1

1995. július

Nedves fűszálak tapadnak az arcomra. A homlokomon hűvös har-

mat keveredik az izzadsággal, szaporán veszem a levegőt, leheletem
pedig egy pásztortáska leveleit rezegteti. Azt hiszem letépem majd.
Egyesével megfogom a pici zöld szíveket, és gyakorlott mozdulattal
megrántom, de vigyázva le ne szakadjanak, csak lógjanak, mint a ki-
ficamodott végtagok. Azután a fülemhez emelem és megcsörgetem,
mire alig hallhatóan megszólal. Rázom és hallgatom a zizegését, de
aztán ráunok és eldobom majd a bokor alá.
Kifulladva fekszem a kertben. Körülöttem lóhere, pitypang, száz-
szorszép. Tyúkhúr. Egy hangya vonul a fűben, gyorsan szedi a lábát,
vágtat a hatalmas göröngyökön. Aztán egy újabb hangya, rohan és
megáll. Irányt vált és újra rohanni kezd, majd megint megáll, mintha
keresne valamit. A másikat követi, eltűnnek a sűrű erdőben, én pe-
dig utánuk rohanok. Összezsugorodtam. A fűszálak már jegenyék,
csikorogva dülöngélnek a fejem felett, néha felvillan a nap fénye a
levelei között. Tikkasztó meleg van, elbújok hát egy pitypanglevél
alá. Nedvesföld-szag, csend. Csak egy kutya ugat messze, talán egy
másik bolygón, ahol csak kutyák élnek. Körbenézek, merre induljak?
Átvágok a dzsungelen, egészen a szédítően magas mogyoróbokorhoz
veszem az irányt, ahol kukacos mogyorók fekszenek szétszórva, mint
megannyi szikla. Persze az expedíció több napig tart majd, de én nem
félek, mert szeretek egyedül lenni. Menni is szeretek. Bandukolva né-
zelődni, ahogy a fejem felett a fűszálak kánonban dalolnak a napfén�-

2
nyel.
- Gergő!
Mama kiált, hangja élesen hasít a levegőben, de mire hozzám ér már
csak simogató susogás. Megölel, én pedig hatalmas mellei közé fúrom
az arcom. Megsimogatja a fejem. Nem is, inkább átfonja majd a karját
a vállamon és szorosan magához húz. Érzem az illatát, a szomszéd
macska hasára emlékeztető nyirkos szagot. Mélyet szívok a mamából,
és lehunyom a szemem.
- Gergő!
Várok. Nem lát, a pitypang levele alatt kuporgok.
- Lemostad már a kocsit?
Összeszorítom a szám. Nem vagyok itt, egy idegen bolygón van fon-
tos küldetésem.
- Jöhetsz krumplit pucolni!
Csalódottan felállok, leporolom magamról a nedves földmorzsákat
és a nadrágomra ragadt fűszálakat, majd elindulok a hang irányába.
Lépteimet élvezettel nyújtom, meztelen talpam alatt hatalmas nyo-
mokat hagyok az őserdőben. Az öreg platánfán galamb burrog, a ke-
rítés mögött kutya hever a napon. Az autó alatt a pocsolyákat már
felitta a föld, csak néhol csillog egy-egy vízcsepp a betonkockákon.
Nyár van, és az idő mintha megállt volna. A nyárnak nincsen se eleje,
se vége, egyszerűen csak van, nem emlékszem, mikor kezdődött, és
nem tudom elképzelni azt sem, hogy majd egyszer véget ér.
Nyár. A gyerekkorom.

- Hát ezt jól összecsaptad. Hogy lehet így hámozni? A fél krumplit
lefaragtad.

3
Nem szólok semmit, csak rezzenéstelen arccal leteszem a kést az asz-
talra. Visszamegyek a nappaliba, akár egy nindzsa. Senki nem vesz
észre, és mint a huzat, csendben átsurranok a szobám felé. Papa a
fotelban ül és újságot olvas, nem néz rám. Nem szokott, mintha nem
is lennék. Átlátszó nindzsa.
- Ki kellene porszívózni a szobát! – kiált mama a konyhából. A kezem
megmerevedik a kilincsen, nem mozdulok. Remélem azt hiszi, csak
tükröződés vagyok az ajtón.
- A Néni mindjárt itt lesz.
Érzem, ahogy az arcom önálló életre kel, és ferde fintorra húzza a
szám. Papát bámulom, hátha mond majd valamit, de ő kifejezéstele-
nül mered az újságjába, szemüvege fagyott hófolt.
- Nincs is kosz – morgom, inkább csak úgy magamnak, de mama
mindent hall.
- Ne apellálj folyton!
Dühösen kiviharzok az előszobába, feltépem a napraforgókkal borí-
tott szekrény ajtaját, persze a porszívó csöve beleakad a fogantyúba.
Rángatni kezdem, míg nagy robajjal ki nem dől minden, tollseprű,
felmosófa, prakker.
- Mit csinálsz?!
- Semmit.
- El ne törd már nekem! Egy vagyonba került. Nem tudom megérte-
ni, miért nem lehet kicsit jobban odafigyelni? Nem azért robotolok,
hogy minden pénzt porszívóra költsek! Egyszerűen képtelen vagyok
felfogni, miért nem tudsz vigyázni semmire?
A porszívó zúgva elnyel mindent. Először a konyhát a mamával együtt,
majd a szobát, benne a fotellal, benne pedig papával. Az újságjával és a

4
szemüvegével. A szőnyeggel és az autóval. Mindennel.

A mamának két testvére van, de az öccsére nem igazán emlékszem,

évekkel ezelőtt Kanadába költözött. Nővére, akit a családban Néninek
hív mindenki, a közeli boltban dolgozik, és néha átugrik beszélgetni.
Ilyenkor kávéznak meg cigiznek és átbeszélnek mindent, amiről úgy
hiszik rettenetesen fontos. Mama betegsége óta a Néni sűrűbben jár
hozzánk, és a nyári szünet miatt velem is gyakran találkozik. Nem
igazán kedvelem, állandóan dicsérget, és az nagyon zavar.
- Hát a bátyád? – fordul felém, kezében egy gőzölgő csészével. A
konyhában kávé szaga terjeng, szinte elbódít. Nagyot sóhajtok, és épp
válaszolni szeretnék, de mama megelőz.
- Táborban – és különös mosollyal néz rám. Olyan ez a mosoly, mint
egy cinkos kacsintás, mégis kényelmetlenül érzem magam.
- Ó, hát akkor nagyon unatkozhatsz!
- Dehogy! Igaz, Gergő? Sohasem unatkozik. Szeret olvasni, meg raj-
zolni, és persze nagyon sokat segít nekem. Olyan jó gyerek!
Mama szeme büszkén ragyog, a kávéját kavargatja. A néném is mo-
solyog, én pedig feszengeni kezdek a széken. Nem akarok itt lenni.
- Büszke is lehetsz rá! – szól a Néni elismerően. Mindketten úgy néz-
nek rám, mint karácsony előtt a bejglire, ami véletlenül nem repedt
szét.
- Bezzeg az enyéim! Folyton csak civakodnak. A szobájuk kész disz-
nóól. Összeteheted húgom a kezed, hogy ilyen nagyszerű fiad van,
ráadásul még tehetséges is!
Mama bólogat, pufók arcát csak nem ereszti a büszke mosoly. Félek
rájuk nézni, inkább lehajtom a fejem és a csupasz lábfejemet bámu-

5
lom. Az ujjaim olyanok, mint a sorba rendezett borsószemek, csak
a nagylábujjam egy torz krumpli. De nem vizsgálhatom túl sokáig,
mert a Néni beszélgetni próbál velem.
- Mit szeretsz rajzolni, Gergő? Autókat? Csatákat?
Megrándítom a vállam.
- Miért nem mondod, Gergőke? – nógat mama – Szakkörbe jár, már
komoly dolgokat fest. Csendéletet, meg ilyesmiket azt hiszem.
Mama elővesz egy cigarettát és szertartásosan rágyújt. A Néni érdek-
lődve figyeli, mert tudja valami fontosat fog mondani.
- A múlt héten megnyerte a megyei rajzversenyt.
- Nem mondod! Bár köztünk szólva, nincs mit csodálkozni rajta.
Már megint engem néznek, bárcsak eltűnnék. Lehet, hogy egyszerű-
en csak felállok és elmegyek, és azt mondom majd pisilnem kell. Vagy
el kell pakolnom valamit a szobában. Vagy nem mondok semmit.
- És mit kellett rajzolnod a versenyen? – tudakolja a Néni, de a mama
egy pillanatot sem vár, rögtön hadarni kezd.
- Képzeld egy kitömött sólymot. Vagy héját, vagy mit tudom én.
Úgy festette meg, mintha élne! Egy faágon, a háttérben még felhők
is voltak. Senki nem tudta olyan élethűen lefesteni, mint az én Ger-
gőm. Láttam a többit, elhiheted! Na nem a versenyen, mert akkor épp
dolgoztam, minden összejött most. Viszont a hétvégén kiállították a
nyertes képeket, akkor néztem meg.
Kinézek a tágas konyhaablakon, a fenyő alatt a szomszéd macska las-
san kúszik előre. Nagy és fekete, teljesen a földhöz lapul, akár egy ve-
szedelmes feketepárduc. De hol a préda? A testemmel egy kicsit oldal-
ra billenek, így a fenyő törzse mögül előbukkan egy rigó. Menekülj!
- Sajnáltam, hogy nem lehettem ott a versenyen, de semmi szabad-

6
időm nincs mostanában. Rengeteget gürizek, hogy menjen a szekér és
a szakkör sem olcsó mulatság. De szerencsénk van, mert egy nagyon
tehetséges fiatal művészt találtam. Egy igazi festőt! Tudod, hogy kit?
Aki itt lakik a sarkon, tavaly költözött ide. A versenyre is ő kísérte el
Gergőt. Olyan édesek voltak együtt!
- De kicsoda az? Nem ugrik be.
- Abban a régi házban lakik a sarkon. Ahol az a román lakott, tudod.
Jaj, de nem szerettem azt a románt!
A rigó végre elrepült. Megkönnyebbülten nézem a macskát ahogy le-
forrázva bámul utána.
- Akkor a szakkör nem is az iskolában van?
- Hát pont ezt mondom, hogy a szomszédban. Micsoda szerencse!
Mondjuk egyelőre még csak egyedül van… így viszont nagyobb fi-
gyelmet is kap, nincs igazam? És nem kerül többe.
Mereven nézem a macskát, de szemem sarkából észreveszem, hogy
mama engem figyel. Fázom. Vagy talán nem is a hidegtől remegek? A
macska nyugodtan elballag a fenyő alól.
- Igaz, milyen jó egyedül lenni vele Gergő? – kérdi mama.
- Igen.
- De nem is ez a lényeg! – fordul vissza a Nénihez, és a hamutartóban
szétmorzsolja a félig szívott cigarettát – Ha valaki tehetséges, akkor
foglalkozni kell vele, és ő egy festő. Egy igazi festő! De tudod ki az,
ugye?
- Nem, sajnálom.
- Dehogyisnem! Az a szőke, bozontos hajú. Biciklivel jár mindenhova.
- Az a kócos?
- Igen!

7
- Tudom már, be szokott jönni hozzám a boltba. Eddig azt hittem,
könyvelő. Vagy valami hasonló, bölcsész, vagy ilyesmi. Csinos fiatal-
ember.
Nagyon hideg van, már nem érzem a lábujjamat. A krumpli megdör-
zsöli a borsószemeket, hátha átmelegednek. Kint biztosan meleg van,
ki kell jutnom valahogy!
- Menj csak játszani Gergő, biztos unalmas neked ez a locsogás.
Nagy sárga fogak csattognak felém, de most hálás vagyok a Néninek.
- Szeret ő a felnőttek társaságában lenni – vágja rá édeskésen a mama
– különösen, ha én is ott vagyok. Nagyon anyás, tudod.
Sokatmondóan egymásra kacsintanak, engem meg teljesen elönt a
vér, nem merek rájuk nézni. Nem tudom pontosan mi ez. Szégyen?
Vagy harag? Valami nyom belül, a szemem sarkában pedig két torz
alak ül a konyhaasztal mellett. Két fekete folt.

Kora este én is letelepszem a nappaliban, a tévé vibráló fénye bete-

rít mindent. Oldalra nézek. Látom papa profilját, merev tekintetét,
bokszolóorrát. Szeretném hosszan nézni, de félek észreveszi, így az
ölemben heverő könyvet lapozgatom. Útmutató egy kisegér pre-
parálásához. Előszőr a mellső lábait levágjuk, majd egy éles sziké-
vel felmetsszük a bőrt a nyakától lefelé, a kopasz hasán végig, majd
ipszilonban folytatva a hátsó végtagjáig. Aztán csak le kell húzni a
bőrt, mint egy szűk pulóvert, és ki kell tömni vattával vagy vatelin-
nel. Mondjuk nem tudom mi az a vatelin, talán olyan, mint a vatta,
csak választékosabb. Mint amikor a Néni azt mondja szélgörcse van,
pedig egyszerűen csak fingania kell. Így kell tehát kiszárítani a lenyú-
zott bőrt, vicces alakúra tömve, hogy úgy nézzen ki az egérke, mint

8
akiben benn rekedt a fing. A csontjairól legegyszerűbb bogarakkal
eltávolítani a húst. Vagy lefőzni róla. Bár tavaly, amikor elástam az
erdő szélén egy vakondot, amit a papa csapott agyon egy ásóval, nem
sikerült a bogarakkal letisztítanom a csontvázát. Pedig még vékony
fölréteget is kotortam rá, és egy fakeresztet is készítettem gallyakból.
És virágokat is szedtem hozzá. Százszorszépeket. Aztán egy hét múlva
visszamentem, de se a kereszt, sem a virágok nem voltak már ott, és a
tetem is eltűnt. Szóval vagy megették az egészet a bogarak, vagy egy-
szerűen csak nem találtam meg a sírt. De az is lehet, hogy egy macska
találta meg helyettem.
Papa szenvtelen ábrázattal fogja a távirányítót. Úgy tartja a tévé felé,
mintha valami kényes feladatot hajtana végre, precízen és lassan. Ma-
gasra emeli a karját, és a gomb megnyomásakor kissé előre lendíti a
kezét, mintha segíteni szeretne a jelnek eljutni a szenzorhoz. Kicsit
meglöki hátulról, hogy biztosan célba találjon. Nézem, és közben va-
lami ijesztő undor vesz rajtam erőt. Talán még fintorgok is, elkapom
hát a tekintetem. Miért taszít ez a mozdulat? Utálom magam, hogy
ezt érzem. Papa vajon észrevette? Nem hiszem, mert nem néz rám.
- Gergő!
Mi az megint? Miért nem hagy békén? De a testem, mint egy robot,
engedelmesen feláll a kanapéról és a fürdőszoba felé veszi az irányt.
- Tessék? – kiáltom félúton.
- Megmosod a hátam?
Mama a kádban ül, hatalmas mellei ráborulnak a hasát fedő háj réte-
geire. Olyan, mint a félig megszilárdult magma. Odanyújtja a szap-
pant, én meg letérdelek a kád mellé és felhabosítom. Aztán dörzsölni
kezdem mama széles hátát, ujjaim alatt gyűrődik a vastag és zsíros

9
bőr. Mint egy rozmáré. Egy állatgondozó vagyok, hetente mosom a
rozmárok bőrét, hiszen az állatkerti medencében nagyon sok az alga.
Mondjuk egy vakaró jobb lenne. Fémből.
- Erősebben!
Egész testem nekifeszül, úgy sikálom, hogy teljesen kimelegszem tőle.
A karom kezd elfáradni.
- Mama – mondom félve.
- Tessék?
- Nem akarok többé szakkörbe járni.
Nem tudom, miért mondom, egyszerűen csak kibuggyan belőlem.
Talán ahogy dagasztom, nyúzom a bőrt? Mama meglepetten rám
néz, majd a kezét nyújtja a szappanért.
- Leöblítenéd?
Összeszorított marokkal vizet csurgatok a vállára, a vastag hab komó-
tosan csúszik le a hátán. Soha többé nem akarok rajzolni!
- Hallod? – kérdem halkan.
Vaskos férfikezei komótosan mossák a szétterülő melleket, a két tunya
jószágot. Félve pillantok az arcára, de a meglepődés tovatűnt, tekinte-
te szoborszerű. Elfog a rémület.
- Hallom – feleli lassan. Nem szeretem, amikor ilyen. Könnyebben
elviselem, ha kiabál, vagy amikor a csalódottsága őszintén mutatkozik
rajta, olyankor fájdalom és valamiféle színpadias tragédia jelenik meg
az arcán, mint egy díszes görög maszkon.
– Miért nem akarsz szakkörbe járni?
Szorít a torkom. Nyelek egyet, hogy kicsit lazuljon a szorítás.
- Mert utálok… utálok rajzolni.
- Ne beszélj butaságokat! – szól erélyesebben. Nem nagyon, de az ár-

10
nyalatnyi különbség épp elég ahhoz, hogy remegni kezdjen a térdem.
Próbálok nyugalmat erőltetni magamra, mert nem akarom, hogy
érezze a kétségbeesésem. Azt hiszem jól csinálom, mert a mama szíve
egyáltalán nem lágyul meg.
- Nem értem, miért hordasz össze ekkora sületlenséget, mindig is sze-
rettél rajzolni.
- De már utálok!
Magam is meglepődöm, mennyire élesen tör ki belőlem, egy pillanat-
ra még ő is meghökken. Aztán tehetetlenül figyelem, ahogy az arca
megfeszül.
- Ne is kérj ilyeneket! Mit gondolsz, ingyen van ez az egész? Az a sok
eszköz! A magánóra, a rengeteg festék, az ecsetek. És persze minden-
ből a legjobb! Mókus meg cobolyszőr.
- Én nem akartam – hebegem, de mama tántoríthatatlan.
- És az olajfesték. Tudod mennyibe került? Mindig mindenből a leg-
jobbat kaptad! Mindent megtettem érted, te meg olyan hálátlan vagy!
Sértetten néz rám. A szám remeg, gonosznak érzem magam, és nem
tudok megszólalni.
- A nagyságos úr meg nem akar rajzolni, mert utál! Az nem számít,
hogy mindenki szerint tehetséges. Tán hazudnak? Miért nem tudsz
örülni egy kicsit a szerencsédnek? Nem is tudod milyen könnyű az
életed. Amikor gyerek voltam, zongorázni akartam, de a nagyszüle-
id nem engedték, mert nem volt pénzük. Dolgoznom kellett. Nem
lazsálhattam a kertben vagy a tévé előtt, mint egyesek. A tanulás
után mehettem kapálni, hajnalban meg az állatokat etetni. Elhiheted
mennyire szerettem volna én is mást csinálni!
Szeme úgy csillog a könnyeitől, mint egy élesre csiszolt gyémánt.

11
- Erre tessék! Neked nincs más dolgod, csak hogy jobb legyél abban,
amiben tehetséged van. Amit szeretsz.
Felelni akarok, de megbénít a tekintete.
- Vagy mit akarsz csinálni? Mi akarsz lenni, kukás?! Álmodozással
nem lehet pénzt keresni!
- Tudom – felelem halkan, szinte már én is alig hallom.
- Mit akarsz akkor csinálni?!
- Biológus…
- Micsoda?
- Biológus szeretnék lenni – ismétlem hangosabban, bár tudom ez
most már teljesen nevetségesen hangzik.
Mama nagyot sóhajt, úgy érzem, mintha elárultam volna. Hátba tá-
madtam, nem tisztelem a fáradozásait, mert hálátlan és önző vagyok.
Pedig csak nem szeretnék szakkörre járni. Gyűlölöm, hát nem érted?
De egy hang sem jön ki a torkomon, tehetetlen bűntudatom pedig
mama is érzi, mert megenyhül.
- Jól van fiam, ráérsz még eldönteni. De addig is meg kell adni min-
den lehetőséget, hogy tovább fejlődhess. Nem lehet mindent csak úgy
eldobni! Különben is, már annyi minden akartál lenni. Író meg állat-
orvos, és régen még táncos is.
Meztelen teste felemelkedik a kádból, hatalmas vulkánként magaso-
dik fölém.
- Hidd el fiam, én minden erőmmel azon vagyok, hogy támogassalak.
Ezért élek! De most még kicsi vagy ahhoz, hogy dönthess a sorsodról.
Aztán hangja hirtelen hűvössé válik.
- Add ide a törölközőt, légy szíves!
Könnyes arccal megkapaszkodom a kád peremében és feltápászko-

12
dom. Odanyújtom neki a törölközőt, majd szipogva még egy próbát
teszek.
- Nem szeretek szakkörbe járni mama.
Kétségbeesve nézem az arcát, de nem néz rám, csak lendületes moz-
dulatokkal törli a hájas testét.
- A tanároddal van bajod?
A hangja mintha lágyabb lenne, szinte körbe tekeredik rajtam, de azt
hiszem, már késő. Ólmos fáradtság ereszkedik rám, és fájdalmas kö-
nyörgésem már csak emlék. Már nem én állok a fürdőszobában, csak
egy szőke idegen. Megvetően nézem a szánalmas fiút, a kivörösödött
szemét, a remegő száját. Beszélj!
- Nem szereted már?
Mama tovább törülközik, nem veszi észre, hogy más vagyok. Egy
baba, egy csinos de üres baba.
- Kereshetünk másik tanárt, – és lendületesen kilép a kádból, ki kell
térnem előle, nehogy elsodorjon – bár szerintem ő a legalkalmasabb.
Fiatal és elismert festő, látszik rajta, hogy szereti, amit csinál. Szóval
tényleg nem értem, mi a bajod vele.
Megrántom a vállam. Azaz nem én, a váll magától mozdul. Arcom
fakó porcelán, hideg és nedves, szemeim üvegszemek, vörös üvegből.
- Látod fiam? Nem mondasz semmit. Az az igazság, hogy egyszerűen
csak lusta vagy!
Lusta, ismétlem magamban.
- Nem akarsz te semmit, csak egyedül kuksolni egész nap.
Felveszi a köntösét, majd fésűt vesz a kezébe, és a tükör előtt hátra-
simítja a haját. Rövid, seszínű haja van, ami vizesen egészen szigorú
vonást kölcsönöz neki, szakasztott úgy fest vele, mint egy kugligolyó.

13
Aztán határozott léptekkel kimegy a fürdőszobából, én pedig elveszek
a csempe mintái között.

Másnap délelőtt mama elkísér a festőhöz. Máskor egyedül szoktam

menni, most mégsem ellenkezem, szótlanul gyönyörködöm a kör-
nyékben, amíg oda nem érünk. A nap ragyog, friss szellő kavarja fel
a homokos út porát, forgószéllé válik a sivatagban. Bárcsak mezítláb
lennék! Messzire futnék a dűnéken, és a lábnyomaimból kékszárnyú
lepkék innák a hajnali harmatot.
Mama becsönget a házba, mire a kerítés mentén futó orgonabokrok
alól egy sudár alak bújik elő. Mama egy sziát sikolt, a festő pedig
hanyagul a nadrágszárába törli a kezét, és mosolyogva kinyitja a ko-
vácsoltvas kaput.
- Szép napot mindkettőtöknek! Épp a gazt tépkedtem ki a kerítés
tövéből.
- Jaj, hogy megijedtem – mosolyog mama kényszeredetten, majd te-
kintete a férfi saras kezére téved.
- Nagyon hatásos gyomírtóm van. Régi fajta, de megbízható. Elké-
pesztően nehéz hozzá jutni… szívesen adok belőle, ha kell.
Mama mindig is szerette, ha fontos és nélkülözhetetlen dolognak le-
het a birtokosa, és kiélheti mérhetetlen nagylelkűségét. Ám ez azt is
jelentette, hogy mélységesen megalázónak tartotta azt, ha neki volt
szüksége valamire, így kérni viszont nem szeretett. Csak a gyerekeitől.
- Szervusz Gergő! – mosolyog rám üdén a festő, egyáltalán nem tö-
rődve mama gyomirtójával.
- Csókolom – dadogom és elkapom a tekintetem. Szégyenlem ma-
gam, hogy ügyet sem vet a mamára, bár az is lehet, hogy azért jövök

14
zavarba, mert tegeznem kellene, mégsem megy. A földet lesem, csak
egy óvatos pillantással tekintek rá. Ő felhúzza a szemöldökét és kér-
dőn a mamára néz.
- Bejössz egy kávéra? Az imént főztem le.
- Nem akarok zavarni, csak meg akartam beszélni veled valamit, az-
tán már itt sem vagyok.
A festő gyanakvóan rám néz. Elvörösödöm, áruló vagyok.
- Szeretném, ha beszélnél Gergővel – kezdi mama gondterhelten –
tegnap ugyanis közölte velem, hogy abba akarja hagyni a rajzolást.
Teljes képtelenség, nem igaz?
Összeszorítom a szám.
- Ez igazán meglep. Tényleg? – fordul hozzám a festő, de én nem
merek ránézni, csak gyorsan megrázom a fejem. A mama méltatlan-
kodik.
- Most ne játszd el, mintha nem ezt mondtad volna!
Kényszeredetten elmosolyodik, mintha csak felrepedt volna az arca.
- Nem értem, miért tagadja most le… én viszont szeretnék tisztán
látni ebben az ügyben. Nekem mindig is Gergő volt az első, de meg-
értheted, hogy más szempontjaim is vannak. Szóval, ha nem elég te-
hetséges, légy szíves legyél velem őszinte. Nem fogsz vele megbántani.
A világért sem akarnám Gergőre ráerőltetni az akaratomat, és fölösle-
gesen a te idődet sem rabolnám egy ügyetlen gyerekkel. Nem beszélve
a haszontalan kiadásokról. Mert ugye ki szereti az ablakon kidobálni
a pénzt?
- Megértelek, de határozottan állíthatom, hogy Gergő átkozottul te-
hetséges, és mindenképp folytatnia kellene a rajzolást. Persze, – for-
dul hozzám – ha bármi problémád van, nyugodtan elmondhatod. Ha

15
nem akarsz ide járni Gergő, szívesen ajánlok magam helyett valaki
mást.
Mosolyog. Bátorító és megalázó egyszerre. Mama is engem néz, az
ő arcán elégedettség ül. Diadal, amiért újra és újra hallhatja, hogy
mennyire tehetséges vagyok. Lehet, hogy csak rossz napom volt teg-
nap? Lehet, hogy jó ide járni?
- Jó itt – nyögöm végül alig hallhatóan.
- Akkor fáradj beljebb – és könnyedén átkarolva betessékel a kapun.
- Elnézést ezért a kis kellemetlenségért, – mondja mama szánakozva,
alig leplezve büszkeségét – de hát tudod milyen. Olyan érzékeny fiú,
és rettenetesen anyás, semmi önbizalma. Ezért is akartam beszélni
veled, hogy ne csak mindig én mondjam neki, mennyire tehetséges.
Tudod, ha más mondja, jobban elhiszi. Mit tehetnék?
Nem érzem jól magam. Pedig jó itt. Menjünk be végre, mielőtt végleg
elnyel a föld! Szerencsére elindulunk, karja a vállamra nehezedik és
még hallom, ahogy mama utánam kiált.
- Tartsd párhuzamosan a lábadat, úgy mész, mint egy kacsa!

Később próbálok mindent elkövetni, hogy a festő lássa az igyekeze-

temet. Félrebillent fejjel nézegetem a rajzomat, és úgy teszek, mintha
teljesen átadnám magam a feladatnak. A szemem sarkából figyelem,
ahogy vidáman elindul az ajtó felé.
- Kérsz kakaót?
- Nem, köszönöm.
Kimegy. Egy széles asztalnál ülök, előttem rajztábla. Velem szem-
ben kis asztalka, rajta szépen ráncolt terítőn egy korsó, mellette pár
sárga alma meg egy csinos doboz, amiben régen ékszereket tart-

16
hattak. Unalmas. Körbenézek a műteremben. Mama szerint régen
nyárikonyha volt, az egyik oldalon futó ablakok pedig egy nyitott ve-
randa nyílásai lehettek. Piros muskátlikkal. Kinézek, a kert közepén
óriási platánfa magasodik. Alatta fű helyett temérdek gaz burjánzik,
melyből imitt-amott mohával borított kőszobrok bukkannak elő. Tel-
jesen más, mint a mi kertünk, szabálytalan és vadregényes. Mama
szerint elhanyagolt, pedig csak háborítatlan. Mama úgy szereti, ha
minden formára nyírott, a fű pedig sűrű és rövid, szorosan egymás
mellett nővő. Persze ez állandó harcot jelent, hisz a pitypang és a szu-
lák mindig túléli a mesterkedéseit. De ez a kert teljesen más, legalább
annyira kócos, mint a gazdája. Kócos és vad. Félelmetes. Gyorsan
elkapom a fejem az ablaktól, és körbesétálok a termen. Orrlyukaim
kitágulva szívják be a terpentin szagát. Imádom ezt az illatot, és már
a széles üveglapra kinyomott olajfesték halmait szaglászom. Felette
a falon rengeteg skicc, főleg aktok. Férfiak, nők, gyerekek. Vajon én
tudnék ilyet rajzolni? A falnak támasztott képeket kezdem lapozgatni.
Festett portré mind. Aztán pár kép után megtalálom a rólam készült
festményt, trikó nélkül ülök az ágyon. Félrebillent fejjel, mint min-
dig, amikor mosolygok.
- Miért nem festesz?
Ijedten fordulok hátra, de ő nem mérges. Nyugodtan áll mögöttem,
kezében piros bögre gőzölög.
- Mégis hoztam, hátha megkívánod.
Kíváncsian nézem, ahogy leteszi az asztalra a kakaót, és a félkész raj-
zomat figyeli.
- Jó lesz. Miért nem folytatod? Nincs kedved?
Megrántom a vállam, és visszaülök a helyemre. Odahúz mellém egy

17
másik széket, és könnyedén mellém huppan. Szorgosan rajzolni kez-
dek, előrenyújtott karral, hunyorogva méricskélek. Úgy teszek, mint
az érett művészek.
- Nem baj, ha nincs kedved, mindenkivel megesik.
- Veled is? – kérdem félénken. Kék szemei úgy világítanak, mint a
mama türkiz fülbevalói, amit csak ünnepnapokon visel.
- Persze. Nincs olyan, hogy az ihlet folyton ránk vár. Valamikor mi
várjuk, de mégsem jön.
Barátságosan átkarol, érzem az erős kar súlyát a vállamon. Jó lenne
belesimulni, mégis megrémiszt a közelsége. Fenyegető, bármelyik pil-
lanatban darabokra zúz. Szeretném, ha inkább mama ölelne szorosan,
hogy érezzem a bőrének az illatát. A festőnek más szaga van. Hasonlít
a papáéra, amikor a fűnyírás után átizzadt ingben sörszagút büfög.
Arrébb húzódom.
- Mihez lenne kedved?
Meglep. Mihez lenne kedvem? Nem veszem észre, hogy a térde az
enyémhez nyomódik, teljesen felvillanyoz, hogy kíváncsi rám. Én mit
akarok? Nekem mihez van kedvem? Lehetek én?
- Rajzolsz nekem?
- Mit rajzoljak?
- Egy kengurut. Ruhában.
- Mint egy ember?
- Igen. Kalapban, meg cigarettával a szájában.
Felnevet. Kihúzza a fiókot és az asztalra tesz egy vázlattömböt.
- Kalapos kenguru – mormogja színlelt gondterheltséggel, miközben
hihetetlen gyorsasággal rajzolni kezd. Nézem magabiztos mozdulata-
it, ahogy a papírlapon testet ölt a kenguru. Aztán a kezét nézem. Az

18
erek kidagadnak rajta, mint aszfalt alól a gyökerek. Az ujjain szőke
szőr göndörödig, félhosszú körme pedig fekete a földtől. Én sem kesz-
tyűben gazolok, szeretem érezni a növények szárát és levelét, a nedves
föld porhanyósságát. A forró homok égetését. A hűs harmatot.
- De ügyes vagy! – kiáltok gyönyörködve.
Mosolyog. Nem büszke mosoly, nem is lesajnáló. Csak egy egyszerű,
jelentés nélküli mosoly. Vagy én nem ismerem a jelentését. Érzem a
kakaó illatát, látom, ahogy a kalapos kenguru lassan elkészül. Hallom
a rigókat az udvaron, a távoli kutyát, és a még távolabbi villamos csi-
korgását. Mint amikor egyedül kószálok a kertben. A testem eloszlik,
mint a pára, nincs már idő, az óra sem ketyeg. Mama otthon főz.
Vagy boltban van. Vagy a patikában. Én meg itt, már nem is tudom
mióta. Vagy meddig leszek majd. Lesz egyáltalán majd? Vagy csak
most van. Jó itt?
- Kész van, tessék.
- Megnézhetem?
- Persze. A tied.
A kezembe veszem a rajzot. Cinkosan kacsintó kenguru, fején régi-
módi kalap, testén ballonkabát. Szájában cigaretta füstölög, akár egy
nyomozónak. Nincs cipője, sem nadrágja, de az nem is lenne termé-
szetes.
- Tetszik?
- Nagyon – szeretném kiáltani, de elcsuklik a hangom. Szinte sut-
togom és hálásan belenézek a szemébe. Bárányfelhők úsznak benne.
Megijeszt.

Megsimítja az arcom. Meleg és száraz a tapintása, érzem a combomon

19
a másik tenyerét. Simogat. Meg kellene köszönnöm, de nem tudom
hogyan kell. Elég, ha mosolygok? Jó itt – nyugtatom magam, és ér-
zem, hogy mosolygok. De az arcom csak visszhang. Fodrozódás a víz
felszínén, hol korábban egy kavics csobbant, csak az egyre távolodó
körök jelzik a helyét. A körök pedig egyre nőnek, míg végül akko-
rára duzzadnak, hogy befedik a tó színét. Mosolyom is ilyen, rajta
felejtettem az arcomon. A testem arcán. Mintha kiszakadnék belőle,
nem is érzem már a kezeit a combomon. Már csak mozdulatok van-
nak, meg testrészek. Kicsik meg nagyok. Csupaszok meg szőrösek,
melegek meg hűvösek. A zajok is tompák, szagok sincsenek, sötétség
ereszkedik a műteremre. Vagy elönt mindent a jeges fény?

20
2015. december

Vér – szinte érezte a fémes ízt a nyelvén. A havazás mindig eszébe

juttatta, amikor gyerekkorában répaszeletelés közben belevágott az
ujjába, és szétnyílt ujjbegyét a szájába kapta, nehogy összevérezze a
vágódeszkát. Most is élvezettel ízlelgette a hó nedves fémre emlékez-
tető szagát, mely határozottan olyan volt, mint a friss vér. Szent este
– gondolta mélázva, miközben végignézett a sötét és halott tájon. A
szálloda előtt elterülő völgyre homályos szürkeség borult, a vastag hó
pedig halványan visszatükrözte az égboltot, és ha a kopasz dombok
tetején nem sorakoznak a közeli bükkfák sötét foltjai, még a horizont
sem lett volna érzékelhető.
A férfi magányosan álldogált a korlátnál. A széles terasz teljesen üres
volt, és ahol a csíkos napernyők alatt túrázók ebédelnek a nyáron,
most csak a lábnyomai látszottak a friss hóban. A kőkorláton könyö-
költ és dohányzott, az ereszről csüngő karácsonyi füzérek pedig meleg
fénnyel borították be a vállát. Csendes nyugalmát semmi nem za-
varta. Aztán hirtelen az egyik szárnyasajtó kicsapódott és egy tíz év
körüli fiú dugta ki rajta a fejét. Mivel a férfi nem mozdult, szökdécsel-
ve elindult felé, gondosan ügyelve arra, hogy pontosan a nyomokba
lépjen, nehogy megtöltse a hó az ünneplőcipőjét.
- Nem jössz be? – kérdezte dideregve.
- Mindjárt, csak elszívom – felelte a férfi, majd leporolta a könyökéről
a havat és megfordult.
- Menj be, mert megfázol!

21
- Nem, jól esik. Olyan meleg van odabent, apa pedig túl sokat ivott…
eléggé fárasztó tud lenni ilyenkor.
A férfi bólintott egyet, és hunyorogva figyelte, ahogy a hidegtől ös�-
szekoccannak a fiú fogai. Aztán lassan elkomorult az arca, és mintha
csak arra várna, hogy elmenjen végre, komótosan kifújta a füstöt. A
fiú zavartalanul elvigyorodott.
- Ugye milyen jót hülyültünk a hóban? – fecsegte, miközben szorosan
átölelte magát, nehogy a pulóver alól kiszökjön a meleg.
- Igen – bökte oda kurtán a férfi.
- Szinte egész nap kinn voltunk, észre sem vettem, hogy besötétedett.
Még szerencse, hogy a szállodának vannak szánkói. Szerinted is?
- Nagy mázli.
- Bár én szeretem a popsi-tepsit is. Mondjuk nejlonzacskón is lehet
csúszkálni, az jó gyors. Bár a nagyi biztosan károgott volna. Nem sze-
reti, mert szerinte balesetveszélyes, pedig hülyeség. Mi lehetett volna,
talán eltörne a fenekem?
A férfi felnevetett. A fiú büszkén elmosolyodott, majd leplezetlenül
nézegetni kezdte sudár alakját. Szemlátomást nem tudta levenni a
szemét róla, szinte csodálattal nézte, ahogy kecses mozdulattal oldalra
emeli a cigarettáját, és hosszú ujjaival mintha csak revolvert formázna,
színpadiasan eltartja magától. Aztán a férfi ismét komorrá vált.
- Gergő lejött már? – kérdezte hirtelen, és hunyorogva beleszívott a
cigarettájába.
- Nem – felelte zavartan – még a szobátokban van.
A férfi felsóhajtott.
- Gondolom mindenki csak rá vár.
A fiú habozott, mielőtt válaszolt volna.

22
- Igen. Történt valami baj, hogy nem jön le a szobából?
- Semmi. Nem kell aggódnod – és az egyik kezét hanyagul a zsebébe
dugta, a másik karját pedig derékszögbe hajtva kimérten a szájához
emelte a cigarettát. Úgy fújta orrlyukaiból a füstöt, mintha csak a
lelkétől akarna megszabadulni. Aztán a fiú észrevette, hogy a férfi őt
nézi, és zavartan a tenyerébe lehelt.
- Most már megyek… tényleg elég hideg van.
- Rendben. Mindjárt utánanézek, miért nem jön.
Aztán egy hanyag mozdulattal elpöckölte a csikket a park felé. Mie-
lőtt elindult volna, a tekintetével követte a fiút, ahogy magasra húzott
lábakkal szökdécsel az ajtó felé.
- Ja, közben megérkezett anya – fordult vissza az ajtóból – ha be akar-
nál mutatkozni neki.
- Köszönöm, hogy szóltál.
A férfi megvárta, hogy becsukódjon az ajtó, majd egy utolsó pillantást
vetett a sötét tájra, és ő is elindult. A terasz magára maradt a halott
csendben.

Ruganyos léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Az első emeleten volt a szo-

bájuk, és mivel a lift elég komótosan közlekedett, az elmúlt két nap-
ban mindig gyalog tette meg a távot. A kulcskártyáját a kilincs mel-
letti résbe csúsztatta, majd erőteljesen hármat kopogott és választ sem
várva benyitott.
- Megjöttem.
Sietősen lerázta szövetkabátjáról a még el nem olvadt hópelyheket,
és felakasztotta az ajtó mögötti fogasra. Mielőtt belépett volna a szo-
bába, megállt a fali tükör előtt. Ujjait végigsimította a zakó hajtóká-

23
ján, majd egy határozott mozdulattal rántott egyet rajta. Megfordult,
megnézte nincs-e véletlenül gyűrődés a hátán, majd lepöckölt egy
szöszt a válláról. Mozdulatai egyszerre voltak lágyak és erőt sugárzók,
mint a legtöbb férfi táncosnak.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte erélyesen, miután belépett a szobába.
Gergő lehorgasztott fejjel ült az ágy szélén, zakója hanyagul feküdt
mellette a gyűrött takarón. Ha felemelte volna a tekintetét, látta vol-
na a táncos döbbenetét, ám nem mozdult, csak óvatosan elsimította
kékesfeketére festett haját a homlokából.
- Mindenki rád vár – tette hozzá a táncos méltatlankodva. Határozott
léptekkel elindult az ágy felé, de mikor észrevette Gergő kezében az
üres vodkásüveget, megtorpant. Ami korábban a minibár polcain so-
rakozott, most a földön hevert mind, kiürült whisky, konyak és rum,
az eredeti férfias méret pontosan kicsinyített verziói, mintha csak egy
bábelőadás kellékei szóródtak volna szét a szobában.
- Nem megy – szólalt meg Gergő rekedten – nem tudom végig csi-
nálni.
A táncos az arcát fürkészte. Odalépett hozzá és letérdelt, de Gergő
elfordította a fejét.
- Nem értem, mit nem tudsz végig csinálni?
Megfogta a vállát és finoman megszorította.
- Nézz rám!
- Hagyjál – kiáltotta indulatosan.
A táncost elengedte a vállát, de már késő volt, akkorát taszított rajta,
hogy elvesztette az egyensúlyát és a földre rogyott. Gergő tántorogva
a szoba másik végébe sietett.
- Mi a szar? – nézett döbbenten utána a táncos – Miért löksz el?

24
- Nem löktelek el. Te fogtál le, én csak védekeztem.
- Lefogtalak?! Miről beszélsz? Csak át akartalak ölelni.
A táncos feltápászkodott a földről, és pár bizonytalan lépést tett Ger-
gő felé, de ő sietve bedobta az üres üveget a papírkosárba és a fal felé
fordult. A táncos tanácstalanul nézte.
- Ne haragudj, de ezzel nem tudok mit kezdeni. Napközben úgy tűnt,
minden rendben van, most meg leiszod magad a vacsora előtt.
Gergő mozdulatlanul állt tovább, a táncos ingerülten folytatta.
- Láttalak délután, amikor az unokaöcséddel szánkóztunk, akkor sem
jöttél oda. Csak álltál a teraszon egyedül. Azt hiszem mindent meg-
tettem, hogy jól szórakozzunk, pedig talán nem is az én dolgom lett
volna.
- Látod, nehezedre esett neked is – suttogta halkan Gergő, de nem
fordult el a faltól.
- Egyáltalán nem – csattant fel a táncos – csak azt akarom mondani,
hogy igazán te is kivehetnéd a részed a családodból. Elvégre kará-
csony van.
Gergő megrántotta a vállát.
- Ne csináld ezt, megbeszéltük az indulás előtt. Pár napot igazán ki-
bírsz.
- Elfogytam.
- Elfogytál – ismételte dühösen a táncos a foga között, majd gyors
léptekkel visszament az ágyhoz. Felemelte Gergő gyűrött zakóját, le-
porolta róla a szöszöket, majd gyakorlott mozdulattal kifordította a
belsejét, félbehajtotta, és a közeli puffra fektette. Ezután felszedte az
üres üvegeket a földről és sorba állította a pipereasztalon. Miután vég-
zett vele, szigorúan Gergőhöz fordult.

25
- Mostanában állandóan csak elfogysz!
Elindult feléje, de lépései egyre bizonytalanabbá váltak, és mire oda-
ért hozzá, már nyoma sem volt iménti határozottságának.
- Nem értem, mi bajod. Szerintem semmi gond nincs a családoddal.
Mindenki kedves velem, pedig idegen vagyok. Látod, én értékelem,
hogy szívesen fogadnak, még szenteste is.
Gergő ártatlan szemekkel meredt rá.
- Miért?
- Hogyhogy miért? Mert nem ilyenkor szokták időzíteni az ilyen be-
mutatásokat… ez családi ünnep.
- Nekem te vagy a családom.
A táncos elfintorodott.
- Azért löktél el!
Dühítették Gergő megszaporodott hangulatváltozásai. Az egyik pil-
lanatban boldognak tűnt, majd teljes letargiába zuhant, és amikor
megkérdezte mi baja, ártatlanul elintézte annyival, hogy nem tör-
tént semmi. A táncosnak az volt a gyanúja valamit eltitkol előle, és
kezdeti sértettségét szomorú düh váltotta fel. Hiába kérdezősködött,
Gergő folyton elpityeredett, és szinte könyörögve kérte a bocsánatát
amiért ilyen hálátlan, így végül a táncos érezte magát kényelmetlenül
igazságtalansága miatt. Ennek ellenére az utóbbi hetekben már szinte
paranoiává vált a gyanakvása. Biztosra vette, hogy Gergő azóta válto-
zott meg, mikor egy próbán kificamította a bokáját, és a szokottnál
korábban ért haza. Amikor gyanútlanul a szobába lépett, Gergő épp
a teraszon állt és mosolyogva pötyögött valamit a mobilján. Sokáig
figyelte az ablakból, ahogy vidáman csetelt valakivel. Gyűlölte a fél-
tékenységi drámákat, ezért nem tette szóvá, és bár egyre gyanúsabb

26
lett a viselkedése, még jól emlékezett a kapcsolatuk elején tett meg-
állapodásukra, hogy hagynak egymásnak mozgásteret. Saját levegőt,
ahogy ők nevezték.
- Menjünk! – szólt keserűen a táncos – Már várnak.
Gergő krákogott egyet, majd vett egy nagy levegőt.
- Nem tudom, hogy kéne viselkednem… nem tudom, mit mondjak
nekik. Igazából a jelenlétükben azt sem tudom, ki vagyok. Mintha
maszkot viselnék. De ez a maszk olyan szűk, hogy megfulladok. Ér-
ted? Megfojt. Közben lelkiismeret furdalásom van, hogy nem szere-
tem őket eléggé… hogy magamat sem szeretem.
A táncos figyelmesen nézte, ahogy a kezét tördelve, lehorgasztott fejjel
folytatja.
- Lehet, hogy kedvesek veled, minden barátommal azok. De ez az
egész csak színjáték.
- Azt akarod mondani, hogy igazából ki nem állhatják a városi művé-
szeket? – próbálta mosolyra bírni a táncos.
- Nem. Nem tudom, mit akarok mondani…
- Vagy utálják a buzikat? – tette hozzá könnyedén – Ne izgulj, voltam
már elégszer hasonló cipőben, találkoztam már sokféle fogadtatással.
Hidd el, egyáltalán nem zavar. Akkor sem, ha homofóbok és akkor
sem, ha megjátsszák magukat.
- Nem erről van szó. Nem értesz.
- Akkor segíts, hogy értsem.
Gergő lerogyott a piperetükör előtti székre és a kezébe temette az
arcát.
- Mondd el! – kérlelte a táncos, és letérdelt mellé. Sután maga mel-
lé lógatta a kezét, nehogy megint félreértse az érintését. Gergő nem

27
mozdult, és bár szótlansága bosszantotta a táncost, próbált higgadtan
szólni hozzá.
- Engem csak a depressziós anyám nevelt, neked viszont népes csa-
ládod van. Látom, hogy szeretnek, és büszkék rád. A filmedre. Amit
elértél.
A táncos a tekintetét kereste. Tudni akarta, mi jár a fejében, de Gergő
továbbra is néma maradt.
- Rendben, értem, ez csak egy színház. De akkor miért nem vagy ve-
lük őszinte? Miért nem mondod el, mit érzel velük szemben?
Szinte hallotta magát kívülről, és látta mesterkélt nyugalmát, ahogy
türelmesen győzködi, akár egy pszichiáter, és ez annyira bosszantotta,
hogy nem bírta magát türtőztetni tovább.
- Tudod mit gondolok? Hogy ez kamu.
Abban a pillanatban, hogy szavai elhagyták a száját az indulatai is
szertefoszlottak, mint amikor egy gombostű szúrásának hirtelen fáj-
dalma szűnik meg a következő pillanatban. Szinte már látta maga
előtt Gergő könnyes szemeit és ez szorongással töltötte el.
- Mi az, ami ennyire megvisel? Mondj valamit, kérlek!
- Nem megy.
- Miért? Történt valami?
- Nem tudom.
- Nem tudod elmondani?
- Nem tudom…
A táncos összeszorította a fogát. Látta Gergő arcán, amint egy könny-
csepp lustán lecsorog, majd egy-egy hajlaton megpihen, hogy meg-
hízva újra nekiiramodjon egészen a szája sarkáig.
- Ezzel nem tudok mit kezdeni – szólalt meg végül, és az órájára né-

28
zett.
- Indulnunk kell.
Úgy szorította össze az állkapcsát, hogy ajkai teljesen elfehéredtek.
- Gyere, megkötöm a nyakkendődet!
Gergő lassan felemelkedett. Egymással szemben álltak, a táncos egy
fél fejjel magasabb volt nála. Kibogozta a sután összecsomózott, rén-
szarvasokkal teli nyakkendőt és könnyed mozdulatokkal, mint egy
szépen koreografált balettelőadás, megkötötte a nyakán. Előadása
részeként nyugalmat erőltetett magára, és fecsegni kezdett Gergő
sógornőjéről, akit épp az imént ismert meg, meg Gergő lehengerlő
bátyjáról, aki viszont már eléggé felöntött a garatra. Aztán hirtelen
elcsendesedett. Elrendezte a gallért, és a szemébe nézett.
- Teljesen ellöksz magadtól. Nem foglalkozol az érzéseimmel.
- Tudom. – felelte Gergő és a kézfejével letörölte az arcát – Sajnálom.

Az asztal közepén egy fényfüzérekkel teleaggatott műfenyő állt. Az

asztalfőn a pirospozsgás nagypapa ült, ködös tekintettel kortyolgatta
az aszúbort szótlanul. Bal oldalán felesége épp a nyakláncát igazgatta
keservesen. Nem emlékezett, hogy a legutóbbi alkalommal ugyan-
ennyire mélyen vájódott volna puha tokájába, bár a reggeli fényezés
fogkrémnyomai elárulták, hogy az év többi napján érintetlenül hever
egy fiók mélyén. A nagymama sértődött arccal, bizonyos időközön-
ként megjegyzéseket tett férjére, mint ne igyál annyit vagy töröld meg
a szád, így pontosan koreografált biztonságot adott a kényelmetlen
vacsorának. Mindenki tudta, hogy mélységesen meg van bántva idő-
sebbik fia szervezésén, mely mostantól egy közömbös szállodai étte-
rembe száműzte a karácsonyt, bántóan bemocskolva így a készülődés

29
minden energiát felemésztő mártíromságát. Fia, aki azt gondolta jót
tesz, ha leveszi a válláról a karácsony terheit, tőle balra gesztikulált
szélesen, az alkoholtól öblös nevetése visszaverődött a tortaszínre má-
zolt falakról. Sokat beszélt, szemmel látható igyekezettel próbálta a
hangulatot a vérmérsékletének megfelelő hőfokra fűteni, és noha a
feleségéhez intézte szavait, azt mindig olyan hangerővel tette, hogy az
asztaltársaság távolabbi részein is hallható legyen. A felesége vékony
arcán megértő mosollyal leplezte a fáradtságát. Csak nem rég érkezett
a kiadótól, émelyítő papír és parfümszag keverékét ontotta magából.
A gyorsan feldobott ünnepi smink alatti szelíd mosolya éles kontraszt-
ban állt férfiasan reszelős hangjával, melyet kedvére modulált a búgó
intimitás és az érces irónia között. Vele szemben, az asztal túloldalán
a fia ült kamaszos lazasággal, tíz éves kora ellenére vidám, érett fia-
talember benyomását keltette. Az idegen megfigyelő számára talán
túlságosan is fesztelen módon társalgott a balján ülő táncossal, ügyet
sem vetve nagymamája fejcsóválására. Ezek a helytelenítő gesztusok
a családban megszokottnak, sőt a családi lakomák elengedhetetlen
kellékeinek számítottak, így nem váltottak ki különösebb figyelmet
senkiből. Mindenki tudta, ha az egyetlen unoka a korának megfelelő-
en, azaz infantilisen viselkedne, akkor is rosszalló fejcsóválás kísérné,
lehetetlenné téve a nagymama számára megfelelő viselkedést. A fiú
mellett a táncos ült a hozzá illő egyenes derékkal, kecses mozdulata-
ival és kissé leereszkedő modorával úgy festett, akár egy csinos múlt
századi gróf, aki a jeles ünnepnapokon a cselédek asztalánál fogyasztja
el a vacsoráját. A legtöbb ember gőgösnek vélte, de arca olyan meg-
nyerő volt, a vonásai pedig olyan harmonikusak, hogy rendszerint
elnézték neki. Az egész vacsora folyamán a fiúval nevetgélt, szemláto-

30
mást igen jól összebarátkoztak a nap folyamán. Apjával szemben, az
asztal másik végén Gergő ült némán, épp a villájával babrált.
A társaság már túl volt a főfogáson, a gesztenyés pulykán és az áfonya-
szószon. Kávét és édes tokaji bort szürcsölgettek, miközben várták a
desszertet: a bejglit, a somlói galuskát és a zserbót, no meg a katonás
sorba rendezett citrusgerezdeket.
- Fú, de jól laktam – paskolta meg a hasát Gergő bátyja.
- Csodálkoznék, ha nem – fordult hozzá a felesége és behajlított ujjai-
val összecsippentette arcán a bőrt, akár egy kisgyereknek.
- Kezdik – fintorgott a fiú, de szerencsére a nagymama duzzogása
megálljt parancsolt szülei évődésének.
- Szerintem a leves túl sós volt. A pulyka meg száraz. És az áfonyából
sem spórólták ki a cukrot, teljesen összeragadt a szám.
- Nagyi, neked semmi nem ízlik, amit nem te főztél.
A fiú megállapítása teljesen tényszerű volt, a nagymama mégis sér-
tődötten biggyesztette le rúzsfoltos ajkait, és csücsörítve cuppogott
párat, hogy bizonyítsa az igazát.
- A szósz jó volt – szögezte le nyersen a nagypapa, de mikor újra szá-
jához emelte volna a poharát, a nagymama felszisszent.
- Ne igyál többet!
- Hagyjál!
- Moderáld magad! Muszáj mindig ennyit innod?
- Hagyj békén! Ne foglalkozz már állandóan velem!
- Aztán meg szédelegsz itt nekem. Nagyon okos, mondhatom, magas
cukorral ennyit inni!
- Pár pohárral ittam. Karácsony van – de mielőtt komolyabban össze-
zördülhettek volna, Gergő sógornője megszólalt.

31
- Nem is találkoztunk azóta, mióta díjat nyert a filmed!
Fellélegeztek. A táncos a feleségre nézett, aki Gergő felé fordulva pró-
bált meg témát váltani. Hiába volt mindenki számára egyértelmű a
cél, a táncos mégis észrevett a nő hangjában valami megfoghatatlan,
titokzatos melegséget. Féltékenyen nézte Gergőt, aki hálásan moso-
lyogva sógornője szemébe nézett.
- Nem olyan nagy díj – felelte bágyadtan, mire a táncos felcsattant.
- Ne mondj ilyet!
Nem szívlelte az álszerénységet, de valójában tehetetlensége és kire-
kesztettsége bosszantotta. Emlékezett a kétségbeesett, szenvedő arcra
a szobában, és látta a kisimult társasági arcot most, amin egy perma-
nens archaikus mosoly áthatolhatatlan falat emel, miközben a feleség
felé vetett pillantás valami titkos intimitásról árulkodik. Szólásra nyi-
totta a száját, de a feleség megelőzte.
- Igaza van. Igenis fontos díj, egy nagyon szép filmnek – és megfogta
a kezét.
- Még csak harminchárom éves vagy – folytatta biztatóan – Szerintem
óriási, hogy az első filmed már fesztivált nyert.
- Kedves vagy… de csak egy nem túl ismert meleg filmfesztivált.
A táncos hunyorogva nézte meghitt beszélgetésüket, mikor a báty hir-
telen megszólalt.
- De hát mit akarsz? Buzi-film, nem?
- Melegfilm babám – fordult hozzá a feleség karikatúraszerű lesajná-
lással, ami a szerelmes évődés és a rideg cinizmus határán egyensúlyo-
zó játék volt közöttük. Gergő elhúzta a kezét és a süteményes villával
kezdett babrálni.
- Miért, a buzi bántó? – kérdezte a báty vigyorogva.

32
- Ne beszéljetek már ilyenekről! – sopánkodott a nagymama – Gyerek
is van az asztalnál.
- De nagyi! Tudom, mi az a meleg.
- Miért téged zavar, ha buziznak? – kérdezte ismét a báty, most már
egyenesen a szemben ülő táncostól. Hangja nem volt támadó, inkább
fesztelen és lehengerlő, jókedvének szemmel láthatóan semmiféle il-
lem, vagy norma nem szabhatott határt. A táncos nyugodtan hátra-
dőlt, karját hanyagul az üres szék támlájára vetette.
- A kontextustól függ.
- Miért, a buzi kontextusfüggő? – nevetett vissza rá a báty, majd har-
sány hangon folytatta tovább.
-Ez jó! Kontextusfüggő buzulás.
- Gyerekek, hagyjátok már abba ezt!
- Számít a kontextus, hogyne. Ki mondja? Milyen környezetben?
- Nézd el neki, – próbálta a feleség elsimítani a helyzetet – bizonyos
témában a férjem elég szűkös szókészletből gazdálkodik. Mint példá-
ul buzi, buzifilm, buzifesztivál. Igaz, babám?
- Fúj – fintorodott el a fiú, amint észrevette, hogy szülei megcsókolják
egymást. Gergő lassan visszatette a villát a tányér mellé.
- Nem melegfilmnek szántam… egy reménytelen szerelemről szól.
Csak az egyik főszereplő történetesen meleg.
- Tehát melegfilm, tesó.
- Egyszerűen csak egy film a vágyról, az őszinte szerelemről és a fájda-
lomról. Nem lényeg más, csak az érzelmek…
- Hülyeség! Ha a szerelemről akartál forgatni, miért nem normális
emberekről csináltál filmet? Mert így csak egy szűk rétegnek szól. És
ezt nem csak én gondolom, mivel egy meleg filmfesztiválon díjazták,

33
nem pedig a filmszemlén.
Gergő halántékán kéklőn lüktetni kezdtek az erek.
- Normális szerelem?!
A táncos érdeklődve figyelte, ahogy Gergő egyre vörösebbé válik, és
abban reménykedett, most talán kiáll maga mellett.
- A szerelem az szerelem, nincs neme – folytatta Gergő rekedten – két
emberi lény közötti ellenálhatatlan kapcsolódás.
A bátyja arcán lekonyult a mosoly.
- Azért, mert te ezt gondolod, attól az még nem tény!
Felesége észrevétlenül megszorította a combját az asztal alatt.
- Mi van? Utálom, amikor kinyilatkoztat.
- Én nem kinyilatkoztatok – csattant fel Gergő – csak azt mondom,
hogy nem melegfilmet csináltam. Nem ez volt a célom, érted? Utálom,
hogy csak azért, mert meleg szereplő van benne, már melegfilmnek
aposztrofálják. Ha a két szerelmes gyerek, akkor meg tinifilm, még
akkor is, ha mellőz minden bugyutaságot?
A nagymama kétségbeesetten nézett fiaira.
- Gyerekek, hagyjátok már abba, igazán! Karácsony van, és az egész
étterem minket néz…
De Gergő, mintha meg sem hallotta volna, tovább folytatta.
- Vagy ha hajléktalan, akkor meg szociofilm?
- Tök mindegy, mit mondasz. Ez akkor is egy melegfilm, és ezt nem
csak én gondolom így. Ennyi, tesó!
Csend lett. Gergő remegő szájjal meredt a nagy szárnyasajtókra, a
teraszon egyre nagyobb hópelyheket világított meg az étteremből ki-
ömlő fénysugár. A fiú érdeklődve fordult felé.
- Miért csak a főszereplőnek van neve? És miért pont Adélnak hívják?

34
A feleség felkapta a fejét és lopva Gergőre pillantott, de ő mozdu-
latlanul ült tovább. Aztán arca egyszeriben kisimult és a megszokott
mosolygással fordult unokaöccséhez.
- Ezt most túl hosszú lenne elmondani.
A fiú lebiggyesztette az ajkát. A táncos finoman oldalba bökte és
cinkosan rámosolygott, mintha csak annyit mondana, Gergő ilyen,
nem kell vele foglalkoznod. Az asztaltársaság némán majszolta a vita
hevében észrevétlenül felszolgált finomságokat. A teremben halk du-
ruzsolás keveredett az evőeszközök csilingelésével, melyhez Sinatra
szolgáltatta az aláfestést.
- Jézusom, ez végtelenítve van? – kérdezte a báty teli szájjal, és lesöpör-
te álláról a zserbó morzsáit.
- Finom ez a bejgli – szólalt meg a felesége csendesen.
- Túl sok benne a dió – vágta rá a nagymama. Régen várta már az
alkalmat, hogy megjegyezhesse.
- Kimegyek rágyújtani – szólt Gergő a táncoshoz halkan, és felhúzta
a szemöldökét, hogy vele tart-e? Ő visszanézett rá, de nem reagált.
Lassan körbe hordozta a tekintetét a családon, végül a nagypapához
fordult, aki épp csendesen kortyolgatta az aszúbort, amit az imént
töltött ki magának észrevétlen.
- Ön mit gondol a homoszexualitásról?
Mindenki felkapta a fejét. A nagymama köhögni kezdett, a bejgli túl
fojtósra sikeredett. Gergő kikerekedett szemekkel nézte a táncost, de
ő továbbra is nyugodt és érdeklődő arckifejezéssel fordult apja felé.
Először úgy tűnt a nagypapa nem hallotta a kérdést, vagy nem akarta
meghallani, de aztán jelentőségteljesen letette a poharat az asztalra és
csettintett egyet a nyelvével. Arca egészen kipirosodott, szinte szeder-

35
jessé változott.
- Hisz Ön Istenben? – kérdezte minden egyes szónak különös nyoma-
tékot adva, miközben mereven meredt a távolba. Mindenki a táncosra
figyelt. A nagymama már éppen szólni akart, hogy ne igyál annyit,
vagy hogy nem finom a zserbó sem, de Gergő közbevágott.
- Nem jössz ki cigizni?
A táncos továbbra is az apja felé fordult.
- Nem gondolom, hogy létezne felsőbb akarat.
A báty kuncogni kezdett, szemmel láthatóan élvezte a kialakult hely-
zetet. A felesége fészkelődni kezdett a székén. Szívesen elment volna
Gergővel dohányozni, de gyermeke születése óta már csak akkor ci-
gizett, ha megivott egy-egy pohár whiskyt a szerkesztőségben, ha ép-
pen túlóráznia kellett. A nagymama elsápadt. Nem szerette a kényes
témákat, amik attól váltak kényessé, hogy számára nem volt létjogo-
sultságuk, mivel az ő világrendjétől ellenkező álláspontot képviseltek.
- Á, szóval ateista! – bólintott a nagypapa. Homoszexuális ateista,
minden a helyére került, azonos az azonos mellé, ugyanabba a fiókba.
- Nem. Nem vagyok az – válaszolta nyugodtan a táncos – az ateista is
csak egy hívő ember. Engem nem érint meg ez a kérdés, kitalált dol-
gokkal egyáltalán nem foglalkozom. Nem gőgből, hanem egyszerűen
mert nem jut eszembe. Éppúgy, ahogy nem foglalkoztat Csipkerózsi-
ka sem.
- Ez jó – kacagott fel a báty – és Hófehérke?
- Hülye – súgta halkan a felesége, miközben hol Gergőre, hol a nagy-
papára nézett.
Gergő zavartan felállt az asztal mellől.
- Akkor én megyek.

36
- Kimehetek veled? – kérdezte a fiú, majd az anyjára nézett.
- Jó, de öltözz fel! Ne úgy, mint az előbb.
Gergő a terasz felé haladva rátette a táncos vállára a kezét. Végig simí-
totta tenyerét a széles háton, majd az ujjai hegyével finoman megérin-
tette a karját, amíg távolodó teste magával nem ragadta az érintését.

Két órával később a táncos a szoba ablakában ült egy vastag plédbe
bugyolálva. Egy eltévedt hópihét nézett, ami épp megkerülte a vállát,
és a beáramló hideg szél hátán keringeni kezdett a szobában, majd a
drapp padlószőnyegre zuhant, hogy csillogó cseppé olvadjon.
- Azt hiszem, már tudom… a sógornődről mintáztad. Ő volt Adél a
filmben, ugye?
Egy meredek füstoszlopot fújt Gergő felé, de ő nem felelt. Az ágy-
ban feküdt, épphogy kikandikált a takaró alól fénylőfekete üstöke.
Mindig így aludt, teljesen betekerve az évszaktól függően hol vastag
paplannal, hol csak a vékony huzattal, ezért úgy nézett ki, mint egy
ottfelejtett csomag a posta pincéjében. A táncos hosszan nézte, majd
kipöckölte a csikket az ablakon.
- Alszol?
A takaró alól elfojtott hang hallatszott.
- Nem… és igen.
A táncos először eljátszott a gondolattal, vajon mire a válasz az igen,
és mire a nem? Talán tévedett Adélt illetően, ő pedig éppen a takaró
alatt húzza a lóbőrt? Arcán egy röpke mosoly villant át, majd becsukta
az ablakot.
- Éreztem, hogy valami szoros van köztetek. Olyan nyilvánvaló.

37
Ledőlt az ágyra Gergő mellé. Szerette volna megérinteni, de mielőtt
elérte a vállát, gyorsan visszarántotta a kezét.
- Nehéz lehet őt így látni – mondta halkan, és lassan végignézett a szé-
les és csontos vállaitól a karcsú derekáig, melyet a takaró úgy fedett,
mint a hó a kopasz dombokat. Sóhajtott egyet.
- Nem szólsz semmit. Megviselt, hogy találkoztatok?
- Nem.
- Akkor miért nem mondasz semmit?
Gergő megfordult, a táncos szomorúan nézett a szemébe. Más volt,
mint régen. Eltűnt már a gyermekiség, ami egész lényéből sugárzott
korábban. Nem infantilizmus volt az vagy buta naivitás, hanem a
gyermeki lét egyszerű szabadsága és romlatlansága, minden nyűgjével
együtt. Akkor még elvarázsolták őt csodálkozó szemei és kedves mo-
solya, kezének finom mozdulatai, sőt még a kezdetben darabosságnak
gondolt durva érintése is. Még nem zavarta a mérhetetlen rajongás,
mely szinte bekebelezte őt. Aztán az egyre sűrűsödő búskomor idő-
szakok néha ijesztően érzéketlenné tették Gergőt. Bántón és lenézően
viselkedett, és hideg lett, akár a jégcsap. Ennek ellenére a táncos sok-
kal inkább elviselte ezt a ridegséget, mint amikor csendesen sírdogált,
így legalább jogosnak érezhette tehetetlen dühét.
- Nem viselt meg a találkozás – szólalt meg végül Gergő nyugodtan
– régen volt.
- És valami más? Mert amit a vacsora előtt műveltél…
- Műveltem?! – támaszkodott fel elképedve.
- Ne haragudj, nem így akartam. Nem cinikusan vagy gúnyosan
mondtam, csak nagyon ki voltál akadva.
- Műveltem!

38
- Jó, ne rugózz rajta, léci! Bocsánatot kérek.
A táncos bosszúsan felült az ágyon.
- Miért van az az érzésem, hogy ilyenkor előadsz egy műsort csak
azért, hogy ne kelljen beszélned? Olyan vagy, mint egy primadonna.
Gergő tágra meresztette a szemét, majd hirtelen elmosolyodott.
- Jól van, bocsánat. Kimerültem.
- Mitől?
- Az egésztől. Elfáradtam, hogy én legyek… mintha kinőttem volna
az énemet, és már nem tudnék belebújni.
A táncos felhúzta a szemöldökét. Megpróbált nyugodt és bátorító ar-
cot vágni, de szemében aggodalom tükröződött.
- Hogy érted?
- Rosszul vagyok tőlük. Komolyan mondom, hányok az összes szín-
lelésüktől. Ahogy a bátyám kérdezte: a táncosok között sok a buzi?
Egyszerűen provokálni akart.
- Nem éreztem annak…
- És a mama, semmi nem elég jó neki. Az állandó igyekezete, hogy a
vadidegen emberek jó véleménnyel legyenek róla. Mintha az lenne a
legfontosabb, ki mit szól hozzá? Mindenki viselkedjen csak úgy, mint
egy babaházban!
Arca eltorzult.
- És a papa… undorodom.
A táncos döbbenten figyelte, ahogy Gergő arcvonásai pillanatok alatt
megváltozott, és a torz fintorból megközelíthetetlen szoborrá mereve-
dett.
- Miért gyűlölöd ennyire? – kérdezte óvatosan.
Gergő az átkulcsolt térdén oldalra hajtotta a fejét, de nem felelt.

39
- Mi történt, hogy ennyire nem bírod elviselni? Megvert gyerekko-
rodban?
- Legalább ennyit tett volna – suttogta hűvösen.
- Akkor mit tett veled?
- Nem védett meg.
- Kitől?
A táncos egyre feszültebb lett, de türelmesen várta, hogy Gergő végre
mondjon valamit, ám ő nem felelt, csak nézett merev tekintettel.
- Nem értelek – fakadt ki csalódottan a táncos – mindig úgy beszélsz,
mintha valami óriási titkot őrizgetnél. Szenvedsz tőle, de az az érzé-
sem, titokban élvezed!
Gergő szótlan maradt.
- Mintha csak engem akarnál felhúzni. Komolyan mondom, neked
örömet okoz, ha vergődök. Aztán meg nekem kell szarul éreznem
magam… és a végén nekem kell majd bocsánatot kérnem!
Még mindig nem felelt. Elnézett a feje mellett, az ablakon át a sötét
éjszakába.
- Ezzel már nem tudok mit kezdeni, ne haragudj!
A táncos keserűen lehajtotta a fejét.
- Ne játssz velem, kérlek!
- Nem játszom… nem azért csinálom, hogy téged bosszantsalak…
Gergő szemei benedvesedtek.
- Ne csináld ezt! – fakadt ki a táncos, és lerúgta magáról a takarót.
Meztelenül az ablakhoz sietett és dühösen kivágta, de a túl nagy len-
dület lesodorta a párkányról a cigarettásdobozt. Miközben kihajolt,
hogy elkapja, orrában megérezte a friss hó alvadt vérszagát.

40
Vér – fémes íz a nyelvén.
- Egyszerűen tobzódsz a szenvedésben.
A táncos lassan kieresztette a füstöt a szájából, majd nyugodt hangon
tovább folytatta.
- Mintha élveznéd. Értem, hogy művész vagy, én is az vagyok, engem
is megérint az élet árnyékos oldala. Szentség. A legnagyszerűbb al-
kotások mindig a szenvedésből fakadnak. Gyönyörű, hogy létrejöhet
valami, megszülethet valami a pusztulásból… De neked mintha ez
adna értelmet.
Ügyet sem vetett rá arra, hogy megszólalhat a szoba füstjelzője. Szinte
játszott a lassan emelkedő füstpamacsokkal, hol az orrán, hol a száján
eregette őket.
- Úgy vonzódsz a szenvedéshez, – tette hozzá mélázva – mint valami
sápkóros költő.
Gergő összehúzta magát az ágy sarkában, de a táncos nem figyelt rá.
- Ragaszkodsz a szenvedéshez, miközben erőszakot teszel magadon…
Megrontod magad, és várod, hogy újra szenvedhess.
- Ez a valóságom – szólalt meg végül Gergő és könyörgő tekintettel
nézett rá – mintha minden más csak átmeneti illúzió volna, délibáb.
Hamis.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Csak azt mondom, amit érzek. A fájdalom, a boldogtalanság, a ma-
gány. Ez a valóság. Az élet valósága. Ha ezt átélem, akkor érzem, hogy
vagyok. Hogy élek, nem pedig álmodom.
A táncos gyors mozdulattal elnyomta cigarettáját a párkányon, és ki-
hajította a parkba, majd behajtotta az ablakot. Komoly arccal az ágy-
hoz sietett, és a paplan alá bújt.

41
- Nem. A szenvedés és az élet közé nem lehet egyenlőségjelet tenni.
Lehunyta a szemét.
- Neked a szenvedés csak ismerős helyzet. Ebben érzed magad biz-
tonságban, ezért érzed kizárólagosnak… Szerintem megrémiszt a
boldogság. El is hiszem, hogy ijesztő, mindenki számára ijesztő az
ismeretlen.
Hangja nyugodt volt és áttetsző. Aztán a táncos Gergő vizenyős sze-
meibe nézett, és hátat fordított neki.

Éjfél lett, a falióra kondult egyet. Csend volt. Nem nyugtalanító, in-
kább várakozással teli, fáradt csend. Az éjjeli lámpa meleg fénye lus-
tán derengett az ágy mellett, és két fiatalembert világított meg, akik
éberen feküdtek egymás mellett.
- Mire gondolsz? – kérdezte az egyik.
Társa kikászálódott az ágyból.
- Arra, hogy pisilnem kell – és elindult a fürdőszoba felé.

42
2001. október

Az októberi napsugár épphogy megvilágította a múzeum előtt ma-

gasodó szoborcsoportot. A téli időszakban az épület árnyéka az egész
emlékművet beborította, de az ősz derekán még kibukkant a nap a
timpanon mögül és felizzottak a bronz alakok. Lábaiknál, ahol már
egészen felmelegedett a talapzat, Gergő ücsörgött és a park kapuja felé
tekingetett. Mindig korábban ért a szokásos találkahelyre, szerette
egyedül szemlélni a körút reggeli forgatagát és élvezni a múzeumkert
békéjét. Megsodort egy cigarettát, és szívni kezdte, még a szemét is
behunyta amikor az arcát a fény felé fordította.

Arany és barna foltok. Néha vörösek, egészen mély cinóber lesz belő-
lük, majd zöld villanások olvadnak vakító fehérséggé. Szemhéjjam ra-
gyog akár egy absztrakt kép. Bár elég banális festmény lenne, és talán
érthetetlen is, mozgókép jobban megmutatná, ahogy a húst feloldja
a fény. Szép és melankolikus képsor. Az emberek nem igényelnének
útmutatót, hogy megértsék azt, ami a szemük előtt van, nem kellene
kézen fogva vezetni őket, mint egy galériában. Nem éreznék magukat
műveletlennek, sem ostobának, hisz legkorábbi emléküket idézné, és
érvényes lenne minden gondolatuk. Azt hiszem ezt leírom majd.
A barna foltok okkerbe hajlanak. Életem legjobb döntése volt, hogy
otthagytam a festőszakot. Milyen csalódott volt mama! Megsértő-
dött, mintha valami ocsmány dolgot tettem volna, nem is szólt hoz-
zám hetekig. Tutira nem azért érezte becsapva magát, mert nem lesz

43
majd belőlem elismert festőművész, inkább az bosszantotta, hogy
nem kértem ki a véleményét. Miért nem beszéltük meg? Miért nem
kértem engedélyt? Különben is, miért vannak egyáltalán önálló gon-
dolataim? Dühít, mert valami befolyásolható, akaratgyenge és érzé-
keny nyomorultnak tart. Pedig biztosan tudom, kikérné magának ezt
a feltételezést, ebből is melodrámát csinálna. Hogy mennyire hálátlan
vagyok, pedig ő csak a javamat akarta mindig. Mindig és minden,
pusztító szavak. Pedig kétségtelen, nem hisz bennem, talán azt sem
hiszi el, hogy megszülettem.
- Szia Gergő!
Kinyitom a szemem, Adél az. Barna foltok égtek a retinámba.
- Napozol?
Bólintok.
- Ide engedsz?
- Persze!
Arrébb húzódom. A szobor nagy feje árnyékban tartja ezt a részt, szó-
val elég hideg a kő, a vaskos csizmája pedig nyomja az oldalamat.
- Csak gyorsan, mert mindjárt becsengetnek – mondom neki, mire ő
lihegve felküzdi magát mellém.
- Adsz egy slukkot?
Már csak csikk maradt, ezért eldobom és máris sodrom a következőt.
Gyorsan és rutinosan, és persze elegáns mozdulatokkal, legalábbis én
így gondolom.
- Mivel kezdesz? Gyakorlat? – kérdi, és lehunyt szemmel a nap felé
fordítja az arcát. Szakasztott úgy, ahogy én.
- Labor – felelem, és ő jelentőségteljesen rám néz. Ugye nem azzal az
ócska viccel fog megint jönni, mint a többiek?

44
- Bébével? – kérdi sokat sejtető vigyorral az arcán. Miért gondolja
mindenki, hogy ez az olcsó célozgatás annyira vicces? Istenem!
- Istenem! Annyira béna ez. Nem értem, miért kell mindenkinek ez-
zel jönni? Kit érdekel, ha buzi. Szerintem amúgy nem az.
- Persze, hogy nem lényeg, csak szánalmas, ahogy a fiatal fiúknál
somfordál. Biztos te is bejössz neki.
- Hülye.
- De tényleg. Azt hallottam taperol a sötétkamrában. Ez pedig elég
gusztustalan, és akárhogy nézzük, zaklatás.
Öntudatos és eltökélt, mint egy jogvédő harcos, én meg buta prima-
donnát játszom. Érzem, ahogy elvörösödöm. Először a fülem forró-
sodik fel, aztán meg az arcom Bárcsak kreol lennék, mint ő, biztosan
nem látszana a szégyen. Vagy az őszinte felháborodás?
- Nem bírom, ha rosszindulatú pletykákat terjesztenek róla, – faka-
dok ki – miért kell neked is ezt csinálnod?
Kényelmetlen itt ülni. A kő is elég hideg, amúgy sincs már időnk.
- Menjünk, mert mindjárt csengetnek.
Leugrom a talapzatról és leporolom a nadrágomat, aztán egy utolsó
slukkot szívok a cigiből és átadom neki. Beleszív egy nagyot, majd
messze pöcköli a kerítés melletti sövény felé, de a murvás sétány ka-
vicsai közé csapódik félúton. Sietve vágunk át a parkon, útközben
belém karol. Szeretem, mert megnyugszom tőle. Amúgy nem bírom
elviselni, ha ilyen közel simulnak hozzám, feszült leszek és rideg, mint
valami érc. Ő mindig kész belém karolni, így végül is a közelségével
gyógyítja azt, amit más közelsége okoz bennem. Vagy ha épp mástól
szorongok, mint ahogy most is. Gyűlölöm, ha megaláznak és lenéz-
nek valakit csak azért, mert különbözik a többségtől. Úgy tesznek,

45
mintha többet érnének abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy töb-
ben vannak. Pedig Bébé igazán jó fej. Szerintem tudja, hogy minden-
ki rajta gúnyolódik, mégsem zavartatja magát, mert büszke ember.
Tisztelem. Engem viszont zavar, hogy gúnyolják a háta mögött, szem-
től szembe pedig nyájaskodnak vele és a seggét nyalják. Undorodom.

Egymásba karolva gyorsan szedték a lépteiket, fiatalságuk ruganyos-

sága vitte őket előre. A sarkon túl az iskola vöröstéglás épülete úgy ra-
gyogott az októberi napsütésben, mint a művészet bevehetetlen vára,
telve lelkes, forrongó fiatallal. Kézen fogva léptek be a hatalmas ajtón,
mely csak akkor nyílt ki, ha teljes testsúlyukkal nekifeszültek. Aztán
a folyosón elengedték egymást. Gergő tétován nézte, ahogy Adél futni
kezd a lépcsőn felfelé, majd pár lépés múlva megtorpan. Visszanézett,
mintha mondani akarna valamit, de ő megelőzte.

- Elmegyünk szombaton koncertre?

- Oké. Hol lesz?
- A Doppelgangerben.
- Az jó – felei Adél és mosolyog. Mennyire szeretem ezt a meleg és
őszinte mosolyt, ahogy szeme alatt a bőr puha ráncot vet kidomboro-
dó pofacsontján. Végig simítanám, majd ujjaimmal beletúrnék sely-
mes hajába, majd vissza, hogy tenyeremben érezzem arcának meleg
lenyomatát. Felmegyek hozzá a lépcsőn. Közelebb lépek. Karom las-
san emelkedik, pedig egy jó pár lépcsőfok van még közöttünk, mégis
úgy érzem testem megnyúlik és eléri őt. Körbe fonom és magamhoz
húzom, szorosan és végérvényesen, talán eggyé is válunk. Vagy egy-
szerűen bebújok a bőre alá. Szétterjedek, izmaim betekerik a csontja-

46
it, lélegzetünk már egy, szívdobbanásaink pedig egymás visszhangjai.
Tadam, tadam.
Kitárt karral álok. Tanácstalanul felhúzza a szemöldökét, gyorsan
mondanom kell valamit!
- Befested a hajamat? – kérdem tőle flegmán. Ha nem gondolok arra,
hogy elpirultam, talán ő sem veszi majd észre. Befested a hajam?!
Mekkora pancser! Nem most akartam előhozakodni vele, szerettem
volna, ha azt gondolja vagány vagyok. Sok punk haverja van, ők mind
festik a hajukat, bár ők idősebbek egy-két évvel, talán már el is múl-
tak tizennyolc.
- Persze, szívesen befestem. Milyen színre?
Nem lepődött meg, inkább csak kíváncsi. Lassan lépdel a lépcsőn
lefelé.
- Feketére.
- Feketére?!
- Miért? Túl durvának találod? – próbálom minél cvíderebben kér-
dezni.
- Nem, csak meglepődtem. A szőke után elég nagy a kontraszt.
Kihúzom magam és büszkén a szemébe nézek, ami egy lépcsőfok kü-
lönbséggel pont egy magasságban van az enyémmel.
- Anyud mit fog szólni? – kérdi tárgyilagosan.
- Kit érdekel? Nincs közük hozzá.
Erősnek és önállónak érzem magam. Amúgy is tudom mi lesz majd a
mama reakciója, sápítozni fog és sértődött lesz, hogy nélküle hoztam
döntést. Rettegni fog attól, hogy az ismerősei meg a rokonok milyen
véleménnyel lesznek majd róla, és az én partizán akciómról. Aztán
Adél tovább kíváncsiskodik.

47
- Hogy jutott az eszedbe?
- Utálom, hogy szőke vagyok. Gusztustalan, ha egy férfi szőke, olyan
visszataszító.
- Mi ez a hülyeség?!
- Utálom a szőke férfiakat!
- Miért?
Megvonom a vállam. Miért? Talán mert én is szőke vagyok.
- Ismersz valami szőke férfit, aki undorít?
Adél olyan, mint egy terapeuta, én meg csak topogok, az egyik lá-
bamról a másikra helyezem a testsúlyomat.
- A családomban mindenki barna – felelem, és reménykedve felnézek
a falra, de a csengő nem akar megszólalni, csak némán függ a sarok-
ban. Aztán ki tudja miért, de kibukik belőlem.
- Gyerekkoromban egyszer volt egy rajztanárom, az szőke volt.
- Utáltad? – kérdez tovább. Miért kérdez ilyeneket?
- Nem... nem igazán emlékszem.
Aranyló szőke tincsek súrolják az arcomat.
- Alig emlékszem a gyerekkoromra…
Kevés emlékem van, csak képek. A gyerekkoromban mindig nyár
van, perzselő forróság, hatalmas üvegablakon beömlő fény. Az olajfes-
ték átható szaga, az ecset súrlódása a vásznon. Sóhajok.
- Jól vagy?
Tekintete értetlen és aggódó. Zavartan bólogatok.
- Soha nem meséltél még a rajztanárodról. Mi lett vele?
- Elhagyott.
Elhagyott? – visszhangzom magamban. Úgy érzem belázasodtam.
Vagy a fejem fáj, biztosra veszem, hogy megfáztam. Búcsút intek és

48
gyorsan megfordulok. Sebesen visznek a lábaim, mintha nem akar-
nák, hogy észrevegye kipirult képemet. Vicsorogva összeszorítom a
fogamat, végre csöngetnek.

A köpcös férfi lendületesen kinyitotta a terem ajtaját és szuszogva vé-

gigsietett a labor előterén. Gyorsan szedte a lábát a dobozokkal meg-
rakott asztal és az egymás mellé állított kopott műtermi vakuk mel-
lett, a mozgásával olyan huzatot keltve, hogy a labor nehéz függönye
hirtelen megemelkedett. Beljebb, a világos műteremben néhány fiú
téblábolt. Páran összesúgva röhögcséltek, vagy a mobiltelefonukkal
szórakoztak, de olyan is akadt, aki a fotókémia könyvet lapozgatta.
Gergő a lábát lóbálva a fal mellé tolt üres asztalon ücsörgött, és az
utca túloldalán magasodó ház stukkódíszeit nézegette az ablakon át.

A laborismeret tanár. Kicsi, köpcös, ötven körüli, kopasz és erősen

dohányzik. Határozott kézfogása van. Gyorsan leugrom az asztalról
és mosolyogva én is kezet fogok vele, aztán végig mosolygok, amíg
beszél. Mindig ezt teszem, ha nem tudom, hogyan kell viselkednem,
és már olyan régen csinálom, hogy észre sem veszem. Nem is emlék-
szem, mikor kezdtem el, azt hiszem egész kicsi koromban. Az em-
berek így nem bánthatnak, talán meg is kedvelnek, bár nem vagyok
biztos benne, hogy a szeretetükre vágyom. Egyszerűen csak bizton-
ságban érzem magam a mosolygástól.
Bébének mély, érces hangja van és sokat köhög. Szörcsögőn, mint va-
lami gép. A laborban folyamatosan dohányzik, pedig nem szabadna,
de ez az ő birodalma, a vegyszergőzök miatt pedig amúgy is folyama-
tosan működik az elszívó.

49
- Ma te jössz Gergő. Negatívot fogsz előhívni.
Megfordul és eltűnik a labor nehéz függönye mögött. A többiek kun-
cognak. Egy csoporttársam a fülembe súgja, hogy vigyázzak, aztán
hozzá teszi, hogy elég sajátosan tanítja a negatív hívást. Én is hal-
lottam, hogy nem használ sem előhívótankot, sem pedig stoppert.
Érzéssel, ösztönösen – szokta mondani, akár egy művész.
Követem a sötétkamrába. Érzem, ahogy a szívem szaporábban ver.
Nem akarom, hogy bénának tartson, azt akarom, hogy büszke legyen
rám. Engem néz, majd a vállam fölött átnyúlva határozott mozdu-
lattal elhúzza a függönyt, majdnem elsodor. A falon, az asztal felett
pici zöld lámpácska pislákol, egy éjszakai ragadozó szeme az erdőben.
Amúgy teljesen sötét van, semmit sem látok.
- Meg fogod szokni. A negatív érzékeny a vörös fényre, szóval csak
így lehet.
A szemem nem szokja meg. Egy ideig zavar a sötét, úgy meresztem
a szemem, hogy már fáj. Aztán már nem is feketének látom, hanem
valami bársonyos puhaságnak, értelmetlen színnek nevezni.
- Állj az asztalhoz, a tálcán találod a negatívot.
Erős keze megmarkolja a vállam és az asztalhoz vezet. Csípőm az asz-
tal széléhez nyomódik, ő pedig mögöttem áll, érzem meleg, cigaretta-
szagú leheletét. Vakon és bénán tapogatom az asztalt. A tálca megvan.
- Na, megtaláltad? – kérdezi türelmetlen hangon.
- Igen – válaszolom halkan.
- Jó, akkor pattintsd fel, a hüvelykujjaddal nyomd ki a tokból az orsót.
Azt teszem, amit mond. Érzem, ahogy a negatív felszabadul a tok szo-
rításából, ha nem tartanám, biztosan letekeredne. Izgulok. Mi lesz, ha
fényt kap a film? Mi lesz, ha kinevet a bénázásom miatt? Vagy kigú-

50
nyol? Vagy egyszerűen csak megvetően néz majd rám, mint az apám?
- Óvatosan fogd! Ne zsírozd össze, mert foltos lesz!
Más ember azt mondaná mogorva. Nekem egyáltalán nem tűnik an-
nak, van valami melegség a hangjában. Mint amikor az apák utasít-
ják gyerekeiket, szerepük szerint irányító, erős akarattal, ugyanakkor
hangjukban megbújik a biztató és szerető nógatás. Azt hiszem ilyenek
az apák.
- A tálca mögött találod az előhívót, jobbra tőle a fixatívot. Kezd el a
filmet szép finoman átvezetni az előhívón.
- Kézzel?
- Igen – hangzik határozottan.
- De hogyan?
Próbálom minél kedvesebben, szinte szánalmasan csipogok.
- Na, majd akkor együtt.
A hangja megváltozik, kicsit ellágyul, talán mélyebb is lesz. Szorosan
a hátam mögé áll, kezeit a hónom alatt átvezeti, mintha helyettem
szeretné eljátszani a karjaim mozgását. Nyakamon érzem forró lehe-
letét, orrom megtelik csípős férfiszagával. Légzésem lelassul, talán a
szívverésem is. Pedig hevesen dobog, hallom. Testem lekapcsolódik
az elmémről, már csak egy szobor vagyok, ami nem mozdul, csak
ingereket továbbít az elmémbe. Az ingerek kuszán transzformálód-
nak egymásba, a szagok és hangok felfénylenek, szinte látom, ahogy
vaskos ujjaival a kezeimet fogja. A langyos előhívóban pancsolunk.
Csípőjét nekinyomja a faromhoz, majd a fülemhez hajol és beleszu-
szog. Fanyar íz gyűlik a számban, fémes nyál, és ami eddig dohos
dohányszag volt, most a nyelvemen terpeszkedik.
- Nyugi. Jól csinálod.

51
Érzem, hogy közben rajtam mulat, izzadt hónalja megnedvesíti a la-
pockámat. Ágyéka a faromhoz nyomódik. Magyaráz, nem értem mit
mond, puha füst vesz körbe mindent. Mikor gyújtott rá? Már egyál-
talán nem érzékelem az idő múlását.
Aztán hirtelen vakító fényár önti el a helyiséget. Úgy érzem kiég a sze-
mem, fájdalmasan hunyorgok, persze megint mosolyogva. Mint vala-
mi reflex, ami a fényre aktiválódik. Zsibbadtan álok és nézem, ahogy
ő is vigyorog. Kérdez valamit, de még mindig nem értem, így csak
mosolyogva bólogatok tovább. Értetlenül felhúzza a szemöldökét.
- Mi az, süket vagy? Már átteheted a mosótankba.
Zavarba jövök, de szaporán teszem a dolgom. Remélem ügyesek a
mozdulataim, nem akarom, hogy bénának tartson.
Amikor elhúzom a sötétítő függönyt olyan, mintha épp most ébred-
nék. Nem emlékszem meddig ázott az előhívóban a negatív, és arra
sem, mikor tettük át a fixatívba. Az is homályos és álomszerű, ahogy
az örvénylő mosótankba dobtuk. Csak állok az ajtóban, a többiek pe-
dig engem néznek. Bébé a vállával határozottan arrébb lök. A fiúk az
asztalt támasztják és vigyorognak, és bár sejtem mire gondolnak, nem
tudok velük együtt olyan igazán férfias és vagány arcot vágni. Vagy
nem is ezt kellene tennem? Zavartan elmegyek mellettük.
- Na, mi volt? Kikezdett veled a vén köcsög? – kérdezi később egy
idősebb hallgató, még mindig kaján vigyorral az ábrázatán.
- Nem.
Arcomon teljes értetlenség és megrökönyödés. Gyorsan kimegyek a
vécére.

Megszólalt a csengő, diákok határozott sora indult a mosdók felé. A

52
vagányabbak mit sem törődve az iskolai szabályzattal, már a folyosón
elővették a cigarettájukat, hogy ne a zsúfolt vécében kelljen bajlódni-
uk vele. Úgy érezték a művész kötelező velejárója a szabályokkal való
törvényszerű szembenállás, vagy ahogy ők nevezték, a polgárpuk-
kasztás. Színes öltözékük tarka forgataga szinte karneváli hangulatot
teremtett az iskola folyosóin, ripacskodó felvonulás érzetét keltve a
kívülállóban. Persze az iskolában nem voltak kívülállók, és az össze-
firkált vécék is közömbösen nyelték el tarka tömegüket.

Már megint sokan vannak. Szerencse, hogy hamar ideértem és elfog-

lalhattam a kedvenc helyünk. Az ablak nyitva, a párkányon könyök-
löm és nézem a belső udvar hatalmas juharfáit. A levelek éppolyan
színesek, mint a fal ábrái a vécé előtt, majd égő színeik elhamvadnak,
szinte koszossá válnak. Kezd beborulni. A huzat gomolyogva kapja fel
a magasba a cigarettafüstömet, hogy aztán a tetők fölött egybeolvad-
jon a felhőkkel.
- Milyen volt Bébé? – hallom a hátam mögül az ismerős hangot.
- Ne már! Annyira béna! – fordulok meg, és megkínálom Adélt ci-
garettával. Bólint, így kiveszek egy szálat a fém tartóból és szótlanul
átnyújtom neki. Szerencse, hogy filozófián volt időm besodorni párat.
- Lesz ma rajzotok? – kérdem. Nem akarok Bébéről beszélgetni, és
szerencsére úgy látom, vette az adást.
- Igen. Festészet technika. Nem hiányzik?
- A festészet? Egyáltalán nem. Sőt örülök, hogy átjöttem fotóra.
- Hm – sóhajt, és félresöpri csapzott haját az arcából. Gyönyörű,
klasszikus vonásai vannak. Megérinteném, végig simítanám formás
szemöldökívét, miközben ő halkan duruzsolna valamit azzal a mély,

53
rekedt hangján. Erotikus.
- Pedig te voltál közülünk a legtehetségesebb, – folytatja – mindenki
azt gondolta, hogy ismert festő leszel majd.
- Utálok rajzolni.
- Tudom.
- Író akarok lenni. Vagy filmrendező.
- Tudom.
- De a filmezés előtt mindenképp meg kell tanulnom fotózni.
- Ühm.
Egymásra nézünk, visszamosolygok rá. Mosolyunk azt jelenti, tudja
mi van velem, én pedig tudom, hogy ő ezt tudja. Meg azt jelenti, hogy
nagyon szeretem, és ő is szeret engem. Legszívesebben megfognám a
kezét, és a mellkasomhoz szorítanám. Keskeny, törékeny kézfeje van,
karcsú és hosszú ujjakkal. Kidudorodó erekkel, mint a farkamon.
- Bánnád, ha szombaton a bátyám is velünk jönne a koncertre? – kér-
dezem félénken. Témát kell váltanom, el kell terelnem a figyelmemet
a farkamról. Nem örülök, hogy a tesómnak is velünk kell jönnie hét-
végén, és nagyon remélem Adélnak sem tetszik az ötlet. Ez persze
nem valószínű. Na nem azért, mintha nem merné megmondani attól
való félelmében, hogy esetleg megbánt vele, de az igazság az, hogy
egyáltalán nem bánná, ha a bátyám is ott lenne. Sajnos bejön neki.
- Nem, dehogy. Bírom a bátyádat. Mennyi idős is?
- Tizennyolc.
- Miért akar velünk jönni?
Tudom, hogy szeretnéd azt hallani, hogy miattad, de én kevélyen fel-
szegem az állam és a szemébe nézek.
- Nem akar velünk jönni. Mamám akarja, a múltkori buli miatt.

54
Eléggé szét voltam csúszva, amikor hazaértem.
Nem tűnik csalódottnak, mégis elszégyellem magam. Nevetséges és
szánalmas ez a féltékenykedés. Tudom, hogy tetszenek egymásnak, a
bátyám is sűrűn kérdezget felőle, amióta megismerkedtek a klubban.
Adél szeme úgy csillogott akkor, mint egy bagzó macskának. Miért
nem néz rám úgy, mint egy férfira? Bármit is teszek, csak barát va-
gyok neki. Egy barát pedig örül, ha a másik boldog lehet, nem igaz?
Amúgy sem állna velem szóba többé, ha megfúrnám ezt a kapcsolatot.
- Hát eléggé túlnyomtad magad, az egyszer biztos! – mondja szemre-
hányóan – Most is akarsz valamit tolni?
- Szpidezni? Nem tudom. Jó lenne. Vagy valami komolyabbat.
- Hogy érted?
Gyanakvó az arca. Nem szereti, ha anyagozom, azt mondja, dependens
személyiség vagyok. Azt hiszem igaza van.
- Hernyó – bököm oda flegmán.
- Te teljesen hülye vagy!
Élvezem a felháborodását. Ez az én kicsi bosszúm, amiért túlságosan
érdeklődik a bátyám iránt. A heroinnal ugyan ezt nem akadályozha-
tom meg, de talán valamiféle aggodalmat kiválthatok belőle. Szere-
tem, ha aggódik értem. Ha dzsánki lennék, akkor is mellettem lenne,
én pedig izzadtan fetrengenék a fájdalomtól, de ő nem hagyna el. Ott
lenne velem akkor is, amikor összeszarom magam. Én pedig megmu-
tatnám neki, hogy erős vagyok, és amikor végre leálltam, boldogok
lennénk.
- Ezt most nem mondod komolyan, ugye? – kérdezi elképedve.
- Nem.
Elvigyorodom. Ökölbe szorított kezét az arcomhoz emeli, és úgy tesz,

55
mintha le akarna gépelni. Felnevetek és elnyomom a cigarettát.
A parázs sercegve alszik el a korhadt párkányon, nézem ahogyan sem-
mivé lesz a vékonyka füstszalag. Az ő parazsa nem hamvad el, a csikk
összenyomorodva fekszik, izzó vége tovább fénylik még. Hunyorogva
nézem, pontosan olyan, mint egy ragadozó szeme.
- Bírom Bébét – mondom halkan, bár magam sem tudom, miért –
rendes velem. Olyan apai, azt hiszem…
Hátra fordulok, de ő már nincs sehol, épp befordult a folyosón, be-
csengettek. Elnyomom az ottfelejtett cigarettáját.

Kora délután teljesen elborult az ég. Az iskola előtt diákok sorfala

engedett utat a járókelőknek, de laza tartásukkal azért demonstrálták
felsőbbrendűségüket. Gergő nem tartozott közéjük, ő egy iskolatársát
figyelte, ahogy a legújabb Nokia 3210-es készülékét mutogatja, ami-
nek saját kezűleg pingált színes ábrákat a cserélhető fedlapjára.

A falnak dőlök, dohányzom és lazán beszélgetek. Szeretném, hogy

lássa, mennyire oldott vagyok, pedig feszengek. Nem érdekelnek a
telefonok, és azon kívül, hogy egy szép fiú, ő sem igazán. Szobrász.
Magas, sötét göndör haja a válláig ér, akár egy bronz kurosz. Orra
hajlott, szája keskeny, nagy szemeit kihívóan pöndörödő hosszú fe-
kete szempillák keretezik. Úgy pislog, mint egy szarvasborjú. Nevet-
gélünk. Különös módon néz rám, szinte belém fúródik a pillantása.
Ez a pillantás horogként tart fogva, és ha a horgony vékony huzalát
megpengetném, fájdalmasan zengene, akár egy síron túli lant. Meg-
ijeszt. Meztelennek érzem magam a nézésétől, ezért kétségbeesetten
vihogok. Talán amiatt, hogy a múltkor leszoptam a pincében?

56
Aztán meglátom Adélt kijönni a kapun, és integetni kezdek. Meg-
nyugszom. A fiúval kezet rázunk, borostás arca végig karistolja az
arcomat, parfümének illata egészen elszédít. Mikor odaérek Adél vi-
gyorogva átkarol.
- Te kurva – szól kajánul. Tudom, hogy viccnek szánta, mégis meg-
bánt vele.
- Miért mondod ezt?
Nevetgél és gesztikulál, engem játszik. Felháborít, szerintem nem
ilyen vagyok.
- Nem is ilyen vagyok!
- De. Pontosan ilyen vagy. Csak nem értem mire vársz? Látszik, hogy
elepedik érted.
Nem szólok semmit, csak lehajtom a fejem.
- Jól van, na – nógat szeretettel, aztán újra belém karol és elindulunk.
Még mindig vigyorog.
- Mimóza!
Hiába jókedvű, engem valóban megbántott. Összeszorítom a szám,
menet közben pedig a kirakatokat lesem, nem szólok hozzá. Mire az
aluljáróba érünk megtorpan, és elengedi a karomat.
- Oké, ne haragudj. De tényleg úgy beszélsz néha az emberekkel,
mintha a testedet árulnád. Mint egy csábító ribi.
Értetlenül nézem és tátogni kezdek, mint egy kövér hal. Meglepődik
rajta.
- Azt hittem tudsz róla. Mármint, hogy direkt csinálod.
Most már eltűnt az arcáról a mosoly, látszik, hogy kényelmetlenül érzi
magát. Megesik rajta a szívem.
- Nem tudtam – mondom barátságosan. Talán túlságosan is negéde-

57
sen, de nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. Nem akarok
sértődős picsa lenni, egy vagány fickó vagyok. Tulajdonképpen. A le-
hető legfesztelenebb modorban folytatom.
- Hogy érted azt, hogy árulom magam?
Aztán felnevetek. Erőltetett, harsány nevetés ez. Bénának érzem ma-
gam, alig várom, hogy végre megszólaljon, és ne magamra figyeljek.
- Hát, nem is tudom. A mozdulataid, a folytonos mosolygásod, a ked-
ves érdeklődésed. A szemeid… igen, a szemeid! Valahogy másképp
csillognak. Mintha csábítanál: gyere és dugj meg!
- Mi van?!
Egy pillanatra kiesem a szerepből. Aztán gyorsan leplezni próbálom
a döbbenetet, de csak egy torz fintorra futja. Abba kell hagynom a
színlelést, nem megy. Vele nem. Miért nem tudok most is könnyed
és kedves lenni? Miért nem sikerül a reflexszerű mosoly, ami mögé
elbújhatok végre?
- Értem – hebegem – én meg…
Nem tudom folytatni, mert érzem, ahogy arcomról lassan lemállik a
máz, és előbukkan jéghideg koponyám. Csábító – visszhangzom, és a
koponya állkapcsa kattogva ismételgeti.
- Én meg azt hittem…
Szerencsére Adél a szavamba vág.
- Bocs, ne haragudj. Baromság. Menjünk inkább.
Olyan lennék, mint egy csábító? Fura. Én meg azt gondoltam, úgy
néznek rám, mint valami prédára. Mindig azt gondoltam, hogy ártat-
lan és kisfiús kisugárzásom van, erre tessék kiderül, hogy a kényelmes
áldozat szerep is csak egy hasznavehetetlen maszk, és csak egy csábító
kurva vagyok. Lehet, hogy már gyerekként sem voltam más? Aztán

58
Adél hirtelen megragadja a kezemet és magával rángat a mozgólép-
csőre. Lassan ereszkedünk a föld alá, a föld huzatos, morgó gyomrába.

59
2001. október (még mindig)

Gergő szerette Adélt. Eredetileg nem így hívták, csak Gergő nevez-
te Adélnak egy képzeletbeli hős után, amit a lány egyáltalán nem
bánt. Sok időt töltöttek együtt, és mert szerették egymás társaságát,
gyakran sétáltak a belvárosban. Gergő szinte mindig elkísérte hazáig
a tanítás után, de olyan is előfordult, hogy csak az utcákat rótták cél-
talan, mert Gergő a belvárost is szerette. Egy kicsit sem hasonlított a
kerületre, amelyben felnőtt.

Imádom ezt a környéket. A terebélyes akácfákat, melyek teljesen más-

képp nőnek, mint odahaza, és a hosszú kutyafuttatót a széles park
mellett, hol elegáns agarak galoppoznak pálcika lábaikkal, akár a ga-
zellák. Vagy a kávézók napernyőit nyáron, és a színes plakátokat a
troli megállójában.
- Nincs kedved sétálni még? – kérdezem, hangom egyszerre szomorú
és várakozásteljes.
Noha az eső már szemerkélni kezdett, mégis azt feleli, rendben. A
parknak vesszük az irányt, miközben épp a naplóírásról beszélgetünk.
Adél értelmetlennek tartja hiszen nincsen olvasója, éppen ezért vég-
telenül erkölcstelen, ha egy ismert író magának szánt gondolatait el-
érhetővé teszik. Ekkor elmesélem, hogy gyerekkoromban én is írtam
naplót. Hitetlenkedik, de gyorsan megnyugtatom, hogy nem sokáig.
Tíz éves lehettem, nem is emlékszem miért kezdtem el. Azt hiszem
valami film hatott rám, és meg akartam osztani a megrendülésemet,

60
mintha valami jóbaráttal beszélgetnék. De az is lehet, hogy csak egy
osztálytársamat utánoztam, már nem tudom pontosan, arra viszont
tisztán emlékszem, miért hagytam abba. Az első magömlésem miatt.
Reggel volt, és mint mindig, kicsi péniszem keményen ágaskodott,
akár egy kukac, ami a levelek felé ácsingózik egy faágon. Nem voltam
teljesen ébren, az álom és a valóság közti részegítő állapotban feküd-
tem a hátamon, és a szorosan rám csavarodó takaró alatt kezem a
péniszemhez ért. Simogatni kezdtem. Az érzés egyszerre volt ismerős
és rémisztő, de amikor görcsbe rándult a testem, megijedtem. A ke-
zemen csillogó ragacs látványa olyan félelemmel töltött el, amit nem
tudtam megmagyarázni. Mintha nem a saját kezemet láttam volna,
mintha ez az undorító valami nem a saját testemből jött volna ki.
Aztán felébredtem, és a rémület helyét a szégyen vette át. Pontosan
tudtam mi történt, a bátyámnak ugyanis voltak felvilágosító könyvei,
így mindent tudtam a nemi szervekről és a működésükről. Szépen
letörülgettem magam egy zsebkendővel, gondosan eltüntetve felnőt-
té válásom első nyomait. Később egész nap nyugtalan voltam, meg
akartam szabadulni a nyomasztó élménytől, el akartam mondani va-
lakinek, hogy megnyugodjak. A szüleim szóba sem jöhettek, testvé-
remmel pedig éppen akkor gyűlöltük egymást, így hát a naplómnak
írtam le. Aztán pár hét után, az iskolából jövet mama ott állt a szo-
bámban. Aggodalmas arcot vágott, próbált egyenes lenni és határo-
zott, de csak köntörfalazott sokáig. Most azt gondolom mérhetetlen
zavarban volt akkor, mindenesetre végre kinyögte, hogy elolvasta a
naplómat. Aztán okoskodni kezdett, hogy nem lehetett magömlésem,
mert még túl kicsi vagyok hozzá. Porig voltam alázva. Ma már nem
tudom, mi háborított fel igazán, hogy a titkos naplómat beszennyez-

61
te, vagy hogy megkérdőjelezte testem változását, arra viszont tisztán
emlékszem, hogy gyűlöltem őt. Még aznap összetéptem a naplómat.
- Ez azért gáz!
Adél megszorítja a kezem. A parkban sétálunk, fejünkön kapucni, az
eső pedig úgy szitál, mintha mindig is ezt tette volna.
- Nem gondoltam volna anyádról, olyan kedvesnek tűnt.
- Tudom, mindenki szerint kedves.
Lehajtom a fejem, kicsit árulónak érzem magam.
- Nincs kedved elszívni egy spanglit? – kérdezem gyorsan, hogy másra
tereljem a szót.
- Miért is ne?
Szerencsére nem kell megsodornom, már otthon megtettem. Nem
trombita alakúra, csak egyszerű vékonykára, olyan egyszemélyesre.
Kiveszem a cigarettatárcából, meggyújtom és jó mélyen leszívom a
tüdőmbe. Jó sokáig lenn tartom, már apró fekete foltok villódzanak
a szemem előtt. Miközben az ég felé fújom az égett szőr szagú füstöt,
átnyújtom Adélnak. Egy bokor mögött állunk, a park teljesen népte-
len, csak kutyák ugatása hallatszik tompán a közeli kutyafuttatóból.
Némán szívjuk egymás után a slukkokat.

Megfogták egymás kezét és rohanni kezdtek. Átszaladtak a rózsalu-

gason, majd megálltak egy szobor előtt, és vihogva nézték, ahogy las-
san lecsorog az eső a komor ábrázatán. Aztán Gergő mímelni próbálta
a rezzenéstelen arcot, mire Adél felkacagott és görcsösen belekarolt,
nehogy eldőljön. Gergő egyre közelebb húzta magához, és ő hagy-
ta, hogy a fiú szorosan átölelje. Csillogó szemekkel néztek egymásra,
majd a lány hirtelen kitépte magát Gergő karjából és futásnak eredt.

62
Nevetve rohantak végig az utcán, miközben a mellettük elhaladó troli
szutykos vízzel terítette be őket.

Fáj a hasam a nevetéstől, nem bírom már sokáig. Megfogom a kezét

és berántom egy kapu alá, mert az utca lüktet körülöttem és az eső
is zuhog. Nem emlékszem mikor kezdett ömleni, de a ruhám már
teljesen átázott. Lehet, hogy ez már egy másik film?
- Ne hívj többé Gergőnek – szólok jelentőségteljesen.
A hangom valami távoli dobozból ömlik, nem pedig a számból. Ko-
molynak érzem, szinte már komornak, mégis nevetni kezdünk ami-
kor egymásra nézünk. Zuhogó esőben rohantunk az utcán idáig, ké-
zen fogva és vihogva, mint két őrült. Már az arcizmom is sajog.
- Mi van? – kérdezi, majd tovább kacag. Imádom. Gurgulázik, bu-
gyog a gerincemen végig, a karomon feláll a szőr. Aztán a fejemben
visszhangzik: ne hívj Gergőnek! Egymás után, mint valami megakadt
lemezjátszó, majd a szótagok ritmussá válnak, és a falak is megbille-
nek, körtáncot járnak a fejem körül. Gyerekkoromban sokat pörög-
tem az udvaron, szerettem a szédülést, ahogy részegen eldőlök a fűbe,
és arcomat hűsíti a harmatos fű. Még most is érzem.
- Miért? – kérdezi tőlem, de már fogalmam sincs, miről beszélünk.
- Tessék?
Rám néz, és újra röhögni kezdünk.
- Hát, hogy miért ne… – de nem tudja befejezni, arca teljesen kipirul
a nevetéstől. Én is nevetek. Gergő – visszhangozza a fejem. Egyre kö-
zelebb sodor Adélhoz a szédülés, érzem bőrének az illatát, egymásba
kapaszkodva rogyunk a fal tövébe. Gergő. Nedves arca az enyémhez
ér. Nevető szájából vékony nyál szivárog, ezüstszál, nyelvemmel elka-

63
pom. Gergő.
- Gergő.
Ezt ki mondta, ő vagy én? Fülelek, de azt hiszem túlságosan beszív-
tam. Olyan, mintha a fülemből langyos víz csorogna. Ezt mindig
érzem, akár egy fokmérő. A bátyámnak zsibbad az orra, ha részeg,
innen tudja, hogy abba kell hagynia az ivást. Ez is fokmérő. Legalább-
is ezt állítja, de soha nem hagyja abba az ivást. Felnőtt korunkban is
ilyenek leszünk?
- Oké, – mondja végre – nem hívlak Gergőnek, ha te sem hívsz többé
Adélnak.
Ránézek. Micsoda fura név az, hogy Adélnak! Morgan Adélnak, a
kelta istennő.
- Pedig szép, hogy Adélnak.
Zsibbadt vagyok. Aztán megkérdem, miért ne nevezzem Adélnak?
Nem tudom mennyi idő után teszem fel a kérdést, mert lassú minden,
és Adél testén egy páncéling csillog.
- Mert nem ez a nevem – feleli.
- Komolyan?
- Persze. Nem ez az nevem.
Értetlenül nézek rá. Talán túlságosan is bambán, mert nevetni kezd.
- Hülye – mondom fuldokolva és már én is nevetek. Szeretem Adél-
nak hívni. Adél a bátor lovaglány. Ő is szereti, kettőnk titkos játéka
ez. Mindenki más a saját nevén szólítja, így néha már nem is veszem
észre, ha valaki épp róla beszél. Adél csak mienk, az enyém és az övé.
Viszonozhatom neki ezt bármikor is?
Tik-tak. Egymás mellet ülünk a lépcsőn. Átkarolom, ő pedig a vál-
lamra hajtja a fejét. Minden csendes a lépcsőházban, a kovácsoltvas

64
ablakon besüt a hold. Jó sok idő eltelhetett, mert már nem esik. Va-
lahol, valamelyik emeleten veszekednek, fémes hangok csapódnak az
udvar kövén. Mellkasom lassan emelkedik, majd ugyanolyan lassan
süllyed, úgy érzem, én magam vagyok a mellkas. Én vagyok a léleg-
zetem. A lehelet-én.
- Miért ne hívjalak Gergőnek? – kérdezi Adél fátyolosan.
- Hülyeség, felejtsd el. Csak beszívtam.
- Komolynak tűnt.
Már nem nevetgélünk, mozdulatlanul ülünk egymás mellet, mint
valami emlékmű. A fiatalság emlékműve egy kopott lépcsőházban.
A fiatalságról ugyanis nem lehet emlékművet emelni köztéren, nem
lehet virágot meg koszorút vinni neki bizonyos napokon, és nem le-
het összefújni Neolux-szal, sem megdobálni gusztustalanságokkal. A
fiatalság sötét lépcsőházakba való, vagy a híd alá, ahova dugni járnak
a macskák.
- Utálom a nevem – nyögöm végül – utálom azt, hogy Gergő. Ger-
gely, Geri, Gergőcske. Rosszul vagyok tőle.
Csodálkozva néz rám, mire megered a nyelvem.
- Igazából azt hiszem magam utálom. Nem szeretem magam, jó lenne
valaki másnak lenni. Egy másik embernek, más arccal és hanggal,
más emlékekkel a fejében.
A szavak csak jönnek belőlem, akadozva és érzéketlenül, Adél pedig
finoman kezébe fogja az arcom. Keze meleg, jól esik. Ölelj meg szo-
rosan, hogy összeroppanjanak a csontjaim. Vagy babusgass, mint egy
kisbabát, cirógass, mint egy kedvencet! Ne is, törj össze inkább, szo-
rítsd az arcom, és csókolj meg! Érezni akarlak. A szájad ízét, a bőröd
ízét, rózsaszín puncid ízét. A nyakad tövében elterülő völgy szagát.

65
Vágyakozom rád, Adél!
- Megcsókolhatlak? – kérdem halkan.
- Nem!
Gyors válasza határozott és kérlelhetetlen, miközben értetlenül és egy
kissé ijedten néz rám. Jézusom, teljesen hülye vagyok. Megcsókol-
hatlak?! Balfasz! Tényleg engedélyt kértem? Legszívesebben világgá
rohannák, de szerencsére megelőz. Feláll és leporolja a nadrágját.
- Mennem kell, már hajnalodik.
Pár lépést fog tenni, pár lépcsőfokot felfelé, majd kilép a körfolyosóra.
Ezt fogja tenni, előveszi majd a kulcsát és bemegy az apja lakásába.
Pár lépés távolság, és mégis végtelen. Nem lehetek ennyire béna!
- Szeretlek – kiáltom szinte könyörögve. Felpattanok és megragadom
a karját, de ő lassan lefejti magáról a kezem.
- Én is, nagyon… de nem úgy.
Tekintete a szeretet és a szánalom csúfos keveréke. Miért nem úgy?
Mi a baj velem? Miért nem tudom ezt megkérdezni ilyen egyszerűen?
Adél meglepett arcot vág.
- Azt hittem, buzi vagy.
- Bazmeg!

A hét többi napján nem szóltak egymáshoz. Adél próbálta keresni

a társaságát, de Gergő kerülte őt, már a múzeumkertben sem várt
rá reggelenként. Szándékosan későbbi busszal járt, így csak pár perc
maradt a csengetésig, épphogy beért kapuzárás előtt az iskolába. A
szünetekben sem ment bagózni a vécéhez, így a héten egész keveset
dohányzott, hiába is próbálta bepótolni hazafelé. Aztán elérkezett a
szombat.

66
Egész héten nem szóltunk egymáshoz. Szégyelltem magam, szégyell-
tem vallomásom csúfos kudarcát. Aztán szombaton rám írt. Me-
gyünk este? – kérdezte. Megnyugodtam, hogy nem neheztel rám, és
megbeszéltünk egy találkozót a Doppel előtt tízkor. A mama feltét-
elei szerint a bátyámmal indultam el, de azután a klubnál elváltunk.
Ő bement a haverjai után én meg kint maradtam, hogy megvárjam
Adélt. Most az utcán állok.
Az este nyugodt, az ősz minden mélabújával. Szemben velem az el-
hagyott gyár épülete, mint középkori vár magasodik, a sötét park
pedig beszélő erdő. Ha kérdezném őt hosszan mesélne az elhagyott
szerelmesről, ki a padon zokog részegen, vagy a bokor alatt kuporgó
nyomorultról, kinek kéklő vénáját egy fecskendő repeszti széjjel. Az
utcán viháncoló tinik szívják az első dzsointot, én meg lenézően meg-
mosolygom őket, pedig talán egyidősek vagyunk. A kapualjban két
punk csókolózik vadul, szinte felfalják egymást. Nem tudom eldönte-
ni, hogy ki a fiú és ki a lány. Az órámat nézem, elmúlt tíz. Előveszem
a cigarettámat, de nem találom az öngyújtót, tuti, hogy lenyúlta a te-
sóm. Bosszankodom és a zsebeimet tapogatom, mire valaki váratlanul
megszólal mellettem.
- Adjak?
A láng olyan hirtelen lobban az arcom előtt, hogy ijedten hátra lépek.
Nem is vettem észre, hogy áll valaki mellettem.
- Köszi.
Meggyújtom a cigimet, miközben kezemmel körbe veszem az öngyúj-
tót tartó karcsú kezeket. Tetszik ez a mozdulat, olyan, mint egy ölelés.
- Emós vagy? – kérdi tőlem a fiú. Fekete haj, szájában és szemöldökén

67
karika, szeme a sötét festéktől halálfejre emlékeztet. Meglep a kérdése,
de nem zavar, hogy ismerkedni akar.
- Nem. Miért?
- A halántékod. Festékes.
Ösztönösen odakapok, mintha azt mondta volna, ott egy csótány a
fejeden. Zavarba jövök, de úgy teszek, mintha az egész hidegen hagy-
na, talán még legyintek is.
- Ja! Ma festettem be a hajam.
Festettem, talán egy kissé túl hangsúlyosan ejtem ki a szót, minden-
képp érzékeltetni akarom, hogy én festettem.
- Megfogta a festék, – folytatom – de nem érdekel. Majd lekopik.
Laza vagyok, mert egyedül festem a hajam.
- Krémezd be a homlokod festés előtt és rögtön töröld le utána a fes-
téket.
Bólogatok, de úgy teszek, mintha untatna a téma. Untat, mivel én
is ismerem ezt a praktikát, csak nem volt hozzá kedvem. Mert laza
vagyok.
- Vársz valakit? – kérdem tőle hetykén, magam sem tudom, miért
próbálom szóval tartani.
- Nem. Csak kijöttem egy kicsit a levegőre. Túlságosan berúgtam. És
te?
- Én várok valakit… a barátnőmet – felelem, ám szívem nagyot dob-
banva helyre int.
- De nem olyan barátnőmet. Csak barát barátnő. Olyan igazi, tudod.
- Ja – feleli vigyorogva. Szájából egy füstkarika lövell a sötétbe, majd
egy kisebb, pontosan az előző közepébe. Lenyűgöz, de elkapom a te-
kintetem. Körbe nézek, majd hosszasan hunyorgok, mintha valahol

68
messze épp Adélt látnám, pedig az utca teljesen üres. Egyedül sze-
retnék lenni. Topogok, pedig nem fázom, a fejem pedig kapdosom
ide-oda, pedig már megbizonyosodtam, hogy még nincs sehol. Elő-
veszem a mobilomat és SMS-t írok, mindent megteszek, hogy a fiú
unalmasnak találjon, mindezek ellenére szemmel láthatóan érdeklem.
- Tudod mit jelent a Melanomapiercing? – kérdi a részegek puhán
habzó hangján. Meglepődve nézek rá, tekintete furcsa és réveteg.
- A zenekar neve? Úgy tudom a gitáros egy reggel felkelt és ezt a szót
ismételgette magában.
- Gyönyörű szó – folytatja halkan rám sem hederítve – egy rákos
sejtburjánzás, ami szétrágja a testet. Egy nyomorult daganat ezüst ka-
rikával díszítve.
Lassan imbolyogni kezd, de azért tovább folytatja.
- Egy pici folt a hófehér bőrön. De nem vágták ki, mert nincs az a
szike, mellyel eltüntethető a gyilkos anyajegy. Ehelyett ékszerrel díszí-
tik, mint egy csinos fülcimpát. Nagy becsben tartják, és hivalkodón
mutogatják azt, amit mindenki más elrejtene. Tessék, ez is én vagyok!
Összeráncolom a homlokom, a szám is nyitva marad. Teljesen bolond!
Cigarettám mozdulatlanul a körmömre ég. Felszisszenek és megrá-
zom a kezemet, mire rám emeli ködös tekintetét. Különös mosoly
jelenik mag az arcán, egyszerre bánatos és elégedett, mintha az imént
verte volna ki a farkát. Taszít és mégis vonzónak találom.
- Nemde? – kérdi fátyolos hangon, de mielőtt bármit is válaszolhat-
nék neki, megtámasztja a falat és okádni kezd. Szó nélkül elindulok
a park felé.
A sarkon végre találkozunk Adéllal.
- Befestetted? – kérdi álmélkodva.

69
- Nem lett jó, mert nem találtam otthon krémet, szóval megfogta a
homlokom.
Laza vagyok, ezért lett olyan, amilyen.
- Majd lekopik. De jó lett, jól áll.
Nézegeti, beletúr. Megborzongok, mikor ujjai a fejbőrömhöz érnek.
- Mit szóltak a szüleid?
- Szerinted?
- Ki voltak akadva, mi?
- Leszarom. Nem érdekel a véleményük. Az apámnak meg fel sem
tűnt volna, ha a mama nem szól. Szerintem még azt sem venné észre,
ha levágnám a fejem.
- És a bátyád? Tényleg… itt van már?
Gondoltam, hogy erről van szó, a bátyám miatt jött csak el. Lehor-
gasztom a fejem.
- Igen, már bement. Nem sétálunk egyet?
Bólint és elindulunk a park felé. Mikor elhagyjuk az utcasarkot, az
emós srác még mindig ott áll, a falnak támaszkodva öklendezik. Elfor-
dítom a fejem, nem akarom, hogy észrevegyen. A parkban sötét van.
A bokrokból neszezés hallatszik, lábunk alatt serceg a salak ahogy las-
san lépdelünk egymás mellett. Lassan elhalványulnak a Doppel zajai,
előttünk pedig az utcalámpa fénye magányos padot világít meg egy
kopasz fa alatt. Leülünk és mindenféle neutrális témáról kezdünk be-
szélgetni a béna osztálytársakról és a maradi szülőkről, meg a készülő
irományomról, amiből filmet akarok majd csinálni felnőttkoromban,
aztán meg a Harry Potter bemutatóról, ami most lesz majd decem-
berben. Engem nem érdekel, őt viszont nagyon. Mind a négy köny-
vet olvasta, ezért kíváncsi, milyen lesz filmen. Én egyáltalán nem.

70
A szpídről is beszélünk, hogy nem tudtam szerezni, mert az utolsó
pillanatig úgy volt, hogy nem jövök. Azaz reggelig, amíg rám nem írt.
Azt mondja egyáltalán nem bánja, mert másnap családi összejövetel
lesz náluk, és nem akarja szétcsapni magát. Panaszkodok, mennyire
utálom a családi összejöveteleket. Ő szereti.
- Figyelj – mondja aztán óvatosan, hangja máshogyan szól, mint ed-
dig. Mélyebb, csendesebb, jelentőséggel teli.
- Sajnálom a múltkorit…
- Nem, nem – vágok a szavába, nem szeretném, ha magyarázkodna.
Nem akarom, hogy erről beszéljünk, nem akarok kis pisis lenni, se
szerencsétlen idióta, de ő nem hagyja magát.
- Várj, hadd mondjam végig! Egész héten furdalt a lelkiismeret, te
meg állandóan kerültél.
Megharapom a szám szélét és gyanakvóan a szemébe nézek, olyan az
arca, mintha műteni készülne. Félek, hogy fájni fog, és félek a meg-
szégyenüléstől, hogy rajtakap a fájdalmon.
- Gergő, én őszintén mondtam, hogy szeretlek. Nagyon is. Talán egy
ember sem állt még olyan közel hozzám, mint te… és nagyon vonzó-
nak is talállak, egy szép fiú vagy.
Elmosolyodom. Reflexszerűen, ugyanis tudom mit fog mondani.
Irigylem, hogy ilyen könnyen tud beszélni arról, ami benne zajlik. Ez
a nemek közti különbség volna? Elég béna közhely.
- Nem azért nem akartalak megcsókolni, mert nem lett volna jó. Na-
gyon is meg akartalak, de nem szabad… azaz nem akarom.
Mintha zavarban lenne. Kihúzom magam, meg kell őt védenem, nem
kerülhet olyan helyzetbe előttem, hogy szégyenkeznie kelljen. Nem
alázhatom meg azzal, hogy végig hallgatom a mentegetőzését.

71
- Ne beszéljünk erről. Nem akarom, hogy miattam szarul érezd ma-
gad.
Hangom határozott és bátor, kezem a térdén pihen.
- Miről beszélsz? – kérdi szinte megbotránkozva – Nem érzem ma-
gam szarul. Csak nem szeretném, hogy félreérts.
- Bocs.
Elkapom a kezem a lábáról, szánalmasan színpadias mozdulat volt.
- Azt akartam mondani, – folytatja – hogy úgy érzem elrontanánk a
kapcsolatunkat, ha szex is lenne közöttünk. Érted? Egy részem akar
téged, egy másik részem viszont örökké meg akar őrizni. Nem aka-
rom elrontani.
- Miért törvényszerű, hogy elromlana? Miért ne lehetne ugyanolyan
szoros, sőt talán szorosabb is?
- Látszik, hogy még szűz vagy.
- Nem vagyok az! – vágom rá sértődötten – Csak még nem jártam
senkivel.
- Épp így értettem.
Duzzogva felhúzom az orrom. Nem a gőgös férfi sértődött meg, nem
is a szűz kamasz, egyszerűen csak úgy érzem a mama beszél hozzám.
- Ne haragudj Gergő, nem akarlak bántani. Nekem már volt pár kap-
csolatom, tudom miről beszélek. Elromlana, hidd el. Egymásra vetí-
tenénk nem létező tulajdonságokat, és egy idő után számon kérnénk
egymáson, hová tűntek? Aztán meg muszáj lenne hazudozni, mert a
teljes őszinteség mérgező… gyógyíthatatlan sebeket okoz.
Nem mondok semmit. Lehorgasztom a fejem, mire a vállamra teszi a
karját és magához von.
- Ha együtt lennénk sok mindent nem tudnánk őszintén elmondani,

72
mert nem akarnánk megbántani egymást.
Mérgező igazság, megérintenek a szavai. Szólni szeretnék, de tovább
folytatja.
- Azt akarom, hogy örökké ott legyünk egymásnak. Hogy mindig ott
legyünk. Akkor is, ha megöregszünk. Érted?
Bólogatok, pedig nem értem. Miért számítana, ha megöregednénk?
Engem biztosan nem érdekelne, akkor is ő lenne az, Adél. Vagy ő nem
bírná elviselni, ha én lennék ráncos és otromba? A szemébe nézek, a
meleg tekintetekbe, a fagyos éjszakába kiszűrődő kandallófénybe.
- Még valami – teszi hozzá – bocs, hogy lebuziztalak.
Elnevetem magam, remélem látja rajtam, hogy nem neheztelek rá.
Aztán megfogja a karom. Lehet, hogy túlságosan szerencsétlenül
ücsörgök? Megölel. Jól esik, mert megnyugszom tőle, én is átölelem.
Így ülünk egymással szemben, szorosan. Percek telnek el, talán órák.
Vagy napok. Felőlem évekig is így maradhatunk összeolvadva egy öle-
lésbe. Nem is akarok bemenni már a buliba.
- Bemegyünk a buliba? – kérdi.
- Persze, menjünk – felelem mosolyogva.
Visszaindulunk. Belém karol, úgy bandukolunk a sétányon, mint egy
polgári párocska a korzón. Aztán ráhajtja a fejét a vállamra.
- Elolvashatom majd az írásodat?
Persze, nagyon szeretném, alig várom, hogy elolvasd.
- Nem nagy szám – felelem hangosan – igazából nem egy komoly
írás, csak egy béna novella. Vagy valami olyasmi. De filmet akarok
majd csinálni belőle…
Egy kis habozás után még azt is mondom, hogy majd kíváncsi leszek
a véleményére. Odaérünk a bejárathoz, a srác már eltűnt, senki nincs

73
az utcán. Adél elengedi a kezem.
- Megkeressük a bátyádat? – kérdi, és megigazítja a haját.

74
1995. augusztus

A fürdőszobában egy vézna kisfiú áll, szemei vörösek és vizenyősek.

Elszomorít. Mégis dühös vagyok rá, mert szánalmas, ahogy a tükör-
ben pityereg magányosan. Mi lesz, ha mama benyit? Mit fogsz neki
mondani? Mi a baj Gergő, kérdi majd. Nem tudom, feleli. Nem tu-
dom.
Valaki meghalt, azt hiszem. Nem ismerem ki az, csak a hiányát ér-
zem. Itt hagyott. Nézem, ahogy az arcom eltorzul a fájdalomtól,
ilyen lehet, ha valakinek meghasad a szíve. Mint egy csonttörés, apró
szilánkok a mellkasban. Bár nem tudom, milyen a csonttörés, mert
még nem tört el semmim. Egyszer megcsúsztam a mászókán és a síp-
csontomra estem, de csak megzúzódott a lábam. Az igazán fájdalmas
volt, csillagokat láttam, akár a képregényekben. Addig nem is tud-
tam elképzelni, milyen lehet, ha valaki csillagokat lát a fájdalomtól,
azt gondoltam, csak egy rajzoló ötlete, hisz mégsem írhat annyit egy
szóbuborékba, hogy fáj! Inkább csillagokat talált ki. Aztán én is meg-
tapasztaltam, mert amikor leestem a mászókáról, hirtelen elsötétült
minden és ezernyi apró szikra villant fel. Talán ugyanígy szikrázik,
ha az embernek meghasad a szíve a bordái mögött. Nézem az arcom,
vajon látszik-e rajta, hogy meghasadt a szívem, de nem árulja el, mert
már teljesen felázott a könnytől. Mi a baj velem? Miért érzem úgy,
hogy elhagytak, vagy bezártak egy szorongatóan szűk helyre, ahon-
nan csak egy résen át látom, hogy ragyog a nap odakinn. És miért
érzem azt, hogy lelkiismeretfurdalásom van mindezek miatt?

75
Soha többé nem akarok sírni. Azt akarom, hogy száradjon ki a sze-
mem, mire felnövök. Elképzelem, hogy egy moha-lepte temetőben
hatalmas márványtömb áll magányosan. A homlokom a márvány, a
kezemben pedig apró véső, és gyorsan vésni kezdem az egyszerű sza-
vakat: soha nem sírok. Gondosan haladok előre, pontosan formálom
a betűket. Most az egyszer precíz vagyok, nem pedig kapkodó, mint
általában. Mama úgyis azt mondja, túl gyorsan csinálok mindent,
mindig összecsapom a feladataimat. Mindig és minden, nincs me-
nekvés ezektől a szavaktól. A bátyám bezzeg lassú és alapos, és estén-
ként, mire elkészül a gusztusos szendvicseivel, én már az utolsó falatot
is lenyeltem rég a vacsorámból.
Mi a baj, kérdezi majd a mama. Semmi, felelem majd neki, vagy azt
mondom belement valami a szemembe. Nem értené meg. Én sem
értem meg, pityergésem csupa hálátlanság és unalomból fakadó kese-
rűség. Egy önző kis porbafingó vagyok, legalábbis papa ezt mondaná.
Szinte látom csalódott arcát, és a dühöt, amit a szemüvege mögé rejt.
Bárcsak magamra húzhatnák egy paplant, amitől olyan mély álomba
merülnék, hogy nem tudnának felkelteni soha többé, bárhogy is pró-
bálkoznának. Nem mennék többé a festőhöz, és ő csodálkozva hall-
gatná mama beszámolóját a varázslatos takaróról, és szomorú lenne,
soha többé nem keresne. De sajnos nincs ilyen paplan, így ma rajzolni
kell mennem.
Nem, inkább lázas leszek. Vagy gyomorrontásom lesz és hányinge-
rem. Mama talán megértené a kifogásaimat, és megkímélne most az
egyszer. Vagy kérjem meg a papát? Nem tudna velem mit kezdeni, ér-
tetlenül felhúzná a szemöldökét, majd újra felemelné az újságját és azt
mondaná, beszéljek anyámmal. Miért nem áll mellém soha? Valamit

76
pedig biztos elkövettem, hogy nem érdemlem meg a figyelmét. Lehet,
hogy csak az a baj, hogy létezem?
A tükörképem megtörli az arcát a kézfejével. Bőre felázott, szeme kö-
rül lila folt. Feje hűvös és idegen. Egy kisfiú a külvárosból, aki éppen
arra készülődik, hogy majd rajzolni tanul egy festőtől.

Mama a szakkör előtt elvisz magával a Teszkóba. Szereti a szupermar-

keteket, mert minden egy helyen van, és minden tiszta és rendezett.
Olyan nyugatias, mondja mindig. Nem olyan kopott és üres, mint a
kis bolt a malomnál, ahol a Néni is dolgozik. Persze ezt mama nem
ismerné el soha, nem akarná megbántani a nővérét. Így hát titokban
megyünk a szupermarketba, nekem meg segítenem kell majd cipelni
a szatyrokat. Csalamádét fog eltenni télire, és sok zöldség kell hozzá,
káposzta, uborka és paprika. Ha a nagybevásárlásnál segíteni kell ci-
pekedni, mindig engem visz magával, soha nem a bátyámat kéri meg,
pedig ő jóval erősebb nálam. Szerintem azt hiszi, szeretek vele lenni,
sőt annyira jóságos gyereke vagyok, hogy pusztán a segítés öröméért
is vele mennék, hogy büszke lehessen rám: íme, az én fiam. Vagy azt
képzeli, hogy nem szeretek egyedül lenni, sőt egyenesen rettegek a
magánytól. Egyik sem igaz, egyáltalán nem ismer, és ez elszomorít.
Azért örülök, hogy a bevásárlókocsit egyedül tolhatom, élvezem
ahogy a hatalmas csillagromboló a polcok között halad. Ő meg csak
pakol egyfolytában, mosószereket és mindenféle háztartási vegyszert,
élelmiszert, egy akciós DVD filmet Mózesről, és új zuhany függönyt,
mert a régit már megette a penész. Egy másik kocsi, amit ő maga tol,
már tele van zöldséggel. Türelmesen haladok mögötte, ha lassít én is
lassítok, ha pedig felgyorsít próbálom vele felvenni a tempót. Nehéz

77
navigálni a csillagrombolót, a hátsó kerék minduntalan megpördül,
így a lendület állandóan a polcok felé sodor. Amikor végül sikerül
lefékeznem, ismerős hang üti meg a fülemet. Az igazgatóhelyettes, a
bátyám osztályfőnöke az.
- Csókolom – köszönök neki, és türelmesen mosolygok miközben be-
szélgetésbe elegyednek a mamával. Először a testvéremről, hogy na-
gyon jó képességű, okos és értelmes gyerek, de a magatartása hagy
még kívánnivalót maga után. Felesel, és az álláspontját még a taná-
rokkal szemben is megvédi, és egy igazi vezéregyéniség, ő az osztály
hangadója. Higgye el anyuka, sokra viszi majd még az életben, akár
ügyvéd is lehet majd. Csak az iskolában nem lehet tolerálni a tiszte-
letlenséget, mert ugyebár a tanárokkal szemben nem megengedhető
az effajta érvelés. És megértheti kedves anyuka, pontosan emiatt lett
a magatartás jegye olyan, amilyen. Bár köztük legyen mondva, iga-
zán vagány gyerek, és a világért se mondja meg neki, de ő az egyik
kedvence. Mama pedig hízik, dagad a büszkeségtől, majd szívélye-
sen visszakérdez az igazgatóhelyettes fiáról, aki éppen velem egy idős.
Csak a C-be jár, és szellemileg egy kicsit elmaradt a többiektől, ahogy
mondani szokta a mama. Gyépés, ahogy az osztályban beszélnek róla
a háta mögött. Sajnálom, mert soha nem tudom megvédeni az ugra-
tásoktól. Gyáva vagyok hozzá.
Aztán észreveszem, hogy mindketten engem néznek. Úgy teszek,
mintha egy uborkásüveg címkéjén tanulmányoznám az összetevő-
ket. Cukor, víz, fűszerek. Kálium-szorbát, rajztehetség. Az iskolában
is nagyon segítőkész, és nagyon jól tanul. Érzem, hogy fülig önt a
pír, ráadásul mama hosszas beszámolóba kezd. Leveszek gyorsan egy
borsókonzervet, és olvasgatni kezdem, összeráncolt szemöldököm ta-

78
núsítja rendkívüli érdeklődésemet a konzervek iránt.
- Igen, nagyon tehetséges, és én mindent elkövetek, hogy a legtöbbet
hozza ki magából. Semmi nem lehet drága, ha róla van szó. Magán-
órák, a legjobb minőségű eszközök, művészeti albumok és sorolhat-
nám, de ez nem számít. Pedig nem két fillér, nekem elhiheti, de egy-
általán nem bánom. Tudom, hogy a befektetett pénz egyszer majd
megtérül, és tetszik tudni az olcsó húsnak híg a leve. És Gergő tényleg
megérdemli, annyira jó gyerek. Rengeteget segít és nagyon jól tanul,
mindenből kitűnő, még a magatartásával sincsen gond. De hát ezt
nem kell mondanom, ugye. Otthon is csendes és szófogadó, és na-
gyon ragaszkodik hozzám, mindig rajtam csüng. Nagyon anyás. És
nagyon érzékeny.
Rám néznek, elégedett mosoly mindkét arcon. A borsó konzervben is
van hozzáadott cukor. Miért tesznek egy zöldséghez cukrot?
- Szinte már túl érzékeny, – folytatja, majd kissé lehalkítja a hangját –
mostanában újra bepisil éjszakánként.
Arckifejezése torz átmenet az aggódás és a helytelenítés között, én
pedig remegő kézzel visszateszem a borsót a helyére. Nem merek rájuk
nézni, de érzem szánakozó pillantásukat a tarkómon, szinte lemetszi
fejem a nyakamról.
- Tudja, igazából nem is azért hoztam magammal, hogy segítsen a
bevásárlásban – mondja tovább halkan – hanem azért, hogy ne legyen
egyedül. Szorong. Biztosan tudom, hisz ismerem. Pár hónapja találtak
nálam egy daganatot, persze időben elcsípték, szóval jól vagyok, nem
panaszkodom. Nem, tényleg minden rendben, most már jól vagyok.
Ezt is majd átvészeljük, mint minden mást, a nehézségek pedig azért
vannak, hogy megerősödjünk, ugye. Köszönöm tényleg, de szóra sem

79
érdemes, csak egy picit fogytam. De azért nagyon kedves.
Mama fürdőzik a dicséretben, és már-már úgy tűnik, talán nem ke-
rülök sorra.
- Nagyon jó a genetikám, nem rajtam múlik. Bezzeg Gergő, ő nagyon
beteges egy gyerek. Rossz az immunrendszere, az apjától örökölte.
Meg azt is, hogy mindent magába fojt. Látom rajta, hogy megviseli
a betegségem, de én inkább nem is beszélek róla, nehogy túl izgatott
legyen. Nagyon rettegett a kezelésem elött, úgy sajnáltam szegényt.
Szeretném, ha megnyílna alattam a szürke linóleum, mert egy hazu-
dós gyerek vagyok, aki még be is pisil éjszakánként. Egy szörny va-
gyok, mert egyáltalán nem érintett meg a mama betegsége, pedig az
lett volna a természetes. Ehelyett csak gyászolok valami olyat, amiről
még magam sem tudom micsoda, pedig biztosra veszem, hogy elvesz-
tettem. Miért vagyok ilyen szívtelenül gonosz? Miért nem azt érzem,
amit ilyenkor kell? Gombóc van a torkomban, és én próbálok erősen
a homlokomra, meg a rávésett feliratra gondolni, de az csak hófehér
márvány, nem látszik rajta semmi. A polc felé fordulok, talán nem
veszik észre a könnyeimet.

Hazafelé megsemmisülten kuporgok az autó hátsó ülésén, az abla-

kon át nézem a mellettünk elhaladó tájat. Szeretem a telepített er-
dőket, ahogy a fák vonalai sűrűsödnek meg ritkulnak, megnyugtat
a ritmusa. Aztán a zene megszűnik, és istállók sora váltja az erdőt, a
régi téeszbe megyünk tojásért. Mama szerint sokkal frissebb, mint
a Teszkóban, és két forinttal olcsóbb is, megéri utazni ennyit érte.
Gazdaságos.
- Majd hazafelé kidoblak a sarkon, nem kell segítened a kipakolásnál.

80
Megoldom – szól hátra a visszapillantó tükörben. Bólintok.
- Odatalálsz majd, ugye? – kérdi aztán aggodalommal. Persze – fele-
lem, de nem igazán értem, miért kérdi, sokszor mentem már a festő-
höz egyedül.
Végre megérkezünk, a kocsi egy poros földútra fordul, és mama le-
parkol egy fa alá. Fekete ágai hatalmas karmokként borulnak fölénk.
- Megvársz?
Bólintok, most nincsen kedvem kiszállni. Nézem inkább, ahogy a
koszos istállók között épp kiterelik a teheneket a karámba. Tüdőm
megtelik a trágya különös, tömény illatával, szinte vibrál tőle a levegő,
de én üres tekintettel csak az egykedvű teheneket nézegetem. Már
elmúlt minden szégyenem, és nem szorongat a kétségbeesés, hogy a
mama félreért engem. Különben is, a mama biztosan jobban ismer,
hiszen ő a mama. Lehet azért érzek mégis mást, mert hibás vagyok.
Van olyan. Egy kosár cseresznyében is mindig van egy szem, amit
megcsípett a rigó. Engem is megcsípett valami rigó. Szívesen leraj-
zolnám a fiút, akit megcsíp egy hatalmas madár, és ha megkérném a
festőt, talán bele is egyezne, hogy ma ezzel foglalkozzunk. A csend-
élet borzasztóan unalmas, és ha megengedném megint, hogy lefessen
meztelenül, talán nem kéne vele vesződnöm. Csak ülnék az ágyon
mozdulatlan, akár egy szobor, és az ablakokon beáradó napfény nem
tudna felmelegíteni. Mert a kő hideg és érzéketlen.
- Figyelsz rám egyáltalán?
Észre sem vettem, hogy elindultunk. A végtagjaim teljesen kihűltek,
dörzsölni kezdem őket.
- Igazán segíthettél volna bepakolni a tojásokat a kocsiba. Láttad,
hogy jövök!

81
Mama megint duzzog, az ablak mellett pedig fák zenélnek.

Szerencsére hamar eltelt az egész nap, nem is akarok beszélni róla.

Este korán lefekszem, azt mondom fáradt vagyok, pedig a hasam fáj.
Az ágy szélén ülök, kezemben ruhába öltözött kenguru pihen. Bár-
csak én is ilyen ügyes lennék. A fiókomban őrzöm a többi fontos hol-
mim között: műanyag Woody baba, T-Rex kulcstartó, egy kis üveg-
ben kiszáradt orrszarvú bogár. Az Amatőr Természetbúvár kopott
lapjai közt préselt növények. A bátyám régi Alfa magazinja, benne a
kedvenc képregényemmel. És a naplóm.
Bebújok a takaró alá. Melegem van, a fejbúbom is alig látszik ki alóla,
de egyáltalán nem érdekel. Az sem, hogy alig kapok levegőt, min-
denképpen meg kell védenem magam az éjszaka gonosz lényeitől. Az
este sok a gyilkos a szobámban, mindig sötétben jönnek és el akarják
vágni a torkom. A takaró megvéd, bár mozdulni sem bírok. Nem is
szabad mozognom, mert valaki szuszog a sarokban, hallom ahogy a
kését feni, talán nem vesz észre. Aztán már nem is a szobában vagyok,
hanem Grönlandon, és fejem felett egy sátor borul fölém. Kinn süvít
a jeges szél, és mínusz száz fok van, és minden halott odakinn, már
nem is félek. Langyos fény dereng a sátor alatt, mint amikor az ös�-
szeszorított markomhoz szorítom a fejem és belesek az ujjaim közé az
erős napsütésben. Elalszom.

Amikor feleszmélek sötét van. Nedves és hűvös az éjszaka, latyakos

földút fut a lábaim alatt. Távol emberek kiabálnak, kezükben kerep-
lők, kaszák és hangos fazekak csattognak, háborgó üvöltésük pedig
fülsiketítő. Űznek valamit, el kell bújnom. Lefutok az út menti árok-

82
ba, mezítelen talpam megcsúszik az éles kavicsokon. Gyorsan bebújok
egy szúrós bozót alá, és visszafojtom a lélegzetem. Nem megy, túlsá-
gosan kapkodom a levegőt. Minél jobban csendesítem a levegővétele-
imet, annál hangosabban hallom a szörcsögő lihegést. Nagy levegőt
veszek hát, és megpróbálom minél tovább visszatartani. Fülelek, a
csattogás és az üvöltés egyre halkul, csak a zihálást hallom. Nem én
vagyok az, hisz visszafojtom a lélegzetem. Ijedten oldalra kapom a
fejem. Egy meztelen ember kuporog mellettem, bőre fekete, mint a
kátrány, és valami fényes olajos anyag borítja mindenhol. Tekinte-
te rémülten tekint jobbra és balra, hófehér fogait vér szennyezi, úgy
liheg. Rám néz, egy pillanatra mintha felismert volna, de újra csak
rémülten forgatja a szemeit. Kuporog a sűrű és gubancos bokor alatt,
hiszen ő maga a sárból előtekeredő gyökérzet. Látom, hogy retteg,
meg akarják ölni, sajnálom szegényt. Talán az erdő sötét démona ő,
akit a környék parasztjai űznek, nehogy rontást hozzon a falujukra.
Ha erős lennék és bátor megvédeném, az ölembe venném és elfutnék
vele messze, vissza az erdőbe, ahova való. Vagy előbújnék a bokor
alól, és rossz irányba vezetném az üldözőket. Biztos hinnének nekem,
hiszen vékony vagyok és törékeny, ráadásul szőke. De mi van, ha nem
véletlenül üldözik? Ha egy gonosz szörnyeteg, és bántani fog? Ijedten
nézek a sötét szempárba.
Megfulladok! Lerúgom magamról a takarót, és az áthevült testem a
hűvös falhoz nyomom. Behunyom a szemem, és arra figyelek, ahogy
a végtagjaim kellemesen zsibbadni kezdenek. Teljesen leizzadtam. Le-
izzadtam, mert forrón süt a nap. Talpam alatt éget a homok, messze
a távolból tankok lánctalpának csikorgó zaja hallatszik. Futok lefelé a
tóhoz, de a homok puha, nehezen ereszti a lábamat, folyton felbukom.

83
Egyre fáradtabban tápászkodom fel, a homok pedig egyre erősebben
fogja a bokám, mégis minden erőmmel azon vagyok, hogy az út vé-
gére érjek. Aztán végre leérek a partra. Átvágom magam a sűrű gyö-
kereken és a nádak szövedékén, majd a vízbe merülök. Testem köré
hínár csavarodik, átfonják végtagjaim, de nem félek. Biztonságban
vagyok, a víz színén lebegek. A fülem a víz alá merül, csak saját szív-
dobbanásaimat és a víz moraját hallom, miközben a felhőket nézem.
Magasan fölöttem viharfelhők gyűlnek, és lassú körtáncba kezdenek.
Egyre sebesebben pörögnek, és már két örvény kering, mint valami
lefolyó. Egyre gyorsabban forognak, közepén szemek nyílnak, fentről
néznek le rám. Hatalmas sötét szembogarak.

Kora reggel arra ébredek, hogy nedves lett a pizsamám. Már megint
bepisiltem. Benyúlok a takaró alá, de a kezem ragacsos lesz, és amikor
megszagolom, nincsen pisi szaga. Mocskos vagyok. Gyorsan kiugrok
az ágyból, szétterítem az ágyneműt, hátha gyorsan megszárad. El-
indulok a fürdőszobába, hogy kimossam az árulkodó foltot a pizsa-
mából, de megtorpanok. Mi lesz, ha útközben mama észrevesz? És
ha mindjárt kinyílik az ajtó, és a mama megpillantja a lepedőt? A
takaróval gyorsan befedem a gusztustalan foltot, aztán levetkőzöm
és a pizsamát is a takaró alá rejtem. Aztán meggondolom magam, és
lerángatom az ágyneműt, majd a pizsamával együtt az ágyneműtar-
tóba gyömöszölöm. Épp az ágytakarót rendezgetem, mikor a hátam
mögött megszólal mama számonkérő, éles hangja.
- Mit csinálsz?!
Ijedten fordulok hátra. Szívem ki akar ugrani a helyéről, és hiába las-
sítom minden mozdulatomat, kezeim remegve rendezgetik az ágyta-

84
karó ráncait.
- Ágyazok.
- Így?!
Mama hangján érződik a megdöbbenés. Talán van valahol egy gyű-
rődés? Vagy a takaró sarka lóg ki a matrac alól?
- Miért nem öltözöl fel előtte?
Most veszem észre, hogy pucér vagyok. Hasamon a bőrömre száradt
az ondó, próbálok úgy fordulni, hogy mama ne vegye észre.
- Ne meztelenkedj! Öltözz fel inkább, és menj ki kenyérért. Kész a
reggeli, szóval iparkodj, mert kihűl.
Hallom, hogy becsukódik az ajtó. Az ablak rózsaszínben fürdik, én
pedig lehunyom a szemem, és pucéran várom, hogy felkeljen a nap.
Később, amikor visszaérek a boltból, papa már elment rég, mama pe-
dig a konyhában takarít. Egy létrán áll és az ablakot mossa, közben
jelentőségteljesen sóhajtozik és néha szomorúan rám pillant a magas-
ból. Az asztalnál ülök és a magömlésen jár az eszem. Leírom majd a
naplómba, így talán a papír viseli majd a szégyent tovább.
- Elolvastad már a kötelezőt? – kérdi mama szárazon, és ecetet szór
az üvegre.
- Most fogom majd elkezdeni.
- Mi is az?
Nyikorogva végig húzza a gumilehúzót az ablaküvegen, azután fog
egy papír törlőkendőt, és a megmaradt csíkokat hevesen törölni kezdi.
- Tüskevár.
- Ühm – jön a válasz. Homlokát összeráncolja és vadul dörzsölni kezd
egy pici maszatot, én meg csak ülök a tányérom felett és a reggelit
bámulom. A tegnapi ebéd maradéka, puha és zsíros, szinte remeg,

85
ahogy a villára tűzöm. Összeugrik a gyomrom, gyorsan lehunyom a
szemem. Aztán amikor a számba veszem az egyik falatot, kicsordul a
könnyem.
A következő pillanatban már a vécé fölé hajolok, savanyú nyál csurog
a kagylóba. Csillogva vékonyodik, majd középen hirtelen elszakad,
mint a pókháló. Rosszul lettem. Talán mondtam valamit még mamá-
nak gyorsan, hogy mindjárt jövök, vagy valami hasonlót, de mama
nem reagált, túlságosan lekötötte a figyelmét a maszat az ablaküve-
gen. Én pedig fürge voltam és észrevétlen, mint egy nindzsa. Nindzsa,
aki éppen gyomorrontást kapott. Vagy megmérgezték az ellenségei.
Öklendezem, a puha hús jár a fejemben, még szerencse, hogy nem a
tányérra köptem az előbb. Itt úszkál most a vízben.
Aztán hallom, hogy csengetnek. Letépek egy vécépapírt és megtör-
löm a szám. Sóhajtok egy nagyot és felegyenesedek, de nem moc-
canok többet, csak mozdulatlanul állok a vécé fölött. Hallgatózom,
valaki elhúzta a széket a konyhakövön.
- Gergő!
Mama hív. Nem akarok kimenni, itt akarok állni egyenesen, mint egy
szobor. Vagy beleolvadni a hófehér csempébe. Milyen lehet laposnak
és fényesnek lenni, mint egy csempe? A fal mögött a kémény fut, itt
meleg van, kényelmes lenne rajta. Mondjuk nyáron nincs fűtés, de ak-
kor meg talán jól is esne, hogy hűsítené a csemperagasztó a hátamat.
- Gyere! – szól mama, mikor kinyitom az ajtót. Kedélyesen ül az asz-
talnál, szemben vele a festő. Göndör haja most nem ragyog úgy, mint
szokott, homály borul az alakjára. Mosolyog azt hiszem, de az árnyék
eltakarja. Mond valamit, talán köszön. Valaki lecsavarta a hangot,
csak éles sípolást hallok a fülemben. Kezével int, hellyel kínál, de lá-

86
baim nem engedelmeskednek. Csak némán állok és a száját figyelem,
ahogy lassan kerekedik és széthúzódik, aztán fehér gyöngyök csillan-
nak benne, majd vékony réssé halványul megint.
- Mit állsz ott? Gyere, ülj már le! – szól rám a mama.
Az asztalról eltűnt a reggelim, két gőzölgő kávés csésze áll helyette,
mama kezében cigaretta füstölög. Idegesen pöckölgeti a hamutartó-
ba, pedig már nincs is rajta pöckölésre váró hamu. A festő a kávét
kortyolgatja, ő nem dohányzik. Kába és lusta minden, akár egy álom.
Úgy érzem magam, mintha csak idecsöppentem volna egy távoli
bolygóról, vagy egy hatalmas kéz iderakott volna, mint egy babát a
babaházba. Várom, hogy megragadjon, és átemeljen egy másik szobá-
ba. Vagy kitegyen az udvarra levegőzni.
Baba vagyok. Lassan leülök az asztalhoz. Beszélnek, én bólogatok,
néha mosolygok és válaszolok. Szürcsölnek. Erős férfitenyér a haja-
mon. Megsimít, összerezzenek, majd mosolygok. Ők is mosolyognak.
Szemükben sajnálat, vagy valami hasonló tükröződik. Az én szemem-
ben vajon mi látszik?

Délután a kertben gazolok. A tövénél fogom meg a gyomot, csavarok

rajta egyet és hirtelen kirántom a földből. Lerázom róla a földet és
oldalra dobom a fűbe. Most még virul a levele, de amott már halott
az összes, fonnyadtan mutatják az utat, merről kezdtem a munkát.
Remélem mama látja majd milyen alapos vagyok, és nem veszekszik
majd, hogy semmi értelme gazolni, ha beleszakad a gyökere. Akkor
ugyanis újra kihajt. Egymás után tépem ki a gazt a málna alól és köz-
ben nem gondolok semmire sem. Egy gép vagyok, érzések és gondo-
latok nélkül. Hatalmas markoló kezeim megragadják a fákat, kicsa-

87
varják a földből, az apró hangyák pedig sikoltva rohannak szerteszét.
Ám a robot nemcsak hatalmas, de kegyetlen is, ujjával belenyomja
őket a föld göröngyei közé. Megölöm mind, hogy ne sikítsanak, mert
szeretem a csendet. Gondolkozni viszont nem szeretek. És érezni sem,
mert szomorúvá tesz.
A kapu ismerős nyikorgással becsapódik, papa hazajött. Látom, hogy
kockás ingjében, vasalt nadrágjában lassan a házhoz megy, mellette a
bátyám tolja a biciklit. Nyilván a kapuban futottak össze. Barátságo-
san beszélnek egymással a veranda muskátlisora mellett, aztán a bá-
tyám betolja a kerékpárt a fészerbe. Egyikük sem vesz észre. Papánál
ez nem szokatlan, menet közben mindig a földet lesi, talán azt vizsgál-
ja, merre halad. Azt hiszem most sem néz erre, de nem látom jól, mert
távol van. Nagyon távol. Aztán fellép az árnyas veranda lépcsőjére és
bemegy a házba. Fülelek, veszekedés hallatszik bentről. Mindig vesze-
kednek. Nem is emlékszem, szoktak-e egyáltalán beszélgetni. Lehet,
hogy számukra ez a beszélgetés, a megemelt hang, mama rikácsolá-
sa, papa morgása. Aztán a hisztérikus sírás. Az ajtócsapkodás. Vagy
egyszerűen csapkodás, olyan tárgyak csapkodása, mely jó hangosan
csattan. Aktatáska, gumikesztyű, szatyor.
Tovább tépkedem a gazt, robot vagyok. Egyszer csak tekeregve elő-
bukkan kezem mellett egy giliszta, egy gyökér kiforgatta a földből.
Nézem, hogyan vonaglik, majd elkezdi beásni magát. Nem hagyom.
Ha lenne bicskám ketté vágnám, hogy ne legyen egyedül. Milyen
egyszerű neki, csak félbe kell metszeni és máris ketten vannak, pedig
tudom, hogy ez hülyeség. Pulzálva megpróbálja visszaásni magát a
göröngyök közé, én meg nézegetem egy darabig, majd elengedem,
hadd menjen.

88
Esteledik már, mikor végzek a gyomlálással, a nap rikácsolva ragyog
még. A bátyám a kerékpárt szereli, én meg bemegyek a házba és le-
ülök papa mellé a kanapéra. Meredt szemekkel a tévét bámulja, épp
meccs van. Lopva nézem az arcát, de egy idegen ül mellettem. Talán
nem is az apám. Rossznak érzem magam a gondolataim miatt, és
biztosan érzi is rajtam, mert egy nagyot sóhajt és feltápászkodik a
kanapéról, majd kimegy a konyhába. Egyedül ülök tovább, és a tévét
nézem. Pontosan úgy, ahogy ő.

Vacsoránál mind a négyen együtt vagyunk az asztalnál.

- Jól vagy, fiam? – fordul felém a mama aggódva.
- Miért?
- Már a reggelit is ott hagytad, és az ebédet is csak turkáltad.
Eltöprengek mi is volt az ebéd. Ködös minden, az egész nap úgy múlt
el, mintha meg sem történt volna.
- Ezért ilyen nyúlbéla – morog a papa az orra alá. Mindig csak ilye-
neket mond nekem, Nyúl Béla meg Porba Fingó. A testvéremet soha-
sem nevezi így, talán mert ő olyan, akit szeretni tud. Érdekes, hogy
egyáltalán nem bánt meg vele, bezzeg a bátyám kikérné ezt magának.
Ott ül a papa mellett és komótosan eszegeti a rántottáját. Aztán a
mama korholni kezdi, hogy miért csak a biciklivel foglalkozik, ahe-
lyett, hogy a háztartásban is segítene. Hisz ki sem látszik a munkából,
és hiába nem panaszkodik, de azért fáj a műtét helye. Aztán bejele-
ni, hogy leszokik a cigarettáról. A műtét előtt már leszokott egyszer,
szóval erős és elszánt, mint mindig. Aztán újra visszatér a testvérem
mihasznaságára, velem példálózik. Dicsérni kezd a papának is, hogy
mennyit segítek neki a házi munkában. Nem szólok egy szót sem,

89
csak elszégyellem magam. Ő sem szól semmit, csak bólogat. Nem is
papa ő, csak egy kutya a kalaptartón, aki minden egyes bukkanóra rá-
bólint. Mamát nem érdekli igazán, hadd mozogjon a feje föl-le, ő már
a délelőtti vendégnél tart. A festőnél. A villám megáll a levegőben,
úgy érzem, megint felfordul a gyomrom. Remélem mama nem vette
észre, hogy kihánytam a reggelit. Szerencsére nem, mert Ameriká-
ról beszél, meg az utolsó alkalomról. Valami derengeni kezd. Mintha
mama nem is a közös emlékeinket mesélné, hanem csak egy filmet,
amit én csak a portörölgetés közben hallottam fél füllel.
- Ugye? – kérdi aztán mama és rám néz.
Felkapom a fejem.
- Igaz, Gergő? – kérdezi ismét, közben értetlenül vizsgálja az arcom.
Eléggé bambán festhetek, mert a bátyám is rám tekint. Sőt már a
papa is engem figyel, tekintetében olyan kifejezésekkel, mint na tes-
sék, én megmondtam, meg hogy málészáj. Vagy porbafingó.
- Tessék? – kérdezem olyan arccal, mint akit épp egy egyenlet megol-
dása közben zavartak meg.
- Csak azt mondtam, hogy neked is hiányozni fog, igaz?
Nem felelek, csak egyenesen a szemébe nézek.
- Mivel elmegy Amerikába – magyarázza tovább – Már csak egy al-
kalommal fogtok találkozni.
Lassan bólogatok. Persze, hisz búcsúzni jött. Amerikába költözik, és
már csak egyszer találkozunk jövő héten. Elnézést is kért, hogy ilyen
gyorsan történik most minden, de az unokatestvére tegnap este telefo-
nált, és ez most egy nagyon kedvező lehetőség egy olyan keleteurópai
fiatal művésznek, mint ő. Beszélt valami galériáról is New Yorkban,
meg más fiatal művészekről. Meg hogy nagyon tehetségesnek tart

90
engem és semmiképpen ne hagyjam abba a rajzolást, és majd ajánl
mamának egy nagyon jó szobrásznőt maga helyett. De ezt majd meg-
üzeni velem az utolsó alkalommal.
- Igen, hiányozni fog – mondom halkan és egyszerre érzek hálát és
félelmet, és valami elviselhetetlen szorongást a jövőtől. Azt hiszem
elmúlt a gyerekkorom.
- Nem vagy már kisgyerek, – mondja mama bátorítóan – meg kell
értened, hogy a karrierje szempontjából ez egy nagyon fontos lépés.
Biztos vagyok benne, hogy az új tanárod is majd ugyanolyan jó lesz,
meglátod.
Értetlenül nézek rá. Arcomról a számba csorog valami, érzem a sós
ízét. Azt hiszem könnyezem.
- De úgyis találkoztok még egyszer – teszi hozzá, és bíztatóan rám
mosolyog. A papa feszülten néz. A bátyám épp befejezte a rántot-
tát, ő egyáltalán nem foglalkozik velem, a gondolatai máshol jár-
nak. Nekem viszont patakzanak a könnyeim. Felpattanok a székről
és a szobámba rohanok. Hátam mögött még hallom, ahogy mama
számonkéri papát, miért nem mondott semmit, és mielőtt becsukom
az ajtót hallatszik, ahogy visszamorog neki valamit. Zokogva dőlök
az ágyamra.

91
2001. november

Az iskola előtti fákról már lecibálta a lombokat a hűvös szél, s a tégla-

kerítés tövében nagy kupacokba hordta össze. A város zaján alig hall-
hatóan átszűrődött az álmos kongatást, épp négy órát ütött a nagy-
templom harangja. Adél már régóta várakozott a járdán, és hogy ne
fázzon annyira a homlokába húzta a kapucnit, és a mellére szorította
az állát. Nem vette észre, hogy a kapu nehéz ajtaja lassan kinyílt. Ger-
gő lépett ki rajta, szomorúan az égre nézett, majd a lány felé fordult és
zsebre dugott kézzel óvatosan megközelítette. Mozdulatai egyre las-
sabbak lettek, majd mikor már egészen közel ért hozzá hirtelen a lány
kapucnija alá tolta az arcát. Hú!
- Megijesztettél – szorította Adél ökölbe a kezét és színlelt haraggal
játékosan belebokszolt a fiú hasába. Gergő keményen megragadta a
karját és magához rántotta.
- Mit csinálsz?! – kérdezte Adél megilletődve – Valami baj van?

Mi baj lenne? Egyszerűen csak jól esik kiszabadulni a sötét falak és az

unalmas emberek közül. Elmenekülni a peckesen vonulók zsibongása
és a kiközösítettek árnyékai elől, magam mögött hagyni a tanárok
ostoba tréfáit és hülye okoskodását. Magányra vágyom.
- Nincs bajom. Miért kérdezed?
- Zaklatottnak tűnsz.
- Elegem van már ebből az egészből. Van egy cigid?
Imádom, hogy Lucky Strike-ot szív, a kedvencem. Meggyújtom, per-

92
sze Adél nem hagyja élvezni az első slukkot.
- A nagyszünetben hallottam valamit Bébéről és rólad…
Óvatosan, szinte félve mondja, mégis érzem, hogy inaim úgy feszül-
nek, akár a húr.
- Mit hallottál?!
- A szünetben ketten arról beszéltek a vécén, hogy téged is fogdosott,
de letagadtad.
Istenem, mennyire szánalmasak, nem értenek semmit! Csak humor
volt, cukkolás, próbára akart tenni. Nem értem, miért kell egyből
rosszindulatú pletykákat terjeszteni? Nem is sejtik, mennyire figyel-
mes ember. Bátorít és törődik velem, mindig türelmesen magyaráz,
ha valami nem megy. Kedvel engem, azt hiszem, még ebédelni is el
akart vinni egyszer. Olyan vagyok, mintha a fia lennék. Az elveszett
fia, ő meg az elveszett apám.
- Nem tagadtam le semmit. Annyira unom már, hogy állandóan bu-
zizzák, aztán meg röhögcsélnek rajta. Annyira ovis!
- Oké – nyugtat Adél.
- Nem értem, miért kell mindig cseszegetni másokat!
- Rendben, ne húzd fel magad!
- De tényleg…
- Jó, inkább menjünk! – szól, és megragadja a kabátom ujját – fél hat-
kor vetítik a „Szerelemre hangolvát”.
Szerelemre hangolva. Bárcsak téged is rá tudnálak hangolni! Megné-
zem a mobilomon mennyi az idő.
- Még van másfél óra addig.
- Tudom, de arra gondoltam, addig sétálhatnánk.
Bólintok, és szótlanul elindulunk a tér felé. Lehorgasztott fejjel nézem

93
a járdát, de érzem halántékomon Adél pillantását. Engem néz és vár,
hogy megszólaljak.
- Szeretnél erről beszélni?
- Miről?
- Bébéről. Mondhatsz bármit, nem fogok ítélkezni.
Nem tudok rá haragudni, mert jól esik az aggódása.
- Végbélrákja van – mondom hirtelen, de máris megbánom.
- Mi van?
- Rákos.
Arca megnyúlik a döbbenettől. Ennyire megviselné?
- Fura, hogy ledöbbensz, nem is ismered.
- Nem. Nem a rák miatt… azaz persze! Szörnyű, hogy rákos, tényleg.
Sajnálom… de honnan tudsz ilyeneket?
Nem értem. Mi az, hogy honnan tudok ilyeneket?
- Mondta nekem.
Érzem ahogy megtorpan, de mivel nem lassítok, újra mozgásba len-
dül.
- Szoktatok ilyenekről beszélni?!
- Igen. Jóban vagyunk.
Miért olyan fura ez? Csendben lépdelünk egymás mellett. Nem kér-
dez semmit, pedig biztosan szívesen folytatná, csak uralkodik a kí-
váncsiságán. Feszültté tesz a némasága, ezért én folytatom.
- Múltkor lekéstem a műteremgyakorlatot. A többiek külső helyszínre
mentek, én meg azt hittem a suliban lesz az óra, de csak ő volt ott,
egyedül. Azt mondta, ha maradok rendet rakni, akkor igazolja az órát.
- Ühm… és ketten voltatok.
- Igen. Beszélgettünk közben, sokat mesélt magáról. Képzeld, van

94
családja vidéken, de már régen nem élnek együtt. Van egy fia is, an�-
nyi idős, mint mi.
- Ühm.
Bosszantó a hümmögése, tudom, mire gondol. Azt képzeli biztosan
azért hagyta el őket, mert rájött, hogy meleg. Vagy a felesége rúgta ki,
mert ő jött rá. Idegesít, hogy ezt gondolja.
- Tudom mire gondolsz – mondom fölényesen.
- Tényleg?
- Tuti azt gondolod, hogy buzi, és ezért hagyta el őket.
- Nem erre gondoltam.
A távolból szirénaszó hallatszik. Adél hirtelen megragadja a karom,
majdnem leléptem a járdáról.
- Aggódom érted!
A mentő az orrom előtt zúg el, szétrepeszti a dobhártyám a vijjogása.
- Miért aggódsz? – próbálom én is túlharsogni a zajt.
- Olyan sebezhető vagy, féltelek.
Hát ez jó! Most már unalmas, hogy úgy kezel, mintha valami töré-
keny tárgy lennék.
- Mitől féltesz?!
Idegesít. Bánom, hogy moziba megyünk, jobb lett volna lemondani.
Most hazafelé zötyöghetnék a buszon, egyedül.
- Olyan vagy – magyaráz Adél – mint egy árva kiskutya, aki simoga-
tásért ácsingózik.
- Bazmeg!
- Bocs, ez durva volt. De akkor is így van!
Nem fogok hozzászólni egész úton. Sőt, a moziban sem. Hogy lehet
valaki ennyire érzéketlenül bunkó?

95
Gergő összeszorította a száját és gyorsan átviharzott a zebrán. Egyre
nagyobb léptekkel kerülgette a délutáni tömeget, Adélnak igyekeznie
kellett, hogy lépést tartson vele. Így mentek a körúton: egy törékeny
kis figura rohant colos társa után, akár egy burleszk filmben. A mozi
előtt Adél végre utolérte és megragadta Gergő karját.

- Ne haragudj, tényleg… de akkor is igazam van! Miért nem veszed

észre, mi történik körülötted?
Nem törődöm azzal, amit mond, csak a barna szemeit nézem. Mele-
gek és mélyek, mint egy Rembrandt képen. Őszintebarnák.
- Szeretlek, hallod? – szinte esdekel. Miért nem tudok rá haragud-
ni? Újra meghat az aggódása, ellágyulok tőle. Magamhoz húzom és
megölelem, majd behunyom a szemem. Umbrabarna. Érzem ahogy
az izmaim elernyednek, szinte már ő tart a karjában, én meg kicsi va-
gyok, egyre kisebb, talán már a tenyerében is elférek. Aztán eszembe
jut a film, meg kellene venni a jegyet, nehogy elkapkodják. A válla
fölött belesek a széles üvegajtón, de megakad a szemem egy fiún a
sorban. Vállig érő göndör haj, görbe orr, boci szemek. Szobrász szak.
Egy lánnyal nevetgél, azt hiszem textiles. Elkapom a fejem.
- Mi az? – kérdi és ő is benéz. Azt hittem sokat sejtetően elvigyorodik
majd, ehelyett megértően néz vissza rám.
- Nem akarsz vele találkozni?
- Nem.
- Megnézhetjük máskor is, ha gondolod.
Hálás vagyok. Elengedjük egymást és elindulunk a körúton lefelé,
a Duna irányába. A zúgó tömeg lassan elcsendesedik, a forgalom is

96
elhal, csak ketten vagyunk az egész városban, ő meg én. Megfogjuk
egymás kezét, úgy andalgunk tovább.
- Miért szexeltél vele, ha nem is kedveled?
Hirtelen megszorítom az ujjait. Fáj neki, mert kapkodva folytatja.
- Nem muszáj beszélned róla…
Gyorsan engedek a szorításból. Szégyenlem magam, legszívesebben
bocsánatot kérnék tőle, ehelyett továbbra is kézen fogva sétálunk.
Engesztelésül puhán tartom már a kezét, szinte alig érnek össze az
ujjaink.
- Nem szexeltünk.
Egyszer a számba élvezett és kész. Szerintem ez nem szex.
- Oké… de akkor miért kerülöd? Nekem úgy tűnt, bejöttök egymás-
nak. Úgy vihogtál a múltkor is, mint egy fürdős kurva.
Felnevetek. Néha igazán vicces, ahogy egyszerre érzékeny és nyers.
Telve aggódó empátiával, mégis mint egy autista, tökéletesen vakon
arra, milyen érzést váltanak ki a szavai.
- Nem tudom, miért kerülöm… – felelem lassan – azt hiszem, eltűnt
a varázs.
Micsoda közhely! Szótlanul folytatjuk az utunkat, majd a Mekinél
lelassulunk, mint minden más tinédzser, hogy aztán újra lendületet
véve, tovább haladjunk lefelé. Most egyikünk sem vágyik izzadság-
szagú hamburgerre.
- Azért szeretted őt?
- Nem tudom.
Szerettem? Talán igen. Szerettem, hogy kedvelt engem, hogy vonzó-
nak talált, és bármi hülyeséget mondtam, mindig meg tudtam nevet-
tetni.

97
- De ha nem szeretted, akkor áruld már el Gergő, miért szoptad le?
A sötét alagsorban csókolóztunk, aztán letérdeltem és ő nem ellen-
kezett. Talán nem is az a kérdés miért vettem elő a farkát. Talán az,
miért térdeltem le?
- Azt hiszem így akartam kifejezni a hálámat.
Lassan beszélek, minden egyes szó külön fejezet egy szótárban.
- Háládat?
- Igen… hogy szeretett engem. De az is lehet, hogy akartam belőle
egy kis részt, egy darabot a testéből. Mintha utána egy kicsit az enyém
is lett volna.
Félek mit gondol most rólam, először nem is merek ránézni. De mind-
egy is, mert oldalról a kapucni teljesen eltakarja a szemét.
- Fura? – kérdem félve.
- Eléggé.
Csendben megyünk tovább a pályaudvar mellett. Átvágunk az alul-
járón, felfelé jövet a lépcső szélén egy hajléktalan kuporog, mint egy
szfinx, de nem tesz fel találós kérdéseket, zavartalanul mehetünk az
utunkra. Mikor a felszínre érünk, gyorsan rágyújtok.
- Kérsz? – nyújtom felé a cigim, de megrázza a fejét. Látom rajta, hogy
töpreng valamin.
- Még mindig nem értem, miért kerülöd? Szégyenled magad előtte?
Szégyen. Utálom ezt a szót. Idegesít, mert nem értem igazán mit je-
lent. Szégyenlősség? Az nem vagyok, bárki előtt levetkőzöm mezte-
lenre, a testem az egyetlen dolog, amivel azt csinálhatok, amit akarok.
Vagy megaláztatás? Azt meg nap mint nap átélem, mintha minden
egyes cselekedetem, bármennyire is óvatosan teszem, ripityára törne
mindent körülöttem. Mintha egész létezésem miatt bánkódnom kel-

98
lene, egyszerűen azért, amiért vagyok. Lehet, hogy másnak kellene
lennem, hogy lehessek?
- Tudod Adél, azt hiszem kezdek rájönni, hogy nem is engem szeretett
valójában.
Érzem, hogy izmaim fájdalmasan megfeszülnek. Hiszen nem engem
szeretett!
- Csak azt szerette, akit látni akart bennem… én pedig azzá váltam.
Mint egy gép, ami mások vágyait tükrözi vissza…
Az izmaim… az inaim recsegnek.
- Csak egy gép, akinek nincsenek saját érzései, csak a mások érzései-
nek a tükörképei!
Egy kibaszott tükör!
- Egy kibaszott tükör, egy elromlott gép!
- Hagyd abba, Gergő!

Adél megmarkolta a könyökét, épp a kivilágított a színház előtt áll-

tak. Az ablakon át látszott, ahogy jól öltözött alakok szerepük szerint
otthonosan vonulnak a patinás díszletben, míg a szerepükből kiesők
a színház előtti járdán gubbasztottak. Ők voltak a dohányosok, akik
még az előadás előtt hódolni akartak a biztonságot adó rutinjuknak,
meg a bérletesek, akik csodálkozva néztek körül, mit keresnek itt.
De itt voltak azok is, akik a nemlétező társukat várták, így bizonyos
időközönként kereshettek valakit, és türelmetlenül karórájukra pis-
loghattak. A tömeg egyre nőtt a járdán, így Adél megragadta Gergő
karját, és gyorsan befordultak a művészbejáró melletti sötét utcára.

- Apu elutazott a barátnőjével – szól Adél megnyugtató hangon –

99
majd tőlünk felhívod anyukád, hogy később érsz haza.
Kábán bólogatok, miközben a lábaimat nézem, ahogy egymás után
lépegetnek előre. Gombóc van a torkomban, talán sírok is, de mikor
a kézfejemmel megtörlöm a szememet, száraz marad.
- Van egy zsepid?
Adél szótlanul nyújtja oda. Mosolya megnyugtató és anyáskodó,
mégsem olyan, mint a mamáé. Bárcsak sírnék, hogy a könnyeim ki-
mossák a fejemből a gondolatokat! Nem akarok sem gondolkozni,
sem beszélni magamról többet, csak menni szeretnék, némán haladni
a térben. Érzem, hogy Adél figyel engem. Valamit mondanom kell,
különben megszólal és újra ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, a szá-
nalmas működésemnél.
- Hogyhogy nem találkozol ma a bátyámmal? Miért nem vele mentél
moziba?
De nem felel, csak megvonja a vállát.
- Azt hittem együtt vagytok a koncert óta – teszem hozzá bizonyta-
lanul.
- Én is azt hittem.
Talán nem volt jó ötlet a bátyámra terelni a beszélgetést.
- Azért szereted még?
Valahol felnyüszít egy kutya. Biztos, hogy valami kistestű, mert vé-
kony, csecsemőszerű hangja van. Talán a gazdája rálépett a lábára,
vagy csak megijedt egy jóval nagyobb kutyától.
- Nem tudom… azt hiszem, szeretem.
Különös, a szavai teljesen hidegen hagynak, pedig én érdeklődtem
felőle.
- Zavar? – kérdezi bátortalanul, és én elgondolkozom rajta, de úgy

100
gondolom, egyáltalán nem zavar.
- Nem zavar.
Nem zavar, ismétlem magamban. Aztán a fejemben a visszhang fel-
erősödik: zavar. Szinte hallom a saját hangomat, mintha az addig
súlytalan szó azzal, hogy kimondtam, megszűnne kavargó gondolat
lenni, majd anyaggá válik, jelentéssel teli matériává. Zavar.
- Azaz mégis! Zavar, hogy a bátyámmal jársz. Azt hiszem féltékeny
vagyok…
- Jobb lenne, ha nem találkoznánk?
- Igen! – vágom rá boldogan.
- Tényleg? – kérdi meglepetten, őszinte csodálkozással.
- Aha – most meg én lepődöm meg a reakcióján. Megállok, és kérdőn
nézek a szemébe, mire ő szomorúan visszanéz rám.
- Sajnálnám, ha nem találkoznánk, fontos vagy nekem.
- Te most kiről beszélsz?
- Rólad.
Végre leesik, miről van szó. Nem a bátyámról beszélt! Kínosan elne-
vetem magam.
- Azt hittem róla beszélsz. Mármint, hogy mindkettőnknek jobb len-
ne, ha vele nem találkoznál.
Adél nem nevet, fürkészve nézi a tekintetem.
- Nekem bejön a bátyád. Sajnálom, hogy téged ez zavar. Nem aka-
rom, hogy szenvedj, ezért gondoltam talán könnyebb lenne neked, ha
mi nem lógnánk együtt.
- Nem, – vágom rá gyorsan – annyira nem zavar. Boldoggá tesz, ha
boldognak látlak.
- Remek – mondja cinikusan, és érzem, hogy igaza van. Melodráma.

101
Elfordul, és tovább megy a park felé, én pedig rágyújtok egy másik
cigarettára. Az öngyújtóm kifogyóban, bosszúsan rázogatom, Adél
jócskán lehagy mire végre sikerül meggyújtanom. Utána rohanok.
- Tényleg, nem akarom, hogy ne találkozzunk. Szeretek veled lenni.
- Én is. Örülök, hogy ezt mondod.
Már majdnem a házuknál járunk, amikor hirtelen megtorpan és ko-
moly arccal felém fordul.
- Tudnod kell, hogy fogok találkozni más pasikkal is. Fontos vagy, de
nem úgy, mint egy férfi.
- Hát köszi!
- Nem sértésnek szántam. Te vagy a legfontosabb a világon, azt aka-
rom, hogy tudd. Te nem adhatsz nekem meg mindent. Szerelemre
vágyom, el akarom veszteni az eszemet. Érted?
Minden egyes szó megaláz és bánt. Szenvedek tőle.
- Értem. Nem fogok közétek állni.
Miért nem látod, mennyire szenvedek? Felemészt, minden egyes sza-
vad sebet ejt rajtam. Hát nem látod, hogy sírok?
- Adél… én szerelmes vagyok beléd!
Az egész testem remeg, úgy érzem mindjárt alkatrészeimre hullok, és
szétgurulok a járdán. Megfogja a vállam. Kicsit lesajnáló vállfogás ez,
mintha a testvérem lenne, és azt mondaná: mit tudsz te a szerelemről.
- Nem vagy szerelmes Gergő.
Mi van?! Mi jogon kérdőjelezi meg az érzéseimet? Hogy jön ahhoz,
hogy lekurváz, meg kiskutyának tart, aztán meg kijelenti, hogy nem
azt érzem, amit érzek?
- Miért mondod ezt?!
- Érzem, hogy vonzódsz hozzám. De azok után, amit korábban mond-

102
tál, már úgy gondolom, ez nem szerelem. Nem belém vagy szerelmes,
hanem a saját vágyaidba.
Jeges hullám csap pofán. Minden egyes szavát megpróbálom meg-
emészteni, de nagyon fáj. Mintha nem akarna megérteni, mintha
szándékosan bántani akarna. Már sírok is, nézd!
Megfogja a kezem.
- Nem akarlak bántani Gergő, de most már világosan látom, hogy
nem engem szeretsz, hanem azt, ahogyan én szeretlek téged, és elfo-
gadlak annak, aki vagy. Feltételek nélkül.
Már nem érzem a kezét a kezeimen. Eltűnik minden, Adél csak a
testem egyik függelékét tartja a kezében.
- Tudod te miért vonzódsz Bébéhez? Vagy akárki máshoz?
Egyre nehezebben vonszolom magam, de Adél csak folytatja tovább.
- Szereted Bébét, mert kedvel téged. Lehet, hogy a fiára emlékezteted,
vagy épp bejössz neki, mindegy. Te viszont csak azért kedveled és
csinálsz meg neki mindent, mert élvezed, hogy szeret. Nem őt ma-
gát kedveled. Vagy itt van a szobrász srác, vagy én. Cserélhetőek va-
gyunk, nem látod?
Megsemmisít. Leejtem a járdára a csikket és eltaposom, féregszerű
alakká torzul. Nem akarom ezt a beszélgetést, meg fogok tőle halni.
- Hát nem látod, Gergő?
Végre megérkeztünk.

A lakás szűk előszobája a galéria miatt úgy festett, akár egy hosszú
és keskeny barlangtemplom, ami a végén tágas helyiséggé szélesedik,
akár egy szentély. A falait könyvespolc fedte, az üres helyeken pedig
különböző stílusú festmények lógtak kusza összevisszaságban. Adél

103
apja fogorvos volt és a környéken élő művészek nagy része nála csi-
náltatta fogsorát, így ellenszolgáltatásként tetemes gyűjteményre tett
szert.
Miután ledobták a cuccaikat az előszobába, Gergő követte Adélt a
nappaliba. Egy szépen faragott asztalon whisky fénylett egy üvegben,
egy üveglap alatt pedig kristálypoharak sorakoztak felfordítva. Adél
elővett két poharat és teletöltötte.

Elzsibbadt az agyam, mégis megnyugszom tőle. A plafonon a fonott

lámpaernyő árnyéka olyan, mint hajlongó pálmaágak a tengerparton,
Adél pedig háremhölgyként ül előttem a földön. Csodaszép hullám-
zó pózban, én meg az apja bőrfoteljában teljesen szétterülve. Nem is
emlékszem mikor tette föl a lemezt, ami szól, de jól esik az ütemes
dobszó, olyan akár a nyugodt szívdobbanás. Már csak a cigi hiányzik,
és szakasztott olyan lenne minden, mint egy bazárban.
- Pisilnem kell – szólal meg hirtelen, és kirohan a vécére. Nyitva hagy-
ja az ajtót, úgy kiabál befelé, de nem értem mit mond. Kortyolgatom
a whiskyt, élvezem ahogy a forróság szétárad a bensőmben. Újra ki-
abál valamit, majd hallom, ahogy lehúzza a vécét. Újabb korty, lehu-
nyom a szemem.
- … és miről fog szólni? – kérdi most már a szobában.
Felhajtom az italt. Azt hiszem kicsit berúgtam, mert túl nagy lendü-
lettel teszem vissza a poharat az asztalra, túl nagyot csattan.
- Tessék?
Húzom az időt. Adél átlát rajtam, ő tudja, hogy csak a választ aka-
rom átgondolni, ezért nem ismétli meg a kérdést, csak visszaül elém
a földre.

104
- Ja igen – mondom akadozva – az írásom… Ha kész lesz, te leszel az
első, aki elolvashatja.
- Ne már! Valamit azért mondj, olyan kíváncsi vagyok!
Nem akarok róla beszélni, félek túl nagy lesz az elvárása. Még az is
lehet, hogy nem fejezem majd be.
- Nem nagy szám.
- Na jó, de miről szól?
Nyom ez az átkozott fotel, már teljesen elültem a fenekem.
- Igazából azt hiszem magamról… mármint a személyes élményeim-
ről.
- A gyerekkorodról írsz?
A gyerekkorom. Miből gondolja?
- Nem igazán emlékszem a gyerekkoromra. Inkább csak képekre.
Eszembe jut a festő. Tényleg be vagyok rúgva, mert teljesen váratla-
nul, szinte a semmiből jelenik meg az arca. A bátorító, vidám fiatal-
ember, akinek szőke fürtjein csillog a nap. Szeretett engem… bár a
mai beszélgetés után már ebben sem lehetek biztos. Kár, hogy elment
Amerikába, mert szívesen megkérdezném, milyen gyerek voltam,
hogyan emlékszik rám. Aztán hirtelen legyezni kezdek a kezemmel,
mintha valami zavaró muslica felhőt akarnék elhessegetni.
- Biztosan izgalmas lesz majd, amit írsz – mondja Adél ábrándosan – a
gyerekverset is imádom.
- Tényleg?
Egyik álomból a másikba süllyedek rögtön. Nem is tudom elmonda-
ni, mennyire jól esik, amit mond, legszívesebben átölelném és meg-
csókolnám ezért. Aztán szavalni kezd.
- Nyár lobog, dinnyemag

105
tél kopog, almaszag
kéményből füstszalag
apám ül roskatag
észre sem
Vészesen
nem vagyunk viszonyban
köszönő iszonyban
Lesem őt. Nem vagyok
nyomokat sem hagyok
benne már
Menne bár…
- Megtanultad? – vágok a szavába halkan, de elcsuklik a hangom.
Adél egy ragyogó tündér, a legértékesebb ajándék a világon. Miért
szeretem őt ennyire? És ő miért nem szeret ugyanúgy?
- Az összeset tudom kívülről. Elmondjam?
- Ne! Sírni fogok!
- Nem is szoktál sírni.
- Szoktam, csak nem látszik.
Felnevet. Vele mosolygok, pedig szorít a torkom. Talán el is vörösö-
döm, még a szám is remegni kezd, a szememet pedig csípi valami. El-
fordulok, nem akarom, hogy észrevegye. Inkább kimennék a vécére.
Nem engedi, megfogja a térdem, hiába nézek rá könyörögve. Szeme
olyan feketén lobog, akár a vérkő.

Adél pupillái kitágultak. Gergő megpróbált feltápászkodni a fotelből,

de a lány nem engedte. Nem fogta szorosan, épp csak érintette a lá-
bát, Gergő mégsem bírt felállni. Aztán a lány közelebb hajolt hozzá és

106
mélyen a szemébe nézett. Karcsú keze felfelé surrant a combján, majd
fürgén gombolni kezdte a sliccét. Gergő kikerekedett szemmel figyel-
te, ahogy Adél előveszi lüktető péniszét. Elsimította a gyér szőrzetet,
ujjai úgy vették körbe a nemiszervét, mint egy hatalmas virágkehely.
Gergő lehunyta a szemét. Ágyékán érezte a forró leheletet, amint nyel-
vével hátratolja a bőrt és ajkai rácsukódnak kiszabadított makkjára. A
fiú arcán egy könnycsepp csorgott végig lomhán a szájába.

Istenem! Mi volt ez? Cserepesre száradt a szám, a szívem pedig ki akar

ugrani a helyéről. Nem tudok megmozdulni, érzem a fejének a súlyát
a hasamon. A haja csiklandozza az ágyékomat, keze pedig még min-
dig a farkamon pihen. Bárcsak így maradhatnék örökre, kigombolt
sliccel, Adél fejével a hasamon.
- Mi volt ez?
Hangom vékony kisfiúhang. Nem felel, de érzem, hogy felemeli a
fejét, így kinyitom a szemem. Adél virgonc mosolyán opálos gyöngy-
szem.
- Ajándék – feleli, majd kézfejével letörli a száját.
- Ajándék?
- Igen. Én nem hálás vagyok, csak örömet akartam szerezni.
Kacsint és szorosan átölve a derekamat visszafekszik a hasamra. A
farkamat nézi, ami még mindig félkemény.
- Neked mekkora faszod van! – kiált vidáman, és megcsókolja, majd
úgy tömködi vissza a gatyámba, mint szatyor aljába a szűzpecsenyét.
- Kérsz még egyet?
Zavarba jövök, de ő fürgén felpattan és whiskyt tölt a poharakba.
- Inkább elszívnék egy cigit – felelem bágyadtan, miközben a slicce-

107
met gombolom ügyetlenül. Sehol egy folt. Lenyelte? Kétségbeesem.
Nem volt rossz ízű? Nem voltam büdös? Vagy nem adtam ki szánal-
mas hangokat? Aztán hirtelen a fejemhez kapok.
- Istenem! Nem hívtam fel a mamát!

Másnap reggel a buszon ülve Gergő sokkal fényesebbnek látta a na-

pot, mint korábban.

Utálom ezt a sok embert. Annyira lassan szállnak le és fel, legszí-

vesebben arrébb lökném őket, hogy minél előbb a múzeumkerthez
érjek. Biztosra veszem, hogy már elkéstem. Mint ahogy tegnap este is.
A mama sírva fogadott, hogy mennyire hálátlan vagyok és semmibe
veszem az ő érzéseit. Kicsit furdal a lelkiismeret, mert gondolhattam
volna, hogy rommá aggódja majd magát, mert nem szóltam időben
a késésemről. Mindenesetre megkaptam a büntetést, egy napra be
kell szolgáltatnom a mobilom. Mama esti előadása monodráma volt,
a papa már régen aludt, talán észre sem vette, hogy nem érkeztem
meg. Mama biztosan megpróbálta ráragasztani aggodalmát, de papa
legyintve nyugovóra tért. A bátyámat sem hiszem, hogy nagyon meg-
rázná az elvesztésem, talán nem is volt otthon. Sokat kimarad estén-
ként, amióta leérettségizett. Pedig, ha tudná!
A parkban aztán nem találom Adélt. A templom óráján látom, hogy
már hét ötven, biztosan elaludt. Vagy már az iskolában van? Vagy
csak kerül engem? Kétségbe ejt a bizonytalanság. Fenébe, hogy nincs
nálam a mobil! Idegesen szedem a lábam, talpam alatt csikorog a ned-
ves murva.
Az első óra előtt nem találkozunk. Nincs a teremben, a többiek sem

108
tudják hol van. Lehet, hogy lebetegedett? Vagy kiiratkozott a suliból,
mert nem akar többé látni? Az egész irodalom órán ezen töprengek.
Nem szabadott volna engedni azt, ami történt. Finoman elhárítani a
közeledését, beszélgetni kicsit, majd felhívni a mamát. Vagy egysze-
rűen be kellett volna menni a moziba és a film után szépen meginni
egy kávét valahol, aztán pedig elbúcsúzni. A tanár Villonról beszél, de
nem tudok figyelni. Az utcát bámulom az ablakon keresztül, idegesít
a Faludy féle átköltés meg az egész szaros középkori költészet.
A szünetben a szokott helyünkön várom a vécében. Nem jön. Nem
hagy nyugodni a gondolat, hogy talán már soha többé nem látom.
Valamit nagyon elbasztam tegnap. Miért kerül?
Aztán amikor épp a terembe indulnék, meglátom a folyosón, egy év-
folyamtársunkkal beszélget. Megpróbálok nagyon lassan és mélyeket
lélegezni, hátha akkor nem ver olyan gyorsan a szívem, pedig legin-
kább röpülnék felé. Aztán közelebb érek. Na ne!
- Sziasztok – mondom halkan. Adél haja copfban, fülében hatalmas
karika leng oldalra mikor felém fordul. A szobrász göndör haja szintén
copfban, nagy boci szemei kikerekedve, hajlott orra alatt sokat sejtető
a mosoly. Összezavar.
- Téged kerestelek – szól vidáman Adél – elaludtam, csak most értem
ide. Üzit is írtam, de nem válaszoltál.
- Én is épp téged kereslek…
Zavarban vagyok, de nem mondom el, miért nem írtam vissza, elég
ciki, hogy mama elvette a mobilom. Búcsúzóul kezet rázunk a fiúval,
vigyorogva belenyomja a középső ujját a tenyerembe. Visszamosoly-
gok, automata vigyorral.
- Rólam beszéltetek? – kérdem később Adélt, mikor már kettesben

109
vagyunk.
- Rólad?
Meglepődik és már éppen folytatná, amikor megszólal a csengő fül-
siketítő hangja.
- Dehogy rólad. Csak beszélgettünk. Megvársz majd órák után?
Bólintok, de ő ezt már nem látja, eltűnik osztálytársaival a teremben.
A következő órákon valami fura nyugalom lesz rajtam úrrá. Olyan,
mint amikor fásult az ember, de nem az unalom vagy a közöny teszi
azzá, hanem valamiféle szemlélődő békesség vagy beletörődés. Mint-
ha azt nézném, hogyan hullámzik a tenger, miközben a természet
közönye nem rémisztene, boldogan lennék részese a mindenható kö-
zömbösségnek.

Gergő kettesével szedte a lábát a lépcsőn. Fotópapírok felbontatlan

csomagjaival a kezében igyekezett a laborba, köpcös tanára szuszogva
próbált lépést tartani vele. A férfi korábban üzent neki, hogy segítsen
felvinni a fotós eszközöket a műterembe. A labor előterében a fiú meg-
várta, majd lerakott mindent a munkaasztalra.

- Kérsz egy kávét?

- Nem, köszönöm – felelem. Mosolygok, azt hiszem jó kedvem van.
Bébé gyanakodva néz, mintha azt kérdezné, neked meg mitől van
ilyen jó kedved?
- Olyan jó, hogy kisütött a nap – magyarázom, mire rám mosolyog.
Vagyis inkább megmosolyog, olyan igazi fej-simogatós atyai mosoly-
gással, mintha valami bugyuta, de kedves dolgot tettem volna.
- Kedves tőled, hogy segítesz, már nem nagyon bírom a lépcsőzést.

110
Köhög. Előveszi a cigarettáját a zsebéből és felém nyújtja, de én büsz-
kén kihúzom magam és a fejemmel intek, hogy nem kérek. Jól esik,
hogy felnőttként bánik velem. Krákogva pöfékel, miközben a rég le-
főtt kávéjából önt magának a csészéjébe. A fali órára nézek, mindjárt
vége a szünetnek. Sebaj, ma borsófőzelék van, amúgy is utálom. Min-
dig felfordul a gyomrom, ahogy a hófehér szirupos szutyokban úszni
látom a kis zöld gyöngyöket.
- Nem kell sietned, van még idő.
Pakolgatni kezd az asztalon. Szép rendezett oszlopokba rakja a papí-
rokat, majd betolja a falhoz, én meg csak mosolyogva állok és a testsú-
lyomat egyik lábamról a másikra helyezem. Mégiscsak mennem kéne.
Az ajtó felé lesek, és mivel nem tudok mit kezdeni babráló kezeimmel,
gyorsan a zsebembe dugom őket.
- Na, és van már csajod? – kérdi, de nem néz rám, csak a vegyszeres
tasakokat rendezgeti szorgosan.
- Nem, nincs.
A falon lévő fotót kezdem nézegetni, egy végzős csinálta. Egy család
fekete-fehérben, a gyerekek vidáman, fogatlanul nevetnek a kamerá-
ba, szakadt ruhájuk alól vékonyka végtagok lógnak lefelé. Apjuk büsz-
ke tekintettel a lócán ül a szájában pipáját szorongatva, a vállán pedig
felesége pihenteti a kezét. Közhelyes, de szép, részletgazdag fotó.
- Hogy lehet, hogy egy ilyen jóképű fiúnak nincsen csaja?
Megvonom a vállam.
- De nővel azért csak voltál már – sandít rám a válla felett, szájában
felizzik a cigaretta.
- Persze – mondom neki, a lehető legvagányabb hangomon.
- Tudtam én, te kis szívtipró.

111
Vigyorog és játékosan belebokszol a vállamba. Összerezzenek, ar-
com gépiesen elmosolyodik, vállam megfeszül. Elmém újra leválik
a testemről, szinte teljesen szétszakadunk, miközben a testem fura
és könnyed mozdulatokat tesz. Lazán megtámaszkodik az asztalon,
lábait egy táncos ügyességével kihívóan keresztbe teszi és a kezeivel
széleseket gesztikulál. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy tulaj-
donképpen merev vagyok és fagyott. Bébé újra megérint. Azt hiszem
viccelődve átkarol, vagy jópofán meglök. Fesztelenül vihogok, bár
nem tudom miről beszélgetünk. Próbálok jelen lenni, mégis egyre
távolodom magamtól. Egy filmet nézek, egy ostoba némafilmet. Tá-
togó szám mond valamit, majd ő beszél. Nevetek. Megint mond va-
lamit, én újból nevetek és beszéd közben dobálom magam, mint egy
primadonna. Rémes. Figyelem kettőnket, de csak az jár a fejemben,
hogy mindjárt becsengetnek és én el fogok késni az óráról. A kijárat
felé sandítok.
- Mennem kell.
- Köszi még egyszer, Gergő!
Átkarol, feltehetőleg barátságosan, de nem érzem. A hátam mögött
becsukódik az ajtó és én lassan elindulok a lépcső felé. Az arcomon
még mindig bárgyú mosoly terpeszkedik, ideje abbahagynom. Arciz-
maim lassan elernyednek.

Délután ismét beborult, hűvös szél söpört végig kellemetlenül az ut-

cán. Adél megrázkódott és begyűrte a copfját a vastag kapucni alá. Az
iskola előtt várakozott, miközben vidáman cseverészett az osztálytár-
saival. Amikor Gergő kilépett a kapun, nem nézett körbe. Elővette a
tárcáját és kivett egyet a filozófia órán sodort cigarettái közül, majd

112
egy gyors pillantást vetett az integető Adél felé, és elindult a másik
irányba. Adél gyorsan elköszönt a többiektől és Gergő után eredt.
- Baj van?
- Nem. Miért?
- Olyan, mintha rossz kedved lenne.
Gergő nem felelt, csak egykedvűen baktatott tovább.
- Láttalak délben, hogy Bébének segítettél cipekedni.
- Ühm.
- Történt valami?
- Semmi – felelte Gergő, és egy kirakatot kezdett nézegetni.

113
2016. január

A színház neve látszott csak a homlokzaton, egyedül a neon erős fénye

volt képes áthatolni a sűrű hóesésen. A körút esti forgataga sem hallat-
szott idáig, a hó finom sercegését pedig egy hólapát ütemes zaja törte
meg, a gondnok kotorta a havat az épület körül. Az órájára pillantott,
majd leütögette a lapátra tapadt latyakot, és beállt az eresz alá. Levette
ujjatlan kesztyűjét, előkotort kabátja zsebéből egy cigarettásdobozt,
és jóízűen rágyújtott, majd az eget kezdte kémlelni, mikor szakad fel
végre a vastag felhőzet. Aztán valamivel tizenegy óra után a bejárat
ajtaja kicsapódott és nyüzsgő tömeg öntötte el az utcát. Nem sokkal
később a színház melletti sötét sikátorban is kinyílt egy ajtó. Nem
olyan fényes üvegajtó, mint a főbejáraté, inkább amolyan sikátornak
való kopott bádog, felirattal a közepén: művészbejáró. A táncos lépett
ki rajta. Gondterhelten összeharapta az ajkait, és óvatosan elindult a
bejárat felé. Mikor az épület sarkához ért felpillantott, biccentett az
eresz alatt cigarettázó öregúrnak és körbenézett.
A tömeg nem oszlott el teljesen, még mindig akadtak, akik beszélget-
tek a színház előtti terecskén. A táncos a nyakát nyújtogatta, próbálta
megtalálni Gergőt az egymás előtt elsuhanó arcok között. Először egy
göndör hajzuhatag eltakarta előle, aztán hirtelen előbukkant, csillogó
szemekkel épp a haj tulajdonosával beszélgetett. A táncos meredten
nézte az idegent. A férfi épp olyan magas volt, mint ő. Profilból jól
látszott finoman ívelt orra és nagy szeme, mely oldalról egy bamba
tehénre emlékeztette. Próbálta kitalálni, mit rejt a férfi mosolya, mert

114
igen mesterkéltnek tűnt, bár az is lehet, hogy csak a zavart próbálta
leplezni. Gergő mosolyát ellenben jól ismerte, egy tökéletesen faragott
maszk volt, mely elrejtette valódi önmagát.
Már csak páran álldogáltak a téren, ezért a táncos visszalépett a siká-
tor árnyékába, nehogy észrevegyék. Elővette az öngyújtóját, de egy
hópihe épp a kovakőre hullott, így időbe telt, mire sikerült rágyújta-
nia. Mikor végre felnézett, Gergő már egymaga ácsorgott a járdán. A
táncos gyorsan beleszívott a cigarettájába, majd eldobta a fal tövébe,
és mielőtt odament volna hozzá lihegni kezdett, mintha épp akkor
érkezne.
- Bocs, hogy késtem, de tudod, milyenek a többiek. Muszáj volt koc-
cintanom velük.
- Nem gond – mosolygott Gergő zavartan és közelebb hajolt, hogy
megcsókolja – nem is érezni rajtad.
A táncos elkapta a fejét.
- Induljunk! Ma én főzök, emlékszel? – és karon ragadta. Sietősen a
körút felé vették az irányt, és bár Gergő próbált lépést tartani vele,
lábai ide-oda csúszkáltak a hóban.
- Már délelőtt bevásároltam hozzá, nagyon izgi lesz – folytatta a tán-
cos – fehérboros brokkolis lasagna, spárgaszósszal. Egy női lapban
olvastam a fodrásznál.
- Ez elég buzis – felelte Gergő a levegőt kapkodva.
- Mi? A kaja, vagy hogy női lapban olvastam a fodrásznál?
- Mindkettő.
- Hülye – és bágyadtan elmosolyodott.
Aztán szótlanul mentek tovább a körútig, akár egy szorongó gyerekét
navigáló apuka. Mikor a forgalmas úthoz értek, a táncos átrohant

115
vele az úttesten, Gergőnek két kézzel kellett megmarkolnia a karját,
olyan sebesen szökkent fel a villamosra. A tömegben még szorosabban
karolt belé, nehogy hanyatt essen a hirtelen nekiiramodástól, nem
törődve az utasok fintorgó tekintetével. A táncos kinézett az abla-
kon. A hó megbénította a forgalmat, így jól szemügyre tudta venni
az autók magányában várakozó embereket, akik telefonáltak és zenét
hallgattak, vagy épp türelmetlenül csapkodták a kormányt. A táncos
akkor is csak kifelé meredt az egyre párásodó ablakon, amikor Gergő
megszólalt.
- Nem is kérdezted meg, hogyan tetszett az előadás.
- Már háromszor láttad.
- És nem érdekel, milyen volt a harmadik?
A táncos felhúzta a szemöldökét és a szemébe nézett.
- Hogy tetszett az előadás? Így harmadszorra?
- Olyan volt, mint a többi – vigyorgott Gergő.
A táncos érezte, hogy az arckifejezésében volt benne valami termé-
szetellenes és zavarba ejtő, de máshol jártak a gondolatai. Gépiesen
visszamosolygott rá, és visszafordult az ablak felé.

Megállíthatatlan volt a havazás, még akkor is szakadt, mikor befejez-

ték a vacsorát. A lakásban spárga és brokkoli fülledt szaga keveredett
az égő kanóc illatával, a konyhapulton sorakozó mécsesek sejtelmes
fényében a térelválasztóként szolgáló kanapé hatalmas árnyéka reme-
gett a garzon falain. A kanapé mögött egy összecsukható asztalnál,
az üres tányérok és egy fél üveg Chianti felett Gergő és a táncos ült
szótlanul.
Korábban, amíg az étel készült, Gergő lezuhanyozott és rendbe szedte

116
magát. A táncos töltött magának a lábasok mögé rejtett pálinkából,
felhajtotta, majd rutinos mozdulatokkal szétszedte a brokkoli rózsá-
kat és szorosan egymás mellé fektette a tésztalapokon. Alaposan meg-
locsolta fehérmártással, majd jó adag bort is löttyintett rá, és miután
a tálat betette a sütőbe felhajtotta a maradékot. Mielőtt nekilátott
volna a spárgakrémnek gondosan elrejtette az üres pálinkáspoharat a
mosatlan edények közé. Amikor kinyílt a fürdőszobaajtó, a tészta már
javában sült, a táncos pedig kissé szédelegve támaszkodott a konyha-
pultnak. Gergő hátrasimította a haját és odament hozzá. Rátette a ke-
zét a csípőjére, mintha át akarná ölelni, de a táncos arrébb húzódott.
Meg akarta nézni, nem égett-e meg a sajt a lasagna tetején.
A vacsorát szokatlanul csendesen fogyasztották el. A táncos szórako-
zottan nézte Gergőt, ahogy belefelejtkezve a villájával babrál, majd
hirtelen felállt, hogy kiszellőztesse az áporodott szagot a lakásból. Út-
közben egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és ha nem sikerül
megkapaszkodnia az ablakkeretben, biztosan nem tér vissza az asztal-
hoz épségben. Zavarát leplezve megköszörülte a torkát.
- Mondanom kell valamit.
- Nekem is – hadarta Gergő.
- Akkor kezd te – vágta rá megkönnyebbülve a táncos, majd Gergő
felé nyújtotta a Chiantit, de ő egy legyintéssel elhárította az ajánlatot.
A táncos teletöltötte a poharát és miután kényelmesen elhelyezkedett
a székében, kortyolgatni kezdte.
- Találkoztam valakivel – kezdte halkan Gergő.
A táncos nyelt egy nagyot és óvatosan letette a borospoharat. Ujja
közé csippentette a pohár szárát és lassan pörgetni kezdte az asztalon,
először az egyik, majd a másik irányba.

117
- Mikor? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára.
- Most a színháznál.
A táncos a szájához emelte a poharát, de a nagy lendülettől kicsordult
a bor a szája szélén. Szitkozódva a szalvéta után nyúlt és hevesen töröl-
getni kezdte a pasztellszínű inget, de hiába dörzsölte, máris egy vörös
folt éktelenkedett a szíve felett.
- Találkoztam egy volt évfolyamtársammal – folytatta Gergő.
A táncos ledobta a szalvétát az asztalra és a szemébe nézett.
- Igen?
Hunyorogva figyelte, ahogy Gergő a kezét tördeli, majd tétován a
villája után nyúl, de hirtelen visszarántja és újra morzsolgatni kezdi az
ujjait. Nem nézett a táncos szemébe, csak lehajtotta a fejét.
- Meghalt az apád, végbélrákban – nyögte végül.
A táncos nem mozdult. Mereven nézte Gergőt, mintha valami bűbáj
fogott volna rajta, majd felszegte az állát és kiegyenesedett a széken.
Kinyitotta a száját, majd újra összecsukta, aztán kapkodva keresni
kezdte a cigarettát a zsebében. Sehol nem találta, ezért inkább feltette
a kezét az asztalra és zavartan piszkálni kezdte az ujjával a piszkos
szalvétát. Gergő félénken ránézett.
- Bocsáss meg. Nem tudom, hogy kell ezt tapintatosan közölni… rá-
adásul én is jól ismertem.
- Igen… te jól ismerted.
- Gúnyolódsz?
- Persze.
Gergő ijedten nézett rá. A táncos mintha csak rémálomból ébredne,
nagyot sóhajtott.
- Ne haragudj… csak váratlanul ért.

118
Kinézett az ablakon. A kiszáradt muskátli csonkja már nem látszott
ki a balkonládában magasodó vastag hó alól. A pécsi verandájukon
is éppen ilyen bádogládák voltak, de ott a széles eresz felfogott min-
den csapadékot, csak a körfolyosó fordulójában, a szomszéd néni előtt
gyűlt össze a hó rajta. Gyakran töltötte nála a szentestét, amikor édes-
anyja egy másik város színházában lépett fel, vagy épp idegszanatóri-
umban feküdt, hogy aztán az ünnepek végeztével vidáman toppanjon
be kezében egy csomaggal. Mindig azt mondta neki, hogy az apja
küldte az ajándékot, de igen hamar rá kellett jönnie, hogy ez csak egy
kegyes hazugság volt a részéről. Aztán az érettségi jutott az eszébe,
amikor utoljára beszélt az apjával. Még most is néha eszébe jutott
a szörcsögő hang, ahogy akadozva megszól a telefonkagyló, és azt
dünnyögi, hogy büszke rá. Gyakrabban ötlött fel benne gyermekko-
rának keserves éjszakái, amikor azon töprengett, miért hagyta el őket.
Aztán idővel a csalódottság utálatba fordult. Felszabadító érzés volt
számára, amikor először mondta ki hangosan: gyűlölöm az apám,
amiért elhagyott. De az idő lassan mindent erodál, és ahogy az ével
teltek, az első szerelmek és az első színpadi sikerek gyűlöletét elhalvá-
nyították. Amikor Gergőt megismerte, apja már semmit nem jelentett
a számára, olyan volt, mint egy vadidegen utas a villamosról. Még
azt is Gergőtől tudta meg, hogy laborvezető egy szakközépiskolában,
annak ellenére, hogy édesanyja korábban azt mondta fotóművész és
külföldön csinált karriert.
- Sajnálom – szólalt meg Gergő és az asztalon átnyúlva rátette a kezét
a karjára. A táncos összerezzent és ökölbe szorította a tenyerét.
- Ne sajnáld. Téged úgy is jobban szeretett.
Az ablak előtt meglebbent a függöny, és a táncos érezte, ahogy a szoba

119
megtelt a friss hó szagával.
- Olyan, mint a vér – morogta elgondolkozva, majd felállt és becsukta
az ablakot. Gergő aggódva figyelte, ahogy kapkodva összeszedi a pisz-
kos tányérokat és csörömpölve a mosogatóba pakolja.
- Te most mit csinálsz?
- Elmosogatok.
- Épp most? Miért?
- Mert megnyugtat.
A táncos kezébe vette a szivacsot, majd rányomott egy kevés mosó-
szert és dörzsölni kezdte az egyik tányért.
- Milyen ember volt az apám? – kérdezte halkan, miközben a tányért
a folyó víz alá tartotta.
- Ezt még soha nem kérdezted… – mondta Gergő tétován, de aztán
megértően bólintott egyet.
- Azt hiszem olyan volt, mint egy igazi apa… Talán téged látott ben-
nem.
A táncos bágyadtan elmosolyodott, és kezébe vette a korábban el-
rejtett pálinkáspoharat. Hosszan és precízen dörzsölte, mintha nem
akarná abbahagyni.
- Soha nem molesztált? – kérdezte váratlanul.
- Ezt már megbeszéltük – könyörgött Gergő – az csak pletyka volt.
- Nem baj, még egyszer hallani akarom.
- Nem akart tőlem semmit. Tényleg nem, de ezt már mondtam.
A táncos a szárítón magasodó edényhalom tetejére tette a poharat, de
az csilingelve becsúszott a tányérok mögé.
- És akivel a színház előtt találkoztál? Ővele sem kezdett ki?
- Nem, dehogy. Ő szobrász szakos volt, nem is ismerték egymást sze-

120
mélyesen. Az osztálytalálkozón hallotta, hogy meghalt.
- Ühm – bólintott. Aztán megfordult, és megtörölte a kezét egy tarka
konyharuhába. Hanyagul a pultra dobta, majd a mosogatónak tá-
maszkodva megfordult.
- Miért is hívtátok Bébének?
- Ne már. Tudod nagyon jól.
- Nem baj, hallani akarom.
- Nem értelek, miért…
- Mondd ki!
Gergő idegesen felállt a székről.
- Buzibá – vágta rá gyorsan és kínlódva, mire a táncos először elmo-
solyodott, majd csendesen kuncogni kezdett. Aztán az arca teljesen
eltorzult és hangos nevetésben tört ki. Előre-hátra dülöngélt a pultnak
támaszkodva, még a könnye is kicsordult. Szerencsére észrevette Ger-
gő tekintetében a rémületet, így erőt vett magán, megtörölte kipiroso-
dott arcát, majd nagyokat sóhajtozva az asztalhoz lépett. Gergőnek ki
kellett térni az útjából, nehogy fellökje.
- Kérsz? – mutatott a táncos az üvegre imbolyogva. Az alján még lö-
työgött egy kevés bor, így Gergő gyorsan bólintott. A táncos tudta,
hogy csak azért kért, hogy ne igyon annyit, ezért akkurátusan elfe-
lezte, mindig csak aprókat csurgatva a poharakba. Aztán széles moz-
dulattal felhajtotta, majd lazán felpattant a pultra, akár egy cirkuszi
akrobata.
- Én meg azt hittem, van valakid.
Gergő kezében egy pillanatra megállt a pohár, majd gyorsan ő is fel-
hörpintette. A táncos félrebillent fejjel nézett le rá, de csak pulzáló fol-
tokat látott, ezért inkább elkapta róla a tekintetét, nehogy leszédüljön

121
a pultról. Aztán mondott valamit, de nyelve annyira összeakadt, hogy
meg kellett ismételnie.
- Azt hittem a színháznál a szeretőddel beszélgetsz.
- Te láttál minket?
A táncos szórakozottan lóbálni kezdte a lábát.
- Igen. Tudom, hogy szánalmas, de meglestelek titeket. Olyan kedé-
lyesen társalogtatok, mintha a szeretőd lenne.
Gergő felpattant a székből.
- Soha nem csaltalak meg! – kiáltotta.
- Ja, persze… – mondta kajánul, és ingatni kezdte a fejét, majd szeme-
it félig leeresztve, szinte dalolva folytatta.
- Úgy mosolyogtatok egymásra, mint két tubica…
- Tubica – ismételte Gergő lassan.
- Gerlepár. Valami csak volt köztetek?!
- Volt. Régen.
A táncosnak lefagyott az arcáról a mosoly. Meredten nézte Gergőt,
aztán egy gyors mozdulattal leugrott a pultról.
- Már nincs köztetek semmi?
- Soha nem csaltalak meg – ismételte kétségbeesetten és hátrálni kez-
dett.
- Senkivel?
- Nem hiszel nekem?
A táncos lassan közeledett feléje, minden lépésnél várt egy pillanatot,
míg helyére áll a súlypontja. Ha képes lett volna higgadtan gondol-
kozni, belátta volna, hogy nem így tervezte ezt az estét. Az volt az
eredeti szándéka, hogy fegyelmezetten megvárja majd a vacsora végét,
aztán higgadtan megbeszélnek mindent, mint két felnőtt ember. Ehe-

122
lyett most Gergő arcának rándulásait vizslatta, hátha elárulja magát.
- És a titkos telefonálgatások?!
- Telefonálások? – kérdezte rémülten.
- Jól hallottad. Azt hiszed nem tudok róla?
Gergő nekiszorult a hűtőszekrénynek. Megpróbálta elfordítani a fejét,
de a táncos egészen közel hajolt hozzá, szinte összeért az orruk. Ami-
kor megszólalt, hangja ércesen csengett az elfojtott dühtől.
- Nem az bánt, hogy mással dugsz.
Megfogta az arcát, mintha csak ki akarná préselni belőle az igazságot.
- Kit érdekel? – sziszegte tovább – Az viszont kurvára szar, hogy tit-
kolózol!
Gergő feje nekikoccant a hűtő oldalának.
- Soha nem csaltalak meg… hiszen ismersz.
A táncos hirtelen elengedte. Zavarodottan nézte Gergőt, és eszébe
jutott egy régi fénykép, amit még a szomszéd néni készített róla a
karácsonyfa előtt. Nem emlékezett mit érzett akkor, de pontosan
ugyanazt az arckifejezést látta Gergőn.
- Nem ismerlek – sóhajtotta, és lassan elfordult tőle. Gergő megfogta
a karját, de ő egy erős rántással kitépte magát és elindult a szék felé.
- Miért mondod ezt? – kérdezte Gergő.
- Mert ez az igazság. Nem tudom ki vagy. Állandóan azt találgatom,
mi járhat a fejedben, és mindig az az érzésem, hogy hazudozol.
- Nem!
- De. Egyáltalán nem ismerlek! Ami egyszer boldoggá tesz, az máskor
elszomorít. Egyszer azt akarod, hogy megöleljelek, máskor meg el-
löksz magadtól és úgy nézel rám, mint egy idegenre. Aztán meg nem
mondasz semmit, csak mellébeszélsz. A szállodában is hiába próbál-

123
koztam…
- Nem.
A táncos leroskadt az asztal mellé, és a tenyerébe fogta a fejét.
- Elfáradtam.
Gergő tétován odalépett hozzá és megérintette a vállát. A táncos szí-
vesen ráhajtotta volna izzadt homlokát, ehelyett csak szomorúan fel-
nézett rá.
- Nem tudom ezt tovább csinálni – folytatta bágyadtan. Gergő elen-
gedte a vállát, és arca különös és ijesztő fintorba merevedett.
- Akarod tudni, kivel cseteltem?
- Nem számít – felelte halkan.
- Akarom, hogy tudd!
- Nem kell.
- De! Kell!
Gergő olyan lendülettel ment el mellette, hogy majdnem elsodorta.
A kanapéhoz sietett, ahol a táskája hevert, és hevesen kutatni kez-
dett benne valamit, majd hirtelen kiborította a tartalmát a párnákra.
Felkapta a mobilját és mint egy megszállott, hüvelykujjával sebesen
pörgetni kezdte.
- Nem kell, tényleg – mondta csüggedten a táncos, de ő csak keresett
tovább. Aztán Gergő elfintorodott, gyorsan visszasietett hozzá és az
orra alá dugta a telefont.
- Tessék!
A táncos elvette és olvasni kezdte:

nov. 8, 11:03

nagyon tetszenek a képeid

124
 nov. 15, 16:10

Köszönöm.

Ne haragudj, hogy nem jelöllek

vissza, de üres a profilod.
17:21

nem baj

jó festő vagy

az egyik képen én vagyok

20:06

Tényleg? Melyiken?

22:53

a kisfiú. aki a széken ül

félpucéran

itt a screenshot róla

nov. 20, 13:08

valami rosszat mondtam,

hogy nem válaszolsz?
nov. 23, 9:47

mi a gond? nem értem

letiltottál?

dec. 1, 8:25

Bocsánat, hogy eltűntem. Egy

kiállításra készülök. Nem nagyon
érek rá

125
 8:51

örülök. azt hittem letiltottál

11:47

emlékszel még rám?

12:52

Igen. Gergő, ugye?

12:55

igen

sajnálom, hogy nincs fenn

önarckép rólad

nem emlékszem az arcodra

13:01

Megöregedtem. Több
mint 20 év telt el.

Mi járatban?
13:04

már nem festek

rendező lettem. van egy

filmem

itt a link
13:08

Láttam. Sajnáltam, hogy a végén

meghal a fiú.

De nagyszerű film!

126
Kár, hogy végül nem lettél festő.
Tehetséges voltál.

Bocs, ez félreérthető.
Rendezőnek is tehetséges vagy.
13:10

:)

szerettem nálad rajzolni. szép

emlékeim vannak
dec. 3, 21:15

biztos megint nem érsz rá. majd

írsz. nem gond
dec. 8, 17:43

azért, ha van időd, írj léci

dec. 15, 11:03

régen nem írtál. mi újság?

dec. 21, 9:23

Miért kerestél meg?

9:25

nem kerestelek. csak rád

találtam

feldobott az Insta

mármint a képet rólam

beugrott minden
9:28

Micsoda?

127
 9:30

hangulatok, meg képek

nagyon szerettem oda járni

kedves voltál velem

9:41

Megváltoztam.
9:45

nem vagy már kedves?

:)
22:58

majd írj. jó éjt

dec. 22, 15:25

Családom van.

Ne keress többet kérlek!

Bocsáss meg!
15:26

A táncos lassan visszanyújtotta Gergőnek a telefont.

- Ki ez? – kérdezte.
Gergő még mindig remegett az izgalomtól. Lassan a zsebébe csúsz-
tatta a mobilját és kinézett az ablakon. A hóesés már csendesedett
128
odakinn, a pelyhek is megnőttek, lomhán szállingóztak a sötétben.
- Nem írt többet… azt hiszem letiltott.
- De ki ez?
- Egy festő – mondta lassan – gyerekkoromban egy rövid ideig nála
tanultam.
- Soha nem meséltél róla.
- Úgy tíz éves lehettem…
Gergő elfordult az ablaktól.
- És? – kérdezte a táncos, de ő nem felelt.
- Mi történt?
A táncos figyelmesen nézte őt, aki most egyszeriben kicsinek és el-
esettnek tűnt, mint egy hatásos kép egy segélyszervezet prospektusán.
Szégyellte magát és ez felzaklatta, teljesen kijózanodott tőle.
- Ne haragudj – krákogta – hülyének érzem magam… azt hittem van
valakid.
Látta, hogy Gergő mosolyogni próbál, de csak egy fura fintor jelent
meg az arcán. A táncos bíztatóan nézett rá.
- Miért nem mondtad el?
- Elmondhattam volna… csak felzaklatott. Azóta úgy érzem kihúz-
ták alólam a talajt.
- Mi viselt meg így? Hogy lerázott?
- Mindenki elhagy, akit szeretek – felelte kétségbeesetten – Mintha
mérgező lennék.
A táncos két kezével óvatosan megfogta Gergő arcát, de ő meg sem
rezzent. Olyan volt, mintha csak önmagához szólna.
- Egy undorító, mocskos szörnyeteg vagyok. Mindenki elfut előlem.
- Ez nem igaz – és próbálta elkapni Gergő tekintetét – én soha nem

129
löktelek el!
Összeszorította a fogát és felállt a székből. Gergő felnézett rá, majd
magához rántotta, és szorosan átkarolta a derekát. A táncos gépiesen
simogatni kezdte a fejét, miközben érezte, hogy felkavarodik a gyom-
ra. Finoman megpróbálta eltolni magától Gergőt, de ő még szoro-
sabbra fonta a karját.
- Azt hiszem túl érzékenyen reagálsz. Ő csak egy ember a múltból, az
emberek pedig jönnek és mennek.
Rögtön érezte, hogy megnyugtatónak szánt szavai inkább suták és
erőltetettek, ezért megpróbálta könnyedebb modorban folytatni.
- Mi lett vele?
- Elutazott Amerikába. Soha többé nem láttam – és Gergő teljesen
belefúrta a fejét az ágyékába. A táncos érezte, hogy egész testében
remeg. Már bánta alaptalan vádaskodásait, és hogy az alkohol miatt
talán túlságosan is elvesztette az önuralmát, de legjobban az bántotta,
hogy apja halálhíre egyáltalán nem kavarta fel.
- Hát nem úgy alakult a vacsora, ahogy elterveztem – nyögte végül
halkan.
Gergő felnézett rá, arca nedves volt a könnyeitől.
- Szégyenlem magam – mondta elcsukló hangon.
- Miért?
- Mert szánalmas vagyok. Elloptam a gyászod.
- Nekem már rég halott volt.
- Bocsáss meg.
A táncos megsimogatta a fejét, mire ő újra belefúrta az arcát, mintha
végérvényesen belé akarna bújni.
- Annyira hálás vagyok neked!

130
- Hálás? – kérdezte a táncos meglepetten – Miért?
- Hogy szeretsz.
Gergő lassan engedett a szorításából. Végigsimította a csípőjét, majd
mindkét kezét becsúsztatta a combja közé és gombolni kezdte a slic-
cét. A táncos döbbenetében először meg sem tudott moccanni, majd
hirtelen olyan hevesen lökte el magától, hogy Gergő a földre rogyott.
- Mit a szart csinálsz? – kiáltotta.
Gergő a lába előtt feküdt és vizenyős szemeivel már egyáltalán nem
tűnt meghatónak. A táncos fintorogva nézte, undorába egyszerre ve-
gyült szánalom és megvetés.
- Úgy viselkedsz, mint valami kurva!
- Csak hálás vagyok – hebegte Gergő, miközben a táncos idegesen
járkálni kezdett a szobában.
- Egyszerűen nem értelek. Nem érzed, hogy ez mennyire gáz?
- Micsoda?
- Amit csinálsz. Nem is emlékszem, mikor szeretkeztünk utoljára.
Most meg apám haláláról beszélsz, meg valami festőről és aztán meg
le akarsz szopni? Mi ez, valami béna pornó? Aztán meg azzal jössz,
hogy hálás vagy. Hálás, hogy szeretlek! Óriási! Ezzel fizetsz?
Gergő szólni próbált, de a táncos ügyet sem vetett rá.
- Tudod mit? Kurvára nem szeretsz te engem!
Gergő megkapaszkodott a szék támlájában és felállt. A táncos ab-
bahagyta a járkálást, és bár higgadtabban folytatta, érződött rajta a
zaklatottsága.
- Te csak azt szereted bennem, hogy szeretlek, nem pedig azt, aki va-
gyok. Nem látod, mennyire bántó ez? És még hálás is vagy érte.
Egymással szemben álltak. A táncos látta Gergő könnyes szemeit, de

131
már egyáltalán nem hatottak rá. Ő maga is meglepődött ezen, mert
korábban osztozott a fájdalmán, vagy épp dühítően idegesítette, de
most távolinak és közömbösnek tűnt. Ebben a pillanatban ráeszmélt,
hogy a vágy, mely valaha szétszaggatta őt, végérvényesen a múlthoz
tapadt.
- Pedig én szerettelek. Tiszta szívemből.
- Bocsáss meg, – könyörgött Gergő – nem tudom, mi van velem. Tel-
jesen bolond vagyok. Ha akarod, elmegyek terápiára.
- Jézusom, ne csináld ezt!
Gergő meg sem hallotta a táncos csüggedt kérlelését.
- Tudom, hogy elbaszódott valami bennem. Pedig próbálok változni,
még ha nem is látod… De mostantól mindent elmondok majd neked,
ígérem. Nem lesz többé titkom…
- Ne csináld! – vágott a szavába a táncos, de ő kétségbeesetten foly-
tatta tovább.
- Azt is elmondom, ha valami szar és nyomasztó. Nagyon szeretlek, és
megőrülök, hogy fájdalmat okozok neked, és lelkiismeretfurdalásom
van, mert miattam van minden. Egy önző rohadék vagyok. De mos-
tantól más lesz minden…
- Gergő, ne csináld ezt, kérlek! – és megfogta a karját.
- És nem leszek kurva sem! Mert egy lompos kurva vagyok, amióta az
eszemet tudom. Mindent megteszek…
- Gergő! – kiáltott fel, és megszorította a vállát.
Gergő elhallgatott.
- Mondanom kell valamit – kezdte a táncos határozottan, és gyengé-
den megfogta az arcát. A hüvelykujjával óvatosan letörölte szeme alól
a könnyeket, majd kezeit lassan végigsimította a vállán. Talán utoljára

132
érintem meg – gondolta, és magabiztosan megszólalt.
- Van valakim.
A szoba falán oldalra billent egy régi rajz. Egy gyűrött papírdarab volt
szabvány Ikea keretben, rajta egy emberi ruhába öltöztetett kenguru-
val.

133
1996. március

Tavasz van. A kert közepén állok, arcom a nap felé fordítom és várom,
hogy a napsugarak átmelegítsék a bőröm. Mama boltban van. Min-
den szombaton ez a program, de most nem engem vitt magával, ha-
nem a bátyámat. Papa a szomszédban segít kiszedni az ereszből a tél
alatt berohadt leveleket. A szomszéd néni kérte meg a mamát, hogy
szóljon már az urának, mert nagyon csöpög az eresz az ablaka felett.
Papa hiába morgolódott, hogy még hétvégén sem hagyják pihenni az
embert, mégis fontosnak tartották mindketten, hogy a környéken lás-
sák, mennyire jó szomszédok ők. Szóval papa a szomszédban áll a lét-
rán és a bádog ereszből szedegeti a leveleket. Nem vitt magával, mert
úgy gondolja csak hátráltatnám. Mama meg biztosan azért hagyott
itthon, mert a húsvétra vásárol ajándékokat. Biztosan azt gondolja,
hogy hiszek még a nyusziban. Nem baj, végre egyedül lehetek. Bol-
dognak érzem magam, kinn állok a kert közepén a virágzó cseresz-
nyefa alatt, csak egy vékony ing van rajtam. Senki nem szól hozzám,
így nem kell azon gondolkoznom hogyan viselkedjek, és a mama sem
parancsolgat folyton. Csak a madarak csivitelnek. Rigók, gerlék, ten-
gelicék. Néha sárgarigó, de az csak ritkán. Meg búbosbanka. Egyszer
láttam egy búbosbankát a bokor alatt, lassan emelgette bóbitáját akár
a sárga koronás sövénykirály.
Leülök a földre. Mama biztosan rám szólna, hogy álljak fel azonnal,
mert felfázom. Pedig egyáltalán nem hideg, de őt ez nem érdekli,
szerinte az r betűs hónapokban nem szabad leülni a földre. Mintha

134
számítana bármiféle betű abban, hogy az ember megbetegszik. Mégis
felállok a földről, noha nem gondolom, hogy felfáznék, de az az érzé-
sem túl kemény a föld. Nyomja a fenekem. Lassan körbejárom inkább
a kertet, felfedezem, mint egy lakatlan szigetet. Talán kereshetnék
valahol egy madzagot, körbe keríthetnék vele egy négyzetméternyi
kis területet a fűben, hogy megszámláljam mennyi féle növény nő
egymás mellett. Akár egy természetbúvár. Árvacsalán, pásztortáska,
tyúkhúr, különféle perjék, lóhere. Százszorszép meg pitypang, a bok-
rok alatt vérehulló fecskefű. Ha leszakítom, sárga nedv bugyog belőle,
mint a pitypang szárából, csakhogy az fehér. Ijesztő lenne, ha vörös
lenne, mint a vér?
Milyen lehet meghalni? Biztosan fáj, de minden fájdalom kibírható,
és tudni lehet, hogy egyszer vége szakad majd. De mi van utána? A
semmi? És az milyen, mint a csend, vagy mint a sötét? És ha a csönd
és a sötét sem létezik már a halál után? Mi van akkor, ha már a semmi
sem lesz majd?
Hirtelen észreveszek egy döglött kabócát. Talán egy madár csőréből
eshetett ki, a kertünkben ugyanis még nem láttam kabócákat. A mar-
komban szorongatom. Finoman persze, szinte alig érek hozzá, nehogy
összetörjem. Berohanok vele a szobámba, hogy betegyem a fiókomba
az orrszarvúbogár mellé, amíg keresek neki saját üveget. Kihúzom a
fiókom, egy rajz bújik elő a sok kacat alól, egy emberi ruhába öltözött
kenguru.
Szomorú vagyok. Nem értem honnan jön, egyszerűen csak itt van és
fojtogat, mintha valaki meghalt volna. Tudom, hogy rám tör majd a
sírás, és nem fogom tudni megállítani, még akkor sem, ha közben a
márvány homlokomra gondolok, és rajta a vésett írásra: soha nem sí-

135
rok többé. Már érzem is, ahogy szorul a torkom, egyre fájdalmasabb.
Sírni akarok, mert sírnom kell, de mégsem akarok sírni, mert ez a kell
olyan, mintha rám parancsoltak volna, gyengének érzem magam tőle.
Túl sokat sírok, azt hiszem.
Lefekszem az ágyra és belefúrom a fejem a párnába, a takaró csücskét
pedig a számba gyömöszölöm. A nyáltól teljesen átázik, szívogatom
a langyos nyálat az összegyűrt vászonból. A tavalyi nyárra gondolok.
Meleg volt, minden porzott a szárazságtól, még a pólómat is levetet-
tem, úgy ittam a kakaót a küszöbön ülve. Ő egyáltalán nem bánta.
Mindig hagyta, hogy önmagam lehessek, hogy nézzem a remegő le-
vegőben torzuló kertet, ahogy a fa alatt a gyökerek körbe fonják a
faragott kőfejeket. Most én is betekerem magam a takaróba, pontosan
úgy, mint a szobrokat a gyökerek. Jó szorosan, mert megnyugtató és
biztonságos érzés. Mintha senki nem bánthatna, mintha ezüst páncél
borítaná a testemet. Kukacként fekszem az ágyamon, csak kócos fe-
jem lóg ki páncélból, és élvezem ahogy az egyik kezem a combomhoz
szorul, fura izgalom jár át. A combom bizsereg az ujjaim érintésé-
től, mintha idegen kéz érintené. Aztán minden magától történik. A
nemiszervem egyre keményebb, és a kezem egyre hevesebben mozog
fel és le. Dörzsöli és gyömöszöli a végét, és az ujjaim már síkosan
csúsznak, mintha ráköptem volna. Lihegve izzadok, a takaró túl szo-
ros. Megfulladok. Nyögve tekergek az ágyon, mint egy giliszta, akit
félbevágtak. Nyikorognak a rugók, az ablakon pedig hirtelen beömlik
a napsugár, és görcsbe rándul minden. Gyorsan legurulok az ágyról és
kétségbeesetten rugdalom le magamról a takarót. Valahogy sikerül,
mert éppenhogy kijutok a vécére.

136
Ebéd előtt mama boltba küld kenyérért. Hazafelé kerülőúton megyek,
addig is élvezhetem az egyedüllétet, a lassú sétát a park felé. A bok-
rokon apró levelek nyílnak már, éles árnyékuk a padon olyan, mint a
tavaszi szellőben felemelkedő csipketerítő. Kezemben a hatalmas ke-
nyérrel leülök a padra, élvezem ahogy melegíti a fenekem. Ha a szélén
ülök leér a lábam, de ha feljebb kúszom, hogy a hátamat a deszkának
támasszam, csak lábujjaim karcolják a földet. Aztán a padot kezdem
nézegetni. Valaki egy figurát vésett rá, de az is lehet, hogy csak a
bicskáját próbálgatta, és a karcok semmit nem ábrázolnak. Igazából
mindegy, mert úgy néz ki, mint valami nagyfejű lovag.

Pedig nem azért volt nagyfejű, mert törpe volt vagy gnóm, hanem
azért, mert a lovag bizony egy gyerek volt. Egy kislány, akit Adélnak
hívtak. Szülők nélkül cseperedett egy picinyke várban, valahol Skó-
cia felé félúton, egy kopasz tengerparti sziklazátonyon. Nem emberek
nevelték, hanem egy fura emberke, akinek a testét évszázados moha
fedte, szakálla pedig fakó hínár volt, és a fejét sárga tollakból font
korona ékesítette. Ő volt a sövénykirály.
Egy nap, mikor a táj épp smaragdzöldben fürdőzött a napon, szo-
kásához híven gombaszerző körútjára indult a sziklák árnyéka felé.
Egyszer csak gyereksírást hallott a hegy aljában. Egyre hangosabban
hallotta ahogy megközelítette a meredek sziklafalat, és amikor már
egészen közel járt hozzá, egy gyékényből font kosárba rejtett csomag-
ra lett figyelmes. A sebesen rohanó hegyi patak nem sokkal korábban
dobhatta a kavicsok közé. A sövénykirály, vagy ahogy később Adél
nevezte a szerzet, a karjába vette, és ahogy megvizsgálta a csomagot,
egyből megszerette a bebugyolált kisbabát. Nem azért, mert szép volt,

137
holott pirospozsgás pofija valóban úgy duzzadt, akár a feslő rózsa,
és nem is azért, mert magányában végre úgy érezhette, társra lelt a
gyermek képében, egyszerűen csak azért szerette, mert ott volt. Mert
ő volt a gyermek, akit kidobott magából a hideg víz. Adélnak nevezte
el, és megfogadta, hogy örökké szeretni fogja.
Teltek az évek, és megtanította halászni, tüzet gyújtani és kitakarítani
a régi várat, ha poros. Az állandóan fújó széltől persze mindig poros
volt, a tenger sós kagylóporát a nyugati szél észrevétlenül hordta be
az ablakokon. Adélnak így gyakran kellett takarítania, morgolódott
is rendesen: miért kell ilyen haszontalan dolgokat csinálni ahelyett,
hogy kedvenc időtöltésével foglalkozhatna és nemlétező gonosz ször-
nyeket kaszabolhat a mezőn? Dühös volt a szerzetre, mert nem taní-
totta meg egy varázslatra sem, ami megkönnyíthetné a házimunkát.
Elég lett volna pár rövid és értelmetlen varázsige, hogy a seprű ma-
gától seperjen, vagy felmossa magát a padló. Ám a szerzet szeretettel
megölelte, majd arra kérte várjon türelmesen, a varázslathoz ugyan-
is fel kell nőnie, ami Adél számára távolinak és megfoghatatlannak
tűnt. Ugyanakkor őszintén szerette a szerzetet, így nem firtatta to-
vább a varázsfortélyok tanulását, tovább dolgozott hát szorgalmasan.
Azt sem bánta, hogy csak rövid ideje maradt gyakorolni fakardjával
a vívást, amit az esti félhomályban faragott az ágya mögötti zugban.
Egy nap, még mielőtt nekilátott volna a vastag por összesöprésének,
kiment a vár elé, hogy elfogyassza meleg kakaóját, melyet kedvenc
bögréjében kavart neki a szerzet. Letelepedett egy hatalmas dolmen
tövébe, hol piros kalapos gombák nőttek sorban, és ahol a zöld fűcso-
mók olyan harsányan lengtek a szélben, akár a spenótból font cukor-
szálak. Egyszer csak a szokásosnál is erősebben kezdett fújni a nyugati

138
szél, és az égen gomolygó felhők jelentek meg tenger felett. A felleg
hatalmasra nőtt, és egyre gyorsabban örvényleni kezdett, magába
szívva mindent, ami a közelébe került. Akár a lefolyóban a szennyes
víz, szédítő sebességgel nyelte el a vijjogó sirályokat és a tenger ijedt
kalózait, a sivító sellőkkel együtt. Miután minden élőlényt felfalt,
megindult a part felé. Adél riadtan vette észre, hogy egyre közelebb ér
ahhoz a helyhez, ahol ő épp a kakaóját iszogatja. Mivel mindig biz-
tonságban érezte magát a szerzet mellett, hiszen egy bátor lovaglány
volt, sőt talán egy kissé még vakmerő is, először inkább csak érdekes-
nek találta a jelenést. Már éppen szaladt volna a vár felé, hogy elújsá-
golja a szerzetnek, amit látott, amikor hirtelen csendes lett minden, a
szél is elapadt. Adél meglepetten a feje fölé tekintett, magasan felette
egy hatalmas és sötét lyuk tátongott az égen. Belenézett és meglátta a
semmit. Rémülten kiáltozni kezdett, a szerzet pedig kiejtette a papu-
csát a kezéből, amit épp taplóval foltozott a hintaszékében ücsörög-
ve, és mezítláb kirohant az ajtón, már amennyiben rohanásnak lehet
nevezni a csoszogást, amit egy rügyező husánggal, a varázsbotjával
segített előre. Meglátta Adélt, ahogy a dolmen tövében kuporog, majd
észrevette a semmit az égen. Jól ismerte már, de útjaik eddig még
soha nem keresztezték egymást, mindig csak távolról figyelte, ahogy
örökre elnyeli szeretett világának lakóit. Minden erejét összeszedve
felemelte a botját, de hirtelen nem jutott eszébe egy varázsige sem, így
mielőtt még bármit is mondhatott volna, a feneketlen lyuk elnyelte őt
mindenestül, majd végleg eltűnt az égről.
Adél kétségbeesve szólongatta a sövénykirályt, de hiába kiáltozott,
nem felelt neki senki, csak a hangja visszhangzott a sziklákon. Miu-
tán a nap lebukott a tengerbe, sírva lépett a várba és becsukta maga

139
mögött az ajtót. Tüzet rakott, majd bánatában letelepedett a kandalló
elé. Tanácstalan volt és magányos, szomorúan kérdezte hát a lángok-
tól, mit tegyen? A lángok pedig szikrákat pöcköltek a döngölt föld-
re, úgy feleltek neki. Adél figyelmesen hallgatta őket, majd előszedte
szekrényéből a sodronyinget, amit hosszú hónapok alatt, titokban
fűzött össze rézharmatból, fejébe nyomott egy tengerparton talált lu-
kas ivóedényt, majd fakardjával az oldalán elindult, hogy megkeresse
elveszett szerzetét.
Sokáig vándorolt egyedül a kietlen skót tájon. Ha megéhezett zuzmó-
kat és gombát evett, ha megszomjazott lenyalta a harmatot a fű leve-
leiről. Éjszakánként kezdetben kicsit félt ugyan, mert messze járt az
otthonától, de a hold betakarta ezüstös fényével, így félelme is hama-
rosan elpárolgott. Ahogy teltek a napok, és ment a töretlen az úton,
jelleme megszilárdult, szilaj és bátor vitézzé tette őt. Nem számított
sem a jeges eső, sem a tűző nap, csak ment szakadatlan, hogy megke-
resse az egyetlent, akit ismert.
Egy hajnal, amikor a hold szomorúan fordította el arcát a világról és
épp nem világította az utat, Adél meglátott a horizonton egy kéken
derengő erdőt, mely hatalmas fáival úgy magasodott a távolban, mint
jéghegyek az óceánon. Elhatározta, hogy az erdő felé veszi az irányt.
Reggelre a közelébe is ért, és amikor megállt, hogy kifújja magát, ész-
revette, hogy nem messze egy magányos fa áll az erdő fáitól jócskán
eltávolodva. A legnagyobb meglepetésére egy alak feküdt alatta, aki a
terebélyes tölgy árnyékában épp fűszálat rágcsált és csak heverészett
gondtalanul. Egy vándor volt az, bár megviselt ruhája árulkodott ar-
ról, hogy valaha hercegek pompájával ékesítette sudár alakját. Mivel
Adél nem ismert mást a szerzeten kívül, így azt sem tudhatta, mi fán

140
terem a vándor vagy a hercegi vér. Lenyűgözve bámulta a fiatalem-
bert, kinek kedves ábrázatát lenszőke kóc keretezte.
- Mi járatban erre, lovag – kérdezte csillogó szemekkel a vándor.
- Keresem az egyetlent, aki szeret engem.
Adél belépett a tölgyfa alá és a szeme megtelt könnyel.
- Elnyelte a semmi – tette hozzá.
A vándor összeráncolta a homlokát, majd töprengve felült és tüzetesen
végigmérte a lányt.
- Gyenge vagy te fiú, hogy szembe szállj a sötét felleggel!
Adél büszkén kidüllesztette a mellét, mert a második ember, akit
megismert e világban, egyből igazi lovagnak nézte. Úgy döntött, nem
fedi fel titkát, ezért a bádogsisakját még inkább a fülébe húzta, és a
szerzet bozontos szemöldökét utánozva összeráncolta a homlokát.
- Nem is tudod, milyen erő lakozik bennem! – mondta a hangját is
elmélyítve, és peckesen hátat fordított a vándornak. Hanyagul intett
egyet és elindult a sűrű erdő felé. Közben persze hegyezte a fülét,
hátha követi őt a vándor, mert igazából nem szerette volna otthagyni
újdonsült ismerősét. Mikor meghallotta a háta mögött a lépteit, ha-
talmas kő esett le a szívéről. A vándor lihegve megfogta a vállát, majd
azt mondta, hogy inkább vele tart, mert az erdőben gonosz szellemek
tanyáznak, és amúgy is már régóta van egyedül. Jó lesz megosztani
magányát egy bátor fiatalemberrel. Adélnak hízelgett a vándor feszte-
lensége és az is tetszett neki, hogy bátornak tartja. Boldog volt, hogy
nem kell egyedül rónia az utat a sötétedő erdőben.
Teltek múltak a napok, a kék erdő pedig egyre sűrűbben magasodott
föléjük. Nappal, ha a félhomály engedte, nevetésük világított a fák
között, éjjel pedig, hogy az ártó szellemek ne bánthassák őket, szoro-

141
san egymáshoz kuporogva aludtak egy fa tövében. Adél boldog volt,
és már fel sem tűnt neki, hogy nem világít többé a hold arra, amerre
mennek. A szerzet emléke is egyre halványult, míg pár vidám hónap
eltelte után már nem is emlékezett a sövénykirályra, csak baktatott az
erdőn cél nélkül élvezve a vándor társaságát.
Egy nap aztán egy tisztásra értek. A közepén egy sással fedett zsom-
békos tavacska csillogott a napfényben. Már hónapok óta nem látták
a napsütést, ezért mindketten táncra perdültek, de szorosan fogták
egymás kezét, nehogy elröppenjenek véletlenül. Nevetve ropták a vi-
rágokkal telehintett gyepen, lábuk alatt a színes bogarak, mint elsza-
kadt nyaklánc gyöngyszemei futottak szerteszét. Mikor már teljesen
elfáradtak a mókában, ledőltek a fűre és lihegve nézték, hogyan szórja
gomolygó leheletét a nap az égbolton. Így feküdtek boldogan, és fejük
felett sorban vonultak a felhők. Az elefánton egyensúlyozó trombitás,
a százéves vitorlás rogyadozó árbócaival, amit a körtáncot járó sellő-
csapat követett. Amott hatalmas fej, nyitott száján kutyák rohantak
csaholva, mögöttük pedig egy kosárból kalapos kenguru szökkent elő
vidáman. Így nézte a két jóbarát az ünnepi felvonulást, és úgy lekötöt-
te a figyelmüket az ég játéka, hogy észre sem vették, hogy nem messze
tőlük megmoccant a sás. Lassan egy fekete árny mászott ki a tóból,
emberszerű alakját sűrű és ragacsos sár fedte be, csak a szemei vilá-
gítottak éberen. Óvatosan, négykézláb közeledett feléjük, miközben
cuppogó hangot hallatott, kezével pedig a hajladozó sásba kapaszko-
dott. Amikor végre észrevették, Adél ijedten felült. A vándor bátorító-
an megfogta a kezét, szemmel láthatóan egyáltalán nem lepődött meg
a szörnyeteg megjelenésén. Komótosan felállt és Adélt a háta mögé
utasítva, kihúzta magát.

142
- Mit keresel itt? – kérdezte a szörnytől, hangja erősen csengett, akár
az egymáshoz koccanó éles fém. Persze Adél még soha nem hallot-
ta így azelőtt a barátját. Megijedt tőle, mert a kegyetlen halfarkas
vijjogására emlékeztette a tengerparton, amikor a szulákfióka nyakát
roppantja ketté. Ám a szörny nem szólt semmit, csak cuppogva köze-
ledett feléjük.
- El kell menned! – szólt ismét a vándor. A lény lassan felegyenesedett,
meztelen testéből, mely vagy hat láb magas volt, szakadatlan csorgott
a sár. Adél a világító szemekbe nézett. A tekintet hiába volt vakítóan
fényes, mégis volt benne valami meleg csillogás, ami megszólította
a szívét, és kezdeti riadalma lassan szertefoszlott. Oda akart lépni a
rémisztő alak elé, de a vándor az útját állta, szilárdan megvetett lábak-
kal, keresztbe font karral elszántan védelmezte őt.
- Ki vagy? – kérdezte Adél kíváncsian.
- Nem fog beszélni – mondta undorral a vándor – soha nem beszél.
- Ismered?
- Vigyázz vele, ha óvatlan vagy szétválaszt minket. Felejtsd el őt in-
kább örökre.
Adél nem értette a vándor szavait, de annyira megbabonázta a lény
tekintete, hogy mégis közelebb lépett hozzá.
- Éhes vagy? – kérdezte, és egy gombát vett elő ingje csomójából, majd
átnyújtotta a lénynek. Az nem mozdult, csak a szemeit meresztette,
majd a háta mögött álló vándorra pillantott, aki megvető utálattal
nézett vissza rá.
A nap további részében a vándor komor arccal egy fa alá húzódott, és
gyanakodva szemlélte ahogy Adél ismerkedni próbál a lénnyel. Raj-
zolt neki a sárba, messze csengő dalokat énekelt, amiket már nem is

143
emlékezett, kitől hallott korábban. Gallyakból várat épített, gombák
meg kavicsok voltak a lakói, így próbált el meséket eljátszani. A lény
csak nézte bambán, és nem szólt semmit, és mivel lassan beestele-
dett, nyugovóra tértek. Most előszőr nem bújt Adél a vándor mellé,
nem feküdt a hóna alá szorosan. Hiába próbált egész nap hasztalan
barátkozni a lénnyel, mégsem hagyta egyedül, nem messze tőle, egy
zsombékcsomó tövébe telepedett a tó partján. Ő pár lépésre volt csak
tőle, és mielőtt végleg elnyomta volna az álom Adél még látta, ahogy
egy bugyogó fekete iszaphalommá kuporodik össze.
Éjfélkor Adél arra ébredt, hogy valami hatalmas erővel nyomja a mell-
kasát. Levegő után kapkodva kinyitotta a szemét és döbbenten vette
észre a vándort. Eltorzult arccal térdelt rajta, a kezében pedig egy tőr
villogott. Adél lefogta a csuklóját és teljes erejéből próbálta lelökni
magáról, de a férfi erősebb volt nála, vicsorgó arccal hajolt egyre kö-
zelebb, már érezte a hűvös penge élét a torkán. Adél sikoltva riadt fel.
A hold kékes fénye áttetsző derengésbe vonta a tisztást, finom lehelete
lágyan futott végig a puha gyepen. Adél magányosan, zokogva ült a tó
partján. A vándor eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, mintha
az elmúlt hónapok csak egy boldog álom röpke pillanatai lennének. A
sötét lénynek is hűlt helye volt már, csak a zsombékot lengette a langy
szellő, és Adél gyengének és elhagyottnak érezte magát. Az éjszakára
gondolt, és csak abban reménykedett, hogy álmodta az egészet, és a
vándor majd gombákkal teli inggel kilép a fák közül. Kétségbeesetten
kiáltozni kezdett, ám hiába szólongatta, és kutatta tekintetével a kör-
nyező erdőt, nem jött válasz.
- Érzed?
Adél megszeppent. Felkapta a fejét és keresni kezdte, honnan jön ez a

144
halkan búgó hang, mely lágyan kúszott be a bőre alá.
- Érzed?
Adél újra körbe nézett, majd az égre emelte a tekintetét. A hold volt
az, ő beszélt hozzá.
- Mit kell éreznem? – kérdezte és megtörölte könnyes szemeit. A hold
nem felelt, csak még egyszer megkérdezte.
- Érzed?
Ekkor Adél megérezte a lüktető sebet a nyakán. Odakapott, de a keze
nem véres lett, hanem ragacsos szurok kenődött az ujjára. Letörülte
hát a sebet, de az lassan ontotta tovább a fekete gennyet.
- Hát igaz volt? – kérdezte csalódottan. A nyakára szorította a kezét,
a vándor tőre mély sebet ejtett a torkán.
- Minden hiába, – mondta csüggedten – nincs már barátom, elvesz-
tem az erdőben. Nem tudom hol vagyok, nem tudom hova induljak?
Adél belenézett a hold ezüstös arcába.
- Vigyél magaddal! Emelj magadhoz, nem akarok egyedül lenni!
A hold szótlanul nézett le rá.
- Segíts! Mit csináljak, hogy elfeledjem az árulót? Mit csináljak, hogy
elfeledjem a sebemet?
- Érzed? – kérdezte ismét a hang. Adél szinte érezte a bőrén, ahogy
teljesen beburkolja őt, szinte eggyé válik vele. Amikor lenézett a testé-
re, csodálkozva látta, hogy mindenhol ezüst borítja a testét. Ragyogó
vért feszített rajta, mintha rászabták volna, tetőtől talpig fényes ezüst-
páncél fedte. Fején rostély, lábán páncélsaru, kezében pedig egy hatal-
mas kardot szorongatott, melynek ezüst keresztvasa széttárt karokat
formázott, a pallos markolatgombja pedig maga volt a hold. Ekkor
eszébe jutott minden. Az otthona, a kis kopott vár a tengerparton,

145
hol mindig fúj a szél, és a lakója, a moha lepte szerzet. A sövénykirály.
Adél tudta, hogy nem várhat tovább, meg kell találnia őt.
Még akkor éjjel elindult az erdő irányába. A tisztás szélén még utoljá-
ra visszafordult, hogy köszönetet mondjon a holdnak, de ő már nem
nézett vissza rá, csak lágy szellőjével simogatta a tavat, halk fodrozó-
dásra késztetve a felszínét.
Napokig vándorolt Adél az erdőn keresztül, nem törődött sem éhség-
gel, sem szomjúsággal, sem a páncél alatt összetört testével. Szilajan
ment, ezüst kardjával vágta maga előtt az utat, az erdő démonai pedig
rémülten futottak előle szerteszét. A nyakán éktelenkedő sebre nem
gondolt többé, ezüst nyakvértje teljesen elfedte azt. Nem gondolt már
a vándorra sem, a barátjára, akit őszintén szeretett s aki elárulta őt.
Nem gondolt a sáremberre, ki előszőr megrémisztette, ám aztán kü-
lönös vonzalommal lett iránta. Csak a szerzetre tudott gondolni, aki
úgy szerette őt, mint soha senki más. Meg kellett mentenie a fekete
fellegtől, meg kellett mentenie a semmitől.
Aztán a hatodik napon végre kiért az erdőből. A hó úgy szikrázott
előtte a pusztán, akár a szétmállott kagyló a tengerparton. Nekivá-
gott hát a kietlen síkságnak, pedig térdig süppedt a hóban. Lassan
haladt, de elszánt volt, csak a sövénykirályra tudott gondolni. Szomját
és éhségét a hóval csillapította, és ha úgy érezte elfáradt, összetolt egy
nagyobb halmot és ráfeküdt. Ilyenkor a holdat nézte, mely mindig
felette világított ezüstkék fényével. Erőt merített a sugaraiból és irány-
mutatást, így reggelre pontosan tudta, merre haladjon tovább. Egyik
nap aztán éhes farkasok támadtak rá. Előszőr nem is sejtette mi az a
távolban, hisz nem látott korábban farkast soha, de mikor a közelébe
értek a borjú méretű vadállatok a vérzőn csattogó állkapcsaikkal, Adél

146
habozás nélkül nekik rontott. Ezüst pallosával küzdött ellenük, és a
harcban végül lekaszabolta mindet. Fáradtan nézett körbe, kezében
a kettétört kard markolatát szorongatva, és amerre ellátott, a habosra
túrt havat vörösre festette a friss vér. Egy halomba hordta a teteme-
ket, hatalmas hegy lett belőlük. Adél felkapaszkodott a tetejére, hogy
minél közelebb kerüljön a holdhoz, majd lefektette a széttört kard
darabjait a legnagyobb farkas kibelezett horpaszán. Aztán tovább in-
dult a pusztán.
Ahogy ment szakadatlan, a hó lassan átadta helyét a sarjadó fűnek, s
mire egy folyóhoz ért, már teljesen kitavaszodott. A parton liliomok
ingatták a fejüket és a gyékény buzogányai lágy dallamokat játszva,
tompa puffanással csapódtak egymáshoz. Tudta, hogy át kell kelnie
a sekély vízen, de azt is tudta, veszélyt rejt a folyó. Közelebb hajolt
az örvénylő hullámokhoz, és látta, hogy a medrében nem víz folyik,
hanem apró halak kavarogtak milliószám. Fejük horgas csőrben vég-
ződött, apró hegyes fogakkal körbe csipkézve. Félelmetesen csattog-
tatták az állkapcsaikat, s amikor Adél egy letört liliomot dugott kö-
zéjük, pillanatok alatt rostjaira darálták szét. Habozás nélkül levette
hát testéről az ezüstvértet, és a folyóba dobta úgy, hogy még éppen rá
tudjon lépni. Aztán levette ezüstrostélyos sisakját, azt is a folyóba dob-
ta, majd arra is rálépett. Így haladt a folyó túlpartja felé, miközben az
apró halak könyörtelenül rágták szét a hátra hagyott páncélját. Sorba
dobálta el a hátvértet, a páncélsarut, a kesztyűit, s mire végre átért a
másik oldalra, millió kis ezüstforgács szikrázott a háta mögött. Egye-
dül egy maradt csak, az ezüst nyakvért, mely a sebét fedte.
Rongyos ruhában indult tovább. Hatalmas kőmezőn vezetett az útja,
egyre magasabb és meredekebb sziklafalak emelkedtek az ég felé. A

147
tavasz már nyárba fordult, a sziklák tövén a szömörce is megérett már,
így Adél soha nem éhezett. Ha szomjas volt kristálytiszta patakokból
kortyolt, ha elfáradt, puha mohaágy volt a fekhelye, és amikor lefe-
küdt, hogy nyugovóra térjen, hálásan tekintett a hold felé.
Ahogy szakadatlan mászott hegyre föl és völgybe le, szép lassan gyö-
nyörű nővé cseperedett. Haja a derékig érő göndör fürtökben lobo-
gott, mint izzó lángnyelvek a szeles éjszakán. Elszántan kereste a szer-
zetet, míg az egyik nap végre egy faluba ért. Épp a vásár napja volt,
így a falu apraja és nagyja az utcákon hömpölygött, az asztalokon
pedig a legkülönfélébb portékákat árulták a vásározók. Adél ámulva
vonult végig az utcán, soha nem látott még ennyi embert, ennyi színes
tárgyat. Ahogy ment a forgatagban, mindenkinek megakadt rajta a
tekintete. A nők irigyen összesúgtak a háta mögött, a férfiak pedig
nyelvüket csettintették, és a kócos gyerek is úgy ugrándoztak körü-
lötte, mint az éhes kutyafalka. Mindegyikük azt szerette volna, hogy
csakis vele játsszon. Adél megrészegülten kóválygott a tömegben, el-
kápráztatta a vásári portékák tarka kavalkádja, a csillogó réz hangsze-
rek, melyekről azt sem tudta mire valóak, a gyönyörű finom kelmék,
melynek bársonyos szövetén bizseregtek az ujjai. Illatozó sültekkel
roskadt az egyik asztal, aranyló sör habzott a másikon, és Adél nem
tudott betelni a látvánnyal. Ahogy telt múlt az idő, a tömeg egyre
inkább zavarba ejtette őt, a gyerekek ölelése fojtó inda volt számára, a
férfiak simogatása érdes kaszakő, a nők tekintete pedig átdöfték puha
bőrét. A fájdalomtól sebzetten átverekedte magát a tömegen, és meg
sem állt a falu kapujáig. Ott egy magányos vénasszony ült, és ezüst-
tükröket árult. Arca olyan volt, mint a rohadó barack, szeme alatt
szürke penészfolt nedvedzett. Összeaszott kezében egy kicsiny, meg-

148
kopott tükröt szorongatott, és vigyorogva Adél felé nyújtotta. Adél
tartott tőle, de vágyott rá, hogy megnézze a pici tükröt, így elvette
tőle és beletekintett. Egy ráncokkal összeszabdalt, ősz hajú vénas�-
szony nézett vissza rá. Fogai kihullottak, szemét hályog homályosítot-
ta, és már tudta, hogy nincsen sok ideje hátra. Mielőtt végleg elhagyta
volna a falut levette ezüst nyakvértjét, mely könnyűszerrel csusszant
már át a nyakán, majd hálából az öregasszonynak nyújtotta. Nyakán
lassan csordogált a seb, de ő nem törődött vele, csak ment tovább el-
szántan, hisz meg kellett mentenie a szerzetet a semmitől. Megvénült
testtel, fáradt tagokkal folytatta az útját.
Pár nap után aztán ismerős tájra tévedt, a lemenő nap ragyogva terült
el a skót felföldön. Már hallotta a tenger hívogató zúgását, bőrén érez-
te sós szelét, és ahogy egyre közeledett az égre nyújtózó sziklák felé,
meglátta az ismerős várat. A hold ezüsttel borította köveit, ablakából
pedig a kandalló meleg fénye derengett hívogatón. Adél boldogan ro-
hant az évszázados ajtók felé, ugyanúgy repült, mint hajdanán, ami-
kor gyerekként szedte lábait a domboldalon. Csak rohant boldogan.
Már nem volt fekete felleg, sem a hosszú út fájdalma nem gyötörte
testét, és már a nyakán éktelenkedő sebből sem szivárgott semmi. És
már nem látott mást, csak a hold békés korongját. Hazaért végre.

Hazaérek. Mama dühösen fogad, a kapuban áll és dohányzik.

- Hol voltál? Már fél egy van, épp azon gondolkoztam, hogy kihívom
a rendőrséget!
A bátyám a fotelben ül, a tévét nézi, és látom rajta, hogy vigyorog.
Élvezi, hogy mama mérges rám. Papa valamit morog az orra alá, majd
összehajtja az újságot és leteszi az asztalra. Látom rajta, hogy neheztel

149
rám. Örülök, legalább észrevett.
- Bocsánat – mondom megszeppenve.
- Azt hiszed ezzel el van intézve? Tudod te mit okoztál nekem? Hogy
tudnád! Nyilván meg sem fordul a fejedben, hogy mennyire aggó-
dom. Hadd aggódjál csak, ezt érdemled!
Rosszul érzem magam, mert igaza van. Mindig igaza van. Bárcsak
ne a kerülőúton mentem volna, bárcsak nem ültem volna le a padra.
Ahelyett, hogy hülye meséket találtam volna ki, most békésen olvas-
hatnám a Durrell könyvem az ágyamban.
Az ebéd alatt senki nem szól hozzám. Gyorsan eszem, talán akkor ha-
marabb megszabadulhatok a nyomasztó társaságuktól. Ebéd után el
kell mosogatnom, a bátyám persze semmit nem csinál. Neki tanulnia
kell – mondja sajnálkozva, pedig tudom, hogy hazudik.

Délután a teraszról leviszek egy párnát a kertbe, bár mama nem sze-
reti, mert szerinte piszkos lesz. De miért lenne piszkos a fűtől? Azok
csak növények. Leülök a fa tövébe, kezemben egy jegyzettömbbel. Le-
rajzolok egy kis növénykét, még soha nem figyeltem meg a kert ezen
részén. Olyanok a levelei, mint a lóherének, szerintem madársóska.
Aztán fülelek. Épp fölöttem, a cseresznyefa tetején egy rigó énekel,
hallgatom bonyolult dallamát. Nem is a tisztán csengő füttyentésekre
leszek figyelmes, hanem a bizonyos időközönként hallható sercegés-
szerű hangra. Olyan, mint amikor a tűt elhúzzák a bakelitlemezen,
vagy mikor a kazetta mágnesszalagja megkopik és a hang koszosan
szól tovább. Lehet, hogy a rigó nem is valóságos? Lehet, hogy csak
egy gép-rigó, aminek a magnószalagja már ócska és elhasználódott?
Hanszkrisztián, a karbantartó óvatlan volt, így maradt egy hibás rugó

150
benne. Körbenézek. Minden élőlény egy jól programozott gép, még
én is. Csak éppen rajtam hibás program fut, nem jól működöm. Va-
lószínűleg az én hibám nem javítható.

- Megírtad már a leckét?

Mama szigorú arcán látszik, hogy még mindig meg van bántva. Ros�-
szul vagyok, és attól, hogy lelkiismeretfurdalást kell éreznem.
- A párnát felhoztad már? Nem értem miért kell levinni a kertbe,
utálom, ha összepiszkoljátok. Miért nem viszed le inkább székestül?
Gyorsan meg akarom neki mondani, hogy már magamtól is leporol-
tam. Szeretném, hogy lássa mindent elkövetek azért, hogy jó gyerek
legyek, de mielőtt el tudnám mondani, ő hátat fordít és bemegy a
konyhába. Fáradtan sóhajt, de olyan hangosan, hogy még az előszo-
bában is hallatszik. Süteményt süt, aranygaluskát. Hallom, ahogy a
lágy tészta nagyokat csattan, erős kezei pofozzák a tálban a védtelen
anyagot. Miden dühét beleadja. Hálátlan vagyok, pedig ő mindent
megtesz, hogy boldog család legyünk, még aranygaluskát is süt a szá-
munkra. Azt hiszem rajzolni fogok, szeretném, hogy lássa már nem
utálok rajzolni. Hogy elismert festő leszek, és majd boldog lesz tőle.
Lerajzolom majd Adélt, a lovaglányt, meg a várat, ahol együtt élt a
szerzettel. Meg a szép vándort, meg a félelmetes sárembert. A holdnak
legyen arca? Azt hiszem kell, hogy legyen, úgy talán barátságosabb.
Szép női arca lesz, hófehér hajjal, ami ezüstösen csillog majd.
- Segítsek? – kérdem félénken a konyhában.
- Nem kell – válaszol mama kurtán. A szobából hallom a bátyám or-
mótlan nevetését, biztosan valami vígjátékot néznek a papával. Papa
is biztosan mosolyog, ő soha nem nevet hangosan.

151
- Te nem nézed a filmet? – kérdi, és egy tésztalapáttal levakarja az
ujjáról a ragadós masszát. Engem néz, úgy érzem már nem neheztel
annyira. Boldog vagyok, mindjárt be is megyek a szobámba, és rajzo-
lok neki, de ahogy a szobámra gondolok, eszembe jut mit csináltam a
takaró alatt reggel, és elfog a szégyen. Nem akarok erre gondolni, nem
akarok a mocskos testemmel foglalkozni. Keserű ízt érzek a számban,
és Adél már nem egy hős lovag, csak egy ruhába öltöztetett kenguru.
- Hallod mit kérdeztem? – mondja türelmetlenül.
Nem akarok gondolkozni, nem akarok hallani sem. Azt szeretném,
ha mama jó szorosan megölelne, hogy belefulladjak a hatalmas melle-
ibe. Olyan szorosan, hogy érezzem jó vagyok. Hogy jó vagyok neked,
mama!
Közelebb lépek. Lassan kinyújtom a karom, szeretném megérinteni.
Felém fordul.
- Vigyázz már Gergő, tésztás vagyok! Persze téged ez egyáltalán nem
érdekel, nem te mosod ki!

152
2016. március

Olyan kék volt az ég a temető felett, amilyen csak tavasszal látható.

Az akácfák rügyei sorra megrepedtek, és a régi sírkövek mohaszőnye-
gén fürtökben sütkéreztek a piros bodobácsok. Az árnyékok hűvös
zugaiban még itt-ott megmaradt egy kevés hó, sáros foltjait egy idős
asszony és a fia kerülgette a sírok között. Az anya fekete ruháját ko-
szos hólé pettyezte, mert amikor Gergő elé sietett a buszmegállóba,
túl közel merészkedett a járdaszegélyhez. Napokkal korábban kérte
meg a fiát, hogy segítsen letakarítani a férje sírját, bár Gergő tudta,
hogy ez csak ürügy a találkozásra, hisz a temetés óta eltelt hat hét alatt
nem koszolódhatott be annyira. Karácsony óta nem találkoztak, apja
temetésén pedig Gergő épp egy kanadai filmfesztiválon turnézott, és
mivel a következő filmje egy haida rezervátumban játszódik majd, a
nyugati partra is át kellett repülnie.
Miután Gergő összeszedte a szél által odahordott leveleket, egy óra
hosszat sétáltak még a temető ösvényein. Eleinte némán bandukol-
tak egymásba karolva, hiába is várta az asszony, hogy fia szóba hozza
majd apja halálát. Úgy érezte megérdemli, ha Gergő is elismerőn szól
a csodaszép koszorúkról és a feketén erezett márvány sírkőről, me-
lyen aranyozott felirattal vésette bele a férje nevét. Várta, hogy fia
a közös múltjuk felelevenítésével megadja majd a halottnak a tisztes
emlékezetet, de legfőképpen arra vágyott, hogy bocsánatot kérjen,
amiért elmulasztotta a temetést. Látni akarta Gergő arcát, amikor
majd megbocsájt neki. Az persze fel sem merült benne, hogy ő is szó-

153
ba hozhatná férje utolsó napjait. Azt hazudta magának ez túlságosan
fájdalmas lenne, pedig a hiány, amit érzett inkább ahhoz hasonlított,
amikor egy nagyon régi kerámia gyertyatartó eltörik. Üres helye fáj-
dalmasan éktelenkedik a szobában, és bár sohasem gyújtották meg,
hétvégenként gondosan letörölték róla a port, s ha valami fontos levél
vagy számla érkezett, az oldalának támasztották, hogy a szoba legtá-
volabbi pontjáról is jól látszon.
A temetői séta alatt tehát nem beszéltek az apáról, s mikor már a kijá-
rat felé tartottak, legbelül mindketten megkönnyebbültek. Az asszony
élvezte, hogy teljes testsúlyával Gergő karjára nehezedhet.
- Vékony vagy fiam. Eszel te rendesen? – kérdezte szuszogva, mintegy
felvezetve igazi szándékát – Gyere fel ebédre! Húsleves van és csirke-
paprikás. A kedvenced.
- Nem a kedvencem – felelte Gergő egykedvűen, de anyja ügyet sem
vetett fia megjegyzésére.
- Mindig olyan sok marad, mióta apád elment. Te pedig soha nem
jössz át! Pocsékba megy az a drága étel, az a sok finomság!
- Fagyaszd le.
- És akkor? Hát, hogy férne el ennyi a frizsiderben? És mit csinálok
vele? Kiolvasztom majd, ha jöttök valamikor, sohanapján?!
Gergő hosszan nézte anyja sértődött arcát, de nem szólt semmit. Né-
mán haladtak a parkoló felé, és mivel nem ellenkezett, anyja úgy gon-
dolta, igent mondott a meghívására. Nem volt hosszú az út hazáig,
és az anya idős kora ellenére igen sportosan vezetett, így hamar oda-
értek. Gergő révetegen bámult ki a lehúzott ablakon, a friss tavaszi
levegő jólesőn cibálta fekete haját. Az ismerős utcákat nézte, a falusi
hangulatú házacskákat, melyek mellett ormótlannak tűntek a klas�-

154
szicizáló kúriák. Aztán a kopott iskola mögött feltűnt a kicsi tér, ahol
valamikor régen egy újságosbódé állott, de most csak vadra nőtt akác
és gaz nőtt helyette. A széles utca keramitkockái sem látszottak már,
aszfaltot öntöttek a tetejére. Aztán ott volt a pad. Még ott állt a ját-
szótérnél, de már fakó volt és kopott, de a piros festék repedései közül
néhol előbukkant már a régi zöld szín. Adélra gondolt.
- Kinyitod a kaput?
Gergő nem felelt, csak kiszállt az autóból, és belökte a széles deszka-
ajtót. Emlékezett rá, hogy megsüllyedt, így csak lendülettel lehetett
a beton érdes göröngyein átsegíteni. A kocsi begördült a behajtóra, a
motor még utoljára felhördült egyet, aztán csak a gerlék gurgulázása
hallatszott.

Az ebéd hipp-hopp forrón gőzölgött az asztalon. Mikor fia elismerően

megjegyezte ezt, az asszony kihúzta magát és elővette textil zsebken-
dőjét, hogy megtörölje pufók arcát.
- Korán keltem, és azonnal feltettem a levest meg a csirkét főni. El is
fáradtam. Érzem a szívemen – és rámutatott a mellére – nem vagyok
már a régi. De hát ismersz, nem szeretem halogatni a dolgokat.
Gergő kíváncsian figyelte az anyját, ahogy sebesen térül-fordul, levest
mer, tésztát kínál, és egész idő alatt kedélyesen fecseg.
- Tudod kivel találkoztam a templomban, apád búcsúztatóján? Azon
sem voltál ott… Persze tudom, elfoglalt vagy. Csak azért jó lett volna,
apád boldog lenne. No képzeld, hát odajön hozzám egy olyan forma
férfi, mint te. Először nem ismertem meg, de ahogy mondta, rögtön
beugrott kicsoda. Látod? Most sem jut eszembe a neve, no! Tudod, a
volt osztálytársad, az a kapafogú szemüveges. Ronda kisgyerek volt,

155
az anyja meg mindig fenn hordta az orrát. Csak azért, mert a vil-
lamosremízben volt irodavezető! No mindegy… Szóval, ahogy így
beszélgettünk, hát képzeld az önkormányzaton dolgozik. A városren-
dezésen. És azt mondja, hogy össze fog omlani a templom! És hogy
ne híreszteljem. Hát persze, hogy nem, gondoltam, olyan vagyok akár
a sír. Mindenki tudja rólam, rám lehet titkot bízni, nem mondom
én senkinek. Nem én! De hogy a templom összeomlik? Kérdem én,
miért? Hát tudtad, hogy ahol most a templom áll régen mocsár volt?
Itt születtem, de még soha nem hallottam róla. Hogy egy mocsár.
És kérdem, miért nem találnak ki valamit? Erre azt feleli, hogy nem
lehet. Úgy megsüllyedt már a sekrestye, hogy menthetetlen. De azt
mondja nem életveszélyes még, szóval míg a statikus nem szól, nem
zárják el a hívőktől. Hát képzelheted, milyen rosszul lettem a hírre!
Elöntött a víz, akkor is szúrni kezdett itt, ni! A szívemnél. Azt hittem
infarktus… De hát nem tehetem meg, hogy apád búcsúztatóján, ahol
a fél kerület ott van, majd rosszul leszek. Ismersz, milyen erős vagyok,
megedzett az élet. De hogy mocsár? Elképesztő. Azt is mondta, azért
faragtak az oszlopokra békákat annak idején. És tényleg, megnéztem.
Ott vannak a kő békák az oszlopon!
- Békák – ismételte Gergő, és szörcsögve beszippantotta a cérname-
téltet.
- Igen, békák. Kicsi kő békák – mondta diadalmasan, majd felállt,
hogy leszedje az asztalt. Gergő gyorsan bekanalazta a maradék levest.
Sietnie kellet, mert tudta, hogy az anyja szó nélkül kikapja előle az
ételt, ha úgy gondolja vége a fogásnak.
- Hogy van a barátod?
Gergő felkapta a fejét, de anyja úgy intézte, hogy már ne legyen az

156
étkezőben, amikor elhangzik a válasz. Zavarba jött a témától, hiába
próbálta az elfogadó ember benyomását kelteni, szíve mélyén megve-
tette a fiát, amiért ilyen ferde hajlamai vannak. Gergő utána kiabált
a konyhába.
- Van neve! Egyébként szakítottunk.
- Igazán? – kiáltott a konyhából.
- Igen. Már vagy egy hónapja.
- Nem is tudtam. Most már aztán igazán ideje lenne, hogy valami
normális kapcsolatod is legyen.
- Istenem mama – sóhajtotta halkan Gergő.
Egy kis idő múlva a kipirult asszony megjelent az ajtóban, kezében
egy tál főtt csirkecombbal.
- Olyan helyes volt az a lány a főiskoláról.
- Segítsek behozni?
- Nem kell. Mi lett vele?
- Várj, behozom a többit.
- Nem, én akarom. Ki akarom szedni, szépen.
- Miért nem jó a lábasban?
- Mert nem.
Gergő babrálni kezdett az öngyújtójával és a terasz felé sandított. Az
anyja újra kiment, és még hangosabban kiabált, hogy túlharsogja a
mikró zúgását.
- Szóval mi lett vele? Mit csinál most?
- Kicsoda?
- Hát az a lány. A főiskoláról.
- Nem tudom.
- Már nem találkoztok?

157
- Nem.
Ismét megjelent az ajtóban, kezében az újramelegített nokedlivel.
- Kár. Nagyon kedveltem.
- Csak egyszer találkoztatok. Biztos ne segítsek?
- Ne. No és, más lányokkal? Nem találkozgatsz? – de a választ megint
nem várta meg.
- Mama! Nem rég szakítottam! – kiáltotta Gergő, és felállt a székéből.
- Most meg hová mész? – kérdezte anyja ijedten az ajtóból, kezében
egy piros agyagedényben a szaft gőzölgött.
- Rágyújtok.
- Most?! De hát kihűl az étel!
- Nem vagyok éhes.
- Már hajnal felkeltem, hogy kész legyek vele – szólt remegő szájjal, és
párás szemekkel nézte fiát, ahogy a bejárati ajtónál toporog.
- Nem is volt biztos, hogy jövök – mondta Gergő halkan, majd lassan
megfordult és visszament az asztalhoz.

Ebéd után az anyja a konyha ablakából nézte, ahogy fia a gyepre ál-
lított hintaszékben cigarettázik a veranda előtt. A szőke kisfiút látta,
ahogy szorgosan tüsténkedik a kertben, néha berohan hozzá moso-
lyogva, majd újra ki a kertbe, vidáman. Hogy szeretett – gondolta.
Olyan távolinak tűnt most a csontos arc és feketére festett haj. Leöb-
lítette a mosogatóvizet a kezéről, megtörülte egy konyharuhába, majd
szomorúan bement a kamrába. Sokszor feltette magának a kérdést,
vajon bátyja miért látogatja gyakrabban? Pedig Gergő volt a ked-
vence. Testvére mindig is önállóbb volt és akaratos, szinte soha nem
csinálta meg, amire kérték. Bezzeg Gergő állandóan rajta csüngött,

158
mindig azt leste, hogyan segíthet neki. Gyámoltalan gyerek volt és túl
érzékeny. Anyás – gondolta, és egy tál hájas süteménnyel a kezében
kilépett a kertbe.
- Itt van egy kis semmiség.
Gergő kinyitotta a szemét.
- Tele vagyok mama!
Az anya az orra elé tolta a tálat.
- Igazi hájat vettem. Nem volt könnyű vele dolgozni, mondhatom.
Háromszor kellett átdarálnom! Amilyen egyszerű kis sütemény, olyan
sokat kell vele pepecselni, hajtogatni, kivinni a hidegre meg vissza.
Teljesen lejártam a lábam, mire elkészült.
Gergő a hintaágyon fekvő hamutartóba nyomta a csikket és az ölébe
vette a tálat. Anyja a veranda árnyékába telepedett, egy faragásokkal
díszített székre. Fájós derekát nem kímélve, reggel hozta fel a pincé-
ből, mindenképp úgy akarta, hogy Gergőt a gyermekkorára emlékez-
tesse az udvar. Derekát simogatva, nyögve ült le, az orra alá olyasmit
dünnyögve, hogy istenkém vagy öreg csontjaim.
- A minap volt itt a bátyád. Jaj, hogy megnőtt a kisunokám. Olyan
fess fiatalember lesz majd, mint te. És a bátyád is jól nézett ki, nem
öregszik. Hiába, az én génjeim.
Kutatva nézte fia arcvonásait. Gergő azt hitte a ráncait lesi, pedig csak
arra figyelt, vajon kérdez-e majd a menyéről? Nem igazán kedvelte,
mindig is gyanús volt a kapcsolata Gergővel, túl bensőségesen beszél-
gettek, amikor kettesben maradtak. Nem érezte helyénvalónak, hogy
a bátyja feleségével ennyire jóban van. Még akkor sem, ha valamikor
régen jó barátok voltak.
- Miért nem jöttek? – kérdezte Gergő.

159
- Elutaztak Olaszba, valahova a hegyekbe síelni. De meg is érdemlik,
annyit dolgoznak mostanában. Azért arra van idejük, hogy megláto-
gassanak, pedig igazán nem várom el tőlük… Havonta egyszer bizto-
san átjönnek ebédre, szeretik a főztömet. Vegyél még, olyan vékony
vagy!
- Nem bírok többet.
- De hát nem is ettél.
- De. Egyet ettem – és színpadiasan letörülte a szájára tapadt porcuk-
rot.
- Na, és milyen volt?
- Finom.
- Majd csomagolok neked, amikor mész.
- Köszönöm. Kérhetek egy kávét?
Az asszony felpattant, majd nyögve kissé előrehajolt és végigsimította
a derekát.
- Feltegyek én?
- Isten ments, nem úgy van az! Régi már a főző, csak én tudom, ho-
gyan kell – és fürgén besietett a konyhába.

Pár perc múlva újra az udvaron ültek. A tavasz nedves földszagába

kávé és dohány illata keveredett, ám az anya undorodva fordult el
Gergőtől.
- Nagyon sokat dohányzol fiam!
Fintorogva köhécselni kezdett, Gergő azonban egyáltalán nem törő-
dött vele, élvezettel fújta felfelé a füstöt. Anyja még közelebb húzódott
hozzá, így már csak egy lépés választotta el a hintaágytól. Színpadia-
san legyezni kezdte a levegőt, hogy a füstöt elhessegesse. Pedig régen

160
ő is füstölgött, akár a kémény, de valószínűleg így van ez, ha valaki
felhagy e szenvedéllyel. Gergő tapintatosan az ellenkező irányba tar-
totta a cigarettát.
- Nagyon büdös – szólt újra az anyja.
- Ühm – bólintott Gergő.
- És mit csinálsz mostanában? – kérdezte gyorsan, mert tudta, hogy
fia a kávé után rögtön indulni fog.
- Egy új forgatókönyvön dolgozom. Egy indián fafaragó művészről és
a tanítványáról.
- Remélem nem megint valami olyan film. Melegfilm, vagy hogy ne-
vezitek…
Gergő nem felelt, csak beleszívott a cigarettába.
- Na nem azért, mintha valami bajom lenne velük. Tudod, hogy nem.
Csak szerintem túlságosan fel van fújva ez a téma manapság. Hival-
kodó az egész. Ez a prájd is, vagy micsoda! Mi közöm hozzá, ha valaki
a saját neméhez vonzódik? Olyan visszatetsző!
Gergő a távoli jegenyefákat nézte, ahogy a magasan fújó szelek meg-
hajlították hosszú törzsüket, majd lefelé tekintett, ahol viszont épp-
hogy összerezzentek a gyümölcsfák bimbózó ágai.
- Mama – szólalt meg elgondolkozva – emlékszel arra a festőre, akihez
gyerekkoromba jártam?
Az anyát meglepte a kérdés, bár mindig felvillanyozta, ha olyat kér-
deztek tőle, amit csak ő tudhatott. Úgy gondolta Gergő nyilvánva-
lóan nem emlékszik jól, hiszen csak kisgyerek volt, ezért bármilyen
információval is szolgál majd, minden bizonnyal ki tudja elégíteni a
kíváncsiságát.
- Persze. Nézzük csak… hogy is hívták? No, nézd már, nem jut az

161
eszembe!
Gergő nem felelt, csak hunyorogva nézte a távoli fákat.
- Olyan művészféle volt, – folytatta az anyja – hosszú hajú. Szőke,
ha jól emlékszem. Nyugodt volt és kedves. Nem is volt drága ahhoz
képest, hogy csak téged tanított egyedül, sajnáltam, hogy elköltözött.
Talán a tengeren túlra, azt hiszem Kanadába.
Gergő tekintete lassan anyjára vándorolt. Halkan szólalt meg, szinte
suttogva, anyjának közelebb kellett hajolnia a székén, hogy hallja.
- Mama… nyomasztó gondolataim vannak vele kapcsolatban.
Az anya meglepődve felegyenesedett. Kellemetlen érzése fogta el, va-
lami hirtelen és baljós, mint mikor a szoba sötét sarkában a hátunk
mögött függő kabátra azt hisszük, valaki áll mögöttünk. Riadtan né-
zünk oda, majd megnyugodva rögvest valami elfoglaltságot keresünk,
hogy a gyerekes ijedtség szégyene ne kísértsen többé. Pontosan így tett
ő is, gyorsan másra gondolt, és mivel a csend a ki nem mondott gyöt-
relmeknél is szorongatóbb volt számára, ezt az ügyes húzást rögvest
ki is nyilvánította.
- Nem fázol édesfiam?
Aztán elkapta a tekintetét és összerázkódott.
- Kezd hűlni. Kihozok egy kardigánt – és épp fel akart tápászkodni a
helyéről, mikor Gergő megszólalt.
- Beszéltem vele.
Meglepte fia éles hangja, így lassan visszanehezedett a székére.
- Hogyhogy? Itthon van?
- Nem. Az interneten.
- Valóban? És mi van vele?
- Nem tudom – mondta mélázva Gergő, aztán mintha álomból éb-

162
redne, hadarni kezdett.
- Festő New Yorkban. Elég ismert, ha csak az internetes követőit nézi
az ember. Véletlenül találtam rá, kitette az oldalára a festményemet.
Követő? Kitette az oldalára? Először úgy érezte magát, mintha idegen
országba csöppent volna, és nem értené a helyiek nyelvét. Aztán újra
elismételte magában: kitették a festményét az internetre. A fia fest-
ményét, ahol milliók láthatják! Szívét büszkeség járta át és izgatottan
előrecsúszott a széken.
- A festményedet?
- Igen.
- Látod, mondtam, hogy festőnek kellett volna menned! Annyira te-
hetséges gyerek voltál, mindenki megmondta. Ez az egész filmes hó-
bort, nem is tudom honnan szedted.
- Miről beszélsz?
- Arról beszélek, hogy miért nem lettél inkább festő? Ha az a kép,
amit gyerekkorodban festettél már az interneten is látható, az csak
jelent valamit, nincs igazam?
- Úgy értettem, amit ő festett rólam.
- Vagy úgy!
Szája egy pillanatig nyitva maradt, majd hirtelen felpattant a székéről,
és sietve beviharzott a házba. Gergő meglepetten nézett utána.
- Nem is tudtam, hogy lefestett – folytatta a konyhából kiabálva.
Gergő elnyomta a cigarettát és belekortyolt a kávéba.
- Igen, meztelenül. Mármint a képen csak félmeztelen vagyok, de…
- Mit mondasz? – kérdezte mohazöld kardigánjában feszítve, mikor
kilépett az ajtón. Kényelmesen letelepedett a székre és válaszra sem
várva tovább folytatta.

163
- Nem tudtam, hogy lefestett. Soha nem mondtad.
Töprengeni kezdett. A fia taníttatását fizette, erre most kiderül, hogy
az általa megvásárolt időben a festő nem is Gergőt oktatta, hanem
csak festegetett a pénzén. Sértve érezte magát. De mi volt ez ahhoz
képest, amit a fia okozott neki a kijelentésével! Mélységesen bántotta,
hogy kiderült Gergőnek titkai voltak előtte, ráadásul úgy érezte ezt
most az orra alá is dörgöli. Bánkódásból hamarosan csalódott harag
lett.
- Miért nem mesélted?!
- Szerintem mondtam…
- Nem. Biztosan nem mondtad, arra emlékeznék – felelte, majd a
szívéhez kapott.
- Meztelenül?!
Ekkor esett le, hogy pucéran festették le a fiát. Először arra gondolt,
hogy a nagy művészek mind festenek aktokat, de aztán elképzelte a
kisfiát anyaszült meztelenre vetkőzve. Megrémült, hiszen korábban
csak ő látta pucéran, meg talán a testvére. Mindig is körültekintően
bántak férjével ebben az ügyben, szemérmességre nevelték mindkét
gyermeküket. Elpirult. Eszébe jutott, talán a festőnek engedélyt kellet
volna kérni tőle, de volt valami, ami még ennél is jobban aggasztotta.
Hogyan sikerült rávennie Gergőt, hogy levetkőzzön?
- Megáll az eszem!
Egyszer bőrgyógyászhoz vitte. Mennyire zavarban volt Gergő, amikor
le kellett tolnia a gatyáját, kipirult arccal mutatta az ágyékán hem-
zsegő kiütéseket. Akkor büszke volt rá, ahogy szótlanul tűrte az öreg
doktor tapogatását, de elképzelni sem tudta, mivel vette rá a festő,
hogy levetkőzzön. Gergő mindig is fura volt – gondolta, és elfintoro-

164
dott. Szinte maga előtt látta, ahogy állandóan pityereg, mint egy lány.
Sőt, egyszer még azt is kileste, ahogy egyedül táncikál a magnó előtt,
ide-oda riszálva a csípőjét. Egyre világosabb lett számára, hogy már
akkor kiütköztek rajta beteges hajlamai. Kétkedni kezdett, hogy talán
nem is a festő akarta őt lefesteni, hanem Gergő vette rá. Elképzelte,
ahogy ártatlanságot színlelve, mosolyogva tolja le ruháját, és elfogta a
szégyen. Halkan böfögött egyet.
- Sok a savam, – magyarázott – nem szabadna zsíros ételeket ennem,
az orvos is megmondta. Ég a gyomrom a hájtól. De hát muszáj meg-
kóstolnom, nem tálalhatok senki elé összetapadt csirizt! Mondtam
már, hogy igazi hájat vettem hozzá?
Majd felpattant a székéből, és besietett a házba.

Percekkel később az anya már egyedül állt a konyhapult mögött. Ke-

zében a kalappapírba csomagolt süteménnyel nézte az ablakon át Ger-
gőt, ahogy a hintaszékben ücsörög és a térdén megtámasztott fejjel
maga elé mered. Aztán letette a csomagot a pultra, elővette kardigánja
zsebéből a zsebkendőjét, és megtörülte vele a szemét. Hangosan be-
lefújta az orrát és kiment hozzá az udvarra. A maradék időben már
csak felszínes dolgokról beszélgettek, az egész festményes témára már
nem tértek vissza többet. Az anya néha lopva rátekintett a fiára, gya-
nakodva méregette őt, ám gondosan ügyelt rá, hogy a beszélgetés alatt
nehogy a gyermekkor bármilyen formában is felmerüljön.
Aztán hirtelen feltámadt a szél. Az anya megkönnyebbülten ugrott fel
és behúzta a székét a veranda szélcsendesebb részére. Gergő is felkelt a
hintaszékből, és lassan odament hozzá.
- Kérdezhetek valamit, mama?

165
Összerezzent. Arra készült, hogy Gergő türelmetlenül közli majd vele,
hogy mennie kell, erre ő majd marasztalja, és csalódott lesz, hogy
ilyen hamar elmegy, ennek ellenére szívélyesen elbúcsúznak majd
egymástól. Akkor bemehet végre a konyhába, hogy a kihűlt ebédet
bepakolja a hűtőbe, és kiüríthesse végre a hamutartót, ami elviselhe-
tetlenül bűzölgött a hintaszékben. De nem ez történt, így gyanakvó-
an fia szemébe nézett.
- Szeretsz engem? – kérdezte Gergő szomorúan.
- Mit mondasz?
- Szeretsz?
Az anya dörzsölni kezdte szíve fölött a kardigánját. Hirtelenjében nem
tudta eldönteni mit is érez valójában, csak nagyokat sóhajtozott, mert
azt hitte a szíve mindjárt kiugrik a helyéről. Hogy kérdezhet ilyet?
Mindig is őt szerette a világon a legjobban! Gyámoltalan és érzékeny
gyerek volt, szüksége volt rá. Mindent megtett érte, mindig csak rá
figyelt, az ő igényeit tartotta a szeme előtt. És most ez a kérdés! Az
volt az érzése, anyai mivoltában akarja szétzúzni, pedig miatta még a
másik fiát is elhanyagolta. Ekkor döbbent rá, hogy ez csak egyvalamit
jelenthet. Alattomos és sunyi kisfiúnak látta Gergőt, egy hálátlan és
erkölcstelen gyereknek. Ugyanakkor megnyugvással töltötte el, hogy
tulajdonképpen mindig is érezte a lelke mélyén, hiszen remek ösztö-
nökkel rendelkezik.
- Hogy kérdezhetsz ilyet?!
Hátralépett és egyik kezével megkapaszkodott az ajtófélfában.
- Pont te – tette hozzá elfúló hangon, majd zokogva kikapta fia kezé-
ből az üres kávéscsészét.
- Elmosom, mielőtt beleszárad.

166
Hűvösre fordult az idő, gyorsan szaladó felhők takarták a napot. Ger-
gő a kapuban bűnbánó arccal hajolt anyja felé, hogy megcsókolja.
Érezte, ahogy anyja összeszorítja a fogait, majd a gyermekkorából is-
merős, sértett arckifejezéssel elfordítja a fejét. Aztán kurtán elköszön-
tek egymástól és Gergő elindult a buszmegálló felé. Az utca sarkáról
még visszafordult egyszer. Inteni akart, mert ott felejtette az össze-
csomagolt süteményt, de már nem látta sehol az anyját. Lassan meg-
fordult, és szomorúan tovább bandukolt. Lehorgasztott fejjel nézte a
járda aszfaltját, melynek kérgét duzzadó erekként nyomta fel az öreg
akácok gyökerei. Összehúzta a kabátját, majd a szövőgyár falának ár-
nyékából kilépve megállt egy pillanatra. A nap hirtelen úgy ragyo-
gott, mint amikor felizzik a parázs, ha levegőhöz jut végre. Felemelte
a fejét.
Forró nyári napsugár melengette az arcát, és ő futásnak eredt a játszó-
tér felé a piros padhoz. Távolról kutyák ugatták a remegő levegőt, és
fáradt rigók énekeltek csendesen a duzzadó ágak alatt, ő pedig egyre
gyorsabban szedte a lábát, szinte repült a poshadt almaszagban. Aztán
éles dudaszó hasított a fülébe.
A kereszteződésnél ácsorgott nem messze a megállótól, és mellette, a
magas kőfalon egy kopott plakátra lett figyelmes. Fakó volt és sza-
kadt, már csak egyetlen szó volt olvasható rajta, egy ismerős zenekar
neve. Melanomapiercing. Gergő megfordult. A háta mögött, a ját-
szótér piros padjánál egy sárga búbos banka épp gilisztát kapart ki a
földből, és az újságosbódé elé forró homokot szórt a nyári szél. Elkép-
zelte, ahogy leül a padra és megkeresi a régi firkát, és lábai nem érintik
majd a talajt. Aztán rohanni kezd majd, és leizzadva leveti magát a

167
fűbe, és újra kicsi lesz, akár az apró bogarak, és beveti magát a sűrűbe,
hogy örökre elvesszen a fűszálak alatt. Aztán visszafordult. Hűvös ta-
vaszi szél kapott a kabátja alá és ő fázósan összehúzta a gallérját. Nem
messze előtte ott volt már a megálló, de ő nem mozdult. Csak állt
és nézte az előtte elterülő üres utcát, a bólogató kopasz fák mögött a
házakat, ahogy a körvonalaik élesen és tisztán elválnak egymástól. A
busz egy sarokkal lejjebb épp kikanyarodott az útra, és lassan befutott
a megállóba.

168
2002. március

A kiadós zápor után szinte áttetszővé vált a város, bár egy olasz tu-
ristapáron kívül ezt senki nem vette észre, a rakpart teljesen néptelen
volt. Szemlátomást lenyűgözte őket a folyó lassú hömpölygése, és bár
nem repkedtek izzó szikrák és pernye sem szállt az ég felé, ugyanúgy
megbabonázta őket, mint a tábortűz vonagló lángjai. Pedig a széles
hullámok csak a felhőket tükrözték búsan.
Adél lassan lépdelt az úton. Elhaladt a pár mellett anélkül, hogy rájuk
nézett volna, és a folyó sem érdekelte őt, a járdán összegyűlt pocso-
lyákat kerülgette. Már az iskolában eldöntötte, hogy kerül egyet a
park felé. Szeretett volna egyedül maradni a gondolataival, bátorságot
gyűjteni ahhoz, hogy végre elolvassa a táskájában lapuló levelet. El-
sétált a park visszametszett rózsalugasa alatt, majd a bronz szobornál
letért a sétányról és átvágott a füvön, egyenesen kedvenc padjuk felé.
Gergőre gondolt, akivel sokszor ücsörögtek rajta, aztán meg Gergő
bátyjára, akivel viszont soha. Ő nem szeretett sétálni. Értelmetlennek
tartotta, számára a haladás egyet jelentett egy úticél lehető legrövi-
debb úton való megközelítésével. Beszélgetni is hatékonyan szeretett.
Filmek vagy politika mindegy volt, határozott véleményét lehenger-
lő stílusban adta elő a hallgatóságnak. A lélek dolgairól viszont nem
szeretett beszélgetni, ijesztő volt számára, amikor Adél az érzelmeiről
kérdezte. Rendszerint kikerülte a választ és úgy irányította a beszélge-
tést, hogy a másik fejtse ki a gondolatait. Nosztalgiával gondolt arra az
időszakra, amikor pusztán a testi vágyakról szólt minden, de mihelyt

169
elmélyült a kapcsolatuk bonyolulttá váltak a dolgok, ráadásul úgy
érezte Gergő közéjük áll. Ott volt az ágyuk mellett, a hátuk mögött
a moziban, vagy a füstös táncparkett szélén, és nem engedte, hogy
szerelemmel szeressék egymást. Pedig Gergő már nem volt közöttük.
Adél aznap nem beszélt Gergő bátyjával, csak a levélen járt az esze.
Elővett egy zsebkendőt, majd gondosan letörülte az esőcseppeket a
padról és leroskadt rá. Dühös volt és szomorú, a határozatlansága pe-
dig kifejezetten bosszantotta, hogy különféle ürüggyel elodázza a le-
vél elolvasását. Még azt a hazugságot is kitalálta magának, hogy csak
a megfelelő pillanatra vár. Nehezére esett elismernie, hogy igazából
a lelkiismeret furdalta, hiszen soha semmilyen tettét nem bánta meg
korábban. Tudta, hogy elég nyers és otromba tud lenni, de úgy gon-
dolta, az őszinte igazság elbírja ezt a terhet, és amikor ritkán bocsá-
natot kért a megfogalmazásért, a kimondottak jogosságát akkor sem
vonta kétségbe. Most azonban bűntudata volt és ez nyomasztotta.
Mielőtt kivette volna a táskájából a levelet, úgy döntött elszív még
egy cigarettát. Jólesőn szívta a füstöt, és a gólyatáborra gondolt, ami-
kor először találkozott Gergővel. A fiú félénk volt és csak bugyután
mosolygott mindenkire, de ha szóba elegyedtek vele, szinte kivirult és
rabul ejtette azokat, akik megszólították. Adélt ez rettentően idegesí-
tette, így odament hozzá, hogy közölje vele, mennyire manipulatív.
Aztán beszélgetni kezdtek, és amikor megérezte Gergő végtelen ma-
gányát, rokonszenvessé vált a számára. Összebarátkoztak. Nem ismert
korábban olyan embert, akivel olyan mélyen tudott volna beszélgetni
a lélek dolgairól vagy épp az élet nehéz kérdéseiről, mégis annyira
titokzatos maradt volna. Még az is eszébe jutott, hogy már az első
alkalommal a halálról beszélgettek. Amikor Gergő elmesélte, hogy

170
a gyerekkora óta meg akar halni, teljesen elvesztette az önuralmát, és
ráripakodott, hogy ne szenvelegjen, hanem tegye meg és ugorjon ki az
ablakon. Nem bánta meg amit mondott, de Gergő soha nem beszélt
vele többé a halálról. Egyszer került csak szóba egy film kapcsán. Adél
megkérdezte mi lenne az egyetlen dolog, ami hiányozna neki a halál
után, mire Gergő elgondolkozott, és azt felelte, hogy a nap fénye.
Adél a borongós égre nézett, majd megpróbált karikákat fújni, de
csak szertefoszló pamacsokat eregetett. Csalódottan sóhajtott egyet és
a táskájára tette a kezét, úgy látta végre elérkezett az idő, hogy elolvas-
sa Gergő levelét. Tegnap hozta a postás, de amikor késő este hazaért,
az apja már nem volt otthon, aznap is a barátnőjénél aludt. Adél csak
reggel vette észre a borítékot, amikor a fürdőszobából kijövet meglátta
az előszoba komódján. Vaskos volt és nagy alakú, egyből tudta, hogy
Gergőtől jött. Izgatottan forgatta a kezében, és mikor kibontotta vég-
re, összeszorult a szíve. Egy kézzel írott levél volt benne, meg egy
gépelt írógéplapokból álló kézirat. Gergő regénye – gondolta, majd
gyorsan berohant a szobájába és becsúsztatta az asztal fiókjába, a leve-
let pedig a táskájába gyűrte. Így rohant az iskolába. Napközben aztán
egyre feszültebb lett, egész nap másra sem tudott gondolni, csak a
levélre. A tanórák még a szokottnál is lassabban vánszorogtak, két óra
felé pedig már annyira izgatott volt, hogy percenként nézett az órára.
Szinte rohanva hagyta ott az iskolát. Aztán menet közben szorongás
lett rajta úrrá, és ahogy a park felé közeledett, léptei egyre bizonytala-
nabbá váltak, az izgatottsága pedig átadta helyét a bűntudatnak.
A padon ülve újra átélte a döbbenetet, mint amikor a tél elején meg-
tudta, hogy Gergő váratlanul elutazott, hogy a második félévet
Montreálban fejezze be. Szó nélkül kilépett az életéből, az eltelt hó-

171
napok alatt pedig egyszer sem kereste, egy emailt sem küldött neki.
Adél kezdetben gyűlölte az árulását, és a szoros barátságuk, melyről
azt gondolta örök és felbonthatatlan, egyszeriben álszent hazugsággá
silányult. Nem akart Gergőre gondolni többé, végleg ki akarta törül-
ni az emlékezetéből, hogy ne kelljen éreznie a fájdalmát. De a lélek
elfárad a sértett düh nyomása alatt, így ahogy múltak a hetek, haragja
szép lassan halványodni kezdett, ő pedig máshol keresett vigasztalást.
Szerelme Gergő bátyja iránt mélyülni kezdett, így már egyre kevésbé
fájt barátjának elvesztése. Adél nem bocsájtott meg Gergőnek, de már
csalódottság nélkül tudott emlékezni rá, lelkében már más számára is
akadt hely, és ez szabaddá tette. Úgy tűnt végre tovább lépett. Aztán
a levél újból fájó emlékeket tépett fel benne, és már önmagát kezdte
okolni a történtekért.
Vegyes érzések kavarogtak benne. Körbenézett a kietlen parkon, majd
remegő kézzel elnyomta a cigarettát a pad szélén, és a szemetes felé
pöckölte. Elővette végre táskájából a levelet, de mielőtt olvasni kezdte
volna az orrához emelte. Idegen szaga volt.

Kedves Adél!

Előre is bocsánatot szeretnék kérni, hogy kézzel írom a levelet, remé-

lem el tudod majd olvasni. Egyszerűbb lett volna legépelni, de az túl
hivatalos, azt hiszem.
Biztos dühös vagy, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, és hogy ilyen
hirtelen tűntem el. Igazából nem volt hirtelen, már régóta terveztem,
hogy Kanadában költözöm. Itt lakik a nagybátyám, róla biztosan
meséltem már. Régóta invitált, hogy jöjjek ki hozzá, mert itt magas

172
szintű a művészeti oktatás. Az angollal is jól haladok már, és bár fran-
ciául beszélnek az utcán, mindenki megért, így egészen jól boldogu-
lok. Ami persze a legfontosabb volt, hogy itt fel tudtam venni filmes
szakot is az órák mellé. Régóta álmodtam erről, de ezt te is tudod.
Gondolom azt kérdezed most magadtól, miért nem beszéltük át ezt az
egészet. Őszinte leszek, féltem elmondani, és a testvéremnek is szól-
tam, hogy ő se áruljon el. Ne haragudj érte rá. Tudom, hogy önzőség
volt tőlem, de könnyebb volt így. Senki nem ismer úgy, mint te. Szinte
olyan vagy nekem, mint az elveszett másik felem, egy darabka, ami
kiszakadt belőlem, és csak akkor lehetek egész ember, ha visszata-
pasztom. Sok időnek kellett eltelnie míg rájöttem, így viszont teljesen
bekebelezlek. Lehet, hogy tényleg igazad volt, amikor azt mondtad,
hogy amit érzek irántad az nem szerelem. Legalábbis nem az egészsé-
ges fajtából, és bár én szerelemnek éltem meg, nem hagyhattam, hogy
téged elpusztítson. Aztán ott volt a bátyám is. Világos lett számomra,
hogy ez a vonzódás köztetek valódi és őszinte, úgy is mondhatnám,
hogy olyan emberi. Az én legemberibb tettem pedig az volt, hogy felül
tudtam emelkedni a féltékenységemen. Remélem boldogok vagytok
együtt.
Azt írtam korábban, te vagy az egyetlen, aki igazán ismer. Biztosan
érzed most, hogy a távozásom eddigi magyarázata túl önzetlen, mint-
ha valami szent mártír lennék. Nem így van, mert van egy önző oka
is, amiért eljöttem otthonról, az pedig egyedül rólam szól. Hátat akar-
tam fordítani a múltamnak. Azt hiszem világ életemben úgy éreztem
rossz vagyok, és ettől az érzéstől soha nem tudtam szabadulni. Bele-
fáradtam, hogy azért küzdjek, hogy elég jó legyek a szeretetre, hogy
mások örömét és elégedettségét szolgáljam, mert csak így nyerhetem

173
el a szeretetüket. A végén úgyis elhagy mindenki. Rettegek ettől, és
nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy a mi kapcsolatunknak
is vége szakad egyszer, hogy te is elhagysz majd. Szenvedek ettől, és
szenvedek attól is, hogy ezt érzem. Elfáradtam, más ember akarok
lenni végre. Ezt pedig itt, messze a korábbi életemtől, úgy érzem nem
lehetetlen. Múlt nélkül, tiszta lappal elindulni egy új életbe, mintha
most születtem volna meg. Otthon ezt nem ment volna.
Azt hiszem jó úton haladok. Megpróbálok nem közel kerülni mások-
hoz, ezért az iskolán kívül leginkább itthon vagyok és csak a munkára
koncentrálok, meg a jövőre. Biztosan büszke lennél rám, olyan va-
gyok, mint egy szorgalmas remete. Önmagam még nem tudok lenni,
mert még magam sem tudom pontosan, ki vagyok valójában. Csak
óvatosan figyelem a többieket, hogy valóban őket lássam, és közben
figyelem magam, hogy önmagam lehessek. Talán már nem vagyok
olyan, mint egy simogatásra váró kiskutya, vagy egy kurva, aki magát
árulja.
Őszintén hiszem, hogy megértesz, és azt is remélem, hogy egyszer
majd meg tudsz nekem bocsájtani.
Végül szeretnék írni arról, amit küldtem. Befejeztem végre a törté-
netem, és mivel megígértem, hogy te olvashatod majd először, ehhez
tartom magam. Egyszer talán még találkozunk majd az életben és
akkor elmondod majd, mit gondolsz róla.

Most befejezem.
Szeretlek, Gergő

Utóirat: a paca, ahol elmaszatolódott az írás nem az, amire gondolsz.

174
Csak könnyek.

Adél az ölébe ejtette a kezét. A kerítésen túl egy szürke alak sietett
a körút irányába egy újságot tartva a feje fölé. Sokáig nézett utána,
ahogy a park mellett szedte a lábát szaporán, nehogy megázzon a sze-
merkélő esőben. Aztán lassan összehajtotta a levelet és visszacsúsztatta
a táskájába, majd elővett egy zsebkendőt és megtörülte a szemét. A
mobiljára pillantott, tizenöt óra tizenegy.

Kilenc óra tizenegy. Hány óra lehet most odahaza? Lüktet az agyam,
a torkom pedig mintha leforrázták volna, és szerintem újra felment a
lázam, mert fázom. Bosszant ez az influenza, teljesen keresztülhúzza
a számításaimat, pedig tökéletes volt a terv. Megtelepedni először egy
átmeneti zugban, majd innen dobbantani az ismeretlen felé, anélkül,
hogy bárki megakadályozhatná. A nagybátyám biztos megérti majd,
ő is kalandvágyó volt ifjúkorában. Először biztos megijed, és a leve-
lem sem fogja kezdetben megnyugtatni, hiába magyarázok el min-
dent. Mondjuk biztosan nem lesz kellemes elmondania a mamának
az eltűnésemet, de remélem meggyőzi majd, hogy nem kell aggódnia
miattam. A nagybátyám sokkal megértőbb, mint a mama, felnőtt-
ként kezel. Persze nem mintha számítana bármit is a mama aggódása.
Igen, azt hiszem ilyen távolságból már egyáltalán nem számít mit fog
gondolni. Nincsen már semmi megelőző életemből, ami hatni tudna
rám, függetlenné váltam a saját múltamtól.
Azért az bosszantó, hogy megbetegedtem, pedig már a buszjegyet is
megvettem. Majd telefonálok és áttetetem másik napra. Ahogy ezt át-
gondolom fura érzésem támad, mintha összeszorulna a szívem. Adél

175
jut eszembe. Most éppen mit csinálhat? Hat óra az időeltolódás, ak-
kor odahaza negyed négy van, biztosan otthon van. Vagy éppen a bá-
tyámmal lóg valahol, de semmiképp nem sétálgatnak, a testvérem azt
nem szereti. Pedig, ha tudná Adél mennyire imád bolyongani a város-
ban, biztosan megerőltetné magát. Talán már tudja is, Adél mindig is
jól kommunikálta az igényeit. Irigyeltem érte. Vajon megkapta már a
levelemet? Különös, hogy az első hetekben rettenetesen szenvedtem a
hiányától, de már egyáltalán nem hiányzik úgy Adél. Mintha a sze-
relem is otthon maradt volna vele együtt, és épp az, ami fájdalmas.
Egy távoli emlék lett, ami után vágyódni lehet, és azt hiszem éppen ez
az, ami megvisel, hogy már nem szenvedek a szerelemtől. Hiányzik.
Vajon ő is így érzi? Meg kellett, hogy kapja már a levelem, öt napja
adtam fel. Az ágyon ül és épp most olvassa. Vagy olvasatlanul kidobta
a szemétbe. Vagy már elolvasta, és aztán dobta ki. De az is lehet, hogy
nem dobta ki, hanem elrejtette a fiókjába a többi fontos dolog közé,
hogy örökre megmaradjon a számára. Idegesítő ez a bizonytalanság.
Biztosan árulónak tart. Meg kellett volna beszélnem vele mindent,
mielőtt elutazom, pedig képtelen lettem volna rá. Mindent szó nélkül
elvágni, nyom nélkül kiradírozni, még akkor is, ha rettenetesen fáj-
dalmas. Ez az egyetlen, ami működik, ez működhet csak. Azt hiszem.
Valami puffant odalenn, remélem nem a nagybátyám jött haza. Sze-
retnék még egyedül lenni egy kicsit, mászkálni akarok a lakásban.
Szeretem, hogy itt mindenhol besüpped a lábam a puha padlósző-
nyegbe. Még az étkezőben is szőnyeg van, meg a lépcsőkön. Jó rajta
feküdni, mintha a puha gyepen feküdne az ember. Lefekszem majd a
meleg földre, és a szürke nejlonszálak olyanok lesznek, mint a levelek,
köztük pedig apró bogarak rohangálnak majd. Aztán megfigyelem,

176
hogyan masíroznak a hangyák vagy hogyan ölelkeznek a csigák a bo-
kor alatt. Pásztortáska, tyúkhúr és pitypang. Nem bírok szabadulni
tőletek! Elég, a jelenre kell koncentrálnom, meg a jövőre. Az utazásra.
Valami puffant odalenn. Takaróba bugyolálom magam, és úgy cso-
szogok le a lépcsőn, mint valami gésa, apró léptekkel, minden fokon
megállva. A tágas alagsorban, ahol a vendégszoba is nyílik, besüt az
ablakon a fény és forró négyszöget fest a padlóra. Egy fekete árny su-
han át rajta a fürdőszoba felé, a macska az. Cicc! Hadd simogassalak
meg, gyere! Jól esik, ahogy dörgölőzik hozzám, ahogy morog közben.
Ráhajtom a fejem, az arcomon érzem, ahogy a puha bunda emelkedik
és süllyed, bajsza csiklandozza a bőrömet. Végig simítom az ujjamat a
gerincén, minden egyes csigolyát kitapintok, bizsergek tőle. Hiányzik
az érintés. Az ölelés, valaki ölelése. Bárki ölelése.
Elment. Mindig itt hagy, pedig a nagybátyám szerint meglepően ha-
mar kötődni kezdett hozzám, szerinte érzi, ha az embernek jó a ki-
sugárzása. Hülyeség, az enyém radioaktív. Tudom, mert épp izzani
kezdek. Eddig rázott a hideg, most meg melegem van. Kinn is meleg
lehet már, mert hallom, ahogy az ereszen kopog a hólé. Süt a nap, jó
lenne kimenni a hátsó udvarra és az arcomat a nap felé fordítani, és
csak állni és hagyni, hogy felmelegítsen. Leakasztom az ajtó mögül
a nagybátyám kabátját, amit csak hólapátoláshoz vesz fel. Megszago-
lom, érzem a hó illatát meg a kesernyés dohányszagot. Mi lehet Bébé-
vel? Eszébe jutok még? Igaza volt Adélnak, amikor azt mondta, csak
azért szerettem őt, mert kedvelt. Istenem, de rágyújtanék!

Éppen ekkor Adél hazafelé lépdelt, ujjai közt füstölgő cigarettával

próbálta nyújtani az időt. Szerette volna, ha később ér haza, időre

177
volt szüksége, hogy újra végig gondolja Gergő levelét. Szinte hallotta
a hangját, és előtörtek belőle az emlékek. Képzeletben megragadta őt
és odahúzta magához, majd a mellkasára hajtotta a fejét. Szinte érez-
te bőrének illatát az orrlyukaiban, és mosolyra derült, amikor eszébe
jutott mennyire zavarodottan gombolta a sliccét apja bőrfoteljában.
Mosolyogott, és a távolba nézett. A folyó túloldalán a nap egy pilla-
natra előbukkant a felhők közül, narancs fénye beragyogta a házak
tetejét, majd a sziget kopasz fái felett Adél arcába sütött. Ő lehunyta a
szemét, és teljesen megnyugodott.

A napsugarak áthatolnak a bőrömön. Nem érdekel, ha jobban megbe-

tegszem, szükségem van a napra. Jól esik a hátsókert közepén állni és
cigizni. Lehunyom a szemem, barna-vörös foltok cikáznak át a szem-
héjam alatt, négyszögletes pöttyök egymáson. Rozsdafoltok. Egy
magányos újságosbódé bádogteteje hullámzik a forró nyári napon,
kirakatában képregények sorakoznak. Szeretném a kezemben tartani
őket, érezni a festék fanyar szagát, ragacsos tapintását. Szagolgatom.
Mama nem örül, mindent utál, amit szeretek. Mama rám telepszik,
hatalmas súlyával megfojt, ernyedt gyerektestem lassan visszaszivárog
a hüvelyébe. Nem létezem többé. Nem létezik már a kalapos kenguru,
sem a kis szerzetét kereső lovaglány a piros padon. Nincs már szőke
festő, megszűnt a sötétkamra áporodott magánya is, meg papa üres
tekintete. Csak mama méhe van, ami úgy szorít, akár egy jól kipár-
názott kaloda. Mozdulni sem bírok. A hátamon egy verejtékcsepp fut
végig, átszivárog a pizsamámon, majd a dohos kabáton, hogy aztán a
kanadai föld elnyelje egy halk szusszanással.
A nap égeti az arcom. Félek. Mi lesz majd Torontóban, ha mégsem

178
úgy alakul, ahogy elterveztem? Mi lesz, ha a múlt nem egy felöltő,
melynek szétfoszlott darabjait csak úgy lerázhatom magamról? Ha
lemállana teljesen meztelen lennék, talán a bőröm sem takarná a ben-
sőmet. Az egész szökésem annyira gyerekesnek tűnik most. A toron-
tói raktár, ahol dolgozni fogok, a művészeti iskola, ahova munkáim
alapján szó nélkül átvesznek, és a tervem, hogy rendező leszek. Nem
csak menekülés? Nem csak egy kitalált szerep, hogy elrejtsem azt, aki
valójában vagyok? Mintha az életem egyik fejezetét újra és újra lefor-
gatnám, új szereposztásban és forgatási helyszínen. A történet pedig
minvégig ugyanaz, hiszen én vagyok a főszereplő, ha pedig kitépeget-
ném a lapokat, a regény is értelmét vesztené. Ha eltörlöm az eddigi
életem, én magam szűnök meg örökre.
Kinyitom a szemem, minden éles és ragyogó. Tisztán látom az egy-
forma házak sorát a deszkakerítés mögött, minden ház egyforma.
Minden ház ugyanaz, és az emberek, akik benne laknak, most a hátsó
udvaron állnak, és az arcukat a nap felé fordítják. Maszk van rajtuk,
a múltat táncolják. A múltat, mely összeroppan az újjászületés terhe
alatt. Nem akarok velük táncolni, nem akarok meghalni.
Kinyitom a szemem, minden ragyog és éles. A múlt megtörtént. Ha
előre tekintek és nem veszek róla tudomást, az nem azt jelenti, hogy
nincs ott. Nem nézhetek csakis előre! És ha visszatekintek? Ha a
múltam megismerem talán puhább lesz, vagy érthetőbb? Vagy átír-
ható azáltal, ha szembenézek vele? Nem kell, hogy megváltozzon. A
múltban történt dolgok függetlenek tőlem, nem befolyásolhatom a
létezésüket. Nem lesz jobb, ha kutakodom benne, de akkor sem, ha
hátat fordítok neki. Egy valamit tehetek csak, meg kell ismernem azt
a kis emberkét, aki voltam egykor, akit a történet arra felé sodort,

179
ahol most állok. Meg kell tudnom milyen volt ő, és elmondani neki,
hogy joga van érezni, hogy beszélhet hozzám. Muszáj szólnia, hogy
érezzen. Ki kell mondanom a szavakat.
- Gergő, mit csinálsz itt betegen?! – kiált mérgesen a nagybátyám az
ajtóból. Bemegyünk, és elmondok neki mindent.

Adél ekkor az ágy szélén ült. Kint már szürkülni kezdett, a szoba bú-
torai pedig összeolvadtak a sötét falakkal, és minden békésen egyne-
művé vált. Csak egy apró lámpa világított az ágy mellett, ahogy Adél
olvasni kezdte a kéziratot:

„2015. december. Vér – szinte érezte a fémes ízt a nyelvén. A havazás

mindig eszébe juttatta, amikor gyerekkorában répaszeletelés közben be-
levágott az ujjába, és szétnyílt ujjbegyét a szájába kapta, nehogy ös�-
szevérezze a vágódeszkát. Most is élvezettel ízlelgette a hó nedves fémre
emlékeztető szagát, mely határozottan olyan volt, mint a friss vér. Szent
este – gondolta a táncos mélázva, miközben végignézett a sötét és halott
tájon…”

180
Tartalom

1995. július . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 2

2015. december . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21

2001. október . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43

2001. október (még mindig) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60

1995. augusztus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75

2001. november . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92

2016. január . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114

1996. március . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134

2016. március . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153

2002. március . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169

181