Philip José Farmer

FENEVADAK
─
EGY MÁSIK DIMENZIÓBÓL
Philip José Farmer FENEVADAK
Eredeti cím: Blown
Copyright © 1969 by Philip Jósé Farmer
All rights reserved!

Fordította: Nemes István

A borítón látható festményt Zsilvölgyi Csaba
készítette
ISBN 963 7841 21 0 Hungarian translation © by Cherubion Kfí., 1993
Cherubion
Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. Az AVALON Kiadói Csoport tagja
Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4171.66-14-2
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 9 (A/5) ív Készült Debrecenben, 1993-ban

FIGYELMEZTETÉS!

Ez a modern klasszikus
science fiction regény
olyan jeleneteket tartalmaz,
melyek sokkolhatják Önt!

BEVEZETÉS
A BESTIA KÉPMÁSA
 Napok óta iszonyatos szmog gyötörte Los Angeles városát, aki tehette, elköltözött, és aki maradt,
annak veszélyes volt az utcára lépnie gázmaszk nélkül. A forgalmat szinte teljesen megbénította a
menekülők áradata, és a rendőrség éjjel-nappal dolgozott, hogy helyreállítsa a rendet.
Egy különös küldemény érkezett a Los Angeles-i rendőrségre; egy videokazetta, melyen szexőrült
vámpírok brutálisan meggyilkolják Herald Childe üzlettársát, Colbent.
Mivel a rendőrségnek a szmog-katasztrófa miatt nincs ideje mélyebb nyomozásokat folytatni, a
magándetektív Herald Childe munkába kezd, hogy megoldja az ügyet.
A nyomok a vámpír hírében álló Igescu báró világtól elszigetelt házába vezetnek. Hamarosan
kiderül, hogy Childe gyanúja beigazolódott, és a legkülönösebb lények, vámpírok, farkasemberek,
kígyónők, disznónők és egyebek fogságába kerül, akik szertartásszerűen szexuális tevékenységre
kényszerítik.
Childe megtudja, hogy Igescu báró és bandája nem földi teremtmények, egy másik dimenzió lakói,
akik érkeztükkor letapogatták az emberek mentális kisugárzásait, és alakjukat az alapján öltötték fel,
aminek az emberek gondolták őket.
Így ölt alakot a bestia képmása.
Hogy mit keresnek a Földön és mi a céljuk, azt Childe nem tudta meg, de arra rájött, hogy állandó
szexuális tevékenységre van szükségük ahhoz, hogy fennmaradjanak.
A házban lakozó, félig anyagtalan szellem, Dolores del Osorojo segítségével Childe-nak sikerül
kiszabadulnia, és számos kaland és borzalom után megöli Igescu bárót s több szörnyeteg társát, majd
miután felgyújtja a házat, elmenekül.
Azonban a megpróbáltatásai még nem értek véget. Nem találja otthon a volt feleségét, s egy
titokzatos és vészterhes telefonhívás tudtára adja, hogy a játszma még nem ért véget. És ha nem tartja
a száját...
Bár Igescu báró elpusztult ugyan, de vannak még a Földön hozzá hasonlók, akik esetleg bosszúra
szomjazhatnak.
Fenevadak...

1. fejezet

Az eső úgy zuhogott, mintha el sem akarna állni.

A hatodik nap estéjén ebben a fantasztikus filmek Vénusz bolygójára emlékeztető városban Herald
Childe Vivienne Mabcrough-t követte.
Néhány pillanattal ezelőtt fékezett egy hatalmas fekete Rolls-Royce mögött, arra várva, hogy a
lámpa zöldre váltson a Santa Monica bulvár és a Beverly Hills-i Canon Drive kereszteződésében. A
Rollson hátul is volt ablaktörlő, s a fémkarok között Childe Vivienne Mabcrough-t pillantotta meg.
A nő a hátsó ülésen ült egy férfi társaságában, és éppen akkor fordította oldalra a fejét, amikor a
lámpa zöldre váltott. Childe tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a profilt. Nemcsak mert ez volt
a legszebb, amit valaha is látott, hanem mert legutóbb egy olyan helyzetben találkozott vele, amit bár
nagyon szeretett volna, képtelen volt kiverni a fejéből.
Néhány másodpercig, amíg a dudák meg nem szólaltak mögötte, arra gondolt, hogy inkább hagyja
elmenni a nőt. Ha követi, esetleg felhívja magára a Vivienne és a hozzá hasonló lények figyelmét.
Ilyesmit pedig normális ember egyáltalán nem, de még egy bolond sem kívánt volna magának.
 Ennek ellenére 1972-es Pontiacjával a Rolls után eredt, közben leszorított egy Jaguart, amely
szabálytalanul próbált előzni bal felől. A Jaguar dudája felvisított és a szélvédőn keresztül is látszott,
hogy a vezető átkozódik. Sár fröccsent Childe autójára, de az ablaktörlők gyorsan eltüntették a
foltokat. Közben Childe látta, amint a Rolls nyugat felé fordul a Little Santa Monicán és áthalad egy
sárga lámpán. Childe megállt a pirosnál, gyorsan körbepillantott, de mivel egyetlen rendőrautót sem
látott –, bár messzire nem is láthatott a szürke vízfüggönytől – bekanyarodott balra. A következő
sarkon megpillantotta a jobbra forduló Rolls hátsó lámpáit, és gyorsan utánaeredt. A hatalmas autó a
Moonlark étterem előtt állt meg, ahol Vivienne és kísérője kiszálltak. Csak egyetlen lépést kellett
tenniük az esőben a bejáratig, ahonnan az ajtónálló továbbvezette őket. A Rolls sofőrje egyenruhát
viselt, és most feltehetőleg az a feladata, hogy visszavigye az autót Vivienne rezidenciájához.
Természetesen az autó lehetett a nő partneréé is, de ez most mellékes volt. Childe arra is kíváncsi lett,
hol lakik a férfi.
Annak ellenére, hogy már nem dolgozott magándetektívként, Childe azért hordott egy magnót
magával. Most, miközben követte visszafelé a Rollsot a Santa Monica bulváron, majd a Sunset bulvár
északi részén, belemondta a mikrofonba az autó rendszámát és típusát. A Rolls kilódult a Lexington
útra, és két háztömbnyivel később megállt egy hatalmas György-stílusú ház felhajtóján. A sofőr
kiszállt és hátraindult. Childe egy fél háztömbnyivel tovább hajtott, ott leparkolt és visszasétált. A
szakadó eső és a sűrű félhomály miatt egyszerűen képtelen volt kivenni a házszámot az utcáról.
Egészen meg kellett közelítenie a házat, és közben csak abban reménykedett, hogy senki nem fog
kinézni az ablakon. Bent égtek a lámpák, de életnek nyoma sem látszott.
Visszament a kocsijához, és jobb oldalról ült be, mert nem akarta összevizezni a cipőjét és a
bokáját. A koszos, szürkésbarna víz padkától padkáig megtöltötte az utcát és lassan már az úttest és a
járda közötti füves részt nyaldosta.
Childe beült az autóba, és a címet is bemondta a magnóba. Azonban ahelyett, hogy elindult volna,
még egy jó ideig üldögélt és azon tanakodott, mit tegyen most.
Az Igescu báró házában eltöltött éjszaka óta őt nem háborgatták. Akkor ő miért háborgassa most
őket?
De ezek gyilkosok, szadisták és emberrablók. Erről személyesen győződött meg. Bizonyítékai
azonban nem voltak. Ha pedig elmesélné a hatóságoknak az akkor történteket, egész biztos
elmegyógyintézetbe zárnák. És ő egy szót sem szólhatna emiatt.
Voltak idők, amikor maga sem hitt élénk emlékeinek. Még a legborzalmasabb dolog is, amikor
Dolores del Osorojo teljes bőrét, a szemeit meg mindent együtt lehúzta a vécén, az is kezdett egyre
hihetetlenebbé válni.
Az emberi agy csak egy bizonyos határig képes elfogadni és felfogni a történteket, így kalandja
Igescuval, Vivienne Mabcrough-val, Hajló Fűvel, Fred Paóval és a többiekkel abban a hatalmas
észak Beverly Hills-i öreg házban, már kívül esett ezen a határon, így tehát teljesen természetes, hogy
az agya próbálja mindezt eltemetni a tudat alatti poros, sötét kamráiba.
Most haza kellene mennie Topanga Kanyon-béli lakásába, és elfelejteni ezt az egészet, vagy
legalábbis megpróbálni azt.
Childe felhorkant. Ő már horogra akadt, és most képtelen szabadulni. Rengeteget tűnődött Igescu és
emberei valódi személyazonosságán. Tényleg vámpírok, vérfarkasok, vérmedvék, rókák és más olyan
lények, amelyeket az emberek általában természetfelettinek tartanak? Még Igescu származásukról és
természetükről tartott „tudományos” előadása, amelyet az öreg tudós, Le Garrault is megerősített, is
képtelenségnek tűnt most. Igescu magyarázata azonban több volt, mint mese.
Ismét felhorkant és káromkodni kezdett. Ha a fene fenét eszik is folytatni fogja a nyomozást. Ha nem
látta volna meg most Vivienne-t, talán még képes lett volna legyűrni magában a vágyat, hogy ismét
kutatni kezdjen. Azonban a nő látványa úgy hatott rá, mint öreg vérebre a szellő, ami rókaszagot hoz a
dombok felől.
Begyújtotta a motort, és meg sem állt a Santa Monica-i benzinkútig. Belépett a telefonfülkébe, és a
Los Angeles-i rendőrfőkapitányságot tárcsázta. Barátja, Furr őrmester csak több kicsengés után vette
fel a kagylót. Childe arra kérte, nézzen utána a Rolls rendszámának. Furr megígérte, hogy néhány perc
múlva visszahívja. Három perccel később valóban megszólalt a telefon.
– Megtaláltam. A Rolls egy bizonyos Mrs. Vivienne... V-I-V-I-E-N-N-E... Mabcrough tulajdona.
Fogalmam sincs, hogy a családnevét hogyan kell ejteni. M-A-B-C-R-O-U-G-H. Mabkró? Mabcrúz?
Gőzöm sincs. Különben...
A nő címe megegyezett azzal a házéval, ami előtt a Rolls megállt.
Childe megköszönte a szívességet, és letette a telefont. Úgy látszik, Vivienne biztos benne, hogy nem
fogja többet zavarni. Még azután sem változtatta meg a nevét, hogy a múltkoriban megpróbálta
Childe-ot megölni, amiért kiderítette, hogy a lány az egyik partnerét a pénisze leharapásával küldte a
másvilágra. Valószínűleg Vivienne abban bízott, hogy sikerült annyira megfélemlíteni, hogy soha
többé ne merészkedjen az ő, vagy a hozzá hasonlók közelébe
– bármi történjék is.
Childe odatocsogott a kocsijához, beült és óvatosan visszaindult Vivienne Mabcrough házához. Elég
későre járt már az idő, és az eső miatt Beverly Hills utcáin már kisebb folyók hömpölyögtek. Annak
ellenére, hogy csütörtök éjszaka volt, szinte senki nem járt odakint. Nyoma sem volt a szokásos
forgalomnak. A Santa Monica bulváron persze sokkal többen közlekedtek, mivel ez az út vezetett
Westwoodba, Los Angeles nyugati felébe.
A fényszórók úgy villogtak, mint az özönvízkori szörnyek szemei, amelyek lázban égnek, hogy
feljuthassanak a bárka fedélzetére. A Santa Monica és a Beverly Drive kereszteződésében egy
lerobbant autó állt, amire a többiek most egyként hörögtek rá. Childe megpróbált átfurakodni a dugón,
de két lámpaváltásba is beletelt, mire sikerült, mert mindenki bent tolongott a kereszteződés közepén,
nem várva meg, míg rendeződik a helyzet.
Amikor végre Childe túljutott a dugón, folytatta útját a Beverly Drive-on. Eleinte húsz mérföldes
sebességgel hajtott, majd néhány sarok múlva lelassított tizenöt mérföldre. Attól félt, hogy beázik a
motorja, és a fékjei sem fognak úgy, ahogy kellene. Időnként óvatosan rálépett a pedálra, hátha így
szárazon tarthatja, de igazából nem is reménykedett abban, hogy kísérlete sikerrel járhat. Négy autó
haladt el mellette, és mind a négy olyan gyorsan hajtott, hogy teljesen beterítette vízzel Childe
Pontiacját. Szerette volna kidugni a fejét az ablakon és lehordani őket a hülyeségük és aljasságuk
miatt, de már jött is a következő zuhany.
Amikor odaért a Mabcrough-rezidenciához, továbbgurult egy fél sarokkal és csak akkor állt meg.
Teltek az órák. Eleinte türelmetlen volt, de aztán a több évnyi magándetektívség alatt megszokott
üldögélés és várakozás lassan felülkerekedett benne. Időnként belevizelt egy olyan tartályba, amit a
repülőgép pilóták is használnak. Elrágcsált néhány kekszet, és kávét is ivott. Éjfél felé azonban az idő
malomkerekei kezdték felőrölni á türelmét. Idegei szinte pattogtak, és ő lassan-lassan kezdett
kiborulni.
Aztán a következő pillanatban feltűnt a sofőr, beült a Rollsba és elhajtott. A házból kiszűrődő
fényben Childe jól látta a sötét alakot. Átlátszó esőköpenyt viselt, ami a fejére is ráhajlott. Ahogy az
autó elindult, Childe is felkászálódott az ülésen. Megvárta, míg a Rolls a következő sarokhoz ér, aztán
utánalendült anélkül, hogy azonnal felkapcsolta volna a fényszóróit. Az eső azóta sem állt el, és ha
lehet, még több víz hömpölygött az utcákon.
A Rolls felvette Vivienne-t és partnerét a klubnál, majd visszaindult a ház felé. Childe remélte is,
hogy így lesz, mert semmi kedvet nem érzett a további furikázáshoz. A Rolls megállt a hatalmas ház
bejárata előtt és kitette az utasait. A sofőr elhajtott a kocsival, feltehetően az oldalsó bejárathoz, a
garázshoz. Childe kiszállt, és óvatosan végigment a ház oldalánál. Látta, hogy a garázs fölött, az
emeleten fények gyúlnak ki. Remélte, hogy a sofőr lakik ott.
Óvatosan megközelítette az oldalajtót, amelyet sűrű bokrokerdő és hátulról egy fal vett körül, így
legalább sem a szomszédok, sem a járókelők nem láthatják, gondolta.
Néhány percnyi kísérlet után kinyílt az ajtó. Childe gyorsan körbevilágított a lámpájával, riasztót
keresett, de nem látott semmit. Lassan, menekülésre készen elindult a ház belseje felé, előre felkészült
arra, ha esetleg kutyát tartanának a lakók. Egy régi óra ketyegésétől eltekintve azonban semmi más
nem hallatszott.
A következő pillanatban pedig már Vivienne hálószobájának résnyire nyitott ajtaja előtt állt.

2. fejezet

A hatalmas szobában nem világított más, csak egy padlólámpa. Talapzata több mint egy méter magas
volt, és valami furcsa, pirosas kvarcból faragott, két meztelen nimfát vagy nőstényszatírt formázott,
amelyek háttal álltak egymásnak. A félhomály vékony pergamenként borult a szobára. Childe-ot a
látványtól úgy kirázta a hideg, mintha egy hatalmas jégcsapot dugtak volna fel a végbelébe egészen a
hátsó agyáig. Eszébe jutott az a sok emberi bőr, amit Igescu házában egy szekrényben talált. A bőröket
lefejtették a testekről
– az is lehet, hogy élő emberekről –, utána pedig úgy varrták azokat össze, hogy fel lehessen fújni,
akár a léggömböket.
A lámpabúrát lángokban vergődő piros, kék és lila emberszerű lények díszítették.
A falakat nehéz, szőttesszerű anyag borította. Ezen három alak látszott, és ugyanaz a minta
ismétlődött újra és újra. Az egyik egy szatír volt, amely egyik patájával egy alacsony kövön állt, a
másikat a levegőben tartotta. Háta ívben hátrahajlott, kezeit és a fejét magasra tartotta és egy pánsípot
fújt. Előtte egy nimfa térdelt és a szatír hatalmas, lila péniszét szopta. A nimfa mögött egy félig ember,
félig kígyó lény állt. Alsóteste egy fehér és lila foltos óriáskígyóé volt, köldökétől fölfelé pedig női
test. Telt, jó formájú mellei voltak, hegyes, bíborszínű bimbókkal. Bájos, háromszögletű arcát hosszú
ezüstszínű haja hangsúlyozta ki. Karcsú ujjaival szétnyitotta a nimfa tojás alakú fenekét, és hosszú,
villás nyelve éppen behatolni készült a nimfa vaginájába vagy végbelébe.
A lámpa mögött egy hatalmas, tizenkét oszlopos, rojtos takaróval fedett ágy állt. Rajta pedig
Vivienne és a férfi feküdtek, mindketten meztelenül.
A nő a hátán feküdt, lábait a fölé hajló férfi vállain nyugtatta. A férfi éppen akkor készült behatolni.
Childe figyelte őket. Valami különösen furcsát várt a férfitól, de semmi újdonságot a nőtől. Amikor
Igescu kúriájának titkos járataiban bujkált, megleste Vivienne-t a hálószobájában. A nő akkor azt hitte,
egyedül van, és a lehető legkülönösebb módon szeretkezett saját magával. Childe tudta, hogy azt a
látványt soha nem fogja elfelejteni.
 – Tedd már be, bébi! – kérte a férfi, aki sötét hajú, harmincöt év körüli lehetett, és szőrös teste már
kezdett elnehezülni. A következő pillanatban pedig felordított, és testének görcsös mozdulatától,
amelyet csak valami borzalmas fájdalom okozhatott, szinte hanyatt esett. Aztán egyszerre próbált
felállni, és minél messzebb kerülni Vivienne-től. A nő lábai úgy rebbentek szét, mint két fehér madár,
amelyek megijesztették egymást. A férfi leesett az ágyról és elterült a földön. Ekkor már abbahagyta
az ordítást, de teste továbbra is reszketett, és közben fájdalmasan hörgött.
Vivienne feltérdelt, odamászott az ágy széléhez és lenézett a férfira. Közben valami hosszú, fekete
fejű dolog csusszant vissza a lábai közé, és eltűnt a résben.
– Mi a bajod, Bill? – kérdezte. – Elkapta a macska a farkadat?
A férfi közben felült, riadtan vizsgálgatta és simogatta a péniszét. Most meglepetten nézett fel a nőre.
– Úristen! Mi történt? Még te kérdezed, mi történt? Én azt hittem... én tényleg azt hittem... neked
fogak vannak a micsodádban?
A férfi most felállt. Szürke bőre kezdte visszanyerni eredeti színét. Meglóbálta a farkát a nő felé.
– Nézd meg! Ezen fogak nyoma látszik!
A nő a kezébe vette a lekonyult szervet, amely úgy nézett ki, mint egy hatalmas, beteg féreg, és
föléhajolt, hogy jobban megnézze.
– Honnan veszed, hogy ezek fognyomok? – kérdezte. – Tényleg van rajta néhány pötty, de ez nem
komoly. Na? Anyuci fiacskája jobban érzi már magát?
Megcsókolta a nagy, lilásvörös makkot, majd nyelvét végigfuttatta rajta.
– Távozz tőlem, asszony! – tiltakozott a férfi, miközben gyorsan hátrálni kezdett.
– Megőrültél? – kiáltott rá a nő. Felült az ágyon és csodálatos, telt mellei a férfi felé ágaskodtak.
Fanszőrzete sűrű, sötétvörös háromszöge, amelynek színe csak árnyalatnyival tért el hajáétól, szinte
lángolt. Lábai természetellenesen hosszúak és fehérek voltak. Bill közben egyre hátrált.
– Ide figyelj, engem valami megharapott – kezdte. – Benned fogak vannak! '
A nő hátradőlt az ágyon úgy, hogy lábujjai leértek a földre.
– Tudod mit, drágám? Dugd be az ujjadat és nézd meg, milyen bolond voltál.
A férfi megnézte a vörös szőrzetet és a nyílást, amely most egy kicsit szétnyílt.
– Az ujjaimat sem szeretném elveszteni – morogta. Vivienne hirtelen felült, és szép arca eltorzult a
dühtől.
– Hülye állat! Azt hittem, te egy normális, egészséges férfi vagy! Nem tudtam, hogy egy idegbeteggel
kezdtem! Persze, méghogy fogak vannak bennem! Takarodj a fenébe, mielőtt kihívom az ápolókat az
elmegyógyintézetből!
Bill bamba arccal nézett a nőre, majd a következőket hozta fel mentségére:
– Az élő istenre esküszöm! Nem tudom, hogyan magyarázzam. Lehet, hogy én vagyok a bolond, vagy
valami görcsöt kaptam, és attól volt az a furcsa, égő érzés. Nem, akkor is fogak voltak! Vagy egy
csomó tű! Vivienne felállt, és a kezét nyújtotta Bill felé.
– Gyere ide, bébi! Ülj le az ágyra! Ide. Megpaskolta maga mellett a matracot.
Bill beismerte, hogy ő volt a bolond, mert a csodálatos alakú, gyönyörű arcú Vivienne látványa úgy
látszott, felülkerekedik félelmén. Pénisze duzzadni kezdett, de még nem állt fel. Leült az ágy szélére,
mire Vivienne megkerülte az ágyat és egy párnával tért vissza. Ledobta a földre és rátérdelt.
– A számban vannak fogak, bébi, és használni is tudom őket – közölte, majd a kezébe vette félig
merev szervet, és nyelve hegyével simogatni kezdte a végét. A férfi először ijedten összerándult, de
aztán figyelmét a nő szája kötötte le. Vivienne feje lassan fel-alá mozgott, egyik pillanatban teljesen
eltűntetve a hatalmas nemi szervet, amely a következő másodpercben lüktetve és fényesen bukkant elő
ismét.
Bill remegett és nyögött, de tekintetét képtelen volt elszakítani a telt, vörös ajkak között csúszkáló
péniszétől. Már a látványtól is szinte eksztázisba esett.
Herald Childe nem tudta, maradjon-e, vagy menjen. Szerette volna átkutatni a házat, hátha talál
valami bizonyítékot Vivienne és a társai ellen. Neveket, címeket, feljegyzéseket vagy filmeket; bármit,
ami hasznára lehet. Itt volt a megfelelő alkalom. Vivienne-nek most más dolga van, gondolta, nem
valószínű, hogy odafigyel a külső zajokra.
Volt azonban valami, ami nyugtalanította. Aggódott a férfiért. Viselkedéséből egyértelműen látszott,
hogy nincs tudatában Vivienne testi furcsaságainak és gyilkos hajlamának. Childe pedig feltételezte a
nőről a gyilkos hajlamot, bár ő maga soha nem látta, hogy Vivienne megölt vagy megsebesített volna
valakit, de abban biztos volt, hogy nem sokban különbözik szörnyű társaitól.
Bill ártatlan volt, legalábbis abban az értelemben, mint áldozat. Valószínűleg soha nem tett semmi
rosszat Vivienne és a csoportja ellen. Egyszerűen csak felszedték, mint ahogyan Childe társát is annak
idején.
Childe-nak most eszébe jutott az a film, amit a gyilkosok elküldtek a Los Angeles-i rendőrségre, és
kirázta a hideg. A társával ugyanígy bántak, mint most Bill-lel. Aztán a nő egyszer csak kivette
szájából a műfogsorát, betett helyette egy borotvaéles acélfogsort, és leharapta a társa péniszének a
végét.
Az ezt követő bíborszínű szökőkút, a vér látomása azóta gyakran kísértette Childe-ot álmában.
Úgy döntött, most közbelép. Ez persze azt jelenti, hogy nem nézhet körül a házban, de először
biztonságban akarta tudni a férfit. Ezt most kell megtennie. Képtelen volt azonban cselekedni. Meg
akarta tudni, mi történik ezután. Vár egy kicsit, aztán majd megállítja a nőt, gondolta.
Vivienne most felállt, feltárva Bill vörös és lüktető péniszét, ami 45 fokos szögben meredt előre.
– Csússz hátrébb az ágyon, drágám, és feküdj hanyatt! – szólt oda neki a nő.
Úgy látszott, a férfi korábbi fenntartásai vérnyomása emelkedésével teljesen megszűntek. Feljebb
mozdult az ágyon, hátradőlt és a párnára tette a fejét. A nő odamászott mellé, és egy percig nyalogatta
péniszének a végét.
– Bill? – kérdezte.
A férfi a hátán feküdt, karjait széttárta. Szemei nyitva voltak. Nem válaszolt.
– Bill? – szólította meg a nő hangosabban. Amikor ismét csak csend volt a válasz, Vivienne feljebb
csúszott és belenézett a férfi arcába, aztán először csak megcsípte, majd körömmel belemart a
bőrébe: Vér spriccelt ki a négy barázdából, de a férfi még most sem mozdult. Lilásvörös pénisze
ennek ellenére duzzadtan, csillogva meredt a levegőbe.
Vivienne megfordult, és ekkor Childe önelégült vigyort látott az arcán. Bármit is tervezett az imént,
most már úgy tűnt, senki sem állhat az útjába.
Childe tudta, most kellene berontani a szobába, de képtelen volt mozdulni. Úgy látszott, Bill teljesen
megbénult, de hogy mitől, Childe-nak egy kis ideig fogalma sem volt erről. Aztán eszébe jutott, hogy
az a valami megharapta Bilit, és belefecskendezte a mérgét, ami a pénisze kivételével teljesen
megbénította a férfi testét. Az továbbra is duzzadtan meredt a levegőbe.
A nő most Bill fölé kerekedett azzal a szándékkal, hogy ráül a férfira és a péniszét becsúsztatja
vaginájának nyílásába. Azonban amikor a nemi szerv feje bent volt a nő testében, Vivienne megállt és
nem engedte rá magát teljesen, így kuporgott legalább harminc másodpercig, közben pedig úgy
remegett, mintha orgazmusa lenne.
Rögtön ezután leszállt a férfi továbbra is meredten álló péniszéről, amin azonban most apró vér
csíkok látszottak végig a tövétől a fejéig.
Vivienne megfordult és most háttal ült rá Billre. Kezével lenyúlt a feneke alá, megfogta a péniszt és
beirányította. Ez alkalommal a végbeléhez tette, és lassan ránehezedett. Amikor a fej bent volt a
testében, megállt.
Childe már tudta, mi következik. A gyomra felfordult és tudta, most kellene közbelépnie, és
megállítani ezt a borzalmas erőszaktételt, de egyszerűen megbilincselte a vágy, hogy lássa, amit
tudomása szerint még élő ember nem látott soha. És a hangsúly itt az élőn volt.
Vivienne várt egy kicsit, és a következő pillanatban szeméremajkai szétnyíltak. A sűrű, vörös szőr
kettévált, és egy apró férfifej tűnt fel a nyílásban. Nyálkásan csillogott a fényben, haja fekete volt, pici
bajuszt és kecskeszakállt viselt, szemei gránátként virítottak pókláb vékonyságú szemöldöke alatt.
Keskeny szája szinte nem is látszott, orra pedig hosszú és kampós volt.
A fej és a hozzá tartozó test egyre kijjebb csúszott a vaginából, majd felemelkedett és sziszegő
hangot adott ki, bár Childe úgy sejtette, hogy ezt csak az ő képzelete tette hozzá. Végigkígyózott a
ráncos herezacskón, majd alábújt; láthatóan a végbél felé tartott. A következő pillanatban eltűnt a fej,
miközben a test egyre csak tekergeti kifelé a nő szeméremnyílásából. Ekkorra a fej már mélyen bent
járhatott a férfi beleiben.
Childe hirtelen magához tért. Megrázta a fejét, mintha egy rossz álmot akarna elűzni. Nem volt benne
biztos, hogy nem esett-e valami félhipnotikus állapotba, miközben ezt a bizarr jelenetet figyelte.
Éppen akkor lépett be a szobába, amikor Vivienne bevezette a férfi péniszét a végbelébe, majd
lassan ránehezedett. Szemei csukva voltak, arca eksztatikus állapotról árulkodott. Childe egyre
közelebb ment hozzá, közben a nő fel-alá mozgott és valami furcsa nyelven motyogott. A szobában
nem hallatszott más, csak a nő hangja, az eső monoton kopogása és az ágyrugók nyikorgása, ahogy
Vivienne ficánkolt a férfi farkán, mint majom a rúdon.
Most hogy közelebb ért, Childe látta, hogy a nyálkás valami teste bent van a férfi végbelében.
Láthatóan olyan mélyre hatolt be, amennyire csak tudott, vagy amennyire szándékában volt, mivel már
nem mozgott. Childe hirtelen rosszul lett, mert elképzelte a golflabda nagyságú fejet, amint vakon
pislog gonosz szemeivel a sötét bélben és szája vadul zabálja, amit ott bent talál.

3. fejezet

Kinyújtotta a kezét és megérintette az egyik csodálatos mell rózsásvörös, duzzadt bimbóját.

A nő azonnal hevesen reagált. Gyönyörű, égszínkék szemei felpattantak, leugrott az ágyról, otthagyta
a lüktető, merev péniszt, közben kirántotta azt a valamit a férfi testéből. Mindkettő furcsa cuppanó
hanggal járt, eközben a kígyószerű lény apró szája magas, sivító hangon átkokat kezdett szórni.
Legalábbis Childe így gondolta, bár a nyelvet magát nem értette. Latin eredetűnek tűnt;
meghatározhatatlan francia, katalán, vagy talán a kettő közötti lehetett.
Amikor a lény meglátta Childe-ot, hátrébb mozdult a teste felé, amely úgy tekergeti a fej mögött,
mint egy csörgőkígyó. Vivienne eközben egyre hátrált az ágy másik vége felé tartva, és amikor odaért,
lekuporodott. A lény ott lengedezett a lábai között, majd elkezdett visszahúzódni a vaginába, és
szemeit egyfolytában Childe-on tartotta. Vörösen izzó szemei olyan tömény gyűlöletet és halált
sugároztak, hogy a férfi úgy érezte, mintha a lény megmarta volna. Aztán a következő pillanatban a fej
eltűnt a nyílásban, a szeméremajkak összezárultak, mintha a lény soha nem is létezett volna.
Tulajdonképpen nem is lenne szabad léteznie, gondolta Childe.
Aztán odament az ágyhoz és pofon ütötte az ott fekvő férfit. Keze nyomán piros folt keletkezett a Bili
nevű férfi arcán, de mindössze ennyi volt a reakciója. Továbbra is a plafont bámulta, közben mellkasa
egyenletesen emelkedett és süllyedt. Nemi szerve kezdett összeesni és ráncosodni.
– Csak akkor tér magához, ha beadom neki az ellenszert – szólalt meg Vivienne, akinek kezdett
visszatérni a színe és még halványan rá. is mosolygott az ágyon fekvő férfira.
– Akkor add be! – utasította Childe.
– És ha nem?
A hangsúly nem volt fenyegető, csak kíváncsi.
– Kihívom a zsarukat.
– Ha megteszed – kezdte a nő lassan ,. téged fognak elvinni. Azt mondom majd, hogy betörtél a
házamba, megfenyegettél, hogy megerőszakolsz, leütötted a barátomat és esetleg gyilkosságot is
megkíséreltél.
Childe azon gondolkodott, miért nem vádolja magával a nemi erőszakkal, de aztán rájött, hogy a nő
nem szeretné, ha megvizsgálnák.
– Tényleg nem valami fényes a helyzetem, de azt sem hiszem, hogy te örülnél a nyilvánosságnak.
A nő most lemászott az ágyról, és az öltözőasztalka felé indult, puha csípőjével megérintette Childe-
ot. Elővett egy cigarettát, meggyújtotta, majd a férfit is kínálta. Childe elutasítón rázta a fejét.
– Akkor ez azt jelenti, hogy meghátrálsz? – kérdezte.
– Csak akkor, ha beadod az ellenszert – mondta Childe. – Egyébként nem érdekel, mibe fog nekem
kerülni, de olyan cirkuszt csinálok, hogy rád dől az épület.
– Rendben – válaszolta a nő.
Kihúzott egy fiókot, közben Childe éberen figyelte, nehogy fegyvert vegyen elő. Kivett egy hatalmas
varrótűt, és odament vele az ágyon fekvő meztelen férfihoz. A tű hegyét beleszúrta a nyaki ütőérbe,
aztán visszasétált a fiókhoz. Mire eltette a tűt, Bill már mozgolódni kezdett. Néhány perccel később
nyögött egyet és felült az ágy szélén. Csodálkozva nézett rá a meztelen Vivienne-re, aztán Childe-ra,
mint aki nem tudja, mi történik.
– Magánál volt? – kérdezte Childe.
Bill bólintott. Furcsa arckifejezéssel nézte Vivienne-t.
– Képtelen vagyok elhinni! – kiáltott fel. – Mi a fenét csináltál velem? Perverz disznó!
Childe először nem tudta a férfi kijelentését, mire vélni, hiszen a jelző túlságosan finom volt a
történtekhez képest. Aztán rájött, hogy Bill nem látta azt a valamit, ami a nő vaginájából jött elő.
Azt hihette, hogy valami tárgyat dugtak fel a végbelébe.
– Ott hevernek a ruháid – mondta a nő és az ágy másik oldalán álló szék felé mutatott.
– Öltözz fel, és tűnj el!
Bill imbolyogva felállt, megkerülte az ágyat, majd felöltözködött.
– Olyan gyorsan rátok hozom a zsarukat – kiáltotta ellenszenvesen –, hogy pislogni sem lesz időtök.
ELKÁBÍTANI engem! Elkábítani ENGEM! Mi a pokolért? Mit akartatok csinálni?
– A helyében én nem hívnám ide a rendőröket felelte Childe. – Hallhatta, ez a nő, amíg ön kábult
volt, engem is megfenyegetett. Önt is megvádolná mindenfélével, és higgye el nekem, hogy rengeteg
befolyásos barátja van. Azon kívül a gyilkosságtól sem riad vissza.
Billen látszott, hogy megijedt és gyorsabban kezdett öltözködni. Vivienne ránézett az órájára.
 – Heraldnak és nekem fontos megbeszélnivalónk van. Kérlek, siess egy kicsit!
– Ja, gondolom, van mit megbeszélnetek, perverz dögök! – üvöltötte Bill szikrázó szemekkel.
– Az isten szerelmére – mondta Childe –, én mentettem meg az életét!
Childe most Vivienne-t figyelte. A nő csípőjét kidűtve az öltözőasztalkára támaszkodott, súlyát egyik
lábán nyugtatta. Childe gyűlölte őt. De ugyanakkor lenyűgözően gyönyörű és kívánatos teremtés volt,
ám hidegen halálos és szörnyűséges.
Bill közben minden ruhadarabját magára öltötte, kivéve az esőkabátját és kalucsniját. Ezeket
valószínűleg az előcsarnok szekrényében hagyhatta.
– Isten veletek, ti elferdült alakok! – motyogta Bill, miközben keresztülbukdácsolt az ajtón. – Majd
viszek be nektek pizzát a börtönbe.
Vivienne felnevetett. Childe azon tűnődött, ne menjen-e el ő is a férfival. Most hogy követte a nőt és
bejutott ebbe a házba, ahol Vivienne és társai laknak, kételkedni kezdett abban, vajon helyesen
cselekedette. Megmentett egy áldozatot, az igaz, de ez az áldozat olyan értetlen, hogy nem fogta fel,
mitől is menekült meg valójában. Nem is érte meg a kockázatot és a fáradtságot, amitől ő, Childe
vállalt érte.
Vivienne megvárta, míg a bejárati ajtó becsapódik Bill mögött, aztán csípőjét ringatva lassan
elindult Childe felé.
A férfi hátrébb lépett.
– Tartsuk meg az egészséges távolságot, Vivienne utasította vissza a nőt. – Egy porcikám sem kíván
téged; és engem nem lehet csak úgy megerőszakolni, ha ez a szándékod.
A nő ismét felnevetett, és leült az ágy szélére.
– Eszem ágában sincs! De miért jöttél ide? Mi békén hagytunk téged annak ellenére, hogy könnyedén
megölhettünk volna bármikor. Talán az lett volna a legjobb azok után, amit velünk tettél.
– Ha ember lennél, megértenél.
– Ja, a majomkíváncsiságra gondolsz? Hadd emlékeztesselek, a malájok hogyan fogják meg a
majmokat. Ételt tesznek egy üvegbe, amelynek olyan kicsi a szája, hogy csak nyújtva fér bele a majom
keze. Csak úgy tudná kihúzni, ha elengedné a kaját. De természetesen esze ágában sincs elengedni, így
a vadász könnyedén elkaphatja öt.
– Igen, tudom – válaszolta a férfi. – Az analógiád nagyon pontos. Azért vagyok itt, mert még mindig
úgy gondolom, hogy közötök van az ex-feleségem eltűnéséhez. Tudom, hogy te ezt tagadod, de nem
tudom kiverni a fejemből a gyanút, hogy Sybilt is ti intéztétek el. Képesek vagytok rá. Ti képesek
vagytok bármire, ami gonosz és embertelen.
– Embertelen? – kérdezte a nő mosolyogva.
– Rendben, értettem a célzást. Itt vagyunk egyedül ebben a házban, és ezt az egészet Billen kívül
senki nem tudja. És Bill nemcsak azt nem tudja, hogy én ki vagyok, de szólni sem fog rólam senkinek.
Főleg akkor, ha sorba veszi a lehetséges következményeket és azt, hogy őt is megvádolhatják.
– Megvádolhatják? Mivel? – kérdezte a nő tágra nyílt szemekkel. Mielőtt azonban a férfi
válaszolhatott volna, így folytatta: – Nem hiszem, hogy bárkinek bármit is elmondhat.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Childe, pedig már tudta a választ.
A nő ismét az órájára nézett.
– Körülbelül pár másodperce halt meg szívrohamban.
Felnézett a férfira, és ismét elmosolyodott.
– Hogy elsápadtál! Hogy megijedtél! Mit vártál, drágám? Azt hitted, elengedem, hogy aztán első útja
a rendőrségre vezessen? Persze utána megvádolhattam volna olyan dolgokkal, amiért börtönbe
dugják, de én semmiféle nyilvánosságot nem akarok. Tényleg, Herald Childe, hogy lehetsz ilyen naiv?
Childe összeszedte magát, és megpróbált kitörni a jégburokból, ami már csaknem teljesen
megbénította.
Nagy lendületet vett, és nyújtott kézzel ráugrott a nőre, aki megkísérelt az ágy másik oldalára
átgurulni, de a férfi elkapta a sarkát és magához húzta. Vivienne az egyik sarkát belevágta Childe
vállába, a férfi azonban nem törődött vele, lehajolt és három ujjával benyúlt a nő nedves vaginájába.
Egyik ujján égő fájdalmat érzett, és tudta, hogy a lény megharapta, de minden erejét összeszedte és
olyan mélyre nyúlt be, amennyire csak tudott.
Vivienne fájdalmasan felsikoltott, de a férfi nem húzta vissza a kezét és – a számos harapás ellenére
is – sikerült megragadnia az apró fejet, amely rendkívül csúszós volt és keményen ellenállt, de végül
mégis kicsúszott a vaginából. Szája tátva volt, fogai csillogtak a fényben, szemei vörös
drágakövekként szikráztak szakállas arcában.
A férfi bal vállát a nő jobb lábához nyomta, hogy testével felfogja a rugdosásokat. A nő azonban
lehajolt, megragadta Childe haját és teljes erejéből húzni kezdte. A fájdalom olyan erős volt, hogy
Childe csaknem elengedte a lény fejét. De nagy nehezen mégis sikerült a kezében tartania, aztán a
következő pillanatban amennyire csak tudta, hátra feszítette a saját testét. A lény kígyószerű teste
kivágódott a nyílásból, közben úgy visított, mintha haldokló nyúl lenne.
Ahogy a lendülettől hátraesett, Childe látta a lény farkát, ahogy kicsúszik a vaginából. Sokkal
könnyebben kijött, mint gondolta. Talán nem is volt odanőve a nő húsához.
A farka végén azonban lógott néhány vörös és véres gyökérszerűség, és Vivienne most vinnyogva
fetrengett a földön az ágy mellett.
Childe felugrott, és elhajította a valamit. Sikamlós, izmos teste, nyálkás feje, és az arcból és a
szemekből sugárzó gyűlölet olyan undorító volt, hogy Childe úgy érezte, azonnal elhányja magát.
A test átszelte a levegőt és az ágy másik oldalán landolt. Csapott néhányat, hogy leessen a földre,
majd eltűnt a szemük elől.
Vivienne most abbahagyta a sikoltozást, bár bőre szürke volt, és szemei hatalmas fehérjében csak
két kis kék pötty látszott.
– Ezt jól megcsináltad! Remélem, össze tudom szedni magamat! – hörögte.
– Micsoda? – kérdezte Childe értetlenkedve, mert mostanra már alig állt a lábán. Igaz, ujjaiban
csökkent a fájdalom, de csak azért, mert fél oldala csaknem teljesen lebénult. Szemei előtt kezdett
elhomályosulni a szoba képe, s Vivienne fehér teste, a lába közötti vörös háromszögből kilógó véres
gyökerekkel lassan forogni kezdett előtte.
– Ezt úgysem értenéd, te hülye ember!
Childe most óvatosan letérdelt, majd leült. Teste csaknem megbénult, fél oldalát olyan könnyűnek
érezte, mintha gumiból lettek volna. Vivienne alsóteste pont az orra előtt libegett, így homályos látása
ellenére is figyelemmel kísérhette a történteket.
A bőr kezdett felrepedni a szőrzet vonala mellett. A nyílás egyre nőtt, mintha láthatatlan kés hasítana
egyre mélyebbre a nő húsába, és mintha a műtétet végző láthatatlan valakik egyben akarnák kihasítani
a vaginát és a méhet.
Repedések tűntek fel a nő csípőjén, a combjain, a térdein, lábszárain és a lábfején.
Childe előrehajolt, hogy jobban lásson. Repedések látszottak a nő csuklóján, a könyökén, a mellein
és a nyakán. Teljes egészében olyan volt, mint egy betonjárdára esett porcelánbaba.
 Amikor Childe ismét a nő nemi szervére pillantott, azt látta, hogy az kisétált a lábak között eddig
elfoglalt helyéről. Saját tűvékonyságú, hússzínű ízeit lábain tántorgott. A háta volt a szeméremcsont, a
sűrű, vörös szőrzettel borított rész a nyílás és a vénuszdomb. A hasa pedig a vaginacsatorna
védőburka. A vagina mögött közvetlenül ott masírozott a méh apró lábain, mintha vissza akarna
kapcsolódni.
A helyükön támadt résből most újabb szervek bújtak elő, amelyek közül még Childe is felismert
néhányat. Az a húscsomó ott a petekürt és az ovárium, de az a másik, az mi a pokol lehet? – gondolta.
Ekkorra a hasadás elérte a melleket, azok legördültek a bordák meredek lejtőjén és leestek a földre.
Az egyik a férfi lábán landolt és messze gurult, de a másik csak feküdt a hátán – ami tulajdonképpen
az eleje volt –, és vadul kapálózott vékony póklábaival, nyilván átfordulni próbált.
A has és a törzs felső része eközben összevissza repedezett. A végbél és a fenék két fele elmászott
valahová. Ennek már egy kicsit vastagabb lábai voltak, de úgy látszott, így is alig bírják el a hús
súlyát, ezért lassan haladt; míg a kezek az ujjakat használva lábakként, villámgyorsan átrohantak a
szobán és eltűntek az ágy alatt.
A fej is az ágy alja felé tartott. Ezt a testrészt vékony, körülbelül hét centiméter hosszú lábak
tartották a padló fölé, és a fülek mögül kinyúló négy hosszabb láb tartotta egyensúlyban. Vivienne
szemei tágra nyílva pislogtak, és úgy látszott, ebben az állapotában is teljesen magánál van. A szemek
szerencsére nem néztek Childe-ra.
A férfi nagyon rosszul lett, de remélte, hogy nem fog hányni. Belseje teljesen elzsibbadt, de némi
émelygésen kívül semmi mást nem érzett.
Most hirtelen az oldalára dőlt, ám képtelen volt vissza felülni, bármilyen kétségbeesetten küzdött is.
Legalábbis próbált küzdeni, de erőfeszítései inkább csak mentálisak maradtak. Izmai, már amennyire
meg tudta ítélni, a legkisebb remegéssel sem reagáltak.

4. fejezet

Amikor Childe meglátta a kígyószerű lény fejét, amint éppen kilesett az ágy vége mögül, akkor
döbbent rá, hogy mit tett: egy erős rántással kitépte a nő testéből, feltehetően a méhéből.
Tulajdonképpen ezt akarta. Azonban az meg sem fordult a fejében, hogy ez olyan eredménnyel fog
járni, mint a Mexikóban karácsonykor felaggatott babák madzagjának a meghúzása. Egy rántás és a
baba szétreped, miközben mindenféle finomságot szór szét a szobában.
A kígyószerű lény volt a nő madzagja, és amikor ezt kihúzta belőle, Vivienne darabokra hullott szét,
miközben szétszórta különböző testrészeit. Ezek pedig olyan mászkálásba kezdtek, amit csak Bosch
lett volna képes érzékletesen lefesteni.
A lény most Childe felé kezdett mászni, nyálkás, kecskeszakállas, cápafogakkal teli száját és
gránátszínű szemét a férfira meresztette. Torkából éles sivítás tört elő.
Childe képtelen volt megmozdulni, csak feküdt az oldalán és bámulta a közeledő lényt. Azon
tűnődött, vajon mit szándékozik vele tenni. Harapása mérgező volt, és míg Bilit megbénította, de
szexuális szerveit működőképes állapotban hagyta, az ő számára a második harapás akár halálos is
lehet. Vivienne különben is azt mondta, hogy ezen csak az ellenszer segíthet, amit Childe tudomása
szerint csak ő adhat be. Amíg azonban a nő ilyen állapotban van, ebben nem is reménykedhet.
Egy nagy kupac feltekeredett bél haladt el Childe előtt eltakarva előle a kígyólényt. Mögötte mint
egy húsos százlábú, a gerinc jött, ami a következő pillanatban nekiütközött a fejjel lefelé bukdácsoló
lábnak. Sarka a plafon felé nézett és húsz apró láb vitte titokzatos célja felé. A gerinc és a láb az
ütközéstől felborultak; néhány percig vakon kalimpáltak a lábaikkal, míg ismét sikerült talpra
kecmeregniük.
A kígyószerű lény egyre közeledett. Childe figyelte és közben azon tűnődött, vajon mi teszi lehetővé
gyors, tekergőző mozgását. Talán kígyócsontváz rejtőzik benne?
Bénultságában nem is gondolkodott rajta, hogyan történhetett meg mindez. Most már egyszerűen csak
elfogadta a tényeket.
Már a soklábú vagina és mögötte a soklábú méh is Childe felé tartott. A szőrös hátú állat
nekiütközött a hasának, hátratántorodott, kicsit elfordult, majd többször nekiütközve a testének egyre
feljebb haladt. Amikor az arcához ért, megállt, majd lassan odacsúszott a szájához. A férfi nem látta,
de az volt az érzése, hogy az ajkaihoz támaszkodik. A szőrök irgalmatlanul csiklandozták az orrát és
tüsszentésre késztették. Kellemes, tiszta illata volt enyhe pézsma beütéssel, amit más körülmények
között Childe nagyon élvezett volna.
A vagina ott maradt a szájához préselődve, mintha valami ismerőst fedezett volna fel ebben a süket
és vak világban. A méh befészkelt a nyaka hajlatába, nedves bőrét a férfién nyugtatta.
A kígyószerű lény eközben egyre közeledett, aztán eltűnt a feje mellett. Childe megpróbálta
megfordítani a fejét, hogy hátranézzen, de képtelen volt akár csak megmozdulni is. A következő
pillanatban érezte, hogy a lény a tarkóján mászik. A férfi üvölteni akart, vagy valami, emberfelettit
tenni, ami által kibújhatna a bőréből és kirohanhatna a szobából. A lény azonban rátekeredett az
arcára, nedves szakálla már a fülcimpáját csiklandozta.
A hangja vékony volt és fülsértő. Szavait nem lehetet érteni. Ugyanazon a furcsa francia és spanyol
keveréknyelven beszélt, mint korábban. Mindez úgy hangzott, mint valami hiányos, artikulátlan
francia, talán inkább ősi francia nyelv.
Miközben a vékony, fülsértő handabanda tovább folytatódott, a lény apró villás nyelvével már a
férfi fülében matatott.
Majd hirtelen minden elcsendesedett. A test most is ott volt, de meg sem mozdult. A vagina-rész
eltávolodott Childe arcától, a méh pedig követte. Ekkor Vivienne feje bukkant elő az ágy alól és
lassan közeledett. Nyelve kilógott petyhüdt ajkai közül, ragyogó szemeit a férfira szegezte.
A fej néhány lépésre Childe arca előtt megállt. Szemei felnéztek a férfi arcán tekergő lényre. Ajkai
mozogtak, de hangot nem adott ki. Ez várható is volt, hiszen a fejhez nem tartozott tüdő. A két tüdő,
mint beteg dinoszauruszok a mocsárban, úgy tántorogtak a távolabbi fal mellett.
Előfordulhat, gondolta Childe, hogy a lény tud szájról olvasni. Talán a nő most adja ki neki az
utasításokat az újraegyesülésre.
De mi van akkor, ha szó sincs újraegyesülésről? Mi van akkor, ha ez a vég? Mit tudok én ezekről és
a hozzájuk hasonló lényekről? Mindegyikőjük nagyon furcsa, de némelyek még sokkal furcsábbak,
mint a többi. Vivienne a legfurcsább. Ő sem a vámpírok, sem az emberfarkasok, sem a szellemek
kategóriájába nem illik bele. Lehetséges, hogy elég lenne megrántani a madzagját és akkor Vivienne-
nek befellegzett. Az viszont biztos, hogy ebben az állapotban – mármint darabokban – nem sokáig
marad életben. A testrészeknek is kell enniük, kiválasztaniuk a természetes lényekhez hasonlóan, rájuk
is vonatkoznak a természet törvényei, ha még annyira természetellenesek is.
A világegyetemben nincs semmi természetellenes. Amelyek ilyennek tűnnek, azokra még nincsen
magyarázat. Mindent meg lehet magyarázni a természet törvényei alapján. Ha az ember nem ismer
egyes törvényeket, akkor hajlamos azonnal természetfelettire gondolni.
 A kígyószerű lény most végigtekergőzött Childe arcán, és lecsúszott a földre. Aztán odaaraszolt
Vivienne arcához, ott karikába tekeredett, és fejét a nő szemei elé emelte. Előre-hátra hintázott, mint
egy kobra és időnként megfordult a feje. A szája egyfolytában mozgott és arcát eltorzította a düh. Csak
amikor a fej teljesen felé fordult, Childe akkor hallotta a vékony, sipító hangot. A lény ugyanazt az
ismeretlen nyelvet használta.
Úgy látszott, közölni akar valamit, de már belefáradt a próbálkozásba. Megfordult, és a férfi arca
mellé vonaglott. Childe csak egy pillanattal később fogta fel, hogy mit is csinál. Ahogy a lény
elmászott mellette, maga után vonszolta a méhet. A farkát beledugta a belsejébe; talán az
újraegyesüléssel próbálkozott.
Amikor elhaladt Childe feje mellett, megállt és megfordult. Fején a méhhel, ismét a férfi felé haladt.
A vagina elmozdult, erre a kígyószerű lény elkezdte a fejével döfölni. Terelgetni próbálta.
Amikor sikerült a vaginát a megfelelő helyzetbe állítania, hátulról belecsúszott, majd elöl bukkant ki
a nyíláson. A vagina megigézettként hátrált, amíg el nem érte a méh-részt, amivel azonnal egyesült.
Na és most? – gondolta Childe, és most először volt képes saját magáért aggódni. Lehet, hogy kezd
elmúlni a méreg hatása vagy pedig Vivienne hazudott az ellenszer szükségességét illetően. Azért
akarhatott Bilinek beadni valami ellenszert, hogy minél hamarabb eltűnhessen a házból. Ugyanakkor
olyan mérget adott neki, ami megállította a szívét. Ha igaz, amit a nő mondott.
Childe ugyanúgy képtelen volt mozdulni, mint korábban. A gondolkodása és látása azonban már
mintha nem lett volna olyan zavaros.
Lenyűgözte ennek az életformának a totális idegensége. Hihetetlen volt, hogy egy élő test különálló,
mozgó darabokra hullhat szét. Vajon meddig képes ilyen formában életben maradni? A vér minden
egyes testrészben benne maradt, de a vérkeringés természetesen teljesen leállt. Ott volt például a szív,
ami a belőle kilógó artériákat és ereket maga után húzva harminc apró lábán éppen az ágy alja felé
igyekezett. A látvány Childe-ot valamiképp egy levágott fejű csirkére emlékeztette.
De hogy maradhatnak ezek a testrészek életben oxigén felvétele és a salakanyag leadása nélkül?
Lenni kell valami tartalék energiájuknak! Lenni kell!
És hogyan volt képes Vivienne mindezt a rengeteg repedést, hasadást, lábacskát és isten tudja még
milyen biológiai mechanizmust elrejteni a testében? Kövérnek és lottyadtnak kellett volna látszania,
ám épp az ellenkezőjének hatott. Csodálatos teste és gyönyörű, fájdalmasan gyönyörű arca volt, amely
arc most egy csomó vékony lábacskán és négy támasztólábacskán sétálgat körbe. A támasztólábacskák
a füle mögül nőttek ki.
A kígyószerű lény most ott tekergőzött Childe előtt, próbálta utolérni a végbelet és a feneket.
Láthatóan egyesülni szándékozott velük. Na és utána? Talán egyre inkább elnehezedik majd, és.
képtelen lesz becserkészni a többi testrészt.
Miközben Childe a kígyólényt figyelte, a fej sem tétlenkedett. A két vállat addig lökdöste és
rugdosta, amíg azok be nem szorultak az egyik sarokba. Akkor otthagyta őket és újabb testrészekért
indult. Eközben a kígyólény beletolatott a fenekekbe és a végbélbe, úgymond felfűzte őket magára,
mint ahogyan a vasúti kocsikat kapcsolják össze.
Ebben a pillanatban Childe úgy érezte, mintha a padló enyhén megremegne alatta. Két hatalmas cipő
jelent meg a szeme előtt. Aztán a cipők odébb léptek és Childe meglátta a hozzájuk tartozó sofőrt is.
Nagydarab, sötét bőrű férfi volt, arcvonásai baltikumi eredetre engedtek következtetni. Magas
pofacsontja és homloka volt és sötét, egyenes szálú haja. Láthatóan egyáltalán nem zavarta az eléje
táruló látvány.
 Könnyed mozdulatokkal elkezdte összerakni Vivienne Mabcrough-t. A testrészek egymás mellé
kerültek, a belsőségek belülre, és nemsokára ott feküdt a nő a földön teljes egészében. A hasadások
eltűntek, a repedések összeforrtak. Amikor Vivienne bőre ismét sima és tökéletes lett, a férfi öklével
nagyot ütött a szívére. A nő egy ideig levegő után kapkodott, majd felült. Mozgása egy kicsit még
bizonytalannak hatott, de a sofőr kezét eltolta magától.
A kígyólény feje kibújt a lába közül és mérgesen meredt Childe-ra.
– Barton – szólalt meg a nő –, tegye az ágyra ezt a férfit és vetkőztesse le!
Barton szó nélkül engedelmeskedett. Felemelte Childe-ot és az ágyra tette. Módszeresen
levetkőztette, a ruháját szépen összehajtogatva berakta a szekrénybe. A cipőt és a zoknit betolta egy
szék alá. Childe mindezt azért láthatta, mert ekkorra, bár elég nehezen, de el tudta fordítani a fejét.
Beszélni azonban még mindig képtelen volt.
– Most elmehet, Barton – utasította a férfit Vivienne.
A nagy darab, fekete férfi kifejezéstelen arccal nézett Childe-ra.
– Igenis, asszonyom. – Csak ennyit mondott válaszként.
Childe azon tűnődött, vajon mi lehet a sofőr szerepe Vivienne bandájában. Eszébe jutott Glam,
Igescu báró hatalmas inasa, ő is furcsa volt, de mégis ember, legalábbis emberi származású. Glam
elkövetett egy hatalmas hibát. Beleszeretett Magda Holyaniba, egy kígyónőbe. A nő több alkalommal
visszautasította az inast, mire Glam megpróbálta megerőszakolni. Az eredmény: eltörték minden
csontját és kipréselték belőle a beleit és minden csepp vérét.
Ha Barton ember, akkor ő a történelem legaljasabb kollaboránsa. Illetve nem is a történelemé,
hiszen a történelem, mint minden más emberi tudomány vagy tudományág, tagadja az ilyen lények
létezését vagy létezésének lehetőségét.
Vivienne most megállt fölötte, majd lehajolt úgy, hogy egyik melle csak néhány centiméterre volt a
férfi szájától.
– Az utamba álltái – szólalt meg a nő –, gyönyörű Herald Childe-om, és én nagyon utálom, ha valaki
az utamba áll. Elvetted tőlem az én Billemet, aki igaz nagy seggfej volt, de óriási farokkal
rendelkezett, így tehát most te fogod helyettesíteni annak ellenére, hogy te most „le vagy tiltva”.
Childe meg akarta kérdezni, mit ért azon, hogy ő „le van tiltva”, de a száját sem bírta kinyitni.
Vivienne megcsókolta, nyelvével végigjárta a férfi fogait és ínyét, közben egyik kezével a péniszét
simogatta. Childe teste akarata ellenére is reagált az érintésre. Altestében furcsa bizsergést észlelt;
pénisze felmelegedett és megduzzadt egy kicsit, bár még nem sokat érzékelt belőle.
Vivienne feljebb csúszott az ágyon, egyik mellbimbóját beillesztette Childe szájába, ő azonban
képtelen volt megszívni, vagy bármit is csinálni. Azt azonban tudta, hogy még ha képes lenne rá, akkor
sem tenné meg. Vivienne volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha is látott, de mostanra már egyáltalán
nem találta kívánatosnak. Utálta a gyilkosokat és ezt a nőt különösen gyűlölte a méhében lakó lény
miatt. Remélte, hogy az a valami még mindig ott van és nem jött ki, de már magától a gondolattól is
összeszorult a végbele.
Annak ellenére, hogy nyelvével hozzáért volna a nő melléhez vagy bármit is tett volna, a bimbó
lassan hatalmasra és keményre duzzadt a szájában. Vivienne kivette és a másikat tette a férfi szájába;
hamarosan az is óriásira nőtt. Csókolgatni kezdte a férfi mellét, közben ujjai az arcát simogatták.
Nyelvével lassan a hasa felé haladt, hegyével furcsa geometriai ábrákat rajzolt Childe bőrére.
Amikor a szőrhöz ért, nyelvét végigfuttatta mellette, majd lassan és módszeresen az egészet
benedvesítette. A férfi érezte, hogy pénisze még jobban megduzzad. Nem akarta, hogy a nő hatással
legyen rá, de valami miatt, talán a méreg bénító hatásának köszönhetően, egyszerűen képtelen volt
ellenállni. Gyűlölte a nőt és üvölteni szeretett volna, amikor eszébe jutott a kígyólény. Azonban a
gyűlölet és a rémület bénultan kuporogtak a testében. A nő nyelve és a szája által keltett kéj ezzel
szemben nagyon is valóságos volt.
Amikor aztán azt érezte, hogy a nő szája rázárul a heréire, egész testét forróság öntötte el; a gerince
táján kezdődött, és a pénisze felé terjedt. Pénisze keményen és erőteljesen felágaskodott.
Egy idő után a nő nyelvével félretolta a heréit, és ráhajolt a péniszére. Nedves és puha ajkai lassan
végigsimítottak a fejen, majd nyelve hegyét az apró nyíláshoz nyomta. A férfi belsejében kéjes hörgés
kelt, és alig bírta visszatartani magát, hogy meg ne emelje a csípőjét, hogy ezáltal mélyebbre lökje
péniszét a nő szájába. Azonban mivel a méreg hatása még mindig nem múlt el, csípője mozdulatlan
maradt.
Vivienne tovább szopta a péniszt, száját időnként a tövéig csúsztatta. A férfit gerince végétől pénisze
csúcsáig tűzforró kéj járta át. A sűrű, szürke folyadék lassan haladt a kijárat felé, útközben a
pattanásig felajzott idegekhez súrlódva.
Vivienne hirtelen felállt és megfordult, bemutatta gyönyörű hátát és tojás formájú fenekét, majd a
férfi fölé kuporodott, egyik kezével lenyúlt és gyengéden két ujja közé vette a pénisz fejét.
Odaigazította a végbeléhez, és lassan ráengedte magát. A fej egy pillanatra megakadt a szűk
bejáratnál, de aztán könnyedén becsúszott. Addig siklott befelé a meleg résbe, amíg a nő feneke le
nem ért a férfi fanszőrzetéhez.
Vivienne többször lassan felemelkedett, majd visszaült, amitől a férfi szinte eksztatikus állapotba
került. Nem sok kellett volna hozzá, hogy orgazmusa legyen annak ellenére, hogy nem kedvelte a
közösülésnek ezt a formáját. Igaz, csinálta már nem egyszer és nem kétszer, de mindig csak a nők
kérésére tette. Most az ellenkezés teljesen kiszorult a tudata szélére. Az egyesülésnek ez a formája
egyáltalán nem zavarta.
A nő az egyik felfelé irányuló mozdulat közepén megállt.
Childe tudta, hogy mi következik, ezért ösztönösen összeszorította a száját. A rémület azonban
egyáltalán nem csökkentette lüktető merevségét.
Hirtelen valami a heréire csusszant. Lefelé haladtában végigsiklott a zacskóján, és valami –
természetesen a kígyólény szakállas, apró feje – hozzáért a végbeléhez. A következő pillanatban a
lény már be is hatolt, és felfelé nyomakodott a beleibe. Kemény volt és az általa keltett érzés
kellemetlen, olyan mint amikor az orvos egy prosztata vizsgálatnál feldugja az ujját. Azonban ez a
kellemetlen érzés nem tartott sokáig. Valami, talán a lény korábbi harapása vagy a harapás alkalmával
a testébe juttatott méreg miatt ez hamar meleg és megnyugtató érzéssé vált.
Néhány másodperccel később Vivienne ismét elkezdett fel-le csúszkálni rajta és a férfi érezte, amint
a lény ugyanezt teszi a végbelében. A lény mozgása teljesen független volt a nőétől, csak sokkal
gyorsabb.
A végbelében és a beleiben érzett melegség lassacskán forró és vad kéjjé változott. Ez a kéj már
közel állt az eksztázishoz. Teste egésze ugyanúgy készen állt az orgazmusra, mint a pénisze. A kétféle
érzés úgy váltotta egymást, mint fáziseltolódásban lévő szinuszhullámok. Ahogy azonban Vivienne
egyre gyorsabban kezdett mozogni rajta és a lény ugyanolyan tempóban folytatta végbelében a
csúszkálást, a hullámok lassan kezdtek összehangolódni.
A következő pillanatban vörös fény villant fel Childe szemei előtt, folyékony fém dörzsölte végig a
kéjidegeit, izzó fúró mélyedt az agyközpontjába, és pénisze szinte felrobbant. Olyan érzés volt, mintha
kifordították volna a testét, miközben egy ötödik dimenzióbéli kontinuumon haladt át. Húskesztyű volt,
amit levetettek, kifordítottak, és különféle sugárzásoknak tettek ki.
Vivienne egy ideig csak ült rajta, majd anélkül, hogy leszállt volna, arccal a férfi felé fordult.
Mozdulata a kígyószerű lényt is magával húzta, de az láthatóan már nem bánta. Egy része
visszacsúszott a nő vaginájába, majd szembenézett a férfival. A szakálla és a feje mocskos volt, szája
sűrű, szürke folyadékot köpködött. Majd amikor abbahagyta a köpködést, villás nyelvét kiöltve
tisztogatni kezdte az arcát. Néhány perc múlva az arca és a szakálla olyan tiszta lett, mintha
lezuhanyozott volna.
Már nem keltett annyira vérszomjas benyomást, mint korábban, de még így is ijesztő látvány volt.
Childe örömmel látta, hogy lassan visszahúzódik a nyílásba, közben fejét felemelve keskeny
szájával megcsókolta a nőt.
Miután a lény eltűnt a vaginában, Vivienne felemelkedett, és a férfi pénisze kicsúszott a végbeléből.
Lehajolt és megcsókolta a péniszt.
– Szeretlek – mondta. Childe képtelen volt válaszolni.
Szerelem? – gondolta, és hányni szeretett volna.
Ebben a pillanatban három férfi lépett be a szobába. Egyikük egy keskeny pengéjű kardot szegezett
Vivienne torkának.
– Miért szegitek meg a fegyverszünetet? – kérdezte a nő sápadtan.

5. fejezet

A bokrok mögött bujkáló Forrest J. Ackerman egyre vizesebb lett. És egyre idegesebb.
Három nappal korábban egy hatalmas, lapos dobozt hozott neki a postás. A csomagot Angliában
adták fel, Bram Stoker egyik festménye volt benne. A kép Drakula grófot ábrázolta, aki éppen egy
fiatal, szőke nő véréből lakmározik. A témát már rengeteg illusztráció feldolgozta; a Bram Stoker:
Drakula című könyvének számtalan újrakiadásában általában úgy ábrázolták a grófot, amint egy
gyönyörű, alvó nő fölé hajol, és a mozifilmek plakátjai is ugyanezt tették.
Azonban az író maga csupán ezt az egy festményt készítette Drakuláról. Néhány hónappal ezelőttig
senki nem tudott a létezéséről. Aztán egy dublini házból, amely egykor Stoker barátjáé volt, egy tucat
olajfestmény és tintarajz került elő. A jelenlegi tulajdonos a padlás egyik kis szekrényében talált
rájuk, de mivel fogalma sem volt, hogy ezek milyen értéket képviselnek, néhány fontért eladta az
egészet egy régiségkereskedőnek, és azt hitte, jó üzletet csinált.
A kereskedő azonban alkalmazott néhány írásszakértőt, és így kiderült, hogy Bram Stoker aláírása a
festményen és a rajzokon valódi. Amikor Forry Ackerman ezt meghallotta, azonnal írt a dublini
kereskedőnek, és közölte vele, hajlandó bármennyit megadni a festményért. Igaz a festményt ő kapta
meg, de kölcsönt kellett felvennie a bankjától, hogy kifizethesse. Azóta szinte semmi másról nem
tudott beszélni, csak a képről.
Amikor végre megkapta és kicsomagolta, egyáltalán nem volt csalódott. Azt ugyan el kellett
ismernie, hogy Bram nem egy St. John, Bök, Finlay vagy Paul. De volt a képben valami nyers erő,
amint azt mások is mondták. Kétségtelenül, primitív volt, erőteljesen primitív. Forry örült neki, hogy
azért valamennyi művészi értéket mégis képvisel a festmény annak ellenére, hogy nem nagyon értett az
„igazi művészet”-hez, és nem is igen akart érteni hozzá. Tudta, hogy neki mi tetszik, és ez a kép
tetszett.
 Ha a kép kevésbé lett volna erőteljes, az sem érdekelte volna. Övé volt az egyetlen eredeti
Drakuláról készült festmény, amit a Drakula írója festett. Ezt senki nem vonhatta kétségbe.
Egészen mostanáig.
Aznap éjszaka hazatért a Sherbourne Drive 800. szám alatti házába. Ugyanúgy esett akkor is, mint
most; a víz széles patakokban folyt lefelé az autófeljárón. Az utcát már teljesen elöntötte, de a járdáig
még nem ért fel. Ez úgy éjjel egy óra körül lehetett, és neki egy Wendynél tartott összejövetelről
kellett eljönnie. Mint a Vampirella és más horror újságok szerkesztője, Ackerman igen szoros
időbeosztás szerint élt. Ma éjszaka még meg kellett szerkesztenie a Vampirella következő számát, és
reggelre elküldenie New Yorkba a kiadójához.
Kinyitotta az ajtót, és belépett az előszobába. Ez egy meglehetősen nagy helyiség volt, aminek a
falait science-fiction és fantasy újságok borítójának eredeti festményei, megrendelésre készült képek,
különböző horror és „úgynevezett” horror filmek jelenetei és fényképek borították, amelyek Ifjabb
Lon Chaney-t, mint farkasembert, Boris Karloffot, mint Boris Karloff, és Lugosi Bélát, mint Drakulát
ábrázolták. Szinte mindegyiken volt aláírás, és a „egjobbakat kívánva Forrynak” felirat. Függött még
a falon számos Frankenstein fej és maszk, a Fekete Lagúna Szörnye, King-Kong és még számtalan más
szörnyeteg. A könyvespolcok földtől a plafonig értek és zsúfolásig voltak tömve science-fiction írók
műveivel, gótikus novellákkal, erotikus, szexuális témájú könyvekkel.
Forry házát látni kellett ahhoz, hogy az ember elképzelhesse. Az idők folyamán több mint egymillió
dollár értékű holmit halmozott itt fel. Aztán átköltözött Wendy apartmanjába, a házat pedig irodaként
és magánmúzeumként használta. Sajnos, gondolta, eljön majd a nap
– előre is átkozta –, amikor ő már nem lesz többet, és földi javait nem élvezheti, nem reszkethet az
örömtől saját megvalósult álma közepén. Hagyatékából nyilvános múzeumot csinálnak majd,
amelynek a nagy Ray Bradbury lesz a gondnoka, és az emberek eljönnek a világ minden tájáról, hogy
megcsodálják a gyűjteményét és tanulmányokat írjanak a könyvritkaságaiból, a festményeiből és a
leveleiből. Arra gondolt, hogy hamvait egy bronz Frankenstein mellszoborba teteti bele, amit a szoba
közepén álló emelvényre helyezhetnek halála után. Így legalább fizikailag itt lesz, ha már szellemileg
nem lehet jelen. Ezt azonban sajnos a kaliforniai törvények nem engedélyezték. A temetkezési
vállalkozók és a temetőtulajdonosok lobbyja gondoskodott arról, hogy a törvények az ő érdekeiket
szolgálják. Minden ember hamvát a temetőben kellett elhelyezni, még ha annak más is volt a
kívánsága. Esetleg a tenger fölött lehetett még szétszórni a hamvakat, de csak repülőgépről, és csak
egy bizonyos meghatározott magasságból. A lobby afelől is bebiztosította magát, hogy ezek a
repülőgépek az idők folyamán ne váljanak tömegjáratokká, és így az elhunytak megfizessék a sarcot a
halál sakáljainak, Anubisz híveinek.
Mindezt végiggondolva Forryban ismét feltámadt a harag a halottakat kirabló pénzéhes, lelketlen
banda iránt. Azon tűnődött, vajon egy kis megvesztegetéssel nem tudná-e elintézni mégis, hogy a
mellszoborba helyezzék a hamvait. Miért ne? Vannak olyan barátai, akiken keresztül esetleg mindez
megoldható lenne. Eléggé vad alakok, legalábbis a nagytöbbségük, így egy kis illegális intézkedés
nem hozná őket zavarba.
Míg mindezeket végiggondolta, lassan levette az esőkabátját és körbenézett. Ott volt J. Allen St.
John festménye Kirkéról és a disznókról, Odüsszeusz barátairól. És ott a büszkeségeinek büszkesége
és ott... és ott... !
A Stoker eltűnt.
A kép eddig az ajtóval szembeni falon függött, hogy még véletlenül se kerülhesse el a belépők
figyelmét. Két másik festmény helyét foglalta el. Forrynak nagyon nehéz dolga volt ennek a másik
kettőnek az elhelyezésével, mivel a házában szinte minden centiméternyi fal foglalt volt.
Most azonban egy üres lyuk tátongott a Stoker-kép helyén.
Forry átment a szobán és leült. Szíve csak egy kicsivel vert gyorsabban. Mellkasában pacemakert
hordott, ez kontrollálta a szívverését; a lépcsőkön is nagyon lassan járt és futni sem tudott. Még az
izgalomtól sem gyorsult fel a szívdobogás. Az érzelmeket azonban a pacemaker nem tudta
befolyásolni, így Forry teste most erősen reszketni kezdett.
Először arra gondolt, hogy felhívja a rendőrséget, ahogy azt a múltban már számtalanszor megtette,
mert gyűjteménye mindig is a betörők figyelmének a középpontjában állt. A betolakodók általában
science-fiction vagy horror megszállottak voltak, s képesek voltak bármire, csakhogy rátegyék a
kezüket a könyveire, festményeire, szobraira, maszkjaira vagy a híres emberekről készült fényképeire.
Több ezer dollár értékű tárgynak veszett már így nyoma, és ez magában is elég baj volt. Azonban a
tudat, hogy ezek általában pótolhatatlanok, sokkal jobban fájt Forrynak. A gondolat, hogy ezt bárki
megtehette vele, aki úgy szerette a világot, mint ahogy ő az Istent nem, már fájt. Ő inkább az
embereket szerette.
Legyűrte a kényszert, hogy azonnal felhívja a rendőrséget; inkább úgy döntött, hogy megkérdezi
Dummockékat, a fiatal házaspárt, akik nem sokkal azután költöztek be, hogy az előző gondnokok,
Wardék elhagyták a házat. Lorenzo és Hulia Dummock anyagilag le voltak égve, és nem volt hol
lakniuk, így Forry felajánlotta nekik a segítségét. Nem volt más dolguk, csak rendben tartani a házat,
takarítani és néha segédkezni, amikor ő partyt adott. Mindemellett a betörőktől is óvták a házat,
amióta nem lakott itt.
Néhányat kiáltott, majd miután semmi választ nem kapott, elindult felfelé a lépcsőn. A hálószoba
volt az egyetlen helyiség a házban, ahol lakni lehetett. Egy ágy volt benne, egy asztal és egy szekrény.
Ez volt Dummockék szobája. Mindenfelé ruhák hevertek: az ágyon, a földön, a szekrény tetején és a
sarokban felhalmozott könyveken is. Az ágy láthatóan napok óta nem volt bevetve.
Dummockék nem voltak a szobájukban, és valószínűleg a házban sem. Elmentek szórakozni, mint
ahogy azt máskor is gyakran tették. Forrynak fogalma sem volt, honnan van rá pénzük, mivel csak
Hulia dolgozott, és ő is csak akkor, ha éppen nem volt asztmás rohama. Lorenzo pornóregényeket írt,
melyektől idáig csak egyet tudott eladni, és abból sem túl sok példány fogyott. Forry aztán arra
gondolt, hogy talán elmentek meglátogatni valakit, akit rendszeresen „fejnek”. Ettől hirtelen nagyon
feldühödött, hiszen nevetségesen keveset kért tőlük cserébe a szállásért. Munkájuk pedig pontosan az
lett volna, hogy itthon legyenek és őrizzék a házat. Aztán majd ha a szemükre hányja a dolgot, azzal
fogják vádolni, hogy kihasználja őket.
Átkutatta a házat, aztán felvette az esőkabátját és kiment a garázsba. A Stoker festmény ott sem volt.
Öt perccel később megszólalt a telefon. A hang fojtott volt és ismeretlen annak ellenére, hogy a hívó
úgy mutatkozott be, mint Rupert Vlad, a Drakula gróf Egyesület tagja. Mivel Forryhoz minden hívás a
központon keresztül futott be, bármikor belehallgathatott, és eldönthette, akar-e beszélni az illetővel.
A hívó fél hangja ugyan ismeretlen volt, de a név megtette a hatását.
– Forry, én nem Vlad vagyok. Mit gondol, miért hívom?
Tudom, hogy nem Vlad – válaszolta Forry lágyan. – De akkor ki beszél?
– Egy barát, Forry. Ismer engem, de még nem mondhatom meg, ki vagyok. A Lord Ruthven Ligához
tartozom és a Drakula gróf Egyesületnek is tagja vagyok. Nem akarom, hogy bárki is megharagudjon
rám, de mondok valamit. Hallottam, hogy megszerezte Stoker festményét Drakuláról. Át akartam
ugrani magához, hogy megnézzem. Előtte azonban elmentem a Lord Ruthven Liga egyik
összejövetelére... és furcsa mód ott láttam a képet.
– Hogy mit? – kérdezte Forry döbbenten. Kezdte elveszíteni az önuralmát.
– Igen, ott láttam a falon... Itt a hang elhallgatott.
– Hugó szerelmére, kérem, ne szórakozzon velem. Beszéljen! – ordította Forry a telefonba.
– Igen, de olyan szemétségnek érzem az illetővel szemben, ő...
– Az egy tolvaj! – közölte Forry. – Egy rohadt tolvaj! Nem ön a szemét. Ha mindent elmond, akkor
ön, uram ezzel a közösséget szolgálja, nem is beszélve rólam!
Forry még izgalmában és felindultságában sem feledkezett meg a jó modorról.
– Hát... azt hiszem, igaza van. Megmondom. Menjen el Woolston Heepish házához. Nézze meg saját
szemével!
– Woolston Heepish! – kiáltott fel Forry. – Jaj, ne! – nyögte.
– Hát igen. Gondolom, már évek óta fúrja magát, igaz? Mondhatom, sajnálom, Forry, hogy össze
kell akasztania vele a bajuszt, de azt el kell ismernünk, hogy csodálatos gyűjteménye van a fickónak.
Lehet is, mivel sok mindent magától „szerzett be”.
– De hát én nem adtam neki semmit!
– Nem hát. Elvette. Viszonthallásra, Forry!

6. fejezet

Tizenöt perccel később Forry ott állt Heepish villája előtt, mely csupán két saroknyira volt az ő
Házától, és még külső formájában is hasonlított az övére. Különösen így a sötétben és a szakadó
esőben ez az épület az Acker-ház pontos másának tűnt. A kaliforniai ál-spanyol stílusban épült házat
kívül zöld színű stukkó fedte. A felhajtó a ház bal oldalán épült, és ahogy a látogató végigsétált a fal
mellett, hirtelen egy hatalmas fát pillantott meg, ami a teraszon nőtt. Törzse negyvenöt fokos szögben
megdőlve haladt át a házon és koronája óriási kézként borult a tető fölé. A felhajtó végén a garázs állt,
bejárata előtt egy hatalmas fából készült szörnyeteg díszelgett.
Ha a látogató jobbra fordult, egy különböző feliratokkal teleragasztott ajtó előtt találta magát.
DOHÁNYOZNI TILOS. TISZTÍTSD MEG A CIPŐDET ÉS AZ AGYADAT, MIELŐTT BELÉPSZ.
HEEPISH SZEME RAJTAD VAN. (A felirat a kamerára utalt, amellyel Heepish minden látogatója
arcát figyelmesen tanulmányozta, mielőtt beengedte volna őket. ) EBBEN A HÁZBAN BESZÉLIK
AZ ESZPERANTÓ ÉS A VOLAPUK NYELVET, hirdették a táblák. (Ez nagyon felbosszantotta
Forryt, aki régi és szenvedélyes művelője volt a volapuk nyelvnek. Heepish nem csak hogy ebben
utánozta őt, de még az eszperantó legnagyobb rivális nyelvét, a volapukot is megtanulta.
Forry ujját a csengő gombján tartva, néhány percig mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Az ég csatornái
továbbra is öntötték magukból a vizet, apró patakok csörgedeztek mindenfelé, melyek teljesen
elárasztották a ház teraszát. Az ajtó fölötti lámpa kísérteties, zöld fénykört rajzolt a földre. Már nem
hiányzott más a jelenethez csak a villám meg mennydörgés és a lassan, nyikorogva feltáruló ajtóban
megjelenő, sápadt, piros szájú, éles vonású, hátranyalt hajú férfi, aki mély hangon és magyaros
akcentussal azt mondaná:
– Jó estét.
A ház belsejéből nem szűrődött ki fény. Az ablakokat függönyök és könyvespolcok takarták. Forry
még soha nem járt benn a házban, de már hallott róla. Állítólag a berendezés hasonlított az övéhez.
 Egy percig gondolkodott, majd leengedte a kezét. Tulajdonképpen nem akart mást, csak egy kicsit
körülnézni. Azzal, ha most berontana és követelné vissza a festményét, csak bolondot csinálna
magából, hiszen nem tudhatta, valóban igazat mondott-e az informátora. Bár nem ez lenne az első
alkalom, hogy szándékos félrevezetés miatt kellemetlen helyzetbe kerülne.
Ellépett az ajtótól és a ház háta mögé került. Lennie kell itt egy spájznak vagy kamrának, ami a
konyhához kapcsolódik, tűnődött. Az ő házában az ilyen helyiséget most újságok és könyvek
tárolására használta.
A függönyök minden ablakon gondosan be voltak húzva. Forry fülét az ajtóra tapasztotta, de semmit
nem hallott bentről. Egy idő után aztán megunta és ismét előre került. A felhajtón két autó állt és még
néhány a ház előtt az utcán, ami esetleg azt jelentheti, hogy Heepishnek vendégei vannak, töprengett.
Talán az lenne a legjobb, ha hazamenne és felhívná ezt az embert teleonon.
Aztán mégis úgy döntött, hogy jobb, ha szemtől szemben beszél Heepishsel. Nem adja meg neki a
lehetőséget a hazugságra vagy hogy elrejtse a képet.
Azonban döntése ellenére még mindig képtelen volt megnyomni a csengőt. Kisétált a ház elé és
megállt a bokrok között. Az eső csak egyre esett, és ruháján már egyetlen száraz hely sem volt. Az
összecsapás borzalmas lesz. És felettébb zavarba ejtő. Mindkettőjük számára. Bár lehet, hogy
Heepishnek nem. Abban a fickóban annyi becsület sincs, mint egy levélnehezékben, így vetítette előre
magában a várhatót Forry.
Aztán egy arra elhaladó autó fényszórója egy pillanatra belevilágított az arcába. Néhány pillanatig
vaksin pislogott, majd kilépett a bokrok fedezékéből. Miért várna tovább? Heepish nem fog kijönni,
hogy beinvitálja.
Megnyomta a csengőt, ami az ajtóra festett gorgófej orra volt. Bentről erős harangszó hallatszott,
amit egy részlet követett a Szomorú vasárnapból.
Volt egy kukucskálónyílás az ajtón, de Forry informátorai szerint Heepish ezt már régen nem
használta, mert a csengőgomb megnyomása azonnal működésbe hozta a terasz bal oldalán elhelyezett
rejtett kamerát.
Hirtelen az ajtóra szegezett Frankenstein maszk megszólalt.
– Nem lélegzem, s mégis élek! Forrest J. Ackerman! Isten hozta!
A következő pillanatban az ajtó nyikorogva feltárult. Az üdvözlet természetesen egy magnószalagról
szólt, amit az ajtónyitás indított el.
Forryt maga Woolston Heepish fogadta. Magas, méltóságteljes férfi volt, kezdődő pocakkal és nagy
tokával. Bozontos bajusza és egyenes szálú sima haja vöröses fényben csillogott. Csiptetős
szemüveget viselt, és mögötte szaporán pislogtak szürke szemei. Testtartása kissé hajlott volt, mint
minden olyan emberé, aki szinte egész életét íróasztal mellett könyvek olvasásával töltötte. Vagy egy
vizes bokor alatt álldogálva, gondolta magában Forry.
– Jöjjön be! – szólt lágyan Heepish. Forry megrázta kinyújtott kezét, bár legszívesebben úgy tett
volna, mintha nem látná. Azonban még mindig nem volt benne biztos, hogy Heepish a tolvaj.
A következő pillanatban pedig már elejtette Heepish kezét, és egész testében megmerevedett, mert
Heepish válla fölött meglátta a festményt. Szinte pontosan ugyanazon a helyen függött, mint az ő
házában. Ott volt Drakula, amint hosszú fogait éppen egy szőke lány nyakába mélyeszti!
Hirtelen olyan harag öntötte el, hogy a szoba megfordult vele.
Heepish megfogta a karját, és a szófa felé vezette.
– Betegnek látszik, Forry. Csak nem én vagyok ilyen rossz hatással magára? .
 A házigazdán kívül még öten voltak a szobában, és most mindenki a szófa köré-gyűlt. Mindnyájan
nagyon fessek voltak, és drága, divatos ruhákat viseltek.
– A festményem! – nyögte Forry. – A Stoker! Heepish felnézett a képre, ujjai hegyét egymáshoz
illesztette, és halványan elmosolyodott vörös bajusza alatt.
– Tehát magának is tetszik! Annyira örülök! Gyönyörű darab, nem?
Forry nagyot csuklott és megpróbált felállni. Az egyik vendég, egy hölgy, aki úgy nézett ki, mintha
mexikói lenne, azonban visszanyomta a szófára.
– Magának pihenésre van szüksége! Nagyon sápadt. Mit csinált kint éjnek idején ilyen rossz időben?
Teljesen átázott! Maradjon itt. Hozok magának egy csésze kávét.
– Nem kérek kávét – utasította vissza Forry. Megpróbált felállni, de hirtelen megszédült.
– A festményemet kérem vissza.
A nő már vissza is tért, egy tálcán forró kávét, cukrot és íejszínt hozott. Odanyújtotta a férfinak.
– Mrs. Panchita Pocyotl a nevem – mutatkozott be közben a nő.
– Jaj, milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel Heepish. – Elnézést kérek, hogy még be sem mutattam
magát, kedves Forry. Csak az szolgálhat mentségemre, hogy nagyon aggódtam a maga egészségéért.
A másik nő magas, karcsú, nagy mellű szőkeség volt, a neve Diana Rumbow. A három férfi Fred
Pao, Rex Bilgreen és George Bunyanként mutatkozott be.
Forry most először nézte meg őket figyelmesebben és úgy találta, hogy van valami fenyegető az
egész társaságban. Azonban fogalma sem volt, hogy mitől támadt ilyen érzése. Talán a szemük miatt,
gondolta. Vagy az is lehet, hogy annyira felizgatta magát a festmény miatt, hogy mindenkit
veszélyesnek tart, aki Heepishsel van.
Mrs. Pocyotl lehajolt, hogy odaadja neki a kávét megmutatva nagy, világos csokoládészínű, vörös
bimbójú melleit. A mély kivágasd, vékony anyagból készült köntös alatt láthatóan semmi mást sem
viselt.
Más körülmények között, Forryt igencsak feldobta volna a látvány.
Aztán Diana Rumbow, a szőke nő ejtett el egy könyvet, amit addig a kezében tartott, majd lehajolt,
hogy felvegye. Idegessége ellenére Forry szemei majdnem kiugrottak a helyükről, és úgy érezte,
mintha valaki két kézzel megcsavarta volna a golyóit. A nő sem hordott melltartót, akárcsak Panchita.
Hófehér mellei akkora piros bimbókban végződtek, mint a férfi hüvelykujja. Amikor felállt, a duzzadt
halmok szinte szétfeszítették köntösének vékony anyagát.
Forry közben arra is rájött, hogy ezek a lehajlások egyáltalán nem véletlenek. A figyelmét próbálták
elterelni.
Pocyotl most leült mellé, és a combját erősen az övéhez nyomta. Diana Rumbow leereszkedett a
másik oldalára, és csodálatos mellét a karjához dörzsölte. Forry bármerre nézett, hatalmas melleket
és mély kivágásokat látott.
– A festményem! – nyögte.
Heepish úgy tett, mintha nem is hallaná, amit mondott. Odahúzott egy széket és leült Forryval
szemben.
– Maga nagyon nagy szolgálatot tett nekem, Mr. Ackerman, vagy szólíthatom Forrynak? – kezdte
Hee.pish.
– A festményem, a Stoker! – nyögte Forry ismét.
– Most, hogy végre úgy döntött, fátylat borítunk a múltra, és feltételezem, rájött, hogy az irántam
érzett ellenszenve alaptalan volt, most sok mindent meg kell beszélnünk. Végig kell beszélgetnünk az
éjszakát. Végül is egy ilyen ronda, esős éjjelen mi mást lehetne csinálni? Nagyon sok közös vonás van
bennünk, mint ahogy azt már többen is jó és rosszindulatú emberek egyaránt mondták. Azt hiszem,
nagyon jól meg fogjuk egymást ismerni. Ki tudja, talán egy nap majd úgy döntünk, hogy a Drakula gróf
Egyesület és a Lord Ruthven Liga egyesül, és megalakítjuk a Nagy Vámpír Bandát, vagy valami
hasonlót, annak ellenére, hogy boszorkányok és nem pedig a vámpírok járnak a bandában. Na, mit
szól?
– A festményem – felelte Forry elfúló hangon. Heepish egyre csak beszélt hozzá, a többiek pedig
vidáman csevegtek ezalatt. Időnként valamelyik nő odahajolt hozzá, vagy teljes testével nekidőlt. A
férfi egyfolytában érezte parfümjük illatát, ami a maga egzotikusságában rendkívül különös volt.
Haragja azonban egyre nőtt. És azok a mellek! Aztán Pocyotl szikrázó fekete, és Rumbow csillogó
kék szemei!
Dühösen megrázta a fejét. Miféle boszorkányságot űznek itt vele? Azzal a szándékkal jött, hogy
megkeresi a festményét, leakasztja a falról, vagy ahol van, a hóna alá teszi és kimasírozik vele az
ajtón. Most, hogy ezt így végiggondolta, eszébe jutott, hogy kellene valami, amivel betakarhatná a
festményt, hogy megvédje az esőtől, amíg beteszi az utca túloldalán parkoló kocsijába. A kabátja is
megteszi. Annak nem árt, ha vizes lesz. A festmény a fontos.
Azonban képtelen volt felállni a szófáról. Heepish pedig oda sem figyelt a megjegyzéseire. És a
vendégek sem. Úgy érezte magát, mintha egy párhuzamos univerzumban lebegne, ami valamiképpen
kapcsolatban áll Heepish házával, de egy más időben. Csak egy bizonyos fokig volt képes
kommunikálni, azután a szavai elúsztak a levegőben. A szoba hirtelen elhomályosult körülötte.
Az eszébe villant, hogy megmérgezhették a kávéját.
A gondolat azonban annyira nevetségesnek tűnt, hogy azonnal megpróbálta elhessegetni magától. De
ha Heepish képes volt ellopni a festményét és felakasztani egy olyan helyre, ahol mindenki láthatja
annak ellenére, hogy tudta, nemsokára a tulajdonos fülébe jut a híre, és ha képes nyugodtan, mi több,
barátságosan elüldögélni az emberrel, akitől elvette a tulajdonát, akkor biztos képes lenne minden
fenntartás nélkül meg is mérgezni akárkit.
De miért akarná őt megmérgezni?
A földes padlójú kamra, a hat láb mély és hat láb hosszú árok képe temetési menetként vonult el a
szemei előtt. Egy kemence az alagsorban, égett hús és csontok. Sav marja szét a testét. Megsütik egy
hatalmas sütőben és ez a társaság elfogyasztja vacsorára. Állva befalazzák, aztán Heepish és a
vendégei Amontüladóval mondanak rá tósztot. Beteszik egy ketrecbe, és rászabadítanak egy csomó,
hatalmas, éhes patkányt. Majd a letisztított csontvázát összedrótozzák és ebben a szobában állítják föl,
mint különleges látványosságot. A barátai és üzlettársai a Drakula gróf Egyesületből és a Lord
Ruthven Ligából pedig majd eljönnek ide, mivel a nagy Forry Ackerman titokzatos eltűnése után
Heepish lesz a király. Meglátják a csontvázat és majd azon fognak tűnődni, vajon kié lehetett. De hát,
mondják majd, annyian vannak, akik szeretnének Hamletet játszani az ismeretlen Yorickoknak, és
esetleg még meg is veregetik a koponyáját. Vagy talán éppen Forry Ackermanról beszélgetnek a
csontváz előtt állva.
Forry megrázta magát, mint egy vízből kimászó kutya. Kezd begolyózni, gondolta. Nem kell mást
tennie, csak érvényesíteni a jogait. Ha pedig Heepish tiltakozik, kihívja a rendőrséget. Nem hitte,
hogy Heepish megakadályozná, hogy bebizonyítsa az igazát.
Olyan hirtelen állt fel, hogy erősen megszédült.
– Elviszem a festményemet, Heepish. Ne merjen az utamba állni! – kiáltotta.
 Megfordult, fellépett a szófára és leakasztotta a festményt a szögről, amin lógott. Mögötte teljes
csönd volt. Amikor visszafordult, azt látta, hogy mindenki felállt és felé fordult. Félkört alkottak
előtte, amin keresztül kellett volna törnie, ha el akarja érni az ajtót.
Arcuk sötéten meredt rá, szemük hirtelen hatalmasra nőtt és szinte világított. De csak szinte,
gondolta Forry, hátha ő csak az ördögöt festi a falra. Hátha...
Mrs. Pocyotl hátrahúzta az ajkait, és kivillantak hatalmas szemfogai. Hogyhogy nem vette ezt észre
eddig? A nő elmosolyodott, és Forrynak úgy tűnt, fogai nagyon fehérek és szabályosak.
Lelépett a szófáről.
– Kérem a kabátomat, Heepish – parancsolta Forry. Heepish elvigyorodott. Mintha az ő fogai is
hosszabbak lettek volna. Szürke szemei olyan hidegek és- kemények voltak, mint a téli ég New York
felett.
– Mivel barátságtalanul viselkedett, Forry, a kabátját megkaphatja.
Forry megértette a célzást. Tehát a kabátját igen, de a festményét nem.
– Kihívom a rendőrséget – fenyegetőzött.
– Nem hiszem, hogy ez okos dolog lenne – szólalt meg Diana Rumbow.
– És miért nem? – kérdezte Forry.
Szerette volna, ha a szíve egy kicsit gyorsabban ver. Ehelyett csak az izmai rángatóztak és a
szempillái verdestek kétszer olyan gyorsan, mint máskor, mintha teste ezzel helyettesítené a kimaradt
szívdobbanásokat.
– Mert erőszakos nemi közösüléssel vádolnám meg – válaszolta a szőke nő.
– Micsoda?
A festmény csaknem kicsúszott a kezéből.
Diana Rumbow most kilépett a köntöséből, megmutatta, hogy nem visel alatta mást, csak
harisnyatartót és harisnyát. Fanszőrzete hosszú volt, sűrű és ragyogó sárga. Hatalmas mellei egy
cseppet sem lógtak.
Mrs. Pocyotl is megszólalt:
– Mit szólna egy „egyet fizet, kettőt kap” játékhoz, Forry?
S ledobta magáról a köntösét; ő sem viselt mást, csak harisnyát és egy övet. Fanszőrzete fekete volt,
mint a holló szárnya, mellei hegyesek.
Forry hátrálni kezdett, míg lábszára neki nem ütődött a szófának.
– Mi ez az egész? – kérdezte rémülten.
– Hát, tudja, ha kijönne a rendőrség, nem találna a házban mást, csak magát és a két nőt. Az egyik nő
eszméletlen lenne, a másik pedig sikoltozna. Mindkettőjük testében találnának spermát, ebben biztos
lehet. És sebeket is. Maga meztelenül és kábultan feküdne a szófán, mintha mondjuk, elvette volna az
eszét a szenvedély.
Forry rájuk nézett. Mindnyájan vigyorogtak és csak úgy sugárzott róluk a gonoszság. Látszott, hogy
bármit megtesznek, amit Heepish parancsol nekik.
Tehát egy rémálomba csöppent bele. Miféle gonosz lények ezek? És mindezt egy festményért teszik?
– Álljanak félre! Én most elmegyek! Ez a festmény az enyém, és maguk nem fognak megállítani.
Felőlem a fejükre is állhatnak, de ezt nem kapják meg! Tudja mit, Heepish? Ha jó barátok lettünk
volna, és maga nagyon akarta volna, esetleg magának ajándékoztam volna a képet, de így nem adom!
El az útból! – ordította Forry.
Felemelte a festményt, mint egy pajzsot, s megindult Heepish és a meztelen Rumbow felé.
 7. fejezet

Herald Childe lassan hajtott a szakadó esőben és a hatalmas tócsákban. Az ablaktörlők egyszerűen
képtelenek voltak megbirkózni a lezúduló víztömeggel, fényszórói pedig mintha egy masszív falat
pásztáztak volna.
Több mint két órába került, mire elérte a Topanga Kanyon-béli házát. Lépésben haladt felfelé a
meredek kis utcán, de a víz így is csaknem fél méter magasra csapott fel az autója mellett. Éppen be
akart fordulni a háza előtti felhajtóra, amikor egy autót vett észre az utca túloldalán álló tölgyfa alatt.
Egy újabb elhagyott autó, gondolta. Az elmúlt néhány hét alatt hét autót hagytak itt. Mind a hét ugyanaz
a modell és ugyanaz az évjárat volt. És mind ott állt a tölgyfa alatt, amikor reggel felébredt. Volt
amelyik egy egész hétig ott állt, mielőtt a zsaruk elvitték volna. De volt olyan is, amelyik már két nap
után eltűnt.
Fogalma sem volt, valaki miért pont az ő háza előtt hagyja ott az autóit, vagy ha nem is hagyja ott, de
miért pont ott parkol velük ilyen hosszú ideig. Szomszédai sem tudtak az autókról.
A zsaruk azt mondták, mind a hét jármű lopott autó volt.
Tehát megérkezett most a következő. Vagy legalábbis úgy fest a dolog. Nem szabad rögtön
messzemenő következtetéseket levonnia, figyelmeztette magát. Az is lehet, hogy csak valamelyik
szomszédjához érkezett valaki. Hamarosan kiderül. Most a legfontosabb, hogy minél hamarabb ágyba
kerüljön. Aludni. Már éppen elege volt abból, ami „abban” az ágyban történt vele.
A ház az övé volt. Nem tartozott senkinek, az éves adóját is rendesen fizette. Ez egy öt szobás,
spanyol stílusú ház volt, nagy kerttel és sok fával. A nagynénjétől örökölte, és amikor tavaly az öreg
hölgy meghalt, ő akkor költözött ide. 1942 óta, tehát gyermekkora óta nem látta a nagynénjét, és az
elmúlt tíz évben három levélnél többet nem váltott vele. A hölgy vagyonát azonban mégis őrá hagyta,
így Childe-nak maradt elég pénze, és az örökösödési adó kifizetése után is megtarthatta a házat.
Childe sokáig magándetektív volt, de az Igescu bárónál szerzett tapasztalatai hatására és felesége
eltűnése után felhagyott ezzel a foglalkozással. Úgy érezte, nem volt elég jó detektív, és különben is
elege volt az egészből. Úgy döntött, visszamegy az egyetemre, és a történelemmel foglalkozik, ami
mindig is érdekelte. Diplomát szerez, aztán később esetleg még le is doktorál. Taníthat egy
középiskolában, utána pedig az egyetemen.
Sokkal értelmesebb lenne, ha bérelne Westwoodban egy apartmant, ami közel van az UCLA-hoz,
gondolta. Azonban mostanában meg kellett néznie, mire adja ki pénzét, azon kívül szerette is ezt a
viszonylag csendes házat, így aztán kénytelen volt minden reggel beutazni az egyetemre. Hogy
spóroljon a benzinnel és megkímélje magát a parkolóhely kereséstől reggelente, hétközben
motorbiciklivel járt.
Most azonban iskolai szünet volt.
Nagyon egyedül érezte magát. Igaz, sokat tanult, és a házat és a kertet is rendben kellett tartania, de
így is szüksége lett volna egy nőre, akivel beszélgethet és akivel lefeküdhet. Akadtak nők, akik időről
időre meglátogatták: vele egykorú, vagy egy kicsit idősebb tanárnők, idősebb évfolyamtársai, és
időnként egy-egy fiatal csirkét is sikerült megfűznie. Ő amolyan elnagyolt Lord Byron volt. Faláb
helyett faaggyal, tette hozzá magában, ha valaki ezt az orra alá dörgölte.
Nem is titkolta maga előtt, hogy neurotikus. Na de ki nem az? Már ha ez egyáltalán jelent valami
vigaszt.
 Felkapcsolta a villanyt, és leellenőrizte az ablakokat, nem áztak-e be. Ez amolyan pótcselekvés volt,
amit soha nem mulasztott el induláskor és amikor hazatért. Aztán kinézett a hátsó ablakon. A kert
keskeny volt, de mély, és Childe ennek örült. Hátul egy nagy domb állt, amit eddig még soha nem
mosott el az eső. A víz most is széles patakokban folyt le róla, elöntötte az egész kertet, és lassan már
a terasz alsó lépcsőit nyaldosta. A szomszédaitól Childe megtudta, hogy régen a domb sokkal
közelebb volt a házhoz. Úgy tíz évvel ezelőtt azonban lecsúszott, és csaknem az egész .kertet maga alá
temette. Nagynénjének rengeteg pénzébe került, míg hátrahordatta és egy betonfalat építtetett elé.
Aztán két éve egy hatalmas esőzés alkalmával a domb ismét leomlott, de szerencsére csak a
betonfalat temette maga alá. A nagynénje akkor már nem csináltatott vele semmit, és egy évvel később
meghalt.
Egész Los Angelest, Venturát és Orange megyét elöntötte a víz. A kormányzó már azon gondolkodott,
hogy Dél-Kaliforniát katasztrófa-sújtottá területnek nyilvánítja. Házak úsztak el, más házakat
sárfolyam temetett maga alá, egy autó eltűnt a Ventura bulváron egy lyukban, egy asszonyt, aki Los
Angeles külvárosában a buszra várt, egyszerűen elsodort a sár, és több ház belecsúszott a kanyonba.
Egyetlenegy dolog jelentett vigaszt az árvízben. Nem volt szmog.
Childe most belépett a konyhába, kinyitotta a szekrényt, és elővett egy üveg Jack Danielst. Ritkán
ivott, jobban szerette a marihuánát, de amikor letört volt és rosszkedvű, a marihuána csak rontott a
helyzetén. Szüksége volt valamire, ami ellazítja az agyát és az idegeit, és úgy találta, egy ital éppen
kapóra jön ilyenkor.
Nagyot kortyolt a pohárból, majd megborzongott és elfintorodott. Egy idő után azonban az alkohol
egyre jobban ízlett, és Childe már egyáltalán nem fintorgott tőle. Tagjai elzsibbadtak, és Childe szinte
megkönnyebbült. Igaz, Vivienne emléke még elevenen élt benne, de már nem kavarta fel annyira.
Most a szemei előtt megjelent a kép, ahogy a három férfi belép a szobába, és az egyik Vivienne
nyakára teszi a kardja hegyét. A nő valami fegyverszünetről beszélt.
Vajon milyen fegyverszünet? Fogalma sem volt, mit jelenthet ez az egész. Azonban a kardos férfi
azzal vádolta a nőt és a bandáját – Ogoknak nevezte őket –, hogy ők szegték meg először a
fegyverszünetet. Az Ogok elfogták Childe-ot és megerőszakolták. Ez az ő törvényeik egyértelmű
megszegését jelentette. Még a létezésükről sem lenne szabad tudnia ugyanúgy, mint a Tocokról sem.
Sőt mi több, Childe életét is veszélyeztették. Meg is halhatott volna felelőtlen viselkedésük miatt.
Tulajdonképpen az Ogok nem tudhatták, hogy a Tocok nem akarják-e megölni őt.
– Nagyon jól tudod, hogy megesküdtünk Barrukh Arcára és Drammukh Heréire, hogy a Childe-ot
békén hagyjuk, amíg fel nem készült – mondta a kardos férfi.
Childe-ot? – gondolta most Herald, s neve eltorzított jelentésére gondolt. – Vagy talán „A Child”-
ot? Vagyis: A Gyermeket.
Később aztán arra gondolt, hogy a kettő esetleg egy és ugyanaz.
Vivienne az ágyon feküdt.
– Teljesen véletlenül tévedt ide a házunkba – védekezett a nő –, illetve Igescu házába. Betört és
kémkedni akart utánunk. A kísértés, hogy egy kicsit leszívjunk az erejéből, túl- nagy volt számunkra.
Ebben tényleg hibásak vagyunk. Aztán a dolgok kicsúsztak az irányításunk alól. Elismerem,
helytelenül jártunk el vele. Elfelejtettük, hogy gondos megfigyelés alatt kell tartanunk, de tudod,
éppen azért hibáztunk, mert annyira emberi a külseje. És időnként olyan hülyén viselkedik, hogy nem
tehetünk róla, de lenézzük érte.
– „A Childe-ot”? – kérdezte a kardos. – Szerintem, ti vagytok a hülyék. Ő még nem felnőtt, így nem
is várhatjátok el tőle, hogy akként viselkedjen. Különben szerintem ti, Ogok sem vagytok még
felnőttek.
Vivienne Childe-ra pillantott.
– Hé... angolul beszélünk! – kiáltotta.
Ettől kezdve azon a furcsa keveréknyelven beszélt tovább, amit Childe már ugyan hallott korábban
is, de egy szót sem értett belőle. Ugyanezt a nyelvet használták fogvatartói is, amikor Igescu házában
raboskodott.
Bár a beszélgetésüket nem értette, de azért a kardos férfi nevét sikerült kiszűrnie belőle. Hindarfnak
hívták.
Hindarf láthatóan azzal a céllal érkezett, hogy leszúrja Vivienne-t, de a nőnek sikerült lebeszélnie
erről. Végül Hindarf megszúrta Childe-ot egy tűvel, amitől az csaknem teljesen magához tért.
Felöltözött, és hagyta, hogy kivezessék a házból. Annyira azért még nem volt jól, hogy ő vezesse az
autót, így Hindarf ült be a kormány mögé. A másik két férfi követte őket. Útközben Hindarf nem volt
hajlandó Childe kérdéseire válaszolni. Csak annyit mondott, hogy Childe jobban tenné, ha távol
tartaná magát az Ogoktól. Láthatóan elhitte, amit Vivienne állított, hogy ez esetben Childe volt a
betolakodó.
Néhány sarokkal a Topanga Kanyon-i leágazás előtt Hindarf megállította az autót.
– Azt hiszem, innen már vezethet maga – mondta.
Amíg kiszállt, az ülés és a kormány teljesen elázott a becsapódó esőtől. Egy pillanatra még
visszadugta a fejét az autóba.
– Arra kérem – kezdte –, hogy ne menjen ennek a bandának a közelébe. Halálosan veszélyesek. Ezt
magának már tudnia kellene. Ha pedig...
Itt elhallgatott, majd így folytatta:
– Mindegy, ne is törődjön vele! Még találkozunk. Ezzel becsapta az ajtót. Childe átmászott a vezetői
oldalra, és figyelte, ahogy Hindarf és a többiek elhajtanak a Topanga Kanyon felé.
Most az első szobában üldögélt és megpróbált tévét nézni, miközben a Jack Danielst szopogatta, és
még egyszer végiggondolta azt az estét. Nem tudta a titkot megfejteni. Arról azonban meg volt
győződve, hogy Igescu, Krautschner, Hajló Fű, Pao és a többiek nem egyszerű vámpírok,
farkasemberek, vérmedvék meg még ki tudja, micsodák. Tény, hogy nagyon furcsák, valahol a
természetfeletti lények határán lebegnek, mármint akiket az emberek természetfelettinek tartanak. Az
Igescu által előadott teória, amit a XIX. századi belga is megerősített, „megmagyarázta” ezeknek a
lényeknek a létét. Azonban Childe kezdett arra gondolni, hogy Igescu félrevezette. Fogalma sem volt,
miért hazudott volna neki, de biztos rengeteg dolog van, amit nem tud a báróról.
Ha van egy csepp esze, megfogadja Hindarf tanácsát.
És itt van a baj, gondolta. Soha nem volt képes távol tartani magától a bajt.
Csak a bolondok rohannak bele a vesztükbe, hát úgy látszik, ő bolond.
Négy pohár éhgyomorra elfogyasztott tömény whisky után Childe lefeküdt. Nyugtalanul aludt és
rengeteg hülyeséget összeálmodott, amit ébredés után azonnal el is felejtett.
A telefon kitartó rikoltozására nyitotta ki a szemét. Ahogy a kagyló után tapogatózott, könyökével
leverte a készüléket. Amikor végre sikerült a füléhez illesztenie a kagylót, egy ismeretlen férfihang
kérdését hallotta.
– McGivernnel beszélek?
– Milyen számot hívott? – kérdezte Childe.
 Egy kattanás volt a válasz. Childe ránézett karórája világító mutatójára. Hajnali három óra volt.
Megpróbált visszaaludni, de nem jött álom a szemére. Tíz perccel három után felkelt és kiment a
fürdőszobába hideg vizet inni. A villanyt nem kapcsolta fel. Amikor kilépett a fürdőszobából, arra
gondolt, hogy megnézi az utcát, mielőtt visszafeküdne az ágyába. Az eső továbbra is szakadt, és már
akkor bokáig ért a víz az utcákon, amikor hazaért.
Széthúzta a függönyt és kinézett. Az autó, ami eddig a túloldalon álló hatalmas tölgyfa alatt parkolt,
éppen indulni készült. A mögötte álló autó lámpáinak a fényében Childe egy férfi körvonalait látta a
kormány mögött. Az autó megfordult és a Topanga Kanyon felé indult. A fény éppen Fred Pao, az
Igescu házában látott kínai sápadt arcára esett. A másik autóban három másik férfi profilját lehette
kivenni. Egyikük úgy nézett ki, mint Hajló Fű, a varjú indián vagy varjú vérmedve. Ez azonban
lehetetlen, gondolta Childe. Hajló Fű éppen az ő autójának a kerekei alatt halt meg, amikor az égő
Igescu-kúriából menekült.
Gyorsan megfordult, visszarohant a hálószobába, nadrágot és cipőt húzott, ez alkalommal mellőzte a
zoknit. Kirontott az első szobába, magára rángatott egy kapucnis esőkabátot, majd az ebédlőasztalon
álló egy, a nagynénje hagyatékából származó viaszgyümölcsökkel teli tálból kikapta a slusszkulcsát és
a tárcáját. Beült az autójába és embermagas hullámokat csapva maga mellett, őrült sebességgel
kitolatott az utcára. Sokkal gyorsabban vezetett, mint ahogy szabad lett volna, így aztán több
alkalommal megcsúsztak a kerekek és egyszer a motor is lefulladt.
Topanga előtt egy negyed mérfölddel érte utol őket. Az elöl haladó autó teljesen lelassított, és úgy
nézett ki, hogy a következő pillanatban bekanyarodik egy privát útra, amely egy meredek
domdoldalon kanyargott felfelé. Childe még soha nem járt arra, de tudta, hogy ez az út egy hatalmas
háromemeletes házhoz vezet, amely még akkor épült, amikor ennek a bekötőnek a helyén csak egy
poros ösvény kanyargóit. A ház a legtetején állt, és ablakaiból az egész környéket be lehetett látni,
többek között az ő házát is.
A vezérautó most megállt. Childe-nak tovább kellett hajtania, ha nem akarta felhívni magára a
figyelmet. A domb tetején talált egy kis lehajtót, oda betolatott, megfordult és visszaindult. Amikor
leért a domb aljába, még látta a Topanga Kanyon felé tartó autók hátsó lámpáit.
Azon tűnődött, vajon miért gondolták meg magukat. Talán gyanakodni kezdtek? Meglátták, amikor
megfordult?
Childe követte őket vissza Los Angelesbe. Az autók lassan haladtak a szakadó esőben és az utcákon
hömpölygő víztömegben, amíg el nem érték a San Vincente és a La Cienega kereszteződést. Amikor
aztán a lámpák zöldre váltottak, a két autó életre kelt. Hatalmas vízpermetet csapva még a vizes
aszfalton is csikorgó kerekekkel lőtték ki magukat. Childe követte őket. Bekanyarodtak a Hatodik
utcába, felugrattak a járdaszigetre, majd a túloldalon ismét San Vincente felé vették az irányt.
Végig zöldet kaptak ugyanúgy, mint Childe, aki alig egy sarokkal lemaradva hajtott a nyomukban. A
következő pillanatban hátsó kereke nekisúrlódott az utat szegélyező padkának, az autó fara felugrott a
járdaszigetre és hangos csattanás hallatszott. Childe úgy saccolta, hogy a hátsó lökhárítójával
ütődhetett neki a közlekedési lámpának, de nagy megkönnyebbülésére alig vesztett a lendületéből.
Rálépett a gázra és ismét kilőtte magát a két autó után. Azon tűnődött, vajon miért is kockáztatja az
életét. Azonban maga a tény, hogy ennyire kétségbeesetten próbáltak elmenekülni előle, és minél
távolabb vinni őt attól a dombon álló háztól, tovább hajtotta.
Később, amikor a két autó befordult a Wilshire bulvárra, már azt kezdte fontolgatni, hogy feladja a
harcot. A két autó lassítás nélkül hajtott át egy piros lámpán, és mire Childe odaért a
kereszteződéshez, már több saroknyival távolabb látta felvillanni hátsó lámpáik fényét.
Padlóig nyomta a gázt és folytatta az üldözést. Fogalma sem volt, mit csinálna, ha utolérné őket.
Négyen egy ellen? És ráadásul az egyikük biztos, de az is lehet, hogy mind a négy, valami különleges,
halálos erővel rendelkezik. Eszébe jutottak Hindarf szavai.
A Wilshire és a San Vincente kereszteződésben a két autó ismét egy piros lámpán hajtott át, alig két
másodperccel azután, hogy az tilosra váltott, és nagy erővel belerohantak két, a San Vincente-en dél
felől közeledő másik autóba. Az elöl haladó jármű hatalmas csattanással fúródott bele Fred Pao
autójának az oldalába, míg a másik félrerántva a kormányt a hátulját kapta telibe. A Paót követő autó
ekkor már képtelen volt megállni, és hátulról belerohant a fémmasszába. A következő pillanatban
Childe autója a hirtelen fékezéstől többször körbefordult a nedves úton, hátuljával nekicsapódott a
Paót követő autónak. Az egymásba gabalyodott öt jármű úgy forgott körbe-körbe az úton, mint egy
ötágú csillag.

8. fejezet

– Rendben van, Forry – egyezett bele Heepish. Ha ennyire akarja...

Meghajolt, és kezével széles mozdulatot tett. Forry érezte, hogy elönti a méreg és az arca kipirul.
– Hogy akarom-e? De hát az enyém! A saját pénzemmel fizettem érte! Maga pedig ellopta, mint egy
közönséges bűnöző!
– Egy közönséges bűnöző nem nyúlna az ilyesmihez – közölte Heepish.
Forry belátta, hogy ennek a vitának semmi értelme, és megindult a kijárat felé. A többiek
engedelmesen nyitottak utat neki, és Heepish udvariasan előreszaladva még az ajtót is kitárta előtte.
– Viszlát, Forry, még biztos találkozunk – búcsúzott el tőle Heepish.
– Ja. Majd meglátogatom a börtönben!
Amikor Forry hazaért, a festményt feltette a falra, majd leellenőrizte az ajtókat, hogy rendesen be
vannak-e zárva. Dummockék még mindig nem voltak otthon, így Forry úgy döntött, hogy a szófán
alszik. Aztán eszébe jutott, hogy neki reggelig össze kell állítania a Vampirella következő számát.
Teljesen elfeledkezett róla!
Készített magának egy kávét, és hátrament a hátsó szobába, amit irodának használt. Elmerülten
dolgozott fél háromig, amikor is valami furcsa zajt hallott valahonnan a házból. Felállt, és éppen
kifelé indult az irodából, amikor minden fény kialudt a házban. Na, már más sem hiányzott, gondolta.
Óvatosan megkerülte az asztalát, gyufa után tapogatózott, bár nem igazán bízott benne, hogy talál,
hiszen soha életében nem dohányzóit. Kibotladozott a konyhába, és ott folytatta a kutatást. A
konyhaszekrények dugig voltak könyvekkel és újságokkal. Általában étteremben, vagy Wendynél
étkezett. A hűtőszekrény tele volt mikrofilmekkel, csak az egyik sarokban kucorgott egy kis kávéba
való tejszín.
Amint ott tapogatózott az elemlámpa után, felgyulladtak a lámpák. Forry folytatta a kutatást, hogyha
ismét valami baj lesz a villannyal, az elemlámpa fényénél tovább tudjon dolgozni.
Ahogy visszafelé tartott az irodába, bepillantott a nappaliba. A Stoker festmény ismét eltűnt!
Nem volt ideje álldogálni és gondolkodni. Felvette az esőköpenyét, belebújt a kalucsniba és
kirohant az autójához. Beszállt a hatalmas, zöld Cadillacbe, és kitolatott abba az állóvízbe,, amivé
időközben a Sherbourne Drive változott. Olyan gyorsan hajtott, amennyire csak mert, és két perc
múlva már ott is volt Woolston Heepish házánál. Fred Pao, a festménnyel a hóna alatt éppen befelé
igyekezett a házba.
Forry rátenyerelt a dudára és fényszóróival villogni kezdett. A kínai ijedtében csaknem elejtette a
festményt. Forry dühösen felordított, majd letekerte az ablakot és odakiáltott.
– Megyek, és hívom a rendőrséget!
Pao kinyitotta az autó hátsó ajtaját és gyorsan betolta a festményt, majd futva megkerülte az autót,
beugrott a vezetőülésre és beindította a motort. A Mercury sivító gumikkal rugaszkodott el a járda
mellől, és megindult az Olympic felé. Forry néhány másodpercig döbbenten bámult az autó után, majd
rálépett a gázra és folyamatosan dudálva a Mercury után indult. Ott viszi a kínai az imádott
Drakuláját, hogy elrejtse, míg a dolgok el nem felejtődnek. Aztán pedig átadja Woolston Heepishnek!
Persze azért J. Ackermannek, Los Angeles híres fotósának is lesz ehhez néhány szava, gondolta.
Ugyanúgy, ahogy Buck Rogers egészen a búvóhelyéig követte Gyilkos Kane-t, FJA is elkapja a
tolvajt!
Pao autója nyugat felé fordult az Olympicen. Forry utánalendült, de szinte azonnal rá is kellett
taposnia a fékre, mivel egy hangosan dudáló autó száguldott el előtte hatalmas vízpermetet csapva
maga körül. Forry autója megcsúszott és szinte kiperdült a főútvonalra. A másik jármű is fékezett egy
nagyot, egyszer körbefordult a saját tengelye körül, majd mintha semmi sem történt volna, folytatta az
útját. Forry nagy nehezen egyenesbe hozta a Cadillacet, és ismét padlóig nyomta a gázt. Mindkét
oldalon hatalmas hullámokat csapva előzte meg az autót, amibe az előbb csaknem belerohant, és
nemsokára meglátta Pao autójának a fényeit a Robertson úton. Átvágtatott egy piros lámpán, fékezésre
és dudálásra késztette a kereszteződésben szabályosan közlekedő többi járművet. Végigkergette Paót
a Robertsonon, majd a Charleville bulváron. Figyelembe serm vették a töméntelen stoptáblát. Aztán
Pao bekanyarodott a Wilshire-re, majd ismét a Robertsonra, és több piros lámpán keresztülhajtva a
Burton Wayre. A távolban felsírt egy rendőrsziréna, erre Forry majdnem lelassított. Aztán arra
gondolt, hogy nagyon is jó oka van a száguldozásra, de még ha megbüntetnék is megérné, ha a
rendőrök elkapnák Paót a lopott festménnyel. Remélte, hogy a zsaruk időben megjelennek, mert ha
nem, esetleg már csak egy halott kínait találnak.
Pao végigrobogott a San Vincenten át egy piros lámpát figyelmen kívül hagyva a Hatodik utcán.
Forry alig két autóhosszal száguldott mögötte. A víz úgy dobolt az alvázon, mint a kalapács.
A Wilshire és San Vincent kereszteződésben igaz zöldet kaptak, de a másik irányból két másik autó
érkezett és Pao teljes erővel oldalba kapta az elsőt.
Forry azonnal rátaposott a fékre, de a vizes úton továbbcsúszott és nekicsapódott a kínai autója
hátuljának. Homlokát beverte a műszerfalba és minden elsötétült előtte.

9. fejezet

Childe kábultan körbenézett. A kerekek csikorgása, az egymásnak súrlődó fém és a betörő üveg
hangja után néhány másodpercig csend volt: nem hallatszott más, csak az eső dobolása és a távolban a
rendőrautó szirénája. Valamelyik autónak még mindig égett a fényszórója kísérteties derengésbe
öltöztetve ezzel a roncsokat. A következő pillanatban egy hatalmas róka ugrott fel Childe autójának
motorháztetőjére, rávigyorgott a férfira a szélvédőn keresztül, leszökkent az utca kövére, majd eltűnt a
Stats étterem mögötti sötét sikátorban.
Rendőrautó közeledett az úton, lassan megállt és két rendőrtiszt szállt ki belőle. Ugyanebben a
pillanatban egy hatalmas kutya – nem is kutya, hanem egy farkas – ment el mellettük, szintén az
étterem felé tartva.
Az egyik rendőr benézett az autókba, egy nagyot káromkodott, majd odahívta a társát.
– Hé, Jeff, ezt nézd meg! Két kupac ruha az egyikben, egy kupac a másikban, és sehol senki, aki
viselhette őket! Mi a pokol ez az egész?
A rendőrök teljesen össze voltak zavarodva. Egyetlen halott sem volt, de még súlyosabb sebesült
sem. Childe autója ugyan megsérült az elején és az oldalán, de még így is üzemképes volt. Mr.
Ackerman járművének kilyukadt a hűtője, így azt később el kellett vontattatni. Pao autója totálkáros
lett, de a másik kettő sem járt jobban.
Az egyik rendőr hatalmas elemlámpát vett elő a kocsijából és felkapcsolta. A másik még mindig a
ruhákat forgatta hitetlenkedő arccal, közben motyogott.
– Sok furcsa dolgot láttam már életemben, de eddig ez viszi el a pálmát.
Tizenöt perc múlva újabb rendőrautó érkezett a helyszínre. A rendőrök megállapították, hogy senkit
nem kell kórházba szállíttatni. Felvették a szükséges adatokat és elengedték a résztvevőket. Az eset
ezzel távolról sem volt lezárva, de az eső miatt aznap éjszaka annyi baleset történt, hogy a
rendőröknek még kismillió helyre kellett kimenniük helyszínelni, így későbbre halasztották a többi
elintéznivalót. Az egyikük csak annyit jegyzett meg, hogy Mr. Pao és Mr. Batlang még megbánják,
hogy elhagyták a baleset helyszínét. Ha pedig a ruhák jelentenek valamit, az is előfordulhat, hogy
letartóztatják őket közszeméremsértésért, magamutogatásért, és pszichiátriai kezelésre fogják őket
kötelezni.
Az egyik autó utasa azt állította, hogy kábultak voltak az ütközéstől. Ő ismeri őket, mondta,
felelősségteljes állampolgárok és soha nem hagynák el egy baleset színhelyét, hacsak nem kerülnek
félájult, sokkos állapotba.
– Meglehet – hagyta rá a rendőr. – De azt magának is el kell ismernie, felettébb furcsa, hogy
mindhárman levették a ruháikat, gondosan félrerakták, majd elfutottak. Minden jel arra mutat, hogy ez
valahogy így történt. Mi csaknem azonnal ideértünk a baleset után, de már senkit nem láttunk.
– Nagyon sűrűn esett az eső – válaszolta az utas.
– Azért annyira sűrűn nem, hogy ne láthattuk volna őket.
– Micsoda éjszaka! – sóhajtotta a rendőr.
Childe megpróbált beszélni a többiekkel, akik részt vettek a balesetben, de csak Forrest J.
Ackerman volt hajlandó válaszolni a kérdéseire. Eleinte nem foglalkozott mással, csak a Pao
autójának hátsó ülésén heverő festménnyel. Gyorsan kivette és áttette a saját Cadillacjébe. Ha a
rendőrök észre is vették, nem szóltak semmit. Forry most már nem akart mást, csak hazamenni.
– Mihelyt elengednek, én hazaviszem magát nyugtatta meg Childe. – Hallom, itt lakik nem messze,
nem is kell nagyot kerülnöm.
Childe nem tudta, mire vélni, hogy Ackermannek mi köze van az egészhez. Ártatlan áldozatnak
látszott, de a festmény felkeltette a gyanúját. Vajon hogyan jutott Padhoz? Különben is úgy nézett ki a
dolog, mintha két Pao létezne. Talán ikertestvérek?
Forry Ackerman útközben a történtekről szóló beszámolójában megemlített egy nevet, ami azonnal
lázba hozta Childe-ot. Woolston Heepish. Akkor ismerkedett meg vele, amikor eltűnt partnere, Colben
ügyében nyomozott. Az egyik barátja vitte el Heepishhez, mondván, hogy ő nyilvántartást vezet a
vámpírügyekről, mivel a rendőrségnek eljuttatott filmen is egy Drakula-típusú vámpír segédkezett
Colben megcsonkításában.
Childe úgy döntött, úgy tesz, mintha elhinné Ackerman történetét. A férfit őszintének tűnt, és mélyen
felháborították a történtek. Azonban az is lehet, hogy ő is az Ogok közül való, ahogyan Hindarf
nevezte őket. De az is lehet, hogy egy Tockal állnak szemben.
Amikor Childe megállt Ackerman háza előtt, jobban megnézte az épületet az esőfüggönyön keresztül
a félhomályban.
– Ha nem tudnám – szólalt meg –, hogy nem így van, azt hinném, hogy Heepish lakik itt.
– Az az ember direkt olyanra építtette a házát, mint az enyém – válaszolta Forry. – Ezért nevezik a
„szegények Forry Ackermanjének”, bár nem hiszem, hogy Heepish szegény ember lenne.
Beléptek a házba, és míg Ackerman felakasztotta a festményt a falra, Childe körbenézett. A ház
belseje is ugyanolyan volt, mint a másiké, de a festmények és a berendezési tárgyak már nem. Ez a
hely vidámabbnak tűnt, és több volt benne a science-fiction elem, mint Heepishnél.
Amikor Forry elégedett mosollyal lelépett a szófáról, Childe megszólalt.
– Más is van ebben a balesetben Pao eltűnésén kívül, ami nem stimmel. Már arra- értem, hogy a két
autó közül, amit üldöztem, az egyikben Pao ült, a másikban a három haverja. Azonban ön azt állítja,
hogy ön is Paót üldözte.
– Így is van – értett egyet Forry. – Tényleg elég zavarba ejtő a dolog. Az egész este zavarba ejtő és
rettentő furcsa volt. Az újságom holnapi számának az anyagát még ma éjszaka le kell adnom a New
York-i kiadómnak és még sehol sem tartok. Dupla gyorsasággal kell dolgoznom, ha utol akarom érni
magamat.
Childe ebből megértette, hogy szívesen vennék a távozását. Ez az ember tényleg él-hal a munkájáért,
gondolta. Nem sokan lennének képesek visszaülni az íróasztalhoz és egy vámpírokról szóló történeten
dolgozni, amikor előzőleg igazi vámpírokkal találkozott; a farkasemberekről és rókákról nem is
beszélve.
– Amikor befejezte a munkáját, s lesz ideje egy beszélgetésre – mondta Childe –, ismét
összejöhetnénk. Lenne még néhány kérdésem, és van néhány információm, amit érdekesnek találhat,
bár nem tudom, hogy elhiszi-e majd őket.
– Túl fáradt vagyok, hogy bármiben is higgyek egy jó kiadós alváson kívül – szólt Forry.
– Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de...
Childe tétovázott. Rabolja tovább ennek az embernek az idejét azzal, hogy figyelmezteti? Végül úgy
döntött, jobb, ha nem teszi. Ha megtudná, valójában milyen komoly veszélyben forog, esetleg képtelen
lenne a munkájára koncentrálni. És az, hogy tud a veszélyről, magában semmit nem jelentene, hacsak
annyira komolyan nem venné, hogy azonnal elmenekülne innen. Ez pedig nem tűnt valószínűnek.
Childe sem hitt volna el az egészből semmit, ha nem a saját szemével látja. Odaadta Forrynak a
telefonszámát és a címét.
– Hívjon fel – ajánlotta –, ha úgy érzi, szeretne erről a dologról beszélni. Én nagyon sokat tudok
magának mesélni. Talán együtt többre jutunk.
Forry megígérte, hogy majd telefonál. Kikísérte Childe-ot az ajtóig, de mielőtt kiengedte volna,
megjegyezte.
– Azt hiszem, a festményt beviszem magammal az irodába. Heepishtől kitelik, hogy még egyszer
megpróbálja ellopatni.
Childe nem kérdezte meg, miért nem hívta ki a rendőrséget. Valószínűleg azért, mert akkor még
jobban elmaradna a Vampirella anyagával, gondolta.

10. fejezet
 Herald Childe reggel hétre ért haza. Igaz, az eső fél ötkor elállt, de a kanyonokban valóságos
folyamok hömpölyögtek. A rendőrség is megállította, de amikor megmondta, hogy egy mellékút
mellett lakik, továbbengedték. Csak a helybeli lakosok használhatták a Topanga Kanyonnak ezt a
részét, azonban őket is figyelmeztették, hogy saját biztonságuk érdekében inkább maradjanak távol.
Childe nem hallgatott senkire, szó szerint tovább nyomult és nagy nehezen elérte a házát. A környéken
három házat is látott, amelyek több lábnyit lecsúsztak a domboldalon. Kettő már teljesen elhagyatott
volt, a harmadikból pedig éppen most költözött kifelé egy család. Childe látta, ahogy ruháikat és
bútoraikat egy furgon platójára pakolták. Első gondolata az volt, hogy odamegy és segít nekik, de
végül úgy döntött, hogy törődjön csak mindenki a maga bajával. A furgon sokkal könnyebben
megbirkózik a magas vízzel, ha pedig olyan bolondok, hogy a szófájukat is magukkal hurcolják, hát
magukra vessenek.
A túloldali tölgyfa alatt egy ugyanolyan autó parkolt, mint az elmúlt napokban. Az utcán hömpölygő
víz szinte ellepte a kerekeket, a sodrása pedig olyan erős volt, hogy időnként néhány centiméterre
megemelte Childe autóját. A négy kerék közül azonban három mindig a földön maradt.
Childe a felhajtón parkolta le az autóját. A garázst elöntötte a víz, és különben is azt akarta, hogy
bármikor gyorsan el tudjon indulni vele. Egyáltalán nem volt abban biztos, hogy a dombról leömlő
víztömeg nem sodorja-e el teljesen a garázsát. Vagy ha a domb ledől, nem temeti-e maga alá a garázst,
ami sokkal közelebb volt hozzá, mint a ház.
Kinyitotta az ajtót, belépett, majd kulcsra zárta maga mögött. Éppen keresztülindult a szobán, amikor
a sápadt fényben egy alaktalan lény emelkedett fel a szófáról. Csaknem megállt a szíve ijedtében.
Aztán lehullott a pléd.
Childe néhány másodpercig egyszerűen nem hitt a szemének.
– Sybil! – kiáltott fel a férfi. Az ex-felesége állt ott.
Az asszony odarohant hozzá, átölelte, arcát belefúrta a vállába és zokogni kezdett. A férfi
nyugtatgatva simogatta a fejét, közben egyfolytában suttogott:
– Sybil! Sybil! Azt hittem, meghaltál. Úristen, hol voltál?
Egy idő után a nő abbahagyta a sírást, és felemelte az arcát, hogy megcsókolja a férjét. Harmincnégy
éves volt, hat napja ünnepelte a születésnapját, de most legalább negyvenévesnek nézett ki. Hatalmas,
sötét karikák árkolták a szemét, az orra és szája közötti ránc is elmélyült. Emellett rengeteget fogyott.
Childe odavezette a szófához, leültette.
– Jól vagy? – faggatta.
A nő ismét sírni kezdett, majd felnézett.
– Igen is, meg nem is – válaszolta.
– Hozhatok neked valamit?
– Egy csésze kávét és egy cigarettát, ha van. Childe tagadólag intett a kezével, ezzel azt akarta
jelezni, hogy teljes jellemváltozáson ment keresztül.
– Nincsen kávéfőzőm. Visszatértem az iváshoz. Aztán kelletlenül folytatta.
– Persze nagyon ritkán iszom, akkor is csak egy-egy pohárral. Találtam egy iskolát. Az UCLA-t.
Főleg történelmet hallgatok.
– Hogy találtad meg ezt a házat? És hogy kerültél ide? Ez a te autód itt kint?
– Idehozott valaki... illetve valakik... és beengedtek a házba. Levettem a kendőt a szememről és
körbenéztem. Megláttam a fényképemet az ágyad melletti asztalkán, így jöttem rá, hol vagyok. Úgy
döntöttem, hogy megvárlak, és várakozás közben elaludtam.
– Egy pillanat – szólt közbe a férfi. – Ez egy nagyon hosszú történet lesz, azt már látom. Mégis
megpróbálok valahogy kávét készíteni, meg csinálok néhány szendvicset, hátha megéhezünk.
Nem szívesen szakította félbe a nőt, de szerette volna zavartalanul végighallgatni a történetet.
Gyorsan megcsinált mindent, egy tálcára rakta a kávét, a szendvicseket, és a fél csomag kiszáradt
cigarettát, amit az egyik szekrény aljában talált, majd bevitte az egészet. Ő már régen nem dohányzott,
de mindig volt itthon néhány szál arra az esetre, ha valamelyik nő, akit hazahozott, dohányzott volna.
– Jaj, de jó! – sóhajtott fel Sybil, és a cigarettáért nyúlt. Kinyújtotta a kezét, aztán lassan
visszahúzta.
– Hat hónapja nem szívtam egyetlen szálat sem, és azóta sokkal jobban érzem magam. Csak nem
fogom ismét elkezdeni?
Childe ezt már számtalanszor hallotta tőle, de ez alkalommal úgy hangzott, a felesége komolyan is
gondolja, amit mond. Volt a hangjában valami furcsa acélos csengés. Mintha gyökeresen megváltozott
volna.
– Rendben – hagyta rá a férfi. – Anyád temetésére indultál San Franciscóba. Felhívtam a nővéredet,
és ő közölte velem, odaszóltál telefonon, hogy nem kaptál repülőjegyet, az autód pedig nem indul. Azt
mondtad neki, hogy egy barátoddal mégy, de azt nem említetted, hogy hívják a barátodat. Ez volt a
legutolsó hír, amit rólad hallottam. Most pedig több mint egy év múlva felbukkansz a házamban.
A nő nagy levegőt vett.
– Nem várom el tőled, Herald – védekezett az asszony –, hogy elhidd a történetemet.
– Én mindent elhiszek neked. Jó okom van rá.
– Nem tudtalak elérni, és különben is azután a borzalmas veszekedés után azt hittem, soha többé nem
akarsz látni. El kellett volna jutnom San Franciscoba, de fogalmam sem volt hogyan. Aztán eszembe
jutott az egyik barátom, és átmentem hozzá. Ott lakott nem messze tőlem.
– Férfi az illető?
– Bob Guilder. Nem ismered.
– A szeretőd? – kérdezte Childe, apró szúrást érezve az oldalában. De érezte a féltékenység kezd
már kihalni belőle.
– Igen – válaszolta a nő. – De csak volt a szeretőm. Nem azért szakítottunk, mert nem bírtuk
egymást, hanem mert szexuálisan nem illettünk össze. Ettől függetlenül elég jó barátok maradtunk.
Szóval amikor átmentem hozzá, éppen indulni készült Carmelbe. Azt mondta, nem bírja tovább a
szmogot, és bár a kormányzó felkérte a lakosságot, hogy ne induljanak semerre, ő mégis el akart
menni a városból. Örömmel elvitt San Franciscóba, neki is volt néhány elintéznivalója ott. A Ventura
bulváron hagytuk el a várost, mivel a rádió bemondta, hogy a San Diego Freewayen dugó van. Igaz, a
Ventura bulvár sem volt sokkal jobb, de a tíz mérföld óránkénti sebesség is jobb volt a semminél.
Alig értünk föl a Tarzana dombra, amikor az autó motorja túlmelegedett. Nagy nehezen begurultunk
Tarzanába, de itt csak egyetlen szervizállomás tartott nyitva. A többi tulajdonosa vagy otthon kuksolt,
vagy pedig megpróbált elmenekülni a halálos szmogból.
– Nem fogod elhinni – folytatta Sybil –, loptam egy motorbiciklit. Ott állt az út szélén, és benne volt
az indítókulcs. Nem láttam mellette senkit, mivel a szmog olyan sűrű volt, hogy az orráig sem látott az
ember. Már máskor is vezettem Hondát. Tudtad te ezt? Egy másik barátom néha elvitt motorozni, ő
tanított meg, hogyan kell vezetni.
Meg sok minden másra is, gondolta Childe újabb szúrással az oldalában. A gondolat automatikusan
jött, de örült, hogy már nem sokat számít.
Sybil elmondta, hogy nem volt értelme megpróbálni a Hondával eljutni San Franciscóba. A
forgalom annyira sűrű és lassú volt, hogy semmi esélyét nem látta annak, hogy időben odaérne a
temetésre. Úgy döntött, visszafordul. Égő szemekkel, sajgó tüdővel hazamotorozott. Két órába telt,
míg hazaért. Az autók teljesen megtöltötték az utakat, mindenki egy irányba tartott, így csak a járdán
lehetett haladni.
Amikor visszaért a lakásába, öt perc múlva kopogtak az ajtón. Azt hitte, valamelyik szomszédja.
Kulcs nélkül lehetetlen volt bejutni a házba.
Nem ismerte az ajtó előtt álló két férfit, és még mielőtt bármit is tehetett volna, azok mindketten
ráugrottak. Érezte, hogy egy tűt szúrnak a karjába, majd elájult. Amikor magához tért, egy három
szobás lakásban találta magát, aminek nem volt fürdőszobája. A három hatalmas szobát pazar
bútorokkal rendezték be. Fogsága alatt végig a legjobb ételeket, likőröket, cigarettát és marihuánát
kapta, ezenkívül bármit, amit megkívánt.
Kivéve ruhát. Volt egy csodálatos köntöse és két csipkés hálóinge, amit minden héten kimostak.
Amikor magához tért, egyedül volt. Gyorsan körbenézett, és észrevette, hogy egyetlen ablak sincsen
a szobákban, és mindkét ajtó be van zárva. Az egyik asztalkán egy hatalmas színes TV állt, mellette
pedig egy rádió. A telefonon nem lehetett városi számot hívni. Amikor felvette a kagylót, egy
férfihangot hallott, s ekkor gyorsan letette anélkül, hogy egyetlen szót is beleszólt volna. Néhány
perccel később kitárult az ajtó, két férfi és egy nő lépett be.
Az asszony most Childe kérésére részletesen leírta őket. Egyikük az egyik Pao lehetett, a nő pedig
Vivienne Mabcrough. A másik férfit Childe nem tudta azonosítani.
Sybil ekkor hisztizni kezdett, mire ismét kapott egy injekciót. Amikor aztán magához tért, eldöntötte,
hogy minden körülmények között megpróbálja megtartani az önuralmát. Azt mondták neki, hogy nem
esik bántódása, és nemsokára elengedik. Amikor afelől érdeklődött, hogy mit akarnak tőle, nem kapott
választ. Később aztán magától is rájött, hogy fogvatartói a volt férjét akarják zsarolni az ő
személyével.
Childe-nak most eszébe jutott a szexuális zaklatás, amit az Igescu házban kellett elszenvednie, és
attól tartott, hogy Sybillel is történt valami hasonló. Megkérdezte tőle, nem erőszakolták-e meg, míg
fogva tartották.
– Ó, dehogynem! Számtalanszor! – közölte a nő tárgyilagos hangon.
– Bántottak? – Úgy látszott, a kérdés egyáltalán nem zavarja a nőt, és nem ébreszt fel benne
fájdalmas emlékeket.
– Eleinte egy kicsit.
– Most hogy érzed magad? Már úgy értem, pszichikailag nem viselt meg nagyon a dolog?
Childe kezdte magát ügy érezni, mint egy pszichiáter vagy egy bíró.
– Gyere ide, és ülj le mellém! – kérte Sybil, és keskeny, fehér kezét Childe felé nyújtotta. A férfi
odament, átölelte és megcsókolta a száját. Arra számított, hogy a nő sírva fakad, de az csak sóhajtott.
– Ugye, én mindig egyenes és nyílt voltam veled? Folytatta egy idő után.
– Igen. De nem hiszem, hogy az őszinteség kényszered lett volna ebben a fő tényező
– válaszolta a férfi. – Ez a nyíltságod mindig sokkal jobban fájt, mint bármi más.
– Lehet, hogy igazad van – értett egyet a nő, majd belekortyolt a kávéjába.
– Elmondom, mi történt velem – folytatta –, de nem azért, hogy bántsalak. Bár nem hiszem, hogy
bántanálak.
 11. fejezet

Sybil tornázott, dohányzótt, többet, mint szabad lett volna, nézte a tévét, hallgatta a rádiót, olvasta az
újságokat és könyveket, amiket kapott, és általában próbált nem megőrülni. Helyzetének
bizonytalansága zavarta a legjobban. Szerencsére nem volt teljesen egyedül. A férfi, aki a
telefonvonal másik végén ült, bármikor szívesen elbeszélgetett vele, és naponta legalább ötször
látogatókat kapott. A nő, aki az ételt hozta be neki, mindig leült vele beszélgetni, ha megkérte rá, és
egy Plugger nevű férfi meg egy Panchita nevű nő is gyakran felkeresték. Időnként a fantasztikusan
gyönyörű Vivienne Mabcrough is beugrott hozzá.
– Nagyon sok mindenről beszéltek nekem, de rólad is nagyon sok mindent kérdeztek – mondta Sybil.
Főleg a gyermekkorod érdekelte őket, a személyes szokásaid, miket szoktál olvasni, mikről álmodsz...
Gondold el, az álmaidról faggattak!... És más olyan dolgokról, amiket csak én tudhatok, mivel én a
feleséged vagyok. Illetve voltam.
Sybil úgy érezte, ha válaszol a kérdésekre, nem árthat a férjének. Őszinteségrohama hatására szinte
minden kérdést pontosan megválaszolt.
Egy idő után erős szexuális hiánya támadt. Mellbimbói megduzzadtak és még a ruha érintésétől is
fájtak. Nemi szerve viszketett. Nem egy alkalommal azon vette észre magát, hogy felhúzott lábakkal
ül, és előre hátra hintázik a sarkán vagy az ágy oszlopához, a szék támlájához dörgölőzik. Egyik
étkezésnél eldugott egy banánt, és később azzal maszturbált.
– Ha ez jelent valami elégtételt számodra – vetette oda a férfinak –, közben azt képzeltem, hogy
veled szeretkezem. Legalábbis többnyire.
A férfi nem kérdezte meg, hogy máskor kiket képzelt az ő helyébe. Az igazság az volt, hogy ez már
nem is érdekelte. És ezt nagyon furcsának találta, mivel még mindig ragaszkodott a nőhöz, talán még
szerette is. Örült, hogy láthatja, és ismét vele lehet.
Lehet, hogy Sybil időközben megváltozott, de még mindig úgy érezte, hogy mindent ,el kell
mondania férjének.
– Nem kell féltékenynek lenned a másik férfira nyugtatta meg Childe-ot a nő. – Mivel nem is létezik.
Csak kitaláltam. Na, szerinted, ki az?
– Azt hiszem, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy találgassak – ellenkezett a férfi. – De ha
kíváncsi vagy, fogalmam sincs, kit képzeltél a banán másik végére.
– Tarzant! – vágta rá Sybil.
– Tarzant? Ó, na ne mond! Hát tulajdonképpen miért is ne? Banánok, nagy dákók, stb.
A férfi gúnyolódott, de ugyanakkor meg is lepődött. Úgy látszik még mindig nem ismeri a feleségét.
Még hogy Tarzan!
– Valószínűleg egy tévé kamerával figyelhettek engem – jegyezte meg Sybil. – Máskülönben miért
állított volna be Plugger egyik este azzal, hogy nem kell tovább szenvednem?
Plugger magas, karcsú, napbarnított, fekete hajú férfi volt kissé hegyes fülekkel és nagyon kellemes
arcvonásokkal. Akkor este megállt Sybil előtt, és vetkőzni kezdett. A nő mintha nem tudta volna,
megkérdezte, mit csinál.
– Gyönyörű teste volt. A bőre sima, szinte átlátszó. A dákója viszont nagy volt. Nem mondom, hogy
óriási, csak nagy és vastag; ennek volt a legnagyobb feje, amit valaha is láttam. Mármint nem a
makkja. Az is nagy volt, de az érthető, hiszen Plugger pénisze merev volt. Megmondtam neki, hogy a
látvány nem izgatott fel, sőt.
– Úgy veszem észre, nem lelkesedtél túlzottan a dologért – szólt Childe.
– Hát az az igazság, hogy szenvedtem. Tudod, a banán nem volt az igazi, ő pedig nagyon helyes
hapsi volt. Előtte rengeteget beszélgettünk, és annak ellenére, hogy a fogvatartóim közé tartozott,
szinte megkedveltem őt. Így aztán azt mondtam magamnak, hogyha már megerőszakolnak, dőlj hátra és
próbáld meg élvezni a dolgot.
– Valóban? – kérdezte a férfi.
– Hát nem igazán. Féltem. De aztán közölte velem, hogy nem erőlteti a dolgot, ha nem akarom, és ez
sokat segített.
Plugger ezután leült Sybil mellé és megcsókolta. A nő megpróbálta elfordítani a fejét, de Plugger
gyengéden visszafordította. Sybil tiltakozott, mondván, ez már kényszerítés, de a férfi azt válaszolta,
hogy csak egyetlen csókot kér. Ha nem esik jól, mondta, nem csókolja meg többet.
Ez így egészen fairnek tűnt Sybil számára. Ha akarja, úgyis meg tudja erőszakolni, gondolta.
Felemelte az arcát a férfi felé, aki ebben a pillanatban megfogta Sybil kezét, odahúzta a dákójához,
és ezzel egy időben a nyelvét bedugta a szájába.
A sokk, ami hirtelen végigszaladt a nő torkán és a karján, olyan volt, mintha egy elektromos raját
fogott volna meg.
– Úgy értem, egy elektromos sokkhoz hasonlított. Orgazmusom volt a torkomban és a karomban –
vallotta meg a nő.
Childe ijedten összerándult.
– Micsoda? – kérdezte döbbenten.
– Igen, tudom, hogy hülyén hangzik. De így történt. Elélveztem. Mármint úgy értem, hogy amikor én
elélvezek, az egész testem élvez. Ez viszont már az eksztázishoz hasonló érzés volt. Mindenhol
éreztem: a számban, a torkomban és a kezemben.
Childe ezután meg sem szólalt. Az Igescu házában szerzett tapasztalatai egy új, egzotikus világ
ajtaját nyitották meg számára. Igaz, Pluggerrel még nem találkozott, de biztos volt benne, hogy több
különös alak is van abban a bandában.
Sybil egyáltalán nem tiltakozott, amikor Plugger levette róla a köntösét és a hálóingét. Ezután a férfi
odavitte az ágyra, lehajolt és nyelvét bedugta a nő vaginájába. Sybil számára ez olyan érzés volt, mint
amikor szikra pattan egy gázzal teli dugattyúban. Egyik orgazmus a másikat követte, míg úgy érezte,
nem bírja tovább, azonnal elájul.
Majd amikor ott feküdt nyögdécselve és pihegve, a férfi rámászott és dákóját beszorította a nő
mellei közé. Sybil testét szinte sokk érte; az eksztázis olyan intenzív volt, hogy szinte látta, vagy látni
vélte a mellbimbói végén kicsapó kék szikrákat.
– A legviccesebb az egészben az volt, hogy a farka végig puha maradt – emlékezett vissza – még
akkor is, amikor bedugta a számba; de emlékszem, szinte megrázott vele.
– Nem élvezett bele a szádba? – kérdezte Childe. Úgy értem, valami spermaszerű folyadékot?
– Nem, semmi ilyen nem történt. Az a sokk pedig, amibe ejtett, valami elektromos élvezésféle
lehetett.
Sybil azon az estén gyors egymásutánban számtalanszor elélvezett. Ezután a férfi végigcsókolta
egész testét, aki mintha bőre minden egyes négyzetcentiméterén apró orgazmusokat élt volna át, majd
nyelve hegyét feldugta a végbelébe. Az érzés csaknem felemelte Sybilt az ágyról, és ekkor valóban
elájult.
 Sybil itt mintegy az emlék hatására elhallgatott.
– Megdugott egyáltalán? – szólalt meg Childe nagysokára.
Nem akart durva lenni, de most először heves féltékenységet érzett.
– Nem. Én ugyan megpróbáltam betenni, de állandóan kicsúszott. Mondta is, hogy nincs értelme a
próbálkozásomnak. Azonban miközben próbálkoztam, több orgazmusom is volt a kezemen keresztül.
Közöltem vele, hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudok érte semmit sem tenni, de ő azt felelte, nem
számít, így is nagyon elégedett. Azt hiszem, nem sokat tévedek, amikor azt mondom, ez a férfi
elektromosan élvezett el. Mondhatni, a magas feszültség volt a spermája.
Sybil mihelyst annyira magához tért, hogy gondolkozni tudott, megkérdezte a férfit, mi történt
valójában. A férfi azt válaszolta, hogy az ő teste teljesen más felépítésű, mint másoké, majd felkelt,
felöltözött és kisétált a szobából. Ezután minden negyedik nap megjelent a nő szobájában. Sybil
megkérdezte, miért nem jön gyakrabban, mire az volt a válasz, hogy időre van szüksége, míg
feltöltődik a teste. Sybil ezt szó szerint értette, és ismét elfogta a félelem. Miféle furcsa lények ezek?
– tűnődött magában. Amikor azonban a férfi megérintette, azonnal elmúlt minden félelme.
Plugger ötödik látogatása után két nő, Diana és Panchita kereste föl Sybilt. Elbeszélgettek vele, majd
elmentek. Ezután több alkalommal is meglátogatták. Egyik délután Panchita megkérdezte, nem kér-e
valamit inni. Sybil boldogan beleegyezett, mondván, legalább jobb kedvre derül.
– Nem igazi pia volt – emlékezett most vissza Sybil. – A szaga ugyan italéhoz hasonlított, de valami
egészen más volt. Földobott, de nagyon befolyásolhatóvá is tett. Szerintem valami hipnotizáló hatású
szer lehetett benne.
– Tényleg? – kérdezte Childe. Már sejtette, mi következik.
– Igen. Szinte repültem tőle, közben mindhárman hisztérikusan nevetgéltünk. Teljesen elfeledkeztem
arról, hogy a foglyuk vagyok, és a kegyelmüktől függök. Úgy éreztem, mintha már nagyon régi
barátnőim lennének, és rendkívül szeretreméltónak tűntek. És... kívánatosak is voltak a számomra^
– Az egyikük szeretkezett veled?
– Ó igen. Panchita leült mellém és átölelte a vállamat. Utána már csak azt vettem észre, hogy egyik
kezével a mellemet fogja és simogatja a mellbimbómat. Ott és akkor hirtelen szerelmet és vágyat
éreztem Panchita iránt. Teljesen természetesnek tűnt a dolog, a legtermészetesebbnek a világon. Te
tudod, Herald, hogy nem vagyok ferde hajlamú. Soha életemben nem volt azelőtt homoszexuális
élményem. Sőt hányingerem volt, amikor ilyesmiről hallottam.
Childe hallgatott.
– Diana – folytatta Sybil –, a nagymellű, magas szőke leült a másik oldalamra. Megcsókolt, közben
Panchita felhúzta a köntösömet és szívni kezdte a mellbimbómat. Hirtelen az egész testem tűzforró
lett. A nyelvemmel megsimogattam Diana száját, és ő viszont. Éreztem, hogy Panchita végigcsókolja a
hasamat, de amikor odaért, megállt. Diana felhúzott és odavitt az ágyhoz, majd levette rólam a
köntösömet. Hanyatt dőltem az ágyon, közben Diana és Panchita is levetkőztek. Odaálltak az ágy két
oldalára, megfogták a kezeimet és odahúzták a lábuk közé. Mind a kettőé nagyon nedves volt.
Bedugtam az ujjaimat a vaginájukba, mire ők elkezdték mozgatni a csípőjüket előre és hátra.
– Muszáj ezt az egészet ilyen részletesen elmesélned? – kérdezte Childe.
– Ez nagyon jó terápia számomra – válaszolta Sybil, miközben szemei csukva voltak, fejét pedig
hátrahajtotta a szófára.
– A két nő bemászott mellém az ágyba – folytatta. Diana csókolgatta és simogatta a melleimet,
Panchita pedig nyelve hegyével rajzolgatott a hasamra. Lassan lefelé haladva körbesimította a
fanszőrzetem háromszögét, majd lehajolt a lábaim közé. Széthúzta őket, és egy párnát tett a fenekem
alá. Csak azt vettem észre, hogy Panchita a klitoriszomat nyalogatja, időnként feldugja nyelvét a
vaginámba olyan mélyen, ahogy csak tudja. Addig folytatta, amíg el nem élveztem.
– Ezután helyet cseréltek – mondta Sybil. – Diana jobban csinálta a dolgot, legalább ötször
elélveztem. Majd Panchita feküdt rám, én pedig a nyelvemmel ingereltem. Számtalanszor elélvezett.
Utána Diana feküdt rám. ő csaknem azonnal elment. Aztán Panchita az oldalamra fordított, elkezdte a
végbelemet nyalogatni, Diana pedig a lábam között ingerelt. Miután többször elélveztem, háromszöget
alkottunk, száj a lábközben, ujjak fent a végbelekben... Egyszerűen csodálatos volt!
– Még így visszatekintve is így gondolod?
– Hát aznap éjszaka, amikor elmentek, egyáltalán nem így gondoltam. Rengeteget bőgtem és
undorodtam magamtól. Addigra, tudod, elmúlt a szer hatása. De Diana és Panchita ezután többször is
eljöttek hozzám, és egy idő után felhagytam az önváddal. Kezdtem megszeretni a dolgot. Miért is ne?
Mi van abban, ha nők nőkkel szeretkeznek? Fáj az valakinek?
– Nem – nyugtatta meg Childe. Majd ezt kérdezte: – A velük való szeretkezés csökkentette a
Pluggerral való érintkezésed hatását?
– Egyáltalán nem. Sőt ha osztályozni kellene az orgazmusokat, Pluggernek csillagos ötöst adnék, a
nőknek meg négyes alát.
– Na most az következik, hogy Plugger meg a két nő egyszerre bújt veled ágyba, igaz?
Sybil kinyitotta a szemét, és döbbenten nézett Childe-ra.
– Honnan tudod? – kérdezte döbbenten, majd egy csésze kávét kért.
A férfi odaadta neki a teli csészét.
– Plugger a másik két nővel is csinált valamit? – érdeklődött Childe.
– Persze. Panchita, Diana és én megint háromszöget alkottunk, és Plugger bedugta a nyelvét Panchita
végbelébe. Azt mondta, neki van a legédesebb feneke, amit valaha látott, és ez engem egy kicsit
féltékennyé tett. Akár hiszed, akár nem, mind a hárman áramütést éreztünk a szánkban és a
vaginánkban. Az elektromosság, vagy nem tudom micsoda, mind a hármunkon áthaladt.
– Még azt meg tudom érteni, hogy legelőször szeretkeztél a nőkkel – hitetlenkedett Childe –, hiszen
akkor a szer hatása alatt álltál. De legközelebb miért nem utasítottad vissza őket?
– Mint ahogy már mondtam, élveztem a dolgot. Eszembe sem jutott, hogy visszautasíthatnám őket.
Nem tudom, miért éreztem így.
– Bizonyára azért, mert az agyad kikapcsolt. Ágyba akartál velük bújni, és nem foglalkoztál azzal,
milyen káros hatással lehet rád a szer.
– Én nem vagyok leszbikus! – kiáltott fel Sybil mérgesen. – Semmiféle neurotikus vonzódást nem
érzek irántuk. Bármikor ott tudom őket hagyni!
– Honnan tudod, hogy így van, hiszen csak most szabadultál ki a börtönükből! – vetett ellen Childe.
Különben nem is érdekes. Legalábbis most nem. Hogyan magyarázták azt, hogy akaratod ellenére
valami hipnotikus szert tudtak beléd tölteni, amikor azt ígérték, nem fognak kényszeríteni, hogy
megidd azt a löttyöt?
– Azt mondták, nem kényszerítettek, hogy megigyam a szert. Később pedig azt mondták, nem is kell
innom belőle most, hogy már ismerem a hatását.
– Tehát nem szoktál rá?
– Egyáltalán nem!
– Hát ez majd idővel elválik. Csak éppen a módszerüket nem értem. Semmi szadizmus. Ha nem
ismertem volna rá több személyre a leírásod alapján, azt hihetnem, hogy nem is az Igescu bandája
tartott téged fogva.
– Mit beszélsz? Kinek a bandája? – értetlenkedett Sybil.
– Majd később én is elmesélem a kalandjaimat, ha egyáltalán lehet így nevezni a velem történteket.
Sybil ezután folytatta a mondandóját. Childe azon tűnődött, vajon csak ennyi-e az egész: egy történet.
Ahhoz nem férhetett kétség, hogy Sybil ismeri Panchita Pocyotlot, Diana Rumbowt és a többieket, és
valóban a foglyuk volt. De ez a szexuális mese? Tényleg így történhetett minden, vagy öntudatlanul is
leplezni próbál valamit, ami sokkal borzalmasabb volt a történteknél? Esetleg olyan megrázó
élményben lehetett része, amit megpróbált teljesen kitörölni az emlékezetéből, és egy kitalált mesével
helyettesítette be? Ez nem tűnt valószínűnek, mert Sybil egyáltalán nem tűnt elmebetegnek, ám
időnként az elmebetegek is szoktak normális ember módjára viselkedni.
Ha az Ogok, ahogyan Hindarf nevezte őket, viszonylag jól bántak Sybillel, az csak azt jelentheti,
hogy valami rosszban sántikálnak.
Egyvalami alátámasztja Sybil történetét, gondolta Childe. Az, hogy Vivienne Mabcrough békén
hagyta.
– Aztán az egyik délután bejött a szobámba Vivienne, az a csodálatosan szép nő – folytatta Sybil.
Vivienne és Sybil elszívtak valamennyit a marihuánaszerű anyagból, közben Sybil már nagyon is jól
tudta, mi következik. Szeretkeztek, de az a kígyószerű lény nem jött elő Vivienne ménéből. Sybil nem
is tudott a létezéséről, Childe pedig nem említette neki.
Vivienne ezután több alkalommal meglátogatta Sybilt; néha egyedül, néha Panchitával vagy
Dianával vagy Pluggerrel, vagy mindhárommal egyszerre. Aztán feltűnt Fred Pao is, vagy az
ikertestvére. Csak annyit akart, hogy Sybil leszopja, és amikor a nő nem volt hajlandó
engedelmeskedni, mondván ő is akar valamit viszonzásképpen, Pao behívta Pluggert. Sybil ott állt a
szoba közepén ráhajolva Pao hosszú, vékony farkára, közben Plugger a végbeléhez nyomta
elektromos dákóját, vagy a vagináját ingerelte vele. Néha letérdelt, széthúzta a nő fenekét és feldugta
a nyelvét a végbelébe.
– Bárcsak minden fogolynak ilyen jó dolga lenne! szólt Childe. A Colbennel és a többiekkel
történtek jártak a fejében, és az, hogy mi történhetett volna vele is. Minél többet gondolkodott rajta,
annál bizonyosabb lett benne, hogy Igescu bandája nem feltétlenül akarja megölni őt. Mintha valami
speciális egyedként kezelnék, ha hihet annak a rövid beszélgetésnek, ami Vivienne és Hindarf között
zajlott le angolul.
Bár miután megszökött tőlük, és megölt néhányat közülük, kétségtelenül megpróbáltak végezni vele.
De lehet, hogy ilyet csak önvédelemből tettek volna.
Egyre rejtélyesebb és rejtélyesebb, gondolta magában Alice-t idézve.
És Sybil egyfajta Alice volt Szexországban. Kalandjai kétségtelenül legalább olyan érdekesek
voltak, mint Alice-éi.
– Nem találtál valamit furcsának Vivienne-en? kérdezte most a nőt Childe.
– Nem. Miért, kellett volna?
Sybil meglepődése alátámasztotta a gyengéd bánásmódról szóló történetét. Ha Vivienne szeretkezett
Sybillel, és a kígyószerű lényt Vivienne nem mutatta neki, az azt jelentheti, hogy nem akarta bántani.
Az élvezet és a kábítószer ellenére Sybil nagyon sokszor volt depressziós, magányos és borzasztóan
szeretett volna kiszabadulni. Sokszor úgy érezte magát, mint egy tehén, akit a vágóhídra hizlalnak. És
még miután meg is szokta fogvatartóit, és sokat beszélgetett is velük, egyetlen kérdésére sohasem
kapott választ. Fogalma sem volt arról, miért tartják fogva.
Aztán két nappal ezelőtt kivéve azt a nőt, aki az ételt hordta neki, minden látogatója elmaradt. Ez a
nő pedig soha nem is köszönt, nemhogy a kérdéseire válaszolt volna. Sybil tévét nézett, füvet szívott,
és azon tűnődött, vajon mit jelent ez az egész. Ismét előjöttek a félelmei, és állandóan arról fantáziáit,
milyen szörnyűségek fognak ezután történni vele.
Aztán ezen az éjszakán arra ébredt, hogy egy kéz rázza a vállát. Dobogó szívvel ült fel az ágyban, és
ekkor három álarcos férfit látott a szobában. Az egyik odaszólt neki, hogy öltözzön. Míg felöltözött, a
férfiak összepakolták a holmijait. Valahonnan behozták a ruháit, valószínűleg egy szekrényből a
házban. Aztán bekötötték a szemét, kivezették az épületből, és idehozták. Az út körülbelül két óráig
tarthatott, emlékezett vissza Sybil.
Childe nem mondott semmit, de az volt a gyanúja, hogy a hely, ahol fogságban tartották Sybilt,
sokkal közelebb lehetett, mintsem, hogy két óra hosszat kelljen idáig autókázni. Ha abban a közeli
házban tartották Sybilt, akkor körbe-körbe is furikázhattak vele, hogy megtévesszék.
Vagy az is előfordulhat, hogy Vivienne Beverly Hills-i házában tartották.
– Jól vagy? – kérdezte Childe.
– Mi? Ja, persze. Jól vagyok, csak egy kicsit fáradtnak érzem magam. Örülök, hogy kikerültem
onnan annak ellenére, hogy egészében véve nem volt kellemetlen a fogság. Csak nagyon furcsa.
Szerinted Plugger mitől volt olyan amilyen? Úgy értem, honnan volt elektromos töltés a testében?
Nem valami sebészileg beültetett elem volt benne? Elég science-fiction szaga van a dolognak, nem?
Childe megcsókolta feleségét.
– Mit szólnál egy kis normális szexhez? – kérdezte tőle.
– Benne vagyok – motyogta a nő. – Igaz, késő van és én nagyon fáradt vagyok, de szeretnék végre
egy olyan férfit, aki szeret is. Te szeretsz engem, igaz? Minden baj ellenére?
– Úgy néz ki – válaszolta Childe sóhajtva. – Az elmúlt egy évben rengeteget gondoltam rád, és el
sem tudtam képzelni, hol lehetsz.
– Ez kedves tőled.
– Lezuhanyozok, megborotválkozok, felveszem a pizsamámat és jövök – szólt.
– Én tiszta vagyok – közölte Sybil. – Itt fogok rád várni. Bevihetsz az ágyba. Olyan szép lenne.
Tíz perccel később miután Childe villámgyorsan elvégezte a teendőit, visszatért a szobába. Sybil
ekkor már félrecsuklott fejjel aludt a szófán. A férfi keserűen elmosolyodott, megcsókolta a nő
homlokát, végigfektette a szófán, betakarta egy pléddel, ismét megcsókolta, és bement a
hálószobájába. Az eső ismét esni kezdett.

12. fejezet

Forrest J. Ackerman karjára hajtott fejjel aludt az íróasztalán, mellette a Vampirella legfrissebb
számának összecsomagolt anyaga. Most hirtelen felébredt, és megrázta a fejét. Amikor hajnalban
befejezte a munkát, el akart szaladni a Robertson utcai postahivatalba, hogy feladja. Közben azonban
elaludt.
Most az első gondolata a festmény volt. Vajon annyira elkábult, hogy ismét ellophatták tőle?
A festmény azonban ott állt az íróasztal oldalának támasztva. Forry megkönnyebbülten felsóhajtott,
de ismét feltámadt benne a Woolston Heepish iránt érzett harag. Igazán ideje lenne csinálni valamit
ezzel a fickóval, gondolta. Nem csak hogy tolvaj, de még veszélyes is. Aki rá tud venni két nőt, hogy
meztelenkedéssel vonja el az ő figyelmét a festményről – és mindezt szemtanúk előtt – az az ember
több, mint veszélyes, az őrült.
Forry kibotladozott a konyhába, megmosta az arcát a mosogatóban, majd magához vette a
Vampirella anyagát tartalmazó vaskos borítékot. Már éppen kilépett a házból, amikor eszébe jutott,
hogy nincsen autója. Újabb rossz pont Woolston Heepishnek!
Ebben a pillanatban, mint Gray Lensman vagy Batman, aki a helyzet megmentésére érkezik,
Dummockék gördültek a ház elé.
Lorenzo kikecmergett az autóból, és négykézláb lassan a ház felé mászott. Harmincöt éves,
középmagas, fekete hajú, fekete bajuszú, vékony lábú fiatalember volt. Hulia, a felesége éppen csak
hogy meg tudott állni a lábán. Alacsony nő volt, csodálatos mellekkel és sötét hajjal. Vastag
szemüveget hordott és harminc éves volt.
Forry megszólította őket.
– Szeretném elkérni az autótokat. El kell jutnom a postára.
– Vigyed – morogta Lorenzo anélkül, hogy felnézett volna.
– A kulcsok – emlékeztette Forry. – A kulcsok.
– Ha Huliát kéred, őt is megkaphatod. Tied a picsa. Csak láss el cigarettával, kajával, piával és
géppapírral, és a tiéd a nő, Forry, öreg haver. Kérdezd csak meg tőle, ő is benne van.
– Én a kocsid kulcsait kértem, nem a feleségedet! kiáltott rá Forry.
Lorenzo csak mászott a bejárati ajtó felé, majd hátraszólt:
– Hulia, gyere gyorsan! Segíts fel! Nálad vannak a kulcsok?
Hulia csak állt imbolyogva és pislogva, mint egy nagy bagoly.
– Milyen kulcsok? A házhoz vagy a kocsihoz?
– Cseszd meg! Forry, ki tudnád nyitni nekünk az ajtót?
Forry benézett az autóba. Ahogyan gondolta, a kulcs ott volt a gyújtásban. Fogalma sem volt,
Lorenzo hogyan tudott hazáig vezetni ilyen állapotban, de a részegek és egoisták szerencséje
közismert.
Visszament, és kinyitotta nekik az ajtót. Miután Lorenzo bemászott, és Hulia átesett a szemeteskukán,
Forrynak még eszébe jutott valami.
– Rá ne merjetek hányni a cuccaimra! Ha megteszitek, repültök! Pronto!
– Na de, Forry! – tiltakozott Hulia. – Ráhánytunk mi valaha is valamidre?
– Csak a Fekete Lagúna Szörnyetegének mellszobrára – válaszolta Forry. – Az egyszer
megbocsátottam, mert le lehetett tisztítani. De ha ráhánytok valamelyik könyvemre vagy
festményemre, repültök!
– Forry, drágám, te nagyon haragudhatsz ránk! engesztelt Hulia. – Még soha nem láttalak
mérgesnek. Azt hittem, te egy szent vagy.
– Ha hányok, megkaphatod Huliát – szólalt meg Lorenzo fejét lógatva. – Csak ne rúgj ki minket
innen. A Nagy Kozmikus Regényt írom, Forry. Nem a Nagy Amerikai Regényt. A Kozmikus Regényt.
Tolsztoj, Dosztojevszkij és Norman Mailer meg fognak zöldülni az irigységtől. Én vagyok a
legnagyobb, Forry, mecénásom, művészet támogatója, zsenik és tehetségesek védelmezője. A neved
végigvonul majd a történelmen. Forrest J. Ackerman, az ember, aki Lorenzo Dummocknak fedelet
adott a feje fölé, ágyat, amiben aludhat, íróasztalt, amin dolgozhat, kaját, piát, cigarettát és géppapírt.
És kiváltotta Lorenzo csodálatos írógépét a zaciból.
A legszomorúbb az volt az egészben, hogy Lorenzo el is hitte, amit mondott. Tizennyolc éves kora
óta elhitte.
Lorenzo Dummock azt mondta, hogy bármit megtenne, ha kell, csak követhesse Apolló hívását.
Bármit megtenne, kivéve a munkát. A munka degradálja, kifárasztja és értékes időt rabol el tőle.
Huliának kell dolgoznia, és ellátnia őt, amíg ír. Hulia azonban asztmája és időnkénti hisztériás rohama
miatt nem kapott állandó munkát. Lorenzo szerint nem szakadna bele, ha néha odatartaná a fenekét
valakinek, hogy megtarthassák a tetőt a fejük felett, és mellé még piát, cigarettát és géppapírt is
tudnának venni. Forry azonban visszautasította az effajta gusztustalan célzásokat, közölte, inkább azt
szeretné, ha Hulia tisztán tartaná a házat, és hostessnek is beugrana, amikor nagy partikat ad. Hulia
erre azt válaszolta, hogy rendben, de kefélni könnyebb és szórakoztatóbb lenne.
Forry elfordult tőlük, s ismét megfogadta, ahogyan azt már számtalanszor korábban, hogy az első
adandó alkalommal kirúgja őket. Beszállt az ütött-kopott Fordba, ránézett a benzinszintjelzőre, és a
gyanúja beigazolódott. A tank üres volt.
Ennek ellenére a motor beindult, és még egy saroknyit elgurult az Olympic sugárúton, mielőtt
hörögve leállt volna. Forry kiszállt, elsétált a legközelebbi benzinkútig és egy teli kannával tért
vissza. Eszébe jutott, hogy ezt az autót mindig akkor kérte kölcsön, amikor teljesen üres volt a tankja.
Amikor hazaért, ott találta Alys Merrie-t a szófán ülve. Az egész házban hányás szag terjengett. Úgy
látszik, Lorenzónak mégis sikerült kipakolnia.
– Hello, Alys! – köszöntötte Forry a nőt, miközben a szíve olyan sebességgel dübörgőit, mint egy
leszakadt lift. – Mi szél fújt erre? És hogy jutottál be?
– Egyszer régen, adtál nekem egy kulcsot, emlékszel? – válaszolta a nő.
– Igen, de vissza is kértem, te pedig visszaadtad értetlenkedett Forry.
– Csináltattam róla néhány másolatot. Nem örülsz, hogy láthatsz? Volt idő, amikor...
– Bocsáss meg, el kell intéznem valamit – mondta Forry, majd odament a lépcső aljához és felnézett.
Félúton ott bűzölgött a tócsa. Hulia pedig még arra sem vette a fáradtságot, hogy feltakarítsa a
hányadékot!
Azért jött haza az este, hogy befejezze a munkáját, utána pedig Wendynél akart aludni. Azonban
Lorenzo és Alys Merrie már túl sok volt egyszerre. Úgy elpucol innen, mint „Seaton Duquesne után”,
gondolta magában.
Alys Merrie másképpen gondolkodott. Szőke, középmagas, jó alakú negyven éves nő. Hiába volt
férjnél, de miután egy konferencián találkoztak, „belebolondult az isteni Forryba”, ahogyan ő mondta.
Forryt sokáig elbűvölte a nő, de egy idő után nyűggé vált számára. Nem volt belé szerelmes, és Alys
Merrie heves ragaszkodása már nagyon fárasztotta. Különösen mióta a nő férje megfenyegette, hogy
följelenti.
– Dummockék nem érnek rá azzal a hányással foglalkozni – közölte Alys. – Nagy zajt hallottam
fentről és felmentem megnézni, mi az. Ha hiszed, ha nem, az a dagadt fejű Lorenzo egy széken ül,
Hulia pedig szopja! Nem mintha ez olyan nagy valami lenne, de a fickó közben jegyzetel! Jegyzetel!
Azon tűnődöm, vajon nem a farkát használja-e tollnak.
– Miért nem mész fel és nézed őket tovább? – kérdezte Forry. – Nekem most dolgom van, Alys.
Egész éjszaka fent voltam, az autóm lerobbant, fáradt vagyok... szóval minden bajom van.
– Igen, tudok róla.
A férfi csodálkozva nézett a nőre.
– Tudsz róla? Ki mondta el neked?
– A kezdet kezdetétől benne vagyok – magyarázta Alys. Elővett egy cigarettát a táskájából,
meggyújtotta és hűvösen nézett a férfira. Tudta, hogy a hálószoba kivételével sehol nem szabad
dohányozni a házban, és most szándékosan bosszantotta Forryt. A férfit azonban most egy csöppet sem
zavarta a dolog.
– Miben, vagy te benne? – kérdezte. Fáradtsága ellenére kezdte érdekelni a dolog.
– Az egész ügyben. El sem fogod hinni hány évvel ezelőtt kezdődött. Vagy ha elhiszed is, nagyon
meg fogsz ijedni. Nincs más választásod, hinned kell nekem.
A férfi döbbenten ült le egy fotelbe.
– Hány éve?... – kérdezte.
– Úgy tízezer földi évvel ezelőtt – válaszolta a nő. Néhány percig síri csend honolt a szobában. Alys
Merrie szeretett viccelődni. Forry nagyon jól tudta, milyen erősen vonzódik a science-fictionhoz, és
nem egyszer ki is gúnyolta emiatt. Ez azonban nem látszott alkalmas időpontnak a viccelődésre.
– Nézz körbe! – kérte a nő, a cigarettáját lóbálva. Nézd meg ezeket a vad festményeket és
fényképeket! Furcsa bolygók, idegen életformák, nagy mellű, elefántormányos marslakók; szárnyas
emberek; gondolkodó gépek; hatalmas rovarok; szintetikus emberek. Millió könyvet olvastál a
különös lényekről és világokról, gyűjteményeddel emlékművet állítottál a science-fictionnek, a
fantasynek és egészen véletlenül magadnak is. Egy egész élet szerelme és munkája látható itt. Hinned
kell ebben az egzotikus világban, amit magadnak kreáltál. Máskülönben nem gyűjtötted volna ennek a
másik világnak a termékeit magad köré.
 Valami megváltozott Alys Merrie-ben. Még soha nem beszélt így. Eddig úgy látszott, képtelen
valaha is komolyan vagy folyékonyán beszélni.
– Tízezer év – folytatta a nő. – Elhinnéd, ha azt mondanám, tízezer éves vagyok? Nem is annyi!
Tizenkétezer!
– Tizenkétezer? – hitetlenkedett Forry. – Menj már, Alys! Még a tízezer hagyján, azt elhiszem, de a
tizenkettőt? Ne viccelj!
– Negyvennek se nézek ki, igaz? Na, mit szólsz, Forry?
A következő néhány perc olyan volt Forry számára, mintha a Shet vagy az Elveszett Horizontot
nézné, csak éppen fordítva. Itt nem a gyönyörű, fiatal nő ráncosodott és öregedett meg a szeme előtt,
hanem a középkorú nő fiatalodott vissza gyönyörű lánnyá. Még Helen Gahagan és Jane Wyatt is
megirigyelhették volna.
Forry arra gondolt, bárcsak gyorsabban verne a szíve. Akkor talán nem remegne ennyire. Tehát igaz.
Minden, amiről olvasott, és álmodozott, igaz! Jó, lehet, hogy nem minden. De egy része
mindenképpen.
– Ki és mi vagy te? – kérdezte a nőtől. A szoba kezdett elmosódni a szemei előtt: Paul, Finlay, St.
John, Bök és a vad banda többi tagja is átment háromdimenziósba. Enyhe sokkot kaphatott, gondolta.
– Na, tetszik a történet? – kérdezte Alys.
– Természetesen – válaszolta Forry. – De még nem válaszoltál a kérdésemre.
– Én egy... Toc vagyok. Mi vagyunk az Ogok ellenségei. Néhánnyal már találkoztál közülük. Fred
Pao, Diana Rumbow, Panchita Pocyotl. És Woolston Heepish.

13. fejezet

– Heepish! – Forry csaknem sikoltotta a nevet. Úgy érted, Heepish nem is ember?
– Mi nemcsak hogy nem emberek vagyunk – felelte a nő –, hanem földön- és naprendszeren kívüliek
is. Sőt. Galaxison kívüliek. A Tocok otthona az Andromeda galaxis egyik csillagának negyedik
bolygója.
Mindig is szerencsés ember voltam, gondolta Forry. A science-fictionben akartam dolgozni, és meg
tudtam élni belőle. Én akartam a világ legnagyobb science-fiction és fantasy gyűjtője lenni, és ez is
olyan könnyedén és természetesen ment, mint amikor egy csiga házat növeszt magának. Nekem
munkára volt szükségem, egy kiadó pedig egy gyerekeknek való horror magazint akart indítani. Ki
más lett volna alkalmasabb nálam? Ismertem ennek a tudománynak minden kiemelkedő személyiségét,
jóbarátaim voltak, láttam az első Holdra lépő embert, és remélem, még meglátom az első Marsra
lépőt is, mielőtt meghalok. Mondhatom, szerencsés vagyok.
És most ez az egész! Számomra ez egy olyan álom volt, amiben csak egy holdkóros hihet, még ha
számtalanszor el is képzeltem már. Néhány űrlény rajtam keresztül akar kapcsolatba lépni a földi
emberekkel! Persze ez így nem teljesen igaz. Ha ez a nő helyesen mondta, a földönkívüliek már
tízezer éve kapcsolatban vannak a földiekkel. De vajon fel is fedték magukat? Ez itt a fontos kérdés.
– Látom, Forry, egyre izgatottabb leszel – szólalt meg a nő. – Tudom, hogy millió kérdés kavarog az
agyadban. Azonban az lesz a legjobb, ha szép csendben meghallgatod a történetemet. Rendben?
Helyes! Dőlj hátra, legyél jó kisfiú és figyelj!... Van egy Sol típusú, Nap körül keringő, Föld méretű
és alakú bolygó az Andromeda galaxis szélén, amely 800 000 fényévnyi távolságra van a Földtől. Az
égen hatalmas csillagok ragyognak. A Tocok bolygójának nincsen holdja, így ár és apály sincsen. Az
ötödik bolygónak van két kis holdja, de nincsenek tengerei. Ez a hely az Ogoké, egy gonosz faj
haldokló világa.
Tyűha! – gondolta Forry, bár izgalmát távolról sem fejezte ki ez a belső felkiáltás. Tyűha! Ez olyan,
mint a Gernsback! Vagy a Campbell, fantáziáit tovább.
– Az Ogok és a Tocok nem emberek, hanem kétlaki lények, akik oda-vissza változnak a tiszta
energia és az anyagi forma között. Egyik állapotukban a kötött energia, másikban az anyag különböző
konfigurációit öltik magukra. Alakjuk attól függ, éppen mit akarnak imitálni vagy alakítani. Azonban
méretüknek és formájuknak vannak határai. A legkisebb test, amit magukra tudnak ölteni, az egy
nagyobb fajta rókáé. Ha repülni akarnak, akkor pedig egy nagy denevéré. Amikor állatokként
léteznek, energiafeleslegük láthatatlan uszályként kíséri őket. Úgy is mondhatnánk, bepakolják
energiájukat egy megfoghatatlan, átlátszó bőröndbe.
– Neked milyen az igazi formád? – kérdezte Alyst Forry. .
– Arról volt szó, hogy nem szólsz közbe – figyelmeztette a nő, megvillogtatva hófehér fogait. Most
olyan gyönyörű és fiatal volt, hogy a férfi vágyódást érzett iránta. De azt is lehet, hogy elveszett
ifjúságát sírja most vissza.
– Nincsen igazi formánk, hacsak azt nem nevezed így, amit a legtöbbet használunk. Bizonyos alak
használata ugyanis „keményedéshez” vezet. Az idő múltával azonban egyre nehezebb változtatni a
formánkat. És sokkal több energiára van szükségünk a nem-emberi alakok fenntartásához, így aztán,
mivel a legtöbbünk nagyon régen emberi alakot hord már, mondhatjuk, hogy ez az igazi formánk. Az
Ogok és a Tocok akkor léptek egymással kapcsolatba, amikor feltalálták az űrutazást. Egyik faj sem
közlekedett rakétákkal vagy antigravitációs gépekkel. Egy rendkívül különös szerkezettel utaztak az
űrben. Mármint az emberek szemszögéből különös. Ezek a járművek szintetikus fémből készült serleg
vagy kehely formájúak voltak. Azért volt szükség erre a bizonyos formára, mert csak ez tudta
összegyűjteni, fókuszálni a Mozgató mentális energiáit. Egyébként a Toc szó a ti nyelveteken inkább
Kapitányt jelent – tette hozzá a nő. – A Kapitány az egyetlen, aki képes aktiválni ezt a kehelyszerű
szerkezetet, és teleportálni a Tocokat az egyik helyről a másikra az űrben.
– És miért csak a Kapitány képes erre? – kérdezte Forry.
– Ez az egyetlen hátránya ennek a szerkezetnek, amit nevezzünk ezentúl Kehelynek – válaszolta
Alys. – Bizonyos szempontból hasonlít a ti középkori mítoszaitok kelyheihez annak ellenére, hogy
belsejének geometriája rendkívül idegen, mondhatni, rémisztő lenne egy ember számára. A Kehely
maga anyag, de csak egy bizonyos fajta energiasugárzás képes működésbe hozni. Agyhullám sugárzás,
azt hiszem, te így neveznéd, azonban ez több annál. Szóval ahhoz, hogy a Kehely űrhajóként vagy
teleportként működhessen, szükség van egy Mozgatóra vagy Kapitányra. Egyébként egymillió Tocra
csak száz Kapitány jut.
– Száz Kapitány jut? – hitetlenkedett Forry felvont szemöldökkel. – És az energia konfigurációk
hogyan születhetnek?
A nő türelmetlenül legyintett, majd folytatta.
– Csak analógiákban beszélek. Ha ennek a szerfelett összetett kultúrának minden részletét el kellene
magyaráznom neked, még húsz év múlva is itt ülnénk. Engedd meg, hogy folytassam!... Az Ogok
körülbelül ugyanabban az időben találták fel a Kelyhet, és találtak rá a Kapitányaikra. Szinte azonnal
megkezdődtek az utazások a két bolygó között, és nem sokkal később kitört az első háború. A gonosz
Ogok le akarták igázni a Tocokat.
Forrynak voltak némi fenntartásai ezzel kapcsolatban. Arra gondolt, hogy szívesen meghallgatná a
történetet az Ogok szempontjából is, és majd csak azután döntene, melyiket hiszi el inkább.
– A Tocok végül visszaverték az Ogokat – folytatta Alys –, de mindkét fél súlyos veszteségeket
szenvedett. Békét kötöttek. Ezután mind az Ogok, mind a Tocok más világok felé fordították a
figyelmüket. A távolság nem jelentett problémát, mivel a Kehellyel több százezer fényévnyit is
könnyedén meg lehetett tenni, így a világegyetem tulajdonképpen nyitva állt mindkét faj számára.
Azonban mivel a Kapitányok kevesen voltak, az univerzum több milliárd lakható bolygója közül csak
néhányat tudtak felderíteni. A Föld egyike volt ezeknek, és körülbelül ezer Toc érkezett ide. Nem
sokkal ezután az Ogok expedíciója is megérkezett. A rendszerükön kívülre nem terjedt ki a béke, így
az Ogok minden fenntartás nélkül megtámadhatták a Tocokat. Az Ogok és Tocok kétségkívül
katasztrofális háborút vívtak egymással. Elpusztították egymás Kelyheit, és megölték egymás
Kapitánait, így aztán itt ragadtak a Földön. Mi az emberek között élünk, de nem belőlük – magyarázott
tovább Alys. Az a képességünk, hogy különböző formákat tudunk felvenni, számtalan feltételezésnek
adott alapot a vámpírok, farkasemberek és tündérek eredetét illetően. A jó tündéreket rólunk,
Tocokról mintázták az emberek annak ellenére, hogy gyakran vagyunk kénytelenek állati, vagy más
alakot is felvenni. Ha ők nem bántottak minket, mi soha nem viselkedtünk ellenségesen az
emberekkel... A tízezer éven keresztül dúló háború eredményeképpen a kétezer Ogból és Tocból alig
kétszáz maradt. Azonban nem minden Toc és Og halt meg, akinek elpusztították a testét. Ismét energia
konfigurációvá változtak, és később ismét képesek voltak anyagi formát ölteni. A Földön ez azonban
hosszú időbe telt, mivel a mágneses viszonyok itt másak, mint az anyarendszerben.
Ez a magyarázata a szellemeknek? – kérdezte Forry.
– Igen. Az embereknek nincsenek szellemeik. Amikor meghalnak, örökre halottak. Azonban egy
Ognak vagy egy Tocnak, aki anyagi formában halt meg, egy olyan helyhez kell kötni magát, ahol
megfelelőek a mágneses viszonyok és vannak emberek. Mondjuk úgy, hogy az Ogok és Tocok halottai
az emberek energiájából táplálkoznak. És amikor már sikerült nekik némi alakot nyerniük, amit ti
emberek ektoplazmának neveztek, akkor vérre vagy szexre van szükségük, hogy teljes anyagi testet
öltsenek. A Tocoknak szex kell, az Ogoknak pedig vér.
Alys egy pillanatra elhallgatott.
– Az egyikünk nemrégen materiális formát nyert Herald Childe-dal való kapcsolata révén
– folytatta. Szó szerint anyagi testté közösülte magát. No persze Childe-dal sokkal könnyebb dolga
volt, mintha egy teljesen emberi lénnyel próbálkozott volna.

14. fejezet

– Mi a francot akarsz ezzel mondani? – kérdezte Forry.

– Azt akarom mondani, hogy Childe az egyetlen létező Kapitány. De még ő maga sem tud arról, hogy
ő Kapitány.
– Hogyhogy nem? – döbbent meg Forry.
– Mert félig emberként született, és ember szülők nevelték. Mert a Kapitány pszichéje nagyon
érzékeny és óvatosan kell vele bánni, amíg teljesen ki nem fejlődik. Childe fizikai szempontból fejlett
férfi, de pszichikai képességeit tekintve csecsemő.
– Egy pillanat – szólt közbe Forry. – Nem akarok kötekedni, de ha ti, egyszerű lények, vissza tudtok
térni az anyagi létbe, a Kapitányaitok miért nem képesek erre?
– Néhánynak sikerült, de szinte azonnal meg is ölték őket, mert létezésüket lehetetlen titokban
tartani. Mások pedig azért voltak képtelenek a visszatérésre, mert a körülmények nem voltak erre
megfelelőek; Ha lenne Kapitányunk és Kelyhünk, nem csak hogy haza tudnánk térni, de elpusztult
társainkat is visszahozhatnánk az anyagi valóságba. A Toc és az Og tiszta energiaformájában nem túl
okos lény. Valamennyi intelligenciával ugyan rendelkezik, de nem a tudata, hanem az ösztönei
késztetik a visszatérésre. Addig bolyong, amíg megfelelő helyet nem talál az átalakulásra. Ez pedig
általában elég sok időt vesz igénybe.
– Bocsánat, hogy megint félbeszakítottalak – szólalt meg Forry.
Ha nem a saját szemével látja, ahogy egy középkorú nő több évet visszafiatalodik, azt hihette volna,
hogy ő most az évszázad átverésének alanya, így azonban nem voltak kétségei. És most szemtől
szemben ül egy földönkívülivel. Egy olyannal, aki a science-fiction egyik legfurcsább figurája
lehetne, gondolta.
Ez a nő bizonyos értelemben éppen azt meséli, hogy a marslakók és a vénuszlakók hogyan vívják
földalatti harcukat a Föld irányításáért, gondolta Forry. Hugó, itt kellene lenned! Ó, bárcsak
idevarázsolhatnám az összes sci-fi rajongót és a Drakula gróf Egyesületet! – ábrándozott magában
Forry.
Aztán hirtelen elkomolyodott. Ha ez igaz, és most már tudta, hogy igaz, akkor több, mint egy kitalált
történet, vagy mese. Ez egy halálos háború.
– Childe? – kérdezte döbbenten.
– Menjünk vissza 1788-ba – folytatta a nő. – George Gordon születéséhez, aki később Lord Byron
néven vált híressé, bár azt nem mondhatnánk, hogy nagy angol költő lett. Amikor megszületett,
természetesen még senki sem tudta... mi sem... hogy egyszer világhírű lesz. Arra sem mutatott semmi
jel, hogy Kapitány lesz, vagy pedig egyszerű ember. Vagy esetleg egy Toc.
Tele vagyok kérdésekkel – jegyezte meg Forry mosolyogva. – De hallgatok.
– Ő volt az első, aki itt született – folytatta a nő. A Toc bolygón, ahol a körülmények optimálisak, de
nagyon ritka a születés. Mármint úgy értem, az energialényeink közösülése folytán ritka. Ezt azonban
ellensúlyozza a halálozás rendkívül alacsony száma. Itt a Földön, addig az időig nem sikerült egyetlen
gyermeket sem létrehoznunk. Aztán egy Kapitány visszatért az anyagi létbe, és arra gondoltunk, hogy
megpróbáljuk konzerválni genetikai képességeit arra az esetre, ha ismét meghalna, ami nem sokkal
később be is következett. A Kapitány akkoriban véletlenül éppen a Byronok közelében élt. Lady
Byron szeretője lett azzal a szándékkal, hogy teherbe ejti. Legalább százan voltunk a környéken azon
az éjszakán, amikor a nő megfogant. Azt hiszem, egy másik eset kivételével ez volt az egyetlen
alkalom, amikor száz ember közösült, hogy egyetlen gyermeket létrehozzon. Minden mentális
energiánkat átsugároztuk Lady Byronba, és végül sikerrel jártunk. A sperma és a pete egyesülésével
egyidejűleg egy energiaembriót alkottunk. Ez az embrió hozzákapcsolódott, nem is hozzákapcsolódott,
hanem egyesült a gyermek Byron testével. Úgy is mondhatnánk, hogy ő volt az egyetlen emberi lény,
aki már ekkor lélekkel rendelkezett.
– Elnézést, de ez az energiaembrió hogyan fejlődött? Különálló lény lett, vagy... – ámuldozott Forry.
– Egyesül az idegrendszerrel és eggyé válik a testi valósággal. Nem tökéletesen, de hasonlít rá. És a
test halála után is tovább él – adta meg a magyarázatot Alys. – Ennek az energiabébinek a
megalkotásához rengeteg energiát ki kellett sugároznunk magunkból. Miközben mentális energiáinkat
odakoncentráltuk, testben úgy dugtunk, mint az őrültek. Azt hiszem, a történelem legnagyobb
tömegszexe volt ez, ha megbocsátasz a durva szavakért, Forry, drágám. Tudom, hogy nem szereted
sem hallani, sem használni ez efféle kifejezéseket.
 Forry vállat vont. A nő folytatta.
– Sajnos annak ellenére, hogy a gyermek rendelkezett néhány rendkívüli képességgel, Kapitány nem
lett belőle. Nem mintha sokra mentünk volna vele Kapitányként, hiszen Kelyhünk sem volt. A fémet
igaz elkezdtük hozzá csinálni, de ezer év alatt se jutottunk sokra vele. A Tocon egy év alatt elkészült
volna, de itt, ahol az ásványok olyan ritkák, és a potencializálók építéséhez szükséges anyagok még
ritkábbak, kétségbeejtően lassan haladtunk. Aztán az Ogok rajtunk ütöttek és azt a kevés fémet is
elrabolták tőlünk. Tudták, hogy Byron lesz a Kapitányunk, ezért kapcsolatba léptek vele, és mi semmit
sem tehettünk. Aztán amikor rájöttek, hogy hiányzik belőle a képesség, ami Kapitánnyá tehetné,
egyszerűen otthagyták. Kétségbe voltunk esve. Azonban Byronban még mindig ott élt egy Kapitány
genetikai eshetősége, és úgy döntöttünk, kihasználjuk ezt. Ha már ő nem lehetett Kapitány, talán a
gyermeke még lehet.
– Childe? – kérdezte Forry kapva a szójáték lehetőségén.
A nő bólintott.
– Pontosan. Childe: A Child. A Gyermek. Mintát vettünk a spermájából egy olyan módszerrel, amit
most nem részleteznék, és lefagyasztottuk. Nem jéggel vagy folyékony hidrogénnel, hanem egy energia
konfigurációval. És vártunk. Vártunk, közben ellenségeink, az Ogok, egyre több fémet csináltak; eleget
egy Kehely elkészítéséhez. Aztán kiválasztottunk egy megfelelő genetikai adottságokkal rendelkező
nőt, mármint emberi szempontból megfelelőt, mert ez is fontos. Nem akartuk, hogy a Kapitány
fizikailag vagy szellemileg valamiképp alacsonyabb rendű legyen. A neve miatt esett a választásunk
Mrs. Childe-ra. Byronnal is így voltunk. Végül is mi is az emberi nyelvet használjuk, így bizonyos
szempontból úgy is gondolkodunk, mint az emberek. Persze csak bizonyos szempontból. Hát így esett
a választásunk Herald Childe-ra. Őt választottuk, hogy meghirdesse a mi Toc energia szellemeink
újraszületését, materializálódását. És a visszatérésünket az ígéret Földjére, az anyabolygónkra. A
halottak feltámadnak, mi pedig átkelünk a Zion folyón Beulah földjére, hogy csak a lényeget emeljem
ki.
– És mi van Childe-dal és a Kehellyel? – kérdezte Forry.
Alys éppen válaszra nyitotta a száját, amikor valaki ököllel megverte a bejárati ajtót.

15. fejezet

Childe-ot délben az ajtócsengő ébresztette föl. Elbotladozott az alvó Sybil mellett és felrántotta az
ajtót. Három férfi állt kint a szakadó esőben. Azonnal rádöbbent, hogy sokkal óvatosabbnak kellett
volna lennie, mielőtt ajtót nyit, de ekkor már késő volt. Az egyik férfi már benn is volt, kezében egy
sprayt tartott. Childe visszatartotta a lélegzetét, a hálószoba felé szaladt, ahol a pisztolyát tartotta.
Azonban amikor az egyik férfi utánaszólt, megtorpant.
A férfi ugyanis már ott állt Sybil mellett és a kését a nő torkára szorította. A harmadik, Fred Pao,
vagy az ikertestvére, légpuskát tartott a kezében.
A következő pillanatban az egyik férfi ráfújt Sybilre, aki ettől azonnal visszaaludt.
– Nem lesz semmi baja – szólalt meg Pao. – Most maga következik, Mr. Childe.
Még mindig be tudna szaladni a hálószobába, gondolta Childe. De ezek képesek lennének elvágni
Sybil torkát, ha úgy látják, nyerhetnek valamit általa, de akkor is megtennék, ha nem nyernének vele
semmit. Még mindig lelőhetné őket, vélte Childe, de Sybilen ezzel már nem segítene. Másrészt
viszont, ha megadja magát, lehet, hogy éppen ezzel írja alá a halálos ítéletüket.
 Fogalma sem volt, mit csináljon. Ez volt a legrosszabb az egészben. A pár szóból, amit a Vivienne
és Hindarf közötti párbeszédből megértett, úgy vette ki, hogy őt valami miatt különlegesnek tartják.
– Rendben van – szólalt meg végül. – Megadom magam.
A gázsprayt tartó férfi most odalépett hozzá és belefújt az arcába. Childe vissza akarta tartani a
lélegzetét, de bolondság lett volna halogatni az elkerülhetetlent. Rápillantott az órájára, majd nagyot
lélegzett.
Harminc perccel később tért magához. Egy kényelmes ágyon feküdt és a mennyezetet nézte. Amikor
oldalra fordult, Sybilt látta meg maga mellett. A nő még mindig eszméletlen volt. Childe úgy érezte,
hogy megfájdult a feje, és a szája is kiszáradt. És mintha a fogai megnőttek volna.
Börtönük egyetlen hálószobából és fürdőszobából állt.
Sybil felébredt. Néhány percig még feküdt az ágyban, majd felkelt, odament a férfihoz és átölelte.
– Sajnálom. Ha korábban elküldelek, most nem lennél ebben a borzalmas helyzetben – érvelt
Childe.
– Erről nem te tehetsz – válaszolta a nő. – Szerinted valaha is sikerül kimásznunk ebből az
egészből? Bárcsak tudnám, mit akarnak tőlünk ezek az emberek.
– Előbb-utóbb úgyis rájövünk – válaszolta Childe. Elengedte Sybilt és körbejárta a szobát. A szoba
egyik falát egy hatalmas tükör borította és a szekrény fölött is lógott egy kisebb. A férfi feltételezte,
hogy be lehet rajta látni a szobába.
Eltelt egy óra. Sybil már nem is próbált beszélgetni férjével, egy könyvbe mélyedt, amit a polcon
talált. Childe ismét körülnézett, hátha talál valamit, ami segítségükre lehet a kiszabadulásban. Az ajtó
nehéz acélból készült, gondosan illeszkedett a sarkainál és kifelé nyílt.
Másfél órával azután, hogy felébredtek, kitárult az ajtó. Pao és két másik férfi lépett be rajta.
– Plugger! – kiáltott fel Sybil.
Plugger magas, jó alakú sötét bőrű férfi volt. Hosszú, keskeny ujjai apró dudorokkal voltak teli.
– A mi ellenségeink... és a maguké... már nagyon közel voltak – magyarázta Pao. – Ezért kellett ilyen
gyorsan elhozni magukat. Sajnálom. Mindnyájan sajnáljuk. De ezt meg kellett tennünk, különben a
Tocok kezébe kerültek volna.
– Tocők? – értetlenkedett Childe.
– Mindent elmagyarázunk – válaszolta Pao. – Hamarosan. Azonban, Childe, most máshol van
szükség a jelenlétére.
– És Sybil? – suttogta Childe.
– Itt kell maradnia. De nem esik bántódása – válaszolta Pao.
Childe megcsókolta Sybilt.
– Visszajövök – mondta megnyugtatólag. – Azt hiszem, nem akarnak velünk semmi rosszat tenni.
Legalábbis még nem.
Childe figyelte ahogy Plugger bezárja az ajtót. Az ajtó közepén ugyanis volt egy gomb, s amikor ezt
benyomták, magától kinyílt az ajtó. Childe most odalépett, megnyomta a gombot, és az ajtó
hangtalanul kitárult.
– Mit csinál? – szólt rá Pao, és ismét bezárta az ajtót.
– Csak meg akartam nézni, hogyan működik – felelte Childe.
Aztán végigmentek egy széles, gazdagon bútorozott termen. Childe néhány lépés után megállt. Jól
gondolta korábban. A tükrön keresztül valóban be lehetett látni abba a szobába, ahol fogva tartották
őket. Látta Sybilt, amint ott áll a szoba közepén ökölbe szorított kézzel.
 Úgy döntött, meggyőződik róla, mennyire fontos ezeknek az ő személye.
– Szeretném, ha ezt a tükröt bezárnák. Nem kedvelem, ha kémkednek utánam – mondta.
Pao egy pillanatig tétovázott.
– Rendben – válaszolta végül.
Megnyomott egy gombot a tükör oldalán, és az azonnal elsötétedett.
– A másikat is zárja be – kérte Childe.
– Teszek róla, hogy meglegyen – felelte Pao. Most azonban kérem, kövessen!
Childe ismét megindult. A másik két férfi a háta mögött lépkedett. A terem végén balra fordultak, itt
ismét egy terembe jutottak, majd innen beléptek egy hatalmas szobába. A helyiség úgy nézett ki, mint
egy milliomos szobája, amit egy filmforgatásra rendeztek be. Az egyik sarokban egy gyönyörű
koncertzongora állt, a falak mellett pedig drága, talán eredeti XV. Lajos korabeli bútorok. Az egyetlen
furcsaság talán csak a szoba közepén álló üvegből, vagy átlátszó fémből készült kocka volt. Ennek a
belsejében egy karcsú lábú, vörös fából faragott asztalka volt látható, amelynek tetején egy ezüstös
kehely állt. Illetve csak egy fél kehely. Olyan volt, mintha negyvenöt fokos szögben egy éles pengével
kettévágták volna.
Pao odavezette Childe-ot az átlátszó kockához és intett az egyik férfinak, hogy hozzon egy széket.
Childe körbenézett. A szobának hat kijárata volt. Némelyik olyan széles, hogy három férfi is
nyugodtan kisétálhatott volna rajta egyszerre. Közte és a kijáratok között csaknem ötven férfi és nő
álldogált. Mindegyik köntöst és pongyolát viselt. Csupán Paón és az emberein volt öltöny. Childe az
ácsorgók között felismerte Panchita Pocyotlt és Vivienne Mabcrough-t. Vivienne egy vörös színű
köntöst viselt, amelynek V alakú kivágása leért csaknem a köldökéig. Fehér bőre és vörösesbarna
haja vad kontrasztot képezett öltözéke színével. Kezében strucctollakból készült legyezőt tartott.
Amikor megérezte magán a férfi pillantását, elmosolyodott.
Élénk beszélgetés folyt, ahogy Childe belépett a helyiségbe. Most azonban ahogy odavezették a
kockához, mindenki lehalkította a hangját. Pao felemelte a kezét, és teljes lett a csend. A férfi
odalépett Childe-hoz és letett elé egy nehéz, háromlábú széket, amelynek a támlájára egy szimbólum
volt faragva. Ez egy deltát ábrázolt, amelynek egyik végét egy hatalmas hal tartja a szájában.
– Kérem, üljön le! – szólt Pao.
Childe lassan leereszkedett a székre és hátradőlt. Érezte a hátába nyomódó faragványt. Ugyanebben
a pillanatban a kocka belsejében álló kehely fakó ezüstje felizzott és világítani kezdett. Egyre
fényesebb lett, míg végül úgy látszott, elolvad és szétfolyik.
Áhitatos moraj hallatszott a körbenállók felől.
Pao elmosolyodott.
– Nagyon hálásak lennénk – mondta Pao –, ha a kehelyre koncentrálna, Herald Childe.
– Hogyan? – kérdezte Childe.
– Csak nézze figyelmesen! Vizsgálgassa! Hagyja, hogy betöltse az agyát! Mindjárt maga is rájön,
mire gondolok.
Childe vállat vont. Miért ne? A procedúra és a kehely felkeltette a kíváncsiságát, és a kérést sem
tartotta veszélyesnek. Kétségtelenül jobban bánnak vele, mint amikor Igescu házában raboskodott.
Nagy levegőt vett és nézni kezdte a kelyhet. A széles talapzaton apró figurák homályos képe sejlett.
Azonban minél tovább vizsgálta a kelyhet, az alakok annál tisztábban kivehetőbbekké váltak. A
meztelen férfiak, nők és állatok szexuális orgiában voltak egybeforrva. Itt-ott ugyanolyan kelyhek
látszottak körülöttük, mint amit Childe éppen nézett annyi különbséggel, hogy azok teljesek voltak. Az
egyik oldalon egy apró nő látszott, amint éppen befelé mászik egy nagy kehelybe, ez alatt egy furcsa
lény, ami úgy nézett ki, mint London farkasembere, amit egykor Henry Hull alakított, és éppen a
végbelén keresztül közösült vele. A talapzat másik oldalán egy férfi szállt kifelé a kehelyból. Lábai
még a serleg belsejében voltak, de kemény nemi szerve peckesen előremeredt, és ezt egy hat lábú,
emberi hermafrodita szervekkel rendelkező polip csápja szorongatta, ami közben saját magával
közösült.
Childe nem tudta, mit jelent a kép, de valahogy úgy érezte, hogy a megtermékenyítéssel lehet
kapcsolatban. Nem a gyermeknemző megtermékenyítéssel, hanem a...
Childe egy pillanatra már csaknem megértette a figurák és helyzetük szerepét, de ekkor elúszott a
szeme elől az egész.
A kehely szára karcsú volt. Egy kígyószerű lény tekeredett körbe rajta, ellaposodó feje alkotta a
csésze alját. Torz szemei csupán fekete pontoknak látszottak a kehely ezüstjén.
A serleg felső része a kígyó fejétől eltekintve teljesen sima volt. A belsejében azonban különböző
geometriai alakok látszottak, amelyek mintha kiemelkedtek volna a kehely síkjából. Childe-nak néha
sikerült elkapnia egyiket másikat a szemével, és mintha a másodperc töredékéig meg is értette volna
őket annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenek voltak.
A kehely egyre fényesebben világított. A szobában tökéletes volt a csend, majd hirtelen meghallotta
a helyiségben álldogálók lélegzetvételét, kivéve a magáét, és valahonnan messziről az esőcseppek
dobolását, ahogy verték a ház tetejét és falait, és még messzebbről az utcán hömpölygő víz hangját.
Sziszegés hallatszott, amit először képtelen volt azonosítani, mert annyira halk és távoli volt.
Kisvártatva rájött, hogy mi lehet az. Nem kellett elfordítania a fejét, hogy megnézze, de ha megteszi
sem láthatta volna. Az a valami Vivienne ruhája alatt rejtőzött. Kicsúszott, és most ott lógott a lábai
között. Apró, szakállas szája nyitva volt, nyújtogatta a nyelvét és mérgesen vagy kéjvágyóan
sziszegett. Vagy talán valami más érzelem fűtötte? Esetleg áhítat?...
A kehely fénye egyre csak erősödött. Meglepő módon Childe-nak egyáltalán nem fájt a szeme,
amikor ránézett. A kehely fehérsége beúszott a fejébe, és elöntötte az agyát. Koponyájának egész
belseje fehér volt, most agya szikrázó gyémántként világított.
Aztán mindenki egyszerre sóhajtott egy nagyot, és a fény kialudt. Az ezt követő sötétség már
fájdalomként hasított bele Childe testébe. Úgy érezte, mintha valami, amit nagyon szeretett, meghalt
volna. Üres lett az élete; nem volt miért élnie.
Sírt.

16. fejezet

Amikor abbahagyta a sírást – még mindig nem tudta, miért keseredett el ennyire –, felnézett. A
körbenállók nem beszéltek, de némi zaj mégis hallatszott, ahogy mozgolódni kezdtek. Néhányan
körbejártak, és apró kelyhekben valami folyadékot szolgáltak föl a többieknek. Mindenki elvett egyet,
egy hajtásra kiitta, majd a kelyhet visszatette az ezüsttálcára.
Pao odalépett Childe-hoz egy tálcával, amin egy sötét folyadékkal teli kehely állt, mellette pedig
néhány szendvics. A kenyér, amelyből a szendvics készült, száraz volt és fekete.
– Igya meg, aztán egyen! – utasította Pao.
– És ha nem? – ellenkezett Childe.
Pao egy pillanatra meglepődött, és megvonta a vállát.
 – Erre az egyre nem kényszeríthetjük – mondta. De esküszöm az anyabolygómra, hogy az étel és az
ital nem fog ártani magának.
Childe ismét ránézett a kehelyre, ami már nem volt olyan fénytelen, mint az előbb. Amikor
rápillantott, a kehely felragyogott. Aztán ahogy elfordította a tekintetét, a szeme sarkából jól látta,
hogy ismét fénytelen lett.
– Mikor tudom már meg, hogy mit jelent ez az egész? – kérdezte.
– Talán a ceremónia alatt. Azonban jobb lenne, ha... emlékezne.
– Emlékeznék? – értetlenkedett Childe.
Pao nem válaszolt. Childe megszagolta a folyadékot. A szaga hasonlított a boréhoz, de volt valami
furcsa mellékszaga is. A mellékszag hatására csillagokkal pettyezett fekete űr és piros, kék, sárga,
zöld és lila bolygókkal teli hófehér éjszakai ég képe jelent meg a férfi szemei előtt. Majd egy vörös
sziklákkal teli tájat látott, fehér és vörös gomba alakú épületekkel, fordított fákat, amelyeknek az ágai
a föld felé néztek, és a gyökerük a levegőből táplálkozott, és egy keskeny, a Szaturnusz gyűrűjéhez
hasonló vörös, halványzöld és fehér csíkos keskeny szalagot a horizont fölött az égen.
Egy kortyra kiitta a kehely tartalmát, és mivel utána azonnal megéhezett, megette a szendvicseket is.
A húsnak olyan íze volt, mint a sajtos marhaszeletnek.
Miután mindenki megitta a maga italát, csak álltak körben, mintha várnának valamire. Ekkor Pao
felemelte a kezét és elkiáltotta magát.
– A Childe-nak erő kell!
A Childe?... Vajon miért mondja ilyen furcsán az ő nevét ez a férfi, töprengett Childe. A tömeg
hangosan megismételte.
– A Childe-nak erő kell!
– És csak egyfajta módon szerezheti meg ezt az erőt! – harsogta Pao.
A tömeg ismét utána ismételte.
– És csak egyfajta módon szerezheti meg ezt az erőt!
– És növekedhet!
– És növekedhet!
– És lehet férfivá!
– És lehet férfivá!
– És lehet a Kapitányunkká!
– És lehet a Kapitányunkká!
– És vezethet haza rég elvesztett hazánkba!
– És vezethet haza rég elvesztett hazánkba!
– És segíthet minket győzelemre az ellenségeink, a Tocok fölött!
– És segíthet minket győzelemre az ellenségeink, a Tocok fölött!
– A semmin és a hidegen keresztül!
A Tocokon kívül Childe semmit nem értett az egészből. Ezek lehetnek azok, akik közül már hármat
megismert, gondolta. Azok a férfiak mentették meg őt Vivienne karmai közül, és azzal vádolták a nőt,
hogy megszegte a megállapodást.
Az ital hatására ekkorra Childe feje teljesen elnehezült, az étel pedig erővel töltötte el a testét.
Ránézett a kehelyre, ami pillantásától azonnal felszikrázott.
Pao ekkorra befejezte a kántálást. A tömeg azonnal zajongani kezdett. Beszélgettek, nevetgéltek. És
közben vetkőztek. Panchita Pocyotl szétnyitotta a köntösét, ami alatt nem viselt mást, csak harisnyát és
egy vörös harisnyakötőt. Vivienne sem maradt le mögötte, rajta harisnyatartó öv és harisnya feszült. A
kígyólény már visszahúzódott a helyére; a vöröses bozont csábítóan göndörödött a nő lábai között.
A meztelen Pao, akinek sovány kis hímtagja ott himbálózott a combjain, most odaszólt Childe-nak.
– Levetkőzne, Kapitány?
Childe kábán felállt, és csodálkozva nézett a férfira.
– Kapitány?
– Nemsokára tudni fogja, mit értek ezalatt, legalábbis remélem, hogy így lesz.
Childe-nak hirtelen eszébe villant, hogyan bánt vele az iszonyúan kövér Mrs. Grasacsov, amikor
Igescu házában raboskodott.
– Meg fognak erőszakolni? – kérdezte ijedten.
– Eszébe sem jut senkinek ilyesmi – válaszolta Pao. – Vivienne a múltkor súlyos hibát követett el,
és ha nem lenne olyan nagy szükségünk rá, meg is ölnénk. Csak annyi szolgálhat mentségére, hogy
lenyűgözte a maga ereje. Azonban ma éjszaka egy ujjal sem nyúlhat magához.
Ahogy a csodálatos testű meztelen nőre nézett, Childe érezte, kezd felizgulni. Az ital, amit megivott,
mintha egészen a medencéjéig lecsorogva ott tüzet fogott volna. A lángok minden irányban terjedtek a
testében, de főleg lefelé. A forró, nehéz, folyékony fém elérte péniszének a tövét; egyre terjedt fölfelé,
teljesen kitöltve a most már lüktetve ágaskodó szervet.
– Rendben van – egyezett bele, és levetkőzött. Pao elvette tőle a ruháit, és kiment a szobából. Childe
most rendkívül hülyén érezte magát, ahogy ott állt meztelenül, így gyorsan leült. Úgy látszott,, a
többiek tudják, mit várnak tőlük; ölelgetni és simogatni kezdték egymást a földön és a szófán fekve.
Azonban az is látszott, hogy nem tiszta szívből csinálják a dolgot. Úgy tűnt, mintha várnának valakire
vagy valamire.
Pao visszatért. Odalépett Childe-hoz, és megfogta a kezét.
– Az áldását kérem, Kapitány – szólalt meg.
Pao hosszú, vékony péniszét odafektette Childe tenyerére és az addig halott kukac életre kelt.
Megduzzadt, vörös lett, és úgy emelkedett ki a férfi kezéből, mintha húznák. Pao hátralépett,
meghajolt és megcsókolta Childe tenyerét, ahol az előbb a farka feküdt.
– Köszönöm, Kapitány – mondta.
Ezután a párok egy általuk láthatóan jól ismert forgatókönyv alapján kettős sorokba rendeződtek.
Nem volt tülekedés, előzés. A sorban az első Panchita Pocyotl és egy magas, szőke skandináv
arcvonású férfi volt. Odaálltak Childe elé. A férfi megszólalt.
– Bocsánat, Kapitány – majd megfogta Childe kezét és az ujjait rázárta a félig álló péniszére. Az
érintés hatására a szerv úgy fúvódott fel, mint egy hatalmas léggömb. Ott feküdt keményen és lüktetve
Childe kezében, és egy apró folyadékcsepp bukkant ki a végén lévő nyílásból. A férfi hátralépett,
Panchita pedig letérdelt, megfogta Childe péniszét és megcsókolta először a fejét, majd a tövét.
Ezután felállt, hatalmas barna szemeit belefúrta a férfi tekintetébe, és elhátrált tőle. Childe tovább
figyelte a párost. Azok odamentek egy szófához és lefeküdtek rá. Panchita széttárta a lábait, és
mindkettőt feltette a férfi vállaira. Az szinte azonnal behatolt a sűrű, fekete szőrzetbe, és mozogni
kezdett. Fehér bőrű vöröses feneke egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, majd nemsokára
mindketten nyögni és lihegni kezdtek. Ezután néhány percig mozdulatlanul feküdtek egymáson, majd
amikor Childe újra odanézett, már azt látta, hogy kutya-pózban folytatják a közösülést.
A látvány felizgatta Childe-ot, és azt szerette volna, ha a következő nő csókja sokkal tovább tart a
péniszén. Az azonban szinte azonnal elhátrált, egy „Köszönöm, Kapitány”-t mormolva, és indián
partnerével együtt eltűnt a tömegben.
A párok gyors egymásutánban járultak Childe elé, a férfiak a kezébe tették a nemi szervüket, a nők
lehajoltak, és megcsókolták a péniszét. Voltak azonban kivételek is. Néhányan a férfiak közül is
megcsókolták a péniszét, egy-két nő pedig megfogta a kezét és odahúzta a lába közé.
Childe-ot ezek a mozdulatok eleinte zavarták. Azonban ahogy egyre több pár járult elé, és egyre
többen kezdtek közösülni a szobában, lassan beletörődött a történtekbe, és elfogadta, mint valami
természetes dolgot. Kezdett úgy tekinteni rá, mint a feladatára. Az egzotikus, földönkívüli táj képe
egyre gyakrabban villant föl a szemei előtt. Általában akkor, amikor egy péniszt a kezébe nyomtak
vagy egy nyelv végigcsúszott az ő péniszének a végén.
A szertartás előrehaladtával a Kehely mind fényesebben világított. A Childe koponyájában lüktető
fehér fénynél már csak péniszének forró fehérsége volt erősebb. Olyan különös érzés volt ez, hogy a
férfi szinte csalódást érzett, amikor lenézett, és a pénisze nem világított.
Most észrevette, hogy Paónak nincsen állandó partnere. Lassan járt körbe-körbe, és amikor talált
egy üres vaginát vagy szájat, betöltötte, nem törődve vele, hogy az illető férfi vagy nő. Néhány lökés
után mindén partnerével elélvezett, majd kihúzta még csöpögő, de merev péniszét, és ment a
következőhöz.
Plugger azonban eltűnt. Korábban még itt volt, és enyhén meg is rázta Childe-ot, amikor péniszét
beletette a kezébe. Olyan érzése volt, hogy Plugger valami módon még vissza is fogta magát, és
bioelektromosságát a minimumra csökkentette. Azután Plugger egy rövid dugás után otthagyta a
partnerét és eltűnt.
Childe gyorsan mérlegelte a helyzetet. Lelki szemei előtt megjelent Plugger, amint éppen Sybil
szobája felé tart. Vajon tényleg oda igyekszik? Aztán egy csapásra megfeledkezett az egészről, amikor
a sorban a következő nő nyelve hegye végigfutott a péniszén.
A sorban állók nagyon nyugodtan viselkedtek, de mihelyt megkapták az áldást, teljesen bevadultak.
Kiabáltak, káromkodtak, csókolózás és szopás közben hangosan cuppogtak és a szobát szinte
betöltötte az egymáson csattogó nedves nemi szervek hangja. A férfiak és nők nyögtek, sóhajtoztak, és
orgazmus közben sikoltoztak. A levegő izzadtság, előváladék és sperma szagától bűzlött. A
fantasztikusan gyönyörű Vivienne-t eltiltották Childe-tól, annál jobban kihasználta azonban a társait.
Most éppen egy hatalmas fekete péniszt szopott, miközben Pao hátulról a végbelét dugta, a kígyólény
pedig ott hintázott Pao lábai között, és a feje ki-be járt a férfi végbelében. A nyögésekből és a
sikoltozásokból ítélve mindnyájan egyszerre élveztek el. A fekete pénisz félig leeresztett, és
kicsúszott Vivienne szájából, aki szorgalmasan nyeldekelte a spermát. A kígyólény is elhagyta Pao
végbelét. Mindezt meglehetősen kelletlenül tette, közben szája spermaszerű folyadékot köpködött, és
ide-oda tekergeti az orgazmus utolsó hullámaiban.
Ebben a pillanatban az utolsó sorban álló nő is befejezte Childe csókolgatását, és Pao, akinek ismét
kezdett felállni a farka, odasétált hozzá. Childe szemeiben néma könyörgéssel nézett rá. Közel állt
már az elélvezéshez, pénisze meredten lüktetett a levegőben. Agyának az egyik sarkában nyugtázta,
hogy a Kehely is pulzálni kezdett. A fehérség felerősödött, elhalványult, felerősödött, elhalványult.
Mielőtt Pao odaért volna hozzá, teljes tudatával is felfogta a dolgot. A Kehely egyszerre pulzált a
péniszével.
Pao megfogta Childe kezét, és felemelte. Ezzel együtt a pénisze is olyan magasra emelkedett, hogy
teljesen a hasához simult. A lüktetés egyre szaporább lett, az eddig a heréiben gomolygó meleg,
szürke áradat egyre feljebb emelkedett és szinte már robbanással fenyegetett.
 – Gyerünk! – szólt rá durván Paóra.
Pao intett a kezével, és Childe megértette, hogy neki magának kell választania.
Childe gyorsan körbenézett. Szuper helyzetben volt, mert alig akadt a szobában olyan nő, akit nem
lehetett gyönyörűnek nevezni.
– Vivienne! – kiáltotta Childe végül.
Pao láthatóan megdöbbent, és már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon, de aztán meggondolta magát,
és intett Vivienne-nek.
Vivienne is meglepődött.
– Én? – kérdezte döbbenten, és magára mutatott. Pao bólintott, és intett, hogy siessen. A nő gyorsan
megindult feléjük, a kígyószerű lény ott himbálózott a lábai között, és minden alkalommal, amikor
nekikoccant a nő térdeinek, vadul sziszegve tiltakozott. Amikor Vivienne odaért Childe elé, térdre
hullott.
– Bocsáss meg nekem, Kapitány – könyörgött, majd elkezdte szívni a férfi péniszét. Az eksztázis
lassú hullámokban jött, és a férfi teste a gyomra közepétől a térdéig jéghideg lett.
– Rántsd ki azt a valamit! – nyögte oda Paonak.
– Mi? – kérdezte Pao meglepődve.
– Húzd ki azt a vackot a lábai közül! Gyorsan! Pao letérdelt Childe mögé, átnyúlt a lábai között, és
megragadta a kígyót, amely éppen Childe combjára próbált rátekeredni. Láthatóan a végbeléhez akart
eljutni, bár úgy látszott, még nem elég hosszú ahhoz, hogy elérje a célját. Pao most hátulról
megragadta és erősen megrántotta.
Vivienne szétesett.
Childe ott állt kezében a nő fejével, aki még mindig a szájában tartotta a péniszét. A szemek vad
tűzben égve meredtek föl rá, a nyelve azonban tovább simogatta a nemi szervét. A többi testrésze,
miután mindegyik megtalálta a saját lábát, szétszaladt a szobában. A nagydarab fekete, akit Vivienne
korábban leszopott, most lehajolt és felvette a soklábú vaginát, rátette a pénisze végére és húzgálni
kezdte rajta. A sok kis láb úgy rúgkapált, mintha egyfolytában orgazmusa lenne.
A Kehely egyre gyorsabban és gyorsabban pulzált. Childe a két fülénél fogva tartotta a fejet, és fel-
alá húzgálta a péniszén. Lenyomta a nő torkáig, majd csaknem teljesen kihúzta, aztán ismét tövig
visszanyomta. Egyre gyorsabban és gyorsabban.
A jég tűzze változott. Childe hirtelen felsikoltott és testének rándulásaitól csaknem elejtette a fejet.
A szőrzete ott volt a nő orra alatt, a pénisze pedig messze lent a torkában. Újra és újra elélvezett, a
Kehely közben pedig úgy ragyogott, mint a Nap közepe. Pao letérdelt a fej alá és lenyelte a váladékot,
amely a nyitott nyakon keresztül kicsöpögött.
A többiek is odamásztak és próbáltak egy-egy cseppet elkapni. Paot eltolták onnan és bedugták a
fejüket Vivienne nyaka alá, de a következő pillanatban őket is eltolták onnan. Azok akik egyáltalán
nem tudtak szerezni a váladékból, ujjukat végighúzták a szerencsésebbek száján. Megnyalták, majd a
péniszükre, vagy a vaginájukra kenték a maradékot.,
Childe lassan abbahagyta a rángatózást. A Kehely fénye szinte azonnal elhalványult, és egy kis idő
múlva már alig világított.
Childe lehúzta Vivienne fejét a péniszéről, és odadobta Paónak.
– Most már összerakhatod. Elégtételt vettem mondta.
Majd leült és a Kehelyre meredt. Iszonyú fáradtnak érezte magát.
A többiek odasereglettek köré és halkan beszélgettek. Childe eleinte egy szót sem értett az egészből,
majd meghallotta, amint egy nő azt mondja:
– Tényleg nőtt! Igaz, csak egy kicsit, de nőtt! – Aztán azt is észrevette, hogy mit csodálnak.
A Kehely oldala, ami a szertartás elején még hiányzott, most ott volt a helyén. Növesztett egy darab
fémet.
– Tényleg maga a Kapitány? – kérdezte Pao még mindig a kezében tartva Childe puha péniszét.
Childe értette, amit Pao mondott, annak ellenére, hogy a részleteket nem ismerte. Legutóbbi
orgazmusa alatt nagyon sok minden lepergett a szemei előtt. Ez az élmény valamiképpen felébresztette
az eddig alvó faji emlékezetét. Nem, nem ez a jó szó rá, gondolta. A genetikai emlékezet sokkal
pontosabb.

17. fejezet

Forty Ackerman, ijedten ugrott fel, amikor valaki erősen megverte az ajtaját. Odament és szélesre
tárta az ajtót anélkül, hogy a látogató személyazonosságát ellenőrizte volna. Magas, szőke, kék szemű
férfi állt az ajtóban, mögötte másik kettő.
– Hindarf vagyok – szólalt meg a szőke. – Ez itt Bellow és Grunder. Alys Merrie barátai, régi
barátai vagyunk. Bemehetünk?
– Tilos a dohányzás – közölte Forry, de aztán eszébe jutott, hogy amióta Alys itt van, az egyik
cigarettát a másik után szívja. Beengedte a három férfit, majd bezárta az ajtót. Ketten azonnal leültek
anélkül, hogy az engedélyét kérték volna; Hindarf azonban állva maradt a szoba közepén.
– Azért vagyunk itt, hogy véghez vigyük tervünk hátralevő részét – magyarázta.
– Milyen tervet? – kérdezte Forry.
Aztán körbenézett a szobájában. Ez a helyiség mindig olyan volt, mint az univerzum középpontja.
Olyan emberek kozmoszról készült illusztrációi borították a falakat, akik testben soha nem hagyták el
a Föld bolygót. Emlékek a Marsról. Másoknak mindez rendkívül furcsának tűnt, de számára ez volt az
otthon.
Most azonban ledobva minden eddigi kötelékét ez az egész kiúszott a valóságból. A valódi idegenek
megjelenése idegenné változtatta ezt a helyet. Az idegenek valódi embereknek bizonyultak, a képzelet
termékei pedig hamisnak. Ellentétben azzal, amit mindig is állított, ez sokkal valóságosabb volt, mint
a fantázia szüleménye.
– Gondolom, azon tűnődik, miért pont magát választottuk – mondta Hindarf. – Miért akarnánk egy
földi embert beavatni az Ogok ellen vívott harcunkba? Miért van szükségünk magára, hogy a
Kapitányt visszaszerezzük?
– Igen, tényleg ezen tűnődöm – válaszolta lassan Forry.
– Van néhány földlakó, aki úgynevezett rezonanciával bír. A genetika játéka folytán bizonyos
pszichikus fogékonysággal, más szóval pszichofizikai komplexussal születnek, melynek segítségével
rendelkeznek egy „fehér zaj”-jal, ahogyan mi nevezzük ezt. Ez nagyon hasonlít a Tocok által keltett
rezgéshez. Ennek eredményeképpen a földlakók találkozáskor azonnal szimpátiát vagy empátiát
éreznek a Tocok iránt, s ugyanakkor az Ogok számára zavaró jeleket bocsátanak ki. Ezt azért teszik,
hogy semlegesítsék a Tocok kisugárzott jeleit. Hogy jobban megértse, mi, Tocok és Ogok megérezzük,
ha egymás közelében vagyunk. Ugyanúgy ahogy egy oroszlán megérzi egy antilop szagát. Azonban
amikor egy „fehér zaj „-t keltő földlakó is mellettünk van, az Ogok nem képesek érzékelni minket.
Forry elgondolkozva játszott az ujjaival, amikor végre megszólalt.
 – Soha nem voltam képes a dolgokat egyértelműen feketében vagy fehérben szemlélni. Sokkal több
szürke dolog van ebben a világegyetemben, mint fekete vagy fehér.
– Tudna például egy jó szót mondani a nácikra? kérdezte Hindarf. Alys Merrie erre fülsértőén
felnevetett.
– Tudod, mit? – horkant fel a német. – Csókold meg a seggem, és nevezz Hitlernek!
– Woolston Heepish is Og – vetette oda Hindarf. Úgy állította be magát, mint a maga riválisa, a
maga karikatúrájává lett és lopott is magától. Na, ő szürke vagy fekete?
– Fekete, mint az ördög öreganyja – mondta Forry. -A múlt éjszaka is...
Hindarf türelmetlenül legyintett.
– Tudom. De most az a kérdés, hogy segít-e nekünk? Azt előre megmondom, hogy veszélyes lesz.
Azonban még mindig kevésbé veszélyes, ha hozzánk csatlakozik. Meg akarjuk menteni Childe-ot. Az
Ogok fogságban tartják, és a házukból kiszivárgó sugárzás arra enged következtetni, hogy éppen egy
kehely-növesztő szertartáson vesz részt. Szerintem ő nem tudja, hogy mit csinál, de ez a lényegen nem
változtat. Azt teszi, amit az Ogok akarnak.
– Nincsen más földlakó, aki magukkal mehetne? kérdezte Forry. Eszébe jutottak fiatalkori
fantáziálásai, amelyekben ő állt a marslakók és vénuszlakók érdeklődésének középpontjában, akik
véres harcot vívtak egymással a Föld irányításáért. Ezekben a fantáziálásokban ő általában a
marslakók oldalán állt. A vénusziakban volt valami nedves, undorító és sunyi. Az a rengeteg eső...
Most hogy ezen gondolkodott, rádöbbent, hogy az elmúlt hét esős nap olyanná változtatta Los
Angelest, ahogyan azt a Tudományos Történetek és a Meglepetés című sci-fi folyóiratok írói a régi
szép napokban elképzelték.
– Nem – ellenkezett Hindarf. – Ezen a környéken nincs senki más. Olyan pedig, aki a magáéhoz
hasonlóan erős „fehér zaj „-t tudna kelteni, az egész Földön nincsen.
– Tudom, hogy ez most nem vág ide – kezdte Forry –, de Heepish miért lopott tőlem?
– Mert meg akarja szerezni a maga néhány holmiját a saját gyűjteménye számára, amit majd magával
visz az Ogok bolygójára. Kapzsi és szűklátókörű alak, ezért lopott apránként magától ahelyett, hogy
csak távozás előtt vette volna magához a teljes gyűjteményét.
– Micsoda? – ugrott fel Forry. – Az egészet?
– Persze – szólt közbe Alys Merrie nagy füstkarikát fújva a férfi arcába.
– Már el is tervezte, hogyan üríti ki a házadat és a garázsodat. Néhány perc alatt meg tudja csinálni,
ha a Kapitány hajlandó neki segíteni. A gyűjteményt az Ogok főhadiszállása mögötti épületbe akarja
vitetni. Aztán amikor a Kapitány hazamozdítja az összes Ogot az anyabolygójukra, a gyűjteményt is
hazaküldi, amely különben rengeteg földi műtárgyat, könyvet és más művészi munkát is tartalmaz,
melyek jól jönnének az Ogok múzeuma számára.
– Meglátogathatja a bolygónkat, ha akarja – szólalt meg Hindarf is. – És ha kéri, megkaphatja
Heepish gyűjteményét. Halála után ő már úgysem tud vele mit kezdeni.
– Halála után? – értetlenkedett Forry. Hindarf bólintott és folytatta.
– Természetesen úgy terveztük, hogy minden Ogot megölünk.
Forrynak ez nem nagyon tetszett, bár úgy gondolta, hogy Heepish igenis megérdemelné a halált.
Azonban a gondolat, hogy elutazhat egy idegén bolygóra, amely egy másik galaxisban van, rendkívül
fellelkesítette. Az egész emberiségből csak ő egyedül mehet el egy teljesen másik világba! Amikor
gyermek volt, arról álmodozott, hogy ő lesz az első ember a Holdon és a Marson. Azután ezek az
álmok szép lassan elhalványultak. Még turistaként sem tudna ezekre a helyekre eljutni! És most
felajánlanak neki egy potyautat egy bolygóra, ami százszor furcsább és különösebb, mint a Hold vagy
a Mars valaha is lehet. Egy elképzelhetetlenül egzotikus világ egy idegen nap alatt!
– Bármikor visszajöhetek? – kérdezte Hindarftól. Mert örökre azért nem akarom elhagyni Los
Angelest. Itt van a gyűjteményem és itt vannak a barátaim.
– Persze, bármikor visszajöhet – válaszolta Hindarf.
– Arra azonban előre figyelmeztetnem kell, hogyha ez az út megerőltető, akkor a szívem miatt én
nem vállalhatom – jelentette ki Forry.
– Alys beszélt nekünk az egészségi problémáiról szólt közbe Hindarf.
Forry szemei elkerekedtek.
– Mindent elmondott?
– Hát orvosi szempontból igen – válaszolta Hindarf.
– Rendben. Segíteni fogok maguknak. De csak mint „fehér-zaj generátor”. Az öldöklésben nem
vagyok hajlandó részt venni.
A három férfi és Alys elmosolyodtak. Forry is mosolygott, de közben egyáltalán nem volt benne
biztos, hogy nem az ördöggel kötött-e szövetséget. Úgy tűnt, az Ogok tényleg gonoszak, de a Tocok
sem lehetnek angyalok. Egyik ördögcsapat harcol a másik ellen.

18. fejezet

Amikor Childe reggel felébredt, teljesen üresnek érezte magát, és szégyenkezett.

Rápillantott a mellette alvó Sybilre, aztán percekig csak bámulta a plafont. Valami történt vele az
elmúlt éjszaka, illetve csak sejtette, hogy éjszaka, mert egy ideje fogalma sem volt arról, hány óra
lehet. A karórája ugyanis eltűnt.
Mintha egy kulcsot fordítottak volna el benne beindítva ezzel egy programozott szalagot, ami
felszabadítja az emlékezetét. Úgy csinálta végig a szertartást, hogy semmit nem kellett megkérdeznie,
tudott mindent magától. Amikor felébresztette azt a lüktető fényt, csodálatos, eksztázisszerű érzést
érzett, ami leginkább a szexuális orgazmushoz volt hasonlítható. Nehéz volt elválasztani a szexuális
gyönyört a fény okozta gyönyörtől. Abban azonban biztos volt, hogy az eksztázis egy része
mindenképpen a fénytől származott.
A végső aktus, amit Vivienne fejével csinált, akkor és ott teljesen természetesnek tűnt, és
határozottan kellemesnek. Most azonban ahogy visszagondolt rá, perverznek és undorítónak találta az
egészet. Fogalma sem volt arról, hogy előző éjszaka mi volt rá olyan nagy hatással.
A fene egye meg, gondolta, hogyha legközelebb leültetik a Kehely elé, ugyanezt fogja csinálni, vagy
valami hasonlót.
És ami a legborzasztóbb, olyan emberekkel, olyan lényekkel működik együtt, akik gonoszok.
Akkor azonban, amikor odaültették a Kehely elé, képtelen volt ellenállni. Bizonyos szempontból a
Kehely sokkal jobban aktiválta őt, mint ő a Kelyhet.
Vajon mi lett az eredménye a szertartásnak, vagy a többinek, ami még ezután következik? Úgy.
döntött, semmit nem fog csinálni, amíg mindent részletesen el nem magyaráznak neki.
Eszébe jutott Sybil. Vajon ha ellenáll az Ogok kívánságainak, nem fogják az asszonyt megkínozni?
Most tudatában annak, hogy ő is miket meg nem tett, kétsége sem lehetett afelől, hogy ezek semmitől
nem riadnak vissza céljuk érdekében. És így Sybil...
Megborzongott.
 Kopogás hallatszott az ajtó felől. Nagyon halk volt, de ő azért meghallotta. Mintha élesebbé vált
volna a hallása az elmúlt éjszaka élményei után. Felkelt az ágyból, észrevette ugyan, hogy meztelen,
de nem törődött vele. Odament az ajtóhoz, megnyomta a közepét, és az ajtó kitárult. A nyílásban
Vivienne állt, mögötte Pao.
– Olyan fejlett a technológiátok, hogy valami más módját is kitalálhattátok volna a figyelmem
felhívásának – jegyezte meg Childe bosszúsan.
– Úgy vettük ki a szavaiból, hogy nem szeretné, ha a szobájában zavarnánk – mondta Vivienne. – így
aztán polarizáltuk az egyféle néző ablakokat, kikapcsoltuk a TV monitorokat és az interkommot.
– Ez igazán kedves – szólt Childe, és közben arra gondolt, hogy ezek tényleg mindent megtesznek,
hogy a kedvében járjanak.
– Mutassátok meg, hol van az interkomm, és én majd érintkezésbe lépek veletek, ha akarok valamit.
A többi vackot pedig továbbra se kapcsoljátok be!
– Ahogy a Kapitány óhajtja... – motyogta Pao.
– Amit pedig most óhajtok egy jó reggeli után, az: válasz a kérdéseimre – parancsolta Childe.
– Ez csak természetes – felelte Pao, mintha csodálkozna azon, hogy Childe ezt másképpen is el tudja
képzelni.
– Tíz perc múlva fogadlak titeket – közölte velük. Szeretném tudni, hol van az étkező. És az ajtót
hagyjátok nyitva.
Pao zavartnak látszott.
– Nagyon sajnálom, Kapitány, de itt kell maradnia ebben a szobában a saját biztonsága érdekében.
Tudja, vannak olyan gonosz emberek, akik bántani akarják magát. Nem hagyhatja el a szobát csak
akkor, ha Kelyhezésre jön.
– Kelyhezés?
– A Kehely növesztése.
– Miért, ilyen lesz még máskor is?
– Igen.
– Hát – döbbent rá Childe – mégiscsak úgy fest a dolog, hogy rab vagyok.
Pao alig észrevehetően meghajtotta magát, és így szólt:
– Nem, ez nem így van, Kapitány. Mi csak a maga biztonságát védjük.
Childe bevágta az ajtót az orruk előtt, majd odament az ágyhoz, és felébresztette Sybilt. A nő nem
akart felkelni az ágyból, de Childe megmondta neki, hogy most szeretné, ha végighallgatná. Childe
éppen a fürdőszoba felé indult, amikor észrevett egy, az ágy alól kikandikáló szőrös fejet. A lény úgy
nézett ki, mint egy hatalmas alvó kutya. Childe megveregette az orrát, mire a lény kinyitotta a szemét.
– Mi a pokol vagy te, és mi a francot keresel az ágyam alatt? – kérdezte tőle mérgesen.
A lény szemei kékek voltak, és rendkívül ismerősek. Azonban az az állat, ami kimászott az ágy alól,
az teljesen ismeretlen volt Childe számára. Testének az első fele egy spánielre hasonlított, a hátsó
pedig egy majomra. Felállt félig emberi lábaira, odacsámpázott egy székhez és leült. Lógó fülű fejét
mancsaira hajtotta. A majom-rész ugyan szőrös volt, de azért annyira nem, hogy eltakarja az emberi
heréket és a köpcös péniszt.
– Eddig éhes voltam – szólalt meg Childe hangosan –, de most hogy téged megláttalak, bármi legyél
is... elment az étvágyam.
A lény nem látszott veszélyesnek, legalábbis pillanatnyilag nem. Látható fáradtsága és nagy, nedves
szemei még csak fokozták ártalmatlansága látszatát.
 A lény jelenléte ismét megerősítette Childe-ot ezeknek a személyeknek az idegenségében és
embertelenségében.
Sybil egyáltalán nem látszott ijedtnek annak ellenére, hogy Childe azt hitte, hisztérikusan visftozni
fog, ha meglátja az ismeretlen lényt.
– Sybil, csak nem ez volt a partnered tegnap éjszaka az ágyban?
– Ő is – válaszolta a nő.
– Miért, voltak többen is? – kérdezte döbbenten Childe, hiszen az egyetlen, aki tudomása szerint
hiányzott a tegnapi szertartásról, az Plugger volt.
– Nem, nem hiszem – válaszolta a nő. – Úgy emlékszem, úgy fél órával azelőtt változott ilyenné,
hogy végeztünk volna.
Childe-nak azt már meg sem kellett kérdeznie, mivel végeztek volna.
– Azt mondta, majdnem teljesen lemerült – folytatta Sybil. – Mielőtt idejött volna hozzám, előtte
bent járt a három Toc fogolynál. Gondolom, megdugta őket, illetve berakta a puha farkát a
végbelükbe, és megrázta őket. Ez az egyetlen eddig tapasztalt sokk, ami kellemes volt a számomra is.
Azután idejött hozzám.
Childe érezte, hogy ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy leszidja a nőt. Különben lenne a
szidásnak egyáltalán értelme? Sybil régebben is ott szeretkezett, ahol tudott, és élvezte is a dolgot.
Közben pedig állandóan azt bizonygatta, hogy ő, Childe volt az egyetlen igaz szerelme. Azonban az
igazság az, hogy az ő igaz szerelme nem más, mint a szex. A személytelen szex.
Ebben az egészben nem is az a hihetetlen, hogy Plugger átváltozott ezzé a kutya-majommá, hanem
hogy Sybil milyen nyugodtan vette ezt a metamorfózist.
– Plugger miért érezte fontosnak, hogy stimulálja a foglyokat? – kérdezte Childe.
– Közölte, hogy a házban mindenkinek részt kell vennie a Kelyhezésben, és ezt csak úgy lehet, ha a
foglyok és én is egy Oggal szeretkezünk.
Most hirtelen az ágy mellett álló zöld szobor megszólalt.
– Kapitány, nem kíván valamit?
– De! – kiáltotta vissza Childe a szobor felé fordulva. – Vigyék ki innen ezt a valamit! Felfordul a
gyomrom Pluggertől!
Egy perccel később kivágódott az ajtó és az a magas, szőke férfi sétált be rajta, aki előző este a
szertartáson az első volt a sorban. Mögötte két nő lépkedett, kezükben megrakott tálcákat cipeltek. A
férfi megfogta Plugger mancsát, és kivezette a szobából. Ezalatt a két nő reggelihez terített. A kávé, a
sült szalonna, a tojás, a pirítós és a dinnye mind nagyon finom volt.
Amíg ettek, Childe végig Sybilt figyelte. A nő úgy fecsegett, mintha nem venné észre a férfi
komorságát. Úgy látszik, gondolta Childe, egy új, rozsdamentes acélból készült idegzetet is kapott.
Reggeli után Sybil bevonult a fürdőszobába, hogy ahogy ő mondta, „elkészítse a sminkjét”.
Nemsokára Vivienne és Pao léptek be a szobába. A nő azonnal térdre esett Childe előtt és egy
„Engedelmével, Kapitány”-t motyogva megcsókolta a férfi péniszének végét. Childe egyáltalán nem
tiltakozott. Mint Rómában, gondolta. Csak itt nem a méltóság kezét csókolják meg.
Pao ezután egyik ujjával megérintette Childe péniszét, és ugyanazt motyogta, amit a nő. Úgy látszik,
ott rejtőzik az erő és a dicsőség, gondolta Childe. Nem csoda, hogy Igescu, Grasacsov, Dolores del
Osorojo és Magda Holyani képtelenek voltak ellenállni a szexuális vonzerejének. Az Ogoknak
hagyniuk kellett volna, hogy ő valamivé kifejlődjön, ahogyan azt a Vivienne és a három férfi vezetője
közötti rövid beszélgetésből is kivette.
 Azon tűnődött, hogy vajon az a két farkasember tényleg meg akarta-e ölni, ahogyan azt akkor
gondolta, amikor megtámadták. Talán csak vissza akarták terelni a börtönébe. És amikor a leopárdnő
megijesztette, amikor a tölgyfa koporsójában fekvő Igescut próbálta megölni, lehet, hogy csak el
akarta onnan zavarni. Most már nyilvánvaló volt, hogy Kapitánnyá kellett fejlődnie. Azonban
számtalan kérdés volt, amire még mindig nem tudta a választ. Csak egy a sok közül: miért álltak azok
az autók a háza előtt?
Vivienne most megszólalt.
– Néhány évvel ezelőtt a tulajdonunkban volt egy fél kehely. Több ezer évig gyűjtöttük hozzá az
anyagot. Aztán a Tocok ellopták tőlünk. Követtük őket, és azt, akinél a kehely volt, sikerült is
bekerítenünk, miután a két társát megöltük. A fickó beszaladt egy pályaudvarra, és amikor látta, hogy
mégsem menekülhet, a kelyhet beledobta egy szeméttel teli vagonba. Persze mi akkor ezt még nem
tudtuk. Csak később szedtük ki belőle, hogy mit tett a kehellyel.
– Képzelem – motyogta Childe. Behunyta a szemét és megborzongott.
– Akkorra azonban a vagon a kehellyel együtt begurult egy szemétmalomba. Kemény és rendkívül
költséges detektívmunkával sikerült kiderítenünk, hogy azt a bizonyos fémszállítmányt autókba
dolgozták bele. így aztán...
– De azt nem tudtátok pontosan, hogy milyen autókba, igaz? – kérdezte Childe, akiben lassan kezdett
összeállni a kép.
– Szerencsére az autókat éppen erre a vidékre szállították. Sikerült leszűkítenünk a számot
háromszázra. Elkezdtük lopkodni őket, és otthagytuk valamennyit a maga háza előtt. Szerencsénk volt,
nagyon nagy szerencsénk. Három autóban tényleg volt egy kevés abból a fémből, ami a kehelyhez
kellett. Amikor maga a közelben volt, a fém aktiválódott, de maga nem láthatta, mert a festék eltakarta
a ragyogást, ami amúgy is nagyon halvány volt.
– Bezúzattuk az autókat egy emberrel, akit jól megfizettünk ezért. Olvasztással sikerült hozzájutnunk
a nekünk kellő fémhez, és az apró darabokat pedig arra használtuk, hogy ezekkel keressük meg a többi
autót, amiben szintén volt ebből a fémből. Amikor egy darabka ilyen fém közel kerül a másikhoz,
mindkettő világítani kezd. Ezután már nem kellett otthagynunk az autókat a maga háza előtt, mert
pontosan tudtuk, melyik típus kell nekünk. Nem egyszer hatósági személyeket is lefizettünk, hogy a
tulajdonosok nevét és címét megtudjuk, de még így is képtelenség volt minden autót ellopni. Ahhoz
azonban elég fémet szereztünk, hogy ezeket magként használva még több fémet tudjunk produkálni. Ez
a procedúra rendkívül fárasztó a Kapitány számára. És azokat is nagyon kifárasztja, akik részt
vesznek a szertartáson. Azonban más választásunk nincs, az akciót tovább kell folytatnunk.
Childe nem teljesen értette a dolgot. Megkérte Paót, hogy még részletesebben magyarázza el neki az
egészet.
Bármennyire is bizonygatta Pao, Childe nem volt hajlandó elhinni, hogy a Tocok a gonoszok, az
Ogok pedig a jók. A Tocok is lehetnek gonoszok, gondolta, de ha így van, csak illenek egymáshoz az
Ogokkal.
Amit az Ogok akarnak tőle egyáltalán nem olyan, hogy a Föld érdekében vissza kellene utasítania.
De ha az Ogokat hazasegíti a bolygójukra, saját világának teljesen felesleges szolgálatot tesz. Az
emberek nem fogják megjutalmazni hősiességéért. Sőt, ha nyilvánosságra hozná tetteit, bezárnák egy
elmegyógyintézetbe.
Nagyon sok zavaró körülmény volt a Kapitányság körül. Az egyik például az, hogy később
visszatérhetne a Földre és hazaküldhetné a Tocokat is a saját bolygójukra. Ha az Ogok ki tudják
nyerni az autókból a szükséges fémet és kelyhet tudnak csinálni belőle, ugyanezt a Tocok is
megtehetik. Rengeteg autó van még az eddig beolvasztottakon kívül.
Erre azonban valószínűleg már az Ogok is gondoltak. Vajon mit akarnak tenni ellene? Nem volt
kedve megkérdezni tőlük, mert egyszerre félt az igazságtól és a hazugságtól is. Ha meg akarják ölni,
vagy fogolyként akarják tartani a bolygójukon, biztos, hogy nem fogják neki megmondani. És ha ő
megpróbál előre utánajárni a sorsának, akkor ezek biztos, hogy megölik vagy börtönbe vetik. Mindkét
esetben csak vesztes lehet.
– Csodálatos és dicsőséges lesz – szólt Vivienne, Amikor elkészül a Kehely, akkor maga,
Kapitányom, materializálja az összes Ogot, akik energia formájában kóborolnak szerte a Földön.
Childe megdöbbent, pedig azt hitte, hogy újabb meglepetés már nem érheti.
– Úgy érted, azt várjátok tőlem, hogy minden öö... halottatoknak új testet adjak?
– kérdezte.
– Nem, csak képessé teszi őket arra, hogy anyagi testet öltsenek – válaszolta Vivienne.
– Az lesz számunkra a feltámadás napja – örvendezett Pao. Ravasz, ferde vágású szemei élénken
csillogtak. A lámpa fénye pirosas színben tükröződött vissza bennük.
– És ez a feltámadás vagy materializálódás vagy ahogy ti nevezitek, hol történne? – kérdezte Childe.
– A csűrben a ház mögött – válaszolta Vivienne. Ott elég hely van a rengeteg felhalmozott cucc
ellenére is.
– Körülbelül kilencszázán lesznek – tette hozzá Pao. – De nem egyszerre fognak testet ölteni. Ezt
maga tudja irányítani, Kapitány. Tíz, maximum húsz halottat vezetünk majd ide be a házba.
Teológiai feltámadásnap? Tényleg valamiféle isten lennék? – gondolta Childe, majd megkérdezte:
– Lord Byron, az igazi apám ott lesz közöttük?
– Ó, nem. Maga elfelejti, hogy... – motyogta Pao zavartan, majd hirtelen elhallgatott. Childe-nak nem
szabad megtudnia, hogy Byron a Tocok közé tartozott, ők pedig nem fognak új testet nyerni. Pao szinte
látta, hogy a férfi min tűnődik. Ha megmondják neki, hogy az apja Toc volt, abból mindenképpen azt a
következtetést fogja levonni, hogy a Tocok a jók.
– Byron rendkívül tehetséges ember volt, de ezzel együtt nagyon gonosz is – folytatta Pao lassan. A
történelem nem szól a tetteiről, de azért néhány történet mégis fennmaradt. Az akkori világ semmit
nem tud a sztori mögötti sztoriról, mert különben kivégezték volna. Sajnálom, hogy ilyet kell
mondanom az apjáról, de ez kötelességem volt. Szerencsére mi kimentettük magát a Tocok kezei
közül.
Ebből persze az is következik, hogy őt attól is megmentették, hogy ugyanolyan gonosz legyen, mint
az apja, gondolta Childe.
– Szeretnék átgondolni néhány dolgot – közölte –, így jó lenne, ha egyedül hagynátok. Különben mik
a mai terveitek velem?
Pao bocsánatkérő hangon válaszolt a kérdésre.
– A Tocok támadást akarnak intézni ez ellen a ház ellen, ezért az idő most sokkal fontosabb, mint
bármikor eddig. Reméljük, hogy estére ki tudja pihenni magát, és készen áll egy újabb Kelyhezésre.
– Vacsora után értem jöhettek – mondta Childe. Pao meghajolt, Vivienne pedig ismét csókolgatni
kezdte Childe péniszét, de a férfi megállította.
– Minél több erőt kell gyűjtenem estére – magyarázta.
Paónak ez láthatóan nagyon tetszett, de a nő szinte megdermedt és csalódottan harapta be a szája
szélét. Megfordult, hogy elhagyja a szobát, de Childe megakadályozta.
 – Egy pillanat, Vivienne. Emlékszel mindenre, ami múlt éjszaka történt? Úgy értem, magadnál
voltál, amikor ööö... szétestél?
– Van amire emlékszem. Amikor ismét összeállt a testem, nagyjából fel tudtam idézni a történteket.
Olyan volt az egész, mint egy elmosódó álom.
– Szokott lenni orgazmusod, amikor darabokban vagy?
– Nem tudom. Ha elégtételt akart venni rajtam, kétlem, hogy ez sikerült. Ahogy én is csak valamiféle
orgazmus utánzatot érezhettem, magának sem lehetett része egyébben.
– A többieknek a furcsaságát megértem, mivel róluk szó van a folklór történetekben. De olyanról,
mint te, még soha nem hallottam. Az emberek ismerik egyáltalán a te fajtádat? – kérdezte Childe.
– Ha a felépítésemre gondol, illetve a bennem élő dologra, az én diszkréciómra, ahogyan én
nevezem, nem. Különleges vagyok. 1562-ben materializálódtam újra. Azelőtt i. e. 1431-ben haltam
meg. A méhemben lakó lény pedig i. e. 1440-ben pusztult el. Nagyon jó barátom volt mind az emberi,
mind a mi privát Og életünkben.
– Ez a lény ember volt?
– Igen. Tudja, amikor 1562-ben sikerült anyagi testet öltenünk, a mostani formát vettük föl. Bizonyos
keretek között képesek vagyunk ilyesmire. Nekünk is engedelmeskednünk kell a biológia
törvényeinek, de mi olyan tudással rendelkezünk, ami ezt lehetővé teszi számunkra. Maguk, emberek
természetesen ezt elképzelhetetlennek .tartják. Mi, Ogok olyan szimbiózist képzeltünk el magunknak,
ahol meg tudjuk duplázni szexuális aktivitásunkat. Ezért öltöttünk ebben a formában testet. De
elkövettünk egy hibát. Illetve én követtem el egy hibát. Azt hittem, hogyha szét tudok jönni darabokra,
és ezek a darabok is élhetnek külön szexuális életet, lehet orgazmusuk, és a részek is okozhatnak
egymásnak orgazmust... De hát nem jött össze a dolog.
Childe azon tűnődött, vajon az igazságot hallja-e. Túl fantasztikusnak tűnt ez az egész számára. Hogy
valaki szándékosan ilyenné legyen? Nem valószínűbb, hogy a Tocok elfogták, amikor ő és a lény
éppen testet öltöttek, és ők tették ilyenné? Azt nem tudta, miért tettek volna ilyet, de sokkal
valószínűbbnek tartotta, hogy valaki szadista tréfát űzött ezzel a nővel, mintsem hogy ő maga akart
volna így élni.
– Mindketten rendkívül nehéz időket éltünk át a XV. századi életünkben – folytatta a nő.
– Őt felakasztották és elégették egyszerre, engem pedig szintén elégettek egy máglyán.
– Boszorkány voltál? – kérdezte Childe. – Tehát mégsem volt minden megégetett boszorkány
ártatlan?
– Ó, nem! Nem voltam ártatlan, de nem úgy voltam boszorkány, ahogy a kivégzőim gondolták. Tudja,
engem az angolok égettek meg.
– Nem, nem tudtam – válaszolta Childe. – Miért, ki voltál te? Olyasvalaki, akiről én is hallhattam?
– Azt hiszem. Jean d'Arc voltam. A ménemben lakó lény pedig Gilles de Rais.

19. fejezet

Amikor az Ogok kimentek a szobából, Childe lefeküdt az ágyra. Sybil, aki csak az utolsó öt perc
beszélgetését hallotta, most hitetlenkedve jegyezte meg.
– Én mindig azt hittem, hogy Jean d'Arcot igazságtalanul égették meg az angolok, és boszorkányság
vádjában sem találtatott bűnösnek.
– Az egyház ítélte el, de később fölmenteni is az egyház mentette föl és kanonizálta. Azt hiszem
azért, mert ő volt a franciák legnagyobb hőse.
– Ezt nem értem – válaszolta Sybil. – Mit csinált Vivienne, vagy Jean, vagy akárhogy is hívják?
Miért akarná egy Og Franciaországot megmenteni az angoloktól?
– Talán saját maga miatt. Ki tudja, mit akart csinálni, miután megmentette a nemzetet a francia
kormányzó számára? Lehet, hogy később teljesen át akarta venni tőle a hatalmat, vagy rajta keresztül
akarta irányítani Franciaországot. Az is lehet, hogy ki akarta űzni az angolokat, hogy később elfoglalja
Angliát és a két nemzetet egy kormányzat alá vonja. Nem kérdeztem meg tőle, hogy neki és Raisnek mi
volt a szándéka. Majd legközelebb megteszem. Most túlságosan össze vagyok zavarva.
– Ki volt ez a Gilles de Rais?
– Franciaország marsallja, az egyik legnagyobb valaha élt harcos és ezredes. Amellett egy vad
szadista, pszichopata, homoszexuális őrült, aki több száz kisfiút rabolt el, kínzott meg, csonkított meg
és áldozott fel. És kislányokat is, azt hiszem. A királyi ház és a nemesség tagjai nagyon sok mindent
megengedhettek maguknak, ő azonban túlment minden határon. Boszorkánysággal, rituális
gyilkosságokkal és számtalan más dologgal, többek között szodómiával vádolták. Ki is végezték.
Kevés ember élt, aki bestiálisabb lett volna nála. Mellette a híres Hasfelmetsző Jack is egy kedves,
öreg, ártalmatlan fickóvá törpül.
Sybil láthatóan megborzongott, de nem mondott semmit. Childe felállt, és vetkőzni kezdett. Sybil
tágra nyílt szemekkel bámult rá.
– Vetkőzz le! – utasította a férfi.
– Miért?
Mert szeretkezni akarok veled. Miért, ez olyan meglepő?
– Igen, a múlt éjszaka után, igen.
Sybil elkezdte kigombolni a blúzát, aztán a keze hirtelen megállt a levegőben.
– Nem kéne estére tartogatnod az erődet?
– Gyere, segítek levetkőzni – szólt a férfi, és folytatta a blúz kigombolását. – De igen, kellene, de
amit ők akarnak és amit én akarok, az nem feltétlenül ugyanaz. Különben meg, ha este esetleg nem
megy a dolog, mit tudnak velem csinálni?
– Ó, ne! Ezt nem szabad! – kiabálta a nő.
– Miért, te kinek az oldalán állsz?
– Hát a tieden, természetesen. De nem akarom, Herald, hogy megharagudjanak rád, vagy rám.
– Mondhatod nekik, hogy én kényszerítettelek közölte a férfi vigyorogva.
– De tényleg nem lenne szabad – tiltakozott a nő erőtlenül, és közben a férfi félig megduzzadt
péniszét bámulta.
– Na, gyerünk, érintsd meg! – biztatta Childe.
– Én nem vagyok Og – válaszolta Sybil. – De ha úgy akarod...
Childe levette a nőről a blúzt, kikapcsolta a melltartóját és félredobta. Sybilnek telt, jó formájú
mellei voltak. Childe megcsókolta a bimbókat, amelyek az érintés hatására szemmel láthatóan
megduzzadtak, aztán szívni kezdte őket: egyiket a másik után. A nő ott állt előtte kicsit hátradőlve és
kéjesen nyögdécselt. Majd lenyúlt és gyengéden megfogta a férfi péniszét. Childe végigcsókolta a nő
mindkét mellét, majd az ágy felé irányította és óvatosan hanyatt döntötte. Levette róla a szoknyát és a
bugyit, és behasalt a lábai közé. Ekkorra a nő sűrű, fekete szőrzete már teljesen átnedvesedett. Childe
végignyalta a nyílást, majd nyelve hegyét többször végigfutatta a szeméremajkak között. Aztán nyelvét
erőteljesen odanyomta a klitoriszhoz, közben két ujját bedugta a nyílásba, és mozgatni kezdte. Először
lassan, majd egyre gyorsabban. A nő nemsokára mély nyögések közepette el is élvezett, közben végig
Childe haját húzta.
Ezután Childe felkelt a nő lábai közül és mellé feküdt az ágyra. Megfogta Sybil fejét és a pénisze
felé nyomta, amely keményen és duzzadtan meredt a plafon felé. A vége lila volt, és csillogó, s a bőr
úgy feszült rajta, mintha a következő pillanatban szét akarna repedni. A kék vénák kiaknázatlan
ásványi erekként emelkedtek ki a vörös bőr alól.
Sybil egy ideig a heréit babusgatta és nyalogatta egyiket a másik után, majd egyik ujját óvatosan
feldugta a férfi végbelébe. Childe vadul hörgött a száj, a nyelv és az ujj okozta gyönyörtől. Aztán a nő
nyelvével gyengéden végigsimított a péniszen, a tövénél megnedvesítette a szőrt, majd a hatalmas
fejet bevette a szájába. Nyelve remegett a nyíláson, közben hangosan cuppogott. Fogai időnként
nekidörzsölődtek a feszes, érzékeny bőrnek.
Childe heves izomrángások között élvezett bele a nő szájába, és közben úgy érezte, hogy azonnal
darabokra hullik.
Sybil lenyelte az összes spermát, közben egy pillanatra sem hagyta abba a szopást. Kedves, becéző
szavakat mormolt. Childe pénisze ismét kezdett megduzzadni, és amikor teljesen megkeményedett,
kérte a nőt, hogy feküdjön hanyatt. Föléje került, és beléhatolt, amíg szőr szőrhöz nem ért. Akkor úgy
maradt, élvezte a meleget, a nedvességet és a puhaságot. Sybil sem mozdult, csak az izmai
masszírozták a férfit.
– Tudód, Sybil, én nem vagyok szuperman – szólalt meg Childe ..egyszer, kétszer egy éjszaka
általában kész vagyok. De amikor Igescu házában voltam, az a disznónő, Grasacsov, felnyomott
nekem egy végbélkúpot, ami energiaforrásként és afrodiziákumként működött bennem. Annak az
italnak, amit múlt éjszaka kaptam, ugyanilyen hatása volt. Lehet, hogy ezeknek a szereknek a hatása
még mindig tart nálam, azért áll föl olyan könnyen egymás után többször a farkam. Vagy az is lehet,
hogy azért, mert már nagyon régen voltam veled, és te vagy az én afrodiziákumom. Különben még
mindig szeretlek, és egész álló nap szeretkezni akarok veled.
– Én is szeretlek – mondta Sybil. – De nem kezdenél már el végre mozogni, Herald?
A férfi csípője megmozdult. Először lassan, majd egyre gyorsabban, ahogy a forrőság nőtt az
altestében. Mély hörgéssel élvezett el ugyanakkor, amikor a nő. Sybil arcán könnyek gördültek végig,
megnedvesítve a feje alatt a párnát.
Childe sejtése, miszerint a szer, amit beadtak neki, még mindig érezteti a hatását, beigazolódott.
Igaz, az orgazmus után pénisze veszített valamennyit a keménységéből, de két perc múlva ismét
bevetésre készen ágaskodott. Ki sem húzta a nőből; ott folytatták, ahol abbahagyták.
Most már azonban a szürke folyadék nem akart olyan gyorsan felemelkedni, mint korábban. Több,
mint tizenöt percig dögönyözte a nőt, és bár izgalma a tetőfokára hágott, elélvezni nem tudott. Sybil
ezalatt egyik orgazmust a másik után élte át. Szemei nyitva voltak, karjait szétvetve ide-oda dobálta a
fejét, nyögött és sírt.
Hirtelen nagyot sikoltott, és úgy látszott, elájult. Childe nem aggódott, mivel régebben is gyakran tett
így. Amikor különösen erős orgazmusa volt, egyszerűen elájult.
Hirtelen azonban a fehér test alatta kezdett bepirosodni. A sima, nedves bőrt vörös szőr lepte el,
mely olyan vizes volt, mintha a gazdája most mászott volna ki a vízből. Az arc megnyúlt, a hajszálak
rövid sörtékké húzódtak vissza, a szemek megnyúltak a fej oldala felé, az apró, finom fülek hatalmas
szőrös szervvé nőttek.
A hosszú ujjú, gondosan manikűrözött kezek kampós körmű mancsokká változtak. A vallanak
támasztott lábak kiszőrösödtek és egy hatalmas pénisz nyomódott Childe testének, amely spermát
lövellt ki a hasára, és a péniszére, ami mélyen benne volt a lény szőrös végbelében.
Childe azonban már képtelen volt magát visszafogni. Már majdnem elélvezett, amikor az átalakulás
megtörtént. Különben már korábban is sejtette, hogy aki alatta fekszik, nem lehet Sybil. Túl könnyen
vette Plugger átalakulását, egyáltalán nem izgatta magát a történtek miatt, és most is túl könnyen
belement a szeretkezésbe. Nem mintha Sybil nem lett volna benne, de ő attól félt volna, hogy estére
kimeríti Childeot, és ezzel felmérgesíti fogvatartóit. Ez a lény is tarthatott ettől, de képtelen volt
ellenállni a kísértésnek, hogy erőt és dicsőséget merítsen a Kapitányból.
És ez lett a lény veszte. Túlságosan felizgult, és elvesztette a fejét. Azonban láthatóan ennek még
nem volt tudatában.
Childe szinte belerobbant a lény vörös szőrű végbelébe. Orgazmusa olyan intenzív volt, hogy utána
majdnem megbocsátott a lénynek. De csak majdnem.
Néhány percig csak feküdt a nedves, szőrös testen.
Aztán felkelt az ágyról, és szorongatni kezdte a lény nyakát, aki csaknem olyan magas és súlyos volt,
mint ő, de láthatóan halálra volt rémülve. Barna szemei kigúvadtak az üregükből és közben
tehetetlenül csapkodott a mancsaival.
Childe megfordult, felrántotta az ágyról, és fülénél fogva az ajtóhoz vonszolta. Addig kiabált, míg az
ajtó ki nem nyílt, akkor nagyot rúgott a lény farka alá és kilódította a szobából. A kint állók döbbenten
figyelték az eseményeket.
– Ez volt az utolsó trükkötök, amit eljátszottatok velem! – kiabálta. – Hol a feleségem? Jobb lesz, ha
sürgősen előkerítitek Sybilt, vagy pedig nem kaptok tőlem semmit! Semmit, értitek?
A lény felállt a padlóról, mancsával a derekát dörzsölgette és nyüszített. Mondott valamit, de a szája
nem volt alkalmas az emberi beszédre.
– Öljétek meg! – ordította Childe. – Öljétek meg, és mutassátok meg nekem döglötten! Aztán
hozzátok ide nekem Sybilt, a feleségemet, élve és egészségesen!
Az ajtó becsapódott. Childe percekig dühöngve járkált fel és alá a szobában, majd hirtelen sírva
fakadt és sokáig zokogott. Aztán felkelt, lezuhanyozott és ismét felöltözött. Pao és a magas, svéd
kinézetű szőke férfi, O’Brien lépett be a szobába.

20. fejezet

Ugyanaznap este kilenc órakor, Forry Ackerman és a négy Toc – közöttük Alys Merrie – elindultak a
randevúra. Forrynak rendkívüli módon meg kellett erőltetnie a fantáziáját, hogy valami-elfogadható
kifogással szolgálhasson Wendynek, amiért távol marad az e hónapi összejövetelről, és kimagyarázza
magát a házigazdánál. Azt egy pillanatig sem hitte, hogy bárkit is kielégített a kifogásával, de még
mindig sokkal jobb volt, mintha megmondta volna az igazságot.
Öt óra körül több órára elállt az eső, és mintha a város fölötti felhőtakaró is elvékonyodott volna
egy kicsit. Aztán a sötétedéssel együtt a villámlás és a menydörgés is újrakezdődött. Egy fél órával
később ismét vadul megeredt az eső.
A televízió minden csatornája az áradat okozta károkkal és halálesetekkel volt tele. A rádió másról
sem beszélt a rockzene szüneteiben. Több mint kétezer otthon vált elhagyatottá, és még egyszer ennyi
házat fenyegetett az a veszély, hogy lecsúszik a domboldalon, vagy elviszi az áradat. Majdnem minden
kanyont lezártak még azok előtt is, akik ott laktak. A domboldalakon csörgedező erecskék és patakok
kisebb folyamokká duzzadtak. A Medencében és a San Fernando völgyben térdig ért a víz. Az üzleti
élet teljesen leállt; a buszok nem jártak. A kormányzó három megyét is katasztrófaterületnek
nyilvánított. Az állampolgárok árvíz-segélyt követeltek, egy biztosítási ügynököt pedig agyonlőtt egy
felbőszült polgár, akinek a házát egy iszaplavina temette maga alá.
A zöldségkereskedések készlete kezdett kifogyni. A vezetékes víz szinte az egész városban fertőzött
volt, és a szennyvízcsatornák az utcára öntötték tartalmukat. A szinte egyfolytában szakadó eső
ellenére számtalan tűzeset fordult elő, és az egyik tűzoltókocsi, ami az aznapi huszadik riasztás
helyszínére sietett, egyszerűen eltűnt egy óriási gödörben, amit a dombokról leömlő áradat vájt ki.
Senkinek nem történt baja, de az autó odalett.
Néhány perccel indulás előtt Wendy felhívta Forryt. Az összejövetel le lett fújva annak ellenére,
hogy a legtöbb vendég annak a háznak a néhány mérföldes körzetén belül lakott, ahol a science-fiction
rajongók havi bulija lett volna. Ezt már napokkal korábban be kellett volna jelenteni, de a házigazda
szokatlanul csökönyös volt.
Forry megkönnyebbülten sóhajtott fel. Utált hazudni, és azt is utálta, ha neki hazudnak. Különben
meg miért kéne idegesítenie magát egy parti miatt, amikor a világ sorsa múlik azon, amit a Tocok és ő
ma éjjel csinálnak? De mi tagadás, aggódott.
A terepjárónak, amit Hindarf vezetett, jóval a kerekei fölé ért a víz. A férfi ezért a Sunset és a
Beverly Drive kereszteződésében félrehúzódott és megállt. Öt perccel később egy nagy teherautó
fékezett le mellettük. Kiszálltak a terepjáróból és a bokáig érő vízben átlábaltak a teherautóhoz.
Egymásba kellett kapaszkodniuk, hogy az áradat el ne sodorja valamelyiküket. Egy hatalmas gerenda
úszott el mellettük, ami nemrégen még egy hirdetőtábla oszlopa lehetett. Ha nekik ütközik, biztos
eltörte volna valamelyikük lábát.
A teherautóban húszan ültek. Forryék beszálltak, behúzták az ajtót maguk mögött, és már indultak is.
Járművük hatalmas erejével olyan helyeken is biztonságosan haladt át, ahol egy egyszerű személyautó
már régjen megfeneklett volna.
Útközben Hindarf eligazítást tartott. Forry kivételével láthatóan már mindenki tisztában volt a
dolgával. Az eligazítás körülbelül 15 percet tartott, a búvárruhák, palackok és szemüvegek felvétele
pedig 10-et.
Forty tiltakozott, mondván, ő még soha életében nem merült alá, de megnyugtatták, hogy csupán pár
perc lesz az. egész. A búvárruhákat különben is csak azért kell felvenni, közölte Hindarf, hogy meg ne
fázzanak, amíg a vízben vannak.
A teherautó egy meredek lejtőn állt meg. Kinyíltak az ajtók, mindenki kiugrált az utcára, Forrynak
pedig leeresztettek egy kis létrát. A Topanga Kanyonban voltak, annak az utcának a végén, ahol az
Ogok háza állt. Az innen leömlő barna lé nagy hullámokat vetve egyesült a Topanga Kanyonban
hömpölygő folyammal. Forry örült, hogy búvárruhát és oxigénpalackot visel, mert így a plusz súly
segítségével könnyebben meg tudott állni a lábán. Azt azonban már nem hitte, hogy a dombra is képes
lesz felcipelni a felszerelését.
– Dehogynem – ellenkezett Hindarf. – Tegye be a pipát a szájába, és azon keresztül lélegezzen!
– Most? – kérdezte Forry.
– Igen, most.
Forry szót fogadott, és már az első lélegzetvétel után sokkal energikusabbnak érezte magát, mint
gyermekkora óta bármikor. A levegő erővel és olyan lelkesedéssel töltötte el az egész testét, hogy
legszívesebben dalra fakadt volna. Ez persze lehetetlen volt a pipával a szájában.
 – Lehet, hogy nagyon kemény küzdelem áll előttünk – közölte Hindarf. – A palackjainkban van egy
kis drog, ami segít feltölteni a testünket. A hatása igen intenzív, de nem tart sokáig.
A csoport nagy csattogással haladt végig az utcán. Úgy nézünk ki, mint a vénuszlakók ezekkel a
békalábbakkal, fekete gumiruhában, nagy oxigénpalackokkal a hátunkon és a szemüvegekkel, gondolta
Forry. Néhányuknál még szigonypuska is volt. Szakadt az eső, végigfolyt a testükön, minden sötét volt
és vizes, mintha a Nap második bolygójának az éjszakai oldalán közvetlenül a felhők alatt
vonulnának. Mielőtt odaértek volna ahhoz az emelkedőhöz, ahonnan már látszott a ház, letértek az
útról és elindultak felfelé a dombon. Az oldal meredek volt és iszapos, és csak a bokrokba
kapaszkodva tudtak valamennyit haladni. Forry most értékelte csak igazán a gumiruhát, ami távol
tartotta a testétől az esőt és az iszapot. A palack súlyát szinte elhanyagolhatónak érezte. A szíve a
megszokott sebességgel vert, ami azt jelentette, hogy az extra energiát a levegővel együtt kapja.
Rengeteg csúszkálás és bokrokon való kapaszkodás után végül fölértek a dombtetőre. Egy másik,
jobb kéz felől emelkedő domb elrejtette őket a ház lakóinak szeme elől, bár Forry el sem tudta
képzelni, hogyan láthatnák meg őket ilyen sötétben. Hindarf körbevezette a csapatot a nagyobbik
domb körül, ahol egy magas téglafal aljához értek, aminek a tetején csaknem egy méter magas
szögesdrót meredezett. Néhány Toc széthajtogatott egy létrát, és nekitámasztották a falnak. Hindarf
mindenkit figyelmeztetett, hogy még véletlenül se érjenek hozzá a dróthoz, mert áram van benne.
Miután átmásztak a kerítésen, egy lugasban találták magukat, amelynek északi és déli vége több száz
méter távolságba nyúlt, a nyugati vége pedig egyáltalán nem is látszott. Elvették a létrát a faltól,
összecsukták és elrejtették a környező bokrok alatt. Hindarf átvezette őket a fák között, és nemsokára
ismét egy emelkedőhöz értek, aminek a tetején egy újabb, de alacsonyabb téglafal állt. Olyan
kövekből épült lépcsősor vezetett fel rá, amelyek piros és fekete színben világítottak a Tocok
lámpáinak fényében.
Forry úgy gondolta, hogy felelőtlenül használják a lámpákat, és ezt meg is mondta Hindarfnak, de a
férfi biztosította afelől, hogy ez egy fekete fény, amit Forry is csak azért lát, mert speciális szemüveg
van rajta. Elmondta neki azt is, nem hiszi, hogy az Ogoknak lenne olyan felszerelésük, amivel
láthatnák a fényt.
Ahogy felértek a domb tetejére, meglátták a ház körvonalait a távolban. Az épület teljesen sötét volt,
kivéve egy apró fénycsíkot. Továbbmentek és egy hosszú úszómedence széléhez értek. Az egyik férfi
intett Forrynak, hogy kövesse a medencébe. Egy pillanatra minden elsötétült Forry előtt és fogalma
sem volt, merre van fent vagy lent, észak vagy dél. Aztán egy apró fény villant fel előtte és Forry
meglátta maga előtt a vezetőjét, aki a lámpát vitte. Hindarf békalábai is ott lebegtek az orra előtt.
Végigúsztak az ötven méter hosszú medencében olyan közel a fenékhez, amennyire csak lehetett.
Forry furcsa alakokat látott a, betonaljzatra festve. Griffmadarak, farkasemberek átváltozás közben,
egy láb nélküli sárkány, egy pénisz-csőrű hosszú szárnyú kakas, egy borotvált vagina szájú ördöghal,
undorító képű rák, amin egy meztelen nő lovagol, akinek a mellei helyén halfejek hintáznak és egy
felismerhetetlen sötét valami sejlettek át a sötéten. Amikor odaértek a medence mélyebbik végéhez,
Hindarf és a vezető levettek egy nagy lapot a falról, ami ez idáig úgy nézett ki, mint a fal bármelyik
másik része, de amikor eltávolították, egy nagy, sötét lyuk maradt a helyén. Hindarf beúszott, és Forry
egy pillanatnyi tétovázás után követte. Tudta, hogy a földlakók becsülete múlik rajta. A lyuk egy
földbe vájt alagút volt, és apró, egymáshoz csavarozott lapocskák fedték. Forry azon tűnődött, vajon
mennyi idejébe telt a Tocoknak ezt megépíteni. Éveket vehetett igénybe, mivel csak abban a néhány
órában dolgozhattak, amikor hajnalban a legsötétebb van. Az is lehet, hogy az alagutat az Ogok
csinálták, mint menekülési útvonalat. Aztán amikor a Tocok felfedezték, úgy gondolták, kihasználják.
Fogalma sem volt, mióta úszhattak az alagútban. Mintha a vágat lejtett volna, legalábbis Forrynak az
volt az érzése. Aztán hirtelen egy kamrában bukkantak fel, amit fényesen megvilágított egy, a
betonmennyezetről láncon lelógó lámpa. Egy létra vezetett fel a helyiség végében álló emelvényre,
amin hosszú sorokban búvárruhák lógtak. A polcok tele voltak békalábakkal és oxigénpalackokkal.
Úgy látszott, a második feltételezése bizonyult helyesnek. Az alagutat az Ogok építették, és
menekülésre akarták használni. De ha így van, nem kellett volna őröket állítaniuk ide vagy riasztókat
felszerelniük?
Hindarf elmagyarázta, hogy abban az irányban, amerre eddig haladtak, nem tudnak továbbmenni. A
kamra végében lévő ajtó pedig be van zárva és riasztóval van felszerelve, így aztán egy másik
alagúton keresztül folytatják az útjukat, amelyet ők maguk vágtak és falaztak fel.
Ismét lemerültek és Forry leereszkedett az alagút aljára. Látta, hogy Hindarf beúszik egy lyukba, ami
olyan szűk volt, hogy oxigénpalackja is alig fért el benne. A járat rendkívül kanyargós volt, de Forry
úgy ítélte meg, hogy nagyjából párhuzamosan haladhat a Og alagúttal.
A következő pillanatban ismét felbukkantak egy kamrában, de ez már sokkal kisebb volt, mint az
előző. Egy fából készült, tutajszerű építmény lebegett a fal mellett a vízen, és egy létra állt rajta.
Hindarf lenyúlt és felhúzta Forryt az emelvényre. Az egyik férfi egy vízmentesen lezárt borítékot
nyújtott át Hindarfnak. A férfi kinyitotta és szétterítette a papírt. A lámpák fényében nem hallatszott
más, csak a víz locsogása és a békaemberek nehéz lélegzése.
Némán tanulmányozták a plafont fedő lapocskákat. Ketten felmásztak a létrára és lecsavaroztak
néhányat. Hirtelen hatalmas robaj hallatszott a fejük fölül. Az emelvény a levegőbe emelkedett a rajta
állókkal együtt. Mindenhonnan göröngyök potyogtak rá az emberekre, bele a vízbe és az emelvényre,
amely most egyik oldaláról a másikra dőlt. Szerencsére a falak nem dőltek össze annak ellenére, hogy
számtalan lapocska lehullott, több másik pedig megrepedezett. A robaj, ahogy jött, úgy el is múlt;
olyan gyorsan, mint egy robbanás. Minden elcsendesedett, csak a víz csobogása és az emelvények
nyikorgása hallatszottak, ahogy a hullámok nekicsapódtak a kamra falának. Hindarf szólalt meg
először.
– Ez most vagy egy földrengés volt, vagy pedig a ház csúszott meg a domboldalon. Bármelyik is
volt, az eredeti terv szerint folytatjuk az akciót. Néhány másodpercen belül kikerülünk ebből a
lyukból és feljutunk a házba.
A létrán álló két férfi eddig riadtan kapaszkodott a falba. Attól féltek, hogy a létra összedől alattuk.
Most megvilágítva a lyukat a fejük fölött ismét dolgozni kezdtek. Forry azon tűnődött, vajon miért
csinálnak mindent ilyen lassan. Úgy érezte, hogy a következő pillanatban nekiesik a burkolólapoknak
és mindennek, ami a friss levegőtől elválasztja. Csak nagy nehézségek árán sikerült legyűrnie
magában a kezdődő pánikot.
Hindarf felmászott a létrán és egy kis ásóval ő is elkezdett ásni. Forry gyorsan odébb állt a lyuk
alól, hogy ne őrá potyogjanak a göröngyök. A vezető rámutatott a térképre.
– Most éppen annak a szobának a padlója alatt vagyunk, ahol Childe-ot fogva tartják – közölte.
– Honnan szerezték ezt a rajzot? – kérdezte Forry.
– A városi archívumból. Az Ogok azt hitték, hogy ennek a régen épült háznak minden tervrajzát
eltüntették. Azonban volt egy, amit rossz helyre tettek az archívumban. Nagyon sokat fizettünk érte, de
megérte.
– Miből gondolják, hogy Childe itt van ebben a szobában?
 – Az Ogok eddig minden fontos foglyot itt tartottak: a Tocokat és a földlakókat is. Lehet, hogy a
szoba tekintetében tévedünk, de abban nem, hogy Childe itt van ebben a házban.
Hindarf abbahagyta az ásást és egy furcsa eszközt tapasztott a falra, amin keresztül hallgatózni
kezdett. Néhány perc múlva búvárruhája egyik zsebébe süllyesztette a hallgatót, elővett egy fúrót és
fúrni kezdte a falat. Forry minden idegszálát megfeszítve figyelt, de semmit nem hallott. A vezető
elmagyarázta neki, hogy a fúró szuperszonikus hullámokkal működik.
A kövek eltávolítása elég sok időbe került. Hindarf és egy másik férfi egymás mellett álltak a
keskeny létrán, és óvatosan adogatták le egymás után a köveket.
Aztán Hindarf ismét hallgatózni kezdett. Zavartnak látszott, ahogy eltette a fülhallgatót.
– Furcsa sziszegő és csobogó hangot hallok – suttogta.
Elvett egy feléje nyújtott fémlapot, és alulról odacsavarozta a plafonra. Egy drót vezetett le a
fémlapból a fekete dobozhoz, amit az egyik lent álló férfi tartott a kezében.
Hindarf kivételével mindenki leszállt a létráról és félreálltak. Hindarf intett a dobozt tartó férfinak,
aki megnyomott egy gombot rajta.
Ekkor a fémlap és a plafon egy darabja lezuhant Hindarf mellett.
A nyíláson hatalmas víztömeg zúdult le. A vízsugár leütötte Hindarfot a létráról, ráömlött az
emelvényre és magával sodorta a rajta állókat bele az alagútba.
Forry Ackerman is azok között volt, akiket elsodort a víz.

21. fejezet

– A felesége három hónappal ezelőtt meghalt – közölte Pao.

– Mert megöltétek! – ordította Childe. – Megöltétek! Meg is kínoztátok előtte?
– Nem – tiltakozott Pao. – Nem akartuk bántani, mert át akartuk adni magának, amikor úgy láttuk
volna, hogy felkészült ránk. De meghalt.
– Hogyan?
– Baleset volt. Vivienne, Plugger és a maga felesége háromszöget alkottak. Plugger Vivienne-t
izgatta a nyelvével, a maga felesége Plugger péniszét szopta. Vivienne és a felesége pedig közben
egymáshoz nyomták a vaginájukat. Aztán Gilles is bent volt a felesége vaginájában, azt hiszem.
– Azt elhiszem, hogy Sybil belement a háromszög játékba – mondta Childe –, de azt nem, hogy
Vivienne-t egyáltalán közel engedte volna magához. Szerintem az a kígyó halálra rémítette.
– Amikor Plugger feltölt valakit, az annyira beizgul, hogy olyat is lelkesen megtesz, amiről máskor
hallani sem akarna – magyarázta Pao. – Nincs okom, hogy hazudjak magának. Az az igazság, hogy
Gillesnek elborult az agya... amúgy sincs neki sok, csupán egy darabka agyszövet lakozik az apró
koponyájában, még a saját nevét sem tudja és ő maga sem érti, amit beszél... Szóval Plugger
túlságosan felhúzta az agyát, legalábbis így gondolom, és kiharapta a maga feleségének a végbelét.
Felszakított néhány eret, és a felesége elvérzett. Azonban a teste még a halála után is vadul reagált
Plugger elektromos kisüléseire, így sem Vivienne, sem Plugger nem vették észre, mi történt.
Childe úgy érezte, rögtön elájul. Leült az ágy szélére és a tenyerébe hajtotta a fejét. Pao némán állt
mellette.
Néhány perc múlva felemelte a fejét és Paora nézett. A férfi arca sima volt és kifejezéstelen. Sárga
bőre, lefelé hajló vékony szája, kampós orra, magas pofacsontjai, szúrós fekete szemei és fekete haja
olyanná tették, mint egy borotvált Fű Manchu. Ettől eltekintve, a férfi – jobban mondva az Og –
nagyon ideges lehet a fénylő, baljóslatú máz alatt, gondolta Childe. Nem alkalmazhatja rajta a jól
bevált módszereit. Ugyanis a legszörnyűbb kínzással sem lehet a Kapitányt Kelyhezésre vagy
űrutazásra kényszeríteni. Fájdalom hatása alatt a Kapitány képtelen ellátni a feladatait.
Childe Vivienne-re, Pluggerre, Gilles de Raisre és arra a lényre gondolt, aki felvette Sybil alakját.
Hogy is hívták? Breughel?
O’Brien elment. Vajon azért, hogy teljesítse Childe parancsát, és megölje Breughelt?
Pao nagyot nyelt és azt kérdezte:
– Mit tehetek önért? – Amit mondani akart, az valójában ezt jelentette: „Milyen elégtételt kíván?” És
közben arra gondolt, hogy Childe őt tartja felelősnek Sybil haláláért.
– Csak azt akarom, hogy azt a kígyót öljétek meg mondta Childe.
Paón látszott a megkönnyebbülés, de így felelt:
– De, uram, akkor Vivienne is meghal.
Childe beharapta a száját. Ő csak a kígyót akarta elpusztítani, azt azonban nem lehetett önálló
lénynek nevezni. Érző lénynek pedig egyáltalán nem. Azt akarta, hogy a kígyó meghaljon. De Vivienne
nélkül, hogy a nő értékelhesse, ami vele és a többi Oggal történik.
– Küldd be Vivienne-t! – utasította Paót.
A férfi kiment, és néhány perc múlva Vivienne-nel együtt tért vissza. O’Brien és még mások is
követték őket.
– Kérek egy hentesbárdot, kötszereket, fertőtlenítőt és morfiumot – adta ki az utasítást Childe.
Vivienne elsápadt. Úgy látszott, csak ő egyedül értette meg, hogy a férfi mit akar csinálni.
– Ja igen, és hozzanak még egy faszéket és egy hosszú fogót – tette hozzá.
Vivienne reszketve ült le.
– Állj fel, és vetkőzz le! – szólt oda neki Childe. A nő felállt és lassan levette a ruháit. O’Brien
ekkor visszatért az eszközökkel.
– Láttam azt a filmet, ahol leharaptad Colben farkát a vasból készült műfogsoroddal. így aztán
nekem ne sírj! – parancsolta Childe.
– Nem sírok – válaszolta a nő. – Különben nem én voltam, aki leharapta Colben farkát.
Nem vitatkozom veled. Képes lennél rá; biztos csináltad már te is.
Childe azt szerette volna, ha a nő sírva fakad és könyörög. Azonban Vivienne nagyon higgadtan és
bátran viselkedett. Na de mit várhat az ember egy olyan nőtől, aki egykor Jean d'Arc volt?
– Fogjátok le! – szólt oda a többieknek. – És nyissátok szét a lábait!
Pao és O’Brien széthúzták a nő lábait. Sima, hófehér bőrű csodálatos formájú lábak voltak.
Vénuszdombját sűrű, vörös szőr borította. Ez volt a legszebb női nemi szerv, ami Childe valaha is
látott. Nyoma sem látszott a benne összetekeredve pihenő horrorlénynek.
Childe legszívesebben megkérte volna valamelyik Ogot, hogy folytassa a dolgot, azonban úgy
gondolta, hogyha volt mersze belekezdeni, akkor neki is kell végigcsinálni a dolgot.
Óvatosan bedugta a fogót a nyíláson. Vivienne reszketett, mint a nyárfalevél, de egyetlen hang sem
hagyta el a torkát.
Childe még beljebb nyomta a fogót és körbetapogatózott. Az eredeti elképzelése, miszerint elkapja a
fejet a fogóval, most már abszolút hülyeségnek bizonyult. Képtelen volt akkorára tágítani a nyílást, és
a lény túl mozgékony. Azonban kicsalogatni ki lehet, gondolta, és ezt meg is tette.
A lény nedves, fekete hajú és fekete szakállú feje szinte kilőtt a nyíláson. Apró szája sarkig nyitva
volt, megmutatta rengeteg hegyes fogát. Villás nyelvét sziszegve nyújtogatta Childe felé.
 A férfi egy gyors mozdulattal elkapta a feje mögött. Lassan kihúzta a vonagló testet, majd a fejet
leszorította a faszékre.
Pao most nagy levegőt vett. Egészen eddig a percig azt hitte, hogy Childe kitépi a lényt a nyílásból,
és ezzel Vivienne-t darabokra bontja.
– A bárdot kérem – mondta Childe.
Vivienne némán figyelte, ahogy a férfi a kezébe veszi a bárdot. Még csak nem is pislogott.
– Add be neki a morfiumot – kérte Childe O'Brient. – Tudod, hogy kell, nem?
– Igen, tudom – válaszolta O’Brien. – Látom, felismerte bennem az orvost. Azonban a morfium nem
lesz jó. Vivienne immunis vele szemben.
– Nem akarok neki fizikai fájdalmat okozni mondta őszintén Childe. – Illetve csak a lehető
legkevesebbet. Milyen más érzéstelenítőtök van? Muszáj a fájdalmat eltompítanunk, azt akarom, hogy
Vivienne lássa, hogyan szabadítom meg ettől az ördögfajzattól. Nem szabad elájulnia.
– Ne is törődjön vele! – szólalt meg Vivienne. Gyerünk, csinálja már! Érezni akarom az egészet!
Childe nem kérdezte meg, mit értett ezalatt a nő. Lenézett a kezei között sziszegő és tekergő lényre.
Aztán felemelte a bárdot és erősen lesújtott a hajlékony gerincre.
Vér fröccsent szét a szobában. A fej legurult a székről és a földre esett. Pao felemelte és a vérző
törzs mellé tette. A száj még többször kinyílt és szemek úgy meredtek Childe-ra, mintha még holtan is
elátkoznák. Aztán a szemek elhomályosodtak és a száj sem mozdult többet.
Vivienne teste teljesen elszürkült. A szemei nyitva voltak, de mindkettő kifordult és csak a fehérje
látszott.
O’Brien lefertőtlenítette a sebet. A vérzés lassan elállt. Valami olyan szer lehet, gondolta Childe,
amit a földi orvosok nem ismernek, még O’Brien sem használta a Beverly Hills-i praxisában.
O’Brien bekötözte a sebet, és Vivienne-t kivitték a szobából. Valaki nekiment a széknek és a lény
teste leesett a földre. Addig hevert ott, amíg az egyik férfi fel nem vette és össze nem tekerte.
Most két nő lépett be a szobába, és elkezdték feltakarítani a mocskot.
– Mit csináljunk a fejjel? – kérdezte Pao.
– Dobjátok ki a szemétbe – válaszolta Childe.
– Rendben. Készen áll a ma esti szertartásra? – kérdezte Pao.
– Igyekszem összeszedni magam – válaszolta Childe. – Az a baj, hogy Breughel teljesen kimerített.
– Breughel azt állítja, hogy maga hívta az ágyba mondta Pao.
– Na igen, de nem az lett volna a kötelessége, hogy lebeszéljen róla? Tudta, hogy estére erőm
teljében kell lennem.
– Valóban így van, de túl nagy volt a kísértés. Különben meg csak azt kapta, amit kért. Azonban
mindettől függetlenül, ha kívánja, Breughelt megöljük.
– Á, hadd éljen – felelte Childe. – Most azonban, ha megengeditek, szeretnék egyedül maradni.
Teljesen egyedül. Kapcsoljatok ki mindent, kivéve az interkommot. Ne hozzatok semmit enni, amíg én
nem kérem. Meditálni akarok, később pedig aludni.
– Ahogyan óhajtja – egyezett bele Pao.
Childe egy ideig egy széken üldögélt. Sorban végiggondolt mindent, amit az Ogok kívántak tőle
egészen addig a pontig, hogy hazaküldje-e őket a bolygójukra. Egy másik bolygón akarta ugyanis őket
kitenni. Száműzni akarta őket. Az Ogok egy olyan világban találnák magukat, ahol éppen meg tudnának
élni, de ennél többre nem lennének képesek. Ő pedig továbbmenne.
Pao nagyjából elmagyarázta a Kelyhezés következményeit, így tudta, hogy az utazási szertartás
alkalmával módja lesz a kozmosz egy részét megvizsgálni. Arról fogalma sem volt, hogy hogyan, de
Pao biztosította afelől, hogy ez igenis lehetséges. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy bármelyik
világba elmehet, amit a szertartás alatt meglát, mert az erő bátorságot is ad neki.
Most azonban meggondolta magát. Menekülni akart. Valahogy ki kell jutnia innen. Ha visszagondolt
a kígyólény fejének a levágására, szinte rosszul lett. Lassan kezd Oggá válni, gondolta. Ha így
folytatja, ugyanolyan rideg és gonosz lesz, mint ők. Ki kell kerülnie innen.
Eltelt egy óra. Tudta, hogy már nincs sok ideje a terve kivitelezéséhez, ezért gyorsan felállt. Bement
a fürdőszobába és kinyitotta az összes csapot. Egy körömreszelővel lecsavarozta a lefolyó fölötti
rácsot és a lyukat betömte néhány törülközővel. A fürdőkád és a kézmosó lefolyóját bedugaszolta a
dugókkal. Aztán körbenézett, hátha talál valami szerszámot. De az Ogok kivitték a fogót és a bárdot.
Az egyetlen dolog, amit szerszámként tudott használni, a jade szobrocska volt. Ezt arra is fel tudta
használni, hogy belehallgasson az interkommunikációs rendszerbe, mivel a szobor drót nélkül
működött.
Gyorsan körbenézett, hátha talál még valami hasznos dolgot, de nem volt szerencséje. Leült az ágyra
és várt. Jó sok időbe fog telni, mire a víz az ágy fölötti baldachinig megtölti a szobát, gondolta. Ő ott
fog ülni a tetején, amíg a víz a baldachinig emelkedik.
Egymás után teltek az órák. A víz egyre csak ömlött kifelé a fürdőszobából a hálószoba padlójára.
Kétségbeejtően lassan emelkedett a vízszint. Azonban mégis eljött az idő, amikor felmászott a
baldachin tetejére, és ott várakozott tovább.
Hirtelen megszólalt a kezében tartott szobrocska.
– Kapitány, vacsoraidő van. Óhajt enni?
– Most nem! – válaszolta Childe. Gyorsan megsaccolta, mikor fog a víz felérni a kívánt szintig. –
Majd egy óra múlva. Ugyanazt az ételt kérem, mint tegnap este. Ja, különben mikor kezdődik a
szertartás?
Egy pillanatig csend volt.
– Kilenc körül, Kapitány – válaszolt a hang. – De ha kívánja, elhalaszthatjuk.
– Azt hiszem, most aludni fogok egy kicsit – felelt Childe. – Ébresszetek fel tíz perccel azelőtt, hogy
a vacsorát hoznátok.
Amikor a víz már a baldachinos ágy tetejét nyaldosta, és Childe teste átnedvesedett a ruhán
keresztül, fogta magát és kiúszott a szobába. A fürdőszoba ajtaja ekkorra már majdnem teljesen víz
alatt volt. Childe lebukott a víz alá, és a fürdőszoba mennyezete alatti kis levegős részen bukkant fel.
Aztán ismét lemerült. A mennyezeti lámpát égve hagyta, így egészen jól látott a tiszta vízben. Egy
merüléssel elzárta az összes csapot, aztán felúszott levegőt venni. Ezután átúszott az ajtón és az ágy
fölött bukkant fel.
Éppen fel akart rá mászni, amikor erős robaj hallatszott. Ekkor pánikba esett. Mi a pokol
történhetett?
A szobor belsejéből hang hallatszott.
– Kapitány, ha érezte ezt a rázkódást, ne ijedjen meg! Nem földrengés volt! Az a gyanúnk, hogy a ház
alatti domb csúszott meg. Azonnal utánanézünk. De izgalomra semmi ok! A ház több mint harminc
méterre van a domb szélétől!
A házban mindenkit annyira lefoglalt a Kelyhezésre való készülődés, hogy teljesen elfeledkeztek a
felhőszakadásról és a lehetséges következményekről, gondolta Childe. Házak dőlnek össze, csúsznak
le a domboldalakon, amit a víz kimos alóluk. De ezek az emberek teljesen elszigetelve érzik magukat
a katasztrófától. Nekik fontosabb dolguk van.
Számára azonban éppen kapóra jött a dolog. Ha többen kimennek a házból megvizsgálni a kárt,
könnyebb dolga lesz, mint gondolta.
– Most kérem a vacsorámat – szólt bele a szoborba.
– Még nincsen készen, uram – válaszolt egy hang.
– Hát akkor meg jöjjön be valaki. A csúszáskor eltört egy vízcső. A víz elárasztja a szobámat.
– Igen, uram.
Várt. A szobrot becsúsztatta az öve alá. Lassan megnyugodott, remélte, hogy a víz nyomása sokkal
könnyebben kivágja majd az ajtót, mint ahogy az normális esetben történne.
A ház megcsúszását kétségkívül az esőzés miatti áradat okozta. Azonban a szobájában
felhalmozódott víz iszonyú súlya mindenképpen közrejátszott benne. Bárcsak minden úgy történne,
ahogy eltervezte.
Hirtelen kivágódott az ajtó. Sikoltás hallatszott, amit szinte azonnal elnyomott a kiáradó víz
dübörgése. Örvények támadtak és nagy hullámok csaptak fel, ahogy a hatalmas víztömeg kifelé
nyomakodott a keskeny kijáraton.
Childe néhány másodpercig tétovázott, majd hirtelen elhatározással alábukott. Szinte azonnal
magával ragadta az áramlat és az ajtó felé sodorta. Nekicsapódott az ajtófélfának, amitől fájdalmas
ütéseket kapott a csípőjére és a bordáira. Aztán ahogy áthaladt a résen, a víz nekinyomta a kinti
folyosó falának, végül elkapta a sodrás és vitte, vitte végig a hall felé. A ház valószínűleg előre
dőlhetett az út irányába, mivel az áradat errefelé rohant megállíthatatlanul.

22. fejezet

A víz úgy zuhogott keresztül a lyukon, mint egy vízesés. Hatalmas hullámok ostromolták az
emelvényt, amely reszketett és remegett és minden pillanatban összedőléssel fenyegetett. A vízsugár
több embert nekinyomott a falnak, akik ott kapaszkodtak meg, ahol tudtak.
Forry, aki egy másik embert markolt kétségbeesetten, arra gondolt, hogy ez alkalommal a ház megint
megcsúszott. Most már nem is fog megállni. Leszánkázik a domboldalon, és a több tonna iszap maga
alá temet mindenkit, aki az épületben van. Különösen azokat, akik a föld alatti lyukban rejtőzködnek!
A legrosszabb az volt az egészben hogy korábban levették a hátukról az oxigénpalackokat, így arra
sem mehettek vissza, amerről eredetileg jöttek.
Vagy talán mégis? Nehéz volt logikusan gondolkodni, amikor a víz továbbra is ömlött lefelé a
lyukon, rázta az emelvényt, és látni sem lehetett a vízpermettől. Azonban most, ahogy Forry
visszagondolt, úgy tűnt, hogy nem is volt olyan hosszú az út az alagútban, és ha kiérne, nem kellene a
medencét is átúsznia, azonnal kiemelkedhetne a vízből.
Azonban a gondolat, hogy végighaladjon azon a kanyargós kis folyosón, amikor a ház oldala
bármelyik pillanatban beomolhat, elbátortalanította. Úgy döntött, inkább mégis itt marad, bezárva
ebben a lyukban.
A következő pillanatban minden lámpa kialudt és teljes sötétség borult rájuk.
Hirtelen, bár az emelvény még mindig rázkódott, a beáramló víz ereje lecsökkent. Valahol fény
gyulladt, és Forry megpillantott egy másik fényt is, ami a plafonon támadt hatalmas lyukból sugárzott.
A víz még mindig ömlött, de ez szinte már semmi sem volt az első rohamhoz képest.
Hindarf odakiáltott nekik, hogy legyenek csendben. Csodával határos módon ő egyáltalán nem sérült
meg.
Hindarf irányításával ismét felállították a létrát, és a férfi felmászott rá. Az emberei követték. Az
egyik maga elé tuszkolta Forryt és noszogatta felfelé. Forry vonakodva indult meg a létrán.
Keresztüldugta a fejét a nyíláson és egy hálószobát látott, ami csak néhány perce került ki a víz alól.
Az egyetlen kijáratot székek, asztalok és egy ágy torlaszolta el, amiket az ajtón kiáramló víz sodort
oda.
A Tocok elszántan estek neki a bútoroknak. Hindarf és egy másik Toc Childe-ot keresték, de a férfi
nem volt a szobában.
– Mi történt? – kérdezte Forry Hindarftól.
– Nem tudom. Csak feltételezem, hogy Childe, vagy másvalaki, akit itt fogva tartottak, elárasztotta a
szobát. Aztán amikor kinyílt az ajtó, az áramlattal együtt ő is kisodródott. Feltehetőleg megmenekült.
– Nagyon helyes! – mondta Forry. – Akkor talán el is tűnhetnénk innen.
Hindarf kilépett a folyosóra és elnézett a hall irányába. Több asztal, váza és egy kanapé volt
felhalmozódva a sarokban, ahol a folyosó kanyarodott. A falnak az a része, amit a víz először telibe
kapott, be volt omolva. Egy törött nyakú férfi feküdt a fal tövében. Valószínűleg Clinch lehetett, egy
Og, aki egykor, mint farkasember rettegésben tartotta a középkori Németországot. Az elmúlt húsz
évben adóhivatali tisztviselő volt Los Angelesben.
Hindarf közvetlen utasításokat adott ki. A Tocok egyik felét a hall irányába küldte, hátha találnak
valami nyomot, ami Childe vagy a Kehely nyomára vezethet. Ő, Ackerman és a csapat többi tagja az
ellenkező irányba indultak.
Ahogy kettéváltak, egy újabb lökés következtében elvágódtak. Valahonnan a házból nagy recsegés és
ropogás hallatszott.
– Nincsen sok időnk! – kiáltotta Hindarf. – Gyorsan!
Betörtek egy ajtót, amit a megrogyott falak miatt nem lehetett kinyitni. Ebben a szobában volt a
három Toc fogoly meztelenül, éhesen és ijedten. A következő szobában Vivienne-t találták, akit Forry
kivételével mindenki felismert. Egy lepedővel letakarva az ágyban feküdt és fájdalmasan nyögdécselt.
Hindarf odalépett és lehúzta róla a lepedőt. Forry szemei szinte kigúvadtak a látványtól. Egy csaknem
egy méter hosszú amputált fejű pénisz lógott ki a lábai közül.
– Na végre, valaki megölte Gilles de Raist – szólt Hindarf.
– Childe tette – nyögte Vivienne.
– Hol van most?
A nő felnyögött és megrázta a fejét. Hindarf lenyúlt és erősen megrántotta a lábai közül kilógó
valamit. Ami ekkor történt, az olyasmi volt, amit Forry míg élt, képtelen volt elfelejteni.
Hindarf felemelte a sok lábú vaginát és odavágta a falhoz.
– Itt van valami a gyűjteménye számára – mondta, és odanyújtotta Vivienne rugdalózó fejét a hajánál
fogva Forrynak. Forry hátrálni kezdett, aztán kiszaladt a szobából.
Hirtelen lövések, kiáltások és sikolyok hallatszottak valahonnan a házból. Hindarf félrelökte Forryt
és futva indult a hall irányába. Forry is követte a többiekkel együtt. Berohantak egy hatalmas szobába,
ahol tizenkét Toc küzdött tíz Oggal. A harcolók között egy emelvény állt, azon egy üvegkocka, benne
pedig egy világító szürke Kehely.
Az egyik Toc felrúgta a kockát a lábával, ami nagy csattanással eldőlt. Magával rántotta a Kelyhet
és az emelvényt is. Kétségbeesett tülekedés támadt körülötte. A következő pillanatban a padló éles
szögben megdőlt és gerendák recsegése hallatszott a közelből. A kocka lecsúszott a szoba egyik
végébe, vele együtt csúsztak az egyensúlyukat vesztett küzdők is.
Forry is elesett, és majd tíz métert szánkázott az arcán. A térdéről és a kezeiről teljesen
lehorzsolódott a bőr, de akkor szinte észre sem vette. A Kehely kigurult a kockából és ott állapodott
meg alig néhány centire az orrától.
– Fogja meg és fusson! – ordította Hindarf, majd egy Og nő, akiben Forry Panchita Pocyotlot
ismerte föl, ráugrott hátulról és a földre rántotta.
Forry hozzá sem ért volna a Kehelyhez, ha végiggondolja tette hatását, így azonban a Toc
parancsának hatása alatt és felfokozott idegállapotában gyorsan talpra vergődött és megragadta a
Kelyhet. Érezte, hogy a tárgy meglepően meleg, és mintha gyengén lüktetne. Testét hirtelen egy furcsa
energiahullám öntötte el és sokkal bátrabbnak érezte magát.
Futott annak ellenére, hogy nem lett volna szabad futnia. Kirohant a szobából végig a halion. Ekkor
azonban iszonyú robaj hallatszott, mintha mennydörgés haladt volna keresztül a házon. A padló
megdőlt; Forry elvágódott, mint egy darab fa, de a Kelyhet nem engedte el.
Úgy látszott, a szoba a feje tetejére állt. Forry nekivágódott a plafonnak, ami éppen akkor nyílt ketté.
A fények kialudtak, csak egy elemlámpa világított valahol, valószínűleg egy Og kezében, aki most
lépett be a házba. A következő pillanatban a fénysugár a Kehelyre és a környezetére esett.
Forry döbbenten látta, hogy a Kehely egyszerűen elúszik tőle. Egy sötét alak bukfencezett be a
fénykörbe és a Kehely után vetette magát. Az illető nem viselt búvárruhát és nem is Childe volt; tehát
csak Og lehetett.
Forry ekkor nagyot rúgott az Ogba, aki éppen egy diadalmas kiáltás kíséretében emelkedett fel
szorosan a melléhez szorítva a Kelyhet. Forry csupasz lába hiszen már rég elvesztette a békalábát – a
jobb farcsontja alatt érte az Ogot. Ezzel egy időben a ház ismét megcsúszott, és az Og ordítva hanyatt
esett. A Kehely kicsúszott a kezéből, és kigurult egy éppen összeroppanóban lévő ajtón keresztül.
Hideg iszap emelte Forryt és vitte ki az ajtón. Olyan volt az egész, mintha egy gumitutajon feküdne.
Úgy száguldott végig egy másik szobán, mint ahogyan a szappan csúszik ki a fürdőző kezéből.
Hirtelen a Kehely jelent meg előtte fejjel lefelé utazva egy iszaphullámon. Forry rémülete ellenére is
kinyújtotta a kezét és magához szorította a kelyhet.
A következő pillanatban egy hullám borította fel. Iszap ömlött a szájába és az orrlyukaiba.
Fuldokolni kezdett és megpróbált kézzel-lábbal küzdeni a nehéz anyag ellen, ami az életére tört.
Valami nekivágódott a fejének, mire elvesztette az eszméletét és az iszapnál is feketébb és
csendesebb sötétségbe zuhant bele.

23. fejezet

Childe kissé kábultan az első ütközéstől végigsodródott a következő hallon, megpördült a második
kanyarban, majd továbbutazott egy hatalmas hullám hátán egy másik hallba. Ennek egyik végén ott volt
a bejárati ajtó, a másikon pedig egy nagy szoba. A víz itt kettévált, az egyik áramlat – miután
kidöntötte az ajtót – a kijárat felé ömlött, a másik pedig be a szobába.
Ez a kettéválás nagymértékben lecsökkentette az áradat erejét és szintjét. Childe térde és tenyere
fájdalmasan lehorzsolódott a szemöldökfán, miközben áthaladt alatta, majd a hullám odavágta a terasz
lépcsőjéhez. A hátára zuhogó víz súlya alatt erősen támolyogva sikerült talpra állnia. Azonban alig
tett két lépést, amikor felsikoltott és hanyatt esett. A ház mögötti meredek domboldalról lecsúszó
iszaphullám elragadta és egy jó darabon magával sodorta, mielőtt a válláig betemette volna. A férfi
nagy nehezen kiszabadította magát, odébb mászott, és kimerültén elterült a földön.
Fény áradt ki a ház ajtaján és több ablakon is. Tudta, hogyha nem mozdul el onnan, néhány percen
belül az egész épület ráomlik. Körülötte recsegett-ropogott minden, az iszap pedig egyfolytában
ostromolta hátulról.
Bár nagyon szeretett volna ott maradni és pihenni, megfordult, talpra kecmergett és amilyen gyorsan
csak tudott, eltávolodott a háztól. Menet közben hirtelen belebotlott valamibe, amit egy kőnek hitt
volna, ha az fel nem ordít. Gyorsan letérdelt, kezével körbetapogatta, és rájött, hogy amit ő kőnek hitt,
nem más, mint egy nyakig betemetett nő feje.
– Ki vagy? – kérdezte.
– Hát én – válaszolta a nő.
– De ki az az én?
– Diana Rumbow. És te ki vagy? – kérdezte a fej, majd hozzátette: – Segíts rajtam!
Az iszap már Childe-ot is lábszárközépig betemette. Felnézett, de nem látott mást csak azt, hogy a
ház ismét megcsúszott egy kicsit. Hirtelen minden fény kialudt és hatalmas robaj hallatszott.
Childe folytatta az útját. Rengeteg időbe kerülne, míg kiásná a nőt, és a ház bármelyik pillanatban
rájuk omolhat. Különben miért segítsen ő egy Ogon? Ezek nem érdemelnek mást, csak halált.
Amikor eléggé eltávolodott a háztól, megfordult. Egy hatalmas alakot látott ordítva lecsúszni a
meredek lejtőn. Annak ellenére, hogy sötét volt, azt ki tudta venni, hogy az alak az oldalára dőlt, és
közben betemette az iszap.
Childe gyorsan oda akart szaladni, de ehhez az erőfeszítéshez túl üres volt és döbbent. Leült az
iszapra és sírni szeretett volna. Egy idő után aztán feltápászkodott és elindult az alak felé. Minden
lépésnél térdig süllyedt az iszapban. Sokkal lassabban ment a kelleténél, de attól félt, hogy hirtelen
elsüllyed.
Az első test, amit megtalált, az Forry Ackermané volt. A férfi az iszap tetején feküdt és lassan
süllyedt lefelé. A hátára volt fordulva, az arca csupa iszap volt, de a szemüveg ott ült az orrán. Egy,
az úton közeledő autó lámpájának a fényében Childe meglátta az arcot.
– Forry? – kérdezte hitetlenkedve.
Az iszapos száj szétnyílt és kivillantak az iszapos fogak.
– Igeeen?
– Te élsz? Hogy a pokolba kerültél ide? Mi történik itt?
– Segíts fel! kérte Forry.
Childe felhúzta, de Forry szinte azonnal letérdelt és kutatóan nézett körbe- körbe. Az autó már
csaknem felért a domb tetejére, így Childe sokkal jobban látott. Azonban fogalma sem volt, hogy
Forry mit kereshet az iszapban.
– De hát az előbb még megvolt! – nyögte Forry.
– Micsoda?
– A Kehely! A Kehely!
– Nálad volt? De hát hogy került hozzád? Forry, kérlek, mondd el, mi történik itt!
Forry könyékig vájkált az iszapban, közben erősen szitkozódott, ami igen szokatlan volt tőle, de
azért mindent elmesélt.
Childe talpra segítette.
– Ide figyelj, soha nem fogod megtalálni a Kelyhet ebben a trutymóban. A legjobb lesz, ha
bemegyünk a házba, már ha netalántán be tudunk jutni, és megkeressük a barátainkat. A barátaink?...
 Forry gyorsan felemelte a fejét és Childe-ra nézett.
– Kiket értesz te a barátainkon?
– Mit tudunk mi a Tocokról? – kérdezte Childe. Rendesek voltak velünk, de megvolt rá a jó okuk.
Az Ogok is sokkal rendesebbek lettek velem, miután kiderült, hogy szükségük van rám.
– Meg kell találnom a Kelyhet – jelentette ki Forry. – El akarok menni a Tocok bolygójára. Ez egy
olyan lehetőség, ami talán soha többé nem kínálkozik!
– Rendben van, Forry, egyezett bele Childe. Megkeressük a Kelyhet. Én is szeretném, ha meglenne,
legalább végleg letudnám ezt az egészet. De szerintem most azt kellene megnéznünk, hogy kit tudnánk
még megmenteni. Végül is Toc vagy Og, ember vagy nem ember, ők is éreznek fájdalmat és segítenünk
kell nekik.
Az autó most már olyan közel volt hozzájuk, amennyire a vezető oda mert hajtani. Négy alak szállt ki
belőle, és megindultak feléjük az iszapon keresztül. Jó néhány percnyi kérdezősködésbe beletelt, mire
kiderült, hogy az újonnan érkezettek Tocok. A Föld másik oldaláról érkeztek, és éppen csakhogy
sikerült ideérniük.
– Én nem aggódnék a maga helyében, Kapitány nyugtatta Childe-ot a Tocok vezetője, Tish. – Ha
erősen rákoncentrál a Kehelyre, az ragyogni fog. A ragyogás pedig áttör akár több tonna iszapon is.

24. fejezet

A Tocok és Ogok kibéreltek egy termet.

Az Amerikai Légió hatalmas tánctermének a kétharmadát kockákra osztották. A megmaradó
egyharmadot átadták a két csoport közel száz megmaradt tagjának. Valamint Childe-nak, a
Kapitánynak, a Kehelynek és az emelvénynek. És természetesen Forry Ackermannek, aki mint
megfigyelő volt jelen. Ő is részt fog venni a szertartásban, mondták, de ő csak a kimaradó sugárzást
kapja. Aztán amikor eljön az utazás ideje, majd odamegy a többiekhez, és velük együtt elutazik a
csillagokba.
Childe a Kehely előtt ült egy széken. Mögötte hosszú sorban ott álltak a Tocok és az Ogok.
Meztelenek voltak. A teremben mindenki meztelen volt.
Azért voltak a Tocok is jelen, mert Childe megmondta, ha a két csoport nem hajlandó békét kötni
egymással, és ezt a békét meg is tartani, ő elpusztítja a Kelyhet és megtagadja a Kapitányságot. De ha
beleegyeznek a békébe és hajlandók együttműködni vele, akkor mindkét csoport tagjait hazaküldi az
anyabolygójára.
A Tocok és az Ogok a hazatérés reményében szinte azonnal megállapodtak egymással.
Childe még mindig nem volt biztos magában, és kételkedett benne, hogy képes lesz-e az
intergalaktikus űrön keresztül átmozgatni és egy bizonyos világban kitenni őket. Azonban mivel nem
tehetett mást, reménykedett. Ha a terve sikerül, akkor a Föld megszabadulna egy csomó gonosz és
potenciális szörnyetegtől. Milyen szép lenne, ha ezt nem csak a Tocokkal és az Ogokkal lehetne
megvalósítani, gondolta.
Hindarf és Pao meghaltak a ház gerendái és a több tonna iszap alatt. Tisht választották meg
főszertartásmesternek, ő volt az, aki elintézte, hogy a hatóságok ne vizsgálják át a romokat. Egy halom
pénzzel megvesztegette, s távol tartotta a rendőrséget a környéktől, így a Tocok és az Ogok titokban
eltemethették a halottaikat.
Tish most egymás után szólította a párokat. Elkezdődött a szertartás. A párok: a férfiak és nők egyike
Toc, másikuk Og volt. Négy nőnek már nem jutott pár, de ezek is beálltak a sorba.
Ezután a párok sorban Childe elé járultak és letérdeltek előtte. Megérintették a heréit, megcsókolták
a péniszét, majd felkeltek. A férfi a szemét a Kelyhen tartotta, közben nemi szerve minden egyes
csókkal nagyobbra duzzadt, míg el nem érte teljes keménységét. A Kehely fényleni és lüktetni kezdett.
Közben a párok egymás után térdeltek le előtte és megcsókolták, vagy megszívták a péniszét. Aztán
kéz a kézben vagy pénisz a kézben visszatértek a helyükre, és várták, hogy az utolsó pár is végezzen.
A Kehely egyre fényesebb és fényesebb lett, míg végül már senki nem tudott ránézni, csak Childe. A
fény teljesen betöltötte a szemeit és a koponyáját, de még így is látta mögötte a Kelyhet és az
embereket.
Végül Tish lépett Childe elé, letérdelt, megdörzsölte a heréit és a péniszét, majd megcsókolta a
csillogó fejet. Childe teste a gyomrától a térdéig kihűlt, szinte teljesen jéggé vált, és pénisze aprókat
rángott, ahogy a folyadék lassan a kijárat felé emelkedett benne. Odaintett egy formás taiföldi nőnek,
egy Tocnak, mire a nő azonnal odaszaladt hozzá, lehajolt és a szájába vette a péniszét. A férfi, aki
eddig a partnere volt, gyorsan követte, letérdelt és arcát a nő lábai közé temette. Egy másik nő
négykézlábra ereszkedett és szopni kezdte a férfi farkát, egy férfi hátulról beléhatolt, egy nő bemászott
a férfi lábai közé és a heréit kezdte nyalogatni, egy férfi feldugta a nyelvét a nő vaginájába, őalá is
bekúszott egy nő és szopni kezdte és így tovább. Az eredmény egy hosszú lánc volt, a végén egy
nővel, aki a hátán feküdt és egy férfit szopott.
Tish végigsétált a nyögdécselö, vonagló, cuppogó férfiak és nők mellett. Majd amikor a sor végére
ért, letérdelt és belehatolt az utolsó nőbe.
Ám miközben a nőt dögönyözte, Tish valami furcsa nyelven beszélt. A legfurcsább az volt az
egészben, hogy Childe értette, amit mond, bár később már képtelen volt lefordítani.
Childe mozdulatlanul ült, és hagyta, hogy a nő nyalogassa a heréit és a péniszét, míg az eksztázis
egyre csak nőtt .és nőtt a testében. Hirtelen élesen felkiáltott, és elélvezett. A Kehely szinte fellángolt:
egy erős fénysugár csapott ki belőle, ami minden árnyékot kiűzött a teremből. Tish folytatta a
kántálást. Ő még láthatóan nem élvezett el. Aztán amikor Childe heréi az utolsót rándulták, Tish is
felkiáltott.
A terem hirtelen elsötétedett. Apró felhők jelentek meg. A levegő egy szempillantás alatt lehűlt. A
meztelen testek megborzongtak. Szél támadt, mintha a levegő a négyzetek fölötti sötétség felé
áramlana. Eleinte csak gyengén fújt, de egy perc múlva már sivítva áramlott a terem sarkai felől;
erősen rázta és zörgette az ablakokat. Por emelkedett fel a padlóról és apró örvényekben kavargóit
mindenfelé;
A Kehely továbbra is lüktetett annak ellenére, hogy Childe már nem élvezett. A négyzetek fölötti
árnyékokat egyáltalán nem világította meg. Sőt, mintha a fényétől ezek még sötétebbekké váltak volna.
Az első, akit Childe felismert, Igescu volt, a Toc, akit ő maga ölt meg úgy, hogy egy karót döfött a
szívébe. Később a test porrá égett egy házzal együtt.
Childe-nak álmában sem jutott volna eszébe, hogy valaha még látja ezt a hosszú arcot: a vastag
szemöldököket, nagy szemeket és ezt a hosszú, vékony farkat.
És ott volt Magda Holyani, a gyönyörű, szőke kígyónő.
És Hindarf és mellette Pao.
Mindnyájan emberi alakjukban jelentek meg, és mindnyájan meztelenek voltak.
És ott volt Dolores del Osorojb, a gyönyörű kaliforniai spanyol „szellem”, aki szó szerint
visszaközösülte magát az anyagi létbe csak azért, hogy az Ogok megnyúzzák és megöljék?!
 Childe a tömeg közepén pillantotta meg a nőt. Ugyanolyan gyönyörű volt meztelenül, mint
tizenkilencedik századi köntösében. Egyenesen Childe-ra mosolygott, és úgy forgatta a csípőjét,
mintha az együtt eltöltött órákat akarná felidézni.
A levegő felmelegedett és elült a szél.
A termet számtalan hang töltötte be. Az élők és a feltámadottak vidáman beszélgettek és nevetgéltek
egymással.
Tish várt öt percet, aztán csendet kért.
A kívánt csend azonban csak nagyon lassan és kelletlenül állt be, mivel a Tocok és Ogok annyiban
emberek voltak, hogy szerették kifejezni az érzelmeiket.
– „Most következik az utazás!” – kiáltotta Tish.
Várakozó arcok fordultak felé. Childe a szeme sarkából látta, hogy Forry még mindig a székén ül. A
szemei kimeredtek és izzadtság lepte el az egész testét. Childe nem tudta, mi tett rá ilyen hatást: az
eddigi látvány vagy pedig az utazás tölti el izgalommal.
Csak rajta múlt, hogy megy-e vagy sem. Ha úgy dönt, hogy igen, csak oda kell mennie a terem
közepére, és automatikusan ő is utazik.
Tishnek nem tetszett, hogy Forry nem vett részt a szertartáson, de azt elismerte, hogy a Kehely ereje
ezzel csak elhanyagolhatóan csökkent,
Hirtelen Tish odaintett egy nőnek, aki egy sötét folyadékkal teli tálat tartott a kezében. Odalépett
Childe-hoz, megcsókolta a péniszét, majd félreállt és ezzel megkezdődött a szertartás második része.
A nő minden egyes pár előtt odalépett Childe elé és a sötét folyadékból néhány cseppet ráöntött a
heréire. Tish a másik oldalán állt és minden harmadik ember belemártotta az ujját a tálba és rákente a
folyadékot Childe szájára. Olyan íze volt, mint a méznek, amibe olvasztott sajtot kevertek. Amikor
kiürült a tál, Tish ismét intett a nőnek, a tálat megtöltötték, és a szertartás folytatódott.
A Kehely továbbra is fényesen világított. Fehér fénye lassan kezdett hatással lenni
Childe-ra. Nem vakult el, ugyanolyan jól látta a körülötte végbemenő dolgokat. Azonban egyre
gyakrabban villantak fel szemei előtt a furcsa látomások. Ott állt egy bolygó felszínén, és időnként egy
vörös, zöld, vagy lila színű csillag húzott el mellette nagy sebességgel. Úgy érezte, hogy a csillag
legfeljebb százezer mérföldre van tőle. Azonban a bolygó fényessége és közelsége ellenére sem érzett
meleget, sőt inkább csontig ható, dermesztő hideget.
Tish újrakezdte a kántálást a furcsa, idegen nyelven. Childe odaintett Doloresnek, aki boldogan
futott hozzá, nagy, formás mellei a lépteivel azonos ritmusban hintáztak. Amikor odaért elé, letérdelt,
arcát a férfi lábai közé temette és sírva fakadt. Aztán megfogta a félpuha szervet és szopni kezdte.
Childe pénisze úgy emelkedett fel, mintha levegővel telt volna meg, keményen lüktetni kezdett és
melegség töltötte el az egész altestét.
A Kehely egyre gyorsabban pulzált és az idegen tájak és villogó, sokszínű csillagok képe egyre
gyakrabban villant föl a férfi szemei előtt.
Dolores egyre erősebben szívta a péniszét, közben a fejét előre hátra mozgatta. Igescu odalépett a nő
mögé és felemelte. Behatolt a nő végbelébe és mozogni kezdett benne. Plugger letérdelt Igescu
mögött, széthúzta a fenekét és nyelvét bedugta a férfi végbelébe. Teste előre és hátra mozgott, ahogy
arcával a vámpír fenekén lovagolt.
Childe még a nő és a férfi testén keresztül is érezte Plugger nyelvének kisüléseit. Remélte, hogy a
többiek is gyorsan bekapcsolódnak a láncba, mert ha nem, kimaradnak a dologból. Érezte, hogy
nemsokára el fog élvezni. Ez azt jelentené, hogy újra kellene kezdeni az utazási szertartást, mert a
láncnak teljesnek, vagy legalábbis majdnem teljesnek kell lennie, amikor ő elélvez.
A szoba forogni kezdett. Mintha a nők és férfiak meztelen teste egy pörgő korong szélén
korcsolyázna. Ide-oda csúsztak, elkapták egymást, lehajoltak, farkakat és vaginákat nyaltak. f
És ott volt Vivienne. És ott volt egy magas, fekete szakállas, égő szemű férfi, akinek határozott
arcvonásai láttán Childe Gilles de Rais-t vélte felismerni. A férfi eredeti testében materializálódott.
Most pedig éppen egy sovány, szőke férfi végbelébe hatolt be, aki Vivienne-t nyalta.
Aztán Vivienne és de Rais és mindenki odaállt a forgó korong szélére, ami tulajdonképpen a nagy
bálterem volt. Villámok csaptak ki a Kehelyből, fehér szikrák, vörös pöttyök, zöld cikkcakkok, sárga
nyilak és recés szélű lila kardok. A szikrák felfelé szálltak a Kehelyből, majd visszapattantak a
plafonról, lefelé tekeredtek, beterítették a meztelen, vonagló testeket, és színes, csillogó sztalaktitként
hullottak a padlóm.
Childe érezte, hogy a szürke folyadék emelkedik a testében. Azonban amikor lenézett, csak Dolores
piros száját látta, mint egy különálló vaginát, ami teljesen körülvette a péniszét. Belelátott a saját
testébe, és azt látta, hogy a szürke folyadék most vörös, mint a higany a hőmérőbén, és úgy emelkedik,
mintha a hőmérőt egy kemencébe dobták volna. A vörös fonal egyre csak emelkedett, majd kiugrott a
piros szájból és szerteszéjjel szóródott, mint a felrobbant, vörös puskapor.
A Kehely hangtalanul robbant szét, egy hatalmas pirosassárga felhőt eresztve ki magából. Fehér,
fénylő fémdarabok repkedtek a levegőben.

25. fejezet

Forry képtelen volt dönteni egészen az utolsó pillanatig.

Eleinte iszonyú undorral figyelte az eseményeket. Filmen látni az ilyesmit, az csak egy dolog,
gondolta, de így élőben mindez borzalmas és gusztustalan. Azonban egy idő után, a nyers szexualitás
aurája, a gátlástalan orgazmusok, a péniszek és vaginák, a végbelek és szájak látványa kezdte
felizgatni. Csaknem féltékeny lett, amikor Alys Merrie ráhajolt egy magas indián vörös farkára, és
erős késztetést érzett, hogy felálljon a székéről és belevesse magát a testek gomolygó tömegébe.
Végül azonban (mindig visszafogom magam, gondolta, még itt is) a gátlásai kerekedtek felül.
A rezgések egyre erősödtek, és Forry remélte, hogy nemsokára véget ér a szertartás, mert már alig
bírta magát visszafogni, hogy gátlásait félretéve ne csatlakozzon a mókához.
Néhány másodperccel később meglátta, hogy mi van Childe agyában. Nem volt tisztában azzal, hogy
a Childe agyában pergő képeket látja-e, csak feltételezte, hogy így van. Nyilvánvaló volt, hogy Childe
és a Kehely valami különös pszichoszexoneurális kapcsolatban állnak egymással, és ők alkotják a
középpontját a teremben lüktető fénynek, és ők is szabályozzák azt.
Az idegen világ látványa olyan volt, mintha Bonestell, Paul, Sime, Finlay, St. John, Bök,
Emshwiller, és más nagy science-fiction festők képei elevenedtek volna meg a szemei előtt. A
festmény valósággá változott.
A világok képei csak szeletek voltak; mintha Childe vékony csíkokra vágta volna a kozmikus tortát,
és ezeket vagdosta volna hozzá.
Forry felugrott a székről és bizonytalan léptekkel a gomolygó hústömeg felé indult. Úgy tűnt, mintha
mindez néhány lépésre lenne tőle, a párok azonban most mégis eltávolodtak. Közötte és a Kehelyből
kiáradó erő dicsőségében fetrengő testek között áthidalhatatlan távolság volt.
Forrynak sietnie kellett, mert Childe közel állt az elélvezéshez. Ha nem kerül bele a hatósugárba, itt
hagyják. Itt marad egyedül, meztelenül, álló farokkal, sírva az Amerikai Légió tánctermében. Ez
életének az egyetlen lehetősége. Ó, Forry Ackerman az egyetlen ember, aki jegyet kap az
intergalaktikus űrbe, egy idegen galaxis furcsán csodálatos világába. Gyermekkori álmai valósággá
válnak egy univerzumban. Régóta készül erre az utazásra, hiszen a valóságban ezért épített fel egy
házat, hogy félig hihető másolatokkal próbálja megtestesíteni ezeket az álmokat.
És most elutazhat.
Futva indult a gomolygó hústömeg felé, közben a Kehely vörös, zöld, sárga, lila és fehér
gombafelhőket eregetett a levegőbe. Feléjük futott, mire a tömeg, mintha mindenki korcsolyát viselne,
elúszott előle.
– Várjatok! – ordította. – Én is jövök!
A távoli horizont hirtelen irányt váltott és Forry felé száguldott, mielőtt a férfi lefékezhetett volna.
És a gyorsan forgó, vakító fehér és mély, űrfekete korongok úgy vágtak bele a testébe, mintha egy
vonat vaskerekei haladtak volna át rajta.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, számára egyetlen szempillantásnak tűnt az egész. Egyik
másodpercben még a teremben volt, a következőben pedig már egy nagy, szürke falú szobában. Nem
volt sem ajtó, sem ablak, sem pedig bútorok. Az egyetlen fény a Kehelyből áradt.
Childe és a többiek is itt voltak vele. Kábán néztek egymásra. Néhány pár még egymásba
gabalyodvá feküdt a padlón.
A Kehely és az emelvénye ott állt Childe előtt.
Hindarf odalépett a falhoz, és egyetlen szót mondott. A fal nagy része átlátszóvá vált és a szemük elé
a legsivárabb táj képe tárult, amit valaha is láttak. Csupasz, göcsörtös sziklák. Sehol semmi növényzet
vagy víz. Az ég azonban kék volt, ami azt jelentette, hogy kint igenis van atmoszféra.
– Gyere ide, Forry! – kérte Childe. – Fogd meg a kezem!
– Miért? – kérdezte Forry, de engedelmeskedett. Hindarf a másik falat is átlátszóvá tette. Még több
szélkoptatta szikla tárult a szemük elé, de a távolban közel a horizonthoz, egy zöld folt látszott, ami
úgy nézett ki, mintha fák koronája lenne.
– Ez nem a mi világunk, és nem is az Ogoké! – kiáltotta Hindarf. Az égre mutatott és Forry alig látta
a bolygó halvány holdját, mely akkora volt, mint a Földé, a közepén sötét foltok látszottak. Olyanok,
mint a halálfejes lepke szárnyán a minták.
Childe intett Dolores del Osorojónak, aki mosolyogva lépett oda mellé, és megfogta a férfi kezét.
Childe mondott neki valamit spanyolul, a nő pedig mosolyogva bólintott.
– Ennyi az egész spanyol tudásom – közölte Childe. – Ez a nő mégis velem akar maradni. És én is
azt akarom, hogy velem maradjon.
– Ez a Gruthrath holdja! – kiáltott fel Hindarf. Odarohant Childe-hoz.
– Kapitány, maga a Gruthrath sivatagos világába hozott minket!
– Igen, tényleg sivatagos, de ha szorgalmasan ástok, meg tudtok élni ti is meg az Ogok is – közölte
Childe.
Hindarf elsápadt.
– Igen, de ugye nem akar... – nyögte elhaló hangon.
– Az én faji emlékezetem vagy genetikai emlékezetem... vagy akárhogyan is nevezitek, megnyílt –
magyarázta Childe. – Tudom jól, hogy nagyon kevés az esélyem arra, hogy akár a Tocok, akár az Ogok
elengednének, miután leszállnék bármelyik bolygóra. Nálam sokkal nagyobb Kapitányaitok vannak,
akik semlegesíteni tudnák az erőmet arra az időre, amíg a népetek pszichikailag foglyul ejtene. S ezt
bármelyikőtök megtenné velem, hiszen én részben földi ember vagyok, így nem bízhatnátok meg
bennem. És amelyik bolygóra vinnélek titeket először, akár a Tocokéra, akár az Ogokéra, annak a
népe ejtene foglyul. És ugyanúgy foglyul ejtenék az ellenséges nép tagjait is.
– Ez nem igaz! – ordította Hindarf és Igescu egyszerre.
– De én tudom, hogy így van – folytatta Childe. Ti ketten megkockáztattátok a kozmikus lottót. Nem
tudtátok, melyik bolygóra fogok először leszállni, és meg sem kérdezhettétek tőlem, mivel nem tudtam
volna válaszolni. Ha pedig nagyon erősködtök, esetleg gyanút fogok, így aztán kockáztattatok. És
mindketten veszítettettek.
– De hát ezt nem teheti velünk!
A Tocok és az Ogok Childe felé rohantak.
Forry ijedtében csaknem elengedte Childe kezét, mert azt hitte, hogy darabokra tépik
mindhármójukat.
Childe azonban megszorította Forry kezét olyan erősen, hogy megroppantak a csontjai.
– Dögöljetek meg! – ordította és már ott sem voltak.
Forry mellett egy vékony háromszög alakú semmi húzott el, hangtalan lila láng lobbant fel a lábai
alatt, majd a következő pillanatban az Amerikai Légió tánctermének ismerős falai vették körül és az
ismerős padló volt a talpa alatt.
Forry egy percig némán állt, majd lassan azt kérdezte:
– Hol van a Kehely?
– Otthagytam. Tudod, meg kellett tennem, mert így legalább soha többet nem érhetem el. Hacsak egy
másik Kapitány utánam nem hozza.
– Ennyi az egész? – kérdezte Forry. – Úgy értem, az utazásnak vége?
– Erre magadtól is rájöhettél volna, hiszen nem haltál meg – felelte Childe.
– Sokkal jobbat utaztam a Barbarella című film alatt – jegyezte meg Forry.
Childe felnevetett, és így szólt:
– Nagyot néznél, ha új kötéllel kötnének fel. Felöltöztek, és készültek elhagyni a termet.
– Én a te helyedben nem beszélnék erről senkinek, Forry. És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha többet
nem találkozunk – mondta Childe.
Forry Doloresre nézett. A nő fehér, mélyen kivágott blúzt viselt és egy szűk, narancs színű nadrágot,
amelyet az egyik Toc nő hagyott itt.
– És vele mi lesz?
Childe megszorította a sötét hajú nőt.
– Majd én gondját viselem – mondta. – Az igaz, hogy közülük való, de a jobbak közül.
– Remélem – helyeselt Forry, és kinyújtotta a kezét. – Hát, sok szerencsét. Adiau, ahogy az
eszperantó mondja.
– Ne szerezz be fakelyheket magadnak! – szólt vissza Childe.
Forry figyelte őket, ahogy kisétáltak a teremből: Childe karját Dolores karcsú dereka köré fonta,
keze a nő fenekén nyugodott. Hogyan adhatta fel valaki azt az erőt, a lehetőséget az űrutazásra? –
gondolta.
Azonban amikor kilépett Los Angeles ismerős világába, már ismét jól érezte magát. Az eső elállt, az
éjszakai ég tiszta volt és csillagos, autódudák rikoltottak, víz csapódott a járókelőkre, amint egy-egy
nyughatatlan vezető belehajtott az útszéli pocsolyákba, a rádió rockzenét sugárzott és távolról egy
mentő szirénája hallatszott.
 Egy fél órával később Forry belépett a házába. Megállt és csak kapkodott a levegő után. A Stoker
festmény ismét eltűnt!
Lorenzo Dummock jött lefelé a lépcsőn álmosan vakargatva szőrös mellkasát és dagadt hasát.
– Hello, Forry – ásította. – Nem tudnál kölcsönadni néhány dollárt cigire meg sörre? Teljesen le
vagyok robbanva, és...
– A festmény! – kiáltotta Forry a falon lévő fekete foltra mutatva.
Lorenzo csodálkozva állt meg.
– Ja, igen. Akartam is neked mondani. Az a fickó... hogy is hívják? Woolston Heepish? Idejött
körülbelül egy órával ezelőtt és azt mondta, megbeszélte veled, hogy elviszi a Stokert. így aztán
hagytam, hogy elvigye. Nem lett volna szabad?
Forry berohant a dolgozószobájába és Heepish számát tárcsázta. Majd felrobbant a dühtől, amikor
meghallotta a kagylóban a sunyi hangot.
– Maga miért nem ment el a többiekkel? – kérdezte Heepishtől mérgesen.
– Na de, Forry! Visszajött? Én azért maradtam itt, mert azt hittem, örökre itthagy bennünket.
Szeretem a földi életet, és nem hagyhattam ki annak a lehetőségét, hogy a maga gyűjteményét a
sajátomhoz csatoljam!
Forry néhány pillanatig hallgatott.
– Várjunk csak egy percet! – szólalt meg végül. Maga nem fulladt bele az iszapba?
Heepish felnevetett.
– Nem bizony! Szépen kicsúsztam a trutymóból, és hazajöttem. Elegem volt Childe-ból, a Tocokból
és az Ogokból, még ha én magam is Og vagyok.
– Kérem vissza a festményemet! – ordította Forry.
– Nem akarná esetleg elcserélni egy ritka Bokra? Nevetett gúnyosan Heepish.
Forry most azon tűnődött, hogy a fickó nem csempészett-e egy kis LSD-t a kávéjába. Lehet, hogy
minden, ami történt, csak a fantáziája szüleménye volt?
Heepish hangja, mint az éjszaka sötétjében csapkodó denevér szárnya, ismét felhangzott.
– Esetleg összejöhetnénk valamikor? Kellemesen elbeszélgethetnénk? – vihogta
– Megtarthatja a festményt, ha megígéri, hogy soha többé nem keresztezi az utamat! – felelte Forry.
Heepish kuncogott.
– Vajon Dr. Jekyll megszabadulhat-e Mr. Hydetól?