Az egyik legismertebb közhely II.

András állítólagos ereklyegyűjtő szenvedélyére vonatkozik: a

király hadi sikerek helyett szentek maradványaival vigasztalta magát. Valóban, a magyar király
szentföldi hadjáratáról a hazai krónikás csak annyi konkrétumot jegyzett föl, hogy „végül ott a
királyi kincstár felhasználásával megvásárolta különféle szentek ereklyéit, úgymint Szent István
protomártír koponyáját, Szűz Szent Margit mártír koponyáját, Boldog Tamás apostol és Szent
Bertalan jobbját. De ugyanott vásárolt Áron vesszejéből is és megvette annak a hat korsónak az
egyikét, amelyekben Jézus a vizet borrá változtatta, és még sok mást, amit akkor össze tudott
gyűjteni. A szentek értékes kincseivel tért vissza Magyarországra, és országát virágzó állapotban
találta. Ezt azonban nem a saját, hanem azon szentek érdemeinek tulajdonította, akiknek az
ereklyéit magával hozta… Később ezek a szent ereklyék azoknak az egyházaknak a tulajdonába
kerültek, amelyeknek főpapjai elébe mentek a hazaérkező királynak.” Bár manapság II. András
katonai szerepvállalását is kedvezőbben értékeli a keresztes hadjáratok történeti irodalma, az
azonban kétségtelen, hogy az uralkodó érdeklődését rendkívüli módon felkeltették az ereklyék. A
vallásos érzületen túl a magyar király – korának gyermekeként – tudta, hogy az ereklyék
szimbolikus tőkének tekinthetők, így a befektetett pénz busásan megtérülhet, akár úgy, hogy a
szentek csontjai diplomáciai ajándékként hasznosulnak újra, avagy úgy, hogy a zarándokok
sokaságát odavonzva a településfejlődés motorjai lesznek.
Nem lehetetlen, hogy II. Andrásnak köszönhette ereklyéi sokaságát a III. Béla idejében alapított
északkelet-magyarországi premontrei apátság, Lelesz is. Egy oklevél szerint itt helyezték el II.
András első feleségének, a meggyilkolt Gertrúdnak bizonyos testrészeit. A premontreiek által
benépesített Lelesz nem volt királyi alapítású monostor, mi magyarázhatja mégis, hogy ide került
a királyné maradványainak egy része? Kézenfekvő a magyarázat: mivel a legromlandóbb belső
szerveket gyorsan el kellett temetni, a királynét valahol Lelesz közelében gyilkolhatták meg.
Mindez összhangban áll a gyilkosság helyszínére vonatkozó egyetlen forrással, a Halics-Volhíniai
Évkönyvvel, amely szintén Leleszt emlegeti Gertrúd halálának helyeként. (A pilisi erdőre
semmilyen adat sem utal, az, hogy Gertrúd végső nyughelye a pilisi ciszterci apátság volt, távolról
sem jelenti azt, hogy itt is ölték meg.)
II. András idejében Leleszen őrizték Szent Lőrinc vértanú bal karját is. Legalábbis erről tudósít az
a vélhetően 13. századi legendaszöveg, amely az apátság egy Szent Lőrinc iránt hallatlan
buzgalmat tanúsító szerzetesének kalandját tárgyalja. Az együgyű Tamás, szerzetestársai
gúnyolódásának állandó célpontja, aki szenvedélye miatt a Laurentianus melléknevet kapta, égi
látomás parancsára valamikor 1230 körül zarándokútra indult laoni monostorából, Prémontré
egyik első fíliájából, amelynek során eljutott Jeruzsálembe, majd Magyarországon keresztül tért
haza. Az egri egyházmegyében fekvő leleszi Szent Kereszt-apátságban szállt meg, ahol
barátságosan fogadták. Legendánk szerint akkoriban megszámlálhatatlanul sok ereklyét őriztek a
leleszi apátságban, köztük Szent Lőrinc Antiochiából származó ereklyéjét is. A legendaíró nem
felejti el megemlíteni, hogy a szent maradványokat igen gondatlanul tárolták, így amikor Tamás
testvér az ereklyetartók feliratait áttanulmányozva megpillantotta Szent Lőrinc bal karját,
nyomban megértette, hogy a szent azért vezérelte ilyen távol hazájától, hogy ereklyéjét, amelyet
Leleszen nem éppen vallásos körülmények között helyeztek el, olyan helyre vigye, ahol méltóbb
tiszteletnek örvendhet majd. A következő éjszaka Szent Lőrinc meg is adta az engedélyt. Amikor
a leleszi testvérek a hajnali zsolozsmát mondták, Tamás magához vette a karereklyét, majd éjjel,
mikor már mindenki az igazak álmát aludta, megszökött a monostorból. Lélekszakadva egy
forgalmas város közelébe jutott, ahol egy kereskedő ingyen felvette a kocsijára, amelynek
rakományát Szent Lőrinc közbenjárására nem vámolták el a városkapunál. A Tamást hazáig
szállító utazó talán maga is latin volt, egyike a Bodrog partján futó kereskedelmi út mentén
letelepedett vallonoknak. Franciaországba visszatérve hamar híre ment a bolondos szerzetes által
szerzett ereklyének, amelyet Douai-i Gautier prépost társaságában maga a laoni püspök emelt fel
Szent Márton apátságában. A szent tolvaj 1259. október 1-jén hunyt el, ám a hivatalos kultusz
kezdetét jelentő pápai engedély 1243 augusztusában kelt. A laoni monostor híres búcsújáró hely
lett, a karereklye pedig átvészelte a francia forradalmat is, igaz több mint másfél évszázadot
kellett várni a relikvia és a történeti hitelét igazoló 18. századi dokumentumok újrafelfedezésére.
Az efféle „szent lopásokkal” tele van a középkori irodalom; a leghíresebb azt beszéli el, hogy a
velenceiek – isteni sugallatra – hogyan tulajdonították Szent Márk evangélista testét
Alexandriából. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a néhol sablonos elbeszélői modell
esetünkben is történelmi magot rejt: Tamás leleszi tartózkodása és a kereskedőnek köszönhető
hazatérése, valamint a Lőrinc-ereklye antiochiai származási helye olyan egyedi információk,
amelyek aligha véletlenül kerültek az életrajzba, amely egyben a II. András-kori Magyarország
intenzív francia kapcsolatainak is emléket állít.

II. András király (uralkodott 1205–1235 között) körülbelül ötezer főt

számláló keresztes seregével 1217. augusztus 26-án szállt hajóra a
dalmáciai Spalato kikötőjében. A keresztes flotta szeptember végén
érkezett meg Akkon kikötőjébe, ahol a magyar és német erők egyesültek I.
János jeruzsálemi király csapataival. 
Mivel a hadjáratról szóló feljegyzések megemlítik, hogy a keresztény
uralkodók II. András sátrában tartották első tanácskozásukat, a
köztudatban elterjedt az a vélekedés, hogy a későbbi ütközetek az Árpád-
házi uralkodó vezérlete alatt zajlottak le, a valóságban azonban a király
többnyire távol maradt a harcoktól. 
A magyar sereg részt vett Beiszan városának elfoglalásában és a Tábor
hegyén álló erődítmény ostromában – melyet az egyiptomi szultán erői
végül önszántukból ürítettek ki és romboltak le –, András azonban ideje
nagy részét kegyhelyek látogatására és ereklyék gyűjtésére fordította.
Miután a néhány hónapos szentföldi hadjárat során a magyar uralkodó
csapatai csupán kisebb ütközetekben vettek részt, a középkori krónikások
sikertelennek könyvelték el András misszióját, a modern kutatók többsége
azonban már a hadi vállalkozás szimbolikus jelentőségét emeli ki, amely
egyébként jelentős diplomáciai hasznot is hozott a király számára.
(MTI, Rubicon)