Az életkor hatása a mentális lexikon

működésére
Az ember mentális lexikonának nagysága és a hozzáférési stratégiák különbözőek az egyes
életkorokban. Ez a különbözőség nem más, mint változás, egyetlen ember életének egyes
szakaszaiban is jól látható, akár az aktív, akár a passzív szókincset, akár a hozzájuk vezető
utat elemezzük. Mindazonáltal a szókincs nagyságának változását meglehetősen nehéz
objektíven mérni, a pszicholingvisztikai kísérletek csupán megközelítések, amelyek
ugyanazon módszert alkalmazva igyekszenek egy adott kérdésre tudományosan értékelhető
választ adni. A szókincs nagyságának változása a tanulás és a felejtés, illetőleg az emlékezés
egyfajta végeredménye, amely nemcsak az életkor, hanem számos egyéb tényező hatására is
bekövetkezhet. A hozzáférési folyamatok döntően tapasztalati működések; mindez különösen
jól megfigyelhető az anyanyelv-elsajátítás során. A mentális lexikon egységeinek előhívási
gyorsasága és pontossága nem független a gyakoriságtól; ez az idegen nyelvek tanulása során
sokszor szembetűnőbb, mint az anyanyelv használatakor. A lexikális hozzáférési folyamatok
kritériumai között találjuk az akusztikai és fonetikai sajátosságokat, a fonológiai ismérveket, a
kontextus hatását, az előfeltevéseket, a gyakoriság már említett tényét és további, kisebb
jelentőségű, rendszertelenül érvényesülő tényezőket (Gósy 1999). A jelen tanulmány az
életkort helyezi a vizsgálatok középpontjába. A cél az akusztikai-fonetikai hatás bemutatása a
mentális lexikon működésében; a hangzás alapú szóasszociációs stratégia alkalmazásának
sajátosságai a lexikális hozzáférés során a gyermekkortól az időskorig. Kísérleteinkkel arra is
próbálunk választ kapni, hogy az időskori, nyelvhasználattal kapcsolatos memóriaproblémák
valóban a kontextus nélküli műveletek során jelentkeznek-e (Wingfield–Tun–Rosen 1995).

A mentális lexikon felépítésére vonatkozó egyik elmélet az úgynevezett pókhálóelmélet.

Ennek lényege az, hogy az egyes szemantikai egységek (itt: szavak) egymáshoz úgy
kapcsolódnak, hogy egy egységnek akár több más egységgel is lehet közvetlen kapcsolata.
Ugyanakkor a közvetlenül nem kapcsolódó egységek is tarthatnak kapcsolatot egymással
további egység(ek)en keresztül (Aitchison 1987). Ennek igazolására a szóasszociációs
kísérletek adatai a legnyilvánvalóbbak. Az első ismert ilyen jellegű kísérlet Francis Galton
nevéhez fűződik, aki 1883-ban saját magán próbálta ki a szóasszociációs működéseket,
illetőleg azok gyorsaságát. Szabad szóasszociációs kísérleteket gyermekekkel Dolch végzett
elsőként 1927-ben. A szóasszociáció módszerét nemcsak a mentális lexikon felépítésének, de
nagyságának, sőt bizonyos értelemben a működésének a megismerésére is használják. Az
asszociációs stratégia – mint logikai művelet – révén, továbbá a beszédfeldolgozás
kváziautomatikus működéseinek eredményeként képesek vagyunk értelmetlen hangsorokat is
értelmes szavaknak megfeleltetni. Ez a leggyakoribb módja egyébként a kommunikációs
félreértések sikeres korrekciójának is.

A mentális lexikon őrzi a hangzási élményt, s erről a beszélőnek/hallgatónak tudatos ismeretei

vannak. A szemantikai egységekről tárolt neurális hangszínkép rendkívül rugalmas és
meglehetősen bonyolult akusztikai-fonetikai jegyrendszer, amely tartalmazza az invariáns
elemeket (egyes beszédhangokról, koartikulációs sajátosságokról stb.) éppúgy, mint a
feldolgozáshoz nélkülözhetetlen lehetséges változókat (például gyermeki ejtés   felnőtt
ejtés, normál elhangzás   telefonon közvetített hangzás). Az invariáns elemek döntően az
anyanyelv-elsajátítás során rögzülnek, míg a lehetséges (akusztikai-fonetikai) változók
tapasztalati úton, azaz a nyelvhasználat révén alakulnak ki, az anyanyelv-elsajátítás befejeztét
követően is, életkortól függetlenül.
A szavak felidézésével kapcsolatosan az egyik legismertebb hipotézis az úgynevezett
„fürdőkádhatás”. Ennek az a lényege, hogy az emberek legkönnyebben a szó elejére, majd a
végére emlékeznek, de alig a közepére (ez megfelel a kádban ülő ember vizuális képének:
legtöbbet a fejéből, majd a lábából látunk, szinte semmit a „közepéből”, vö. Brown–McNeill
1966). Jelenleg még nincs elegendő adatunk annak eldöntésére, hogy a fürdőkádhatás
nyelvspecifikus vagy univerzális jelenség-e.

Anyag és módszer
A jelen kísérletben a szóasszociáció módszerével igyekeztünk választ kapni a mentális
lexikon életkorfüggő vagy életkortól független működésére. Húsz értelmetlen hangsorból álló
listát állítottunk össze oly módon, hogy létező, értelmes szavakat fonetikailag torzítottunk. A
szavak két és három szótagból álltak, relatív előfordulási gyakoriságuk különböző volt;
negatív, pozitív és semleges szemantikájú főneveket választottunk. Az eredeti szavak: mosoly,
éjszaka, vidámság, gyűlölet, csillag, betegség, mókus, háború, fösvény, giliszta, kínzás,
győzelem, sarkantyú, vírus, karácsony, óceán, kígyó, halál, őzike, hóhér. A fonetikai
torzítások egy (2 esetben, például: hóhér – kókér), két (12 esetben, például: csillag – sillad)
vagy három (6 esetben, például: éjszaka – íjsata) artikulációs konfiguráció valamilyen
mértékű megváltoztatását jelentették, amely két vagy több beszédhangot is érinthetett. Ezek a
változtatások a beszédhangok képzési helyére és módjára, illetőleg a hangszalagműködésre
vonatkoztak. Nagyobb mértékben érintették a mássalhangzókat, mint a magánhangzókat. A
torzítás célja az eredeti szóétól különböző mértékben távolodó hangzás létrehozása volt. A
létrehozott értelmetlen hangsorok (a szavak felsorolási sorrendjében): noszoj, íjsata, fitámsák,
nyűröred, sillad, dekegség, nókusz, kápolú, pösfény, kiliszpa, tínszás, tyűszelen, zarkangyú,
fílus, talásony, úzeám, tínyó, harár, űzite, kókér. A torzítások eredményeként a logatomok egy
részében célzottan az eredeti szó eleje, más részében a vége őrződött meg.

A kísérleti személyek feladata a hangsor elhangzását követően egy értelmes szó előhívása
volt. Egyfajta fonetikai asszociációs stratégiát kívántunk meg, amikor a résztvevőknek a
hangzási hasonlóság alapján kellett a mentális lexikonuk egy egységét megtalálniuk. Nem
siettettük a kísérleti személyeket, de gyakorlatilag azonnali választ vártunk. Megadtuk a
„nincs válasz” lehetőségét is. Négy különböző életkori csoportot vizsgáltunk. Noha a feladat
mindenütt azonos volt, a három fiatalabb csoport esetében írásban, az idősektől szóban kértük
a választ (ez az idős emberek bizonyos életkori nehézségeiből adódó könnyítés érdekében
történt). Az első csoportban 9-10 éves (harmadik osztályos) gyerekek vettek részt, összesen
39 kislány és kisfiú. A második csoportban 20-21 éves egyetemi hallgatók voltak (magyar
szakos lányok és fiúk, összesen 61 fő), a harmadik csoportot úgynevezett középkorú felnőtt
nők és férfiak alkották, életkoruk 40 és 55 év között mozgott (14 fő). A negyedik kísérleti
csoportban 10 idős ember vett részt, életkoruk 72 és 89 év között szóródott. Valamennyien
életkoruknak megfelelően ép halló személyek voltak. (Az összes csoportban több lány/nő vett
részt, mint fiú/férfi.) Érdemes hangsúlyozni, hogy az időskorúak beszédének vizsgálata
nemcsak pszicholingvisztikai szempontból fontos, hanem mintegy társadalmi jelentősége is
van, hiszen arányuk az összlakossághoz képest növekszik. A KSH 1999. január 1-ji
statisztikai adatainak megfelelően a kísérletünkben részt vevő idősek korosztályának országos
aránya több, mint 9%!

A kísérletnek nem volt célja szociolingvisztikai vagy egyéb személyi tényezők tekintetbe
vétele. A gyermekcsoport két átlagos osztály tanulóiból került ki; a középkorú és az idős
felnőttek között hasonló arányban fordultak elő a különböző iskolai végzettségűek és
foglalkozásúak. A gyerekek és a fiatalok közötti életkori eltérés mintegy 11 év, az egyetemi
hallgatók és a középkorúak között átlagosan 27 év, a középkorúak és az idősek között pedig
átlagosan 32 év volt. A legfiatalabb és a legidősebb résztvevő életkorának különbsége 80 év.

Eredmények
A nyelv különböző szavai az aktiválás különböző időzítési szintjein valósulnak meg, vagyis
általánosságban kimondható, hogy a gyakrabban használt szavak felidézése gyorsabb.
Mennyire őrződik meg az értelmetlenné torzított szavakban a gyakoriság faktora az egyes
életkori csoportokban? Hogyan jellemezhető a felidézések azonossága (hasonlósága) és
különbözősége gyermekkortól időskorig? Életkorfüggő-e a lexikális hozzáférés stratégiája?

A kísérleti eredményeink igazolták a fonetikai asszociáció működését, vagyis valamennyi

kísérleti személy – életkoruktól függetlenül – képes volt a hangzás alapján egy hasonló
hangzású valódi szót felidézni. Ezzel a neurális hangszínkép rugalmassága is megerősíthető.
Megnéztük, hogy a kísérleti személyek válaszai mennyire felelnek meg az eredeti szavaknak
(1. ábra).

1. ábra
Az eredeti szavak felismerése az egyes korcsoportokban

Az összes csoport átlagértéke 48,6% (az egyes csoportok közötti eltérés maximálisan 5%),
vagyis a kísérleti személyek – életkortól függetlenül – az eredeti szavak közel felét a fonetikai
változtatások ellenére jól felismerik. Ez egyben arra is utal, hogy a félreértések korrekcióját a
beszédpercepciós mechanizmus mindenféle kontextus nélkül is képes „félig” megoldani. A
gyerekek és az idősek érik el a hozzáférés során a legnagyobb arányban az eredeti szavakat, a
fiatal és a középkorú felnőtt csoportok teljesítménye lényegesen nem különbözik egymástól
(46,1%, 47,8%). Úgy tűnik, hogy a hangzás meghatározó a legfiatalabbak (átlaguk 51,73%)
és a legidősebbek (átlaguk 49%) számára. Minthogy a gyermekek még az anyanyelv-
elsajátítás folyamatában vannak, így esetükben a fonetikai elsőbbség feltételezhető volt.
Angol anyanyelvű idős emberek is gyorsan és pontosan voltak képesek azonosítani a torzított
szavakat (Stine-Morrow–Soederberg Miller–Nevin 1999). Ez valószínűleg azzal
magyarázható, hogy az idősek gyakran kerülnek olyan helyzetbe, amikor a bizonytalan
beszédészlelésük alapján kell a hallottakat például szóként felismerniük.
Elemeztük, hogy a fonetikai torzítás mértéke és az eredeti szó felismerése között van-e
összefüggés. Az adatok nem minden esetben mutatnak határozott összefüggést, helyenként
nagyobb szerepe van a mentális lexikon kiépítettségének és a szófelismerés egyéb
tényezőinek. Bizonyos szabályszerűségek azonban megfogalmazhatók. A torzítás mennyisége
és minősége egyaránt befolyásolja a lexikális hozzáférést. Az eredeti óceán szóból háromféle
változtatással létrehozott úzeámban mindössze 27,6%-ban ismerik fel az eredeti szót (a
gyerekek 28,2%-ban, az egyetemisták 54%-ban, a középkorú felnőttek 28,5%-ban, az idősek
pedig egyáltalán nem). A kétféle változtatással létrehozott kiliszpa hangsor 83,5%-ban
felidézte a giliszta szót (98,4%-ban a gyermekeknél, 72,7%-ban az egyetemistáknál, 93%-ban
a középkorúaknál és 70%-ban az időseknél). Jellemző, hogy a zöngésség tekintetében
változtatott szavak felismerése feltűnően jó; a vidámságé (fitámsák) például 84,8% az összes
csoport átlagát véve, pedig itt háromféle, bár azonos típusú torzítás történt. Ez nyilvánvalóan
összefügg azzal, hogy suttogáskor, illetőleg zaj hatására a „zöngésség/zöngétlenség” jegy
azonosítása igen bizonytalanná válik, tehát a hallgató fel van készülve az igen gyors
korrekcióra. Nehezebb, ha a képzési hely (is) változik, a zarkangyú ~ sarkantyú felidézése
71%-os. A mássalhangzók képzésének helyét és módját is érintő változtatások már erősen
csökkenthetik az eljutást az eredeti szóhoz. A talásony ~ karácsony azonosítása mindössze
37,3%. A mássalhangzók képzési helyét és az egy magánhangzót érintő torzítás gyakorlatilag
megakadályozta az eredeti szó felismerését az íjsata logatom esetében (éjszaka), az összes
adatközlő átlaga 26,7%. Az eredeti szóhoz való hozzáférést az is befolyásolja, ha a létrehozott
logatom hangzásban egy másik, értelmes szóhoz közelebb áll. Ilyen például a tínyó, ami
jobban emlékeztette a kísérleti személyeket minden korcsoportban a tinóra, mint az eredeti
kígyóra. A magánhangzó változtatása nagymértékben csökkenti az eredeti szó felismerését.

Feltételeztük, hogy az egyes korcsoportokban a hangzás alapú szóasszociáció ellenére a

gyakoriság tényezője is érvényesül: a kísérleti személyek az adott életkorban gyakrabban
előforduló/használt szavakat fogják felidézni. A legnagyobb mértékben azonosan felismert
szavak döntően az eredeti, torzítatlan szemantikai egységek; kisebb mértékben pedig
korcsoportonként változó szavak. Az adatok igen hasonló arányokat mutatnak (a gyerekeknél
56,7%, a középkorúaknál 55,75%, az időseknél 56%). A fiatalok átlaga kismértékben
különbözik a többi csoportétól, az 51%-os érték azonban szignifikáns eltérés. Az összes
adatközlő átlaga 55,3%. Minthogy az egyes csoportok adatai is e körül szórnak,
megállapítható, hogy az emberek a hangzás alapján mintegy 50%-ban ugyanazon szót fogják
azonosítani. Természetesen ez az egyes hangsorok tekintetében óriási különbségeket jelenthet,
de mindebben már a szófelismerés egyéb faktorai is érvényesülnek. Az úzeám (eredeti óceán)
hangsort valamennyi csoportban legnagyobb mértékben múzeumnak ismerték fel (az
összátlagérték 42,4%). A tínyó (eredeti kígyó) azonosítása a gyerekeknél 38,5%-ban dínó (!),
a felnőtt csoportokban pedig tinó (az életkor növekedésével: 31,1%-ban, 28,5%-ban és 50%-
ban). A tínszás (eredeti kínzás) szót a gyerekek és az idősek 32,7%-ban, illetve 40%-ban az
eredeti szóként, míg a fiatal és a középkorú felnőttek a tintás szóval azonosítják (26,2%-ban,
illetve 38,7%-ban). A számadatok alapján egyértelműen kimondható, hogy a szóasszociációs
kísérletben a hangzás a meghatározó tényező, a gyakoriság életkortól függetlenül másodlagos.

A gyerekek szóasszociációi szignifikáns különbséget mutatnak a variációk számának

tekintetében: lényegesen többféle szót hívtak elő a kislányok (116-félét), mint a kisfiúk (74-
félét). Úgy is fogalmazhatunk, hogy a korosztályi egyöntetűség sokkal nagyobb a kisfiúk,
mint a kislányok esetében. A kislányok ugyanakkor mintegy 14%-ban éltek a „nincs válasz”
lehetőségével, míg a kisfiúk csak 9%-ban. Az űzite logatomot – az elvárásoknak megfelelően
– a kislányok a kisfiúknál nagyobb mértékben, 80,8%-ban azonosítják az őziké-vel (a fiúk
69,2%-ban, a különbség szignifikáns). A csillag szó is 61,5%-ban jelentkezik a kislányoknál a
sillad logatom hatására, míg a fiúknál csak 23,1%-ban. A tínszás hangsor a kislányoknál
46,2%-ban, a kisfiúknál 69,2%-ban az eredeti kínzás szó, de a kisfiúknál 7,7%-ban előfordul a
hímzés főnév is! Érdekes, hogy a kisfiúknál közel 30%-kal nagyobb mértékben jelentkezik a
múzeum szó, mint a kislányoknál. A kápolú logatom a kislányoknál 11,5%-ban felidézi a
háború szót, a kisfiúknál egyszer sem. Megdöbbentő volt, hogy a nyűröred hangsor a
gyerekeknél közel azonos arányban, több, mint 60%-osan előhívta a gyűlölet szót (az
egyetemistáknál ez az arány 39,3%, a középkorúaknál 30%, az időseknél pedig csak 10%!). A
kérdés az, hogy vajon a fonetikai hasonlóság érvényesült a gyermekek felidézéseiben, avagy a
gyakoriságnak is volt valami szerepe…

Minthogy az egyetemisták csoportjában lényegesen több volt a lány, a nemek közötti

esetleges felismerési különbségek részletes elemzésének nincs értelme. Néhány sajátosság
azonban megfigyelhető. A nyoszolya szót a noszoj logatomra a lányok 24%-a, a fiúknak
csupán 9%-a azonosítja. A sarkantyút viszont (torzítottan: zarkangyú) a fiúk 63,6%-a, a
lányoknak pedig csak 46%-a ismeri föl. A halál (harár logatom) a lányoknál több mint 30%-
kal nagyobb mértékben jelentkezik, mint a fiúknál. Érdekes, hogy míg a kínzás szót a lányok
16%-a azonosítja, addig a fiúk a tisztás és a tintás szavakhoz jutnak el nagyobb arányban,
egyedi azonosításaik a tészta, tésztás, tinta, tinó és birkás szavak, de a kínzás egyáltalán nem
jelenik meg.

Elemeztük, hogy vajon a variációk száma hogyan alakul a négy korcsoportban. Azt akartuk
megtudni, hogy az értelmetlen hangsorok hatására hányféle értelmes szóhoz jutnak el a
kísérleti személyek a csoport szintjén, s ez mutat-e életkor-specifikus eltéréseket. A
feltételezésünk az volt, hogy az életkor növekedésével a variációk száma is növekszik, hiszen
az élettapasztalat egyfajta következményének ítéltük a lexikális hozzáférés nagyobb mértékű
egyediségét.

Az adatok alátámasztották a feltevésünket, vagyis a gyerekek lényegesen kevesebb különböző

szót hívtak elő, mint a középkorúak vagy az idősek. Némiképpen meglepő volt, hogy az
egyetemisták adatai (20,7%) e tekintetben a gyermekekéhez (18,2%) álltak közelebb, nem a
felnőttekéhez (középkorúak: 34,8%, illetve idősek: 38%). Úgy látszik, hogy az életkori
különbség itt arányos a variációs teljesítménnyel. A gyerekek és a két felnőtt csoport,
valamint az egyetemisták és a két idősebb felnőtt csoport válaszvariációi között a különbség
szignifikáns. Lássunk néhány egyedi szót a nókusz (mókus) és a tyűszelen (győzelem)
logatomokra a különböző életkorúaktól (nem az arányok szemléltetése, hanem az egyedi
szavak bemutatása a cél)! Gyermekek: kókusz, rókus, illetve műterem, műszerek, gyűszű,
fűszer, fütyül. Egyetemisták: kókusz, nyuszi, glóbusz, fókusz, illetve gyűszű, gyűrű, kesztyű,
ügyetlen, szemtelen. Középkorú felnőttek: kókusz, fókusz, lótusz, fikusz, illetve tűzhelyen,
tüsszentés, gyűszűvirág, tűszelep, tűszerű. Idősek: fókusz, kókusz, lótusz, szoknya, nózi, illetve
hűtelen, szőrtelen, csőtelen (?), küzdelem, csőszeren (?), hűtlenség.

A szavakra emlékezés stratégiájában a fürdőkádhasonlatot az angol nyelvre állították fel;

kérdéses, hogy vajon az olyan nyelvek esetében érvényesül-e, ahol gazdag a morfológia,
illetőleg a szavak sok szótagból is állhatnak. A toldalékok befolyásolják-e vajon ennek a
stratégiának a működését vagy nem? A szófelismerés egyik teóriája, Marslen–Wilson cohort
elmélete jól alkalmazható a magyarra is. Eszerint az elhangzás időviszonyainak megfelelően
haladva (mondjuk „balról jobbra”) elemezzük a szót, s amikor eljutunk addig a „pontig”,
amelytől a kívánt egység biztosan bejósolható, akkor megtörténik a szófelismerés. Itt megint a
szótövet követő toldalékok kérdése merül fel problémaként, de ez a kontextusban elhangzott
szavaknál más nyelvi szinteken feltételezett működésekkel megmagyarázható. Esetünkben
izolált szavakról van szó, tehát felmerül akár a fürdőkádhasonlattal jellemzett stratégia, akár a
cohort elmélet igazolásának lehetősége.

2. ábra
A hangsorok elejének és végének alapján történt összes szóasszociáció átlaga

Elemeztük, hogy az értelmetlen hangsorok hatására asszociált szavak vajon a logatom

elejével, végével vagy esetleg a közepével mutatnak azonosságot/hasonlóságot. Tekintettel
arra, hogy az eredeti szavak torzításakor igen hasonló arányban őrződött meg a szavak eleje
vagy vége, az összevetés reálisan elvégezhető. Valamennyi adatot figyelembe véve, az
látható, hogy az elölről történő azonosítás lényegesen ritkább, mint a hátulról történő. A
kísérleti személyek döntő többsége a hangsorok vége alapján talált „könnyebben” értelmes
szóra. A talásony logatom alapján például felidéződhet a karácsony vagy a találom szó (és
számos más is), attól függően, hogy az adott kísérleti személy a hangsor eleje vagy vége
alapján (esetleg a közepe alapján) képes gyorsabban egy szemantikai egységhez eljutni a
lexikális hozzáférés során. Az egyes korcsoportokat tekintve csupán a középkorú felnőttek
adatai ellentétesek az általános stratégiával: náluk valamivel nagyobb mértékű a hangsorok
kezdete alapján végzett szóasszociáció. A 2. ábra ennek az elemzésnek az eredményeit
szemlélteti az egyes korcsoportokban.

A már említett középkorú felnőtteken kívül (akik a többiek általános stratégiáját nem követik)
minden korcsoportban nagyobb mértékű a „visszaható” szóazonosítás alkalmazása, mint az
előrehatóé (a különbség a gyerekeknél 76%, az időseknél 56%, az egyetemistáknál 38%). A
gyerekek és az idősek eredményei a leghasonlóbbak. Példák a hangsor vége alapján működő
szóasszociációkra: kókér hóhér, fílus stílus, ilus, dekegség kedvesség, noszoj oszolj,
talásony bársony, sillad lankad; példák a hangsor eleje alapján működőkre: kókér
kókler, kóró, űzite űznie, harár harag, harács, nyűröred nyűgödet. Ezek az adatok a
cohort elméletet csak részben támasztják alá, a fürdőkádhatásnak alapvetően nem mondanak
ellent, csupán az annak kapcsán leírt arányok nem érvényesültek e kísérletben. További
vizsgálatok hivatottak azt eldönteni, hogy ez összefügg-e a magyar nyelv agglutináló voltával
vagy nem. Akadtak természetesen olyan szóasszociációk is, amelyek a hangsor közepe
alapján jöttek létre, például zarkangyú varangy, arkangyal, kókér oké, nókusz rókus
vagy tyűszelen tüsszentés, kápolú ápoló. Egyetlen olyan adatunk van, amikor az
elhangzott hangsor vége alapján történt a szóasszociáció, de úgy, hogy az a lexikális
hozzáférés egységének kezdetévé vált: nyűröred redőny.
Nagyon ritkán fordult elő, hogy az értelmetlen hangsor alapján nem kizárólag fonetikai
jellegű szóasszociáció történt. Ezek a válaszok azért érdekesek, mivel kivétel nélkül kettős
asszociáció eredményei: elsődlegesen létrejön ugyan egy fonetikai alapú lexikális hozzáférés,
amelyet azonban igen gyorsan követ egy szemantikai, és a kísérleti személy ez utóbbit
mondja ki. Például kiliszpa (giliszta) cseresznye, fitámsák (vidámság) jókedv,
illetve boldog, íjsata (éjszaka) este van, tínszás (tintás?) suli vagy nyűröred
(nyűg/ös?) panaszkodik.

A „jelentés” feltételezett hatása látszik érvényesülni az eredeti betegség és halál (torzítások:

dekegség, harár) lexikális hozzáférésében. Jellegzetesen életkorspecifikusak a felismerési
arányok. Az idős kísérleti személyek mindkét hangsornál kivétel nélkül az eredeti szavakra
asszociálnak. A középkorúaknál hasonlóan magas a betegség felismerése, de erőteljesen
csökken a halál szóé. A húsz év körüli egyetemisták a két szót még kisebb arányban
azonosítják. Megdöbbentő eredmény ugyanakkor, hogy a gyerekek adatai az idősekéhez
állnak legközelebb! A betegség szó esetében ez magyarázható is, hiszen éppen életkoruknál
fogva e szó előfordulása gyakori. A halál szó több mint 80%-os azonosítása esetükben
azonban nagyon elgondolkodtató… (3. ábra).

3. ábra
A betegség és a halál szavak megjelenésének aránya az egyes életkori csoportokban

Számos további szemantikai érdekesség található az adatokban, a legtöbb esetben azonban a

magyarázat nem vagy csak igen bizonytalanul fogalmazható meg, ezért ezekkel részletesen
nem foglalkozunk. Példaként mégis említünk néhányat. A kápolú hangsor leggyakrabban a
káposzta és a kápolna szavakat idézte fel valamennyi csoportban. Az arányok azonban
jellegzetesen különbözőek. A gyerekeknél a káposzta 23,1%, a kápolna csak 3,8%. Az
időseknél és a középkorúaknál az adatok csaknem azonosak, a káposzta 30%, illetve 40%, a
kápolna 50-50%. Az egyetemisták a kápolnát 64%-ban, a káposztát pedig csak 27,8%-ban
azonosítják. Feltételezhető, hogy minden esetben egyfajta használati gyakoriság eredményezi
a sajátos eloszlást. A noszoj logatom az egyetemistáknál felidézi a nyoszolya szót 21,3%-ban,
a középkorúaknál mindössze egyszer fordul elő, a gyerekeknél és az időseknél egyszer sem. A
mentális lexikon zéró helyére kell gondolnunk a gyermekek esetében, akik valószínűleg nem
ismerik a nyoszolya szót. A tyűszelen hatására felidéződik a hűtelen szó. Az időseknél 30%-
ban, a középkorúaknál 7%-ban, az egyetemistáknál 1,6%-ban, a gyerekeknél egyszer sem.
Óvatos hipotézisünk szerint az érzés, illetve a hűtlenség átélésének „tapasztalata”
eredményezhette a kapott adatokat. Minthogy azonban nem ismerjük az összes nyelvi és nem
nyelvi tényezőt, amelyek az asszociációkat általában, illetőleg a fonetikai asszociációkat
meghatározzák, így a fenti példákra megkísérelt magyarázatok csupán a gyenge feltevés
szintjén mozognak.

Az agglutináló nyelvekkel kapcsolatosan rendszeresen felmerül a toldalékolt és a nem

toldalékolt szavak kérdése a mentális lexikonban. Korábbi kísérleteink szerint a
toldalékolatlan szemantikai egységek megjelenése gyakoribb a mentális lexikon aktiválása
során magyar anyanyelvűeknél, mint a toldalékoltaké (Gósy 1998). Ennek alapján hasonló
eredményeket feltételeztünk a jelen kísérletben is. Megjegyezzük, hogy a létrehozott
logatomok „végződése” bizonyos esetekben létező toldalékok homofónja lett. Például az -ed,
az -ák, az -en vagy a -ség kelthette valóságos toldalék benyomását. Az adatok elemzésével
arra is választ kerestünk, hogy az életkor hatással van-e a mentális lexikonban tárolt egységek
toldalékolt vagy toldalék nélküli aktiválására. Az izoláltan elhangzott értelmetlen hangsorok
természetszerűleg a toldalékolatlan formák előhívásának kedveztek. Eredményeink ez utóbbit
teljes mértékben alátámasztották, hiszen a toldalék nélküli szavak aránya 82,95%, a
toldalékoltaké pedig 17,05%, az összes csoport adatait tekintetbe véve. A toldalékolt szavak
megjelenése azonban életkorspecifikus. A 4. ábra grafikonja ezeket az adatokat összegzi.

4. ábra
A toldalékolt szavak aránya az egyes életkori csoportokban

Előzetes feltevéseinkben nem gondoltuk, hogy az egyes életkorok között lényeges különbség
legyen a toldalékolt és a nem toldalékolt szavak között. Az eredmények azonban azt
igazolták, hogy a gyerekek rendkívül nagy mértékben hívnak elő különféleképpen toldalékolt
szavakat, és viszonylag magas ezen egységek aránya az időseknél is. Valamivel kisebb a
középkorú felnőtteknél, míg szinte „hibahatáron” mozog az egyetemi hallgatók esetében.
Példák a gyermekek anyagából: találnom, fiús, pöszén, kolompolunk, koszolj, fűszerek,
maráson, elásom, igazat, halászok, dilinyós, ússzál, űznie, uborkák, múmiám, pókért, tűzeti.
Példák az idősektől: linkelés, félős, szőrtelen, írok, oszolj, siklott, kiitta, kaktuszt, úszás. A
középkorúak anyagából: űzik, csókért, talányos, húzd reám, tyúkszemem, találom. Az
egyetemisták adatai: lufis, sátáni, kínzata, találom, búzám. A fonetikai asszociáció mint
vezető (és a kísérletben elvárt) stratégia eredményezi, hogy bizonyos toldalékok minden
korcsoportban megjelennek, illetőleg hogy vannak olyan logatomok, amelyek különösképpen
aktiválják a toldalékolt formákat. Az elsőre példa az -ért, a többes szám jele, az egyes szám
első személyű igei személyrag és a birtokos személyjel. A másodikra talán a legjobb példa a
nyűröred hangsor. Az erre kapott összes toldalékolt szó a teljes anyagból (nem egy közülük
többször is előfordult) a következő: nyűgösek, nyűtt, nyűtt öreg, nyűvő, fanyűvő, nyűvöd-e,
gyűröd, nyögöd, nyűgöset, nyűgödet, nyűgösség, nyüves, nyüvek, gyűrött, gyűrődhet,
gyűröget, gyűlölöd, nyűglődés. Az adatokból levonható az a következtetés, hogy bár a
lexikális hozzáférés elsősorban toldalék nélküli formákat eredményez, a toldalékoltak
megjelenése bizonyos életkorfüggést mutat. Az okokra vonatkozóan annyi biztosan
megállapítható, hogy az anyanyelv-elsajátítás be nem fejeződése miatt nincs olyan nagy
különbség a toldalékolt és a toldalékolatlan formák között a gyermekeknél. A toldalék nélküli
alakok sokasodásához hozzájárul a többéves oktatás ténye is (nyelvtani, szótári ismeretek),
amely az idősebbeknél befolyásolja a lexikális keresési stratégiát, s a tendencia az
úgynevezett „szótári alakok” megjelenését mutatja. Ezt a tényt egyértelműen alátámasztják az
egyetemisták adatai.

Noha a kísérleti anyag kiinduló szavai mind főnevek, a torzítások ezt többé-kevésbé elfedik.
Így érdemes annak elemzése, hogy milyen szófajú szavakat aktiváltak a kísérleti személyek.
Korábbi kísérleteink a főnevek túlnyomó többségét igazolták az izolált szavak aktiválásakor.
A kérdés ismét az, hogy vajon a szófaji megoszlás tekintetében az életkornak van-e
valamiféle szerepe. Az eredményeket az 5. ábra összegzi.

5. ábra
Az asszociált szavak szófaji megoszlása korcsoportonként

A főnevek feltételezett többsége egyértelműen jelentkezik valamennyi adatközlőnél. Az idős

emberek a többiekhez képest kisebb arányban hívtak elő főneveket (a különbség 12-14%). A
fiatalok és a középkorúak főneveinek százalékértéke gyakorlatilag megegyezik (82,2% és
82,1%); hozzájuk képest kissé nagyobb a gyermekeké (86,4%). A magyar anyanyelvű 9-10
évesek szabad asszociációinak elemzése – mintegy négy évtizeddel ezelőtt – hasonló szófaji
arányokat eredményezett. A főnevek 85,1%-ban, az igék 9,2%-ban (esetünkben 8,5%-ban), a
többi szófaj 5,6%-ban (nálunk 5,1%-ban) fordult elő (vö. Cser 1939). Nincs lényeges
különbség az egyes csoportok között az igék arányában, leggyakrabban az időseknél,
legritkábban az egyetemistáknál fordulnak elő. A melléknevek megjelenése azonban
korcsoportonként eltérést mutat. A legkevesebbet a gyermekek mondták (4,2%), a legtöbbet
az idős emberek (14,5%), a fiatalok és a középkorúak átlaga hasonló (8,5% és 7%).
Anyagunkban előfordultak még határozószók és igenevek, utóbbiak többsége melléknévi
igenév, továbbá egyetlen számnév (gyermeknél) és egyetlen kötőszó (középkorúnál). Az
imént felsorolt kategóriákba tartozó szavak aránya 0,3% és 1,75% között mozog; kismértékű
különbség csak a határozószók előfordulásában jelentkezett az egyes életkorokban (a fiatalok
és a középkorúak ötször annyit mondtak, mint a gyerekek és az idősek). Az életkortól
függetlenül a fonetikai szóasszociációs kísérlet szavainak szófaji megoszlása a következő:
főnév – 81,2%, ige – 8,7%, melléknév – 8,58%, számnév – 0,02%, határozószó – 1,08%,
igenév – 0,4%, kötőszó – 0,02%. Arra a tényre, hogy az idősek miért mondtak kevesebb
főnevet és több melléknevet, mint az összes többi csoportban résztvevők, a rendelkezésre álló
adatok alapján tudományosan elfogadható választ nem tudunk adni. (Feltehetően az idősek
spontán beszédének elemzése vihet közelebb a megoldáshoz.)

A kísérletek során lehetőséget adtunk a résztvevőknek a zéró válaszra, vagyis ha rövid

gondolkodás után nem jutott eszükbe értelmes szó a hallott hangsor alapján, akkor a lexikális
keresést nem erőltettük. Erre azért volt szükség, mert biztosak akartunk lenni abban, hogy – a
lehetőségekhez képest – csak a fonetikai asszociáció működjön. Minden korcsoportban éltek a
kísérleti személyek a „nincs válasz” lehetőségével, ennek aránya azonban korspecifikus (6.
ábra).

6. ábra
A „nincs válasz” aránya az egyes korcsoportokban

A lexikális hozzáférés „zsákutcájának”, vagyis annak a ténynek, hogy a keresés során a

beszélő nem talál megfelelő szót, számtalanszor lehetünk tanúi a mindennapi
kommunikációban. Fokozott érzelmi állapotban, különösen szorongáskor a lexikális
hozzáférés sikertelensége még gyakoribb és szembetűnőbb. Kétségkívül más okokra
vezethető vissza a beszédprodukcióban bekövetkező, illetőleg az asszociáció során keletkezett
lexikális zsákutca. Adataink ezúttal ismét a gyerekek és az idősek működési hasonlóságát
igazolták: e két korcsoportban a legnagyobb a „nincs válasz” aránya. Bár a különbség nem
szignifikáns a fiatal és a középkorú felnőttek között, mégis érdekes, hogy a 40 év körüliek
kerültek szembe legritkábban a hozzáférés zsákutcájával. Itt jegyezzük meg, hogy
értelmetlenséget szóként egyetlen adatközlőnk sem mondott, bár némely válasz fejtörést
okozott (pl. úzó ’görög ital’, hókusz ’a Hókuszpók rajzfilm-figura nevének első része’ vagy
csőszeren [?]).
Összegzés
A kutatás kezdetén feltett kérdéseink többségére a kísérleti eredmények egyértelmű választ
adtak. A mentális lexikon működése és a hozzáférési folyamatok változnak az életkor
növekedésével. Az idősebbek többféle szót tudnak aktiválni, azaz az egyes emberek mentális
lexikona és a hozzáférési út között nagyobb az eltérés, mint a fiatalabbak esetében. Az
idősebbek és a gyermekek ugyanakkor gyakrabban kerülnek a lexikális hozzáférés
zsákutcájába, mint a fiatalok és a középkorúak, azaz a szókeresésük több ízben
eredménytelen. A gyermekeknél ez elsősorban a mentális lexikon kiépítetlenségével, illetőleg
nyelvhasználati gyakorlatlansággal, az idősebbeknél pedig mindenekelőtt a hozzáférés
lassúbbá és bizonytalanabbá válásával magyarázható (utóbbira vö. Craik 1994). A
végeredmény azonban igen hasonló. A gyerekek és az idősek nagyobb mértékben használják
fel a lexikális hozzáférés során az aktuális hangzást, mint a fiatal és a középkorú felnőttek. Az
előbbiekre jellemző az is, hogy gyakrabban alkalmazzák a szó vége alapján történő
szókeresési stratégiát, és jellemzően több toldalékolt szót hívnak elő. A mentális lexikon
műveleteinek jó része egyértelműen életkorspecifikus. Hangsúlyozandó azonban, hogy a
fiatalabbak és az idősebbek részfolyamatainak működése, illetőleg a teljesítményük nem
feltétlenül különböző; a kísérlet során kapott adatok nem minden esetben az életkor szerint
térnek el. A mentális lexikon működésének pontos megismerése az egyes életkorokban még
sok célzott kutatás elvégzését teszi szükségessé.