Melissa Moretti

MARADJ MÉG, KEDVES!

Borítóterv: Frigya Desing

ISBN 978 963 375 522 8

Anno Kiadó, MMVII
Felelős kiadó az Anno Rt vezetője
Copiryght: Nemere István ©
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető:Bördős János
 Tengeren és parton

Vilma a partot nézte.

A kis hajó motorját egész testében érezte, a propeller
rezgését átvette a hajótest, tornacipős lábán át a
lánynak is átadta. Egyik keze a korláton, a sok turista
kezétől síkosra csiszolódott barna fa is finoman rezgett.
Az utasok persze el voltak foglalva önmagukkal meg a
hajóval, most ismerkedtek vele. A legtöbben alig pár
perccel az indulás előtt értek a Régi Kikötő kopott
kőmólójához. Az egykorvolt, de mára a lábak alól
kipergett köveket beöntött betonnal helyettesítették,
régen. Mióta Vilma oly jól megismerte a kikötőt, azóta
nem látott errefelé javító munkásokat.
A móló falában rozsdás, régi vasgyűrűk lógtak.
Valamivel távolabb, ahol a hangzatos MARINA felirat
alatt a helybeliek sokszor inkább szegényes
motorcsónakja és pár vitorlása sorakozott a parthoz és a
bójákhoz kötve, most néhány idegen hajó jelent meg.
Színes lobogók az árbocon, meg a taton. Egy
motorcsónak – háznyi nagy volt, már-már valóságos
jacht! -szélvédőüvegén megcsillant a nap. Egy pillanatra
fájón tükröződött Vilma szemébe. Ám mire a lány
reagált volna, már el is szökött a fény.
A Régi Kikötőre már nem maradt sok ideje. Reggel fél
kilenc volt, két perc késéssel indultak, ennek nincs
jelentősége, Mario behozza majd, észrevétlenül. És
különben is, egész napos útra mennek, mi hát az a két
perc…? A turisták majd csak estefelé kezdenek
türelmetlenkedni, amikor már vagy három órája jönnek
a visszaúton, a szigetek között. Ezek Vilma saját
tapasztalatai voltak, amiket az idén nyáron szerzett.
– Vilma, gyere már! – kiáltotta Berten. A fiatalember
volt a segítőtársa. És persze a társa Mariónak is, aki
most a vezetőfülkében állt. Csak egyik kezével fogta a
kis kormánykereket, és igyekezett szemügyre venni a
mai „felhozatalt”. Mario javíthatatlan nőcsábász volt, az
egész nyarat azzal töltötte, hogy itt a hajón ismerkedett
a fiatal külföldi nőkkel, bár neki aztán mindegy volt,
honnan származott. Lehetett éppenséggel hazai lány,
vagy fiatal asszony is. Mario csinos fiú volt, olyasféle,
akin megakad a nők szeme, bármerre kalandozzon is el
a tekintetük.
A városban van mit nézni, hiszen tele van
műemlékekkel. A kompkikötőből már látni a sziklás
domb tetején a régi erődöt, amit a lovagok védelmeztek
hajdanán a törököktől. Lent van két szép templom,
hangulatosak az éttermek, a kávézók, az óváros
egészében remekül lehet sétálni. Középkori keskeny
utcák, itt-ott a régi várfal maradványai bukkannak elő. A
múzeumokban sem lehet unatkozni, a szabadtéri
színpad, bár nemrégen épült, régi görög amfiteátrumot
idéz. Mindenfelé pálmák nőnek, pedig ez még Európa,
igaz, annak is a déli széle. A szállodai szobákban nincs
fűtés, csak légkondicionáló. Ha valaki fázna ilyenkor
nyár végén, egy gombnyomással teremthet magának
meleget. De napközben nyitva van minden ablak.
– Megvan már a kenyér? – kérdezte Berten,
türelmetlenül.
– Nyugalom, úgysem kezdenek el rögtön enni – felelte
Vilma.
– Ha nem kapnak semmit, akkor biztosan nem – vágta
rá Berten. Kicsit ideges, kapkodi természetű fiatalember
volt, talán huszonhét éves. Hirtelenszőke, mintha nem is
errefelé született volna. Mindig a feladatára
koncentrált. Ő is nemrégen végezte el az egyetemet,
alighanem régészet szakon. Persze most régészként
nem tudott elhelyezkedni. Ahogy egyszer megjegyezte:
„Hazánkban jelenleg nulla számú régészre van
kereslet”, és internetes fórumokat bújt, hátha elmehet
valahová máshová, külföldre. Egyelőre neki is ez a hajó
volt a menedéke. A kis cég, amelyik három hajóval
dolgozott már időtlen idők óta, ezekkel járt ki a városból
a két közeli szigetvilágba. Az egyik természetvédelmi
terület volt, oda igyekeznek most ők is. A másik útvonal
egyetlen szigetet érintett csak, de ott a dombtetőn volt
egy réges-régi várrom, amit valaha még a rómaiak
kezdtek építeni, aztán a következő ezerötszáz évben
más, errefelé terjeszkedő államok is tovább építették.
Odahajókázni, megnézni, elgyönyörködni benne:
egésznapos kirándulás.
De most a természetvédelmi terület a cél. Akik ma
reggel felszálltak a hajóra, arra kíváncsiak. Az elmúlt
napokban mit sem sejtve jöttek a Régi Kikötőbe sétálni,
hajókat, és régi várfalakat, bástyákat nézni,
fényképezni. A parton nagy, színes fotókkal felszerelt
táblák mellé tett kis asztaloknál fiatal lányok vagy
éppen nem fiatal férfiak „támadták le” őket, legalább
négy nyelven agitálva az egynapos hajókirándulások
valamelyikére.
Tavaly nyáron, még egyetemistaként, Vilma is minden
második napon jegyárus-rábeszélőgépként dolgozott a
parton. Kicsit furcsa volt most, hogy a főnök a hajóra
osztotta be. Igaz, a jegyárusok aszerint kapták a
fizetésüket, ahány utast sikerült fogniok. Most nincs
versenyhelyzet, tudja Vilma, hogy egy-egy útért mennyi
jár neki. És a hónap végén mindig meg is kapja. Szereti
ezt a munkát, bár… Nem erről álmodott, amikor négy
évvel korábban először lépett be az egyetem kapuján.
Persze, majdnem olyan ez, mintha régész lenne –
pillantott Bertenre – feltehetően az idén „nulla számú
néprajzosra van kereslet széles e hazában”, mondhatná
gunyorosan.
Közben Vilma keze szaporán járt – kenyeret vágott
keskeny szeletekre. A hajón, a kormányosfülke
felépítménye fölött, egy főzőfülke-szerű beugróban
szendvicseket készített. Közben már megjelentek az első
vendégek. Sokat fizettek a jegyért, az egész napos
ellátásért. Érdekes, azt mindenki megjegyezte, hogy a
fedélzeten ingyen és korlátlanul jár nekik üdítő – Berten
sorban pattintotta le az üvegek zárókupakjait. Akadt,
aki fizetés ellenében alkoholt kért, és kapott is, persze.
Fő, hogy a vendég jól érezze magát.
– Csak ki ne ess a hajóból… – morogta Berten, miután
egy testes német férfinak már a harmadik dobozos sört
adta. Mario közben ügyesen manőverezett a kikötő
bejáratánál, aztán máris megnyílott előttük a tenger.
Szél kapott a hajóba, de nem volt erős. És főleg nem
volt hűvös. A vendégek többsége felment a felső
fedélzetre, ahol a kétszobányi területen
összezsúfolódtak. A fehérre festett fapadokon
kuporogva rengeteget fényképeztek, különféle
nyelveken beszéltek, hangoskodtak.
Miután Vilma elkészítette a szendvicseket, Berten egy
kosárba pakolta őket, és a kényelmetlen létrán felment
a felső fedélzetre. Ekkor Vilma végre fellélegezhetett.
Most jött el az ideje, hogy jelentse a létszámot
Mariónak. Átvágott hát a fedélközben maradt utasok
között, és megkocogtatta a kormányosfülke ajtaját.
Mario mindig bezárkózott – nem hiányzik neki néhány
kíváncsi és szerfölött kotnyeles utas, aki szeretné
közelről látni a navigálását. Mario csak akkor tett
kivételt, ha a kotnyeles utas a szebbik nemhez tartozott,
és nem is annyira a munkájára volt kíváncsi…
– Jelentés! – mondta Vilma, és mosolygott. Soha nem
volt dolga Marióval, nem tetszettek neki ezek a
szépfiúk. Mivel Vilma meg nem volt csinos, hát Mario is
békén hagyta őt. A kapcsolatuk csak a hajóra
korlátozódott. Mario barna bőre, göndör fekete haja, a
mindig fehér pólóból kivillanó izmos teste nem tett
különösebb hatást a lányra. Aminthogy az a jellegzetes
csintalan tekintete, és örökké vadászó arckifejezése
sem, amivel kellemes borzongást tudott ébreszteni a
többi nőben. Mario már majdnem harminc, de esze
ágában sincs megállapodni, családot alapítani. Jót
nevetne, ha valaki azt mondaná: itt az ideje ennek.
Miközben Vilma becsukta belülről az ajtót, néhány
nagyobb hullám kapta el a hajót – egy komphajó
érkezett a távolabbi szigetek felől, feltúrta a vizet, és a
hullámai megtáncoltatták ezt a kis hajót. A lány
megtántorodott, és Mario karjához dőlt. Összenevettek.
Vilma próbálta önmagát Mario szemével látni. Vajon egy
ilyen „dzsiggoló” számára mit jelenthet az ilyen lány,
mint én?… – kérdezte némán – Nyúlánk, de nem túl
nőies termetemmel, a barna hajammal, ami ugyan
hosszú és ha nem kötöm fel így vagy úgy, akkor a
lapockámig ér. Talán szépnek mondható, de ezzel aztán
vége is a szépségemnek. Hogy nem vagyok csinos,
annak a legjobb bizonyítéka, hogy Mario még ínséges
időkben, esős napokon, amikor alig van turista a
kikötőben, sem harapott rám…
Kishitűségét most pár percre feledve, rámosolygott a
fiúra:
– A létszám huszonnégy, plusz három fő legénység.
Mario már csak egyik kézzel fogta a kormányt. Innen
bentről csak előre és oldalt lehetett kilátni, hátra nem.
Mario a mobilján a távolabbi szigetet, az éttermet hívta.
Ahol ma a hajójuk a tizennégy órás csoportba volt
beosztva.
– Hello, Mario vagyok! Adjátok a főnököt… Igen, a
tizennégyes turnus, huszonnégy fő… mondom
huszonnégy, plusz három a legénység.
Az utasok létszáma mindig csak indulás után lett
végleges, amikor már kijutottak a kikötőből, és nem
szaladt a mólón, nem integetett-kiabált utánuk egy-két
elkésett ember. Mario nyugtázta a vételt, aztán letette a
telefont.
– No, akkor én megyek – mondta Vilma, és kilépett a
fülkéből. Még látta Mario tekintetét, ami nem feléje
irányult. Követte a férfi pillantását – egy jó harmincas
szőke nő állt a fedélzet szélén, egyedül volt, és a
kormányosfülke ablakán át Mariót nézte. Az meg őt. A
játék egy ideje nyilván tartott már. Vilma ismerte a
menetrendet. Ha a nő egyedül van, és a Régi Kikötőben
este hatkor nem várja senki, akkor ezt az éjszakát Mario
a kedves utassal tölti. Ha a nő csak itt a hajón van
egyedül, Mario majd az ebédet adó szigeten intézkedik,
van ott egy kemping is, kis faházakkal. Van annyira
jóban a főnökkel, hogy pár órára kaphat egy lakályos kis
faházat… Ezerféle módon tudja azt meghálálni a
kemping tulajdonosának.
Vilma számára ez a tempó érthetetlen volt. De nem is
akart belegondolni. Furcsállta, hogy vannak ilyen nők,
és ilyen férfiak. Ő már régen eldöntötte, hogy csak azzal
fekszik majd le, akit szeret. Igaz, az egyetemi évek alatt
ez nem mindig volt így. Ő sem volt már szűz, és akadt
néhány olyan emléke is, amelyet jobb lett volna
elfelejteni. De éppen azért, mert azok valaha
megtörténtek, döntött úgy, hogy legközelebb már csak a
szerelem űzheti bele őt bármilyen férfi ágyába.
Egyelőre azonban nemhogy szerelem, de még
egyvalamire való férfi sem bukkant fel a környéken.
„Csak azért, mert nem vagyok szép, még nem fogok
engedni bárkinek!” – szokta magában mondogatni. És
csak magában, mert efféle témákról nem beszélt
senkivel. A szülei innen messze élnek, hihetetlen, de
szegények csak egyszer látták a tengert egész eddigi
életükben. „Ha egyszer gazdag leszek, hetekre,
hónapokra elhozom őket ide, hadd csodálják ezt a
szépséget!”. Ez is elhatározása volt.
Hát igen, a tenger… Már úgy megszokta, el sem tudta
volna képzelni, hogy másutt lakjon. A tenger olyasmi
volt, aminek ott kell lennie az ablak mögött. Nem elég a
tudat. Az kell, hogy ha reggel kihajtja az ablaktáblákat,
vagy akár csak elhúzza a függönyt, mindig, és
megbízhatóan és bizonyosan megpillantsa azt a mélykék
vizet, a parti fehér házakat, a távoli hajókat. A tenger
nemcsak élteti környezetét, de maga is élőlény – Vilma
legalábbis így látta.
A hajó kicsit bukdácsolt, már jól eltávolodtak a
parttól, a város egyre zsugorodott, de a dombtetőn a
várfalak még látszottak. Vilma visszament az apró
konyhába, megszabadítva ezzel Bertent, aki azóta újabb
szendvicseket gyártott. A vendégek most Vilmától
kértek italokat, angolul, németül, franciául, olaszul,
spanyolul, és ő igyekezett mindenkit megérteni és
kiszolgálni. Ha néha-néha enyhült a forgalom, és nem
jött a pulthoz senki, Vilma hol a tájat nézte, hol az
utasokat. A táj persze a tenger volt, közelebb vagy
távolabb kisebb és nagyobb szigetekkel. Kopár dombok,
itt-ott a szirteken kisebb világítótornyok. Nincs ebben
már semmi romantika – magyarázta néha a kíváncsibb
utasoknak – ezekben nem élnek emberek, napkollektor
gyűjti az energiát, a világítótestek távolról kapott
rádiójelre kapcsolnak be és ki, ennyi az egész.
Néha fehér motorcsónak vágtatott el a hajó mellett, a
szigetekről a városba igyekeztek az emberek. Az egyik
nagy komphajó – fedélzete megtömve autókkal –
kényelmesen baktatott a nagy vízen. Némelyik szigeten
egy-egy ház is áll… A legtöbb utas ezt is lefényképezte,
filmezte. Talán arra gondolnak, hogy milyen romantikus
és izgalmas lehet egy távoli kis szigeten lakni, ahol
nincs is több ház, csak a tiéd…? Vilma tudott volna
mesélni arról, hogy mi van, ha felmondja a szolgálatot
az áramfejlesztő, ha lemerül a mobiltelefon, ha a vihar a
stéghez vágja-nyomorítja a csónakot, ha két hónapig
nem esik az eső és kifogy a ciszternából… De ezt senki
sem kérdezte.
A következő szendvics-körbehordozás már az ő dolga
volt. Most Berten állt be a büfépult mögé. A legtöbb
utas azonban nem is tartott igényt a szendvicsekre,
intettek, nem kell. „No thanks, nein, Danke, no, no, no.”
A felső fedélzeten, a tűző napsütésben, de hűvös szellő
cirógatásában ültek a legtöbben. Vilma tornacipőt viselt,
az nem csúszott a fedélzeten.
 Észrevett egy párt. Nem voltak fiatalok, egyáltalán.
Az asszony kicsi és sovány, a férfi magasabb, testesebb,
piros arcú. Hazai turisták voltak. A szendvics láttán
mosolyogva köszönték meg, el is vettek egyet-egyet.
Vilma csak annyit érzett a közelükben, hogy valami
meleg terjed szét a szíve táján. Az idős házaspár –
mindketten lehettek már hetven évesek -nagyon jól
megvoltak egymással. Mosolyogva beszélgettek, és nem
látszottak fáradtnak, idegesnek. Ezeken a hajóutakon
Vilma már sok mindent látott. Duzzogó, vagy éppen
hangosan veszekedő házaspárokat, sőt, látott már
szakítást is a visszafelé úton. Akik reggel még kéz a
kézben léptek be a hajóba, este már külön távoztak, és
vissza sem néztek. Nem keresték egymást a
tekintetükkel.
Nopersze, azok fiatalok voltak, nem hetvenévesek –
jegyezte meg most magában. Amikor a felső fedélzetről
már lefelé ereszkedett a keskeny létrán, egyik karján a
szendvicses kosár fülével, még egyszer odapillantott. Az
öreg férfi ősz volt, szemüveges, és szemlátomást
jókedvű. Az asszony valami alig látható, mégis érezhető
gondoskodással vette őt körül. Szeretik egymást, jutott
eszébe. Bár kicsit furcsa volt ezt így elképzelni – de ha
ez a valóság? „A szerelem nem korfüggő”, olvasta
valamelyik női lapban, bár ilyeneket nem szokott venni,
utálta azt a gügyögős stílust, a témáival együtt.
„Fogyókúra-divat-mellrák-narancsbőr-szerelem-
házasság-gyerek-mellméret-diéta-fogyókúra-szingliség-
narancsbőr-szerelem”, örök körforgás, vagyis mindig
ugyanaz.
Most hát ismét megerősítést nyert a tétel, hogy
mindegy, hány éves vagy, szerethetsz és szerethetnek.
Vilma jobb kedvre derülten tért vissza a félig üres
kosárral a büfébe.

Miután elhajóztak vagy húsz kisebb sziget mellett,

megkerülték a legnagyobbat. Innen dél felől vagy
százméter magas fehér, meredek sziklafalak néztek
vakító mészkő-szemekkel a tenger felé. A kishajónak itt
már tényleg meg kellett küzdenie a hullámokkal, mert
innentől kezdve egyetlen sziget sem fogta el a szeleket,
nem szelídítette a hullámokat. Ha a turisták dél felé
tekintettek, csak a végtelen, teljesen lapos víztükröt
látták. Sokan csodálták a felmagasodó sziklapartot…
Talán mert olyan országból jöttek, ahol nincs is tenger?
Néha vad hangzású, egzotikus nyelveken szóltak az
utasok, a szlávokat Vilma is felismerte, olykor meg
mintha másféléket hallott volna. Magyar volt, vagy
litván, finn? Nem tudta.
A sziget másik felén sokkal barátságosabb látvány
várt rájuk… meg az ebéd. És a sós tó, amit jó előre
beharangoztak mindenkinek. Mario ügyesen hozta az
időket is – pontosan egy órája maradt a „jónépnek”,
hogy a kikötőből elballagjon vagy kétszáz méterre,
levetkőzzön és megmártózzon a zöld tóban, amelynek a
vize még a tengernél is sósabb, holott nem áll vele
kapcsolatban.
Aztán jöhetnek enni.
Mikor mindenkit kisegítettek a kőmólóra – ez
kötelességük volt, mert az utasok a magas korlátot a
négyórás hullámzástól kissé bizonytalan lábakon lépték
át –, egyben meg is számolták őket. Megvolt a
huszonnégy, nem kellett hát benyitogatni a toalettekbe,
belesni félreeső sarkokba. Mario természetesen a szőke
nővel tartott. Bertenre maradt az őrködés a hajón, Vilma
ment felügyelni az ebédre. Mire eljött a két óra, az
utasok a kis étterem sűrű szövésű hálóval árnyékolt
asztalsorai mellé gyűltek. Pontban tizennégy órakor a
pincérek felszolgálták az ételt. Nem volt sok, és
„erénye, hogy egyszerű”, mondta egyszer a főnökük.
Sugallta: mondják ezt a vendégeknek is. Mindig akadtak
páran, akik a hajóút után nem voltak képesek enni. Az
éttermi macskák – kövér, válogatós jószágok - máris
megjelentek, és várták a nekik járó sápot. Halfejek,
gerincek és farkak csúsztak az asztal alá, ahol éles
fogak ropogtatták a finom falatokat.
Vilma hamar bekapta az ételt és elindult sétálni
egyet. Ez fárasztotta a leginkább – a hajón nem tudott
mászkálni, márpedig ő sohasem volt az az üldögélős
fajta. Elment a tóig, útközben megsimogatta azt a két
szamarat, akiket egy vállalkozó a fotózás kedvéért
tartott. A szamarak, ha melléjük állt egy-egy vendég,
kihúzták magukat, mintha fotómodellek lennének, egy
pillanatra mozdulatlanul álltak, és csak akkor
billentettek egyet-egyet a fülükön, vagy változtattak
testhelyzetet, ha az emberek is mozdultak.
Fél órával az indulás előtt a lány visszament, hogy
Bertennek is maradjon ideje egy kis ebédre. Már
kezdtek visszaszállingózni a partra a turisták, de még
nem akaródzott beszállni a hajóba. Fotóztak, filmeztek,
az öböl hihetetlenül zöld vizét nézték. Innen nem is
látták a nyílt tengert, csak pár szigetet arra északon,
amerre majd hazafelé visz az útjuk.
Aztán kezdtek gyülekezni a vendégek. Mario még
nem volt a láthatáron, a szőke nő sem, persze. Amikor
megjött Berten, kezdték besegíteni a pallón a
vendégeket, akik átlépték a hajókorlátot, elkaptak egy-
egy oszlopot, ami a felső fedélzetet tartotta, nevettek.
Némelyik férfinak sörszagú volt a lehelete, de nem csak
férfinak. Akadt, akit annyira elbűvölt a sós tó, hogy nem
is ebédelt. A hajó lassan megtelt élettel, a fedélzet
deszkáira koppant egy-egy hátizsák.
Vilmának hiányérzete támadt a huszadik vendég után.
Valakit mintha még nem látott volna beszállni… Akkor
pillantotta meg őket. Az idős házaspár közeledett a
mólón, az étterem felől jöttek, lassan. De látszott rajtuk,
hogy most is jól érzik magukat.
Mario is befutott, elengedte a szőke nő kezét. Nem a
kemping felől jöttek, tehát a randevú majd folytatódik
este hatkor, a városban…? Vilma és Berten anélkül,
hogy ezt előre megbeszélték volna, megtréfálták Mariót:
neki is nyújtották a kezüket, mintha magatehetetlen és
roppant ügyetlen szárazföldi patkány lenne, akit úgy
kell besegíteni a hajóra. A fiú nevetve hárította el a
kezüket.
Berten közben számolt, a szőke nőt beemelve azt
mondta éppen: „huszonkettő”, tehát már csak a két idős
ember hiányzott. Ha a hajón lesznek ők is,
leakaszthatják a kikötőköteleket és irány hazafelé!
És akkor történt.
Vilma éppen a karját nyújtotta az öreg felé, akit a
felesége is segíteni akart. Magasra kellett fellépni, a
palló nem érte el a hajókorlát magasságát, a másik
oldalon, bent, a fedélzet szélén pedig egy kétfokos
lépcsőt tettek oda a fiúk. Az ősz, piros arcú, szemüveges
férfi is nyújtotta a kezét a lány felé, amikor hirtelen
megtántorodott. Valami történt vele, belül – értette meg
Vilma. De ez csak egy villanás volt az agyában, mert
attól kezdve hirtelen gyorsasággal történtek a dolgok. A
férfi megtántorodott és hátrafelé dőlt. A felesége
próbálta megtartani, de csak az egyik karját foghatta
éppen. A nagy test a maga súlyával máris ereszkedett a
mólóra, a kőlapokra. A felesége sikoltott, talán
segítséget kért ezzel? Próbálta megtartani a férjét a
levegőben, és Vilma is utána kapott. De csak annyit
értek el, hogy a férfi feje nem esett a kövekre. A
felesége a retiküljét tette a feje alá, és levette a férfi
szemüvegét.
– Henry, kedvesem, Henry, mondj valamit! – kiabálta
egészen közelről a férfinak. Akkor már ott térdelt
mellette a mólón Berten és Vilma is. A férfi hörgött,
szemlátomást szeretett volna mondani valamit, de nem
forgott a nyelve.
– Infarktus! – kiáltotta a felesége – Egyszer már volt
neki.
Vilma előkapta a mobilját, közben látta, hogy az
utasok odagyűltek és nagy, meredt szemekkel figyelik a
férfi tragédiáját. Milyen utálatosak, futott át a lány
fején, aztán máris jelentkeztek a mentők.
– Mik a tünetek? – kérdezte az irányítóközpontban
egy férfi – alighanem orvos lehetett miután meghallotta
az „infarktus” szót. Vilma beszámolt róla és hozzátette:
a beteg felesége szerint ez már a második. Az
ismeretlen irányító csak akkor komorodott el, amikor
meghallotta, hogy honnan telefonálnak. A szigetről…?
Hát oda nem küldhet mentőautót.
– Helikoptert – sugallta Vilma, hiszen még ha van is
mentőhajójuk, az már későn érhet ide. A leggyorsabban
száguldó motorosnak is kéne egy óra, legalább. Közben
a mólón még több ember szaladt össze, volt, aki egészen
szorosan odaállt, hogy mindent lásson, mások meg
éppen ellenkezőleg, távolabb maradtak, de az ő arcukon
is ott ült az az egészségtelen kíváncsiság, ami annyira
taszította Vilmát.
Mario bukkant fel.
– Most mi lesz? – kérdezte a lányt. Végtére is, ma
Vilma az idegen-vezető és mint ilyen, elméletileg a
csoport parancsnoka. Berten is rájuk nézett:
– Nem indulhatunk el. Magunkkal sem vihetjük.
Vilma egyik kezét a szabad fülére szorította, és
hallotta a telefonban:
– Indul a helikopter.
– A mólón vagyunk! – kiáltotta még, de nem tudta,
meghallották-e. Igyekezett segíteni a kis
öregasszonynak, aki azonban semmit és senkit nem
látott most a férjén kívül. Henry, Henry, ismételgette,
elszoruló torokkal, sápadtan. A férfi közben egyre
magatehetetlenebb lett, egyik keze leesett a teste mellé,
a kőre. Vilma maga sem tudta, miért, de megragadta,
tartotta azt a kezet. Érezte, hogy a férfi bőre nyirkos.
Mario ekkor a helyzet magaslatára emelkedett. Most
nem az volt, aki máskor, Erre a pár percre olyan lett,
mint kedvenc filmhősei. Nagyot kiáltott:
– Kedves utasaink, maradjanak a hajón! A
bámészkodók menjenek távolabbra, hogy a helikopter
leszállhasson! Messzebb emberek, messzebb!
Berten is csatlakozott hozzá. Hangos kiáltásokkal,
széles karmozdulatokkal űzték el az embereket a
mólóról. Szerencsére elég nagy volt az a terület, és
magas oszlopok, vagy fák sem voltak a közelben.
Vilma a beteg mellett guggolt. Egyszer találkozott
csak a tekintete az öregasszonyéval, aki talán várt
valamit tőle. Vilma biztatóan mondta:
– Már úton van a helikopter. Pár perc, és itt lesz.
Nem tudták, mennyi idő telt el így. A sárga-piros gép
a Város felől repült a tenger fölött, az öbölben
bizonytalankodott csak egy kicsit, aztán meglátta a
tömeget a móló szélén, és máris arra repült,
határozottan. Mario integetett a pilótának. A legtöbb
bámészkodó csak akkor vonult távolabb, amikor a
helikopter már a fejük fölött csillogott a naptól, és
ereszkedett alább. A hirtelen kerekedő nagy szél
sokakat futásra késztetett, távolabb kerestek
menedéket.
A mentősök nagyon szakszerűek és gyorsak voltak.
Máris a hordágyra került a beteg, egy orvos közben
vizsgálta és ment mellette a helikopterhez is. A motorzaj
szinte elviselhetetlen volt ilyen közelről. A másik ápoló a
két nőnek kiáltott:
– Csak egy hozzátartozónak van helyünk!
– Én vagyok a felesége! – és az asszony már ment is.
Vilma természetesen nem tarthatott vele, itt volt a
helye, a csoporttal. Bár valami halvány érzés mintha
arra késztette volna, hogy menjen, kísérje el a beteget
és az öregasszonyt… De ajtók csapódtak, ismét nagy
szél kavarodott fel, a mólón évek óta összegyűlt finom
por valóságos szürke felhővé alakult. A gép elrepült, és
mindenki jólesően állapította meg, hogy a csönd, hát
igen, a csönd a normális állapot az ember számára.
Vilma még az öböl fölött egyre kisebbedő fekete pont
után nézett. „Csak meggyógyulna az öreg!” – gondolta,
kívánta az ismeretlennek. Meg a feleségének.
 Mire visszaértek a Városba, beesteledett. A kikötőben
is megnőtt a forgalom, két komphajó ment kifelé
egyszerre, a partokon a munkaidő végével sokan
nyüzsögtek. Megteltek a parkolók is. Mario azért
ügyesen bemanőverezte a hajót szokott kis mólójuk
mellé. A szőke nő akkor már ott állt a kormányosfülke
küszöbén, és éhes szemekkel nézte a férfit.
Vilma útközben átnézte a befizetési jegyzéket, és már
tudta, hogy az öreg házaspár Gitta és Henry Zavor, de
persze ennél több nem derült ki. Már közeledtek a
parthoz, amikor felhívta ismét a mentőket és megtudta
az ügyeletestől, melyik kórházba vitték Zavor urat.
Berten megvárta, míg az utasok elmennek. Mariónak
persze igen sürgős volt most a távozás, gyorsan lezárta
a kormányosfülkét. Közben befutott a cég másik hajója
is, amelyik a római erőd-szigeten járt. A tulajdonos
szigorú arccal várt rájuk: minden este megvárta a
hajóit, átvette az elszámolásokat és a pénzeket, így tett
most is. Ki tudja honnan, de már tudott a mentésről is. A
koros férfi Vilmára nézett:
– Azt mondja, infarktus?… Hát ez vár rám is.
Remélem, még egy kicsit odébb van.
Vilma szívesen megkérte volna, hogy vigye el őt a
kórházba, de látta: a főnök ma siet. És különben sem
szeretett alkalmatlankodni másoknak. Valósággal
betege volt annak, ha egy ember miatta megváltoztatta
a terveit, az elfoglaltságát, ha időt kellett áldoznia
Vilmára. Talán ezért sem vittem még semmire –
gondolta most is, de rögtön hozzátette optimistán:
„Eddig nem, majd ezután”, és jólesett így gondolkodni.
Mikor kiürült a hajó és mindenki elment, ő sem várt
tovább. Tudta, melyik busz viszi el arrafelé, a kikötő
előtt is volt egy megállója. Nem várt sokáig. Nyugaton
akkor ment le a nap, a szürkület rejtélyessé tette a régi
várfalakat, meg odafent a dombon az erődöt,
amelyiknek tornyán a legtovább szokott ülni a nap
fénye. Odalent már sötétedik, amikor fent a torony
csúcsa még önálló kis napként világít le a városra –
persze, csak így tűnik a szemlélőnek.
A kórházban idegenül érezte magát, sohasem szerette
ezt az intézményt. A fájdalmak háza, szokta mondani.
Persze ezt is jobbára csak magának, mert hát kivel is
beszélgetett volna ilyesmiről? És ezer más témáról sem
volt kivel szót váltania.
Esti sötétség burkolta a kivilágított nagy épületet. Itt
minden ablakban volt fény. A hallban az információs
pultnál egy korabeli fiatal lány ült.
– Jó estét, egy beteg iránt érdeklődöm, akit ma
délután hoztak be…
– A neve?
– Henry Zavor. Helikopterrel hozták ide az egyik
szigetről.
– Ja, a helikopteres? Hát az meghalt – a lány ezt olyan
természetesen ejtette ki, mintha arról számolt volna be,
hogy ma reggel a piacon a tojás ára megint emelkedett
valamelyest. Vilmát talán jobban megrázta ez a közlési
mód, mint maga a hír. Nem ismerte Zavor urat, csak ott,
a hajón látta, és egyetlen szót sem váltottak. Állt egy
pillanatig, a fiatal recepciós közben írt valamit a
klaviatúrán, aztán leolvasta az adatokat a képernyőről:
– Henry Zavor, igen. Hetvenkét éves, exitált tizenhat
óra tizenötkor. Mi érdekli még?
Vilma lelke ettől a közömbös és ál-udvarias kérdéstől
megint nehéz lett. Nem, őt már semmi nem érdekli.
Elszorult a torka, tulajdonképpen most hatolt el hozzá a
halálhír, nem tudott megszólalni. Leszegett fejjel
elkotródott a pulttól. Megalázva érezte magát, talán
mégsem így kellene közölni egy ilyen hírt, kavargott
benne az elégedetlenség.
Akkor pillantotta meg az öregasszonyt.
Egy üvegfal másik oldalán ment, ahonnan a hang sem
szűrődött át. Vilma csak állt, és nézte. Gitta Zavor arcán
látszott, hogy ma már éppen eleget sírt. Könnyei
kiszáradtak, nem volt, nem lehetett neki több. Talán
majd éjszaka, ha rátör a magány és felfogja, hogy
tényleg egyedül maradt.
Az asszony még ugyanabban a ruhában volt, mint a
hajón, látta Vilma. Megtörte a csapás, de az elmúlt órák
alatt talán valamennyire sikerült túltennie magát rajta.
Vagy ez csak a látszat? Vilma odament az üvegfajhoz,
pár lépést tett a maga oldalán, párhuzamosan Gitta
Zavorral. Az asszony akkor odanézett és megtorpant.
Vilma is megállt. Nézték egymást, egy némafilm két
szereplője. Vilma jól látta az asszony kisírt szemét.
Özvegy lett hirtelen, amikor pár órája még boldogan
kirándultak, nézték a szép szigetet, talán sétáltak is
egyet a rendkívül zöld, sósvizű tó partján, simogatták a
bohókás kis szamarakat… Igen, rendben volt minden,
egészen addig a pillanatig, amikor be kellett volna
lépniök a hajóba.
Vilma arcán ott ült: „Én is tudom már. És nagyon
sajnálom.” Fájt, hogy nem tehet többet, hogy nem tehet
semmit. Talán ezt is értette Gitta asszony, mert nagyon
tétován emelte fel az egyik kezét. Apró volt a mozdulat,
bátortalan, sietős. Aztán Gitta Zavor elfordította a fejét,
és ment tovább. Lassan, de határozottan. Kemény
asszony lehet, nem adja meg magát, futott át Vilma
fején. Közben azért az is eszébe jutott, vajon
megismerte-e őt Gitta? Vagy nem is tudja, miért volt
olyan ismerős neki ez az arc, ez a fiatal nő? Hogy hol
látta már?
De ennek nincs jelentősége, tudta. Szegény öregúr
meghalt, pedig milyen örömmel ült fel arra a hajóra ma
reggel. Vilma sóhajtott és indult a kijárat felé.

Két nappal később észrevette, hogy valaki követi.

Moziban, tévében sem szerette a krimit, hát még
részese lenni! De most úgy tűnt, vele történik a dolog.
Amikor reggel kilépett a házból, ahol lakott – bérelt
lakás volt, egy „pályakezdő munkanélkülinek” még ez is
csoda. Ha nem dolgozhatott volna a hajón, ezt sem
tudná fizetni. Közben el-eljárt állásinterjúkra, de tudta,
a dolog teljesen reménytelen. Ahogyan Berten nem fog
állást kapni a régészdiplomájával, úgy ő sem a
magáéval. Ezért eleve nem is a néprajz körül keresgélt,
bár, egy múzeumban nagyon jól érezné magát… Néha
arra gondolt, jó lenne tanítani, de aztán ehhez sem
érzett magában elég erőt. Sok dolog volt még az
életben, ami megijesztette Vilmát.
Mint most a kéretlen „kíséret”… Aznap csak jegyárus
volt, nem kellett hajóra szállnia. Ment ki a házból, be a
boltba, aztán reggelizett egy büfében, mint már
annyiszor ilyentájt. Most nem sietett, a hajó nélküle
megy el fél kilenckor, ez természetes. A főnök már
kirakta a furgonból a kis műanyag asztalt a két székkel,
hogy az ügyfél, a leendő utas is leülhessen, míg
megfőzik őt a „rábeszélőemberek”. Hát ma ő lesz az
egyik. Minél több jegyet kéne eladnia holnapra vagy
holnaputánra, hiszen az idő kitűnő, és az ő jutaléka is
attól függ, hány embert tud a másnapi kirándulásra
csábítani.
Már a kikötő felé ballagott, amikor észrevette, hogy
nincs egyedül. Sőt, már az indulástól nincsen egyedül!
Most fogta fel, hogy a mögötte kopogó lépteket már
előbb is hallotta, de a város, az utca, a járda szokásos
zajának tulajdonította. Amikor harmadszor vagy
negyedszer jött ki az utcára ismét, és mindig
ugyanazokat a lépteket hallotta maga mögül, hát
habozás nélkül megfordult.
Egy harmincas férfi jött mögötte vagy húsz méterrel.
Olyan képet vágott, mint aki nem is tud semmiről. Barna
öltönyt viselt, nyakkendő nélkül, a lábán nyárias
szandál, és amikor Vilma hátranézett, a férfi éppen a
haját söpörte félre a homlokáról. Kicsit hosszú volt a
haja ahhoz, hogy konszolidált állampolgárnak tűnjön, de
ezt az öltöny helyre tette.
Lehet, hogy csak véletlenül erre visz az útja? Vilma
zavarba jött saját hirtelen mozdulatától, ismét
menetirányba fordult, és lépegetett tovább. Hátha
téved? De azért a rossz érzés nem múlt el. Amikor
legközelebb kirakatnézés ürügyén lassan és óvatosan
megfordult, senkit sem látott. Megkönnyebbült. Na,
ugye! Nem valami perverz alak jár a nyomában, nem
akarja őt megtámadni, megerőszakolni, elrabolni… De a
szorítás ott a mellében nem engedett. És az a férfi bárki
lehetett. Valamit akar tőle, vagy most csak a nyomában
jár, hogy megismerje a szokásait, az útvonalát? Tudja
már azt is, hol lakik.
Vilma egész napját a Régi Kikötőben töltötte. Árulta a
jegyeket a másnapi hajóutakra, a szemlátomást idegen
turistákhoz odament, három nyelven érdeklődött,
melyiken próbálkozhat szót érteni velük. Akadt, aki
elhessegette, vagy nem is értette, mit akar. Sokan
megálltak, végighallgatták. Néhányan kérdezősködtek a
hajók, a szigetek, a kirándulások felől – ezek már
majdnem „áldozatok” voltak, akiket rábeszélhetett.
Odahívta hát őket a lábakon álló nagy tábla elé, amelyen
sok nyelven állt a „Hajókirándulás” szó, és mutatta az
áttetsző műanyag alá szorított térképen a felrajzolt
útvonalat. Mutatta a szigetek, a sós tó, a római erőd
fényképét, azt is, hogy mikor indul és érkezik vissza a
hajó, beszélt az étkezésről – az ide vonatkozó fotón egy
vidám társaság ült a szigeti étteremben, és mindenki
felnézett a fotósra. Valaki söröskorsót emelt a magasba,
a felirat szerint „Mindenki boldog”… És úgy óránként
akadt is négy-öt ügyfele, ami nagyon jó eredménynek
számított.
Napközben csak egyszer látta a barnaöltönyöst – vagy
nem ő volt? A Marina, vagyis a jachtkikötő felől jött egy
kisebb tömeg, néhány turistacsoport együtt, és mintha
azok között látta volna felbukkanni egy pillanatra. Vagy
tévedett…?
De amikor hat óra után, alkonyatkor, leadta a boltot a
főnöknek és elindult haza, egyszercsak megint hallotta
maga mögött az ismerős lépteket. Gondolt egyet,
befordult egy sarkon, aztán megállt a fal tövében és
várt. A lépteket nem hallotta, mások jöttek-mentek
minden irányba, csak az a férfi nem bukkant fel. Erre
Vilma szégyenszemre visszakullogott a sarokra és
kilesett – a férfit sehol sem látta. Talán bement
valamelyik boltba? Vagy jól ismeri a várost, és egy
udvaron megy át most, hogy elébe vágjon? Kénytelen
volt magában elismerni, hogy ügyes és ravasz lehet az
illető. Mégis, a félelme nem múlott el.
És csakugyan – amikor hazaérkezett, a szemközti ház
kapualjában mintha állt volna valaki. Csak nem arról
akart meggyőződni, hogy haza-jöttem-e? – tépelődött.
Másnap reggel nem látta a barnaöltönyöst – aki aznap
talán másféle ruhát viselt? – de azért mintha egész idő
alatt érezte volna, hogy az a férfi azért csak ott van
valahol a közelben.
A hajón nem volt, az biztos. Vilma erről
meggyőződött, aztán kicsit felszabadultabbnak érezte
magát, amikor végre elhajóztak a városból. Jókedve volt
– egészen délig. Mert akkor Berten félrevonta. A sóstó
felé sétáltak, mintha ők is csak turisták lennének. Mario
a hajón maradt és két nagyon szőke német lánynak tette
a szépet, egyszerre.
– Valaki kérdezősködött felőled – jegyezte meg
Berten, a fagylaltját nyalogatva. Élt-halt a fagyiért.
– Talán munkaügyben? – kérdezett vissza Vilma –
Vagy az egyetemről egy régi ismerős?
Berten zavarba jött:
– Nem, ez… ez valami más. És előre is bocsánatot
kérek, amiért beszéltem rólad.
– De miért ne, ha kérdeztek… – Vilma akkor nézett a
férfira, és hirtelen rájött, miről lehet szó. Először
megijedt, aztán hirtelen vidámságot erőltetett magára: –
Egy harmincas pasas barna öltönyben, nyakkendő
nélkül, szandállal a lábán?
– A szandált… nem láttam – nyögte Berten, aztán
nyelt egyet és lassan magához tért – Hát ismered?
 – Két napja jár a nyomomban. Nem tudom, mit akar
tőlem. Még nem… még nem szólt hozzám, csak követ.
Berten ekkor valami furcsát mondott:
– Úgy bánt velem, mintha a szolgája lennék. Portás
egy szállodában. Cipőpucoló fiú. Pénzt adott az
információkért. Annyira megdöbbentem, hogy mire
visszaadtam volna neki, már elment.
Vilma most hátul, a gerincében érezte, amit csak nagy
bajok esetében szokott érezni. Valami felfelé kúszó
fájdalom, ismeretlen rettegés. Nem kellett kinyitnia a
száját, szerencsére, mert nem is tudta volna, olyan
szorító volt ez a fájdalom. A rettegés: mit fog hallani? És
Berten beszélt:
– Azt kérdezte, jársz-e valakivel, egy férfival? Meg
hogy mióta dolgozol itt, azelőtt mi voltál?… Mondtam az
igazat. Nem tudtam, mit akar. Hogy tudtommal nem
jársz senkivel, hogy tavasszal végeztél az egyetemen, és
amíg nem kapsz jobb állást, itt vagy idegenvezető a
hajón.
– Lehet, hogy csak udvarolni szeretne… – mondta a
lány, de maga is érezte, hogy ez nagyon hamisan
hangzik – ...és nem akarja hiába pazarolni az idejét.
Berten bólogatott, de látszott, hogy nincs meggyőzve.

Már visszafelé indultak a hajóval, amikor megszólalt

Vilma mobilja. Éppen elhagyták a sóstó kis szigetét.
Balról egy hosszú és meglehetősen lapos sziget
emelkedett ki, csúcsán egy kis világítótoronnyal. Jobbra
két kisebbet láthattak az utasok, apró domb mindegyik.
Előttük pedig, valahol még a napfényes-ködös
messzeségben, a Város.
Nem ismerte a számot, amit kiírt a készülék. Talán az
ismeretlen lovag lesz az? Hát a vezetéknevén
mutatkozott be:
– Boltano, tessék.
– Gitta Zavor vagyok. Ugye tudja, kicsoda…?
Vilma talán még jobban elcsodálkozott, mintha a
barnaöltönyös hívta volna. Gitta Zavor. Vajon mit
akarhat tőle? Semmit sem értett, de szolgálatkészen
felelte:
– Természetesen tudom, asszonyom. Utoljára…
utoljára a kórházban láttuk egymást.
Gitta még hallgatott, de érződött, hogy elégedett a
válasszal. Aztán így folytatta:
– Szeretnék magával beszélni.
– Kérem, asszonyom, semmi akadálya. Valahol a
városban…?
– Inkább itt nálam. Itthon. Így… bizalmasabb lesz a
dolog.
Vilma méginkább csodálkozott. Vajon milyen bizalmas
témája lehet vele az öregasszonynak? Hiszen valójában
nem is ismerik egymást.
– Ha nincs semmi más dolga… ugye, hatkor érkezik
vissza a hajó?
– Igen, már úton vagyunk hazafelé.
– Egy taxi várja majd a kikötőben. Viszontlátásra…
Vilma.
Mire Vilma is megszólalt volna – nagyon furcsállta ezt
az egészet – már vége is volt a kapcsolatnak. A lány
csak állt a büfépult mögött. Odasütött a nap, finoman
rezgett az egész hajó, az utasok mind el voltak foglalva
egymással. A lány csak állt, és még mindig nem értett
semmit. Gitta Zavor tudta, hogy ő most a hajón van.
Talán hallotta a hajómotor zaját? Vagy csak találomra
mondta, mert azt hiszi, minden nap kihajózik fél
kilenckor egy csoporttal, és hatkor érkezik vissza? De
hiszen ő meg a férje nem is tértek vissza akkor a
hajóval!
Nem értett semmit. Jó lett volna mindezt megbeszélni
valakivel, de Berten volt csak mellette. Ő pedig, amilyen
közlékeny, ezt is kibeszélné valakinek. Hiszen lám, az a
barna öltönyös idegen is kifaggatta, Berten meg hagyta.
És a végén még egy bankjegyet is elfogadott cserébe…!
Micsoda mamlasz, gondolta Vilma dühösen. Aztán
rájött, hogy ezt a haragot mesterségesen növesztette
magában, hogy ne kelljen arra gondolnia, mi vár rá.

…A taxit már akkor megpillantotta, amikor a hajójuk

még a kikötőöbölben forgolódott, hogy a parthoz
állhasson. Fehér Mercedes volt, itteni rendszámmal,
tehát a városból való. A sofőr benne ült, és csak akkor
szállt ki, maikor az utasok is elhagyták már a hajót.
Berten lemaradt, Mario a két német lányt fűzte, főleg
mutogatva, kézzel-lábbal, de megnyerő mosollyal. Vilma
átadta a bevételt a főnöknek. Addigra a sofőr kiszállt és
az autó mellett várakozott. A főnök feléje intett:
– Azt hittem, valamelyik gazdag utasunkra vár. De úgy
látszik, ilyen ma nem volt a hajón.
– Talán a személyzet egyik tagjára vár – mosolygott
Vilma, majd biccentett a főnöknek és odament a
sofőrhöz. „Hadd egye a penész a főnököt, hadd lássa,
hogy van stílusom, és persze azt is, hogy valakinek talán
szüksége van rám is! Talán megemeli a fizetésemet...
A taxis, idősebb férfi, levette a sapkáját és
rámosolygott:
– Boltano kisasszony?… Parancsoljon – kitárta előtte
az ajtót. A Mercedes belül is fehérre volt kárpitozva, a
bőrülésekről nem is szólva. Extra taxi lehetett, talán
valamelyik jobb hotel flottájához tartozott? Gitta
asszony, lám, megadja a módját. A kocsi elindult. Vilma
nem nézett a hajó felé, de biztos lehetett benne, hogy a
főnök még ott áll, leesett állal.
A taxi elhagyta a várost, kelet felé mentek, aztán fel
egy dombra. Vilma valaha régen, diákkorában járt itt
egy osztálytársánál. Tudta, ez villanegyed, ha nem is a
legelőkelőbb, de azért olyanok élnek itt, akiknek van mit
a tejbe aprítaniok.
A sofőr biztos kézzel vezetett, ismerte a környéket.
No persze, gondolta Vilma, fehér Mercedessel biztosan
gyakrabban jár ebbe a negyedbe, mint a kikötő melletti
régi, zsúfolt utcák szövevényébe.
 Bekanyarodtak egy nyitott rácsos kapun, az autó
félkört írt le egy kopott, de azért előkelőnek látszó
egyemeletes, fehér villa előtt. A férfi leállította a motort,
kiszállt, és miközben Vilma a kilinccsel küszködött,
megkerülte a járművet, majd kívülről kitárta az ajtót:
– Parancsoljon, kisasszony, megérkeztünk.
Vilma valamit hebegett, hogy ugye, most kell fizetnie
a fuvarért, mire a taxis elnézően mosolygott:
– Ezt már elrendezték, kisasszony. A viszontlátásra.
Beült, elhajtott. Vilma egy pillanatig habozott, aztán
bement a házba. Tehette ezt annál is inkább, mert a
bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Mintha vártak volna rá.
Odabent félhomály volt, és kevés bútor. Ez tetszett a
lánynak. Utálta a bútorokkal és mindenféle
emléktárgyakkal, ócskaságokkal telezsúfolt lakásokat,
látott már ilyent éppen eleget. Itt érződött, hogy
valakinek szívügye a mértékletesség. A hallból belátott
néhány másik helyiségbe, mert ott is nyitva voltak az
ajtók. Vilma sorra járta az ajtókat, mindegyiken
bekukkantott. Az egyik konyha volt, az is ízléses, és
kevés berendezéssel. Végül rátalált a nappalira, annak
ajtajában állt meg. Tudta, hogy valaki közeledik, nyilván
Gitta asszony. A nappaliban kényelmes fotelek álltak egy
alacsony asztalka körül.
– Kávét kér vagy teát? Vagy netán ásványvizet? –
kérdezte egy hang a háta mögött. Gitta volt, nehézkesen
jött le a lépcsőn az emeletről. Vilma első reflexe az volt,
hogy odalép és segít neki. Gitta látta ezt, egyetlen apró,
alig észrevehető mozdulattal elhárította, és csak akkor
szólalt meg, amikor már lelépett az utolsó lépcsőfokról.
– Látja, kedves Vilma, éppen ez az! Magában ott van
valahol elrejtve egy egészen ősi reflex: segíteni
másokon. Kicsi vagy nagy dolgokban, mindegy.
– Ha arra gondol, hogy hívtam a mentőket, amikor a
férje…
– Nem arra gondolok. Hanem arra, ahogyan ott
térdelt velem együtt mellette, a kövön. Szóval, teát?
 – Teát-bólintott Vilma. Maga sem tudta, miért, de
kellemes érzés kerekedett benne. Elkísérte az asszonyt
a konyha küszöbéig. A forró víz már készen volt, és a
pulton állt egy kávéskészlet meg egy teáskészlet, egy
harmadik tálcán két ásványvizes kis palack és a
poharak. Vagyis Gitta felkészült mindhárom verzióra,
amit maga javasolt. Most felkapta a teáskészletet – kis
dobozban sorakoztak a különféle filterek – és a kanna
vizet. Mentek a nappaliba. Vilma megvárta, míg a
háziasszony helyet foglal – nehogy az ő szokott helyére
üljön. Ebben a korban már fontos az ilyesmi is. Oldalról
jött be a fény az ablakon, mindketten látták a másik fél
arcát megvilágítva, a másik felét csak homályosabban.
Eleinte nem beszéltek. Vilma kiválasztott egy olyan
teafiltert, amit még nem ismert. Gitta nem cukrot tett a
magáéba, hanem cukorpótló „bogyókat”. Aztán várták,
míg a tea szétterjed az ezüstös vízben, megfesti azt,
igazi itallá érik. Vilma közben az asszonyt nézte, az meg
őt – ettől néha zavarba jöttek, másodpercekig kerülték
egymás tekintetét, majd a pillantások ismét
összevillantak.
Van valami jó itt – értette meg Vilma. Valami, ami
talán a házból sugárzott. Vagy az asszonyból? Vonzó
volt, kedves a hely, jó volt ott ülni.
Kényelmesen elhelyezkedett a puha fotelban. Tudta,
nem neki kell megszólalnia, nem tőle várnak itt
mondanivalót. Fordítva van, tehát Gittán a sor. Az
asszony pasztellszínű ruhát viselt, kényelmeset, elomlót,
házit. Vilma viszont úgy jött, ahogyan leszállt a hajóról,
vagyis kék farmer, tornacipő, blúz, és nyakába vetve egy
pulóver. Olykor szükség volt rá, sokszor hűvös
áramlatok húztak el a nagy kékség fölött.
Vilma várakozva kavargatta a teát. Cukrot szórt bele,
nem sokat, ne vegye el az ízét. Mindig csodálta azokat,
akik citrommal csinálnak belőle limonádét – az egy
másik ital, savanyú, ráadásul meleg! Kicsit zavarta
közben, hogy érezte, az asszony folyamatosan nézi őt.
Amikor befejezte a cukrozást és hátradőlt, lehetett
valami a tekintetében, ami arra késztette Gittát, hogy
megszólaljon. Eddig is majdnem mozdulatlanul, és kicsit
mereven ült a fotelben, nem dőlt hátra, nem
támaszkodott. Mintha zongoraszéken ülne.
De a sürgető pillantásra megelevenedett ő is. Egy
kicsit lazított, egyik karját lazán a karfára tette. Vilma
most látta, hogy a férje halála nagyon megviselte. Nem
tudta, milyen volt előtte, de ott a hajón, még délelőtt,
bizony jókedvű és kedves volt. Most mintha ráncosabb
lenne az arca. Gitta Zavor annyinak látszott, amennyi
volt – a korát nem tagadhatta, de talán nem is akarta.
Semmi smink, semmi kendőzés, az álcázás tehát nem az
ő műfaja. Vilma, az amatőr pszichológus ilyen jelekből
próbált egyelőre építkezni, kitalálni, milyen ember lehet
Gitta. Ugyanakkor jól tudta, hogy egy embert, pláne aki
vagy hetven évet élt már, nem lehet ilyen egyszerűen
megfejteni, dekódolni.
– Bizonyára csodálkozik, és nem érti, kedves Vilma,
miért hívtam ide magát.
Vilma kicsiny mozdulattal jelezte: igen, csodálkozik,
és várja a magyarázatot. Gitta asszony felvette a
teáscsészét, belemerítette a nyelvét, még nagyon forró
lehetett, mert nem ivott, visszahelyezte. Porcelán
csörren porcelánhoz a maga jellegzetes hangján.
– Tudja, ez egy nagyon kínos dolog. Magánügy, de
mégsem az, legalábbis nem csak az enyém. Nehéz erről
beszélni.
Vilma most tényleg nem tudta, mit szóljon? Beszéljen-
e, beszélhet-e egyáltalán? Nem akarta kizökkenteni az
asszonyt. Vajon miféle magánügyről lehet szó? Hiszen
nem is ismerik egymást. Vagy most fognak
megismerkedni, jobban, mint eddig? De miért?
– Ne érezze úgy, hogy rabolom az idejét. Az egész
nem fog tartani negyedóráig sem. El kell mondanom
önnek egy családi ügyet. A végén megérti, hogy miért.
Vilma nem tehetett mást, várt. Megengedő
arckifejezésére várt Gitta, és amikor ezt megkapta,
belekezdett. A hangja bársonyos volt és növelte azt a
kellemes érzést, ami most Vilmát körülvette. Valami azt
súgta neki – bár ilyesmivel addig nem foglalkozott –
hogy jó dolgok történtek eddig ebben a házban, a
falakból, a bútorokból és főleg Gittából sugárzik
valamiféle alig tapintható jóindulat. Nem merte még
magában sem használni azt a szót, hogy „jóság”. Közben
viszont már az asszony szavaira összpontosított.
– …A férjemnek volt egy bátyja, aki már meghalt.
Tizenöt… nem, tizenhat évvel ezelőtt. Tudja, az ő
családjukban mindenki ismerte az ősöket. Valaha az
ilyeneket nemes embereknek nevezték, arisztokrata
volt, legalábbis a származásuk. A Zavor névhez
százötven évvel ezelőtt még latin „de” és az ősi birtokról
kapott előnév is járult. Persze, a modern időkben az
ilyesmivel már egyik Zavor sem dicsekedett. Az én
férjemnek egy csöppet sem esett nehezére lemondani
minderről, ő már úgy nőtt fel ebben az új világban, a
huszadik század közepén, hogy megszokta, demokrácia
van, köztársaság van. Semmi király, semmi nemesség,
és így persze a címeket is eltörölték. Még helyeselte is,
azt mondta, az igazi nemességet a tehetség, a
képességek jelenthetik, semmi más. A bátyja nem
mindig értett vele egyet, ezen olykor elvitatkoztak egy
kicsit.
Gitta most nem a lányt nézte. Valahová mellé-mögé
nézett, és a lány felfogta: nincs is itt. A háziasszony
most térben és időben eltávolodott tőle, ettől a háztól,
ettől a várostól. A múltban jár.
– ...Henry és Norbert, mert így hívták a bátyját, egy
helyen dolgoztak. A családnak volt egy pénzügyi
tanácsadással foglalkozó cége, mindnyájan ott
dolgoztunk, abból éltünk. Néha rosszabbul ment,
máskor jobban, de azért mindig megéltünk belőle. Ez a
villa is a családé volt, Norbert halála után a férjemre
maradt, most pedig… rám. No, de Norbertról akartam
beszélni magának, illetve… az ő családjáról. Tudja,
Norbert feleségül vett egy fiatal színésznőt, amit a
család nagy hibának tartott, és végső soron az is volt. A
sógorom nem volt már éppen fiatal, ötven múlott,
amikor megismerkedett a lánnyal. Tény, hogy Caterina
igen szép nő volt, és mint ilyennek, elég nagy sikere volt
a férfiak körében. Meg a színpadon is. Reklámfilmekben
tűnt csak fel, igazából nem termett filmre. Norbert-nek
hiába mondtuk előtte, hogy ez a nő nem illik hozzá,
hiszen majdhogynem a lánya lehetett volna a kora
szerint.
Vilma érezte, hogy nő benne a feszültség. Gitta
hangja korántsem volt már olyan bársonyos, valami
érdes keménység jelent meg benne. Közben az arca
változatlan maradt, még mindig a múltban járt.
Csakhogy ez a múlt már valamiféle eseményt hozott
egyre közelebb, valamit, ami nem lehetett vidám dolog.
– De hiába beszéltünk Norberttel, hiába. Akkor még
élt az anyja, ő is hiába mondta a magáét. Szerelmes lett,
vagy csak a nő fiatalsága kellett neki? Tudja, nem
voltunk nagyon gazdagok, de azért Norbertnek más
forrásokból is akadt jövedelme, dolgozott ismert
vállalatoknak, a háttérben megbúvó milliomosoknak
segített különféle tőzsdei akciókban, és azért jutalékot
kapott… Szóval az a Caterina tudta, hogy nagy a tét.
Magába bolondította Norbertet, az orránál fogva
vezette, hamarosan bármire rá tudta venni. A legfőbb
célja a házasság volt, és az, hogy ebből ő minél többet
profitáljon. Norbert sem volt egészen ostoba, bár a
szerelem és a… vágyakozás majdnem azzá tette.
Kikötötte, hogy csak akkor veszi feleségül Caterinát, ha
a lány szül neki egy gyereket. Caterina fogamzóképes
volt, előzőleg már nemegyszer teherbe esett, de
azokat… hogy is mondjam csak… elintézte, nem kellett
megszülnie. Mi ezt tudtuk, és ez is ellene szólt. Caterina
eljátszotta, hogy boldog, és másra sem vágyik, mint
hogy gyermeket szüljön az ő imádott Norbertjének!
Hiszen színésznő volt, nem? Hát ez is csak egy szerep
lehetett a számára, isten bocsássa meg, hogy ilyeneket
mondok róla, de hát… ő tényleg ilyen volt.
Gitta most felemelte a csészéjét, ivott egy kicsit.
Vilma is kortyolt, a tea valóban finom volt.
– Végül mindenben megegyeztek. Még jó, hogy arra
sikerült, rábeszélnünk Norbertet, kössön házassági
szerződést, mielőtt fejest ugrik ebbe a bizonytalan és –
szerintünk – majd úgyis botránnyal végződő házasságba.
A szerződésben kikötötték, hogy ha Caterina hibájából
kerül sor válásra, Norbert vagyonából semmit sem kap.
Ha szül neki egy gyermeket, akkor már kaphat
valamennyit, még válás esetén is, de nem sokat. Ha
viszont együtt élnek legalább tíz évig, és Norbert azután
halálozik el, mindenét Caterina örökli. És azt hiszem, ez
volt az a pont, ami miatt az a… az a nő. aláírta a
szerződést.
Vilma nem tudta, miképpen reagáljon. Persze, jobb
lesz csöndben kivárni a végét. A problémák, amelyekről
Gitta beszélt, az ő számára nevetségesek, távoliak
voltak, nem reálisak. Mikor lenne neki ilyen családja?
Vagy bármilyen? Náluk ő az egyedüli gyerek, de a szülei
szegények, sohasem vetette fel őket a pénz, és most is
egyszerűen élnek. Házassági szerződés, vagyon,
öröklés, kikötések… Mindez nagyon messze volt tőle, és
nem is képzelt el olyan helyzetet, amikor ezek az ő
problémái is lehetnének.
– Norbert elégedetten, sőt, azt hiszem, boldogan vette
el Caterinát. De ahogyan az anyja is, meg én is
megjósoltuk, a bajok hamar elkezdődtek. Már az
esküvőn! Mi, Norbert családja előkelő tartózkodással
vettünk részt a szertartáson, majd utána a lakodalmon.
Megbeszéltük előre, hogy visszafogottak leszünk,
történjen bármi is. Hát történt is… Caterina nem a
családját, hanem a színészeket, és ki tudja, milyen
körökben mozgó barátait hívta meg. Az ő vendégei
fiatalok voltak, zajosak, jókedvűek, minket lekezeltek.
Egész este és éjjel volt egy olyan érzésem, mintha
állatkertben lennék, de a rács másik oldalán, az állatok
felén. Ezek a fiatal emberek meg mint látogatók jelentek
meg, egy különös, másik világból jöttek, és úgy néztek
ránk, de úgy is bántak velünk, mintha valami elszáradt
múmiák lennénk. Öregek akkor is, ha a korunk szerint
még talán nem mindnyájan… Megnéztek bennünket
maguknak alaposan, aztán összesúgtak, és néha
nagyokat nevettek. Minket gúnyoltak a maguk otromba
módján. Mi, „arisztokraták” olyanok voltunk nekik, mint
a múzeumban a kiállítási tárgyak. Üveg mögött vannak
és egyet kell tudni róluk: hogy már nagyon régiek…
Caterina az esküvő után is tartotta velük a
kapcsolatot. Már terhes volt, amikor egy másik, még
ennél is rosszabb társaságba keveredett. Vagy ezek
ugyanazok voltak? Ki tudhatta? Mindenesetre
kábítószereket használtak, és Caterina sem vonta meg
azt magától.
– Terhesen? – kérdezte Vilma. Ez az egy szó elég volt
arra, hogy most egy percre visszahívja Gittát a múltból.
Az asszony most itt volt ismét, látszott a szemén. Meg
azon a fáradt mosolyon, amely végigszaladt az arcán. De
olyan sebesen, ahogyan a lepke szállna egy virágra, de
máris tovaröppen. Láthatóan elégedett volt, hogy Vilma
éppen ezt kérdezte. Vagyis – hogy őt is megdöbbentette
ez a felelőtlenség.
– Caterina nemegyszer tért haza hajnalban, hol ittak
valami társaságban, hol kábítószereztek… Norbert
dühöngött, majd kétségbeesett. Könyörgött a nőnek, ne
tegye tönkre a gyereküket, akit ott hordoz a szíve
alatt… így mondta, mert Norbert, bármilyen pénzember
volt is, azért valahol benne is rejtőzött egy költő. Igaz,
egészen kicsi költő, de költő… Az én Henrym is ilyen
volt, szegény, isten nyugosztalja. De visszatérve
Caterinára, nem segített, akárki beszélt is a lelkére.
Megpróbálta Henry, meg én, sőt, még az anyósom is.
Caterina mindig mindent megígért, amikor józan volt,
de alig telt el pár nap, már nem jött haza este az
előadásról, a színházból. A kollégáival mentek el
valahová, onnan máshová, aztán olykor hajnalban
ismeretlenek tették ki a kocsiból a házuk bejáratához,
és elhajtottak sebesen… Caterina már az ötödik
hónapban volt, amikor Norbert, részben saját
akaratából, részben a család nyomására úgy döntött,
hogy felügyelet alá helyezi a feleségét. Amikor
legközelebb ilyen állapotban hozták haza, Norbert
azonnal elvitette egy klinikára. Bizony, az egy zárt
intézet volt, de nem elmebetegeket, hanem
kábítószerfüggőket kezeltek ott. Caterina az első
hetekben dühöngött, öngyilkossággal fenyegetőzött.
Aztán megnyugodott, és ott is maradt hónapokig.
Norbert majd’ minden nap látogatta. Persze Caterina
nem azért volt színésznő, hogy el ne játssza neki: ő már
meggyógyult, nincs tovább függőség, nagyon szeretne
hazamenni az ő Norbertjéhez… Ám Norbert hajthatatlan
volt. Később végeztek magzati vizsgálatokat, és valamit
már kezdtek sejteni az orvosok, de hogy mi a baj, arra
csak a szülés után derült fény.
Vilma most már kezdte sejteni, mi lehetett a baj. De
még mindig nem értette, hogyan végződik majd a
történet – és főleg, hogy neki mi köze van az egészhez?
Vagy Gittát nagyon megzavarta a férje halála, nincs
senkije, akivel beszélgethet, ezért hozatta őt ide? A lány
kényelmetlenül érezte magát. Ugyanakkor, mint
kívülállót, nagyon is érdekelte a történet vége.
– Caterina erős orvosi felügyelet alatt szülte meg a
gyermeket. Fiú lett, az Erik nevet kapta. És az
aggodalmak beigazolódtak. A kisfiú nyomoréknak
született, ami az anya terhesség alatti
kábítószerezésének volt a következménye,
egyértelműen. Az anyósom csak azért nem perelte be
Caterinát a felelőtlen viselkedése miatt, mert Norbert
nem akarta, hogy a nevük, és az egész eset napvilágra
kerüljön. Félt a bulvársajtótól, és igaza volt.
 Gitta hirtelen felállt, az egyik kis szekrényhez ment. A
fiókból elővett valamit, visszaült a helyére. Nagyon
fegyelmezett volt. Majd váratlanul néhány színes fotót
tett a lány elé:
– Ő az.
A képeken egy kisfiút látott Vilma. Az elsőn talán öt
vagy hat éves lehetett. Egy erdei úton ment, talán
sétált…? De nagyon nehezére eshetett közeledni a képet
készítőhöz, arcán látszott az erőlködés. Filmen
bizonyára jobban látná, értette meg Vilma, hogyan
dobálja a kacska lábait. Nyomorék, csakugyan, az egyik
karja is olyan furcsán eláll a törzsétől. Rövidre nyírt
haja miatt a fülei túl nagynak tetszenek, elállóak. A
második képen talán tíz éves lehet. Öltöny van rajta, de
itt sem tagadhatná le, milyen bajjal született, ha csak
megmozdul, ha feláll és járni kezd… A harmadik képen
már nem is annyira gyerek. Vilma látta a kép sarkában a
digitálisan rávitt dátumot is. Ebből kiderült, hogy öt éve
készült, és azon a fiatalember legalább húsz éves volt.
Értelmes tekintetében szomorúság ült. Mintha azt
mondaná a világnak: „Bocsássátok meg, hogy így nézek
ki, nem tehetek róla”. Vilma nem tudott szabadulni az
érzéstől, hogy Gitta a fotókat is előkészítette, mint ezt
az egész beszélgetést. A képeket kor szerint válogatta
ki, nyilván sok közül, sőt, már eleve úgy rakta sorba,
hogy ő lássa Eriket előbb kicsinek, aztán kamasznak,
végül talán felnőttnek is. Ez a tervezettség gyanút
ébresztett benne. Mégsem tartott rosszindulattól.
– Szellemileg nem sérült, teljesen a helyén van az
esze. Jó feje van. De a testi hibái miatt nem járhatott
rendes iskolába. Norbert példás apa volt, mindennek
ellenére. Megtette, amit egy apa megtehet. Házitanítók
jártak Erikhez sok éven át. Koordinálatlan mozgása
miatt nehéz volt megtanulnia írni, egyáltalán a kezeit
használni. És mivel járni is csak nagy nehézségek árán
tudott, gyakorta kerekes széken közlekedett a
házukban. Mert amikor megnősült, Norbert elhagyta ezt
a villát. Azt mondta, ha egy új családja van az
embernek, akkor azokkal kell élnie, nem az anyjával, az
öccsével, a sógornőjével meg azok gyerekeivel…
Nekünk is van két fiúnk, már rég családot alapítottak.
Nőnek az unokák, de ők külföldön keresték a
boldogulást… No, ezt hagyjuk. Szóval Caterina… nem
sokáig bírta már abban a házban. Ügy érezte, hogy a
gyerekszüléssel teljesítette a reá háruló kötelezettséget,
ha az a gyerek olyan, amilyen, de megszülte
Norbertnek, visszatért előző életmódjához. Isten
bocsássa meg, de most azt kell mondanom, hogy
„szerencsére” nem sokáig élt. Egyik éjjel a
tengerparton, egy szerpentinen autóztak a hasonszőrű
fiatal és nyilván részeg barátaival. Eleredt az eső, az út
nyálkás lett, a részeg sofőr túl későn reagált egy
kanyarban, vagy szembejött egy másik kocsi és
elvakította…? Vagy ötven métert zuhantak. Hát így lett
vége Caterinának, a színésznőnek, Erik anyjának.
Szegény gyerek még fél éves sem volt akkor.
Vilma sóhajtott. Gitta most megint olyan volt, mint aki
nincs jelen. Messze járt. Mégis, mindezzel valami célja
volt, és ezt Vilma mindinkább érezte. Ha nem is tudta,
mi az a cél.
– ...Caterina temetése után Norbert magába
zárkózott, nem fogadta el a mi segítségünket sem.
Egyedül akarta nevelni a fiút, akit nagyon szeretett.
Persze rákényszerült arra, hogy hozzáértő személyeket
fogadjon fel Erik mellé. És most ugorjunk több mint tíz
évet. Erik tizenkét éves volt, amikor Norbert
megbetegedett. Rák… méghozzá igen agresszív fajtából.
Nem felejthetjük el azt sem, hogy Norbert sokat
dohányzott, és a tüdeje olyan volt már, mint… de ezt ne
részletezzük. Végső soron elég hamar elvitte őt a
betegség, még egy év sem kellett hozzá. De annyi ideje
maradt, hogy tanácskozzon ügyvédekkel, orvosokkal, és
a férjemmel is. Nyilvánvaló volt, hogy Erik állapotában
javulás nem várható, és az is, hogy sohasem lehet
teljesen önálló, és nem fog pénzt keresni. Meglehetősen
különleges, testre szabott körülmények között kell élnie,
ami persze nem kevés pénzbe kerül. Norbert tehát
létrehozott egy alapítványt a fia javára, amelynek
kurátora az öccse, Henry lett. Norbert minden vagyonát
erre az alapítványra hagyta. Amit a férjem, maga is
pénzügyi szakember, nagyon jól kezelt. Olyannyira, hogy
az majdnem megduplázódott a Norbert halála óta eltelt
tizenhárom évben.
Vagyis Erik most huszonöt vagy huszonhat éves lehet,
futott át gépiesen a lány fején. Megint felvette a teát,
addigra langyosra hűlt, így nagyobb kortyokkal itta.
Közben egy pillantást vetett Gitta arcára. Az asszony is
őt nézte, és most már nem látszott olyannak, mint aki
messze távolban van. Vagy ha volt is, egyre közeledett.
Vilma is sejtette, hamarosan itt a történet vége, és belül
érezte önnön nyugtalanságát.
– Sajnos az alapítvány kurátora, a férjem, meghalt. Ez
teljesen új helyzetet teremtett. Bár nincs rá
fölhatalmazásom, valamit tennem kell, hogy… hogy az
egyáltalán fennmaradjon. Valamelyik ügyvéd vagy
közjegyző, akik akkor bábáskodtak a keletkezésénél,
gondolt egy ilyen helyzetre is. Mi van, ha meghal az
apa, ha meghal a kurátor is, és az alapítvány felügyelet
nélkül marad? Mi ilyenkor a teendő? Mivel ezt senki
sem látta előre, legalábbis nem ilyen gyorsan, hát
betettek egy paragrafust, ami most… most egy kicsit
kényelmetlen. Sőt lehet, hogy csapdának bizonyul.
Maga elé nézett, aztán halkan folytatta:
– A kurátor halála után harminc nappal az alapítvány
megszűnik létezni, a vagyon adóköteles lesz, vagyis alig
a fele marad meg. Mivel Erik felügyelet, gyámság alatt
állt eddig, most az állam veszi át a gyámságot fölötte.
Valamilyen intézetbe utalják, mások közé, ahol az ilyen
érzékeny lélek, mint ő, nem bírná sokáig… Szegény
Henry temetése mellett most, a napokban, ezt intéztem.
Megkérdeztem a hozzáértőket, és végül úgy tűnik,
csupán egyetlen megoldás van.
Most végre felemelte a fejét, belenézett Vilma
szemébe. A lányon végigfutott valami. „Most megtudom,
miért keresett, miért kellek neki”, tudta. Gitta Zavor
pedig nagyon egyszerűen kimondta:
– Kedves Vilma, arra kérem, menjen feleségül
Erikhez.

Kétségek között

Egy pillanatig úgy ült ott, mint akibe a villám csapott.

Az első másodpercekben azt hitte, rosszul hallotta azt az
utolsó mondatot. Aztán meg azt, hogy ez biztosan
valami tévedés lesz. Hogy Gitta Zavor ilyesmit nem
mondhatott neki…
Még végig sem gondolta. Az egész úgy szakadt rá,
mint egy hegy – nem bírta ki a nyomást. Lassan tette le
a teát, de akkor már csak egy dolog járt az eszében: el
innen! Mondani akart valamit, de elszorult a torka.
Szólni nem tudott, és talán jobb is így. Valami olyasmit
mondott volna, vágott volna Gitta asszony szemébe,
amit nem kell, és amit később biztosan megbánt volna.
Most hát felállt, és futásnak eredt. Ki a nappaliból, át
a hallon. Mintha nem is a saját fülével hallaná – mintha
kívülálló lenne – a zajt, amit a mozgásával keltett. A
tornacipő tompán csattant a nappali padlóján, aztán a
hall kövezetén, majd jött az ajtó, ami még most is
nyitva-tárva maradt. A három lépcsőfokot egyszerűen
átugrotta, és már futott is végig a kis kerten, egyenesen
az utca felé. Még az sem nyugtatta meg, amikor
átszaladt a nyitott vasrácsos kapuszárnyak között. A
villa mögötte maradt – de nem látta, nem nézett hátra.
Nem is akarta látni, soha többé!
Még az utcán is futott. Csak azon kapta magát,
percekkel később, hogy kezd fogyni a levegője. Zihált a
tüdeje, lassított. Mikor futott így, utoljára? Talán évekkel
előbb, vagy csak a középiskolában. Az utca
elkanyarodott, és most, ha visszafordul sem láthatja
többé azt a villát. Milyen jó!
Egyre lassabban ment. Autók jöttek vele szemben. A
tüdejében a nyomás lecsillapult. Helyette viszont az
agyában kezdték el egymást kergetni a gondolatok.
Szidta Gittát. „Hát hogy jön ő ehhez…? Alig ismer, és az
unokaöccséhez akar adni engem! Ahhoz, aki nyomorék!
És mindezt miért? Hogy el ne vesszen a család
pénzének egy része?” így dühöngött magában. Aztán
megpillantott egy autóbuszmegállót, néhányan
várakoztak ott, jelezve, hamarosan jön egy busz. Egy
pillantás a táblára, a célállomás jó lesz neki, nincs
messze onnan, ahol lakik. Kicsit megnyugodott, de csak
kicsit. Amint megjött a busz, felszállt, leült leghátul és
magában dühöngött tovább.
„Honnan vette magának a bátorságot? Mi indította
erre? Hát így segítsen az ember valakinek? Csak mert
féltettem a férjét, és hívtam a mentőket, most már azt
hiszi, ennyire segítőkész lennék? Vagy annak sem
szabad lenni, mert valaki rögtön kihasználja?”
A busz közömbösen gurult, elhagyta a villanegyedet,
aztán a belváros felé kanyarodott. Az utolsó előtti
megállónál Vilma már olyan dühös volt, hogy szinte
belekötött volna bárkibe. Ugyanakkor működtek benne
a fékek, tudta, nem csinál botrányt. Miért is bántana
bárkit is, akit nem is ismer? Bár, ha egy ismerőssel
találkozna, annak talán kiöntené a szívét. Vagy
belekötne…
Közben csodálkozott önmagán, hogy ilyesmi jár az
eszében. „Ez nem vagyok én”, gondolta helytelenítően,
majd ismét kitört belőle a harag Gitta asszony iránt:
„Lám, mivé teszi a legbékésebb embert is egy ilyen
aljas, megalázó ajánlat!”
Még nem volt este, de már erősen sötétedett.
Nyugaton a nap már az erőd tornyát sem világította
meg. Sorban gyúltak ki a lámpák a járdák mentén, a
boltok kirakataiban, és az úttesten az autók reflektorai.
Vilma már az ajtónál állt és várta, hogy megtorpanjon a
busz, amikor észrevett valakit. Ismerős…? Úgy is lehet
nevezni.
A barnaöltönyös férfi éppen akkor parkolt le egy
pizzéria előtt, a buszmegállóval átellenben. Becsapta
kocsija ajtaját, megnyomta a kulcson a gombot, a jármű
összes irányjelzője egyszerre és engedelmes
borostyánszínű felvillanással válaszolt.
„No, ezt most elkapom, és felelősségre vonom!” –
döntött Vilma. Egyetlen ugrással a járdán termett, de
amint megkerülte a buszt, sorban jöttek a kocsik, még
várnia kellett. így mire a pizzéria ajtajához ért, már azt
látta, hogy a férfi leült és valamit mondott egy
pincérnőnek. Vilmában dúlt a harag. „A fenébe is! –
dühöngött – olyan szívesen megleckéztetnék most
valakit!” Úgy érezte, beleköthet akárkibe. De azért még
ott pislákolt benne annyi józanság, hogy vadidegennek
nem mehet neki, ne csináljon botrányt, de még feltűnést
sem.
Pszichikailag most éppen jókor jött neki ez az ember.
Akár ártatlan, akár bűnös, valami köze lett hozzá
azáltal, hogy követte őt napokon át. No, most majd
megfizet ezért – mormolta a nő. Ha kívülről látja magát,
nem ismer Vilmára. Ez nem a szokott csöndes,
meghúzódó Vilma Boltano volt!
A pasas a bejáratnak háttal ült le. Laza volt, ez
látszott. Befejezte az aznapi munkát, és most már csak
nyugodtan vacsorázni akar. Nyilván nincs családja, ha
egy pizzériában eszik ilyenkor. A kocsija sem valami
fényes, nem új és nem extra – amennyire Vilma értett az
autókhoz, ezt tudta megállapítani az imént, amikor
elment a jármű mellett. Megtorpant odabent, elég kevés
vendég volt, a boxokban alig lézengett valaki, a nagy
esti csúcs még nem kezdődött el. Vilma hát közeledett,
aztán elment a férfi mellett, majd egy váratlan
fordulattal sebesen leült ugyanahhoz az asztalhoz, vele
szemben. Senki sem figyelt fel rájuk, nyilván megjött,
akire várt a férfi – gondolta, ha látta valaki a jelenetet.
– Jó estét – mondta, és a meglepett férfi arcába,
szemébe nézett.
Harminc körüljárhatott, izmos volt, de nem
túlságosan. Intelligencia sugárzott kék szeméből. A haja
barnásszőke, arca élénk. Így ülve nem látszott
magasnak, de Vilma látta már őt az utcán, tudta, hogy
nála valamivel magasabb. A férfi letette a poharat, a
pizzáját még nem hozták ki. Üdítőt ivott, mint azt a lány
egy gyors pillantással megállapította.
A férfi meglepődése csak nagyon rövid ideig tartott.
Látszott, uralja a meglepő helyzeteket. Amint a pohara
az asztalhoz koppant, már túl is volt rajta, nagyon kicsit
elmosolyodott, és biccentett:
– Jó estét, Vilma Boltano kisasszony. Mi újság a
kikötőben?
A hangja is nyugodt volt. Sőt, olyan benyomást
keltett, mintha egyenesen megbeszélték volna ezt a
találkozót. Egy pillanatra sem emelte fel a hangját,
nyugalma végig tökéletes maradt. Vilma ezen
meglepődött. No, és persze azon is, hogy a férfi az első
mondataival mintegy beismerte, hogy járt a nyomában.
És azt is, hogy ismeri őt név szerint, tudja, hogy a
kikötőben dolgozik. Vilma kénytelen volt arra gondolni:
vajon mit tudhat még…?
– Látom, maga nagyon jólértesült.
– Ez a dolgom.
– De talán engem is érdekelhet, honnan tudja
mindazt?
– Szorgosan talpaltam a nyomában.
– Vettem észre! Azt hiszi, nem fedeztem fel magát
mindjárt az első napon?
– Felfedeztem, hogy felfedezett – a férfi apró mosolyt
nyomott el. A párbeszéd sebesen pergett eddig, és ez
tetszett Vilmának, régóta hiányolta az ilyen szellemes
szópárbajt. Nicsak, még humora is van? „Felfedeztem,
hogy felfedezett”… Bizony, ő már régóta csak Bertennel
és Marióval beszélgetett, meg a hajóscégnél dolgozó
többi lánnyal és fiúval. Egyik sem volt híve az efféle
párbeszédeknek. Érezte hát, hogy ott belül kezd
puhulni, ami megint némi haragot ébresztett benne.
Ekkor jelent meg mellettük a pincérnő, letette a pizzát a
férfi elé. Gombás-sonkás volt.
– És önnek mit hozhatok, kisasszony?
A pizza illata csiklandozta az orrát, az ínyét. Döntött:
– Egy frutti di marét kérek, és egy nagy kávét.
A nő elment. A férfi már hozzálátott a magáéhoz, tele
szájjal dörmögte:
– Ez illik egy hajóshoz, no persze.
A tengergyömölcsei-pizzára célzott, értette Vilma.
Folytatták a gyors párbeszédet:
– Nem kaptam még választ a kérdésemre.
– Volt kérdés? Nem hallottam.
– Most mondom. Minek járt a nyomomban?
– Hogy információkat szerezzek.
– Rólam?
– Magáról.
– Miért, hát ki maga?
A férfi ekkor egy nagy darab pizzát rakott a szájába,
majd letette az evőeszközöket, zakója külső zsebéből
kihúzott valamit. Vilma közben nézte a kezét, az arcát.
Néhány májfolt volt a nyakán és az egyik csuklóján.
Amellett viszont nem tudott rá igazán haragudni, mert
kedvesség és kiegyensúlyozottság sugárzott belőle –
Vilma érzékeny volt az ilyesmire. Ez az ember férfi,
értette meg a lány hirtelen. Vagyis úgy hat rá, mint az a
pár férfi szokott, aki eddig vele volt az életében. Hát
nem voltak sokan.
Most azonban görcsösen igyekezett volna szabadulni
ettől a vonzástól. Már azt sem akarta elfogadni, hogy az
illető egyáltalán férfi, hogy hímnemű, hogy nadrágot és
zakót hord, és nagydarab karóra van a bal csuklóján és
hogy, igen, éppen ez, hogy árad belőle valami, ami nagy
körben sugározza szét, hogy férfi.
Egy névjegyet kapott, olvasta:

BARTON ELKAIM
Magándetektív

És egy telefonszám. Semmi cím, vagy bármilyen más

adat. Még egy e-mail cím, vagy az iroda helye, semmi.
Szóval magándetektív! Vilma az ajkába harapott. így
már sok minden érthető, de persze nem minden. És
valami megint arra késztette, hogy egy kicsit
belegyalogoljon Barton Elkaim lelkébe:
– Hát nem lehet valami jó ebben a szakmában, azt
hiszem.
– És milyen égi jelek alapján ítélkezik ilyen
frappánsan, Boltano kisasszony?
– Ha még én, az amatőr célszemély is észrevettem
magát!
– Ez egy túl kicsi város, túl kicsi a forgalom. És maga
gyalog ment.
– Kifogásokat én is találhatnék.
– Legyen nyugodt, ha vérre menne az ügy, én is
óvatosabb lennék.
– És itt nem arra ment?
Barton legyintett:
– Ugyan, rutinfeladat. Két napos standard
megfigyelés, hogy az illető merre jár, mit csinál,
nincsenek-e alkalmatlan barátai.
– ...És ki kell kérdezni a munkatársait felőle…
– És ki kell kérdezni a munkatársait felőle, igen.
– És szabad kérdeznem, mire jutott?
– Kérdezni szabad. Nekem tilos válaszolni.
– Akkor, gondolom, azt is hiába kérdeztem, hogy ki
volt a megbízó?
– Nyert – jegyezte meg a férfi nyugodtan és tovább
evett. Ekkor hozták meg a lány pizzáját is. Nem örült
ennek, mert zavarta most a beszédben. Ugyanakkor
mennyei illat szállt az orrába. Ez izgathatta a férfit is,
mert beleszimatolt a levegőbe és elismerően jegyezte
meg:
– Kénytelen vagyok belátni, hogy jobban választott.
Most már én is inkább azt enném.
– Felejtse el, nem adok még egy harapást sem.
– Büszkeségem tiltja, hogy elfogadjam. Hacsak…
– Hacsak?
– Cserélhetnénk egy-egy szép darabot. Az indián
békepipa módjára lehetne köztünk ez egy béke-pizza is.
– Honnan veszi, hogy háborúban állunk?
– Haragszik rám, ennyit érzékelek. De azt nagyon.
Csak úgy sugárzik magából.
„Nocsak! Ő is érzi, mi sugárzik az emberekből?” Már
majdnem érdeklődve nézett a férfira, de ezt erővel
elfojtotta:
– Túl korai lenne a békepipa, akarom mondani,
békepizza.
– Szóval még harci ösvényen vagyunk?
– Igen, kiásta a csatabárdot.
– Én? Azt sem tudtam, hogy a világon van.
– És kitől tudta meg?
– Azért ennyire ne nézzen le, Vilma kedves. Ennél
azért okosabb vagyok, és nem ugrok be ilyen ócska
trükknek.
– Kár. A megbízó tehát nem adható ki?
– Nem bizony.
– És ha én mondom ki a nevét? Akkor meg méltóztatik
engedni magának, mondjuk nagy merészen, egy
főbólintást?
– Az attól függ – most már Barton is élvezte a játékot,
látszott rajta. Akkor is, ha tudta, hogy van komoly tétje.
Egyre ritkábban nézte a tányérját és egyre többször a
lány arcát. Vilma most elfelejtette, hogy nem szép, hogy
a férfiak általában nem foglalkoznak vele. Nem eleget.
Hogy észre sem szokták venni.
 Még nem tudatosította magában, hogy egészen jól
érzi magát a magándetektívvel. Ez teljes mértékben
ellenkezett a szándékkal, ami miatt húsz perccel
korábban ideült. De most már kezdte feledni a haragját.
És azt is, hogy mindenáron bele akart kötni valakibe,
hogy levezesse dühét. A csalódás miatt, amit Gitta
asszony okozott neki. Lenyelte a szájában lévő falatot,
még érezte a polip remek ízét, aztán ivott, és kimondta:
– Gitta Zavor.
A férfi meglepetten nézett rá, majd aprót bólintott. Ez
a bólintás csak Vilmának szólt, senki másnak. Ezzel
máris valamiféle cinkosság szövődött kettejük között,
ami nem volt Vilma ellenére. Azért ezen maga is
csodálkozott – pár másodpercig. Utána már olyan jó és
természetes volt a dolog. Barton, a magándetektív és
megfigyeltje, „áldozata” együtt vacsorázik egy
pizzériában. Ha ezt Gitta Zavor látná!
– Ugyanis most jövök tőle – folytatta Vilma, és
csodálkozott önmagán. Mintha kívülről látná és nem
értené, hogy miért beszél most? Egy idegennek
mondaná el, mi történt? Egy pillanatra abbahagyta,
tétovázva. Barton kihasználta ezt a kis időt és
közbeszólt:
– Gondolja meg, mit mond. Nem biztos, hogy nekem
tudnom kell, miről beszélgettek.
Ez kijózanította a lányt, és még hálás is volt a
férfinak, hogy idejében félbeszakította. Hát persze,
igaza van! Nem kell ezt tudni senkinek. Arról a
megalázó ajánlatról sem kéne beszélnie. Hisz ezzel
önmagáról állít ki rossz bizonyítványt. Lehet, hogy Gitta
sem ismeri az embereket. Hogyan juthatott eszébe
lerohanni egy fiatal nőt, akit akkor látott életében
harmadszor, és csak először beszélgettek, máris rávette
volna, hogy legyen az unokaöccse felesége, és azért,
nehogy elvesszen egy csomó pénz? „Meg akart
vásárolni”, gondolta. Bosszúsan.
Értékelte a férfi diszkrécióját. De azért csábította a
lehetőség, hogy megint nekifussanak egy olyan
szellemes-szurkálódós beszélgetésnek:
– Gondolom, ez a diszkréció a szakmával jár?
– Jól gondolja. Alapjárat.
– Mesét mondok. – kezdte Vilma, váratlan fordulattal
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tengerparti
város. Ahol is egy napon egy idős hölgy felkeresett egy
barna öltönyös férfit, hogy megbízza valamivel.
– Hogy megbízza valamivel… – visszhangozta a férfi.
Szóval belemegy a dologba, hogy Vilma mondja ki a
dolgokat, és ha ő nem ellenkezik, akkor azzal mintegy
elismeri, hogy úgy történt? Vilma szeme felcsillant és
máris benne voltak a „mesében”:
– Az idős hölgy arra kérte a barna öltönyös férfit,
hogy járjon utána egy fiatal nő dolgainak.
– Dolgainak… – bólintott a férfi, már végzett a
pizzával, hátradőlt és elégedetten szemlélte a világot.
Benne természetesen Vilmát is.
– A mese így folytatódik: a barnaöltönyös tette a
dolgát, megtudott egyet és mást a lányról, amit aztán az
öregasszony elé tárt.
– Elé tárt…
– De semmi terhelőt nem talált róla.
– ...Róla… Ezt honnan tudja?
– Ha negatív dolgokat talált volna, az öregasszony
nem hívatja magához a fiatal lányt, és nem tesz neki egy
ajánla… Bocs, ez már nem tartozik a meséhez.
– Bizony nem… – Barton hirtelen előredőlt, átnyúlt az
asztalon megérintette Vilma kezét, de rögtön vissza is
vonult, kicsit talán zavartan. A lány közben a férfi
szemét nézte. Azt a halvány kékséget, ami a tenger
színére emlékeztette, igaz, nem mindig ilyen világoskék
az a nagy víz.
Barton is őt nézte. Kicsit zavart volt ez a pillanat,
most egyikük sem tudta, mit mondjon. Vilma világosan
érezte, hogy valami elkezdődött kettejük között. Ez
annyira hihetetlen volt, hogy most nem is gondolt rá
komolyan. Nem hitte el.
A pincérnő jött arra, hogy elvigye az üres tányérokat,
poharakat. Barton fizetni akart, az egész számlát együtt,
de Vilma nem hagyta. A magáét ő fizeti, erősködött, és
így is történt. De utána még ültek ott az üres asztalon
fekvő két számla fölött.
– Folytatom a mesét. – így Vilma – A fiatal hölgy úgy
döntött, most ő ad egy megbízást a barnaöltönyösnek.
– A barnaöltönyösnek… – ismételte Barton, ahogyan
korábban is, de felvonta a szemöldökét és félbeszakadt
a mese: – Aki viszont ezt nem fogadhatja el.
– És miért nem?
– Mert nyilvánvaló, hogy a mesebeli fiatal hölgy,
nevezzük hercegkisasszonynak, vissza akar lőni az idős
hölgynek, akit az egyszerűség és a meseszerűség
kedvéért viszont nevezzünk boszorkánynak. Ez nem
etikus, az én… szóval, ebben a szakmában.
Vilma a fejét rázta és diadalmasan nevetett:
– Ha-ha, nem így van! A barnaöltönyös úr a jelek
szerint nem mozog elég otthonosan a mesék világában.
– A barnaöltönyöst talán nevezzük királyfinak…
– Tessék?
– Igen, éppen most akart rátérni a mesebeli
hercegkisasszony. Azt a szolgálatot kéri a barnaöltönyös
úrtól, hogy járjon utána egy fiatal herceg viszonyainak.
– A boszorkánynak van fia is?
– Kit érdekelnek a boszorkány porontyai…? Bár
rokona az illető.
– Kezdem érteni – mondta a férfi, mire a lány:
– Isten ments! Maga csak ne értsen meg semmit. Kap
egy nevet, megkeresi, utánajár, szimatol, aztán jelent
nekem. Ennyi a dolga.
Barton most váratlanul felpattant, vigyázzba
merevedett egy pillanatra, katonásan homlokához emelt
kézzel szalutált és közölte:
– Igenis, értettem!
Majd leült. Vilmát ettől ellenállhatatlan nevetés fogta
el. Miután kimulatta magát, elkomolyodott:
– Mennyibe kerül a barnaruhásnál egy ilyen munka?
– Hát ezt nem oktatják Meseországban? – lőtt vissza
Barton. Aztán komolyra váltott és mondott egy összeget.
Bizony nem volt kevés, Vilmának majdnem egy egész
héten át kellett ezért dolgoznia, beleértve vagy a
szombatot, vagy a vasárnapot. A főnök a két ünnepnap
közül az egyiken mindig berendelte az embereit. No, ezt
még ki tudja gazdálkodni, bár megérzi majd a
veszteséget.
– Oké. Írunk róla valami papírt?
– Nem szükséges. Meseországban aránylag kicsi a
bürokrácia – mosolygott a férfi. De Vilma érezte, hogy
az agya már kattog. Valamit kombinál magában. Talán
nem tetszik neki, hogy egy fiatalember is előkerült
ebben a történetben? Csak nem… féltékeny? Ez jólesett
volna Vilmának.
– Csak adja meg a célszemély paramétereit.
Remélem, nem kell sokat autóznom a nyomában, megint
felment a benzin ára, ugyanis.
Vilma a kék szemekbe nézett – ez most tréfa akart
lenni? De nem tudta eldönteni, hát inkábbí gy felelt:
– A célszemély kevéssé mozgékony, mivelhogy
mozgássérült, úgy tudom. A neve Erik Zavor, körülbelül
huszonöt éves, és egy alapítvány tartja őt életben. Nos,
róla is, de az alapítvány mibenlétéről, működéséről is
kellenek az infók.
Barton beleegyezően bólintott:
– Mondjuk, két nap múlva többet tudok. Most
menjünk.
Mentek. Még nem tudták, hová. Amikor kiléptek a
forgalmas utcára,
Vilmának eszébe jutott: egy órával ezelőtt valóságos
fúria-haraggal lépte át ezt a küszöböt, mindegy volt
neki, ki az, csak valahogyan beleköthessen... Most így
utólag önmaga előtt is szégyellte ezt az indulatot. „Ez is
én lennék?” – kérdezte magától. És beismerte: „Igen,
úgy látszik, néha ilyen vagyok. Szerencsére ritkán. De
ahhoz, hogy ez kitörjön belőlem, már nagyon, nagyon
sok minden kell összejöjjön”. Vagy ezzel csak mentegeti
rossz természetét? Vilma néha nagyon kritikus tudott
lenni önmagához.
Azon is csodálkozott, hogy megbízta Bartont mint
magándetektívet. Negyedórával korábban még eszébe
sem jutott volna ilyesmi. Vagy... csak azt akarta, hogy ne
váljanak el ma este, csak úgy?
– Hol laksz? – kérdezte a férfi, tegezve. Ez az első
pillanatban meglepte a lányt. Barton ránézett: – Bocs,
rájár a szám. Hiszen még majdnem gyerek vagy.
– Gyerek? Hát nem azt jelentetted az öreglánynak,
hogy huszonkettő vagyok? Csak a zsenik végzik el
korábban az egyetemet. Én nem tartozom közéjük.
Barton megnézte őt jól, mintha most látná először:
– Azért erre nem esküdnék meg.
– Mire? Hogy nem vagyok zseni?
– Erre a huszonkét évre. Nyugodtan letagadhatnál
akár három hetet is – nevetett. És Vilma is vele.
Már a kocsi mellett álltak. Innen is ráláttak a modern,
nagy kikötőre, ahol két hatalmas hajó manőverezett, és
daruk kivilágított erdeje magasodott. A Régi Kikötő még
távolabb van.
– Korán van még – így a férfi – Gondoltam, meghívsz
egy kávéra.
Vilma már nyitotta a száját, hogy hazudjon valamit –
„tudod, nem lakom egyedül és a szobatársam is mindig
otthon van” – amikor eszébe jutott: Barton úgyis tud
róla minden fontosat, hiszen nyomozott utána. Akkor
hát felejtsük el a hazugságokat. Különben is, már felnőtt
nő vagyok – öntötte el a dac. És mintha valami
vonzódást érzett volna a férfiból áradni. Még ez is…?
Őt is elfogta a vágy. Olyan régen nem volt senkivel. És
Barton egy igazi férfi. Talán nem akárki. Régi esküje,
hogy akárkivel nem fekszik le ezután, most megingott,
de Vilma rögtön mentségeket és ellenérveket keresett,
csupa olyant, amelyek Barton mellett szólnak. Eközben
saját belső ellenállása szinte elolvadt. Nagyot lélegzett,
mint aki mély vízbe ugrik. És talán éppen ez történt.
– Igazad van. Meghívlak egy kávéra.

A szobában akkor nem hallatszott más, csak Vilma

hangos, kapkodó légzése.
Ő legalábbis nem hallott mást, csak ezt. Már semmire
sem emlékezett. Halványan felidézte, ahogy Barton
kocsija megtorpant a ház előtt, és ő kiszállt. Mire a férfi
leparkolt két autó közé, Vilma a kulcsot már a kapu
zárjába illesztette. Villanyfényes lépcsőn mentek fel,
aztán újabb ajtó és újabb zárak, kulcsok. Odabent senki
sem említette többé azt a bizonyos kávét.
Vilma annak örült, hogy előtte egyikük sem ivott
alkoholt. Barton a vezetés miatt nem is ihatott, de lám,
fel sem merült. Egyikük sem mondhatja majd később,
hogy pityókásan, vagy pláne részegen szédült a másik
karjaiba.
Mert egymás karjaiban voltak, rögtön. Már az
előszobában egymásnak estek. A csókjaik is olyan
harapósak, gyorsak, mohók voltak. Aztán máris
vetkőztek. Most Vilma sem gondolkodott. Ha ezt így
átgondolja máskor, hát biztosan nem hívja meg a férfit a
lakására.
De ez a nap más volt, mint a többi. Délelőtt és délután
kint a tengeren, alkonyatkor Gitta Zavornál és az ő
ajánlata… A harag, a robogás vissza a Varosba, Barton
és az a vacsora… Valahol a lelke mélyén még hálás is
volt a férfinak, hogy így lecsiszolta a haragja élét,
csillapította dühét. Sőt, mindazt a rossz érzést, ami volt
benne, átfordította, mássá alakította. És lám, mi lett
belőle…
Még a zuhany alatt egyszer gondolt erre, rövid volt a
pillanat, aztán erről is megfeledkezett. Barton a háta
mögött állt, és átnyúlt a lány két karja alatt. Két nedves
tenyerébe vette Vilma éppen olyan nedves kebleit.
Csodálatosan jó volt ez az érintés. Ami annál jóval több
is volt. A férfi mintegy védelmezte Vilmát a sosemvolt
ellenségektől. Ölelte is őt szorosan. Közben az álla a
lány válla fölött a füléhez ért, forró volt a lehelete.
Zuhantak rájuk a cseppek milliói, egyenletes
forróságba burkolta testüket. A pára megtöltötte a kis
fülkét, ahol alig volt hely kettejüknek. Vilma közben
érezte, hogy Barton, igen, már nagyon is férfi. Nagyon
vágyik rá… és amikor a férfi egyik keze otthagyta a
mellét és a hasára tévedt, a lány keze is bátorságra
kapott és oda nyúlt… Vérrel teli volt, amit tapintott,
igazi férfivágy ágaskodott. Vilma olyan régen érzett,
tapintott ilyesmit, most egyszerre majdnem elájult.
Valósággal menekült abból a forró fülkéből, a férfi pedig
szívesen követte.
Nem is láttak törölközőt, nem gondoltak rá. Amúgy
nedvesen zuhantak az ágyra. Pár ideges mozdulattól
repült aztán le a paplan, még a párna is. Ott fehérlett
előttük a boldogság tere, és ők-nem haboztak azonnal
rávetni magukat.
Most először Bartoné volt a kezdeményezés. Ő volt a
férfi, és az előjáték az ő joga-kötelessége. Az ő
fantáziájától függött minden. Vilma is úgy tartotta, nem
szabad rögtön egymásnak esni, nem kell ezt annyira
elsietni, hogy aztán minden olyan hamar és váratlanul
érjen véget. Feszíteni kell az íjat, csak el ne pattanjon a
húr!
És Barton feszítette is. A hátán fekvő lány fölé hajolt.
Vilma már érezte, hogy a mellbimbói merevek. A férfi
minden érintése maga volt a mennyország, egyben édes
kín is. Barton nagyon ért ehhez, kénytelen volt
elismerni. De csak egy-egy pillanatra lehetett magánál,
mert a férfi csupa olyan helyen érintette meg, ahol
fokozhatta a kéjt. Nem, nem nyúlt az ágyékához, az túl
durva lett volna, most még az. A keze, mint a sötét
szobában köröző madár vagy pillangó, hol a lány egyik
mellére szállt – éppen hogy csak végigsimította – és
máris rebbent tovább. Most a nyakán volt, aztán a
combja belső oldalán, a térde fölött, majd a csípőjét
érintette oldalt. Vilma a legszívesebben fel-felsikoltott
volna a kéjtől, apró nyögések hagyták el az ajkát. Ezek
jelezték a férfinak, hogy érzi, amit tesz, és az neki most
bizony nagyon, de nagyon jólesik.
A férfi is hangosan lélegzett. Nem is titkolta
izgatottságát. Vilma agyán átvillant: most, itt a
sötétben, senki sem látja az arcát. Vagyis, Barton nem
látja. Talán nem is gondol rá, hogy egy csúnya nővel
van. Vagy mondjuk így: egy nem csinos, nem szép
nővel… „legalább a testemet találja izgatónak,
érzékinek, akkor már nincs baj”. De ez negatív gondolat
volt, hát ösztönösen is elhessegette, azonnal búcsút vett
tőle.
Most csak élvezte, amit érez. Kétszeres öröm volt – az
egyik, amit a testében érzett. A másik a lelkét dobta fel,
hiszen azt jelentette: a férfi törődik vele! Mindent
megtesz azért, hogy neki jó legyen! Ez talán még az
elsőnél is több kéjt adott most a lánynak.
Amikor már olyan jó volt, hogy nem bírta tovább a
várakozást, megragadta a férfi csuklóját, és az ágyékára
vonta a kezet. Mert már érezte, hogy ott összpontosul a
vágya, nagyon nagy vágya. És Barton pontosan értette,
mit akar. Ez volt az egészben a legjobb: annyira egy
húron pendültek, hogy nem is kell szólniok, egy-egy
szinte félbemaradó mozdulat is elég…
A férfi keze már el sem hagyta azt a területet. Vilma
most is a hátán feküdt, kicsit széttárta a combjait. Nem
nagyon – erre most még nem volt szükség. Két kezét
maga mellé tette, és hamarosan a lepedő ráncait
markolászta…
Barton eleinte úgy tett – ez is része volt a játéknak! –
mintha ujjai nem találnák meg az utat. Mintha csak ide-
oda lézengenének, a kis csavargók, tétovák, mert
fogalmuk sincsen, mit kell most tenni… és Vilma erősen
behunyt szeme alatt éppen ilyen kép jelent meg. Egy
nagy háromszög alakú erdő, de ez már nem a meséből
való kerek vagy négyszögű, dehogy. A mesék világa
véget ért, amikor kiléptek a pizzériából.
Az apró kolumbuszok még az utat keresték.
Felfedezők, akik ide-oda mennek, sétálnak,
csiklandoznak, közben azonban sugárzik belőlük a
meleg. A hőség szinte süt azokból az ujjakból! Aztán az
egyik mintegy véletlenül belecsúszott egy árokba, Vilma
hangosan felnyögött. Uralkodni akart magán, de ez csak
egy pillanatig tartott. Valaki – aki szintén ő maga volt,
olyan énje, akivel eddig nagyon ritkán találkozott, most
sebesen elnevezte „ritkaén”-nek – felszabadította a
gátlásait, egyenesen el is törölte őket Még soha,
egyetlen férfival sem szabadult fel ennyire. Most maga
mögé dobta mindazt, amit beleneveltek. Nem szégyellte
magát Barton előtt. Sem a meztelenségét, de főleg a
kéjt nem, amit érzett, és aminek hangot is adott.
A felfedezők végre meglelték útjukat, követték az
árokba csúszott társukat, elválhatatlanok voltak, egyik
segítette a másikat. Nem tülekedtek a cél körül, de nem
is hagyták azt el. Talán a leghosszabb volt az, amelyik
már mélyen járt. Vilma édes bizsergést érzett először
csak ott, aztán egész ágyékában, majd az érzés kezdett
felfelé terjedni, és hamarosan a torkában is érezte.
Nem kellett sokáig várnia, hogy az öt vándor
valamelyike megtalálja, amit keresett. Közben pontosan
tudta, hogy Barton még és még több örömet akar
szerezni, már most is, amikor ez még nem az igazi
egyesülésük. Mégis, nagyon jó volt akkor, és főleg pár
perccel később. Barton megtalálta, amit keresett, vagy
úgy tett, mintha keresné, és érződött, hogy nagy
gyakorlata van ebben is. Aminek most Vilma örült a
legjobban.
A kellemes érzések elöntötték. Érezte ott bent a férfit,
és most nem számított, hogy ez még mindig csak a keze.
Az ujjak ügyesek voltak, hamar ráleltek a fontos, az
egyedül számító pontra, és már nem tágítottak tőle.
Vilma pedig egyre inkább széttárta combjait, jelezve
megadását és örömét.
Barton nem sietett. Nagyon jól tudta, hogy a sietség
itt csak ártana. Semmi gyorsaság, inkább elomló,
kényes lassúsággal adta a kéjt a lánynak.
Vilma teste felforrt, nem gondolta volna, hogy valaki
egy-két ujjával is ennyi örömet tud adni. Olyan kevés
férfival volt dolga, és most fogta fel, visszamenőleg:
azok mind fiatalok voltak, túl fiatalok. Még nem jöttek
rá sok dologra, nem tanultak semmit, csak az ösztönük
és a saját fejük után mentek, talán nemegyszer rossz
irányba is.
Most viszont minden tökéletes volt. A férfi mellette
feküdt, hallotta és érezte forró lélegzetét. Amikor a férfi
feje az egyik mellbimbójához közel hajolt, Vilmát mintha
villámcsapás érte volna. Aztán onnan lentről ismét
feltolult egy forró hullám. A kis felfedezők, a huncut
barátok most egyenként elmentek onnan, de az utolsó
ott maradt. Vilma közben már egyre közelebb járt a
csúcshoz, a légzése szaporodott és apró sikolyok
hagyták el az ajkát… A végén pedig hirtelen elöntötte
egy hullám, olyan volt ez, mintha egy vulkán forró, de
csöppet sem fájdalmas hamuesője zuhant volna rá. A kéj
betöltötte az egész testét, de ami talán még fontosabb, a
tudatát is. Mintha egy pillanatra felrobbant volna az
egész valója, lázas képzeletében látta a teste darabkáit
úszni a levegőben, mintha egy lassított felvétel lett
volna.
Aztán csillapodott, de csak lassan. Barton ujja még ott
maradt egy ideig, néha csintalan, rossz kölyök módjára
mozdult, „futott egy kört”, ilyenkor Vilma felnyögött,
újra és újra, a kéj tengerén lassan jött az apály. Akkor
vette észre, hogy combjait már szorosra zárta,
beszorítva a férfi egész kézfejét. Csak nehezen
engedett.
– Te… olyan jó volt… – nyögte. A férfi szerényen
hallgatott. Vagy hát mit is mondott volna most? Barton
megfogta a lány kezét, és most ő vezette oda, férfiúi
magához. Egyértelmű volt – „most te jössz!” És a férfi
talán ettől várta, hogy megtudja, milyen határokig
hajlandó Vilma elmenni. Mert sok nő van, aki megtorpan
és nem megy tovább.
De Vilma bátor volt.

Később az éjszaka eltörölte az időt. Vilma nem

sejtette, hány óra lehet. De ennek nem is volt
jelentősége, ahogyan semminek sem volt az, ilyenkor.
Azon az éjszakán.
Amikor megint a lány következett, Barton igazi
mesterművet alkotott. Még mindig nem közeledett a
lányhoz úgy igazán, dehogy. Az előbb adott neki egy kis
időt, hogy a teste elfelejtse, kipihenje az orgazmust, az
elsőt. Aztán egy újabb felépítésébe fogott.
Most a férfi feje került a lány készséges combjai közé.
Vilma, amint megértette, mi következik, egy hatalmasat
sóhajtott. Eddig csak ő szólt, egyszer, pár szót. Barton
végig hallgatott – vagy ez nem is volt igazi csönd?
Hiszen a férfi is beszélt – csak nem szavakkal, nem
hanggal.
A teste szólt ezerszer, percenként. Vilma csak most
érezte igazán, hogy nő. Hogy nőnek született! Ez sok
öröm forrása lett egy-egy ilyen éjszakán. Most azt is
bánta, hogy csak ilyen ritkán tehet szert ezekre a kéjes
örömökre.
A férfi lélegzése, jelenléte is beszédes volt. Ahogyan
ott feküdt, ahogy simogatta, mindent elmondott arról,
hogy ki is ő. Vilma eddig csak hallotta más nőktől, hogy
vannak olyan férfiak, akik „gondoskodók”. Akik
kiszolgálják a nőket, minden örömet megadnak nekik –
persze, magukról sem feledkeznek el.
Barton volt életében az első ilyen férfi. Ha most
kellemetlen emlék-töredékként felbukkant valamelyik
diákköri szerelme, és az, hogy milyen volt az ágyban –
még azt is szégyellte, hogy egyáltalán szóba állt, hogy
randizott velük. Most fogta fel, utólag, de remélhetőleg
talán még nem későn, hogy az igazi férfi számít csak.
Ha a szexet tartjuk fontosnak, vagy akár a
legfontosabbnak is, akkor az ilyen férfiakat fogja ezután
szeretni, mint Barton – fogadta meg Vilma.
Aztán már nem sokáig jártak a fejében gondolatok. A
közelgő újabb öröm mintha kisöpörte volna őket. Nem
jutott már eszébe semmi, csak azt élvezte, ahogyan a
férfi nyelve cirógatta. Barton ezalkalommal is remeket
alkotott. Vilma érezte Barton forró lélegzetét. A férfi két
keze a teste mellett előre nyúlt és egyszerre fogta meg a
két mellét, majd a mellbimbókkal játszott el egy kicsit.
Megszorította finoman, majd a két forró tenyere
védőernyőként borult rájuk. Aztán a lány mindenről
megfeledkezett, és nem is érzett mást, mint azt a
hihetetlenül édes lüktetést, amit a férfi keltett benne.
Sikoltása még egy ideig visszhangzott a férfi fülében.
Később – talán éjfél is lehetett már? – nem volt
jelentősége, aminthogy jele sem annak, hogy az éjszaka
melyik részében járnak már. A széles ágy olyan volt
most, mint egy hajó, úszott a megsemmisülő idő
tengerén, őket pedig magával sodorta. A szoba is hol
hajó volt, hol sziget, olykor meg horgonyt vetett, mintha
része lenne egy sosemvolt kontinensnek.
Összeborultak, végre teljesen egyesült két test.
Ember emberhez jó szándékkal közelebb már nem lehet.
Önkéntelenül vették át a másik ritmusát,
kiegyenlítették. Barton itt sem sietett, valóságos
mesteriskolát mutatott be a lánynak. Olyan sokáig
késleltette saját kielégülését, hogy ezalatt Vilma
többször is eljutott a csúcsra. Először feljutott oda,
aztán ott is maradt és kicsinek nem is nevezhető
orgazmusai voltak, szinte folyamatosan. Mígnem érezte,
hogy már a férfi sem fogja vissza magát, csókolták és
harapták egymást vadul, azokban az utolsó
másodpercekben. Barton torkából hangos hörgés tört
elő, aztán a csúcs pillanatában hatalmasat kiáltott –
csak úgy csöngött a lány füle.
Vilma megint többszörösen boldog volt. Attól, amit
érzett, és ami minden elképzelését felülmúlta. De azért
is, mert lám, Bartonnak vele volt ilyen jó! És örült, hogy
a férfi nem titkol semmit. Barton számára a szex maga
volt a lehető legtermészetesebb dolog, még abban a
felturbózott, jól kiválogatott, gondosan megtervezett és
kivitelezett módozatában is, amit ő művelt.
A kéjhegy sokáig nem apadt le. Tenger volt, és dagály,
forró melegség, öröm. Eleinte csak lihegve feküdtek
egymás mellett, nem is érve a másikhoz. Később – bár
nem volt hűvös, összebújtak mégis. Barton kicsit olyan
mozdulattal bújt Vilmához, mint gyerek az anyjához. Ő
pedig éppen akkor arra gondolt: jó lenne, ha a férfi apás
mozdulattal, félkarral magához ölelné őt. És teljesültek
a vágyak, valahonnan egy vékony takaró is előkerült,
talán a padlóról?
Máris alatta voltak, kielégülten szuszogtak. Jó volt
most egymáshoz bújni, így. Amikor már nem akarnak
semmit a másiktól, amikor már úgy érezhetik, hogy
mindent tudnak. Később talán, jóval később, majd
hiányoznak a szavak, akkor lehet suttogva beszélgetni,
szavakat küldeni forró ajkakról a másik oly közeli
fülébe, lelkébe. De lehet, előbb az alvás ideje jön el – ki
tudhatná? Akkor pedig egyik a másik után – de jobb, ha
egyszerre, együtt! – merülnek el egy mézédes,
felkutathatatlan világba. Amely ébren is ott lapul
bennük. De ilyenkor, a fáradtság és a kéj máskor nem
létező keverékében olyan jó lehet szép csöndesen
alámerülni.
Vilma soha azelőtt nem aludt el ilyen gyorsan, ilyen
örömmel és anélkül, hogy töprengett volna bármin is. A
Férfi volt mellette, az ember, akire abban a pillanatban
mindenét, még az életét is rábízta volna.

Reggel kábultan kecmeregtek ki az ágyból. Barton

ugyan igyekezett magát frissnek és töretlennek mutatni,
de azért azok a karikák a szeme körül árulkodtak
valamelyest.
– Jó reggelt… – mormolta a lány. A férfi is köszöntötte
őt, de máris ment a fürdőszobába. Vilma meztelenül ült
az ágyon, maga elé húzta a takarót. Még mindig
nagyon, nagyon jól érezte magát. És tudta, hogy most
semmi sem számít. Nem érdekelte, mennyit mutat az
óra, pedig látta, hogy odakünn már elég magasan áll a
nap, agresszíven besüt az ablakon. Az ég kék, ő pedig
örül – mi kell még a boldogsághoz, hiszen nincs semmi
baj!
Barton kijött a fürdőszobából, és a lány
megállapította, hogy egy kicsit megváltozott. Érződött a
benne lévő feszültség: menne már! Várták a feladatai.
De azért rámosolygott a lányra. Mintha ezúttal is
„kiszolgáló” férfi lenne. Most is örömet akar szerezni, és
szerzett is. Már puszta ottlétével, az éjszaka emlékével.
– Menned kell már? – kérdezte a lány. Barton
bólintott, mire Vilma nagyon kedvesen rámosolygott: –
Maradj még, kedves!
– Tudod, hány óra van? – és a faliórára intett. Vilma
oda sem nézett, úgy mondta:
– Reggelit akarok neked csinálni. Hogy együtt együnk
és legyünk még egy kis ideig.
– Fél nyolc múlott. Elaludtunk. – mondta a férfi –
Nyolc-tízkor találkozóm van az irodámban egy ügyféllel.
Te ma hajózol…? – Vilma bólintott – Akkor harminc perc
múlva a mólón kell lenned. Ugorj, elviszlek.
– És mikor reggelizünk együtt? – kérdezte Vilma.
Gyermek lett újra, kicsi volt és pajkos, aki csak a szavak
kimondása után – mert ő tényleg és kizárólag a
reggelire gondolt! – értette meg: ez „kétértelmű”
mondat volt. És lehet, hogy Barton nem úgy értette,
ahogyan ő eredetileg akarta? Ahhoz, hogy együtt
reggelizhessenek, természetesen az előtte való éjszakát
együtt kell tölteniök. Már elkezdte volna, hogy „jaj, nem
úgy értettem ám!…” De a férfi kék szeme a nőre villant,
aztán mozdult. Egyetlen gyakorlott mozdulattal
kanyarintotta magára a zakóját:
– Ha azt akarod, hogy elvigyelek, és ne buszozzál,
akkor most sipirc be a fürdőszobába!
Amikor a lány anyaszült meztelenül akart elrohanni
mellette, a férfi elkapta, magához ölelte és csak annyit
súgott a fülébe:
– Szép vagy, Vilma! És jó az ágyban.
Az elsőt nem hitte el, a másodikat – azonnal. És
boldogan szaladt, hogy villámgyorsan rendbehozza
magát…

…Gitta Zavor csak késő délután jutott eszébe.

Már visszafelé jöttek a hajón, a távolban felbukkant a
Város. Amit a városbeliek nem láthattak, azt a hajón
délről közeledők már korábban észrevették: északról, a
hegyek mögül sűrű, fekete felhők törtettek a Város
irányába.
– Mire hazaérünk, zuhogni fog – jósolta Berten
komoran, nem ő volt az optimizmus bajnoka. Majd a
lányra nézett: – Te is meg fogsz ázni. A buszmegálló
azért odább van.
– Meglátjuk, hátha vár valaki? – kérdezte-állította a
lány incselkedő mosollyal. Berten szeme fennakadt, ma
tulajdonképpen először nézett a lányra úgy igazán: –
Csak nincs valakid?
– Csak van, illetve lehet, hogy van – tette hozzá már
kisebb lendülettel. De az arca alighanem elárult
mindent, és különösen a szeme. Ahogyan az
megcsillant… Berten jó barát volt, hát örült, bár egy
kicsit, ott a lelke mélyén talán irigykedett is. Vilma
tudta, hogy Berten már jó ideje nem jár senkivel.
Vilma még reggel, a kikötő felé robogva Barton
mellett, beírta a férfi számát a mobiljába. Most kiment a
tatfedélzetre és hívta a számot. Mással beszélt, ezért
várt egy kicsit. De nemsokára az ő készüléke szólalt
meg. Barton hívta:
 – Szia. Látom, kerestél, szívem – mondta egyszerűen.
Minden imádattól mentes hangon, mégis, Vilma
számára már az is maga volt a mennyország, hogy
hallhatta a férfi hangját. Valahol egészen mélyen, a
zsigereiben is szólt és hatott ez a hang. Mély volt,
férfias, és persze Vilma agyának vetítővásznán
folyamatosan pergett a tegnap éjszakai film. Amiben
alig volt kép, sokkal inkább a tapintások, illatok,
érzékek domináltak.
De ez a „szívem” is meghatotta Vilmát. Elszorult a
torka, alig tudta kinyögni az első szavakat. Aztán
belejött:
– Hol vagy és mit csinálsz? – kérdezte pajkos hangon –
Ugye, hatkor eljössz a kikötőbe? Ha csak nem akarod,
hogy a barátnőd tönkre ázzon!
– Melyik barátnőm a sok közül? – tréfált a férfi –
Mondd, ki is vagy te…?
Jót nevettek, aztán megbeszélték, hogy Barton a
kocsival a mólón fogja őt várni, utána elmennek
vacsorázni valahová. A legjobb lenne talán a Régi Kikötő
melletti kis étteremben. Amikor a lány eltette a telefont,
éppen a készülékről jutott eszébe Gitta asszony. Talán
éppen arra vár, hogy felhívja…? Lehet, ott ült egész nap
a telefon mellett és várja, hogy jelentkezik a „tékozló
lány”? De tulajdonképpen mire is vár? Arra, hogy Vilma
átgondolja a dolgot, hiszen nem szólt semmit, amikor
elrohant. Ezt persze érthette annak is, ami volt, hogy
Vilma alaposan és mélyen megsértődött. De azt is tudta
Gitta asszony, hogy Vilma Boltano egy gondolkodó lány,
aki nem teheti meg, hogy elfelejti az egész ügyet, annak
szereplőit és minden egyebet még azon az estén, és
többet soha eszébe sem jut az ugyan sosem látott Erik
Zavor, meg az alapítvány, amelyik állítólag nehéz
helyzetben van…
A sok töprengés után most oda jutott, hogy lehet,
Gittának igaza van, ha még vár valamit tőle. Nem
mondott nemet, nem mondott semmit, amikor elrohant,
és a komoly, felnőtt emberek előbb alaposan
meghányják-vetik a dolgokat, mielőtt véleményt
nyilvánítanak, vagy éppen – ez a nehezebb! – döntést
hoznak.
Érezte, hogy nem járt el helyesen. Azt is, hogy a dolog
most függőben maradt, és ez így nincs jól. De egyelőre
már az is kényelmetlen volt, ha csak rágondolt erre az
ügyre. Mintha szögesdrótot kéne nyelnie, úgy érezte, ha
csak eszébe jutott Gitta Zavor.
Már majdnem negyed hét volt, amikor partot értek –
az északi szél megnehezítette a közeledést a kikötőhöz,
a Város felől egyre nagyobb hullámokat vert a szél, a
szigetek felé űzte őket. Korábban is sötétedett, hisz míg
máskor alkonyodik ilyenkor, most már senki sem látta a
napot egy ideje. Ráadásul kövér esőcseppek kezdték
csapkodni a hajó fedélzetét ide-oda ugrálva a
pallódeszkákon.
A vendégek futva távoztak, színes ernyők nyílottak ki,
víztől csillanó esőköpenyek borították be a nappal még
száraz testeket, ruhákat. Mario ma nem talált egyetlen
olyan nőnemű utast sem, akit elcsábíthatott volna –
csupa idősebb nő volt, azok is a férjükkel. Ezért hát
Mario nem sietett, kicsit dühösen csapkodta az ajtókat.
Berten hamar elszámolt a főnökkel, ma ez az ő feladata
volt. Nem is vette észre, hogy Vilma mikor tűnt el
mellőle.
A lány nagy léptekkel szaladt át a mólón, az úttesten.
Barton ugyanis ott várakozott. Értette a módját, mivel
lehet hatni a lányokra. Látva a futva közeledő Vilmát, az
eső ellenére kiugrott, az utca felőli oldalon kitárta az
ajtót, majd becsukta a mosolygó, nagyon jókedvű lány
mögött. Megkerülte a kocsit, a világért sem sietve, hogy
jelezze országnak-világnak: egy kis eső nem árthat egy
igazi férfinak! – beült, és indított.
Nem sokkal távolabb egy taxi várakozott. Utasa
végignézte a jelenetet. Pedig készen volt rá, hogy
amikor Vilma Boltano elindul a mólón sietve a
buszmegálló felé, szól a sofőrnek, az odagördül melléje,
leereszti az ablakot és kéri, üljön be mellé…
De most más történt. Gitta Zavor elégedetlenül
csóválta a fejét. Felismerte Barton Elkaimot, a
magándetektívet. Kelletlen arcot vágott, amikor a kocsi
elhúzott mellettük. Aztán röviden szólt a taxisnak:
– Kérem, vigyen haza.

Vacsora közben Vilma egyszer kiment a mosdóba.

Miközben a fülkében ült, két nő jött be, a hangjukból
ítélve fiatalok. Az egyik felháborodottan mesélte a
másiknak:
– És képzeld, amikor megunt, hát micsoda ócska
trükkel szabadult meg tőlem! Egy reggel, amint öltözött,
a tárcája kiesett a zsebéből. Tudod, mikor volt ez
véletlen…? És pont ott nyílott szét, ahol egy csinos nő
meg két helyes kis szöszi gyerek fényképe volt. Úgy tett,
mint aki zavarban van, pedig nekem rögtön az volt az
érzésem, hogy szándékosan csinálta. Persze én
fölkaptam a vizet, gyanakodni kezdtem, és rákérdeztem,
kik ezek, mire ő, hogy a felesége meg a gyerekei…
Vilma kilépett, ő is a mosdókhoz ment. Az egyik nő a
sminkjét javította, a másik csak a falhoz támaszkodott
mellette és mondta a magáét felháborodottan. Vilma
egy perccel később el is felejtette az arcukat, a
hangjukat.
Odabent fény és meleg várt rá – miközben az utcán
reménytelenül zuhogott. Amikor visszaült az asztal
mellé, Barton kedélyesen megjegyezte:
– Azért mégiscsak jó dolog ez a civilizáció. Bevált.
Megtartjuk.
– Most ezt mire értetted?
– Hát arra, hogy nem vagyunk kitéve az időjárás
viszontagságainak. Odakünn zuhog, de mi száraz és
meleg szobában, száraz és meleg ruhában ülünk, fedél
van a fejünk fölött. No, most képzeld el, ha ősemberek
lennénk!
 – Akkor biztos nem ülnénk itt a „Vasmacskában” –
mosolygott Vilma. Nagyon jól érezte magát…

…és éjszaka meg még jobban.

Amikor túl voltak az első nagy és viharos aktuson,
elaludtak. Később, majdnem egyszerre ébredtek fel.
Elsőnek Vilma nyújtotta a kezét a sötétben a csak
körvonalaival kirajzolódó férfitest felé. Azt hitte, alszik
még -mintha olyan elnyújtottan lélegzett volna… Egy
pillanatra meg is ijedt, amikor a férfi váratlanul
megmozdult, elkapta a lány kezét és felhörrent, mint
egy vadállat:
– Hrrrrm! Megeszlek, felfallak, drágám!
Egy pillanattal később Vilma már csiklandósan
kacagott. Mert hát a férfinak mintha egyszerre tizenkét
keze és legalább három szája lett volna. Egyszerre több
oldalról támadta a lányt, itt is beférkőzött egy keze,
amott meg a másik keze pár ujja, talán még a lába vagy
a sarka is tapogatózott Vilma testének rejtekei felé…
Közben felbukkant egy fej, száj kereste a szájat, minden
más vágynak nyoma veszett akkor – igaz, csak egy
percig. Míg tartott a csók, kifulladásig, keményen. A
levegő is elveszett a tüdejükből. Csak utána kezdték
egymást ismét meg-megérinteni, de most már küzdelem
nélkül. Érzéssel.
Aztán elkapta őket a ritmus, és már nem volt
megállás.

Vilma reggel szinte fáradtabban ébredt, mint ahogyan

lefeküdt.
– Egészen kikészítesz – zsörtölődött az ágyban, a férfi
karjai között. A nap besütött, mindennek világos
narancs színe lett. Napszíne. Még elég korán volt, nem
is kellett öltözni, rohanni. Hát ezt is kiélvezték. A férfin
néha úgy látszott, mintha másutt járnának a gondolatai.
Néhányszor az asztalra kitett mobiljára sandított. De ez
a jóleső semmittevés őt is ellustította.
 – Ma hajón leszel? – kérdezte.
– Nem, ma a parton kell kitaposnom minden arra járó
turistából egy részvételt a holnapi kiránduláson…
– Az idő most jó. Nyoma sincs a tegnapi nagy esőnek.
– De amikor rossz idő volt, minket megvédett a
civilizáció. Szóval megtartjuk – nevetett Vilma.
Bartonnak szemmel láthatóan jólesett, hogy a lány az ő
előző esti gondolatát idézi. Később csak annyit mondott:
– Ma este megbeszéljük a Zavor-ügyet.
– Milyen ügyet? – nézett nagyot a lány. Még el volt
telve az éjszakától, vér helyett folyékony kéj
száguldozott az ereiben. Napon alvó macskának érezte
magát, laposakat pislantott, és a legszívesebben
dorombolt volna egy sort. Barton ölében,
természetesen.
– Zavor. Figyeld az ajkamat, betűzöm: Z-A-V-O-R…
– Te miről beszélsz?
– Arról, hogy két nappal ezelőtt egy mesebeli
királylány rendelést adott egy barnaöltönyös pasasnak…
– Ja, tudom már! Hát ez jó! Te ezzel foglalkoztál
tegnap?
– Tegnap, és ma is. A munkát ugyanis komolyan
veszem, szívem. Én már csak ilyen fura alak vagyok. De
estére mindent tudni fogok. Légy készen az
információtömeg befogadására.
Vilma boldogan bólintott: ő bizony készen lesz!
Bármit örömmel fogadott volna abban a percben, amivel
a férfi előáll.

Délben éppen azon töprengett, hogy el tud-e szakadni

a parttól, legalább egy röpke szendvics erejéig, amikor
megcsendült a telefonja: üzenete érkezett. Közben
idegenek járkáltak körülötte. A Régi Kikötőt az
óvárostól magasra nyúló fal választotta el, tornyokkal.
Valaha persze ez is része volt a védműnek, amit a
lovagok építettek ki, és sokszor bizony szükség is lett rá
a következő viharos századokban. Vilma szólt egy
kollégájának, aki szerencsére éppen a közelben volt, és
elugrott a közeli büfébe. Ott már ismerték – mindenki
ismerte a másikat, akik a kikötőben dolgoztak. Nap mint
nap találkoztak, a legtöbben persze csak a nyári
szezonban, ami errefelé fél évig tartott. Hát a büfés
soron kívül adott neki egy szendvicset és innivalót.
Vilma megvolt győződve, hogy az üzenetet Barton
küldte. Ezért most nem sietett vele. Válaszolni ráér
később is. Hadd lássa a férfi, hogy sok a dolga. Hadd
higgye, hogy körülötte toporognak a türelmetlen
turisták, mindenki éppen nála akar jelentkezni a holnapi
útra. Hogy egész tömegeket mozgat meg a lehetőség:
elhajózhatnak egy egész napra…! Valahol a lelke mélyén
ott volt azért a kisebbrendűség érzése. Hiszen
Bartonnak van munkája, ráadásul a maga ura. Biztosan
napról napra nagyon érdekes az élete. Míg ő az
unalomig ismert parton ácsorog, és rámenős koldusként
kénytelen újra és újra megszólítani vadidegeneket,
három nyelven egyszerre, várva, hogy melyiken
reagálnak. Készen kell lennie arra is, hogy olyan
nyelven szólalnak meg, csak olyan nyelven tudnak, amit
ő nem ismer, és akkor sem szabad őket elengednie. A
főnök szerint mindenki, aki megjelent a Városban és
idegen, legalább egy napot töltsön csak az ő hajójukon.
Lehet az bármilyen nemzetiségű, tudjon csak farszi
nyelven vagy arabul vagy magyarul vagy türkménül,
Vilmának és társainak ott a parton le kell őket
hengerelniök. Fizessék be legalább az előleget, a többit
meg majd másnap reggel ott a kikötőben az indulásnál.
A nyugta felső sarkába Vilma ráírta a telefonszámát és
azt, hogy „Vilma” – ha valami gondjuk támadna, hívják
fel őt. De erre ritkán került sor. Néha belegondolt, hogy
aztán a turisták hazavitték ezt a nyugta-másolatot is, ki
tudja, milyen messzire, Európa valamelyik sarkába,
vagy annál is messzebb, és ha később a kezükbe került,
már nem emlékeztek rá, miféle Vilma az, és miféle
telefonszám…?
 Most hát nyugodtan evett, nem sietett. Ha Barton,
hadd türelmetlenkedjen. Kicsit szégyellte ugyan a
munkáját a férfi előtt, bár azt talán sejti, hogy itt is kell
ám hajtani. Az élet nem csak a magándetektíveket
zsigereli ki, az idegenvezetőket is.
Végzett a szendviccsel, a poharat bedobta egy már
majdnem megtelt tartályba, beköszönt-intett a
büfésnek, aztán ment a part felé. Közben elővonta a
telefonját. Kivárt néhány arra járó autót. A háttérben, az
új kikötőben éppen beállt a parthoz az egyik nagy komp,
a tengerjáró, aztán ontani kezdte hasából a színes
autókat, egy külön sávban pedig a gyalogosok
özönlöttek ki belőle. Pár sárgainges turista
versenykerékpárt tolt ki, ezek tán azt hiszik, a Tours de
France-on vannak? – mosolygott Vilma.
De a mosoly hamar lefagyott az arcáról. Az üzenetet
ugyanis nem Barton küldte. Hanem… Gitta Zavor. Ennyi
volt, csupa nagybetűvel: AZ AJÁNLATOM MÉG ÁLL.
Az első pillanatban Vilma úgy érezte, mintha arcul
csapták volna. Hogy az az átkozott öregasszony nem
adta fel! És mi az, hogy „ajánlat”? Talán jobban tenné,
ha nem emlékeztetné őt arra az ajánlatra. Olyan ez a
pár szó, mintha Gitta Zavor büszke is lenne arra, amit
kért, ajánlott, mondott neki…
Vilmában ugyanakkor kósza gyanú ébredt. Mit tudhat
róla az öregasszony? Sajnos, amit tud, azt tőle magától,
de még inkább Bartontól tudja. Most egy kicsit furcsán
érezte magát. Hiszen Barton a szerelme, de csak pár
nap óta. Annak előtte viszont azzal foglalkozott napokig,
hogy folyton az ő nyomában járt. Vajon ha talál valami
szennyest az életemben, azt is kiteregette volna
Gittának? – tette fel a kérdést. És bár a legszívesebben
és hangosan azt válaszolta volna, hogy „nem, biztosan
nem, hiszen Barton nem tesz ilyesmit, ő jobb annál” – a
lelke másik fele kénytelen volt beismerni: dehogynem…!
Barton azért detektív, és azért fogad el ilyen
megbízásokat, mert ez a dolga és ebből él. A szakmával
együtt jár, hogy mások mocskos dolgaiban is turkáljon,
ha úgy hozza a sors… és aki ügyfele lesz neki, vagy
pláne „célszemélye”, annak bizonyára vannak
titkolnivaló, csúnya ügyei. Senkit sem figyeltetnek meg
ok nélkül, hitte Vilma, talán kissé leegyszerűsítve a
dolgokat.
A gondolatai elkalandoztak. Később visszatért a Gitta
elleni haragjához. De akkor meg sorban jöttek az
ügyfelek, nem győzött ugrálni a parton, volt, hogy
egyszerre két irányból közeledőket állított meg, és több
nyelven magyarázta, milyen remek dolog is az, ha valaki
nem csak a Várost nézi meg, hanem rászán egy napot,
és tömérdek gyönyörű dolgot lát a szigeteken is.
Olyasmit, amit máshol aligha. Úszik a hajó például a
szép szigetek között, aztán kikötnek valahol, ahol remek
ebéd vár rájuk, de van a szigeten egy sós vizű tó is,
amiben fürödni lehet… és így tovább, ecsetelte a
látnivalókat. A helybeli idegenvezetők, akik a hajós
utakat vitték, már rég megegyeztek abban, hogy a
Városról és környékéről szóló útikönyveket felülbírálva
azt fogják mondani: a sós tó sósabb, mint a tenger, nem
merül el benne az úszó. Ha mégis elmerül, mert persze
elmerülne, ha nem úszna, úgysem fog reklamálni,
legfeljebb azt hiszi, ő volt túl nehéz, azért merült el
mégis, tehát le kéne fogynia… A nagyobbbik sziget déli,
tenger felőli oldalán – a hajósok szerint – százhatvan
méteres sziklafal emelkedik. Ami a valóságban ennek
talán a fele csupán, de ha a kapitány egészen közel viszi
a hajót a sziklafalhoz, akkor onnan alulról tényleg olyan
magasnak látszik…
Vilma tehát nagyobbrészt illúziókat árult aznap is ott
a Régi Kikötő partján. Közben jachtok jöttek és mentek,
motoros hajók kötöttek ki. Milliomos urak és hölgyek
haladtak tova. Holnap jön az egyik legnagyobb
utasszállító hajó, amely szakadatlanul járja a Földközi-
tengert. Vagy Velencéből indul a keleti medencébe, vagy
Barcelonából a nyugati medencébe. Így vagy úgy
gyakran feltűnik, amint elhúz a város előtt. De megesett
már, hogy kikötött – igaz, a Város új kikötőjébe nem fért
be, az utasokat nagy motorcsónakokkal hozták-vitték a
Város és a hajó között.
Vilma nagyon nehezen tudott szabadulni a
gondolattól, és kényelmetlen is volt a tudat, hogy
valahol a város másik végén van most valaki, aki… vár.
Az ő döntésére várakozik. Igazán tudhatná az a Gitta,
vagyis Zavor asszony, hogy ő már döntött.
„Bár őszintén szólva, én ezt nem közöltem vele”,
jutott eszébe. Ettől meg apró lelkifurdalása támadt.
Nem szeretett adós maradni semmivel. Se pénzzel, se
viszontszolgáltatással, se információval. Amikor nem
jött arra egyetlen turista sem, háromszor is a kezébe
vette a mobilját és készült rá, hogy ír egy választ Zavor
asszonynak. De valahogy nem ment a dolog. Kétségei
támadtak. No, nem afelől, hogy elfogadja-e ezt a
különös házassági ajánlatot, ezt az igen sajátos
„leánykérést”. Hanem, hogy mit írjon, és hogyan? Amíg
el nem múlott az első haragja, a legszívesebben jól
leteremtette volna az asszonyt. Hogyan képzeli, hogy
miután így megalázta őt, még továbbra is hecceli…? De
egyik szöveg sem volt jó, amit a kis képernyőre írt. Ami
belülről jött neki, nem érződött olyan udvariatlannak,
sőt, durvának, mint amikor ugyanazok a szavak
megjelentek előtte írásban és olvasta őket. Nem fejezte
be egyiket sem, kitörölte mindet. És mivel jobb változat
nem jutott eszébe, hát csak emésztette magát, nem
jutott döntésre.
Talán valami rövidet, spontánt, elegánsat, és
egyértelműt kellene írnia, hogy Gitta megértse az
elutasítást, annak okát is, és többé ne próbálkozzon…
De ennyi feltételnek nem tudott eleget tenni, igaz,
ideje sem nagyon maradt rá. Ahogy közeledett a délután
vége, az alkony, úgy szaporodtak meg a turisták a Régi
Kikötőben. Úgy látszik, akik az óvárosban sétáltak, azok
számára ez volt a végcél. Itt leültek a padokra, vagy
járkáltak fel-alá és nézték a vitorlásokat, a motoros
jachtokat. Megint mások valamelyik parti kávézó
teraszára telepedtek, és jólesően elernyedve székeiken,
testükben a napi mászkálás fáradalmaival, egy ital
mellett csak nézelődtek bágyadtan. Akkor nyitott a híres
halvendéglő is, igaz, jobbára csak a nagyon gazdag
turistáknak, de azért hamar megtelt az is. Soknyelvű
szöveg, nevetés, zene hallatszott mindenfelé.
A nap még nem ment le, amikor pontban hatkor
Mario meghozta a hajót. Átvágott az új kikötő öblén,
ügyesen kikerülte a nagy tengeri kompot. Fehér, lomha
sirályok szárnyaltak egy teherhajó nyomvízén, amikor
máris a parthoz állt. Addigra odaért a főnök is.
Végre csörrent Vilma telefonja:
– Helló, drágám. Ma hol akarsz vacsorázni?
Vilma belenézett a hajó egyik üvegablakába. Felajzott
és egyben fáradt turisták mentek el mellette, ő meg
befelé igyekezett, a büfében kellett elszámolnia az
aznapi előlegekkel, jegyekkel. Az ablak most tükör lett,
és Vilma látta önmagát. Máskor azt mondta volna:
„Nahát, hogy én milyen közönséges vagyok, olyan
semmilyen, sőt, talán csúnya is…?” Az egyetlen szép
rajta talán a haja, mert az hosszú, és ha nem köti össze,
akkor szabadon veri a vállát, belekap a szél, ez tehát
nem rossz. Még a teste sem olyan rossz – Bartonnak
tetszik, és nagyon élvezi… De az arcával sohasem volt
kibékülve. Most sem, viszont öntudatlanul is szebb lett,
mert feldobta az a tudat, hogy van egy férfi az életében.
Egy férfi, aki éjjelente kívánja a testét, aki most is rá
gondol, aki már tervezi, hol fogják tölteni együtt az
estét…
Ez kiütközött az arcán és az egész megjelenésén is.
Mert még Mario is – egy olasz lánnyal jött össze az úton,
most is ott állt mellette – az ő nyelvükön megjegyezte:
– Vilma, látszik, hogy van valakid.
Vilma nem is tagadta, sőt rákérdezett:
– Más a kisugárzásom, mint máskor volt? Mint eddig
volt?
Mario mosolyogva bólogatott, aztán elment az olasz
lánnyal. Berten is ott volt, eddig Vilma észre sem vette.
Volt valami a tekintetében, ami mintha… vágyat jelzett
volna. „No tessék – zsörtölődött magában a lány, egyik
énje beszélt a másikkal – Ha egy üzlet beindul, akkor
nincs megállás! Megtetszettem egy férfinak, és akkor
már a többieknek is tetszem…? Hát ez így működik?” –
örült.
Jóleső volt az is, amikor Berten hosszan nézte őt,
főleg az arcát, aztán csak annyit mondott:
– A szerelmet nem lehet elrejteni.
Egy kicsit csalódottnak tűnt, de Vilmát ez most nem
érdekelte. Csak az, hogy Barton háromnegyed óra
múlva várja őt az egyik parti étteremben. Ott, ahol ha az
ember a tenger felé nézve foglal helyet, akkor láthatja
az asztalok mögött nem sokkal elhaladó hajókat…

...és csakugyan, a hajók ott húztak el. Némelyik

pöfögött, a másik -mintha álom lenne – hangtalanul
haladt el az öböl addigra már sötét vízén. Vagy csak
Vilma nem hallotta a zajt? Mert csakugyan nagyon jól,
sőt remekül érezte magát vacsora közben. És ezt persze
Bartonnak köszönhette.
A férfi elemében volt, sokat tréfálkozott. Vilma, mint a
nők többsége, imádta, ha egy férfinak van humora. Nos,
Barton sziporkázott. De a lényegről nem mesélt. Csak
miután megették a halakat, és a pincér jött a desszerttel
és a kávéval – megadták a módját – a férfi akkor dőlt
hátra és kezdett beszélni:
– Utánajártam az ügynek, amire kértél, „királylány”.
– Hadd halljam! – Vilma is hátradőlt, kényelmesen.
Szerette hallgatni a férfi hangját. Érzelmekről még nem
beszéltek, de Vilma úgy érezte, három nap után már ez
szinte fölösleges is. Bartonnak mindenképpen tudnia
kell, hogy ő mit érez. Hisz elég, ha csak ránéz, már
tudnia kell, mi dobog ebben a női szívben – fogalmazott
költőien.
Ő ugyan nem lehetett biztos abban, mit érez a férfi.
De az, amit éjszakánként kapott tőle, eléggé egyértelmű
volt. És az, hogy napközben is telefonált vagy üzenetet
küldött, jelezte: Barton gondol rá. Láthatatlan, de
nagyon is érezhető szálak kezdték összekapcsolni őket.
És Vilma ennek nagyon örült. Ha esetleg ez mind…
komolyabb lenne, akkor meddig mehetnének el? Netán
még… házasság is lenne a kapcsolatból? Kellemesen
megbizsergett erre a gondolatra. És nem volt kétséges,
hogy ha Barton mostanában vagy később, bármikor a
szerelmi viszony közepette megkérné a kezét, igent
mondana. Az olyan… olyan szép megkoronázása lenne
ennek a szerelemnek.
– Szóval két dologról kell beszélni. Az egyik az ember,
a másik a javára létrehozott alapítvány. Először ennek
jártam utána. Be van jegyezve, ahogyan kell, ezzel
semmi hiba. Érződik az iratokról, hogy tapasztalt
jogászok segítették annakidején a fiatalember apját.
Nincs abban egy körömnyi hiba sem.
Barton kortyolt a kávéból. Vilma eddig nem is vette
észre, hogy a pincér már eléjük tette. Óvatosan szórta
bele a cukrot a kis mini-zacskóból, alig tudta a szemét
levenni a férfiról. Barton Elkaim megfontoltan beszélt
tovább.
– Az alapítvány megalkotói nem kerteltek, nem
beszéltek holmi nagy és nemes társadalmi célokról, egy
fenét! Az alapító okiratban kijelentették, hogy a letétbe
helyezett összeg egyetlen célja Erik Zavor életben
tartása, életének megkönnyítése, és így tovább. Vagyis
ez egyike azon ritka alapítványoknak, amelyek egyetlen
ember kedvéért jöttek létre. Az összeg egészen komoly,
képzeld el, csak a kamata euróbán számolva eléri az évi
százezret. Ez bizony nem kevés, én egész nap és sokszor
hétvégén is loholva nem keresek ennyit évente, még a
felét sem. Az is tény, hogy kezdetben nem volt ekkora az
összeg, de idővel megnőtt, mert Erik Zavor nem
használta fel az egész összeget minden évben. Az
élelmes kurátor, ez a bizonyos Henry Zavor, a fivére,
vagyis Erik apjának halála után sikeresen megnövelte az
összeget. Így, ha minden rendben menne tovább,
Eriknek élete végéig biztosítva lenne mindene, ami csak
az ő életmódjához szükséges lehet.
– Azzal hogy feltételes módban mondod mindezt, már
tudható, hogy nem így van – vetette közbe a lány.
Kotnyeleskedésnek érezhette a szavait, mert a férfi
arcán látta, hogy nem szereti, ha közbeszólnak, amikor
ő éppen „előad” valamit. Hát Vilma kicsit zavartan
elhallgatott. Barton pedig, akár egy iskolában a tanár,
„no, még ezt elnézem neked, mert kedvellek, ám ha még
egyszer ugyanezt tapasztalom, akkor már nem úszód
meg ilyen könnyen!’’-arccal folytatta:
– Az alapvető feltételezés jó volt, okos volt. Sok pénzt
tettek az alapítványba, és az növekedett is. Arra is
gondoltak, mi lenne vele, ha Erik Zavor bármi okból és
bármilyen körülmények között életét veszítené. Tehát
gondoltak arra is, hogy netán kétségbeesésében
öngyilkos lesz, ezért vannak ezek a furcsán részletes
kitételek. Abban az esetben a pénzt egy jótékonysági
szervezet kapná, amely pontosan az Erikéhez hasonló
betegségben szenvedőkkel foglalkozik.
Megint kortyolt egyet, és folytatta:
– Az alapítvány okiratok másolatait megmutattam egy
jogász barátomnak, tőle szoktam időnként efféle
tanácsokat kérni. Tudod, én is jogra jártam, de nem
fejeztem be, dolgoznom kellett, így nem lett diplomám
sem, de azért eléggé otthonosan mozgok bizonyos
területeken. Nos, az alapítványi formaságok nem
tartoznak ezek közé… A barátom is megerősítette a
benyomásaimat: ez egy nagyon jól felépített elgondolás,
aminek azonban volt egy gyenge pontja. Nem is tudom,
miért nem gondoltak arra az urak, hogy mi lesz, ha nem
Erik hal meg, hanem a két idősebb pasas, sorban…?
Előbb elment az apa, de aztán eltelt vagy tizenkét év, és
közben minden olajozottan működött, mint említettem.
De most egy infarktus elvitte Henry Zavort is. Nem
értem, ha ez a Henry szívbeteg volt, sőt volt már egy
infarktusa, mint megtudtam a feleségétől még a múltkor
– akkor miért nem gondolt erre? Vagy akarta, csak már
nem jutott rá ideje? Így van ez, ha bizonyos dolgokat
halogat az ember - bölcselkedett egy kicsit, de aztán
visszatért a témához:
– Nos, Eriknek nem maradt más, mint a nagynénje,
aki nem vér szerinti rokona. Bár az ember sokszor
éppen a vér szerinti rokonokra számíthat a legkevésbé…
Bocs, ez nem illett ide. Szóval, az alapítvány működik –
még. De bizony vannak olyan törvények, méghozzá nem
az alapítványokról szólók, hanem a gyámügyi
rendelkezések között, hogy ha egy gyámra szoruló
személy gyámja meghal, akkor az illető automatikusan
állami gyámság alá kerül. Szóba jöhetne más személy is,
de annak nem szabad ötven évesnél idősebbnek lennie…
Az állam így védekezik az ellen, nehogy az újabb gyám
hamar elhalálozzon és megint csak gondok legyenek a
gyámolított személlyel. Van egy mellékes rendelkezés is,
az egyik paragrafus nem tudom hányadik alpontja, ami
szerint, ha a gyámolított személyt addig alapítvány
tartotta életben, és az csak őérte létezik, az alapítvány
megalkotóinak halála után az összeg fele átmegy az
állam tulajdonába.
– De milyen jogon?
– Hát azon a jogon, hogy attól kezdve az államra hárul
az illető eltartása. Ennek költségeit, legalább részben
vagy egészben ha lehet, az állam szeretné valahogyan
megszerezni. Ne a társadalom terhére kelljen eltartania
egy sokszor nagyon beteg embert, akinek az ápolása
évente nagyon sokba kerülhet.
Vilma már nyitotta volna a száját, hogy ismét
kérdezzen, de Barton arcába pillantva elharapta.
Fölösleges is volt, mert a férfi enélkül is folytatta:
– A törvény kimondja, hogy alapítvány nem működhet
kurátor vagy kurátorok nélkül. Gitta Zavor nem veheti
át a férje helyét, mert már erősen elmúlott ötven, mint
tudjuk. Egy vadidegenre pedig mégsem bízhatják azt a
sok pénzt.
Barton most a lányra nézett és látszólag témát váltott:
– Ennyit egyelőre az alapítványról. És most lássuk az
embert, akiért mindez létezik. Erik Zavor huszonnégy
múlott, maholnap huszonöt lesz. Egy meglehetősen ritka
betegséggel született, aminek a nevét már el is
felejtettem, de megtalálható a szakirodalomban, az
orvosi lexikonokban, még azok háztartási kiadásaiban
is. Erik komoly ember, az arcán ritka a mosoly.
E költői szavak mögött Vilma nem ezt, hanem mást
fedezett fel:
– Te láttad? Voltál nála?
– Persze, hogy voltam. – Barton csodálkozva pillantott
a lányra – Hiszen ez munka volt, érted? Munka! Utána
kellett járnom a dolognak, tehát megtettem. Persze nem
úgy mentem be oda, hogy „jónapot kívánok,
magándetektív vagyok, és azzal bíztak meg, hogy önt
kifigyeljem és lehetőleg rövid idő alatt minél többet
tudjak meg magáról, kedves uram!”… Hanem ott ültem
a kocsiban a ház előtt, és vártam egy postást, egy
díjbeszedőt, egy látogatót vagy bárkit. Kész voltam arra
is, hogy egy nemlétező újság szerkesztőjének kiadjam
magamat, aki orvosi témákban, különleges betegségek
hordozóival készít interjúkat… De arra is, hogy mint
házaló ügynök, egy DVD-lexikont próbálok a nyakába
sózni, csak bejussak valahogyan. Végül jött egy kertész,
akit nem is az alapítvány pénzel, mint kiderült, hanem
Gitta Zavor. Adtam a pasasnak egy ötvenest és bevitt,
mint a segédjét. Körülnéztem a házban pár szót
váltottam Erikkel is.
– És milyen? – szakadt ki Vilmából a kérdés. Valami
olyan hangsúllyal mondta, amin maga is érezte: nem
kellett volna. A magándetektív egy pillanatig rábámult,
talán neki is ez járt a fejében, ő is kiérzett valamit a lány
hangjából. De egy legyintéssel túltette magát rajta:
– Testileg nincs rendben, az látszik. Nehezen tud
járni, dobálja kezét, lábát, néha elnyaklik a teste. De
szellemileg rendben van, azt hiszem. Ne felejtsd el, nem
vagyok orvos, és nem is vizsgáltam meg őt. Csak azt
mondom, amit láthattam tíz perc alatt. Tud járni, és
dolgozik, azt hiszem számítógépen firkálgat valamit.
Ez a „firkálgat” egy kicsit lenéző volt, de most Vilma
nem erre koncentrált.
– És külsőre milyen?
Barton jól, alaposan megnézte a lányt, különösen
annak arcát:
– Hát, nem olyan jó nő, mint te…
Nevettek egy sort.
– De tényleg, van benne valami nőies. Talán azért,
mert azt hiszem, magányos. De hát, ha valaki így néz ki,
és ilyen nyavalyákat cipel magával… ez nem is lehet
másképpen.
– Hol van az a ház, ahol lakik?
– Egy utcával tovább. Mármint Gitta Zavor villájához
képest. Az öreglány talán a kerten is átjárhat, merthogy
ez a kis ház éppen kertszomszédja a villának. Nagyon
kicsi, egy embernek való talán. Az alapítvány tulajdona.
Vilma arca egy pillanatra elkomorodott. Még a
homlokát is ráncolta, mint mindig, ha valami nagyon
elgondolkoztatta:
– Vajon miben sántikál az asszony?
– Te nekem csak annyit mondtál, hogy Gitta Zavor tett
neked egy ajánlatot. De én nem kérdeztem, mi az… –
Barton, talán, hogy másra terelje a szót, váratlanul
egészen komolyan kijelentette:
– Adós – fizess!
– Tessék? – Vilma magasról kezdett zuhanni. De még
nem hittel el, hogy zuhan. Barton Elkaim arcán azonban
már nyoma sem volt tréfálkozásnak, hirtelen üzletember
lett belőle:
– Megegyeztünk egy összegben, amit akkor kapok, ha
megtudom a lehető legtöbbet a két témáról.
Megtudtam.
– Hááát… – Vilma még midig a férfi tekintetét kereste.
Elneveti magát, és megint minden olyan lesz, mint
egész este volt? Barton látta a kétkedést a lány
szemében, hát röviden megmagyarázta:
– Szívem, az most másról szól. Nem a kettőnk
kapcsolatáról, hanem a munkáról. Amikor
megrendelted, még nem voltunk… hm… szóval nem
voltunk úgy. És tényleg ráment két napom.
– Persze, persze. Teljesen igazad van – Vilma is
elkomolyodott – Hazafelé menet, kérlek, majd állj meg
egy bank-automatánál, hogy kivehessek a számlámról.

…De jött az éjszaka és Vilma mindenről

megfeledkezett.

Zuhanás

Barton ujjai ismét vándorútra indultak.

Pajkos vándorok voltak, egy pillanatra sem
nyugodtak. Öten ötfelé szaladtak volna, ha ez
lehetséges. A férfi is élvezte a játékot – mert talán nem
is játék volt. Az ő számára mindenképpen része a
szexnek és Vilma percek alatt meggyőződött róla –
ismét, már a harmadik éjszakán! -hogy igenis, az ujjak
csodákra képesek. Már akkor is, ha csak a hátát, a
csípőjét, a tarkóját érintik.
Mert az ujjak először ezeken a területeken
bolyongtak. Néha fel-felugrottak, a levegőben szálltak,
és nem lehetett tudni, hol érnek le ismét. Testének,
bőrének melyik részén? Volt, hogy már-már odaértek, de
mégis tovasiklottak. Vilma már attól is édesen
borzongott, ha csak rágondolt erre a kéjre. És
sajnálattal gondolt azokra, akik mindezt nem ismerik.
Akik azt hiszik – még ha volt is már részük előjátékban –
hogy az csak annyi, amennyit nekik mutattak, amennyit
átéltek. Ez itt – sokkal több.
Valahol a lelke mélyén hálás volt Bartonnak, hogy ezt
is megismertette vele. Most azonban csak feküdt a
hasán, szinte egészen ellapulva, a fejét oldalra fordítva.
A férfi mellette feküdt, egyik könyökén, ahogyan valaha
a régi rómaiak lakomáztak. A szobában félhomály
uralkodott, alighanem kint a konyhában égett egy
lámpa, és két helyiség nyitott ajtain keresztül szűrődött
be egy kis fény. Talán csak annyi, ami elég volt a
férfinak, hogy lássa a nő körvonalait. Most nem is volt
szüksége többre.

Édes fájdalomban vonaglott a lány. Minden érintés

olyan volt, akár-ha villamos szikra ütné meg a bőrét.
Egyszerre volt nagyon jó, ugyanakkor az izmok a bőre
alatt összerándultak. Vajon mi lehet a férfi ujjaiban? –
kérdezte magától, és a kérdések nem szűntek meg, nem
fogytak el. Mi lehet a kezében, a testében, az agyában?
Valahol azt olvasta egyszer Vilma, hogy az ember
egyetlen igazi nemi szerve az agya – és most, ebben a
helyzetben kellett felfognia, hogy ez mennyire igaz.
Valójában ő is mindent az agyán át érzékelt, azon át
képzelte el és értette meg, ami vele történt, még az
érintések is azon átjöttek. Az agya volt most a szerelmi
központ.
De ezt is elfelejtette, mert a férfi ekkor szelíd
erőszakkal a hátára fordította őt. És Vilma érezte, hogy
lefekszik melléje. Bőrükön a zuhanyozás közben
használt tusfürdő illata vékony és alig valószerű réteget
képezett. Valósággal elhódította őket a másik illata,
amihez a tusfürdőn kívül odakeveredett az illatszer, a
borotválkozószer és saját testük illata is.
A férfi most mozdulatlanul feküdt, és éppen ezzel adta
párja tudtára, hogy most ő következik. Most Vilmának
kéne ugyanazt művelnie vele. A lány persze sokkal
ügyetlenebb volt, az ő érintései nem értek fel Barton
ujjainak táncával, repülésével. De azért Vilma is
igyekezett és jó tanulónak bizonyult – remélte. A férfi is
meg-megrándult az ő érintéseitől. Vilma külön örült
annak, hogy lám, a sors egy ugyanolyan érzékeny bőrű
emberrel hozta össze, amilyen ő maga is. Nem a durva
és gyors szex hívei ők, ami csak a primitív lelkekre
jellemző. Olyan ez, mint aki az étteremben megeszik
akármit, csak hozzák már gyorsan és legyen sok –
befalja és elmegy. Ők ketten viszont ínyencek, akik
megadják a módját az evésnek – és a szexnek is. Előbb
hosszan „gyötrik” a másikat, élvezik, hogy annak jó,
hogy ő is élvezi. Az előjáték gyakorlatilag éppen olyan
fontos lehet, mint maga a szex. Annak része, sőt
nélkülözhetetlen feltétele, kezdete. Olyan az, mint a
létra, ami nélkül nem lehet magasra jutni.
Vilma annyira tele volt érzelmekkel és felajzottsággal,
hogy nem sokáig volt képes érinteni és csak érintgetni
Bartont. Valami nagyon vonzotta őt hozzá. Egyszer
aztán a férfi ágyéka fölé hajolt és nagyon, nagyon
finoman megérintette őt ott. Barton kéjesen felnyögött,
és ezzel értésére adta a lánynak: ő is éppen erre
vágyott. Ezt akarta, kimondatlanul is.
Különös érzés volt, ennyire magában érezni a férfit,
de nem a szokásos módon. A szokatlan játék csak
tovább tüzelte Vilma vágyakozását…
…És végre megint egymásra találtak. Két ember,
akinek abban a pillanatban nem is kell más, nem kell
több, csak a másik, és amit a másik tói kaphat. A vágy
űzte őket egymás karjaiba.
…Később, még az elalvás előtti utolsó percben talán,
Vilma érezte a jóleső, beburkoló fáradtságot. Ez édes
erő volt, nem ellene harcolt, érte küzdött, hogy legyőzze
Vilma agyát és álomba ringassa pihenésre vágyó testét.
Ekkor jutott csak eszébe a lánynak: lehet, hogy ez nem
is szerelem? Csak ő hitte, hiszi annak? Igazából ez egy
nagy, hatalmas vágy, amihez Vilmában hála is társult.
Hiszen hálásnak kellett lennie – hitte – azért, hogy egy
ilyen csinos és tapasztalt férfi őt választotta
„hálótársnak”, hogy rá pazarolja szexuális tudását és
energiáit. Vagy talán olyan jó vagyok? – kérdezte
„valaki” az agyában, kacéran, provokálva. De nem
maradt idő ezen töprengeni, mert az álom már ott
lapult, a szemére telepedett, magatehetetlenné tette a
testét, és máris legyőzötten, fáradtan, de boldogan
aludt, aludt.

Az ébredése igen furcsa volt.

Ugyanis nagyon mélyen aludt, ezért az ébredés több
rétegben, több szakaszban történt. Először csak annyit
érzékelt, még félálomban, hogy valami történik vele.
Később az érzés nagyon ismerősnek tűnt, de még
mindig nem fogta fel, mi is az. Aztán újabb álom-rétegek
szakadtak le róla, de még nem nyitotta ki a szemét.
Annyit érzett, hogy valami kellemes történik körülötte.
Vagy vele…? A következő érzés meg az volt, hogy
tulajdonképpen, ami zajlik, az igazából… benne történik.
Nagyon is része, részese az eseménynek. Jobban már
nem is lehetne az! Aztán mielőtt kipattant volna a
szemhéja, tudta már, mi az.
Szeretkeztek.
A férfi talán ébresztette őt, simogatással, csókkal,
vagy bárhogyan. És amikor Vilma megmozdult,
önkéntelenül adta magát a szerelemhez, azt hitte tán,
hogy felébredt. Vagy lehet – ez a gondolat egy kicsit
megijesztette Vilmát, ugyanakkor örült is neki – ő képes
ezt álmában is megtenni: felhúzta a két lábát, és hagyta
a férfit beléje mélyedni, és most együtt élvezik a dolgot.
Mert csakugyan élvezték.
A reggeli friss energia és az új vágy hamar
találkoztak. Amikor Vilma már teljesen tudatánál volt,
maga fölött érezte a férfit és érezte annak súlyát is.
Ágyékában szétterjedt az a boldogító érzés, hogy már
nem, nem tart sokáig, ugyanakkor milyen jó, hogy nem
azonnal következik be… és amikor megtörtént,
mindketten felkiáltottak. Állatias volt ez, és mégis
emberi. A hirtelenjött boldogság kiáltása szárnyalt át a
képzeletbeli vad hegyek és völgyek, tavak és folyók,
barlangok és fennsíkok fölött.
Vilma most megint boldog volt. Hiszen lám, itt a férfi,
aki annyira vágyik rá, hogy még aludni sem hagyja!
Annyira kívánja őt, hogy reggel külön ezért felébreszti…
Ez nagyon jólesett. Amikor leomlottak egymás mellé,
Vilma már újra félálomban érzékelte, hogy az ablak
mögött még nincs nagyon világos. Tehát lesz még ideje
aludni egyet? Boldog gondolatok foglalkoztatták, míg el
nem aludt újra. Ami történt, szinte álommá vált, olyan
emlékké, ami talán megtörtént, talán nem.
De amikor Vilma netán úgy gondolta volna, hogy meg
sem történt – érezte maga mellett a férfit. Lihegése
lassan csillapult, és Vilmában is elég sokáig tartott, míg
a belső lángok lassan kihunytak, és izmai, tüdeje, szíve
megnyugodott. Ez volt az, ami nem engedte azt hinni,
hogy amit átélt, az meg sem történt. Bizony, volt egy
ilyen nagyon is jóleső hajnali szeretkezésük! Ezzel a
gondolattal, boldogan aludt el újra.
...Később, amikor már a konyhában ültek és
reggeliztek, Vilmában még mindig tartott ez az érzés.
Elfelejtett vajat kenni a kenyerére, jó ideje ette már
üresen, amikor rádöbbent a hiányra. Mindent kitett az
asztalra, mert tudta, a felét elfelejtené, ha később,
egyenként kéne őket előhoznia.
Barton komótosan falatozott. Ma volt elég idejük,
mert korán keltek. Ez meglátszott a mozgásukon és a
lelkiállapotukon, amit az arcok, szemek tükröztek. Vilma
lelke kisimult, a férfinak az arca is. Most talán nem volt
benne annyi szögletesség és komolyság, mint máskor.
Mégis, Vilma egy idő után azért kezdte érezni, hogy
valami… valami nagyon apró dolog… valami a férfi
lelkének egy kicsiny és talán jelentéktelen szegletében
van, ami őt bántja. Óvakodott rákérdezni. Már az is
nagy ajándék volt számára, hogy három-négy napot az
életéből rááldozott Barton. Minden éjszakáját itt tölti…
és talán napközben is eszébe jutok? – kérdezte magában
a lány.
Ugyanakkor azért nyugtalanította kissé az a valami a
férfi lelkében. Barton persze a jelek szerint észre sem
vette, hogy a lány néha aggódva pillant rá. Bőségesen
reggelizett. Vilma is feledte már azt a tegnap esti
különös és nem éppen kellemes pillanatot, amikor
hazaértek az étteremből és ő gyorsan elővette a pénzt,
amivel tartozott a magándetektívnek. Éppen azért
sietett vele, nehogy Barton akár egy pillanatig is azt
gondolhassa, hogy Vilma nem akarja kifizetni, hogy
húzza az időt, eltereli a figyelmet. Hát odaadta neki. A
férfi számolatlanul tette zsebre az eurós bankjegyeket,
aztán máris csókolózni kezdtek, és a világ attól a
pillanattól kezdve ismét olyan volt, mint előtte.
De most másnap reggel volt, egy minden eddiginél
csodálatosabb éjszaka után. Vilma ragyogott, tele volt
jókedvvel. Néha Barton is el-elmosolyodott valamelyik
tréfás kérdésen, ő is mondott egy vicceset, amin aztán
Vilma gurult a nevetéstől.
Amikor véget ért a reggeli, Barton az órájára nézett:
– Negyed nyolc. Ma nem tudlak megvárni, szívem.
Sietnem kell.
– Menj csak, drágám – mondta Vilma könnyű szívvel,
és ivott még egy kis kávét. Remekül érezte magát. – Én
beszaladok busszal, igazán nincs messze. És tényleg, én
még ráérek…
De miközben ilyen jól volt, és felhőtlen kedvvel
tekintett a világra, végig érezte azt az ismeretlen
valamit, ami ott lebegett valahol a térben. Vagy csak a
lelkében? Vilma egy pillanat alatt elhessegette ezt a
sejtést.
Barton valamit matatott a fogason lógó zakójával,
aztán nagy lendülettel lekapta onnan, és kezdett
belebújni. Egy kis fekete tárgy vált el a ruhadarabtól, és
repült egyenesen a konyha kőpadlójára, ahol hirtelen
nagyobb lett.
A férfi tárcája volt, ami a belső zsebből eshetett ki,
amikor Barton olyan széles mozdulattal lekapta a
fogasról, és magára kanyarintotta. Pontosan a lány lábai
elé esett. A tárca szétnyílt, a kis átlátszó műanyag
mögül egy szőke nő és két kisfiú arcképe mosolygott rá.
Vilma önkéntelenül lehajolt, hogy felvegye. De miközben
a keze már a tárcához ért, fejében hirtelen pörögni
kezdett egy rövidke, homályos emlékezetfilm. Hol is
volt…? Mikor? Tegnapelőtt talán, este, egy étterem
mosdójában. Két nő beszélgetett, az egyik nagyon
ideges volt, és azt mesélte, hogy… Vilma agya hirtelen
szinte hibátlanul előhozta az emléket.
„És képzeld, amikor megunt, micsoda ócska trükkel
szabadult meg tőlem!” Ezt mondta az egyik feldúltan. És
mit még…? „Egy reggel, amikor öltözött, a tárcája
kiesett a zsebéből.” No, és utána… „És pont ott, ahol
szétnyílt, egy nő meg két szöszi gyerek arcképe volt..
Egy nő, és két szöszi gyerek… Vilma még görnyedten
ült, előrehajolt, amikor felvette a tárcát. És abban a
pillanatban nagy késéssel fogta fel: a két nő ott a
„Vasmacska” étteremben nem véletlenül beszélt erről!
Ott voltak ők is, és az egyik meglátta Bartont. Ezért
mondta el mindezt a barátnőjének, kint a mosdóban,
hatalmas felháborodással a hangjában.
Jogos felháborodással. Vilma nem is nézett a tárcára,
már nem. Felemelte. Hirtelen minden megváltozott, a jó
hangulat elröppent, talán nem is volt soha? Nem csak a
csönd lett jeges, a szíve is.
Barton bűnbánó arcot vágott. Tudta, mit fog kérdezni
Vilma, és arra is felkészült, milyen hangon kell majd rá
válaszolnia.
– A feleséged? A gyerekeid?
Vilma nem ismert rá a saját hangjára. Kopott volt,
tompa, rekedtes. Fahang, nem is az övé. Pedig belőle
jött. Még nem nézett a férfira, de már emelte a fejét.
Bár nem szívesen. Olyan jó lett volna most nem látni őt.
Ha legalább azt mondaná, hogy a „volt feleségem”!
Istenem, add, hogy azt mondja, és úgy is legyen!
Persze tudta, ennek nincs értelme. Ha valaki elválik a
feleségétől vagy a férjétől, az ex-párja fényképét nem
hordja a tárcájában.
– Nézd, kedvesem. Megesik az ilyesmi… a nős
férfiakkal… Tudod, nagyon jó veled. És a magam
részéről továbbra is nagyon szívesen… De tudod, a
feleségem a gyerekekkel a szüleinél volt pár napig…
Szánalmas volt, gyerekes és megalázó – Vilmának. Fel
sem tudott állni, annyira remegett a lába. Barton viszont
határozott mozdulattal kivette a nő kezéből a tárcát, és
betette a zsebébe. Milyen ügyes trükk, futott át Vilma
fején. Így nevezte az a másik nő is, aki ezek szerint a
sorstársa lehetett. „Amikor megunt”, így mondta a
másik nő. Hogyan is nézett ki…? Vilmában most felnőtt
a harag, nagyon dühös volt. Ütni akart a férfin, ütni. Ha
nem a kezével, hát másképpen. Szóval, gondolattal.
Dühvei.
Vége érezte, hogy megjött a hangja, nem az az
idegen, rekedt, hanem az ő igazi hangja. Lassan emelte
a fejét, sőt, már fel is tudott állni. Hát felállt. Hogy
közelről vághassa a férfi arcába:
– Ugye, nemrégen ezt mondtad egy másik nőnek is?
Aki ott volt a „Vasmacskában” tegnapelőtt este.
Barton arca elborult. És közben nagyon kíváncsi lett.
Hát ezt Vilma honnan tudja…? Valami női összeesküvés
van a városban? Találkoznak és elmesélik egymásnak az
ő trükkjét is? Kár, pedig jól bevált, eddig. Ha szabadulni
kellett, ha véget akart vetni egy viszonynak…
Ez mind ott volt az arcán. Nagyon jól látható. Lám
csak, homok került a gépezetbe…? Vilma mégsem érzett
kárörömöt. Nem érzett semmit, ez volt a legrosszabb.
Csak azt, mintha összetört volna minden tagja. Ez a
Barton… egy nős ember, két gyerekkel! És csak játszott
vele! Hát minden, amit tett, a közös vacsorák, az
éjszakák, a beszélgetések – mind-mind csak egy apró,
gyalázatosan kicsinyes terv része volt? Csak annyi hát,
hogy le akart feküdni vele? És Vilma még azt sem
háríthatta át a férfira, hogy az kezdett ki vele. Hogy
Barton csábította el őt. Még nagyon is jól emlékezett két
dologra. Az egyik: ő látta meg a férfit betérni a
pizzériába, ő ugrott le a buszról és rohant felajzva utána
– igaz, akkor haragudott rá, de ez hamar megváltozott.
És még aznap este, amikor Barton szemtelenül, de
nyíltan arra kérte, hívja meg magához „egy kávéra”,
akkor bezzeg meghívta! Holott előre tudta, ez lesz
belőle.
„De azt nem tudtam, hogy feleség meg gyerekek is
vannak… hogy a család…” Vilma rettenetesen érezte
magát. Becsapták. Megcsalták. Nehezen lélegzett, csak
állt a férfival szemben, aki azonban már félig sem volt
ott. Látszott rajta, eljátszotta a szokásos szerepét,
elmondta, amit kell. Lehet, őszintén gondolta, hogy ad
egy esélyt a kapcsolatuknak? Talán még az is
megfordult a fejében: „Ez a Vilma úgysem egy nagy
szám, nem olyan szép nő, nem kap minden ujjára egy-
egy pasast. Lehet, belemegy abba is, hogy ezután
titokban találkozzunk. Majd eljárok hozzá, örülhet ez a
lány ennek is…”
Vilma képzelte ezt a mondatot, de lehet, el is hangzott
volna pár perc múlva, ha ő másképpen reagál. Biztosan
voltak Bartonnak olyan nők az életében, akik ilyenkor
sírógörcsöt kaptak, jelenetet rendeztek, „ne menj el,
megbocsátok”, zokogták és ha fájdalmas lemondások
árán is, de kitartottak a gazember mellett.
Lehet, a férfi itt is, most is valami ilyesmire számított?
Mert ugyan ment már kifelé, lehajtott fejjel, mint aki
elkotródik, mintha őt alázták volna meg – de Vilma látta
a hátán, a testbeszédén, hogy még vár valamire. Lehet,
arra vár, hogy sírva omlok a lábához, átfogom a térdét,
és azért könyörgök, hogy ha ilyen aljas is, de maradjon,
mert rajta kívül már soha az életben nem lesz ilyen
férfim…? – jajongott Vilma lelke.
Hát ezt nem adhatja meg neki. Sem másnak. Akkor
inkább soha életében ne legyen többé ágyban egy
férfival. Hiszen ez is csak szex volt, nem más, nem több!
Most már egy pillanat alatt belevágott a lelkébe és
felfogta, hogy nem várhat ennél többet. Nem is kapott,
az elmúlt napokban sem. A szex nagyon jó volt
Bartonnal – de azon kívül, tényleg, mit kapott tőle?
Miféle érzelmeket?
Azt, hogy kiderítette, mi van az alapítvánnyal és ki az
az Erik Zavor – hát igen, az is munka volt. Most, amikor
a férfi a küszöbre ért, fogta fel hirtelen: ez a disznó már
tegnap este tudta, hogy ma reggel idedobja a tárcáját,
aztán bűnbánó képpel elkotródik! Azért nem tudott
várni a fizetségre, azért szedte el a „szerelme” utolsó
centjeit is!
Ez ébresztette fel ismét a haragját, de most már
nagyon.
Közben Barton megtorpant a küszöbön, visszanézett:
– Ne feledd, én sohasem mondtam, hogy szeretlek.
No, ettől robbant ki végleg Vilma. Már nem volt elég
a szó, a kiáltás, még az üvöltés sem. Hát csak némán
felkapott valamit az asztalról és a férfi után vágta. Már
a levegőben volt, amikor látta, hogy a porcelán vajtartó
az, amiben benne volt egy kés is. Csak egy kerek végű
kenőkés – nem árthatott vele Bartonnak. A kés nem is
repült messzire, félúton elvált a vajtól és csörömpölve
zuhant a konyha kőpadlójára. A vaj és a tartó viszont
összetartottak, együtt szálltak át a konyha légterén.
Barton akkor már csak a széles hátát mutatta az
ajtónyílásban – az edény éppen a két lapockája között
találta el, és a vaj egy pillanatra odaragadt a zakóhoz.
Csak utána esett le, már a konyhán kívül, az
előszobában. Vilma még hallotta a férfi sietős lépteit,
aztán élesen csattant a bejárati ajtó.
Ült még egy ideig. Aztán felkelt – olyan volt ez, mint
egy rossz álom. Iszonyú erővel kényszerítette magát
arra, hogy gépiesen tegye a dolgát. Hogy felvegye a
kést, aztán kimenjen az előszobába, behozza a vajtartót.
A vajat felemelte, és bedobta a konyhai szeméttartóba.
A vajtartót a fedelével együtt betette a mosogatóba.
Összeszedte a tányérokat. Amikor meg kellett érintenie
a csészét, amiből az imént még Barton itta a kévét, egy
pillanatra megrendült. Nem akart a keze hozzáérni. De
aztán az agya azt sugallta, hogy ezek csak tárgyak,
azoktól nem kell félni. Utálni sem kell, és nem is lehet
őket. Hát vitt mindent elmosogatni. Tiszta szerencse,
hogy ezeket a mozdulatokat végzi évek óta, egyedül egy
konyhában. Hát most is csinálta. Háromszor pillantott
az órára, és utánam minden alkalommal felfogta, hogy
hiába nézett oda, nem tudta, mit mutat, hány óra van…
Végre inkább ösztönösen, mintsem tudatosan
megsejtette, hogy most már indulnia kell, ha nem akar
elkésni a kikötőből.
Lélektelenül sminkelte magát – a mosdó fölötti
tükörből lényegében egy teljesen ismeretlen, idegen nő
nézett vissza rá. Aki érthetetlen módon mindig ugyanazt
csinálta, amit ő is a tükör előtt – mégsem érzett vele
semmi közöset, pláne nem azonosságot.
„És még én mondtam neki valamelyik reggel, hogy
maradj még, kedves!” Dühöngött, de már szelíden.
Inkább persze azért, mert nem volt ereje. Aztán, már
majdnem elhagyta a lakást, eszébe jutott: ha ez a
nyomorult mindig ezt csinálja, ahányszor a felesége
elutazik valahová a gyerekkel, akkor könnyen meg is
fertőzhette őt! Ez hirtelen akkora rémülettel töltötte el,
hogy szinte lebénult. Máris az utcán volt, nem érdekelte
semmi.
Akkor vette észre, hogy esik az eső. Nagy, sötét
fellegek gyűltek a Város fölé. A buszról felhívta a
főnököt – és lám, a rossz időnek is volt valami értelme,
legalábbis Vilma így gondolta. Csak az egyik hajó megy
ki, a másikra nagyon kevés jegyek adtak el, és úgy
tűnik, az a néhány turista is a szállodában maradt. Így
hát nem volt nehéz kivennie egy fél nap szabadságot,
halaszthatatlan elintéznivalóra, „hivatalos ügyekre”
hivatkozva. A főnök nem ellenkezett túlságosan. Vilma
ígérte: délután, akár megjavul az idő, akár nem, ő ott
fog állni a mólón és teljes gőzzel beszéli rá a turistákat a
hajóútra…
Aztán jöttek a feszült, mégis elvesztegetett, üres órák.
Orvosi rendelő váróterme, sok nő, mind nő. Mintha a
világ csupa nőből állna – szinte felüdülést jelenthetett
volna, ha egy férfi orvos vagy egy ápoló végiglejt a
padsorok, a várakozók között. De csak ápolónők
bukkantak fel, néha.
Nem kellett magyarázkodnia. Amit mondott volna, az
úgysem érdekelt senkit. Ez nem a magyarázkodós
korszakok ideje már, ez a huszonegyedik század.
Mindenki éli az életét, ki így, ki úgy. Ki jól, ki rosszul.
„Néha az is rossz, ami jónak tűnik”, volt kénytelen
magában megállapítani Vilma, aki pedig mindig
optimista volt. Eddig. Mégis remélte, az marad ezután
is.
Már ebédidővolt, amikor végre kijöhetett a
fertőtlenítő-szagú folyosók szövevényéből és megtorpant
az ajtóban. Már nem esett, de még borús volt az ég.
Neki mégis fénylő volt, kupola, amely védelmezőn
beborítja és szereti őt. Mert kezében voltak a leletek,
mind negatív. Te jó ég, még csak az kellett volna, hogy
megfertőzzön ez a gazember – gondolta felszabadultan
és lassan elindult a Régi Kikötő felé.
Egy nagy képernyőn váltakoztak a színek.
A zenéhez kapcsolódott minden – ezt azonnal érezte,
aki nézte. A zeneszerző Chopin volt, lágy zongoraszóló
szállt a levegőben, és a szín-szimfóniát nézőknek olyan
érzésük volt, mintha hintón ülnének. Nem volt ez
kellemetlen, nem sugallt semmilyen kellemetlenséget
vagy kényelmetlenséget. Ellenkezőleg, éppen azzal,
hogy a színek váltakoztak, lágy, hintázó érzést keltett,
puha takarók közti meleget. Mintha egy szélesen nyíló
mezőre értek volna. Valami azt sugallta – de nem tudták,
hogy a zene, a színek, vagy a kettő együtt? –, hogy egy
homályos erdőből érnek ki éppen, és egy lejtős
domboldal van előttük. Még pár métert kell megtenniök
– a zene sugallta is a gördülő kerekek méltóságteljes
ütemét és akkor majd még, még többet fognak látni,
kitárul egy egész kicsi világ, amelynek végét talán nem
is látják meg, akkora az a völgy, mint egy tenger – vagy
talán az már maga a tenger…?

Vilma nagyon sokat töprengett aznap.

A reggeli élmény megrázta. A csalódás karikákat
rajzolt a szeme köré, elvette a kedvét. Most semmi sem
volt a helyén, semmi sem volt jó, élvezhető. Az elmúlt
éjszakákra nem is akart gondolni. Bár jól tudta, eljön
majd az idő – talán napok, vagy esetleg hetek múlva –
amikor majd visszaemlékezik rájuk, részletesen,
mindegyikre, és gondolatban elismeri majd Barton
Elkaim nagy teljesítményeit. Arra viszont már nem akart
gondolni, hogy ő milyen kis szürke egérke, hozzá képest
pedig Barton milyen nagy, szárnyaló sas volt…! „Nem
szárnyalt ő sehol és sehová, legfeljebb az ágyban”. Most
már nem tudta dicsérni Bartont ezért a teljesítményért
sem. Amit tett, azáltal ez a dolog is alább merült,
lesüllyedt, kicsi és középszerű lett. Bizonyára vannak
más férfiak is a világon, akik erre, sőt, különb dolgokra
is képesek”, gondolta, és ekkor persze azért volt benne
gúny, maró gúny. Azt sem felejthette el, hogy talán csak
ő, a szerény és nem szép nő láthatta Bartont a szex
bajnokának? Éppen azért, mert neki olyan kevés
tapasztalata volt eddig, és ezen a téren persze
zöldfülűnek számított. „Nekem még ő is sokat tudott
mutatni, de csak azért, mert olyan kezdő vagyok”.
Délután egyszer még esett, de azért kezdett kiderülni.
Jöttek a turisták, és mintha mindenki azt érezte volna,
hogy holnap már biztosan jó lesz az idő, vették is a
jegyeket. Ez jó volt, mert elterelte a gondolatait…
 ...De nem eléggé. A legrosszabb az éjszaka volt.
Illetve, míg el nem aludt. Nem szokott gyógyszereket
bevenni, de most nem akart gondolni semmire, hát
megtette. Amikor a tabletta és a víz lecsúszott a torkán,
egy kicsit megnyugodott. Egy ideig csak feküdt az
ágyon, a takaró alatt. A lepedő nem volt már ugyanaz, a
takaró és a párna sem – este mindent kicserélt, az
„elhasznált”, a férfiszagú ágynemű ment a szennyesbe.
Azonnal beindította a mosógépet, nem akarta már egy
percig sem érezni, hogy Barton valaha is itt volt, ebben
a lakásban. „Többé nem lesz itt, és még a fejemből is
kitakarítom”, ígérte magamagának.
Nem tudott szabadulni az elmúlt éjszakák érzéseitől,
élményeitől. Egy pillanatra mintha ott lett volna Barton
ismét. Még mindig. Megint és megint – de sikerült végre
elűznie őt az elme erejével. Aztán szerencsére jött az
alvás, és minden jóleső távolba került, jelentéktelenné
zsugorodott...
És amikor másnap reggel felébredt, rájött, hogy ez
tényleg így is van! Már semminek sem volt jelentősége,
ami Barton Elkaimhoz kapcsolódott. Huszonnégy órával
ezelőtt még itt volt. Vilma most a konyhában ült,
ugyanabból a vajtartóból, ugyanazzal a késsel kente a
kenyeret. De a lelke már kezdett szabadulni és remélte,
hamarosan végképpen megszabadul attól az embertől,
aki ennyire megalázta őt.
Másnap reggel volt egy különös élménye. Nem tudta
meddig tarthatott, biztosan csak néhány percig.
Különösen érezte magát, szomorúság telepedett rá: És
akkor hirtelen megkettőződni látta önmagát. Az egyik
énje, a teste, és a lelke fele ott maradt a széken a
reggeliző asztal mellett, ahol a konyhában ült.
Ugyanakkor a lelke – a lelke? – másik fele meg
vándorútra indult. Szinte azonnal kívül volt az erkélyen
és Vilma tisztán érezte, mintegy látta, hogy visszanéz –
önmagára.
 Bizony, egyszerre érezte, hogy ott ül a konyhai asztal
mellett, és egyszerre érezte-látta önmagát ott ülni – de
távolabbról. Sőt, az a másik szeme, bármi is volt az,
hirtelen távolodni kezdett és valahová igen messzire
jutott. Talán elhagyta még ezt a várost is? Vagy a világ
másik felén termett hirtelen?
Különös színeket látott kavarogni. Nem tudta, mit lát.
Egy-egy pillanatra mintha őszi erdő bontakozott volna ki
előtte, aranysága és égővörös bokrokkal, lombokkal. De
egy pillanattal később mindez csak színfoltokká lett,
amelyek a semmiben kavarogtak, és már nem is
emlékeztetett az iménti látványra. Pedig ugyanaz volt,
csak átalakult, megszűrődött valamilyen láthatatlan
szitán, a színek egy része kiesett és más színek és
formák maradtak fenn. Aztán Vilma másik szeme
nagyon magasan repült. Mintha madár szeme lenne –
mintha madár lenne. Különös és kellemes volt az érzés,
hogy szabadon lebegett a semmiben és nem kellett
foglalkoznia semmivel. Nem félt a lezuhanástól, hiszen
itt nem volt gravitáció, a mélység nem vonzotta őt. Sőt,
még azt a benyomást sem keltette, hogy a magasság
miatt veszélyben lenne! Éppen ellenkezőleg, ez volt
maga a természetesség! Nem az, ahogyan közben léte
másik fele ott ül a lakásban, a falak között, könyökével a
konyhaasztalra támaszkodva, és csak néz maga elé,
szinte mozdulatlanul. Vagy… az a másik fele meghalt, és
ez, ami itt vándorol, nem más, mint a lelke, amely már
elhagyta a testét?
Látott ilyesmit a filmekben, de érdekes módon ez az
ötlet sem ébresztett benne félelmet. Mindaz, ami a földi
léthez kapcsolta, ebben a pillanatban elvesztette a
jelentőségét. Ugyanakkor valahol nagyon halványan
érezte Vilma, hogy ő továbbra is kapcsolódik ahhoz a
valakihez, ahhoz az önmaghoz, aki ott várakozik a
lakásban. De ez a vad és szabad repülés sajátos mámort
okozott, ami miatt azt kívánta kimondatlanul, hogy
tartson sokáig, hadd repüljön még, még…!
 Nem tudta, mi van vele, mégis örült neki. Amilyen
furcsa, olyan örömteli volt a dolog. Nem csodálkozott,
akkor nem. Menet közben valahogy természetesnek
tűnt, bármit is élt át. Mert biztos volt benne, hogy most
ezt tényleg átélte. A kettőződés is része volt az életének,
és most már mindig emlékezni fog rá – tudta jól.
A lelki szeme magasról nézett le egy házra, amely
nem különbözött a mellett lévő többi háztól. De ez is
csupán egy villanás volt, nem több, mielőtt Vilma
megnézte volna, mielőtt ismertetőjegyeket keresett
volna – hátha látta már, és ráismer, vagy majd a jövőben
fogja látni, és akkor felismeri... De biztos lehetett
benne, hogy még soha nem volt ott, nem látta azt a
házat. Aztán máris változott a látvány. Valami
hihetetlenül kék jelent meg a lány előtt. Nagyon, nagyon
mélykék volt, szinte tintaszínű. Mint a tenger a nagyon
déli szigetek körül. Aztán ez a látvány igen gyorsan,
mégis minden ízében megfoghatóan világosodni kezdett
Vilma lelke előtt. Látta, amint átdereng közepes kékbe,
majd egyre világosodik még, már olyan lesz, mint a
vízfesték kékje, égszínű.
Nem volt baj, hogy nem tudja, mit akar jelenteni
mindez. Valahogy nem is volt rá kíváncsi. Mint aki eleve
beletörődött egy felsőbb akaratba, amely itt irányít
mindent. Megmutatja ezeket a látványokat, ezeket a
színeket, és jól van ez így. Az öröm, amely benne
repesett, ott maradt továbbra is. Nem érzett magában
értetlenséget, türelmetlenséget. Nem akart többet
tudni, mert úgy tűnt, hogy ez is elég, amit kapott attól a
valakitől. Mély hálát érzett valaki felé, akiről semmit
sem tudott. Valami azt súgta neki: többen is lehetnek.
Afféle gondoskodók, irányítók, vagy egyszerűen csak a
lelke mélyén lakozó ismeretlen érzések? Mostantól
kezdve olykor majd ezek irányítják őt?
És akkor hirtelen véget ért a látomás – bár nem tudta
Vilma, hogy ezt hogyan is kellene, illene neveznie. Kicsit
tanácstalanul ült. Merthogy megint ott ült, a konyhában.
Az a másik látásmód eltűnt, a lelke talán visszatért az itt
várakozó testbe? Vagy a lélek másik felébe?
Amikor már gondolkozni kezdett, egy pillanatra
megijedt. Csak nem az első jele a… skizofréniának? A
tudat kettészakadásának? De ezt hamar elhessegette.
Valahogyan mintha benne lett volna valaki vagy valami,
aki vagy amely most nevetve tiltakozott. Megnyugtatta
Vilmát ez az ismeretlen valami: nem kell félnie ettől,
mert nem erről van szó. Nincs ebben semmi baj, semmi
betegség, semmi rossz.
Vilma még sokáig ült a konyhaasztal mellett. Mozdult
néha, de annyira az esemény hatása alatt volt, hogy nem
is akart menni sehová. Aztán végleg magához tért,
ránézett az órára és kapkodni kezdett.

Azért ez a dolog is izgatta, de egy másik még sokkal

inkább.
A lelkében két lyuk támadt. Az egyik persze Barton
gyalázatos viselkedése volt, ami nagy, kiégett foltot
hagyott maga után. Mintha egy gyepes legelőt
felgyújtottak, feketére égettek volna. Ott most egy ideig
nem lesz semmiféle élet, ebben biztos volt Vilma.
Ugyanakkor volt egy másik dolog is: érezte, hogy
valami félbemaradt. Annakidején nem fejezte be azt a
dolgot Gitta Zavorral.
Ő már csak ilyen lelkiismeretes volt – a befejezetlen
dolgok nem hagyták nyugodni. Napközben feledte a
reggeli látványt. Vagy víziót, képzelgést, jelenetet – nem
tudta, minek nevezze. Mégis, valahol a lelke mélyén
érezte, hogy valami komoly dolog volt, és bizonyára
nyomot hagyott benne. Hogy volt ennek valami nagyon
is nagy jelentősége. Nem múlhat el nyomtalanul, belőle,
és a világból sem.
Sokat töprengett, mit tegyen. Aznap megint jó idő
volt, és a hajón ment a sóstó szigetére. Őszintén szólva
már unta ezeket a kirándulásokat, hiszen a nyár eleje
óta legalább ötvenszer-hatvanszor járta végig ugyanazt
az utat. Már szinte beleivódott, hogy az út melyik részén
mit fog látni, ha oldalra néz, ki a hajóból. Mit, ha balra,
és mit, ha jobbra néz ki. És mivel mindig ugyanakkor
indultak a Városból, majd délután ugyanabban az időben
vissza a szigetről, bizonyára csodálkozott volna, ha
egyszer nem azt látja, amit már szinte a zsigereiben is
tudott, várt.
A kopár szigeteket nézte néha, amikor a büfében nem
volt munkája. Olykor az is eszébe jutott: van egyetemi
diplomája, azaz egy szakmája, és ehhez képest itt ül egy
rozoga kis hajó büféjében, és ha valaki kéri, kiadja neki
ezt vagy azt az italt. Hát ehhez kár volt négy évig
tanulnia egy egészen jó hírű egyetemen, kár úgy-ahogy
beszélnie három idegen nyelven. No jó, az várható volt,
hogy néprajzost nem fognak keresni a fejvadász cégek
listáján. Ez a szakma – ezer másikkal együtt – sokaknak
ismeretlen. De azért többet várt az élettől Vilma, és
voltak pillanatai, amikor ezt fájón érezte. Mint most is.
A töprengésének csak egyetlen eredménye volt. Mire
a hajó visszaért a Város közelébe, és nyugaton a Nap
vöröslő aranyhidat fektetett a vízre, Vilma belátta: talán
mégsem kellene végleg hátat fordítania Gitta Zavornak!
Igaz, nagyon furcsa volt az ajánlat, amit tőle kapott. De
ellentétben azzal, amit Barton Elkaim művelt, a Zavor-
villában nem ugyanolyan fokú sérelem érte őt. Barton
teljes valójában alázta meg őt, szeretőnek ajánlkozott
akkor is, ha ezt nem mondták ki. Barton eleve azzal a
rossz szándékkal környékezte meg őt, azért akarta ezt a
kapcsolatot, hogy lefeküdjön vele. Tudta közben, hogy
ez az egész „szerelem”, ez a viszony csak pár napig fog
élni. Amíg a felesége haza nem jön a nyaralásból…?
Vagy meddig? Ha Vilma akkor, abban az utolsó percben
sírva omlik a férfi karjaiba, és zokogva könyörög, hogy
„Ne hagyj el, drágám, mindenem, veled lesztek,
történjen bármi!” – akkor talán Barton még húzta-vonta
volna ezt a kapcsolatot pár hétig, vagy hónapig. De
alighanem a vadászok közé tartozik. Mindegy neki, ki az
a nő, csak nő legyen. Csak besorolhassa a
gyűjteményébe. Olyan trófea, amiről senki sem tud,
amiről semmilyen emléktárgyat nem tarthat meg,
sehová sem jegyezheti fel a majdani utókornak, vagy
nem nagyon dicsekedhet el vele a barátainak sem, hogy
lám, neki volt egy ilyen nője is…
Amit Barton művelt, arra nincs bocsánat. Az
valójában aljasság volt. De most Vilma lelkében valami
elindult. Lehet, csak ellensúlyt keresett Barton Elkaim
mérhetetlen pimaszságával szemben? Valamit, ami
mellett ez kisebbnek, jelentéktelennek tűnhet…
Talán a reggeli színorgia-madárrepüléses élmény
hatására, most érveket keresett Gitta asszony mellett.
„Tulajdonképpen neveletlen voltam – így korholta, most
először önmagát és nem azt az asszonyt – Nem is
hallgattam végig, mit akart mondani! O nagy merészen
belevágott, pedig talán neki sem volt könnyű azt
kimondani. De túl akart lenni rajta. Utána akarta
elmagyarázni, mi ez az egész házasságosdi az
unokaöccsével, mi benne a hivatali kiskapu, ami miatt
erre kényszerülnek…?”
Most, hogy Vilma maga elé idézte az öregasszony
arcát abban a percben, amikor elkezdett erről beszélni,
rá kellett jönnie: bizony neki sem lehetett könnyű.
Kockázatos lépés volt, hogy egy pár napja ismert – de
igazából, valójában nem is ismert – lánynak felajánljon
valami ehhez fogható, komoly dolgot.
„És Én, Vilma Boltano, úgy viselkedtem, mint egy
neveletlen, ostoba gyerek. Aki megsértődik már akkor,
amikor még nem is tudja, miről van és lesz szó! Elrohan
egy sarokba duzzogni, haragszik az egész világra,
miközben úgy igazán nem is tudja, mi elől menekül, mi
az, amit nem akar elfogadni.”
Itt tartott a gondolataiban, közben még a hajó
korlátjánál állt, és a közeledő Várost nézte. Ilyenkor a
turisták már nem jöttek italokért. Sem azok, akik
útközben hajlandók voltak fizetni az alkoholokért,
persze a legtöbben csak dobozos sört ittak, de azok
sem, akik az előre fizetett összeg fejében annyi üdítőt
ihattak, amennyit akartak. „Korlátozás nélkül”, Vilma
csukott szemmel is látta maga előtt ezt a
reklámfeliratot. A cég ajándéka, ön annyit ihat,
amennyit akar…! Ha tudnák, hogy a főnök valami
barter-üzlet keretében tízládánként kapja az értéktelen
ásványvizeket meg az olcsó, hígított narancslevet, talán
nem tolonganának értük ennyire.
De most már nem tolongtak. Mindenki tudta-látta:
negyedóra még, és megérkeznek a Régi Kikötőbe. A
város először kibontakozott a távolból, aztán növekedni
kezdett a szemük előtt. Vilma már sokszor látta ezt a
jelenséget, és ezért azt is tudta, mi következik később.
Mert eljön egy perc, vagy talán egy pillanat, amikor ez a
látszólagos növekedés megszűnik, és helyette
ugyanolyan látszólagos zsugorodás következik be. A két
védőkar-fok közötti félkör alakú öbölben, a dombokra
felfutó, nagyobbrészt fehér házaival a Város mind
nagyobbnak tűnik, ha valaki éppen szemből, a tenger
felől közelít egy hajón. Mindegy, melyik napszakban
történik ez. Kezdetben apró pont a láthatár szélén.
Aztán, ahogyan közeledik a hajó, az utolsó órában a
Város kezd növekedni, szétterjed jobbra és balra, talán
még felfelé is. Amikor az emberek szeme már meg tudja
különböztetni, szét tudja választani egyik házat a
mellette álló másiktól – akkor jön a zsugorodás. Ugyanis
egyszerre már nem fér bele a Város látványa az
emberek szemébe, fejébe. És persze – nem fér bele a
fényképezőgépek lencséjébe sem. Balra és jobbra kezd
kitűnni a képből előbb a széle, később még több. A
végén, amikor a hajó már csak pár száz méterre van a
parttól, az emberek úgy igazán már csak az Óvárost
látják. Az egész Város összezsugorodott, de ezzel ők
nincsenek tisztában. Az a tudat, hogy közelebb vannak
hozzá, szerintük megmagyaráz mindent.
Már közeledtek a fokhoz, amit megkerülnek, rajta a
fehér világítótoronnyal, mögötte a jachtkikötő, a Marina
– amikor Vilma sok belső harc után úgy döntött, most
megteszi azt a lépést, amitől napok óta irtózott. Sőt,
még két nappal ezelőtt is, ha valaki azt mondja, ő fogja
ismét felvenni a kapcsolatot Zavor asszonnyal,
bizonyára jól kineveti, vagy elkergeti az illetőt. Most az
ujjai szorgalmasan pötyögtettek egy üzenetet a
telefonján – mert arra már és még nem mert vállalkozni,
hogy felhívja Gittát és beszéljen vele.
GONDOLKOZTAM AZ AJÁNLATON.
BESZÉLHETNÉNK?
Ez persze elég nyersnek és neveletlennek tűnhet,
gondolta. Előbb elrohanok, én vagyok a neveletlen,
aztán hallgatok napokig, majd ismét felbukkanok, de
akkor is csak így, ajtóstul rontanék a házba… Habozott,
mielőtt elküldte. Nézte a Várost, a távoli dombokat ott
északon, nézte a tenger zöldesfekete vizét. Aztán
nyugatra figyelt, ahol a nap hídja mint a folyékony arany
ömlött szét a vízen. Erről eszébe jutott az a kékség, amit
reggel abban a vízióban látott – és végül megnyomta a
gombot. „A kocka el van vetve, az üzenet elment”.
Nem csodálkozott volna, ha nem is jön válasz. Vagy ha
Gitta valamilyen ledorongoló, elutasító választ küld, azt
is érezhető undorral. Hiszen ha Gitta az ajánlattal meg
is bántotta őt – nem akarta, nyilván. Nem bántjuk meg
azt, akitől szívességet akarunk kérni… Ezt Vilma csak
ebben a percben fogta fel. Ő viszont szó nélkül elrohant,
ezzel hirtelen és brutálisan szembesítve Gittát azzal,
hogy ő hibázott, ő rontott el mindent. És most viselje is
érte a következményeket!
Tűkön ült. Ha Gitta nem válaszol… Hát, akkor nem
válaszol. Vilma így is érzékeny volt, mintha az
idegvégződései túlnyúlnának a bőrén. Ki tudja, mit
akart Gitta valójában? Mibe rántotta volna bele őt? A
házasfeleket nem így szokták összeszedni,
összeboronálni… Megrázta a fejét. Ha nem, hát nem.
Majd meglátjuk, majd meglátjuk – ismételgette
magában, kicsit úgy, mintha valami baja lenne. Mondjuk
a lelkével. Reggel óta úgyis megfordult párszor a
fejében, hogy ő talán pszichésen nincs egészen rendben.
Ha Gitta ezt tudta volna már akkor, nyilván nem teszi
meg az ajánlatát…
Abban a másodpercben, amikor a hajó befordult a
hullámtörő mögött, és a turisták versenyt filmezték és
fotózták az éppen kifelé tartó hófehér és impozáns
francia utasszállító hajót, no meg a mellette-mögötte
egészen eltörpülő kis piros tetejű világítótornyot – Vilma
telefonja jelzett. Üzenete érkezett. Nem volt kétséges,
kitől. Vett egy nagy levegőt, hátrament ismét a büfébe,
ahol Berten számolta, miből hány üveggel vagy dobozzal
fogyott. Vilma a hátát a motortól finoman rezgő falnak
támasztotta és egy pillantást vetett a kis képernyőre:
MA ESTE VÁROM

Abban biztos lehettem, hogy Gitta Zavor nem küldi

értem a fehér Mercedes taxit, gondolta Vilma, amikor
leszállt a buszról. Innen még egy sarkot kellett mennie,
kicsit fölfelé. De nem bánta. Mostanában úgyis sokat áll
a hajón, keveset mozog. Nem tesz jót neki ez a nyári
hajókázás. És különben is, közeledik az ősz. A rendes
emberek ilyenkor valami rendes, „télies” foglalatosságot
választanak…
A villa elé érve megtorpant. Nem tudta, látja-e őt
Gitta az ablakon keresztül. Nem csodálkozott volna, ha
kiderül, hogy leselkedik. Türelmetlenül várja, vagy…
megbocsátóan… Vagy közömbösen? Lehet, most ő fog
visszalőni Vilmának? Idehívatta azért, hogy közölje vele:
az ajánlat már nem érvényes? És majd a küszöbről nézi,
ahogyan a lány lehorgasztott fejjel elkullog a villából,
hogy soha többé az életben ne is jöjjön erre a
környékre…?
Most még mindez lehetségesnek tűnt Vilma számára.
Ezért nem volt a lelke olyan könnyű. Azt mindenesetre
jó jelként könyvelte el, hogy amikor megnyomta a
kapucsengőt, szinte ugyanabban a pillanatban kattant a
zár, és nyílott a nehéz kovácsoltvas kapu. Vilma
becsukta maga mögött, és ment az autók fehérkavicsos
útja mellett, ahol a kavicsos rész és a pázsit között egy
keskeny, egyemberes, bordó kockakövekkel kirakott
ösvény vezette őt egyenesen a bejárathoz.
Az ajtó most is tárva volt, mint az első látogatása
alkalmával. És amikor Vilma belépett, ugyanolyan érzés
fogta el, mint akkor. Ezt a házat átitatta valami jó dolog.
Bárhogyan is töprengett, nem tudta ezt más szavakkal
kifejezni. Jó dolog, és kész, csak ennyit lehetett róla
mondani. Ennek oka nem egyetlen ember lehetett, nem
az sugározta szét, vagy nem csak ő. Ez egyszerre rejlett
a falakban is, a bútorokban, a ház belső levegőjében
lebegett láthatatlanul. Vilma egyszer olvasott arról,
hogy a földben futnak mindenféle vonalak, nem csak
mérhetőek és mágnesesek, hanem olyanok is, amiket
csak bizonyos emberek és állatok éreznek meg, és
amelyekre ki pozitívan reagál, ki negatívan. A legtöbb
vonal nem ártalmas, de akadnak olyanok is. Ha egy erre
érzékeny ember lép egy területre, ahol alul ilyen vonal
fut – vagy pláne oda, ahol két ilyen keresztezi egymást,
merthogy úgymond egész hálózatot alkotnak a
szárazföldeken, a kontinenseken – akkor különösen jól
érezheti magát az, aki ezt érzi és értékeli.
„Hát ilyen lehetek én”, gondolta a lány. Már tudta, hol
van a nappali. Zajt hallott valahonnan hátulról – Gitta
most jön, talán a fürdőszobából. Most Vilma nagyon
természetesnek érezte magát. A nappaliban, ahol
szerencsére oly kevés bútor volt, a szabad
padlófelületek és szabad falfelületek szinte világítottak,
fényt adtak a szobának, pedig hát a barna bútorok, a
szőnyegek itt-ott, és a falakon az a néhány kép mintha
ellenszegült volna ennek a nagy fénynek. Idebent égett
pár hangulatlámpa a falak mentén, és a teázó asztalka
mellett egy valamivel nagyobb, amely csavarosra
faragott lábon állt.
 Az asztalon két ezüsttálcán a kellékek. Minden, ami
két ember teázásához kell, ott sorakozott az intarziás
lapon. Vilma számára természetes volt, hogy leül, fogja
a teáskannát, és megtölti a két finom, míves
porceláncsészét. A magáéba ismét azt a filtert
választotta, amit legutóbb itt kóstolt életében először.
Nos, ez lesz a második alkalom. „Lehet, hogy egyben az
utolsó is?” – vágott belé az aggodalom. Ha most kínos
jelenetre kerül sor, akkor ő azonnal elrohan,
megfutamodik, másodszor és utoljára, ezt is másodszor,
és utoljára.
Gitta Zavor teáscsészéje mellé odakészítette azt a
filtert, amit az asszony legutóbb tett a teavízbe. Valami
egészen különleges lehetett az is, az illata után ítélve.
Egy amerikai indián törzsről nevezték el, úgy gondolta.
Odakészítette, de nem tette bele a vízbe. Végül is, Gitta
itt a háziasszony, ő dönti el, hogy ma is azt issza-e, vagy
másikat. De a teáscsésze mellé készített filter két dolgot
árulhatott el az asszonynak. Az egyik: Vilma emlékszik
rá, mit ivott akkor. Kettő: udvariasan odatette neki,
előkészítette, de nem kényszerít rá semmit. Választhatja
azt, amit odatett, de választhat másikat is, a kis csomag
még nem került bele a forró vízbe, sőt, ki sem vették a
kis tasakból.
„Ha érti a célzást, ő sem akar rávenni engem
olyasmire, amihez nincsen kedvem” – ez volt a
kimondatlan üzenet. Vagy legalábbis Vilma így
értelmezte a dolgot.
Végre bejött Gitta is. Vilma felállt, hogy üdvözölje.
Gitta egy pillantással nyugtázott sok dolgot. Az egyik:
Vilma fáradt lehet, ez látszott az arcán. Talán sokat
töprengett mostanában, vagy… Gitta asszony
emlékezett arra az estére, amikor látta Vilmát a
magándetektívvel. Ez nem tartozott a kellemes emlékei
közé, hát elhessegette. Az asszony érzékelte azt is, hogy
Vilmából némi feszültség árad. Tehát nem jött ide
elhatározott és végleges szándékkal. Nem kötelezte el
magét még semmilyen irányban.
A harmadik dolog, amit észrevett, a teásfilteren át
közvetített finom kis üzenet. Az asszony szája sarkán
apró mosoly tűnt fel, de máris tova-szállt.
Amikor közelebb jött Vilmához, a lány megint egy
újabb hullámát érezte annak, amit a házba lépve már
tapasztalt, és amit azóta folyamatosan érzett. Az a
jóság, az a kellemesség, ha nem is Gittából jött, de úgy
tűnt, ő mozgatja, hordozza szerte a házban.
Mindenképpen hatással volt rá, az biztos.
Gitta a legegyszerűbb utat választotta – úgy tett,
mintha semmi sem történt volna. Ehhez nagy
önuralomra volt szükség. Át kellett lépnie az időközben
elmúlt napokat, mindazt, amit ezen idő alatt gondolt az
ügyről és főleg Vilmáról. Amikor az asszony leült a
lánnyal szemben, az már kezdte sejteni, hogy ez fog
történni. Ismét csak nem tudta volna megmondani,
honnan van ez a sejtése, és mire alapozza. De tényleg ez
történt. Mintha a reggeli „víziók” most jóstehetséggel
párosultak volna. Persze, csak egy villanás volt az egész,
nem több.
Gitta Zavor elegáns otthonkát viselt, lábain puha
papucs jelezte: itthon van. Az első pillanatban Vilma
kissé zavartan húzta maga alá edzőcipős lábát,
farmernadrágja sem illett ide. Jött, ahogyan tudott, nem
volt ideje hazaugrani, átöltözni. A hajóról elszámolás
után egyenesen a buszmegállót vette célba, így is
eltartott jó ideig, míg ideért.
Ez is üzenet volt, és Gitta asszony vette is. A lány jött,
nem töltötte az időt mással, ez volt most neki a
legfontosabb.
– Tehát ott tartottam… – kezdte Gitta, a hangja egy
kicsit remegett csupán. Vilma fellélegzett. Ez a hang
majdnem pontosan olyan volt, mint akkor. Ő Gitta
helyében most visszakozna pár mondat erejéig, hogy
Vilma emlékezetébe idézze, miről is beszéltek éppen
akkor. És egy kis jóakarattal – értette, tudta Vilma –
csakugyan mindketten úgy tehetnek majd, mintha ez a
nap még az a nap lenne. Mintha a lány első ízben jött
volna a villába. Mintha most először ülne ennél az
asztalnál, és féltőn dédelgetné kezében a teáscsészét –
először.
És Gittának ugyanezen a sínpáron mehettek a
gondolatai, mert csöndesen beszélni kezdett:
– Mivel Erik eddig is gyámság alatt állt, és ezután is
az alatt kell maradnia, hát állami felügyelet alá kerülhet
ebben a különleges és nagyon szomorú esetben.
Beutalják valamilyen intézetbe, ahol minden bizonnyal
nagyon rosszul fogja magát érezni. Megszokta, hogy
egyedül van egy házban, és azt teheti, amit akar. Ne
értse félre, semmi rosszat nem szokott tenni, nagyon
szelíd ember ő… Mégis, ha összezárják másokkal,
akiknek a szellemük is sérült, nem csak a testük, akkor
az Erik számára maga lenne a tragédia.
Vilma már nem figyelt arra, hogy milyen itt a
hangulat. Most újabb információkhoz jutott. És Gitta
csöndessége is sugallt neki valamit. Bár az asszony
szelíd hangon beszélt, érződött a torkában, az agyában
valami határozottság. Valami, ami a csöndes szavak
mögött szinte kiáltott, ami ordított: ezt nem fogja
engedni…! Nem engedi, hogy ezt tegyék vele vagy
Erikkel. És Vilma azon kapta magát, hogy igazából már
most, amikor még nem is tudja pontosan, miről van szó,
már Gitta Zavornak szurkol.
– …A szakértők szerit csak egyetlen megoldás létezik.
Ez sem megy majd simán, de ebbe köthetnek bele az
illetékesek a legkevésbé. A gyámhivatalra gondolok.
Tudja, Vilma, nekik manapság már nincs túl sok dolguk.
Az egyik ügyvédtől hallottam, hogy már leépítések
vannak náluk, mert erőteljesen csökkentek a feladataik,
azokhoz képest pedig még mindig túl sokan vannak…
Érthető, hogy akik még abban a hivatalban dolgoznak,
egy ilyen jóléti államban is törekednek a munkahelyük
megtartására. De éppen, mert az állam anyagilag igen
sokat fektet a gyámsági ügyekbe, hát minden jel szerint
elfogytak azok az emberek, akik fölött gyámkodni lehet.
Ebben az országban az emberek azért eléggé tehetősek,
persze nem mindenki, de a legtöbb családnak van annyi
pénze, hogy maga gondoskodjon a… a sérültjeiről.
„Ebben a házban a világért sem szabad olyan
szavakat használni, mint például nyomorék”, fogta fel
Vilma. O sem szerette ezt a kifejezést, de tudta, hogy
sokan ezt mondják, nemegyszer. Főleg azok, akik a testi
hibákat oly szívesen azonosítják rögtön a szellem
sérüléseivel.
Most hátradőlt. Kezében a lassan hűlő tea, illata
felszállt. A lány egyszerre érezte magát jól, de
nyugtalanul is. Még mindig nem tudta, végső soron mit
akar tőle Gitta, és azt hogyan képzeli el?
Az asszony letette a csészét, két lábát otthonosan
felhúzta maga mellé a széles fotelba – ő maga
kistermetű volt, hát így is elfért a csillogó bőr karfák
között. Még egy pillanatig nézte a lányt, majd ismét
olyan hangon, mintha egy régen, nagyon régen
megkezdett beszélgetést folytatna, szinte közbenső
szünet nélkül, beszélt tovább:
– Erik esete bizonyos mértékig különleges, és az
ügyvédek szerint ezt be is lehetne bizonyítani. Viszont
az eljárás hosszantartó, költséges, ugyanakkor az
eredménye egyáltalán nem garantált. Szakértőket kéne
fogadni, akik hónapokon át figyelnék és vizsgálnák őt –
ami már majdnem olyan rossz lenne neki, mint az állami
gyámság. Arról nem is beszélve, hogy a szakértők nem a
lakásán figyelnék őt, a megszokott környezetében,
hanem onnan kiszakítva valami intézetben, ahol ő
teljesen idegenül érezné magát. No, és nincs időnk
ilyesmire. A harminc napból, ami a gyám halála után
eltelik az állami gyámkodás megkezdéséig, már egy hét
letelt. Alig húsz napunk maradt, Vilma.
A név váratlanul bukott ki a nő száján. Elárulva azt,
hogy magában bizonyára beszélt Vilmához, és Vilmára
gondolt, ha Erikre gondolt, a két név már
összekapcsolódott az agyában… De ennyire, ilyen
mértékben?
Ez egy kicsit megijesztette a lányt, de igyekezett
felülemelkedni rajta. Gitta asszony most már nem
habozhatott tovább. A tekintetét lassan emelte a lányra.
A belső világítás napmeleg volt, nem túl fényes. Látták
egymást, de nem túl élesen. Itt semmi sem bántotta a
szemet, a lelket.
– Az ügyvédek azt találták ki, hogy Eriknek új gyám
kell. Persze nem akárki, hanem olyan, aki… hogy is
mondjam csak… a családhoz tartozik. Persze ilyen
személy jelenleg nincsen. Tehát az illetőt be kell hozni a
családba, például, hogy Erik felesége. Akkor aztán már
majdhogynem automatikus, hogy a feleség lesz Erik
gyámja. És a bíróság – ha a gyámügy egyáltalán
megkérdőjelezi a dolgok ilyen fordulatát, gyanúsnak
találja, és ezért bírósághoz fordul azzal, hogy valami
suskust sejt az ügyben – minden bizonnyal a mi javunkra
dönt. Hiszen ki kezelhetné jobban egy férfi ügyeit, mint
a felesége? Akkor is, ha a házasság meglehetősen
szokatlan tempóban köttetik, és esetleg kilóg a lóláb,
hogy valakik csak az állami gyámkodástól akarták
megmenteni Eriket.
Vilma nagyot lélegzett. Hát erről van szó? A dolog
már nem látszott olyan ijesztőnek, mint az elmúlt
napokban. Viszont Gitta a magyarázatával csak újabb
kérdéseket, sőt ellenérzéseket szült a lányban. Mereven
nézett maga elé, kereste a szavakat, amikor Gitta – aki
pontosan látta az arcán, mi zajlik benne – még
bátorította is:
– Beszéljük meg, kedves Vilma. Nagyon érdekel,
hogyan látja a dolgot. Ha vannak ellenérvei, kérdései,
bármilyen ötlete, véleménye, gondolata…
meghallgatom.
Talán most a múltkorira célzott? Igen, egy pillanatra.
Vilma biztos volt benne: legutóbb majdnem ugyanennél
a pontnál szaladt el. Ostoba volt, de most már mindegy.
Hát tényleg jobb lesz itt maradni, és az egész ügyet
végigbeszélni.
Még egyszer sóhajtott, aztán a tekintete találkozott az
asszony szemével. Látta, hogy Gitta aggódva várja, mit
fog mondani. Ez egy kicsit megindította Vilmát,
ugyanakkor nem csitította el félelmeit, amiket rögtön ki
is mondott:
– Miért éppen én? Hiszen nem ismer engem,
asszonyom.
– Kevés embert ismerek, való igaz. De azt a párat igen
jól. Elég volt pár perc, hogy magát kiismerjem, és
továbbra is meg vagyok győződve, hogy jól döntöttem.
Maga segítőkész, jólelkű nő, akinek nem minden
sikerült az életben. Ezért empatikusabb másoknál. Nem
üresfejű szépség, akinek csak a férfiakon meg a
vagyonszerzésen járna az esze.
Hát ez talált. Vilma tudta, hogy nem szép nő, Gitta ezt
most „üresfejű szépség” kifejezésbe burkolta, hogy ne
legyen annyira fájó. De Vilma most ezért is hálás volt.
Legyünk realisták, mondogatta mindig. „Nem vagyok
szép, de talán vannak egyéb értékeim.”
– A múltkor… igen, szóval elriasztott a dolog.
Huszonkét éves vagyok, nem gondoltam még a férjhez
menésre. Az meg álmomban sem jutott volna eszembe,
hogy ilyen körülmények között legyek valakinek a
felesége.
– Értem, Vilma, értem. Annakidején én is
fehérfátyolos esküvői ruháról, templomról, szép
szertartásról és még szebb lakodalomról ábrándoztam.
Meg is kaptam, igaz. Itt most két dolgot tehetünk. Vagy
azt mondja, hogy „nem”, és én nem kérdezem az
indokait. Semmi jogom felelősségre vonni magát, és az
elmúlt napokat vehetjük gondolkodási időnek, maga
bármikor azt mondhatja, hogy „nem”… Ám ha „igent”
mond a tervemre, akkor kérem, nehogy meggondolja
magát. Kifutunk az időből. Ha egy héttel a
harmincnapos határidő előtt mond nemet, már aligha
lesz időm másik jelöltet keresni, és akkor szegény Erik
sorsa eldől. Egy tehetséges, életet szerető
fiatalemberből hamarosan magába zárkózó, a világot
gyűlölő, örömét semmiben sem lelő nyomorék lesz.
Tudja, hogyan értem ezt a szót… Szellemi nyomorék,
vagy ahogyan gyakorta mondom az ilyenekre: érzelmi
fogyatékos.
Vilma érezte a dolog súlyát. Minden rokonszenve
Gittáé volt most -egy órával ezelőtt még ezt sem hitte
volna el –, és a sosem látott Erik iránt is jó érzéseket
ébresztett önmagában. De ez elég kevésnek tűnt ekkor.
Még mindig kevésnek.
– Ön szerint becsületes dolog ez Erikkel szemben?
Gitta értékelte, hogy önmagát Vilma most nem
említette. Határozottan bólogatott.
– Olyan ez, mint egy mentőakció, és tudja, miért?
Mert pontosan az. Meg kell mentenünk a fiút… a
fiatalembert, egy számára rettenetes változástól,
sorstól. Gondolhatja, ha a törvény nem tiltaná, én
lennék a törvényes gyámja. De nem lehetek, és nincs a
családban senki, aki vállalhatná ezt a feladatot. A két
fiam külföldön él, az egyik Ausztráliában, a másik
Argentínában. Kicsit messze vannak Európától…
Maga elé nézett egy pillanatig, aztán felemelte a
tekintetét a lányra. Nem beszélt, mégis azt mondta:
„Csak magára számíthatok, Vilma!” A lány óvatos volt:
– És ez a feleség… tényleg az a szerep lenne? Erik
felesége lennék?
Gitta értette azt is, amit nem mondott ki:
– Ez már majdani megegyezés kérdése, Vilma. Nem
tagadom, veszélyes játszmába kezdünk, ha igent mond.
Eriknek… hm… még sohasem volt kapcsolata nővel. A
szó semmilyen értelmében sem, ha érti, mire gondolok.
Vilma értette, nagyon is. Ez eddig eszébe sem jutott.
Egy pillanatra a lélegzete is elállt. De igazából azért
nem ez volt a legfontosabb kérdés. Bár nyilván majd
ezen is kell gondolkoznia. Most tovább kérdezett:
– Én egy szegény lány vagyok. Nem baj, hogy nincs
semmim? Még egy kocsim sem, és bérelt lakásban élek.
Igazából munkám sincsen, hiszen amit most csinálok,
csak szezonmunka.
Gitta mosolygott:
– Nem féljen semmitől. Ha a gyámság az alapítványé
marad, akkor kettejüknek is jut elég. Lesz miből élniük.
– De én nem szeretnék a férjem nyakán élni!
Ez úgy szakadt ki belőle, akár egy segélykiáltás, a
félelem szava. Az alapítványból élni…? Éppen ettől
félt…! Gitta szeme derűsen csillant:
– Látja, ezért is kedvelem magát, Vilma. Olyan
őszinte, és az agya nem jár rejtekutakon. Nem
ravaszkodik, kimondja, amit gondol. Azt is, amitől fél. A
legtöbb ember nem adja ki magát ennyire. Vagy
semennyire.
– De, szóval… Én majd szeretnék dolgozni.
– Azt fogja csinálni, amihez kedve van, Vilma.
Tanulhat, dolgozhat, Erikkel lehet, bármit. Csak legyen
a gyámja, azaz előbb a felesége, különben... –
elhallgatott, már nem részletezte.
Vilma fölvetette a fejét. Már tudta, hogyan adhat
esélyt önmagának, és nem csak önmagának. Gittára
nézett:
– Van egy javaslatom.
– Hallgatom.
– Holnap úgysem kell dolgoznom, a hétvégének ez a
napja az enyém. Szabad leszek… Szeretnék találkozni
Erikkel. Szeretnék megismerkedni vele.
Gitta felállt. Vilma nem tudta, miről van szó. Ez most
azt jelenti, hogy ezúttal Gitta fejezi be a beszélgetést
ilyen hirtelen? Vagy megsértődött ettől a kéréstől,
búcsúzik, és vége…? De amikor a két tekintet ismét
egymásba kapcsolódott, látta az asszony szemét. Szelíd
volt, sőt, valami öröm-féle is csillant benne:
– Holnap délelőtt várom magát, és együtt átmegyünk
Erikhez.

Egy új világ

Színek kavarognak.
Némelyik olyan mély, hogy mélyebb már nem is lehet.
Folyékony kristályon mutatkoznak meg, szaladnak szét,
futnak össze, villóznak hol türelmetlenül, hogy csak
lassan folynak el középről a szélek felé. Aztán formákká
állnak össze, hol képpé, hol betűvé szelídülnek.
Mindegyikből több készül. Valahol hasonlítanak is, vagy
mégsem? Néhol ugyanaz a felirat, de más a színvilág.
Aztán elölről kezdődik az egész. Az emberi szem talán
nem is tud szétbontani és érzékelni ennyi színt. Nehéz
őket egymástól megkülönböztetni, ha csak az árnyalat
árnyalatával különböznek. Mégis, óriási jelentősége
lehet, és ezt csak egy idő után tudja érzékelni a néző. A
szemlélő rájön hamarosan, hogy minden szín más
érzetet kelt benne. Még az árnyalatok is messze vannak
egymástól. Az érzékelésük más és más hangulatot
kelthet, és kelt is.
Elektronikus jelek milliói száguldanak valahol, a
színek innen nem mennek el, mégis megjelennek
valahol másutt. Másutt is. Akár több helyen, egyszerre
vagy sorban, egymás után. Más szemek és tudatok
fogadják be az ábrákat, nézik őket ide-oda forgatva. Ha
majd mások szemébe, ha majd százezrek szemébe
ütköznek ezek a színek, vajon milyen hatást
gyakorolnak? Ezen töprengenek most többen is.

Aznap éjjel Vilma jól aludt.

Mióta az a szörnyűség történt Bartonnal, sem a
nappalai, sem az éjszakái nem voltak nyugodtak. Valami
vibrált benne – nyugtalanság, szégyen, félelem. Szégyen
amiatt, hogy ez éppen vele esett meg. Hogyan lehetett
ilyen naiv? Félem amiatt, hogy ez talán megismétlődhet
a jövőben is. Ezt semmiképpen sem akarta volna.
Ezerszer megfogadta, hogy majd alaposan megnézi, ki
az a férfi, akivel kezd bármit is. De tudta: ezt már
évekkel korábban is megfogadta, akkor azt akarta elérni
önmagánál, az életében, hogy ne szédüljön senki
karjaiba. Ha az a férfi nem méltó rá, akkor ne legyen
hozzá semmi köze! Ne engedje őt magához közel
nemcsak testi, de még lelki értelemben sem!
Szép szavak voltak ezek – és csak szavak. Jelszavak.
Mint az őr az éjszakában, nem tudja még, ki közeledik,
csak hallja az idegen mozgását, lépteit, neszét. Hát
kiált: „Állj! Ki vagy…?” De ha az idegen rossz
szándékkal közeledik, majd bolond lesz válaszolni. Vagy
ha szól is, nem az igazat mondja. Látott-e már olyant a
világ, hogy a sötétben közeledő azt felelte erre a
kérdésre: „Az ellenséged vagyok! Azért jövök, hogy
ártsak neked! Hogy végezzek veled…!”
Márpedig Barton Elkaim kishíján végzett vele. Ha
nem is szó szerint. Vilma belebetegedett a dologba.
Bármit tett is az elmúlt napokban, nem tudott
szabadulni a szégyentől, a megaláztatástól. Mindenért a
férfit okolta, és nem magát. Mégis, valahol a lelke
mélyén ott pislákolt a nyugtalanító kérdés-mécses:
„Hátha én is hibás vagyok…?” Az biztos, hogy ennyire
mélyre még sohasem süllyedt – de már akkor, amikor
szóba állt a férfival! Nem ismert önmagára. Ő maga
megy egy férfi után, szóba elegyedik vele, aztán egyre
bizalmasabb dolgokról esik szó, majd a végén – de még
ugyanazon az estén – hazaviszi őt a saját lakásába, és
ágyba bújik vele…? „Ez lennék én?” – kérdezte néha,
olyan hitetlenkedve, mintha tényleg nem is vele történt
volna mindez.
Persze a mérleg másik serpenyőjében – mert mindig
van másik serpenyő! – ott volt az is: Barton olyan
élményt adott neki, amit eddig senki, de lehet, hogy
ezután sem! Egy pillanatra elfogta a rémült
kétségbeesés: lehet, hogy nem lesz már dolga ilyen
férfival – soha? És akkor Barton marad a mérce, az
elérendő, de soha el nem ért színvonal? Maga a
FÉRFI…? A jelkép, az egykorvolt minden, az éjszaka
császára, az ágyak bajnoka…? Olyan lesz ez is, mint
régen, a múltszázadi vagy régebbi árvizek szintjét a
házak falán mutató márványtábla? „Eddig ért az árvíz
ekkor és ekkor…”?
„Vagy eddig ért az én hülyeségem szintje” – tette
hozzá borúsan.
De ma reggel nem így ébredt. Amikor kinyitotta a
szemét, valami nagyon jót érzett és nem tudta, miért.
Már azon is csodálkozott, hogy ezekben a napokban így
ébred. Mintha egész tudata ellazult volna, már álmában.
Mintha „odabent”, a fejében is tudták volna azok a
valakik, a láthatatlanok, akik vigyáznak rá – hogy most
nem fenyegeti veszély. Hogy lassan elmúlik az ideje a
szégyenkezésnek. Már nem kell többé a
megaláztatására gondolnia. Sőt, úgy lenne jó, jobb, ha
kezdené leépíteni az emlékeket. Ha elfelejtené, ami
ezen a héten történt. Úgy lenne jó. Ki kell takarítani a
lelkét, a tudatát, csakúgy, mint egy lakást, időről időre.
És most jött el ennek az ideje. Kisöpörni a rossz
emlékeket, ne foglalják a helyet. Olyanok, mint a romló
hús, rothadnak, és egyre csak rothadnak. Kibírhatatlan
– ha az ember nem tud megszabadulni tőlük.
Hát eldöntötte, hogy megszabadul. Ez a nap különben
is szépnek ígérkezett. Rohant a zuhany alá, és most nem
szemlélte a testét a fürdőszoba nagytükrében. Ahogyan
máskor tette – kritikusan bírálva, sajnálva, hogy nem
szebb. Az is csak elrontotta a kedvét, mindjárt a nap
elején! Hát most nem nézett a tükör felé sem. Szépen
megreggelizett, külön élvezte, hogy semmivel sem kell
sietnie. Ünnepnap ez, hétvége. És amit még elképzelni
sem mert magának – a mára ígért élmény.
Mert abban biztos volt, hogy ha Gitta Zavor elkíséri őt
Erikhez, azért az valamilyen élmény lesz. Még csak
néhány fényképet látott a férfiról, nem a legjobbakat, és
azokon az arca sem túl közeli. Kicsit szorongott, vajon
vissza tudja-e fogni magát, ha megpillantja Eriket, és
ugyanakkor Erik is megpillantja őt? „Mit fog látni az
arcomon?” – ez izgatta. Nehogy undort, félelmet, vagy
akár csak idegenkedést is lásson rajta az a férfi. No, és
azt sem tudta, milyen minőségben megy ő ma be abba a
házba, ahol Erik lakik. És amely szintén az alapítvány
tulajdona.
Sok kérdése lett volna Gittához. Ugyanakkor attól is
félt, ha sokat kérdez, mindenre választ kap – de akkor
ezekkel a válaszokkal, kész véleményekkel és tényekkel
a fejében áll majd Erik Zavor elé. Ezt nem szerette
volna.
Ha az utcán találkozott sérültekkel, nem érzett undort
vagy félelmet. Inkább nagyon kíváncsian nézte őket.
Ahogyan gyermekként szemlélte a külföldieket,
különösen azokat, akiken messziről látszott, hogy itt
idegenek – például a feketéket. Vagy a nagyon barna
bőrű embereket. Azok mások voltak, bármennyire is
igyekezett mondogatni magának, hogy „Ők is olyanok,
mint te vagy, Vilma!” Nos, az utóbbi években úgy érezte
Vilma, érik a tudata. Érik a személyisége, kezd jobb
lenni, mint addig. Ha a járdán szembejött vele egy
meglehetősen különösen lépkedő gyerek vagy felnőtt,
aki furcsán tartotta a fejét, vagy a torkán kitörő hangok
arra utaltak, hogy nem tud rendesen beszélni… vagy
amikor a hajón egyszer velük jött egy siketnéma pár,
elnézte őket hosszan és valami jó érzés terjedt szét
benne. Lám, még ez sem lehet akadály, ha ketten együtt
akarnak lenni! Nézte, ahogyan azok folyamatosan
„beszélgettek”, némán. Jeleik hol kifejezők voltak, hol
meg olybá tűntek Vilmának, mintha valami titkos
jelrendszer lennének, amiket az érdekeltek és érintettek
lopva mutogatnak egymásnak. Persze, mert már jól
ismerték egymást és a másik jeleit. Vilma gyanította,
hogy sokszor be sem fejezik a „mondanivalójukat”, mert
a másik már az első jelekből kitalálta a gondolat végét
is.
Most kényelmesen ült és evett, aztán válogatni
kezdett a ruhái között. Nem volt neki olyan sok,
évszakonként talán hat vagy hét ruhadarab. Oda-künn
hétágra sütött a nap, hát a legkönnyebbet választotta.
Azt, amelyiknek olyan a színe, akár az érett vérnarancs
belsejének. Amely a felkelő vagy a lemenő napot idézi –
mert a Nap bizony egyformán vérzik hajnalban és
alkonyaikor. Mintha az emberi születést és halált
jelképezné -nem csoda, ha az ókori emberek is így
gondolták. A Nap adja itt az életet, és úgy viselkedik,
mintha a bolygó főlakója, mintha a tüzes égitest maga is
ember lenne. Vérben kezdi az életét, nehéz szülésben
szakad ki erre a világra, minden nap újra és újra. És
amikor eljön a vég, mielőtt átmenne a sötétség
birodalmába – innen legalábbis úgy látszik – tiszta
alkonyokon vérbe fulladva merül el a pusztulásban. Még
szerencse, hogy van újjászületés. Vilma hitte, hogy
nemcsak a napnak – az embernek is.
Fehér szandált vett fel, majd amikor rajta volt a
„vérnarancs-ruha”, a tükör elé állt. Tetszett önmagának.
„Még jó is, hogy a lábam nem tökéletes, és az alakom
sem éppen…” De nem tudta volna megindokolni, hogy
ezt ma miért tartja előnynek. Nőtt a nyugtalansága,
amikor elindult. Vajon Erik milyennek találja őt? Néha
az volt a kényszerképzete – már a lassan kanyargó,
zajos buszon ült – hogy talán inkább előnytelenül kellett
volna öltöznie, rendezetlen hajjal, smink nélkül állítani
be abba a házba. Edzőcipőben, farmerban, ziláltan –
nehogy túl nagy legyen a kontraszt kettejük külseje
között…?
Ahogyan a busz kapaszkodott feljebb és közeledett
Gitta Zavor utcájához, úgy csökkent Vilma önbizalma.
Érdekes, még az egyetemen, a vizsgák előtt is optimista
volt – no, meg jól is tanult világéletében, hát a vizsgák
nem ébresztettek benne félelmet.
 Most viszont voltak pillanatok, amikor a
legszívesebben leugrott volna bármelyik megállóban a
járműről, és futás, vissza a Városba! Nekieredt volna az
enyhén lejtő járdáknak, egyik utcából a másikba futott
volna, aztán máris ott a Belváros, és amit a legjobban
szeret benne, az Óváros a Régi Kikötővel. Ott érezi
magát biztonságban. De miért csak ott? – lázadt fel
benne egy gondolat.
Gitta Zavor alighanem már leste őt az ablakból. Vilma
kinyújtotta a kezét a vasrácsos kapu gombja felé, de
már nem kellett megnyomnia. Az ismerős kis berregés
hallatán elnyomott egy mosolyt. Gitta nyilván most is
látja őt, az arcát.
Odabent az asszony mosolyogva fogadta. Mintha ő is
kiöltözött volna? Vagy csak Vilmának tűnt úgy?
Mindenesetre Gittán is nyári ruha volt, de semmi
feltűnő, és főleg nem hivalkodó. Egy pillanatra
egymásra csodálkoztak – szandált viseltek, mindketten
fehéret. Csak Gitta ruhája világoskék volt, akár a
búzavirág. Mielőtt elindultak volna – Gitta az
olvasószemüvegét kereste a nappaliban – Vilma
megkérdezte:
– Milyen minőségben megyek most oda?
Gitta is gondolhatott már erre, mert azonnal
válaszolt:
– Most költözött erre a környékre, és
megismerkedtünk a buszon. Meghívtam magamhoz, és
most átjött velem az unokaöcsémhez is. Ennyi.
Hát ez nem sok, és talán nem is elég ürügynek, futott
át fején a kósza, de gyors gondolat – és máris indultak.
A villa hátsó kijáratán mentek ki, és egy kisebb kertbe
jutottak. Kőkerítésében világoskékre festett bádogajtó,
elég alacsony, mintha száz évvel ezelőtt építették volna,
amikor még kevés volt a magas ember. Most nem csak
Vilmának, de még Gittának is le kellett hajtania a fejét.
A másik oldalon is egy kertben találták magukat. Nem
volt nagy ez sem, és a közepén álló ház is jóval kisebb
volt, mint a Zavor-villa, ahonnan átjöttek. Ha Vilma nem
tudta volna, akkor is azt sugallja az a kicsi, sötétsárgára
festett házikó, hogy abban egyetlen ember lakik. Pedig
bizonyára voltak ott szobák és más helyiségek.
Árnyat vetettek a fák, akadt ott több fenyő is,
némelyik egészen méltóságteljes. Látszott, hogy
legalább ötven éve nőnek, őrizve a falakat. A kertnek
majdnem pontosan a közepén, félúton a ház és a
kőkerítés között, amerről jöttek, kis lugas állt. Néhány
fa árnyéka vetült rá, így sohasem lehetett benne túl
meleg. Vilma észrevette, hogy a kertet több irányban
keskeny, alig egy emberre méretezett, szürke
betoncsíkok hálózzák be. Egy ilyen vezetett a lugashoz
is. A kis lyukacsos falú szaletliben valaki mozdult…
Vilma nyelt egyet. Kezdte sejteni, hogy azok a zöld
pázsithoz, a fák között árnyékokkal tarkított terephez
annyira nem illő csíkok a kerekes szék miatt léteznek.
Azokon gurul Erik…?
Gitta határozott léptekkel ment előre és már
messzebbről kiáltott, vidáman:
– Szia, Erik! Csak én vagyok… és még valaki.
Meglepetés.
A szaletli rácsai mögött fehér folt mozdult. Valaki
hangosan mondott valamit, ez bizonyára Erik volt. A két
nő közben elérte a szaletlihez vezető betoncsíkot. Vilma
látta, hogy vadszőlő kapaszkodik fel a rácsokra, a
vékony oszlopokra, sőt, egy helyen szétterült a tetőn is.
Szép lehet ősszel, amikor a levelek vörösre váltanak.
Aztán kigurult a csillogó kerekes szék, a küllők
csillantak a lombok között be-betűző fényben. A
fiatalember, aki a kocsiban ült, első pillantásra teljesen
épnek látszott. Ügyesen és gyakorlottan hajtotta a
kocsit, igaz, nem jött sokkal közelebb. Sportmezt viselt,
és Vilma ebben nem látott semmi rendkívülit, furcsát
vagy komikusát. Minek ilyen edzőruha annak, aki
úgysem tud sportolni…? De a kérdés fel sem merült.
Rögtön érezte, hogy a férfi ebben érzi jól magát. Az
lenne a különös, ha öltönyben feszítene a széken,
amikor egyedül van otthon. Rögtön utána az jutott Vilma
eszébe: Erik mindig egyedül van otthon. Mióta az apja
meghalt, csak Gitta férje meg az asszony kereste fel őt,
olykor. Vajon mit kap enni, és ki készíti el neki? – ötlött
fel benne.
Erik arca a valódi koránál kicsit idősebb ember arca
volt. Komoly kifejezés ült rajta, sötét szeméből mégis
érdeklődés sugárzott. Mivel nem gyakran láthatott új
arcokat – hitte Vilma – hát majd nagyon fog neki örülni.
Való igaz, egy kis öröm sugárzott Erik arcáról, de nem
vitte túlzásba. Inkább valamiféle tartózkodás is érződött
a levegőben. „Olyan, mint a nagynénje. Ez náluk
alighanem családi vonás. Nem rögtön mutatjuk ki az
érzelmeinket, ugye?”
Látta a férfi két kezét – mintha valami ízületi
betegség torzította volna el, a tenyerek nagyok voltak,
az ujjak kicsit szétágazóak, a kézfejen kidülledtek az
erek és a bőr alatt a csontok. Ugyanakkor a csuklók
vékonyak, mint egy gyereké. Vilma azt is észrevette,
hogy a ruha alatt a férfi combjai is olyan gyerekesen
vékonyak. Volt talán egy kis aránytalanság is, mert a
nagy kezek mellett nem csak a csuklók tűntek kicsinek,
de a lábak is.
Egészen nőiesek, kicsik. Gyerekméret. Ugyanakkor a
férfi feje normális nagyságú volt. Erik először komoly
arccal fürkészte a lányt, majd elmosolyodott. És Vilma
rögtön érezte, hogy ez nem a szokásos és már-már
kötelező mosoly. Kimutatjuk a fogunkat, arcizmainkkal
is üdvözöljük a most megismert, vagy megismerni
kívánt embert, akkor is, ha létezése és személye
közömbös a számunkra…
Ez valami több volt, de Vilma csak akkor fogta fel, mi
ez, amikor a férfi már messzebbről azt mondta:
– Gyönyörű ez a ruha. Nincs ennél szebb szín!
– Én is így gondolom – kapcsolta össze Vilma a ruhát
a megismerkedéssel és máris a kezét nyújtotta. Mire
odaért a kerekes székhez, Erik is nyújtotta a bal kezét.
A jobb a jelek szerint nem volt annyira mozgékony.
Vilmának az ösztöne parancsolta, hogy villámgyorsan
váltson kezet. A retikül a vállán lógott, azzal nem kellett
bajlódnia, még egy lépés, és mire olyan közel ért, a
jobbja helyett a balt nyújtotta előre:
– Vilma vagyok.
– Én meg Erik.
Gitta valamit magyarázott a férfinak arról, hogyan
ismerte meg Vilmát a buszon – de a férfit ez egy csöppet
sem érdekelte. Ahogy Vilma ott állt előtte, a férfi szeme
párszor végigszaladt Vilma egész alakján, majd a
szemébe nézett:
– Üdvözlöm, kisasszony. Ha indián nő lenne, akkor a
neve bizonyára Felkelő Nap, vagy valami hasonló
lenne…
Vilma tudta, ez a ruhának szól, és nem habozott
válaszolni:
– Ha az indiánok csak a külsőségek alapján ítélnének,
akkor bizonyára.
Erik szemében megcsillant valami. Talán eddig a
pillanatig azt hitte, a vendég csak kíváncsi rá, ám ennyi
az egész? Talán nem is nagyon akar beszélgetni?
– Vagyis azt mondja, az ember nem a ruhája? –
hangjából kihallatszott a provokáció. De Vilmában
emberére talált. A lány megérezte, hogy itt egy kis
szellemi párbaj készül, és ez örömmel töltötte el. Valami
azt súgta neki, most helyt kell állnia. És nem azért, mert
Gitta Zavor is ott van, és látja, hallja. Erre neki magának
volt szüksége.
– Többet mondok: az ember nem a viselkedése, nem
az időközben rárakódott rétegek, de még csak nem is
nagyon az emlékei. – vágta rá. Közben folyton egymás
szemét nézték.
– Hanem…?
– A szándéka. Rosszat akar? Vagy jót? Vagy
közömbös?
 – Lehet egyáltalán közömbös? – kérdezte Erik.
Provokált, de jó céllal, és Vilma ezt érezte. Nem maradt
adós a válasszal:
– Igazából nem, de sokszor már az is nagy pozitívum,
ha valaki legalább nem akar ártani.
– Nem minimalista álláspont ez?
– Nem, sokaktól már ez is maximum. A végén vagy
közben úgyis ártanak, ártunk másoknak, mert ettől
talán senki sem menekülhet meg. De ha az nem rossz
szándékkal történik, már menthetőek, már érdemelnek
valamelyes tiszteletet.
Eriket kielégítette a válasz, és nem bírta megállni,
hogy meg ne jegyezze:
– Maga nagyon okosnak tűnik, kedves… Vilma.
– Még az is előfordulhat, hogy nem csak „tűnök
valaminek”. Hanem az is vagyok. De ezt megítélni nem
az én feladatom.
Erik arca olyan volt, mint egy tükör. Vilma kezdte
sejteni, a férfi olyan keveset van emberek között, hogy
nem tanulta meg elrejteni az érzelmeit. Nem is volt rá
szüksége. Bizonyos értelemben tehát olyan, mint egy
gyermek, mindig őszinte, és nem törődik a
következményekkel, mert nem is kell törődnie.
Ugyanakkor érezte a levegőben vibrálni azt is, hogy a
férfit érdekli az, ami benne van. Végre valaki, aki nem a
külsejét nézi, nem azt látja rajta-benne, hogy egy nem
éppen szép nővel áll szemben! Hanem sejt valami jóval
többet ott bent, a fejében is…?
– Csak az a kár, hogy rövid az életünk.
– Persze hogy rövid. – mondta Vilma egyszerűen, és
leült egy kis padra, szemben Erikkel – De ezt a
hátrányát fordítsuk a magunk javára, és kovácsoljunk
belőle előnyt.
– Hát azt hogyan lehet? – Erik azonnal komoly lett és
töprengő. Tényleg várta a választ, ami nem is késett:
– Mivel kevés az időnk, jól be kell osztani.
Igyekezzünk nem fölösleges dolgokkal foglalkozni. Vajon
tényleg minden felnőttnek meg kell néznie évente vagy
száz filmet a tévében? El kell járnia ostoba meccsekre,
vagy unalmas programokra?
– Ha magát hallgatom, sajnálom, hogy nem tanulok
éjjel-nappal.
– Tanulni sokféleképpen lehet – vágta rá a lány – Ha a
világot szemléljük, az is tanulás. De mi az, ami hasznára
válik másoknak? Mivel rövid időbe vagyunk bezárva, és
az hamar elmúlik, koncentrálni kellene a dolgokat.
– Ha jól sejtem, megint arra gondol, hogy váljunk
hasznára a közösségnek? Nem buddhista maga?
– Nem vagyok buddhista, sem semmiféle „ista” – rázta
a fejét a lány. -Rövid az idő, hát csak a hasznos
dolgokkal kéne foglalkoznunk. Mielőtt megkérdezi,
bevallom, hogy nekem sem adatott még meg az a
lehetőség, hogy tényleg így élhetnék. Persze lehet, hogy
több életünk van, végtelen számú életünk van, és
minden alkalommal, minden testben csak egy kis
részfeladatot teljesítünk.
– Most már értem, miért mondta valaki annak idején,
hogy „Szeretlek, örökkévalóság!”
– Friedrich Nietzsche – vágta rá a lány, emlékezett a
filozófus mondására, amely olyan volt, mint egy
feljajdulás. Erik elismerően nézett rá:
– Szóval ezt is tudja? Gratulálok. Maga meglepett
engem.
– Nietzsche folyton vergődött. Vallások, hitek,
irányzatok, emberek között. A végén elmenekült…
Erik tekintetében ott volt az egyetértés, ha nem is
mondta ki. Igen, Nietzsche végül is
elmegyógyintézetben végezte. Bolondok házában.
Mégis, van benne valami, ami…
– Mégis rokonszenves sokaknak… – a lány mondta ki
a férfi gondolatát. Erik sóhajtott:
– Érdekes, hogy benne jár a fejemben…
– Ez kölcsönös – mondta most Vilma. Gitta Zavor már
elvesztette a fonalat. Nem tudta követni a szópárbajt –
ha ez párbaj egyáltalán? Vagy vita, vagy ezek ketten
éppen egyetértenek? Valami arra késztette, hogy most
szép lassan eltávolodjon innen. Észre sem vették, hogy
félig hátrálva lassan kitűnt a látóterükből. Persze, hisz a
másik arcát figyelték:
– Az ember egész életében célokat keres önmagának.
– De csak kevesen találják meg. Ám ön túl optimista,
kedves Erik: ugyanis nagyon kevesen vannak azok, akik
tényleg keresik a célt. Akik egyáltalán tudatában
lennének annak, hogy cél is kell az élethez.
– Csak élnek bele a vakvilágba, azt mondja?
– Aki nem talál célt a maga kis életében sem, az
hogyan lenne képes nagy célokat keresni?
– Vagyis az örök kérdésre sem lelhetünk választ?
– Hogy „mi az élet értelme”? Hát persze, az ő
számukra ez a kérdés nem létezik.
– Vagy ha mégis, hát megtalálni vélik a
szórakozásban, evésben, ivás-ban…
– Akkor most fordítsunk a dolgon – váltott Vilma
merészen – Mi van, ha egyáltalán nincs cél? Ha az a
magasabb cél nem létezik, mert egyszerűen
„elfelejtettek róla gondoskodni”?
– Kicsoda? Egy isten?
– Nem okvetlenül, lehetnek nálunk sokkal fejlettebb
lények, akik olyasmikre képesek, hogy ha találkoznánk
velük, azt hinnénk, ők az istenek.
– De honnan veszi, hogy nincsen cél? – jajdult fel Erik
kétségbeesetten. Ez talán őt is érinti, értette meg a lány.
Neki még inkább szüksége van egy célra, mint
másoknak – fogta fel. De ez nem térítette el eredeti
gondolatától:
– A világűr talán halott, talán tele van élettel. De ki
mondja meg, és kinek, és mikor, és hogyan, és főleg:
miért, hogy van-e cél? Lehet, hogy minden élőlénynek
más a cél. Mások a célok itt, ebben a naprendszerben,
és mások egy másik galaxisban.
Erik erre nem válaszolt. A tekintetét – ha nehezen is,
de – elszakította a lánytól, és körbenézett a zöld
lombokon. Egy Leopardi-vers jutott az eszébe. Fejét
felvetve, a fák lombjait és a közöttük átkéklő eget nézve
kezdett szavalni:
Mindig szerettem ezt a puszta dombot
s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy
elrekeszti a messzi horizonttól.

Vilmába belenyilallt: szerencséje van, ismeri ezt a

verset. És majdnem ugyanazon a hangon váratlanul
folytatta a férfi helyett:
De, míg itt ülök és szemlélődöm,
ott túl mérhetetlen térség, emberfölötti
csönd és oly mély, olyan mély nyugalom
nyílik agyam elé, hogy a szívem szinte megborzong.

Vilma mosolygott, és ő is valahová a távolba nézett:

S ahogy átviharzik
a lombokon a szél, összevetem
ezt a végtelen csöndet s ezt a hangot:
s az örökkévalóság jut eszembe,
s a halott idők, és a mai kor,
az élő s hangos.

Erik már nem csodálkozott. Olyan természetes volt,

hogy ugyanazokat a filozófusokat ismerik és olvassák.
Hogy ugyanannak a Leopardinak a versét, „A végtelen”-
t tudják mindketten kívülről. Nem hosszú, könnyű
megjegyezni, és bizonyos lelkiállapotokat, de még
hangulatokat is kifejez. A férfi hangja mélyebben
kondult, amikor befejezte:

Gondolatom
a határtalanba merül; s ebben a
tengerben oly édes megsemmisülni.
 Aztán csak hallgattak. Erik nem tudta, mit mondjon,
de látszott az arcán, hogy nagyon jól érzi magát. Vilma
elégedett volt, csak attól is, hogy itt lehet. Erikből
valami olyasmi sugárzott, ami az intellektusával
hódított, és ez mérhetetlenül imponált a lánynak. Nem
is emlékezett már, mikor érzett ilyesmit utoljára. Talán
az egyetemen, egyik-másik tanárát hallgatva. Mégis, az
nem pontosan ugyanez az érzés volt.
– Korunk őrültjei nem szeretik, ha egy normális
ember hidegen és alaposan figyeli őket – mondta végül
Erik. Minden bizonnyal önmagára gondolt.
– Ahogyan a részegek utálják a köztük lévő józant.
Pontosan tudják még abban az állapotukban is, hogy ha
ők el is felejtik, milyen disznó módra viselkedtek, a
józan ezt nem felejti el és bármikor a fejükre olvashatja.
– Ezért aztán a részegek eltávolítják maguk közül a
józant, már ha akad olyan a társaságukban.
– Önmagára gondolt, Erik…? Ha igen, nem könnyű a
dolga. Mégis könnyebb, mint másoknak.
– Gondolja…?
– Igen. Éppen, mert az állapota miatt nem kell nap
mint nap bejárnia egy munkahelyre…
– De én szeretnék bejárni!
– …és így nem kell részt vennie abban a sok
mocsokban. Nem kell gazsulálnia egy főnöknek, nem
kell elviselni annak rigolyáit, nem kell attól félnie, hogy
kirúgják, de a többiek ostoba viselkedésétől is
megmenekül, és nem kell nap mint nap az utcán vagy
bárhol másutt látnia azt a sok közönséges, ostoba
embert, akik nemhogy nem fogynak el, de még
szaporodnak is. Sőt, ők szaporodnak csak igazán,
mértéktelenül…
Erik kicsit gúnyosan mosolygott:
– Ha magát hallgatom, kedves Vilma, arra kell
gondolnom, hogy „juj, milyen szerencsés is vagyok én!”
Tulajdonképpen miért nem vagyok boldog, ha így állnak
a dolgok…?
 – Ne gúnyolódjon – feddte meg Vilma – Tudja jól, mire
gondolok. Minden állapotnak vannak jó oldalai is,
kivéve, amikor az ember öntudatlanul kényszerül élni,
mások terhére, sőt kárára, vagy ha ezt tudja, mégsem
tehet ellene semmit. Maga nagyon messze van ettől az
állapottól, ezért kéne örülnie.
Erik most komolyan nézett rá. A tanácsot persze nem
tudta megfogadni – az öröm bizonyára távol állt tőle.
– Sajátos terápia ez – suttogta. Vilma rámeredt:
– Maga azt hiszi, azért jöttem, hogy gyógyítsam? Hát
ahhoz sajnos én kevés vagyok. A néprajzos
diplomámmal nem kezdenék ilyesmibe.
Erik most komolyan nézett rá, és Vilmának az volt az
érzése, hogy nem hisz neki. Ami ki is derült rögtön:
– Úgy gondolom, magát Gitta azért hozta ide, hogy
engem felvidítson.
– Úgy nézek ki, mint egy bohóc? – Vilma felpattant,
szándékosan esetlen mozdulatokkal forgott körbe,
közben egyik kis öklét az orra hegyére tette, amitől Erik
is ott vélte látni azt a piros gömb-orrot, a bohócok
elengedhetetlen tartozékát. A lány annyira komikus volt,
hogy Erik elnevette magát. Vilma visszaült a helyére, és
nagy szemeket meresztett a férfira:
– Úgy látom, sikerült bebeszélnie magának, hogy én
tényleg egy profi mulattató vagyok…
– Nem, de bocsásson meg, tényleg olyan mulatságos
volt…
– Pedig nem ezért jöttem. Kíváncsi voltam magára.
– Ennyire önző lenne, éppen maga, aki tíz perccel
ezelőtt arról papolt nekem, hogy másokért éljünk?
– A kíváncsiság nem egoizmus. Érdekelt, hogyan él és
mit csinál. Tényleg, mit csinál?
Erik válaszképpen Vilma felé fordította a laptopját, és
a klaviatúrán megnyomott egy gombot.
Ismerős volt a látvány, és ez meglepte a lányt. A
képernyőn színek villóztak. Egymásba folytak a kékek,
legalább tíz árnyalata volt csak annak az egy színnek.
Mellette lassan, nagyon lassan lopakodott be a sárga a
képernyő széléről, amikor még át-áttűnt a kéken, akkor
zöldes árnyalatokat mutatott. De amikor kezdte
elfoglalni a képernyő felét, majdnem domináns szín lett
– oszlani kezdett. Itt-ott foltokban más színárnyalat
jelent meg, előbb a sűrűsárga felhígult és lett
világosabb sárga. Majd bejött egy harmadik szín.
Valamennyire az is szétterjedt a képernyőn, de az egyik
sarokban máris felbukkant egy negyedik, ez most egy
rozsdabarna árnyalat volt, amelyik nem akart sűrűsödni,
pontosan olyan maradt, mint volt.
A színek változása valamilyen szabályt követett, de
Vilma nem volt képes felismerni, mi az. Viszont eszébe
jutott, hogy az elmúlt hetekben nemegyszer látott
valami ilyesmit. Aludt még hajnalban, vagy félálomban
volt? Mintha ugyanilyen színárnyalatok kavarogtak
volna előtte. Most nem is bírta megállni, hogy ki ne
mondja:
– Mintha… láttam volna már. Vagy ezt, vagy ilyesmit.
– Gyakran megesik olyanokkal, akik színesben
álmodnak. – a bejelentés nem lepte meg Eriket. Viszont
a hangja megint változott egy árnyalatnyit. Mintha egy
kicsit mélyebb lett volna. Ez is hatott a lányra,
önkéntelenül, akaratnak itt nem volt helye, szerepe.
Csak valahol nagyon mélyen és ösztönösen érezte, hogy
ez a hang – jó. Nem ijesztő, nem idegenszerű, nem
elriasztó és nem is taszító.
– Lehet – felelte szórakozottan és tovább nézte a
képernyőt. A színek ritmus szerint váltották egymást, de
sohasem tűnt el az egész szín, hanem csak részleteiben,
árnyalatonként. Aztán helyette másik árnyalat jött,
kiteljesedett a világos felől a sötétebbre, vagy fordítva.
Néha pedig nagyot lobbant az egész látvány, a szélekről
szaladt befelé, majdnem pontosan a képernyő közepére,
de mielőtt elérte volna azt a pontot, valahol, az egyik
sarokban megjelent egy másik – sokszor ugyanazon szín
erősebb változata. Különösen a vörös uralkodott,
harcolt, területet nyert és veszített. Aztán bejött egy
fehér, de ékalakban felülről, harcolt, hogy
szétválaszthassa a színeket és elfoglalja a képernyőt, ám
ez nem sikerült neki. Visszaverték.
– Ez zene – mondta hirtelen Vilma. Erik majdnem
kiesett a székből, úgy bámult rá:
– Ez nagyszerű…! Hisz nem adtam hangot, akkor
hogyan jött rá?
– Van ritmusa – felelte a nő és közelebb húzódott
Erikhez. A férfi valamit matatott a klaviatúrán és
hirtelen megszólalt a zene. Nem volt túl gyors, a
romantikus korszakot idézte. Vilma könnyedén
megjegyezte:
– Beethoven. De nem tudom, melyik darabja.
Erik arca ragyogott. Visszafordította maga felé a
laptopot, ezt a zenét lekapcsolta, helyette keresett
valamit a kurzorral egy táblázaton, megnyomta az egér
gombját és megint felbukkant egy kép, amikor a lány
felé fordította a képernyőt. Már nem kellett nagyon
fordítania, mert közben Vilma még közelebb ült.
Öntudatlanul tette ezt is, nem törődött most sem
illemmel, sem bármi mással. Izgatta ez a dolog. Hiszen
tényleg, valami hasonlót látott néhányszor… Milyen
csodálatos véletlen. Vagy nem véletlen? Lehet, valahol
valakik már előre tudtak erről a látogatásról? És így
készítették fel őt? Vilma hitt a reinkarnációban, és
abban is, hogy erre a világra nemcsak a fizikai
törvények vonatkoznak. Nem volt különösebben
vallásos, sőt, talán egyáltalán nem volt az. De abban
bizonyos volt, hogy vannak itt más erők, más szabályok
és más törvényszerűségek is.
Most ez a színes zene éppen megerősítette őt abban a
hitében, hogy helyesen gondolta eddig is. Valakik, lám,
mintha egyengették volna az ide vezető útját. Elrohant
ugyan Gitta Zavortól, amikor az megtette az ajánlatát.
Viszont úgy tűnik, vannak valamiféle erők, amelyek
vigyáznak a dolgok menetére, és ami egyszer
elhatároztatott, azt véghezviszik. A renitenseket, akik
időnként elszaladnának, letérnének az útról, másfelé
indulnának, így vagy úgy visszatérítik az ösvényre. Az
egyedül helyes, keskeny, talán nem is annyira kanyargós
ösvényre?
Erik lelkesülten nézte – Vilmát. Hiszen jól ismerte,
ami a képernyőn történik. Őt most a lány reakciója
érdekelte. Vilma is koncentrált. Tudta, ez valamiféle
vizsga, persze ha elbukja, abból sem lehet semmi baj.
Nem is gondolt hát másra, csak arra, ami ott megjelent.
Vajon mi lehet az a zenedarab, amihez ezek a képek
illenek?
Először a zöld képernyőn csak egy apró pont tűnt fel.
Valahol a közepe és a széle között, félúton, mint egy
magányos vándor. Kóborló hang. Felerősödött, amit az is
mutatott, hogy mind vastagabb lett, szinte hengeres
kép, hangcső. Fekete volt, de nem sokáig, mert mintha
Erik utálta volna ezt a színt – Vilma sem szerette, soha
nem hordott fekete ruhadarabot – hamarosan elszürkült,
majd lassan átment kékbe. Közben a háttérből apró, alig
észrevehető kör alakú szín-foltok szaladtak be, mindig
szélről a középre, koncentrikusan. Az egyik még be sem
ért a középpontba, már a szélekről röpült a következő,
ezek jobbára narancssárgák voltak. Mintha a háttérben
működő nagy dob küldte volna őket. Melyik is az a zene,
ahol ennyire hangsúlyos a ritmus, de persze nem mai
zenedarab? Vilma feszülten gondolkodott, közben nem
vette le a szemét a képernyőről. Kiteljesedett a kép –
vagyis a zene. Mindenféle színben zajlott a történés a
képernyőn – majd egy perccel később hirtelen
elcsitultak a színek, nem jeleztek égő tüzet, fergeteges
táncot, inkább csak az a folyamatos és soha el nem
némuló ritmus dübörgött valahol a háttérben,
ismétlődve makacsul, ismétlődve szabályosan, nagyon
szabályosan…
És ez a szabályosság leplezte le Vilma előtt. A néma
„zene” még két perce sem zajlott a képernyőn, amikor
diadalmas arccal fordult a férfi felé:
– Ravel: Boleró…!
Erik egyszerűen nem hitt a fülének:
– Brávó, nyert!
– És mit nyertem?
– A szimpátiámat – felelte a férfi és ez most nem
tréfálkozás volt. Komolyan gondolta. És ezt Vilma is
felfogta. Fölöslegesnek érezte most elmagyarázni, hogy
miről jött rá – ezt Erik is tudhatta és biztosan tudta is. A
lány érezte a férfiból áradó örömöt. Ő is mosolygott,
nem diadalmasan, hanem csak úgy – mert jól érezte
magát.
Gitta Zavor ekkor jött át a kerten. A ház felől
igyekezett feléjük, egy tálcával a kezében. Megtorpant
az egyik fa árnyékában és nézte őket. Valami
hihetetlenül jó érzés kezdett születni a lelkében. Ez a
látvány most feledtette vele a pár hete szomorúságot. A
férje meghalt, igen. De mindenki más tovább él, akit
ismer, akit szeret. Legfőképpen Erik.
Látta, ahogyan azok egymásra pillantanak, komolyan
beszélnek, aztán megint elnevetik magukat. Vagy éppen
csak egy halvány, de boldog mosoly uralja arcukat.
Megfeledkeztek a világról. És így van ez jól, hiszen
fiatalok.
A tea, amit vitt nekik, már nem is volt olyan fontos.
De azért odament, letette a laptop mellé a pici asztalra,
és közelebb húzott egy széket is. Nem szállt be a
beszélgetésbe, most csak arra volt szüksége, hogy Vilma
és Erik aurájába belopózva jól érezhesse magát.
– Akkor ez most micsoda? Egy új műfaj?
– Igen, Vilma, ez új dolog, bár néhányan már
régebben is próbálkoztak vele. De a számítógép ezen a
téren is új lehetőségeket nyitott. A színek árnyalatait
megkeverhetem, mozgathatom.
– Vagyis akkor festhet is, zene nélkül? Képeket…?
– Azt is csinálom – megint néhány gombnyomás és
egérkattintás, és képek jelentek meg. Nem tájat és nem
is embereket ábrázoltak – bár mintha azok is lettek
volna a képen, csak kicsit megfoghatatlanul.
Meghatározhatatlanul. Egy stilizált fa, zöld a törzse és
rozsdabarna a lombja, mellette mintha két emberalak
állna. Vagy nem is azok…? De a lényeg, hogy ezen a
képen annak tűnnek… Két vékony, kicsit meghajlott jel.
Kérdőjel, vagy megviselt felkiáltójel? Hát igen, jelek
vagyunk csupán.
– Ez mi?
– Könyvborító. Azokat is készítek. És plakátokat.
Filmeknek, rendezvényeknek... Lényegében bárminek
és bárkinek. Intézményeknek is. Vörös-kereszt,
szállodák, nyaralóhelyek, városok…
Vilma egy pillantást vetett Gittára, aki – míg a férfi
ismét a készletei között keresgélt, hogy megmutassa
azokat is – halkan megjegyezte:
– A „színzene” csak a hobbija. Igazából a plakátok és
a könyvborítók a munkája.
„Akkor hát el is tartja magát, nem szorulna az
Alapítványra” – állapította meg magában a lány,
jólesően. Nem tudta, minek örül, de vala-hogy jólesett
tudomásul venni, hogy a férfi nem ül otthon begubózva,
nem sajnálja és sajnáltatja magát azért, mert ilyen
állapotban van. Vilma még végig sem gondolta a dolgot,
mégis örült neki.
Aztán a laptop képernyője megint feléje fordult. A
férfi keze a klaviatúrán, ujja az egyik gombon, és sorban
mutatta a képeket:
– Ez egy véradási plakát volt… Ez itt sorban három
tengerparti város idegenforgalmi kedvcsinálója… Ez egy
könyvborító, no, ez megint egy plakát…
Vilma látta, hogy a képek alaposan kidolgozottak, jók.
Kifejezők. És árasztanak valamiféle optimizmust, amit
egyrészt a figurák alakja, másrészt a színek
összeállítása biztosított. No, és ily módon aztán az egész
látvány jókedvet ébresztett a nézőkben. Aki meglátja a
könyvet az Erik-féle borítóval, vagy a plakátot bármilyen
áruval, rögtön kedvet kap a megvásárlásához.
– Ezt láttam is! – kiáltotta Vilma nagy örömmel,
amikor meglátta a következőt – Láttam az utcán, nem is
olyan régen. Persze nem tudtam, hogy ki készítette.
Erre Erik felnagyította a plakát bal alsó sarkát, és
Vilma máris láthatta a „névjegyét”: egy nagy Z betű
jobb felső sarkán, akárha kicsinyke zászló lobogott egy
E betű. Szóval ez a jele? Vilma tudta, hogy ezután képes
lesz az utcán egész közel menni minden plakáthoz, csak
hogy ellenőrizze, nem Erik műve-e?
– Igyatok egy kis teát – mondta Gitta és közelebb tolta
a tálcát a csészékkel, a kis fém kannával. Erik
bocsánatkérő mosolyt eresztett meg Vilma felé, mintha
mondaná: „Látod, így uralkodik rajtam ez a Gitta!”, de
persze jólelkűen, nem sértően. Vilma pedig máris úgy
érezte, egy kis cinkosság jött létre kettejük között. És
ennek nagyon megörült.

Amikor távozott, természetesen Gitta háza felé

mentek, át a kőfalba vágott keskeny vasajtón. Vilma
még kétszer megfordult, mert Erik úgy ült ott a
tolókocsiban, feléjük fordulva, hogy integetni tudjon.
Vilma visszaintett. Amikor becsukódott az ajtó, és
mentek át a másik, kisebb kerten, Gitta hatalmasat
sóhajtott:
– Azt hiszem, győztünk.
Vilma is így gondolta, de nem árulta el. Még nem
akarta, hogy Gitta nyeregben érezze magát. Hiszen neki
magának is voltak kétségei. És most, amikor szótlanul
fordult az asszony felé, Gitta arcán látta a mérhetetlen
aggodalmat. Sőt, félelmet:
– Nem így érzi… kedves Vilma?
Ekkor Vilma már nem akart tovább játszani. Elnevette
magát:
– Dehogynem! Ezt maga volt a győzelem!
Gitta nem bírt magával és váratlanul átkarolta Vilma
nyakát. Összeölelkeztek. Vilma csak másodpercnyi
késéssel vette észre, hogy mit művelnek. De az örömük
kölcsönös volt és spontán. Vilma hát ölelte Gittát, és
éppen mondta volna: „Milyen különös, hiszen eddig nem
voltunk ilyen jóban…” – amikor hallotta az asszony
hangját a válla fölött:
– Még ma reggel sem hittem volna, hogy így fog
történni.
Ezt érthette önmagára, de Vilmára és Erikre is.
Elengedték egymást, a fél fejjel alacsonyabb Gitta
felnézett a lányra:
– Ugye, már nem haragszik, kedves Vilma? De én
tényleg úgy örülök! Erik még soha senkivel nem találta
meg a közös hangot… Igaz, nem is nagyon voltak
próbálkozások. Se az ő oldaláról, se mások részéről.
– Hát akkor nem volt nehéz megnyernem a
szimpátiáját! – tréfált-nevetett Vilma. Nagyon jól érezte
magát. Most – igen. De amikor már hazafelé ment az
utcán a buszmegálló felé, azért elfogták a kétségek.
Tulajdonképpen mit is akarnak ők egymástól? Ráadásul
folyton kínozta az a gondolat, hogy becsapják Eriket.
Gitta és ő egy veszedelmes játszmába kezdtek,
lényegében Erikért, mégis úgy, hogy ő maga nem ismeri
a játék szabályait. Mi több, azzal sincs tisztában, hogy
egyáltalán ő most egy játszma alanya, tárgya!

Ez egy kicsit elrontotta a lány kedvét. Mégis, amikor

már a buszon ült, és a jármű fújtatva robogott le a
villanegyedből, Vilma lelkében -akár egy háttérzene,
színekkel! – napszínű dallamok kergették egymást.
Aznap éjjel jól aludt. De másnap korán ébredt és
sokat töprengett. Amint felkelt a nap és a reggel sárgás
fényével benevetett az ablakon, felhívta Gittát. Tegnap
este összetegeződtek – ez is olyan összeesküvés-ízt
adott a dolognak. Vilma amúgy is nehezen tegeződött a
nála jóval idősebbekkel, szülei-korabeliekkel, vagy pláne
olyannal – mint Gitta –, aki a nagyanyja korosztálya volt.
De úgy érezte, ezúttal menni fog.
 – Szervusz, Gitta.
– Tudtam, hogy hívni fogsz – válaszolt az asszony,
egyszerűen, üdvözlés nélkül. A hangjában ott ült a
szorongás, hiába is leplezte volna. És Vilma hirtelen
megértette: Gitta attól fél, hogy ő, miután alaposan
végiggondolta a dolgokat, és most, hogy valamennyire
megismerte Eriket, visz-szakozni fog… A lány mély
lélegzetet vett:
– Ne tarts semmitől. Minden rendben van. Helyeslem
a tervedet.
Hallotta, hogy a vonal másik végén Gitta szinte
felkiáltott, megkönnyebbülten. Vilma még nem fejezte
be:
– De azért ez nem megy olyan gyorsan és könnyen.
Idő kell… Idő, amikor együtt lehetünk. Hogy ő is
megismerjen engem. És nem vagyok biztos benne, hogy
erre jó terep lehet az a ház, ahol most Erik lakik.
– Hát hová vinnéd őt?
– Kirándulni. Legalább néhányszor, fél napra, egész
napra…
– Megfeledkezel a tolószékről.
– Nem feledkezem meg, eleve azzal számolok. Hidd
el, megtalálom a módját, hogy elmehessünk kettesben
ide vagy oda.
– De az nem lesz olcsó. Ha pénz kell…
– Tudom, hozzád fordulhatok.
– Igen, de nem ez az egyetlen forrás. Az Alapítvány
számlájára is rendelhetsz dolgokat, szolgáltatásokat,
például.
– Ezt jó tudni, ma dolgozom, de este, ha akarjátok…
– Már kérdezett felőled. Hogy mikor jössz ismét –
vallotta be Gitta -Nem tudtam, mit mondjak.
– Majd felhívom. Meddig szokott aludni?
– Nem dolgozik éjszaka, inkább csak nappal. És
koránkelő.
Vilma örült, hogy így van. Nem kedvelte azokat, akik
éjszaka élnek, aztán nappal alvásra vesztegetik az
értelmes időt. Hát azonnal hívta is Eriket – előző nap az
elváláskor cseréltek telefonszámot. A férfi izgatottan
jelentkezett, hisz a képernyőjén megjelent a név: Vilma
Boltano.
– Szia, Vilma!
– Szia, Erik. Jól vagy?
– De még mennyire! Tudod, annyi mindenre gondolok
tegnap óta… – kicsit zavarba jött, abbahagyta. Vilma
közben arra gondolt, hogy… de ezt ki is mondta:
– Ritkán találkoztál eddig másokkal, nem igaz?
Különösen fiatal nőkkel.
– Olyan ritkán, hogy a találkozások száma – ahogy a
matematikában mondják – erősen megközelítette a
nullát.
– Ahhoz képest egészen jól bírtad – nevetett Vilma
őszintén, jókedvűen, felszabadultan. És a telefonban
ugyanazt hallotta Erik részéről. Ő is nevetett:
– Hát igen! Nem is gondoltam volna, hogy vannak
ilyen helyes és okos nők is!
– Hagyjuk a többes számot. Csak én egyedül vagyok
helyes és okos! -nevetett Vilma, majd gyorsan
rákérdezett: – Mit csinálsz holnap?
A férfi újra felnevetett, aztán így szólt:
– Hát arra gondoltam, hogy délelőtt megmászom a
Himaláját, délután meg lezavarok egy maratoni futást,
az a negyvenkét kilométer meg sem kottyan! És akkor
estefelé még hajtok egy kört egy kerékpárversenyen…
Vilma jót nevetett, ámde közben behunyta a szemét.
Maga elé képzelte, ahogy Erik suta tartással ül a
kerekes székben. Aztán látta a kezét a laptop
klaviatúráján. Azokat a szétterpeszkedő, villás ujjakat, a
csukló kicsit furcsa tartását. És igazából a háta
görnyedt, mintha púpos lenne. Nem nagyon
észrevehető, de mégis.
–A Himaláját hagyd más napra. Mondjuk
csütörtökre… Holnap inkább hajóra szállhatnál velem.
– Tessék? Jól hallom? Hajót mondtál? Mi ez, az álmok
és ábrándok hajója?
– Nem, egészen valódi. Reálhajó, mondhatnám, kicsit
Nietzsche stílusában. Én majdnem minden nap ezen
hajózom, mivelhogy ott dolgozom. Kimegyünk a
szigetekre, vagy harminc más kedves emberrel.
– Gitta mondta, hogy idegenvezető vagy. Tényleg
elvinnél engem? De hogyan?
– Azzal ne törődj, nem a te dolgod. Te csak légy
készen reggel fél nyolc tájban, oké?
– Oké – örült a férfi, bár a hangjából Vilma mintha azt
érezte volna ki, hogy még nem nagyon bízik az
egészben…
…És másnap reggel Erik tényleg nagyot nézett.
Nem tudta, hogy micsoda szervezés előzte meg ezt a
kirándulást. Délelőtt kint a tengeren kapta Vilma az
SMS-eket Gittától, aki megtudakolta, mit hol lehet
elintézni. Aztán Vilma onnan a szigetek közül hívta fel a
Város különféle intézményeit. Végre el tudta intézni,
hogy egy mikrobusz az Intézetből – mindenki csak így
emlegette – reggel fél nyolckor felvegye őt a kikötőben,
felmenjenek Erik házához, majd őt onnan lehozzák őt a
hajóhoz. És hogy este fél hétkor ugyanazt visszafelé is
megtegyék. Persze nem ingyen.
Amikor a mikrobusz a megtermett sofőrrel
megtorpant a kapu előtt – Erik már ott volt. Ragyogott
az arca. Vilma örült, hogy a férfi ennyire bízott benne.
Kicsit sután üdvözölték egymást – Vilma kénytelen volt
lehajolni, hogy összedughassák arcukat, a férfi is
emelkedett volna a széken, egyik kezével felnyomta
magát, a másikkal meg görcsösen kapaszkodott a
tolószék karfájába – ezért az üdvözlés nem sikerült
valami fényesen, főleg mert Vilma nem vette észre, hogy
a férfi lábfejeit tartó rész annyira előre áll a kocsitól,
ezért kishíján ráesett Erikre. De mosolyogtak, és Erik
boldogsága átragadt mindnyájukra. Még a sofőr is
mosolygott, amikor kitárta az ajtót és a különlegesen
kiképzett autó belsejébe emelték a kocsit egy speciális
szerkezettel.
Erik látta az intézmény nevét a kocsi oldalán. Amikor
a sofőr még nem szállt be, de Vilma már ott ült vele
szemben, háttal a menetiránynak – a tolószéket
bilincsek rögzítették, és egy nagy biztonsági öv is fogta
a férfit a székkel együtt – gyorsan odasúgta:
– Én még nem voltam ott. De Gitta mondta, hogy
talán odakerülök, ha… szóval, ha valami baj lesz az
alapítvánnyal.
– És nem akarsz odamenni?
Erik arcán látszott: frissen borotválkozott ma
hajnalban. Itt-ott kicsit meg is vágta magát, aligha a
borotva éle miatt. A kezeivel hosszabb ideig nem tudott
koordináltan mozogni. „Ezért nem vászonra fest ecsettel
és festékkel, hanem a számítógép egerével hívja elő a
színeket a különleges programból”, értette meg Vilma.
– Dehogy akarok! Én – én vagyok, nem egy a
háromszáz nyomorék közül. Itt jó nekem… majdnem.
A sofőr beszállt, a kocsi elindult. Hogy mit takar a
„majdnem”, későbbi magyarázatra várt. Erik nagyon
élvezte az utat, folyton kifelé figyelt, minden apróságnak
örült. Lehet, egy éve nem járt odakünn? Vagy csak az ő
városnegyedükben hajtotta a kerekes széket a járdán?
És amikor meglátta a tengert, úgy felragyogott a
szeme…
Talán ez volt az a pillanat, amikor Vilmában
megmozdult valami. Csak ült szótlanul, és nézte a
lelkesedő férfit, közelről. Érezte orrában az arcszesz
illatát. Ha csak az arcát figyelte, nem látta kezét-lábát –
Erik teljesen ép embernek látszott. A haját fodrász
vágta rövidre, szőkésbarna volt és erősszálú. A
szemöldöke ívelt, a járomcsontja kicsit kiállt, de ez nem
volt zavaró. A szeme kékesszöld, a szája keskeny, kicsit
nőies, aminthogy az orra is. Vékony volt, látszott, nem
sportolhat, a válla sem éppen széles. A két keze most a
szék karfáját markolta izgalmában. Néha egy-egy
pillanatra olyan volt, mint egy gyerek. Megható volt az
öröme.
Vilma elnézte a férfit, és bár nem akarta,
összehasonlításokat végzett. Erik nem olyan, sem kívül,
sem belül talán, mint azok a férfiak, akik eddig
felbukkantak az életében. Azok valahogyan mások
voltak, egyszerűbbek és agresszívabbak. A
mozgékonyságuk valamiféle alig észrevehető
faragatlansággal járt együtt. Vilma eddig azt hitte, ez
minden férfi sajátja, velük jár, hozzájuk nőtt. Hogy a
férfiak a szóhasználatban, a mozdulatokban, a
viszonyokban is durvábbak, mint a nők.
Most azonban egy másfajta férfit látott maga előtt.
Erik is férfi volt, mégsem olyan, mint amazok. Talán
csupán azért, mert az állapota kerekes székbe
kényszerítette? De ha nem ilyen lenne az állapota, talán
akkor is finomabb lenne a lelke a többiekénél. Hallotta a
férfi mély hangját – ez annyira mély volt, hogy
egyáltalán nem is illett a külsejéhez. Ugyanakkor
Vilmában kellemesen rezgett, a lelke mintha
visszhangozta volna azt a hangot.
A lány nézte a férfit, és egyre jobban érezte magát.
Már vasárnap is érezte ezt a férfi közelében, de akkor
még nem merte végiggondolni a dolgot. Most azonban
Erik szelídsége, a külseje, a hangja, és az, amit már
tudott róla – hogy milyen művészi hajlamai vannak –
majdnem vonzóvá tette. Mindenesetre nem volt
eltaszító. És az különösen tetszett Vilmának, hogy – mint
a múltkor Gittától megtudta – Erik bizony keményen
dolgozik, és ha nem lenne az alapítvány, akkor is el
tudná magát tartani. Nehezen, igaz, de sikerülne neki.
Egyre több könyvkiadó és más cég készíttet vele
borítókat, plakátokat. Elismerik a munkáját, és
nemegyszer egy-egy jobb prospektust, főleg
kereskedelmit és idegenforgalmit is rendelnek nála…
Megérkeztek a Régi Kikötőbe. Erik is ebben a
városban született, de sokszor évekig nem látta egyik
vagy másik részletét, sarkát. Hát most nagyon fel volt
dobva. Neki is kedvence a tenger, meg a vitorlások –
értette meg Vilma. És ahogyan ő kénytelen volt
megelégedni a látvánnyal csak azért, mert nem volt
pénze soha még egy műanyag evezős-csónakra sem, úgy
Erik a testi állapota miatt nézte most is egyszerre
vidáman és szomorúan a Marinát, a vitorláskikötőt. Erik
bizony akkor sem fog vitorlázni, ha hirtelen
meggazdagodna – fogta fel Vilma a különbséget a
kettejük állapota között. És most, újra, azt is
megértette, miért és mennyivel jobb „normálisnak”,
azaz épnek lenni.
A jármű közvetlenül a hajó mellett torpant meg. A
sofőr segített kiemelni a kocsit és benne Eriket. Berten
hirtelenszőke feje bukkant fel, két kisebb turistacsoport
várakozott beszállásra.
– Szia, gyere már! Ma telt ház lesz!
– Szia! Egy kerekes széknek azért még szorítsunk
helyet, lehetőleg a hátsó fedélzeten.
Berten nem tudta mire vélni a dolgot – ki ez az utas,
és hogy van az, hogy maga Vilma hozta őt ide? A sofőr
elment, Vilma még utána kiáltotta, hogy „Fél hétkor!”,
aztán csak annyit mondott Bertennek:
– Ismerkedjetek meg. Erik… Berten… a barátom.
Berten nem tudta, hogy most a „barátom” melyikükre
vonatkozott, melyiküket mutatta be Vilma a másiknak
azzal a szóval, hogy „a barátom”? De ezt tőle magától
már nem is tudhatták meg. Előre ment, szólt Mariónak
is. Erik jegyét majd megírja a hajón, a számlát az
Alapítvány nevére állítja ki… Gitta már elég jól
kitanította őt erre.
Erik nagyon örült, amikor beemelték a kis korlát
fölött, és amíg volt helye, ide-oda gurult a fedélzeten.
Aztán Vilma tapintatosan elirányította őt hátra, a tatra.
Mario meglepően gondoskodónak bizonyult. Valahonnan
előkerített egy háromélű farudat, segített
bemanőverezni a széket két padsor közé úgy, hogy sem
hátra, sem oldalt nem mozdulhatott el. Akkor elölről a
kerekek alá tette a rudat. Erik most már semerre sem
gurulhatott el, ha nem akart.
Erre szükség is volt, mert bár szépen sütött a nap, a
hajnali szél még nem halt el egészen, és amint a hajó
elhaladt a világítótorony mellett, a külső öböl hullámai
máris rátámadtak. A hajó orra habzó, tajtékos
hullámokat vagdalt kétfelé. A szél a fedélzeten is
érezhető volt, ezért a legtöbb utas kabátokba
burkolózott. Erik nem gondolt erre, de most Vilma
emelkedett a helyzet magaslatára. A vezetőfülkéből
hozott egy puha takarót, és ráterítette Erik hátára. A
férfi hálásan rámosolygott.
A mosolya szép volt. Bár… akármennyire igyekezett,
hogy kedves legyen, azért az arcán és főleg a szemében
ott lapult a szomorúság. Különös arcon különös mosoly
volt ez – talán, ha tele szájjal nevet a férfi, akkor is
elárulja a szeme, hogy valami nincs rendben körülötte.
Ha csak az arca, a nevető arca lenne egy fényképen, az
értő szem akkor is láthatná, hogy azokban a szemekben,
azokon a vonásokon ott ül valami szomorúság.
Pedig hát a férfi most igazán jól érezte magát. Nem
tudott betelni a látvánnyal. Két japán kislány ült vele
szemben, azok inkább őt és nem a tájat nézték jobbára.
Annyira érdekes volt számukra a férfi mozgékony arca,
kifejező tekintete. Erik hol balra, hol jobbra nézett.
Olykor a szeme Vilmát kerteste. A lány a büfében állt,
néhányszor pedig felragadta a mikrofont és három
nyelven elmondta, mi látható éppen a hajóról. Majd
tovább adogatta ki a pillepalackos üdítőket, segített
Bertennek elkészíteni a szendvicseket.
– Ki ez? – kérdezte Berten halkan. Pedig hát Erik kint
a fedélzeten, a szélben aligha hallhatta meg a szavait.
Csak a fejével intett arra felé. Vilma töprengett. Még
nem gondolt arra, hogy mit is mondjon ezeknek a
fiúknak. Mit hazudjon? Vagy hogy hazudjon-e
egyáltalán? Hát úgy gondolta, inkább egy kicsit sokkolni
fogja Bertent:
 – A leendő férjem.
– Tessék…? – Berten kis híján levágta az ujját a
kenyérszeletelő késsel. A hangja furcsa magaslatokba
emelkedett, mint egy mutáló kamasznak.
– Mit mondtál? Nem hallottam jól!
– Szerintem egészen jól hallottad!
– A férjed…? Ez, illetve…ő?
– Tárgyra mondjuk, hogy „ez”, emberre pedig, hogy
„ő” – feleselt mosolyogva. Mire Berten úgy kifakadt,
mintha ez lenne döbbenetének oka:
– Ne nyelvtanozz itt nekem! Nem erről van szó, a
fenébe is!
– No, de kérlek! – húzta fel az orrát a lány, persze ez
az előkelősködés is szándékos volt, része a sokkolásnak.
Pedig Bertennek éppen elég volt az is, amit az előbb
hallott. Csak ehhez kanyarodott vissza, mint egy
megszállott:
– Ez nem lehet igaz! Hiszen ő… hogy is mondjam
csak…
– Óvatosan mondjad… – sziszegte Vilma, most már
kicsit komolyabban – Vigyázz a szavakra, Berten
kolléga. Tudod, azok olyanok, mint a fegyverek. Ölni
lehet velük.
Berten az ajkába harapott, de egy másodpercnél
tovább most sem bírta:
– De hát ő… hogy is mondjam csak neked… kerekes
székben ül!
– Ez jó megfigyelés volt! – dicsérte Vilma, sőt, úgy
tett, mintha ezért dicsérően simogatná Berten buksi
fejét – Csakugyan, tagadhatatlan, hogy nevezett
úriember, nevezzük Eriknek, egy kerekes széken
közlekedik. Nyilván azért, mert akadályoztatva van.
Berten már majdnem kimondta, hogy „azért, mert
nyomorék!” – de visszafogta magát. Vilma egy kicsit
csodálkozott. Hogy is van ez…? Itt van Berten,
egyetemet végzett, és mégis, a primitívség egy
másodperc alatt kibújik belőle, ha olyasmit tapasztal,
amit nem ért, ami eltér az ő világától, amit nehezen tűr.
És Vilma ebben a pillanatban kezdte felfogni, hogy Erik
révén és miatt lassan átsodródik a másik, a kisebb
táborba. Igaz, addig sem mondta volna senkire egy
társaságban, hogy „nyomorék” – de valami azt súgta,
most, hogy Erikkel megismerkedett, ilyesmi ezután már
álmában sem jutna eszébe. Ő mindig azok között lesz,
akik kellő tisztelettel emlegetik a nem ép embereket.
– Te most hülyéskedsz, vagy komolyan gondolod? –
Berten egészen közelről nézett az arcába. Csak egy
pillanatig, mert annyi is elég volt, hogy döbbenten
bólintson és maga válaszoljon a kérdésére: – Igen,
komolyan gondolod.
És ment is Marióhoz, a vezetőfülkébe. Vilma meg
folytatta a szendvicskészítést. Berten hamarosan
visszajött. Akkor meg Vilma ment be a kormányos mellé,
a kezébe fogta a mikrofont, és elmondta a mondókáját a
parton látható másik városról, valamint a közelgő
nagyobb szigetről. Mario csak annyit vetett oda
foghegyről:
– Jól átverted azt a lüke Bertent. Ez mindent bevesz.
Vilma nem szólt, visszament a szendvicsekhez.

Mielőtt kikötöttek, Vilma odament Erikhez. A férfi

felsandított rá és közelebb intette:
– Ahol kikötünk, van toalett?
Vilma egy kicsit elszégyellte magát, hogy eddig erre
nem gondolt. Lehet, Erik már egy ideje kínlódik, csak
nem mert, nem akart szólni? Gyorsan odatolta a hajó
egyik toalettjének ajtaja elé. Szerencsére befért a
keskeny szék a kerekekkel együtt.
– Nem kell segíteni? – és Vilma máris zavarba jött. Mi
van, ha azt mondja, hogy „de igen, tessék, gyere te is?”,
Igaz, elég volt a férfira pillantania, hogy lássa: ő is
zavarban van. Erik azért igyekezett elütni egy tréfával:
– Ha netán mégis, majd szólok… De otthon sincs
efféle segítségem, és nem is kell. – magára húzta az
ajtót, de még kiszólt az ajtórésen: – Remélem, nem most
kezd éktelenül hullámzani!
Nem voltak hullámok, ellenkezőleg, a sóstó
szigetének öblében szélcsend várt rájuk. A turistáknak
már elegük lehetett a pár órás rázkódásból, és a gázolaj
szagából, mert türelmetlenül sorakoztak a fedélzet
szélén. Aztán ki is szálltak hamar.
Egy órával később, már túl az ebéden, Vilma és Erik
„kisétáltak” az erdő szélére. A hátuk mögött egy csacsi
iázott rettentő hosszan. Előttük sirályok szelték a
levegőt. A vendéglő egyik kövér macskája ment a
bokrok alatt. Sok fenyő volt erre, nem ritka a
szigeteken, bár a többségük elég kopár. Valahol a
városban vitorlás jachtok álltak meztelen árboccal, a
partok mentén fürödtek utasaik. Egy kis fehér pont
húzott nyílegyenes vonalat a zöldes vízben – egy
motorcsónak vágott át az öblön. Olyan messze volt,
hogy a motorzaj nem hallatszott ide. Erik megjegyezte:
– Nézd a színeket! A motoros olyan, mint egy nagy
művész láthatatlan tollának látható hegye. A művész
most rajzol egy vonalat, nézd, hogy húzza, milyen
egyenesen…! A zöldeskék víz a festővászon, ez a táj
pedig maga a kép… – Erik két szétterpesztett kezét
szeme elé emelte, téglalap alakú keretet formált
belőlük, hogy képpé szűkítse, keretezze a látvány
nagyobb részét. Attól kezdve úgy látta, mintha
csakugyan egy festővászon vagy egy számítógép
képernyője lenne. Nézte a felhőket, a vitorlásokat, a
távolabbi szigetek felpúposodó zöldessárga-barna hátát.
Majd lassan fordult a látvánnyal oldalra, már amennyire
a kerekes székben ülve ezt megtehette. Vilma időben
kapcsolt, és alig észrevehetően elfordította jobbra a
kocsit – amerre Erik fordította a maga látványát, a
„képet”, amit komponált. A táj folyton változott, így
majdnem teljes körfordulatot tett a kép, a kerekes szék
és utasa is. Erik megfeledkezett mindenről, talán még a
kísérőjéről is. Valóságos lázban volt:
 – Ezt nézd meg…! Ilyen színt még én sem kevertem ki
soha, pedig állítólag százezer szín van a számítógépes
programban! Az a zöld, ahogy a széleken átmegy kékbe,
persze csak a távolság miatt látszik úgy… a dombokon a
barna föld, a szürke kövek, a zöld és a sárga, kiégett
fű… És az égbolt! A tenger fölött mennyire más, mint a
város fölött!
Ezeket a dolgokat még Vilma sem vette észre eddig.
Pedig hónapok óta szinte minden napját a tengeren vagy
a szigeteken töltötte. Erik egészen másképpen látta a
világot. Neki a színek azt jelentették, mint egy
zeneszerető embernek a dallamvezetés, a hangszerek
különös világa. Ugyanazt látta, amit Vilma vagy bárki
más, mégis, mennyire másképpen! A táj ugyanaz volt,
de az ember más. És Vilma kezdte sejteni, számos dolog
lehet még az életben, amit Erik vagy az állapota, a
helyzete miatt, vagy mert belül másféle ember, nem úgy
lát, tapasztal, fog fel, ahogyan a legtöbb ember. És
Vilma kis féltékenységgel a szívében kénytelen volt
önmagát is azokhoz a másokhoz, a tucatemberekhez
sorolni.
De nem sértődött meg – csodálta Eriket. Tegnap óta.
A zene és a színek világának összehozását remekül
oldotta meg. És azok a plakátok, könyvborítók szintén
megragadták a figyelmét. Egyikre sem mondhatta, hogy
olyan, mint ezer más, érdektelen és szürke
agyszülemény. Valahogy mindegyikben ott vibrált
valami, vagy a színvilágában, vagy a képi
megoldásában, ami tükrözte a művész egyéniségét.
Annak, aki ezeket nézte, egy pillanatig sem lehetett
kétsége, hogy itt valami eredeti dologgal találkozott,
ami nem olyan, mint a többi, amit eddig látott, és amiket
javarészt ezután látni fog.
Meleg szél csapott le rájuk, csak egy fuvallat volt,
máris elszaladt. Erik ezt is élvezte, kitárta karjait,
mintha megölelné. Azok a karomszerű ujjak a levegőt
markolták…
 – Szia, szél! Itt vagyok, ölelj át! – kiáltotta a férfi.
Vilma hirtelen körbepillantott: vajon ki látja, ki hallja
Erik furcsa viselkedését? Ez egy régi beidegződés volt.
Rögtön el is szégyellte magát, dacosan felvetette a fejét.
Kinek mi köze hozzá? Inkább hatódjanak meg azon,
hogy íme, itt van Erik, aki így él egy házban, legfeljebb
a kertjébe mehetett ki eddig, nem látott tengert, pedig a
partján él, és nem látott ekkora eget, és nem látott
hajókat, szigeteket, színeket, színeket… És nem
ölelhette őt körül a tengeri szél sem.
– Gyere, szél! – kiáltotta hát ő is lelkesen, kései
visszhangként. Csak a sirályok hallották őket, néha
egészen közel repültek, majd felemelkedve a parti
fenyők csúcsáig, egy ideig csak lebegtek a szelek
szárnyán.
– Ne állj mindig mögöttem. – mondta a férfi – Én is
tudom hajtani a kocsit. Szeretném, ha része lennél a
látványnak. – egyszerre kérő és mégis határozott
hangon mondta a válla fölött hátra, hogy a lány
engedett. Mosolyogva jött előre, bele a „látványba”.
Erik gyönyörködve nézte, majd nem Vilmát állítgatta
ide-oda, hanem ő maga igazgatta a kocsit hol balra, hol
jobbra. Aztán megint komponált egy-egy látképet,
közben beszélt is:
– A farmernadrágod kékje majdnem pontosan olyan,
mint ott két sziget között a nyílt tenger egy vékony
csíkja, ami idelátszik… A blúzod a sirályok hasát idézi, a
hajad meg a távoli fenyők törzsét…
Ez már majdnem olyan szép volt, mint egy vers, bár
szerzője nem annak szánta a szavakat. Vilmának mégis
könny szökött a szemébe, a férfi háta mögé menekült,
hogy az ne lássa az arcát.
Mentek vissza a mólóra, ahol már gyülekeztek az
utasok. Vilmában vegyes érzések háborodtak. Igazából
nagyon jó volt Erikkel, de sok ellenállást érzett –
önmagában. Hogy ő férjhez menjen Erikhez? Elsősorban
ott valahol belül kellett legyőznie egy nagy adag
ellenállást. Többszörös gátak magasodtak. Az egyik a
pénz volt. Ugyan nem ismerte a részleteket, de
mindenképpen úgy sejtette, hogy jobban fog élni, mint
eddig. Vagyis akkor soha nem fogja lemosni magáról a
gyanút, hogy pénzért tette, amit tett. A másik meg az a
naiv öröm volt, ami éppen Erikből áradt. Vilma úgy
érezte, becsapják ezt az embert, ha Gitta és ő a feje
fölött döntenek egy ilyen fontos kérdésben.
„Becsapjuk őt. Nem nagyon volt kapcsolata
emberekkel eddig. És akkor Gitta fondorlatos módon
odahoz engem, bemutat, beszélgetünk… Erik persze
lelkesedik. Valószínűleg akárki jött volna a villába a
helyemben, annak is így örülne, hisz eddig nem nagyon
volt társasága. A nagybátyja meg a nagynénje
látogatták, hetente jött a kertész meg a takarítónő, őket
is Gitta szerezte és küldte oda… Nem csoda, hogy a
képekbe, a zenébe, a színekbe menekült szegény”.
Ugyanakkor azért sejtette Vilma, hogy Erik nem az a
menekülős fajta. Akinek ennyi tehetség adatott, nem
azért foglalkozik dolgokkal, hogy addig se kelljen
emberek között lennie – de azért sem, mert az emberek
kerülik, magányos maradt és így áll bosszút a világon.
Erik nem passzolt egyik kategóriába sem. Látszott rajta,
hogy az a világ, amit kiépített magának, nem csak az
övé. Sőt, egyáltalán nem magának építette fel! Hiszen
folyton olyasmiket készít, amik majd kikerülnek a
villából, a városba, az országba, szerte mindenfelé!
Vagyis Erik nem zárkózott be. Nem haragszik a világra
saját nyomorúságos állapota miatt. Ha tehette volna,
már korábban kijön a „barlangjából”, hogy minél több
emberrel ismerkedjen meg. Hogy minél többet lásson a
világból!
Mint most is. Hazafelé tartva – most már Vilma előbb
a toaletthez tolta barátját, és Erik csak utána gurult
vissza a korlát mellé – a hajó baloldalán ült. Nézte a
lenyugodni készülő napot és szinte látszott – legalábbis
Vilma látta! – hogyan gyűjtötte magába a színeket, a
hangulatokat. Szél támadt, éppen nyugat felől, és fújt
Erik arcába. A férfi ezt is élvezte, néha felnyújtotta két
kezét, mintha megadná magát – de nyitott tenyereivel
egyszerre akarta magába fogadni a napsugarakat és a
tengerillatú levegőt, ahogyan az arca, a szeme, a füle is
befogadott mindent, amit csak érzékelhetett.
...Vilma megvárta, míg a többi utas kiszáll, utána
megkérte a fiúkat, segítsenek átemelni a korláton Eriket
a székkel együtt. Érdekes módon ott termett a
tulajdonos is, kívülről már majdnem egyedül emelte, és
tette le a mólóra. Vilma csodálkozott is: – Főnök, maga
is…?
– Hát már miért ne? – mormolta a testes férfi, aztán
azt mondta Vilmának: – Hallottam valakitől, hogy a
fiatalember remek plakátokat fest. Például azt is – és
kimutatott a Régi Kikötő túloldalára, ahol az egykori
lovagok által épített kőfalon most – huszonegyedik
század! – hirdetések, reklám-óriásplakátok lógtak.
Köztük egy hajózási vállalaté is. A komphajó olyan
szuggesztíven tört előre a kék-fehér hullámokon, olyan
magabiztosságot és biztonságot sugallt, hogy még az is
felszállt volna rá, aki fél a tengertől. Vilma csodálkozva
fordult Erikhez:
– Azt is te csináltad?
– Én. – felelte a férfi a legcsekélyebb zavar nélkül, de
dicsekvés sem volt a hangjában – Meg azt a másikat is!
– mutatott pár plakáttal távolabb egyet, amelyik egy
madárról elnevezett szappant reklámozott. Kicsit
röstelkedve tette hozzá: – Tudod, még nem tartok ott,
hogy visszautasíthassak megrendelőket, bármennyire is
kommersz a dolog.
– Akkor engem sem fog visszautasítani, – jelentette ki
a főnök – Kéne egy plakát terve, amit aztán majd évről
évre újra kinyomtatok, a Városban sok helyen ajánlaná a
hajóimat, és itt a kikötőben felteszem oda is. - intett a
fal felé. Ettől a pillanattól kezdve Vilma hirtelen
fölöslegesnek érezte magát. Nem is értette az összes
szakszót, amit az egykori hajós-kapitány, most sétahajók
tulajdonosa és Erik váltottak egymással. Valami színeket
emlegettek, meg hajók képét, meg távoli szigeteket és
közeli látványokat, meg egy olyan „spáciumot”, azaz
üres helyet a plakát alján, ahová felírhatják évről évre
az újabb telefonszámokat, vagy a móló számát, ahol a
kirándulóhajók várják a leendő utasokat.
Vilma nem is figyelt rájuk, körülnézett – és meglátta
Gittát. Az asszony a már ismerős fehér Mercedes taxi
hátsó ülésén ült, kihajolt a nyitott ablakon. Ki tudja, már
mióta kereste tekintetével a lány szemét…? Mosolyogva
intettek egymásnak – Erik háta mögött. Két jó tündér,
gondolta Vilma. És csodálta Gittát. Idejött már hat óra
előtt, mert izgult, hogy Erik és Vilma rendben
megérkeznek-e? Addig várt a mólón, míg meggyőződött
róla, hogy a hajó befutott, senkinek semmi baja, és látta
Eriket is épen, egészségesen. Ugyanakkor nem akarta
megszégyeníteni a fiatalembert az anyáskodásával, az
aggódásával, sőt, azt sem akarta, hogy a férfi egyáltalán
észrevegye őt. Még egyszer intett Vilmának, aztán az
ablak felgördült, a taxi pedig elment. Gitta csak ennyit
akart.
Mielőtt fél hétkor megérkezett volna a mikrobusz,
hogy hazavigye Eriket, azok ketten már meg is
egyeztek, talán még a munka árában is. Aztán a
nagytermetű sofőr egészen közel parkolt le,
odagurította a kerekes széket az autó mellé, fel a
vaslemezre, amit felemelt az autó padlójának
magasságáig. Közben Vilmát gyötörte a kíváncsiság:
– Honnan tudta meg, főnök, hogy Erik plakátokat
rajzol?
– Egy kedves idős hölggyel beszélgettem az előbb. – a
főnök megfordult, arra nézett, ahol az imént még a taxi
állt, aztán vállat vont. – Már elment.
„Gitta minden alkalmat kihasznál, hogy Eriknek jó
hírét keltse!” – gondolta Vilma. Valami azt súgta, hogy
majd neki is ez lesz a dolga.
 Ha voltak is kétségei afelől, milyen utat válasszon –
mert még voltak! – akkor ezek hazafelé menet, de főleg
a villában kezdtek oldódni, szertefoszlani. Amikor
magukra maradtak, Erik úgy kezdett el tevékenykedni,
ahogyan – látszott, megszokta – máskor is. De
feszélyezve érezte magát, hogy nincs egyedül,
ugyanakkor nagyon örült Vilma jelenlétének. A lány
hamar el is búcsúzott tőle. Erik hosszan fogta a kezét a
kapuban:
– Ugye, holnap is eljössz? – és akkor, a lemenő nap
fényében Vilma meglátta a férfi szemét. Annyi
ragaszkodás és egyben rémület ült benne… Ki is
mondta:
– Nem is tudom, mit tennék, ha nem jönnél többet…
– De Erik…! Csak két napja ismersz! Honnan tudod,
milyen vagyok? -és némi szadista örömmel kezdte
sorolni: – Hátha egy hárpia? Egy rémes természetű
nőszemély, aki most még kedves, de bezzeg, ha már
többször is ide szemtelenkedek, majd meglátod, milyen
kiállhatatlan tudok lenni!
– Nem hiszem – felelte Erik lefegyverző őszinteséggel.
Most olyan védtelennek látszott ott a küszöb mögött, a
kerekes székén, a villás ujjaival, előreugró állával. A
szeme… Hát igen, azok a szemek kifejeztek valamit,
amit Vilma eddig nem látott, nem talált meg más
férfiakban. A szíve megremegett, ám még mindig voltak
kétségei.
– Majd holnap este eljövök, amikor visszaértem a
kikötőbe. Rendben?
– Rendben! – a férfi szeme felragyogott. Olyan öröm
volt ez, ami megérintette Vilma lelkét.
Már az utcán lépegetett, amikor gondolt egyet, és a
következő sarkon bekanyarodott, majd még egy fordulat
után hamarosan a Zavor-ház előtt állt. Erik most száz
méterre sem volt tőle légvonalban – de nem tudhatta,
hogy Vilma itt van, itt lesz Gittánál.
A kapuzár az első csöngetésre felberregett, a ház
ajtaja nyitva volt. A szalonban Gitta akkor töltötte ki a
teáját. Amikor Vilma megtorpant a küszöbön, az asszony
köszönés nélkül csak annyit mondott:
– Tudtam, hogy utána idejössz.
Ezt bizonyította az asztalon a két teáscsésze is. Vilma
ledobta a táskáját, és valósággal leroskadt a fotelba.
Gitta nem látszott meglepettnek, sőt, valami belső
elégedettség volt benne, nem is titkoltan, amikor
kimondta:
– Furdal a lelkiismeret, igaz? Vagyis jól választottam.
Vilma kitört, mint egy vulkán:
– Nem választottál jól! Ez a szerep egy hideg, számító
nőnek való! Olyan embernek, aki nem lát a dolgok
mögé, és nem is akar látni! Folyton azon rágódom, hogy
Erik nagyon értékes ember, ugyanakkor nagyon
szerencsétlen is. És most még tetézzük a
szerencsétlenségét azzal, hogy ilyen aljas játékot űzünk
vele. A háta mögött döntünk az életéről? És én
bekerülök abba a házba, oda melléje – a pénz miatt?
Tudom, elmondtad elégszer, hogy nem csak erről van
szó, meg hogy nemes a cél. De te is tudod, hamis a
mondás, hogy a cél szentesíti az eszközt, inkább az
ellenkezője igaz: az eszköz bemocskolja a célt…
Majdnem sírva fakadt, ami önmagában is
csodálkozásra késztette, hisz olyan ritkán esett meg
vele ilyesmi. Egyszerre volt dühös önmagára, hogy
belement ebbe a játékba, ugyanakkor azért is
haragudott, hogy most kiút-talan csapdahelyzetben
érezte magát. És ki is mondta:
– Kelepcében vagyok, magam manővereztem be
magamat egy olyan helyzetbe, ahonnan nincs jó kiút.
Holnap hívjam fel, és mondjam azt, „bocs, Erik, ez csak
egy apró epizód volt az életemben, sok szerencsét, élj
boldogan, de engem többé nem látsz?” Vagy mit
mondhatnék neki egyebet? Ha meg maradok, örökké ott
lesz bennem a tüske, hogy egy előre megfontolt és jól
megszervezett akció keretében kerültem hozzá közel, és
azért lett ebből ilyen szoros kapcsolat, hogy jól
becsapjunk egy állami hivatalt.
Gitta, mint aki pontosan ezekre a szavakra, és erre az
elkeseredett hangulatra várt, rezzenéstelenül ült. A
kezében tartott csésze most lassan az ajkához került
közelebb. A keze sem remegett.
– Nyugalom, Vilma. Ismétlem, jól választottam,
amikor rád gondoltam. Félnék egy rideg nő kezére adni
Eriket, aki olyan, amilyennek lefestetted. Nem lenne jó,
ha egy számító, hideg, semmire sem figyelő nő
kaparintaná meg Eriket és az Alapítványt. Mit gondolsz,
meddig lenne Eriknek emberi élete egy ilyen mellett…?
Hiszen éppen az a cél, hogy Eriket megmentsük a
rosszabb sorstól. Ezért mi állunk a jó oldalon és az
összeesküvés, amit tervezünk, nem ellene irányul. Van
más mentségünk is: nem várhatjuk el, hogy Erik maga
keressen kiutat ebből a helyzetből. Erik ugyan tudja, mi
történt, és mit jelenthet számára a férjem halála, de ő
maga mit tehetne? Felad egy apróhirdetést, hogy
feleséget keres? Mit gondolsz, hány nő jönne ide tiszta
szívvel, és amikor meglátnák őt a kerekes székben, kik
mondanának igent az ajánlatra? Nyilván csak azok, akik
valamilyen rettenetes élethelyzetben vannak, és nekik
bármi jobb annál, amiben most vannak. Vagy a
számítók. De hiszen mindkét csapat számítókból állna.
És ezek közül kellene Eriknek választania? Te szellemi
partnere is vagy, Vilma. És éppen az, amit te rossznak
hiszel, a legjobb ebben az egészben: hogy ismered a
hátteret. Igen, mi nem szégyelljük: azért keresünk
Eriknek feleséget, hogy ő megmeneküljön az állami
gyámságtól, és az Alapítvány a bekebelezéstől.
Egyszerre van hát emberbaráti és anyagi okunk arra,
amit tervezünk.
Letette a csészét, a szája széle remegett. Vilma most
már csak az asszony arcát nézte, itta a szavait.
Szüksége volt minderre, és Gitta tudta ezt. De
becsületes akart maradni mindvégig, és amikor
májfoltos kezével megfogta a lány egyik kezét, ki is
mondta:
– Ez tiszta játszma, Vilma Boltano. Erikért tesszük.
A lány a könnyeivel küszködött:
– Akkor miért érzem magamat ilyen aljasnak?
– Mert van lelkiismereted. Nagy luxus ez manapság,
tudd meg.
– És mit tanácsolsz?
– Gyere el hozzánk holnap, és holnapután. Még van
több mint két hetünk. De hamar el kellene jutni a
döntésig. Erik döntéséig.
Vilma lehorgasztotta a fejét. Valahol a lelke mélyén
érezte, hogy Gittának igaza van. De az a belső háborgás
még nem múlott el.

A döntés

A hajókirándulást követő második napon reggel a

főnök azt mondta Vilmának:
– Az a plakátrajzoló férfi, tudja, az ismerőse a kerekes
székben… elküldte a plakát tervét. Nagyon jó, már meg
is vettem tőle. De amikor fizetni akartam, különös
kívánsága volt. Hogy magát engedjem el egy napra.
Mondtam, hogy a plakát többe kerül, mint a maga egész
napos bére, de ő ragaszkodott hozzá.
Így aztán a hajó elment, másvalaki állt Vilma helyére.
A lány pedig még onnan, a mólóról felhívta Eriket.
Észrevette, hogy még a hangja is más, ha Erikkel
beszél. Valahogy felszabadultabb, örömtelibb.
– Szia, Erik! Hallom, kivásároltál? Egy plakát Vilma
tízórás napi munkájáért? Ki csinált itt jó üzletet?
– Hát én, természetesen! Mert cserébe azt kérem,
hogy ha már váratlanul szabad lettél, akkor ezt a napot
legalább részben áldozd rám. Gyere el hozzám! Ebédre
hozatok pizzát és elbeszélgetünk. Megnézed a többi
„színzene’’-művemet is, oké?
Vilmát, bár nem akarta, kicsit meghatotta ez a
beszélgetés. Erik hangjából annyi, de annyi lelkesedés
és remény csengett ki! Gondolt egyet – ez már napok
óta járt a fejében, és most váratlanul itt ez a pár szabad
óra, legalább délelőtt… Most megteheti. Hát így
folytatta:
– Oké, délben ott leszek, de ebédet én viszek, ne
rendelj semmit.
És máris ment a buszmegálló felé.
Az Intézet hatalmas volt, ami meglepte a lányt. Nem
hitte volna, hogy ekkora csak maga az épület. A
körülötte terpeszkedő parkban is voltak aszfaltozott,
keskeny utak. Az egész látvány egy kicsit Erik házára és
kertjére emlékeztette, de éppen csak. A bejáratnál két
oldalról is enyhén emelkedő rámpák futottak fel az
ajtóhoz, itt aztán tényleg nagy szükség volt rájuk.
Odabent a lépcsők keskenyek voltak, mellettük a
rámpák viszont elég szélesek. Amerre nézett, kerekes-
székes embereket látott. Fiatalok és idősebbek hajtották
a kerekeket, vagy elektromotor vitte őket előre csöndes
zümmögéssel. A Mozgássérültek Intézetében
hamarosan egy nőhöz irányították. Testes, kicsit
szétfolyó, de széparcú, negyvenes nő volt. Vilmának az
anyja lehetett volna, és volt is benne valami anyás,
amely tulajdonságát valószínűleg itt szerezte. Amikor
Vilma belépett az ajtón, látszott rajta a szorongás és a
bizonytalanság. A nő ajtaján kívül látta a feliratot:
Victoria Hoder.
– Jó napot – mondta, és bemutatkozott. Az asszony
felállt, ujján a gyűrű jelezte, hogy férjnél van. Kedvesen
rámosolygott a jövevényre:
– Parancsoljon, miben segíthetek?
Eddig olyan szokványos volt a dolog, akár egy
boltban, ha új vevő jött. De Vilma tudta, itt komolyabb a
tét. Merészen kimondta hát:
– Az a helyzet, hogy heteken belül… valószínűleg…
férjhez megyek egy mozgássérülthöz.
Hoder asszony húsos arcából figyelmes, sötét
szempár meredt a lányra. Mivel Vilma többet nem
mondott, Hoder asszony közelebb jött. Megtorpant
Vilma előtt:
– Lebeszéljem, vagy rábeszéljem? – kérdezte röviden.
Velősen. Vilma a fejét rázta:
– A döntés az enyém, és miután hallottam minden
érvet pro és kontra, akkor határozok. Ugye, nem
haragszik?
Lehet, éppen ez volt a helyes válasz, mert Hoder
megenyhült. De nem ültette le Vilmát, maga sem foglalt
helyet. Fel-alá járt a szobájában, faltól falig, időnként
Vilmára nézett, közben erős hangon és nagyon
határozottan beszélt:
– Ha gyáva természetű ember, kedves Vilma, akkor
neki se fusson. Ha nehezen néz szembe az élet
problémáival, már egyedül is, akkor nem tanácsolom,
hogy a nyakába vegye egy másik ember gondjait is.
Hiszen a sajátjait sem tudja megoldani, nem igaz…? Ha
undorodik bizonyos testi dolgoktól, nyál, vizelet és így
tovább, akkor szintén jobb, ha elszalad, amíg lehet. A
mozgássérültek különleges fajta. Valahol nagy átlagban
talán nem rosszabbak és nem is jobbak, mint mások.
Benne élnek ebben a társadalomban, hát olyanok ők is,
mint mi. Mégis, vannak különbségek. Jobban be vannak
zárva, a legtöbben a térben és a gondolatvilágukban is.
Vannak persze szabadon szárnyalok is, de ez a ritkábbik
fajta. Ne lepődjön meg, hogy egy kicsit úgy beszélek
róluk, mint valami állatfajról, de szándékosan teszem.
Csak most és magának beszélek így róluk, de nem így
gondolkodom róluk. Ha így lenne, nem dolgoznék itt.
Azt akarom, hogy lássa őket külön, elválasztva a többi,
úgynevezett „normális” embertől. Vagyis az ép
emberektől. A mozgássérült érzékeny, kívül hordja az
idegvégződéseit, mert érzi, hogy a sors, a természet,
vagy egy baleset elbánt vele, és rosszabbul él, mint a
többiek, az egészségesek. Ezt nem mindenki tudja
feldolgozni. Úgy igazán senki sem tudja. A
mozgássérült, legyen az bárki, igazságtalannak érzi a
helyzetét, és hátrányait másokkal szemben.
Vilma hallgatott, nem vette le a szemét az asszonyról.
Aki most megtorpant, és közelről nézett a lány arcába:
– De vannak jó tulajdonságaik is. Mint minden
embernek. Egyéniségek, szeretnének valamit tenni. Sok
mozgássérültben nagyobb a tettvágy, mint az olyan
egészségesekben, akik csak tespednek egész nap, és
hagyják elfolyni legdrágább kincsünket: az időt. Ha ön
csakugyan férjhez megy egy mozgássérült férfihoz, nagy
türelemre lesz szüksége. És arra is, hogy bizonyos fokig
maga is bezárkózzon. Mert egy mozgássérült nem élhet
olyan életet, mint az egészséges. Nem mehet el minden
nap moziba, a legtöbb intézménybe be sem jut. Nem jár
fogadásokra, csak ha az életben sikereket aratott és
elfogadtatta magát a környezetével. Legtöbbjük
szégyelli a kerekes széket, azokról nem is beszélve, akik
olyannyira nyomorultak, hogy még székben sem ülnek
meg, csak otthon fekszenek… Ők vannak a legrosszabb
helyzetben.
– A választottam kerekes székes, és… művészeti
tevékenységet folytat.
Victoria Hoder szótlanul nézte egy percig Vilmát,
aztán folytatta:
– Szokjon hozzá, hogy nem úgy mozog, mint mi. És
meg kell tanulnia segíteni rajta. Mert aki ehhez nem ért,
csak ronthat a helyzeten. Hogy ez a kapcsolat tartós
legyen, sokat segíthet, ha már előre felkészül.
Nagynéha rendezünk ilyen oktatást itt az Intézetben…
de tudja, kevesen vállalkoznak arra, amire ön. A
mozgássérültek napi ritmusa is más, legalábbis olykor.
Egy férfi, akinek nincsen egy lába sem, érthetően
beszűkíti a saját életterét, amit a külső hatások
méginkább beszűkítenek. Ha együtt akar élni vele, meg
kell tanulnia, hogyan kell őt kisegíteni, vagy eleve
kivenni a kerekes székből. Hogyan kell betenni őt a
fürdőkádba. Elég erős lesz-e ehhez…?
– Az én… vőlegényem… eléggé madárcsontú. Azt
hiszem.
– Szóval még nem emelte meg… – zárta rövidre Hoder
asszony, és folytatta: – Tudnia kell segíteni a toaletten
és egyéb testi tisztálkodásnál. Vannak, akiknek a
mozgáskoordináltságuk nem kielégítő, mondjuk
finoman, ami a valóságban azt jelenti, hogy az önálló
életvitel egyes elemeire képtelen. Mondjuk egy férfi, aki
borotvával nem tud borotválkozni, mert alaposan
megvágná magát, amiből akár végzetes tragédia is
származhat. Nem tud ollót és kést használni, ugyanezen
okból. Tehát magának kell őt borotválnia… Tud férfit
borotválni, Vilma Boltano? Tanulja meg, hátha szüksége
lesz rá. Erre is.
És így beszélt még egy ideig. De ha azt hitte Hoder
asszony talán tudat alatt, hogy ezzel lebeszéli Vilmát a
tervéről, tévedett. Amikor végzett, Vilmában csak
megerősödött a szándék. Vagy… ha mégsem lesz
házasság, azért nem árt, ha tudja, mire lehet szüksége
egy mozgássérültnek. Kihúzta magát, mert ráadásul úgy
érezte, a gerince mellett az izmok fájóan begörcsöltek.
Mintha egy vasrúd érintené: hideg, merész elszántság,
amely erőt ad:
– Szeretném mindezt megtanulni. Méghozzá most
kezdeném. Ha nem lesz elég az időm, visszajövök
délután, és visszajövök még a héten, vagy akár a hét
végén, ha lehetséges.
Victoria Hoder kutatóan nézett a lány arcába,
szemébe, aztán megenyhülten bólintott:
– Rendben van, szólok egy segítőnek. Körbeviszi
magát, és azonnal élőben lát és tanul. Én csak
beszéltem, de most bedobom magát a mélyvízbe.
Valakivel beszélt telefonon, aztán jött egy komolyarcú
fiatal lány, és elvitte magával Vilmát.
 – Miért hívtál, Erik?
– Tudod, Gitta néni, ez valami… csodálatos. Olyan
szép, hogy el sem tudom hinni.
– Miről van szó, Erik?
– Nem miről, hanem kiről.
– Aha, értem. Vilma…?
– Igen, Gitta néni, Vilma! A legszívesebben
beleordítanám a nevét a telefonba, de attól félek,
megsüketülnél…
– Akkor talán mérsékeltebb hangerővel mondd el,
hogy mi történt?
– Hát mi történt volna? Beleszerettem!
– Sejtettem…
– Te nem örülsz, Gitta néni?
– Örülök, persze, de… meggondoltad a dolgot?
– Még nem tervezek semmit! Csak bejelentem neked,
merthogy te vagy az egyetlen rokonom, sőt, ha
belegondolok, a kertészen és a takarítónőn kívül az
egyetlen ember, akivel beszélő viszonyban vagyok…
Másokkal csak hivatalosan érintkezem.
– Tudom, Erik, tudom. Szóval honnan tudod, hogy
beleszerettél?
– Hogy honnan tudom? Hát lehet ezt nem tudni? Tele
vagyok Vilmával, érted, Gitta néni? A szó jó értelmében
vagyok tele. Itt van bennem, és mindent kitölt. Akármire
gondolok, mindig őt látom magam előtt. Akármibe
fognék, rögtön az jut az eszembe, hogy ez vajon tetszik-
e majd Vilmának? Amikor újabb színeket akarok
kikeverni, máris azon jár az eszem, hogy ez vagy az a
szín vajon miben hasonlít rá? És ő is ugyanolyannak
látja-e majd, amilyennek én? És hogy olvassa-e
ugyanazokat a könyveket, amiket én, és látta-e azokat a
filmeket a tévében…
– Jó, jó, nyugodj meg, kedves Erik. Mit szándékozol
tenni?
– Nem is tudom. Tőled akartam megkérdezni, néném.
– Azt tanácsolom, így hirtelenjében, hogy ne siess
még ezzel. Érleld magadban a dolgot. Lehet, hogy nem
is szerelemről van szó?
– De hát érzem!
– Honnan tudod? Még sohasem voltál szerelmes.
– Hát éppen ezért. Ez olyan remek érzés, hogy biztos
vagyok benne, csak az lehet.
– Jó, jó, Erik, de azért ne siess. Győződj meg az
érzelmeidről.
– Szerinted mennyi idő kell ehhez? És mitől függ,
hogy mennyi idő? Én érzem, Gitta néni, érted?
Egyszerűen érzem. Tele van a lelkem Vilmával.
– És mit akarsz tenni?
– Megmondom neki.
– Várj még vele, Erik. Hiszen őt ez nagyon váratlanul
fogja érni.
– De hát mire várjak?
– És arra nem gondolsz, mit fog rá válaszolni, ha
hirtelen lerohanod ezzel a hírrel? Mi van, ha ő nem
szeret, vagy még nem szeret téged, ha ezzel elijeszted?
– Hát… Gitta néni… El akarod venni a kedvemet
Vilmától?
– Isten ments, örülnék, ha ő is szeretne téged. De
amíg nem tudod, ő mit gondol erről, ne rohand le,
kérlek szépen.
– No jó, valahogy majd visszafogom magamat… de
hidd el, Gitta néni, hogy az egy csöppet sem lesz
könnyű.

Vilma tizenkettő után pár perccel jött ki az Intézetből.

Úgy érezte, sokat tanult, de sejtette, hogy ide még
vissza kell jönnie egyszer vagy kétszer. Már persze, ha
komolyan gondolja azt a tervet. Ezzel kapcsolatban
azért még voltak benne kétségek.
Egy pizzériában becsomagoltatott két pizzát, fizetett,
és szaladt, mert éppen jött a busz. Venni kéne egy
kocsit, gondolta. Jogosítványa volt, régebben hébe-hóba
vezetett is. De most nem tellett kocsira. Viszont most
milyen jól jönne…
A következő gondolata az volt: olyan mikrobuszt kéne
venni, amibe Erik kerekes széke is belefér. Egy perccel
később, már a buszon, korholta magát: „Folyton és
mindenről ő jut az eszedbe…?” Csodálta a férfi
intellektusát, de félt is tőle egy kicsit. Mi van, ha
kiderül, hogy Erik sokkal-sokkal okosabb, mint ő? Mit
fog róla gondolni a férfi?
Megszólalt a telefonja – Gitta kereste.
– Az előbb elmondta nekem, hogy szerelmes beléd.
A mondat, akár a bomba, felrobbant. Vilma füle szinte
zúgott, mintha valóban hallott volna egy detonációt.
Aztán rájött, hogy az egész tudata „zúg”, valami történt
benne. Csak azt nem tudta, micsoda. Beletelt pár
pillanatba, míg visszanyerte a szavát. Gitta ezalatt
türelmesen várakozott az éterben. Sejtette, nem lesz
egyszerű megemészteni a hírt.
– Hát ez fejbevágott.
– Gondoltam, szólok, mert hallottam, hogy éppen
hozzá igyekezel. Bizonyára ezzel fogad, pedig próbáltam
lebeszélni arról, hogy rögtön ezzel essen neked.
Olyanok voltak, mint két felnőtt, akik egy makrancos
gyerekről beszélgetnek. És éppen ez jutott az eszükbe,
majdnem egyszerre. Vilma kicsit hosszan tartó
hallgatása értette meg Gittával, hogy ő is erre gondol.
Hát elégedetlenül jegyzete meg:
– Ez tényleg az, aminek látszik?
– Remélem, nem – felelte a lány – Úgy beszélünk róla
a háta mögött, mintha Erik nem lenne egy autonóm lény,
egy önálló ember.
– Részben nem is az – ellenkezett Gitta. De Vilma
rögtön lecsapott:
– Én nem így gondolom. Attól, hogy a fizikai térben
nem mozog úgy, mint mi, nem olyan gyors, és számos
más korlátja van, ő még szellemileg sértetlen. Tehát
önálló egyéniség, nem gondolod?
– Dehogynem, Vilma, szó sincs arról, hogy
gyámkodnék fölötte.
– De hiszen éppen a gyámkodásról van szó. Eriket
valakik, valaha, talán még gyerekkorában gyámságra
szoruló lénynek titulálták. Én meg, ahogy lassan
megismerem, úgy vélem, hogy voltaképpen nem szorul
gyámságra…
– Ezt ne hangoztasd. így sokkal jobb neki, már ami a
lehetőségeit illeti. Kerekes székben él, hát mindenki
szánalommal kezeli, udvariasan bánnak bele…
– Ezt nem elég érv, Gitta. Ezek pont nem azok a
dolgok, amelyek tetszenének Eriknek. Ő sokkal önállóbb
is lehetne.
– Önállóan dolgozik, pénzt keres – ismerte el Gitta –,
de amikor az Alapítvány megalakult, még gyerek volt.
És még két évvel ezelőtt sem fizetett neki senki a
munkájáért, merthogy nem is csinált ilyesmiket. Az
Alapítványnak egészen mostanáig léteznie kellett. Most
viszont nem lehet eldobni azt, mint egy sokat használt,
félretaposott cipőt. Bármikor szükség lehet rá, ha Erik
állapota romlik, vagy nem fog tudni dolgozni… Hidd el,
Vilma, őrültség lenne megszüntetni, felrúgni azt a
támaszt, amely eddig is jó volt, és a jövőben is szükség
lehet és lesz is rá.
Vilma nagyot sóhajtott:
– Jó, ezt most tényleg hagyjuk. De mit mondjak neki,
ha tíz perc múlva bejelenti, hogy szeret?
– Amit a szíved diktál – jelentette ki Gitta nagyon
egyszerűen. Vilmának először nem tetszett a mondat.
Olyan volt, mint egy édes-bús szerelmes regény címe.
Ugyanakkor kiérezte a nő hangjából a bizonytalanságot.
Erre lecsapott:
– Nem hiszel Eriknek? Vagy nem vagy biztos felőlem?
– Azt szeretném, ha férj és feleség lennétek. Talán
már nemcsak Erik és az Alapítvány miatt – ismerte be
hirtelen, és Vilmának úgy tűnt, mondana még valamit.
Ehelyett Gitta egyszerűen csak megjegyezte: – Nagyon
kedvellek, Vilma.
 Egy kattanás értette meg a lánnyal, hogy véget ért a
beszélgetésük, legalábbis most. Gitta nem akart túl
sokat mondani, és rendes tőle, hogy nem akar mások
helyett dönteni. Mégis, Vilma kicsit szorongva lépett le
a buszról.
A másik házkapuja azonnal feltárult előtte. Erik arca
ragyogott:
– Szia, kedves Vilma!
A puha sportruha helyett szövetnadrágot és
ingpulóvert öltött magára, ami nem lehetett egyszerű
dolog. Miközben befelé mentek, a férfi izgatottan
magyarázott. Vilma egyenesen a konyhába ment. Még
szokatlan volt neki, hogy minden ajtó tágas kerekes
szék miatt, és jónéhány dolog olyan alacsonyan volt,
hogy Erik felérje a székről is. A konyhai pult legalább
tizenöt centivel volt alább, mint a megszokott. „Ha itt
laknék én is, két pultra lenne szükség. Vagy attól kezdve
már csak egyre…? Egy magasabbra, ahol én dolgoznék
a konyhában?” Ez sem lett volna ellenére. De a
legvalószínűbbnek az látszott, hogy két pult lesz,
mindenkinek a magáé. Ilyen esetben ez elkerülhetetlen,
és ez látszik a legigazságosabb megoldásnak.
Ilyesmik jártak a fejében, míg tányérokra tette a még
meleg pizzákat. Csak egy kellemetlen pillanatra jutott
eszébe Barton Elkaim, vele is egy-egy pizza mellett
ismerkedett meg. De hát az nagyon más eset volt.
Igyekezett elfelejteni, örökre.
Erik izgatott volt. A szemét alig tudta levenni
Vilmáról. A lány látta ezt, és érezte azt a meleg aurát,
ami a férfiból valósággal ömlött feléje, szinte beburkolta
őt. Közben megint arra gondolt, hogy ő nem egy szép
nő, de Erik bizonyára annak látja. Vágyik rá… Ennél a
gondolatnál megállt a kezében a villa, de csak nagyon
rövid időre. Vajon lehet itt majd egyáltalán szexről
beszélni? Vagy csak beszélni…? Valahogy nem érezte
magát elég erősnek ahhoz, hogy huszonkét évesen
lemondjon a testi szerelemről. Vajon Gitta sohasem
gondolt erre? Vagy, ami az ő életéből most már örökre
hiányozni fog, azzal nem is foglalkozik, még
gondolatban sem?
És Erikben vajon miféle vágyak vannak? Ha soha nem
volt még senkivel, talán csak igen homályos fogalmai
vannak a szexről. Ha egyáltalán vannak. Vilma most
kezdte látni, hogy ennek a tervezett házasságnak
vannak másféle oldalai is. Amelyek nagyon rázósak
lehetnek, szétdúlhatják Gitta Zavor legszebb terveit is.
Ugyanakkor most ő is nagyon jól érezte magát. Még
soha nem rajongta körül senki őt ennyire. Odakünn
sütött a nap, ők pedig itt ültek a konyha-étkezőben,
amelynek ablakait semmilyen függöny nem takarta.
Kiláttak hát a zöld fákra, és a nap is akadálytalanul
áradt be a széles, nagy üveglapokon.
Az érzelem, ami Erikből áradt, jólesően elzsongította
a lányt. Még egyetlen férfival sem érezte magát ilyen
jól, mondjuk egy konyhában, evés közben. Ennek nem
sok köze van a szexhez, nem is lehetett. Itt nem
simogatták őt, Erik egy ujjal sem ért hozzá. Szavakkal
becézte, és ez sokszor jobbnak bizonyult, mint az igazi
simogatás:
– Csak elnézlek, és nem hiszem el, hogy itt vagy. A
hajad színe… a gesztenye árnyalatai, egyszerre vagy tíz.
Láttál már közelről vadgesztenyét? Nézd meg jól,
legközelebb...Van benne egészen sötét, sokszor
majdnem fekete rész is. És van sötét kávébarna, és van
világos, mint a cappuccino… És vannak benne egészen
halványbarna csíkok, kacskaringósak. Hát ilyen a te
hajad is, különösen ellenfényben.
Még soha egyetlen férfi sem vesztegetett egy szót
sem a hajára úgy általában sem, nemhogy ilyen hosszan
elmélkedjen a színéről. Aztán Erik Vilma szeméről
beszélt, majd a járásáról. A lány jólesően, mégis kicsit
ijedten vette tudomásul, hogy Erik nagyon jó
megfigyelő. Minden apróságot észrevesz és megjegyez,
később is emlékszik rá. Most például arra emlékezett,
hogy amikor pár nappal korábban a hajón voltak, akkor
Vilma hányszor jött ki a fedélzetre, melyik szigetről
miket mondott a megafonba, és hogyan mosolygott.
– A mosolyod, akár a tenger.
– Olyan széles szám van? – Vilma két ujját
beakasztotta a szája két sarkába, és úgy tett, mintha
húzná szét, mérföldekre. Erik mosolygott:
– Ugyan, a színéről beszélek.
– A mosolynak van színe?
– De még milyen szép színe! Vannak, akik nem
mosolyognak, ők színtelenek, szürkék. Sőt: feketék.
Aztán vannak, akik savanyúan mosolyognak, mert úgy
képzelik, hogy a mosolynak nem kell kapcsolódnia a
vidámsághoz, a jóakarathoz. Az ő mosolyuk sárga, mint
régen a járványjelző zászló a hajókon. És aztán jönnek a
halványbarna mosolyok, ezek már kellemesek. Vannak,
akinek a mosolya piros. Nem vörös, hanem piros, ők
mutatják ki még az ínyüket is, és árad belőlük a jókedv.
– Szóval én pirosmosolyú nő vagyok?
– Igen. És nagyon szép.
Vilma azt mondta, majd kiabálta, hogy ez nem is igaz,
de Erik befogta mindkét fülét, és úgy nézett rá, mint aki
nem látja tiltakozását. Jó volt most újra gyereknek lenni,
ha mindezt Erik huncut szeme fűszerezte.
Ebéd után átmentek a nappaliba. Erik magáról
kezdett mesélni és a lány érdeklődve hallgatta. Csak
valamivel később kezdett neki derengeni, hogy ez a
mesélés nem lehet véletlen, éppen most. Megtudta,
hogy Erik lába nem béna, hogy egy-két percig tud rajtuk
állni, este levetkőzésnél, reggel öltözésnél ezt mindig ki
is használja. Ha át kell ülni a kerekes székről egy
járműbe, ahová a szék nem fér be, képes így
átbotorkálni. De zuhanyozni például már csak ülve tud,
van is erre a célra rendszeresített rozsdamentes széke,
azon szokott ülni. És hogy legalább húsz különféle ételt
tud készíteni, csak a bevásárlással szokott baj lenni, bár
ha ad egy listát a takarítónőnek, aki hetente háromszor
jön, akkor ez is megoldható.
Azt élete, amelyről beszélt, a még Vilma nélküli élet
volt. Nem mondta ki, de amit elmesélt, az mind arról
szólt, hogyan élt ő eddig. Hogy önálló, nem szorul
segítségre a mindennapi tevékenységekben. És benne
volt az is, hogy ezután sokkal többre vágyik, másféle
élet reménye csillant föl előtte – ezt sugallta az
arcjátéka, a szavak mellékzöngéje, a hangulat, amely
ezekre a mondatokra épült.
A tél volt Erik nagy ellensége, amely bezárta őt a
házba hóval, hideggel. Vilma olyan részleteket tudott
meg, amelyekre délelőtt bizony nem taníthatták meg az
Intézetben. Milyen érzés az, ha az ember csípős
hidegben kesztyű nélkül hajtja a szék kerekeit, majd’
odafagy a keze, vagy ha bent van egy intézményben, és
vécére kéne mennie, de ezer akadály áll előtte. Milyen,
ha elakadt a kerekes szék kereke valahol a repedezett
járdán, vagy megy egy utcán, amely hirtelen lejteni
kezd. Vagy éppen ellenkezőleg, kézzel kell felhajtani egy
mind meredekebb emelkedőn, ami egy bizonyos
emelkedési fok után már lehetetlen. És nem mindig
akad jószívű, segítőkész ember. Beszélt arról, hogy
sohasem ivott alkoholt, és nem is fog. Hogy szereti a
virágokat, hogy optimista, „mindennek ellenére” -ütött
ekkor a szék karfájára és az egyik combjára.
Voltak dolgok, amelyekről Erik nem beszélt. Vilma
nem kérdezte. Aztán csak ültek és nézték a másik arcát,
halkan beszélgettek, odakünn a nap közben odébb
vonult, másfelé estek az árnyékok. Észre sem vették,
hogy órák teltek el, de úgy érezték, az idő cserébe
megtölti őket – egymással. Hisz Vilma is beszélt
magáról. A gyerekkoráról, a szüleiről… Most nyilallt
bele: vajon ők mit fognak szólni, ha egy „nyomorékhoz”
megy feleségül…? Már persze, ha igen – mondta
önmagának, visszakozva kicsit. De elég volt Erik arcára
néznie, hogy ellenállása máris elolvadjon.
– Képzeld, ma feltaláltam egy színt és azt rólad
neveztem el – Erik a számítógéphez gurult és babrálni
kezdett rajta. Egy új színt…? Hát vannak még új színek?
– kérdezte volna Vilma. Szíve körül nagyon meleg lett
hirtelen. Az új színről kiderült, hogy meleg kékeszöld –
Vilma nem tudta, mit kevert még bele a férfi, amitől sem
a zöld, sem a kék nem volt hideg. Mintha valami
világosbarna is át-átcsillant volna rajta. És egy kis
napszínű narancsos árnyalat… A szín neve Erik gépében
„Vilma 01” lett, ha ezt ütötte be, akkor a szín-program
máris odahozta eléje a képernyőre. Mint most.
– A „nulla-egy” azt jelenti talán, hogy lesz folytatás?
– Persze, még sok új színt akarok majd kikeverni a
jövőben. Például a „nulla-kettőt, „a „nulla-hármat”, a
„nulla-százhuszonhatost”…
– És hol fogod alkalmazni?
– Mindenhol, ahol valami nagyon szépet kell festenem
– vágta rá a férfi gondolkodás nélkül. És nem volt a
hangjában sem huncutság, sem mesterkéltség. Ez nem
volt része az udvarlásnak, amihez valószínűleg nem is
értett. Egyszerűen az igazat mondta. És ekkor Vilma
visszamenőleg is megértette: minden, amiről ebéd alatt
és után szó volt, csakugyan Erik végletes kitárulkozása –
feléje. Eriknek napok óta nincs más gondolata, mint ő.
Igaz, dolgozik közben, lám az ex-hajóskapitánynak,
Vilma főnökének is csinált egy sikerült plakátot.
Egy kis lelkifurdalása támadt ismét. Hiszen Gitta meg
ő ezt mesterségesen idézték elő. Ha Gitta nem hozza át
Vilmát ebbe a házba, Erik nyugalma tovább tart. „De
vajon éppen a nyugalom-e az, amire szüksége van?”
Eszébe jutott egy újabb érv a házasságuk mellett. Nem
is figyelt fel arra, hogy egy ideje már csak mellé keres
érveket, és nem ellene… Ha Erik férfi lehet, a szó
minden értelmében, sőt, felesége is lesz, végre tényleg
teljes értékű embernek érezheti magát. Ha nem akad
felesége, ha soha nem nősülhet meg, akkor örökre
félszeg lesz, soha nem nő meg az önbizalma.
„De miért én legyek az, aki ezzel a pszicho-
gyógymóddal élni akar?” -kérdezte lázadozva. Majd
rájött: ki ellen is lázadna? Senki sem kényszeríti őt
semmire. Még Gitta sem. A terv a két nőt cinkosokká
tette, összeesküvő társakká. De tényleg nem akartak és
ezután sem akarnak majd semmi rosszat. Igazából
Eriknek sem.
…Délután, amikor odakünn sötétedni kezdett, Erik
közelebb gurult hozzá:
– Ki vagy te, Vilma Boltano? – kérdezte.
A félhomály körülvette a testüket, a hangjukat is
különlegesen beburkolta. Minden más lett itt bent a
nappaliban. A tárgyak egy része árnyakba burkolózott,
más része mintha távolabbra vonult volna. Lassan úgyis
eltűntek a látóterükből, mert most nagyon közel voltak,
és csak egymást látták.
– Egy nő vagyok – lehelte Vilma.
Lehet, a férfi éppen erre a válaszra várt? Már nagyon,
nagyon közel gurult, és hogy jobban odaférjen a lány
székéhez, hát féloldalasan közeledett. Vilma kicsit
előbbre hajolt.
Tudták, mi következik. A lány tapasztalatból, a férfi –
a filmekből. Könyvekből. Másoktól hallott történetekből.
Erik szíve majdnem kiugrott a helyéből. Szeretett volna
arra koncentrálni, amit tesz, de annyira izgult, és Vilma
közelsége is megzavarta, elkábította. Érezte a lány
parfümjének illatát, még egy pillanatra látta a szemét is,
egyre közelebbről, aztán az ajkuk összeért. Ez volt az a
pillanat, amire Erik nemcsak napok óta várt – mióta
ismerte Vilmát. Valahol a lelke mélyén már sok éve
várta. Hiszen ő is volt kamaszfiú, aki nőkről
ábrándozott, ő is várta élete álmát, a Nőt. Sokáig azt
hitte, úgy tudta, hogy nem fog felbukkanni.
De most itt volt, közel, nagyon közel! Megérinthette,
sőt… Az első csók félresikerült, hiszen Erik annyira
izgult, és annyira nem tudta még, mit kell tennie. Vilma
keze ekkor finoman előbb a férfi vállára, majd a
tarkójára csúszott. Közelebb húzta a fejét magához, és
most már bátrabban belecsókolt Erik szájába…
Ami furcsa volt és egyben izgalmas Vilma számára –
az a tudat, hogy Erik először csókol. És ennek rögtön
bizonyságát is kapta ott, az első percekben. Erik szája
még nem állt rá a csókra, de nagyon hamar tanult. Amit
a tapasztalat híján nem tudhatott, azt egyfelől az
ösztöne pótolta, másfelől Vilma volt egy kicsit
anyáskodó, segítőkész. Két világ ért itt össze – és csak
Vilma tudhatta, mennyire hamis ez a kép. A huszonöt
éves Erik kisfiú volt valójában, tapasztalatlan gyerek, a
kora mit sem számított. Egy új világ küszöbére lépett.
Vilma viszont hirtelen egy új és kellemes érzéssel
találta magát szemben. Érezte a második, harmadik és a
többi csók alatt, hogy Erikben hihetetlen energiák
feszülnek. Jó volt tanítani őt abban a reményben, hogy
ennek az oktatásnak a gyümölcse hamarosan
visszakerül hozzá, hogy ő, és csak ő fogja learatni azt.
Most már a szextől sem tartott annyira a lány, mint akár
fél órával ezelőtt. Erikkel, ha megtanítja mindenre, az is
nagyon jó lesz!
Belefeledkeztek egymásba. Erik szinte lázban égett.
Talán valahol a lelke mélyén nem is akarta elhinni, hogy
vele ilyesmi megtörténhetett! Még jobban imádta
Vilmát, és a lányban imádta mindazt a rengeteg vágyat,
ami az évek alatt felgyülemlett benne. Most remélte
megtalálni mindezt – Vilmában.
Egészen belefeledkeztek a csókolózásba. És amikor
Vilma először érezte meg a férfi tapogatózó kezét a
derekán, aztán a kéz határozott mozdulattal a mellére
csúszott, akkor már tudta: Erik jó úton jár. Az érintés őt
is felizgatta. Közben majdnem sötét lett körülöttük. A
félhomály uralta a házat, nem világított egyetlen lámpa
sem. Ez a homály volt az ő burkolatuk, sőt – a bőrük.
Érezték halványan, hogy valahol, messze, túl a burkon
van egy külvilág is – de csak arra volt jó, hogy
izgalmasabbá tegye az együttlétüket.
– Ha most bejönne valaki… nyitva hagytam a kaput,
amikor jöttél.
– Izgalmadban elfelejtetted? – suttogta a lány,
incselkedve.
– Izgalmamban elfelejtettem. – vallotta be a férfi. Még
mindig nem mondta ki egyikük sem azt, amire pedig
mindketten készültek. Erik szíve erősen dobogott.
Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, egyetlen szó sem
fogja elhagyni az ajkát. De aztán mégis elhagyta, és
ilyenkor örült, hogy férfi módra győzi le a nehézségeket.
Végre Vilma mondta ki, és nem szégyellte. Modern nő
volt, aki nem rejti el az érzelmeit. Az ösztöneit sem. Meg
volt győződve arról, hogy ugyanannyi joga van a
szerelemben, mint egy férfinak – bármelyik férfinak,
akivel éppen ilyen kapcsolatba került. Merthogy most
már nem csupán beszélgetőpartnerek vagy „barátok”,
az teljesen világos volt mindkettejük számára.
– Becsukjak ajtót, ablakot, kulcsra zárjam magunkat?
– kérdezte Vilma.
Erik szája hirtelen kiszáradt, nem is tudta, mit
mondjon. Csak bólintott.
Eljött hát a nap, eljött az óra! Az izgalomtól az első
pillanatban megrázkódott, és önkéntelenül is
végigpillantott saját magán. Ez a torz test a kerekes
székben… ez lenne ő? És így mire megy majd Vilmával?
Ugyanakkor a vágy már a hatalmába kerítette. Torz
test is test! – vágta oda dacosan a láthatatlan
ellendrukkereknek, akik a tudatában nyüzsögtek.
Mindig ott voltak, már gyermekkorában is. Miattuk
szégyenkezett sokszor, ha kitolták az utcára, ha az apja,
később meg a nagybátyja valahová magával vitte.
„Ebben az állapotában”… hányszor hallotta ezt a
kifejezést! Hol sajnálkozva, hol lenézőn, hol egyenesen
rosszallóan.
Most fölvetette a fejét. „Igenis, ebben az
állapotomban fogok úgy élni, ahogyan kell, ahogyan
férfiemberhez illik…!” De azért tele volt szorongással.
Mi lesz, ha nem sikerül…? „Istenem, azt sem tudom, mit
kell tenni és hogyan” – vágott bele a rémület.
Ugyanakkor mégsem mondott volna le arról, ami várt
rá. Nem futamodott meg semmi kincsért. Csak
reszketett az izgalomtól. Legalább annyira várta ezt az
estét, mint amennyire rettegett tőle. És most kezdte
felfogni: nem könnyű felnőttnek lenni. Nem könnyű
férfinak lenni. És bizony – nem könnyű sérültnek lenni –
tehette hozzá és reszkető szájszéllel hozzá is tette.

Gitta Zavor becsukta maga mögött a falba épített

vaskaput. A fém pántok nyikordultak, de ezt senki sem
hallhatta.
Az asszony egy fonott kosárban egy kis harapnivalót
hozott a villába. Sejtette, hogy Vilma még itt van – hisz
ha már elment volna, Erik bizonyára telefonál. Ez
reményt adott neki, hiszen a lány még ebédidőben jött,
most meg már sötétedik. Talán nem utasította vissza a
fiút, ha az szerelmet vallott neki… Ha megtette.
Gitta születésétől ismerte Eriket, tudta hát, hogy
habozó, nem mindig határozott. Mi több, az életben
eddig elég ritkán történt olyan fordulat, esemény, hogy
neki kellett volna döntenie bármiben is. Gitta most
hirtelen visszagondolva – míg a két villa közös
kerítésétől a parkon át a másik ház felé ment – nem is
emlékezett ilyenre. Ha valamiben dönteni kellett Erik
sorsáról, mindig ők, a közeli rokonok döntöttek. Már
csak az Alapítvány nevében is.
Látta, hogy homályos odabent minden. Csak az egyik
ablakban volt némi fény. Egy pillanatra felgyűlt a külső
lámpa. Elektromos kattanás -bezárult az utcai kapu.
Aztán kialudt az a villany. Gitta az egyik, pázsitba épített
betonjárdán közeledett éppen a ház hátsó ajtajához,
amikor egy pillanatra felkapcsolták a belső fényt az ajtó
mellett. Gitta azonnal megtorpant, máris egy lett a
kertben álló, mozdulatlan fatörzsek közül. Akaratlanul
és ösztönösen is álcázta magát.
De nem látta őt senki. Az ajtóba vágott üvegablakon,
a rács mögött egy pillanatra meglátta Vilmát. A lány
közelebb jött, ráfordította a zárat, aztán máris ment
vissza a házba, lekapcsolta maga mögött a villanyt. A
ház, Erik háza teljes sötétségbe borult…
Nem hallatszott semmi nesz. Az ajtók, ablakok zárva
vannak, a nyárvégi éjszaka nem elég forró ahhoz, hogy a
bentiek csak nyitott ablaknál bírják ki. De lehet, hogy
más okból is zárva vannak azok az ablakok…?
Gitta Zavor még állt egy percig. Nézte a sötét eget,
alatta a házat, meg a komoran álló fákat. Az asszony
szeme előtt képek peregtek. A férje és ő, amikor fiatalok
voltak. Aztán a sógora, meg az a nő, Caterina… Norbert
és Caterina, igen. A beteg gyerek… ahogyan nőtt,
ahogyan egyre inkább látszott rajta, hogy mi baja van…
A gyerek felnőtt. Gitta száraz szemmel nézett maga
elé. Aztán lassan megfordult. Terhet vitt a vállán, az idő
terheit. Most értette meg, hogy míg ő mozdulatlannak
és sziklaszilárdan egyhelyben állónak képzelte magát,
az idő szélsebesen rohant mellette. Már előbb is szedte
áldozatait. Elvitte Norbertet, elvitte Henryt. Most, más
értelemben, mindjárt elviszi Eriket is. Még szerencse,
hogy itt van Vilma…
Az asszony lassan távolodott a háztól. Amikor elérte a
kőfalat, egy pillanatra még visszanézett – de már csak a
gomolygó sötétséget látta. Magához szorította a
kosarat, sóhajtott. Aztán kiment a kapun. Amikor
behúzta maga mögött a vasajtót, a pántok ismét
megcsikordultak, halkan, diszkréten.

...Erik izgatottan vetkőzött.

Esetlen volt így a kocsiban, ezért amikor Vilma
bement a fürdőszobába, gyorsan átdobta magát a
hálószoba széles ágyára. Eddig mindig furcsállta, hogy
olyan nagy és széles ez az ágy, amiben egyedül kellett
feküdnie. Most egyetlen büszke pillantással, jólesően
nyugtázta a méreteit, és valami olyasmit mormogott
félhangon, hogy lám, ez sem hiábavaló. Most kiderül
majd…
De azért igencsak szorongott attól, ami ma éjjel
kiderülhet. Mégis gyorsan tovább vetkőzött, majd
majdnem meztelenül visszaült a kerekes székre. Vilma
egy fürdőköpenyben belépett a szobába, magával hozva
a zuhany párás melegét. Lehajolt, és egy meleg puszit
nyomott a férfi orrára. Erik átölelte a lány nyakát, és a
fülébe súgta:
– Mindjárt jövök.
Bement a fürdőszobába, és nem csukta be maga
mögött az ajtót – miért is tette volna eddig bármikor,
hiszen egyedül volt ebben a lakásban, különösen estétől
reggelig. Most sietett volna, de inkább vigyázott
magára, nem kapkodott. Mi sem lenne kínosabb, mint
most elesni és szegény Vilma a sebeit ápolgatná
ahelyett, hogy…
Vilma lassan ment az ablakhoz, behúzta a függönyt.
Körülnézett. Ez a hálószoba lesz hát a tanúja a mai
éjszaknak…? Tisztában volt azzal, hogy bármi
megtörténhet itt. Az is, hogy nem lesz semmi, hogy Erik,
szegény, csődöt mond, és akkor bizony Vilma részéről a
házasság ismét megkérdőjeleződik. Hogyan is élhetne
valaki mellett úgy, hogy nem lesz szorosabb a
kapcsolatuk? Milyen család lenne az?
De most elhessegette kétségeit. Hangulatvilágítást
csinált, vagyis a lehető legkisebbre csökkentette a fényt.
Talán csak annyi maradt, hogy Erik majd eltaláljon az
ajtótól az ágyig – bár nyilván ismeri a járást. A „járást”…
Milyen furcsa is a nyelv! – töprengett el a lány – A
többséghez alkalmazkodik, és mivel a nagy többség
járni tud a lábaival, hát a helyismeretet, a
helyváltoztatást is „járásnak” nevezik. „Ismeri a járást,
mondjuk, és eszünkbe sem jut, hogy ez bizony csak a
valóban járó emberekre vonatkozik. Olyannyira, hogy
kiterjesztettük azt a gépekre, közlekedési eszközökre is.
Busz- és vonatjáratok indulnak és érkeznek. Közben az,
aki egy kerekes széken rója a távolságot, vajon
miképpen méri azt? Hogyan jegyzi meg, mi meddig,
melyik tárgy milyen messze van? Hogy hányszor hajtja
meg a kereket, és milyen erővel? A sötétben is érvényes
ez?
Ilyen gondolatok jártak a fejében, bár maga is jól
sejtette, hogy ezzel csak eltereli a fontosabbakat. Igazán
szólva nem is nagyon merte elképzelni, mi lesz ma
éjszaka. Talán jobb is, ha nem vár sokat, és nem képzel
el előre semmit.
Mindenesetre mély anyai ösztönöket érzett magában,
amikor majdnem teljes sötétséget csinált. Így Eriknek
nem kell majd szégyellnie saját testét. A sohasem
napoztatott fehér bőrét, a suta lábait. És talán azt
szeretné, ha Vilma nem látná az arcát abban a percben,
amikor kiderül, hogy igazából a kezeivel sem tud mit
kezdeni, a tapasztalatlansága okán.
Volt ebben kihívás is, izgalmas feladat, ami feldobta
Vilmát. Még sohasem történt meg vele, hogy szűz
férfihoz bújhat az ágyban. Akiről teljes bizonyossággal
tudja is ezt. És aki most tőle függ. Van itt felelősség is
-érezte előre. Ha valamit rosszul mutat meg neki, ha
nem úgy idegződik be, és egész életében rosszul fogja
csinálni… De hát arra van az ember szája, hogy
elmondja, ami nem tetszik neki. Két ember egymás
között bármit megtehet, ami senkinek sem árt, és nekik
jó. Még azt is – tette hozzá – hogy változtasson azon,
ami nem jól megy.
Ledobta a fürdőköpenyt és bebújt a vékony takaró
alá. Az ágyneműnek selymes tapintása volt. Vilma egy
pillanatra megfeledkezett arról, miért is van itt.
Kényelmesen elnyújtózott, és arra gondolt: ebben az
ágyban jól lehetne aludni. Lehet, erre is sor kerül majd,
utána? – tért vissza a valóságba.
Aztán jött Erik. Türelmetlen volt, alig törölközött meg,
a bőre csillogott a víztől – ahol kilátszott a nagy
fürdőlepedő alól. Határozottan gurult az ágy mellé,
felállt – most volt egy olyan pillanat, amikor nem
érintette sem a széket, sem az ágyat, tényleg szabadon,
támaszték nélkül állt, sőt, ügyesen félfordulatot vett.
Még mindig a fürdőlepedőbe burkolva magát lehuppant
az ágyra. Vilma mellé.
A félhomályban csak egymás körvonalait látták, de
most az is elég volt. Vilma egy pillanatra behunyta a
szemét, aztán közelebb húzódott a férfihoz. Előbb
segített neki kibontakozni a lepedőből, és felemelte a
takarót. A mozdulat meghívás volt. És eljött az a
pillanat, amikor Erik alig bírta már elviselni a
feszültséget. Azt, hogy neki most ilyen jó lehet, ilyen jó
lesz. Vilmához bújt, érezte meztelen bőrén a lány
meztelen bőrét. Beteljesedett élete egyik nagy álma,
amiről sokáig azt hitte, hogy nem jön el – soha. Most
mégis itt volt. Itt lehetett ilyen közel egy lányhoz, akit…
hát igen, kimondta:
– Szeretlek, Vilma.
A szó mélyről jött és Vilma pontosan értette, mennyi
minden van mögötte. Hány szenvedéssel teli év előzte
meg ezt a percet. Erik idevezető útját nem ismerhette,
csak sejtette, hogy szegény fiú számára mit jelent most
ez az éjszaka. Magához ölelte hát, megcsókolták
egymást. Most másképpen – ez nem a szenvedély és a
szex bevezető csókja volt, még nem. Ez mintha a
vallomást akarta volna megpecsételni.
Erik nem vette észre, hogy Vilma hallgat, nem
viszonozza a vallomását ugyanazzal a szóval. De ez nem
volt, és nem is lehetett akadály azon az úton, amelyen
akkor már viharos sebességgel közeledtek egymáshoz…
...Erik kezdetben nagyon bátortalan volt. És talán
tétova is.
Ezen segített Vilma úgy, hogy a férfi szinte észre sem
vette. Előbb csak cirógatta, simogatta Eriket és ő
ösztönösen érezte, hogy neki is ezt kell tennie. Néha
egy-egy mozdulat arra utalt, hogy a férfi olvasott már a
szexről, és elméletben voltak elképzelései arról, mikor
mit, és hogyan kell csinálni. De ezek az ismeretek
nagyon hézagosnak bizonyultak.
Vilma nem gondolt arra, amire pedig kellett volna. Ha
nagyon szakértőnek mutatkozik, akkor vagy később
felébresztheti Erikben a gondolatot: vajon hány férfival
csinálta már ugyanezt…? Hogy ilyen jól ért hozzá?
De hát nem tehetett mást. Ha ez szóba kerül ma éjjel,
vagy holnap, vagy bármikor később, elmondja azt, amit
Eriknek úgyis tudnia kéne. Hogy ellentétben vele, ő
bizony nem szűz, volt már férfiakkal, ez az élet rendje.
De most nem zavartatta magát. Erik először félve
nyújtotta ki a kezét a takaró alatt. Vilma hát ledobta azt.
Csak annyit látott a félhomályban, hogy Erik lassan
borul föléje. Az egyik mellét vette a szájába, fogaival
finoman megszorította a mellbimbóját, majd
megpuszilta. No, ez jó kezdet! – gondolta, és ujjaival
megcirógatta Erika tarkóját. Érezte, hogy a férfi háta
libabőrös lett. Végigsimította az oldalát, és az egyik
lábát finoman oda tolta Erik testéhez. Vilma megérezte
a combján Erik férfiasságát, és nagyon megörült. Látta
Eriket, ahogyan az előbb ráállt a lábaira, most meg az
egészséges férfireakciót érezte… Nem lesz itt semmi
baj, gondolta magában.
Aztán átadta magát a zsongásnak. Ezt szerette a
szexben. A saját hangját nem is hallotta, amikor közben
kéjes kis sóhajokat, hangokat hallatott. Erik volt most a
párja. Mennyire más ez, mint Bartonnal… de rögtön
arra gondolt, el kell felejtenie azt az embert. Szexre más
férfi is képes, ha pedig úgy dönt, hogy feleségül megy
Erikhez, akkor voltaképpen ez a nászéjszakájuk! És az
mindig fontos volt, különösen a régebbi korok
embereinek, akik tényleg azon az éjszakén ismerhették
meg egymást testileg is.
A modern világban a nászéjszaka tulajdonképpen az
első szerelmes együttlét. És Vilma mindent megtett,
hogy ez kellemes legyen a férfinak is, és neki is. Olykor
finoman megfogta a férfi kezét, rávezette-mutatta, mit,
hol és hogyan tegyen. Minden mozdulata szelídséget
sugallt. Semmit erőből, semmit erőszakosan, hirtelen,
kapkodva. Semmit durván…!
És Erik nagyon jó tanítványnak bizonyult. Először is
azért, mert ellenkezés nélkül elfogadta ezeket az
útmutatásokat. Másodszor azért, mert híven követte
őket. És közben annyira szerelmes volt, bár már többé
nem mondta… de minden mozdulatából érződött, csak
úgy sugárzott belőle. Az ő számára Vilma teste egy
templom volt, úgy lépett a közelébe, mint egy
szentélybe. És később, amikor már szentségtörést is
elkövethetett, azt sem tette diadalmasan, győztesen.
Továbbra is tisztelte Vilmát és a lány testét.
Eljött lassan az előjáték vége. Már alig volt a testükön
olyan hely, olyan pont, ahol a kezük meg ne fordult
volna. Vilma már majdnem elfelejtette, hogy a férfi nem
ép. Hogy sérült. Deréktól lefelé a két combja, lábszára
valamivel hűvösebb volt, mint a bőre máshol. És nem is
tudta jól mozgatni, inkább csak feküdt a férfi, mintha a
lábai nem is hozzá tartoznának. A karjára támaszkodott,
hogy Vilmát minden helyen elérje. Amikor már érezték,
hogy nem habozhatnak tovább, Vilma kerekedett felül,
így látta logikusnak. És ha ennek az éjszakának lesz
folytatása – tudta – akkor valószínűleg mindig így lesz,
ez lesz a begyakorlott, megszokott örömszerző
testhelyzet.
Nem látott ebben semmi rendkívülit. Hát lassan,
nagyon lassan ereszkedett rá a férfira, magába fogadva
őt. Erik felnyögött – nem, nem fájdalom jele volt ez,
ellenkezőleg. A férfi a hátán feküdt és maga fölött látta
a lányt. A szemük annyira megszokta már a sötétséget,
hogy látták egymás arcát, ha homályosan is. És Vilma
bizony látta azt a földöntúli boldogságot a férfi arcán –
amit eddig egyetlen partnerénél sem tapasztalt.
Mert Erik számára ez sokkal, de sokkal több volt,
mint egyszerű aktus. Erik számára ez maga az álmok
eljövetele, a vágyak beteljesülése volt. Egyszerre
minden vágya teljesült, amelyekről legalább tíz éve
fantáziáit, vagy komolyan gondolkodott, majdnem
minden nap. Minden este, olykor éjjel is, ha nem tudott
aludni, ha keveset volt aznap friss levegőn, ha valami
betegség késztette arra, hogy ágyban maradjon egész
nap. Ilyenkor az éjszaka és a nappal vége és kezdete
egybefolyt. Nem volt más menekülése, csak az
ábrándozás.
És az ábrándok éppen erről szóltak – gyakran, mind
gyakrabban. A ház kerítése fölött napozás közben
meglesett fiatal szomszédasszonyok, az utcán a lányok,
a tévé képernyőjén a színésznők voltak a célpontok, az
ábrándozás tárgyai. Ideáljai gyakran változtak. Akinek
az arcán megjelent egy kedves mosoly, egy megértő
kifejezés, máris heves érzelmeket váltott ki belőle.
Gyakran elgondolkodott azon, hogy vajon lesz-e egy nő,
egy asszony, aki őrá néz és mosolyog így, aki elfogadja
őt így, és aki megismerteti a testi szerelemmel?
Megismerni egy nő melegét, hozzábújni, sőt… menni
tovább azon a természetes úton, tenni azt, amit nő és
férfi tesz oly sok ezer éve nap mint nap, minden órában,
percben valahol – mindenhol a világban. Ezen a téren
hasonlítani más férfiakhoz, ha másban nem is!
Vilma lassan, óvatosan mozgott. Érezte két mellén a
férfi kezeit. És Erik, ahogyan tanította, gyöngéd volt.
Milyen jó, ha ez így idegződik be nála. „Nekem, vagy
egy másik nőnek a jövőben, jó lesz!” – jutott eszébe,
aztán a dac is megjelent mellette: „Miféle másik nőre
gondolok itt? Nincs és nem is lesz másik nő Erik
életében, csak én.”
A lány néha lehajolt, és gyöngéden megcsókolta a
férfit. Erik minden érintése, összes csókja azt mondta:
„Szeretlek, Vilma”. Már nem a szájával mondta, a
szavak elvesztették jelentőségüket és szerepüket, nem
is léteztek – egyelőre. Most az érintések beszéltek
helyettük. Ahogyan Vilma olykor végigsimította a férfi
arcát, ahogyan Erik emelte a fejét, hogy megcsókolja a
lány egyik mellét. Ahogyan a kezük, az ujjaik
vándoroltak a másik testén, forró tűzpontokat okozva,
amelyek azonban mégsem fájtak.
Minden mozdulat közelebb vitte őket a
beteljesedéshez. Erik érezte, ahogy a combjai tövében
megfeszülnek az izmok, és felnyögött. Vilma rögtön
lassított, hiszen most ő diktálta az iramot, neki
valamivel több időre lesz szüksége még, úgy sejtette.
Hát csipőmozdulatai növelték és meghosszabbították a
kéjt. Erik még soha nem élt át ilyesmit. Kiszáradt a
szája, a torkában akadtak a hangok, nyögött és hörgött
volna, de most még arra sem volt képes. Nem tudta, mit
fog érezni, bár azt sejtette, mi következik. Hogy eljön az
a pillanat…
És eljött!
Majdnem egyszerre. Eriknek egy kicsit előbb,
Vilmának néhány pillanattal később. De most nem is ez
volt a lényeg. A férfi úgy érezte, valósággal felrobban,
egy vulkánt talált magában, amely éppen kitörni
készült. És már nem volt idő, hogy figyelmeztessen erre
bárkit is – bár csak ő volt ott, a legközelebb, ő válhatott
volna áldozattá… De nem áldozat volt, hanem győztes.
A teste megrázkódott, és távolról hallotta, amint
Vilma biztatja:
– Kiálts! Kiabáld a világba az érzésedet!
Torkából kitört, ami eddig ott forrt, visszatért a
hangja, a fejét hátrafeszítette, egy hörgés után hangos
kiáltás töltötte be a szobát. Vilma néhány mozdulat után
utolérte a férfit, most őbenne szakadt-robbant szét a
vulkán, tüzelt az ágyéka, forró hullámok szaladtak végig
a testén egymás után többször is. Neki is jó volt, nagyon
jó.
Erik egy pillanattal később majdnem sírt, olyan
meghatározhatatlanul nagy öröm gyűrte le. Vilma még
mozgott egy kicsit, aztán elfogyott az ereje, és nem
akarta fárasztani a férfit sem. Lassan hagyta el őt, aztán
lecsúszott oldalra. Kimerülten hevertek egymás mellett.
Erik egyszercsak felkiáltott – hangosan, diadalmasan:
 – Győztem…! Győztem!
Vilma hallgatott, mosolygott. Sejtette, mit jelent
mindez egy olyan férfinak, aki huszonöt évesen ismerte
meg először a szerelmet és a szexet is… Magához ölelte
Eriket, és hallgattak. Sokáig. Aztán Erik – most már
egészen más hangsúllyal – megint kimondta:
– Szeretlek, Vilma.

…Később még egyszer szerették egymást, ugyanolyan

vággyal és lendülettel, mint először. Aztán végre
elaludtak. Azon az éjszakán nem beszéltek sokat. És
Vilma sejtette, miért – mert Erik most már meg van
győződve arról, hogy minden a legnagyobb rendben
van. Hogy minden megy tovább a maga útján. Aminek
legfontosabb része az, hogy Vilma őt már nem hagyja el.
Az igaz, hogy Vilma számára leomlott az egyik
legfontosabb akadály. Félt attól, hogy az első közös
éjszakájukon kínos jelenetre kerülhet sor. Hogy Erik
eleve impotensnek bizonyul. Akkor mihez kezdett volna
a szerelmével? De most már ne is gondoljunk rá,
hessegette el magától ezt a gondolatot Vilma. A lényeg,
hogy ezen a fontos téren nem lesz köztük baj.
Nem tudta, meddig aludt. Egyszer csak arra figyelt
fel, hogy valaki valahol messzebb tesz-vesz, mintha
fütyülést is hallott volna. Meg egy jellegzetes kis
pittyenést, amiről ebben az állapotában nem jött rá,
hogy mi az, pedig tudta, hogy jól ismeri, sokszor hallotta
ezt a hangot. Aztán visszazuhant az álomba, parttalan
tenger volt az, mézédes folyadék merítette őt magába.
Jó volt, kellemes volt, szinte kéjes volt most aludni,
ennyire kielégülten.
Valamivel később meg azt érzékelte, hogy mintha már
késő lenne. Először a „késő” fogalma sem volt egészen
világos abban a félig tudatos, félig tudattalan
állapotában, aztán a szó izmosodni kezdett, több lett,
már jelentett is valamit. Valahol nagyon is mélyen azt
érezte, hogy valamit tennie kéne, valami mással is
foglalkoznia, mintsem hogy itt heverésszen…!
De hogy mi az, még nem jutott el hozzá.
Aztán egyszercsak váratlanul felfogta, hogy hol van.
Kinyitotta a szemét, elvakította a fény – az ablakon
beözönlött a napsütés. Erik nyilván elhúzta már a
függönyt. Erik, aki nem volt sehol. Az ágy mellett nem
állt ott a kerekes széke. Hogyan tudott olyan csöndesen
elmenni, hogy még a mozgását sem érzékeltem? –
kérdezte csodálkozva a lány.
Felült az ágyon, meztelen bőre nem érzett hideget.
Valahonnan a lakás másik részéből zajt hallott. Végre
kidörgölte a szeméből az álmot, és megpillantott egy
órát az éjjeliszekrényen. Fél kilenc volt! Most indul a
hajója a Régi Kikötőből!
Kiugrott az ágyból, és kapkodni kezdet. De ekkor Erik
hangját hallotta valahonnan – a férfi nem jött be, csak
talán a konyhából? – kiáltotta:
– Nyugalom, ne kapkodj! Beszéltem a főnököddel, és
mára is szabadnapot kaptál.
Ez szinte hihetetlennek tetszett, de megnyugtatta
Vilmát. Azonnal elhitte, és azért ez is jelent valamit,
gondolta valamivel később. „Ennyire bízom Erikben?”
Aztán rábólintott: „Ennyire bízom Erikben. Ez így
normális, nem?” Hirtelen eszébe jutott Barton, és úgy
érezte, ezentúl nem fog gondolni rá – soha többé. Rá
sem, és senki másra.
Felvette a padlóról az este odadobott fürdőköpenyét
és ment a hang után.
Eriket a konyhában találta meg. Kerekes székén
ügyesen és otthonosan forgolódott a csöppnyi helyen.
Rajta is csak egy fürdőköpeny volt, de látszott, már járt
a fürdőszobában, és még a haját is megfésülte. Azt a
szőkésbarna haját, amely most üdítő, világos fényfolt
volt az ablakokon beözönlő fényben.
– Jó reggelt, álomszuszék! – köszönt Erik és
ránevetett. Vilma csak most vette észre, hogy milyen
szabályos a fogsora, és vakító fehérek a fogai.
Egyáltalán, Eriket mintha kicserélték volna az éjszaka.
Nyilván annak hatására, ami történt, az egész ember fel
volt dobva – mégis, Vilmának volt egy olyan érzése,
hogy tulajdonképpen most látja az igazi Eriket. És eddig
ő is, mások is egy egészen más Erikkel találkozhattak
csupán. Egy olyan Erikkel, aki eddig az élet egyik-másik
fontos területétől el volt zárva. A befelé forduló ember
kiteljesedett, kinyílt, az öröm, a boldogság, és az
önbizalom még a tartásán is változtatott.
Amatőr pszichológusként Vilma mindezt felfogta, és
örömmel nyugtázta. Aztán ment a fürdőszobába, rendbe
hozta magát, és öltözködni kezdett. Az ajtó belső oldalán
meglátott egy egész alakot mutató tükröt. Most
megtorpant, és érdeklődve szemlélte – önmagát.
„Milyen lettem? Vajon én is megváltoztam ezen az
éjszakán?” A tükör nem csak őt, hanem a háta mögötti
ablakot is mutatta. Vilma a szeme sarkából valami
mozgást látott a kertben. Nem akart hinni a szemének –
az is Erik volt! Úgy látszik, amíg Vilma a fürdőszobában
töltötte az időt, ő „kiszaladt”, kigurult a kertbe.
Hogy mit csinált ott, rögtön kiderült, mert amikor
Vilma visszaért a konyhába, az étkezőasztal sarkán csak
úgy, váza nélkül hevert egy virágcsokor. Erik mindenből
szedett, amit talált a kertben, és így összességében szép
csokor lett belőle. A férfi látva Vilmát közeledni,
felkapta a virágokat:
– Nézd, milyen szép a színűk! És mennyi árnyalatuk
van!
– Van ott „Vilma nulla-egyes” is? – érdeklődött évődve
a lány.
– Naná! – somolygott a férfi, de látszott, a virágait
nem csupán mutatni akarja. Amikor Vilma helyet foglalt
az asztalnál, Erik közelebb gurult a csokorral a kezében
és egyszerűen kijelentette:
– Vilma Boltano, légy a feleségem.

...Az a reggeli amúgy is felejthetetlen volt

mindkettőjük számára. Már csak azért is, mert hát az
volt az első reggel – utána. És a leánykérés miatt is.
Vilmának valahol a tudata mélyén ott vándorolt ez a
lehetőség, de nem gondolta, hogy ez most jön el, és
ilyen gyorsan. Erik egy kicsit gyerekes volt ezzel a
sietséggel. Azt hitte talán, hogy ha együtt tölt egy
éjszakát egy lánnyal, akkor azt mindjárt feleségül is kell
vennie? Ez olyan régies, olyan népmesei becsületesség
lett volna.
De hogy komolyan gondolja a férfi, afelől Vilmának a
legkisebb kétsége sem lehetett. Az első pillanatban
mégis próbálta elütni valamivel.
– Erik, tudom, hogy te ezt nagyon komolyan gondolod.
Talán egy kicsit túl komolyan is… Alig pár napja
ismerjük egymást…
Erik most meglepően komolynak bizonyult. A
tekintetében nyoma sem volt a köztük már-már szokásos
évődésnek, és a hangja is komolyra váltott:
– Te tudod, hogy soha nem szerettem senkit. És most
nem a szexre gondolok, hanem… úgy igazán. Alkalmam
sem lett volna, meg annyi minden zavart eddig… Sok
volt az akadály.
Nem beszélt az állapotáról – mégis arról beszélt. Nem
kerülhette meg, ő sem. Vilma komolyan nézett rá, és
amikor a férfi nem folytatta, csak annyit mondott:
– Adj egy kis időt, gondolkozni.
– Vilma! Mondd meg őszintén! A fogyatékosságom
zavar?
– Nem, Erik, akkor azt sem hagytam volna, hogy
elmenjünk eddig…
– Akkor mi a baj?
– Abban szeretnék biztos lenni, hogy te valóban
engem akarsz, és nem egy föllángolás félremagyarázása
ez a lánykérés.
– Más is elvette már az első szerelmét, nem?
– De, igen, előfordul az életben.
– Akkor miért nem hiszel nekem? Tudom, hogy egy
életre akarlak.
– Akkor sem tudok most választ adni. Kell egy kis
idő…
– Rendben van, de mennyi? Meddig fogsz habozni? – a
kérdésben még nem volt ott a sértődöttség – „hát nem
egyértelmű, hogy mi ketten együtt legyünk, hogy
egymás mellett a helyünk, talán nem vagyok neked elég
jó?” – de Vilma, ismerve úgy-ahogy a férfiak hiúságát –
attól tartott, egy idő után talán az is helyet kaphat Erik
gondolataiban. Ezt semmiképpen sem akarta:
– Két-három napot kérek mindössze. A szüleimmel is
beszélnem kell, legalább telefonon. Tudod, távol élnek.
Erik bólogatott, a „két-három nap” felmérhető,
kibírható távolságnak látszott az időben. És ha Vilma a
Gittával közös tervükre gondolt, akkor nem is
habozhatott tovább. De tudta, mitől fél a férfi. És ez az
aggodalom ott sötétlett már a szemében.
Vilma Erik csinos arcát nézte. Látszott, hogy felkelés
után megborotválkozott. „Jóval korábban kelhetett. És
tetszeni akart nekem. De előtte talán nézett engem –
jutott a lány eszébe –, meglesett, ahogyan alszom.
Biztosan tetszettem neki!”
Efelől nem volt kétsége. Ő tetszett Eriknek, és valahol
a lelke mélyén Vilma is tudta: a maga módján Erik is
tetszik neki. Először csak azt érezte, hogy n agyon
vonzó intellektuális partner, de lám csak – ma éjjel
megtudta –, hogy másféleképpen is tetszik neki a férfi.
De amitől Erik félt – az az állapota. Nem kellett
kimondania, Vilma látta a szemében. Ezért inkább ő
mondta ki, hogy ne legyen félreértés:
– A szüleim nem ellenzik majd a házasságot azért,
mert sérült vagy. Ha valami nem fog tetszeni nekik, az a
fiatal korom, és a rövid ismeretség. De hidd el, ha
gondolkodom a házasságon, nem ezért teszem.
Erik hitte, és Vilma is megnyugodott.
Megreggeliztek, aztán Vilma megkereste a telefonját.
Akkor értette meg, hogy felkelés előtti félálmában mi
volt az az ismerős pittyenés, amit hallott. Üzenetet
kapott – Gittától. Nem akarta, hogy a férfi lássa, hát
inkább bement ismét a fürdőbe és úgy olvasta el:
KÉRLEK NÉZZ BE HOZZÁM, MIELŐTT ELMÉGY A
VÁROSBA.
„Szóval tudja, hogy itt töltöttem az éjszakát”. Látta a
küldés időpontját is: ez bizony már ma reggel volt, ezt
az üzenetet hallotta. Visszament az étkezőbe. Erik már
eltakarított mindent, a mosogatást nyilván későbbre
halasztotta. Vilma hirtelen ötlettel azt mondta:
– Tizenkettő után visszajövök, ne készíts ebédet. Én
viszlek el téged ebédelni. Hálából a finom reggeliért…
Erik arca ragyogott.

Gitta arcán feszültség ült. Amikor Vilma belépett az

udvarra, az asszony a rózsái között állt. Mint egy
televíziós rózsatápszer- vagy rovarirtó-reklámban,
pontosan olyan volt a jelenet, ami Vilma elé tárult. Az
asszony könyékig érő élénkszínű kesztyűs kézzel állt a
virágok között, egyik kezébe ollóval. Vilma
elmosolyodott a jeleneten, aztán szó nélkül odament
hozzá, majd – köszönés nélkül, ahogyan mostanában
szokták -kimondta:
– Vele voltam éjszaka. Reggel megkérte a kezemet.
Gitta szeme megcsillant, mosolygott:
– Az jó…! Te nem is említetted neki a házasságot,
igaz?
– Nem én, egy szóval sem. Ő hozta elő… az éjszaka
után.
Gitta már nyitotta a száját. Mint nő – és az volt hetven
éve ellenére is – szívesen kérdezett volna valamit, amit
nők szoktak egymástól kérdezni: „Milyen volt?”, vagy
valami hasonlót, ilyen helyzetben. Vilma tekintetében
azonban volt valami, ami hallgatásra késztette az
asszonyt. A lány leült egy kerti székre, és tovább
beszélt:
– Szeret engem. Mondja is, meg érzem is. Őszinte.
 – Akkor hajrá! – lelkesedett Gitta, korát meghazudtoló
lelkesedéssel
– Akkor meg mi a baj? Merthogy valami nincs
rendben, azt látom, ne is tagadd.
– Még mindig a régi fájdalmam zavar. – mondta Vilma
– Nekem sem közömbös már Erik. Annál jobban fáj,
hogy átverjük őt.
– Senki nem veri őt át! – fakadt ki Gitta, de azonnal
lecsillapodott -Eddig azon töprengtünk, hogyan hozzuk
elő a házasság kérdését. Ez magától megoldódott.
Szeret téged, azt akarja, hogy a felesége légy. Ha az
leszel, magától értetődő, hogy a gyámja is te leszel.
Amíg ilyesmire egyáltalán szükség van. Évek múlva akár
meg is szüntethetjük az Alapítványt.
Vilma még habozott. És akkor az öregasszony hirtelen
egészen másról kezdett beszélni. Vagy nem is volt ez
annyira más téma…?
– Két éve lehet, hogy beszéltem néhány orvossal
Erikről. Mindnyájan jól ismerik az esetét. Azt kérdeztem
tőlük: lehet-e Eriknek gyermeke? És ha igen, akkor
vajon örökli-e az apja betegségét, vagy sem?
Vilma felkapta a fejét. A tekintetét a villa repkénnyel
benőtt falára függesztette, és feszülten várta a
folytatást. Gitta nem is késlekedett, halkan kimondta:
– Nincs semmi baj. Ha lehet gyereke, ha lesz gyereke,
akkor az éppen olyan egészséges lesz, mint te vagy én.
Ez a betegség így nem öröklődik. Szegény Erik sem
örökölte, hanem szerezte.
Ettől Vilma láthatóan megkönnyebbült. Tudta, hogy
ezt az édesanyja is meg fogja majd kérdezni. Gyorsan
elmesélte Gittának, hogy pár nap haladékot kért és
kapott a válaszra, és hogy ma ebédelni viszi a férfit.
Gitta máris felajánlotta, hogy szerez egy autót, de a lány
leintette:
– Nyugalom, gyalog megyünk.
– Tessék?
– Mondom, gyalog! GY-A-L-O-G! Én tolom a kocsit,
elég jók itt a járdák, megfigyeltem. Hatszáz méterre
innen van két vendéglő is, egy kis téren, szoktam látni a
buszból. Eriknek emberek közé is kell mennie.
Gitta még hozzátette, hogy ha ez a kívánsága, akkor
az Alapítvány vehet egy olcsóbb kocsit, és majd azzal
fuvarozhatja a férfit. Az ötlet nem volt rossz, és Vilma
meg is jegyezte magának.
A busszal lement az Intézetbe. Volt még mit tanulnia.
Aznap egy kedves középkorú nő foglalkozott vele – az
oktatásért, az órákért Vilma előre fizetett. Most azt
tanulta meg, miképpen viselkedjen vészhelyzetekben.
Bármikor megeshet, hogy éppen az utcán van egy
tolókocsis, félig magatehetetlen beteggel, mondjuk egy
elég súlyos férfival, és nincsen segítsége. Elered az eső,
vagy tömegszerencsétlenség történik a közelben, vagy –
igen, modern idők! – terrortámadás miatt kell
menekülni. Egy intézetbeli férfi ült a kerekes székben.
Az asszony megmutatta Vilmának, hogyan kell futva
tolni a kocsit. Nem szabad rögtön nekifeszülni, először
csak annyi erőt fejtsen ki, amivel kimozdítja helyéből a
széket, aztán gyorsítson. Meglepte Vilmát, milyen
sebesen lehet futni a széket tolva – majdnem úgy,
mintha anélkül rohanna. Aztán azt gyakorolták, hogy mi
a teendő, ha valami okból a mozgássérült személy kiesik
a székből és fekszik a földön. Hogyan kell előbb
rögzíteni a széket, el ne guruljon, aztán melyik
végtaggal kezdeni a felemelését, visszahelyezését a
székbe, majd hogyan folytatni? Nem csak az oktatónő,
hanem a mozgássérült is tanácsokat adott ehhez.
Elmondta, mit érez, ha így, és mit, ha másképpen fogják-
tartják a végtagjait…
Itt tartottak éppen amikor ismerős hang szólalt meg
mellettük. Az Intézet parkjában, két fa között álltak
éppen.
– Jónapot! Látom, maga tényleg komolyan gondolja a
dolgot – Victoria Hoder állt ott. A jólelkű asszony –
addigra Vilma is megtudta – az intézet
igazgatóhelyettese, és mivel a főnök hosszabb ideje
távol van, hát tulajdonképpen ő a vezető.
Vilma feltette a sérültet a székbe, felegyenesedett, és
rámosolygott az asszonyra:
– Jónapot! Ha valamit elkezdek, azt be is fejezem.
Csak így van értelme.
Hoder asszony meg rábólintott:
– Teljesen igaza van. Hát csak ügyködjön tovább,
kedves Vilma.
Megjegyezte a nevemet, csodálkozott Vilma, és
tovább mentek. Persze ő tolta a kocsit, és az oktatója
lelkesen mondta:
– Victoria asszonynál nincs jobb ember a földön, én
mondom magának... Most pedig bemegyünk az egyik
lakószobába. Remélem, találok olyan sérültet, aki
hagyja majd, hogy maga levetkőztesse és felöltöztesse,
mondjuk háromszor egymás után…?

Eriknek minden szép volt, és új, amikor Vilma tolta őt

a járdán.
Sőt, nem is hagyta sokáig tolni magát, erőteljes
mozdulatokkal maga hajtotta a kerekes széket.
Elpöfögött mellettük egy busz. A férfi olyan boldog volt,
mint talán még soha. És nem csak az éjszaka, nem csak
Vilma jelenléte miatt. Kevesen jártak a villanegyed
szélén, ő pedig hangosan újságolta Vilmának:
–A legszívesebben minden szembejövőnek
odakiáltanám, hogy a leendő feleségem jön itt
mellettem!
– Még nem mondtam igent! Hamis híreket
terjesztenél! – fenyegette meg ujjával a lány
incselkedve. De Erik felszabadultan nevetett és merész
bravúrokkal hajtotta a széket. Sütött a nap, ez még nyár
volt, az ősznek szinte semmi jele. Vilma is megállt, a
szüleire gondolt. Lehet, nem fognak örülni, ha beszél
nekik Erikről. Az kevés, inkább meg kéne ismerniök őt.
Az étterem előtt lépcsők állták útjukat. De Vilma már
nem ijedt meg, hiszen őt kiképezték az efféle esetekre!
Megkérte Eriket, várjon egy percig, bement az
étterembe és megszólította az első pincért:
– Kérem, uram, be kéne hozni egy vendéget,
segítene?
– Miért, nagyon részeg? – kérdezte a pincér, majd
hozzátette: – Mi inkább kivinni szoktuk őket. Mármint a
részegeket.
– Itt most nem erről van szó – mosolygott Vilma
kedvesen. A pincér kényelmesen kisétált a küszöbig, de
amint meglátta a kerekes széket, és benne Eriket,
azonnal odasietett. Vilmával ketten felhozták Eriket és
székét azon a pár lépcsőfokon. A pincér a lányra
mosolygott:
– Bocs.
Csak ők tudták, ez miért volt. Amikor már odabent
ültek, Erik kíváncsian körülnézegetve megjegyezte:
– Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen helyen. A
nagybátyám, tudod, Henry…
– Egyszer láttam őt – majdnem hozzátette: „kishíján
láttam őt meghalni”, de ez nem ideillő téma lett volna.
– …valahogyan azt képzelte, hogy egy sérült ember ne
járjon az egészségesek közé. Maradjak inkább otthon,
úgy kevesebb sokk, lelki sérülés érhet. Azt is mondta,
jobb nekem így, mert akkor én sem látom, hogy mások
mennyire egészségesek, és bármikor oda mennek,
ahová akarnak, felugranak egy villamosra vagy buszra,
bevágódnak a kocsijukba vagy felülnek egy kerékpárra,
sietnek, úsznak, síelnek, gyalogolnak, futnak,
repülnek… Én meg otthon ülök – tette hozzá szomorúan.
Vilma közelebb hajolt az asztal fölött:
– Fel a fejjel, amíg van! Nem fogsz ezután otthon
aszalódni, mindig elmegyünk mindenfelé, ahová kell
vagy lehet. Koncertekre, színházba, még moziba is, és
sétálni, és ezer és ezer helyre.
Erik arcán ott volt a megdicsőült boldogság. Úgy
ragyogott, mint talán maga a nap. A lányra meredt,
aztán felkiáltott:
– Ez azt jelenti…? Vilma!
A lány szégyenlősen mosolygott:
– Bizonyára illett volna még pár napig kéretni
magamat… De nem várok tovább, kimondom: a
válaszom igen. Erik Zavor, feleségül megyek hozzád!

Akadályfutás

Csöndes esküvő volt.

Igazából csak öten voltak. Vilma szülei, Gitta Zavor és
a fiatal pár. Vilma szülei – ahogyan sejtette – nem igazán
érezték jól magukat a szertartáson. Ugyan próbáltak
beszélgetni Erikkel, aki kedves volt hozzájuk. De Vilma
látta, különösen az anyján, hogy nem bírja megszokni a
gondolatot: egy sérült ember lett a vejük. Apja pedig
mindig is azt tette, amit a felesége. Így hát nem is
csodálkozott nagyon, amikor a szerény, de meghitt
vendéglői ebéd után az anyja és az apja szedelőzködni
kezdtek és valami átlátszó ürüggyel – hogy nagyon
messze laknak, sok óráig tart ám odáig az utazás! – el is
mentek.
Ott maradtak hárman Gittával, aki csak nézett maga
elé – óvakodott attól, hogy Vilma előtt a szülei
viselkedését kommentálja. Erik is csak pár semleges
szót mondott. Vilma viszont annál inkább kikelt
magából, és alaposan leszedte a keresztvizet róluk.
Amikor befejezte, Erik váratlanul csak ennyit jegyzett
meg:
– Majd az unokák megbékítik őket.
Vilma és Gitta szeme összevillant. Gyerek…? Erről
beszéltek nemrégen. A lány úgy tett, mint aki haragszik,
tetőtől talpig végigmérte friss férjét, és mélyen kongó,
parasztos hangon odavágta:
– Osztán hunnan tuggya maga, hogy nékünk lesznek
ivadékaink?
Sem Erik, sem Gitta nem ismerték eddig a lányt erről
az oldaláról.
Tiszta kabaré…! Erik nevetőgörcsöt kapott, Gitta meg
úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult.

Vilma megkezdte a költözést. A cégnél nem is kellett

felmondania, jött az ősz és egyre kevesebb turista
köszöntött be a városba. Akik már régebben dolgoztak
ott, mint Mario, azok elmesélték: ilyentájt a főnök előbb
leállítja az egyik hajót, pár hétig csak egy jár, az is csak
másnaponta, hol az erdős szigetre, hol a sóstó szigetére.
Aztán eltűnnek a toborzók és végül a szezon is véget ér.
Majd jövő tavasszal találkoznak – addig mindenki
mehet, amerre lát.
Búcsút vettek hát egymástól. Aztán Vilma megkezdte
a lassú beköltözést a kisebbik villába. Először csak a
kezében hordta a dolgokat. Végül, Gitta erőteljes
rábeszélésére elment a két nő, és vettek egy használt
mikrobuszt, amelybe Erik is be tudott szállni, a kerekes
székét pedig két mozdulattal összecsukták, és annak is
lett helye az autóban. Aztán Vilma hamarosan elhozta az
összes holmiját a bérelt lakásból, és egy napon fel is
mondta, végleg.
Már az esküvőt követő napon Vilma és Erik elmentek
Gittával az illetékes bírósági hivatalba, ahol az
alapítványokkal kapcsolatos ügyeket intézték. Ott várta
őket Gitta és volt férje régtől ismert ügyvédje, Kirton úr.
A kopaszodó, sovány, kis bajuszos férfi igen kedvesen
üdvözölte Vilmát:
– Örülök, kisasszony… oppardon, most már
asszonyom!… hogy a mi Erikünk nem lesz többé
egyedül. Ami meg az alapítványt illeti, éppen időben
vagyunk. Alig öt napunk maradt a végzetes dátum utáni
harmincadik napig. Most bejegyezzük a változást. Ezt
itt, kérem, írják alá.
A kuratórium döntése volt. Kirton ügyvéd, Gitta és
még egy harmadik személy voltak a kuratórium, amely
ezennel megbízta Vilma Boltanót, Erik Zavor férjét,
hogy ezentúl vállalja magára Erik gyámjának szerepét.
Miközben Vilma olvasta a szöveget – mindent elolvasott
az utolsó szóig, mielőtt aláírt bármit is! – a papír fölött
látta egy pillanatra Erik szemét. Volt abban némi
aggodalom, de nem sok. Aláírtak minden okiratot, aztán
Vilma később – azzal az ürüggyel, hogy egy toalettet
keresnek – eltolta Eriket az „öregek” mellől. Befordultak
a folyosón, akkor megtorpant a székkel, maga felé
fordította a benne ülő férfit, és megkérdezte:
– Nem bízol bennem?
– Bízom benned – felelte Erik szemrebbenés nélkül,
őszintén nézett Vilma arcába – De igazad van, egy
pillanatra megijedtem. Tudom, miért csináljuk ezt, Gitta
részletesen elmagyarázta. Viszont eszembe jutott, annyi
mindent hallani a házaspárokról…
Vilma értette már, hát maga mondta ki:
– Hogy először szeretik egymást, aztán valami
megváltozik bennük. Vagy elfogy a szerelem, vagy
történnek dolgok, amik miatt gyakran meg is gyűlölik
egymást… Amerikában a távozó fél jól megkopasztja a
másikat, általában a volt feleség a volt férjet… Ettől
tartasz?
– Nem bírnám elviselni, ha összeomlana az életem –
vallotta meg Erik, és nagyon komoly volt a hangja –
Tudod, a létezésem amúgy is elég törékeny. Itt van ez az
alapítvány-ügy, meg az állami gyámság rémképe… ha túl
leszünk rajtuk, szeretnék veled békességben és csöndes
boldogságban élni. Legalább hatvan, vagy inkább
hetven éven át, Vilma Boltano.
Most már Vilma is komoly volt. Megfogták egymás
kezét, és a néptelen folyosón Vilma úgy mondta ki,
akárha esküdne:
– Veled leszek. Nem kell tartanod semmitől, Erik
Zavor. Hiszen a feleséged vagyok, és az is maradok.
 Az előérzetük nem volt rossz.
Majdnem egyidőben a végzéssel, hogy az
alapítványban Vilmát jelölték ki Erik Zavor gyámjának,
érkezett hozzájuk egy felszólítás a gyámhivataltól. Erik
nevére jött, mintha a gyámhivatal nem is tudna semmit
Vilma létezéséről. Lehet, hogy valóban nem tudtak?
Felszólították a férfit, hogy mivel a gyámsága
megszűnt, viszont arra rászorul, szeptember hó
hátralévő napjai folyamán számolja fel ügyeit. Október
1-jén délelőtt jelenlegi lakcímére megfelelő szállító
járművet küldenek, amellyel úgy őt, mint személyes
holmijait beviszik az Intézetbe. „A megszűnő
alapítványát a törvényi előírások szellemében
feloszlatják, a vagyont elosztják” – írták olyan hivatali
ridegséggel, hogy Erik – miután odaadta az iratot
Vilmának és Gittának átolvasásra, szomorúan jegyezte
meg:
– Ezeknek tényleg fogalmuk sincs rólam és a
körülményeimről.
Gitta telefonált az ügyvédnek. De Vilma már sejtette,
hogy az a jólelkű, de talán éppen ezért erélytelen és a
huszonegyedik században már nem sok eséllyel induló
Kirtont az efféle állami hivatalnokok megeszik reggelire.
Kirton csak hiszi, hogy minden hájjal meg lett kenve. Itt
nem elég a negyvenéves gyakorlat sem. Kirton és a
legtöbb helyi ügyvéd magánemberek és cégek,
vállalkozások ügyeit vitte a bíróság előtt. De a
gyámhivatal: maga az állam.
Ezért aztán Vilma máris fogta a kocsikulcsot:
– Megteszem, amit lehet – és bár kérdezték, nem
mondta el, hová megy. De azt a hivatali értesítést
magával vitte. Innen tudta a címet. Bár elhatározta,
hogy igyekezni fog igen visszafogottan viselkedni,
mégis, amikor leparkolt a hivatal közelében, átment az
úttesten, és odament a portáshoz, már igen
magabiztosan közölte a hivatalnok nevét, akit keres:
– Lazzaren úrral kell beszélnem. Ő hívott – és
meglebbentette az értesítést. Ez hatott, a portán
dolgozók azt hitték, tényleg várják őt, és
szolgálatkészen útba igazították, hogy hol találja az
ügyintéző urat. Lifttel ment fel a második emeletre, a
huszonkettes szobába. Nagyon határozott volt. Ilyesmi
csak nagyritkán esett meg vele. Ha boltban, áruházban
rásóztak valami rossz árút és reklamálni kellett. Meg
vagy kétszer az egyetemi évei alatt, a dékáni hivatalban.
De talán még egy esetben sem volt benne ekkora
indulat. Most Erik nyugalmért harcolt.
A szobában ketten voltak. Egy férfi és egy nő.
Mindketten ellenszenvesek. Vilma a simaarcú, nem túl
magas, harminc körüli férfira koncentrált:
– Lazzaren úr…? Az Erik Zavor-ügyben akarok
beszélni magával. Talán megóvnám önt egy csúnya
botránytól.
– Ön engem fenyeget, kisasszony? – kérdezte a férfi. A
kolléganő, aki nem ebben a szobában dolgozott, lassan
hátrált a falhoz, kitűnt Vilma látóteréből, de a nő érezte,
hogy itt maradt és figyel. Tanú lehet majd – de Vilma
nem bánta.
– Én a megóvnám szót használtam, ez pedig éppen az
ellenkezőjét jelenti – mondta Vilma kemény hangon –
Különben pedig Vilma Zavor a nevem. Erik felesége és
gyámja vagyok.
– Feleség…? Gyám? – a férfi arcán gúnyos mosoly
jelent meg – Ismerjük ezeket a trükköket. Falból
megnősül a gyámolt… és hogy a felesége lesz a gyámja,
nagyon jó! De mi ezt nem vesszük be.
– Hogy mit „vesz be” és mit nem, az ön dolga.
Mindenesetre az „Erik Zavor Alapítvány” hivatalosan is,
és a valóságban is működik, teljesen rendben van. Önök
túl korán léptek, kedves Lazzaren úr, ami nyilván az
önök mohóságának következménye. De mi gyorsabbak
voltunk, elrendeztük az ügyet a törvényeknek
megfelelően még az előző gyám halálát követő
harmincadik nap előtt.
 – És azt hiszi, ezzel minden rendben van? Hol vannak
erről a papírok!? – a férfi felemelte a hangját. Érződött,
hogy valamitől tart. Talán éppen az ő állása kerül
veszélybe, ha nem sikerül megszerezniök az állam
számára az alapítvány vagyonát? Vilma látszólag
kedvesen mosolygott:
– A papírokat nem mutogatom, nem hordom
magamnál, az önök dolga, hogy utána járjanak, és
beléjük nézzenek hivatalos helyeken, mielőtt ismét egy
ilyen hibás lépésre szánják el magukat. Elhiszem, hogy
nagyon szép házban lakunk, és maguk szeretnék azt
megszerezni, de nem fog sikerülni. Erik soha nem lesz
állami gyámolt, és az Alapítvány is az én vezetésem alatt
marad. Én gondoskodnék a férjemről, ha erre szükség
lenne. De szerencsére nincs, mert Erik a művészetével
szépen keres. – elindult az ajtó felé, de félúton még
megtorpant, és gúnyosan visszaszólt: – A villára sem
számítanék az önök helyében, hiszen mint Erik
feleségének, jogom van a fél tulajdonrészre, ha az
alapítvány megszűnne.
Ez utóbbiban ugyan nem volt biztos, de eszébe jutott,
hát kimondta. Ez is egy fegyvere volt. Vilmának most
nem volt egyéb szándéka, mint hogy eltávolítsa a bajt a
fejük fölül. Remélte, ha így mindent kimond, ezek a
gyám hivataliak csak gondolkodóba esnek, és mégsem
futnak neki az ügynek. Ha pedig nyugton hagyják őket,
akkor bekövetkezhet az, amiről Erik ábrándozik: a
„hetven év nyugalom”. Ez majdnem olyan jól hangzott,
sőt, jobban, mint a Marquez-regény címe: „Száz év
magány”. Magány…? Brrr, gondolta Vilma. Most már el
sem tudta volna képzelni az életét egyedül.

Gitta a következő napokban megmozgatott minden

hivatali szálat. Embereket mozgósított, és Kirton ügyvéd
is tett lépéseket. Gitta kérésére előkészített egy
folyamodványt a bíróságra, amelyben – ha minden kötél
szakad és a Gyámhivatal tovább erősködik – akkor oda
fellebbeznek, vagyis pert indítanak Erik állami
gyámkodása ellen. Kirton szerint ugyan a törvény
mellettük áll, de a bíróság azért veszélyes üzem, mert
minden hirtelen nyitottá és bizonytalanná válik. Csak a
bíróság döntésétől függ, hogy például figyelembe
veszik-e Erik és Vilma hirtelen házasságát? Hiszen a
másik oldal nyilván azt fogja állítani, hogy ez csak egy
fiktív házasság, amire a felek azért szánták magukat,
hogy az Alapítványt megőrizhessék. Ezzel persze életre
kel majd egy sanda célzás és gyanú is – közölte az
ügyvéd – miszerint Eriknek és feleségének anyagi
haszna származik az alapítványból. Ha más nem, hát az,
hogy abból élnek! Lám, egyiküknek sincs munkahelye,
de rögtön a „fiktív” házasságkötés után vásároltak egy
autót…
– Merthogy elhihetik: a Gyámhivatal mindent meg fog
tenni, hogy kiderítse az efféle, általuk gyanúsnak vélt
mozzanatokat, amiket aztán majd mocskos, illegális, de
mindenképpen rosszhiszemű ügyletekként fog beállítani
a bíróság előtt – folytatta Kirton az egyik megbeszélésük
alkalmával – Még azt sem zárom ki, hogy a hivatal
magándetektívet fogad, aki figyeli a villát és Eriket.
Magándetektívet…? A városban ebből a fajtából elég
kevés van. Vilma az ajkába harapott, elkapta Gitta
tétova pillantását is. Hát persze, Barton… Megrázkódott
az utálattól, és csak remélni tudta, hogy ilyen fegyvert
nem vet be a Gyámhivatal.
– Október elsején tehát mit teszünk majd? – kérdezte
rekedten. A többiek még nem sejtették, milyen komoly
is lehet a helyzet. Kirton a törvényekben bízott –
szakmai betegség ügyvédeknél, azt hiszik, a bíróságok
előtt bármit el lehet intézni, és mindig kiderül, sőt,
győzedelmeskedik az igazság. Mintha tényleg ezt látnák
nap mint nap…
Gitta meg más okból bízott a törvényben. Meg volt
győződve, hogy a helyzet a napnál is világosabb, akkor
hát milyen veszély fenyegetné őket? Nem hitt Vilma
figyelmeztetéseinek.
De Vilma Boltano tudta, mi lehet ebből. Emlékezett
Lazzaren arcára, egész magatartására. Ezek nem adják
fel, hiába is remélte. És hiába remélik a többiek.
Neki lett igaza. Október elsején nem sokkal reggel
nyolc után csöngettek a kapun. Vilma kinézett az
ablakon és megdermedt. Egy mikrobusz állt a kapu előtt
néhány megtermett emberrel.
– Erik! Felöltöztél már? – kiáltotta be a fürdőszobába.
– Igen, miért?
– Itt van érted a gyámhivatal. Indulás, ahogyan
megbeszéltük, azonnal!
Felkapta a telefont és hívta Gittát. Mire Erik egy
takaróval a térdein – október első napján reggel nem
sütött a nap és eléggé hűvös volt – átkerekezett a kerti
betoncsíkon, a kőkerítésbe mélyesztett vaskapu már
kinyílt. Gitta állt ott, hamarjában magára kapott
kabáttal a hálóingén. Egymásra néztek, nagynéni és
unokaöccse, nem szóltak, mert mit is mondhattak volna?
Vilmának volt igaza! Aztán csattant a vaskapu.
Vilma meg nyugodtan várt. Sejtette, hamarosan hívni
fogják. Nem riadt vissza a hazugságtól sem, hogy
mentse Eriket és önmagát. Méltánytalannak érezte ezt a
helyzetet. Tudta azt is, hogy végső soron nem zárhatják
be Eriket az Intézetbe az akarata ellenére – erről Kirton
már felvilágosította –, csak az a baj, hogy előbb léphet a
Gyámhivatal, és az ügyvéd csak az után fordulhat
bírósághoz védence nevében, csak az után kérheti a
Gyámhivatal kizárását az ügyből, Erik kiengedését az
Intézetből, miután Eriket elvitetik. És szintén a bíróság
jelentheti ki, hogy az Alapítvány törvényszerűen
működik. Ezek után a Gyámhivatalnak már szava sem
lehet. „Ez, kérem, a hivatalos procedúra, enélkül nem
megy” – fejezte be Kirton a felvilágosításukat.
Vilma felháborodott, hogy embereket így
meghurcolnak, és nem törődnek azzal, vajon mit él át az
illető az Intézet falai között, mire a bírósági végzés
megszületik. Ezért aztán ügyes tervet készített.
Méghozzá olyant, amelynél – ha nem is zárhatják ki a
bíróság részvételét az ügyben –, azt kell elérniök, hogy a
Gyámhivatal, mint olyan, többszörösen
megszégyenüljön, botrányba keveredjen, és a
közvélemény, a Város lakossága előtt teljesen
leszerepeljen. „Úgy kell nekik, miért nem hagynak
békében minket és másokat?”
Vilma az elmúlt napokban kísérletet tett arra, hogy
sorstársakat keressen. Nem talált, de valami az eszébe
jutott, és lépett is. De erről még nem beszélt mással,
csak Kirton úrral.
Most azonban ott ült a leeresztett redőnyök és zárt
ajtók mögött. Mintha nem lenne itthon. Sejtette, hogy a
Gyámhivatal már kiderítette a telefonszámát, és hívják
is, hamar. Ezek innen a kapu elől visszaszóltak az
ügyintézőnek, hogy nem nyitnak nekik ajtót, az pedig
máris tárcsázza Vilma számát… Bekapcsolta az
előkészített lemezt, a szobában tüzes spanyol dallamok
terjedtek szét.
Egy perc, és csörrent a telefonja. Hagyta kicsöngeni
párszor, csak utána vette fel, és vidáman beleszólt olyan
hangon, ahogyan az ember a jóbarátaival beszélget:
– Akárki vagy is, drága beszélgetés lesz, hát fogd
rövidre a mondókádat!
– Itt Lazzaren a Gyámhivataltól – mondta az a
kellemetlen, rideg hang. A férfi döbbenten hallotta,
hogy Vilma belekuncog a készülékbe:
– Komolyan mondja…? Ez nem valami vicc?
– Szó sincs viccről. Az embereim ott állnak a kapujuk
előtt, megérkeztek Erik Zavorért, ahogyan arról
előzőleg értesítettük önöket.
– Először is: Erik Zavor úrért jöttek, ugye…?
Másodszor mondja meg az embereinek, hogy pakoljanak
fel legalább négynapi hideg élelmet, és induljanak el
Spanyolország felé. De igyekezzenek, ha még itt
akarnak találni minket, mert nemsokára tovább
megyünk Valenciából az Azori-szigetekre. Remélem, a
Gyámhivatalnak van pénze néhány oda-vissza
repülőjegyre is…? – majd úgy tett, mint aki odaszól
valakinek a közelben: – Please two ham and eggs…
Gracias! – majd folytatta Lazzarennek:
– Bocs, közben reggelit rendeltem kettőnknek. Hol is
tartottunk? Szóval nászúton vagyunk, ami azt hiszem,
teljesen érthető dolog nem sokkal az esküvő után.
Lazzaren majdnem szétrobbant. Hallotta a spanyol
zenét, de nem volt meggyőzve. Gyanús volt neki ez az
egész.
– Én meg azt állítom, hogy maguk sehová sem
mentek! Ott vannak abban az átkozott villában!
– Arra az építményre gondol, amelye a gyámhivatal
szeretné rátenni a kezét, és ez esetben önnek, mint az
ügy intézőjének valószínűleg szép jutalom ütné a
markát? – évődött Vilma, aztán kedvesen csak annyit
mondott: – Bocs, de a külföldi beszélgetések, az Unió
illetékeseinek dicséretes ösztönzései ellenére, még
mindig túl sokba kerülnek. Hasta la vista! – és kinyomta
a gombot. Ha elképzelte Lazzaren dühöngését, már
megérte ez a kis jelenet.
Lazzaren dühös volt. Egy percig azt sem tudta, mit
tesz, a legszívesebben a falhoz vágta volna a telefont. A
huszonkettes szobában ezúttal egyedül volt.
Gondolkozott, de már az első pillanattól kezdve tudta,
hogy ezt fogja tenni. „Nincs más megoldás”. Eszébe
jutott, ha ez bejön, akkor nagyon jó érv lesz a bíróság
előtt. Ezzel bizonyítható, hogy a másik fél hazudik, és
eleve rosszindulatúan közelíti meg a kérdést, igyekszik
félrevezetni a hivatalt, amit az, ugyebár, nem tűrhet.
Aztán hívott egy számot, mondta a nevét, és máris
rákezdte:
– Hasonló ügyről van szó, mint már nemegyszer.
Megrendelem egy ház és két személy figyelését. A cél:
bebizonyítani, hogy nem mentek külföldre, hanem itthon
tartózkodnak, feltehetően a saját házukban vannak
jelenleg is… Igen, majd küldje el a számlát, Elkaim úr.
Én pedig diktálom a címet…

Másnap mindkét helyi újságban és az egyik

kábeltévés csatorna apró-hirdetései között megjelent
egy felszólítás. Egy ügyvédi iroda kerestet olyan
károsultakat, akik az utóbbi tíz évben a városi
Gyámhivatallal kerültek összetűzésbe. „Elsősorban azok
jelentkezzenek, akik úgy érzik, őket vagy
hozzátartozójukat akaratuk ellenére vették gyámság alá,
és emiatt őket erkölcsi és anyagi károk érték”.
Amikor Lazzarennek megmutatták a cikket, az arca
vörös lett a dühtől. Nem volt nehéz kitalálnia, ki állhat
az ügy mögött – a „Kirton és Társa Ügyvédi Iroda” volt
egyben a Zavor-család ügyvédje is…
Néhány napig Gittánál-laktak. De ez nem volt jó, hisz
az ő háza nem volt átalakítva kerekes szék használatára.
Ezért aztán egy este visszaköltöztek, és a leeresztett
redőnyök mögött próbáltak élni. Remélték, az utcáról
senki sem látja majd, hogy a villa ismét lakott.
De bizony ez hibavalónak bizonyult. Már a második
napon ismét csöngettek a kapun. Szerencsére Gitta
éppen náluk volt, hát ő ment ki.
A már ismerős mikrobusz, és a két drabális ember állt
a rácsos kapu mögött. Amit persze Gitta óvakodott
kinyitni. Két lépésre tőle megtorpant:
– Jónapot. Mit akarnak?
– A fiatalúrért jöttünk – vigyorgott az egyik – Ne is
mondja, hogy nincs itt.
– De bizony mondom. A fiatalok nászúton vannak
külföldön, én meg olykor átjövök, megöntözöm a
virágokat és kiveszem a postájukat. Egyéb kérdés? –
Gitta szigorú tekintetet vetett a férfiakra, aztán sarkon
fordult és bement. A redőny résén át látta, hogy azok
beszélnek valakivel telefonon, aztán dühös
ajtócsapkodások kíséretében elhajtanak.
– De ez örökké nem mehet így – kesergett Erik.
Reménykedve nézett hol az egyik, hol a másik nőre.
Hátha azok kitalálnak valamit? Ő a maga részéről azt
javasolta, hogy azonnal forduljanak bírósághoz „hivatal
által elkövetett zaklatás” címén. Kirton erre a fejét
csóválta tegnap is: nem jó, mert a Gyámhivatal
közvetlenül még egyszer sem találkozott Erikkel,
márpedig őt keresik, ezért csak ő, mint sértett, tehetne
feljelentést. De őt még nem zaklatták voltaképpen.
Kirton telefonon jelentette, hogy bár a hirdetés
napokig ott volt a lapokban és a tévében, mindösszesen
ketten jelentkeztek rá. Az egyik ügy használhatatlan,
mert már olyan régen volt, hogy elévült. A másikkal
talán lehet valamit kezdeni, adott esetben jó lesz a
bíróság előtt tanúként szerepeltetni azt az embert, aki
ily módon bizonyíthatná, hogy a Gyámhivatal már nem
először él vissza a hatalmával.
– A háborút elkezdtük, és nem hagyjuk abba, míg a
Gyámhivatal hivatalosan le nem mond Erikről, és az
Alapítványról, vagy jogerős bírósági ítélet nem
kényszeríti erre – jelentette ki Vilma. Gitta mindenben
vele értett egyet. Csak Erik nem találta a helyét:

– Nem szeretek ostromállapotban élni. Azt reméltem,

nyugalom lesz, és készíthetem a könyvborítókat,
plakátokat, meg bármit, amit kérnek tőlem. Ha híre
megy az esetnek, gondoljátok, hogy a Városban bárki is
rendel tőlem valamit? Egy botrányhős senkinek sem
kell.
Vilma odament hozzá, megsimogatta a fejét:
– Nyugodj meg, kedvesem. Nekem mindig is kellesz
majd… Ami pedig a munkát illeti: amint végzünk ezzel
az üggyel, én leszek a menedzsered, és kiajánlom a
munkáidat szerte az országban, vagy akár egész
Európában is.
Gitta meghatottan mosolygott, de nem akarta dicsérni
Vilmát, fölösleges lett volna – Erik úgyis tudta, milyen
kincs birtokába jutott. Szedelőzködött, hogy átmegy a
saját házába. Vilma elkísérte a kerítésig. Útközben zajt
hallottak az egyik szomszéd villa felől. Talán az ottlakók,
gondolták. De tévedtek. A másik kerítés tetején
egyszercsak megjelent egy férfi, aki meredten nézte
őket. Bár már késő délután volt és csökkent a fény,
mindkét nő felismerte.
Barton Elkaim volt.
A férfi meglepődése hamar elmúlott. Még üdvözletét
is intett Gittának és Vilmának, majd visszahuppant a
kerítés másik oldalára. Hallották, ahogyan távolodik.
– Lehet, hogy fotót is csinált rólam, dátumosat –
suttogta Vilma sápadtan – Lazzaren küldte kémkedni,
nem vitás. Ő tudott arról, hogy a két ház között van egy
átjáró. Hát ezt leste olyan szorgalmasan. Tudta, hogy
előbb-utóbb én vagy Erik is felbukkanunk itt – Vilma
nagyon dühös volt.
– No és? Most hát tudni fogják, hogy „már
visszajöttetek a nászútról” – Gittát nem rázta meg
annyira az ügy. Úgy vélte, minden helyzetből van kiút,
csak azt olykor nehéz megtalálni.
Vilma visszafelé ment a kerten át. A szaletli mellett
töprengeni kezdett, aztán döntött. Elővette a mobilját.
Még benne volt Barton Elkaim száma. Kicsöngött, aztán
a férfi felvette:
– Elkaim – mondta röviden, katonásan.
– Vilma Zavor – vágta rá az asszony ugyanolyan
röviden és katonásan. Szándékosan mondta az új, az
asszonynevét. És nem volt barátságos a hangja. Gyorsan
beszélt, nehogy a férfi félbeszakítsa: – Éppen elég kárt
okoztál már nekem, Barton Elkaim. Soha senki nem
alázott meg úgy, mint te. Aztán fütyörészve odébbálltál.
– Mit akarsz? – kérdezte amaz, ismét röviden.
– Most valamit helyrehozhatsz abból, amit akkor
elkövettél. Még szükségünk van egy kis időre. Pár napig
tart még a „nászutunk”, érted? Esetleg neked is van
lelkiismereted – és nem folytatta, kikapcsolt.
 …Barton Elkaim akkor hagyta el a szomszéd házat,
miután fizetett a házigazdának, aki oda beengedte, majd
lassan átment az úttesten, beült a kocsijába. Nézte a
néptelen utcát, az alkonyi fényeket a nyugati égbolton, a
fák mind hosszabb árnyékát. Majd elővette telefonját.
– Lazzaren úr…? Még mindig semmi, a villában csak
az öregasszony tartózkodik. A fiatal pár számára minden
jel szerint még tart a nászút.

Hétfő délután – három héttel az esküvő után –

összegyűltek ők négyen, hogy haditervet készítsenek. Az
ügyvéd vitte a szót:
– El kell döntenünk, mit lépünk. A Gyámhivatal nem
adta fel. A sajtóhirdetés eredménye nem volt kielégítő.
Ha csak nem számítom annak, hogy az egyik helyi
újságtól felhívott egy szerkesztő és azt akarta tudni,
miért is keressük a Gyámhivatal úgymond
„áldozatait”…? A hamis nász-utat sem játszhatjuk
sokáig, hiszen Lazzaren és embere nyilván nyomoznak
önök után, kedves Vilma és Erik. Ez a fikció már nem
tartható.
– Mi lenne, ha mi lépnénk előbb? – kérdezte Vilma
lendületesen. Neki is elege volt már a bújócskából. –
Forduljunk bírósághoz, pereljük be a Gyámhivatalt.
– Ennek megvan a kockázata. Ha veszítünk, Eriknek
nem lesz kiútja, elviszik az Intézetbe. No és akkor a
perköltségeket is mi fizetjük.
Megcsörrent az ügyvéd telefonja. Kirton
belehallgatott, aztán kikapcsolta, eltette és komoran
nézett végig a társaságon:
– Ez a vita eldőlt. Egy törvényszéki ismerősöm
értesített az imént, hogy a Gyámhivatal ma délelőtt a
bírósághoz fordult. Azt kérik, mondja ki, hogy Erik
Zavornak be kell vonulnia az Intézetbe, az Alapítványt
szüntessék meg, és így tovább… Képzeljék, azt is kérik,
hogy a bíróság kötelezze a telefontársaságot, hogy adja
ki egy beszélgetés műszaki adatait.
 Vilma arca elborult:
– Amikor Lazzaren felhívott, én azt lódítottam neki,
hogy Spanyol-országban vagyunk…
Kirton borúsan nézett a fiatalasszonyra:
– Ez a „lódítás” sokba kerülhet nekünk. A bíróság
előtt ez bizonyíték lesz arra, hogy mi sem vagyunk
tiszták, mi is megpróbáltuk becsapni a hivatalt. Egy gólt
adtunk nekik máris. És ki tudja, hány lesz még?
Gitta bizakodó volt. Kirton hümmögött. Erik
idegeskedett.
– Az én bőrömre megy a dolog.
Vilma azonban tele volt tetterővel:
– Vannak, illetve addigra lesznek ütőkártyáink! Mikor
lesz a tárgyalás?
– Tíz nap, két hét… ennyi a városi bíróságon az
átfutási idő. Mit tervez, Vilma?
– Ez egyelőre legyen az én titkom – majd amikor
kikísérte az ügyvédet, az előszobában megkérdezte: –
Hogy hívják azt a szerkesztőt, aki a városi laptól kereste
önt?
– A „Futár”-tól volt az, tudja, az olyan bulvárosabb…
Egy nő volt, a neve...várjon csak...Liliana Aron, úgy
rémlik.
Amikor kedden Vilma felhívta Lilianát – akit sohasem
látott, és őszintén szólva a cikkeit sem olvasta, mert
nagyon ritkán került a kezébe a „Futár” – a fiatal nő
csodálkozott:
– Tulajdonképpen miről van szó?
– Kirton ügyvéd úr mondta, hogy kereste a
Gyámhivatallal kapcsolatos apróhirdetések miatt… Nos,
a hirdetéseket mi adtuk fel. A mozgássérült, kerekes
széken közlekedő művész férjemet a Gyámhivatal
erőszakkal akarta elhurcolni a mozgássérültek
intézetébe, feltehetően azért, hogy rátehesse a kezét
arra a nem éppen szegény alapítványra, amely eddig
életben tartotta a férjemet. Érdeklik a részletek is?
Ennyi elég volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet.
Másnap délelőtt Vilma elment a Városba, bevásárolni.
De fél tizenegykor a főtéren volt, a sétálóutca
torkolatában, egy kávézóban. Abban a narancsszínű
nyári ruhában, ami az ismertetőjele volt. Igaz, ma is
elég hűvös volt és többen alaposan megnézték az
asszonyt: vajon nem fázik…? De őt fűtötte a lelkesedés.
Lilana pontosan érkezett, egyenesen a napszínű ruhás
nőhöz ment.
– Liliana vagyok, szia – majdnem egykorúak voltak, a
tegezés hát mindjárt bizalmasabb hangulatot teremtett
közöttük. A Város azért nem volt olyan nagy, hogy ne
találtak volna rögtön legalább két közös ismerőst…
Liliana jó alakú, de nem túlságosan szép arcú nő volt,
amivel már eleve elnyerte Vilma rokonszenvét. Ő is
ilyennek látta magát. Az újságírónő vörös haján
megcsillant a gyér napfény, amely hamarosan eltűnt
ismét a felhők miatt.
Liliana kitett az asztalra egy nevetségesen kicsi
szerkezetet – ma már ekkorák a diktafonok, értette meg
Vilma. Ösztönösen közelebb hajolt a gyufás-skatulya
méretű csillogó fémhez, de Liliana jelezte: ülhet
kényelmesen, beszéljen nyugodtan, a szerkezet így is
felveszi minden szavát.
És Vilma elmondott mindent. Vagy inkább… majdnem
mindent. Kihagyta Bartont az elejéről, és azt a bizonyos
rövid telefonbeszélgetést is elhallgatta. No, és az sem
került szóba, hogy Gitta Zavor javasolta a házasságot.
Megismerkedett előbb Gittával, a hajókiránduláson,
ahol majdnem meghalt a férje… Aztán Gitta bemutatta
neki Eriknek, egymásba szerettek, gyors házasságot
kötöttek. Nem tagadta, hogy a gyorsaságban szerepet
játszott az említett alapítványi törvény is – igen, sietniök
kellett, ha nem akarták, hogy Eriket intézetbe vigyék.
Beszélt Erik tevékenységéről is. Lazzarent nem nevezte
néven, de mint hideg, számító és senkire tekintettel nem
lévő bürokratát mutatta be, aki sohasem néz a törvény
mögé, hanem annak csak betűi érdeklik, nem a
szellemisége.
Liliana a végén még kérdezett pár apróságot, hogy
teljesebb legyen a kép. Láthatóan érdekelte a téma, sőt,
egészen fellelkesült:
– Még ma délután megírom, és ha a főszerkesztő is
úgy akarja, megjelenik a holnapi számban. – Remélem,
ez valamit segít nekünk.
– Az emberek legalább tudni fogják, hogy ilyen
anomáliák is léteznek – bíztatta Liliana, vörösre festett
körmei megcsillantak, eltette a diktafont, és amikor ki
akarta fizetni a kávéját, Vilma intett: hagyd csak.

Másnap Liliana felhívta Vilmát. A főszerkesztő azt

akarja, hogy beszéljen a másik féllel, azaz Lazzaren
úrral a Gyámhivataltól. El is ment hozzá, és ott egy
egészen más verzióját hallotta az egész történetnek.
Lazzaren szemlátomást zavarba jött, amikor megértette,
hogy Liliana már elég sokat tud az ügyről. De kitartott
amellett, hogy Erik és Vilma fiktív házasságot kötöttek,
hogy kijátsszák a törvényt. Vilmát nyilván anyagi
előnyök vezérlik eben a házasságban, nos, és mit
várjunk attól, aki otthon ül a házában, nem nyit ajtót a
törvény képviselőinek, telefonban meg azt a látszatot
kelti – vagyis: azt hazudja! – hogy külföldön nyaral? Erik
Zavor pedig feltehetően ki akar bújni a törvény alól,
márpedig azok mindenkire nézve kötelezőek. Lazzaren
változatában a Gyámhivatal egy Grál-lovag, aki
folyamatos küzdelmet folytat az olyan csalók ellen, mint
Vilma és Erik, akik meg akarják fosztani az államot
jogos járandóságától, azonfelül nem vetik magukat alá a
szabályoknak.
A cikk ezzel a kettős tartalommal jelent meg. Liliana
előre figyelmeztette Vilmát: ez így éppen megfelel a
sajtó íratlan szabályainak, a „hallgassuk meg a másik
felet is” elvének, és így teljes az igazság. Vilma ennek
nem örült, de belátta, hogy a nőnek igaza van.
A cikk nagy feltűnést keltett. A következő napokban
többen hozzászóltak a lapnál. Kirton meg jelezte, hogy
két újabb volt gyámhivatali ügyfél jelentkezett, akik
régebben szintén megjárták. Az egyik közülük éppen
Lazzaren lelketlenségének áldozata volt, két évet töltött
az Intézetben, míg végre sikerült onnan kiszabadulnia
azzal a trükkel, hogy a családja más városba költözött.
Magukkal vitték, de aztán onnan továbbálltak egy
harmadik városba, ahol már nem jelentették be
semmiféle hivatalnak, hogy a férfi felesége
mozgássérült. Így elestek a támogatástól, de legalább
szabadon élhetett az asszony.
– Ők mind hajlandók tanúskodni – jegyezte meg
Kirton egy újabb tanácskozásuk alkalmával. Erik és
Vilma akkor már megkapták az értesítést, hogy október
22-én délelőtt lesz a tárgyalás. Kirton Vilmára nézett: –
Az a sajtó-akció felemás sikerrel járt, de legalább sokan
felfigyeltek az ügyre. Remélem, a sajtó eljön a
tárgyalásra is. Van még valami a tarsolyában, kedves
Vilma?
– Kettő is, de most csak egyről szólnék. Kérem,
ügyvéd úr, idézze meg az alperesek tanújának Victoria
Hodert, a mozgássérültek Intézetének igazgatónőjét is.
Kirton nagy szemeket meresztett:
– Gondolja, hogy éppen a Gyámhivatal ellen fordulna?
Ő, akinek az Intézetébe az a hivatal utalja be a…hm…
pácienseket? Egyáltalán ismeri őt?
– Ismerem, és éppen ezért merem ajánlani őt, ügyvéd
úr.

Október huszonkettedikén délelőtt kisütött a nap.

Igaz, szürke volt a levegő, és felhők is voltak az égen.
Amikor a kis társaság a mikrobusszal megérkezett a
bíróság elé, még volt idejük. Gittának feltűnt, hogy
Vilma kicsit ideges, kapkod. Amikor a kocsit leparkolta,
és Erik is ügyesen átült szétnyitott kerekes székébe, az
asszony csak annyit mondott Gittának:
– Van még fél óránk, igaz? El kell ugranom valamiért,
ide a közelbe. Menjetek be nélkülem, kezdésre itt
leszek.
Gittának bizony még az is megfordult a fejében, hogy
Vilma talán éppen most futamodik meg? Elege lett volna
az egészből? De ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy
nem is foglalkozott vele tovább. Erik is csodálkozott egy
kicsit, de egyáltalán nem aggódott. Talán azt hitte, hogy
a felesége valamelyik tanúval akar még pár szót váltani?
Őt most az foglalta le, hogyan tud bejutni a bíróság
épületébe. Szerencsére ezt már akadálymentesítették.
Az egyik biztonsági őr egy speciális liftet is lehozott a
régimódi épület kanyargós főlépcsőjének korlátja
mellett. Erik ráhajtott a gumírozott fémlapra és
befékezte a székét. A többiek a lépcsőn mentek felfelé,
miközben őt ugyanott az emelőszerkezet vitte az első
emelet magasságába.
Vilma az utolsó pillanatban futott be. Gitta látta az
arcán, hogy valami történt – csak nem tudta eldönteni,
hogy jó vagy rossz izgalom ez…? Erik a felesége
szemébe nézett – már bent ütlek a tárgyalóteremben,
szemben a nagy és díszes faragott pulpitussal, amely
egyelőre üresen tátongott – és azt mondta:
– Valamit látok a szemedben, Vilma Zavor. Valamit,
ami nyugtalansággal tölt el. Most mintha nem olyan
lennél, mint eddig voltál.
– Az biztos, valami megváltozott, Erik Zavor. De ne
kérdezd, mi, majd kiderül a tárgyaláson.
Erik a fejét ingatta. Gitta a közönség soraiban ült,
elől. Csodálkozva tapasztalta, hogy a nézők között igen
sok a mozgássérült. Ők mind olvasták a lapban a hírt.
Lehet, azt is megírták, hogy a Gyámhivatal és Erik a
bíróságon találkoznak?
Bejött a bíró, mindenki felállt, majd elkezdődött a
tárgyalás. Erik csak azt csodálta, hogy milyen gyorsan
megy minden. Rájött, hogy úgy a bíró, mint az ügyvédek
igen jól tudják a dolgukat és senkinek sem érdeke, hogy
a tárgyalás elhúzódjon.
 A felperes kezdte, ismertette a „vádjait” az alperesek
– vagyis Vilma és Erik – ellen, őket idézte a hivatal a
bíróság elé. Amikor Lazzaren következett – ügyvédje
idézte be tanúnak – a férfi minden rosszat elmondott
Vilmáról. Erik magaviseletéről nem tudott szólni, mert
Kirton kérdésére kénytelen volt beismerni, hogy még
sohasem látta az „ügyfelet”, akiért állítólag a
gyámhivatal olyan sok gondoskodást mutatott. Ez rossz
pont volt nekik. Miután a Gyámhivatal igazából csak azt
tudta felhozni Vilmáék ellen, hogy akadályozták a
hivatal munkáját, amikor azt állították, hogy
Spanyolországban vannak nászúton, és hogy alibi-
házasságot kötöttek, hogy Erik kibújhasson a törvényi
kötelezettsége alól – végre Kirton is szót kapott.
Elmondta a valós helyzetet: az Alapítvány a
szabályoknak megfelelően működik, tehát nincs ok a
felszámolására. Erik Zavor pedig önálló egyéniség, csak
testileg sérült. Szellemileg friss, amit azzal is bizonyít,
hogy itt van, és a bíróság rendelkezésére áll, bárki
bármit kérdezhet tőle. Továbbá – Kirton egy nagyalakú
fényképalbumot tett a bíró elé – itt van az utóbbi egy év
termése: könyvborítók, plakátok, amiket Zavor művész
úr készített. A bíró nézte a képeket, és közben kérdezte
Eriket, aki odagurult a pultjához, és elmondta, melyik
plakátot kinek készítette. Végül is a bíró számára is
tisztázódott: a Zavor név egy-két év múlva ismert lesz,
ha most még nem is az. Már a képzőművészeti
tevékenységéből is megélhet majd, nem lesz szükség az
alapítványra.
Vilmát a bíró csak ezután kérdezte:
– Zavor asszony, miért volt szükség arra a nászutas
hazugságra?
– Bíró úr, én bár fiatal vagyok, nem tudom elképzelni,
hogy egy-két idegen ember döntsön az életem felől.
Feleségül mentem a szerelmemhez, és alig telt el egy
hét, megállt a kapu előtt egy mikrobusz és két
kidobóember-külsejű legény közölte: elviszik a férjemet
egy intézetbe… – beszélt, beszélt. A bíró figyelmesen
hallgatta, Lazzaren a másik oldalon izgett-mozgott,
ügyvédjével suttogott. Aki jelentkezett is:
– Bíró úr, mi úgy látjuk, hogy az alperes kiforgatja a
hivatali határozat értelmét.
– Kérdés, volt-e joga a hivatalnak ilyen, vagy
bármilyen határozatot hozni Erik Zavor ügyében? –
kérdezett vissza élesen Kirton, majd így folytatta: – Mi
éppen eldöntöttük, hogy pert indítunk a gyámhivatal
ellen, amikor jött az értesítés, hogy a perindítás már
megtörtént, így ők lettek a felperesek.
– Mi továbbra is állítjuk, hogy Vilma Boltano és Erik
Zavor házassága nem valódi – vágott vissza a másik
oldal, jelezve, hogy innen kezdve bármi is történt,
szabálytalan volt. Kirton a bíróhoz fordult:
– Kérem meghallgatni az alperesek tanúját, Vicoria
Hodert, a Mozgássérültek Intézetének helyettes
igazgatóját.
Hoder asszony bejött, komoly volt. A bíró előtt
kijelentette:
– Vilma Boltano már jóval a házasságkötése előtt
készült erre az aktusra és a továbbiakra. Még
szeptember elején jelentkezett nálam azzal, hogy
szeretne felkészülni, hogyan kell élni és viselkedni egy
mozgássérült mellett.
Erik csodálkozva nézett Vilmára, súgva kérdezte:
– Te tényleg készültél…?
Ez a kis jelenet a bíró figyelmét sem kerülte el.
Victoria Hoder közölte még, hogy Vilma többször járt
ott, félnapos képzéseken ismerkedett meg a
tudnivalókkal. Majd egy váratlan fordulat következett,
amire senki sem számított – Vilma sem. Hoder asszony
Lazzarenre nézett, majd kijelentette a bírónak:
– Sok panasz érkezett hozzám is, olyan
mozgássérültektől, akiknek Lazzaren úrral akadt
dolguk. Meggyőződésem, hogy ez az ember nem
alkalmas a posztra, amit betölt.
 Kirtonnak sem kellet több, jelezte: előre bejelentett
sérült tanúi vannak, akik egy kivétellel mind Lazzaren
tevékenységének során kerültek rossz helyzetbe, és az
Intézetbe, pedig lett volna más lehetőségük is. Lazzaren
mozdulatlan arccal ült és hallgatta – az ügyvédje végül
felpattant:
– Bíró úr kérem, ez ugye nem egy bűnügy, ahol a
felperes lenne a vádlott…? Itt és most arról van szó,
hogy az alperesek színlelt házasságot kötöttek, ha pedig
így van, akkor minden más érvénytelen, amit tettek…
Vilma egy papírlapot csúsztatott Kirton elé. Nem
kellett mondania semmit. A férfi ránézett, majd
elismerően bámult Vilmára, aztán felpattant.
– Bíró úr, ebben a pillanatban kaptam egy újabb
bizonyítékot arra nézve, hogy az alperesek házassága
nem színlelt – fürgén kivitte a papírt, és a bíró elé
helyezte a pultra. A bíró elolvasta. Az ellenfél ügyvédje
várta a magyarázatot. A bíró kijelentette:
– Egy, a mai napon kiállított orvosi bizonyítvány van
előttem. Ügyvéd úr, engedelmével csatolom az
aktákhoz… Az iratot egy nőgyógyász állította ki.
Ultrahangos és laboratóriumi vizsgálatok alapján
bizonyosnak látszik, hogy Vilma Zavor körülbelül
hathetes terhes. Ezzel, azt hiszem, eldőlt a kérdés, vajon
színlelt házassággal vagy valódival állunk szemben.
Kimondom az ítéletet: a városi bíróság a köztársaság
nevében elutasítja a felperes kérését. Vilma és Erik
Zavor házassága érvényes és szabályos, az Alapítvány
működése is szabályos. Erik Zavor bebizonyította
rátermettségét az önálló életre, művészi képességei és
tevékenysége vitán felül áll. De ha nem így lenne is, a
felesége, mint gyámja, méltó életkörülményeket
biztosíthat a számára. Az ítéletet írásba foglaljuk és
postázzuk a feleknek, végeztem.
Erik Zavor ebből már semmit sem hallott. Az utolsó
szó, ami elhatolt a tudatáig, az volt: terhes. Döbbenten
meredt Vilmára, még el sem tudta hinni. Egész testében
reszketett az örömtől:
– Terhes…? Tényleg az vagy, kedvesem?
– Az vagyok – felelte Vilma. Lazzarenék gyorsan
szedték össze a papírjaikat és már mentek is. A bíró
éppen az ajtóhoz ért, amikor hátába csapott egy kiáltás:
– Apa leszek…! Apa leszek, emberek, hallottátok?
A bíró elnyomott egy mosolyt – nem kellett
hátranéznie, hogy tudja, ki kiáltott.
Erik megölelte Vilmát – aztán kénytelen volt hagyni,
hogy mások elragadják tőle. Elsőnek Gitta gratulált, és
az asszony fülébe súgta:
– Mindig szerettem volna kisunokákat.
Liliana Aron is megölelte, és Vilma döbbenten
tapasztalta, hogy vadidegen emberek jönnek oda hozzá,
és a kezüket nyújtják, gratulálnak. Sokan
rámosolyogtak. Közben a szeme sarkából látta, hogy
Erikhez más kerekes székek gurulnak – a sorstársai
gratuláltak neki. Nemcsak az ügyben aratott
győzelemhez, hanem a gyermekéhez is. Victoria Hoder
után végre Kirton ügyvéd is odaférkőzött. Aztán az
emberek széledni kezdtek, a terem lassan kiürült.
Gitta intett az ismerősöknek, és ők is kimentek. Vilma
felállt a padról, amelyre fáradtan lehuppant, és amely
mellett Erika kerekes széke állt.
– Maradj még, kedves! – mondta Erik, kérő
hangsúllyal. A felesége visszaült melléje. Már senki sem
volt a teremben, csak ők ketten.
– Hát persze, hogy maradok – felelte Vilma – Tudod,
megegyeztünk abban, hogy a következő hatvan-hetven
évet együtt töltjük.
Odakünn kisütött a nap. A felhők végre teret
engedtek a fénynek. Narancssárgás-vörös fény öntötte
el a Várost, távolabb pedig kékeszölden ragyogott a
tenger.
 Tartalom

Tengeren és parton……………………………
Kétségek között-……………………………….
Zuhanás……………………………………………
Egy új világ………………………………………
A döntés-…………………………………….....…
Akadályfutás………………………………….....