rátarti kisnemesség szatírája. Egyik koldus
nemes, Kocsonya Mihály, megkéri a másik koldus nemesnek, Berbence Péternek immár idős
hajadonsorban lévő leányát. Az apa éppen a nemeslevelét vizsgálja, a kérő csatlakozik hozzá s
ezt találja mondani a pecsétjéről:„Hanem a pecsét ellen lészen mindazonáltal valamelly
exceptio, mert csak kétágú akasztófát látok rajta“.Feleli az apa: „Ó fiam! azt gondoltam, hogy
többet tud kend a törvényi dolgokhoz, de — amint látom —nem igen érti kend a porcus iurist;
[„Corpus iuris“; helyett mondja.] még a pecsétet sem ismeri kend, Hiszen, gutta üsse meg, nem
akasztófa az, hanem Székesfejérvárnak egyik kapuja, amellyen Berbence Pista, a
nagyatyámnak nagyatyja,Vak Béla király szamara, böjtben számtalan tojásokat hordott bé.
Több efféle érdemi édes hazánknak előmozdittásában és koronás királyához való hűségének,
compehendáltatnak a diploma ténorában“.
A dráma hangja a protestánskorban megindult „nagy magyar szatíra“ folytatása. A XVI-ik
század drámájában megjelenik az oligarcha, a nagy ragadozó kerek kétszáz esztendő multán a
tétlenségbe és formalizmusba szorult, valójában szegényparaszti életszínvonalra süllyedt, de
belső megújhodás helyett szakadásig „régi jussába“ kapaszkodó nemesség szatírája tűnik fel
egyik iskolánk színpadán: a szerzetesi iskola puritán kultúrmagyarsága fordul szembe a
„populus werbőczyánus“ időszerűtlen magatartásával.
A darab kegyetlen társadalmi képpel indul, de azután inkább a női nem szavahihetőségét és
megbízhatóságát kifigurázó vígjáték lesz belőle. Írója nem volt tisztában társadalomrajzának
jelentőségével, a társadalmi szatíra inkább ösztönösen vegyült be darabjába. Figyelemreméltó
a társadalmi szatíra mellett a dráma humora is; éppen olyan vaskos magyar mezei humor tölti
be, mint az „Actio curiosa“-t (1678), melyben Gaude uram szellemeskedik. Az utóbbiban
jelentkezik először a rusztikus magyar mezei ember a maga természetes bölcselkedésével és
vaskos humorával. A pálos iskoladráma ennek a vidékiességnek természetes folytatása.
Az „Intermedium“ eléggé egyedül áll 1772-ig született drámáink és iskoladrámáink
sorában. Társai inkább nyelvi és műveltségtörténeti szempontból figyelemreméltóak. Az
iskolák nemcsak tanították az irodalmi kultúrát, hanem alkotással is kisérleteztek. Igen
érdekes, hogy míg a XVI-ik század protestáns szellemi forradalma utat nyitott a maga
vallásos célzatú műfajainak keretében a társadalomnak és kérdéseinek, a visszahatás korában
született iskoladráma tudomást sem vesz korának nemzeti küzdelmeiről s drámájáról.
 Három költő

A magyar költők eddig szinte kivétel nélkül harcos tagjai voltak a közéletnek; a majtényi
fegyverletétel után meghal ez a hagyományos szerep. A fordulatot legtökéletesebben Faludi
Ferenc (1704—1779) fejezi ki, ő az első „sziget“, kivonulás a zajló közéletből a tiszta költői
világba. Eleinte csak fordított; nyelvét alakította, gazdagította, edzette. Gyűjtögető tehetség
volt, s „Jegyzőkönyvében“ tömérdek közmondást, érdekes jelzőt s megkapó kifejezést
találunk, melyeket régi írókból és az élet nyelvéből szedegetett össze, a nyelv
feltámasztásának, a nyelvkincs mozgósításának volt a mestere.
A költői mű esztétikai céllá ért Faludiban; a műgond volt a legfőbb izgalma. A súlyos,
viaskodó, hol bújócskázó, hol pedig rohanó erejű magyar prózából finom, szökellő csobogást
csinált. Megtörte a magyar vers nehézkességét is, feloldotta pátoszát és méltóságát, lehántotta
nehéz történelmi palástját. Az ösztönös képességeket irodalmi kultúrával próbálta pótolni,
ötvösművész volt, de nem merült ki a formai bravúrban, mint Amadé László. A barokk
zsúfoltságot rokokó-finomsággal helyettesítette. Idegen versképleteit tiszta magyar ritmussal
töltötte meg. Tudatos gonddal a magyar hagyományból és az európaiságból alkotott költői
világot. A rokokó ízlésére annyira jellemző pásztori verseket ő is írt, de népi hangot kevert
beléjük. Az ő pásztorai már így társalkodnak:

„Ide felénk pásztor avval a dudával

Menalcas is itt lesz, jó sípos társával,
Új csákóm van látod, új bocskor lábamon,
Tejünk, túrónk, sajtunk, van öreg gesztenyénk,
Ómánk, szilvánk, körténk, szép- puha berkenyénk,
Répánk, borsónk, lencsénk, csörgés szalonnával,
Szeretem a lencsét csörgés szalonnával“.

Várkonyi Amadé László (1703—1764) szilaj, szabadszájú költő volt; a régi magyar
irodalom legkimagaslóbb formaművészei közé tartozik, de máskülönben nem lépte át a
kéziratos dalköltészet határait. A vers tovább fejlődött benne, de a líra nem; a formaművészet
pedig verseiben helyenként alaki játékká süllyedt. Legszebb versének, „Toborzójának“
nyersanyagát valószínűleg a népköltészetből merítette:

,,Az szép fényes katonának

Arany, gyöngy élete.
Csillog, villog minden felől
Jó vitéz fegyvere,
Szép élet,Víg élet,
Soha jobb nem lehet!
Hopp hát jöjjön katonának,
Ilyent ki szeret!

A zöld mezőn megpuskázik

Nyer az ellenségtül,
A kvártélyban mulatozik,
Nyer a menyecskéktül,
Szép élet,
Víg élet,
 Soha jobb nem lehet!
Hopp hát jöjjön katonának.
Ilyent ki szeret!“

Amadé László írta első lírai regényünket, de műve elveszett, vagy még mindig lappang.

Orczy Lőrinc (1718—1789) a korszak legjelentősebb költője. Bessenyeiéknek ő készítette

a talajt, működése átnyúlik irodalmunk megújhodásának a korszakába. Igazi előkészítő,
korszakok határmesgyéjén nőtt plánta; máskülönben: megnemesedett magyar mezei virág.
Mária Terézia tábornoka s vitéz katona volt, de mihelyt hazatért és poézisre adta fejét,
nagyon messzire kanyarodott a hadi zengéstől. Feltámadt benne az idilliumban élő mezei úr s
vádat emelt saját múltja, a háború ellen:

„Hallatik mindenütt fegyverek csörgése,

Százezer gyilkosnak mezőn van gyűlése.
Ezeknek ölésért vagyon fizetése,
Isszonyú azoknak vágása, lövése“.

A háborús, véres Európa „hagymáza“ ellen foglal állást:

„Lásd meg ím a mezőn, mellyen sok keresetet

Rakott szántó, vető, most temet testeket,
Réten, kin takarták volt sűrű rendeket,
Most gödörbe hánnak föl puffadt dögöket“.

A kvietált tábornok költészetében a vitézi hangot a pacifista költő hangja váltja fel.
Naturalista-ízű „rémképek“ ábrázolásával küzd a háború ellen, nem pedig prédikációval,
ismerte a magasabb rendű művészi hatás törvényeit.
A magyar irodalomban őt érintette először a francia felvilágosodás szele. Voltaire szatírája
és Rousseau „szent természete“ csírázott benne, de felvilágosultságának merészségét
megkötötte eredendő konzervatizmusa és patriarkális érzelmi kultúrája. A francia
felvilágosodásból azt szívta fel, ami legnagyobb élményének, a nyugodt, bölcs, betelt mezei
idillnek megfelelt. A termő élet nevében fordult a háború ellen, s a természeti ember
egyszerűsége nevében kárhoztatta az elvont okoskodást, s a vallásos ceremóniákat.
Orczy Lőrinc fedezte fel a magyar táj eredeti ízét, verset írt a bugaci csárdához. A
parasztsághoz írt verse pedig a végén ódái dicséretbe csap:

„Boldog a te sorsod, nagy a dicsőséged,

Megmarad, örökös lesz te fényességed,
Mert minthogy a virtus adja a Nagyságot,
A hibák, a vétek az alacsonyságot:
A szelíd, jó ember király lesz igazán,
Így emeltetik fel a füstös kacagány“.

Ilyen áhítattal előtte senki sem írt a magyar népről. Orczy társadalomszemlélete idillikus és
patriarkális szemlélet, annyiban szerette a parasztságot, amennyiben maga is paraszt volt,
eredeti mezei ember. A belső rokonság sejttette meg vele a parasztság emberi jelentőségét és
történelmi jövőjét.
Utódainak, Bessenyeiéknek szellemi forradalmát nem jó szemmel nézte, bár Keresztelő
Jánosuk volt. A Tisza szabályozásának s a kereskedelem fejlődésének gondolata sem tetszett
neki. Az ő „felvilágosodása“a bonyolultabb élettel szemben az egyszerű, természetes életnek
akart becsületet szerezni.
Megteremtette a költői levelet. Leírásai olykor mesteriek, nyelve ízes. Szerény költő,
hatása és jó híre dacára névtelenül adja ki verseit. A természeti emberalázata, s az
egyetemesség iránt érzett áhítata is elevenen élt a lelkében. A korszak legösztönösebb poétája.

Irodalom: Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig.

Utóhang

A régi magyarság utolsó évtizedeinek néhány írója átnyúlik a megújhodás korszakába; az

1772-vel húzott határvonal azonban mégsem önkényes, vagy erőltetett. Bessenyeiék merőben
új korszakot kezdenek.
A régi magyarságban másfajta műfajokat találunk, mint a későbbi időben. A nyugat-
európai műfajokat a magyarság ugyan korán meghonosította, de nem tudott maradéktalanul
beléjük helyezkedni; ha megkísérelte, többnyire mondanivalója látta kárát. Az Árpádkor
legjelentősebb műfaja a „gesta“ volt, a XVI. századé az ének, a prédikáció és a drámai vita,
csupa „szabad“ műfaj. Dávid Ferenc, a legnagyobb magyar prédikátor megteremtette a
metafizikai drámát; nemzeti drámánk pedig a XVII—XVIII. század kurucballadáiban
nyilatkozik meg. A magyar drámai lényeg tehát a „szabadabb“ megnyilatkozást kereste, s
ezért olykor a lírai hitvallást, vagy pedig az epikai formát választotta. Az erdélyi emlékiratban
eredeti elbeszélőhangunk, a sajátságos magyar regény indul útnak. E „szabadabb“ műfajokkal
mondanivalónk természetes előretörését akartuk biztosítani; nem történt volna így, ha az
átvett európai műformákba belefér a lelkünk.
Irodalomtörténetünk, s bizonyos mértékben történetírásunk is eltévedt a múlt avarján. Úgy
vélték, hogy a honfoglalás után teljesen és fenntartás nélkül beleilleszkedtünk Nyugat-Európa,
közelebbről a keresztény-germán kultúrközösség életébe (1. Prohászka Lajos könyvét!), s
ebben a hűséges illeszkedésben szemlélték európai jelentőségünket. A történelem a „nyugati
mintájú“ államberendezésben gyönyörködött, a filológia pedig a nyugatról érkezett irodalmi
hatások búvárlásában buzgólkodott. Mindkettő vétkes túlzásokba esett; bennünket
közelebbről a filológia és az irodalomtörténet botlása érdekel. A filológia olyan szenvedéllyel
űzte a hatáskutatást, hogy lassan a magyar irodalom és író egyéniségébe, s eredetiségébe
vetett hitet ásta alá. Nem kutatta eredeti élményeinket és műformáinkat, hanem irodalmi
„függvényszerepünket“ hirdette; erre vonatkozó adatait pedig vérmesen eltúlozta.
Ilyen tévedésekkel megrakottan járták a múlt avarját. Ha feltűnt egy emlék, mely
szembetűnő módon nyugati hatásra keletkezett, s idegen formát plántált irodalmunkba,
azonnal irodalomtörténeti jelentőséget ajándékoztak neki; Alexandriai Katalin legendájának
magyar fordításáról sokat hallottunk, de az Árpádkor irodalmának eredeti magyar
közösségélményeiről nem esett szó. A gestákban nem vették észre tudatunk ősi csíráit, a XVI.
század protestáns prédikációjáról nem tudták, hogy a század legátfogóbb műfaja. Nem vették
tudomásul, hogy Bornemisza Péter egyházi beszédeinek példázataiban megszületett a magyar
novella. A protestáns drámában nem fedezték fel a „nagy szatírát“, mely majd Széchenyiben
teljesedik, az erdélyi emlékiratokban pedig az eredeti magyar prózai hangot: a történelmi
realizmus hangját. Metafizikai drámánkról szó sem esett, hasonló sorsban részesült a kuruc
költeményekben megnyilatkozó nemzeti drámánk.
A magyar irodalom értékét abban szemlélték, hogy mennyire idomul a kívülről érkező
hatásokhoz, a fejlődést pedig gyakorta azonosították az eredeti formáinkból való
kivetkezéssel. Szellemi magatartásukban nem nehéz fölfedeznünk az alacsonysági érzést.
Irányukat látszólag igazolta az a délibábos szemlélet, mely felszínes szellemi sovinizmussal
mesterséges nemzeti önérzetet dagasztott és gyarló pátosszal délibábokat festett
ősműveltségünkről, e délibábosság nyomaival együtt azonban az eredeti magyar plántát is
kitépték és útfélre vetették. Itt az ideje, hogy a múltunkat rendező tudat megszabaduljon a
délibábosság kísértéseitől, de azt az alacsonysági érzést is levesse, mely olykor már-már
szellemi ragállyá növekedett.
A régi magyarságnak nincs oka szégyenkeznie azért, mert európai formakényszerek
szolgai viselése helyett szabadon igyekezett föltörni, s „nyugati“ szemmel nézve talán
formátlanul tört ki. Mi tudjuk, hogy ez a formátlanság csak látszólagos. Ady Endre írja egyik
levelében: „Boldog volnék, ha ez a vers láttatná veled, hogy mennyire egyetlen emberi és írói
jogcímem a nem koncentrálódás“. A mi látszólagos formátlanságunk: ez a „nem
koncentrálódás“, a dolgok mellérendelt viszonyának ősi élménye, a „nagy
puszta“életszemléletének öröksége. A régi magyar lélek áradt, lázadozott, békésen
hömpölygött, olykor zárt, tiszta formákba nyugodott (ballada!); áradása és hömpölygése nem
kisebb emberi s művészi értékű, mint zárt formákba való nyugvása.
A főgondot arra fektettem, ami irodalomtörténetünkben kimaradt; elsüllyedt és
elsüllyesztett világot igyekeztem feltámasztani. Mindent számba vettem, amiben a magyarság
eredeti megnyilatkozására ismertem, az irodalom körét tehát kiszélesítettem. Ez a kiszélesítés
ma különben is időszerű, egyre inkább azt valljuk elsősorban irodalomnak, ami a közösség
életét, élményeit és sorsát fejezi ki. Az Aba Sámuelről szóló népi legendában különb értéket
látok, mint egy-egy középkori himnusz fordításában. Az utóbbi egy kis kör szellemi tápláléka
s a keresztény európai műveltség utánérzése volt, az előbbi a magyar mélyrétegről hoz hírt, s
a magyar mélyréteget táplálta.

A régi magyar irodalom történetének

VÉGE

FÉJAGÉZA

A FELVILÁGOSODÁSTÓL
A SÖTÉTEDÉSIG
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1772-TŐL 1867-IG
MAGYAR ÉLET KIADÁSA
1942

TARTALOMJEGYZÉK
Az új magyarság nyitánya
Meghasonlottak
Bessenyei György
Dayka Gábor
Bacsányi János
Ányos Pál
Szentjóbi Szabó László
Kármán József
Verseghy Ferenc
 Pátriárkák
Barcsay Ábrahám
Gvadányi József
Dugonics András
Irodalmi diktátor
Kazinczy Ferenc
Teljesedők
Fazekas Mihály
Csokonai Vitéz Mihály
Katona József
Antik s magyar nász
Baróti Szabó Dávid
Berzsenyi Dániel
Költő és rétor
Kölcsey Ferenc
Nemesi-nemzeti romantika
A két Kisfaludy
Magyar földindulás
A romantika elmélyülése
Vörösmarty Mihály
Vajda Péter
Romantikus regényírók
Kuthy Lajos
Nagy Ignác
Katolikus romantika és Nagy Szatíra
Széchenyi István
A második vonal
Csató Pál
Fáy András
Bajza József
Jósika Miklós
Drámaírók
Czakó Zsigmond
Teleki László
Obernyik Károly
Nagy Ignác vígjátéka
A Keresztelő János
Vitkovics Mihály
A nagy nemzedék
Petőfi Sándor
Arany János
A társadalmi regény
Eötvös József
Jókai Mór
Erdőirtás
Kemény Zsigmond
Tompa Mihály
Ipolyi Arnold
Madách Imre
Vas Gereben
 Bérczy Károly
Bajza Jenő
Zilahy Károly
Utóhang

Az új magyarság nyitánya
1772 fontos időpont irodalmunk történetében. Egy nagyarányú korszak, a régi magyarság,
lezárul és irodalom-történeteink szerint a „megújhodás kora“ következik. Ez a megállapítás
mindmáig sértetlen maradt; méltó gyöngyszem szellemtörténetünk hazugságainak dús
füzérében.
A XVIII-ik század végén a régi magyar irodalom eszményei rendre kihunytak, nyugati
szellő fújdogált, a francia felvilágosodás és forradalom eszméi járták át a lelkeket; az irodalmi
érdeklődés gyújtópontjába a természetes ember és az értelem került. A vallásos gondolat
teljesen háttérbe szorult; a vallás nem szült többé hősöket. A rodostói kurucok sírhantjára
hulló rögök koppanása a kuruc eszmék és indulatok sírbeszéde volt; II. Rákóczi Ferenccel
elköltözött a nemzeti függetlenség kivívására vállalkozó utolsó főúr. A rendi társadalom lelki
aszályba süppedt és hozzászokott az aszályhoz, morált és életformát alkotott belőle,
állandósítani akarta. Nyugaton éppen ez idő tájt történt az újkor társadalmi kibontakozásának
betetőzése. Kelet-Európában azonban II. József nagyvonalú, de balsikerű kezdeményezéseitől
eltekintve a társadalmi megmerevedés törvényei uralkodtak. A Habsburgok elszántan
szembehelyezkedtek Nyugat-Európa társadalmi és szellemi fejlődésével anélkül, hogy Kelet-
Európának a lelkével bármiféle közösséget vállaltak volna. A kedvezőtlen légkörben mégis új
tehetségek egész sora vállalkozott, mint Dayka Gábor írja, „a vasszázadi sötétségnek“
megtörésére, de legjobbjai valamennyien tragikus pályát futottak be, mondanivalójuknak
csupán egy töredékét bírták kifejezni.
A magyar szellem ebben a szomorú korban éppen a nyugati latinsággal, a francia
kultúrával és társadalompolitikai áramlatokkal jutott közelebbi kapcsolatba; úgy fogadta a
francia eszméket, mint a szomjas parlag az esőt. A francia felvilágosodás és a francia
forradalom a magyar szellem egyetemes élménye lett, de ezért az élményért óriási árat kellett
fizetnünk, szellemünk legjobbjait feláldoznunk. A szellem olyan politikai és társadalmi
erőkkel és erőszakos eszközökkel találta szemben magát, melyek megtörték, vagy
elpusztították. Semmi okunk sincsen tehát arra, hogy ezt az időt a „megújhodás“ és a
„nemzeti föllendülés“ korszakának nevezzük, inkább a világosság fiai harcoltak kétségbeesve,
reménytelenül a „vas századi sötétség“ ellen. A XVI-ik század forradalmi szellemű
prédikátor-írói még búvóhelyre időleges nyugalomra lelhettek egy-egy főúr, vagy „község“
oltalmában; az állami és társadalmi élet még nem volt annyira szervezett, hogy a szellem
teljes és tökéletes kiirtásának feladatát vállalhatta volna. A protestáns szellemi átalakulás
műhelye Németország volt, tehát az „új hitet“ közvetlenül szomszédunkban működő erők
táplálhatták és támogathatták. Franciaország azonban messze feküdt s legfeljebb szellemi
üzeneteket küldhetett: az író tehát, ha felvilágosodott és forradalmi szándékai nyilvánosságra
jutottak, egyszerre ijesztően egyedül állott, az államhatalom és a társadalom korszerűen
szervezett erejével találta szemben magát. A Habsburg-birodalom korszerű fejlődése ugyanis
egészen sajátságos volt: azért honosított meg korszerűbb államszervezetet és bürokráciát,
azért „haladt“, hogy a társadalmi fejlődést minden erejével megakadályozhassa. A szegény író
pedig megmámorosodott a nyugatról ideszálló eszméktől és csak a börtön, vagy pedig a halál
árnyékában döbbent meg, hogy milyen halálos reménytelenséggel jegyezte el magát.
 Bessenyei György harmincnyolc esztendős korában elveszíti bécsi állását, hazajön a
Berettyó nádasai közé „bihari remetének“, a cenzúra nem engedi napvilágra műveit, rendőri
felügyelet alá kerül, ki sem mozdul többé jószágáról, elfeledve hal meg. Bacsányi
belesodródik a Martinovics-összeesküvésbe, börtönbe jut; mire kiszabadul, senki sem áll
szóba véle e hazában. Kármán gyönyörű indulás után részvétlenség miatt megszünteti
„Uránia“-ját, vidékre megy és huszonhat esztendős korában eltűnik. Dayka Gábort kizárják az
egri szemináriumból, búskomor lesz, csak huszonhét esztendős, midőn elföldelik az ungvári
temetőben. Földi János Hajdúhadházon pusztul el korán és meghasonlottan, Szentjóbi Szabó
László a kufsteini börtönben jajgatja jeremiádjait, míg le nem hunyja huszonhét esztendőt
látott szemét. Hajnóczy Józsefnek, a magyar jobbágyság első történetírójának a budai
vérmezőn hull porba a feje. Kazinczy Ferenc skorbutot kap a kilencesztendős fogságban,
folyton vérzik, összetörve, aggastyánként tér haza. A börtönben egész életére megijesztett
Verseghy Ferenc szabadulása után német regényeket magyarosít és nyomorultan tengődik
Budán. Az „irodalmi megújhodásnak“ seregszemléje tehát fölötte furcsa „megújhodásról“
tanúskodik.
E korszak tragikuma azóta is szüntelenül kísért. Azóta is nyílt kérdés maradt, hogy a
magyar szellem mennyiben támaszkodhat a nyugati eszmevilágra és egyáltalában remélheti-e,
hogy a nyugati példát valaha is valóra válthatja Kelet-Európában; a másik nagy
„századforduló“ idején az Ady-nemzedéknek is ez a kérdés volt egyik legégetőbb gondja.
Magyarországtól keletre kezdetlegesebb életformában élnek a népek, szellemük pedig
többnyire függetleníti magát nyugattól, legfeljebb külsőségekben követi. Közel-Nyugat
állandóan és szívósan arra törekedett, hogy arcunkat átalakítsa a maga képére és
hasonlatosságára. A magyarság gyorsan megteremtette nyugati kapcsolatait, átélte, magáévá
tette a mélyebb Nyugat szellemét anélkül, hogy keleti örökségét feladta volna. Kelet-Európa
azonban többnyire nem érti meg a magyarságnak ezt a szintetikus hajlamát. Közel-Nyugat
pedig keleti alkatunk és a távolabbi, mélyebb Nyugathoz fűződő szellemi kapcsolataink miatt
néz bizalmatlanul reánk. Ez a tragikus szellemi és történelmi elhelyeződés tapintható sebekkel
először Bessenyeiék műveiben jelentkezik. Megindul a merész fejlődés Nyugat nevében, de
visszaverik a szellemi hadsorokat és az írók nagy része német hatás alá kényszerül, de éppen a
német hatást tükröző írók olykor keleti ösztönösséggel tiltakoznak ellene. Kazinczy teljesen a
német ízlés rabja lesz, a régi magyarság hagyományának mélységeit nem ismeri, a népi
hagyományt megveti, a népnyelvnek egyetlen elemét sem hajlandó az irodalomba befogadni,
a régi magyar nyelv ébresztgetése helyett erőszakolt nyelvújításhoz fog, de közben gyönyörű
védőbeszédet ír régi nyelvünk páratlan szépsége mellett. Az efféle ellentmondások tömege az
írói lélek kényszerű eltorzulására mutat és az eltorzulás okait egyedül a társadalmi fejlődés
hiányaiban, betegségeiben lelhetjük. A habsburgi idő kiforgatta a magyarságot keleti lelkéből,
s nem engedte közel a mélyebb és távolabb Nyugathoz, mely után annyira szomjúhozott,
hanem Közel-Nyugat idegen kultúráját zúdította reánk, pedig ehhez a kultúrához nem
fűződtek természetes vágyaink. A német szentimentalizmus például, mely teljesen idegen a
magyar léleknek, végig dúlta az országot, meghódította a közönség többségét, tehát
sekélyesebb elemeit, s az írónak el kellett fojtania magyar élményeit éppen úgy, mint francia
földről hozott eszméit, úsznia kellet az árral, ha nem akart elpusztulni.
Ebben a korszakban az írónak már nincsenek társadalmi támaszai, magára marad, „írói
egyéniséggé“ süllyed,vagy emelkedik. A vallási harcok idején vallási alapon szervezett
társadalom és országos közhangulat támogatta az írót. Zrínyi köré a történelmi szerepre
törekvő köznemesség sorakozott. A középkorban az egyház, a reneszánsz idején az udvar volt
a szellem védőszárnya. Még a hegedőst és a lantost is támogatta és eltartotta az ősi
énekközösség sokáig élő társadalmi ereje. A XVIII-ik században azonban ezen a téren is
„megújhodás“ történt. Az író továbbfejlődik, a társadalom azonban lustán hever, vagy
egyhelyben topog. Bárminő közösségbe is kerül az író, rövidesen szembe kell fordulnia véle.
Verseghy egyházi fogságba kerül, Bacsányit elbocsátják polgári állásából s élete fogytáig
tartó számkivetésbe kényszerítik, mások börtönben töltik ifjúságuk legtermékenyebb éveit. A
szelídebb végzetűek közül azok, akik „nemtelen“ rétegből, vagy pedig a tisztviselő
társadalomból törnek fel, tehát nincsen jószáguk és kúriájuk, ahová remetének
visszahúzódhatnak, az irodalomból próbálnak megélni és mecénások után kell megalázó
futást végezniök. Mindez azonban csupán a tragikum külseje. A visszahatásokkal telített
korban az író a kifejezés lehetőségét kutatja, joggal, mert ez a hivatása. A kutatás eredménye
leverő és pusztító: az írónak belső bujdosásba kell térnie, eszméit csak rejtve, félig-meddig, a
kinyilatkoztatást visszavonással enyhítve meri és tudja kifejezni. A habsburgi Közép-
Európában épült fel a visszahatás vára a latin Nyugat ellen, s ebben a börtönben vergődött a
magyar író, aki a Nyugat felé való száguldás hagyományát kötelező szellemi örökségnek
vallotta. Bessenyei meghasonlott az egyházakkal, de meghasonlását csak óvatos formában
meri kifejezni. Elmélkedő művei rendszertelenek, tele vannak ellentmondásokkal és
kibúvókkal. Ányost halálos betegsége rántja vissza a vallásosságba. Dayka belepusztul
kételyeibe, s voltériánus verseit szentimentális sóhajokkal ellensúlyozza, Verseghy egyetlen
nagy szatirikus verset ír, lírájának egyik legszebb darabja ez a költemény, de hasonló nem
csúszik ki többé megriadt tolla alól. Egyszerre hatalmas űr nyílik az író és a társadalom
között; a társadalom nemegyszer magára hagyja, sőt elítéli az „előre siető“ írót, holott az író
„sietése“csupán az európai fejlődés szükségszerű irama. Ady korára már mitológiai
mélységgé nő az író és a társadalom között a nyílt szakadék.
1514 népi és l526 birodalmi tragédiája most érzékelhető a szellem életében. Nincsen
számottevő magyar polgársága politikai vezetés és a kultúrközösség szerepének átvételére. Az
író köré válogatott kevesek csoportja sereglik, de ijedten szétrebben, ha az író merészebb
utakra tér. A történelem, a kimerült rendiség nem szül hősöket, az „országos
szándék“mérhetetlen terhe az írók vállára kerül, ijesztő méretű feladatok tornyosodnak
előttük. Némelyik összeroppan a teher alatt, mások vállalják s nekifeszülnek a feladatoknak,
túlméretezik szerepüket és szétzilálja őket igényük és képességük diszharmóniája, mint
Bessenyeit. Baljós előjelek közepette kezdődik az új magyarság nyitánya, le kell tehát
számolnunk az „irodalmi megújhodás és föllendülés“ hazug legendájával. A leszámolás azért
is halaszthatatlan, mert nélküle aligha értjük irodalmunk későbbi fejlődését.

Az irodalomtörténet e korszak költőit „iskolákba“, zárt irányzatokba sorozta: magyaros,

deákos, franciás és németes költészetről beszél. Ezt a felosztást igen kezdetlegesnek, merőben
külsőségesnek és gyökerében tévesnek tartjuk. Az „iskolába“ besorozott költő ugyanis
többnyire vígan használta a többi „iskola“ formáit is; különben sem lehet irodalomtörténetünk
mértéke az a szempont, hogy a költő milyen külső irányokat fogadott be, hanem írói
magatartásának természetét kell figyelembe vennünk. Az új magyar irodalom kora egy nagy
társadalmi vállalkozás tervének jegyében nyílik meg a Vérmezőn nemcsak az „összeesküvők
nyaka hullott a porba, hanem a szellemi szabadság ügye is. Az elrettentő példák sajátságos
belső hasadást hoztak létre az írói lélekben, az író szeme fölfelé mered, mesterséges költői
világgal, lengeteg alakokkal népesíti be a levegőt és magyar élményeit csak óvatosan meri
belopni műveibe. Meghasonlásnak nevezhetjük ezt az írói magatartást és meghasonlottaknak
e végzet hordozóit. Ide tartozik Bacsányi, Verseghy, Kármán és Dayka; ide kell sorolnunk
Ányos Pált Szentjóbi Szabó Lászlót, aki gyorsan elpusztult a börtönben és Bessenyei
Györgyöt, akinek nem volt ugyan része a kor politikai mozgalmaiban, de az udvarban élt,
Mária Terézia felfogásához és az udvar légköréhez kellett alkalmazkodnia, nem merészelhette
költői világát szabadon kifejezni.
 Két patriarkális költője is volt ennek a kornak: Gvadányi József és Barcsay Ábrahám.
Barcsay a felvilágosodás híve volt, Gvadányit konok konzervatizmus jellemzi, de mindkettő
költészetének és lelki világának a mezei patriarkális érzelmi kultúra az alapja: mindkettőben a
vidéki udvarház és a bukolikus mezei élet lelki egyensúlya jelentkezik. A korán halók, illetve
korán kiirtottak tragikus csapatával szemben ők képviselik a megmaradást, a biztos létet, a
társadalmi erőtartalékot. Bizonyos mértékben hozzájuk sorolhatjuk Dugonics Andrást is, aki a
magyar őskor iránt keltett érdeklődést és ómagyar ősképek szerint akart irodalmi nyelvet
teremteni.
Külön tárgyaljuk Kazinczy Ferencet, az „irodalmi diktátort“ és Kölcseyt, a költőt és rétort;
magános csúcs volt lényegében mind a kettő, Kazinczy, a diktátor is. A deákos magyarság két
nagy képviselőjét, Baróti Szabó Dávidot és Berzsenyi Dánielt egymás mellett tárgyaljuk,
valamint a „teljesedőket“ is, a debrecenieket és Katona Józsefet, akikben az eredeti magyar
szellem nagyvonalú és maradéktalan megvalósulásra talált. A két Kisfaludyval zárjuk
könyvünk első részét, a nemzeti-nemesi romanticizmus megalapítóival, kiknek hatása
átnyúlik a következő szakaszba is, a vulkánikus korba.

Meghasonlottak

Bessenyei György
(1744—1811.)

Bessenyei huszonegy éves volt, midőn elhagyta kutyái, lovai és mezei cimborái társaságát,
szakított a parlagi-nemesi élet örömeivel, testőr lett Bécsben. A fiatal testőr csakhamar úgy
érezte, hogy a Nihilből érkezett, szégyenlette magát, önmagában: fajtáját, hazáját. Ez a
szégyenérzés lett tanulásra és alkotásra ingerlő ostora, sokáig hevert szelleme csillapíthatatlan
mohósággal vetette magát a munkára, minden magyar hiányt be akart tölteni,
visszafojthatatlan szenvedéllyel írt akkor is, midőn műveit rendre visszautasította a cenzúra,
megjelenésükre halvány remény sem pislákolt.
Bécsben döntő élmények várták Bessenyeit: a nagyváros, az udvari élet ragyogása és a
francia felvilágosodás Európát átfutó eszméi. Bécs jó volt ébresztőnek és ablaknak, melyből
nyugatabbra lehet látni, de súlyos próbára is tette az író függetlenségét. A királynő kegye
sugárzotta testőrökre, akiknek alkalmazkodniok kellett a kegyhez, „méltónak“ kellett
mutatkozniok reája. Bessenyei sem lehetett olyan mértékben és iramban felvilágosodott, hogy
a szigorúan katolikus királynővel összeütközésbe keveredjék. Jól tudta, hogy összeütközés
esetén száműzik a ragyogásból is, visszahull a parlagra, melyből vétetett, melyet szégyenlett
és megvetett. Meghasonlott a hazai társadalommal, örökre elszakadt a „Nagy Parlag“ lelkétől,
a vidéki nemestől, Bécsben pedig meg kellett alkudnia szabad szellemi kibontakozásának
rovására, Később kilépett a gárdából, függetlenségre törekedett, a honi protestánsok bécsi
ügyvivője lett, de hiába buzgólkodott ügyeik sikerén, a parlag megbüntette elszakadt fiát: a
vaskalaposok megvonták tőle bizalmukat. Ekkor került válaszútra: mélyebben meg kellett
alkudnia, vagy hazatérnie a szellemi halálba, Bessenyei az előbbit választotta, meggyőződés
nélkül katolizált és udvari állást vállalt. Elszakadt a mezei magyarságtól, de midőn II. József
megszüntette állását, mégis haza kellett térnie silány jószágára „bihari remetének“. II. József
halála után pedig a megbízhatatlan elemek névsorába került, ő irodalmunk első magánosa,
őrlő tépelődések között imbolygott a hatalom kegyei és a belső szabadság parancsai között.
Igényeinek és képességeinek aránytalansága jellemzi írói pályáját: világot és emberiséget
rendező bölcs akart lenni, a felvilágosodott francia bölcselők méltó magyar mása és csupán
kusza epigonjuk maradt. Nagy vállalkozásai: állampolitikai regénye („Tariménes utazásai“),
tragédiája („Ágis tragédiája“), vígjátéka („A philosophus“),bölcselkedő költeményei („Az
ember próbája“, „A természet világa“) csupa félig-meddig sikerült kísérlet. A bölcselkedő
elem ólomsúlyokkal nehezedett reája, megölte kitűnő ábrázoló erejét. Hiába szakadt ki a
parlagból, az ő fia maradt, véle kellett volna megbirkóznia, nem Bécsről („Tariménes
utazásai“), hanem a honi parlagról kellett volna az esedékes nagy szatírát megírnia, de
félreismerte hivatását. Ott, ahol a parlag ábrázolására tér, egyszerre nagyot szökik írásainak
színvonala, remek figurákat örökít meg: Kornyadit, a lóval és kopóval beérő nemest, Hasadit,
az eszem-iszom cimborát, Venedoszit, a parlagi szoknyavadászt, Kornyadit, a „fenn az ernyő,
nincsen kas“ ősképét, de kitűnő figuráit csak példának használta, bölcselkedő tételeinek
igazolására. „Philosophusában“ is egyedül Pontyinak, a parlagi nemesnek alakja sikerült
pompásan, belőle írhatott volna realista-szatirikus vígjátékot, remekművet, de „bölcseleti
színmű“ volt az ábrándja. Lábánál hevert a nagyszerű nyersanyag, a magvar vidéki élet, de a
„lét“ bizonytalan méreteinek méricskélésére pazarolta erejét és idejét.
Üres lélekkel jött Bécsbe, mert hadvészes századainak folyamán a régi magyarság
hagyománya elsüllyedt. Bessenyei szomorú ítéletet mond a régi magyar irodalomról és
ítéletén ne csodálkozzunk, mert sárospataki diák korában mindössze a következő művek
jutottak kezébe: Salamon és Markalf mosdatlanszájú históriája, Árgirus királyfi históriája,
Álmoskönyv, Gyöngyösi István munkái, Koháry fűzfaversei, Ilosvai Selymes Péter Ős-
Toldija, melyet nem értett, vaskos, mezei realizmusa sértette iskolás ízlését és Zrínyi Miklós.
Ez a maroknyi és vegyes értékű hagyomány s külföldi olvasmányai arra ingerelték, hogy
merőben újat alkosson, holott nem volt korszakot teremtő író.
Drámával, regénnyel és bölcselkedő költeménnyel viaskodott az egyik Bessenyei s igen
sajnálatos, hogy irodalomtörténetünk mindenáron őt akarta a köztudatba kényszeríteni,
teljesen reménytelenül. Szépprózáját kusza bonyolultság jellemzi, drámáinak nyelve üdébb,
életteljesebb, alakjai azonban itt is többnyire okoskodó bábuk, csak mellékszereplőinek
drámai ábrázolása sikerült. Az irodalomtörténet mégis kiemeli színpadi műveit és azt hirdeti,
hogy Bessenyei oltotta irodalmunkba a magasabb drámai igényt, holott minden drámai műve
mélyen a XVI-ik század drámája alatt marad, ami pedig jó bennük: néhány ízes figura, az
többnyire alig különb az iskoladrámák hasonló figuráinál. Bölcselő költeményei, melyek
ugyancsak irodalomtörténeti méltatást nyertek, félig érett nyersanyagból halmozódnak.
Bessenyei mégis nagy költő volt, de költői nagysága alig méltatott leíró költeményeiben
nyilatkozik meg.
A leíró Bessenyei Arany Jánosnak az őse, a tömör, fukarbeszédű, nagyvonalú, alföldi-
pusztai világábrázolásnak első képviselője:

„A nap meghevítvén egyszer nagy Világát,

Hanyatlik Egérül s alá húzza magát.
Aranyos sugara a bértzek hegyirül
Lebegő árnyékkal térségeinkre dűl.“

E képtől már csak egy lépés Arany komoran reális rajza az éjszakáról, mely az „eget és
földet bakacsinba vonja” kozmosz súlyát, a világegyetem érzékiségét, testiségét csak Arany
János tudta annyira éreztetni és kifejezni, mint a leíró Bessenyei.
Az anyag ihlete szabadult fel leíró verseiben, példa erre Debrecen dicsérete:

„Debretzeni Piatz! Ó, te boldog térség!

Hol mint tenger, habot hány a sok eleség!
Hol a Búza. Kenyér, mint a határ dombok
Egymás mellett, soron, úgy mutattyák magok
Melly helyett más nemzet vakarókat mutat
S az ilyen áldásról még tsak nem is tudhat,
 Gyümölts, sült, főtt étel, itt mind véghetetlen,
Eszköz, termés, szerszám telhetetlen,
A világ ez részén itt Európában
Egy Debretzen fekszik e Földön magában“.

A finomkodó kortársaknak azonban éppen természetes realizmusa nem tetszett. Kazinczy

úgy vélekedett, hogy Báróczy múzsája grácia alakú és növésű nagy nevelést nyert leány,
Bessenyeié „egy alföldi piros-pozsgás leányasszony, ki ama körül cselédkedik, és kin az
asszonytól ellopkodott ék sem áll jól, mert a közé a mit felszedett és a mi neki tulajdona nem
tud hozni összeillést“. Kazinczy többre becsülte Bessenyeinél Báróczyt, a finomkodó
műfordítót és éppen Bessenyei műveinek életességét kifogásolta. Testőrbarátai pedig
„mértékre és józanságra“ intették a lázas gyorsasággal termelő Bessenyeit, senki sem vette
észre leíró verseinek páratlan szépségeit. Bessenyei tévelygett, „tsavargott“, de néhány leíró
versében és röpirataiban maradék nélkül feltört, mint a forrás. Leíró verseiben
kinyújtózkodhatott egyszerű, nagyléptű ritmusérzéke; a röpirat szabad formája pedig tágas
teret adott mélybe szorított, érett magyar élményeinek.
Azok a röpiratai a legsikerültebbek, melyekben kézzelfogható célokat tűzött ki: a
magyarság lelki és szellemi újjászervezését. Céljai hozzáláncolták a valósághoz, nem
tévedhetett az öncélú bölcselkedés bukdácsoló, szertekanyargó ösvényére. „Közelítsünk hát a
várt időhöz és kezdjük el a magyar csillagból is e világnak színét nézni“ — írja a „Magyar
Néző“-ben és a „Magyar Néző“, a kultúr-magyarság megmentésén fáradozó Bessenyei
kilépett a töprenkedő elmélkedésből, azt ragadta ki az európai felvilágosodásból, amire az
elhanyagolt hazának szerves szüksége volt. A „Magyarság“, az „Egy magyar társaság iránt
való jámbor szándék“, „A törvények útja“, az „Anyai oktatás“ nagy vonásokban megrajzolják
az újkori magyarság feladatait. Bessenyei észrevette, hogy a XVIII-ik században mekkora
magyar tudatszűkülés történt, a régi magyarság eszméi és izgalmai kimúltak, mindössze a
Biblia és Werbőczy maradt meg szellemi kútfőnek, de mindkettő összetöppedt állapotban. A
Biblia nem mentette magával sem a XVI-ikszázad magyar ószövetségi kultúráját, sem pedig
Pázmány pazar magyar barokkját; Werbőczy hagyománya pedig maga volt a töppedés: konok
korlátaiba nem fért bele a régi magyarság nagyvonalú állampolitikai gondolkodása. Bessenyei
„mozgásba, tűzbe akarta hozni a nemzet elméjét“, új uralkodó eszmevilágot próbált teremteni,
mindenekelőtt a magyar nyelvet akarta „divatba hozni“: azt a nyelvet, melyet tapasztalata
szerint „immár egyedül a megvetett pórnép tartott fenn“. A vallásos kultúra hosszantartó
uralma után a magyar ráció felszabadítására és kiművelésére törekedett. Megírta az Akadémia
tervezetét, fő feladatává a nyelvművelést tette. Mesterséges szófaragások helyett a tájszólások
nyelvi értékeit és szépségeit szerette volna irodalmi nyelvbe menteni. A nyugatos utánzóból
röpirataiban eredeti magyar felvilágosodott elme lett, aki a saját közösségének ajándékozott
racionalista kultúrát és életberendezést.
Nagyobb lélegzetű szépirodalmi művei a felvilágosodott eszméket átplántálták a magyar
talajba, s nem törődtek azzal, hogy a hirtelenében átplántált növények mint fonnyadoznak;
röpirataiban azonban a felvilágosodást magyar szellemi tartalommá edzi. A felvilágosodott
Bessenyei feltűnő csonkasága, hogy érzéketlen maradt a társadalmi kérdések iránt. Legjobban
az arisztokratákhoz húzott, mert néhány művelt, felvilágosodott főt ismert meg soraikban,
annál jobban megvetette a mezei sötétségben bujdosó köznemességet és a sötétagyú
polgárságot; az elmaradt, nyomorult jobbágyokat szánta, de csak félig-meddig tekintette
embernek. A társadalmi gondolat iránt való érzéketlensége röpiratainak legnagyobb hiánya:
erős, tiszta fényt árasztott a hazára, de a fény ereje csak arra volt elegendő, hogy itt-ott
bevilágítsa.
Ez a második Bessenyei mégis eljutott a magyarság emberi természetének példátlanul
tökéletes manifesztációjához. Megrajzolta „a tiszta magyar“ eszményképet, melyek „egyik
uralkodó vágyódása törvényes szabadságának fenntartása“. A tiszta magyar „tekintetes
magaviseletű, nem csácsogó“. „Soha a magyar természet ragadozást nem mutatott, sem
magában nem viselt kereszténységének kezdetitül fogva, minekutána magát rendes
életmódjára vette. Nem kívánta szomszédainak országát foglalni és csak azon célbul vélek
háborúra kikelni. Verekedése majdnem mindig kénytelenségbül esett. Legfőbb vágyódása az
volt, hogy hazájában élhessék bátorságban, szabadságban és azt ezen boldogságáért ellenségei
ellen megoltalmazhassa. Nótája bús volt, és tánca csendes, mely benne eltökéllett vitézi
indulatot, mértékletességet, emberséget jelentett. Szerette a magyar a magamutatást,
méltóságot, de nem pomádéban és szagosvízben... Szóban, hangban sem keresett szembetűnő
nagyságot, hanem valóságban, örökké csendes tüzet viselt és amellett állandó erőt mutatott,
engedett, kegyelmezett,valahol arra kérték és annak helyét látta. Soha a vitézi indulat
emberségének megvetéséig el nem ragadta. A győzelem kegyetlenné nem tette. Ki nála
igazabb, emberségesebb, vitézebb? Ha csak ez vétkül nem tulajdoníttatik néki, hogy
koronáját, királyát mindig vérének, vagyonának vesztegetésével oltalmazván, törvényes
szabadságát majdnem ezer esztendeig egy pihöben minden fejére rohant viszontagságainak
fergetegei ellen is fenntartotta és azzal most is él“. S végül rátér a legsúlyosabb magyar
hibára: „Oly pertenger borította el a nemzetet, melynek megcsendesíthetetlenül csatázó habja
az atyafiak vérében hánykódik. Húzzák, vonják, perlik, vádolják egymást, futnak, távoznak
maguktól“.
Rousseau-tól megtanulta a „nagy és szent természet“ áhítatos tiszteletét. Ám ez az élmény
két ízben is egyéni élménnyé nemesedett benne: leíró verseiben és midőn a magyarság eredeti
emberi természetét megfogalmazta. Bessenyei magyar eszménye a felvilágosodás tiszta
fényében született érett arccal, klasszikus befejezettséggel. Az első Bessenyei hagyatéka
óriási lomtár itt-ott elsőrangú értékekkel, a másik Bessenyei azonban a legmagasabb írói és
emberi mértéket súrolja.

Dayka Gábor
(1769—1796.)

A szegény miskolci családból származó fiú pap lett, így tudta tanulmányait folytatni.
Kitűnő szellemi képességei csakhamar kiemelték a teológusok tömegéből; az a Szolarcsek
volt egyetlen vetélytársa, aki csakhamar elhagyta a papnöveldét és a Martinovics-
mozgalomba keveredvén, a budai Vérmezőn végezte életét. Dayka szelídebb, elvontabb
szellem volt, a felvilágosodás tüze átszellemültebb lánggal égett benne, a végzet látszólag
megkímélte. Egyelőre csak magyar nyelvművelő társaságot alapított a szemináriumban és
teljes erővel tanulmányaira vetette magát. A pesti papnövelde, melynek tagja volt, feloszlott,
Dayka Egerbe ment. A püspöki város híres volt diákságának garázdaságáról, de Dayka nem
csatlakozott a garázdadiák csőcselékhez, a szabadság élménye magasabb rendűen nyilatkozott
meg a szép, elbájoló ifjúban: lesiklott a vallási merevség útjáról, szakított az ellenreformáció
még mindig élő örökségével, a harcos türelmetlenséggel és eszméinek a szószéken is
kifejezést adott; hiába kerülte ki Martinovicsot, őt is elérte a nemzedék végzete: a lázadás. Így
került vitába Szaitz Leó szervita hitszónokkal, az ellenreformáció vérbő, indulatos hangjának
elkésett képviselőjével, e hang hajdani nagy dörgőinek képességei nélkül. A harcnak irodalmi
emléke is van, Dayka két gúnyverset írt Szaitz ellen, az „Esdeklés“-t és a „Fohász“-t.
Voltériánus vers mind a kettő, de Dayka inkább a szellemi színvonal és a jó ízlés magaslatáról
támadja a dühödt hitszónokot, akinek végül is sikerült őt az egyházi pályáról eltávolítania.
A kényszerű pályaváltozás anyagi és lelki válságba kergette. Az egri sebet sohasem tudta
teljesen kiheverni, vallási töprengései, melyekben a hit kegyetlen voltéri villongásokkal
csatázott, nem jutottak kiegyenlítődéshez. Megélhetése sem volt biztosítva, egyelőre
barátainál tengődött, így Bodnár Istvánnál Lőcsén. Lőcse végzetének második állomása,
beleszeretett Bodnár háziasszonyának könnyelmű leányába, a leány csakhamar viszonyt szőtt
a szép, ártatlan fiúval. Hiába óvta őt Bodnár, hiába győződött meg maga is a viszony
kártékonyságáról, nem tudott kiszakadni a hálóból. Passzív, törékeny lélek volt, aki „elvérzik
egy gondolaton“, illetve egy érzésen. Reich Zsuzsa jelentette neki a „a nőt“, „a szerelmet“,
feleségül vette és ettől kezdve egy boldog órát sem élt. Kicsapongásban kereste a vigaszt, de
ezáltal csak egészségét ásta alá. Halála előtt végre elhatározó lépést tett, Lőcséről Ungvárra
helyeztette magát tanárnak, feleségét Lőcsén hagyta, új életet próbált kezdeni a tüdőbetegek
sírig táró optimizmusával. De néhány hónap múlva már kopogtatott a halál.
Mint élete is mutatja: Dayka irodalmunk első túlfinomodott plántája. Balassa Bálint óta
egyetlen költőnknél sem találjuk meg az élet egyéni átélésének, átérzésének akkora mértékét,
mint nála. Balassa a régi magyarság katonaegyéniségének költője, Dayka pedig az új korban
magára maradt egyéniségé. Az egyén magára-maradottságát, didergését, kétségekkel való
csatározását ő fejezi ki először irodalmunkban. Dayka kezdi meg nálunk azt a folyamatot,
mely csaknem másfél századon keresztül végigzengi az európai lírát: az egyén vádol,
panaszkodik, viaskodik a reászakadt magánnyal, egyéni fájdalmak komor színeibe mártja
világképét. Vajda János őse Dayka és igen jellemző, hogy hangjának egyéni varázsát korában
egyedül Csokonai Vitéz Mihály vette észre.
Dayka ízelíti először irodalmunkban az egyén lírai önmagára-utaltságát, a „homályos
bánatot“, melyet nem bír feloldani az élet, mely elől hiába menekül bármerre és a „rettenetes
éjt“, a magára maradt egyén vívódását emberi és kozmikus részvétlenség közepette. A halál
Daykánál a mindent feloldó és megoldó „új élet“ kapuja. Az egyénné különült ember
életérzése mindig tragikus, Dayka megtalálta ennek a tragikus érzésnek a hangját. Csak két
időtálló verset írt, de mind a kettő „nagy vers“, a régebbi magyar líra első vonalába tartozik. A
„Titkos bú“: tökéletes lélektani kép, a belső életet olyan biztos kézzel rajzolja, az egyén
vívódásait olyan nagyvonalúan ábrázolja, akár Bessenyei a „szent természetet“. A másik „A
rettenetes éj“:

„A barna felleg szárnyain az éj

A földre borzasztó árnyékot hint,
A hold csillámló fénye beborul,
Homályba sülyednek csillagjaink.
A záporral terhes köd megszakad,
S özönbe fojtja el a természetet,
Nézd a gyilkos villám mint hembereg,
Mint csattogtatja mennykövét alá
A zordon ég. A pusztító tüzek
Hasítják a kősziklás bérceket.
Az öldöklő villámok fényinél
A halvány orca rettegést mutat...

Mennyire más természet ez, mint Rousseau-nak és követőinek „szent természete“. „Setét,
mint a brittusé és rémítő, mintha Arábiában vette volna származását'' — írja Csokonai.
„Picturája felséges, — folytatja — a világosság benne kiálló és ragyog, az árnyékozat mély és
erős“. Dayka merészsége és forradalma: egyéni életérzésének maradéktalan felszabadulása
volt.
Kazinczy Ferencet nagy szerencse érte ellenfeleivel. Bacsányinak félre kellett állania az
útból, Kármán és Dayka korán elpusztultak, pedig Bacsányi bátorsága és
társadalomszemléletének forradalmisága, Kármán szépprózája és Dayka lírája a „szent öreg“
számos kártevését ellensúlyozhatta volna. Kazinczy „vendéghangú“ irodalmat csinált a
magyarból, nyelvünkből pedig engedelmes közvetítő készüléket faragott. Dayka egyik
versében éppen a „vendéghangú“ költészet ellen fordította fegyverét és verte a mellét, amiért
ő is áldozott olykor az idegen istennek:

„Nem vészen Phoebus itt magyar szót ajkára,

Bámul a hazafi vendéghangú dalára,
A tél már nekem is fagylalja eremet,
Már én is dallottam nem-honi verseket,
S mint láncolt kerék, vagy a bilincs csörgése
Oly kellemetlen volt Daykának éneklése.
Vétkes megtévedés! áruló gondolat,
Melly szédelgésemben intézte lantomat!”'

S himnuszt ír a tiszta magyar nyelvről:

„Nem többet! bár maga nyújtandja poharában

A castalli forrást Phoebus vendéghonjában:
Holott akár gyengébb érzésre olvadoz,
Akár harsány kürtön csatákat riadoz,
Nyelvünk majd ollyan lágy, mint Zephyr nyögése,
Vagy a bús fülmile szívsebhető zengése;
Majd olyan, mint az ég rengő dördülete;
Felleghangon dalol, s rázkódtat ereje.
____________

Mindenható egek! vagy szívem örömére

Magyar hangot vegyen hazám fia nyelvére:
Vagy, ha megvetitek merész szándékimat,
Adjátok meg hamar szépajkú honomat!”

A magyar nyelv tehát „felleghangon“ dalol, éteri zene, természetes hang, de a természet
legmagasabb rendű hangjaihoz hasonló. Ez a vers Dayka lírai lényének kulcsa: tiszta zenére
törekedett, nemcsak szavak, hanem salaktalan érzések, végsőkig tisztult élmények
összezendítésére. A tiszta líra volt az álma, folytonos harc a tökéletességért.

Bacsányi János
(1763—1845.)

A nemzedék társadalmi végzete, Szentjóbi Szabó László korai halálától eltekintve,

Bacsányira súlyosodott legnehezebben. Kazinczy súlyos „vérveszteség“ árán ugyan, de
életben maradt, haza jöhetett, újra bekapcsolódhatott a szellemi életbe, kibonthatta rendkívüli
szellemét. Bacsányira azonban ránehezedett a kelet-közép-európai reménytelenség; kihullott a
magyarságból, számkivetésben töltötte életének javát. „Nemtelen“ szülőktől származott, főúri
pártfogóra volt szüksége, hogy fiatalon szerény hivatalt nyerhessen Kassán. A francia
forradalomra írt verse miatt állását veszítette, ott kellett hagynia Kassát, a várost,
függetlenségét, nagy szellemi kezdeményezéseit és terveit. Baróti Szabó Dáviddal és
Kazinczy Ferenccel megalapította a kassai magyar társaságot, megindította a „Magyar
Múzeum“-ot; úgy látszott, hogy az irodalmi vezérszerep az ő kezébe kerül és be is tudta volna
tölteni, művelt elme volt, éppen olyan kitűnő tanulmányíró, mint költő. Ha a Martinovics-
összeesküvés címén nem csap le a hatalom keze az írókra, a vezető szerep aligha kerül
Kazinczy kezébe, vagy legalábbis fenyegető ellenzéke támad Bacsányi vezérlete alatt.
Bacsányi volt az egyetlen, aki a mélyebb magyarság és a tágasabb európaiság magaslatáról
megküzdhetett volna Kazinczy németes ízlésével. A fogságból azonban csak Kazinczy tudott
hazatérni.
Midőn Bacsányi kassai állását elveszítette, ismét felvilágosodott főúrra volt szüksége az
éhenhalás ellen: gróf Forgách Miklós nyitrai főispánhoz került titkárnak. A Martinovics-ügy
leleplezése alkalmával elfogták, sikerült ugyan tisztáznia szerepét, de egy esztendei börtönre
ítélték a kihallgatás alkalmával elárult veszedelmes elvei miatt. Bacsányi a bíróság előtt
„kitört“, másodszor életében, — első volt a franciaországi változásokra írt verse, — a két
„kitörés“ elegendő volt arra, hogy a hatalom egész életére megbénítsa. Azok közé tartozott,
akik — a hatalom vélekedése szerint — elegendő képességgel rendelkeztek az ország halotti
nyugalmának felizgatására, szellemi szélcsöndjének feldúlására, tehát nem engedték
fogságának letelte után sem szabadjára, mindhalálig felügyelet alatt kellett élnie. A napóleoni
időkben ismét vád súlyosodott reája, neki tulajdonították a magyarokhoz intézett napóleoni
kiáltvány magyarra fordítását. Bacsányi a francia csapatokkal legnagyobb „látomásának“
színhelyére, Párizsba menekült, de mennyire más Párizs volt már ez, nyoma sem volt benne a
nagy forradalmi tűznek, mely egykor Kassáig világított. A Párizsba bevonuló osztrák hadak
elfogták, visszahurcolták, ismét börtönbe jutott, kiszabadulása után pedig rendőri felügyelet
alatt tengődött. Hazajövetelre nem is gondolhatott, de a hon se fogadta volna be — nem volt
vidéki birtoka és kúriája, mint Kazinczynak; a népből fölmerészkedett embernek irtózatos
magányát, kiszolgáltatottságát kellett végigszenvednie; ez volt írói végzete is.
Bacsányi alulról jött élmények és indulatok lerázhatatlan terhével, nem tudott mesterséges
irodalmi világot teremteni. Írt ugyan kelletlen dicsőítő verseket főúri ál-nagyságokhoz és
széplelkű dámákhoz, olykor a németes érzelmességnek is hódolt, tépelődve bölcselkedő
költeményeket szerkesztett Bessenyei példájára, de igazi költői hangja csak egyetlenegyszer
tört ki a fiatal kassai napokban, midőn ki merte robbantani a francia forradalom egyetemes
európai hatásába vetett hitét:

„Nemzetek, országok! kik rút kelepcében

Nyögtök a rabságnak kínos kötelében;
S gyászos koporsóba döntő vasigátok
Nyakatokról eddig le nem rázhattátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,
Jertek! s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!“

Bacsányi a tömegmozdulatok, az emberi átalakulás előérzetében tudott igazán beszélni,

akár Petőfi. A francia forradalom vérmes kelet-közép-európai álommá nőtt benne; meg tudta
volna írni a tömegek keserveit, követeléseit, indulóit. A „Franciaországi változásokra“ írt
verse tökéletes, a XVI-ik század elszánt prédikátor-hangja születik újjá soraiban. A vers
„mértéke“ nem pengés és lengés, hanem tények dübörgő lépte, súlyok zuhanása. Az eszmei
újdonság és a formai egyszerűség különös szépséggé olvad, időtlenséggel ruházza fel a
költeményt. A régi magyar indulat forrósága csap föl; egyszerű, kemény fegyvereket forgat,
akár a lázadó paraszthadak. A vers megjelenése után azonnal beléje fojtották a szót.
Bacsányi leszámolt a helyzettel, nem élt benne a korán halók gyors tűzzel égő hősiessége;
fejlett, fegyelmezett, széles, európai műveltséggel egyensúlyozott elme volt, vers-csíráit eztán
leveleibe fojtotta, leveleiben fejtette ki az egyetemes európai átalakulásba vetett hitét és
reményét: „A darázs vesztét érezve csíp legmérgesebben. Szomorú állapot, hogy a magyar
litteratúrának ezer meg ezer akadályait oly nehéz elhárítani. A setétségnek apostoli ez ellen
fordítják minden erejöket, mert látva tapasztalják, hogy ezzel együtt terjed a világosság, ezzel
együtt fejtődik ki a népnek észbeli tehetsége.“ Azt is tisztán látta, hogy ha Kelet-Közép-
Európába átcsap a francia tűz, hatása másként jelentkezik majd, mint Nyugaton, nem lesz
polgári jellegű, hanem a paraszti tömegeket mozdítja meg: „Én mindazokból, amiket történni
látok és hallok, nem hozhatok ki egyebet, hanem hogy elmúlhatatlan a mi hazánkban is a
revolutió, még pedig, mivel az észnek józan világossága előre nem ment, revolution a la Hora
és Gloska fog lenni. De mit gondolnak ezzel, ha szinte általlátnák is az ilyen emberek? Nekem
azt merte két esztendővel egy valaki mondani: Mint sem a mi religiónkban legkevesebb
változás legyen (tudjuk mit értenek ők a religió neve alatt), inkább vesszen el az egész magyar
haza!...“
Verseiben még egyetlenegyszer felvillan a nagy ábránd, de már intellektuális síkra tolva:

„Higyjük: előbb vagy utóbb diadalmaskodni fog a köz

Értelem és akarat; diadalmaskodni fog egykor
A nagy Egész hasznát kereső törvényes igazság,
Melyet minden nyelv, minden szív, minden erő véd,
S melyet az ész, mint bölcs kalauz, vigyázva vezérel“.

A nagy álmok azonban korai halált haltak hordozóikkal együtt, az élve maradottakban
pedig letört a szárnyuk; Bacsányiban is. A vágyott európai átalakulás rendkívüli költőjének
született, nem tudott áthangolódni szelídebb melódiákra, mihelyt kizökkent elrendelt útjáról,
másod-rendű költővé süllyedt.
Másik sebe is volt Bacsányinak, ez sem gyógyult be mindhalálig: elveszített költői
birodalmának a fájdalma. Kazinczy hosszabb fogságot szenvedett, mint Bacsányi, mégis
osztályhelyzete szerencsésebb sorsba vezérelte. Hazatérhetett, vagyona legfontosabb
életszükségleteit fedezte, a szellem képviselői rokonszenvvel fogadták, glória övezte
homlokát, versenytárs nélkül ülhetett a vezéri székbe, melyre Bacsányi tartott valamikor
igényt és igényét sohasem adta fel. Kazinczy ellenzéke felhasználta Bacsányi tekintélyét, a
száműzött üzeneteket küldött Kazinczy ellen, de a távolság folytán nem elegyedhetett
közelharcba. A hadak, melyekre támaszkodott. — Kisfaludy Sándorék — nem voltak
alkalmasak diadalmas harc vezetésére. A második vonal fordult Kazinczy ellen és Bacsányi
akarva, nem akarva az ő martalékuk lett. Hiányoztak az eszközei nagyvonalú irodalmi harc
viselésére, csak nagyszerű elvei és elgondolásai voltak, melyek hiába repülték át a Lajtát, nem
mérkőzhettek Kazinczyék szervezettségével. Bacsányi a közelmúlt magyarabb hagyományát
próbálta Kazinczyék ellen szögezni és igen jó helyen tapogatózott: Faludi Ferencnél. Kiadta
Faludi verseit, életrajzát, tanulmányt írta nemzeti nyelvről és költészetről, saját verseit is
közrebocsátotta, be akart nyomulni az irodalmi életbe, a hajdani forradalmár a tiszta
hagyomány haragos angyalaként jelentkezett újra, a Kazinczyék diktatúrája alá került
irodalmi élet azonban alig vett róla tudomást. A „nemtelen“ népfit a magyar élet másodszor is
kivetette. Midőn nyolcvanéves korában az Akadémia tagjának választotta, némán, a vert had,
a „ki nem dalolt“ élet feloldhatatlan sértődöttségével fogadta a megtiszteltetést. Halálát csak
két esztendő múlva vette tudomásul irodalmi közvéleményünk.

Ányos Pál
(1756—1784)

Ányos Pál is a korán hulló csillagok sorába tartozik, de nem társadalmi állásfoglalása
kergette fiatalon sírba. Szerzetes volt és bár meghasonlott hivatásával, nem merészelt kitörni
belőle, lázadozott a vén falak között, de el nem hagyta őket. Nem volt fogyhatatlan életkedvű
bohém, mint Verseghy Ferenc, inkább Dayka Gábor tiszta, törékeny egyéniségét tekinthetjük
legközelebbi rokonának. Daykát szerencsétlen szerelmi kapcsolat siettette a sír felé, Ányost a
visszafojtott szerelem. Négy fal között folytak napjai, az életnek csak távoli zúgását hallotta,
csak elképzelései és sejtései voltak róla, nem jutott el az átélés forróságához. Életmódja
magyarázza naivizmusát; elsősorban nacionalista naivságát. Földrengető eseményt,
„haladást“, látott abban, hogy gróf Károlyi egy ünnepélyes felvonuláson „kisded szülöttyével“
megjelenik és „Magyar ének hangzik buzgó ajkából“. Ez a patetikus nacionalista naivizmus,
mint nemesi-nemzeti „öndicsőülés“, gazdagon elönti a kort, még a következő évtizedeket is;
Ányos a legjobb hiszemű és legjellegzetesebb képviselője.
Legmélyebb hangja, akár Daykáé, a magára maradt egyéni siráma volt, de Dayka
eredetibben, mélyebbről felbuggyanva fejezte ki ezt az élményt, — Ányos híres verse: „Egy
boldogtalannak panaszai a halovány holdnál“ bágyadtabb, színtelenebb.
Ő is megütötte a patriarkális feddő hangot az idegen divat és a hölgyek kendőzöttsége
ellen, ám ez a hang Gvadányiban erősödött országos hatásúvá. A „Kalapos király-ról“ írt
versében pedig a nemzeti visszahatás mellett a korlátolt rendi reakció is jelentékeny szerepet
kapott. Négy fal közül nézte a közéletet, életformája megakadályozta nem közönséges
tehetségének fejlődését.

Szentjóbi Szabó László

(1767—1795)

A bihari nemesi fiú tanulmányait a debreceni kollégiumban végezte, meg is találjuk a

nyomát költészetében, némi kis jóakarattal akár a debreceni költők közé számíthatjuk.
Debrecenből Nagyváradra került tanárnak, majd Nagybányára, de II. József halála után állását
vesztette. Ekkor jogász lett, később közigazgatási tisztviselő. Megismerkedett Martinoviccsal,
de csakhamar ott hagyta társaságát. Mégis súlyosan elítélték, mert elmulasztotta az
összeesküvés följelentését. Mikor letartóztatták, beteg volt, baját szégyelte, titkolta, így
elhatalmasodott rajta. Csakhamar elhunyt a börtönben.
Szentjóbi Szabó László a kezdet kezdetén állott. Lassan érlelődő költő volt, de a népies
hang nála csendült fel legerősebben kortársai közül. A falusi élet felé vonzódott,
gyermekkorának emlékei is a faluhoz fűzték, egyszerű és természetes modorban merészelt
verselni, a népi kifejezésmódot bátran és bőségesen használta. Remek zsánerképet írt az
„együgyű parasztról“, még Gellért-fordítását is alaposan megtűzdelte magyar népi zamattal.
Érdekes kísérlete Mátyás királyról írt drámája, szépprózája és megkezdett történelmi
tanulmánya.
A letiport írói nemzedék tragikumát ő példázza leg-jellegzetesebben. II. József uralma
nyitott pályát neki, —meg is siratta a császár halálát egyszerű, meleg hangú versben. A
Martinovics-vállalkozáshoz éppen hogy hozzásodródott, nem voltak társadalmi és politikai
tervei, inkább a fiatal korában magába szívott felvilágosodott szellem természetes nehézségi
ereje lökte Martinovicshoz, ám ijedten elugrott, mihelyt a magyar jakobinusok belső tüze
megperzselte. A végzetet mégsem kerülte ki; példának kellett halála: a felvilágosodott
nemzedék elrettentésére.
Egyszerű, természetes hangja eredeti színfolt korának költészetében. Csak csírákat hagyott
hátra; inkább költői lehetőségeiről beszélhetünk, mintsem maradandó eredményeiről.

Kármán József
(1769—1795)

A losonci református superintendens fia sasorrú, szép, kellemes modorú, romantikus

hajlamokkal felruházott, titokzatos életű ifjú volt. Majdnem beleszédült a spiritizmusba,
később a szabadkőmíves társaság híve lett. Életéről nem sokat tudunk, egyedül Markovics
grófnőhöz fűződő nagy szerelméről tudósítanak hiteles emlékek. Műveit folyóirata, az
„Uránia“ őrizte meg, melyet egyik előkelő hölgypártfogója támogatott, de részvétlenség
folytán nemsokára kénytelen volt megszüntetni. A pesti színház ügyeit is intézte, a
nyelvművelő társaságnak buzgó tagja volt, nagy társadalmi sikereket aratott. Aztán egyszerre
eltűnik, irodalomtörténeti közhelyek tartják fenn emlékét, kihull a magyar tudatból.
Az irodalomtörténet a „Fanni hagyományai” című érzékeny-érzelgős regény szerzőjét
ünnepli benne. Német hatás nyomán keletkezett regénye valóban fontos állomás szépprózánk
történetében: a régi magyar elbeszélő nyelv ellágyulásának első bizonysága. A magyar
érzelmi hangskálája hallatlanul kiszélesedik ebben a regényben, megszületik a lírai próza,
anélkül, hogy nyelvünk eredeti természetén erőszak esnék. Kármán ismerte nyelvünk minden
árnyalatát, természetes finomságait, az igék értelmének sokrétűségét, változatait. Tudatában
volt, hogy a régi szavak sokhúrú hangszerek; alkalmazásuk, elhelyezésük és kapcsolásuk
merészebb rendje sokkal alkalmasabb érzelmi kultúránk kifejezésére, mint frissen készült új
szavak dandára. Kármán művével, mint írja, „a képzeletek országlása“ kezdődik, a belső élet
bonyolult eseményeinek, hullámzó megérzéseinek és sejtelmeinek ábrázolása. Az „új
országlás“ kifejezésére az eredeti magyar nyelv tökéletesen bevált. Kármán a természetes
magyar nyelv fegyvertárának használásával mutatta meg bátorságát: a nyelvjárást is
alkalmazni merészeli; ösztönös és tudatos nyelvművész.
A „Fanni hagyományai”-t mindazonáltal nem tartom legmélyebb megnyilatkozásának.
Inkább készülődés volt idegen irodalmi irány nagyvonalú felszívása érzelmi kultúránkba,
odaadó póz, mely csaknem szenvedéllyé mélyült. Jóformán gyerekfővel írta regényét és nem
sokkal utána egyik tanulmányában, „A nemzet csinosodásá“-ban érett gondolkodóként
jelentkezik. Az érzelmes regényíró megkeményedik, tölgyfaként feslik ki a mélabú ködéből, a
magyar sorsélményt töményen összefoglalja és példátlanírói bátorsággal maradéktalanul
kimondja. Huszonhat esztendős korában már halott volt, aligha állapíthatjuk meg, hogy
tölgyfa lett volna-é, vagy finom felhővonulás a magyar égen, a „nemzet csinosodásáról“ szóló
tanulmánya azonban megdöbbentő: sorsélményünk egészen Ady-ig nem jelentkezik ilyen
átható, kegyetlen világossággal. Bevezetőnek: kikel azok ellen, akik a nemzetet könnyelműen
kényeztetik és hősi, etikai magatartást követel: „Merész légyen, — vívjon meg bátran a
tudatlansággal és az erőszakkal; hagyja az örökkévaló: „úgy van! igenis!“ mondást a
tányérnyaló sycophantáknak. — Sisegjenek bár a kígyók, és köpködjék fekete mérgeiket,
huhogjanak a setétség madarai, károgjanak a varjak és körülötte ordítsanak a hold felé az
éjféli ebek, — ő szóljon igazat, vagy hallgasson“. Mennyire más hang ez, mint Kazinczyék
fenkölt, érzelgős beszéde; az író szenvedélye végső igazságok felé törekszik, Adyra
emlékeztető elszántsággal.
Kármán észrevette, hogy bizonyos belső pánik lepi el éppen legjobbjainkat:
megdöbbennek, hogy sehol sem vagyunk, sehová sem tartozunk, nem is rekedt meg a
fejlődésünk, mert el sem indult: „Bizonsága voltam sok külföldi főoskolát megjárt ifjak rakodt
és széles ösmereteiknek. De alig hogy haza tértek amazok ősi mezejökre, nem tudom micsoda
kimagyarázhatatlan elalélás fogta el őket.“ Magyar ájulás: aki a parlagból vétetett,
visszaroskad a parlagra; a magyar környezet átalakulása nélkül hiábavaló legjobbjaink gyors
égése, merész fényjele, — ezt a jellegzetes Ady-élményt Kármán már kifejezi. A tehetségek
„örök porba taposása“ ellen elsőnek ő emel szót, a magyar társadalmi éghajlatot tartja
betegnek, akár Ady Endre: „Akit keskeny telekje nem táplál, vagy alig táplál véres verítéke
után, ne engedje, hogy számos gyermekei ugyan azon emlőkre támaszkodjanak, melyet már ő
maga megapasztott. A tudományok nemcsak gyönyörködtetnek, hanem táplálnak is. Nyitva
áll a becsület útja a merésznek, nyitva a kereskedés, a nemes mesterségek műhelyei; és nem
méltóbb-e hozzájok, jó birtokos és tehetős polgárokká lenni, mint ha azok maradnak a mik:
nemzetes betyárok.“ Kármán számol be először a mezei nemességnek, a kúriák lelkének
csődjéről, mintha a fiatal Ady Endrének „Amiről a régi porták mesélnek“ című írását
olvasnók: a kúriákban „egy ujjnyi peripheriába szorul“ az élet; ide vezetett Werbőczy
kegyetlenül merev társadalmi rendje, betokozott rendi gondolkodása, az előjognak a parlaggal
kötött szövetsége.
„A tehetségek — panaszkodik Kármán — halva feküsznek. Meggátolja a henye és vad
életmódja azoknak kifejlődésöket“, — ismét mintha Ady hangja szólna: „E föld a lelkek
temetője“ és „Nyakatokon vad úri tatárok“.„Nem merik felemelni magokat és gondolkodni“;
áltekintélyek akkora tiszteletet élveznek, mint a Dalai Láma. „Egyptomi sötétség borítja a
rablelkeket. Megavult szokásaik mellett maradnak és tűzzel-vassal kergetik azt, a ki nekik
megmutatja, hogy másként jobb volna, mint úgy, amint van.“ S vajjon mi tudja fölverni a
magyart ebből a zsíros, konok, mezei tenyészetből? „Vad bacchanáliák és thraciai
dühösködések.“ Kármán vádirata izzó lírával telített és mégis dermesztően tárgyilagos, akár
Adyé. Kármán is magyar jakobinus volt, de nem hitt a külső, politikai orvosszerek csodálatos
sikerében; mélyebbre nézett:a magyar társadalom emberi magatartását, belső szerkezetét
vizsgálta, súlyát méregette; az eredmény kétségbeejtő volt.
Tanulmányának figyelme egész életünkre kiterjed. Először szólaltat komoly kritikai hangot
a nyelvújítás tatárjárása ellen, mely „kivette nyelvünket eredeti erejéből, szívós és velős
természetéből“ (a „szívós“ és „velős“ jelző csakugyan legtalálóbb a régi magyar nyelvre).
„Elborítja a korcs, idétlen faragású, hangú, a nyelv természetével ellenkező és fület sértő
szavak sáskaserege egész literatúránkat, és ezt nyelvművelésnek nevezzük!“ Kármán a nyelv
keletkezésének és fejlődésének is a mélyébe látott: „Ne szót vegyünk az ülő alá, ne szót
kovácsoljunk; dolgot, ne héjt, velőt, ne formát, de valóságot!“ A nyelv az élet teremtő
fejlődésének része és részese, Kazinczyék elvonatkoztak az élettől és mesterkélt irodalmi
világ öncélúságába menekültek, nyelvük is mesterséges termék volt, nem csordult elegendő
élet az új szavaik légies testébe. Ilyen mélyről nem nézte ,nem bírálta senki a nyelvújítást.
Csokonai szélesebb elvi alapot épített Kazinczyék ellen, de esztétikai szemlélete nem volt
ilyen megrendítően mélybeható, mint Kármáné.
Jelenjék meg kevesebb munka! — hangoztatta a kritikai szigor magányos hirdetője.
Merjük magunkat adni!— kiáltotta az eredeti magyar kultúra álmodója. Látta a fordításözön
veszedelmét is, rablelkeknek vélte a fordítókat, akik mindig csak tolmácsolnak. Nekik
köszönhetjük, hogy egy-egy harmadrendű német író világának szolgái lettünk, bár érzelmi
kultúrájuk, észjárásuk és nyelvük alkata merőben idegen. Kazinczyék ebből az idegenségből
fegyvert kovácsoltak önmagunk ellen, nyelvünk szegénységére következtettek és erőszakot
követtek el rajta, hogy az idegen példa szolgai kifejezésének engedelmes eszköze legyen.
Kármán ebben a tevékenységben az eredeti magyar irodalom csődjét szemlélte. Az irodalom
utánzássá kezdett süllyedni, ezért fordult Kármán a silány, érzelgős lírai utánérzések ellen,
veszedelmet látott abban, amiért Kazinczy ájuldozva lelkesedett. Kármán tudományos
irodalmat sürgetett, intellektuális edzést ajánlott szellemünknek.
Kármán többi műve: jelentéktelen fordítás, átdolgozás és önálló prózai kísérlet. Rengeteget
írt, meg kellett töltenie folyóiratát, az „Urániát“. Nagyon fiatal volt, írói fejlődése alig vette
kezdetét, írásait inkább tapogatózásoknak kell tekintenünk; a „Nemzet csinosodásáról“ írt
tanulmánya mint magányos csúcs merészkedik fel közöttük. A „Magyarlátó“ komor, súlyos
szavai nem csendülnek meg többé egyetlen művében sem. Nem volt bíztató visszhangjuk?
Vagy túlságosan fenyegető volt a visszhang? Valószínűnek tartom, hogy a többség nem
értette meg keserű ítéletét, Kazinczyék azonban, mint bizonyos jelek mutatják, nagyonis
megértették és a fiatal írót „veszedelemként“ kezelték. Az „Uránia“ részvétlenség miatt
megszűnt, Kármán édesapja Losoncon meghalt, a fiú apja halottas ágyához sietett és nem
találkozunk vele többé.

Verseghy Ferenc
(1757—1822)
 Verseghy Szolnokon született, az Alföld nyelvét hozta irodalmunkba, eredeti nyelvi
kincséhez, a tájszavakhoz, a szolnoki szólásmódhoz mindvégig ragaszkodott. Nyílt
összeütközésbe kellett tehát kerülnie Kazinczyval, mert hű maradt a magyar nyelv mély
kincsesbányáihoz. De a pálos szerzetes összeütközésbe került egyházával is. Midőn II. József
a pálosokat feloszlatta, mint tábori lelkész működött Budán, szabadabb pályája lehetővé tette,
hogy teljesen a felvilágosodás áramkörébe kerüljön. Lefordította Millot felvilágosodott
történelmi művét, háromhavi kolostori fogságba küldték érte Nagyszombatba. Itt írta
legnagyobb felvilágosodott versét Koppi Károly pesti egyetemi tanárhoz:

„A komor éjszak alatt fekszik Nagyszombat; egében

majdnem emészthetlen szemetek szállonganak; itatja
sárga mocsárral elegyült, s pöcesóval teljes erekből
áll; s ne hogy a frissebb levegő megjárja koronkint
a beteg elméket, szemevájt szerzője bevonta
négy szögletbe szorult kulibáit téglasövénnyel.“

A széles, szabad láthatárú alföldi város fia tiltakozik a felvidéki „urbs“ ellen; nem bírja a
szűk utcákat, az összeszorult házakat, népének komorabb, zárkózottabb kedélyét.
Azután a kolostori szellem ellen fordul:

„Senkinek itt vétek nélkül sem látni szemével,

sem nyelvét szabadon szólítatni, sem élni eszével
nem szabad. Orraikon tündéres sárga üvegből
metszett pápaszemet hordván, min finom aranynak
tartják, a mit az őrkuvaszok fitogtatni akarnak.
Nékem is ily pápaszemet metszettek azonnal,
hogy nyomorult falujok rongyos kapuján beléptem.
S a mint visszavetém eszelős adományukat, ádáz
tajtékot túrván ajakikból, megfenyegettek:
hogy szememet, ha velök nem akarnék látni, kivájják.
Mit tehetek egyebet? megaláztam kurta üdőre
orromat.“ …

A felvilágosult magyarok eljövendő harca mellett tesz hitvallást:

„Mért ne lehetne tehát nekem is mellembe bezárni

titkos ítéletimet; s az övéket minden üdőtlen
ostromlás nélkül csak azonban megsüvegelni,
míg nyelvem rólok szabadabb szólásra fakadhat?“

Kifejti írói morálját is, mely távolról sem hősi morál, inkább a felvilágosodott józanság
szava, az idő várása és beismerés, hogy ez a társadalom nem érdemel véres, hősi áldozatokat:

„Ők a képmutatást mocskos nyereségnek okáért

űzik; az egy szomorú szükség, melly engemet arra
kénytelít csak azért, hogy titkosb tollam ezentúl
kellemetesb hasznot hozhasson az árva magyarnak,
mint mellyett könyvem konokabb védelme szerezne.
Nincsenek ollyan üdők, hogy tőlünk a nagy igazság
bajnoki vérontást kívánjon;“
 A „bajnoki vérontást“ mégis alig tudta elkerülni, bekapcsolódott a Martinovics-
szövetkezésbe és lefordította a francia forradalmi himnuszt, „A marsziliai éneket“ amolyan
„csülökre magyar“ módra:

„A zsoldos martalékok nyája

ordítva habzik ellenünk,
halált visítgat trombitája,
remeg szavára életünk.
Szerelmes asszonytársainkat
örök bilincsre kergeti,
honunkat földig égeti
s pallosra hányja magzataikat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!“

„A marsziliai énekért“ csaknem fejével fizetett, azért kegyelmeztek meg neki, mert pap
volt és nem volt kívánatos több pap kivégzése; de közel kilenc esztendőt töltött börtönben,
mint Kazinczy.
A börtön előtt még egy nagyszabású felvilágosodott költeményt írt, „A magyar Hazának
anyai Szózattyát“. Ez a verse nem forradalmi ének, hanem benne foglaltatik a következő
század reformkorszakának minden kívánsága, Kölcseyék egész társadalmi
felvilágosodottsága. Verseghy fordul először nyíltan a rendi alkotmány ellen:

„Ti magatok tudgyátok imént, melly durva szabások

állnak Törvényünk szent nevezettye alatt:
melly bal ítéleteket rakogat vállára Nemünknek
a tsak azért kedves, mert ezer-évi szokás.”

De állást foglal a II. József halála után elhatalmasodott abszolutizmussal szemben is:

„Ésszel, okossággal kell kormányozni az Embert,

a kibe a fő Ész része rekesztve vagyon,
Őseitek, Fiaim! nem mint Despóta-királyok
írták a Törvényt, melly fiaikra maradt.
Ezt néktek, kik az ő született örökössei vagytok,
a mikoron szükség, fontra idézni szabad.
A törvény-szerző hatalom Ti köztetek, és a
választott fő köztt nemde fel-osztva vagyon?
A Törvény Fejedelmi tehát, s nem Rabjai vagytok,
s jobbító kezetek nem köti hátra bilints.“

A világértelem mámora öntötte el a börtön előtti Verseghyt, a bölcselkedő oktatás és az

éles szatíra hangját váltogatta; a magyar felvilágosodás legnagyobb költője lehetett volna. A
börtönből azonban ő is egész életére megfélemlítve, kilenc szörnyű esztendő visszatérő
rémképeitől üldözve tért vissza, mint Kazinczy Ferenc. Verseghy lírai ereje, frissessége
azonban nem tört meg, csak más síkra tolódott. A börtön után is kitűnő lírikus maradt; a
nyugat-európai vers csak Csokonainak sikerült olyan tökéletesen, mint neki. Kazinczy
legszebb lírai álma: a kecses, természetes bájjal szökellő, finom és üde képeket lengető vers
Verseghynek sikerült, nem pedig Kazinczynak. A „magas“irodalom igényességét Verseghy
egyeztette össze a dallamossággal, a lírát visszavezette a tiszta zeneiséghez. Csak Csokonai
tudott ilyen leheletszerűen finom képeket szőni:

„Ah! benne, amint rám mosolyga,

Laurámnak láttam két szemét,
A harmat éppen ráhullatta
Gyenge tejét.“

Minden verse páratlan formai tökéletesség. Az érzésmaradéktalanul belenyugszik a formába,

a kehely színültig megtelik, az akkord teljes erővel végigzeng és betelten, nyugodtan elhal.
Nemcsak nyugat-európai formákat használ Verseghy, hanem kedvelte az antik mértéket is.
A nyugatosság, a deákság és a magyarság bonthatatlan egységbe forrott benne, — bár
felszínes filológiánk mindenáron a német líra epigonjának szereti feltüntetni. A bölcs
horatiusi megnyugvást, az „aranyos középszert“ gyönyörű magyar hangon és antik mértékkel
fejezte ki:

„Szürcsölje kristály serlegiből borát,

Melyet Tokajnak szőllei hoztanak,
Kit pór szugolybúl úri polcra
Felvezetett az agyas szerencse.

Én szűk szobámban kegyetlen éhemet

Egykét falattal, szomjamat édesen
Meg csillapítom hűs vizekkel,
Csak nekem adjon az ég ezekhez

Érzékeny asszonyt, friss levegő eget,

Gondatlan elmét, régi barátokat,
Meglett koromban férfiszívet,
s víg kobozomnak örök virágzást.“

Líránk nyugatos igényét is magyar lélekkel és nyelvvel tudta teljesíteni. Bevitte verseibe a
széles, szabad, nyílt magyar horizontot:

„Eltűnt a napnak fényessége,

S a bíbor, mely nyugtában ége,
Pej szürkületre változik.

A hold kiúszik ősz egünkre,

Az éj langy álmot hint földünkre,
Mely hűs homályba zárkózik.“

A keleti érzéki képalkotás, mely az emberhez hangolja, az emberi történés részévé teszi a
természetet: Verseghyben is megnyilatkozott. Magyarsága nem külsőséges, nem patetikus és
retorikus magyarság volt, hanem lényeg,az életérzés kútfője. „A tél“ című verse a magyar
életkedvből gyönyörű érzelmi kultúrát teremt; ezt a költeményét különben bátran a magyar
líra első remekei közé sorolhatjuk:
 „Nézd a hegyeknek puszta girincein
Mint fénylik a hó! Görnyed az ősz liget
A súly alatt, s a rost folyónak
Zajjai partjaihoz hegednek.

Enyhítsd szobádnak gömbörödött egét,

Bőven tüzelvén, s régi hegyaljait
Gyakrabban öntess serlegedbe.
Hadd köz atyánkra egyéb ügyünket.

Az ő kezében hempelyeg a világ!

Egy csattanással szétveri fellegit
A vésznek, és a gyenge hárslomb
Sok remegése után lenyugszik.

Bús lesz-e vagy víg holnapi hajnalod?

Azon ne aggódj. Vedd nyereség gyanánt
A sors kezébül a mait, s még
Messze vagy életed alkonyaiul,

Áldozz naponkint, hogyha kitelhetik,

A bölcs örömnek. Most simogassa le
Nyájas barátod homlokodrúl
Hornyait a szomorú magánynak.

Most vonj le játékzálogot álnokul

Meghorgasított ujjairól setét
Suttonba elbujt Chlorisodnak,
Kit nevetése korán elárul.

Most járj koronkint víg remegésein

A szós koboznak nemzeti táncokat,
Friss pörgetéssel megtepesztvén
A veled ölbekapó menyecskét.“

Egyedül Fazekas Mihály tudta az antik mértéket ennyire összehangolni az eredeti magyar
életérzéssel. „A tél“-ben nyilatkozik meg Verseghy mitológiája is. Alföldi ember mondja
„közanyának“ a földet, — s ebben a szóban a „föld édes anya“ mitológiája folytatódik.
Verseghy „közanyánknak“ maszkulin mását teremti meg: Istent nevezi „köz atyánknak“;
nincs magyar szó Isten egyetemességének tökéletesebb kifejezésére. Verseghy Istenben
szüntelen tevékenységet, folytonos teremtést lát, nem merevíti dogmákba, nem dermeszti
hideg képpé s különös gyengédséget, szinte játékosságot érez Isten folytonos
tevékenységében: a „köz atya“ kezében „hempelygeti“ a világot és gondol a „gyenge
hárslombra“ is. Van ebben az istenélményben valami egyszerű keleti ősiség, antik
családiasság és keresztény szelídülés.
Képei egyetemes ívűek és mégis kézzelfoghatóak; az egész természete, a világra éppen
úgy érvényesek, mint a magányos élőlényre. Az egyszerűség nagyszerűségét egyetlen költőnk
sem fejezi ki olyan tökéletesen, mint Verseghy Ferenc:
 „A sínlő hónak méhjibül
A föld kiköltözik,
S új lelket vévén nedvibül
Friss zöldbe öltözik.

Szélednek a ködfellegek,
Kék botjuk felderül,
Zsendülnek minden termetek,
S a szív is meghevül.“

Kevésbbé sikerüllek költői elbeszélései, de érdemük,hogy realizmus felé törik az ösvényt.

Sokkal fontosabb Verseghy szépprózája. Német regényeket „magyarosított'', a
kilencesztendős fogságban megtört és megfélemlített író nem mert önálló utat vágni. Nagy
szegénységben tengődött, minden szellemi munkát el kellett vállalnia, hogy száraz kenyerét
biztosíthassa. A német regények átültetése veszélytelen volt és kellett a közönségnek.
Verseghy tudta, hogy mi vár a merész magyar íróra, keserves tapasztalatok után nem
merészelte újra felingerelni a hatalom botor viselőit és a mindenre kész „csürhét“.
Regényei közül a „Gróf Kaczaifalvi László, avagy a természetes ember“ a legsikerültebb.
Német könyveken keresztül szívta magába a francia felvilágosodás hatását; a német irodalmi
szűrő igazolójegynek számított. A „Gróf Kaczaifalvi László“ két szempontból nevezetes:
Verseghynek sikerült élvezhető, folyamatos magyar prózai stílust teremtenie a nyugati hatás
közvetítésére, de ugyanakkora regény figuráit is „magyarosította“. A regény hajdúi, inasai,
parasztjai, vidéki nemesei nagyszerű magyar alakok. A magyar felvilágosodás letiprása és
íróinak irtása Verseghyben nemcsak a szatirikus költőt ölte meg, hanem az eredeti magyar
regényírót is. Realista költői elbeszélései kikívánkoznak a versből, prózába öntve: remek
elbeszélésekké és regényekké tágulhattak volna.
Művelt, tudós fő volt; nyelvészeti munkássága is igen figyelemreméltó. Kazinczy
diktatúrája és Révay Miklósnak Verseghy ellen indított nyelvészeti harca egyre jobban
kiszorították a „magyar hárfást“, a bohém öreg papot az irodalmi életből. 1822. december 17-
én néhány jóbaráton kívül csak Toldy Ferenc és Bajza ballagott koporsója mögött.

Pátriárkák

Barcsay Ábraiám
(1742—1806)

Az erdélyi származású Barcsay Ábrahám Bessenyeivel testőrködött, majd átlépett a

hadseregbe, ezredesi rangig vitte. Később visszakerült a testőrségbe és úgy látszott, hogy igen
magas katonai pályát fut be, midőn váratlanul nyugdíjazták. Egyik életrajzírója úgy véli, hogy
felségsértést követhetett el; felvilágosodott világszemlélete és heves természete a föltevést
valószínűvé teszik. Hazatérve Erdélyben Alsó-Csórán élt egyszerű udvarházában.
Életrajzában irodalmi szempontból alig találunk érdekeset. A katonatiszt szokott életét élte,
pályája szépen emelkedett, előkelő baráti összeköttetései voltak, de éppen olyan mélyen
meghasonlott hivatásával, mint barátja, Orczy Lőrinc. A háborút a felvilágosodott ember
szemével nézte, minden hadi esemény újabb és újabb humánus tiltakozást váltott ki belőle.
Üde, természetes hangjában, sebes lírai iramában látszólag a Balassa-sors éledt fel, holott: a
magyar katona-egyéniség fordított hátat a vitézségnek és tért meg egyszerű mezei embernek,
„parasztnak“. A mozgalmas katonaéletnek mégis sokat köszönhet, elsősorban lírai fölényt.
Nem fogott rajta a Kazinczy-korszak, nem vett részt az irodalmi életben, „hevesen“ írta
verseit, az élmény szűzi tisztaságban csordult soraiba. Sok töredéket hagyott hátra, ha az ihlet
megtorpant, a vers véglegesen abbamaradt. Nem csiszolta, nem művelte tehetségét, nincsenek
fáradt és kiemelkedő versei, egyazon színvonal uralkodik valamennyiben. Költészete nem
mondható változatosnak, de mégsem egyhangú; a frisseség, a közvetlenség, a gyors ömlés
minden versét üdévé varázsolja. Eredeti szín korának irodalmában és szegényebb volna
nélküle a korszak.
Barcsay Ábrahám vissza mert térni a tompacsengésű régi magyar vershez. Egyetlen mély
húrt pengetett, szerette az ódon csoportrímeket, de mély húrja változatosabb és hitelesebb
szépségű hangokat adott, mint Kazinczyék kényes, gazdag húrozatú szerszámai. A „Télnek
közelgetéséről“ írt verset, akár Berzsenyi, aki óklasszikus formába sűrítette viharos
nyugtalanságát, határtalan kozmikus együttérzését. Berzsenyi „Közelítő tél“-jének
mértékében a tér és az idő panaszkodik; Barcsay hanyagabb formát és a csoportrímek
egyhangúságát választotta, formája teljesen megfelel érzésének: a nagyvonalú
megnyugvásnak, a bölcs lemondásnak.
Az új magyarság nyitányában a debreceniek mellett ő menti át a régi magyar beszédet.
Egy-egy jelzőbe be tudja sűríteni a dolgok és jelenségek lényegét; a régi magyar nyelv fukar
szólásmódját, tölgyfa-keménységét mindenkinél különben őrzi. A csiszolás, ötvösködés, a
finomság korában kozmikus és érzelmi távlatot tudott adni verseinek; a kozmikus távlat a
tereket beszáguldó katonáé, az érzelmi távlat a széles emberi együttérzésé. Nem ismerte a
társadalmi kérdéseket, de együtt érzett azokkal, akiken a történelem gázol; érzelmi
állásfoglalásai mögött már ott érezzük a tömegeket, a történelem örök áldozatát: a népet. Az
emberség és az emberiség nevében fordul a háború pusztításai, az uralkodók hívsága és
általában az imperializmus minden formája ellen. A patriarkális, az önmagával beérő Európát
képviseli az imperialista Európával szemben; mélyen elítéli gyarmatosító tevékenységét is.
Még a kezdetleges nomád életformát is különbnek, emberhez méltóbbnak tartja a hadvészt és
ember-hekatombákat állandósító modern imperialista törekvéseknél. Keleti bölcs kérdését
szegezi az európaiak ellen:

„Nem régen kérdezte egy chinai pogány,

Hogy van, hogy nálatok annyi sas, oroszlány,
Párduc, tigris, sólyom, belénd, bika, sárkány
Vagyon címerekben, és oly kevés bárány?

A legméltóbb emberi életformának a mezei idillt tartotta, akár Orczy Lőrinc, de Orczy
idilljének rusztikus színezete van, Barcsay mélyebbre tért: Rousseau átszellemültebb
természete és a mámoros antik természet léptek frigyre benne. Az újkor Európájának polgári
serénysége, meghasonlott vívódása és vérbő hatalmi álmai nem érdekelték, — az „aranykor“
nyomdokait kereste az életben és a természetben. Bessenyei komoran, kétségbeesetten tért
vissza a magyar tájhoz, Barcsay vidáman, elpusztíthatatlan életkedvvel. A debreceniek mellett
ő képviseli korában a humort; roppant erő és egészség kellett ahhoz, hogy valaki ebben a
korban mosolyogni tudjon.
Ez a vidám, kiegyensúlyozott, fogyhatatlan életkedvtől duzzadó költő forradalmibb
egyéniség volt a felvilágosodás minden lantosánál. Nem sötétlett költeményeiben vészes
fenyegetés, mint Bacsányi Párizsra mutató versében. Nem keveredett titkos, megváltó
szándékú mozgalmakba, de képviselni merte az elnyomott, egyszerű ember álláspontját. Nem
a magas rangú és előkelő körökben dédelgetett dragonyosezredes szólal meg verseiben,
hanem a gondolkodó közember, az ekétől elszakított paraszt, a feldúlt földek kétségbeesett
gazdája, a hadiszerszámokkal, technikai csudákkal megcsúfolt föld komor tiltakozása.
Öntudatlanul is a társadalmi mélység állásfoglalását fejezi ki „hevesen“ írt verseiben. Eszméi,
vádjai, megállapításai súlyos kardvágásokat mérnek arra a társadalmi rendre, melyet szolgált;
nyíltan elárulja, hogy soha semminemű közösséget sem vallott véle. De forradalmisága nem
plebejusi dühvel jelentkezett, hanem antik ízű bölcsességgel. A felvilágosodás nem lázadóvá,
hanem bölccsé érlelte. Egyensúlyérzékét csorbítatlanul megőrizte: a „hevesen“ író költő
eszméi jobban hasonlítanak keleti bölcsek ősfonalakból szőtt, „kerek“, ezerévekre szabott
igazságaihoz, mint az új idők lángoló és lázongó eszméihez és érzéseihez.
Nem volt újító semmiféle téren sem; az ősibb dolgok érdekelték. A viharokat túlélő, az
Európába beilleszkedett, nosztalgiáktól nem gyötört, de Európával szemben mégis
mindörökre bizalmatlan magyar ellenálló ereje nyilatkozott meg benne. A régi magyar nyelv
és egyéniség még egyszer felmutatta az arcát Barcsayban. Kazinczy diktatúrájának
köszönhette, hogy kora alig becsülte és hosszú ideig irodalomtörténetünk is mellékes alakot
szemlélt benne.

Gvadányi József
(1725—1807)

Gróf Gvadányi József 1725-ben született a borsod megyei Rudabányán. Apai ágon olasz
származású, családja1687-ben kapott honfiúsított magyar grófságot. Gvadányi is katona volt,
negyven esztendeig szolgált a lovasságnál, 1783-ban ötvennyolc éves korában ment
nyugalomba, Nyitra megyében, Szakolcán telepedett le. Első munkáját négy év múlva,
hatvankét esztendős korában adta ki.
Gvadányi patriarkális kultúrája merőben különbözik Barcsayétól. Barcsay pátriárkái ősi
mezei istenek voltak, a régi „földisten“ reneszánsza virágzott benne, a felvilágosodás
hangjaiból is az ősélmények zengését fogta ki, pátriarkálizmusa nagyon mélyre nyúló
gyökerekből táplálkozott, a kor szellemi izgalmait pedig kemény igazsággá, törhetetlen
bölcsességgé edzette. Gvadányiban hiába keresünk ilyen mélységet: a mezei urak, a
konzervatív kúriák közhangulatát és levegőjét örökíti meg.
A kortársak közül senki sem dicsekedhetett akkora népszerűséggel, mint Gvadányi.
Hatásának okát, egyszersmind legfőbb írói teljesítményét Arany János abban szemlélte, hogy
sikerült két eredeti magyar figurát teremtenie: a peleskei nótáriust és Rontó Pált. Az
okoskodó, fortélyos, de naiv falusi jegyző és a kalandor katona meghódította az egész
társadalmat; még Arany János korában sem akadt diák, aki Gvadányit ne olvasta volna. Az új
magyar irodalom magaslat volt, melyre föl kellett kapaszkodnia az olvasónak; a lomha
közönség inkább Gvadányival tartott, mert az öreg generális tempósan együtt ballagott véle;
idő-szemlélete, okoskodása, észjárása, nyelve ós humora azonos volt a közönségével.
Semminek sem örül annyira a közönség, mint saját színvonala irodalmi igazolásának; a
múltban sem volt másként. Az elmaradt, böfögő, zsíros bukolikával bélelt magyar parlag
elevenedett meg Gvadányiban, ő a bizonyosság, hogy a parlag mégsem volt olyan riasztó,
egyszínű rettenetesség, mint a szellem előrerohant fiai hirdették. Mindenesetre: a kezdetleges
nyers összeütközések izgatták a parlagot, a patriarkális érzelmi kultúra hatotta meg, a nyers
valóság fonákját kiaknázó humor kacagtatta. Gvadányi ezeket a szükségleteket tökéletesen
kielégítette és műveibe olvasztotta még a II. József uralkodása végén fölszabadult nemzeti
páthoszt. Beleszólta divat kérdésébe és a régi magyar viselet mellett szavazott, ez is hájjal
kenegette a parlagot. A parlagból gyúrt figurákat; egyszerűen pongyolán, a műízlést megvetve
verselt olyan ritmikával, aminővel vidéki életünk folydogált. Dohogott, csúfolódott, hosszasan
bölcselkedett írás közben; írói magatartása azonos volt olvasóinak, az „egykönyvű
embereknek“ a lelkével.
A magyar irodalom szelleme a XVI. században magas színvonalra szökött és mégis a
tömegeké maradt, mert egy nagy vallási és társadalmi izgalom hullámai hordozták. A
következő században Zrínyi Miklós kísérletet tesz az epikai műízlés megteremtésére, de a
vallásos irodalom és a széphistóriák továbbra is a tömegekkel tartanak. A század második
felében és a XVIII. század elején a kuruc költészet tanúskodik a közösséggel való
együttélésről, de nemsokára Bessenyeiék megteremtik a műirodalmat, mely a kultúr-
magyarsághoz beszél. Gvadányi visszatért a népkönyvhöz, a ponyvához, műveinek nyelvét és
tartalmát az átlagolvasóhoz szabta.
Népszerűségét sokféleképen magyarázták, így a korszellemmel, a konzervatív magyarság
újjászületésével. Gvadányi csakugyan hozzásimult a korszellemhez, a „régi jó idők”
emlegetésének hálás hatását jól ismerte. Mindez azonban még mindig nem fedi fel teljesen
hatásának titkát és tartósságát. Azt hiszem azért aratott ilyen hosszúlejáratú irodalmi
győzelmet, mert alakjait nem eszményítette, mindennapos valóságukban örökítette meg őket
és kedélyes, tempós nyugalommal elidőzött körülöttük. Nem nyújtott hosszadalmas,
bőbeszédű leírásokat, hanem, bár tempós ütemben, de folytonosan mozgatta figuráit. Hőseiből
kalandozás közben sem lesz fantasztikus, irreális, vagy akár kimagasló, felhőket súroló alak,
hanem minden veszedelmen és kalandon éppen reális lényük segítségével vágják keresztül
magukat. Parlagi hősei mindig talpukra esnek, kitűnő ösztönükkel pótolják pallérozatlan
értelmüket: a parlag diadalának és megmaradásának elvét képviselik.
Gvadányi helyenként naturalista színekbe csapó realizmusa nem közönséges értékű.
Eseményei valódi tájakon és a valóban élő társadalom húsában történnek, elbeszéléseibe szőtt
életképei olykor a realista ábrázolás remekei.
Rontó Pálra gondolok, születésére, keresztelőjére, deákkorára, csikóskodására és
helyenként a katonaélet rajzára. Ennyi valóságot Gvadányi korában senki sem mert műveibe
önteni; a mindennapi életről ilyen dús hűséggel senki sem tudott beszélni. Gvadányi
realizmusa ösztönös volt, nem tisztult írói szemléletté; a kalandosságot, a regényességet
tartotta az írói alakítás legfőbb követelményének; legértékesebb lapjai véletlenül, de kitűnően
sikerültek.
Gvadányi olyan „szabad szájjal“ beszélt, mint a mezei nemes ember a maga portáján.
Csokonai a köznyelv esztétikumát mentette be az irodalmi nyelvbe, a drasztikumot csak
fűszernek használta. Gvadányinak nem volt esztétikai érzéke, csak hűsége: hű maradt a vidéki
kúria világához. Az úri magyarság, a középrend „vaskosságának“ ő a legnagyobb irodalmi
képviselője.

Dugonics András
(1740—1818)

Az irodalomtörténet először a „magyaros“ címke alá sorozata, mások később barokk

nyomokat kutattak egykor rendkívüli népszerűségnek örvendő regényeiben. Dugonics nem
volt eredeti alkotószellem, műveit külföldi regényekből fércelte össze, de lelket lehelt beléjük.
Minket ma már csak ez a lélek érdekel.
Dugonics mindenekelőtt nemzeti regényességgel szőtte át műveit, a Kisfaludyak nehézkes
és Vörösmarty súlyos, zsúfolt nemzeti romanticizmusa nála bőbeszédű prózává oldottan
jelentkezett. Éppen úgy eltalálta a sokasághoz szóló hangot, mint Gvadányi József. Lomhán,
részletesen, lomposan mesélt Dugonics András, életszemléletében és történelem-
ábrázolásában naiv tudákosság nyilatkozott meg, volt benne bizonyos „barbár“ vonás, akár
Gvadányiban.
Leghíresebb regényének, az „Etelkának“ rendkívüli népszerűségét nemzeti regényessége
mellett rejtett célzatossága is támogatta. A honfoglalás korát tárgyaló regényt Dugonics
korszerű célzásokkal telítette II. József önkény-uralma ellen. Árpád gonosz tanácsadói II.
József „rossz szellemeivel“ azonosak, gróf Niczky Kristófot például a tót Róka bőrébe
bujtatja. A korszerű célzatosság sajátságos zagyvalékká keveri a honfoglalás történetét, de
éppen ez a zagyvalék, ez a „barbár“ írói modor tetszett a közönségnek. II. József ellen
sustorgó indulatait jóleső megelégedéssel fogadta a sérelmi politikától lilanyakú nemesség. A
regény naiv történelmi meséje pedig olajként táplálta a nemzeti felbuzdulást.
Dugonics igazi jelentősége stílusában rejlik. Egész életén keresztül gyűjtögette a magyar
szólásokat, az ízes nyelvi elemeket és közmondásokat. Nyíltan vallotta, hogy a magyar nyelv
ősképei szerint akar írni. Nem elégedett meg a puszta gyűjtéssel, hanem a népi gondolkodást,
életfilozófiát kutatta. Két vaskos kötetben ki is adta gyűjtését: „Magyar példabeszédek és jeles
mondások“ és anyagát regényeibe is beolvasztotta. Konokul ragaszkodott a „mély-nyelvhez“,
a paraszti beszédhez és ebből a szempontból megbecsülhetetlen munkát végzett,
kincsesbányát hagyott az utókorra.
Regényei és drámái áthullanak az újjáértékelés rostáján, legfennebb mint „határérték“
érdekelnek bennünket: Dugonics az iskolás színvonalú irodalmi fércelés legjellegzetesebb
példája. Nyelvi gyűjtése azonban örök értékű és az „Életének utolja felé történt dolgok“ című
emlékirata is megérdemli a figyelmet. Emlékiratában bájos őszinteséggel ismerteti irodalmi
módszerét, leleplezi „Etelka“ rejtett politikai célzatosságát és védi népi gyökerű stílusát. II.
József koráról is elsőrangú adatokat közöl. Titkos gúnyversekkel, gúnyiratokkal volt teli az
ország, Dugonics ezt a lappangó, szétfoszló irodalmat és a benne megnyilatkozó nemesi
konokságot mentette bele az „Etelkába“. Dugonics a mezei nemes korlátoltságát képviseli
politikai nézeteiben: szívvel-lélekkel II. József ellen fordult, minden intézkedését
helytelennek tartotta, üdvös gazdaságpolitikai rendelkezéseiben is ellenséges törekvéseket
szemlélt. Délszláv származású volt; családjának első, teljesen a magyarságba olvadt tagja —
ez magyarázza nacionalista túlzásait és elfogultságait. Korlátok kellettek neki, hogy friss
magyarsága szét ne omoljon. Nyelvi gyűjtése és a magyar beszéd iránt érzett vallásos áhítata
azonban magatartásának őszinteségét és tisztaságát dicséri.

Irodalmi diktátor

Kazinczy Ferenc
(1759—1831)

Kazinczy már sárospataki diákkorában könyvkiadáson törte a fejét, az írás mániákusa volt,
írói hagyatéka mennyiség tekintetében is párját ritkítja; levelezésének tömege szinte
kiadhatatlan. Írói szenvedélye elárulja, hogy sokirányú szellemi tevékenységre termett, de
óriási igénye és munkabírása végül teljesen az írásba kényszerült, országos arányú
képességeit és rendkívüli elméjét irodalmi diktatúrájának felépítésére fordította. Kazinczy
Ferenc fedezte fel az „Énekek énekének“ első magyar fordítását, Halábori Bertalan pap
kéziratát a XVI. századból, elragadtatva beszél tömény erejű, természetes magyar nyelvéről és
kikel azok ellen, akik ezt a„gyermeki nyájasságú“ szép nyelvet feloldották és
„okoskodásaikkal“ elrontották. Mintha saját nyelvújító tevékenysége fölött mondana ítéletet.
Kazinczyban nem ritkák az efféle ellentmondások. A nagyvonalú elme csaknem minden
esetben középszerűségekért rajongott. Széles látóköre ijedten összeszűkült, mihelyt „alulról“
érkező élmények és ihletek illették. Művei képességeihez mérve vérszegények. Nem tudta
méltányolni Csokonait és Berzsenyit; a német irodalomból is elsősorban a Gessnerek, a
harmadrangú költők érdekelték. Hasadás történt benne: énjének gyarlóbb fele, saját átfogóbb,
egyetemesebb tehetsége ellen dolgozott. Mikor Kazinczy fölserdült, II. József uralkodott. A
felvilágosodás szele végigfútt az országon s elkapta az ifjú Kazinczyt is, akinek igen korán
kezébe jutottak a német szentimentális írók és megduzzasztották eredendő érzelgősséget. E
betegség ellen azonban beléje oltotta szérumát a francia felvilágosodás. Kazinczy állást vállalt
II. József alatt, iskolafelügyelő lett, meglepetve és jólesően tapasztalta, hogy a felvilágosodás
szele mennyi agyvelőt megtisztított. A „jobb emberek“, tehát a felvilágosodásra hajlamos
lelkek, csoportosulni kezdtek, egymásra találtak. II. József halála után a felvilágosodásnak és
véle egyúttal Kazinczy iskolafelügyelői pályájának is befellegzett, pedig tetszett neki a
közéleti pálya; származása, modora, műveltsége és szervező hajlama közéleti szerepre
rendelték. A felvilágosodott elmék azonban egyszerre háttérbe szorultak, a felvilágosodás
eszméi pedig a „föld alá“ menekültek. A föld alatt, akár a búzaszem, csírázni kezdtek, mire
kibújtak a napra, francia forradalmi eszmék lettek belőlük. Kazinczyba is jutott ebből a
vetésből.
A francia forradalom eszméi a „virtuális Európa“ döntő szerepű tényezői közé tartoznak.
Ha egy országot sikerült elzárni előlük, vagy pedig vetésüket idő előtt letiporták: a szóban
forgó ország fejlődése érezte meg. Magyarországon csírájában eltaposták a francia forradalom
eszméit és kivégezték, bebörtönözték főbb képviselőit. Ne gondoljuk, hogy kevesen voltak:
mikor Hajnovicsék és Laczkovicsék működni kezdtek Magyarországon, már fejlett
szervezettel rendelkeztek a szabadkőmívesek, tehát a francia forradalom hívői kész
szervezetre számíthattak. Martinovicsék kivégzése és Kazinczyék hosszantartó súlyos
börtönbüntetése azonban passzivitásba ijesztette a lelkeket, az ország dideregve és kínos
álmokkal küszködve átaludta a történelmi időt, tűrte az abszolutizmus folytonosságát. Ezért
élte túl magát a feudalizmus és ezért nem alakult idejében történelmi és társadalmi feladatokra
termett erős magyar polgárság. A francia forradalom eszméi megállottak a Lajtánál, s Kelet-
Európa a fejlődés másfajta útjaira kényszerült.
Kazinczy nem volt forradalmi tevékenységre alkalmas lélek. De híve volt a
felvilágosodásnak és természetes következményének: a francia forradalom eszmevilágának is.
A forradalmi eszmék felszabadították volna írói bátorságát és képességeit, legyűrték volna
öröklött emberi gátlásait. A francia forradalmi eszmék nagy írót nevelhettek volna belőle;
pályája örök és megdöbbentő bizonysága annak, hogy a társadalmi események milyen
végzetes hatást gyakorolhatnak az íróra. A francia eszmekörből való erőszakos „kikapcsolás“,
a bécsi abszolutizmus „mesterműve“ éppen olyan pusztító hatást gyakorolt az országra, mint
egyik legkülönb szellemére, Kazinczy Ferencre. Kazinczy sorsának tragikuma az országos
tragédiának is mértéke.
1794. december 14-én fogták el, az volt a vétke, hogy kapcsolatot tartott Martinovicsékkal
és lemásolta kátéjukat. Pestre hurcolták, fogságba vetették és halálra ítélték. Kegyelmet nyert
ugyan, de hosszú esztendőkön keresztül hurcolták egyik börtönből a másikba. Az
egészségtelen börtön-odúkban skorbutot kapott, folyton vérzett az orra, néha napokon
keresztül tartott a vérfolyás. A börtön azonban nemcsak vérét csapolta meg, hanem lelkét és
szellemét is. A rabság küszöbét egészen más író és ember hagyta el, mint aki átlépte, —
bizonyságunk is van erre. „Fogságom naplója“ című könyve. Művét sohasem adta ki,
kéziratát Toldy Ferencre bízta, hogy adja majd utódainak, ha méltónak találja őket erre.
Igazolásnak írta, attól félt, hogy halála után talán ismét előmerészkedik a múlt „sötét árnya“
és néki immár némán kell tűrnie, hogy fiatalságáról, „forradalmi“ szerepéről véleményt
alkossanak. Ezért hagyott hátra vallomást utódainak, talán nem is sejtette, hogy vallomását az
országnak, az egyetemes magyarságnak írta és késő utódok legnagyobb munkájának vázát
szemlélik majd benne.
Ebben a naplóban egészen más író mutatkozik be, mint későbbi műveiben. Nem
„széplélek“ írta, nyoma sincsen benne a mesterkéltségnek, az esztétikai hisztériának és a
költői „művilágnak“, a későbbi Kazinczy jegyeinek. A napló jellegzetes vázlat, az író nem
dolgozta ki, hiszen nem is szánta nyilvánosságnak, pedig hatalmas magyar „regény“
körvonalai derengenek benne. „Régi magyarság“ című könyvemben részletesen kifejtem, itt
csak röviden utalok arra, hogy a magyar emlékirat (a XVII—XVIII-ik század régi magyar
emlékirata) tulajdonképpen a regény, az eredeti magyar regény gyökere. A későbbi fejlődés
eltévesztette útját, midőn gyökerétől egészen elszakadt. Kazinczy fogságának naplója
megerősíti gondolatomat: a rab költő többet látott az életből s többet mert kifejezni
élményeiből, mint később a „szabad“ író és a nagytekintélyű irodalmi pátriárka. Ha
vázlatszerűen naplójára legalább akkora gondot fordít, mint Bethlen Miklós, Cserei Mihály és
Apor Péter a maga emlékiratára, akkor művében a történelmi realizmus első nagy magyar
megnyilatkozását szemlélhetnők.
A Martinovics-ügy nem nyert még végleges és tárgyilagos tisztázást; ez is a jövő feladata.
Bennünket Kazinczyval kapcsolatban közelebbről most nem is érdekel ez a kérdés. De meg
kell említenünk, hogy Kazinczy Martinovicsról igen higgadt és tárgyilagos képet rajzol, nem
tartja sem angyalnak, sem ördögnek, hanem hiú, szerepre sóvárgó és roncsolt idegzetű
embernek; a jakobinusok közül Hajnóczyhoz ragaszkodott legjobban, a bíróság előtt tett
vallomásában az új idők Szókratészének vallja őt.
A fogoly Kazinczy még így ír a magyar jakobinusok esküdt ellenségéről, Németh
direktorról, a renegát bíróról: „Ez a Németh egy kisded, hasas emberke volt, orcáját
gyönyörűen pirosra festette a bor és a szerelem a maga rozsda vagy szederj színével. Minden
szava, tekintete, mozdulása festette a semmiből érdem nélkül felment bitangot“. A fogságban
gyáván viselkedő költőtársát, Verseghy Ferencet így jellemzi: „Verseghynek a szobájába
katona állíttatott, kivont fegyverrel. Nem tudtam, mit jelent a váratlan rendelés; de most
kezdődött bezzeg a jajgatás, a siralom és a nyivákodások. A gyalázatos ember nem szégyenle
gyáván veszni, mintha az afféle használna. A farkas megeszi a bárányt, ha beheg is“. Néhány
mondatban regényfejezetek csíráznak. Nyelve fiatal tüzektől piruló, az élet valóságából épülő
bátor, szabad folyású magyar nyelv. Élet és halál peremén írta ezt a művét, a szavak és
mondatok úgy szakadtak ki belőle, nem gondolhatott „nyelvújításra“. Beszéltetni merészeli a
porkolábokat és az őrtálló katonákat a maguk eredeti nyelvén. — Hát mi az újság? — kérdi a
katonától.
—Nem jó — mondja a katona —, mert ennek a kövérs...ű papnak (Verseghynek) és egy
fiatal úrnak holnapután elütik a fejét“. Naplójában egészen őszinte és emberi merészkedik
lenni. Mikor a brünni Schlossbergbe viszik és tudatják, hogy sötét tömlöcbe kerül: —
Elholtam — írja e szóra. Míg a várba felérénk, ötször kellé leszállnom a szekérből, mintha
görögdinnyét ettem volna ebédkor. — Soha többé nem tud ilyen őszintén vallani az életről és
a maga életéről. Felmászik a börtönablakba, szűk nyílásán kipislant a világra és többet lát meg
belőle, mint később, midőn visszanyerte szabadságát. A belső szorongás kikényszeríti
legmélyebb élményeit és hangjait, nem gátolják mesterkélt ízlés korlátai, az igazságnak áldoz
minden mondata.
Rabságának vége felé, hazahozták a munkácsi börtönbe. Győr közelében, Ásványnál, egy
fogadóban megpihennek: „Az öreg fogadósné tudakozá Szlávyt, micsoda emberek lehetünk
mi, ő régen nem láta illy szeretetre méltó embereket. Hallá az asszony hírét, hogy Budán öt
esztendő előtt hét embernek fejét vevék, mi azoknak társai vagyunk, most hoznak haza
rabságunkból. Félóra alatt körülöttünk vala az egész falu s hozta a sok túrót, kenyeret“.
Néhány nap múlva Beregszászra érnek: „Gyűltek a vásárra az emberek, s megtudván kik
vagyunk, tolakodék minden hozzánk, s hozá ajándékát: Kosár körtvélyt, szilvát, diót, főtt
vagy sült kukoricát“. Ez az út volt Kazinczy utolsó találkozása a néppel és az élettel.
Élményei ezentúl csak megszűrt, párolt állapotban jutottak műveinek lapjaira.
„Kétezer háromszáz nyolcvanhét napig szenvedtem“,— írja naplójának befejező soraiban.
Végre szabad volt kétszeres bélyeggel a homlokán. Az egyiket azért kapta, mert II. Józsefet
szolgálta, a másikat jakobinus múltjáért; vállalhatott-e harmadikat? A sokesztendős
kínszenvedés nemcsak eszméket, hanem ösztönöket és hajlamokat is megölt benne. A börtön
nyomottsága táplálta Kazinczyban az élet lázát, de el is fogyasztotta az olajat: az élet sodrába
merészkedő bátorságot. A meggyötört ember nyugalmat akart, óriási életkedve írásba tolult.
Lemondott a közösség ügyének vállalásáról, mely feldúlta ifjúkorát; elvont, leszűkített
irodalmi világba menekült. Nem engedte közelébe a kísértőt, még az életteljes hangú íróktól is
idegenkedett. Kívülről érkező, Közel-Nyugat által szentesített irodalmi ízléshez és példákhoz
igazodott és hozzájuk igazította a magyar nyelvet is; kikezdte idiománk kemény szerkezetét,
tömör erejét.
Nagyszabású egyénisége a fogság után akkor tört ki igazán, ha múltjába merészkedett.
Gondosan elkerülte fogságának élményeit önéletrajzában, a „Pályám emlékezetében“, de
megírta mélyebb ifjúságának történetét. Gyermekkorát anyai nagyatyjának, Bossányi
Ferencnek házában töltötte, „náddal födött, vályogból rakott“ patriarkális házban. A pátriárka-
nagyapa jellegzetes magyar típus volt, független lélek, helyi kiskirály, a gazdaságot inkább
örömére tartotta, az igazgatásban kereste hivatását, vezérlés volt az életelve, megvetette a
bíbelődést, (1867 után ennek a típusnak gyarló utódai süllyedtek „közigazgatási zsentrivé“). A
pátriárka-nemesek kemény, zárt életformában éltek, különös egyéniségüket őrizték, mint
óbort a palackban, furcsa lelkük másfél század múlva virágzott ki Krúdy Gyula időtlen
írásaiban. Kazinczy jól ismerte ezt a lelket, néhány vonással megrajzolta körvonalait, de egész
valóját nem mentette műbe, nem tartotta érdemesnek reá. A magyar vidéki élet mélységét
csak súrolta és inkább hamis irodalmi példák, ábrándok felé futott.
A „Pályám emlékezetében“ elbeszéli, hogy tanulókorának elején Szepességre került, első
döntő kultúrélménye tehát a német nyelv és irodalom volt. A magyarság a porosz háborúk
alkalmával ismerkedett meg a német érzelgősséggel; a katonáskodó nemesek ríkató
történeteket, érzékeny könyveket hoztak haza a tarsolyukban. De a hazai német gócok is élénk
kapcsolatot tartottak a német irodalommal, ápolására irodalmi és nyelvmívelő társaságokat
alapítottak. Ezeknek a tényezőknek köszönhetjük, hogy a magyar közönség széles rétegeit
bejárta az érzelgős és elvont hajlamú német irodalom és az olvasó hasonló
megnyilatkozásokat várt a magyar íróktól. A szepességi városokba sok magyar diákot adtak
német szóra, a németség irodalmi ízlést és élményeket is adott a nyelv mellé. Más természetű
külső lecsapódások is hullottak ugyan a hazára, Eperjes például a lengyel „csapadék“
székhelye volt, itt éltek, vagy lappangtak a lengyel menekültek, Kazinczy pátriája pedig
amúgy is híres volt a magyar-lengyel érintkezés folytonosságáról. Kelet-Európa népei hiába
sodródtak egymás mellé, hiába közlekedtek hajszálereken, vagy tágabb ereken keresztül, nem
szerezhettek tudomást egymás belső mélységéről, mikor önmagukról sem alkothattak tiszta
tudatot elnyomott politikai és társadalmi helyzetük folytán, ezért legjobb szellemeik többnyire
a nyugatoskodó sznobság áldozatai lettek.
Szepességen dől el a fiatal Kazinczy sorsa, megtanul németül, Gellértet fordítja. Az
iskolában óklasszikai élményt nyert, de ez az élmény nem elégítette ki maradéktalanul, mint
Baróti Szabó Dávidot, aki büszkén megvetette az érzelgős német irodalmat, mint mondotta:
nem is értette. Bacsányi is figyelmeztette Kazinczyt, hogy a „Bácsmegyeit“ égesse el, mert „a
magyar így nem epedez“. De már a gyermek Kazinczyban fészket vert a szentimentalizmus, a
német „széplélek“ lett az eszményképe, érezte, hogy a magyar irodalmat be kell kapcsolni az
európai vérkeringésbe és a legrosszabb utat választotta. A fogságból hazatérve, teljes erővel
feltámadt benne ez az ifjúkori örökség. Többi élményei, iránykeresése, izgalmai és
szenvedélyei csaknem vérpadra vitték. „Ártatlan“ élményeihez tért vissza, melyek azonban
alkalmasak voltak arra, hogy lelkünket eredeti alkatából, természetéből kiforgassák.
A magyar régiséget Kazinczy „szennynek“ vélte, silány ócskaságok halmazának, nem is
gondolt arra, hogy szervesen tovább építsen belőle; ő is teljesen új lapot akart nyitni
irodalmunk történetében. Hiába került a kezébe Halábori Bertalan bibliafordítása a XVI-ik
századból, sikoltozott ugyan a gyönyörtől, de nagy szelleme nem vette észre az emlékben egy
magas színvonalú régi-magyar kultúra szerves alkotórészét. Egy francia megkérte, hogy
beszéljen neki valamit a magyar lélek felől: „Nem amit a városiakról mondhatnék, hanem a
nemzetnek azon részéről, mely a maga eredetiségében megmarada és még külső színt nem
vett fel. Az vad lehet, de őket inkább a lelkes vadság érdekli, mint a lelketlen simaság“. A
mélyebb Nyugatnak ez az üzenete nem tett döntő hatást Kazinczyra, inkább a „lelkes
simaságot“ választotta. Gyakorta kísértő eltévelyedésünk jelentkezett Kazinczyban: azt hitte,
hogy a nyugati kultúra függvényének kell lennünk és ez a szerepünk emel a többi kelet-
közép-európai nép fölé. (Ez a magatartás játssza el a magyarság természetes szerepét Kelet-
Közép-Európában.) A francia jó tanács a népi mélységbe küldötte Kazinczyt; de a nép
kultúrát őriző szerepében Csokonait kivéve, senki sem hitt, Kazinczy a legkevésbé.
Kazinczy emlékirata tanúskodik arról is, hogy az iskola a legcsekélyebb mértékben sem
ismerte a magyar önismeret fontosságát; a XVIII-ik században bénító alacsonysági érzés lepte
el a lelkeket. Kazinczy elsősorban formai kérdésnek tekintette irodalmunkat; abban a
tévhitben élt, hogy az átplántált nyugat-európai formákba maradék nélkül belefér a lelkünk.
Még nagyobb tévedése volt a német érzelgősségnek, mesterkélt fennköltségnek és elvont
hajlamnak rákényszerítése irodalmunkra. Mentségére szolgál, hogy a Habsburgok politikája
elzárt bennünket a távolabbi és mélyebb Nyugattól; befelé fordulni pedig irtózott, mert az ő
korában Werbőczy népe már megteremtette a tökéletes Parlagot. De félreismerte a
debreceniek, Csokonai és Fazekas magyarságának mélységét; tisztátalan örvényt látott a mély
forrás feltörésében; ezt a tévedését semmi sem menti. Igen érdekes, hogyha egy pillanatra a
valóság ábrázolására tér, egyszerre természetes magyar nyelven beszél. De alig mozdult ki
birtokáról, Széphalomról és otthon ráfeküdtek olvasmányai: Klopstock, Gessner, Gellert és
Stollberg. A börtön, a meghurcoltatás elijesztette a magyarságtól, nyugalomra volt szüksége,
alkotni akart; talán sejtette, hogy ha belepillant életünk mélyébe, megoldhatatlan lelki
válságok és elfojthatatlan háborgások lesznek úrrá rajta. Ez a merev elzárkózás, a
könyvélmények vízhatlan bástyája okozta, hogy a magyar táj és emberség természetes
esztétikáját sem vette észre, ha pedig észrevette, nem mert messzemenő és teremtő
következtetéseket levonni belőle, mint Csokonai.
A börtönből hazatért Kazinczy másik nagy vállalkozása az „Erdélyi levelek“; útirajz, tehát
az emlékirat mellett, a magyar regény másik őse; mindkettő: mesét megvető, puritán, de
sokrétű, gazdag életábrázolás. Kazinczyt Erdélyben két nagy élmény várta: a magyar
kultúrtalaj és a kelet-európai népegyéniségek. Kazinczy fedezte fel a táj és a kultúra szerves
viszonyát, a föld lelkét, a történelem jelenvalóságát. Gyermekkorát vályogból épült, nádfedelű
kúriában töltötte, Erdélyben kőből épült várat talált, megőrzött történelmet, nemcsak az
emlékekben, hanem a lelkekben is. Kultúrtörténeti regény körvonalai bontakoztak ebben a
művében és megkísérelte az egymás mellé rendelt kelet-közép-európai népegyéniségek
ábrázolását. Művéből azonban hiányzik a fogságban írt napló páratlan elevensége és
lendítőereje. Az „Erdélyi levelek“ tagoltsága, helyenként töredezettsége, belső megtörtségéről
árulkodik. Élményei már nem sűrűsödnek szenvedéllyé, szenvedélyes érdeklődéssé, mintha
megláncolt, elfojtott képességeinek lázadásától félne; inkább szétszórta szellemének,
villanásait, jeleket hagyott, lemondott a tömény mű elemi hatásáról, „bujdosott“, holott
parancsoló, irányító, kérlelhetetlen logikájú szellemnek született. Tehetsége mégis olyan
megismerések felé ragadta, aminők rendes körülmények között nem lépték át megszűkített
tudatának küszöbét. Amúgy a „keleti“ magyarság, a debreceniek ellen küzdött, az „Erdélyi
leveleket“ azonban így fejezi be: „Jó föld! tiszták és nem tiszták mindenhol vagynak, nálunk
mint nálatok s nálatok mint nálunk. De te valóban nem vagy úgy elromolva, mint mi. E
vallással térek el innen, s ezt mondom majd azoknak, kik ide jőnek, hogy meglássanak, s
reménylem, hiszem, amit én érzek, érzeni ők is fogják“. Kazinczy azt dicséri itten, ami ellen
különben elkeseredetten küzdött a németes ízlés nevében. Fazekas és Csokonai tiszántúli,
debrceni hűségében jóvátehetetlen bűnt látott, Erdély levegője azonban felszabadította,
öntudatlanul még keletebbre ment, mint Csokonaiék: a gyökeres és a kultúrmagyarság
harmóniáját Erdélyben találta meg. Fogsága naplójának írói lendülete, a „Pályám
emlékezetének“ mélysége és az„Erdélyi levelek“ fölszabadult, tágas látóköre együtt
remekművet építhettek volna; szétszórva: csak félresiklott óriási tehetségének körvonalairól
vallanak.
 Líráját elöntötték a német érzelgős költemények közhelyei. Nem bírt megbarátkozni a
magyar szavak kerek, tömény alakjával, érezte, hogy e szavakhoz azonos életérzés és
életstílus szükséges. A „gyengéd“ szóhoz még egy kicsinyítő képzőt ragasztott: „gyengéded“
és az ízetlen túlzást finomodásnak vélte. Furcsa diszharmónia kong költészetében, mert a
finomkodás mellett az eredeti magyar képalkotás, az érzéki képzelet forrása is fel-felszakadt
benne:

„Félre rángatám kendődet,

Hogy láthassam bokor emlődet“.

Igaz, egy keresztes vitézzel mondatja ezt.

Kazinczy a németségen átszűrt klasszicizmust szívta fel. Újabb akart lenni, mint Baróti
Szabó Dávid, finomabb és könnyedebb, mint Berzsenyi, de csupán eredetieskedőbb lett.
Óriási igénye nagy területre szórta szét erőit, alkotókedve mohón minden irányba szétfutott,
tehetsége feloldódott.
Verses költői leveleinél lényegesebb prózai levelei. Eredeti költeményeinél jelentősebbek
fordításai. Műfordítói érdeklődése az antik költőktől a német érzelgősségen keresztül
Goethéig nyúlt. Kazinczy, a műfordító, nem volt merész adaptáló, inkább alázatos utánérző,
de mindenesetre ő az első igazi „poéta doctusunk“; a világirodalom gazdag ereit ágyazta
irodalmunk szervezetébe.
Kazinczy irodalmi diktatúrára, ízlésének egyeduralmára törekedett. Hasadt énje,
meggyötört ifjúsága, közéleti pályájának gyors befejeződése az irodalompolitikai hatalomban
keresett kárpótlást. Mindenütt és mindenkiben jelen akart lenni; korának egész irodalmában
saját igazolását kereste. Az olvasóközönség sokkal gyérebb, Kazinczy pedig sokkal
szegényebb volt, semhogy nagytekintélyű állandó folyóiratot tarthattak volna fenn. A főváros
lassan irodalmi életünk középpontjává emelkedett, Kazinczy azonban otthon maradt
Széphalmon; mégsem adta fel a harcot. Egyetlen fegyver maradt a kezében: a levél, mely
mindent pótolt: sajtót, folyóiratot, személyes érintkezést, irodalmi szervezetet. Kazinczy óriási
méretű szelleme leveleiben bontakozott ki, bennük mutatta meg diktatúrára törő
egyéniségének szervező, rábeszélő és irányító erőit. Játszani tudott az emberi hatás minden
húrján: érzelgős, elragadtatott barát volt és ravasz diplomata; fölényes, kristálytiszta logikájú
kritikus és elszánt szofista; átszellemült apostol és kicsinyes bosszúálló. Birtokában volt
minden fény és árny, melyből a hatalom épül.
Levelezése irodalmi életet teremtett: azokat az izgalmakat pótolta, melyeket a fejlett
kultúrélet ajándékoz és melyek nélkül az irodalom kivirágzása elképzelhetetlen. Nagy
kultúrpolitikus alakult át benne irodalmi erjesztő-erővé. Tudatosan támadások és
ellentámadások, szellemi harcok gerjesztésére törekedett. Mint valamennyi diktátor: egyedül
önmagában hitt; arról álmodozott, hogy az irodalmi zajlás végül is harmóniába tér és csupán
egyetlen harmónia létezhet Magyarországon: Kazinczy ízlése és költői világa.

Teljesedők

Az irodalomtörténet Bessenyeiéknek tulajdonította a „nemzeti felújulást“, a XIX-ik század

„nagy nemzedékének“ pedig a magyar lélek és irodalom teljesedését. Mi a „nagy nemzedék“
több tagjának életművében és írói magatartásában félreismerhetetlen belső törés jeleit is
észrevesszük, s a magyar szellem tiszta teljesedésének inkább a debrecenieket és Katona
Józsefet tartjuk, anélkül, hogy a XIX. század „nagy nemzedékének“ értékét kisebbítenénk,
vagy kétségbe vonnánk. Csupán Csokonainak, Fazakasnak és Katona Józsefnek kívánjuk
megadni megillető irodalomtörténeti jelentőséget. Csokonai Vitéz Mihály nagyságát és
jelentőségét aligha érthetjük meg a XVIII-ik századvég és a XlX-ik századelő debreceni
légkörének ismerete nélkül. Ebben az időben Debrecen kultúrája volt a legharmonikusabb és
legszintetikusabb magyar kultúra. Az egyoldalú humanista művelődésben Debrecen volt a
természettudományok vára. Legendás, babonás hír övezte a kollégyom professzorát, Hatvani
Istvánt, a kor egyik legkitűnőbb természettudósát, aki a természettudományok egész dandárát
művelte és mégis megbékélt Krisztusban, — vaskos kálvinista áhítattal írja végrendeletében:
„Minthogy engemet az én jó Istenem a porból és ganéjból méltóztatott felvenni“. Latin
verseket szerzett Németi Pál, akit huszonöt esztendős korában ragadott el a halál, ő írta az első
ódát Debrecenről, ő nevezi először „erős oltalomnak“ a várost. Debrecen kulturális légkörére
jellemző, hogy Szilágyi Sámuel püspök fordította le Voltaire Henriását és elöljáró beszédében
a felvilágosodás bölcseletének meleg, emberséges napfényéről ír zömök debreceni nyelven. A
felvilágosodás, a protestantizmus, a humanista kultúra és a természettudományok szépen
megfértek Debrecenben; ösztönös, természetes szintézisüknek köszönhetjük Fazekast és
Csokonait. Az is jellemző, hogy Szilágyi püspök Voltaire-fordítását fia, ifj. Szilágyi Sámuel,
Bihar és Szatmár megyék táblabírája adta ki. Domokos Lajos debreceni főbíró Fénelont
fordította; a kemény, zömök debreceni idiómából tökéletes szépprózát csinált anélkül, hogy
Kazinczyékra szorult volna. Megmutatta, hogy mennyi mindent elősarjaztathatunk a
debreceni humuszból. Ugyanő vezette be 1795-ben a magyar tanítási nyelvet a kollégyomba,
először az országban. Budai Ézsaiás professzor szintetikus magyar történelmet írt, a
hungarológiai érdeklődés előfutára. Ez a szellemi légkör nevelte Fazekast és Csokonait.
A debreceni költők ősének Földi Jánost tekinthetjük, Földi ugyan Nagyszalontán született
és Hajdúhadházán halt meg, de Debrecenből nősült és Debrecenhez tartozott. Ez a város
ugyanis nemcsak költőket adott, hanem költői felfogást és szellemi magatartást is. Nevének
éppen olyan irodalmi csengése volt, mint Széphalomnak és ha a magyar irodalom későbbi
fejlődését vizsgáljuk egészen a mai napokig merészkedve, meg kell állapítanunk, hogy az idő
egyre jobban Debrecennek ád igazat. Földi különben nem volt kiemelkedő költő. Élete különb
példa, elméleti erőfeszítései nagyobb vonalú kísérletek, mint versei. Négyesztendős korában
árvaságra jutott, koldusszegényen tanult, tengődött, tanítóskodott és folytatta
természettudományi tanulmányait. Orvos lett és lelkes füvész, ő serkentette új életre a
debreceni költők lelkében a növényi kultúra áhítatát. A rímes, időmértékes vers
meghonosítása is Földi érdeme, ő vezette be Csokonait az új verselésbe. Természettudományi
művei jelentékenyek, de nagy terveinek megvalósítását megakadályozta szerencsétlen
magánélete, feleségének feslettsége és Földi egyre súlyosbodó tüdőbaja. Versei közül „Az én
sírhalmom!“ a legkiemelkedőbb:

„Eggy Akászt, körtvélyfám helyébe

Ültess, óh eggy Jóltevő kéz!
Melyről Zephir Naplementébe
Susogva majd síromra néz!

Mindkettőt sok Tüskék borítják,

Mint az én kínos éltemet!
Ők azt védelmekre fordítják;
A sírba engem az temet!

Ti Gyermekek ne szaggassátok
Ennek szagos virágait!
Ha nyílni Májusban látjátok,
Hadd fedjék Földi hamvait!

Akkor talán, kik itt el mennek,

 Így száll eggy: „Akit fed e Bólt
Illy rövid Tavasza volt ennek!
De tán hibázok, ez se volt!“

Az irodalomtörténetet legjobban Földi „Magyar Grammatikája“ érdekli, mely legkülönb a

hasonló tiszántúli kísérletek közül, de nem jelent meg; elrontva, megcsonkítva beleillesztették
a „Debreceni Grammatikába“. Füvész-hagyományát nemcsak a költők szívták magukba,
hanem tudós folytatókra is talált: Földi művei alapján írta meg Diószeghi Sámuel és Fazekas
Mihály a „Magyar Füvészkönyvet“. Diószeghi pedig egyedül az „Orvosi Füvészkönyvet“.
Mindkét művet irodalmi jelentőségűnek tekinthetjük: a magyar Flóra esztétikai értékű nyelvi
megnyilatkozásának. Az „iringóról“ így írnak: „gallérja soktagú; magvát tsésze koszorúzza“,
a mezei iringó „sallangjai széllyelberzedtek“. Ez a tudományos nyelv irodalmi nyelv is, a
növényi élet tökéletes átmentése az irodalomba. A magyar Flóra szelíd ingere előhívja
kecsesebb, játszibb szavainkat, szinte: nyelvünk és képalkotásunk feminin elemeit E növényi
kultúra nélkül nem értjük sem Fazekast, sem pedig Csokonait.

Fazekas Mihály
(1766—1828)

Fazekas nemcsak Debrecennek, hanem a magyar irodalomnak is egyik legkimagaslóbb

alakja. Katona volt, de már főhadnagy korában nyugdíjaztatta magát. A felvilágosodott
generálisok, Orczy és Barcsay vidéki jószágukra tértek vissza; Fazekas: debreceni kertjébe.
Szikárabb, zárkózottabb, szűkszavúbb és terméketlenebb költő, mint Csokonai, bár Vitéz
Mihály egész világa meglelhető benne, mint kemény héjú bimbóban a virág. Fazekas neve
hozzáforrott eposzához, a „Ludas Matyihoz“, mely elébb ponyván járta be a népet, később
pedig meghódította az irodalomtörténetet is, bármennyire lesújtó véleményt ragasztott hozzá
Kazinczy Ferenc. Kazinczy véleménye érthető: Fazekas hadat üzent az uralkodó irodalmi
ízlésnek, a fennköltségnek, a széplelkeknek, az elvont írói világnak. A „Ludas Matyi“ hőse
léhűtő paraszti siheder; legfőbb vágya a kupeckedés. Fazekas hőse tehát „az együgyű nép“,
melynek fenyegető árnyéka már Bacsányi lírájában felhősödik, zivatart jósol, Fazekasnál
azonban maga a nép jelentkezik: ízlést, stílust diktál, bizonyságot tesz igazáról és
életmoráljáról.
Fazekas ógörög versmértékben írta „Ludas Matyiját“, akár Arany János „Az elveszett
alkotmányt“. Egyszerű paraszti zengést olt az antik versbe; vaskos, debreceni húsba öltözteti.
Kortársai fel is háborodtak, mert a nemes klasszikus formát pórias stílussal, természetes,
magyar beszéddel töltötte meg. A kor művelt magyar írói ugyanis a klasszicizmust nem
annyira eredeti valójában, hanem inkább német utánérzéseken keresztül érzékelték. Baróti
Szabó Dávid és Berzsenyi Dániel visszatértek az eredeti forráshoz, de el is távolodtak
Kazinczy szívétől. Kazinczyra a német neoklasszicizmus mélyebb és döntőbb hatást tett, mint
az eredeti antik; nem vette, nem vehette észre, hogy Fazekas természetes ízlése és ösztönös
írói szabadsága, mely a valóság forró tömkelegét kényszeríti formába, közelebb áll az eredeti
antikhoz, mint az átszűrt életanyag, az elvont és mesterkélt költői világ. A görög „mérték“
jobban illik Ludas Matyi zömök, élő testére, mint a neo-klasszicizmus vázalakjaira, elvont
árnyképeire, zörgő csontvázaira.
Fazekas Mihály „Ludas Matyijának“ lakonikus paraszti nyelve a régi magyar beszéd
tövéről nyílott. Nyelvében elevenen él az élet hamisítatlan íze, a paraszti beszéd „fukarsága“,
töménysége. Minden szavának fajsúlya van; élet pattan ki belőle. Szavai nemcsak Ludas
Matyi sorsáról tudósítanak, hanem a magyar mindennapok életéről is, megelevenítik a piarcot,
az uccát, a falut, a paraszti kalyibákat, az úri kúriát udvarával, léhűtőivel. Minden szava
képpé, minden mondata jelenetté, vagy életdarabbá töményedik.
 Az embert testével és lelkével, ízével és szagával Fazekas tudja először megjeleníteni
irodalmunkban. A leírás és a körülírás hosszadalmasságáról, a kor jellegzetes kifejező
módszeréről mintha tudomása se volna, nincsen szüksége reá, a legmagasabb rendű ábrázoló
művészet birtokosa: az életet és az embert a legegyszerűbb írói eszközökkel jelenvalóvá teszi.
Tudta, vagy ösztönösen érezte, hogy egy csepp az eszenciából több, mint a bőség lőréje.
Éreztet, érzékeltet; egyszerűsége mögött magasrendű művészi elvekel és esztétikai értékeket
rejteget.
A bosszú érzése és gondolata emeli fel Ludas Matyit és avatja hőssé. Méltatói sokat
vitatkoztak azon, hogy öntudatos demokrata volt-e Fazekas Mihály, vagy csupán „filantróp“
és az utóbbi műszó mellett döntöttek, mert műveiben nem fektetett le tudatosan
„demokratikus programmot“. Ám feledik, hogy Fazekas nem tanári értekezést írt, hanem
költeményt, nem társadalmi programmot adott, hanem társadalmi tényeket ábrázolt, ő fejezte
ki először, hogy a népi sérelem és a nyomában támadó bosszú a társadalmi forradalom
kovásza. Azt is megkockáztatta, hogy a népnek háromszor kell visszaütnie a társadalmi
igazság és egyensúly kedvéért. Kazinczy felháborodott e „költői igazságszolgáltatás“ felett,
ám Kazinczy társadalmi igazságát elföldelték a Vérmező halottaival. Kazinczy a „forradalmi
káté“ elvont igazságaiért bűnhődött, Fazekas debreceni valóságérzékkel azt örökítette meg,
ami az elnyomott népben készülődik.
Lírai költeményei nem számosak, de annál jelentékenyebbek; ez a szó illik legjobban
rájuk: klasszikusan izmosak. Berzsenyi kereste a lírai erőt és forrongva pazarolta erőit,
Fazekas megtestesítette. 1772-től kezdve egészen Csokonaiig csak Orczy Lőrinc és Barcsay
Ábrahám írtak ennyire élményszerű verseket, de mindketten nyersebb költők voltak
Fazekasnál, hevesen kivetették magukból az élményt, Fazekas lassú kínnal szülte, a füvész
gondjával nevelte és kímélte, míg felhuzalkodott. Megóvta mint a föld a magot, de
fölsarjaztatta. Szilárd eszmei csontvázat találunk verseiben, eszmei biztonságot, egyensúlyt,
nem árad, nem ömlik, nem ágaz szét, Fazekas legbensőbb mértéke az alföldi „kerekség“, a
nagy síkság látóhatárának, a körnek a harmóniája, befejezettsége; Arany János jut eszünkbe:
„Kerek az ég mindenfelé.“
Egyik legismertebb verse „Ruszáda a Moldva szépe“ katonakorának emléke. A vers végén
férfias vallomást tesz „hazai hűségéről“, jellegzetes debreceni hűségről van szó, nem pedig
nemesi-nacionalista pátoszról. Hűsége tájhoz, földhöz, nyelvhez és életformához fűzi;
kötelezi. „A Gráciákhoz“ írt versének klasszikus formáját debreceni nyelvvel és élet ízzel
töltötte meg; a fennkölt klasszikus tárgyról debreceni hangon énekelt. Nem torzította el a
forma és a tárgy kedvéért a magyar nyelvet, hanem megélte az élményt a magunk módján és
kifejezte a magunk eredeti nyelvén.
Az érzékelés eszmélkedéssé, az eszmélkedés bölcseleti szárnyalássá alakult benne. A
természetmámorból életbölcsesség feslett ki, akár Csokonainál; ezt a költői metamorfózist
Fazekas alapította meg irodalmunkban és Csokonai melegsége virágoztatta bujára. Az ember
lírai megnemesedése, metamorfózisa volt a két debreceni költő vallása. Metamorfózisuk, lírai
megtisztulásuk, megnemesedésük nem volt olyan küszködő, gőzökkel telített és robajos, mint
Berzsenyié, inkább szelíd ós áhítatos, mint a növények élete; áhítatos szelídségüket,
nyájasságukat és tiszta nyugalmukat is a debreceni füvész-kultúrának köszönhették, melyet
Fazekas is, akár Méliusz Juhász Péter és Földi János, elszánt odaadással és szerelemmel ápolt
a kemény, konok debreceni talajon. Fazekas és a debreceniek legyőzték a „sztyepet“, a
debreceni szárazságot és forróságot, megalapították a kertet, mely betöltötte őket és
örökzölden zsendült bennök; mi szükségük is lett volna Kazinczy hideg, elvont világára,
mellyel megölt fiatalságát, börtönökben elpusztult belső sarjait próbálta pótolni?
Fazekas versbe mentette a növényvilág esztétikáját, ő érezte át és fejezte ki először az élő
természet zenéjét, zeneiségét. A „természet nagy basszusáról“ írt, észrevette, hogy a friss
harmat „rezgő tűznek tetszik a virágkelyhekben“, az esőcseppek nála „ezüstszínű récét
szőttek“, „zuhanásukból szép hangzatot“ hallott kicsendülni. A természetes érzékelés
hangszerré finomult benne. A debreceni kert gyökereitől el nem szakadt kultúrmagyart nevelt
a Hortobágy, a magyar „sztyep“ mezőin.
A nehéz borúval fátyolozott, de termékenyítő esőt nem hullató égboltot „sikertelen ércnek“
nevezte; eredeti képeket tudott alkotni a valóság súlyos elemeiből. Megmozdította a még
ágyukba temetett dolgokat, elemeket; intésére: lágy szökelléssel vagy súlyos
kinyilatkoztatással megmozdultak; volt Fazekasban bizonyos orpheusi elem, mely ugyancsak
Csokonaiban nőtt meg.
Fazekas „vallásának“ másik sarka a debreceni hűségből kovácsolt emberi hitvallás:

„Ember vagy. Kiesen ballag az életed

A nyájas szeretet s a megelégedés
Rózsás sorjai közt, míg ezer esztelent
önnön kényje cibál a keresett bajok
Vad tüskéje között, s kornyadoz életek
A lelket tagadó barna gyanú alatt.
Téged bár az egek boltja leroskad is,
A béhorpadozott föld düledéke közt
Sem rettent meg az ég rád lihegő fia.“

Fazekas mitológiai hőse az „ég ránk lihegő fiával“ bátran szembenéző ember, a debreceni
konokságból, keménységből nemesedett emberi szilárdság és törhetetlen helytállás. Fazekas
volt a magyar lélek szilárd pontja az érzelgősség mindent feloldó, mindent cseppfolyóssá
hígító korában.
Népdalt írt jóval Kisfaludy Károly előtt. Megírta a „Családi kört“, a magyar patriarkális
mezei idillt Arany János előtt. Magháza szerfölött gazdag volt, mégis elsikkadt
irodalomtörténetünk posványában, mert tömény, eredeti művei igen kevés filológiai
lehetőséget nyújtottak.

Csokonai Vitéz Mihály

(1773—1805)

A fiatal költő, akit kicsaptak a debreceni kollégiumból és némi elhelyezkedési lehetőségek

kutatása után végképen a poétaságra adta fejét, eleinte bolyongott, kereste a helyét, de
csakhamar véglegesen letelepedett szülővárosában, megtért a debreceni „kertbe“.
A „Diétai Magyar Múzsával“ tört be az irodalmi életbe 1796-ban. Könyvének elején leíró
versek sorakoznak, nem is találunk hozzájuk fogható leíró verseket egészen Petőfi Sándorig.
Bessenyeiék bölcseleti árnyékkal és komorsággal színezett „szent természete“ buja őskertté
nőtt Csokonaiban, a hagyományos magyar érzéki kép primitívsége pedig keleti artisztikummá
finomult, vagy pedig realista-naturalista újdonsággá élesedett. Fölötte érdekes, hogy a
társadalmi hangot is meg akarta ütni leíró verseiben, mindjárt pályája kezdetén, de visszariadt,
ijesztő példák arra inthették, hogy ne áldozza fel zsenge bárányként a benne viruló
ezergyökerű és ezerplántájú poézist. Egyik versében („Az estve“) a „hajdankort“, az
emberiség „aranykorát“ jellemzi és társadalmi következtetéseket von le az emberi élet eredeti
értelméből:

„Nem állott volt még ki a kevély uraság,

Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.“
 De inkább megcsonkította versét, kihagyta a társadalmi vonatkozásokat és az előszóban
biztosította a Karokat és Rendeket, kiknek könyvét ajánlotta, hogy nem ért a politikához.
A magyar felvilágosodottak pesszimizmusa után Csokonaiból a hívőség szakadt fel.
„Magyar hajnal hasad“ kiáltotta — az örök fejlődés gondolata optimista magyar látomássá
virágzott benne, hitte, hogy eloszlik a „megrögzött vak homály“, kövér reménység üt nálunk
tanyát és a XX. században majd az „ázsiai magyar Múzsa delelőjére száll“. A magyarság
eljövendő emelkedésében és áradásában bízott; a XX. században természetes utódja, Ady
Endre küldött szomorú választ Csokonai porladó hitének.
Hittel közeledett Csokonai az országgyűléshez, az „úri Magyarországhoz“ is, ódákat
szerzett hozzá és ódáiban azt írta meg, amit Berzsenyi, tulajdonképpen nem a méltatlan
utódokat dicsérte, hanem eszményképeket rajzolt: amilyeneknek látni szerette volna őket.
Később csalódásai nem verték lázadóvá, hanem mindent megértő bölccsé. Már első verseiben
kibontakozik realizmusa, mely nem összefoglaló általános vonalakban vagy távlatokban
merül ki, mint a „pusztai“ Bessenyeié, látszik, hogy Csokonai a debreceni kert fia: a
mikrokozmosz bámulója. Költői érzékenysége egészen Ady Endréig felülmúl minden magyar
költőt. Csokonai váltogatni merte a költői hangot. Természetes és hétköznapi tudott lenni, de
ugyanolyan bátran keverte verseibe a gáláns ember, a világfi hangját: „Az öreg tél fején
villogó púderek“ — írja egyik versében.
Verses beszámolót készített a pozsonyi országgyűlésről „a régiek háládatos dicséretére s a
maiak vetélkedő felbuzdítására“, dramatizált lírát csinált, melyben az uralkodó, a főurak és a
géniusz beszélnek, de fölzeng a „kar“ mély hangja is. Csokonai fölszívta azt a nacionalista
naívizmust, melynek Ányos Pál a legjellemzőbb példája. De a méltatlan utódok dicsőítése
mellett a diétából ihletett nemzeti ünnepet teremtett, vágyálommá nemesítette, csúcsokra
mutatott, melyekre a porban tobzódóknak fel kellett volna kapaszkodniuk és példát nyújtóit,
hogy az írónak milyen igénnyel, milyen esztétikai és etikai mértékkel kell mérnie a közéletet.
Megjeleníti és megszólaltatja az öreg Dunát is, mely kezdetben az Isten „zsámoly-széke alól a
légyen szóra“ született és minden partjaival örökre hirdeti „állandó hérosait a magyar égnek“.
A „Diétai Magyar Múzsa” politikai része ezzel a mitológiai elmélyüléssel végződik, a kötet
többi darabja könnyedébb vers és fordítás; láthatóan a közönség kedvét keresi.
1803-ban „Anakreoni dalait“ adta ki, hozzájuk írt tanulmányában a nyers mezei érzékiség
helyett az esztétikumba öltözött, finomult erotika költői jogait hirdeti. Sokkal lényegesebbek a
kötethez csatolt nyelvi megjegyzései. Azoknak az elfeledett magyar szavaknak
létjogosultságát hirdeti, melyek „csak néhol és talán a legegyszerűbb magyarok közt“
maradtak meg. Bevallottan „rabotázó együgyű“ emberek beszédéből, „gyarló
énekeskönyvekből“, veszekedő prédikációkból, a szűr bibliopóliumon kiterített szennyes
románcokból, „daloló falusi leányok és jámbor puttonosok“ énekeiből akart irodalmi nyelvet
gyűjteni. Elsüllyedt magyar századokat kutatott, s nagyszerű ösztönére vall, hogy nyelvünk
egyik leggazdagabb kincsesházának Szenczi Molnár Albert nyelvét vélte.
1805-ben jelentek meg „Alkalmatossára írt versei“, mint vallja: értékeiket inkább
töredékeiben, részleteikben kell keresnünk. Volt önkritikája, tudta, hogy lírája nagy folyó,
mely televényt és salakot egyként hömpölyget. Ebben az időben írta „A lélek halhatatlansága“
című bölcselő költeményét is, lelket lehelt bölcselő versünkbe, mely Bessenyeinél még száraz
okoskodás volt. „A lélek halhatatlansága“ tulajdonképpen „alkalmi vers“, gróf Rhédei
Lajosné halotti búcsúztatója, tehát egyik legsilányabb fűzfaműfajunk, de Csokonai
műalkotássá nemesítette. Versében már az öregedő Vörösmarty vívódásai jelentkeznek: az
emberi alkat kettősségének, a sárnak és az aranynak, a szellemnek és az anyagnak
kibékíthetetlen ellentéte, szüntelen háborúja. A „bőgő torkolatokba“ verődő, a „fogát
csikorgató“ anyag és a tiszta, derült éter ellentétét panaszolja, de kifejezi a lét kettősségének,
tehát teljességének örömét is, vidám ölelkezését az emberben, a mégis békébe, harmóniába
nyugodó „egésznek“ mámorát — Csokonai nem volt egyetlen vágányra lódult költő.
1805-ben jött az „Ódák“ két könyve; óriási léptekkel sietett a rohamos tökéletesedés, tehát
a korai halál felé. Az „Ódák“ két könyvében már érett költő jelentkezik. Megcsendül a népi,
paraszti hang, nemcsak betoldott szavak útján, hanem egész költeményekben,
remekművekben, csínnal adagolva, ritka réti virágként. Harmadrendű külföldi költőktől
dolgoz át verseket, de megtoldja őket egy-egy eredeti képpel és a sajátságos Csokonai-kép,
mint a nap, fényt áraszt a kölcsönzött versre; fölcsapó ihlettel „hertelen jobbítja“ az átvett
anyagot, akár Balassa Bálint. A „Daphnis hajnalkor“ harmadrangú német érzékeny vers
átültetése, de két sor messzire virít belőle:

„Rajta, kis szellőcskék! szedegessetek

Violaszagot szárnyatok bársonyára.“

Csokonai átélte az irodalmi áramlatokat, bárhonnét is jöttek, de a salakból lelkes sarat

gyúrt; a szentimentalizmus sápadt áradatát finom sugarakká törte. Szökellő kedélye volt,
átszellemült költő, de nekibuzgó életkedvvel folyton visszatért a sárból gyúrt emberhez és
porból lett világhoz. Az átszellemültség szárnyalása és a földhöz tapadt ember realizmusa
egyként érdekelte — életérzése, magyarsága, műveltsége szintetikus természetű volt.
Csokonai játszani merészelt és tudott, szelíden, pajzánul, kamaszos hévvel és a művész
legtisztább áhítatával, a játék szertartás volt neki, mint a bölcsnek és gyermeknek. Kibújt a
magyar líra nehéz igája alól; Kazinczyék fennkölt álarcát lekacagta magáról. Játékos lelkének
az élet, a természet, az öröm s a fájdalom egyaránt misztérium volt: kozmikus erők
termékenyítő és pusztító játéka.
Következő stációja a „Lilla“, érzékeny dalok három könyvben. Előszavában Himfy
szerelmei előtt hajlong, bár értékükkel teljesen tisztában volt, mert közben keményen
odadörzsöli az igazságot: egyhangú, gépies alkatú versfüzérnek tartja a kor legnépszerűbb
lírai művét. Egyetlen nagy szerelme Lilla (Vajda Júlia Komáromból) alkalom volt
érzelmességének teljes kiárasztására. Lillája a kor jellegzetes istennője: a nagy érzelmi
áradások középpontja. Lilla-verseiben a búgó vallomást, a suttogást, a gügyögést, az ember
érzelmi hangszerének minden rezdülését kifejezi, egészen öntudatlanul művészi
dokumentációt teremt Kazinczyék ellen, akiknek érzelmessége merev, egyarcú költői
magatartás volt.
Csokonai stílusa is egyre érettebb, jelzői nem díszek, vagy körülíró sallangok, hanem a
dolgok lényegéből kicsorduló tulajdonságok. Minden jelzője merész lépés a dolgok lényege
felé; teli értelmű, megvetett magyar szavakat szedett fel útról-útfélről és mint a magyar
világkép elemeit drágakőként versbe foglalta őket. A régi magyar szavak duzzadtságát ő
érezteti utoljára irodalmunkban; neki még nincs szüksége kép- és szózuhatagra, egy-egy
szavában tágas horizont, bőséges értelem fér el, mint a népmesei dióhéjban egész ruha.
1804-ben jelent meg költészetének legmerészebb szintézise, életérzésének páratlan
kitörése, „furcsa eposza“, a „Dorottya“; lírával színezett komikus költeménye. A magyar
vidék jellegzetes figuráinak, vágyálmainak, kedély-kitöréseinek, beszédmódjának, humorának
és sajátságos mámorának első rendkívüli megnyilatkozása. A farsangoló szánok, melyek
szerte siklanak az országban, itt összetalálkoznak; a figurák jókedve, mámora pedig
összegabalyodik, annyira, hogy isteneknek kell szétoldaniok a csomókat. Bőséges realizmus
folyik össze: kövér életkedvek táncolnak, dobognak a farsang muzsikájára. A játszi költő
dramatizálja a magyar életkedvet; megtréfálja, pajzánul összedörzsöli figuráit, szikrát csihol
belőlük és hozzájuk illő mitológiát teremt, az életbe keveri az álmot. A légiességet és a
valóságot, a lebegő szépséget és a riszáló gömbölyűséget, a forró farsangi testet és a szárnyaló
pszichét egyetlen költeménybe tömöríti — ebben a merészségben, az elemeknek ebben a
bátor elegyítésében, a teremtés költői merészségében rejlett Csokonai írói szabadsága és
rendkívüli bátorsága.
Farsangi fánkba bujtatja az istenasszonyt, a mitológiát; antik ízű játékos kedélyét friss
magyar humorral oltja be. A drasztikumot gyermeki ártatlansággal ellensúlyozza; a
kollégyomi diáktréfához éppen olyan hűséggel ragaszkodott, mint a csiszolt műízléshez;
nemcsak a világirodalomtól tanult, hanem a debreceni kofáktól is. A párzó életkedvet gáláns
táncra kéri, — az erotika olyan játszi szépséggel, olyan vérbő indulattal, de bájos mozdulattal
jelentkezik nála, mint sem előtte, sem utána a magyar irodalomban; ha rokonát keressük,
mélyen Keletre kell mennünk. A magyar költői hangból zenekarnak való partitúrát teremtett,
komorságnak is beillő komolyságából pedig bűbájosságot, de a bűbájosság modern
értelméhez ősi értelmét is hozzá kell adnunk, hogy Csokonai művészetét tökéletesen
kifejezze. Minden megnyilatkozásában, a „Dorottyában“ is van valami szelídítő, finomító,
álomszerű, a keleti mese forrása tör fel a realizmus lábánál, ez a legmélyebb, legősibb poétái
forrás. Az „Ezeregyéjszaka“ virágzásából neki is jutott és mennyivel egészségesebb
plántákkal virágzott Csokonaiban, mint Vörösmartyban.
A bölcselő hangot a társalgás közvetlen beszédjével elegyítette — az élet Csokonaiban
egész változatosságával bonthatatlan egészként jelentkezik, akár az ősköltészetben.
Kazinczyék esztétikai értékítéleteken és tegyük hozzá, hamis, elferdült ítéleteken keresztül
szűrték „átteremtették” az életet. Csokonai odaadó naiv mámorral és fölényes bölcsességgel
az egész életet szürcsölte és szerette. Van benne valami a diákból, az örök pubertásból, az
életnedvek friss, fogyhatatlan buzgásából.
1860-ban adta ki Kleist „Tavasz“ című bukolikus költeményének fordítását. Előszava
manifesztáció Kazinczyék nyelvújító tevékenységének módszerei ellen: „Ama finnyáskodó ...
forgolódjék a felföldi, duna- és tiszamelléki s erdélyi magyarokkal; levelezzen hazabéli
tudósokkal; figyelmezzék a mesteremberekre; ereszkedjék le a paraszt, tudatlan, együgyű, de
nála meglehet jobb magyar községhez: akkor majd nem lesz annyi új szó, annyi hallatlan ejtés
előtte“. Kleist „Tavaszá“-hoz amúgy „füvész“ hajlamai vezették, Vergilius bukolikus eposzát,
a Georgikont is fordítani kezdte. A kert volt az ő igazi tája; a rendezett, nemesített, de
szabadon zsendülő növényvilágot, a természet és a kultúra vidám harmóniáját tartotta az
emberi lét legméltóbb vidékének, legtökéletesebb keretének. Emberiessége ebből a növényi
mítoszból sarjad, Kleist-fordításában is kitör az idegen vers jármából és vallomást tesz emberi
hite mellett: legyen életünk szabad virulás, spontán szépség, nemes zsendülés és olyan
gazdagság, változatosság, mint a növényeké. Csokonai nem volt forradalmár lélek, hanem
hirdető, kinyilatkoztató, a természet és a természetesség felszabadult szava.
Hátrahagyott versei közül elmélkedő költeményei a legkimagaslóbbak. A felvilágosodás
benne alakult konkrétdolgokat boncoló, szinte természettudományos költői szemléletté, az
élet költői anatómiájává. Legnagyobb elmélkedő versei közé való a „Konstancinápoly“,
melyben a felvilágosodás kivilágosodássá, a világosság emberi és kozmikus ünnepévé mélyül.
Határértékekké fejlesztette élményeit; fáradhatatlan és fogyhatatlan lírai habjai végső
értékeket ringattak. „Konstancinápolyról“ szóló verse a tanúság, hogy mennyire korának
közfelfogása fölé hágott: a nacionalista zárkózottságot s a „szent és sérthetetlen“ sovinizmust
sötétségnek vélte, de Konstantinápolyra és a törökre terelte a figyelmét, hogy egyetemes
emberi kritikáját és reményeit egyáltalában kifejezhesse, — ha magyar vonatkozásban
cselekszi, bizonyára megkövezik. Másik nagy ódai lendületű gondolati költeménye a
„Marosvásárhelyi gondolatok“. Az érett Csokonai a „szent emberség tüzétől“ égett és a
hódítás nemtelen szerelme“ ellen fordult. Úgy vélem, ő írta a legigazibb, legtermészetesebb
magyar ódát, melyben nyoma sincsen a fringiás, paszomántos nemesi-nemzeti pátosznak és a
szokványos soviniszta mellverésnek. A magyar óda-költő ehhez a pátoszhoz spártai erkölcsi
szigort és orca-pirító bűntudatot csatolt, Csokonai ódája azonban más szabású, más szellemű:
lassú folyású elmélkedés, szakaszokra oszthatjuk, de mindegyik szakasz végén kigyúl a
legtisztább ódai láng, az elmélkedés megérző ihletté nemesedik és a magyarság emberi
értelmét nyilatkoztatja. Nem a nemességhez, hanem a „nemes telkekhez“ beszél, a durvaság
ellen akar „közös sövényt“ fonni és a kert látomása végső szépségbe öltözik: „Mind az
emberiség kertébe sietünk“.
Eposzt akart írni Árpádról, de csak töredékig jutott, hiszen „szüntelen közel volt hozzá a
halál“. „Árpádiászának“ elindulása Vörösmarty „Zalán futásának“ kezdetére emlékeztet,
rögtön az eposz elején belebeg a líra, akár Vörösmartynál. Vörösmarty azonban Csokonai
lírával színezett epikai hangját „fenségesebben“, patetikusabban folytatta. Csokonai
eposzának fennmaradt vázlata minden „nemzeti eposzunknál“ tökéletesebb művészi
szándékra vall. Az eposz elején, a terv szerint, „egy csillagba öltözött“ istenasszony vezeti a
magyarokat, — Csokonai ösztönösen közelebb jutott az igazi magyar mitológiához, mint
utána Vörösmarty. Beleszőtte Emese álmát. Egy „ismeretlen isten“ csalogatja őseinket az új
haza felé, mint egykor a csodaszarvas; a költő hozzá teszi, hogy „a scytha és magyar
antiquitásokat“ be akarja szőni költeményébe. Mennyivel kevesebb, hűbb és kevésbé kiagyalt
természetű mitológiával kívánt dolgozni, mint Vörösmarty, de annál több ősköltészetre
emlékeztető és ősköltészetbe illő misztikumot sejtett és akart kifejezni kálvinista lelke. A
vezért látnoknak tartotta, Isten közelébe nőtt embernek, mitológiai hősnek, — élményét
Arany János próbálta megvalósítani „Az utolsó magyarban“.
Csokonai Vitéz Mihály kitűnő drámaíró volt. Fordított s eredeti darabokat is írt, az
utóbbiak sorából a „Tempefői“ a „Gerson du Malhereux“ és az „Özvegy Karnyóné s a két
szeleburdiak“ emelkednek ki legjobban. A „Tempefői“ szatírai játék öt felvonásban, csak
töredékben maradt reánk. Csokonai alaposan megelőzi Kisfaludy Károly társadalmi
vígjátékait. Mindketten a kor társadalmi elferdüléseit ábrázolták, de Csokonai éles, metsző
gúnnyal, Kisfaludy Károly pedig patriarkális humorba mártogatva jelenítette meg a kor
figuráit. Csokonai úri korlátoltságot látott abban a patriarkális életformában, melyet Kisfaludy
Károly kesztyűs kézzel simogatott. Csokonai humora a kultúremberé, Kisfaludy Károlyban
egyhamar fölfedezhetjük a jovialitás korlátait. Csokonai mélyebb összeütközéseket és
ellentéteket lát a magyar életben, mint Kisfaludy, nemcsak a vezető rétegek idegenségét
figurázza, hanem a betolakodott idegen elemek garázdálkodásáról is lerántja a leplet; a
kultúrember ízlését állítja szembe a rusztikus tele szájjal, a szellemet küldi harcba a kapitalista
ridegség és haszonlesés ellen, az országban burjánzó faji ellentéteket mélyről nézve fejezi ki
és nem gravámenes ökölrázással. Társadalmi légköre tágasabb, gazdagabb és valódi
izgalmakkal telítettebb, mint Kisfaludy Károlyé. A „Tempefőiben“ az egész társadalmat
szerephez juttatja, mindenkit a maga nyelvén szólaltat meg; a hárfa, a spinét és a kürt éppen
úgy hangot ád, mint a síp és a duda. Másik jelentékeny darabja a „Karnyóné“, vígjáték három
felvonásban. Első groteszk vígjátékunk; első darabunk, melyet a szerző kimeríthetetlen
humoros nyelven, a kacagás üteme szerint vezet a kezdettől a végkifejlésig. Szintetikus
ösztönére vall, hogy enyhítőnek és szépítőnek a darab végét átszínezi a mesével. Csokonaiban
már rügyezett a magyar mesedráma terve.
Szépprózai kísérletei mutatják, hogy elsőrangú prózaíró válhatott volna belőle; hangjában
nyoma sincsen Kisfaludy Károly nehézkességének, vagy Vörösmarty bántó zökkenőinek.
Értekezései közül Daykáról írt bírálata a legtökéletesebb. Nem tapad általános, elvont
esztétikai elvekhez, nem előre elhatározott követelményt keres a bírált költőben, hanem
beilleszkedik világába, megismerkedik természetrajzával, mélypontjait keresi, sajátságos
egyéniségét vizsgálja, egyéniségének és formai megnyilatkozásának összhangját elemzi, s az
átélt eredményekből nagyszerű összefoglaló képet fest. A közvetlen megértés és megérzés
módszerét alkalmazta, a költő értékét gazdag irodalmi élményeihez, nem pedig hideg elvi
bálványhoz mérte. Kiemelkedő tanulmányt írt „Az ásiai poesisről“. Az ázsiai költészet
lényegét „természeti dolgoktól vett tulajdonságaiban“, tehát a tiszta érzéki képalkotásban
kereste. A buja keleti kerteknek (tehát a növényi kultúrának!) tulajdonította az ázsiai poézis
érzéki gazdagságát, ezek a buja keleti kertek Csokonaiban is virultak, ezekből sietett az
emberiség megnemesített kertjébe és ezekbe a buja keleti kertekbe rántotta vissza fel-feltörő
életmámora. Csaknem valamennyi ázsiai nép költészetéről mond valami jellegzetesét; a
tatárokét például „horridum“ költészetnek tartja. A görög költészetbölcsőjét Keleten, Kis-
Ázsiában keresi.
Csokonai Vitéz Mihály győzelem és beteljesedés. Egyetlen méltó elődje van: Balassa
Bálint. Az előtte élt és az egykorú költők többnyire egy-egy irodalmi csillag vonzó körében
vesztegeltek, az európai irodalom egy-egy árnyalatából, ízléstöredékéből csináltak kánont.
Csokonaiban minden irány összefutott, mint folyók és folyamok a tengerben. A magyarosság,
az ó és az új latinosság. Nyugat és Kelet, a népiség, sőt: a diákköltészet és a kántorpoézis is
egy-egy szín költészetében. Életműve gazdag élő szőnyeg, kimeríthetetlen vegetáció. A
magyar szellem látóhatárának Euráziát tartotta és a halál árnyékában, az élet csúcsáról
visszanézve az „emberiség kertjét“ látta be. Tudatosan vallotta a magyarság szintetikus
értelmét és történelmi végzetének emberi nagyságát; érettük hevült. A magyar lélek levetette
benne irányok, terhes hagyományok, korszerű gátlások s osztály-merevségek béklyóit és
szabadságát finom, nemes emberi mámorrá érlelte. Lelki és szellemi teljesülésünknek, nehéz
sorsunk bűbájos örömeinek, életérzésünk határtalanságának, érzéki képalkotásunk páratlan
változatosságának ő a legnagyobb megtestesítője.

Katona József
(1791—1830)

Katona József egészen más társadalmi rétegből jött, mint a magyar írók általában: a
városainkban itt-ott kialakult színmagyar polgárságból. Rendszerint állattartással és
állatkereskedéssel kezdték pályájukat ezek a polgárok, a Katonák is; ha kissé megtollasodtak,
letelepedtek és iparűzésre adták fejüket. A Katona-család Partiumból származik, Szatmár
megyéből, innen menekült Katona János a II. Rákóczy György ellen vonuló török-tatár hadak
elől. Katona János előbb béreskedett, később önálló gazda lett, a menekülés után
Kecskeméten telepedett le, rövidesen az előkelő polgárok közé küzdötte magát, városi
tanácsosnak is megválasztották. Fiai közül Mihály lótartó és kocsiskodó polgár volt; mint
Tiszántúl mondják „feketevérű“ ember: hollószínű hajjal s bajusszal, barna-piros arccal, erős,
egészséges testtel. Ő volt a költő szépapja, közel százesztendős korában halt meg. A népes
család tagjai később iparral foglalkoztak, a költő atyja, idősb Katona József,
takácsmesterséget folytatott.
„Kis-magyar“ család volt a Katona-család; önálló, önérzetes; saját lábukon s erősen álló,
anyaggal foglalkozó, dolgos, tevékeny emberek sarjadtak belőle. Fönnmaradt a költő atyjának
néhány levele, megható puritán hang szól belőlük; egyszerű, szűkszavú melegség. A költőre
sohasem fogyatkozó hatást tett családja: Pesten iskolázott, ügyvéd lett, egy ideig
színészkedett, majd drámáit is bemutatták, de sohasem tudott beilleszkedni a fővárosi
környezetbe. Mezei polgár maradt; egyaránt távol állott tőle a városias, jórészt idegenvérű s
lelkű polgárság és a nemes urak világa. Zárkózott, szemérmes férfi lett belőle, nem bírt
föloldódni, fölolvadni, de még megmelegedni sem. Amint alkalom nyílott rá, visszament a
szülővárosába alügyésznek; megmaradt városi hivatalnoknak mindhalálig. Életrajzírói vágyai
megfeneklésének tulajdonítják visszavonulását, ám nem érték akkora vereségek, hogy
egykettőre takarodót kellett volna fúnia. A kibontakozó főváros lelkének és életformájának
alig volt közössége az övével. Visszament szülőföldjére, mely ugyancsak szűk keret volt
fojtott drámai hevületének, de legalább az övé volt, oda tartozott, rokon arcok vették körül;
tűrhetőbb volt bölcsőhelyén az élet. Egészen más ország, más ütemű társadalmi fejlődés
kellett volna ahhoz, hogy a Katona Józsefek otthon érezzék magukat, megszabaduljanak
gátlásaiktól és egész drámai hőségüket szabadon, bátran művekbe öntsék. Katona József csak
a „kismagyar“ idegenségével, zárkózott meghasonlottságával, reménytelenségével
bolyonghatott korának furcsa útjain.
Egyetlen nagy műve, a „Bánk bán“ is magán viseli származásának nyomait. Első drámánk,
mely egész társadalmunkat, minden osztályunkat összemarkolja; valóban nemzeti dráma.
Csakis olyan író alkothatott ilyen tökéletes egységet, aki alulról nézte a társadalmat, de nem
az elnyomott, egész életre szóló sérelmek és sebek fájdalmát viselő jobbágyfi, hanem a szabad
„kismagyar“ mindent megértő szemével. Szabad „kismagyar“ volta tette lehetővé, hogy bár
alulról nézte a magyar életet és egész épületét belátta, legmagasabb csúcsáig, a magyar Ideák
vidékéig emelkedhessek. Nemcsak látta, át is élte a magyar élet egészét és fölébe is nőtt, az
„étherbe“, Berzsenyi és Kölcsey látomásainak tájára; minden kortársánál tisztábban látta a
magyarság „ősképeit“. Ebben rejlik egyedülvalósága és talán minden magyar író felett álló
nagysága.
„Szerelmes Bánk bán szemének ily titok nehéz“ —mondja Biberách, a lézengő ritter a
dráma előversengésében. Ezzel a mondattal, mérhetetlen drámai forrósággal kezdődik Bánk
bán megnyilatkozása, kinyilatkoztatása. Bánk bán balladai mélységű és feszültségű merész
kísérlet: boltozat épülése egy szeplőtelen lélekből, hogy legyen fórum és templom, tiszta rend
és végső szépség. Nem férhet tehát szó ahhoz, hogy ebben a darabban a magyarság tiszta
megvalósításának vallásos áhítatú, tragikus kísérletéről van szó.
Az első felvonás a valóságos Magyarországba kalauzol, helyesebben a valóságos
Magyarország egyik rétegéhez, a nemességhez, mely keserűen fortyog II. Endre feleségének,
a merániai Gertrudnak rothasztó uralma ellen. Élükön Petur áll, a magyar láva megtestesítője,
aki a darab elején egy pillanatra szinte második főhőssé nő. Egyelőre az önuralom dongái
között forrong a láva, de a magyar szabadságemlítésére feltör, mint a szökőforrás, a
sztyeplélek letépi kötelékeit, háborog, mint az őstáj folyamai, — ebben a pillanatban jelenik
meg Bánk. Első látszatra alig különbözik Peturtól, de amint belemelegszik a drámába,
egyszerre „más nyelven“ kezd beszélni. Melindát említik, Bánk feleségét, ki után a királyné
öccse, Ottó settenkedik, úgy lobogtatják Melinda nevét, mint az ütőkártyát, így akarják maguk
mellé sodorni Bánk bánt, a nádort. Ez a kísérlet azonban Bánkban egészen másértelmű vihart
szabadít fel: „Titoknak lett zára a Melinda szabad neve!!!“ — Bánk szabadsága más
természetű, mint Peturé és a békétleneké. Bánk szabadságélménye nem merül ki a politikai
szabadság vallásában, hanem tiszta emberi megvalósulásra, állandóságra tör.
Már a darab elején látnunk kell, hogy ez a dráma két őselemből keletkezett: egyik a
valóságos Magyarország, ennek hőse Petur és a többi lángoló s „jámbor buzgólkodó“. A
másik őselem mindaz, ami a valóságos Magyarország fölött van, a csúcs, melyre föl kell
érnünk, az ideák, melyeket be kell fogadnunk, a harmónia, melyet meg kell valósítanunk,
ennek az őselemnek megtestesítője Bánk bán. Melinda Bánk szívében ennek a merész emberi
álomnak záloga, kozmikus mértékű és szépségű megtestesülése. Bánk tragikuma éppen ezért
nem mérhető a valóságos Magyarországnak, például Petur bánnak méreteivel. Eddig Bánk
sorsát méltatlan méretekkel méricskélték, ezért tévedtek. Bánk a magyarság legmagasabb
rendű megtestesülése, esztétikájának és etikájának páratlan hordozója.
Petur „öklével süvegét szemére nyomván“ ordít; a magyar mindennap zajlik körötte kis
titkaival, lelket rágó mámorával. Bánk drámája azonban ott kezdődik, midőn Melinda „szép,
szabad nevére“ titok borul. Ez a titok az első sérelem Bánk tiszta szabadságán; a sérelem, a
seb vallomásra készteti:

„Melinda! és mindég Melinda! — szent

név! égi 's földi Mindenem javát
szorosan egybe foglaló erős
Lánc, úgy elomla törhetetlen Élted,
hogy abból a Gazoknak is jutott?
 (fellobban)

Menyben lakó szentséges Atyám! ide

mindentudásod égi cseppeit!
nekem — nekem, hogy e nagy fátyolon
átlássak, és eszemmel a halandók
szívébe nézhessek, mint a tükörbe“.

Melinda alakja Boldogasszonnyá, vallássá nőtt Bánk bánban, olyan mint a teremtés
fátyoltalan reggele, refrénje egy pogány imának, melyben a férfi mindent magához ölel, amit
a világegyetemből szépnek, tisztának, önmagához méltónak tart. Bánk kozmikus arányú,
belső műve, „firmamentuma“ egy megvalósult, testbe öltözött érzésen nyugszik: Melindán:

„Hát a világnak egyik Pólusától a

más Pólusig, szerelmeimben, én
miért öleltem mindent egybe? mért
mindent? miért te benned, oh Melinda!?“

Misztérium ez, de magyar misztérium: nyílt, átható fényű. A dráma ott kezdődik, midőn
ezt a kivirult, megvalósult misztériumot ostromolni kezdik a kisebb titkok. Melindával
történik valami, a „bánki sérelem“ végzetének árnya egyre szemmel láthatóbb lesz. Bánknak
Melinda mellett volna most a helye, de Petur és társai titkos gyűlésbe hívják, a dolgok
végzetesen futnak össze, a bán kínos dilemma válaszútján vergődik, két ügy ég benne:
Melinda és a haza s bármelyiket ejti ki kezéből, világa összeomlással fenyegeti. Bánk még
erőinek teljében áll előttünk, a „titkok“ felett akar maradni, minden fátyolt szét akar tépni:

„Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, a-

midőn az Alkotó szavára
reszketve engedő Chaos magából
ki-bocsájta. — Két fátyolt szakasztok el,
Hazámról és Becsületemről. A
bocsánatot hörgés köztt is mosolygom,
ha ölettetésem ezekért lészen! — Egy
ménkő csapás ugyan letépheti
róllam Halandóságom köntösét; de
Jóhíremet ki nem törölheti.“

Még bánki fölénnyel akarja elfúni a titkokat, „puszta“lényegével tornyosodik elénk. Az

első felvonás ezzel a bánki jelenéssel, bánki kinyilatkoztatással végződik.
A második felvonás elején fekete asztal körül találjuk a békétleneket; még a díszlet is
kifejező eleme a magyar világnak: „Setét Boltozat Petur Házában, Hátul középen egyj Fekete
asztal, melly körül Mikhál-bán, Simonbán, s a Békételenek ülnek, sokan pedig Körülöttük
állanak. Petur-bán az Előlülő; a feje felett a falon egy kép függ, mellyen egy a Trónuson
büszkén ülő asszony látszik. Mindenik Békételen mellett a székhez egyj befedett pais van
támasztva. Egy nagy függő lámpás világít. Az előbbeni éjszaka“. Bánk megjelenése majd
bevilágítja ezt az „éjszakát“. Egyelőre még Peturé a szó, a békétlenek bizalmatlanul
hallgatják, akár a „pimasz magyar tó“, de lassanként Petur fölkavarja őket, vad drámai jelenet
árán kirobbant belőlük valamit: az örök magyar konspirációt, mely nem megfontolt, higgadt
mérlegelés útján jön létre, hanem elemi-vad ihlet fölfortyanása, emberi lényünk kozmikus
erőkre emlékeztető megindulása. Petur, a „vízözön“ zúgni és zúzni akar, egész sereg indulatát
lobogtatja, de megjelenik Bánk és parancsolni tud ennek a „vízözönnek“: „Való, hogy engem
az emberek bolondozása megmulattat; oh de a vérekbe és az életekbe, forró ösztönöm
markolni nem kíván, se játszani“. És nyíltan kifejezi a bánki álláspontot:

„Hogy Bánk le üljön a setét szövetség

gyász-asztalához, ahhoz nem csekélyebb,
mint Bánki sértődés kívántatik“.

A bánki sértődés már jelen van, mint a távoli vihar is érezhető a légkör feszültségében, de
Bánk hatalmas szervezete még ellenáll. Bánk csak a legfőbb sérelemért adja fel életének
egyensúlyát. Roppant harmóniája kötelezi: fölényesen viselni, bírni a tragédiát, minden ellen
és mindenek ellenére szálfaként állani. Ebben a mérhetetlen harmóniában, a bánki
„erősségben“ látom a legmagasabb rendű magyar magatartást. Petur magyar lávájával gyorsan
megküzd Bánk; neki a tökéletesebbnek, a „beavatottabbnak“ kell Peturt kíméletlenül
legyűrnie, holott szereti. Bánk egyelőre győz, letépi a hazára borult fátyolt, szétfújja a
békétlenek vad indulatait, de annál jobban égeti a Melindára felhősödő titok. Egy sóhajtása
már a bánki világ megrendülését sejteti: „Melinda! oh ki gyógyít engemet meg?!“ De még
bízik roppant harmóniájának erejében: „s ha húsomat lerágja a kerítő asszony akkor, még
csontomon is elviszem Melindát“. A második felvonás még mindig bánki reménnyel
végződik.
A harmadik felvonásban találkozik Bánk Melindával. Bánk „szabása“ most bontakozik ki
teljességében: mindent kozmikus arányokban észlel, az ember nála valóban a „poézis első
tárgya“, a teremtés értelme. A mindenség ágaskodik és omlik össze percenként Bánkban.
Mitológiai hős, ám új magyar mitoszt jelent: a szűzi szabadságban megnőtt lélekét, mely
világokban érez és gondolkodik, de ember és végzete: átadni magát a Történésnek, amint a
világ átadja magát Istennek. A Fátum szárnycsapásait halljuk, de nem a tunya, gyorsan és
mindenbe belenyugvó Fátumét, hanem a prometheusi ember áll itt szemközt a végzettel.
Bánk a maga méreteiben nagy, jó és rettenetes. A legszebb magyar elégia harmatát simítja
Melinda égő homlokára:

„Felelj; de szóval, és ne így! hiszen

szép könnyid elbúsíthatnák az Ég
lakossait, s az Angyalok magok
szánnák kigördülésit“'.

A következő pillanatban azonban megátkozza alvógyermekét, mert ellepi a kozmikus

magány, bizonytalanság és fájdalom:

„Mint vándor, a Hófúvásokban, úgy

Lelkem ingadoz határtalan
Kétség között, s eszem egyj nagy Óceánban
lebeg, veszejtve minden csillagot“.

Melinda már nem bírja ezt a feszültséget, ezt a terhet, megsemmisül:

„Atyaátok egyj Anyáért! — Kábaság!

Ha a szegény Hold férjhez adja szép
Leányait, mondjátok, hogy királyi
lakadalma van két nyíl-lövésnyire
 Bánkot ereje még mindig nem hagyja el: „Menj, menj, hová a Történet viszen!“ — mondja
Melindának. De a „bánki sérelem“ egyre jobban elönti a bánt, már tudja, hogy a királynő
segítségével Ottó, a királyné öccse rontotta meg Melindát:

„.........egy pokolbeli
kísértet... a kitől levésékor
már úgy megundorodott az Alkotó,
hogy félbe hagyni dolgát kéntelen volt“.

Ekkor jelenik meg újra a színen Tiborc, a jobbágy és nem tágít Bánk mellől, két nyelv
beszél most egymás mellett: a Nagyúr a végokokkal viaskodik és mellette Tiborcból a porban
fetrengő paraszti kín panaszkodik. Ez a kettősség is a magyar sorstragédia egyik mély ténye.
A bánki magatartás, a bánki harmónia világokat összetartó, az életegyensúlyát tartó szent
bilincs volt, a bilincs most lehull, a bán magára marad, mint egy pályájáról lesiklott csillag:

„Melly boldogtalan
az, a kinek bár melly bilincsei
bodogtalan módon oldoznak el!“

De azért megérti Tiborcot és bíztatja:

„Beszél, Beszél; igen

jól hallom én panaszod; de a magam
panaszszó is beszél“.

Tiborc nem tágít Bánk mellől, folytatja tragikus panaszát, most az együgyű jobbágy
képviseli Magyarországot, ő az ostromló sereg, a „vízözön“, a Bánkra hulló szörnyű
élménytömeg, a magyar világ szegény, szomorú, iszapos hullámzápora. A feszültség
tetőpontjára hág, a bánki „boltozat“ még áll, de már csak egy kavicsszem tartja vissza
összeomlásától:

„hallom ...közel-
létét Eszem-lerontatása hír-
kürtyének, és ezért kívánom azt
használni addig, míg egészen el nem-
veszejtem“.

A negyedik felvonásban ütközik meg Melinda Gertrudis királynővel. Eddig Bánk is,
Melinda is a „titkok“ felett állottak, mint a csillagok. Azt mondja Bánkról Tiborc: „ha tán
Asszonyt nem esmért volna, úgy ő Angyal is lett volna Földeden“. Melinda pedig Gertrudis
előtt:

„Midőn
kifutottam a Sárkány elébe, még
Bánkom se jött utánnam, — szegény
azt vélte tán, hogy nálla nélkül is
elmenni tudnék Lakadalomba. Oh jaj!
 ti a szegény Melinda jó nevével
ma egyj egész Familiát töröltetek
az Üdvözülhetők sorából el“.

Melinda Bánk által, Bánk harmóniájában üdvözült, s most bezáródott előtte az

üdvözülhetés útja. Kizökken a nagy harmóniából, ijesztő pályát fut be, mint a hulló csillag:
„mondd, hogy a menyegző két nyíl-lövésnyi, — az Bánk, és Melinda“ — kiáltja
kétségbeesetten. Ezek a hangok mind a magyarság tragikus balladájának hangjai. Semmi
közük a híres nemesi pátoszhoz; a magyar emberség legmerészebb vállalkozásáról,
megvalósuló kísérletéről és balladai ütemű tragédiájáról van szó.
Bánk harmóniája is megrázkódik, mint meginduláskor a föld és katasztrófába torkollik. A
bánki méltóság leszáll a porba: ítélni. Átvillan rajta a teremtés és a teremtmények eredendő
tragikuma:

„Szegény, szegény; de szánni-

méltó Teremtmények! hisz esmérem
én gyengeségteket: de hogy illy nagyon
ki légyen a Romlandóságnak az
tétetve, nem hihettem még soha“.

Elbúcsúzik Melindától: „menj csak! a Nap elnyugtával az örvendezők is elnyugodnak“.

Melinda pedig öntudatának utolsó fényjelével még egyszer hitet tesz az életen túli mezők
vigaszáról: „mély síromon túl a Halál szép halvány angyala meg fog mutatni megént“.
Bánk most már lefelé sodródik: „Oh az én becsületem Melinda elbúcsúzásával, elbúcsúza;“
most már láva, mint Petur, így förmed a királynéra:

„Midőn ti leg-
először, Asszonyom, Hazánkba jöttetek,
a békeségnek édes Istene
Pannóniára monda akkoron
egyj átkot, és a Romlás-angyala
mormogta rá az áment“.

Így támad Ottóra:

„Ha! fattyú!
Hogy e dühösség, melly a testemet
emészti, száz mértékbe fussa
el Lelkedet! hogy a Kín, a maga
egész mineműségében, csekélység
legyen tulajdon kínjaidra nézve!
Az ételednél undorodásba jöjj,
és férgesedjen az Italod — gyötörjön
éhséged annyira, hogy a sírból a
halottakat kívánd kirágni! El-
csúffíttatott árnyékom mindenütt
kövessen, és véresen álljon ott,
a hol lefekszel, ott ahol felébredsz!
örökre átkozott légy, átkozott!
 és átkozott a Hely, mellyben születtél!“

Megöli Gertrudist. A zavaros, halálosan sértett, fortyogó, idegenekkel és félreértésekkel

telített magyar világban: ide alacsonyodik a bánki feladat. A rettenetes magyar kényszer
Peturrá keseríti s azután mint a nyilat kilövi a bánki erőt és nagyságot.
Az ötödik felvonásban megjelenik a király, II. Endre; a háttérben Gertrudis ravatala. Bánk
petúri mozdulattal a királyné ravatalához vágja a hatalom jelvényét, az aranyláncot, de
mennyire megnől, megszépül a petúri magatartás benne, így tör ki a petúri hitvallás belőle:

KIRÁLY:
„Magyar?

BÁNK:
Vagy azt hiszed, hogy az engedi,
mint egy kifestett Kép, magát néhány
szoros vonás közé szorítani?“

Most már lázadása is bánki méretű, a honalapító önérzete süvít ki belőle. Midőn a király
megtudja, hogy ő szúrta le a királynét és el akarja fogatni:

KIRÁLY:
„Vigyétek el, míg el nem érkezik
Bírája!

BÁNK:
Az te nem lehetsz szerette
Királyom! Árpád és Bor vére köztt
folyó dologban Bíró csak Magyar
Ország lehet. Jobban be van neved
mocskolva, mint az enyém“.

Ekkor tudja meg Bánk, hogy a haldokló Petur alattomos gyilkosnak átkozta őt, de
Gertrudist is megátkozta; tehát a „magyar láva“, a valóságos Magyarország is kisiklik Bánk
alól. De Bánk az összeomlás peremén ismét győz, a király felszólítására sem meri senki reá
emelni kardját. Endre siráma végre megmozdít egy udvari ifjat, reá perzsel a bánki gőg:
„Gyerünk szegény Buzgólkodó!“ Bánk még mindig „oszlop módra áll“, mintha a régi bánki
firmamentumot tartaná; a bánki összeomláshoz mérhetetlen tragédia kell. Csak akkor roppan
meg, midőn messziről pásztorsíp hallatszik: Melinda éneke:

„Melinda! — Sírján ezt fujassam, így

enyelge sokszor. Oh Melinda! eltűntt
a szép idő — te fújasd síromon“.

Tiborc és a „kócos, bús jobbágyok“, Bánk megmarad tutolsó hívei Melinda holttestét
hozzák. Bánk most érzi át önmagához méltóan tragikumát. Melinda titka nem létezik többé,
csak Melinda halála van:

„Oh, hogy néked is csak egy

volt életed, te is hogy sebhető
valál! hol a könny, a melly ennyi kárt
 fel tudna olvasztani? Szaggassatok
homloktokon sebeket, s vért sírjatok:
letépetett az Istennek Remekje.

Világot érő szép szemed berogy

mejjed hideg mint a márvány — nem élleszt
többé fel egy Jaj-szó is tégedet!“

A Melinda-nélküli világ tragikuma ez, Bánk most ismét a kis titkok, a zajló, fortyogó
magyar világ fölé emelkedik, végtelen kozmikus gyászba öltözködik, félelmetes és magányos
csúcsként újra fölemelkedik:

„Az Ég siket fájdalmaimra

végsemmiség az én ítéletem
az Isten engem büntetésre nem
tart érdemesnek — az Angyal, melly jegyezte
botlásaimnak számát; illy következést
húzó legelső lépésemkor el-
rémült dicső helyén, és félre fordultt
könnyes tekintette! törölte-ki
nevemet az Élet könyvéből“.

A darab végén Bánk tragikuma mellett másik drámai küzdelem is folyik, két halott
csatázik: Melinda és Gertrudis, A végső harcban Melinda győz; így szól Endre, a király:

„Magyarok! előbb mintsem Magyar Hazánk

Előbb esett el méltán a Királyné!“

Az irodalomtörténet abban kereste Bánk bán tragikumát, hogy mint a király helyettese és
az ország „első lovagja“ megölte a királynét, aki mellesleg: orozva próbálta leszúrni Bánk
bánt. Tehát: Bánk leszáll a banki méltóságból és „vétket“ követ el, melyért bűnhődnie kell.
Szánalmas okoskodás ez. Bánk már a királyné leszúrása előtt leszállt a bánki világból,
Melinda tragédiája feldúlta a bánki harmóniát, a bán, mint ember és férfi belevetette magát a
titkokkal telített, fortyogó, szomorú magyar világba. A „Történés“, a végzet azok közé
rántotta, akik fölött firmamentumként a tiszta rendet, a „tetőt“ képviselte. Tragikumában,
hullásában Gertrúd megölése csak mellékes esemény, — udvaroncok és merániai jövevények
láttak benne „főokot“. A királyt is elkapja egy pillanatra ez a tévedés, de fölemelkedik belőle,
lerázza magáról Gertrudis bilincseit.
Bánk drámája mellett a magyar sorstragédia elemeinek, változatainak egész tömegét
találjuk a darabban, mely páratlan sűrűségű és mindenképen szintetikus értelmű alkotás.
Melinda panasza, hogy kicsalnak bennünket mélységünkből és megcsalnak, megrontanak:
ezeréves történelmi panaszunk. A bánki tűzvész gyökeréig megvilágít mindent: Gertrúd reánk
nehezedő idegenségében, ellentmondásoktól vonagló lelkében, érzéseinek és gondolatainak
előttünk örökre idegen tekervényeiben Katona azt a betolakodott idegenséget ábrázolja, mely
örökké megzavarta és megzavarja már-már csaknem megszülető magasrendű harmóniánkat.
A „hevítő porok“, melyeket Ottó ád Melindának, hogy eszétől megfosztva végzetes
cselekedetbe lökje: történelmi tényezők. A lézengő és megrontó idegeneknek, Ottónak és
Biberachnak figurája különb minden utánuk következőnél, Arany János Detréjénél is. Az
„európai színvonalú“ udvar mint egy hatalmas élősdi lény ráfekszik a magyarságra, melynek
folyton Koppány és Vatha módjára kell visszaütnie. A nyugati életforma eltorzulva érkezik
hozzánk és eszköz lesz megrontásunkra. Gertrudisok állanak a hatalom trónusán,
becsempészett ál-fenségek, akik alattomosan megsértik tiszta harmóniánkat, lelkiismeretlenül
zsarolják népünket és lerántják lelkünket a magasból. A porba sújtott valódi nép elé tolakszik
a csőcselék, melynek „forradalma“ mindig a legrombolóbb erőket támogatja. Izidorának, a
meráni nősténynek izgató, hamis pátosza, mely testvérgyilkosságot akar kirobbantani: csupa
történelmi ismerősünk. Katona összemarkolta történelmi drámánk felvonásait és jelenéseit, s
fölébe teremtette a tiszta firmamentumot: Bánk bán nagyszerű lelkét és szellemét; a drámát az
egyetemes magyar élmény hordozójává avatta.
Katona József nyelve, stílusa egyedülálló tökéletesség irodalmunkban. Más hangon beszél,
mint a nemességből jött költők. Képeiben igen gyakran szerepel a csont, elárulja, hogy a
lényegre tör, szintetikus fogalmazásra. Bár ihlete a legmagasabb szellemi síkokat súrolja és az
emberi létezés legmagasabb rendű mozzanatait fejezi ki, nyelve mégis anyagszerű, a szó tiszta
értelmében: megtestesítő nyelv. Bámulatra méltó stílusának hallatlan fegyelme is: Vörösmarty
tolla alól szétfut az életanyag, Katonánál tömény formába, tiszta, végső értékű képekbe
tömörül. Látszik, hogy a polgárságból jött, ősei nemzedékeken keresztül az anyaggal
foglalkoztak, Katona is jól ismerte az anyag természetét, törvényeit, tudott bánni vele, uralta.
Katona drámájához verses ajánlást csatolt, melyben hitet tesz a „szentkori pásztori kún-
magyar szívhez“ fűződő hűségéről. Ez a „szív“ Kecskemét határában megőrizte a „sztyep“
belső kultúráját; élte és éli bizonyos mértékben még ma is. A „pásztori szív“: a sztyep
határtalan kozmikus élménye, áhítata: Katona öröksége, mely megmagyarázza Bánk bánnak
szabad, határtalan kozmikus méreteit. Mennyire más Katona József „pásztori“ élménye, mint
azoké, akik rokokó-pásztorokat cipeltek be irodalmunkba.
Katona számos drámát írt, sikerei is voltak, csupán életének főműve, a „Bánk bán“ maradt
megérdemelt visszhang nélkül. Olyasmit írt meg benne, amit nem érthetett meg kora: az
eredeti magyar lélek arányait és magányát ezen a földön. Bánk magányát Katona is átélte,
magáévá szenvedte. Szellemének roppant arányait társtalanul, korán megrokkanva hordozta,
míg össze nem omlott egy hétköznapon, hivatalba menet, a városháza kapujában. A város
irgalmas volt véle, csak halála után indította meg ellene azt a méltatlan hajszát, mely a magyar
írónak még életében dukál.
Katona József verseit „zsengéi“ közé sorolja az irodalomtörténet és eleddig bővebb
tudomást sem vett róluk. Katona líráját, melynek nedvei hamarosan visszavonultak a
gyökerek mély világába, éppen úgy félreértették, mint „Bánk bánját“.
Katona József lírája bölcselő és misztikus. A bölcselőelem nálunk a francia felvilágosodás
és a német romantika felszívása útján tört be az irodalomba. Katonának egyikhez sincsen
köze, — misztikumában pedig hiába keressük a keresztény elemnek még nyomait is; révülései
egészen másgyökerekből jönnek, mint a magyar lelket századokon keresztül ellepő keresztény
révület. A gondolkodó, töprenkedő és misztikus élményekbe szédülő Katonában ősibb
élmények törtek fel: keleti „hozományunk“ betömött, mélybe süllyedt forrásai. Katona kilátott
„szigorú kerületéből“, elvált benne „az élet a tudástól“, szemei „megkábultak“ és „hideg
tüzük pályája“ a temetőbe torkollott:

„Ott, hol lábam alatt az eltaposott zöld

Közt (mely izzadásaiból az ősök
Áldott hamvainak kinőve) hősök
Elhullt száji helyett nyögött fel a föld“.

A magyar „alvilág“ élménye ez, a „mély földé“, melyben a nemzeti romantika Attila
kardját kereste, Katona azonban az ősök verítékét látta kicsapni belőle és a holtak félben
maradt beszédének folytatását hallgatta dobogásából. A „föld vallása“ benne folytatódott; a
föld misztériuma benne lett ismét magyarrá, de a „révület“ is. Katona révületében:

„Múlt és jövő egybe reked,

S a holtak szava hallik“.

A magyar mitológiának Isten közelébe emelkedő halottjait a kereszténység száműzte az

egekből. [Őshitünk szerint a meghalt hős az istenséghez emelkedik.] A fénybe tért szellemekből
kísértetek lettek a népi babonában és hiedelmekben, a rangjától megfosztott ősi hit bujdosó
folytatódásában. Katona Józsefben azonban ismét kiegyenesedik a halottak „szerepe“, mint
később Adyban és Juhász Gyulában.
Katona József lírája a tér és idő kategóriáival, a modern európai bölcselet széttagoló s az
élet széttagolt elemeit elvont rendszerekbe illesztő fogalmaival küszködött, legyűrte, elvetette
őket, az antik-keleti tanításnak, az „ős-egybe“ vetett hitnek volt Európában csírázó magva és
felhuzalkodott hajtása. [Antik alatt a görög-római régiséget értjük általában, holott van egy mélyebb antik
is: Ázsia kultúrája, mely a görögséget is táplálta.] „Az öröknek éktelen nagy tengerét“látta, s az ember
„lódulását egy határtalan öröknek mély öblébe“; Isten helyett: „ősegyet“, melyben az „alkotó“
azonos az „alkotmánnyal“. Megváltó „katasztrófára“ várt, mely a múltat s jövőt „egy
abroncsba összehajtaná“. Az „ősegy“ hitvallása Ady Endre Isten-élményében gyúl ki újra:
„Egyek leszünk mi a halálban“.
Költészete veszedelmekkel, vonzó példákkal küszködött. Midőn „hét egeket befogni“
erőlködött, csaknem berzsenyieskedő lett; néha elkapta Kazinczy forgószele: műszavakat és
szócsonkokat illesztett verseibe. Mindössze huszonnégy költeménye maradt ránk, melyek a
kísértések ellenére eredeti lírai világot adnak. A maradéktalan „expresszió“: az élménynek
„méhével“, fogantatásával együtt történő kifejezése senkinek sem sikerült ennyire a XIX-ik
század irodalmában, — a vágyról így ír: „Hol vagy fenn repeső szép pillangója velőmnek?“
Az emberi élményt azonnal át tudja váltani kozmikus beszédre: az esti andalgónak megjelenik
a lány és „fényt ád“. A kozmikus élmény megrázza és a fajta legmélyebb élményeit vonzza ki
belőle; a hold: ősvallásunk istenasszonyának, a Boldogasszonynak, a világanyának mítoszát
kelti életre benne:

„Éjnek királynéja!
Anyja a körülötted égve enyelgő
Csillogás csecsemők ezernyi sorának!
Nyújtsd dajka karod!“

Katona József megtagadta a XIX-ik század emberét, az egész embert, a holtakat is:

„A természeti rény [Erény] hamvaiban se van,

Élő vedreit is más piperék fedik;“

Merész két sor: természeti erényt már a holtak hamvában sem talál és a holtak
hamvvedrének képét áttolja az életbe: az élet vedreit is piperék fedik, — a világegyetemtől
elszakadt ember élete piperézett vedrekben fortyog. Katona József a racionalizmusnak és a
gőgös emberi öncélúságnak konok tagadója. Az országról így ír:

„Egy halmon nyüzsög a szép remek — emberek —

S ország a neve és — összeszövetkezés.

Egy halmon nyüzsög az, mint valamely halott

 Emlékoszlopa a sír tetején; de a
Jámborság lelke alatta nyög“.

Merész, valószínűtlen, de a magyar lényeget tökéletesen kifejező kép: a mi társadalmi

szervezetünk oszlop volt, réteg nehezedett rétegre, mindenki a „magasba“ tört, mintha az
oszlop törpe magassága a magasság valódi dimenziójának rokona volna és mennél
„magasabbra“ tört, annál több réteget nyomott.
Katonát az érdekelte, ami „végkedvét“ mutogatja, a Végsővel viaskodott, a Végsőbe akart
múlni. Az emberi teremtés fájdalmaival és reménytelenségével vívódott; aki líráját olvassa,
megérti nyilatkozatát, hogy ő küzdött, nőtt meg és omlott össze a „Bánk bánban“. Egyik
legnagyobb versében panaszolja, hogy az ember legsűrűbb, legmélyebb életérzése is csak
sejtés, villanás, a megérzés pillanatát nem foghatjuk meg, nem rögzíthetjük, az „alig bájba
öltözött ott zúdul az enyészetbe“ és „itt van hamvvá tüzelve egy teremtésnek vége.“ Az élet
értelmét kutatja és kikél a sírból egy halott, ránéz „vadon szemével“, lehajol a földre, port
vesz kezébe, a világ négy tája felé, — mint Katona írja: a „négy szélre“ — szórja. Az ember
körvonalai menthetetlenül belemúlnak az ősegybe.
Katona lírájának nyelve páratlan, olyan, mint a kőzet, melynek minden rétegét emberfeletti
hőségek és kozmikus tragédiák préselték egybe. A „fukar“ magyar beszédnek ő a
legkonokabb megnyilatkozása és kinyilatkoztatása is. Az ősnyelvre emlékeztet, melynek
kevés szó kellett, mert a szavak még csordulatig tele voltak élménnyel és értelemmel. Sorokba
szorul nála mindaz, ami versszakokká hömpölygött a XIX-ik század költőinél. Akadnak
elsőrangú költőink, akik nélkül meglenne irodalmunk, Katona lírája azonban magyar őselem,
nélküle: a teljes magyar tudat születését nem tudjuk elképzelni.
1820-ban tért haza Kecskemétre, 1830-ban halt meg, tíz esztendőt töltött szülővárosában,
ezalatt is dolgozott. Hagyatékának jó része elveszett, az utódok gyújtóspapírnak használták, a
megmaradt emlékek azonban egyre szélesedő történelmi érdeklődéséről számolnak be. A
hátramaradt anyagot nem tekinthetjük elkészült műnek; mint a régi magyarság annyi és annyi
irodalmi emléke: az anyag művé-válásának utolsóelőtti állapotát tükrözi. Meg akarta írni
egészen az őskorig visszanyúlva Kecskemét monográfiáját, helyesebben mindazokat a
történelmi és kulturális mozzanatokat, melyek Kecskemét kialakulására hatást gyakoroltak.
„Kecskeméti néző“ volt, egy szilárd ponthoz akarta viszonyítani a körülötte tovazúgott és
leülepedett életfolyamokat. Tárgyalni kívánta a hunok, gepidák, szlávok, longobárdok,
avarok, bolgárok és magyarok ősi vallását, társadalmi szokásait és a kereszténység fejlődését.
Sokat foglalkozott a magyar királyság és kereszténység első századával. Feldolgozta a
kecskeméti egyházak történetét és krónikát készített a város történelmi múltjáról. Zsúfolt,
félig-meddig kialakult anyagot hagyott reánk. Nagyon belemélyedt úgy a kereszténységnek,
mint pedig a régi magyarságnak történetébe.
Prózai stílusa is hallatlanul tömör, minden mondata egy-egy tömb. II. Rákóczi Ferenc
fölkeléséről csak ennyit ír: „Rákóczi Ferenc manifesztuma Szent Iván hava 7-dikén; puncto
14: az elviselhetetlen adó, hogy soha töröknek annyi; az executoroknak odaadták feleségeiket,
gyermekeiket; a szabad városokra, papokra egyaránt vettetett az adó“. Néhány sorban
tökéletesen összefoglalta a népsorsot, megindokolta a fölkelés népi értelmét. Katona kísérlete
nagyszerű adat arra, hogy mennyire más magyar történelem kerekednék ki régi városaink és
községeink monográfiájából: a „kismagyarok“, tehát a sokak, a mindennapok, a valóságos
magyar élet története. Katona beszámol arról is, hogy Kecskemét, bár földesura volt,
önkormányzatát még a XVIII-ik században, a feudalizmus újjáéledő virágkorában is mennyire
megőrizte: „A körösiek és a kecskeméti földesurak a birtok hasznát in concreto használják
avval a különbséggel: hogy Kőrösön nincs úri szék, de többen a curiájukon laknak,
Kecskeméten van, de egy se lakik a curiáján és kijegyzett birtokukhoz semmi fundusok sincs.
Eleitől fogva a Kohári familiának 1000 forintot fizetett a város. Mária Terézia confirmálta; de
azután magok a kecskemétiek elrontották és 10.000 forintot adnak. Civilis, politicai és a kis
Criminális is a város kezében vagyon, de a nagyobb úri széket privilégium szerint a többiek
nevében is Méltóságos gróf Koháry tartja. A város representálván a földes uraságot, annak
szolgál a lakos egy hetet kaszáláskor, a marhás marhával; szükségből egy napot némelyik,
többet nem“. Katona a magyar élet eredeti szervezetének régi nyomait kutatta és a népsorsot
figyelte. Egészen öntudatlanul új történelmi szemlélet fogant meg benne, nem is a máé,
hanem a holnapé.
Egyik följegyzése megrázóan érdekes adat arra, hogy mit szenvedett népünk a folyton reá
zúduló „történelemtől“. Az 1707 április 3-án történt rác dúlás történetét így ismerteti: „Böde
János bíró szúrás. Szívós János, tanács-béli templomba menő útjában falhoz szegeztetik és ifi.
Szívós János, az előbbi fia, lövés által hal meg. Balogh István reá zárják az ajtót. Ifiabb
Balogh István harcolva hal, Farkas Mihály a lova lábát veszti. Máté Kovács fegyver által hal.
Bődé Lukács pisztoly által. Kamarás Jánost ló-farkra kötik, felesége s gyermekei utána
futnak. Sáfár Péter mellét s fülét szúrták meg. Csaba Mátyás agyon szúratik. Sárközi
Istvánnak cserfa-dorongra kötözték az üstökét és a háza küszöbén lefejezték. Bozó Istvánt
fejszékkel széjjel vagdosták. Szeles György, Garacsi Gábor és Szőke Gergelynek fúróval a
fejeket a földbe szúrták. Megölettek: Gazdák 266, asszonyok 47, fiúk 44, leányok 12,
zsellérek 48, ridegek 28, jövevények 38. Rabok lettek: Gazdák 62, asszonyok 21, fiúk 38,
leányok 16, zsellérek 12, ridegek 15, jövevények 13. Elvesztek: ökrök 899, lovak 562, szekér
120, kocsi 88, égett ház 90, égett malom 7, özvegy maradt 187, árva 444, sebesek 120,
elveszett barom 1060, elpusztult ház 809. összesen 230.812 tallér kár“. Bármennyire fukar,
krónikás nyelven is beszél, az adatokat néhány szóval komor, drámai jelenetté formálja; szinte
balladás üteme van beszámolójának. Nemcsak arról tudósít, hogy napról-napra mekkora
történelmi áldozatot hozott a békés, szerencsétlen nép, mely többnyire azt sem tudta, hogy
miért feszítik keresztre, hanem beszámolója Kecskemét társadalmi szerkezetéről is fölötte
érdekes képet nyújt. Katona József történelmi kezdeményezései is jövőbe mutató és eleddig
nem méltányolt kísérletek.

Antik s magyar nász

Baróti Szabó Dávid

(1739—1819)

Berzsenyi nagy kortyot hörpintett a romantikából és — bármennyire is zabolázta, — a

romantikus hatás romantikus hajlamokat ébresztett benne. Baróti Szabó Dávidnak csupán a
stílusában érezhetők romantikus hajlamok és merészségek, amúgy: az antik lélek tökéletesen
újjászületett és uralkodott benne. Megvetette az érzelgést, a lírai feloldódást, minden
kiemelkedő verse építmény, arhitektónikus remekmű. A nagy antik mesterek rokona volt,
tiszta tekintettel, hűvös újakkal, szigorú szerkesztő készséggel építette verssé érzéseit,
élményeit és gondolatait; az antik mérték azt jelentette neki, mint eredeti teremtőinek: a
tökéletes építés rendjét, szent és sérthetetlen törvényeit. A kozmosz roppant harmóniáját,
kemény mértékét és kérlelhetetlen rendjét Berzsenyi előtt ő fejezte ki először líránkban.
Verseghy klasszikus mértékű versei Barótihoz mérve: túlságosan „emberiek“, sok bennük a
humánus vonás, Baróti Szabó Dávidot elsősorban a világ érdekelte, a lét határtalan arányait
ágyazta verseibe. Három döntő élménye volt: a kozmikus rend, a kozmikus öröm és a
kozmikus tragédia, minden más dolog: stílusgyakorlat volt neki, egyedül e három roppant
élmény bírta ihletett költővé avatni. A székely származású, füstös kis szobában lakó, szederjes
arcú, piszkos köntösű, Kassán tanárkodó szerzetes megvetette korának irodalmi ízlését,
ellágyulását, könnyed és kecses formai törekvéseit, a világegyetemben állott, a világegyetem
mértékével érzett és gondolkodott, mint az antik ember. Érdekes, hogy semmit sem hozott
magával a színes, keleties székely mesevilágból, inkább a határőr keménységét, szívósságát,
spártai lelkét fedezhetjük fel benne. Mérhetetlen emberi szigor élt Barótiban, csak a zsendülő,
újuló természet bírta megenyhíteni olykor.
A kérlelhetetlen, klasszikus mérték szigora segítette magyarságának makulátlan
megőrzésében. Kazinczyék már föltalálták a lebegő, röpke jelzőket, melyekből nemsokára
egész füzért kell majd a fogalmakra aggatni, ám Baróti Szabó jelzői még csodálatosan teltek,
ő még az ég „tehetős karjairól“ és a „kebeles völgyekről“ ír. Merész stilisztának látszik, de
merészsége: a régi magyar képalkotás törvényeinek szigorú követése. Az antik mérték
gyönyörűen megfért az „antik-magyar“ nyelvvel, képalkotással és szívvel.
Baróti Szabó Dávid tudta, hogy a klasszikus formát meg kell telíteni: világgal, erővel, a
szavak és képek eredeti esztétikájával, mert a szigorú mérték nem tűr oldott, szétfolyó
nyelvet, laza érzéseket és csavargó gondolatokat s a magányos szerzetes teljesítette ezt a
súlyos költői feladatot. Tisztában volt azzal, hogy az antik formát egyedül a régi magyar
nyelv érzéki képeivel lehet betölteni, de azt is tudta, hogy az antik mérték páratlan tömörséget
parancsol a költőnek, ezért lett „sűrítő“, ezért alkotott merészképeket, ezért írt „havazó
liliomról“, ezért nevezik „stíl-romantikusnak“, holott csupán töményítette a képet, összevonta,
merészen és mégis természetesen kapcsolta a szavakat, nem törte szét a mérték kedvéért a
nyelvet és a nyelv kedvéért a mértéket. A klasszicizmus nem hatás volt nála, vagy utánzás,
hanem költői és emberi találkozás; szellemi nász.
Nem adta fel az eredeti magyar beszéd és képalkotás természetességét sem, szinte
társalgott a versben, nem „hangolta fel“ szavait, nem kényszerítette magát mesterkélt tartásba.
Az antik mitológia találkozott nála az eredeti magvar életszemlélettel s ez a találkozás is
természetes volt, mert az antik mitológia is a világegyetem érzékiségének felismerése és
megszemélyesítése. Baróti Szabó Dávid antik műveltséggel és együgyű magyar szívvel úgy
szemlélte az antik isteneket, amint az antik paraszt szemlélhette: Ceres nagy kerek asztagot
rak, mint az aratók és Bachus átalagot töltöget, mint a vincellér, a táj ölén az istenek és az
emberek alakja szelíden összeolvad.
Baróti Szabó Dávid a régi magyarság erőkultuszát is örökölte: a szilárd test súlyát, erejét, a
nagy természeti jelenségek „csapását“, kérlelhetetlen jelenvalóságát, gátakat söprő végzetét
pogány örömmel tudta zengeni. De megírta az első nagy magyar elégiát is, a holdhoz,
férfihangra, megenyhülve, de ellágyulás és érzelgősség nélkül. Elégiája hasonlít Berzsenyi
nagy verséhez a „Közelítő télhez“, de Berzsenyi versében mennyivel több az egyéni fájdalom,
az emberi mulandóság siratása, Barótiból éppen csak kiröppen az egyéni sóhaj, versét
azonban az éjjeli égboltnak és a világnak roppant képe tölti be; verse férfias, mértékletes
érzelmi szelídüléssel színezett, de zavartalanul tökéletes kozmikus harmónia. Az
irodalomtörténet általában a „ledőlt diófához“ írt versét emeli ki; ideje, hogy helyét „A
holdhoz“ zengő költeménye váltsa fel:

„Szép hóld! setétes éj világos asszonya,

Midőn szemein rád felvetem,
S kerekded arcád szűz havát s ezüst kocsid
Csudálom: óráim sebes
Szárnyakra kelvén, észre sem veszem magam,
S ha szinte venném is, szabad
Hűs ég alatt ébren maradni kész vagyok,
Csakhogy tovább nézhesselek,
óh, de te futamva követed a lement napot,
S a csillagokkal gazdagon
Hímzett egekről elsietsz. S miért sietsz?
Régólta nem volt képed illy
 Szép tiszta, nem volt illy világos udvarod.
Bátyádnak elszállása csak
Alig van érzésünkre: most is fel s alá-
Jár, kél az útas; fegyvere
Mellette lévén, a vadász zöld gally alatt
Ül, s a szerencsét várja. Nézd!
Itt a vizekből Néreus leányai
Virágos hanttal befedett
Partokra kelvén, ott az erdőbeli szép
Fejér kar, a tér völgyeken
Lejtőzve mulatoznak. Halljad Titirus
Sípját, Damétás énekít
Halljad. Szerette Fillisért fohászkodik:
Fillis nevével zeng mező,
Hegy, völgy, liget. — De legnagyobb dicséretet
Reád ruháznak, tellyes hóld;
Szünetlen áldást mondanak: minthogy neked
Tulajdonítják mindenek
Méznél is édesb örömök. Állítsd meg kocsid,
Fogadd el énekléseket.
Heába tartóztatlak! — Itt hagysz! s ami több:
Szemlátomást horpadni kezd
És bésetétűl máris ódalad; kinyúlt
Két öszvehajlott szarvad; ím
Egészlen elfogy már ez is; már semmi rész
Nincsen belőlled. — Sorsomat
Látom-e tebenned ah, közelget nékem is
Elköltözésem!... Nyugtomat
Ismét merő baj, gond, teher cseréli fel.
Óh hóld, felépülsz újra te;
Én mit reményljek? Ősszel ilyenkor talán
Sír-halmomon fogsz fényleni“.

Baróti Szabó Dávid alkalmi dicsérő és történelmi énekei jelentéktelenek. Nagy verse
nincsen sok, de ezek a versek csakis legnagyobbjaink mértékével mérhetők.

Berzsenyi Dániel
(1776—1836)

Baróti Szabó Dávid tölgyfa volt, tiszta versarhitektúra, — ám a fiatal Berzsenyi nem
zárkózott el ilyen mereven a korszellem elől, hanem megbarátkozott az „ömledezéssel“.
Baróti megvetette a kor érzékeny érzelmi kultúráját, neki az érzések is szilárd építőelemek
voltak, Berzsenyi befogadta ezt a gyanús érzelmi kultúrát, de megtisztította, megkeményítette;
ha be is vallotta, hogy a szeme sír, de hozzá tette: „keblem döbög“. Az „ömledezés“ azonban
nem szállotta meg tartós mámorral, megízlelte és kiöntötte a földre, döntő élménye neki is az
antik mérték lett; de többhúrú és gazdagabb élmény, mint Baróti Szabónál. „A közelítő tél“
Berzsenyi Dániel első remekbe szabott időmértékes verse, az élet és halál nagy lírai
párhuzama és megrázó konfliktusa. Baróti Szabó Dávid költészetének csak magassága és
szélessége volt, Berzsenyinek mélysége is van. Berzsenyi átérezte az időmérték meleg, érzéki
dinamizmusát és megtelítette a belső történés szilaj, vagy merengő folyamával. Baróti
Berzsenyi mellett merevnek, sztatikusnak látszik, mert nem volt személyes lírája;
Berzsenyiben megrendült és Berzsenyiből kitört a személyiség, végbe ment a romanticizmus
forradalma, de nem romantikus módon, hanem kemény mértékbe törve, megzabolázva. Az
időmérték megfékezte egyéniségének lázadását és a régi magyar lelket s magatartást nem
engedte szétfolyni, hanem partjai közé fogta, megtartotta.
Esztétikája is tágasabb volt Barótiénál, az érzelmesség megtanította a makrokozmosz
imádata mellett a mikrokozmosz jelentőségére is, — ösztönös kritikai érzéke minden hatásból
a legjobbat merítette. A magyar mezei beteltség mélyzöngésű, patriarkális hangját is meg
merte zendíteni. Akár Baróti: hiába tapodta a földet, hiába fátyolozta tekintetét a „nagy
magyar por“, a kozmosz arányait érezte és élte, de romantikusabb, keresztényibb lélek volt
Barótinál: nemcsak a klasszikus arányokat látta a világban, hanem a teremtés folytonosságát,
az örök „levest“, az istenség szüntelen teremtő és rontó tevékenységét is. Klasszikus tudata és
antik rajongása többrétű volt, mint Barótié: a klasszikus ideákat is közelebb hozta az
emberhez, Hölderlinre emlékeztetve hitt a szellemi lét eleven valóságában és kijelölte az
ideák helyét az életben, bölcselő is volt: vissza akarta állítani antik tanítás alapján az ideák és
az élet egyensúlyát.
Berzsenyi az antikban olyan formát látott, olyan „rendet“, melynek kemény, de igaz
törvényei alatt emberré serdülhet minden nemzet. Baróti Szabó Dávid kemény rügyei
felpattantak benne és vesszőket hajtottak. Dicsőítő ódáiban sem a személyt zengte, hanem az
antik és régi magyar férfieszménynek, a „virtus“-nak kifejezésére törekedett. A lágy
érzelgősséget éppen úgy megvetette, mint a racionalista - matérialista életszemléletet, antik
alapon a szellem mindenható erejében hitt és midőn az „Észt“ dicsérte, kozmikus logikára
gondolt:

„Az ész az Isten, mely minket vezet,

Az ő szavára minden meghajol,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S őrök helyéből a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsőt,
Az egyes embert mint a milliókat
Ez áldja s égi boldogságra inti“.

Sem előtte, sem utána egészen Ady Endréig senki sem épített az ideákból akkora
„világboltozatot“, mint Berzsenyi Dániel.
„Fohászkodása“, nagy vallásos verse, Zrínyi roppant istenélményére emlékeztet, mint
Zrínyi: Isten roppant, pogány ereje mellett gyengédségét, a kicsinyekhez való szelíd
lehajlását, tehát a keresztény Isten lényét is érezteti. A vers Isten „takargató kezének“
dicséretével végződik, tehát az „ősszülő“, a „Végső“ és az „Egyetlen“ gondosságába vetett
hittel; Berzsenyi is értett ahhoz, hogy az elvont élményt „együgyű“, érzéki képre váltsa.
Az „aether“ szerves része költészetének; az „aether“az ő világában az igazi tér:

„A nagy lélek önként az aetherben

Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait“.

A szemlélet, az érzékelés, a költészet dimenzióit éppen úgy kitágította, mint az antik

gondolkodók. De az „aether“ költője nagyon mélyre is érzett, a harmadik dimenzió is
megnyílt benne; ahol Berzsenyi járt, ott fölcsapódott a Dunántúl mélységébe temetett idő és
délszínre lépett: megifjodva, újjáteremtve. A sírokból fölcsapott az apák halhatatlan hősége:
 „Mindenfelé dob és tárogató riad:
Úgy tetszik elhunyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból.
Véreiket fedező karokkal''.

De ugyanígy felcsapott az eltemetett magyar magatartás is, nem perzselő jakobinus tűzzel,
hanem a forrongó földi téreket és a magyar mélységet egyként átható tisztavilágossággal:

„Forr a világ bús tengere, ó magyar!

Ádáz Erinnys lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

Egy nap lerontá Prussia trónusát.

A balti partot s Adria öbleit
Vér festi, s a Cordillerákat
S Haemusokat zivatar borítja.

Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei,

A Dardanellák bércei dörgenek,
A népek érckorláti dőlnek,
S a zabolák s kötelek szakadnak.

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!

Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély:
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem

Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat,
Ez tette Rómát föld urává.
Ez tette Marathont s Budavárt híressé“.

Berzsenyi a „mély“ magyar porból emelkedett fel:

„Győztem! Lerázták combaim a fövényt,

Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kivívtam mély porából,
S általadám maradékaimnak“ —

s a „felhőkbe verődző százados roppant tölgyfák“-ban szemlélte a lét beteljesedését; nem

használt szimbólumokat, hanem a mindenségben meglátta az ideák tökéletes érzéki
megvalósulásait, — mély magyarságát éppen ez a vonása bizonyítja.
Egyik legnagyobb kései versében („Levéltöredék barátnémhoz“) hirtelen teljesen
leegyszerűsödik, olyan tisztasággal, amilyenre csak a legnagyobb géniuszok képesek. Hangja
elégiába csap, de nem akar ellágyulni, inkább éjszakába fordul, komoly-komor háttér
árnyékába vonul, semhogy mély megindultságát elárulja. Nagyvonalú, sötéttónusú képet fest,
önmagát úgy illeszti a képbe, mintha szerves eleme lenne, az egyén és a táj körvonalai
egymásba folynak, az őszi bogár „búsongó hangja“ a megtört, csalódott, utolsó föllángolása
mellett melegedő költő belső muzsikája. Nemcsak sorsát érezteti ebben a versben Berzsenyi,
hanem sorsának a földdel és tájjal való azonosságát is.
Az antik mitológiának és filozófiának legmélyebb rétegeit Berzsenyi öntötte a magyar
irodalomba. Cselekedetének nagyságát nem bírta érzékelni kora: egyedül volt mindig, alig
mozdult ki szerény dunántúli kúriájából. Később, midőn Kölcsey egyoldalúan szigorú
bírálatot írt költészetéről, halálosan megsértve húzódott vissza barlangjába, de tovább ülte és
élte az antik s magyar szellem nászát. Lelket akart nemzeni ezzel a násszal: új magyar
hőskort, szellemi vitézséget, az ideák és az élet harmóniájára épülő emberi vallást.
Életének vége felé egyre több költői levelet írt, az ódaköltő elfáradt, letört; elmélkedő
bölcs lépett helyébe, de elmélkedéseit is olykor bíborszínűre festi a lírai indulat. Kazinczy
Ferenchez írt levelében bontakozik ki társadalom-szemlélete: hitvallása a „spártai lélek“ és a
„népi bélyeg“ mellett s a Werbőczybe és alacsony mezei örömökbe temetkezett nemesség
mérhetetlen megvetése:

„Mit vársz oly agytól, melyben nincs egyéb,

Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?
Ne véld, hogy ez nagy polcának körét
Méltón betöltse; elszédül azon,
Magán alul esvén, sárban fertőzik,
Azt a tölt túrja, mely ötét táplálja,
S az áldás átokká válik kezében“.

Vádat emel az idegen jobbágyságot telepítő kozmopolita főnemesség ellen:

„Betölti udvarát s jószágait

Százféle népek pórszemetjével.
Azt vélnéd egy világgyőző király,
Kinek minden nép udvariakat küld“.

Ebben a költői levelében jajdul fel a keserű igazság,hogy magunk öljük meg magunkat:

„S ha eltörlődik e föld színéről,

Nem más, hanem hagymázunk törli el“.

A „nemzethalál“ rémképével először Berzsenyi nézett szembe irodalmunkban, — a

filológusok közismert bölcsességükkel Herder hatásának tulajdonítják élményét, Herder
ugyanis a magyarság gyorsan bekövetkező pusztulását jósolta. Herder rémképe azonban
legfeljebb alkalom volt a magyar szorongás kitörésére, e szorongás gyökere és oka: a magyar
nemesség halálélménye, melyet Vörösmarty és Széchenyi kiterjesztettek az egész nemzetre.
Később Adyt szállotta meg teljes erővel ez a halálélmény, de Ady meg is birkózott vele,
túlnőtt rajta. Berzsenyi sem tette mélyebben magáévá a „nemesi-rendi“ halálélményt,
megóvta őt az antik Kozmosz és az antik Ideák vigasza, öröklétből szőtt tanítása.
A magyar nemesség deákos hajlama is Berzsenyi Dánielben ért csúcspontjára, de túlnőtt a
nemesi látókörön: az antik lélek törvényei szerint akarta újjárendezni nemességünk belső
ügyét. Az „olympi lángot“ akarta meggyújtani bennük, „szörnyetegek között“ a virtus útjára
próbálta vezérelni őket:

„A fényes Latium s Sparta kevély feje

A virtus meredek bércein ötle fel“, —
s tanította: „talpuk alá szegni a chimaerát“. „A nagyra termett áldozatokban él“ — hirdette,
„Delphi szövétnekét“ szerette volna meggyújtani „Buda ormain“. Az antik hitet és harmóniát,
a kozmikus tökéletességet a lelkekben is meg akarta valósítani; a dús, teljes antik erőt hirdette
a gyarló magyar nemesi dagály ellen:

„Te, mint az orkán s mint az olympi láng,

Megráztad a gőztorlatok alpesit;
S villámszavad megszégyeníté
A gonoszok s cudarok dagályát“ —

írta Wesselényi hamvaihoz. Gyönyörű kísérlete a valóságban éppen úgy sikertelenségre volt
ítélve, mint Széchenyié, mert kifáradt, utolsó lángjaival égő társadalmi rendhez intézte
nagyszerű szózatát.
Legnagyobb kései verse „Gróf Mailáth Jánoshoz“ szól:

„Mailáth! poétád éneke leng feléd,

Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
A Kárpátok közt zúgva szórja,
Tört jeget és köveket sodorván;

Csak mint az alkony enyhülten kalász-

Párnáján pihenő lyányka szelíd dala
Üdvezli a várt est nyugalmát,
S a hegyek ormai közt mosolygó

Holdat, midőn már csend födi a mezőt,

S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
Mailáth! poétád napja húnyik,
S nem ragadoz dala árja többé“.

Ebben a versében találja meg igazán a „mélységet“, a völgyet, megtér a tájhoz, szinte
belemúlik a tájba, folytatja, amit a „Levéltöredék barátnémhoz“ című versében megkezdett: a
kozmosz méreteinek és határtalan téréinek mértékbe szoktatása után, belenyugszik a kozmosz
mély békéjébe. A magyar irodalom egyik legnagyobb halálélménye ez a vers, anélkül, hogy a
halál nevét kiejtené.
A dunántúli kúria magányosában aszúvá sűrűsödtek az élmények, az eszmék és olykor
egy-egy versben kirobbantak. Magányossága nem kedvezett nagyobb lélekzetű terveinek:

„Nyugodni, enni, inni és alunni

Lehet mezőn is; óh de mint örüljek
Fákkal, füvekkel, ökrökkel sokáig?
Csupán szememnek tárgyi mindezek.
Szívemnek ember és rokon kebel kell,
Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti.

Van itt is ember, mondd, de milyen ember?

Ínség, gonoszság néz ki vad szeméből,
S lesújt pipádért, hogy ha nem vigyázsz.
 Szemét sötétség, vállát terh sanyarja,
S utálja mind azt, a ki boldogabb.
S mi szép mulatság látni izzadását?
Mi szép nekem még rajta szántanom
S aszott kezéből lesni sültemet?“

Berzsenyi látta a mezei-nemesi életformának, melyért Kisfaludy Sándor még annyira

lelkesedett, minden fonákját, a fennálló társadalmi berendezés embertelenségét, silányságát.
Nemcsak versek robbantak ki belőle, hanem egy nagy mezei terv is, értekezést írt a magyar
mezei szorgalom elmaradottságának okairól, a nemesség vezetésével szövetkezetekbe akarta
tömöríteni a jobbágyságot, népi kultúrpolitikát sürgetett, észrevette a népi életkedv
megrokkanását: a dél-dunántúli egykét. Az „egészet“ tartotta romlottnak és elesettnek, az
egész magyarságon akart segíteni. Politikája éppen olyan magányos maradt, mint költészete,
— szándéka volt-e túlságosan igényes, vagy a közösség volt silány Berzsenyi „mértékének“
betöltésére?
Berzsenyi esztétikai értekezéseket is írt, igen figyelemreméltó kezdeményezéseket. Költői
leveleiben dicsőítette Kazinczyt, egyik értekezésében azonban összes kortársai közül a
legmélyebb ítéletet mondja a nagy irodalmi diplomatáról és diktátorról: „Kazinczynak vannak
hibái s az ő hibái sokkal ragadósabbak, mint az ő szépségei, azt eléggé tapasztaljuk ...
Következetes nem volt... Őbenne a lelki barátság és szépírás, mind lelki, mind technikai
értelemben, valami legyőzhetetlen szenvedély volt. Őneki mindig kellett barátkozni és írni,
még pedig mindig szépet és szépen írni, úgy hogy utolsó levele is, melyet nekem utolsó
évében írt, csupa pictúra volt. Volt őbenne egy kis hiúság is és könnyelműség, melyek szerint
barátjaival és egyéb tárgyaival, úgy az igazsággal is néha könnyelműleg bánt, s megelégedék
magával, ha valami szépet tudott mondani, a nélkül, hogy a dolog komolyabb oldalaival
bajlódnék. Innét van, hogy valamint az ő kritikája csak külkritika, s mindez nézetei csak
külszínűek; szintúgy az ő érzelmei is mind a barátságban mind a haragban nagyon
hajlékonyak valának, úgy hogy szint oly könnyen bonta barátságot, mint köte“ ... A „külső
kritika“ igazságtalanságát Kölcsey ítéletében eléggé megszenvedte Berzsenyi. Világot
hordozott magában, melyet csak a saját törvényei szerint lehet megérteni és nagyságát a maga
egészében felfogni; ezt a méltatást, a „rokon kebel“ visszhangját hiába várta a dunántúli
magányos. A kritikáról írt tanulmányában az írói „democratia“ mellett tör lándzsát: „Az írói
democratiát meg kell a csárdai democratiától választani....kritikánk ne büntető, hanem csak
tanító, s írói democratiánk ne a szeretetlenség és zabolátlanság, hanem csak az okosság és
emberszeretet democratiája legyen, mint Washingtoné, hol az emberkínzó börtönök helyén, az
emberszeretetnek oly szentegyházai emelkednek, melyekben még a bűnöst sem fenyíti
büntetés, hanem tanító, jobbító s boldogító szeretet öleli“. Az antik-magyar nász legnagyobb
megszállottja a kritika feladata és hivatása felett töprenkedve az új világig látott, túl az
óceánumon. A klasszicizmus nem zárta be néhány roppant élmény héjába, mint Baróti Szabó
Dávidot, a dimenziókat minden irányban végső lehetőségig élte, a távolság dimenzióját is.
Dunántúl az ő költészetében nőtt a szellem Pannóniájává, nem gyarmattá, hanem a történelmi
mélyföld folytatásává, „felhőkbe verődző“ tölgyfákká, melyeknek nem kellett
szégyenkezniök az antik szellem számon kérő tekintete előtt.

Költő és rétor

Kölcsey Ferenc
(1790—1838)
 Kölcsey Ferenc lírájában sok a zavaró elem. Kazinczy ízlésének beavatkozását ő sem
kerülhette el. Románcai és balladái német minták másolatai. Egyik szép verséből idézzük a
következő sorokat:

„Boldog, akit isteneink szeretnek.

És teremtő szellem ajkán leng,
S karja közt a nyájas képzeletnek
Ideálok bájhonába reng!“

A „bájhon“ Kazinczy műve; Kazinczy tapsolt az efféle „álragyogványoknak“, nagyhatású

szelleme nem egyszer lépre csalta Kölcseyt, műérzelmessége is megmérgezte a „Himnusz“
költőjének természetes érzelmességét. A kételkedő, tépelődő Kölcsey nem volt alkalmas arra,
hogy merész lírai forradalmat csináljon a korízlés ellen, inkább szelíden és szerényen
beleszőtte a maga mélyebb líráját az elfogadott, korszerű érzelmi anyagba. Kétféle verset írt:
középszerű, vérnélküli, agyoncsiszolt „tökéletességeket“, néhány tökéletes verset és
nagyszerű torzókat, de így is legkülönb lírikusaink sorába való. Széles, gazdag európai
műveltsége ellenére vidéki magánya, elszigeteltsége fölötte alkalmas volt arra, hogy a
magyarság keleti jegyei megérlelődjenek benne. „Vanitatum vanitas“ c. híres versét
elkomorodó kedélyének, kételyektől izzó magányosságának tulajdonították, holott a keleti
életérzés tör fel benne. A „Vanitatum vanitas“ látszólag elkeseredett, vad cinizmus szülöttje,
groteszk rángásnak, szánalmas erőlködések táncának, „bohócság láncsorának“ tartja az
emberiség történetét. A cinizmus, az életmegvetése azonban csak látszólagos; Kölcsey nem a
léttel hasonlott meg, mint a nyugati kételkedők és pesszimisták, hanem a „homocentrikus“
világszemlélet groteszk ábrázatát mutatja meg. Mérhetetlen távlatot helyez költeményébe: a
keleti bölcs „messzelátásán“ keresztül valóban szánalmas erőlködésnek tetszik mindaz, amit
„hősi teljesítménynek“és „történelmi nagyságnak“ vall az ember. A „Vanitatum vanitas“
látszólagos cinizmusa mögött a szó legmélyebb értelmében vett vallás él: az európai ember
lázas igyekezetének, gőgös öndicsőülésének megvetése, bölcs visszavonulás a világegyetem
megértésébe, az emberi élet diszharmóniája helyett az egész lét harmóniájának nagyszerű
békéjébe. A vigasztaló távlatot hirdeti ez a költemény, az emberi korlátok közül kinőtt
életszemlélet magasrendűségét. Kölcseyben másfajta lírai hajlamok is éltek, elsősorban a
„szellemi óda“, a klasszikus eszményektől, a szellem ősképeitől ittasult ember elragadtatott
éneke; a tiszta éther szülöttjeihez, az örök ideákhoz való fölemelkedés salaktalan szellemi
mámora. Kölcsey közelebb állott Hölderinhez, mint Kazinczy eszményeihez, a Gessnerekhez
és Gellertekhez. A „Genius száll“ című verse boltozatot épít az énekes „melléből“:

„Gyűl s borong az érzelem reája

Fellegként, mely nyári napra jő;
Felderül a gondolat fáklyája,
S mint szivárvány, a dal áll elő;
S fénykörének messze csillogtában,
A merengve néző szem előtt,
Ég ragyogva színes pompájában,
Melyet égi sugarakból szőtt.“

„Dalt“ írt az Álom és a Remény fáklyáiról; páratlan ódában állított emléket a szellem
prometheusi küzdelmeinek. Mégsem merült el teljesen az ideák világába, nem követte
Hölderin útját, mert keleti alkatú szellem. „Küzdés“című versében, mely a szellem
„szabadságharcának“, tiszta fölszabadulási vágyának legszebb éneke, végül is a „Szent
Megadás“, a végzetbe való megnyugvás ölébe hajtja fejét. S a „hatalmas és kemény kézről“ ír,
mely sorsunkat kérlelhetetlenül tartja. A keleti embernek az isten, a világszellem előtt
tanúsított végtelen alázata és önmegadása buggyant ki Kölcseyből, amint érzelgős
költeményeiben is egyszerre a magyar sorsérzés utánozhatatlan hangjai csendülnek fel: „Sors
vígan dőlök kebeledre, ha vég óráid intenek“ — írja egyik érzékeny versében. Ilyenkor
egyszerre megkeményedik, leegyszerűsödik, esztendők dongái közt nemesedett szavak törnek
fel belőle. Nagyszerűen ábrázolja azt a folyamatot, midőn az európai nyugtalanság, a nyugati
izgalom belemúlik egy mélyebbről és messzebbről hozott, átfogóbb távlatokkal rendelkező
életérzésbe.
Himnuszában megtörténik a magyar isten-élmény háromszoros színváltozása. Először a
„nemzeti Isten“ arca tűnik fel:

„Őseinket felhozod
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére;“

Utána a mezei Isten jelenik meg, a „föld édes anya.“

„Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.“

Végül pedig a XVI-ik század rettentő, bosszút álló, ószövetségi ura:

„Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben.
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben.“

A Himnusz a magyar szellem egyik legmélyebb metafizikai megnyilatkozása.

A „föld édes anya“ élménye egyik nagyszerű töredékében („A földhez“) újra megjelenik:

„Szent kebeledből
Fesle ki hajdan
Az emberi nem,
S szent kebeledbe
Tér meg ismétlen
A napok szálltával.
Föld, hűv anyánk!

Még is az ember
Téged elhagyván
Csillagokig fel
Vágyakozik,
S lebegő szárnnyal
Készül törni
Utat magának
A nap felé;
De visszahanyatlik
 Küzdése közt,
S légi szeleknek
Játéka leszen,
Mint barna felhők
A sziklatetőn.
De te, szent anya
Délceg gyermekedet
Várod öleddel,
És kebeledben
Nyugtatod őt,
Lenge füvekből
Szőve reája
Hűs fedelet.”

Meglepő ebben a versében élményeinek, érzéseinek klasszikus érettsége; képeinek

egyszerűsége és nyugalma. Az irodalomtörténet töredékei között hagyta, holott egyik
legteljesebb megnyilatkozása.
Egy másik töredéke „Kölcsey“ címet visel, — nemzetségverset akart írni, a nemzetségen
keresztül a magyarság lírai értelmét próbálta megfogalmazni. Így kezdődik a vers: „Büszke
magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak“, — néhány bevezető sor után az ősök lelkét
idézi; olyan hévvel, olyan áradással kezd neki, mintha lírai eposzt akarna írni, majd hirtelen
ellankad; a vers megszakad.
A Zrínyi két énekében a magyar bűntudat szokott férfias komorsága mellett a nemzethalál
rémképe üti fel fejét. A magyar költők egész sora küszködött ezzel a rémmel, de a halálos
veszedelem legmélyebb okát Kölcsey látta meg: „S ti védfalat körüle nem vonátok”; (t. i. a
magyarság körül) — írja, tehát mezítelen kiszolgáltatottságunkban látta szüntelen nemzeti
veszedelmünk fő okát; a magyarokat hibáztatta, akik nem szenvedték ki magukból kemény
csonthéjat pajzsnak, hanem ellágyultak és most tetszése szerint formálhatja őket az idő.
Végzet ez, szomorú végzet, de nemcsak történelmi, hanem szellemi végzetünk is; szellemi
életünkben éppen Kölcsey idején rémlett föl a nagy veszély, mert „védfalat“ nem vontunk.
Álmosdon és Csekén a magányos kúriában nagyszerű lírai szintézis készült, de két angyal
a Magány és a Szemérem állott a költő egyszerű íróasztala mellett. Kölcsey önmagával
szemben volt a legszigorúbb, a mai lírai költők gáttalan ömlése helyett a legszigorúbb belső
mértéket választotta. Mérhetetlen lírai hevülete kíméletlen önkritikával viaskodott. Keleti
életérzése hűvös leheletet fújt az emberi erőfeszítésekbe és művekbe vetett hitére. Páratlan
szellemi gyűjtőedény és szellemi-lelki csatatér volt a falusi kúria dolgozószobája, ahol néha
naphosszat föl s alá járt Kölcsey, nem mozdult ki, akár Széchenyi Döblingben. Magának
kellett fölépítenie s magában kellett elintéznie a világot. Kölcsey teljesítette is feladatát a saját
törvényei szerint. Személyesen lírájának hangjait csak burkoltan, aggódó szeméremmel
fejezte ki, mert így parancsolta egyénisége, pedig milyen gazdag, élményektől volt terhes
személyi lírájának ere is. Puritánsága mögött hallatlan szellemi méltóság rejtezett; e méltóság
parancsait elsősorban önmagával szemben érvényesítette. Gazdagabb lírai világot találunk a
magyar irodalomban, de ennyire megtisztult lírai birodalmat hiába keresünk. Költészetének
érzelmessége, lágysága csupán látszat, átszellemült, de kemény férfihang rejtezik mögötte.
Kölcsey elbeszéléseket is írt, köztük egy figyelemreméltót: „Vadászlak“ a címe. Finom,
romantikus leírások örvendeztetnek az elbeszélés elején, Kölcsey megértette és kifejezte a
tájak kozmikus izgalmát. Az elbeszélésből csakhamar „rémregény“ lesz, a „rémséget“
azonban Kölcsey lélektani kérdéssé mélyíti. A „rémregény“ fonalán jutott a magyar
valóságok világába, fölfedezte a „bűnügy“ társadalmi okait és vonatkozásait. A
gyermekgyilkossággal vádolt anya börtönbe kerül, Kölcsey felhasználja az alkalmat és
néhány lapon olyan jellemzést ad börtönviszonyainkról, mintha Eötvös József „A falu
jegyzőjé“-nek legjobb lapjait olvasnók. Sorra kerül az igazságszolgáltatás is és Kölcsey
szembe állítja a két nemzedéket: a merev formákhoz és embertelen, ósdi eszközökhöz
ragaszkodó öregeket a humánus fiatalokkal; bejelenti annak a társadalmi humanizmusnak a
harcát, mely majd az elkövetkezendő évtizedek életét fenekestől fölkavarja. Elbeszélésére
mindenképen „A falu jegyző“-jének őse; a nagy magyar társadalmi regény elemei
jelentkeznek benne, de csírában maradnak.
Kölcsey korának legmerészebb, tévedéseiben is legkövetkezetesebb bírálója volt; bírálói
működését végzetesen befolyásolta Kazinczy. Csokonaiban garabonciás deákot látott.
Berzsenyi Dánielt elkedvetlenítette, de Kisfaludy Sándort Olymposra helyezte. Mintha a saját
lírájának gyarlóbb felét akarta volna igazolni: a kezdeményező merészséget, a természetes
hangot, az ösztönös felbuggyanást, a szintetikus, tehát meglepetésekkel telített lírai kultúrát
elutasította. Kazinczy légies, elvont, „ezüst“ középszerűségében kereste az „örök“ költői
eszményt. Fölényesen lenézte a népi nyelvet, ízlést és költészetet, tehát a régi magyar
hagyomány leggazdagabb tárnáját, de ugyanakkor az eredeti magvar költői hang nyomait
kutatta és hagyományunk vesztén búsongott, mert tudta, hogy mély hagyomány nélkül nem
nőhet eredeti kultúra. Csokonai legfőbb bűnének azt tartotta, hogy a köznéptől akart tanulni.
Olvasmányai és a kívülről merített esztétikai elvek tévútra vezették és hősi elszántsággal, jobb
ügyhöz méltó hevülettel tört a tévúton tovább.
De csupán korának íróira vonatkozó megállapításaiban téved ennyire. Ha egyetemes
irodalmi és kulturális kérdésekhez nyúl és a korízlés béklyói alól fölszabadul, az intuitív, tehát
teremtő tanulmánynak legragyogóbb példáit nyújtja. A „Nemzeti hagyományokról“ írt műve
minden időben a magyar szellem egyik legtökéletesebb megnyilatkozása marad. A géniusz
ódaköltője, az örök ideák ihletettje itt sem tagadja meg magát. Megtisztult a kor nyelvi és
ízlésbeli botlásaitól, tökéletes intellektuális stílust alkotott. Nyoma sincsen benne a nyelvújítás
erőlködéseinek, de nyelvünk ebben az időben sűrűn hangoztatott szegénységének sem.
Gazdag, áradó intellektuális ihlete tökéletes ruhában jelentkezik; olvasás közben úgy véljük,
hogy műve gazdag magyar bölcseleti és esztétikai kultúrának érett virága, holott
kezdeményező volt, bozótban kellett utat vágnia. A görögségről írt sorai maradéktalanul
tökéletesek; a görög harmóniát csak Hölderlin élte át ilyen teljesen és mélyen, örökérvényű
képet ád az európai keresztény kultúra romanticizmusának s szentimentalizmusának
keletkezéséről és természetéről. A magyarság legjellemzőbb vonásának a „nem tisztán
szállongó, hanem komolyságba mártott kedv-szeszt és a melankóliás és sentimentalismusra
hajló charakterben a meglepő kicsapongó humort“ tartja. A magyar sorsélmény két
határértékét a „dicső nemzet“ ihlettel telített fogalmában és a „szegény bujdosó magyar“
búsongásában keresi. Csak két vonatkozásban téved. Azt hitte, hogy nincsen „régi
magyarság“ és ősi mitológiánk nyomai eltűntek, holott nemsokára Ipolyi Arnold mitológiánk
átvészelt emlékeiből is bámulatra méltó kincsestárat gyűjt. Kölcsey nem ismerte, nem
ismerhette a magyar hagyományt, pedig ő lett volna elsősorban hivatva költői feltámasztására.
Másik tévedése: a népköltészet lebecsülése, de ezen a téren is mentségére szolgál a
hagvomány mélyebb ismeretének hiánya. Kölcsey csak hiányokról és tévedésekről
számolhatott be: nem találta meg az elsüllyedt magvar hagyomány világát és be kellett
ismernie, hogy mélyebb hagyomány hiányában korának irodalma nagyon eltévedt, a külső
hatások elöntötték a lelkünket, mint az árvíz. Károsnak tartotta a német szentimentalizmus
uralkodó hatását is, pedig verseiben gyakran hódolt előtte. „Valljuk meg. — írja — hogy nem
jó úton kezdtünk a rómaiaktól tanulni. A helyett, hogy segédöknél fogva tulajdon körünkben
emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk: a helyett, hogy az ő szellemöket magunkba
szívtuk és saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világokba költöztünk által: de ott
egészen fel nem találtathatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre megoszlott
képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk“. Írtak-e félelmetesebb sorokat a magyar lélek és
kultúra belső hasadásáról? A szigorú bíráló nemcsak Csokonai és Berzsenyi ellen használta
pengéjének kegyetlen élét, hanem ítéletet mondott az újabb magyar kultúra eltévedése felett
is. Kazinczyék megtévesztő szerepét éppen Kölcseynek, ennek a páratlanul tiszta, gyémánt-
kemény intellektusnak végzete mutatja. Kölcsey látta, hogy mennyire eltévedtünk, de
kivezető útra nem talált; hiába borongott, vívódott és hiába égette el magát, ragyogó fénye
sem volt elegendő Kazinczy „szürkületének“ eloszlatására.
Nehéz eldönteni, hogy Kölcseynek a költőnek és esztétikusnak jelentősége nagyobb, vagy
pedig a rétoré? Ő a klasszikus magyar rétor, nemcsak a szónokló magyar nemes
legérdemesebb, utolérhetetlenül tökéletes hajtása, hanem a nemesi retorika nagy „térítője“ is,
ő hajlította a zabolázatlan magyar szónoki lázongást a szellem törvényeinek igája alá, bár nem
vetette el a pátoszt, hanem megnemesítette, aszúvá érlelte. „Országgyűlési Naplója“, az
1832—33-ik évi országgyűlés megörökítője, emlékirat, de új lapot nyit emlékirataink
történetében, merőben elüt az erdélyi emlékiratoktól: Tiszántúlnak, az örökké kockán forgó
Partiumnak izgalma jelentkezik benne: szellemi izgalommá, érzékenységgé nemesedve.
Cserei Mihály rideg, konok realizmusát, Bethlen Miklós erdélyies csűrés-csavarását, Apor
Péter patriarkális udvarház-kultúráját hiába keressük Kölcsey emlékiratában. Sűrített szónoki
beszédek, el nem mondott, de a kimondott szó életességével égő igék gyűjteménye ez a mű.
Ha más beszélt a diétán, a szatmári követ égő szemmel, de fegyelmezetten hallgatott,
emlékirataiban azonban mindenkinek válaszol, az egész közvéleménnyel vitatkozik. Az
országgyűlésen elemébe jött a magányos borongó, a fáradhatatlan elmélkedő, tudata kivirult,
történelemszemlélete rohamléptekkel fejlődött, lángra lobbant szelleme megvilágosította az
egész magyar történelmet, villámgyorsan átlátta a szónoklatok és a politikai állásfoglalások
társadalomtörténeti rugóit, érvek dandára ugrott talpra benne és ezt a sűrű belső forradalmat
metsző bátorsággal, a tiszta szellem utánozhatatlan egyszerűségével és valami kurucos
keserű-hősi pátosszal fejezte ki. Az érzelmes költő olyan szigorral jelentkezik itt is, mint
bírálataiban: éles, kíméletlen, kemény és mégis hajlékony, mint az acélpenge. Kölcsey, a
politikus, a híres tiszántúli harcmodort örökölte, de a tiszántúli indulat hallatlanul
megnemesedett benne: szellemmé tisztult, amint nemesi előkelősége szellemi előkelőséggé
lépett elő. Jobban kivetkezett a nemesség lomha politikai örökségéből, a populus
Werbőczyánus korlátoltságából, mint bármelyik kortársa, politikai eszménye új nép volt,
magasrendű társadalmi megvalósulás, melynek nemzői a demokratizálódó nemesség és a
fölemelkedő parasztság lettek volna. A magyar nemesség szerkezetében meglelhető
„demokratiai“ elvből, a nemesek egyenlőségéből és azonos jogaiból népi elvet, az egész
magyarságot átölelő megújhodást akart teremteni. Hiába kereste a magyar régiség irodalmi és
mitológiai örökségét, de megtalálta legfontosabb politikai hagyományát: a széles közösségi
érzésben, a jogok egyetemességének biztosításában. Ezt a hagyományt a múltban csak a
nemesség élvezte. Kölcsey ki akarta terjeszteni az egész magyarságra és tudta, hogy ezáltal a
nemzetteremtés legigazabb ösvényére lép.
Naplójában és beszédeiben sikerült leraknia a magyar társadalomtudományi gondolkodás
alapelveit. Naplója tele van társadalomtudományi tanulmányok csíráival, olykor pedig
meglepő tökéletességgel kidolgozott részleteivel. A magyarság társadalmi szellemét és
politikai alkatát ő élte át először a maga teljességében, de csak töredékesen fejezte ki, —
önbizalma hiányzott, vagy idő előttinek tartotta a tények őszinte, komor felvonultatását?
Pedig mindent magában hordozott, ami Adyékig irodalmunk nemzetteremtő hajlamaiból,
országos szándékaiból kisarjadt és felnőtt. Ady Endréig őt kell legnagyobb társadalmi
gondolkodónknak tartanunk, mert nem pillanatnyi hullámokon keresztül nézte a magyar létet
— pedig még Széchenyi és Ady is olykor belezuhant ebbe a hibába —, hanem a „titkot“,
természetünk és alkatunk legbensőbb vidékeit fedezte fel. Ő már tisztában volt vele, hogy „mi
a magyar“, — egyik töredéke ezt a címet viseli: „Magyar“ és néhány sorába valóban végső
eredményeket sűrít, vezető rétegeink alkatát így világítja meg: „Éjszaki komolyság, ázsiai
fényűzés, vezérséghez szokás a vándorlások s azt követő vívások között, küzdés a szabadság
felé, de köznek részvétele nélkül“. A vezetőréteg természetét senki sem világította meg ilyen
félelmetes tárgyilagossággal. Kölcsey magáévá tette a nép súlyos vádját a magyar
szabadságeszme szűk voltáról, mert a nemzeti szabadság eszméje még a XIX-ik század elején
is a nemesi szabadság elvére korlátozódott. Azt is tisztán látta, hogy a magyarságot alkotó
elemek, törzsek nem forrottak egységgé, mert nem alakult átfogó, egyesítő, elemeket
összebékítő közösség: „A mi hét vándor nemzetségeink sokban hasonlítanak azon
arabsokhoz, kik a pusztákon háznépekként telepedvén le, egyik família a másikat örök
gyűlölséggel üldözé. Legalább a szünetlen pártkeresés s pártváltozás inkább famíliai
különböző lelket, mint köznek szeretetét, azaz nemzetiséget éreztetnek velünk.“ Az elő-ázsiai
szellemű és erkölcsű oligarchiában s a feudális szellemben látta a magyar megrekedés legfőbb
okát. Nagy értéket tulajdonított az oligarchiával szembeforduló nemesi szabadság szerepének,
de érezte a teljes változás szükségét és a saját osztályát, a nemesi szabadság elvét bátran a
népszabadság oltárára helyezte. Hívő lélek volt, nem riadt vissza az áldozattól.
Egyedül az igazságot tartotta szentnek, régi törvényeink „szennyéről“ és nemesi
alkotmányuk rozogaságáról olyan nyíltan írt és beszélt, mint korában senki sem.
Történetpolitikai következtetéseit csak Horváth Mihály merészelte folytatni. A magyar
népsorsot is Kölcsey fejezte ki először a maga teljességében és társadalomtudományi
színvonalon, midőn beszédet mondott a megyeházán a „szatmári adózó nép állapotáról“.
Beszéde nagyvonalú „szociográfia“, tele van társadalompolitikai következtetésekkel, mint a
leydeni palack villamossággal.
Szónoki beszédei politikai alkalmakhoz simulnak, de mégis szerves egészet alkotnak és
együttesen meggyőznek arról, hogy Kölcsey a magyar múlt legnagyobb társadalmi
gondolkodója. Újabb történetírásunk nem emelte műveit kútfői közé, de hogyan is várhattuk
volna ezt a neobarokk korszakunk történetírásától? A húszas évek magyar neobarokkja
ősszülőjéről, a XVIII-ik század főúri barokkjáról írt hőskölteményt, Kölcsey pedig a XVIII-ik
század főúri barokkjának hatását életünk ellaposodásában, fejlődésünk megdermedésében
látta. Ez a korszak a keleti magyarságot bűnösen háttérbe szorította, lebecsülte, lerontotta még
itt-ott meredező védőfalainkat, szabad teret nyitott az idegen befolyásnak és szűk hatóerejét
mi sem bizonyítja jobban, mint Pozsony konok idegensége, melyet az országgyűlés jelenléte
sem tudott megtörni. Birtokok és előjogok képviselői vonultak fel időnként Pozsonyba, nem
pedig a magyar nemzet. Kölcsey nagyon élesen bírálta, megvetette a hagyományos
országgyűlési módszereket, a sérelmi politika sekélységet, „ellenállásainak“
komolytalanságát, olykor szinte Széchenyi Nagy Szatírájának ostorát suhogtatja, de befelé, a
saját osztálya felé. A Nagy Magyar Szatíra Kölcseyben is fellobogott, jellemző, hogy a XVI-
ik században, Dózsa György bukása után jelentkezik ez a mindjárt kezdetben meglepően
nagyvonalú, komor arculatú magyar forma és hirdeti azóta is életünk eltévedését, kisiklását. A
Nagy Szatíra magva Kölcseyben is megfogant; tévedések és balhiedelmek sorozatát látta
történelmünkben s életünkben, ő is olyan egyetemes hévvel „protestált“, mint a XVI-ik század
legnagyobb fiai; társadalmi szemléletének gyökerei mindenképpen a XVI-ik századig
nyúlnak.
Kölcsey a XIX-ik század elején nagy számvetést csinált: az eredmény történelmi és
társadalmi fejlődésünk mérhetetlen válságáról tudósít. A nemesi retorika hímes palástja
mögött fölfedezte a torz szándékokat, a nagyhangú megnyilatkozások mögött az avas
osztályérdekeket, önismeretre késztető tanítása nem kisebb fajsúlyú, mint Széchenyié, csak
tömörebb, rendszeresebb, klasszikusabb. Eszméi mögött mindig ott érezzük az örök ideák
törvényeit és fegyelmét, de tiszta fényét is. Kölcsey szellemi tisztaságának teljességével
vonult be a politikába, a politika éppen olyan teremtő munka volt neki, mint az irodalom,
vagy a gondolkodás és tisztaságát makulátlanul megőrizte.
 A halál korán félbeszakította életét, mely maga is mű volt, az Eszme páratlan diadala;
végső emberi tökéletesség. Talán ő lehetett volna a gyorsan következő válságos idők tisztító
angyala és megfellebbezhetetlen értékű szava, kinyilatkoztatása?

Nemesi-nemzeti romantika

A két Kisfaludy
(Kisfaludy Sándor 1772—1844,
Kisfaludy Károly 1788—1830)

Kisfaludy Sándor volt az idősebbik, „Himfy szerelmeinek“ népszerű költője; Kazinczy

ellenzékének gerjesztője. A „Himfy“, Kisfaludy Sándor lírai verssorozata két részre oszlik,
kesergő és boldog szerelemre; Petrarca szonettjeinek hatása alatt írta, akinek költészetével
francia hadifogságában ismerkedett meg. Fiatalon katonai pályára lépett; 1796-ban
büntetésből egy Olaszországban állomásozó ezredbe helyezték. Így keveredett a napóleoni
háborúba s francia hadifogságba. Hazatérve két tömött tarsolyt hozott magával: Himfy énekeit
és naplóját. A „Himfy szerelmei“látszólag irodalmi alkotás, szabályos mértékben írt,
összefüggő költeménytömeg, naplója pedig nyersanyag. A „Himfy“: egyetlen lírai minta
változatainak tömege; a minta minden versben erősen átüt a változaton. Valódi élményt,
érzékelhető tájat, hiteles környezetet hiába keresünk a terjedelmes műben. Kisfaludy Sándor
versei éppen úgy a kor érzelgős, költői elvontságra törekvő hajlamait képviselik, mint
Kazinczy költeményei, csak pallérozatlanabbul, sablonosabban; ezért tettek szert széles
közönség-hatásra. Ha a sablonból kizökken, csikorgó próza tolakodik verseibe. Stílusa is
sápkóros, kopasz; nincsenek emelkedései és mélységei; mennél tovább olvassuk, annál inkább
zakatolásnak véljük; Kisfaludy Sándor egyhangúsága páratlan. Nem bírt fejlődni és
megrekedtségéből erényt kovácsolt: belső szegénységét fennen forgatta, mint a honi hűség
fringiáját. A nemesi korlátoltságnak ő a legjellemzőbb képviselője.
A másik úti iszákban naplója pihent, melynek nem szentel az irodalomtörténet figyelmet,
holott a költő egyetlen műve, mely túléli őt. Naplójának levélformát adott és valóban: sorai a
levél „hirtelenségét“ éreztetik, gyorsan veti papírra az élményeket, mintha a postakocsi
türelmetlen kürtjét hallaná. Naplóját nem szánta „műnek“, ez volt a szerencséje. Kisfaludy
Sándor Kazinczy példáján buzdulva, irodalmi világot akart teremteni, de szándéka felülmúlta
erőit. Naplójában azonban önkéntelenül a régi magyar emlékírók hagyományát követi:
szabadon, gátlás nélkül ömlenek belőle az élmények, nem korlátozza, nem csonkítja őket
gyarló irodalmi ízlésének cenzúrája. A nyugati hatása középszerű magyar íróra mindig
végzetes volt, mert nem tudta hozzáhangolni a maga eredeti élményeihez,
magasabbrendűségét, szellemi szentséget látott benne, a maga eredeti élményeit pedig
visszataposta, mint barbár diszharmóniát. Ha azonban talált egy rést, egy szabadabb műfajt,
akkor rakoncátlanul kiöntötte élményeit, mint a tavaszi patak. Így történt Kisfaludy Sándorral
is.
Naplója érdekes szerepátvételnek tanúja: a katonáskodó Kisfaludy Sándor a hajdani,
Európa lelkére óhajtozó deákok, utazók utóda. A kor nem kedvezett a szellem magános
bujdosóinak, napóleoni háborúk remegtették a földet, a Habsburgok pedig Nyugat felé nagyon
határozottan lezárták a szellemi és a politikai határt. A magyar író megrekedt a Lajtánál,
legfennebb Bécsig jutott. Kisfaludy Sándor azonban Ausztrián keresztül olasz és francia
földre ért, levedletté a dunántúli nemesember kényelmes dolmányát, meg a lovastiszt feszes
egyenruháját, Európát szomjazó kultúremberré alakult. Talán sohasem olvasott annyit, mint a
tiszti kvártélyok kanóca mellett; iskolai latin olvasmányai is most, a zajló, meglepetésekkel
telített napokban nőttek élménnyé benne, önmagának írta a naplót, — ezért időtálló mű, —
bátran, természetesen beszél, arról ír, ami mélyen érintette, önálló ítéletet alkot az életről,
kiderül, hogy friss, szabad, felvilágosodott elme. Pénze elfogy, a hadifogság sanyarú kenyerét
eszi, de kölcsönzött könyvekből megtanul franciául és éber szemmel figyeli a mindennapok
futását. Kiderül, hogy nagyszerűen érti a realista rajzolást, kitűnő író mindaddig, míg nem
akar fölrepülni. A hazatérő költőt azonban lenyűgözte az irodalmi közízlés és a dunántúli
kúria légköre. Fennkölt és „magas színvonalú“ akart lenni, de úgy járt, mint midőn
gyermekkorában pulykaszárnyakat kötött a vállára és leugrott a kazal tetejéről. A dunántúli
kúria osztályszelleme lerázhatatlan teherként nyomta; a közjogi formalizmusba süppedt
nemes, természetszerűen irodalmi formalizmus rabja lett. Már nem volt tájakat benyargaló
katona és új környezet izgalmait élő hadifogoly. Tisztes nemesember lett, aki vállalja
osztályának a lelkét és minden tekintetben a szentesített közvéleményhez igazodik. A
társadalmi korlátoltság és tehetetlenség, melybe visszasüppedt, letaposta a „Napló“ friss
füveit. A hazatért Kisfaludy Sándor „megtért“, osztályának önérzetes, úri lantosává szegődött;
elbeszélő költeményeivel megalapította a nemesi romantikát, a mesterkélt történelmi
széptevés hangzatos művészetét. Néha ugyan kicsúszott méltóságteljes pennája alól egy-egy
őszinte ráismerés, így a „vad magyar földről és égről“ ír, de a „vad földet“ kellemekkel és
sablonokkal népesítette be, humánumának mélységébe már nem mert bepillantani. Tündöklő
nemesi hősök és „külföldön megromlott“ betyárok küzdelméről énekel, mintha a „vad föld“
nem teremne dudvát. Kisfaludy Sándor a szűkhomlokú nemesi sovinizmusból csinált
nacionalizmust; jellemző, hogy 1843-ban nyílt levelet ír Kossuthhoz az 1804-i nemesi
fölkelés védelmére és nemzeti veszedelemnek nyilvánítja a jobbágyfelszabadítás gondolatát.
Nemesi romantikája jellegzetes dunántúli növény. Mohács óta Dunántúl egyetlen nagy
történelmi mozdulata Zrínyi Miklós volt, de Zrínyi hívőit ügyvédje és barátja, Vitnyédi István
a felvidéki köznemességből szervezte. A magyar „levés“ gyújtópontja Kelet maradt, Erdély és
Tiszántúl. Dunántúl már természeti fekvésénél fogva is inkább rákényszerült a megalkuvásra,
arisztokráciája és nemessége a hősiesség helyett inkább a lojalitás kényelmét választotta, a
forradalmi magyar léleknek hátat fordított, nemesi pátoszba menekült. Társadalmi végzetét
nemcsak Kisfaludy Sándor példázza, hanem olyan tehetség is, mint Vörösmarty.
A dunántúli írókban rögződött meg legkonokabban a rendi Magyarország szelleme,
minden hibájával és erényével. Berzsenyi sajátságos magyar nemesi klasszicizmust képviselt,
a régi nagy országgyűlések országos ihletét hordozta, a rendek reneszánszától várta történelmi
fölemelkedésünket, akár Széchenyi István. Felszabadítás helyett szigorú, de emberséges
munkaközösségbe akarta tömöríteni a jobbágyságot rendi irányítás alatt. Vörösmarty
Berzsenyi szárnyaló ihletének és Kisfaludy Sándor nemesi romantikájának természetes
örököse volt, a nemesi pátosz vértje sokáig szorongatta mellét, de elsőrangú tehetsége, akár
Berzsenyié, fölszabadult e társadalmi lidércnyomás alól. Kisfaludy Sándor azonban jól érezte
magát a nemesi korlátoltság birodalmában.
Kisfaludy Sándor egyéniségét legárulóbban „Kún László“ c. drámájának „Tekintetes Zala
vármegyéhez“ írt bevezetője leplezi le. Nekiinduló öblös hangja, mely „a marhás, vadas
Bakonyt“, a régi romokat, a viruló hegyeket dicséri, ígérő kezdet. De két versszak után átcsap
a nemesi szavalásba, az „ősi magyar természet“ dicséretét zengi s lényegét, dunántúli fővel és
szívvel a feltétlen lojalitásban keresni: Zrínyit, a költőt is üstökön ragadja, versébe
kényszeríti, mint a lojalitás hősét.
Drámái vontatottak, bőbeszédűek. Írt történelmi játékokat is, de fontosabbak társadalmi
kísérletei, melyek a dunántúli kúriák életét dramatizálják, öccse, Károly is az ő nyomában járt,
de bátyjának műfaját elmélyítette és színszerűbbé tette. Kisfaludy Sándor alig tudott valamit a
színpad törvényeiről, epikus kényelmet öntött darabjaiba, hősei, mintha nemesi kúria terített
asztala körül ülnének, alaposan kibeszélgetik magukat.
Legjellemzőbb színművét, a „Dárday Ház“-at „magyar nemesi rajzolatnak“ nevezi. A
konzervatív úri társadalom-szemléletet a „Dárday Ház“ örökítette meg; a valódi társadalmi
viszonyokról semmit sem árul el, de annál többet arról, hogy milyen viszonyok után
vágyakoznak, milyen „ősképekre“ függesztik tekintetüket a nemes urak. Az egyik öreg szolga
azért siránkozik, mert ingyenes szolgálatot nem akarnak elfogadni tőle. A másik „vén, hív
szolga“ szent buzgalmában agyondolgoztatná a jobbágyokat, de a patriarkális lelkületű
földesúr megakadályozza túlbuzgóságában. Ebben látja Kisfaludy a „patriarkális“ társadalmi
harmóniát: a szolgai odaadás túlzásának és a földesúr „jószívének“ kiegyenlítődésében. Azt is
beleszövi darabjába, hogy a gonosz külföld jobbágypanaszok alapján „sok balvélekedéseket
toroktátva hirdet a magyar Constitutióról“. Kisfaludy Sándor a magyar „Constitutiót“ a
jobbágyság intézményével együtt tökéletesnek tartotta.
A „Dárday Ház“ légkörét szolgai alázkodások és úri udvariaskodások jellemzik. Az élet
gyönyörűen döcög, minta hájjal kent szekér, csak a szerelem okoz némi bonyodalmakat. De a
szerelmi ellentéteket is kiegyenlíti a kellő pillanatban érkező sült galamb, illetve „deus ex
machina“. A kép, melyet a dunántúli nemesi udvarházról kapunk, nagyon sivár: lomha,
vegetatív csendjüket csak a kérők érkezésének zaja veri fel; a házasságszerzés a legnagyobb
esemény, a lakodalom a legmélyebb élmény, melyről azután élethosszat locsoghatnak.
Kazinczy Ferenc bírálni merészelte a Himfyt, Kisfaludy Sándor megsértődött és ellenzékbe
csapott, ő lett a „dunántúliak“ vezére és seregébe a számkivetésben élő, tájékozatlan
Bacsányit is sikerült besoroznia, akinek éppen olyan idegen volt Kisfaludy Sándor nemesi
nacionalizmusa, mint Kazinczyék széplelkűsége. Kisfaludy egy 1816-ban írt levelében
hosszasan kifejti ellenzékiségét, kikel Kazinczy „dühösködése“ és „újító kórsága“ ellen. „Ne
legyünk — úgymond — egyszer Teuto-magyarok, máskor Gallo Magyarok, harmadszor
Olasz magyarok, s végtére semmi Magyarok.“ Mindazonáltal Kazinczyt mesterének vallotta,
kellem-szavait nyugodtan költészetébe olvasztotta. A dunántúli népnyelvből mit sem merített,
nem követte a Kazinczyval ugyancsak szembenálló debreceniek mélyebb példáját, csupán
Kazinczy nyelvét és szellemét a nemesi korlátoltsághoz idomította. Ígv kereste az „igazi
magyarságot“.

Kisfaludy Károly lírájának legfeltűnőbb eleme ugyancsak az érzelgősség és a nemesi-

nemzeti óda. A költők értékét ebben az időben az mutatja, hogy mennyire emelkednek ki a
közízlés sekély tavából; Csokonai, Vörösmarty és Petőfi kitörtek belőle, Kisfaludy Károly
éppen hogy kiemelkedett. Lírája mégis jelentős lépés Kazinczyék után: a nyelv és az érzelem
bizonyos mértékben megkeményedik benne, nyelve nem olyan egyoldalúan elvont és
mesterkélt, mint a nyelvújítás pápáié; sok természetes, friss elemet szívott magába a dunántúli
közbeszédből; mélyebb rétegből jött, mint bátyja.
Kezdetben erősen hajlott a lírai „műépítészet“ felé, érzelgős elmélkedések, bölcselkedések
hemzsegnek verseiben. Lelkének egyik sarka azokhoz tapadt, akik „érzelmi kultúrát“
teremtettek harmadrangú német irodalmi termékekből s mint avult, durva maradékokat
száműzték a finomság honából a keményebb, bujább magyar érzéseket. De nyugtalansága,
mely nem engedte, hogy mint bátyja, halálig megragadjon egy dunántúli kúriában, az irodalmi
egyhangúságtól is megóvta őt.
Népszerű honfi-versében, a „Mohács“-ban minden időszerű költői kelléket meglelünk: a
szűklátókörű búsmagyar ódát, a feddő éneket, az érzelgős elégiát, a lelkesedő nemesi pátoszt,
de mélyebb értékeket is találunk benne: néhány Berzsenyi elégiára emlékeztető, pannon
finomságból szőtt képet; „ott hol az esti sugár gőzfátyolt úsztat az éren“— és a tragikus
magyar föld megszenteltségének átérzését, a mélybe tért halottak és az élők egyességének
tudatát. Volt költészetében valami természetes karcsúság, sudárság is: szemérmes, férfias báj;
egyéniségében pedig makulátlan erkölcsi tisztaság. Később Petőfi igen élesen bírálta
indokolatlanul túlzott népszerűségét, melyet azonban rokonszenves egyénisége nagy
mértékben megmagyaráz. Dalait már a népdal hatása alatt írta, egyengette Petőfi útját.
Gúnyversei nemcsak iróniájáról, hanem alázatos öngúnyjáról, önismeretéről is tanúskodnak.
Humorérzéke fejlett és gazdag volt. Egy nagy költő sokirányú képességei csíráztak benne, de
gazdag magvai hiányosan, nagy, csupasz foltokkal értek vetéssé.
Romanticizmusa nem fejlődött mély romantikává, mint Vörösmartyé, de a romantikus női
eszményt, a kozmosz szépségének és jóságának küldöttjét az „Eprészlány“-ban csaknem
sikerült megörökítenie. Majdnem megírta Vörösmarty „Szép Ilonkáját“, de a tiszta halál
helyett megoldásul inkább az idillt, a polgári beteljesedést választotta.
Hosszas történelmi versezeteket írt, szétfolyó balladákat, de történelmi beszélyeiben
feltűnő színfoltokat találunk: „A sastoll“ az öreg Toldiról szól, akit az udvarban gúnyolni
próbálnak a siheder apródok, de a vén Toldi vaskos, fölényes humorával szégyeníti meg őket;
ezt a Toldit, az erő bozontos, de fölényes humorral enyhített hősét senki sem látta a magyar
irodalomban.
Nemzeti eposzt akart írni, Vörösmarty szándéka rügyezett benne, de nem bírta megtalálni
az eposz szabását és hangját; nagy szándéka szétfolyt, apró erekké ágazott, inkább epizódok
ábrázolásához volt érzéke, regényes mellékeseményeket szövögetett. Félben maradt
kezdeményezései, tapogatózásai azonban megtermékenyítették az irodalom kertjét. A XIX-ik
század elején köréje sereglett az irodalom, meleg és tiszta egyénisége volt az összetartó
kapocs, kezdeményezései pedig egész nemzedéknek mutattak irányt. Ő is irodalmi életet
teremtett, mint Kazinczy, de egyéniségével nem nehezedett rá az irodalomra, nem voltak
hatalmi szándékai, hanem utakat jelölt ki, magvakat vetett a lelkekbe és fiatalon, szelíden
elköltözött a földi terekről. Kazinczy szenvedélyes irodalmi rajongásából Kisfaludyban
áhítatos átszellemültség lett, szerény, de tiszta fény; a legjobbak ültek köréje, köztük
Vörösmarty Mihály.
A fiatal magyar színjátszást ő látta el eredeti darabokkal. Nagyon termékeny drámaíró volt,
a nemesi pátosz drámai csapongásával kezdte, de később ítéletet mondott önmaga felett. (Akit
ilyen szigorú őszinteség és önzetlenséghatott át, annak népszerűnek kellett lennie s éppen a
legkülönbek szemében.) Nyugtalansága a történelem széles mezőit járta, nemcsak a honi
históriát, Bizáncig merészkedett s „Irene“-jét, bizánci tragédiáját, legsikerültebb műveként
könyveli el az irodalomtörténet. Az „Irene“-ben csakugyan lehiggadt pátosza, megnemesedett
tragikai felfogása. Magyar vonatkozásban azonban a „Stibor vajda“ a legfontosabb darabja.
Bevezetése, melyet érdemes összehasonlítanunk Kisfaludy Sándor „Kún Lászlója” elé írt
beköszöntő versével, így kezdődik:

„Ezen csekély munkámat fogadd el, kedves

Barátom, oly szívbéli érzettel,
Mint nyújtja a szerző; nem ingerel
Ugyan szelíd örömre, mert komor
Színekkel festi egy setétb időnek
Gyász állapotját, melyben a szegénység
Lenyomva érez igában szenvedett
S az emberszámbul is volt türűlve.“

A „Stibor vajda“ már Eötvös József társadalomszemléletének előhírnöke, a romantika

éppen úgy összefonódik benne a társadalmi realizmussal, mint Eötvös Józsefben. Kisfaludy
Károly „a szív, a természet és az emberiség“szentháromságát vallotta, a romanticizmus, az
érzelmesség és a társadalmi felvilágosultság léptek frigyre benne, akár Eötvös Józsefben. A
XVIII-ik század végén egy ideig úgy tetszett, hogy a közel-nyugatról beözönlő idegen
irodalmi hatás végképpen rátelepszik irodalmunkra. A két Kisfaludy jótékony szerepet
gyakorolt a romantika magyarrá színezésével, saját életünk ábrázolása felé serkentették az
irodalmat. Kisfaludy Sándornál még merőben felszínes volta magyar ábrázolás, Károlyban
már elmélyült és a valóságot súrolta. A „Stibor vajda“ vad-romantikus alkotás, a vajdafi és a
jobbágyleány szerelmének története; érzelgős kapcsolat tragikumába rejti a szembenálló
társadalmi osztályok harcát. Nem mélyül társadalmi drámává, a népsorsról nem mond olyan
tökéletes, nyílt vallomást, mint Tiborc a „Bánk bán“-ban, de a „Balassa Menyhárt“ árultatása
óta először ábrázolja történelmünk százados „hősét“: a szörnyeteggé nőtt nagyurat és az
ábrázolás romanticizmusába gazdag reális színeket kever. A „Stibor vajda“ Kisfaludy Károly
egyetlen komolyabb lépése a magyar sorsdráma felé.
Vígjátékai többnyire éppen úgy a vidéki kúriák életéhez tapadnak, mint bátyjáé. Károly is
vidéki házasság-bonyodalmakat dramatizált, figurái ugyancsak a kúriák lakói, de sokkal
élőbbek, érdekesebb, mint bátyjáé. Kisfaludy Károly már előadható darabokat írt, drámáinak
színvonala lassú ütemben ugyan, de folyton fejlődött. Nem volt forradalmi alak, nem hozott a
magyar irodalomnak meglepetéseket; lassan, nagy belső küzdelmek árán lépett egyet-egyet,
de folyton előre lépett és írói nemzedék sokasodott a nyomában. Kisfaludy Sándor lezár egy
korszakot, a nemesi kúria világát ő mutatja meg utolszor. Kisfaludy Károly kitört a kúriából, a
nemesi-nemzeti tudat sivárságából, új írói magatartást tanúsított, mely a nemzet szélesebb és
korszerűbb ábrázolása felé tör.
Kisfaludy Károly elbeszéléseket is írt, érzelgős történeteket („Barátság és szerelem“, a kor
előírása szerint a mondát elegyítette a rémtörténettel), legsikerültebbek kétségkívül humoros
elbeszélései, Tollagi Jónás és Sulyosdi Simon históriája. Mindkettőben túlságos szerepet juttat
a naiv szerelmi bonyodalmaknak, de a „Sulyosdi Simon“ helyenként finom szatírává mélyül,
nagyszerűen jellemzi a Nagy Parlagot s a parlag fiának bevonulását a fővárosba. Nyelve ízes,
élő magyar próza; elbeszéléseivel is úttörő munkát végzett.

Magyar földindulás
Kölcsey Ferenc társadalompolitikai hagyatéka eléggé bizonyítja, hogy a XIX-ik század
első felében egyszerre támadt fel a nép és a nemzet. A szűk rendi szabadság-eszme
tarthatatlanná vált, a főnemesség és a nemesség jobbjai sem vállalták már érte a felelősséget.
Kölcsey Ferenc II. Rákóczi Ferenc vállalkozásában a korona után törekvő nagybirtok utolsó
történelmi kísérletét látta, — más kérdés, hogy mennyire volt igaza Kölcsey Ferencnek, — de
merész véleménye elárulja, hogy a nemzeti gondolat régi keretei korhadtan szétmállottak és a
legjobbak új forma teremtésére gondoltak.
A nemesi nemzet előbb a néppel hasonlott meg, most pedig önmagával; a nép pedig, mint
a kitartó folyóvíz, egyre nagyobb darabokat szakított le a kiváltságos réteg partjából s ha a 48-
as jobbágyfelszabadítás nem is oldotta meg a népi kérdést, de a nemesi nemzet kereteinek
szétfeszítésében óriási szerepet játszott. Azok az alföldi városok, melyek már a
jobbágyfelszabadítás előtt „örökáron“ megváltották magukat s így megszabadultak a jobbágyi
munkarendszer járma alól, nagyszerűen megállottak a saját lábukon és a népi önkormányzat
komoly lehetőségéről adtak hírt. A nemzeti önállóság és a népszabadság eszméje egymás
mellett futott és nem volt kétséges, hogy a régi formák romjai fölött új nemzetnek kell
születnie.
A magyar nyelvnek a hivatalos életben történt előrenyomulása is a társadalmi
felszabadulás szolgálatában állott. A közügyek folyását eddig csak a latinul beszélő réteg
értette, most a politika titokzatos élete egyszerre megvilágosodott a tömegek előtt, a latinul
nem tudó, népi sorban élő köznemesség benyomult az ódon megyeházára. Hasonló izgatottság
keletkezett a nép körében is; a márciusi forradalom szelére egyszerre megalakultak az alföldi
népkörök és hetek alatt megteremtették a mezei programot; a gyors öntudatra ébredés csakis
úgy magyarázható, hogy hosszasabb készülődés robbantotta ki. Mióta magyarul lehetett
szónokolni, a haladó szellemű nemesség megyéről-megyére ment gyűlésre, a megyegyűlések
kis parlamentekké alakultak és széles körben sugározták szét eszméiket. Mozgolódni kezdtek
a nemzetiségek is, — minden megindult Magyarországon, az új nemzetteremtés
esedékességéhez egyre kevesebb kétség fért. Ennek a történelmi folyamatnak volt a
kirobbantója Széchenyi István, a nagy romantikus, reális végrehajtásának vállalója Kossuth
Lajos és legnagyobb hitvallója Petőfi Sándor.
A magyarság hosszú évtizedeken keresztül készülődött erre a folyamatra s midőn az új
nemzeteszme megvalósítására került a sor, tehát feladatok és áldozatok vállalására, a nemzet
ontotta az értékeket; minden feladatra akadt vállaló és teljesítő. Az elfáradtnak tetsző
társadalom egyszerre vulkánná alakult, a romok helyébe friss életanyagot küldött
mélységéből, a társadalmi és emberi kicserélődést olyan gyorsasággal hajtotta végre,
amilyenre kevés példa van a történelemben.
Az új nemzet keretei és létfeltételei merőben elütöttek a tegnapi nemzettől. Tegnap még a
nemesi nemzet fogta a gyeplőt. Napóleon ellen még „nemesi insurrectiót“ hirdetett, görcsösen
kezében tartotta a vármegyét s csak igen lassan volt hajlandó Werbőczy által körülbástyázott
kiváltságaiból engedni. Most a maradi rétegeket lassan megszállotta a pánik, félelmetes
jobbágyi tömegek ostromolták a nemzet kapuját s a falak őrei gyakran inkább az
ostromlókhoz húztak. A magyar jobbágyság milliói nemzetté akartak előlépni; a nemzetiségek
tömegéről pedig senki sem tudta, hogy hajlandók-e nemzetté lenni. „Nemtelen“ származású
hivatalnokok és másodrangú közjogi helyzetben veszteglő polgárok törtek elsőrangú nemzeti
szerepre, eddig szétválasztott elemek akartak összefolyni és eddig többé-kevésbé összetartozó
elemek fordultak az új nemzeteszme ellen. A Habsburgok ugyanis most sem feledkeztek el a
„divide et impera“ elvéről s nemcsak a nemzetiségeket uszították újjászületésünk ellen,
hanem a Bécshez szító főnemesek és hivatalnokok is tervszerű belső aknamunkába kezdtek
ellene.
Nemcsak az irodalomban, hanem az egész magyar életben Petőfi Sándor érezte át
legjobban ennek a történelmi alkalomnak nagyságát és fontosságát. Petőfi a „magyar
nemesről“ szóló gyilkos szatíra szerzője, „Az Apostol“ kérlelhetetlen szocializmusának
hirdetője, a „Palota és a kunyhó“ fenyegető forradalmi jövendölésének írója, az „Akasszátok
fel a királyokat“ harsonása: ízig-vérig nemzeti költő volt; sovinizmusba csapó nemzeti érzés
hatotta át az első magyar paraszt-szocialistát, Táncsics Mihályt is. De mindkettejük
nacionalizmusa merőben különbözött a nemesi nacionalizmustól: az új nemzetteremtés
lehetőségétől ittasodtak meg, minden dolgozót magához ölelő nemzeti közösség
megteremtéséről álmodoztak. Petőfi pátosza ebből az új nemzeteszméből táplálkozott, azt
hitte, hogy egykönnyen lerázzuk magunkról a múlt terheit, a történelmi örökség lomha súlyát.
Fanatikusan remélte, hogy megifjodik a magyarság, mert tömérdek friss erő árad testébe.
Petőfi a magyar nemzeteszmétől társadalmi igazságok diadalát várta, magas emberi rangot
szemlélt benne és éppen ezért, elsőrangú vonzóerőt tulajdonított neki, végtelenül hitt
ellenállóerejében és feléje áradó európai rokonszenvre számított. Hirtelen, de tökéletesen
beolvadt ember tudott csak ennyire hinni a felcsillanó új nemzeteszme diadalában. Petőfi a
maga beolvadásának határtalan belső izgalmát és megrázó örömét kiterjesztette a készülő új
nemzeteszmére és sorsára.
Új nemzeteszménk valóban számos idegen származású egyéniséget hirtelen és
szerencsésen beolvasztott a magyarságba. A népi felfrissülés és a faji felfrissülés útja
egyszerre megnyílt. A szabadságharc vége felé már csaknem megegyeztünk
nemzetiségeinkkel s a széles ölelésű új nemzeti közösség bizonyára a természetes, önkéntes
beolvadás melegágya lett volna. A szűk és gondosan körülhatárolt nemesi nemzet helyébe
átfogó közösségi eszme került, a forradalom és a szabadságharc elsősorban ezt az eszmét
viselte homlokán. A 48-as forradalom nem népi, de nem is polgári forradalom volt, hanem
egy új nemzeteszméért kigyúlt harc, mindenkit magához ölelt, aki áldozatot vállalt érette.
Társadalmi alkatát az összefolyó elemekből kialakuló eredő döntötte volna el. Féltenünk
kellett volna-e ettől az új közösségi „képlettől“ a magyar sajátságokat és jellegzetességeket?
Aligha, a magyarság egyelőre ontotta értékeit, mint a vulkán. A hirtelen beolvadt Petőfi az új
közösség kereteit és etikáját teremtette meg, határait rakta le, de ugyanakkor Arany János
diadalmas hullámokkal árasztotta „ázsiai múzsánk“ örökségét, keleti életszemléletünket;
megindult népköltészetünk gyűjtése, Ipolyi Arnold pedig már dolgozott az ómagyar lélek
rehabilitálásán. Horváth Mihály élőmunkát végzett a magyar népiség történetéhez. Jókai
Mórban rügyezett mesevilágunk reneszánsza, Kemény Zsigmondban az erdélyi ballada
emelte fel arcát. Kossuthban megindult az európaiság vajúdó, szintézis felé vergődő
egyesülése „magukkal hozott“ államalkotó ősképeinkkel; nagyvonalú parasztmozgalom is
nyugtalankodott, mint a holnap zenéje. Az új nemzeteszme szerencsés időben ütötte fel a
fejét, mert jelentkezése egybeesett a magyarság még sohasem tapasztalt belső áradásával,
mély élményeink nagyarányú kitörésével. Az új nemzet csak a nemesi nemzethez viszonyítva
lett volna „új“, de széles emberi értelemben a miénk lett volna.
Ebben a korszakban találkozott a felvilágosodás a magyar öntudattal, most öltöztek
„testbe“ a felvilágosodás igéi, most mértük meg az életünket és jelöltük ki holnapunk útjait a
felvilágosodás fényénél. Horváth Mihály csanádi püspök olyan történelem-szemléletet bontott
ki, mely Hajnóczyéknak is becsületére vált volna; Ipolyi Arnold püspök pedig a pogány
magyarságot igazolta. Nyoma sincsen a fogalmak és az életelvek ama végzetes
megszűkülésének és összetöppedésének, a világosságtól remegő kegyeskedésnek és szellemi
szolgaságnak, mely annyira jellemzi az 1867 után következő időket. Szabadelvűség kapott
lábra, de távolról sem a későbbi, a kapitalizmus árnyékában élősködő „liberalizmus“
előfutára, hanem az előítéletektől mentes, tiszta emberi igazságért égő gondolkodásmód, a
közösség egyetemes érdekeire támaszkodó független elvi magatartás, a dolgozók jogait
biztosító szabad nemzeteszméért kiálló hősiesség.
Az irodalom teljes egészében vállalta az új nemzeteszmét és vállalta a véle párhuzamosan
futó társadalmi szabadságeszmét. A regény, mely eddig mellékösvényen bolyongott, a
társadalom szolgálatába áll; Eötvös József hitvallást ír az irodalom társadalmi szerepéről,
Kuthy Lajos a romantikus regényt a magyar valóság ábrázolása felé hajlítja. Drámáinkban
egyszerre kigyúlnak társadalmi kérdéseink, megnyilatkoznak valódi társadalmi
konfliktusaink. Arany János eposzt, Eötvös József pedig regényt ír a nemesi nemzetszervezet
korhadtságáról, Petőfi széles hatású emberi hangszerré avatja a politikai lírát; az új nemzet és
az új társadalom arca megszületik az irodalomban és átjárja a lelkeket.
A magyarság olyan emberi szerepre vállalkozott Kelet-Közép-Európa életében, amilyen
szerepet a francia forradalom vitt egész Európa életében. Szerepünk Petőfi Sándorban vált
tökéletesen tudatossá, ő szolgálta legodaadóbb hűséggel, ő tette rá habozás nélkül az életét, ő
látta előre, hogy az új nemzeteszmének és a 48-as magyar szerepnek bukása: végeláthatatlan
tragédiák kútfője lesz. Lírai érzékenysége a magyarság életösztönévé nőtt; határtalan belső
szabadsága terek és idők fölé emelkedett és olyan mértékkel mérte sorsunkat, mint senki e
hazában.
Petőfi nem is várta meg az új nemzeteszme temetésének napját. A többiek életművében
pedig törést találunk1849 után. „Az elveszett alkotmány“ Arany János már csak néha érez fel,
de soha sem merészkedik elő többé olyan bátran és szabadon, mint 1849 előtt. Jókai Mór
maga vallja be, hogy egészen más író lett volna belőle, ha nem bukik el a nagy vállalkozás.
Vörösmarty meghasonlottan bolyong és alig ír többé. A Habsburgok most másodízben
tiporják le a magyar élet és szellem vetését, olyan kor jön, mely lehetetlenné teszi szellemünk
újabb kitörését s eleinte erőszakosan, később pedig hamis nemzeteszme lidércfényével és a
rontás finomabb fegyvereivel akadályozza meg a magyar tudat újabb sűrűsödését és áradását.

A romantika elmélyülése
 Vörösmarty Mihály
(1800-1855)

Vörösmarty Mihályban is sok út futott össze, akár Csokonaiban, mindenekelőtt a deákos

magyarság és Kisfaludyék nemzeti-nemesi romanticizmusa; az antik formát össze akarta
békíteni a nemzeti tárgyú és szellemű regényességgel. Merész, de eleve reménytelen kísérlet
volt ez, Vörösmarty romantikája, olyan mély forrásokból táplálkozott, hogy eredeti formát
kellett volna teremteni neki, de nem volt forradalmi alkatú író, megbecsülte az örökségi leltár
minden tárgyát: Kazinczy, Virág Benedekek, a Kisfaludyak hagyatékát maradéktalanul átvette
és géniuszába illesztette. A nemzeti romantika hagyománya mellett magáévá tette Kazinczyék
érzelmességének és érzelgősségének egész kelléktárát; a fiatal Vörösmarty egyik barátjához
írt levelében így nyilatkozik Perczel Etelkáról: „Alkony volt; ifjúsága legszebb bíborában
állott, szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi
származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével... Én holmi
apróságokkal foglalatoskodtam s ő ismét hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy
kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de amidőn a kérdés szép hangjai
ezüstként hangzanak oly ajakról, amelyen csak ily csekély kérdésért is a szemérem harcol, oh,
akkor barátom ne legyek-e oda?“ Vallomásának hangja a magyar szentimentalizmus legszebb
és legőszintébb csengése.
Kisfaludy Károly hatása „népiességre“ sarkalta; népi érdeklődése legkedvezőbben
nyelvében nyilatkozik meg: sok mindent föl mert szívni a köznyelvből, bár inkább csak
elemeket s nem törvényt és alkatot, mint Csokonai. Kazinczy hatása viszont abban
nyilatkozott meg, hogy Vörösmarty sokáig nem tudott megszabadulni a német minták
nyűgétől. Mióta Magyarországot a Habsburgok mereven elzárták a francia szellem és
társadalom, szerintük, kártékony hatásától, kelet-európai tájékozatlanságban topogtunk. A
külső hatás egyetlen irányból jött s távolról sem a legkedvezőbb német hatás érkezett
hozzánk, hanem a lompos átlag, mely közízlést teremtett és az írónak ehhez a közízléshez
kellett alkalmazkodnia. A deákos magyarság azért tartotta magát olyan erősen, mert az új-
latin kapcsolat hiányát pótolta.
A tágas látóhatárhoz szokott magyar lelket eltorzította a hosszas politikai és szellemi
rabság és bizonyos alacsonysági érzettel verte meg. Az írók észrevették, hogy szellemi
fejlődésünk a folytonos elnyomás és korlátozás folytán tele van hiányokkal s szellemi pánikot
kaptak, megdőlt szellemünk autonómiájába és lelkünk termőerejébe vetett hitük. A hiányokat
kívülről érkező anyaggal és gyors ütemben akarták pótolni, így kerüli a német irodalmi lőre a
nemes veretű magyar kehelybe. Ez a szellemi végzet bizonyos mértékben a legjobbakat is
kikezdte, többek között megakadályozta Vörösmarty Mihályt abban, hogy Arany „El-veszett
alkotmányának“ forradalmi újításait: a magyar realizmust és a groteszk ázsiai életszemléletet
megértse. Vörösmarty azt írta bírálatában, hogy Arany eposza olyan, mintha irodalmunk
„vaskorát élnők“ s bírálata kedvezőtlen hatást tett Arany János további fejlődésére; Arany is
igazodni kezdeti a fertőzött közízléshez.
A fiatal Vörösmarty versei a szentimentalizmus jellegzetes termékei, sorai helyenként
mintha Kazinczyból szakadtak volna ki. A nyelvújításból Vörösmarty vett át legtöbbet a
„nagy nemzedék“ tagjai közül. Terjengős, regényességgel oldott balladái is a németes irányt
ápolják; balladaszerzés közben Toldihoz is eljutott s Toldi-balladája a tanúság, hogy Ilosvai
Selymes Péter régi-magyarságát nem értette, sejtelme sem volt mélységéről. Pedig
Vörösmartyban gyúlt ki az önmagára eszmélő kor egyik legkövetelőbb szükségérzete:
visszateremteni a múltat; de egyelőre csak légvárakkal és festett díszletekkel tudta
benépesíteni a múlt avarját. A nemesi osztály időszerűtlen történelemszemlélete és avult
esztétikája lobbant fel Vörösmartyban zseniális erővel, a fejlődés legmagasabb fokán, de
alapvető tévedéseivel terhelten.
 A fiatal Vörösmarty magyarság-élménye legdúsabban eposzában, a „Zalán futásában“
nyilatkozott meg. A „Zalán futásának“ már első sorai elárulják, hogy lidércfény után fut: „régi
dicsőségünknek“ s nem létezésünknek és lényegünknek „mélyen enyésző fényét“ keresi.
Rögtön a költemény elején megzendül a nemesi-nemzeti pátosz hangja és felbugyognak a
szentimentalizmus forrásai. Végtelen seregszemlékkel tölti meg eposzát és a felvonuló
ómagyarságot olyannak ábrázolja, aminőnek a nemesi inszurrekciót képzelték a jámbor
honnmaradottak. Nagyon gyér fogalmai voltak Vörösmartynak kelet népe igazi arcáról csak
vasas, nehéz lovasságról, agyonfegyverzett hősökről és „lovagi“ lelkekről tudott,
összetévesztette vélük a magyar őskort; hősei mintha kezdetleges tankönyvek lapjáról
lépnének ki. Hangja mesterkélten patetikus, de egyszerre természetes lesz, ha átcsap a
mesébe, az „epizódba“. Ha tündéri tájat, mesébe boruló vidéket, hajnali pírral derengő
mitológiát fest, egyszerre fölszabadul költői ereje és kiragyog a sorokból nagysága.
Vörösmarty legősibb öröksége az „Ezeregyéjszaka“ volt, a kifogyhatatlan bőségű, életből és
álomból szőtt keleti mese, mely ott virágzott életérzésének mélyén, néha merészen túlnőtt
költői tudatának küszöbén, de sohasem bírt diadalmasan, mindent elborítva előtörni.
Vörösmarty többnyire romantikává párolta az élet nedveitől duzzadó keleti mesét, légiessé
„finomította“.
A „Zalán futásában“ a „hadvészt“ sem tudta, nem is tudhatta olyan élményszerűen
kifejezni, mint például Zrínyi Miklós. Egyhangú seregszemlék azonos kaptafára húzott harci
jelenetekkel váltakoznak, hosszas szónoklatok dörögnek a harci mezőn, mintha
vármegyeházán, vagy diétán lennénk, néha beavatkozik a dolgok folyásába Hadúr és Ármány,
a két mesterséges isten; az eposzi „machina“ eléggé kezdetleges. A „Zalán futása“ nagyszerű
lírai epizódokkal enyhített végtelen ódaféleség, a magyar nemesi ihlet hallatlan méretű és
költői szépségekkel megrakott kitörése, a rendi lélek avas történelem-szemléletének
megnyilatkozása.
Vörösmarty történelemszemlélete és magyarságélménye drámáiban mélyült el. Főként
szomorújátékokat írt és az ötödfeles jambussokkal inkább megfelelt romantikus költői
modorának, mint az antik forma. Az antik forma az élet, az egyetemes létezés dús élményének
kifejezésére termett, nagyszerűen szolgálta „Ludas Matyit“ és az „Elveszett alkotmányt“, de
elemi ellentétben állott a keresztény-európai kultúra gyermekével: a romanticizmussal.
Vörösmarty azonban jól akart sáfárkodni egész örökségével, nem merészelt szakítani az antik
formával, hanem romantikus epikájának szolgálatába állította. Mennyi erőt és időt pazarolt
erre a szerencsétlen kísérletre!
A „Délsziget“-be belezsúfolta pazar romantikus élményeit és a keleti mesét s ezt a
roskadásig gazdag élményanyagot antik formába nyomorította, mi lehetett ennek a kísérletnek
eredménye, mint formai ellentmondás, meghasonlás? Kozmikus és kozmogóniai epikát akart
teremteni, de nem talált hangot és formát hozzá, nem találta meg a magyar őskultúra és
őslélek nyomait. Genezisünket szerette volna megírni, de csak spekulatív képzelgéssel bírta
megközelíteni. Vörösmarty hibája ez? Távolról sem, hiszen nem a népből jött, tehát az
ősköltészet és őshagyomány még viruló vidékéről. A „magas“ szellemi élet pedig már nem
ismerte és még nem fedezte fel az ó-magyar hagyományt.
Legsikerültebb költői elbeszélése a „Két szomszédvár“, de már az elején ismét éreznünk
kell, hogy a „választékos“, „fennkölt“ és „érzékeny“ mondanivaló milyen keservesen nyög az
antik forma igájában. A „Két szomszédvárt“ azt is elárulja, hogy mennyi mindent felszívott
Vörösmarty a nyelvújításból: szavakat, képeket, fordulatokat, melyek teljesen elavultak azóta.
Olvasás közben enyhül idegenkedésünk, a költemény tárgya és légköre magyar; a táj ismerős
dunántúli vidék. Helyenként előtör Vörösmarty utánozhatatlanul gazdag kozmikus mámora, a
mély-romantika hangja, de az átlag-romantika izgatószerét is bőségesen használja: a
rémségeket túlzottan kiaknázza.
 Költői egyénisége sokkal tisztábban bontakozott ki drámáiban, így a „Vérnász“-ban.
Nyugodtabb, tisztább képek sorakoznak, nagyvonalú kozmikus vigaszok és már össze tudja
békíteni képeiben a természetet a természetfelettivel. Drámáiban a magasabb rendű romantika
tör elő: felszabadult mamutszenvedélyek viaskodnak, ez volt a lírikus Vörösmarty iskolája,
készülődés a nagy pillanatra, midőn majd az ő roppant lírai szenvedélye szabadult fel:
kétségbeesett emberi harca a kétségbeeséssel. Érzelmessége és romantikája megférfiasodik és
megmagyarosodik a „Vérnász“-ban, ezért fontos határkő fejlődésében.
Kevésbé sikerült az „Árpád ébredése“. Csaknem minden magyar költőt megfertőzött ebben
a korban az oktató, prédikáló s egyben lelkesítve szavaló hangnem, mindenki a nemzet
praeceptora akart lenni, Vörösmarty is, holott a magyar prédikáció akkor ért fejlődésének
csúcspontjára, midőn a XVI. században bíborszínűre festette a mérhetetlen tiszántúli indulat.
A „Marót bán“ azonban ismét azt példázza, hogy a romantika mennyire magyarrá nemesedett
benne; eltűnik a német romantika végtelenbe meredő kielégíthetetlensége és a romantikus
izgalom klasszikus ízzel, érettséggel, önmérséklettel elegyedik, ő és Kisfaludy Károly
ábrázolja a XVI. század óta először a bősz magyart, a történelmi „szörnyeteget“. Érdekes,
hogy a kegyetlen magyar nagyúr mennyire azonos a „kegyetlen törökkel“,Vörösmarty már
éreztette keleti szabásunk kettőségét: az úrban a keleti kán vad hatalommámora tört elő, a
népben a keleti mese ezerszínű pázsitja virult és a keleti vallások mindent megértő, beletörődő
bölcsessége élt. A „Marót bán“ az úri magyarság tragikus meghasonlását ábrázolja: a vad
történelmi események között kényszerűen eltorzult, testvérgyűlöletbe süllyedt embert.
Mennyire mélyebbről jön Vörösmarty „magyar látomása“, mint a Kisfaludyak lelkes nemzeti
romanticizmusa. Vörösmarty a magyarság és a törökség drámai harcában is megsejdítette a
kelet-európai végzetet: a történelmi elintézetlenségek háborgása közepette végzetes
félreértések közé vetődik mindkét fél, konok ellenfelekké válnak azok, akik legbévül csaknem
azonosak. A „Marót bán“ befejezése mélyen és jellegzetesen magyar, a tragikus katarzis, a
drámai megtisztulás: újabb harc áldozatos vállalása.
„Az áldozat“ megrázó magyar „tájképpel“ kezdődik:

„Egy napja már, hogy bolygók e vidéken

S még emberarcot nem láttam; de messze
Csonttal fehérlő tért és halmokat.
Úgy látszik e hon el nyelé lakóit
S a föld alatt adott nekik hazát.“

A csont a legjellegzetesebb magyar történelmi emlék; a várak, kőházak és kalyibák rendre

elpusztultak, a csont azonban megmaradt, a „föld édes anya“ befogadta és megőrizte. „Az
áldozatot“ ismét csupa „eltévedt lovas“ népesíti be, egymás mellé rendelt sorsok, akik egymás
ellen tévednek, hínárba buknak, mocsárban vergődnek. Az úrfajta dúl ebben a darabban is,
Vörösmarty a népet még nem vette észre, ám: az úrfajta legősibb vonásának a kegyetlenséget
tartotta. A dráma vége is kegyetlen katarzis: az emberáldozás vére szökik fel.
„A bujdosók“ Vörösmarty királydrámái közé tartozik; mihelyt közismert történelmi anyag
jutott a kezébe, megtört költői ereje, nem volt elegendő bátorsága az anyagból eredeti művet
gyúrni. De ebben a darabjában jelentkezik uralkodó erővel a mély-romantika: látomások,
álmok, sejtelmek, a tudat alatti és a tudat fölötti világ különös hangjai, képei. Egyik
jelenetében rilkei élmény villan fel: az életben maradt benső együttélése a halottal. Az elhunyt
sírján pedig a romantika „kék virága“ bontja szirmait, őrültek jelennek meg darabjaiban s
beszédük: tiszta expresszionista költészet. A romanticizmus, a metafizikai megérzés és az
expresszionizmus sajátságos szövevénye élt Vörösmarty Mihály szellemének mélyén.
Messze mai történelmi drámáink felett állanak Vörösmarty darabjai, egy magyar tudattal
telítettebb nemzedék a színpadon is érti majd és méltányolja. Néha ösztönösen rátalál a tömör,
sűrű drámai beszédre. Hédervári Kontban sikerült megütnie az „országos úton járó“,
fergeteggel feleselő, magára maradt magyarnak egyedülvalóságában is végtelen emberi
önérzettől pattanó hangját, ezt a valóban magyar drámai beszédet.
Itt-ott rátapint valódi mitológiánkra, a mi „alvilágunkra“, a „föld édes anyánk“ méhére,
mely „rontva és teremtve szüntelen az elmulandók magván dolgozik“, Fölrémlett előtte a
pogány szertartás: az elevenen való eltemetkezés. A magasból pedig szellemekkel telített
világ hangjait hallotta. Drámái nem egy hősre és egy cselekményre épített művek, nem
túlkoncentrált darabok, hanem drámai szabású nagy lírikusnak, világokat egyesítő költői
léleknek megnyilatkozásai: csordulatig merítenek nem csak az életből, hanem az ember
mélységéből is.
Legparádésabb drámai műve, a „Csongor és Tünde“, költői gazdagságának és tévedéseinek
egyként gazdag tárháza. Mindaz, amit valóban a meséből szívott fel, nagyszerűen sikerült,
elsősorban a sárból gyúrt s elemi bűbájjal megáldott figurák és a népmese groteszk
miszticizmusának szülöttjei: Balga és Ilma, Mirigy és az ördögfiak. Balga és Urna elárulják,
hogy milyen mély vonzalmak éltek a költőben a realizmus felé. De Csongor és Tünde
túlságosan légiesek, „tüneményszerűek“, a valódi mese párolásából születtek. A darabban
párhuzamosan egymás mellett fut az élet és az álom, a valóság és a mese, holott az ős-
mesében szervesen összefonódnak, akár az emberben a test és a lélek szétbonthatatlan
kettőssége. A „Csongor és Tünde“ gazdag költészete, nyelvének utolérhetetlenül tiszta
zengése sok mindenért megvigasztal, de nem takarja el alkatának alapvető tévedéseit.
Vörösmarty kitűnő prózaíró volt, legsikerültebb beszélye „A holdvilágos éj“, prózánkban
először jeleníti mega csodálatos népmesei éjszakát, midőn átalakul a létezés arca és egy másik
világ üli torát. Enyhe humorból, a népmese külsőségeiből és saját, nem közönséges, de csak
félig fejlett bűbájos hajlamaiból építette elbeszélését. Tisztán folydogáló prózáját azonban
minduntalan zátonyok zavarják, a mű-grammatikának, a tápláló mélységtől elszakadt
nyelvnek zátonyai. Vörösmarty a közép-rendhez tartozott és nagy hatást tett rá ennek a
rétegnek tudákosságtól megrontott nyelve. „Beszélendek“ — és hasonló erőszakolt
latinosságok, tudákos igealakok és nyakatekert mondatszerkezetek törik meg gyönyörű
magyar prózájának vonalát; nagyon hiányzott Vörösmartynak a népnyelv tápláló és ellenőrző
szerepe. Másik elbeszélése, „A kecskebőr“ pórrege, az elején egyszerre eltalálja az egyszerű,
kristálytiszta epikus hangot, leszáll „fennkölt magasságából“. A rege elején a „tündérkert“
igazi népmesei táj, mert szerves kapcsolatban van a „gazos“ élettel, belőle nő ki. De a rege
derekán ismét megzavarnak a nyelvi zátonyok: „látandók“, „követendő vala“ s láttuk helyett:
„látók“, — az okoskodó műnyelv és a romlott társalgási nyelv erőszakolt latinosságai.
Humora gyönyörűen előretört prózájában; a költő leveti feszes, „fennkölt“ tartását,
természetes mer lenni. Humora egészen egyedül áll korában: esztétikai árnyalatai vannak;
magasrendű költői humor.
1829-ben történt első nagy, szabad lírai lélekzetvétele, a „Hedvig“, mely elárulja, hogy
magasabbra ívelő pálya vár reája, mint a magyar romanticizmus és a szentimentalizmus
örökségének összefoglalása. Ebben a versében mára mélyromantika egyik legköltőibb
törekvése jelentkezik: az érzéki világ elszánt átlelkesítése, az átlényegülés titkainak izgalma.
1830 után sűrűbben üti meg a népi hangot is, de mint Kisfaludy Károly, ő is Goethe tanácsa
nyomán, tehát elméleti úton próbálta a „magyaros“ és „népies“ stílust megcsinálni, nem volt
elég bátor, hogy a közvetlen forrásból merítsen.
Az epigramma elvezette a szatírához, de egészen öregkoráig megmaradt tanítva javító,
„nemesítő“ pátosza, mely arra kényszerítette, hogy folytonosan emelvényen érezze magát s
lírai prédikációkat szavaljon. Első tökéletes nagy versének a „Szép Ilonkát“ tekintjük; 1833-
ban írta. Az érzelmesség végre elveszti ebben a versben németes elvontságát és merevségét,
artisztikussá tisztul és egyben: magyarrá keményedik, férfihangon zeng; ez a férfihang törte át
a reánk rakodott német szentimentalizmus szigetelőanyagát. A „Szép Ilonkát“ természetes,
helyenként kísértetiesen megejtő bűbájosság ragyogja be.
A „Szózatot“ Kölcsey nyomán írta, de igen jelentős tágulás történik ebben a
költeményben: a magyarság a nagy európai népcsalád természetes gyermekeként jelentkezik,
Európában hisz és Európához szól. A Széchenyi-korszak mély hatást tett Vörösmartyra; az
„emelvényről“ szavalóversek tömegét írta ebben az időben. „Nem olvadoz fel hőkebled
hava?“ — kérdi az „úri hölgytől“ és azt ajánlja a hölgynek, hogy emelje fel „bájainak
zászlaját“. A közönség efféle verseket várt a legnagyobb magyar romantikustól s Vörösmarty
ilyen versekben pazarolta el egyik legmélyebb romantikus hajlamát: az etikai forradalom
hirdetését.
Érett korszakának legszebb termékei közé való a „Fóti dal“, a szélcsendnek, a betelt
mámornak, a gyümölcsözés idejének pompás ódája. Széles, nyugodt szárnycsapással
mozdulnak benne az ideák, azután elülnek, szétterítik szárnyaikat, mint a kinyílt virágok.
Valóban szüreti költemény ez a vers: az erjedő must lázadó illata óborok aromájába nyugszik.
Utána a Laura-versek a legjelentékenyebbek, bár a legismertebb Laura-versben („A
merengőhöz“) ismét megcsendül a fennkölt prédikáció kenetes hangja; nagyon súlyos
megrázkódtatások kellettek ahhoz, hogy költői örökségének batyuit eldobja és felszabaduljon
a feszes, fennkölt magatartás alól, melyet a kor kényszerített reá. Laura-versei nem túlságosan
meggyőző szerelmes versek, inkább ünnepélyes, oktató hangú érzelmi megnyilatkozások, az
öregedő férfi megrázó szenvedélyének nyomait hiába keressük bennük: díszítő jellegű lírai
ömlengések. Házassága aligha lehetett boldog, ha nyugodt volt is; de Vörösmarty életével ma
még nem foglalkozhatunk közelebbről, még mindig tilos a „nagy nemzedék“ költészetének
humuszát: a költők egyéni életét a maguk valójában feltárnunk. Bálványokat csináltunk
belőlük s a bálványokat tisztelni és félni kell, „szentségtörő“ kézzel nem szabad hozzájuk
közelítenünk.
1844 táján Vörösmarty hangjában már bizonyos elkeseredést veszünk észre. Egyelőre a
köznemesi puritán elégedetlenség hangját üti meg, mint Apáti Ferenc feddő éneke háromszáz
esztendővel ezelőtt: csépeli az urat és a parasztot. Legmélyebb hangja 1846-ban tör ki először
„Az emberekben“. A reménytelenséget most már orgonázza; már nem a fa lombjai zúgnak,
régen letörte őket a vihar, hanem törzse búg vad mélységéből; nedvei már nem jutnak a
lombok vérkeringésébe, hanem a törzs nyílt sebein buggyannak ki. Az emberi gyötrelem
„életkorát“ érezteti; a csalódott romantikuson, a hajdani érzelmes rajongón kiütnek az emberi
szenvedés sok ezer éves stigmái s keleti kegyetlenséggel dúlja szét hajdani illúzióit. Eddig
reménytelen formai válságban gyötrődött, szokványos klasszikus és nyugat-európai formákba
préselte élményeit, mert a deákos magyarságot és Kazinczyék hagyatékát szentnek tartotta,
nem volt formai bátorsága, hogy szétrobbantsa. Eddig csak végletes szenvedélyeket tudott
ábrázolni, de ő maga ünnepélyes pátosszal tört ki, feszes tartással szólt a saját élményeiről,
most fölszabadul a saját végletes szenvedélye, formát és hangot teremt. Eddig lenge
élmények, illanó képek, lágy felhők és színes párák gomolyogtak a költőből, most
felszakadnak és súlyos léptekkel sorakoznak legmélyebb élményei. „Országháza“ című verse
kíméletlen, kegyetlen ostorcsapás, már nem a fennkölt lelkű, történelmi romantikától hevülő
köznemes beszél, nem is a „nagy történelmi vállalkozásba“ kezdő magyar nacionalista, hanem
„az ember“ emeli fel szavát. Az „Emlékkönyvbe“: egyik legnagyobb magyar káromkodás, ezt
a versét a forradalom után írta, a nagy vállalkozásnak, a vakmerő reményeknek végük volt, a
magyar fájdalom búvópatakként rejtőzött, de Vörösmartyból kitört, megtagadta az embert és
az életet. Az „Előszó“ is ennek az átoknak, ennek a tagadásnak a kifejezője. Egyelőre
nihilizmus borul a költőre, mintha a halott Petőfi vad fájdalma költözött volna beléje.
A „Vén cigányban“ a lírikus Vörösmarty még egyszer összeszedi minden erejét. Két nagy
műfajt írt egész életében: elégiát és ódát. Az elégia, az ő „Szép Ilonkája“ már régen meghalt,
de megmaradt az óda, mely a „Vén cigányban“ a közösség orchesterévé nő; a mély borúval,
sűrű füsttel és korommal küzdő vad magyar lángolást csak Kodály Zoltán „Psalmus
hungaricusa“ tudja ilyen erővel és tökéletességgel megszólaltatni. A „Fóti dal“ tiszta mámora,
a nemzeti költő lírai hivatástudata, a meghasonlott, öregedő férfi kétségbeesése, a kozmikus
költő képeinek izgató távlata: minden döntő élménye és költői erénye összefogózik ebben a
költeményben. Az emberi történelem korszakai, képei és eseményei érzésekké nőnek; az
emberi tudat korlátait széttöri az egész emberség „dagálya“, áradása, megrázó
kinyilatkoztatása. A líra végső csúcsára ér, egy sokat tévelygett, lassú, emésztő tűzben elégett
költő fölvergődik a lét csúcsára, tölgyfaként megáll a viharban, a villámok fényénél széttekint
és túlorgonázza a zivatart. A „Vén cigány“ után már csak egy verset írt: „Fogytán van a
napod”. Ez a vers még a „Vén cigány“ után is mérhetetlen fejlődési lépés. A halálosan
sebzett, gyógyíthatatlan kórtól gyötört, betegvérű, borba temetkező, családi életében
meghasonlott, rab földön sínylődő, kopott, öreg költő utolsó merész mozdulattal kilép
legnagyobb műfajából, az ódából és egészen egyszerű lesz. Juhász Gyula legszebb versei
íródtak ilyen „együgyű“, megszentelt hangon. Úgy áll előttünk az utolsó vers Vörösmartyja,
mint valamikor az elűzött igricek a magyar vidék mélységében, a sátorházak nyílása előtt —
az ó-énekmondók, akiket megtépett, megnyomorított a történelmi vihar, de még egyszer
elzengték testamentumnak is beillő panaszukat azon az egyszerű, végső tisztaságú hangon,
melyen közvetlenül a halál előtt rebeg az ember immár bénuló nyelve.

Vajda Péter
(1800—1846)

Vajda Péterről gyanúsan keveset szól irodalomtörténetünk. Megemlíti, hogy a német

romantika hatása észlelhető művein, prózáját dagályosnak ítéli, klasszikus mértékben írt és
legjelentékenyebb verseit többnyire meg sem említi. Vajda Péter még nem kapott helyet a
magyar tudatban.
Vajda Péterre csakugyan erős hatást tett a német romantika, talán nem is annyira az írók,
inkább a romantikus filozófia, elsősorban Schelling, bár lehetséges, hogy a filozófiai hatás
írókon keresztül érkezett hozzá, a német romantikusok ugyanis maradéktalanul felszívták a
romantikus filozófiát. Vajda Péter jobbágyfi volt, a föltörekvés nem rontotta meg, egyetlen
vonás sem fűzi a nemesi romantikához, nem ragadt bele Kisfaludy Sándor kátyújába,
romantikus hajlamai mélyebben vertek gyökeret. A természetet nagy egységnek tekintette, a
folytonos kozmikus tökéletesedés műhelyének s egyre tisztábban kialakuló értelemnek. A
világ Vajda Péter költészetében isteni költemény, akár Schelling filozófiájában, ezért a „dalt“,
a költészetet ő is a mindenség legfőbb értékének, a világszellem legtisztább felszabadulásának
tartotta. A filozófia története Schelling „esztétikai metafizikájáról“ beszél, ez a fogalom illik
legjobban Vajda Péter világára is.
Ha Vajda Péter csupán a mélyebb német romantika közvetítője lenne, gyorsan
végezhetnénk vele. De meg kell vizsgálnunk, hogy a német romantikus élményt hozzánk
hajlította-e s ha igen, milyen mértékben? Az összehasonlításra egy prózai írása, „Az éj fia“
fölötte alkalmas. Novalisnak, a német romantika legérdekesebb alakjának, aki Vajdára
jelentékeny hatást gyakorolt, egyik legnagyobb alkotása, a „Hymnen an die Nacht“, az
éjszaka misztériumának a himnusza; az éjszaka misztikumában élte át Novalis a legmagasabb
rendű emberi elragadtatást. Vajda Péter nem szerette az éjszakát, romantikus átszellemülése
gyakorlati vágyakkal elegyedett és korán beléje kényszerítette a maga szérumát Voltaire s a
francia felvilágosodás. Vajda tagadta az éjszaka létét, mert a világegyetem, szerinte, mindig
fényben fürdik, csak a földre borul olykor árnyék, melyet magukba fogadnak és konokul
lelkükbe zárnak az emberek. Vajda Péter világszelleme fénybe borulva jelentkezik, az
igazság, a jóság, a gazdasági és társadalmi fejlődés elveit hullatja a földi terekre: helyes
gazdálkodásra, utak építésére és gőzhajózásra serkenti az embereket. Az éjszakában, a
sötétségben nem „örök titkot“ szemlélt Vajda Péter, mint Novalis, hanem a ragyogó
világszellem ősi ellenségét. Nem érdekelték homályba borult titkok, mint a német
romantikusokat, hanem bűnbánatot tartatott a ború és a homály szellemeivel és megfogadtatta
velük, hogy eztán a világosság szolgálatába állnak. Vajda Péter is szellemek sokaságával
népesítette be a világegyetemet, de racionalizmusa, melynek gyökerét magyar természetében
és francia olvasmányaiban kereshetjük, az embert haladás szolgálatába állította a szellemek
dandárait és megóvta Vajdát a középkorért rajongó német romantika szolgai utánzásától. „Az
éj fia“ Vajdánál nem az éjszaka misztériumának rajongója, hanem a társadalmi sötétség
áldozata: egyszerű jobbágyfiú. A földesúr halálra botoztatja öreg édesapját, mert „szekere
terhelve volt, maga ügyefogyott, és nem tuda gyorsan kitérni“. A fiú szeretőjét, Margitot is
erőszakkal elragadja a földesúr; Eötvös Viola-tragédiájának árnya jelentkezik Vajda
elbeszélésében. A fiú felgyújtja a falut, betyárnak megy, megöli a földesurat, de az úr kisfiát
nem hajlandó meggyilkolni. A betyárok kiszabadítják a kastélyból az immár elborult elméjű
Margitot, puhaszívű szeretőjét azonban, aki nem akart gyermeket ölni, gúzsba kötteti a
bandavezér. Nemsokára körülveszik őket a pandúrok. Vajda elbeszélése elsőnek tárja fel a
betyárság társadalmi háttérét, elbeszélése „A falu jegyző“-jének tejtestvére. Erős társadalmi
vonatkozásai merőben elkülönítik a német romantikától; hű népfi maradt, azért kalandozott a
romantika vidékére, a világszellem közelébe, hogy fényt hozzon elnyomott, sötétségben
tartott népének. Romantikus vállalkozása alapjában társadalmi vállalkozás volt.
A magyar népfi egyik keze a német romantika kezét fogta, a másik Voltaire műveit
szorongatta. Keleti tájakra kalandozott, hogy buja lírai elragadtatottságát méltó környezetben
kiönthesse. Hol a világszellem fényével, hol Voltaire lámpájával világította meg az ember
arcát, de végül is legerősebb sugárral eredete tört fel, a népi engesztelhetetlen hangja.
Lírájában szemlélhetjük ezt a folyamatot legtisztábban, megkísérelte a romantikus líra minden
plántájának átültetését, többnyire sikertelenül. A plánták elfonnyadtak, hervadtan kókadtak a
magyar parlagon. De egyszer-egyszer, mintha belső rövidzárlat történt volna Vajdában, a
romantikus műfény kihunyt és valami őseredeti emberi villanás tolult helyébe. Ilyenkor
visszatért az antik versformához, akár Fazekas a „Ludas Matyiban“ és rátért a magyar valóság
ábrázolására, elárulta, hogy kegyetlen realista is él benne. Az „Ostobaság dicséretéről“ és
„Magyarországról“ írt verse nem háromszor üt vissza, mint Ludas Matyi, hanem
harmincháromszor. A népi fütyköst forgatja, mely 1848-ban néhány napra előkerült a sutból
és csaknem komoly használatba is vették a kérges markok.
A „Magyarország“ az „extra Hungariam non est vita“ elvének nemesi-rendi
félremagyarázását gúnyolja, darabjaira szedi a nemesi nacionalizmust, melyből olyan elmék
próbáltak új bástyát építeni, mint Berzsenyi és Vörösmarty. A népsorsot számosan
elharsogták ebben az időben, de a népi és nemesi álláspont kibékíthetetlensége Vajda
Péterben jelentkezik. A „Magyarország“ sűrítve, végső egyszerűséggel mondja el mindazt,
amit nem sokkal utána művek serege oldott szét, Petőfi híres szatírájának, „A magyar
nemesnek“ ősképét szemlélhetjük ebben a versben:

„Van posztónk dolmánnak elég, van rája sinórunk

(S nem idegen!); aranyos sarkantyú ékíti csizmánk.
Kostököt és csákányt hordozni előjoga régen
Fajtánknak, s kipederni bajuszt, káromlani istent,
És a borok mellett nem félni tatártul, orosztul.
S kérdem, hol vagyon e földön kívül élet? a hol jól
Lakhatnál mint itt, ápolnád hasadat, és nem
Gondolnál munkára; hol ökreid és a parasztok
Hordják a terhet s te királyilag ülsz, eszel, alszol.“
 A megyei élet romlottságát, a korteskedés elvadulását, a nemesi szavazótömegek
megvesztegethetőségét jóval a „Falu jegyzője“ előtt ki merte fejezni:

„Kérdik: adózhatol-e? te süket vagy! Itt, nesze pajtás,

Két arany, és ne adózz!“ S a terem fölfordul a hangtul:
,Nem, nem adózunk! a pórság csúnya dolga fizetni...”—
„Drága barátocskám, de imé itt négy arany...ezt én
Néked adom, ha belőle hazádnak adandasz adóul
Egyet.“ Négy aranyom nem enyém többé...s a teremben
Hangzik: adóznunk kell...a parasztot terhe lenyomja...“

Megtaláljuk a versben Vörösmartynak az „úri hölgy“ ellen írt vádbeszédét is; Vajda
Péternek sikerült egész társadalmi kérdésünket egyetlen versben összefoglalnia; a romantikus
költő a szintetikus hajlamú történelmi realizmusnak is előhírnöke.
A „Magyarország“ azonban nem merül ki társadalmi sebeink ábrázolásában, hanem
történelmi helyzetünket is egyedülálló valóságérzékkel világítja meg. A nemesi költő még
csak azt látta, hogy néz keletre és néz nyugatra borúsan a magyar, gyógyszernek pedig a régi
dicsőséget „énekelte vissza“; a „karok és rendek“ újjászületésében hitt. Vajda Péter már
tisztán látta a két nagyhatalom közt őrlődő magyar sorsot s nem hitte, hogy az újra
föllelkesedő karok és rendek alkalmasak a magyarság védelmére s fenntartására. Attól tartott,
hogy a fennálló társadalmi viszonyok között az elnyomott nép a „neki már minden más jobb“
álláspontjára helyezkedik. Vajdában nem lobogott Petőfi szent és naiv hite, hanem évszázados
jobbágytapasztalatok jutottak szóhoz:

„Mert az igaz maradand örökén, hogy az ember úgy ember,

Hogyha nemes bánásmódot lát, állat e nélkül. —
S barmot igába tehetsz, nem fog zúgolódva dühöngni,
Bosszút sem forral...de szorítsd igába az embert,
Mind örökén morog, és a bosszúra remegve törekszik,
És ezer éveket úgy tart emlékébe, mikép a
Földre dobás percét“...

Paraszti szíve megvetette a retorikát, még Petőfi tisztult nemzeti retorikáját is hiába
keressük nála; sajátságos puritánság jellemzi stílusát, meztelenül ábrázolja a tényeket.
Kemény antik mértéket választott, mely szigorúan pontos, plasztikus ábrázolásra kötelezte.
Voltak ugyan társadalompolitikai látomásai, de nem színes optimista álmok, hanem eljövendő
európai háborúkat sejtett és szinte a történelmi dialektika biztonságával számolt be
sejtelmeiről.
Vajda Péter társadalmi verseinek száma csekély; valószínű, hogy számos írása elveszett.
„Buda halála“ című szomorújátékát 1857-ben adta ki Zsilinszky Mihály és az előszóban
megemlíti, hogy Vajda számos irodalmi és tudományos munkája kéziratban lappang, talán
már el is veszett. Föltételezhetjük, hogy a társadalmi célzatú művek vesztek el. 1849-ben
megindult a magyar társadalmi gondolat apálya; érthető, hogy inkább Vajda romantikus
művei jutottak napvilágra, pedig „kétsarkú“ író volt: a világszellem hívője hű maradt a porból
gyúrt és porban fetrengő ember vágyaihoz ós fájdalmaihoz.
Prózai írásai közül a legérdekesebbek Attiláról szólnak. Attila-regény terve mozgott
Vajdában, de novellákká sekélyesedett. Igen érdekes azonban, hogy az őskort nem eposzban,
hanem regényben próbálta megörökíteni. A magyar nemzeti eposzban bizonyos öntudatlan
hazugság lappang: a költő naivnak tetteti magát s mű-naiv szemlélettel közelít a múlthoz.
Vajda Péter a járhatóbb utat választotta: a szépprózát és a mű-naiv eposz mesterkélt légköre
helyett természetes légkört próbált teremteni. Valószerűsítette Attila alakját. Arany János
„fenséges“ hőse helyett, akinek csak „egy hibáján“ kell erőt vennie, nagytehetségű, népeken
és önmagán uralkodni tudó, dús erényekkel és buján viruló vétkekkel megáldott keleti kényúr
áll előttünk. Az Attila—Ildikó-szövevényt is valószerűbben meséli Vajda; Attilának Róma
előtt történt megtorpanását pedig igen érdekes történelmi fordulattal indokolja, melynek hitele
ugyan kétes, de mindenesetre kitűnő íróra vall. Egy kereszténnyé lett hun fordítja vissza az
örök város előtt a keleti nagyurat, hozzá csatlakozik és a keresztény civilizáció útjára téríti, de
a „megtért“ fejedelmen bosszút áll az ősi hagyományokhoz ragaszkodó hun visszahatás.
Vajda romantikája csaknem nemzeti regénnyé érett, amint átszellemültsége követelő szó lett
az elnyomottakért. A felemelkedett jobbágyfi a legmerészebb irodalmi utat írta be és
makulátlan hűséggel érkezett vissza oda, ahonnét vétetett.

Romantikus regényírók

Kuthy Lajos (1813—1864) és

Nagy Ignác (1810—1854)

Kuthy Lajos „Hazai rejtelmek“ c. nagy regényét valószínűtlen rémhistóriaként könyveli el

irodalomtörténetünk; hasonló véleményt táplál Nagy Ignácról is, aki különben jóformán
teljesen kiesett irodalomtörténetünk tudatából. Ha Kuthy regényét és Nagy Ignác „Magyar
titkait“ összevetjük a „Falu jegyzőjével“, akkor be kell ismernünk, hogy Eötvös éppen úgy
igénybe vette a „rémregényt“, a romantikus elemet, mint Kuthy és Nagy. Mégis Eötvös
művéből lett példamutató olvasmány, — ennek okát elsősorban Eötvös alakjában kell
keresnünk, mely sokkal elfogadhatóbb mint Kuthyé és sokkal nagyobb szabású, mint Nagy
Ignácé. Kuthy Lajos életének 1849 után végigélt szakaszában megbocsáthatatlan bűnt követett
el, az idegen elnyomatás szolgájává szegődött, amiért méltán tört felette pálcát a
közvélemény. Az ítéletet, teljesen igazságtalanul, kiterjesztették 1847-ben megjelent nagy
regényére is, mely azonban minden tekintetben méltó a feltámadásra.
Kuthy köznemesi családból származott, szegény papfi volt, akit elkapott a gyors társadalmi
emelkedés szele. A magyarság mélyében hatalmas „földcsuszamlások“ történtek ebben az
időben s a nagy változás alkalmat adott az alulról jött, a divathoz simuló és a koreszméket
harsogó „új embereknek“ a gyors érvényesülésre. Közéjük tartozott Kuthy is, aki egyhamar
előkelő politikusok bizalmasa és előkelő hölgyek kedvence lett. Romantikus írói hajlamai,
vonzó egyénisége, szellemi izgatószereinek dús raktára a közönség kedvencévé emelték, ám
Kuthy nem süllyedt el a könnyű sikerek árjában, hanem hű maradt lelkének jobbik feléhez: a
vidéki papfi örökségéhez. Nagyvonalú kalandor és nagyvonalú prózaíró élt benne; a kettő
egyelőre szépen megfért egymás mellett.
A „Hazai rejtelmek“ mélyen realista és mégis romantikus izgalommal telített magyar
tájképpel kezdődik; az ország íze, rejtett, eddig észre sem vett élete, a vad magyar vidék árad
e képből olyan hódító erővel, mint Petőfi leíró verseiből. A „Hazai rejtelmek“ azt bizonyítja,
hogy a magyar élet és táj elegendő élményt és anyagot ád a nagy regény felépítésére s Kuthy
valóban nagy magyar regényt akart nyújtani: tájunk s életünk teljes arcát, rejtett sorsunk,
tudatossá nem tisztult társadalmi alkatunk hátborzongatóan mély megvilágítását.
Kuthy romantikus volt, hódolt a korízlésnek, akár Nagy Ignác; izgalmas mese, csapongó
érzések és roppant szenvedélyek nélkül a széppróza nem számíthatott ebben az időben
olvasótáborra. De Kuthy is, Nagy Ignác is, ösztönösen vagy öntudatlanul, Victor Hugo és a
francia romantika útjait járták: a nagy romantikus freskókba reális figurákat festettek; a
valóság kockáiból építettek merész „szerkezeteket“. A „Hazai rejtelmekben“ és a „Magyar
titkokban“ éppen úgy meglelhetjük a realista magyar regény anyagát, mint a romantikus
regény kellékeit.
 A „Hazai rejtelmek“ elején a nagy tájkép után pusztai történetek és pusztai figurák
sorakoznak, — Kuthy realista hajlama olyan elszánt és konok, aminővel csak Tolnai Lajosnál
találkozunk ismét. Jellegzetes alakok tömegét vonultatja fel a „barbár“ tájon, köztük Harangi
talyigást, a vadparasztot, aki féktelen keserűségében kiszúrja lova szemét, a nemesi
korcsmárost, a debreceni kofát, lókötő suhancokat; a magyar vidék szociális arculata csak „A
falu jegyzőjében“ árad ekkora bőséggel az irodalomba. Fejezeteken keresztül folyik Kuthy
regényében a seregszemle, melyet mégis regénnyé fon az író, egyetlen középpont felé
mozgatja alakjait, műve nem olyan széteső képsorozat, mint Nagy Ignácé.
Kuthy félelmetes szatirikus, mindjárt művének elején megmutatja erejét: elszegényedett
arisztokrata családot utaztat az Alföldön az örökbe kapott birtok felé, a család minden szava
és mozdulata egy társadalmi réteg belső sivárságnáak és silányságának rajza. Kuthy tudta,
hogy a valóság egyszerű, mértékletes ábrázolása a leghatásosabb művészi fegyver,
romantikus hajlama ellenére ritkán torzított, inkább romantikus háttérrel és epizódokkal ejtette
meg a közönségét. Nagy Ignácnak nem volt ilyen fejlett szatírája, inkább: megbékélő,
elszelídülő humora.
Kuthy regényének színtere a vad alföldi táj; mint Petőfi: még a láptól, mocsártól,
vadvirágtól tarka alföldi vidéket ismerte, mely fölötte alkalmas volt sajátságos magyar
tájromantika tenyésztésére. A pusztai romantikának Jókai Mórig Kuthy a legnagyobb
képviselője, a hajdani Alföldnek, a „szűzi“ síkságnak minden titkát ismerte és megteremtette
költészetét, mely teljesen illik a régi alföldi tájhoz, a lelkét örökíti meg, mint a székely
népballadák Székelyföldét.
Kuthy azonban inkább csak fűszernek használta a romantikát, a tájromantikát is. Nagy
Ignác a „Magyar titkokban“ szélesebb teret nyitott a romantikának, mert reális élményanyaga
gyérebb és felszínesebb volt, mint Kuthyé. Kuthy jól ismerte a magyar társadalmat, nemcsak
pusztai seregszemlét írt, hanem mélyen bevilágított az osztályok életébe és a romlás virágai
mellett a negyvenes években sűrűn felbukkanó hősi embertípust is megörökítette. Nagy
Ignácnak nem volt ilyen fejlett társadalmat ábrázoló képessége, inkább: hol színesebb, hol
bágyadtabb életképeket ragadott ki a nekilendülő főváros nyüzsgéséből. Kuthy az egész
országot átfogta, Nagy Ignác háromkötetes műve („Magyar titkok“) a fővárosban vesztegel,
tehát sekélyebb, szikkadtabb talajba mélyesztette gyökereit.
Kuthy átfogó tehetségére vall, hogy a városi életet éppen olyan mélyen ismerte, mint a
„nagy pusztát“; Budapest születésének szervi hibáit nagyon korán észrevette. Kétségbe
ejtették az akkor kialakuló főváros társadalmi összetevői, nemcsak vezető rétege, hanem a
silány „mélység“ is, a „környék“, a zagyva és idegenektől dagadó népiség, melyből az egyre
növekedő Budapest az utánpótlást merítette. Kuthy néhány valóban nagyszabású társadalmi
tanulmány anyagát is beolvasztotta regényébe.
A magyar író nemrégiben még az „ősi dicsőségről“ zengedezett s a történelmi múlt
külsőségeivel, dicső mozzanatainak ódai hevületű túlértékelésével serkentgette a nemzetet. A
legtöbb reformer csaknem az egész régi alkotmányt át akarta menteni a holnapba; Széchenyi a
főnemesség megreformálásától várta az ország fölemelkedését, — az alulról jött Kuthyban
azonban nem égtek ilyen merész hitek. Pesszimista volt, úgy vélekedett, hogy a
legmagasabban állók már csak társadalmi és emberi bűntények útján bírják kiváltságos
szerepüket fenntartani; véleménye különben pontosan födi báró Eötvös József megállapításait.
Kuthy a rendi alkotmányt rozoga bárkának tartotta, mely lomha járásával elmarad az időtől és
behozhatatlan előnyt ád az egyre szaporodó és egyre lényegesebb gazdasági szerephez jutó
zsidóságnak. A rendi alkotmány zeg-zugait, a hajdani úri „kibújókat“ most ezek a szemfüles
idegenek használják fel a maguk javára. Kuthy romanticizmusa mögött a legkeményebb
társadalmi kritika lappangott, a költői hév mellett minduntalan elöntötte a társadalmi hév is,
akár Szabó Dezsőt. Regénye mégis csak itt-ott zökken tanulmánnyá, mindvégig élvezetes
olvasmány marad.
 A megyei közigazgatás ellen Eötvös a tanulmányíró buzgalmával olykor kínosan terjengős
vádiratot írt. Kuthynak sok tekintetben különb írói szemmértéke volt, ő sem kímélte a vidéki
kiskirályokat, de jelentőségüket megfelelő helyre tette. Sohasem feledte, hogy átfogó
társadalmi regényt ír és az „egészet“ kell ábrázolnia. Az anyag-rengetegből szerves képet
tudott teremteni, alakjainak szétágazó életét össze tudta terelni. Hiába keressük nála a nyugati
regények parkszerű rendezettségét, szilárd szerkezetét, Kuthy műve bozontos, mint az erdő:
sajátságos tájon, sajátságos törvények szerint nőtt emberrengeteg.
Kuthy sem ért le ugyan a népi sorskérdések mélységébe, de társadalmi látóköre mégis
szélesebb Eötvös Józsefénél. „A falu jegyzője“ jóformán csak a közigazgatási viszonyok
szövevényének szentel figyelmet, Kuthy azonban észrevette a gyors ütemben kialakuló
pénzgazdaság visszaéléseit és rá merészelt mutatni arra, hogy a szabadság jelszavával ajkán
idegen élősdi réteg telepszik le a még mindig természeti gazdálkodáshoz szokott ország
kizsákmányolására. Minden magyar írónál jobban látta a szirteket és a zátonyokat, melyek a
kapitalista Európába bekapcsolódó Magyarországot fenyegetik. Semmi sem élt benne a
francia forradalom jelszavaiba vetett hitből; idejében észrevette, hogy döntő sorskérdések
özöne szakadt ránk és hozzájuk méltó társadalmi tudatot próbált teremteni. Bár nem beszélt a
regény társadalmi hivatásáról, de felfogása megegyezik Eötvös hitvallásával. Kuthy
romantikus alkata ellenére sem volt „izgató“, hanem föltáró, megmutató.
Sok tekintetben látnoknak tekinthetjük, előre látta az1867 után bekövetkező eseményeket:
a fáradt nemesi réteg helyén marad, de nem tudja átvenni a kapitalista gazdálkodásban a
vezető szerepet, mely menthetetlenül a zsidóság ölébe hull. Hideg szociológiai okoskodás és
tárgyilagos társadalombírálat vezette ehhez a meggyőződéshez Kuthy Lajost, nem pedig
elfogult gyűlölet. Tiszántúl töltötte ifjúkorát és igen közelről ismerte az egyre sűrűbb rajokban
bevándorló félvad keleti zsidóságot, mely a megrekedt, fejlődésében megbénított magyar élet
kihasználásában keresett kárpótlást sokszázados elnyomatásáért és üldöztetéséért. A fővárosi
polgáriasodott zsidóságról pedig az volt a véleménye, hogy nemzetközi maffia tagja. Kuthy
azt a véleményt is megkockáztatta, hogy a maffiából nemzetközi nagyhatalom lesz
nemsokára. Figyelmeztetett, hogy a sajátságos zsidó morál nem alkalmazkodik a befogadó
nép moráljához, hanem autonóm marad; a zsidó magatartás szociológiáját rajzolta meg. Nagy
Ignác nem ment ilyen mélyre, mégsem menekedett az elfogultság vádjától, a „Magyar
Titkok“ új kiadásának „zárszavában“ tiltakozik is ellene: „Ellensége vagyok a zsidóknak?
Isten mentsen! Sőt egy pár igen jó barátom van, kik zsidók. Nem olvastam még regényt,
melyben gazembereknek is nem jut szerep és ezek aztán majd főrangúak, nemesek, polgárok,
parasztok, keresztények stb. Mért ne lehetett volna tehát nekem is, a többi közt, egy-két zsidót
is árnyék-oldalról megismertet-nem, valamint „Tisztújítás“ című vígjátékomban igen
becsületes zsidót jellemzettem. Talán csak nem akarja valaki állítani, hogy éppen csupán a
zsidók közt nem találhatni rossz embert?“ Kuthy is, Nagy is éppen eléggé ostorozták a
magyar bűnöket, de sohasem kaptak ezért magyar részről szemrehányást. A zsidóság emberi
kritikáját azonban az érdekelt oldal sohasem bocsátja meg, akkor sem bocsátotta meg.
A „Hazai rejtelmek“ második kötetében hatalmas politikai párbeszéd folyik egy történelmi
arisztokrata és a zsidó pénzarisztokrata között. A párbeszéd keserű hangja, fojtott, de folyton
kibuggyanó izgalmas látnoki ereje Széchenyi „Nagy Szatírájára“ emlékeztet. A dekadens főúr
megrokkant hatalomvágyával szemben alulról egyszerre fölemelkedik az idegen tőkés friss és
korszerű hatalomvágya. Olyasmi történik, mint midőn a gépkocsi ura mosolyog a négy gyarló
gebétől vont ütött-kopott batárra. „Úr-kény, hatalom, igazgató erő“: ezt a „szentháromságot“
ragadja el a pénzarisztokrata a régi feudális „szörnyetegtől“; a regény utolsó fejezetében pedig
a feudális dúvad megmérgezi önmagát és az őt kifosztó pénzarisztokratát. Halálos
szövetkezés.
Kuthy nagyszerűen ábrázolja azt a folyamatot is, midőn a hatalmában megingatott
uralkodó réteg érezvén az alulról jövő fenyegető morajlást, elfogja a szelet és külsőleg
alkalmazkodva a közösség megváltozott hangulatához és igényeihez, újra elfoglalja az életet
irányító helyeket, újra megakadályozza a tisztább kibontakozást. Kuthy regényének
társadalom-szemlélete sokoldalú és magasrendű, a nemességet, az arisztokráciát és a
zsidóságot kitűnően ismerte, a népnek azonban inkább csak a jellegzetes figuráit, nem pedig
valódi egyéniségét látta. A romlás hatalmas körképét festette meg, de az „ellenkép“: a
föltörekvő jobb és igazabb réteg körvonalai töredezettek és ösztövérek.
Kuthy művét éppen úgy, mint Nagy Ignácét „bűnügyi regénynek“ szeretik minősíteni. Azt
a vádat emeli az irodalomtörténet, hogy az éppen fejlődésnek induló főváros élete távolról
sem volt olyan sötét, amilyennek ábrázolták. Nagy Ignác erre a vádra is megfelel: „Én 1830
óta folyvást Pesten lakom, s ezen 15 év alatt legfőbb tanulmányom a pesti élet vala; ezenkívül
pedig oly szerencsés helyzetben valék, hogy számos adatot hitelesnél hitelesebb forrásokból
meríthettem; tisztán költött tényeket tehát csak a regényesség fonalának egyes részei
foglalnak magokban“. A múlt naiv szemlélői azonban mindig azt hiszik, hogy az eltűnt idő
megtestesült „aranykor“ volt.
Kuthy regényében nem játszik nagyobb szerepet a bűnügy, mint „A falu jegyzőjében“.
Három magyar író: Eötvös, Kuthy és Nagy Ignác bűnök és embertelenségek sorozatának
tartották a „társadalmi felépítmény“ életét, holott másgyökerű és másvégzetű egyéniségek
voltak. Egyöntetű véleményük okát legalábbis jórészt a „társadalmi fölépítmény“
természetében kell keresnünk.
Kuthy műve regényszerűbb, sokkal gazdagabb esztétikai szépségekben, mint Eötvös
Józsefé, ám Eötvös művében tisztább emberi egyéniség nyilatkozik meg. Nagy Ignác
jelentőségét nem annyira a „Magyar titkok“ egészében, mint inkább a belé szőtt gazdag,
életteljes rajzokban kell keresnünk, ő ád először részletes, kitűnő megfigyelő készségre valló
„rajzolatokat“ a főváros életéről; kitűnő stiliszta, finom humorral és mértékletes szatírával
dolgozott. Mint szerkesztő is komoly érdemeket szerzett; önzetlen és tiszta ember volt. A
szabadságharc után is a magyar irodalom istápolására fordította minden erejét, hosszú éveken
keresztül ágyban fekve, betegen dolgozott. Életét egészen más törvények irányították, mint
irodalmi rokonáét, Kuthy Lajosét.

Katolikus romantika és
Nagy Szatíra

Széchenyi István
(1791—1860)

Széchenyi sebzett lelkű atyának volt a fia. Széchenyi Ferenc gróf helytelenítette ugyan II.
Józsefnek azokat a rendeleteit, melyek a magyar alkotmányos életet eltörölték, de őszinte híve
volt a kalapos király felvilágosodott szellemének. Meleg kapcsolat fűzte Hajnóczy Józsefhez,
a magyar felvilágosodás egyik legtisztább és legműveltebb alakjához és hajszálon múlott
csak, hogy a II. József halála után diadalmaskodó reakció nem küldte őt is a Vérmezőre vagy
Kufsteinbe. A magyar felvilágosodás tragédiája mérhetetlenül megrendítette Széchenyi
Ferenc lelkét. Talán mindenkinél jobban megriadt, aki csak kapcsolatban volt ezzel a
mozgalommal; volt miért megriadnia és volt mit mentenie, Magyarország egyik leggazdagabb
főnemese volt. Lelkének hőskorát lezárta és a másik végletbe menekedett:a vallási rajongásba
s az uralkodóházzal szemben tanúsított feltétlen hűségbe. Ez a belső összeomlás azonban mit
sem változtatott gyökeréig nemes, emberséges és hasznos cselekedetekre törekvő természetén,
de sorsa mindenesetre példája a család egyik betegségének: a gyors, hosszantartó és teljesen
soha ki nem heverhető idegösszeomlásra való hajlamnak. Tépelődő búskomorsága mély
nyomot hagyott fia szellemén.
 Gyermekeit vallásos szellemben nevelte s az uralkodóház hűséges szolgálatára szoktatta.
István még jóformán gyermek volt, midőn a hadseregbe küldötte, ahol a fiatal gróf azonnal
főhadnagyi rangot nyert és belekeveredett a napóleoni háborúkba. Talán a család sarka körül
leselkedő magyar drámától akarta atyja megmenteni, midőn gyermekfővel katonai pályára
küldötte, messzire a hazától? Misztikus hajlamai éppen úgy kifejlesztették benne a megérzés
és az előérzés képességét, mint később a fiában s meg akarta óvni őt a végzettől? Vagy a
komoly férfiasodás iskolájának tartotta a katonaságot, esetleg csak lojalitása késztette erre a
lépésre? Minderre ma már nem tudunk határozott feleletet adni.
A fiatal gróf alig különbözött osztályának hasonló korú tagjaitól. Léha életmódot folytatott,
magyarul alig tudott, népét nem ismerte, nem is törődött vele, nyugodt lélekkel írta egy ízben
jószágkormányzójának, hogy sürgősen pénzre van szüksége, szerezzen bármi áron, ha
másként nem megy, nyomjon egyet a jobbágyokon. A környezet, melybe került, nem volt
alkalmas szunnyadó képességeinek fölébresztésére. A napóleoni háborúk elsöpörték a régi,
puritán erkölcsöket; az általános bizonytalanság a pillanatnyi örömök végigélésére ösztönözte
az embereket, a nagyvárosokban, elsősorban Bécsben, ledér életmód ütött tanyát. Ez a
romlott, csábító európai áramlat a szülői ház puritán és búskomor levegője után
meglepetésként hatott az ifjú mágnásra és egyszeribe felszabadította hatalmas érzékiségét.
Nem örökölt túlságosan erős idegrendszert; a zajos nagyvilági élet és a háború olyan
megpróbáltatások alá vetette idegzetét, melyeket nem hevert ki sohasem. A hős tiszt, az
elkényeztetett világfi, a szép férfi aratta a sikereket, erkölcsi korlátokat alig ismert, így
keveredett kapcsolatba bátyjának feleségével, Karolinával is. Ennek a kapcsolatnak az emléke
egész életében elkíséri. A Karolina-szövevénnyel sokat foglalkozott történetírásunk, de
megoldani nem tudta, mivel Széchenyi naplójának erre vonatkozó lényeges részeit törölte
valaki, állítólag titkárja. Sohasem tudjuk, hogy mennyiben volt hibás Karolina
összeomlásában és korai halálában Széchenyi István, kinek ifjúkorára, saját beismerései
alapján, Ady sorait alkalmazhatjuk: „Bűneim, mint Pokol pálmái égverő bujasággal nőnek.“
Minket nem is annyira a Karolina-szövevény érdekel, mint az a mérhetetlen bűntudat, melyet
Széchenyi mindhalálig hordozott; nem az a fontos, hogy mekkorát vétett, hanem a belső
fordulat, melyet vétke okozott. A fiatal Széchenyi általában könnyelműen napirendre tért
fiatalkori kilengései fölött. Karolina halála volt az első esemény, mely megállította,
megdermesztette, fordulatot parancsolt egész életére. Karolina vesztét nem tudta kiheverni s a
bűntudat lelkének eddig félig-meddig tudat alá szorított, de tagadhatatlanul leglényegesebb
elemét szabadította fel: a katolicizmust. Kiderült, hogy a világfi nyers-zöld magatartása csak
burok volt, s a burok alatt beláthatatlanul mély világ húzódik. Széchenyi István szervezetébe
annyira beszívódott a katolicizmus, mint eddig talán egyetlen magyarba sem. Bűnei és
tévedései egy magasabb logika értelmében arra voltak jók, hogy végképen el ne merüljön a
kor léhaságaiba s ez a mély világ feltörjön és úrrá legyen egész emberi természetén.
Lelki életének háborgásait, viharait, nehéz felhőit és látszólag szeszélyes villámlásait
általában idegbajával, szellemének időleges megbénulásával szokták magyarázni, —a
magyarázat bizonyos mértékben elfogadható, de túlzott és egyoldalú. Egyetlen magyar lélek
sem példázta még ennyire azokat a belső viharokat és szenvedelmeket, melyeket a katolikus
élmény ébreszt; a kutatók nem egyszer idegbeli rendellenességgel próbálják magyarázni
mindazt, ami a mély katolikus léleknek természetes. Naplójában mások halálával gyakorta
önmagát vádolja, a történetírók ezeket az önvádakat, igen helytelenül, lelke beteges
túlérzékenységének tulajdonítják. A katolikus tanítás szerint azonban nemcsak az elkövetett
bűn érdemel ítéletet, hanem a bűnös kívánság is. A katolicizmus a lelki élet fényeinek és
eseményeinek éppen olyan sorsot irányító létezést és hatást tulajdonít, mint a tényleg
megtörtént cselekedetnek. Katolikus felfogás szerint az átszellemülés széttöri a testi lét
korlátait és megízelíti az emberrel a földöntúli életet, a bűnös vágy pedig szövetkezik az ősi
rosszal és elősegíti uralmát. Széchenyi féktelen szerelemmel kísérte feleségét már akkor,
midőn első férje még élt, talán fölmerült benne a kívánság, hogy bár halna meg az a férfi, aki
szerelmüknek útját állja, vagy legalábbis pillanatnyira beleegyezett ebbe a bűnös gondolatba,
ezért érzett később lelkiismeret furdalást s metafizikai felelősséget a férj csakugyan
bekövetkezett haláláért. Ez a bűntudat katolikus felfogás szerint teljesen helytálló, a
Széchenyi-kutatók azonban koruk szűklátókörű racionalista szemléletének voltak rabjai, s
rendellenességnek tekintették mindazt, ami egy magasabb lelki rendszer megnyilatkozása volt
Széchenyiben. Téves következtetéseik természetesen újabb és újabb tévedések szülőanyjává
lettek. Teljes ártatlanságát hangoztatták a Karolina-ügyben, holott maga Széchenyi mindvégig
bűnösnek tartotta magát és megállapíthatjuk, hogy egyik vétke sem rázta meg őt ilyen elemi
erővel. Pedig teljesen felesleges alakjának ilyen elszánt lúgozása, mert nagyságát esetleges
bűne nem kisebbíti. Széchenyi mindenképen „megtérésében“ mutatkozott nagynak és
vonzónak.
Mint ifjú lovastiszt több ízben hosszabb szabadságot kért és utazásokat tett keleten s
nyugaton. Minden érdekelte, de talán legjobban az irodalom, mohón szívta magába a szellemi
hatásokat: a byroni búskomorságot, az angol spleent, a német érzelgősséget és a
romanticizmust. Később egyre jobban érdeklődött gyakorlati dolgok, politikai, társadalmi és
gazdasági viszonyok iránt, gyermeki kíváncsisággal kísérte a fejlettebb nyugati életet,
mindent meg akart szerezni magának. Közben Magyarországon is tartózkodott s a honi
viszonyok leverő hatást gyakoroltak rá: haldokló törzsnek tartotta a magyart, mert magyarság-
élménye felszínes volt és merőben külföldi tapasztalataihoz mérte hazáját. Ez az érzéki
csalódás és a magyar rendiségnek Széchenyibe torkolló halálélménye vetette fel a nemzethalál
rémképét. A rémkép sokáig kínozta, kísértette, osztályának sorsát gyakran összetévesztette a
magyarság sorsával; a döblingi megrázkódtatásra volt szüksége, hogy „osztályvégzetéből“
kinőjön.
Nemsokára mégis hívőként vonult be a magyar közéletbe, olyan hirtelen és olyan dobbanó,
tökéletes odaadással, amilyenre csak az Ady által megénekelt „fel-fel dobott kő“ képes.
Széchenyi nemcsak a katolicizmushoz tért meg, hanem lelkének egész mélységéhez, így
eddig öntudatlanul szunnyadó magyarságához is. Ezt a „megtérést“ természetesen sok
tekintetben annak a vulkánikus háborgásnak köszönheti, mely a húszas évektől kezdve az
egész magyar életet fölverte szunnyadásából. A magyar tudat elkészült valamire, egy elemi
erejű előretörésre s éppen Széchenyi István túlérzékeny szelleme és ösztönei ne vettek volna
tudomást erről a „földrengésről“? Széchenyinél a tudomásulvétel úgy történt, hogy megnyílt a
kráter s évtizedeken keresztül öntötte a lávát, a nemes anyagot és a salakot, a hitet és a
kétségbeesést, a lángész pazar kozmikus bőségét. Művei elárulják, hogy Döblingig végzetesen
romantikus volt, hiába mozgott a gyakorlati tevékenység síkján. Sohasem számolt a
történelmi, politikai és társadalmi tényekkel, — eszméket hirdetett és az Eszmét hitvallotta,
eszmei hatásoktól várta az élet átalakulását, mint az antik eszméket feltámasztó európai
romantikusok. Gyakorlati cselekedetei, mint Ady igen helyesen látta: romantikus
életérzésének jelképei voltak, — nem annyira gyakorlati értéküktől, mint inkább eszmei
kisugárzásuktól várt hatást.
Magyarországhoz kötötte Crescencia iránt gyúlt szerelme is. Crescenciának ekkor még élt
első férje, akit hét gyermekkel ajándékozott meg. Széchenyi eredetileg hozzá is léha
szándékkal közeledett, de minden közeledése hűvös, határozott visszautasításra talált.
Szenvedélyét a visszautasítás fokozta és romantikus, metafizikai izgalommá mélyítette,
megtanulta tisztelni az erényt s egyre nőtt benne Crescencia alakja, olyan fokú rajongással
vette körül, amilyenre csak katolikus és romantikus lélek képes. Crescencia szinte
„Boldogasszonnyá“ nőtt benne, az erény földi megtestesítőjévé, úgy rajongott érette, mint az
elérhetetlen tisztaságért: a valóság ekkora átlényegítése a katolikus lélek jellemző tulajdona.
Később bűnbánóan vallotta, hogy csupán Crescencia elnyerése kedvéért lépett a közélet
terére, tetszeni akart neki, vallomása túlzott, de sok igazság rejlik benne: méltó akart lenni az
erény egyelőre elérhetetlen királynőjéhez, ezért hajtotta kemény munkamorál alá életét.
A legfőbb hatalomra törő magyar nagybirtokosoknak, a Zrínyieknek, Bocskaiaknak és
Rákócziaknak lelke született újjá benne korszerű formában. Az elsőség igényével lépett a
magyar életbe és ezt az igényt minden szerénykedése mellett is mindvégig fenntartotta, de
befelé fordította: a magyar zajlás minden hősével és vezéralakjával szemben állott, teljesen
magáévá akarta tenni az egész nemzetet, a maga módján akarta megváltani és sohasem bírta
elképzelni a megváltás másféle lehetőségét. A hajdani szabadsághősök összefogták a
magyarság háborgó erőit és a külső ellenség ellen vezették, — Széchenyi át akarta alakítani a
belső háborgást a maga képére és hasonlatosságára; inkább vallásalapító volt, mint politikus,
egyedül küldetésének igazában hitt és küldetésének diadalán dolgozott. Arisztokrata gőggel és
fölénnyel nézte a nyugtalankodó köznemesség politikai figuráit s a nagyúr megértő jóságával,
tárgyilagosságával hajolt le a szenvedő néphez. Az egész magyarságra méretezte terveit, egy
ország vezetésére szabott nagyúr volt és teljesen fölösleges, hogy most a népi gondolat
képviselőjévé avassuk. Széchenyi mély rokonszenvvel viseltetett a magyar nép iránt, de az
egészet nézte, az egészet akarta megreformálni és ezáltal megmenteni. Mélyrehatóbb
társadalmi átalakulás nélkül, a megreformált arisztokrácia vezetése alatt akart jobb lelkeket és
jobb létet teremteni. A jobblét és a különb lélek volt az ő legnagyobb célkitűzése, nyugati
színvonalra akarta emelni a magyarság egészét, s eleitől fogva szembekerült azokkal, akik
évezredes dühöket, bíbor indulatokat és százados sérelmeket kavartak fel, — tehát a
jellegzetes magyar ellenzékkel.
Olyan vakon bízott a maga igazában, mint a nemzet „ódáját“ zengő lírikus, vagy a
vallásalapító. Kidolgozta az első magyar nemzeti munkatervet, mely áldozatot és munkát,
lemondást és folytonos önfeláldozást követelt minden társadalmi rétegtől, tehát lényegében:
szigorú keresztény disciplina volt. Megcsinálta előbb a maga disciplináját, azután nemzeti
méretűvé szélesítette. Követelmények sokaságát állította a nemzet elé, melyeknek
végrehajtása valóban „magyar világot“ épített volna az évszázados romok felett. S mint a
vallásalapító: fölvette a küzdelmet a nemzet hibáival, vakreményeivel, szenvedélyeivel és
megfeketedett indulataival. Mindenkiért és mindenki ellen harcolt s tulajdonképpen mindig
teljesen egyedül volt. Kossuthban az idegen vallás hamis prófétáját szemlélte s alakja éppen
ezért későbbi apokaliptikus látomásaiban „szörnyeteggé“, a romlás angyalává nőtt. De mint
naplói elárulják, a magyar politikai élet minden fontosabb szereplője idegen volt neki, a
vallásalapító nem alkuszik, nem „politizál“, hanem csupán hívőket és eretnekeket ismer.
A vallásalapító korán jött, vagy elkésett, de mindenesetre szembekerült a társadalmi
fejlődéssel, melyet meg akart állítani, nem azért, hogy elnyomja, hanem jobb útra kívánta
vezérelni. A társadalom csupán tanításának „újdonságát“, felszabadító voltát szívta magába,
de egy új szabadságmozgalom kezdetén nem vállalta kemény fegyelmét.1848 táján a
Vérmező vetése ért meg: a francia forradalom hatása és tanítása forrott magyar gyümölccsé.
Felvilágosodott radikális és forradalmi elemek jutottak túlsúlyra: egyre jobban az ő kezükbe
csúszott a vezető szerep. Mi köze lehetett hozzájuk a misztikus Széchenyinek, aki hídépítés és
folyószabályozás közben folyton visszaesett katolikus révületébe, jó szellemekkel társalgott
és gonosz szellemekkel küzdött. Éppen romantikus rajongása és katolikus miszticizmusa tette
küldetését forróvá és vonzóvá, de küldetésének mélységét egyre kevesebben értették s inkább
osztálya óvatos képviselőjének tartották, holott ennél az óvatosságnál egy sokkal mélyebb
eredetű tartózkodás élt benne a korral és figuráival szemben, akik az ő „vallását“ és vallásos
mélységű tanítását, nemzeti munkatervét társadalmi és közjogi forradalom céljaira használták
fel.
Széchenyi egyéni szempontból mindenesetre a legrosszabbkor hullott vissza a magyar
földre. Néhány évtizeddel előbb talán építő folyamatot indíthat útnak, 1867 után talán különb
fordulatot adhat a kiegyezés ügyének. 1848 táján azonban feltétlenül el kellett buknia, mert a
magyarság egy nagy történelmi vállalkozás útján meg akart győződni saját létjogosultságáról,
— ez volt a forradalom legmélyebb oka. A forradalmi anyag évtizedeken keresztül lazította
vasrácsait, s a rácsok már töredeztek, a kitörés elkerülhetetlen volt. Széchenyi magasból nézte
ezt a kísérletet és esztelen vállalkozásnak tartotta; a nagy reformátor éppen olyan elszántan
küzdött ellene, mint később a Bach-rendszer ellen. Talán azért nem értette a magyarságnak ezt
a vállalkozását, mert későn csöppent bele a magvar életbe? Szellemi és származási
előkelősége, végtelen önuralma, előkelő tartása tiltakozott a plebejusok lázadása ellen?
Mindkét ok fennáll, de tiltakozása mégis mélyebbről fakadt: misztikus előérzessél látta a
véget és az új magyar vallás alapítójának tragikus vátesszé, Jeremiássá kellett torzulnia. Az
arisztokrácia vádolta, a nemesség nem értette meg, a parasztság nagyon távol volt és éppen
olyan ősi bizalmatlansággal figyelte az eseményeket, mint Széchenyi, de a reformátor tudta,
hogy ha a paraszti vélemény fölszabadulna, még elemibb hullámzás dübörögtetné a földet.
Akkora türelmet, hideg bölcsességet, felforralhatatlan józanságot, olyan lassú, szívós kitartást
követelt nemzetének egészétől, aminőre a nemzet ennen temperamentuma, elmaradottsága,
elgyötörtsége s belső mérgezettsége folytán képtelen volt. A hosszú abszolutizmus elfojtotta a
magyarság nemes „nedveit“, erőszakosan megakadályozta a virágzást s most a felszabaduló
nedvek Széchenyi fegyelme, tehát a nyugodt, biztos meder helyett megmámorosodtak
önmaguktól és a gyors virágzást, a forradalmi előretörést választották, — így került szembe a
nemzet egyik legnagyobb fiával. E szembekerülésben benne van az egész magyar dráma: az
órák nálunk össze-vissza ütöttek, a mesterségesen elfojtott s százszor legázolt társadalmi
fejlődés, illetve fejletlenség folytán túl korán, elkésve, elszigetelve, vagy egymás ellen
rohanva jelentkeztek azok a történelmi erők és tényezők, melyek boldogabb végzetű
nemzetek életében egymás mellett, vagy összefolyva előbbre viszik a közösséget. Széchenyi
1848 felé egyre jobban úgy érezte, hogy Bábéiban él, nem értik szavát, helyesebben a szavai
mögött rejlő mélységet s ő sem értette, hogy a nagy izgatók szavai mögött milyen százados
tárnák rejteznek. Első művei „világot“ építenek: a magyar megújhodás szigorú keresztény
fegyelemmel telített világát, de vitairatai már a magyar dráma hírnökei s azt bizonyítják, hogy
1848 hőseiben évszázados elintézetlenségek szakadtak fel, a felszabaduló nemzet erőivel
párhuzamosan tört fel az évszázadokon keresztül elnyomott nemzet belső mérgezettségének
az anyaga és ezért lett a nagy vállalkozásból Kőmíves Kelemen vára.
Magánéletében is ijesztően egyedül maradt. Wesselényi Miklós, Batthyány Lajos és Teleki
László rendre elhidegültek tőle. Kiábrándult feleségéből, Crescenciából is, mihelyt első
férjének halála után az övé lett, leszállott a „Boldog-asszony“ magasságából s nemes lelkű, de
kicsinyes, nyűgösködő, későn kelő, pepecselő asszony lett belőle, — mint naplójában
panaszolja. Míg tartott a Crescencia-láz s míg nemzeti munkaterve eleven pezsgés volt a
társadalom életében, míg a nagy remények tartottak, addig szunnyadoztak Széchenyi lelkének
rémei, most azonban ébredezni kezdettek. Széchenyi mindig azt vallotta, hogy az emberi
Infernóból emelkedett fel a nemesítő munka világába, teremtés közben már-már azt hitte,
hogy a jó angyalok örök szövetséget kötöttek véle, most azonban felébredtek és körülvették
az Infernó rémei. Aggályos lelkiismerete tragikus lelkiismeretté sötétült, mely mindig
hajlamos arra, hogy magára vegye a „világ bűneit“ s minden szigora mellett is mindig önmaga
iránt a legszigorúbb.
A szigorú rend és a nemzeti önfegyelem főpapja belezuhant az apokalipszisbe, előre látta a
rémes eseményeket és csak őket látta. A hívő katolikust elöntötte a fátum, vigasztalan arcával,
szörnyeivel és rémeivel. Csak „veszélyes“ antipólusait látta: Kossuth mindenre kész
„kockapolitikáját“, Teleki László „lazítását“, Deák konok paraszti nyugalmát. Nem értette
meg, hogy 1848 a „minden“, egy időpont, melyben a magyarság egész lényege megindul, egy
elnyomott nép apokalipszise, melyet mégis valami nagyvonalú magasabb történelmi logika
kormányoz. Nem tudta elhitetni magával, hogy egy nemzet fiatalsága dereng a lázadásban s a
látszólagos sok ellentét egy gazdag, nagy egésznek megnyilatkozása, melyre szüksége volt a
nemzetnek, mert a maga igazi lényét színről-színre akarta látni. Mindezt természetesen csak
alulról lehetett így szemlélni és így érezni, Széchenyi pedig osztályának öntudatos tagja volt s
azt hitte, hogy saját magasságát döntik le, ha ledől az a társadalmi építmény, melynek csúcsán
áll. Nem vette észre, hogy a forradalmárok az osztályt támadják benne, de lényéhez,
jelenlétéhez mindvégig ragaszkodnak. De milyen messze volt ő az izgatott tömegtől s
mennyire megvetette izgalmát, társadalmi alacsony-rendűségnek vélte. S mennyire
megsebezte Kossuth plebejus kíméletlensége, midőn „tréfából“ puskát szögezett a mellének
és megfenyegette, hogy lövetni fog azokra, akik cserben hagyják a forradalmat. Kossuth
halálosan megsértette az arisztokratát és a vallásalapítót, aki ezek után nem tehetett mást, mint
őskeresztény módra visszavonult a „pusztába“.
A forradalom alatt írt naplója a tömör kifejezésnek remeke. Egy-egy összefoglaló
megjegyzése olyan, mint az epigramma, például mikor néhány sorban a magyar helyzet
reménytelenségét jellemzi. Naplóját németül írta, sokan azt következtetik ebből, hogy németül
gondolkodott. Széchenyi azért írta naplóit németül, mert csupán ezen a nyelven tudott
tömören fogalmazni. Naplója szinte „vezényszó-szerű“, talán katona korában szokott hozzá a
tömör németfogalmazáshoz. Magyar stílusa pedig szélesen, rakoncátlanul, néha vadvizeket
loccsantva hömpölyög, akár folyamaink. Belső áradására szabta magyar beszédét, naplóját
pedig hirtelen, tömören kellett „összecsapnia“. Csak a legnagyobb lírikusaink tudták olyan
végzetes, tömör erővel, néhány szóval annyira maradéktalanul kifejezni magukat, mint a
naplót író Széchenyi István.
Midőn „világának“ utolsó oszlopai is ledőltek, idegösszeomlással Döblingbe kísérte
orvosa. Miért ment Döblingbe? A még mindig mérhetetlen élettől duzzadó, tömérdek
kifejeznivalóval telített és hivatásérzettel eltelt férfi élni akart s egyelőre a Habsburgoktól
kevésbé tartott, mint Kossuthtól. A benne viruló még mindig óriás szabású élet nem bírt
belenyugodni a pusztulásba. Hiába omlott össze a lelke, hiába kacérkodott szelleme a halállal,
életösztöne magával ragadta a magányba, a „pusztába“, az új Rodostóba. Ha döblingi
korszakának kétségbeesett hangulatot tükröző első megnyilatkozásait olvassuk, Rákóczi
önvallomásai jutnak eszünkbe; mindketten a modern „remeteség“ jellegzetes képviselői. A
középkori keresztény azért vonult a pusztába, hogy egyedül, távol a világ kísértésétől és a
visszaesés, a kibúvás lehetőségétől, hadat viseljen egyénisége ellen s legyőzve egyéni
hajlamait, emberi természetét: megtisztult önmagát természetfölötti hatalmak lába elé
helyezze. Ezt cselekedte a visszavonuló Rákóczi és Széchenyi is: óriási méretű metafizikai
drámába vetették lelküket, lépésről-lépésre kiirtották „földi“ szenvedélyeiket, lelküknek
mulandó elemeit és természetfölötti vigaszok örömébe kívánkoztak eltemetkezni. Rákóczinak
teljesen sikerült ez az átlényegülés, mire kopogtatott ajtaján a halál, a kiegyenlítődött lélek
emberfeletti csöndje fogadta. Széchenyi életformája azonban mindvégig a dráma maradt, a
„remeteség“, a „pusztába“ vonulás csak stáció volt neki, „lelkigyakorlat“ egy új és minden
eddiginél nagyobb szabású történelmi vállalkozás előtt.
Széchenyi háborgott, de sohasem volt háborodott. Kétségbeesett éveinek leveleit és
önvallomásait csak a szűklátókörű racionalizmus tarthatja „elmezavar“ termékének.
Széchenyi naplóiban és bizalmasabb természetű írásaiban a katolikus gyónás nőtt irodalmi
formává éppen úgy, mint Rákóczi önvallomásaiban. Az életgyónás megrázó belső vihara
reszket és tombol soraiban, elsőrangú írói képessége olykor szimbolikusan fejezi ki
mérhetetlen szenvedéseit és kínzó megismeréseit. Tudósaink rengeteget törték a fejüket azon,
hogy miért tartja magát Petőfi apjának, holott a magyarázat igen egyszerű: Széchenyi a
magyar forradalom öntudatlan, de tényleges értelmi szerzőjének vélte magát s lelkiismeret
furdalást érzett utóbb nemcsak ezért, hanem amiatt is, mert „Petőfi anyját“, tehát az általa
megtermékenyített országot magára hagyta. Ezekben az években a nagy önvád már kétarcú
lett benne: nemcsak azért kínlódott, mert hite szerint, „izgatásaival“ ő gerjesztette a magyar
forradalmat, hanem a forradalomnak az igazát sem tudta annyira kétségbe vonni, mint a
forrongás napjaiban, legbévül már megkocáztatta a kérdést: vajon nem Kossuthéknak volt
mégis igazuk s talán az ő jelenlétével és közreműködésével egészen más irányba fordul a
nagy magyar vállalkozás sorsa?
Önvádja ijesztően mély, de távolról sem beteges, csak a nyárspolgári lelkek vélhették
annak, akik a maguk sekély bűntudatát, és földhözragadtságát tartják „egészségesnek“.
Széchenyiben akkora mértékű bűntudat jelentkezett, mint általában a nagy katolikus lelkekben
jelentkezni szokott: bűnösnek tartotta minden porcikáját, minden cselekedetét, féregnek
vallotta magát, az Inferno kínjait élte végig, az eredendő bűnnek és az ember végtelen
gyarlóságának keresztény hite drámai erővel jelentkezett benne. A mi történészeink nem
ismerik a külföld nagy katolikusainak életét s irodalmi hagyatékát, magyar földön pedig a
katolikus lelkialkat még sohasem nyilatkozott meg ilyen elemi erővel, ezért nem értették meg
Széchenyi háborgását.
Igen érdekes, hogy legnagyobb lelki válságai közepette is mennyire megőrizte
valóságérzékét és az élet szeretetét. 1848-ban, félig összeomlottan, önmagába süppedve ült a
minisztertanácson, egyszerre csak midőn a „lázas“, „gyengélkedő“ Kossuth panaszkodását
hallja, felugrik, hozzásiet, megfogja az ütőerét és megállapítja, hogy rendesen ver. (L.
Naplóját!) Kétségbeesett döblingi soraiba is be-beférkőzik egy vallomás életösztönének
elnyűhetetlen egészségéről, lappangó életkedvének erejéről. Hiába vonult a „pusztába“, hiába
száműzte magát, mint mondotta, örökre a döblingi gyógyintézet szobáiba, nem tudott
elszakadni a magyar drámától. Midőn Döblingbe jött, kicsúszott lába alól a talaj, elfordult tőle
az ország, a katasztrófa után azonban őfelé fordultak a szemek s lángesze, páratlan
érzékenysége azonnal reagált ezekre a sugarakra. Most már egyedül volt, a régi ellenfelek föld
alatt nyugodtak, vagy bujdostak, a nemzet ismét tetszhalálban dermedett, megint reá volt
szükség s ő az első kürtjelre megmozdult, felébredt, élni és izgatni kezdett. Milyen kevés
kézzelfogható anyagra volt szüksége zsenijének ahhoz, hogy a külső világot gyökeréig
megismerje. Bécsi élclapot forgatott és pontosan megismerte az elnyomó rendszer
természetét. Vendégei érdekes eseteket, anekdotákat meséltek a Bach-rendszerről és
megelevenedett előtte az egész magyar élet arca. A döblingi szobából őrtorony lett, mely a
néma üzeneteket is felfogta, az őrtorony lakója a kor leghősibb vállalkozásába fogott: Bécs
tőszomszédságából kívánta megdönteni Bécset, nyílt európai összeesküvést és alig leplezett
harcot indított ellene, saját barlangjában támadta meg a sárkányt, — olyan példátlan
bátorságot és elszántságot tanúsított, aminőre csak hitvallók és mártírok képesek.
A döblingi Széchenyi oda jutott, ahová legnagyobb magyar ellenfelei: erőit ismét
összeszedve a reánk nehezedő külső erőt támadta, de a támadó hadjárathoz önmagából telt
minden, egyedül a saját életét tette napról-napra kockára. Nem toborzott paraszthonvédeket és
nem küldött diákokat a barrikádokra. Nem vállalta a holttestekkel borított harcmezőt és a
fölperzselt falvakat, városokat. Önmagából állította ki az ezredeket és ágyúkat, a fegyvereknél
halálosabb érveket. Döblingi tartózkodása alatt egyetlen kiemelkedő művön dolgozott: a
„Nagy Szatírán“, minden más műve, levele, egész élete ennek a nagy műnek a töredéke.
Műve jellegzetes forradalmi mű, de most már neki tudott fogni, mert egyedül ő viselte érte a
felelősséget, egyedül ő játszott mindennap a fejével. A hang, melyet a császárral szemben
használ, nem Kossuth hangja, hanem a forradalmár Petőfié: „A magyarokat — írja mindjárt a
Nagy Szatíra elején —, kiknek 1000 évig fennálló honát szétszakítá, legjobb fiait minden jog
ellen oly kegyetlenséggel lemészároltatá, mikép Nero hozzá állítva fehér galamb“. A hivatalos
sajtó munkatársait „újsági ebeknek“ nevezi. Hangja gyilkosabb minden eddigi magyar
forradalmár hangjánál, mert úgy beszél a császárral, mint egyenrangú, sőt: mint magasabb
rangú fél. Az egész nemzet megtestesítőjének tudja magát, s egy magasabb rendű emberfajta
fölényét érezteti minden mondata; a keleti gőg nagyszerűen összeolvad nála a tiszta emberi
igazságérzettel. Minden során érzik a felszabadultság: zavaró körülmények és alacsonyabb
vetélytársak nélkül egyedül rohan a sárkány ellen egy egész nemzetért, a keleti nagy úr
gőgjével és a keresztény mártír nagy eszme igájába hajtott alázatával.
A történetírás azt hangsúlyozza, hogy a Habsburgok iránt mindvégig hűséggel és
lojalitással viseltetett. Csakugyan megtűzdelte művét itt-ott lojális sorokkal, ezek azonban az
életösztön félig-meddig önkénytelen megnyilatkozásai, alibik a Habsburg-birodalom
dússzimatú kopórendszere részére. E néhány sornak azonban ellent mond az egész Nagy
Szatíra, mely a Habsburg-lelkiség és uralkodási módszer mélységes ismeretéről és megfelelő
„értékeléséről“ tanúskodik. Széchenyi a „császár“ uralkodási módszerét és lelkiségét szedte
szét, még közismert vallásosságát is alacsonyrendűnek tartotta. A monarchiával való gyors
szakítást az adott európai viszonyok mellett nem vélte szerencsésnek, de nagy szatírája mégis
előkészítő tanfolyam a magyarságnak a biztosan bekövetkezendő végső szakításra.
„A népeket ki kell fárasztani, man muß sie mürber machen, ez a kormány bölcsességének
legmélyebb titka, mert akkor, mikor már alig bírják csak saját magokat hurcolni, bizonyosan
nem fogják a status targoncát elragadni“.S ezt az a Széchenyi állapította meg a bécsi
kormányzási bölcsességről, aki 1849 előtt maga volt a megtestesült lojalitás s azt vallotta,
hogy Bécs tele van őszinte együttműködési készséggel, melyet a magyar rebellió tesz
lehetetlenné. Most már molohnak tartja a Magyarországra nehezedő rendszert, szörnyetegnek,
mely eszme-, ideg- és véráldozatot követel szüntelenül. Mikor a császár vitézségét
hangsúlyozzák bámulói és félrevezetői, így gúnyolódik a döblingi remete:„Rendszerint az, aki
akaszttat, több vitézséget mutat, mint az, kit akasztanak, jóllehet néha oly körmös kis
gyermekek is vannak, kik legalább annyi satisfactiót vesznek magoknak, hogy a hóhér szemei
közé köpnek“. Mintha Petőfi szilaj, maró szavait hallanók...
A Bach-rendszer és Ausztria ellen szórt vádjai nem a hagyományos magyar gravámenes és
közjogi düh hangjai, hanem egy birodalom drámájának, hitvány figuráinak, biztos romlásának
és szenvedő népének magasrendű irodalmi ábrázolása. Drámai jellegű perbeszéd ez a mű,
melyben a vádlott óriási fölénye lépten-nyomon szembeszökik. Éppen úgy a művé-levés
utolsó előtti stádiumát ábrázolja, mint az erdélyi emlékiratok és ebben az állapotában is a
legnagyobb magyar politikai drámának tarthatjuk, évszázadok élményei sűrűsödnek benne.
Formája is félig-meddig drámai: hitvány tanácsadók és politikusok tartanak „monológot“ a
császár előtt.
Ebben a műben szabadult fel Széchenyi nyelve, melyet önfegyelme a múltban kordában
tartott, most azonban lelke egész mélységével együtt délszínre kerül. Merész szóképek,
szokatlan, de nagyon helyénvaló jelzők csúsznak ki tolla alól. Már nemcsak tiszta
meggyőzésre törekszik, hanem szabadjára ereszti haragjának bíbor hullámait, csúfol, gajdol,
finom érvelés mellett drasztikus eszközöket használ, lépten-nyomon Pázmány Pétert juttatja
eszünkbe, a XVI. és XVII. században fellobogó drámai magyar dühöt. Hatalmas mondatai
olyanok mint a Tisza, gazdagon kanyarognak, szeszélyesen változtatják medrüket, szélesen
„kicsapnak“, haragos hullámokkal verdesik az emberi kifejezés korlátait, — mégis valami
nagy keleti nyugalom, biztonság jellemzi stílusát. Az ihlet, vagy a felszabaduló indulat
teljesen belehozta a magyar nyelvbe, eljutott a legsajátosabb magyar szóképekig,
kifejezésekig, könnyedséggel alkalmazta nyelvünk legfinomabb árnyalatait.
Végeérhetetlen dráma ez a mű, írója küzd, úgy harcol benne, mint a valódi drámai hős
törhetetlen belső méltósággal, holtig tartó elszántsággal. Tanúságot tesz arról is, hogy írója a
szatírában volt a legnagyobb, műve: drámai mértékre szabott intellektuális szatíra, szinte a
XVI. század magyar ős-szatírájának vonalát folytatja. Egy sokszázados és megkövesedett
birodalmat szed szét, a megvalósult „rosszról“ nyújt drámai képet, de a „negatívum“ alapján
könnyen megrajzolhatjuk annak a tökéletes, emberséges és magyar-szabású birodalomnak a
képét, melyet magában hordozott és mely erre a szatírára nemcsak felbátorította, hanem fel is
jogosította. A Habsburg-dinasztia és a birodalom létjogosultságát éppúgy kétségbe vonta,
mint a legelkeseredettebb emigránsok s bévülről támadott, tehát cselekedetének egy megfelelő
politikai mozgalom kezében felbecsülhetetlen európai hitele lehetett volna. Aki le merte írni,
hogy a császár „akasztófára verte a nemzet becsületét“, az nagyon jól tudta, hogy élet-
halálharcot vív és lojális megjegyzései csak haladékul szolgálhatnak az életre.
Az öreg Széchenyi arcképe, mellszobra semmit sem emlékeztet a magyar arisztokraták
szokott vonásaira, — öreg parasztnak látszik inkább? — azt hiszem, az ómagyarság népét
vezérlő pátriárkájára emlékeztet, aki az élet fájának lombja alatt hirdeti az egyetlen igazságot
és akiről Arany János énekelt az „Utolsó magyar“-ban. A pátriárka nem fejezhette be a Nagy
Szatírát, mely azonban mégsem csonka, a magyar élet folytatta a drámát. Széchenyi művének
derekán, a kibékülés küszöbén főbe lőtte magát. Így kellett tennie, ez a tragikus lépés hozzá
tartozik életének etikai és esztétikai teljességéhez. Vállalta a mártírnemzedék sorsát és
bebizonyította, hogy nem egyéni röttenés rázta, midőn régebbi években félreállott és az életét
mentette. A „Nagy Szatírában“ csúcspontjára ért alkotóereje s több időt nem ajándékozott
magának. A házkutatás, a bűnpörtől való félelem, az aggódás, hogy állami tébolydába zárják
volt halálának közvetlen oka, de kiállott már ő különb viharokat is. Nem volt hajlandó letenni
a fegyvert s hiába írt öregedő keze mentegető sorokat a rendőrminiszternek, csak ökölbe
szorult a kéz és utolsó bizonyságot tett, hogy a legnagyobb magyar a félelmetes szigort, a
„keleti kegyetlenséget“ egyedül önmagával szemben tudta gyakorolni.
Széchenyi Döblingben nőtt meg igazán: meghalt benne az osztályember és a romantikus.
Olyasféle fejlődés történt, mint az öregedő Vörösmartyban: kilépett a maga teremtette gazdag
díszletek, a kalandos munkatervek, a vakmerő remények és a porba sújtó aggódások
világából; de míg Vörösmarty az emberi létezés végső kérdéseivel viaskodott, Széchenyi a
magyar létezés egyszerű hitvallásához tért meg. A döblingi metafizikai drámában elégett a
romantikus Széchenyi, de Phoenix-madárként újra kikelt, mint haragos hívő, a magyarság
időtlen igazságának prédikátora. Művei is halhatatlanok, de élete és példája minden művénél
különb.

A második vonal

Csató Pál
(1804—1841)

Csató Pál székely köznemesi családból származott; családja Magyarországra költözött s az

író Sarkadon, Bihar megyében született, ahol apja gazdatiszti állást töltött be. Mintha az apa
végzete tovább kísérte volna a fiút: a feudalizmus árnyékában töltötte életét, hiába
próbálkozott kitörni belőle. Mágnáscsaládoknál nevelősködött, majd a Bajza-Vörösmarty-
Toldi triumvirátushoz csatlakozott, hogy a fővárosban elhelyezkedhessék, a triumvirátus
azonban nem fogadta kegyeibe. Ismét a feudalizmustól kapott kenyeret, Pozsonyba költözött
és átvette a konzervatív párt lapjának szerkesztését. Elkeseredetten Bajzáék ellen fordult,
kitűnő publicisztikai képességét erre a harcra áldozta, eredménytelenül. Az egyre jobban
radikalizálódó közvélemény nem rokonszenvedett a maradiakhoz csatlakozó Csató Pállal,
„haszonlesőt“ és „árulót“ szimatoltak benne, senki sem vette észre állásfoglalásában egy
halálosan sértett írói világ bosszúját. Csak emberi gyarlóságait látták s korai halála után
egyszerre kiesett a köztudatból. Az irodalmi diktatúra nem kevésbé kíméletlen a gazdasági és
politikai diktatúránál és Bajzáék egy ideig valóban diktatúrát gyakoroltak. Csató finomabb,
átfogóbb egyénisége joggal tiltakozott ellene; az már külön tragédiája volt, hogy irodalmi
harcát politikai állásfoglalással kellett elegyítenie, ő az első magyar író, akit kikezdett és
részben fel is emésztett a hírlapírás. Mindig harcra kész, szenvedélyes egyénisége hírlapírásra
termett, de hiába lótott-futott, önálló laphoz nem jutott. Az egyedülálló író mindent elkövetett
szellemi önállóságának biztosítására, sikertelenül; közben elfekélyesedtek szenvedélyei és
végül is nem válogatott, nem is válogathatott, hogy milyen lap hasábjain nyílik levezető út
nekik. Elégtételt akart venni azokon, akik nem méltányolták egyedülvalóságának értelmét és
értékét. Kíméletlen volt, akár vele az élet és így örökítődött meg a köztudatban. Ellenfelei,
akik túlélték, még halála után is letagadták, hogy Csató Pál volt a harmincas évek egyik
legnagyobb novellistája.
Csató Pál nem volt politikus és nem volt haladó társadalmi eszméktől megszállott ember
olyan korban, amidőn az uralkodó csillagzatok éppen ezeknek a tulajdonságoknak kedveztek.
A társadalmi kérdések csak annyiban érdekelték, amennyiben mélyen a lelki életbe itatódva
az egyéni sorsra hatást gyakorolnak. A tömeg mozdulatai és vonaglásai, a kor eszmemáglyái
hidegen hagyták; mindenképen korszerűtlen irodalmat képviselt, hiába szökött merész
iramban fölfelé az idő lázgörbéje, Csató Pál hűvös maradt, nem zökkent ki formájából, hű
maradt az egyéniség ábrázolásához.
A XIX. század individualizmusa benne jelentkezik először; ő „az ember“, akit nem
szállottak meg a „köz“ izgalmai; ha ennek tudatában szemléljük állhatatlanságát,
pálfordulásait, akkor ezek látszólagosak, mert irodalmi moráljához hű maradt. A saját életét
szerette volna megcsinálni, hogy irodalmi világát kibonthassa, de minden körülmény ellene
dolgozott, magányos lovag volt, mondanivalójának súlyát senki sem értette.
Jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha korának divatos elbeszélőivel összehasonlítjuk.
Kisfaludy prózája csak az életfelszín legfeltűnőbb vetületét tükrözte. Bajza nem tudott
kilábolni a rém-romantika hínárjából. Csató Pál nagyszerű ösztönnel a francia forráshoz
zarándokolt, a francia elemzés választékosságát, finomságát, mélységbe villantó
könnyedségét, stiláris önmérsékletét, a francia próza költői tagoltságát, kimért arányosságát
beoltotta a magyar próza törzsébe. Az új oltóanyagnak a kezdetleges romantika durvább
anyagával kellett mérkőznie. Az újanyag győzött volna minden bizonnyal, ha Csató Pál világa
kibontakozhat, de sorsának hánykódása, anyagi szüksége, publicisztikai harcai és egyedül
valósága megakadályozták ígéreteinek kivirágzását. Torzót hagyott ránk.
Sajátos diszharmóniái találunk Csató Pál elbeszéléseiben, az elemzés ragyogó példáit
nyújtja, míg egy-egy alakot jellemez, de többnyire erőszakolt romantikus szövevénybe
bonyolódik, mihelyt az alakok cselekedni kezdenek. Maga is rájön azután a diszharmóniára és
huszárvágással elmetszi a végletekig bonyolódott cselekmény csomóját. Ez a diszharmónia
egyéni sorsában gyökerezik. Előkelő körökben töltötte ifjúságát és arra vágyott titokban, hogy
fogadják be ezek a körök, melyekhez nemcsak föltörekvő vágyai vonzották, hanem ízlésének
azonossága is. Valószínűnek tetszik, hogy titkolt, elfojtott szerelem fűzte az arisztokrácia
egyik hölgy tagjához. Csató tele volt mélybevert tövisekkel, sebekkel, melyeknek fájdalma
vad-romantikus vágyálmokban tört fel; különösen izgatta a kérdés, hogy az alulról jött ifjú
miként nyeri el az előkelő hölgy kezét.
Csató Pál elsőrangú elemzőkészsége, stílusának tisztasága és emberábrázolásának előkelő
tárgyilagossága arra volt hivatva, hogy a kor zilált emberi élete benne találjon lehiggadásra.
Hiányzik belőle a kor irodalmát annyira jellemző irányzatosság. Állásfoglalás nélkül jellemzi
alakjait, bárminő társadalompolitikai felfogást is képviselnek; a jellegzetes egyéniséget
sohasem tipizálja; a kor nagy kérdései csupán a társalgásban vetődnek fel. A lelkes reformer
éppen úgy felbukkan novelláiban, mint a züllő középnemesség, melyben már megfogant a
„dzsentri“, de nem állítja őket a kor eseményeinek a viharába, megelégszik az egyéni élet
viharaival, bonyodalmaival.
A magyar próza eddig Jósika modorában, tehát kínosan aprólékos leírással, vagy
romantikus modorban, tehát a jellemző vonások túlzásával ábrázolta alakjait. Csató a franciák
tanítványa: a legjelentéktelenebbnek látszó apróságból, egy-egy alig észrevehető, áruló
mozdulatból bontja ki az ember jellemét, egész énjét. Elegáns, hűvös soraiban új írói
szemlélet merész forradalma izzott, de senki sem vette észre. „Pálfordulásnak“ nevezhető-e,
hogy később Bajzáék ellen fordult, mert hiába várta tőlük hosszú időn keresztül saját írói
világának fölfedezését? Szemére hányhatjuk-e egy magas színvonalú írói világ viselőjének,
hogy a politikát másodrendű eszköznek tekintette? Követ dobhatunk-e reá, mert nem
válogatta az eszközöket a létharcban, melyet a maga teremtő nyugalmának, írói szigetének
megalapozásáért folytatott?
Nagyszerűen tudott leírni. A környezet nála már nem díszlet, nem nyers vázlat, nem hálás,
rikoltó, nyers vonalak lármája; a környezetnek Csatónál íze, színe, egyénisége, emberbe
világító és emberi sorsot irányító mondanivalója van; egyéniségek és családok történetéről
beszél. A környezetrajz elmélyítése is francia iskolára vall.
Ha írásait összehasonlítjuk a kortársak elbeszéléseivel, akkor látjuk, hogy milyen óriásit
fejlődött benne a magyar novella. „A boldog szerető“ a fővárosba került vidéki naivság rajza,
akár Kisfaludy „Tollagi Jónása“. Kisfaludy Károly kezdetleges, nyers humorából, a falusi
„zsályából“ valóban „krizantémum“ lett Csató Pálnál. Néhány évtizeddel ezelőtt Kazinczy
Ferencnek sikerült a németes érzelmességgel és elvontsággal megfertőznie ízlésünket. Csató
Pál a gyógyító ellenméreg: a francia ízlésre ösztönösen reagáló magyar első képviselője.
Rokontalanul élt, nem gyakorolt érdemesebb hatást, az irodalompolitika csaknem kiirtotta őt
irodalmunk történetéből.

Fáy András
(1776—1864)

A kor a „haza mindenesének“ nevezte a munkának és a szerénységnek tiszta lovagját, Fáy

Andrást, aki nagyhatású közgazdasági tevékenysége mellett rengeteget írt, de művei nem
állották meg a tartós népszerűség próbáját, gyorsan kiesett a köztudatból és az utókor meg
sem kísérelte „feltámasztását“. Fáynak nem volt humora; komoly, okos, művelt férfihangon
beszélt, olykor csaknem oktatott és a magyar romantika fénykorában volt bátorsága a korízlést
megkerülni. Legmaradandóbb regényében, „A Bélteky házban“ csak elvétve bukkanunk a
romantika nyomaira, inkább a múlt századvég szentimentális kultúráját olvasztotta okkal-
móddal regényébe. „A Bélteky ház“ is állóvíz, akár Vas Gereben regényei, de nem amolyan
hol lápnak, hol pedig tiszta tónak tetsző „magyar tenger“, mint Vas Gerebené. Fáy „állóvize“
szűkebb terjedelmű, de tisztább, mélységei is vannak és mélységeibe belelátunk; tükrének
nyugodt fényét méltán csodálhatjuk. Lemondott a romantika izgalmas meséjéről, hatásos
túlzásairól, életünk külsőségeinek tetszetős kiaknázásáról, a humor vigaszáról, a szatíra nemes
indulatairól és önigazoló mámoráról, egy mélyebb cél kedvéért. Fáy a magyar életformákat,
és szellemi-erkölcsi tartalmukat próbálta ábrázolni. Első regényírónk, aki a szellemi
kultúrának, az eszméket tisztító vitának, az intellektuális megnyilatkozásoknak, a nevelésnek
és a kultúrintézményeknek éppen olyan fontosságot tulajdonított, mint az élet többi
tényezőinek. Mégsem írt fontoskodó, elvont természetű munkát, bőségesen merített az egész
életből; meleg barnaszínű életképekkel, természetes emberi bonyodalmakkal szőtte át művét;
az élet sokoldalú, kimerítő ábrázolásának volt a mestere.
A magyar közszellemet, az életformák kialakulását vizsgálta, ő is látta a Nagy Parlagot, de
nem ostorozta maró gúnnyal, nem feddette keserű kacajjal, hanem öntudatra próbálta
ébreszteni. A parlagi virtus hősének fejlődését bölcsőjétől kezdve nyomon kísérte és anélkül,
hogy tipizálásba tévedt volna, a mezei nemesség életstílusának kialakulását, mokány-
berciségének okait, torzító ifjúságát és eltorzult férfi-szellemét megmutatta. Elfogulatlan,
szenvtelen hangon beszélt, a kultúrember önfegyelmével és kiegyensúlyozottságával. Fáyt
éppen erényei nem tehették divatossá, népszerűvé.
Fáy András nemcsak a magyar társadalmat ábrázolja, hanem a „társaságot“ is, nemcsak
regényes párbeszédeket illeszt művébe, hanem a művelt réteg társalgását is beleszövi, ezért
megbecsülhetetlen a kultúrtörténeti értéke; ebben a tekintetben Goethe „Wilhelm Meister“-ére
hasonlít, bár regényének egészen eredeti alkatot teremtett. Két társadalmi réteget ismert: a
magas rangú hivatalnoki renddel elegyedő arisztokráciát és a mezei nemességet, mely inkább
a polgársággal és a parasztsággal vegyült, bár kiváltságos helyzetére amúgy gőgösen
vigyázott. A felső réteg bizonyos európai kultúrával enyhítette betegesen zárt
osztályöntudatát, a mezei nemesség jórészt műveletlen volt és osztályöntudata nem a felső
réteg konok, hajthatatlan következetességében, hanem csínyekben, erőszakoskodásban,
előítéletek harsogásában és derűre hangoló következetlenségekben, egyszóval korlátoltságban
nyilatkozott meg. Fáy regényében váltakozó életképek ábrázolják a „magas elzárkózás“ és a
vad, mezei életkedv torzonborz világát.
Regénye helyenként ellaposodik, jelentéktelen család-történetté soványodik. Nem bírta
eléggé a nagy lélekzetet, művének második kötete nagyot esik, a szentimentális természetű
bonyodalmak unalomba fulladnak; az író is érezte erejének fogyatkozását és némi romantikus
elemet kevert művébe, eléggé szerencsétlenül. Jelentőségén azonban alig változtat regényének
tagadhatatlan egyenetlensége. Eredeti író volt és a regény későbbi fejlődése sok tekintetben őt
igazolja: életek és életformák mélységének és sekélységének feltárása, sorsok szövevényének
odaadó ábrázolása volt művészi álma. Sikerült az egykorú magyarság szellemi légkörét
megörökítenie. Olyan erények ezek, melyek nyugodtan számíthatnak a múlhatatlanságra.

Bajza József
(1804—1858)

Kazinczy Ferencék tévedéseinek messzire nyúló hatását talán legjobban Bajza példázza.
Petőfi-szabású egyéniséggel, vagy Arany János mélységével lehetett csak ezt a terhes
örökséget közömbösíteni; Bajza szerényebb méretű tehetsége kínosan vergődött a teher alatt.
Bajza József lírai költőnek indult, lírája a Kaziczyékkal megindult érzelgősnek és
képzelgésnek leegyszerűsített folytatása volt. Csakhamar szépprózájával is jelentkezett, a
korai magyar romantikus novellát folytatta és emelte nem közönséges tökéletességre. A korai
magyar romantika a népmondából, a történeti hagyományból és a német romantika alantasabb
izgalmaiból gyúrt „magyar“ romantikus hangot és szellemet, Bajza stiláris tökéletességet és
magasabb rendű művészi ízlést oltott ebbe az irányba. Megtartotta a hatásos, tehát kissé
közönséges romantikus fogásokat, felhasználta a kínálkozó szokványos tárgyakat, de kecses,
izmos, érzelemmel és izgalommal bőségesen telített, mégis mértéktartó, tisztazengésű prózai
stílust teremtett, mely egységesebb és kiegyensúlyozottabb Vörösmarty prózai stílusánál is.
Egy nagy magyar elbeszélő nyelve és hangja élt benne, de elvont hajlamai nem engedték,
hogy közvetlen élményekkel leljék meg és elsőrangú kifejezőeszközeivel méltó anyagot
formáljon.
Kazinczy Gessner-fordítása, a másodrendű német szentimentális vonal volt első nagy
irodalmi élménye, mely örök nyomot hagyott rajta: beléje oltotta a mesterkélt irodalmi
világba vetett hitet. A pozsonyi német színházban nyerte első drámai élményeit, német
dramaturgoktól tanulta a dráma elméletét. Mély benyomást tett rá Lessing; Lessingben és
Schillerben megismerte a német dráma magasabb vonalát, ennek köszönheti, hogy az „ízléses,
logikai gondolkodású és mély ítéletű“ költői hang hívője lett. Ezt a szigorú mértéket azonban
csupán a költői hangra alkalmazta, a költői mű belső tartalmával szemben már nem voltak
ilyen szigorú igényei. A költő feladatát abban látta, hogy a „maga situatiójának pontjától
messze levő tárgyat válasszon“ és művében „minden ábrándozás, kigondolás“ legyen. A
Kazinczy által megindított „Träumerei“-ből és élmény-párolásból hosszú időre szent és
sérthetetlen költészeti törvény lett, veszedelmes fegyver úgy a magyar realizmus, mint pedig
az élményszerűbb költészet ellen; ezek a hamis eszmények jóidéig Vörösmartyt is
megtévesztették. Bajza József három esztendőt töltött Heves vármegyében, de a vidéki
környezet semmiféle hatást sem tett rá, itt is „festett világban“ élt. A fogságból visszatért
Kazinczynál érthető volt a tájtól és társadalomtól való elszigetelődés, de mint iskola: pusztító
hatású volt. Bajzára is ráfeküdt ez a csúnya végzet, holott a stílus kérdéseit tisztán látta és
művészi követelményeit magasrendűen fogalmazta meg. A magyar prózai stílus törvényeinek
ő az első nagy kodifikátora.
Bajzában a német irodalmi és elméleti hatáshoz több eredeti klasszikus és modern francia
élmény vegyült, mint Kazinczyékban; ez volt a szerencséje. Műveltsége és bátorsága
alkalmassá tették arra, hogy döntő szerepű bírálóvá nőjön, de erejét túlságosan igénybe vették
felszínes, népszerűsítő értekezései és csip-csup irodalmi küzdelmei. Óriási érdeme, hogy
bizonyos mértékben polihisztor volt, a szellemi élet minden területe felé kinyújtotta csápjait,
nagyban elősegítette a közönség érdeklődésének kiszélesedését. Szerette a vitát, a szellemi
élet mozgalmasságát, minden vizet fölkavart, hogy a sokirányú mozgás élénk szellemi életet
teremtsen. Hasznossága egyedül Toldy Ferencével mérhető, de míg Toldy irodalmi tudatunk
elmélyítésén dolgozott, Bajza mint szerkesztő volt nagy: a „Kritikai Lapok“, az „Auróra“, az
„Athenaeum“, a „Figyelmező“ Bajza kezében az irodalmi ízlés megszilárdulásának bástyája
lett. Hasonló érdemeket szerzett, mint színikritikus, fordító és színigazgató: magasabb európai
vonal felé próbálta terelni a magyar drámát és színjátszást. Fölvette a harcot a silány német
darabokkal és németes alapműveltsége ellenére később a francia drámai iskola
érvényesítéséért küzdött. Bajza stílusa, észjárása, frissessége, szellemes harcmodora amúgy is
a franciákhoz állott közelebb. A francia stílus és forma megejtette, de nem bírt végképen
fölszabadulni a német „eszményiség“ hatása alól, ezért idegenkedett Shakespeare-től is, nem
értette „realizmusát“, élményszerűségét és életességét. Stílusának kecses fegyelme alatt
kiegyenlíthetetlen belső ellentmondások rejteztek.
Bajza működése láthatatlanul felszívódott a korba, a magyar irodalom színvonalának
emelkedésében, európaiságának elmélyülésében mindenütt jelen van. Egyetlen tanulmánya
méltó arra, hogy minden idő magáévá tegye, a „Nemzetiség és a nyelv“, mely több a
szokványos tanulmánynál: legmagasabb rendű szellemi manifesztumaink közé sorolható.
Bajza franciás stílusával a német érzelmesség és eszményiség képviselője volt,
„manifesztuma“ azonban éppen a német hatással szemben jelenti be a tiltakozást. A szellemi
nemzet értelmezése mellett megfogalmazza az egyén és a közösség szellemi s erkölcsi
viszonyát. A függetlenségi eszmének, mely századokon keresztül a politikának szolgálatában
sínylődött, Bajza ád szellemi és kulturális értelmet, ő mondja ki először nyíltan, hogy nincs
magyar tudat és hiányának fő okát nevelésünkben, iskoláinkban és a magyarságtudomány
elhanyagolásában keresi.
Társadalmi tudata is magasrendűen nyilatkozik meg tanulmányában, észrevette torz
társadalmi fejlődésünk gyökerét: minden réteg a felette álló utánzásában, tehát a saját eredeti
és természetes életformájának eltorzításában látja az emelkedés útját. Történelemszemlélete
fejlett volt; tudta, hogy a magyarság szüntelen önvédelemre van ítélve, de a politikai
gravámenek dörgése helyett szellemi és gazdasági területen kereste az eredményes védekezés
és önfenntartás módjait. A német műveltség szüntelen beáradásában látta az igazi „magyar
veszedelmet“, leküzdésére: az egyoldalú politikai ellenzékieskedéssel szemben a nemzeti
megmaradás mélyre nyúló és bonyolult feladatait elemezte szellemének éles, tiszta fényénél
A nagyhatalmú szerkesztő és bíráló szegény maradt, a szabadságharc bukása után a
nyomorúság és a meghasonlás egykettőre kidöntötte a kemény, karcsú, érzékeny fát.

Jósika Miklós
(1794—1865)

Jósika Miklós báró 1836-ban ugrott ki az „Abafi“-val. Kész író lépett a közönség elé és bár
hosszú élete folyamán művek tömegét bocsátotta közre, az „Abafi“ szintjére nem ért fel
többé. Jósika nem fejlődött, inkább hanyatlott. Nem közönséges írói készsége csupán széles,
színes életfelszín ábrázolására volt alkalmas. A felszín ábrázolásában elsőrangú: türelmes,
aprólékos leíró, a leíróművészetbe ő oltotta be a romantikus izgalmat és irodalmi vívmányát
alaposan ki is aknázta. Nagyszerűen ki tudta fejezni a „légkört“, a hígabb anyagot, melyben az
élet történik, a lények és tények burkát és burkolatát, de itt azután meg is áll írói képessége.
Romantikus történetei egyre szokványosabbakká, leírásai egyre unalmasabbakká váltak, hiába
kalandozta be az egykorú életet és a magyar történelmet, az elmélyülés vidékét nem tudta
fölfedezni.
Legtöbb műve történelmi nyersanyagot alakít regénnyé, Kisfaludyék nemesi-nemzeti
romantikájának ő a prózai képviselője, európaiabb vonalú folytatója; gazdagabb, színesebb
író, mint a Kisfaludyak, látszik, hogy Erdélyből jött, a történelmi bőségéből soha ki nem
vetkőző földről. A Kisfaludyak. főként Sándor, romantikát képzeltek Dunántúl dombjaira,
Jósika Erdély véres árnyaiból, történelmének tömérdekségéből, tájainak természetes
izgalmából szőtt regényt.
Jósika „családi“ író volt; teljesen magáévá tette a család puritán életszemléletét, erkölcsi
felfogását; óriási hatásának ez a magyarázata. „Egy lélekrajzot adok itt — írja az „Abafi“
előszavában — az olvasó kezébe. Célzása komoly s oda megy ki, hogy erős akarattal minden
aljast le lehet győzni“. Az irodalmi praeceptor-szerep őt is megszállotta, mint korának legtöbb
íróját. Az irodalom szoros viszonyban állott az iskolával, az írók jelentékeny része tanár volt,
az iskolás erkölcs-prédikátoros irodalmi felfogás olykor még olyan tehetségeket is
megfertőzött, mint Arany János.
Jósika „Abafi“-jának az erkölcsi eszme ád gerincet; egy ember természetes fejlődését
képtelen lett volna ábrázolni, lélektani érzéke mindvégig fejletlen maradt. Más regényeiben
történelmi gerincet találunk, egy-egy kiemelkedő hős vagy esemény köré tekergeti az
eseményt, Abafi azonban nem volt kiemelkedő alak, tehát Jósika erkölcsi példa szolgálatába
szegődtette őt, az erkölcsi póráz biztosítja regényének egységét.
A magyar légkört Jósika Miklós árasztotta irodalmunkba, ez legfőbb jelentősége. A
magyar jelleg külsejét és a történelmi levegőt sikerült teljes mértékben kifejeznie;az ő
regényeiben érezzük először, hogy ismerős tájakon, rokon arcok között mozgunk: otthon
vagyunk. Tökéletes „körképeket“ festeti, az elmúlt idők tárgyait közelünkbe hozta és
jellegüket részletesen elmagyarázta. Magyar környezetrajzai külsőségesek, de gazdagok és a
maguk nemében nagyszabásúak. De kedvező véleményünk csak addig tart, míg egy regényére
gondolunk; művei egymásután olvasva fárasztanak, írói eszközeinek fogyatékossága,
ábrázolásának sablonossága egyre bántóbban tűnik szembe.
Jósika élete éppen olyan átlátszó és tiszta volt, mint művei. A szabadságharcot híven
szolgálta itthon és az emigrációban. Külföldön is folytatta irodalmi működését és buzgón
küldözte haza kifogyhatatlan műveit. A „nagy nemzedék“ sodrában azonban regényei
mindjobban elfakultak, a közönség érdeklődése rohamosan csökkent irántuk. A kritika is
egyre hűvösebben bánt vele; az öregedő írónak már életében meg kellett ismerkednie az
irodalmi halál szomorúságával.

Drámaírók

Czakó Zsigmond
(1820—1847)

Czakó Zsigmond jómódú erdélyi nemes családból származott, ám súlyos végzet nehezedett
családjára, apján a terheltség tagadhatatlan jelei mutatkoztak, aranycsinálásra fordította
vagyonát és idejét. Ami a vagyonból megmaradt, azt elvette egy politikai hajsza s Czakó
Zsigmond, az elkényeztetett úri fiú rokonok kegyére szorult. Rokonai taníttatták, de nem bírta
az iskolai fegyelmet, vándorszínésznek állott be, akár Petőfi, akihez különben belső rokonság
fűzte: lázadó természet és a korán halók csillapíthatatlan életizgalma jellemzi mindkettejüket.
Petőfi volt az egészségesebb, frissebb; kevésbé elhasznált talajból sarjadt. Czakó állandóan a
zseniális kinyilatkoztatás és a lelki összeomlás határmesgyéjén járt. A fiatal színész
nemsokára drámával lépett fel, első darabja a „Kalmár és tengerész“ döntő sikert aratott.
Többi darabját hidegebben, végül elutasítóan fogadta a bírálat és a közönség. Czakó
meghasonlott és huszonhét éves korában szájába lőtt; annyi évet élt, mint Petőfi, akihez
barátság fűzte. Czakó nem jutott el olyan fokú teljesedéshez, mint Katona József a „Bánk
bán“- ban. Neki sem volt elődje, példája; hiányzott a magyar drámai hagyomány utat mutató
ujja. Egyedül, biztató társak és őrködő szellemek nélkül próbált eredeti drámai formát
teremteni; küzdelme éppen olyan gigászi volt, mint Katonáé, de nem tudta az érlelő nyarat
bevárni. Minden újabb darabja egy-egy véres verítékkel megharcolt lépés volt célja felé, ám
teremtő munkáját hűvös közöny fogadta. Nem volt lírikus, aki kikiálthatja kétségét és
fájdalmait. Tűréssel és szívós aszkézissel kellett volna a formateremtés művét folytatnia, de
nem volt idegzete és életereje hozzá.
A magyar dráma Czakóig, Katona Józseftől eltekintve, két vonalon mozgott. Egyik a
patriarkális családi vígjáték, a kúriák életének lomha folyása, vidéki humor, ártatlan szerelmi
bonyodalmak és udvarias tréfa keretében mozgó szatíra. A másik vonal a romantikus nemzeti
dráma, dús rémségek és tündöklő nemesi pátosz. Czakó merész sudárként a magyar világ fölé
nőtt, olyan lendülettel feszítette szét a drámánk kereteit, mint Petőfi líránkét. Ha Petőfi vitte
be líránk nyelvébe a kimondott szó nyers forróságát, a természetes emberi beszédet biológiai
légkörével együtt, hasonlót cselekedett Czakó Zsigmond a dráma nyelvével: a verses dráma
kötött zengését és prózai vígjátékunk stílusának lomha csobogását fölcserélte a modern
szenvedélyek fölszabadult, gátlásokat nem ismerő drámai hangjával.
A „Kalmár és tengerész“ külsőségeiben romantikus dráma, de modern társadalmi távlat
nyílik meg benne: a fülledt nagypolgári életforma, a vérrel és mocsokkal vakoló kapitalizmus
megütközik a szabad emberrel, akit a kozmosz végtelen békéi és feneketlen viharai érleltek
emberré. Ha e távlatot nézzük, úgy találjuk, hogy a legnagyobb drámaírónak sem vált volna
szégyenére, de Czakó nem tudott nagyszerű drámai élményeinek tökéletes formát teremteni.
A romantikus dráma külsőségekre pályázó eszközeinek és hátborzongtató fordulatainak még
túlságosan nagy teret adott. Drámájának alkata másodrangú, de drámai dikciójában nagy költő
nyilatkozik meg. Hősei két drámai dimenzióban élnek: a romantikus rémdráma törvényei
szerint cselekszenek, de közben megállanak, vallomásokat, szinte kinyilatkoztatásokat
mondanak; nagyszerű drámai nyelven sorsélményeik minden terhét kiöntik. Folyton az
emberi mélység csordul ki, shakespeare-i dráma lehetősége lóg a levegőben, de mihelyt
megmozdulnak alakjai, belezuhannak a szokványos romantikus drámába.
Többi drámája is társadalmi kérdéseket feszeget, de van bennük ezen kívül egy mélyebb
drámai réteg is: Czakó eredendően tragikusnak tartotta az emberi létet, mint a fiatal Szabó
Dezső. Az emberi utak nála súrolják egymást és tragikusan széthajtanak, az együvé valók
menthetetlenül elszakadnak egymástól: az emberi lét gyógyíthatatlan diszharmónia, groteszk
tragédia, soha be nem forradó seb. Czakó ezt a tragikus életérzést akarta kifejezni, de
törekvése makulátlanul csak drámai dikciójában sikerült. Drámái egytől-egyig kisiklanak,
műsérelmek dúlják alakjainak lelkét, túlzott, olykor beteges feszültséget sűrít alakjaiba. A
zseniális teremtés és a naiv erőszakoltság határmesgyéjén ingadozik.
Legnagyobb kísérlete a „Leona“, tragédia négy felvonásban. Ebben a darabban a drámai
elragadottság olykor valóban emberi kinyilatkoztatássá tisztul. Czakóban nyoma sem volt a
kereszténységnek, a romantika keleti rajongása nála vallásos hajlammá nőtt, már diákkorában
buddhizmussal és brahmanizmussal foglalkozott, a természetbe való beolvadásban, az
egyéniség föltétlen megsemmisülésében kereste az egyetlen emberi vigaszt. Jókai így ír róla:
„Ott ült Czakó, soha nem mosolygó barna arcával; komor, erőteljes alak akkora öklökkel,
mint másnak kettő s beszélt a Sakuntaláról s a hindu irodalom remekeiről.“ Czakó a „Leona“-
ban „pogány“ vallását fejezte ki: nem Dionysios buja természetmámorát, hanem a keleti
bölcsek áhítatos, passzív, minden emberi akaratot feladó belemúlását az örök dolgokba. A
„Leona“-ban a kereszténység ütközik össze a pogánysággal, nem a nagy Pánnal, hanem
Buddha földöntúli mosolyával. A természetbe vonuló, a legbölcsebb és legboldogabb emberi
életformába költöző remetecsalád életébe betör a keresztény vakbuzgóság és feldúlja az
életből kivonultak tiszta világát.
A „Leona“ megbukott a színházban; a kor éppen legnagyobb drámai szándékait nem értette
meg. Czakó nem bírt megküzdeni a félreértéssel és a közönnyel; Zilahy Károly és Csató Pál
mellett a kor legnagyobb torzója.

Teleki László
(1811—1861)

Teleki László két drámát alkotott, egyik a „Kegyenc“, szomorújáték öt felvonásban, másik
a saját élete; az utóbbi nélkül aligha értjük az előbbit. Osztályából kinőtt arisztokratát eleget
találhatunk ebben a korban, de valamennyien osztályuk reformálása útján képzelték a magyar
megváltást. Teleki László tovább ment: elkerülhetetlennek tartotta osztályának a feláldozását.
Ugyanolyan láz fűtötte, mint a márciusi népfiakat, de a láz nem ejtette bódulatba, nem
homályosította el politikai látóhatárát. Mint a forradalmi kormány párizsi követe azt írta haza:
vagy közép-kelet-európai ügyet csinálunk a magyar vállalkozásból,vagy pedig elbukunk.
Midőn a Bach-korszakban megkeményedett a magyar öntudat és sűrűsödni kezdett a
nacionalizmus, nem ujjongott, mert minden nemzeti ügyet vesztes vállalkozásnak tartott
társadalmi átalakulás nélkül. Midőn hazatért, a száműzött forradalom tért vele vissza, úgy
fogadta a nép, mint a pusztából megtért prófétát, nem mozdulhatott az országban, hogy
sereglés ne nőjön nyomában, reá rakta az elárvult nép minden terhét. De a megpuhult
értelmiségben, az „átvészelő“ főnemességben és nemességben nem talált társakra s hívőkre.
Egyedül maradt és a vállára rakott „márciusi“ teher megroppantotta, öngyilkos lett. Halálának
híre pánikszerű hatást tett. Országszerte megkondultak a harangok, némelyik faluban és
városban a lakosság izgatottan a temetőbe rohant, a népi ösztön megérezte személyének
tragikumában a történelmi halált, egy nagy vállalkozás végső lobbanását és hunytát.
Műve, a „Kegyenc“ római tragédia III. Valentinianus császár idejéből. Az irodalomtörténet
furcsa, izgatott, elnagyolt alkotásként kezeli, holott a „Bánk bán“ mellett a kor legérettebb
drámai megnyilatkozása. Valószínűleg azért helyezte művét római térbe és időbe, hogy a
cenzúra zaklatásaitól meneküljön, de talán: így akarta elmélyíteni, időtlenné tenni. Teleki
László legnagyobb élménye a társadalmi hanyatlás volt: hanyatló birodalom, hanyatló
uralkodóház, hanyatló vezető-osztályok; saját kora. A romlás titkaiba nagyon mélyen
belelátott és midőn a nép mellé állott: ő valóban reá akarta ruházni a nemzeti és emberi
hivatást.
III. Valentinianus uralkodásában korával azonos jelenségeket vett észre. Ha gyarló tehetség
lett volna, valószínűleg római ruhába öltözteti Metternichet és a kor többi jellegzetes figuráját,
— Teleki azonban az olcsó megoldás helyett időtlenné mélyítette a római időt, örök jegyekkel
jelölte meg hőseit. Tragédiája: az idejüket túlélt társadalmi rétegek végzetes hatása az emberre
és a közösségre. Teleki bírálói hőseinek egyéni jellemében keresték a drámai konfliktus okait
és megállapították az egyéni jellemekben a „kellő feszültség“ hiányát. Holott a „Kegyenc“-
ben másodrendűek az egyéni vonások, — egy félelmetes arányú birodalmi bomlás bontakozik
ki, melynek az egyének csak hullámai. A természetes kiválasztódás elvét felváltja a nagy
intrikusok szerepe, a meggyőződés helyébe az igazodás lép, a misztikus hitet ál-metafizikai
kóklerség helyettesíti, megindul mindenki harca mindenki ellen s az elfajult küzdelemben
bemocskolódnak az emberség tiszta törvényei, porba hullanak féltve őrzött szentségei.
A bomlás már olyan fokú, hogy gyógyítás, szelídebb megoldás lehetetlen, a korlátlan
hatalom és a túlzott jólét mindenkit megrontott, aki „fent“ van, csak szűklátókörű ostobák és
tehetséges, meghasonlott lelkű kalandorok között válogathat a sors. Az utolsó római puritán,
Aetius már csak mellékes figura ebben a darabban, a külső és belső ellenség egyaránt reá
nyilaz, elpusztítják, a megmaradtak pedig egymást falják fel. Teleki László darabjában csak
időnként válik ki élesebben egy-egy egyéni sors, különben a bomló római birodalom roppant
méretei vonaglanak anélkül, hogy tömegdrámába tévedne a szerző. Nem volt szüksége erre,
minden alakja magával hozza és bőségesen árasztja a társadalmi légkört. Mindössze
huszonhét alak mozog a darabban, köztük számos epizódfigura és a történelmi kép, a
birodalmi dráma mégis teljes. A „végső kép“ pedig éppen úgy érvényes a nagy francia
forradalom előzményeire, vagy a cári Oroszországra, mint a Habsburg-birodalomra. Teleki
társadalom-történeti törvényt fogalmazott meg darabjában; történelmi megokolást teremtett a
maga merész történelmi útjának.
Kedvezőtlen bírálatban részesítette az irodalomtörténet drámájának nyelvét is, holott
messze korának átlagos drámai nyelve fölött áll. Prózai nyelven írta drámáját, akár Czakó, ő is
a felszabadult drámai pátoszt, az emberi izgalom természetes kitörését tette az ünnepélyes
nemesi pátosz helyébe. Művét a fejlődő magyar tudat bizonyára fölfedezi majd egyszer és
állandó szellemi élnivalóinak sorába helyezi.

Obernyik Károly
(1815—1855)

Obernyik a XIX-ik század magyar irodalmának egyik legtitokzatosabb alakja. Szegény

sorsú fiú volt, apja korán elhalt, nevelősködésre kényszerült, így jutott Kölcsey Ferenchez,
akiről halála után a bizalmas tanítvány alázatával írt tanulmányt. Beférkőzött Kölcsey
bizalmába és a nagy rétor halála után is folytatta unokaöccsének, Kálmánnak a nevelését. Még
akkor sem vált meg azonnal Kölcsey Ádámnétól, midőn Kálmán fia a szabadságharcban
elpusztult. Végül tanári állást kapott Kecskeméten; 1855-ben az ott dúló kolera elől Pestre
menekült, de nem kerülhette el a halált, augusztus hó folyamán hunyt el a Rókus-kórházban.
Zárkózott, embert kerülő életet folytatott, kortársai általában a szerény, szelíd munkás lélek
példaképét tisztelték benne. Kölcsey legutolsó életrajzírója, Szentimrei Jenő azonban egészen
más képet fest róla, szerinte: kémkedett a „Himnusz“ költőjénél és hirtelen halálában is része
volt. Kölcsey Kálmán édesanyja mellett a „kitartott fiatalember“ szerepét játszotta, Kölcsey
Ferenc néhány versét ellopta és a saját neve alatt adta ki, végül pedig még a Kölcsey-
vagyonra is igényt próbált tartani. Sikertelen szerelmei is magányossá, emberkerülővé, a
világgal elégedetlenné tették, mindenesetre, mint művei bizonyítják, poklok égtek ebben az
emberben. Élete talány: gondos kutatást és végső tisztázást érdemel.
Obernyik korának egyik legnépszerűbb drámaírója volt. „Főúr és pór“ című öt felvonásos
szomorújátékát1844-ben száz arannyal jutalmazta a Magyar Tudományos Akadémia. A
társadalmi indulat csak Petőfi Sándorban égett olyan piros-fekete lángokkal, mint ebben a
drámában, melyet méltán „A falu jegyzője“ előfutárának neveznek, de társadalmi hevülete
tovább megy Eötvösnél, végsőkig feszíti a társadalmi ellentéteket, nem enyhíti
ellenmérgekkel a társadalmi mérgek romboló munkáját. Obernyik Károly mérgezettnek
tartotta egész társadalmunkat: a hosszas elnyomás a társadalmi test minden tagját kikezdte, a
részek, ha alkalom nyílik, kérlelhetetlen indulatokkal egymás ellen fordulnak, romlásba
rántják egymást. A főúr eltékozolja vagyonát és társadalmi előítéletei leheletlenné teszik,
hogy munkás emberi pályát találjon magának. A felemelkedett pórt pedig annyira hatalmába
keríti a személyi bosszú szenvedélye, hogy önmagát is pusztulásba sodorja a fékevesztett
indulat. Halálos birkózás folyik a két réteg között és bármennyi alkalom is kínálkozik az
emberi megértésre és kiegyenlítődésre, hasztalan. Mindkét fél benseje mérgezett, egyén feletti
erők dolgoznak bennük, csak addig szállja meg őket az emberség érzése, míg földre szorítja
őket a sors, mihelyst talpra ugranak, régi ádázsággal folytatják a harcot a másik fél teljes
megalázásáig, emberi megsemmisítéséig. A mérgek szörnyeteget formáltak az emberből és
nincsen remény: egyik szörnyeteg sem gyűri le a másikat végképen, hanem felfalják egymást.
Obernyik a maga keserű líráját is becsempészte drámájába: elnyomott, olykor talán
szégyenteljes társadalmi helyzetének gyötrelmeit. Mellékes figura volt az életben, holott nagy
álmok és vágyak feszültek benne, a saját reménytelenségét ráborította a világra, így vett
elégtételt magának.
A „Főúr és pór“ nem közönséges drámai tehetségről tanúskodik. Obernyik észrevette
(bizonyára önmagán tapasztalta) a gyermekkori sérelmeknek az ember egész életére gyakorolt
sorsdöntő hatását; tehát kitűnő lélektani érzékkel rendelkezett. A dráma fölemelkedett
„pórját“ gyermekkori sérelme vezérli, gyermekkori sebét akarja begyógyítani, gyermekkori
megaláztatásáért kíván elégtételt venni. Korának egyetlen drámaírója sem rendelkezett ilyen
fokú lélektani biztonsággal és mélységgel. Obernyik másik nagy erénye: darabjának
színszerűsége. A lélektani elmélyülést gyorsütemű, színpadra szabott cselekménnyel
párosította. Párbeszédeit, jeleneteit a játék igényeihez szabta. Hatása ezért rendkívüli volt; a
kritika is kedvezőbben fogadta, mint a nála mélyebb tehetségű, de forrongó, vívódó Czakót.
Az „Örökség“ című drámája a polgárság és az arisztokrácia kibékíthetetlen ellentétét
ábrázolja, erőszakoltabb s szürkébb munka, mint első darabja. „Az első szülött“-tet ugyancsak
az arisztokrácia ellen írta, emellett a hitbizományi rendszer tarthatatlanságát fejtegette benne.
Drámái elárulják, hogy nagyvonalú társadalom-ábrázolásra törekedett; ezen a téren minden
kortársát megelőzte. A romantikus rémdráma módszerei azonban őt is megfertőzték. A
sikerek arra késztették, hogy gyorsan termeljen, későbbi darabjai az elnagyoltság nyomait
viselik. De valamennyiben találhatunk egy-két kitűnő figurát és néhány elsőrangú jelenetet. A
magyar társadalmi valóságba mélyen belepillantott, bár méltó drámáját nem tudta megírni.
Valami hiányzott belőle, talán a közösség sorsának és szellemének mélyebb átérzése.
Társadalom-szemléletét valószínűleg elsősorban keserű egyéni élményei alakították, nem
tudta az „egészet“ átérezni, nem élte át a közösség életét, nem ismerte annyira szellemét és
lelkületét, mint például Eötvös József.
Utolsó darabját Brankovics Györgyről, Hunyadi János kortársáról, a szerb despotáról írta.
A „Brankovics György“ drámairodalmunk egyik legérdekesebb kísérlete, a magyar látóhatár
kelet-közép-európaivá szélesedik benne. Brankovics György a szerb despota két hatalom, a
magyar és a török között ingadozik, a pillanatnyi erőviszonyokhoz kell folytonosan
alkalmazkodnia, hogy népét a teljes megsemmisüléstől megóvja. Nagyobbik fia elszánt
magyarbarát, a kisebbik még gyerek, leánya beleszeret a török szultánba. A szerb főemberek
és a nép ugyanazt cselekszik, mint despotájuk, ingadoznak, mint a nádszál. Brankovicsnak két
fiát túszul kell adnia a török udvarba és megvakítva jönnek haza, leánya a török szultán
háremébe kerül. Az öreg despotának meghasonlottan. „dühvel“ kell meghalnia, sorsa:
jellegzetes és végzetes kelet-közép-európai sors. Obernyik drámája túlnő a tárgyalt
eseményen, Kelet-Közép-Európa drámáját ábrázolja. Fenyegetve vonzó, nagy külső erők
avatkoznak e táj életébe folytonosan, azért nem képesek az együvé valók összeforrni. Óriási
idegen áramok futnak át a népeken, a fiúk idegenbe kényszerülnek és megvakulva
tapogatóznak vissza a honi terekre, a lányok idegen ágyak zsákmányai lesznek. 1856-ban
mutatták be Obernyik drámáját óriási sikerrel, a főváros közönsége megérezte a „Brankovics
György“ kelet-közép-európai mondanivalóját, hatalmas magyar-szerb tüntetést rendezett.
Obernyik különben is melegen érdeklődött a délszláv élet iránt, két érdekes novellája
„Ráczvidéken“, Dél-Magyarországon játszódik és a szabadságharc eseményei bekapcsolódik.
A szerbek ezekben az elbeszélésekben is a belső bizonytalanság népeként jelentkeznek,
ösztönös rokonszenvük ide-oda csapong, egyiket erre ragadja, másikat amarra. Obernyik
„véletlenül“ ösztönösen ismét jellemző kelet-közép-európai vonásra tapintott: az itt élő népek
„befejezetlenségére“. Ezek a népek még a „levés“ állapotában vannak, „vad fák“, vagy félig
nemesített oltványok, végső sorsélményeiket még nem kapták meg; megnyilatkozásaik
őserőtől duzzadó, tragikus diszharmónia megnyilatkozásai. Obernyikhez közelebb állott ez a
kelet-közép-európai életanyag, mint a magyarság jellegzetes alkata és élményei.
Határmesgyéken bolygó ember volt ő is, a magyarsághoz inkább társadalmi sérelmei és
gyűlöletei fűzték. Példa, hogy milyen furcsa lelkeket és jellemeket teremt a népek s fajták
összefolyása és százados társadalmi elintézetlenségeknek mérge ezen a tájon.

Nagy Ignác vígjátéka

Nagy Ignác, a „Magyar titkok“ írója komoly sikert ért el „Tisztújítás“' című vígjátékával.
A derűs játékba a maga szelíd modorában komoly társadalomrajzot csempészett.
Vígjátékának cselekménye már nem a nemesi kúriában történik, hanem a vidéki városban, a
„vármegye székiben“. Sikerült áttörnie a magyar vidék szokványos patriarkális ábrázolását,
szó sincsen ebben a darabban a reformkorszakban megindult állítólagos nagyszabású nemesi
fölemelkedésről, éppen olyan kiábrándult képet fest a korteskedésről, a megyei politika kétes
értékű indítóokairól és mozgató erőiről, mint a „Falu jegyzője“-ben Eötvös József. Nagy
Ignác a nemesség zajlásában elfáradt társadalmi réteg önfenntartási ösztönének tragikomikus
igyekvését szemlélte, — úgy vélte, hogy egy egészséges ösztönű ember, vagy asszony ujjai
köré fonhatja az egész politikai szövevényt. Humora mélyén mély keserűség lappang, de csak
olykor-olykor tör fel az íze.
A nyílt vallomások és messzire halló kurjantások idején nem érvényesült eléggé Nagy
Ignác finom kételkedése. Benne is a patriarkális humor megtestesítőjét látták, holott
elsősorban ezt a humort figurázta ki, — vígjátéka vádiratnak is beillik, hogy milyen
szemfényvesztés nálunk olykor az „újulás“.
Darabjában már nem „kabinetalakok“ jelentkeznek, mint a két Kisfaludyéban, hanem a
megyei élet irányítói, a hatalom tulajdonképpeni képviselői mutatkoznak meg hiányos
öltözékben, díszmagyar nélkül. Nagy Ignác nem volt harcos egyéniség, darabját nem
mélyítette szatírává. Műízlése sem közelíti meg korának legjobbjait, de társadalom-
szemléletének fejlettsége figyelmet érdemel.

A Keresztelő János

Vitkovics Mihály
(1778—1829.

Vitkovics Mihály magyarba oltott szerb volt, Egerben született, családjának sorsáról szerb
„regedal“ számol be, melynek prózai fordítása így hangzik: „Kilenc Vitkovics-testvér,
ugyanazon bajtársi szövetség tagjai, Trebinjében politikai és vallási ellenfeleik által egy
lakomán meggyilkoltattak, egyen kívül, ki sebekkel tele menekült, testvérei véres esetének
hírét megvinni anyjának: de sebeiben ez is hamar elhalt, özvegyeik egyike megmaradt az ősi
szülőhelyen; a többiek árváikkal együtt elszéledvén, a magyar földön telepedének meg.“ A
Vitkovics-családot tehát véres balkáni ballada űzte Magyarországba; a költő dúsan viszonozta
a befogadó magyarság nemes magatartását. Vitkovics Mihály dédapja került Egerbe,
várkapitány volt és 116 évet élt; nagyapja és atyja ugyanott óhitű pap volt, a költő pedig
ügyvéd lett, Pesten telepedett le, Manoli-Popovics Theodóra házában vett szállást, akihez
holtig tartó viszony fűzte. Vitkovics a buja közép-kelet-európai televény érdekes ritka
növénye: beilleszkedett a magyarságba, öntudatos magyar író lett, anélkül, hogy szerb
származását megtagadta volna. Inkább: a szerb kultúrhozományt beillesztette a magyar
irodalomba; a kelet-közép-európai népek sokszor hirdetett belső szintézisének tudatos
előhírnöke. Vitkovics Mihály szerb hozománya a népiség és az ó-hit volt, nem is lehetett más,
„Szervia“ magas kultúrájáról szó sem eshetett még ebben az időben. Vitkovics a szerb
népköltészetet formálta magyar műköltészetté, akár a „Jóka ördögé“-t s a „Rózsa s Ibolya“-t
írdogáló Arany János a magyart. A magyar és a szerb népdal képeit és melódiáit illesztgette
„műdallá“, tehát Arany és Petőfi népiségének ő a Keresztelő Jánosa, megelőzte mindkettőt,
mert a szerb szellem megnőtt fiai közvetlenül a népköltészet emlőjéről szakadtak le,
„Szerviában“ nem alakul trendi társadalom, a nép s a szellem között nem meredezett
áthatolhatatlan közegként egy előjogokba és szellemi elkülönülésbe merevedett társadalmi
réteg.
Szerb énekei közül egyik legérdekesebb a bácskai regedal 1705-ből:

„Bácsi szekeresek útra indulának.

Útra indulának, Eger tájékának...
Közöttük volt Palkó, maga szekerével,
S ím jő a magyarság erős seregével.
Magyarság serege szóla őhozzájok;
Bácsi szekeresek hová utaznátok?
Akartok-e velünk egy útra indulni,
Avagy mint ifjak akartok elhullni...
Mint ifjak akarunk, mondának, elhullni,
Mintsem tiveletek egy útra indulni.“

A délvidéki magyarok ugyanilyen dalt írhattak volna fordított viszonylatban, —

mindenesetre: nem ismerünk irodalmi megnyilatkozást, mely ilyen híven, ilyen naiv
egyszerűséggel fejezné ki az egymás mellé rendelt népek egymást pusztító végzetét.
Vitkovics verseiben a népi hang mellett finom Balassa-ízt érzünk, pedig Balassa aligha
hatott rá, inkább mindkettőjük ihletőjében: a török hatásban kell keresnünk a finom
hasonlóság nyomát. A magyar-török háborúság „halálos ölelkezés“ volt, küzdöttünk a
törökkel, de rengeteget magunkba szívtunk kultúrájából, szelleméből és véréből, — a magyar
pompakedvelés is török színekből és formákból frissült fel. Balassa Bálint a végeken élt,
nemcsak a „véres mezőn“, melyet magvar s török holttestek borítottak, hanem a végházakban
és várakban, ahol pompás török zsákmányokon osztoztak, az udvaron és a börtönökből pedig
török rabok jajgatása és éneke hallatszott. A szerviánusokban még mélyebbre nyomult a török
hatás. Közelebb feküdtek a törökhöz, nem volt régi fejlett államszerkezetük, meg kellett
adniok magukat, beletörődő szlávos búsongás és föl-fölparázsló lázongások közölt folyt
életük, — szinte: a beléjük oltott török vér lázadt fel a török nyomás ellen; ilyen furcsa
„átváltásokkal“ telített ennek a földdarabnak az élete.
A török szellem, a török pompaszeretet, a keleti képalkotás, az „Ezeregyéjszaka“
bűbájossága mélyen beivódott a szerb lélekbe, küzdött ellene és magáévá tette, de eredeti
nemzeti eszményképet is teremtett: az egyszerű, acélizmú, vakmerő hegyi ifjút, aki bátran
belevág a sokadalomba, megcsúfolja a hatalom fegyverekkel övezett agg képviselőjét, a
félelmetes „basát“, — akár a magyar huszár — s legendák szállnak nyomában. A magyar-
török végvári harc szerviánus „változatban“ is élt és a törökség népet és kultúrát formáló elem
lett Szerviában is.
Vitkovics Mihály erről a világról hoz hírt a magyar irodalomba és a szerb néplélekről,
mely éppen olyan kemény a tragikum viselésében, mint a magyar. A szlávos lágyság és a
törökös keménység harcol ebben a lélekben a szintézisért, a harc hosszantartó és elkeseredett,
az inga rohanó lengéseket tesz jobbra és balra — s leng még ma is...
A szerb népénekekben a „nyugatabbra“ fekvő irodalomnak szokványos reneszánsz
szépségeszményét keleti szépségeszmény helyettesíti, — a török, az arab és a perzsa költészet
közös eszménye:

„Ottan virágzott Hajkún szép leány,

 Jó húga e híres hős Lyúbovicsnak.
Valóban szép ő, szebb nem is lehet:
Vékony, magasra nyúlt fel termete,
Orcája tiszta s rózsaként piros,
Úgy mintha délelőtt nyílt volna fel
A friss tavaszkor napsugárinál.
Két drága gyémánt szép nagy két szeme,
S tenger-pióca két szemöldöke,
Pillája villás fecske szárnyai,
Szög fürtje, mint a selyem cérnaszálok;
Cukor-szelence metszett ajkai;
Két gyöngysort képez kis fejér foga;
Két tájték-karja egy pár hattyú-szárny,
Fehér emlője két hószín galamb.
Szépségének nagy híre terjedett
Túl Szervián, sőt túl is Bosznián“.

Ismét Balassa Bálintra gondolunk, Balassában a reneszánsz élmény elegyedett a keleti

esztétikummal és mindkettőn átütöttek a magyar népköltészet eredeti, reálisabb alaptónusú
képei.
Vitkovics Mihálynak a mélyebb magyar hagyomány iránt is több érzéke volt, mint
kortársainak általában. Kölcsey Ferenc borongott és kesergett irodalmi hagyományunk
hiányán, de a megmaradt hagyománnyal nem tudott mihez fogni, Kádár vitéz gyönyörű
históriás énekét a vásári ponyva elrettentő példájaként emlegette. Vitkovics is tudott Kádár
vitéz énekéről és Kádár fohászkodását — mint egyik levele tanúsítja — a magyar sorsélmény
tökéletes megnyilatkozásának tartotta.
Prózai rajzokat is írt; a legérdekesebbet Jász-Apátiban, 1825-ben. Óriásira nőtt százados
körtefát talált Gömöri János gazda „keskeny szőlőjében“: magassága 58 láb volt,
embermagasságnyira a középátmérője 3 lábnál több. Sohase volt meddő, ha az apáti
szőlőkben az időjárás mostohasága folytán gyümölcs nem termett, ez a fa akkor is szekérnyi
körtét adott. Háromféle, külön-külön időben érni szokott körte nemével oltották be a vén fát,
ha az egyik nem is terem, terem a másik vagy a harmadik. „Kimondhatatlan kár ezen derék
fára nézve az, hogy a szomszéd szőlők gazdáinak az árnyéktartás végett feladott panaszaira a
fent írt Gömöri János tulajdonos kénytelen volt ezen áldott fájának széjjel terjedt vastag
gallyait tövükben elvagdalni. De mégis, ez az öreg, egészséges fa, karomnyi vastagságú
hajtásokat hajt, világos zöldeket és a panaszos szomszédok irigylésére új meg új gyümölcsöző
ágakat szül és érlel.“ A prózai rajz végén verset közöl az öreg körtefáról:

„Tenger időnek erős magzatja, te cédrusi körtvély!

Mely bölcs kéz, mely munkavivő magyar ültete téged?
Volt-e szegény, avagy úr, pap, vagy hős, a ki beoltott,
S gondosan ápolván, maradékinak általajánlott,
Hogy kedvökre teremj édes három fajú körtvét.
----------------------------
----------------------------
Mennyi nemes vér folyt patakonkint bő mezeinken,
Láttad, s rémültél; láttad mint omlanak a jász
Gazdáid temetőkbe, s az ő unokái kegyeltek,
Kik termésedből szolgáltak teutoni rendnek.
Teutoni rend metszvén zöld ágaid, oltani vitte
 A német földére, hol új csemetéid eredtek,
S tégedet, a ki szülője valál, Jászságba felejtvén,
Szőke Dunán lefelé hordták magyaroknak eladni
Fajtád körívéit, mint külföld drága gyümölcsét…
Úgy hordják most is, s nagy urak vásárlani szokták
Nagy pénzen, mint csinosodott külföldbeli kincset,
S nem volt, nem — ki közel hozzád laktába kiáltná:
Mért veszitek, földink, idegentől, a mi közöttünk
Díszlik? — Apáti határ már századok által anyásan
Élteti a fő fát, sok ezer külföldi nagy ősét...
Áldott termő szál! engedd meg néma hibánkat:
Tenni mi jót és bírni, de nem hirdetni, magyarnak
Régi szokása, habár veszt is, fitogtatni szemérmes…
Ó, de ki hallgasson rólad, természeti nagyság!
A mikor a külsők csemetéiket egyre kizengik...
Zengjük, régi nemű jászok, harsogva Lehelként,
E nagy termő fát, melynél Európába nagyobbat.
Régibbet nem fog bármely kertjébe mutatni.
Jertek öleljük meg felséges fánkat örömmel,
S kívánjunk az egek nagy urától századok által
Még tartó éltet neki; szél dühödése ne ártson
Néki, se felhőknek tüze; nyúljon mennyekig ága,
S tartsa fel a hírét honnunk éghajlati fáknak,
Melyeket a külföld felmúlni haszontalan indult“.

Rajza és verse: példátlanul merész és teljes kelet-közép-európai vallomás. A nagy fa

Vitkovicsnál nem szimbólum, hanem élet és valóság, az ige testté válik, élőlénnyé, fogható
formává, természetes kinyilatkoztatássá. Ebben a versben minden benne van, amit Kelet-
Közép-Európa legjobb szellemei azóta vallanak és panaszolnak: kizsákmányoltatása és
megcsalatása, tudatának lassú, el-elfúló kibontakozása, szemérme, a balsors által
reákényszerített alacsonysági érzés, kiváltságos rétegeinek hűtlensége, virulásának
termőerőinek kiirthatatlan bősége, tehát határtalan emberi reménysége.
Vitkovics magába szívta a magyar szőlők, présházak, szüretek és borok hangulatát s
kultúráját. A sűrű délszláv-török vér magyar szellemi mámorrá párázott benne. A magyarba
oltott szerb nagyszerű ösztönnel tapintott rá rügyeinkre, életünk ki nem kezdett elemeire. Az
irodalom által lenézett és „Pallag“-nak csúfolt magyarságban meglátta az el nem használt
életerő nagy reményét: „A szabolcs-vármegyei felkelők, e folyónak 5-ikén Rákosunkra értek
és ottan táboroznak. Sokat közülük játékszínünkben láttam, őket látván, kinéztem, hogy a
szabadabb magyar ég alól valók; hogy a scithiai természeti büszkeségből még sokat bírnak; a
mi az itteni számtalan servus pecusokban [szolgakeblekben] szemet szúr és nyelvet ereszt a
rútalmazásra. Barátom! az itteni csinosodás, egyáltalában véve a finomosodtakat is, nem
egyébből, hanem piperés pongyolaságbúl, policziai [rendőrségi] strófákra vett
közelmélkedésbül, mely nálok philosophia, könnyű, kényes élésbül és az önhaszon végtelen
keresésébül áll“.
Vitkovics mutat rá először a mezei magyarság és az idegen gyökerű s lelkű városi
polgárság kibékíthetetlen ellentétére s a mezei magyarság mellett tör lándzsát: „Arról, mint
kísérték a budai, és pesti burgerek a győri szerencsétlen csata elől visszavonuló magyar
fölkelőinket, úgy tartom már eddig hallhattál... Undokság volt nézni ezen kisérés nemét.
Katonáinkat, nemes hazánkfiait, kik minden ellenkezés nélkül, csendesen jövének Budára, be
a kaszárnyába. Mi gyalázat ez a felkelőkre nézve! És mi szarvat kapott az ellenség, ha ezt
hallotta“.[A Szabolcs-megyei nemesi fölkelők, az „insurgensek“ Napóleon ellen gyülekeztek s a győri
csatavesztés után Budára vonultak vissza.]
Kazinczyék nagyra becsülték Vitkovicsot, de távolról sem kimagasló erényeiért, hanem
jelentéktelen verseiért, meséiért. De ezeket az alkotásait is rendkívüli stiláris fegyelem
jellemzi. Szűken méri a szavakat, tömören beszél, a szószabatosan fedi a külső és belső tényt.
Bátor és független lélek volt, Kazinczyék „irtó hadjárata“ ellenére, nyíltan Verseghy Ferenc
értékei mellé állott.
Helyét keressük a magyar irodalomtörténetben? Ő az öreg fa, melybe három
gyümölcsfajtát oltottak és mind a három termett. Népeken és fajtákon túl Vitkovicsban a
kelet-közép-európai géniusz bontogatta szárnyát.

A nagy nemzedék

Petőfi Sándor
(1823—1849)

A fiatal költő, aki 1842-ben zökkent rá végképen a „költői sorsharag“ útjára, éppen úgy
vállán hordozta a múlt terheit, mint Vörösmarty Mihály. De Vörösmarty szent teherként
viselte a múltat, Petőfi pedig a vándorlegény batyujaként, melyet könnyű szívvel elhagy, vagy
könnyű vérrel eldob, ha az élet, vagy a belső kedv úgy parancsolja. A fiatal költő a hazáról
egyelőre még érzelgős képet fest, „dalai“ is a századforduló mélabújának jellegzetes virágai.
Egyre sűrűbben írja azonban „mámoros“ verseit, helyesebben a „műmámor“, az elképzelt
ittasság költői megnyilatkozásait. Mesterséges mámorba hajszolja magát, hogy lázadó hangjai
előretörhessenek. Egész lénye lázadásra tüzelte, már költői kölyökkorában sejtette, hogy csak
végső izgalmakban tud eggyé forrni a tájjal és néppel, melybe beolvadt és melynek ölében
nagyszerű öntudatot nyert. Igazi költői lázadásának hangjait természetesen hiába keressük
józan fővel írt, képzelgő „bordalaiban“. Első lírai forradalma „Disznótor“ című verse:

„Egy gömböc legyen a

Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!“

Blaszfém hang ez a magyar lírában, a múltban csak Csokonai merte megülni s megtörni
véle a nemesi méltóság, a pátosz és az elvont érzelgősség szent törvényeit. Ilyet írni az
egekről, melyet Kazinczyék annyi és annyi „varázsos lénnyel“ népesítettek be! Petőfi azonban
a saját törvényei szerint élt és alkotott, lassanként egyre inkább rákapott a szilaj nótára:
„Szilaj nótát fütyörésznek a szelek“... Ez már a valódi Petőfi hangja, ebben a versben már ott
az izgalom, melyet kortársai közül senki sem bírt és merészelt megélni. Már nem édeskés
érzelmi lőre folydogál a vers ereiben, hanem forrongó, borrá érlelődő must, vad tavaszi nedv,
mely még mit sem tud a nyárról, hanem lázadásba akarja ragadni az egész világot.
Igen korán jelentkezik Petőfi költészetében a családi élet himnusza, a családban szemlélte
az élet egyetlen emberhez méltó idilljét. A családi líra egyre nőtt és fejlődött benne, —
gyökerét abban a tiszta, mély patriarkális családi kultúrában kell keresnünk, mely szüleiben
élt. Elegendő elolvasnunk az öreg Petrovics-házaspárnak Petőfi Zoltán születésekor írt levelét;
a soraikban megnyilatkozó páratlan családi kultúra mindent megmagyaráz.
A fejlődő Petőfi rendre leveti magáról a magyar költészet ünnepélyes díszruháit: a
díszmagyart, a fennkölt bölcselkedés talárját, a pátosz csillogó vértezetet. Szabadon bánik a
nyelvvel, a szavak megfiatalodnak, mihelyt hozzájuk nyúl; forró, folyékony anyag nála a
nyelv és ő új, kedve szerint épített formákba önti; minden képe, asszociációja meglepetés;
nincsen magyar elődje, nem is tartott rá igényt; kezdet volt, abból alkotott mindent, amit
valóban megélt, — magyar író még sohasem merészkedett a szabadság ekkora fokára. Lírai
szabadságharcának köszönheti, hogy életérzése, tárgyköre napról-napra szélesedett; lírai
hódító volt, aki kinyitotta a dohos levegőjű magyar vár minden ablakát és merész réseket tört
vén falain. „Szabadságának“ van egy egészen sajátos íze: a csavargó, füttyös, gyerekesen
cinikus, vallásosan tiszta és túlvilágian szép belső függetlenség, — utána egyedül József
Attilában csendült meg ismét ez a hang.
Petőfi hangja rohamosan ércesedik. A pengésből, a rengésből, a füttyszóból „sorsharag“
lesz; zúgás és zendülés. A kor nagy nacionális mámorát is „közhangon“ fejezte ki, akár a
minden emberre igényt tartó harangszó. A „batyukat“, a múlt örökségeit rendre eldobta s így
az ércesedéssel párhuzamosan hangja egyre természetesebbé vált, — természetessége is
forradalmi lépés volt a gátlásokkal telített magyar irodalmi világban.
Életérzése eldobta a szentimentalizmus batyuit és viruló, hívő tavaszi köntösbe öltözött.
Természetesen a „felhők“ később is átvonultak kedélyének az egén, a múlt kísértetei időnként
visszatértek, hatalmukba ejtették, de elég neki egy meleg érzés, egy csipetnyi emberi remény
és kedvének „magvai“ azonnal ligetté serdülnek. A komor, monoton magyar hangot elődei
mesterkélt „kecsességgel“ akarták felváltani, Petőfi természetes erőkkel törte meg: az alulról
érkező ember merészségével, hirtelen kiviruló és mérhetetlenül dús életérzésével. Nem
temetkezett bele az időbe, hanem „megnyergelte“, nem szenvedett tőle, hanem állást foglalt
érette; ha kellett, ellene.
Versei egyre mélyebbekké válnak: az alulról, a „semmiből“ érkezett ember a maga üde
naivságával közel férkőzik a dolgok lényegéhez és közvetlen, elfogulatlan hangon beszél
róluk, nem kötik megkövesedett belső formák és szentesített kategóriák. Lírai vallást csinál:
az egyszerű mindennapi élet örömeiből; költészete az egyszerű, mindennapi ember lírája
magas hatványra emelve. „Húsvágó“ apjáról merészkedik verset írni, egyszerű édesanyjáról
és az élet látszólagos kicsinységeiről, melyek azonban óriásivá nőnek benne. Humora is merő
újdonság: a deák, a peregrinus, a garabonciás kedélyének megnyilatkozása; az
„akasztófahumor“ és mindaz, ami eddig alantasnak tetszett, magasrendű irodalommá nő
benne. Úgy mert versben beszélni, amint a kollégyomokban, az utcán, a piacon és az egyszerű
házakban beszéltek. Tovább ment Csokonainál is: nem irodalmi örökségből és a népnyelvből
csinált raffináltan ízes, artisztikus költői nyelvet, hanem az élet nyelvét a maga teljességében
irodalmi nyelvvé avatta és közvetlen élményeiből alakított költői világot. Semmiféle
történelmi teher sem érezhető költészetén; csakis egy hirtelen beolvadt ember és nagy lírikus
tudott ilyen friss légáramlatot hozni.
1844-ben írta első versét az Alföldről, ekkor találta meg költészetének legtökéletesebb,
leginkább neki való távlatát. Megízlelte a puszta, a határtalanság, a szabadság korlátlan
élményét és ennek az élménynek, tehát a sztyep-örökségnek forróságában vált igazán
magyarrá. A „zöld“ költő egyszerre megérik, zabolázhatatlan erőit lenyűgözi, rendbe és
harmóniába kényszeríti a puszta. A költő, aki hirtelen és határtalan odaadással olvad be a
magyarságba, fölfedezi a pusztát, a magyar élet terét olyan szűzi elragadtatással, mint egy új
világrészt. Nem politikai, hanem „alföldi“ költészete példázza legjobban a magyarsággal való
tökéletes összeolvadását, őszinte patriotizmusát.
Költészetének érésével párhuzamosan sokasodtak a pusztát dicsérő versei. A puszta eleinte
felfedezés volt neki, később ősi visszaemlékezés csordult a felfedezés ujjongásába, mintha
egy régen elveszített legdrágább tájra talált volna. Életszemlélete a pusztán nőtt igazán
nagyarányúvá: megtalálta a maga természetes horizontját, az élet határtalan és mégis vidáman
áttekinthető egységét, melyben egymás mellett, beláthatatlan egymásmellé-rendeltségben
pihennek az élet dolgai. Sajátságos „leíró lírát“ teremtett: teljes belső kielégülését, lényének
tökéletes felszabadulását találta meg a leírt tájban.
 Úti levelei bizonyítják, hogy Alföld-rajongása mitológiává nőtt benne, prózája egyszerre
ódai szárnyalásba csap, ha az Alföldre kerül a sor: „Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az isten
homloka. Azt óhajtom, hogy ott haljak meg, ahol születtem, az Alföld rónáin, a Tisza és a
Duna között. Vigyék ki holttestemet messze, messze a világ zajától s a puszták közepén
temessenek el, hol sírhalmom, bármily alacsony lenne is, a legmagasabb domb lesz a végtelen
láthatáron, melyet senki meg nem látogat, csak a bujdosó parlag-kóró, a nyári délibáb és az
ősz vándormadarai.“ Van egy másik halál-verse is, melyben a világszabadságért akar a
csatatéren meghalni, vágtató paripák patái alatt. De az Alföldbe, tehát a magyarságba akart
eltemetkezni; nyugtalan szláv vére bele akart múlni abba a közösségbe, melyet emberi
öntudata önként választott magának.
Költészete egyre inkább legmagasabb rendű alkalmi költészetté nő: minden élmény,
minden esemény rögtönző alkalom volt lírai folyamának kitörésére, — nem kereste a tárgyat,
mint Vörösmarty, nem vágta magát tanító tartásba, mint Arany, hanem felhorkant, indulattól
égett, elérzékenyült, vagy mélázott a versben, amint az alkalom parancsolta. Nem latolgatta,
nem is érlelte ihletét, hanem engedelmeskedett neki; a szlávos megadás merész, dinamikus
odaadássá tisztult benne. A belső élményt a maga közvetlen melegében öntötte verssé.
„A korlátlan természet vadvirágának“ vallotta magát és az is volt ő, nem pedig magyar
történelmi palánta. Az élet és a társadalom tényeinek természetes magyarázatát kereste, a
hagyományos magyar élet- és történelem-szemléletnek nyoma sincsen benne. Másként
ostorozta nemzetét, mint eddigi költőink, — Gvadányi patriarkálisan dohogott, nemesi
ódaköltőink szertartásosan ostoroztak, Petőfiben azonban a szabad legény szólalt meg,
Adynak nem volt elődje, de Petőfinek sem. Költő magatartása merőben új a magyar
irodalomban, az egyéni merészségnek eddig ismeretlen hőfoka jelentkezik benne.
Realizmusában is van valami kihívó: merész egyéni jellemző erő, az új ízlésnek, az általa
véghezvitt hatalmas ízlés-fordulatnak önérzete.
Szentimentalizmusának burkából lassanként egy nemesebb gyümölcs bontakozott ki: 1845
táján lírai szelídülései már nem mesterkélt érzelmi tornagyakorlatok, hanem lelkének másik
pólusa jelentkezik, a szilaj legénykedésen erőt vevő határtalan emberi jóság. Ez a jóság
lassanként végigjárja egész költészetét, — a tájnak is nem dekoratív szépségét látja meg, mint
Vörösmarty, hanem „jóságát“; emberiességét.
Időnként beleszédült a pesszimizmusba és a szenvelgésbe, apró s szaggatott költemények
tömegét írta, de milyen beláthatatlan téma-özön vetődött fel ilyenkor belőle. Minden
körülmények között zsilipek szakadtak fel benne, csak áradni és lobogni tudott, új képességet
oltott a feszes, fennkölt tartású magyar lírába és talán: a magyar lélekbe is. A szenvelgésből és
a pesszimizmusból különben a düh ragadta ki, a népfi alulról hozott, ki nem kezdett öröksége.
De nemcsak a düh ragadta ki korának irodalmi kátyújából, hanem egy nagyszerű képesség
is, mely egyedül az övé volt korában: Petőfi a repülőgép feltalálása előtt röpült. Balassa Bálint
lovon száguldotta be a jó szagú mezőket, de amúgy a magyar költészetben volt valami nagyon
rokonszenves nehézkesség, melyet Kazinczyék elvontsággal próbáltak pótolni, Petőfi hozta az
igaz felszabadulást: a tér fölé emelkedett, a terek ura lett, már nem romantikus elragadtatással
hozott hírt a kozmoszról, hanem a közvetlen átélés biztonságával. Képeiben ezért egyre
tisztább kozmikus harmónia, az univerzum jóságába és szépségébe vetett hit, a magasan
szálló lélek rendkívüli átfogó ereje nyilatkozik meg. Életérzését elsősorban az univerzális
vonás jellemzi.
1846 táján már tisztán érezte, hogy a század viselős, a nagy lehetőségeket látta, csupán egy
akkora és olyan mértékben forradalmi nép hiányzott mögüle, mint a francia. Asszimilált volta
a legszembetűnőbb módon éppen forradalmi verseiben nyilatkozott meg: történelmi csodát,
emberi és európai megváltást várt a magyarságtól, szívesen kockázott a magyarság sorsával és
életével nagy célokért; naiv, gyönyörű hite mennyire más volt, mint a lényünket és
végzetünket mélyebben átélő magyaroké, de más volt forradalmi hangja is: a szegények és
megnyomorítottak sorsát nemcsak magyari, prédikátoros dühvel érezte át, hanem szlávos,
vallásos érzelmességgel is. Emberiességében nemcsak dacos követelés, haragos panasz és
vérpiros vádjelentkezett, hanem alázatosan mély átérzés és odaadás is: a magyar természetbe
ivódott szlávság.
Egyik legnagyszerűbb vonása, naivitása, történelem-szemléletében is megnyilatkozott:
rettegett az örök körforgástól, a történelem szinte menetrendszerű fejlődésében és biztos célba
jutásában hitt, a nagy társadalmi Utópia időre szabott győzelmében. Lángoló hite eleven
tagadása volt a keleties, gyorsan beletörődő magyar magatartásának; nagy történelmi
vállalkozásokra gerjesztett kedvet a magyarokban. Petőfivel olyan asszimiláció történt,
melyre szüksége volt a megfogyatkozott és megtört nemzetnek.
A természettel, a világgal éppen olyan közvetlenül tudott beszélni, mint az emberrel. A
természet nem kép volt Petőfi költészetében, hanem életérzésének szerves része, akár a
népköltészetben. A romantikus örökség is felbukkant verseiben: hitt a világegyetem szüntelen
átszellemülésében, a nagy társadalmi Utópia bajnoka mögött egy átszellemültebb ember és
költő várakozott. A kozmikus mámorból szellemi mámorba tudott ocsúdni; a mély romantika
sejtelmes, titkokat felpattantó életérzése is rügyeket hajtott Petőfiben. Meditáló hajlama is
egyre fejlődött, ha életben marad, a költő, mindenesetre „túlélte“ volna a nagy Utópia bukását.
Szendrey Júliához fűződő szerelmi költészetének üdeségébe, ösztönszerűségébe valami
erőltetettség, önkéntes belehajszoltság elegyedik. A családi „boldogság“ átélése nem volt
olyan maradéktalanul teljes élménye, mint a család után való vágy. Egy-két versétől
eltekintve, írásai azt sejtetik, mintha a családi életbe való belehelyezkedés kiábrándultságot,
szokványosságot hozott volna az életébe; bár ezt az élményét nem merte még kifejezni.
Midőn a „boldog szerelem“ napjait élte, már megkezdte magában a naiv, idillikus szerelem
felszámolását; tudta, hogy ez is csak stáció volt. Életérzése pedig azt súgta, hogy nagyon kell
sietnie; teljesen a közéletbe vetette magát.
1847-ben írt verseiben bontakozik ki teljesen Petőfi politikája“, sokasodnak forradalmi
versei, melyeknek semmi közösségük sincsen a nemesi költészet önmagát ostorozó és mégis
önmagában bízó ódáival, hanem az egész nép feszül bennük a kiváltságosak ellen; nyersen,
öntudatosan, kíméletlenül. Bacsányi félelmetes öröksége Petőfiben nőtt meg, a francia
forradalom kútfői napi olvasmányai voltak, ismét megkísérelte egy kelet-európai költő honi
földbe vetni a merész latin társadalmi álmok magvait. Petőfi meg akarta valósítani a véres
tökéletes fölszabadulást: a „francia ütemet“ követelte, olyan fenntartás nélkül, mint senki e
hazában. Indulatosan és kétségbeesetten állapította meg, hogy Magyarország nem
Franciaország és Kelet-Európa nem Nyugat-Európa. Azt hitte, hogy a francia forradalom
elmélete könnyen alkalmazható, mert csak a felszínt látta, elveit naivul egyszerűsítette és hitté
tisztította; földünk, népünk és az itt egymásba folyó fajták mélyebb végzetét nem ismerte. A
nyugat-európai forradalmárokhoz mérve azonban társadalmi lírájában volt egy jellegzetes
kelet-európai szlávos vonás: végső eredményben vallásos mélységű etikai forradalmat
hirdetett, a forradalmár Petőfi akkora mértékű erkölcsi követelménnyel lépett fel, mint egy
„megszállott“ vallásos reformátor; a hitet és a hívőséget teljesen áttolta a forradalom síkjára,
ennek köszönheti, hogy hangjának „szűziességét“ még politikai verseiben is megőrizte.
Hitvallását így örökítette meg naplójában: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta
voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi,
mint republicánus, mert a respublicának nem az a fő jelszava, hogy le a királlyal, hanem a
tiszta erkölcs! Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd
becsületesség a respublica alapja“.
Forradalmi verseiben egyre nagyobb szerepet kap a halál, mely távolról sem volt élettel
egyenrangú kísérő társa, mint Ady Endrének, inkább hirtelen elődobbanó küldött, a korán
haló ember időnként végzetes bizonyossággal jelentkező megérzése. A korai, biztos halál
tudata fejlesztett Petőfiben kegyetlen önfeláldozó készséget; egy nagy emberi ügyért
ugyanúgy fel akarta áldozni a magyarságot. A szívósan dacoló, néma szorongásban
megmaradó magyarokban alacsonyabb rendű életforma hordozóit látta, egyetlen vak
rohammá akarta átformálni a nemzetet, mert minden nemzetek között a legtöbbre becsülte és
a legmagasabb rendű történelmi dinamizmus hordozójává akarta avatni. A hirtelen asszimilált
ember túlzó sovinizmusával, lírai elragadtatásával és dacos türelmetlenségével nézte
nemzetét. Szent elfogultsága túlságosan leegyszerűsítette a tényeket és az adottságokat,
egyszerű számokkal helyettesítette a bonyolult egyenleteket, a fajta hajlamait fölfegyverzett
dandároknak vélte, a lehetőségekben bizonyosságot látott és végzetesen egyedül maradt. De
egyedülvalósága: csúcs, örök gerjesztő, a magyarság történelmi cselekvőképességének egyik
legnagyobb ingere.
Első elbeszélő költeménye, a „János vitéz“ ugyancsak „forradalmi“ vers; a magyar eposz
igazi forradalma. Eldob minden történelmi sallangot, a valóban naiv élet vidékére helyezi a
cselekményt és a népmese életszemléletét teljes mértékben érvényesíti. A népi eposz útján
megelőzte Arany Jánost és a helyesebb csapásra tért: a történelem avarja helyett a népmese
nyomait taposta. Hőse, Kukorica Jancsi, a hűségnek, a törhetetlen kitartásnak hőse, etikai hős,
de etikája a népköltészeté: a népi világkép teljesen áthatotta Petőfit. Magába szívta az
„együgyű nép“ világképét, érzelmi kultúráját és merész lépéssel megteremtette az igazi
néphőst, aki a népmeséből lép a való életbe, hogy ott is a népmesét folytassa, azt is a népmese
színeibe öltöztesse, tehát a népi világképet győzelemhez segítse. Kukorica Jancsi, a parányi
falusi legény, a község „utolsó“ embere: tereket és időket lebíró akarattá, egyetlen érzésért
égő hűség hősévé nő. Roppant vállalkozó kedv és ronthatatlan emberi egyszerűség egyesül
benne. A „nyomorult népből“gyúrta Petőfi a győztes és tiszta ember alakját, — a magyar
levertségből és megrekedtségből, a „közügy“ reménytelennek tetsző fortyogásából ki tudott
törni és folyton kitört az egyetemes felé.
A „János vitéz“ színtere a „mesebeli nagy út“, a vándorlások és harcok útja, melyen
találkozni kell mindenkivel, jóval és rosszal, nyílt homlokú és álcázott hősökkel, emberekkel
és szörnyetegekkel. A költemény légköre, minta népmesében: az élet és az álom természetes
összefonódása; a „magas“ irodalomban először Petőfi fejezte ki ezt a világot. Mitológiai
vonásai is a népköltészet természetes és ősi elemei: a harc a sötétséggel és hatalmasságaival, a
tisztító szent tűz látomása, az óriások harca. Ismerte a kísérteties népmesei éjszakát, —
csírában minden benne élt, amit később Arany János próbált megérlelni. A „János vitéz“
végén feltűnik Árgyrus királyfi álma, a széphistória reneszánsz pompától terhes paradicsoma,
de egyszerűsítve, több „földi“ ízzel keverve és felcsillan a nagy mitológiai nyugtató: a „tiszta
tó“, az élet vize. A „János vitéz“ verselésében nem annyira hanyagság, mint inkább vidám
szabadság nyilatkozik meg; nem primitíveskedés, hanem természetes egyszerűség, nem „naiv
felfogású“ eposzt írt, hanem a saját naiv hajlamának, a népköltészet vérrokonának teremtett
formát és hangot.
A „János vitéz“ mellett elbeszélő költészetéből a „Tündérálom“ és az „Apostol“ emelkedik
ki. A „Tündérálom“a gyermekkorból való fölocsúdás éneke; éppen hogy megörökítette az
ébredő férfi fájdalmával az eltűnő álom látomásait, végig kellett rohannia az egész
férfipályán. A „Tündérálom“ átszellemült tiszta líra és talán Petőfi szellemének legmélyebb
rétegét mutatja, melyet beletapostak a segesvári földbe. „Az Apostol“ a harcias férfi éneke, új
és korszerű epikai hőst teremt: a tiszta etikai fegyverzettel küzdő népi forradalmárt; nem a
francia forradalom alakjairól mintázta, hanem a vallásos mélységből fellobogó Táncsics
Mihályról, az együgyű szent hűségről és tisztaságról. Valódi társadalmi hőst teremtett, nem
forradalomba-keseredettet, vagy kényszerültet, hanem önkéntes kezdeményezőt, hitvallót, —
ebben a tekintetben egyedül áll irodalmunkban. A forradalmi ösztönt az ember
legtermészetesebb, legnemesebb megnyilatkozásának tartotta. A forradalom legmélyebb
értelmét vetette fel, miközben az önvédelmi nacionalista harcot hirdette, ebben is a francia
forradalom tanítványa volt, kifelé és befelé egy csapásra akart új rendet teremteni.
 Novellái nem érik el verseinek színvonalát; prózai írásai közül úti levelei, úti rajzai és
naplója a legfigyelemreméltóbbak. Kitűnő drámaírói tehetségre vall „Tigris, és hiéna“ című
négy felvonásos történelmi drámája. A „Tigris és hiéna“ nyelve frissebb és üdébb minden
kortársáénál. Darabja éles ellentétben áll Vörösmarty nemesi-nemzeti pátosztól terhes
történelmi darabjaival; Petőfi úgy írt a történelmi eseményekről, amint alulról képzelik a
történelem folyását. Darabján meglátszik, hogy éppen úgy belenőtt volna a drámába, mint a
lírába.

Az 1848-ban rövid időre diadalt aratott új nemzet-eszme legnagyobb szószólója, a magyar

líra páratlan reformátora egy ló miatt halt meg. 1849. május 27-én levelet írt Arany Jánosnak,
hogy Szalontán hagyott lovát árvereztesse el: „Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod
a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán
kenyeret vegyen magának!“ Így gondoskodott a forradalmi kormány a forradalom nagy
költőjéről és gerjesztőjéről. Egymásután meghaltak a szülei, Arany János értesítette, hogy
vegye magához Zoltán fiát, mert ő nem bírja tartani, Petőfinek pénz kellett és hiába fordult a
kormányhoz, kérése megdöbbentően szűkkeblű elintézést nyert. Nem volt más hátra, mint
lovától megválnia.
Közeledtek az összeomlás napjai, de Petőfi hite nem fogyatkozott. „Végső harcról“ beszélt
mindenki, de a szólamot egyedül Petőfi Sándor vette komolyan. A kormány elmenekült a
fővárosból, Petőfi pedig meghasonlottan Mezőberénybe költözött, innét írja Aranynak 1849
július11-én: „Kedves barátom, az napon, melyre hirdettük a népgyűlést, amelyre föllovalt volt
bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó,véres,
elhatározó, utolsó leheletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz s ha kell, meghal
Pest romjai alatt, stb. mint ő maga monda: ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi
népnek — hegedűszóban persze, — hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még
kevésbé otthagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábolni világtalan
világig, hol Árpád óta nem volt ellenség s hol hazamentő irhája nagyobb biztonságban lehet.
Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jővén s megemlékezvén még
előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt
ide e békési magányba bujdokoltam azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek
még csak küszöbére sem kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk s amely percekben végkép
felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok“.
Mezőberényben feleségével kirándulásra készült, éppen kocsira akart szállani, midőn az
úton egy fogat jött vágtatva, honvédtisztekkel. Az egyik tiszt megismerte Petőfit és
odakiáltott, hogy Bem várja őt. Ennyi elegendő volt Petőfinek, hogy elfeledje minden
sérelmét, csalódását és fogadalmát; rohant Bemhez. Lova nem volt, kocsin ment ki a
segesvári csatatérre. A csata elveszett, pánik lepett el mindenkit, vad menekülés kezdődött.
Akinek lova volt, az meg is mentette életét. Petőfit felszólította egy közhuszár, hogy fogózzék
kengyelébe, de Petőfi látta, hogy így nem menekülhet meg s otthagyja a fogát a huszár is.
Petőfi őrnagy leparancsolhatta volna a közvitézt a lóról, de ember volt, hagyta menekülni.
Maga várta be a halált...

Arany János
1817—-1882)

A kis Arany János jellegzetes „jó gyerek“ volt. Későn született, jámbor, öreg szülők
nevelték, testvérei már régen szétrepültek a fészekből, könyvet bújó mintadeák lett belőle.
Példás buzgalommal folytatta iskolai pályáját Szalontán s később Debrecenben, míg a
művészi álmok ki nem zökkentették egyenes vonalából. Festő, majd szobrász akart lenni,
végül fölcsapott színésznek, az utóbbi lépés egyetlen köztudomású és talán egész életére,
egészségére nyomot hagyó kilengése. A debreceni színtársulat csakhamar feloszlott, néhány
tagja vándorútra indult, velük tartott Arany János is és eljutott egészen Máramarosszigetig, —
nem is tett életében többé „haszontalanul“ ekkora utazást. Puritán természete csakhamar
megundorodott a színészélettől, szerelmi csalódás is érte (melynek körülményei és
következményei máig sem tisztázódtak); mint a zarándok, mérhetetlen bűntudattal keblében,
gyalog indult Szalontára; Debrecenbe már szégyellt betérni. Tékozló fiúként érkezett meg és
elhatározta, hogy soha többé nem tér le a „rendes emberek“ útjáról.
Szalontán elébb tanító volt, később városi aljegyző, csakhamar megnősült s egyelőre még
az olvasásról is letett: „Föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak,
családomnak, lenni közönséges ember, mint más.“ Szerény, de biztos létalapra törekedett és
az irodalomban egyelőre „kísértőt“ látott; nem tartotta magát eléggé erősnek a szellemi
ábrándok és a gyakorlati élet összeegyeztetésére. Keserű paraszti tapasztalatok súlyosodtak
benne, melyek azt hirdették, hogy jaj annak, aki lesiklik az ősi kerékvágásról, és magasba tör.
Később, midőn már jó anyagi helyzetbe jutott, sem volt helyzetének tudatában, hanem
paraszti óvatossággal mindhalálig kuporgató életmódot folytatott. Földhözragadt paraszti
fontolgatás előzte meg minden lépését, ha magasabbra szárnyalt, folyton attól remegett, hogy
lezuhan és összezúzza magát s mint csaknem minden alulról fölkapaszkodott ember: egyedül
a hivatalos emelkedés biztos lépcsőin tapodott nyugodtan.
Nem mert helyéből „haszontalanul“ kimozdulni. Nagykőrösi tanár korában minden
tanártársa elutazott valamerre a nyári szünidő idején, ő azonban otthon savanyodott, még
szülőföldjére, Szalontára sem rándult át, ha „oka“ nem volt rá. Rideg paraszti gyakorlatiasság
béklyózta életét, fürdőre is csak többesztendős habozás után ment, hiába intették az orvosok,
előbb esztendőszámra azon gyötrődött, hogy segít-e majd rajta a fürdő, nem vezetik-e félre az
orvosok, nem költi-e hiába pénzét? Az országot csak akkor hagyta el, midőn még aljegyző
korában Bécsbe kellett mennie hivatalos ügyben, később pedig Karlsbadba járt gyógyulni, de
sohasem gondolt arra, hogy az utazás frissülést, élményeket és írnivalókat adhat. Hiába lett az
Akadémia főtitkára, hiába fiaztatta tőkéjét néha igen magas kamattal, hiába volt szigorú
megszorult paraszti hitelezőivel, hiába szerzett csinos földbirtokot, örök útitársa maradt a
paraszti bizalmatlanság a sors kegyével szemben és a százados paraszti rettegés a holnapért.
Már nyugodtan visszavonulhatott volna hivatalától, bőven akadt annyija, amennyiből gond
nélkül az irodalomnak élhetett volna, de csak azt hajtogatta, hogy „veszély és romlás“ nélkül
nem tudja otthagyni állását, — a sokszázados jobbágyi „röttenés“ nem tudott feloldódni
benne. Hiába övezte hír, szerencse és jólét: kuporgató, remegő-lelkű szalontai rektor maradt
mindhalálig.
Az Arany-család sok nemzedéken keresztül hajdú-nemességének elismertetéséért küzdött,
nem egészen megnyugtató bizonyítékok alapján és hiába. Szalontát két réteg népesítette be
ebben az időben: a hajdúivadékok és a jöttmentek. A szabad hajdúk valamikor tömeges
nemességet kaptak az erdélyi fejedelemtől, a fejedelemség önállóságának bukása után
azonban nem ismerték el az efféle tömeges nemességet. Az Arany-család eredetileg nem is
szerepelt a szabad hajdúk listáján, de váltig a hajdúkkal tartott és ezért idővel félig-meddig
már hozzájuk számított. Arany János édesapján meglátszott ennek a föltörekvésnek a hatása,
nemcsak írni és olvasni, de latinul is tudott valamennyit, fiát hamuba írt betűkkel tanította az
ábécére, tudóskodó hajlamát nagyra becsülte. Arany János aljegyző korában a föltörekvő, de
elnyomott ember megvetésével szemlélte a megyei urak világát s megpróbált egyszer fölébük
kerekedni, 48-ban föllépett képviselőjelöltnek, a nép mellette is volt, de az úri pártnak sikerült
megbuktatni, akár Petőfit, még pedig falusi román szavazók mozgósítása segítségével. A
balsiker föltörekvő vágyát nem csökkentette, csak bizalmatlanságát és passzivitását növelte.
 Igen érdekes, hogy kedvezőtlen irodalmi bírálat sohasem bántotta, legfeljebb arra
ösztönözte, hogy újabb művében jobban a korízléshez simuljon. A társadalmi sérelmek
azonban mélyen megsebezték, midőn akadémiai titkár lett és nem kapta meg az előbbi
titkárnak, Szalay Lászlónak a lakását, az megfájdította, hogy ő „nem annyi“ mint Szalay
László. Évszázados parasztsebek nyíltak meg benne ilyenkor, melyeknek mélységét és égető
fájdalmát a kortársak nem értették és nem tudták megmérni. Paraszt lelkének egyenes
folyománya az „epikai hitelre“ való törekvés is, mely költői anyagelvűséggé, ólomszárnnyá
vastagodott benne: „talán nincs inventióm, phantásiám: elég az hozzá, hogy nekem, ha építeni
akarok, tégla kell és mész.“ Az „epikai hitel“, a rideg tény, a száraz adat, s gyakran az
irodalmi szokványosság kedvéért tömérdek mindent föláldozott, hiába tanácsolta neki Petőfi a
„Toldi“ folytatásával kapcsolatban: „hogy ha a história nem szolgál adatokkal, ez nem baj, sőt
még jó, mert szabadon költhetsz. Hurcold keresztül a magán- és nyilvános élet minden
viszonyain. Ha így végzed Toldit, Homér és Ossian szerencséjének fogja tartani, ha kezet
fogsz velök“, — Arany inkább Nagy Lajos egész történetét beírta a „Toldi szerelmébe“.
Paraszti ridegsége és kishivatalnoki kicsinyessége éppen Petőfivel szemben mutatkozott
meg bántó modorban. Petőfi 1849. május 17-én kelt s Aranyhoz írt utolsó előtti levelében
szülei hirtelen haláláról és saját „kegyvesztettségéről“, tehát nem közönséges lelki és anyagi
válságról számol be. Arany János pedig hat nap múlva tudatja Petőfivel, hogy az ideiglenesen
gondjaikra bízott kis Petőfi Zoltánt, mint „anyagi és erkölcsi terhet“ nem vállalhatják. Petőfi
mérhetetlen nagyságát mi sem jellemzi jobban, mint, hogy még ezt is megbocsátotta neki, de
utolsó útja közben elkerülte Szalontát. Petőfi túláradó élete és igényes barátsága, mint Arany
egyik későbbi levele el is árulja, terhes volt neki. Emberi természete, paraszti józansága és
gyakorlatiassága a szabályos középszerűségekhez, a Gyulai Pálokhoz és Szász Károlyokhoz
vonzotta inkább, ami költői pályájának is ártott, lefokozta önmagát. Petőfi halála után a
kispolgári erkölcsbíró jellegzetes modorában támadta Szendrey Júliát, meg sem kísérelte
sorsát megérteni; tulajdonképpen nem is Júliát, hanem az izgató, nagyvonalú, elérhetetlen
asszonyt támadta. Nem azért világítok rá Arany emberi természetére, hogy bálványrombolást
végezzek, hanem kulcsot adok költészetének mélyebb megértéséhez. Így jövünk rá, hogy
sokkal nagyobb költő élt benne, mint amekkora megnyilatkozott, bár méretei így is
rendkívüliek; Arany tagadhatatlanul a magyar irodalom legnagyobb értékei közé tartozik.
Első művét, „Az elveszett alkotmány“-t, a művészethez visszasompolygó, elnyomott,
elégedetlen szalontai aljegyző írta, aki szívből megvetette a megyei kortes világot, a
maradiakat éppen úgy, mint a „szabadelvűeket“, nem volt hajlandó kurta, kemény
parasztnyakát meghajlítani előttük. Sok esztendeig pihent, nem írt, egy ideig nem is olvasott;
most egyszerre kitört, mint a tűzhányó. Ez az egyetlenműve hasonlít a 48-as korszak
jellegzetes teljesítményeihez, vulkánikus jellegű, mindent kiont, ami összezsúfolódott benne,
szégyenlette is később, hogy ilyen elemi erővel napvilágra merészkedett, hiszen a paraszt
megtanulta hosszú századokon keresztül, hogy nem tanácsos erejét a maga tömzsi egészében
megmutatnia.
„Az elveszett alkotmány“-t illúziókat romboló, kegyetlen realizmus, groteszkbe hajló
szatíra és csípős paraszti humor jellemzi. Ennyire valószerű rajzot senki sem adott a megyei
pártküzdelmekről és a mezei úri hadról. Ebben a költeményében Arany János teljesen a népi
álláspontot fogadja el: a maradi nemességben éppen olyan kevéssé bízik, mint a hirtelen
haladóvá vedlett úri törtetőkben. Hábor, a „haladás“ hőse: halvány arcú, buta homlokú,
kancsal, de ép és hatalmas fogazattal rendelkező figura. A politikai élet pedig: Hábornak és a
maradiság némberének vijjogó harca és megalkuvó, szomorú násza. Már Arany János első
költeményében uralkodó erővel nyilatkozik meg a groteszk életszemlélet; érdekes, hogy
Csokonai groteszk-látása mennyire elmélyül nála: a magyar társadalmat groteszk
képződménynek tartja és éppen ezért a közéletben viaskodó irányzatokban „szörnyetegek“
harcát szemléli. A megnőtt néplélek és a népi kritika üt vissza „Az elveszett alkotmány“-ban,
akár a paraszti furfang a „Ludas Matyi“-ban. „Az elveszett alkotmány“ költői hangját régi
zöngés színezi: a magyar költő a XVI-ik század óta nem protestált, nem ostorozott s
„garázdálkodott“ ilyen szabadon és szilajon. Akár ama prédikátorok: az „egészet“ tartja
bűnbeesettnek; pesszimizmusa mint a pusztai tűz végigperzseli az egész magyar életet.
Hangjának meglepően gazdag humora ád újdonságot s a humor nem tompítja a haragos
óhangot, hanem súlyosbítja: félelmetes, elszánt paraszti nyugalommal ruházza fel. „Sötét
világot“ fest, akár a század második felében Tolnai Lajos: korhadt maradiakat, elvakult
rohanókat, meggyőződést nélkülöző ide-odahajló tömegeket, — a paraszti kételkedés és
bizalmatlanság magasrendű irodalmi ábrázolássá lép elő művében. A kor nemessége kívülről
ható tényezőkben kereste a bajok okát; Arany János a bévülről kiömlő sötétségben, a valódi
„magyar rémben“.
Megmozdult Aranyban az örökölt népi mítosz irántiérdeklődés is és igen helyesen a
paraszti babonákban tapogatta nyomait. Helyenként a népmese mitológiáját is groteszkké
alakította. Változott formában Tar Lőrinc pokolban-járása is megelevenedik „Az elveszett
alkotmány“-ban. Ősi elemek, élmények és változatos művészi fegyverek gazdag tárháza ez a
költemény.
Arany első eposzában azonban mindezeknél öregebb és mélyebb mitológiai réteget is
találunk: a Sorsisten barlangját, melyben az Időnek malma zúg, garatjánál ül az Isten és
olvassa „a fátum öles foliantjai titkát“. Ebben a malomban mindenki és minden „egy lisztté
hullanak össze“. Aki ezt az istenélményt írta, talán öntudatlanul, de nagyon közel volt
Buddhához, Aranynak fátumot pergető szenvtelen istene régi keleti istenarcokra,
megfeketedett öreg keleti szobrok mindent tudó és minden emberi reményen túlemelkedett
tekintetére emlékeztet. (A szabadságharc után azonban már megrótta Madáchot hasonló
istenélményéért.)
„Az elveszett alkotmányiban rátalál az ősköltészet hangjára, az élmény puritán ihletet
támaszt benne: mindent a legegyszerűbb, kézzelfogható, primitív képpel, hétköznapi
szavakkal fejez ki. Tiszta érzékiség jellemzi képeit, — néhol azonban szabad szájú, drasztikus
paraszttá merészkedik és ebben az egy költeményében még erotikáját is hellyel-közzel ki meri
fejezni, a női szépség még nem elvont, légies tünemény, hanem érzik rajta emberi
kívánságának melegsége. S ez a mérhetetlenül gazdag vers lényegében napi krónika, egy
pillanatra sem szakad ki a valóságos magyar életből, emberi hitele van, „epikai hitel“ helyett.
„Az elveszett alkotmány“ után a „Toldi“ következett, melynek bevezetője: „Mintha
pásztortűz ég őszi éjszakákon, Messziről lobogva tenger pusztaságon“: forradalmi lépés a
„régi dicsőségünk“ és más effélék emlegetése után. Az eposz elején elemi erővel, vagy
emlékek tisztult ragyogásával hömpölyög a valóság, de csakhamar Arany lelkének sekélyebb
rétege lép előtérbe: a félnemesi-félparaszti föltörekvés vágya. Miklós tátott szemmel bámulja
Laczfi nádor hadát, — bele is fájdul szeme az erős nézésbe. A kisnemesi önérzet hangja
horkan benne, midőn parasztnak nézik: mennyire Arany családi lírájának, családi
föltörekvésének megnyilatkozása ez a jelenet. Az udvari élet káprázatos rajza és a lépten-
nyomon kibúvó erkölcsi célzatosság pedig már a falusi rektor lélektanának kelléke. A
történetben, a jó és a rossz örök küzdelmének ábrázolásában, Miklósnak, a „mesebeli
kiskirályfinak“ győzelmében van ugyan valami halvány népmesei csillámlás, de a túlsúly a
tanulságos erkölcstörténeté és a társadalmi feltörekvésé, mely egyelőre sikert arat, magasra
hág és megdicsőül: a kor felszínes optimizmusa már Aranyt is elkapta. Lépten-nyomon egy
családi viszály novellaszerű ábrázolásába zuhan. „Az el-veszett alkotmány“ rügyei
lepattognak, mérhetetlen költői gazdagsága elszikesedik.
Szóképek, allegóriák bokrétája és nyúlós fűzére zavarja meg helyenként a „Toldi“
természetes és nagyszabású költői beszédét; Arany terjengőséggel próbálja az eposzi
dinamizmus hiányát pótolni. Vigasztaló elem természetesen éppen elegendő akad benne:
egyszerű képek bukkannak fel, melyekbe tájak és életdarabok egész szépségét bele tudja
önteni. Ezek a csordulatig élettel telített képek és szabatosan telt, formás magyar beszéde
teszik a „Toldit“ időtlen tankölteménnyé, de távolról sem megtalált magyar eposszá. Szinte
lépten-nyomon Ilosvai Selymes Péterrel vitatkozik Arany, hogy Toldiból „rendes embert“ és
„erkölcsi hőst“gyúrhasson. De örök képeket ád az alföldi tájról és életről, a mezőről, a
konyháról, a holdfényben szunnyadó fehér házakról, a jóízű falatozásról, a természet
mindennapos, tehát örök meglepetéseiről. A „Toldi“ mérhetetlenül megnőtt volna, ha nem
téved azonnal a „történelembe“, hanem Nagyfaluban marad, s a „hatalmas gyermek“
mindennapjairól ír realista eposzt, — de a korízlés erőt vett Aranyon, mindenáron „nemzeti
hőskölteményt“ csinált.
A „Toldi“ után a „Toldi estéje“, a trilógia befejezése következett, ez a hatalmas költői
jóvátétel. Elégikus pusztai merengéssel kezdi:

„Őszbe csavarodott a természet feje,

Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja.
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak,
S int az öregeknek: „benneteket várlak!“
Megrezdül a feje sok öregnek erre:
Egymás után mégis mennek a nyughelyre.“

Berzsenyi óta Arany elégiáinak van újra súlya, sűrűsége, kozmikus „nehézségi ereje“, mint
a holttestre boruló földnek. Képalkotásának ősi szépsége delelőre ér: megszemélyesít minden
természeti erőt, mint a primitívek, egyszerűen, tömören, anélkül, hogy allegóriává
terpesztené. Az elfeledett, öreg s a királyi udvarból száműzött Toldi, aki a saját sírját ássa: a
visszavert, pusztába, berekbe húzódott ezeresztendős mezei magyar ősképe; több a
valóságnál: a valóság feketén csillogó értelme. Arany humora ismét ragyog, groteszk látása
megelevenedik, tragikus magyarságélménye teljes erőből feltör: hiába tér vissza a vén hős a
porondra, hiába csinál még egyszer történelmi hőstettet, az élet, mely „fönt“ gőgösködik,
végzetesen nem az övé és dicsősége napján kergeti halálba. Toldi arányai ebben a
költeményben nőnek történetivé, a balsors mérgeinek hatása most mutatkozik meg
szervezetén, az alulról indult törekvések ezeresztendős sorsát példázza, groteszk figurából a
fajta ősképévé tisztul. A költemény végső versszaka pedig ismét a legnagyobb magyar elégiák
sorába tartozik:

„Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,

Domb emelkedett már Toldi Miklós testén.
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány,
Bencze volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött, le, arra támaszkodék,
S elborító a sírt új havával az ég“.

Az Alföld emberből épített történelméről mélyebb vallomást senki sem írt, — az Alföld
történelmi emléke valóban nem a kő, hanem az emberi csont. Ez a versszak csodálatos
sűrűséggel, tömörséggel az Alföld történelmi lelkét örökíti meg.
Arany utoljára írta meg a Toldi-trilógia közepét, a „Toldi szerelmét“, mely szabályos
verses-regény, a költő maga is eleget mentegetőzik előszavában, érzi, hogy mennyire
elkanyarodott. Ilosvai töredékes anyagát Arany megpótolta lovagi regényességgel és
közismert történeti események egyhangú elbeszélésével. Már ódon alkatú magyar nyelve is
veszélyben forog: helyenként terjengős, édeskés stílus váltja fel, szentimentalizmusba téved,
mely feloldja eredeti keménységét, töménységét. Akkor nyeri vissza erejét, ha visszatér
Ilosvai eredeti Toldi-élményéhez, mikor Toldi „háborgását“ írja le: „Szótlan ivott Miklós,
mint röge a földnek“, — máskor pedig szóvirtuózzá, Babits előfutárává sekélyesedik: „Csak a
lehetetlent lehetne letetni“ ...
Ha a legény-Toldiba a paraszti sorstól való futás, a paraszti élet vastörvényei alól való
menekülés líráját oltotta be, tehát saját testének-lelkének szabadabb föllélekzését, a„Toldi
szerelmében“ azt a magányt és idegenséget ábrázolja, mely a feltörekedett embert odafent
fogadja és korbácsolja. A férfi-Toldiból groteszk hős lesz, medveként topog a csiszolt udvari
emberek között, „község csudája“, balek a székváros életében, ártatlanul bujdosásba
kényszeredik és vízhordó szamarat helyettesít a barátoknál. Ismét groteszk, — mintha Arany
azt hitte volna, hogy a magyarság szükségképen groteszkké vált európai élete folyamán?
Arany örök kételyének és pesszimizmusának talán ez a megismerés a főgyökere?
Toldi alakja teng-leng az eposznak sivár, nagy határában. A költő belegabalyodik az
Anjou-szövevénybe, melyről titkon önmaga is olyanokat gondolhatott, mint a vén Toldi. A
sok történeti bonyodalom csupán eposzi pótanyag, Arany nem tudta mélyebben átélni őket, de
ösztöne csak olykor vett erőt „költői anyagelvűségén“, ilyenkor népmesei elemet kevert a
költeménybe: az üldözött, félreismert Toldi álcázva küzd igazáért, akár a mesebeli hős, de ez
a népmesei erecske csakhamar eltikkad az eposz végtelen sivatagában. A végén pedig
szélesen elömlik a költemény, minta regény és torzóvá avatja a trilógiát.
Arany János hun trilógiát is tervezett, melynek azonban csak első részét írta meg, a „Buda
halálát“. Aszú ízű képpel kezdi ezt a költeményt is:

„Hullatja levelét az idő vén fája

Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam“.

Arany már a „Toldi szerelmében“ is alaposan „eltévedt“, végzetét a „Buda halálának“

kezdő sorai aláhúzottan példázzák: a népi mélység helyett a történeti avarba tért, a
néplélekben élő ó-emlékek helyett régi levelek „írásait“ kutatta. Az „avarban“ csak az ó-idők
körvonalait találta meg és megtöltötte őket innen-onnan kölcsönzött elemekkel, naiv
történelmi képzelgéssel, hosszadalmas bölcselkedéssel. Itt is vissza-visszatér az eredeti
magyar képalkotáshoz, néha sikerül egy-egy gyönyörű ó-jelenetet visszateremtenie:

„Örömmel a máglyát a gyula meggyújtó,

Láng lobogó nyelvét nagy egekre nyújtá:
Körben-karikában zendült magas ének.
Gerjedve hatalmas tülkök felelének“.

De mély-hangján nem bírja végigzengeni a költeményt, az innen-onnan összehordott

„epikai hitelű“ anyag nem engedte; a „Buda halálá“-ba legalább annyit olvasztott be a
Niebelungenliedből, mint a visszaidézett hun őskorból. Véget érni nem akaró asszonyi
civódásokat, nagy feneket kerítő, bosszantóan hosszadalmas ármánykodásokat toldott be
énekébe, félig-meddig megemésztett állapotban.
A „Buda halálá“-ba iktatta a csodaszarvasról szóló regéjét, ezt a remek balladát, nem véres
konfliktusoknak, hanem a paradicsomnak, a kicsorduló, kiáradó idilli életnek balladáját. Kár,
hogy ebbe is belekever egy adag műízt, felesleges tündérséget a leányrablással kapcsolatban,
de ettől eltekintve regéje a buja népi termékenységnek és természetes következményének: a
tereket és időket lebíró „keleti mozgásnak“ a balladája, — ballada és nem elbeszélés, mert
időmértékének „lengése“ végső emberi feszültséget jelez.
Műmitológia akad a „Buda halálá“-ban is, bár nem olyan végzetes adag, mint a „Zalán
futásá“-ban; helyenként itt is fölbugyog az igazabb magyar mítosz: az öregisten „aczéltükör
szemével s mélyen alácsordult fehér szakállával“, miközben: „legelteti gondját csöndes
figyelemmel“ és „tiszta, végzetes álomba“ ejti az embert, szelíden közli a fátumot. Ennek a
mitológiának felcsillanása a „Világ fája“, kérgén a végzet „mély titkú rovásaival“. De
csakhamar megint eltéved Arany János és a mélynyugalmú Öregistenből Zeuszt csinál, ki
fénylő szekerén nyargalja be az égboltot. (A keleti istenek nem nyargalnak.)
Attila pedig hol érzelgő germán hősszerelmes, hol pedig vérbeli keleti kán:

„Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!

Ihol én, ihol én pörölye világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!“

Az Attila-sors ábrázolása alig sikerült Arany Jánosnak, holott érezte természetét és

nagyszabású ballada-ágyba próbálta vezetni. Szakított a regényeskedő eposszal és balladai
szabást, lüktetést próbált az eposz természetébe ojtani. Vállalkozása és szándéka nagyvonalú,
az eredmény azonban torzó.
Két elbeszélő költeményben talált rá ismét a maga mély világára, a „Bolond Istók“-ban és
„Az utolsó magyar”-ban, de ezek is torzók maradtak, — a torzó volt az ő fátuma, öröklött
emberi természete és mesterségesen leszűkített élete soha sem engedte kivirágozni,
legfennebb duzzadt, nagyígéretű, de ki nem feslő rügyeket hajtott. 1850-ben írta meg a
„Bolond Istók“ első énekét, a „szomorú napokban“, midőn kísértettek az árnyak, a saját
mélységének árnyai is. Szinte „Az elveszett alkotmányt“ egészíti ki: a legmélyebbre zuhant
népi sorsot írja meg: az időtlen magyar nyomortanyát, a szánalomra méltó csőszt, halállal
küszködő vak feleségét, megesett leányát és az „új sarjat“, akit titkon szül a lány:

„E lóca mellett, vagy éppen alatta

Fetrenge földön egy új csecsemő,
Pogányul ordítván az istenadta,
Hogy szinte rászakadt a tekenő,
Talán jövendő életét siratta? ...
A rossz fedélen átcsurgó eső,
Mely, tóba gyűlvén, majd felvette őt,
Szolgáltató az első feredőt.”

Ismét „vészföcske“ lett Arany János, a hímes nemzeti eposz költője. Kitör naturalista
látása, melyet a paraszti szemérem általában elnyomott benne; egészen Móricz Zsigmondig
senki sem ír ilyen természetes nyíltsággal az elesett népről. Szabadabban tör elő a „Bolond
Istók“ keretében lírája is, de fölötte érdekes: bizonyos epikai tárgyilagosságot,
szenvtelenséget őriz meg önmagával szemben is, sőt: néha némi keleti kegyetlenséget tanúsít.
Legmélyebb lírai hangja: a teljes egyéni megsemmisülés vágya:

Nem volna~é jobb, mint szokás halottal

Elásni a köntöst, melyet viselt,
Megsemmisítni hajlékát legottan
S utána föl nem hagyni semmi jelt.“
 A „Bolond Istók“-ot nem merte folytatni, abba hagyta, mert bizonyos jelekből úgy látta,
hogy nem lesz népszerű és paraszti gyakorlatiassága nem fogott „hosszabblejáratú“ munkába.
1873-ban írta meg második énekét, de nem folytatja a megkezdett realista-naturalista
népeposzt, hanem önéletrajzba csap át, s mint kiderül: az önismeretre való törekvés is
groteszk figurához vezetett, önmagában is groteszk alakot szemlélt. Éppen ezáltal győz meg
arról, hogy groteszk-ábrázolásának nagyon mély gyökere van: keleti, ázsiai örökség,
jellegzetes ázsiai szemlélet. Az önmagába merült, a végtelen meditációban megtisztult ázsiai
ember a mulandóság küzdelmeit, igyekezetét, arcait groteszknek látja. A „szent hegyről“, az
öröklét lábától nézve: groteszk fintor az élet és a magasabb régiókba emelkedett keleti ember
nem szánalommal szemléli a groteszk életet, mint a keresztény, hanem fölénnyel, bölcs
megértéssel, s bizonyos közömbös megvetéssel. Nem botránkozik meg, nem ostoroz, nem
kívánja megjavítani az embert, hanem tudomásul veszi a groteszk vonaglást, bizonyos
mértékben talán gyönyörködik is benne. Arany néhány költeményében elemi erővel
nyilatkozik meg az ázsiai groteszk életszemlélet.
A második éneket is megtűzdelte lírai vallomásokkal, melyekben tiszta keleti
„természetnek“ vallja magát. S azt is beismeri, hogy „czilicziomot“ visel: a paraszti élet
vastörvényeinek lerázhatatlan jármát. Elárulja, hogy Széchenyi kétségbeesése, belső drámája
csapkod benne és a nihilizmus kísérti. De önéletrajzát is félben hagyta, pedig vázlatát
elkészítette. A vázlat egyik része, a nevelő viszonya az úrnővel, talán gondosan takart
szerelmi életének egyik epizódjába is bepillantást nyújtott volna. De önéletrajzának sikerében
sem bízott.
A „Bolond Istók“ első énekének végén meglepő vallomással találkozunk:

„Bányász a költő: hányszor kergeti

Mély föld alatt vakon a vak eret!
Bízvást elindul, hévvel követi:
Az egyszer elvész, meddő szirt mered
Eléje: s ő áll e szirtnél merőbben,
Sápadva színben, fogyva kedv s erőben!“

Mégis a vak ereket kutatta, ha pedig valódi érre bukkant, elriadt tőle, folytatta a vak erek
kergetését. „Az utolsó magyar“ őshazában maradt eleink sorsát akarja ábrázolni. Arany is
rálépett Körösi Csorna Sándor útjára. A költemény eleje az uráli, hegyi magyarság életét,
tiszta szabadságának, paradicsomi korszakának napjait ábrázolja. Megtalálta a magyarság
egyik legeredetibb mesemotívumát, egyben mitikus élményét: az égbe nyúló „szent fát“, az
élet fáját, melynek kérgére a nemzet törvényeit rótták, ez a fa Arany János egyik
legtökéletesebb látomása:

„Fönsíkon áll a nagy diófa,

Vész és idő ellenmegóva,
Idő és vész dacára ép;
Annak körébe gyűlt a nép.
A barna törzs egy szirttömeg,
Mintegy a törzsnek folytatása,
Hová mély gyökerét beássa,
S a szétroppanástól őrzi meg.
Az ágak — egy élőfa mind,
Árnyékot messze földre hint,
Es még alant szellő se jár,
Fenn zúg, köszöntget a sudár.
 Ott fészket a turul, — lakása
Az égi felhők állomása; —
Ott még nem járt ledér suhanc,
Vagy élet nélkül lezuhant,
Mivel szent a fa és madár,
A nemzet-ág védelme, őre;
Jaj volna ott...a vakmerőre
Isten nehéz haragja vár!
Fenn zúg a lomb, himbál a galy,
De néma, veszteg lent az aly,
Szellő sem ing, fű sem neszel,
S mely a hegyormot ellepi,
Döbbenve vár a népezer,
A hallgatás oly ünnepi!
Mit zúg a lomb? a szent tető?
Szava kinek lesz érthető?
Szerencse bal? szerencse jó
Mi a nemzetre jőni fog?
S mit nyelve zeng, a millió
Midőn az éggel társalog?“...

Arany látta az őskort, megnyílt előtte a mitológia, megjelent a népet vezérlő pátriárka
„mély lelki tűzzel égő arccal“, „átvilágló izmokkal“, tehát átlényegült testtel, sudár
szellemével, mely Isten közelébe nyúlt, — de a költő nem ismerte „visszarévüléseinek“
mérhetetlen értékét. Jó is, hogy költeményét félben hagyta, mert a gyönyörű mitológiai
őskort, fennmaradt terve szerint, megint csak el akarta rontani „epikai hittel“, történelmi
villongásokkal és adalékokkal, magyar—tatár harcokkal és szokványos naiv szerelmi
bonyodalmakkal.
„Alföldi eposz“-t is tervezett, de csak előhangját írta meg, mely különben legmélyebb
írásai közé való. Az égboltnak olyan elemi, nagyszabású élménye nyújtózik ebben a
költeményben, amilyenre csak a sztyeplakó képes. A szabad horizont esztétikája ez a
költemény, de a „népi történelem“ komor vádló képsorozata is, nyilván az „alföldi realizmus“
eposzának tervezte, de elriadt tőle. Az elszegényedett nemesi kortesről, társadalmunk egyik
túlságosan hosszú életű rákfenéjéről is eposzt tervezett, de abbahagyta. Azt írta meg inkább,
ami megfelelt a korízlésnek, aminek tapsoltak Gyulai Pálék és a Szászok, amiért lelkesedett a
közönség. A népszerűség távolról sem mint dicsőség érdekelte Aranyt, hanem mint realitás.
Legnagyobb terveit földhözragadt gyakorlatiassága ölte meg.
Egyik költeménye „éjszakájáról“, „körmükkel keblét szorító“ álmairól számol be, s mintha
a döblingi Széchenyi legmegrázóbb vallomásait olvasnók. 1848-ban írta ezt a verset, már
ekkor éppen olyan reménytelennek és szörnyűnek látta a magyar jövőt, mint Széchenyi
István, csak Széchenyi az apokalipszis rémeit látta, Arany pedig hideg paraszti tekintettel: a
valóságot, melyet a lázas álmok egyelőre eltakartak. De nemcsak országos gondok tették
„rémessé“ Arany éjszakáját, hanem egyéni élete is: éjszaka töltötte rajta bosszúját saját
zsenije, melyet napközben paraszti ridegséggel kordában tartott, kegyetlen korlátok közé
kényszerített. Saját szelleme lázadt fel életmódjának és életelveinek kegyetlen józansága
ellen: vad álomképekkel, kegyetlen látomásokkal. Arany élete: egy nagy költői zseni drámai
küzdelme a szárnyait lenyeső, életét megcsonkító rideg paraszti életformával. Tudata
természetesen nappal is küzdött szigorúan kispolgári, alacsony stílusú életmódja ellen, mint
egyik levelében panaszolja: felmondja a szolgálatot, mint nemes paripa a teherhúzásra való
hajlamot. Arany persze betegséget látott ebben a jelenségben, mely tudatának tiltakozása volt
és követelése hozzáillő életszínvonalért. A költő azonban nem tudta megérteni saját lázadó
hangját, nem merte jobb ösztöneire bízni magát, osztályának évszázados szenvedése,
tömérdek csalódása, túlzott óvatosság és bizalmatlanság alakjában tört ki belőle. Életírói
folyton idegbajával magyarázzák gyötrelmeit, holott idegbaja nem ok, hanem belső
drámájának és talán titkolt testi betegségének okozata. „Az elveszett alkotmány“ költője még
teljesen egészséges, hangjának nincsenek gátlásai, zsenije szabadon tör előre; a költő még a
vármegye urai ellen lázadó paraszt. A „Toldi“ írója azonban már a közhangulathoz simuló
„bölcs paraszt“, mondanivalóit a sóvárgott sikerhez és ahhoz a közízléshez, közhangulathoz
idomítja, melyet „Az elveszett alkotmány“-ban még elszántan ostorozott. Ekkor kezdődik
meg az a belső konfliktus, melynek az idegbaj csak folyománya.
Arany János a 48-as vállalkozás sikerében éppen úgy nem hitt, mint Széchenyi István,
érdekes, hogy a két véglet: a nagystílű katolikus arisztokrata és a vidéki kálvinista rektor
mennyire találkozik ebben: Arany vakmerő nemesi kísérletet látott Kossuthék
vállalkozásában. Forradalmi versei kényszerű stílusgyakorlatok, vagy átlátszó Petőfi-
utánzatok, azért írta őket, mert így kívánta az idő és a paraszt megszokta az
engedelmeskedést. Fáradt, mindent látó és tudó szemével megmérte a márciusi lelkesedés
értékét és könnyűnek találta. „Iszonyú kísértettel“ társalkodott, melynek „való“ a neve.
„Füstalapra“ rakott légvárnak tartotta a 48-as hőskort és megkockáztatta a gondolatot, hogy a
régi hatalmától és jobbágyaitól megfosztott nemesek keresik benne az újfajta politikai
érvényesülés útját; a lappangó paraszti bizalmatlanság hangját a 48-as vállalkozással szemben
egyedül ő ütötte meg irodalmunkban. Híres szatirikus eposzát, a „Nagyidai cigányok“-at sem
okolja meg csupán a szabadságharc bukása miatt támadt fájdalma és elkeseredettsége. Csakis
az írhatott így a bukott ügyről, aki legbévül nem tartotta a maga ügyének, éppen úgy, mint a
minden felülről indult kezdeményezéssel szemben bizalmatlan paraszt. Ebben a
költeményben groteszk hajlama is tetőpontjára hág.
Bizonyára benső kínszenvedéseinek köszönhetjük „révüléseit“, elfogadta ezt a belső
gyönyört, mint a mákonyt, érintkezést talált a népi misztikummal és misztikus élményeit ki
merte fejezni. Az „Ágnes asszony“-ban még „szigorú lélektani hitelt keres“, de a „Bor vitéz“-
ben már feltűnik a népmesei éjszaka a maga teljességében, a kísérteties táj, a visszajáró halott.
Legtökéletesebb darabja ezen a téren a „Tengerihántás“ és a „Vörös Rébék“. A
„Tengerihántás“-ban egymás mellett lobog a két világ: a valóság és a rémes éjtszaka,
egymásba folynak és ismét elválnak, komor, reális életképek és révült látomások kergetik
egy-mást. Aranyt a népi misztikum ihlette be a ballada igazi hangjába és rántotta biztos,
epikus országútjárói a balladai mélység világába. Milyen utánozhatatlan eredeti paraszti
látomással végződik a „Tengerihántás“, maga a költő fűz hozzá magyarázatot: „Mezőn háló
emberek sokszor vélnek magasan a légben felettök áthúzódó kísérteties zenét hallani; a
daemoni zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.“ Égbolton lebegő, repülő
ponyva! A révület és a realizmus utánozhatatlanul szép elegyedése.
A „Vörös Rébék“-ben is összeolvad a reális történet a mesével, a babonával, a népi
misztikummal. A költő kétsoros, misztikus népmonda-töredékre lel, visszateremti a valóságot,
melyből ez a két sor kinőhetett és föléje varázsolja a természetfölöttit, mely a valóságot uralja.
Ilyenkor látjuk, hogy meg tudta volna írni a magyar Kalevalát, de nem bízott tehetségének
tényleges mélységében, zsenijének teremtő jogaiban. Takargatta képességeit, paraszti
óvatossággal mindig kevesebbet mutatott, mint amennyi volt. Nem mert betörni a szellemi
életbe és fordulatot parancsolni, nem merte vállalni a szellemi harc nehézségeit, nem mert
élni, négy fal között savanyodott, silány napi munkába, szerinte „hasznos foglalkozásba“ ölte
erejét.
Közepes képességekkel megvert kortársai a „ballada Shakespeare“-jenek nevezték, holott
balladái az „Ágnes asszony“-tól, a „Tengeri hántás“-tól és a „Vörös Rébék“-től eltekintve,
messze a népballada alatt maradnak. A Hunyadi-balladakörnek csak néhány darabja közelíti
mega valódi balladák izgalmát, inkább életképek, vagy elbeszélések. Az életképben ismét
nagy volt Arany: a „Családi kör“ kristálytiszta idillje, a „Both bajnok özvegyé“-nek
sötétbarna színezete és utolsó költeményeinek, az „őszikék“-nek legszebb darabja, a
„Vásárban“, ez a ragyogó életképbe foglalva az öreg költő áldásának melegségébe:

Legyen is, legyen is megáldva e föld

Isten maga telke mint rég ezelőtt,
Mikor én is „markot hajtani“ kezdtem,
S nem sikerült, bár hogy s mint igyekeztem.“

Életképeiből összefűzhette volna az „alföldi eposz“-t, a táj és az élet szépségét, sirámát (l.
a szegény jobbágyról“ szóló életképét), a magyar realizmus legnagyobb énekét.
Ha eleitől prózaírónak indul, ő lett volna első nagy realista regényírónk, ámde Arany
másodrendűnek tartotta a maga nagyszerű mondanivalóját és nemzeti eposzunk hiányát akarta
pótolni. „Lehetetlenbe“ fogott, mint korának számos nagy alakja. Prózáját mellékes
teljesítménynek tartotta, de így is az intellektuális fegyelemnek és a formás szabatosságnak
mintaképe. Irodalomtörténeti vizsgálatai mélyebbre szántottak múltunkban, mint a század
második felének parádés irodalomtörténet-írása. „A magyar népdal az irodalomban“ című
értekezése népiségünk irodalmi szerepének első nagyvonalú megfogalmazása. Végzete a
prózában is tévútra vezette: milyen remek kritikákat, elmefuttatásokat írt a „Szászok“
műveiről, korának harmad és még alacsonyabb rendű termékeiről, a tünékeny semmiről, de
hiába fokozta le önmagát, zsenije átragyogott, mint a nap a ködön.
Az irodalomtörténet legnagyobb európai műveltségű költőnknek nevezte és méltán,
Shakespeare-nek éppen úgy kongeniális fordítója volt, mint Aristophanesnek, de mélységes
magyarságát, tiszta ázsiai alkatát nem vették észre. „Kelet népe“ benne mutatta meg
leginkább művészi „hozományát“, örökségét.

A társadalmi regény

Eötvös József
(1813—1871)

Eötvös József első regénye, a „Karthauzi“ szentimentális regényeink közé sorakozik, de

nem sorolható a műfaj szokványos megnyilatkozásai közé; különös növény. Mindjárt a mű
elején meglepnek leírásai, képalkotása, érzelmi áradásai; van bennök bizonyos zenei jelleg.
Eötvös már nem dolgozott az érzelgősség füzéreivel, terhes díszítőelemeivel, hanem ritmusra
fogta az áradást, megtisztította, partok közé kényszerítette. Ezzel párhuzamosan szenvelgés
helyett lírai átérzés hitele jelentkezik soraiban. Katolikus író, metafizikai távlat jellemzi,
kilábolt a szentimentalizmus érzelmi mocsarainak és tócsáinak langyos fülledtségéből, a
„Karthauzi“ az életből a szellem tiszta világába vonuló embernek a regénye, a „másik
életnek“ becsordulása a mi életünkbe, a halál előtti órák felszámoló és átlendítő jellegének
kiterjesztése egy ember egész sorsára. Metafizikai fény világítja be a regényt, néha a napfény
erejével, máskor mint szelíd csillag, de minden sora felett ott pihen. A „Karthauzi“ tele van
metafizikai elmélkedéssel; szentimentalizmussal oldott katolicizmusnak tekinthetjük. Furcsa
meglepetés, hogy érzelmes regényében mennyire előrenyomul a társadalmi gondolat. Saját
osztályáról, az arisztokráciáról már ebben a regényben megalkotja véleményét. Az
arisztokrata zárkózottságot, gőgöt és mértéket igának tartja; kibékíthetetlen ellentmondásokat,
romboló hazugságokat lát díszes köntöse megett. Mindenki megromlik ebben a regényben,
aki közvetlen kapcsolatba kerül az arisztokráciával: a polgárlány, a népfi és a fölkapaszkodott
komornyiksarj. Tévedések, előítéletek és fülledt érzelmi drámák szövedéke a legfelsőbb réteg
élete; egyetlen ember menekül meg hínárjából, a parasztfi; visszatér apái hitéhez.
A „Karthauzi“ érzelmi pácába Eötvös merész társadalmi regény csíráit lopta be; érzelmi és
metafizikai hevületéhez társadalmi pátoszt elegyített. Formai és nyelvi fegyelemmel fékezte
az érzelmek és a romantikus hajlamok rakoncátlan áradását, prózai magatartása hasonlít
Bajzáéhoz, epikai képességei azonban messze maguk mögött hagyják Bajzát. Második
regénye, „A falu jegyzője“ első művének méltó folytatása; a vetés megérik, az ígéretek
kinyílnak. Második regényében még inkább előtör az elmélkedő tanulmányíró, a gondolkodó,
mégis „A falu jegyzője“ az 1848 előtti korszak legnagyobb társadalmi regénye.
Eötvös óriási előnye minden kortársával szemben, hogy a vezető társadalmi rétegek életét
bévülről ismerte, otthonos volt a titkaikban, hiteles és valószerű képet adhatott róluk, nem
kellett romantikus túlzásokba csapnia, mint azoknak, akik kívülről szemlélték és elnagyolt
ábrázolásukat romantikus díszekkel takargatták. Már a „Karthauzi”-ban is megfigyelhetjük,
hogy a francia környezetbe kelet-közép-európai figurákat helyez. Az öreg francia főnemes
úgy elmélkedik a politikáról, akár Metternich; a fiatal arisztokrata gátakat nem ismerő
szenvedélyei, gyakori idegösszeomlása, isteni lángjának és állati gerjedelmeinek birkózása, az
elérhetetlen asszonyt istenítő szenvedélye: mintha csupa Széchenyi-életrajzból kiragadott
részlet lenne. „A falu jegyzője“-ben pedig felvonul az egész magyar vezetőosztály: a
hivatalából élősködő köznemestől kezdve a fáradt, dekadens, cinikus arisztokratáig.
Társadalomrajza megbízható; ez a szó illik legjobban reája. A tanulmányíró folyton
megállítja a cselekményt és csaknem tudományos lelkiismerettel bizonyítgatja a maga igazát;
hibája azonban erénye is: hitelt ád írásának. Kuthy Lajos merészebb megállapításait
képzelgésnek minősíthették, Eötvöst azonban el kellett fogadni higgadt okfejtése, fölényes, de
lelkiismeretes intellektualizmusa folytán. A tanulmány lassúbb léptű időmértékét alkalmazza
regényében Eötvös József, de elvi megállapításait gazdag életanyaggal illusztrálja és
bizonyítja. Néha azonban az illusztráció is tanulmányszerű, így: a cifra külsejű magyar
nemesi retorika ürességének és ellentmondásainak bizonyítására táblabírói ”mintabeszédeket“
mondat.
Elbeszélő modorában van valami az emlékíró szabadságából és epikai kényelméből;
nagyobb fontosságot tulajdonít az átélt életnek és saját emberi szándékainak, mint a műforma
szigorúbb követelményeinek. „A falu jegyzőjé-ben“ mondotta el írói hitvallását, mely nyílt
szembefordulás a Kazinczy által hirdetett s Vörösmartyn keresztül Bajza támogatásával
egészen a fiatal Petőfiig nyúló irodalmi felfogásnak. Eötvös a magyar irodalomban elsőnek
vallja az írás elsőrangú társadalmi hivatását. Állást foglalt a nemzeti romantika föllengző
világával szemben a társadalmi igazság nevében. Szociológiai mélységű realizmus hívőjének
nevezhetjük, bár romantikus elemet és izgalmat is oltott regényébe, a kor egyik legerősebb
irodalmi árnyalatának hatását ő sem kerülhette meg. Irodalmi hitvallása megérdemli, hogy szó
szerint idézzük: „A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitől különválva, nem
a létező hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik. S ki az Istentől nyert
tehetségeit, ahelyett, hogy velök embertársai legszentebb érdekeiért küzdene, a művészi
forma mélyébe elássa, csakhogy valamiképp csorbát ne szenvedjen; ki magas helikonáról,
félistennek képzelve magát, kora szenvedéseiben csak művészi stúdiumok tárgyát látja s míg
a föld vérben áll s az egész emberi nem vajúdások között új életnek indul, virágokról s langy
esti szellőről énekel; azt bámulhatjuk hideg magánosságában; irigyelhetjük; tisztelet s
szeretetünket azonban csak az érdemli, kinek Isten szívet adott, hogy embertársai szenvedéseit
megérthesse. De ha a költőtől, ki nemes emberi cél után fáradva, hogy erősebben hathasson,
azt, mi a művésznek legdrágább, műve szépségét is feláldozá, tiszteletünket meg nem
tagadhatjuk, ha bámuljuk az önmegtagadást, mellyel ő, ki keble mélyében gyémántokat
találhatott, inkább éles ekével szántotta fel földjét, mert érzé, hogy e munkával ön dicsőségére
kevesebbet, de embertársainak hasznára többet tehet.“ Társadalmi osztályaink életformájának,
gondolkodásmódjának és érzületének merev elkülönülését, egymással való ellenségeskedését,
az állandó belső társadalmi háborút és sebeinek hallatlan elmérgesedését Eötvös József fejezte
ki nagyvonalúan. A magyar társadalom szerkezetébe mélyebben pillantást vetett mindenkinél
s tapasztalataiból a legtöbbet merészelt közölni; írói hitvallását makulátlanul teljesítette.
A főrendet erkölcsileg beszámíthatatlan rétegnek tartotta; legjellemzőbb vonásának a
fölényes cinizmust vélte. Észrevette, hogy a nemesség a főrendek fölényes osztályharca
helyett elkeseredett, közelharcszerű osztályküzdelmet folytat a nép ellen. A nép pedig és
mindazok, akik melléje állanak, hiába próbálnak a legnemesebb eszközökkel küzdeni,
áldozati bárány, vagy üldözött vad lesz belőlük. Igen jellemző, hogy Eötvös Violának, a
jobbágynak, társadalmi tragédiájával párhuzamosan ábrázolja Tengelyinek az osztályából
kihullott nemesnek ugyancsak tragikus sorsát; a népi gondolat mindkét pólusának végzetét
tisztán látta. Viola lázadása és Tengelyi tiszta, szívós harca egyazon igazságnak fellobbanása,
ha időnként látszólag ellentétbe is kerülnek; ennek a látszólagos ellentétnek is társadalmunk
beteg szervezete az oka: az együvé valók nem bírnak összeforrani.
Eötvös regényén látszik, hogy a retorika hazájában vagyunk, fölötte jelentékeny részt
foglal el benne a szónoki beszéd, a politikai párbeszéd, a vita; a szónoki hév csiholja ki
alakjaiból a politikai és társadalmi eszméket. Néha mintha Kölcseyt hallanók s a reformer
szónokokat, amint konok, korlátolt mezei tuskók és cinikus, diplomatikus nagyurak részvétlen
arca előtt viaskodva elégetik magukat. A hívő Eötvös előtt is meg-megjelent egy pillanatra a
Kísértő, hogy minden hiába, mintha Ady panasza csendülne fel jó előre. Az arisztokrata
főispán a maga cinikus fölényével ezt mondja titkárának Tengelyiről, a falu jegyzőjéről:
„Mondja, hogy Magyarországon sehová sem való“; a XX. század elején ugyanezt állapítja
meg Ady Endre önmagáról és szellemi hozzátartozóiról.
Eötvös a magyar életformák egész szociológiai tartalmát látta, ismerte; nem volt hozzá
fogható szempár több e hazában. Látta a betyárság két rétegét: az elkeseredésében betyárrá
forradalmasodó parasztot, aki néphőssé emelkedik és a kétlaki életet élő, mindenre kész,
erkölcsi nihilizmusba csúszott úri betyárt. Jó időre megfosztotta romantikus jellegétől a
betyárságot, mint az egész magyar életet. A regényt szociológiai gondolkodásunk
megalapozásának szolgálatára próbálta szoktatni. Ezért kelt ki a nemesi pátosz, a magyar
szellemi mámornak e vinkója ellen, mellyel azok élnek, akiknek „semmi sem természetes“ és
„semmi helyén nem áll“. „A falu jegyzőjének“ írója elvet minden sallangot, szellemi
világosság és tudatot gyarapító erő akar lenni.
„A falu jegyzője“ második kötetének jelentékeny részét Violának, a betyárrá üldözött
parasztgazdának pere foglalja el. Eötvös az örök paraszt-pert írta meg, annak a lázadónak a
sorsát, „kinek már minden más jobb“. Viola forradalma kényszer, emberi öntudata lázadásba
menekül, hogy a teljes megsemmisüléstől és a végső lealacsonyodástól megóvja magát, de
betyár létére is erkölcsi és emberséges lény marad s éppen ezért, kimagasló emberségéért
üldözi oly kérlelhetetlenül a felette álló réteg, melynek biztonság-érzetéhez tartozik, hogy
rajta kívül csak szolgák népesítsék be ezt a földet. Eötvös jól látta népünk mérhetetlen
önérzetét és emberséges természetét, mely még forradalmi hevületében sem torzul el, hanem
megmarad és lépten-nyomon megnyilatkozik. „A nővérek“ című regényében pedig mintegy
ellenképül nagyszerűen megrajzolja a kaotikus agyú, démonikus szenvedélyekkel terhelt,
vadul elfogult és ideglázban tomboló forradalmár típusát.
Eötvös regénye megdönti a vármegye nimbuszát; nem az alkotmány bástyájának, hanem
osztályérdekek és klikk-uralmak televényének tartja. Eddig csak a gravámenes ősalkotmányt
védő vármegyét láttuk, melynek különben ilyen nemű szerepe vitathatatlan. Eötvös azonban
leleplezi a vármegye „másik oldalát“, szociális szerepét, még pedig a nyugati, szabad polgári
gondolkodás szemszögéből nézve. Igen érdekes megfigyelnünk, hogy báró Eötvös József
társadalomszemlélete sok tekintetben mennyivel előbbre jártaz alulról jött Kuthy Lajos
társadalomszemléleténél. Kuthyban a mai középosztály társadalomszemléletének ősét
fedezhetjük fel: a zsidókérdést fontosabbnak tartja a népi kérdésnél és a zsidóság
térfoglalásától elsősorban kiváltságos rétegeinket félti; Eötvös a népnek és a véle közösséget
vállaló szellemiségnek sorsán aggódott.
Eötvös József a magyar irodalom egyik legelőkelőbb szelleme a szó legjobb értelmében.
Humora mértékletes és nemes, szatírája gyors, mélyreható, de elegáns vágásokkal dolgozik,
nem kéjeleg a sebben, az áruló nyílásban, melyet pengéje nyitott. Éles szavakkal fordult a
szokványos nemesi pátosz ellen, de neki is volt pátosza, nemes, tiszta, mint a szökőforrás. Az
ő pátosza a tényleges társadalomból „kivonulók“ manifesztációinak beillő bátor vallomása.
Társadalmi szándékai szigorú erkölcsi forradalom igényeivel elegyednek. Eötvös páratlan
belső tisztasága és nemessége hiányzott Kuthyból, aki különben is inkább csak nézte a
magyar életet, Eötvös pedig szinte stigmává szenvedte.
Igen érdekes nyilatkozatot hagyott a magyar irodalom és a politika viszonyáról is: „Egyik
legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak — s ez talán oka, miért választják íróink
annyiszor a külföldet történeteik színhelyéül — abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat,
mely alkotmányos kérdésekkel a legszorosabb összeköttetésben nem állna. Nálunk a politika
valóságos mindennapi kenyerünk, mellyel mindenik él és sok, kinek más eledele nincs, néha
gyomrát is elrontja; nincs tárgy, melynek megértésére államtudományi ismeretekre szükség
nem volna s nem szólhatok például főorvosomról anélkül, hogy Taksony megyének
alkotmányos állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a főorvosnak ki által
történendő kinevezése megyei szerkezetünk kontroverz kérdései közé tartozik. Azt hiszi talán
valaki, arról foly a vita: vajon a megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország
főorvosa által nevezetessenek ki? Isten ments meg! Megyei autonómiánknál fogva csak a
főispáni kinevezés s a tisztújításon történő választás között lehet kérdés, s ennek eldöntése
annyival nehezebb, mennyivel bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a
világon, ha az egyikre oly kevés okot talál, mint a másikra. Midőn a jelen főorvos előde
meghalt... a főispán azonnal egy igen kitűnő fiatal embernek ígérte e hivatalt, kinek minden
tekintetben jó konzervatív elveit ismeré, ki tanári oklevéllel bírt, öt esztendeig egy úri házban
mint nevelő szolgált s magát ez idő alatt igen kitünteté.“ Eötvös fejezi ki először, hogy a
politika egy társadalmi réteg érdekeit szolgáló moloh és egész életünkre, szellemünkre
kíméletlenül ráfekszik. Mindenből politikai, helyesebben: hatalmi kérdést csinálnak, ennek
köszönhetjük, hogy a politikából óriási csatorna lett és szennyes, kíméletlen hullámai egész
életünket fenyegetik. Ez a tény legsúlyosabb alkati hibáink közé tartozott és Eötvös
elsősorban alkati hibáinkkal viaskodott; a legnehezebb föladatot vállalta.
A Dózsa-forradalomról szóló regénye, a „Magyarország 1514-ben“, társadalmi távlatának
természetes kiszélesedése. Annyira elmélyült benne a társadalmi gondolat, hogy a magyar
történelem szociológiai vizsgálata is esedékessé vált. Vörösmarty „Zalán futásával“, a „régi
dicsőség“ tárogatózásával harangozta be múltunkat. Arany Dózsa-eposzon gondolkodott és
végül „ékes mesét“ írt „Toldi hűségéről“, Eötvös Dózsa György vállalkozásában látta a
magyar múlt legkiemelkedőbb társadalmi eseményét; írói morál tekintetében következetesebb
és bátrabb volt, Petőfit kivéve, valamennyi kortársánál. A történeti regény kevésbé sikerült
Eötvösnek, mint a korszerű társadalmi regény. A hosszú szónoklatok és a tudós aprólékosság
sehogyan sem illik a lázas, gyorsütemű tárgyhoz és folytonosan „holt vízzé“ terpeszti a
regény folyamát. Aprólékosan teljes történelmi hitelre törekedett; törekvése sokkal inkább a
tanulmány útjára kényszerítette, mint többi regényeiben.
Érzelmi naivitása is ebben a művében jelentkezik legerősebben. A Dózsa-vállalkozást
megelőző nagy koráramlatokat, így a laikus vallásosságot, nem méltányolta eléggé. A
forradalmárságot föllengző érzelmi okokból származtatja, csalódott szerelmekből, vagy
filozófiai borongásból; biztos keze, mely a jelent olyan tökéletesen ábrázolta, egyszerre
eltéved. Túlságosan nagy szerepet juttat ebben a művében a szerelmi bonyodalmaknak, holott
annakidején a társadalmi bonyodalmak gyúltak ki és perzseltek föl mindent. Eötvös is
örökölte bizonyos mértékben a szentimentalizmust, de öröksége többi regényében alig
észrevehető, mert szervesen hozzátartozik az ábrázolt a korhoz, a XVI-ik századba ültetve
azonban bántó ellentmondásként ki kívánkozik a regényből. Eötvös Dózsa történelmi súlyát
sem látta, nem bírt, — legalábbis regényének elején -— akkora odaadást szentelni neki, mint
Violának. Igen érdekes, hogy Dózsa alakjába beolvasztotta a Toldi-mondát; midőn először lép
a királyi udvarba, léha apródok gúnyolják, akár az öreg Toldit. Dózsa csaknem Toldi
szavaival dörög rájuk. Eötvös Dózsa forrásvidékét kutatta, genezisének titkán töprengett, de
messze feküdt tőle a Dózsa-sors, nem bírta annyira megérteni, magáévá tenni, mint korának
figuráit. Azt se feledjük, hogy Dózsa a néppel összeforrott kurtanemességből jött; Eötvös ezt a
réteget ismerte legkevésbé.
A „Magyarország 1514-ben“ eleinte kiábrándító mű. Minden forradalmi lépést egyéni
okokra, személyi összetűzésekre vezet vissza. A népben csupán kezdetleges szellemű,
hiszékeny, egyszer kísértetiesen elragadtatott, másszor pánikba fúló tömeget szemlél.
Homályos körvonalakkal, elnagyolt színfoltokkal dolgozik. Mészáros Lőrinc nagy
intrikusként jelentkezik és a habozó Dózsát erőszakkal rántja be egy elhamarkodott történelmi
vállalkozásba. Eötvös nem látta, hogy a vállalkozást milyen mély történelmi és szellemi erők
készítették elő és kirobbanása megfellebbezhetetlen történelmi parancs volt. Eötvös
szentimentalizmusa erőszakoltan befurakodik a XVI-ik század kemény testébe, a
villámgyorsan pergő, véres események közepette folyton kisüt a hold, a hősök szerelmi
drámáknak és idilleknek áldoznak bonyolult intrikákkal, hosszadalmas ömlengésekkel.
A regény folyamán azonban belemelegszik az író, elsősorban akkor, midőn a vezető
rétegek emberi természetéről és politikai magatartásáról van szó; ilyenkor elemi erővel törnek
fel mély élményei. Az ellentétes érdekek által vezérelt, egymást kölcsönösen megvető
oligarchiában nem lát más közösséget, mint a nép még nagyobb fokú megvetését,
összecsapásuk, kíméletlen „kitörésük“ II. Ulászló, az árnyékkirály előtt: az „úri magyarság“
sub specie aeternitatis. Csupa vadul lobogó indulat, pattanásig feszült szív és elme,
fegyelmezhetetlen egyéni elszántság; elhatalmasodott kis kánok fortyogó gyülekezete. Az író
ihlete művének írása közben melegszik fel, műve távolról sem egyenletes melegű munka, de
lassanként még a kor népi lelkületéhez is közelebb férkőzik. Igen érdekes, hogy a népet is
csak szónoklatokon keresztül bírja jellemezni: előáll a lázadó paraszt és hosszú szónoki
beszédéből ömlik a népsors. Sejtette Eötvös, hogy a magyar retorikának mélyebb jelentősége
is van és el nem mondott magyar dráma nyugtalankodik benne? Eötvös műfajok
határmesgyéin bolyongott: a tanulmány epikává színesedett műveiben, a retorika pedig
drámai hanggá súlyosodott.
Társadalomszemlélete lassú ütemben bontakozik ki, eleinte csak fényjeleket ad, később
elemi erővel kigyúl. Eötvös állapítja meg először, hogy nincs magyar nemzet, csak széttépett
darabok, egymástól végképpen elszakadt osztályok, mint írja: „nemzetrongyok“ vannak.
Közbevetett elmélkedésben a nemzeti függetlenség bukásáért az arisztokráciát teszi felelőssé:
„A magyar arisztokráciának, mint a római imperátoroknak, Isten talán megadja majd
Tacitusát; ennek tiszte leend, az ország közdolgairól szólva, méltó ecsettel festeni a kort s
azon férfiakat, kiknek vétkeiért a magyar a független nemzetek sorából kitörölte-tett“. Mihelyt
egy-egy ilyen merész társadalom-történeti igazság lámpáját meggyújtja, alakjai is élesebb,
határozottabb körvonalat nyernek, a meggyújtott fény bevilágítja társadalmi egyéniségüket.
Az író eleinte hosszasan topog egy-egy alakja körül, méricskéli, új és új szemszögből nézi, de
lassanként rátapint a lényegére. Így történik Száleresivel is a paraszt-forradalmárokhoz
csatlakozott polgárral, midőn a véres események hatása lerombolja benne a társadalmi
„ráépítést“ és fölszabadítja mély örökségét. Regény-közben Mészáros Lőrinc alakja is megnő:
az Alföld homokdombján áll, viaskodik, mint az Ember Fia az Olajfák hegyén, kétségek és
vakmerő remények gyötrik, megfogan benne a jövendő: a népállam látomása, vörös-fekete
dühök paskolják, majd tiszta izzásban terek és idők fölé emelkedik: látja az igazság ezerszer
elbukó és újra kitavaszodó sorsát. Mészáros Lőrinc a mű elején mint meg-hasonlott lelkű
intrikus jelentkezik, később hőssé nő, a regény végén pedig eszmévé tisztul. Így történik
Dózsával is. Eötvös elfogadja Taurinusnak, a humanista költőnek ferde hagyományát,
dorbézoló paraszti Sardanapalnak ábrázolja a parasztvezért, de a halál kapujában levet a
parasztkirály magáról minden salakot és vakító szépségű néphőssé tisztul.
Eötvöst nem osztály-öntudat állította a nép mellé, hanem emberi igazságérzése. Humánus
szemlélete elfogulatlanná és tárgyilagossá tette. Nem egyoldalú társadalom-szemlélet alapján
tákolta alakjait, hanem felvonultatta a maga valójában az egész emberi „erdőt“: a szálfákat, a
bozótot, a tiszta sarjakat és az átmeneti lényeket. Megkísérelte a társadalmi forradalom
lélektani megvilágítását és bár kísérletének eredményei egyenetlenek, de feladatát mindig a
legmélyebbről fogta fel.
A magyar felvilágosodás útja kettős volt: bölcselkedő és társadalmi. A társadalmi
felvilágosodás csíráit jó előre eltaposták, a bölcselkedés pedig Bessenyeiben keleti
nihilizmussá mocsarasodott. A vérmezei halottak a felvilágosodásból társadalmi világosságot
akartak csinálni: országot és nemzetet; álmuk Kölcseyben és Eötvösben folytatódott.
Eötvös működése széles területen szóródott szét: tanulmány, regény, elbeszélés, vers,
dráma, minden műfajt megpróbált, egyiknek természetét átültette a másikba, mert szabad,
nagyvonalú forma után törekedett, melybe minden emberi mondanivalója belefér. Előtte
költői „iskolák“és igyekezetek serege erőlködött, hogy egy-egy szigorú műfajba beleszorítsa
magát, Eötvös önmagunkra szabta a műfajt, társadalmi alkatunkra, lelkünkre és a feladatokra,
melyeknek teljesítését követelte a kor. Átérezte az idő igényeinek egyetemét és írói erkölcsi
tiltotta, hogy részletfeladatokba merüljön, mindent vállalt, mindent bele akart menteni
műveibe. Szintetikus szándéka mindenesetre jelentősebb, mint megvalósult művei, ez
azonban mit sem von le jelentőségükből. A régi emlékírók az élet emberi értelmét,
magyarázatát keresték; Eötvös ezt a szándékot megtoldotta a XlX-ik század uralkodó
eszméivel, a szegény magyar föld fölé oda teremtette a csillagokat. Nem alkotott „tiszta
műfajt“, hanem tiszta emberi megnyilatkozást, tökéletes kibontakozást keresett a műfajban.
A forradalom után írta a „Nővérek“ című regényét, melyben kissé visszakanyarodott a
„Karthauzi“-hoz, az „érzelmek iskolájához“. Társadalmi hitéhez azonban itt sem lesz hűtelen,
hanem tovább építi: éppen ebben a művében fejezi ki, hogy a nép lelkét merőben más
élmények irányítják, mint a fölötte álló rétegekét s az „elfinomodott“ réteg visszafojthatatlan
válságainak romjain a nép marad meg és azok, akik „néppé“ tudnak válni. Az író azonban
nem esik egyoldalú népimádatba: a termelő, eredeti életformáját betöltő, az emberiséget
tápláló nép mellett észreveszi lehulló elemeit, felszínre kapaszkodó züllött töredékeit s
regényesen izgató, de szociológiai hitelű képet fest az utóbbiakról is. Olyan szociológiai
realizmus él művében, aminőt hiába keresünk szépirodalmunkban. Észreveszi a parasztság
tagozódását is és már arra a megállapításra jut, hogy a parasztság kebelén belül keletkezett
osztályellentétek keményebbek minden más társadalmi ellentétnél.
Élete végén meg akarta írni a „XIX-ik század báróinak“, az átvészelt feudális rendnek és
az új pénzarisztokráciának regényét, de csak töredéket hagyott reánk. Társadalmi szemlélete
együtt nőtt az idővel, folyton fejlődött. A kiegyezés korszaka azonban csak ünnepelte Eötvös
Józsefet, díszhelyet adott neki, de életművének nagyszerű anyagát, mint megannyi mást,
kihagyta a 67-es Magyarország épületéből.

Jókai Mór
(1825—1904)

Sem előtte, sem utána nem jelentkezett irodalmunkban ekkora szabású termékenység. Aki
egy-két, főként kötelező olvasmánynak előléptetett művén keresztül közelít világába, eltéved
az őserdőben, esetleg kopasz csúcsra kapaszkodik, vagy képeslapokra emlékeztető panoráma
tárul eléje. Az eltévedés okát azonban ne Jókaiban keressük, hanem gyűlölködő kritikusaiban,
akik Gyulai Pállal az élen, mind abba a hibába estek, hogy nem akarták alkalmaznia Jókainak
járó mértéket s nem kalauzolták az olvasót Jókai igazi világába, inkább tévútra vezették. Így
lett Jókaiból a magyar kritika mostohagyermeke s ezért kötelességünk igazságot szolgáltatni a
nagy mesélőnek.
A Kritika általában Keményt játszotta ki ellene s a Kemény—Jókai párhuzam mindig az
előbbi javára ütött ki, holott igen sánta: olyan, mintha a tengerszemet a tengerhez
hasonlítanók. Jókainak tengerszemei is vannak, de ezenfelül ő a „minden“. A magyarság csak
népköltészetében tudott annyi életanyagot és élmény tömeget összehordani, mint Jókai
Mórban. Jókai a későn érkezett magyar Homérosz, a sokáig búvópatakként lappangó és a
XlX-ik századba beáradó magyar ősköltészet. Ő az igazi „naiv eposzunk“.
Miben keressük az ellenséges kritikán kívül Jókai tartós és igaztalan lebecsülésének okát?
Elsősorban a közoktatásban, mely néhány távolról sem elsőrangú jelentőségű Jókai-regényt
nyomott előtérbe, elsősorban az „Új földesurat“, másodsorban pedig Jókai epikájának
tagadhatatlan gyarlóságaiban, helyesebben: e gyarlóságok még gyarlóbb kipécézésében. Jókai
egyenetlensége a mértéktelenül gazdag alkotóerő jellegzetes vonása, mint a természet, virágot
és dudvát bőségesen termett, elég gazdag volt ahhoz, hogy remekművek tömege mellett
kísérletek tömegével rakja meg a világot.
A kékszemű költő a támadások szűnni nem akaró s folyton egyhangúbb dobpergése
közben mosolygott, teremtett és legfeljebb szelíd „bocsánatot kérő“ védekezést írt művei
elejére vagy végére. A természetet sem zavarja, hogy mit beszélnek róla. Hosszú élet is fölötte
rövid arra, hogy világot fejezzünk ki, de Jókainak sikerült ez a reménytelennek tetsző feladat.
Fanyalgói ma sem bocsátják meg, hogy világa miért nem áll csupa hegyből, vagy csupa
síkságból, - a bírálók ízlése szerint. Hiányolják például, hogy a magyar társadalmi
mondanivalót elharapta, holott bennfoglaltatik műveiben, de mint egy egész világ megfelelő
helyre tett alkotórésze.
Kifejezésmódja eleinte a kitörés, később a szelíd, nyugodt áradás volt. Keletkezése és
életműve szervesen összefügg a magyar szellem vulkánikus korszakával, — a XIX-ik század
elején keletkeztek ezek a vulkánikus rengések és 1848-ban adták ki legfőbb erejüket. Jókai
kezdetben „márciust“ okádott, majd az elkeseredő és megsavanyodó március savával marta a
„nagy idők“ tragikomikus pojácáit. Azután vérbe fúlt és megdermedt a magyarság egyik
legnagyobb szabású történelmi kísérlete, Jókai itthon bujdosott, nem hagyta el a hazát,
megtartotta őt optimizmusa, mely minden bizonnyal győzhetetlen szellemének magzat-
mozdulataiból táplálkozott, ösztönösen érezte, hogy az ő alkotóerejét nem töri meg semmiféle
történelmi fordulat és csakugyan: nemsokára a márciusi láva helyett, nagy folyókra
emlékeztető szelíd áradás indult útnak belőle.
Írói magatartása, alkotóerejének természete egyedül a népköltészethez hasonlítható. A
népköltészetnek az életbe, a világegyetembe vetett hite, naiv hőskultusza, kozmogóniai
naivsága, az életet és az álmot, a valóságot és a mesét egybebűvölő ereje, bő medrű mesélő
hajlama, balladai komorsága, bűbájossága, tömör szenvedélyei: benne találtak hívőre és
gazdára. Neki nem kellett „gyűjtenie“, csupán „rendeznie“ s rendezte is, több és kevesebb
szerencsével a mérhetetlen anyagot, a magyarság kifogyhatatlan élmény-tárnáit.
Mikor 1849-ben minden összeomlott, nem ejtették kétségbe a romok, nem fonnyadt romok
felett borongó árnyékká, — termő egészsége, akár a népé, azonnal talpra ugrott. Bárminő
villámok és viharok kínozták ágait, törzse ép maradt. A szabadságharc gondolatát átmentette a
sötétedő időbe és kiszélesítette: a politikai népszabadság helyett a magyarság elsüllyedt,
elfojtott élménytárnái szabadultak fel benne. Egyetlen kortárs volt, akin 1848—49 csődje nem
hagyott tragikus nyomot, — Jókai vállalta a kiegyezés felemás korszakát, de időtlen régiókba,
mitológiába tudott menekülni vigasztalansága elől. Csak irigyei és felületes szemlélői
láthatnak magatartásában gyengeséget, e látszólagos „gyengeség“ az ősköltészet egészsége.
 A realista-naturalista kor nem értette, nem is érthette Jókai mitológiáját. A mitológia
legjellemzőbb tulajdonsága, hogy életérzésünk nem reked meg az élmény fogható
valóságában, hanem a való élmény azonnal kozmikus és természetfeletti kapcsolatokra talál; a
kötött kemény korlátok és zárt törvények kalodájába zárt élet egy magasabb rendű, tisztább
világ szabadságára emlékezik. A mítosz a való élet reménytelenségét kozmikus és
emberfeletti egyensúlyba menti. A népmese legjellegzetesebb vonása a Rossz és a Jó
elkeseredett, örök harca. A Rossz a valóság élményeinek gyűjtőedénye; a Jó: a megmentő
mítosz, az elnyomott nép örök vágyálma és hit az igazabb, tisztább világ törvényeinek
győzelmében. A népmesei Jó és Rossz harcán épül a nép igazság-vallása, az igazság végső
győzelmébe vetett törhetetlen hite; Jókai a népmeséből az irodalomba mentette ezt a mítoszt
és vallást. Minden regénye mélyen a valóságban gyökerezik és merészen a mitológiába ível;
az ívelés mindig szép és megható, mert Jókai a népköltészet szent naivságát is örökölte.
Első regénye, a „Hétköznapok“, rémregény éppen úgy, mint bizonyos mértékben
„rémregény“ „A falu jegyzője“ és a „Hazai rejtelmek“ is. A rohamosan fejlődő magyar
regény torz életre és eltorzult lelkekre talált s élményeibe belekeverte a maga emberi
felháborodását, mint Eötvös, megindultságát, mint Jókai, merész társadalmi gondolatait, mint
Kuthy. Jókai első regénye még csak rendkívüli képzelőerejéről, buja leíróképességéről és
gazdag nyelvéről tudósít. Annál meglepőbb, hogy a fiatal író nemsokára,1848—49-ben
milyen puritán köntösben jelentkezik.
A második Jókainak, a „márciusi“-nak „Forradalom alatt írt művei“ csak jóval később,
öregkorában jelentek meg. Azt írja gyűjteményének előszavában: „Soha úgy írni, miként
akkor, nem tudnék többé, — soha úgy érezni a leírottat, úgy visszaadni a szív igaz keservét és
örömét, és soha oly bátran kimondani azt, amit gondoltam“. 1848—49 Jókainak teljes írói
felszabadulást jelentett, nem írt „allegóriákat“, nem oldotta élvezhető sziruppá műveit, nem
kellett a jelenvaló fájdalmakat történelmi köntösbe bujtatnia. A szabadságharc elején a
„szenvedély szilajságával“ szolgálta a forradalom ügyét, távol a csatatértől, a politika és a
hírlap-írás berkeiben. Csakhamar súlyos csalódások érték, rá kellett ébrednie a forradalmi
politika tévedéseire és visszaéléseire. Ezek a lesújtó élmények újabb fordulatra
kényszerítették az érzékeny „műszert“, Jókai Mórt és most már „a meggyőződés
elszántságával, az önfeláldozás bizonyosságának komoly tudatával“ szolgálta a magyarság
ügyét. A márciusi Jókaiban a Petőfi-tűz égett, az egyén feletti nagyszenvedély, de a
leglázasabb napokban írt cikkein is átüt higgadt realizmusa. Egyik röptében készült cikke, a
„Congrév rakéták“, melyet a forradalmi fiatalság klubjának megbízásából írt, társadalmi
osztályainkat jellemzi félelmetes realizmussal: „A polgárság vétke az, hogy a nemességet
szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem.“ A nép: „azt
hittük, hogy népünk van; pedig nincs. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom e
szó: „haza“. Még most is az: szabadságáért akárki más iránt háládatos, csak hazája iránt nem“,
— Jókai látta a szakadékot a nemesség és a nép között s azt is látta, hogy ezt a szakadékot
1848 sem tudta betemetni. „A haza üdvére népet kell teremteni“ — fejezi be cikkét, tehát
március legmélyebb szándékát képviseli. A márciusi láz azonban csakhamar lelohadt benne
Debrecenben, ahol az oda menekült fiatal magyar parlament testén olyan fekélyek
jelentkeztek, melyek egy öreg parlamentnek is díszére váltak volna. Visszaéléseket, fenyegető
terrorizmust, erőnk túlbecsülését, vészes órákban apró pepecselést tapasztalt Jókai
Debrecenben és megtanult reálisan nézni. Realizmusa széles távlattal rendelkezett: vérbő
nacionalista álmok helyett széles ölelésű kelet-európai alkotmányt ajánlott:„mely mindenkié,
ki ez ország földén lakik: magyar, szláv, vagy oláh; óhitű vagy protestáns; úr vagy szegény“.
Félelmetes sorokban leplezi le az arisztokrácia örök önmentő politikáját: monarchisták, de
„nem elvből, hanem félelemből“. A következő sorokban azonban a republikánusokra csap:
„Ezek republikánusok, nem elvből, hanem mulatságból“. A fiatal magyar forradalom
leghangosabb és legelfogultabb politikusai azt hitték, hogy a mi kezdeményezésünkre átalakul
Európa, az „Esti Lapok“ Jókai-vezércikkei hideg zuhanyt bocsájtottak a fejükre: „az európai
háború ugyan igen szép dolog, de nem úgy, hogy Magyarország viselje a perköltségeket'“. A
realista Jókaiból szökőforrásként tört fel a szatíra. Már nem rohan a lelkes, zavaros árral,
hanem ellenáll, bírál, támad. Szatírájába jókora adag humor vegyül, így emberségesebb,
elviselhetőbb lesz. Szatírája „A gyémántos miniszter“ című regényében sűrűsödik művé;
olyan ez a regény, mintha Tolnai Lajos írta volna: félelmetes írói leleplezés a díszes
retorikába csavart politikai silányságról, a nagy történelmi vállalkozás élősdi hadáról.
„A gyémántos miniszter“ irodalmi útját nem folytathatta Jókai Mór, a pörölycsapás
gyorsaságával és kíméletlenségével jöttek az események. Világos után Jókai is bujdosásnak
indult, de itthon bujdosott: írói sorsa ezzel eldőlt. Ha Párizsba menekül, mint a fejében
forgatta, termékenysége és alkalmazkodó képessége bizonyára egykettőre ismert íróvá teszi.
A francia légkör mindenesetre „A gyémántos miniszter“ íróját növelte volna meg. Jókai
azonban itthon maradt, ennek két oka volt: az egyik patriotizmusa, már a forradalom alatt írt
cikkében bejelentette, hogy semmiféle eszme sem drágább neki a honi földnél, melyen
bárminő sors árán is meg kell maradnunk, — a másik ok felesége, Laborfalvi Róza, aki jóval
idősebb volt nála és akinek szerepében a hitves és az anya vonalai összefolynak. A puha, naiv
Jókainak szüksége volt egy keményebb, gyakorlatiasabb társ vaskezére; Laborfalvi Róza
pedig nem engedte ki védőszárnyai alól, nem akarta a politikai szabadság íze után az egyéni
szabadság ízével is megismertetni, tudta, hogy ha egyszer szárnyra bocsátja, akkor végképen
elrepül. Elhagyott faluba vitte rokonaihoz, akik úgy vigyáztak rá, mint a nagybácsi a nyaraló
deákra. Felesége közben amnesztiát eszközölt ki neki és visszalopta az irodalmi életbe.
Laborfalvi Róza szerepe egy ideig kitűnő hatást tett Jókaira, annál kedvezőtlenebb lett
később, midőn a megöregedett feleség a fiatal és sikere tetőpontján álló írót elzárta az élettől,
megakadályozta, hogy közvetlen élmények táplálják képzelőerejét. „A gyémántos miniszter“
minden sora élettel és vérrel telített; későbbi műveiben már papíros-figurák is akadnak,
átlátszó valószínűtlenségek halmozódnak, a képzelőerő olykor bravúrmutatványokat végez és
itt-ott mesterkélt világ vázai meredeznek. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy az író
nem élhetett, szelídsége nem tudott megbirkózni a vénülő feleség börtönőri keménységével. A
végzet elől nem lehet elbújni: Jókai nem ment száműzetésbe, elkerülte a börtönt és a bitófát,
nem sorozták be cserepárnak, de börtön lett az egyéni élete.
Jókai itthon maradt; teljesen a hazai föld formálta olyanná, amilyen. Komáromban
született, a régi Magyarország egyik legszínesebb, legélénkebb gócában. Még nem voltak
vasutak, utaink pogány elhanyagoltságba ragadtak, a Duna volt az ér, mely Magyarországot a
nagyvilággal összekötötte. Kikötőjéből indultak a hajók megterhelve Kelet felé és kikötőjébe
jöttek másnemű terhekkel vissza. Kereskedő-dinasztiák virágoztak, melyeknek tagjai hosszú
titokzatos utakra mentek a Dunán. Ipara nőttön-nőtt; kávéházaiban tőzsérek, kufárok és
hajósok fútták a füstöt. Gazdag volt Komárom, állandóan sok pénz forgott benne, víg élet
folyt, epikureus bőség virágzott, virultak az egyéniségek, a szenvedélyek. A városban
képviselve volt az egész ország: a gazdag kereskedő polgárság, az előkelően visszahúzódó
megyei nemesség, az ipart űző puritán kispolgárság és a kékruhás módos parasztság. Ott volt
a sziget, melynek buja, gyümölcsös magányába húzódhatott a fiatal író, hogy a városban
magába szítt életet képzelete tovább göngyölíthesse. A szabadságharc bukása után nagy űr
támadt Jókai szellemében, de nem kellett kétségbe esnie, mert csakhamar vigasznak és
táplálónak fölmerült ez a világ. Sok más műve mellett két fölötte jelentékeny regénye, az
„Aranyember“ és a „Tengerszemű hölgy“ ebből a komáromi humuszból táplálkozik.
Komáromi gyökerű regényei azonban távolról sem csupán édes emlékekből készült
káprázatos keleti szőttesek. Az „Aranyember“ különösen alkalmas arra, hogy Jókai írói
modorát megvilágítsuk és világának mélységet megmérjük. A regény váza valóság, régi
komáromi történet, az író a vázra ráépíti a régi komáromi életet, melyhez éppen úgy hozzá
tartozott a dunai út és az aldunai kaland, mint a tőzsér-kávéház. A regény gerince szerelmi
történet, Timár Mihály vergődése két nő között. Jókai Timár Mihály sorsába beszőtte a saját
líráját: midőn felesége öregedni kezdett, volt egy titkolt nagy szerelme, a lány azonban
hamarosan meghalt, a családi vihar elsimult; Tímár Mihály vergődését átélte az író. Ez a mű
„regényes“ és „lírai“ részes éppen a regényesség és a líraiság tette Jókait a közönség
kedvencévé, műveit a legszélesebb rétegek olvasmányává. Ha Jókai a szórakoztató
regényesség szintjén marad, akkor valóban megérdemli azokat a vádakat, melyekkel
gáncsolói elborítják. Minden lényeges Jókai-műnek van azonban egy mélyebb arca is. Az
„Aranyember“ nemcsak egy szerelmi viaskodásnak története, hanem Európa legmélyebb
emberi küzdelmének fölismerése is. Timár Mihályban emberi kettősség él. Az egyik Timár
Mihály, aki Komáromban előkelő kereskedővé vergődött s Levetinczén nemesi nagybirtokot
nyert, óriási üzleteket bonyolít le, együtt rohan a kapitalizmus európai fejlődésével. A másik
Timár Mihály azonban időnként megszökik Komáromból, az Al-Duna egyik elhagyott
szigetén fákat olt, szelíd növényeket nevel, titkolt szerelmének áldoz, maga építi házát, betelik
a természettel, tehát az ősi Európának, a klasszikus mezei embernek és kézmívesnek
rajongója; Giono őse. De vizsgáljuk ebből a szempontból Jókai legsikerültebb
„kalandregényét“: „Egy hírhedt kalandor a XVII. századból“. Az átlagolvasónak
detektívregény ez a mű, mélyébe tekintve azonban meg kell állapítanunk, hogy az emberi
felelősség kérdésének regénye, leleplezi, hogy milyen egyén feletti történelmi és misztikus
erők lökik cselekedetbe az embert; a fatalizmusnak újszerű és mély magyarázatát adja.
Kemény Zsigmond mélységével szokták Jókai állítólagos sekélységet mérni, ám sekély
pontjai a tengernek is vannak. Kemény valóban az erdélyi ballada egyik legmerészebb
megtestesítője, ám Jókaiban is megtaláljuk annyi minden között az erdélyi balladát. Az „Egy
az Isten“ Adorján Manasszéja Dávid Ferenc-szabású alak, Dávid Ferenc-reinkarnáció; emberi
mélysége fölér Kemény Zsigmond bármelyik alakjának mélységével. A regényben finom,
merész futású érként kígyózik az erdélyi ballada: az egymás mellé rendelt sorsok tragikus
ütközése, magyar-román közeledés és meghasonlás, az egyéni sorsokba gázoló történelem
kegyetlensége, kiszámíthatatlan események villámcsapása, gyógyuló sebek fölszakadása, a
megoldhatatlanság véres szomorúsága. A székely Adorján-család egyik férfitagja a
nagyromán kolompos lányát szereti; a két haragos, öreg törzsön szelídebb vesszők nőnek. De
a történelem kikényszeríti az egyéni szelíd, humánus magatartásából, akár Keménynél és
martalékul veti. Hatvány, Kossuth kalandor-ezredese megszegi a románokkal kötött
fegyverszünetet, újra ellenünk izgatja a lecsillapodó román népet; a román leány mátkája, az
Adorján-fiú halva marad a csatatéren éppen úgy, mint a leány apja és fivérei. Az Adorján-ház
mit sem tud erről, éppen Manasszé lakadalmát ülik, midőn lódobogás hallatszik, az ajtó előtt
áll a román menyasszony a székely legény holttestével. „Közönségesebb“ balladaanyag
Jókaié, mint Kemény Zsigmondé, de éppen ezért: egyetemesebb. A balladát nem helyezi
olyan egyszínűen komor világba, mint Kemény, hanem regényes háttérrel és izgalmas
eseménnyel köríti, tömegolvasmánnyá varázsolja, „naiv eposzt“ ír belőle.
Azt is szemére hányják Jókainak, hogy a néhai „márciusi író“ nem fordult nyílt homlokkal
1867 ellen, hanem úszott az árral. A vád bizonyos mértékben helytálló, de hozzá kell tennünk,
hogy a teljes szembefordulást egyetlen férfiú merte, Teleki László és csakhamar átlőtt
homlokkal találtak szobájában. Az íróknak is le kellett kanyarodniuk a nyílegyenes „főútról“.
Nem tehettek mást, az árt úgyse tudták volna feltartóztatni, tehát, ha állásfoglalásukról ítéletet
mondunk, azt kell figyelnünk, hogy mennyire közeledtek a „főút“ felé, mennyire törekedtek
irányát követni s a gyarló új hitbe mennyire mentették be régi és igaz isteneik hitét. Arany
János visszatért a múlt avarjába és el is tévedt. Jókai a történelmi regénybe belementette a
magyar sors-regényt. A „Rab Ráby“ látszólag II. József korának fölelevenítése, de Mohácstól
kezdve életünk minden percére ráillik. Ráby Mátyás „a saját szakállára“ akart a magyar nép
prókátora lenni. Nem tudta elhinni, hogy Werbőczy útjai alkalmasak a pórnép igazának
kicsikarására. Fölvette a harcot egy község elöljáróságával, mely kapzsi hírvágyában
embertelenül elnyomta népét. A történetet Jókai regényességbe, kaland-pácba fekteti,
mindjárt az elején megjelenik az úri betyár és a véle összejátszó úri kisasszony, de a
romantikus jelenetek mellett kegyetlenül valóságos képek sorakoznak a nemesség és a
vármegye embertelen magatartásáról, az alkotmányos színezetbe rejtett terrorról, a
tisztviselők szabad garázdálkodásáról és megvesztegethetőségéről. Ezt a realizmust
romantikus körítés nélkül nem nyelte volna el a süllyedő kor társadalmit, a lényeges kérdést
burkolni kellett, amint a természet édes burokba menti a gyümölcs keserű magvát. Jókai olyan
társadalmat fest, mely az élet minden tényezőjét a maga osztályhatalmának biztosítására
sajátítja ki. Puritán alakok is akadnak ugyan a nemesi társadalomban, de ezeket vakond
látókör jellemzi, nem látnak többet az életből, mint amennyit a Corpus Juris felölel és
amennyi a vármegyeház ablakain beszivárog. Ráby Mátyás úgy gondolkodik, hogy „a nép
egy zsarnokot könnyebben elvisel, mint ötszázezret“, tehát a felvilágosodott és a néppel érző
II. József önkényuralma könnyű faiga a rendi társadalom vasigájához képest. Ráby Mátyás II.
Józsefre támaszkodva akar javítani népének sorsán és szembe kerül az egész nemességgel. A
nemesség nagyobbik részének csak ürügy Ráby ellen folytatott küzdelmében az, hogy
koronázatlan királyra, „alkotmányellenes tényezőre“ támaszkodik, a népért égő embert
üldözik benne. De nem csatlakoznak hozzá a nemesség köréből a jobbak sem, akik Ráby
ellenségeit erkölcsi szempontból megvetik, de II. József megbízottját nem hajlandók
támogatni. Elénk mered a magyar dilemma: idegen erőt nem szabad igénybe venni a
megrekedt magyar élet nekilódítására, alkalmas belső erők pedig nem tömörülhetnek, minden
erőlködésüket szétloccsantja a konok, kemény társadalmi ellenálló-közeg.
Az alkotmányt, ebben a regényben, osztályalkotmánnyá silányítják; a megmerevedett
uralkodó osztály konokabb, engesztelhetetlenebb minden egyéni zsarnoknál. A nép pedig?
Legjobbjai azért lázadoznak, mert kétségbeesésükben megtagadják az életet és utolsó szép
lobbanással a halált választják. A tömeg amilyen könnyen odalelkesül egy hős mellé, olyan
könnyen szét is rebben; századok megtörtségét, megalkuvását hordozza. Nincs közösség,
hogy egy hősi felszabadító vállalkozást végig támogasson; ezt látta később Tolnai Lajos, majd
Ady Endre. De miért hagyjuk ki a „látók“ névsorából Jókait, akinek társadalomszemlélete
semmivel sem gyávább, vagy alacsonyabb rendű?
A nemesi vármegye vádiratot szerkeszt Ráby Mátyás ellen, hányszor hallottuk már a
történelemben ezt a vádiratot. S Ráby válasza is örök „átok“: „Jobb sorsot kívánok a népnek;
felszabadítását nyomorgatói járma alól. Ha ez a mai nap halálbűn, legyek elítélve miatta; az
én életem se legyen drágább, mint azoké a martyroké volt a kik egy szent ügyért halálra
engedték magokat kínozni. De az én vérem szálljon azoknak a fejére, akik azt kiontják.“
Jókai a betyárromantikát is bekeveri regényébe, rátapint szociális oldalára, de ugyanakkor
szentimentális mártással is leönti. Ne vezessen bennünket azonban félre, hogy engedményeket
tesz a kornak; „gyengesége“ palló volt, hogy átmehessen a holnapba. A „Rab Ráby“
társadalomszemlélete a legjobb „március“: Petőfié, Vasvári Pálé. Egy ízben elhagyott
felesége menti meg Rábyt, a hajdani betyárokkal cimboráló úri kisasszony; átmenti a határon
és ezzel bocsátja útnak: „Vissza ne jöjj többet erre az Istenátkozta földre! Verjen meg az
Isten, amiért ilyen nyomorulttá tettél engemet is, magadat is, a te átkozott népedért!“ Ez az
„átok“, mely mélyebb értelemben áldás, a komor magyar ószövetségi vallás „imádsága“,
Adyban nő széles folyású lírává.
Jókai társadalmi realizmusa nem merül ki a „Rab Ráby“-ban. Az „Egy magyar nábob“-ban
mindenkinél különb rajzot ád az autokrata nemesről. Rajza nem olyan egyoldalú
társadalompolitikai ábra, mint Eötvös figurái, Jókai beleágyazza hősét a nagyszerűen
visszateremtett egykorú életbe. Kiegyező szelleme végül a „magyar nábobot“is „felmenti“,
megtéríti, szentimentális révbe vezérli, ez azonban mit sem változtat alakjának
nagyvonalúságán. A márciusi társadalomszemlélet mindvégig Jókainak egyik legdöntőbb
élménye maradt, búvópatakként csörgedezett műveiben, néha merészen feltört, majd ismét a
mélybe menekült. Jókai is tiltakozott az 1848 romjain épülő új világ ellen, bár nem feltűnően
és élesen, de határozottan. Az „Enyém, tied, övé“ azt ábrázolja, hogy a 48-as hősi nemzedék
átvészelt tagjai mint szenvednek szellemi és erkölcsi hajótörést a nekilendülő kapitalizmus
korának alattomos zátonyain. A „Fekete gyémántok“ a kelet-közép-európai fezőr-
kapitalizmus rejtelmeibe világít. A „Lélekidomár“ mélyebbről nézve: vádirat a betyárokat irtó
Ráday Gedeon ellen. Ráday gróf szegekkel kivert teknőbe fektette a betyárt, úgy vallatta,
módszeréről még Mikszáth is így nyilatkozik: „Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak,
szinte szégyenletesebb az országra, mint a garázdálkodás, melyet véghezvittek.“ Jókai
Lándoryja, a „léleklátó“, szellemi erejével és testi bátorságával gyűri le a betyárvilágot,
emberi fölényével szelídíti meg a gonosztevőket, életének a kockáztatásával és egyenrangú
félként veszi fel a küzdelmet, természetes emberi fölényével győz. Jókai azt a
Magyarországot írta meg ebben a művében, amely után vágyott, mely 1848 hősi gyökereiből
valóban felnőhetett volna. Eszményi világot festett a magyarságnak, csúcsokat teremtett,
melyeket buja, regényes környezettel népesített be, kedvet próbált önteni a csúszó-mászó
nemzedékbe a „kapaszkodáshoz“, az emberi emelkedéshez. Ilyen vágyálom Berend Iván is, a
„Fekete gyémántok“ hőse, a 67-es korszak „megkötöttségeit“, „lekötelezettségeit“ és lojális
hínárját áttörő magyar; még mélyebb vonatkozásban: a természetes ember, aki fölveszi a
harcot a kapitalizmus hazugságokra épített közgazdasági terrorizmusával.
Az ú. n. „történelmi rétegeket“ Jókai márciusi szemmel figyelte 1867 után is. Tett ugyan
engedményeket, szívesen ábrázolt ragyogó kivételeket, „megadta a császárnak, ami a
császáré“, nem festett „sötét világot“, mint Tolnai Lajos, de belopta regényeibe a felsőbb
rétegek menthetetlen romlásának könyörtelen rajzát. A „Szegény gazdagok”-ban helyenként
egyszerre megszakad a bűnügyi izgalommal telített történet, s egy bévül szétbomló, de
életének konok külső kereteit elszántan megőriző társadalmi réteg mélyen reális ábrázolása
merészkedik elő. A „Fekete gyémántok”-ban az arisztokrácia életét éppen olyan tiszta
realizmussal ábrázolja, mint Tolnai Lajos és később Justh Zsigmond. Az „Egy magyar
nábob“-ban a léha mezei „dzsentri“ egész arckép-gyűjteményére akadunk. A „Fekete
gyémántok“ már hírt ád a születési arisztokráciának a pénzarisztokráciával kötött nászáról.
Jókai társadalomrajzának nagyvonalúságát azonban csak akkor vesszük észre, ha egész
termését megismerjük.
Jókai életművének csak egyik csücske az „emléktár“, a magyar múltnak és a XIX. század
első felének élő s holt öröksége és a század második felének ijesztő társadalmi eseményei,
melyeket már nem mert olyan töményen fehér papírra idézni, mint a „gyémántos minisztert“.
Az 1849-es összeomlás után gyógyítónak és belső menekvésnek egy másik mély réteg is
megmozdult Jókaiban: az „Ezeregy-éjszaka“, Kelet népének természetes öröksége. Csokonai
után Vörösmartyban tört felszínre ismét ez az elsüllyedt világ, ám Vörösmarty meghasonlása
és kétségbeesése hamarosan elhervasztotta nemes plántáit: Jókaiban azonban az
„Ezeregyéjszaka“, a keleti mese teljesedett és virágzott mindhalálig. Nemcsak a magyar
népmese szellemét szívta fel és adta vissza megnőtt arányokban, hanem a keleti mese ezer
gyökerű és világot beborító fáját is beültette a magyar irodalomba. Jókai „Ezeregyéjszakája“
méltóbb az eredetihez, mint Vörösmartyé, nem olyan légies és elvont, nem csupán a képzelet
csapongása, hanem valóságból is táplálkozik: a hajdan Magyarország testébe nyomult török
életből; Jókai a vad török életet éppen úgy visszateremtette, mint a buja török lelket. A
„Törökvilág Magyarországon“ és a „Janicsárok végnapjai“ mese és véres valóság,
regényesség és puritán történelmi hűség: egy elnyomott életet élő író menekülése a keleti
mesébe és egy elnyomott realista ember- s történelemábrázolásának gyümölcse. A hol buján
elfekvő, élvezetekbe és álmokba temetkező, hol pedig bámulatos cselekedetekbe és
teljesítményekbe rohanó keleti hatalomvágyat Jókainak sikerült a maga teljességében életre
keltenie; az „Ezeregyéjszakának“ társadalmi és történelmi súlyt adott. A magyar tudat
egyoldalú, száraz történelmi tudósítások útján csak „török vészről“ tudott, Jókai tárta fel a
valódi török világot: Dzsingiz kán és az „Ezeregyéjszaka“ összefolyó örökségét, mely
századokon keresztül zúdult Európára, mint az árvíz. Ha egy nyomra talált, nem rekedt meg
nála, hanem eredetéig követte, bármilyen messzire is húzódott a nyom. Az „Ezeregyéjszaka“
és a török emlékek Kelet kalandos, furcsa világába vezették; Jókai ama néhány magyar író
közé tartozik, akik Kelet és Nyugat sokat emlegetett szintézisének tényleges megvalósítói,
irodalmi kifejezői.
Jókai képzelőerejét sem előtte, sem utána egyetlen magyar író sem tudja megközelíteni.
Némelyik műve, például az „Egy hírhedt kalandor“, a mesébe hajló, naiv misztikummal
színezett képzelőerőnek kifogyhatatlan tárháza. A sajátságos magyar képzelőerő Jókaiban
szabadult fel igazán; nemcsak „puhaságának“ tudható be, hogy nem zárkózott a társadalmi
életet ábrázoló realizmusba, — Jókaiban világok éltek és az eredeti magyar fantázia is általa
követelte jogait. Európai fejlődésünk nem volt kedvező képzelőerőnk, humánus álmaink
fejlődésére. A kereszténység sok mindent magába szívott a pogány magyarságból, egyes
elemeit a maga világképébe hasonította, de szétdúlta eredeti egységét és megakasztotta
fejlődését. A nyugati szellemi áramlatok önérzetes befogadóra találtak a magyarságban,
magunkhoz hajlítottuk őket, eredeti magyar elemeket elegyítettünk beléjük, de ugyanakkor a
magyarrá „emésztett“ nyugatiasság háttérbe szorította eredeti, önkéntelen élményeinket s
érzéseinket az életről és a világról. Be kell ismernünk, hogy a régi magyar irodalomban a
teremtő képzelet hiányával találkozunk, ezért olyan sok a torzó, ezért találunk annyi
nagyszerű nyersanyagot, mely a művé-levés utolsóelőtti állapotát tükrözi. Legmélyebb
élményeink és képességeink iránytalanul bolyongtak bennünk, mint az „eltévedt lovasok“. A
XIX. század vulkánikus magyar korszaka azonban sok mindent felszabadított: teremtő
képzeletünket is. Jókai embereket mert teremteni saját képünkre és hasonlatosságunkra. Hősei
furcsa, valószerűtlen alakoknak tetszenek, ha a nyugati irodalom regényhőseihez hasonlítjuk
őket, de egyszerre szemünkbe tűnik tiszta valóságuk, ha a saját mélységünkbe süllyedt
hősélményhez és emberélményhez térünk vissza. Minden nagy Jókai-hősben páratlan belső
nyugalom él, melyet Keletről, a ,nagy pusztáról“ hoztunk magunkkal. Jókai hősei megvetik a
külső világot, szuverén életérzés lüktet bennük, egyéniségükben nyoma sincsen a XIX. század
nyugati emberét annyira jellemző nyüzsgésnek, izgatottságnak, kielégíthetetlen hírvágynak.
Mintha mindnyájan érett bölcsességgel telt ó-kultúrák emlőjéről szakadtak volna le:
homlokukon az emberiség „korának“ jegyét viselik. Ez a magyar emberség, emberi
lényünknek ez az „alapanyaga“ lírai villanásainkban olykor megnyilatkozott, Jókai teremtő
képzelete azonban hősök sorozatát teremtette belőle.
Legtöbb regényíró egész életében egy vagy két regényt ír, műveinek sorozata egy-két
alapélmény folytonos változata; Jókainak azonban csaknem minden műve újarcú írói
megnyilatkozás. Nagyságának még jellemzőbb jegye az, hogy a benne élő világok csaknem
minden művében felvillannak és minden megnyilatkozását a teremtés utánozhatatlanul dús
színpompájává varázsolják. Gondoljunk „Mire megvénülünk“ című regényére. A mű elején
feltűnik Pozsony s az író azonnal nagyszerű realista rajzot ád két társadalmi rétegről: a puritán
polgárságról és a főhivatalnokká züllött nemesről. Felvillan a történelmi háttér is: az
országgyűlés naplóit másoló és a másolatokat szélküldő ifjak üldöztetésének ügye. A regény
egyik alakja, tizenhét éves fiatalember, belekeveredik a politikába, leleplezi a naplót másoló
ifjak árulóját, amerikai párbajt vív vele, kihúzza a végzetes golyót, meghasonlott lélekkel
vidékre menekül. Nagybátyja házánál talál menedékre, aki nem is sejti, hogy unokaöccsét
fogadja be. Útközben romantikus kalandok érik, Jókai megragadja az alkalmat és a
romantikus elemekből kápráztató színjátékot rendez. De ugyanakkor a bujdosó fiú
nagybátyjában, Topándyban a kifelé garázda és cinikus, befelé pedig tiszta bölcsességgel és
határtalan emberi megértéssel felruházott vidéki fölbirtokosban megalkotja a magyar fajta
ősképét. Kifelé tüskékkel védekezik a világ ellen, mely nem az övé, melyet el kell hárítania
belső harmóniája érdekében, de védekezik azért is, mert a magyar férfi jellegzetes szemérme
így parancsolja. Az emberek garázda különcöt, humoros ötletek rajongóját és fékezhetetlen
cinikust látnak csak benne, de bévül tiszta világot teremt magának a saját mély emberi
hajlamai szerint. Európai életünk és idegenségünk ilyen kettősséget ojtott belénk; a
„képzelgő“, a „mesélő“ Jókai emberi alkatunk mélységét, rejtett titkait ennyire meg tudta
érezni és ilyen tökéletesen meg tudta testesíteni. A felvilágosult, kozmikus arányokban
gondolkodó különcnek, Topándynak ellenlábasa Sárvölgyi, az alvilággal és a hatalommal
egyaránt szövetkező álszent. Felületes szemlélő csupán érdekes figurát lát benne, de ha
történelmi távlatba állítjuk alakját, egyszerre ráismerünk benne romlásunk gyökerére, a belső
magyar meghasonlás miazmáinak telepére. A regény közben ismét átcsap a legizgalmasabb
romantikába, mint csaknem valamennyi Jókai-műben itt is folytonos „színváltozás“ történik.
Az amerikai párbaj is dús szövevénnyé bonyolódik, de ugyanakkor a regény értelme merész
szellemi magasságba emelkedik, rájövünk, hogy tulajdonképpen az emberi akarat és számítás
felett álló végzet dúlásának és megenyhülésének történetét olvastuk; a „fátum“ sarkantyúzta
az ember oldalát, míg be nem telt a halállal és boldogabb mező felé nem bocsájtotta a hétszer
megpróbált családot. A tragikus Áronffy-család tagjai egymás után öngyilkosok lesznek, míg
meg nem enyhül a reájuk súlyosodó végzet és boldogan föl nem lélekzenek a megmaradt
tagok. Rengeteg csapás érte a törzset, mely azonban kibírta és új életre zsendül. Az egyén
parányiságát, az egyéni sors kiszolgáltatottságát hirdeti ez a regény és nyugtatónak, vigasznak
a nagy egységekre, végső ponton: a határtalan kozmikus egység boldog vigaszára mutat Jókai
Mór. A keleti életfilozófia finom erei járják át műveit, — a látszólag könnyedén mesélő író
regényeiben a legmagasabb rendű írói állásfoglalást találjuk, ha egyszerű és elfogulatlan
szívvel közelítünk feléjük.
Jókai Mór műveinek rendezése, írói egyéniségének elfogulatlan ábrázolása, költői
világának fölfedezése a jövő feladata. Akik majd a sajátságos magyar életérzést és világképet
kutatják, talán a XIX. század legnagyobb magyar alkotóművészét lelik meg benne.

Erdőirtás
1849-ben halálos sebet kapott az új nemzeteszme. A hősi nemzedékre mért csapások az ő
vérét és életerejét csapolták. A csapások egyre hullottak: történelmi távlatból nézve,
tárgyilagosan megállapíthatjuk, hogy a 48-as magyar elit tervszerű kiirtásáról volt szó. Még
Batthyány Lajost sem kímélték, holott Batthyány idejében félre állott, nem volt része sem a
márciusi forradalomban, sem pedig a szabadságharc gerjesztésében, de tiszta alakja
nagymértékben hozzájárult az új magyar nemzeteszme megtestesítéséhez, némán és
visszavonultságában is magyar lényeget sugárzott, tehát el kellett pusztulnia. A hősi
nemzedék sorsa: golyó, bitófa, börtön, bujdosás, emigráció, vagy pedig belső összeomlás lett.
Akik kimentek, folytatták a „vakmerő remények“ politikáját, kedvező európai eseményekre
lestek, hogy a magyar ügyet európai üggyé tehessék és a belső harcot újra megindíthassák;
akik itthon maradtak, napról-napra jobban megtörtek, beletörődtek az időbe, elfolyt a „vérük“,
akár Kazinczyé a hosszas fogságban. Az új magyar nemzeteszme így pusztult el lassan, de
biztosan: összeomló lelkek romjai hullottak reája és temették el észrevétlenül. A bécsi politika
„nagyvonalúságát“ senki sem tagadhatja: pontosan tudta, hogy melyik szálfákat kell kiirtania.
Először, elrettentő példának, kemény fejszecsapásokkal, utóbb az „őrlő szú“ hadseregével,
elnyomó, idegen berendezés rendszeresítésével és könyörtelen uralmával végezte az
erdőirtást, a 48-as hősi nemzedék felszámolását. Az 1848-as új nemzeteszme merész
történelmi kísérlet volt, egymástól elütő életanyagokat öntött össze, de az új vegyületben
döntő tényező lett volna a maga fölényes tömegével a magyar nép. Az új nemzeteszme fölött
igaz magyar csillagok ragyogtak; a villámgyorsan beolvadó Petőfiben az ómagyarság
sztyepélménye gyúlt ki olyan erővel és tiszta lánggal, mint egyetlen költőnkben sem. A 48-as
nemzeteszmétől nem kellett volna féltenünk a magyarságot.1849 után azonban éppen azok a
rétegek kerültek felül, melyek sem az új nemzeteszmével, sem pedig a magyar néppel nem
vállaltak mélyebb közösséget. A szabadságharc előtt az államhivatalokban aránylag
szépszámú magyar kapott alkalmazást, ezeknek jó része „disszimilálódott“, elszakadt
közösségétől. A szabadságharc elején Töltényi Miklós páratlanul érdekes röpiratában név
szerint leleplezte őket és úgy látszott, hogy megkondul fejük felett a harang, — a nagy bukás
után azonban föllélekzett ez a réteg: az ő ideje következett. Az idegen polgárság 1849 után
fokozott mértékben nyomult előre anélkül, hogy a magyarsággal azonosodott volna. A
nemesség gyarlóbb fele vészelte át a nehéz időket, őrizte meg életerejét és életkedvét, —- az a
réteg, mely nem volt hajlandó 1848—49-et vállalni. Társadalmi kiválasztódás indult meg a
magyarság és a magyar nép életérdekei ellen, veszedelmes folyamat, mely patakként indult,
de csakhamar folyammá nőtt, elöntötte a kiegyezés korszakát és pusztító hullámai a XX.
századba is átcsaptak.
Egyre erősebben benyomult az országba a kapitalizmus is, virágkora ugyan a kiegyezés
korára esik, de nagyarányú előretörését már a Bach-korszakban megkezdte, mint Tolnai Lajos
írja „újfajta sokadalom“ ütött tanyát, újgazdasági életforma és életerkölcs kezdette szerepét. A
kapitalizmusnak nagyon kapóra jött a magyarság visszahúzódása, „passzív ellenállása“,
lehetővé tette, hogy a magyar közösség ellenőrzése nélkül építhesse a maga várait és szállja
meg életünk el nem pusztult őrhelyeit.
Jókai „Az új földesúr”-ban a kiegyezés örömének hatása alatt túlságosan idillikus képet
fest erről a korszakról; Jókai gazdag világának megbocsáthatjuk ezt a kétségtelen
eltévelyedését. A többi író mást mond, voltak, akik, mint Kemény Zsigmond, a tragédia
viselésére tanították a magyarságot és voltak, akik, mint Zilahy Károly, már idejében
észrevették, hogy a társadalom a tragédia viselése helyett hozzáromlott a változó időhöz. A
naiv nacionalista szemlélet egyedül az elnyomatás idegen hivatalnok hadában és e had
erőszakoskodásaiban szemlélte a romlás okát, Zilahy azonban az elitjét vesztett társadalom
végzetes belső romlásáról tudósít. 1863 január elsején cikket írt a „szabad sajtóról“, melyet a
kormánytól követelt a közvélemény, holott, Zilahy szerint, sajtónk irányítói vétettek
legsúlyosabban a szabadság ellen: „Aki a dolgok menetét nálunk csak felületes figyelemmel
kísérte is, meggyőződött, hogy a mi irodalmunkban a független vélemény már rég csak az
eltűrt vagy el sem tűrt különcségek sorába tartozik, a szabad szó nagyon is kiment a divatból...
kivált a belletristikai sajtóban ... egyre szaporodnak a silány magánérdekek kölcsönösen
biztosító társulatai. Ha valaki irodalmi vállalatát megtámadod, éppen olyan rossz néven veszi,
és úgy veszi rossz néven, mint a lókupec, ha eladó lova lábán bököt fedezesz föl, vagy a
gubacskereskedő, ha árujában fogyatkozásokat kisérlesz kimutatni. „Ne bántsuk egymást“; ez
a jelszó, és nem egyszer történt, mikor valaki becsületes meggyőződését bírálatba öntötte, az
érdeklett fél így kiáltott fel: „Pedig én annak az embernek mindig jóakarója voltam“. Két
irodalmi vállalat harca, két különböző üzleti cég vetekedése; eszmékben alapuló önálló
véleménynek híre sincsen“... De elég az, hogy egyfelől egy szerencsétlen rendszer
erkölcstelenítő hatása, másfelől az állandó irodalmi ellenőrség hiánya idehozták a dolgot; a
sajtót tekintélyétől megfosztották, a szabad szót, mely fölfelé el volt tiltva, magunk közt is
lehetetlenné tették és a becsét vesztett irodalomba a legselejtesebb tényezőket bocsátották be“.
A sajtó és az irodalmi vállalatok kapitalizálódásáról félelmetesebb képet azóta sem rajzolt
senki sem. Már 1863-ban pontosan úgy festettek a dolgok, mint a XX. század harmincas
éveiben, midőn a kapitalista lapvezérek fölfelé a sajtószabadságot fuvolázták, lefelé pedig
sajtórabszolgaságot rendszeresítettek. A valódi sajtószabadság, mint Zilahy kútfőnek
tekinthető írása bizonyítja, a Bach-korszakban ment veszendőbe, de nemcsak azért, mert az
elnyomó idegen hatalom egy időre felfüggesztette a politikai sajtószabadságot, hanem azért is,
mert a sajtószabadságnak rendelkezésünkre álló területeiről önként lemondottunk és eltűrtük a
kapitalizmus szabad térhódítását és garázdálkodását a sajtóban s az irodalomban. Az elitjét
vesztett társadalom megpuhult; puha szervezetében könnyen és kényelmesen fészket vertek a
romlás baktériumai: „Az évtizedes tespedés megvesztegetett, — folytatja Zilahy Károly —
megalázott. Tönkretette önérzetünket és egykor szépen indult haladásunk útjából — fájdalom
— félretérített. A rossz példa csábítólag hatott rossz ösztöneinkre; hisz a börtön homálya a
legélesebb szemet is meghomályosítja. Láttuk az elnyomatást — s kedvünk támadt a
propaganda e kényelmes nemét auf eigne Faust [„Saját szakállunkra“.] alkalmazni“. Ilyen fejlett
társadalmi tudattal senki sem nézte, ilyen bátor világossággal senki sem merte kifejezni a
belső romlás tényeit.
Az elnyomatás korszakának legmélyebb írója Kemény Zsigmond, legnagyobb kritikusa
Zilahy Károly, a menekvés útját azonban Ipolyi Arnold püspök fedte fel. Ipolyi méltó társa
Horváth Mihálynak. Horváth Mihály átfogó történelmi látóhatárt kezdett teremteni az új
nemzeteszmének és művét a száműzetésben is folytatta. Ipolyi pedig kedvet próbált önteni a
lesújtott nemzetbe, hogy merüljön a mélybe, kezdje elölről a szellem építésének művét.
„Magyar Mythológiá“-ja az ómagyarsághoz vezeti vissza a magyarokat. A Kisfaludyak és
Vörösmarty nemzeti romanticizmusa, az új nemzeteszmétől ittasult Petőfi lobogó pátosza után
Ipolyi egyszerű, nehézkes, krónikás nyelven visszatért az ómagyar világképhez, mely főként
az „együgyű“ nép szellemében őriződött meg. A legnehezebb években tudatunkba akarta
hömpölygetni az ómagyarságot, mintha érezte volna, hogy tévútra csábító idők jönnek, szilárd
belső bástyát akart teremteni, meg akarta óvni nemzetét az eltévedéstől és feloldódástól.
Ebben a korszakban Ipolyi a magyar létezés mestere, papja és legnagyobb hívője; igen
jellemző, hogy a bomlasztó erők, melyeket Zilahy Károly olyan végérvényesen jellemez,
Ipolyit támadták meg a legnagyobb ádázsággal. Ipolyinak azóta sem szolgáltatott igazságot az
irodalomtörténet, egyik legújabb munka ezt írja róla: „Az egyházi régészet művelése terén
hervadhatatlan érdemeket szerzett“. A szellem történetének meghamisítása ilyen
„eredményhez“ vezet.
A magyar irodalom az elnyomatás idején is gazdag. Tragikus alkatú egyéniségek
emelkednek fel s ha a nemzet azóta sem tudott felemelkedni hozzájuk, megmaradnak minden
időknek, mint ingerlő és figyelmeztető csúcsok.

Kemény Zsigmond
(1814—1875.)

Az 1849-ig tartó lázas korszaknak Kemény Zsigmond az igazi magánosa; a kor nagy
fényjeleiben és izgalmaiban nem hitt. A végzet a tragédia viselésére választotta, ezért nem
sikerült egyéni élete, ezért járt-kelt nemtörődöm komorsággal, ezért merészelt szembe
helyezkedni az egész korral. Kevéssé érdekelték a légkört villanyos feszültséggel betöltő
társadalompolitikai lázak, mákonynak tartotta a márciusi forradalmat és a szabadságharcot,
nem hatottak reá az emigránsok visszaragyogó fényjelei és határokon átsurranó indulatai.
Akkor jött meg írói hangja, midőn porba sújtva hevert a magyarság, a „zord időben“
egyszerre kikelt fekete vetése, gyors egymásutánban szakadtak ki belőle a művek. Mire az idő
derülni kezdett, elméje kiégett, szervezete bomlásnak indult, hivatását befejezte; a balsors
kiejtette őt kemény karjaiból. Szépprózánk Kemény Zsigmondig sok mindent megteremtett:
figurákat és társadalomábrázolást, romantikát és finom lélekelemzést, magyar légkört és
nagyvonalú tájélményeket. Kemény más világot hozott: nála az emberi sors és a történelem
legfőbb irányítója a szenvedély. Ebben a tekintetben Kemény mélyebbre ment minden
magyar írónál: egészen történelmi szenvedélyeink forrásvidékéig. Legnagyobb illúzióink
korában a legnagyobb illúzió-irtásra vállalkozott: elővezette az életünk mélységében lakozó
szörnyetegeket. Csakis olyan író képes ilyen elszántan bátor lépésre, akinek kezét a fátum
angyala fogja. Romantikus alkatú regényeink félig-meddig „rémregényeknek“ tetszenek,
olykor még Eötvös József regényeiben is nagyszerű túlzások izgatott szárnycsapásait érezzük.
Keményben több „rémségre“ lelhetünk, műveit mégis hitelesnek fogadjuk el, mert olyan
félelmetes nyugalom honol bennök, mint a keleti istenekben. Kemény a magyar „fúriákkal“
társalkodott, a magyar mélység lényeivel; művekbe szelídítette és művekbe szabadította őket.
Az erdélyi medence sűrűségében született, a magyarság legmélyebb gyűjtőedényében,
melyből véres, tragikus balladák szakadtak fel. A ballada egy mérhetetlen belső sűrűsödés
kitörőeredménye s Kemény eléggé erős és nagy volt arra, hogy a sűrűsödés történetét, a
ballada genezisét, végigelemezze. Ennyire mélybe menni és a mélységet ilyen tökéletes műbe
önteni egyedül Katona József bírta. Ám Katonában a sztyep-élmény végtelen szabadsága élt,
Keményben pedig a medence sűrű, izgalmakkal és drámákkal telített légköre.
Kemény Zsigmond két úton próbálkozott: egyik a társadalmi, másik a történelmi regény.
Társadalmi regényei nem sikerültek, hiányzik alóluk a történelmi mélység, alakjait mesterkélt
szándékok mozgatják; az író végső eredményben nem tud mihez fogni vélük. Társadalmi
regény-kísérletei nagyobb méretben olyasfajta torzók, mint Csató Pál elbeszélései. Kemény
Zsigmond igazi talaja a történelem volt, mely Arany Jánost „avarba“ csalogatta, Kemény előtt
azonban megnyitotta tárnáit, egyúttal megzabolázta az író túlizgatott, nehézkes mozdulatokkal
csapongó kedélyét.
„Élet és irodalom“ című tanulmányában nem győzi eléggé hangsúlyozni a krónikák és
emlékiratok fontosságát; képtelen jelentős történelmi regényt elképzelni az emlékiratok
tökéletes átélése nélkül. A törvényt önmaga teljesítette is: az erdélyi emlékirat sűrű és fojtott
légkörét ő szabadította fel tágas, regényes légkörré, torzóit ő érlelte szálfákká. Anyagot és
adatot számtalan krónikából és emlékiratból merített, de írói magatartására Cserei Mihály
gyakorolt végzetes hatást:

„Ezer hatszáz hatvanegy esztendőtől fogva

Micsoda fátumokon forgott Erdély dolga“ —

e verses bevezető sorokkal indul útnak Cserei Mihály históriája, a két sor pontosan illik
Keményre: ő is a fátumot kutatta, melyen sorsunk „forog“. Cserei Mihály néha megszakítja
írói „okfejtését“ és csak annyit mond: „De fátum“ meghajtja fejét a végső ok előtt A „De
fátum“ döntő szerepet játszik Kemény Zsigmondnál is, — komoly, hasznos, szinte tanáros
sorokat írt az élet és irodalom szerves viszonyáról, az irodalomnak az életre gyakorolt hasznos
hatásáról, ám mindez csak felszínes ügy volt Keménynél, „pap“ volt ő: igazi írói hivatása a
fátum szolgálatában merült ki:látni a fátumot, behatolni szentélyébe, megismerni titkait,
feltárni kérlelhetetlen természetét, tudatossá tenni magunkban a komor tényt, hogy embernek
lenni egyértelmű a fátumnak való kiszolgáltatottsággal, tehát elháríthatatlan tragédia.
Cserei Mihály még félig az emberi természetből, félig misztikus erők közreműködéséből
hántotta ki a fátum jegyeit, Kemény Zsigmondot csak emberi megnyilatkozása érdekli: a vad
szenvedélyek és a vakon rohanó, elrendelt események dúlása. Csereinél a fátumot kozmikus
hatások és emberi szenvedélyek bolygatták fel és lódították útra. Kemény nem kereste
eredetét, csak azt állapította meg, hogy jön és nem térhetünk ki előle. A „Zord idő“-ben a
felbolygatott végzet, a tragédia édesanyja, úgy jelentkezik, mint a bosszút álló angyal; vérrel
jelöli meg a házakat és ítéletét senki sem fellebbezheti meg. A királyi palotát éppen úgy
megportyázza, mint az erdélyi udvarházak idilli békéjét, a történelmi figurákat éppen úgy
szíven üti mint a völgyek liliomait. Komor világ ez, nincsen benne remény, de
reménytelenség sem: az ember sorsa, méltósága és jelentősége éppen a fátumnak, a sorsnak, a
tragédiának viselésében rejlik. A ballada is ennek a tragikus életérzésnek a megnyilatkozása,
de a balladában az ösztönök érzékelik a végzetet, a tragédiát; Keménynél a tudat szívja fel.
Szükségtelen részletesebben fejtegetnünk, hogy Kemény Zsigmond írói magatartása nem
egyéni ügy, hanem talán a legmélyebb magyar magatartás kinyilatkoztatása, talán a tragédia
komor, nyugodt viselése, a tapodtat sem hátráló magyar szembenézés a tragédiával: legfőbb
és végső sorsélményünk, mely mint az őskép, minden megnyilatkozásunk mélyén megmozdul
és sajátságos emberi jelleget ad cselekedeteinknek s teremtményeinknek.
Kemény az emberi életet fatális kényszerek és legyőzhetetlen szenvedélyek szövevényének
tartja. Az őrült iramba csapó emberi szenvedélyt csak a fátum sújtó keze tudja „rendbe“
kényszeríteni, megfékezni; a zord fátumon „forog“ tehát csakugyan sorsunk, a kegyetlen
fátum biztosítja életünk tragikus harmóniáját, egyensúlyát. Kemény olvasása közben azonnal
szemünkbe tűnik a nagyvonalú gondolkodó, a lét végső kérdésein töprengő bölcselő, de a
bölcselet nála is, mint a legtöbb magyarnál testbe öltözik, életté válik, érzéki megnyilatkozás
után tör. Eposzunk beolvadt annakidején, még az ómagyarság határtalan, fénnyel beszórt
mezőin a mítoszba; bölcseletünk pedig, mint életbölcsesség az irodalomba. Kemény az
emberben az örökké forrongó, a legérzékenyebb életanyagot, a végletek felé törő és
kielégíthetetlen életmámort szemlélte, a szenvedélyeket pedig a forrongás formáinak tartotta
és a formai változatosság, a szenvedélyektől tomboló groteszk ember-rengeteg érdekelte. A
groteszk-látás Kemény Zsigmond életszemléletének is alapeleme.
A társadalmi kérdések Keményt érdekelték legkevésbé a XIX. század magyar regényírói
közül, pedig társadalmi élményei nem hiányoztak és néha meglepően tömör sorokban törtek
elő; a „Rajongók“ egyik mellékalakja, a jobbágyból lett szombatos prédikátor a százados
népsors tömény példája. A társadalomrajzot azonban háttérbe szorította Kemény
életszemlélete: nem a társadalmi szervezetben látta az emberi szenvedés gyökerét, hanem az
ember alkatában, az emberi cselekvés és erőfeszítés reménytelenségében; a „keleti vallás“
Kemény Zsigmondban is elevenen élt. Sorsélményei mögött nyugodt, szenvtelen keleti
istenharc honol. A tragédiát sem nyugati pátosszal, érzelmességgel vagy romantikus
izgalommal fejezi ki, hanem kegyetlen keleti nyugalommal; csaknem kipattan műveiből a
tragédia keleties hitvallásának manifesztációja.
Kemény minden ízében arisztokrata volt, de a szó legmagasabb értelmében: beavatott, a
végzet titkainak ismerőse, illúziókat levedlett felvilágosodott, de felvilágosodása nem az
emberi ráció vérmes reményeiből, hanem a végzet megérzéséből és megértéséből táplálkozott.
„Ködképek a kedély láthatárán“ című társadalmi regényében két embert állít szembe: az egyik
nem avatkozik embertársai életébe, nem akarja erőszakosan jobb sorsba vezetni őket, hite
szerint: legyenek a saját törvényeik szerint boldogok, vagy, ha úgy tetszik, boldogtalanok, az
élet úgyis megy tovább és tökéletesebben elintéz mindent, mint az idő előtt kitörő emberi
tettvágy, ha tehát valaki segíteni akar embertársain, igyekezzék természetes vágyaikat
megérteni és teljesíteni, de ne kényszerítsen „világot boldogító“ rendszereket reájuk; a másik
ember lényegében helyes reformeszméit erőszakosan rákényszeríti az alatta állókra, saját elvei
szerint akar boldoggá tenni mindenkit, de szándéka csődöt mond, jobbágyait, családját, végül
önmagát is kétségbeesésbe és romlásba dönti. A regény elárulja, hogy Kemény nem
társadalompolitikai, hanem bölcseleti szemmel nézte az életet. Ám bölcselete, mint ez a
regény is tanúsítja, jellegzetes keleti bölcsesség: a létbe vetett határtalan áhítat, a létezés
misztériumának vallásos tisztelete és az emberi okoskodás s erőszak mélységes megvetése.
Kemény „vallása“ mindenképen Cserei Mihályban gyökerezik, aki megvetette az
„ambitiosus“ és „levis“ embereket, a nyugtalan cselekvőket, a történelmi vállalkozások
gerjesztőit, a „hősi“ embertípust és a végtelen türelemben, bölcs várakozásban, a lét
figyelésében, a létezésbe való tiszta elmerülésben kereste az egyetlen emberhez méltó
életformát. Kemény is az ember változtatására törekvő szenvedélyében látta tragikumának fő
okát, azt hirdette, hogy a fölbolygatott élet, a megindult történelmi lavina mindenkit magával
ragad, bűnöst, ártatlant, aki csak útjába kerül.
Történelmi regényei nagyszerű cáfolatai annak a bámulatnak, melyet a közfelfogás a
történelemre ruház. Keménynél nincsenek „nagy“ hősök, csak a fatális szenvedély nagy, mely
korbácsolja őket és a fátum, mely kegyetlen karjával beavatkozik az emberbolyba. A
történelmi „küzdelmek“ pedig távolról, vagy nagyon közelről nézve: szomorú és szánalmas
emberi hajtóvadászatok. A „nagy célok“, a „magas elvek“ és a „roppant méretű szempontok“
szomorú emberi tévedésekké törpülnek idővel, az utódok szemében és lelkében, Kemény
álláspontja pontosan fedi a keleti bölcsekét. A mozdulatlanságukban egyre gyarapodó és
tisztuló keleti kultúrák s vallások értelme élt Keményben, ám ő hitvallását sohasem fejezte ki
nyíltan, nem kondifikálta, nem szedte pontokba, hanem mélyen műveibe ágyazta.
Kemény Zsigmond Erdély legnagyobb költője; az erdélyi tájat és légkört ekkora
telítettséggel még senki sem fejezte ki. Sikerült a múltat teljes egészében visszateremtenie, a
történelmet éppen úgy, mint a hétköznapok futását .az egyéneket és a tömegmozdulatokat.
Leíró művészet emellett néha előcsillanó finom humora és mértékletes szatírája enyhítette
komor írói világát. Szörnyetegeket és eltorzult életeket ábrázolt, mert hite szerint a történelem
szörnyeteggé csúfítja az embert, de a zord világba és a tragikus időbe csodálatosan finom és
tiszta nőalakokat helyezett, bizonyára elfojtott s soha ki nem élt szerelmi vágyálmainak,
gyötrelmeinek tisztult csapadékát. Ez a feminin derű és tisztaság írói világának
legvigasztalóbb színe.
Dosztojevszkij Kemény Zsigmond világát végtelen emberi szánalommal szőtte volna be, a
legújabb orosz írók azonban sokkal közelebb állanak Kemény életérzéséhez: szánalom nélkül
nézik a vergődő sorsot, a történelem emberi mérlegét nyújtják, félelmetes biztonsággal
ábrázolják az életet és mérik mélységeit; történelmi realizmusuk közelebbi rokonságot tart
Kemény Zsigmonddal, mint Dosztojevszkij megrendítő szláv szánalmával. Igaz, hogy
legnagyobbjuk, Solochow, ugyancsak keleti vérű és szellemű író. Az új oroszokkal való
azonosság mindenesetre igazolja, hogy Keményben nem ázsiai „csökevények“ nyilatkoztak
meg, hanem olyan életszemlélet, mely Ázsiából útra kelve máris meghódította Kelet-Európát.
Kemény életszemlélete tehát éppen annyira európai, mint ázsiai, leghelyesebben: euráziai.
Kemény Zsigmond művészete mégis egészen sajátságos, mert magába itta az erdélyi balladát;
főként az „özvegy és leányában“ látjuk tisztán a végzetes balladai utat, a tragédia felé vezető
ösvényt, melyre ráfújja a fátum az embert. Keménynél a végzetes útra való kényszerülés
széles horizont ölében, tájak és lehetőségek bőséges felvillanása közben történik, az esemény
nem szűk mederben, hanem az élet tágas területén folyik, de a szenvedély és a fátum, mint a
megfellebbezhetetlen természeti erő, mint az uralkodó vihar egyetlen végzetes irányba kergeti
az embert. Keménynek ez a regénye példázza legjobban a balladamértékét, „sebességét“, a
merész emberi cselekedet önmagában rejlő tragikumát s a tragikum védhetetlenségét.
Kemény Zsigmond írói világa mindig a kévéseké marad, mert a népszerűség feltételeinek
soha és semmiféle szempontból sem adott teret; arisztokrata volt. Gőgösen, egyedül
viaskodott, vagy együtt viaskodunk véle, vagy pedig sohasem értjük meg világát. Legtöbb
regénye nehézkesen indul, társadalmi regényei különösen lomposak, a szerkezet arányait is
elhanyagolja; máskor: tanulmányszerűvé szárad. Teljes szabadsággal írt, a regényt, mint egyik
tanulmánya elárulja, a legszabadabb műfajnak tartotta, ezért szerette. Drámai hajlamai is
fejlettek voltak, megpróbálkozott a drámaírással, de bozontos egyénisége és szuverén
életérzése nem fért a kötöttebb formába; az erdélyi emlékirat fia volt.
A szabadságharc után két röpiratot írt: „A forradalom után“ és „Még egy szót a forradalom
után“. A kiegyezés alapelveit ő fektette le, falait is felhúzta, Deáknak csak a tetőt kellett
reájuk raknia. Tanulmányaiban finom fölénnyel intézi el a forradalmat; a dinasztiához
ragaszkodó mágnás gondolkodásmódját kitűnően elegyíti a táblabírói bölcsességgel.
Helyenként a magyarság legjellemzőbb jegyeit mutatja fel, néha alkatunk és társadalmi
berendezésünk mélyébe világít, de úgy az 1848-ban fellobogó új nemzeteszmének, mint pedig
az ugyanakkor csírázni kezdő népi forradalomnak jelentőségét lebecsüli. A történelmi múlt
biztos kezű boncolója, a legmélyebb magyar regényíró a jelen szövevényében eltévedt és
éppen a pillanat tévesztette meg, ejtette rabul. A kiegyezésnek komoly történelmi időtartamot
tulajdonított; nem látott a jövőbe. Azt hitte, hogy politikai izgalmaink letörése kedvező hatást
gyakorol gazdasági életünk és művelődésünk föllendülésére. Végzetesen tévedett.
 A szocializmus öntudatos ellensége volt, a kapitalista Európába való beilleszkedésünktől
várta a magyar föllendülést, a békés zsendülést. Cserei Mihály bölcsességéhez tért vissza:
művelje ki-ki a maga kertjét, építsen biztos kőházat a viharok ellen, neveljük szelíd plántává
az új nemzedéket, kerüljük a „megszállott“, nagy álmú, nyugtalanvérű embereket. Kemény
nem sejtette, hogy ez a magyar „megnyugvás“ a beáradó kapitalizmus új „szörnyetegeinek“
ád szabad vadászterületet. Nagyvonalú életszemlélete gyakorlati műveiben eltörpül. Pontosan
megrajzolja a percek és órák feladatait, de azután szárnyaszegetten lehanyatlik.
A legutóbbi évtizedek a „nagy tanulmányírót“ szemlélték Kemény Zsigmondban;
bizalmatlanok voltak regényeivel szemben, holott a történelmi regényben volt a legnagyobb.
Az „özvegy és leánya“, a „Rajongók“ és a „Zord idő“ a múlt legnagyobb történelmi regény-
trilógiája.
1855-től 1869-ig Kemény szerkesztette a legtekintélyesebb magyar napilapot, a „Pesti
Naplót“. Publicisztikai munkássága rendkívüli hatást gyakorol korára, de ilyen irányú műveit
mai napig sem adták ki. 1869-től elborult elmével és elhagyatva bolyongott Budapesten, majd
családja hazavitte a pusztakamarási Kemény-jószágra. A következő éveket már öntudatlanul
élte át, nem látta a vágyott kort, melyet előkészített, de amellyel aligha vallott volna
közösséget. A nagy márciusi láz után csalódnia kellett volna a 67-es „magyar lehiggadásban“
is, — a sors talán életének legkínosabb élményétől kímélte meg?

Tompa Mihály
(1817—1868)

Tompát „triászba“ sorozták kortársai, Arannyal és Petőfivel emlegették; ez volt a végzete.

A kortársak túlértékelése arra késztette, hogy nagy arányokra szabja költészetét, de az
arányokat sohasem bírta betölteni. Ha egyedül marad, szűkebb, de töményebb költő lett volna
belőle. Tompa rövid időt töltött a fővárosban, de éppen akkor, midőn a negyvenes évek
hőskora a legforróbban lobogott. A rövid fővárosi tartózkodás nem volt alkalmas arra, hogy
európai tájékozódást szerezzen, ellenben gyógyíthatatlan betegséget kapott, mely egész életét
feldúlta, megkeserítette. Csakhamar visszatért Felvidékre falusi papnak és családapának,
Petőfi családi idilljét ő is meg akarta teremteni, de betegsége keresztülhúzta minden
számítását, — nagy tehetség bizonyára rendkívülit teljesített volna ilyen tragikus
ellentmondás malomkövei között, —tiszta lisztté zúzódott volna. — Tompának azonban a
tragikus tény csak csökkentette írói bátorságát. Költeményeiben megtaláljuk a kor nagy
élményeit, de vázak alakjában. Kazinczyék messzire szivárgó, páratlan fertőző erővel
felruházott érzelgőssége, Kisfaludyék nemzeti romantikája, a népdal-utánzás penzuma, Petőfi
nagy leíró verseinek csábító varázsa, családi költészetének közvetlen, meleg hangja és
forradalmas társadalmi élményei, Vörösmarty kozmikus mítosza, a népi hagyomány epikai
feldolgozásának ingere, az Arany előtt divatozó balladák terjengőssége: mind meglelhetők
Tompa verseiben. Tompa irodalmi élményei kimerültek a kortársak teljesítményeinek
utánérzésében, ő maga nagyon keveset adott hozzá: papos feszességet, lírává oldott
prédikációkat, ájtatoskodó hajlamot, monoton bőbeszédűséget, vallásos pátosszal cifrázott
érzelmességét.
Az érzelgősség elöntötte ezt a kort, egyedül Arany János paraszti természete utasította
konokul vissza; Tompa Mihályban is volt egy elem, mely az ájtatoskodó érzelgősséget
visszautasíthatta volna: mély emberi kétségbeesése, melynek gyógyíthatatlan betegsége volt a
szülője. Az emberi kétségbeesés néha vad, keserű, megrázó hangon tört ki belőle, de csak
hellyel-közzel és töredékesen, mert tompa ösztönei és kezdetleges írói tudata nem ismerték
fel, hogy ez a hang az ő igazi hangja. írói bátorságának ösztövér volta sem engedte, hogy ez a
hang a maga nyerseségében kitörjön, inkább fakó emlékeiből és szűkös mindennapi
élményeiből táplálkozott.
 Költészetében és életszemléletében van valami kiirthatatlan vidékiesség, kulturálatlanság,
bosszantó bőbeszédűség, a magányba kényszerült ember hangtani kitörése. Végtelen
szóáradattal kerülgeti életének központi jelentőségű, tragikus élményét, betegségét; az
álszemérem fátylát borítja reá, fennkölt pátosz műelragadtatásába menekül, nem bírja megütni
a tiszta vallomás, a fenntartás nélküli beismerés, a gáttalan ömlés, tehát a nagy líra hangját.
Egyik legtökéletesebb verse az „Erdei lak“ a legszebb magyar költői leírások közé való.
Tompa tájképei különben közismert irodalmi kellékek, szokványos panorámák, ebben a
versében azonban sikerül természetáhítatából „szigetet“, boldog emberi menekvést
teremtenie. A természetáhítatát a patriarkális életérzéssel elegyíti s éppen ez a patriarkális
érzés melegíti át és színezi egyénivé a versminden képét. Akkor volt igazi költő, midőn
teljesen át tudta adni magát a természetnek, a világnak, a „vetések csendes, szűk utcáinak“, de
ritkán volt képes ekkora lírai odaadásra, ragaszkodott az érzelgéshez és a képzelgéshez.1850-
ben írta „Pusztán“ című versét, mely ismét nagy leíró költemény az Alföldről, Petőfi tájáról.
Eredeti alkotás, kemény s konok realizmusa nemcsak a tájat, hanem az Alföld népének
társadalmi sorsát is érezteti; Petőfi leíró és politikai költészetének hagyományát szerencsésen
összeolvasztja ebben a költeményében. Az alföldi táj volt Tompa egyik legnagyobb élménye,
még regéiben is, ha reális alföldi tájról ír, egyszerre telt és élményszerű lesz a hangja. Néhány
versében megkezdte a vidéki élet szatíráját, nem közönséges erővel, de papi volta nem
engedte, hogy „nagyszatírát“ írjon. Kitűnő humora is csak töredékesen jutott felszínre.
Legnagyobb hatást allegóriáival érte el, melyeket a Bach-korszakban írt. Ezekben az
években Tompa valóban a nemzet költőjévé emelkedett, pátosza a nemzeti fájdalom
szolgálatába szegődött, egyéni fájdalma összeolvadt a lesújtott nemzeti test seblázának
gyötrelmeivel. „A gólyához“ írt híres versének Jeremiáshoz fogható keserve valóban
magasrendű megnyilatkozás. Lappangott Tompában egyéni jeremiád is, a végső emberi
meghasonlás üszkös ízű hangja, ez a hang is ebben az időben merészkedett elő leginkább
belőle:

„Elhervad a világ, kidől a büszke cser,

Mélység lesz a tető a tenger fenekén;
Ama törvényt, mely szül, változtat, elseper,
Egykor fénylő bolygók mutatják feketén“.

Az időnként fölzengő mélyhangot azonban nem tudta végigvinni a versben.

Lírájánál is szerencsétlenebbek epikai kísérletei. A történelmi hangot nem bírta, történelmi
légkört nem tudott teremteni, mégis beszélyek és balladák végtelen sorozatát írta. A népmese
és a néprege lirizálásával is megpróbálkozott, de szerencsétlenségére olyan nagy példák
árnyékában kellett zöngenie, mint Arany János. Költészetéből aránylag nagyon keveset lehet
átmenteni a megmaradásba, az átmentett anyag azonban nemes költői megnyilatkozás. Az író
szelíd, megtört, tiszta alakja pedig szinte méltóbb a megörökítésre, mint költészete.

Ipolyi Arnold
(1823-1886)

„De mire még ennél is inkább akarnám olvasóim s az egész magyar közönség figyelmét
felhívni, az kitűnőleg a nép élő emlékei, a rege, monda, mese, szokások, babona, előítéletek,
különös népkifejezések, tájszólás, közmondás, helynevek, stb. erélyes s kiterjedő gyűjtése s
feljegyzése volna a továbbira, mi valamint egyesek erejét felülmúlja, úgy csak számosak
folytonos s messze a nép benső rétegeibe ható figyelme és vizsgálata által létesíthető egyedül.
Csak a kevésből is mi eddig egyesek által különféle irányban történt s miről örömmel
számolok a kútfőkben, látható e munkálat átolvasásánál, hogy azok, ha nem alap, úgy
bizonyára a legerősb ékkövek, melyek egész mythológiai maradványunk épületromjai
legbecsesb anyagát képezik s hogy csak egyedül általuk s nélkülük aligha vagyunk jogosítva
bővebb, sőt újabb eredmények várására“. A „Magyar Mythológia“ előszavában, 1854-ben írja
ezt Ipolyi Arnold püspök, tehát a lesújtott nemzetnek pontosan megjelölte a szellemi bástya
építési módját és több évtizedre szóló szellemi munkatervet adott. Ipolyi célkitűzéseit többen
vállalták, de szellemi közvélemény sohasem sorakozott mögéjük; Ipolyit pedig a kritika
teljesen elkedvtelenítette művének folytatásától. Ipolyi szándékainak csődjében már a
kiegyezés korszakát annyira jellemző álmagyar szellem diadala nyilvánul meg. Ipolyi Arnold
szerény tudós volt, művét mitológiai adathalmaznak tartotta: „Már eleve figyelmeztetem az
olvasót, hogy ne várjon sokkal többet: egy összefüggőleg s lehetségig megalapítva szakonkint
összeállított magyar mithológiai adathalmaznál“. Pedig módszere magasrendű volt, a
tényleges anyagra és a tényleges adathalmaz átéléséből fakadó egyszerű, tiszta intuícióra
építette művét: „Ennélfogva szinte különösen tartózkodtam, ahol csak elkerülhettem, a
mithológiai resultatumok, philosophemák alkalmazásától...s a lehető legegyszerűbb
világnézetekből kísértem meg a magyarázatot s ekképp inkább az egyszerű természeti
elementáris, mintsem a mesterkéltebb astralis, kalendáriomi, vagy még elvontabb erkölcsi
eszme személyesítések képletében keresem az értelmet“. Ipolyi a magyar mítosz eredeti,
hamisítatlan szellemét ásta ki, mérhetetlenül gazdag anyagot gyűjtött, de nem veszett bele az
adathalmazba, hanem rendszert épített belőle.
Ipolyi püspök sem kerülte el a XIX-ik század első felében felbuzgott s múltunk fátylait
lebbentő közlelkesedés hatását, de a hatás igen egészséges irányban érvényesült nála: színes
történelmi álmok szövögetése helyett a pogánymagyarság igazolásához fogott. Kibányászta a
mélyből a pogányságot, melyből egykor a kereszténység annyi éltetőnedvet szívott magába és
annyi nagyszerű elemet alakított át a saját képére s hasonlatosságára. Ipolyi annál erősebbnek
vélte a magyar katolicizmust, mennél mélyebbről merít, minél szélesebb alapokra építkezik.
A XIX-ik század első fele alkalmas volt arra, hogy ilyen szellemi szálfák nőhessenek, a
század végén azonban a hasonló céloktól hevülő Kálmány Lajosnak már „garabonciássá“
kellett süllyednie. Mint minden intézményünkbe, a katolicizmusba is beférkőztek ösztönös és
öntudatos idegenek, akik látszólag a katolicizmus érdekében becsülték le az eredeti, a pogány
magyarságot, irtották minden emlékét és elátkozták újra fölmerülő, tehát halhatatlan elemeit,
még fennmaradt dalai ellen is hadjáratot vezettek. Távolról sem a katolicizmusnak volt
szüksége erre a hadjáratra, hanem a szóban forgó idegen elemek tiltakoztak a valódi
magyarság előretörése és ősélményeinek érvényesülése ellen. Pázmány hívőségébe nyugodtan
belefért a XVI-ik században felszabadult ómagyar-protestáns temperamentum s Ipolyi még
ezer és ezer gyökérből táplálkozó magyar katolicizmusról tudott, mely eléggé erős ahhoz,
hogy az emberi mélységet minden tárnájával magába foglalja és a maga nagyvonalú
rendszerébe illessze. Törekvését a század második felében két ellenség böcsmérelte:
kezdetleges agyvelők szűk racionalizmusa és idegenek álszenteskedésbe csomagolt rettegése
az eredeti magyarság előretörésétől.
Ipolyi Arnold páratlan gyűjtő volt: a magyar irodalom, történelem és a néplélek minden
mitológiai jelentőségű elemét fölszedte, összehasonlította az európai és ázsiai népek
mítoszával, történelmi és lélektani magyarázatukba fogott, a fogalmak és a szavak eredetét
fejtegette. Tudományos fejtegetései a kor színvonalán állanak és alapos bírálatra szorulnak,
bár sok esetben igen helyes nyomra vezette kitűnő intuíciója. Műve tele van nagyszerű
nyomokkal és zömök alapkövekkel, melyekre építeni kellett volna, munkáján azóta
szüntelenül és nemzedékeknek kellett volna munkálkodniuk, de hagyták, hogy gonosz hír,
lebecsülés és feledés pora lepje be. Néprajzunk is gyanúsan hallgatott róla, amint Kálmány
Lajost is még életében elfeledte.
Ipolyi a szabadságharc után a néphagyomány döntő fontosságára hívta fel a magyarság
figyelmét, olyan odaadással fordult a néplélekhez, mint egykor Petőfi és a fiatal Arany János.
Törekvésében volt valami a XVI-ik századszellemi hősiességéből: 1849-ben elbukott a
nemzeti ügy, letörték a magyar dinamizmust, véle együtt a népi gondolatot is, a tudós püspök
azonban ezek után éppen a néplélekre akarta alapozni a magyar szellem tudományát, mai
szóval a hungarológiát. Úgy cselekedett, mint a XVI. század prédikátor írói, akik Dózsa
bukása után lírájukba mentették a nép igazát.
Ipolyi művének azok a részei a legértékesebbek, melyekben az ó-hit maradványait közli; a
hozzájuk fűzött tudományos megállapítások is csaknem minden esetben helytállók. Abból
indul ki, hogy a vallás legősibb foka egyszerű és tiszta volt. A magyar fajtát kezdettől
bizonyos vallási egykedvűség jellemzi, éppen ezért, miután az őshazát elhagyta, a
legkülönbözőbb vallásos áramlatok nyitott kapura találtak nála, befogadta őket anélkül, hogy
bármelyiknek fanatikusává szegődött volna. Ipolyi jó nyomokon jár, midőn elsősorban
buddhista és mohamedán hatások felé tapogatózik. Abban is igazolta a későbbi tudományos
kutatás, hogy őseinknél a történelem vallássá nőtt, a hős emberfeletti régióba emelkedett, az
eposz, a hősi ének tehát — mint később Jakubovich is megállapította — összefolyt a
mítosszal. Ipolyi a vallásnak a történelemmel való azonosodásában keresi az idegenek
gyűlöletének az okát, tehát a közösség misztikus összetartozandóságának tudatát.
„Szerteágazó létképnek“, bonyolult, gazdag szövevénynek tartotta a pogányságot és életkorát
jóval hosszabbra nyújtotta, mint a század második felének hivatalos tudósai. A nép a
pogányságnak, ha nem is a formáját, de a tartalmát sokáig megőrizte; a később beolvadó
keleti népcsoportok, így a besenyők, jászok és kunok is szították a hamvadó pogány parazsat;
a magyar „ellenzék“ előretörésében ezért volt mindig bizonyos pogány jelleg.
Jakubovich Emil legújabb megállapításai igazolták Ipolyinak azt a feltevését, hogy őseink
hittek a hősök istenülésében, — a hős isten közelébe lépett, az istenség részévé, elemévé
lényegült s ekként istenünk nemcsak nagy gerjesztő volt, aki minden dolgok születését
elősegíti, hanem „befogadó“ is; a válogatottaknak, a közösség legragyogóbb szellemeinek, a
hősi és áldozatos életűeknek atyja. Ipolyi észrevette, hogy a Toldi-mondában az ősi
hőskultusznak csillámlása él és a Toldi eredeti népmonda, melyet Ilosvai sem tudott teljesen
elrontani. Azt is helyesen állapította meg, hogy a régi pogány-magyar hős keresztény
átszellemülése a históriás ének Kádár vitézében történt meg.
Az ősi istenfogalomban Ipolyi a „létező levőt“, az egyet, az őst keresi; az „isten“ szóban is
az „ős“-nek a nevét sejti. Gyönyörű ősi magyar jelzőket függeszt istenfogalmunkhoz,
valósággal pogány litániát mond: tevékeny, gerjesztő, teremtő, gyarapító, élő, lévő, dagasztó,
szerelmetes, boldog, úr, örök, bölcs és öreg; szép ősz hajú és szakállú: mint a vogulok hiszik
és Arany János ábrázolja.
A vándorló magyarság Ipolyi hite szerint kapcsolatba jutott az ótestamentummal, átvette és
saját használatára alakította az ószövetségi küldetés hitét. A kapcsolat, szerinte, könnyű volt,
mert az ősmagyarok is egyisten-hívők voltak, — talán igaza van Ipolyinak abban is, hogy
ősvallásunkban a sokisten hitének helyét démonok, vagy pedig fölötte erős természettisztelet
foglalta el. — Az ószövetségi sorssal való azonosságunk tudata különben a XVI-ik században
gyúlt ki ismét; a prédikátorírók kereső, tévelygő, „pusztában bolyongó“ népnek (Ady:
„eltévedt lovasoknak“) tartottak bennünket. Első zsoltárfordítóink az ószövetségi zsoltárokból
magyar éneket teremtettek, az Ószövetséget átihlették saját képünkre és hasonlatosságunkra.
A protestantizmus azonban bizonyos mértékben fölszabadította az ómagyar szellemet és
hangot is (mint már említettük, ezt cselekedte csaknem valamennyi nagy szellemi-ellenzéki
mozgalmunk), lehetséges, hogy a magyar ószövetségi tudat is a pogány lélek ismét
megmozduló mély tárnáiból szakadt fel. Ipolyi úgy véli, hogy a nemzeti Isten határozottabb
fogalma, Magyarországnak, mint az ígéret földjének tudata, a nép isteni vezéreltetésének hite
és a theokratikus papkormányzat nyomai (főként a székelyek múltjában bukkanunk
theokráciára s a székelység ragaszkodása az ószövetséghez közismert) mind az ószövetségi
szellem régi felszívására vallanak. Ipolyi vélekedése szerint valószínűleg kazár földön
ismertük meg és tettük magunkévá az Ószövetséget.
Ipolyi nagy jelentőséget tulajdonított a népszokásoknak. Észrevette, hogy hitünk ősképei
elmosódtak, de emlékük még igen sokáig ébren maradt és alakító erőként tovább élt a
népszokásokban és a babonákban. Megmaradt tűzszertartásaink elkopott emlékeiből
visszateremtette a régi tűzimádás körvonalait. Szent Iván éjjelén tartották a tűzünnepet, Ipolyi
a szertartás szövegét is feljegyezte, a szövegben sajátságosan elegyednek: a bájolás, a népdal,
Magyar Ilonának, Boldogasszony utódjának, a „selyem sárhajú asszonynak“ világot átölelő
mítosza és ősi kozmogóniai regék csapadéka. A tűz a tisztulás ősi eleme; a tűzszertartásban
igazulás, tisztulás, bűntől és kórtól való menekvés hite élt. A tűzszertartásnak, tehát az őselem
tiszteletének folytatása a „három tisztesség“: a született gyermek mellett, míg megkeresztelik,
gyertyát kell égetni; a házasságnál a kérők a jövendő arától tüzet és vizet kérnek; a halottat
pedig elégetik, — mindhárom „tisztesség“ a babona szerint tisztulást eredményez. De az
elemek tiszteletére vall a kutak, források, folyamok tisztelete is. Ipolyi úgy tudja, hogy
Dunántúl még „kupai kutat“ is tisztel a nép. A gesták is a vizek tiszteletéről, a vízbe, a víz
mellé, tehát a tisztító elem közelében történő temetkezésről számolnak be. Ipolyi érvei
teljesen meggyőznek bennünket arról, hogy az ősvallásban az elemek tisztelete nagyon fejlett
volt. Legtovább azonban a föld vallásos tisztelete élt. Ipolyi többek között a közmondást
idézi: „A föld anya, a víz mostoha“, — ő még nem ismerte Bornemisza Péter pogány
imádságát a „föld édesanyához“, de hasonló kecskeméti könyörgést jegyzett fel: akinek torka
fáj, térdepeljen le a földre és egymásután háromszor mondja: „édesanyám föld, neked
mondom, torkom fáj“ és annyiszor csókolja meg a földet, azután térdepelve még egy
„miatyánkat mondjon“; a kecskeméti könyörgésben éppen úgy összeolvad a kereszténység a
pogánysággal, mint Bornemisza imádságaiban. Ipolyi a földről, „mint édesanyáról való
pogány képzetről“ beszél igen helyesen; az ég az istené volt és az istenülő hősöké, a föld az
emberé, mindenkinek végső otthona, a kicsinyeké, a vergődőké is és csak meg kellett
csókolni, máris gyógyított. A termékeny, adakozó, tápláló, gondviselő, gyógyító és mindenkit
magába fogadó föld kultuszában mindenesetre az ősanyának, pogány istenasszonynak nyomát
kell keresnünk.
A lidércben az ősmadár örökségét szemlélte Ipolyi, a „turuli incubus madár“ módosult,
elváltozott alakját. A Turultól származtatta magát a fejedelmi család s a büszke madár utódja
a lidérc, mert az ősi mítosz a népi hiedelmek világában többnyire eltorzult. Az ősi vallás
lényegét kiirtotta a kereszténység s ezért a népi lélekben csak elváltozott alakjai őriződtek
meg; az ősi hit maradványait torzítás alá kellett rejtenünk, hogy tovább élhessenek. A népi
varázslat és kuruzslás is az ősvallás maradékát őrzi: istenek meg nem értett tulajdonságait,
egykori szent dolgok, tárgyak, eszközök, cselekvények emlékét, szavakat, melyeknek kimúlt
vallásos értelmük és gyakorlatuk. A nép mégis megőrizte ezeket az elemeket, átadta
utódainak, az utódok egyre kevésbé értették jelentőségüket és „eltorzították“ őket. A hódító
kereszténység a pogány vallást a gonosz szellem művének hirdette, ezért tapadt nem egy
megmaradt eleme a boszorkánysághoz és a „gonosz boszorkányhoz“. Az ősi vallási
elemekhez társult a tőlük való keresztény röttenés, mely eltorzította a régi hitet anélkül, hogy
végképpen ki tudta volna irtani: a néplélek az eltorzult maradékhoz is híven ragaszkodott. A
boszorkány tulajdonképpen a pogány bűvös asszony eltorzulása. A kereszténység még
továbbment: előtérbe állította az ördögöt és reá ruházta az ősvallás elemeit, azért foglal el
olyan fontos helyet az ördög a népköltészetben.
Ipolyi észrevette, hogy a boszorkány minden rútsága mellett tündéri képességekkel
rendelkezik, tehát az ősvallás fényéből is örökölt valamit. A táltos a régi papi ihlet nyomait
őrizte meg. A garabonciások a régi hit elűzött papjainak üldözött, tehát csavargó, ágrólszakadt
utódai. Ipolyi megrajzolja a táltos és a garabonciás között lévő különbséget: „Amaz tanulás
által lesz azzá, saját akaratából s ösztönéből ... a táltos pedig úgy születik, maga se tehet róla,
már a planéta, melyben született, hozza azt magával“. Igen érdekes, hogy a
„garabonciásokhoz“ szociális vonások is fűződnek: „a szolgáit nyomorgató gazda házát
elpusztítják, az asztagból a búzát kiszedik, stb., másképp is ily segéd-szellemekként jőnek
meg, megsegítve a szegényt, megtorolva a zsarlón“. Ezek a vonások talán a laikus vallásosság
társadalmi hatásának köszönhetők?
Ipolyi átfogó képet rajzolt az ősmagyarság szelleméről és életéről, vissza tudta teremteni az
ó-időt, a XlX-ik század második felének porban csúszó pozitivista okoskodása helyett valódi
alkotóihlet élt benne. Népköltészetünk és általában a népi lélek vallásos-misztikus
megnyilatkozásaiból mérhetetlen tárházat rakott meg. Igen szerencsésen a lényeget ragadta ki
mindig a gyűjtött anyagból; de fölmerül a kérdés, hogy miképpen jutott ilyen gazdag
anyaghoz? Nyilván száz esztendővel ezelőtt a néplélek bomlása még nem indult meg és mint
a gazdag forrásvidéken: csak ujját kellett bedugni a néplélek „talajába“ és máris bugyogott a
forrás.
A XIX. század második felének pozitivista és racionalista elméi előtt megfejthetetlen
rejtély volt, hogy a katolikus pap miért lett a pogány-magyar lélek sáfára? Ipolyit éppen
mélyen átérzett katolicizmusa vitte a pogány magyarsághoz. A középkori katolicizmus
felnyitotta az emberi lélek zsilipjeit, megrázta mélységeit, nem félt a humánus áradástól:
magába fogadta és mérhetetlenül meggazdagodott általa. A katolicizmus ekkor élt emberi
jelentőségének csúcspontjára, A XIX-ik század második felének pozitivista és racionalista
elemek azonban a katolicizmust is „racionalizálták“; nem értették, hogy Ipolyi a szó
legmélyebb értelmében volt katolikus, midőn a pogány magyar miszticizmus örökségét
felszínre hozta és a magyar szellem humuszának szánta.
A „Magyar Mythológiát“ Csengery Antal támadta meg igaztalan és rendkívül éles
modorban. Csengery az „ügyvéd, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Magyar Föld-
hitelintézet igazgatója“. Ipolyit megrendítette a támadás, úgy érezte, hogy új korszellem
könyörtelen hengere dübörög feléje és könyvének megmaradt példányait elégette. Ez az
önkéntes könyvmáglya éppen úgy hozzátartozik a „magyar földindulás“ tragikumához, mint
Petőfi halála és Teleki László öngyilkossága. Magyar szellemi magatartás és munkaterv égett
el ezen a máglyán; hiányát nemzedékek szenvedték, a félben maradt munkát pedig azóta sem
tudtuk teljesíteni.

Madách Imre
(1823—1864)

Madách Imre Alsó-Sztregován, Nógrád megyében született; felvidéki. Midőn felvidéki

voltát hangsúlyozom, nem kívánom a táji jelleget eltúlozni. Nem értek egyet azzal az
irodalomtörténeti felfogással, mely tájak szerint osztályozza az írókat; a táj csupán egy
tényező a sok közül, melyek az író világképét létrehozzák. Jelentősége néha lényeges, néha
mellékes; Madáchnál, úgy érzem, lényeges szerepet vitt. A felvidéki lélek némiképpen mindig
bizonytalan; pólusok közt hányódik. Hiába szorult Felvidék hegyei közé, egy időre csaknem
az egész magyar királyság, állandó szellemi gyújtópontja nem született. Folyói dél felé
sietnek, völgyei dél felé nyílnak, tekintete mindig Magyarország középpontját kereste;
sohasem tudott annyira a saját lábán állani, mint Erdély. Fajták népesítik be, tele van fajták
határmesgyéjén bolyongó emberekkel, mindenki több nyelvet beszél, szellemei mindig
hajlamosak voltak bizonyos internacionalizmusra, a nyugati kultúráért és életformáért
rajongtak, de szeszélyes ugrással olykor a magyar mélyek leghívebb búvárai lettek. Nyugati
internacionalizmusuk néha forradalmi merészséggel a kelet-közép-európai öntudat vallásába
csapott át. Meglepetéseket tartogat a felvidéki ember tarsolyában; életünk ellentéteit, viharos
ellentmondásait példázza. Madách Imre úgy ragadt meg a köztudatban, mint „Az ember
tragédiájának“ költője, holott már bölcsője mellett két géniusz állott; ravatala mellett is ott
vigyázott mind a kettő. „Az ember tragédiája“, a vaskos kőszikla azonban eltakarja a karcsú
élőfát, a „Civilizátort“, holott mindkettő lényeges mű nemcsak Madách termésében, hanem
szellemünk történetében is.
„A civilizátor”-ban a kelet-európai géniusz jelentkezik. „Komédia Arisztofanész
modorában“ — módja róla szerzője. 1859-ben írta „A civilizátor”-t, ugyanebben az
esztendőben fogott neki „Az ember tragédiájá”-nak, melyben a nyugat-európai géniusz
testesül meg. Madáchban próbált kiengesztelődni a két géniusz; egy időben, egymás mellett
jelentkeztek, de a kiengesztelődés nem sikerült.
„A civilizátor“ Széchenyi „Nagy Szatírájának“ rokona, de míg Széchenyi műve
rakoncátlan, partokat nem ismerő folyam, Madáché annál higgadtabb és kiegyensúlyozottabb
műalkotás. Széchenyi „Nagy Szatírája“ csupán a Bach-korszakot szedi szét; Madách
szembeállítja véle az eredeti magyar életformának és emberségességnek világképét,
géniuszunk egyszerű, tiszta fényét.
Madách a magyar géniuszt a népben kereste. Előtte évtizedeken keresztül irodalmi
program volt a nép: szánalom, szeretet és lelkesedés tárgya, fölszedték és megbecsülték
szellemének külsőségeit, — Madáchnál azonban ez a nép mint elsőrangú társadalmi tényező
jelentkezik. Madách tárja fel először a népi lélek nemzetalkotó képességeit, A „konzervatív“
szó új értelmet kap Madáchnál, művében a „konzervatív“ paraszt jelentkezik: a fajta
lényegének, eredeti életformájának és életbölcsességének őrizője. A népi hűségnek és
ragaszkodásnak nemzetet fenntartó értékét ő fejezi ki először. Évtizedeken keresztül tartott a
magyar szellem tűzijátéka, az uralkodó osztályok háborgó helyet-keresése, szétosztódása és
küszködése új egységért. A gyönyörű és sokszor megrendítő kísérletek után egyetlen
bizonyosság maradt: a nép állandósága, lelkéhez, tehát lelkünkhöz fűződő hűsége. Ezt a tényt
egyedül Madách vette észre, műve ezért egyedül áll optimizmusával, fölényével, magabiztos
nyugalmával. Gyengébb szövésű írók ebben az időben a romok felett keseregtek, Madách jó
hírt hozott a népi „televényről“, melyet nem lehet sem lerombolni, sem pedig
megsemmisíteni.
„A civilizátor“ István gazdájában a magyar néplélek döntő vonásai jelentkeznek: humor,
természetesség, az élet valóságához ragaszkodó észjárás, az ember lényeges vonásaira épített
egyszerű életszervezethez való ragaszkodás, velős beszéd és gondolkodás. A mesterkélt
elvontság mögött csúfságot, hamisságot, gonosz szándékot keres. A nyílt és szabad emberi
megnyilatkozás híve, lelke tágas és sima, mint a puszta, nem tűr gátakat. Nagyvonalú
kozmikus életérzés ösztönös hívője, ezért lelkének és szellemének minden mozzanatát érzéki
képpel fejezi ki, a virágba borult és gyümölccsé érett fogalmak barátja. Megőrizte keleti
vonásainkat, nem tékozolta el történelmi örökségét. Bizalmatlanságának köszönheti, hogy
nem lett a feléje áradó európai áramlatok függvénye, nem adta fel mindenét az európai
idomulás kedvéért. De bizalmatlansága nem volt korlátoltan konok; folyton kételkedve és
óvatosan ugyan, de mégis fölszívta lelki hajszálerein keresztül Európát. Így keletkezett
sajátságos kelet-közép-európai géniuszunk, ezt a géniuszt Madách Imre fejezte ki elsőnek.
Az öntudatot, a törhetetlen emberi önérzetet, az önkormányzathoz való ragaszkodásunkat
új fogalommal jelöli Madách: „önemberséggel“. Az „önemberség“: a szabad emberi teljesség
sugárzása az életre, ha kell: az élettel szemben. Az „önemberség“ értelmében legyen minden
ember önálló, teljes és önmagában harmonikus kis világ és a harmonikus kis világok
magasabb egysége, harmóniája alkossa az igazi rendet. A közel-nyugati ember
megállíthatatlan differenciálódása, Madách hite szerint, nem fejlesztette, hanem szétbontotta
az emberi szellemet, töredék-lelkeket hozott lére.
Madách megtagadta a „keresztény-germán kultúrközösséghez“ fűződő „eszmeláncunkat“
is, — mintha Adyt hallanók: „Mi másoknál messzebbről jöttünk“. Madách tagadta azoknak az
eszmerendszereknek és tanoknak létjogosultságát, melyek ráfeküsznek az emberi szabadságra
és elnyomják, mint az árnyék a növényt. Olyan életrendszert kívánt, „melyben igen kevés van,
ami nem szabad“. Rettegett a „tömegeknek szemtelenségétől“, a szabadság paródiájától, a
kevés törvény egyik legfontosabbikának az emberi minőség föltétlen tiszteletét tartotta. A
bürokratikus rendnél, a gomba módra szaporodó és aprólékos bőségű törvényeknél többre
becsülte a kelet-európai magyar géniusz egyszerűségét, mely nem szakadt el a létezés
természetes gyökereitől, éppen ezért várni tud, bírja az időt, van miből „táplálkoznia“. Ereje
és értelme tartásában nyilatkozik meg, természetes mozdulataiban, nincsen feltétlen szüksége
hosszas és bonyolult intellektuális körülírásra.
Madách látta a papiros egyre inkább szörnyeteggé növekvő hatalmát, a „Nagy
Nyilvántartást“, a bürokrácia korlátoltságát és pusztítását. Előre félt a túlkormányzás
nyavalyájától, — önkormányzatot akart, hogy legyen kedve élni és megnőni az embernek.
Nemcsak a Bach-korszakban jelentkező veszedelmet ábrázolta kitűnő, Arany János legjobb
műveire emlékeztető groteszk képekkel, hanem a kelet-európai világképet is kifejezte a népi
észjárás és a népi beszéd egyszerűségével. Néha áttüzesedik a hangja, mint a paraszt-
forradalmároké, a legmagasabb rendű állam-politikai vitát is mindvégig népi módon, a népi
szellem eredeti eszközeivel fejezi ki; műve ezért is páratlan a magyar irodalomban.
Aristophanes bátorította Madáchot, megtanulta, hogy miként építhető fel a köznyelv
forgácsaiból, szólásaiból és megállapításaiból a természetes ember tiltakozása a mesterkélt
társadalmi szervezetek kalodái ellen.
„Az ember tragédiájá“-ban mástermészetű géniusz bontakozik ki. Ez a dráma az
„Untergang des Abendlandes“ árnyékának előrevetítése, a nyugati ember pesszimizmusának,
kételyének és főként elfáradásának történelmi távlata. A nyugati hatás sokféle úton és módon
jelentkezett irodalmunkban és meghamisítjuk szellemünk történetét, ha csupán egyetlen
vonatkozásában vizsgáljuk. Állandóan található nálunk egy alacsonysági érzésben szenvedő
réteg, mely kultúránk egyetlen ihletőjének Nyugatot tartja, nemcsak minden friss nyugati
áramlatot, hanem minden új nyugati művet is egykettőre magyar nyelvű műre vált, de egy
szűklátókörű réteg sem hiányzik, mely azért követeli a Nyugattól való teljes elszakadást, hogy
a saját műveletlenségét igazolja. Madách nem járt ilyen sekély utakon. „A civilizátor“-ban,
mint láttuk, még soha sem tapasztalt tisztasággal lobbantotta fel kelet-európai géniuszunkat,
„Az ember tragédiájáéban pedig jövőbe mutató emlékművet alkotott arról, hogy mit végez a
kelet-európai emberben a nyugati géniusz fenntartásnélküli befogadása.
Az „Untergang des Abendlandes“-nek, a nyugati kultúra bukásáról szóló és Európát
végiggondolkoztató műnek Spengler a szerzője, de Spenglert csupán egy hosszabb idő óta
kísértő érzés és tudat kifejezőjének tekinthetjük; az elöregedés réme régóta kísért és Spengler
német fővel s szívvel természetesen rendszert épített belőle. Madách ezt a „rémet“ vetítette
drámává. „Az ember tragédiájáénak pesszimizmusát a Bach-korszak levert hangulatával és
Madách egyéni meghasonlottságával szokták magyarázni; a magyarázat azonban nem
kielégítő. „A civilizátor“ éppen Madáchnak a magyarságba és Kelet-Európába vetett hitéről és
költői világának kikezdhetetlen egészségéről tanúskodik. Az ember tragédiájáéban Madách
azt fejezi ki, ami Nyugatról, elsősorban pedig a közei-nyugati kultúra mezőiről áramlott
felénk, a „másik“ géniuszt; ez a géniusz készteti pesszimizmusba, lemondásba, életunt
letörésbe a magyart, nem pedig keleti természete. Madách éppen a magyarság keleti
természetében fedezte fel a folyton megújhodó, beláthatatlan tartalékokkal rendelkező
életerőt, de Nyugatról, helyesebben Közel-Nyugatról csak borút szívott magába, az
„Untergang des Abendlandes“ baljós sejtelmeit.
.,Az ember tragédiájáéban elindul az emberiség keletről, Egyiptomból és vonul Nyugat felé
egészen Albionig, társadalmi kérdéseit nem tudja megoldani és lelki békét sem bír alapítani, a
tömegek megbízhatatlan hordák maradnak, a hősi hivatást vállaló ember, az „ecce homo“,
pedig a történelem minden szakaszában vereséget szenved. Madách költeménye ezt a baljós
hullámzást ábrázolja, helyenként elsőrangú körképet nyújt, de tömérdek bölcselkedést sző
művébe, olykor tankölteménnyé laposodik. Erőfeszítése minden tiszteletet megérdemel, műve
mint látványosság és mint bölcselkedő tanköltemény egyaránt kiemelkedő alkotás, de
hiányzik belőle „A civilizátor“ természetes ömlése, önkéntes ihlete.
„Az ember tragédiájáéban három lényeges elemet fedezhetünk fel, az első a mitológiai.
Madách művének elejére és végére odaillesztette a keresztény mitológiát, valószínűleg így
akarta művének nihilizmusát enyhíteni, feloldhatatlan kétségbeesését takargatni. Megtartotta a
keresztény hitet végső vigasznak, de a földi téreket átengedte Lucifernek, ki olthatatlan fausti
vágyakat és ábrándokat olt az emberbe. A másik elem: a történelmi betétek sorozata. Lucifer
Ádám kívánságára álmot bocsájt reája, végigvezeti az emberiség történetén. A „szemle“
kiábrándító. Ámde Madách távolról sem „az emberiség“ történetét ábrázolja, hanem a végső
meghasonlásba és dekadenciába hanyatló fausti emberét: egy sajátságos géniuszét. A
korszakokat Madách egyetlen szűk résen keresztül szemléli; a történelem háborgó vizéből
csak a fausti lélek csalódásának roncsait halássza ki. A nyugati ember túlizgatott,
fáradhatatlanul kutató, új és új életterületek felé törekvő, de gyorsan meghasonló fausti lázát
és lázának kihűlését örökíti meg „Az ember tragédiája“.
„Az ember tragédiája“ történelmi körképeinek arányai nagyszerűnek tetszenek és bizonyos
mértékben azok is, de valamennyi képben ugyanolyan kételynek, meghasonlásnak,
pesszimizmusnak íveit fedezhetjük fel. Madách nem értette meg a korokat, nem mélyedt az
emberiség valódi történetébe, de nem is törekedett erre. Azt fejezte ki, hogy a XIX-ik
századba ért fausti ember és fausti géniusz milyen reménytelennek látja az emberiség sorsát.
A XIX-ik század nyugati emberében végképpen elfonnyadt a mitológia, a misztikum, a
hitvallás. Hidegen mérlegelt; a magára maradt ráció kereteibe próbálta gyömöszölni az emberi
életet és sorsot. Nyugtalan kételye öncélúvá vált; természetes tehát, hogy kétségbeejtő
mérleghez jutott. A mérleg pedig arra késztette a szellemet, hogy sivár pesszimizmusba,vagy
narkotikumok bűvös barlangjába meneküljön; Madách az előbbit, számos kiemelkedő szellem
pedig az utóbbit választotta. Ennek a meghasonlott nyugat-európai géniusznak kisugárzását
magyar földön Madách Imre szívta magába legerősebben.
„Az ember tragédiája“ egy felénk áradó nyugati hatásnak tökéletes irodalmi megtestesítője.
Ez a hatás más elemekkel elegyedve kitűnő kovász lehet, de így, egyeduralomban: az emberi
kétségbeesés óriási torzója, emlékműve. A költemény végére tett vigasztaló szózat mit sem
von le mondanivalójából, mert nem a mű szerves része, csak azért került oda, mert Madách
nem merte a maga nihilizmusát gátlások nélkül kifejezni. „Az ember tragédiájának“ harmadik
eleme: Madách rejtett, de itt-ott merészen előbuggyanó tragikus lírája. Egyéni sorsa
vigasztalan volt, de szelleme csodálatosan megnyugodott, midőn a népi mélységbe merült.
Ismerte a közösséggel való azonosulás határtalan örömét, „A civilizátor“ ennek az örömnek a
gyümölcse. De ha Madách magára maradt, előbújtak egyéni életének rémei és szörnyei,
készítették a szállást a másik géniusznak.
Pólusokat összebékéltető szintézis teremtésére nem volt reménye Madách Imrének. A két
géniusz engesztelhetetlen arccal állott koporsója mellett.

Vas Gereben
(1823—1868)

A dunántúli ispán fia, családi nevén Radákovics József, Tolnai Lajosnak indult; érdekes,
hogy Tolnai édesapja is hasonló hivatalt töltött be ugyancsak Dunántúl. A szabadságharc előtt
Vas Gereben harcos írónak készült, akinek kése élesen vág a társadalom húsába és minden
megnyilatkozása vihart teremt. Mintha tudatosan izgatni szerette volna a magyar vidéket, ahol
élt, hogy térüljön ki nyugalmából, mutassa meg magát, fedje föl a titkait, egyszóval:
szolgáltasson irodalmi anyagot. A szabadságharcban néplapot szerkesztett, utána pedig itthon
bujdosott. Nem vonta meg magát egy zugban, mint Jókai Mór, hanem kúriáról-kúriára
vándorolt, mint műveiben. Később jelentkezett a hatóságnál, fogságba került. Kiszabadulása
után gyors egymásutánban jelentek meg művei, de ezek a könyvek már nem mondhatók
Tolnai Lajos őseinek. A Bach-korszak Vas Gereben lelkének szelídebb felét kényszerítette
föl: hagyományt építgetett, meleg almot készített a megpróbált magyaroknak. Mindaz, ami
ellen a szabadságharcban küzdött, egyszerre értéket nyert, mert idegen siserahad zúdult az
országra. A szúette gerendában a gerendát, az otromba kőben a követ kellett látnunk és
értékelnünk. A hagyományt dicsfénybe kellett borítanunk, a magyar kedély földalatti forrásait
föl kellett szabadítanunk, így bírtuk a zord időt. Egy-egy ízes, kemény, dacos, vagy kedélyes
magyar figura felvonultatása, az eredeti magyar légkör éreztetése cselekedetnek számított.
Vas Gereben ezeknek a feladatoknak a betöltésére volt a legalkalmasabb. Művei nagy
állóvízként hatnak. Olykor beláthatatlan tónak véljük, néha csak terjedelmes vadvíznek, de
mindig úgy érezzük, hogy kitűnő humusz várakozik alatta. Vas Gerebennek egyetlen
dimenziója volt: a szélesség; regényei szétfolynak, mint a kiömlő víz a síkságon. Felszíne
nyugodt; tisztán de laposan tükröz.
Vas Gereben hajdani forradalmársága pillanatnyi mámor volt. A korszellem magával
ragadta, de valójában a Parlag fia volt, akkor jött el az ő órája, midőn a Parlag értékeiről
kellett bizonyságot tennünk a Bach-korszak újítóival és újításaival szemben. Akár Gvadányi:
ő is a „régi jó idők“ ábrázolásával ért el hatást. Abban is hasonlít Gvadányihoz, hogy lassan
ballagott, tempós bőbeszédűséggel mesélt, hosszasan elidőzött figurái mellett. Gvadányi
azonban csak két eredeti figurát teremtett, Vas Gereben műveiben pedig a magyar figurák
kimeríthetetlen tárházát találjuk. Aki kezébe kerül, rögtön jellegzetes alakká válik és az is
marad, míg regényes bonyodalmakba nem keveri őt az író. Vas Gereben „regényt“, eseményt,
bonyodalmas mesét nem tudott teremteni, hibája azonban természetes hibának tekinthető: a
magyar élet a nagy zajlás esztendeit leszámítva, állóvízhez hasonlított. A Kisfaludyak vidéki
drámáinak bonyodalmai is kimerülnek a házasság-szerzésben. A fiatal Jókai a vadromantika
plántáit ültette Kecskemét nyugalmas pusztáira. Jósika a történelembe kalandozott, arra
ugyanis mindent rá lehetett fogni. Vas Gereben rózsaszínű szerelmi pamuttal kötözgette
egymáshoz figuráit és történelmi betétekkel frissítette műveit. Ha már nagyon ellaposodott a
történet, lepottyant az égből egy bájdús leányka, vagy hipp-hopp: ugorjunk csak a vármegye
székibe, vagy Pestre, esetleg: a pozsonyi országgyűlésre.
Vas Gereben az anekdotázó magyar irodalmi megnyilatkozása. Az anekdota a Parlag
költészete; az anekdota pótolta a Parlagon az irodalmat, a tudományt, — bölcselkedése
megnyugtatta a kedélyeket; bátorságot és kedvet adott az élet és a szellem mozgalmasságának
lenézésére, megvetésére. Az anekdota értékeket is őrzött: kezdetleges, de szilárd belső
egyensúlyt, várakozni tudó nyugalmat, zajtalan, de kemény ellenállóerőt. Megőrizte a magyar
humort és az irónia iskolája volt. Vas Gereben örökölte a magyar anekdotakincset. A
közvélemény ugyan Mikszáth Kálmánt tartja az örökösnek, Mikszáth azonban mélyebb és
gazdagabb tehetség volt, az anekdota csak íz nála; Vas Gereben regényeket szőtt
anekdotákból: mint a karosszékbe belehelyezkedett a vidéki, úri életszemlélet kényelmébe,
azonosodott volt véle, a közönségízlés hü szolgája lett, mint Gvadányi József. Abban is
hasonlít Gvadányihoz, hogy a mindennapi dolgok leírásában a legnagyobb, de rögtön elveszíti
hangjának természetes, ízes magyarságát, ha emelkedni próbál.
A hagyományaihoz ragaszkodó magyar középnemesség lelkét Vas Gereben örökítette meg.
Megmaradt hiteles tanúnak és véget érni nem akaró beszámolók tömegét írta a mezei
patriarkális korszak utolsó évtizedeiről. 1848 előtt a heves társadalmi kritika típusokat
teremtett, típusokba sűrítette rokonszenvét és ellenszenvét. Vas Gereben azonban az egész
nemesi „embervadon“ megörökítésére vállalkozott. Eötvös József realista társadalomrajzot
adott, de hőseibe beoltotta a romantika szérumát. Kúthy Lajos inkább csak romantikus
határjellemeket rajzolt. Egyedül Vas Gerebenben élt a parlagi hűség: nem élményihez volt hű,
nem is voltak életének megrendítőbb élményei, hanem figuráihoz. Néha a regényben nem is
tudott mihez fogni vélük, csetlenek-botlanak, érthetetlenekké válnak. Nem regények
betöltésére születtek, csupán dokumentumok s ha kiemeljük őket az erőszakolt
regényszövevényből, akkor látjuk, hogy dokumentumnak milyen kitűnőek.
Vas Gerebennek véletlenül ugyan, de csaknem sikerült a magyar népregény. „A falu
jegyzője“-nél színesebb, gazdagabb népregény alapvonalai lappangnak műveiben. Nemcsak a
népi szenvedést tudta jellemezni, hanem a paraszti életszemléletet, beszédmodort és
gondolkodásmódot is beolvasztotta az irodalomba. Különösen „A régi jó idők“
figyelemreméltó ebből a szempontból; a napóleoni háborúk korszakának magyar
néphangulatát jellemzi, de megállapításai ráillenek a szabadságharcra is: a szegény nép úgy
véli, hogy nincs miért harcolnivalója és elbúvik a történelem elől. A népi szenvedést Eötvös
József nagyobb vonalúan ábrázolja, a népi érzületet és gondolkodásmódot azonban Vas
Gereben hitelesebben tárja fel. Eötvös József komoly hatást gyakorolt reá, Vas Gereben a
Viola-esetet is beolvasztotta regényébe, de enyhébben, valószerűbben, nem helyezte az
események középpontjába. Kúthy Lajos nagyregényéből is sokat merített, az irodalom éppen
úgy adattár volt neki mint az élet: az irodalmi hatásokat hozzá hangolta a valósághoz. Kis-
realista volt, abban az időben, midőn a magyar irodalom szintetikus hajlama teljes erőből
feltört; részletekbe merészelt mélyedni, de gondoskodott a fűszerről és a körítésről is, az
anekdotáról és a humorról, hogy a realizmust elviselhetővé tegye.
Nem is gondolt arra, hogy egységes népregény írjon. Az egész magyar életet akarta
ábrázolni, részletes korképekbe ágyazta népi élményeit. Korképei általánosak, felszínesek, a
múlt század történelmi olajnyomataihoz hasonlítanak, de az anyag, az elemek nagyszerűek.
Olyanok a művei, mint a rosszul megművelt jó föld, mely olykor mégis elsőrangú termést
ajándékoz, kicsordítja a föld jóságát. így csordul ki helyenként Vas Gerebenből elhanyagolt,
parlagi emberségünk és megviselt, baljós életünk szépsége, értéke.
A kúria, a falu volt Vas Gereben igazi világa, nyitott könyve, melyből mindig friss
históriákat olvasott. De ugyanígy ismerte a kisváros életét is, mint a „Garasos arisztokrácia“
tanúsítja. Ez a könyve Tolnai Lajos őse. A hirtelen fölcseperedett, szűklátókörű és műveletlen
polgári réteget csak Tolnai látta ilyen félelmetes biztonsággal. A nagyapák még alul
küszködtek, a fiúk pöffeteggé dagadtak, az unokák pedig egykettőre elzüllöttek, mert nem
természetes fejlődés emelte ezt az osztályt, hanem a kapitalizmus hirtelen becsapódó szele
dobta fel és fútta a semmibe. Élvezhető regényszövevényt itt sem tudott alakítani, naiv
fogásai, erőszakolt bonyodalmai a kisvárosi környezetben még kínosabban hatnak, embert
ábrázoló ereje is gyenge, de megjelenítő készsége tündöklő. Tolnai Lajos ezzel a kisvárosi
világgal vette fel a harcot, haragos és keserű realizmussal ostorozta; Vas Gereben csak
csipkedte.
Kitűnő, éles, friss szeme volt, de észrevételeiből nem tudott átfogó társadalomszemléletét
építeni. Rengeteget gyűjtött, első nagy irodalmi gyűjtögetőnk és alázatosan hű maradt az élet
anyagához. Aki gondosan végigtanulmányozza műveit, elszórva tömérdek nagyszerű
társadalmi észrevételt talál. Észrevételei azonban nem nőttek szenvedélyes hitté, vagy
kegyetlen, átható világossággá, hanem gyertyafénnyel égtek. Kúthy Lajos nyomán és Tolnai
Lajos előtt észrevette a zsidóság egyre erősödő gazdasági térfoglalását, de nem süppedt
kényelmes, egyoldalú antiszemitizmusba, rámutatott a zsidó „honfoglalás“ hű segítőtársára is:
a közigazgatási korrupcióra és észrevette a zsidóság, az índigénák és a magyar arisztokraták
kialakuló gazdasági szövetkezéseit. Látta a középréteg végzetét: tétova keresését, őrlődését a
nép és az uralkodó osztály között. A vármegye züllését éppen úgy tudomásul vette, mint
Eötvös József, de csak alkalomszerűen jellemezte. Nem, tartozott az irodalom haragos,
szenvedélyes és vallásos küldetéssel áthatott vitézei közé. A magyar emberség tarkasága és
ízessége volt legnagyobb élménye, a lenézett vidék, az elhanyagolt parlag belső gazdagsága
és sikerült is rehabilitálnia a parlagot.
A természetes magyar beszédet, a vidék úri és paraszti társalgásának nyelvét ő árasztotta
először az irodalomba. Eötvös József és Kúthy hősei eszméket és indulatokat szolgálnak, Vas
Gerebennek nem is voltak hősei, az „irodalomalatti rétegről“ írt, melyet az irodalom nem
talált megörökítésre méltónak; figurái nem szolgáltak „magasabb szellemi célt”, hanem ő
szolgálta figuráit.
A patriarkális kor úri derűjét hangolta irodalmi formává: műveiben életképek, csendéletek,
lassan ballagó mesék, ízes leírások, fűszeres anekdoták váltakoznak egyensúlyukat soha el
nem veszítő, kemény fából faragott figurákkal. A megmaradt magyar úri világ önmagára talált
benne, ezért volt egy ideig annyira népszerű Vas Gereben és ezért foszlott el népszerűsége,
mihelyt életre serkent a tetszhalott ország. Az ő világa szervesen összefüggött a magyar
megrekedtséggel, de átszőtte a század nyugtalan eszméinek piros fonalával. A szőttes
mindenképen tarka vidéki szőttes maradt, ez a legnagyobb értéke. A mélyebb magyarság
kutatói egyszer éppen úgy felfedezik gondos és hiteles figura-gyűjteményét, mint Tolnai
Lajost.

Bérczy Károly
(1821—1867)

Nevét Puskin „Anyegin Eugén“-jének fordítása őrizte meg s egyik füzetes vállalatunk
hatvankét esztendővel ezelőtt kiadta „A gyógyult seb“ című elbeszélését, — különben teljesen
elfeledték. Bérczy annakidején bőséges elbeszélés-gyűjteményekkel jelentkezett,
nagytekintélyű novellaíró volt; a fiatal és „összeférhetetlennek“ bélyegzett Tolnai Lajos
mesterének vallotta és neki ajánlotta egyik művét. Bérczy Károly a magyar szépprózában
Keresztelő János szerepét tölti be. Számos vonása Jókaiban virágzott ki; a valóság gazdag
humuszából fölsarjadó romantikának egyik legkülönb magyar mestere volt, de neki csak
novellára futotta, nem tudott regénnyé ágazni, mint Jókai Mór. Kalandos története, „Az őrült
nő sziklája“ tökéletes Jókai-téma, de Bérczy szigorúan a főesemény vonalán halad és lázas
gyorsasággal pergeti a történetet. A romantika buja keleti vonzalmai őt is megszállották, akár
Vajda Pétert, de a szigorúbb lélektani módszerrel dolgozó francia romantikusok hatását sem
kerülte el. A magyar nemzeti romantika elbeszélő modorát is elmélyítette, némelyik
novellájában, mint Vörösmarty a drámáiban, a magyar múlt titkainak zárát pattantja fel.
Novellisztikus modorú tiszai utazásának elbeszélő nyugalma, friss humora, kitűnő magyar
figurái Mikszáth Kálmánra emlékeztetnek. Az „Életuntak”-ban a magyar vidék barbár
zugaiba világít olyan éles, kíméletlen fénnyel, mint később Tolnai Lajos. „Egyszerű története“
is Tolnai Lajos előhírnöke: a város és a falu kíméletlen szembenállását villantja fel, — Tolnai
majd egész regényt ír erről. „A gyógyult seb“ Mikszáth Kálmán Noszty fiújának és Tóth
Marijának históriájára emlékeztet; az Amerikát megjárt dolgozó magyar ütközik meg a léha
honi arisztokratával. Bérczy talán azért nem jutott el a „nagy műhöz“, mert túlságosan gazdag
volt, csaknem valamennyi elbeszélésében új írói állásfoglalás bontakozik ki.
Legérdekesebb írásai közé való „Egy zsidó a XIII. században“. Bérczy is ahhoz az
irodalmi vonalhoz tartozott, mely a zsidókérdést nem felejtette ki társadalmi kérdéseink
közül; talán ezért felejtették el őt annyira Nagy Ignáccal és a többiekkel együtt. Novellájában
a zsidó pénzügyi hatalmasság a magyarság pártküzdelmeit használja fel és mélyíti el kitűnő
mesterkedéssel. Az elbeszélés magyar figurái is kitűnőek, nagyvonalú művészre vallanak,
alkalmasak volnának egész regény betöltésére, de Bérczy itt sem bírta lélekzettel. A regény
természeti katasztrófával, óriási viharral és a Fertő áradásával végződik, — a katasztrófa
leírásában Bérczy ismét tanúságot tesz elsőrangú képességeiről.
Könnyű, biztos kézzel alakítja anyagát, mégis sohasem válik sekélyessé. Nyelve tiszta,
finom muzsikájú csobogás, néha az áradás komorabb zúgását hallatja; nagy művekre termett,
tökéletes prózai stílust élt benne, akár Bajza Józsefben, minden írása különb művek, nagy
„egészek“ reményét villantja fel; Bérczy azonban hű maradt a novellához.
 Legkülönb műve, Puskin , „Anyegin Eugen“-jének átültetése, műfordításaink legjobbjai
közé való. Készen kapta az anyagot, minden erejét tökéletes stílusának elzengésére
fordíthatta. Rokon lélekre lelt Puskinban a nyugati szérumokkal beoltott, megsebzett kelet-
európai „érzőben“. Ebben a korban nyugat-európai áramok verték fel a kelet-európai „tónak“
nyugalmát, elindították érzelmi kavargásunkat, belső életünk hullámokba tört és parthoz
ütődve ellankadt. A kielégíthetetlenség és a beletörődés angyala cserélt helyet untalan
bennünk, rohantunk valamiért, aminek hozzánk-tartozandóságáról nem voltunk meggyőződve
és ragaszkodtunk valamihez, aminek lénye nem volt tudatos bennünk. A byronizmus, a
„spleen“, a világfájdalom és a nyugati érzelmesség termékei hálás talajra találtak
szervezetünkben, de ingadozva, meghasonlottan élveztük mámorukat, mintha különb és
nekünk valóbb szenvedelmekről tudnánk, mintha életérzésünk, midőn mohón elfogadta a
drága kábítószereket, egyúttal még alig tudatos mélyebb élményei nevében tiltakozott volna
ellene. Ezt a furcsa, bonyolult, Nyugattól ittas és mégis a kelet-európai táj és lélek ízével
telített borongást örökítette meg Puskin és élte magyarrá Bérczy Károly.
Hasonló lélek volt Bérczy is: nyugati kultúrája és nagyszerű magyar élményei keveredtek,
kavarogtak, humorral közeledett a jelen társadalmához és eredeti történelemszemlélettel
boncolgatta a múltat, a magyar próza csaknem minden eljövendő útját sejtette, elbeszélésekbe
aprózta magát és egy másik kelet-európai néphez kellett mennie a „nagy énekért“, a kor
minden emberi búját és szorongását egyesítő költeményért, mely az övé is volt, melynek
hűséges szolgájává, emberi útitársává szegődött.

Bajza Jenő
(1840—1863)

„Micsoda élete is volt neki! Egy megháborodott apa kétségbeesett jajveszékelésére riadni
föl a gyermekség szép álmából; aztán, mikor a földúlt, összezúzott hatalmas szellem
lecsillapult — de csak azért, hogy világára örökös fátyol boruljon — maga két mankón, vezeti
az édesapát a város utcáin keresztül, céltalan!“ Ebben a korszakban nagyon szaporodott a
kiégett, „céltalan“ bolyongó magyarok száma: Bajza, Vörösmarty, Kemény, — Bajzát béna
fia vezetgette, Jenő, akit Zilahy Károly irodalmunk egyik legnagyobb reményének tartott, ő
írta róla a fenti sorokat, 1863. október 30-án a „Pesti Napló“-ban, midőn a huszonhárom éves
költő lehunyta szemét. Bajza Jenő maroknyi írást hagyott reánk, „Zách Felicián“ című négy-
felvonásos tragédiáját és néhány verset; hagyatékát is Zilahy Károly bocsájtotta közre. A
fölötte szigorú mértékkel és hajlíthatatlan igazságérzettel mérő kritikus miért ragaszkodott
ennyire ehhez a szerencsétlen ifjúhoz, aki életének nagy részét betegágyban töltötte, csak
utolsó éveiben tudott járni, — csupán baráti szánalom fűzte hozzá Zilahyt, kérlelhetetlen
lelkének szüksége volt a szeretet meleg zugára? Vagy szellemi alapja is volt mérhetetlen
rajongásának? Más is rajongott a fiatal Bajzáért: „Az öreg Vörösmarty megismerte; az egész
rokonságban őt szerette legjobban s utolsó betegsége alatt is mindig magánál tartotta.
Vörösmarty mondta az atyafiak előtt: „Meglássátok, abból a fiúból nagy ember lesz“ — írja
Zilahy Károly s hozzáteszi: „Arany János már eleinte a legelső tehetségnek nyilvánította
előttem az ifjú nemzedékből, — én a lyrában Petőfi óta ilyen alakítási erőt, színt, illatot nem
találtam.“
Zilahy Károlynak, az esztétikusnak példa kellett Gyulai Pálék ellen és a fiatal Bajzában
látta a serdülő példát, Gyulai Pálék esztétikai korlátoltságának eleven cáfolatát. Gyulai Pál
elmerült a „nagy nemzedék“ néhány alakjának bámulatában, bár e néhány irodalmi nagyság
géniuszának mélységébe nem jutott el egész életében, de szigorú törvényeket, olykor iskolás
követelményt kovácsolt abból, amit megértett belőlük. Gyulai látszólag a nagy géniuszok
sáfára volt, holott a nagy géniuszok nyomában tolongó középszerűségeknek, a 67-es korszak
epigonhadának csinált melegágyat. Aranyból és Petőfiből „iskola“ lett és védőpajzs azoknak,
akik a két nagy géniusz saruinak megtörlésére sem voltak méltók. Zilahy Károly ezt az
„iskolásságot“ támadta oly hevesen Gyulai Pálban és küzdelméhez jól érkezett Bajza Jenő,
akinek „alakító képessége“ csakugyan meglepő, tehát „teremtőnek“ ígérkezett Gyulai Pál
irodalmi „termelő“ hadával szemben.
Bajza Jenő legnagyobb versét a Dunáról írta, költeménye Ady Endre híres Duna-versének
az előhírnöke. Ady bizonyára nem ismerte Bajza versét, mégis néha mintha a Bajza-hang
erősödött volna meg és jutott volna gazdagabb, teltebb hangszereléshez benne. Mindkettőjük
versében a magyarság sorsának történelmi mélységű és kozmikus távlatú átélését viszik a
Duna habjai és valóban feltűnő a két költő lírai magatartásának a rokonsága: csupa
nagyvonalú kép, a megérzések a villám sebességével és átható fényével jelentkeznek, de
megérzéseiket a nagy folyam nyugodt hömpölygésére emlékeztető időmértékkel fejezik ki.
Bajza versében már csírázik a XX. század elejének nagy lírai kitörése, Ady Endre. Másik
kiemelkedő verse „A gályarab“: modern ballada, a népballadától teljesen független, eredeti
megnyilatkozás, — igen érdekes, hogy Ady Endre is írt ilyen „balladát“. („Hogy délre
jussunk” l. ..Az utolsó hajók“ c. kötetét.)
Midőn Zilahy Károly Bajza Jenő mellé állt és a kétségtelenül komoly reményeket villantó
fiatal költő műveit túlbecsülte, előre érzett, előre sietett, nem volt hajlandó a „nagy
nemzedék“ tekintélyének védőpajzsa alatt „végső“irodalmi szabályokat rendszeresíteni és
megkötni irodalmunk fejlődését, mint Gyulai Pál, hanem Bajza Jenő, a fejlődésre képes csíra
mellett tört lándzsát s a „csírát“ csakugyan igazolta a jövendő virágzása.
Bajza Jenő Zách-tragédiája Katona József csillagzata alatt született, anélkül, hogy a „Bánk
bán“ hatásának látható nyomait viselné. Történelmi drámát írtak mindketten, de darabjaiknak
semmi közösségük sincsen romantikus történelmi színműveinkkel, — Katona is, Bajza is a
magyar létezés és lényeg kérdését kutatják történelmünk mélységében. A XIX. század elején
történelmi hiányérzés szállotta meg a lelkeket, a nemesi költők kitömték a régi mentéket,
megtisztították a rozsdás fringiákat és a dicső múlt zászlaja alatt nemesi seregszemléket
csináltak. Katonában is égett ez a hiányérzés, de ő alulról, mélyebbről jött és úgy töltötte be,
hogy Bánk alakjában felépítette a legmagasabb rendű emberséget, amire a magyarság képes.
Bajza Jenő pedig drámába próbálta önteni egy régóta kísértő történelmi élményünket, melyről
annyit panaszkodtak az erdélyi emlékírók, melyet Kölcsey Ferenc úgy fogalmazott meg: a
nagybirtok küzdelme a koronáért. Az úri magyarság csupa kiskán és csak egy nagy kán tudja
őket rendbe törni, egységbe kényszeríteni, máskülönben felszabadult hatalomvágyuk
végigdúlja az országot. Zách Felicián így elmélkedik:

„A vén Duna tajtékot hányva zúg —

Felséges kép! a küzködő habok
Tetején mint egy úszó korona
Ragyog a holdvilág — s megannyi hab
E korona felé tör — ki imént
Alant állt, most az fordul legfölül —
Hah! háborgó időnknek képe! benned
Napjainkat látom, s en sorsomat — —
S mégis ki lesz olyan merész, hogy a
Habok gerincére pattanjon és
Megragadja a koronát? El — el veled
Kísértő kép! ne ingerelj!
Ha merni kell csak, én mindent merek!“

A legfőbb hatalomra törő oligarhikus pártindulat dúlásai csak Móricz Zsigmond örökítette
meg oly félelmetesen, mint Bajza Jenő. Zách János így dühöng Róbert Károly ellen:
 „Oh dicsőség! gazság mely Róma e
Hűbéresének ten hazád eladva
A Rákoson törvényes címet adtál;

---------------------------------
---------------------------------

Nem, tépjék inkább századig, ha kell,

Hazánkat a párt mérges ördögi!
Tomboljon a harc féktelen lova,
Tapodva, zúzva, hogy vetéseink
Pusztuljanak utána és a láng
Falut, várost pörköljön a porig!
Vesszen egy lábig a nemzet fele,
Csak a megmaradt fél szabad legyen!“

Bajza Jenő a magyar létkérdés megismerésének útján történelmi és emberi realizmussal

nézte múltunkat. Drámáján meglátszanak az „oroszlánkörmök“, de nem dolgozott eleget rajta,
félig érett állapotban vetette ki, főként a végét siette el, akár Petőfi Sándor a nagyszerűen
induló „Tigris és hiéná“-t. Művében mégis tisztán látható az eredeti írói szemlélet és alakító
erő. Midőn Zilahy Károly melléje állott, a jelent merészen átalszökve az irodalmi jövendő
mellett tett hitvallást.

Zilahy Károly
(1838—1864)

A koránhalók lázas iramával futotta be pályáját; huszonöt esztendős korában halt meg, de
hátramaradott írásai akkora szabású életmű körvonalait sejtetik, aminő kortársai közül
egyedül Tolnai Lajosnak jutott osztályrészül. Az 1849-ben történt nagy fordulat messzire
nyúló hatását Zilahy Károly érlelte először tudattá. A magyar indulat és mélabú a nagy
fordulat okát egyedül az „idegen túlerőben“ és az „elnyomó idegen rendszerben“ kereste;
társadalmunk abban a tévhitben sütkérezett, hogy a politikai felszabadulás majd magától
megoldja a válságot, melybe süllyedtünk. A süllyedés végzetével és a fölemelkedés
feltételeivel egyaránt nem voltak tisztában. Az elnyomatás megedzheti a nemzetet, de le is
süllyesztheti; nálunk, Zilahy Károly tanúsága szerint, inkább az utóbbi történt, főként a
szellem életében. A forradalom felszámolása az elittel számolt fel, a pásztorok nélkül maradt
nyáj kolomposok kezére került. A rendkívüli helyzet kedvezőtlen éghajlati viszonyokat
teremtett a nemes plántáknak, de annál inkább kedvezett a dudváknak. Nemcsak a
lesüllyesztő szándékban, hanem a süllyedés tényében volt a hiba, — ennek a ténynek
korszakos végzetét Zilahy Károly merészelte először kifejezni. Ez a tény döntötte el a
jövendőnek és a szellemnek a sorsát: 1867-ben silány rétegek kerültek felszínre és maradtak
felszínen, egyetlen „érdemük“ az volt, hogy a süllyedés tényét letagadták és rózsaszínűre
festették a belső romlás ijesztő külső foltjait. Az író pedig, ha csatlakozott ehhez a hamisító
irányzathoz, a hatalom dédelgetettje lett, máskülönben az üldözött vad sorsa várt reá, mint
Tolnai Lajosra. Zilahy Károly nemcsak az elnyomó külső hatalommal került szembe, hanem a
belső romlás egyre sűrűsödő és egyre nagyobb fertőző képességgel rendelkező gócaival is, —
gyors, tragikus pályája előre jelezte Tolnai Lajosnak és Ady Endrének sorsát. Megépítette a
magasabb szellemi és erkölcsi igény bástyáját s fölvette a harcot. Egykettőre észrevette, hogy
egyedül van, küzdelme: „minden“ ellen megy. Ezt is tudomásul vette; tiszta szellemi
hősiességét még elszántabbá és lázasabbá tette a korai halál előérzetéből fakadó bátorság.
A 48-as szabadságeszme Zilahy Károlyban mélyült el: a bukás után benne nyert magasabb
rendű megfogalmazásra. Az „idegen zsarnokság“ ellen való küzdelem silány hadak kezében
„fogássá“ züllött, ezzel a hangzatos jelszóval takarták el azt a szomorú tényt, hogy a tiszta
szellemi szabadság elvét maguk is feladták. Zilahy Károlynak rövid pályáján laptól-laphoz
kellett vándorolnia, sehol sem tudott megragadni néhány hónapnál tovább, mindenütt a
Kísértő fogadta, a megalkuvás kényszere és ő körömszakadtáig ellenállott. Tapasztalnia
kellett, hogy az 1849 után belénk fecskendezett mérgeket mélyen magába szívta társadalmunk
szervezete, a politikai rabság szervezete kialakította az önkéntes rabság hierarhiáját, a
szabadlelkű és független szellemű író egyszerre a „vállalattal“ és az „érdekszövetséggel“
találta szemben magát. Hiába jött később a politikai szabadság nagyobb lehetősége, az
önkéntes szellemi rabság szilárd körvonalaira még szilárdabb bástyák épültek. A szellemi élet
„vállalatok“ sorozatává alakult át „vállalkozások“ helyett; az egyre erősödő kapitalizmus, a
politikai hatalom és a „szellemi“ vállalatok gyönyörűen megtalálták egymást. Zilahy Károly
előre látta egy egész korszak végzetét.
Zilahy volt a magyar irodalom független kritikusa a függőségek kialakulásának
fénykorában. Kölcsey még kúriájából küldhette kritikáit a folyóiratoknak s őt is, Bajzát is
erősen befolyásolta egy irodalmi irányzat. Toldy Ferenc inkább irodalmunk gyámola volt.
Zilahy Károly szegényen, tollából élve, de minden irodalmi érdekkörtől és irányzattól
függetlenül magas európai követelményhez és a magyar szellem mélyében rejlő
képességekhez mérte a műveket. Kritikái nemcsak fényoldalakat simogattak és árnyoldalakat
lepleztek le, hanem különb színvonalra, a magyar szellem mélyebbről induló megvalósítására
izgattak, ő látta meg először, hogy Arany János 1849 után eltévedt. Ő merészelt rámutatni
parádés nemzeti eposzaink fonákjára. Fölvette a harcot Gyulai Pállal, a magyar tudat e konok
megszűkítőjével, aki a nagy nemzedék hibáiból kovácsolt „örök mértéket“. Esztétikai
tiltakozást jelentett be „Az ember tragédiája“-nak túlértékelése ellen. A magyar irodalomban
még senki sem képviselt ekkora igényt; Kölcsey Ferenc szigorú bírálatait megcáfolta az idő,
Zilahy Károly megállapításait egyre fényesebben igazolja. Zilahy Károly bírálni merészelte
Vörösmarty Mihályt is és kedvenc költőjéről. Vajda Jánosról bebizonyította, hogy kiállja a
legkeményebb kritikai szigort. Az 1849 után megindult kegyes „nemzeti“ burjánzás, mely azt
a tévhitet istápolta, hogy az elnyomatás idejében nemzeti értéknek kell tartanunk minden
magyarul írt könyvet, Zilahy Károlyban talált leghevesebb ellenzékére. A nemzeti tragédiát
nem tekintette ürügynek, hogy föladjuk a legszigorúbb mértéket.
Nemcsak Kemény Zsigmond tanította a tragédia viselésére a nemzetet, Zilahy Károlyt is a
tragédia izgatta legjobban minden műfaj közül: a tragédia, mint életforma és mint esztétikai,
szellemi magatartás. A tragédia magyar „megfogalmazói“ közül a legmagasabb rendűhöz,
Katona Józsefhez és a legkeményebbhez, Teleki Lászlóhoz vonzódott leginkább; Telekiről
alkotott kedvező véleményét is igazolja majd az idő. A drámai nyelvről mesterművet írt;
Shakespeare nagy fordítói után hozzájuk méltó Shakespeare-elméletet alkotott. Irodalmi
tanulmányai szétágaznak, mint a nagy fa gyökerei, egyik gyökér a magyar múltba nyúlt, a
másik csalhatatlan biztonsággal az európai kultúra legmélyebb humuszába fogódzott. Néha
időszerű, de másodrendű kérdések izgatták Zilahy Károlyt, aki közvetlen kapcsolatot tartott az
egész élettel, de sohasem maradt a felszínen, mint a búvár, egykettőre a mélységet súrolta.
Konok, dacos kísérlet volt, hogy az egyre inkább összetöppedő és önmagába zárkózó magyar
életet az európai kultúra természetes méreteinek tudomásulvételére kényszerítse.
Elbeszéléseket is írt. Realizmusa, mely a magyar vidéki életet „leplezi le“, Tolnai Lajosban
talált méltó folytatóra. Tolnai világának csíráit már Zilahy novelláiban megtaláljuk.
Tökéletesebb stílus-művész volt azonban, mint Tolnai, a realizmust friss és gazdag
költőiséggel párosította. Sokkal jelentékenyebbek úti levelei Franciaországból. Megvetette a
sznobok utazási módszerét és bátran bevallotta, hogy nem a „nevezetességeket, hanem a
francia nép szellemét kereste, meg is találta és talán minden magyar írónál mélyebben
örökítette meg.
Drámatöredéke maradt Fráter Györgyről, a töredék azt sejteti, hogy Katona súlyos drámai
nyelve Zilahy Károlyban alakult volna folyékonyabb érccé. A néhány lapos töredékből is
tisztán bontakozik ki Fráter György alakja és a háttér, a XVI-ik század. Zilahy a XVI-ik
századról néhány vonással olyan drámai képet fest, aminőt csak Kemény Zsigmond
történelmi regényeiben találunk. Fráter György-ben pedig a század széttagoltsága és
bomlottsága fölé nőtt hőst szemlélte, a virtuális Magyarország „papját“, akinek alacsony,
kicsiny közelharcokban kell elpazarolnia erejét.
Zilahy Károly halála jelképes, akár Teleki Lászlóé. A halál eltávolította a két férfiút, akik a
szellem, illetve a politika terén fel tudták volna venni a harcot a süllyedéssel és lelki
állandósulásával: a szellemi sötétedéssel. Gyulai Pállal kemény harcokat vívott, „előítéletek
zsoldjába szegődött rabszolgának“ és „schulfuchsnak“ nevezte. „A mi minket illet — írja
Gyulai Pál ellen intézett utolsó támadásában — irodalmunk e Pygmaeusa e sorok íróján
darvakra szánt fegyverének élét már rég próbálgatja s Kolozsvárt laktában a múlt évek folytán
sokszor alig múlt hét, hogy ellenünk az ottani lapokba különböző álnév, hol i, hol á stb. jegy
alatt egy-egy rendkívüli dühös cikket, notizot, vagy újdonságot ne iktatott volna. De mi
azokra semmit sem feleltünk. Most sem szólanánk, ha egyéniségünk helyett nem egy elvet —
a szabad meggyőződését és független gondolkodásét — és nem egy fontos széptani kérdést
látnónk megtámadva“. De éppen Zilahy elvi szilárdságát és hajthatatlanságát nem bírta
elviselni a kor. Átható fényű rakétákat röpített fel, holott a szemek már hozzászoktak a fény és
a sötétség keveredéséhez, a homályhoz. Gyulai Pál Zilahy személyét kezdte ki szüntelenül s
ez magyarázza, hogy Zilahy Károly oly élesen vágott vissza. Mások párbajra hívták, pereket
indítottak ellene, de eljárást indított ellene a hatóság is, Petőfiről írt életrajzát pedig elkobozta.
Egyik ellenfele tettlegesen támadt a törékeny szervezetű és a halál csíráit magában hordozó
íróra, nem bírta, nem is bírhatta sokáig ezt a hajszát.
Barátja és válogatott műveinek közrebocsátója, Dömötör János ezt írja haláláról: „1864.
május 15-kén, pünkösd másodnapján, egy-két napig tartott lábbadozás után, mint ágyban
fekvő beteg elérte a nyugodalmas békét, mit neki az élet meg nem adott. Kezében irónnal,
Ariosto „Orlando furioso“-ját fordítva halt meg: utolsó pillanatában is megtartotta lelkének
erejét“. Az is jelképes dolog volt, hogy Tolnai Lajos búcsúztatta sírjánál, a konok tölgyfa, aki
átvette és magába zárta Zilahy Károly testamentomát és egyedül mindhalálig rázta busa
lombjait, majd pedig lombja vesztett komor ágait.

Utóhang

Magyar irodalomtörténetem második kötetét 1867-tel zárom. A kiegyezést döntő

fontosságú fordulatnak tartom a magyarság életében, utána merőben új korszak keletkezik,
melynek végzete átnyúlik a XX. századba, egészen napjainkba. Ennek a korszaknak irodalmát
munkám harmadik kötetében („Nagy vállalkozások kora“) világítom meg.
A második kötetben fölötte gazdag anyaggal kellett birkóznom. Úgy érzem, hogy
jelentékeny író és szellemi esemény nem kerülte el figyelmemet. Munkám természetesen
jelen terjedelmében nem lehet teljes, a harmadik kötet megjelenése után azonban neki fogok
irodalmunk egészen nagyarányú feldolgozásának. Ebben a munkában alapokat raktam le és
lényeget igyekeztem nyújtani.
Módszeremet és elvi álláspontomat külön kis munkámban („Magyar irodalomszemlélet“)
mondom el. Ezen a helyen csak annyit jegyzek meg, hogy minden mondatomat a magyar
irodalom lényegének hű és szabatos kifejezése szempontjából mérlegeltem. Némelyik írónak
életrajzát részletesebben ismertettem, mert műveinek megértése szempontjából szükség van
rá; másutt csak érintettem, mivel részletesebb közlése nem elsőrangú fontosságú, vagy pedig:
közismert és ma is olvasott íróról lévén szó, a közönség úgyis ismeri. Így vagyok az
idézetekkel is. Feleslegesnek tartottam, hogy például Petőfi Sándorból részletesebb idézeteket
közöljek, ellenben sokat idéztem Verseghy Ferenc és Vitkovics Mihály költeményeiből, mivel
mindketten, sajnálatosan, kihullottak az irodalmi köztudatból.
Több írót, akinek munkássága mélyen átnyúlik a XIX-ik század második felébe, a
harmadik kötetben tárgyalok, elmaradásukban tehát ne keressünk csonkaságot.
Munkám harmadik kötete egészen napjainkig nyúlik. Tárgyalom majd azokat az élő írókat
is, akiknek jelentőségét már bizonyosan megfoghatjuk, irodalomtörténeti helyüket és
helyzetüket megmutathatjuk.
Budapesten, 1942, április hó 18-án.

FÉJA GÉZA

NAGY VÁLLALKOZÁSOK KORA

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1867-TŐL NAPJAINKIG

BUDAPEST, 1943 MAGYAR ÉLET KIADÁSA

TARTALOM
A kiegyezés kora
Két szálfa
Tolnai Lajos
Kossuth Lajos, az író
Prózaírók
Iványi Ödön
Justh Zsigmond
Papp Dániel
Gozsdu Elek
Drámaírók
A népszínmű
Csiky Gergely
Költők
Dömötör János
Reviczky Gyula
Vajda János
Két elvi pólus
Gyulai Pál
Kálmány Lajos
A századforduló és az Ady-nemzedék
Prózaírók
Petelei István
 Thury Zoltán
Mikszáth Kálmán
Gárdonyi Géza
Bródy Sándor
Ambrus Zoltán
Herczeg Ferenc
Ady és rokonai
Ady Endre
Tóth Árpád
Juhász Gyula
Harsányi Lajos
Cholnoky Viktor
Tömörkény István
Török Gyula
Kaffka Margit
Krúdy Gyula
Oláh Gábor
Móricz Zsigmond
Szabó Dezső
Laczkó Géza
Ady ellenzéke
Kosztolányi Dezső
Babits Mihály
Ady után
Tersánszky J. Jenő
Zilahy Lajos
Bibó Lajos
A népi vonal
Erdélyi József
József Attila
Sinka István
Kodolányi János
Szabó Pál
Veres Péter
Remenyik Zsigmond
Nagy István
Babits-iskola
Szabó Lőrinc
Illyés Gyula
Cs. Szabó László
Az erdélyiek
Nyírő József
Tompa László
Kós Károly
Tamási Áron
Magányosok
Márai Sándor
Németh László
UTÓHANG
 A kiegyezés kora
Aki ennek a korszaknak irodalmát tanulmányozza, érdekes fölfedezésre jut. Hiába keresi a
kor szellemi támaszait, de annál inkább megtalálja ellenzékét. A szellemi ellenzék ebben a
korszakban: maga a magyar irodalom. Akadtak, akik nyíltan, tudatosan folytatták a szellemi
harcot, mint Tolnai vagy Kossuth, mások burkoltan vagy épen egészen önkénytelenül kerültek
szembe a korszellemmel; olyan író sem hiányzik, aki gyógyíthatatlan sértődéssel kivonult
belőle. Az ellenzékiségnek ez a sokfélesége mutatja, hogy a szellem nem tudott együtt haladni
a magyarságra kényszerített történelemmel. Az 1848—49-ben végbement belső felszabadulást
a szellem nem tudta megtagadni.
A kiegyezés sokat dicsőített műve szomorú minősítést kapott irodalmunkban. Politikai
szempontból talán vitatkozhatunk az 1867-es nagy elhatározás szükségszerűségéről, — két
tényező azonban sohasem nyugodott bele ebbe a lépésbe: a szellem és a nép. Az Alföld
színmagyar népe, midőn Kossuth Lajoshoz való hűségét törhetetlen szívóssággal kifejezte,
ugyanazt cselekedte a maga módján, amit az irodalom. Egyikük sem fogadta el az uralkodó
politika érvelését, hanem mélyből feltörő élményekkel ostromolta. Az elutasítás merev és
egyöntetű volt, az uralkodó politikai erők azonban figyelembe sem vették; talán még sohasem
szakadt el egymástól ennyire a közélet és az irodalom.
Mindabban, amit a politika becsületes megoldásnak fémjelzett, a szellem társadalmi
válságot és züllést látott. Az irodalom társadalmi megállapításai és vészjelei most éppen olyan
bámulatra méltóan egyöntetűek, mint a század első felében. A század első felében az
ellenzékiség még komoly bástyákat rendezhetett be magáriak a helyi önkormányzatokban, a
század második felében azonban lassan, de biztosan megindult az önkormányzatok csöndes
felszámolása, eredeti alkatukból való kiforgatása. Sajátos politikai központosítás indult: az
uralkodó rendszer mindenfelé kinyújtotta csápjait, ahol ellenállás ütötte fel a fejét. A
független lélek és a szabad állásfoglalás lassanként elveszítette lába alól a talajt s mindinkább
látszat-állásfoglalással kellett beérnie. Ezért szaporodtak annyira a társadalmi hazugságok és a
történelmi ellentmondások. Nyílt, szabad kiválasztódás helyett megindult a társadalmi erők és
tényezők mesterséges tologatása, erőszakos visszaszorítása és hamis értékmérése, — a
szellem nem tehetett mást: mereven e folyamatok ellen szegült. A politika leplezte és álomba
bódította a tényleges sorskérdéseket, az író pedig ébresztette. Senki sem kerülhette el ezt a
hivatást: a legellentétesebb alkatú írók: Tolnai Lajos, Justh Zsigmond, Gozsdu Elek, Reviczky
Gyula és Vajda János akarva-nemakarva egyaránt szembekerültek azokkal a történelmi,
társadalmi s erkölcsi folyamatokkal, melyeket a kiegyezés kora „büszkén“ magáénak vallott.
A társadalmi kérdés nem foglal el minden író életművében olyan döntő helyet, mint Tolnai
Lajoséban. Nem esünk abba az egyoldalúságba, hogy ettől a kérdéstől ne lássuk a többit. De a
leghidegebb tárgyilagossággal meg kell állapítanunk, hogy a társadalmi ellenzés erői nyíltan
vagy burkoltan, de átjárják az egész magyar irodalom testét. Annál szomorúbb, hogy nem
akadt kritikus, aki ezt a kétségtelen tényt látta és értékelte volna. Zilahy Károly volt erre
hivatva, de ő már régen porladt, midőn Tolnaiék csatái folytak, Gyulai Pál pedig bámulatra
méltóan érzéketlen volt az irodalom társadalmi hivatottsága iránt. Okosan és a „legjobb
pillanatban“ gondoskodott arról, hogy Zilahy Károlynak még az emlékét is megtépázza, a
kiegyezés korának íróit pedig egészen reménytelenül a maga korlátolt és megkövesedett
esztétikai mértékébe akarta gyömöszölni, vagy pedig tudomást sem vett róluk. Gyulai Pált
számos tévedése mellett egy egész írónemzedék igazságtalan háttérbeszorításáért is el kell
marasztalnunk.
 A század első felének tiszta hagyományaihoz hűséges író magányosabban bolyongott a
magyar tereken, mint elődei a harmincas és negyvenes években. Néhány évtizeddel ezelőtt
még egy párt s hozzá: történelmi jelentőségű párt támogatta a haladó szellemet. Ez a
történelmi párt, amely1848-at előkészítette, a magyar helyi önkormányzatokba mélyesztette
gyökerét, tehát tényleges társadalmi erőt képviselt. A kiegyezés korszakában azonban a tiszta
emberi igazságra törekedő irodalom éppen olyan messze állott a közjogi ellenzéktől, mint a
kiegyezés politikai támaszaitól. Mindkettőt megmérte, könnyűnek találta, vállalnia kellett
tehát a magányos harcot. Mi volt ennek az oka? Nyilván egy nagy társadalmi kicserélődés.
Ezt a nagy társadalmi kicserélődést más szóval a középréteg megteremtésének hívják. Már
1848 előtt szőnyegre került az új feladatokra termett magyar polgári rend szervezésének a
kérdése. Ez a rend a haladó nemességből, a honoratiorokból (tehát abból az értelmiségi
rétegből, mely nem a nemességből került fel és éppen ezért közjogi helyzete szégyenletesen
bizonytalan volt), a tényleges polgárságból és a parasztság feltörekvő elemeiből alakult volna.
1867 után is lényegében ezekből az elemekből vegyült a középréteg, de ne feledjük, hogy a
társadalmi vegyületek sorsa mindig a vegyülő elemek arányától függ s ez az arány egészen
más lett 1867 után, mint lett volna1848-ban. A szabadságharc bukásával éppen a nemesség és
főnemesség legjobbjai pusztultak el, kényszerültek bujdosásba, vagy pedig helyrehozhatatlan
belső törést szenvedtek. A kiegyezés műve e mellett véglegesen kiiktatta a számba vehető
politikai tényezők sorából, azt a népi forradalmat, mely 1848-ban már-már fellobbant, az
önvédelmi harc ugyan arra kényszerítette, hogy hamu alatt üszkösödjék, de győztes
szabadságharc után mindenesetre történelmi méretű paraszti előretörés alakjában jelentkezett
volna. A kiegyezés kormányai mindvégig bizalmatlanok voltak a színmagyar néppel
szemben, mely „Kossuthot várta“ s inkább a nemzetiségekből, később a zsidóságból
merítettek a középréteg medencéjébe. Áruló nyilatkozatot hagyott erről a politikai
irányzatosságról Pulszky Ferenc, a kiegyezés korának egyik legtekintélyesebb szelleme, aki
egyik tanulmányában a vezető szerepet a dzsentrire bízza, polgárosodásra alkalmas elemeket
pedig a hazai németségtől és zsidóságtól vár. Maga a dzsentri sem volt alkalmas arra, hogy
helyes útra vezesse a magyarságot, mert fáradt és széteső réteg volt. A dzsentriben ugyanis
senki se keresse a század első felének hősi teljesítményekre képes köznemeséit, hanem inkább
a köznemesség második és harmadik vonalának leszármazottjait, azokat, akik éppen
köznemességünk legszebb történelmi vonásait: a független magatartást, az önkormányzat ősi
elvét és a szabadság-eszmét adták el s többnyire a központosító kormányzati törekvések
csatlósaivá vedlettek. Az idegen polgárság sarjai pedig gyorssütetű látszat-asszimiláció útján
jutottak a középrétegbe, s ezt a tényt túlzott és türelmetlen „soviniszta“ magatartás által
próbálták leplezni. „Sovinizmusok“ látszólag „magyar imperialista“ eszméket ringatott, a
tényleges imperializmust azonban inkább a valódi magyarok ellen érvényesítették a maguk
hatáskörében, mert a valódi magyarokkal való érintkezés és súrlódás a legkellemetlenebb
élményt keltette életre bennük: eredendő idegenségükre figyelmeztette őket. A zsidó
asszimilánsok feltörekvő lázukban pedig részben „fölfelé“ asszimilálódtak, részben pedig a
magyar történelmi gondolat romjain akartak országot építeni a maguk képére és
hasonlatosságára.
Ezt a kort némelyek az „asszimiláció korának“ szeretik nevezni és szellemi betegségeinek
kútfejét abban látják, hogy túlságosan sok idegen olvadt be hirtelenül a magyarságba s a
beolvadás túlzott méreteinél fogva szükségképpen egészségtelenné vált. Megállapításuk
helytálló, de nem meríti ki a kórkép teljességét. Nagymérvű beolvadás történt a szabadságharc
előtti években s még inkább a szabadságharc folyamán, ez a beolvadás azonban egészséges
volt, mert egy nagy történelmi mámornak, tehát katarzisnak keretében történt, a beolvadók
kockára tették egyéni sorukat, áldozatokat, gyakran a legfőbb áldozatot vállalták a
közösségért, mely befogadta őket. A kiegyezés után azonban a beolvadás egyetlen feltétele a
magyar nyelv elsajátítása lett, az uralkodó politikai tényezők a „nyelvnemzet“meglehetősen
bizonytalan és zagyva álláspontjára helyezkedtek s figyelmen kívül hagyták a többi lényeges
tényezőt, melyeknek jelenvalósága nélkül egészséges közösség elképzelhetetlen. E mellett: a
középosztály kiválasztásánál háttérbe szorították a színmagyar parasztságot, elsősorban
társadalmi szempontból — a parasztság további nagyobb-arányú előretörésének gondolata
ugyanis teljesen kimaradt a kiegyezés eszmevilágából —, de azért is, mert a magyar nép eleve
bizalmatlanul tekintett a kiegyezés művére, mélyen emlékezett 1848-ra, a dinamikus
„pillanatra“, midőn ő is megmozdulhatott és történelmi reménységet táplálhatott. A kiegyezés
korának asszimilációja tehát elsősorban azért nem sikerült, mert friss népi elemek nem
olvadtak döntő mennyiségben az értelmiségbe s a beolvadó idegenek képviselték az új
társadalmi rétegben a tényleges biológiai erőt, nem pedig a hajdani köznemesség
dekadenciába hajló maradéka, melyet „dzsentrinek“ neveztek. Az író bármerre is fordította
tekintetét, más és más címke alatt ugyan, de ezzel a habarék-réteggel találkozott s joggal
kétségbeesett. Akik nem fulladtak be a kétségbeesés mocsarába, hanem útra leltek,
valamennyien a néphez jutottak. A század első felének írói patetikusan és forradalmi
lendülettel hirdették a népi gondolatot, a század második felében rezignáltan és csöndesebb
hangsúllyal, de annál konokabbul tér ide vissza Justh Zsigmond. A század első felének írói az
emberi megváltás gondolatával mentek a néphez, vagy pedig az emberi megváltást várták a
majdan felszabaduló néptől. Justh mást is várt: a magyarság eredeti emberi lényegének és
sajátos világképének megvalósulását, lelki és szellemi kultúránk újjászületését. Annak a
művészi magatartásnak, mely Bartókban, Kodályban és a népi írókban teljesedik, Justh
Zsigmond az őse. Justh alig ismerte a nép „mélykultúráját“, de ismerte a lelkét s ez a
megismerés elegendő volt néki arra, hogy évtizedekre megállapítsa a magyar szellem
legmagasabb rendű fejlődésének, egyetlen „menekvésének“, az útját.
E korszak három döntő jelentőségű szellemét Kossuth Lajosban, Tolnai Lajosban és
Kálmány Lajosban szemléljük, a század első felének legnemesebb magvai bennük fogantak
meg, ők a tényleges magyarság nagy „átmentői“ a kiegyezés korában. Tolnaiban a „hőskor“
társadalmi öröksége nőtt tovább, Kossuth Lajos az eredeti magyar politikai egyéniséget
mentette meg s a magyarság legmélyebb politikai élményéből egyetemes emberi elvet
alkotott, Kálmány Lajos Ipolyi Arnold örökét folytatta, de európai színvonalon s nagyszerű
kritikai érzékkel. A kritikai szellem Kálmányban nem lett magyarságot pusztító erővé, mint
kortársaiban, akik a nyugati kriticizmus és szkepszis nevében olykor égbekiáltó barbársággal
tapodták le lelkünk eredeti vetését. Kálmány kritikai szelleme arra volt jó, hogy a tiszta
értékeket megtalálja, kiválassza és rendszerbe foglalja. A magyarság ősi lelkének és
műveltségének ő a hiteles visszaidézője. Kálmány olyan mélyréteget mozdított meg, mely
majd mind az Ady-nemzedék, mind pedig az utána következők lelkében újra fölárad és
irodalmi kultúrává zsendül.
E három nagy egyéniség egymás mellé helyezése talán furcsának tűnik, főként azok
szemében, akik külső jegyek s időrendi egymásután szerint csoportosítják egy-egy korszak
íróit. Mi azonban azzal indítottuk útnak ezt a munkát, hogy a magyar tudat sűrítésének
szerény szolgái vagyunk s éppen ezért a szellem igazságait többre becsüljük a szokványos
külsőségeknél még akkor is, ha ezáltal szembekerülünk mindazokkal, akik a magyar tudat
szent mámorát még sohasem érezték, vagy pedig egyenesen esküdt ellenségei. Tolnai,
Kossuth és Kálmány együtt mutatják fejlődésünk útjait, együtt alkotják azt a
„törvénykönyvet“, melyet büntetlenül meg nem sérthetünk. Magyarország legmagasabb
emberi értelme, melynek testté-válásáért élünk s halunk, különbül megvalósult az ő
műveikben, mint a kiegyezés társadalmi tényében és szellemiségében. A „nagy nemzedék''
több tagja átevezett az „új korszakba“, de súlyos áldozatok, belső törések árán, Tolnai,
Kossuth és Kálmány azonban magányos tölgyfaként töretlenül képviselték a magyarság
szellemi jelentőségét; mindhármukat irodalmunk döntő jelentőségű szellemei közé kell
sorolnunk.
 Nagy súlyt helyezünk a kiegyezés szellemi ellenzékének méltatására, köztük olyan írókra
is, akik egészen kiestek a köztudatból. A szellemi igazságszolgáltatást munkánk egyik legfőbb
céljának valljuk s ezért véghez kellett vinnünk Gyulai Pál újjáértékelését is.
A kiegyezés korát a századfordulóig számítjuk, bár éles határvonalat itt sem húzhatunk. A
külsőséges „rendszerezés“ kedvéért ezen a téren sem vagyunk hajlandók feláldozni az élő
szellem igazságait.

Két szálfa

Tolnai Lajos
(1837—1902)

Irodalomtörténetem második kötetét Zilahy Károllyal zártam. Zilahy Károlynak a Nemzeti

Színház előtt szomorkodó ravatala mellett Tolnai Lajos mondotta a búcsúbeszédet, a színház
lépcsőin pedig Zilahy Károly elkeseredett ellenfelé, Gyulai Pál állott és nevetett. Ez a kép
kísérte az ifjú Tolnai Lajost irodalmi életünkbe. Zilahy műveit többen adták ki, köztük
Dömötör János és Tolnai Lajos. Nem hiányoztak a hivatott elmék 1867 szellemi ellenzékének
zászlóbontásához. Ám Zilahy fiatalon halt meg, Dömötör öngyilkos lett, Tolnai magányos
ordas maradt. Hatalmas szervezete ugyan eléggé sokáig bírta s alkotó szenvedélyén minden
csapás megtört. Állta a harcot az egész irodalmi élettel, míg a földön járt, a végén azonban
ismét Gyulai Pál nevetett: a halott Tolnai hatalmas örökségét elnyelte a jól működő irodalmi
süllyesztő. Halála után mindössze két regénye jelent meg újra; gyűjteményes kiadásra vagy
könyv alakban meg sem jelent, folyóiratokban porladó regényeinek, önéletrajzának,
tanulmányainak közrebocsátására senki sem gondolt. Az Ady-nemzedékből egyedül Ady
ismerte és becsülte, maga a „Nyugat“ éppen olyan keveset törődött úttörőivel, mint általában
az egész magyar irodalmi hagyománnyal. Az irodalomtörténet torzképet festett Tolnairól,
amiért többek között Mikszáth Kálmán felelős. Mikszáth írt a „Báróné ténsasszony“ új
kiadása elé bevezető tanulmányt, tökéletes formájú írást, mely éppen ezért az igazmondás
látszatát kelti, holott nem annyira Mikszáthnak az írónak, mint inkább az
irodalompolitikusnak, a furfangos „helyezkedőnek“ a műve. Mikszáth egy „jól induló“, de
rossz emberi természettel megvert íróról cseveg s arra az időpontra teszi Tolnai hanyatlásának
kezdetét, midőn igazán kibontakozott. Mikszáth Tolnai „szelídebb“ regényeire tereli a
figyelmet, a többitől pedig elriasztja az olvasót; Pintér Jenő már tovább megy: indulatos
torzképfestőnek bélyegzi Tolnait. Kortársai nem bírták elviselni írói egyéniségét, mai
„szellemi világunk“ pedig csaknem félszázaddal halála után sem bírja el igazságait.
Tolnai művei közül legjobban „Sötét világ“ c. önéletrajzát hallgatták el, pedig ez az írás
kulcs nemcsak műveihez, hanem korához is, többek között: a Gyulai-diktatúra
újjáértékeléséhez. Az ember húsz esztendős koráig végigéli döntő élményeit, Tolnai
gyermekkora és ifjúsága egy családi összeomlás közepette és a Bach-korszakban történt, ez a
két nagy élmény befolyásolta egész írói működését. Családjának tagjai és ifjú éveinek
ismerősei már régen porrá lettek, mégis vérbő arccal jártak tábort Tolnai Lajos körül. A Bach-
korszak alaposan elrejtezett, minden mérgével egyetemben a magyarság szervezetének
mélyebb vidékeire szívódott, az élet felszíne változó képet mutatott, Tolnai azonban a
mélységbe szívódott mérgek jelenvalóságát hirdette. Hiába öltözött díszmagyarba, ünnepélyes
szónoklatokba és más effélékbe a millénium felé döcögő ország, Tolnai konokul és
következetesen a páváskodó társadalom arcába vágta, hogy miből keletkezett. A társadalmi
predesztinációban hitt; művei a társadalmi predesztináltság művészi megnyilatkozásai.
A családi tragédiában, mely gyermekkorára ránehezedett, egy osztály végzete látható: a
magyar középnemességé. Apjában, az öreg Hagymássyban (ez volt családi nevük, de Tolnai
mindvégig önkéntes írói nevét használta), a törzsökös tolna megyei köznemesben, a
független, lázadásra mindig kész, az igazság bíboros indulataiba öltözött petúri lélek tört le
falusi nótáriussá. Eötvös Tengelyi Jónására kell gondolnunk, de vérbő, haragos, eb ura fakós
Tengelyire, amolyan tagbaszakadt tyukodi Savonarolára. Összeakasztotta a tengelyt a falusi
bíróval éppen úgy, mint a főispánnal, megverte a főszolgabírót, állását vesztette s nem is
tudott többé talpra állani. A család gondja második feleségének, Tolnai Lajos
mostohaanyjának nyakába szakadt. A mostoha a magyar középnemességnek éppen az
ellenkező pólusát testesítette meg, mint az apa; hozzátartozói dzsentri-szabásúak voltak.
Tolnai tehát már otthon két megrázó élményben részesedett: látta a független, szabad,
nyíltszavú középnemesség összeomlását édesapja személyében s megismerkedett a dzsentri
fantommal, az úri délibábbal. „Útravalónak“ éppen elegendő volt ez a gyermeki örökség.
Tolnai Lajos a gyönki algimnáziumban iskolázott, majd Nagykőrösre került, Arany János
tanítványa lett. Nagykőrösről a pesti református teológiára ment, elvégzése után előbb
kápláni, majd tanári állást kapott. Arany Jánossal próbált barátkozni, a barátság azonban nem
sikerült, erős fenntartással nézett egymásra a két ember. Aranyból akkor kezdett bálványt
csinálni a Gyulai—Szász Károly-érdekszövetség, — a félénk, visszahúzódó Arany János
nagyon alkalmas is volt bálványnak, megelégedett az ünnepi díszpálcával s a gyakorlati
kormánybotot Gyulaiék kezében hagyta. A fővárosba költözött Arany János már nem „Az
elveszett alkotmány“ költője volt, hanem „nemzeti költő“, ami helyénvaló is lett volna, ha a
„nemzeti költő“ egykorú fogalma messzebb gurul szülőanyjának, az 1867-es
nemzeteszmének, a fájától. Arany nemcsak az Akadémiának, hanem énje jobbik felének is
„titoknoka“ lett, a „Bolond Istók“ és „Az utolsó magyar“ benne szorult, de bízvást kiáradt a
„Toldi szerelmének“ határtalan bágyadtsága. Gyulaiéknak sikerült egy „ars poeticába“
internálniuk Arany Jánost s bár belőle szűrték ezt az „ars poeticát“, de alkalmasabb volt az
epigon nemzedék használatára, mint Arany János mélységeinek megértésére. Gyulai
„tabut“csinált Aranyból, de a „tabuban“ saját esztétikai megrögzöttségeit védte s kíméletlen
üldözést indított mindenki ellen, aki Arany bírálatában őt sértette. Bodnár Zsigmondot éppen
úgy Arany János bírálatáért vette üldözőbe, mint Tolnait, de mindkettőnek igazi vétke az volt,
hogy átlátták Gyulai szerepét. Az alkotóerejének delelőjén álló Tolnait Gyulai szorította ki a
komolyabb folyóiratokból és a pesti egyetem katedrájáról. Hiába volt egyetemi magántanár
Tolnai Lajos, hiába járt Canossát Gyulai Pálnál, aki hátát fordította a megalázkodó írótárs felé
s úgy beszélt hozzá, — Tolnainak egy pesti polgári iskolában kellett kikötnie és jó ideig
tankönyvírásra pazarolhatta erejét. Gyulai távolról sem volt olyan magas erkölcsi és elvi
ormon peckeskedő ítélő, mint túlértékelői képzelték és képzelik. Pártvezér volt s az irodalmi
élet egyre boszorkányosabbá váló katlanának mesteri keverője-kavarója. Tolnaira ő mérte a
legmélyebb sebeket, tehette; hatalom és tekintély állott mögötte, Tolnai pedig egyedül
portyázott.
Tolnai fiatalon nősült és csakhamar otthagyta Pestet. Mikszáth ezt is „fene természetének“
tulajdonítja, holott mindössze annyi történt, hogy rájött magányos ellenzékiségének siralmas
szerepére. De némi frissülésre is vágyott, túlságosan komor gyermekkori emlékek sebe nyílt
meg untalan s égett benne, a pesti „szellemi központosulás“ is keserű ízeket hagyott a
szájában. Erdélybe ment, a másik pólusra, a „Tündérkertbe“, elfogadta a marosvásárhelyiek
meghívását, akik az egyik református lelkészi állást véle töltötték be. Marosvásárhelyt
csakugyan új élmények fogadták, de távolról sem olyanok, aminőket várt. Itt ismerkedett meg
a vidéki értelmiség züllöttségével és alacsony színvonalával. Itt kellett rájönnie, hogy hiába
festették háromszínűre a fekete-sárga silbakokat, hiába ünnepeltük felszabadulásunkat, a
Bach-korszakban megindult társadalmi alakulás szervesen folytatódott. Az első történelmi
katarzis 1849-ben megakadt, a második, mely ugyancsak esedékes volt, 1867-ben nem történt
meg: ez a két tény szállotta meg Tolnai Lajost, elöntötte életszemléletét, megerősítette
társadalmi pesszimizmusát.
 Marosvásárhelyt más társadalmi élményekkel is találkozott: a céhekből kibomlott
kispolgárság ijesztő romlásával. Ez a réteg is megtört, megromlott a Bach-korszakban s a
kiegyezés idején, a kapitalizmus diadalának előestéjén élte a vénasszonyok nyarát, talán a
vesztét érezte s ezért nyersen, otromba módon gyakorolta a még kezében levő polgári
hatalmat. Amúgy: ingadozott, ide s oda zöttyent, vezérlő eszmék és elit híján mindenféle szél
martaléka lett. Zavaros „városi alj“ lett belőle, mely nemsokára egészen háttérbe szorult, —
szomorú végzetét a magyar írók közül csak Tolnai Lajos vette észre.
Tolnai Lajos világát egészében az elmaradt forradalom határozza meg. A forradalom
olykor sokat pusztít a nemzet életében, de gyakran véghezviszi az esedékes történelmi
katarzist, — személyi, családi és osztálytragédiákon túl különb sorsot teremt az egésznek. A
félben maradt forradalom azonban a legtragikusabb csapás a nemzetre, mert elpusztítja a régi
életformát, a régi elitet, mely bárminő is, de mégiscsak elit, társadalmi roncsokat ment át a
holnapba és jobb híján: megdicsőíti őket. Tolnai nem ismerte fel ezt a történelmi igazságot, de
társadalmi következményeit nagyszerűen kifejezte. Csaknem minden regénye egy-egy
mesterségesen felmagasztalt társadalmi roncs rémuralmának a története.
Tolnai első írásai, „beszélyei“ inkább moralizáló jellegűek, — hét esztendeig tartott ez az
utat kereső, moralizáló, kissé papos színezetű korszaka, 1865-től 1872-ig.1872-ben jelent meg
„Az urak“ című regénye, ez már nagyvonalú társadalomábrázolás és ettől fogva, kisebb-
nagyobb kitérőit leszámítva, mindvégig kitart a választott csapáson: az elmaradt forradalom
társadalmi visszahatását ábrázolja könyvről-könyvre. „Az urak“ a Bach-korszak regénye,
olyan korról szól, melyről nagy elmék s tehetségek rajzoltak egyre-másra elsietett vagy
egyoldalú szemszögből nézett, tehát mindenképen megtévesztő korképet. A Döblingben
viharzó Széchenyi a szenvedés és a hűség példáját szemlélte a Bach-uralom magyar
társadalmában.1863-ban megjelent Jókai Mór „Az új földesúr“ című regénye, melyet az
irodalomtörténet azóta is legjobb munkái közé sorol, a kultúrpolitika pedig legkötelezőbb
iskolai olvasmányaink közé kényszerítette. A kiegyezés óta közvéleményünk általában „Az új
földesúr“ szemüvegén keresztül nézi a Bach-korszakot s éppen nekünk, Jókai Mór irodalmi
„védőinek“ kell rámutatnunk arra, hogy „Az új földesúr“ Jókai legszerencsétlenebb alkotásai
közé tartozik. A szó művészi értelmében távolról sem „rossz“ regény, de annál kártékonyabb:
beláthatatlan szellemi tévelygést okozott hosszantartó hatása. „Az új földesúrban Jókai
politikai egyénisége lépett előtérbe és a politikus elnyomta a költőt. Jókai szelíd, megértő,
kiegyezésre hajlamos egyéniség volt, eredendő vonásai szerencsétlen politikai egyéniséggé
futottak össze. Jókai már jóval 1867 előtt érezte, hogy visszatarthatatlanul közeledik a
kiegyezés, új politikai rendszer bontogatja szárnyát s jó előre a szolgálatába szegődött.
Megcsinálta a lelki kiegyezést akkor, midőn az írónak éppen a szellemi helytállást, az erkölcsi
hajthatatlanságot, a holnaputánba vetett hitet kellett volna erjesztőül az új korszakba
mentenie. Jókai társadalompolitikai szerepet szánt „Az új földesúr“-nak, éppen ezért
társadalompolitikai szemmel kell bírálnunk. Mint a kiegyezés politikusai általában, a „kecske
és káposzta“ közismert bölcsességét követte; dicsfénybe borította a Bach-korszak
magyarságát, mintha ebben a végzetes időszakban hőssé nőttek volna még azok is, akik 48-
ban elővigyázatosan lapultak. Tudjuk, Zilahy Károlynak egészen más volt a véleménye erről a
korszakról, Zilahy azonban kemény, keserű eszméket írt, Jókai pedig az Ezeregyéjszaka
bűbájos hangján mesélt és terjesztett olykor igen súlyos társadalmi tévedéseket. Osztotta a
„dicsfényt“ boldognak, boldogtalannak, „megértésében“ annyira ment, hogy a jövevényeknek
is bőségesen juttatott a glóriából. Ankerschmidt-féle alakok csakugyan minden időben
akadtak Magyarországon, Jókai azonban típust alakított Ankerschmidtből, az imént érkezett
idegenből, hőssé emelte, aki példátlan önzetlenséggel nem a maga érvényesülését keresi,
hanem tárt kebellel a magyar ellenállás ősz bajnoka mellé áll és őt segíti irányító helyre,
Tolnainál inkább az „Ankerschmidtek“ ülnek a vezető helyekre; Tolnai „Ankerschmidtjét“
különben dr. Schwindler Gusztávnak hívják s osztrákként tetszelgő galíciai zsidó.
 Jókai Ankerschmidtjében az eszményi beolvadás figuráját rajzolta meg, mintha az
eszményi természetű, teljes és tökéletes beolvadás természetes erejű koráramlat s döntő
szerepű társadalmi tényező lett volna. Naivsága elragadta és naivságát lélekről-lélekre adták a
nemzedékek. „Az új földesúr“ azt a hitet keltette, hogy 1867-ben tulajdonképpen1848 győz,
még pedig akkora diadalt arat, aminőt nem is reméltünk, mert a Bach-korszak „hősi magyar
nemzedékei“, a „passzív ellenállás“ bajnokai magukkal ragadják és maradéktalanul
beolvasztják az idegeneket is, tehát a magyarság nemzeti keretei kibővülnek és a megújhodott
kereteket tiszta belső egység, ünnepélyes nemzeti áhítat tölti meg. A naiv, nagy költő a
kivételből csinált általánosságot és veszedelmes módszert nyújtott az utódoknak a társadalmi
valóság átfestésére. Jókai ballépését nagyszerű művek dandára teszi jóvá, méltatlan epigonjai
azonban ballépéseiből csináltak „rendszert“, amint Arany János epigonjai a nagy költő
gyengeségeiből enyveztek „ars poeticát“.
Midőn „Az új földesúr“ megjelent, Tolnai még kezdő íróként bolyongott Pesten.
Akkoriban fogadta meg Arany Jánosné okos tanácsát, hátat fordított a lírának s a prózát
választotta. Még tömérdek szenvedésre és harcra volt szüksége, hogy „Az új földesúr“
ellenképei kiszakadjanak belőle. Marosvásárhelyt érezte a saját bőrén a társadalmi harcok és
válságok szenvedélyeit s szenvedéseit, ekkor robbant ki az eddig „papos“ íróból a magyar pap
egyik legmélyebb öröksége: az etikai indulat, a XVI-ik század prédikátorainak elsüllyedt
lelke. Tolnai is, akár a hajdani prédikátorok, az ember etikai próbájának tekintette az életet s
legdöntőbb erénynek az etikai bátorságot vallotta. Nem tudott lagymatag „lelkipásztorrá“
békülni, hanem az igazság komor őrizőjének, az erkölcsi tisztaság haragos földi küldöttjének
szegődött, nagy vállalkozásokba fogott, fölvette az egész társadalommal a harcot. Nem volt
mai értelemben vett társadalmi tudata, nem szűkült egy osztály vagy társadalmi tan
szolgájává, az egész társadalmat átfúvó viharokat, a minden réteget átható folyamatokat
szemlélte, egy tévútra siklott korszak mindenfelé elszivárgó mérgeinek útját figyelte. Az
egészért az egész ellen harcolt, akár a prédikátorok, vallássá nemesítette az irodalmat s papi
horizontját az élet horizontjává szélesítette. A „Báróné ténsasszonyban“ az öreg Márton:
„remegő kezekkel fordult az Isten felé és imádkozta, zúgta, tombolta, dörögte, kacagta a
Dávid ötvennyolcadik zsoltárát“. Ez a „tisztántúli“, Méliusz Juhász Péterhez illő vallásos
indulat jellemzi Tolnait is; mintha saját érzelmi életéről mondana vallomást. Tolnai ezzel a
magatartással „időszerűtlen“ író volt a léha, fantomos, rózsaszínű ködöket lehelő korban, de
döntő emlékeztető: a magyar szépprózát az irodalmi „őshazába“ vezette vissza, a régi
magyarság gyönyörű, tragikus mezejére, a XVI-ik század vonalára; írói magatartása jobban
hasonlít Szkárosi Horvát Andráséhoz, vagy a „Balassa Menyhárt árultatását“ szerző Karádi
Névtelenéhez, mint a XIX-ik század jellegzetes íróiéhoz.
Tolnait a marosvásárhelyi harcok érlelték nagy íróvá. Ezek a küzdelmek olyan mértékű
indulatokat kavartak fel benne, aminőket nem láttunk a XVI-ik század óta. Bottal verte meg
ellenfeleit Marosvásárhely utcáin, izgalommal telítette a templomot, fölkavarta a lomhán
tespedő vidéki életet, indulatokat és cselekedeteket csiholt ki a sunyin manipuláló
álszentekből, kényszerítette ellenfeleit, hogy rántsák le álarcukat s álljanak melléje, vagy
forduljanak ellene mezítelen arccal. Hiába született a tespedés, a vegetálás évtizedeibe, harci
mezőt teremtett, amerre lépett, maga ellen ingerelte a magyar kálvinizmus vámosait, a
Szászokat, az epigonság kövér megtestesítőit, Gyulai Pált, az irodalomtörténeti korlátoltság
pápáját, az irodalmi „társaságokat“ és érdekszövetségeket, véghezvitt mindazt, amit Zilahy
Károly megkezdett, amibe Zilahy Károly belepusztult s amit egy nemzedéknek kellett volna
elvégeznie. A düh adta neki a bátorságot s a legsúlyosabb életiram teljesítéséhez szükséges
hőséget, a fogyhatatlan alkotóerőt és kezdeményező kedvet, pótolta mindazt, amit
szerencsésebb tájon s boldogabb körülmények között a melléje sorakozó közösségből merít az
író. Tolnainak nem volt közössége, magából kellett pártot alkotnia, saját tüzénél kellett
végigmelegednie az életet, pályája aligha sikerül, ha nem örökli a magyarság egyik
legjellegzetesebb történelmi vonását: a hajthatatlan indulatot, az örökké égő dühöt.
Az irodalomtörténet Tolnaira húzza a „sötétenlátás“ fekete lepedőjét, „kulcsregényeknek“
bélyegzi műveit, úgy bánik véle, mint mindenkivel, aki nagy vállalkozásnak tekintette az
irodalmat s az ár ellen merészelt úszni; szemére hányja, hogy nem áldást osztó karokkal
küzdött a szennyes hullámok ellen. Arról már mit sem szól az irodalomtörténet, hogy a kor
hamis isteneknek áldozott, gyarló faragott képeket sokszorosított róluk és törvényeket alkotott
a faragott képek tiszteletének biztosítására. Tolnainak csaknem egyedül kellett a társadalmi
ellenképeket megrajzolnia, vállalkozása rendkívüli teremtőerőt és merészséget igényelt. Harc
közben merészségének elszántsággá kellett nőnie, állandó belső feszültségnek kellett őt
táplálnia, hogy művébe bele ne rokkanjon. Zilahy Károllyal egykettőre végzett az önként
vállalt teher, Tolnai azonban győzte az időt, a súlyos terheket s az ellenfeleket: megmentették,
folytonosan kiegyenesítették indulatai. Az ő dühe valóban szent mámor volt,
„megrészegítette“, fenntartotta benne az alkotásba és az ellenzésbe vetett hitet, nem engedte,
hogy az 1867 óta elburjánzott illúziók ködén keresztül nézze az életet, merész
követelményeket állított és hozzájuk mérte a valóságot. Kitört belőle a magyar vallásos
géniusz, de elvont eszmények vállalása helyett a valóság reformjához fogott: indulatainak
erejével a legmagasabb rendű emberi és erkölcsi igény mérlegére kényszerítette az életet.
Mért és ítélt, új érték jelzőt adott a dolgoknak; fölemelt és gyehennára kergetett. Felborította
egy egész korszak indokolatlan önbizalmát, értékrendszerét, felingerelte tespedtségét.
Indulatai cseppfolyóssá olvasztották a boldogan megmerevedő és önmagával betelt magyar
életet, szétrobbantotta a kialakult új hierarchia alapjait, feldúlta megvásárolt békéjét.
Méltatlan utódok csupán vérmes figuraként könyvelik el, holott a magyar etikai zseni forrott
benne szépíróvá, visszaadta a magyar irodalomnak azt a küldetést és hívőséget, mely régóta
várta a föltámadást a régi magyarság sírjában.
Tolnai „Az új földesúr“ ellenképeit jórészt a nyolcvanas években írta meg. Ekkor már
látható volt Jókai s egy egész korszak naiv derűlátásának minden vészes társadalmi
következménye. Évtizedek múltak el, az emlékek és élmények aszúvá értek az íróban,
élményeinek hitelét pedig a körötte forgó élet példázta. A „Báróné ténsasszony“ eseménye
1852-ben kezdődik, egy alföldi mezőváros életét ábrázolja. Midőn Tolnai a Bach-korszakot
megörökítette, a szabadságharc már csak dicső olajnyomat alakjában élt, 1867 pedig úgy
pöffeszkedett, mint a magyarság egyetlen lehető útja. Tolnai regénye félelmetes igazságot
mondott ki, azt állította, hogy ama nagy katarzis, mely a reformkorszakban megindult s a
márciusi forradalomban és a szabadságharcban tetőpontjára hágott, aránylag igen kisréteget
érintett. A szélesebb rétegekből azonban nem űzte ki azokat a mérgeket, amelyeket a százados
elnyomatás oltott beléjük, így ezek a rétegek a Bach-korszakban is puha anyagot alkottak, —
az elnyomó keze kénye s kedve szerint formálhatta őket. Mi sem természetesebb, hogy a
kiegyezés után ezek az elemek a szélső nacionalizmus jelszavait hangoztatták, így tartották
meg továbbra is vezető szerepüket. Az elit 1849-ben elpusztult: kivégezték, száműzetésbe,
börtönbe, meghasonlásba hajszolták s a tömegek kolomposok kezére kerültek. A kolomposok
pedig éppen olyan jól beváltak Bach-huszárnak, mint később „függetlenségi“ képviselőnek.
Az elit ugyanis a maga mágikus erejével a tömegek legjobb képességeit vonzza elő, a
kolomposok azonban a tömegek legaljasabb indulatait ébresztik fel: önmagukhoz méltóvá
alacsonyítják a társadalmat. Tolnai szerint 1849 után a kolomposok uralma következett és
állandósult, hiába változott a „rendszer“. A nép elesett a valódi felszabadulás, a diadalmas
előrenyomulás lehetőségétől, egyetlen emelkedési út maradt nyitva neki: a felette álló
társadalomhoz hasonulni és ez a hasonulás mindjárt a 49-es katasztrófa után teljes mértékben
megindult, — Tolnai regénysorozatot írt róla. A módos parasztság a felette álló társadalmat
utánozta s mérhetetlen anyagi és lelki kincseket áldozott a fölemelkedésnek erre az
eltévesztett folyamatára. A felsőbb rétegek merev hierarchiája nyomán hasonlóképen merev
és egészségtelen hierarchia valósult meg a nép körében is, a társadalmi széttöredezés lent is
teljesedett, darabokra tépte a falut, kasztokra tagolta a népet. Tolnainak a regényeit nem hősök
népesítik be, hanem puha, tetszés szerint gyúrható emberek: iránytűjét vesztett társadalom
szánandó, gyarló figurái, bukott angyalok és hamis tanaikra figyelő, esendő szegény emberek.
A történelmi tragédiának messzire nyúló végzetét senki sem örökítette meg ilyen tisztán
irodalmunkban.
Tolnai nem örvendett a „nagy fordulatnak“, mint a kiegyezés szellemi képviselői és
csőcseléke. Már a „Báróné ténsasszonyban“ vészes jelekről számol be. Megérzi, hogy „más
idők jártak s más sokadalom ütötte most fel sátrát. Az ifjúból s hősből ember lett: hús, vér,
csont, torok és gyomor. A kard és a tarsoly helyett tarisznya lógott oldalán, szennyes
tarisznya“. Ez a mondat mutatja legtalálóbban, hogy mennyire elkanyarodott Tolnai Lajos
Jókai romantikusnak hirdetett, de inkább népmesei naiv hős szemléletétől, önkénytelenül
eljutott a realizmus és a naturalizmus emberábrázolásához. Ebben a regényében már azt is
látja, hogy milyen döntő társadalmi és erkölcsi fordulatot hozott a kapitalizmus rohamos
beáradása.
De mire vártak, mit éreztek a Bach-korszak s a kiegyezés — Tolnai szerint —, egyként
szennyes áradásának közepette a némi jobbak? Csodára vártak, a forradalomnak és a
szabadságharcnak, a félben maradt nagy katarzisnak folytatására. Ilyen látomásokba
kapaszkodtak: „A Joó István fiai is haza kerültek, pedig Isaszeg alatt lőtte el mindkettőt egy
ágyúgolyó. Hiába. Hazakerültek. Madarasra is most mentek haza sokan, Karcagra is, a
sógorom mondja, hogy arra alá Szabadszállásra, meg Fülöpszállásra is. — Honnan? — kérdé
ámulva a német. — Honnan uram? A földből, a sírokból, a sáncokból, a romok alól, a
tömlöcök temetőiből, az akasztófák alól. Isten mind fölereszti, aki igaz volt.“ A jobbak tehát a
történelmi föltámadásra vártak, az elsüllyedt magyarság felbuzogására, a mítosz testbe
öltözködésére s vágyukat ilyen kemény, puritán kálvinista modorban fejezte ki Tolnai Lajos,
aki tudta, hogy mi költözött ismét a „földalatti Magyarországba“.
Három esztendővel a „Báróné ténsasszony“ után, 1885-ben jelent meg „A falu urai“, mely
az előbbinek szerves folytatása. Ezt a regényét már teljesen a nyugati kapitalizmus, a modern
pénzgazdaság betörésének szenteli. A magyarság fejlődése a Bach-korszakban megdermedt,
tehát sem tapasztalata, sem pedig ellenálló ereje nem volt a korszerű kapitalizmussal
szemben, melynek propagandája szűz talajra talált s egész vidékeket forgatott ki javaiból: a
naiv kisgazda réteg éppen úgy martaléka lett, mint a csodaváró dzsentri; szövetségeseit pedig
a társadalmi aljban találta meg, melynek létét a tisztviselő társadalom egykorú romlottsága
tette lehetővé, a Bach-korszakból átnyergelt tisztviselők továbbra is a zsákmányolás
lehetőségeit szemlélték a hivatalban. A „falu ura“, kinek alakja már a naturalizmus „nagy
ragadozóira“ emlékeztet, fél lábával a zsiványság mocsarában áll, másikat azonban az új
előkelőségek, a bürokraták ingoványos vidékén veti meg, karjait pedig a kapitalizmus
ügynökei felé tárja. Gyarapodó s „fölemelkedő“ szörnyetegek grasszálnak, a társadalom jobb
és hiszékenyebb elemei pedig menthetetlenül a proletársors felé csúsznak.
Tolnai regényeiben sűrűn találkozunk a betyár-szövevénnyel, akár Eötvös Józsefnél. De a
szabadságharc utáni betyárvilágról lényegesen más képet fest irodalmunk, mint a
szabadságharc előttiről. A szabadságharc előtt bizonyos hősi színezete volt a betyárvilágnak,
élete összefolyt a szabadságra törekvő jobbágyság szenvedéseivel és küzdelmeivel. Hiteles
adatok alapján állíthatjuk, hogy több esetben a szabadságharc után is a népi elnyomatás volt a
betyárság melegágya, így a sövényházi uradalomból elűzött kisbérlőkből annakidején éppen
elegendő betyár rekrutálódott. Tolnai azonban egy másik betyárvilágról is tudott: az orgazdák
és értelmi szerzők rétegéről, mely csak felhasználta és kihasználta a szegény betyárt, akiben
általában több tisztesség és emberség volt, mint emelt fővel az emberek között járó
cinkosaiban, tehát a betyárvilágban is megszületett a „hierarchia“. Tolnai úgy tudta, hogy a
betyárokat, ha elfogták, kivégezték, de éppen ama vallomásaiknak nem adtak hitelt, melyek
ugyancsak leleplezték a polgári társadalomban megbúvó cinkosaikat, vagy pedig a cinkosok a
Bach-korszakból itt ragadt korrupt tisztviselők segítségével fehérre mosták magukat. Egypár
nyomorult kisembert felkötöttek, de véres cselekedeteik irányítói és haszonélvezői többnyire
tovább öregbedtek a polgári tisztességben. Ez a láthatatlan „betyárság“ benyomult a
társadalomba, irányító szerephez jutott, szövetkezett a kapitalizmussal, egyszóval sajátságos
kelet-európai arculatot nyert. Tolnai éppúgy a látszat-igazságszolgáltatás ellen emel szót, mint
Eötvös József, — mintha az Eötvös által annyira ostorozott megyei korrupció is átvészelte
volna a zord időket, sőt: szélesebb területet hódított volna meg.
„A falu uraiban“ van egy „Póka Treszka“ című fejezet. A leány édesapját meggyilkolták és
kirabolták; a rablás orgazdája tekintélyes falusi polgár, a „falu ura“. Póka Treszka azonban
időnként meglátogatja udvarát: „A görnyedt, elszáradt, hosszú vén leány nagy, mozgó, horgas
sasorrával, szemöldök nélküli meredt golyó fekete szemével; hiánytalan fehér villogó
fogaival; rongyos fekete köntösében, nagy, lyukas barna kendőjével, mely fejét, vállait
eltakarta, s mely leért majdnem a földig, hogy mindent elfedjen, még tán a vaskampós botot
is, úgy topogott föl a konyhába vivő széles kőlépcsőkön, mint egy büntető vén király a
trónusára.“ Ez a fejezet balladai mélységű, Tolnai balladai erejének föláramlása prózában.
A megkezdett csapást „Az eladó birtokok“ című kétkötetes regény folytatja, Tolnainak
egyik legnagyobb szabású műve. Ismét az Ankerschmidt-kérdéshez jut: Johann Clemensből, a
koldus, jövevény vándorlegényből Sörös János lesz, becéző nevén János vetter, majd magyar
nemes, Szendeffy János nagybirtokos. Ez az „Ankerschmidt“ is zsiványokkal cimborál, a
dzsentrit gyűlöli és mégis feléje kapaszkodik. A Clemens Jánosok mindenképpen
„gyarmatnak“ tekintették ezt a földet, népét kihasználták, urait pedig halálos öleléssel,
korlátlannak tetsző hitelekkel fojtogatták. A lefelé hulló földesúrnak és az idegen
pénzembernek halálos „nászát“ már Kuthy Lajos is látta, de Kuthy romantikus vonásokkal
dolgozott, Tolnai pedig a realizmus elmélyedőbb eszközeivel, tehát közelebbről mutatta meg
a társadalom küzdelmeit és válságait. Egyetlen regényében sem nyüzsög ennyi eredeti és
nagyszerűen jellemzett figura, a pusztuló földesúri világnak szinte minden jellegzetes arcát
megtaláljuk. János vetter ebben a világban egyedül áll, lefelé restell asszimilálódni, tehát
fölfelé kapaszkodik, a rothadásban keres új hont: a dzsentri-stílus elragadja, a pusztuló
földesurak magukkal rántják a romlásba. Tolnai ismét félelmetes társadalmi törvényt villant
meg: ha megakad a társadalmi fejlődés, ha elpusztulnak a legjobbak, akkor nincsenek
megtartó társadalmi eszmények, nincsen kihez és mihez igazodni, hiányzanak a csúcsok,
melyek valódi fölemelkedésre ingerelnék a társadalmat. A „felsők“ romlása ilyenkor nemcsak
az alsó társadalmi rétegek feltörekvését vezeti tévútra, hanem magához hasonítja, megrontja a
beolvadásra elszánt idegeneket is.
Tolnainak lírája is ebben a regényben szabadul fel: nemes csengésű ódákat és finom szavú
elégiákat sző a prózába szülőföldjéről, Tolna vármegyéről. Ebben a könyvében érezzük, hogy
mennyi szeretet és melegség változott benne „emésztő tűzzé“, kérlelhetetlen etikai izzássá. A
„Sötét világnak“, a magyar társadalmi fejlődésnek baljós végzetét nem volt hajlandó humorba
fojtani, elviselhetővé tenni, mint Mikszáth Kálmán. Mikszáth is írt regényt az „eladó
birtokról“ de a társadalmi és emberi vétket csínnyé szelídíti s mint a jó doktor bácsi a keserű
orvosság mellé cukros dobozát rázza. Tolnai azonban engesztelhetetlen lármafa. Mikszáthnak
kellett győznie, Tolnait pedig, mint felesleges homokzsákot dobta ki a korszellem rozoga
bárkájából.
„Az eladó birtokok“ a kapitalizmus szellemének győzelmét ábrázolja az „új időkbe“
átcsoszogó patriarkális magyar-úri életforma felett. A győzelem halálra szántak testén
keresztül halad mohó célja felé s szörnyetegek állanak oldalán és növekszenek árnyékában.
Nagy társadalmi kicserélődés folyik, de nincsen katarzis-jellege, nem a jobbak és méltóbbak
kerültek a pusztulók helyébe, hanem a nagyobb ragadozók. Kelet-Európában így történt a
nyugati kapitalizmus „honfoglalása“, szabad tér jutott neki, működését nem szabályozták
számba vehető társadalmi erők, magatartása bizonyos mértékben hasonló volt a gyarmatosítók
magatartásához. A mi urbánus-polgári vonalunk sűrűn emlegeti a kapitalizmus hőskorát és a
hőskor megtestesítőjét, a klasszikus polgárt, nos a nálunk lefolyt hőskorról riasztó képet
festett Tolnai Lajos, aki Móricz Zsigmondig legnagyobb társadalmi regényírónknak
tekintendő. Ha Tolnai tévedett, akkor a mi géniuszunk tévedett, amit nem tartunk
valószínűnek, annál kevésbé, mert Tolnai műveiben nemcsak a honi jobbak hittek, hanem a
kelet-európai szellem is nagyra becsülte, az egykorú szerb és orosz kritika a legkitűnőbb
realisták között emlegette. Az elnyomott magyar író művei komoly kelet-európai sugárzást
teljesítettek.
Tolnai nem épít minden regényében ennyire nagyszabású társadalmi boltozatot. „A nemes
vér“ (1882), „Az oszlopbáró“ (1884), a „Dániel pap lesz“ és a „Jégkisasszony“ témában
kisebb igényűek, de fajsúlyban nem állanak nagy regényei mögött. „A nemes vér“ züllött
erdélyi arisztokrata családot állít szembe a józan, puritán alföldi „parasztúrral“. A züllött
család egyetlen ősi képességét őrizte meg: a „nagy ragadozó“ páratlan ügyességét, fölényét,
bűvölő erejét és lelkiismeretlenségét. E képességeihez túlméretezett gőg és öntudat párosul,
melyet az iránytalan társadalom fűt s táplál, bámul és utánoz. A társadalmi környezet
sorsdöntő hatását egyetlen Tolnai-regény sem példázza ennyire tudatosan: a foghíjas,
elszegényedett, kopott, öregedő ragadozók is könnyedén és egyszeribe fölemésztik a közéjük
került puritán, de naiv, puha embert, akibe amúgy is alacsonysági érzést oltott erőszakolt és
beteges társadalmi hierarchiánk. Megint társadalmi törvény néz farkasszemet velünk: ha a
halnivalókat nem pusztítja el a történelmi katarzis, hanem az időre bízza halódásukat, utolsó
leheletükig fertőznek és pusztítanak. Aki csak közelükbe ér — Tolnai regényében — mételyes
lesz, átveszi a fölötte állók ragadozó morálját, vagy pedig áldozatul esik. Nincs menekvés! Az
író nem hirdet illúziókat, nem rejt műveibe csillapítószereket, a magyar irodalomban eddig
ismeretlen társadalomkritikai következetesség vonul végig művein.
„Az oszlopbáró“-ban fájdalmas gyermekkori emlékei törnek fel, a szegény és
kiszolgáltatott évek visszatérő árnyai; mindhalálig sűrűn látogatták ezek az árnyak. Ismét
arisztokratákról ír, akár a „Nemes vér“-ben, de most inkább biológiai szemmel nézi őket,
életanyaguk foszladozására és ziláltságára villant rá. Ha Tolnai megszűkíti a regény témáját,
még élesebb fény esik a fölvetett társadalmi kérdésre, egy-egy rétegre, típusra vagy lényeges
folyamatra. „Az oszlopbáró“ körül szolgai alázattal tolong és nyüzsög az egykorú középréteg,
melyet senki sem becsül a magyar irodalomban kevesebbre, mint Tolnai Lajos. Mintha a
jobbágyok levetett szolgasága feljebb költözött volna: a kisnemesi önérzet helyébe szolgai
középréteg tolakodott, melyben a hősi magatartásnak még a mécsesei sem pislognak. Tolnai
minden társadalmi réteget mérlegre tett, nagy vállalkozó volt, aki az „egésznek“ mérlegét
akarta elkészíteni, talán ez is az oka elfeledettségének: semmiféle korlátolt társadalmi
fanatizmus sem lelt segítőtársra Tolnai műveiben.
„A polgármester úr“ a módos polgári társadalom regénye — a hős a regény elején
verőfényes idillben tölti napjait, de elegendő egy váratlan esemény, mely kizökkenti
mozdulatlanságából s az idill boldog élvezője elhagyja életformájának párnázott nyugalmát, a
romlás virága lesz a bizonytalanért, az élet nagy esélyeiért —, a regény tehát a magyar
bizonytalanságnak, egy egész társadalom vészes ingadozásainak, „földcsuszamlásainak“
története. A polgármestert a fővárosból leránduló szellemi züllöttség, az újdonsült „urbánus“
álkultúrának élősdi haszonélvezői rántják ki idilljéből és juttatják tönkre. Tolnai nyúlt hozzá
elsőnek a modern „irodalmi élethez“, mely ugyancsak a frissen beáradó liberális kapitalizmus
szülöttje volt s puritán irodalmi múltunkkal szöges ellentétben állott. A magános költők és a
puritán szövetkezések helyét törtetők, szellemi ügynökök és irodalmi alkuszok foglalták el,
akik közvéleményt csináltak a fővárosban, hatalmukba kaparintották a sajtót, olykor pedig
pusztító sáskahadként elárasztották az országot is. „A polgármester úr“ naiv ábrándjaival
ehhez az aljhoz szegődik s elpusztul, mert nem tud hozzájuk romlani. Tolnai szerint ugyanis
az emelkedés egyetlen lehetősége a fölfelé való romlás lett.
„A polgármester urat“ „Vesztett illúzióknak“ is nevezhetnők, mert sok tekintetben
emlékeztet Balzac regényére. A szellem sehol sem érezte jól magát a kapitalizmus „szabad“
forgatagában, mely Balzac szerint, de Tolnai szerint is, megint csak vékony társadalmi réteg
rémuralmát jelentette, — csak a „rémuralom“ eszközei változtak. Tolnai különben is Balzac
rokona, — nagy szörnyetegeket fest, illetve szörnyetegeknek tartja a nekilendülő kapitalizmus
korának „hőseit“. A „szabad“ verseny nem hozott tisztább kiválasztást, nem merített a
legszélesebb rétegekből, hanem a társadalmi terror bukása után feltalálta és alkalmazta a
gazdasági terrort. Tolnai Lajos sok tekintetben Balzac kelet-európai helytartója, a mi földünk
dúvadjainak élettanát tárta fel. A „liberálisnak“ nevezett kapitalizmus a semmiféle
ellenállóerővel sem rendelkező kelet-európai társadalmakban még szabadabban dúlt,
csakugyan „sötét világot“ teremtett s mérgei félelmetesen eltorzították az embert. Ezt a
torzulást fejezte ki kemény magyar etikával Tolnai Lajos.
Csak az látja Tolnai nagyságát, aki egész életművét ismeri. Egy-egy műve önmagában
sokszor furcsán hat, mert kocka egy egészében óriási építményhez. Némelyik írása kiegészíti,
vagy párhuzamos esemény ábrázolásával teljesebbé teszi egy másik művének képét. A Dániel
pap lesz” például „A polgármester úr“ jó polgári történetének kispolgári változata: a falusi
kántor pap akar lenni, otthagyja betelt falusi idilljét, Pestre költözködik, teológus lesz, de lelki
„vérmérgezést“ kap a fővárosi élet fertőző anyagaitól. A tragikum oka ismét ellenálló erőnk
hiánya, a kiegyezés kora ellenálló erőnk föladásában, belső bástyáink lerombolásában kereste
boldogulásunk útját. Tolnai tudta, hogy ellenálló erőnknek nemcsak nemzeti, hanem emberi
szerepe is rendkívüli, mert ha gyengének bizonyul, akkor a nyugati életformák és eszmék
kegyetlen eszközökké válnak itten a „gyarmatosító“ szándékok kezében. Tolnai megszámlálta
ellenálló erőnket és könnyűnek találta.
Új és új „oldalról“ ostromolja korát, a „romlás“ minden vonatkozását kiteregeti: „A
jégkisasszony“-ban azt a fojtogató légkört ábrázolja, mely a „szabad versenynek“ és az
állítólagos „nemzeti föllendülésnek“ korszakát betöltötte. Az emberi „hitetlenség“
mocsarában taposunk: borgőzös kocsmák, elszennyesedett otthonok, megtagadott hivatások,
kapzsi marakodások és nyers állati ösztönök szövevényében. Ebben a regényben csap fel újra
Tolnaiból az etikai reformátornak, Kálvin Jánosnak puritán szenvedélye, így sóhajt fel: „Egy
határozott hangú felhívást kellene bocsátanom az ifjúsághoz, hogy tegyék fel magukban a
kérdést és feleljenek meg reá: vajon lehetségesnek tartják-e együttes föllépéssel lerántani a
cudarok, jellemtelenek, tetetők álarcát? Vájjon kívánja-e ezt a kor? Többségben van-e még,
habár titkon, az az óhajtás: hogy venné egyszer ismét a dolgok vezetését kezébe mindenütt —
és nemcsak itt-ott — a becsület... El a gazsággal, nem lehetne-e valamit tenni ilyen
mozgalom iránt? ... Alakulna egy ifjú társaság, mely minden hivatalból, intézetből,
szerkesztőségből, irodából kikorbácsolná a csalókat, ámítókat, jellemteleneket, hazugokat,
dicsekvőket, természetesen csak az ifjakat értem, mert a gaz öregek, mint a vén fűzfa
kipusztíthatatlanok.“
„A jégkisasszony“ elsőnek leplezi le a századvég Budapestjének „nagyvárosiasságát“.
Züllött, szülőföldjükről kikopott magyarok és „gyarmatosító“ szándékot hordozó idegenek, a
pénz hirtelen kibontakozott mámorának részegei törtetnek egymás mellett. Idegen
szerencsefiak pöffeszkedéséből és korhadó magyar rétegek romlottságából keletkezik a
„nagyvilági“ életstílus, az „urbánus légkör“, mely nemsokára majd gomba módra szaporodó
zsidó írók dobverése mellett uralkodó csillaggá emelkedik. „A jégkisasszony“ bepillantást
nyújt a kapitalista korszak „társulásainak“ és „egyesüléseinek“ életébe is: az emberi
szövetkezés eredeti eszméit megcsúfoló nyers tülekvés és elképesztő cinizmus uralkodik
bennük. Ilyen volt az „új sokadalom“ Magyarországon.
 Tolnai Lajos édesapjának alakját nem tudta méltóképpen megrajzolni, túlságosan közel
állott hozzá, képességei édesapjának fokozott, tehát átszellemült és megfinomodott
jellemvonásai voltak. Mostohaanyját, a nyomorban is dzsentris illúziókkal táplálkozó
asszonyt azonban tárgyilagosan tudta nézni, — nagyszerű irodalmi anyagra, „modellre“ lelt
benne, egy egész társadalmi rétegnek természetét fejtette ki nagyzoló figurájából. Egyik
legkülönb beszélye „A Szentistváni-Kéry család története“, az „anyai emlékből“ nőtt művé.
Menthetetlennek ítélte benne a nemesség roncsait akkor, midőn a politika mindent megtett
nem ugyan megtisztulásuk, hanem „átmentésük“ és politikai felhasználásuk érdekében. Tolnai
szerint a kemény és kegyetlen lecke használt volna nekik, az újrakezdés, a polgárosodás
iskolája, a Tiszák azonban a gazdasági kiváltságaiból kikopott nemesi roncsokat újfajta
politikai kiváltságokba mentették. Tolnai „családtörténete“, mint látjuk, párhuzamosan fut a
társadalomtörténeti eseményekkel.
„A Szentistváni Kéry-család története“ Tolnai egyik legharmonikusabb szerkezetű műve.
Néha túlságosan egy figurára, egyetlen „szörnyetegnek“ ábrázolására fordítja erejét, ez a
kisregény azonban ösztönösen kerekedik, megtelik élettel, dúsan ábrázolja a kor
kispolgárságának és kamasz-fővárosának életét, kiegészíti „A jégkisasszonyt“, mely inkább az
előkelő körök területén kalandozott, itt a kispolgárság veséjébe látunk. Amennyire sikerült
Tolnainak a regény és a beszély, olyan kevés szerencséje volt a novellában. Novellái
szervesen összefüggenek nagyobb lélekzetű műveivel, de nem a nagy művek vázlatai, inkább
hulladékai.
Érdekes elképzelni, hogy mi lett volna Tolnai írói anyagából Mikszáth Kálmán kezében?
Mikszáth mindenesetre élvezhetőbbé varázsolta volna műveit, — Tolnai azonban a nehezebb
utat választotta. Volt érzéke a humor iránt, olvasása közben gyakran érezzük, hogy most akar
humora feltörni, de visszaszorítja engesztelhetetlen etikai indulata. Az etikai indulat és a
legmélyebb etikai meggyőződés különbözteti meg nemcsak kora minden magyar írójától,
hanem Balzactól is, aki nem ismert nagyobb feladatot, mint méltó emléket állítani az ember-
rengeteg kimeríthetetlen bozótjának és szálfáinak. Tolnai más hivatást vallott, tovább lobogott
benne Kálvin puritán etikai forradalma, de az etikát teljesen az „emberi társaság“ szolgálatába
állította. Alakja híd az új idők és a XVI-ik század között, hangja a hagyományos
prédikátorhangból nőtt modern magyar prózai hanggá. A XIX. század második felének és a
század-fordulónak ő a legnagyobb hagyomány-mentője; a magyar lélek legmélyebb rétegéből
tört fel a Tolnai-láva. A régi magyarság egyre növekvő igazolása egyúttal Tolnai szerepének
elsőrangúságát is igazolja.

Kossuth Lajos, az író

(1802—1894.)

1841. január 2-án a Pesti Hírlap Kossuth Lajos vezércikkével indult meg. A népszerű,
fiatal politikus ekkor már kész író: valóban „nagyszabású“ mondatokban közli gondolatait,
olyanok ezek a dús összetett mondatok, mint a hegylánc, vagy pedig a szépen tagolt síkság,
semmiféle nehézkesség sem zavarja tisztaságukat. Ha Kossuth írás-modorának mélyébe
nézünk, nem csodáljuk roppant hatását: ezek a mondatok végérvényesen és
megfellebbezhetetlenül szövegezik meg mindazt, ami az időben kószált, kísértett és vajúdott.
Azonnal meglepik az olvasót Kossuth érett képei is, merész, de szilárd szókötései, ihletének
és mondanivalójának természetes ömlése. Nincs kétség, hogy ország lappang benne,
„földrész“, mely egyre merészebben kiemelkedik a mondatok sodrából. Ellenállhatatlan ez az
író, ellenállhatatlanabb korának minden politikai írójánál, pedig nem hagyott annyira
„megérlelt“ s befejezett műveket az utókorra, mint Széchenyi István, inkább: állandóan
„rögtönzött“. Kossuth Lajos „művét“ úgy kell megalkotnunk és megéreznünk beszédei,
cikkei, levelei, tanulmányai és följegyzései zseniálisan „rendetlen“ tömegéből. Nem dolgozott
olyan rendszeresen, mint Széchenyi István, inkább a természet fenséges hanyagsága élt benne:
hullatta lombjait és gyümölcseit, pazar bőséggel ontott, mert kimeríthetetlen erőforrásainak
tudata élt benne. Egy-egy cikkébe olykor könyvek summája csordul, levelei néha történelmi
vagy társadalompolitikai értekezéssé nőnek,beszédei manifesztummá súlyosodnak. A forma
mellékes volt neki, minden megnyilatkozásából azonos tartalom áradt: az ország- és
nemzetalapítás páratlan anyaga. Nem volt lírikus, mint Széchenyi, szilárdan uralkodott anyaga
felett, sohasem keverte személyes ügyeit, személyiségének belső örömeit és fájdalmait a
„közügy“-be. Mihelyt írni vagy beszélni kezdett, azonnal kilépett személyiségének korlátaiból
s a nemzet politikai géniuszává forrósodott. „Élő szoborrá“ magasodott, magyar „jóshellyé“
vált az időben. Ügye elbukott, száműzetésben teltek napjai, de a magyarságnak ő volt a
csalhatatlan „vélemény“, a jó hír, a tisztán szikrázó tudat.
Kossuth Lajos első cikkei a „Falu jegyzőjére“, Eötvös regényére emlékeztetnek. A
„patriarkális“ magyar élet-berendezés csődjét és egyre fojtogatóbb rothadását jelenti Kossuth
cikkről-cikkre s elárulja, hogy Eötvös regényének jönnie kellett, a „rendszer“
tarthatatlanságának tudata bejárta már az egész társadalmat, csak meg kellett fogalmazni,
művé kellett rendezni. A rendi politika ezidőtájt még dekákban alkudozott a reformok bőrére,
a mélyebb közvélemény azonban már alulról kezdte építeni a politikát, vagy ha úgy tetszik: a
nemzeti törekvéseket, szépírók jártak elől ebben, de, mint látjuk, párhuzamosan futott vélük
Kossuth Lajos. Többek között a Pesti Hírlap 1811-iki évfolyamának 28. számában írott
„Aprócska kényurak“ című cikke semmivel sem marad a szépirodalom népi megnyilatkozásai
mögött, nyilvánvalóan Kölcsey Ferencnek a szatmári megyegyűlésen az adózó nép állapotáról
mondott korszakos jelentőségű beszédét folytatja. De nem jár olyan elvi magasságban, mint
Kölcsey, irodalmibb, az életet is ábrázolja, a népet is megszólaltatja: „Nem veszem el, édes
uram! — utasítja vissza a szegény asszony a Kossuthtól kapott pénzdarabot. Nem koldulok
én, csak igazságot keresek, igazságot!“ Kossuthnak, az újságírónak cikkeibe bőségesen
belecsordul a magyar élet, a leplezett, a takart valóság. Sokat foglalkozik büntetőrendszerünk
kegyetlen elmaradottságával, annak a humanizmusnak hangján, melyet Kölcsey és Eötvös
ütött meg. Kossuthnak és a magyar irodalom társadalmi tudatának összefüggése nyilvánvaló
és cáfolhatatlan, de csakhamar egy új elem vegyül írásaiba, még pedig olyan mértékben, mint
eddig sohasem: a magyar politikai géniusz eredeti eszmerendszere és logikája. Ennek az
elemnek az előretörése szabadságharcvolt a javából s Kossuth már jóval a 48-as forradalom
előtt ezt a szabadságharcot vívta, ennek az eszmerendszernek és logikának akart létjogot
szerezni.
Lassanként minden megnyilatkozása „szabadságharcának“ szolgálatában áll. Egyre
kevésbé érdekelték a kirívó esetek, az égbekiáltó egyes visszaélések, a romlás kegyetlen
gócai. Érezte, hogy az egészet hordozza, az egész felelősség nehezedik vállára és az egésznek
kell megoldást keresnie. Ez a keresés, Kossuth teremtő ihlete, egyre mélyebb rétegeket
kényszerített fel belőle, „lefoglalta“ egész életét s minden megnyilatkozását egyetlen óriási
művé avatta, a mű címe: Magyarország építése a maga képére és hasonlatosságára, a saját
törvényei szerint. A mű szerfölött nehéz volt, már 1848 előtt szembe kellett fordulnia a
mellette haladókkal, nagyvonalú irányokat kellett legyűrnie, nemes fények, Széchenyik belső
lágyságát kellett bebizonyítania és a salakból, így a lesüllyedt vármegyei rendszerből kellett
az életforma színanyagát kiválasztania. A csillapíthatatlan eszmei lázak korában realistának
kellett maradnia: a magyarság tényleges erőire, lelkialkatára, politikai géniuszának
kétségtelen jeleire kellett támaszkodnia. A politikai életet, mint mindig, két vékony pénzű
típus népesítette be: a lázadók és a tákolva alkuvók, Kossuth azonban teremtő volt, a sors azt
a feladatot szabta neki, hogy az „ország“, a magyarság még valósággá nem épült
legnagyszerűbb vágyálma az ő lelkében és szellemében tökéletesen megvalósuljon.
Kossuthban új fénnyel támadt fel a nemzeteszme, az osztályok feletti népnemzet ideája. Már
1841-ben erről a nemzeteszméről ír abban a tudatban, hogy eszméje közelebb áll a honfoglaló
magyarság belső szervezetéhez, mint a párducos-kacagányos nemesi cifra-magyarság, a
történelempolitikai „pótszer“. A pótszereket dúlta szét Kossuth logikája és az eredeti magyar
ideák szabad „mozgását“ tette lehetővé, az osztályok felett álló népnemzet eszméje is ősi
élmény felszabadulása, egyúttal örök keret, melyben életünk teljesedhet. Kossuth író volt a
szó legmagasabb rendű értelmében, mert életünk örök kereteit kereste és sikerült
bebizonyítania, hogy ez a tevékenység az igazi realizmus, nem pedig a pillanatokkal való
lomha megalkuvás. Nálunk a politikai realizmust minden időben szeretik a megalkuvó
tákolásban keresni, holott a valószerűség kifejezése, a valóság élményének hű tolmácsolása, a
belső valóságnak cselekedetekké és intézménnyé való építése a legmagasabb rendű realizmus
és a legnagyobb történelmi megpróbáltatás. Kossuth Lajos ezt a próbát állotta ki.
Kossuth nem volt elvont teoretikus, a „status tudományt“ kiváltképpen „tétleges gyakorlati
tudománynak“ vallotta. Elítélte azokat, akik „német, francia és angol státusteóriák emlőjén
nőttek fel“ és képtelenek a „mi szerkezetünk filozófiáját“ felfogni. Kossuth Lajos vélük
szemben a közösség alkatából, történetéből és lelkéből indult el, úgy vélte, hogy a közösség
életében bennrejlenek azok az ősképek, amelyeket nem szabad, de tragikus katasztrófák
nélkül nem is lehet megtagadnunk. A legfőbb ősképnek már1842-ben a „municipiális
alkotmányt“ vallotta. Eötvös József és a centralisták az ősi vármegye emberi süllyedésének
láttára a központosítás, tehát a megyei önkormányzat felfüggesztését hirdették, nem láttak
más kivezető utat a megújhodásra. Kossuth azonban a szemét, az ócskaság és az érdes, konok,
komisz felület alatt észrevette a nagyszerű ősanyagot: az önkormányzat halhatatlan elvét.
Nem hitt az olyan javulás tartósságában, mely pillanatnyi érdekek kedvéért a közösség egyik
ősélményét adja fel. Kossuth óriási időarányokban gondolkodott, mint a költők és váteszek,
ebben a tekintetben sem közelítette meg őt korának egyetlen politikusa sem. A „reform“ nála
nem csupán az időszerű kívánságok summája volt, hanem szerves folyamat, mely leér a
közösség gyökérzetéig és merészen előre lendül az időben. Az önkormányzatban a magyarság
ősi életformáját és jövendőjét szemlélte, tehát szilárdan és szívósan kitartott mellette. Már
1842-ben így ír a vármegyei szerkezetről: „A magyar alkotmánynak históriai eredete szorosan
democratiai természetű; nem ismert az nemest, hanem ismert szabad magyart és minden
magyar, kit gyávasága szolgává nem tőn, szabad vala s mint ilyen, az alkotmány részese.
Ekkor alakult ki határozottan a megyei szerkezet is ősnépgyűlési typusban; innen eredett azon
democratiai jogegyenlőség, mely a nemesség körében maiglan fennmaradott“. Mintha Kézai
Simon hangjait hallanók, a „régi magyarságba“ szivárgott „ó-magyar“ élmény szavát.
Az ideák fölmerülése és ragyogása azonban nem kápráztatta el tekintetét, továbbra is
nagyszerűen meglátta azokat a társadalmi folyamatokat, melyek vészesek voltak az időben,
így a meginduló magyar elproletárosodást: „Emlékezzünk, hogy honunknak is van tömérdek
proletariátusa — a zsellérsereg —, melynek, ha földbirtoki viszonyainkon törvényhozásilag
nem javítunk, természetesen naponkint szaporodni kell.“ Látta a telepítés — ő „népesítésnek“
nevezte — fontosságát és elkerülhetetlenségét: „A nagy puszták nagy birtokosai ügyesen
intézett népesítés által magoknak tetemes hasznot, a nemzetiség ügyének pedig
fölszámíthatatlan nyereséget eszközölhetnének.“ Észrevette a kivándorlás veszedelmét:
„Moldvában még most is 50.000-nél több magyar lakik, Bukovinában 7000—8000 s ezen
gyarmatok székely szökevények által még most is szaporodnak. Minő tetemes nyomatékot
adna ennyi magyar csak két-három nemzedék korán is a magyar érdekeknek, ha egy-két
vegyes ajkú megyének végtelen pusztáira szállíttatnának“. Ez a nagy „látó“ azonban óvatos
volt. Tudta, hogy a forrongás korszakát éljük és vulkánokon járunk, ezért sohase feszítette
végletekig a húrokat. Nem mintha a magyarság „kitörésének“ ellensége lett volna, de nem
akarta a „kitörni“ szándékozó erőket elpazarolni, sokkal mélyebb felelősség élt benne, mint
Széchenyiek vélték. Kossuth állandóan a nemzet hőmérsékletét mérte és ehhez szabta
cselekedeteit, politikája tehát a közösséggel való legteljesebb azonosodás jegyében állott, ám
azt is tudta, hogy a közösségnek olykor a tragikus kísérletet is vállalnia kell, ha élni akar, s a
tragikus kísérlet olykor éltetőbb, mint a tunya heverés idillje. Sokkal több bölcsesség rejtezett
Kossuthban, mint ellenfelei vélték, akik a pálmát inkább Deák Ferencnek adták, ám Deák
bölcsessége szűkebb volt s nem párosodott akkora teremtő erőkkel, aminők Kossuth egész
lényét betöltötték. Deák a tűrhető megállapodások bölcse volt, Kossuth a „rozsdahaláltól“
irtózott legjobban, attól, hogy „mint lusta folyam a gát előtt“ megállapodjunk. Tudta ugyanis,
hogy bizonyos időn és fokon túl ez a „lusta megállapodás“ egyértelmű a halállal.
Kossuth egyelőre polgári Magyarországért küzdött, a köznemességből, a még politikai
jogokat nem élvező tisztviselőkből és a harmadik rendből, a polgárságból, akarta
megteremteni az új középréteget, de úgy, hogy a kispolgárságot is ebbe az új „vegyületbe“
öntse. A megdermedt magyar társadalom felfrissítésére nem is találhatott volna elfogadhatóbb
tervet. A nemesség tekintélyes része még a jobbágyfelszabadítás elvét sem volt hajlandó
elfogadni, nem hogy a néppel politikai s társadalmi közösségbe lépett volna, a „polgári
Magyarországban“ azonban benne rejlett az anyagi felvirulás reménye, tehát megmozdította
az életrevalóbbakat. Ez a középréteg, melynek álmát Kossuth hordozta, magyarabb és különb
lett volna annál, mely1867 után tényleg megszületett. Kossuth középosztályába mind a
nemesség, mind pedig a kispolgárság útján gazdagabb és mélyebb magyar rétegek olvadtak
volna s a kor forró politikai izgalmai inkább össze tudták volna forrasztani az együvé valókat,
mint a kiegyezés korának langyos évtizedei. Kossuth nem feledkezett meg a polgárt alakító
„műhelyekről“ sem: Polytechnikumot sürgetett, a Kereskedelmi Társaság szószólója volt, s
midőn ott kellett hagynia a Pesti Hírlapot, az iparegyesület „Hetilap“ -jába írta jó ideig
cikkeit; a fiumei vasút megépítéséért harcolt. Mindaz, amit ezen a síkon teljesített, önmagában
is elegendő egy nagyvonalú politikai pálya betöltésére, de Kossuth életében csak epizód volt.
Nagyobb ügy tartotta hatalmában őt, a magyarság ősi államszerkezetében és társadalmi
rendjében az egész emberiséghez szóló elvet, egyetemes „jó hírré“ érlelhető tanítást ismert
meg, és ez a „jó hír“ szállotta meg őt egész életére: „Szinte borzadok magamtól. Úgy vagyok,
mintha nyitva volna szemeim előtt a fátum könyve, s hiába hunyom be előtte szemeimet, a
világosság átczikáz lelkemen, mint villám a sötétségen.“ A legmagasabb rendű emberi
elragadtatás hangja ez: költők, próféták és honalapítók használják ezt a hangot, — Kossuth az
ő sorukba való.
Kossuth Lajos 1848—49-ben teremtő munkájának lehetőségét védte: a „teret“, ahol a
felszabadított eredeti magyar gyökerekből ország huzalkodhatik. fel. Az önvédelem művei
Világosnál megbénultak. Kossuthnak eztán a „tér“ visszaszerzéséért kellett küzdenie, európai
államfőkkel alkudoznia, szövetségeket kötnie, reális tervekbe és kalandos vállalkozásokba
sodródnia. A száműzetésben is Magyarország volt, nem a tényleges szomorú ország
képviselője, „követe“, hanem a másik Magyarországnak, a benne rejlő fényes emberi
lehetőségnek megtestesítője, papja, kormányzója, diplomatája és agitátora egy személyben.
Megmentette és nem hagyta kialudni a XIX-ik század közepén fellángolt eredeti magyar
politikai gondolkodást.„Szigetet“ teremtett, melyből politikai kultúra áradt a megalkuvásba
kényszeredett haza felé, s melynek léte és szüntelenül áradó üzenetei megóvhatták volna a
kiegyezés zsákutcájába szorult nemzetet a meghasonlástól és a lusta tespedéstől. Kossuth
izgató maradt? Bizonyosan, de a legnemesebb életizgalmak szüntelen gerjesztője, a
magyarság folyton égő politikai „emlékezete“. Kossuth a számkivetésben nőtt igazán nagyra,
mert nem a valóság Magyarországát képviselte, hanem a lehetőt, a „prospektív potenciát“,
melyet el kellett s lehetett az emberiséggel fogadtatnia. A magyarság sokat dicsért eredeti
életformájából, „municipiális önkormányzatából“ széles emberi elvet, egyetemes „ingert“
kellett teremtenie. Kossuth mérhetetlen nagysága most dől el, mert meg tudott felelni ennek a
föladatnak is. A „mikrokozmoszból“, a magyar megyei alkotmányból megteremtetette a
szövetkezett emberiség merész álmát, a földet befogó szabadság látomását.
A száműzött Kossuth Washingtonban mondotta legnagyobb hatású beszédét, itt is a
magyar megyei önkormányzat, a „municipiális alkotmány“ dicséretével kezdte, de, mint Ady
írja, a kis Értől eljutott már a nagy Óceánig, az emberiség eljövendő egyetemes
életformájának látomásáig: „Mi magyarok büszkék vagyunk municipiális önkormányzatunkra
s ösztönszerűleg irtózunk a centralizációtól s azon ragaszkodás a municipiális
önkormányzathoz, mely nélkül provinciális szabadság lehetetlen, nemzetiségünk
alapjellemvonása maradt. Ázsiából hoztuk azt magunkkal ezer év előtt s megtartottuk tíz
századnak viszontagságai között... Önkormányzattal jár szabadság és szabadsággal igazság és
hazafiság; centralizációval a nagyravágyás jár s a nagyravágyás despotizmusra vezet.“ Az
alaptételből pedig így fogalmazta meg az eljövendő emberi életformát: „A kisebb államok
biztosságukat fogják találni a foederatív szövetkezés elvében, midőn megtartják nemzeti
szabadságukat az önkormányzatban, a nagyobb államok pedig lemondván a centralizáció
elvéről, nem lesznek többé az usurpátiók vérmezeje s rossz emberek nagyravágyásának
eszköze. Municipiális intézmények biztosítják a hatalmi elemek kifejtését; a szabadság, mely
azelőtt theoria volt, behozatik a municipiális önkormányzat által minden háztűzhelyére s a
részek jólétéből s megelégedéséből jólét, béke és biztonság háramlik az egész államra. Ez az
én biztos hitem.“ íme: a honfoglalás előtti magyarság keleti föderációiból milyen emberiséget
átfogó politikai eszme lett. A magyar megyei önkormányzat gondolata megtisztult,
fölemelkedett és egyetemes politikai elvvé növekedett. Az eddig magába zárkózott magyarság
politikai géniusza az emberiséghez kezd Kossuth által beszélni és a rokonszenv melegsége
száll feléje mindenünnen. Új Magyarország születik egy lélekben s ez a lélek száműzve,
magára hagyva, kétségekkel és meghasonlással küszködve, mindhalálig hűen és csorbítatlanul
hordozza drága teremtményét.
Nemsokára sor került Kossuth föderatív eszméjének gyakorlati kidolgozására is. Teleki
László már 1849-ben azt a véleményét hangoztatta, hogy a magyar ügyet kelet-közép-európai
üggyé kell szélesítenünk, ha igényt tartunk az emberiség támogatására. Klapka tábornok olasz
megbízásból tervet készített a dunai nemzetek együttműködésére, a föderáció gondolata
nagyon foglalkoztatta az emigrációt, de a gondolatot Kossuth ágyazta be a magyar történelem
folyásába, ő adott magyar jelleget és távlatot neki. Kossuth alaptétele így szólott: „Az ország
területi integritása s politikai egysége az a határ, melyet a nemzetiségi kérdés elintézésénél
szentnek és sérthetetlennek kell tekinteni“. Kossuth a megyei és városi önkormányzatokban
kívánt a nemzetiségek igényeinek legszélesebb kielégítést adni, de az ország egységének
szétszabdalása és szétzilálása nélkül. A kelet-európai népek szövetkezése érdekében részletes
tervezetet dolgozott ki, mert előre látta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia bomlása és
belátható időn belül történő megszűnése visszatartóztathatlan történelmi folyamat. A bomlás
idejére jó előre megalkotta a „magyar tervet“, melynek elsőrangú fontosságát azonban nem
vette észre Kossuth Lajos honi pártja, nem tudta Kossuth „országát“ közelebb hozni és a
valóságos építés lehetőségének híján legalább a lelkekben fölépíteni. Pedig ez lett volna a
legnagyobb magyar történelmi feladat az időben. Az új szabadságharcnak, Kossuth nagy
álmának, reményei rendre elhervadtak, csak várni lehetett és az eszmét dacosan viselni, az
utóbbira azonban képtelen volt a kiegyezés korszakának megzavart és megzavarodott magyar
társadalma.
A nagy száműzött ebben az időben elsősorban levelek útján tartotta honfitársaival a
kapcsolatot. Midőn a kiegyezés örömünnepét ülte a nemzet, nemcsak Deák Ferenchez intézett
Cassandra-sorokat Kossuth Lajos, hanem Bihar vármegyéhez is a „sodródás“ politikája ellen:
„Megveretése esetén pedig: az osztrák birodalom szétbomlanék, úgy, hogv Magyarországot is
belerántaná az enyészetbe.“ A lomha béke, a Magyarországba betört kapitalizmus zsivaja, a
betelt vegetálás örömei azonban nem sokat hallgattak erre az intelemre, mely látnoki méretű
volt, évtizedekkel előre megjelölte a magyarság sorsát: „Csak legyen a nemzet éber, nehogy a
közösügyi alku külpolitikai hordereje által enyészettel fenyegető bonyodalmakba
sodortassák“ — írja 1867. október 3-án Nagyvárad közönségének. Figyelmeztette a kiegyezés
tévelygő társadalmát, hogy a magyar fajta sohasem törekedett imperializmusra: „A magyar
nemzet szabadságra vágyik inkább, mint a hódítók dicsőségére“. Turinban is tudomást vett a
magyar népsors vészjeleiről: „És így lőn, hogy a nép, mely a jobbágyföldön megélt szűken,
csaknem állatilag, de megélt — nem bírva a reá nehezedő terheket, a szabad földön
nyomorog, sőt hallatlan! a szabad földről még ki is vándorol... Ez rothadt állapotra mutat,
mely gyökeres orvoslásért kiált. Félakaratú kapkodások, palliativák csak a symptomákat
csillapíthatják; a betegséget meg nem gyógyítják.“ Tiltakozott a „virilizmus“, a legtöbb adót
fizetők törvényhatósági képviselete ellen, a „plutokrácia“ előszelét látta benne, melytől éppen
úgy, mint a „fejlődő“ pénzarisztokrácia szerepétől fölötte irtózott: „Tehát népképviselet
helyett plutocratia, melynek semmi gyökere sincs a haza történelmében, sem tehetségre, sem
hazafiúi érdeklődésre nincs szüksége, miszerint a törvényhatósági közéletből a népnek egy-
egy képviselőjét kiszorítsa.“ Látta az orosz kérdés egyre fenyegető veszélyét és egyetlen
menekvési módot talált: a magyarság lépjen szövetségre az önállásra képes kis szláv
népekkel. A kiegyezés korszakának „fatális logikája“ ellen harcolt az élet, az egészség
logikája nevében. Életérzése a roppant világegyensúlyra és az emberi munkába s fejlődésbe
vetett hitre épült. A turini remete „szilárd pontot“ teremtett magának, nem azért, hogy
sarkaiból kiforgassa a világot, hanem, hogy az emberséges fejlődés irányvonalait
megállapíthassa és a tévedések ellen a vészharangot kongathassa. De nem bódult bele a
vészek és tragédiák előérzésébe, hanem kisebb emberi vonatkozásokon túl a létezés
nagyszerűségét, az emberi alkotás páratlan örömeit hirdette. Ha van felszabadult,
világméretűvé nőtt magyar, elsősorban Kossuth Lajos az.
Élete alkonyán magántermészetű leveleit elégette, tudta, hogy már életében „elvvé“,
eszmévé nőtt és nem akarta önmagának tiszta képét megzavarni, nem hagyott anyagot emberi
leleplezésekre. Mégis napfényre kerültek azok a levelek, melyeket aggkorában utolsó
„napsugarához“, Zeyk Saroltához írt. Turinban találkozott vele s röpke, boldog kis korszakot
töltöttek együtt. A kapcsolat tiszta volt, de a halál felé ballagó agg államférfiúban még
egyszer minden érzést és szenvedélyt fölkavart. Elválásuk után is leveleztek, Kossuth lelkére
kötötte Zeyk Saroltának, hogy égesse el leveleit, de a leány, illetve asszony, mert nemsokára
férjhez ment, nem volt képes erre. Kossuth így írja második levelét: „Szeretetének áldását
küldi az a vén rom, akit 82 évvel (brr! beh régen volt) híres-nevezetes Zemplén vármegyének
Tálya városában úgy kereszteltek, hogy Lajos, a másik nevének értékét az idők vihara már rég
elfújta...“ Ezekből a levelekből ismerjük meg az embert, az lehetne a leveleskönyv címe, hogy
„Ecce homo“. Lerázza magáról a történelmet, az agg ember egyénné roskad, — egyúttal:
fölemelkedik. Kikiáltja emberi fájdalmát az „erdőnek“, egy leánynak, a semminek, az életnek.
Hogy Kossuth valóban nagy író volt, nemcsak az ideák megfogalmazásának, hanem a
stílusnak is páratlan és drámai alkatú mestere, azt ezek a levelek bizonyítják: „Az élet álom, s
aki oly hosszú álom után, mint az enyim, rohadni látja maga körül azon életfának lehullott
leveleit, mely bokor vala, midőn árnyékában álmodni kezdett s kit ősz szakálla s tar agya
minden lépten emlékeztetnek, hogy ideje visszaadnia a földnek s az örök napnak az atomokat,
amelyek benne örömre-búra összetársultak“, — az ilyen sorok méltán foglalhatnának helyet a
legnagyobb drámaíró művében. Félelmetesen egyszerű képeket alkot: „Tanácsolom is,
parancsoljon lejövett, gondolatai barna verebeinek“. Az agg Kossuthban föltámad a
gyermekkor: a nyelv, a stílus, az ízlés, melyet valamikor még Zemplénben szívott magába.
Megszólal az „együgyű“ paraszti beszédmód: „Bokám oly hősiesen neki duzzadt, mint egy
jókora disznótök“. Rusztikus merészel lenni, a nagy ember, a történelmi hős valami barbár
őszinteségbe, primitívségbe menekül: „Jobbat is mártogattam már életemben, még a lanzói
fokhagyma is nagyokat böffent mérgében a fölibe rakott disznóság miatt“, — fokhagymás
szalámira rossz kávét ivott, innét a „panasz“. Finom erotika lengi át a leveleket,
kielégíthetetlen késő-őszi vágy, de sejtteti, hogy mekkora vulkán forrott ebben az emberben.
Finom érzelmessége is kicsordul: „Arra kérlek, nagyon kérlek, küldj nekem levélben egy kis
pici virágot; talán egy háromszínű violát (pensée), de a magad ültetéséből. Tedd meg nekem
ezt az örömet, my darling dear!“ De mellette keserű öngúny tör fel, a históriai bálvány
kegyetlen öngúnya, melyet csak önmagának tud megengedni, folyton „vén dögnek“,
„csömörded vénnek“nevezi magát, midőn egy magyar leány lefesti, így kedélyeskedik Zeyk
Saroltához írt levelében: „Csömör vénember! bizony kár volt asszú gomba pofádat
megörökíteni a festőnek“. Leveleiben féltékenykedik, nemes fölénnyel, nagyvonalú
tárgyilagossággal. Betegen Nápolyba megy, hogy gyógykezeltesse magát, de Vezúvra néző
szobát keres, magasrendű életigényét sohasem adta fel; míg lélekzett, mohón itta a világot és
követelte az élményeket. Gavallér, mint egy ifjú lovag, midőn Zeyk Sarolta fürdőről
hazament, Angliából hozatott ritka orvosszert küldött címére a magyar határállomásra, hogy a
hirtelen levegő-változás folytán állapotában hanyatlás ne történjék, — folyton kibuggyan
leveleiből a mérhetetlen gyöngédség. Goethe ábrándos Mignon-dalait olvassa, nyomon követi
emellett a világirodalmat, iratainak tömegét rendezi, — a roskadozó öreg éjjel-nappal
íróasztal mellett ül, mert haláláig maga akarja keresni kenyerét és üdülésül hatalmas
gyalogutakat tesz az olasz hegyekben. S megörökíti leveleiben életének minden fontosabb
mozzanatát. Óriási tudata észreveszi önmagának lassú, biztos haldoklását, mégsem tér
„jeremiádba“, inkább valami kemény férfias bánat csap fel belőle: „Szomorúságomnak
engesztelhetetlen manója, csalódott életem gyermeke guggol mögöttem a nyergemen“
A levelekből ismerjük meg Kossuth emberi gazdagságát és írói sokhúrúságát. Rendkívüli
írói erőit fölemésztette a „másik Magyarországnak“, a legjobbak lelkében ragyogó
látomásnak, a „belső ténynek“ szolgálata. Hívő volt, a legfőbbet szolgálta s eleven életéből
áldozott érette, tehetségének buja színeit és hajlamait vitte oltárra. Magán-leveleiből csak egy
maroknyi maradt fenn, de a zseni nem „mennyiségre“ dolgozik, ez a maroknyi levél is az
emberi irodalomnak az „utolsó felgyúlásról“ adott legnagyszerűbb vallomásai közé tartozik.

Prózaírók

Iványi Ödön
(1855—1893.)

Iványi Ödön vidéki újságíró volt, nem azért, mintha a nekilendülő Budapest sajtójában
helye nem akadt volna. Nagyváradi újságíróskodás után a fővárosba került, de megragadta az
első alkalmat, hogy visszatérhessen vidékre, előbb Aradra, majd ismét szülővárosába,
Nagyváradra. Tolnai is jó időre, Gozsdu végképen vidékre költözött, Justh. Zsigmond
jelentékeny idejét töltötte békési birtokán és a tajnai kastélyban. A múlt század második
felében éppen a legjobbak érezték, hogy a valódi magyarság vidékre szorult s utána mentek,
nem ragaszkodtak olyan elszántan a fővárosi élethez, mint a XX. század magyar írói. Azt is
figyelembe kell vennünk, hogy a múlt században a központosítás még nem haladt előre olyan
végzetes lépésekkel, mint a XX. században. A vidéki sajtó még hőskorát élte, némelyik vidéki
lap jelentősége országos viszonylatban is komoly volt. A vidéki könyvkiadás sem tartozott a
ritkaságok közé, az író tehát nem tartotta számkivetésnek a vidéki sorsot, a „magyarság
tövénél és kútfőjénél“ való időzést.
Iványi Ödön harminckilenc éves korában halt meg, tüdővészben, mint Justh Zsigmond és
Zilahy Károly. Novellistának indult s kortársai rajongva emlegették némelyik elbeszélését.
Regényíróvá Nagyvárad hű fiát és a vidéki sors kitűnő ismerőjét mégis Budapest tette.
Közéletünk szálai egyre jobban a főváros felé fűződtek s Iványi Ödön e szálak nyomát és
fővárosi sorsát figyelte. Budapesten kapott végső magyarázatot azokra a kínzó és izgató
társadalmi kérdésekre, melyek vidéki napjaiban fölvetődtek. De elegendő volt néhány
esztendőt a fővárosban töltenie s visszajöhetett vidékre. Az élményt magába szívta, más
dolgok nem igen érdekelték. Megtermékenyedett, megszülte sarját s legalább ott hunyhatott a
kedves hazai tájon. Halhatatlan sarja: egyetlen regénye, „A püspök atyafisága“.
Iványi regénye egyedülállóan érdekes alkotás. Justh Zsigmond anyag-hegyeket hordott
össze s óriási tervek íveit rajzolta fel, maga pedig vérző tüdővel roskadt össze. Tolnai Lajos
lila indulatrohamok közepette vetett ki magából remeket és salakot. Tolnai s Justh társadalmi
genezist és leleplezést akartak adni, szinte tudatosan elhanyagolták a mesét, Tolnai olykor
még a szerkezettel is alig törődött. Iványi sokkal egyensúlyozottabb tehetség volt, tudott
„mesélni“, anélkül, hogy a társadalmi reálizmus igényét feladta volna. Regényének kerete:
szerelmi bonyodalom, kitűnő csalétek, de a szokványos keretet gazdag és átfogó
társadalomrajzzal telíti. Finom elemző ereje és kristálytiszta művészi igényessége Ambrus
Zoltánra emlékeztet.
Igen érdekes, ha megvizsgáljuk, hogy Iványi regényéről miként vélekedett a kor egyik
legműveltebb kritikusa, Péterfy Jenő. Péterfy állásfoglalása megdöbbentő: jóformán minden
eredetiséget megtagad Iványitól, akinek műve telítve van gazdag magyar társadalmi
élményekkel. Iványi olyan figurákat és elemeket vezetett be a magyar regénybe, akikről
irodalmunk eddig tudomást sem vett, pedig már döntő szerepet vittek társadalmi életünkben.
A kor legtekintélyesebb kritikusai, Gyulai s Péterfy, azonban nem ismerték a magyar életet,
nem tudták tehát értékelni társadalmi regényeink elsőrangú erőfeszítéseit. Csodálkozhatunk-e
ezek után, ha egész írónemzedék fulladt bele a magányba és a részvétlenségbe? Gyulai a
társadalmi visszahatásból szőtt irodalmi elveket, Péterfy pedig, aki olyan otthonosan mozgott
az antik kultúra téréin, élettől elvonatkozott és kicsinyes pedáns lett, ha az élő magyar
irodalomra került a szó.
Iványi semmi esetre sem érdemelte meg Péterfy lesújtó kritikáját. Tolnai Lajos inkább
„szörnyetegeket“ ábrázolt, Justh Zsigmond pedig társadalmi képletekei, Iványinál azonban
úgy érezzük, hogy tárgyilagosan ábrázolt valóságban mozgunk: a mi nagy „földrengésekkel“
és kevés eredményes „kitöréssel“, dühödött harcokkal és fáradt megalkuvásokkal megáldott,
megvert világunkban. Tolnai javítani és ítélni akart, Justh Zsigmond szép, szelíd fejében a
biológiai messianizmus terve forrott, Iványi „csupán“ kifejezte a magyar világot; tökéletes
műbe próbálta kényszeríteni a valóságot.
A regény egy püspök rokonságáról szól, a rokonok többsége a püspök körül lebzsel s
élősködik, rabolják, csődbe kergetik, az öreg főpap végül életével fizet, édes fivérének egyik
immár minden határt túllépő gaztettét nem tudja elviselni, szélütést kap és meghal. A regény
néhány fejezete a püspöki udvar közelében, vidéken történik, a sisera rokon had portáin, ezek
a fejezetek a regény legérettebb darabjai. Iványi nagyváradi élményei nyilatkoztak meg itten,
legdúsabb belső tárnái nyíltak fel. De hiába élt az „úri romlás“ közvetlen környezetében, nem
került az úri haláltánc esztétikájának hatása alá, hanem a reálista kegyetlenségével szemlélte
és örökítette meg az élősdi életformát, melynek haszonélvezői a Tiszák jóvoltából olyan
rohamosan szaporodtak. Előbb a vidéki városokat lepték el a kikopott urak, azután a főváros
felé szivárogtak, nagyobb „vállalkozások“ végrehajtására. Iványi Ödön ennek az úri
„népvándorlásnak“ legtárgyiiagosabb, tehát leghitelesebb krónikása.
A családból, az élősdiek „egységéből“ két férfi válik ki. Az egyikből képviselő lesz, majd
államtitkár s végül miniszter. Vasidegzetű, kemény, alapjában jobbszándékú ember, de
majdnem elbukik, mert vagyona nincsen és lépten-nyomon az előrenyomuló kapitalizmus
kísértéseivel kell küszködnie. Életszínvonalat teremt magának és vagyont szerez a semmiből,
közben csaknem visszasüllyed a semmibe, egyéni életének ügyei összebonyolódnak
pályájával, egyedül a jószerencse tartja fenn. Iványi nagyszerűen ábrázolja, hogy a hirtelenül
felemelkedett politikus mint Őrlődik a szokatlan életforma, a ragályszerűen ránk szabadított
kapitalizmus malomkövei között. A siserahadból kiszakadt másik férfiú „lent“ maradt s konok
daccal még mélyebbre süllyedt: hivatásos forradalmárnak és dohogó, habzó szájú
kurjózumként öregedett meg. Ő is mély társadalmi vallomás, hogy hová jutott a kiegyezés
korában a lefelé szolidaritást vállaló magyar, (önkéntelenül Táncsics Mihály végzete jut
eszünkbe.)
Iványi regénye a millénium előtti Budapestnek meglepően nagyszabású és összefoglaló
társadalmi rajza. A kis és a nagy polgárok otthonait, a kaszinót, a klubokat, a tőzsdét, a
bankokat „vezéreikkel“ és fullajtáraikkal az ő regényéből ismerjük meg. Nagy művek
építésére hivatott higgadt tárgyilagosság élt ebben az íróban. Meg tudta volna örökíteni a
millénium derűlátó társadalmát és azt is, ami „mögötte volt“. De nem várta meg a „nagy
ünnepet“, hanem a váradolaszi temetőbe költözött.

Justh Zsigmond
(1863—1894)

Justh Zsigmond jelentőségét csak félig mutatják művei, naplóját is olvasnunk kell, hogy a
századvég legnagyobb magyar torzójával tisztába jöjjünk. Naplói csak néhány esztendeje
jelentek meg, két részre oszlanak: párizsi és honi följegyzéseire. Justh Párizsból és a
természettudományból jött haza, Párizsból az elemzés lázát hozta, a természettudományból,
közelebbről: a darwinizmusból a biológiai optimizmus mámorát, — ám harmadik lázról is
gondoskodtak a tuberkulózis-baktériumok.
Párizsban mindenesetre megszerezte a távlatot a magyar glóbushoz. Nem keseredett, nem
is savanyodott bele, inkább fölötte állott, nagyvonalú epikai tárgyilagossággal szemlélte
osztályait, figuráit, eseményeit és válságait. Bírta az élményeket, nem ragadták ki szigorú
tartásából, nem sodorták egyoldalúságba. Első könyvének a „Párizs elemei“ címét adta,
naplóját nyugodtan „Magyarország elemeinek“ nevezhetjük, mert öntudatos gyűjtő válogatta
minden adatát s az elemek naplószerű egymásmellettiségéből is látszanak a tervezett nagy
művek körvonalai.
A természettudományos gondolkodás háttérbe szorította Justh Zsigmondban a társadalmi
gondolkozást. Fogalma sem volt arról az elkeseredett birkózásról, melyet a modern
társadalomtudomány osztályharcnak nevez. Justh szemléletében a társadalmi osztályok
egymás mellett állottak, mint az erdő fái, — vagy feküdtek, mint a kórházi ágyak betegei s
Justh élettani szempontból elemezte őket, a magyarság biológiai és szellemi összetevőinek
természete érdekelte. Az osztályok közül azonban csak kettőnek életébe mélyedt bele igazán:
az arisztokráciáéba és a parasztságéba, — az egyik családja volt, a másik, hite szerint, a
magyarság egyetlen reménysége.
Mikor Justh hazatért Párizsból, 1889-et írtak s Budapestet már elkapta a „mondén“ fejlődés
sodra, nagyvárosnak készülődött, tömegeket gyűjtött, divatokat követett s forró kavartságából
merész szándékokat és figurákat vetített ki. Erről a Budapestről Justh naplója az egyik
leghitelesebb tanú, Justh nem ismerte a főváros „mélységét“, — utoljára Kuthy Lajos és Nagy
Ignác nyújtottak betekintést ide, — de annál jobban ismerte a gócait, a fejlődés erjesztő-
anyagának találkahelyeit, a klubokat, kaszinókat és szalonokat éppen úgy, mint a szerényebb
irodalmi sereglések kaszárnyáit s a szellem búvóhelyeit, az írók otthonát. Ismerte és elemezte,
— ítéletében alig tévedett, jól látta a szellemi buzgás minden forrpontjának hőfokát, tehát
értékét, — méltó helyére tett mindenkit. Mindig meglepetéssel forgatom naplóját, bámulatba
ejt biztossága. Az esedékes nagy magyar regénynek nemcsak lehetősége lappang ebben a
naplóban, hanem együtt vannak a szükséges képességek is.
A napló figuráinak többsége arisztokrata, ezért társadalomtörténeti szempontból is
megbecsülhetetlen értékű ez a könyv. Az arisztokrácia élettanát, tehát az egykorú
magyarságnak egyik még mindig fontos szerepet játszó „elemét“ Justh teljesen kimerítette.
Alig tudja valaki, hogy az arisztokrácia körében akkor is, akár a század első felében, hősi
buzogás történt, hasonló ahhoz, mely nem is olyan régen Wesselényiket és Széchenyiket
dobott ki magából, csak nem volt kit kivetítenie. A lelkek s a szándékok most is készen
állottak, csak az életanyag, melyet átjártak, mállott szét egy-kettőre. Egész sereg fiatal
arisztokrata menekült osztályából „társadalmat megváltó“ gondolatba vagy kísérletbe, de
egyik sem tudott érvényt szerezni neki az életben és a társadalomban. Hiányzott hozzá a
biológiai erő, — Justh pedig különösen vonzódott ezekhez a biológiai szempontból rokkant,
de kitűnő lelkekhez, mert természettudományos elgondolásainak élő példái voltak. Nem
állítom, hogy nem fűzte igaz barátság hozzájuk, de a barátságot, tudatosan avagy
öntudatlanul, írói kíváncsisága fűtötte.
Az arisztokrácia másik fele, döntő többsége, érzéktelen volt ezzel a buzogással szemben,
belefáradt a saját öncélúságába s csak arra volt ereje, hogy kedvező történelmi és társadalmi
helyzetébe görcsösen belekapaszkodjék. Ezek: higgadt, tárgyilagos, tehát félelmetes
szatirikusra találtak Justh Zsigmondban. Justh a családtag önmérsékletével és gátlásokat
levetett őszinteségével beszélt róluk, a „megmaradókról“, míg a tragikus „kiválasztódókról“,
akik már csak szép álmokat s ábrándokat tudtak melengetni, tehát az élet törékeny, finom
lírikusairól, mindig volt néhány meleg szava, hiszen végső eredményben önmagát is közéjük
sorozta. Justh már naplójában megfogalmazta az arisztokrácia társadalom-élettani törvényét:
azok, akik kiválnak belőle, már nem az élet különbjei, nem az emberi tökéletesedés példányai,
hanem a halál szenteltjei, — a többi pedig: sivár életanyag, mely azért él, mert éppen
sivársága folytán gondosan elbúvik a válságok elől s élet helyett vegetálásba menekül. Justhot
tehát biológiai szemlélete vezette társadalmi igazságokhoz, végső eredményeiben oda jutott,
mint azok, akik kerülő nélkül egyenest a társadalmi válságok vidékére eveztek.
Az arisztokrácián kívül főként a főváros íróival s művészeivel ismerkedett meg. Korának
íróit három csoportba sorolta. Az első csoport terepét Mikszáth töltötte be egyedül, akit Justh
igaztalanul lebecsült. Lebecsülésének okai számosak és érdekesek. Izgatta Mikszáth nagy
egészsége, érzékisége, átható életszaga; Justh inkább kivonatot szűrt az életből. Az elemzés
korszakát hamar túllépte, későbbi műveinek alakjai inkább testté vált élettani képletek és
szellemi esszenciák. Mikszáth jó ideig a dzsentri írója volt, úgy volt a dzsentrivel, mint apa
könnyelmű fiával: szidta és forrón a keblére ölelte, Justh minden társadalmi teremtmény közül
a dzsentrit vetette meg leginkább. Mikszáthból csobogott a humor, Justhnak nem volt humora,
rejtett érzelmességgel színezett komolyság jellemezte. A két írói világnak egyetlen közös
pontja sem volt.
A másik írócsoport az egyre dagadó zsidó tábor volt. Justh Kiss Józseffel és Bródy
Sándorral ismerkedett meg közelebbről: Kiss Józsefben villanásszerűen megérezte a
jelentéktelen embert, hiába verte mellette a dobot a hasonszőrű sajtó, Bródyban pedig „éhes
farkast“ látott, sajnálta, és bár csak a sorok között érezteti, lenézte. A Bródyról festett arckép
különben is mesteri, legjellemzőbb vonásait: megbízhatatlanságát és pózolását elsőnek Justh
látta meg. Justh Zsigmond különben a zsidók egyre nyíltabb előrenyomulásáról is igen
érdekes sorokat ír a maga higgadt modorában, éles és gyökerekig hatoló megfigyelő-
képességével. Vidéki kastélyban vendégeskedett, éppen zsidó esküvő volt s az örömszülők azt
kérték, hogy az ünnepies esemény a kastély előtt történjék. Justh hozzáfűzte: „Én azt mégsem
engedném meg, hogy így a házam előtt történjen a dolog. Ennek a párnak most a
képzettársítás lakodalmokkal egy kastély, egy gyönyörű park emlékét kapcsolta össze. Egy
életen keresztül eszükbe fog jutni, hogy csak egy percig voltak urak. Ez sarkalja az ambíciót.
Az öreg zsidó, azt hiszem, jól számított — unokái majd már futtatni fognak“. A zsidó
„fejlődés“ módszeréről s az emelkedni vágyó zsidóság lélektanáról kevesen adtak ennyire
helytálló képet.
Kortársai közül a „turgenyevista“ Peteleit és főként Gozsdut szerette. Típust szemlélt
bennük is: a magyar realisták és elemzők típusát. Gozsdut a kor legkülönb prózaírójának
tartotta, Gozsdu csakugyan a legnagyobb ígéretek közé tartozott, de korán letört. A turgenyevi
vonás különben Justhban is erősen élt. Bérczy Károly kezdeményezése hű folytatókra talált;
Bérczy fordította le magyarra a kelet-európai érzelmesség nagy énekét, Puskin Anyeginjét, —
a század vége felé pedig ugyanez a kelet-európai érzékenység s a tájlírával telített epika áradt
be Turgenyev által. Legtalálóbban talán poétikus realizmusnak nevezhetjük s Petelei mellett
Justhot tarthatjuk legjellegzetesebb magyar képviselőjének, később pedig Török Gyulát. Justh
Zsigmond naplójában egy turgenyevi regény elemei hevernek, szétszórva, föl-fölragyogva.
Még Turgenyev regénycímei is találnak hozzájuk: a „Nemesi fészek“ és az „Őstalaj“. Legjobb
barátja, Révay Simon gróf valóban nemesi „fészeklakó“ volt, sok vonás élt benne a nemesi
lélek érzelmi kultúrájából, életformájából is ősi ízek csordultak. Ha „Simi“ játszott, vagy
együtt bolyongott Justh Zsigmonddal, rögtön valami jellegzetes kelet-európai hangulat lett
úrrá rajtuk: szinte vallásos mélységű érzelmesség, mely átöleli, kifejezi, zenévé s költészetté
éli a magyar táj bűbájosságát, sajátságos szomorúságát. A nemesség érzelmi kultúrája
kívánkozott Justh Zsigmondban modern prózává, a táj „lelkét“ s a véle rezonáló úri-magyar
lelket megörökítő művé, de ez a kívánság is, mint megannyi más, csíra maradt. Justh
Zsigmond már érezte a pusztuló úri magyarság életének kettősségét: bele kényszerülnek az
élet valóságába, mely cselekedeteket követel tőlük, de csak féllábbal elegyednek a fórum, a
piac zsibongásába, életük másik fele a mámort keresi s a mámoron túl az irrealitást, vagy
pedig szürrealitást, egy dimenziót, mely messze szakadt a valóságos, „polgáriasodott“ élet
dimenzióitól. Ez az élmény később Krúdy Gyulában nő majd meg.
A „Napló“ mérhetetlenül gazdag anyagából egyetlenmű keletkezett, a „Fuimus“; Justh
legutolsó könyve. Nagyobbik fele észak-magyarországi kastélyokban történik, kisebb része
alföldi úriházban. A Justhok felvidékiek voltak, sűrűn összeházasodtak a felvidéki
arisztokratákkal, hozzájuk számították őket s nem a dzsentrihez. Zsigmond ága az Alföldre
került, Szentetornyára, de családi kötelékek őt is Felvidékhez fűzték. A „Fuimus“ a felvidéki
kastélyok regénye, az író kissé Gogolyra emlékeztet, regénye pedig a „Holt lelkek“-re,
kastélyról-kastélyra jár, bemutatja lakóit és tovább kocsizik. Justh is főkötőben és
hálóköntösben mutatja be az asszonyokat s papucsban, pipával a férfiakkal; regénye, akár a
„Holt lelkek“, a megdermedt kelet-európai időt mutatja, a társadalmi fejlődés lomha
óramutatóját, mely néha századokig mereven gubbaszt. De Justh epikai odaadása nem olyan
fenntartás nélküli, mint Gogolyé; Gogoly epikáját a határtalan „orosz tenger“ biztonságérzete
dajkálta, Justhot a magyar válság izgatta, a magyarság élettanának vizsgálata arra
kényszerítette, hogy állandóan létünk s nemlétünk kérdésével nézzen farkasszemet.
Biológiai életszemlélete a Felvidéken szélesedett ki: meglátta az etnikumnak fajtát alakító
hatását. A felvidéki arisztokrácia „tisztavérű“ maradt, nem keveredett a szlávsággal, de
folytonosan gyengülő biológiai ereje meghajolt a szláv etnikum hatása előtt; magukba
fogadták a szláv jellemet s lassanként alig különböztek szolgáiktól és szolgálóiktól, a
Toncsiktól s a Katuskáktól. Az elpuhult, feloldott lelkek „ellenméregnek“ uralkodási hajlamot
termeltek, de még az „ellenméreg“ is szlávosan jelentkezett bennük, „hercegecskét“
játszottak, életrevaló s ravaszabb környezetük bábjává lettek.
Justhban szelíd, de konok prófétaság is élt, felvidéki „családjának“ rothadása közepette a
természethez fordult vigaszért és magyarázatért: „Nézd mily különös szép és gyönyörködtető
a rothadó anyag újjászületése, a kiválás processzusa, hogy ád új életet az, ami már maga életre
képtelen. Trágyának nincs jobb ennél...“ A regényben is szüksége volt egy ellenpólusra s az
ellenpólus alföldi élményéből nyílott ki. A „Fuimus“ egyik alakja, ugyancsak arisztokrata,
parasztlányt vesz feleségül és a Tisza mentén telepedik le. Felesége meghal, egyetlen leánya
marad, a „megváltott“, akiben két társadalmi réteg lelke egyesül tiszta emberi egyensúllyá.
Czobor Ádám, a paraszti nászba menekült főúr, tanítja meg a regény ingadozó főalakját a
magyarság Igéjére: a parasztot „a fantázia és a rationalismus fakultásai közötti összhang és
egyensúly teszi a világ egyik legerőteljesebb népévé... A magyar parasztban a keletiek fiatal
fatalizmusába már a nyugati népek tettvágya van beoltva... legfőbb elve: élni az életet... Nincs
a magyarban semmi túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozófiája, még a vallása
is. Ezért jó itt, nagyon jó“. Justhot biologizálása kemény társadalmi törvényhez vezette: az
életképeseknek s igazaknak lefelé kell menniök. S mit talált „odalenn“ az író? Európai
szellemmé érlelt Keletet, eszménnyé tisztult Ázsiát, — talán többet is: lelkialkatot, mely
bízvást nemzeteszménynek tekinthető.
A Fuimus különben egy tizennégy kötetre tervezett regényciklus darabja. „A Pénz
legendájának“ előszavát Czóbel Istvánhoz, egyik legbensőbb barátjához írja Justh, bejelenti,
hogy „A kiválás genezise“ lesz a ciklus címe, céljáról pedig ezt közli: „Mi mindketten a jövő
Magyarországának az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézetét, szellemét keressük ... Te
bátorítottál abban is, hogy a társadalom egyes osztályait áttanulmányozva a társadalmi test
legkülönbözőbb fejlődési stádiumban levő részein keresztül e világnézetnek megállapítását
tűzzem ki életcélomul... E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog azután a
pusztuló felső-magyarországi olygarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest elkövetkezni.
Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassú pusztulás vagy fejlődés folyamatában lévő
társadalmi részek mennyiben járulnak majd azon világrészlet fejlődéséhez, amely egy a
népével — s így a legmagyarabb — csak a fejlődés másodlagos fokán“. A „Fuimus“ érettsége
tanúság, hogy a ciklus építéséhez a kifejezőkészség éppen úgy megvolt már, mint a rengeteg
élmény. Mikszáth írja, hogy Justh utolsó heteiben szüntelenül a következő kötetek tartalmáról
beszélt: a tüdőbetegek közismert bizakodásával.
Justh Zsigmond nemcsak Felvidékre utazgatott, hanem békési birtokára is. Az utóbbi
utazások, mint a Fuimus tanúsítja, másféle biológiai és lélektani gyümölcsöket hoztak, mint a
felvidékiek, — Justh Zsigmond fölfedezte a magyar parasztot, midőn a politika elszánt
tudatossággal hátat fordított neki és a frissen sült urbánus civilizáció egészen más irányba
terelte a közfigyelmet. Két novelláskönyvvel adózott népének, az első kötet bevezető
novellája „A puszta és Paris“, Justh egyik legnagyobb vívódásáról tanúskodik. A gazdag
mágnás, az ünnepelt világfi, a nyugat-európai utas döntő küzdelméről vall, a belső ütközetről,
melynek sorsa eldöntötte, hogy az urbánus civilizáció írója legyen, vagy pedig a „pusztáé“?
„A puszta győzedelmeskedett Paris fölött, — fejezi be írását, — a reggeli napsugár elmosta az
éj illatos, beteg világát. Ti már mind pihenésre vágytok és mi ébredünk“. A kelet-európai
„ébredés“ hajnalodott Justhban? Minden bizonnyal s feltámadt a puszta öntudata éppen úgy,
mint Petőfiben. Ám egyiküknek a puszta-élménye sem romantikus alkatú. Petőfi a puszta-
élményben forrott igazán magyarrá s nagyvonalú realistává, Justh pedig jól tudta, hogy a
határtalan síkság, bár nem rendelkezik természetes védőművekkel, őrizi a magyart. A
határtalan puszta nemcsak ősi visszaemlékezés a magyarnak, hanem éppen ezért:
biztonságérzés is, — az öröklét élményének megnyugtató, kiegyenlítő ízét ajándékozza.
A kötet második elbeszélésében „Anyaföld“-ben még inkább kibontakozik Justh puszta-
élménye, gazdag költői színekkel, akár a század első felében, de valóságérzékünk nagyot
haladt azóta, közelebb férkőzött a táj emberi valóságához. Justh ráébredt a társadalmi
valóságra is, a XX. század realista-naturalista élményeinek csíráját megleljük írásaiban, de
nem sokat időzik mellette, elsősorban a nép szellemi alkata és lelki vonásai érdekelték. Illyés
Gyula vádat emelt a magyar irodalom ellen, hogy a népet külsőségesen és zolai recept szerint
ábrázolja, nos: Justh a cáfolat, mert népszemlélete a legbensőségesebb: a magyar életérzés és
világszemlélet egyensúlyának elemeit kutatta és találta meg az Alföld népében. Mindaz, amit
a „Fuimus“-ban „ellenpólusként“ s programmként hirdet, életté, eseménnyé, költői s emberi
kinyilatkoztatássá válik novellás könyveiben. Justh népiségét mai szemmel sokan talán
halványnak bélyegzik, holott a kor legmegrázóbb szellemi eseményei közé tartozik: egyik
legeurópaibb és legműveltebb elménk, az előkelő nagyvilág és Magyarország kedvence
föladott érette mindent, lemondott a népszerűségről, „szektáriánus“ lett, akár a paraszti
nazarénusok. A néptől megmentő egyéni élményt is kapott. Halálos beteg volt, rengeteget
viaskodott a korai halál árnyával, de férfias és magyarán szemérmes természete nem engedte,
hogy egyéni fájdalmáról és kétségeiről beszéljen. A néptől megtanulta: nyugodtan és
természetesen fogadni a halált. Finom tekintete észrevette, hogy az egyszerű, ősi ember
életérzésében az élet és a halál összefolyik s egyesül a lét mélyebb, szintétikusabb
átérzésében. A „Fuimus“-ban és egyik novellájában, — „Az anyaföldben“ — Justh nagyszerű
emléket állított ennek az élménynek, mely elkísérte őt egész életében s komoly, nyugtató
arcával őrizte haláltusáját.
Justhot nem valami újféle „vissza a természethez“ divat vezérelte a néphez, hanem a
népléleknek, a nép lelki egyensúlyának olyasféle művészi jelentőséget tulajdonított, mint
később Bartókék a népdalnak és a népzenének. Justh tulajdonképpen élesen szemben állott
azzal az irodalommal, mely elmulasztotta a néphez való visszatérésnek ezt az útját, de nem
volt parancsoló, vagy forradalmi természetű író, nem alapított „irányt“, nem kavart irodalmi s
irodalompolitikai harcot, hanem művekben állított emléket hitének. Meggyőződött a népnek
kultúrát viselő képességéről, midőn békési birtokán parasztszínházat alapított s parasztjaival
klasszikus darabokat játszatott. A néphez való közeledés eleinte kísérlet volt nála, később a
kísérlet hitté nőtt s egészen a parasztszektákig vezette. A nazarénusokról különben regényt írt,
a „Gányó Julcsát“, melynek első kiadása halálának évében jelent meg. Mint előszavában írja,
teljesebb képet próbál rajzolni benne a magyar „népvilágról“. Jussában a magyar népnek két
véghatárát: a könnyűvérű szilaj dohánykertészt és a csupa eszmévé tisztult nazarénust akarom
bemutatni. Ezek között pedig a paraszt racionalistát, a gazdát. Gányó Julcsát egészséges
szenvedélye, ősereje keresztül kergeti jón, rosszon, majd kiválasztja lelkének jobb anyagát s
egy új vallás karjaiba hajtja ... A magyar nép haladó, bár még kötött filozófiáját akarom
megvilágítani, amely azért életképes, mert fajunk józan idealizmusa szülte... Julcsa kiállja a
tűzpróbát, mert fajának ez életerős, bár életnagyságúnál nem nagyobb s így tipikus alakra
szüksége van. Julcsa emelkedik, mert „erős“. E sorokból megtudjuk, hogy mi lett volna a
„Kiválás genezisének“, tervezett nagy regényciklusának szellemi eredménye: „felül“ a
rothadás, a szükségszerű pusztulás, a „társadalmi trágya“ elemei válnak ki, „lent“ pedig a
fejlődő és folytatódó életé. Justhban megvalósult az a társadalmi ítélet, mely körül majd a
következő évtizedek legnagyobb szellemi és politikai küzdelmei zajlanak le. Ám Justh ezt az
ítéletet páratlan higgadtsággal, matematikai szabatossággal és pontossággal tudta kifejezni,
művének hitele és hatása tehát beláthatatlan lett volna.
Gányó Julcsa „szabad“ társadalomban születik, dohánykertésznek a lánya. A dohányosok
pedig nem kuporgatnak, hanem vidáman és könnyelműen élnek, a nők páváskodnak, minden
kincsüket magukra aggatják, hadat üzennek a paraszti puritánságnak. Julcsa szépsége s
életereje természetesen emelkedni akar, a gazdalegény az ő nagy álma. Keserűen csalódik s
könnyelműen zülleni kezd, midőn megállítja s új ösvényre csalogatja egy szelíd láng, a népi
mélységből kivált erkölcsi erő: a nazarénizmus. Justh ennyit akart kifejezni, ám a nagy író
megnyilatkozásai természeténél fogva mindig teljesebbek, mint szándékai. Just a
nazarénusságban csupán a magyar temperamentum lengésének egyik határesetét kívánta
szemléltetni, de sokkal mélyebb folyamatot szemléltetett: a kereszténység keleties
„elfajzását“, ámbár az „elfajzás“ nagyon közel jár a krisztusi tanítás eredeti értelméhez. A
nazarénusság bölcsője a népi magány volt, megdöbbentő s egyben fölemelő élmény, hogy
egyedül vannak és senkire sem támaszkodhatnak ebben az életben, csak saját lelkükre.
Kiderült, hogy a népi lélek is magában viseli Krisztust, de kereszténysége merőben más, mint
a felette álló társadalomé. Az európai fejlődés a maga életformájához alkalmazta a
kereszténységet, — dogmáit érintetlenül hagyta, de annál inkább eltávolodott lényegétől,
eredeti életformájától. A népi kereszténység, — így egyik legérdekesebb hajtása, a
nazarénusság is, — az eredeti életformához tért vissza, nem az európai fejlődés, az uralkodó
társadalmi-gazdasági nézetek s érdekek szerint magyarázta Krisztus tanítását, hanem szűzi
eredetiségében szívta magába. A nazarénus nem a korszerű vallásos kultúra vizéből ivott,
hanem Krisztus „tüzét“ fogadta bé, — az egyszerűségre, nyíltságra, igazságosságra, a feltétlen
bűnbánatra, az életforma törhetetlenségére nevelő lángot, — az önmagába vonuló néma hitet,
mely azonban, ha kell, utánozhatatlanul szép és nemes nyugalommal hősi martiriummá
magasodik. E vallásosságnak formája sokkal közelebb áll a békés, elmélkedő hajlamú, a
világgal szemben közömbös, befelé forduló és mélységbe merülő ázsiai népek vallásos
kultúrájához, mint például a nyugati népek kereszténységéhez. Justh Zsigmond, hol tudatos
elszántsággal, hol pedig önkénytelen rátalálással elérkezett a magyar népegyéniség vidékére.
Hátat fordított az európaiságnak? Dehogy, legfennebb a sznoboknak fordított hátat, hiszen ez
a sajátságos népegyéniség jelenti a magyarság európai létjogosultságát. Justh is így
gondolkodott, mint egyik barátjához írt levele tanúsítja: „E világnézetet, amelyet a puszta
könyvében meg akartam állapítani, te felismerted, csak úgy, mint néhány francia és angol
kritikusom, kiknek a magyar nép világnézete a göröghöz hasonlónak tűnt fel“. Justh vállalta
volna a hivatást: Nyugaton eredeti lelkünk és kultúránk elismertetéséért harcolni. Műveinek
jelentősebbjeit közvetlenül halála előtt írta. Az epikusnak meg kell előbb telnie, azután
bontakozhat csak ki. Justh Móricz Zsigmondhoz hasonló tudatos „gyűjtő“ volt, de elment
harmincegy évvel, alkotó „dagályának kibontakozása“ elején.

Papp Dániel
(1868—1900)

Papp Dániel Ómoravicán született, Zomborban nőtt fel, döntő élményeit Dél-
Magyarországon szerezte, onnét érkezett, ahonnét Herczeg Ferenc. Papp Dániel azonban
éppen olyan fiatalon pusztult el, mint Justh Zsigmond, a magyar írók betegségében,
tüdővészben s annyira sem vitte, hogy a „mindenre kiterjedő“ irodalomtörténetek a nevét
följegyezzék. Herczeg Ferenc Dél-Magyarországból Gyurkovicsékat hozta s egyik legfőbb
táplálója lett a dzsentri-délibábnak. Papp Dániel mélyebbről merített, természetesen Budapest
immár „vegyes“ szelleme nem is fogadta olyan hevesen kegyeibe, mint Herczeget, akinek
minden sora rikoltó hűségeskü volt a korszellem mellett. Papp Dániel ama kevesek közé
tartozott, akik vajmi keveset törődtek a korszellemmel és az irodalmi élet zavaros hullámaival
s meg is bűnhődtek érte. Az „asszimilánsok“, a félig-meddig beolvadók farsangja következett;
csoda-e, hogy ez a réteg csak külsőséges magyarságot tákolt, türelmetlen és szószátyár, tehát
nékünk mindenképen idegen sovinizmus alakjában? Rákosi Jenő szavalt a harminc millió
magyarról, miközben a valódi magyarok tömegesen kivándoroltak s Herczeg Ferenc talpalt
Jókai és Mikszáth örökébe. A magyarokban pedig konok dac gyülekezett, mely néha
iránytalanul és „csakazértis“ dörgött, szikrázott. Papp Dánielben a dac teremtő erővé
nemesedett.
Egyik legérdekesebb novelláskönyvében („Tündérlak Magyarhonban“) rendkívül
figyelemreméltó vallomást találunk. Előszavában hitet tesz a kelet-európai táj mellett, majd
„ázsiainak“, tatárivadéknak vallja magát. A keleti-magyar élmény s tudat jelentkezett benne
éppen úgy, mint Gozsduban, ám érdemes ezt a „keleti magyarságot“ megvizsgálnunk, mert
például Papp Dániel elsősorban a dél-magyarországi szláv nemzetiséghez hajolt le akkor,
midőn az asszimiláns soviniszták az elvadult szellemű nemzetiségi türelmetlenséget
gerjesztették. Papp az ellentétes utat választotta, mert valóban keleti magyar volt, ősi föderatív
szellemünk művészi látóhatárrá nőtt műveiben. A magyar életérzés ebben a korszakban is
megmutatta, hogy mennyi mindent megbír — szintetikus és föderatív hajlama a szellem
síkjára tolult. Az asszimilánsok ugyanakkor mindent fel akartak szívni egy soviniszta
ábrándba, melyből éppen csak a valódi magyar szellem hiányzott volna. A tiszta emberies
eszményeket, így a türelmet és a széles emberi megértést az „ázsiai öntudatú“ magyarok
képviselték.
Papp Dániel említett könyvének előszava írói hivatásáról is vall: rendeltetését a magyar
mélység föltárásában kereste s mint jellegzetesen elbeszélő lélek, egy kedves mondával
példázta: Zivataros éjszakán a portyázó komiszáros eltévedt legényével a duboki pusztán, úgy
bolyongtak a kukoricásban, mint az őserdőben. Egyszer csak Pazar földalatti kastélyra
akadtak — talán Rózsa Sándoré lehetett — ott éjszakáztak s reggelre betérve a városba,
elmesélték élményüket a svalizsérok ezredesének, aki azonban hiába kereste a „Tündérlakot“,
mely a mélységben rejtezik, de sohasem nyílik meg a svalizsérok előtt. Papp Dániel konokul
lándzsát tört a magyar mélység, tájunk, népünk és népeink (!) eredeti mélysége mellett,
ellentétben földijével, Herczeg Ferenccel, a felszín nem is mindig káprázatos bűvészével.
Papp Dániel novellái főként honi szerbekről szólnak. Papp a tanúság, hogy ők is nagyon jól
elfértek mélységünkben: a zsarkováci kurtanemesek, közelebbről Patarics Vince, aki nagyon
emlékeztet Gogoly aranyos vidéki földesuraira, Nikánor diakónus, a csúnya Euthym s a
többiek. Papp hozzátartozóinkat, életérzésünk már szervessé vált elemeit látta bennük,
anélkül, hogy tiszta emberi valójukon erőszakot ejtett volna. Papp a magyar mélységet olyan
tágas, szabad méretekre szabta, mint az Alkotó a magasságot.
Novellái kitűnő műalkotások, de Papp feltűnően otthonosan mozgott a regény területén is,
bár csak egyetlen regényt hagyott reánk, „A rátótiakat“. „A rátótiak“ Zombor regénye s mint
novelláinak jó része is elárulja, íróját mélyebb rokonság fűzi Mikszáthhoz. Mindketten
felszabadultak a századforduló jobbjainak tragikus alaphangulata alól, de Mikszáth el is
szabadult, életérzése és humora vidáman csatangolt, Papp Dánielt jobban kötelezte és kötötte
a realizmus. Mikszáth is realista volt többek között, a realizmus egyik uralkodó szín volt
gazdag palóc szőttesében, — Papp realizmusa azonban életkedv, hivatás, vívódás.
Mindkettőnek fejlett volt a humora, ám Mikszáthnak a humor úgy kellett, mint a vízi
szárnyasoknak a víz, életeleme volt, Papp humora inkább csak mélybevágó szatíráját
ellensúlyozta, enyhítette. Hiányzott belőle a mosoly önmagával betelt gyönyörűsége, ösztönös
gonddal s a kémikus biztonságával vigyázott, hogy a humor eleme el ne nyomja a szatíra
erőteljesebb ízét. Novellái ugyan gyakran Mikszáthra emlékeztetnek, éppen olyan szívesen
merült a dél-szláv szent egyszerűség és együgyűség ábrázolásába, mint Mikszáth a szlovák
naivságba, regényében azonban már a Nagy Szatíra konok szárnycsapásait érezzük, egy
eredeti tehetség szívós nekigyürkőzését, hogy megmutassa: mi is lappang a nagy garral
hirdetett „Új Magyarország“ méhében, a vidéken.
Papp realizmusa hitelesebb, mint a fiatal Mikszáthé, nincs ugyan benne annyi költői erő,
mint a nagy palóc világában, ahol lépten-nyomon bugyborékolnak az üdítő források, de súlya
van a dolgoknak és a figuráknak. Papp nem festett ugyan „sötét világot“, de nem is vajákolta
bűbájossá, inkább azt éreztette, hogy az élet egyensúlya is mennyire tragikus. A nagy író
erényei eltakarják gyengeségeit, így Mikszáth elbeszélő erejének bűbájossága feledteti
regényeinek lazaságát, „happy endjeinek“ olykor bántón kezdetleges gépiességét. „A rátótiak“
szerkezete izmosabb a Mikszáth-regények szerkezeténél, nincs annyi kitérő és humoros
elágazás benne, nem tűzdeli tele vigasztaló idillel, határozottabban és erélyesebben
bontakozik ki a társadalom képe; realizmusa sem olyan szétfolyó, mint Mikszáthé, sűrűbb,
töményebb. Mikszáth patriarkális szellemét is hiába keressük „A rátótiakban“, — Mikszáth
volt utolsó mesélő pátriárkánk, lényegében jól érezte magát abban az életben, melynek annyi s
annyi hullafoltját észrevette, de mégis az ő szellemi domíniuma volt, a kor elvetélt típusai és
figurái pedig rokonai, „családtagjai“ voltak, Mikszáthnak az élettel szemben való
állásfoglalása, utolsó nagy regényeit leszámítva, nem lépte túl az atyai feddés és a rokoni
évődés határmesgyéit. — Papp Dániel már bizonyos távlatból szemlélte életünket, hűvösebb
és tárgyilagosabb volt, nem csiklandozták szlávos ellágyulások, mint Mikszáthot. Mikszáth
nem egyszer a karrikatúra felé siklott, máskor naivan romantikus figurákat rántott be
regényeibe, Pappnál semmiféle hajlam sem mossa el a valóság konok körvonalait.
Megbízható társadalomrajzot, derűs, de szigorú kritikát kapunk Papp Dánieltől, s emellett:
fukarul bánt a szavakkal, még fukarabbul a mondatokkal, az izmos szikárságot képviselte
lelki és szellemi elhájasodásunk esztendeiben.
Kelet fiában, a „tatárban“, a magyar mélység hitvallójában volt valami latinos szigor és
tiszta egyensúly. „A rátótiak“ első regénynek feltűnően tökéletes, a benne jelentkező író nagy
regények reményére jogosít. Szerencsés rokonával, Mikszáth Kálmánnal szemben is megállja
a próbát, ha pedig földijével, Herczeg Ferenccel hasonlítjuk össze, különösen szembetűnik
Papp gyökeresebb tehetsége, magasabb rendű ízlése és különb művészi igénye. Hiába ontotta
Herczeg a művek sorozatát, Papp Dánielnek egyetlen regénye elégséges arra, hogy kétségek
sora támadjon bennünk Herczeg elhivatottságával szemben.
Délvidéki emlékeinek tárháza „Marcellus“ c. novellás-könyve, a honi szerbség életének
páratlan novellafüzére. A „Tündérlak Magyarhonban“, a „Marcellus“ és „A rátótiak“ a
századvég legkülönb prózai teljesítményei közé tartoznak, ott a helyük Tolnai, Justh és
Gozsdu ugyancsak feltámadásra váró művei mellett.

Gozsdu Elek
(1855—1919)

Ercsiben, Fehér megyében született, Temesvárott, mint királyi főügyész halt meg. Egy
ideig belemerült Budapest irodalmi életébe, sikereivel meg lehetett elégedve, mégis
csakhamar föladta a harcot s államhivatalnoknak ment, előbb Fehértemplomon ügyészkedett,
azután került Temesvárra. Magas kort ért, de élete végén már alig tudtak róla, utolsó prózai
műve 1886-ban látott napvilágot, azután csupán egy drámával szerepelt. Pályája tele van
„talányokkal“, fejlődése meredeken tört fölfelé, utolsó műve „Tantalus“ c. novelláskönyve a
magyar próza legnagyobb teljesítményei közé tartozik, utána azonban elhallgatott, holott a
„Tantalus“ nem hattyúdal, hanem a kiforrott teremtőerő néhány kifejező mozdulata; de miért
dermedt meg ez az erő?
Gozsdut egyesek macedón, mások örmény származásúnak mondották, némelyek tévesen
románt sejtettek benne, maga Gozsdu a magyarok mellett a honi szerbek életével foglalkozott
legszívesebben és semmi esetre sem tekinthető „asszimiláltnak“ a szó gyanakvó értelmében,
mert a magyar nyelvnek s a magyar nyelv szellemének, mértéktartó magatartásának páratlan
mestere volt, mindenesetre mélyebb és életteljesebb stílusművész Ambrus Zoltánnál, a
századforduló kikiáltott stíluspápájánál. Annyi bizonyos, hogy Gozsdu ősi keleti ember,
„fajtája“ öregebb a mai nemzeti nevezeteknél s „régiségének“ köszönheti, hogy fenntartás
nélkül a magyarságba tudott olvadni, mely a „korszerű“ felszín alatt mély keleti-antik réteget
őriz. Gozsduban szlávos réteg is élt, de matériájának lényegére egyedül ez a szó illik, hogy
„keleti“. Életének értelmét nem a kifejezésben, hanem, mint a legrégibb kultúrfajták, a
szemlélődésben kereste, s ki tudja: ez a tiszta szemlélődés talán az európai ember tér és
időfogalmai fölé emelkedő alkotás? Első írásain a francia próza lecsapódásait érezzük: „nagy
szenvedélyek“ regényét próbálta megírni a tiszta mértéktartás módszerével, s bár a regény
formájába nehézkesen helyezkedett bele, nem közönséges alkotóerő jelentkezik kísérleteiben.
„Az aranyhajú asszony“ a romantika nő-élményét próbálja reálisabban megfogalmazni,
súlyosabb alkotás „A köd“, mely így elvetélten, félig nyersen is a kor legkülönb prózai
kísérletei közé való. Gozsdu magyar társadalmi regényt írt, de csaknem egész Kelet-Európa
belső válságát kifejező műalkotást hagyott, érezte, hogy belső ködben s lápok közepette
élünk; a regény olvasása közben néha mintha Ady „eltévedt lovasának“ hangjait hallanók. Ez
az író észrevette, hogy a hatalmas kelet-európai népi folyamok és állóvizek nem teremtettek
még tudatot, nem honolnak „napok“ és „csillagok“ fölöttük, csak lidérc-fények. Gozsdunak ez
a regénye is francia recept szerint készült, de folyton azt várjuk, hogy most áradni kezd majd
a mű, megnyílik a kelet-európai „mélyföld“, a tudat alá süllyedt emberség, ám Gozsdu éppen
ettől az áradástól félt. Az „áradáshoz“ ezen a tájon mély magyar indulatok (Méliusz, Juhász,
Pázmány, Ady), vagy szláv exhibicionizmus szükséges, esetleg a népmesék teremtő naivsága,
Gozsdu azonban másszabású egyéniség volt s ezenfelül súlyoson ránehezedett a kor
természettudományos világszemlélete.
 A XIX-ik század végén csaknem minden magyar író — s éppen a legmélyebb tehetségek
— ismeretséget kötöttek a darwinizmussal, a természettudományos világszemlélettel.
Nyugaton a természettudományok nagyon megtermékenyítették az irodalmat, az írók új
életszemléletet merítettek belőlük s megváltó gondolatot is az emberi nem tökéletesítésére, a
földi paradicsom lassú, de biztos felépítésére. Justh Zsigmondra ez a természettudományos
optimizmus hatott, Gozsduban a nyugati hatás egészen más folyamatokat hívott életre.
Gozsdu Kelet-Európát két döntő élményen keresztül szívta magába. Egyik a nagy
megrekedtség volt, melyben e földdarabnak csaknem minden népe s társadalma szenvedett és
e megrekedtség természetes hatásai: a bomlás lassú foszforeszkálása, indulatrohamai,
fájdalmas kitörési kísérletei, a tunya életmód elhatalmasodott belső mérgeinek maró-romboló
munkája. A másik döntő élmény: a nép ősi, egyszerű mágikus kultúrája, melynek gyökerei
még a mindenség, a létezők ősi egységébe nyúlnak. Gozsdu látta, tudta, hogy hiába
közelednek ehhez a földhöz a nyugati csapadékok, alig termékenyítik meg az ugart, inkább a
mocsarakat és lápokat táplálják, mert itten másnemű „csapadékokra“ van szükség. Egyik
legérdekesebb elbeszélése, „Egy néma apostol“, éppen arról szól, hogy milyen szerencsétlen
figura lesz nálunk az „új nyugati hit“ apostolából, másik meg kitűnő novellája, „Egy falusi
mizantróp“, pedig azt vitatja, hogy az ősi népkultúra mágikus életérzése egyszerűbb és
biztosabb tájékozódó szerv a modern tudományos világszemlélet merev egyoldalúságánál.
Gozsdut a nyugati hatás kelet-európai tudatra ébresztette, látta az egyedül üdvözítő utat, de
nem merte bejárni.
A kelet-európai végzetről szól „A mártír“ c. ugyancsak tökéletes novellája, egy szerb
„szabadsághős“ históriája. A „szabadsághős“ — afféle kudarcot vallott szabadsághős,vagy
„szolgálaton kívüli Marat“ — más időben és tájon talán emberi szerepre vergődhetett volna,
de a magába szívott francia forradalmi ideológiának lobogása itthon, Bácskában, a nagy
rendülések lecsillapodása után komikus hatást keltett. A forradalmi apostol végre is belátja a
passzivitásba húzódó nép igazát: „A nép az igazságot érzi. Nem volt még rá eset, hogy a nép
ostobaságot akart volna.“ S bár „puskagolyó elé született népnek“ tartja a saját fajtáját, de
rájön, hogy csak akkor megy puskagolyó elé, ha az ösztönei parancsolják. Az „elkalandozó“
szellem végzetét írja meg Gozsdu ebben a novellájában, a kelet-európai kalandort, aki Nyugat
tüzeit és fényeit hozza és „községcsudája“, haszontalan vértanú lesz a saját pátriájában.
Gozsdu látta a törvényt: a tüzet s a fényt ebből a tájból és közösségből kell kicsiholnunk, ha
nem akarunk haszontalan Messiásokká válni.
Gozsdu világa: csupa megrekedt sors és ember, magukba húzódó, roskadozó
meghasonlottak, bővérű hadonászók és szánandó hősök, akik hosszabb lejáratú
öngyilkosságba menekülnek; az erők tehát megáporodnak, vagy szétfolynak. Gozsdunak
csaknem minden alakja a reánk kényszerített társadalmi és gazdasági életforma áldozata. Nem
hoz derekabb életingert nékik az „új idő“ s ezért inkább lassan, de biztosan föláldozzák
magukat. A kiegyezés korának zsoldos hada a „föllendülésről“ szónokolt, de ugyanennek a
komák a legmélyebb írói reménytelenséget láttak mindenfelé. Tolnaiban és Gozsduban
jelentkezik először félelmetesen az Ady-korszak végzete: az áthidalhatatlan ellentét az élet
irányítói és a szellem hordozói között.
Gozsdu a „nagy haza“, a kelet-európai táj válságának legmélyebb okára tapintott: az
emberi reménytelenségre, a táj és a tájat kifejező ember mélyebb tárnáinak erőszakos
betemetettségére, a reánk kényszerített életformák idegenségére. A társadalmi bomlás okát is
ebben kereste: a „ködben“, az élet bizonytalanságában, mély erőink elkallódásában, tudatunk
tántorgásában, életérzésünk nem gyógyuló sebeiben. Úgy látta, hogy ez a nagy táj egyelőre
csak vajúdni tud, de vajúdásából még nem születik életforma. Tulajdonképpen Gozsdu is a
„megmételyezettekről“ írt, felemás emberekről, akiknek életerőit meggondolatlanul beléjük
csempészett szérumok hatása torzítja, zilálja, bénítja. Az élet szüntelen és haszontalan
fortyogó káosszá válik, melynek ingoványos talaján minden kísérlet elferdül s végső
eredményben lápba fullad. „A köd“ alakjai mindannyian „megmételyezettek“, iránytalanul
száguldó, pusztulást és halált hintő, vagy pedig tehetetlenül hánykódó figurák, — novelláiban
érettebb erővel ugyancsak ilyen embereket és emberséget ábrázol.
Gozsdu nem volt célzatos társadalmi író, ennek köszönhetjük, hogy a műveibe szőtt
társadalmi kép annyira éles és megbízható. Félelmetes tárgyilagossága tette lehetővé, hogy
királyi ügyész létére nyugodtan írhatott az újfajta megyei korrupcióról, a Kelet-Európába
tolakodott kapitalizmus rablógazdálkodásáról, a nép teljes elhagyatottságáról és az 1867 után
uralkodó nemzeteszméből való kieséséről. Gozsdunak elsőrangú érdemei vannak a magyar
társadalmi tudat születése körül. A gondosan konzervált arisztokrácia erkölcsi és társadalmi
szerepéről az volt a véleménye, mint Tolnai Lajosnak, mindkét regényének eseménye ennek a
rétegnek válságáról hoz hírt. De erről szól egyik legkitűnőbb elbeszélése is, a „Nirvána“, az
„élőhalottak“ furcsa kísértetjárásáról és „mételyező“ szervezetéről. A társadalmi élet
vizsgálata csak erősítette Gozsdu eredeti meggyőződését, mely így foglalható össze: a
fatalizmus az élet s a halál egyensúlya, tehát nagyszerű életelv és teremtőerő is lehet, de itt: a
reménytelenség, a külső-belső elintézetlenségek földjén a halál komor, vigasztalan angyala,
vagy pedig a halódás zsongító, halálba ringató dajkája.
Gozsdu tudta: ez a reménytelenség egészen mélyről jön, óriási „földrengések“, társadalmi,
szellemi s erkölcsi lendülések kellenének, hogy a remény lávája feltörhessen. Nem tartozott
ama bizakodó rajongók közé, akik úgy hitték, hogy a francia tűz egész Európát bevilágítja és
a francia forradalmi típusok bűvös köntösök, melyeket csak magunkra kell húznunk és máris
a szélrózsa minden irányában megváltást hirdethetünk. Tudta: a „megváltáshoz“, tehát a tiszta
emberi megvalósuláshoz mélyebbről feltört elemek szükségesek. Nem áltatta magát szép és
naiv hitekkel, nem volt benne semmiféle Petőfiség, fiatal fővel is öreg keleti bölcs volt.
Pesszimistának nem mondhatjuk azért, Gozsdu a kor felszínes fogalmai fölött állott s nem
vette igénybe vigasztalódásul, vagy pedig teremtő erejének fokozása céljából a kor jellegzetes
izgatószereit. Mindent látott, mindent megmért, belátta az egyéni szándékok eleve-
reménytelenségét és viselni bírta ezt a súlyos élményt.
Ha nem mélyed magyar környezetbe, hanem csupán emberi figurák megörökítésére
törekszik, írásait összetéveszthetjük a múlt legnagyobb és legtisztább oroszainak írásaival. „A
veréb“ és az „Ultima ratio“ bátran Gogoly vagy Csehov legjobb írásai mellé állítható, honi
kritikusai valószínűleg ezért emlegették olyan kitartóan Gozsduval kapcsolatban
Turgenyevet... Az „Ultima ratio“ a magyar széppróza legnagyobb alkotásai közé tartozik,
holott látszólag egészen az utolsó jelenetig a szociális közömbösséget, a társadalomból
kihulló szegénység megkövesedett belső harmóniáját hirdeti. Egy szörnyű mély hang azonban
pillanatok alatt pozdorjává töri ezt a megkövesedett réteget: az öreg paraszt sírásó kivonult a
társadalomból, remények, vágyak s illúziók nélkül él a sírok között, mint a keleti-bölcsek s
magasan az élet fölé költözött zarándokok. Esteledik, szegény halottat hoznak a kórházból
„közös“ koporsóban. Olyan koporsó ez, melyben csak kihozzák az ingyen halottat, a sír
szájánál kiveszik belőle és úgy dobják a mélybe. A tökéletes nyugalomba és harmóniába
dermedt öreg paraszt halotthalványan tántorog vissza a sírtól: „Már másodszor! Pukkant! —
Mi az? Mi pukkant? — A szegény embert — meztelenen — mint a kutyát — be kell dobni —
a gödörbe! Ezt is — bedobtuk. Aztán pukkad — mint a puskalövés! A hasa, a hasa — ...
Senkim sincs! Engem is— bele fognak dobni — mint a kutyát! Én is pukk ...“ A kételkedők
ebből a novellából megtudhatják, hogy mi lappang a dermedt nyugalom alatt a kelet-európai
népek lelkének alján. A „Tantalushoz“ fogható egységes és érett novelláskönyvet alig találunk
a magyar irodalomban. Csúcs csúcs mellett sorakozik benne. Egyetlen hanyag, vagy ügyetlen
mozdulat sem zavarja a könyv páratlan művészi egyensúlyát. E páratlan fegyelem és
igényesség Gozsdu „dicsősége s baja“. Legjobbjaink közt emlegethetjük, de
mondanivalójának csak egy töredéke jutott napvilágra. Minden novellája remek, megállja a
legmagasabb mértéket. S Gozsdu élete mégis torzó, mint fiatalon elhunyt barátjáé és
bajtársáé, Justh Zsigmondé.

Drámaírók

A népszínmű
Szigligeti Ede (1814—1878), Szigeti József (1822—1902), Tóth Ede (1844—1876),
Csepreghy Ferenc (1842—1880).

A népszínművet Szigligeti Ede és Szigeti József kezdték, a műfaj Tóth Edében és

Csepreghy Ferencben hágott tetőpontjára. Tóth Ede mélyebb tehetség volt társainál, de
fejlődése derekán elpusztult. Nem volt akkora szabású tehetség, hogy Szigligeti és Szigeti
népszerű műfajával szemben népdrámát küldjön a magyar színpadra, bár benne lett volna még
a legtöbb erő ehhez a vállalkozáshoz.
A népszínmű még a szabadságharc előtt indult útjára s átvészelte a nagy földrengést, a
tömérdek halál között megkövéredve emelkedett föl. Divatja nőttön nőtt, miközben a magyar
dráma hősibb úttörői rendre feledésbe merültek. Czakó nagyvonalú romantikus kísérletei s
merész igyekezete, hogy Kelet és Nyugat szellemi ütközetét drámába foglalja, nem érdekelték
az utókort. Obernyik „Brankovicsát“, a kelet-európai kis népek időtlen drámáját a kor egy-
kettőre kivetette tudatából. A Kisfaludyak is háttérbe szorultak, bár mindketten, de főként
Károly, az átlagos népszínműveknél mélyebb drámai anyagot és tisztultabb formát hoztak. Az
egyre jobban szétbomló és a régi tisztább egység helyett zavaros képletbe tömörülő
társadalomnak az a furcsa egyveleg kellett, melyet „népszínmű“ néven ismer az
irodalomtörténet. A népszínműben minden színpadi elemből találunk egy csipetnyit: a
bohózatból, a vígjátékból, a polgári színműből, a népdrámából és az operettből. Jelentékeny
szerepet kapott benne a dal, de többnyire nem a tiszta népdal, hanem inkább utánzatai, úgy
viszonylanak ezek a dalok az eredeti magyar énekhez, mint a cigánymuzsika zenénkhez. A
tömérdek dal-betét mindenesetre jó volt arra, hogy a népszínművek férceltségét és nyomorék
tagjait takargassa.
A népszínmű tulajdonképpen a társadalmi visszahatás terméke és hálás eszköze. Akkor
született, midőn társadalmi tudatunk és véle párhuzamosan irodalmunk társadalom-ábrázolása
rohamléptekkel sietett előre. Vajda Péter, Kuthy Lajos, Eötvös József, Nagy Ignác, Obernyik
Károly, Petőfi Sándor és a fiatal Arany János valamennyien a magyar társadalmi tudat
szökőforrásai. Ám a népszínmű felöltöztette, fölpántlikázta és gyakran ki is festette Arany
Jánosék népét. Az 1848 előtti irodalmi hőskor már meg-látta és ki is merészelte fejezni a
társadalmi osztályok szembenállását és ütközéseit, a népszínmű azonban inkább leplezte,
olyan népet ábrázolt, melynek nincsenek társadalmi gondjai s vágyai. A népszínmű elterelte a
figyelmet a népi kérdés valóban drámai gyújtópontjairól, ezért aratott akkora sikert abban a
korban és társadalomban, melynek egyik legfőbb törekvése valódi kérdéseink s a tényleges
magyar helyzet leplezése volt. 1867 után a régóta „romlásnak indult“ nemesi kúriák
„újjászületése“ és fölmagasztalódása következett: nyugodtan, betelten és problémátlanul
kívántak élni azok, akik felül maradtak a délibábos Parlagon. A nép „atyái“ a sorskérdéseket
megbűvölték és elaltatták s ezt a cirkuszba illő mutatványt összetévesztették a
nemzetalapítással és az ország-szervezéssel. Hogyne tetszett volna nékik a népszínmű, mely
egyszerű, tiszta drámai igazságok helyett rikítóan érzelgős képet festett a magyar faluról. A
szellemi hamisítványok évadja következett s előkelő helyet foglalt el közöttük a népszínmű.
A népszínműben jelentkező társadalmi visszahatásra igen jellemző Szigligeti „Szökött
katona“-ja és „Cigány“-a. A „Szökött katona“ 1844-ben, a „Cigány“ pedig 1875-benszületett,
három évtized terpeszkedik a kettő között, de az író társadalmi tudata e három évtized alatt
mit sem fejlődött, ami ifjú hiba volt 1844-ben, abból öreg vétek lett 1875-ig. A „Szökött
katona“ egy grófnő törvénytelen fia, akit anyja parasztcsaládhoz ád nevelőbe s a fiú ott is
ragad, kovácslegény lesz belőle. Katonának viszik, több ízben megkísérli a szökést, halálra
ítélik, de édesanyja felismeri és megmenti. Szerencsére meghal a grófnő férje és előkerül a fiú
törvénytelen atyja, aki ekkor már magas rangú katonatiszt. Nosza: azonnal keblükre ölelik a
fiút. Hasonló társadalmi naivság lengedez a „Cigányban“ is. A cigányfiú parasztlányba, húga
pedig parasztlegénybe szerelmes. A cigánylegényt elverik szerelme mellől, katonának megy
és megismerkedik a falu földesurával. A földesúr felismeri a cigánylegény zenei zsenialitását,
visszamegy véle a faluba és a szerelmeseket nagylelkűen összeboronálja. Ennek lelkendezett
a kor: a földesúr megúszta 1848 veszedelmes vizeit, birtokon bévül maradt, de nemtőként
jelenik meg a faluban s a szerelem rózsaláncát ajándékozza a népnek. A kiegyezés kora
ekként képzelte el a magyar nép „drámai“ megváltását.
A népszínmű polgári húrokra hangolta a népéletet. A falut, mint nagy gyakorlatok
alkalmával huszárral, megrakta szerelmi bonyodalmakkal s minden gödrébe és árkába
érzelgős szirupot öntögetett. A kispolgárság szerelmi konfliktusai és vágyálmai tartós vidéki
nyaralásra mentek. A valódi falu valahol a festett színfalak megett lapult, csak néha hallatszott
egy-egy természetes hangja vagy nyögése, a megvilágított téren pedig furcsa bábuk érzelegtek
és vonaglottak, népieskedő nyelven, de kispolgári modorban beszéltek, minden
megnyilatkozásuk arra vallott, hogy utánoznak valakit. Ezért volt döntő sikerük: az egész kor
az utánzásban merült ki. A középréteg a dzsentrit utánozta, a módos parasztság a
középréteget, a politika a múlt örökségéből csinált paródiát. A társadalom pihenni és vegetálni
akart, irtózott a valóság kérlelhetetlen képeitől, festett világba menekült, a népszínmű ennek a
festett világnak természetes eleme, szerves alkotórésze.
A népszínműveknek nemcsak drámai alkata megdöbbentően silány, hanem a bennük
vonagló életanyag alacsonyrendűsége is. Csak két embertípust ismer: a karrikatúrát és a
könnyárban szenvelgő szenvedőt, az alantas komikum és a polgári érzelgősség megtestesítőit.
A népszínművekhez mérten Kisfaludy Károly magasrendű „jellem-vígjátékokat“ írt, mert
valóságos társadalmi rétegből merítette élményeit, a patriarkális nemességből. Így cselekedett
Kisfaludy Sándor is, bár jóval szerényebb tehetséggel; mégis „Dárday háza“ minden hibája
ellenére becses társadalomtörténeti „adalék“. A népszínműírók azonban mindennemű
mélyebb népismeret nélkül kispolgári élményeket öltöztettek népi ruhába, vagy pedig ellesték
a falu néhány külsőségét és karrikírozták, tehát a Göre Gáborok és Durbints sógorok ősszülői
lettek.
Szigligeti és Szigeti gyakran átrándultak a polgári színmű területére, de ezekben a
kísérleteikben is ijesztően szembetűnik társadalmi tudatuk és élményeik vészes
vérszegénysége. Legfennebb bizonyos tanító célzatosságig „emelkedtek“, mint Szigeti József
a „Rang és módban“, ahol a nagyzoló hivatalnokcsaládot megszégyeníti a puritán, de gazdag
kereskedő rokon, vagy pedig a bohózat sekélyesebb vidékére siklottak, mint Szigligeti Ede a
„Liliomfiban“. Akkor sem szökött magasabbra színvonaluk, ha társadalmi kérdések helyett az
egyén drámai ábrázolására került a sor. A jelentékeny író az emberi élet és sors minden
rétegével szemben egyenrangú fél marad, a jelentéktelen pedig minduntalan alantas eszközök
segítségére szorul.
Valóságos élményeknek és mélyebbre szántó ihletnek nyomaira leginkább Tóth Ede
műveiben akadunk. Tóth Ede petőfis pályát futott be, őt is lázas életiramba űzte a korai halál
leselkedő réme. Apja polgárnak szánta, ő diák akart lenni s végül színészségre adta fejét.
Korán nősült és a szegény vándorszínész olyan mélyen ember volt, hogy örökbe fogadta egy
nálánál szegényebb felebarátjának a gyermekét. Petőfire emlékeztet páratlan emberi tisztasága
és odaadása, mellyel az élet kegyetlen tréfáit és megpróbáltatásait fogadta. Mint szökött diák
és vándorszínész megismerkedett a vidéki élet nyomorúságával és szomorú rejtelmeivel:
ennek a keserves életútnak köszönhet mindent. A nyomorgás életére ment, de valóságos
élményeket is ajándékozott, ezért tudott a népszínmű átlaga fölé emelkedni.
A népszínmű formai fejlődésén nem sokat lendített, az ő darabjai is furcsa keverékek, de az
alakok élőbbek s hitelesebb híreket hoznak a társadalom életéről. Tóth Edét „A falu rossza“
tette népszerűvé, de mélyebb alkotása a „Tolonc“, melyben a társadalom páriáját, a városba
sodródott cselédlányt hozza színpadra. Itt is a szerelmi bonyodalomé a vezérszólam, de
alakjai már húsból s vérből valók. A „Kintornás családban“ ugyancsak az érzelgős szerelmi
történet vívja csatáját Tóth Ede nem közönséges realista hajlamaival. A nemes és időtálló
elemet ki kell bányászni a darab szokványos szerelmi bonyodalmából és érzelgős latyakjából,
de legalább van kiválasztható elem benne.
Figyelemreméltó Tóth Edének lázas, izgatott hangú önéletírása is. Csaknem ugyanolyan
kalandok és események színezik, mint Petőfiét. Őt is a legsötétebb vidéki nyomorúságból
rántotta ki „A falu rossza“, mint Petőfit a versei. Élete nagyszerű regényanyagot kínált, ám
tárgyilagosabb és fegyelmezettebb ábrázolásra nem volt képes, ezért választotta a
népszínművet, ezt a furcsa átmeneti műfajt, melyben a hiányosságokat és réseket annyi
mindennel be lehet tömni. Ezen felül: lázas és izgatott egyénisége is kielégülésre lelt ebben a
laza, kuszált és kevés fegyelmet követelő műfajban.
Szigligeti nagyváradi ügyvéd fia volt, Szigeti-Tripammer József apja Veszprémben volt
városbíró. Mindketten a középréteg szája íze szerint ábrázolják a népvilágot. Csepreghy
Ferenc hontmegyei parasztfiú volt, később Esztergomban asztalos lett. Alulról verekedte föl
magát s különb útravalót hozott minden népszínmű írónknál. Tóth Edében talán különb
tehetség nyugtalankodott, de Csepreghy világa hitelesebb, eredetibb és harmonikusabb. A
„Sárga csikó“ eseménye, lélektana, nyelve, közelebb áll a néphez, igazabb híreket hoz róla,
mint bármelyik népszínművünk. A romantikus elemet a betyárvilággal pótolja, olyan
„romantikával“, mely eleven valóság volt. Érezteti a parasztságnak és a értelmiségnek
szembenállását, a két parasztcsalád konfliktusa maguk között és emberségesen oldódik meg,
visszautasítják a felsőbb beavatkozást, ösztönös öntudattal nem akarnak fölfelé elegyedni.
Csepreghynél a népszínművek túlzott érzelmességét és szirupos érzelgősséget a magyar nép
eredeti emberségessége helyettesíti, tehát egy mély s valódi lelki vonás. Alakjai természetesen
beszélnek, éreznek és gondolkodnak, csak néhány mélyítő vonásra volna még szükség és
átléphetnének a népszínműből a népdrámába. A népszínmű ragálya azonban bizonyos
mértékben Csepreghyt is megfertőzte, nem volt elegendő műveltsége, ellenállóanyaga e
fertőzéssel szemben. 1842-ben született, falusi népiskolát végzett csupán, 1873-ig
munkaerejét elsősorban az asztalosmesterségnek szentelte. 1874-ben végre abbahagyta
mesterségét, mert egészsége erősen meggyengült, gyógyíthatatlan tüdőbaj kínozta s 1880-ban
már halott volt. Mindent elkövetett, hogy műveltségének hiányait pótolja és emellett lázas
iramban dolgozott. Eredeti nyers tehetség küzdött Csepreghyben a dilettantizmus salakjával.
Sógora Rákosi Jenő, a kor legjelentéktelenebb drámaírója és végzetes szelleme kedvezőtlen
hatással nehezedett rá. Rákosi egész életében tized- és huszadrendű tehetségeket mozgósított
a magyar géniusz legnagyobb hordozói ellen, mert csak akkor érezhette magát magyarnak, ha
fejletlen, csírájukba sült magyar elmék vették körül: az eredendő idegenségnek a magyar
fejletlenséggel és töppedtséggel kellett szövetkeznie, hogy fennmaradhasson. Rákosi Jenő
idegensége helyes ösztönnel érezte, hogy csakis a legjobbak veszte árán találhat hitelre s
azokat ölelte keblére, akiknek embrionális tudata és tompa ösztöne nem merevedett azonnal
tiltakozássá. Rákosi Csepreghyben is ilyen kijátszható tényezőt keresett, pazar bőséggel
osztotta neki a rangot, egyik kísérletét például azonnal Vörösmarty „Csongor és Tündéje“ fölé
emelte. Csepreghy azonban mélyebb tehetség volt, mint Rákosi Jenő „fölfedezettjei“: a
népszínmű Csepreghyben lép legmerészebbet a realizmus és a népdráma felé. A „Sárga
csikót“ Móricz Zsigmond dolgozta át s nagyra becsülte. Valóban: bizonyos melegség járta át
ezt a darabot, a valóság természetes forrósága. Alakjait már nem a népszínműi „önkény“
rángatja, hanem az eleven élet mozdul bennük. A „Sárgacsikó“ nemcsak Szigligeti és Szigeti
népszínműveit múlja felül, hanem sokkal különb Gárdonyi Géza színműveinél is. Csepreghy
sokat hozott magával és őrizett meg a falu lelkéből s szelleméből. A magyar népszínmű érette
és Tóth Ede nemes vergődéseiért érdemel irgalmat.

Csiky Gergely
(1842—1891)

Csiky Gergely, mint a „Nagymama“ szerzője ragadt meg a közönség emlékezetében, holott
írói pályája különb méltánylást érdemel. Regényírói teljesítményéről teljesen megfeledkezett
irodalmi tudatunk, pedig Csiky regényírói tevékenysége sok tekintetben mélyebb szándékú és
különb eredményű, mint drámai munkássága. A magyar regényírók képes kiadásának
szerkesztője, Mikszáth Kálmán érdekes képet fest Csiky Gergelyről. Hiányolja benne az
„őserőt“,inkább szorgalmas gyűjtögetőnek tartja, holott, ami kivetnivaló Csiky Gergelyben, az
mindenképen a hiányolt „őserőnek“ — igaz, hogy tévesen értelmezett „őserőnek“ — a hatása,
ami pedig maradandó, azt a gyűjtögetőnek köszönhetjük. Csikyt, mint a századvég annyi s
annyi íróját, megfertőzte a romantika. Jókai öröksége olykor pusztító és torzító hatással
jelentkezett a kortársakban és az utódokban. A nagy mesemondó romantikája ugyanis ősi
dolog volt, a népmese édestestvére s alkalmas arra, hogy egy közösség mély értékévé,
folklorisztikus kincsévé váljék. Az utódokban azonban erőszakkal nevelt melegházi plánta lett
ebből a romantikából, kellemetlen irodalmi erőszakoskodás. Csiky Gergely műveit ez a
romantikus örökség zavarta meg, a közönség romantikára vágyott és Csiky nem volt Tolnai-
szabású író, hogy mereven szembe helyezkedjék a közönség kívánságával, engedett,
megalkudott, felemás prózát teremtett.
Tulajdonképpen realistának született s ha megfelelő önkritikával és írói bátorsággal
rendelkezik s ráébred hivatására, egyik legkülönb realistánkká érett volna. A realizmust
azonban általában csak háttérnek és betétnek használta, az előtérben pedig nagy romantikus
szenvedélyek és izgalmak mérkőztek, eléggé szokványos módon és mértékben. Pedig minden
regényében nagyszerű életanyagra lelünk, a „gyűjtő“ Csiky Gergely szeme sohasem tévedett,
irodalmi drágaköveket pillantott meg, észrevette a jellegzetest, értett az érdemes életanyag
kiválasztásához, tehát nagyvonalú írói készség birtokosa volt. Az elrendezésben hibázott: az
értékes anyag háttérbe került és sablonos figurák sablonos szenvedélyeinek ágálása vetett
reájuk méltatlan árnyékot.
Tehetsége sok tekintetben kedvezőbb előjelekkel rendelkezett, mint Tolnai Lajosé. Nem
dúltak benne végzetes szenvedélyek, tárgyilagosabb és megértőbb tudott lenni, nem fűzték
figuráihoz olyan vérmes lírai erek, mint Tolnai Lajost. A züllő dzsentriről nem festett olyan
apokaliptikus képeket, tolla nem vágott azonnal a vesékig, mint Tolnai Lajosé, ezért alakjai
hitelesebbnek tűnnek fel, talán szélesebb emberi hatásra is számíthatnának, de realizmusát és
társadalmi tudatát egyszerre csak elönti a romantikus „mártás“, a prózává oldott rémdráma.
Leginkább „Az elvált asszony“ című regénye esik a romantika áldozatául, pedig az élősdi
dzsentri-család, a kölcsönt felhajtó házi zsidó, a fővárosba züllött mucsai Apolló, a vidéki
üdülőhely lakosai, a falusi urak és asszonyságok: átfogó és hiteles társadalmi rajzot ígérnek.
Az ígéret azonban csírába fullad, a szerelmi dráma veszi át a szerepet, gyilkosság és
öngyilkosság oldja meg a „romantikus izgalommal“ telített eseményt. Hasonló folyamat
történik „Az atyafiakban“, az elszegényedett vidéki dzsentri-réteg rajza itt is tökéletesen
indul, akár „Az elvált asszonyban“, de az élő figurák megint háttérbe szorulnak, dúlni kezd a
furcsa s erőltetett szerelmi bonyodalom és tönkre teszi a jól induló regényt.
Mikszáth „Az Atlasz családot“ tartja Csiky Gergely legsikerültebb regényének és igaza is
van, a társadalomrajz ebben a művében mélyül el a legjobban. Egyik legkényesebb társadalmi
kérdésünkhöz, a zsidók magyarországi honfoglalásához nyúl és mindennemű
társadalompolitikai célzatosság nélkül szól róla, egyedül emberi tartalma és vonatkozásai
érdeklik. Az irányzatosságnak még az árnyékát is hiába keressük ebben a munkában,
ellenkezőleg: az író engedett a kor szabadelvű szellemének s a regény végén megadja a
„császárnak“, ami a „császáré“: összebékíti és szentesíti a magyar-zsidó nászt, melynek
reménytelenségéről a regényt írta; így lehetett a „szabadságot“ szolgálni a magyar
„szabadelvűség“ korában.
Csiky Gergelynek ez a megalkuvása élénken bizonyítja, hogy nem volt antiszemita, tehát
regényének anyagát tárgyilagosnak kell elismernünk. Nem is támadja művében a zsidóságot,
nem fűz regényébe politikai szónoklatokat, párbeszédeket, hanem a zsidóság magatartásának
és viselkedésének feloldhatatlan idegenségét írja meg. Egyetlen prózai írásában sem
ragaszkodik ennyire a realizmus elvéhez, látszik, hogy érett s valódi élményeket fejez ki. Azt
az izgatóan érdekes folyamatot világítja meg, midőn egy idegen réteg benyomul a közösség
életébe, nem adja fel saját alkatát, hanem felszínes külső asszimilálódás után a befogadók
lelkét próbálja magához idomítani, „megemészteni“. A rothadó társadalmi rétegek a merész
vállalkozásba kezdett zsidóságot támogatják, mert a zsidóság rohamosan dagadó tőkéjéből
egy időre frissítő adományokhoz jutnak. „Átmeneti“ korszak következik: a hirtelenül
felkapaszkodott és hatalommámorba részegülő zsidóság szövetkezik a felső társadalmi
rétegek ütődött elemeivel s hatalmas tőkét áldoz e szövetkezés és „keveredés“ érdekében,
helyet akar szerezni a „fáraó“ trónja mellett; semmiféle áldozatot sem sokall ezért a helyért. A
vállalkozás merész és hazárd, az öreg Atlasz holtig fütyülős zsidó marad, hiába jut óriási
vagyonhoz, gyermekei azonban ugrásszerűen „asszimilálódnak“ fölfelé, átveszik a magyar
uralkodó rétegek minden hibáját és tönk szélére juttatják az Atlasz-vagyont. Csiky Gergely
bölcs fölénnyel nézte a zsidókérdést, úgy vélte, hogy a fölfelé törekvő zsidóság úgyis
inaszakadttá válik a hirtelen ugrás következtében, nem látta s korának szellemisége sem vette
észre, hogy ezek az „áldozatok“ csak a benyomuló zsidóság „tandíjai“, „martalékai“, akik
áldozatul eshetnek, mert nyomukban folytonosan tart a beszivárgás és a következő hadsorok
már mély tanulságot szűrnek az előttük áldozatul esettek sorsából. Csiky nem látta a
zsidókérdést a maga teljes terjedelmében, de mindaz, amit a zsidóság magatartásáról és
viselkedéséről ír: elsőrangú megfigyelőre és emberábrázolóra vall. Azt is helyesen látja, hogy
a magyarság nem veszi észre a zsidóság félelmetes taktikáját, hanem csupán ízlése riasztja
vissza a zsidók émelyítő viselkedésétől. Csiky „Atlasz családja“ mindenesetre a
legjelentősebb magyar társadalmi regények közé való.
Csiky Gergely társadalmi tudata és embert ábrázoló ereje nem is jelentkezik többé egyetlen
művében sem ilyen erőteljesen és harmonikusan. Esztendőkön keresztül ő uralkodott a
magyar színpadon, úttörője volt a modern társadalmi színműnek, de darabjaiban hiába
keressük az „Atlasz családban“ megnyilatkozó írói érettséget és formai tökéletességet. Csiky
színműveinek figurái önmagukban kitűnőek, a drámai történés azonban erőszakolt és
ötletszerű. A természetes drámai ütközeteket intrikák helyettesítik, a bonyodalmak
félreértésekből keletkeznek, a félreértéseket pedig többnyire „deus ex machina“ oldja meg. A
kezdetleges drámai felfogás reménytelenül viaskodik a kitűnő figurákkal, akik előbb-utóbb
bábbá válnak s az író hiába biggyeszt darabjai végére megnyugtató polgári „happyendeket“, a
magasabb értelemben vett dráma minden darabjában reménytelenül kimúlik.
Csiky Gergely társadalomi szemlélete sok tekintetben azonos Tolnai Lajoséval. Csiky is
bizalmatlanul nézett korára, látta a „cifra nyomorúság“ vonaglását, a törtetők megdicsőülését,
a „lumpenproletárok“ szaporodását, de hiányoztak belőle Tolnai megrázó indulatai és
kegyetlen társadalmi megérzései. Sekélyesebb író volt és felszínesebb gondolkodó, ezért
legmélyebb vonásai, köztük kitűnőnek ígérkező humora, csak félig-meddig bontakoztak ki.
Nem úszott az árral, hanem félfordulatot csinált a korszellemellen, az ár nem ragadta
magával, hanem kanyarodott egyet és elfolyt mellette. Különb prózaíró volt, mint drámaíró,
de a magyar színpadon űr tátongott s Csiky lázas tevékenységével betöltötte. Egymásután
alkotta és tákolta drámáit, a maga egyéni drámáját, egyéni meghasonlását azonban nem
merészelte megírni. A legmélyebb feladatok elől bölcsen kitért, a vallomás egyszerűségével
nem bírt tehetsége megbirkózni. Emlékét mindenképen az „Atlasz család“ őrzi majd meg. Ha
egyszer megcsinálja valaki a hiteles magyar társadalmi regények sorozatát, Csiky műve a
legjelentősebbek sorában foglal helyet.

Költők
Dömötör János
(1843—1878)

Dömötör János Tolna megyében született s nemcsak földije, hanem rokona is volt Tolnai
Lajosnak. Tolnai Lajos egyik regényében a gazdaifjú papkisasszonyt vesz feleségül,
lehetséges, hogy Dömötör János szüleit vette mintának. A költő édesanyja tehát „lefelé“
lépett, gyakori esetez éppen a felsőbb rétegek fáradt, megújhodásra vágyakozó sarjainál: az
egyszerű, erős életformák felé törekszenek. Ám Dömötör édesanyját nem mentette meg ez a
lépés, idegbaja egyre súlyosabb lett, korán elköltözött. Három fiút hagyott, a költő volt a
legkisebb, finom lénye az édesanya törékeny alakjára emlékeztette a családot, nem is hajtották
a paraszti életforma vastörvénye alá, hanem taníttatták. Az édesapa végrendeletében is
meghagyta a két idősebb testvérnek, hogy öccsük neveltetését fedezzék s ők híven teljesítették
az apai kívánságot. Dömötör János Tolnai Lajos útját ballagta végig: a gyönki
algimnáziumból Nagykőrösre került, s végül a pesti református teológiára, ő is tanár lett, majd
angliai útja után vidékre vágyott, mint Tolnai Lajos. Szekszárdra került, Tolna megyének,
pátriájának tanfelügyelője lett, később ismét Pestre költözött. Nemcsak Tolnai Lajoshoz
fűzték meleg kötelékek, hanem Zilahy Károlyhoz is. Midőn Zilahy válogatott műveit barátai
kiadták, Dömötör János írta hozzá az előszót. Ez a terjedelmes írás Zilahy egyetlen életrajza.
Később Dömötör műveit is majd barátai rendezik sajtó alá, mint Zilahy Károlyét.
Dömötör utóbb elvi téren elszakadt a Tolnai-Zilahy vonaltól s Gyulai Pál barátja lett. Nem
hűtlenségből cselekedte, természetes dolgot mívelt, belső meghasonlása nem engedte, hogy
harcos szellem váljék belőle, éppen elegendő volt a saját válságaival küszködnie. Ezt a
küzdelmet sem bírta, önkeze vetett véget életének. Semmiféle külső ok sem késztette
öngyilkosságra. Kedvezően helyezkedett el az életben, baráti köre szerette, látszólag kedélye
is nyugodt volt. Délben még kocsit rendelt másnapra, mert Kecskemétre készült, este vidám
baráti társaságban vacsorázott s reggelre holtan feküdt. A verseiben annyit emlegetett pisztoly
mégis eldördült.
Dömötör János tanulmányokat is írt, néhány hónapig lapszerkesztéssel vesződött, számra
szép prózai hagyaték maradt utána, termésének értékesebb felét azonban versei teszik.
Különös, bonyolult, talányos költő, merészen kiemelkedik kortársai közül. A XIX-ik század
második felében, főként az utolsó évtizedekben gyenge lábon állott a magyar líra. A lírai lávát
különféle divatos műanyagok pótolták, epigonhad zsivajgott, a költészet tisztaságát „festett
vérzés“éktelenítette. Vajda János ennek a korszaknak egyetlen nagyszabású lírai teljesedése,
mellette Dömötör, Komjáthy és Reviczky érdemelnek figyelmet. Ám Reviczkynek különb a
prózája, mint a versei, Komjáthy pedig bántón egyhúrú költő. Annál meglepőbb Dömötör
János gazdagsága, sokrétűsége.
Dömötör verseiben mindenekelőtt megtaláljuk a felejthetetlenül édes pannon ízt: az őszies
érettség, a latinos mértéktartás és a tiszta ragyogás szövetkezett ízét. Képei gőgösen
egyszerűek, tiszták és mégis tömények. A valóság fekete, nehéz földjéből nőttek, de kecsesek
és bájosak, minta virágok; az élet sűrű esszenciáját lehelik, de az illat könnyedén árad. A
zaklatott lelkű költő, aki bensejében sehogyan sem tudott nyugvópontra vergődni, a kifejezés
tárgyilagosságába, a képek tökéletességébe menekült. Arany János tanítványának tetszik, de
ritmusa könnyedébb léptű, formája simább és karcsúbb, költői világa dunántúlias, tehát Arany
súlyos alföldi világával szemben: latinosabb.
Dömötör legjobb kortársai szembefordultak a népies iránnyal, mely epigonok martaléka
lett és fűzfaköltészetté süllyedt, — a jobbak elfordulása tehát érthető volt. Dömötör ezen a
téren is a nehezebb utat választotta: nem követte az epigonokat, nyoma sincsen benne a
mesterkélt népieskedés ízléstelenségeinek, hanem megkísérelte a valódi népi irodalmat
továbbfejleszteni. A tájba, a szülőföldbe, az otthon maradt egyszerű család életébe, a falusi
életforma rejtett költőiségébe mélyedt, tehát a népi sors „bensőségéhez“ férkőzött, olyasféle
utakra tért, mint a később Párizsból visszatérő Illyés Gyula. A magyar népiség felfedezését és
jogokat szerző döntő rohamát alföldi költők vitték véghez. A dunántúliak, mint Dömötör és
Illyés lírája, inkább a népiség bensőségesebb, szemérmesen rejtett vidékén bolyongnak.
Ellentétes pólusok vívták harcukat Dömötör Jánosban. A kor pesszimizmusát, emberi
kétségbeesését senki sem szívta annyira mélyre, mint ez a szelíd, mindenfelé tiszta emberi
rokonszenvet arató költő. A nihilizmus őt kísértette legfélelmetesebben:

„Néha elmém így felel meg:

Rossz az ember, rossz a kor.
S hiszem, eljő valaha még
Az egy pásztor, egy akol.

Pásztorunk majd Luczifer lesz,

Közös aktunk a pokol,
Bűn és vétek a halálban
Minket együvé pakol“.

Ugyanakkor ő volt a kor legspirituálisabb költője, misztikus hajlamai bámulatra méltóan

fejlettek voltak. Néha szinte Rilkét juttatja eszünkbe: az élők és holtak együttműködésében, a
halottak „árnyainak“, tiszta lényegének visszatérésében hisz. Ha a sírok lábánál áll, olyan
mély misztikus ihlet csap fel belőle, mint századunk legjellegzetesebb misztikus költőiből, —
„a halottak lábához tapogat“, mint Rilke. Dömötör János lelkében minden bizonnyal roppant
viaskodás történt, melyről csak töredékesen értesítenek versei. Latinos mértéktartása csak
végső tisztaságú élményeket engedett szóhoz jutni, józan magyar kételye pedig
megakadályozta, hogy háborgó szellemének „szabad ömlést“ engedjen. Belső válságáról
fukarul beszélt, a „világgal “ való meghasonlását emlegette, holott más tényezővel jutott
tragikus összeütközésbe, mint amit közkeletűen „világnak“ nevezünk. Mi, ha „világról“
beszélünk, a mindenségre, az univerzumra gondolunk, Dömötör azonban az emberi világgal, a
homocentrikus világképpel, a racionalizmus reménytelenségével viaskodott:

„Meguntam a magam faját,

Az embernek baját, zaját.
Minden dolgod, emberfia,
Komoly képű komédia“.

Tömören, a tragikus megismerés egyszerűségével, a megismerő hősi elszántságával látta

meg azt, amit később Szabó Dezső az agitátor bőbeszédűségével kiáltott ki: a
racionalizmusba, a homocentrikus világszemléletébe, az emberi elkülönülés gőgjébe
temetkezett kornak és szellemnek reménytelenségét. Dömötör ennek a kornak a fia volt,
tudatos és racionalista választ követelt a mindenségtől, a léttől, mely csak mágikus és
kozmikus beszédre képes, alacsonyabb rendű „stílusba“ sohasem süllyed. Dömötör János a
spiritualizmuson keresztül kereste a mágiát, tehát egyetlen ösvényt választott és így nem is
kaphatott megnyugtató választ óriási kínzó kérdéseire. A mágikus és a kozmikus „nyelvet“
kellett volna értenie, de erre nem tanította mega kor, mely őt is a racionalizmusba és a
homocentrikus világszemlélet kalodájába akarta zárni. Vívódásaira levelei verseinél is
mélyebb világosságot vetnek: az emberben csupán azt látta, amit a század „emberinek“ vélt s
e vélemény fölötte körülhatárolt és vékonypénzű jószág volt. Miatta vérzett el Dömötör János
s tragikus sorsa példa arra, hogy az ember kozmikus és mágikus kapcsolatainak megtagadása
előbb-utóbb meghasonlásba és öngyilkosságba vezérel. A kor szelleme nem adott
megnyugtató és feloldó élményeket a költőnek s Dömötör végül már fantomokkal és
álomalakokkal vigasztalódott, az ő jelenvalóságukhoz kapcsolta sorsát:

„Oh, jöjj! Álmaimból ha elmaradsz egyszer:

Reszkető kezemben eldördül a fegyver.“

A „korszellem“ jutott holtpontra ebben a páratlanul rokonszenves emberben és költőben,

akit minden kortársa csak őszinte szeretettel tudott emlegetni. Tragédiája nem magyarázható
teljesen a családi végzettel. Édesanyja betegségét nem örökölte, egészséges volt, a komor
emlék csupán házasságkötését akadályozta meg, félt az átöröklés törvényétől. De súlyosabb
kórokat is cipeltek mások, így Tompa Mihály, akinek költészetét különben Dömötör János
nagyon szerette és túl is értékelte. Kritikai szelleme általában csak részletkérdésekben
tündökölt, nem tudott szintézist teremteni, lefoglalták a „belső hangok“, a „nagy tragédia“, a
kor meghasonlásának drámája, a racionalizmus és a homocentrikus világszemlélet csődje,
mely az ő testét választotta hajlékul.
A nemes barátok, — elsősorban Baráth Ferenc, aki életrajzszerű előszót írt Dömötör
összegyűjtött műveihez, — csak műveinek egy részét adták ki. Baráth Ferenc az írónak
néhány fölötte érdekes levéltöredékét is közli, de további kutatómunkának kellene a Dömötör-
hagyaték egészét összegyűjtenie. Dömötör jó költő volt, megérdemli a késő igazolást,
ezenfelül: költészetében lényeges szellemtörténeti esemény történt. Ez az esemény egyenesen
megköveteli, hogy minden sorát gyűjtsük össze, mert Dömötör a XIX-ik század valódi
magyar szellemtörténetének legérdekesebb adalékai közé tartozik.

Reviczky Gyula
(1855—1889)

Talán egyetlen magyar íróban sem jelentkeztek olyan tökéletesen társadalmi szervezetünk
belső ellentétei és ellentmondásai, mint Reviczky Gyulában. Könnyelmű dzsentri és szlovák
cselédleány fia volt, édesapja már „boldog házaséletet“ élt, midőn a fiú született. Atyjának
első felesége azonban úgy szerette, mintha saját fia lett volna és örökösévé tette. Reviczky
Gyulára igen szép birtok maradt, de könnyelmű édesapja csakhamar elherdálta, tehát a
mostohaanya halálával valóban árván maradt a kis Gyula s rokonok kegyére szorult; előbb
Alsó-Kubinban, majd Léván nevelkedett. Atyja esztendőkön keresztül meg sem látogatta,
csak tízéves korában vette magához, midőn másodszor megnősült. A fiú azonban ismét
„útban volt“ s nemsokára újra rokonokhoz került, Pozsonyba. Atyja halála után a rokoni
támogatások is megszűntek s Reviczky nevelőséget vállalt vidéken. A sors később sem
simogatta: Pesten nyomorgott, majd vidékre ment újságírónak, azután újra Pesten találjuk, de
csak közvetlenül halála előtt élvezett viszonylagos anyagi nyugalmat.
Édesanyját csak egyszer látta életében, egészen kisfiú volt még és alsó-kubini rokonainál
éldegélt: „Egy reggel éppen a kertben futkároztam... egyszerre egy szőke tót parasztlány futott
hozzám, hevesen magához szorított, csókolgatott s egy pár krajcárt csúsztatott apró kezembe,
egyre csak az hajtotta: „Én vagyok a maga anyja!“ Tagadólag ráztam a fejemet s a fényes
krajcárokat egymásután zsebembe csúsztatva, azt mondtam, hogy az én mamám selyemruhás
halovány dáma, aki mindig alszik, s nem akar velem jönni a mezőre virágokat szedni. Erre a
parasztleány szedett nekem virágokat, azután, bármiképp szabadkoztam, újra magához ölelt,
újra össze-vissza csókolt; az orrát is kifújta, vagy már nem tudom mit csinálta zsebkendőjével.
Azután fogta a batyuját és ment; csak még egypárszor visszanézett“. Ez volt Reviczky Gyula
„anyai öröksége“, melyet többnyire szégyellett s takargatott, verseiben is az „örökké alvó“
halavány, szép úri dámát vallotta anyjának. Sokkal lazább és puhább anyagból szőtték,
semhogy elegendő bátorsága lett volna az „anyai örökséget“ vállalni, mely emberibb és
életrevalóbb volt az „apai örökségnél“. Az apai örökség azonban csalogató fantom volt:
„fényes“ név, ábrándos életforma, tündöklő rang s halálos végzet.
Reviczky az „apai örökségről“ kis regényt írt, önéletrajzszerű vallomást, mely így
végződik: „Pedig apjáról szállt rá minden nyomora. Ez az ő apai öröksége. Apjáért szenved.
Apjáért, aki vagyonát eltékozolta, apjáért, akinek hajlamait, véralkatát örökölte; apjáért, aki a
semmit-tevést, az élvezetekben való elmerülést bizonyos emberek kiváltságának tekintette“.
Az apai hagyaték azonban megnemesedve jelentkezett a költőben: tiszta függetlenségi vágy,
szellemi szabadság, gyakorlati életen felülemelkedő elmélkedő hajlam, odaadó érzelmi
viharzás és mélázó magányba vonulás formájában. Az „élhetetlenség“ és a „könnyelműség“
művészi erővé s erénnyé forrott benne, de nem tudott harcolni, nem tudott sérelmeiért és
sebeiért elégtételt venni és az elégtétel jóleső melegségében meggyógyulni, inkább hagyta,
hogy a sebek elborítsák és halálra ítéljék. A magyar nemesség halál-élménye őt is
megszállotta; Reviczky is bizonyos csöndes gyönyörűséget érzett és élvezett az
önpusztításban, a „szép halálban“.
Ha édesapja nem tékozolja el bűnösen a fiára hagyott vagyont s a költő vidéki földesúrként
léphet az életbe, minden bizonnyal Turgenyevhez hasonló íróvá válik: a költői realizmus
legnagyobb magyar megtestesítőjévé. Nevelő korában beleszeretett egy vidéki lányba, ez volt
az ő legnagyobb szerelme, legtovább kísérte és hiába igyekezett napirendre térni fölötte,
folytonosan föltámadt. E szerelem mélyén a vidéki életforma szerelme lappang: a csöndes
tájaké, a háborítatlan meditációé, a lassú költői érlelésé. De nagyon korán tudomásul kellett
vennie, hogy ez az életforma csak ábránd s kapui örökre becsukódtak előtte. Pedig a rendetlen
életű, bohémkodásba sodródott Reviczky a rendet, a nyugalmat s a tiszta életet imádta. De a
vidéki úri életforma fantomjával, a turgenyevi ábránddal szemben meg kellett ismernie az úri
romlottság valóságát, mégpedig apja személyében és életében. Apja a züllött úr egyre
közönségesebb példájává rothadt, kiábrándító figura lett, akit egyedül a magyar társadalmi
szerkezet csökevényei, elintézetlenségei és ellentmondásai óvtak meg a korai pusztulástól. A
fiú e fojtogató példa láttára önkénytelenül is mentődeszka után kapkodott és egyetlen
menekvést látott: a polgári rendet, józanságot és egyensúlyt. A jó-polgári légkörrel
Pozsonyban közelebbről is megismerkedett s hiába hordozta magában a dzsentri-romlás
baktériumait, hiába utánozta apjának életét, fiatal szervezete ösztönösen menekvés után is
kutatott, ellenpólus felé törekedett s az ellenpólus: a Biedermeier volt. Míg iskolába nem járt,
csak tótul és németül beszélt, Pozsonyban félig-meddig ismét német környezetbe került.
Tökéletesen beszélt és írt németül, egy időben német versek írásával is megpróbálkozott, a
német polgári Biedermeier felszívásának tehát megvoltak az útjai és a lehetőségei. Az „apai
örökség“ mérgei azonban nem engedték, hogy megtámadott szervezete polgárrá nyugodjék. A
Biedermeier világa is fantom lett Reviczkynek, de legalább életelvvé, etikai választóvonallá
mélyült benne.
Bohémségbe kényszerült úri ízlésű és nemesen szemérmes polgár volt Reviczky. Megrázó
példája annak, hogy a mesterségesen „lefojtott“ társadalomban milyen végzetesen
túlméretezett szerep jut a társadalmi „örökségeknek“, mert hiányzik a fejlődés „láza“, mely a
korhadt hagyományt hőségével elpusztítja. A korhadt örökségek a fiatal életek vállára
nehezednek, idő előtt kimerítik, korán megfertőzik, életképtelenné gyengítik. A Justh
Zsigmond által annyiszor megírt akarat-hiánynak, „akarat-betegségnek“ élő példája volt
Reviczky Gyula. A föld, a vidéki úrilak, az életre való „haladék“ elmúlott tőle s képtelen volt
új életformát teremteni helyébe, a menekvés útja csak vágyaiban élt. Hiába volt természetes
anyja paraszti származék, az úri vér sűrű romlottsága és megejtő búgása hatalmába kerítette.
Az irodalomtörténet lírikusként könyveli el, holott különb prózaíró volt. Versei nem adnak
nagy költőt, de nagy író lehetősége kísérletezik bennük. Ha a vidéki úri életforma jut néki
osztályrészül, akkor bizonyára finom prózát és verses regényeket írt volna, az ember lírai
történelmét, Puskin és Turgenyev útja folyt volna össze költészetében. Verseinek legnagyobb
értéke ugyanis páratlan stílus-fegyelme, ritka adomány ez: lírai tárgyilagosság, mely egyúttal
a verses regény előfeltétele; Reviczky időszerűvé tudta volna ezt a formát teremteni. Már
fiatal versei is éreztetik, hogy költőjükben esztétikai kristály-rendszer él; stílusának fegyelme,
lírai tárgyilagossága és esztétikai kristályrendszere különben olykor Tóth Árpádra
emlékeztetnek.
Határtalan jóság és eredendő ártatlanság élt Reviczkyben, nem tudott a romlásban és a
romlottságban a kor rokonává silányodni, inkább a pusztulást választotta, a múlás halk s tiszta
megdicsőülését. Finom esztétikai lényében hallatlan tiltakozás feszült a kor
alacsonyrendűsége ellen. Semmiképpen sem volt a „romlás“ költője, mint ellenfelei egy
időben vádolták, „Perdita“ c. versciklusát is, a „merész“ cím ellenére, szigorú polgári felfogás
és ízlés járja át. Valami magasrendű polgári józanság önti el költészetét: a rend, a fegyelem, a
tántoríthatatlan tárgyilagosság költője akar lenni; igazi Biedermeier-hős. A polgári
mértéktartás útját választotta: a nyugodt szenvedést, az egyéniség beletörődését a szigorú
formákba, a sugárzó értelmet. Költői világa: az emberi „zavar“ gondosan átszűrt tartalma;
Reviczky égett és forrott, ám verseibe csak forró és forrongó életének párája, tiszta
lecsapódása jutott.
A Biedermeier-ábrándot azonban csak betűkkel tudta megvalósítani. A kor nem tűrt
esztétikai fényűzést, az eddig „érintetlen“ magyar szervezetben akkor jutottak túlsúlyra a
kapitalizmus mérgei s a „verseny“ kíméletlen vásári iramát diktálták. A finom Biedermeier-
költőben egyre jobban elmérgesedett a vád e tülekvő kor ellen s lázongó hangok gyülekeztek.
A honi sorsban fölismerte az európai végzetet, mely a hajdan „buja“ Európát egyre inkább
„polgárivá“ töpöríti. A magyar kiegyezés korának megalkuvása és történelemhamisítása pedig
csaknem Ady lázadó hangjait kényszerítette ki belőle:

„Nem, ez nem az a márciusi szellő!

Nem a szabadság éltető lehe,
Egy alvó népet új életre keltő,
Hogy százados rabláncát tépje le
A nagy, a negyvennyolcas márciusnak
Nincs más emléke: néhány béna kar,
S távol, hol citrom és narancs virulnak,
Hónán kívül a legnagyobb magyar “

Csaknem megfogantak Reviczkyben Ady vádjai, majdnem „eldördült“ a politikus Ady

hangja, Ady híres versének „A Hortobágy poétájának“ őse. Reviczky verse: „Pálma a
Hortobágyon“. Ennek a versnek még a ritmusa is Adyra emlékeztet. Reviczkyben a
Biedermeier mögött magyar harci szándékok, forradalmi hangok lappangtak, de csak
lávadarabkák törtek föl. Lávája nemes és nagyszerű anyag, de nem volt elegendő akarat,
indulat és „megszállottság“ a költőben, hogy a lávát forradalmi ömléssel kivetítse.
Prózája és lírája között olykor alig van különbség: általában a csevegő elmélkedést, a lírai
merengést öntötte versbe s a vers szigorú törvényeivel oltotta be prózáját. Némelyik versének
prózai édestestvérét is megírta, ha a prózát és a verset egymás mellé tesszük, nem tudjuk,
hogy melyiket tekintsük „változatnak“. Mikszáth Kálmánig Reviczky a legközvetlenebb
hangú magyar prózaíró s Kosztolányi Dezsőig ő egyik legfegyelmezettebb, ami annál hősibb
teljesítmény, mert legtöbb írása lírai gyökerű; az édesanyjával való egyetlen találkozásáról
írott sorok örök példát mutatnak, hogy miként kell az érzelmes jelenetet ellensúlyozni,
mértékkel és szeméremmel időtlenné nemesíteni, ő írt először a magyar irodalomban
esztétikai mértékű esszét és „cikket“. A száraz tanulmánynak és a könnyed apróságnak ő adott
esztétikai veretet.
Írói s emberi tisztaságára és etikai súlyú tárgyilagosságára jellemző, hogy mesterének és a
legnagyobb magyar költőnek Arany Jánost tartotta, aki a „Kozmopolita költészetben“
kíméletlenül és igazságtalanul megtámadta. Reviczky azonban a támadás után is a tanítvány
alázatával és a fiú hűségével írt Arany Jánosról; remek tanulmányt hagyott Arany humoráról
és életérzéséről. A Biedermeierbe szorult költő irodalomszemlélete tanulmányaiban
fölszabadult saját lírájának korlátai alól s térdet hajtott a nagyobb és tökéletesebb előtt. Arany
tanulmánya, ha egyoldalú is, mérhetetlenül mélyebbre tekintő kísérlet Gyulai Pálnak Arany
Jánosról szóló írásainál. Elsőrangú esszéíró veszett el Reviczkyben, elsietett és töredékes
tanulmányai csaknem mindig helyes nyomokra találnak. Még Katona Józsefről írott alkalmi
versében is felcsillan az esszéíró átható látása: a „Bánk bánban“: „a magyar ember
őstermészetének“ drámáját ízleli.
Reviczky igazi költői próbája a próza volt. Nem volt nagy költő, de költői ereje a magyar
prózát újjáteremtette: sikerült lehántani érdességét, friss ütemekbe apróznia terjengős
nehézkességét. Prózánk szögletes szavait esztergályozta, mondatait fésülte, a költői lüktetést
vérébe oltotta, a finom esztétikai meglepetést természetébe iktatta. Prózájában eltűnik
verseinek olykor émelyítő édeskéssége, de annál tisztábban érezhető a valóság zamata, ő
fűszerezi először a magyar prózát, de csak finom választékos fűszerszámokkal; a mindennapi
életíz fűszereinek meghonosítása Mikszáth Kálmánra várt.
Ama kevesek közé tartozott, akik fölemelték hangjukat a „nagy nemzedék“ epigonjainak
elszaporodása és irodalmi garázdálkodása ellen. A „népies“ epigonok ellen kíméletlenül
harcolt anélkül, hogy, mint Gyulai, egy suba alatt Petőfi Sándort is felelősségre vonja.
Hasonló modorban emelt szót az Arany-balladák nyomában terjengő „ballada-járvány“ ellen.
Midőn Kiss József mellé már politikai és faji-társadalmi érdekszövetség, tehát párt állott,
eléggé bátor volt Kiss József mesterkélt balladáival szemben Tolnai Lajos, az üldözött
irodalmi „vad“ balladái mellett törni pálcát.
A XIX. század vége nem szűkölködik érdekes irodalmi alakokban. Akadnak, akiknek
érdemei szélesebb hatásúak és döntőbb súlyúak. Reviczky nemcsak halálra ítélt volt, hanem
halódó anyagból szőtte a sors. Költői világa s hitvallása nem ömlött, mint szerencsésebb
alkatú költőké, hanem darabokban, olykor darabkákban szakadt föl. De éppen ezért rendkívüli
adománnyal is rendelkezett: a korán halók tisztaságával. E hajdani magányos, mindenesetre a
századvég legrokonszenvesebb költője.

Vajda János
(1827—1897)

Vajda János képviseli a század irodalmában a „komorságot“, úgy beszélnek róla, mintha
egyedülálló zordon csúcs lett volna a magyar életöröm határtalan tengerében, holott világa
lényegében nem többé s nem kevésbé komor, mint Tolnai Lajos, Dömötör János, vagy
Gozsdu Elek világa. Vajda nem kivétel, szerves része, természetes „fejezete“ annak a keserű
ellenzékiségnek és feloldhatatlan meghasonlásnak, mely a szabadságharc bukása óta ellepte a
lelkeket s a kiegyezés vajákosainál éppen úgy nem lelt gyógyító írt, mint a XIX. század
nyugat-európai szelleménél. Vajda akkor lépett ki a gyermekkorból, midőn a század
legnagyobb magyar izgalmai rengetni kezdték a földet. Látta Petőfit, akiről életének
legforróbb vallomását írta s egyben nagyszerű emléket állított Petőfi Sándornak, a
„kortársakkal“ szemben tisztán látta emberi alakját is. Ha Vajda János „Petőfi-arcképét“
Gyulai Pálé mellé tesszük, azonnal és megdöbbentően szembe tűnik Gyulai Pál kispolgári
korlátoltsága és „pedáns“ rosszhiszeműsége. Vajda honvéd volt a szabadságharc idején s
hadnagyságig vitte, utána büntetésből az olasz harctérre küldték. Hazabocsátása után előbb
vidéken volt kishivatalnok, majd Pestre került és újságírói robotban telt élete. Komor
költészete nem tudott népszerűségre vergődni.
Első versei a nagy vereség utáni „csöndről“ szólnak, nem a híres magyar csendről, az
Európába mentett Ázsiáról, melynek ölében szintéziseink születnek, hanem az életerők fojtott
viaskodásáról, melyről alig tudjuk eldönteni, hogy az élet kétségbeesett dobogása, vagy pedig
haláltusa. Vajda versei mélyen illenek ehhez a tusához, jobban, mint Tompa allegóriái és
kenetes fájdalom-árjai, a „vad“ magyar erő lüktet bennük, mely elmerészkedik a végső
felismerésekig és utolsó szavát is keményen, határozottan ejti. Az elnyomatás korának
mindenesetre Vajda János e legkülönb költője.
Vajda Bach-korszakbeli verseiben gyúl ki először félelmetesen a kevesek megismerése, a
„kisebbségbe“ szorult hű magyarok igaza az „egésszel“ szemben, szinte Ady keserű
merészsége, szent „túlzása“ tör fel belőle a „haza“ellen:

„Nem hű fiaid hagytak cserbe,

Te hagytad cserbe azokat.
Ellökted őket s felölelted,
A kik szerezték gyászodat.

Oh én hazám, boldogtalan hon!

Bukott hölgy, eltévedt anya!
Hősök szülője, elkerített
A sok hazudozó banya!“

Petőfiből tört volna így ki a fájdalom, ennyire mélyről s ilyen merészen. A magyar lant
meglazult húrjait Vajda feszítette újra pattanásig. Petőfi és Ady között ő mentette meg a
magyar líra bátorságát, vakmerőségét, kinyilatkoztató igényességét, ő a szakadatlan
túlfeszítettség s tragikuma, hogy ehhez a túlfeszítettséghez nagyobb és gazdagabb költői
tehetség kellett volna. Vajdának ritkán sikerültek a versek, inkább csak tökéletes sorai és
képei vannak, de hozzá kell tennünk, hogy a legnehezebb feladat jutott neki: a dermedtség és
a látszat-feltámadás évtizedeiben magyar lírai „cselekvőkedvet“ gerjesztett s nem ő tehet róla,
hogy a cselekvőkedvből merőben tragikus jószág lett: groteszk rángás, eltorzult világkép. A
kisajtolt, megsarcolt magyar földből nem tellett más, ha mélybe ásott: keserű források
fakadtak s a magyar tereken a virulás álorcái megett tragédiák vonaglottak. Vajda János pedig
hű volt ahhoz, amihez a legnehezebb hűnek maradni: a szörnyű időhöz, az idő zordra válását
hirdette, sípolta, legjobb verseiben: orgonázta.
A magyar düh, a kihívó káromkodás, a megátalkodott dac sustorgott benne, de kozmikus
síkra vetítve, kozmikusarányokban:

„Üvölt, fúj a szél a sövényen át,

Megunta életét a vén világ.
Szerette a napot a golyhó,
Pedig feküdni a lebujba járt“.

Vajda már a „kozmikus szentséget“ is lerántja a porba, ahol hazája és nemzete fetreng,
fájdalmának lila, piros és fekete színeivel, „felbomló“ vérével festi a világképet groteszkre, de
nem ázsiai értelemben, hanem fájdalmasan és dühödötten groteszkre. Hangja is csupa „mély
hang“, még a melankóliát, a virágszerűen finom magyar elégiát is csak mély hangon tudja
kifejezni. Néhány konok, komor mélyélmény emlőjét nyűtte szüntelenül, ezért van annyi
erőszakolt, csinált verse, csak egy-egy képe hasad ki az erőszakolt versekből, mint a mag az
oszlásnak indult virágból:

„Ahol egykor a vidámság

Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgű tűzláng
Legel a gyepen ropogva“...

A legnemesebb és a legsilányabb anyag vegyül költészetében. A Vajda-láva nem tartozik

irodalmunk „csodái“közé, hanem szeszélyes és salakos, de nagyszerű ősanyag is vergődik
benne. Ez a láva az Apokalipszist példázta, kozmikus háborgását remegte. Ám az
Apokalipszis mágikus értelme nem pattant fel a költő előtt. Ő is megkopasztott szőlőtőke volt,
rúddal megvert diófa, roppant kietlenséget látott, a századvég didergése, a magára maradt,
önszándékából elszigetelt európai ember meghasonlása hagymázzá alakult a szervezetében; a
magyar terhekhez súlyos európai batyu járult. Ám Vajdában nem olyan szelíden és
átszellemülten történt ez a folyamat, mint lírai rokonában, a korán elhunyt Dömötör Jánosban,
hanem elemi erővel: a megkopasztott vad fa, a dús törzs, a szíjas ágak recsegtek, ropogtak, az
eget verték.
Vajda eleve példázta a XIX-ik század szellemi sorsát: mindaz, ami a század szellemi
vívmányaként gőgösen tündökölt, Vajda költészetében holtpontra jut s az idő Vajdát igazolta:
talán még egyetlen század sem zárta mérlegét ennyi csőddel és meghasonlással. A század
„szelleme''' —a racionalizmus, a materializmus, az „egyéniséggé“ fonnyadt humánum, —
Vajda Jánosban hullává oszlott és ez a költő merészelt a hullaszagról is írni. Európa lelki
süllyedtségét és szellemi csődjét ő kiáltotta ki, bátor szellemi magatartása mélyén pedig ott
forrott a magyar puritánság kemény, fekete anyaga: a prédikátori zordság, a nyílt és szabad
beszéd jussa, az ó-keresztény etikai naturalizmus öröksége.
A költőnek van egy sajátos „tündérálma“ is, a „Húsz év múlva“:

„Mint Montblanc csúcsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül —
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,

Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen.“
 A „Húsz év múlva“ a magyar líra legnagyobb darabjai közé való, végső számvetés, akár
Goethe „Über allen Gipfeln“ c. halhatatlan verse. Goethe verse a német „Wanderer“ utolsó
fohásza; polgári harmónia halhatatlan húrokra hangszerelve. Vajda verse más, főként a
méretei: kozmikusabbak, mitikusabbak, egyszóval kelet-európaiak. Versében még az ősi
hegyek peremén álló ember jelentkezik, aki világméretekben érez, mert máskülönben
szétvetnék roppant élményei. Goethe az Itáliában felszívott klasszikus nyugalomból szőtt
végső menedéket, „utolsó fohászkodást“, Vajda a tragikus embernek állít roppant
emlékművet. S a tragédia bírása, a bátor szembenézés a tragikummal: az egészség jele,
minden komor keserűsége ellenére is a még határtalannak tetsző fejlődési út tudata. Ázsia bír
ilyen roppant arányokat viselni s hiába szállotta meg Vajdát a XIX. század Európájának
minden kétsége, meghasonlása és kórja, alkatának mélységében keleti volt.
Vajda János a pántragizmus költője: minden változásban és eseményben tragédiát lát,
költészetében nincs kozmikus vigasztalódás, mágikus öröm, vallásos megnyugvás, hiába
keressük a kíváncsi életkedvet, a bölcs benső egyensúlyt, inkább egy halódó kultúra
végnapjainak borzongását és hagymázos kiáltásait vesszük tudomásul. Az alkata volt
nagyszerű, amely mindezt hősiesen viselni tudta. Vajda éppen úgy, mint Dömötör János,
Európa válságától koldult. Az európai szellem ebben az időben már vészjeleket adott, hogy
nem bírja az öröklét élményének pazar teljességét hordozni. Az európai kétségbeesés költői
— sebben a nagy orchesterben Dömötör és Vajda is — emberi hangon kiáltottak válaszért a
létezésnek, a világnak. Ki-ki a természete szerint: Dömötör szelíden kérdezett, Vajda a XIX-
ik század emberének, a racionalizmusba és laboratóriumi materializmusba szorult embernek
önácsolta rácsait rázta vadul. Dömötör, az érzékeny plánta hamarosan belefonnyadt a
küzdelembe, Vajda bírta, szervezete ősibb és erősebb volt, mint a betegség csírái, melyek
Nyugat felől szüntelenül áradtak. A komor magyar költő szakadatlan elszántsággal kiáltotta,
hogy valami kikezdte az európai ember alaprétegét. Költészete: az „alapréteg“
kétségbevonhatatlan megrendülésének a vészjele.
Verseiben jellegzetes magyar türelmetlenség nyilatkozik meg, a fájdalomban és a
kétségbeesésben fölmagasodó erő, mely azonban a legfinomabb plánták érzékenységéve1van
megáldva, tehát mindenképen nagyszerű matéria. Néha olyan, mint az égbe lőtt puska, vad
képekbe toluló kínszenvedés. A végső okokkal birkózik, a biztos vereség tudatában, de azért
bátran nekifeszül, vitázik és káromkodik, egy kultúrát temet és egészen öntudatlanul mégis
hívő: az öröklét élménye meghasonlik és önkínjából magasra nő benne. Látomásai is olykor
észrevétlenül átfordulnak a kozmikus megértés világosabb féltekéjére.
Tolnai Lajos mérhetetlen társadalmi keserűsége versbe öntve jelentkezik Vajda Jánosnál,
de szikárabban, zordabb s határozottabb társadalmi tudattal, líraian, tehát
kinyilatkoztatásszerűen, — mindenesetre Vajda Jánost tekinthetjük egyik leghatározottabb
szocialista költőnknek, aki, ha társadalmi területre tért, mindig egy szerves, összefüggő
élmény alapján és félreérthetetlenül beszél. A „dzsentri-reneszánszról“ senki sem szólt ilyen
keményen:

„A dsentri, ugye? a nemes gyerek?

Ábrándozó szegény! Nem ismered
Ezt a kamasz növésű napraforgót,
Kinek lét célja: nézni Maxi grófot,
Hogy mit, hogyan csinál? Eltört a lába?
Mankón bicegve megy az úri bálba?
Megvan! hahó — mankót vesz mindenik.
A táncterem sántával megtelik“.
 Brutálisan kimondja a kiegyezés korának „legfőbb“ társadalmi törvényét: „Itt egy majom a
másikat majmolja“, s elmerészkedik a nagy vágyálomig, a legjobbak álmáig:

„De hát nem volna itt már semmi ép?

Az nem lehet! Van, igenis, a nép.
A nemzet ősfajának a törzse még jó,
Csak lombjait pusztítja ronda hernyó,
Mit megnövelt a mostoha idő.
De kertészkés levágja majd, s kinő...
Vagy eljövend a jótékony vihar,
Élősdi férget letipor, kimar;

Én nem tudok meghalni e hit nélkül!...“

Tisztán látta, hogy mi történt a kiegyezés korában a valódi magyarsággal:

„A nagyobbak, erősebbek
Tőled eltaszítanak,
Álomporral hintegetnek,
Altató dalt zengedeznek,
Hogy ne halljad hangomat“.

Ez a vers is a hazához szól, a félrevezetetthez, az elbódítotthoz, a megcsalthoz. Azt is látta

Vajda, hogy a „felülmaradtak“ történelmi hazugságok segítségével tartják fenn magukat. De
még tovább megy egyik prózai írásában: az óriási „vasalóról“ ír, mely „egyenlővé simítni van
hivatva maholnap a kerek föld egész emberi társadalmát“. Versben pedig megírta az
eljövendő szocializmus látomását, midőn majd a gyárak „sugár minaretjei“ lesznek a
templomtornyok és a „gép orgonája zúg“. S olyasfélét ajánlott népének, mint később Szabó
Dezső: legyen első a szocializmusban.
Vajda nem tudott mágikus és kozmikus vigaszt termelni a XIX-ik század szellemi
meghasonlásával szemben, nem tudta talpra állítani a tántorgó európai lelket. Nem talált
„egyéni“ reményt hanem az egyénné fogyatkozott ember feloldhatatlan tragikumát zengte,
kiáltotta, olykor rikácsolta versről-versre. A komor kétségbeesés e roppant hordozójában
azonban egy érintetlen rügy is élt: a társadalmi reménység, az emberiség társadalmi
átalakulásába vetett feltétlen hit. Európa szellemi „napfogyatkozása“ sok mindentől
megfosztotta, egyet azonban nem tudott elvenni tőle: a nép „feltámadásába“ vetett reményt, a
közösség s a szövetkezett emberiség sorsot-formáló erősségébe vetett hitet. Minden
elmúlhatott Vajdától, ez a bizakodás mégsem múlt el.
Költészete mindenesetre nagyszabású költészet. Tragikuma, életérzésének nagy
meghasonlása pedig múlhatatlan példa. Pontosan tudatja az utódokkal, hogy miről nem
szabad könnyelműen lemondaniuk és merre kell térniök, ha nem akarnak „korszerű“
remeteségben ürömmé keseredni.

Két elvi pólus

Gyulai Pál
(1826—1909)
 Gyulai Pál 1854-től 1909-ig a magyar kritika pápája volt. Óriási tekintélyt élvezett, írók és
irodalmi irányok sorsa függött ítéletétől s magatartásától. Az irodalomtörténet hervadhatatlan
érdemeire hivatkozik és követendő példának állítja az utókor elé. Alakja dicsőítő szólamok
ködébe burkolva él, jellegzetes honi tekintély lett belőle, akinek erényeire, értékeire és
„igazságaira“ hivatkoznak, anélkül, hogy mibenlétüket közelebbről megvilágítanák. Őt
tekintik a „nagy nemzedék“, a „klasszikus hagyomány“ szellemi őrének, holott Gyulai hosszú
élete és működése során még a „nagy nemzedék“ megértéséig sem jutott el, a magyar
irodalom múltjára pedig csak felszínes pillantást vetett, tudata szerfölött keveset bírt
megemészteni és hordozni, akár a XIX-ik század második felének közszelleme. Tekintélyét
nem műveinek, hanem szerepének köszönheti, ám ez a szerep a legkártékonyabbak közé
tartozik, mert a magyar irodalmi tudat megszűkítésében nyilatkozott meg.
Gyulai két nagyobb lélekzetű esztétikai művet hagyott az utókorra, az egyik „Katona és
Bánk bánja“. Művének legtöbb és legérdekesebb adatát Milesz Jánosnak „Katona József
családja, élete és ismeretlen munkái“ című igen értékes könyvéből merítette. Milesz nem
tekinthető kiemelkedő szellemnek, de rengeteg Katonára vonatkozó adatot gyűjtött össze
művében s megjelölte a nyomokat, melyek a további kutatás lehetőségeit mutatják. Gyulai Pál
azonban megelégedett Milesz adatainak felhasználásával, a kutató munka nem volt kenyere,
lenézte, megvetette, inkább:gyér adataira és bizonytalan tudására épített s nagyon határozott
mondatokba öltöztetett véleményei nevében hadakozott, ítélkezett elevenek és holtak fölött.
Jól tudta, hogy bizonytalanná foszlott szellemi életünkben ilyen határozott eszközökkel
lehetséges legkönnyebben tekintélyt és súlyt szerezni; talán egyetlen magyar író sem élt
vissza annyira a korszellemmel, mint a „puritán“ Gyulai Pál.
Gyulai Katona József műveit állítólag végigolvasta és nem vette észre lírájának
magasrendűségét. Katona belső világáról sincsen lényegesebb mondanivalója, holott Milesz
érdekesnél érdekesebb és döntő fontosságú adatokat közöl, de Gyulai forrásának helyes
kiaknázására is képtelen volt. Művének kétharmad része jelentéktelenebb adatok
boncolgatása, fontoskodó és bőbeszédű közlése, csak vége felé tér a „Bánk bánra“, hogy
beláthatatlan időkre kompromittálja. Gyulait mindörökre megtévesztette Arany Jánosnak
„epikai hitelre“ való törekvése. Arany nem merészelt szabadon teremteni, hiába biztatta Petőfi
Sándor, „kő és mész“ kellett neki a műhöz, hiteles történelmi adatokat keresett, romok között
kutatott, de gyér anyagból is remeket segített életre. Gyulai teljesen beleveszett Arany János
bámulásába és Katona Józsefet is az epikai hitel szemüvegén keresztül nézte. Nem vette észre,
hogy Katona teremtő módszere merőben különbözik Arany Jánosétól s Bánk tragédiája csak
alkalom és lehetőség neki, hogy a magyar lélek időtlen drámáját kifejezze. Gyulai belevész a
mű történelmi anyagába, nem látja a fától az erdőt s a tragédia okát Bánk „lovagiasságának“
és „monarchiai szellemének“ sérelmében keresi. Kispolgári méretűvé szűkíti Bánk roppant
tragikumát, kispolgári szemüvegen keresztül szemléli a drámában megnyilatkozó jellegzetes
magyar történelmet is; alantas szemléletmódja nemzedékeket fertőzött meg.
Gyulai Pál másik nagyobb szabású műve: „Vörösmarty életrajza“. Szürke adatok peregnek
lapról-lapra, a költő szoros díszmagyarban és merev tartásban gyalogolja végig a sivár életrajz
lapjait, emberi alakját és valóját ugyancsak hiába keressük. Gyulai folytonosan azt hányja a
regényírók szemére, hogy nem adnak „kulcsot“ hőseik „jellemének megfejtéséhez“, ugyanis a
XIX-ik század „legnagyobb magyar kritikusa“ a regényalakok jellemének megfejtését csak
„kulcs“ segítségével, tehát kispolgári módon tudta elképzelni. Azt azonban nem vette észre,
hogy a költői életrajzírójának valóban „kulcsot“ kell adnia a költő műveinek helyes
megértéséhez s ez a kulcs: az élet és az irodalom viszonyának őszinte ábrázolása. Ám Gyulai
mit sem árul el Vörösmarty belső életéről, legfennebb ünnepélyes szólamok zuhatagával
leplezi. Aki Gyulai Vörösmarty-életrajzát elolvassa, sehogyan sem érti meg a késő
Vörösmarty lírájának kétségbeesett hangjait, nihilizmusba csapó meghasonlását. A külső
események nem magyarázzák meg teljes mértékben a lírikus életművének nagy fordulatait,
Gyulai azonban csupán a külsőségek felsorolására szorítkozik s meg sem kísérli, hogy
Vörösmarty egyéni életének fátylát föllebbentse. Műve az ünnepélyes és valótlan írói
életrajzok iskolai példája s pusztító modorát tanítványok serege utánozta.
Gyulai Arany János előtt jobbágyi megadással hódolt és bizonyos kifogások kíséretében
elismerően írt Kemény Zsigmond több művéről, de meg sem kísérelte, hogy bálványairól
nagyobb szabású művet alkosson. A haragos bírálat, a fanyalgó vállveregetés és az esszészerű
harcos írásvolt az ő igaz területe. A kisebb írásművek ugyanis nagyon alkalmasak voltak arra,
hogy gyorsan, fordulatosan, olykor szellemesen, de mindenesetre bővebb okfejtés
mellőzésével végezhessen ellenfeleivel. De nemcsak ellenfeleivel végzett ilyen példátlan
lelkiismeretlenséggel, hanem az irodalmi múlt iránt sem viselkedett erkölcsösebben.
Csokonairól például ezt állapítja meg: „Ő kifejlődésére nézve szerencsétlen korban született, s
hogy önmagával meghasonlásba jött s elkeseredett szelleme kicsapongásban keresett
menedéket, nemcsak magánkörülményeiben keresendő. Magyar népköltőnek születve, majd
görög s latin, majd német és olasz iskolák igájába kelle hajtania fejét, s ahelyett, hogy a
néphez szóljon, a népszellemnek legyen szolgája, melynek szülötte volt, az arisztokraták
mulatságait kelle megénekelnie“. Különb torzképet akarva sem festhetünk Csokonairól.
Csokonai „meghasonlása“ távolról sem volt vészesebb, mint akármelyik lírai költőnké,
„kicsapongó élete“ pedig semmivel sem haladta túl Vörösmarty kicsapongásainak méreteit.
Gyulai azonban, a sterilizált költői életrajz szülője, ugyancsak eltorzítja a költő alakját, ha
kicsinyítő véleményének igazolása így kívánta. De mást is elárul Csokonairól alkotott
véleménye: éppen annyira kevéssé ismerte Csokonait, mint korát; a hirtelen és felszínes
ítéletek „mestere“ volt.
Petőfi Sándor alig járt jobban, mint Csokonai. Petőfit, aki még nagyon elevenen élt a
közönség lelkében, természetesen nem lehetett ilyen „szent egyszerűséggel“ elintézni, ezért
Gyulai elismeréssel és díszítő jelzőkkel is megajándékozza, de úgy, hogy ügyesen
becsempészi ítéletébe a díszítő jelzők ellenlábasait is. Megtudjuk, hogy Petőfi „mi az illedék
dolga volt, elvek kérdésének hitt“, tehát nem volt szabályos kispolgár, ami Gyulai szemében
mindig súlyos bűnnek számított. Igaz, hogy Petőfi természetes költő, de ugyanannyi
„negédlés“ is található benne. Mély erkölcsi érzése tagadhatatlan, de cinizmusáról se
feledkezzünk meg. Képzelete erős volt, de még erősebb lett volna, ha „bizarr szeszélyek“ nem
zaklatják. „Neki aesthetikusra lett volna szüksége, ki öntudatra emelvén azt, mi a közönségnél
s talán benne is csak öntudatlanul élt, irodalomtörténeti hatását gyümölcsözővé tegye, ne
pedig szeszélyeivel vesződjék“. Egyszóval Gyulai kevesellte Petőfi tudását és zsenialitásával
szemben egy Gyulai Pál-féle bíráló egyéniség beavatkozását tartotta volna helyénvalónak, —
úgy hangzik ez, mint midőn Pintér Jenő egyik levelében verstani tanácsokat adott Ady
Endrének. Gyulai Pál főszentségnek vélte a maga kezdetleges elgondolásait, az élő irodalom,
a szellemi fejlődés nem gyakorolt reá semmiféle hatást, mindvégig egyhelyben topogott s
elvárta, hogy az ő megdermedt elveihez idomuljon az irodalom. Szempontjai ezért ennyire
szűkek s megállapításai bántóan egyhangúak. A nem tetsző regényírókról csaknem ugyanazt
állapítja meg, mint a nem tetsző költőkről s Arany és Kemény Zsigmond kivételével jóformán
senki sem tetszett neki. ő a magyar esztétikai gondolkodás holtpontja, ezért szerzett akkora
tekintélyt egy halódásra épülő korban, melynek méltó képviselője és hű fia volt.
Furcsa megállapításokat tett Petőfi életéről is: „Minden megvolt benne, mi a magyar
ifjúságot jellemzé, miképp az otthon, a megyegyűléseken, a patvarián, a zajos tivornyák, utcai
és kávéházi életben megjelent“. Gyulai szerint tehát a szigorú erkölcsű, a tivornyákat kerülő,
az önmagát szakadatlanul művelő Petőfi, az öntudatos népfi: a könnyelmű és léha nemesi
ifjúság életét s magatartását testesítette meg. Felszínesebb és rosszmájúbb állítást
legelkeseredettebb ellenfelei sem írtak Petőfiről. Gyulai esküdt ellensége volt mindennek, ami
nem kispolgári. Mint megrögzött kispolgár: bűnt és undokságot szemlélt mindabban, ami nem
szorítkozott a maga korlátolt életelveinek és erkölcstanának keretei közé. „Negédlő“ és „hiú“
ifjúnak, tivornyahősnek és durva ifjúsági szokások megtestesítőjének festi Petőfit s még az
epigonjai ellen intézett, különben nagyon helytálló támadásokat is arra használja fel,hogy rajta
üssön egyet.
Sokkal nyíltabb rohamokat rendezett Jókai Mór ellen, akinek művészetével sehogy sem
tudott megbarátkozni és lépten-nyomon, mint Zilahy Károly nagyon helyesen megállapította,
a „Schulfuchs“ aprólékos, kákán csomót kereső akadékoskodásait szegezte ellene. Jókai
képzeletét, melyben a népmesei naiv képzelet egyetlen méltó rokonát szemléljük, Gyulai Pál
„betegnek“ tartotta, tehát ugyancsak kispolgári szemszögből nézte. Bővebben ugyan nem
okolta meg balítéletét, de annyiszor és olyan ellentmondást nem tűrő hangon kiáltotta, hogy
végül is sikerült az irodalmi életben megrögzítenie. Szemére hányta, hogy műveiben olykor
elhagyja hazájának határait, a „bizarrt“ hajhássza s tulajdonképpen képzelőereje sincsen, csak
„képzeleg“. Gyulai Jókairól alkotott ítélete az egyoldalú kritikai szenvedély megdöbbentő
kitörése, hallgassuk csak: „Leleménye ritkán szerencsés, vagy ha az, még ritkábban képes
nyomorékság nélkül kifejleszteni, de annál nagyobb mohósággal szed össze könyvből, életből
egy csoport tarka, csillogó dolgot, eseményt, jellemvonást, adomát, curiosumot, ötletet,
toldoz-foldoz, díszít, elmélkedik, szónokol. Hízelkedik a napi szenvedélyeknek, legyezi a
magyar hazafiságot, s elbódítja a kevésbé mívelt ízlésű fejét“. S ezt a töményített
rosszmájúságot, ezt az ártalmasan dühös kritikai marólúgot a „művelt“ és „egyensúlyozott“
Gyulai termelte, a „biztos ítéletnek“ és a „hűvös tárgyilagosságnak“ nagymestere.
Hasonlóképen járt a kor többi jelentékeny regényírója is. Tolnai Lajost nem engedte be a
pesti egyetemre s csupán egyetlen regényéről, „Az urakról“ írt néhány fanyalgó sort, —
Beöthy Zsolt regényírói pályáját Tolnaiénál jóval fontosabbnak tartotta. Még lesújtóbb
véleményt táplált Mikszáth Kálmánról, felhányta, hogy „nincs elég tájékozottsága a
viszonyok felfogásában, sem elég képzelme, hogy cselekményt tudjon alkotni“. Stílusát
komázó „operett stílusnak“ vélte, léha írónak bélyegezte Mikszáthot; ragyogó humorát észre
sem vette. Vajda Jánostól a századvég legnagyobb lírikusától is megtagadta az elismerést.
Általában gyanús szemmel nézett mindenkit, akiben nemcsak a tudatosság dolgozott, hanem
ösztönök is éltek és felcsillant a megérzés teremtőereje. Kispolgári józanságú költőkre
vágyakozott, akik komolyan veszik az ő aranyszabályait és elszántan érvényesítik. Petőfi,
Jókai, Tolnai és Mikszáth egyaránt izgató portéka volt neki, nem tudta iskolás szabályokba
szorítani őket, megbontották korlátolt „esztétikai harmóniáját“, fejük kinőtt a korból,
egyéniségük pedig a szentesített irodalmi életből. De „csoda“ történt: bár Gyulai Pál korának
minden jelentékeny magyar íróját félreismerte, mégis nagy kritikai tekintély lett belőle.
Gyulai ugyanis elv és fegyver lett az eleven s fejlődő magyar élet, illetve ennek az életnek
legjellegzetesebb és legérzékenyebb teremtménye, a magyar irodalom ellen. A kiegyezés kora
társadalmi és szellemi ellentmondásokra épült, ezért önvédelemre kellett gondolnia. Maga az
eleven élet, a valóság és a valóság értelme, az igazság volt legkeményebb ellenfele, tehát
mérgeket termelt az élet ellen, visszafojtotta a megindult fejlődést, kalodába próbálta szorítani
a zsendülő életet és egyéniségeket, megcsapolta a nyugtalan társadalmi osztályok vérét és
sterilizálni igyekezett a szellemet is. Gyulai Pál szellemisége e korszak öntermelte mérgei
közé tartozik. Ez a „méreg“ nem állott meg a szorosabb értelemben vett szépirodalomnál,
Gyulai becsmérelte Ipolyi Arnoldot is, de nem annyira a hibáit, mint inkább helyes
megérzéseit. Ipolyi írott kútfők hiányában a magyar mítosz visszaidézésénél elsőrangú
figyelmet szentelt a néphagyományoknak, Gyulai nem is sejtette, hogy mennyire igazolja
Ipolyi merész lépését az idő. Ipolyi úgy vélte, hogy a népkultúra a magyarság legősibb
élményeit őrzi. Gyulai tudákosan berzenkedett, de a hungarológia fejlődése ebben is Ipolyit
igazolja. Gyulai megtámadta Volf Györgyöt is, aki halhatatlan érdemeket szerzett régi
nyelvemlékeink kiadása körül. Gyulainak halvány sejtelme sem volt a régi magyarság
mérhetetlen értékeiről, de kitűnő szimata volt, érezte, hogy a régi magyarság feltámasztása
megbontja az ő korlátolt irodalomszemléletét, mely jóformán teljesen kimerült a XIX-ik
század néhány alakjának bámulásában. Élesen szembefordult Grünwald Bélával, aki
megpróbálta helyes irányba terelni történelemszemléletünket és kísérletet tett a mélyebb
nemzetpolitikai gondolkodás alapelveinek megteremtésére. Gyulai mindjárt résen volt, ha a
maga korlátolt világának határai veszedelemben forogtak. A magyar tudat minden
szülőmozdulata megremegtette szűkítő és szűkítve rögzítő szellemét s a „vészjel“ intésére
azonnal támadásba fogott. Nem volt válogatós a harci eszközökben, gyönyörködött a
sebekben akkor is, ha az általa ejtett látszólag egyéni sebek utóhatása a magyar szellem
szervezetét támadta meg.
Gyűlöleteit jól elraktározta, megvárta a pillanatot, midőn legbiztosabban, legkevesebb
kockázat nélkül sújthat. Számos és elkeseredett vitája volt Zilahy Károllyal, a korszak legtöbb
reménységgel indult esztétikusával és gondolkodójával, de a „döntő“ támadással nem sietett,
megvárta Zilahy korai halálát, annál is inkább, mert nyilvánvaló volt, hogy nem kell sokáig
várnia. Aki Zilahy jelentőségéről meg akar győződni, elég, ha elolvassa Gyulai Pál támadását.
Mindenekelőtt Zilahy költeményeivel „végez“, megállapítja, hogy nem ád helyet „a természet
bájainak“ és nem visszhangoznak benne „a hazafiság eszméi“. Emellett Zilahy még kitűnő
költő lehet ugyan, érzi ezt Gyulai is — aki különben elhallgatja, hogy a konjunktúra-
hazafisággal szemben éppen Zilahy Károly fogalmazta meg tanulmányaiban a hazafiság
erkölcsi tartalmát — és súlyosabb kifogásokat próbál ellene támasztani: „Ritkán találja meg s
még ritkábban összpontosítja a legfőbb vonásokat, vagy pedig nem éppen összeférő
árnyalatokat vegyít össze“. Ez a vád is merő általánosság és korlátolt okvetetlenkedés, mert a
líra fejlődése éppen az eddig „össze nem férőnek“ tetszett árnyalatok merész vegyítésében
rejlik. Gyulai azonban a legmesterkéltebb s legerőszakosabb érvektől sem idegenkedik, ha
„kritikai“ hadjáratról s az uralkodó irodalmi párt tekintélyének védelméről van szó, — csakis
pártember lehet ennyire elfogult és magáról megfeledkező.
Zilahy versei után elbeszéléseire tér Gyulai és kijelenti, hogy csak elbeszélni tud, de mesét
szőni nem. Gyulai nem is sejtette, hogy korholása milyen nagy dicséret, mert az elbeszélés
természetes készsége éppen olyan ragyogó adomány, mint a meseszövés. Zilahyt azonban
annyira gyűlölte Gyulai, hogy véle kapcsolatban megfeledkezett a gondos óvatosságról, nem
fontolgatta véleményeit, hanem hevesen kiöntötte, hogy ellenszenvének minden cseppje
érvényesüljön. De nemcsak Zilahy elbeszéléseit csepüli, hanem útirajzait is, melyek Petőfi
mellett a kor legjobb ilynemű írásai közétartoznak. Gyulai azonban Baedeckert követel
Zilahytól, szemére hányja, hogy nem tárgyilagos leírásokban „varázsolja előnkbe“ az
átutazott országokat, hanem „alanyiságát“ érvényesíti és apróságokra pazarolja erejét. A
kispolgári jól értesültséget és tudákosságot hiányolja Zilahyban, aki az útirajzból éppen úgy
magasrendű irodalmi formát teremtett, mint Petőfi Sándor.
Zilahy Petőfi-életrajzáról is csak lesújtó véleményt tud mondani Gyulai, ez az ellenszenve
azonban még magyarázható, mert Zilahy életrajz-kísérlete Gyulai ünnepélyes és külsőségekbe
vesző Vörösmarty-életrajzának pontos ellenlábasa. Zilahy az élő embert kereste, tehát Petőfi
műveinek a humuszát, nem eszményítette a költőt hamis szoborrá, mint a kor, mely azért
cselekedett így, hogy valódi jelentőségét megtagadhassa. Gyulai itten a maga kártékony
módszerét védte, tehát indulata némiképpen magyarázható, annál feltűnőbb, hogy milyen
eleve megnemértéssel fordult Zilahy kitűnő dramaturgiai tanulmányai ellen. Zilahy azt
vallotta, hogy a tragédia „a konkrét emberi ellen az absztrakt világrendnek szolgáltat
igazságot“, tehát a tragédia egyik magasabb rendű megfogalmazását nyújtotta. Gyulai
azonban abban kereste Bánk bán tragikumát, hogy mint az ország első lovagja, vétkezik a
lovagiasság ellen és monarchiái érzései összeomlanak Gertrúd királynő cselekedeteinek
láttára. Gyulai csak kispolgári és kezdetleges politikai konfliktusokat látott és bírt megérteni,
idegen volt tehát neki Zilahy nagyszerű küzdelme a létezésnek és konfliktusainak magasabb
rendű megfogalmazásáért. Zilahy tanulmányaiban megint csak a zsenialitás szárnycsapásait
hallotta s mérhetetlen indulat fogta el, hogy ez a „zavaró elem“ már az esszébe is betolakszik.
A kiegyezés korának nagy éjjeli őre ugyancsak éber szervekkel rendelkezett és a legkisebb
zajra megfútta a kürtöt.
Gyulai Pál nem maradt meg a kritika és az esszé területén, hanem írt verset, elbeszélést,
regényt s az eposszal is megpróbálkozott. Lírája az Arany-epigonság iskolapéldája. Mindaz,
ami Aranyban mellékes és másodrendű, Gyulai verseiben első helyre nyomult.
Legterjedelmesebb prózai műve, „regényfélesége“: „A régi udvarház utolsó gazdája“ a Bach-
korszakba tér, mellyel olyan írók foglalkoztak, mint Jókai Mór és Tolnai Lajos. Gyulai
megvetette Jókai romanticizmusát és a realizmusra hivatkozott véle szemben, de Tolnai Lajos
élettel telített, vérbő realizmusa is idegen volt neki. Gyulai regényét olvasva azt hisszük, hogy
Jókai nyomán írta, holott előbb keletkezett, mint az „Új földesúr“, mégis „A régi udvarház
utolsó gazdáját“ érezzük epigoni írásnak, mely különben mindössze annyit árul el szerzőjéről,
hogy képtelen regényt teremteni. A gyér esemény egyetlen figurakörül topog, a csermelyke
hiába locsog, még patakocska sem lesz belőle. Gyulai szépirodalmi kísérletei éppen olyan
tudatot szűkítő művek, mint elméleti és kritikai írásai. A műfajok menthetetlenül
visszafejlődtek a keze alatt, amint a szigorú kritikus is visszafejlődést próbált parancsolni az
irodalomra. Az irodalom természetesen fittyet hányt Gyulai Pál haragjának, a kor azonban
oszlopát szemlélte a haragos kis emberben. Híre s tekintélye alaposan túlélte őt, nem is
csodálkozhatunk ezen: a megtévedt társadalom a kiegyezés korszakának korhadt oszlopaiban
is keményfát szemlélt, hiába hallatszott vészesen a szú percegése és az „oszlopok“roppanása.

Kálmány Lajos
(1852—1920)

Kálmány pécskai segédlelkész korában, 1875-ben kezdte meg a népköltészet gyűjtését

Aigner-Abafi Lajos bíztatására és anyagi segítségével. Aigner-Abafi egész vagyonát a magyar
irodalomra áldozta, lankadatlan szívóssággal adta ki a „Nemzeti Könyvtár“ köteteit s a
magyar múlt számos jeleséhez még ma is csupán az ő kiadásában juthatunk hozzá. Irodalmi
múltunk feltámasztásában és mentésében döntő érdemei vannak Abafi-Aigner Lajosnak s arra
is jutott még ideje és akadtak garasai, hogy a pécskai káplán népköltési gyűjtését támogassa.
Kálmány Lajos első gyűjtését „Koszorúk az Alföld vadvirágaiból“ címen rendezte sajtó alá
még Pécskán, nemsokára már Csanádapácán és Battonyán segédlelkészkedik, majd Szegedre
helyezik a Rókus-kápolna káplánjának. Itt talál igazán elemére: elkezdi egy sűrített népi
közösségnek, Ős-Szegednek hagyományát gyűjteni és néhány hónap alatt több kötetre való
anyag van a birtokában. Biztonsággal jár-kél a néplélek bonyolult tárnáiban s azonnal rálel a
nemes ércek erecskéire. Munkáját a nagy árvíz szakította félbe, mely romba döntötte
Szegedet. Szinte a Gondviselés küldötte Kálmányt, hogy az utolsó pillanatban örökítse meg
Ős-Szeged lelkét, a magyar Kalevala még meglelhető nyomait. Az árvíz ugyanis sok mindent
elmosott, elsöpörte az ősi viszonyokat, kimozdította helyükből a dolgokat és lelkeket.
Kálmány szegedi gyűjteménye olyan szerepet játszott, mint Noé bárkája: belementett
mindent, ami méltó a folytatódásra, a megörökítésre, az utódok nem múló hódolatára s
hozzácsatolta a szeged-vidéki anyagot, Ős-Szeged lelkének elágazásait.
A gyűjtő, a későbbiekkel ellentétben, nem akadt meg a nyersanyag közlésénél, hanem a
legnagyobb és legmerészebb vállalkozásba fogott: vissza akarta idézni a magyar„Kalevalát“, a
népköltészet emlékeiből s a fennmaradt hagyományokból meg akarta teremteni a magyar
mitológiát. Kísérlete nem áll egyedül a XIX-ik században, de egyedülállóan magasrendű a
módszere. Ipolyi Arnold nagy ívű rendszert teremtett és telezsúfolta értékes nyersanyaggal,
elsőrangú megérzésekkel, de naiv délibábossággal is. Kálmány óvatosabban, különb kritikai
érzékkel és hatalmas összehasonlító tudással látott neki a feladatnak. Egy-egy mitológiai elem
fonalán indult útnak, aggályos gondossággal vizsgált meg minden „építőtéglát“, biztos kézzel
rakta, illesztgette a széthullott régi magyar „templom“köveit.
 Kálmány előtt a gyűjtők általában arra törekedtek, hogy gyűjteményeikben esztétikailag
tökéletes darabok, kerek mesék, érett balladák és szabályos dalok szerepeljenek. A
népmesegyűjtemények, a jó novelláskönyv, a dalgyűjtemények pedig a szabályos
verseskönyv igényeivel készültek s a legtöbb gyűjtő minden lelkiismeret furdalás nélkül
simította, kiegészítette, „rendezte“ az anyagot Kálmány nem vállalkozott ilyen merényletre,
nem hangolta a gyűjtött anyagot a kor irodalmi ízléséhez, hanem szűzi tisztaságában jegyezte
fel és nemcsak a kerekded népköltészeti termékeknek tulajdonított fontosságot, hanem a
hagyomány minden elemét följegyezte s az anyaghalmazból kiválogatta mindazt, ami hírt
adott az őshitről és a magyar vallásos szellem fejlődéséről, alakulásáról. Értékelni tudta
mindazt, amiben mások csupán értelmetlen, vagy lényegtelen töredéket láttak. Ha Ipolyi
tudatos nagy rendszert alkotott, Kálmányban egy nagy ösztönös rendszer élt, mely a tényleges
népköltészeti élményekből táplálkozott, ösztönös megérzéseivel azonban csak akkor lépett a
nyilvánosság elé, ha tudatos bizonyságot talált igazolásukra. Minden értekezése ilyen
bizonyság, végérvényes igazolás s ha az értekezések nem is közlik a magyar „Kalevala“
teljességét, de körvonalait biztos kézzel megrajzolják.
A magyar vallásos kultúra a XIX. században ijesztően ösztövér lett. A szellemi élet
legnagyobbrészt elfordult a tételes vallásoktól, vagy legalábbis közömbössé vált irántuk.
Maguk a vallások pedig bezárkóztak tételeik várába, védték a birtokállományukat, harcoltak
ellenfeleikkel és a korszellemmel a nélkül, hogy saját mélységükbe, fejlődéstörténetükbe
bepillantottak volna. Némelyik felekezetünk papságának körébe túlnyomó asszimiláns elem
tódult, ennek az elemnek idegen volt a magyar néplélek, s hiedelmeiben, ősi szokásaiban,
pogány maradványaiban legfennebb sátáni elemet szemlélt. A kereszténység rengeteg elemet
szívott fel a pogányságból s átalakította a maga képére és hasonlatosságára, a pogány magyar
vallásos kultúra is beáradt a kereszténységbe és a két elem idők folyamán egységbe békült.
Egészséges fejlődés más módon el sem képzelhető, az új vallásnak, ha tartós életre vágyik,
örök emberi élményekre kell épülnie, tehát magába kell szívnia az ó-hagyományból mindazt,
ami örök emberi. Egy-egy nép vallásos érzésébe és kultúrájába ezenkívül beolvadnak a saját
legmélyebb sorsélményei is, a vallásnak ezekkel is számolnia kell és rendszerébe kell
olvasztania őket. Az asszimiláns papok azonban látszólag a kereszténység nevében a magyar
vallásos érzés ősi és sajátságos elemei ellen fordultak, holott a kereszténységnek semmi
szüksége sem volt erre a „fordulásra“, a kereszténység nagyon jól tudta, hogy a vallásos érzés
ősi humuszába kell gyökereit bocsájtani, ha viharokat álló fává kíván nőni, azok a papok
tehát, akik a magyar vallásos érzés mély humusza ellen küzdöttek, tulajdonképpen nem a
kereszténység érdekeit szolgálták, hanem a nékik idegen magyar „őslélek“ ellen viseltek
hadat. Kálmány Lajos tisztán látta ezt a folyamatot, mert folyton sürgette, hogy magyar
elemek legyenek a papok és gyökeres magyar környezetben neveljék őket, maga pedig
teljesen a néplélek papja lett: a népi kereszténységben a pogány alapot és elemet kereste, a
magyar parasztság keresztény lelki kultúráját ősi keleti-pogány gyökerekig vezette vissza;
fölfedezte „népi vallásunk“ eredetiségét. Hallatlanul merész vállalkozásba fogott. Ha kora
fejlelt magyar tudattal rendelkezik, hozsannák kísérték volna vállalkozását, a kiegyezés
korának azonban legfeltűnőbb ismertetőjele a magyar tudat elsekélyesedése volt. Kálmánynak
ebben a korban csak magány, nyomorúság és meghasonlás juthatott.
Már két döntő fontosságú gyűjteménye jelent meg, a Magyar Tudományos Akadémia több
értekezését kiadta, a néprajzi körök ünnepelték, midőn megpályázta a szeged-rókusi plébániát.
Szegeden akkor indult a korszerű városiasodás, a középréteg lépett előtérbe, mely ugyancsak
nem érzett közösséget a paraszt-pappal s megbuktatta a választáson. Ez a bukás volt Kálmany
legsúlyosabb csalódása. Szegedre és környékére építette egész élettervét s éppen Szegeden
kívánt nyugodalmas zugot teremteni magának, hogy munkásságát zavartalanul folytathassa.
Szülővárosának múlhatatlan emléket emelt népköltési gyűjteményével s a viszonzás rideg
elutasítás volt. Pedig időközben már bejárta, mint káplán, Temesközt, tehát Bánátot is s egész
Dél-Magyarországot, melynek számos falva szegedi „kirajzás“, mindenütt a szegedieket, a
szegedi lelket kereste, listát készített a szegedi „kirajzottakról“ s adatokat, elemeket talált
Szeged messzire sugárzó lelkéről. Gyűjteményeinek előszavában rajongó áhítattal beszél
szülővárosáról, melyet a délvidéki magyar néphagyomány gócának tartott s 1891-ben halálos
sérelemmel kellett elhagynia; nem is tért vissza, csak későn s betegen, szélütötten.
Kálmány Lajos ezután a déli Tiszavidéken, a „Vihar-sarokban“ bolyongott, káplánkodott,
plébánoskodott. Most már teljesen a parasztok papja lett, azonosodott népével, nyíltan, olykor
kihívóan sorsközösséget vállalt véle. Tanult és gyűjtött s folytonosan csatangolt, kószált,
igaza van Móra Ferencnek, nem, mint „modern“ pap volt jelen népének életében, hanem mint
„utolsó magyar sámán“, összeütközésbe került egyházi és világi hatóságával, izgatási pert
akartak indítani ellene, mert minden esetben nyíltan népe mellé állott, ha úgy látta, hogy igaza
van. Érezte, hogy a magyar őslélek utolsó sugarainak bűvkörébe jutott, ezek a sugarak
hevítették, az ő átlényegülésüket kereste a népi kereszténységben és ebben az
átlényegülésben, a pogány magyar igék utolsó „felszökésében” érezte az istenség jelenlétét. A
népi fonók, szokások, játékok, babonák, hiedelmek, vigasságok és az éjszakai pásztortűznél
folytatott beszélgetések lettek Kálmány Lajos szertartásai, az ő papjuk volt, nekik áldozott és
érettük áldozta fel életét, nyugalmát s érvényesülését.
Midőn szélütés érte, jó alkalom kínálkozott elöljáróságának, hogy a nyugtalan
parasztpaptól megszabaduljon. A szélütött Kálmány visszakerült Szegedre s nyomorult
viskóban tengődött csekély papi nyugdíjából. 1920-ban halt meg, utolsó nagy művének, a
„Hagyományoknak“ harmadik kötetét már nem tudta sajtó alá rendezni. Tömérdek kézirat,
gyűjtés, jegyzet maradt utána a legtökéletesebb rendetlenségben, s mi sem jellemzőbb, hogy
hagyatéka mind e napig nem talált rendezőre, sőt ma már holléte is bizonytalan. A hagyaték
elárulta, hogy életének második fele meghasonlásban telt, egyéni erői nem voltak elegendők,
hogy a folytonos csapások és félreértések növekvő terhe alatt kiegyenesítsék. Közbe kellett
volna lépni a tudományos szerveknek, a szellemi életnek, a magyar tudatnak, a nemzeti
lelkiismeretnek, — a kor felelőtlenségét misem példázza megdöbbentőbben, mint hogy
Kálmány Lajos teljesen magára maradt. Élete végén már csak éjszaka járt sétálni, élő halott
lett, akit magára hagyott hősi vállalkozásának összeomlott roppant ívei vertek nyomorékká s
temettek el.
A „Szeged népe“ mindhárom kötetéhez terjedelmes előszót írt, ezek az elöljáró írások
elárulják, hogy a népköltési gyűjtés széleskörű vizsgálódással párosodott nála és szerves
kapcsolatban volt egy nagy magyar élettervvel. Már az első kötet előszavának írója nemcsak
folklorista, hanem a telepítésnek s Temesköz magyar meghódításának apostola: „Szegedet
naggyá kell tenni, megadni neki az eszközöket, mellyekkel a Temesközre magyarosítólag
nemcsak ideig-óráig hathat, hanem a megkezdett hatást gyümölcsözővé is teheti. Főképpen a
felsőbb tanító-intézetek sorozandók ide... A másik, amire a feladat megoldásában szüksége
van Szeged népének, a Temesközbe behúzódó magyar községeknek erősítése. Az erősítés a
telepítésekkel érhető el; nem úgy, mint még ma is tapasztalható, hogy némely uraság az egyik
magyar községet a másik után pusztítja el, minek következtében a lakosok egy része elhagyja
Temesközt. Elég lakatlan községeknek való hely van Temesközben, ezeket kell betelepíteni
magyarokkal!“
A második kötet előszava elmondja, hogy a szegedieknek Temesközbe való kirajzása
szabályos vonalban történt, úgyhogy a telepes községek szerves kapcsolatban maradjanak
egymással. Kálmány a szegedieknek a nemzetiséghez való ragaszkodását látja ebben a
települési céltudatosságban és elmondja, hogy ezt a szilárd települési vonalat a legpusztítóbb
balsors közepette és kedvezőbb települési lehetőségek kedvéért sem szakították meg. A
harmadik kötet előszavában még keményebben a telepítés eszméje mellé áll: „Temesközön,
ha magyar politikát akarunk követni, nem szabad a kincstárnak talpalatnyi eladó vagy
bérbeadó földjének sem lenni, csak magyarokkal való betelepítésre szántnak“. A katolikus
pap tisztán látja, hogy a telepítés mennyire magyar sorskérdéssé nőtt és ilyen ajánlatokra
merészkedik: „Telepítsen a kincstár Temesvár alá kálvinistákat! Adjon alkalmat Temesvár
lakosságának velők versenyezni a magyarságban“. Ez a hang nyilván a „magyar vallás“
hangja, de Kálmány Lajos egyházi pályáját is eldöntötte.
A harmadik kötet előszava különben kitűnő faluvizsgáló tanulmány, újra rámutat arra a
félelmetes folyamatra, hogy némelyik földesúr, így Marczibányi Lajos és Sváb Károly,
elpusztította a virágzó telepes falvakat. Ugyancsak Kálmány Lajos tárja fel elsőnek
adórendszerünk akkor dívó megdöbbentő aránytalanságait: „A csókai uraság 7837 hold után
fizet 8970 forintot, a nép 2968 holdja után 5549 forintot és még azt sem mondhatjuk, hogy az
uraságnak csak kétszer annyi, olyan minőségű földje van, mint a népnek“. Kálmány gyűjtő
munkája nem volt elszigetelt tudományos tevékenység, nemcsak a néplélek hagyományait,
hanem az egész néplelket és az egész népsorsot figyelte. Hiába ajánlotta gróf Tisza Lajosnak
művét, hiába írta le másfél lapos ajánlásában tizenegyszer a „Nagyméltóságú“ szót. A mű a
magyar népi gondolat forradalmi jellegű átalakulását hozta s a magyar „szabadelvűség“ kora
kesztyűs kezével ítélt: Kálmány Lajost pusztulni engedte.
Kálmány Lajos a népköltészet egészének vallásos jelentőséget tulajdonított: „a
népköltésben az anyagnak szellemet adtunk“, tehát lelkünket leheltük belé. A kor azonban
vagy elvetette a vallásos kultúrát, vagy pedig tételek közé száműzte, de semmiképpen sem
volt hajlandó ilyen tágas hungarológiai és emberi értelmet adni neki. Pedig Kálmány nagyon
tisztán látta, hogy a vallás egyetlen „fejlődési“ lehetősége a merész visszakanyarodásban
rejlik: a hanyatló polgári civilizáció menthetetlenül szétbomlasztja a vallásos érzést, tehát
vissza kell térnie az ősvalláshoz, az emberi alapélményekhez, az eredeti embernek az Istennel
és a világgal kötött szövetségéhez. A népiség és a néphit fölfedezése tehát nem csupán elvont
tudományos vizsgálódás volt nála, adatokat gyűjtő hév, racionalista szócséplés, hanem ő is
részt vett a századvég nagy nyugtalanságában, mely utat keresett a válságba jutott embernek s
Kálmány Lajos a legigazabb, legegészségesebb utat ajánlotta: a költészet és a vallás, a teremtő
és a hívő emberegyességet.
Ő vette észre először, hogy a népköltészetet nem szabad műformáink kaptafájára húzni s
irodalmi ízlésünkhöz torzítani, mert sajátságos esztétikai és etikai rendszer rejlik benne.
Elsőrangú feladatnak vallotta: a népkultúra törvényeinek s „rendszerének“ tudatos megfejtését
és kifejtését, bennrejlő törvényeinek helyes magyarázatát. Megalapította a magyar folklórét és
összehasonlító alapon kibányászta eredeti elemeit. Életműve tehát a legnagyobbak közé való,
mert megindította egy sajátságos kultúra értelmének megfejtését. Természetesen azt is
meglátta, hogy a magyar sorsélmény miképpen színezte vallásunkat: „Ha a népek boldog
korszaka összeesik a teremtéssel: a kettő egy, akkor mi valami nagyon boldog időt soha sem
értünk. Már az első ember testének kétszer való meggyúrása által úgy tetszik, mintha kijelölte
volna demiurgunk jövőnket, már ekkor küzdéshez, törődéshez, munkálkodáshoz akart volna
szoktatni bennünket, hogy mi ezen az úton boldogulhatunk, haladhatunk; avagy megfordítva,
küzdelmeink, törődéseink okozták-e, hogy mondáink is ilyen vonásokat tartalmazók?!“
Kálmány fölfedezte a népmesében népünk társadalmi ősélményét is: az ősi magyar mese
„a gazdagságból eredő rangkülönbség fent nem állásának bizonyítása“. Egy másik mesénél
megjegyzi: „Mesénk mást is mutat: tiszteletben tartja a szerzett jogokat, javakat, mit őseink a
történetlapjai szerint hazánkba jövetekkor nem tartottak meg, mi azt mutatja, hogy mesénk
újabb kialakulata: a kereszténység hatása szerint valót tükröz vissza. A szerzett jogok
tiszteletben tartásával szoros kapcsolatban van a rangkülönbség elismerése... Ezt a
rangkülönbséget mesénkben a királykisasszony hangoztatja, mikor a kiskanászhoz nem akar
királylány létére férjhez menni; a mesék azonban segítenek rajt azáltal, hogy a különben
alacsony származású mesehőst emelik“. A magyar népköltészet szociológiájának is Kálmány
Lajos vetette meg az alapjait. Roppant alapvetése nem talált tanítványokra, folytatókra, de a
magvar folklórénak, ha eredeti tudománnyá akar nőni, Kálmány végrendeletéhez kell
visszatérnie.
Kálmány egyik legérdekesebb kísérlete „Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya“ volt,
harminchét lapos tanulmány, a Magyar Tudományos Akadémia adta ki 1885-ben. Páratlan
megérzéssel fejti ki a hagyományok töredékeiből az eredeti magyar istenasszony létét s
egészen észrevétlenül pogány szertartásaink tömegét idézi vissza, az aránylag rövid értekezés:
tömény magyar mitológia. Szőregen egy bűbájos versikét is lelt, mely ugyancsak a
Boldogasszonyhoz fűződik:

„Fölviszöm, fölviszöm,
Fölviszöm a baltikámat.
Boldogasszonyhon,
Fölviszöm, fölviszöm!

“Csakhogy szegény pacsirta nem bírja felvinni, mit leereszkedőben be is vall, mikor így
szól:

Elejtöttem“.

Nagyvonalú értekezés a „Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban“. Igen érdekes,

hogy olyan mítoszi nyomra lelt, mely Adyban támadt fel újra. A temesköz-lőrincfalvai
hagyomány ezt mondja: „Az egész világot három cethal tartja, mindön harmadik esztendőbe
megfordul (a három cethal) a másik ódalra, akkor a főd mögrözög“. Adyban így támadt fel a
mítosz:

„Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,

Sorsunk mi lesz: ezer világnak?
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozogj, síkos a hátad“.
(„A nagy cethalhoz“.)

A világ alakulásairól szóló hagyományok példázzák döntőn, hogy milyen széles

kultúrterületekkel érintkezett az ó-magyarság: „Nem kell azonban hinnünk, hogy nekünk a
vogulok és szibiriai törökök hagyományaival egyező teremtő mondáink vannak csak; egyéb
nyomok is meglátszanak a mi kincseinken. Így a gnosztikusok tanítására emlékeztető vonást
rejt magában a következő adatunk“ ... stb. „Iszlám maradvány Évának a kígyótól való
elcsábítása, szinte ilyen, hogy a kígyó a vízből szól Évának“ ... „Nem vezethető azonban
vissza az iszlámra az a kijelentés, hogy az emberek a bűnbeesés előtt szállni tudtak. Ez már
inkább hasonlít a vogul monda ama helyéhez, hol el van mondva, hogy a Numi Tarom
leeresztette, férfi és nő, az ég és tenger között lebegett: azonos pedig a buddhisták
hiedelmökkel, kik szerint az ember elváltozott. Tengri tehát előbb repült“ ... „Világégésre
vonatkozó hagyományaink kétféle hatásról tanúskodnak, úgymint a keresztényről, hova
sorozzuk a Szentatyák tárgyunk körébe vágó magyarázgatását, melyet részint a Szentírásból,
részint a Sybillákból merítettek és a mongol buddha vallással egyező hatásról“. Kálmány a
magyarság hatalmas ázsiai hozományát kétségtelenné tette.
Döntő bizonyságot hozott Kálmány a sámánizmus mellett is: népünk a XVIII-ik század
első felében még tudomással bírt a bűbájosságnak dobszó mellett való tanításáról, tehát a
sámándob alaposan dacolt az idővel. S ezeket a nagyjelentőségű megállapításokat többnyire
csak úgy mellékesen, a lap alján közölt, vagy könyvei végére függesztett jegyzeteiben teszi.
Egyik jegyzetében megemlíti, hogy „a magyar népköltéstárban aránytalanul kevesebb az átkot
tartalmazó adat az áldónál, a hűtelennek rosszat nem kívánóval“ -— e „statisztika“ élénk
fényt vet népünk lelkének természetére. Művek lehetősége lappang egy-egy jegyzetében s a
művek bizonyára meg is születtek volna, ha hideg felhők helyett meleg verőfényt küld reá a
kor.
A gyűjtő Kálmány Lajos nemcsak mítoszunk hitelét építette fel, hanem őskultúránk
természetétől is végső érveket hagyott. A múlt század esztétikusai még azt tanították, hogy a
ballada a „hegyi“ léleknek zordon teremtménye s az Alföldön ballada helyett az enyhébb
románc nyílik. Kálmány Lajos alföldi gyűjtései alapján és az egyetemes magyar népköltési
kincs szemmel tartásával hirdette, hogy a ballada a magyar műveltség őskincsei közé tartozik,
tehát a magyar alkattal függ össze. A ballada az egész közösségben virágzott, a tájak s a
tájakon változó életberendezések legfeljebb módosították további fejlődését. Kálmány Lajos a
magyar folklore alapvető kérdéseit tisztázta s folklorisztikus kincsünk időtlen teremtő
szerepét vallotta, ő a Keresztelő Jánosa annak az elkövetkezendő folklorisztikus áradásnak,
mely egyelőre Bartók, Kodály, Ady, Erdélyi, Tamási, Sinka és hihetően még nemzedékek
életművét termékenyíti majd meg.

A századforduló és az Ady-nemzedék
A századforduló mindenképen döntő fordulat a magyar irodalom történetében. A szellem
még határozottabban szembefordul az 1867 óta konok mesterkéltséggel erőltetett
„történelemmel“, roppant arányú tiltakozást szül: az Ady-nemzedéket. Felesleges részletesen
bizonyítgatnunk, hogy 1867 szellemi ellenzéke mennyire az Ady-nemzedék előhírnöke. A
századforduló azonban fölvetett több olyan írót. akik az árral, tehát az Ady-nemzedék ellen
úsztak. Herczeg Ferenc a legjelentékenyebb közöttük. Herczeg az 1867 óta uralkodó politikai
s társadalmi szellemnek és a kor sajátos asszimilációjának a gyümölcse. A sors és a hatalom
pazar kézzel jutalmazta ezért, a szellemi igazságszolgáltatás másként cselekszik.
A századforduló idején feltűnik néhány „magányos“is. Petelei. Thury Zoltán. Mikszáth
Kálmán. Gárdonyi Géza és Ambrus Zoltán közöttük a legjelentősebbek. De mindenképen
messzire kimagaslik Mikszáth Kálmán, akivel olyasféle igazságtalanság esett, mint Jókai
Mórral. Mikszáth Kálmán irodalmunk egyik legeredetibb, leginkább kelet-európai alkatú írója
s kissé a trójai faló szerepét játszotta: az uralkodó rendszer falain belül alkotott „ellenzéket“.
Társadalom-szemlélete és magyarság-élménye sokkal közelebb áll Adyékhoz, mint a
kiegyezés eszmevilágához s úgy bugyborékolt belőle az eredetiség, mint áldott hegyi talajból
a forrásvíz, minden hatás „szúrására“ feltörő mély erővel, tiszta tartalommal válaszolt.
Mikszáth Kálmán igazolását, helyes értékelését elsőrangú feladatunknak tekintettük. Kevésbé
kedvező véleményt kellett alkotnunk Gárdonyi Gézáról és Ambrus Zoltánról. Gárdonyi
egészen más vágányon indult, mint amelyen beérkezett, sorsában tisztán szemlélhető
asszimiláns voltának „ferdítő“ hatása. Ambrus Zoltán a századforduló legnemesebb írói közé
tartozik, de feltűnően kevés fejlődésképességgel rendelkezett. Hosszú életet élt, az Ady-
nemzedék zászlót hajtott előtte, a „Nyugat“ főmunkatársai közé fogadta, de Ambrus nem
fejlődött egy tapodtat sem. Hasonló történt Herczeggel és Gárdonyival: hiába nyúlik
működésük messzebbre, hiába élte túl Herczeg Ady Endrét és Móricz Zsigmondot,
mindketten mindvégig az Adyék előtti idő légkörét s szellemi fejlődésének fokát testesítették
meg. „Ady-nemzedék“ helyett az „Ady és rokonai“ címet használjuk a részletes tárgyalás
során. Meggyőződésünk ugyanis, hogy az „Ady-nemzedék“ fogalma gyökeres újjáértékelésre
szorul. Az Ady-nemzedéket azonosították a „Nyugat“ folyóirat gárdájával s ez az azonosítás
szarvas tévedések forrása lett. A „Nyugat“ folyóirat érdemei vitathatatlanok, Ady s Móricz
lombosodása, Kaffka és Tóth Árpád kibontakozása, többek között, elképzelhetetlen lett volna
a „Nyugat“ nélkül. A „Nyugat“ végeredményben azonban mégis csupán lerakodóhely volt s
alkalmi porond, a zsidó tőke tartotta fenn, igazgatását pedig zsidó intellektuellek végezték. Az
utóbbiak közül magasra nőtt Osvát Ernő szerzetesi szigorával, mindenre „fölszánt“
odaadásával, ez azonban mit sem változtat a tények értékén és jelentőségén. A „Nyugat“
teremtő gárdája túlnyomó többségben magyar tehetségekből alakult; „recenzorai“,
„titoknokai“ és „belletristái“ azonban idegenek voltak, akiknek állásfoglalását a maguk
sajátos irodalompolitikai, faji és más efféle meggondolásai, gátlásai, rokon- és ellenszenvei
irányították. Ez az „intellektuális“ csoport nem látta az Ady-nemzedéknek az irodalmi múlttal
való szerves összefüggését, sőt: afféle gyökértelen képződménynek szerette volna föltüntetni,
amilyen önmaga volt. Emellett: ítélő ereje felszínes, kapkodó és elfogult volt a kortársakkal
szemben is, így többek között félreismerték Juhász Gyula elsőrangú tehetségét, nem tudták
kellőképen méltányolni Török Gyulát s Tömörkény Istvánt, a „Nyugatban“ nem jutott hely,
vagy mellékesebb szerep jutott számos olyan tehetségnek, így Krúdy Gyulának is, akiknek
Ady közvetlen közelében lett volna a helyük. Ezért választottuk az „Ady es rokonai“
fejezetcímet s nem azokat soroljuk a fejezetbe, akik véletlenül ugyanabba a folyóiratba írtak,
hanem azokat, akiknek szellemi termésük természetes mozdulattal egységbe tömörül. Adyt
sokkal mélyebb közösség fűzi Krúdy Gyulához, Móricz Zsigmondot pedig Tömörkényhez,
mint például Babitshoz, e szellemi összetartozandóság alapján csoportosítunk, nem pedig
irodalompolitikai érdekek parancsára.
Midőn a „Nyugat“ jelentőségéről szólunk, a régi „Nyugatról beszélünk, az 1918-ig
megjelent évfolyamokról. A „Nyugat“ vezetése később teljesen Babits Mihály kezébe
csúszott, Móricz csak rövid ideig vett részt a szerkesztésben, azután teljesen szakított a
folyóirattal. Ez a „Nyugat“jóformán teljesen megfeledkezett Ady emlékének ápolásáról s
Babits egyre erősödő befolyásával polgári ízű „alexandriai“ kultúrát igyekezett teremteni.
Móricz Zsigmonddal szemben pedig egyenesen ellenséges magatartást tanúsított s egyre
jobban a Babits-iskola szellemi otthonává vált. Irányító jelentősége tulajdonképpen teljesen
megszűnt, midőn a „Válasz“ folyóirat megindult, mely, ha rövid ideig is élt, töményen
összefoglalta a magyar szellemi fejlődés új eszméit.
Az Ady-nemzedék újjáértékelését megindítjuk ebben a kötetben. Rengeteg jóvátétel várt
reánk, nemcsak Ady s Móricz, hanem Kaffka, Krúdy, Török Gyula, Juhász Gyula és Tóth
Árpád értékelése terén is. Az életben maradt kortársak és az ideges utódok gyorsan végeztek
„eltakarításukkal“ és elharapták az emlékbeszédet, mi az elharapott „emlékbeszédet“
hangsúlyozzuk. Feladatunk „hálátlan“ feladat, mert halottakat igazol s még élő érdekekbe
vág. Ha mégis véghez visszük, ez nyilván azért történik, mert az igazmondás nyugalmával
vihetjük véghez.
E korszak társadalmi életében elmérgesedett mindaz, ami a kiegyezés idejében baljós
előjelként útnak indult. A magyar irodalom társadalmi jelentősége és szerepe párhuzamosan
nőtt ezzel a folyamattal s egyre magasabbra csapott az ősi országos ihlet: az Ady-nemzedék
legjobbjainak műveiben nemcsak eredeti kultúra él, hanem eredeti s emberséges ország
vágya, álma és törvénytára is. Ugyanakkor újabb aggasztó tünet zavarja a magyar erők tiszta
kibontakozását: a zsidóság gazdasági és szellemi szerepének egyre fokozódó túltengése. A
sajtót és az irodalmat különösen ellepte a zsidóság, de maradandó tehetséget nem
ajándékozott a magyar irodalomnak. Csupán a legkiemelkedőbb zsidó íróval, Bródy Sándorral
foglalkozunk, feleslegesnek tartjuk a kérészéletű írók beláthatatlan seregének még név szerint
való felsorolását is.

Prózaírók

Petelei István
(1852—1910)
 Életének nagyobbik felét Marosvásárhelyen töltötte, négy fal között s kertjében, súlyos
betegsége nem engedte meg a mozgást, csak fürdőhelyre ment olykor. Utolsó éveiben elméje
elborult, a tragédia tehát szüntelenül közelében settenkedett. Petelei egészségi állapota
magyarázza fanyar, kiábrándult életérzését, talán azt is, hogy a kitűnő novellista nem tudott
nevét megérdemlő regényt írni, csak hosszabb lélekzetű novellákat. Nagyfokú feszültséggel
és lázzal dolgozott, de hamar kifulladt. Ösztönösen érezte, talán tudta is ezt s mindvégig az
elbeszélés mestere maradt, mondanivalója legfennebb beszéllyé szélesedett.
Petelei legkedvesebb tája Marosvásárhely és vidéke volt, legszívesebben „utcájáról“ írt,
melynek élete és hírei beszűrődtek otthonába. Olykor elbolyongott Erdélyben, a mélyebb
Székelyföldön és Mezőségen, de inkább a képzelet szárnyain. Szívbaja miatt kerülnie kellett a
meglepő élményeket és megrázkódtatásokat, inkább azt írta meg az életből, amit megsejtett,
vagy sejdített. Erős realista hajlamát vegyítenie kellett olyan elemekkel, melyeket kedvezőbb
feltételek mellett írói fejlődése során kivetett volna magából.
„Az én utcám“ c. kötetének első novellája, az „Őszi napsugár“, Mezőségen történik és
Wass Albertnek „Farkasverem“ c. kitűnő regényére emlékeztet. A kiegyezés után
országszerte megindult a hajdani nemesség sorsfordulása, melyet nyugodtan bomlásnak
nevezhetünk. A Tiszák megmentették a bomló réteget, felszítták a közigazgatásba és az állami
bürokráciába, „jótékony“ karjuk azonban nem ért el mindenhová, így Erdélybe sem. Az
erdélyi nemesség és arisztokrácia távolról sem volt annyira gazdag, mint az ország más
részein regnáló úri rend, vagyonának jelentékeny részét jobbágyainak tényleges szolgáltatásai
alkották. A jobbágyság megszűnte után igen gyér javak maradtak birtokában: rosszul művelt,
kihasznált és mértékletes terjedelmű földek, elhanyagolt udvarházak s omladozó kastélyok.
Tulajdonosaik éppen úgy elvadultak, mint földjeik, de nem mozdultak róluk, otthon maradtak
magyar vidéki Oblomovnak. Wass Albert a legkülönb oroszok színvonalát súroló regényt írt
erről a rétegről („Farkasverem“) s Peteleire is ez a hulló fajta gyakorolta a legdöntőbb
művészi hatást, de nem tudta eléggé megközelíteni a „romlás virágait“. Az „Őszi napsugár“
gyönyörűen indul, de érzelgős rémségbe torkollik. A megrozsdásodott úri életanyagról Petelei
István beszélyt is írt „Jetti“ címen. A „Jettiben“, mint Petelei írásaiban általában, az „állókép”
nagyszerű, a málló udvarház, a rozsdától mart két testvér, néhány paraszt és cseléd felvillanó
figurája. Már-már azt hisszük, hogy regénnyé súlyosodik, midőn erőt vesz az irón
„betegsége“: görcsös mozdulattal széttépi a történet fonalát, rémtörténetté süllyeszti. A „Jetti“
különben is érdekes írás a magyar-zsidó nászról és e nász reménytelenségéről. Látja, hogy az
úri züllés a zsidó emelkedés lépcsője, a zsidóval kötött nász pedig testvérgyilkosságba sodorja
a magyart. Hiába forr egymásért a két elem, — a magyar és a zsidó, — hiába akar, nem tud
összebékülni. Petelei beszélyének mélyén súlyos dráma történik, de nem tudta társadalmi
síkra vetíteni. Társadalmi tudata eléggé fejletlenmaradt.
A „rémtörténet“, a feltétlen tragikus vég Peteleinél a balladát helyettesítette s olykor
valóban balladássá tisztult. Az ősformák közül mindenesetre a ballada állott legközelebb
hozzá s időmértékét nem egyszer tökéletesen elbeszélésébe oltotta, ám ez a nemes hajlam
„nemtelenebb“ elemekkel keveredett, elsősorban a szentimentalizmussal. A középosztály
hirtelen fölkapaszkodott elemei azt hitték, hogy a jegenyefák, illetve a kapaszkodás
lehetőségei az egekig nőnek, ám mértéktelen kapaszkodásuk közben alapos visszalökéseket
kaptak „felülről“. Megalakult ugyanis a kasztok világa és határaikon sas tekintetű,
keménymarkú strázsák vigyáztak. Minden visszalökés nyomában sohasem gyógyuló seb
keletkezett. Félrevezetett, elhagyott s megtagadott leányok és feltörekvő igyekezetükben
megakasztott férfiak hordozták a sebeket és seblázuk átjárta a társadalmat. A sebláz hatása
kétféle volt: olykor érzelgős ömlésbe menekült a „beteg“, máskor pedig belepusztult a
sérelembe. A társadalmi sérelem és szégyen tehát gyakran egyéni tragédiák kútfeje lett. Az
élettől elzárt Petelei realista hajlamai kókadoztak, de eljutottak hozzá a „sérelmek“ hírei és
érzékeny történetekben dolgozta fel őket. Egyik beszélye, a „Fülemile“ arról szól, hogy a
polgármester nagyzoló fia miként rontja meg a nyugalomba vonult öregedő pék ifjú s
érzékeny feleségét. A „Szeret“ a kis varróleány históriája, akit öngyilkosságba kerget az
előkelő szerepre törekvő orvos hűtlensége. Petelei képzelete fölötte sokat bolyongott az efféle
társadalmi mellékösvényeken, a társadalmi élet ütközeteit a szerelem húsában és vérében
érzékelte. Megdöbbentő ez, ha a század első felére gondolunk: Eötvös, Vajda Péter, Kuthy,
Obernyik, Nagy Ignác, Petőfi és a fiatal Arany János fejlett társadalmi tudatára. A
visszafejlődés élénken példázza, hogy a társadalmi reakció milyen végzetes hatást gyakorol az
irodalomra is. A XIX-ik század második felében nem egy író, így Jókai, Tolnai, Justh és
mások megbirkóztak a társadalmi visszahatás erejével, vagy legalábbis nem rendeztek
fegyverletételt előtte, ez az ellenállás azonban csupán a legjobbak osztályrésze volt, mert
olyan kiemelkedő tehetségek is, mint Petelei, a visszahatás martalékai lettek.
Petelei példa arra is, hogy milyen reménytelen a középréteg életének ábrázolása. Ezen a
téren csak azok alkottak súlyosat, akik merész vállalkozásba fogva szembehelyezkedtek véle
és vádiratot írtak, mint Tolnai Lajos. Aki azonban belemerült s jól érezte magát a középréteg
langyos latyakjában, többé-kevésbé befogadta ennek a beteg társadalomnak baktériumait is.
Peteleiben elsőrangú lehetőségek éltek, ragyogó leíróművész volt, éles szemű realista, a
balladás hajlam is megszállotta, de tiszta erejére ránehezedett a középréteg szelleme s a beteg
író nem m-részelt „forradalmat“ kelteni ellene. Legjobb írásai mindenesetre azok, melyekben
„leszáll“, így utcájának kispolgáraihoz és proletáraihoz, az alul senyvedő érzékeny plántákhoz
és a megkérgesedett szívekhez. Ilyenkor többnyire remeket alkotott és elárulja, hogy
kisrealistának, kisplasztikusnak született. Hasonlóképen remekel, midőn Turgenyevre
emlékeztető finomsággal és érzékenységgel magyar tájképet fest.

Thury Zoltán
(1870—1906)

Thury Zoltán írói végzete azonos Petelei Istvánéval, ő sem tudott kitörni a novellából,
pedig nagy álmok feszegették, írói alkata azonban merőben elütött a tragikus marosvásárhelyi
alkatától. Petelei a tragikus béke, a komor megértés írója volt, Thury Zoltán azonban
forradalmi lélek, de rendszertelen forradalmár. Talán minden kortársánál különbül érezte,
hogy a magyar társadalmat mérhetetlen izgalmak futják át és magas fokú lázak gyötrik, de
társadalmi tudata ugyanolyan fejletlen volt, mint Peteleié. Egy-egy társadalmi mellékösvényt
nagyszerűen meglátott és kifejezett, így a századvég paraszti lázadását, de megelégedett az
esemény külső ábrázolásával, nem tudott, vagy nem merészelt mélyebbre merülni. A népsors
Thury Zoltánnak csak epizód volt, igazi otthonát a középosztályban lelte meg, ennek a
rétegnek apró-cseprő kérdéseivel bíbelődött. Regényt ő sem tudott írni, mert magasabb rendű
írói igényei voltak és ezeknek az igényeknek a középréteg élete nagyon vékonypénzű
élményeket adott.
Petelei vidéken s magányban élt. Thury már fővárosi író, aki sűrűn folyamodott a
vadonatúj, de veszedelmes írói eszközhöz, az ötlethez. Az ötlet nála nem az esemény lendítője
vagy fűszere, hanem élmény-szegénységének pótléka. Írói modorát bizonyos kapkodás
jellemzi, belevetette magát Budapest kezdődő nagyvárosiasodásába, mohón kereste a frisset,
az újat, akár Bródy Sándor. Bródynál mélyebbre markolt, de kifejező ereje nem volt olyan
hatásos, mint Bródy Sándoré. Bródy lett népszerűbb, holott sekélyesebb tehetség volt
Thurynál, de közelebb állotta magyar-zsidó nászba szédült Budapest lelkiségéhez. Thury
Zoltán hagyatéka alapos újjáértékelésre szorul, de a kiválogatható nemes anyag messze Bródy
Sándoré fölött áll. Bródy termése egészében mutatósabb, de alapjában sokkal alacsonyabb
rendű Thury hagyatékánál.
 Thury is akkor volt a legnagyobb, midőn, mint Petelei, elhagyta a középosztály vidékét és
a nyomorultakhoz szállott. Kegyetlen realizmusa ilyenkor néha a legjobb oroszokra
emlékeztet, de csupán, egy-egy figurát, vagy epizódot tud kiragadni a mélységből. Többnyire
„fönt“ jár és ő is szerelmi tragédiákban szemlélteti a társadalmi osztályok szüntelen
hadakozását és kíméletlen ütközeteit.
Írt egy „forradalmi“ színdarabot is, melyet külföldön betiltottak, „Katonák“ a címe, s a kor
„cifra nyomorúságát“, az alacsony fizetésű, de kifelé mutatós életet élő tiszti család
meghasonlottságát ábrázolja. Túlfűtött drámát akart írni, de túlerőltetett darab lett belőle.
Epizódot írt, de a nagy dráma feszültségét próbálta vérébe oltani: az eredmény erőszakolt
alkotás lett. Thury egész alkatában van valami beteges túlfűtöttség, nagy „gőz“, mely nem
talál megfelelő utat, másodrangú témák résein süvít ki és inkább torzít, mintsem teremt.
Petelei írói modorában folytonos őszi verőfényt s melegséget találunk. Dús esztétikai
élményekben ízlelte a tiszta létet, a tájat, a dolgokat, a mindenség változásait. Thury modora
ridegebb, szinte feladványnak tekinti témáit, rideg realizmusában azonban óriási lehetőségek
lappangtak. Ám nem volt eléggé kemény író, ellenálló ereje néhány fokkal gyengébb volt,
mint aminőt a kegyetlen magyar glóbus megkövetel s így Thury nem közönséges tehetsége is
torzó maradt.

Mikszáth Kálmán
(1849—1910)

Mikszáth Kálmánra semmiféle hatást sem gyakoroltak a nyugati irodalmak — a

századforduló legeredetibb és legszuverénebb alakjai közé tartozik. Nem volt „nyugat-európai
műveltségű“, hiába utazgatott idegen tájakra, írói érdeklődését hidegen hagyták; ha holtig
egyhelyben marad, műveinek értéke és iránya mit sem változott volna. Mikszáth
érzéktelenségére vall ez a konok zártság, kezdetleges belső berendezettségére, mely az emberi
kultúra változatosabb élményeit nem tudta feldolgozni? Aligha, inkább eredeti gazdagságára,
belső telítettségére. Mikszáth gyökerei a magyarságon túl Kelet-Európába nyúltak, életműve
döntő példa arra, hogy ez a táj önmagában is elégséges és alkalmas nagyvonalú írói pálya
teremtésére. Mikszáth a maga szelíd, békéltető és kiegyensúlyozó módján: bizonyság és
tiltakozás. Bizonyság Kelet-Európa eredetisége, bennrejlő gazdagsága mellett és tiltakozás
ama balítélet ellen, mely ennek a tájnak önálló emberi és műveltségi jelentőségét tagadja.
Mikszáthban Kelet-Európa elemei folytak össze: a tót érzelmesség, naivság és miszticizmus, a
lengyel könnyedség és színesség, a magyar humor s mértéktartás és bizonyos mértékben az
orosz mélység is. Mikszáth távolról sem az elzárkózás, hanem inkább a természetes és széles
magyar befogadás példája, ösztönösen megérezte, hogy ezen a tájon is ki lehet bontakozni s
az itt feltörő elhanyagolt, természetes források nedve éppen olyan nemes és tiszta, mint a
napnyugati szökőkutaké. A magyar szellem hivatottsága tökéletesen megnyilatkozott benne:
nemcsak befogadta a szláv és szlávos hatásokat, hanem magyarrá is érlelte őket, — kelet-
európai hatásokat és vonatkozásokat eddig is találunk irodalmunkban, Mikszáth azonban
nemcsak táplálkozott a kelet-európai kultúrákból, hanem szintetikus művészetével fölébük is
nőtt. Egyiknek sem adta oda magát fenntartás nélkül, csak elemet látott bennük, egy nagy
kelet-európai szintézis alkotórészét. Igen érdekes, hogy minden lényeges kelet-európai
„elemnek“ megtalálta az „ellenmérgét“ is: a tót naivitást bizonyos enyhített cinizmussal, az
érzelmességét mértékletes szkepszissel, a lengyeles könnyelműséget ízléses iróniával, az
orosz mélységet nyugtató, békítő humorral, a miszticizmust pedig a magyar ráció éles, tiszta
fényével ellensúlyozta, — a magyarság hagyományos egyensúlyérzéke Mikszáth lelkében is
uralkodó szerepet töltött be. Mintha érezte volna, hogy mindent be kell fogadnunk, mert
ennek a tájnak legemberségesebb, tehát legmegértőbb népe s fajtája vagyunk, de éppen ezért
semminek sem szabad fenntartás nélkül odaadnunk magunkat, mert a rendeltetésünk itten:
egy „mindenek“ felett álló emberi szemlélet teremtése. Széles emberi megértésünk tehát nem
szlávos „szétfolyás“, hanem keménység is: fenntartás, távolságtartás, folytonos távlatteremtés
egy mindenekfelett álló szintetikus szemlélet kedvéért. Mikszáthnak nem volt köze a kátyúba
ragadt pakfon-nacionalista szellemhez, a külsőségek és előítéletek magyarjaihoz, de nem
érintette az a nyugtalanság se, mely pánikkal szívében rohant Nyugat felé új izgalmakért.
Mikszáth olyan erénnyel rendelkezett, mint ebben a korban senki sem: érett, rendíthetetlen
bölcsességgel. Megmérte a feléje áradó közvetlen élmények súlyát, érezte a kelet-európai
emberiség kereteinek tágasságát, tartalmának zsúfoltságát, mélységének beláthatatlanságát.
Vita, vád- és védőbeszéd nélkül hű maradt hozzá, mint a gyermek anyjához s a paraszt
földjéhez. Bizonysága művei voltak s a művek meglepő gazdagsága, ő a tanúság, hogy milyen
mély és széles élmény-sorozatok lappanganak a honi „szőttesben“ s a színek és motívumok
mennyi kultúrterület szülői szerepéről vallanak. Furcsán hangzik, de Mikszáth is magányos
volt. Akik szerették és becsülték, rendszerint műveinek egy-egy eleme kedvéért tették.
Jelentőségének méreteit nem érzékelte egyik kortársa sem, az utódok pedig lenézték, mert
túlságosan eredeti író s elme volt a „nyugatos“ láz bősz esztendeiben, pedig ama ritka magyar
írók közé tartozik, akik nyugodtan átléphetik a honi határt s itt Kelet-Európában népek íróivá
nőhetnek.
A közvélemény nagy humoristának könyvelte el és méltán, a jelző azonban nevéhez ragadt
és a fától nem látták az erdőt. Mikszáthot azonban többek között éppen úgy jellemzi az
érzelmesség, mint a humor. Mikszáth érzelmessége rokontalan a magyar irodalomban.
Kazinczyék szentimentalizmusa kultúrnövény, melyet hiába próbáltak magyarrá békíteni. Az
eredeti magyar érzelmesség általában tragikus pátosz alakjában tört fel, — egy egész világnak
kellett például összeomlania, hogy Vörösmarty érzéslavinái felhömpölyöghessenek.
Máskülönben inkább csak érzések törtek fel olykor s inkább fojtottan, néha elharapva, de
mindig „kemény burokban“, sohasem lágyultak érzelmességgé. Mikszáth érzelmessége
nemcsak eredeti, hanem természetes is, új fejezet a magyar irodalom történetében; nem a híres
orosz szánalomnak mellékfolyója, hanem inkább a meghatottságnak, a kis-szláv
meghatódásnak nemesített lecsapódása. A meghatódottság állandósult lírai állapot, széles
testvériség érzése és bensőséges, finom lírai viszony az élet minden dolgával. Lágyan
árnyékolt, de folyton kiderülő idill, melybe sok csalódás, megbocsátás, bölcs szeretettel
legyűrt fájdalom, szemérmesen leplezett belső zokogás, kínokban tisztult emberi öröm és
bőségesen áradó kozmikus rokonszenv elegyedik. Mikszáth e meghatódás színekre bontó
könnycseppjén keresztül nézte az életet és figuráit, nem figyelte lépéseiket lángoló
szenvedéllyel, mint Jókai, prédikátoros kegyetlenséggel, az igazság praedestináltságával, mint
Tolnai Lajos, de éppen ezért olyan írói vonás fejlődött benne, amely eddig csaknem teljesen
hiányzott irodalmunkból: a melegszívűség. A fiatal Mikszáth Kálmánnak minden figuráját
szeretni kell, a legegyügyűbbet s a legérdesebb felületűt is. A legnehezebbre vállalkozott:
megkedveltette az emberrel az embert, megmutatta az emberi kicsiségek és kicsinyességek
mélységeit, a mindennapok sivár burka megett keringő életnedvek dús ereit: a „szürkeséget“
színképpé bontotta. Érzelmessége finom szálakkal hozzáfűzte a kelet-európai valósághoz, a
tájhoz és az emberhez, a mi elrendelt és eredeti világunkhoz. Turgenyev nyomán amúgy is
divat lett ebben az időben a honi érzések, a honi röghöz fűződő belső kapcsolatok kultúrája és
a honi „emberség“fölfedezése. Mikszáth ennek a nagy kelet-európai áramlatnak legkülönb
magyar küldöttje.
Mikszáth az újságcikk, a tárca, a csevegés csapásán vonult be a magyar irodalomba. Az
elindulás végzetét mindhalálig cipelte is. Alig tudott nagyobb szerkezetekbe belehelyezkedni,
folytonosan kizökkent belőlük, megállapodott egy-egy figuránál, mellékeseménynél,
hosszasan szemlélődni, csevegni, tréfálkozni, vagy érzékenykedni. Elbeszélő modora ebben a
tekintetben némiképpen Gvadányi és Vas Gereben modorához hasonlít, Mikszáth azonban a
nagyra nőtt, magas polcra emelkedett rokon, — kényelmes nyugodt csobogása magasrendű
fölényt takar: a keleti emberét, akit nem ragadnak el gyanús izgalmak és bizonytalan lejáratú
indulatok, nem forgatnak ki természetéből elvakult szenvedélyek, szuverén felsőbbséggel
kezeli az életet és belső nagysága abban nyilatkozik, hogy a mikrokozmoszban is meg tudja
nem csak látni, hanem mutatni is a lét egész értelmét, vagy értelmetlenségét. Modora, mint
minden modor, sok tekintetben veszedelmes, lépten-nyomon érezzük, hogy Mikszáth
lényegesebbet látott, mint amit általában megírt. A kisebb írók rendszerint mindent
elkövetnek, hogy magasabbaknak látsszanak, mint amekkorára a teremtés szabta őket,
Mikszáth inkább szerénykedett, kevesebbet mutatott, apróbb feladatokra vállalkozott,
szerénysége azonban mérhetetlen kényelemszeretetet s bizonyos úri nemtörődömséget takart.
Egyik legfiatalabb írása tanúsítja, hogy látta Kelet-Európa legmélyebb rétegét is, a még
mitológiában lépkedő embert: „Ne higyjétek, hogy Olej nem gondolkozik. Gondolkozik és
még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom. Egy kavargó káosz, amely
nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet“.
Mikszáth ezzel a fénnyel sohasem akart szembenézni, holott jó erős szeme lett volna hozzá,
tekintete azonban inkább az életfelszínén, a jó meleg napocskán bogárzott s alig volt elegendő
egy egész emberi élet, hogy kibogározza magát; a kedve még bőséges esztendőkre futotta
volna.
„A tót atyafiak“-kal és „A jó palócok“-kal érkezett be. „A tót atyafiak“ mutatják, hogy a
fiatal Mikszáth mennyi mindent örökölt Jókaitól, elsősorban a romantikus mesét, melyhez
mindvégig hű is maradt. Ám Jókai hősi világát lehozta a porba, a mindennapokba, figurái
sorsát azonban továbbra is romantikus utakra terelte. Némelyik romantikus motívum, például
az „elásott kincs“ legendája bosszantóan gyakran tér vissza műveiben. Realista hajlamai
fejlettek és nagyszerűek voltak, kitűnő tekintete észrevette a valóság minden vonását, belátott
a lélek legrejtettebb vidékeire. Mégis: nem tudott megszabadulni a romantikus mese
örökségétől, kényelmes volt ahhoz, hogy levetkezze, a közönség is szerette és megkívánta a
romantikus zamatot s Mikszáth engedett, megalkudott a közízléssel és saját gyengeségeivel,
abban a tudatban, hogy eredeti képességeinek bőséges dandárával úgyis helyreüti.
Eredeti vonásai valóban meglepően dúsak, ő alkalmazza műveiben elsőnek az öncélú
erotikát, mint ízt, zamatot és finom izgatószert. A magyar író erotikáját eddig a szenvedély
helyettesítette, nemcsak romantikus szenvedély, hanem vallásos természetű is, a
Boldogasszony-kultusz határait súroló, amilyent Katona József öntött Bánkjába. Mikszáth a
szerelmet visszavezeti a természetes ösztönhöz és a női test esztétikájához, de ugyanakkor
hamvas szűziességbe és szűzieskedésbe burkolja. Előszeretettel leselkedik a szűzleányok
hálószobájának kulcslyukánál s a guggolásból mennyei színjátékok látomásának gyönyörével
tér vissza, de ugyanolyan örömét leli a kacér, érett szépség csábos riszálásában is. Sohasem
mélyed bele a szerelem élettanába, megmarad a felszín kacér, de ízléses színjátékainál, —
nem nehéz ráismernünk, hogy a polgári ábrándot és életérzést szolgálja a szerelem
ábrázolásának területén. Ez érthető is, Mikszáth „átmeneti“ származású édesapja falusi polgár
volt, édesanyja kurtanemes származék. A fiatal Mikszáth vágyálma a dzsentri volt, minden
igyekezetével be akart kerülni a megye vezető rétegébe, sikertelenül. Fiatal írásait eléggé
elönti a dzsentri-nosztalgia, később azonban a polgári elem lépett előtérbe benne s a dzsentri
ellen fordult. Fiatal éveiben mindenesetre mélyre szívta a dzsentri patriarkális kultúráját és
léhaságát, ez a két elem küszködött és elegyedett polgári örökségével.
„A tót atyafiak“ és „A jó palócok“ többnyire népi tárgyú történeteket hoz, Mikszáth falusi
örökségét, gyermekkorának emlékeit, de tárgyait ügyesen a polgári érdeklődés szerint
formálja. Később dzsentri-nosztalgiájának és a vármegye szolgálatában töltött ifjú éveinek
emlékeit öntötte karcolatokba és elbeszélésekbe. De a kisváros egyre tágasabb helyet szerez
magának műveiben. A kisváros nagyon fontos állomás Mikszáth fejlődésében, döntő
élményeket szívott fel itten, fölfedezte a mindennapi, a „jelentéktelen“ embert, az élet eddig
észre nem vett „szürke“ hőseit s a romantika hosszantartó „nagyítása“ után közvetlen közelből
szemlélte őket, végül pedig egy bölcsen derűs, humoros világképbe „szervezte“. A
„jelentéktelen“ emberi sorsokból szőtte a mosolyra érdemes, tehát elviselhető világképet.
Cselekedetének nemcsak esztétikai, hanem emberi jelentősége is mérhetetlen: Mikszáth a
századforduló magyar szellemi egyensúlyának egyik leglényegesebb pillére. Látóhatárunk
ebben az időben mindenfelől beborult, az írók pesszimizmusba tértek, az idő elsötétedése, a
magyar helyzetkép reménytelensége Tolnai Lajosokat száműzött egyoldalúságba és Gozsdu
Elekek kezéből ütötte ki a tollat. Mikszáth elővette a keleti egykedvűség szérumát és gazdag
színképpé, tarkasággá, derítő verőfénnyé oldotta. Sok mindenről mondott le ezért, számos
hajlamát megtagadta, nem egy ösvényét benőtte a fű, de mégis: a magyar életkedv halhatatlan
kútjává mélyült.
Miről mondott le? Egyik novellája — „A mi örökös barátunk“ — bátran helyet foglalhat a
legnagyobb oroszok mellett. Bácskában történik, Gozsdu és Papp Dániel földjén, a drámai
talajon, ahol a nagy tűznek (1848—49) kihunyása után is szilajon forrottak a szenvedélyek,
csak a „Gyurkovicsék“ terelték el a közönség figyelmét erről az izzásról. Ez a Mikszáth-
novella Szlebenits Mihályról szól, aki „egy anyabirka és egy nősténytigris“ szülöttje, az
együgyűség, a kegyetlenség és a legkülönb emberi mélység még meg nem nyugodott, folyton
forrongó elegyedése, Kelet-Európa végletes lelkének megtestesítője. A populáris
kereszténységnek, tehát az őskereszténységnek tiszta hősége küszködik benne a kelet-európai
pogányság vad forróságával. Felrúgja a valóságot, mágikus hajlamai szerint cselekszik,
Istennel perel, — „bozontos“ figura, báva s ravasz, élősdi és nagylelkű, ókeresztény tisztaságú
és romlott, mégis „az ember“, mégis a nyugati ember fölé nő, mert ősibb, egyetemesebb, —
még „káosz“, melyből azonban talán tisztább emberség születhetik. A démoni, az angyali és
az emberi elemek páratlan színjátéka történik ebben a figurában, láva ő, nagyszerű s még
bizonytalan, de éppen a kelet-európai embernek ebben a bizonytalanságában, folyamatos
„levésében“ látta Ady is a legfőbb emberi reményt. Mikszáth megírta a magyar irodalom
egyik legszélesebb látóhatárú elbeszélését, melyben népek forrongása, tehát a szó irodalmi
értelmében vett „történelme“ folyik. Egészen új csapást vágott magának az irodalomban, de
azután visszahőkölt. Érezte, hogy szokványos modora nem alkalmas az úttörés folytatására és
nem volt hajlandó irodalmi forradalmat csinálni, midőn a békés szemlélődés is gazdag
írnivalókat ajándékozott. „A mi örökös barátunk“ mindenesetre hiteles tanú, hogy a
megvalósult Mikszáthnál nagyobb író kallódott el benne. Olyan Mikszáth Kálmán, mint az
elhanyagolt, gyönyörű vidéki kertek, melyekben buján és „rendetlenül“ tenyészik az élet,
nemes növények és dudvák egymásra fonódva némán birkóznak. Buja termőföld volt, mely
nemes növénynek és gizgaznak egyként otthont adott. Sokkal kényelmesebb volt a
természete, semhogy belső rendezésre, szigorúbb önkritikára adta volna a fejét; ha Jókait a
romantikus mese ragadta el, Mikszáthot a szellemes, ízes, fűszeres csevegés, az érdekes
beszéd, a kedélyes pletyka, a humoros-ironikus felülkerekedés elégtétele és jóérzése sodorta
magával. Lényegében a fehér asztal mellett csevegő vidéki úr jóízű beszédének egyenes
folytatója, magasrendű irodalmi megvalósulása, klasszikus megörökítője. A csevegés és a
diskurálás pedig, ha hálás közönségre számít, bizonyos mértékben mindig felelőtlen.
Mikszáthnak legnagyobb fogyatékossága ez a felelőtlenség: önmagával, szellemének mélyebb
rétegeivel szemben.
Egyik legjellemzőbb regénye „A vén gazember“: a patriarkális nemesi kultúra elegyedik
benne a feltörekvő polgárság nosztalgiáival. A könnyelmű, de nemes gondolkodású főúri
család vére megható szertartások közepette összefolyik a szolgává vedlett kurtanemesi család
vérével. Olyan társadalmi békülés és szövetkezés történik, aminő csak a kispolgárság
legvérmesebb álmaiban fordult elő. A volt lakatosinas elnyeri a tündéri grófkisasszonyt, a vén
kasznár és az öreg gróf egymásra licitálnak nagyszívűségben és a lélek nemességében. A
lakatosinas fölcsap katonának és egyszerre főhadnaggyá rukkol elő. Szinte a népmese
naivságát tolja Mikszáth társadalmi síkra. Komoly szerepet szán az olvasó könnyzacskóinak
is, folyton meghatódik és elbeszélő ereje annyira vonzó, hogy vele kell tartanunk. Elbeszélő
képessége mindenesetre a mesélés legősibb tájáról eredt, a naiv életábrázolás időtlen
vidékéről. De Mikszáthban két természet élt, a „másik“ nyilván cinikusan figyelte az elsőnek
meghatódását és kegyes társadalmi béke programmját, mely a szlávos mindenkit egy nyájba
ölelő testvériség-érzésnek lecsapódása a magyar irodalomba. A másik Mikszáth azonban nem
hitt abban, amit az egyik meghatott derűvel csevegett. A másik Mikszáth tele volt társadalmi
keserűséggel, humora minduntalan iróniába csapott, ironikus hajlama pedig csaknem Nagy
Szatírává nemesedett. A Nagy Szatíra a XVI-ik század óta folytonosan kísért a magyar
irodalomban; a XIX-ik század végén Mikszáth folytatja a százados kísérletet.
A „másik Mikszáth“ az „Új Zrinyiászban“ tör elő. A kortársak sokáig tehetetlenül állottak
e mű előtt, nem tudták hirtelen, hogy mivel van dolguk: blaszfémiával, káromkodással, vagy
cinikus rohammal? Igen jellemző, hogy „nemzeti szempontból“ Herczeg Ferenc tört pálcát
fölötte. Az „Új Zrinyiász“ mindenesetre hiteles tanúság, hogy a kényelemszerető, csevegő,
szívesen anekdotázó s a jogos magyar keserűséget humorba fullasztó és iróniával mentegető
Mikszáthnak írói bátorsága is rendkívüli formátumú volt. A kormánypárti képviselő, a
hivatalos körök dédelgetett kedvence (aki különben a pártkörben mindig nyíltan megmondotta
a maga nem egyszer igen merész véleményét) példátlan keserűséggel fordult a kor felé, mely
őt olyan magasra emelte. Hallatlan csömör kifejezője ez az írás, a csömört nem viselhette
tovább, ki kellett öklöndöznie. Meg is tette, szépítés és kendőzés nélkül, nyíltabban és
bátrabban, mint Arany János a „Nagyidai cigányokban“. Ünnepelt történelmi hősről írt
gúnyiratot, mert félreérthetetlenül akart beszélni, feltámasztotta a szigeti hőst, hogy
megmutassa: mi „támad fel“ és „érvényesül“ a gőgös milléniumi időben a magyar régiségből?
Az író úgy látta, hogy csak a történelem fonákja és anakronisztikus elemei vészelték át a
történelem nehéz századait, — pellengérre állította a kiegyezés társadalmának
anakronizmusát, leleplezte a fennen dicsért „történelmi erények“ áporodottságát és
időszerűtlenségét, az egykorú magyar sovinizmus dohos, molyette jellegét. Megmutatta, hogy
mi lesz a történelmi színaranyból méltatlan utódok kezében, bebizonyította, hogy a
„zrinyiségnek“ századok múlva sem jutna különb sors, mint a halálos „kirohanás“. Tévednek
azok, akik a magyar múlt cinikus figurázását látták ebben a regényben, — Mikszáth azt akarta
érzékeltetni, hogy az utódok milyen hamisan szemlélik a múltat s milyen alacsonyrendű
elemeket halásznak ki a régiség dús vizéből. Az „Új Zrinyiász“ nem a múlt paródiája, hanem
vádirat a múlt bizonyos elemeinek „halhatatlan“ uralma és pusztító jelenvalósága ellen. Szinte
a fiatal Ady kegyetlen valló és igazságokkal nyilazó kedve lüktet ebben az írásban. Az is
érdekes, hogy Mikszáthnak ezt az ötletét Szabó Dezső fejlesztette tovább „Feltámadás
Makucskán“ c. kitűnő szatírájában. Az „Új Zrinyiász“ mellé való a „Beszterce ostroma“ is,
melyben, a maga módján, a „történelmi osztályok“ időszerűtlen szerepét ismeri be.
Még merészebb alkotás a „Különös házasság“, melyet bevallott szándékkal a polgári
házasság mellett és a klerikalizmus ellen írt. Alkotó heve azonban mély és jelentős magyar
elemeket vetett fel: a fiatal magyar protestantizmusnak és a magyar jakobinusoknak láváját. A
„magyar liberalizmus“ hírnöke ez a könyv? Aligha, sokkal nemesebb anyagból való:
felvilágosodásunk matériájából. Mikszáth általában teljesen kielégül műveiben, mindig úgy
érezzük, hogy képességeit maradék nélkül érvényesíti. A „Különös házasság“ után azonban
gyanú száll meg bennünket, hogy mennyi minden benne maradt, elfojtódott. Ebben a
regényben a „szabadelvűség“ címén ugyanis a legszélesebb magyar szabadságélmény
hömpölyög elő, ez a mű éppen olyan vádirat, mint „A falu jegyzője“, vagy a „Hazai
rejtelmek“, de míg az előbbiek haragos fénye csak a magyar glóbust világítja meg, Mikszáth
regénye arra is rávillant, hogy Európát beágazó „molohok“, roppant szervezetek markába
kerül az igazság sorsa. Antiklerikalizmusa tulajdonképpen az autonóm magyar léleknek, s
legszebb vonásainak, igazság-kultuszának és hitbéli szabadságának tiltakozása a roppant
szervezetek, a „nagy molohok“ uralma ellen. Az újkor szellemi és társadalmi harcainak
világtávlatára, a „nagy szervezetek“ hatalmi igényei között őrlődő „kicsinyek“ tragikus
helyzetére ez a regény mutat rá nálunk először. A regény elején azt hisszük, hogy a Kossuth-
láz is kiütött a látszólag kényelmesen megalkuvó Mikszáthon. A regény derekán még egyszer
felcsillan ennek a láznak a pírja, de azután elhalványodik. Mikszáth politikus író volt, de
politikai érdeklődése csak legjobb óráiban nőtt átfogó társadalomszemléletté, különben
humorba, iróniába és anekdotába fulladt. Megmaradt azok között, akiket bévül alaposan
megvetett, politikai célzatú írásairól sokszor nem tudjuk megállapítani, hogy hímes, leplező
takarónak szánta-e őket, vagy éppen a takarót akarja föllebbenteni az egykorú politika
titkairól? Hogy a hamu alatt mi parázslott Mikszáthban, arra elegendő bizonyíték az „Új
Zrinyiász“, a „Különös házasságban“ pedig csaknem feltör elfojtott, nemes politikai
egyénisége és egész társadalmi keserűsége; a „fenevadak“ felébredtek, vagy legalábbis
ébredeztek, de Mikszáth bűvös tekintetének sikerült újra elszundítania őket.
A polgári házasságnak és a gyanús honi „szabadelvűségnek“ kérdését Mikszáth a
lelkiismereti szabadságnak és a társadalmi biztonságnak kérdésévé szélesíti, olyan elszánt
határozottsággal protestál, mint a XVI-ik század prédikátorai. A társadalmi szerkezet
erőszakoltságát, tákoltságát, vészes bizonytalanságát senki sem látta annyira tisztán, mint ő.
De inkább csak elejtett szavakkal, félig kimondott mondatokkal beszélt róla. Gyermekkora az
elnyomatás idejére esett, a nagy szikrázásból ő már semmit sem látott, de korán
megismerkedett a letört forradalomvészes visszahatásával s nem bízott a „nagy
megváltásban“. Mindent látott, amit később Adyék láttak, de nem rohant előre, nem kereste új
ideák egyensúlyát, hanem egyéniségét egyensúlyozta a korral, a tényleges társadalmi
valósággal. Előhírnök volt, de nem ment ki Jánosként a pusztába sáskát enni, hanem benn
maradt a városban, melyet romlottnak és halálraítéltnek, de mulatságosnak tartott. A riporter
friss érdeklődése élt benne, az élet, bárminő volt is, határtalanul felvillanyozta és
megvigasztalta. Jellemző, hogy egyik legjobb késő-regényének utóhangjában a regény
fejlődését a riporthoz való közeledésben keresi.
Nem szeretett meztelen nyíltsággal színt vallani, volt benne valami a kis szláv népek
kedves ravaszkodásából. Szeretett kétértelműen mosolyogni, simogatva paskolni. A „Különös
házasságban“ azonban nyíltan kiállott egy nemzetközi hatalmassággal, a klerikalizmussal
szemben, mert tényleges politikai erők támogatták. De írói erkölcsére vall, hogy e regény óta
folytonosan előre lépett. „A Noszty fiú esete a Tóth Marival“ már határozott állásfoglalás a
dzsentrivel szemben. A fiatal Mikszáth dzsentri-nosztalgiájának nyoma sincsen ebben a
könyvben. A dzsentri itten elszánt közéleti kalandor, kártékony élősdi, aki beszennyezi a
„mátkát“, a polgári Magyarországot. Az eddig humorba és iróniába fullasztott kispolgárság is
ebben a regényben növekedik komoly társadalmi tényezővé, de „menekülnie“ kell a dzsentri
elől, mely benne szemléli az új „vadászterületet“: javaira vadászik. Az eddig aranyos-
pátriárkális fénybe vont „úri világ“ teljesen elveszíti hímporát ebben a regényben, az öregedő
író polgári öntudata kiegyenesedik, társadalomszemlélete meglepő határozottsággal fejlődik.
Még egy nagy regényt írt, „A fekete várost“. Az utolsó Mikszáth-regény különb minden
eddiginél: ennyi életet, élményt s embert még sohasem sikerült regénnyé tömörítenie. „A
fekete város“ történelmi regény: a Görgeyek és Lőcse regénye, a nemesség és a polgárság
elkeseredett harccá mérgesedő küzdelmét ábrázolja. Arra a történelmi vonalra tér, mint Márai
„Kassai polgárok“ c. színműve, állásfoglalása azonban merőben különbözik Maráiétól. Márai
a nemességgel szemben a történelmi polgárságban látja a műveltség és az emberi jogok
védőiét, Mikszáth azonban, bár az imént tett hitet a „Noszty fiúban“ polgári öntudata mellett,
nem hajlandó ilyen merész és célzatos történelmi átfestésre, hanem olyan félelmetes
tárgyilagossággal ábrázolja a múltat, aminő csak a legjobbaknak jut osztályrészül. A halál felé
ballagó író a szó legmagasabb rendű értelmében megkomolyodott, megszabadult az emberi
előítéletek minden nyűgétől s a történelmi realizmusnak hitvallója lett. Elemek
engesztelhetetlen harcát szemléli a történelemben s nem áll egyik elem mellé sem, „csak“
befesti a freskókba az igazság kegyetlen fényét. Nem lelkesedik egyik életformáért sem,
nyoma sincsen benne például Márai polgárokat nyaldosó schilleri pátoszának, „csak“ megérti
a teremtés művét és kifejezi a teremtmények lényegét és értékét. A nemes úr a hatalom
korlátlanságában megérdesedik, „szörnyeteggé“ alakul, mint Görgey Pál, a kiváltságaik
rabságában áporodó polgárok azonban éppen úgy embertelenné torzulnak s házi oltárukra a
kapzsiságot és a bosszúállást ültetik. A nemes úr eltorzulása mégis szabadságban serdült
nagyszerű élet-anyagot takar, a polgáré: alacsonyabb rendű, szennyesebb. Görgey Pálban
Mikszáth emellett az örök Görgeyt írja meg, a nagyformátumú férfit, akin korán végzetes
sebeket ejt az élet, akinek férfiszemérme félelmetes zárkózottsággá keseredik. Görgey Pál
kulcs Görgey Artúr alakjának megfejtéséhez is.
„A fekete városban“ az író minden erénye még egyszer kezet fog: a humorista, az ízes
kitérések mestere, a pletykára fülelő nagy kíváncsi, a felvidéki néplélek mély ismerője, a
történelem emberies alapvonásait bányászó kutató, az emberi megértés hőse, az apróságokban
lényegre lelő fölényes író és a tarka szőttest szövögető nagy kelet-európai művész
szövetkeznek, alig remélt ráadásul pedig hozzájuk társul betetőzőnek a történelmi realista, a
történelmi valóságnak nemcsak felületét, hanem csontjait, izomrostjait és idegszálait is
tökéletesen ismerő, végső csúcsra érkezett Mikszáth Kálmán.
Ne gondoljuk azonban, hogy a „másik Mikszáth“ fejlődése során teljesen elnyomta az
elsőt. Mikszáth kövér formátumában megfért a két egyéniség egymás mellett. Alkudott,
nyugtatott és merészen előretört. Alkalmazkodott anélkül, hogy bármit is föladott volna
magából. Derűs és józan életművész volt, — életművészetének legnagyobb cselekedete, hogy
önmagát összebékítette egy nagyvonalú írói pálya igényeivel. A múlt egész örökségét
befogadta és kegyelettel adózott neki, ugyanakkor azonban ki is tört belőle, merész új
csapásokat vágott a kor bozótjában. Mikszáthnak egyénisége és végzete is fölötte jellemző a
társadalmi elintézetlenségek közepette vergődő kelet-európai népek szellemi életére. Az írók
ezen a tájon általában s joggal ellenzékbe kényszerülnek, szembe szállanak a hatalommal és
társadalommal, Mikszáthnak boldogabb végzet jutott: kifogott az utóbbiakon.
Móricz Zsigmond után Mikszáth rendelkezik a legkülönb figura-gyűjteménnyel. Más
tekintetben is emlékeztet Móriczra: az életet részletes gazdagságában és természetes
varázsával örökítette meg, inkább a mindennapok pongyolább nyelvét használta, semhogy az
élet egyetlen eredeti színe veszendőbe menjen. Mikszáth emellett: nemcsak a magyarnak,
hanem a kelet-európai emberség változatainak is egyik legnagyobb ábrázolója. Érdeklődése
az egész magyar társadalmat s a magyarság egész látóhatárát bekalandozta, hol vázlatot vetett
oda, hol pedig megörökítette, de mindenesetre humánus kincsesbányát hagyott az utókorra.

Gárdonyi Géza
(1863—1923)

Gárdonyi Géza első megnyilatkozásai közé tartozik „Lámpás“ című regénye, melyet nem
vettek fel egyetlen gyűjteményes kiadásába sem, holott távolról sem alacsonyabb színvonalú
későbbi regényeinél. A „Lámpás“ Gárdonyi műveinek szellemi egységét mindenesetre
megbontotta volna, mert egészen másarcú írót ígér, mint aminőt „érett“ művei teljesítettek. A
„Lámpás“ írója talán jól ismerte és magába szívta Tolnai Lajos műveit, de az is lehetséges,
hogy nem jutottak a kezébe, hiszen Gárdonyi legfiatalabb éveit falun töltötte, távol az
irodalmi élettől. Gyakori dolog, hogy az irodalmi rokonok nem is tudnak egymásról,
feltehető, hogy Gárdonyi és Tolnai esetében is így állott a dolog, mégis az elinduló Gárdonyi
Géza Tolnai Lajos folytatójának ígérkezett. Az is érdekes, hogy a „Lámpás“ a 48-as
szabadságharcban kezdődik s a Bach-korszakban bontakozik ki, abban a korszakban, melynek
sötét árnyai halálig kísérték Tolnai Lajost. A Bach-korszak magyar társadalmának fogyatékos
ellenállóereje és ijesztő romlása pesszimistává és kételkedővé tette Tolnai Lajost egész
életére; Gárdonyi regényében is megtaláljuk ezeket a jellegzetes Tolnai-vonásokat, de mást is,
ami Tolnaiból teljesen hiányzott: a 48-as magyar radikalizmus kemény és gátlásokat nem
ismerő társadalomszemléletének a nyomait. Gárdonyiban újra felfakadt ama régi, gyönyörű
szabadságmámor, mely szembeszállott a társadalmi és szellemi-lelki hatalmasságok
valamennyi bástyájával s harcolni tudott egyszerre a szélrózsa minden irányában. A
„Lámpás“ azt a reményt kelti, hogy új, műveltebb és magasrendűbb Táncsics Mihály indult
útnak; a regény különben Petőfi Sándor „Apostolát“ is eszünkbe juttatja. Szűkszavú, szikár
tehetség jelentkezik ebben az írásban, elszánt puritán, aki egyedül az igazságért ég és minden
sorát az igazság keresésének szolgálatába kényszeríti.
A „Lámpás“ azt a hitet kelti, hogy megszületett az első magyar szocialista regényíró,
Gárdonyi későbbi fejlődése azonban azt bizonyítja, hogy leglázadóbb napjaiban is már egy
másik elem lappangott benne s tört elő és hatalmasodott el később: a kispolgár. De mi a
magyarázata annak, hogy a belső birkózásban a kispolgár győzött? Gárdonyi szigorú, szikár
magatartása nem széleskörű társadalmi megismerésekből, hanem inkább egyéni
keserűségéből született. Életét még sűrű lepel takarja, de egészen bizonyos, hogy nagyon
súlyos csalódások és megrázkódtatások érték ifjú napjaiban. A csapások és csalódások
megingatták az emberbe vetett hitét és kettévágták szerelmi életét. Magányos és zárkózott
természete nem engedett fel többé, hanem inkább remeteségbe húzódott s végül Budapesten
sem hagyta megállapodni, hanem Egerbe vezette egy hegytetőre, magányos házba s olyan
szobába, melynek csak a tetején volt ablak. Gárdonyi bezárkózott, emberi fejlődése megakadt.
Ez a bezárkózás egyrészt átszellemültebbé tisztította életét, másrészt azonban kezdetleges
belső vonásokat konzervált benne: többek között eredendő kispolgári hajlamát. Lázadni, új
csapást vágni csakis tiszta hittel és széles, szabad emberséggel lehet, ám Gárdonyiból
mindkettő hiányzott. Egyéni keserűsége félig-meddig meghasonlásba csapott s ugyan mi
keresnivalója is lett volna a kegyetlen társadalom-ábrázolás hősi vonalán? Átadta magát
egyéni kételyeinek s reájuk keresett felelete. Megundorodott a földi élettől és a spiritizmusba
menekült. Az élethez nem legjobb hajlamai fűzték, hanem józan kispolgári vonásai,
természetes tehát, hogy műveiben ezek a vonások szabadultak fel elsősorban.
Későbbi művei a szerencsétlen magyar társadalmi szervezet és közszellem minden
bélyegét magukon viselik. A feudális szervezetet 1848-ban csak félig-meddig sikerült
megdönteni. A polgár, a lateiner és a kispolgár egyként a feudális „díszekre“, a dzsentrikre és
az arisztokráciára függesztette ájtatos tekintetét. Ez a naiv, érzelmes és érzékeny nosztalgia
természetesen felülről merev visszautasításra talált s ezáltal sohasem gyógyuló sebeket
szenvedett. A nosztalgia és a sebek Gárdonyi belső életének ugyancsak lényeges részét
alkották s tanúk, hogy mennyire jellegzetes kispolgár volt. A „Te, Berkenye“ ennek a
kispolgári vágyálomnak s a letört ábránd keservének a regénye. A módos, de egyszerű fiú
gyógyíthatatlan sebet kap az előkelő leánytól s szánalmas figurává torzul. A fiú
szerencsétlenül nősül, de meggazdagodik, a leány is szerencsétlen házasságot köt s
koldusszegény lesz. Életük alkonyán még egyszer találkoznak, de éppen olyan idegenül
néznek egymásra és most is kiegyenlíthetetlen konfliktus robban közöttük, mint hajdanában.
A regényben nagyarányú szatíra lehetősége lappang, de csak lappang, mert az író érzelmileg,
mint érdekelt fél van jelen, ő is kispolgár és nem tud fölényesen a nagyszerű anyag fölé nőni.
Gárdonyi a kispolgári ízlést is örökölte, példa rá Göre Gábor, Durbints sógor és Kátsa
cigány. Elképesztőbb torzképeket a faluról alig írt magyar író. Gárdonyi később restellette
ezeket az eltévelyedéseit, alacsonyrendű kispolgári ízlése azonban ezután is csaknem minden
művébe betolakodott. Egyik legjelentősebb műve, „A láthatatlan ember“, Attiláról szól.
Helyenként bámulunk, hogy milyen nagyszerű hungarológiai ösztöne volt Gárdonyi Gézának:
a gyér adatok, a ritka nyomok elegendők voltak kalauznak az elsüllyedt korszak felé. Olyan
történelmi igazságokat sejtett meg, melyeket a tudomány most kezd igazolni. A kispolgári
érzelmes ábránd azonban itt is felüti a fejét: a regény gerince egy görög rabszolga szerelme
Emőke, az előkelő és sugárzó hunn „kisasszony“ irányában. Még kispolgáribb e szerelem
„részletezése“: a görög rabszolga olyan mondatsóhajtásokkal udvarol, mint a századforduló
idején s a vidéki ripszgarnitúrák vidékén. A súlyos csalódásokon átvergődött íróban csak
kételyek maradtak a szerelem iránt s ez a kispolgári ábránd. Fejletlen ízlése nem vette észre,
hogy mennyire alacsonyabb rendű eszközökkel rontja le nagyszerű írói villanásait. „A
láthatatlan emberben“ egy rendkívüli író tehetsége elegyedik ezzel a gyanús kispolgári
anyaggal s ennek a keveredésnek végzete csaknem minden művében megjelenik.
Merev, remeteszerű zárkózottsága és elzárkózása sem tett kedvező hatást műveire. Nem
szívta magába és nem dolgozta fel az egész életet, hanem gyanús értékű formákat keresett,
melyek vékonypénzű élményanyagát leplezték, ő vezette be azt a regényformát, melyet
később Márai Sándor hangszerelt nagypolgári és lélekelemző igényűvé: szereti egy-egy
figurájával elmeséltetni az életét, a csevegés könnyedségével próbálja elfeledtetni, hogy a
folydogáló epika milyen végzetes hiányosságokkal rendelkezik. A csevegés lehetővé teszi a
„kivonatos“ epikát, az élet szűkebb ábrázolását, hiszen csak lényeges emlékek közléséről van
szó. Gárdonyi érezte, hogy nem bírja a regény eredeti nagy arányait, az „eposz“ széles és dús
életábrázolásra kötelező törvényeit, tehát szűkebb formát teremtett magának s ez a forma
nagyon jól megfelelt a maga szűkre szabott életének. A „Szunyoghy Miatyánkjá-ban“ a
detektív budapesti ficsúrt üldöz az Adriai-tengeren s egy csapásra két legyet akar ütni, gyanút
fog a hajón utazó Szunyoghy ellen, hozzászegődik s meghallgatja élet-történetét, melyet
összesűrítve, dióhéjban mond el Szunyoghy. A regény lényege ez az élettörténet, melynek
széles epikai ábrázolása elől kibujt az író, a csevegve elmondott élet ugyanis sok mindenre
feljogosít: az ábrázolás lazaságára s ezáltal az alacsonyabb rendű művészi eszközök szabad
felhasználására. Gárdonyiban volt valaminő dekadens vonás is, mely talán gyógyíthatatlan
érzéki meghasonlásából ered.
Jókai félreértett romantikus örökségét is mindhalálig cipelte. Jókait Gárdonyi éppen úgy
félreértette, mint Herczeg Ferenc: felhasználható és folytatható anyagnak, nem pedig elemi és
„egyszeri“ kitörésnek tekintette. Gárdonyinak fejlett reális érzéke volt s nagyszerű lélektani
megérzésekkel rendelkezett, géniusza messze Herczeg Ferencé felett szárnyalt. De kispolgári
ízléssel azt hitte, hogy romantikus „fordulat“ és „megrázó esemény“ nélkül hiányos a regény.
Az „Aggyisten Biri“ mélybehasító fényt vet a néplélekre, zárkózottságára és határtalan
szemérmességére. Egy fiú s egy leány pöttöm koruktól kezdve ellenségek, a fiú mindenütt
veri és sérti a lányt. A regény arról szól, hogy az ellenségeskedés mélyén olthatatlan szerelem
lappang, de a világnak kell kimozdulnia helyéből, hogy a nemes érzés lelkük kérge alól
feltörjön. A probléma mély, ábrázolása helyenként nagy művészre vall, de végül is
színpadias, népszínműszerű megoldásba fullad. De nemcsak az „Aggyisten Biri“ értékét
rontja a romantika időszerűtlen beiktatása és művészi tévedésen alapuló alkalmazása. „A
kékszemű Dávidkáné“ gyönyörűen indul és tele van nagyszerű nyersanyaggal, néhol azt
hisszük, hogy a török idők realista regénye születik meg, s végre a hódoltság mélyrétegének, a
magyar nép egykorú életének ábrázolását kapjuk. Egyszerre azonban benyomul a romantikus
kaland, félszegen és erőltetetten, Jókait utánozva, de Jókai hatalmas írói formátuma nélkül. A
„Lámpásban“ még nyoma sem volt ennek az epigonszerű romanticizmusnak, az író azonban
lekanyarodott a hősi pályáról s a megtagadott természetes izgalmat, a társadalomábrázolás
bátorságát pótszerrel, mesterkélt romantikával próbálta helyettesíteni. Jókai romanticizmusa
egy dúsan fejlett írói világnak természetes eleme volt, Gárdonyinál azonban felesleges és
zavaró ízű fűszer.
Csaknem minden műve elárulja, hogy a „Lámpás“ írója nem halt meg, Gárdonyiban
poklok égtek, véget nem érő vívódások nyugtalankodtak. Nem látott „mindent“, mint
Mikszáth, de csaknem mindent érzett, valahol: életérzése mélyén az emberi Inferno lobogott s
hatalmas szándékok ágaskodtak benne a spirituális kultúra felé. De egyéni meghasonlottsága
és kispolgári hajlamai mindennél erősebbek voltak. Ellentétes hajlamok és egyenlőtlen
értékek szorongtak benne: erről vallanak a műveibe szorított elmélkedések, melyek hol
zseniális villanások, hol pedig a provinciális bölcsködés riasztó példái. Éppen ezért nem
ítélhetjük el írói morálját, hibái alkatából erednek, nem pedig erkölcsi gyöngeségeiből.
Őszinte tusakodó volt, nem kímélte magát, az igazságai jobban érdekelték az életénél s ez a
folytonos vívódás, a végső megoldásnak ez a szüntelen keresése művei fölé nő és
visszasugárzik műveire is. Nem állíthatjuk, hogy műveiben egy nép, nemzet s mélygyökerű és
messzire ágazó kultúr területek „hitelét“ találjuk, de mindenesetre ott van egy mindvégig
elszántan viaskodó, rendkívüli léleknek a hitele.

Bródy Sándor
(1863—1924)

A századforduló legnépszerűbb prózaírói közé tartozott s pályáját a befogadott zsidóság

egyik legjelentősebb szellemi győzelmének tekintették. Az egri származású „ordas“, kinek
emberi természetére Justh Zsigmond olyan találóan világított rá, „az élte hercegének“
pózaiban tetszelgett, szegény gyermekkora kárpótlásául mohón habzsolta az életet, nemcsak
azért, hogy a gyermekkor keserű emlékeit elfeledtesse, különb nyugtalanság is fűlt benne:
elnyomott fajtájának felszabadulása, megalázott múltjának kárpótlása. A magyarság
egyensúlyérzékéből semmi sem élt ebben az íróban, a csillapíthatatlan zsidó mohóságnak,
„totalizmusnak“ a megtestesítője. Nagyon gyűlölte a második zsidó írónemzedéket, Molnár
Ferencéket, akik már sok mindent magukba szívtak a nemzetközi európai nagypolgárság
lélektanából és gondos kereskedelmi tervek s tevékenységek útján kamatoztatták
képességeiket. Bródy egy korábbi fejlődési fokot testesített meg: azt a zsidót, aki még
bizonytalannak érzi lába alatt a talajt, feltűnő gesztusokkal dolgozik, sokat markol és még
többet pazarol, „vabankra“ játszik, elbukik és újra talpra ugrik, s mindezzel óriási szolgálatot
tesz fajtájának: felébreszti és táplálja benne a mítoszt, a „minden“ ragyogó képét és a
„minden“ megszerzésének olthatatlan vágyát.
A magyarországi zsidó irodalomnak kétségtelenül Bródy Sándor volt a legtehetségesebb
alakja, a zsidó kritika azonban a maga közismert módján túlozta jelentőségét. Úttörőnek
mondják Bródyt és az is volt, de hozzáteszik, hogy Bródy nélkül nem születhetett volna meg
az Ady-nemzedék prózája; az utóbbi állítás már fajvédelmi túlzás s csak azért maradhatott
felszínen, mert irodalomtörténetünk kifeledte lapjairól az Ady-nemzedék elődeit, ha pedig
mégis megemlítette őket, nem vette észre jelentőségüket. Bródy egyik méltatója odáig
merészkedik, hogy Bródyban látja azt az írót, aki a „táblabírói stílus“ nehézkességét széttörte,
mintha Justh, Gozsdu, Papp Dániel és társaik nem végezték volna el ragyogóan s Bródynál
különbül ezt a feladatot. Bródy csakugyan forradalmat csinált, de más természetűt: az ízlés
forradalmát, a zsidó ízlést a maga eredetiségében és teljességében ő szabadította a magyar
irodalomra.
A kép, melyet Bródy a magyar életről fest, bizonyos mértékben hasonlít Tolnai Lajoséra,
Tolnai átfogóbb, őszintébb és sokkal mélyebb író volt, de végső eredményben egyet írtak,
nem is ábrázolhattak mást: a rohamléptekkel fejlődő kapitalizmus légkörét és figuráit. Annál
inkább különbözik azonban a két író állásfoglalása: Tolnai etikai s prédikátori szemmel nézte
az „új sokadalmat“, Bródy pedig kéjelegve úszott zavaros hullámai között, mert zsidó
bizonytalanság-érzése kedvelte a zavart, a felemás helyzeteket, az erkölcsi lazaságot, tehát
hódító előrenyomulásuk létfeltételeit. Tolnai meg nem alkuvó író volt, Bródy azonban bölcs
alkut kötött: „spirituális szocializmust“ hangoztatott s közben betelt a kapitalista életforma
örömeivel. Sok értékes vonása mellett elsősorban mégiscsak „nagy törtető“ volt s a törtetés
lázában gyakorta saját nemesebb plántáit taposta össze. Egyik legjobb regényének — „A nap
lovagja”— is nagy törtető a hőse, különben zsidó újságíró, akinek a kapitalizmus korában
megnyílik a fölfelé kanyargó út, herceget csavar az ujja köré, kitartottja lesz a herceg
babájának, grófkisasszonynak csavarja el a fejét, — eszünkbe jut Justh Zsigmond jóslata a
tajnai kastély előtt esküdő ifjú zsidó párról, — már-már közvéleményt formáló nagy lap kerül
a kezébe, képviselőnek lép fel, mikor elcsúszik egy naracshéjon, fűbe harap a konok magyar
arisztokrata golyójától, de még ez a vég is „győzelem“ neki, kiengeszteli pályájának
közönséges mivoltát. Bródy hiába leplezte: a „nap lovagjának“ pályájában fajtája
élharcosainak az útját ábrázolta: az erkölcstelen siklás és helyezkedés művészetét. A magyar
úri réteg éppen eléggé züllött volt ebben az időben, de romlásában volt valami ösztönös
önbüntetés, öngyilkosság-féle, — Bródy azonban a kapitalista korszak óvatos, a paragrafusok
szirtjeit és zátonyait okosan elkerülő erkölcstelenségében gyönyörködött. A legromlottabb
magyar úr is többnyire rendelkezett bizonyos jó ízléssel, Bródy pedig ennek az ízlésnek
gátjait törte át. Voltak ugyan szentimentális-erkölcsi és álszociális ellágyulásai, de ezek
sohasem kerültek a mű gyújtópontjába, inkább alibinak húzódtak meg.
Bródynak mégis volt bizonyos irodalmi erkölcse és bátorsága: a saját fajtájával szemben.
Meg merészelte írni „A dadát“, a paraszti test prédaszerű pusztulását a zsidó burzsoázia karjai
között. A zsidóság ebben az időben még a feltörekvés korát élte, helyzete bizonytalan volt, de
esélyei és reményei óriásiak, elnézőbb volt tehát és nem merte még orthodoxiává merevíteni
elsőrangú fajvédő érzékenységét, elnézte Bródy Sándornak „A dadát“. Bródy pedig tovább
merészkedett, megírta a „Timár Lujzát“, a frissensült honi zsidó burzsoázia páratlanul merész
rajzát. Ez a három felvonásos „erkölcsrajz“ a zsidóság élettanának lényegére tapint: a
beérkező zsidóság rohamos emberi dekadenciájára, mint a vörheny foltjai a gyermek testén,
úgy üt ki a beérkezett zsidóságon egyszerre az uralkodó rétegek szintetikus bomlása. Tímárék:
a pesti Lipótváros, tehát az ordenáréság, a végsőkig „finomított“ intellektualizmus, a
bomlasztó elpuhultság és a kérlelhetetlen kapitalista „morál“ sajátságos vegyülékei. Minden
emberi természetességnek hátat fordít ez a „beérkezett“ zsidó világ, melynek sorsát — s ez
végtelenül jellemző — Bródy mégsem érleli drámává. Egyet s mást arcába vág ugyan
fajtájának, de a katarzis elkerülhetetlenségét nem meri véle szemben fölvetni, fajtájának
„győzelme“ sokkal jobban érdekelte, mint emberi megtisztulása és tökéletesedése.
„A dada“ azt is tanúsítja, hogy a magyar nép, nyelv és szellem milyen távol állott Bródytól.
A parasztok beszédmodora ebben a darabban elképesztő, a népszínművek „népies beszéde“
természetesnek tetszik mellette. Bródy „népi“ szólása csupa émelyítő művirág, fondorlatosan
mesterkélt szólam, henye nyelvbéli cicoma, természetellenes érzelgés, csupa áruló jel az író
asszimiláltságának fokáról. Bródy különben is furcsán képzelte el a zsidó beolvadást, mindig
nyitva hagyott egy másik ajtót is. Egyik novellájában például ezt írja: „De mindenki teheti ezt
(t. i. az antiszemitizmust) csak a magyar nemzet nem. Egy millió zsidó van, vagy vagyunk,
vagytok itt. Tiszteltetem a humanizmust! Nem azért nem szabad bántani a milliót. Hanem,
mert kell. Föl kell szippantani, be kell keríteni. Betaposnia nemzeti húsba és vérbe. Nem tud?
Álljon külön, de szorosan a nemzet mellett. Renegát faj, használható. Ízléstelen is, Rákócziak
és Hunyadiak lesznek. Ez a nemzetnek jó. Simogatni kell őket, minket, titeket — fuj!“
Bródy mindig kisiklik, valahányszor magyar témához közeledik, nemcsak több színműve
példa erre, hanem egyik leghíresebb novellája is, „A bölény“, mely burkoltan WesseléNyíről
szól s akaratlanul is minden tollvonása egy-egy torzítás. A magyarság Wesselényi-tudatából
csipetnyi sem került bele ebbe az írásba, a merész jövevény próbál itt új szemléletmódot
érvényesíteni s észrevétlenül a saját ízlését kényszeríti rá a novella alakjára, önvallomás ez az
írás, hogy miként cselekedett, élt volna hasonszőrű helyzetben egy Bródy-szabású egyéniség.
Az embertelen utolsó jelenetben pedig tőlünk ugyancsak távolálló kegyetlenséget öltözteti
díszmagyarba.
Bródy regényeinek és drámáinak felemás voltát legbuzgóbb hívei is elismerik, de annál
nagyobb novellistának tartják, bár hozzáteszik, hogy novellatermésének értéke is egyenetlen.
Bródy novellái veszedelmesen hasonlítanak Thury Zoltán írásaihoz, Thury hatott-e Bródyra,
vagy csak egymás mellett futottak? — végső eredményben mindegy, de a feltűnő rokonság
Bródy Sándor „kezdeményező“ és „Úttörő“ szerepét alaposan kétségbe vonja. Mindketten az
akkor kibontakozó honi urbánizmus jellegzetes írói voltak, abban is hasonlítottak egymáshoz,
hogy a nagyobb szabású szerkezet iránt egyiküknek sem volt fejlettebb érzéke. Mozzanatokat
kaptak el, töredékeket markoltak meg, feltűnő színfoltokon akadt meg a szemük. Erősen
hatott rájuk a francia realizmus novellatípusa, merészen szembenéztek az élet új témáival s
érdekes, hogy még témáik jelentékeny része is azonos. Vállalkozó kedvük rendkívüli volt, a
szintetikus ábrázolást azonban hiába keressük műveikben. Kettejük közül Thury volt az
átfogóbb és elmélyedőbb, Thury novellái gyakran az élmény erejével hatnak, Bródy kívülről
nézi az eseményeket, írásaiban hiába keressük a mélységet. Thury tehetsége ellenére útfélre
szorult, — a millenáris mámorban úszó országnak nem kellett a pesszimizmus, — Bródy
szerencsésebb volt: egy rohamosan fölfelé törő fajtának a sodra vitte magával. Ezzel az
igazságszolgáltatással tartozunk mind Thury Zoltánnak, mind pedig a magyar irodalomnak.
Bródy Sándor remekének utolsó művét, a „Rembrandt“-ot tartják. A „Rembrandt“
csakugyan érdekes, furcsa könyv, javarészt már betegen írta, életének utolsó szakában.
Mikszáth jóindulatú előlegezéssel állapította meg egyszer Bródyról, hogy sok minden, köztük
a legmélyebb mondanivalók, még benn rostokolnak az íróban. A „Rembrandt“ megjelenése
után zengett a hírverés, hogy végre felszínre jutott Bródy mélysége. A „Rembrandt“
csakugyan súlyosabb alkotás minden eddigi művénél, lírai, drámai és epikus, olykor pedig
csaknem tanulmányszerű „szimultán“ alkotás; félig-meddig egységes mű és félig-meddig
széthulló novella-ciklus. Olyan, mintha egy útnak induló talentum még bozontos, de
oroszlánkörmöket rejtegető első „ömlése“ volna. Bródy Rembrandt alakját azonosította a saját
sérelmeivel és lírájával. Megbízta, hogy saját tántorgó öregségének buja álmait hordozza.
Azonosítása sok szép ütemmel ajándékozta meg a könyvet, de veszedelemmel is: Bródy
történelemhamisításra vetemedett. Rembrandt utolsó éveiben csavargásai során eljutott az
amsterdami gettóba, ahol természetesen zsidókkal érintkezett, beszélgetett. Bródy Sándornak
elegendő ez az adat arra, hogy Rembrandtot szőröstől-bőröstől bekebelezze a zsidóságba.
Bródy Rembrandtja a gettóba megy lakni, zsidó szeretőt szerez, a zsidók támogatásából él,
sőt: az ő rítusuk szerint temetik el. Rembrandt óriási életéből ennyi lett végső eredményben
Bródy fejében: egy gyenge alapokon álló faji legenda. Bródy Rembrandtban a nagy zsidó
ábrándot dadogja el: az európai szellem vágyott bekebelezéséről, egyúttal leleplezi, hogy
legbévül miként gondolkodnak a zsidók az asszimilációról. A „Rembrandt“ a legszélsőbb faji
elfogultság nyílt, olykor brutális vallomása. A fiatal Bródy vadszomjú kéjsóvárgása mellett
most még egy jellegzetes faji vonás szökik fel: az ugyancsak olthatatlan szomjú hatalomvágy.
Ha valaki a faj létezésében s eredendően átütő vonásainak valóságában kételkedik, olvassa el
Bródy Sándor utolsó könyvét.
Bródy műveinek irodalmi jelentősége csekély. Annál fontosabb dokumentumokat hagyott
azonban a XIX-ik és XX-ik század magyar társadalomtörténetének. Művei az idő sodrában
máris társadalmi adalékokká szürkültek.

Ambrus Zoltán
(1861—1932)

A századforduló legbecsültebb prózaírói közé tartozott, a „Nyugat“ folyóirat egyedül őt

tartotta méltónak arra, hogy a közvetlen elődök még élő sorából főmunkatársai közé fogadja.
Ambrus tekintélye később sem fogyatkozott s bár halála után a közönség érdeklődése
csaknem teljes mértékben megszűnt iránta, az irodalmi közvélemény továbbra is a
fegyelmezett stílus és a magasrendű ízlés fejedelmének tartja. Ambrusra sűrűn hivatkoznak,
de alig olvassák, „életre keltése“ nehezen is sikerülhet, bármilyen erőfeszítéseket végzünk
érdekében. Ambrus mindenesetre legigényesebb íróink közé tartozik, a „Nyugatot“
megelőzve mindenképen európai ízlésű szépprózát próbált csinálni. A franciák tanítványa volt
és tömérdek francia szérumot oltott szépprózánk testébe. A nehézkes, bozontos, szétfolyó
magyar összetett mondatból ő teremtett kristálytiszta, áttekinthető szerkezetet. Az ösztönösen
kanyargó, élettől kicsattanó magyar prózát ő házasította össze az intellektualizmussal.
Ambrus első prózaírónk, akinek az élet, a közvetlen élmény kevesebbet jelentett, mint
olvasmányai, kultúráját lényegesebb irodalmi forrásnak tekintette, mint élményeit. A magyar
prózának Ambrus előtt lehettek gyengeségei, de sohasem volt papíros ízű, ezt a leverő ízt
Ambrus Zoltán honosította meg. A legveszedelmesebb szérumot vette a legsűrűbben igénybe,
az ötletet. A franciáktól tanulta az ötletességet, mely a francia észjárás szerves eleme,
utánozhatatlan és elsajátíthatatlan alkotórésze. Ambrusnál az ötletből eltanult belső forma
szellemi beidegzettség lett, megbízható gépiesség, finom rúgó, mely gyorsított, vagy lassított
ütemben mindig ugyanazt az óraművet hajtja, így akarta megkerülni a magyar prózának
olykor nehézkességgé lustuló súlyosságát; a szándék sikerült is, de az eredmény igen kétes
értékű. Ambrus legötletesebb novellái a legfakóbbak, olyan esztétikai magatartás jelentkezik
bennük, amely azóta szokványossá fakult, mert mesterséges csinálmány volt s az irodalom
második és harmadik vonalának könnyű zsákmánya, kopott eszköze lett. A bűnt néha az
irodalom terén is következményei útján bünteti meg a végzet.
Ambrus Zoltán furcsa szövevény. Mélyében puritán polgári réteg lappangott, a magyar
vidéki város legjobb öröksége, de örökölte a XIX-ik század romanticizmusát is. Egyik
legérdekesebb novellája „első szerelméről“, a mesével kötött fiatal nászáról vall és
bűntudatáról, amiért a mesét cserben hagyta. Pedig nem is hagyta túlságosan cserben,
legfennebb csapodárkodott olykor. Romantikus hajlama érlelte finom megérzővé, elképzelt
kalandok kitűnő megelevenítőjévé. Elválhatatlan útitársa volt a polgári szentimentalizmus is,
mely elnyomta benne a neki-nekibátorodó realistát. Érzelmi rokonságot keresett figuráival és
akkor alkotott remeket, ha természetes érzelmi közösségbe jutott vélük. Ambrus a polgári
puritánságot, a fojtott romanticizmust és az óvatosán adagolt érzelmességét hozta hazulról, —
örökségéhez később szerzett terhek járultak. Francia kultúremlőkön nevelkedett s nálunk a
francia hatást minden esetben üdvös májusi esőnek tekintik, holott fonákja is van, mint
minden külső hatásnak. Ambrus a franciáktól többek között megtanulta a szellemes csevegés
művészetét, mely azonban honi talajon többnyire szószátyársággá, bántó bőbeszédűséggé
fakult. Ambrussal kezdődik az a „magyar polgári irodalom“, mely csevegéssé párolja az
életet, Ambrus figurái már alig cselekszenek, de rengeteget beszélnek, regényéiben dialógok
és monológok egyre terjedelmesebb állóvizei lustálkodnak. Annak idején a magyar
irodalomban feltétlenül újdonság volt az intellektualizmussal fűszerezett, ötletektől
sziporkázó és szellemes kanyargású csevegés, forradalmi újításnak tetszett a régi magyar
kijelentő és kinyilatkoztató hang komor uralma után és menekülés is volt elmérgesedett
sorskérdéseink, a kínlódva kínzó válóság, a sűrű atmoszférát lélekző magyar táj elől. A
csevegés elvont és elvonatkoztatott, pótolta az élmények hiányát, sőt: elnyomta a valódi
élményeket, legfennebb oldott állapotban tálalta őket, mert a polgári lélek szellemi
emésztésének harmóniájához alkalmazkodott. Könnyed irodalmat teremtett, mely közelebb áll
a színvonalas játékhoz, mint a nehéz szüléshez; kissé bűvésszé alacsonyította az írót. Ennek a
fejlődési folyamatnak utolsó hulláma Márai Sándor.
Ambrus a franciáktól tanulta az elemzés módszerét és művészetét is. A magyar író az
érzéki ábrázolásban volt a legnagyobb, az elemzést pedig nagyszerű ösztönösségének
megérzései pótolták, — a megérzés a magas rendűbb, mert szintetikus természetű, míg az
elemzés széttördeli a világkép természetes és mágikus egységét. Ambrus Zoltán bevezette a
tudatos boncolás módszerét, de csupán elvont figurákon, próbabábukon és viaszalakokon
gyakorolta. A „Solus eris“ a magyar lélekelemzés és életelemzés egyik legelőkelőbb műve,
bár meg sem kísérli a magyarság elemzését, hanem az elvont polgári egyéniséggel bíbelődik,
akár később Márai Sándor. A regény festője oligarcha-környezetbe jut s föllángol benne a
szerelem és a polgári vágyálom az öreg oligarcha kedvenc unokája iránt, de föltámad a
puritán gőg is és az utóbbi győz. Ambrus polgári puritánsága még féken tartotta a föltörekvés
polgári vágyálmát, melynek mérge abban az időben már komolyan ellepte irodalmunkat s
olyan tehetségeket térített le eredeti útjukról, mint Gárdonyi Gézát. Nemes vállalkozás lett
volna: a magyarság elemzésének kísérlete, Ambrus azonban kitért a vállalkozás elől.
Megmaradt az intellektualizmus síkján, csak annyit szippantott fel az életből, amennyi írói
módszerének igazolására kívánatos volt, nem tette próbára módszerét valódi élmények
tüzében. Inkább csonkította, párolta, hamisította az életet; visszaélt élményeinek anyagával.
Írói hazája lényegében „cella“ volt, melyben színes álmokat szőtt és sápadó emlékeit
elemezte, kalandokon törte a fejét és figurákat termelt példának elméleti elgondolásainak az
igazolására. Az „urbánizmus“ Ambrusnál már észrevehető vérszegényedést jelentett: az elemi
élmények jussának tagadását, az intellektuális világ túlértékelését, a teremtő művész
öngyilkosságát, a szalonokhoz és az intellektuális körökhöz való idomulást. Stílusa is kitűnő
szellemi tornagyakorlat.
Áruló műve a „Giroflé és Girofla“. A regény környezete Bácska, mely Mikszáthot
legmélyebb novellájára ihlette s bölcsője volt Gozsdu és Papp Dániel aszú ízű realizmusának.
Bácska a magyar irodalomban összeforrott az érzéki virulás, a humánus telítettség, a drámai
sűrűség, a magyar-szláv „ölelkezés“ és az érett színpompa fogalmával. Ambrusnál azonban
nyoma sincsen mindennek, Bácska színfallá szürkül, vázzá soványodik. A „Giroflé és
Girofla“eseményének semmi köze sincsen a bácskai környezethez, akárhová áttolhatjuk.
Csupa analízis ez a regény. Ambrus finom elemző művészete bőséges szócsobogással
folydogál, csak ottan torpan meg, ahol elemi jelentőségű történést kellene boncolnia. Ambrus
elemzése óvatosan megkerüli az elemi föladatot; az elemzés bölcsen kitér az elemi elől. Írói
magatartásának mesterkéltségét, mondanivalójának szegénységét ez a regény árulja el,
elegendő művét Gozsdu, Mikszáth és Papp Dániel bácskai írásai mellé állítanunk s rögtön
látjuk, hogy Ambrus epikájából mennyire hiányzik a „tárgyi ihlet“. Óvatosan elzárkózik a
közvetlen élmények hatása elől, fél, hogy a valóság színe előtt finom írói eszközei csődöt
mondanak. Az „urbs“ s az „urbánizmus“ melegház volt Ambrusnak s egyre jobban
hozzászokott a melegház mesterkélt, párás levegőjéhez, tompított izgalmaihoz, szított
vegetációjához, langyos kényelméhez. Melegházi példányokat figyelt, melegházi sarjakkal
kísérletezett, kísérleteiből és kezdeményezéseiből pedig satnya utód nőtt: öncélú polgári
irodalom, melegházi virágzás.
Ambrus egyetlen nagy művet alkotott, mellyel eleve epigonjai fölé nőtt, a „Midás királyt“.
A „Midás király“ a legnagyobb magyar polgári regény, az író minden mondanivalóját
összegyűjtötte, minden igaz erejét kiadta benne. 1906-ban jelent meg, Ambrus alkotóerejének
teljében, utána még hosszú munkás esztendők következtek, de nem érte el többé a „Midás
király“ alkotóihletének sűrűségét. Puritán polgári örökségéből ebben a műben szigorú morál
lesz, mely kegyetlenül lesújt a polgárság legnagyobb „bűnére“: fölfelé kapaszkodó
vágyálmára. Szentimentalizmusa etikai keménységbe öltözik. Romantikus hajlama ragyogó
egyességet köt a realizmussal. Még nem boncolja élvezhetetlenné az összetartozó elemek
nagyszerű egységét, melyet életnek nevezünk. Természetes epikai áradása diktálja ennek a
regénynek az iramát, az elemzés nem terpeszkedik holt vízzé benne. Valóságos élményei nem
kerülnek laboratóriumba, nem törnek darabkákra, hogy intellektuális kísérletek anyagává
romoljanak, hanem szerkezetté sűrűsödnek. A „Midás király“ a magyar regény legjobbjai
közé lendíti Ambrus Zoltánt, bár többi műve következetesen ellentmond ennek a
megállapításnak.
A regény egy szegény festő-rajztanárnak a története. Kispolgári sorsban vergődik, de elér
mindent: a tökéletes szerelem és a tiszta művészi kifejezés örömét. Ekkor még „alul“ él s a
regény első része az „alsó“, szinte a proletár-életet súroló kispolgári sors dicsérete, a
társadalmi mélysorsból csak araszokkal kiemelkedő polgári életformáé, a „nagy élet
szomjúságé“, melynek még gyökerekig futó öröm minden teljesedés, mert elemi vágyak és
ingerek győznek benne. A regény második részében a szegény kispolgárt fölrepíti a szerencse,
kiszakad régi életéből, de embersége ugyanakkor hazugságok és ellentmondások hínárjába
jut. Kettős életbe kényszerül: a vakító fényből folytonosan vissza kell menekülnie az
elhagyott „félhomályba“, a „szakadás“ soha be nem gyógyuló, folytonosan vérző
forradásaihoz. A festő kettős élete sokáig titok marad s végül is csak egy nő tudja meg,
második felesége, de ezáltal már hazugság, bűn lesz belőle. Ekkor felsugárzik a festőben az
erkölcsi ember: halálra ítéli önmagát és végrehajtja az ítéletet. Ambrus a társadalmi „ugrás“
bűnéről és tragikumáról írt nagy regényt abban a korban, midőn az egész polgári társadalom
„ugrógyakorlatokat“ végzett és „ugrási“ leckéket vett. Az író szinte prófétai szigorral és
kezelhetetlenséggel fordul e társadalmi magatartás ellen. Beleveti magát a társadalmi „forrás“
lávájába, állást foglal, ízlése és erkölcse, esztétikai és etikai szigora fölemeli a szavát. Nem írt
„irányzatos“ művet, hanem megsejtette a társadalmi alakulás irányának a végzetét. Nem
elemezte agyon figuráit, hanem jellegzetes alakokká teremtette. A debreceni Ambrus ebben az
egyetlen művében mutatkozik mély hagyomány hordozójának: az életesség és a növényi
finomság olyan bűbájosán elegyednek írói modorában, akár a debreceni fűvészekében.
Külön fejezetet érdemelne Ambrus Zoltánnak az irodalmi életre gyakorolt hatása,
kristálytiszta tanulmányai és színi kritikái. A magyar kritikai szellem Ambrussal leszállott a
katedráról, szakított az akadémikus fontoskodással. Kritikái közvetlenül az olvasóhoz
szólottak, széles otthont teremtettek az európai hangnak. Életműve mégsem mérhető a
legnagyobbakéhoz, de a századforduló legjobbjai között foglal helyet. Túlértékelése, éppen
úgy, mint Kosztolányié, inkább hibáinak szólott. A polgári lélek a maga csonkaságát védte,
midőn irodalmunk „arányainak“ újjáértékelésére törekedett. Az „újjáértékelő“ arányok
természetesen eleven sebeket vágtak a magyar irodalom testén, eleven tagokat metszettek le
róla és a csonka testben szemlélték a teljességet. Ambrus is csonk, jellegzetes torzó, de
rokonszenves és nagyigényű. Ám hiába törekszünk a torzóból eszményt alakítani. Ez a
törekvés csupán egy elhibázott lelkű társadalmi réteg küzdelme a fejlődő élet el nem hárítható
igazságszolgáltatása ellen.

Herczeg Ferenc
(1863.—)

A „Fenn és lenn“ volt a regény, mellyel Herczeg Ferenc bevonult a magyar irodalomba.
Bevonulásának „fényét“ az is növelte, hogy halálos végű párbaj hőse lett, a lomha
közvélemény figyelni kezdett s a verseci polgárfi „hőstettében“ a polgár dzsentrisedésének,
tehát legnagyobb vágyálmának megvalósulását szemlélte. A „Fenn és lenn“, mint Herczeg
egész pályája, nemcsak az íróra jellemző, hanem a társadalomra is, mely annyi s annyi
magyar kezdeményezés merev elutasítása után Herczeget azonnal keblére zárta. Herczeg
irodalomtörténeti jelentősége idővel alaposan megfogyatkozik, majd pedig teljesen eltűnik. A
jövendő irodalomtörténete aligha szentel komolyabb figyelmet műveinek, a szociológusok
azonban kútfőnek tekintik minden időben: a kiegyezés után előtérbe nyomult asszimiláns
„értelmiség“ leghívebb lélektani kifejezőjének.
Herczeg Ferenc tudatos és okos író volt első perctől kezdve, érezte lényének és hangjának
idegenségét. Látta, hogy a kiegyezés után hirtelenül összeöntött magyar középréteg nem bírja
ugyan a tiszta magyar szellemi légkört, de bizonyos „magyaros“ küllemet megkövetel. A
„magyaros zamattal“ tehát Herczeg nem takarékoskodott s a kéznél fekvő forrásokból
kölcsönözte: Jókaiból és Mikszáthból. Jókai ebben az időben már hunyó nap volt. Mesélő
hajlama túlságosan buja, romantikája hősi, magyarsága pedig mélygyökerű volt ahhoz, hogy a
millénium felszínes és vegyes társadalma élvezhesse. Mikszáth Kálmán pedig sohasem volt
túlságosan népszerű író. Hű és állandó, de aránylag mérsékelt számú olvasóközönséggel
rendelkezett, „tömegsikereket“ sohasem aratott. Utolsó rengéseiben a humor derűjén egyre
jobban átütött a szatíra komorabb színe s a milléniumi mámorban sütkérezők a „sohse halunk
meg“ elve alapján menekültek a komorabb színektől. Herczeg Ferenc Jókai és Mikszáth
örökségéből „tömegcikket“ csinált, Jókai romantikáját és Mikszáth humorát átalakította a
közönség ízlése szerint, a társadalom képére és hasonlatosságára. A „Fenn és lenn“ amerikai
párbaja önkéntelenül Jókai „Mire megvénülünk“ c. regényét juttatja eszünkbe. Jókai is
szerette a romantikus ötleteket, de a romantikus ötlet csak ürügy és alkalom volt neki, hogy
teremtő ereje mozgásba jöjjön és nagyszerű életmezőket hódítson. Herczeg Ferenc azonban
nem teremtő író, hanem „szabóművész“, kitűnő divat-szimat alapján biztos hatásra dolgozik,
így: a nagyszerű romantikus örökségből divatos, korszerű, polgári öltönyt szabott. Mikszáth
világával sem bánt különbül, megtanulta tőle, hogy a magyar kisváros a humornak és a
jellegzetes ember-példányoknak kincsesbányája, tehát felcsapott érzelmes karrikatúra-
rajzolónak: Mikszáth nagyszerű humorát „filléres kiadásban“ népszerűsítette. Olyan vonás
jelentkezik Herczegben, mely eddig teljesen hiányzott a magyar irodalomból: a
közönségesség. A parvenü mohósága és kíméletlensége önti el írásait, hiányzik belőle az a
forró odaadás, amely a magyar írót minden időben jellemezte. Az „előkelő idegen“ józansága,
számítása, hideg magatartása érezhető minden írásában, de éppen ezzel az „idegenségével“
érkezett be. Olyan kort éltünk, melyben a hangadó Rákosi Jenők „magyaros“ jelszavakat
kongatták, de ha a magyarság valódi megnyilatkozásaival találkoztak, fölrémlő idegenségük
konok ellenségeskedésbe csapott. Herczeg Ferenc felszínes magyarsága tehát kapóra jött, a
„részlet-magyarok“ ősképüket szemlélték benne.
Jókai Mór a magyarság hősi hajlamaira építette romantikáját, Herczeg a zagyva polgárság
és középréteg nosztalgiáira. Jókai a nemesség és főnemesség jobbjainak a XIX. század első
felében lejátszódott hőskorából táplálkozott, „őslényeket“ elevenített meg, ezek a romantikus
„őslények“ azonban többnyire azonosak a magyarság ősképeivel. Herczeg Ferenc a polgári
törtető lélektanával közeledett az egykorú „felső tízezer“ világa felé. Eredeti alkatát gondosan
leplezte, kitűnő idegei és hideg arca sohasem árulták el a belső események titkait. Ez az író
egész életében elszánt s megfeszített akarattal törtetett fölfelé, de volt benne valami hideg
cinizmus és fojtott gúny is, mert hiába vette szárnyára és segítette a szerencse, idegennek
érezte magát a „felső“ világban; időnként sohasem gyógyuló sértések érték, komor
figyelmeztetők. „Lefelé“ pedig sohasem próbálta meg a közeledést, hideg okossággal mérte
az esélyeket, tudta, hogy odalenn a magyarság valódi medencéjében még idegenebb légkör
fogadná. Egyéni útja és sorsa megegyezik a hirtelen beolvadt középréteg útjával és sorsával,
természetes tehát, hogy rohamos népszerűségre kellett szert tennie: az a társadalom, mely nem
értette Tolnai Lajost és Justh Zsigmondot, ösztönösen együtt rezdült Herczeg Ferenccel.
Jókaiból úgy nőttek ki a regények, mint a buja termőföldből, Mikszáthból szelíden
folydogáltak, Tolnaiból haragosan áradtak. Hanyatló szellemű korok azonban nem szeretik a
természetes zsendülést vagy ömlést, mert mesterkélt életszervezetük fenyegető rémét
szemlélik benne. Herczeg hatásának egyik legfőbb titka, hogy regényei tulajdonképpen
bábjátékok, figurái pedig dróton rángatott bábuk. A kiegyezés korában mesterkélt volt
minden: a politikai egyensúly, a társadalmi szerkezet, maga a kiegyezés alapelve is és a kor
„adminisztrátorának“, a középrétegnek a lelkisége. Herczeg a korszellemnek hódolt, midőn
ideg, olykor hanyag, máskor pedig matematikai pontossággal mozgó bábjátékot csinált.
Műveiben hiába keressük az ihlet nyomait, számítás eredménye minden, a valóságot kulisszák
helyettesítik, a valószerűséget előre megrendelt helyzetek pótolják, a teremtő képzelet helyébe
ügyes és okos kitalálások, fogások tolakodnak. Figurái is jellegzetes bábjáték-figurák, csak
egy-egy vonatkozásban élnek, emberi szerepük és jelentőségük sohasem szélesedik ki, csak
annyi villan fel belőlük, amennyi az „előtérben“ kívánatos.
Herczeg Ferenc a Budapesti Hírlap hasábjain tört be a magyar irodalomba. Rákosi Jenő
azonnal atyai szeretetébe és gondviselésébe fogadta. Nemsokára hűtlen lett Rákosihoz, az
engesztelhetetlen szerkesztő azonban példátlan gyorsasággal megbocsátott neki. Rákosi bölcs
megértéssel kezelte Herczeg Ferencet, elnézte gyöngeségeit, de sohasem volt hajlandó
hasonló emberségességet tanúsítania valódi magyarok, elsősorban Ady Endre iránt, nem
átallotta még Ady betegségét is irodalompolitikai fegyvernek használni. Megalakult az
asszimilánsok félelmetes szövetsége s a középréteg hasonszőrű elemei orákulumnak
tekintették: Rákosi Jenőéknek sikerült egy egész nemzedék előtt megrágalmazniok Ady
Endrét s a kor valódi magyar irodalmát. Ami az egyik oldalon bűn volt, a másik oldalon
erénynek számított: Ady Endrét életfogytiglan elmarasztalták a zsidó radikalizmus Jászi
Oszkárának barátságáért, Herczeg Ferenc azonban a zsidó kapitalizmus Wolfner-Farkas
Páljával szerkesztett fémjelzett „szittya“ folyóiratot, a „Magyar Figyelőt“ és sohasem
részesült szemrehányásban érte.
De nemcsak Ady Endrével került szembe Herczeg Ferenc, hanem általában a magyar írói
egyéniséggel. Kíméletlenül megsértette a választékos modorú, angyali szelídségű s már biztos
halállal viaskodó Justh Zsigmondot, barátkozni próbáltak, kiderült eredendő idegenségük.
Justh finoman számot adott erről egyik írásában, Herczeg azonban elképesztő modorban ütött
vissza. Két világ került egymással szembe s a két világ természetét élénken megvilágítják
azok a sorok, melyeket a régi Bécsről írtak. Herczeg „Emlékezéseiben“ így áradozik a
császári fővárosról: „a Budapest felől érkező utas ott egy európai világításba helyezett,
mondhatnám tárgyilagosabb magyarsággal találkozott... Nekünk, akkori fiataloknak, egy-egy
lóverseny, színházi bemutató, delegációs ülés vagy lokális kiállítás elég ok volt arra, hogy
nagy és lármás rajokban, mint a költöző vadludak, Bécsbe vonuljunk... Bécs életformái
nyugodtabbak, előkelőbbek és vonzóbbak voltak, mint a kamaszkorát élő Budapestéi és a
császárváros azonfelül tele volt barokk szépséggel, keringő-költészettel, tele vérpezsdítő
kalandokkal“. Justh Zsigmondra merőben más élmények vártak Bécsben: „Bécsben tán
sohasem állok meg többet. Nem bírom el a város durva bestialitását, lesújt röhögése, lesújt a
sör és penész híg keveréke, amely minden művéből, legyen az ember vagy emberi termék,
kiárad. Koporsót e városnak minél előbb, mert haldoklása utálatos“. A mélyebb Nyugattal
eljegyzett magyar és a Bécsben igazi honára ismerő asszimiláns néz e sorokban farkasszemet
egymással; ugyanilyen ellentét meredezett Ady s Rákosi-Herczeg között is.
Herczeg a régi Bécsről írott lelkendezésében megemlíti a „vérpezsdítő kalandokat“,
vallomása fölötte érdekes: Márai is a „kalandot“ tekinti az élet s az irodalom leglényegesebb
élményének, már pedig Márai mindinkább az új Herczeg Ferenc szerepét tölti be. Herczeg
csakugyan a kalandban szemlélte a legérdemesebb emberi élnivalót s a kaland neki polgári
izgalommá töpörödött romantikát jelentett. A régi Bécs a „kalandok“ soha ki nem apadó méhe
volt, elvetélt történelmi szerepének ez felelt meg a legjobban: az újkor nagy szenvedélyei,
romantikus lobogásai kalanddá és szirupos romlottsággá süllyedtek ebben a városban.
Herczeg minden műve: a kalandok sorozata, a magyarsággal való találkozása is kaland, mely
bizonyos mértékben meg is rázta, de teljességgel sohasem kerítette hatalmába ezt az okos,
hideg főt. Rajongói bámulattal emlegetik „Az élet kapuja“ c. regényét, melyben Bakócz
Tamásnak a pápai trónért folytatott küzdelmét írja meg s ezt a rendkívüli magyar vállalkozást
is szirupos szerelmi kalandba, Bakócz unokaöccsének és egy római kurtizánnak pásztoróráiba
fojtja. Herczeg nem válogat a „kalandokban“, nemcsak áltörténelmi, hanem polgári, sőt
bűnügyi kalandokat is szívesen bábjátékká alakít: a „Fehér páva“ polgári kaland, a
„Magdaléna két élete“ bűnügyi. Tisztában volt a polgári izgatószerek természetével s mint jó
vegyelemző: egyetlen hálás izgatószert sem hagyott kihasználatlanul heverni.
A „Gyurkovicsékat“ annyi más rémséggel együtt Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja
szabadította a magyar irodalomra. A magyar nemesség maradéka ebben az időben járta
haláltáncát s ez a „látványosság“ olyan írókat szállott meg, mint Justh, Tolnai, Török, Krúdy,
Móricz és Kaffka. Ezeknek az íróknak műveiben csakugyan egy osztály bomlik, vergődik s a
mélyében felhalmozódott, sűrű aszúvá érett világkép keres új ágyat magának. Herczeg
azonban elébük vágott s könnyed műveiben felmagasztalta, dicsfénybe vonta a dzsentrit,
hamis társadalmi bálvánnyá emelte. Nem is tehetett mást, „Emlékezéseiben“ nyíltan bevallja,
hogy a „társaság“ írója volt. Befurakodott a kaszinóba és képviselőséget talpalt ki magának,
mert, saját bevallása szerint, az ő köreiben az író nem volt elegendő társadalmi tekintély,
íróságának szüksége volt a képviselőség karójára. Műveiben annak a társadalmi rétegnek, —
a középosztálynak — ízlését és nosztalgiáit szolgálja, amely társadalom csak képzeletben
futotta be Herczeg előkelő emelkedésének az útját. Herczeg hamis illúziókat szállított ennek a
rétegnek, karókat ajándékozott torz hajlamainak támogatására. A nagy bábjátékos a polgári
illúziók bábjátékát játszotta és esküdt ellensége volt mindennek, ami valóságra, komor
önismeretre akarta ébreszteni a társadalmat. Szépirodalmi műveiben ugyan mindig okos,
hűvös és „jó ízlésű“ maradt, de a publicisztikában annál közönségesebb eszközökkel
dolgozott. A holt Adyt többek között pénzimádással vádolta, holott Ady szegényen élt s halt
meg, Herczeg Ferenc pedig az anyagi és társadalmi jólét minden örömét élvezhette és nem is
utasította el magától.
A szigorú publicista azonban, ha a szépirodalom területére lépett, könnyedén
felfüggesztette a magasabb értelemben vett írói erkölcs hatályát. Mindennemű gátlás nélkül
meséli emlékiratában, hogy egyik regénye főalakjának öngyilkosságot szánt, kiadója azonban
lebeszélte erről, mivel a magyar közönség nem szereti a szomorú befejezést. Herczeg hajlott
is kiadója szavára, a kiadó később azonban úgy vélte, hogy mégis csak „megrázóbb“
befejezés lett volna az öngyilkosság s — ami késik, nem múlik — Herczeg következő
regényhőse nem is kerülte el végzetét. A „bábjátékos“ leleplezi önmagát: figuráit a közönség
ízlése szerint tologatja az idillikus mezőre, vagy a tragikus szakadék felé, hideg s számító
fővel, mindennemű művészi együttérzés nélkül. Írói magatartása ebben az értelemben
mindvégig töretlen maradt: a magyarság legválságosabb félszázadában sohasem zökkent ki a
fölényes számító és a céltudatos bábjátékos szerepéből. Semmit sem örökített meg a „magyar
tenger“ háborgásából és hullámzásából. Nem sietett lázasan Nyugat felé, nem érdekelte a
magyar mélyrétegek sorsa, kultúrájuknak fölfedezése vagy Kelet-Európa. A legmegrázóbb
események sem hozták közelebb a valósághoz, életünk legválságosabb perceiben is
olvasótáborára nézett s megállapította, hogy továbbra is keletje lesz az illúzionizmusnak, a
festett világnak. Azt a réteget képviseli, amely képtelen együtt rezdülni a magyarsággal s csak
külsőségekben vállal véle azonosságot. Egy furcsa, átmeneti embertípusnak, a félig-meddig
asszimilált polgárnak megdermedt figurája Herczegh Ferenc. Beérte a kaszinók, klubok és
szalonok „magyarságával“, a dzsentris stílus utánzásával, az arisztokrata érdekek
szolgálatával és a polgári ízlés kielégítésével. Magatartása és hatása csakis elintézetlen
társadalmi kérdések közepette és megakadt társadalmi fejlődés keretében volt lehetséges. A
kor magyarázza Herczeg írói lehetőségét, Herczeg pedig érdekesen világítja meg a kort.

ADY ÉS ROKONAI
Ady Endre
(1877—1919)

Fejlődése

„A lelkem ódon babonás vár“ — írta „Az új versek“ második költeményében Ady Endre;
az elinduló költő korszerű szimbólumokkal dolgozott s rajta is maradt a „szimbolista“ jelző,
az irodalmi élet nem törődött azzal, hogy Ady milyen gyorsan kinőtte gyermekcipőit. Az
elinduló Ady a szimbólumokban eredeti képeket keresett egyedülvalóságának,
egyetlenségének bizonyítására, mert kiszakadt a kor honi költészetének kétségbeejtő
laposságából. Hadat üzent az ünnepélyesen terpeszkedő és óvatosan lapuló magyar
irodalomnak, gőgösen és kegyetlenül, az ázsiai méretű hatalomvágy és az öröklött úri gőg
szellemültek át benne, az úri magyarság vakmerősége bíztatta és ösztökélte, akár Krúdy
Gyulát. Az „egyetlenség“ és az „egyedülvalóság“ képeit ebben az időben többnyire még
kereste, erőszakolta, túlzó fokokat alkalmazott, gyorsan égő sorsot követelt magának, futótűz
akart lenni országot bevilágító lánggal, a fejedelemség és a messianizmus furcsa keveréke
forrongott benne, mint csaknem minden keleti hódítóban s Ady „hódítónak“ született a szó
átszellemült értelmében.
Már első kötete elárulja, hogy éppen annyira öntudatos, mint amennyire ösztönös művész:
az élet jelenségeit, tárgyait és személyiségeit egyként úgy mérte, hogy mennyire tudja őket
roppant lírai műve teljességéhez igénybe venni. Ez volt az ő „politikája“: az életnek, a
dolgoknak nagyvonalú és autonóm rendezése, határtalan igény, vakmerő lázadás minden
hatalmi tényező, tehát más szándékú igény ellen, az életharcok vidám vállalása és hősi
végigszenvedése, de rajtuk túl a legmagasabb rendű emberi egyensúly megalapításának a
vágya.
Országos fölháborodást keltett „A Hortobágy poétája“c. verse, melyben a „piszkos, gatyás,
bamba társaknak üzen hadat. A magyar fajta becsmérlését keresték a versben éppen azok,
akikhez szólott, holott nem a magyar fajtának vagy pedig a tényleges hortobágyi pásztoroknak
dob kesztyűt Ady, hanem a kor magyar szellemiségének, a szalonirodalomnak, az
álnépiességnek, a zsinóros testőrökké szegődött gyatra asszimilánsoknak, egyszóval: a
hivatalos magyar világnak. Ez a világ azonban a maga álszenteskedő módján Ady üzeneteit
kezdettől fogva a magyar fajta ellen intézett támadásoknak bélyegezte és zagyva
középrétegünkkel sikerült elhitetnie a vádat, annál is inkább, mert titokban s teljes joggal a
„piszkos, gatyás, bamba társak“ ingét igen sokan magukra vették ...
A fiatal Ady verseit még bizonyos erőszakolt, hivalkodó érzelmesség zavarja, árnyékozza,
önszerelemben és önszánalomban nyilatkozik meg ez az érzelmesség és feminin veretet ád
költészetének, jó néhány esztendőbe tellett, míg nedveit belső forrósága elpárologtatta. Első
kötete tele van naiv halni készüléssel, saját elképzelt holtteste felett siránkozik, lírai pózokba
téved. Egyelőre még az Ábrányi-féle szavalóstílus is fölüti fejét, Ady nem érkezett készen,
mint annyi s annyi kitűnő költőnk, nem volt sztatikus jelenség, a vers zárt formája alig bírja
fogni nyugtalanságának pazar dagályát. S nem csupán intellektusa nyugtalankodott, mint
Babitsé és tanítványaié, hanem egész életérzése forrongott, roppant vállalkozásokra feszült.
„Az új versekre“ a nyugatosság „bélyege“ került, Adyt ebben az időben már úgy tartották
számon, mint Nyugat brigadérosát, holott könyvében inkább keleti vallomásokkal
találkozunk. „Egy párisi hajnalon“ a magyar líra ismert keleti pátosza tör fel belőle:

„Ki vagyok? A Napisten papja,

Ki áldozik az éjszaka torán.
Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány pap, pogány“.

Könyve hadüzenet a keleti-pogány, tiszántúli-kálvinista életeszmény nevében Nyugatnak,

a keresztény-germán kultúrközösségnek és társainak:

„Paraszt Apollónak termettem,

Ki dalos erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva,
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
 Az életbölcsek, krisztusok.“

Keleti vallomásaiba jól ismert régi-magyar elem keveredik: úrfajtánk, nemességünk

százados halálélménye, mely később hallatlanul megtisztul és megnől majd benne. De felütik
fejüket a kelet-európai mítosz angyalai is, a démonok. Ady egyelőre menekül előlük, pedig
hiábavaló a menekülés — egyességet kell kötni vélük, mint Krúdy vagy pedig le kell
gyűrnünk őket a Legmagasabbal, mint a későbbi Ady Endre tette.
Második kötetében, a „Vér és aranyban“ még tart a szenvelgő pózolás s „eredeti“ pózaihoz
csatlakozik a Nyugaton tanult dekadens póz. A magyar élmény még kaotikusan forrong és
csapong benne, csak viselésének fájdalmait és gyötrelmeit érzi, egyelőre nem tudja
lecsillapítani a háborgó elemeket. Mint Krisztus az Olajfák hegyén, vért verítékezik, el
szeretné hárítani magától a magyarság keserű poharát, melyből mégis életének
legnagyszerűbb mámorát itta:

„Rossz a világ itt: dacos Hunnia

Álmodva vívja a régi csatát.
Veri a Jövőt: balladát akar,
Balladát, balladát“.

Még nem látja, hogy ez a „balladás akarat“ a magyarság legnagyszerűbb hajlamának az

akarása s belőle is ez a balladás hajlam teremt majd nagy költőt. De egyelőre túlságosan
kápráztatták a dekadens latin líra lebbenő finomságai, raffináltságai, a honi intellektuelek is
mindenáron ilyen nyugati irány felé noszogatták s Ady megriadt saját hangjának
eredetiségétől, mély zöngésétől:

„Szűz borzongások, pompás szavak,

Új nagy látások királyfia volnék
S lelkemen, szép, pogány lelkemen
Egy csúf rontás ül, pusztít, bitorol még.

Jaj hányszor csupán krisztuskodok

S minden igém kenetesen terül szét,
Jaj, hogy elfut a tollam alól,
Ami igaz, esztelenül Szép.

Pedig a szó nekem ópium,

Pogány titkokat szívhatok belőle
S új részegség vagy új gondolat
Nekem nem új: régiek temetője.

Finom, dalos titkokkal tele

A lelkem s mégse apollói bátor,
Mégse merek. És úgy dalolok,
Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor.“

Egyelőre ellentmondások kergetik egymást a költőben, mégis: ebben a könyvében már

határozottabban önmagára ismer. „Mámorfejedelemnek“ vallja magát és verssel igazolja:
mennyire gazdagabb, eredetibb, elemibb, tehát hívőbb és vallásosabb ez a keleti mámor a
nyugati italok részegségénél. Másik versében pedig „fényes Árgylus-arcáról“ ír, „álmok
királyfiának“ mondja magát, később majd ezekből az álmokból nő páratlan belső vegetációja,
a víziók fogyhatatlan erdeje. Lírai önismeret terén nagyot lépett a „Vér és aranyban“ Ady
Endre.
Érzelmességéből lassanként eltűnnek az asszonyos önszánalmak, az „Egyedül a tengerrel“
egyik legtökéletesebb elégiánk, az érzés mélységét a mértéktartás komor komolysága sejteti,
jelzi. Másik nagyvonalú elégiája, „Hazatérek a falumba“ érzelmi visszatérés a megvetett,
lenézett magyar tájhoz és életformához. A még pózokkal és divatokkal viaskodó költőben
felvillan az egyszerűség páratlan nagyszerűsége is:

„Méhes mellől szent nagy éjben

Békés lelkemből szállnának
Bátor, tiszta, szűz, erős,
Földszagú gondolatok,
S küldném őket a világba“.

Igazi elmélyülése „Az Illés szekerén“ c. kötetben történik. Első verse keleti istenélmény:
„Nagy fehér fényben jön az Isten, Hogy ellenségim leigázza“. Ez a két sor egészen mély
élményanyag feltöréséről tudósít. A következő vers, „Az Isten balján“: emberszabású
istenélményünk merész tágítása. Legmegrázóbb „A nagy Cethalhoz“, mely Kalavala-szabású,
mélyen mitikus élményt áraszt a XX. század fonnyadozó magyar tudatába:

„Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,

Sorsunk mi lesz: ezer világnak:
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozdulj, síkos a hátad.

Csúszós a hátad, mellyel tartod

Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz, táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked“.

Az „Isten, a vigasztalan“ pedig már szétmorzsolja az emberszabású istenélményt, a

homocentrikus életérzést:

Ő: Minden, de áldani nem tud,

Ő: Minden, de senkit se büntet,
Ő: Teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szívünket“.

A magyarság vallásos élményanyagának minden eleme fölvillan ebben a kötetben: az

Ázsiából Krisztusig megtett nagy útnak állomásai. Ady itten tesz tanúságot először szintetikus
képességéről, melyhez foghatót hiába keresünk nemcsak a magyar irodalomban, hanem az új
európai lírában is.
Magyarság-élménye lírai manifesztációként jelentkezik ebben a kötetben: föderatív
hajlamunk, széles emberi együttműködésre való hivatottságunk zeng a „Magyar jakobinus
dalában“, a honi végzettel való teljes összeolvadásról tudósít a „Magyar fa sorsa“, költői őseit
találja meg Csokonaiban és Vajda Jánosban, Ilosvai Selymes Péter kezét fogva visszatér a
XVI-ik század tragikus téréire, már tudja és vallja, hogy a régi magyar hang szerves
folytatója, vallomást tesz Dózsa és a hajdani parasztforradalom igaza mellett, fölfedezi
Táncsics Mihályt, megírja a „grófi szérű“ versét, történelmi elődjeit nem „Werbőczy“
„populusában“, hanem a hajdan Dózsához csatlakozott, tehát lefelé szolidaritást valló és
vállaló magyar köznemességben keresi. Ma már fel sem tudjuk mérni, hogy annak idején a
magyar tudatnak mekkora fordulatát és sűrűsödését jelentették ezek a versek. Semmi sem
képzelhető el nélkülök, ami azóta ezen a vonalon irodalmunkban és szellemi életünkben
történt.
Ady halálélménye is ebben a verseskönyvben mélyül el: a friss hantok alól tréfásan
visszaköszöntő csontokról ír s a „nagy, nagy fiatalságról“, melynek „a bús halál is szülés“, —
ez már igazi Ady-mítosz, a keleti gyökerek XX. századba érkező üzenete; megmagyarázza
többek között azt is, hogy miért tudnak a keletiek nyugodtan és szenvtelenül meghalni.
A „Szeretném, ha szeretnének“ első verse a fajából való kinőttség tanácstalansága, a
második azonban, a „Bujdosó kuruc rigmusa“, nemcsak a kurucság érzelmi kultúrájának
legtökéletesebb foglalatja, hanem újabb vallomás a magyar sors vállalásának tragikus
öröméről, a balladás sors mindenek felett álló szépségébe vetett hitről. A költő tovább
lebbenti a „magyar titkok“ fátylait, leleplezi őket, szembenéz velük s észreveszi a magyarság
megvalósulatlanságát:

„Egy köd-ország Magyarország

S hogyha Új jön, újra köd,
Köd előttünk, köd utánunk“.

De ugyanakkor biztosnak érzi magát „az áldott falusi ködben“, amely befelé kényszeríti
kutató tekintetét s a költő már sejti, hogy a folytonos „levés“ népe vagyunk, állandó szülés a
sorsunk, fokozott — balladás — iramban éljük a létet s a belső forróságot többre becsüljük a
külső kövületeknél, az életérzés szilárddá dermedt formáinál. A „Szeretném, ha szeretnének“
különben érett, szép versek könyve, de Ady fejlődésében távolról sem olyan fontos állomás,
mint „Az Illés szekerén“, inkább az utóbbinak visszhangja, kiegészítője.
A „Minden titkok verseiből“ aránylag legválságosabb könyve. Végezni szeretne a
„titkokkal“, de inkább beléjük bonyolódik, zömök s formás versei megnyúlnak, ziláltak
lesznek, lírai hullámzása idegesen torlódik vagy szétfolyik. Bágyadtság, fanyar kiábrándultság
önti el lapjait, magyarság-élménye mégis tovább fejlődik ebben a kötetben:

„Halj meg már bennem, te civódó magyar

Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is“.

A „hunn ördögök fia“ sohasem halt meg benne, de megtanult nagyobbakra nézni s éppen
ebben a kötetében tör fel legnagyobb vágya: politikai és társadalmi harcokon túl a magyarság
eredeti szellemének megfogalmazása felé, — itt mozdult meg először a „magzat“, mely majd
mint érett sarj jelentkezik „A halottak élén“ és „Az utolsó hajók“ c. köteteiben.
A mindszenti temetőről írja a kötet egyik leglényegesebb versét, „tőnek és kútfőnek“
nevezi a temetőt, a „családi keret“, a magyar mítosz és „metafizika“ egyik legfontosabb
elemére tapint rá: a halottak tovább élő „tudatára“, az élőkkel való együttműködésére, az élők
és a holtak egyességére.
Kissé egyhelyben topog „A menekülő élet“ és „A magunk szerelme“ is. Nem mintha nagy
versek nem akadnának bennük, de akad papirosízű irodalom is. Ám Ady papirosízű versei,
például Babits Mihály költeményei közésorolva, életesek, igényünket azonban mindig a költő
legmélyebb megnyilatkozásaihoz kell mérnünk. Ebben a két kötetben rengeteg lim-lom akad,
korszerű lírai vonaglás, póz, csakazértis-írás, az irodalmi „Muszáj-Herkules“ olykor meglepő
lírai mutatványai, de hiába keressük a költői erőnek azt a mélyből felszakadó terjeszkedését, a
forró lírai lávát, mellyel „Az Illés szekerénben“ megismerkedtünk.
 ..A menekülő élet“ egyik legérdekesebb verse „A távoli szekerek“, melyben ugyancsak
szimbolizmust szimatoltak, holott a legvalóbb valóságot fejezi ki: a szekereken döcögős
törődő Magyarországot, mely „jön“ Isten tudja mióta s melyet mégis sehol sem „várnak“.
Pánsexualizmusa is ebben a kötetében nyilatkozik meg mítoszi erővel, midőn „Az Istennek
viselőséről“ ír.
„A magunk szerelme“ bevezetőjeként költői hitvallást közöl: két nagy ösztökéjéről, a
„Politikáról“ s a „Szerelemről“ tehát ismét a kuruc Ady szólal meg. Ebben a kötetben foglal
helyet az utolsó Léda-vers, a kegyetlen „Elbocsátó szép üzenet“. Első könyveit végigtarkítják
a Léda-versek, melyek távolról sem Ady legkülönb szerelmes versei. Van bennük valami
akartság, mesterkélt póz, mintha a férfi túlságosan gyorsan és gavallérosan akarna fizetni.
Léda érdemeit Ady körül fölösleges tagadnunk, ezek az érdemek azonban merőben
másnéműek voltak, mint az Ady-Léda kérdés irodalmi kamatoztatói föltűntették. Az utóbbiak
azt a hiedelmet keltették, hogy Léda Ady szellemi vezetője volt s a költő a hölgy karján
vonult be a „nyugati kultúrába“. Adynak nem volt szüksége vezetőre, párisi cikkei és
jegyzetei bizonyítják, hogy milyen nagyszerű ösztönösséggel talált rá a modern latinság
lényegére. Léda érdemei mások: ő volt a szükséges inger, a nagyvilági küllemű nő a
„parasztzsályából“ kifeslő Adynak. Vad, szeszélyes, hisztérikus és civódó természetű volt
Léda, de a legteljesebb odaadásra képes; ez a vad odaadás volt igazi érdeme. Ady akkor jött rá
végzetes betegségére, midőn Párizsban Lédáéknál élt, beismerte baját és szakítani akart, Léda
azonban nem engedte s bárminő csúf civódásra került közöttük a sor, Léda, aki a szó szoros
értelmében Ady betege volt, ezt a vádat sohasem szegezte ellene. Emberi nagyságáról nem
adhatott volna különb bizonyítékot.
Ady s Léda ügye magyar-zsidó nász volt: a „fajából kinőtt magyarnak“ és a „fránya zsidó
némbernek“ találkozása. Ez a nász nagyban és egészben hozzájárult az új magyar irodalom
kibontakozásához, hiszen az ál-történelmi rétegek és a 67 óta verbuvált értelmiség mereven
elutasította az Adyékból feltörő magyar mélyhangot. Ez az értelmiség a maga korlátoltságával
tévesztette össze a magvarságot és Rákosi Jenőben szemlélte a magvar Törvényhozót. A
haladó szellem magára maradt, a magyar-zsidó nász elkerülhetetlen volt, mégsem mondható
szerencsésnek. Ady az „Elbocsájtó szép üzenetben“ ebből a nászból vonult ki öntudatlanul; a
kivonulás következményeit azonban nem tudta, nem tudhatta levonni.
Léda semmi esetre sem egyetlen asszonya Adynak. Ugyanebben a kötetben találjuk a
„Hűség aranyos korát“, melyet már „édes Adának“ küld:

„Szerelmemnek frigy-követsége
Hűséget, békét visz eléd,
Arany-pírját nyárvégi napnak
S lelkemnek
Forrott nektárját, nyugodt hevét“.

Adynak másodrendű volt az asszony személyisége, alig ismerte az egy asszonyhoz fűződő
hűség erényét. Az ő mámora mindig túlcsapott a létezőn, „az asszonyt“ szerette buja, sokfelé
ágazó, „törökös“ szerelemmel. A nő a legérdemesebb izgatószer volt neki, — igen jellemző,
hogy édesanyjáról írott egyik legszebb versében is az izgató, gyönyörű fiatal anyáról, a fiú
sexualizmusának ősképéről ír.
„A magunk szerelmében“ áll Ady nyíltan és dacosan nemcsak a dolgozó osztályok, hanem
a magyarországi polgári radikálisok és szocialisták, Jászaiék, Garamiék és a Galilei-kör mellé.
Már fiatal nagyváradi újságíró korában megrázó világesemények előérzéséről számolt be.
Érzése az időben egyre fokozódott s a nagy változásra Magyarországon egyedül az említett
két tábor készülődött. Ady csupán bennük talált végsőkig hevülő merészséget, nem talált más
medret a maga magyar forradalmiságának. De nem a meder volt a fontos, hanem a folyam,
mely Adyból belezúdult, amint nem hosszabb s rövidebb lejáratú szerelmei és hölgyei
érdekelnek bennünket, hanem a költő pánsexualizmusa, mely elárasztotta és megszépítette
őket. Ideje már, hogy végre megnyilatkozásaiban elsősorban a költőt keressük és
visszautasítsuk azokat a törekvéseket, melyek politikai és másféle tőkét kovácsolnak egy-egy
ajánlásából, udvarias üdvözléséből.
Ady ebben az időben „Margita élni akar“ címen verses regényt is írt, mely egészében nem
sikerült, de eszmevilágára élesen rávilágít, talán ezért is hallgatták el kortársai olyan gondosan
és hallgatnak róla ma is mindazok, akik önkényes Ady-arcképet szeretnének meghonosítani.
Margitában „magyar Sionnak“ nevezi az időt Ady Endre:

„A magyar Sion (beszéltük, mi az):

Soha ilyen szép nem volt a magyarság.
Ennyi Isten nem ült még egy Siont,
Ennyi törvény nem volt, hogy meg ne tartsák.
Ennyi zavar, vágy, indulat, zsidó
Nem tombolt még semmiféle népben“.

A kort, a .,zsidó bolyt“, a fene indulatokat, a mély, iszapot fölverő zavart, a „pimasz
magyar tó“ háborgását nem tartotta „csupa-reménységnek“ mint a zsidó messianizmus, de
számolt a valósággal, benne élt, általa akarta érvényesíteni a maga nagyságos erőit, a
„politikus“ és mámoros magyarok egyenes leszármazottja nem menekülhetett
elefántcsonttoronyba, a kor mulandóságainak fölényes, de őszinte és mély átélésével kellett
megmutatnia örökkévalóságát. A „szent nyugtalanság“ költője csakis a tényleges
nyughatatlanokkal szövetkezhetett, akkor is, ha ő vetette meg őket a legjobban:

„Akkor nagyon Tisza Kálmán-szagú

Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyújtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost“.

Ebben az időben: „Tisza Istvánt vették vissza, mint Istent“ s „e hisztériás nagy
elhelyezettlenségben“ Adynak a „jásziság“ volt az „akart ideálja“. A Tiszák tagadásai voltak
mindannak, amit Ady képviselt: Dózsának, a XVI-ik század hősi protestantizmusának, a
kurucságnak, a „falvából kiszakadt ó kisúrnak“, Táncsics Mihálynak, Áchim Andrásnak, az
ezeresztendős történelmi lázadásnak, a „másik Magyarországnak“, mely a népben s a
géniuszban bujdosott. Ady nem toborozhatott politikai csapatokat, „akart ideálokat“
választott, kiknek győzelmétől mást várt: a zsilipek felszabadítását, a valódi magyarság
áradását.

Margita arra is megfelel, hogy szimbolista volt-e Ady:

„Van ebben egy kis Széchenyiskedés,

Hisz a nagy magyar tele volt hibákkal
S minden hibáknak egy vala a tője:
Szimbólumoknak volt a szeretője.
 Az öreg Lánchíd egyik szimbólum
S hallom, hogy most majd szépen tesznek róla:
Nemsokára már semmi sem marad
Ez országban, mely külön álmunk ójja:
Germánnál, szlávnál ősibb álmokat
S a latinoknál furcsább furcsaságot.“

Ady látta: a magyar élet forróságában, folytonos válságai közepette, örök levésében nem
lehet szimbólumokkal dolgozni. S a legnagyobb magyar társadalmi költő, aki „magyar
Marseillesek“ tömegét írta, már nemcsak a nép költője merészelt lenni, mint Petőfi, hanem a
dzsentris társadalomban annyira lenézett „uccáé“ is, meglátta fajtájának legmélyebb szellemi
hivatását: germánnál, szlávnál s latinnál ősibb, tehát a többi európai népnél mélyebb, öregebb
keleti örökségünk felszabadításában. Mintha sejtette volna mindazt, amit a mai régészet
állapít meg, hogy a sztyep kultúráját hoztuk a Duna-Tisza tájára s ez a sztyep-kultúra volt
valamikor az Ősegy, melyből a keleti s nyugati kultúrák kiszakadtak. A nyugatosságnak is
egészen más értelmet adott Ady Endre, mint a babitsos filozopterek és a zsidó sznobok:

„Most pedig jöjj, jó magyarság,

Nomádságnak szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.“

Ez a vers, mely különben már a „Ki látott engem“-ben jelent meg: Nyugattal, a Nyugatról
áradó új emberi eszmék erejével a „vad úri tatárokat“, a korhadtan hivalkodó társadalmi
szerkezetet, a „svábokból jött magyarok“ bástyáit akarta legyőzni, de nem azért, hogy a
nyugati életforma gyarmata legyen eztán földünk, hanem a saját életformánk diadaláért.
A „Margitában“ néhány sorral fölényesen és hatalmasan rávilágít életérzésünk
természetére is:

„Más pillanat a magyar pillanat,

Minden egyik a másikat csúfolja,
Egyik víg, tavaszi himnuszt dalol,
A másik a sír-földelőt dobolja.“

Talán nem is sejtette, hogy a ballada életérzését fogalmazza meg, mely folyton a halál
„árnyékában“, előérzésében szül s éppen ezért: a halál színe előtt nagyszerű szintézisbe sűríti
élményeit. Később, midőn élete alkonyán Erdélyben utazgatott, még tisztábban ráismert
sajátos élet-érzésünkre és egy prózai apróságban ki is fejezte: „Halleluja, Halál, kinek
szépségét csak a fél-Halálok, betegségek és bénaságok kísérő serege rontja meg. Erdélyt
kedvelted, sokat üdültél benne s mert újra és újra vágytál visszatérni, hagytál magad után
mindig életcsírát. Magyarság és emberség zamatja, hite, lelke, Erdély, nem uraid szerint
büntet téged az Úr. Mert a hatalmasabb, a Halál, szeret téged s mindig hagy benned annyit,
hogy fölségesen kinőhesd magad a Halál minden új látogatására. Erdély, te Magyarország
vagy s ha Magyarországra van még szüksége a Földnek, te megmaradsz nekünk“. Ezek a
tökéletes sorok, mára sajátságos magyar teremtő mámornak, a Halál színe előtt folyó balladás
sorsnak és teremtésnek nyílt és tiszta igéi; örök magyar törvényt fogalmaznak meg.
Margitát nagyon lesajnálták a kortársak, Ady kimerültségéről kezdtek beszélni, bölcs
esztétikai tanácsokat és bajtársi aggodalmakat küldöttek címére. 1913 tavaszán ezt írta
Hatvany Lajos: „Eleget láttam-hallottam — nem vagyok kíváncsi — concentrátióra van
szükségem... Belőled is hiányzik a concentrátió, a nagyszerű tehetség megmunkálása. Ami
Babitsban hiba, Aranyban erény és Flaubertben csoda, áhítat, szentség, művészet, élet“. Ady
így válaszolt: „Boldog volnék, ha ez a vers láttatná veled, hogy mennyire egyetlen emberi és
írói jogcímem a nem koncentrálódás“. Egyik későbbi levelében pedig szinte ehhez a
megállapításához teszi hozzá: „Apropos, művész, te túlságosan irodalmasítod ezt a fogalmat,
mely igazában minden nagyobb és hatóbb élet koncepciója... Magyar xerxességem talán csak
hasonlítva ízetlen kissé, szokatlan és „művészietlen“, de bizony ez szükséges élet és legelső
rendű művészet... hidd el, hogy műveletlen és koncentrálatlan voltom külön művészet és
külön példája a koncentráltságnak ... Nincs bennem semmi irigyelt fajtád fölséges
kozmopolitizmusából, gyalázatosan és rögösen magyar vagyok, de ebben első s ez is valami.
Semmiféle más kultúr társadalomban nem élhetne ilyen élet-szabású élet... Nézd például:
most a megriadtság, szertelenség s a valamikori valamiségek elsablonozása következett a
magyarságra, de a dac, mint élethipotéka megmaradt, én vagyok. Meglátod valamikor, hogy
eszem is van s ezt nehéz meglátni másoknak, akik elhelyezkedő, törekvő képességben látják
az eszességet s nékem ez az eszem azt mondja, hogy a náthámat jogom van kúrálni,
elrendeltetett és versekben fiadzott életemet azonban nincs, nem is beszélve arról, hogy
lehetetlenség“. A vers, melyre hivatkozik, a „Hunn új legenda“ a „Ki látott engem?“ c.
kötetből. Ebben vallja tudatosan és először, hogy élete „summája ezrekének“, tehát a
közösség költője, a közösség zsúfolt élménytömegét szabadítja fel s a „szabadságharcnak“
módját ezeknek az élményeknek bennrejlő törvényei döntik el, — most értjük meg igazán „A
fekete zongorát“ is, Ady lírai hangszer volt, a magyar közösség legnagyobb „szerszáma“. Ady
nem véthetett a magyar élmények bennrejlő törvényei ellen, nem szűkülhetett a kor
„művészeszményeinek“ korlátai közé, melyeket mások más törvények parancsára és más
körülmények között valósítottak meg, mert eredeti kultúrát teremtett, melynek élményei és
törvényei éppen olyan magasrendűek, mint bárkié Európában. A magyar kultúra
„nagykorúságáról“ senki sem merészelt sem előtte, sem utána ilyen keményen és nyugodtan,
csaknem fölényes humorral beszélni. A „Hunn új legenda“ örök határpörnek tekinti életünket,
tehát szüntelen szellemi hódításnak, a balladai merészség folytonosságának. Ellöki a
„tolakodó Gráciát“, megveti a „míves“ költészetet, a művészet értelmét azonosítja a létezés
határtalan értelmével. A magyar irodalom létjogosultságát pedig abban szemléli, hogy akkora
életességet és teremtő szabadságot bír el, mint egyetlen kultúra sem. Ezért látszik magasrendű
koncentráltsága koncentrálatlanságnak, ha például a nyugati irodalmak törvényei szerint
ítélünk költészetéről. Ady eredeti szempontokat követelt a magyar irodalomnak,
követelésének magasrendűségét és igazságát nem értette korában senki sem, halála után
pedig, midőn a „Nyugat“ folyóirat a magyar ezüstkor ötvösműhelyévé alakult, Hatvany
hajdani aggodalmait és korlátolt „irodalmárságát“ Adyval szemben a „nyugatosok“
képviselték s utódjaik képviselik ma is. Amennyire eszközeik engedik, hadjáratot viselnek az
életszabású irodalom ellen. Ady keleti magyarságának vallomásait éppen úgy tagadják, mint
balladás nagyságát. A szűkkeblű „ötvös-remekek“ kovácsai nem törődnek azzal, hogy
edényeikbe milyen kevés fér be az életből, Ady világából, a folyton újuló, határtalan
létezésből. A nagy művész, mint a nagy folyam, mindent hordoz, iszapot és aranyport
sodornak hullámai, formákat alkot és széttöri őket, partok közt halad és szaggatja, elönti a
partokat. Ady ezt a kozmikus hősiességet árasztotta az irodalomba, a vékonypénzű utódok
azonban megszervezték az ellenállást e hősiesség folytatódása ellen. A magyar irodalomban
felbukkanó eredetiséggel szemben éppen olyan bizalmatlanok, amilyenek a kortársak voltak
Ady eredetiségével és Kazinczy volt Csokonai élet ízű magyarságával szemben. A hajszolt
Ady szánta a magyarságnak a legkülönb emberi szerepet, — a méltatlanutódok szövetkezve
törnek e szerep ellen, melynek betöltésére gyengék.
A „Ki látott engem?“-ben szegez Ady, a Margita után, ismét vádat fanyalgó kortársai ellen
s olvadt érchez hasonlatos vallomásokat mond a magyar fátummal való végső egybekeléséről.
Bevezető ez a könyv, praeludium a késő Ady kinyilatkoztatása előtt, mely „A halottak élén“
és „Az utolsó hajók“ c. posthumus kötetében történt meg. „Az utolsó hajók“ nem csupán „A
halottak élén“ után megjelent verseket tartalmazza, hanem azokat is, melyeket „A halottak
élén“ önkéntes és önkényes „cenzora“, Hatvany Lajos, nem tartott érdemesnek a kötetbe való
besorolásra; a kihagyott versek vádoló tanúk, hogy a kortársak milyen messze Ady mögött
ballagtak. Schöpflin Aladár például Ady első köteteit még úgy-ahogy „felfogta“, azután
képtelen volt Ady fejlődését követni; Schöpflin így volt különben Móricz Zsigmonddal is.
Hatvany kicenzúrázta „A halottak élénből“ többek között Adynak 1914. november 1-én
megjelent „Új s új lovat“ c. versét, legnagyobb és a magyarság szellemi sorsát
legtökéletesebben kifejező balladáját, pedig ebben a versben eredeti magyar filozófiai tudat
körvonalaira lelünk. A vers zsoltárral kezdődik:

„Segítsd meg, Isten, új lovaddal

A régi, hű útra-kelőt,
Hogy só-bálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt.

Az Irgalmatlant küldd társamnak,

A rohanó büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak

Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.“

Aranynak a csodaszarvasról írt regéje, valójában balladája, jut eszünkbe, az ázsiai

„mozgásnak“ a „világ négy tája felé” áradó kedve, a keleti embernek a satnya európai
humanizmus fölé emelkedő emberfeletti szándéka, a kozmosz „kegyetlenségére“ emlékeztető
elszántsága, — Ady ezért a kozmikus „kegyetlenségért“, irgalmatlanságért könyörög, az
emberi öncélúság megvetésének bátorságáért, a kozmikus logika ihletéért. Az Isten is
„kegyetlen“:

„A nagy Nyíl kilövi alóla

Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A nagy Nyíl egy-egy lövése emberi szemmel mérve Apokalipszisnek számít, de az

apokalipszisek is beletartoznak Isten kozmikus programjába s a késő Ady az álszent európai
„humánus mérték“ helyett már ezzel a kozmikus-isteni mértékkel mér.
A legmeglepőbb versszak azonban most következik:

„A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.“
 Gyakran felhangzik a vád, hogy nincsen magyar filozófia s a magyar szellem alkalmatlan a
metafizikai gondolkodásra. E vádat annak köszönhetjük, hogy a „keresztény-germán
kultúrközösség“ nevében mindig a német filozófia és metafizika kategóriáit keresték a magyar
szellemben s mivel nem találták, metafizikai és filozófiai meddőségünkre következtettek. A
reánk nehezedő alacsonysági érzés lehetetlenné tette, hogy eredeti filozófiai és metafizikai
hajlamaink csíráit s e csírák sajátos természetét észrevegyük, ennek következtében ezek a
hajlamaink éppen úgy az irodalomba menekültek, mint annyi más; Kemény Zsigmond
műveiben például eredeti, bölcseleti mélységű világkép lappang. A német „végtelenség“
fogalmával valóban sohasem bírtunk megbarátkozni, nem tudtuk magunkévá fogadni.
Általában kevés hajlamunk van az elvont gondolkodásra, ez azonban távolról sem jelenti azt,
hogy a létezés végső elveiről nincsen tudatunk, de mindenesetre tudatunkat nem elvont síkon
fejezzük ki, hanem keleti magyar módra: érzékien. (Tegyem hozzá, hogy egy nagy francia író,
Giono, éppen most „fedezte fel“ érzékeink életének ismeretlen mélységét, kozmikus tudatát,
ősi visszaemlékezéseit, élménytárnáit s a „lélek“ tökéletes kikapcsolásával magasrendű és
klasszikus egyensúllyal rendelkező életérzést teremt belőlük...) A magyar szellem nem ismeri
az elvont germán-árja végtelenséget, helyette más fogalommal rendelkezik: a
határtalansággal, mely a végtelenség fogalmának érzéki mása. A határtalanság: a
végességnek, a meleg érzéki valóságoknak „végtelensége“. A végesség ilyen értelemben
csakugyan halhatatlanság: az élet az érzéki valóságok folyton újuló s végeérhetetlen
hullámzásában folyik tovább. Metafizika ez? A szó germán értelemben aligha, de talán több
annál, „fizika“: a létezés határtalan valóságának élménye, a világszellem és az isteni szellem
tökéletes érzéki megközelítése. Magyar „mámor“ ez? Mindenesetre, de nem nevezhető
csupán annak, éppen annyira ázsiai és kelet-európai mámornak is hívhatjuk, a mi
Dionysosunknak, aki egyben Apollón is, mámoros átélő és tisztult merengő, Ősegy, mely
magában rejt minden kozmikus és emberi tevékenységet, melyeket csak mesterkélten
szétválasztva bír „felfogni“ a széttöredezett európai szellem, a fausti meg-hasonlás:

„Változat és Halál adódtak

Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendők

S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján

Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mérföld-kövön“.

Ebben a versben birkózott meg Ady a Halállal is. A nagy kísértő és riasztó megillető
helyére áll, „változatnak“egy gyarló körbe és fölötte süvít el a létezés balladai ütemű irama.
Ezt az Adyt, ezeket az élményeket vetették el a gyarló kortársak.
„A halottak élén“ nagy balladája „Az eltévedt lovas“.Felesleges magyaráznunk, hogy nem
Arany János ért a magyar ballada csúcsára, hanem Ady Endre s ha az „Új s új lovat“
szellemünk balladája, akkor „Az eltévedt lovas“ a magyar történelmi sorsé:

„Vak ügetését hallani

 Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.“

Ez a hang századok óta kísért, rémlik, fenyeget és csalogat, de Adyig senki sem tudta
magyarul kifejezni, tehát érzéki képpé teremteni. Az eltévedt lovas: az európai magyar
történelem, az elsüllyedt magyar tudat, az elnyomott „eredetiség“, mely ki tudja milyen régi
sebei, sérelmei miatt csörtet a „sűrű bozótban“ és a „süket ködben“:

„Csupa vérzés, csupa titok,

Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.

Hajdani, eltévedt utas

Vág neki új hínárú útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak“.

Belső világunknak ez a vers az első hiteles „térképe“.Az útját tévesztett „láva'“ tragikumát,
a túlterhelt tudatalattinak vérzését, a kongó magyar tudat szomorúságát érzékelteti,
„vonalakat“, színeket és jegyeket talál ábrázolásukra.
„A halottak élén“ másik nagy balladája, az Apokalipszis bírásának vidámsága, „Az ősz
dicsérete“. Nem érthetjük ezt a verset az „Új s új lovat“ nélkül. Az „Új s új lovat“: a
határtalan határoknak, a „nagy útnak“ és, „stációinak“ ábrázolása. „Az ősz dicsérete“: a
tovább rohanó emberi „tartalomnak” teljes átérzése, ihlete, mámoros dicsérete, himnusza. A
tömérdek-halálon keresztül folytatódó ember jelenik meg itten, a halhatatlan életkedvű, a
létezés örök kegyese:

„S a legkülönbek szent vágy-zászlait

Továbbviszik a legkülönb-maradtak
S Halál nincs a legfurcsább vágyra itt.
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött“.

A háborúellenes, a rémségektől megtört, az idő sarában és vérében fuldokló költő ki tudja s

ki meri fejezni,hogy az Apokalipszis is élet és „rémségei“ mit sem változtatnak a létezés
érdemességén:

„Támadjatok föl, jól-figyelő ősök:

Én tömeg-Mának nem adtam magam,
Nekem az Ember egy folytonos ember
S nekem semmi ma sem vigasztalan.
Most építem vulkánokra a fészkem,
De fajtámra is mostan figyelek
S most hiszem el, hogy elhinni szabad,
Hogy milliókért élhet egy-néhány.
Dajka-nóták és tanító szavak
Fölzuhognak bíborban egybe forrva:
Sohse vághat rosszat az Ember sorsa:
Ím, tábor vagyok gőgben, egyedül
 (Be jól van vélem, minden, ami van.)
Szívem napos, víg rétként elterül.
(Hallom, hogy az egész föld dübörög,
És átkozódnak, kik máskor imáznak):
Ma mosoly-csokrát szórom szét a számnak,
Evoé, Élet, be gyönyörű ősz jött“.

A tudattá érlelt, hősi tartalommá edzett apokaliptikus élményeknek himnusza ez a vers;

Babitsék szűkölő „pacifizmusával“ szemben: az élet forró hitvallása Halálon és
Apokalipszisen túl.
„A halottak élén“ hozza Ady legnagyobb szerelmes verseit is. Az asszonyok a Nagy
Hídnak „támos hajói“, az „Életen ringva átvivők“:

„Egyik se volt kevesebb

És többet egyik sem ért“.

A keleti, szuverén férfigőgnél keményebb, higgadtan valló hangja most tör ki belőle. S
mégis ebben a kötetében megy végbe halálig égő sexualizmusának átlényegülése:

„Mintha régi bús-szerelmes titok

Nyíllott volna ki bennünk,
Mely most már újra burkolózni fog.

Óh, véremből véredzett büszke vér,

Bora közös hitünknek,
Lyánykám, testem, úrasztali kenyér“.

„Egyazon fajtának“, a „szép úr-fajtának“ találkozásával kezdődik ez a feleségéhez írt vers

s nyugodt, higgadtan forró szárnyalással fölemelkedik a keresztény átlényegülés
misztériumáig, e furcsa pogány-keresztény áldozásig. A vers annakidején nagy
megbotránkozást keltett, holott új bizonyság, hogy mi csak érzéki mámorban és valóságban
tudjuk átérezni a létezés nagyszerű misztériumait, — Ady ennek a „hiteles miszticizmusnak“
legnagyobb képviselője.
1915 őszén írta „Szép az élet“ c. versét, mely ugyancsak kimaradt „A halottak élénből“,
holott Ady „legalázatosabb“ éneke:

„Szép az Élet, ha sugárzik,

Szép az Élet, hogyha másik,
Szép az Élet, ha hibázik,
S szép a Halál, ha sírt ás is.

Szép, hogyha vén, léha kedvem

Elfut szerte-növekednem
S hogyha utam már belengem
S hogyha már nem látnak engem“.

Ez az Ady már önmaga létén túl, önmaga múlásában szereti és dicséri a létezést, minden
gőgje szétoszlott, minta reggeli köd, egyéniségét föladta és az egyetemesség nyugodt tényét,
az egyénen túli tiszta öröklét derűjét látja. Szó sincsen ebben a versben Istenről, mégis Isten
élménye, Isten arca itt dereng a legtisztábban. A „szárnyalás“, a „felülemelkedés“ ilyen
hősiessége, ekkora mértéke még nem sikerült magyar költőnek. E versben a ballada belemúlik
valami örökebb, egyetemesebb fénybe. Adhatott-e ezen túl lényegesebb mondanivalót?

Az időben és az öröklétben

Az előző fejezetben Ady fejlődésének csúcsait rajzoltuk meg s műveit a legmagasabb

mértékkel mértük. A magyarság még nem érkezett el Ady költészetének ehhez a mértékéhez,
de a Babits-utódok minden törekvése ellenére egyre inkább Ady-hívővé válik. Ma még
elsősorban az időszerű Adynak, a lázongó kurucnak, Dózsa György unokájának, a „hunn
ördögök fiának“ van hatása és népszerűsége. Ám ne becsüljük le ezt az Ady Endrét sem, mert
a költő sikerületlen verset alig írt. Novellái is megállják a mértéket s remekművek is akadnak
közöttük, újságcikkeiben pedig olyan gondolati bőséget és annyi meglepő költői szépséget
találunk, mint egyik-másik sokat méltatott kortársának egészéletművében sem. Az
irodalomtörténetnek nyilván az a célja, hogy a költő legmélyebb értelme felé kalauzolja az
olvasót és ezt az „értelmet“ illessze be a magyar irodalom fejlődésének szintézisébe. Ady
azonban költő-óriás, a magyarság lényének és létének olyan összefoglalása, aminő ezer
esztendőben egyszer érkezik, tehát különleges helyet és szempontokat érdemel. Nem
elegendő rámutatnunk arra, hogy miként nőtt túl a magyar tudat egykorú határain. Ady
különben is „fel-feldobott kő“ volt, legkülönb szárnyalása után visszazuhant a legvalóbb
valóságba, éppen ennek köszönheti költészetének páratlan gazdagságát és emberi teljességét.
Az örök jegyek nem nyomták el benne a „gyarló“ emberi lényt, nem vonult elvont
„átszellemültségbe“. Meg kell tehát mutatnunk azt is, hogy miképpen töltötte be a magyar
tudatot és miként él az időben, annál is inkább, mert Ady, min tannyi s annyi magyar író,
jellegzetes „országalapító“ volt, nem elégedett meg a magyarság szellemi határainak
beszáguldásával, új és új szellemi területek hódításával, ősi élmények és „jussok“
visszaperlésével, hanem elsőrangú igényeket támasztott a porral és sárral, a magyar
mindennapok fortyogásával szemben is:

„De jönnek remete kanokként

Ős sűrűkből ki szerelmek, dühök:
Új talmi nádort megölni is tudnék.
Kívánom őrülten a csókot
S csatában, hitben, tűzben vénülök“

— írja „A magunk szerelme“ bevezetőjében. Ugyanebben a versében állapítja meg, hogy

felszánt poéta-ceruzáját lelkéből csak Politika és Szerelem érdekelte és aggódva kérdi:

„Tudok-e még nádor-választó

Kisúr-ősimmel szólni makacsul?“

Ez a hang a magyar fölkelő hagyományos hangja, de tegyük hozzá, hogy emellett szinte
asszonyosan finom szépségek költője volt, mint Csokonai, Vajda János, komor lírájának
alaphangjait dús „szerkezetekké“ fejlesztette, a XVI. század prédikátorhangja ugyanúgy
újjászületett benne, mint a kuruc zengés. Ady a magyar költészetnek, a magyar
fajtaérzékenységének, művészi képességeinek és teremtő alkatának olyan fokú szintézise,
aminő nem jelentkezett még irodalmunkban. Nem véletlenség, hogy nagy megpróbáltatások
előtt élt s szellemi műve itt maradt: intő igénynek.
A közösség nem érett még teljes mértékben Ady eszmevilágának hordozására s művészi
szintézisének átérzésére. Legelébb Ady „hunn indulatait“, dühét, dacosságát és makacsságát
értette meg, bizonyára azért, mert a közösségnek ezeknek az Ady-erényeknek felszívására
volt szüksége. Ady a keleti-tiszántúli düh felszökése, — Méliusz Juhász Péternek és szellemi
rokonának, Pázmány Péternek dühe szakadt föl belőle, mint a gejzír. A magyarságnak
történelmi élete folyamán gyakran volt szüksége ilyen „földrengésre“. Ha ügye elbukott és
idegen rétegek telepedtek rá, ha már-már úgy látszott, hogy nyelve és lelke egyként elpusztul,
rendszerint ez a düh rengette meg a földet és krátereket nyitott a mélybe szorult, lávává olvadt
magyar eredetiségnek. A XVI-ik században a tiszántúli indulat jelentkezése egyúttal
magasrendű szellemi folyamatok hírnöke. A reformáció „ellenzék“ volt, nemcsak az uralkodó
egyháznak, hanem a reánk kényszerített idegen nyelvnek, szellemnek és életformáknak is
makacs, dacos, indulatos ellenzése, — nyilvánvaló, hogy ezt az „ellenzékiséget“ legbévül egy
eredeti kultúrának sejtelme és parázsló tudata táplálta. Ady „ellenzésének“ s
„reformációjának“ mélyén hasonló tudat élt, a kétségbeesés indulatainak s a düh veres
lángjainak magja szűzi tiszta fény volt: „Idejött régen egy vad, lehetetlen, bizonytalan, de erős
vérű fajta... Miért nem lett belőle mégis semmi?... Miért iszik kancatejet ma is még, holott
nektárt ihatna a magyar... De szép volna hinni, hogy ideküldettünk kiböjtölni — az árját.
Mikor az árja belefúl önmaga piszkába, mi helyibe ülünk s intünk Ázsiának: küldj új
csapatokat, megtanítunk benneteket arra, hogy kell egy különb kultúrát csinálni“. 1905-ben
írta ezeket a sorokat s értelmük, esetleges naivságuk felett vitatkozhatunk, de tagadhatatlan,
hogy Ady költészetében mindig ez az érzés fűlt: „haláltáncot“ járunk s vagy elpusztulunk,
vagy pedig eredeti kultúrát hozunk létre. S ne feledjük, hogy Ady hite folyamatokat indított
meg, még élt, midőn Bartókban és Kodályban már zsongtak az eredeti magyar zene hangjai,
halála után pedig megindult a népiség új áradása s véle a magyarság eredeti alkatának,
élményeinek, formáinak eddig elképzelhetetlen előmerészkedése. A jobbak sejtelmeit Ady
erősítette meg, a tétovázók bátorságát Ady edzette. Ő, a magyarokat egy szárny alá fogó
zsoltár, a mi sajátos vallásos énekünk, mely az önmagunkba vetett hitet tisztította és nevelte.
Szerelmi és politikai versei lettek a legnépszerűbbek. Ady szerelmes verseiből az extázis
nagyszerűségét tanulták meg újra a magyarok egy lapos, sivár, reménytelen korszakban. Ady
szerelmi extázisa nem hasonlítható a XIX-ik század költőinek érzéseihez, Vörösmarty
érzelmes elmélkedéseihez, Petőfi kristálytiszta családi áhítatához, Jókai romantikus
rajongásához, vagy Kemény Zsigmond fojtott, tragikus érzelmi kultúrájához. Ady extázisának
csak fűtője s táplálója volt a femininum. Ady extázisa arra tanít, hogy „ércek s bércek
iszapjából“ miként teremtsünk örökkévaló bérceket. Amint Pázmány zsenije túláradt a
teológián a kozmikus eposzba, Ady „szerelme“ is a gyökeréig átélt valóságon keresztül az
örökítés és az örökülés mindennél magasabb rendű izgalmai felé sietett. Ady „szerelme“
pótolhatatlan és feledhetetlen izgatószer: a kiegyezés korának kérődzésbe süllyedt
magyarjaiban fölverte a teremtés életizgalmát. Ehhez kellett a düh, a pogány-protestáns
tiszántúli indulat.
Ady vallásos költő; magyar „vallást“ teremtett. A Babits-iskola ezt hányja szemére, ezért
próbálja kicsinyíteni s a költészet „egyetemes“ céljaira és mondanivalóira hivatkozik. Mint
„Ady fejlődése“ c. fejezetünk mutatja, Adyból ugyancsak nem hiányzott az egyetemesség, ha
ebből a szempontból összehasonlítjuk bármelyik kortársával, a kortárs alaposan eltörpül
mellette. Babitsban találunk ugyan elegendő sápkóros, elvont eszmét, egyetemes igényű
vergődést, de eszméi vérszegények, élményei üres kalászok, vergődései inkább a
megtámadott és feldúlt idegrendszer sikongásai, nincs hitelük, mert hiányzik belőlük az
emberi átélés közvetlensége, forrósága és igaz volta. Babits elvont s erőszakolt
„egyetemességgel“ próbálta pótolni életszegénységét, élményhiányát, tehát az egyetemességet
irodalmi pótszerré alacsonyította. Ady egyetemessége életének túlságából, élményeinek pazar
bőségéből, a valóságos élet sűrített és hősi átéléséből származott. Nem hiába írt a „megnőtt
életről“, nem hiába vallotta a végességét halhatatlanságnak, az ő „gyarló“ emberségének tágas
örömeiből és határtalan kínszenvedéseiből születtek meg az egyén s fajta, a tér és az idő fölé
növekedő egyetemes szépségek, isteni sejtelmek, ő volt az igazi humanista, aki azt hirdette,
hogy csak a teljes emberség igenlésén keresztül teljesíthetjük méltó emberi hivatásunkat; a
szabad emberből az ember teremtett életeszményt. Babits Mihály testilelki felszabadulásából
Ady véle szemben a keresztény-germán elvont életeszménynek és humanizmusnak jellegzetes
képviselője.
A „vallásalapító“ újra felidézi az ember ősképeit, kőtáblákra írja a Legmagasabbra
vonatkozó tudását és sejtelmeit, de lenyúl az ember poros, sáros, mindennapi életébe is. A
vallások tartós hatását éppen az biztosítja, hogy az egész emberhez szólnak s feleletet adnak
minden kérdésre, melyet az ember „szervezete“ fölvet. Ady ilyen értelemben volt
„vallásalapító“. Nyilván a történelem parancsolta, hogy a magyarságot emberi
kinyilatkoztatássá, „vallássá“ érlelje és tökéletesen megfelelt ennek a feladatnak: a magyarság
vallásos és sorsélményeinek mérhetetlen tömegét egyetlen igenlés örömébe egyesítette.
„Hívőségünk“ még sohasem volt olyan széles, mélyből merítő és összefoglaló, mint az ő
verseiben és megnyilatkozásaiban.
Ady bátorsága is múlhatatlan eszmény. A halál állandó közelségében érzett határtalan
keleti bátorságról van szó, mely a tespedtség és a megrekedtség haszonélvezői előtt
„érthetetlen“ dolgok vallására és vállalására képesít. Már rámutattunk arra, hogy Adynak
éppen halálélményéből nőtt olyan nagyra balladai hajlama, láttuk balladájának határtalan
útjait. De Ady társadalmi versei is jellegzetes balladák, az volt a meggyőződése, hogy
tragikus társadalmi harcok nélkül nincs magyar kibontakozás s éppen e harcok tragikus
voltában látta a katarzist, a magyarság legfőbb emberi reményét. Rengeteget várt ettől a
katarzistól, azért a magyarság vallásos kötelességévé tette, hogy társadalmi síkon, is élje a
balladát, ne féljen a tragikus ütközetektől, a haláltól és az ítélettől, a keménységtől, ha kell, a
kegyetlenségtől, a valóság olykor rettenetes föladatainak vállalásától. Ady forradalmár volt és
forradalmárnak vallotta népét is éppen utolsó versében:

„Baljóslatú, bús nép a magyar,

Forradalomban élt…“

1918 november 6-án jelent meg ez a verse, annak a forradalomnak a napjaiban, mely nem
az ő forradalma volt. Ady forradalma: a magyarság egyetemes „fölkelése“, melynek a
„társadalmi ballada“ a társadalmi igazságtétel csak egyik üteme. Az ő forradalma tagadás is
volt és ellenzés is, mint a hagyományos magyar megmozdulások, de más is: egy eredeti
kultúrának, lelkiségnek és életformának hódító és uralkodó igénye. Dózsáék forradalmában
elevenen élt a laikus vallásosságnak a hite. Ady forradalmában ugyanígy élt a magyar
eredetiségbe vetett hit, — Ady „nem“-je széles tömegeket járt be és új becsületet szerzett az
„eb ura fakó“-nak, „igen”-je azonban még mindig várja híveit. Tagadása már magyar
közösségi élmény, de teremtő hajlama, ideái, világképe, léttörvényei, tehát „vallásának“ igéi
még zarándokokra, hívőkre, közösségre várnak.
Közösségre vár költészetének jelentékeny része is. A szavalóművészek és a divat
gyérszámú Ady-verset honosítottak meg és tettek a közösség mindennapi kenyerévé. „A
négy-öt magyar összehajol“ jellegzetes mozdulata és az „Én nem vagyok magyar?“ dacos,
forró lírája és társaik nemcsak öntudatra ébresztették a magyarokat, hanem azt is
megsejttették vélük, hogy a magyarság elsősorban magatartás, tehát szertartás. A szertartás a
magatartás gyakorlata, őrizője s fenntartója, Ady népszerű versei ilyen szertartásokká lettek,
de a szertartásoknak nem szabad a vallás néhány elemével beérniök, különben babonává
süllyednek. A közösségnek az egész Ady-misztériumot be kell fogadnia. Ady, mint az ősi
hitregék s eposzok: a magyarság viszonya a léthez. Költészete e viszony átélésének páratlan
emberi színjátéka. A magyarság ma még csak a színjáték egyes jeleneteit bírja felfogni, az
irodalmi élet pedig mindent elkövet, hogy a színjáték egésze ne legyen a közösség élménye,
mert ez az élmény ma, holnap és mindenkor óriási igényt támaszt az írókkal és az
irodalommal szemben.
A magyar irodalom egyszer, a XVI-ik században, teljesen összeforrott az élettel. A
megőrző néplélekben megtaláljuk ennek az összeforrásnak a nyomait, a tiszántúli
parasztságban még ma is a XVI. század kultúrájának nyelve, érzelmi anyaga és belső
magatartása él. Az élet és az irodalom összeforrása másodszor Adyban ment végbe. Ő mutatta
meg, hogy a lomha, fortyogó magyar élet mennyire költői matéria, mennyire kedveltje a
Teremtőnek. Ady átkaiban és düheiben tulajdonképpen hatalmas apoteózis lappang,
szemérmesen s rejtve, magyar módra. A közösség ösztönei ezért rezdülnek együtt Adyval és
ezért fogadják idegenül Babits Mihály érdekes irodalmi termékeit.
Adyt nem lehet folytatni; minden epigonjának tragikus a vége. Nem is a költészetnek kell
folytatnia őt, hanem az életnek. Az életünknek kell Ady-misztériummá nemesednie. Az
irodalomtörténetnek pedig föladata, hogy Ady igaza felett őrködjék. Az Ady-nemzedék és az
utána következők másodrangú elemei ugyanis időről-időre Ady-revíziót rendeznek. Érveik és
szempontjaik kezdetlegességével felesleges foglalkoznunk, de annál inkább rá kellett
mutatnunk azokra a folyamatokra, melyek Adyból indultak s a magyarság szellemére és
életére rányomják bélyegüket.

Tóth Árpád
(1886—1928)

Első verseskönyve, a „Hajnali szerenád“ 1913-ban jelent meg, a második, a „Lomha

gályán“ 1917-ben. A költő harmadik könyvében bontakozott ki, mely „Az öröm illan“ címmel
jött 1922-ben. Az évszámok Tóth Árpádnál igen fontosak, mert az Ady utáni nemzedék költői
úgy próbálják Tóth Árpádot igazolni, hogy Ady Endrén sújtanak egyet. Lassanként azt a
balítéletet ültetik a közönség lelkébe, hogy Ady „hangos lírája“ nyomta el Tóth Árpád halk
szavú, tökéletes művészetét. A vád felszínes és átlátszó szándékú, mert Tóth Árpád finom,
halk hangját 1918-ig inkább a világháború nyomta el. Midőn a csöndes, szerény költő
virágvetése megérett, Ady már halott volt s Babits költői „országlása“ következett, így a
vádat, ha egyáltalában szükséges ilyet emelni, igazság szerint Babits Mihály szerepének
túlméretezése és egyéniségének mesterkélt túlértékelése ellen kell fordítanunk.
Az Ady-nemzedéknek mindenesetre Tóth Árpád és Juhász Gyula a legtisztább lírikusa. A
két törékeny szervezetű és kecses versű költőben hallatlanul erős lélek lakozott, melyet nem
törtek meg, de még föl sem kavartak az ugyancsak gyors egymásutánban és tragikus
ellentmondásokkal zúduló történelmi események. Mélyebb, ősibb és örökebb törvények
mozdították mindkettőjüket s hűek maradtak művészi törvényeikhez. Pályájukban semmiféle
törést sem találunk, különösen Tóth Árpád fejlődése olyan szerves, tiszta és biztos törvényű
volt, mint a virágé.
Gyermekkorát és ifjúságát Debrecenben töltötte s a debreceni hagyomány magába zárta,
akár egy Földi Jánost, aki ugyancsak nem született Debrecenben csupán átmeneti lakója volt,
de pályáját „debreceni törvények“irányították. Tóth Árpád a debreceni „füvészek“ utolsó
virága. Méliusz Juhász Péter, a tiszántúli düh krátere, a kálvinista kőszikla teremtette ezt a
füvész-kultúrát Debrecenben: mintegy engesztelésül lehajolt a mezők virágaihoz s füveihez,
megírta az első magyar füvészkönyvet, útnak indított egy sarjadzást, mely Földi Jánoson
keresztül Fazekas Mihályban és Csokonaiban virult ki. A fű, a növény, a virág Debrecenben
együtt nőtt a lírával, kert szelídült a „sztyepre“ s Csokonai a debreceni kertből csinálta meg a
végső látomást: „Mind az emberiség kertjébe sietünk.“
Tóth Árpád már első kötetében, a „Hajnali szerenád“-ban elárulja, hogy ezt a
hagyományos növényi alapélményt hordozza, a létezésnek egy sajátságos, átlényegült
dimenzióját, mely éppen Debrecenben nyílt ki, a zsíros, konok, kemény magyarság
televényében. Bizonyos „növényi“ idegenkedés él benne az élet iramával, a mozgás
valóságával szemben. Az égbolton is az álló csillagokat szerette, a firmamentum „örök
virágait“, — a gondolkodó pedig a szellem „virágát“ imádta: a „nagyhomlokú tűnődést“. Szót
értett a növényi léttel, legnagyobb álma pedig a tiszta növényi lét végső diadala volt. Tóth
Árpád már nem „az emberiség kertjébe“ sietett, mint Csokonai, hanem a virágok „ember-
utáni csendjébe“:

„Tán mind elpusztulunk s az elcsitult világon

Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sóhajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyú béke“.

Tóth Árpádnak minden verse elégia, ő adott a magyar lírának határtalanul változatos,
ezerhúrú és a színképminden elemét, a színek egymásra hatásának minden változatát kimerítő
elégiái távlatot. Halálos beteg volt, kegyetlen következetességgel foszladozott a tüdeje,
naponként szembe kellett néznie a halállal, de ez a roppant halálélmény, a magyar líra komor
s konok kísérője és kísértője Tóth Árpádban elégiává szelídült. Nem fagyott meg a halál
leheletétől, nem perelt kérlelhetetlen üzeneteivel, hanem múlássá szelídítette: tiszta bánattá,
véget nem érő elégiává, a haldoklás esztétikájává. Elégikus meghajlása és odaadása azonban
ellenállás is, szívós dac, halálig tartó harc. A szépség és a jóság virágos dombjait építgette a
halál ellen, az elmúlás páratlan esztétikáját szegezte a pusztulás nyers tragikumával szemben.
S ebben a szakadatlan, szívós, de szelíd küzdelemben, egészen észrevétlenül a legnagyobb
sikerült Tóth Árpádnak: esztétikai vallást teremtett.
Tóth Árpád esztétikája másrészt megint csak szervesen összefügg fűvészségével, növényi
alapélményével s Csokonaira emlékeztet: olyan érzéki otthonossággal mozog a Kozmosz
dolgai között, mint a kertész a virágok birodalmában. Tóth Árpád esztétikájának azonban van
egy egészen eredeti íze: az élet minden hatására, simogatására és ütésére esztétikai érvekkel s
ellenérvekkel felelt. Mindent szépségbe mentett, egy esztétikai világ elemévé és jelenségévé
szenvedett. A szépség arányai ezért folytonosan nőttek: mítosszá nemesedtek benne. A
legmagasrendűbb költői vállalkozásba fogott s megállotta a kegyetlen próbát: a bonyolult s
vad létet esztétikaivá egyszerűsítette, — csak keleti lelkek s művészek képesek erre.
Nyugaton az esztétika inkább a „mezítelen“ lét díszítése, Tóth Árpádnál: a lét legegyszerűbb
és legtisztább megfogalmazása. Ezért annyira szabatos művész ez a tisztán esztétikai költő.
1928-ban, közvetlenül halála előtt jelent meg utolsókötete, a „Lélektől lélekig“. A
„Lélektől lélekig“ félelmetesen tökéletes: tiszta teljesedés, virágainak szirmai kibontakoztak s
elérték elrendelt határaikat. A költő már halott volt, midőn kezünkbe került ez a könyv, de ha
életben marad, felrémlett volna a kérdés, hogy alkothat-e tökéletesebbet? Stílusa ebben a
könyvben sűrűsödik, telítődik, előbbi könyvében még így énekelt:

„Hiába tört a századok éjjelén

Sustorgó vérünk vad melegű, nehéz
Sugara égre, mint gigászi
Bús bíbora, szomorú szökőkút?“

Még jelzőtüzérekre volt szüksége, hogy élményét éreztesse, új könyvében azonban a jelző
már egyetlen és vissza vonhatatlan, a főnév bőre:
 „Zord Máglya! Vénhedt Tűz! Fanyar
Parázs és Keserű Korom!
Ki Lélek voltál, — egy magyar
Költőnek lelke egykoron “

— írja Vajda Jánosról.

Mikor ezeket a verseket írta, teste már alig pislákolt, a lélek szőtte örök szőttesét, építette
tiszta világát:

„Fejem lehajlik pár vonalnyit

A föld felé, a rög felé,
A biztos, biztos sír elé,
S vállamra végtelen alázat
Épít nagy, csöndes csigaházat“'.

Ez a képe talán minden megnyilatkozásánál szebben példázza, hogy mennyire magyar.

Hasonlítsuk össze Rilke átszellemülésével s azonnal szembetűnik: konok egyszerűsége és
tisztult, de hajthatatlan érzékisége. A legegyszerűbb érzéki képpel jelzi a legsúlyosabb belső
eseményt: csigaházzal, paraszti bazsalikommal, bizonyságot tesz, hogy átszellemültsége,
esztéticizmusa nem elvont, öncélú jószág, hanem a komor, nehéz föld szelíden fölfelé szálló
füstje, az emberi viskók „szent gőze“, melyről a magyar elégia hajdani nagy ringatója,
Berzsenyi Dániel énekelt.
Az utolsó könyvben Tóth Árpád létének legmélyebb rétegei vetődnek fel: a magyar sors
páratlan elégiája, (a„Fénylő búzaföldek között“) a kenyér mítosza („Rozskenyér“) és a keleti
isten, az ősnyugalom téréin tűnődő:

„Fekszem megadva, békén, resten,

S néz rám, át a végtelen esten,
Tűnődve sorsomon, az Isten“.

Érdekes, hogy néki is fölrémlett a Nagy Malom látomása, mint a fiatal Arany Jánosnak s
az öregedő Juhász Gyulának, de Tóth Árpádnál ez a hagyományos magyar élmény
beletorkollott az isteni Symposion örömébe:

„Bánat“, — mondod — de bánat és derű

Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
íze kapat a legbölcsebb derűre?
Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassú szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?“

Kevés ennyire harmonikus, tökéletes és befejezett költői pályát találunk a magyar

irodalomban; talán egyet sem. Ez a költő még akkor sem maradt hűtlen önmagához,
megszenvedett, valóban vérből szűrt művészi hitvallásához, midőn élete alkonyán a kor ellen
fordult, átok helyett szelíd feddés megszentelt szavait hintette a zavaros árral szemben.
Magatartása mindig a legátszellemültebb, a legmagasrendűbb volt, az érzések skálájából
konokul a legválasztékosabbat emelte magához, — a szerelem dús érzelmi skálájából például
a meghatottságot becsülte legtöbbre. Az ember olyan tisztult előkelőséggel, akkora esztétikai
fegyelemmel, olyan szabatos öntudattal jelentkezik költészetében, hogy a legnagyobb magyar
humanisták közé sorozhatjuk. Ám nem foglalta szabályokba a humanizmus törvényeit, hanem
életével és vérével megvalósította. Nem vitás, hogy a legnagyobb magyar költők közül való,
de ennél is több: az Európába telepedett magyarság legtisztább emberi megvalósulásai,
legtökéletesebb humánus példái közé sorolhatjuk.

Juhász Gyula
(1883—1937)

A nagyváradi Holnappal indult Ady Endre mellett. A holnaposok azután kirepültek a

fészekből, Budapest felé vették útjukat, Juhász is vélük tartott, de el kellett kanyarodnia, a
végzet másfelé sodorta, Budapest helyett kisvárosok lettek az állomásai: Léva,
Máramarossziget, Szakolca, Makó, végül már Budapestre nem is gondolt, csupán
szülőföldjére, Szegedre vágyott, de szerény vágya csak jó sokára teljesült. A félszeg, félénk,
bájosan csúnya költő, az „Életet“ szomjúhozta, melynek teljes végigélvezéséről annyit
énekeltek a kor magyar s európai költői. De csak álmos vidéki kisvárosok száműzetése jutott
neki: rideg hónapos szobák, néptelen utcák, füstös-homályos kocsmák, magány és meditáció.
Juhász Gyula eleinte parnasszistának indult, finom esztétikai világot teremtett a sivárságban, a
parnasszista világ azonban nemsokára gyenge vigasznak bizonyult, mélyebb és átfogóbb
mámor kellett, csakhamar meg is találta: az álmodásban. A kisvárosi reménytelenség kergette
az áloméletbe, mely buján s szabadon, megtisztulva és fényekbe öltözve nő a valóság unt
elemeiből. Az álom különb mámor a bornál és minden kívülről érkező mákonynál, tiszta és
sokat átélt fajták előjoga. Juhász verseiben hiába keressük az élet friss, nyers ízét, a
szőlőfürtök hamvas, édes zamatát, a lét aszúvá nemesedve, álommá szépülve jelentkezik
bennük.
Juhász Gyula a legváltozatlanabb magyar költő, nincsenek fejlődési korszakai, az álom
nem ismer gyermekkort s férfikort, fiatalságot és öregséget. A valóság, az ébredés csupa
fájdalom ennek a költőnek, telített keserűség, mert az álomban tud csak felszabadulni. A fiatal
Juhász Gyula tája már a keleti őstáj, az álmodás és az elmélkedés humusza:

„Már jártam e rőt avaron,

Oly ismerős e buja vadon,
Álmosan, szabadon.

És rokonom e barna csapat,

Mely álmatagon tovahalad
A lesült fák alatt.

És testvérem e nagy feledés

Elpihenés, elheverés,
Elcsöndesedés.

--------------------------------------------
--------------------------------------------

Szent televény velem rokon,

Be jó volna, túl gondokon
Heverni e homokon!“
 Ez a táj tisztult, szépült folyton emberfelettibbé benne, végső fokon: édes semmivé, ahol
nem fáj az agy már, örökké ünnepel a naptár és „veszteg alszanak a homokórák“. Egyetlen
igazi szerelme, Anna is kozmikus arányú álommá nőtt:

„Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

A tájban az életlázat csitító, elringató békét, a földben pedig az álom megbékélt folytatását
látta. Juhásznál azt a szerepet tölti be az álom, amit Adynál a lázadás: az elviselhetetlennek
tetsző sors, a kínzó magyar valóság, a megrekedt ország, a tévútra siklott társadalom fölé
emeli. Ady a föld mámorát érezte, Juhász felsóhajtó álmait. Mindkettőben átlényegült a
magyar élet, de Adyban a lázadó s néphez húzó köznemes követelő, perlő, izgató hangján,
Juhászban pedig a „megnőtt“ jobbágy, a magányosan kóborló diák, az elcsapott igric
alázatával, megtört szelídségével. Ady földrengető indulatokkal visszateremtette elsüllyedt
életünket, Juhász Gyula szelíden visszaálmodta; a két merőben különböző költő lírája tehát
mégis egy tőről indul útnak és párhuzamosan fut. Juhász álma akkor bontakozott ki igazán,
midőn Ady lehunyta szemét. Most következett az ő ideje: betölteni az űrt, a fagyos és néma
magyar hiányt s Juhász teljesítette a hivatást: „újjáálmodta“az ázsiai álmot, Emese álmát,
Körösi Csorna Sándor csillapíthatatlan nosztalgiáját, Buddha megfejthetetlen, csak
megérezhető mosolyát. Szervesen épülő szellemi folyamatlett Juhász Gyula álmából: terek,
idők, hősök, élmények és sejtések kerültek egymás mellé, időtlen köntösbe öltöztek, magyar
világgá egyesültek, úgy, mint a valóságban sohasem. Tündöklő ősök és gyász magyarkák,
történelmi csillagok és tragikus magányosok jelennek meg Juhász verseiben s valamennyien a
kinyilatkoztatás jegyeit viselik. Megmozdul az élve eltemetkezett Thonuzóba a Tisza
mélységében, Dózsa feje a szegedi temetőben, Tar Zerind fia, Kupa vezér emeli fel arcát, újra
halljuk a pogány igét:

„Megyek meghalni, párom, jer velem,

A német Isten nem lesz Istenem.

----------------------------------------
----------------------------------------

A német Isten szőke, idegen,

Az öreg Isten jó uram nekem.
Ha magyar földön híve nem marad,
Megyek pihenni magyar föld alatt“.

Feltűnik utoljára a „szent szarvas“, gótikus pompával, „arany gyertya sebzett szarván“,
felbúg Lehel kürtje:

„És szól a kürt és úgy fáj szólnia,

Fölsír szavában messze Ázsia“.

A magyar költő elegei viaskodott kísértetekkel s démonokkal, perelt a sírok megnyílt

szájával, birkózott az éjszakával, Juhász Gyulában más történik: álommá tisztult sorsunk és
látomássá nemesedett Nemtőink suhannak. Vigasztaló ez a költészet, bánatos és tiszta, mint
az őszi ragyogás, nem az anyag forró ereje él benne, hanem a „jelenés“ magasbrendű hatalma,
vonzása.
Megszületett a magyar misztérium is („Magyar tél“), Juhász életérzésének legkülönb
összefoglalása. A misztérium színhelye, „temploma“ a kicsi kocsma a temető partján:

„A kicsi kocsma ablaka világos,

Fehérvirágos, mint a temető,
Hol a nap éppen vérködösen áldoz,
S a hold sápadt tarlója egyre nő“.

A mi misztériumunk életünk szerves része, természetes eleme, jó szentély tehát neki a

kocsma a temető mellett, a fülledett borpocsolya, a zaj s pohárcsengés, a mindenkinek kitárt
menedékhely, mely jogot ád, hogy a borral együtt kiloccsantsuk mindazt, ami fáj s rág, — de
arra is jó, hogy bűvös kört vonjunk magunk körül és megteremtsük a tökéletes belső csöndet,
az ihlet remegő figyelését, mely az élet unt zaján túl meghallja a Jelenés suhanását:

„A tünde ég pásztortüzei lassan

Kigyúlnak rendre és az ég alatt,
A temetőben és a kocsmazajban,
Egy néma angyal halkan áthalad“.

Ez a „néma angyal“: a magyar Jelenés, a szótlanul és láthatatlanul jelenlévő, a

megérezhető:

„A szárnyakat hallják egy pillanatra

A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,
A Bodri szűköl, a havat kaparja,
S a kakukóra megáll hirtelen.

Babona, bánat, borok és botorság,

Mind összekapnak és a kocsma zúg,
Fölzengenek az átkok és a nóták
És döngetik a temetőkaput!“

A nagy magyar „megindulás“ verse ez, midőn élők és holtak egymás felé mennek, — a
mámor balladája, melyben fölrémlik: élők s holtak egymásnak-rendeltsége. Juhász Gyula nem
rekedt meg ennél a gyönyörű mámoros élménynél, hanem versek sorában írta meg a „másik
világ“ misztériumát, a temetők „földrajzát“, az „egyetlen bölcső“ honát, ahol:

„Örök nyugodtan és örök fehéren

Pihen a pandúr és a lesipuskás.“

A „keleti vallás“ szállotta meg Juhász Gyulát is, mint Adyt, s a fiatal Aranyt, aki még Isten
malmáról írt és Buddha mosolyát látta az öregnek, az ősnek arcán. Juhász is őt látta, az élet
mérhetetlen változatosságának, megfoghatatlanul dús drámáinak szenvtelen szerzőjét, aki
végül is mindent „egy malomba őröl össze“:

„Az Isten malmai

őrölnek csendesen.
Zeng, zúg a végtelenség,
 Halál és Szerelem,
Földön hadak robognak,
Kométák az egén.
A plánták egyre nőnek
S hervadnak rendesen,
A néma temetőkben
Ragyogva s jeltelen
A sírok sokasodnak,
Tavasz lesz egyre fenn.
Gyümölcsei az ősznek,
Rothadnak redvesen,
Annát tegnap szerettem
S felejtem szüntelen,
Nem vérzik már piroslón,
Fehér bimbó sebem,
Magam is rögbe térek,
Belőlem fű terem,
Felőlem soha többé
Nem fogtok hallani,
őrölnek csöndesen tovább
Az Isten malmai“.

Ebben a versben páratlan mértékkel, teljességgel és egyensúllyal benne van a „magyar

vallás“, a végső élmények kiforrott tiszta itala, az őshazától Krisztusig bebarangolt út: a
keresztény alázat, Buddha félelmetes nyugalma; a nagy puszta ritka s nemes virága: a
határtalanság mindent kiegyenlítő élménye; a létezés vidám változatossága és Isten
malmainak pihentető, monoton, „mindent egy lisztté őrölő“ búgása. Az örök élet képei
váltakoznak ebben a költeményben olyan tiszta egyszerűséggel és érzéki tündökléssel, akár a
régi magyar versben. Oda érkezik a maga módján, a maga ütemére Juhász Gyula, ahová Ady
„Új s új lovat“ c. versében: a kinyilatkoztató mítosz csúcsára, melyről belátni a létezés
határtalan egymásmellettiségét, ahonnét nyugodt hömpölygésű hullámzásnak tetszik mindaz,
ami közelről nézve: végzetes ellentét, megmagyarázhatatlan torlódás, halálig tartó harc. Ez a
magasrendű, az egész létet végső egyensúlyba békítő szemléletmód, a fausti embernek és a
fausti szemléletnek vidám, fölényes tagadása: egyedül a magyarság sajátja Európában. Ázsia
elégszer kifejezte őt, európai hangon mi tudjuk kifejezni s mi tudjuk megőrizni az európai
kultúra buja mérgeinek ingerei közepette.
Az Ady-nemzedék lírikusai közül Ady mellett csupán Tóth Árpád és Juhász Gyula ért fel
erre a csúcsra, egyedül ők mérhetők a legmagasabb mértékkel, a legkülönb igénnyel. De míg
Ady ünnepelt költő volt, Juhász Gyulát észre sem vették. Több ízben követett el
öngyilkosságot, a végső kísérlet végzett is vele. Utolsó éveit búskomorságban töltötte, nem
mozdult ki lakásából, végképpen elfordult a világtól, önkéntes száműzetésben élt s midőn
nem bírta már az önkéntes számkivetést, merészen átvágott a túlsó partra. Életének ezt a
végső korszakát sokféleképen magyarázzák. Ebben az időben szemfüles riporter leselkedett
háza körül s kitartó lapulásának meg is érett a gyümölcse: máris olyan vélekedéseket közöl
Juhászról, hogy irigy s féltékeny volt, nem bírta az öregedést, a fiatalok előretörését, ezért
szimulálta a legkülönbözőbb betegségeket s ítélte halálig tartó szobafogságra magát. Felszínes
és hamis ez a vélemény, de jó védőirat a kapitalizmus zsoldján élő irodalmi élet mellett.
Mintha Juhász összeomlására nem voltak volna súlyosabb okok: hiába kapaszkodott fel a
végső csúcsra, hiába teljesített páratlant, mégis „vidéki költő“ maradt s az irodalmi élet úgy is
kezelte. Hiába várta igazolását, „együgyű“ költészete határtalan méreteinek fölfedezését, az
irodalmi élet és a kritika többnyire észre sem vette teljesítményeit, vagy pedig, ha észrevette,
költői egyéniségét és értékét megalázóan szűk fogalmi körbe internálta. Mielőtt száműzte
volna önmagát, már száműzték őt. Még költői jubileumán is megalázó vállveregetésben
részesítették a mélyen alatta álló kortársak. Nem ölték meg, de elébe tették a halálos ítéletet,
keleti módra s a módszer hatott: Kelet fia végrehajtotta.
Juhász különben csakugyan vidéki költő volt a szó legmagasabb értelmében. Nagy nyugati
műveltsége, műgondja s választékossága olyan fokú egyszerűséggel, ösztönösséggel, dacos
eredetiséggel, a mindennapi életnek akkora áhítatával egyesült benne, amilyenre valóban
csakis az irodalom divathóbortjaitól és urbánus szenvelgésétől elszakadt „vidéki költő“ volt
képes. De éppen ez a „vidékiesség“ teszi költészetét érdemessé és eredetivé. Éppen ebben a
vidéki hűségben mutatkozott nagynak. Csöndes és szelíd életformájának elviseléséhez és
betöltéséhez éppen akkora bátorság és költői tisztaság kellett, mint Ady Endre életművének
teljesítéséhez.
Juhász Szakolcáról, a máramarosszigeti vízimalomról, Léváról, az újvidéki parkról, a nyári
tűzben lustálkodó Félegyházáról merészelt verseket írni, midőn a fővárosi élet megrekedt
költészete festett világ díszleteiről áradozott és gondosan felfogott nyugati rezdülések
továbbrezzentésére fordította minden gondját. Életének alkonyán pedig a „szigetlakókhoz“
csatlakozott Juhász Gyula, Tömörkényhez és Mórához, a szegedi tájba s népbe
menekülőkhöz. Juhász 1918 után valóban megtért szülőföldjéhez s ugyanazt igazolta a líra
vonalán, amit Tömörkény a szépprózában: bizonyságot tett, hogy a legszelídebb,
legcsöndesebb magyar tájból, a szegedi tanyák világából s Tápéból, az ősiségbe rekedt
„utolsó faluból“ nagy lírát teremthetünk. A „Tápai Krisztus“, a „Falusi lakodalom“, a „Tápai
lakzi“, a „Szakállszárító“ és társaik: a magyar nép és táj esztétikáját alakítják zenévé. Új népi
líránknak minden bizonnyal Juhász Gyula az őse.
A kor egyik legnagyobb magyar lírai érzékenysége a századforduló magyar vidékének
magányát, szomorúságát és elesettségét szőtte nemes, tiszta versekké. Egyszer indult neki a
nagyvilágnak, de csak Bécsig jutott el, megrekedt s vissza kellett vonulnia. Valóban életével,
mártírsorssal, végső magánnyal pecsételte meg költészetét. Az ő nagy álmában ott lüktet a
valóság is, a századforduló vidéki életének betelt s meghasonlott reszketése, torz vonaglása,
de jelenéssé szépülve. Nem elvont költészet az övé, hanem az életből, a létezés kínjából szűrt
álom, — a kor irodalmi élete és kritikája azonban nem érezte ennek a költészetnek páratlan
ízét, hanem felületes ítélettel fakónak, tompának, elmaradottnak bélyegezte.
Ez a „fakó, tompa és elmaradott“ költő még a forma terén is meglepő eredményeket
hagyott reánk. Érdemes végigkísérni költészetét, hogy mivé fejlesztette a jellegzetes
parnasszista formát, a szonettet, mely finom érzelmek s csiszolt szépségek tokja volt, Juhász
Gyula azonban olykor teljes világképet sűrít belé. Nem adott annyit a külső csengésre, a külső
forma tanárosan kínos tökéletességére, mint Babits Mihály, de belső zenéje annál
tökéletesebb, makulátlanabb. A jellegzetes magyar szemérem hatványozottan élt benne,
legkülönb szépségeit, leggazdagabb élményeit a legegyszerűbb ruhába öltöztette, mint a
népmese Hamupipőkét s várta, hogy reá ismerjen a „királyfi“. Az igazság napját leste, hogy
fajtájára, népére s önmagára derüljön. Életérzése tragikus volt, de csak morzsányi igazság és
csipetnyi öröm kellett és azonnal átcsapott a hívőség zsoltárába. Ám Ady s Móricz is túl sokat
hoztak a magyarságból, semhogy irodalmi életünk elbírta volna, Szabó Dezső vérmes és nyílt
agitációja pedig még gyanúsabbá tette a magyar szellemi portékát. Az öregedő Juhász Gyula
minek is tarthatta volna magát, mint hajótöröttnek:

„Mint a hajótörött palackját,

Úgy dobom cl e verset én,
Fölírva életem kudarcát
Reménytelenség szigetén.
 Vándor, ha eljut a kezedbe
E pár sor, gondolj szánva rám,
Kit elhagyott a jószerencse
És nem lelt fényt az éjszakán.
Csak tengek, lengek, mint a kóró.
Magánosan és hasztalan,
Vak és siket nekem a sorsom,
Minden poggyászom odavan.
Kitárom a világviharnak
Vacogó, tépett lelkemet
És várom az örök hatalmat,
Amely kegyképen eltemet“.

A késő Vörösmarty tragikus hangjára, még inkább: utolsó versének mérhetetlen

leegyszerűsödésére emlékeztet ez a költemény. A halálosan megsértett, a szellem sokat
hangoztatott igazságszolgáltatásában, az irodalmi élet becsületében, az idő jóságában
csalódott költő nyugodt fölénnyel önmagát viszi áldozati oltárra. Igen jellemző, hogy
öngyilkos lett tanítványa, barátja, pártfogoltja és nagy reménysége, József Attila is. Az is
idetartozik, hogy az irodalmi élet Juhász Gyulát ugyanúgy elfeledte, mint a másik
„szigetlakót“, Tömörkény Istvánt. Juhász Gyulának és sorstársainak igazolása most már
kultúránk és tudatunk egyensúlyának a kérdése.

Harsányi Lajos
(1883)

Harsányi Lajos a legkülönb katolikus költő s egyetlen, akiben a katolicizmus magyar

mélységekkel találkozott. Sík Sándor költészete programszerű intellektuális mutatvány és
erőfeszítés; tiszteletreméltó, de hideg és idegen. Mécs László egy sokat ígérő kötet („Hajnali
harangszó“) után azonnal eltévedt; „szavalásba“, színészkedésbe süllyedt, könnyelműen kitört
méreteiből s alaktalan lírai cikázássá fajult. Harsányi Lajos földünk sajátos növénye és Ady
rokonságának tagja; fölötte érdekes, hogy ez a katolikus költő mennyire párhuzamosan haladt
Adyval és nemzedékének legjobbjaival.
Néhány évvel Ady jelentkezése után, 1909-ben jelent meg első kiforrottabb kötete, „Az
élet muzsikája“. Az első vers, „Az új énekes“ Adyra emlékeztet; az Ady-nyomok különben
több versében feltűnnek, de távolról sem durva hatásról van szó; Harsányi nemcsak hajlik
Adyhoz, hanem el is hajlik tőle. Igen érdekes, hogy gyakran magáévá teszi Ady formáit,
képeit, még hanghordozását is, de ellentétes tartalmat önt a versbe, vagy pedig elfogadja az
Ady-élményt egy pillanatra s azután dacosan más irányba kényszeríti. Mindenesetre csak
dicséretére válik a katolikus papköltőnek, hogy Ady magyarságát és egyetemességét nem
szórta epével s átokkal, mint az asszimilánsok hada, hanem katolikussá próbálta érlelni.
Következő kötete, „A napkirály rokona“ 1911-ben jelent meg, ebben már határozottabban
előtör Harsányi egyénisége. Csaknem olyan folyamat történik benne, mint Kálmány Lajosban,
a magyar katolicizmus vallomást mond a magába szívott pogányságról, bizonyságot tesz
egyetemes alkatáról, széles határairól, pazar befogadóképességéről. A költő csaknem pogány
éneket zeng a „Nap-király“, a Napisten előtt, katolikus himnuszaiba kereszténység előtti
pogány életünk gyönyörű képei tolulnak. „A napkirály lovagjai“ az ő versében a szűzi pogány
mámor leventéi:

„Fejükön ég a nap árnyéka:

Tavasz éjjeli ezüst-holdak.
 Szívük virágos, nagy hajóján
Nagy bőrdobok hajrát dobolnak“,

A „Napkirály“ paraszt-isten:

„A Napkirály
A rónák felett lassan röppen.
Ébrednek a csírák a földben,
Zsendülnek a szellős határok“,

Harsányi kozmikus révülete kinyílik ebben a könyvben, mint a pünkösdi rózsa, vallásos
ihletének forrósága és méretei néha Berzsenyire emlékeztetnek:

„Az én Istenem teli homlokából

Forgó, nagy világok születnek.

-------------------------------------

Az én Istenem szellős tenger,

Szigetként dajkálja a világot“.

A kötet legszebb versei közé tartozik „Leya négy levele Ivánhoz“. Harsányi az egyetlen
modern katolikus papköltő, aki írni merészelt a szerelemről, őszintén, természetesen s mégis
ízlésesen, az önként vállalt szigorú életszabályait meg nem sértve s olcsó feltűnést sem
keresve. A nádas az ő egyik legnagyobb élménye, akár Lenaunak, a németbe oltott magyar
költőnek. De mennyire más Harsányi nádasa, hiába keressük benne a Lenau-versek
melankolikus, érzelmességtől remegő zizegését, méla zúgását, csak roppant csöndet, tavaszi
lázadást, töppesztő, perzselő nyári hőséget, őszi tüzeket és drámát találunk, — ez a
versciklusa a tanúság, hogy milyen mélyen és végzetesen magyar. A magyar bánat drámai
alkatú és Harsányinak sikerült ezt a drámát kozmikus lírává alakítania:

„A Fertő sárga tája most már hallgat,

Mint roskadt ház, ha piros pitvarából
A kékszemű kis gyermekek kihaltak.

Reszketve áll a Fertő roppant nádja,

Ijedt felhők szaladnak el fölötte,
Varjú-sereg búsulva száll le rája.

A kis kunyhókból kék füst száll gomolyba.

A vén kapukat csendesen becsukták.
Üresek mind a hosszú, néma utcák.

Holnap kimennek majd a havas éjbe

És fölgyújtják a halászok a nádast
S lobog a Hány piros lángokban égve.

Aztán sötét és nagy gyász jő utána

És attólfogva nem lesz erre senki,
Aki ne lenne mondhatatlan árva“.
 A visszafojtott szerelem verte ki belőle ezt a verset. Az aszúvá kényszerített érzés még
egyszer, később, kitört a már öregedő költőből:

„A vágyaid sok száz aranydarázsa

Hiába dongott ódon ablakomnál,
Mind künn rekedt s holtan esett a földre,
Mint édes hársvirág a templomomnál.

----------------------------------------------

És küldtél nádat. Tudtad, hogy örök vágy

Húz mindenüvé, ahol sárga nád van.
De én egy szálat a kezembe vettem,
S tiszta szívvel Pilátus elé álltam“.

Következő könyvében — „Toronyzene“ — szaporodnak a látomások, a nagy katolikus

víziók, de képeikben még a pogány mítosz kozmikus erejét érezzük, ő vet számot a magyar
nép pusztulásával abban az időben, midőn Sík Sándor „fokosos szfinksznek“ nézte a
parasztot. Harsányi sorsába belejátszott a későbbi faluvizsgálók végzete, 1920 után ő kapott
elsőnek a magyar irodalomban izgatási pert és ítéletet. Látta a társadalmi sorsot, megérezte a
magyar táj sajátos esztétikáját s mi több, mítoszát is:

„A mezőn künn nagy kazlak állnak,

A nap kifeszíti arany-ívét,
Tüzes nyilat tesz bele: céloz
S fölgyújtja a kazlak sárga szívét“.

Az égbolt neki paraszti mennyország:

„... Az ég nagy felhő-kocsit húz

Hirtelen ki a kék-falú házból“.

Egyetlen magyar katolikus az időben, aki keleti hivatásunkról mer beszélni s éppen Petőfi
szelleméhez szólva:

„... a jövendő roppant versenyében

Vezetni akar Kelet kapujában“.

Harsányinak sikerült valami, amivel nagyon kevés költőnk dicsekedhet: a magyar idill, a
mezei bukolika, a falusi élet mélyzöngésű szimfóniája:

„Itt meg, mint ért gyümölcs, a régi ember.

Piros arccal, fehér, kemény bajusszal
Ül künn a kazlaknál az enyhe napban,
Vagy a verandán nagy bundákba mélyed,
Ügy sütteti magát az őszi fénnyel“.

Szűz Máriát is szelíden a faluba vezeti:

 „Rózsa helyett kertedben édes borsó,
Merengve nézted, kis kezedben korsó.. .
Istennek voltál egyetlen leánya“.

A háromkirályok közül a harmadik király turbánján „retekpiros tollforgót“ visel. Tavasz

ébredésekor pedig:

„Mátyás is, a korai szent apostol,

Már erdők szélein mosolygva posztol,
Sípokat oszt a kedves madaraknak“.

Csoda-e, hogy a „parasztpaphoz“, Pázmándi Horvát Endréhez írt verset:

„Lettél félnagyság és törtszárnyú sas.

Az életedben nem volt semmi szín.
Csizmát viseltél, míg az orcás
Simák piros selyemben jártak“,

S egyre mézédesebben, érettebben árad belőle az idill, a bukolika:

„Ha méhesed előtt kinyílt a zsálya

És ájult hő remeg az almafák közt,
Forró napokban dőlj a méhes-ágyra,
Mit hársfaágból róttál még tavasszal,
Hallgasd a szorgos méhek zümmögését“.

Katolikus átszellemültséggel, de pogány keménységgel nézi életet és halált: a háborúban

elesett fiú „vassal a szívében“ alussza álmát. Ismeri a kozmikus törvény mindenek felett álló
hatalmát:

„Rét volt a testem, rajta dudva-sarjak.

Hiába téptem, a gyökér ki nem jött,
Kaszám után a vad gyom újra sarjadt.”

Egyik kis munkájának, a „Túlvilági balladá“-nak méltatója ezt írja: „Ez a kis munka
befejező része annak a hármas műnek, melyet Harsányi Lajos az emberi lélekről alkotott. Az
első, a „Hagia Sophia“, a lélek földi életéről szól, az ember születésétől a halálig. A második,
a „De profundis“, a lélek küzdelmét írta meg a haláltól az Üdvösség és a Kárhozat küszöbéig.
A Túlvilági ballada a léleksorsának befejezését villantja elénk: magát a Kárhozatot és az
Üdvösséget. Harsányi Lajosnak e három részből állóműve a magyar szimbolista költészetnek
legnagyobb alkotása“. Valóságérzéke ezekben a köteteiben is előtör, képeinek pogány ereje
olykor átragyog a szimbólumokon:

„És melle döngött érces várkapukként

És tompora rengette barna halmát,
Égnek meredt fel minden haj a testén,
Érezte izmai roppant hatalmát“.

Mégis ezekben a szimbolista versekben inkább az egyházi disciplina nyilatkozik meg,

melyet Harsányi örömestés önként vállalt és becsületesen teljesített is.
 Legújabb versei „Holdtölte“ és „Esteli körmenet“ címen jelentek meg 1938-ban, illetve
1942-ben. Pompás élményekre akadunk itt is, a jellegzetes magyar érzéki képalkotás felejthetetlen
példáira:

„Az angyal földre jött,

Füstölgött szárnya“.

A magyar „Kalevalában“ is ilyen sorok sűrűsödhettek.

Harsányi Lajos katolicizmusa éppen olyan dús és szintetikus „szőttes“, mint a magyar lélek
s életérzés. Róma hatalmas pántjai fogják át, de a pántokon belül megtaláljuk a magyar
pogány vallást, a bizánci pompát, a kozmikus idillt, a hűséget a világhoz s a természetes
emberhez, ősi érzéki képalkotásunk csorbítatlan kedvét, a fojtott emberi szenvedélyt és a
megtisztult, átszellemült vallomást. Harsányi Lajosból éppen úgy fölvetődött a magyar
mélyrétegek, keresztény és kereszténység-előtti élményeink lávája, mint az Ady-nemzedék
legjobbjaiból. Szervesen hozzátartozik nemcsak ehhez a nemzedékhez, hanem kultúránk
lényeges értékeihez is.

Cholnoky Viktor
(1868—1912)

Cholnoky Viktor sokáig csupán újságíró-robotos volt, első könyve halála előtt néhány
esztendővel jelent meg; már túl volt ekkor a negyvenen, s a biztos halál üldögélt mellette.
Félreismertsége aligha magyarázható az irodalmi viszonyokkal, hiszen nagyszabású szellemi
föllendülés idejében élt, — inkább alkati okokkal fejthető meg. Cholnoky Viktor fáradt is volt
és jellegzetes keleti szellem élt benne, melyet már hiába izgattak nyugati mérgek: a még szűzi
s a már nagyon fáradt lelkeket inkább az ősélmények tartják hatalmukban. Ha élt ezekben az
években igazi magányos, minden bizonnyal ő volt az. A zsibongó irodalmi pezsdülés
közepette Cholnoky fejében sohasem fordult meg ez a szempont, hogy „közönség“. Bizonyára
rengeteg erőt kellett összeszednie magában, hogy apró remekeit papírra vesse, mert önmaga
éppen úgy betelt volna vélük, ha csupán elgondolja őket. Az író műve azonnal elárulja, hogy
milyen mértékben él a külső világban és mennyire értékeli; Cholnoky befelé fordult, akár a
leggőgösebb lírikus, nem érdekelte, hogy a világ észreveszi és számon tartja-e szellemének
ritkán felcsapó fényét, vagy gondolatainak olykor egészen ősi hangszerekre emlékeztető
zenéjét. Úr volt, de nem Ady tiszántúli harsogásával, hanem valami átszellemült, senkinek
sem ártó, jóságba hajló gőggel és fölénnyel. A magyar nemesség fáradtsága, mely néha
gyönyörű sebekben, máskor pedig a romlás fojtogató szagával jelentkezett, még egyszer
fellobbant Cholnokyban; az utolsó lobbanásokhoz tartozott s lobbanása tiszta szellemi
izgalom volt: a létezés végső okainak és összefüggéseinek, mechanizmusának és
meglepetéseinek ragyogó megérzése, vagy sejtelme. Ebben a páratlan feszültségben páratlan
magyar stílus született, mint nemes ércek és drágakövek a föld meleg kohójában, a salak és a
talmi anyagok halálosnak tetsző nyomása közepette. Legjobb lapjain a kozmikus matematika
számjegyeire és jeleire emlékeztet ez a stílus, csak a beavatottak tudják, hogy határtalan
izgalom nyugszik kifejező jeggyé benne.
A századforduló stílművészeti pálmáját általában Ambrus Zoltánnak adja az utókor. A
kitűnő Ambrus túlértékelése jellegzetes tünet, Ady magyarságának alig elviselhető nyomása
alatt, az irodalmi élet kavarói különösen megbecsülték a kozmopolita, vagy
kozmopolitábbnak tetsző irodalmi anyagot. Az Ambrus-rajongók nem vették észre Török
Gyula stílusát, még kevésbé Cholnokyét. Egyik sem lehetett volna ugyanis az új „urbánus“
olvasóközönség kedveltje, Török túlságosan „vidéki“ volt hozzá, Cholnoky pedig a divatos
eredetiség helyett valaminő ősi eredetiség ízét éreztette; nem is vehette észre a lázas és
lázadozó kor, mely az állat ösztönös riadtságával, vagy pedig a préda szimatával rohant egyik
legnagyobb történelmi megrázkódtatásunk felé. Ambrus stílusa fegyelmezett, rendezett, de
kissé fakó s csaknem egydimenziójú. Cholnoky azonban olyan nyelven írta novelláit, mely a
magyar sorsélmények klasszikus összefoglalására éppen úgy alkalmas lett volna, mint ősi
eposz írására a világteremtéséről, vagy pedig a kozmosz válságairól. Az ősköltemény és a
legfrissebb, de máris kiforrott intellektualizmus határmesgyéjén járt szüntelenül. A
szárnyalásból, a képzelet bravúrosan végzett mutatványaiból sohasem a földre pottyant vissza,
hanem egészen mélyre: a lét keletkezésének és törvényeinek rejtett világába. A földet valóban
csak átmenetnek tekintette, mint egyik novellájának hőse, ő is belenézett Szent Cyprián
tükrébe, mely az öröklét látomását veri vissza a kétségbeesetten meredező emberi szemekbe.
Látszólag nem volt sok köze az Ady-nemzedékhez, de a szellem mélyebb törvényei szerint
szervesen hozzátartozik, mert ő is keleti-magyar. Keleti-magyar volt Ady, Juhász, Móricz
Zsigmond, néhány fölötte szép lírai villanásában Kosztolányi Dezső is. Keleti-magyar Krúdy
Gyula, akinek ugyancsak nem volt sok köze a Nyugat forradalmához. A „nyugati“ lobogó
más valamit takart, mint Rákosi Jenőék hirdették, de valószínű, hogy ösztönösen nagyon is
szimatolták ezt a másféleséget, mely mindenesetre veszedelmesebb volt reájuk, mint az a
nyugati orientáció, melyet a Nyugat második és harmadik vonala, elsősorban az odaragadt
szemiták képviseltek. Ha Ady „germánnál, szlávnál ősibb álmokat“ sejtett a magyarságban,
Cholnoky minden európainál öregebb életanyag után kutatott a dunántúli porban. Találgatta,
hogy a „pannónizmusban“ higyjünk, a Pannóniában végbemehetett magyar-kelta
keveredésben, vagy pedig ezen a tájon keressük a magyar őshazát, tehát minden európainál
ősibb európaiságunkat bizonyítsuk? De talán mégis az ázsiai eredet az igazság s higyjük az
ázsiaiak ki nem mondott hitét, mely „átjáró“ kontinenscsücsöknek tartja Európát, helyüket
kereső népek végeérhetetlen, véres marakodásának? Cholnoky játszott az eshetőségekkel,
kísérletezett velük, volt ideje hozzá, mert a saját lelkének kérdései érdekelték s fütyült a
világra, mint egykor kúriákban regnáló ősei. S nem is az fontos, hogy milyen eshetőségekkel
játszott és viaskodott, hanem a mély anyag, melyet ez a játék s viaskodás fölvetett. Nemcsak
figurák és rémek, tények és képzelgések áradtak fel ennek az írónak a mélységéből, hanem az
egyetlen „magyar csend“ is, a mi örök katarzisunk és láthatatlan integrálódásunk, mely olykor
halálnak, máskor némaságnak, vagy süllyedésnek tetszik, pedig valójában tisztító erő, neki
köszönhet Cholnoky mindent, stílusának tökéletességét éppen úgy, mint írásainak eredeti
levegőjét. Magyarsága tehát mindenképen a legmélyebbek közé való, de minden külső jelt
megvetett, szinte csak a beavatottakhoz szólott — a közönség szemében érdekes, furcsa,
fantasztikus író maradt.
Életében a holnapután írója volt s még ma is inkább a holnapénak tekinthetjük. Csaknem
valamennyi elfeledett írónk reneszánszát el tudom képzelni, Cholnokyéra azonban még
várnunk kell. Ez a tudatos, művelt, polihisztor-hajlamokkal és ritka intellektuális
fényforrásokkal megáldott író olyan fölényesen bánt a térrel s az idővel, mint a naiv költészet.
Egyik dimenzióból természetes kecsességgel szökött a másikba. Intellektualizmusa csak
fegyelmezte, de sohasem bénította meg; még érezte a jó s a gonosz tudásának elemi ízét,
életérzése közvetlenül a buja, ősi egység méhéből szakadt ki, de azonnal fegyelmezett,
klasszikusan plasztikus stílusra tudta váltani. Ady jut eszünkbe: „A vers csak cifra szolga“, —
néha Cholnokynál is a „történet“, a „mese“, a novellisztikus „esemény“ csak inger és alkalom
volt, hogy páratlan szellemi mutatványait gyakorolja.
A társadalom alig érdekelte, elnézéssel figyelte vonaglásait, akár a keleti bölcsek. A kor
időszerű izgalmai teljesen hidegen hagyták. Ő maga csaknem proletársorban töltötte életét s
egyik novellája tanúság, hogy talán magyar Gorkij is lehetett volna. Túlságosan „öreg“ volt
azonban ahhoz, — a szó történelmi értelmében —, hogy időszerű fájdalmakkal bíbelődjék.
Háromszoros lánggal égett, alkohollal gyújtogatta szervezetét, s úgy érezte, hogy megváltotta
jogát a teljesen szuverén élethez; nemes, öreg zeneszerszám volt és csak a saját hangjai
érdekelték s mégsem volt „individualista“, az életanyag, melyből szövődött, idősebb és
sűrűbb volt, mint akárhány frissensült közösség, vagy nemzet. Ha Jókait, Krúdyt és Adyt a
magyar nemesség utolsó buja virágzásának tekintjük, Cholnokyt az esszenciájának vallhatjuk,
— írásai pedig az esszencia cseppjei.
Pesten élt, a Ferencvárosban, szürke, fülledt utcákon bolyongott, kopár csapszékekben
hajtotta fejét az asztal fölé. Neki már nem volt szüksége mozgásra, frissítő élményekre és
eseményekre. Mindent magában hordozott, de a nemes fajták mérhetetlen szigora dolgozott
benne, százszor is megmérte, míg valamit napvilágra hozott a mélyből. Fantasztikuma is csak
látszólagos, semmi szüksége sem volt a képzelet paripájára, véghetetlen élmények pihentek
benne. Keleti novellái — legtöbb novellája ilyen tárgyú — sem tévesztendők össze a
romantika Kelet-imádatával, fantasztikus rajongásával, inkább örökölt élmények dobbanásai.
Élményei a zene futamaihoz hasonlítanak: a XX. századot összekötik az őskorral; olvasása
közben úgy érezzük, hogy az egész emberi skálát végigéltük.
Miben nyilatkozik meg legfőbbképpen magyarsága? Hallatlanul tiszta mértéktartásában.
Nem lett E. T. A. Hoffmann, holott a kor polgári dekadenciája nem egyszer tudatosan a
fantasztikumba menekült. Cholnoky azonban éppen úgy „matematikusa“ volt az életnek, mint
költője. Szigorú prózai „szövegeket“ írt, nem élt az „alkalmakkal“, a szétágazás buja
lehetőségével, volt benne valami utánozhatatlanul vonzó szikárság, keménység; izmok
kemény marka tartotta kordában az idegek játékát, izgalmát és remegését. A nemes fajta
mértéktartása a harcos fajta keménységével elegyedett benne. Ez az összetört testű s a
megszámlált napok rémével folytonosan szembenéző író sohasem írt a saját fájdalmairól.
Nagyobb erő kellet ehhez, mint a társadalmi kérdésektől való elfordulásához. Meg kellett
fojtania az egyén líráját, közömbösödnie kellett a társadalom jajgatásával szemben, hogy a
tiszta lét rátarti hangjai előtörhessenek.
Szívesen öntötte novelláit párbeszédes formába, vagy kis jelenetekbe, igazi drámáit
azonban mégis inkább novellába sűrítette. A novella keretei hallatlanul kibővültek nála s
csaknem valamennyi műfaj esszenciáját megtaláljuk bennök, mert egy ősi műfajra
emlékeztetnek, mely valamikor ott élt a lelkekben, de a maga tisztaságában talán kisem lépett
soha, hogy műfajjá érlelődjék s lehetséges, hogy az összes műfajok őt keresik, az ő
tökéletességét szeretnék elérni. Cholnoky megközelítette, csaknem megvalósította ezt a
műfajt. Három novelláskönyvet hagyott hátra:„Tammúz“, „Alerion madár vére“ és
„Néhusztán meséiből“, válogatott újságcikkeit „Kaleidoszkóp“ címen adták ki. Könyvei
régóta eltűntek a forgalomból, nevét elfeledték, reneszánsza a holnapra vár, ha a hungarológia
elő tudja készíteni az utat, Cholnokynak és annyi mindennek útját...

Tömörkény István
(1886—1917)

Kerényi Károly vetette fel a harmincas évek elején a „sziget“ eszméjét, a bűvös körön
bévül sarjadzó nyugalmat, az elvonulás termékeny méltóságát. Gondolata a német
intellektualizmus hatása nyomán keletkezett s erősen hasonlít Stefan George hasonló
törekvéseihez. Szigetet alapított Tömörkény István is, de egészen más értelemben.
Tömörkény asszimilált magyar; apai s anyai ágon német származású volt. Atyja
kocsmároskodott, az író tehát a kocsmában asszimilálódott, a legjobb helyen. A vidéki
kocsma ugyanis, melynek nevét újabban vendéglőre és nagyvendéglőre előkelősítik, nemcsak
nagyszerű gyűjtő-edény volt, minden rendű s rangú magyarok befogadó helye, hanem komoly
emberi szertartás színhelye is. A néma nép itt nyílt ki, a bor s a társaság vigasza
következtében. A mélybe szorult dolgok kikívánkoztak, az elfojtott mondatok megrázták
bozontos sörényüket és nagy bátran előbújtak. Tömörkényt ez a népi kinyilatkoztatás kapta
meg, olvasztotta magába és tartotta melegen, míg a halál hidege ki nem fogott rajta.
Tömörkény később is, midőn már előkelő kultúrtényező volt Szegeden, hű maradt a
kocsmához, szeretett darvadozni, bor mellett figyelni, kétkezi emberek asztalához ülni. így
ismerte meg a szegedi és szegedvidéki népet s megható, szemérmes szeretet fűzte hozzá, akár
az édesanyához. Édesanyja is volt ez a nép: ölébe fogadta, emberségre nevelte, becsületes
életanyaggal töltötte meg.
Midőn Tömörkény írni kezdett, már ideges nyugtalanság áramai futkostak irodalmi
életünkben. Nagy változás előjelei gyúltak ki, mint a rakéták, mindenkinek észre kellett
vennie fényüket. Az írók nyugtalanul kerestek, kapkodtak és száguldoztak. Mohón turkáltak a
magyar életben, majd irányt váltva Nyugat felé igyekeztek s hoztak is haza drágakövet meg
cifra, talmi pitykét. Azután egyszerre döntő jelentőségű egyéniségek léptek előtérbe, irodalmi
forradalom indult, az „ó várak“ lakói pedig elkeseredett ellentámadásba kezdtek. Ám
Tömörkény Istvánra ez az irodalmi pezsgés semmiféle hatást sem gyakorolt. Isten tudja, hogy
olvasta-e egyáltalában kortársainak a műveit, érdekelte-e az irodalmi forradalom és a lázas
zsibongás. Műveiben mindössze egyszer említi író nevét, Daudet-ra hivatkozik. Annyi
bizonyos, hogy a kor irodalmi élete a leghalványabb hatást sem gyakorolta reá. Tömörkény
szigeten élt s megelégedett a sziget életével, holtig mesélt róla.
A sziget: Szeged és népe volt. Irodalmunk egyik leglázasabb korszakában Tömörkény zárt
s körülhatárolt tájba és közösségbe mélyesztette gyökereit. Mindenkit az egyetemes magyar
kérdés izgatott. Az írók ideges ujja pihenés nélkül gyúrta a magyar lávát és latyakot, óriásokat
és szörnyetegeket, jellegzetes egyéniségeket és átfogó típusokat formáltak belőlük.
Tömörkény azonban bedugta fejét a tájba, a szegedi homokba, konok hűséggel ment a maga
szűknek tetsző útján, nem érdekelte, hogy észreveszik s méltányolják-e? Ő hajtotta végre a
kor egyik legnagyobb és legnemesebb vállalkozását: megmutatta, hogy egy magyar élet-
darabból, zárt s körülhatárolt tájból is nagy íróvá lehet nőni. Bebizonyította, hogy a magunk
barkácsolta eszközökkel olykor nagyszerűbb műveket alkothatunk, mint az irodalmi technika
csudáival. Mert Tömörkény éppen olyan barkácsoló volt, mint a magyar nép,
mondanivalójának formáját is a tájra és a népre szabta. Éppen olyan természetes, egyszerű, a
szó legjobb értelmében együgyű hangon írt, mint a vízi s a kétkezi emberek életük eseményeit
elbeszélik. Hangja a legegyszerűbb magyar népi elbeszélő hang magasrendű irodalmi
változata.
Első könyve a „Vizenjárók és kétkezi munkások“ 1902-ben jelent meg Szegeden. Ritka
érdekességű mű, az író készen jelentkezik benne, nem fejlődött tovább, nem is volt szüksége
erre, csak terjeszkedett, mint a határtalan Alföld. E kötet több darabját jóval később is
szívesen besorozta érett termését összefoglaló köteteibe és nem is vallott szégyent vélük,
senkinek sem jutott eszébe, hogy „zsengékkel“ van dolga. A „Vizenjárók“ éppen olyan érett
mű, mint a „Jegenyék alatt“, vagy az „Egyszerű emberek“. Mindjárt első darabja érdekes
vallomás az író balladás hajlamáról és arról is, hogy a ballada nem csupán a székely
hegyvidék különlegessége, hanem az egyetemes ómagyar műveltség szerves eleme, az
Alföldön éppen úgy virágzott, mint a székelyeknél. Feltűnő, hogy az asszimiláns Tömörkény
milyen tisztán képviseli a magyarság balladás hajlamát. Nemcsak képviseli, hanem fejleszti
is: a komor, lázas, végleteket csapkodó ballada „alföldivé“, egyensúlyozottabbá alakul nála, a
„melegebb éghajlat“ jegyeit viseli. „Megy a hajó lefelé“ ennek az írásnak a címe, a hajón
falusiak ülnek, sok mindenről beszélgetnek, a szerelmi bánata miatt eltűnt lányról is. A hajón
ül a „cifra asszony“ is, aki miatt a leány „világnak ment“, de nem vet rá ügyet senki.
Egyszerre azonban megborzadnak az emberek, feltűnik a Tiszában a holt leány teteme. Egy
öregasszony halotti siratóba kezd, a kormányos pedig partra irányítja a hajót, kiteszik a bűnös
asszonyt, aki eltűnik a parti füzesben, a hajó pedig a leselkedő ködben; de a szél még
visszahozza a sirató hangját. A ballada itten ugyancsak „végletekből“ nyílik, de szelídebb
emberi kiegyenlítésbe hajol. Így van ez mindvégig Tömörkény írásaiban. Sohasem él vissza a
téma lehetőségeivel, konokul szembehelyezkedik nemcsak a hatásvadászattal, hanem a
természetesen kínálkozó hatásossággal is. Nem a kirívót keresi, a határesetet, hanem az
általánost, az egyetemest. S jó hírt hoz: az „általánosban“, „az emberben“ kiegyenlítődnek az
élet, a sors balladás ellentétei, a viharok magvai. Az egyszerű lelkek bűvös erővel
rendelkeznek: emberséggel, mely lehűti a vad gesztusok vérét, a tragédia forró szándékait.
A természettudomány behömpölygött az irodalomba és az ember bonyolultan gazdag
lényének animális elemeire terelte a figyelmet. Tömörkény egészen öntudatlanul ennek az
iránynak az ellenképeit rajzolta: az emberség diadalait. Mintha tudatosan azt figyelte volna,
hogy mennyi néma bensőség és emberi tisztaság él népünkben, milyen gyakran
diadalmaskodik benne a jóérzés és a bölcsesség. Legújabban Illyés Gyula irodalmunknak s
népábrázolásunknak szemére hányta, hogy túlságosan megrészegedett Zolától és
elmulasztotta népünk belső világának, mélyen emberies érzéseinek kifejezését. A vád
bizonyos írók felé talán helyénvaló, de méltatlan, ha a magyar irodalom ellen irányozzák;
Tömörkény népszemlélete a felszínes vád eleven cáfolata.
Második novellája, „A Szent Mihály a jégben“ ismét balladás hajlamú: a hajó jégtáblák
között reked, mindenki elhagyja, csak a kormányos marad konok hűséggel rajta. A komor
balladai hang itt is derűsebb végbe csap: a„Szent Mihály“ megmenekül s hazaúszik. Másik
hajós írásában a gazda megüti egyik hajóslegényét, oly harag gyúl a legényben, hogy már-már
halálos bosszúba csap, de egyszerre csak tiszta emberi hullám jön fel a haragosok mélyéből.
Ez az élmény alaposan foglalkoztatta Tömörkényt, több elbeszélése szól arról, hogy a haragos
ütést becsületes kibékülés követi.
Első könyvében még találunk némi szokványos társadalmi feszültséget, a zsöllér bosszút
áll a gazdán, a kubikosok a veszélyeztetett gáton konok bizalmatlansággal lázadnak fel az
„urak“ ellen, de örömest végeznek ingyenes munkát, hasonszőrű kétkezi emberek érdekében.
Tömörkény azonban e társadalmi feszültségek kéznél fekvő tényeit sem aknázta ki, nem
gyávaságból vagy lelkiismeretlenségből, hanem azért, mert más dolgok érdekelték. A népnek
a várossal, az úrral, tehát a „másik világgal“ szemben érzett óvatos, ravasz, többnyire néma,
de nagyon határozott és egyenes tiltakozását fejezte ki; a paraszti őstermelőknek és a föléjük
épült társadalom boldog birtokosainak örök szembenállását; a nép idegenségét abban a
világban, mely a XIX-ik században „európai haladás“ és más efféle jelszavak címén
rászakadt. Ezen a téren bámulatra méltót teljesített a legszerényebb és legszűkszavúbb magyar
prózaíró: irodalmunkban például egyedül ő érezteti, hogy népünknek egészen más tér és
időszemlélete van, mint a városlakóknak. Talán túlozunk, ha a nép tér- s időszemléletéről
beszélünk, inkább tér- s időérzéséről kellene szólanunk, a különbség irodalmi szempontból
azonban lényegtelen. Tömörkény a hiteles tanú, hogy a népi életérzés formái és kategóriái
egészen eredetiek, tehát a nép bizalmatlansága, „sunyisága“, a „közélettől“ való
idegenkedése, százados veretű szavai, daca és passzív tiltakozása, mindazok a népi vonások,
melyeket hol humorral, hol haraggal, hol pedig lenézéssel kezeltek a felülállók és a felülről
nézők: önálló és eredeti világkép kifejezői, illetve a városból áradó idegen világkép ellen
véghezvitt elhárító mozdulatok. A tárgyilagosabb figyelők észrevették, hogy a nép „más
nyelven“ beszél, akkor is, ha történetesen ugyanazokat a szavakat használja, mint az „európai
haladás“ sodrába beilleszkedett városi ember, — Tömörkény egy egész életet áldozott annak
bizonyítására, hogy e „más nyelv“ mögött egy másik világ lélekzik.
Tömörkény novelláskönyvei örökítik meg azt a páratlanul érdekes folyamatot, hogy
népünk másnemű tér- s időérzésében miképpen tükröződik a mi világunk, melyre különböző
címkéket ragasztgatunk, mint „történelem“, „közélet“, „civilizáció“, stb.. A nép távolról sem
tulajdonít a folyton hullámzó eseményeknek, a történelemnek és járulékainak olyan fokú
jelentőséget, mint mi, mert elemibb, ősibb és — valljuk csak be — tágasabb tér- s időérzésbe
helyezi őket. Ebben az egyszerű, de valóban nagyvonalú népi távlatban leegyszerűsödnek az
események, megszámláltatnak a „fontosságok“ s fontoskodások, belső legyintéssel intéződnek
el olyan dolgok, melyeket a mi tér- s időszemléletünk túlbecsül. A magyar nép tehát nagyon is
határozott belső szellemi magatartással rendelkezik, — Tömörkény ennek a magatartásnak
fölfedezője és hűséges sáfára.
A sváb korcsmáros fia nem a városi magyar társadalomhoz hasonult, hanem a szegedi
néphez. Az asszimiláció méhe ebben az időben nálunk a város volt, melynek „magyar
légköre“ a dzsentriből s az újsütetű középrétegből táplálkozott, a beolvadók többnyire ehhez a
légkörhöz alkalmazkodtak. Tömörkény a szerencsésebb és igazabb utat választotta s egyúttal
példát mutatott, hogy igazán asszimilálódni elsősorban lent, a népben lehetséges. A kor
„intellektuális“ színvonalára igen jellemző, hogy ezt a nagyszerű folyamatot senki sem vette
észre. A „Nyugat“ éppen olyan elhanyagolható tényezőnek tekintette Tömörkényt, mint
Juhász Gyulát. Ady Endrének kellett Tömörkényt észrevennie és elsőrangú jelentőségére
rámutatnia: a „Nyugat“ esszéistáinak látókörét és szellemi jelentőségét élénken jellemzi ez a
tény. Ady észrevette, hogy Tömörkény jelentősége és súlya nem utolsó sorban irodalmi
bátorságában és emberi hűségében rejlik: a magyar nép emberi mondanivalójának hű
tolmácsolását vállalta, — más síkon és értelemben, szerényebb tehetséggel, de lényegében
ugyanolyan szerepet töltött be, mint Ady Endre. Ady érezte ezt és rokonának vallotta.
Tömörkényből értesülünk a „népköltészet“ folytatódásáról, helyesebben a nép megörökítő
készségének természetéről. Ki törődött ebben az időben a népi lélek „barkácsolásával“
Tömörkényen kívül, például azzal, hogy a polgári nevekhez ragasztott „melléknevek“ egész
népmeséket, olykor eposzokat rejtegetnek és őriznek meg a nép nehezen foszló, „háziszőttes“
emlékezetében? Ki tudta egy-egy népi mondat vagy mozdulat mögé odateremteni a hű népi
világot, melynek summája a szóban forgó „együgyű“ megnyilatkozás? Egyik elbeszélésében
figyelmeztet, hogy a népi lélekben érzések és gondolatok folyamai folynak, de nem törnek
olyan feltétlenül és mohón szóbeli kifejezés felé, mint a városlakókban, az „urbánus“
civilizáció f elszabadítottjaiban. A népben inkább töményedik az élményvilág, bástyává
kövesedik és konokul véd egy világképet s emberi magatartást.
Ebben az időben Móricz Zsigmond is Túri Danit választotta hősnek, Tömörkény azonban
megmaradt a Halbőröknél és Förgeteg Jánosoknál, a Hadadiéknál és Savanyáéknál, annál a
népi rétegnél, melyet eddig legfennebb a néprajzi és népköltési gyűjtők vettek figyelembe.
Tömörkény István is folklorista volt a szó legmagasabb rendű értelmében: nem külső
elemeket gyűjtött, hanem a benső kép teljességének kifejezésére törekedett. A régi
életformákat, a vízi és réti emberek sorsát éppen úgy ismerte, minta mai embert s azt
tapasztalta, hogy az életformák változásán keresztül egyazon életanyag és világkép árad.
Tömörkény figuráinak élete három nagy élmény körül forog, — e három élmény: a
mindennapi munka, tehát az életharc, a magatartás a „másik világgal“, tehát a várossal és a
népre súlyosodó társadalmi rétegekkel, intézményekkel szemben és a katonáskodás.
Tömörkény alig lépett ki ebből a hármas körből, nem érdekelte más, mint a népet sem,
melybe alázatosan és fenntartások nélkül csakugyan beolvadt, ő is katonasorban szolgált
három esztendeig, Boszniában, a magyar néppel való tökéletes összeforrása alighanem ezalatt
fejeződött be.
Mikor hazakerült a katonaságtól, már minden készen volt benne, csak meg kellett indulnia
az „eposznak“, mely azután törés és fennakadás nélkül folydogált. Lassan bontakozott, akár a
paraszti beszéd, tempósan, pihenőkkel. Látszólag nem volt képes „nagy kompozíciók“
alkotására, holott: nem is volt szüksége erre. A népmesékből sem lehet műeposzt gyúrni s
ugyan kinek jutna eszébe, hogy a népdalokat dalfüzérré sorakoztassa? Úgy van értelmük, mint
Tömörkény elbeszéléseinek, mozaikszerűen egymás mellett s a látszólag apró képek
ösztönösen és természetesen nagy egészet, szerves egységet nyújtanak. A figurák újra és újra
feltünedeznek, a tájak finom, de természetes színváltozásba öltöznek, a belső képre új s új
jellegzetes vonások kerülnek. Ez az író minden sorában egy magasrendű művészi eszmény
tökéletesedéséért, teljesedéséért is dolgozott.
 Műveiben nyoma sincsen a német „Heimatkunst“ érzelmi pátoszának és jóindulatú
programszerűségének. Tömörkény a magyar fajta páratlan szemérmességet is teljesen
magáévá tette. A szemérem az életben éppen úgy, mint az irodalomban mértéktartásként
jelentkezik, — Tömörkény ennek a korszaknak leginkább mértéket tartó magyar írója. Az
érzelgés, a lírai kalandozás idegen volt neki, akár elbeszélései hőseinek. Ezek a magasrendű
írói és emberi erények azonban hirtelenül urbanizálódott és részben elzsidósodott irodalmi
életünkben inkább vétekszámba mentek. Tömörkényt „provinciális“ íróként kezelték azok,
akik egy-egy „provincia“ szellemi kifejezésére is gyarlók voltak.
Tömörkény megérte a világháborút, a földindulás derekán ragadta el a halál. Háborús írásai
„Népek az ország használatában“ címen jelentek meg. Még megérte Ady Endre elismerő
sorait, posthumus könyvéhez pedig Móricz Zsigmond írt előszót, emlékének több versben
hódolt Juhász Gyula: a „Nyugat“ nagy magyarjai jóvátették az irodalmi élet felszínes ítéletét
és igazságtalanságát. Tömörkény a háborúban is hű maradt önmagához, útjához, írói
világához, mely a magyar világnak valóságos, forró része volt. Ezt írja az utolsó mű első
elbeszélésében: „Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a paradicsom. A tetején színes
virágok, dús, haragosan duzzadó növények, amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból
táplálkoznak: e virágok és növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik így küldik az
élőkhöz szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták fel csak a postát. A
rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a föld alul, meg a föld fölül... a földmunka
alkalmával gyakran feltárulnak a lovukkal eltemetett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is
azok küldik a kései utódoknak biztatásul fölfelé“. Tömörkénynek tehát megadatott, hogy
halála előtt, a nemzeti vércsapolás napjaiban, tökéletesen kifejezze a szeged-vidéki magyar
nép mitológiáját. Ennek a népnek életérzése ösztönösen és szervesen bekapcsolódik az öröklét
élményébe, talán a tájnak köszönheti ezt, ez a táj ugyanis alig visel a hátán történelmi
emléket, nem egy korszakra, vagy eseményre emlékeztet, a mélysége azonban annál
zsúfoltabb történelem: évezredek nyomai és emlékei nyugosznak egymás felett, — a mi
elsőrangú történelmi emlékünk: a csont, melyet az eke vet fel. Ez a mitológia különben
teljesen megvilágítja népünk sajátos tér- s időérzését.
Az író ebben a kötetében tovább mélyül, nagyszerűen megvilágítja a népi nyelv
természetét: „ösztönszerű eltávolodás ez mindattól, aminek hivatalos formája van“. A nép a
maga életérzésének képére és hasonlatosságára formál mindent, a népi szellem teremtő
tevékenysége tehát akkor is tart, ha éppen nem szakadnak ki mesék és balladák belőle.
Tömörkény, a szépíró, mint már említettük, folklorista volt, olyanformán, mint Ipolyi Arnold
és Kálmány Lajos, az eredeti magyar folklór nagy úttörői, akiknek méltó utóda mindmáig sem
akadt. Szépíró támogatta őket s értette meg szándékaik eredetiségét és mélységét. Az eredeti
magyar folklórnak kútfője lesz majd Tömörkény.
A magyar nép világháborús magatartását elsősorban Tömörkény műveiből ismerhetjük
meg, tehát kútfő lesz ő annak is, aki a magyar nép valódi történetét egyszer majd megírja. Ez
a nép nem szegül ellene semminek, de nem is olvad bele semmibe, nem adja oda magát
semminemű „világáramlatnak“, legyen az békés, avagy háborús. Néma méltósággal, kemény
s feszes tartással őrzi világát, a sajátját, hisz benne, ösztönös jó reménnyel várja diadalát és
évezredek megpróbáltatásai gyenge érvek ahhoz, hogy hitében megfogyatkozzék. Az élet fut,
tobzódik, erőszakot követ el a népen, lekicsinyli, látszólag magosan föléje ível, azután
egyszerre a semmibe vész. A nép azonban ottmarad a mostoha homokon, a semjéken, a
nyomorult falvak és magányos tanyák világában, állja az élet folytonos tragédiáját, az
események kegyetlen portyázását, mint a szegedi magyarok mondják: a „sarcoltatást“. Ennek
a népi magatartásnak komor, balladás mását írta meg a francia hugenotta, a vad hegyek
ószövetségi hajlamú protestáns világának a fia, Chamson „L'auberge del' abime“ c.
regényében. Történelmi regény ez, a napóleoni háborúk utáni időkről szól. A céltalan, vért
pazarló harcok után kegyetlenül támad fel a paraszti tiltakozás: elpusztítanak egy leszerelt
napóleoni tisztet, mert „leprásnak“ tartják, ő is benne volt az embert megcsúfoló
vállalkozásban. Tömörkény népe szelídebb, megadóbb, de nem kevésbé konok. Amit őriz,
ami valóban az övé, azt éppolyan rendíthetetlenül védi, mint Chamson parasztjai. Csak a
védelem módjai változnak, de mint Chamson s Tömörkény példája mutatja, a paraszti
magatartás a szegedi homokon olyan, mint a francia hegyek között. A példa mást is
megvilágít, megfellebbezhetetlenül igazolja, hogy a „szigetre“ húzódott, a tájba fúródott író
egyetemes emberi mondanivalót hagyott.

Török Gyula
(1888—1918)

Török Gyula sokáig az irodalom külsőbb vidékein élt. Novellái napilapok hasábjain,
regényei jelentéktelen folyóiratokban jelentek meg, s ha az 1914-es világháború folyamán
nem alakul meg a „Táltos“ nevű, bevallottan magyar kiadó, akkor talán rövid ideig sem süt
reá a szerencse napja. A kor magyar konzervatizmusának felemás, főként magyarkodó
asszimilánsokból összeverődött tábora idegenséget szimatolt középnemességünknek ebben a
tiszta utolsó sarjában. A „Nyugat“ nem látott benne alkalmas eszközt a maga éles ízlésbeli
harca számára. A „Táltos“ dobta fel a nevét s hozta egymásután döntő könyveit: „A Porban“ s
a „Zöldköves gyűrű“ c. regényét, „Fehér Virág“ c. novelláskönyvét. Török Gyula azonban
csak néhány esztendeig élvezhette a népszerűség verőfényét, szervezetét megőrölte az
újságírói munka és a nagyváros; szívszélhűdésben halt meg, 1918-ban.
Török Gyulát erdélyi „fertálymágnásnak“ nevezi életrajzírója, Harsányi Zsolt. Abban az
időben, midőn mindenki „kinőtt“ valamiből, Török benne maradt osztályának lelki, ízlésbeli
és biológiai légkörében. A közéletben a dzsentri grasszált, nyomában az áldzsentrik
beláthatatlan serege tülekedett és gyanús hagyományokba öltözve tódult a közéletbe egy
nagyon bizonytalan társadalom, melyet általában középosztálynak neveztek. A szellemi
„ellenzéken“ vérig sértett, meghasonlott magyarok és vezető szerepre tülekvő idegenek
kongatták a halálharangot a múlt felett. Török Gyula görcsösen szorongatta mindazt, amit
örökölt, írói állásfoglalása tiltakozás volt tehát minden irányban: azok ellen, akik a hajdani
nemesség hulló rétegéből, a dzsentriből csináltak eszményt, de a forradalmi vonal ellen is,
mely az ezer esztendős nemességre sommásan rá akarta borítani a szellemi halál leplét. Ezért
maradt magányos ez a veres szakállú, szelíd, álmodozó ember. Ezért nem kaptak művei
mindmáig megfelelő esztétikai és kultúrtörténeti méltatást. Nem csatlakozott egyik
koráramlathoz sem, „mindössze“ néhány benső hangját próbálta kifejezni. Vállalkozása
mindenesetre a legnemesebb művészi és emberi vállalkozások közé tartozik, de az ilyesminek
soha sem lehet vérmes reménye az örök vajúdás, a félben maradt vállalkozások, az egymás
nyakára növekvő elintézetlenségek földjén.
Amióta beléptünk az „újkorba“, az „új magyarság“ szellemi időszámításába, tehát 1772-
től, az európai kibontakozás és a társadalmi haladás fáklyavivői elsősorban a nemességből
jöttek. A parasztság nem tudott kellő számban és súllyal jelentkezni s a századforduló idején
sem változott lényegében a helyzet. A francia forradalom gondolatát felvilágosodott nemesek
próbálták elvetni földünkbe, a XIX-ik század elején ismét a nemességből vált ki egy hősi
csapat, a századforduló idején is ez a réteg vetítette ki magából Ady Endrét. A nyomukban
sorakozó hívők száma azonban egyre apadt. A múltban ugyanis a nemesség haladó elemei
csupán az államhatalommal és a maradi nemesekkel vívtak harcot. Ennek a harcnak áldozatai
éppen olyan komolyak voltak, mint esélyei. 1867-től kezdve azonban a maradi nemes
dzsentrivé formálódott és váratlan, friss segélycsapatokat nyert a hirtelen verbuvált és
zagyvalelkű középrétegben. A középréteg egyre nőtt, duzzadt, bürokrácia alakjában ellepte az
országot és hierarchiát alkotott, csúcsán a dzsentrivel. A haladás hívői ezzel a hatalmas
társadalmi kolosszussal találták szemközt magukat s a kolosszusnak nem volt tisztult
társadalmi tudata, vagy érett történelmi lelke, éppen most öntötték össze új „egységgé“,
„egésszé“, életérzése bizonytalan volt, parancsszóra várt s ha felhangzott a szó, ütötte
tényleges és lelki bokáit; parancsolni a dzsentri pedig ugyancsak tudott. Török Gyula a
„Porban“ c. regényében ezt a kétségbeejtő társadalmi helyzetet ábrázolja. Arról hoz hírt, hogy
lent a társadalom mélységében ismét megfoganhatnék a Hajnóczy Józsefek és Kölcsey
Ferencek vetése, tehát európai igényű, tiszta magyar tudat építésére képes nemzedék, de még
bimbóban letiporja őt az a társadalmi „henger“, melyet a kiegyezés korszaka önmaga
védelmére tervezett és alkotott. Török Gyula regénye tehát vádirat a dzsentri és a mögéje
sorakozók közéleti szerepe ellen, ugyanakkor azonban ragyogó védelem a hajdani magyar
köznemesség lelke mellett. Ezt a magatartást természetesen egyként félreértette a két
legelkeseredettebb ellenfél: a sváb és a zsidó asszimiláns had. Ha nem alakul egy magyar
kiadó, akkor a „Porban“ bízvást örökre elporladt volna.
A „Porban“ kitűnő társadalmi körképet nyújt. Ebben a művében „markolni“ próbál az író,
rengeteg életanyagból gyúr regényt, társadalomrajza csaknem országos „térképpé“ szélesedik.
Minden figurája mögött tágas életmezők látszanak s talán ez az oka annak, hogy általában
nem fordít túlságos gondot alakjainak formálására. Inkább az életanyagot ízlelteti: a még
falujában ragadt dzsentrinek, a patriarkális kultúra utolsó mohikánjainak, a közigazgatási
kiskirályoknak, a középréteg vállán fölfelé kapaszkodó korszerű demagógoknak, a
zagyvalelkű vidéki középrétegnek, a fölfelé hunyászkodó és idomítható, de lefelé kegyetlen
renegát-parasztnak, a reménytelen kisvárosnak a természetrajzát és légkörét. Török Gyula
reménytelen kisvárosa régi emlékünk, azért volt reménytelen, mert betelt önmagával, nem hitt
a porfelhőkön túl szabadabban lélekző világban. Azt a vidéket írta meg Török Gyula, mely a
mi nemzedékünk gyermekségét és ifjú korát keresztre feszítette.
Török Gyula nem veszett bele a társadalmi helyzet fényképszerű ábrázolásába, a rideg
kisrealizmusba. Nagyon jól látta, hogy a társadalmi reménytelenséget katasztrofális okok
hozták létre. A magyar lélek s életanyag széttöredezett, mint a „romlandó cserép“. A hajdani
„egész“ darabjai nyilatkoznak meg egy-egy jellegzetes osztályban, osztálytöredékben,
típusban és egyéniségben. Kis pólusok tömegére szakadtunk s a kis pólusok dühödten egymás
ellen rohantak. A paraszti életkedv csak úrrá pöffeszkedő „komor bikákban“,
basaparasztokban bírt feltörni, a nemesség egyik legnagyobb erénye: hallatlan emberi és
történelmi érzékenysége eltompult, legfennebb egy-egy kiemelkedő fiát öntötte el kárpótlásul,
mint az árvíz és el is söpörte őket egykettőre az életből. Biológiai és szellemi szintézisre lett
volna szükség, egybeforrasztó történelmi mámorra, hogy az önmagukban céltalanul
száguldozó elemekből újra egységet teremtsen. Ennek a szintézisnek vágyával végződik a
regény.
A „Porban“ főalakja, Kender Pál a köznemesség ama tagjai közé tartozik, akikből
kedvezőbb körülmények között költők, gondolkodók és reformerek lettek. Nemes plánta,
mely történelmi viharok, vagy mélységeket fölkavaró küzdelmek közepette nagyszerűen
megerősödik, termővé és adakozóvá edződik. Az idő, a kiegyezés korszaka azonban halált
jelentett neki: ez a langyos, látszatokkal vigasztalódó, a maga porában és sarában kielégülő, a
magyarság lelkét mély társadalmi szakadékokkal széttagoló korszak nemi az ő világa volt.
Kender Pál öngyilkos lesz a regény végén, öngyilkossága egyéni ügynek, szerelme
sikertelenségének a következménye, tragikuma azonban mélyebb: éppen abban rejlik, hogy
ilyen okon kell elvéreznie. A regény látszólag a magyar „érzelmek iskolája“, Kender Pál
végeérhetetlen monológjai duzzasztják kövérré, de egyéni ügyében széles-szárnyalású vágy
feszül: az egészségesebb, új sarj termőföldjét, a magyarság pólusait egyesítő Anyát keresi
öntudatlanul, — csak a halál peremén ébred rá, hogy ezért szenvedett végig egy életet.
Nem kell bővebben fejtegetnem, hogy Török Gyula inkább „úrfajtájának“ érzékenységével
dolgozott, mint a kortársak dinamizmusával. A Kármánnal, Kölcseyvel, Kazinczyval
megindult érzelmesség benne virágzott jellegzetesen magyarrá. A magyar férfiszeméremnek,
a rátarti, gőgös ízlésnek is Török Gyula egyik leghűbb őrzője. Ezért nem rekedt meg, nem is
rekedhetett meg a társadalomábrázolás síkján és nem válhatott belőle a szó korszerű
értelmében vett realista író, — a valóság mélyebb értelme derengett benne. A magyar
realizmus ebben a korban is égetően szükségszerű volt, mert az asszimiláns írók mű
életanyaggal dolgoztak. Török Gyula azonban szelíden elhagyta a valóság külső korlátait, az
életünk mélyén újra s újra feltűnő és sorsunkat irányító ősképeket, őselemeket vizsgálta,
azokat a tényezőket, melyeknek csak pillanatnyi formája, alkalmi együttműködése a külső
valóság. írásai általában halottakról szólnak, korán elköltözöttekről, akik „belső szüzességgel“
mentek a halálba. Nyilván: a saját halottjait írta meg, vezette vissza az életbe, hogy a magyar
„árnyaknak“, a mindig jelenvaló ősképeknek létezését és halhatatlanságát hirdesse. Írói világa
inkább „A zöldköves gyűrűben“ bontakozik ki.
Ne gondoljuk azonban, hogy „A zöldköves gyűrű“ elvont, metafizikai síkra lendül. Török
Gyula „árnyai“ testbe öltöznek, mint Őz József úrba, a báróból lett példamutató
számtanácsosba, aki mélyből táplálkozó belső formánkat fölényesen megőrzi minden
társadalmi változásokon keresztül, tehát a lényeg örök egységét, a „fajta“ halhatatlanságát
dokumentálja. Hasonló szabásúak a regény többi alakjai is: Józsa Antoinette, a tragikus erény,
Putnoky Kamilló, akinek életét megfordítja egy halott, felszökteti őt a léhaság pocsolyájából a
tiszta áhítat halálig tartó tisztelgésébe, a városba szakadt öreg földbirtokos, akinek betegsége
alatt szénásszekereket kell járatni az ablakok alatt, hogy magához térjen, az asszonyok,
akiknek öle és karja meg tud menteni egy széthullani készülő férfinemzedéket. Egy tiszta,
magasrendű életstílusnak (melyet bízvást „a magyarságnak“ nevezhetünk) hősei és az emberi
megmaradás nemtői járnak ebben a regényben, láthatók és jelenlévő láthatatlanok, akiknek
beavatkozása jelleget és értelmet ád a magyarság életének. Olyan fajtáról ír Török Gyula,
mely elsősorban a létezés átérzésében s tiszta belső művek, törhetetlen és
megszeplősíthetetlen belső magatartás építésében keresi rendeltetését. Házai
megrokkanhatnak, életszínvonala megrendülhet, de belső igényét őrizni tudja, látszólag néha
értelmetlenül, ez a látszat azonban csalódás: az alacsonyabb rendű életérzéssel rendelkezők
érzéki csalódása.
A társadalmi kérdést mindazonáltal „A zöldköves gyűrűben“ sem kerüli el Török Gyula,
éppen itt világítja meg a kor egyik legjellegzetesebb ellentmondását: a hirtelen összeverbuvált
és gyökértelen középréteg a dzsentri legrikoltóbb, tehát külsőséges és értéktelen vonásaiban
szemléli a magyar történelmi hagyomány teljességét, ahelyett, hogy a polgárosodás vára lenne
éppen a dzsentri avas vonásaival szemben. Őz József báró kivonul osztályából, példamutató
hivatalnok lesz, bárói címét is elhagyja, fia pedig már szabályszerű polgárrá, kereskedővé
válik, akit mostohaanyja, Burger Deborah, egy kereskedő lánya próbál visszaterelni,
sikertelenül, elhagyott osztályának fellegvárába. Csupán érdekes egyéni esetet ábrázol Török
Gyula? Távolról sem, társadalmi folyamatot leplez le: a dzsentri-fellegvár fenntartásához
döntő segítséget nyújtott a zagyva középréteg, mely bámulta és utánozta a fellegvár lakóit.
Erős, egységes polgárság talán magába olvaszthatta volna a régi nemesség maradékát, véle
együtt ősképeit, génjeit is, — a mi középrétegünk azonban csak kívülről csodálta és utánozta.
Török Gyula két regényt írt még, de egyik sem jelent meg könyv alakban. Talán jól is van
ez így, mély világát a megjelent két regényben teljesen felszínre hozta. Elbeszéléseit három
könyv őrizte meg: a „Fehér Virág“, „Szerelmes szívünk“ és „A halszemű három fia“.
Szétszórt írásainak gyűjtésével, műveinek teljes kiadásával senki sem foglalkozik.
Legnagyobb novellája a „Fehér Virág“, ez az élménye is gyermekkorához és egy halotthoz,
tehát évtizedek kohójában makulátlanná tisztult élményhez s halálban örökkévalóvá szépült
személyiséghez, „árnyhoz“, ősképhez fűződik. Társadalmi kérdésekről, a szó mai értelmében
szó sincsen itt, mégis Török Gyula legélesebb társadalmi megnyilatkozása a „Fehér Virág“.
Fehér Virág egy bérescsaládból úri cseléddé „fölemelkedett“ leányasszony gyermeke, apja
hitbizományos nagyúr, anyja később utcán keresi kenyerét. Fehér Virág visszakerül a falusi
proletársorsba, melyet csodálatos megadással tűr, mintha természetes apja, a nagyúr azért
oltotta volna finomabb, hűvösebb vérét a népbe, hogy türelmesebb, „szelídebb“ életanyaggá
tegye. Fehér Virág minden célzatosság és akartság nélkül a „százados, szelíd szegénység“
jelképévé nő, — alakja, sorsa mélyen megrázta Török Gyulát, mágikus életérzése, melyet,
mint legtöbb kortársáét, elfojtott a kor racionalista, matérialista kultúrája és csak olykor
merészkedett elő, most egy pillanatra egész bűbájosságában feltör. A halott Fehér Virágot
feltámasztja egy éjszakára a fehér, téli sírkert jéghideg halottas házában. Az „árny“ visszatér,
hogy szelíd kezével utolsó simításokat végezzen a földön.
Török Gyula a novella nagy mestere volt, ezidőtájt csak Kaffka Margit írt ilyen ösztönös
műgonddal. Török művészi ízlése kristálytiszta, vannak természetesen erőteljesebb és
fáradtabb írásai, de egyetlen hamis hangot, vagy erőszakolt alkotást sem találunk
hagyatékában. A Nyugat-nemzedék intellektueljei Ambrus Zoltánt tették meg a műgond, a
tisztult ízlés, a tökéletes próza pápájává, holott Török prózája egyesíti az Ambrusnak
tulajdonított jegyeket s emellett Ambrusénál gazdagabb, mélyebb, életteljesebb.
A novella azonban Török Gyulának inkább kalandozás volt, hangpróba, életanyagok
tapogatása, írói útjának keresése. Témakörének gazdagsága rendkívüli, alakító kezének
biztonsága páratlan, még rajzaiba is súlyos művészi igényességet tömörített. Regényei
általában novellák alakjában fogantak meg, úgy nőttek tovább benne. De páratlan
érzékenységével hiába tudta minden elébe kerülő életanyag természetrajzát megállapítani,
végzete egyetlen nagy élmény megörökítésére rendelte: a hajdani nemesség génjeinek
ábrázolására. Török Gyula egy időszerűtlenné merevedett és a romlás hullafoltjaitól tarka
réteg életéből kiválasztotta az örök dolgokat: a fajta ősképeit, egyre visszatérő „árnyait“,
melyek nélkül nem létezhet magyar életforma. Senki sem képviselte ebben az időben ilyen
tudatos tisztasággal a történelmi lelkiismeretet. Török Gyula volt az igazi konzervatív, a szó
mély értelmében, nem pedig azok, akik a történelmi fejlődés ellen szegülve korhadt, avult
társadalmi szerkezetet védtek. Török feladta, halálra szánta ezt a szerkezetet, de megmentette
s megörökítette a hajdani magyar nemesség életérzésének nemes lecsapódásait. Történelmi
tragédiák közeledése és jelenvalósága idején alig értették magatartását, életművének
méltánylása mindmáig késik. Helyét sem jelölték meg, holott ott van Ady Endre közvetlen
közelében.

Kaffka Margit
(1880—1918)

A legnagyobb magyar asszonyírót éppen úgy a forradalmi újítók sorába helyezte korának
közvéleménye, mint Adyt és Móricz Zsigmondot. Félig-meddig igaza is volt, Kaffka Margit
sok mindennel harcba szállott, elsősorban másodrangúan fontos dolgokkal. Legdöntőbb
művei azonban inkább hűséges megörökítők; Kaffka Margitnak sikerült a kor két pólusát
klasszikus tökéletességgel és emberi teljességgel kifejeznie: a haláltáncot járó vidéki dzsentrit
és a budapesti zsidó-zsidós intellektualizmust. E két pólus között sokfelé kalandozott, formai
kérdéseket oldott meg, merész tárgyakat tűzött tollhegyre, nagy művet azonban csak két
pólusról hagyott: az egyik a „Szinek és évek“, a másik az „Állomások“.
A „Szinek és évek“ a magyar irodalom legtökéletesebb műalkotásai közé tartozik.
Egyetlen Kaffka-műben sem találunk többé ennyire érett élményanyagot, életének
legmélyebb rétegét írta meg itten, gyermekkorát, mindaz, ami ezután következett: lazább és
esetlegesebb volt. Kaffkával gyermekkorában olyasmi történt, mint Petőfivel. A két író
természete és méretei persze merőben mások, de a kettejükben megnyilatkozó belső tény
bizonyos mértékben rokon. Petőfire, a szláv oltásra volt szükségünk, hogy ki tudjunk szakadni
a sztatikussá váló magyar életérzésből s hivatást, más szóval nagy eshetőségeket tudjunk
vállalni. Kaffka félig szláv származású volt, félig pedig a szatmári nemesség sarja. Édesanyja
Uray-lány volt, nagyon régi törzs virága, maga Szatmár pedig a magyarság egyik
legszínesebb darabja. Apja északi ember volt, zárkózott, hűvös tekintetű, aki beleszédült a
rothadásában is pazar, kihűlésében is forró magyar úri világba. Kaffka Margit vérében hozta
az úri-magyar életformát és életérzést, de maradt annyi apai örökség is benne, hogy távlata
legyen ennek az életformának és életérzésnek megörökítéséhez. Legmélyebb örökségét tehát
asszonyi odaadással élte át és hűvös, mindent látó, tárgyilagos tekintettel szemlélte. Ezért lett
a „Szinek és évekből“ klasszikusan érett és kiegyensúlyozott regény, a kor egyik
legtökéletesebb műalkotása. Katika Margit, akár Török Gyula, nem a plebejus indulataival,
vagy a csupa-idegen nosztalgiájával nézte a dzsentrit, hanem érett realizmussal, alázatos
igazságkereséssel, ezért látta meg hulló életének melyében egy magasrendű életforma
roncsait. Átérezte ennek a sztatikus-keleti életformának emberi értékét és félelmetesen szép
varázsát, de nem lett rajongója: énjének kettőssége lehetővé tette, hogy legmegrázóbb
élményéről tisztult, távlatba helyezett „apollói“ képet adjon. A tömény-magyarok általában
képtelenek voltak erre: vagy fülig süppedtek az ó-életformába, s nem látták tőle a világot,
vagy kirohantak belőle.
A „Szinek és évek“ gyönyörű sztatikus életképpel kezdődik és azzal is végződik. Ez a
kezdet és a vég: a nagy nyugalom, az önkéntes mozdulatlanság, az élet szenvedései árán
megszerzett belső egyensúly édessége, melyből egyszer kiszakadtunk, de melybe végül is
visszatérünk, bármerre cibál a sors. Vallás ez, de nem dogmák gyűjteménye, nem is gondosan
csiszolt erkölcsi és természetfeletti fogalmak hite, hanem az egész emberi lét megadó
visszatérése a végső, illetve az első formához, látszólag csupán egy tiszta egyensúlyra épített
állapothoz, de tulajdonképpen az őshöz, az Egyhez, az örökhöz.
A regény különben legnagyobbrészt vidéki városban, megyeszékhelyen történik. Ha
pontos meghatározásra törekszünk, azt kell mondanunk, hogy a századforduló különös úri
„urbánizmusának“ világában vagyunk. Az úri urbánizmussal a kúria bevonult a városba, a
városi házból rezidencia lett, szép s tágas kertek húzódtak a „rezidenciák“mellett, még a
vidéki birtokra, a föld-kultúrára emlékeztettek. Az élet méretei mégis szűkebbek lettek a
városban, tehát feszültebb, zsúfoltabb, drámaibb lett a „rezidenciák“légköre. Furcsa
„urbánizmus“ volt ez, mely a városból sem igen látott messzebbre, mint a falusi kúriából, az
élet csúcsának még mindig a „várat“, a megyeházát tartotta s minden tettvágya a családi
politika elkeseredett, szívós gyakorlásában merült ki. A kiemelkedő egyéniségek ezután is
családi monarchák voltak, a családi szervezetté züllött törzsi szervezet életformája és morálja
élt tovább, az ő keretei között folytatta válságossá romlott életét egy eltévedt társadalmi
osztály, az előjogaitól megfosztott s előjogait kerülő utakon-módokon mégis érvényesítő
nemesség. Pedig e „monarchák“ képességei még sokkal méltóbb föladatokkal is megbirkóztak
volna, de a megettük sorakozó társadalom ekkor már haláltáncát járta. A férfiak fáradtak
voltak, egyre-másra letörtek, kemény asszony-monarchák állottak a kormányrúdnál, hogy
dőltük után annál megdöbbentőbben grasszáljon a pusztulás. A férfiak dekadens típussá
fonnyadtak, de az asszonyok testében-lelkében még megrázó bűbájossággal, mágikus
vonzóerővel virágzott az úrfajta életkedve és esztétikája, dekadens rétegnél így van ez mindig:
a férfiak már a halál postásai, de az asszonyokban még egyszer kivirul az ősi kultúra, az
„évezredes“ szépség.
A „Színek és évek“ a szétszóródás előtti utolsó pillanatot örökíti meg: még együtt van
mindenki a rezidenciában, a család még hatalom, a romlás foltjai ugyan égni kezdenek a
szervezetben, de az életforma látszólag, egy kis mámor felszívása után még
megdönthetetlennek tetszik. Az úrfajta egyelőre folytatja a nagy esztétikai színjátékot, az
életstílus még határozott, előkelő ragyogással tündöklik, mint a nemes fém. Kaffka fejezi ki a
magyar irodalomban leghitelesebben és legdúsabban, női ezerhúrúsággal, hogy ez az úrfajta
életstílusába öntötte óriási esztétikai igényét, a legsúlyosabb emberi művön dolgozott: a
magatartás tiszta esztétikai formáján, makulátlan szépségén, melyet folytonosan teremteni és
bévülről táplálni kell. Örökös küzdelemben állottak, fegyvereiket villogtatták s mérték össze,
életüket égették és kockáztatták a „semmiért“, magatartásuk ragyogásáért, esztétikai ösztönük
kielégítéséért. De szép volt ez a harc: gavalléros, lovagias viadal, nemes öncélúság, értékek
kohója és vészes pazarlása, az életerő vakmerő herdálása. Érthető, hogy átható bűvöletet
sugárzott ez a telivér-esztétikai életforma, vonzott és asszimilált, míg erős volt és nem
csatlakozott hozzá a romlás angyala. Az életformának ez a magasrendű öncélúsága régi keleti
élmény, mely az úrrendben egyre szűkült, elveszítette egyetemes emberi vonásait, átfogó
értelmét s hullásában: a pompa és parádé öncélúságává fajult. Fénykorában a keleti
életbölcsesség fölénye élt benne, mely minden mulandó építménynél többre tartotta az ember
belső elkészültségét, a polgári korlátokat megvető és szétdúló úri fölényt, a „nomádság“
vidám továbbélését. Az úri tombolásban, mámorban és táncban olykor még fölvillant a régi
keleti élménynek ez a gazdagsága, egy-egy pillanatra fölcsapott az ó-mámor dús lángja, de
már nagyon fáradt osztály lelkében villantak ezek a fényjelek s a rothadás foszforeszkálásával
kellett viaskodniuk.
Az „úri muri“ ebben az időben már szomorú tor volt, elfajult, öncélúvá fekélyesedett
szertartás, hajdani „symposionok“ korcs utóda, de mégis ősi dolgok rémlettek föl a
mámorban, a birtokaik roncsát fölégető s birtokaikból kikopott, utolsó „kincseiket'' herdáló
torozók közösségbe olvadtak benne, egymás azonosságára ismertek és melyen visszaéreztek.
Ez a fajta elsősorban nagy, teli, vérpiros élményeket keresett, megharcolt hatalommámort;
érzelmi szertartással s bajvívással, olykor drámával megszerzett asszonyt; az életforma
diadalra juttatásának pazar örömét; a fejedelmi gőg szikrázó élességét; a mámor forró
folytonosságát. Mérhetetlen erőket és javakat pazarolt érette szenvtelen keleti arccal s akkor,
midőn az európai Magyarországot kellett volna építenie, de nem vállalta ezt a föladatot, —
korhadt volt már a vállalásra, vagy keleti ösztönei tiltakoztak ellene? Talán mindkét tényező
visszatartotta. Talán a menekülésszerű torozás nemcsak egy osztály életképtelenségének
beismerése volt, hanem „függöny“ is, mely elfödte a betörő kapitalizmus közönséges,
nemtelen színjátékát? Mindenesetre felszínes dolog csupán rothadtságukról és
életképtelenségükről beszélni, mert a XIX-ik század második felében olyan áramlatok jöttek
Nyugatról Magyarország felé, — elsősorban a kapitalizmus — melyek sem testének, sem
lelkének nem kellettek. A magyarság ugyanis minden időben nemcsak reagált Nyugatra,
hanem tiltakozott is ellene. Keleti hordák ellen fordult ugyan nemegyszer, de legősibb
élményei, ha a tudat mezejére érkeztek, keleti gyökereitől hoztak hírt, mélyre szívott
élményekről és kultúrákról, melyek valójában még sohasem áradtak s ha áradnának, ki tudja:
a magyarság vajon Nyugat védőbástyájának, vagy Kelet előőrsének vallaná magát? Az úri
magyarságban is benne élt ez a tiltakozás és nemcsak saját korhadtsága pusztította, hanem a
nyugati „áramlatok“ is.
A kapitalizmus korában csupa „eltévedt lovas“ népesítette be a magyar vidéket s az
„eltévedt lovasok“ mámorral enyhítették tanácstalanságukat, iránytalanságukat. Kaffka
mélyen beléjük látott, nem nyúlt egyoldalú szociológiai kegyetlenséggel hozzájuk, hiszen
mámorukban ott csillogott még a régi, szent részegség: a kedv sudár, tiszta-esztétikai
felszökése. Az Uray-unoka végtelen asszonyi áhítattal örökítette meg ezt a mámort, mely
anyáinak s nagyanyáinak arcát és testét hevítette valamikor. Asszonyos odaadással és
érzékenységgel magába fogadta, gyöngyszemekké érlelte a mámoros életformának minden
rezdülését. A „Kaffka-lány“ azonban távlatból is szemügyre vette a vonaglásnak beillő
mámort, az „ősi jussok“ földcsuszamlásait, a XX. század hajnalán tragikomikus figurákká
züllő úrrendet. Szemléletmódja kettősségének köszönheti páratlan művészi tökéletességét,
mondanivalójának egyedülállóan érett és teljes zamatát.
Az idegen csak úgy maradhatott meg ezen a lápos-ingoványos, mocsárgőzös s lidérces
talajon, ha mereven elkülönült és ellenségesen szembehelyezkedett véle. A jóhiszemű idegen,
akit magával ragadott az életforma, a parádés torozás varázsa, bele is pusztult. Az úrrend az
utóbbit megtűrte, a szembehelyezkedőt megvetette, a szolgai alázattal besompolygó zsidót
pedig „szolgálatába“ fogadta. Hiszen az úrrendet már elöntötte a „mindegy“ reménytelensége,
a biztos csatavesztés tudata, de még egyszer lebocsátotta függönyeit a „Magyar Ananké“
előtt, mint egykor Mohács előestéjén.
Kaffka gyermekkora éppen úrrendünk legválságosabb pillanataira esett. Még látta az
eredeti életforma gőgös uralmát, mely azt parancsolta, hogy minden percben késznek kell
lenni, tökéletes magatartást kell tanúsítani, mert mélybefúró szemek előtt állunk szüntelenül,
ősi törzsek virágai ügyelnek reánk és összecsukják a kelyhüket hamis szó hallatára, tétova
vagy idegenes mozdulat láttára. De látta Kaffka ennek az életformának múlását is, amint
vázzá aszott és porrá hullott: „a család, ez a híres, együtt érző fundáció“. Látnia kellett a
„nagy földrengés“ hajléktalanjait, akik inkább dideregtek az ősi rezidencia romjai között,
semhogy újat építsenek. A reánk zúdult „újtól“ irtóztak, vagy csupán életképtelenek voltak?
Kaffka megállapítja, hogy a nép, ha emberséges volt az úr, véle érzett, mellette állott, nem
mintha nem lettek volna álmai emberségesebb sorsról, de az „újtól“ még annyit sem várt, mint
a régitől, a patriarkális kornak legalább az „üteme“ emberségesebb volt; jói emlékezett erre a
nép.
Kaffka gyermekkorában betekintett a „lápvidék“ zugaiba, látta a natúrgazdálkodás
korszakának tagadhatatlan idilljét, melyből napjainkban a francia Giono csinált hitvallást.
Később a natúrgazdálkodásnak a többtermelés nevében üzentek hadat, de vajon a régi
módszer mellett csakugyan kevesebbet termeltek? Nehéz erre a kérdésre felelni, mert a régi
termelés bámulatra méltón sokoldalú volt, tehát magasrendű is a „gabonagyárakhoz“ képest.
Az is elvitathatatlan, hogy egyensúlyozottabb emberi életszínvonalat teremtett, messzire
terjesztette a családiasság érzését és tudatát; nem süllyesztette merőben kapitalista
vállalkozássá, emberen és emberiségen átgázoló versennyé a munkát. Kaffka egészen
véletlenül s csak úgy mellékesen erről az életformáról is nagyszerű képet ád. Ugyanígy
meglátta a passzív rezisztenciában, a lápok közé visszahúzódó életben a „kivárás“ keleti
türelmének bölcsességét, de kitűnő szeme azt is észrevette, hogy a hosszú passzív
rezisztencia, az erők konok bezárkózása, önmagukba süllyedése lassanként megmérgezi a
szervezetet és gyógyíthatatlan válságba csap.
Kaffka meghallotta a népi morajlást, mely oly kegyetlenül veretett vissza a rezidenciák
kemény, bástyaszerű falairól. Megdöbbentette az újsütetű középréteg szelleme, a vidék
„korszerű“ fejlődése, az újmódi építkezés szedett-vedettsége: a belső bizonytalanság és
alacsonyrendűség anyagba öntött kifejezése. Mindez azonban csak egy-egy szín a regény
mérhetetlenül gazdag pompájában.
A „Színek és évek“ második fele: a család züllésének krónikája, a bomló életek
idegrohamainak, emberi oszlásának kórképe. Lekopik a nemesség utolsó ragyogásának
fénypora és szederjes foltok látszanak. Ezt a feladatot ugyanolyan hűséggel végezte Kaffka
Margit, mint a nagy esztétikai mámornak, a régi életformának elemzését. A regény vége felé
van egy jelenet: dércsípte őszi reggelen találkoznak a letört hajdani tündöklők. A jelenet
meghatottsága utat enged Kaffka lírájának, a líra helyénvaló is itten, mert ezt az elfáradt,
oszlásnak indult úrfajtát már csak lírai megérzéssel lehetséges felfogni, „megfogalmazni”.
Öreg fajta ez, mélyében aszúvá érlelődött élménytömeggel, „élet-szesszel“, melyről nehéz
már megállapítani, hogy éltető nedű-e, vagy méreg? Ez az érett élménytömeg löki
passzivitásba az úrfajtát, a „mindent láttam, mindent megízleltem“ tudata; a valóságos
megélés, a teljesedés már nem elsőrangú szükséglet neki. „Elvérzik egy gondolaton“ — írta
Ady Endre erről a típusról, de az is megesik véle, hogy hóttig melegszik egy szép érzés, vagy
gondolat tüzénél.
A „Színek és évek“ a keleti-úri magyarság legmagasabb rendű esztétikai elemzése. Akkor
írta Kaffka, midőn a szociális izgalom s nekilóduló szociológiai kultúra arra ösztönözte az
írókat és a gondolkodókat, hogy általános és összefoglaló vonalakkal dolgozzanak. Hirtelen
szakítani próbáltak a régivel és új ország s társadalom körvonalait kezdték kibontani, tragikus
események helyes előérzésében vallották, hogy nem lehet várakoznunk, érzelegnünk, a múló
életformák utolsó lobbanásaiban gyönyörködnünk. Kaffka Margit azonban asszonyi ösztönnel
— az asszony az igazi őriző! — megmentette a „romlás virágait“, a múlás zordon burkában
még pihegő szép és meleg életet. Kaffka sem védett osztályt s reá szabott társadalmi szerepet,
amint Török Gyula sem süllyedt ilyen magatartásba. De fölismerte a társadalmi lét mögött az
emberi létezés mélyebb törvényeit és elemeit, ő is tulajdonképpen a magyar „gének“
krónikása ebben a regényben, a fajta emberi végzetének titkait kutatta, az életformák
külsőségein túl a gyökerek felé tapogatott és a gyökerek világát meg is találta, ezért olyan
klasszikusan harmonikus ez a regény. A legmélyebb emberi megérzés és megismerés
határtalan öröme enyhíti és varázsolja a tragikus anyagot a szó legmagasabb értelmében
élvezetessé.
Kaffka Margit másik nagy regénye az „Állomások“. A regény Rosztoky Évája a nagy
vidéki földindulásból menekül Pestre, kiszakad züllő családjából és beilleszkedik a másik
pólusnak, a Budapesten hirtelen elburjánzott zsidó intellektualizmusnak világába. Az
„Állomások“ nem olyan mély alkotás, mint a „Színek és évek“, élményanyagát már érett
fővel és szívvel fogadta magába Kaffka Margit, aki ugyanolyan ragyogó világossággal
elemezte ezt az életet is, mint a „Színek és években“ a vidéket, de nem tudta olyan forró
odaadással, annyi asszonyos alázattal átélni, mint a lápvidék örömeit és retteneteit. Az
„Állomások“ mégis elsőrangú jelentőségű mű, szociológiai vonatkozásban is, tárgyilagos és
megbízható kép a századforduló és a századelő fővárosi intellektualizmusáról, a furcsa
magyar-zsidó nász titkairól és figuráiról.
Kaffka tekintett be először az új Budapest mélyébe, melyről a zsidó értelmiség érthetően
annyi hamis hírt terjesztett és csalóka illusztrációkat sokszorosított. Kaffka látta meg a
gyülevész városalkatban a gyülevész lelket, a hordalék-szellemet. Az idegen tőke Budapestre
„hurcolkodott“, ő szabta meg az új élet lehetőségeit és stílusát, ő adott polgárjogot az „új
életre“ és száműzte belőle az ellenálló lelkeket. A hirtelenül fölcseperedett pénzarisztokrácia
új társadalmi tömörülést és kiválasztódást hozott létre. A „Színek és évek“ mater-famíliásai és
gyönyörű ösztön-asszonyai helyébe kékharisnyások léptek, a felszállingózott vidéki
gavallérok nyomában túlbuzgó intellektuelek sorakoztak, akik játszi könnyűséggel és a
jövevény könnyelműségével „foglalták össze“ és intézték el a „bogos-ágos“, nehéz magyar
sorsot. A kúria és a vidéki rezidenciák szerepét „nagypolgári“ szalonok vették át, a magyar
beszédet zagyva fél-intellektuális és ál-intellektuális műnyelv váltotta fel, a fáradt úri rendnek
még életképesebb tagjai zsidónők ölén keresték a „megújhodást“. Csakis fáradt úri rend és
elnyomott nép világában történhetett ilyen változás, ekkora merénylet egy fajta s közösség
alkata ellen. Kaffka mindennemű célzatosság nélkül asszonyos hűséggel s a nagy művész
lelkiismeretével és igazság-imádatával nyúl ehhez az életanyaghoz, ezért érezzük művét az
idő távlatában hitelesnek.
A vidéki „lápból“ kitört magyarok a zsidók mellé szorultak s mégis eredendő idegenséggel
állott egymás mellett a két „összeszorult“ réteg, — a magyar mély szemérmével, a zsidó
kíméletlen szemérmetlenségével, — elsietett és gyors válságokba torkoló nász volt ez. Kaffka
„apró“, de valóságos mozzanatokban, a mindennapi élet súrlódásaiban éreztette a magyar-
zsidó ellentét feloldhatatlanságát, nem olyan „nagystílűén“, mint Szabó Dezső, de több
művészi önmérséklettel és emberi hihetőséggel. A pesti szalon-zsidó beszédmodort is Kaffka
örökítette meg éppen olyan tökéletesen: mint a „Színek és években“ a vidéki életstílust.
A zsidóság új „Salamon-templomot“ szemlélt a századforduló fővárosában. „Nyugatos“
légkörnek nevezték ezt a sajátságos egyveleget: innen s onnan összekapkodott félig
tudományos, félig dilettáns elméletek, erőszakolt műélmények, összetákolt világképek és
tudatos dekadencia tobzódását, a szemérmetlen hangot, a „kijelentés“ elszántságát, mely egy
közösség — a magyarság — nevében jelentette be igényét anélkül, hogy e közösség sorsából
bármit is vállalt volna. A regény egyik figurája így fakad ki a zsidó intellektualizmus hordája
ellen: „az ő szörnyű izmusaik, Wilde, Baerdsley, Kraft-Ebing, Freud nevei szellemi kaviárul,
a disznólkodás szalóni, intellektuális formájaként. Egy-egy leánygeneráció első házi báljától
az utolsóig tart egy ciklus. Oh, ez a társaság! Írók, akik nem írnak, festők, akik nem festenek;
lányok, kik nem lányok... ejh! Egy másik kerületben zsírral üzérkednek, ami tulajdonképpen
nem is zsír; itt meg kultúrával játszódnak, ami szintén nem kultúra. Hanem csak diszn ... óh!
Hogy sajnáltam ma azt a derék Miklós inast, meg azt az egészséges szobalányt, hogy
ilyeneket kell hallaniok.“ Ez a zavaros áradat lepte el a fővárost és sajtójukon meg egyebükön
keresztül lassanként a magyar életet. A zsidók bejelentették a „nagy vállalkozást“, hogy némi
magyar elem magukba olvasztása segítségével megcsinálják ezen a földön végre „Nyugatot“.
Kaffka azok közé tartozott, akik együtt úsztak vélük, egyéni sorsa egyre inkább beilleszkedett
ebbe az áradásba, mégis ösztönösen tiltakozott ellene; nagy író volt: egyéni sorsánál
messzebbre látott. Tiltakozásának emléke az „Állomások“, melyben elsőrangú
elemzőképességétől eltekintve hiába keressük a „Színek és évek“ dús írói erényeit,
dokumentumnak azonban az „Állomások“ a legnagyobbak közé való.
Sok mindenről lerántja ez a regény a leplet, így a zsidók Ady-kultuszának álságáról: a saját
„Messiásukat“ várták, de egyelőre — „jobb“ híján — Ady Endrét helyettesítették be. A
„Korrobori“ jelentőségét pedig tisztábban látta, mint Ady Endre. Ady életének alkonyán írta
„Korrobori“ c. cikkét: a korrobori egy vad törzs tánca, a férfiak járják, a nők pedig
muzsikálnak. Ady úgy látta: nekünk a zsidók „muzsikálnak“, buja s raffinált kultúrafélét,
mámort termelnek, mi táncolunk és gerjedünk s talán szülünk is: új népet. Kaffka regényében
egyik figura ezt vágja a zsidók szemébe: „Hát erre vártok ti, persze, ennek a... rothadásnak a
szagán andalodtok? Ti!... Rendesen élt az apátok, pénzt szerzett össze, magatok is gonddal
vagytok a folytatásra szépen... és ez legyen nektek az üdülés, a cirkusz, egy „fajta romlása“
kell az idegeiteknek műélvezetül; kik nem láttatok soha egy rokont rondán, borgőzben,
elbutulva, mint az állatot? ... Ó, Nérócskáim! Eb ura!... Hátha még nem is olyan biztos? ...“
Kaffka „Korroborija“ azt tanítja, hogy a zsidók „táncoltattak“ bennünket, mert saját
felszabadulásukhoz, kielégülésükhöz, emberi önérzetük duzzasztásához szükséges „egy
fajtaromlását“ látniuk, végig kéjelegniök, — így aztán az ő dzsentri-megvetésük merőben más
gyökerű, mint a nép-fiaké. Már Szabó Dezső „Az elsodort faluja“ előtt megmozdult
Kaffkában a szándék: a Nyugat-korszaknak és társadalmi hatásainak mérlegét megcsinálni.
Látta a közeledő vészt: a hirtelen nőtt nagytőkések elpuhult fiai félelmetes felelőtlenséggel
izgatják szivacsos szervezetüket. Belecsöppentek a nagypolgári módba, nem kellett az
emelkedésért izomgyakorlatokat végezniök, puhák maradtak s most „történelmi“ izgatószerre
van szükségük: áldozati oltárra akarnak vinni egy társadalmat, de nem úgy, mint a „kiváltak“
és a félelmetes „választottak“ szokták, tehát a nyugtalan tömegek élén masírozva, hanem csak
a tömegeket ugratva. Maguk azonban az utolsóelőtti lépésnél, midőn a tömegek lendületét
már úgysem lehet megállítani, csöndesen visszasompolyognának bélelt, selyem-bársony
menedékeikbe. A zsidó-polgári lelkiséget éppen olyan félelmetes valószerűséggel ábrázolja
Kaffka, mint a zsidó érzelmesség émelyítő szirupját. Ez a szirup is pusztító mákony: fajtánk
férfierejét kezdte ki.
Mire a regény végére érünk, csaknem az egész magyar társadalommal megismerkedünk. A
csöndes, félig züllött vidéki társadalom megy a maga végzetes útján, a fővárosban pedig új
végzet szeleit vetik és viharait dagasztják a bevándorolt fajta elszánt merészei, akik
könnyelműen kockáznak, mert a nép, a tömeg, az áldozatok örök viselője idegen nékik.
Kaffka regénye 1917-ben jelent meg könyv alakban, de meglepő előérzéssel vet fényt a
következő esztendők eseményeire, a zsidó intellektuális réteg magatartására. Nemsokára
Szabó Dezső hangosabban, elszántabban hirdette ugyanazokat a végső következtetéseket,
Kaffka Margit regényét pedig, mely terjedelmében és méreteiben is emlékeztet „Az elsodort
falura“, elfeledte a hálátlan magyar tudat.
 1917-ben jelent meg a „Hangyaboly“ is, egy apácazárdának az élete. Kaffka ismét
gyermekkorának élmény-tartályaihoz nyúlt, de csak novellára futotta. A világháború alatt jött
a „Két nyár“, melyet ugyancsak kis regénynek,vagy beszélynek nevezhetünk, érdekes adat az
írónő fejlődéséhez: a nagyváros, az új környezet elvezette a naturalizmushoz. Érett
elbeszélései is ezidőtájt láttak napvilágot „A révnél“ címen. Kaffka Margit az Ady-nemzedék
egyik legkitűnőbb novellistája. A magyar novella érdekes, izgalmas, nyugtalan műfaj,
rengeteg minden történt benne, irodalmi irányok vajúdtak, regények vázai nyomultak a keretei
közé. Cholnoky Viktor egész írói világot sűrített elbeszéléseibe, Justh Zsigmond magyar
népregény-ciklus alapjait rakta le, Thury Zoltán nagy szándékok torzóit hagyta reánk izgatott,
túlfűtött novelláiban, Papp Dániel a magyar-délszláv érintkezés erjedő, súlyos ízét hozta.
Kaffka novella-hangja más: ő a magyar elbeszélés teljes és tökéletes esztétikai kivirágzása.
Ennyi műgondot és ilyen csordulatig érett élményeket senki sem öntött még a magyar
elbeszélésbe. Túlságosan férfiasan bántunk ezzel a kecsesebb, érzékenyebb formával,
túlzsúfoltuk, túlterheltük, mert a legszerencsésebb pillanatokban is kevésnek éreztük,
mellékes folyamatnak véltük. Kaffka asszonyiságának előnye itt mutatkozott:
„kézimunkázott“, csipkét vert, horgolt, de a „kézimunka“ látszólag szűk kereteibe, akár a
népművészet, választékos kozmikus szépségeket, dús élmények finom lecsapódását, egész
világképet sűrített. A bensőséges és halkabb formát nem terhelte túl, hanem páratlan
önmérséklettel telítette, megtalálta a novella művészi egyensúlyát, természetes alakját és
méreteit. Mégis semmi csináltság sincsen elbeszéléseiben, nem a tudat matematikai játékai,
mint annyi s annyi Kosztolányi-novella, hanem természetes növények, érzékiek, olykor
asszonyosan buják.
Kaffka az első igazán fölszabadult magyar asszony, aki ösztöneinek, esztétikai
hajlamainak, női életérzésének érett művészi hangot és tökéletes formákat talált. A bizalmas
női közlés fojtott, forró hangját szabadította fel gazdag, érett epikai hanggá. Fejlett szelleme
és ösztönössége mindvégig egyensúlyban maradtak. Nem küszködött, nem viaskodott, nem
voltak írói válságai, olyan természetesen, közvetlenül és biztos mozdulatokkal szerepelt az
irodalomban, mint műveinek asszonyai az életben. Kaffka asszonyai pedig nem múlnak el
sohasem: virágzó érzékiségükben egy fajta értelmét és emberi jelentőségét hordozzák.

Krúdy Gyula
(1878—1932)

Krúdy Gyula a századforduló idején tűnt fel, azóta haláláig, a harmincas évek elejéig,
teleírta a folyóiratokat s még inkább a napilapokat. Regény, tárca, karcolat s széljegyzet futott
szüntelenül a tolla alól, rovatjai voltak a lapokban, könyvek és füzetek tömege jelent meg a
nevével; ponyvát írt; álmoskönyvet szerkesztett. Olyan volt, mint a gyümölcsfa, mely nem
törődik, hogy merre gurul a termése. Számba sem vette, hogy mit írt, egy-kettőre el is
felejtette, önmaga álmélkodott volna talán legjobban, ha műveinek szétszórt tömegét valaki
elébe tárja. Tömérdek írása sárgul régi napilapok hasábjain s veszett el a szerkesztőségekben,
ő maga feledkezett meg róluk legelébb. A kapitalizmus korában, midőn az írók odaadó
gonddal „adminisztrálták“ magukat és építették érvényesülésük útját, mintha vállalati
igazgatók lennének, Krúdy úgy élt, minta vérbeli muzsikus, aki önmaga kedvéért szólaltatja
meg a húrokat s merő véletlenség, hogy mások is gyönyörködnek muzsikájában, ömlött belőle
a prózává oldódott zene, törődött is vele, hogy milyen tájon futnak szét melódiái s maradandó
nyomot hagynak-e, vagy pedig szétfolynak a semmibe. Tudta, hogy mindaz, amit mi életnek
nevezünk és oly sokra becsülünk, parányit sem értékesebb a rettegett „semminél“.
Úgy élt a huszadik század emberbolyában, mint a nagyvárosba vetődött barbár.
Hozzászokott, hozzánőtt, mégis alig bírta elviselni, mert zsúfolt belső élete visszafelé húzta:
álmos falvak, zizegő nádasok, sóhajtozó folyópartok világába, az elhagyott őstájra. Lépten-
nyomon előretörtek benne az emlékek, mint az árvíz, védelemre volt tehát szüksége s
védőszentjét Liber atyánkban, az alkoholban találta meg. Roppant szervezete bírta az
alkoholt, más ember ilyen életmód mellett a kezdet kezdetén delíriumban pusztult volna el,
ám Krúdyban a delírium teremtőképességgé alakult, nem dúlta szét, inkább egyensúlyt
teremtett benne. Ha tudatosan nézi az életet, ha beilleszkedik irodalmi légkörünkbe,
másodrangú íróvá züllik, vagy pedig meghasonlik emlékei, hajlamai és a körülötte zsivajgó
élet feloldhatatlan ellentétén. A delírium azonban elkábította tudatát és réseket nyitott a
tudatalattinak, életérzése mélységében sűrűsödő élményeinek és emlékeinek.
Mindvégig éjszakázó életet élt. A nappal nem az ő világa volt, alig akadt keresnivalója a
valóságban, a kapitalista korszak Budapestjében. Éjszaka jött meg az ő ideje, midőn még a
nagyváros zsivaja és fényei sem tudják elfojtani a másik világ jelentkezését: az árnyakat, az
álmot, az emlékek súlyos csobbanású, vagy csöndes léptű visszatérését, a tudat alatt
szendergő életnek szelíd kopogtatását, vagy baljóslatú dörömbölését. Az éjszakát szerette,
midőn sebesültek és elítéltek lopakodnak elő, hogy még egyszer kortyintsanak a létezés
italából és mámorukban kiöntsék mindazt, ami lelkük fenekén összegyülemlett csöndes
panasznak, vagy emésztő méregnek. Az éjszaka kellett neki, midőn a valóságos élet
körvonalai lágyan szétomlanak s helyet adnak apáinknak, nagyapáinknak, őseinknek,
titokzatos kapcsolataiknak, napfényben láthatatlan összefüggéseiknek. Krúdy látszóig korhely
és kártyás életet élt, szoknyák után futkosott, dőzsölt, mint barbár a metropolisban, de ebben a
barbárban a borospohár mellett őskultúra oldódott modern művészetté.
Krúdy első könyvei a kilencszázas években jelentek meg. Elbeszélésekkel kezdte, egyelőre
Mikszáth Kálmán nyomain ballagott. Első könyvei elárulják, hogy a nemesi kultúrából
csöppent a magyar irodalomba. Hiába tűnt el a rendi Magyarország, a népi világ a feneketlen
mélységben maradt, ahol azelőtt volt, hírnökei elpusztultak a faluban, ha magvaik meg is
fogantak, nem jutottak el a végső állomásig: a virággá nyílás öröméig. Budapesten polgári
irodalmat próbáltak teremteni a zsidók és a hozzájuk olvadó magyarok, a vidékről felvetődött
jobbak pedig továbbra is a nemesi kultúra „utolsó üzeneteit“ hozták s úgy látszott, hogy
sohase fogyunk ki ezekből az „utolsó üzenetekből“. Mikszáth, Ady, Justh Zsigmond, Kaffka,
Móricz, Török Gyula többé vagy kevésbé, de bizonyos mértékben mindenesetre a nemesi
kultúrából táplálkoztak. A Mikszáth-nyomokon útnak induló fiatal Krúdy Gyula csakhamar
bebizonyította, hogy a nemesi kultúra sokkal mélyebb vidékéről jön, mint mestere. Krúdy
Mikszáthtól a pajkos történetet tanulta, a pikáns novellát, ezenkívül helyenként előtörő
szlávos íze emlékeztet némiképpen Mikszáthra, ám Krúdy „szlávossága“ más volt, mint a
nagy palócé: lengyeles, tehát könnyelműbb, fölényesebb; a könnyelműség Krúdynál
elsőrangú művészi értékké nőtt: fölényesen ment a maga útján, közömbösen nézett mindenre,
ami érdeklődésének körén kívül esett. Első novellái vidéki úri históriák, nemesi családi
novellák, egyben tanúságok, hogy a nemesség „emberségét“, belső kultúráját milyen kevéssé
aknázta ki a magyar irodalom. A nyugati kultúra túlságosan ránk feküdt, íróinkat általában s
elsősorban az érdekelte, hogy miként tudunk rezdülni a nyugati kultúra megnyilatkozásaira.
Néha ugyan különös hangokat hallottak, bévülről jöttek ezek a hangok és hasonlatosak voltak
tájaink sóhajtásaihoz, egy-egy pillanatra föl is villant az írókban, hogy ezekre a hangokra
kellene figyelniök, —Kölcseyben szemlélhető tisztán ez a vívódó folyamat, — de azután
megrettentek tőlük; túlságosan „idegennek“ találták őket; ha a nyugati kultúra hangjaihoz
hasonlították, barbárnak vélték. Nem tudták: mit kezdjenek velük „Nyugat kapujában“,
melyről különben oktalanul és folyton letagadták, hogy Kelet végvára is. Így voltak nemcsak
ezekkel a hangokkal, hanem általában a magyar élettel, azt is barbárnak vélték, bár szerették,
de egy kicsit, néha nem is kicsit, szégyenlették. Krúdy a tanúság, hogy gyermekkorában, tehát
évtizedekkel a jobbágyfelszabadítás után, midőn a régi udvarházak és kúriák már régen gazdát
cseréltek s a hajdani nemesség a kataszternél körmölt, vagy előkelőbb hivatalba menekült,
még mindig mennyi emléke élt a nemesi kultúrának. Úgy véljük néha, hogy egy viruló
társadalom termő bőségéből merít a fiatal író, holott a régi bőséges életkedvnek csak
foszlányait dolgozta fel.
Más tekintetben is elválik a fiatal Krúdy útja Mikszáth Kálmántól. Mikszáth látókörét
gyakran lezárta a humor kerek és kerekítő mosolya, ám Krúdyban valami feszegető
nyugtalanság észlelhető. Nem időzik olyan tempósan és kényelmesen témáinál, mint
Mikszáth, nyugtalanul szökellik, mohón vándorol, sokat markol. Korán jelentkezik írásaiban
érett korának legjellemzőbb vonása: az élet és az álom összefonódása s az ébren-álmodás, a
merengés: melyet a gondolat és a megérzés, a sejtés és a látás, tehát az ember legnemesebb
képességei közösen szövögetnek. Figurái olykor félig-meddig már fantomokká válnak,
egyelőre nem is tud mit kezdeni vélük, de már sejti, hogy a magyar legalábbis annyira a maga
„fantomjainak“ él, mint a valóságnak. Természetesen ezek a fantomok másnemű lények, mint
amilyenekkel a nyugati irodalmakban találkozunk.
A századforduló idején a városi polgári irodalom divatba hozta a magyar táj és a szellemi
klíma lesajnálását. Szüksége volt erre, hogy a maga gyorssütetű lényét igazolja és
kapitalisztikus természetű szellemi üzleteit sikeresen gyümölcsöztethesse. A fiatal Krúdyban
a lenézett vidéki élet egyszerre kivirult, minden színe és íze szellemmé párolódott, megindult,
létét éreztette, mondanivalóit suttogta. Az urbánus elmélkedők, főként a zsidók és a
bűvkörükbe került magyarok arról panaszkodtak a századforduló idején, hogy a magyar élet
szegény, nem ád elegendő élményt és ingert nagyszabású művek, modern regényeposzok
teremtésére. Krúdy eleven cáfolat volt már elindulásában is, de nem akadt magyar kritikus,
aki jelentőségét a maga teljességében látta volna. Legtöbb művéről komolyabb kritika nem is
látott napvilágot, utolsó könyveit észre sem vették, vagy pedig közhelyeket férceltek róluk; a
haladók éppen úgy megfeledkeztek róla, mint a konzervatívok. A fiatal Krúdy már látta, hogy
a magyar élet groteszk, aszimmetrikus, melyet hiába igyekeztek nyugati szimmetriába törni
Kazinczy Ferenc óta annyian. Azt is érezte, hogy ez az aszimmetrikus, gyakran groteszkba
hajló alkata szimmetriánál tökéletesebb, átfogóbb, kozmikusabb egyensúlyt fejez ki, tehát
magasabb rendű és ősibb egyensúly is létezik az antikból kölcsönzött nyugat-európai
szimmetrikus harmóniánál. Krúdy nem pácolta humorba n szimmetrikus figuráit és a saját
törvényei alapján megnyilatkozó aszimmetrikus magyar egyéniséget, volt bátorsága a maga
valóságában kifejezni és mindvégig hű maradt hozzá; a legnagyobbak művészi hűsége
jellemezte.
A nemesi lélektől örökölte a valóság elől való menekülést; abban az időben
„menekülőkkel“ volt teli az ország, a nemesség maradéka futott s keresett menedéket
mámorban, vad tréfákban, önmarcangoló pusztulásban, pazarlóvirtusban és hasonlókban, mert
a valóságban, a ránk szabadult idegen életformákban, a nyugati csapadék nyomán sarjadt új
világban nem találta helyét. Nemcsak Krúdy örökölte ezt a menekülő végzetet, hanem
csaknem minden magyar író, aki a nemességből jött, Ady Endre is. Ám Ady Endrében óriási
halálélménnyé nőtt ez a menekülés, Krúdy sokkal közömbösebb volt a halállal szemben,
elpusztíthatatlannak tetsző szervezete és életereje ellenállóbbá tette. Megállott a „menekülők“
között s szemügyre vette világukat: az emlékeket, a levedlett élményeket, a fantomokat, a
megrozzant emberek lelkéből kihullott és útfélre vetődött évezredes örökséget.
„A szakállszárítón“, „A podolini takácsné“, „A pajkos Gaálék“ még csupa szabályos kerek
novella. Még sokat ád a szokványos mesére, a fogható történetre és ebben a modorban is
kitűnő elbeszélőnek bizonyul. 1910 után történik döntő fordulat írásművészetében. Egyszerre
ösztövér meséjű történeteket kezd írni, felületes szemlélő azt hiheti, hogy hanyatló korszakba
érkezett. A külső történet mindinkább eltűnik írásaiból s egyelőre nem pótolja még
nagyarányú belső ömlés, de az író már fölemeli fejét az „ölből“, a patriarkális érzelmesség
zsongító légköréből, a „családi kör“ hangulatából, langyos legenda-világából. Az átmenet
Szindbád volt, a keleti hajós, az Ezeregyéjszaka hírnöke, akinek történeteiből csaknem az író
önéletrajzát is összeszedhetjük. Szindbád alakja ismét „visszahatás“, helyesebben
„visszaütés“ a magyar irodalomban. Szelíd, de határozott tiltakozás a magyar romantika és
realizmus emberábrázolásával szemben egyaránt. Novellafüzérek tömege született róla s a
Szindbád-históriák jobbjai és legjobbjai már nem a régi novellatípus ellen tiltakozó szikár
írások, hanem tele vannak prózává folydogáló zenével, sajátságos kozmikus légkörrel és
bűbájossággal. Szindbád nem „egyéniség“ a romantika duzzadt, vagy a realizmus
körülhatárolt értelmében, tulajdonképpen nem is ő a Szindbád-históriák igazi hőse, hanem a
szeszélyes, irgalmatlan és kiszámíthatatlan lét, mely löki, sodorja, vonzza, kalandokba
bonyolítja. Tájak, kozmikus mámorok és szomorúságok úsznak véle, emlékei testet öltenek,
halottjai visszajárnak, az élők pedig olykor holt képpé fakulnak. A létnek Szindbád körül
gomolygó atmoszférája szinte fontosabb Szindbád alakjánál s a léha kalandor egyre jobban a
mítoszok emberségére emlékeztet: a kozmikus színjáték mérhetetlen gazdagsága és szent
felelőtlensége csapódik le benne. A kor nem vette észre, hogy ez a raffináltan finom figura
milyen kemény és elszánt tiltakozás a nyugati kultúra életszemlélete és ember-fogalma ellen.
A racionalizmus, a realizmus, a naturalizmus és a materializmus bekerítette a létezés egy-egy
darabját és „rendet“, „rendszert“ alkotott a szűkre szabott határokon belül, élesen elkülönítette
a dolgokat, néhány eredőre vezette vissza őket, egypár alkotótényező alapján pontos és
kielégítő magyarázatot próbált adni az egész létről. Az irodalomban megalakult a
homocentrikus életszemlélet, a racionalizmusba korlátozott emberhez szűkítették a létet s a
világot, a ráció fénysugarával akarták megvilágítani a mindenséget. Krúdy közönyös gőggel
szembehelyezkedett ezzel a felfogással, tehát korának uralkodó kultúrájával, vállvonítással
felelt a ráció elbizakodott követeléseire; a legnagyobbra vállalkozott: a határtalan létet
próbálta furcsa zenei-prózai művekkel megfogni, felérni. Szindbád ennek a kísérletnek a hőse.
Közben megpróbálkozott, hogy regényt írjon a maga életérzésének képére és
hasonlatosságára. „A vörös postakocsi“ az első kísérlet, nemsokára pedig folytatását is
megírta „Őszi utazás a vörös postakocsin“ címmel. Ebben a két műben csaknem teljesedés,
ami a fiatal Szindbád-írásokban sejtés, már érezzük a fantomok suhogását, de ezek a
fantomok eleven emberekben vesznek lakást. Félig-meddig azonosak az élőkkel, akik folyton
kilépnek a szokványos emberi dimenziókból, melyeket különben nagyon szeretnek és forrón
betöltenek, szívesen időznek szeszélyes kanyargóinál, holott lényegében csupán az élet
határélményei és sűrített tartalma érdekli őket. Krúdyt is az élet sűrített tartalma érdekelte,
melyet csak a mámorban lehet megfogni. Művészete azonban nem nevezhető szürrealistának,
inkább mágikusnak s bűbájosnak, bár mágiája még csak szárnyát bontogatja ebben a két
regényében.
De már nyíltan szakít az élet meseszerű ábrázolásával, a határozott történetre, események
logikus sorrendjére épülő regénnyel, melyet „reálisnak“ vélt a kor. Krúdy azonban tudta róla,
hogy a legkéznélfekvőbb valószerűtlenség és valószínűtlenség. Ahhoz közeledett, amit a
racionalista kor „látomásként“ kezelt, holott többet fog össze a bennünk és kívülünk történő
létezésből, tehát valóságból, mint a realizmus és a naturalizmus minden igyekezete. A
magyarság páratlan egyensúlyérzéke természetesen Krúdy Gyulában is elevenen élt, a
„vizionárius“ helyenként tobzódik az érzékiségben. majd csaknem átcsap a társadalmi
regénybe, még pedig a legművészibb úton: nem elegyít irányzatosságot a műbe, nem lép fel
szigorú prédikátoros modorban, hanem a keleti bölcs „mindent megértő“ egykedvűségével
ábrázolja, hogy mi minden tört be 1867 után az országba, mi csalta, szédítette, fosztogatta s
egyben vigasztalta, narkotizálta az elgyengült és korhadt nemzedékeket. Tökéletesen látta a
századforduló összetevőit: a lumpolást, a prostituálódást, a keleti semmittevést és a nyugatos
bomlást. Észrevette, hogy a magyar bomlás mérgei mint keverednek a modern urbánizmus
mérgeivel s a kettő furcsa, nyugatosan ázsiai lázától miként vonaglunk, táncolunk, vagy pedig
önmagunkba roskadunk; Ady „Korrobori“ címen írt erről a folyamatról. Megjelenik Rezeda
úr, aki társadalmi síkon balek, nyugat-európai szemmel nézve fejlődésbeli csökevény, de
amúgy: szép öreg álmok viselője, ragaszkodik álmaihoz, belső valóságához, mint az anya
gyermekéhez, vagy a gyermek anyjához, itt ragadt ódon figura, de a tiszta emberség egyelőre
céltalannak tetsző tartaléka is. Krúdy érezte, hogy a kapitalista-materialista, racionalista
nyugat-európai világrend értelmében haszontalannak tetszik a magyar társadalom jelentékeny
része, nincs számára fölmentés és jövő. De ugyanakkor érezte az időszerűtlenek, a
lemaradottak, az életképtelenek igazát; meghallotta, hogy tisztább emberi magatartás és
gazdagabb, érdemesebb életanyag hörög s haldoklik bennük. Nem csupán a társadalmi harc
„elesettjeit“ látta, hanem az emberi elesetteket is, akiket egy ránk kényszerített idegen
életforma sebzett halálra s akik élve fantomokká szépültek, vagy nyomorodtak. Úgy vetették
be magukat ezek az emberek az „urbs“ életébe, mint az öngyilkosok a nagy tóba, kísértetek
lettek már életükben. Egy irányt tévesztett társadalom vonaglását, seblázát, vízióit és
agóniáját látta Krúdy Gyula, az úri magyarság nagy halotti torát, mely társadalmi szemmel
nézve riasztó volt s méltán ítéltetett halálra, de mégis: magyar ősképek mozdultak a halálra
szántakban. Krúdy látszólag az úri magyarság írója volt, valójában: a keleti magyarságé. A
nemesi kultúrát mindenesetre nem a nép ellenében védte, hanem a nyugatról áradó kapitalista
civilizációval és kultúrával szemben vonultatta fel. Érezte, hogy egy nagy magyar
korszaknak, a nemesi kultúrának utolsó pillanatait éljük. Azt sem tagadta, hogy ez a korszak
gyakorlati síkon csőddel zárult, de romlásában is nagyszerű emberi színjáték volt.
„Eltévedt lovasok“ lépdelnek s vágtainak Krúdy első két regényében, kergetik a
világosságot, melyet szomjúhoznak, de ezen a földön már csak, vagy még csak lidércek
pislognak s intenek fényt csalfán. Szemere Miklósban, a két regény vezető hősében
tulajdonképpen azt írja meg, hogy hová züllött a „nagy kán“, ő járja legválasztékosabban az
úri magyarság haláltáncát, de más jelentősége nincsen. Krúdy többek között ezt a haláltáncot
is páratlan művészettel írta meg, — hangsúlyozom, hogy többek között, — mert a társadalmi
mondanivaló csak egy üteme volt dús zenéjének, Krúdy mindig az egész létezés kifejezésére
törekedett s tér és időszemlélete messze elhagyta a kor tér s időszemléletének határait. A
társadalom nála csupán egy elem volt az egész lét, a mágikus alkatú emberlényének sűrű
egészében, ezért Ady s Juhász mellett ő a korszak kifejezetten mitológiai alkatú írója. S éppen
ezt nem vették észre benne és nem méltányolták, pedig ha műveit összehasonlítjuk a kor
nyugat-európai irodalmával, feltétlenül érezzük, hogy Krúdy mélyebb, ősibb, dúsabb
kultúrából jött, de méltányolhatták-e ezt a nagyszerű tényt, midőn a „balkánizmus“ szabadult
kultúréletünkbe, folyton kívül keresték igazolásunkat, a magyarság eredeti egyéniségére és
múltjára pedig indokolatlan lenézéssel tekintettek. Krúdy éppen úgy euráziai alkatú író, mint
Ady, vagy Tamási; újabban Prousthoz szeretik hasonlítani, holott művészete egészen más
humuszból, okokból és kényszerekből nőtt, mint Prousté.
A „Vörös postakocsikban“ bontakozott ki teljes érettségében leíróművészete. Leírásában
mindig van bizonyos mágikus és mitológiai elem, valami az ősi ember ösztöneinek lázából, de
zeneivé finomítva. Másik érdekessége a „Vörös postakocsi“ folytatásának, hogy a királyi
rémdráma, Rudolf trónörökös halála és a hozzáfűzött legenda mennyire elmélyült benne.
Krúdyban éppen úgy, mint Adyban és Juhászban kivirult a magyar mítosz: a halottak
együttműködése az élőkkel, a halottak kozmikussá nőtt életének lecsapódása az élőkre, az
„áldott kísértetjárás“, melyet különben már a páratlanul finom ösztönű Petőfi is sejtett. A
babonákban eltorzult mítosz újra megszépült éppen akkor, midőn, honi „nyugatos elmék“ a
mítosz halálharangját kongatták.
Krúdy a világháború derekán bontakozott ki igazán:1915 és 1920 között születtek
legnagyobb művei. Tömérdek novellája mellett egész sereg regényt írt, a magyar regény
határai beláthatatlanul megnőnek ezekben a művekben, életérzésünk diadalmasan hódít, olyan
tájakra érkezik, olyan szűzi életdarabokat s élményeket tesz magáévá, melyekhez ki tudja
mikor érkezik meg a lomhán ballagó magyar tudat. Ebben az időben született a „Napraforgó“,
a szlávos mélabú találkozik az életesebb magyar pezsgéssel, a misztikum elegyedik a bölcs
kétellyel, a lengyeles cifraság az egyszerűségre való törekvéssel. Modern figurák őslényekkel
váltakoznak, a valóság éles vonalait a népmese bűbájossága fátyolozza. Urbánus fények jelei
és izgalmai futnak végig a szabolcsi puszta ázsiai nyugalmán, fölverik időtlen merengését.
Szörnyetegek, rémek, démonok jelennek meg, kiléptek a mitológiából, korszerű testbe
öltöztek, csak mi nem vesszük észre, hogy mi lappang az időszerű köntös alatt, mert a kor
tudatszűkítésének, az életérzés töppedésének áldozatai vagyunk. Pedig őslények, világerők,
kozmikus fintorok és mosolyok megtestesítői vagyunk s ha elaltatjuk egy-egy pillanatra
tudatunkat, nagyszerű jelenések tolulnak szürke életünk helyébe. Krúdy „antihumánus“ író
volt, az alvilág s a démonok lakóhelyét látta az emberben, legjobb esetben: angyalok és
démonok leszármazottjait. Mágikus és démonikus erők átjáró helyének tartotta az életet, ezért
becsülte olyan kevésre, ezért nem félt a haláltól. Neki volt ebben az időben a legtágasabb,
legdúsabb írói birodalma. S nemcsak egyensúlyérzéke vetekedett az antik kultúra
harmóniájával, hanem a zsivajgó természetet, a kozmosz életét is nemegyszer mélyebben
átérezte, mint az antik.
Ennek a páratlanul bőséges teremtő korszakának gyümölcse az „N. N. Egy szerelemgyerek
regénye“. Óriási kozmikus és humánus életképek váltakoznak ebben a regényben a létezés és
a történés széles mezőin, melyeknek ölében eltörpül, elvész a külön ember, mint a tücsök a
mezőben, csak zenéje, fölérzése szórja be a tájat. Krúdynak ez a regény a leglírikusabb
kitörése; nagy lírikus is élt benne, de tömött, dús életérzése elvetette a líra karcsúbb formáit,
az epika természetes „formátlanságára“, szabad ömlésére volt szüksége. Az idillt írta meg
ebben a könyvben, a magyar életforma puha marasztalását, a táj magába fogadó vonzalmát, a
merengés legmagasabb értelmét: az egyre szépülő emlékek folytonos „lélekvándorlását“. A
sztatikus, megkötött, a tájba illeszkedett, a mozdulatlansággal szövetkezett életformának,
tehát egyik legmélyebb keleti örökségünknek himnusza ez a könyv. Bizonyság, hogy a
mozdulatlanság alkalmas és méltó a végtelenség átélésére, a tájba gyökeredzett ember
messzebbre ér, mint Szindbád, a nyugtalan hajós.
Harmadik nagy, egyben legnagyobb s alig méltatott regénye ebből a korszakból az
„Asszonyságok díja“. Ha ma Krúdy-reneszánsz jut valakinek az eszébe, feltétlenül
Szindbádra gondol, ki tudja, mikor veszi észre tudatunk, hogy a legszintétikusabb magyar
regény immár megszületett és kultúrterületek, életformák s epikai formák sűrűsödnek benne
egésszé, a léthangoknak olyan teljességét hordozza, aminőt eddig csak a zenében, a
legnagyobbak legkitűnőbb alkotásaiban észleltünk. Csakis európaivá finomult „barbár“
lehetett képes ilyen vállalkozásra, „úr“, a szó legmagasabb értelmében, akit nem kötnek külső
terhek, kötelezettségek és belső gátlások, hanem akarata alárendelt anyagnak tekinti az életet,
leigázza és a maga képére és hasonlatosságára új rendbe kényszeríti. Nomád hajlamok nélkül
sem születhetett volna meg ez a regény. A modern nyugati irodalom szükségszerűen magára
öltötte a polgár ólomszárnyait. A város súlyos kövei és a lomha polgári életformák
láthatatlanul reá nehezedtek, a ráció szigorú törvények kordájába fogta az ösztönöket, az élet
tehát nagyon gondos szűrőn keresztül, „túlhumanizálva“, érkezett az irodalomba. Látszólag
ugyan hatalmas irodalmi szabadságharc történt, a naturalizmus például az ösztönök életére
vezette vissza az egész emberi létezést, ugyanakkor azonban két ösztönnek, az ön- és
fajfenntartás ösztönének működésére „egyszerűsítette“, tehát a „haladás“ és az
„emberábrázolás szabadságának“ örve alatt megtagadta az ösztönélet sűrű, összetett voltát,
ágas-bogos gazdagságát. Krúdy ebben a regényében szakít legszerencsésebben, mert
legbátrabban a nyugati szemléletmóddal: mindjárt a regény első soraiban az egyszerű polgári
figura, Czifra János mellett feltűnik a Démon, a láthatatlan kísérő és kísértő, az emberi
személyiség „alteregója“, akiben összesűrűsödik mindaz, amit a szabályszerű polgár nem mer
megélni, hanem gondosan száműz életéből. A Démon az elfojtott vágy, az álom, a
megbilincselt ösztönök üzenete, a szellem titkos jele, a lélek néma pihegése, a kötelékei közül
időnként felszabaduló eredeti emberi hajlamok szabad kószálása. Ez volt a Démon a
mitológiában is: az ősállapot, a kozmosz és a káosz hírnöke a hűtlenné vált emberhez; Czifra
János temetésrendező és szabályos polgár mellett tehát a mitológia küldöttje áll őrt.
A mű első harmincöt lapja különben polgári regénynek tetszik, ferencvárosi életkép s a
harmincötödik oldalon úgy érezzük, hogy a polgári regényt szükségtelen is folytatni, az író
kimerítette a névtelen pesti polgárok életét, még pedig távolról sem „mennyiségi“ tekintetben,
tehát az ábrázolás külső eszközeivel, hanem inkább zenei kompozíciót szerzett. Ekkor
következik a nagy meglepetés: a Démon megmutatja Czifra János törvénytisztelő és
átkozottul józan polgárnak mindazt, amit gondosan sepert tudata eleddig nem volt hajlandó
tudomásul venni, bevezeti Budapestnek, — Budapestnek? a modern urbsnak — rejtelmeibe,
oda, ahol megelevenedik maszkká rendezett arcunk, felszabadul alteregónk, a kísérő és
kísértő Démon s kárpótlást vesz magának. Ebből a nagyszerű életanyagból és
élménytárházból gyengébb tehetség mindenesetre erkölcsrajzot írt volna, Krúdy azonban nem
köt ki ilyen sekély partoknál, tudja, hogy amit „mai erkölcsnek“ ostoroznak, sokezeréves
vergődést takar. Nem Pestről van itten szó s nem is a nagyvárosi erkölcsök boncolgatásáról,
hanem emberi lényünk s létünk elnyomott „alvilágának“ feltörő bosszújáról, borzalmas
„elégtételérői“. Ezen a tájon különben már teljes mértékben kibontakozik a regény„szabása“:
a főhősökre és főeseményekre épített regénynek nyomát sem találjuk, jönnek s mennek a
figurák, a meglepetések, a váratlan események, hiába keressük a ráció logikai összefüggéseit
közöttük. Krúdy, a regényíró semmi esetre sem volt építőmester, olyan „értelmetlenül“ és
meglepetésszerűen hullámzik az esemény, mint a valóságos életben, melyből a regényírók
általában karajokat szelnek s azután ezeket a kiszakított életdarabkákat is „rendezik“ a maguk
elméleti világának képére és hasonlatosságára. Krúdy regényének anyaga látszat szerint
szétfolyó és szétömlő, mégis szerves egységnek érezzük, tehát olyan fokú művészi
teljesítményt nyújt, aminőre magyar író sem előtte, sem utána nem volt képes. A regényíró
általában az egység illúziójával dolgozik s matematikai összhangra építi művét, Krúdy a
mérhetetlen változatosság összetartozandóságának hitét és illúzióját adja, mint a zene. Epikus
arányok és lélektani méretek helyett kozmikus és mitológiai méretekkel nyúl be az életbe, egy
ősibb kultúrájú és elemibb emberi jelentőségű kontinensnek, Ázsiának szemléletmódjával és
életérzésével. Ázsiában az ősi ember, a „barbár“ és a legmagasabb emberi kultúra került
egyensúlyba, ennek az egyensúlynak egyik művészi kifejezője a groteszk. Krúdyban is ez a
két roppant tényező egyensúlyozódott, mindvégig „barbár“ maradt, de művészetének
finomsága, érzékenysége nemcsak elérte a nyugati kultúra csúcspontjait, hanem — talán nem
túlzok, — túlnőtt rajtuk.
Egy kis kitérés szükséges, Krúdyt össze kell hasonlítanunk a kelet-európai regénnyel is,
meg kell jelölnünk helyét a kelet-európai irodalomban s úgy érezzük, hogy ez a kísérlet
némiképpen a magyar kultúra kelet-európai helyére és jelentőségére is rámutat. Az embernek
s démonának viszonyáról óriási regényeket írt Dosztojevszkij. A nagy orosz író is a kettő
egyensúlyát kereste, egyre nagyobb kísérletekbe fogott s az egyensúlyát egyre kevésbé találta
meg. A Karamazovokban például a két tragikus fivérrel szemben Aljosára mutatott, aki a
földet összeköti az Istennel, tehát megváltó új sarj születését várta, népének terhes méhéről
prédikált, a keresztény messianizmusból óhitű-szláv messianizmust alkotott. Látta az
egyensúly elemeit, de csak elemeit látta, a teljesedés élményéhez nem jutott el, hiába
vándorolt nyughatatlanul és szüntelenül népének beláthatatlan élettengerében. Krúdynak ez az
egyensúly sikerült legszintétikusabb regényében, legmerészebb kísérletében, az
„Asszonyságok díjában“. Az egész ember megszólal ebben a regényben, Démona lerázza
bilincseit, markába kapja eddigi rabtartóját, kalandokba, fájdalmakba és határtalan
gyönyörökbe hurcolja; alvilági dörmögések és magasba szálló fohászok törnek föl egymás
mellett; a zárt s rendezett emberi világ és a démonikus atmoszféra összefolynak; dúlt
csatatérré válik a test s a lélek és mégis nagyszerű egyensúly uralkodik a regényben. Az író
nem tagadja meg a kelet-európai—ázsiai démonizmust, de nem fordít hátat az európai
humanizmusnak sem, hanem egyensúlyt teremt belőlük. Sikerült neki mindaz, ami a
legnagyobb kelet-európai regényírónak, Dosztojevszkijnek sem sikerült. A siker egyúttal
bizonyság, hogy bizonyos tekintetben előbbre vagyunk minden kelet-európai népnél; a
szintézis alkotására való hivatást mi örököltük.
A regény derekán ismét fordulat történik, az „erkölcsrajz“ befejeződik s átveszik az
uralmat Krúdy Gyula sajátos víziói. Ettől kezdve egy vajúdó asszonyról szól a regény. Az
asszony kínjai közepette átéli eddigi életét, az emlékek s a látomások azonban nem
képszerűen peregnek, hanem testté, érzéki valósággá válnak. Ám nemcsak személyiségek,
figurák és egyéniségek kerülnek a regény-vízió lapjaira, hanem az embereken és tájakon
szüntelenül átvonuló lét is. Egyre jobban érezzük, hogy személyiségek, figurák, zárt emberi
sorsok ábrázolásával a határtalan életnek, a „létnek“ csak kicsiny töredékét foghatjuk fel. Itt
értjük meg Krúdy sajátságos humanizmusát is, mely egyként mentes a szláv szánalomtól s a
nyugat-európai individualizmustól, inkább valami ősi biológiai önérzet él benne: dús belső
vegetációval válaszol a lét határtalanul gazdag vegetációjának. A maga módján hajolt le az
elesettekhez, a „senkikhez“, a „Szépasszonyok díja“ nyomorult, megvetett, páriasorsra ítélt
asszonyában utánozhatatlanul dússá nő az élet, terek és idők felfoghatatlannak tetsző
élményanyaga tör fel. Krúdy humanizmusa pogány hitvallás; a kereszténység megalapította az
ember belső gátrendszerét, zsilipjeit és határmezsgyéit, két elemre osztotta a belső embert:
angyalira és démonira; a kettőt szüntelen háborúskodásra ítélte. A kereszténységgel szemben
Ázsia az ősi egy, Ázsia vallása az ősegynek megtisztulása, az ember egész valójának
megnemesedése, a testnek és a léleknek közös itallal történő megnyugtatása, kielégítése.
Krúdyban ez a keleti vallás nőtt modern művészetté, belevegyült a XX. század széteső életébe
és erősebbnek bizonyult a század „elemeinél“. Nem választotta ketté a belső életet mint a
keresztény szemlélet, nem elemezte holtpontokig, mint a korszerű nyugati irodalom, nem
vezette vissza néhány ösztön működésére, nem pazarolta erejét a „fogalmi meghatározás“
formuláira, hanem a maga egész valójában kiöntötte, a tudatos és a tudatalatti események
mesterkélten elkülönített életét egymásba zúgatta, az embert és a Démont — mint valamikor a
Teremtő — összekeverte.
A kor nem értette Krúdy világát, nem bírta elhinni, hogy a modern nagyváros, az anyagi
célokért tülekvő élet, a rációvá töppedt szellem és az elaltatott lélek világának légköre éppen
úgy tele van mágiával, mint a primitív törzseké. Nem tudta, hogy az ember gyökerei milyen
messzire nyúlnak, a hanyatló kultúrának hitt, mely az emberi szellem és ösztönök határait
olyan gondosan megszabta s e határokon túl csak „nihilt“ látott. Krúdy bizonyság volt, hogy
ez a ,.nihil“: észlelt és tudatosított életünknél mérhetetlenül gazdagabb élet.
A fogantatás és a szülés misztériumának legangyalibb ábrázolását kapjuk ebben a
regényben, a démoni kavargás után egyszerre az ég felé vonzza tekintetünket Krúdy Gyula, a
démoni hang angyali szózattá tisztul. Olyasféle egyensúly él ebben a műben, mint Dante
trilógiájában s e hasonlóság érdekes tényt világít meg: egyensúlyérzékünk Európában egyedül
a latinnal rokon. A latinság dolga azonban könnyebb volt, mert ősisége televényéből sarjadt, a
kapcsolat közvetlen és forró volt. A mi föladatunk súlyosabb volt: nemcsak Európához kellett
idomulnunk, hanem Európát is magunkhoz, keleti valónkhoz kellett idomítanunk. A feladat
nagyon kevés magyar alkotónak sikerült oly tökéletesen, mint Krúdy Gyulának, talán csak két
legnagyobb zenészünknek, Kodálynak és Bartóknak életműve hasonlítható hozzá. Az orosz
bűnt szemlélt a démonizmusban, édes vétket, a nyugati kultúra alacsonyrendűséget, Krúdy
bizonyságot tett magasrendű tartalmáról, kozmikus mélységéről.
A regény végén megdicsőül az anya, megszüli gyermekét, átéli az asszony legtisztább
örömét és elköltözik. Most már értjük a kínlódó asszony vízióinak dús szépségét és félelmetes
ömlését: az élet a halál előtt végső „összefoglalást“ rendezett. De megmarad az új sarj,
csatatérnek az ember és a Démon vitájához, vagy paradicsomnak az ember és a Démon
frigyéhez. Krúdy az „Asszonyságok díjának“ korszakában írta a „Hét bagolyt“ is, mely
távolról sem olyan mély alkotás, mint az „Asszonyságok díja“, inkább korrajz: a régi
magyarságnak és a századforduló urbánizmusának ütközete. A korrajz különben Krúdy egyik
legkedveltebb formája volt, legsikerültebb korrajzai a „Tegnapok ködlovagjai“. A félműltat
szerette idézni, a félmúlt minden jellegzetes figuráját ismerte. Ködlovagjaiból megjelent
ugyan egy vaskos kötet, de ez a könyv a termés tizedrészét sem tartalmazza. A többi: régi
napilapokban sárgul annyi s annyi művével együtt.
1920 után szívesen kalandozott Krúdy a történelemben is. Egyik legérdekesebb kísérlete,
„A templárius“ befejezetlen, mint maga a történelem. A tatárjárás idejéről szól és
középpontjává nem a tényleges történelmi eseményt, hanem a templomos lovagot teszi.
Látszólag csonka, kidolgozatlan, félig nyers történet ez az írás; Krúdy „szabálytalansága“
egészen új dolog történelmi regényünk területén. Az emberek, akik a jelen bonyodalmaitól,
ellentmondásaitól s végleteitől megundorodnak, megszépítik a múltat s a történelmi
regényben azt keresik, amit ma nélkülöznek: a létezés tényezőinek összhangját, az emberi és
társadalmi sors logikus törvényszerűségét. Krúdy a maga szuverén módszerével közeledett a
történelemhez, rátapintott az ember társadalmi sorsának vérszopóira: a minden időben
kialakuló nemzetközi szervezetekre. A tatárjárás korának két nagy nemzetközi szervezetét
Rómában és az Ázsiához szító templomos lovagok rendjében szemlélte Krúdy Gyula s úgy
vélte, hogy minden más erő e két roppant nemzetközi szervezetnek vetülete. De alkalom volt
ez a regény arra is, hogy az ázsiai kánt, az ázsiai hatalomvágynak félelmetes figuráját
megrajzolja. Tökéletesebb és elemibb ennek a figurának megjelenítése Móricz Zsigmond
Báthory Gáboránál, de Krúdy nem tudja annyira éltetni a történelmi figurát, mint Móricz
Zsigmond. „Fölrémlése“ azonban a magyar irodalom legnagyszerűbb soraihoz tartozik: „A
domb tetején egy ázsiai lovas állott szobor mozdulatlansággal és a völgybe nézett. Olyan volt,
mint valami szörnyű istenség, mely lóháton jött a tibeti sivatagból... Hegy volt a hegy hátán.
A templárius tölcsért formált a tenyeréből és háromszor elkiáltotta magát: — Jah Allah! — A
szobor egyszerre felhővé válott, amely vihargyorsasággal száguldott le a hegyről a völgybe.
Ázsia görgött le a hegyről lezuhanó kövekkel, mint bölcsők és koporsók képmásai, ahol az
emberiség született és meghal. Az ázsiai isten szinte a fákat túlnőve közeledett sivatag-sárga
arcával, hosszúkás szemeivel, lapos orrával és széles ajkával, amely egyszerre az egész földet
meg tudja csókolni, hogy annak vérét kiszívja a maga táplálására“.
Más érdekes megállapítást, illetve sejtelmet is találunk ebben a történelmi regényben.
Krúdy csak úgy odavetőleg megemlékezik a laikus vallásosságról és keleti visszaütésnek
tartja. Nagyszerű ösztönösséggel olyan kérdéseket súrolt, melyekről a magyar tudatnak
fogalma sem volt. Másik történelmi regényében, a „Festett királyban“ a Mohács utáni időt
ábrázolja, — Krúdy „festett királya“. Zápolya Jánosa: a magyar történeti regény egyik
legkülönb figurája. Itt sem a történelmi események ábrázolásával tündöklik, mint a
másodrangú történelmi regényírók, hanem az epizódokban remekel, a történelmi hős emberi
figuráját mutatja meg: a regény elején Zápolya tokaji szürete ismét a magyar regény
legtökéletesebb lapjai közé tartozik. Krúdy kozmikusan „közömbös“, szánalomtól és
indulatoktól, rokon- és ellenszenvektől mentes szemlélete különösen alkalmas volt a
történelmi múlt véres és iszapos valójának ábrázolására. Krónikás modorban írt, de senki sem
oltott még a „krónikába“ ennyi esztétikát: a magyar táj és a légkör természetes varázsát,
kegyetlenséggel s vadsággal vegyülő bűbájosságát. Zápolyát a tokaji szüret és a tokaji táj
mélyillatú elégiájába helyezi, a társadalmi és a történelmi lét vigasztalanságát szüntelenül
áttöri a világ záporozó sugaraival. A regény végén pedig egészen észrevétlenül átcsap a
legendába, a mondába, a népmesébe; az„átcsapás“ egyedül Jókainak sikerült ennyire.
A húszas évek végén jelent meg „Boldogult úrfikoromban“ c. regénye, Móricz Zsigmond
„Kivilágos kivirradtig“ c. mesteri munkájának urbánus mása, — hogy félreértés ne essék
Krúdy aligha ismerte Móricz Zsigmond regényét, de egy törzs hajtásai voltak, a két ellentétes
irányú íróban is rokon vonásokat találunk tehát. A „Kivilágos kivirradtig“ egész cselekménye
vidéki úri asztal mellett történik egyetlen névnapi estén, a „Boldogult úrfikoromban“ egy pesti
sörházban s ugyancsak együltében folyik az esemény. A regény különben: Budapestre tévedt
vidékiek mámora és mámoros önvallomása. Krúdy hétköznapibb és legkönnyebben „fogható“
figurái vonulnak itten fel s szavaikkal, mozdulataikkal, az arcukból s lényükből sugárzó
mámorral önkénytelenül magyar szimfóniát teremtenek. A mű távolról sem tartozik Krúdy
legjelentősebb írásai közé, de alkalmas volt arra, hogy a kor észrevegye s némi méltánylást
hullasson feléje.
Utolsó műve, ,”Az élet álom“ c. novelláskönyv már mint az író „sajátja“ jelent meg. Ebben
a könyvben foglalnak helyet „gasztronómiai“ novellái, akár az öregedő Falstaff
emlékiratainak tarthatnánk őket. Ebben az időben, 1931-ben, a „piac“ már nem volt hajlandó
Krúdyt „fölvenni“. Az irodalmi tudat ekkor volt a legszűkebb s Krúdy valóban az utolsó
percben halt meg. Ki kellett költöznie kedves margitszigeti lakásából, Óbudán húzódott meg,
villanyát tartozása miatt kikapcsolták, írásait a napilapok is nehezen fogadták el. Lassanként a
delíriumra sem tellett volna Krúdy Gyulának, pedig az ébredés szörnyű lett volna, lehetséges,
hogy már ébredezett is, az egyre nehezedő kenyérharc talán meglebbentette előtte a valóság
fátyolát s fölrémlett az idegen világ arca, melyet Liber atyánk olyan gondosan fátyolozott
eddig. Talán ez a feldöbbenés állította meg elpusztíthatatlannak tetsző szívét. Csak egy furcsa
rándulás történt és átlibbent a másik világba, mint hajdan Szindbád ódon vidéki kerítéseken a
tiltott gyümölcs birodalmába.
A legmagasabb rendű felelőtlenség élt Krúdyban, a nomádé, a pusztai lovasé, akit nehezen
érthetünk meg a polgári civilizáció korlátolt törvényei alapján, mert tudatunkkal föl nem
fogható kozmikus mámor és „felelőtlenség“ él benne. Ez a felelőtlenség tette nagy íróvá,
páratlanul merésszé, vakmerővé. Két irodalmi korszak határán, midőn a restaurált régi rend
tűzzel-vassal és elaggott kegyetlenséggel küzdött penészes törvényeinek uralmáért, az új
pedig a maga törvényeinek diadaláért Krúdy csöndesen, észrevétlenül, nem méltányolva,
szellemi világunk fölé nőtt. A kiegyezés korszakából táplálkozó pakfon-konzervatizmus
dehogy vette észre, hogy az őskort hordozza a pesti éjszakák bolygója. Az irodalmi
forradalom pedig megintcsak nem vehette tudomásul, hogy Krúdy művészete nem egy
irodalmi forradalmár végső stációját is messze elhagyta és olyan vidékeken jár, melyeknek
létezését évek s évtizedek múlva veszi tudomásul majd az európai irodalom.

Oláh Gábor
(1881—1942)

A konok debreceni költő, aki a legutóbbi évtizedekben már alig mozdult ki a

„maradandóság városából“, ott élt a Kar utcában, egy öreg házban, melynek kívüle egy
bábaasszony volt a lakója. Valamikor Ady Endrével járt Párizsban: Ady Endre, az együtt-
indulás és Párizs egyaránt megártott neki. Oláh Gábor olyan „feldobott kő“ volt, mely
visszazuhant a debreceni földre, nem is dobta fel többé senki és semmi, legkevésbé a saját
költői lendülete, de mindhalálig sistergett és szikrázott, mintha meteor lenne. Egész életében a
közönség megnemértéséről panaszkodott, pedig elsősorban ő értette félre önmagát.
Mérhetetlen élmény-éhség és életszomjúság kínozta, de meg sem kísérelte, hogy egyszerű
emberi kenyérrel és tiszta itallal csillapítsa. Bár külsőleg beillett volna nyugodalmas
debreceni cívisnek, gyógyíthatatlan lelki diszharmónia élt benne. Részint bizonyára kínos
gyermekkori élményeiben, szorongattatásaiban rejlik ennek az oka. Apja, a vad fiákeros,
„rémuralmat“ gyakorolt, rúgásokkal és ököl-ütésekkel kormányozta feleségét és gyermekeit.
A gyermek ilyenkor vagy hasonlóvá edződik, vagy pedig képzelt világba, mesterségesen
fűtött víziók hónába menekül, — Oláh Gáborral az utóbbi történt. Ábrándokkal cimborált s az
ábrándok cimborája nagyon túlméretezte vágyait és terveit. Az Adyval megindult irodalmi
újulás élére törekedett, holott természetes képességei szűkebb területre korlátozták. A nagyság
külső méreteire vágyott, pedig Debrecen volt az ő igazi világa; Debrecenben kellett volna az
egyetemeset és az örökkévalót keresnie. Kalandos, gazdag életet szere-tett volna élni, pedig
külső-belső berendezkedése egy nagycsipejű debreceni asszony mellé praedestinálta. Lázas
iramban alkotott, dobálta magából a műveket, pedig távolról sem szakadt fel benne annyi
mély zsilip, hogy alkotó irama jogosult lett volna — sűrűsödnie, töményednie kellett volna:
olvasztókemencében edzeni témáit, rideg s reális debreceni mérlegre vetni minden szavát. Ám
a délibáb is ott kóvályog Debrecen mellett, mint az álom ébrenlétünk órái felett — s nemcsak
álom létezik, hanem álomkór is, a délibáb remek tüneménye pedig olykor az emberben
délibábossággá áporodik. Az utóbbi történt Oláh Gáborral. Lassanként a sok görögtűztől
elkáprázott a szemünk s értékeit se vettük észre.
Oláh Gábor már életében többször meghalt. Meghalt akkor, midőn Adyék kibontakoztak s
bebizonyosodott, hogy Oláh lírája már a múlté. Ki is maradt a „Nyugat“ élgárdájából, az
irodalmi életből, a kiadók megbecsüléséből. Ady szerepére tört s az ellenfélnek könnyű volt
bebizonyítania Oláh naivságát. Második irodalmi rohamát 1920 körül indította útnak, midőn
úgy látszott, hogy a megváltozott idő inkább kedvez egyéniségének, ekkor azonban Szabó
Dezső előzte meg. Oláh Gábor éppen úgy a kor nagy freskóinak megfestésére törekedett, mint
Szabó Dezső, ám kísérletei halvány, suta vállalkozásnak tetszettek Szabó Dezső rikoltó-színű,
de valóban nagyarányú teljesítményei mellett. Szabó Dezső különben éppen úgy megártott
neki, mint Ady Endre. Kevesen ismerik „Pokol“ című könyvét, 1931-ben jelent meg s a
„pusztába“ kiáltja fájdalmát, hogy szabódezsős szerepre vágyott, hódítani akart, tömegek
lelkén zongorázni és nem vette észre senki sem. Olyan ez a könyv, mintha önmagáról
készítene sírfeliratot, — mintha egy megtört, szentimentálissá puhított Szabó Dezső írta
volna. Ezután a mi nemzedékünknek kellelt volna fölfedezni, megillető méltatásban
részesíteni, „vonalba állítani“ őt, de Oláh Gábor ekkor már öreg volt a szó szellemi
értelmében, keringett menthetetlenül a maga elvadult, félresiklott pályáján. A fiatalok
„letettek“ róla. Ez volt a harmadik halála; a negyedik a testi halál képében jött 1942-ben.
Az elmúlt húsz esztendőben egyetlen nagyjelentőségű kritikai kiállás történt Oláh Gábor
melleit, Móricz Zsigmondé, midőn „A táltos fiú“ megjelent. Móricz az élmény hevében
legjobb elbeszélőink közé állította az írót s most utólag és hűvösebb fejjel is igazat kell
adnunk néki. „A táltos fiú“-ban visszatért Oláh Gábor Debrecen mélységébe. Megkísérelte
ugyan egy másik regényben Debrecen „közéletének“ és felsőbb rétegeinek ábrázolását is
(„Léda hattyúja“), kísérlete azonban gyalázatosan csütörtököt mondott. Lassan érlelő író volt,
tömérdek időre volt szüksége, míg egy-egy élménye, a szó magasabb értelmében
kifejezhetővé tisztult. Ebből következik, hogy csak gyermekkori benyomásait, közvetlen
élményeit, évtizedeken keresztül kínzó fájdalmait tudta megírni. Akkor volt nagy, midőn
bekerített udvarok és tömeglakások fülledt életéről s indulatairól, bábákról, kofákról,
fiákerosokról, cívisekről és városszéli emberekről írt. Ez a szűk világ valóban világgá nőtt
műveiben. A többi: fantóm volt és délibáb.
A délibábosságból még a „Táltos fiúba“ is beszivárgott egy kis adag. Mindaddig
nagyszerű, míg a földön jár s porból, sárból gyúr életet, alakokat. Oláh Gábor keserű-konok
realistának született, de a valóságot, a vad puszta és a félvad „városszél“ életét mégis valami
utánozhatatlanig megkapó gyöngédséggel tudja kifejezni anélkül, hogy mesterségesen
szépítené, vagy enyhítené. Ösztönös művészi érzékkel elegyíti az élmény komorságát az átélő
„lelkes“ embernek ellágyulásával. Semmi sincsen Oláhban a realista- és naturalista-epigonok
fékezhetetlen exhibicionizmusából, erőszakolt, tehát félig hazug „igazmondásából“, indulatos
emberi leleplezéseiből. Inkább valami naiv, férfias bájt érzünk hangjában, mely nagyon illik a
tárgyhoz, a magyar földhöz és légkörhöz. „A táltos fiú“ csaknem tökéletes alkotás lett, de
helyenként itt is bántón délibáboskodik. Lelki „csodákat“ próbál ábrázolni, ilyenkor azonnal
szánalmas dilettánssá süllyed. „A táltos fiút“ valóban át kellene helyenként dolgozni, ki
kellene küszöbölni belőle a zavaró elemeket. Ha ez megtörténnék, olyan lenne „A táltos fiú“,
mint az észre nem vett kismagyarok, a sokak naiv eposzának egyik darabja.
A „Nyugat“ a húszas évek végén regényrészletet hozott tőle, „Heten vagyunk Uram,
heten!“ volt a címe. Nem is jelent meg több belőle, de kéziratban olvastam ezt a regényét.
Nem olyan gazdag s mély alkotás, mint „A táltos fiú“, de harmonikusabb, higgadtabb. Egy
debreceni város-széli família története s az egész regényt elönti Oláh Gábor ritkán feltörő
eredeti humora. Lehetséges, hogy kéziratai között még több hasonló érték lappang. Megjelent
könyveiben is itt-ott tökéletes részek akadnak. Megírta például a „parasztok szavalókórusát“
(l. „Pokol“ c. könyvét), ennek a versnek szerepe lesz még a jövendőben. Három kötetnyit
mindenesetre összeválogathatunk belőle és ez is nagy dolog. Nem tudott együttúszni
nemzedékével, de teljesítménye túlszárnyalja nem egy kortársáét, aki nálánál sokkal
különbnek tetszett az időben. Oláh Gábort mindenesetre csak a legszigorúbb kritikai
újjáértékelés igazolhatja és nem kell féltenünk őt a kritikától.
Nyugtalanságának, diszharmóniájának okát gyermekkorában kerestük. De érezzük, hogy
magyarázatunk távolról sem kielégítő. Oláh érezte, hogy Ady univerzális költő, a test éppen
olyan mélyről zeng benne, mint a transcendens sejtelem és a metafizikai vágy. Oláh Gábor is
ilyen univerzalizmusra vágyott, de csak külsőleg bírta megközelíteni az univerzalizmus lírai
arányait. Megmámorosította Ady parttalan szabadsága, „röpülése“, utánozni akarta, de csak
nehézkes debreceni szökelléseket végzett. Kevesellte végzetét, hogy csak Debrecen írója
legyen. Senki sem végzett a magyar irodalomban ennyire kínos transcendens erőfeszítéseket,
hitet akart teremteni, de csak légvárakat épített. Kőszikla kell minden hithez s Oláh Gábor egy
hosszú élet során sem jött rá, hogy az ő „kősziklája“ a kemény, konok debreceni föld és a
szervesen hozzátartozó sors.
Oláh Gábort nem mérhetjük a nemzedék legnagyobb alakjaihoz. Hagyatéka szerény, de
súlyos, időt álló örökség, mely elfogulatlan „rendező“ szigorú kezére és tiszta fejére vár.

Móricz Zsigmond
(1879—1943)

Jelentőségét és írói alkatát félreismerte kora. Ady Endre „lázával“ szemben őt tekintették
az ellensaroknak: a higgadtság, a nyugalom, az „egészség“ megtestesítőjének, a
„gyümölcsfának“, mely szinte öntudatlan bőséggel évről-évre hullatja gyümölcseit. Kissé Ady
is tévedett, mert hasonló képet festett Móricz Zsigmondról ünneplő versében. Az elismeréssel
hömpölygő sorok közé pedig egy adag bizalmatlanságot is vegyített, mintha Móricz nem tette
volna fel teljesen az életét arra, amit csinált. Babits és iskolája már egyenesen torzképet
rajzolt Móriczról, afféle „ösztönös művésznek“ tartották, — s ez náluk alapos lebecsülést
jelentett, — aki kelet-európai brutalitással és naivsággal csinálja a naturalizmus magyar
változatát. Torzképek hemzsegtek és félreértések sokasodtak s csak egy-két ember tudta, hogy
Móricz Zsigmond írói „szabása“és jelentősége mennyire egyenrangú Ady Endrével.
A realisták és a naturalisták szeretik körülhatárolni az életterületet s azután konok
gondossággal elemzik, művelik, megfogalmazzák, élettani kísérletek színhelyévé avatják.
Móricz Zsigmond formátuma szétvetett minden ilyennemű határoltságot. Éppen úgy a teljes
magyar sors megfejtését, emberi értelmét kereste, mint Ady Endre. Nem volt csupán tükröző,
visszaadó s hűen ábrázoló, hanem a leggyötrődőbb magyar elmék közé tartozott. A
magyarság fogantatásának, levésének története, legrejtettebb mélységében lejátszódó
eseményei érdekelték, önismeretünk elfeledett kötelességei „emésztő tűzzel“ égtek benne; a
legsúlyosabb feladatra vállalkozott: a magyar láva történelmének epikai megörökítésére. Ady
is észrevette ezt s egy ismeretlen Móricz-írásában jóvá teszi a versben történt félreértést: ő is a
magyar láva fortyogó és folyton ömlő izmos oszlopának látja Móriczot.
 Móriczban epikai tárgyilagossággal ment végbe mindaz, ami Adyból váratlan lírai sebeken
keresztül tört ki. Más erények kellettek Móricz életművéhez, mint Adyéhoz: paraszti
szívósság; sokat bíró kedély; konok józanság, mely kipirul a részegítő tényektől, de úrrá is
lesz rajtuk; életmentő humor; gyalogjáró kedv s a gyermek hallatlan kíváncsisága. Nincsen
magyar prózaíró, akiben ezek az erények olyan megnőtten s virulóan lettek volna együtt, mint
Móricz Zsigmondban. A Kisfaludy-Társaság népköltési gyűjtője sohasem halt meg benne,
csak éppen gyűjtésének területe és szempontjai mérhetetlenül megsokasodtak. Az író már
nem dalokat és meséket gyűjtött s jegyzett könyvtárrá szaporodó zsebkönyveibe, hanem a
magyarság történetének és emberi természetének adalékait. De Móricz kutató is volt, a
gyűjtött életanyag történelemmé formálódott benne, a falevelek erezetéből a gyökerek útjára
tudott következtetni. Félelmetes feladatot vállalt: nemcsak a magyar téreket rótta, hanem
századokat gyalogolt végig, a paraszti „törődés“ és szüntelen erőfeszítés benne alakult
legmagasabb rendű művészi képességgé. Midőn útnak indult, jóformán az egész magyar
irodalom belebódult az „urbánus légkörbe“, a nagyvárosi élet izgatószereivel élt s Móricz a
maga roppant egészségével okosan-óvatosan gazdálkodó, bölcsen odvába húzódó embernek
tetszett, holott ő élte a leggazdagabb életet, utazott s bolyongott szüntelenül, a legszélesebb
életterületekkel érintkezett és nem „felvételekkel“, hanem élmények megrakott iszákjával tért
vissza útjaiból. Az iszák pedig: a lelke volt, mely, mint az elnyűhetetlen transzformátor,
szüntelenül dolgozott, mért, ítélt, zúzott, örökített s az elemek kaotikus kavargásából
szerkezeteket épített. A tényleges valóság vonult s taposott keresztül Móriczon szüntelenül és
ő úgy bírta ezt a „népvándorlást“, mint az anyaföld.
A közvélemény hasonlóképen bánt véle, mint Adyval, néhány Móricz-írás megragadt az
emlékezetében és mindhalálig ezeken keresztül nézte az írót, legmélyebb írásait pedig még
kritikusai sem vették észre. Ennek köszönhető, hogy Móricz, mint szabadszájú naturalista és
könyörtelen realista él a köztudatban, de a nevéhez függesztett jelzők távolról sem
rendelkeznek azzal a mély csengéssel“, amely megilleti. Senki sem vette észre például, hogy
Móricz egy hátborzongatóan tökéletes kis írásban („És akkor meghalt a mese“) megörökítette
az Árpádkorba szorult ómagyarság tragikus tanácstalanságát. Senki sem gondolt arra, hogy
mennyi sejtésnek és összecsendülő élménysorozatoknak „eredménye“ ez a néhánylapos,
furcsának tetsző írás. Azt sem látták meg az „apró“ műben, hogy az „epika“ legősibb
hangjaiból „szerelte.“ Általában többi művében sem méltányolták, hogy a „reális“ anyagon túl
mindig egészen mély emberi létkérdések vagy hungarológiai rejtvények megoldását kereste.
A „Sáraranyban“ például csupán túlfeszített és romantikával fűszerezett naturalizmust ízlelt a
kor s a hálátlan utódok hada, holott a magyarságban rejlő nomád alaptermészetet, a
„törökös“magyarság nomád erkölcsét, hatalomvágyát, mámoros tomboló kedvét, érzékiségét,
„határokat“ megvető életérzését és ragyogó szervezőképességét örökítette meg. Móricz a
maga konok szívósságával mélyedt bele a magyar őstörténetbe; ha Jókai szépprózájának
népmesei távlata van, akkor Móricz őstörténeti távlattal rendelkezik. Eleinte bizonyára csak
megérzései voltak, később az érzések alapköveire tudat épült. Idővel Marjalaki Kiss elméletét
tette magáévá, úgy vélte, hogy az ugoros magyarság, a „nép“, a földdel frigyet kötött termő és
szenvedő réteg már a honfoglalás előtt itten élt s maga a honfoglalás: hódító és államot
szervező törökös törzsek műve volt. Móricz meg volt győződve e két elemnek ősi társadalmi
ellentétéről, hite szerint: az uralkodó hajlamú törökös úrrend leigázta az ugoros, békés, szelíd
népet és e társadalmi ellentét kiegyenlítésére ezer év sem volt elegendő. Az elemek mindmáig
szembenéznek egymással. A „törökös“ világkép robban Báthory Gáborban éppen úgy, mint
Túri Daniban. De Móricz megteremtette az ugoros ellenképet is a „Boldog emberben“, a népi
igénytelenség példáját, mely lehetővé tette, hogy a magyarság pazarló s válságból-válságba
rohanó vagy hulló történelme ellenére fennmaradjon. Móricz a maga világképében éppen
elegendő teret adott tehát a faji kérdésnek, de a kor felszínes divatjával szemben mennyire
emberivé mélyült nála ez a kérdés.
 Nagyon gyarló méltatást nyert a „Mese a zöld füvön“ is, a legmélyebb magyar
katonamese, reális-vad háttérből kanyarog szelíden a messzi horizont felé, tömény képekben
összefoglalja a XVI—XVII. század magyar történelmi sorsát s egészen észrevétlenül egy
sokkal mélyebb réteg is felárad benne: a „kalandozó“ magyarok Nyugat-élménye. Móricznak
sikerült azt a nyers-szűzi ábrándot megörökítenie, melyet a Nyugat felé száguldó magyar
hordozott; de az író élményeinek s műveinek bőségét nem bírta felszívni a szűk és lomha
magyar tudat. Ő rendelkezett korában a legbiztosabb történelmi érzékkel s nemcsak
háromkötetes történelmi regényeposszá tudott áradni, hanem az „apróságot“ is történelmi
szintézis viselésére edzette. „A vaskereszt“ c. kisnovella többek között vaskos könyveknél
különbül megörökít egy századot, éppen a legválságosabbat, a legzsúfoltabbat, a kettős
királyválasztás korát: e kicsiny írás a magyar meghasonlás drámájának utolsó jelenete, de az
egész dráma lényege és értelme benne lobog. Móricz formaművészetének is páratlan tanúsága
ez a novella, — a „nyersnek“ és „darabosnak'“ hirdetett író nagy formai törvényhozó volt, az
epikai szerkezet minden lehetőségét kimerítette.
Az „Erdély“ három kötetében azután szüretel a nap mind nap verítékező „kapás“. Ebben a
trilógiában szinte minden bennfoglaltatik, amit a magyar történelmi érzék teremtett: Kemény
tragikus életérzése, Jókai keleti bűbájossága, a hungarológiai ösztön, Ady balladája és még
valami, ami senkinek sem sikerült a magyar irodalomban annyira, mint Móricz Zsigmondnak:
az idill. A törökös és az ugoros magyarnak, Báthorynak és Bethlennek, a nomád kánnak és a
míves magyarnak birkózása mögött két őselv küzd: a tragikus emberi kísérlet balladája és a
létezéssel, a mindenséggel békét kötő idill. Móricz mindkét „alaphangban“, mindkét
„ősműfajban“, a balladának és az idillnek ábrázolásában egyként nagy. Lényegében a
„Sárarany” és „A fáklya“ is regénnyé feszített ballada, a „Pillangó“ pedig a magyar irodalom
legtisztább idillje. Végletes tehetségünk éppen elegendő van, Móricz azonban végleteket
egyesítő tehetség; ő a fényes, ragyogó magyar Dél, melynek öve alatt életünk meghasonlott és
viaskodó erői egyensúlyba térnek.
Fejlődésének első korszaka az 1914-es világháború végéig, helyesebben a „Szegény
emberek“ megírásáig tart. Bizonyos „robbanó“ jellege van ennek a korszakának. Olyan
időben indult, midőn a magyar kráterek begyöpösödve lapultak. Az ember kráterei is betömött
szájjal hallgattak, borús és fojtó volt a légkör, a fellegek pattanásig telten fenyegetőztek, de a
villám és a jótékony „ömlés“ egyre késett. Móricz a „krátereket“ szabadította fel, emberi és
társadalmi kitöréseket rendezett, ne gondoljuk, hogy pl. a „Sáraranynak“ csak hungarológiai
jelentősége lényeges, éppen olyan fontos a társadalmi mondanivalója is. A „Sárarany“ a
paraszti élet felszabadult krátere, „A fáklyában“ pedig mindkét betemetett „nyílás“ felszakad:
a népé és a középrétegé. A vulkánikus természetű megnyilatkozás határozza meg ezeknek a
műveknek alkatát és szerkezetét: egyik sem „szabályos“ regény, de mindkettőben szinte
kozmikus félelmetességgel törnek fel a kiegyezés korában elfojtott társadalmi élmények és
erők. Láva száguld itten és új arcot ád az életnek, forróságával öl s életre kelt.
Móricz művészi forradalma éppen legforradalmibb tartalmú írásában, a „Szegény
emberek“ c. nagynovellájában ér véget. Ezzel tanúskodik sokat vitatott művészi érzékének
magasrendűségéről: a mondanivaló feszültsége a művészi önmérséklet fegyelmével
párhuzamosan növekedeti benne. A „Szegény emberekkel“ lezárul egy korszak,—a magyar
történelem is akkor ért korszakos fordulóhoz. Az októberi, majd a bolseviki forradalom
következett, Móricznak az volt a szerepe ebben az időben, hogy a földbirtokreform ügye
mellé állott. Utána mégis példátlan hajsza következett ellene. Ady dőltével ő maradt az
egyetlen tölgyfa s megindult a „cserjék“ lázadása. Az ellenfeleknek egy dolog mindenesetre
sikerült: azt a bizalmatlanságot, melyet Ady hóttig „élvezett“, sikerült átvinniök Móricz
Zsigmond személyére. Időnként meg-megszólalt a „kórus“, vármegyék követelték a „fejét“,
szervezett érdekszövetségek folytattak tervszerű mocskolást. Eleinte a hivatalos körök és a
félrevezetett magyar értelmiség állott szemben véle, utóbb fordult a kocka: a kuruckodó
zsidó-magyar érdekszövetség zsoldosai, a „csalódottak“ üzentek hadat, ugyanis kiderült, hogy
Móricz géniusza immár nem lehet fegyver a kezükben, hanem az ocsúdó magyar nép
félelmetes fegyvere marad. Már két agyvérzés csapolta meg az erőit s mindannyian a
harmadiktól remegtünk, midőn teljes erővel megszólalt a harci lárma éppen azok részéről,
akik a „szabad gondolat“ fölkent apostolaiként tetszelegnek. A mérgezett nyilak a nagy író
utolsó alkotását érték, életének legnagyobb művét, a „Rózsa Sándort“. A népi radikalizmus
ugyanis azonnal halálos veszedelem lett a honi „liberális bástya“ toronyőreinek, mihelyst
önálló utakra tért, a maga lábán járt s nem volt hajlandó vére hullását a „bástyáért“ áldozni. A
„bástya“ haragjának „Rózsa Sándor“ lett az áldozata és lassanként a régi s immár elcsitult
ellenfelek is friss harci kedvre kaptak, zsidók és antiszemiták, liberálisok és parancsuralmi
álmokat melengetők vállvetett erővel vonultak a népi gondolat legteljesebb megfogalmazója
ellen. A harci zaj körülbelül akkor csitult el, midőn Móricz Zsigmond agóniája,
megkezdődött, a halál szakította félbe a csatát s az utókor mond majd ítéletet róla.
Móricz az első világháború forradalmai után, a támadások pergőtüzében, mélyebbre
merült. Ekkor írta meg „Légy jó mindhalálig“ címen gyermekkorának érzékeny elemeit,
megmutatta eddig szemérmesen takart érzelmességét és elkezdte a történelmi utak
barangolását. Az „Erdély“ egy évtizedig vajúdott benne s tulajdonképpen válasz is volt
azoknak, akik kezdetleges történelmi érvek alapján fordultak művészete ellen. Másoknál is
történt ilyen fordulat a magyar irodalomban: dacos, konok társadalmi művek után más mezőre
tértek, kivetkőztek bőrükből és új veretet szereztek. Móricz sohasem változott, hanem bővült,
gazdagodott, szélesebb életterületek átfogására vállalkozott. 1920 után társadalmi
mondanivalója nem halványodott el, hanem érettebb, súlyosabb lett, ha eddig lávaként ömlött
belőle az élet, most nagy szobrász műhelyéből kerültek ki művei. 1926-ban szakadt ki belőle
a „Kivilágos kivirradtig“, az úri életstílus és önvallomás megörökítője, egy névnapestének
históriája, a fehér asztal „mítosza“, melynek melegében minden kitör az „élvező“ társadalmi
rétegből, életesszenciák folydogálnak, szikráznak és égnek, titkok tárják ki kelyhüket,
megtörnek a zordon szemérem gátjai, a névnapestén keresztül egész társadalmi réteg életébe
látunk. Ennek a könyvnek az írója már nem „robbantó“, hanem fölényes művész, zordon
társadalomszemlélete ragyogó humorral elegyedik; teljesen birtokában van az epikai hang
nagylélekzetű egyensúlya. Két esztendőre reá a „Forró mezők“ következett, melyet Móricz
legkevésbé sikerült művei közé soroztak, némely bírálók pedig egyenesen detektívregénynek
bélyegezték, holott Móricz legsúlyosabb társadalmi alkotásai közé tartozik. A „magyar
mérgezettségről“ szól ez a regény: a fa, ha „mérgeit“ nem tudja gyümölccsé termelni,
elpusztul; ennek a biológiai igazságnak társadalmi vetülete a „Forró mezők“. A magyar élet
megrekedtségéről, „kidalolatlan nyarairól“, termő nedveinek áporodásáról s éppen ezért
méreggé válásáról, biológiai és lelki „vérmérgezésünkről“ számol be az író egy izgalmas
esemény keretében. Az „úri magyarságról“ van itten szó, mely eltartott rétegként evezett a
XX. század életébe, csak ápolta és kényeztette szervezetét s erőit, nem vállalta a hősi
cselekvés, a gyümölcsözés kínját és elérte őt a végzet: önerőitől mérgeződik meg, az élet
nedvei halálos keringéssé váltak benne és egy izgalmas esemény szele elegendő arra, hogy a
„mérgezettek“ sorban kidőljenek. A magyar „úri haláltáncról“ sok regényt írtak, az Ady-
nemzedéket elsőrangúan érdekelte és lényében érintette ez a kérdés, Móricz azonban egészen
újat cselekedett: e „haláltánc“ biológiáját fedte fel, a végzet gyökereire tapintott.
A két mű között, 1927-ben jelent meg az „Úri muri“, mely tulajdonképpen a „Kivilágos
kivirradtig“ szélesebb, többhúrú megnyilatkozása, Móricz ember-múzeumának gazdagabb
felvonulása s lényeges vallomás: a saját szerelmi drámájáról. Móricz egyetlen műve sem
egyrétű alkotás, rétegek sorakoznak valamennyiben, így az „Úri muriban“ is; de legfontosabb
rétege, leglényegesebb mondanivalója mégis: a monogám férfi drámája. A regény hősei
tulajdonképpen Móricz Zsigmond és első felesége, Janka. Jankában azt a nőt kapta meg,
akivel szüntelenül viaskodni kell: a gőgös, puritán, szemérmes szenvedélyt, az „Úr szolgáló
leányát“ és a konok rabtartót egy személyben, az asszonyt, akiért érdemes drámában élni.
Móricz Zsigmond azonban kitört ebből a szenvedélyből, mint a mágnes a vasat, kirántotta a
kíváncsiság. A „kiválás“ története az „Úri muri“, melyben Móricz bűntudata is erősen dobog:
ő volt az oka Janka öngyilkosságának s az „Úri muriban“ az önmaga vívódását megtestesítő
férfi fordítja halántékának a puskát. De Móricz megbirkózott a bűntudattal, kikezdhetetlen
pogány nyugalom és erő lakozott benne, megmentette a felszívott rengeteg élet, a sok „mag“,
melyet bolyongva, kutatva, az egész élettel szüntelenül érintkezve befogadott s ezért mindig
tele volt csírázással, zsendüléssel, friss vetések üdezöld dárdáival és érett kalászok vigaszos
jóságával. A „szerkezetnek“, a „transzformátornak“ kellett megbénulnia benne, hogy élete
megálljon, de míg a belső kazán dolgozott, mindent megbírt. Janka tragédiája után gyors
egyességet kötött a tragédia okával, új házasságra lépett. A friss feleség dekoratív egyénisége
nem is sejtette, hogy milyen súlyos feladatot vállalt: többet kellett volna nyújtania Jankánál, ki
kellett volna elégítenie a monogám férfi mérhetetlen kíváncsiságát. Az eredményről a „Míg új
a szerelem“ számol be s a beszámoló talán kíméletlennek és kegyetlennek tetszik, mert
szabatosan igazmondó; ám Móricz igazsághitét és konok, igazságot kereső ábrázolását nem
függeszthette fel egy múló szerelmi epizód kedvéért.
De egyelőre az új szerelem ideig-óráig tartó meglepetései között fokozott kedvvel áradt
Móricz teremtőereje. Megírta serdülő korának történetét a „Forr a borban“, majd a Bethlen-
korszak elhatalmasodott korrupcióját a „Rokonokban“. A „Rokonok“ Tolnai Lajos
hagyományát folytatja: a mesterkélt eszközökkel fenntartott társadalmi réteg emberi
süllyedését ábrázolja. Nemsokára „Barbárok“ c. novelláskönyvével jelentkezett, — csak a
legnagyobb oroszok tudták ennyire meggyőzően ábrázolni a kelet-európai „vad fát“, azt a
mélyréteget, mely alig kapott valamit a történelemtől s a társadalomtól és amennyiben kapott,
az „ajándék“ csak animális ösztöneit táplálta és izgatta. Móricz Zsigmond, a legnagyobb
magyar népi író eléggé bátor volt arra, hogy a „primitívség“ emberi tragikumát kifejezze,
„igazság-vallásához“ ez a feladat is hozzátartozott.
Móricz Zsigmondban a harmincas évek elején erősödni kezdett az elemző hajlam; ez is
arra vall, hogy mennyire szintetikus egyéniség volt, irodalmi irányok, módszerek és iskolák
csak egy-egy szempontot, ideig-óráig tartó eszközt jelentettek dús és egyre sűrűbb kifejező
kedvének. Elemző hajlama az „Életem regényében“ ér delelőpontjára. Ezzel a könyvével
csatlakozott Móricz Zsigmond az új prózai műfajhoz, mely a harmincas években született
Magyarországon; az ő keretei közé tartoznak az egyre szaporodó önéletrajzok, a
dokumentum-sorozatok, a falut vizsgáló művek, az önvallomások. A társadalom ebben az
időben nyílt színvallást, döntő katarzist és hősi útmutatást várt az íróktól, az írók éppen e
„korparancs“ hatása alatt egyetemes és minden gátlástól mentes kifejezésre törekedtek,
széttörték a szépirodalmi műformai korlátait s a kinyilatkoztató tűz, a „szabad ömlés“
elszántsága adott új tartalmat és formát műveiknek. Móricz Zsigmond ezen a téren is teljesen
eredetit alkotott, mindössze tízesztendős koráig beszéli el életét és az önéletírás csak alkalom,
hogy a „tövet“ és „gyökeret“, a paraszti életforma eddig ismeretlen alaprétegét megvilágítsa.
Nem társadalmi folyamatok ábrázolásával birkózik, mint a fiatalabb nemzedékek, hanem az
„ősképeket“ rajzolja meg, az alapélményeket, a paraszti lét láthatatlan tengelyeit, néma
mozgatóerőit. Talán ez a mű példázza legvilágosabban végzetes nagyságát és magyarázza
meg, hogy miért kellett öregségére teljesen egyedül maradnia: bármilyen „vidékre“ tért,
bárminő életanyaghoz nyúlt, azonnal a mélyébe fúródott. A konkrét élményt ízével, szagával,
egész valóságában megörökítette, de a konkrét élmény csak arra volt jó, hogy a benne rejlő
egyetemest felszippantsa. A törvénynek, a végzetnek, a kozmikus praedestináltságnak súlyos
ízét öntötte minden írásába. Az ifjabb nemzedék — mint mondottuk — ezidőtájt új műfajt
kezdett, Móricz azonnal felszívta az élményt és a legegyetemesebb alkatú művet teremtette
belőle, az „önéletrajzból“ társadalmi „útbaigazító“ lett nála. Írói nagysága teher lett, éppen
úgy ráfeküdt a kortársakra, mint az utódokra s éppen úgy meg kellett „bűnhődnie“ ezért, mint
Adynak.
A harmincas évek második felében tűntek fel Csibe-írásai. Csibe menhelyi gyermek volt,
később egy lágymányosi proletárcsaládnál húzódott meg, Móricz Zsigmond egy kültelki
kocsmában talált reá s a leány locsogásából azonnal felszívta a proletársorsot. Ezidőtájt
hasonlott megmásodik feleségével, nemsokára külön is vált tőle, az életkapcsolat megszakadt,
a támadt űrt Csibe töltötte be. Talán bizonyos bűntudat is vonzotta Csibéhez; a második
feleség nagyvilági nő volt s Janka puritán fegyelméből Móriczot is „magas“ életszínvonalra
kényszerítette. Most a lefelé szolidáris ember vezekelt „bűnéért“, a pillanatnyi
megtántorodásért s a legalulról fölpityegő leányt emelte magához. Csibe friss élménytömeget
is hozott: a kültelki proletárok mindennapjainak folyását mesélte, kalandjairól és
szenvedéseiről számolt be, komiszul eredeti véleményeket mondott az életről és az
emberekről. Móricz számos kísérletet tett, hogy a fővárosi középosztály életéből merítsen,
szándéka azonban többnyire csütörtököt mondott, a „patak“ sekély volt és az író hiába kutatta
elszánt kitartással a „mélységeit“. De „kíváncsi“ természetének új s új meglepetések kellettek,
Csibe pedig csőstől hozta őket és az író boldogan tapasztalta, hogy egyetemes
mondanivalókat tud „szippantani“ belőlük. Más kérdés Csibe valódi figurája, erényeivel és
gyarlóságaival, az életrajzírók majd töprengjenek, hogy milyen szerepet töltött be, mint
Móricz Zsigmond fogadott leánya, de — mint az író mondani szokta — ő volt neki „a nép“, a
folytonos emlékeztető és a fogyhatatlan tápláló forrás. Móricz Zsigmond „Csibe“ novellái, —
melyek könyvben, sajnos, nem láttak napvilágot, a magyar proletárirodalom legnagyobb
teljesítményei közé tartoznak; Csibe volt az „Árvácska“ modellje is.
1939-ben írta legjobb színművét, a „Kismadárt“, mely egyik legmerészebb társadalmi
vallomása: a módos parasztság ellen fordul, leleplezi emberi puhaságát és hitet tesz a
szegények, sőt a szegénység mellett. A tényleges szocializmus alapkövetelménye: a
szegénység önkéntes vállalása másokért, egy nagy társadalmi kiegyenlítődésért, Móricz ennek
a követelménynek költészetét teremtette meg, kedvet csinált hozzá, színképpé bontotta a
szegénység szürke egyhangúságát, ütközetbe kényszerítette a két szembenálló réteget és
esztétikai fajsúlyt, művészi s emberi értéket adott a szegénység diadalának, — néhány év
múlva Illyés Gyula próbálta sokkal kevesebb szerencsével ezt az elvet érvényesíteni „mint a
darvak“ c. s éppen Móricz Zsigmond ellen irányított könyvecskéjében. Darabját egyik
magánszínházunk bemutatta; a bemutató legmegdöbbentőbb élményeink közé tartozik,
vallomás volt, hogy a színház milyen távol áll a magyar lélektől és élettől.
A harmincas évek végén vette kézbe Móricz Zsigmond a „Kelet Népe“ szerkesztését és
többnyire teleírta a lapot. Itt kezdte a „Rózsa Sándort“, megindította agitációját a
népfőiskoláért, útirajzokat közölt, olyan remekműveket, mint a szombatos székelyekről, —
egyetlen magyar folyóirat vagy napilap sem vette volna fel ezt a nagyszerű anyagot, Móricz
lelki függetlensége és szabad véleménye korszerűtlen tünet lett, véres verejtékkel kellett a
talpalatnyi talajt őriznie és fenntartania, hogy plántái mégis felhuzalkodhassanak. A „Kelet
Népében“ közölte Babits-élményeit, a legjobb és legigazabb Babits-emlékezést akkor, midőn
Babits epigonjai és csatlósai kétségbeesetten verték a harangot, hogy a tárgyilagos vélemény
hangját elnyomják. A „Kelet Népe“ az utóbbi esztendők egyik legnagyobb dokumentum-
sorozata és kútfője, a benne megjelent Móricz-írásokat egyetlen nagy kötetben és időrendi
egymásutánban kellene kiadni, hogy az utókor tisztán lássa a végső lobbanást és ne feledje ki
számvetéséből.
Móricz utolsó két műve „Rózsa Sándor a lovát ugratja“ és „Rózsa Sándor összevonja a
szemöldökét“. Harminc esztendeig tervezte Rózsa Sándor megírását, de csak életének
alkonyán jutott hozzá, közben csupán egy novellát ejtett el 1848-ról, a szabadságharc és a nép
között meredező ellentétről, később pedig a „Betyárban“ kerülgette a témát. A „Betyár“ egyik
legválságosabb műve: a múlt század végének paraszti morajlását akarta megírni s midőn erről
a morajlásról ír, mindig remeket alkot, de nem tudta vagy még nem merészelte a maga
valóságában megírni azt a réteget, melyet ez a morajlás ostromol. Készülődés volt ez a regény
s „Rózsa Sándorban“ teljesedett. Tulajdonképpen nem Rózsa Sándor históriáját írta, hanem a
magyar jobbágyfelszabadítás történetét. Rózsa Sándor, Móricz művében, egy tragikus
társadalmi állapot „eredménye“ s a mű lényege: ennek a társadalmi állapotnak bámulatosan
gazdag, hű rajza. A magyar jobbágyélet „visszateremtése“régi irodalmi ábrándunk, de
tökéletesen csak Móricz Zsigmondnak sikerült, mert ebben a művében nemcsak „saját“
élményei törtek fel, hanem az ősöké is életérzésébe és tudatába hömpölyögtek, — a
legmélyebb réteg mozdult meg az íróban, a belső „gépezet“ a legmagasabb hőfokra hevült, a
legmerészebb teljesítménybe fogott s regényének „életképei“, a régi parasztsors-jobbágysors
„ábrái“ végső tökéletességről tanúskodnak, szinte lezárják Móricz Pazar életművét. A regény
meséje önkényesen vékony: a betyár-hős feltűnik, szerelembe esik és megnyugszik. De ami a
mesét betölti, mindaz páratlan; a történelmi realizmusnak mindenkit felülmúló
kristálytisztasága. A regény szerkezete, alkata is bámulatra méltó művészi ösztönnel simul az
anyagához: a dermedt, lefojtott népélethez, melynek néma siralmát csak olykor hasítja végig
egy-egy esemény villámfénye és dördülése. A magyar jobbágyság életképe ez a regény,
különb Eötvös József „A falu jegyzőjénél“, holott Eötvös még színről-színre nézhette a
jobbágyság sorsát, ám Móricz mégis jobban látta, mert testében és lelkében a jobbágyi
élménytárnákat örökölte.
A szervezett rosszindulat vádat emelt Móricz ellen, mert „hőst“ teremtett Rózsa Sándorból,
mintha Móricz tehetett volna arról, hogy a népi önérzet és igazságérzet csak rózsa-sándori
sorsba menekülhetett. Ugyanerről a társadalmi végzetről számol be Eötvös József „A falu
jegyzője“ c. regényében, melyben Violát, a telkes jobbágyot betyársorsba kényszerítik a
közigazgatási kiskirályok azért, mert Viola különb ember náluk. Eötvös regénye ennek
ellenére kötelező iskolai olvasmány lett, Móricz azonos társadalomtörténeti megállapítása
ellen pedig pergőtűz indult, — kell-é kétségtelenebb bizonyság, hogy ebben az „ítéletben“
politikai érdekek nyilatkoztak meg? Móricz Zsigmond Rózsa Sándora menekülő jobbágy,
jellegzetes kelet-európai néphős, nemcsak a mi hajdani viszonyainkra érvényes, hanem az
egész „nagy táj“ magáénak vallhatja. Rózsa Sándor menekül, védekezik, majd támad is, a
maga eszközeivel, érzelmeivel és indulataival meg próbálja valósítani, amit a lomha
történelem nem akar megcsinálni. Balladai alak, de egy nép, sőt népek balladájának „üteme“,
„időmértéke“, megrázó tanúság, hogy a jobbágyság erői csak a társadalmon kívül és rózsa-
sándori módszerekkel tudtak „kinyújtózni“. Mindaz, ami erény Rózsa Sándorban, tanúság a
nép igaza, eltorzított életformájában is megőrzött emberségessége mellett; ami torz benne,
mindaz társadalmi megrekedtségünk, történelmi tehetetlenségünk vétke, tehát a beteg
társadalom lázának munkája a választott ember szervezetében.
A hajsza a második kötet megjelenése után tört ki, — ezt a kötetet különben a Móricz-
hívők egy része is kevésbé sikerültnek véli, mint az elsőt, pedig a társadalomrajz gyönyörűen
szélesedik és sűrűsödik, a jobbágyi életképek mellé a plébániák, úriházak és kastélyok élete is
felsorakozik: ami a „Betyárban“ még nem sikerült, itten teljesedik. Rózsa Sándor ebben a
kötetben nől tudatos néphőssé: rác faluban fosztogat az átvonuló sereg s Rózsa Sándor
kenyeret ád egy éhes rác öregasszonynak, majd elmerülve nézi, mint falja. Az ütközetben nem
lő a rác közkatonákra, csak a tisztekre. Nem betyárkodik a hadjáratban, hanem éppen néhány
fellebbvalójának betyársága miatt vonul vissza egy új szerelembe. A valóságos Rózsa Sándort
rajzolta meg Móricz Zsigmond? Nem fontos, de mindenesetre emléket állított a magyar nép
páratlan emberségének, a „mélység“ szolidaritásának, — hőst alkotott, aki a nép minden
rezdülésével elszántan együtt remeg s a maga fajtáján túl népek ügyét bírja szívébe fogadni.
Nem fontos, hogy a valóságban s egy-egy személvben mennyire öltött testet ez a néphős, de a
magyar nép forrongó és felszabadulni vágyó lelkében, történelmi küzdelmeiben mindenesetre
jelen volt, „bujdosott“, ki-kitört ennek a néphősnek az alakja,vagy legalább is az „anyaga“.
Móricz olykor talán eltért az adatolt igazságától, de mindenesetre a történelmi és, társadalmi
igazságot szolgálta. Rózsa Sándort a nép magába fogadta, hőst teremtett belőle s Móricz a nép
álláspontját vallja mindenütt, de különösen ebben a művében. Nemcsak „alulról nézi“ a
történelmet, hanem teljes nyíltsággal érezteti, hogy az „aljból“ nőtt magasra s ez a nyomorult,
eltorzított élet az ő „múltja“.
Az írót sokáig „megfeküdték“ szerelmi konfliktusai, — Jankával való viaskodását számos
regényébe, még az „Erdélybe“ is beleírta, második felesége pedig modellt szolgáltatott több
regényfigurájához. Rózsa Sándorhoz akkor nyúlt, midőn ezek a konfliktusok már elcsitultak s
a halál közelében állott, innen származik e két regény tiszta tárgyilagossága. Nem a férfi
szerelmi szenvedélyével, hanem emberi létével és társadalmi lényével van jelenebben a két
regényben; ezért tökéletesebbek, „tisztábbak“ talán minden műalkotásánál. Móricz
„öregsége“ hősi öregkor volt: társadalmi tudata egyre tisztult, emberi odaadása növekedett.
Művészi erői nem fogyatkoztak, hanem izmosodtak, egyszerűsödtek, lényegesebbé váltak,
öregsége nagyon hasonlít Ady utolsó éveihez, Adynak is ekkor nőtt s tisztult ihlete a végső
határokig, a folytonos fejlődésnek és emberi tisztulásnak megrázóan szép „balladájában“
senki sem tudta követni. Ez magyarázza, hogy a késő Ady egyre sűrűbb verseket írt,
Móricznak pedig mindenre tellett: regényre, novellákra, előadásokra, utazásokra, riportokra, a
„Kelet Népe“ szerkesztésére, megható levelezésre az olvasókkal és még Tolnai Lajos
ébresztésére is összeszedte, régi folyóiratokból lemásoltatta Tolnai műveit, két regényét átírta
s meg akarta indítani gyűjteményes munkáinak kiadását. Most győződhetünk meg, hogy
szelíd, mosolyra hajlamos egyéniségében mennyi dac feszült, akár Adyban, csak más
formában: mindent bírt, a feladatok hősi fokozását vállalta egészen a halálig.
Életműve könyvtárnyi; termésének jelentékeny része, így versei, tanulmányai, cikkei és
igen sok elbeszélése kiadatlan. Művészi gazdagsága beláthatatlan: a magyar széppróza még
senkinek a kezében sem volt ennyire sokhúrú, még senki sem teremtett ekkora formaözönt.
Ady mellett nemcsak a magyar irodalom legnagyobb alakja, hanem a magyarság
legtökéletesebb megszólalása, emberi nyilatkozata, teljesedése. Bizonytalan és ingoványos
talajunkon csupa félreérthetetlen művet hagyott, tölgyfákat nevelt, melyeknek gyökerei
kemények és hajthatatlanok, megkötik a talajt, szilárddá markolják a magyarságot.

Szabó Dezső
(1879.—)

A mai nemzedékek előtt a Próféta áll, az élet mestere, a nagy tanító, a magával ragadó
előadó, a magányos száműzött, a „tiszta áldozat“. Szabó Dezsőnek sikerült bálványt csinálnia
önmagából, a bálvány azonban egyszer úgyis összedől s rajongói visszakényszerülnek
műveihez, a művekben pedig majd egészen más Szabó Dezsőt ismernek meg. Sejti ezt az író
is, ezért agitátora önmagának, ezért próbálja kiegészíteni és magyarázni a képet, mely
műveiből adódik. A bálványrombolás sohasem hálás föladat, de nélkülözhetetlen, a mi
bálványrombolásunk pedig az összetört faragott kép mögött megmutatja e század egyik
legérdekesebb és legjelentősebb magyar íróját. Arról természetesen nem tehetünk, hogy a
hiteles arckép merőben más, mint amelyet az író olyan buzgón terjeszt magáról.
Szabó Dezsőnek az ártott legtöbbet, hogy mindenben jelenlévő s azonnal ható tényező
akart lenni. Mohó hirtelenséggel és a leghálásabb módon akart a tömegekbe építkezni s nem
válogatta az eszközöket, hogy célját elérje, ez biztosította tagadhatatlanul óriási hatását és
népszerűségét. Gyors kurucos nyargalásokat végez, szokványos pihenői után hol termékeny,
hol pedig felesleges, de mindenképpen feltűnő zajt üt és zűrzavart csinál, közben pedig
megfeledkezik örökebb föladatairól: regényei és elbeszélései egyre töredékesebben és
nyersebben kerülnek ki keze alól, tanulmányainak hajdani fegyelmével pedig már régóta
szakított. Újabban vészesen csökken művészi igényessége, mert egyre kielégíthetetlenebbül
izgatja egyéni elhelyezettlensége.
Szabó Dezső nem hozott olyan epikai ősréteget, mint Jókai, vagy Móricz Zsigmond. Nem
született széles közösségbe és szélesebb közösség sem tisztult benne átfogó művekké,
szellemi „rendszerré“. A fiatal Szabó Dezső irodalmi hatások, világirodalmi közhelyek
„továbbfejlesztője“, irodalomból csinál irodalmat, amiért később Babits Mihályt olyan
elkeseredetten támadta. Ám, midőn Szabó Dezső nagyon támad s „emberáldozatra“ vágyik,
rendszerint önmagában szeretne valamit megölni. Első regényének, a „Nincs menekvésnek“
főalakját is áldozati oltárra viszi: az átöröklés végzetes terheivel megvert embert nem tartja
életre méltónak, vonat elé dobja, ezzel az irodalmi halállal azonban az átöröklésnek
önmagában jelentkező tényét szeretné elintézni.
A fiatal Szabó Dezsőben óriási kifejező vágy s igény feszengett, de nem talált megfelelő
életanyagra: eposszá nyíló, eposszá alakítható, vagy álmodható életre s közösségre. Legfőbb
kérdése: az „én“, az „én“ s az „én“. Nem akadt egyéniségére nyugtató refrén, — Don Quijote,
Gulliver s más efféle irodalmi bolygók sorsába kapaszkodott, bezarándokolta vélük a világot,
hogy megtalálja a bűvös szavakat és élményeket, melyek elhanyagolt sebként fekélyesedő
egyéni nyugtalanságát majd elcsitítják. Bármennyire is tiltakozik ellene: jellegzetes fausti
lélek, fiatalsága csupa fausti ábránd és nyugtalanság. Ady törvényhozó költő volt, Szabó
Dezső azonban nem törvényt keresett, csak megnyugvást; az Ady-vonások durvábban,
kezdetlegesebben, bizonyos kispolgári ízzel jelentkeznek nála, például: pöffeszkedéssé torzul
Ady „fejedelemsége“. A fiatal Szabó Dezső útnak indul és bolyong, mint Don Quijote, vagy
Gulliver, holtpontra jut, de rendszerint idejében menekvésre talál: a holtpont sivár tájára „deus
ex machina-ként“ odavarázsolja a „közösségnek“, vagy pedig a „tiszta családnak“ nem a
valóságát, hanem a képletét ,s belebúvik e fogalmak meleg, takargató vackába. A közösség és
a család Szabó Dezsőnél nem valóság, hanem „behelyettesítésre“alkalmas fogalom.
Valójában: ha közösségbe kerül, azonnal összeütközik véle s kiakasztja a XIX-ik század
annyiszor ostorozott egyéniség-kultuszának és én-mámorának minden jelvényét s rendjelét. A
Közösség és a Törvény az ő legfőbb álma, a Titkok Titka, örök nosztalgiája, de sohasem tudja
elérni, sohasem bír beléjük helyezkedni. A fiatal Szabó Dezső a modern Faust, aki nem látja
meg a sóvárgott „új világot“.
Nagyon nehezen csinálta a fiatal Szabó Dezső a nyelvét is. Arany Jánosnak és Móricz
Zsigmondnak volt népnyelvi talaja. Adyban az egész magyar költői nyelv „történelme“
kivirágzott. A fiatal Szabó Dezső nyelvében kiagyalt esztétikai példák, gondolatrendszerek
műszavai és szociológiai szólamok futnak össze s elegyednek tagadhatatlanul nagyvonalú
stílus-romantikájával. Mindig rikítóan egyéni s eredeti akar lenni, nem bír a közösség tiszta
nyelvén beszélni; gyakorta erőszakolt eredetieskedésbe téved. Nyelve „sejtelmes“, mindig
takargat valamit, többet akar mutatni, mint amennyit valójában rejt. Körülír, díszíti az élet
egyszerű tényeit, tudatosan túloz, hogy teremtőerejének hiányait eltakarja. Stílusa néha
erőszakoltan cifra, máskor nyersen mezítelen.
Első novelláskönyve, a „Napló és elbeszélések“ már a harmincéves Szabó Dezső műve,
esztendők termését hozza. Ha most újra végigolvassuk, megdöbbenünk, hogy mennyire
megtépázta az idő múlása. Elbeszéléssel és mesékkel frissített elmélkedéseket írt, mert
sehogyan sem bírt az epika természetes áradásába belehelyezkedni. Lényegében igen rövid
lélekzetű író, gyermekesen a szemével fal fel mindent. Nagy erőssége, hogy elevenen érezte a
mindenség líráját, de nem talált formát a kifejezésére. Ady nagy formát-teremtő volt, Szabó
Dezső pedig örök nyugtalan formát-kereső. Keresése során rendszerint fél-formákat alkot,
tetszetős és laza szerkezeteket. Ezért kívánja folytonosan „igazolni“ magát világirodalmi
példákkal, pamfletekkel, dühös kirohanásokkal és agitációval.
A „Napló és elbeszélések“ tanúság, hogy Szabó Dezső végzetes terhekkel, örökölt egyéni
tragikummal született, ezért kínlódik annyit az átöröklés kérdésével, ezért alkot folytonosan
apák s ősök szörnyű útravalóival megvert alakokat, ezért kergeti szépirodalmi halálba őket: a
maga végzetétől szeretne általuk megszabadulni. Szabó Dezső tragikuma távolról sem azonos
Adynak az antikra emlékeztető tragikus életérzésével, hanem merőben egyéni jaj-baj, így lett
nagy ironikus belőle. Abban a hitben élt, hogy végzetesen elhibázott világban folyik sorsunk,
melyet csak iróniával enyhítve bírunk elviselni. Nem tudta szeretni a sorsot, mint Ady, az
emberiség csak annyiban létezik neki, amennyiben állást foglalhat ellene. Rendkívüli s olykor
termékenyen és áldottan ostorozó „negatívum“ ő, de negatívum. Páratlan hatású és fontosságú
jelenség a maga határai között: mindnyájunkat megtanított kételkedni, tömérdek bálványt
irtott ki és balítéletet égetett el. De nem bírt megmaradni elrendelt határai között, az
önfegyelem nélkülözhetetlen erényét sohasem ismerte, mohóságát nem merészelte kordában
tartani, attól félt, hogy nélküle szürke és jelentéktelen marad.
Igen érdekes a fiatal Szabó Dezső találkozása a nővel. Ebben az időben a nő még nem
tömény szemérmetlenség volt neki, avagy „megnyílt barázda“, béke, család, tisztaság és
gépies Termékenység, hanem probléma. Nagyon sikerületlen szerelem, vagy szerelmek
lappanghatnak élete mélyén. Minden munkájában ez a csalódás fekélyesedik és lázong, égető
szerelmi elégületlenség és kielégítetlenség parazsuk, naiv követelményeket állít a nővel
szemben és szinte már kéjesen csalódik, mintha ez a szellemi természetű szerelmi játék
pótolná neki a tényleges átélés izgalmait.
A politikus, ha úgy tetszik, szociológus Szabó Dezső minduntalan behelyettesíti a
közösség fogalmát; etikai vergődéseibe ugyanígy rántja be a családot. Roncsolt életek,
eltorzult emberarcok felett egyszerre csak kigyúl az „egyetlen világosság és melegség“: a
család. A család utáni mérhetetlen vágy Szabó Dezső lírájának egyik legőszintébb,
legmelegebb hangja. A családról néhány csakugyan örök ízű képet teremtett, mélyébe
azonban sohase látott. Az „egészség“, a „tisztaság“, a „család“ kifejezésére csak szép lírai
futamai vannak; a züllöttségbe, a betegségbe, a rothadásba tud igazán belátni. Nagy jajgató ő,
magyar Jób, — ez a kétségbeesett hang, a tragikus vallomás marad majd meg belőle.
A fiatal Szabó Dezső „titkot“ csinált az emberből. Ennek a tevékenységének is megvannak
a maga lírai gyökerei; egyénisége hiába vergődött, nem lelt egyensúlyra. A kialakulatlan,
háborgó, egyensúlyra sohasem lelő egyéniség misztériumnak, „csupa-titoknak“ érzi azt,
amiben mi csupán lehangoló, vagy megkapó vergődést, véges emberi színjátékot szemlélünk.
A fiatal Szabó Dezső hősei valamennyien önmagának hasonmásai, „titok-emberek“, mélybe
rejtett „kincsekkel“ kóborolnak, zengő szavakkal ámítják a nőket, öntudatlanul félrevezetik az
embereket, nem találnak megértésre s elpusztulnak. Az író-agitátor természetesen alapos
szánalmat szavaztat meg nekik, de ne gondoljunk a szlávok, például Dosztojevszkij mély
szánalmára, melynek tiszta ereje egy óriási közösség rejtett, elfojtott válságait vonzza
napvilágra. Naiv szánalom honol Szabó Dezsőben, a gyermeké, aki összedőlt homokvárait
siratja s a szűzé, aki ábrándjainak szétfoszlását szánja. Kedves ez az önszánalom: önmagát
temeti és gyászolja, mielőtt kibontakozott volna.
A tanulmányíró Szabó Dezső s később a zabolázhatatlan agitátor folytonosan a „nagy
boltozatokat“, a végső értékekig fejlesztett rendszereket dicséri, ő maga egyelőre azonban
rövid lélegzetű, hirtelen kifulladó tehetség, még „boltív“ építésére is képtelen. Kitűnő ötletei,
nagyszerű villanásai, tökéletes részletei vannak, de rendszerek, tágasabb összefüggések nem
keletkeznek, boltozatok nem épülnek benne. Inkább: „átmeneti lény“, Nietzsche nyomán a
félig irodalmi, félig bölcselkedő-elmélkedő formát választja, de Nietzsche hatása alaposan
„népszerűsödik“ nála: „egységes kenyérré“ gyúrja.
Természetes és egészséges mozdulata egyelőre alig van. Allegóriák, szimbólumok,
görögtüzes szóképek, nőies elérzékenyedések, tomboló indulatok és a megcsömörlött ember
ironikus fintorai váltakoznak benne. Mindig s tudatosan valaminő sorsszerűségbe öltözik,
anélkül, hogy a sorsot olyan mély értelemben, mint Ady, vállalni merné. Legtöbbször a
tragikus kísérletek pózába búvik, így Faust doktor közismert köpenyébe. Rá kell ébrednünk,
hogy mennyi színészi képesség rejtőzik benne. Furcsa egyveleg ő: nagy lírikus, kitűnő
gondolkodó, szó-Niagarákkal rendelkező prédikátor, mindenre képes színész és kiváló
rendező. Egyveleg-lényének köszönheti eredendő formátlanságát és számos szellemi
szülöttjének korcs-voltát, de rendkívüli hatását is.
A fausti ábránd Szabó Dezsőben a nietzschei Übermensch „programjával“ indul útnak. A
merész utas azonban csakhamar belenyugszik a közösségbe, a családba, sőt:a
nyárspolgárságba. A nagy behelyettesítések, — a közösség, a család, — Szabó Dezsőben
megalkuvások. Nem teremt új közösséget, hanem egy csakis ironikusan elviselhető
közösségbe nyugszik. Nem a természetes ember pihen meg Szabó Dezső megnyugvásaiban,
hanem az „Übermensch“, a Titán fárad el. Érezte ezt ő is s később politikai síkon akarta
megcsinálni, ami az irodalomban nem sikerült: az új közösséget; tegyük hozzá: sokkal több
valóságérzékkel és sikerrel.
Csupa végzetesen terhelt embert lát, mintha valóban saját képére és hasonlatosságára
festené át a világot. Életérzése tulajdonképpen nagyon korlátozott, rögeszmésen ragaszkodik
az emberség néhány vonásához. Stílusában egyes jelzők, képek, történéseiben ugyanazon
helyzetek és jelenetek folyton ismétlődnek. Az egyensúlyra nem lelő ember s író támogató
karfái ezek a folytonos visszatérések. Szabadulni szeretett volna a saját vészes belső borújától
s a lírai vallomásból átlendült a tárgyilagosabb formájú elbeszélésbe. Első novellái úgy
keletkeztek, hogy csinált egy eszmét s azután történetet és alakokat formált hozzá. Nála
minden: „adottság“, semmi sem keletkezik, semmi sem növekedik szervesen. Mindig tudatos
számítással adja át magát az életnek, semmi sincsen benne Ady Endre nagyvonalú
„kockázásából“ és kockáztatásából. Hiányzik Szabó Dezsőből az átadás mindent felégető
hősiessége, vagy mindent önmagához ölelő alázata, a sorsba-olvadás, — csak mozgatja a
dolgokat s az életet, tökéletes fausti kísérletező. „Szeretete“ sem természetes vonzóerő, nem
folytonos tisztulás, újjászületés, közösséggé-szélesedés, hanem behelyettesíthető fogalom,
szókép: a legkülönbözőbb élménysorok végén.
Első regénye, a „Nincs menekvés“, harsogó előszóval jelentkezett, ígérgeti, hogy óriási
dolgok feszülnek benne, melyek nemsokára egészséges, nagy regény alakjában törnek majd
életre, előbb azonban egy halottól kell megszabadulnia, ezért írta ezt a regényt. A halottat
hordozó Szabó Dezső azonban sohasem tudott megszabadulni terhétől, hanem véle viaskodik
folytonosan. Életérzésében terheltségek s elpusztíthatatlan belső férgek küzdenek az egészség
ábrándjával; lelkének humusza nem bírja a „hullát“ megemészteni. Viaskodásának tanúja
nemcsak a „Napló és elbeszélések“, hanem második novelláskönyve is: „Mesék a kacagó
emberről“. Az utóbbinak első darabja, a „Lélekmocsár“ nagyvonalú vallomás Szabó Dezső
belső válságáról, ő irodalmunk legnagyobb betege, „betegségéből“ egyetemesebb emberi
vallomásokat teremtett, nagyobb igényű műveket hozott létre, mint Babits Mihály. A francia
„décadance“ kelet-európai erővel, gátlást nem ismerő nyíltsággal, olykor brutalitással
jelentkezik műveiben, bár később megtagadta önmagát és ellensarkot próbált teremteni.
De egyelőre még a „Napló és elbeszéléseknél“ tartunk, részletesen rá kell mutatnunk, hogy
mennyi gazdagság, milyen tágas érdeklődés, keresés és lázadás tündöklik s fortyog ebben a
könyvben. Szépprózája csupa líra, líráját nem köti azonban semmiféle forma, az olvasó
mindig szorong, hogy meddig bírja a folytonos lírai rohamokat az író. A sovány történetek
vázára szétfolyó, formátlan, de költői szépségekkel megrakott szabadversek tömegét aggatja;
hiába minden ellenvetés, be kell ismernünk, hogy az ő lírai prózája a legnagyobb magyar
szabadvers-gyűjtemény. Megrázó izgalmakkal érzi a mindenség líráját és méltó emberi
„visszhangot“, választ próbál teremteni: megüti a pánhumanizmus hangját, emberséggel
akarja áthatni a világot. Megfordítja a keresztény átlényegülés tanát: benne a test lesz igévé,
az anyag örök misztériumát hirdeti s megteremti az átlényegülő, mint ő mondja: álommá
szépülő anyagnak a líráját. Nagyvonalú költői élmények ezek s ha formát teremtő készsége
fejlettebb, elsőrangú lírikus vált volna belőle, de így: megnyilatkozásai szörnyetegszerűek;
alaktalan áradások; rakoncátlan lírai vadvizek. Az elvetélt lírikus azonban 1915 táján
megkeményedik és egészen váratlanul tökéletes novellaformát teremt. A világháború végén
írja legtökéletesebb elbeszélését a „Scholtz Mihályné ítéletét“. Kiszakad az
intellektualizmusból, a lírai szenvelgésből, valóban átélt eleven életet ábrázol, rendbe
sűrűsödnek zabolázhatatlan erői. Történelmet, tömegeket, végzetet tud érzékeltetni a
legegyszerűbb eszközökkel, szinte a primitív kultúrákra emlékeztető vadsággal és
merészséggel, megmutatja, hogy ebben a modorban utolérhetetlenül nagy. Azt is látjuk, hogy
mennyi lehetőség lappang ebben az íróban: elsőrangú esszéista, nagy novellista, merész
szociológus, elemi lírikus, drámai elmélkedő, — talán éppen ez a „sok-arcúság“ teszi annyira
zilálttá, szétfolyóvá, szörnyeteg-szerűvé. A „Scholtz Mihályné ítéleté“-nek befejezése is nagy
művészre vall. Az író eddig nehézkes, olykor izzadságszagú elmélkedéseket közölt a
tragikumról, az emberi sors reménytelenségéről, olvasmányainak hatásából próbált áleredeti
véleményeket tákolni. (Lásd: „Napló és elbeszélések“ c. kötetét.) Most azonban az élmény
ihlete tragikus egyetemességbe torkoltatja a realista novellát. Scholtz Mihály és barátai a
novella végén politikai vitába bonyolódnak. Részeg fővel bemennek a másik szobába a beteg
Scholtz Mihálynéhoz, hogy döntsön. Az asszony e vad jelenet közepette meghal, az író pedig
így fejezi be a novellát: „S az emberek bolsevisták, kapitalisták, keresztények és pogányok,
hazafiak és nemzetköziek voltak s a végtelen emberi szenvedés és halál egy volt: mint a
tenger, mint a levegő, mint az idő“. E néhány sor is csupa pátosz, de a legnemesebb fajtából
való, mint az óbor, valódi élmények tömegéből szüretelte az író.
A nagy novellák után „Az elsodort falu“ következett, az újabb magyar irodalom egyik
legtöbbet vitatott és legérdekesebb regénye. Ebben a könyvben tör ki éretten, hol finom,
felejthetetlen mozdulatokkal, hol pedig vad dionysosi mámorral Szabó Dezső lírája,
stílusromantikája. Eddig is előszeretettel ábrázolta az átöröklés végzetétől űzött vázakat, a
vázak azonban itt valóban élő húsba, testbe, gazdag létezésbe öltöznek, az író megtanult
embert teremteni. A romlást, a bomlást, az élve rothadást gyakran nagyarányú s mély drámai
jelenetekben adja, a magyar „décadance“ regényét írja dühvel, kiáltó nyíltsággal, etikai
izgalommal és brutális exhibicionizmussal. De emellett: meg szeretné rajzolni az
ellenpólusnak, a megváltó egészségnek is a világát. Ez a szándék teszi egyenetlenné regényét.
Ha a romlás ábrázolásának lapjait olvassuk, nagy íróval ismerkedünk, a „megváltó egészség“
alakjai azonban papirosfigurák. Pátosza s brutális ízlése nagyszerűen illik a„haláltánc“
rajzához, de mesterkéltnek és bántón modorosnak hat, midőn az idill kifejezéséhez is ezekkel
az esz-közökkel nyúl. Elárulja, hogy mennyire egy húrú író, —zsivaja és tobzódása belső
ösztövérséget takar.
„Az elsodort falu“ azért is nagy kísérlet, mert össze próbálja foglalni az egész országot, az
egész magyar társadalmat. Elnagyolt és nagyszerűen átérzett figurák tömege hemzseg a
regényben. Ábrázolása biztos és hiteles, ha a romlás hétköznapi alakjairól és eseményeiről
van szó, de egyszerre elnagyolt és papirosízű lesz, ha közéleti emberekre, vagy pedig írókra
tér. Ha a mindennapi életről szól, valódi élmények törnek elő belőle, ha azonban a szellemi és
politikai életre fordul a sor, indulatai s előítéletei kerítik hatalmukba és elnagyolt, papirosízű
alakokat teremt. Ez az egyenetlenség végigkísért a regényben, melyet elsősorban stílus-
zuhatagának roppant arányai tartanak össze.
A regény főalakja: láthatatlan. Neve: Szabó Dezső, a próféta. Tulajdonképpen ő beszéli
végig a regényt, ő játssza el a magyarság nagy társadalmi és erkölcsi drámáját, beleszól
minden figurájának mondókájába, belebúvik a bőrükbe, csakhogy próféciáit szétkiabálhassa.
Ő Farkas Miklós, a széthulló nagy magyar költő, a tragikus „meg nem értett“, az elnyomott, a
halálra szánt. Ő Bőjthe János, a diadalmas egészség, a földhöz visszatérő hű fiú, a
parasztleánnyal nászkodó megtért intellektuel. Minden jelentékenyebb alak Szabó Dezső
személyes retorikájának hasas iszákja s amint a helyzet engedi, végtelen szónoklatokba csap.
Nem találunk a magyar irodalomban ehhez fogható retorikus regényt, Szabó Dezső retorikája
azonban nem azonosítható a századfordulónak üres zengésével, a konzervatív retorika kenetes
semmitmondásával. Szabó Dezső retorikája tele van valóságélményekkel, társadalmi
igazságokkal, a magyar tudat forrongó kereséseivel, történelmi távlattal, hősies
vallomásokkal, bátor útkereséssel, egy nagy tehetség gazdag kellékeivel, szikrázó
szellemességével. Fiatalkori novelláinak olvasása közben folyton attól tartunk, hogy lírája
szétrepeszti a történetet, mint a súlyos búza a zsákot, — most retorikája búvik be a regénybe
és elönti, túlterheli. Amit Szabó Dezső ebben a regényben prédikál, az minden bizonnyal a
legbecsületesebb s a leghelyesebb magyar állásfoglalás volt 1918—20-ban. Nemzedékeket
nevelt, Ady súlyos, magasrendű eszmerendszerét népszerűsítette, közhasználatúvá formálta,
sok tekintetben ki is egészítette. De a szónokiasság elnyomja, széttagolja, helyenként
elsatnyítja a kitűnő társadalmi regényanyagot. Pompás részlétek, buja stílus-romantika,
hasznos és bátor szónoklatok váltakoznak, — tehát a regény elemei önmagukban értékes
elemek, de így összeöntve, egymásra licitálva megint csak szörnyeteg-szerűvé teszik a művet.
Magával ragad és fáraszt, elsőrangú művészi teljesítményével vigasztal, majd pedig az
agitáció egyre hidegebb zuhanyával vacogtat. Szándéka s egyénisége mindenképen
nagyarányú, a mű meglepő, gazdag és súlyos, — de éppen olyan dús kincsesház, mint lomtár.
Jellemző, hogy „Az elsodort falu“ második kiadása elé előszót, apológiát kellett írni Szabó
Dezsőnek. Az előszó főként esztétikai kérdésekkel foglalkozik, de már nem régi
tanulmányainak tiszta zengésű hangját halljuk, mely frissen és szabadon kalandozik az emberi
kultúra mezőin. Az új Szabó Dezső „Az elsodort falu“-hoz hangol mindent: a regény
fogalmát, az irodalom hivatását, az esztétika elveit. A kritika, szerinte már: lírai agitáció. Azt
is elárulja, hogy regénye: a fiatal Szabó Dezső romantikus-tragikus életérzésének
hasznosítása: egy egész nemzetre, az egyetemes magyar társadalomra alkalmazza,
bekapcsolja a történelem sodrába. Érthető tehát, hogy rendkívüli hatást tett, a romantikát
mozdította meg a magyarban. Már első írásai romantikus alkatáról tanúskodnak és arról, hogy
mennyi sokat szívott fel a filozófiai s elmélkedő hajlamokban gazdag német romantikából. A
német romantika „hitvallását“ „Az elsodort falu“ előszavában is megtaláljuk: Szabó Dezső
szerint az élet káosz, mely az íróban formálódik egységgé, megfejtett titokká, világító tudattá.
„Az elsodort falu“ előszavában érdekes bejelentések sorozatát kapjuk, megtudjuk, hogy
Szabó Dezső „Az Egészség“ egyetlen megtestesítője Hunniában, — önmagát az egészség
kövér illúziójává dagasztja, s közben megint csak az átöröklés rémeivel viaskodik szüntelenül.
Ettől kezdve folyton e nagy illúzióval dolgozik, gyűléseken és előadás-sorozatokon feszíti a
mellét, hogy itt a megváltott, a tökéletes egészséggel kitömött, a példa-magyar. Novellákat és
cikkek tömegét közli „diadalmas egészségéről“, mindenáron el akar hitetni valamit, amit
legbévül önmaga sem hisz. A közönség, főként a fiatalság azonban hiszékenyebb volt s úgy
itta Szabó Dezsőt, mint az Egészség csecsének jóságos, tápláló tejét, észre sem vette, hogy
olykor a „magyar decadance“ borát, néha: vinkóját szürcsöli.
„Az elsodort falu“ sokkal jelentékenyebb és gazdagabb mű, mint Szabó Dezső ellenségei
hirdették. A kritika eleinte ugyanis hallgatott, vagy elharapott dicséreteket hullatott, az
ellenforradalom legelején még Babits Mihálynak is volt néhány elismerő szava „Az elsodort
faluról“. Később politikai okokból erőszakolt és igaztalan támadó hadjárat indult meg Szabó
Dezső ellen. „Az elsodort falu“ nem érdemli meg ezt a hadjáratot, mert tele van még nem is
méltatott szépségekkel, — többek között: ebben a regényben bontakozik ki Szabó Dezső
stílusának ódái szárnyalása, olykor a magyar ódái pátosz minden zengzetessége, hangjának
ősi nemessége feltör belőle. A gionoi élmény: a természetbe visszatért s a természettel
önkénytelenül „együttműködő“ ember nosztalgiája „Az elsodort faluban“ már felüti fejét, de
Szabó Dezső az élményt inkább biológiai síkra vetíti, nem ruházza fel olyan egyetemességgel,
mint Giono s nem vezérli klasszikus teljességbe és fegyelembe, mint a nagy francia. Szabó
Dezső sok mindent eleve és előre önmagában viselt, nagy hegy ő: salakkal, talmi kőzetekkel s
rejtett drágakövekkel, nemes ércfolyókkal. Műveinek „bányászása“azonban csak akkor
kezdődhetik majd — s véle együtt helyes értékelése is, — midőn személyiségének nyomasztó
hatása megszűnik. A „hegy“ egyelőre ráfekszik a fiatal nemzedékekre, hatása ma még éppen
annyira nyomasztó, mint termékenyítő.
Társadalmi tudata ebben a regényben egyszerre megnől, kivirágzik. Sorskérdéseink
summáját más senki sem fogalmazta meg ilyen bátran, nagyvonalúan és tökéletesen.
Nagyszerűen rátapint a magyar életberendezés csődjére. Látja. hogy a magyarság nem tud élni
és vállalja „az élet mesterének“ a szerepét. A kor hamis humanizmusával szemben volt
bátorsága a humánum valóságát megmutatni. A kelet-európai messianizmus egyik
legnagyszerűbb feltörése ez a könyv, de Szabó Dezső a messianizmusba csakugyan
rengeteget vegyít a magyar paraszt realista természetéből: messianizmusa pragmatikus
alapokon nyugszik, hasznos és nélkülözhetetlen tényező kíván lenni, mint a kenyérvágó kés.
Ha fiatal írásaiban a német romantika lecsapódásával találkozunk, itt már franciára is
bőségesen ráakadunk. Victor Hugótól tanulta a „nagy romantikus jelenetek“ machináját: a
puritán magyar képből túlzsúfolt festmény, vagy túlfeszített jelenet lesz. Agyonzsúfolt
realizmusa víziókba csap, — költői kedélyünk eredeti naivságát Szabó Dezsőben művészi
raffináltság váltja fel, — ezt tanulta elsősorban a francia romantikától. A romantikus és a
modern francia líra képanyagát is felszívta és képet alkotó módszereit alaposan megtanulta, de
leöntötte jellegzetes kelet-európai pátosszal, hellyel-közzel el is balkánosította. Szabó Dezső
mindig veszedelmes területen jár: a remekmű és a giccs határmezsgyéjén. Képzelőereje is
határozottan nagyvonalú és groteszk alkatú, de hiába keressük benne a keleti ősgroteszk
vallásos természetének jegyeit, inkább: fortyogó iróniától és lázongó indulatoktól fűtött
torzítás; időszerű torzképeket, hálás karikatúrákat teremt. Zabolázhatatlan líraisága ront és
épít, dúl s alkot, sohase tudjuk, hogy teljesítményeit csodáljuk, vagy dúlása felett
szomorkodjunk.
Tagadhatatlan, hogy minden erejével a legmagasabb teljesítmény felé tört. A lélekelemzés
társasjátékába ragadt korban megvetett mindent, ami egyoldalú eszközökkel és módszerekkel
próbálta megfejteni az ember s az emberiség talányát. Szabó Dezső az emberség intuitív
átérzésére s az átérzés szabad, teljes kifejezésére törekedett. Törekvése néha felejthetetlen
sikerrel járt, de itt is, mint mindenütt, meglátszik, hogy mennyire fáradékony és
rövidlélekzetű természet: ami tegnap még nagyszerű művészi élmény benne, holnap már
gépiességgé, „machinává“ silányítja; teherhordásra alkalmazza a legnemesebb paripát. Remek
rohamok és bosszantó letörések sorozata minden műve.
Ezt írja regényének 157-ik lapján: „meséjének kilencven percentje hazugság volt, de a
színész igazsága, mely az agyban, vérben, a lelki zápor bonyolult hullámaiban éppen olyan élt
valóság, mint a körülhorzsoló élet“. Áruló mondat: Szabó Dezső alkotóerejének hiányait ezzel
a „színész-igazsággal“ toldotta meg. A „meg nem alkuvást“ hirdető próféta művei tele vannak
ilyen művészi megalkuvásokkal, öntvényei gyakran fölötte gyanúsak, túlságosan sok kerül
beléjük a rézből, a „színész-igazságokból“. A „színész-igazság“ reze mellett másféle
silányabb anyagot is találunk, így az intellektuális stílus levetkezhetetlen nyomait: „Az örök
csók, az örök termés megidézett tanúsága“, — az efféle„megidézett tanúság“-ok ma már
inkább komikai elem-ként hatnak. A regény derekán különben már érezzük, hogy kevés az
íróban az önkéntes ömlés, a természetes termőerő, mindent a „fejével“, az intellektusával
csinál s ezt a tevékenységét próbálja leplezni záporszerű retorikájával, mely gyakran megint
csak úgy zakatol, mint a gép. Szabó Dezső hatása sohasem tiszta hatás: az odaadás és a
fenntartás birkózik bennünk olvasása közben folytonosan.
A tömegjelenetek ábrázolásában minden magyarnál nagyobb, ezek a jelenetek a tragédia és
az idill páratlan látomásaivá tisztulnak benne. Két csúcsra tud csupán felkapaszkodni: az
egyikről a Nihil, a másikról pedig az Idill világa látszik, e két világot azonban nagyszerűen
belátja. De mennyire kevés „eredmény“ ez Szabó Dezső csillapíthatatlan mohóságának és
hatalomvágyának. Orvosa, papja, költője s szellemi vezére akart lenni nemzetének, — „Az
elsodort falu“ és szerzője; az agitátor, tömegeket is verbuvált, egy ideig táplálta is a
tömegeket, de csodálatos kenyér- és halszaporítása rövid ideig tartott. Ennek a folyamatnak
ismertetése azonban már a későbbiek dolga.
Szabó Dezső „Az elsodort falu“ tömegsikere után a „Csodálatos élettel“ jött, mely sokkal
kevésbé mozdította meg a közvéleményt. „Az elsodort falu“ kimerítette az idő összes
izgalmait, „bibliává“ lett, az érdeklődés ellanyhult, hiába tört az író a „Csodálatos életben“
egészen új csapásra. A „Csodálatos élet“ már biztonsági előszóval indul, előre felkészül a
kritikusok támadására és meghonosítja az előzetes önkritika módszerét, — ez az önkritika
azonban kimerül a korlátlan önimádatban, a kritikai narcisszizmusban. Így szól Narcissus:
„Izenet ez a könyv: a földnek, az egészségnek, a jóságnak izenő nagy hívása. Himnusz ez a
könyv: jóakaratú szíveknek zengi himnuszodat örök Rend, örök Tisztaság! Óh fiatal vagyok
még s hidd meg felriadt magyar, hogy rakhatnak új cézárokat és új parancsolót reád, de a
fiatalságod ma én vagyok“. Ady „nagy-nagy fiatalságára“ gondolunk, melynek „a bús halál is
szülés“, s lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy Szabó Dezsőben a nemes Ady-ércből
mennyire gyanús értékű öntvény lett. Az Ady-hang egyre teltebben hangzik, Szabó Dezsőé
egyre fakóbban cseng.
A „Csodálatos élet“ különben az író legérdekesebb kísérlete, megpróbálta, hogy ki tud-e
törni az aktualitások harsonázásából, a társadalmi prédikációból és agitációból? Egyszerű
emberi történetet akart írni, egy parasztfiúét, akit megfoghatatlan nyugtalanság kerget a
világba, modern János vitéz lesz belőle, de végül is visszatér szülőföldjére és hölgyéhez.
Szabó Dezső most paraszti húsba s vérbe ágyazza a fausti nyugtalanságot és ábrándot, nem
tehet mást, nem ismer a fausti vágynál különb izgalmat. Szabó Pista, az „új János vitéz“
azonban nem indul egyedül útnak, sejtteti, hogy új Don Quijote, neki is van Sancho Pansája,
aki természetesen elkíséri. Szabó Dezsőnek nagyon gyér az élményanyaga, olvasmányhatások
tömik telivé műveit, akár Babits Mihályét. Nem volt nagy gyűjtő, mint Móricz Zsigmond,
teremtő képzelete pedig vérbő, de gyenge izomzatú, ezért folyamodik hatások támogatásához
és irodalmi machinák segítségéhez. Jó-öreg módszerét követi ebben a regényben is: Szabó
Pistát az átöröklés „végzete“ mozgatja, mint az író minden figuráját, — az embert alkotó
tényezők buja bonyodalmából Szabó Dezső ezt az egyet ragadja ki, reá építi az egész embert,
mert ez a tényező kínozza s nyugtalanítja őt is. A „Csodálatos élet“ csupán
fejlődésképtelenségéről győz meg bennünket.
A regény félig-meddig természetesen folydogál, míg a faluban történik, ott kezdődik a baj,
amint Szabó Pista a nagyvilágba ér. Két szerelmi kaland ölébe kerül, egyik egy csípős-melles
kofához fűzi, ez a kofa-szerelem különben Szabó Dezső „egyszerűség-imádatának“ állandóan
visszatérő jelképe. A másik előkelő leány, s titokban még egy hatalmas majommal is viszonyt
tart. Éva a nő neve, de aligha nevezhetjük nőnek, inkább torz rángás, mely Szabó Dezső nő-
sebéből keletkezett. Talán maga az író is érezte, hogy mennyi „fölmelegített elem“ van
regényében, mert újfajta pótszerekről próbál gondoskodni: példabeszédeket alkalmaz,
népmese ízű betéteket szerkeszt, ám ezek a népmeseféleségek műmesékké válnak a kezében.
Ezt a művét is elsősorban lírája menti, bár folytonosan átcsap az önimádat ízléstelenségeibe;
„örök ifjúságával“ bajlódik untalan, ha mi is ironikusak lennénk, azt mondanánk, hogy olyan
már ez a fiatalság-nosztalgia, mint a festett bajusz.
A regény dereka: világirodalmi példák nyomán készült kaland-regény, végén azonban
Szabó Pista visszatér a falujába és ismét néhány melegebb, valószerűbb lap következik. A
„Csodálatos élet“ nem győz meg Szabó Dezső regényírói hivatottságáról, érezte ezt ő is,
nemsokára nagy válságba került. Új társadalmi regényt próbált írni „Megered az eső“ címen,
majd túl a társadalmon az emberi lét titkát kívánta megfejteni „Boldog sziget“ c. tervezett
művében. Meg akarta írni a modern nő regényét, torzók tömege merült fel és süllyedt el
benne, szellemi koraszülések nyugtalanították, álfogantatások villanyozták és ábrándították ki,
a művészi viaskodás tüzes trónján ült esztendőkön keresztül. Ebben a korszakában azonban
valóban nagy novellák születtek. A „Jaj“ című kötete foglalja össze legtökéletesebb novelláit,
bár ez a könyv is egyenetlen. Mindjárt az első írás, — „Az Isten jó“ — felemás alkotás; amint
az iróniából kizökken, erőltetetté válik, tanácstalanul kapkod. Az irónia alantasabb
szenvedélye visszaszorította nemesebb hajlamait, — többek között megakadályozta abban is,
hogy az esedékes új Nagy Szatírát megírja. Iróniája azután a „torz“ s „gonosz“ Istenhez
vezeti, még a Nihil is nyugtalan vonaglássá lesz Szabó Dezsőben. A kötet egyik
legtökéletesebb darabja a „Bors vezér megtérése“. A gionoi életérzés itt is felbukkan, de
pátoszba burkolva, ám nem a hagyományos magyar pátoszba, hanem lágyult másába. Nem is
ez a fontos ebben a novellában, hanem a visszaérzés, mely itt valóban eltemetett
mitológiánkig nyúlik. Nem érint ugyan olyan mély rétegeket, mint Ady Endre, de talán éppen
ezért követhetőbb példa, derék útmutatás az utódoknak. Ez az elbeszélés különben
kinyilatkoztatja és fennen hirdeti a pogányságot, akár Giono, de Szabó Dezső pogányságában
túlságosan sok a politikum, ám erről alig tehet, a társadalmi elintézetlenségek földjén született
és élt, Kelet-Európában, ahol a politikum túltengése: társadalmi és emberi kényszer. Másik
kiemelkedő elbeszélése, az „Ocskay László“, időtlen történelmi tragédiánkat próbálja
megörökíteni, de inkább: Szabó Dezső harca az időben. A kettőt különben állandóan
összetéveszti, narcisszizmusa megnöveli a maga küzdelmeinek arányait s így: ez a küzdelem
önkényesen és erőltetetten azonosodik a magyarság sorsával. Nem mintha a két sors között
nem volna hasonlóság és szerves összefüggés, mégis: az erőszakolt azonosítás éppen ennek a
hasonlóságnak és összefüggésnek hitelét ássa alá. Az író különben is, ha hőse rokonszenves
neki, akkor belebújik, azonosítja magát véle, a saját ügyének hordozójává avatja s bár folyton
a közösséget hangsúlyozza az egyéniséggel szemben, sohasem jut eszébe, hogy egyetlen
magyar író sem élt vissza annyira személyiségével, mint ő. Zavaró körülmény ez s számos
kitűnő művének hatását és értékét vitássá teszi.
Ebben a kötetében foglal helyet a „Különös utazás“. Számos írást adott saját tragikus
elhelyezettlenségéről, de ilyen tökéletesen még sohasem nyilatkoztatta ki örök
nyugtalanságának okát. Az idillről is számos képet festett, de a képek többnyire „festett“
képek, a „Különös utazás“ idillje azonban Szabó Dezső leghitelesebb írásai közé való. Az
emberi „kiválás“, a szerep, a hősi életforma mártíriumából visszahull a tökéletes idillbe, a
családba, a békébe, az egyszerűségbe, az öröm egyetlen mondatába, mely így hangzik:
„Milyen jó építeni“, — ám nem „Épületről“ van itt szó, hanem a gazda családi házáról.
Egyszerűen, átérzett s mély emberséggel vetíti itten ki legnagyobb s legmélyebbről fakadt
nosztalgiáját. Szabó Dezsőből az utókor majdan egy tökéletes novellakötetet válogat ki, — a
„Különös utazás“ minden bizonnyal az élén lesz.
A tömérdek torzó és vetélés után Szabó Dezső végre ismét „nagy regénnyel“ jött, a
háromkötetes „Segítséggel“. Innét sem hiányzik az önimádó előszó, melyben életérzéséről
újabb vallomást mond, megtudjuk, hogy a következő elemekből keletkezett: tragikus görög
sorsélmény, protestáns praedestináció, determinizmus és pragmatikus morál. A regényben is
egyre érezhetőbb, hogy emberszemléletét és életlátását elméleti rugók mozgatják. Lírája
észrevehetően kimerült, iróniája elfajult, a „magyar tragédia“ pedig szerkezetre járó
óraműként tik-takol s üt komoran. A regény főalakja, Boór Bálint, „Az elsodort falu“ Farkas
Miklósának tékozló fia, az író hasonmása, helyesebben: tragikus érzelmességének és pózainak
nem közönséges színésze. Amúgy: romantikus „szörnyeteg“, dekadens oltások érezhető
nyomaival. Gőgje, fejedelemkedése már-már vidékies zamatú pöffeszkedésként hat, —
mindaz, ami „Az elsodort faluban“ még szűzies áradás, itten már számító színpadias
hatásvadászat. A „Segítségben“ alig találunk természetes szót s mozdulatot, az emberekből
pózok törnek ki, valamennyien alkotójuk elferdüléseit hordozzák és mesterkélt mozdulatait
utánozzák. Néha-néha epizódjaiból nagy novella kerekedik és ismét érezzük az
„oroszlánkörmök“ nyomait, de egészében: ez a könyv Szabó Dezső egyéni patológiájának
fokozódásáról számol be. Narcisszizmusa, cézárizmusa, erőszakos önfiatalító kísérletei
sorakoznak itten Boór Bálintra aggatva; olykor szánalmas ízléstelenséggel.
Roppant s szakadatlanul fortyogó állóvíz ez a regény, háborgatása azonban bántóan
egyhangú, azt a hitet kelti, hogy ugyancsak mechanikus óraműre jár. Helyenként rémregény,
nem a valóságnak s a valóság értelmének, az igazságnak, hanem az író feneketlen
indulatainak és meghasonlott rángásainak tart tükröt. Az anyag misztériumának színjátéka
ugyan itt is fel-fellobban, de már véle is visszaél Szabó Dezső, ugyancsak „színjátékká“
süllyeszti. Pedig óriási társadalmi célt tűzött ki ebben a regényben: a magyarságra telepedett
idegenek életét akarta leleplezni s az ellenforradalom élősdijeinek csoportképét és egyéni
jellemrajzait kívánta belénk „döbbenteni“. De mit használ a nagy szándék, ha az alkotó
patologikus egyéniségként mutatkozik be s eleve aláássa mondanivalójának mélyebb emberi
hitelét?
A harmadik kötet elején igen érdekes vallomást találunk. Boór Bálint — Szabó Dezsőnek:
„egész fiatalon, alig huszonhárom éves korában viszonya volt egy fiatal budai polgárleánnyal.
Egy csókuk gyermekké lett: halálnak nyílt, végzetes rózsa, öt és fél évet ért meg a gyermek.
Teljesen az apja szépségét mondta: de valami elítélt, beteg árnyékolással minden vonása
mögött. Lelket nem gyűjtött beléje a világ, beszélni sem lehetett megtanítani, haláláig az
értelem semmi jelét nem mutatta. Talán ennek az esetnek széthatalmasodott, tudattalan
döbbenete nem engedte, hogy megházasodjék. Később aztán rossz csókok kimarták belőle a
nőhöz való hitet“. Ha ez önvallomás, akkor rávilágít, hogy milyen halottat cipel magában
Szabó Dezső s akkor ennek a hullának a jelenvalósága torzította „szörnyeteggé“. Ez a kérdés
azonban már az eljövendő Szabó Dezső-életrajz dolga.
Utolsó novelláskönyve, a „Tenger és temető“ 1927-benjelent meg. Az író nem sokat
változott, a régi húrok zendülnek itt is, így a „királykodás“, ebbe burkolja örökké viszketeg
individualizmusát, melyet a legjobb szándékkal sem tudott letaglózni, legfennebb antik királyi
palástba rejtegeti. A kötet utolsó darabja, „A Gondviselés útjai“ azonban ismét legjobb
alkotásai közé szökik. Levetkezi benne pózait és mániáit, sutba dobja szokványos eszközeit és
machináit, nagyszerű szerkezetet teremt, melynek végzetes biztonsága a matematika határát
súrolja. Hangja egyszerű, tehát gazdag és teljes, a prózai szavakat szinte a zenei hangok
rangjára emeli. Írása megfellebbezhetetlen bizonyság, hogy nagy író is él benne.
A „Tenger és temető“ óta esztendőkön keresztül havonta megjelenő füzetekben tartott a
magyar világgal kapcsolatot. A füzetek egyik legérdekesebb eseménye: folytatásokban közölt
önéletrajza. Az öndicsőítésnek s az önkéntes felmagasztalódásnak ekkora példáját hiába
keressük a világirodalomban. Tömény narcisszizmus ez az írás, mindazt a szépséget és
érdemességet, amit a társadalomtól megtagad Szabó Dezső, itt ráaggatja önmagára. Szinte
csecsemőkorára is pontosan visszaemlékszik, — természetesen alig van szó eredeti
emlékekről, bár ilyenek is akadnak ebben a sajátságos írásban, de ezt a gyereket Szabó Dezső
nemzette, tehát önmaga, fia, kis unokája és legszeretettebb unokaöccse is. Ami családiasság,
jóság, s tisztaság él benne: mind reáhalmozza, így lesz „szörnyeteg“ a kis önéletrajz-hősből,
hátborzongtató csodagyerek. Bármennyire is kétes ennek az írásnak a hitele, legérdekesebb
adalék az író lélektanához.
A füzetek egyetlen tárgya különben a magyar sors. Minden más csak körítek, vagy
mazsola a kalácsban, a magyar sorsot gyúrja, dagasztja, keleszti füzetről-füzetre, feltámasztja
a XVI-ik század hitvitáinak szellemét és hangját, támad s gúnyol, vallomásokat és
hitvallásokat közöl, látványosságot és mutatványosságot csinál sorskérdéseinkből, — árad,
mint a folyam s hoz aranyszemet és iszapot, mindent megmozgat és próbára tesz. (E
tanulmányok gyűjteményes kiadása „Az egész látóhatár“.) Nem nagy tanító, nem nagy
nevelő, de óriási megtermékenyítő ez a Szabó Dezső. Benne is van vergődésünkben,
megtisztulásunkban, folytatódó életünkben. Sokáig viaskodott irodalmi torzók és törmelékek
között, melyek közül akárhány jóval különb elfogadott „remekműveknél“. De végül is kiáradt
közülük és zsúfolt életét szétszórta termékenyítő „trágyának“. Ez a mozdulata a legnemesebb,
a legemberibb.
Szabó Dezső „revíziója“ elkerülhetetlen. Nincs igazuk azoknak, akik múlására szavaznak.
Jelen van életünkben s nyoma immár ki nem törölhető. Ezen felül: több kötet tökéletes
tanulmányt, egy kötet elsőrangú novellát s néhány remekbeszabott regényrészletet válogathat
majd ki kincses-házából és lomtárából a jövendő. Történelmünk pedig nem felejtheti el, hogy
egyik legsúlyosabb korszakunkban, midőn vegyes értelmiség telepedett a nemzetre, szavaink
elszürkültek, fogalmaink eltorzultak, állásfoglalásunk merőingadozás lett, ő volt a magyar
Dialektika, egy egész nemzet és ország dialektikája. Nem a valóban lélekző nemzeté és a
csonkra szabdalt országé, hanem a nagy történelmi követelményé, a „másik Magyarországé“,
a fajtában rejlő prospektív potenciáé, történelmünk legmagasabb rendű álmáé. Munkái s
megnyilatkozásai látszólag töredékek, torzók, sőt: törmelékek, de tulajdonképpen
valamennyien ennek a Nagy Dialektikának szerves részei, szükségszerű mozdulatai, lényeges
alkotóelemei. Nemzedékekbe oltotta s égette be ezt a Dialektikát Szabó Dezső, megtanított
magyarul gondolkodni és érezni, védettség nedveit oltotta megpróbált és immár foszladozó
szervezetünkbe, ellenálló erőt épített a magyarság megrokkant testébe. Pózain, egészséges és
beteges szenvedélyein, színészkedésén és minden gyarlóbb mozdulatán túl: ezt a Nagy
Dialektikát szolgálta, érette égette el legszebb esztendeit, egyéni nyugalmát s pályáját, miatta
vergődött és pózolt, kereste a mámort, az elszántságot, hogy minden törvényét és
kinyilatkoztatását kifejezhesse, tovább adhassa, emberbarázdákba vethesse. Nemzedékek
szívták magukba ezt a Magyar Dialektikát, az élhetés módszereit és törvényeit, a magyar
magatartás gyakorlatának alapelveit. Történelmi jelentősége sokkal nagyobb irodalmi
jelentőségénél, Dialektikája öntözőrendszer, legfőbb termékenyítő a magyar ugaron. Nem is
fontos, hogy legnagyobb íróink sorába való-e, mert bizonyos: a legjelentékenyebb magyarok
közé tartozik.

Laczkó Géza
(1884.—)

Laczkó Gézát mély magyarság-élménye Ady rokonai közé sorolja. Az Ady-nemzedék

legjelesebb prózaírói közétartozik s megvan a helye a magyar széppróza történetében is, de
alig nyert súlyához illő méltatást. A magyar atmoszféra sűrű, pusztító és folytonos
erőpróbákra kötelező, Laczkó pedig szűkszavú író, termékenységét hosszú, tétlen heverések
szakítják meg. Nem csinálta végig a nemzedék legjobbjainak félelmetes iramát, de
teljesítményének java szigorú mértéket bír.
Laczkó Géza lidércnyomáshoz hasonló gátlással küszködött sokáig. Apja történelmi
szerepű nemes családból származott, de életének alkonyán sem törvényesítette azt a fiát, aki
vérét és ízlését leginkább örökölte. Laczkóban perzselő nosztalgiák éltek az apai név
nimbuszáért, hosszú időre volt szüksége, míg reménytelen vágyaitól megszabadult és
belenyugodott saját életébe és rendeltetésébe. Míg ez meg nem történt: osztályok és
lehetőségek között lebegett s ez a helyzet életérzésébe jó adag bizonytalanságot oltott.
Édesanyja színésznő volt s jó ideig egyik színtársulattól a másikhoz kényszerült, Thália
kordéján bejárta egész Magyarországot. Fiát nagyon szerette és mindenüvé magával cipelte,
végül pedig szerényebb helyzettel is megelégedett a kolozsvári színháznál, csakhogy
kellőképpen neveltethesse. A fiú már gimnazista volt, midőn Kolozsvárra került, szünidejét
apja birtokán töltötte, az egyetemi évek Pestre vonzották, sok mindent végigízlelt, ám
szervesen sehová sem tartozott. Ezért nőttek meg túlságosan egyéni kérdései, vergődéseinek
kitörölhetetlen emlékei. A folytonos vándorlásnak azonban jótékony hatása is volt: a gyermek
tiszta tekintetével itta fel szinte az egész országot.
 Laczkó Géza eredeti műfajt teremtett, a „vándor-regényt“, de ne gondoljunk a hasonló
nevű német műfajra, mert Laczkó vándorregényei inkább kóborlások, portyázások; a „Noémi
fia“ éppen úgy, mint folytatása, a „Királyhágó“. Az elhelyezettlenség és a talajtalanság
ráfeküdt gyermekkorára s ifjúságára, ennek a nyomásnak hatását hordozza mindhalálig. A
maga élete és sorsa köré csoportosítja az eseményeket, néha szinte már rögeszmeszerűen s ez
annál sajnálatosabb, mert elsőrangú társadalmi regényíró veszett el benne. Elhelyezettlensége,
egyedülállósága különös képességgel is megáldotta: mindenbe belevegyült, de sehol sem
„ragadt meg“, kikecmergett és hűvös tárgyilagossággal tudta rendezni élményeit, emlékeit.
Arra volt hivatva, hogy életünk s társadalmunk egészéről tárgyilagos és elfogulatlan képet
adjon, ennek a feladatnak betöltésében akadályozta meg egocentrizmusa és a szerelmi ügyek
túlbecsülése. Laczkó rengeteg kitűnő dolgot tanult a franciáktól, de ugyanakkor a korszerű
francia próza túlzott erotizmusát is elsajátította. Nem erotizmusának a hőfoka bántó, hanem a
csip-csup szerelmi kalandok túlbecsülése. Egy-egy jelentéktelen kis női test végigtapasztalása
gyakran tágasabb helyet nyer nála, mint nagyszerű társadalmi élményei. Különösen a
„Királyhágó“ szolgáltat erre tömérdek példát. Az újabb magyar próza legderekasabb
teljesítményeit közé tartozik ez az önéletrajzszerű regény. Néhány sorban elmondja például,
hogy a honfoglaló pusztai magyarok, a nemes nomádok tempózása él az Alföldön, a
pannóniai latin kultúrába betört barbárok polgárosult ivadékai találhatók Dunántúl, Erdélyben
pedig a régi Bizánc balkáni kavargása: nagyszerű sorok, de társadalmi vetületeiket hiába
keressük, Laczkó végigízlelte Magyarország gazdag ízeit s tájainak zamatát talán mindenkinél
tökéletesebben fejezte ki. Midőn külföldi útjáról hazatér, a magyar határállomáson:
„Cukorkát, szőlőt tessék — sipítja egy vékony leányhang olyan panaszosan, mintha a leány-
korbácsoltató Báthory Erzsébet jobbágya volna... igen, ezek között a szűk határok között
minden összeolvad, ember és múlt, jelen és hangok, vér és sár, kuruc és akácfa, pásztortűz és
villamos csengetés, Hortobágy és gázlámpa, friss víz és sűrű vér, mezítlábasok rongyai és
kösöntyűs díszmagyar valami kipusztíthatatlan pogányságban, amely európaibbá riadt
magánál Európánál... nomád, igen, amagyar még most is nomád, azaz a népek
arisztokratája...“. Nemcsak Hungária zamatait adja Laczkó, hanem olyan mély
sorsélményeket is kapunk tőle, mint az Ady-nemzedék legjobbjaitól, de az élmények
felvillannak s eltűnnek.
A „Királyhágó“ tele van egy acélos elme nagyszerű szikráival. Laczkó a társadalmi lét
legsűrűbb pontjaira, legfeszültebb áramköreire tapint rá, így a hulló dzsentri fáradt vérének és
a friss, vad paraszti vérnek összefolyására. Mindaz, amit apjának pusztájáról s a
parasztlánnyal való vadházasságáról ír, legjobbjaink közé emeli. A magyar társadalmi
szerkezet furcsaságát, a merev kasztok között a közvetítő erek nedveinek harcát, nászát,
összebékülését és egymást emésztő vad hajszáját, a kiegyezés korának látszólag nyugodt
felszíne alatt fekélyesedő, parázsló és önemésztő elintézetlenségek tragikus halmazát senki
sem fejezte ki ennyire hűvös tárgyilagossággal és mégis: forró odaadással, az odatartozás
emberi megindultságával. Laczkó megtanulta a francia tárgyilagosság titkát: a kegyetlen
fölényt, a szavak meglepetésekkel telített és mégis nyugodt, kimért rendjét. A kifejezésnek, a
formának ebbe a tökéletességébe azonban bele tudta menteni a nehéz, sűrű, folyton csordulni
szándékozó magyar matériát. Képességei egy nagy társadalmi regénysorozatot ígérnek, ezért
bosszankodunk lépten-nyomon a regényben úszkáló kis „női csukák“ tömege miatt, az író
egy-egy fruska láttára: csapot-papot feledve utána iramodik. A „Királyhágó“ így is rendkívüli
alkotás s ha az Ady-nemzedék legkülönb prózai teljesítményeiről beszélünk, feltétlenül
közéjük kell számítanunk.
Laczkó Géza „Német maszlag, török áfium“ címen történelmi regényt is írt Zrínyi
Miklósról, a költőről. Műve inkább nagy tanulmány, Zrínyi életének s lelkének tökéletes
ábrázolása. Laczkó a regényt Zrínyi nyelvén írta s tanúságot tett nyelvművészetének
gazdagságáról, sokhúrúságáról. Nyelve különben is mindig friss, meglepetésekkel telített,
ízekkel fűszerezett. Nagyobb stiliszta a sokat méltatott Ambrus Zoltánnál. Laczkó nyelvében
még érezzük az élő beszéd melegét, szavai nem holtan s „préselve“ kerülnek a könyv lapjaira,
hanem tovább élnek, halhatatlanok. A sok vándorlás, a tájak ízlelése nyelvére is
termékenyítőn hatott. Nem tartozik egyik tájhoz sem, hanem a magyar nyelv roppant
tartályából merít.
Laczkó jelentékeny novellista is. Az új francia próza vívmányainak ő volt a
legtökéletesebb közvetítője, de sohasem vétett a magyar matéria ellen, nem követett el
erőszakot rajta. Tanulmányai is figyelemreméltóak, a sznobizmus veszedelmes korszakában
nagyszerűen megtalálta az európai magyarság mértékét úgy, hogy sem a magyarságnak, sem
pedig az európaiságnak nem kell szégyenkeznie miatta.
Sűrű író. Sohasem volt hajlandó élményeinek zsúfoltságát felváltani. Tágas életmezők
helyett látszólag szűk területet választott, mégis nagyvonalú író, amint a rögben is benne van
ennek a setét csillagnak egész tartalma és végzete.

Ady ellenzéke
Kosztolányi Dezső
(1885—1936)

Két Kosztolányi Dezső él: a költő és a bálvány. A költőre először Ady Endre, majd Babits
Mihály árnyéka nehezedett. Ifjúkori levelei rendre Ady hatásának elviselhetetlenségéről
számolnak be: Ady arányai, egyre növekedő hangereje feldúlta a készülő magyar
parnasszizmus minden számítását. A fiatal Kosztolányi nagy levelező volt, főként Babits
Mihállyal élt meleg távlati kapcsolatban s a két elinduló ifjú költő irodalmunk szomorú
pangása közepette joggal melengetett merész álmokat. Ady jelentkezése azonban
megdöbbentette őket, főként az ifjú Kosztolányit. Az Ady-hang mélyebbről jött és másfelé
tört, mint amerre az ifjú parnasszisták a magyar irodalom fejlődési irányát sejtették, elemi
színezetű volt, a költészet ősforrására emlékeztetett, holott Kosztolányiék minden reménysége
arra a hiedelemre épült, hogy az ősforrás bedugult és tudatosabb lírára, szakszerű
műhelymunkára van szükség irodalmunk színvonalának rohamos süllyedése közepette. Ady a
tökéletesebb, ősibb ízű és ellenállhatatlanabb sodrú megoldást hozta, halomra döntötte a
készülő parnasszisták esztétikai számításait.
1907-ben jelent meg Kosztolányi első verskötete, a „Négy fal között“, melyről éppen Ady
írt elismerő kritikát, de az elismerés fölénye, szigorú ítéletet takart. A kritika Kosztolányin
halálig nem gyógyuló sebet ejtett. Hódoló levelet írt Adynak s ugyanakkor Adyt marcangoló
sorokat Babitsnak. Az Adyhoz írt levél a lírai „vezért“ üdvözli, a Babitsnak küldött sorok lírai
ellenforradalmat szítanak. Az ellenforradalom azonban egyelőre papíron maradt.
Kosztolányinak Adytól való ideges, bizonyos mértékben hisztérikus rettegése, csak sok évvel
Ady halála után tört ki, midőn egy bántón egyoldalú és átlátszóan célzatos cikkben „Ady-
revíziót“ sürgetett, holott ekkor Kosztolányinak már nemcsak Ady-, hanem Babits-revízióra is
szüksége lett volna. A líra trónszékén már Babits ült kedves ügyefogyottságával és
félszegségével, de megnőtt öntudattal. Babits a trónszékről most már árnyat vetett
Kosztolányira s a Kosztolányi-hívők nem merészelték megsérteni az új „vezért“. Az ekként
elfojtott Kosztolányi-láz csak Babits halála után tört ki s ma már a Babits-áhítatot is
elhomályosítja. Az Ady után következő nemzedék lírikusai nem bírták elviselni Adyt, de
hagyományra volt szükségük, Ady elutasítását csak úgy tudták megokolni, hogy bálványt
csináltak a kisebbekből. Az Ady utáni lírikusok nehéz időben cseperedtek s még súlyosabb
napokban értek férfivá: már-már nemcsak hitek, irányok és birodalmak remegtek, hanem
kontinensek szakadtak darabokra. Kegyetlen föladat volt az iramot bírni, az ilyen
meglepetésekkel és eseményekkel zsúfolt idő a legnehezebb próba: ilyenkor esnek a lazább
szervezetű írók vészes mondanivaló-hiányba, Ilyenkor terjed el ragályos betegségként a forma
és a stílus öncélú kultusza. Kosztolányiban is csak formai tökéletességet és stílusának
zártságát, kristálytisztaságát becsülik hívói, mert ez a tisztelet, mely már-már „vallássá“
növekedik, egész sereg mai írót igazol, kiknek jelentőségét a stílus és a forma
„tökéletességének“ szolgálata teljesen kimeríti, akik Kosztolányi-követők Kosztolányi
mondanivalójának súlya nélkül. A Kosztolányi-bálvány tehát Kosztolányinak, a költőnek
egyoldalú kihasználása egy „iskola“ léte érdekében. A bálvány rombolása pedig
Kosztolányinak, a kitűnő költőnek és prózaírónak felszabadítása.
Kosztolányi első kötete elegáns képek és formák gyűjteménye, — a magasabb rendű
szalonköltészet vidékére tartozik. Sokkal inkább a valóság költője azonban, mint Babits
Mihály, nem szakad el mereven és programszerűen az élettől s a világtól. Látszik, hogy
bármennyire berzenkedett is, Ady kezdettől mély hatást tett reá. A zseni hatása kivédhetetlen:
hiába táplált magában ellenforradalmi szándékokat Kosztolányi, mégis Ady után s részben
Ady szerint keringett. Így: misztikus vágy nyugtalankodik benne, érzi, hogy a magyar
atmoszféra sűrűbb és feszültebb, semhogy misztikus hajlamok nélkül felfoghassuk. Egyelőre
azonban még nagyon keszeg Kosztolányi Dezső misztikus hajlama és mágikus ösztöne. A
magyar tájról is Adyhoz hasonlóképet ád, de valószerűbbet, tárgyilagosabbat, józanabbat.
Kosztolányi magyar tája nem Ady szikkadt, repedezett „Ázsiája“, nem érzelmi tájkép, inkább
tiszta ténymegállapítás:

„Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat,

E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.

A szörnyű, harcok marcona vitézi

őrzik ma is a múltak csarnokit.
Vén váruk árnypallósuk védi.

S a föld is Ázsiáról álmodik.“

A fiatal Kosztolányi verset írt a magyar parasztról, ez az arckép azonban már távolról sem
olyan megbízható, mint a tájkép, — „figurát“ csinál a parasztból:

„Mint bús isten jár a zöld mezőben

döbbenve nézem, mint halad előttem
és nem tudom, mi bántja nagy szívét.“

Kosztolányi „parasztarcképében“ már a XX. század jellegzetes honi urbanizmusa

fészkelődik, mely hőkölő ízléssel és a nyugati kultúra nevében elfordul a vidéktől s a néptől,
vagy pedig mint megfejthetetlen exotikus élményt könyveli, nem foglalkozik mélyebben vele,
legfennebb a robogó vonat távlatából. Kosztolányit is folyton kísértette ez az urbanizmus,
néha-néha meg is győzte, de nem tudta magába olvasztani. Jellegzetes polgár volt és
városlakó, de félig-meddig vidéki polgár maradt, akinek mélyében tovább ölelkezett és
tusakodott a hűvösebb polgári anyag a forróbb nemesi vérrel, a dzsentri lávájával. Második
könyve — „A szegény kisgyermek panaszai“ — a polgárnak s városlakónak, a szigorú
kötöttségekbe szorult életformának rémületével foglalkozik, ám a rémületet gyermeki
szólamra hangolja. A városba, a négy fal közé zárt polgári élet kötöttségeit a gyermek
szenvedi s éli át rémült hisztériával, a felnőtt már törvényként tiszteli. Kosztolányiban
azonban tovább élt a sajátságos gyermeki izgalom és hisztéria: a gyermekség és a
gyermekesség lírájának mindvégig egyik legmélyebb rétege maradt.
Ebben a kötetében már nagy társadalmi félelemmel és bűntudattal viaskodik „szép
Biedermeier-feje“. Itt Kelet-Európában a polgár öncélú kis sziget a határtalan népi tengerben,
folytonosan remeg tehát sorsáért és létéért, a bizonytalanság érzése kínozza, minden
változásban, a mély erők minden mozdulásában személyes ellenségét, létének veszélyét
szemléli. Ezt a társadalmi rettenést Kosztolányi fejezte ki legőszintébben.
1912-ben látott napvilágot „Mágia“ című kötete, a cím nagyon jellemző: a mágikus vágy
végigkísérte Kosztolányit, volt benne bizonyos „visszaemlékezés“ a mágikus kultúrára, de
nem volt elegendő bátorsága határozottabban az irodalmi divat ellen szegülni. Ez a kötet és az
utána következő „Mák“ mindenképpen nagyvonalú fejlődés: a magyar verset Csokonai óta
senki sem teremtette ennyire kecsessé, Kosztolányi mágikus hajlama formai térre tolódott,
nagyszerű formai mágiával rendelkezett: Orpheusként bánt az elemekkel s a világgal,
megszelídítette, lényüket karcsú szavakba fojtotta, könnyed mozdulatokkal ki tudta meríteni
az életet, egy-egy finom képbe kaotikus létkavargást békített.
Közben a társadalmi bűntudat folyton felüti fejét s a polgár rázza ketrecének rácsait, majd
rezignáltan megnyugszik és lágy érzelmességbe olvad. Sok verset írt családjáról, ám családi
költészetét is polgári bűntudata befolyásolja: Kosztolányi családi érzése polgári remegéseinek
kiterjesztése vagy szentimentális feloldódása. Erdélyi József ebben az időben már a mágikus
világcsaládról írt, a Kosztolányi által is ostorozott „új népiség“ megindította szabadságharcát.
Kosztolányi idegenül nézte ezt a harcot polgári kötöttségének odújából s következetes volt:
bennmaradt az odúban, az irodalmi forradalmakkal, a szellemi szabadsághősökkel szemben
ezért ő ma a megrekedők bálványa.
Legérettebb verskötetében, a „Bús férfi panaszai“-ban, nemcsak polgár volta tör fel, hanem
mélyrétege is. A „Szegény kisgyermek panaszai“-ban a gyermekség mély forrása szakadt fel,
a „Bús férfi panaszai“-ban: Szabadka és Bácska. A szabadkai és bácskai „árnyak“ nem lenge,
tűnő élmények, hanem mélységekből indult és rétegek szűrőjén tisztult nedvekből sarjadt
„növények“, kivirult emlékek. A költő megízleli a föld és a táj sűrű, nehéz mámorát, humánus
telítettségét, meghallja és versbe menti az emberrel keveredő anyag lélekzését:

„Itt fekszenek csodásan ők,

hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes, nyári porban.

------------------------------

Kövér, bozontos hantjukon

lakodalmas enyészet,
holtukba halhatatlanok,
derűsek és egészek.“

Ezek a versek a magyar líra legnagyobbjai közé készítettek utat. Nemsokára azonban a
szabadvers területére siklott Kosztolányi. Érzékeny szelleme sejdítette, hogy fejlődése
befejeződött és új utak felé tapogatódzott, ám szabadversei szétömlő kísérletek. A
szabadversek korszaka után pedig a legmagasabb rendű kötöttségre vágyott: a keleti versek
gnómaszerű töménységére. Japán és kínai mintára apró verseket írt, megmutatta, hogy mennyi
súlyt és szépséget megbír az apró ötlet könnyű tengelye, mennyi minden belefér az egyszerű
mondatba s a végső formai egyszerűsödés újjászüli a szavakat: visszaadja kicsattan óeredeti
teltségüket.
 Kosztolányi lírai pályája nem mérhető Ady Endre pályájához, de ott a helye Juhász Gyula
és Tóth Árpád mellett a magvar líra első vonalában. Természetesebb, egészségesebb és
őszintébb költő volt Babits Mihálynál. A „poéta doctus“ benne egyensúlyozódott
legtökéletesebben a „zsivajgó természettel“. A magyar líra keleti bájossága Csokonai óta az ő
költészetében jelentkezik legtisztábban. Prózája mégis versei fölött áll néhány fokkal:
átfogóbb, gazdagabb gyökérzetű, szabadabb folyású. A lírai forma túlságosan kötötte s nem
volt nagy lírai formateremtő, ezért folyamodott utolsó korszakában, nyilván bizonyos belső
kétségbeesésből, a szabadvershez. Sokkal többet merészelt a novella terén s prózája jóval
előbb megérett, mint versei. A lírikus Kosztolányi 1920 és 1930 között nőtt meg.1916-ban
azonban már érett novelláskönyvvel jelentkezett, a „Bűbájosok“-kal. Erényei és fogyatkozásai
határozottabban jelentkeznek itten, mint egykorú verseiben, költői egyénisége, mely a
versekben még bújócskát játszik, elbeszéléseiben megfoghatóbb. Novellái éppen úgy
tizedelésre szorulnak, mint versei. Kosztolányi túlságosan értett a semmiről való csevegés
elegáns művészetéhez. Nehezen tudta odaadni magát az élménynek, előbb megteremtette
stílusát, azután keresett életet hozzá, művészetének átfogó ereje ezért korlátozott, de mai
bálványozói ennen korlátozottságát tömjénezik, saját igazolásukat keresik ugyanis benne.
Novelláiban a polgár ledobja patríciusi tógáját és komoly munka-köntösét, meztelenebbül
jelentkezik, mint a „Meztelenül“ című verskötetben. Racionalista mámor járja be fiatal
elbeszéléseinek lapjait s homocentrikus gőg, a beérkezett polgár öntudata. Ady éppen ebből a
polgári korlátoltságból szabadított ki, nem is érthette tehát Kosztolányi Adyt, sokkal szűkebb
élet és pálya jutott neki, semhogy Ady „köreit“ beláthatta volna. Az is jellemző, hogy a
mágikus hajlammal rendelkező Kosztolányi egyik novellájában éppen a mágikus világképnek
üzen hadat a ráció nevében. Lírája csak jelzi ezt az öngyilkos fordulatot, prózája azonban
nyíltan beszámol róla. Racionalista módszerének óraműve túlzengi prózájának folyását.
Problémákat gyárt s úgy válogat hozzájuk figurát, életanyagot, ötletvirtuóz, nagyszabású
bűvész, megmutatja, hogy gondosan gyakorolt ereje, milyen változatos mutatványokra képes;
bizonyos finomabb prostituált-íz is szervesen hozzátartozik egyéniségéhez. Megtévesztette őt
is a „kor“, a mi balkánias pesti közvéleményünk ilyesmit vélt korszerű „nyugatosságnak“,
sohasem tapasztalt színvonalnak. Néha azonban megrészegedik az anyagtól, ilyenkor
hallatszik legmélyebb s legemberibb hangja. Midőn valódi élményeire tér, sajátságos izgalom
érvényesül stílusában: az idegek pátosza. Az élmény forrósága feloldja affektált stílusát a
szavak kémiájára s az elemeket új, szigorú képletbe parancsolja. Ez ád ilyenkor stílusának
egészen eredeti bűbájosságot.
A „Bűbájosok“ legnagyobb írása „A bolond magyar“. Arról szól ez a novella, hogy milyen
tropikus méretű lázzal szívja fel a magyar a halálélményt: kiüt belőle a sztyep-kultúra
öröksége, panasz, vád és polgári sirám helyett roppant méretekben vetíti ki a megismerés
fájdalmát, a halál tényének tudomásulvételét. A fiai halálától megbillent lélek tulajdonképpen
„visszabillen“, feltámadnak benne, mint Kosztolányi mondja, „exotikus“ méretei, valójában:
eredeti eposzi méretei, a szó legősibb értelmében, mert a világgal, a mindennel intézi el
fájdalmát, nem rokkan meg egyhelyben, hanem belekapaszkodik a szenvedés sörényébe és
rohan véle utolsó leheletéig. Bácska forró, fülledt, néma, el nem játszott, ki nem lobbant
drámáktól fűtött atmoszféráját leheli ez a novella, olyan téliesen és tökéletesen, mint Tamási
Áron a székely hegyek légkörét. Döntő szó ez az írás is a tájból, a valóságból s a tényleges
közösségből sarjadó irodalom mellett.
Későbbi novelláit „Tengerszem“ címen adta ki. Ezekben is a spekuláló értelem kap
elsőrangú szerepet. Mindjárt az első írás, a „Fürdés“, freudi természetű: a tudatalatti
megkerüli a tudatot, feltör és cselekedik s a tudat megdöbbenve szemléli tettét: az apa
látszólag véletlenül megöli fiát, holott mélyről jövő mozdulatát, kényszerét valósítja meg. A
spekuláló értelmet azonban gazdag „hús“ fedi, mint a gyümölcs magvát: Kosztolányi egyre
kitűnőbb „kémikussá“ növekedik, nagyszerűen rendezi, elegyíti és egyensúlyozza az
elemeket.
Számos novellája: kitűnő polgári dráma. A polgári élet válságait Kosztolányi látta
legtökéletesebben, „Aranysárkány“ című regénye is e válságok nagyszerű gyűjtőedénye.
Kosztolányi hitelesebb polgári író, mint Márai Sándor, gazdagabb gyökérzete volt, szélesebb
életet kapott örökségbe, mélyebb magyarság ivódott az anyagba, melyből termett, őszintébb
és emberibb tudott lenni. A polgár valódi fogalmát is Kosztolányi fejezte ki legőszintébben:
polgár az, aki nem teremt, hanem „rendez“, szervez, kategóriákat csinál, beléjük rakja a
dolgok és lények címét s azt hiszi, hogy felfogta a világot. A polgárnak az egyszerű,
valóságos élet az igazi „kísértet“, a „rém“, mert megtagadta ennek az életnek veszélyekkel telt
s gazdag egészét, csak töredékeket volt hajlandó elfogadni belőle. Kosztolányi Dezső
novelláiban vágyik kifelé ebből a polgári korlátoltságból, ezért túlfűtött, de fegyelmezetten
visszafojtott izgalommal keresi a tudatalattit, melyet olyan fölénnyel hozott felszínre az általa
annyiszor támadott és „revideált“ Ady Endre.
A „Tengerszem“ nagy könyv, mint Tamási „összegyűjtött novellái“, de Tamásié
egyenletesen nagy, mint a hegylánc, Kosztolányi már a könyv derekán zuhanni kezd.
Bármennyire tarka is a témaköre, legtöbb írása csak variáció, egy kitűnő matematikus a
mennyiségek tologatásával leplezi vészes egyhúrúságát. Kosztolányi érdeklődése bátran
kalandozik ugyan, de minden gondját a felfogás és a megörökítés formai áhítatára pazarolta s
ez az áhítat túlságosan egyhangú, mint az aszkétáé, aki éj- s naphosszat ugyanazt az imát
mormolja. Megcsinálta Esti Kornél figuráját, akit Kosztolányi egyik legérdemesebb
műremekének, tartanak, holott csupán bűvészetére jellemző: mesterkélt alak, akivel ismét
szabadon végeztetheti mutatványait. Kosztolányi akkor volt nagy, ha rendkívüli súllyal
reánehezedtek az élmények s ő nem tört össze alattuk, nem is rokkant alázatossá, hanem
kecsesen és könnyedén megbirkózott vejük és fegyelmezett formába kényszerítette elemi
erejüket. Esti Kornél azonban: kitérés a súlyosabb feladat elől, tehát csoda-e, hogy a „kor“
előtte hajtja meg térdét?
Kosztolányi sokat és igazán tusakodott, mégis bennmaradt a „körben“, a polgári kötöttség
és korlátozottság körében. A „Tengerszem“ végén különösen áruló írást találunk, a „Szegény
asszony“-t. Rettegés ez a novella mindentől, ami alulról jön. Valóban torzítás, mesterkélt
polgári lelkiismeret nyugtatás, a tőke és a bölcselkedés szánalmas vadházassága. A nagy
vergődő meglepetésszerűen kimerül s bántón félresiklik ebben az írásban, elárulja, hogy
végsőeredményben: bomladozó kultúra fia.
Kosztolányi kitűnő regényíró is volt, a drámán kívül minden műfaj hangszerén tudott
játszani. Hivatva lett volna megírni a magyar középosztály, a sajátos „polgár-család“
bomlásának történetét. Földünknek és társadalmunknak csaknem minden eleme összefolyt
Kosztolányi családjában, ha ebbe a gyűjtőedénybe nyúlt, mindig remeket merített, de nem
tudta vagy nem merészelte kimeríteni, csak epizódokat hozott fel a „kriptából“. A legnagyobb
epizód a „Pacsirta“, mely a polgári család bensőségességének s érzelmi alapjainak hazugságát
lebbenti fel, a „szent keretek“ és kapcsolatok nyűgét, melyből csak egyszer pillant ki az
öregedő házaspár, élménye azonban olyan megrázó s annyira alapokat rengető, hogy ijedten
húzza vissza a fejét. A regény minden sora tökéletes, mégis csupán nagyobb arányú epizód, a
figurák nem vonzanak vagy vonszolnak nagy életdarabokat, a történet szűk mederben
csörgedez. Nyersebb alkotás az „Aranysárkány“, mely Kosztolányi egyik súlyos sebének,
csalódásának kivetítése. Fiatal szabadkai lány élt vissza bizalmával s játszotta ki éber
szerelmét, idővel regény lett a csalódásból. Ebben a regényben panaszolja Kosztolányi
legőszintébben a nővel szemben érzett örök kételyét, egyúttal pedig a nemrég még tökéletes
életformaként tetszelgő polgári család meginduló bomlását. Mindkét regény: nagy novella,
amint az „Édes Anna“ is az, nem ád új vonást Kosztolányi Dezső prózai arcképéhez.
 Kosztolányi az Ady-nemzedékben: az egyénné fogyatkozott ember, a polgár, aki azonban
még visszaemlékezik hajdani szélesebb értelmére. A polgári élet korlátoltságából és
korlátozottságából pedig magasrendű művészi erénylett nála: fegyelem s az alkotás
matematikájának szigorú, megfellebbezhetetlen törvényei. Az újabb magyar irodalom egyik
legérdekesebb és legértékesebb alakja, aki azonban példának s bálványnak teljesen
alkalmatlan. A költő mellett tartunk ki s a bálványt és a bálványozókat sorsukra bízzuk.

Babits Mihály
(1883—1941)

1920 óta lassan, de szívósan és egyre határozottabb odaállassál akkora tábor sereglett
köréje, aminőre Kazinczy óta nincsen példa. Ady szuverén egyénisége lehetetlenné tette, hogy
írókból rekrutálódjék a testőrsége, Babitsnak azonban szüksége volt a testőrökre, mindig
reszkető s katasztrófák előérzetében lúdbőrző életérzése követelte, hogy maga köré szervezze
a fiatal nemzedék számban jelentékeny részét. Ady halott volt, Móricz Zsigmonddal mereven
szembehelyezkedett az uralkodó közvélemény s a hajsza ki-kiújult ellene. Babits azonban már
a forradalmak után írt riadt védekezésében bebizonyította, hogy egyénisége nem lesz új hősi
tömörülésnek fáklyája, még mécsese sem. Az öncélú szellemi álláspont, az ártatlan
elefántcsonttorony mindig hamarabb kap türelmet a hatalomtól, mint a szablyára emlékeztető
penna; az emberrel, a fajtával, a közösséggel eljegyzett szándék. Babits nem gondolta át
mindezt tudatosan, csupán reszkető életérzése kergette föl az elefántcsonttoronyba, ámbár ifjú
testőrei már tudatos és bölcs elhatározás alapján kúsztak utána, biztosító kötelekkel a
derekukon.
Babits büszke volt az elefántcsonttoronyra, a „tiszta irodalomra“ s a „szellem
öncélúságára“ hivatkozott szüntelenül. Ám vizsgáljuk meg tárgyilagosan: állásfoglalása
csakugyan annyira a „tiszta és öncélú“ szellem jegyében fogant, mint hirdette? Aligha!
Szelleme mindenesetre „steril“ volt s ezt a „sterilitást“ használja fegyvernek az intellektuális
hajlamú birtokban lévők és a kultúrkodásig „finomult“ honi nagypolgárság szövetsége a
tömegek vérben és sárban, nagyszerű nedvekben s tragikus latyakban született vágyai, álmai
ellen. Babits is fegyver, érv, bűvös szó az említett társadalmi szövetség fegyvertárában az
újuló élet „rémségei“ ellen. Sohasem is tiltakozott, hogy az legyen; ellenkezőleg: nemcsak
testőröket szervezett, hanem szektát is alapított; a melléállás minden időben tüntetés volt
bizonyos társadalompolitikai eszmék nevében. Babits elvont, vázszerű eszményei, a levéstől,
a vérben s mocsokban történő születéstől való beteges remegése, öncélú perverzitása, a
visszatarthatatlan történelmi fejleményekkel szemben érzett dekadens-polgári iszonya zászló
volt és ma is zászló nagyon világos érdekeket szolgáló társadalmi csoportok kezében, ő az a
kultúra, melyet a honi nagypolgárok és intellektuális udvari embereik életfeltételként
tisztelnek és dicsérnek. „Tisztasága“ tehát nem különb más, lenézettebb költők tisztaságánál.
A különbség mindössze annyi, hogy az utóbbiak inkább birtokon kívüli tömegekben válnak
mozdító és éltető erőkké.
Babits nemcsak író volt, hanem irodalompolitikus is; utóbbi szerepében csaknem „nagyobb
vonalúnak“ mutatkozott. Ady úri hanyagsága, Móricz folyton bugyborékoló teremtőereje
lehetetlenné tette, hogy jó irodalompolitikus váljék belőlük. Az irodalompolitika mindig
csonka tehetségeknek, vagy megcsonkított életeknek, Kazinczyknak, Gyulai Páloknak és
Babits Mihályoknak menedéke. Az irodalompolitikus mindig kárpótlást keres teremtőerejének
hiányaiért, tehát végzetesen mardosó egyéni hiányérzet betöltésére törekszik; ilyen hiányérzet
dúlta Babits Mihályt is. Megváltásként hullott ölébe a Tőke kövér ajándéka, egy valóban
gazdag irodalmi alap kurátorsága, tehát a hatalom, melyet különben annyira félt és vádolt, ha
más kezében látta. Félelemérzetei ellen ő is csak hatalommal tudott védekezni, a „béke“
fegyverével, a Tőkével, melynek illata hódolók seregét gyűjtötte köréje. Szomorú szokássá
válta magyar irodalomban, hogy a Babits kezelte díj várományosai, vagy jutalmazottjai
elragadtatástól vonagló panegyrist írtak a Kurátorról, mint Költőről. Az egykorú
közlönyökben föllelhetők ezek az áradozások, olykor szomorú táncok az „aranyborjú“ körül.
A díj eléggé sokfelé futott és lassanként a díjazottak serege irodalmi táborrá növekedett. E
tábor tömjénező himnuszai feledtették Babitssal, hogy a magyarság szélesebb rétegei
érdeklődés nélkül mentek el kirakata mellett. Idegenséget, betegséget, erőszakoltságot éreztek
benne, az ifjabb nemzedékek pedig már tudomást is alig vettek róla. E szomorú, de
kétségtelen tényt ellensúlyozta az „udvar“, a meghódított irodalmi élet, a nagysikerű
irodalompolitika, a hivatalos vélemény jóváhagyó kegyessége, a kis intellektuális kör Babits-
szertartásai.
Az „udvar“ végső eredményben Babits Mihálynak ártott a legtöbbet. Babits kétségtelenül
jeles író és érdekes szellem. A tömjénezők émelyítő magatartása azonban elriasztotta tőle az
olvasókat, elsősorban a magyar fiatalságot. Túlzó kritikákat váltott ki, melyek kétségtelen
érdemeit sem voltak hajlandók észrevenni. Babits kiszorult a magyar tudatból, a jövendő
méhéből, az ocsúdó nemzedék érdeklődéséből. Ma is, ha a „Magyar Csillag“ Babits-
számának íróihoz hozzászámítjuk családi és baráti kapcsolataikat, a Babits-szekta csaknem
teljes. A szektában természetesen hiába keressük a magyarságnak, mint kultúrközösségnek
valódi elemeit.
Az Ady utáni nemzedéknek különösen kapóra jött Babits, mert Ady árnya ólomsúllyal
nehezedett reá. Hiába tartottak énekpróbákat a lírai Niagara lábánál, az eredmény
mindenképen kétségbeejtő volt, ellenképet kellett tehát csinálniok és ellenképnek Babits
Mihály volt a legalkalmasabb. Babitsban érthető zseni-iszony élt, — a „tehetség“ jól
rendezett, eszesen csoportosított érvdandárait küldötte a nagy teremtők ellen. Közismert
Petőfi-iszonya, Adytól való idegenkedése, Móricz Zsigmondnak teljesen indokolatlan
lenézése. Juhász Gyula magyar mitológiája is izgatta. Szabó Dezső legjobb
megnyilatkozásaival szemben is ellenszenvet forralt. Babits „mester“ volt, a művész és a
mesterember érdekes keveréke, a szívós szorgalom, az aggályos műhelymunka hőse, a
szakmaszerűség boldog-boldogtalan birtokosa, a költőcéh érdemesült atyamestere. A nagy
magyar lírikusokból mindig láva szakadt fel, mely eltörölte és újjáteremtette a világot.
Babitsból sosem tört föl ilyen elemi ömlés, tehát esztétikai rendszert, irodalompolitikai
dandárt szervezett ellene, toborzása kapóra jött mindazoknak a fiatal tehetségeknek, akiknek
teremtőereje, ha olykor más irányú is volt, de másodrangúságában és a másodrangúság
„erkölcsében“ vészesen hasonlított Babitshoz. Ady emlékét, az Ady-nemzedék legjobbjainak
életművét nem az ellenfelek keverték gonosz hírhálójába, hanem a Babits körül sereglő
irodalmi testőrség. Babits nyíltan sohasem vett részt ebben a hadjáratban s ez bizonyítja, hogy
mennyivel különb volt a körötte sereglő irodalompolitikai hadnál.
Babits első kötete, a „Levelek Iris koszorújából“, mindjárt első lapjain a tanárt juttatja
eszünkbe. Szabó Dezső kegyetlenül szatirikus tanulmányt írt Babitsról ilyen címen: „Tanár az
irodalomban“. A tanulmány túlzó és sok tekintetben elfogult, de alaptétele feltétlenül helytáll
A fiatal Babits Mihály nem teremt, hanem körülír, magyaráz, esztétikai leckékét tart, mint az
ifjú tanár: egyetemi műveltségének tárházával kérkedik. Versei kínosan szabályosak, eleinte
még a hagyományos és nagyszerűen „tompa“ magyar asszonáncot is gondosan kerülte,
tanáros szigorúsággal tökéletes külső csengésre törekedett, így jutott el a „nesztelen-
meztelen“, „szintén — mint én“ és más efféle kínosan csengő rímpótlékokhoz, a csupán
megfelelő csengésük kedvéért versbe tuszkolt szavakhoz, melyek mesterkélten feszítenek,
mint a ruhába gyömöszölt lószőr. Csupa formagyakorlat, néha már a régi iskolák kötelező
versgyakorlatait juttatja eszünkbe s nem tudjuk a versről, hogy a tanár írta mintának, vagy a
minta deák penzumnak? Mindaz, ami a fiatal Adyban eredeti élmény, Babitsnál
erőszakoltság. Ami Adyban megélt élet s birkózás mitológiai erőkkel, kozmikus sejtelmekkel,
Babitsban képzelgés; „helyzetversek“ tömege szakad ki belőle, de a helyzet általában
érdekesebb és lényegesebb, mint a költői erő, mely betölti. Csupa lírai „fogás“, formai
mutatvány, többé-kevésbé érdekes bűvészkedés, — később epigonjaiban ezek a vonásai
érvényesültek s pusztítottak legjobban. Visszaél a szavak testével és lelkével, erőszakot követ
el rajtuk, puszta csengéssé alacsonyítja őket; ez az erőszak különben életének egyetlen
erőszakossága, félénk és suta lénye ezen a területen kárpótolta magát „szenvedőleges“
szerepéért, de busásan.
Szerelmes versei az át nem élt. az elképzelt szerelem dalai; lírai pótszerek.
Magyarságélménye — „Turáni indulója“ — olyan, mint Feszty Árpád körképe a
honfoglalásról. „Gáláns ünnepség“ címen ír verset; Csokonaira gondolunk és elfacsarodik
szívünk s ízlésünk, nyoma sincsen itten Csokonai természetes gráciájának, hanem a művirág
papírszirmainak szabályos zizzenéseit halljuk:

„Mint vázájábul kibimbul

dagadozó krinolinbul
s műredőkben veti szét,
illik néki a minét.“

Bizony: „Műredőkben veti szét“ ...

A leíró s körülíró jelleg második kötetében — „Herceg, hátha megjön a tél is“ — tovább
uralkodik, de a költő nem bír eredeti leíróhangot teremteni. A magyar leíró vers pazarul
gazdag: Csokonai tarkasága, meglepetéssel teli képalkotása, Petőfi szárnyaló nagyvonalúsága,
Arany érett őszi képei jutnak eszünkbe, ám Babits más: egyhangú, minta tücsök. Egyhangú és
szétfolyó, versek tömegével próbálja elrebegni mindazt, amit Ady egy-egy képpel, olykor
jelzővel fejezett ki. Második kötetében különben már szaval is, Ábrányi Emil hatásának finom
nyomaira bukkanunk; iskolai ünnepélyekre és a tanár végzetére gondolunk. De kísért Ady is,
az Ady-gesztusok bár eltorzulva, de lépten-nyomon felbukkannak Babits verseiben, például
az önszánalomból és az önszerelemből, Ady nagyvonalú lírai pózaiból milyen suta
mozdulatok lesznek. Legérdekesebb vonása mindenesetre csillapíthatatlan formai éhsége, azt
hiszi, hogy nagy költővé válik, ha minden külső formát megnyergel és engedelmessé tör.
Eleitől fogva nagyarányú formátumra tör, törekvése formai téren nemegyszer sikerül is, csak
az életanyag híg és vékonypénzű, mely a formákat betölti.
Lírája a harmadik kötetben, a „Recitatív“-ban mélyül el. Mindjárt első versében végre
emberi érzés szólal meg, eredeti élmény, őszinte hang: messziről, Fogarasról üzen a már
zászlót lengető irodalmi forradalomnak. Levelet ír „Tomiból“, vidéki „száműzetéséből“, az
eldobott hangszer néha már hörgő hangján mer szólani, zengése kissé vad zengés, de
mennyire jólesik a csiszolt szokványosságok, a lírai közhelyek végtelen sorozata után;
Fogarason mélyül el némiképpen magyarság-élménye is. A hamis hang ebben a kötetben is
gyakorta kísért, mindig hamisan szól, ha „banális“, tehát örök és egyetemes emberi dolgokról
énekel, életének vészes élmény-szegénységét hiába akarja leplezni lírai pótszerekkel,
gondosan összegyűjtött irodalmi hatások színező lecsapódásával. Ott válik érdekessé, olykor
megrázóvá, ahol szabadabban ömlik, ahol napfényre merészeli hozni érzéseinek és vágyainak
patológiáját. De ritkán merészeli, ránehezedik a hagyomány lomtára, így: Arany János
legkedvezőtlenebb vonásai hatottak rá: a praeceptori magatartás, a tanító és magyarázkodó
fontoskodás. „Hiszekegye“ például polgári használatra írt bőbeszédű panteista
világmagyarázat. Művészi gyávasága általában megdöbbentő. Érzi elfojtott, lappangó
katolicizmusát, de ő „modern“, tehát alig merészel beszélni róla. Babits gátlása nem a
szemérem volt, mint Arany Jánosé, hanem a gyávaság és a félelem. „Korszerű“ is akart lenni,
meg időtlen is és kétségbeesetten érezte, hogy egyiknek sem jó. Egyszerre nagyot szökik lírai
láza és verseinek színvonala, ha önkínzásairól és rémületeiről, patologikus alkatáról ír, így
midőn a maga titkolódzó, félelemmel és reménytelenséggel telített életérzéséhez formálja a
világot, vagy pedig az „őszi harangozóban“, a lidérc-világról s a lidérc-istenről, tehát saját
igazi mítoszáról írt versében. Életérzése ilyenkor felszabadul, képei frissülnek, ifjódnak,
megszületik a rémület világképe, bár a költő túlzott tudatossága most is ólomszárnyként
nehezedik ihletére. Mégis ezekben a verseiben nagy versszakokat találunk:

„Egész világunk mind csupa látomás,

folytatott álom, lassú lidércnyomás,
de legcsodásabb látomásunk
te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:

a tested lélek, hanem a lelked érc,
érclelkeddel lelkünkre fekszel,
századok ülnek el, és növekszel.“

Ebben a kötetében jelentkezik Ady-élménye, Adyval való keserves első vívódása, melyet
őszintén és bátran bevallott. A „Recitatív“ mindenesetre az Ady-nemzedék egyik
legérdekesebb, legnyugtalanabb tehetségének a könyve. A kötet verseinek egy részét már a
világháborúban írta, s éppen úgy állást foglalt a világháborúval szemben, mint Ady Endre,
mégis a két állásfoglalás között döntő különbséget fedezünk fel. Ady humanizmusa
szembefordult a háborúval, de ősi s elemi életanyagból teremtett szervezete bírta a háborút,
érezte, hogy az emberáldozat tragikumát a végzet beleszámította a maga kozmikus
programjába. Nem helyeselte és az élet tisztább megfogalmazására vágyott, de a „rémség“
legmélyebb hangjait szólaltatta meg. Babits az urbánus-polgári intellektuelek
programmszerűségével és egyhangú szűkülésével szegült a háború ellen, nem pedig az egész
ember megrendülésével. Legnagyobb háborús versének olvasása közben egyszerre csak
mellbe üt egy kiagyalt, erőszakolt műszó:

„vadak asszonyai, vadakká

imuljatok, őrjítő, őrült
imában!“

Az „imuljatok“ egy csapásra megsemmisíti az őszinteség illúzióját. Babits életének

legmegrázóbb perceiben is élményszegénységét érzi, kiugrik a révület sűrű légköréből és a
mesterember gondosságával pótanyagot gyárt. Ady új szavakat, képeket, kapcsolatokat
teremtett, Babits pedig csinált...
Hasonlítsuk azokhoz a költőkhöz, akik hatottak rá, akiktől kölcsönzött s az eredmény
kétségbeejtő. „Kakas-viadal“ c. versét Kölcsey Ferenc „Vanitatum vanitasának“ tagadhatatlan
hatása alatt írta. csaknem másolta, ám a másolat fölötte halvány, Kölcsey élménye szánalmas
szójátékká töpped benne, keservesen összeragasztott szavak tömörülnek mondattá, csaknem
minden sorában az egyhangúság holtpontja kísért. Elszigetelten nézve: Babits érdekes lírai
jelenség, de félelmetesen eltörpül, ha a magyar líra sodrába helyezzük.
A háború végén s a forradalmak idején Babits teljesen megzavarodott, magatartása és
költészete példázza legjellegzetesebben a gyökértelen, ide-oda hajladozó intellektuellek
sorsát. Félt az időtől, a száguldó történelmi eseményektől, vádolta őket, hogy miért
merészkedik fel hangjuk egészen az elefántcsonttorony utolsó vakablakáig, de ugyanakkor
együtt is szeretett volna száguldani velük, örök kísértője volt Ady magatartása, Ady roppant
igénye, ellene szegült ugyan, de hasonulni is próbált hozzá. Beteges kettősség, lelki hasadás
kínozta egész életében; ezt az élményét vetítette ki „Gólyakalifa“ c. regényében; kivetítette,
mégsem szabadult meg tőle.
Az ellenforradalom annak idején hajszát indított Babits Mihály ellen is, ennek a hajszának
köszönheti, hogy ismét mélyebb hangok szakadtak fel belőle, vallott és vádolt, akár Ady
Endre, a vád igaza azonban nagyon kétségesen hangzott Babits ajkáról, a vallomás pedig
gyanúsan vékonypénzű volt. Tudatosan s öntudatlanul a késő Vörösmarty tragikus pátoszát
öltötte magára ebben az időben, természetesen az öregedő Vörösmarty tökéletes emberi
felszabadulása és nagyvonalú egyszerűsödése nélkül. Még ekkor is túlságosan tudatos és
sajna, tudákos hang zavarta a vallomás tisztaságát. Mindenáron intellektuális rendeződést
kívánt, midőn az egész létezés mozdult és háborgott. Az intellektuális vajákos csodálkozott,
hogy ezüstnyelű pálcájának hadonászására és szellemének fuvallataira nem hederít az élet.
Éppen ezért akaratlanul is bizonyos komikus hatást keltenek Babits „legmegrázóbb“ versei,
melyek különben a „Nyugtalanság völgyében“ láttak napvilágot.
Következő kötetét, — „Sziget és tenger“ — már előszóval súlyosbítja, prózai vallomást
mond benne az intellektualizmus mellett, mintha egész költészete nem hasonszőrű vallomás
volna, de Babits intellektualizmusa nem az egész emberből épült, hanem patologikus
remegéseiből szűrődött s a szellők martaléka lett, mint az ökörnyál. Harcot hirdetett, de
megnyugtatta a Hatalmat harcának „ártatlanságáról“: „harcom nem megy túl a józanság
vonalán“, — ám megfeledkezett az önként felvetődő kérdésről, hogy a nagy költő mikor volt
„józan“? A művészet arisztokratizmusa mellett foglalt állást: „Hiszek az alkotásban, mely a
lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magasabb lelkeké“. Nagy költő sohasem szabta ilyen
szűkre emberi igényét; Babits arisztokratizmusa gyengeségének takarója, a belső
csonkaságnak nem is olyan hímes rejtegető palástja.
Babits, midőn ezt a vallomását tette, válaszúton állott. Egyre-másra jelentkeztek a fiatalok,
fölcsendült Erdélyi természetes hangja, József Attila mély zengése, a fiatal Szabó Lőrincnek
még szűzi kozmikus orchestere. Babitsban egy pillanatra fölrémlett a szándék, hogy vissza
kellene térnie az egyszerűbb és természetesebb költői hanghoz, az élet közvetlenebb és
őszintébb átéléséhez, de azt is érezte: ha lemond patológiájának kifejezéséről és formai
mutatványairól, egészen elszürkül az életteljesebb fiatal hangok között s nem lesz öregedő
csiripelésének létjogosultsága, ezért döntött az irodalmi „arisztokratizmus“ mellett, az
egészséges hangú utódokkal szemben raffinált, fölényeskedő, öreg praeceptor maradt,
folytatta a lírai mutatványosságot, a kötéltáncot. Babits nem mert visszatérni az egyszerűbb,
egészségesebb költészethez, de a maga bonyodalmas, patologikus mondanivalójának sem bírt
eredeti formát teremteni. Jellegzetes „utánzengő“, lírai visszhang. Kész s kemény cellákba
törte élményeit, holott olykor az élmény különb volt a cellánál.
Versei egyre szakadozottabbakká váltak. Idegesen tördeli élményeit, így próbálja egyre
egyhangúbb mondanivalóját érdekesebbé, eredetibbé tenni. Rádöbben formai tragikumára is,
a döbbenet azonban nem alakul teremtő erővé benne, nem tud eredeti formát szülni, hanem a
döbbenetből lírai idegláz lesz, ezért válik olyan szaggatottá költészete. Erőszakolt sorvégek és
kínosan gondos rímek igyekeznek rendben tartani az ideges és agyonzaklatott költői beszédet,
mely, mint a sivatagi csermely, rendszerint kétségbeejtő szürkeségbe, vagy terméketlenül izzó
reménytelenségbe vész. Az élettől elszakadt intellektualizmusnak valóban nagyszabású
vallomása Babits Mihály, értéke, mint jelenségé, nem közönséges. Egyedül képviseli a
magyar irodalomban ezt a hangot, a többi hasonló kísérlet térdéig sem ér. Méltatandó költő
tehát, epigonjai és testőrei azonban Nagy Példává fújták, mértékké tették, holott csupán a
gyökértelen intellektualizmusba fulladó értelmiség és a dekadens nagypolgárság költője,
eszményes életelve.
A húszas évek után mindent elkövetett Babits, hogy kendője fehérre mosott, gondosan
vasalt és ünnepessé keményített legyen. Magyarság-élménye is egyre sűrűbben kidugja a
fejét, furcsa élmény: elharapott vádaskodás, közhelyszerű helyzetkép, praeceptori jóra intés,
tanáros fontoskodás elegyedik benne, a régi magyar líra mélyzöngésű alaphangjainak
paródiája, torz visszhangja, bizony:szánalmas utánzata. Emellett: állandóan a „kor“ és a
„korszellem“ ellen inal, de a válságos pontnál ügyesen szökik egyet s mellette rohan el. Tagad
mindent, ami nem öncélú intellektualizmus s élettől elvonatkoztatott „szellemi“ játék.
Tiltakozása a „kor“ ellen érthető lenne az egész ember nevében, Babits öncélú
intellektualizmusa azonban maga is antihumánus, gyermekes fapuska a „szörnyetegek“ ellen,
mert maga is szörnyeteg, csak gyáva, béna és tehetetlen.
Babits nem jött rá, hogy a szavak is élőlények, nem szabad tehát visszaélni vélük, mert
pártütők lesznek és visszaütnek. Babits az ütések fájdalmában azután iránytalanul vádol, lelki
hadonászást visz véghez, idegrohamba esik, ám ezek a vádak s rohamok egyre
egyhangúbbakká válnak, mint a gyógyíthatatlan betegség eleinte tragikushatású, később
szomorú megszokottsággá váló jelei. Az öregedő Babits jeremiádjai évről-évre szürkébbek,
unottabbak és érdekesen példázzák a vádló gyengeségét, betegségét, kóros zavarait, de
semmiképpen sem az igazát.
Mindhalálig hű maradt a nagykezdőbetűs szavakhoz, melyek intellektuális mitológiát
jelentettek neki, valójában: papírból vágott „ősképek“. A nagybetű azt jelezte, hogy ne a
valóságra gondoljunk, hanem valami emberfeletti létezőre, az utóbbinak értelmét azonban
nem fejezte ki, még csak nem is éreztette a vers. Ezek a nagykezdőbetűs szavak, a maguk
ürességével s mutatós külsejével: Babits tétova, rémült, zagyva egyéniségének leplezői. Az
utókor olyasféle derültséggel szemléli majd őket, mint Szabó Dezső retorikájának
leggyengébb lapjait.
Legegyénibb hangja mégis a hisztérikus, rángó, szakadozott, hol szétfolyó, hol pedig
ideges görcsökkel formába merevedő vers volt:

„Húsok! Különös szigetek! Ez a cica s én magam s a távoli édes

meleg oáz: kedvesem teste, kire szivem éhes:
hús, hús, eleven hús! világnak magva, mag,
mag, mag,
mag, plánta, fa, erdő és folyó! jövőbe folyva e bús
kőpartok közt. — (S mi szétfreccsent kis húshullámok! éhes cicám!);
hús, hús! Gyönyör és erő fő Fókusa!
édes és rettenetes! önmagad fia és tápláléka! hús,
hús, hús............
________________________

A praeceptorkodás néha a népiskolai tankönyvek színvonalára süllyeszti:

„Mily varázstükör ez! kedvesem nézz körül,

mint dús mezők fölött gazdák szemei néznek:
minden kis résznek itt van szem, aki örül,
de ki fog örülni, ha mi nem, az egésznek?“

A késő Babits sem maradt hűtlen a leíró vershez, de a magyar költői leírás
nagyvonalúságát hiába keressük verseiben, leíróművészete mit sem fejlődött első kötetei óta,
a régi lemezek forognak, muzsikálnak, csikorognak némi változatossággal. Babits lényegében
fejlődésképtelen költő volt, csak variált, kombinált, permutált, rázta a vén kaleidoszkópot, ám
a változatokon egyre jobban átütöttek az alapformák szokványai, költői reménytelenségei.
Később katolicizmusa határozottabban előtérbe tört, ekkor győződhettünk meg, hogy
mégis jobb lett volna sejtelmesen a tudat hátterében pusmognia, mert a felszabadulás egyben
szomorú leleplezés volt: Babits katolicizmusa is szokványos és külsőséges, némi áhítatos
előkészület után az egek felé tárja karjait, dicséri a magasságot, példázatot mond a magasba
emelkedés üdvös voltáról s valaminő bizonytalan, szétfolyó istenélményre hivatkozik. Tegyük
hozzá, hogy a végtelenül gazdag katolikus szertartásoknak legkezdetlegesebb formáját
alkalmazza, legalacsonyabb rendű élményeit szólaltatja. Babits katolikus versei semmivel sem
mélyebbek, vagy magasabb rendűek a kor kifejezett katolikus költőinél, akiknek
teljesítményét pedig a „Nyugat“ vagy agyonhallgatta, vagy pedig lesújtó kritikában
részesítette.
Az öregedő költő olykor, lucidum intervallumként, határozottan érezte a közeledő
kegyetlen emberi válságot, néha egy-egy villanással a lényegéhez is férkőzött, de gyökeréhez
mélyedni már nem tudott. A „lucidum intervallumok“ közé tartozik az a verse is, melyben
még egyszer hilet lesz Ady mellett, bebizonyítja, hogy mégis a „nagynemzedék“ fia:

„........Mi kár, ha fáj a kéz,

amely a Lámpát tartja és takarja
a szél elöl, mely minden fényt kiolt?
csak legyen új kéz, addig tartani,
míg ez omlásba süllyedt nemzetet
a lengő láng nyomán a szakadékban
meglelik a Nap csákányossai,
kéz, tartani, s lehellet, szítani,
hogy úgy lobogjon, mint mikor ama
kuruc tüdő fútt rá s ama dacos kar
intett vele Isten felé: Ady!“

Vallomása elárulja, hogy Babitsban olykor volt önfeledkezés, hősi költői odaadás, ritka
nagy erény, mely tanítványaiból és epigonjaiból, még a legjobbakból is, teljesen hiányzik.
Az öreg költő rengeteget prédikált, — az iskolamesterből költői „hitoktató“ lett, —
magasba bámészkodott és lebegő, bizonytalan eszmevázakba kapaszkodott. A költői odaadás,
melyről az elébb beszéltünk, ritkán ihlette Babits Mihályt, tehát a valódi vallásosságnak, az
igazi költészetnek alapvető elemét fukarul mérte neki a sors. Odaadásába rendszerint
bizonyos intellektuális fenntartás, maró kétely és kesere-savanya érzés vegyült. A dekadencia
gyermeke ő, de a nagy dekadensek gazdag emberi rothadása nélkül, nem gyújtott testéből
máglyát, nem adott szállást a bűnöknek, kéjeknek s a részegítő démonoknak, csak képzeletben
nászkodott vélük.
Hívei eget s földet rázó esztétikai tüntetést rendeztek, midőn „Jónás könyve“ című
hosszadalmas költeménye megjelent. Az utókor alig érti majd a körötte s miatta rendezett
esztétikai ájuldozást, mert ez az írása mutatja legnyíltabban, hogy öregedő korában verse
prózává fakult. Különben: hűen, helyenként laposan versbe szedte az ószövetségnek Jónásra
vonatkozó részét s korszerűen célzatos visszhangot, „utóhangot“ fűzött hozzá. Ady
ószövetségi verseire és élményeire gondolunk és nem értjük e Babits-hattyúdal magasztalása!
Úgy vagyunk ezzel a költeménnyel, mint általában vallásos verseivel, Ady ószövetségi
költeményei mellett éppen olyan dilettáns kísérleteknek tetszenek, mint katolikus versei Ady
Krisztus-verseihez mérve.
Babits Mihály sokkal különb prózaíró volt, mint költő. Ha lényegesen kevesebbet ír, ha
aszúvá érleli élményeit s inkább prózára veti magát, sokkal gazdagabb hagyaték marad utána.
De Ady példája vonzotta és nyugtalanította, a valóban Nagy Pálya, ám Babits csupán ideges
vonalakat írt a magyar látóhatáron, mulandó nyomokat hagyott a homokon. Lírai kísérlete
tiszteletreméltó, de kétes értékű, annál lényegesebb alkotás „Halálfiai“ c. regénye, melynek
nemcsak irodalmi értéke, hanem hungarológiai jelentősége is elvitathatatlan.
 A „Halálfiai“ félig-meddig önéletrajznak is tekinthető, mert a költőről jóval többet árul el,
mint versei. A regény Imruskája: Babits Mihály; sorsuk azonos: mindketten a „nagy bűn“
nosztalgiájától, a lucskos, véres, vad élet vágyától űzettek, szabad, gáttalan élmény-
habzsolásra vágyakoztak, de mint elítélt nemzedékek s halálra szánt társadalmi réteg utolsó
sarjai, akiket már nem lendít bátor és szabad életerő, vissza kellett húzódniok, önmagukba
kellett töppedniük, kétségek kínzókamrájában kellett napjaikat tölteniök, életlángjuk csak
pislákolhatott, de nem lobogott magasra, így parancsolta a végezés, az öngyilkosságnak ezt a
formáját szabta reájuk a sors. Imruska-Babits ifjabb családtagjai valamennyien ugyancsak
elpusztítják magukat, bár más módon, gyors, hősi, de terméketlen lobbanással; az élet tőlük
sem akar folytatást. Csak az öregek maradnak meg, Döme bácsi és Cenci néni, mint a
megfeketedett, érzéketlen arcú, vén házi istenek, akik mindent látnak, mindent tudnak, de nem
változtathatnak azon, amit a magasabbak szabtak.
A magyar nemesség utódjának, a dzsentrinek haláltáncát sokat megírták, Babits azonban
egy igen csekély figyelemre méltatott rétegének, a hivatalnoki sorba tért köznemességnek
életét leplezte le. Ezek az emberek csakugyan polgárosodni próbáltak, de nem bírtak új
közösséggé tömörülni. Az „úri rend“ és a tényleges polgárság között lebegtek, ütődtek s
morzsolódtak, a végzet karja éppen úgy elérte őket, mint a kúriákban rekedteket. A
századvégi vidéki-úri hivatalnok-társadalomnak a „Halálfiai“ az egyetlen eposza. Mennyi
jellegzetes figura jár-kél benne s az életszövevény milyen gazdagon bontakozik lapról-lapra.
A nagy eposzok nyugalma honol a regényben, nem aprólékos, de nem is elnagyolt, az író keze
mindvégig határozott, biztos vonalakat húz, az élet eredeti atmoszférája a maga teljességében
menti művének lapjaira. Intellektualizmusát itt sem tagadja meg, az élet benyomásaira itt is
elsősorban intellektusával rezdül, elárulja, hogy legdöntőbb élményei olvasmányai voltak, de
mégis: az intellektuális gátakat áttöri az élet mély hullámzása, gyermekkori zsúfolt
élményanyaga. Babits gyermekkorában érintkezett utoljára a szélesebb és elemibb élettel s
ebben a művében gyermekkora árad fel, szerencsésen ellensúlyozva a „poéta doctus“ és a
tanár kifogyhatatlan könyvélményeit, intellektuális visszhangjait.
Az emberi sorsok felett itt is nagykezdőbetűs intellektuális mitológia lebeg: a Hiúság, a
Vágy. a Kaland, a Kéj, a Kíváncsiság, stb., de a vázszerű mitológiai képletekbe most az
egyszer eleven élet, forróság, lázadó vér és langyos bánat költözik. Ebben a művében nem
hajtotta az írót mesterségesen felcsigázott igény, előre kiagyalt formátum s hiúság, nem
nyomta Ady roppant példájának teljesítménye és súlya, egyszerűbb, őszintébb és igazabb
merészelt lenni. A jövendő Babits Mihályt elsősorban, mint a „Halálfiai“ íróját tartja majd
számon.
Prózájának alkata sokkal szerencsésebb, mint költeményeié. Mondatait kecses, szép,
szabad zene ringatja. Meleg pannon édesség hullámzik benne, folyton az őszi gyümölcsök
értettségét juttatja eszünkbe. Ilyen édes, meleg nyelven írta fiatal tanulmányait is, melyeket a
világháború derekán „Irodalmi problémák“ c. kötetében bocsátott közre; ez a könyv
legértékesebb tanulmánykötete. Ám az „Irodalmi problémák“ távolról sem olyan hiteles érték,
mint a „Halálfiai“, inkább irodalompolitikájának kibontakozása szempontjából érdekes. Első
tanulmánya a magyar irodalom nyugati vonatkozásairól szól, tehát a „Nyugat“ folyóirat
polgári-intellektuális vonala számára írt program-tanulmánynak tekinthetjük. Magasrendű és
szellemes írás, de végzetesen egyoldalú, a magyar irodalomban mást sem lát, mint Nyugat
szellemi mozgalmaira válaszoló feltétlen és készséges visszhangot. Kitűnő és megértő
Vörösmarty-tanulmánya: védőbeszéd a saját költészete mellett. Egy másik tanulmányában
Arany Jánost szegezi Petőfi ellen; Arany János itt Babits, Petőfi pedig Ady. A kor nyílt és
lappangó küzdelmei, mint látjuk, Babits tanulmányait s írói állásfoglalását is alaposan
áthatották, képmutatás tehát a „tiszta szellem“ mértékévé tenni, „sárarany“ bizony ő,
sárosabb, mint Ady, Juhász, Tóth Árpád, Kaffka és Móricz Zsigmond. De lényét színjátszó
intellektuális hártyával vonta be, ám ez a hártya nem téveszt meg minket.
 Későbbi tanulmányai még inkább irodalompolitikai megnyilatkozások, amint a
világirodalomról szóló könyvét is hasonló szándékok járják át: egyirányú kultúrába akarta
bepréselni szellemi életünket, a maga igazolását kereste a világirodalomban és saját
helyzetéhez, „uralmához“ mérte a magyar irodalom jelenségeit. Ebben a vonatkozásban,
hatalmának építésében és fenntartásában bátor és kíméletlen tudott lenni, gázolt és szúrt,
elhallgattatott s ravasz fogásokhoz folyamodott, rögösen és gyarlón ember volt.
Halálát akkora irodalmi harangkongatás követte, mint az Ady-nemzedék egy halottját sem.
A harangverés azonban csak részben szólott az elköltözött kitűnő írónak, inkább az utódok, a
tanítványok és epigonok merítettek belőle bátorságot a babitsi hagyomány folytatására s
kamatoztatására.

Ady után
Az Ady-nemzedék négy tagjának hatása és részben szerepe is döntő mértékben átnyúlik az
Ady halálát követő évtizedekbe. E négy író: Ady, Móricz, Szabó Dezső és Babits. Ady
társadalmi szerepét s Babits irodalmi diktatúráját már ismertettük. Szabó Dezső és Móricz
Zsigmond egymás mellett hatottak, de más és más módon. Szabó Dezső anarchikus
lelkialkattal próbált felépíteni egy nagyrendszert. Ébresztő kürt volt és kegyetlen kínzó
szerszám. A törvényt s a tiszta mértéket hirdette, de saját legkülönb sarjai is tele vannak
bozontos, tüskés, fékezhetetlen vadhajtásokkal. Óriási érdeme, hogy a magyar megdermedés
korában senkinek és semminek sem hagyott nyugtot, mindent megrázott, mozgásnak indított;
aki nem rezdült eszméinek forró áramaira, azt maró savával kezdte ki. Nem engedte, hogy az
új nemzedékek a társadalmi és emberi visszahatás martalékai legyenek, megrészegítette s
vállalkozásoknak lódította őket, de többnyire már útközben cserben is hagyta. Olyan volt,
mint a haragos zápor, melynek zabolázhatatlan erői termékenyítenek, de megfogant rügyeket
is zúznak; — lángpallosú arkangyal és körmönfont démon egy személyben. Nagy gerjesztő,
de ritkán ajándékozott tiszta gerjedelmeket, a tanítványoknak előbb fel kellett szívniok, azután
meg kellett tagadniok őt, hogy anarchiájának áldozataivá ne fekélyesedjenek. Móricz
Zsigmond hatása más volt. Móricz műveiben roppant arányú és az igazság kőkockáiból épült
társadalmi tudat található. Az elmaradt, elmérgesedett magyar élet bonyolult társadalmi
szövevényét egyetlen író sem fejezte ki olyan teljességgel, mint Móricz Zsigmond. Az
irodalom nagy társadalmi vállalkozásai, a századvég és a századforduló merész
kezdeményezései Móricz Zsigmondban teljesedtek. A társadalmi kérdés úgy hálózza be
műveit, mint a testet az erek és hajszálerek rendszere, életszabású művészete tehát
önkénytelenül is hatalmas társadalmi nevelőerő. Móricz azonban teremtett, mély forróságban
edzett hiteles élményeket öntött műveibe s nem rendezett mutatványos eszmei színjá-tékokat,
mint Szabó Dezső, hatása tehát nem lehetett olyan futótűzhöz hasonló hatás, aminővel az
„Elsodort falu” írója dicsekedhetik. Móricz egyelőre inkább a legjobbakra hatott s a
közönségnek éppen olyan zarándokúira van szüksége Móricz felé, amint Ady Endre
legmélyebb alkotásai is még mindig zarándokokra várnak.
Szabó Dezső az „Elsodort falu“ robbanó sikere óta magányosan portyázik, egyetlen
irodalmi irány sem vállalja s ő is éles határokat húz mindenfelé. Móricz a húszas évek végén
egy időre átvette a „Nyugat“ folyóirat szerkesztését, de csakhamar kiderült, hogy semmiféle
közösség sem fűzi az Ady-nemzedék átvészelt második vonalához. A folyóiratot nemsokára
átadta Babits Mihálynak s a „Nyugat“ a Babits-iskola melegháza lett, vezető és irányító
szerepe végképpen megszűnt. Közben felcseperedett egy új nemzedék is, mely hol egységbe
tömörül, hol pedig szétesik, nyilvánvaló tehát, hogy összebékíthetetlen ellentétek rejteznek
benne.
 Az új nemzedék első fecskéje Erdélyi József, aki egyúttal az új népi iránynak hírnöke és
sokáig magános előharcosa volt. Csaknem egy időben indult véle Szabó Lőrinc, a Babits-
iskola legkitűnőbb tagja. A húszas évek végén tűnt fel Illyés Gyulának tehetséges, rejtelmes,
sokarcú egyénisége. Illyés irodalompolitikai szerepe a legérdekesebb: a Babits-iskolához
simult, de szoros kapcsolatot tartott az új népi irányzattal is. Vállalta Babits Mihály szellemi
magatartását, ő is a nyugati szellem és életforma átplántálásának múlhatatlan szükségességét
hirdette, ugyanakkor azonban hűséget esküdött a sajátos kelet-európai szocializmusnak, —
nem törődött azzal, hogy utóbbi a nyugati szellem és életformák merev tagadója. A magyar
szintetikus képesség Illyésben bámulatra méltó eszességgé és ravaszsággá alakult: mágus-
pálcájával bűvös körbe kényszerítette a tusakodó ellentéteket s ellentmondásokat és sikerült
minden irányban hitelt szereznie magának, ő örökölte Babits irodalompolitikai képességeit, de
túlment Babitson. Babits egyoldalúságok merev vállalója volt, Illyés az oldalak egyeztetője.
A népi vonal a harmincas évek elején erősödött meg. Feltűnt Veres Péter, az első paraszt,
akiben az intellektus nőtt meg, tehát átfogó élettervet csinál népének. Gyors egymásutánban
jöttek Szabó Pál regényei, majd Sinka István jelentkezett egészen eredeti lírájával. Nemsokára
tele voltak a lapok Sértő Kálmán színes, gazdag verseivel, írójuk azonban nem bírt
ellenmérgeket teremteni az „urbánus élet“ mérgeivel szemben s csakhamar áldozatuk lett.
Megindult a népi vonal folyóirata, a „Válasz“. A „Válasz“ nem az új nemzedék szépirodalmi
termésének lerakodóhelye volt, mint a „Nyugat“, hanem elsősorban ideológiai írásokkal telt
meg. A „Válaszban“ helyet nyert mindenki, Németh Lászlótól Erdei Ferencig, a folyóirat nem
volt egyoldalú, hanem új világválság előérzetében eredeti magyar ideológia megteremtésére
törekedett, távlatot akart adni az egyre elszántabban sistergő társadalmi nyugtalanságnak és
rendezni próbálta a lávaként ömlő sorskérdéseket. Tökéletesebben, bátrabban és
határozottabban csinálta mindazt, amit később majd Illyés Gyula a „Nyugatot“ folytató
„Magyar Csillagban“ igyekszik megcsinálni. A „Válasz“ szerkesztője s egyúttal áldozatos
fenntartója Sárközi György volt. Ha élt ebben az időben őszintén asszimilált zsidó-
származású író, mindenképen Sárközi Györgyöt kell annak tekintenünk. Azokhoz állott, akik
a magyar ügy legnehezebb részét vállalták, a magyarsághoz való tartozását áldozatok
folytonosságában kereste, mélységesen tisztelte minden író és gondolkodó egyéniségét és
szerény előkelőséggel a háttérbe tudott húzódni; nemcsak a magyar célokat követte, hanem a
magyar magatartás legszebb vonásait is magáévá szenvedte.
A „Válasz“ műhelyéből pattant ki a „Magyarország felfedezése“ c. sorozat terve. Sárközi
vetette fel a sorozat eszméjét s az ő kezébe került a szerkesztés munkája. Ez a terv méltatlan
vádak tömegét kapta, holott, sem a szerkesztőt, sem pedig az írókat nem irányította más
szempont, mint lelkiismeretök. A sorozat Magyarország társadalmi helyzet-rajzát adta volna,
de az írókon kívülálló okokból megakadt. Tíz író vállalkozott a terv végrehajtására. Mindenki
egy-egy részt vállalt Magyarországból. Az „úttörés“ feladata a „Viharsaroknak“ jutott, a
könyv elkobzása és a véle kapcsolatos pörök lehetetlenné tették a sorozat folytatását. Az írók
el sem készítették a vállalt műveket, csupán Erdei Ferenc írta meg a „Futóhomokot“ és Szabó
Zoltán fejezte be a „Cifra nyomorúságot“, melynek nemcsak társadalomtudományi tartalma
értékes, hanem Szabó hivatott prózaírónak is bizonyult benne. Az új magyar
társadalomszemlélet képviselőit a közvélemény „falukutatók“ néven foglalta össze. A
„falukutató“ művek első fecskéi közé tartozik Szabó Zoltán „Tardi helyzete“ s Illyés Gyulától
a „Puszták népe“. Darvas József megírta „a legnagyobb magyar falunak“, Orosházának
társadalmi helyzetrajzát, majd „Egy parasztcsalád történetét“; az utóbbi a faluvizsgálat
legmaradandóbb művei közé tartozik. Kovács Imre „egykönyvű“ elme, nagy hatást ért el a
„Néma forradalommal“, de hozzá fogható művet nem tudott teremteni többé. Kovács nem ért
az élet ábrázolásához, hanem statisztikákból és könyvadalékokból vonta le következtetéseit. A
faluvizsgáló irányzat délköre alá tartozik Veres Péternek több műve, Sinka István önéletrajza
és tágabb értelemben Remenyik Zsigmond „Bűntudata“ is.
 A faluvizsgáló művek szenvedélyes vitákat kavartak. A viták hőfoka is arra vall, hogy ezek
a művek döntő szerepet játszottak szellemi fejlődésünkben és példátlan erővel formálták
közgondolkodásunkat. Befelé fordították a figyelmet s nemcsak szociológiai gondolkodásra
tanították a magyarokat, hanem minden irányban önvizsgálódásra késztették a nemzetet, így a
később nekilendülő hungarológiai kutatásnak is Keresztelő Jánosai voltak. Az irodalmi jellegű
faluvizsgáló műveket kiegészítik Matolcsy Mátyás, Kerék Mihály és Erdei Ferenc
szakszerűbb könyvei. Matolcsy Mátyás éppen úgy „egykönyvű“ elme, mint Kovács Imre. A
földreformról írt első műve kitűnő kezdet volt, de Matolcsy csakhamar megtorpant, nem tudta
a megkezdett csapást tovább építeni, hanem a napi politika hínárjába jutott. Kerék Mihály
szakszerű és megbízható könyveit a meggyőződés tiszta ereje is átjárja; egyénisége és szerepe
a legrokonszenvesebbek köze tartozik. Erdei Ferenc végképpen a szociológia vonalán maradt
s nekilátott rendszert építeni. A magyar társadalmi szerkezet sajátos természetét kutatja s
művei szerves egésszé, magas színvonalú társadalomtudományi építménnyé tömörülnek. Ha a
faluvizsgáló írók megnyerték és átformálták a közgondolkodást, a szakszerű
társadalomtudományi művek az átalakult közlélek megszilárdítói.
A népi vonallal párhuzamosan tömörülni kezdett a polgári vonal is. Ezen a vonalon
ugyanaz történt, mint az Ady-nemzedék idejében a „Nyugat“ és a „Huszadik Század“ körül,
ismét ügyes zsidó intellektuelek irányították a hozzájuk rekedt magyar szellemet. Folyóiratuk
a „Szép Szó“ volt, melynek sikerült magához fűznie József Attilát és Remenyik Zsigmondot.
József Attila és Remenyik írásainak megjelentetése mellett más értelme és szerepe nem volt a
folyóiratnak. Nem tartozott ugyan a „Szép Szó“ környezetéhez, de ugyancsak „urbánus“
vonalon mozgott Marái Sándor, Cs. Szabó László, Hevesi András és Halász Gábor. Hevesi
figurájában több volt a patológia, mint az írói készség, Cs. Szabó urbánus elveit ösztönös
erdélyi-kisnemesi örökség színezi, Márai pedig egyre jobban elkanyarodik elindulási pontjától
s mindinkább „hivatalos íróvá“ fejlődik.
A „Válasz“ is, a „Szép Szó“ is megszűnt, és az írók szétszóródtak, de a népi és az urbánus
vonal ellentéte fennmaradt. A polgári írók valamennyien a nyugat-európai polgári dekadencia
hatásaiból táplálkoznak és egy bomló életforma fantomjába kapaszkodnak; a népi vonal tagjai
pedig csaknem kivétel nélkül kelet-közép-európai öntudatúak és szocialisták. A két
állásfoglalásnak nemcsak társadalompolitikai, hanem kulturális ellentéte is szembeötlő. A
népi vonal állásfoglalásához csatlakoznak azok a magyar írók is, akik nem népi
származásúak, sőt többen a köznemesség sarjai, de gyökereik lényegében azonos talajba
nyúlnak. Olyan időket élünk, midőn a gyökerek szava dönt.
Az Ady-nemzedék és az utána következő között foglalnak helyet az „ötvenévesek“, Zilahy
Lajos, Tersánszky Jenő és Bibó Lajos. Egymás mellett tárgyaljuk őket. Külön foglaljuk össze
az erdélyi írókat, a legjelentékenyebbeket: Tamásit, Kóst, Tompát és Nyírőt. A felvidéki
írókról nincs sok mondanivalónk. Két komoly tehetség tűnt fel. Tamás Mihály, a kitűnő
prózaíró, aki igen szép kezdet után elhallgatott s Győry Dezső, a lírikus, aki hasonló indulás
után teljesen visszavonult.
Az újabb magyar irodalomban egyre döntőbb szerepet játszik visszaidézett mítoszunk.
Kálmány Lajos vetése megérett: az Ady-nemzedékben főként Ady s Juhász, Erdélyben
Tamási és a fiatal Nyírő, a népi írók közül Erdélyi és Sinka a tanúságok. Ha a magyar szellem
valódi történetét vizsgáljuk, nem mehetünk el némán e folyamat mellett. A magyarság
ezeresztendős közép-kelet-európai élete után s Nyugat adaptációjának befejeztével a folklóron
keresztül visszatér az elinduláshoz, életének gyökérzetéhez. Ezzel párhuzamosan: felszabadult
a Habsburg-birodalom sokszázados nyomása alól, tudományos életében egyre nagyobb teret
foglal el a hungarológia, a közéletben pedig követelő kívánságként lép elő az eredeti magyar
életforma vágya. E folyamatok egybeesnek Európa egyik legnagyobb társadalmi és emberi
válságával. A magyarság, mely jóidéig keleti lelkének és az európai követelményeknek
egyensúlyba-békítésével küszködött s önállóságának formai biztosításával vesződött, úgy
látszik megérett arra, hogy a lelkében és szellemében bujdosó „másik országot“, tehát a fajta
legmagasabb rendű emberi álmát valósággá építse. Az irodalom a magyarság további
sorsának alakításában elsőrangú szerepet játszik. Akik az Ady-nemzedék és az utána
következők műveit átélték, egészen más magatartással vesznek részt a közösség életében,
mint például a kiegyezés korának rokkant lelkű és alacsonysági érzetben szenvedő
„értelmisége“.
Midőn a „másik Magyarországról“ beszélünk, nem csupán társadalmi megújhodásról van
szó, hanem mély erők összefolyásáról, talán a kelet-európai „reneszánsz“ megindulásáról,
melynek eljövetelében annyira hitt egy korán elhunyt fiatal költőnk, Bányai Kornél. A
baljóslatú magyarság kedvező jeleket érez az új emberi rengésben, mintha az Eljövendő és
Megszületendő emberi szerepünknek szélesebb mezőt szánna.

Tersánszky J. Jenő
(1888.—)

Az első világháború előtt tűnt fel a „Nyugat“-ban novelláival, melyek később „Kísérletek,
ifjúság“ címen jelentek meg. Tersánszky ebben az időben inkább az írók írója volt s a
céhbelieket elsősorban hangja kapta meg, érezték, hogy ez a hang eredeti írói világról hoz
hírt, a közönségnek azonban beszédesebb jelek kellenek, hogy kegyébe fogadjon valakit. Az
élénkebb jelek sem késtek, a háború folyamán jelent meg Tersánszky „Viszontlátásra drága“
című kisregénye, melyet később a „Margarétás dalban“ dolgozott fel ismét. A háború után
előbb a „Két zöld ász“, utóbb a „Rossz szomszédok“ hozott hírt regényírói képességéről, két
kisregényt írt, mégsem tudott a közönség rokonszenvébe férkőzni. Pedig Tersánszky nem
sorolható korának „intellektuális“ írói közé, művei inkább az irodalmunkban elhatalmasodott
intellektualizmusnak üzennek hadat. Elbeszélőkészsége elsőrangú, élményanyaga
kimeríthetetlen, csaknem minden új könyve friss meglepetés. Népszerűtlenségének okát
inkább vakmerő írói függetlenségében kell keresnünk. A mi politikai alkatú szellemi
világunkban az írónak nyíltan és bevallottan csatlakoznia kell valaminő korszerű eszméhez.
Nem sok remény kecsegteti azt, aki kibúvik az efféle követelmények igája alól és kényére-
kedvére szemléli az ember bakugrásait s a világ vad táncát. Tersánszky így cselekedett,
állásfoglalásáért hozott olyan áldozatot, mint azok az írók, akik eszmék nevében állottak ki és
vállallak súlyos emberi megpróbáltatásokat. Az utóbbiak bizonyos tekintetben még
szerencsésebben jártak, mert nagy remények, dialektikai mércével kiszámított majdani
győzelmek és eljövendő öndicsőülések előérzései izgatták s táplálták őket; áldozatukért
legalább derék mámort kaptak. Tersánszky azonban a maga szabadságáért és művészi
függetlenségéért hóttig tartó szegénységet, félreismertetést, méltatlan irodalmi és
irodalompolitikai elbánást vállalt. Megmaradt magányos irodalmi szegénylegénynek, füttyös
csavargónak, kicsit „község csudájának“, még a bohóc tarka köntösét is ráakasztották, holott
szépprózánk egyik legmélyebb bölcse, de éppen bölcsességét, világképének mély gyökérzetét
nem vette s nem veszi észre a lázaktól gyötört és fantomokkal nászkodó korszellem.
Tersánszky az ember s az emberi lét alkatát ironikusnak tartja, de másféle iróniáról van
nála szó, mint Szabó Dezsőnél. Szabó Dezső ironikus állásfoglalása ugyanis egyéniségének
sértődöttségéből és mérhetetlen, olykor betegességbe csapó egyéni hatalomvágyából
származik. Szabó Dezső iróniájával áll bosszút a világon s embertársain, akik nem kenték
királlyá és hiába készítgette a homlokát, a babérlevelet inkább burgonyafőzelékben
hasznosították. Tersánszky isteni iróniát észlel a sorsban, ismeretlen gyökerekből eredő
meglepő „számítást“, mely közönyösen áthúzza az emberi számítás öntelt vonalkáit. Az
ember belebódul a maga „matematikájába“ és küzdeni próbál a végzet kérlelhetetlen
számításával, ebből az összeütközésből származik a nagy ironikus színjáték, a könnyezve
kacagtató sors-élmény. Ám ez az összeütközés mégis gyönyörű és termékenyítő: minden
szépet és érdemeset fölver az emberben, a sors legkülönb izgatószerének kell tekintenünk,
mely megmozdítja a szunnyadozó életanyagot és érdemes drámába kényszeríti. Az „isteni“
iróniára különféleképpen válaszol az ember: alázattal, megalkuvással, beletörődéssel, olykor
lázadással; Tersánszky válasza: a humor. Tersánszkynál a humor őselv és világmagyarázat,
végleteket békítgető emberi megértés s megbocsátás; drámai egyensúly, mely mosolyogni
képes; a tragédia kegyetlen szűrőjén tisztult életkedv. Tersánszky a magyar humor folytonos
fejlődésének és mélyülésének példája; nyilván alkatunk egyik legmélyebb vonása, a humor,
ezért fut tudatunk fejlődésével párhuzamosan. Mikszáth humora folyton csepegő gyógyító
nedv; Tamási humorában a néperő birkózik a világgal, kifog rajta s derék emberi elégtételt
vesz magának; Tersánszky humora az ember szelíd, megértő, megbocsátó mozdulata, elhárító
bűbájossága a végzet ismeretlen gyökerű erőivel szemben, tehát mágikusan vallásos
tevékenység; eredetét az emberi ősvallás területén kell keresnünk.
Tersánszky népszerűtlenségének csak egyik oka, hogy a kor nem érti meg írói
állásfoglalásának magasrendűségét és mélységét. A másik ok súlyosabb ebből a szempontból:
Tersánszky, akinek műveiben oly igazságtalanul hiányolják a társadalmi állásfoglalást,
valójában igen élesen a kor szűk társadalmi tudata és képmutató társadalmi erkölcse ellen
fordult. Korunk, a marxi tanítás hatása alatt, a társadalmi állásfoglalást egyedül az
osztályharcban kereste és az osztályharc ábrázolásában fogadta el. Ma csak azoknak az
íróknak tulajdonítanak társadalmi jelentőséget, akik osztályok éléről beszélnek osztályok
ellen. Elfeledtük, hogy a társadalom élete bonyolult és millió gyökerű, tehát az osztályharc,
minden jelentősége mellett is, csak része a társadalmi élmény egyetemének. A „filléres“
marxizmus azonban osztályharccá „egyszerűsítette“a társadalmi tudatot, amint a naturalizmus
is hasonló mértékű „egyszerűsítést“ végzett az emberség beláthatatlan szövevényén.
Tersánszky nem osztályharcos író, hanem elsősorban a társadalmi erkölcs kérdése érdekli, ez
a szívós elem, mely konokul beissza magát az ember belső szövetébe, világnézeteket és
társadalmi formákat vészel át. Tersánszky két első regénye, a „Két zöld ász“ és a „Rossz
szomszédok“ a társadalmi erkölccsel veszi fel a harcot, mindkettő vádirat a társadalmi erkölcs
merev formalizmusa ellen. Ez az erkölcs formai természetű indokok alapján emeli magasba az
egyént, vagy dobja a társadalmi gyehenna mélységébe, külsőségek figyelembevételével osztja
az üdvözülés malasztját és a kárhozatot. Tersánszky azok felé fordítja minden művészi és
emberi rokonszenvét, akik a társadalmi erkölcs szigorú bírósága előtt elvesztették a pert. A
„Két zöld ász“ legrokonszenvesebb alakja Buzikán Mátyás, a közmegvetést élvező
hamiskártyás. A „Rossz szomszédokban“ két szomszédos ház történetét eleveníti meg. A két
ház lakói csaknem azonos „vétkeket“követtek el, de az egyik család szigorúan megőrizte a
társadalmi formákat s tekintélyes helyzetbe emelkedett, a másik család emberibb volt, nem
rendelkezett fejlett képmutató hajlamokkal, nem osztotta életét két részre, merev polgári
formák tiszteletére és titkos bűnök mámorának bújócskázó élvezetére, hanem őszintébb,
nyíltabb, odaadóbb, tehát emberibb volt, ezért büntette meg teljes szigorral a „társadalom“.
Az erkölcs őrei pedig legbensőbb vágyaik szerint szívesen elegyednének s megalkudnának a
„romlás“ megvetettjeivel, mert érzik, hogy az ő oldalukon található meg a teljesebb élet, de
eltorzult egyéniségük, belső csonkaságuk, gyávaságuk és elmérgesedett gátlásaik
megakadályozzák felszabadulásukat; visszavonulnak tehát a társadalmi erkölcs merev
formáinak falai mögé és elkeseredett háborút kezdenek mindenki ellen, aki kívül rekedt.
A „Két zöld ász“ gazdagabb regény, mint a „Rossz szomszédok“, tömérdek figura mozog
benne, a kisvárost éppen úgy megjeleníti az író, mint Budapestet. A „Rossz szomszédok“
azonban Tersánszky társadalmi állásfoglalásának sokkal nyíltabb és határozottabb vallomása:
a két engesztelhetetlen társadalmi ellenfél harcol, békekísérleteket végez, tulajdonképpen
mindkettő szomjúhozza a másikat s végül mégis mindörökre elszakadnak egymástól. De
Tersánszky világában a „romlottak“, az elesettek az igazak. A társadalom megveti s üldözi
őket, boldogságukat meghiúsítja, holott nem ártanak senkinek, éppen engedékeny jóságuk
elesettségük legfőbb oka. A társadalmi formák és erkölcs konok védői az „elesettektől“ nyerik
legnagyszerűbb élményeiket, az igazi életörömöt, de már sokkal elferdültebb lelkek, semhogy
tiszta emberséggel tudnák viszonozni a „megvetettektől“ nyert tiszta emberséget, inkább
felelőtlenséggel fizetnek: belegázolnak az életükbe, „társadalmon kívüli“ elemeknek tekintik
őket, nem éreznek lelkiismeret furdalást, bármekkora sebeket ejtenek is rajtuk. Tersánszky
ebben a regényében véglegesen az elesettek és kitagadottak mellett teszi le a garast. Nem
osztályoknak, vagy gazdasági csoportoknak üzen hadat, hanem a „társadalmi erkölcsnek“ a
szabad ember, a természetes ösztönei és érzelmei szerint élő humánum nevében. Élményei
fanyar, olykor keserű élmények, de humorral ellensúlyozza az ürmös italt. A társadalmi élet
és szervezet ebben a regényben ironikus fintor, melyet a humor meleg árama békít emberivé.
Bármennyire megdöbbentő fintor az élet, a végső mérleget készítő emberi tudat mégis
mosolyog felette. Ez a mosoly pedig azt mondja, hogy a társadalmi „bukás“ és
„fölemelkedés“: látszat. Valójában a „bukottak“ élik a dús életet; kiürítik az emberiség
kelyhét s örömből és fájdalomból végső enyhülést, betelt bölcsességet szűrnek.
A „Margarétás dal“ első formája a „Viszontlátásra drága“ volt. Az első kísérlet nyersebb,
izgatottabb és lüktetőbb, a másik érettebb, nyugodtabb, de egy fokkal sápadtabb, — a regény
különben a „bukott nő“ élettörténete és mentsége. S a dús szerelmi viszontagságai közepette
az orosz harctér hadtápterületén megismerkedik egy magyar hadnaggyal, von Thallódyval,
azzal a férfivel, aki mellett „képtelen lenne másra gondolni“. Véle szemben támadt fel
elfojtott szemérme, a hűség eddig még nem ízlelt édes érzése és az odaadás elemi ereje, a sors
számítása azonban más: a „nagy események“ közbelépnek s mindig akkor rántják szét őket,
midőn már csaknem egyesülnek. A regény mondanivalója megbocsátó, megértő és mélyen
emberi: az író azt bizonyítja, hogy a „bukott nő“, aki széttékozolja magát, az egyetlen férfit
keresi, az elérhetetlent, s másolatainak többé-kevésbé sikerült példányaival kénytelen
megelégedni. Itatja a szomjúhozókat, bőkezűen osztja az örömöt, mert a saját szomjúságát
úgyis képtelen csillapítani és a maga igazi öröme után hiába kapkod. Tersánszky regénye
végén „Nagy Árnyéknak“ nevezi von Thallódy tartalékos hadnagyot, elérhetetlen szerelmét s
hozzá teszi: ezek a nagy árnyékok mozdítják az életet, kavarják a sors okát, fakasztják az
ember belső forrásait, lehetővé teszik, hogy a kicsiny élők, a Nagy Árnyék visszaverődései,
örömöt szürcsölhessenek.
Vádirat ez a könyv a történelem, a „nagy események“ ellen is az egyszerű emberi öröm
nevében. Az ember föladja az egyszerű örök örömhöz való jogát, hogy „nagy események“
részese lehessen és a „történelmi remények“ kétes gyönyöreit élvezhesse, ugyanakkor
legemberibb céljaitól és élményeitől szakad el, többnyire mindörökre. Egy másik háborús
regényében, mely nem kapott még nyomdafestéket („Finis Austriae“) a „történelmi idők“
emberi hátterét írja meg. A történelem rászabadítja az emberre a maga nagy illúzióit, rémeit
és fantomjait. Mindenki a tűzoszlopokra és a füstfelhőkre, a vijjogásokra és a bömbölésekre
figyel ahelyett, hogy az emberi magatartást vigyázná, — az utóbbi föladatra vállalkozott
Tersánszky. Az emberi magatartás pedig a történelmi események viharzása közepette még
szánalmasabb, Tersánszky szerint, minta „tespedés“ napjaiban. Tersánszky mit sem törődik a
történelmi események száguldásával, csak az embert figyeli. Senki sem nézte még ilyen
szempontból a „nagy események“ hatását, senki sem merészelt még ilyen emberiesen
beismerő vádiratot adni a „rendkívüli idők“ ellen. Az ember mindig ugyanaz marad, — hirdeti
Tersánszky — legfennebb gyorsabb iramban igyekszik örömei, vagy pusztulása felé. Nem
lehet „megváltani“ őt, csak szeretni és megérteni s mennél inkább szeretjük, mennél több
furcsaságát és rendellenességét megértjük, annál derekabb munkát végzünk. Felesleges
hozzátennünk, hogy Tersánszky egyik legkülönb humanistánk.
Következő állomása a „Kakuk Marci“. Kakuk Marci is „néphős“, de nem fűtik messiási
szándékok. Bosszút sem akar állani senkin, kalandok és vállalkozások kedve sem lobog
benne. Züllött kispolgár árván maradt fia, nővére örömházba kerül s egyszer egy gyöngyház
bicskát ajándékoz Marcinak, melytől nem válik meg Marci sohasem; ez a bicska a családja.
Kakuk Marci végig kalandozza az életet, amint a szükség és a kényszerűség hajtja, kimagasló
szándékok és tudatos életcélok nélkül, úgy folyik élete, mint a „szűzi tömegé“, az örök
martaléké. Csavargó, piaci polgár, napszámos, írnok, gazdasági hátramozdító, kortes, elfogad
mindent, amit az élet ád, megbirkózik minden nehézséggel, kivágja magát minden baljóslatú
helyzetből, egyként viseli a tűrhető sorsolt és a szegénységet, életkedvének ébersége sohasem
fogyatkozik. Semmit sem kapott a társadalomtól, mely már gyermekkorában kitörölte őt az
„üdvözülhetők“ sorából s mégis mindenütt ott van, vállával támogatja a társadalom korhadt
épületét, karjával tömögeti lékeit. Semmiféle szenny sem tapad hozzá, mintha bűvös burok
védené: a szabad szegénység ellenállóereje. S kegyetlenül dobálja az élet, akaratlanul is nagy
utat jár be: az egész társadalom zegzugos ösvényeit végigtalpalja. A szabad szegénység
egykedvűségével vándorol, elfogad s végigél mindent, mint a névtelen milliók; keresi a gázlót
a társadalmi mocsárban; tüskés cserjék tépik és alattomos vermek fenyegetik az ember-
vadonban; de nekilendül minden feladatnak, átvergődik minden akadályon anélkül, hogy
derűs, könnyen vigasztalódó, morzsákkal beérő embersége megkeserednék. A szegénységet
nálunk az újabb írónemzedék csaknem kizárólag szociológiai szemüvegen keresztül szemléli;
nyilván társadalmi szükségszerűség készteti erre. A „szegény ember“ dialektikus oltást kapott
a vastaghúsába és osztályharcos monétát a keblére. Illyés Gyula e felfogás egyoldalúsága
ellen fordult és megkezdte a szegénység „idealizálását“: az életszentség szérumát lopta
szervezetünkbe „mint a darvak“ című kötetében. Tersánszky „szűzen“ mutatja meg a
szegénységet a társadalom legalacsonyabb tagjában, a szabad csavargóban, aki nem támadja a
társadalmat, hanem szelíden és ösztönös okossággal kibúvik vastörvényeinek járma alól.
Hiába nehezedik olykor vállára a társadalom karja, szelíden kicsúszik alóla, vidáman folytatja
„szabadságharcát“.
Kakuk Marci vándorútja természetesen egészen más természetű, mint a „célok“ és „vezető
eszmék“ óraművére járó néphősöké. Az utóbbiak csak társadalompolitikai, gazdasági és
eszmei „erőtényezőkkel“ kerülnek kapcsolatba és harcba, Kakuk Marci azonban a valódi élet
jegén csúszkál, tűzhelyénél melegszik s latyakjában tocsog. Kocsmák, konyhák,
cselédszobák, tömeglakások, nyomortanyák és piaci bódék vidékén bujdosik, a fölötte állók
nem veszik emberszámba s éppen ezért őszintén megnyilatkoznak előtte, szusztársai pedig
szívesen szövetkeznek véle. Megismeri és a maga valójában szívja fel az egész életet, mert
eleve elhatározások és ideológiai fertőzöttség nélkül nézi, élvezi és szenvedi, ezért becsmérli
Tersánszkyt minden író, aki társadalompolitikai szemszögből nézi a létezési. Tersánszky
szemléletmódja más: észrevétlenül figyeli az élet furcsa folyását, úgy ácsorog, mint Kakuk
Marci, mintha ott sem volna, ezért tudja meglesni legárulóbb megnyilatkozásait is. A „Kakuk
Marci a zendülők között“ bányatelepről, a munkásságot betöltő társadalmi feszültségről,
bérharcról, a bányaigazgatóság magatartásáról szól többek között, tehát társadalmi realizmus
lüktet benne. Tersánszky azonban itt sem lesz egyoldalú szemléletmód és állásfoglalás
martaléka, hanem a bányaigazgatónak éppen úgy emberi zugait forgatja ki, mint a szocialista
agitátornak. A sok „ideológiai“ tanú után Tersánszky a hiteles tanú.
A „Kakuk Marci“ nagyszerű alkalom volt Tersánszkynak, olyan formát talált végre,
melybe egész humánus élményét beleönthette s melyben minden jellegzetes figuráját
elhelyezhette. A regény két mélyforrásból táplálkozik: egyik a szigorú társadalmi rend és a
szabad szegénység összeütközéseiből támadó kaland, a másik pedig a magyar kisváros
züllöttsége. Az utóbbinak az ábrázolása ismét magasrendű társadalmi jelentőséget ád
Tersánszkynak. A kiegyezés korszaka belső reménytelenségben fulladozott, hiányoztak a
magasrendű célok, melyek folyamatos ihletet vonzanak ki a társadalomból. A magára hagyott
társadalom a holtpont reménytelensége közepette romlásnak indult; sebek, ütődések és
hullafoltok jelentkeztek rajta. A társadalmi regényírók tekintetét nem kerülte ki ez a romlás,
ostorozták, pellengérezték, példának ábrázolták, haraggal és messiási indulatokkal körítették,
— Tersánszky mást cselekedett: tárgyilagos részvéttel közeledett a romlás felé, a humor
derűjével törte át nehéz, fojtogató páráját, emberi elnézéssel tuszkolta regényeibe jellegzetes
figuráit. Hat Kakuk Marci-regényt írt és sohasem siklott ki magasrendű művészi
magatartásából; egyik legösztönösebb s egyszersmind legfegyelmezettebb művészünk.
Szabó Dezső is látta ezt a romlást és „szánalommal“ közeledett feléje, — Tersánszky
részvéttel. A szánalomban mindig van valami elvi s erkölcsi fölényeskedés, a szánakozó
magasztosán a szánandó fölé emelkedik. A részvét közvetlenebb, emberibb és alázatosabb,
azonosodik a szenvedővel, részt vállal fájdalmából, csatlakozik a megszomorítotthoz. A
részvétből így lesz Tersánszkynál művészi erény, a tiszta valósághoz fűződő hűség. A
szánalom pátosza kinyújtja, elmossa vagy összetöppeszti a valóság körvonalait, a részvét
átöleli és megőrzi. A részvét tárgyilagos, tiszteli a tárgyi világot, nem kényszeríti rá a
résztvevő egyéniségét, hanem meghajtja fejét a tárgyi ihlet előtt, részt vesz a tárgyi világ
fájdalmában, — a szánalom pedig éppen e fájdalmas részvét ellen védekezik. Tersánszky
mosolya: e részvét szelídsége és megértő jósága. Művészi hűsége: e részvét folytonossága.
A Kakuk Marcikkal egyidőben írta „Legenda a nyúlpaprikásról“ című kisregényét.
Alkotóereje ebben a művében ér csúcspontjára. A mű „területe“ látszólag szűkebb lesz,
Kakuk Marci helyébe egy magányos, szerencsétlen, öregedő, előbbre lendülni képtelen falusi
proletár lép. Gazsi, a segédkondás, az alkalmi falusi munkás, az örök éhező az emberi részvét
hőse lesz ebben a regényben. Részvéte túllépi az emberi határokat és megtépett, szegény
szívéhez öleli a világot. Egész éleiében nyúlpaprikásra éhezik s midőn birtokába kerül egy élő
nyúl, nem bírja megölni, hanem megszelídíti, „családjává“ fogadja. A társadalmi realizmust a
népmese aranyszálai szövik át ebben a regényben, a humor egyensúlyba kerül a részvéttel, a
realizmus a legenda szabadabb szárnyalásával. A mű „területi“ szűkülése tehát kedvező
eredményt hoz: szelleme annál sűrűbb, Tersánszky képességei aszúvá érlelve jelentkeznek
benne.
A „Legenda a nyúlpaprikásról“ különös hangsúllyal hirdeti, hogy a magányos író, Kakuk
Marci rokona, Tersánszky J. Jenő, irodalmunk leginkább etikai alkatú egyéniségei közé
tartozik.

Zilahy Lajos
(1891.—)

Irodalmi sorsa a legérdekesebbek közé való: a közönség senkiért sem rajongott jobban, a
„Nyugat“ és az Ady utáni nemzedék kritikája pedig senkihez sem volt mostohább. Zilahy
műveinek kritikai sorsa fölötte jellemző irodalmi életünk légkörére. Az irodalmi életet
újabban elöntötte az egyoldalú és öncélú intellektualizmus, e furcsa zsidó-urbánus termék s az
írók jelentékeny része az irodalmároknak írt furcsa, zagyva tolvajnyelven, a műfajok
kivetkőztek eredeti jellegükből és bonyolult, túlzottan intellektuális alakot nyertek. Az írói
érdem azonosodott az irodalmároknak tetsző ingerekkel, a meglepő bonyolultsággal, a
csöndes oszlásnak induló polgári kultúra nosztalgiáival. Némi balkánizmussal vegyült
alexandrinizmus lett úrrá irodalmi életünkön, — az alexandrinizmus egy vékonyka
álintellektuális rétegre épült, az ő kegyeit kereste s az ő lelkét tekintette mértéknek. Zilahy
Lajos művészete ezzel az irányzatossággal szemben naivnak tetszik és valójában naiv is, azt a
hagyományos epikai naivságot találjuk meg benne, mely nélkül nagyszabású regény nehezen
képzelhető. Naivsága minden bizonnyal írói erény, de alexandriai alkatú irodalmi életünkben
gyengeségnek számított. E naivság alázat és áhítat, az élet tényeinek elfogadása, boncolgatás
helyett ábrázolás, elemzés helyett a lüktetésnek, a folytonos levésnek és változásnak
örökítése. Az efféle író lényegében közelebb áll az eposzokhoz, minta mai regényhez, nem
akarja az életet megfejteni, inkább egészének, teljességének kimerítésére törekszik. Ehhez
természetesen bizonyos magasrendű naivság szükséges, melyet nem bír megfertőzni a
racionális okoskodás, a „rejtvényt fejtő“ tudákosság és az intellektualizmus mindent
szétboncoló kéjencsége. Zilahy Jókai és Mikszáth után ennek a naivságnak hírnöke
irodalmunkban.
A regénymese fénykora Jókaival befejeződött, Mikszáthban inkább már csak sziporkázott,
mintsem egyenletes lánggal égett. Zilahy regényeiben ismét felszabadulva ég. de nem olyan
merész, zabolázhatatlan kozmikus pompával, mint Jókaiban, hanem fegyelmezetten, a
„nagyszalontai realizmus“ medrében. Jellegzetes alföldi lélek Zilahy, széles és szabad
horizontban szemléli az életet, nyugodtan s biztosan egymás mellé helyezi a dolgokat,
sorsokat. A tiszta mesélő kedv és a kemény alföldi realizmus szövődik benne eredeti
egyéniséggé, megbízható művészi lelkületté, mely ma minden kortársánál különb
határozottsággal tükrözi nem a fantomokat, hanem a tényleges magyar életet.
A magyar író általában három mitológiai „méretben“ él: Alvilág (melyet mi általában
mély-földnek nevezünk) ,Föld, Magasság. Adynál az Alvilág: az óriási Cethal, melynek hátán
táncolunk, a Föld: bús Hunnia, a Magasság:a balladai út. A magyar író egyéniségében
általában ezek a mitológiai „méretek“ küszködnek s elegyednek. Zilahy dimenziója a Föld, a
valóság, az élet a maga tényleges „banalitásával“, érzelmességével, megunhatatlan emberi
színjátékával. Zilahyt sohasem kerítette hatalmába a révület, beéri a földdel, az élettel. Nem
fűti prófétai láz, nem kényszeríti elő az ember elsüllyedt mélységeit, megelégszik a
természetes ömléssel, betelik a valóság formáival és eseményeivel.
Négy regénye: a „Két fogoly“, „A szökevény“, „A lélek kialszik“ és „A földönfutó város“
tulajdonképpen egyetlen eposz: a magyar középréteg sorsa 1910-től 1939-ig, két évtized egy
nemzet életéből. Tényleges irodalmi szakadékot töltenek be ezek a művek, hiányt tesznek
jóvá: irodalmunk ugyanis szinte megdermedt a dzsentri haláltáncának ábrázolásánál, alig vett
tudomást arról, hogy új középréteg született. Tolnai Lajos fogott neki az 1867 után kialakult
középosztály ábrázolásának, de utódja nem akadt. Irodalmunk a dzsentri haláltáncának
kifejezése után két útra siklott: a népi élet felé, Máraiék pedig lombikban főzni kezdték a
polgár-homunkuluszt. A Tolnai-hagyományt a maga módján Zilahy folytatta, de nem rázza fel
az életanyagot, mint Tolnai, hanem a tiszta realizmus hűvös, éles világosságába helyezi.
A „Két fogoly“ az első világháború előtti magyar középosztálynak leghiggadtabb rajza. A
kép ugyan nem kimerítő, ami természetes is, mert regénysorozat első darabjának kell
tekintenünk, de egy réteget teljesen kimerít:a csöndesen, békésen vegetáló középosztályt, a
történelemtől elszakadt réteg meleg, esztétikus búvóhelyét. A regény másik felében ezt a
réteget fújja szét a háború. Legmeglepőbb a regény vége, a befejezés, elsőrangú íróra vall, az
anyag fölötti teljes uralmát bizonyítja, alig ismerek a magyar irodalomban lapokat, melyek a
történelemnek az egyén feletti hatalmát ilyen megdöbbentő egyszerűséggel és nyíltsággal
érzékeltetnék. Két már-már összeforrott életet eltép egymástól a háború, majd ismét csaknem
egymás mellé sodródnak, de tovább keringenek anélkül, hogy egymásra ismernének. Annyira
emberi ez a jelenet, hogy szinte emberfelettivé növekszik: az egyéni erő végességének
alázatos beismerésévé, a fátum áhítatává.
A regénysorozat második kötete, „A szökevény“ lejjebb kezdi, a kisvárosi
középosztálynál, mely nem él olyan boldog szigeten, mint a módos, finom zárkózottságban
tenyészők. A kisváros lelkében rakódott le izgató anyagnak a közelmúlt történelmi hordaléka:
1848 és 1867, Kossuth és Deák s e mélyebb izgalmakat keltették életre Justh Gyula és Tisza.
Ez a kisvárosi középréteg még a XIX-ik század vége felé is a század első felének, hősi
évtizedeinek hagyományát folytatta családi házaiban és kaszinóiban, lázadó Petur volt, vagy
megalkudva beletörődő „bölcs“, de1849 nagy vércsapolása után képtelen volt még egy
csodára, nem tudott újra tölgyfákat nevelni, csak cserjéket, melyeket könnyedén kitépett és
elsodort a vihar. Ilyen„cserje“ Komlóssy István, a regény vezető figurája, az
„elhelyezhetetlen“ magyar, aki tagad egy világot, de képtelen másat teremteni helyébe.
Ráismer a magyarság valódi feladataira, de csak önpusztító bravúrokkal bírja szolgálni.
Kisebbségben él, kemény falnak kell folytonosan nekirohannia, míg élete el nem pattan. A
magyar közép-osztály jobbjainak félszázados vergődéséről számol be „A szökevény“. A
regény háttere: a háború, talaja: a középosztály szétfoszló élete, egyik legérdekesebb epizódja:
a középosztálynak és az arisztokráciának alkalomszerű, röpke és reménytelen vadházassága.
E „vadházassággal“Zilahy társadalmi lényegre tapint: a két osztály olykori közeledése és
pillanatnyi szövetkezése távolról sem őszinte szándékból ered, hanem csak vadházasság,
melyet a visszatérő „legitim“ szellem egykettőre fölszámol és semmisnek tekint. Ilyen
„vadházasságot“ köt Zilahy legjelentékenyebb színművében — „Gyümölcs a fán“ — az
értelmiség a népi gondolattal. Az író mindkét esetben a felülről induló társadalmi szándékokat
álcázza le s megállapítja, hogy a tetszetős álca mögött osztály-önvédelem lappang. Íme: a
„könnyed mesélőnek“ bélyegzett írónak nemcsak társadalmi élményei gazdagok, hanem
társadalmi bátorsága is az első vonalig merészkedik.
A regénysorozat harmadik részének „A földönfutó várost“ tekintjük, nem időrendi
sorrendben, hanem belső lényeg szerint. Ez a könyv a magyar vagonlakók regénye. A vagon
új életterület, „haza“ volt, melynek deszkáin egy osztály vetkezett ki hagyományos
életformájából s erkölcséből, megrögzöttségeiből; látszólag rothadni kezdett, de
tulajdonképpen önmagát trágyázta és életképesebb vesszőket hajtott. Ezekben a magukra
hagyott „szigetlakókban“ végbement az a termékenyítő bomlás, melyet 1867 után a Tiszák
megállítottak s az oszlásnak indult nemesi maradékot félig korhadt állapotában
„konzerválták“. „A földönfutó város“ éppen olyan súlyos társadalmi mondanivalókat hordoz,
mint „A szökevény“, de ismét hiányzik belőle a társadalompolitikai dogmatizmus és nálunk
az utóbbival tévesztették össze a tiszta társadalmi ábrázolást, melyet „naivnak“ bélyegeztek.
Az igazságot szolgáltató irodalomtörténet azonban másként ítél majd.
A negyedik regény „A lélek kialszik“: az elszakadók, a kivándorlók regénye, a közösség
foszladozásának története, — egyedül áll a magyar irodalomban. Egyetlen magyar regény,
mely ezzel a folyamattal szembenéz s Zilahy leghiggadtabb művei közé való. A négy regény
kimeríti mindazt, ami az elmúlt félszázad folyamán a magyarság „derekában“ történt. Zilahy
nem szakadt el gőgösen attól a rétegtől, melyet megörökített, nem nézte sem szépítő, sem
pedig egyszerűsítő, vagy elváltoztató távlatból. Benne maradt, nem tagadta meg fiúi voltát, de
kivilágosodott tudattal s közvetlen nyíltsággal beszélt róla. Ez a közvetlen nyíltság egyik
legkülönb írói erénye.
Zilahyban egy másik regénysorozat is rügyezett, de még nem virágzott ki, körvonalait
mégis megrajzolhatjuk. Ennek a regénysorozatnak egyik legfejlettebb töredéke a „Szépapám
szerelme“, az egyik „ősnek“, az időtlen magyar katonának az „arcképe“. Másik félig nyílt
bimbó a „Családi levelesláda“ ugyancsak az ősöknek, a lélek „házi isteneinek“ áldoz. A
dzsentris nagyzolással és az áldzsentris hóbortokkal számol le és mindenkinél különbül
megrajzolja a hajdani magyar kisnemes egyszerű, puritán alakját, a zömök, tömény valóságot,
melyből hamis bálványt faragott a kiegyezés korának gyarló szelleme. Zilahyra vár az igazi
ősöknek: a katonának, a földet túró nemesnek s a prédikátornak a feltámasztása, tehát: újabb
regénysorozat. Egyik nagy novellája, a „Bőgőhordozó“ pedig arról számol be, hogy a magyar
népregény csírái is megmozdultak benne. A nagy népi per sűrített története pereg ebben az
elbeszélésben s mire a nép megnyeri a csatát, az elkésett igazság hiába kutatja már: nincsen
nép sehol. Zilahy útja az ősökön keresztül „lefelé“ halad, egyre mélyebbre. Tehetsége
lassanként kiizzadta azt a polgári szentimentalizmust, mely a „Halálos tavaszban“ még
émelyítően kísértett. Az olvadékony író megkeményedett s egyre inkább tömbökből rakja
műveit.
Nemcsak Jókai örökségét szívta fel, hanem Arany Jánosét is, elsősorban Arany „tárgyi
ihletét“. Újabb műveit, így „Csöndes élet“ c. kitűnő kis regényét a tárgyi ihlet jelenvalósága
teszi annyira harmonikussá és egyensúlyozottá, éppen úgy, mint „Valamit visz a víz“ c.
régebben megjelent regényét. Zilahy tehetsége most a nagy novellában keményedik és tör
töményebb regényforma, mélyebbről szakadó mondanivaló felé. Irodalmunk nem hemzseg a
fejlődésre képes íróktól, Zilahy azonban az ő sorukba tartozik.
Színdarabjainak fejlődéséről csaknem azt mondhatjuk, mint szépprózájáról. Ama ritka
magyar írók közé tartozik, akik kedvüket lelik a dráma szigorú formájában s a színműben
nemcsak egyéni elragadtatásuk elégül ki, hanem szigorú formai ösztönük is. Az
„intellektuális“ irodalmi élet Zilahy darabjaival szemben is fanyalgó álláspontra helyezkedett,
mert Zilahy a valóságot fejezte ki, a magyar társadalom valódi öntvényeiből alakította
figuráit. A magyar középréteg „lefelé“ való szolidaritása valóban alig volt több, mint a „Süt a
nap“ szerelmi bugása. Jellemző, hogy a könnyed hatásokra való törekvéssel vádolt Zilahy
merészelt foglalkozni a magvar kapitalizmus élettanával és fejlődésével: e gyorsan
felhuzalkodott társadalmi rétegbelső lazaságával és meglepően gyors bomlásával. („Szűz és
gödölye”.) Legjelentősebb drámai műve a „Gyümölcs a fán“. a középréteg lelki, erkölcsi és
közösségi ereiének korlátoltságot ismeri be. Óriási szerep s feladatok terhe alatt görnyedez ez
a réteg, de az állásfoglalást öncsalással és „behelyettesítéssel“ próbálja elodázni, aprópénzre
váltja a kor legszebb, leghősibb eszméit. Zilahy mindennemű harcos élesség nélkül nyúl
ezekhez a lényeges kérdésekhez, a megállapítás, a tárgyi ihlet hűvös biztosságával. A lanyha
idegrendszerek és a fáradt lelkek nem kapják meg műveiben a „csigázást“, a petyhüdt
szervezeteknek nélkülözhetetlen „intellektuális“ izgalmakat. De Zilahy művei megmaradnak:
ízléses, finom köntösük a kor egyik legkeményebb írói matériáját takarja.

Bibó Lajos
(1890.—)

Bibó Hódmezővásárhelyen született s Szegeden jelent meg első könyve. Végzete, hogy
nem maradt vidéken, mint Tömörkény, akihez minden külső látszat ellenére mély rokonság
fűzi. Bibót is a magyar nép belső világa érdekelte, mint a szegedi „szigetlakót“, de merészebb,
szilajabb egyéniség, nem olyan megbízható, mint a szegedi nép nagy krónikása, de szélesebb
szemhatárú. Ha vidéken marad, nem szakad el talajától, hanem konok hűséget fogad, minden
gyümölcse beérett volna s túlfűtött egyénisége bizonnyal egyensúlyra lel. Bibót azonban az
irodalmi pálya izgatta, a fővárosi beérkezés s a pályából tévelygések sorozata lett.
Két tökéletes műve van: „A föld“ c. novelláskönyv és a „Hibások“ c. színmű; az előbbi a
legkülönb magyar novellisták közé emeli, az utóbbi pedig méltán foglal helyet Tamási, Zilahy
és Németh legjobb színpadi alkotásai mellett. E két mű között többé és kevésbé sikerült
alkotások dandára sorakozik; érdekes kísérletek; nagyformátumú írót sejttető részletek
kétségbeejtő kapkodásokkal keverednek bennük. Bibó félreismerte hivatását: nem nagyvonalú
írói pálya befutására termett, hanem néhány tökéletes mű szülésére. Ha irodalmi és színpadi
kritikánk nem zuhan akkorát, amekkorát az elmúlt évtizedekben csakugyan zuhant, sokat
segíthetett volna Bibón, ráébresztette volna eredeti rendeltetésére. A kritika azonban pártok
szolgájává süllyedt és tudatos igazságtalanságaival nem egy tehetséget, köztük Bibót is,
megátalkodottá tett a hibáiban. A kritikának nem volt. nem lehetett hitele s az író csupa
dacból ragaszkodott tévedéseihez.
Bibó jellegzetes népi író. Mindent a néptől, Hódmezővásárhely népétől kapott, akkor alkot
remeket, ha ez az örökség tör fel belőle, máskülönben azonnal kisiklik s a legjobb lapjain is
csak zseniális kontárságra képes. Végzete sok tekintetben hasonlít Oláh Gáboréhoz: kevesellte
természetes örökségét, nagy külső méretekre vágyakozott, gőgösen elrúgta az aranyszemekkel
teli homokot és salakból gyúrt furcsa figurákat. Nem volt türelme az aranyszemek lassú
kimosásához, gyűjtéséhez, Tömörkény módszerének követéséhez, pedig érdemes lett volna.
Bibó egészen eredeti nyomokra lelt a népélet beláthatatlan pusztáján, olyan vállalkozásba
fogott, melybe senki sem merészelt eddig belevágni: a magyarság transcendens hajlamait és
élményeit próbálja megörökíteni.
 Az életérzés mélyéhez tapogatódzott, érezte, hogy transcendens hajlamaink láthatatlan
hajszálereken keresztül ma is eredeti mítoszunkból táplálkoznak. Életérzésünk mélységében
sűrűsödnek ezek a hajszálerek, melyeknek lüktetését már csak a természetes emberek, a föld
fiai érzik. A nép azért ragaszkodik az eltorzult mítoszhoz, a babonához, mert az ősi vallásos
kultúra lüktetését érzi benne. De túl a babonán, a „hallgatag“ parasztok életérzésében
továbbhullámzanak a mítosz nagy kozmikus hitének eredeti élményei, csak nem törnek fel a
tudat küszöbéig: „és Gál szépen engedte elszállani az éveket. Nem igen gondolt arra, hogy él s
néha nyáron, hanyatt feküdve éjjel a boglya mellett, órákig elnézte a csillagokat s ilyenkor
valami homályos sejtelemmel összevetette a dolgokat“ — írja egyik novellájában Bibó. Gál
azután megbarátkozik Tápaival s hajnalig nótáznak, pihenőnek pedig a határtalan csillagos
eget nézik: „Ettől kezdve csak ennek éltek. Eltévedt furcsa életük, amelynek titkos akarata
nem talált eddig értelmet, most végre egyenes útra jutott s világos tiszta gondolatokkal mérte
föl az eddigi homályt és a dolgokat“. Bibó rájött arra, hogy a magyar transcendes forma: a
révülés, a kozmosszal való misztikus kapcsolat, melyben az emberi lét egésze megzendül; ezt
a zengést fejezi ki a népköltészetbe nyúló ősköltészet.
A „Hibások“ Bibó novelláiból nőtt, a novellákban csírázó drámai magvak sarjai fonódtak
egységes remekművé. Az író nem novellatémát dagasztott drámává, hanem a révülés
megszállottjait, a „hibásokat“ szembeállította a paraszti életforma kegyetlen, rideg
józanságával és realizmusával. A szerző és megőrző, minden szalmaszálat számon tartó anya
keménysége kerül drámai ütközésbe nótázó, révülő fia „transcendenssé“ tisztult
emberségével. Két világ néz farkasszemet valóban, mert a fiú körül ott sorakoznak a
„hibások“, a „világbíró“ csavargó, a nótázó béres, az ütődött legény, mindazok, akiket
végzetük kifejtett a szigorú s durvaszövésű paraszti életformából. Európa és Ázsia mérkőzik
ebben a drámában: a szerző élet kíméletlen hajszájába, kegyetlen ridegségébe kényszerült
paraszt a sztyepfiaival, a révülőkkel, akiknek életérzésük a roppant pusztán s a határtalan ég
alatt visszakering a mindenségbe, az egyetemesbe. A sokat ostorozott magyar „tunyaságnak“
és „passzivitásnak“ egészen új értelmet ád Bibó Lajos, rávilágít mély jelentőségére: ezek a
látszólag mozdulatlanságba süppedt magyarok mély kultúrára emlékeznek s hajdani szép,
szabad, egyetemes életérzésünk parazsát őrzik, „nem hagyják kialudni“. Bibó drámája végén
csakugyan „katarzis“ megtisztulás és megoldás, tökéletes kielégülés történik. Nemcsak az
emberi viaskodás csitul el, hanem az utolsó képben a csillagos ég alatt újra egymás mellett
ülnek a révülők, szabadon s megbékélten, „mint a madár“. Ez az utolsó kép visszaad valamit a
magyarságnak, — elsüllyedt kincset villant meg, — elhanyagolt, bujdosó áramot kapcsol be
életérzésébe, — válságba jutott európaiságát megtermékenyíti feltámasztott ázsiai
örökségével.
Nem véletlen, hogy a hódmezővásárhelyi Bibó Lajos azon az úton jár, melyen a székely
Tamási Áron. A folklore forrásvidékétől indultak el mindketten, ám Bibó gyakran
hűtlenkedett, holott nem volt érdemes hűtlenkednie. A folklore kimeríthetetlen kincsesbánya s
jelentéktelennek tetsző törmelékei olykor világok darabkái, anyagukból s elemeikből világkép
építhető. Sokan túlságosan szűkre szabják a népiség fogalmát, úgy vélik, hogy csupán a nép
társadalmi helyzetének, sorsának ábrázolását jelenti, holott a népiség emellett még igen sokat
követel, így a folkloreban rejtőző ősi kultúra jeleinek és jegyeinek megfejtését és szellemi
életünknek a folklore feltámasztása által történő újjáteremtését. Tudományos síkon az újabb
időben egyedül Kálmány Lajos merészkedett neki a folklore megfejtésének. Amit a tudomány
nem mert és nem tudott, megcsinálják az írók, bennük történik ma a folklore világképének és
életérzésének feltámadása.
Bibó egy nagy novellában is megkísérelte a transcendens magyar érzés megörökítését,
címe „Nincsenek messze a mezők“. Merész és tökéletes írás, arról szól, hogy a halottak
visszatérő „árnya“ miként hat az élőkre. A népi babona nemesedik és tisztul ősi értelmévé,
mitológiává ebben az írásban. Érdekes novellát írt Veszelkáról, a híres betyárról, akinek
jelentékeny szerepe van Móricz Zsigmond „Rózsa Sándorában“ is. Bibó, mint Móricz
Zsigmond, ugyancsak a kegyetlen jobbágyi életformából kitört nagyobbakra hivatott embert
látja a betyárban. Csaknem minden elbeszélésében a legnehezebb feladatoknak feszül, a
zordon s kemény emberi burok érdekli, mely alatt ritka gyümölcs, tiszta mag rejtőzik. A
panaszra nem nyíló életek mérhetetlen kínját, a zárt életformákban megbújt emberi
melegséget fakasztja fel.
„A föld“ csaknem minden darabja tökéletes írás és művészi-emberi figyelmeztető: olyan
vonásokat s elemeket ábrázol, melyek mellett elrohant az izgatott idő és irodalma. „A föld“ és
a „Hibások“ nemcsak figyelemre méltó művek, hanem nagy mű mind a kettő. Bibó további
sorsa azon fordul meg, hogy vissza tud-e térni híven és alázatosan a sokszor elfeledett
ősforráshoz, a folklorehoz. Egyik legújabb regénye, „A föld fia“ arra vall, hogy erősen
foglalkoztatja ez a visszatérés, de a regény távolról sem olyan tökéletes, mint „A föld“ és a
„Hibások“. Bibónak nincs elegendő türelme, lélekzete a regényhez; elnagyolja. A novella az ő
igazi formája s a dráma. A novella töményedésre készteti, a dráma kemény próbája pedig
tisztítótűz neki, elégeti lelkének salakját.

A népi vonal
Erdélyi József
(1896.—)

Az új népi irányt Erdélyi József kezdte olyan időben, midőn a kezdeményezés még
reménytelennek tetszett. Ekkor azonosította Szabó Dezső a magyar paraszt alakját Toldi
Miklóssal, Toldit pedig „Az elsodort falu“ Bőjthe Jánosává korszerűsítette. Furcsa népiség
volt Szabó Dezsőé: Toldi-Böjthéje zakóban ment ki a mezőre és ringó-rengő parasztlányt vett
feleségül. Szabó Dezső nép-kultusza azonban nagyon alkalmas volt arra, hogy az értelmiség
figyelmét a nép felé irányítsa. Harsány és valóban nagyvonalú agitációja betöltötte Hunniát s
e papos-színészies orgánum mellett fakónak tűnt fel az elinduló Erdélyi József hangja. A
Nyugat második vonalának mesterkélt, felszívott hatásoktól csepegő s intellektuális zamatú
hangjához mérten pedig „jelentéktelennek“ tetszettek Erdélyi első versei, melyek egyszerűek
s nyersek voltak, mint a rügyek; csak néhányan sejdítették, hogy e rügyekből milyen virágzás
támad majd. Erdélyi nagyságát mindenekelőtt hangjához való hűsége mutatja: kezdettől és
mindvégig ár ellen kellett úsznia. Nemsokára Illyés Gyula tudatos-intellektuális modorban
megkísérelte mindazt, amit Erdélyi ösztönösen csinált. A „Nyugat“ berkeiben pedig ezzel
párhuzamosan egyre inkább háttérbe szorult Erdélyi József s egy közíró hirtelen meg is
indította „újjáértékelésének“ a folyamatát. Az „újjáértékelés“ utolsó fejezeteként: Erdélyi
szembekerült a zsidósággal, a sajtó hasábjai egykettőre bezáródlak előtte, a folyóiratok
vonakodva közölték; Csokonai óta egyetlen magyar költőre sem borult ekkora magányosság.
A kritikai fórumok a Nyugat-nemzedéknek és epigonjainak kezében maradtak s a hűtlen
öregek a hozzájuk zárkózott fiatalokkal megtagadták az Ady—Móricz-ideológiát, — Babitsra
és Kosztolányira „építettek“ új értékrendszert és kritikai magatartást. Ez a kritikai szellem
sohasem értette Erdélyit, kezdetben elfogadta ugyan „színfoltnak“, később azonban, midőn az
új népiség egyre gazdagabban bontakozott, a „színfolt“ veszedelmes és izgató anyag lett s
Erdélyit levették a napirendről. Látszott: csak az alkalomra vártak, hogy ettől a kényelmetlen
tehertől megszabaduljanak, így lett Erdélyi magányos ordas, mindenki ellen hadakozó
szegénylegény, holott nemcsak „irányt“, hanem új korszakot is teremtett, olyan fáklyát
merészelt kézbe venni, meggyújtani és továbbvinni, melynek korszakos fényében már senki
sem hitt: a Petőfi-hagyományt. Erdélyi nem Petőfi-lázát, önemésztő tüzét örökölte, mint
József Attila, hanem inkább életművének nagy kezdeményezéseibe kapcsolódik s a szó
legnemesebb értelmében folytatja, elmélyíti.
Petőfihez való viszonyát legélénkebben a „Második Rapszódia“ világítja meg, elegendő
egy versszakot idéznünk:

„Forró mocsár van itt a föld alatt,

a föld alatt is izzó délibáb,
csak fúrni kell s lidérclelkét okádja,
böffenti fel a földalatti láp.
Csak fúrni kell: a földben és a népben
van annyi alvilági őserő,
van annyi forró szív és lánggal
lobogni vágyó, pihent agyvelő!...“

Ez a leíró líra, mégpedig hetvennyolc versszakban. Petőfi géniusza repült, úgy látta az
Alföldet, mint az átrepülő, Erdélyi viszonya más: ő a szívós, verejtékező vándor, a mezítlábas
utazó. Nemcsak horizontális teret lát, mint Petőfi, hanem az Ég, a Föld és az Alvilág
háromságát, a magyar valóságot és a mítoszt. Erdélyi nemcsak leíróművész, hanem „bűbájos“
is; leíró lírájába beolvaszt mindent: tájképet, társadalomrajzot, folkleret, hungarológiát és
fölfakasztja a mélységből az „alvilági őserőt“, a „föld alatt is izzó délibábot“. Olyan lényeges
elem található tehát leíró költészetében, melyet Petőfiben hiába keresünk: a „Kalevala-réteg“.
Amit Ipolyi, Kandra Kabos és Kálmány Lajos kezdeményeztek a tudományban, Erdélyi
megcsinálta a lírában: a XX. századivá nyomorodott néplélek csökevényeiből elsüllyedt idők,
aranyos korszakok, boldogabb tájak életét és mágikus hitét teremti vissza. Megérzése s
„visszateremtő“ készsége különb minden magyar költő hasonló hajlamainál, — Mariuca, a
cigányasszony nagy aszály idején megjelent a tanyán, zöld gallyakat aggatott magára, táncolt
s a puszták népe esőért könyörögve zúdította rá a vizet. A babonás „csökevény“ Erdélyiben
szertartássá nő, a torzult forma mögül elővillantja az ősi szertartást, az „alvilágba“ süllyedt
hajdani kozmikus áhítatot:

Én úgy hiszem, én úgy szeretném

hinni, hogy Mariuca hitt
a bűbájban, azért szedte magára
a reménység zöld gallyait.
Hajdan nem is lett volna testén,
asszonyi testén semmi rongy,
fű-fa lett volna a ruhája,
zöld fűcsomó és zöld falomb.

Fű-fa lett volna a ruhája,

mint a földnek: a földanya
lett volna ő, szép meztelen szűz,
nem koravén, rongyos banya,
talán fel is áldozták volna,
mint az isten menyasszonyát,
hogy méhében eső foganjon,
s szülessen újjá a világ.“

Ebben a versben elemi erővel tör fel Erdélyi Kalevala-rétege, a folklore, nem mesterkélt
neo-pogányos módon, hanem azért, hogy most már tudatunk örök része, szemléletünk tágult
kerete legyen. Erdélyi éppen úgy a magyar kultúra feltartózhatatlan színváltozásának hírnöke,
mint Sinka István.
Petőfi nem jutott el a mítosz birodalmába, a magyar „alvilágba“, más roppant feladatok
teljesítésére rendelte a sors. Erdélyi azonban éppen a mítosz küldöttje, nemcsak a magyaré,
hanem a kelet-európaié, a nagyon mélyre és messzire nyúló sztyepkultúráé. Az intellektuellek
valószínűleg mosolyognak, midőn Erdélyi József Ádám és Éva bűnbeesésének mítoszát a
legősibb keleti nyomokig vezeti vissza. Babits Mihály ismét arra próbált rávenni minket, hogy
elégedjünk meg a görög-római mitológia utánérzésével s itt maradt csatlósai, az „utánérző“
kultúra jellegzetes figurái, tömjénezik Babits tanáros mítoszát, ugyanakkor azonban mereven
szembefordulnak minden eredeti mitológiai törekvéssel, érzik, hogy a Magyar Alvilág minden
mozdulása társadalmat és kultúrát formáló földrengés lesz. Pedig Erdélyi mítoszától nem
kellene félniök, Erdélyi egyik legnagyszerűbb vonása egyúttal költői nagyságának újabb
bizonysága, hogy az „Alvilág“ tiszta fénnyé, Ethosszá alakul benne.
Erdélyit, akár Petőfit, Ethosza vezérli. Erdélyi Ethosza nagyszerű visszaemlékezés a szűzi
emberre, akinek mágikus kultúráját, tiszta értelmét és kozmikus ártatlanságát csak
foszlányokban örököltük. Erdélyi a XIX. század öndicsőülő, tespedt mocsarával és a XX.
század vad meghasonlásaival szemben egy tisztább s tökéletesebb korra emlékezik, tisztább
és tökéletesebb kort követel, a természetes ember aranykorát, mely az „alvilág“ dús nedveit
felszívja és nemes értékekké érleli:

„Új vallás kell, amely bálványt nem ismer,

nem ismer istent emberalakút,
csak a törvényt kutatja, azt becsüli,
ami lélek, igazság, élet, út,
leveszi a megváltót a keresztről
és bennünk élő emberré teszi,
és a tudatlan szegény sokaságot
isteni öntudattal vértezi.“

A sztyepkultúra öröksége, a határtalanság élménye, melynek távlatát Petőfi,

„metafizikáját“ pedig Ady Endre fejezte ki, Erdélyi Józsefet is megszállotta. A határtalanság
Erdélyiben közösségi élménnyé nőtt: arra vágyik, hogy bár ne tudná, ki fia volt s apja-anyja
csak az élet volna, mindenki az atyjafia lenne és valamennyi kisgyereket a magáénak
érezhetné. Ez az élmény lüktet legnagyobb balladájában, a „Fűz Katában“, a költő érzi, hogy
a ballada legmagasabb rendű élménye: az életút és az emberi vágyhatártalansága, „ősszel“ c.
tökéletes kis versében pedig sejti, hogy a Kozmosz is a határtalanság vágyát hullámoztatja a
béklyók és bilincsek közé süllyedt emberbe.
A sztyep, a „nagy puszta“ öröksége nem egyirányú, hanem fölötte dús; Erdélyi költészete
erre a legszebb példa. Alföldi, pusztai realizmus él benne, a sztyepkultúra gyümölcse;
képzelete nem tobzódik a képekben, nincsen szüksége jelzőfüzérekre és a körülírás
zuhatagjaira, hanem félelmetes, végső nyugalmat önt képeibe. A képek egyszerűek s alig
lépik túl a mindennapi élet határait, de éppen egyszerű, izmos alkatuknál fogva tiszta
kozmikus távlatot lehelnek. Azt írta egyszer a költő, hogy önmagában elvégzi a világot;
szerény, de önérzetes vallomást mondott, hogy egyénisége, alkata eléggé erős a világ
viselésére, — ugyanezt állapíthatjuk meg képeiről is. Ezért lélekzik ennek a furcsa, lázongó
költőnek verseiben határtalan rend: végérvényes egymásmellettiségben helyezkednek el a
világ s a létezés lényei, dolgai; a tér dús élettel és tiszta szellemmel telik meg; csakis a „nagy
puszta“ fiainak lelkében születik ilyen nemes nyugalom:

„Az Igazság csak felmutatja mind

 az elsővágott sárkány nyelveket
s kiugratja a Hamisság alól
a felmagasztaló fotőllyöket.
Leveti rongyát, az Igazság napfény
aranyruhája szemeket vakít,
leveti azt is, látják sebeit
ragyogni, mint az ég csillagait.

-----------------------------------------

Hóvirág nyílik már a Hosszúhegy

szirtei közt, ha esik is a hó,
jön a tavasz, melegebb nap ragyog,
ez már nem tél, csak olyan télutó.
Már szinte hallom szólni a pacsirtát,
örömétsíró ereszünk alatt
a fecskét, a fülemilét az erdőn
s az Istent egy nagy szivárvány alatt.“

Erdélyi értelmet tud adni a kozmosz minden mozdulatának, tudja, hogy mi történik a föld
„óriási rög-mellében“. Mítosza nem egyoldalúan folklorisztikus természetű, hanem a folklore
sajátos élményein túl beleárad az egyetemesbe. A tudósok újabban bizonyítják, hogy a
sztyepkultúra volt az ősi egység, melyből később a „részlet-kultúrák“ kiszakadtak. Erdélyiben
ennek az ősi Egy-Kultúrának szelleme, magatartása és formanyelve támad fel. Ihlete akkor
emelkedik tetőpontjára, midőn ezt a „feltámadást“ zengi, hangja ilyenkor ódaivá, himnikussá
szépül; érzi hogy a széttöredezett emberiséghez s rajta túl a széttagolt emberiségben lappangó
eredeti emberhez beszél.
Petőfi lázadó volt, Erdélyi inkább lázongó. Van benne valami örök jobbágyi
felszabadíthatatlanság s ugoros megbékélés, komor beletörődés. De néha egészen elemi
erővel tör fel forradalma s az elszántság tiszta átszellemülésével elegyedik, akár Petőfiben, de
Erdélyinél még mély kozmikus öröm bugása is hallható:

„Hurrá! Seregem nőtt a földből

Hurrá! Megnyertem a csatát!
Egy hős, nagy nemzet atyja lettem!
Hurrá, — legyőztem a Halált!
Kürtöljetek, ti sárga tökvirágok:
aranykürtök sikongjatok:
jön a Győző, a Szabadító,
hasas tökök, doboljatok!
Tiétek a föld, katonák!
Foglyok, mehettek szabadon!
Asszonyok, méhetek gyümölcsét
mind örökömbe fogadom,
s lemondok mindenről és elmegyek,
oda, ahol madár se jár
és meghalok, hogy éljen ő is,
a legyőzött, szegény Halál“.
 Így zeng Erdélyi forradalmisága, olyan elemet találunk benne, amely legritkább az
irodalomban és az emberben:a jóságot. Erdélyi lázong és lázad, de lázadásának végső fokán
nem válik kegyetlenné, mint az alacsonyabb rendű fajták és emberek, hanem határtalan jóság
forrósága csapföl belőle. Ám jóságában hiába keressük a lágyságot, — Erdélyi jósága: sudár,
kemény Ethoszának érzelmi megnyilatkozása.
A magyar irodalomra alaposan ráfeküdt a marxizmus. Az írók egy része a műveltség elemi
alapjai után tüzes marxista abrakot evett s egész életére megbokrosodott tőle. A
szociológiából szigorú irodalmi és esztétikai elveket kovácsoltak; „dialektikus“
emberábrázoláshoz fogtak; szabad teremtés helyett veszedelmes dogmatizmusba tévedtek.
Ezekkel az írókkal szemben Erdélyinek látszólag alig vannak társadalmi élményei, holott a
szigorú választógátakkal tagolt, a merev formákba börtönzött társadalom ellen Erdélyi vezette
először a békés, de félelmetes közösségi elvet s a „tengert“, a népet, mely más határokról és
morálról tud. Erdélyi társadalmi állásfoglalásai eredetiek és élményszerűek, nincsen bennük
semmiféle eleve elhatározottság. „Kis-szék“ c verse például a magyar nép biológiai
tragédiájáról számol be: az egyoldalúan táplált parasztgyerekekben, béres-sarjakban halálos
vágy támad olykor gyümölcs után. Az otthonhagyott kisgyerek átmegy a szomszédba, ahol
éppen meggylevest ebédelnek, nem adnak neki:

„Csak úgy érezte, hogy elhagyja testét,

elhagyja lelkét minden víg erő,
hogy az ő vére van abban a tálban,
azt meri folyton a levesmerő.“

A kisfiú holtan fordul le a székről. Korának egyetlen költőjében sem érezzük ennyire a
teljesedést, az emberi teljességet. A dokumentáló realizmus és a ridegen „dialektikus“
társadalomszemlélet korában volt annyi merészség Erdélyiben, hogy társadalmi vágyait és
szándékait is széppé, dús esztétikai élménnyé érlelje:

„de gondolatát nemreszkető kézzel,

egy ország homlokára írta fel...“

A népben elsősorban a kozmikus áldottságot érzi, az ígéretet, a reményt, — az örök

terhességet s vádat emel a vad „történelem“ ellen, amely szüntelen vetélésre kényszeríti.
„Pillanatfelvételek“ helyett a végzetes, az időkön és tereken átáradó folyamatokat látja s fejezi
ki Erdélyi József. A maga társadalmi szándékait „csodaforrásnak“, megújító „isteni szép
víznek“ nevezi, — minden élményvallásossá mélyül nála, mint az őskultúrákban.
Forró, dús költői világában, termésének pazar változatosságában egy csipetnyi
érzelgősséget sem találunk. Érzelmeit is kozmikus mértékkel tudja kifejezni:

„Meghalt apám, a faluszéli házban,

ravatalánál nem lehettem ott,
nem vethettem egy göröngyöt utána.
Nem is tudom elhinni, hogy halott.
De szépen halt meg, ritkaszép halállal,
az én világgal hasonlott apám.
Halálos ágyán látott felragyogni
Egy csillagot az anyám homlokán...“

Egyetlen mai költőnk termése sem olyan egységes, mint az övé, ami arra vall, hogy
életérzésének átfogó ereje a leghatalmasabb és legtermészetesebb. Az ő életműve hasonlít
leginkább a teremtett világhoz. Erdélyi költészete nem sűrített költészet, hanem a világ
tágasságára, határtalan méreteire, „levegősségére“ és pazar változataira lelünk benne. Ennek a
nyugtalan, egyre fortyogó, mindenkivel tengelyt akasztó embernek „harcias“ magatartása alatt
eredendő jóság rejlik. Az Igazság vallásának fölkentje, a nagy népi-etikai élménynek
hordozója és a létezésbe, a világba oltott isteni jóságnak a költője.

József Attila
(1905—1937)

Az Ady után következő nemzedék költői közül az irodalmi élet s a kritika József Attilát
méltányolta legkevésbé. A Nyugat hasábjai nem nyíltak meg előtte, mint szerencsésebb
kortársai, Szabó Lőrinc, Illyés és kezdetben Erdélyi József előtt, pedig a lírikus nálunk
ugyancsak rászorul a folyóiratra, a folyóirat üti őt költővé s juttatja el ahhoz a csekélyszámú
közönséghez, mely a líra iránt érdeklődést mutat. A Baumgarten-díj kegyében csak akkor
részesedett, midőn már későn volt s ekkor is csak a szerényebbik kitüntetésből jutott neki.
Kortársai igen hamar megtalálták az ürügyet, hogy eltávolodjanak tőle, egyikük vérig sértő
gúnyverset is írt róla. Mindentől megfosztották, amitől lehetett, talán még életének
legnagyobb érzésétől is, s bizonyos költői föllélekzés fuvallata volt érezhető, midőn a
magányos költő egy irodalmi köntös alatt politikai dugárut csempészgető zsidó-
intellektuelcsoport karmaiba került, különben ez a kényszerű szellemi frigy volt egyik oka
végső meghasonlásának. Ma még nem térhetünk rá ennek a szövevénynek kimerítő
tárgyalására, de annyit meg kell állapítanunk, hogy József Attila lénye és léte egészen különös
izgalmat okozott költőtársai között. Mi volt ennek az oka? — a továbbiak közvetve ugyan, de
tökéletes választ adnak.
József Attila első kötetét jóformán még gyermekkorában jelentette meg Szegeden. Ha ma
higgadt érdeklődéssel végigolvassuk beköszöntő verseit, álmélkodunk, hogy miért nem
fogadta kritikai örömmámor? Már zsengéi elárulják, hogy szuverén teremtő érkezett líránkba,
aki felépíti a maga költői világát, vagy belepusztul, tehát olyan feltétlen emberi odaadást visz
a versbe, mint az akkor már megtagadott Ady Endre. József Attilánál az élmény
önkénytelenül és természetesen azonnal kozmikussá feslik, egyetemessé nyílik, mint a
legnagyobb költőknél.
Illyés és Szabó Lőrinc a mintadiák „komolyságát“, olykor nagyképűségét viszik a versbe,
József Attilában van valami eredendő játékosság, bizonyos naivság, a népi naivitás
édestestvére, mely arra képesíti, hogy bátran bánjék a méretekkel és mértékekkel, — a „poéta
doctusok“, a lírai autodidakták ugyanakkor alázatosan és gondterhelten görnyedtek a méretek
alatt, vagy ritmikai csikorgással üdvözölték. Babits uralkodása folyamán bizonyos tanítványi
magatartás, álcázott epigonizmus szivárgott líránkba, József Attila azonban ösztönösen
megérezte, hogy hol állott meg a magyar költészet fejlődése, oda szökött, ahol a halott Ady
árnyán túl kanyarodik az út s nagy messze stációk fehérednek. Magyarság-élménye is új és
merész, nem panaszkodó és vádaskodó, hanem a tragédia hatodik felvonását látja: az égig érő
citerán balladát pengető magyart.
A fukar, zárt, konokul ismétlődő magyar színek színképpé nyílnak benne, a magyar
puritánság megfogan és kivirágzik, — mitől? József Attila félig román származású volt, talán
egy másik kelet-európai fajta vérének és szellemének becsapódásától? Csakugyan mi vagyunk
az elrendelt törzs, a „nagy fa“, melyről Vitkovics Mihály írt s melyben népek és fajták oltása a
legszebben fogan meg? Minden verse mélyen magyar s mégis „továbbadhatónak“érzem; nem
csupán mondanivalójában, hanem szervezetében, megnyilatkozó ösztöneiben mindig van
valami szélesen emberi, mintha a magyar szellem teljes fölmerítésével népekhez beszélne,
ösztöneinek mozdulásában, érzelmi kultúrájában, gondolatainak fogalmazásában szélesebb,
átfogóbb emberi igényt érzek, mint szerencsés kortársainak termésében. Mintha Európa
legvégzetesebb, legszenvedőbb tájának közös emberi zenéjét fejezné ki a magyar melódiák
merész emberi újjáteremtésével:

„Remegni kell a vérsötét

Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És eb foggal nem tépi szét“.

E négy sor humánus tanítás e táj minden népének.

Ennek a költőnek nem kell témát keresnie, nem szükséges hosszas műhelygyakorlatot
végeznie, rögtön látszik,hogy „ellenzék“ Babits Mihály „ezüstkorával“, a líra
eliparosodásával szemben. A mindennapot, az egyszerű élet legszürkébb szürkeségét is meg
tudja szépíteni, színképpé bontja, könnyed s természetes mozdulattal bekapcsolja az
egyetemes élet szépítő áramába. Nyugodtan vállalni tudja a mindennapot, az egyszerű élet
képeit s élményeit, mert igazi költő, akinek ösztönei sohasem nyugosznak bele úgysem a
kiszabott térbe és időbe s a ráció hiedelmeivel szemben, mint hőskorukban a népek,
megcsinálja a megérző világmagyarázatot. Látszik, hogy ez a költő vállalhat mindent,
szolgálatába szegődhet egy társadalmi osztálynak, mégis mindig egyetemes mondanivalók,
lélekzetet elállító szépségek szakadnak ki belőle.
A fiatal költőben egyelőre minden mitológiává nő, szinte átéli az emberi szellem
fejlődésének korszakait. Eleinte a szocializmust is mitológiai mértékkel zengi. Kalandozik s a
magyar mitológia ősi avarjába is elérkezik. Erjedő mustra emlékeztetnek a versei, de a must
mámorából olyan élmények születnek, melyek végső csúcsokon megpihenő költőnek is
becsületére válnának. E mámor nedve ugyanis a zsenialitás, melynek jelenvalóságát egyetlen
kortársában sem érezzük ennyire.
Vágyaiban még a magányos kamasz roppant éhsége él, mely azonban ártatlanságában
obszcenitás helyett himnuszokba tör és ösztönösen a legmagasabb rendű megoldást választja.
Csak Petőfi Sándorban élt ilyen fokú eredendő tisztaság, mint majd látni fogjuk,
nemzedékében ő Petőfi igazi rokona.
Nyelve nem szokványos emberi, vagy költői nyelv, nem korának leíró, kerülgető, kissé
alattomos beszédmódja, hanem az ember és a világ beszédjének frigye, kinyilatkoztatása. Ám
a kinyilatkoztató költő nem a „nagy titkok“ pecsétjét tépi, hanem az egyszerű emberi dolgokat
szépíti, figyelmezteti határtalan kapcsolataikra, nagyságos kozmikus rokonaikra, elsősorban
ebben nyilatkozik meg szocializmusa. József Attilának természetes dolog emberi arányból
kozmikussá, kötött sorsból egyetemessé nőni, ebben a tekintetben is a népköltészet rokona,
naiv költő a szó legmagasabb értelmében s szemben az önművelte „poéta doctusokkal“. Az
igazságot is úgy keresi, mint a népmesék hőse, mindentől és mindenkitől elszakadva, szűzi
egyedülvalóságban, a proletár és az elrendelt költő mindenek fölé emelkedő szabadságával.
Ilyen méretű s ennyire magasba sugárzó szabadságeszme csak a legmélyebbről jöhet, a
„senkik“, a proletárok világából. Mennyire más ez, mint az úri „szabadság“, a parádés, a
mélységek rabságából táplálkozó. József Attila szabadsága füttyösen szembehelyezkedik az
emberi társadalom kategóriáival, mint a bölcs csavargóké és társaiké, a szélvészeké, a világé.
A nyomor, az éhség, a nélkülözés extázisa nőtt kemény, kérlelhetetlen és mégis jósággal
telített kollektivizmussá benne, a tömegek dühe és szenvedése, a gyomrok apokalipszise
megváltó szenvedéllyé s tanúsággá emberi nagyságáról. Ilyen gyökerekből még nem
csordultak nedvek a magyar lírába, József Attila a proletár „betörése“irodalmunkba s ez a
betörés éppolyan nagyvonalú és tiszta emberséggel teljes, mint a népiség betörése; ebben
rejlik legfőbb társadalmi jelentősége.
József Attila „az utca és a föld fia“ volt. Budapesti proletárcsalád gyermeke, apja korán
elhagyta édesanyját, a gyermekek, köztük Attila is, menhelybe kerültek s mint lelencek falusi
gazdákhoz jutottak. Később ismét visszakerült a fővárosba, majd megint vidékre vetette a
sors, egyszer mint diákot, másszor mint önmagára utalt „ifjú-munkást“, e két életforma
váltakozott, többnyire össze is folyt benne. A sorsnak célja volt mindezzel: a népi élmények
és a proletárélmények korán összeforrottak benne s ráadásul korán felszívta a kor vergődő,
utat kereső intellektualizmusát is. Ebben az időben József Attilában történt tehát a
legtermékenyebb s legnagyobb arányú társadalmi sűrűsödés, érezte is ennek a szintézisnek
forró vajúdásét és teljesedését, olyan tiszta öröm feszült benne miatta, mint az apostolokban
Krisztus színe változásakor. A társadalmi szintézis József Attilában szivárvánnyá szépült s
hozzá írta egyik legszebb himnuszát:

„Valami forró, nyári éjszakán

Gyárfüst ölelt át lomha földszagot,
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az utca és a föld fia vagyok“.

A szociális ember gyakran jelentkezett és jelentkezik irodalmunkban, de József Attilában

feslett költészetté. Megkísérelte a szociális balladát is, a magyar műfajok és formák új arculat
felé törtek benne abban az időben, midőn Babits és hű tanítványai hadat üzentek mindennemű
teremtő merészségnek. Két irodalmi világ állott egymással szemben: Babitsék lezárták a
teremtés határait, megdermesztették a formákat s a dermedtséget kikiáltották európai
kultúrának, a népi írók és József Attila ha külön-külön csapáson is, de új formák teremtése
felé törtek, a további teremtésben keresték a magyarság európai értelmét. Az igazi
forradalmárok, mint József Attila, egyedül maradtak, a kegyeket pedig kétfelől is learatták az
ál-forradalmárok.
Jellemző, hogy „a holtan megbántott Ady“ és az élve eltemetett Juhász Gyula mellé állott
József Attila. Elbírta az apákat, akik annyi kényelmetlen izgalmat okoztak különben a
fiaknak. Illyés és Szabó Lőrinc egyre növekedő Ady-ellenszenve, vallomás jelentőségük
határairól. Erdélyi és József Attila nem küszködtek ilyen kínos apa-szövevénnyel s nem
voltak hajlandók Babits túlértékelésével megkötni a magyar irodalom fejlődését.
A fiatal József Attila költészete még távolról sem olyan komor, mint később a halál felé
ballagó költőé. Még az „új idillről“ ír, a győztes igazság idilljéről, benne is a népköltészet
döntő igazság-élménye virágzik tovább, mint Erdélyi Józsefben. Olyan merészen sietett a
végső élmények, értékek és látomások felé, mint Petőfi Sándor, a Pelőfi-láz, a sűrített ütemű
és ritmusú fejlődés különös mámora az ő szervezetében jelentkezett ismét. A fiatal költő még
boldog kortyokkal élvezte ezt a lázat, szervezetének gyors égését, a gyors égés nagyszerű
élményeit és látomásait, merész kapcsolatait, nyílröptű megérzéseit. S megérte azt a korszakot
is, midőn rádöbbent, hogy mindezért súlyosan fizetnie kell; Petőfi nem élte meg ezt az időt.
A késő Ady a vén cseresnyefáról írt verset a világháború közepette, az emberi lét fájó
csődjének tudata szült benne: a vén cseresnyefában meglátta az emberen áthaladó és túllépő
létezésnek vigaszát. József Attila hasonló szülőmozdulattal fordult a vén szilvafa felé, ő is
legérdemesebbnek vallotta: a tiszta létről énekelni, a világ misztériumának papjává szegődni,
de konok súlyok és végzetek visszarántották a társadalmi életbe. Az elfekélyesedett, meg nem
oldott, reménytelen magyar társadalmi kérdés mennyi gyönyörű emberi-költői felszabadulást
tör le s állít konok tények szolgálatába. Egyre tudatosabban látta, hogy ebben az életben s
ebben a társadalomban nem lehet „fölrepülni“, csak olyan magasra lendülhetünk, amilyen
mélyre merültünk s nálunk csak egy mélység van ma: a társadalmi mélység, melyet nem lehet
megkerülni:

„Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni,
 ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fújni“.

Csakugyan pokolra ment, pokolban élt, árnyként szegődött hozzá a szociális balsors, hiába
küzdött ellene, hiába próbálta a gyökérző bánat vérsötét köntösét levetni magáról, a sors mást
akart. A pokolba merülő költő képeiben határtalan távlat nyílt:

„Nemzett József Áron,

szappanfőző, aki már
a Nagy Oceanon
szagos füveket kaszál“.

Oda jutott fiatalon, ahová Vörösmarty tántorgó öregkorában: az expresszív képek

csodálatos színjátékához, az emberi érzések kozmikus visszhangjához és
visszatükröződéséhez, a „határtalan képhez“, a továbbremegőhöz, a távlatokat átfutóhoz.
Fejlődése során egyre jobban ellepi a szociális keserűség, mint az éjszaka a földet, a fiatal
mámor után természetes és elkerülhetetlen lépés ez a mi földünkön, a fiatalság mint a villám
világít, de csakhamar észre kell vennie, hogy milyen áthatolhatatlan sötétséggel áll szemközt,
szembe kell néznie a sötétséggel, meg kell küzdenie véle. József Attilának a legnehezebb
próba jutott, költősorban is a legelesettebb proletár életét kellett élnie, személyes életével is
osztályának sorsát kellett kifejeznie, de éppen ezért társadalmi verseinek hiteléhez egyedül
Veres Péter írásai foghatók. Minden megnyilatkozásuk mögött ott van az egész ember; nagy
áldozat, merészség és hűség kellett ehhez a polgári kultúra napjaiban, midőn a mű mögött a
legjobb esetben is többnyire csak esztétikai szándék állott. A kibontakozott költő számára
immár örökre meghalt a lét vidám himnusza és az idill nyugtató meleg öle. Hiába harsogott
körülötte a kozmikus lét termékeny vidámsága, a mindenség szüntelen fogantatása és
gyümölcshullása, „gyökig kellett hajolnia“ s lábához a szegénység hullott:

„Piheg a meggy kicsattant ajka,

még a karón is fönnakadva.
S hogy tágul, szűkül gyors ütemre
az egész világ! Mint a melle”.

Minden lábához ejti kincsét.

Lábamhoz ess-e, q szegénység?
Ki terhel majd, gyökig hajolva,
miként, ha termésem ő volna?“

A „tökéletes szépség“ felé sóvárgó kamasz naiv szemébe korán befurakodik a valóság: a
megcsúfolt emberi test látása és látomása, a proletár mezítelenség:

„Ejh dudorássz csak, míg a szerelem

hulló levélben hajadon pihen;
míg fürtödre a giz-gaz rátapad,
karod rángasd és ringasd derekad!

Könnyen becsípik proletár ludak

tapadó bőröd, majd ha meglohad.
S csimbókba barnul, mint a naspolya,
két ringó melled ringló mosolya.
 Fortyos fazekad gőgben szenvedő?
Megnyugszik minden csapkodó fedő.
S a tollas karalábé görcseit
a fejeden új ifjak föllelik“.

A proletárság biológiai élménye ez a vers s a költő legnagyobb emberi válsága ott

kezdődik, midőn tudomásul kell vennie, hogy őt is markába kapta ez a végzet és feldúlja
életét:

„Száradok, törődöm,
Korán elöregszem,
a sivatag földön
álmatlanul fekszem“.

„Éltető friss nedvek

nagy-eres húsomba
nem öntenek kedvet
s epedek, búsongva“.

József Attila szocializmusa nem „átérzés“, „együtt-érzés“ vagy szolidaritás csupán, hanem
a proletársors stigmáinak viselése. De egyelőre még nem tartunk itt. A költő megírja a
„Külvárosi éjt“, már félelmetes nyugalommal s tárgyilagos mértékkel tudja kifejezni a
társadalmi balsorsot, mintha higgadtabb „Az apostolt“ írna, megvalósítja azt a szociális
költészetet, melyről, mint vágyálomról ír Illyés Gyula a „Mosolygó merénylőben“. De
életérzése még mindig telített, akár a frissen feslett virág, még ki nem kezdett életerők
forrósodnak benne: megrázóan eredeti szerelmes versben megírja legnagyobb szerelme, Flóra
testének s általában az emberi testnek kozmikus „tartalmát“, esztétikáját, színjátékait.
Extázisában még tökéletes egyensúly uralkodik; a pólusokat, mint a gyermek a friss vessző
végeit: egymásba hajlítja.
„Medvetánc“ c. s megint alig észrevett kötete már a magyar líra legnagyobbjai közé emeli.
A kötet utolsó verse, a „Mama“, a tragikus harmónia legnagyobb magyar megnyilatkozásai
közé való, Katona József és Ady Endre mellett a helye. Újabb bizonyság, hogy nagy költővel
van dolgunk, aki nem ismer más megoldást, mint egyetemessé érlelni a fájdalmat, beiktatni a
világ határtalan egyensúlyába, végső képekké érlelni a bennünk lihegő életet és leselkedő
halált. Az elemzés és a körülírás, a boncolgatás és a fejtegetés, a mívesség és a szakmabeli
bravúr ezüstkorában József Attila a líra ősi értelmének kifejezője volt. A kisebbek legfennebb
világgá kiáltották élményeiket, József Attila világgá formálta. Édesanyjáról, a rég halottról
szól a „Mama“ s rajta túl: a proletáranyáról. Az utolsó versszakban pedig világgá női és
szépül a kínos, emésztő élmény:

„Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő:
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében“.

Proletármitológia ez, proletár mennyország; a társadalmi líra nem forrott ennyire tiszta s
kozmikus művészetté egyetlen magyar költőben sem.
Következő kötetében — „Nagyon fáj“ — ismét jelentkezik a magyarság-élmény. József
Attila magyarságának tiszta tudatosítására törekedett, különben is egész életünket kifejező
helyes tudat teremtése volt egyik legnagyobb emberi és írói álma. Folyton a tökéletes
tudatosítás szülő-kínja és emésztő láza rázta. Nem szerette a homályt, a sötétséget, mindent
napfényre akart hozni az „alvilágból“, nemcsak társadalmi vonatkozásban, hanem a
legmélyebb emberi értelemben is. Amiből Freud doktor követői divatot csináltak, József
Attilában vallásos szertartás és pokoli szenvedés lett: a lávából szilárd formát, a megérzésből
eszmét, az alvilágból világosságot akart teremteni, szüntelenül dolgozó transzformátor volt,
mely megrokkant a mérhetetlen feszültségtől.
Az ő tudatának villanásai, jelei mögött valóban határtalan élményfolyamok mozdultak:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemléltet velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, amit kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell“.

Magyarság-tudata különben Ady „magyar jakobinusának“ széles közép-kelet-európai

testvériségét vállalta; ebben is egyedül áll korában: kortársai inkább sznobos kapcsolatokat
fitogtattak.
Utolsó éveiben egyre jobban elkomorodott József Attila költészete. De alig írt a halálról,
inkább a hosszú s gyötrő halódásról, tehát ismét a proletár-végzetről. Nem az egyén
múlásáról, hanem a tömegek életerőinek csapolásáról, szétfolyásáról írta legszebb sorait; még
ritmikájára is érezhető hatást gyakoroltak a proletártömegek lusta, fáradt, beletörődő
mozdulatai. Megérezte, felfogta a mélység egész életét és hű fiúként sáfárkodott véle. Mint a
proletár, a nagy ragadozók kezébe jutott örök szegény: hagyta, hogy kegyetlen ujjaival
játsszék rajta a lét, nem bújt el, nem keresett menedéket, odaadta magát, mint a munkás
Istentől formált testét rongy bérért.
Méltatói gyakran írtak „anyakomplexumáról“. Való, hogy édesanyja emléke egyre
kísértette, az emlékezés megrázta s minden alkalommal csaknem felborította egyensúlyát, Ezt
a tragédiát is csak a proletáralkat és proletársors világítja meg, az anya volt József Attila
egyetlen meleg, teli, tökéletes élménye:

„Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan“.

Az anya-élmény mását, vagy hozzáfogható dúsat és tisztát hiába keresett. Hiába égett és
világított, nem vonzott fénykörébe hívőket, idegenül járt-kelt a hűvös korban, eredeti
nagysága elidegenítette tőle a kortársakat, szocializmusának magasrendűsége pedig
bizalmatlanná tette a honi szocializmus szemfüles üzéreit:

„Öreg minden. A forradalom

dobálni való hegyes köveken
köhögve guggol s csontos kéziben
fillér fénylik: legszebbik dalom“.

Ez a versszak nagyszerűen megvilágítja helyzetét a saját „táborában“.

 Még fiatal volt, de ellepte az öregség, az öregedő proletár fojtott, komor, önmagát pusztító
kétségbeesése, a hősi embert megtagadó és száműző korszaknak bánata. Már látta, hogy
Petőfi-lázzal élte sorsát, olyan irammal, melyre bölcs és szerencsés kortársai csak fejüket
csóválták. Nemcsak lélekben élte végig a Petőfi-sorsot, hanem biológiai létében is; stigmásan.
Meg kellett fizetnie, halnia ezért az iramért, éppúgy, mint Petőfinek. Öt is „kukoricásba“
akarták szorítani s kozáklándzsa híjján a technika „jótékony“ kerekei alá hajtotta fejét.
Az utolsó években volt egy „hitetője“, nagy szerelme. A másik félnek azonban éppen
olyan idegen volt József Attila, mint a polgári társadalomnak, — a költő hiába tervelt:

„Mert mi teremtünk szép, okos lányt

és bátor, értelmes fiút,
ki őriz belőlünk egy foszlányt,
mint a nap fényéből a Tejút“.

Hiába írta a szerelem legszárnyasabb magyar verseit, sejtelme beigazolódott:

„Ha nem leszel most azé, ki szeret,

majd leszel akkor másé.
Egy ország porába írom neved.
Vigyázz, belőled is lehet
N. Pálné, X. Tamásné“.

A halál felé siető József Attilán egyre jobban erőt vett a balladai hajlam, a szellem
balladáját írta, a merész rohanást a tiszta létezés megismerése felé. Valami mértéktartó
messianizmus is elöntötte, nem a „megváltás“ káprázatos, színjátéka, hanem az ember és a lét
megértésébe vetett hit, remény, hogy a még el nem hangzott tiszta emberi beszéd hangja
mégis fölzendül és helyre zökkenti a világ megbomlott egyensúlyát. Az álszent polgári
humanizmussal szemben a proletárköltő képviselte a leghumánusabb álláspontot.
Lassan eltűnt verseiből utolsó szerelmének, Flórának is az alakja; a költő átemelte őt az
„emberfelettibe“, ez volt utolsó szép, szerelmes tisztelgése. József Attila ekkor már a világhoz
intézte monológját, csak néha-néha törte át komorságát az elégia: ráismert egyéni áldozatának
nagyságára és sírt, mint Krisztus az Olajfák hegyén. Még egyszer föltűnt édesanyja arca — a
haldoklók legkedvesebb halottjukat látják közeledni s úgy vélik: hívja őket — megtörtént a
„mama“ színváltozása: mint „újjászülő“ hajolt beteg fia fölé. Az élet s a mű befejeződött.
Mindennap már csak haladék volt a biztos halál előtt. Karjaiba vette az „újjászülő“ s a
költőnek csak szelíd, szemrehányó búcsúszavai maradtak a „helytelen világhoz“:

„Mióta éltem, forgószélben

próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp csak másnak remél“.

Sinka István
(1897—.)
 A Babits-iskola és a fővárosi sznobok érthető idegenkedéssel fogadták s ma sem hajlandók
tudomást venni róla. Még olyan szűk szellemi tábor sem veszi körül, mint József Attilát, még
afféle gyanús érdeklődés sem kíséri, mint Sértő Kálmánt, holott Sinka eredetibb lírai anyagot
hozott az Ady-utáni nemzedék legtöbb költőjénél. Költői formátuma felett vitatkozhatunk,
egyes verseit nagyra becsülhetjük és kifogásokat támaszthatunk ellenük, de tagadhatatlan,
hogy jelentkezése mindenképen irodalomtörténeti méretű.
Sinka akkor találta meg útját, midőn első balladáját megírta; azóta különben nem is tért le
róla. A magyarság balladai hajlama hallatlanul fejlett, balladás élményei kimeríthetetlenek; a
ballada nemcsak népköltészetünket öntötte el, hanem irodalmunkat is. Sinka mégis a magyar
balladai életérzésnek új fejezete: azt a folyamatot fejezi ki, midőn a népben a ballada
megfogan. Tudjuk: a népballada is hosszú fejlődési utat írt be, megfogant, világra vajúdott,
útnak indult, táplálkozott, fejlődött, erősödött s a népköltészeti gyűjtők többnyire ilyen fejlett
alakú és szellemű balladákat jegyeztek fel. Sinka mindenkinél mélyebbre érzett: megtalálta
azt az élményréteget, életanyagot, azokat a „hősöket“ és emberi mozzanatokat, melyekben a
ballada első, tehát eredeti magzatmozdulatait végzi. A balladai „őskort“ írja versbe, a
gyümölcsöt, mely még magként rejti a balladát:

„Vándor, ám minket meg ne vess.

Szóltunk mi érted is — hát: tetess
a sírunkra jó famagot
s öleld a fejfánkat és szeress.

Ó, szeress akkor is, ha a hírünk

szétfoly a földön, mint lenn a szívünk,
Mert fába növünk mi, almafába, hajh,
s ízleled este édes ízünk“.

Sinka balladai „hősei“ és élményei azért eredetiek, mert nem jönnek ki a balladai
„anyagból“, a népből, a közösségből, nem kelnek „merész útra“, nem szakadnak érdekes
egyéniséggé, hanem a forró „ölben“ a közösség mély életében élik meg s fejezik ki a közös
balladai sorsot, néha csak egy mozdulattal:

„Ág Boris, neked nagy szemed van

s mellé, Isten is veled van.
Lásd meg hát: az esti tájban
úgy alszik minden rokonod
mint árvíz alatt a szem homok
Hát nem mondom én...vagy én mondom?...
hogy a tájban üt magában
ezeréve örök halál van ...

De te — miután élő ág vagy

s a halál előtt egy új határ vagy,
állj elő ... S az édes földön,
borral telnek így a korsók
s — meghátrálnak a koporsók“.

De még súlyosabb alkotás az „Anyám balladát táncol“. Sinka meglátta a magyar táncban
életérzésünk komoran égő s örök alapszínét: a balladát. A táncolók, mintha tragikus kádban
taposnák a saját testüket, lelküket, szenvedéseiket, akár szüretkor a szőlőfürtöt: táncoló lábuk
alól csorog a nehéz mámor tiszta nedve. A táncoló asszony:

„De gyönyörű lábán víg figurát

eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdulattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán“.

A táncban nyoma sincs az emberi kedv tombolásának; gyertyát gyújtanak, mint a ravatal
körül, fényben szökell a tánc, de a gyertyák a tragédiára, a halál szüntelenségére
figyelmeztetnek:

„S hajnaltájban, lengő szélben,

hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába.
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrül
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül“.

Apja úgy illeszkedik a táncba, mintha „sírt nyitna“ s „az egész műbe értelmet visz“. Ez a
ballada: fejlett és tökéletes dráma; tragikus komorsága mellett meglep páratlan emberi
egyensúlya: hiába sűrűsödik benne a legsúlyosabb halál-élmény, a halotti tor piros kedve
áttöri, átszövi a tragédia vakító feketeségét. Sinka a ballada ősanyagához, — látszólag
„kezdetleges fokához“ — tért vissza s kiderült ennek az anyagnak pazar gazdagsága. Sinka a
bizonyság, hogy a ballada népi sorsélmény, a népélet drámájának sűrűsödési pontja; vérrel,
verejtékkel „trágyázott“ humusza.
Sinka a népsors egyetemes balladaélményére megtalálta a kifejező képet: „táj nélküli
magyar folyó“, mert jelen van minden tájon, nincs külön medre; átmosta, áthatotta az egész
földet. Az események látszatán túl a történelemben elemi dolgok történése árad, Sinkának
sikerült egyik ilyen elemi magyar „történést“ megörökítenie: a balladát. Amit már Arany
sejtett s Ady tudott, Sinka paraszti mélyhangon zengi: a ballada kényszer, táj nélküli folyó,
mely elönt mindent és kitörölhetetlen jegyet vés a magyar élet arculatára.
Sinka verseiben megtaláljuk a ballada elemi színváltozásait, azokat az „eseményeket“,
melyek a maggal történnek, még a föld, a nagy öl meleg méhében. Sinka érezte meg s bírta
kifejezni a halál esztétikáját, úgy, ahogyan csak elemi emberi szenvedések kínja és elemi
emberi érzések szüntelen csordulása között lehet kifejezni. Sinka érezteti a magyar
irodalomban, hogy a ballada révület is, tehát szervesen összefügg a mítosszal, az őskultúrával.
Arany Jánost is el-elkapta pillanatnyira ez a révület, Sinkát azonban „megszállotta“, birtokába
vette. S mégsem misztikus, legmegrázóbb sejtelmeit is tiszta érzéki képekbe önti, életté
teremti, ő is tudja, hogy pazar érzéki erőnkkel gyűrjük le a sűrű magyar halált. Sinka a halálos
révületből, a haldokló látomásaiból páratlanul tiszta képeket alkot, arról győz meg, hogy a
mítosz fényekkel viaskodó borúja s borúkat áttörő fénye, az őskultúra mérhetetlen élmény-
bujasága a balladában egyszerűsödött, tisztult, töményedett.
 A balladai sors Adyban már a szellem s a lélek drámai magatartásává nőtt, Sinka a tragédia
„alját“ mutatja meg, a ballada „alapítóit“, akiknek testét a társadalmi sors valóban „Krisztus-
szegekkel“ verte át s akikből a ballada mesebelien égbenyúló, világokat betekintő
„jegenyefává“ nőtt: az aszályverte öreg Sinka Istvánt, aki keserű jajjal, nagy bottal meg fehér
hajjal jött telelni,azután tavasszal eltűnt örökre:

„Ám nem érdemes...pedig néha

szólni kéne... de mind a kettő,
mindkét Sinka István néma.

Az egyik csak bámul a ködre,

mert furcsa nagy álmodó lett ő.
S a másik úgy ment el örökre
nagy-nagy csizmájában régen,
hogy nyoma sincs többé a réten“.

A ballada gyökere: ez az időtlen és felmérhetetlen népi szenvedés, melyet kegyetlenül

rostál a sors, az egyénből egy kép vagy foszlány is alig marad, mert a népsors a szabad
dúlhatás területe s mégis ebből a „talajból“ nől minden, ez a sors szenved s fizet mindenért,
belőle áradnak fölfelé a legérdemesebb élmények s formák, képek és dallamok. Nemcsak
balladai kínszenvedés él Sinka Istvánban, hanem balladai öntudat s önérzet is: érzi, hogy a
magyar maradandóság ebből a mély balladai sorsból jött, itt születtek meg a döntő élmények,
az életünk értelmét összefoglaló szavak, élő fájdalmainkat s halálos rémületünket kifejező
képek.
A ballada mellett minden műfaj háttérbe szorul Sinka költészetében, de egyik sem válik
másodrangú szerszámmá. Sinka megtalálta a mágia ősi és legtisztább értelmét: az ember
együttműködését a természettel, az emberi életérzés átcsordulását a kozmikus mozzanatokba
és eseményekbe:

„Sinka nagyanyám, Mados Zsuzsa

virágszemű kis pásztorasszony
elérte vénen, szegényen
Szalontán a hetven évet.
De hogy álla föl ne asszon
s hogy őszen ne pusztuljon éhen,
szíve porával holt rigónak
bepergetett ezer rügyet —
s dalolt halkan a fabimbónak:
így remélte, hogy kosarát
szintig adja a nyári ág.
Csak én értettem a növő sámán,
mit meg nem érthetett faluja,
hogy tavaszi bogyót, sok-sok cseresznyét
dalolt a rügyből... és e hite
fénylett, mint fénylő batyuja ...“

Rálelt a sokáig bujdosó népmondára, a parasztősre, aki Temesvárig merészkedett Dózsával

s fél karját vállig lemetszette a hóhér, de ősszel, midőn az agarak szétdúlták rejtett vityilóját,
odaállt az úr elé;
 „Most már, ha kell igába áll,
amíg bírja a félkarja.
Vagy a nemes, az aranygombos
vágja agyon, ha akarja.
Vágja... s aztán nézze, lássa:
mily piros a vér folyása...“

Történelmi súlyt tud adni az egyszerű életképnek is:

„Csend ölelget a falon egy szűrt.

Könny és verejték alszik benne.
Morog az udvar.. . Néma a kürt.
A sövényen fönn piros bogyó,
tövén meg egy facsobolyó
a nádivókáján hörög
hangjában igára ítélt
seregek szava nyöszörög...“

Ez a „majorudvar“ az örök béres udvar, a költőben megsűrűsödött a sors és ezt a sűrűséget

önti minden versébe. Akármilyen formához nyúl, végső sűrűség csobban belé; Sinka a
népsors telítettségének hírnöke. Versei különös értéket jelentenek a „poéta doctusok“
mérhetetlen műgonddal faricskált és ötvözött verseivel szemben: természetes teremtmények, a
mély társadalom tragikus sorsának és lelkének gyümölcsei letagadhatatlanok és
változhatatlanok; a közösség teremt általuk formát, hangot,világképet magának. Alakjaiból
nemcsak a ballada árad, tehát az esszencia, hanem a megfogható népsors is, a mindennapok
tragikuma:

„Száll a bús hír Szalontárul,

hogy Bagi Ferke tóba bámul.
Két nagy karja, mint két faág,
vergődik...és fönn a szélben
fölötte zúgva úsznak át
világrabló bátor dongók
és megszagolják s elsietnek.
S Bagi Ferke lassan morog:
imádkozik a vizeknek“.

A keleti vers-mikrokozmosz is feltámadt Sinkában.

„Az öt ujjam itt,

mint öt ragyogó pálca
most majd mindig alakít,
lát, néz, formál,
mint Isten ujja egy új bokornál“.

Balladás élményeit először a „Pásztorénekben“ foglalta össze; szabad versformában és

rapszodikusan. Később megtisztult és megkeményedett, teljesedett rajta a törvény: „e mélység
alján örök a keménység“. Fejlődésének útja nem szélesedés, tágulás, hanem töményedés. A
ballada alapanyaga lüktet benne s tisztul folytonosan, versei egyre tökéletesednek. Ha
verseiből csak maroknyi ballada maradna meg, jelentőségén mit sem változtatna, Sinka
kultúránk fordulatának egyik immár visszafojthatatlan mozdulatát fejezi ki. Az idő egyre
jobban igazolja, a történelem s a magyarság fejlődése neki dolgozik.

Kodolányi János
(1899—.)

Kodolányi nevét „Sötétség“ c. ormánsági nagynovellája tette ismertté. Kemény

könyörtelen naturalista írás volt ez s azonnal megmutatta Kodolányi legerősebb, legeredetibb
vonását: a magyar naturalizmusnak ő adott szociológiai jelleget; szépprózánkat még senki
sem állította ilyen tudatosan a szociológia szolgálatába. A „Sötétség“jelentkezésnek
páratlanul érett írás s eldönti Kodolányi útját: mindvégig a nagynovella, a beszély marad
legerősebb formája.
Kodolányi gyermekkorát Ormánságon töltötte. Két nagy élmény feküdt reá ebben az
időben s „feküdte meg“egész életére: az ormánsági népélet és családjával történt
meghasonlása. Írói működésének első korszakát ez a két nagy élmény tölti be, némelyik
regényében össze is folyik a kettő. Édesanyjától korán elszakították, édesapja másodszor is
megnősült, szerencsétlen házasságot kötött, megoldhatatlan válságba jutott. Az elkomorodott
ember előítéleteinek várába menekült, a megrekedt középosztály meg-hasonlásának, belső
kórjainak és ingerült halhatatlanságának szomorú megtestesítőjévé vált. Fiát pedig
megszállotta az idők láza, a magyar forrongás, melynek cseppfolyós anyagából kitűnő
intellektusa acélos érveket, fegyvereket és szurkáló-szerszámokat edzett. Az érvek komoly
fegyvereivel már ekkor éppen olyan nagyszerűen tudott bánni, mint a bosszantva szurkáló
tűkkel. „Debatter“ volt gyermekkorában, bátran vitézkedett a családi csatatéren, osztályharcot
rendezett az ámuló úri szobákban, szembe került minden hozzátartozójával, fölvette a feléje
dobott kesztyűket s ha nem dobtak, akkor maga vágta feléjük. Családján keresztül egy
osztálytól szakadt el s az elszakadás indulatait gondosan megőrizte, később az író ezeknek az
indulatoknak nedvében fürdette meg hozzátartozóit.
Az ormánsági néphez két vonatkozás fűzte. Szociológiai szemmel, dialektikus
kegyetlenséggel nézte eltorzult életét, de családjával (a középosztállyal) szemben mégis ebben
a népben találta meg az érdemesebb emberséget. Hol az egyik vonatkozás kerekedik felül
benne, hol a másik, a fiatal Kodolányi általában mindig egy vonatkozáson keresztül nézi az
életet s alakjait. Az „elfogultságban“ nagy Kodolányi János, egy-egy eszmének konok
„végigkényszerítésében“, nyilván a marxista dialektika hatásának köszönheti ezt a jellegzetes
vonását, — egyetlen írónkra sem gyakorolt a marxizmus ebben az időben olyan döntő hatást,
mint a fiatal Kodolányi Jánosra. Minden fiatal műve a következetes naturalizmusnak
szociológiai távlattal felfrissített példája. A „Börtön“: a magántulajdonba, a szűk parcella
rabságába kényszerült paraszti sors tragikuma. A „Szép Zsuzska“ a fajfenntartó ösztönnek, a
„Kántor József megdicsőülése“ az önfenntartó ösztönnek elfajulása, torz tragédiája. Végső
eredményben minden baranyai regénye kemény vád a fennálló társadalmi rend ellen, melynek
keretében Kodolányi csak eltorzult életeket lát.
Kodolányi nevéhez igen sok támadás és vád tapad. Meg kell azonban állapítanunk, hogy
írói bátorsága rendkívüli volt. A családjában megkezdett lázadást folytatni merte, a
társadalom ellen szegezte s mérhetetlenül sok szenvedést és méltatlan elbánást vállalt ezért.
Fiatal évei magányban és nyomorúságban teltek, sokáig semmiféle lap és irodalmi
érdekszövetség sem fogadta be. A húszas évek forrongása Kodolányiban valóban társadalmi
hősiességgé nőtt és társadalmi elveit irodalmi érvényesülésének, sőt műveinek rovására is
hűségesen szolgálta. Később sem lett hűtlen elveihez, csupán írói fejlődése új korszakba
érkezett, életszemlélete tágult s valóban: fejlődött, ám az „irodalmi élet“ ebben éppen úgy
vádakra alkalmas anyagot keresett, mint annak előtte társadalmi hitvallása szikár, konok
egyoldalúságában. A fiatal Kodolányira Marx szocializmusa és Freud lélekelemzése
gyakoroltak döntő hatást s ennyi már elegendő volt ahhoz, hogy inkább „felforgatónak“,
mintsem írónak tekintsék.
A fiatal Kodolányi két művével szökött az első vonalba, az egyik „Küszöb“ című elfelejtett
novelláskönyve, a másik a „Feketevíz“. A „Küszöb“ 1933-ban jelent meg s elsőnek merészelt
hírt hozni 1918—19 forrongásáról, mégpedig nem az ellenforradalom szemüvegén keresztül,
hanem az emberi vívódás magasrendű, félelmetesen tárgyilagos ábrázolásával. Az idő, az
események tudat alá tiportak sok mindent, Kodolányi volt az első, aki az eltiport élményeket
ki merte ásni és emberi-művészi hangon beszélni tudott olyan dolgokról, melyek eddig az
elfogult rajongás, vagy pedig a hasonlóképen elfogult düh martalékai voltak. Az ő novelláiban
már az a magyarság jelentkezik, mely sehová sem tud állani, átfogóbb megértésű és
elmélyülőbb látású, semhogy a közélet vakondjai hasznát vehetnék, tehát magányos marad,
holott ő a jövendő vetése. Nagy elbeszélések sorakoznak ebben a kötetben, közöttük olyan
tiszta emberi írások, mint „József, az ács“. A „Böbék Samu búcsúja“ legjobb ormánsági írásai
közé tartozik, a „Küszöb“ pedig a legmagasabb rendű magyar állásfoglalást sejteti, melyet
egyelőre jobbról is és balról is kegyetlenül tépnek a tényleges politikai erők „fogaskerekei“. A
„Küszöböt“ folytatja az „Atyai hajlék“, melyben egy nemzedék véglegesen elszakad az ó-
törzstől s megkezdi azt a kálváriás utat, a magány és a hajszák útját, melynek talán sohasem
szakad vége. Kodolányi kegyetlen bátorsággal nézett szembe ezekkel a tényekkel. De
nemcsak családjával és osztályával tudott kegyetlen lenni, hanem önmagával is.
Legjellegzetesebb mozdulata a kihívás és ezt a mozdulatot alkalmazta minden irányban. A
zavaros, palástolt, félmegoldásokba zötykölt magyar helyzet elszánt „tisztázására“
vállalkozott és sokáig ő volt nemzedékének az éle: ő sújtott le elsőnek, ő vágta a
legkíméletlenebb sebeket, ő adta a vágás után a legmerészebb kórképet. A „Küszöb“ novelláit
később másféle gyűjteményeibe sorozta, némelyiket pedig eltemette, holott ennek a
gyűjteménynek eredeti egészében kell megmaradnia, így mutatja legteljesebben az író
jelentőségét. Kodolányi fiatal novellái felszabadító élmények voltak egy egész nemzedéknek s
nehezen értjük meg a harmincas évek fejlődését a „Küszöb“ izzó, keserű forrongásának
ismerete nélkül.
A „Feketevízben“ összefoglalja vádiratát családja ellen és szembe állítja véle a népi idillt.
Nem hamisítja idillé a keserű, válságos népsorsot, hanem elesettségében is meglátja mély
emberségét, természetes szépségeit és értékeit. Kodolányi szökött, menekült osztályából,
kétségbeesetten keresett és éppen a paraszti élet ősiségében találta meg az emberi vigaszt, a
kétségbeesés kiengesztelődését. A „természetes embert“ fedezte fel újra a népben, lírai
fájdalmának gyógyító füvét, emberi megrázkódtatásának csillapítószerét. Szögre akasztotta
szociológiai szemléletének kegyetlenségét, dialektikájának kérlelhetetlenségét. Az öreg
paraszt előbb még „szörnyetegként“ jelentkezett egyik elbeszélésében, a magántulajdon
őrültjeként, aki vad szerző hajszában megőrül s végül felgyújtja mindazt, amit egy életen
keresztül összekuporgatott, mert nem bír belenyugodni abba, hogy munkájának gyümölcsét
hozzátartozói élvezik majd halála után; beleőrül a szerzésbe és a magántulajdonhoz való
ragaszkodásba. A „Feketevíz“ vén parasztja azonban már az idill apja, az őstermelő nyugalom
és az egészséges, természetes észjárás fehérhajú megtestesítője. Ez a regény árulja el, hogy a
marxi dialektikánál és a rideg szociológiai életszemléletnél tágasabb és gazdagabb emberi
élmények is lakoznak Kodolányi Jánosban. A „Feketevíz“nyíltan jelzi, hogy fordulat készül
az íróban. A színváltozás nemsokára meg is történt.
Gyermekkorához később még egyszer visszatért Kodolányi János, de nem regényben,
hanem önéletrajzában. Ez az önéletrajz Kodolányi János legsötétebb könyve, minden
indulatát, gyűlöletét, egész epe-tartalmát kiönti itten. Az önéletrajz végső bizonyság arra is,
hogy Kodolányit mindenekfölött teremtő gyűlölet telíti és hevíti. Művészete elsősorban:
magasrendű bosszú családtagjai, környezete s bizonyos mértékben az élet ellen, mindenkit
megbüntet, aki fájdalmat okozott neki. Már pedig rengeteg fájdalom és bántás érte, tehát
teremtő gyűlölete és ószövetségi jellegű bosszúja is nagyvonalú, emellett azonban művészi
természetű, mert rendszerint világképet épít belőle. Belemámorosodik fájdalmaiba és fájó
emlékeibe s úgy szolgálja a maga igazát, hogy magasrendű irodalmi torzképet fest
mindazokról, akik bármiképpen is szembe kerültek véle. Hősi vállalkozás ez is: égő gyűlölete
egymaga veszi fel a harcot az egész világgal és maga képére-hasonlatosságára gyúrja az egész
világot. Kodolányinak ez az állásfoglalása egészen egyedülálló irodalmunkban, mely
ugyancsak nem szegény a szenvedélyekben és az indulatokban, többek közt a
haragkitöréseiben s a düh száguldásában, de Kodolányi szenvedélye: a gyűlölet
rendszeresítése és tudatos művészi hasznosítása új szín.
A „Feketevízben“ megenyhült az író s szakítani próbált eddigi formájával, az élet tömény,
de „egydimenziójú“ ábrázolásával. Mindhárom baranyai regénye, a „Börtön“, a „Szép
Zsuzska“, a „Kántor József megdicsőülése“ bizonyos mértékben magasrendű szépirodalmi
pamflet, főként a legutóbbi, mely teljes egészében az író személyi ügyeit teregeti ki, elsőrangú
írói készséggel. Az író azonban érezte, hogy állásfoglalásának túlfeszítése patologikus
látszatba keverheti, emellett: gazdag és színes írói képességeit sem engedi teljes mértékben
érvényesülni. Új életterületet keresett tehát s egyelőre a magyar középkorban találta meg.
Kodolányinak ez a vállalkozása is a szó legmagasabb értelmében hősi természetű, olyan
területre vágott, mely legelhanyagoltabb „vidékeink“ közé tartozik. Az újabb magyar
szellemhelyre akarja állítani életérzésünk egyensúlyát és kiássa, mozgósítja azokat az
elemeket, melyeket betemetett az idő,vagy pedig egyenesen elsüllyesztettek a belső idegen s
ellenséges tényezők és áramlatok. Kodolányinak szinte animálisan finom és érzékeny ösztönei
jókor megérezték ezt az áramlatot s nekifogott a magyar középkor visszateremtésének.
Árpádkori regényei közül „A vas fiai“ a legsikerültebb. „A vas fiai“ a tatárjárás korát
ábrázolják, — Kodolányi boltozatot, nagy regényformát akart építeni, ez a terve azonban nem
sikerült. A boltozatnak csak vázait tudta félig-meddig felrakni, a kor nagyvonalú
ábrázolásának kísérletébe belebukott, de annál jobban sikerültek az epizódok. Nagy író
jelentkezik a mindennapi élet jeleneteinek ábrázolásában, tehát ott, ahol „csak ihletére“ és
ösztöneire támaszkodik, de egyszerre elszürkül, ha „történelmi méretűvé“ akar nőni. Ismét
tanúságot tesz, hogy a nagynovella, a beszély a neki termett forma; nem tud büntetlenül
kitörni ebből az elrendelt formából.
„A vas fiaiban“ az árpádkori falunak, a régi kun életnek s a mezei uraknak, például Beke
ispánnak rajza a magyar próza legkülönb teljesítményei közé tartozik. Most szabadult fel
Kodolányi Jánosban az életszeretet, az egyszerű s mindennapi élet jóságának az érzése, a
természetes idill, melynek dicséretét már a „Feketevízben“ megkezdte. A történelmi tárgy
azonban lehetővé tette, hogy időtlenül fejezze ki a létezés idilljét, az élet s a halál szüntelen
csírázásának feledhetetlen ízét, Kodolányi ilyenkor kitör gyűlöletének „börtönéből s a „tárgyi
világnak“ megörökítőjévé szegődik. Személyi indulatait felszívja az élet mindent átható
sugárzása, az író sebesült szelleme meggyógyul és szabad, betelt mozdulatokat végez.
Kodolányi árpádkori regényei hungarológiai szempontból is jelentősek, azt teremti vissza,
aminek visszateremtésére a tudomány képtelen volt: a hajdankor mindennapjainak képét. A
régészet most jutott el oda, hogy az ó és a régi magyarság mindennapi életének, társadalmi
rétegeződésének fölfedezésével történelem-szemléletünket újjáteremtse; Kodolányi ezen a
téren a tudomány előtt járt s művei a legalkalmasabbak arra, hogy széles tömegeket a
hungarológiai gondolkodásba bevezessenek.
A regény mellett a dráma területén is régóta kísérletezik Kodolányi, drámái közül „A
földindulás“ a legismertebb, melynek nemzetpolitikai hasznossága és hatása rendkívüli. De
sem a regény, sem pedig a dráma területén nem nyújt olyan tiszta, nagyvonalú alkotásokat,
mint a beszélyben és az epizódban. Túlságosan tudatosan és „számítva“ alkotja drámáit, pedig
a dráma a legigényesebb forma s a legtudatosabb műgond mellett a legforróbb ihletet
követeli. Tudatos műgondban, szerkesztő matematikában nincs is hiba, inkább drámai ihlete
elégtelen.
Kodolányi legújabb regényeiben a magyar mítosz vidékére tér, tehát „történelmi
vállalkozását“ ismét merészen kiszélesíti. Úgy látszik, immár teljesen a hungarológiai
gondolat szolgálatába szegődik. Kodolányinak mindig szüksége van egy szellemi irányzatra,
melynek eszmei vázait azután nagyszerű életanyaggal tölti meg, most is úgy történik. Marx és
Freud után a hungarológia következik, ami a költő belső átalakulására is élénk fényt vet. Ám
Kodolányi csak most kezdette meg mitológiai regényeinek írását, egy újfejlődési folyamat
elején áll, a folyamatról tehát még könnyelműség volna nyilatkoznunk.

Szabó Pál
(1893—.)

Szabó Pál nyitja meg azoknak a sorát, akik közvetlenül a parasztságból törtek fel az
irodalomba. Az „Emberek“ volt első regénye, mely komoly, csaknem döntő sikert hozott. Ha
most újra végigolvassuk ezt a regényt, éppen úgy megállapítjuk, hogy kétségtelen elbeszélő
tehetség jelentkezett, amint annak idején elsőnek mondottuk róla. De azt is észrevesszük,
hogy Szabó Pál az „Emberek“ óta rengeteget vívódott és alakult, de alig fejlődött. Érettebb és
nagyvonalúbb műveket írt ugyan; ám erényeinek és hibáinak mérete és viszonya változatlan
maradt.
Szabó Pál jellegzetes „menekülő“ paraszt, fantomokkal paráználkodik és illúziók után
kapdos. Nem a közösség nehéz testét mozdítja, mint Veres Péter prózája, hanem „elpattan“
belőle, mint a húr a hegedű testéről. A paraszti életforma válsága Szabó Pált nem a közösség
jótékony gerjesztésére készteti, hanem a nehéz, terhes életforma bogainak kioldására, a
paraszti sorsból való menekülésére, más életformák kíváncsi ízlelgetésére. „Menekülésének“
jótékony oldalai is vannak, bizonyos felszabadultság ömlik elírásain, nagy lehetőségek
suhogtatják szárnyukat; de fonákja is van, az életforma vállalásának keménysége ugyanis az
író „csontrendszere“. Szabó Pálban azonban hiába keresünk „csontrendszert“, a leglazább s
legpuhább írók közétartozik, minden könyve néhány lépés után megbicsaklik, mert nincsenek
csontjai.
Az „Emberek“ elsőnek hozott hírt a harmincas évek elején a paraszti életforma válságáról:
Barna Bertalan édesapja a súlyos paraszti sorban a szó szoros értelmében „megszakad“, a fiú
pedig elkótyavetyéli a fogatot s árokpartra szúrja ostorát, hogy majd ha megfogan és lombot
vet, megpihen alatta. Azután beáll falusi levélhordónak és szerelmes lesz a beteges
postamester szép, számolatlan csókokra termett, meddő feleségébe, viszonyt folytatnak, míg a
fiú tisztább erkölcse föl nem horkan. Ez a szerelem Szabó Pál egyik legfőbb illúziója; az ápolt
női test, a selyem ruhaneműk, a polgári civilizáció titkai és csodái, a városi élet epikureus
lehetőségei. Nem Szabó Pál „menekülésében“ van a hiba, hanem abban, hogy a „menekülés“
elszánt, vad lendülete az első női selyemnéműn fennakad. Az író rögtön elárulja végzetét:
csak rövidlejáratú ihletei, szenvedélyei és indulatai vannak, mert eredendő epikureus hajlamai
azonnal szegre akasztják a „nagy ügyet“, ha a Kísértő ismeretlen örömök ajtaját nyitogatja!
A nagy műhez sok minden szükséges: nagy szenvedély, hasonló méretű szenvedés és
önként vállalt aszkézis. Szabó Pálban a két előbbi teltételből van egy adagnyi, a harmadikból,
az aszkézisből azonban egy csipetnyit sem juttatott neki a sors. A feltörekvő paraszt vonásai a
hulló dzsentri vonásaival elegyednek benne. A kettő nászából azután egészen furcsa elemek
születtek: így bizonyos gátlásokat nem ismerő, fékezhetetlen exhibicionizmus, mely a magyar
paraszti természet tökéletes ellenlábasa. Ez az exhibicionizmus legjobb pillanataiban
nagyszerű lírává érik, különben pedig érzelgős vagy indulatos fecsegéssé sekélyesedik.
Az exhibicionizmus kifejező formája: az alaktalan ömlés, ez az ömlés már az „Emberek“
elején is megindul, de az író segít magán, az eseményt betorkoltatja a világháborúba. Lépése
merész és naiv, túlságosan átlátszó szándékkal fűzi át a földinduláson az egyéni sorokat, de
naivsága nemes anyag, tiszta emberi szándék hordozója. Egész regényét áthatja még valami
friss, jó szagú tisztaság: az eddig néma paraszti élet vallomásai szakadnak fel, lírai módon
ugyan és kissé alkalomszerűen, de mégis egy méltatlanul lenézett világ nemes emberi
tartalmáról hoznak híreket.
Az „Emberek“ után mindenki a paraszti „tartalom“ bátrabb és gazdagabb áradását várta
Szabó Páltól, de az író egy időre teljesen illúzióinak és nosztalgiáinak áldozata lett. Megírta a
„Békalencsét“, melyben azon kesereg, hogy a módos parasztfiú és a takaros tanítókisasszony
között nem sikerül a nász, de elégtételt is szerez ebben a regényben: egyik kishivatalnok
parasztlányt vesz el s a leány a lazább jellemű férfit alaposan megrakja. Majd a „Papok,
vasárnapok“ jött, mely ugyancsak inkább a középréteggel foglalkozik. A „Szakadékban“
megint a paraszti életformából menekülő legény kóvályog, akár az „Emberek-ben“. Remek
epizódokat és lírai bugyborékokat találunk ebben a könyvben is, de a regény egyre jobban
elkanyarodik tárgyától: a parasztság és az értelmiség között tátongó szakadék ábrázolásától.
Szabó Pál mindenáron társadalmi regényeket akart írni, de nincsenek mély társadalmi
élményei, mint Veres Péternek vagy Nagy Istvánnak, csak társadalmi indulatai és nosztalgiái.
Az utóbbiak pedig többé s kevésbé sikerült lírai elemeket és megérzéseket vetnek ki az íróból,
de megakadályozzák abban, hogy a társadalmat a maga természetes méreteiben és
valóságában ábrázolja. Szabó Pál későn bontakozott ki, már a negyedik évtized felé taposott,
midőn utat nyert az irodalomba. Izgatottan és rohamos gyorsasággal próbált előretörni,
évtizedek mulasztását akarta behozni. Ez a türelmetlen iram állandó kavargásban tartotta
szellemét, kaotikusan kavarogtak elő élményei, nem érlelte őket, nem gyakorolt önkritikát,
hanem éppen kavargásukat kívánta megörökíteni, művekbe menteni. Ezért annyira laza
minden alkotása s túlságosan vegyes az anyag, mely műveiben nyugtalankodik, a tiszta mag
mellett, mindenféle giz-gaznak „termésével is bőségesen találkozunk. Lelkialkata semmi
esetre sem volt alkalmas arra, hogy társadalmi regényeket építsen.
Újabb művei arra vallanak, hogy az író is ráébredt erre, ébredésének első látható jele az
„Őszi vetés“. Ez a regény laza még ugyan s rapszodikus, az író belső dúltságról tanúskodik,
mégis jó remény is él benne: Szabó Pál végre szakít a társadalmi regény fantomjával.
Visszavonul a saját köreibe és gazdálkodni kezd az erejével. Mind az „Őszi vetésben“, mind
pedig utána következő műveiben új vállalkozásba fogott: a parasztélet mindennapi
szövevényeinek ábrázolásába. Szabó Pál ezen a téren csakugyan friss csapást vágott: a
népsors lírai átérzésében és megérzésében, a paraszti életérzés lírai kivirágoztatásában
remekel. Ebben a vonatkozásban mindig mély mondanivalókat közöl, de lírával nem
lehetséges az epikai méreteket betölteni. Az epikai anyag most is ösztövér, ha pedig dúsabb,
akkor lazán és ziláltan rakódik. Tömény műalkotásra ma éppen annyira képtelen Szabó Pál,
amint tegnap képtelen volt, de művei mégsem annyira szétfolyók, legalább a szűkebb keret
némiképpen összetartja folyton széteséssel fenyegető regényanyagát.
Valamikor Szabó Pál néhány novella-remekkel ajándékozta meg irodalmunkat. Az
elbeszélés sokkal neki valóbb forma volt, tömörségre késztette, fegyelemre szoktatta.
Rapszodikus természete és vonagló életérzése ezért fordított hátat a novellának s nyargalt a
regény tágasabb téréire. Kísérleteiben van valami nagyszabású és megkapó: a sokáig
visszaszorított nép gátakat nem ismerő áradását példázza, de az áradó anyag nem bírja
betölteni a választott medret. Szabó Pál sokkal későbben bontakozott ki, semhogy műgond
serdülhetett volna benne. Belső zavarát és izgékonyságát messianisztikus köntösbe takarta,
népe nevében lépett föl mindig, akkor is, midőn csupán félig érett műveinek elismertetéséről
volt szó. Írói világát a maga egészében nem fogadhatjuk el, de tele van elszórt szépségekkel,
bujdosó igazságokkal. Átmeneti lény Szabó Pál és hírnök volt a maga korában. Olyan
folyamatot kezdett, melynek folytatódása keményebb, tömörebb és öntudatosabb írók
műveiben jelentkezett.
 Szabó Pál kezdeményező szerepe elvitathatatlan, ő képviseli azt a sajátos népi kavargást,
mely a harmincas évek elején vette kezdetét. Nem emelkedett ki ebből a kavargásból, nem
bírt föléje nőni, de képviseli és még akkor is képviselni fogja, midőn majd megszületik a
kavargás értelme: a magyar népsors döntő fordulása.

Veres Péter
(1897—.)

Veres Péterről a legszélsőségesebb ítéletek kavarognak. A baloldal mindaddig zászlóként

lobogtatta, míg a faji kérdésben olyan megállapításokat nem tett, melyek az átható fajiságú s
éppen ezért a fajiság szerepét elkeseredetten tagadó zsidó szellemiségnek kellemetlenek.
Azóta inkább az „áruló“ szerepét szánják Veres Péternek, anélkül, hogy a vád megokolására
kísérletet tennének. A baloldal bizalmatlankodásával párhuzamosan hevesen Veres Péter
mellé állott a haladó fiatal értelmiség, melynek radikálisabb része nevét és személyiségét
Messiásként hordozta. Odaadó hívének tekintheti a parasztság, főként a paraszti fiatalság
öntudatra ébredező elemeit és az ipari munkásifjúságot. Veres Péter egyénisége szervesen
összefügg a magyar szocializmus jövőjével. A „semmit sem feledő“ oldal azonban éppen
Illyés Gyulát nyerte meg egy szerencsétlen pillanatában a Veres Péter ellen való rohamra.
Nem mintha Veres Péter kivétel lenne és nem szolgálna rá a kritikára — a „roham“ azonban
írásművészetének tagadását és szerepének kirívóan igazságtalan lebecsülését árulta el. Illyés
szóban forgó támadása azt állította s még inkább éreztette, hogy Veres Péter életművében alig
akad maradandó érték. A Babits-iskola szólalt meg Illyés Gyula ítéletében s aki a Babits-
iskolának szellemi fontosságot tulajdonít, az nyilván igazat is ád neki. Irodalmi életünkben, ha
nem jelentkeznek olyan félelmetes uralkodó zsenik, mint Ady Endre, rendszerint Kazinczy-
szerű egyéniségek kezébe kerül az irodalmi „diktátorság“. Ezek az egyéniségek az irodalmi
élet öncélú és elvont síkra kényszerítik, a valóságos élettől elvonatkoztatott értékrendszert
alkotnak s hozzá mérik a műveket. Egy ilyen értékrendszer valóban kevés maradandó értéket
talál Veres Péterben, de kérdés, hogy maga az értékrendszer egyáltalában szembe tud-e nézni
a mulandósággal? A tapasztalatok azt mutatják, hogy semmi esetre sem; fölényes ítélkezése
tehát belső gyöngeséget és jogosult halálfélelmet takar.
A Babits-rendszer a megmerevedett formák bűvészetében szemléli az irodalmi alkotás
legfőbb teljesítményét. Eleve bezárja kapuját a forma-teremtés merészsége előtt, mert az
érdekli, hogy az élő költő miként tudja magát holt formákba törni. Sok tekintetben Illyés
Gyula lírája is ennek az iskolának az áldozata: mindenáron klasszikus formákba kényszeríti
líráját, mely eredeti formát érdemelne. Lírája kificamodott tagokkal, eltorzultan és
töredékekre morzsolódva vergődik a rákényszerített forma nyűgében. Illyés kétségtelenül
kitűnő tehetsége egy végzetes tévedés áldozata: olyan iskolához idomult, melynek szellemi
uralma ellen föl kellett volna lázadnia. S ha elmulasztunk egyszükségszerű irodalmi
forradalmat, nehezen tesszük jóvá azáltal, hogy az életben olykor vérmes szociális szólamokat
szórunk el, vagy az ő pántlikájukat kötözzük líránk béklyózott testére. Illyésnek az
„iskolához“ való alkalmazkodását prózai művei, sőt: legjobb műve, „A puszták népe” is
elárulja. Az utóbbiban Illyés megint a mondanivalón, a valóságon és az igazságon követett el
erőszakot, hogy a mű mindenáron szokványos és szabályos irodalmi formát nyerjen, tehát egy
irodalmi iskola ízlését kielégítse. Babits „Kazinczy-korszakot“ teremtett, tanítványai
folytatják megkezdett „művét“, Veres Péter pedig nem is támaszkodhat másra, mint a
közösség egyre növekvő megértésére és arra a szellemre, mely majdan a felszabadult
közösségből nő.
Veres Péter mindenekelőtt nem „szépíró“, bár novellákat és verseket is írt és valószínűleg
megkísérli a regényt is. Ha természetrajzát szabályosan meg akarjuk fogalmazni, azt kell
mondanunk, hogy társadalompolitikai író, de olyan, akinek megnyilatkozása történelmi
méretű. Műfaj tekintetében Rákóczi, az országgyűlési naplót író Kölcsey, Széchenyi és
Kossuth közelébe való, osztályhelyzete bármenynyire is megkülönbözteti tőlük, a jövendő
magyar irodalomtörténete az ő szellemi utódjukat szemléli majd benne. Más szóval: Veres
Péter a közösség egyik leglényegesebb történelmi mozdulatának előhírnöke s a jövendő,
egyéniségén túl elsősorban ezt a történelmi mozdulatot szemléli majd benne. Az utódok majd
a Megtestesítőt látják Veres Péterben, történelmi fejlődésünk egyik lényeges és
elkerülhetetlen szakaszának, népünk nagy sorsfordulójának eleve megvalósítóját. Az ő
műveiben hiába keressük tehát a mai polgári kultúra műfajait, formai és esztétikai igazságait.
Másdolgokra szemelte ki a sors, tehát másféle mértékkel kell mérnünk.
Akik műveit bírálják, vagy jelentőséget vitatják, rendszerint részletkérdésekkel
bajmolódnak. Bizonyos mértékben igazuk is van, Veres Péter részletkérdésekben éppen
annyiszor téved, mint minden ember. Megátalkodott elmélet-gyártó, dialektikus kalandozásai
olykor erőszakoltak és naivak. De tagadói csak ezeket a pillanatnyi kisiklásait látják és
homokba dugják fejüket a lényeg elől, mely abban rejlik, hogy minden tévedése és olykori
naivsága ellenére ő a magyar paraszt-fajta legnagyobb szellemi vállalkozója s kollektív ember
lévén: vállalkozása. Ha folyóval állunk szemben, nem elegendő csak elágazásairól vagy
vadvizeiről beszélni, hanem maga a folyó az elsőrangú tárgy.
Életútjáról a „Számadásban“ számol be, mely talán mindörökre legnagyobb szabású műve
marad. Illyés Gyula a „Számadás“ mondatait, „sivatagszerűeknek“ ítélte, holott inkább
rétegszerűek ezek a mondatok, az élmények valami utánozhatatlan „geológiai“ rendben
rakódnak egymásra s mire a könyv végére érünk, be kell ismernünk, hogy világot teremtettek.
Megörökítették, hogy az utóbbi négy évtized mit követett el a parasztság testével és lelkével s
mi nőhet ezután a parasztság testéből és lelkéből, merre fordulhat az útja. E súlyos feladat
teljesítése közben Veres Péter a legmagasabb rendű írói módszert követte: könnyebb lett
volna, hogy az ő kedves szavával éljek, egyéni sorsát „bagatellizálni“ s közösségi áhítattal
folyton a népről beszélni, ő azonban maradéktalanul a műbe öntötte egyéniségének fejlődését
s éppen ezért mutatja oly tisztán és teljesen ez a mű a parasztság kollektív sorsát is. Ami
egyéni ebben a műben, mindaz „árnyékolás“, hogy az egyetemes, a vergődő történelem annál
biztosabb vonalakkal lássék. Bizonyára egészen öntudatlanul cselekedett így Veres Péter, de
mindenesetre ösztönös művészettel. „Az Alföld parasztsága“c. művében tagadja a „rideg
parasztság“ művészi képességét és ösztöneit, holott ez a képesség és ezek az ösztönök
művében kifejezetten megnyilatkoznak, de természetesen nem öncélúan, hanem egy nagy
történelmi vállalkozás szándékába épülnek, amint a népművészet is az élet dolgait és
eszközeit díszítette, szépítette.
1867 óta a magyar politika a parasztság történelmi szerepe és közösségi tömörülése ellen
dolgozott. A jobbágyfelszabadítás földhöz juttatta a telkes jobbágyot, kisgazdát faragott
belőle és individualizálta. Az individualizálás a birtokos parasztság kebelén belül sikerült is, a
szegény parasztságban azonban időnkint veszedelmes tűz gyúlt ki: az ősi közösségi ösztön.
Kigyúlt, de tudattá nem érett, ez a folyamat várakozott Veres Péterre, akiben a
szegényparasztság tudata született meg. Ma még lekicsinyelhetik ezt az „eseményt“, de a
jövendő talán éppen olyan fontosságot tulajdonít majd neki, mint annak a nagyszerű
tüneménynek, hogy Kossuth Lajosban a magyar politikai egyéniség folklorisztikus mélysége
tört fel. Veres Péterben nemcsak a szegény parasztság társadalmi igényei jelentkeznek, — ha
csupán ennyiről volna szó, akkor alig különböznék a politikusoktól — hanem világképe is. Ez
a világkép pedig az elképzelhető legnagyobb ellenerőkkel szemben született meg, tehát
„harci“ eredetű és jellegű, mindenképpen fegyver, — rideg, acélos és kemény — ám hiába
vetünk esztétikai vagy szellemi érveket ellene: harci eszköz, tehát ilyennek kell lennie, nem
egyéni szándék hozta létre, hanem történelmi szükség és történelmi események szükségesek,
hogy tovább fejlődjék, „mássá“, többé, gazdagabbá váljék.
 De kérdés, hogy e „rideg“ író irodalmi teljesítménye szegényebb és szűkkörűbb-e annál,
amit az új Kazinczy-korszak, a Babits-iskola tanáros kérlelhetetlenséggel előír és megkövetel?
Vagy inkább: egyszerűbb, természetesebb és életképesebb? Vizsgáljuk a „Számadást“, mely
láthatóan nem regény s távolról sem olyan „parkszerűen“ rendezett írás, mint a kitűnő Illyés-
mű, „A puszták népe“. De, ha elfogulatlan szemmel vizsgáljuk, el kell ismernünk, hogy
regénynek helyesebben regénylehetőségek tömege él benne, mint a búzaszemek tömör
összebújása a zsákban. Csaknem minden fejezetében egy-egy mű vázlata rejlik, mert az író
nem a művészi használhatóság, hanem a történelmi hitel szempontjából vizsgálta anyagát. A
magyarság emberi természetének puritánizmusa nőtt benne írói hitvallássá és fölénnyé,
könnyedén lemond az egyéni írói előnyökről, mert érzi a történelem sodrának minden egyéni
zöngést felülmúló s feledhetetlen zúgását. Mindazt, ami Veres Péterben „egyéni“, százszor
megtörték. A népmesei búzaszemmel mondhatná: „Te kutya boszorkány, nem bocsáthatsz
meg, mint én megbocsátok? Engemet elvetnek, megnövök, lekaszálnak, azután
megcsépelnek, megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyi kínt
én mind kiállók s megbocsátok.“ A példa reá is érvényes: mégis töretlenül megmaradt
adakozó és termő embernek. Megbocsájtott. Mindaz, ami érte őt, osztályáért, sorstársaiért
érte; egyéni próbák árán, egyéni életének „megtörettetési“ kísérletei közepette kellett vállalnia
a közösség ügyét. E próba közben akkora ellenállóerőt tanúsított, mely ma már egyedül az ő
társadalmának a tulajdona. A legfőbb hősiesség a legmélyebbre szállt s ezáltal új történelmi
fordulat ideje következik. A legmélyebbre szállt hősiesség pedig a közösségi élmény
alakjában szökik fel újra, a híres magyar nemzetalkotó mámornak ez a rideg, acélos kívánság
a legújabb örököse. A ridegség és az acélos egyszerűség azonban, minta „Számadás“ mutatja,
természetes gazdagságot takar. Veres Péter a „Számadásban“ új formát teremtett: a nagy
történelmi-realista regénynek egyszerűbb, valóságízűbb, de semmi esetre sem alacsonyabb
rendű mását.
A „Számadást“, ha a múlthoz viszonyítjuk, a magyar emlékiratok közé kell sorolnunk.
Megállja a próbát ebben a viszonylatban is. Cserei Mihály híres emlékiratában megteremtette
a protestáns-mágikus és keleti-fatalista világképet, Rákóczi Ferenc a katolikus és metafizikai
drámai magyar lelket, Veres Péter teljesítménye is világképpé növekedő társadalmi élmény: a
kelet-európai messianizmusnak realizálása, a társadalmi „megszállottságnak“ egyetemes
igényű magyar jelentkezése. Műve mindenképen szerves fejlődési lépés, a jövő a magyar
folytatódás egyik lényeges elemét szemléli majd benne. Szemére vethetjük, hogy Világképe
egyoldalú, gyakran igazságtalan, sőt brutális, ha más síkról szemléljük, de így van ez minden
hívő alkotásával, már pedig Veres Péter hívő, a maga világképének mindenre elszánt
hitvallója, nem pedig kételkedő és cinikus eklektikus. Egyeduralkodóvá akarja tenni
világképét, — szándéka tiszta erkölcsi szándék, mert a fejlődő közösség áll mögötte. Eszméit
és céljait a közösség szentesíti majd, vagy a közösség buktatja el, életét és életművét
szüntelenül kockáztatja s átengedi a közösség próbájának, olyan fokú lelki erőről tesz ezáltal
tanúságot, aminő a petyhüdt polgári és más efféle rétegekben már el sem képzelhető. Ennek
az erősségének köszönheti, hogy a fiatal értelmiség olyan fenntartás nélkül melléje állott: ez a
fiatalság Veres Péter erejében önmagát szeretné „megváltani“, újjáteremteni.
Tulajdonképpen minden jelentékeny műve a „Számadás“ előhírnöke, mint a „Gyepsor“,
vagy kiegészítője, mint a „Falusi krónika“. A „Gyepsor“ novellái merész kísérletek a népsors
rideg, tárgyilagos megfogalmazására, verseiben pedig a kollektívumba térő ember zsoltárait
kapjuk. Novellái mindenképen a „Számadás“ és a „Falusi krónika“ előhírnökei, ízelítői, versei
azonban egészen sajátságos írások: a kálvinista zsoltárkultúra természetes gyermekei. A XVI.
század protestáns zsoltárai csak alapélményt merítettek a bibliából, különben az elnyomott,
eredeti és ősi magyarság komor, puritán életérzésének kifejezői lettek. Veres Péter verseiben
hasonló folyamat jelentkezik: a nemzeti közösségből kirekedt magyarságnak, a rideg
parasztságnak érzelmi kultúrája nyer hangot s alkata, lelkisége mond vallomást. Veres Péter
annyiban költő, amennyiben meg kellett mutatnia „fajtájának“ a lelkét; verseiben is
társadalomtörténeti mozdulatot végez. A maga közösségének elemi érdekeit szolgálja és
hivatásának kereteit nem hajlandó átlépni. Fegyelmezettsége példátlan és páratlan.
Veres Péter Szabó Pálnak tökéletes ellenlábasa. Szabó Pál a menekülő paraszt, Veres Péter
a megmaradó. Szabó Pál többnyire a parasztságból kifoszló, letöredező elemeket figyeli,
Veres Péter a megmaradókat, tehát egy lényegében mozdulatlan, „történelem előtti“ réteg
életének ábrázolására vállalkozott. A „rideg parasztság“ legfennebb elszenvedte a történelmet,
de része még sohasem volt a történelem alakításában. A „Számadás“-ban Veres Péter
egyénisége tükrözi a népsorsot, a „Falusi krónika“ történelmi tárgyilagossággal számol be a
„történelem előtti“ rideg parasztság életéről. Veres Péter az emlékirat után ismét egy
hagyományos magyar formához nyúl, a krónikához, a szűkszavú s rideg valóságábrázoláshoz,
mely a magyar természethez legjobban illik. Emlékezzünk csak, hogy Kós Károly akkor
alkotta legjelentékenyebb műveit, midőn ehhez az egyszerű, örök és páratlan hitelű formához
tért vissza a „Varjú nemzetségben“ és a „Kalotaszegben“. A krónika szabatos ruha, melybe
éppen belefér a jellegzetes valóság teste; egyszerű, nemesi cifraság és irodalmi boglárok
nélküli köntös; tökéletesen simul a beléje öltözködő testhez, valósághoz. A magyar
szegényparasztság élete tisztábban és teljesebben jelentkezik Veres Péter krónikájában, mint
akárhány regényben és kinyílik világképének legfontosabb eleme: ösztönös, lassan tudatosodó
törekvése a közösségi életforma felé. A mű példa arra, hogy miként lehetséges és kell
természetes társadalomtörténetet írni. Veres Péter a sorsból és a nép bennerejlő erőiből bontja
ki a társadalomtörténetet, tehát elsőrangú hitellel ruházza fel művét.
Rideg világával szemben felhozzák az érvet, hogy a magyar néplélek sokkal gazdagabb,
mint Veres Péter ábrázolja. A vád önmagában véve sok tekintetben igaz, de a vádlók
nincsenek tisztában Veres Péter vállalkozásának természetével. Veres Péter a magyar
társadalom legalsó rétegében született és konokul, szívósan benne is maradt. Nem lépett az
„emelkedés“ útjára, bármennyi alkalma és képessége volt ehhez, nem érdekelték a néplélek
nyílt vagy rejtett mélységei sem, inkább „szélességben“ terjeszkedett, életérzése és
érdeklődése a szegény parasztság „terjedelmét“ fogta át és társadalomtörténeti szerepének
lehetőségeit szívta magába. Sohasem tűzte ki céljául, hogy a népi lélek mélységét megmérje,
hanem egy nagy társadalmi fordulat szükségét érzi s ennek a fordulatnak dialektikáját építi
műveiben. Szabó Dezső a megnőtt, az ódai szárnyalású és patetikus alkatú magyar életérzés
dialektikusa, Veres Péter a történelemből kiszorult magyarságé. A történelem rongyosainak és
mezítlábasainak kíván történelmi szerepet teremtem rideg józansággal és acélos
következetességgel s csak azok az elemek érdeklik, melyek eléggé kemények és szívósak
ennek a műnek a végrehajtásához. Az ő irodalma nem irányzatos irodalom, hanem
célirodalom. Tudja jól, hogyha csak egy ujjnyit is följebb emelkedik a rideg valóságból, mely
szülőföldje, édesanyja és szellemi gyermeke, a közösség máris elvesztette őt. Szilárdan hisz
abban, hogy ez a rideg szegényparaszti közösség a tisztább és emberibb Magyarország
teremtésének egyetlen anyaga és záloga. Hősiesen ragaszkodik tehát hozzá, mint a teremtés
pótolhatatlan anyagához s nem érdeklik a teremtés későbbi mozzanatai, eljövendő korszakai,
— érdeklődése nem csinál rapszodikus ugrásokat, hanem a valóságot őrzi és köti, mint az
élőfa a földet, a szőlővessző az alföldi homokot. Szellemi világát éppen ezért emberi
alapvetésnek kell tekintenünk s meg kell állapítanunk, hogy az „alapvető“ anyag nagyszerű,
életteljes, beláthatatlan fejlődési képességeket rejteget.
A magyar politikai és szellemi élet legtöbbször bizonytalan talajon ingott, kalandozott,
kísérletezett. Ady az „eltévedt lovassal“ érzékeltette ezt a folyamatot. Veres Péter hallatlanul
megszűkítette szellemi légkörünket: a tiszta erőket lefelé vonzza; a szegény parasztság
sovány, elhanyagolt szellemi humuszába és életérzésébe akar „betaposni“ mindent. Egyedül
az újra-sarjadásban tud hinni; a paraszti életérzés benne uralkodó társadalmi gondolattá nőtt.
Igénye, célja s minden műve tagadhatatlanul történelmi méretű. Busásan meg akarja adni a
legelhanyagoltabb magyar emberi „talajnak“ mindazt, ami megilleti. Minden egyéb csupán
másodrendűen érdekli, hiába leplezi néha ezt a tényt azzal, hogy átfogó érdeklődést és meg-
értést mutat, mi a műveiben őszintén megnyilatkozó szellemnek hiszünk, ő már megtalálta a
szilárd pontot, mely lehetővé teszi, hogy új szövetséget kössünk a sorssal és a világgal. Sokkal
gazdagabb író, mint művei mutatják, de a közösséggel szemben érzett felelősség határtalan
fegyelme él benne: fukarul s konokul csak a leglényegesebbről beszél. De érzi, hogy
vállalkozásában és rideg hűségében egész világ rejtezik s ez az érzés ád élőszavának és
írásainak rendkívüli melegséget, biztonságot, delejes hatóerőt. Az igazi író mindig nyílt vagy
rejtett, de határozott szövetségben áll a történelemmel. Ennek a szövetségnek jelenvalóságát
ma igen kevés írónkban érzem olyan határozottan, mint Veres Péterben.

Remenyik Zsigmond
(1900-)

Útja merész és veszedelmes volt. Régi, heves megyei földbirtokos család fia, Egerben
iskolázott, azután vándorútra indult, Chilében s Peruban élt egy darabig; Dél-Amerika földje
izgatta. Azt mondhatnók, hogy életének első korszakát a kaland töltötte be, ha ezt a szót a
polgári irodalom nem koptatta volna el olyan siralmasan. A polgári írónak ugyanis „kaland“
volt, ha új kávéházba tette át székhelyét, vagy összekülönbözött a feleségével. Reményik
másként kalandozott, olyasféle lélekkel és olyan elemi elszántsággal, mint a hajdaniak az
újkor határmezsgyéjén. Szűknek érezte Európát s még távolinak a nyugalmat, sok idő volt
odáig és ezalatt el akarta intézni a világot. Nem vezérelték megfogalmazható célok, gyakorlati
érdekek vagy kutató hajlamok, csak elpattant, mint a nyílvessző az íjról, hogy megmérje az
emberi sors egyik legmaradandóbb ingerét, a távolságot. Az inger útközben s később is,
anélkül, hogy az író akarta volna, átalakult: a sors az emberi mélység mérésére kényszerítette,
folyton „sebesültekkel“ találkozott és mint Tamásnak egykor, sebeikbe kellett mélyesztenie az
ujjait. Remenyiket mindig a seb érdekelte elsősorban s ez a végzetes érdeklődés tette
szocialista íróvá. Nagy kalandjáról később tökéletes könyvet írt „Vész és kaland“ címen, — a
„kalandregény“ fogalmát újabban sűrűn használják, fölemelő s lesújtó értelemben; a fogalom
eredeti, mély értelmét Remenyik könyve érdemli meg.
A visszaérkező író „szocialista“ könyveket adott, mint a színültig telített csuporból
csöpögött belőle a „nagy megváltás“ vágya. Remenyik Zsigmond társadalmi állásfoglalásának
volt azonban egy egészen eredeti vonása: a huszitizmusra, a hajdani laikus vallásosságra
emlékeztetett; alaprétege mindenesetre a huszita magatartás és érzelmi kultúra volt. A
középkor és újkor határmezsgyéjén a kelet-európai népek szívták a biblia „szocializmusát“
olyan mélyre, mint Remenyik a XX. század társadalmi megváltásra törekvő tanait. Mindaz,
ami kortársaiban dialektikus okoskodás, rideg realizmus, szociológiával tűzdelt naturalizmus
és messiáskodó líra lett, Remenyikben csontig s velőig ható szorítás, maró sav és emésztő tűz
alakjában jelentkezett. Benne lobbant fel a huszita álom: felégetni egy kultúrát, sárba taposni
a hozzá tartozó civilizációt, szétverni a lelki egyensúly, a szellemi béke lombikjait és
országutat teremteni az emberiség borús mélységének, a kelet-európai démonoknak,
démonizmusnak. Ennek a korszakának legjellegzetesebb művei a „Bolhacirkusz“ és a „Mese
habbal“.
Fejlődésében új fordulatot hozott a „Bűntudat“. Ebben a könyvében fordul először a
földhöz, tájhoz és családhoz, melyből kiszakadt. A „Bűntudat“ a faluvizsgáló művekkel
párhuzamosan jelent meg és szervesen hozzájuk is tartozik, azt veszi el, más síkon, amit Illyés
a „Puszták népében“ cselekedett: egy földbirtokos családnak, a saját famíliájának életén
keresztül vádat emel az egész osztály ellen. Remenyik föladata volt a nehezebb: a birtokon
belül élők fia volt és vádiratot kellett írni hozzátartozói ellen, míg Illyés megdicsőíthette a
mgaa vélt s valódi gyökereit. Remenyik ebben a könyvében lábolt ki a huszitizmusból, a
magyar mértéktartás ritka szép erénye jelentkezik írásművében. A vád kegyetlensége helyett
inkább a beismerés mély emberségével dolgozik s ezáltal könyvének hitele erősebb, időt
állóbb lesz. Nemsokára diákkorának vidéki városát is megírta a „Sarjadó fűben“; ez a műve
kevésbé sikerült.
A „Sarjadó fű“ után újra tengerre szállt Remenyik, most Észak-Amerikába ment, ahonnét
ismét teli iszákkal tért vissza. Az amerikai anyagnál azonban lényegesebb az, ami szinte
észrevétlenül, úttól és kalandtól függetlenül kristályosodott benne ezalatt: a „Bűntudat“
folytatása. „Az atyai ház“ c. három felvonásos színmű. Úgy látszik, a dráma szigorúbb
formájára volt szüksége, hogy legjobb képességei kibontakozhassanak és kezet foghassanak.
Remenyik eddig alig tudott élő alakokat teremteni, beleesett a XX. század szépprózájának
legnagyobb hibájába: nem annyira az életet ábrázolta, mint inkább tartalmát mondotta el. Az
„emberteremtés“ először színművében sikerült, a vidéki földesúr s felesége — nyilván az író
édesatyjának és anyjának — alakjában. A tékozló kalandok közepette őrlődő fiú hazatér,
szülei már a földben álmodoznak, megviselten, magányosan áll a régi ház. Csak a
szomszédban lakó öreg jóbarát őrködik fölötte, aki most kinyitja a szúette ajtót, végigmennek
a szobákon és megelevenedik a hajdani élet. Az ajtóban megjelenik a holt apa és anya árnya,
invitálják a hazatért fiút és eljátsszák életüket. Remenyik művét ez a drámai „felfogás“ teszi
naggyá: eleven élet képei peregnek, de valami nagyszerűen félelmetes borzongás hatja át őket
s folyton azt érezzük, hogy a házi istenek szállottak le szentélyükből és ősképek mozognak
előttünk. Ez a darab nem „egy“ vidéki úri földbirtokos család története, hanem az úr-fajtának
lényege tündöklik s csuklik, páváskodik és vajúdik benne az emberi sors tragikus útján.
Remenyik színműve érezhetően Török Gyula, Kaffka Margit és Krúdy Gyula
hagyatékához csatlakozik, az ő útjukat folytatja. Krúdy Gyula a legközelebbi rokona, — a
forró testnek és az öröklét vizében fürdött hideg árnynak összjátékát, éppen olyan tökéletes
művészettel ábrázolja, mint Krúdy. Társadalmi tudata azonban irodalmi rokonainál sokkal
fejlettebb; már nyíltan a kikerülhetetlen társadalmi végzetet hirdeti: szelíden karon fogja a
megtisztult „ősképeket“ és levezeti a társadalmi mélységbe, az emberré válás igazi iskolájába.
Ez a mozdulat mutatja az író nemes hűségét és tiszta emberségességét. Éppen a legnagyobb
emberi rengések és rendülések idején a „kalandor“ és a „huszita“ tanúságot tesz, hogy
végzetesen ehhez a földhöz tartozik s öröklött emberségét, az ősképek tiszta fuvallatát itt kell
érvényesítenie. Akkor, midőn annyira könnyű dolog hűtlenséget vállalni és az élet természetes
kötelékeit megtagadni, Remenyik, a forradalmár, szelíden megfogja az összetartozók kezét és
lefelé vezeti őket, oda, ahol a becsület és a testvériség megjelölte helyüket. A magyar nemesi
kultúra íróinak, Justhnak, Török Gyulának, Kaffka Margitnak és Krúdynak életműve
Remenyikben ér az utolsó felvonáshoz, a tiszta véghez, a „katarzishoz“. Műve valóban dráma,
a szó antik értelmében, mert az emberi megtisztulásnak más művekben kifejezhetetlen
szépségével, fényével találkozunk benne.
A mű epizódjai is lényegesek: a „szegény rokon“ fel-feltünedező züllött arca, a hullafolt,
mely időnként megremegteti és baljós sejtelmekkel árasztja el az egész családot. A túlságosan
vidám névnap, midőn a vendégek távozása után a házigazda asztalához ülteti a parasztokat,
mintha ösztönösen emberi hivatására ébredne. A kiszolgáltatott kis szolgáló, a bankember, a
kapitalizmus „halottkémje“: valamennyien méltók a drámát betöltő nagy figurákhoz, az
ősképekhez. Az írót azonban helyenként még túlságosan elönti a meghatódás, a szlávos
érzelmesség, acélos keménysége ilyenkor felolvad, hosszadalmas prédikációkba kezd,
jelenetei szétfolynak. Ez azonban csak kisebb hiba, jóvátehető pillanatnyi megtorpanás.
Remenyiknek sikerült két alakba, az apa és az anya arcába a régi úriházak férfiúinak és
asszonyainak minden szépségét és emberi melegségét belementenie. Az emberiség egyik
legnagyobb átalakulásának esztendeiben „mentő“ és „őriző“ mert lenni; írói hivatottságáról és
emberi tisztaságáról múlhatatlan bizonyságot adott.
 Nagy István
(1904-)

Egyetlen hiteles írónk az ipari proletárság vidékéről. A mi „proletáríróink“ eddig többnyire

megrögzött kispolgári lelkek voltak s azért furakodtak a szocialisták soraiba, mert polgári
területen nem tudtak érvényesülni. A jobbak érezték ugyan, hogy újra fel kellene építeniök az
emberi világot, de gyarló énjük képtelen volt erre, ezért a húszas évek jellegzetes „izmusaiba“
vetették magukat, holott ezek az „izmusok“ a polgárság belső bomlásának kiáltó tünetei közé
tartoztak. Híres „proletárírónk“ ebben az időben a „hídon végigzubogó lábszáráról“ írt verset
a proletár-megváltás igényével. Később, midőn a kapitalizmus egyelőre újra összeszedte
magát, ezek az izmusok is elszenderedtek, a „proletárírók“ pedig jellegzetes szociál-
szentimentalizmusba tértek, érzelmes figurákat, vagy pedig mozgalmi hősöket tákoltak, mert
nagyvonalú és hűséges életábrázolásra képtelenek voltak. A szociál-szentimentalizmust más
szóval a proletárélet idealizálásának nevezhetjük s ez a cselekedet nem áll egyedül, hanem
általános irodalmi kór fejezete. Az idealizálás vagy eszményítés kórja a múlt század végén
kezdődött irodalmunkban. Rákosi Jenő a maga képére s hasonlatosságára „eszményítette“ a
magyart, Herczeg Ferenc a dzsentrit és így tovább. Nemcsak nemesi és polgári vonalon folyt
ez a hamisító tevékenység, hanem a paraszti és a proletárélet ábrázolása terén is. Igen
jellemző, hogy a népszínművek paraszt-eszményítése után Bródy Sándor a „Dadá“-ban már
éreztette a valódi népsorsot, de csak műve tartalmában, mert darabjának nyelve jellegzetes
műnépi nyelv volt. A proletár pedig két vonatkozásban került az irodalomba: mint nyomor és
osztályharc, tehát mint elrajzolt fénykép és mint két lábon járó dialektika. A mi proletáríróink
a nyomort olyan gyarló eszközökkel ábrázolták, hogy műnyomornak hatott, mozgalmi
figuráik pedig papiros hősök voltak. Egészen napjainkig csupán két olyan művet ismerek,
melyek a proletársorsot írói és emberi hitellel ábrázolják: József Jolán „József Attila“ c,
életrajza és Mollináry Gizella „Betévedt Európába“ c. regénye.
Azokat a proletárírókat, akik közvetlenül a munkásságból törnek fel, tehát nem kispolgári
törmelékek, még egy veszedelem fenyegeti. Döntő szellemi élményeiket rendszerint a
szocialista nevelőiskolában kapják, a tömegeknek szánt „kurzusokon“. E kurzusok nevelő
jelentőségét nem szabad lebecsülnünk, de tömegcikkről lévén szó, magasabb szellemi
színvonalat alig adnak. A szocialista írókban, ha alulról jönnek, rendszerint ez a színvonal
keményedik dacos, konok hitté. A kezdetleges szellemi színvonalból összekalapált szilárd hit
azután megszűkíti életérzésüket éppen úgy, mint irodalmi világukat s naiv messianizmussal
ruházza fel őket. Nagy István életművére is ránehezedik ez a veszedelem, mellyel csak a
legjobbak tudnak megbirkózni; Nagy István egyik művében teljesen, a másikban részben
megbirkózott véle.
„A szomszédság nevében“ c. regénye egy külvárosi utca életét ábrázolja. Nem mozgalmi
figurákat vonultat fel, nem is éhségtől ordító farkasokat, hanem száraz kenyéren, zupán és
kevéske reményen élő proletárokat. Nagy István végre a mozgalmi életen innen fekvő
proletáréletet ábrázolja, a proletár-ősanyagot. Emberei az elmúlt évtizedek rohamos
„deklasszálódási“ folyamatainak során egymás mellé csúsztak: belvárosból kikopott iparosok,
városba tódult földnélküli parasztok, bennszülött gyári munkások és egy-két letört kispolgár
népesíti be az utcát. A faluból fölmerészkedett székely asszony a magával hozott babonák és
hiedelmek rezdüléseivel éli a városi életet, Köblös úr, a borbély a kisipar vidékein felszívott
felvilágosodottságot terjeszti habozás közben. A feltörekvés vágya nagy kalandok alakjában
tör fel a lelkekből: a merészebbek és konokabbak Spanyolországba szöknek, a pipogya
szobafestő azonban az utcai villanylámpának dőlve élvezi a messzi világrészekbe vezérlő
ponyvát. A túlcsigázott és kizsarolt emberi szervezet izgalmát, tétova kapkodását, hiába
küzdelmeit és kitörő hisztériáját senki sem ábrázolta nálunk ilyen egyszerűen és emberien,
mint Nagy István.
 Nagy István valódi művészi önmérséklettel azt is érezteti, hogy ezt a szegény, mélybe
vetett, örökké fortyogó emberanyagot csak a közösségi élet szelídítheti és rendezheti valóban
emberré, tehát irányzatosságot is vegyít e műbe, de ez az irányzatosság nem bántó, mert
természetesen és szervesen az ábrázolt élethez tartozik. Nagy István ebben a regényében
találta meg leginkább azt az utat, mely jelentős életmű felé vezet.
Második regénye az „Oltyánok unokái“ a romániai parasztélet ábrázolásával kezdődik.
Talán még senki sem adott a kelet-európai mezei szegénység „zsúfoltságáról“ennyire hiteles
emberi rajzot. Egy román család három nemzedékének élettörténete bontakozik ki a
regényben: a nagyapa, a szülők és a gátlás nélkül szaporodó gyermekek tömege tölti meg a
nyomorult kunyhót, melynek apokaliptikus indulatait csak az óhitű, együgyű nagyapa bírja
ideig-óráig megfékezni. Az apára hősi halál vár a világháborúban, családja a bojár rabszíjára
kerül, csak két fiú jut a városba a kapitalizmus szolgálatába. Mindaz, amit Nagy István az
óromániai parasztéletről, az inasok sorsáról s a kelet-európai kapitalista üzemekről ír: mesteri.
Egy feledhetetlen jelenetben arra is rávilágít, hogy milyen mérhetetlen szakadék keletkezik a
falun rekedt szegény parasztság s városba került, ipari munkássá vedlett fiai között: már alig
értik egymás „nyelvét“. Nagy István hiteles és súlyos író mindaddig, amíg valódi élményeit
adja, de midőn világnézeti „tornyot“ épít művének zömök testére, színvonala egyszerre
zuhanni kezd. Az ipari munkássá vedlett két Oltyán-fiú sorsában a szélsőjobb- és a
szélsőbaloldal küzdelmét próbálja ábrázolni, ezt a részt azonban már nem élményeiből, hanem
világnézetéből építi. A hiteles élmények humuszáról a kigondolt s elképzelt dolgok
ingoványára téved. A regény első fele remekmű, a második rész eleje a remekmű méltó
folytatása, a vége azonban inkább propaganda. Nagy István egyedül áll a maga területén,
hivatása rendkívüli. Eddigi termése azt a reményt kelti bennünk, hogy megbirkózik a
kísértővel s ráébred arra, hogy a legfőbb hűség: hűnek maradni eredeti élményeihez. A
propaganda-irodalmat pedig bízvást átengedheti azoknak az íróknak, akiknél az eredeti
élmények helyén méla űr tátong.

Babits-iskola

Szabó Lőrinc
(1900-)

Szabó Lőrincnek, saját bevallása szerint is, Babits Mihály volt az első mestere, de hamar
föllázadt a mester ellen, már első kötete, a „Föld, erdő, isten“ merő lázadás a mestervilága,
embereszménye és cellában viaskodó életérzése ellen. A tanítvány bizonyos értelemben mégis
a mester folytatója: ugyancsak elsőrangú hivatásának tartja a nyugati irodalom-kincsének
hűséges és alázatos közvetítését. Szabó Lőrinc legkülönb műfordítóink közé tartozik s ezen a
téren megbízhatóbb teljesítményt ád mesterénél. Babits ideges forrósága túlságosan magáévá
olvasztotta a fordított anyagot, költői ereje leginkább fordításainak egyénítésében tündökölt.
Élményekben vészesen szegény egyéniségének idegen élményanyagra volt szüksége, hogy
ihlete teljes egészében feltörjön és megmámorosodjék; néhány fordítása jobb Babits-vers
eredeti költeményeinél. Szabó Lőrinc fordításai hűbb tolmácsok, öntudatosabb közvetítők. A
költő tudja, hogy költői világa megáll a maga talpán, csírái gazdagon zsendülnek, élményei
fogyhatatlan termést ígérnek, nincs tehát szüksége világirodalmi kotlóstyúkra.
Az elinduló Szabó Lőrinc pogány lázadó. Á gyermekörömével és fesztelenségével
tájékozódik és hempereg a tágas, szabad és határtalan világban, melynek Babits
cellakereszténysége iszonyodva fordított hátat. A fiatal költő vállalta a műhelymunka
fegyelmét és aszkézisét, szinte gyerekfővel elsőrangú fordító munkát végzett, szilajon és
szívósan művelte magát, de az aszkézist dús pogány életörömmel kárpótolta.
Műhelymunkájának köszönheti, hogy azonnal tökéletes formában jelentkezett, a pogány
életöröm pedig dús nedveket öntött formáinak kelyhébe. A „Föld, erdő, isten“ meglepően
tökéletes, meglepően, de nem reménytelenül, a kisded paradicsomi tökéletességét érezzük
benne s lapról-lapra érezzük, hogy a kedvelt sarj fejlődik, növekedik, beláthatatlanul gazdag
utakra készül.
A „Föld, erdő, isten“ azt is elárulja, hogy a költő klasszikusnak született. Szabó Lőrinc
klasszicizmusa nem megharcolt eredmény, nem fejlődési lépés, hanem eredeti vonás.
Egyensúly és önmérséklet uralkodik nemcsak minden versében, hanem minden képében, nem
háborog a határok, a keretek ellen, hanem megtölti őket forró élettel, érdemes élményekkel.
Nem lázad, hanem a létezés tényeinek és törvényeinek nyílt értelmét, megfellebbezhetetlen
valóságát hirdeti. Ha nem ír több könyvet, akkor sem maradhatna ki a magyar irodalom
történetéből, pedig ez a klasszikus pogány hőskor csak egy réteg Szabó Lőrinc termésében:
ősréteg, melyre a mélyből nemsokára új elem borult: a költő eredendő kereszténysége.
Szabó Lőrinc protestáns, az Ady utáni nemzedék legtisztább protestáns egyénisége. Az ifjú
férfivé serdült s ráébredt gyönyörű pogány idilljének illúziójára. Az élet, a sors, a hatalom, a
tőke és a társadalom mohó igényei rohantak feléje, kezükbe kaparintották, hámba fogták,
teljesítmények vállalására késztették, problémák záporába állították. Az idill üde plántáit
megcsípte a dér, a tájat szomorúvá mosta a zápor, az örömöt elűzte a fogyhatatlan
szenvedés.1920 és 1939 között éltünk, az emberi építmények önfeledt pöffeszkedése és
feltartózhatatlan rothadása közepette. A halódó rend kegyetlenkedett, hogy saját
gyógyíthatatlan sebeinek fájdalmáért elégtételt nyerjen. Az életberendezés külsőleg
megmozdíthatatlannak látszott, holott a romlás szagát árasztotta bévülről s az emberi
ösztönök idegesen remegtek a hullaszag érzetére. Kielégíthetetlen feszültségek és
reménytelen erőfeszítések kora volt ez az idő, melynek Szabó Lőrinc egyik legteljesebb
magyar kifejezője: az ő szervezete viaskodott legelszántabban a kor mérgeivel, ő próbált mély
emberi odaadással ellenmérgeket termelni.
Szabó Lőrinc költészetéből mindazonáltal hiányoznak az időszerű állásfoglalások,
mélyebb dolgok izgatták: az élet szervezete, a szervezetet mozgató erők s az élet
egyensúlyozásának szerepében kegyetlenül tetszelgő morál. A költőre csakhamar kiábrándító
és emberségét rendítő élményeknek olyan jeges zápora hullott, hogy belső keménységről s
forróságról kellett gondoskodnia: ezt a keménységet és fogyhatatlan forróságot találta meg a
keresztény-protestáns élményben. Néhány percig lázongásra gondolt, megpróbálkozott a
szabadverssel, a naiv érvelés zuhatagával, a tagoltan gyermeki könyörgés zokogásával és
haragos toporzékolásával. Naiv etikai mámorában azt hitte, hogy javíthat a világon,
megválthatja és újjászülheti; ám nem tartott sokáig ez a korszak: mélyéből felszivárgott a
protestáns-keresztény örökség, és mindörökre eldöntötte költői magatartását.
Szabó Lőrinc protestantizmusa nem hitvallásszerű, hanem magatartásában nyilatkozik
meg. A tegnapi derűs pogány költő erényei valamennyien jellegzetes keresztyén erények: a
gályarabok tűrését vállalja, a komorság keserű italát issza és zordon okoknak feszíti a
homlokát, hogy az„eredmény“, életének a „föllélekzése“ makulátlan legyen. Tiszta s ártatlan
sarjakat akar, mint a konok, komor, feketeföld a virágokat. Odatartja lelkét a viharnak, isten
haragjának, kegyetlenül szántó ujjainak. Nem sóhajt, nem panaszkodik, nem fohászkodik
irgalomért, helytálló mozdulatának emberségében van vallása s dogmája és helytálló
mozdulatának hősiességében éli át a legmagasabb rendű emberi misztériumot. Emberi s írói
anyaga keményfa, mely bírja az elemek viszontagságát, a sors kegyetlenségét, a végzet
próbáit és eleven ágakat hajt engesztelésül. Megalázkodás nélküli alázat, töretlen türelem,
komor emberi beismerés s olykor, ritka szép pillanatokban zsoltárosan szálló önérzet él Szabó
Lőrincben.
Szabó Lőrinc protestantizmusa „keleti“ verseiben lelhető meg a legtisztábban; költészete
újabb bizonyság, hogy a magyar protestantizmusban mekkora keleti „visszaütés“él még ma is.
Szabó Lőrinc protestantizmusa mély keleti életbölcsességgel elegyedik: bölcseleti versei
egészen eredeti alkatúak s merőben különböznek a nyugati irodalmak bölcselő költészetétől.
A keleti vallásokból, tehát bölcseletekből a nyugatiakkal ellentétben nem megoldhatatlan
problémák kínzókamrája született, hanem valódi bölcsesség. Feloldották a létezés köldökét és
újra összekötözték, belenyugodtak a teremtett világba. A fausti lélek kielégíthetetlen
vívódásaival és megoldhatatlan bonyodalmaival ellentétben egyszerűsíteni tudták az egyre
bonyolultabb létezést, nem csalta meg őket a mérhetetlen változatosság, éppen azzal
bizonyították emberi nagyságukat, hogy a látszólag felfoghatatlan bonyolultságot is őselvekig
vezették vissza. Szabó Lőrinc egyik legnagyobb versében Szun Vu Kung fellázad a
mindenség ura ellen, de Buddha feltartóztatja, kétségbe vonja, hogy túl bír-e törni a tenyerén?
Szun Vu Kung végigrohan a mindenségen:

„repült, repült, s a Végső Úr határán

egyszerre csak öt roppant oszlopot
látott, amely minden világok végén
vörösen az ég felé lobogott.“

Az egyikre ráírta nevét, a másiknak tövébe piszkított, majd visszatért Buddhához, aki így
szólt:

„Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből?

Nézz ide, nézd középső ujjamat:
„Itt járt Szun Vu Kung ...“ — itt van, ezt te írtad,
s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt!

És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat,

kitől a Legfőbb Trón is reszketett,
látta, hogy minden erőnél erősebb
a türelem s a jóság, s megijedt

és szökni próbált. De Buddha lefogta

s egy hegyet tett rá, kíméletesen:
— Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig,
s ha új szíved lesz, befogad a Menny“.

Ez a mítosz csak a protestáns magyar lélekben születhetett meg. Az ázsiai vallás eddig is
fölemelte líránkban arcát, de inkább megkövült ősképekben. — Szabó Lőrinc versében az
őskép életre kel, a keleti egyensúly s bölcsesség keresztény „tevékenységgé“ lágyul. Szabó
Lőrinc költészetéből sem hiányzik a mítosz, de nem Babits klasszikus-mitikus visszaérzéseit
folytatja, hanem, mint Ady, Juhász, a fiatal Nyírő, Tamási és Erdélyi: ő is a gyökerekhez tér,
az ázsiai antikhoz, melynek értelmét nagyszerűen egyensúlyozza protestáns alkatával.
Szabó Lőrincben kitűnő realista lírikus is él, mindaz, ami más költőknél elbeszélő
formában tör elő, nála tömény lírai érzésként jelentkezik, így: gyermekkorának emlékei és
családi életének eseményei. Ezekről a területekről sok élményt napfényre bocsátott, de még
többet elfojtott. A „fojtás“ Babits hatása, a nagy idegbeteg félelmetes gátlásai rendkívüli
hatást tettek tanítványaira, elsősorban Illyés Gyulára és kisebb mértékben ugyan, de Szabó
Lőrincre is. Szabadságharcra van még szüksége: őszintébbé, nyíltabbá s merészebbé kell
válnia. A mai ember szellemi és erkölcsi válságait, életformájának vívódásait senki sem élte át
és ismerte meg annyira, mint Szabó Lőrinc. Babits azonban azt a tévhitet terjesztette, hogy a
gátlások rendszere: európai magatartás, — Szabó Lőrinc hivatott arra, hogy ez a Babits-gátat
merészen és véglegesen átvágja.
Sok vonása máris Babits fölé emeli, többek között: kozmikus biztonsága, ősi
otthonossággal jár-kél a világban, nemcsak érzi, élvezi és szenvedi a kozmikus végzetet,
hanem életelveket kovácsol belőle. Hangja s modora egyre inkább: az érett férfié, akiben a
létezés értelme kivirágzik. Nyoma sincsen benne Babits rettegéseinek és ideg-katasztrófáinak,
inkább katonás egyéniség: nyugodt szemmel megy a napi életharcba és rebbenés nélkül néz
szembe a létezés minden meglepetésével. Költészete erős s egészséges, kiábrándult és
megbékülő, illúziókat kergető s kemény hitet kovácsoló.
Alkata még tökéletesebb, mint a versei és nagyvonalúbb, mint a költészete. Babits hatása
ugyanis többek között megerősítette eredeti kézmíves hajlamait. A műhelyben Szabó
Lőrincből virtuóz lett s szenvedélyévé vált a műhelymunka. Hibátlan verseket tud csinálni, a
mesterségét talán minden kortársánál jobban érti, de legjobb pillanataiban meg is tud
feledkezni a mesterségről, mely ilyenkor a költő engedelmes eszközévé, néma s hű szolgájává
válik. Mesterségbeli tudásának, igényességének és nagy fényerővel világító tudatosságának
köszönheti, hogy rossz verset alig ír. De míves tudatosságának nem hiányzik a fonákja sem:
néha hosszú időn keresztül a műhelyben feledkezik s megelégszik hibátlan versek tömegének
a csinálásával. Ihlete olyan, mint a Karsztok patakja, ilyenkor bujdosva csörgedez tovább, de
mindig napfényre jön. Egyik kötetének címe: „Harc az ünnepért“, talán helyénvalóbb lenne ez
a cím: „Harc az ihletért“, a bujdosó patak diadalmas feltöréséért. Ám a patak eddig hősiesen
megbirkózott a „mészkővel“: a Babitshoz fűződő írónemzedék tagjai közül Szabó Lőrinc
költői világa a legtökéletesebb.

Illyés Gyula
(1902-)

Illyés Gyula lírikusnak indult és kitűnő prózaíró lett belőle. Megállapításunk nem azt
jelenti, hogy lírája végképen elakadt, Illyés titokzatos egyéniség, tanyai származása ellenére
annyi gátlás meredezik benne, amennyi régi városlakó család túlfinomodott sarjának is
elegendő lenne. Jellegzetes polgári lélek, hiába érez olthatatlan nosztalgiát a népi világ iránt,
hiába menekül folytonosan szülőföldjére. Míg gátlásait el nem söpri egy szenvedélyes vihar,
vagy föl nem olvasztja a szenvedés forrósága, várakoznunk kell. Sohasem tudjuk, hogy
milyen gátak szakadnak még el Illyésben s milyen tiszta, szabad lírai hullámok csapnak föl.
Utolsó versei azonban egyelőre érzelmi életének vészes hervadásáról, a líra haláláról
beszélnek.
Illyés a „Nehéz földdel“ köszöntött a magyar irodalomba. A honi forradalmak bukása után
gyermekfővel került Párizsba és érett költőként tért haza; első kötete, a hazatérés lírája,
mindmáig legnyugodtabb hangú verseskönyve. Illyés nem a népiségből szakadt ki, mint
Erdélyi vagy Sinka, hanem úgy tért vissza hozzá, — a szakadás korábban történt nála, fiatalon
Budapestre került, felsőkereskedelmi iskolát végzett s a fordulónál, midőn elszakadunk a
serdülőkortól, már városi élmények grasszáltak és döntöttek benne; ezután pedig a párizsi
évek következtek. „Hazatérése“ szertartásszerű volt, újra fölfedezte a honi tájat, a szülőföldet
s a bukolikát. Első könyve merőben bukolikus ízű; a fegyelmezett, de széles hullámzású latin
bukolikának édes testvéröccse. Egyik versében el is árulja, hogy két érzés küzd benne: a
társadalmi indulat s a paraszti életforma vigasztaló, ősi bukolikája. Ez a küzdelem végigkíséri
egész eddigi írói útját, szintézisbe próbálja békíteni, egységbe akarja forrasztani a kettőt,
eddig: sikertelenül. Ezért kell, mint ugyancsak versében vallja, folytonosan magyarázkodnia,
bár magyarázkodásainak más oka is van: belső gátlásainak dandára. Néhány versét kivéve,
sohasem meri, vagy bírja mondanivalóját teljesen kiönteni, Illyés költészetében nem
találkozunk a gátlásokat legyűrő líra boldog lélekzetvételeivel, inkább azt tapasztaljuk, hogy
az író egyre jobban belebonyolódik érzéseibe és inkább körülírással dolgozik, mintsem lírai
kinyilatkoztatással, már pedig a körülírásból rendszerint a körülírt dolgok lényege marad ki.
A „Nehéz föld“ költője két nehézséget cipel vállán: egyik bizonyos enyhe kenetesség, a
másik furcsa lírai programmszerűség; egyre-másra az cseng ki verseiből, hogy mit „akar“
megcsinálni. Intellektusa mozdul meg ottan, ahol egész emberi lényének és létének kellene
megmozdulnia, ez a vonása teszi Babits rokonává és tanítványává s a Babits-iskola egyik
legkitűnőbb tagjává. Ígér, fogadkozik, tervel, ahelyett, hogy szép lírai szabadsággal, líránk
autonóm gőgjével ömlenek. Bűntudata mindjárt — s érthetően! — az elindulásnál igen fejlett,
később pedig tovább duzzad és fekélyesedik. Mindenáron jóvá akar tenni valami
jóvátehetetlent, ki akarja engesztelni a drága, együgyű szülőtáj megbántott isteneit. Imádkozik
és áldozik. Gyönyörű zsoltárokat költ olykor. Verseiben kétségkívül rendkívüli költői tehetség
jelentkezik, de kissé hiányzik az emberi hitel.
Második könyvének — „Sarjúrendek“ — előhangjában búcsúzik a bukolikától.
Társadalomtudományos műveltsége s nagyvárosi körének hatása késztették erre. Illyés
hazatérve Budapesten telepedett le s egy nagy biztosító intézetnek hivatalnoka lett, egyúttal
közel került a szocialista mozgalomhoz, a marxi dogmatizmushoz, melyet többé-kevésbé
azóta is zsinórmértéknek tekint. Nem merte bukolikus hajlamát követni, bár nem is lett hűtlen
hozzá: a kötet egyik legszebb verse arról szól, hogy éppen a kiskert szelíd vegetációjának
ihletében ébred rá elhivatottságára. De:

„Így dalol egy költő, ki kétféle gond közt

Vergődik és csapkod s úgy száll, mint két szárny közt
A madár, a fényes jövendővel szemközt.“

Rengeteg költői lehetőség nyüzsög második kötetében. Sorokban, versszakokban és

lehetőségekben nagyköltő reménye csillan fel, az „egészet“ azonban kissé reménytelenné
szűkíti a belső tétovázás és a folytonos magyarázkodás. Nemsokára megírja a „Három
öreget“, két nagyapjának s egy cseléd-nagybácsinak emlékművét; tulajdonképpen
segítségkérés ez a gyönyörű vers, halottaknak, halálban megszépült parasztősöknek támogató
karjáért fohászkodik. Hiányzik Illyésből a lírai hívőség, a bűntudat s az elszakadás érzése
lassanként szomjas hiányérzéssé alakul benne, folyton vissza-visszarohan szülőföldjére,
„veri“ a temető kapuját, — ez a látszólag kételkedő és fölényesen hitetlen költő
tulajdonképpen csodára vágyik: a holtakkal való egyességért könyörög, ettől várja
megváltását, belső egységét és békéjét.
A „Három öreg“ után az „Ifjúság“ jött, a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélő
költeménye, bátran Petőfi „Tündérálma“ mellé helyezhetjük. Ebben a költeményben ömlik ki
Illyésből a költő és az ember a legszabadabban, a legtökéletesebben. Még üde és
természetesen hősi hang uralkodik versében, a költőt ellepi a régi nagy szorongás érzése, a
hajdani balladai pillanat mámora, midőn egyik oldalról az élet, a másikról a halál pillantott reá
és sorsa eldőlt. Nagy „bűnéről“ szól ez a vers, a vérmes ábrándról, a városokban fogant
Utópiáról, mely a nehéz-szép paraszti bukolikától elszakította. A bukolikát egy kis
parasztlány testesíti meg, Illyés költészetének egyetlen élő nőalakja; a többi nő csak mint
„vonatkozás“ került be költészetébe. Soha többé nem írt ilyen hiteles zengéssel, ennyire teljes
hangon.
Következő kötetében „Szálló egek alatt“ van egy vers („Újoncok“), mely nagyszerűen
példázza, hogy tárgyilagos ábrázolásra született, nem tiszta lírikus, inkább higgadt epikus,
komor s elfojtott lírai hajlamokkal. Ebben a versben minden sikerül, nemcsak a „kép“, hanem
a zene is tökéletes; még egy ilyen tökéletes verset írt később, a „Magyarokat“. Illyés mindig
nagy költő, ha tárgyias képbe sűríti líráját, ha nem önmagából indul el, hanem
belehelyezkedik, „belemúlik“ egy nagyvonalú képbe, a közösség egy-egy lényeges
mozdulatának megörökítésébe. Epikusnak született, mégis inkább lírai területen barangol,
mert izgatják, kínozzák belső gátlásai, „titkai“, szabadulni szeretne tőlük, ki szeretné vetíteni
őket, de ez csak áradás útján lenne lehetséges, az áradást pedig tiltja, mint ő vallja, szemérme,
de inkább: még le nem vetkőzött alakoskodása és félelmei is. Bátor költő, de nem a
legnagyobb dologban, nem a fenntartás nélküli vallomásban bátor. Ezért annyira
bizonytalanok költészetének körvonalai, ezért fullad bele egyre jobban a magyarázkodásba.
A „Rend a romokban“ újabb veszedelemről tudósít: töredékekre szakad Illyés lírája;
lélekzete gyakran elakad, görcsöt kap a vers. „Megváltás“ után kapkod, szünet nélkül
gyakorolja a szülőföldhöz és legnagyobb élményéhez,az otthon maradt családhoz való
visszatérést, tehát a „szertartást“ s ez a törekvése nemcsak megható, hanem nagyszabású
költői teljesítmény is, de hiába: nem nyer föloldozást s nem találja meg a tiszta feloldódást
sem.
Legválságosabb verseskönyve a „Külön világban“. Első házasságának bomlását rejti itten
bizonytalan költemények tömegébe, melyek alig szólnak érzéseinek viharáról, szenvedéseiről,
hanem megint csak magyarázkodnak s a hév annyira elragadja, hogy egyéni ügyének
körítéséül bőséges világmagyarázattal is szolgál. Válságának egyéb jelei is vannak: Illyés
versei egyre prózaiabbak lesznek. Nem bír két területen termelni, prózájának szép
kibontakozása egyre inkább versei rovására történik. Legújabb versei már bántón
csikorognak, prózai ütemben cammognak és kopognak. Pedig nehéz lemondanunk Illyésről a
költőről, méginkább a költészetében csillogó gazdag reménységről és lehetőségekről. Nem is
mondhatunk verseiről végső ítéletet; Illyés a meglepetések embere.
Első és legtökéletesebb prózai műve, a „Puszták népe“, a faluvizsgáló láznak klasszikus
formába békülése. Biztoskezű rajz, dús kép, fegyelmezett és mégis szabad kanyargású. élettel
telített stílusművészet. A „Puszták népe“ szintjét Illyés azóta sem tudta megközelíteni.
Népszemlélete nem fejlődött, hanem inkább válságba jutott, érezte ezt Illyés és menekvésül a
regény felé tapogatózott „Kora tavasz“ című művében. A két kötetes „Kora tavasz“ éppen
olyan válságról tudósít, mint lírai termésében a „Külön világban“. A „Kora tavasz“ arról szól,
hogy miként hatottak az 1918-19-es forradalmak a falura, a pusztára és a kisvárosra. Illyés
ebben az időben már nem tartózkodott otthon, nagyvárosban élt, a falura s a pusztára
vonatkozó személyes emlékei szakadozottak és gyérek, a réseket spekulációval tölti be. Mai
tudatát vetíti az egykorú eseményekbe, ahelyett, hogy visszateremtené őket s ezt az eljárását
„regényírásnak“ véli. Módszerére végtelenül jellemző egy apró mozzanat. El akarja hitetni,
hogy mint tizennégy-tizenöt esztendős gyerek gimnazista is volt, de azért folyton otthon
tartózkodott a faluban és a felnőtteket helyettesítette, dolgukat végezte, így: „meggyorsított
léptekkel siettem a pajta mögé — írja — vállamon egy sáros kocsikerékkel“. De ki hurcol a
vállán sáros kocsikereket? Nem hogy tizennégy esztendős gyerkőc, de felnőtt férfi sem
vállalkozik ilyen föladatra, nemcsak azért, mert fölötte súlyos, hanem tudvalevőleg a nehéz
kocsikereket görgetni lehet és szokás, nem pedig vállra emelve cipelni, mint a gabonás-
zsákot. Ez az apróság végtelenül jellemző az egész regény-féleségre; Illyés mindvégig vállán
cipeli a kocsikereket, holott görgethetné...
Nagyvárosi élményeit a kisvárosba s a pusztára helyezi, mindenáron hitelesíteni akarja
vidéki jellegét, holott serdülőkorában már a nagyváros emlőin csüngött. Nem a valóságot és
az igazságot írja, hogy a pusztáról Budapestre szakadt fiú miként fogadja be a nagyvárosi
intellektuális réteg elméleti szocializmusát s miként kerül a véle egy iskolába járó polgári
társak hatása alá, mint vívódik és milyen nosztalgiák húzzák hazafelé. Ha erről a folyamatról
számol be, aligha ír regényt, de mindenesetre lényeges önvallomást. Illyés azonban abba a
tévhitbe esett, hogy a regény a valóság átfestésére és az igazság okos megkerülésére jogosít.
A nagyvárosba szakadt fiú élményeit ruháknak tekintette, beléjük bujtatta a vidéki gimnázium
fiait és a puszták népét, természetesen igen furcsán fest ez a maskara, írói és emberi hitele alig
van. Nem ismerjük meg belőle a forradalmi falut, de a várost sem; Illyés a maga bújócskázó
módszerével elérte, hogy a valóság és az igazság lényege mindenképen kimaradt művéből.
Más szempontból is válság előhírnöke a „Kora tavasz“: Tamási Áron s Giono hatásától
illatos; jellemző, hogy Illyés Gyula érett fővel, jelentős irodalmi múlt után került a népiség két
nagy költőjének hatása alá. A „Kora tavaszban“ főként a Tamási-nyomok sűrűk, Illyés maga
is sótalannak érzi különben kitűnő prózai stílusát és Tamási humorához folyamodik
segítségért. Tamásitól kölcsönzi a mitológiai távlatot is és tőle tanulja a megfigyelő készség
mozgékonyságát, szökellését, röpködését. Illyés prózája cammogó léptű, kissé súlyos, sőt
súlyosdi, olykor fás és szálkás volt eddig, de mindenesetre eredeti és rokonszenves. De
Gionoban és Tamásiban megízlelte a költői próza bujaságát s ettől kezdve cammogó lépteit
illegetni próbálja. Még a garabonciáskodást is megkísérli ebben a regényben, mely, hiába
tagadja, mégiscsak önéletrajzféle.
Giono hatása „Csizma az asztalon“ c. prózai könyvében jelentkezik rendkívül erővel.
Giono két kiáltványt írt annakidején a parasztsághoz abban a hitben és azzal a hitvallással,
hogy a parasztság a legmagasabb rendű emberi életforma, tehát hozzá kell formálni, törvényei
szerint kell újjáépíteni az emberi életet. Illyés is régóta így érzi, de érzéseit mindenáron össze
akarja békíteni a marxi tannal, mely ugyancsak nyersanyagnak és idejét múlta életformának
tekinti a parasztságot. Giono nyíltan és fenntartás nélkül szembe fordul az utóbbival. Illyés
azonban a „kecske és káposzta“ elvéhez folyamodott: bukolikus hajlamait is érvényesíteni
akarta és a Nagy Utópia dogmatikusainál is elismerést kívánt szerezni.
Igen érdekes, hogy alig hagyta el „Kora tavasz“ c. regénykísérlete a sajtót, máris maga az
író tagadta meg. Néhány hónap múlva megjelent „Mint a darvak“, mely legsúlyosabb kritika a
„Kora tavasz“ felett, beismeri, hogy a kétkötetes regényben alakoskodott. A „Kora tavaszban“
a regényhős és családja gyakorlatilag is kiveszik részüket az októberi forradalomból,
segédkeznek egy vidéki város kereskedéseinek kifosztásában. Illyés a regény végén ugyan
kijelenti, hogy nem önmagáról és családjáról van szó, de a regény önéletrajz íze
leplezhetetlen; az író hiába cáfol, a mű mást mond. A „Kora tavasszal“ szemben a „Mint a
darvakban“ csaknem szentté avatja családját és vádat emel az új népiség ellen, mely
megfertőzte őt és arra késztette, hogy „szent családját“ bűnökkel és naturalista ízű nyers
vonásokkal ruházza fel. A hősök a „Kora tavaszban“ részeg szekereken robognak a város felé,
elégtételt venni és helyrebillenteni a társadalom egyensúlyát, a „Mint a darvakban“ azonban
szelíden rúgnak egyet a vén földön, magasba emelkednek, igazi hazájukba, az éterbe s húznak
egy távoli, tiszta cél felé, melynek mibenlétéről megint csak okosan és óvatosan hallgat Illyés
Gyula. A „Mint a darvak“ különben Illyésnek legnagyobb önleleplezése. Az előszóban
„kalandnak“ nevezi művét. Márai egyik legkedvesebb fogalmát veszi igénybe, polgári-
urbánus nosztalgiáinak áldoz. Illyésben ugyanis legalább annyi polgári-urbánus nosztalgia él,
amennyi pusztai-falusi vonatkozás, családja is a polgárosodó parasztság sorába tartozik. A
„Kora tavaszban“ például a nagyapa, aki különben gazdasági cseléd volt, falusi kastélyt
vásárol és be is költözik. A „Darvak“ merész útja tehát, mint a példa mutatja, a polgárosodás
volt; az író az éteri szárnyalással olykor fölötte egyszerű tényeket takargat. Olyan tényeket,
melyek miatt fölösleges szégyenkeznie, a költő azonban sok más minden mellett tőről
metszett népfi akar maradni; szándéka és egyénisége túlságosan összetett és bonyolult,
semhogy hiteles belső egyensúllyal rendelkező művek születhetnének belőle.
A „Mint a darvak“ azért is nevezetes mű, mert az író, hogy saját belső töredezettségéről
elterelje a figyelmet, igaztalanul megtámadja irodalmunk népszemléletét. Azt állítja, hogy
irodalmunkban a szélső-naturalista ábrázolási mód lett divatos s a parasztokat „abszintos
butykossal és orrukon a vérbaj pattanásaival“ ábrázolja. A bensőséges ábrázolási módot
hiányolja s még Móricz Zsigmondot is megvádolja: „Mit tehettem én kezdő, ahol a
legnagyobb Móricz Zsigmond is csak hatvanadik életéve és hetvenedik kötete felé mert
lazítani a szabályon egy olyan paraszt-ábrázolásával — a feledhetetlen Joó Györgyével —,
akiben érző emberi szív dobog? „Nos: Móricz első novellájában, a „Hét krajcárban“ már ez az
Illyés által hiányolt érző emberi szív dobog, nemkülönben a „Pillangóban“, a
„Pacsirtaszóban“ s annyi és annyi írásában. A magyar irodalom sem érdemli meg azt, hogy
egyoldalú, éjsötét-naturalista népszemlélettel vádoljuk, mert többek között Justh Zsigmond,
Tömörkény és Tamási Áron népszemlélete Illyés előtt és Illyéssel egy időben ugyancsak
eleget tett a bensőséges ábrázolásnak. Illyés azonban vádol, mert alibit keres saját
népszemlélete sötét oldalainak. Ez az állandó alibi-keresés, mely nagyszerűen fejlett
helyezkedési készségével függ össze, lidércnyomásként nehezedik költészetére. Nem képes
időtlen gondolkodásra, mindig az forog a fejében, hogy a mű milyen pillanatnyi hatást
gyakorol és milyen következményekkel jár elhelyezkedésére. Haragosan megveti a politikát
— ez a harag igen gyanús, tulajdonképpen önmagára, saját eredendő vonására haragszik! —
holott magatartása jellegzetes politikai magatartás: a következményekkel való állandó
számvetés.
A „Mint a darvak“ arról is beszámol, hogy a költőre mély hatást tett a katolicizmus:
gyermekkorában aszkétikus akaratgyakorlatokat végzett, melyeket tősgyökeres népi jelleggel
ruház fel, holott valójában a katolikus tannak a pogány pásztorok unokájára gyakorolt
megrázó hatását jelezték. Néhány versében is megemlékezik a katolicizmussal folytatott
vívódásáról, de szégyenkezve és fölényes, „felvilágosodott“ hangon, tehát ismét leplez
valamit, ami tovább él benne s olykor szemrehányóan fölüti a fejét. Valószínűleg a katolikus
gyónás szertartása izgatja titokban Illyést, a lelki felszabadulásnak egyetemes formája: gyónni
szeretne költői értelemben, érzi, hogy egy nagy életgyónás még fölszabadítaná, de nem meri
véghezvinni, inkább „csavarog“ és „bujdosik“.
A „Mint a darvakban“ Illyés pálcát tör nem a szegénység, hanem a szegények erkölcsi
tisztasága és emberi magasrendűsége mellett. Tulajdonképpen a „gionoizmus“, a paraszti
világkép, az őstermelő életforma igaza mellé áll, de ezt sem meri nyíltan és őszintén
bejelenteni. Alapvető tévedés él Illyés Gyulában: azt hiszi, hogy a bölcs ravaszkodás, a félig-
kimondás, a körülírás, a sejtetés s az óvatos megfogalmazás: a legmagasabb rendű irodalom.
Az igazságot úgy csempészgeti be műveibe, akár a „Mint a darvak“ -ba Giono tanítását.
Könnyelműség volna végső ítéletet mondani Illyés Gyuláról, mert költészete ma még
irodalmi válságok megtestesítője és hordozója. Mindenképen Babits-tanítvány: mesterének
eklekticizmusa kerítette hatása alá és el is „mélyült“ benne, emberi természetévé vált. Széteső
szellemi életünket és a széteső európai világot s világképet egyeztetni próbálja, illesztgeti,
holott csak a legmagasabb rendű „bűbájossággal“, tehát a legodaadóbb s legönkéntelenebb
költői ihlettel, Adyk lázával volna lehetséges éppé forrasztani, megmenteni. Illyés önmagát
tette a mérleg nyelvévé s egyensúlyozni próbál, egyeztet, ám a mérleg sehogy sem akar
megnyugodni. Ezenkívül korunk nagy formai válsága küszködik és forrong Illyés Gyulában.
Illyésnek Babits a mestere s Babits mindenképen a magyar líra nagyszerű vonalának
süllyedése, Babits lírájából egyre jobban eltűnt nemcsak az érzelem, hanem az érzés is, a
megérzés és a meglátás. Babits mindenesetre nagy dekadens: az intellektuális játékok és
vergődések költője s öncélú forma-művész; Illyés friss vért hozott a babitsos versbe, ahelyett,
hogy formát teremtett volna, de ő sem kerülte el a törvényt: a líra nem tűr egyoldalú,
méltatlan bánásmódot, inkább elmenekül; így jutott Illyés is az intellektuális lírai zakatolás
zsákutcájába.
Prózája is lényegében formai vergődés, de mástermészetű: a „Puszták népe“ után írt költői
életrajzot („Petőfi“), igen figyelemreméltó hungarológiai vallomásokat adott („Magyarok“),
kerülgette a regényt. Érezte, hogy a kelet-európai regény válságba jutott s meg kell
termékenyülnie előbb, ha ismét magasra akar nőni. A megtermékenyülés útja az a hatalmas
dokumentum-irodalom, mely az utóbbi időben áradt, ide tartoznak a faluvizsgáló művek, a
tömérdek vallomás és önéletrajz, melyek valamennyien a magyar regény újjászületését
készítik elő. Illyés is igen fontos és derekas részt vállalt ebben a folyamatban, de hirtelenül és
idő előtt fölébe akart kerekedni, megpróbálkozott a regénnyel, a „Kora tavasszal“ s elvetélte
az „ígért kisdedet“.
Teljesítménye így is a kor legjobbjai közé emeli; társadalmi lírája olykor hősi és
jelentékeny. A lehetőségek és a meglepetések embere Illyés Gyula, tehát megállapításainkat
nem zárjuk le, nem foglaljuk végső formába. Legnagyobb vergődőink közé tartozik,
feltétlenül tiszteletet érdemel véres verítékezése. Az „igazán tusakodó“ Illyés Gyula
felszabadulását várjuk.

Cs. Szabó László

(1905-)

Cs. Szabó László a mai negyvenéves nemzedék lovagja. Ez a megállapítás nemcsak

magatartásának és írói erkölcsének nemességére vonatkozik, hanem szerepére is: bizonyos
mértékben Don Quijote-szerű jelenség, egy tűnő világ félig-meddig már rozsdaette páncélját
öltötte magára, írásai néha szinte múzeumi jellegűvé válnak, küzdelmei pedig fantomokkal és
fantomokért folynak. Mindez nem csökkenti jelentőségét: Cs. Szabó László mai irodalmi
életünknek lényeges alkati eleme, görcsösen őriz s megtart valamit és ennek a mozdulatának
erkölcse s ereje minden bizonnyal beleolvad a készülő új „vallásba“: szintézisbe.
Cs. Szabó László Babits Mihály fenntartás nélküli Nyugat-hitét tette magáévá. De nem
lírikus, nem tudta a tömérdek befogadott élményt sűrű itallá szüretelni, inkább magára aggatta
őket s merészen-büszkén kiállott, hogy íme bírja. Csaknem minden írása útirajz s Szabó
egészen eredeti úti író: egész könyvtár utazik vele. Nem a kaland vonzotta útjaira, mint
Márait, hanem elsősorban olvasmányainak eredeti hátterét kereste s meg is találta. Pattanásig
feszült könyvélményei utazásai alkalmával húsvétot ünnepeltek: az egymásra aggatottságból
kitörhettek, horizontot nyertek, elhelyezkedhettek. Nem annyira az irodalom szülőföldjét,
mint inkább visszhangját kereste Cs. Szabó a tájakban, megteremtette a tiszta intellektuális
tájleírást. Az életből nem sokat látott, nem is érdekelte az élet Pazar változatossága, csak
azoknak az elemeknek szentelt figyelmet, melyek elvont eszményt szolgálnak. Az elvont
eszmény szolgálata avatja őt Babits Mihály hívőjévé és követőjévé s állítja szembe az érzéki
magyar világgal. Hűségére és erkölcsére jellemző, hogy még ma is ennek az elvont
eszménynek kezét szorongatja, holott az élet egyre kétségesebbé teszi bálványának emberi
szerepét és jelentőségét.
Gondolkodásmódjában van valami eredendő németesség, így az elvont eszményhez fűződő
görcsös hűsége a legjobb németekre emlékeztet. Talán ezt az örökségét „bűnhődi“, midőn
konok következetességgel és minduntalan a latin-humanista eszmény mellett tesz hitet. Ám ez
az eszmény is elvonttá forr Szabóban, amint a víz bizonyos hőfokon túl párává változik. Cs.
Szabó László nem a klasszikus televényhez való hűséget prédikálja, ebben a televényben ott
van a „mocsár“ is, mert Hellász is eredetileg „mocsár“ volt, hanem a latinságból „vont“
eszmények mellé áll hősiesen, holott az eszmények „elvonása“ mindig egy kultúra fáradását,
virulásának torpanását jelenti. Cs. Szabó azonban beburkolózik a latin eszménybe, mint a
páncélba s minden mozdulatán ennek a páncélnak szorítása érzik: szemléletének távlatát szent
elfogultság korlátozza. Most midőn a kontinentális zártságnak befellegzett, Cs. Szabó nemes
bátorsággal és egyoldalúsággal az európai latinos-humanista szellembe zárkózik. Egyik
legszebb tanulmányában azt fejtegeti, hogy a latinság Európa után csaknem meghódította
Ázsiát is, de a szándék megbénult s újra rohamozni kezdett a barbárság. Nem akar tudni arról,
hogy az európai antik gyökerei Keletre nyúlnak, tehát Keleten az európainál mélyebb „antik“
réteg él s hat ma is. Cs. Szabónak ez a valóban szent elfogultsága ma éppen olyan
szükségszerű, mint szélesebb és átfogóbb emberi tájékozódásunk: Cs. Szabó görcsös
mozdulata véd, hogy ki ne forduljunk egyik „dimenziónkból“.
 A magyar szellemben az európai rokonságot keresi és talán mindenkinél jobban meg is
találja, ebben a tekintetben minden kortársánál és elődjénél megbízhatóbb útmutató marad
idők és nemzedékek számára. De annál bizalmatlanabb mindazzal szemben, ami e rokonság
körein kívül és túl foglal helyet. A latinságból is csak a racionalista-humanista eszményt
szívta magába s ezen keresztül nézi a magyar szellemet, — a szempont ellen nem lehet
kifogásunk, kitűnő és derék rés az élet felé, de természetesen az életnek csak egy szektorára
nyújt kilátást, — ami a szektoron kívül fekszik, mindarra eleve bizalmatlansággal tekint Cs.
Szabó László, így: nem hajlandó észrevenni Ady mítoszát, az utána következőkét pedig
élesen elítéli, holott ez a mítosz nagyon mély „antik“ réteget vet fel. Cs. Szabó azonban nem a
Krisztusok barátja, hanem a Szent Páloké, akik „elvonnak“, rendszereznek.
Cs. Szabó László szerepet is véd: a polgár szerepét, bár ezt nem mondja ki olyan nyíltan,
mint Márai. Midőn a tiszta művészeszmény mellett tör lándzsát, tulajdonképpen a polgári írói
magatartását és életformáját védi. Sohasem rója fel a polgári alkatú írónak, hogy például
szocialista kijelentései ellenére biztosítóvállalat vagy nagybank tisztviselője, de kárhoztatja a
népi írót, mert népének tanítója merészel lenni. Az új életformával szemben bizalmatlan, az
írói szerep méreteinek és irányának változásai idegesítik, az európai súlypont áttolódása,
Kelet-Európa jelentőségének kétségbevonhatatlan növekedése izgatja. A véres, lucskos,
többnyire ijesztő ábrázatú történelmi események mélyén nem hajlandó észrevenni a
tektonikus mozgást, melynek visszafojthatatlan ereje mindent átalakít, többek között:
egyetemesebbé és közösségibbé edzi az emberiség formanyelvét is. A korszakok kínban,
vérben és lucsokban születnek, ettől a születéstől rettegett annyira Babits Mihály s Babits
rettegését legteljesebben Cs. Szabó László örökölte, bár férfiasabban és egészségesebben
fejezi ki.
Cs. Szabó László magyarság-élménye sokkal gazdagabb Babits Mihályénál: a köznemesi-
litterátori hagyaték még nagyon viruló benne. A magyar pátosz forrása teljes erővel felszökött
Szabóból, de azonnal át is alakul: merő intellektuális pátosszá. A magyar pátosz nedve gazdag
és sűrű volt, roppant életérzés lávája tört fel benne, Cs. Szabó a lávából csak az intellektuális
elemeket, az „észszerű“ anyagot választotta ki. Kölcsey pátosza is intellektuális természetű
volt, de forradalmi: hasított, mint a villám, a Kozmosz méltó rokona volt, Cs. Szabóé inkább
rendez és rekonstruál, mint a múzeumi tudós. Kitűnő és fontos munkát végez, de szűk körre
ítéli magát, olykor kéznél fekvő következtetésekig sem merészkedik, így: a nemesi költők
„nemzethaláltól“ való rettegésében nem veszi észre az osztály végzetét: a nemesség sajátos
halálélményét, melyet a legjobbak is azonosítottak a „nemzethalállal“ s csupán Ady bírta
legyűrni. De nem veszi észre Cs. Szabó a magyar szellem ősformáinak, így a balladának
szerepét sem, — szemléletének hiányai nem közönségesek, de az eredményei sem.
Cs. Szabó László jó ideig mint tanulmányíró élt a köztudatban. Első novelláskönyve, az
„Apai örökség“ még sznob-jellegű, csupa idézet, novellába ékelt tanulmány-elem.
Könyvélményeinek halmaza elborítja az elbeszélések vékony testét; olvasmányai és úti
emlékei uralkodnak lapról-lapra. Elbeszélő ereje „A kígyó“ című kötetében izmosodott meg;
az első novella, a „A kígyó“, már tökéletes formátumú beszély. Az író elmerészkedett az
életábrázolásig és bizonyára maga is csodálkozva tapasztalta, hogy mennyire megállja a
helyét. Stílusa megmámorosodik az élettől s megtelik természetes forrósággal; szavai testté
gömbölyödnek. Még biztatóbb írása „Az idegen“: nagyszerűen megragadja benne a protestáns
ős-alkatot. Ledobja magáról a merevpáncélt, kitör könyvélményeinek zsúfolt tárházából,
időtlenné formálja a mesét s felszabadult írói ereje protestáns „keményfából“ csakugyan
emberi ősképet farag; a protestáns „ősképbe“ pedig finoman és szemérmesen a magyar
végzetet is belementi. Az író, aki ebben a novellában jelentkezik, képes az eddiginél különb
teljesítményre is. Cs. Szabó Lászlót többféle páncél fedi, egy belső kéreg is: merevvé vált
szellemi magatartás. Tanulmánykötetei egyelőre súlyosabbak és jelentősebbek, mint novellái,
de novellái ígéretesebbek: hírt hoznak, hogy a kéreg alatt elsőrangú élményanyag várakozik.
Egyik fiatal elbeszélésében az „apai örökséggel“ viaskodik, holott ennek az örökségnek
mélyén eredeti emberi élmények lappanganak. Inkább a másik örökséggel kell megküzdenie:
páncéllá dermedő szellemi élményeinek kell felolvadniuk, tisztítótűzben jajgatniok s
újalakzattá kínlódniok. Cs. Szabó László lassan fejlődő, sokat vívódó, óvatosan lépkedő író.
Politikai ösztöne, bármennyire is takargatja, elsőrangú, — aggodalmasan és megfontoltan
óvakodik a magyar-kuruc mámortól, holott a felszabadító mámorra elemi szüksége van. Nem
bújhat el a sors elől, mint Ady idézte Károli Gáspár bibliájából: „örülj és vigadozz Edomnak
leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is által megyen a pohár,
megrészegülsz és okádol“.

Az erdélyiek
Nyírő József
(1889-)

Nyírő az új erdélyi irodalom elindítói közé tartozik. A „Jézusfaragó ember“ a Kolozsvárott

meghúzódó budapesti emigránsoknak „Nyugatot“ folytató jelentéktelen kísérleteivel szemben
dacos kezdet volt. Írója nemrégiben lépett ki a katolikus egyházi rendből s forradalmi
konokságot hordozott, oda merészelt térni, ahol a magyar folklór nagyjai, a Kálmány Lajosok
abbahagyták. A „Jézusfaragó emberben“ a magyar folklore legjobb sejtelmei szabadulnak fel,
keresnek epikai formát, teljes megmutatkozást. Ennek a könyvnek a költői prózája a néplélek,
rejtett, tiltott s lenézett mélységeit, elhagyatott zugait vallja szülőföldjének, nem lett tehát,
nem is lehetett belőle irodalmi szenzáció, de annál döntőbb hatást gyakorolt a jobbakra. Erre
az útra térni akkoriban egyetlen író sem merészelt: Nyírő a néplélek erein keresztül visszafelé
utazott: az eredet, az őskultúra, Ázsia, a fajta elindító élményei felé. Hősi vállalkozásba
kezdett s úgy cselekedte, mintha új kultúra alapítását rótta volna reá a sors, gőgös
kezdeményező volt, nem pedig körültekintő, okos szórakoztató. A „Jézusfaragó ember“
szellemi forradalma azonban nem Nyírőben teljesedett. Később megdöbbentő fordulat történt:
a forradalom apja egérutat vett és beállott szórakoztató regényírónak.
A „Jézusfaragó ember“ nyers, darabos, iromba könyv. Torzónak maradt népről szól, vad
fáról, melyben még a természet félelmetesen szűzi erői és szándékai keringenek. Nyírő ebben
a könyvében még realista, a valóság tömbjeivel dolgozik, ám nem farag belőlük önkényesen
figurákat, inkább megkeményedett kérgük alól kiszabadítja jellegzetes vonásaikat. A könyv
első írása, a „Hull immár a fenyőtoboz“ a legnagyobb magyar novellák sorába való: a
kozmikus rettenetesség világa elesett havasi nyomorultakkal, akikben csak a legnagyobb
megrázkódtatás lobbantja lángra a pislákoló ember-mécsest. Nyírő realizmusa súlyosabb,
mint bárkié a magyar irodalomban, mégis költői: az átélés forróságának nehéz lobogó illatú
pátosza csap fel belőle. Stílusa is eredeti: természetes élmények kemény húsából pattannak ki
a szavak, a „jelek“. A „Hull immár a fenyőtoboz“ nagy írót sejtet, olvasása közben még ma is
megborzongunk, hogy mennyi minden veszett el Nyírő Józsefben.
A kötet második novellája, „A vérlátó legény“ a folklore tövénél fakadt, az író a pogány-
hun természet-himnuszt próbálja kibontani. Ebben az írásában már fölrémlik a veszedelem:
papos kenetesség és bőbeszédűség önti el, — túlbeszéli, túldíszíti élményét. Nyírő nem
közönséges tehetségéből teljesen hiányzik az önkritika, ezért későbbi sikerei hibáit növelték
elsősorban, elbizakodott lett és a könnyebbik utat választotta. A „Jézusfaragó ember“ erényei
és hibái még hősi harcot folytatnak, későbbi hullásának vésze azonban már csírázik.
A folklore-anyag „Vízbetemetkezés“ című novellájában lángol fel legtisztábban. A
vízbetemetkező legény: „nagyszerű körbolygásában a vizeken tér haza Ázsiába, mert emberi
súlyát más föld le nem köti“. A „vén turáni metafizika“ kinyilatkoztatása ez az írás: „A tenger
halottainak követ kötnek a nyakába. Minket a szívünk húz alá. A víz az átszellemülésnek
eleme, megkönnyít, a forró agyat lehűti, megtisztítja az utolsó kényszerű könnytől és csak a
halak nem tudnak jajgatni az állatvilágban... A legtitkosabb csermely is hoz a maga földjéből
egy fövenyszemet és megindul a soha meg nem szűnő, utánozhatatlan szertartás, mikor egy
teljes földrész temet“. Nyírő megtalálja a faj legmélyebb emberi értelmét: eredeti szövetségét
a világgal, a sorssal és a végzettel, — a folklore ennek a szövetségnek a tudománya, tehát a
vallás legősibb és legegyetemesebb formáját: az ereded mágiát kutatja. Nyírő ezt a mágiát le
tudta fordítani a XX. század nyelvére, tehát tulajdonképpen „vallásalapítónak“ indult. A
papság csak látszólag volt kényszer neki, valójában végzete volt s midőn egyik formájából, a
katolikus papi öltönyből kivetkezett, akkor következett eredeti papi rendeltetésének az ideje.
Nyírő el is indult a rendeltetés útján és el is akadt. Ami ezután következett, mindaz csak a
kudarc leplezése, tobzódás a külsőségekben, hogy a belső vádat elhallgattassa s kínzó
hiányérzésének száját betömje. Tömte és tömi is szakadatlanul...
Szinte mondanunk sem kell, hogy a fiatal Nyírőnek természetes öröksége volt a ballada: a
balladai anyag, a „balladai“ tömb. A „Három muzsikaszó“ csakugyan félelmetesen szép
balladai tömb, de Nyírő csakhamar a ballada útjáról is letért. Szikár, égőszemű pap, balladai
hős indult útnak és módos, túlokos polgár ballagott a célba.
A „Jézusfaragó ember“ nyomába csupán a „Kopjafák“ lép, az is csak hellyel-közzel.
Idegen anyag zavar ebben a könyvben: az édeskésség. Hiába választ komor, balladai
színezetű tárgyakat, sötét világot, az élmény hitele egyre vékonypénzűbb lesz. A folklore
elhalványodik, a komor realizmusból a hálásabb hatásra számító elemek bonlakoznak ki, az
írót túllicitálja a prédikálás buzgalma, a szó-zuhatagok elmossák a szavak természetes
hamvát. A balladából is már csak a leghatásosabb elemek ugranak előtérbe, a teremtő művészt
lassan, de biztosan felváltja a kispolgári következetességgel számító rendező. Nagyvonalú írás
ebben a kötélben is akad, például, midőn a székely hazaviszi halott feleségét, nincsen pénze a
halott szállítására s úgy viszi a vonaton, mintha élne. A régi Nyírőnek azonban már csak
roncsai úszkálnak ebben a kötetben. Az egyik út véglegesen bezáródott előtte.
Másik útja a regény volt. Megpróbálkozott a történelmi regénnyel, nagyvonalú és hálás
tárgyba fogott, Wesselényi életének ábrázolásába, a kísérlet — a „Sibói bölény“ —azonban
szomorúan csődöt mondott. Papos, kenetes, legjobb lapjain elragadtatott, többnyire azonban
már erőltetett lírizmusával vonta be a kezdetlegesen felfogott és ábrázolt történetet.
Műveltsége és természetes hajlama egyként hiányzott a történelem újjáélesztéséhez, anyaga
olykor lelkesítette, de nem tudott lelket lehelni bele. Másik regény-kísérlete, az „Isten
igájában“ eredményesebb erőfeszítés, önéletrajzszerű regény, a szemináriumba való
bevonulással kezdődik és házasságával fejeződik be. A mű elárulja, hogy a papság volt Nyírő
legnagyobb élménye. Eleinte a „sámánizmust“ próbálta folytatni, majd „eretnek tanhoz“
tért:„a székely nép egyházak feletti kereszténységéhez“, a dogmákon túl: húsban és lélekben,
vérben és szellemben megvalósuló Krisztushoz. A regény tulajdonképpen küzdelem és
erőfeszítés, hogy ezt az eddig csak átélt, de ki nem mondott és kőtáblákra nem vésett vallást
kifejezze, vagy legalább megközelítse. Szándéka a nép mellé állította Nyírőt és a népi élet
mentén vezette a „többiek“, a „közfelfogás“, a „boldog beérkezettek“, az életet merevvé
bűvölő társadalmi és szellemi hatalmasságok ellen. Félig-meddig népregényt is írt, a
világháború itthon maradt és elhagyatott falujának legsikerültebb és legőszintébb regényét. Az
„Isten igájában“ sok tekintetben nagy ígéretű kezdet: Nyírő társadalmi tudata ebben a
könyvében bontakozik ki és egy kis kerülővel ismét a folklore széles, mély medencéjébe tér.
A nyugati kereszténység a krisztusi tan és a klasszikus pogányság összeolvadásából
keletkezett, helyesebben a kereszténység magába olvasztotta a klasszikus kultúrát, — nálunk:
messzire ágazó keleti kultúrörökség, pogányság elegyedett a kereszténységgel. Nemsokára
Tamási Áron a „székelyek pogány katolicizmusáról“ ír, — Nyírő is érezte, hogy milyen
sajátságos elegyedés gyümölcse a keresztény székely lélek. Tusakodott, hogy ennek a
sajátságos elegyedésnek, a folklore vallásos mélységének költője és papja legyen, de
belefáradt. Szellemi forradalma csak addig tartott, míg a világháború után a belső kavargás le
nem ülepedett. E leülepedéssel párhuzamosan Nyírő kispolgári ösztönei támadtak fel és vették
át a kormánypálcát.
Már az „Isten igájában“ is elárulja, hogy Nyírő azonnal kisiklik, mihelyt a
mindennapoknak, a természetes emberi folyásnak ábrázolására kerül a sor. Míg rendkívüli
fordulatokat és meglepő eseményeket ábrázol, hangja átmelegszik, kenetessége és pátosza
megokoltnak és jogosultnak tetszik. A természetes emberi események és érzések
ábrázolásánál azonban pátosza kenetes érzelmességbe, mesterkélt, olykor álszenteskedő
kispolgári túlzásba csap. A hajdani forradalmár szellemi forradalmának értékeit nem tudta
átmenteni a nyugodtabb napokba, hanem csak kenetes érzelmességét hozta magával, véle
szagosítja, díszíti, tömjénezi ezután regényeit és novelláit. Kibúvik a régi élmények nehéz
tömbje alól s „felszabadult“ lélekkel füllenteni kezd. Profán prédikációkat tart, melyeknek
alapja már nem a meggyőződés, hanem a hatásosságra való törekvés. Ráébredt, hogy
egyénisége sok tekintetben azonos a kispolgárok lelkével s egyszeribe a kispolgári lelkek
irodalmi nagybőgőjévé vált. A nyomorult, de olykor Istentől szikrázó hegyi emberek helyett
mű-Toldikká nagyított „havasi hősök“ jelennek meg írásaiban. A történelmet megmártogatja a
kispolgári romanticizmusban és szentimentalizmusban. Népének szenvedéséből ügyes
propagandairatokat gyárt. Pályája az írói eltévelyedésnek, a komoly tehetség kisiklásának
nem közönséges példája.
Nyírőre nagyon ránehezedett Tamási Áron hatása. Tamási Nyírő után indult, de gyorsan
beérte és elhagyta. Nyírő nem merészelt kitartani a maga darabos, súlyos, félig nyers, de
őszinte, igaz és emberi művészete mellett, hanem áradni próbált, mint Tamási. Feloldotta
eredeti keménységét, a súlyos és nagyszerű anyagot, mely a „Jézusfaragó emberben“ még
annyira megkapja az olvasót. Feloldotta, — és eredeti írói értelme elolvadt, eztán már nem is
szilárdult meg többé, hanem a gyanús olvadékony anyagot különböző sablonokba önti,
tömegcikké alacsonyítja. Első igazi kisiklása az „Uz Bence“, mely Tamási Áron Ábeljének
erőszakolt utánzása. Később más téren is megkísérelte Nyírő az utánzást, így: nem volt eredeti
humoros hajlama, de Tamási sikereit megirigyelve humoristának csapott fel („Halhatatlan
élet“). Szánalmas kísérletei élénk közönségsikert hoztak, az irodalomtörténet azonban csak
egy válogatott novellagyűjteményét és „Isten igájában“ című regényét mentheti át a holnapba.

Tompa László
(1883-)

Tompa László az erdélyi irodalomnak és a kisebbségi sorsnak legtökéletesebb költője.

Egyedül Győry Dezső ígért Tompához mérhető mély lírát, de Győry sokáig forrongott; még
máig sem született meg végső lírai arculata. Tompa László is sokáig forrott „keserű levében“,
komor héj, páncélos keserűség védte gyümölcsét, ám a kisebbségi sors utolsó éveiben
megnyílt ez a „páncél“ s kifeslett a tiszta gyümölcs. Mindazonáltal Mécs László maradt a
hangzatos „kisebbségi költő“, mert gyenge lírai erecskéjét a prédikáció s a színészkedés
gyanús, de bőséges nedveivel alaposan megdagasztotta, hatásos figurának mutatkozott az
előadói dobogón s a gyarló idő gyermekei feléje siettek. Mécs lírai sörénye győztesen
lobogott, Tompa konokul izzó magányos zsarátnokánál pedig legfeljebb a jobbak melegedtek.
Mégis, ha a tegnap még elszakított magyarság lírai termését számba vesszük, Mécs néhány
fiatal verse mellett Győry Dezsőből s mindenekelőtt Tompából tudunk maradandó értékeket
válogatni.
Tompa Erdély elszakítása után kapcsolódott az irodalom életébe. A fájdalomban és a
szenvedésben találta mega maga világát. Virrasztó költő volt, de nem a halottak, hanem az
élők éjszakája, balsorsa felett virrasztott. A sors beborultsága szólította őt elő konok
vitatkozónak, vállalónak, a névtelen és feloldhatatlan fájdalmak kikiáltójának. A zordon
társadalmi és emberi klímát, mely a magyarság leszakított tagjaira borult, Tompa éreztette
legtökéletesebben, ő talált képeket s hangokat teljes értékű kifejezésére. Győry Dezső inkább
a menekvés útjait kereste, messiási hajlamok, „újarcú magyarok“ legendái szikráztak benne, a
levágott tagból frissítő áramokat próbált küldeni az egésznek, történelmi terveket plántált a
felvidéki magyarságba s betévedt a gyakorlati politikába is. Tompa magatartása más:
bezárkózott a fájdalomba, nem érdekelték az új történelmi helyzet időszerű vonatkozásai,
hanem megérezte a reánk szakadt fájdalom sorsszerűségét, a tragédia visszatérésének
kikerülhetetlenségét, időtlen keménységet s emberi vigaszt teremlett a végzet ellen. Nem a
történelmi mozzanat érdekelte, hanem ráeszmélt arra, hogy ez a mozzanat végzetünknek és az
emberi sorsnak szerves eleme, nem érdemes tehát időszerű formájával, külsőségeivel
tusakodnunk, hanem a tudomásulvétel fájdalmából örök emberi tanítást kell teremtenünk.
Tompa László lírai magatartása a legmagasrendűbbek közé való: elvonult élményeivel a
„pusztába“, a magányba és csaknem két évtizedig viaskodott vélük, érlelte őket. A komor
magyar alaphang zendült meg benne, de érezte, hogy mérhetetlen erő, tisztaság és szenvedés
kell ahhoz, hogy ez a hang eredeti zengéssel jelentkezzék újra, tehát értelme s jelentősége
legyen, — Tompa nagyságát bizonyítja, hogy vállalta ezt a rendkívüli feladatot s egyedül,
feléje áradó rokonszenv és irodalmi hozsannák nélkül hű maradt hozzá.
Érett termését „Hol vagy ember?“ című kötetében foglalta össze 1940-ben; az Ady utáni
idők lírájának első vonalába emeli Tompa Lászlót ez a kötet. Az emberért kiált, holott
életérzése tulajdonképpen már régen föladta a XIX. század emberi ábrándjába vetett hitet.
Félelmetes kozmikus nyugalom honol ebben a kötetben:

„Holtomba is úgy bukom —; titokzatosan!

Tán csillagok esnek, vagy tán csak eső sír,
Egyedül ő siratva? Nem, nem tudom én sem.
De tudom, lesz majd, aki itt — ahol én most
Gyakran bolyongok nyugtalanul — megérez
Valami szomjú sajgást, mellyel tele ég s föld.
Te is, kivált, ha egy teljesedő tavasszal
Jönnél ide: holdas éjjel a mély berekből
Ereznél Ömleni sűrű illatözönt,
Nagy virágokról, melyeken vér a harmat
Míg hallasz dalt is, mely zengő áradással,
Tobzódva dalol ki elmondatlanokat.”

Az emberi szenvedést bele tudja számítani az isteni disciplinába:

„S én mély-mély titkait
Tikkadtan figyelem,
Kezdvén megérteni:
ő mindig kegyelem.

Az akkor is, ha sújt,

Kínok tüzére vet:
így szelídítgeti
Vad s hiú szívemet.

Csak tűrök hát, amíg

Fölöttem egy napon
 Sátracska lesz az én
Meglelt alázatom.“

Ez a lírai magatartás a régi-magyar protestáns zsoltárok magatartása, de a hajdani zsoltárok

vörös-fekete gomolygásából, széles medrű áradásából, keresztény-pogány „vadságából“
mennyire nemes fa lett, a törzse tele van ugyan mély sebek emlékeivel, örökké sajgó
forradásokkal, de a lombja: nemes, tiszta „növény“, már nem haragos bozót, hanem ünnepi
„sátracska“. Az elinduló Tompában a „magyar ószövetség“ konok, komor színei kavarogtak
és tragikus hangjai vergődtek, sokáig úgy tetszett, hogy lírája csupán ennek a régi zsoltár-
viharnak utórezgése, ám az öregedő költő eljutott az „ígéret földjére“: a magyar líra komor-
zordon zsoltáros hangja benne találta meg a végső tisztaságot, egyszerűséget s a legtöbbet: az
önmagához méltó életbölcsességet.
Vallásos költő, mert választ keres és talál is a létezés végső kérdéseire s ezek a „válaszok“
feledhetetlenek: puritán protestáns alázat ragyog bennük. Kevés költő tud ennyire szerényen s
éppen ezért ennyire meggyőzően szólni a végső kérdésekről:

„Lenge felhőkkel szembe a hold

Telten, kigyúlva lohol —
Ki úgy szeretted az éjt, anyám,
Most látod-e ezt valahol?

Mert vagy valahol, — annak, ki volt,

Nem-lenni nem is lehet.
Nincs hová lenned, hogy ne légy!
Nem találsz ily teret!“

Azért érzi élőnek, mert „halállal olyan tele“; élet s halál: „léttelenek külön“, — Tompa
„válaszai“ egyre szárnyalóbbak, de mégsem lengék, a „súly“ szellemül át nála, a véres emberi
vajúdás alakul tisztább anyaggá, — ennek köszönheti, hogy bár a végső kérdésekre rebeg
feleletet, mégsem válik elvonttá.
Tompa megfejtette a „titkok titkát“: midőn a mulandóság, a „halál“ már véglegesnek és
reménytelennek tetszik, éppen akkor megy végbe a reinkarnáció, a feltámadás:

„Vajjon megérek-e még egy ily csodát?

És ők is, akik rám szeretve figyelnek,
Megérik-e, hogy egy napon síromban
Keresve —: ott már ne irdaljanak?
De úgy bukkanjanak illatos ájulás közt,
Egy erdőszélen elébük, amint
Valakit űzök, s fiatal szemem
A nap nyilait vígan visszadobálja?“
-----------------------

Tompa balladás költő, de ott zendíti meg a balladai hangot, ahol legnehezebb, például,
midőn a magyar táj reménytelen szomorúságáról ír. Ez is bizonyság páratlan igényessége
mellett: szerény költészete lépten-nyomon a legsúlyosabb művészi feladatokkal birkózik. Ez
az igényesség nagyon ritka jelenség mai líránkban; annál igazabb megbecsülést érdemel. A
leíró vers is új fejezethez ért nála: a „Lófürösztés“ jelenetébe besűríti a székely nép
egyéniséget és népsorsot.
 A Kezdet és a Vég költője, az érdekli legkevésbé, ami a kettő között van, ezért lett az Anya
egyik legnagyobb magyar költője. József Attila rokona: az anyában érzi, ízleli az egyetemeset,
az életet adót s a létezés „másik oldalára“ szelíden átvezérlőt. Ha lírájának sűrűségét mérjük,
legmagasabb fokra szökik a mérték. A költő ennek a sűrűségnek tiszta formát tudott
teremteni, sőt: komor élményeit harmonikus zene ütemére fogta. Komor, zordon, tragikus
költő, de a legnagyobb sikerült neki: a tragikus harmónia „megtestesítése“, tiszta művészi
kifejezése.

Kós Károly
(1884-)

Teremtőereje megoszlott az irodalom és az építészet között. Irodalmi kísérletei közül egy

sikerült tökéletesen, első regénye, a „Varju-nemzetség“. Az irodalomtörténet lapjaira e mű
kedvéért kerül oda neve s ott is marad. A „Varju-nemzetség“ az újabb magyar irodalom
legjelentékenyebb művei közé tartozik és egészen közömbös, hogy Kós teremt-e még
életképes művet. Súlya és jelentősége változatlan marad.
A „Varju-nemzetség“ páratlan szépsége és kiemelkedő magassága két tényezőn nyugszik.
Kós történelmi regényt írt, de mellékes kérdésnek tekintette a tárgyalt történelmi korszak
külsőségeit, ellenben sikerült esszenciáját felfognia és műbe mentenie. Ezenkívül: elegendő
bátorsága volt a legegyszerűbb epikai formához, a krónikához visszatérni. A krónikás forma
lehetővé tette, hogy a tárgyalt történelmi korszak külsőségeinek elhanyagolása és mellékes
kezelése természetes dolog legyen: a krónikát az átélő lelke tartja össze és igazolja. A magyar
krónika szuverén történelmi kép, onnan s annyit merít, amennyit szükségesnek vél, szabadon
válogat az élet elemei közül, egyetlen felelőssége az, hogy az elemekből szerves világképet
építsen. S ez nagyszerűen sikerült Kós Károlynak.
Műve az erdélyi emlékirat szerves fejlődési lépése és az erdélyi emlékiratok kiegészítője,
nagyvonalú magyarázata, sokáig elveszettnek hitt kulcsa. Az erdélyi emlékirat: a régi magyar
regény, valamennyi a magyar életformát ábrázolja és a magyar életformát szeretné megérteni,
megértetni. Az ábrázolás kitűnően sikerült is, a megértés és a megértetés terén azonban még
nem hangzott el az utolsó szó. Ez a szó Kós Károlyra, Kalotaszeg hűséges sáfárára várt.
A „Varju-nemzetség“ látszólag családtörténet, mégpedig a „fehér“ varjaké, az átlagos
életformától elkanyarodott családé, mely éppen a dráma magvát hordozza és hinti szüntelenül.
De távolról sem „különcökről“ van szó, Kós Károly a Varjukban az erdélyi magyar életanyag
természetére tapintott rá s megállapította, hogy ez az életanyag eredendően drámai. Az erdélyi
emlékiratok borzadozva, vagy komor megnyugvással, fatalista keserűséggel ábrázolják a
magyar élet szüntelen drámaiságát, Kósnak a művében valami sajátságos megnyugtató,
kiegyenlítő melegség ömlik szét, annak a tudata, hogy nem lehetséges másként:a magyar élet
eredendően drámai, ez a drámaiság élteti, tartja fenn és telíti a nagyvonalú élethez szükséges
kedvvel s izgalommal. A panaszos hangnak nyoma sincsen Kósban, mintha a szép s szüntelen
magyar drámák egyik fegyelmezett és kemény esztétikai hajlammal megáldott hőse számolna
be az időtlen élet folyásáról. Varju Gáspár a legnyilvánvalóbb jelképe ennek az életformának,
súlyos vágást kap az arcára, a forradás kettéválasztja a fiatal arcot: „Ahogy fordult, arcába
vágott a tűz világa. Kis Anna úgy látta, hogy a fél arca mintha mosolyogna, a másik félarca
szomorúan komoly, mint a holt ember orcája.“ Ady jut eszünkbe:

„Más pillanat a magyar pillanat,

Minden egyik a másikat csúfolja,
Egyik víg, tavaszi himnuszt dalol,
„A másik a sír-földelőt dobolja.“
 A „Varju-nemzetség“ ennek a drámai „magyar pillanatnak“ az eposza, azt ragadja ki öreg
Rákóczi György korából, amiben ez a „pillanat“ lüktet. S a drámai magot, mint a gyümölcs,
„húsba“ öltözteti: a régi kalotaszegi életbe. Mindabból, amit Kalotaszegen a régi épületek,
kövek, írásos emlékek, öltések, ruhák, hagyományok és emberarcok megőriztek, Kós vissza
tud következtetni. Ihlete elsősorban visszateremtő ihlet, nem bocsátkozik ugyan a folklore
mélységeibe, mint Tamási és a fiatal Nyírő, hanem a történelmi humuszba tér, a forrongó
történelmi anyag mélyébe, ahol a „mag“ tiszta izzása látszik.
Erdély történelmi öntudatát, históriai gőgjét Kós oldotta epikává. Erdély önálló utakra tért
egykor, „kis hazát“ teremtett önmagából, fejedelmet választott király helyett, látszólag „kis-
magyar“ vonalra tért és „setét hajnalcsillag“ után csavargó történészek, többek között Szekfü
Gyula, így is könyvelték el Erdély történelmi sorsát, holott e szerénység mérhetetlen
öntudatot és históriai gőgöt takart. A „kis“ Erdélyben olyan drámai magyar élet lüktetett,
amilyen nagy birodalmak „átmelegítésére“ is elegendő lelt volna. Pazarolt? Nyilván, de ebben
a pazarlásban élte át és tartotta fenn a magyarság nagyvonalú faji és emberi, egyszóval:
történelmi igényeit.
Kós regénye arról is meggyőz, hogy az önálló Erdély, anélkül, hogy elszakadt volna
Európától, — melyen bölcs ösztönnel mindig különbül rajta tartotta a szemét, mint az
anyaország, — mégis visszatért az eredeti magyar életformához. Midőn Magyarországra egy
idegen uralkodó család pusztító hatalma épült, Erdélyben eredeti életformánk állott helyre. A
fejedelemnek, az „elsőnek“, közvetlenül kellett vívnia hatalmáért és verekednie helyzete
igazolásáért, fenntartásáért. Nem meredeztek beláthatatlan távolságok a társadalom és a
hatalom között, hanem a kettő élete összefonódott, termő ölelésben, vagy halálos birkózásban.
Kós Károly műve többet mond a magyar történelem lényegéről, mint újabb s „hivatásos“
történetíróink vaskos kötetei. Teremtő, nyugtalan ujjai a történelem lényegéhez férkőztek. A
látszólag mellékes eseményt hordozó „Varju-nemzetség“ alakjai szinte kimerítik Erdély
humánumát, magyart, székelyt s románt egyaránt. Egészen egyszerű emberek mozognak itten,
a mindennapok malma zúg s mégis csupa „lényeggel“ találkozunk. Kós a mindennapok
egyszerűségét az ősképek örökkévalóságával elegyíti; teljesítménye egészen eredeti és
halhatatlan.
Erdély építőstílusának nagy mentője és folytatója. Kalotaszegről kitűnő krónikás
monográfiát írt. Budai Nagy Antalról, Dózsa György elődjéről ragyogó krónikát és értékes
drámát szerzett. Történelmi regénykísérletei tiszteletreméltóak. Mindez azonban eltörpül a
„Varjú nemzetség“ mellett, mely a magyar tudat nélkülözhetetlen elemei, legkülönb
fényforrásai közé tartozik.

Tamási Áron
(1897-)

Ha az Ady után következő nemzedék összefoglaló remekművét keressük, a „gyűjteményt“,

melytől irodalmi korszakot, lelki fordulatot és szellemi stációt számíthatunk, elsősorban
Tamási Áron összegyűjtött elbeszéléseinél kell megállapodnunk. A századforduló idején
egész írósereg műveiben indult döntő rohamra a magyar novella, korszakok vajúdtak és
hűltek ki benne; a következő rohamot Tamási Áron egyedül teljesítette s nyerte meg: az ő
novelláiban dőlt el az új korszakos kérdés, hogy a realizmus és naturalizmus országlása után
tudunk-e önerőnkből új világképet teremteni? A választ, melybe annyi nagyszerű írói ígéret
rokkant bele, Tamási Áron, a keleti magyarság küldöttje adta meg, aki életérzésünk
töppedésének, tehát vészes válságának idején megteremtette a Magyar Ezeregyéjszakát. Ezek
az elbeszélések valóban átnyúlnak a „nappalból“ az „éjszakába“ és az „éjszakából“ a
„nappalba“, bírják mind a két dimenziót: az éles nappali fényt, mely a valóság uralmát hirdeti
és az éjszakát, midőn villámgyorsan átfordul a létezés tengelye, a nappali zárt valóság formái
és körvonalai elmosódnak, az életbe belejátszik az álom, a mágia, a tudatba pedig
behömpölyög a tudatalatti és a tudatfeletti. Tamási nem hozott hadüzenetet a realizmus ellen,
hanem a realizmust egy átfogóbb, dúsabb életérzésbe helyezte, egy tágabb világkép s
egyetemesebb életérzés pazar egységébe békítette. Nem tett erőszakot a valóságon a
valóságfeletti kedvéért s nem alapított szektát a valóságfeletti tiszteletére a valóság nagyszerű
forróságának megtagadása árán. Mágikus lélek, olyan hatalma van a létezés látszólag mereven
szembenálló elemei felett, amilyenről a XIX. század racionalistái, materialistái és a
századforduló elszánt és keserű keresői nem is álmodtak. Tamási belső kultúrája elsősorban
ez a mágikus örökség, ez a halhatatlan ősréteg, melynek a népköltészet csak sarja,
„folyománya“. Nyírő is tudott valamikor ennek az ősrétegnek bölcsőhelyéről, forrásáról, le is
bírt szállani hozzá és híreket, „üzeneteket“ hozott, ám Tamásiban lényegesebb történt: ez a
mélyréteg teljes pompájában kivirágzott. A virágzás betöltötte Tamási lényét, nem volt
szüksége külső táplálékra, indítékokra, hatásokra. Nem is lett volna „helye“ nála ilyesminek.
Teljes és tökéletes kultúrával érkezett s eredeti költői világot hirdet első novellája óta. A
hirdetett világ azóta kibontakozott, művekké érett, mint a föld nedvei a fa vérkeringésében
gyümölccsé édesednek. A magyar folklore világa nagyon mélyre süllyedt, a legszerencsésebb
szellemek is csak töredéket tudtak felhozni belőle. Felszabadítása teljesen és tökéletesen csak
a zenének, Bartóknak s Kodálynak és Tamási Áronnak sikerült. Tamási hóttig megél ebből a
„fölszabadításból“ s megmarad bizonyságnak a magyar eredetiség elsőrangú teremtőértéke
mellett.
A novellák Tamási egész fejlődését mutatják; ami regényeiben történt: fejlődési útjának
időnkénti öblösödése,szélesedése. Első korszakában törökös lényének egy idegen elemmel
kellett megküzdenie, a messianizmussal. A messianizmus tulajdonképpen félreértett
kereszténység, helyesebben: a keresztény tan ütközése a kelet-európai lélek pogány elemeivel.
Akik nem tudták felfogni a megváltás tényét, indulatukban: maguk akartak megváltók lenni.
A megváltottság: lelkiállapot s ennek az ígéretes lelkiállapotnak birtoklását sugározza az érett
kereszténység: az éretlen vagy félreértett kereszténység pedig a megváltás folyamatát szeretné
utánozni. A kereszténység nyugat-európai megfogalmazásban jutott Kelet-Európába, itteni
sáfárai a nyugati megfogalmazást „egyszerűsíteni“ próbálták s részletekben adagolták,
ahelyett, hogy a kelet-európai ember nyelvére „lefordították“ volna. A kelet-európai ember
éppen ezért önálló úton közeledett a kereszténységhez és mindmáig tartó tusakodásba került
véle. Ez a tusakodás a huszitizmusban lángolt fel félelmetesen. A viaskodásból messiási
szándékok tömege szikrázott ki s lángolásai nagy kísértők voltak: megpirították a lelkeket, —
egy időre Tamásiét is. Tamási messianisztikus korszakának összefoglalója a „Szűzmárjás
királyfi“. A regény története: egy választott lélek viaskodása önmagáért és népéért a
végokkal. Tamásiban a kelet-európai messianizmus egészen eredetivé, magyarrá nemesedett:
a mágikus „visszaemlékezések“, a mitikus ősképek, a sokáig visszafojtott hajlamok
forradalmi erővel törnek föl belőle s létének és az emberi létezésnek határait feszegetik: a
ballada „végső“ feszültségét érezzük regényének minden sorában. Az emberi formátum
remeg, feszül, szétpattanással fenyeget. Balladák, mágikus élmények, kozmikus sejtelmek,
sírjukból kelt ősképek, vérhullámok és látomások patakzanak szüntelenül. A regény látszólag
széteső, a mesét lírai részek szakítják meg, az író idegesen szökell egyik dimenzióból a
másikba, de ugyanakkor művészi átlényegülés, „színváltozás“ történik a regényben. A
realizmus és a naturalizmus ember-élménye birkózik egy nálánál különb „forrósággal“ s
szétolvad, átlényegül benne. A mágikus világrend és egyszülött fia, a világgal még eleven
kapcsolatban élő ember fölemeli fejét s lázasan és fagyos remegéssel veszi tudomásul a
„helytelen világot“, a XIX. századból a XX. századba átmentett Európát, a maga összetöppedt
életével, csonka és egyirányú kultúrájával, kényszerzubbonynak beillő életformáival. A
„Szűzmárjás királyfi“ forradalom a „helytelen világ“ ellen, megváltó szándékkal telített
forradalom, melyben a hős, keresztény módra, csak önmagát szánja áldozatnak s önmaga
föláldozásától várja az emberi sors jobbrafordulását, az élet újjászületését.
Tamásit ebből a messianizmusból, melynek tartós uralma veszedelmes lett volna
fejlődésére, két képessége vezette ki: humora és érzéki esztétikája. A humor nála a föld jó íze,
az élet elviselhetőségének záloga, az ember szelíd, furfangos, olykor mámoros diadala a
nagyobb, kegyetlenebb, de egyúttal ormótlanabb erők felett. Az érzéki esztétika pedig a
magyar lélek egyik legmélyebb keleti öröksége, mely megóvja attól, hogy elvont gondolkodás
útvesztőjébe, a „fausti veszedelem“ ingoványába tévedjen. Az érzéki esztétika: a lélek és a
világ egyensúlya, — ösztönösen megleli a világban a belső történést tökéletesen kifejező
képeket. Az érzéki esztétika a mágikus hajlamokra épül, a mágia ősi egységére, a világnak és
az embernek a mágiában kifejezésre jutó szerves összetartozandóságára, testvériségére. Az
európai ember panteizmusa és pánsexualizmusa ennek a mágikus hajlamnak másolata; a
mágikus életérzés ősibb, tisztultabb, magasrendűbb. Tamási a „Szűzmárjás királyfiban“
csaknem meredély szélére jutott, ám a humor és az érzéki esztétika megfogták a kezét.
Tamási fiatal messianizmusát amúgy is szétfeszítette volna teremtőerejének példátlan
bujasága. Az ő teremtőerejében a magyarság rengeteg mindenre emlékezik: fagyos tundrákra
éppen úgy, mint forró délszaki élményekre, határtalan sztyepre és vegetációval benőtt
szigetek fülledtségére, idillekre és tragédiákra, a világ teremtésének Pazar színjátékára és
sivár, szikkadt századokra. Ez a mérhetetlen élmény-bujaság először Tamási novelláiban
bontakozott ki, első könyve s egyben novellás-kötete már a „Szűzmárjás királyfi“ előtt
megnyugtatott, hogy nem reked meg a messianizmus stációjánál. Ez a könyv alkotóerejének
ösztönös ökonómiájáról tanúskodik: ereje szüntelenül osztódik, formák s képek tömegére
szakad, azonnal dús kertté zsendül, gyümölcsözik, magvakat hullajt. Csokonai álmának
beteljesedését érezzük benne: az emberiség kertjének flóráját, a „nagy virágzás“ tündöklő
tavaszát, a termőtalaj szüntelen csírázását.
Közben még egy kísértés várakozott Tamásira. A korszellem hatása folytán — s ez az
egyetlen külső hatás, melyet befogadott, mellyel pillanatnyilag szövetkezett, — megírta a
„Címeresek” c. társadalmi regényét a kor állásfoglalásának megfelelően az akkor restaurálódó
arisztokrata-dzsentri réteg ellen. A „Címeresek“ Tamási legkevésbé jelentős műve, bár
távolról sem minősíthető értéktelennek, realista-naturalista kortársaihoz mérve nyugodtan
megállja a helyét, de az író nincsen eléggé benne a regényben. A mű nem Tamási
mélyforrásából buzog s ezért elüt többi művétől. A „Címeresek“ születését mégsem
tulajdoníthatjuk teljesen a korszellemnek. A „Szűzmárjás királyfi“ után az író
egyszerűsödésre vágyott, egyensúlyérzéke azt súgta, hogy a forradalmi mű után meg kell írnia
az ellenképet: az emberi kiegyenlítődés és megbékülés művét. De még túlságosan benne élt a
„Szűzmárjás királyfi“ prófétái lendülete, egyelőre nem tudott mást cselekedni, mint azt, hogy
a lendületet lehozta a társadalmi valóság világába, gyakorlatibb síkra vetítette. Nemsokára
azonban megfogant a mentő élmény benne, mely azt súgta, hogy az egyensúlyt és a
megbékülést abban a tragikus népi világban kell keresnie, melyről a „Szűzmárjás királyfiban“
gyönyörű fekete-piros képet festett, így született meg legnépszerűbb műve, az Ábel-trilógia.
Az író visszamegy a falun keresztül az erdőbe, a természetbe, hogy elölről kezdje az élet s a
világ megismerését. Egyelőre: ismét elhagyja a természetet, a hegyeket és az erdőket,
vándorútra kél a társadalomba, majd az óceánum túlsó partjára, hogy szenvedések és
csalódások hosszú sora után véglegesen a világ megbékítő vigaszába térjen. A nehéz utat
most már nem a „Szűzmárjás királyfi mágikus hőse rója, hanem Ábel, az egyszerű néphős, az
új Ludas Matyi. Az Ábel-trilógia a „nappal“ könyve, a tiszta s éles ragyogásé, a mulatságos
mindennapoké, a világot bíró humoré, a népi kalandé. A mágikus Tamási Áron látszólag
teljesen eltűnik és sajátságos realista lép előtérbe, de nem a rideg valóság ábrázolója, hanem
inkább megszépítője s megmentője, aki az idő kegyetlen élményeit, az élet kiengesztelhetetlen
ellentéteit és ellentmondásait a népi életkedv és életbölcsesség szüntelen ömlésével
ellensúlyozza. Tamásit a közönség szélesebb köreiben az Ábel-trilógia tette népszerűvé, mert
géniuszának csak egyik felével van benne jelen. Ezalatt azonban tovább folyt a belső válság: a
mágikus költő elégedetlen a maga „köreivel“ s állandóan ki akar törni a reális
társadalomábrázolás, sőt a társadalmi prófécia vidékére. Mindkét területen alkot és
kísérletezik, a mágiát éppen olyan lényegesnek tartja, mint a valóságot s legfőbb vágya, hogy
a két „elemet“ szerves egésszé teremtse. Nem elégedett meg azzal, hogy minden megadatott
neki, ami a társadalmi létezés fölött és alatt él: a mágikus mélység és magasság, igényt tart a
földre is, a mágikus lét és a társadalmi élet szintézisére vágyik. A látszólag nyugodt és
végtelenül egyensúlyozott Tamási Áron belső élete folytonos küzdelem, forrongás, elszánt
tusakodás a „teljesebbért“. De példás szemérmességgel a belső harc minden nyomát eltakarja,
csak „tisztítótűzben“ edzett „eredményekkel“, alkotásokkal lép a világ elé.
Midőn az Ábel-trilógiában látszólag teljesen hátat fordított a mágiának, novelláiban annál
odaadóbban áldozott neki. Megírta az „Okkersárga Ábrahámot“, melyben fölszabadulunk a
„nappalnak“ tér s időszemlélete alól és a „Kivirágzott kecskeszarvakat“. Az utóbbi egyik
legnagyobb novellája és döntő vallomás mágikus életérzésének folytonossága mellett. Szabó
Dezső a német romantika hatása alatt az anyag átszellemülésének tanát hirdette, mint írta:
benne a test vált igévé. Tamási ebben az erőltetett iramú „átszellemülésben“, illetve
„átszellemítésben“ az eredeti ember fogyatkozását, vészes vérszegényedését látta s a szellem
magányos szárnyalásával szemben a létezés teljességének értelmét hirdette, nemcsak a
világból kiemelkedő, „fölérző“embert, hanem a világba visszabékülőt is: a két legényt, akik
kecskévé változnak, hogy újra megízlelhessék a lét elemi ízét és örömeit. A „visszatérők“
öröme pedig olyan tiszta és teljes, hogy szarvuk kivirágzik, csupa rozmaringot hajt. A
„paradicsomot“ érezteti ez a novella, a bűnbeesés előtti kertet, az őstájat, a makulátlan idillt,
melynek emléke és vágya kiirthatatlan az emberből. A világegyetem tágas, szabad, szép
életét, elemi örömeit és egyensúlyát; mindazt, ami egyre inkább kimarad Európa egyoldalúan
„szellemivé“ szűkülő kultúrájából, Tamási idézi újra emlékezetünkbe, ezért jelentősége
túlcsap a magyar határokon, éppen olyan küldöttnek kell tekintenünk, mint a francia Gionot.
Tamási a mítosznak, a mitológiai világképnek ura hitelt és becsületet teremtett, erőszak és
hamis ábrándok nélkül. Irodalmunk régóta érzi, hogy „vallása“ csonka, mert elsikkadt alóla a
mitológiai alapréteg. A mi mítoszunk olyan mélyre süllyedt, hogy gyatrább lelkekben emléke
sem maradt s a csonka lelkek, az „alaptalan“ lények azonnal harci sorokba tömörülnek, ha
valakiben a mítosz emléke ébredezik. E mindenre kész harci soroktól azután az ébredezők is
megrettennek, vagy pedig magányos meghasonlásba kényszerülnek. Ipolyi Arnold megrettent,
Kálmány Lajos meghasonlott, a „tudás“ emlékérmeit pedig azok kapták, akiknek életműve a
puszta tagadásban merült ki. Tamási mindenképen termékenyítő forradalmat vitt véghez: a
mítoszt, a mágikus elemet, a kozmosszal való együttérzést, a megérzés költészetét
bűbájossággal, bájolással újra az irodalomba árasztotta. Nem kortársainak durva eszközeivel
harcolt, hanem „bájolással“ s ez a „bájolás“ az ő legmagasabb rendű esztétikai hatóereje.
Ugyanekkor újra s újra nekifeszült a társadalomábrázolásnak is és ami a „Címeresekben“
nem sikerült, tökéletesen megvalósult egyik elbeszélésében, a „Szeder és Butyká-ban“. Ez a
külvárosi rémtörténet a legegyszerűbb, tehát legelemibb eszközökkel kimeríti a kapitalizmus
lényegét. Azt a folyamatot ábrázolja, midőn az üzlet láza megszállja az embert s hideg,
kegyetlen ujjaival átformálja a maga képére és hasonlatosságára. Ez a novella árulja el azt is,
hogy Tamási mennyire a minőség hívője és szigorú papja egyszemélyben: sohasem törekszik
az élet mennyiségi kimerítésére, sohasem kíván az anyag méreteivel hatni, mindig a
legmagasabb rendű művészi megoldásra törekszik. Csak egyetlen méltó művészi megoldást
ismer, a remeket; szigorának köszönheti, hogy olyan novellagyűjteményt adhatott ki életének
derekán, aminőt hiába keresünk a magyar irodalomban. A látszólag szűkszavú, keveset
dolgozó író egyenletes értékű és súlyú remekek tömegével léphetett ki, mert sohasem tagadta
meg a minőségbe vetett hitét.
 A „mindent“ átölelő kísérlet legfontosabb állomása Tamásinál a második trilógia terve,
melyből két kötet készült el: „Jégtörő Mátyás“ és „Ragyog egy csillag“. A hős immár nem „a
magasat a méllyel összekötő“ Szűzmárjás királyfi, nem is világbíró Ábel, hanem egy szellem,
aki útnak indul a csillagról. Szűzi szellemről van szó, még szabadon csapong benne az
útravaló, mellyel a Teremtő kezéről elszállott. Tamásiban eredendő kétely él azzal szemben,
amit emberi szellemnek hívunk. A mítosz alapján vallja, hogy az emberi szellem bűnbe esett
és megromlott, szüntelenül szüksége van tehát a szűzi küldöttre, a „Szentlélekre“, mely
eredeti tisztaságának és bőségének emlékeit lángra lobbantja. A két regényben ez a „szűzi“
küldött avatkozik be egy székely család s falu életébe. Mágikus fogantatás történik, de a
mágia beivódik a valóságba, a mindennapok életszövevényébe, — a két sík, melyen Tamási
eddig kísérletezett, összeforr, egyetlen síkká bővül. A mágikus beavatkozás visszaadja az
embert a mindenségnek és a mindenséget az embernek. A megértés jósága ül diadalt ebben a
műben, de nem az emberi megértés, hanem a kozmikus: minden létezők összebékülése. E
mágikus „fogantatás“ tulajdonképpen ősi népmesecsíra virágzása: az emberek és az állatok
megértik egymást s mindketten a világot. A szétdúlt, megportyázott és darabokra szabdalt
föld felett megtörténik az ősi egység és együttműködés kinyilatkoztatása.
A „Jégtörő Mátyás“ keleti-pogány világmagyarázat is. A lélekvándorlás hite a szellem
vándorlásává módosul benne. A lélek: az út célja, értelme és beteljesedése, a nagy útról
megtérő világszellem otthona, — a lélek fogalma Tamásinál már szervesen összekapcsolódik
a keresztény lélekkel. A kereszténység szerves része az emberi fejlődésnek és távolról sem
olyan merőben új s égből pottyant folyamat, minta XIX. és a XX. század töppedt lelkei vélték.
A kereszténység a pogányság átlényegülése, megszentelése, a „pogány-irtás“ tehát, mivel az
ember irtása és csonkítása, visszaüt a keresztény „tartalomra“ is. A magyarok csak úgy
lehetnek igaz keresztények, ha pogányságuk átlényegül, megszenteltetik, — ennek az
átlényegülésnek könyve a „Ragyog egy csillag“. A „Jégtörő Mátyás“ nagyszerű pogány
világa itten már önmagával viaskodik, keresi az átlényegülés útját, hevesen és tűzzel, mint az
öreg huszár, a veresnadrágos arkangyal s szelíd megadással, mint a názárénus, végül pedig a
két elem egy csillaggá békül: magyar lélek és magatartás születik.
Tamási világával kapcsolatban gyakran fölmerül a kérdés, hogy népi világ-e s mennyiben
az? A rideg realizmusnak, az irodalom és a szociológia szakadatlan nászkodásának képviselői
tagadó, sőt elutasító választ adnak. Annyi bizonyos, hogy Tamási népisége semmiképpen sem
szociológiai természetű. Nyilván történelmi szükségszerűség, hogy a társadalmi tudat
elöntötte az irodalmat s akik e jelenség ellen, látszólag tiszta szellemi igények nevében,
küzdenek, maguk is politikai célokat szolgálnak, természetesen: politikai visszahatás céljait.
Végzetes hiba lenne azonban, ha akár szellemi, akár gyakorlati erőszak útján teljesen a
társadalmi látókör korlátjai közé szorítanánk az irodalmat. A népiség fogalma nem meríthető
ki társadalmi síkon, hiába hangoskodnak efféle egyoldalú erőlködések, — Tamási a teremtő
tiltakozás ellenük. Tamásiban a népiség folklorisztikus értelme, a népben tovább virágzó,
vagy lappangva tovább élő őskultúra nőtt világképpé. Műveinek éppen ezért társadalmi
jelentősége is rendkívüli: a néplélek teremtőerejének és kultúrát hordozó képességének ő a
legkülönb bizonysága a magyar irodalomban. A „Jégtörő Mátyás“ és a „Ragyog egy csillag“ a
pogány és keresztény magyar lélek viaskodását és szintézisbe térését ábrázolja, tehát a magyar
s az európai lélek egyik alapvető élményét és mélyeit felrázó „eseményét“ bányássza ki, érleli
modern regénnyé. Cselekedetének nemcsak művészi, hanem emberi értelme is rendkívüli.
Tamási Áron műveinek társadalmi jelentőségéről sem beszélhetünk szokványos
értelemben. Láttuk, hogy midőn szokványos módon próbálta szolgálni az irodalom társadalmi
föladatait, vakvágányra tévedt. Tamásinak éppen azok a művei rendelkeznek elsőrangú
társadalmi jelentőséggel, melyekbe semmiféle ilyen irányú célzatosságot nem vegyített. Újabb
irodalmunkban ő ábrázolja a kapitalista civilizáció által gúzsba kötött és kikezdett emberrel
szemben az eredeti, a természetes embert. De nemcsak testi és mágikus valójában ábrázolja,
hanem az egyoldalú intellektualizálódás, a szellemmel való sűrű visszaélések korszakában
hitet merészelt lenni a lélek, tehát az ember belső történelmi kultúrája mellett. Hamis igézetek
uralma alól szabadította fel életérzésünket és szemléletünket, mégpedig úgy, hogy a
„helytelen világ“ ellen megteremtette a teljesebb és tökéletesebb világ művészi képét. A
szűzmárjás királyfi, Ábel és Jégtörő Mátyás mellett figurák tömege cselekszi Tamási világát,
hősei nem csupán szenvedői a sorsnak, hanem teremtő módon hozzájárulnak az igazabb világ
építéséhez; a szüntelenül folyó világteremtés szerves részei, diadalmas hullámai. Tamási Áron
elsősorban a magyar életérzés újrateremtésének a művét végezte el. Európai „adaptációnk“
bizonyos alacsonysági érzéssel járt, a nyugati példák olykor túlságosan ránk feküdtek,
bűvöletükbe kerültünk s tömérdek eredeti élmény, sajátos emberi vonás, fölgyűlt belső
szépség rekedt ki irodalmunkból és szellemi kultúránkból. Ezek a felszínre nem jutott, „ki
nem dalolt“ elemek törtek elő Tamási Áronból és tettek bizonyságot emberi jelentőségük
mellett.
Tamási jellegzetes euráziai író. A magyarságban két földrész elemei alakultak sajátos
fajtává és eredeti kultúrává. Ezt a tényt igyekeztek az egyoldalú nyugati megszállottság
figurái minden időben tagadni, holott semmiféle okunk sincsen erre, mert a tény a magyarság
emberi jelentőségét csak növeli. Láttuk, hogy Tamási ázsiai-pogány világmagyarázata mint
békül s lényegül eredeti magyar kereszténységgé. Öröklött ázsiai érzéki esztétikája
magasrendű művészi tudatossággal párosul. A magyarság szintetikus alkata és természete
egyetlen kortársában sem jelentkezik ilyen fokú emberi és esztétikai teljességgel.
Tamási korán megpróbálkozott a drámával is, első kísérlete az „Énekes madár“ volt, mely
esztendőkön keresztül várakozott a színpadra s végül is egy kérészéletű alkalmi vállalkozás
merészkedett elő véle. A már beérkezett prózaírónak újra meg kellett vívnia a sokesztendős
harcot, melyet pályájának elején egyszer már megvívott. Színpadi sorsa érthető volt, mert az
újabb időkben legfélelmetesebben drámánk aljasodott el. A legszolgaibb műfajok közé
süllyedt, nem hitt az eredeti magyar drámai ösztönök létjogosultságában, nem voltak szervei
szakadatlan belső drámánk felfogására, hanem a javainak bőségében tobzódó nagypolgárság
szórakoztatására szegődött, illetve ennek a nemzetközi szórakoztató „műfajnak“ bűvkörébe
jutott. Tamási itt is a mélykultúra forrása mentén indul el s a népmesébe ivódott népdrámát
fejezte ki, a „népi játékot“, mely tulajdonképpen vallásos szertartás. A népi játékok, szokások,
a népköltészet drámai elemei: valamennyien kultikus természetűek, az ősvallás megmaradt
nyomai, visszaverődései; elemeinek az életbe való beavatkozásai; a valóság és a mágia
találkozásának megrázó élményei. Az „Énekes madárban“ Tamási éppen olyan tökéletesen
egyensúlyozza a valóságot és a mágiát, mint a „Jégtörő Mátyásban. Föladata azonban a
színpadon sokkal nehezebb volt, mert semmiféle hagyomány sem fogta kezét, ezért fokozott a
jelentősége az „Énekes madár“ drámai tökéletességének. A korszerű dráma polgári játékká
szűkült, Tamási visszatér a legelemibb drámai csírához, a népköltészet ősélményéhez: a jó és
a rossz tusakodásához. A jót azonosítja a mágikus életérzéssel s hordozójával, a tiszta és
természetes emberrel. A mágia, a természetes ember és a tiszta emberi etika kézen fogva
haladnak, „szövetkeznek“, együttműködnek az életet csonkító és gúzsba kötő rossz, a
mesterkéltség és az erőszak megtestesítői ellen. A játék két kicsi hősének a hagyományos
népmesei harcot kell véghez vinniök az erősebbek és hatalmasabbak ellen s nincsen más
segítségük és támaszuk, mint maga a „minden“, mely döntő pillanatokban kinyújtja feléjük a
kezét. A népmesében az eredeti ember küzd az életeredeti értelmének megcsúfolóival; Tamási
ezt a harcot érlelte drámává. A „kor“ azonban csak humorát, költőiséget, nyelvének jó ízét s
figuráinak eredetiségét ízlelte s nem vette észre, hogy ez a játék megmentette drámánkat a
további süllyedéstől s visszaadta a megcsúfolt műfajnak eredeti becsületét.
Második darabját, a „Tündöklő Jeromost“ még kevésbé értette a romlott ízlésű közönség és
a „kritika“. Ez a darab Tamási társadalmi vágyainak legtökéletesebb teljesedése: a magyar
közösség drámája. Bibliai egyszerűség hatja át; a „buja“ Tamási ilyen egyszerűségre is képes,
példa rá többek között „Szülőföldem“ c. könyve. A közösség ellenálló képességéről van
benne szó, az ösztönös erőről, mely kivet minden zavaró és bomlasztó csírát. A darab végén a
csábító demagóg eltűnik és csak kénköves bűz marad utána. Az „Énekes madár“ mágikus-
népmeséi íze után ebben a darabban csakugyan aristophanesi ízre lelünk: a nagy görög
derűben fürdetett, kacajjal felrázott realizmusára, s tömény természetességére.
Tamási következő darabja, a „Vitéz lélek“ a magyar életérzés határait súrolja, de kifejező
vágya negyedik darabjában, a „Csalóka szivárványban“ teljesedik. Eredeti szándékánál sokkal
nagyobbat alkotott ebben a művében. A félműveltségnek, a mohón összekapkodott
enciklopédikus tudásnak tragikumát akarta csupán megírni, de az Anti-Faust sikerült neki.
Megjelenik Kund Ottó porhüvelyében a nagy Kísértő, a fausti lélek, de a magyar életérzés
kemény küzdelem után visszautasítja. Czintos Bálint egy beteg s gyarló társadalomba
szorulva az alacsonysági érzés martaléka lesz, szűk neki az erős, kemény s bőséges érzéki
világ, kitör belőle, szövetkezik egy árnnyal, a homállyal, a titokkal, a csodálatos fausti
köpönyeggel. Holtpontra jut s a „visszatérés“ gondolata pislákol benne, majd kigyúl s ekkor
egyszerre magasba szökik a dráma forrpontja. Két világ tusakodik Bálintban és az ősi, az
eredeti győz, a győzelem arca azonban hideg és kérlelhetetlen: bűnhődnie kell. Az elhagyott
közösség, a megtagadott életforma nem fogadja be többé s Bálint a keleti ember nyugalmával
és méltóságával veszi tudomásul a törvényt, „elmegy meghalni, megváltja magát s úgy
érezzük: nemcsak magát, hanem minket is. Bálint sorsa: bukásunk és katarzisunk, magyar
drámai állásfoglalás, mely már nem csupán felhorkanással, vagy jellegzetes szép mozdulattal
történik, hanem tökéletes mű súlyával. Tamási Anti-Faustja olyan mű, aminőkről Ady
álmodott, midőn „germánnál, szlávnál ősibb álmokat“ emlegetett.
Bálint meghal s a darab végén csak kisfia marad a színen, sírni kezd. Hozzá jön a
szolgalegény, ölébe veszi és vigasztalja: — Miért sírsz? — Mert egyedül hagytak. — Ne sírj,
az Isten is egyedül van és mégis milyen szépen hallgat. — Mint óriási kupola borul ez az
élmény a darabra, a drámában megnyilatkozó mélység fölé egy mozdulattal odavarázsolja a
másik dimenziót, a magasságot. A „Csalóka szivárvány“ formai tekintetben is tökéletesebb
Tamási minden darabjánál, egyszerűbb, töményebb, már tökéletesen ismeri a dráma
törvényeinek súlyát és jelentőségét, nyelve is keményebb, izmosabb.
A mai negyvenévesek legkülönbje Tamási Áron. Fejlődésképességével sem veszi fel a
versenyt senki sem. E buja, szüntelenül sarjadzó költő műveit emellett természetes
klasszicizmus hatja át. Életműve máris emberi és kozmikus egyensúlytól boldog, hajnali
derült képet ád. S ebben a képben az ocsúdó és egyre dúsabb teremtőkedvre serkenő
magyarság valóban önmagát, legmélyebb hajlamainak meg-testesülését szemlélteti.

Magányosok

Márai Sándor
(1900-)

Márai, családi nevén Grosschmied Sándor, Kassán született. Nemcsak apai, hanem anyai
ágon is bevándorolt német családból származik s ezt azért szükséges megemlítenünk, mert
magatartása mélyen jellemző a magyarországi asszimiláns írótípusra. Első műveit később
megtagadta, elhallgatta, mint Gárdonyi Géza „A lámpást“. Maráinak éppen úgy megvolt erre
az oka, mint az ugyancsak asszimiláns Gárdonyinak: első művei, közöttük az 1924-ben s
Bécsben megjelent „A mészáros“ egészen más írót sejtetnek, mint aminő később valóban
kialakult. Márai Sándor a világháború idején serdült fel, midőn elhagyta a középiskolát,
csakhamar kitört a forradalom. A forradalmi szél őt is elkapta, később szélsőjobboldali körök
„le is leplezték“ akkori magatartását és forradalmársággal vádolták, holott Márai hiába írt
valamikor „forradalmi“ színezetű írásokat, a szó mélyebb értelmében sohasem volt
forradalmár. „Legmerészebb“ ilyen irányú írásai is „menlevelek“, hogy sohasem érezte
magáénak a közösség ügyét, ha beleszólt, csak divatból s „koráramlatok“ hatása alatt, esetleg
polgári családjának bosszantására cselekedte.
Márai „forradalmisága“ a polgárfiú jellegzetes lázadása. Ez a jellegzetes „lázadás“ távolról
sem szakít az apaosztállyal, csupán bosszantja, legrosszabb esetben ijesztgeti, eljátssza a
„tékozló fiú“ drámájának legszelídebb változatát, ifjúi erőit foglalkoztatja és gyakorolja, hogy
majd az „érett“ és megfontolt“ férfi visszatérése az apaosztály kebelére annál édesebb legyen.
Márai forradalmi korszakának legérdekesebb, egyben legárulóbb írása „A mészáros“. Móricz
Zsigmond egyik legnagyobb elbeszélését, a „Szegény embereket“ utánozza benne, (a
„Szegény emberek” akkor jelent meg s keltett nagy feltűnést, midőn Márai fiatal újságíró volt
Pesten.) Mindkét írás arról szól, hogy egy embernek a háborúban megsérült ösztönélete
miként torkollik a békébe. A „mészáros“, ha nem kerül bele a világtusába, talán mindhalálig
állati mészárlásban kielégülő szadista marad, ám a háború nemcsak fölszabadítja, hanem az
ember ellen is fordítja szadizmusát; a „fenevadak“ ugyanis a béke parancsszavára nem
hajlandók egykönnyen hazatakarodni. Móricz Zsigmond a nagy író önmérsékletével,
egyszerűségével és hitelével írta meg ezt a témát, Márai pedig a forradalmárosdit játszó
polgárfiú túlzásaival, a szalonforradalmár erőszakolt szellemi kilengéseivel.
Márai a forradalommal együtt elhagyta Magyarországot és európai vándorútra indult,
ösztönei Németországba vezérelték. A vajúdások éveiben ő is vajúdott és feltámadtak benne
apáinak háttérbeszorult ösztönei. Esztendőket töltött a weimari Németországban, melynek
légköre és szelleme leginkább megfelelt természetes hajlamainak. Németül kezdett írni s
maga is meglepetten vette észre, hogy úgy ír, mint a bennszülöttek. Előkelő napilap vezető
helyén és azonnal közölte tárcáit, mert saját természetes hangjára ismert Márai stílusában.
Mindazonáltal ne szimatoljunk „árulót“ Maráiban, természetes dolog történt benne: a merev,
rögzített életkeretek felbomlottak abban az időben és mindenki eredendő hajlamait követte,
Márai is; írói és emberi szempontból egyként érthető dolgot cselekedett. Az „Egy polgár
vallomásaiban“ így beszél „visszavedlésének“ tényéről: „Biztosan írtam németül, mintha soha
más nyelven nem gondolkoztam volna. Valószínűleg hibáztam is; de mindenesetre a szöveg,
mint később megtudtam, német volt, talán dadogó német, de csak annyira az, ahogy egy
gyermek, vagy gyér szókincsű ember dadoghat anyanyelvén. Reimann elolvasta a cikket, úgy
érezte, hogy németül írták s kiadta. Szívdobogást kaptam, mikor elolvastam. Úgy hittem,
tudok németül... Úgy éreztem magam, mint aki mély vízbe ért“. Évek múltán, midőn
visszatért, sok küzdelme volt a magyar nyelvvel: „A magyar nyelv kínzott és nyugtalanított;
néha úgy rémlett, hogy soha nem tanulom meg hibátlanul, s néha úgy éltem benne, oly
otthonosan és boldog könnyűséggel, mint az őselemben“. E „hazatérésig“ azonban még sok
mindent számba kell vennünk. Márai Németországból egyelőre Franciaországba, majd
Olaszországba és Angliába ment.
Márai úgy szerepel irodalmunkban, mint „nyugat-európai műveltségű polgár“. Német
gyökereire, műveltségére és hajlamaira sohasem kerül szó, annál többet hangoztatják latin és
angolszász jólértesültségét. Nálunk az ilyen osztályozások rendszerint felszínesek, vagy
tudatosan dugárut takarnak és csempésznek, — Márai „értékelésénél“ is efféléről van szó.
Márai mindenképen német életanyagot és élményanyagot hordoz és mindenütt a
földkerekségen német élmények jelenvalóságát keresi s szeretné bizonyítani. Hallgassuk csak
leleplező sorait: „De ismerős volt a lélek is, mellyel Németországban találkoztunk;
idegenségében is hasonlított az otthonira. Egy kultúra lelkiségének határterülete idő és
országhatárok felett oszol széjjel. Mi odahaza Kassán és az egész Felvidéken öntudatlanul, de
talán nem is egészen öntudatlanul, egy kissé németmódra éltünk“. Ami a Felvidéket illeti,
Mikszáth és Krúdy legalábbis annyira hiteles tanúk, mint Márai Sándor, de ha az ő
Felvidékükre, vagy a valóban létező Felvidék lelkére gondolunk, azonnal szembetűnik Márai
mohó túlzása. Azt akarja megállapítani, hogy a felvidékiek lelke s szelleme milyen csillagok
vonzalma alatt állott, de csak saját családját vizsgálja, tehát egy vékony asszimiláns réteget,
mely a német műveltséggel valóban szerves kapcsolatban volt, de semmi esetre sem
tekinthetjük a felvidéki lélek mértékének. Márai azonban nem ébred rá tévedésére, nem veszi
észre, hogy a felszínesen asszimiláltak mintájára, a befogadó közösség sorsának vállalása és
magatartásának magáévá szenvedése helyett, inkább ő akarja saját lelkéhez idomítani a
magyarokat. Így elmélkedik: „Ó, bizonyosan, nem vérség, fajiság s más efféle jelszavak
önkényesen hirdetett, divatos közössége, hanem titokzatosabb és egyszerűbb rokonság...ha
őszinte akartam lenni, nem találtam mást, mint a föltevést, hogy egy würtenbergi német diák
ugyanazzal az érzésbensőséggel reagál egy Goethe-sorra, mint ahogy visszhangoztam én,
vagy osztálytársaim a kassai és a pesti iskolákban“. Az állítás kissé merész: Márai azt állítja,
hogy az egész magyarság németül gondolkodott, nyilván azért merészkedett ilyen felszínes és
az igazsággal homlokegyenest ellenkező állításra, mert a magyar lelket, gondolkodásmódot s
műveltséget egyáltalában nem ismerte, önmagából és a hozzá hasonlókból indult ki, akik
valóban úgy reagáltak, de ez a kisebbségi réteg nem azonosítható a magyarsággal. Márai
tudatosan tagadja a fajelmélet jogosultságát, „felvilágosodott“ elmével elutasítja magától,
öntudatlanul azonban annál merészebben érvényesíti. Márai, akár történelmi síkon Szekfü
Gyula, a magyarságot szőröstől-bőröstől a „keresztény-germán kultúrközösségbe“ kebelezte,
hogy kellő pillanatban a maga lelki idegenségét magyarságnak nyilváníthassa. Szekfü más
indokokból cselekedett így, Márai azonban jellegzetes vallomást adott arról, hogy 1867 óta
miként történt nálunk az asszimiláció: az „asszimilánsok“ egy része alig hajolt, hanem inkább
magához akarta hajlítani a magyarságot. Márai ezeket a vallomásait már érett fővel, hosszas
nyugati bolyongások után írta, a bolyongások tehát nem sokat változtattak alkatán. Bécsen s
Berlinen keresztül ment Nyugat felé, elébb a gyökerekhez tért és megerősítette magát, úgy
merészkedett csak a napnyugatibb tájakra; egyéniségét nem is érte csorbulás sehol sem. Márai
Nyugaton irodalmi hatásokat szívott magába és formai készségét csiszolta, alapélményei
azonban változatlanok maradtak, megrendíthetetlennek bizonyultak. A hazatért író Budapest
sznob szellemiségébe került. A finom érzékenységű Márai csakhamar észrevette, hogy
Budapest dekadens sznobjait el kell bűvölnie, ha „nagy pályát“ akar befutni. Látta, hogy a
sznobok a jól értesültséget tekintik nyugat-európai műveltségnek, ezért műveinek tetemes
részét a Nyugaton magába szívott hatások után-zengésére fordította. A népi irányt kivéve
nincs a korszerű francia irodalomnak árnyalata, melyet regényeiben elmulasztott volna
érvényesíteni és értékesíteni. Megtanulta a franciáktól a könnyedséget, a stílus
„testgyakorlatát“, de legfőbb mestere a német kultúra maradt: a weimari birodalom szalon-
anarhizmusa, Thomas Mann és Freud mester, —az utóbbiak tolmácsolását azonban magyar
szavakkal és franciás modorban végezte; „egyénítette“. Belső összetettsége, melyet akár
töredezettségnek is bízvást nevezhetünk, később jellemző ellentmondásokba tolult: a második
világháború előestéjén megírta a „Napnyugati őrjáratot“, melyben a nyugati kapitalizmus
halhatatlanságát hirdette, az új világválság elején pedig a szerényebb című „Kassai őrjáratot“,
a „megértő“ könyvet, az új, harcos nacionalista államokkal és erőcsoportokkal barátkozó
vallomást. Márait dekadens polgári alkata ragadta Németországból nyugatabbra, midőn
nyilvánvaló volt a német polgári dekadencia pusztulása. Nyugatról pedig akkor tért vissza
Magyarországba, midőn polgári idegei és lelke tudomására adták, hogy a vándorévek
befejeződtek, le kell tehát telepednie és komoly polgári „helyzetet“ kell szereznie magának.
De haza is ezt a dekadens polgári lelket hozta, midőn pedig a világesemények a polgári
dekadencia felett kongatták a halálharangot, Márai a halálfélelem közepette, mint megannyi
polgár, megkeményedett, szilárdabb lett és megkezdte a tájékozódást az új világban. A
„Kassai őrjáratban“ új külpolitikai tájékozódást keresett, majd megindította tájékozódását a
magyarság felé is; ez azonban már későbbiek dolga. Egyelőre „Válás Budán“ c. regényében
jelentette be, hogy csakugyan „hazaérkezett“. Freud mester szérumát beoltotta a magyar,
helyesebben budai-úri társadalomba és leste a hatását; kalandba keveredett a magyarsággal. A
regény arról szól, hogy a budai bíró, hagyományos bíró-família sarja, feleségül vesz egy
osztrák leányt, egy orvos pedig egy ifjú budapesti palántát. A budapesti palánta felszínesen
ismerte a bírót s tulajdonképpen egymásnak teremtett emberek voltak, de ez a felismerés tudat
alatt maradt bennük, csak esztendők múltán lépi át a tudatküszöböt s romlásba dönti az orvost
és feleségét, a bíró azonban, a szigorú rend őre, a „talpig férfi és hivatalnok“ legyőzi az
alvilágból feltörő rémet és felszínen marad. A mű analitikus regény s igen érdekes, hogy
Máraiban egyesül a francia elemzés könnyedsége, meglepetésekben gazdag folyása a német
elemzés nehézkességével. Márai elemzése helyenként friss, lendületes és élményszerű, de
ugyanakkor végtelenül bőbeszédű, már-már locsogó, lényegtelen dolgokról csevegés a
társadalmi fecsegés hínárjába téved. Bizonyos adag felhígult és elfajzott német miszticizmust
is találunk benne. Nem esik a rideg lélekelemzők hibájába, hanem „változatos“: hol
fecsegésbe torkollik, hol pedig a „titokig“ próbál leszállani. A műben mindamellett nagy ívű
vállalkozás is feszül: a metafizikát vissza akarja hozni a magasságból az emberi lélektanba, a
humánus szövevény világába. Máraiban egészen nagyvonalú írói törekvéseket is találunk,
mélyében érdemes csírák is zsibonganak, de alkata sokkal lazább és szétesőbb, semhogy erős,
kemény sarjakat tudna nevelni. Az ő mustármagvaiból sohasem lesz fa, hogy
megpihenhessünk alatta.
Ha Márait bármelyik kiemelkedő magyar prózaíróval összehasonlítjuk, úgy viszonylik
hozzájuk, mint a gondosan rendezett s melegházakkal, különleges plántákkal rendelkező park
az irdatlan őserdőhöz. Az írói mesterség erényei éppen olyan tökéletesen élnek Márai
szépprózájában, mint Szabó Lőrinc lírájában. Márai legtöbb munkája a „mesterség“ határain
belül tökéletes, mondatai kimért biztonsággal kanyarognak, mint a park kaviccsal szórt,
gondosan gereblyézett útjai. Nem küszködik anyagával, mondanivalójával, bámulói főként ezt
az erényét emlegetik, mely azonban egyúttal „dicsősége s baja“. Stílusának gondossága
ugyanis bizonyos szegénységet takargat: élményanyaga igen szűk körre korlátozódik. A nagy
prózaírók írása mindig olyan volt s ma is olyan, mint a folyam, ömlik, háborog, vagy lustán
terpeszkedik, tömérdek mindent sodor, salakot és aranyszemet, tápláló forrásai két földrészből
erednek, Európából és Ázsiából, élményeinek túlsága fullasztja, nem pedig vérszegénysége.
Éppen a legnagyobbak műveiben bizonyos kozmikus hanyagságot találunk, az őserdő
természetes bozontosságát. Jókait, Keményt, Mikszáthot, Tolnait és Móriczot, de a
„kisebbeket“ is, mint Vajda Pétert, vagy Kuthy Lajost egyaránt ez a kimeríthetetlen belső
bőség jellemzi. A természetes és folytonos ömlésnek azonban Krúdy Gyula a legnagyszerűbb
példája. Ha kezébe vette a tollat, beláthatatlan élménytömeg mozdult fel belőle s későbbi
műveiben elvetett minden szokványos formát, szinte zenévé finomította a lélekző természet és
a természetfeletti élet hangjait. A kimért, hűvös, szabályos stílussal rendelkező Márai is erre
az ömlésre vágyott, ezért írt regény Krúdy Gyuláról, az „ömlés“ hőséről, rokonságba kívánt
keveredni véle. Vállalkozása tiszteletreméltó és reménytelen: a honi asszimilált polgárságnak
igen szűkkörű a közössége s így élményanyaga is, ha pedig mély élmények vetődnek fel
benne, ősi s idegen gyökereiről hoznak hírt; mint láttuk: Márainál is. Ha egyszer a magyar
élmények tengere beleáramlott volna, azonnal szétvetette volna finom, szabályos, esztétizáló
stílusát. Márai érezte ezt s megmaradt a maga szűk családi-baráti közösségének ábrázolásánál,
de olyan gazdag ömléssel próbálta kifejezni, mint az eredeti magyar prózaírók. Ám nem volt
minek áradnia és Márai ezt az eredendő hiányosságot fedezgeti csevegésével, élményeinek
végeérhetetlen variálásával, a jelentéktelen dolgok mértéktelen agyonelemzésével, a
szószaporítás bűvészmutatványaival.
„Szindbád hazatér“ Márai Krúdyról szóló regényének a címe, de nem tudja felfogni véle
Krúdyt, a „magyar tengert“, csupán kanálnyit sikerül merítenie. Műve inkább Márai-regényt
párol a Krúdy-regényekből. Csodálatosan hasonul Krúdy nyelvéhez, külsőségeihez,
hanghordozásához, szétszórt kincseiből hatásos ékszert ötvöz, nehéz italaiból könnyű
nyelnivalót, „szürcsöt“ párol, csak egyetlen ízt nem bír megfogni s párolni, azt, mely Krúdyt
mindenekfölött jellemezte.
A magyart, mint minden keleti fajtát, buja s fejlett természetérzés jellemzi; Európában csak
a latinok rendelkeznek hozzáfoghatóan gazdag és ösztönös természetérzéssel. Krúdy írásaiban
a természet, a „világ“ éppen olyan elsőrangú helyet foglal el, sőt talán döntőbb helyzetet, mint
az ember. Maráinak alig van érzéke a természethez. Nem bírja a magyar lényeget hordozni
még egy-egy vonatkozásban sem, amint a latinoktól sem lényeget tanult, hanem csak formai
elemeket, őszinte tusakodására vall, magasrendű igényességét bizonyítja, hogy midőn ősöket
keresett, Krúdy Gyula felé fordult, de lépése eredménytelenségbe fúlt. “
Márainak azok a művei a legjelentékenyebbek, melyekben nem lép ki elrendelt kereteiből,
tehát azonosítja magát a polgársággal, végigszenvedi félelmeit és végigéli válságait. Ehhez a
vállaláshoz nem közönséges hősiesség szükséges, mert hanyatló és sorsának beteljesedése felé
siető osztályról van szó, ezért Márai tevékenységét nem is becsüljük le: a honi dekadens
polgárság alkatát egyetlen magyar író sem ábrázolta ennyire bensőségesen. Ezekben a
művekben szembe mer nézni Márai a halálos ítélettel: „Mikor az ember, először életében,
igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen
magányos a világon“, — írja „Az igaziban“, mely egyik legőszintébb, leginkább élményszerű
műve. „Az igazi“ meg tudja nevezni a polgári romlás félelmetes folyamatát: „Van egy
folyamat az emberek körül, mely olyan félelmetes, ijesztő, mindennél rosszabb ... a
magányosodás folyamata ez“. A fogalmazás csak annyiban téves, hogy ez a folyamat nem „az
emberek körül“, hanem a polgárokban megy végbe. A dekadencia egyértelmű a
„magányosodás“ járványszerű terjedésével, a közösségi életre való képtelenséggel. A
magányosodás társadalmi halál, holott a halott társadalmi darabkák, mint egyének esetleg
tovább élnek, a történelem időmértéke ugyanis köztudomásúlag más, mint az egyéné. Márai
az efféle egyénileg élő, de történelmi szempontból halott lényekről írja legkitűnőbb műveit,
mert maga is közéjük tartozik; ha több alázat volna benne, nem is tagadná ezt; megírná tehát
életének legnagyobb könyvét. A polgár azonban végtelenül önző s egyelőre bújócskát játszik
legnagyobb megismerésével: saját ítéletét más testekbe és lelkekbe bújtatja.
„Az igaziban“ merészeli kibeszélni a „magányosodon“ polgár rémületét a közösségtől. A
regény figurája elválik polgári feleségétől, mert tudat alatt egy nagyobb élmény kínozza,
édesanyjának szolgálóleánya iránt érzett régi, fojtott szerelme. „Előírásszerű“ házassága
felbomlik s feleségül veszi a faluról fölcseperedett, külsőleg urbánussá vedlett nőt, aki
„osztályharcot“ kezd ellene. Anyagi téren kihasználja s a szerelmi extázis forrpontján is
hidegen figyeli, mint egy idegen világból származó furcsa lényt, aki csupán kíváncsiságra
érdemes. A polgári rettenés és rémület nagyvonalú feltörése ez a regény, mely „felülről“
elsőnek ismeri be, hogy a keleti-magyar fajtával szemben és a keleti-magyar fajta fölé
terpeszkedve idegen polgári „fajta“ él ezen a földön. Márai ebben a művében „ömlik“ a
legtermészetesebben, legmeggyőzőbben, érzi ezt ő is és úgy akarja rögzíteni a folyamatot,
hogy a regény formáját „állandósítja“. Legújabb regénye. — „A gyertyák csonkig égnek“ —
„Az igazi“ változata, „variánsa“, halványabb és kevésbé meggyőző másolata. A kérdést
áttolja a polgárok felett álló társadalmi rétegbe, így szeretné bizonyítani, hogy nem a polgárok
felett kongatja a vészharangot, nem osztályügyről panaszkodik, hanem egyetemes emberi
mondanivalók ömlenek belőle. Ám kísérlete csődöt mond, azonnal észrevesszük, hogy
mellékvágányra siklatta a kérdést és gyanús cselekedetét kitűnő csevegésével és bravúros
elemzésével sem fedezi.
Márainak a magyarság felé való tájékozódása nem szűnt meg Krúdy Gyuláról szóló
szerencsétlen regénykísérletével. Újabban egyre jobban izgatja a magyar kérdés, láthatólag
második Herczeg Ferencnek készül, már történelmünkben kalandozik. A vallomások
magyarságával, a valóság és a mélység magyarságával szemben meg akarja csinálni a
mutatványos magyarságot, akár Herczeg Ferenc. Műveltebb, őszintébb, odaadóbb, emberibb
és igazabban tusakodó író. mint Herczeg Ferenc, mégis magyar tájékozódása éppen olyan
reménytelen, mint Herczeg Ferencé. A honi társadalmi visszahatás azonban fölötte
használható fegyvert lát Márai „magyar“ kísérleteiben, akár Herczeg Ferenc műveiben s az író
akarva-nemakarva társadalmi célok eszközévé válik. Első s jelentéktelen színműve után
megírta „Kassai polgárok“ címen a magyar mutatványos drámát három felvonásban. A darab
sarkpontjai a Márai-mítosz folyton ismétlődő elemei: a kaland, a sértődés, a titok. Kicsit
ködös lények ezek, ám az árjának többnyire „misztériumot“ jelent mindaz, ami nekünk csak
köd, mi ugyanis a sztyep, a nagy puszta határtalan, átható fényéhez szoktunk, a mi
misztériumunk nem burkolózik ködbe s titokba, hanem „megjelenik“. Márainál a titok, a
veszély s a kaland a rugó és a tengely, művek sora forog rajtuk, de az író sohasem tudja
éreztetni, hogy mi van e szavak mögött, talán nincs is semmi, csak egy béna szándék. A
drámát nem bírja lélekzettel, figuráiból szimbólumot csinál és intellektuális magyarázatot fűz
hozzájuk. Intellektualizmusát nékünk teljesen idegen schilleri pátoszba burkolja. Bőséges
helyet kap a drámában a politikai propaganda is, melyet a „tiszta művészet“ hívői örömest
elnéznek Márainak, ugyanis egy feloszló világ lelkének csinál propagandát.
A darab a polgári egyéniség felmagasztalódása. A XIV-ik század elején vagyunk s a kassai
magyar és asszimiláns polgárok Omode nádor garázda hadaival szemben hősiesen megvédik a
szabadságot, függetlenséget, demokráciát, közéleti erkölcsöt, és az önkormányzatot. A
történelmi háttér csupán keret, az író a polgárság és az úrrend perét akarja eldönteni, a nép
nagy peréről éppen úgy, minta népről, természetesen tudomást sem vesz. Mária perében a
polgáré az igazság és a diadal az oligarhiával szemben, holott a történelem folyamán
asszimilált polgárságunk mindig a társadalmi visszahatással tartott. A polgár, ha védett
valamit, sohasem a szabadságot, a függetlenséget és az önkormányzatot védte, legfennebb a
maga kiváltságait. Márai ebből az osztályügyből átfogó nemzeti és eszmei ügyet próbált
dagasztani, igen csekély meggyőző erővel és átlátszó célzatossággal. A darab mutatványos
külsőségei, csillogó schillerizmusa és más efféle kellékei sem tudják eltakarni szándékának
meztelen tévedéseit és erőszakoltságát. A magyar úton aligha terem Márainak babér, ki kell
tartania a maga feloszló osztálya mellett, bele kell törődnie végzetébe, hogy mindössze ez az
egy parcella hozzáférhető neki s akkor sokkal jelentősebb és maradandóbb műveket alkot,
mintha olyan területre kalandozik s olyan titkok pecsétjét feszegeti, melyek úgysem
nyilatkoznak meg előtte.

Németh László
(1901-)

Németh László „jelenség“, akár Szabó Dezső, éppen olyan mohósággal és uralkodó
igénnyel viharzik át szellemi életünkön, mindkettőnek hatása szinte kozmikus arányú; viharos
záporok; mégis szerepük, jelentőségük alaposan különbözik. Németh Lászlóból több marad
meg, mint Szabó Dezsőből, kevesebb villámfénnyel és mennydörgéssel dolgozott, de
gazdagabb, maradandóbb és termékenyítőbb anyag ülepedik le áradása után.
Németh László útját folytonos belső válság és példátlan termékenység jellemzi.
Válságainak okát elsősorban alkatában kell keresnünk: Némethben a paraszti és a polgári
lélek viaskodik. Paraszti örökség: egyszerűsége, szívóssága, tiszta családi erkölcse és
szektáriánus hajlama. Az utolsó évtizedekben egyre több „kivonuló“ tört át a paraszti
életforma szigorú vastörvényein s próbálta elölről kezdeni a világot, hasonló folyamat
játszódik le Németh Lászlóban, midőn mintafarmra kíván visszavonulni, meg akarja csinálni a
parasztság Eötvös-kollégiumát, népfőiskola céljaira ajánlja fel családi házát és megírja
„Cseresnyés“ c. darabját. A benne keringő polgári elem bénítja, de egyben izgatja és serkenti
a paraszti örökségét. Látszólag polgári gondolkodásúnak jellemzett feleségével viaskodik,
holott az asszony csak „villámhárító“ az író fogyhatatlan belső feszültségének levezetésére;
lényegében Németh László önmagával vívja végeérhetetlen harcát.
Paraszti örökségének köszönheti élő keményfához hasonló írói matériáját, — gondoljunk a
„Gyász“-ra s a„Bűn“-re. Csak legalulról, legmélyebbről áradhat fel ilyen fokú keménység.
Hasonló mélységből tör fel vaskezű, olykor kegyetlennek tetsző formai ösztöne; a toll Németh
kezében nemegyszer eke, ásó, kapa, csákány, fejsze, vagy élesre fent metszőkés. Alkotó ujjai
érdekesek, nem érzik s becsülik a lágy finomságokat, hanem kíméletlenül véghezviszik a
beléjük torlódott szándékot. Németh ereje kétségtelen és mélyből szakadt, ám olykor
erőszakká csökönyösödik.
A paraszti örökség mellett a polgári hajlamok jelenlétére is azonnal ráakadunk, főként
elméleteket termelő hajlamában. Bárminő szellemi területre s életmezőre jut, vagy téved,
azonnal berendezkedik. A polgári szerző és megtartó ösztön, a „magántulajdon“ mítosza
szellemmé emelkedett Németh Lászlóban: mindent magáévá tesz, a maga életrendszerébe
épít, belső bútorzatává alakít, vagy pedig mereven elutasítja, ám lényegében igen kevés dolgot
utasít el. Ezt a tömérdek „foglalást“ és térhódítást rendeznie és igazolnia kell, ezért alkot
lépten-nyomon új s új rendszert. A transcendens hajlamoktól való idegenkedése is polgári
vonás: a meghódított anyagot kell rendszerbe szerveznie s a még meg nem hódított anyag
„leigázása“, megszerzése izgatja. A polgári hódítás, tehát a polgárságnak egyik legfőbb
történelmi erénye, jutott örökségbe Németh Lászlónak, ezért: a polgár emberi jelentőségét is
sokkal tisztábban és határozottabban képviseli, mint fémjelzett „polgári íróink“. Németh
László protestáns, de lelki szövetében egészen bizonyosan van valamelyes katolikus anyag is.
Ennek a belső ellentétnek, a két elem küzdelméből csiholt izgalomnak köszönheti, hogy
ösztönösen visszatért a protestantizmus eredeti és legmagasabb értelméhez: a szüntelen
reformáció gondolatához. Cs. Szabó László Dávid Ferenchez hasonlította Némethet s
valóban: szellemének nyugtalansága Dávid Ferenc nyugtalanságának édestestvére. A szellem
minden területe és megnyilatkozása csak arra jó neki, hogy átrohanjon rajta. De Németh
László túllép Dávid Ferencen: protestáns izgalma a minden átélésének mohóságává
növekedik, nem tudja s nem is kívánja egyesíteni a pólusokat, hanem a pólusból az
antipólusba rohan s mindkettőben ugyanannyira jól érzi magát. Az ő mámora az
állásfoglalások változtossága, az emberi alakulás minden formájának kimerítése. Mindebben
bizonyára döntő szerepe van aszkézisbe hajló életének is, — az író örökké szomjas, cserepes
ajkú életvágya teljesen a szellemi élet síkjára tolul; az aszkéta a szellemi terek „lebírásával“
vesz elégtételt magának.
Németh László óriási tér betöltésére vállalkozott és hivatottságának elsőrangú jele, hogy a
vállalt méreteket sohasem telíti híg anyaggal, műveinek sűrűsége csaknem minden esetben
megállja a próbát. Éppen ezáltal emelkedik Szabó Dezső fölé, akinek műveiben a
sűrűségmérő állandóan a legalsó s a legfelső pont között ugrál. De ez magyarázza meg a két
író hatásának különféleségét is: Szabó Dezső többnyire felcsigázza a lelkeket s félig
kielégítetlenül hagyja, Németh is kilódítja őket sarkaikból, de azután esztendőkre szóló
emészteni valót oszt nekik.
Németh László alkata kettősségének köszönheti, hogy a XIX. s a XX. század legnagyobb
életelvei egyként megtalálhatók benne. A XIX. század polgári individualizmusa szinte
narcisszizmussá nőtt Németh Lászlóban, intellektuális önszerelemmé, de elemi erővel vallja a
XX-ik század népi-közösségi gondolatát is mégpedig előrelépő merészséggel s a szocializmus
„perc-emberkéinek“ állandó kőzápora közepette. Mindazt, amit az én-kultusz túlzásával vét,
jóváteszi azzal az önfeláldozó hősiességgel, melyet a szocializmus fogalmának tisztulása
érdekében vállal. Az én-kultusz különben sem egyeduralkodó benne, hanem gyakorta átcsap
az egyéniség feláldozásának komor-puritán kedvébe.
Németh László mindenképen drámai életet él, lelkének elemei szüntelenül tusakodnak,
ezért nézi drámai szemmel a világot s méri olyan szigorú igénnyel az életet; önmagának
legtisztultabb formája a dráma. Kísérletet tett ugyan minden műfaj terén és amihez nyúl,
jelentékennyé formálódik a keze között, de erői sehol sem jelentkeznek olyan izmos, végzetes
biztonsággal, mint drámáiban. Ön-elemeinek, paraszti és polgári örökségének tusakodásán
kívül egy másik dráma is történik benne: lelkének trónusán az eredeti, kérlelhetetlenül puritán
kálvinista erkölcsi elv ül. Ez a konok erkölcsi elv Németh László egyetlen ítélő-bírája, véle
viaskodik, vitázik, perel s előtte vezekel olykor emberfeletti verejtékezéssel. Németh
Lászlónak az „elv“ az istene és a metafizikája. Belső drámája sok tekintetben II. Rákóczi
Ferencéhez hasonló, de Rákóczi katolikus drámát szenvedett végig az „Egyetemesnek“ s a
Végsőnek birtoklásáért, Németh pedig egy puritán elv szúró szeme és kérlelhetetlen arca előtt
tart vizsgálatot életének minden mozdulata felett. Rákóczi a legmerészebb emberi utat
választotta, azt, mely a földi világ méreteiből egy másik világ méretei felé lendíti az embert.
Németh László a sárból gyúrt emberi mű tökéletességéért és teljességéért viaskodik, az
„anyag“ vallásos tisztaságú megnemesítéséért.
Németh is a Végokkal küzd, de a Végokot lehozta a földre, az emberbe s mindaz, ami e
vállalkozás keretein kívül marad, nem érdekli. Drámájának sajátosságát éppen az jelzi, hogy
hátat merészel fordítani a metafizikának és a világnak, s az emberbe helyezi a létezés
súlypontját. Homocentrikus író és gondolkodó, csak a humánum keretei érdeklik, egy-egy
könyv, vagy szellemi mozdulat fontosabb neki, mint a csillagok járása, vagy kozmikus
tragédiák fényjele, semmiféle mágikus, vagy misztikus hajlam sem él benne.
„Homocentrizmusa“ azonban semmiképpen sem azonosítható a múlt századéval, mely
mindenképen szűk kaloda volt, Némethé azonban: roppant társadalmi és szellemi föladatok
vállalása, az emberség méreteinek hősi tágítása; a polgári „foglalás“ egyre jobban azonosodik
nála az emberi foglalás, tehát az emberi teljesedés ügyével.
Drámáját eddig legtisztábban a VII. Gergelyben fejezte ki. A nagy pápából önmagához
hasonló puritán, protestáns hőst csinált, aki az emberi anyaggal való hajthatatlan küzdelmében
pusztul el. Németh ebben a küzdelemben látja az élet célját s a harcban feltétlenül a minőség,
a szellemi „hierarchia“ oldalára áll. Ezért kerül szembe a szocializmus napi feladatainak
fanatikusaival s ezért érti kevéssé az alul őrlődők indulatait, „mérgeit“ s ezeknek az
indulatoknak és mérgeknek „igazát“. Németh az emberiség útját a szellemi hierarchia hősi
magatartásában s e magatartás általános emberi elismertetésében keresi. Szellemi
vonatkozásban vizsgál mindent, az élet annyiban érdekli, hogy mennyi szellemi mustot
sajtolhat belőle és érlelhet nemesi itallá. VII. Gergelyben önmagához hasonló embertípust
sejtett és át is alakította a maga képére s hasonlatosságára.
Németh legnagyobb élménye a fájdalom. Folytonos sérelmeinek és sértődéseinek
megszámlálhatatlansága is ezzel magyarázható: keresi a fájdalmat, érzi, hogy csak
szakadatlan belső dráma árán bírja határtalan termőiramát folytatni. A fájdalom veri fel
legmélyebb élményeit s biztosítja „ömlésének“ sűrűségét. Állandó szenvedésre van szüksége,
hogy belső drámája el ne szundítson, mert ilyenkor határtalan ürességet érez. Olyan mélyen és
teljesen emberi, hogy amúgy is tökéletes magány az osztályrésze s ez a magány olykor már-
már elszigeteltséggé merevedik. A szenvedés izgalma kell, hogy világának forrása meg ne
álljon s a nemes anyag, melyből omlanak az új s új kis világok, ki ne hűljön. Németh László
életformájában semmiféle pogányság, még egy-egy pogány elem, vagy vonás sem található.
Tiszta keresztény a nélkül, hogy a kereszténység vallásos tartalmával, így metafizikájával
azonosítaná magát, de életformája annál keresztényibb. Világa a „keresztény Európa“
egyszülött fia. Élményei és erkölcse, magatartása és igényei: mind a kereszténység
humuszából sarjadtak.
Írói és emberi alkatának nagyságára vall, hogy fájdalmai nem silányodnak érzelmességgé,
hanem sűrűségükkel a legigényesebb formát, a drámát be tudják tölteni. Minden drámája
fájdalmainak, sérelmeinek, olykor sértődéseinek megkeményedése, „elvvé“ való edzése.
Drámáiban nem annyira emberek küzdenek, mint inkább az író tusakodó lelkének elemei
öltöznek testbe; a figurák nem élőlények, hanem eszmék s eszmedarabok hordozói,
megszemélyesítői. Ezért található drámáiban bizonyos merevség: a szereplők többnyire
„állanak“ s legfeljebb szűk sugárban mozognak, akár ott benn: az író lelkében. Ez a merev,
kissé „állókép-szerű“ helyzet ád Németh László drámáinak eredeti alkatot és sajátságos
fülledtséget, „hőt“, melyben minden megolvad, csak a legkeményebb anyag, az etikai elv
hordozója bírja a hőfokot, őrzi meg magatartásának szikár töretlenségét. Németh László
drámái: önmagába, saját etikai magatartásba vetett hitének kemény próbái s legfőbb
kielégülései. Ő szenved drámáiban, vonaglik, kétségekkel birkózik, olykor meg is hal, de
megállja a próbát: mindig győzelmet arat. A kritika legkevésbé a „Cseresnyést“ értette, pedig
Németh legjellegzetesebb darabja: szektárius hajlama ütközik az ugyancsak benne lakozó
polgári kísértővel. Az egyéni dráma a „Cseresnyésben“ fölötte szerencsésen beletorkollik az
egyetemesbe, azonosodik a kor egyik legtisztább társadalmi vágyával: a megdermedt
társadalmi szerkezetből kitörni kívánkozók szándékaival: ezért aratott a kritikusok szervezett
rosszindulatával szemben döntő sikert a fiatal magyarságnál. Ez a közönség annak látta a
darabot, aminek az író szánta: kultikus műnek s megérezte, hogy az író fájdalmaiból vallást
alapít a maga módján. Németh vallása „körcikk“, az ember szellemi magatartására
szorítkozik, de ebbe a „körcikkbe“ a nagy vallásalapítók teljes emberi „megindultságát“ s
határtalan drámai feszültségét sűríti.
Legkedveltebb műfaja a tanulmány s bár tanulmányai nem olyan tisztultak, mint drámái,
de „átmérőjük“ s anyaguknak változatossága és sűrűsége annál meglepőbb. Tanulmányaiban
figyelhetjük meg magatartásának hármasságát: tájékozódó hajlamának szűzi üdeséget,
rendszerező vágyának mohóságát és uralkodó igényeinek hősiességét s kegyetlenségét. A
tájékozódás terén messzire elhagyta legtöbb kortársát. Nyugatot éppen úgy bejárta, mint
Kelet-Közép-Európát. A két ellenkép sokáig küzdött benne is: a nyugati-intellektuális
világkép mellett a kelet-európai-népi világkép kísértette, de Németh keleti látóhatára
lezáródott a Magyarországot övező kisnépeknél, ezért került túlsúlyba benne a nyugati-
intellektuális élmény. Midőn az eljövendő Magyarország arcát megrajzolta, nyugati-polgári
kert lebegett szeme előtt. Mindazonáltal tájékozódása sokkal szélesebb és egyetemesebb, mint
a Babits-iskoláé s a Nyugat folyóirat szívós maradékaié. Németh másik nagy vállalkozása a
magyar szellem s élet „rendezése“ volt. Az övéhez fogható egyetemes szándékkal senki sem
látott neki ennek a munkának. Nagyszerű elveket, múlhatatlan szempontokat vetett fel, helyes
megérzések és útmutatások tömegével szórta tele szellemi életünket. A magyar irodalom,
történelem, politika és társadalomtudomány terén egyként hősi és termékeny kezdeményező
lépéseket végzett. Gyorsan száguldott át a különböző területeken, mint a „jelenség“, nem
sokat törődött azzal, hogy okfejtése szilárd s biztos legyen, „megszállotta“ s gyorsan rendezte
a különféle életmezőket és szellemi szektorokat, majd továbbszáguldott. A portyázó
nyugtalanság erősebb benne a rendező építésnél, bármennyire nagy álma is a „Rendszer“. A
„Kisebbségben“ irodalomtörténeti kezdeményezése éppen olyan nagyvonalú, mint Szekfü
Gyulával folytatott vitája, mely új magyar történelem alapvetésének tekinthető, de egyik
mellett sem volt hajlandó kitartóan időzni. E villámszerű életiramra valószínűleg elsősorban
halálfélelme hajtja. Egész létét az „emberi ügybe“ építette, rengeteget kell tehát elintéznie, ki
kell merítenie a vállalt „határt“. Halálélmény ének ellensúlya olthatatlan hatalomvágya. Az
anyagban akarja megörökíteni magát, minden munkát vállal, minden művet meg kíván előzni,
vagy utólagos rohammal másítani próbál rajta. Saját nyomait keresi az élet s a szellem
valamennyi megnyilatkozásában, néha zseniális rátapintással, néha mohó erőszakkal.
Uralkodni kíván, de nem alantas ösztönök, vagy indulatok kielégítéséért, nem is a hatalom
önmagáért való szeretetéért, csak jegyét akarja rávésni minden dologra s élőlényre, csak
szellemi magvait kívánja beszórni minden barázdába. Háromféle magatartása tanulmányaiban
észlelhető legtisztábban; néha egymásba folyik a három, máskor gyorsan helyet cserélnek,
olykor egyik maszkja megett a másik fényjelei villannak, esetleg villonganak.
Tanulmányözöne nemcsak nagyvonalú életmű, hanem érdekes lélektani tünemény is.
Németh László a legnagyobb magyar racionalisták sorába tartozik, az ész legerősebb
fénykörtéje ég benne szüntelenül s száműz minden „idegen“ elemet. Erős, átható fényt vet a
vizsgált szellemi jelenségekre s életterületekre, hogy boncoló keze ne tévedhessen. Németh
ugyanis nem elemez, hanem boncol; kegyetlen, biztos kézzel vág. Az orvos magasrendű
„kegyetlensége“ és a racionalista gőgös önérzete él benne. A szokványos művészi
hajlamokkal szemben inkább tudós-típusnak tekinthetjük, bármennyire rakoncátlanul ömlenek
is élményei, de a ráció törvényei ellen sohasem vétenek. Németh racionalista alkatára vall,
hogy az Encyklopaedia vágya támad fel benne szüntelenül. Az emberi ész világképének
megteremtésére törekszik, tanulmányai csupa készülődések az Encyklopaediára, vagy elemek
az Encyklopaedia épületéhez. Drámai alkata, szüntelen belső válságai nem kedveznek ennek a
tervének. Az író habozik: nem tudja, hogy magához viszonyítsa, maga köré csoportosítsa a
világot, tehát hallatlan méretű Önéletrajzot írjon, vagy pedig éppen énjének tusakodása elől az
Encyklopaedia hűvös tárgyilagosságába meneküljön? Németh László belső drámája sokarcú:
többek között az Önéletrajz viaskodik az Encyklopaediával s tanulmányaiba mind a kettő
benyomul, hódít, küszködik, ütközetbe megy. Egyik pillanatban egy-egy óriási életterület
encyklopaedikus összefoglalására törekszik, Európa történelmét akarja megírni, majd a
magyarok igazi históriáját, de egy drámai fordulat történik benne s mégis az önéletrajzba
merül. A magyar racionalizmusnak mindenesetre ő a csúcspontja s talán egy új szellemi
korszak határán: a befejezője; utolsó fejezete.
Németh László hatalmas teljesítményt végzett a széppróza terén is, óriási regényciklusba
fogott „Utolsó kísérlet“ címen. A regénysorozatnak már több kötete megjelent, de még
messze van a befejezéstől, ha esetleg le is zárja az író, bizonyosan nem egyszer visszatér még
hozzá. Némethnek ez a vállalkozása is fenyegető hiányt szándékozik betölteni: az utolsó
évtizedek magyar fejlődéstörténetét ábrázolja, a parasztságból fölkerült sarj útját a falusi
háztól Budapestig. Németh László jellegzetes intellektuális prózát ír, elsősorban az életnek
intellektuális vetületei és hatásai érdeklik. Ott van igazán elemében, ahol szellemi tényezők
vívását ábrázolja, vagy pedig a szellemi hatásoknak az ember szervezetében megtett útját
vizsgálja, írói módszere továbbra is a boncolás, de új elem is járul hozzá: a kémiai vizsgálat.
Szellemünk kémiájába senki sem mélyedt bele annyira, mint Németh László. Ez a
regényciklusa mutatja, hogy mennyire másodrangú dolog az ő világképében a test és a lélek; a
lélekre a racionalista bizalmatlanságával tekint, a testre pedig bizonyos aszkétikus fölénnyel;
a szellem az ő igazi „anyaga“. Szekfü Gyuláék szellemtörténete ellen írta s írja ezt a
szellemtörténeti regényt. A széppróza csak tágabb keret, szélesebb lehetőség a Nagy
Tanulmánynak, a magyar szellem fogalmazási kísérletének. Regényei gyakran
tanulmányszerűbbek, mint tényleges tanulmányai; Németh nagy kísérletező, új képletekbe
próbálja rendezni az elemeket: a tanulmányba a szépirodalom szabadságát oltja, a regénybe
pedig bekényszeríti a tanulmány rendszerét s törvényeit. Regényeiben azonban nemcsak a
merész kísérletező van jelen, hanem a gondos gyűjtő is, művei olykor adattárrá alakulnak,
mintha anyaguk újabb átrendezésre és keményebb alakításra várna. Vállalkozása
mindenesetre így is rendkívüli: az elmúlt évtizedek szellemi hullámzását és fortyogását
tudattá próbálja érlelni. Szépprózájában a racionalista éppen olyan kemény kézzel tartja a
kormánypálcát, mint tanulmányaiban. Némethre nem közönséges hatást gyakorolt a nyugati
regény formájának lassú bomlása, de ezt a bomlást is egy roppant Terv szolgálatába állítja.
Elszánt és hajthatatlan racionalista építő; az emberiség legnagyobb építő művészeiben
feszülhettek ekkora szándékok.
Némethben több a meglepő, mint Szabó Dezsőben. Szabó Dezső viharzásaival és
mutatványaival többnyire egyhúrúságát leplezte, Németh Lászlóban folytonos a sarjadás, a
levés. Sokkal gazdagabb a világa, semhogy harmonikus lehetne, de minden erejét megfeszíti,
hogy zsúfolt életművének egyensúlyát biztosítsa. A magyar egyensúlyérzék nem él
Némethben olyan végzetes biztonsággal, mint Adyban, Móriczban, vagy Tamásiban. Németh
Lászlóban az egyensúly is „drámai kérdés“; égető, folytonos válságban forgó probléma. Ady
Endrében a jó s a rossz fogalmán túlemelkedett egyensúly uralkodott, Móricz lényét egyre
jobban elöntötte a paraszti életérzés tiszta esszenciája, a bölcsesség, Tamási Áronban a
bűnbeesés előtti idő atmoszférája él, Németh a bűnbeesés első nagy rémületeit vergődi s a
Tisztaság hűvös kendőjével borogatja a bűntudat lázát. Még számos meglepetést ajándékoz a
magyarságnak, még új és új korszakokat ír be példátlan iramú teremtő nyugtalansága.
Életművének végső értéke és sorsa azon dől el, hogy végül is mennyire bírja világának
egyensúlyát megteremteni.*

* Németh László sokkal meglepetésszerűbb és nyugtalanabb tehetség, semhogy bármelyik írócsoportba

sorozhatnék, ezért került a „Magányosok“ c, fejezetbe.

UTÓHANG
Ez a könyv nem meríti ki az ábrázolt korszak anyagát, csak leglényegesebb értékeit
próbálja rendszerbe foglalni. Mint az előző kötetekben s a „Magyar irodalomszemléletben“
már elmondottuk, elsősorban a magyarság alkata és lelke érdekel bennünket, az írókat ebből a
szempontból vizsgáltuk. Akadnak tehát, akik egy kimerítő s minden villanást megörökítő
munkában megkapják majd a helyüket, itt azonban nem jöhettek számításba.
Munkámat a „negyvenévesekkel“ zárom, de arcukról inkább vázlatokat közlök. Igen sok
fejlődésképes író akad közöttük, fejlődésük még távolról sem záródott be, tehát „nyitva kell
hagynunk az ajtót“. Az utánuk következőkről, a harmincévesekről nem írok, bár többen máris
megizmosodtak közülük, de még korai lenne irodalomtörténeti megállapításokat adni róluk.
Asztalos István, Berezeli A. Károly, Darvas József, Jankovich Ferenc, Jékely Zoltán, Kiss
Jenő, Szabédy László, Tatay Sándor és Wass Albert életműve minden bizonnyal az
irodalomtörténet lapjaira kerül, de kritikus korát éli még valamennyi.
A negyvenévesek közül hiányzik Sárközi György arcképe. Sárközi feltétlenül e nemzedék
maradandó értékei közé tartozik s magyarrá lett a szó valódi értelmében. Lírikusnak indult s
versei a húszas évek lírájának első vonalába emelték. Később inkább szépprózára tért s
szerencsés kísérletet tett a drámával is. Midőn beköszöntött a nagy politikai válságok kora,
önként s szemérmesen háttérbe vonul, éppen akkor, midőn gazdagabb kibontakozása kezdetét
vette. „Viola“ c. regénye és Dózsa-drámája derék fejlődéssel biztatott, de Sárközi az említett
okoknál fogva hallgat. Töredékes életmű alapján kellene ítélnem róla, akaratlanul is
kedvezőtlenebb viszonyba kerülne kortársaival s nem akarok igazságtalan lenni; nemes
emberségének és tiszta termésének méltatására igényt tartok.
Nincsen szó a könyvben az immár halott Sértő Kálmánról sem. Sértő termésének jó része
még lappang s szétszórva hever, értékelése ebben a pillanatban elháríthatatlan akadályokba
ütközik.
Hiányzik Gulyás Pál kitűnő lírájának méltatása. Az ő termése is szétszórva csörgedez s
különben is lassan érlelődő, töményedő író, „arcképe“ ma még elhamarkodott lenne.
Hasonlóképen vagyunk Bányai Kornéllal, a kitűnő lírikussal. Bányai termésének csak
töredéke látott napvilágot, Szibériában írt fiatal verseinek jelentékeny része éppen úgy, mint
érett termésének java egyelőre hozzáférhetetlen.

Budapesten, 1943. április hó 11-én.