Ez a könyv a képzelet szüleménye.

Bármilyen utalás valós történelmi eseményekre, valós

személyekre vagy valóságos helyekre meseszerűen használt. További nevek, szereplők, helyek és
történések a szerző képzeletének szüleményei, bármilyen hasonlóság valódi eseményekkel, helyekkel
vagy emberekkel, legyen az élő vagy holt, teljes mértékben a véletlen műve.

írta: Holly Black

A mű eredeti címe: The Curse Workers Book Two - Red Glove

Copyright © 2011 by Holly Black

Minden jog fenntartva

A művet eredetileg kiadta

Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children’s
Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020

Cover design by Lauren Rille

Cover illustrations copyright © 2012 by Yehrin Tong

Fordította: Császár László

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a

borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 373 892 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Kelcz Roland, Zsibrita László

Korrektorok: Schmidt Zsuzsa, Széli Katalin
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 AJÁNLOM A KÖNYVET ANNAK
A KIS FEHÉR MACSKÁNAK,
AMELYIK ÉPPEN AZON A NAPON
JELENT MEG AZ AJTÓNKBAN,
AMIKOR ENNEK A SOROZATNAK
NEKILÁTTAM.
CSAK RÖVID IDEIG ÉLT
ÉS NAGYON HIÁNYZIK.
ELSŐ FEJEZET

FOGALMAM SINCS, HOGY ÉJJEL

van-e vagy nappal, amikor a lány felkel, és indulni készül. Ezüstszín ruhája susogva dörzsölődik a
combjához, miközben kinyitja a szálloda bejáratát.
Bárhogy próbálom, képtelen vagyok felidézni a nevét.
- Nos, szólsz majd rólam apádnak a konzulátuson? - A rúzsa az arcára kenődött. Mondanom
kellene neki, hogy törölje le, de olyan mélységes megvetést érzek önmagam iránt, hogy őt is
gyűlölni kezdem.
- Aha - mondom.
Apám soha nem dolgozott a konzulátuson. Nem fizet a lányoknak fényképenként száz rongyot, és
nem indul jótékonysági turnéra Európa-szerte. Nem vagyok szereplőválogató az Amerika következő
topmodelljébe. A bácsikám nem a U2 menedzsere. Nem örököltem szállodaláncot. Nincsenek
gyémántbányáink a tanzániai családi birtokokon. Még csak nem is jártam soha Tanzániában! Nincs
semmi egyéb, csak az a jó néhány sztori, amivel anyám tömte a fejemet, és amikben csak azért voltak
benne azok a szőke kislányok, hogy elfelejtsem Lilát.
Nem jött be.
Felnézek a mennyezetre. Meg sem rezzenek, amíg a szomszéd helyiségből meg nem hallom anyám
motozását.
Csak pár hónapja engedték ki a sittről. Mikor a sulinak vége lett, összeszedelőzködtünk, és Atlantic
Citybe jöttünk. Itt átverésekkel szerzünk szobákat, és aztán a szoba számlájára annyit eszünk és
iszunk, amennyit nem szégyellünk. Ha a személyzet nagyon követelőzni kezd, hogy fizessünk végre,
egyszerűen eggyel lejjebb költözünk a sétányon. Mivel anya érzésvető, természetesen soha nem kell
elővennie a hitelkártyáját.
Abban a pillanatban, hogy ez a gondolat megfogalmazódik bennem, kinyílik a kettőnk szobáját
elválasztó ajtó.
- Szívem? - mondja anya, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy itt talál engem a
földön heverve, egy szál bokszeralsóban. Fekete haja felcsavarva, és egy selyemsállal
körbetekerve. Mindig így szokott aludni. Az előző hotelből lenyúlt hálóköntös van rajta,
széles csípője fölött szorosan összefogva. - Jössz reggelizni?
- Azt hiszem, csak egy kávét iszom. Majd én megcsinálom. - Feltápászkodom, és mezítláb a
kávéfőzőhöz lépek. Műanyag tálcán egy zacskó őrölt kávé, cukor és némi kávékrémpor van.
- Cassel, hányszor kell még elmondanom neked, hogy nem valami egészséges ezekből innod?
Lehet, hogy valaki spinyót főzött benne! - Anya összevonja a szemöldökét. Mindig a
legfurább dolgokon aggódik. A szállodai kotyogó. A mobilok. Az olyan kézenfekvő dolgok,
mint a zsaruk, soha eszébe sem jutnak. - Inkább majd rendelek mindkettőnknek kávét a
konyhából.
- Lehet, hogy ezek a konyhában is spinyót főznek - felelem, de elengedi a füle mellett.
Visszamegy a szobájába, és telefonál. Aztán visszajön, majd megáll az ajtóban.
- Rendeltem egy kis rántottát tojásfehérjéből, és hozzá pirítóst. Meg narancslét. Tudom, hogy
azt mondtad, nem vagy éhes, de ma mindenképpen szükséged lesz az erődre. Találtam
magunknak új célpontot. - És a szája olyan széles mosolyra húzódik, hogy kedvem lenne
nekem is vele mosolyogni.
Hát ilyen az én anyám!
Hiszitek vagy sem, tényleg léteznek olyan magazinok, amiknek a címe Milliomosok vagy New Jersey
Milliomosai, amik vén pasikról szólnak, akik ország-világnak eldicsekednek a hatalmas vagyonukkal.
Fogalmam sincs, ki más vásárolhatja még ezeket, de az anyám odáig van értük. Azt hiszem, amolyan
hozományvadász-katalógusnak tekinti mindegyiket.
Itt talált rá Clyde Austinra. Közvetlenül az átokvető-ellenes Patton kormányzóval készült,
drumthwhacketi házában készített riport utáni oldalon volt a róla írt cikk. Annak ellenére, hogy nem
is olyan régen esett át egy váláson, a lap szerint Austin még mindig képes élvezni az életet, a
magánrepülőgépét, a fűtött vizű panorámamedencéjét, valamint a két orosz agarát, amelyek
mindenhova vele mennek. Van egy háza Atlantic Cityben is, a városban a kedvenc étterme a
Morton’s, és amikor csak tud, kiszakad a napi munkájából, hogy black jackezzen egy kicsit. A róla
készült fénykép egy zömök férfit ábrázol, akinek csak a feje két oldalán maradt haja.
- Vegyél fel valami jó koszosat! - mondja anya. Az asztalnál ül, és éppen egy pár új, rikító kék
színű kesztyűt alakít át úgy, hogy apró lyukakat szúr az ujjak végébe. Elég kicsiket ahhoz, hogy
senki ne vegye észre, de elég nagyokat ahhoz, hogy a bőrével megérinthesse a célpontot.
- Koszosat? — kérdezek vissza az ő lakrészében álló heverőről, ahova közben átfeküdtem. Már
a harmadik csésze, krémporral dugig rakott kávét iszom. A pirítósokat is mind megettem.
- Vagy gyűröttet. Valami olyasmit, amiben bárki hajléktalannak nézne. Egy reményvesztett
senkinek. - Szépen, egyesével kiszedegeti a hajából a csavarokat. Mindjárt krémet dörzsöl az
arcbőrébe, és a szempilláit igazítja. Órákba telik, míg elkészül.
- Mi a terved? - kérdezem.
- Úgy tettem, mintha a titkárnője lennék, és elfelejtettem volna, hogy hova kellett neki asztalt
foglalnom — feleli anya. — A Morton’st hívtam fel. Hát nem csodálatos, hogy megjelenik ez a
magazin, és pontosan megmondja, hol találom? Ennek így kellett történnie. Pontosan ott fog
vacsorázni ma, este nyolc órakor.
- Mióta tudod? – kérdezem.
- Pár napja. - Megvonja a vállát, majd óvatosan egy-egy fekete vonalat rajzol a két szeme fölé.
Persze, ember nincs, aki megmondja, hogy valójában mióta tud róla. - Ja, és légy szíves, vedd
magadhoz a műanyag zsákot onnan, a kofferem mellől!
Lenyelem az utolsó néhány korty kávét, majd felkelek a kanapéról. A szatyorban egy pár
nejlonharisnya van. Az asztalára teszem.
- Ezt neked vettem - mondja.
- Szóval azt akarod, hogy legyek hajléktalan és reményvesztett, de közben szívdöglesztő is? —
kérdezem.
- A fejedre fogod húzni. - Megfordul a székén, és a kezével olyan mozdulatot tesz, amivel azt
mutatja, milyen ostoba vagyok. — Ha Clydedal úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretném,
örülnék, ha később a fiamként is bemutathatnálak neki.
- Látom, mindent alaposan kiterveltél! - jegyzem meg.
- Jaj, Cassel! - feleli. - A suli nem egészen egy hét múlva elkezdődik. Nem akarsz még
szórakozni egy kicsit?

Néhány órával később magas sarkú cipője kopog a sétányon. Fehér ruhájába belekap a késő nyári
szél. A dekoltázsa annyira mély hogy attól tartok, egy óvatlanabb mozdulatra szó szerint
kibuggyannak a mellei. Tudom, hogy ciki erre gondolni, de nem tehetek róla.
- Akkor ugye tudod, mi a dolgod? - kérdezi.
Megvárom, amíg utolér. Aranyszín kesztyűt visel, és a kezében ugyancsak aranyszín táskát fog. Tehát
végül mégsem a kék mellett döntött. Összességében nem semmi látvány, az biztos.
- Nem, légy szíves, mondd el nekem az egészet a milliomodik alkalommal is.
Látom, hogy a harag egy pillanat alatt végigsuhan az arcán. A tekintete megkeményedik.
- Igen, tudom, anya - szólalok meg gyorsan, és remélem, hogy lehiggad. - Menj csak! Nem
lenne jó, ha azt látnák, hogy egymással beszélgetünk.
Kopogó léptekkel indul az étterem felé, én pedig odaállok a korláthoz, és a fekete vizet bámulom.
Már korábban meg kellett volna mondanom neki, mennyire szeretem. Még akkor, amikor jelentett ez
az egész bármit is.
A szélhámos számára a várakozás a legnehezebb. A pillanatok egyre csak telnek, és miközben arra
vár, hogy történjen már végre valami, az izzadságtól sikamlós lesz a tenyere. A fejében egymást
kergetik a gondolatok. Teljesen fel van pörögve az adrenalin miatt, de nem tehet semmit.
Ha lankad a figyelem, az katasztrófához vezet. Ez anya első szabálya.
Az étterem felé fordulok, és kesztyűs kezemet a zsebembe csúsztatva kitapintom az összegyűrt
harisnyát. A lábfejét még a szállodában vágtam le, a szobaszolgálattól kapott késsel.
Összpontosítok, szemmel tartom a tömeget, és figyelem anyámat, ahogyan lassan felveszi a szerepét,
és lassú léptekkel halad tovább. Lehet, hogy jó ideig itt kell majd állnunk, és az igazat megvallva, nem
is biztos, hogy bejön a nagy terv. Ez a csalások másik rákfenéje - egy csomó célpontnak utána kell
menni, mire sikerül kifogni a tökéletest. Azt, aki valóban olyan gazdag, amilyennek mutatja magát.
Majdnem 20 percen keresztül várakozunk, egy háztömbnyire egymástól. Anya megtett minden olyan
ártatlan kis dolgot, amit az ember egyébként is megtenne, amikor lejön egy könnyű esti sétára -
cigarettázott, ellenőrizte a rúzsát, és hívásokat színlelt azon a mobilon, amit tőlem kért el. Én viszont
elkezdtem koldulni, hátha kapok egy kis aprót. Már vagy 3 dollár 50-et összeszedtem, és kis híján
sikerül szert tennem még egy negyeddollárosra is, amikor Clyde Austin sietve kilép a Morton’sból.
Anya megindul felé.
Felugrok, és arrafelé rohanok, miközben előkapom és a fejemre húzom a harisnyát. Ez egy kicsit
lelassít, mert pokoli furcsa módon, alig lehet keresztüllátni rajta.
Az emberek kiabálni kezdenek. Persze érthető, hiszen egy olyan pasi, aki a fején harisnyával rohangál,
soha nem a jófiúk közül való. Éppen ellenkezőleg, ő maga testesíti meg a rosszfiú sztereotípiáját -
vagy inkább archetípusát.
Csak rohanok tovább, el anya mellett, és közben kikapom a kezéből az aranyszín kistáskát.
Az ő sikoltozása is csatlakozik a kórushoz.
- Tolvaj! - kiabálja. - Segítség! Segítsééééég!
Na és most jön a trükkös rész! Mert nekem látszólag teljes erőből kell rohannom, de közben elég
lassan ahhoz, hogy ez a spicces és elpuhult ember, akinek a hasában már lötyög néhány martini,
egyáltalán lásson valami esélyt arra, hogy elkaphat.
- Kérem... valaki! - Anya tovább kiabál. - Elvitte minden pénzemet!
Alig bírom visszafojtani a röhögést.
Gyakorlatilag nekirohanok Clyde-nak, és gondoskodom róla, hogy legyen esélye. Egy dolgot viszont
tényleg nem lehet anyától eltagadni. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez az ember semmit nem
szeretne jobban, mint hős lovaggá válni. Clyde ujjai a karomra kulcsolódnak.
Hagyom, hogy a lábaim kifussanak alólam.
Nagyon szerencsétlenül esek. Talán az arcomat takaró harisnya miatt, talán azért, mert egyszerűen
csak elvesztettem az egyensúlyomat, de nagyon keményen zuhanok az aszfaltra, és csúnyán
lehorzsolom a tenyeremet. Érzem, hogy a kesztyű cafatokra hasadt. Szinte biztosra veszem, hogy az
egyik térdemet is lehorzsoltam, de az egész teljesen érzéketlenné vált.
Elejtem a táskát.
Mielőtt feltápászkodhatnék, Clyde ököllel alaposan tarkón vág. Nagyon fáj. Remélem, azért anya
figyelmét nem kerülte el a dolog. Aztán már talpon is vagyok, és rohanok tovább. Teljes erőből.
Lerántom a fejemről azt a vacakot, és amilyen gyorsan csak lehet, felszívódom az éjszakában.
Magam mögött hagyom Clyde Austint, a hőst, aki visszaadja az arany kézitáskát a bajba jutott
hölgynek.
Hogy észrevegye, mennyire elbűvölő tud lenni anya, amikor a tekintete hálával telik meg.
Hogy legeltesse a szemét a dudáin.

Anya teljesen fel van pörögve. Kinyit egy üveg proseccót a minibárból, mialatt én habzó hidrogén-
peroxidot öntök a kezemre. Rohadtul csíp.
- Holnap találkozni akar, és inni egy pohárral. Azt mondtam neki, az a legkevesebb, hogy én
hívom meg, de erre azt mondta, hogy azok után, amiken átmentem, mindenképpen ő akar
fizetni. És kész. Mit szólsz, ígéretes?
- Aha — mondom.
- Idejön értem. Hatkor. Szerinted legyek készen, mire megérkezik, vagy inkább hívjam fel egy
italra, és közben fejezzem be a készülődést? Lehetnék talán még köntösben.
Grimaszolok.
- Nem is tudom.
- Próbálj ne úgy gondolni rá! Ez csak munka. Nekünk pedig mindenképpen kell valaki, aki
eltart. Aki fizeti a puccos iskoládat... és Barron kölcsöneit. Különösen most, amikor senki nem
tudja előre, Philipnek meddig lesz még munkája. — Dühös pillantást vet rám, mintha csak
valahogy elfelejtettem volna, hogy én juttattam mindkettőnket ebbe a helyzetbe, és ástam el
a maffiacsalád főnökénél. Mintha egyszeriben érdekelni kezdhetne a dolog. Ennél már sokkal
rosszabbat is csináltak velem.
- Mindaddig, amíg nem vetsz átkot Clyde-ra — felelem halkan. — Hidd el, semmi szükséged rá!
Önmagadban is elbűvölő vagy.
Felnevet, és tölt magának még egy kis proseccót egy vizespohárba. A habzóbor is úgy pezseg, mint a
peroxid a kezemen.
- Anyádra ütöttél! Mindketten tudunk elbűvölök lenni, ha el akarunk érni valamit, nem igaz,
Cassel?
- Mert baj, ha nem akarom, hogy megint lesitteljenek? - felelem. - Na és? Talán titkolnom
kellene?
Megszólal a csengő.
- Rendeltél valamit? — kérdezem anyától, és elindulok az ajtó felé.
Anya rémülten felnyög, de már túl késő.
Clyde Austin ott áll a folyosón. Kezében egy üveg Jack Daniels.
- Hoppá! - szólal meg zavartan. - Biztosan eltévesztettem a szobát, azt hittem ...
Aztán alaposabban végigmér. Látja a vért a farmeremen és a horzsolást a kezemen. Aztán meglátja
anyát is, ahogyan ott ül az ágyon. És azonnal megérti. Dühösen mered rám.
- Felültettetek! - mondja. - Te és az ott!
Amilyen hangsúllyal azt mondja, hogy „az ott”, mindent elárul arról, hogy minek tart bennünket.
Próbálom megmagyarázni a helyzetet, de az üveg máris a fejem felé lendül. Látom a mozdulatot, de
túlságosan ügyetlen és túlságosan lassú vagyok. Tompa, rettenetes koppanással találkozik a
halántékommal.
Kábultan zuhanok a szőnyegre. A fájdalomtól felfordul a gyomrom. Ez a büntetésem, mert
alábecsültem a pasit. Éppen időben fordulok a hátamra ahhoz, hogy lássam, amint fölém lép, és
újabb ütésre emeli az üveget.
Anya sikoltva veti rá magát, körmei végigszántanak a nyakán.
Clyde megpördül, és könyöke anya felé lendül. A vállán találja el. Ő hátrarepül, háttal esik a
fésülködőasztalnak. A tükör a falnak csapódik, és a szilánkok megannyi csillogó konfetti módjára
ömlenek a padlóra.
Meztelen tenyérrel nyúlok Clyde felé. Egyetlen érintésemmel megállíthatnám.
Svábbogárrá változtathatnám.
Remegő kocsonyává.
Semmit nem szeretnék ennél jobban.
Clyde mozdulatlanul áll, és úgy néz körbe, mintha hirtelen azt sem tudná, hol van.
- Shandra? - szólal meg, és óvatosan anya felé nyújtja a kezét. - Annyira sajnálom! Megütötted
magad?
- Nincs semmi baj - feleli anya nyugtató hangon, és lassan feláll. A fájdalomtól hunyorog. Az
ajkán vér csillan. - Csak azért jöttél, hogy hozz nekem egy üveg bourbont, ugye? Aztán
észrevetted a fiamat. Biztosan összekeverted valakivel.
- Azt hiszem - mondja Clyde. - Annyira jól éreztük magunkat együtt, hogy úgy gondoltam, nem
várok holnap estig. És aztán... De tényleg úgy néz ki, mint az a piti tolvaj.
Anya érzésvető. Clyde emlékeit nem változtathatja meg, de a középső bátyám, Barron képes lenne
rá, ha itt volna. Anya viszont meztelen tenyere egyetlen érintésével képes elérni, hogy Clyde Austin
annyira odáig legyen érte, hogy még a saját emlékeiben is kételkedjen. Hogy bármiben kételkedni
kezdjen. Mindenben. Még ebben is.
Kezd elsötétülni előttem a világ.
- Tényleg úgy néz ki, kicsim — mondja anya. — Egy egészen kicsit tényleg olyan, mint az a
rabló. Összetévesztetted, de nem akartál rosszat. Jobb lesz, ha most kikísérlek az ajtón.
Az ujjai a férfi nyakához érnek. Az érintéstől bárki összerezzenne - hiszen fedetlen u jjakkal teszi, nem
pedig kesztyűben - , C lyde-ot azonban láthatólag nem zavarja a dolog. Hagyja, hogy anya vezesse.
- Nagyon sajnálom - mondja a férfi. - Nem is értem, mi történhetett velem!
- Megértem - mondja anya. - És ne haragudj, de nem hiszem, hogy jó ötlet volna holnap este
találkoznunk. Ugye megérted?
A szégyen vörösre festi Clyde arcát.
- Persze.
Szétfolyik előttem a világ. Hallom, ahogy anya valami megnyugtatót mond, de nem nekem.

Másnap reggel kijelentkezünk. A napfénytől mintha az agyam ott lüktetne a koponyámban. A

verítéktől csúszósnak érzem az egész testemet - az a fajta természetellenes veríték ez, ami akkor önti
el az embert, amikor megsérül. Minden egyes mozdulattól rémes szédülés tör rám, mintha egyszerre
ezer hullámvasútra ültem volna fel. Mialatt arra várunk, hogy a londiner odahozza nekünk a
kocsimat, a hátizsákomba túrok, próbálom előhalászni a napszemüvegemet, és közben nem odanézni
az anya vállán feketéllő zúzódásra.
Miután közölte velem, hogy kijelentkezünk, egyetlen szót sem szólt hozzám - néma maradt, amíg
pakoltunk, és még a liftben is. Szinte tapintani tudom a belőle áradó dühöt.
Túlságosan rosszul érzem magam ahhoz, hogy bármit is tegyek ellene.
Végül odagurul a szálloda elé a régi, rozsdásodó Mercedesem. Anya átad valamit a fiúnak, és átveszi
a kocsikulcsot, miközben én becsusszanok az anyósülésre. Még a farmeren keresztül is égeti a
lábamat.
- Hogy lehettél képes csak így, egyszerűen kinyitni az ajtót? - ordítja abban a pillanatban, hogy
elhúz a padka mellől. - Miért nem néztél ki a kukucskálón? Miért nem kérdezted meg, hogy ki
az?
Összerezzenek a hangjára.
- Tényleg ennyire hülye vagy, Cassel? Nem tanítottalak meg ezekre a dolgokra?
Igaza van. Elővigyázatlan voltam. Hülye. A magániskola miatt meggondolatlan lettem. Ez éppen az a
fajta ostoba hiba, ami megkülönbözteti a profi szélhámost az amatőrtől. Ráadásul az érzelem­vetés
visszahatása miatt anya még mindig kicsit labilis. Nem mintha általában a nyugalom mintaképe lenne,
de az átokvetés csak ront a helyzeten. Ahogy a harag is. Nincs más választásom, mint a nyakamat
behúzva megvárni, míg elül a vihar.
Gyerekkoromban megszoktam, hogy ilyen, de elég hosszú ideig ült ahhoz, hogy elfelejtkezzem róla,
mennyire szörnyű is tud lenni.
- Hülye vagy? — sikoltja. — Felelj már!
- Hagyd abba! - mondom neki, és a fejemet az ablaknak hajtva, lehunyom a szememet. — Légy
szíves, hagyd abba! Sajnálom, jó?
- Nem! - A hangja vad és magabiztos. - Ennyire senki nem lehet szánalmas! Ezt szándékosan
csináltad! Tönkre akarod tenni az életemet!
- Ezt te sem hiszed el - mondom. - Nem gondolkodtam. Már mondtam, hogy sajnálom. Nézd,
az én fejemen van tojásnyi púp. Kit érdekel, ha el kell jönnünk Atlantic Cityből? Egy hét múlva
úgyis el kellett volna, mert kezdődik a suli!
- Lila miatt akarsz bosszút állni rajtam. - A tekintete az útra tapad, de a szeme csak úgy szórja a
dühös szikrákat. - Mert még mindig haragszol.
Lila. A legjobb barátom, akiről azt hittem, megöltem.
- Nem akarok Liláról beszélni! — csattanok fel én is. — Veled biztosan nem!
Eszembe jut sokatmondó mosolya, ahogyan hanyatt dől az ágyamon, és felém nyújtja a kezét.
Anya egyetlen érintésével elérte, hogy belém szeressen. Aztán arról is gondoskodott, hogy soha, de
soha ne kaphassam meg.
- Talán érzékeny pontra tapintottam? — Anya szavaiból káröröm és kegyetlenség csendül. - Te
tényleg azt hitted, hogy elég jó lehetsz Zacharov lányának?
- Hallgass már!
- Hiszen csak kihasznált, te kis hülye! Ha már elért volna mindent, amit akart, többé egyetlen
gondolatot sem fecsérel rád, Cassel! Nem lettél volna számára egyéb, mint az a
szerencsétlenség, aki Barronra és a szenvedésére emlékezteti. Ennyi, és nem több.
- Nem érdekel. — Remegnek a kezeim. — Még akkor is jobb lett volna, mint...
Mint kerülni Lilát mindaddig, amíg az átok hatása el nem száll. Mint átélni azt, ahogyan rám néz majd,
amikor már elszállt az átok.
Az, ahogyan Lila engem kívánt, a szerelem megcsúfolása volt. Gúnyos vicc.
De ennek ellenére annyira akartam őt, hogy szinte még ez sem érdekelt volna.
 - Szívességet tettem neked — mondja anya. — Inkább hálásnak kellene lenned. Köszönetét
kellene mondanod. Ezüsttálcán adtam át neked... ilyen lehetőséged soha az életben nem lett
volna önmagadtól.
Keserűen felnevetek.
- Még hogy köszönjem meg? Na, azt várhatod!
- Ne merj velem így beszélni! — Anya felüvölt, és teljes erőből arcon csap.
Annyira erős az ütés, hogy a még mindig lüktető fejem az oldalüvegnek csapódik. Csillagokat látok.
Apró fényrobbanások millióit a sötét szemüveg mögött. A szemhéjam mögött.
- Állj meg! - mondom. Rám tör a hányinger.
- Ne haragudj! - feleli bűnbánó hangon. - Nem akartalak bántani. Jól vagy?
A világ lassan kezd oldalra borulni.
- Tényleg meg kell állnod!
- Lehet, hogy most úgy érzed, szívesebben sétálnál, mint velem kelljen beszélgetned, de ha
tényleg ennyire rosszul vagy, akkor talán...
- Állj már meg! - kiáltok végül, és biztosan van valami sürgető a hangomban, ami meggyőzi,
mert azonnal félrerántja a kormányt, és a padka mellé húzódva beletapos a fékbe. Még meg
sem áll a kocsi, amikor már kinyitom az ajtót, és kitántorgok.
Éppen időben ahhoz, hogy a gyomrom tartalma a fűben landoljon.
Remélem, a Wallingfordban senki nem kér majd arra, hogy írjak egy házi fogalmazást a nyárról.
MÁSODIK FEJEZET

A MERCEDEST LEPARKOLOM
a végzősöknek fenntartott helyre, ami sokkal közelebb van a koli bejáratához, mint azok a parkolók,
amiket a gólyák használnak. Szinte boldognak érzem magam egészen addig, míg le nem állítom a
kocsit, és a motorból valami különös, fémes pendülés nem hallatszik. Mintha most lehelte volna ki a
lelkét. Kiszállok, és mintegy szórakozottan belerúgok az első kerékbe. Már régen tervezem, hogy
rendbe rakom, de úgy, hogy anya állandóan otthon volt, valahogy soha nem tudtam rávenni magam.
A táskámat a csomagtartóban hagyom, és átvágok az udvaron a Finke Képzési Központ felé.
A hatalmas téglaépület bejárata fölött kézzel festett felirat lóg. KÖSZÖNTJÜK A GÓLYÁKAT. A
falevelek zörögnek a szélben, rajtam pedig erőt vesz a nosztalgia valami olyasmi iránt, amit még el
sem vesztettem.
Odabent, egy asztal mögött ülve Ms. Noyes kartonokkal teli dobozban kutat, és a fontosabb
tudnivalókat tartalmazó kis csomagokat osztogatja. Néhány másodéves, akiket nem ismerek,
boldogan felsikolt, amikor meglátják egymást, és összeölelkeznek. Amikor engem is észrevesznek,
elhallgatnak, és inkább sugdolózni kezdenek. Kihallom a „megölni magát” a „bokszeralsójában” és az
„aranyos” kifejezéseket.
Megszaporázom a lépteimet.
Az asztalnál éppen egy kövérkés, reszkető kezű lány és az apja veszi át a szobakulcsot. A lány úgy
kapaszkodik az apja karjába, mintha nem akarna elszakadni tőle. Nyilvánvaló, hogy ez a lány még
soha, sehol nem volt huzamosabb ideig a szülei nélkül.
Egyszerre sajnálom és irigylem is emiatt.
- Jó napot, Ms. Noyes! - mondom, amikor én kerülök sorra. - Hogy van mindig?
Felnéz rám, és elmosolyodik.
- Cassel Sharpé! Annyira örülök, hogy megint a kollégiumban fog lakni! - Előszedi a barnás
papírból készült dossziémat és a szobakulcsot. Amellett, hogy jobb parkoló és saját füves rész
jár nekik - nem , tényleg úgy hívják, hogy végzősfű - , a végzősök a koleszben levő szobák
közül is a jobbakat kapják meg. Úgy nézem, az enyém a földszinten van. Gondolom, kicsit
óvatosabbak velem azóta a bizonyos tetőről-majdnem-leesés dolog óta.
- Én is örülök - mondom neki, és boldog vagyok, amiért visszatérhettem. Tényleg az vagyok. -
Sam Yu bejelentkezett már?
Végiglapozza a kartonokat.
- Nem, maga gyorsabb volt.
Sam elsős korom óta a szobatársam, de egészen a tavalyi év végéig tartott, míg barátok lettünk. Bár
nagyon igyekszem, de még mindig nem vagyok igazán jó ebben a barátkozós témában.
- Köszönöm. Akkor később — mondom. Az első estén, az első tanítási nap előtt mindig
tartanak egy kis összejövetelt. Northcutt igazgatónő és Wharton, a dékán ilyenkor elmondja
nekünk, mennyire okos és intelligens fiatalemberek és ifjú hölgyek vagyunk, hogy mennyire
nagy jövő előtt állunk, majd azzal folytatják, hogy csak az iskola szabályainak a betartása
menthet meg bennünket a saját ostobaságainktól. El lehet képzelni, milyen hatalmas buli!
- Próbálja kerülni a bajt! - szól még utánam Ms. Noyes. Mintha kicsit gunyoros lenne a hangja,
de van a szavaiban valami olyan határozottság, amiből arra következtetek, hogy nem szokta
minden diáknak ezt tanácsolni.
- Még szép - felelem.
Visszamegyek a parkolóba, és elkezdek kipakolni a kocsiból. Rengeteg mindenem van. Anya azzal
töltötte a munka ünnepét, vagyis szeptember első hétfőjét, hogy túlzottan nagy ajándékokat vásárolt
nekem, mintha csak azt a veszekedést próbálná jóvátenni, ami meg sem történt. Most tehát van egy
új iPodom, egy bőr bomberdzsekim és egy laptopom is. Szinte biztos vagyok benne, hogy a laptopot
Clyde Austin hitelkártyájával fizette, de úgy tettem, mintha nem láttam volna semmit. Anya
csomagolta össze a táskáimat is, mert mereven tartja magát ahhoz a hithez, hogy mindegy, mit
akarok, ő pontosan tudja, hogy mire van szükségem. Persze abban a pillanatban, hogy kitette a lábát
a szobámból, mindent átcsomagoltam.
- Ugye tudod, mennyire szeretlek, kicsim? — kérdezte anya ma reggel, mielőtt elindultam
volna.
És az egészben az a legkülönösebb, hogy tényleg tudom.
Belépek az új szobámba - ami nem elég, hogy nagyobb, mint tavaly, de a földszinten van, és ez azt
jelenti, hogy nem kell a cuccomat vagy egymillió lépcsőn felcipelni - , szóval belépek, mindent
ledobok középre, és felsóhajtok.
Azon töprengek, vajon merre lehet most Lila. Az apja elvitette valami svájci bentlakásos iskolába,
ahova csak átokvető maffiacsaládok gyermekei járhatnak, ahol mindenfelé fegyveres őrök vigyáznak,
és magas falak védik a bent lakókat? Vajon jól érzi-e ott magát?
Lehet, hogy az átok mostanra hatását vesztette, és azzal tölti a napjait, hogy valami hüttében ül, forró
csokit szürcsöl, és síoktatókkal flörtölget? Talán nem lenne olyan nagy baj abból, ha felhívnám. Ha
váltanánk néhány szót. Csak, hogy halljam a hangját.
Annyira vágyom erre, hogy erővel kell kényszerítenem magam, és inkább a testvéremet, Barront
hívom fel. Így talán elterelem a gondolataimat Liláról. Különben is azt mondta, hogy ha sikerül
berendezkednem, csörögjek rá. Mondhatjuk, hogy be vagyok rendezkedve.
- Na, mi a helyzet? - szól bele a telefonba, miután az első csengésre felvette. — Hogy van az én
kedvenc öcsikém?
Minden alkalommal, amikor meghallom a hangját, görcsbe rándul a gyomrom. Gyilkost csinált
belőlem. Kihasznált, de nem emlékszik rá. Úgy gondolja, hogy a legjobb testvérek vagyunk, kéz a
kézben. Mennyi mindent hitettem el vele!
A visszahatás olyan sok emléket törölt ki az agyából, hogy azokat hiszi valódinak, amiket a naplójába
hamisítottam - azokat, amik arról szólnak, milyen közel állunk egymáshoz. És emiatt ő az egyetlen
olyan ember, akiben mindenképpen megbízhatok.
Szánalmas, mi?
- Nagyon aggódom anyáért. Romlik az állapota - mondom. - Már semmi nem érdekli, pedig ha
még egyszer elkapják, akkor élete végéig lesittelik.
Persze fogalmam sincs, hogyan segíthetne. Nem mintha nekem is olyan nagyon sikerült volna távol
tartani anyát a bajtól Atlantic Cityben.
- Ugyan már! - A hangjából kicsendül, hogy unja a dolgot, és egy kicsit részeg. Hallom, hogy a
háttérben halk zene szól. Pedig még dél sincs. - Az esküdtek imádják.
Biztos vagyok benne, hogy nem érti, miről beszélek.
- Hallgass meg, kérlek... nem elővigyázatos. És lehet, hogy rád hallgatna! Hiszen ügyvéd
akartál...
- Anya nem valami ostoba csitri - feleli Barron. - És hosszú éveket ült. Hadd szórakozza ki
magát! Ki kell engednie néha a gőzt. Hagyjad, hadd csavarja el öreg fazonok fejét! Hadd verje
el a pénzt kanasztapartikon!
Magam sem értem, miért, de ezen nevetnem kell.
 - Csak nehogy az legyen a vége, hogy aztán azokat a bizonyos öreg fazonokat kiforgatja
mindenükből!
- Vettem, értettem! Küldetés elfogadva - mondja, én pedig érzem, hogy megnyugszom. Azután
felsóhajt. - Beszéltél mostanában Philippel?
- Te is tudod, hogy nem - felelem. - Akármikor hívom, mindig leteszi a telefont, én pedig nem
tudok...
Megmozdul a kilincs.
- Majd visszahívlak! - mondom gyorsan. Túlságosan fura volna Barronnal beszélgetni a
szobatársam előtt úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna, miközben pontosan
tudja, mit tett velem. Éppen ezért nem is értheti, miért akarnék valaha is szóba állni Philippel.
Elképzelni sem tudja, milyen az, amikor az embernek annyira elfuserált családja van, mint
nekem.
- Akkor később, öcskös! - feleli Barron, majd leteszi.
Sam belép az ajtón, a vállán sporttáska.
- Szia! - mondja, arcán széles vigyorral. - Rég nem találkoztunk. Milyen volt Toronto?
- Úgy volt, hogy látni fogunk egy jégpalotát - felelem. - De elolvadt.
Na igen. Hazudtam neki arról, hogyan fogom tölteni a nyaramat. Nem lett volna feltétlenül
szükséges, nyugodtan közölhettem volna vele, hova megyek valójában, csakhogy Atlantic City
valahogy nem igazán az a hely, ahol egy normális ember a szüleivel vakációzik. Ugye említettem már,
hogy nem nagyon megy még nekem ez a barátkozós téma?
- Kár. - Elfordul, és egy alumínium szerszámosládát tesz az ingatag olvasószekrényre.
Nagydarab srác, magas és kövér. Mintha mindig valami furcsa óvatosság volna a
mozdulataiban. Mintha kínosan érezné magát, amiért túl sok helyet foglal a térben. - Hé!
Hoztam valamit, ami tetszeni fog.
- Tényleg? - Úgy pakolok ki, ahogyan mindig is szoktam, vagyis minden cuccomat bedobálom
az ágyam alá az első szobaellenőrzésig. Ez van, ha az ember egy szemétdombon nő fel.
Otthonosabbnak érzem, ha van egy kis kupleráj.
- Szereztem egy olyan készletet, amivel fogakat önthetünk. Tökéletes vámpírfogsort
készíthetünk vele. Tökéletest. Úgy illeszkedik majd a rendes fogaidra, hogy senki meg nem
mondja. - Most boldogabbnak tűnik, mint amikor elváltunk. - Danecával elmentünk New
Yorkban ebbe a raktárba, ahol a különleges effektusos csávók dolgoznak. És kirámoltuk az
egészet. Műgyanta. Elasztomer. Polietilénhab. Szerintem még azt is el tudnánk játszani, hogy
felgyújtok valakit.
Felvonom a szemöldökömet.
- Nocsak - teszi még hozzá. - Azt hittem, tavaly óta egy kicsit kevésbé lep meg az ilyesmi.
A Carter Thompson Emléképület előadója az a hely, ahol minden iskolaév elején összegyűlnek a
diákok, és végighallgatják a szabályokat, ha esetleg nem vették volna maguknak a fáradságot, hogy a
szabályzatot elolvassák. „A fiatalemberek kötelesek a Wallingford zakóját és nyakkendőjét viselni,
fekete pantallóval és fehér inggel. A hölgyek a Wallingford-blézert, fekete szoknyával vagy nadrággal
és fehér blúzzal. Mind a fiatalemberek, mind a fiatal hölgyek kötelesek fekete alkalmi cipőt hordani.
Semmi sportcipő. Semmi farmer.” És még rengeteg ehhez hasonló, lélekemelő szabály.
Sam és én megpróbálunk keresni magunknak valami helyet a hátsó sorokban, de Ms. Logan, az
iskolatitkár, észrevesz bennünket, és az ujjával mutatja, hogy menjünk a teljesen üres első sorba.
- Fiúk! - mondja. - Ugye most, hogy végzősök lettünk, megpróbálunk jó példát mutatni az új
diákoknak?
 - Nem próbálhatnánk inkább a rossz példát bemutatni? - kérdezi Sam, és elfojtok egy röhögést.
- Mr. Yu! - mondja Ms. Logan, miközben az ajkai haragosan vékonyodnak el. - A végzősségitisz
nagyon súlyos állapot a szemeszter kezdetén. Halálos is lehet. Mr. Sharpé, ezért nagyon
megköszönném, ha nem bátorítaná.
Leülünk az új helyre.
Wharton dékán és Northcutt igazgatónő már ott áll az emelvényen. Northcutt lelkesítő beszéddel
kezd, és elmondja, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk itt, a Wallingfordban, hogy a nehéz
időkben kölcsönösen támogatjuk egymást, és hogy ha majd később visszatekintünk, biztosan úgy
érezzük, ezek voltak fiatalságunk legszebb évei.
Samhez fordulok, hogy elsüssek valami poént, de észreveszem, hogy félrenéz, és az előadót fürkészi.
Idegesnek tűnik.
Azzal, ha az ember szélhámos, az a legnagyobb baj, hogy soha nem képes kikapcsolni az agyának azt a
részét, ami állandóan a lehetőségeket elemzi, és állandóan célpontot keres, egy madarat, akit
kiforgathat mindenéből. A gondolatait folyamatosan leköti, hogy megpróbálja kitalálni, mit is akarhat
a célpont, és hogy mivel fogja tudni rávenni, adja át neki az összes pénzét.
Nem mintha Samet is célpontnak tekinteném. Az agyam ennek ellenére, önkéntelenül megadja a
választ arra a kérdésre, hogy mit keres ennyire lázasan. Némely esetekben jól jön ez a készség.
- Minden rendben van közterek Danecával? - kérdezem.
Megrántja a vállát.
- Nem nagyon bírja a horrorfilmeket - mondja végül.
- Aha - felelem olyan semleges hangon, ahogy csak tőlem telik.
- Úgy értem, őt csak az igazán fontos és jelentőségteljes dolgok érdeklik. A politikai dolgok. A
globális felmelegedés, az átokvetők jogai, a melegek jogai, és azt hiszem, úgy van vele, hogy
minden, ami engem érdekel, gyerekeknek való.
- De nem mindenki olyan, mint Daneca - felelem.
- Senki nem olyan, mint Daneca! - feleli Sam a szerelmesekre jellemző, kicsit fátyolos
tekintettel. - Tudod, azt hiszem, nagyon nehéz lehet neki. Mert annyira törődik az
emberekkel, és a legtöbben nagyon nem ilyenek. Úgy érzem, én sem vagyok ilyen.
Daneca az őrületbe kergetett a vérző szívű baromságaival. Én azt vallom, hogy semmi értelme
próbálni megváltoztatni egy olyan világot, ami nem akar változni, de nem hiszem, hogy Sam nagyon
örült volna, ha ezt hangosan kimondom. Különben pedig már én magam sem vagyok annyira biztos
benne, hogy még mindig így hiszem.
- Talán meg kellene próbálnod megszerettetni vele a horrort - mondom ehelyett. - Tudod,
mutass meg neki néhány klasszikust! Vedd ki a Frankensteint. Vagy olvasd fel neki A hollót.
Minden csaj szereti, amikor azt mondják neki, hogy „Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói
mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon”.1 Most őszintén, ki
tudna ennek ellenállni?
Sam még csak el sem mosolyodik.
- Jól van - mondom, és a megadás nemzetközi jeleként felemelem a két kezem. -
Abbahagytam.
- Nem, tök jó poén volt! — mondja. - Nem veled van a baj, csak én nem...
- Mr. Yu! Mr. Sharpé! - Ms. Logan a széksorok között odajön hozzánk, és odaül, közvetlenül
mögénk. Az egyik ujját az ajka elé emeli. - Ne kelljen szétültetnem magukat.
Ez a gondolat éppen elég megalázó ahhoz, hogy ezután már egyetlen szó nélkül üljük végig Wharton
dékán hosszadalmas felsorolását mindazokkal a dolgokkal kapcsolatban, amiért megbüntethetnek
bennünket - és ez a lista kiterjed a részegeskedéstől, a drogozástól, valamint attól, amikor az embert
rajtakapják az ellenkező nemű koleszes társának a szobájában egészen a lógásig, a koli zárás utáni
elhagyásáig, valamint a fekete szájrúzs használatáig. Az a szomorú igazság, hogy minden évfolyamban
van legalább egy ember, akinek sikerül akár egyetlen vad éjszaka alatt is áthágni minden szabályt.
Nagyon remélem, hogy ebben az évben nem én leszek ez a személy.
Nagyon rosszul állna nekem a fekete rúzs.

Daneca akkor talál ránk, amikor éppen vacsorázni indulunk. Göndör, barna haját összesen hét vastag
fonatban viseli, és mindegyik fonat végét egy-egy fagyöngy zárja le. Fehér blúzának felső gombja
kigombolva, ami láttatni engedi a nyakláncra fűzött hét jádeamulettet - mindegyik másfajta
átokvetés ellen véd. Szerencse. Álom. Fizikai. Érzés. Emlékezet. Halál. Átváltozás. Még én adtam neki
őket a születésnapjára, az előző iskolai év utolsó napjainak egyikén.
Az amuletteket azok az átokvetők készítik, akiknek az átkai ellen védenek. A jelek szerint csak a kövek
képesek felfogni az átkot, és csak egyszer működnek. A használt kő - vagyis az, amelyik egyszer már
megvédte a viselőjét - azonnal megreped. Mivel csak nagyon kevés átváltoztató él a világban -
minden évtizedben egy, ha születik -, a valódi, átváltoztatás ellen védő amulettek nagyon ritkák.
Daneca amulettje azonban nagyon is igazi. Én már csak tudom. Én készítettem.
Neki pedig fogalma sincs róla.
- Sziasztok! — mondja, és a vállával szándékosan beleütközik Sambe, aki azonnal átkarolja. így
lépünk be az étkezőbe.
Mivel ez az első este, még minden asztalon terítő van, és mindegyik közepén váza áll, benne egy szál
rózsa, fátyolvirággal. Néhány diák szülei itt vannak még, és a magasan nyújtózó mennyezetet
bámulják, vagy Wallingford ezredes szigorú tekintetű arcképét nézik. Az ezredes mindnyájunkat
szemmel tart, bízva abban, hogy nem fogjuk mindenünket összekenni a kajával.
A mai vacsora teriyaki lazac barna rizzsel és répával. Desszertnek cseresznyés sütit kapunk. Én csak
szurkálom a répát a villámmal, Daneca azonnal a desszerttel kezd.
- Nem is olyan rossz! - jelenti ki. És minden különösebb átvezetés nélkül, azonnal belekezd
abba, milyen hihetetlenül fontos lesz ez az év, mert a HEX azt akarja, hogy mindenki tudjon a
második törvényjavaslattal kapcsolatos véleményéről. Aztán valami gyűlést emleget a
következő héten. Hogy a kormány, két látnok segítségével, még jobban behatol az emberek
magánéletébe. És ezen a ponton jobbnak látom kikapcsolni az agyamat.
Inkább Samre nézek, készen arra, hogy összemosolyogjunk, mint két összeesküvő, ő azonban csak
úgy csügg Daneca minden egyes szaván.
- Cassel - mondja a lány. - Pontosan tudom, hogy téged az egész nem érdekel. A szavazás
novemberben lesz. Most novemberben. Ha a második törvényjavaslatot sikerül elfogadtatni,
akkor mindenkinek kötelező lesz teszteltetni magát. Mindenkinek. És mindegy, mennyire
határozottan állítja a New Jersey-i kormány, hogy az adatokat bizalmasan kezeli majd, a
nyakamat rá, hogy nem így lesz. Az átokvetők hamarosan nem juthatnak álláshoz, nem
bérelhetnek lakást, és egytől egyig börtönbe zárják őket csak azért, mert olyan hatalommal
születtek, amit nem is kértek.
- Aha, tudom - felelem. - Ezt mindet pontosan tudom. Megtennéd, hogy próbálsz egy kicsit
kevésbé szájbarágósan beszélni? Tudom.
Rám néz, ha lehet, még mérgesebben.
- Én itt most a te életedről beszélek!
Anyára és Clyde Austinra gondolok. Barronra gondolok. Magamra gondolok, és arra a rengeteg
fájdalomra, amit okoztam.
- Lehet, hogy az átokvetőket tényleg mind le kéne sittelni - jegyzem meg. - Lehet, hogy Patton
kormányzónak igaza van.
Sam összevonja a szemöldökét.
Hatalmas darab lazacot tömök a számba, úgyhogy esélyem sincs megszólalni.
- Ez nevetséges! — töri meg végül Daneca a döbbent némaságot.
Rágok.
Természetesen igaza van. Mindig igaza van. Az anyjára gondolok, aki egyik alapító tagja volt a HEX-
nek, vagyis az átokvetők jogait védő ifjúsági szervezetnek, valamint Chrisre, arra a szerencsétlen
kölyökre, aki ott lakik a házukban, és akinek ugyan nincs hová mennie, de jogilag arra sem lenne
lehetősége, hogy velük maradjon. A szülei egyszerűen kirúgták otthonról, mert meg voltak győződve
arról, hogy minden átokvető olyan, mint én. Pedig vannak olyanok is közöttünk, akik nem akarnak
szélhámosok lenni, és nem akarják, hogy bármi közük legyen a szervezett bűnözéshez. Csak az a baj,
hogy minden alkalommal, amikor Daneca az átokvetőkre gondol, valójában az anyja jelenik meg a
fejében - amikor pedig én gondolok az átokvetőkre, az én fejemben az én anyám van.
- Különben is - folytatja - jövő csütörtökön tüntetés lesz, és azt akarom, hogy az egész HEX klub
ott legyen. Már megkértem Ms. Ramirezt, hogy segítsen nekünk buszt foglaltatni meg
ilyesmi. Iskolai kirándulás keretében megyünk.
- Tényleg? - kérdezi Sam. - Hiszen ez csodálatos!
- Nos - sóhajt fel Daneca. - Még nem teljesen biztos, hogy összejön. Ramirez azt mondja, hogy
a kérést jóvá kell hagynia Whartonnak vagy Northcuttnak is. És elég HEX-tagot is össze kell
szednünk. Ugye számíthatok rátok, srácok?
- Még szép! - vágja rá Sam, én pedig dühös tekintetet lövellek felé.
- Na várjatok csak! - mondom, és felemelem a két kezemet. - Én szeretnék egy kicsit többet
tudni erről az egészről. Mondjuk olyasmit, hogy akkor nekünk kell megcsinálnunk a saját
transzparenseinket? Mit szólnátok, mondjuk, ahhoz, hogy „ÁTOKVETŐ JOGEGYENLŐSÉGET
MINDENKINEK, KIVÉVE, AKI NEM AKARJA!” vagy „LEGALIZÁLD A HALÁLVETÉST MA, OLDD
MEG A TÚLNÉPESEDÉST HOLNAP!”
Sam ajka mosolyra húzódik. Nem tehetek róla, néha szeretek gyökér lenni, de most legalább van
valaki, akit ez szórakoztat.
Daneca már éppen mondani akar valamit, amikor Kevin LaCroix lép az asztalhoz. Leplezetlen
megkönnyebbüléssel nézek fel rá. Kevin egy borítékot ejt az oldaltáskámba.
- Az a füves srác, Jace azt mondja, hogy összeismerkedett valakivel a nyáron - suttogja Kevin. -
De ahogy hallom, minden kép, amit állítólag erről a csajról mutogat, valójában a
féltestvéréről készült. Van ötven dolcsim arra, hogy nincs csaja.
- Találj valakit, aki kész azt állítani, hogy valóban összejött valakivel, és tényleg van csaja, én
pedig megmondom, mi a szorzó - válaszolom neki. — A ház nem fogad.
Biccent, majd megfordul, és elindul vissza, az asztalához. Csalódottnak tűnik.
Akkor váltam a suli bukijává, amikor anya sitten volt, nekem pedig szükségem volt némi pénzre
ahhoz, hogy megvásárolhassam azt a számtalan apróságot, ami nem volt benne a tandíjban. Egy
második öltözet egyenruhát, hogy az egyiket legalább hetente egynél több alkalommal is
kimoshassam, pizzát a barátokkal, ha éppen arra támadt kedvük, továbbá sportcipőt, könyveket és
zenéket, amik nem estek csak úgy le egy teherautóról, vagy váltak rettenetes bolti szarkák
martalékává. Egyáltalán nem olcsó dolog ennyi gazdag srác között élni!
Miután Kevin LaCroix távozik, Emmanuel Domenech jelenik meg. Éppen elég nagy a forgalmam
ahhoz, hogy Samnek és Danecának ne legyen lehetősége kifejteni, milyen idegesítő egy barom
vagyok. Azzal töltik az idejüket, hogy Daneca füzetébe írogatnak felváltva, miközben a srácok sorra,
egymás után megjelennek, és a táskámba ejtik a borítékokat - mintha mindegyik egy-egy újabb tégla
lenne bűnözői birodalmam lassan épülő várába.
- Fogadjunk, hogy Sharone Nagel fogja idén is hordani a focicsapat szőrös kabalaruháját!
- Fogadjunk, hogy a latin klub feláldozza majd az egyik tagját az idei tavaszi bálon!
- Fogadjunk, hogy Chaiyawat Terweil lesz az első, akit Northcutt igazgatónő az irodájába hívat!
- Fogadjunk, hogy ez az új csaj a diliházból jött!
- Fogadjunk, hogy ez az új csaj egy moszkvai börtönből szökött!
- Fogadjunk, hogy Mr. Lewis még a téli szünet előtt idegösszeroppanást kap!
Mindegyiket lejegyzem, mégpedig annak a kódnak a használatával, amit én találtam ki, azután este
Sammel összeülünk, és kiszámoljuk, mekkora a kiindulási szorzó. Ez persze folyamatosan változni fog,
ahogy egyre többen kötnek fogadást, de legalább fogunk tudni mondani valamit reggelinél a
többieknek, ha megkérdezik, hogy mire játszhatnak. Fantasztikus, hogy a gazdag kölykök mennyire
nem férnek a bőrükbe, ha valamiért nem képesek elég gyorsan költeni a pénzüket.
Éppen úgy, ahogyan a bűnözők sem férnek a bőrükbe, ha valakit nem dolgozhatnak meg minden
lehetséges oldalról.

Amikor felállunk az asztaltól és elindulunk vissza a szobánkba, Daneca a karomba öklöz.

- Na? - kérdezi. - Elmondod, miért vagy ma este ilyen hisztis gyökér?
Megvonom a vállamat.
- Ne haragudj! Azt hiszem, leginkább a fáradtság miatt. És mert hülye vagyok.
Felnyúl, és kesztyűs keze ujjait a nyakam köré fonja megjátszva, ahogyan fojtogat. Úgy döntök,
csatlakozom a játékhoz, a földre rogyok, és úgy teszek, mint aki meghalt. Daneca felnevet.
Megbocsátott.
- Tudtam, hogy hoznom kellett volna egy egység vért - mondja Sam, és szomorúan ingatja a
fejét, mint akit megszégyenítettünk.
Ebben a pillanatban sétál el mellettünk Audrey, kéz a kézben Greg Harmsforddal. Audrey, aki
valamikor régen velem járt. Aki dobott. Aki, amíg együtt voltunk, mindig elhitette velem, hogy
normális ember vagyok. Akit egyszer talán sikerült volna meggyőznöm arról, hogy kezdjünk elölről.
Aki most még egy pillantást sem vet rám, ahogy elmegy mellettem.
Greg ezzel szemben hunyorít, és olyan mosollyal néz, mint aki bátorít, hogy kössek belé.
Nagyon szeretném letörölni az arcáról azt az önelégült vigyort. Ehhez persze előbb fel kellene
tápászkodnom a két térdemről.

Végül nem azzal töltöm a nap fennmaradó részét, hogy a cuccaimat pakoljam el, vagy hogy a
közösségi helyiségben hülyéskedjek a többiekkel. Az új felügyelőtanár, Mr. Pascoli bejelenti, hogy
minden végzősnek kötelező találkozni a tanácsadójával.
Mióta csak a Wallingfordba járok, egészen pontosan évente egyetlen alkalommal láttam Ms.
Vanderveert. Amennyire ismerem, kedvesnek tűnik, mindig készen arra, hogy ajánljon egy csomó
tantárgyat és szakkört, amik segíthetnek kiváló hallgatóvá válnom, és mindig tud olyan önkéntes
munkákat ajánlani, amelyekkel jó pontokat szerezhetek a felvételi bizottságoknál. Nem
különösebben érzem szükségét annak, hogy az eddiginél sűrűbben találkozzam vele, de Sammel és a
többi végzőssel már el is indulunk a Lainhart Könyvtár felé.
Ott meghallgatunk egy másik beszédet - ezúttal arról, hogy végzősnek lenni nem azt jelenti, hogy
lazázni lehet, és ha azt hisszük, hogy ez az év kemény lesz, várjunk csak, amíg főiskolára kezdünk
járni. Most komolyan, az egyik pasi - gondolom, az egyik tanácsadó lehet - úgy állítja be a főiskolát,
mint ahol minden házi dolgozatot a saját vérünkkel kell megírnunk, a laborban az embert a partnere
bármelyik pillanatban összekicsinyítheti, ha lerontaná a közös munka átlagát, és az esti tanítás szó
szerint egész éjjel tart. Nyilvánvaló, mennyire visszavágyik.
Végül mindenki megkapja az időpontot, amikor a tanácsadójával találkozhat. Én megyek, és leülök
Vanderveer csoportjába, egy nagy vászon elé, ami a többiektől választ el bennünket.
- Öregem! - mondja Sam. Egészen a széke szélére csúszik, és a fülemhez hajolva suttog. - Most
mit csináljak? Azt akarják majd, hogy a továbbtanulásról beszélgessünk.
- Valószínűleg - mondom, és közelebb húzom a széket. - Ezért nevezik őket továbbtanulási
tanácsadóknak. Imádják. Szerintem még az álmaik sem szólnak semmi másról.
- Aha, nos, azt hiszik, hogy az MIT-re megyek kémia szakra - tragikus suttogással mondja
mindezt.
- Mondhatod nekik, hogy nem. Már ha tényleg nem mész.
Felnyög.
- Akkor elmondják majd a szüleimnek.
- Miért, mi a terved? — kérdezem.
- Los Angelesbe szeretnék menni, és felvételizni az egyik olyan iskolába, ahol a speciális
effektusokat oktatják. Nagyon szeretek mindenféle különleges sminkeket és álarcokat
készíteni, de ezek nagy része manapság már teljesen számítógépesített. Meg kell tanulnom,
hogyan csinálják. Van is egy iskola, ami indít egy hat féléves kurzust. - Sam olyan mozdulattal
simítja végig izzadt haját és verejtékező homlokát, mintha éppen most gyónta volna meg
nekem valami különösen szégyenteljes álmát.
- Cassel Sharpé! - hallom Ms. Vanderveer hangját, és felállók.
- Nem lesz semmi baj - mondom Samnek, és belépek a függöny mögé. De úgy tűnik, hogy az ő
idegessége különösen ragadós. Érzem, hogy mind a két tenyerem izzadságban úszik.
Vanderveernek rövid, fekete haja van, és az arcbőrét idős kora miatt májfoltok borítják. Két szék áll
egy kis asztal előtt, az asztalon a kartonom. Leül az egyik székbe.
- Nos, Cassel! - kezdi megjátszott jókedvvel. - Mik a tervei a jövőjével kapcsolatban?
- Ööö - mondom. — Még nem vagyok igazán biztos benne.
Sajnos pontosan az olyasmikből vagyok jó, amiket nem lehet főiskolákon tanulni. Szélhámosság.
Hamisítás. Bérgyilkosság. Egy kis zárfeltörés.
- Akkor első körben vegyük az egyetemeket! Tavaly abban maradtunk, hogy ki fog választani
néhány intézményt, amit szívesen kipróbálna, és összeír néhány olyasmit is, ami a B listáján
szerepelhet. Sikerült?
- Nos, az igazat megvallva, nem írtam le - mondom.
Összevonja a szemöldökét.
- Sikerült meglátogatnia a kiválasztott intézményeket?
Megrázom a fejem. Felsóhajt.
- A Wallingford Előkészítőben büszkék vagyunk arra, hogy a világ legnevesebb intézményeibe
mennek tovább tőlünk a diákok. A mi végzőseink bejutnak a Harvardra, Oxfordba, a Yale-re, a
Caltechre, a Johns Hopkinsra. Na már most, a jegyei ugyan nem éppen olyan jók, mint
reméltük, de az általános felmérésen szerzett pontszámai ígéretesek.
Biccentek. Barron jut eszembe, aki lelépett a Princetonról, meg Philip, aki már a középiskolát sem
végezte el, mert inkább célpontokat keresett, és Zacharovéknak dolgozott. Én nem ezt akarom.
- Megírom azt a listát - ígérem meg neki.
- Ez nagyon fontos - válaszolja. - Egy hét múlva megint látni szeretném. Nincs több kifogás. A
jövője sokkal hamarabb eljön, mint gondolná.
Amikor kilépek a függöny mögül, Sam már nincsen ott. Gondolom, neki is be kellett ülnie. Várok egy
pár percet, és felfalok néhány karamellás sütit, amit rágcsa gyanánt tettek ki. Mivel Sam még ekkor
sem jelenik meg, egyedül indulok vissza a koleszba.

Az első itt eltöltött éjszaka mindig nagyon különös. Az ágy kényelmetlen. A lábam túl hosszú, és
mindig úgy alszom el, hogy össze vagyok gömbölyödve, amikor pedig álmomban kiegyenesedem,
egyfolytában arra riadok, hogy a lábaimat beverem az ágykeretbe.
Egy szobával arrébb valaki horkol.
Odakint, az ablak alatt a gyep úgy csillog, mintha a fűszálak megannyi kis fémpenge volnának. Ez az
utolsó éber gondolatom, mielőtt másnap a telefonom ébresztőjére felriadok. Úgy néz ki, egy ideje
már próbált ébreszteni.
Felhorkantok, és a párnámat a még mindig alvó szobatársamhoz vágom. Álomittasan emeli fel a fejét.
Sam és én csoszogva megyünk a közös fürdőbe, ahol a szint többi lakója mossa a fogát, vagy éppen a
reggeli zuhannyal végez. Sam vizet fröcsköl az arcába.
Chaiyawat Terweil maga köré csavar egy törülközőt, és az adagolóból kihúz egy pár eldobható
műanyag kesztyűt. Az adagoló fölött felirat: Védd a társaidat! H asználj kesztyűt!
- Újabb csodálatos nap a Wallingfordban! - jegyzi meg Sam. - A kolesz minden szobája
valóságos lakosztály, minden étkezés lakoma, és minden reggeli zuhany...!
- Ti ketten nagyon szerettek zuhanyozni, nem? — kérdezi Kyle Henderson. Már felöltözött, és
éppen a haját zselézi. - Talán rám szoktál gondolni, amíg odabent vagy?
- Aha, azért végzek olyan gyorsan — feleli Sam habozás nélkül. — Apám, de imádom a Wallt!
Felnevetek. Valaki ráhúz Samre a törülközőjével.
Mire sikerül rendesen megmosdani és felöltözni, nemigen marad időm a reggelire. Iszom némi kávét
abból, amit a felügyelőtanár főzött magának a közösségi teremben, majd hidegen felfalom az egyik
virslit, amit még Samnek csomagolt az anyja.
Sötét pillantást vet rám, és megeszi a másikat.
- Kiváló kezdés — jegyzem meg. — Elegánsan késésben vagyunk.
- Mi tényleg megteszünk mindent, nehogy túlzott elvárásaik legyenek velünk szemben! —
feleli Sam.
Annak ellenére, hogy a nyár nagy részében nagyjából ekkor kerültem ágyba, kimondottan jól érzem
magam.
Az órarendem szerint az első óra valószínűség-számítás és statisztika lesz. Ebben a félévben hallgatni
fogok „etika a fejlődő világban”-t (Daneca biztosan odáig volna a boldogságtól, amiért a
történelemkreditemért pont ezt a tárgyat vettem fel, és éppen ezért nem is mondtam meg neki),
angolt, fizikát, fazekasság 2-t (na jó, nevess, ha nagyon kell), francia 4-et és Photoshopot.
Éppen a kis papírcetlit tanulmányozom, amikor kilépek a Smythe épületből, és elindulok a Finke
Képzési Központ felé. A valószínűség-számítás és statisztika a harmadikon van, úgyhogy célba veszem
a lépcsőt.
Lila Zacharov a Wallingford egyenruhájában sétál a folyosón, blézer, rakott szoknya és fehér blúz van
rajta. Rövid, szőke haja úgy csillog, mintha színaranyból volna. Amikor észrevesz, reménykedéssel
keveredő rettegés ül ki az arcára.
Azt, hogy én hogyan nézek rá, elképzelni sem tudom.
- Lila? - szólalok meg.
Elfordul, és elsiet lefelé.
Néhány gyors lépéssel utolérem, és úgy ragadom meg a karját, mintha magam sem akarnám elhinni,
hogy tényleg valóságos. Megdermed, amikor kesztyűs kezem hozzáér.
- Te meg mit csinálsz itt? - kérdezem, és durva mozdulattal magam felé fordítom. Talán nem a
legjobban reagálok, de most túlságosan meg vagyok döbbenve ahhoz, hogy logikusan tudjak
gondolkodni.
Úgy néz rám, mintha felpofoztam volna.
Jól csinálod, haver! Igazi csábító vagy!
- Tudtam, hogy dühös leszel rám - mondja. Az arca sápadt, kifejezéstelen, nyoma sincs már
rajta a tőle megszokott kegyetlenségnek.
- Most nem erről van szó — mondom. De ha megkínoznának, abban a szent pillanatban, akkor
sem tudnám megmondani, hogy miről. Azt tudom, hogy nem lenne szabad itt lennie.
Ahogyan azt is, hogy nem akarom, hogy elmenjen.
- Nem tehetek semmit... ! - m ondja, és a hangja elbicsaklik. Az arcáról csak úgy süt a
kétségbeesés. — Próbáltam kényszeríteni magam, hogy ne gondoljak rád, Cassel! Egész
nyáron. Vagy százszor megtörtént, hogy kis híján elindultam hozzád. A körmeimet a karomba
kellett mélyesztenem, hogy megakadályozzam!
Emlékszem, hogyan ültem anya házának a lépcsőjén márciusban, és hogyan próbáltam meggyőzni
Lilát, hogy csak átkot vetettek rá. Emlékszem, milyen fájdalmas lassúsággal áradt szét az arcán a
rettenet. Emlékszem a tagadására és a lemondó, végső beleegyezésre, hogy nem találkozunk addig,
amíg az átok hatása el nem száll. Mindenre pontosan emlékszem.
Lila álomvető. Remélem, ez azt is jelenti, hogy jobban tud aludni, mint én.
- Most mégis itt vagy... - kezdem, de fogalmam sincs, hogyan kellene befejeznem.
- Rettenetesen fáj az is, ha csak a közeledben vagyok - mondja halkan, gondosan megválogatva
a szavait, mintha mindegyikért drágán meg kellene fizetnie. - Elképzelni sem tudod,
mennyire.
Majdnem azt válaszolom neki, hogy azért valami elképzelésem van arról, milyen olyasvalakit szeretni,
akit soha nem kaphatok meg, de ellenállok a késztetésnek. Talán tényleg sokkal rettenetesebb
engem szeretni annál, mint én elképzelhetném.
- Nem tudtam ... nem voltam elég erős. - A szemében könny csillan, az ajkai széjjelválnak.
- Már hat hónapja. Nem érzel másképpen? - Ekkorra biztosan enyhülnie kellett volna az
átoknak.
- De. Rosszabbul - feleli. - Rosszabbul érzem magam. Mi van, ha soha nem lesz vége?
- Vége lesz. Hamarosan. Ki kell várnunk, és még könnyebb, ha... - Elharapom a mondat végét.
Nagyon nehéz arra összpontosítani, amit mondani akarok, ha ilyen szemekkel néz rám!
- Valamikor kedveltél — mondja nekem. — Én pedig kedveltelek téged. Szerettelek, Cassel. Az
átok előtt. Mindig is szerettelek. És nem érdekel, ha...
Semmit nem akarok jobban annál, mint hinni neki. De nem tehetem. Nem.
Tisztában voltam vele, hogy előbb vagy utóbb sor fog kerülni erre a beszélgetésre. Hogy
megpróbálhatok mindent, nem kerülhetem el. És tisztában vagyok vele, mit kell mondanom neki. Jó
előre elterveztem, mert ismerem magamat, és tudtam, hogy ha nem teszem meg, nem lesz erőm
kimondani, amit akarok.
- Én viszont nem szerettelek. És még most sem szeretlek.
A változás azonnali és rettenetes. Elhúzódik tőlem. Az arca sápadt és zárkózott.
- De az az éjszaka a szobádban! Azt mondtad, hogy hiányoztam neked, és hogy...!
- Nem vagyok bolond - mondom, és próbálom a lehető legrövidebbre fogni a mondanivalómat.
Lila rengeteg hazudozót ismer. - Mondtam volna én neked bármit, csak lefeküdj velem!
Levegő után kap.
- Ez fájt - feleli. - Csak azért mondod, mert bántani akarsz.
- Pedig nem ez volt a célom. Hanem, hogy megundorodjon tőlem.
- Higgy, amit akarsz, akkor is ez az igazság.
- Akkor miért nem tetted meg? - kérdezi. - Miért? Ha csak meg akartál dugni, úgysem tudtam
volna nemet mondani neked! Soha nem voltam rá képes. És ezt te is nagyon jól tudod.
Valahol, messziről, megszólal egy csengő.
- Nagyon sajnálom - mondom, pedig ez nincsen benne a forgatókönyvben. Csak úgy kicsúszik a
számon. Nem tudom, hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket. Nem tudom, hogyan kezeljem
a mélységes szomorúságát. Nem tudom, hogyan legyek ilyenféle rosszfiú.
- Nincs szükségem a szánalmadra! — Vörös foltok jelennek meg az arcán, mintha hirtelen láz
lenne úrrá rajta. - Itt maradok a Wallingfordban, amíg az átok el nem múlik. Ha elmondtam
volna apának, amit anyád tett, már halott volna. Ezt soha ne felejtsd el!
- Vele együtt pedig én is - felelem.
- Igen - mondja. - Vele együtt te is. Úgyhogy jobb, ha nagyon gyorsan hozzászoksz a
gondolathoz, hogy itt vagyok.
- Nem akadályozhatlak meg benne - teszem még hozzá halkan, amikor elfordul tőlem, és
elindul lefelé a lépcsőn. Figyelem a hátán az árnyak játékát. Aztán a falnak borulok.

Persze alaposan elkésem az óráról, dr. Kellerman azonban csak felvonja bozontos szemöldökét,
amikor becsusszanok az egyik üres padba. Lekéstem a tábla fölött lógó televízión keresztül tett
reggeli bejelentéseket is. Az iskolahíradós klub tagjai biztosan elmondták, hogy mi lesz aznap az ebéd,
és hogy mikor kezdődnek a tanítás utáni klubgyűlések. Nem nagy veszteség.
Ennek ellenére nagyon örülök, amiért Kellerman úgy dönt, nem keménykedik velem. Nem vagyok
benne biztos, hogy most el tud­nám viselni.
Folytatja tehát a magyarázatot az esélyek kiszámításával kapcsolatban — amiben persze nekem,
lévén buki vagyok, sok újat már nem tud mondani - , ezalatt arra összpontosítok, hogy megállítsam
végre a kezem remegését.
Szinte el sem jut a tudatomig, amikor recsegve megszólal a falon a hangosbeszélő, egészen addig,
amíg Ms. Logan hangja azt nem mondja: „Kérem, küldjék Cassel Sharpe-ot az igazgatói irodába!
Kérem, küldjék Cassel Sharpe-ot az igazgatói irodába!” Dr. Kellerman rosszallóan néz, miközben
felállók, és összeszedem a könyveimet.
- Mi van már megint? - mondom érzelemmentesen a teremnek.
Egy lány felnevet.
Valami jó azért mégis van ebben az egészben. Valaki éppen elvesztette az év első fogadását.
HARMADIK FEJEZET

NORTHCUTT IGAZGATÓNŐ IRODÁJA

úgy néz ki, mintha valami grófi vadászkastély nagyterme volna. A falakat borító lambéria és a
beépített könyvespolcok mind sötétbarna fából készültek, és mindent sárgaréz lámpák világítanak
meg. Az asztala akkora, mint egy franciaágy, és ugyanolyan fából készült, mint minden egyéb idebent.
Előtte két zöld színű, bőrrel bevont karosszék áll, mögötte pedig a falon bekeretezett oklevelek és
diplomák. Az egészet nyilvánvalóan úgy tervezték, hogy elriassza a diákokat, és megnyugtassa a
szülőket.
Amikor bevezetnek, látom az igazgatónőn, hogy elég kényelmetlenül érzi magát. Mellette két
öltönyös férfi áll, és nyilvánvalóan engem várnak. Az egyiküknek napszemüvege van.
Gyorsan megnézem, hogy látok-e kidudorodást a hónuk alatt, vagy a bokájuk fölött. Mindegy,
mennyire tökéletesen méretre készült zakó van az emberen, a pisztoly mindig kinyomja valamelyest.
És természetesen ők sem fegyvertelenek. Aztán a cipőjükre tekintek.
Fekete és fényes, mint a frissen öntött szurok, kényelmes gumitalppal. Arra szolgálnak, hogy a
viselője könnyen utána eredhessen az olyanoknak, mint én.
Zsaruk. Ez egyértelmű.
Apám, most alaposan ráfaragtam!
- Mr. Sharpé! — mondja Northcutt. - Ezek az urak szeretnének néhány szót váltani magával.
- Értem - mondom lassan. - És miről?
- Mr. Sharpé - ismétli meg az egyik zsaru Northcutt szavait. - Az én nevem Jones ügynök, ez itt
pedig a társam, Hunt ügynök.
A napszemüveges pasi felém biccent.
Szóval szövetségiek. Mindegy, a szövetségi ügynökök az én szememben ugyanolyan zsaruk.
- Tisztában vagyunk vele, hogy megszakítjuk az óráit, de attól tartok, hogy amiről beszélnünk
kell önnel, túlságosan is kényes téma ahhoz, hogy itt tárgyaljuk meg, úgyhogy...
- Várjanak csak egy pillanatot! — szakítja félbe Northcutt. — Nem vihetnek el egy diákot az
iskola területéről! Még fiatalkorú.
- De. Elvihetjük - feleli Hunt ügynök. Enyhe akcentussal beszél. Délivel.
Northcutt arca a dühtől elvörösödik, amikor rádöbben, hogy a férfi nem hajlandó ennél többet
mondani.
- Ha elviszik, azonnal hívom az ügyvédünket.
- Kérem, tegye meg most! - válaszolja Hunt ügynök. - Nagyon szeretnék váltani vele pár szót.
- Még azt sem közölték, hogy pontosan miről van szó - válaszolja az igazgatónő egyre
reményvesztettebben.
- Attól tartok, ez bizalmas - mondja Jones ügynök. - De egy folyamatban levő nyomozással
kapcsolatban szeretnénk beszélgetni a fiatalemberrel.
- Gondolom, nekem nincs beleszólásom - szólok közbe.
Egyik ügynök sem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon. Jones ügynök finoman megtolja a hátamat, és
a kijárat felé indít, Hunt ügynök pedig átadja Northcuttnak a névjegykártyáját, ha esetleg az
intézmény ügyvédje mégis szeretné felvenni velük a kapcsolatot.
Látom az igazgatónő arcát, ahogy kifelé indulunk. Tudom, hogy senkit nem fog felhívni.
Valakinek meg kéne mondania neki, hogy ha lehet, soha ne pókerezzen.
Betaszigálnak egy fekete, lesötétített üvegű Buick hátsó ülésére. Az agyamban száguldanak a
gondolatok, miközben próbálok rájönni, vajon miről lehet szó. Először Clyde Austin hitelkártyája és az
azzal vásárolt laptop jut eszembe. Na és persze ott voltak azok a szállodai alkalmazottak is, akik
hagyták, hogy fizetés nélkül lelépjünk. És csak az isten tudja, mi minden más, amit anya azóta
elkövethetett!
Mivel a pukli a fejemen szinte teljesen visszahúzódott már, azon töprengek, hogy a szövetségiek
vajon elhinnék-e, ha azt mondom, hogy Austin támadott meg engem. Vajon hogyan tudnám
meggyőzni őket arról, hogy bármilyen bűncselekményről beszélünk is itt, azt csakis én követtem el.
Még fiatalkorú vagyok. Tizenhét éves létemre valószínűleg csak akkora büntetést kapnék, mint egy
kisfiú. Na és ami a legfontosabb, azon töprengek, vajon mennyit kell elköpnöm nekik azért, hogy az
anyámat békén hagyják.
- Nos - szólalok meg kísérletképpen. - Merre megyünk?
Hunt ügynök felém fordul, de mivel a napszemüvegét azóta sem vette le, képtelenség olvasni a
tekintetéből.
- Van néhány nagyon bizalmas anyag, amit meg kell osztanunk veled, úgyhogy Trentonba
viszünk, az ügynökség helyi központjába.
- Le vagyok tartóztatva?
Felnevet.
- Dehogy! Csak beszélgetni akarunk. Semmi több.
Az ajtóra pillantok. Nem vagyok benne biztos, hogy egyszerűen csak meghúzhatnám az ajtónyitót, és
kiugorhatnék. Trenton elég nagy város ahhoz, hogy sűrű legyen a forgalom. Állandóan meg kell majd
állni és megint elindulni. Piros lámpák is lesznek. Gondolom, az autópálya nem közvetlenül az
ügynökségre vezet. Ha valahogyan ki tudnám nyitni az ajtót, akkor talán elmenekülhetnék. Aztán
telefonálhatnék. Figyelmeztethetnék valakit. Mondjuk, nagyapát. Ő tudná, mit kell tennem.
Közelebb csúszom az ajtóhoz, és az ujjaim a kilincs felé mozdulnak. Végül az ablaknyitót nyomom
meg.
- Bekapcsoljuk a légkondit? - kérdezi Jones ügynök, és a hangjából jókedv csendül.
- Kicsit állott a levegő - felelem reményvesztetten. Ha az ablakot sem tudom lehúzni, akkor
tuti, hogy a kilincs sem működik.
A tovarobogó, bozótos tájat nézem, amíg meg nem érkezünk a hídhoz. Trenton készíti, a világ
megveszi - olvasható az oldalán, hatalmas, világító betűkkel. Végigmegyünk rajta, befordulunk
néhány utcasarkon, majd megállunk egy jellegtelen irodaépület mögött. A hátsó bejáraton megyünk
be, az ügynökök két oldalról közrefognak.
A folyosón drapp színű szőnyeg, és minden steril érzést áraszt. Az összes ajtókilincs fölött
számbillentyűs tábla. Ettől eltekintve olyan a hely, mint mondjuk egy fogorvosi váró. Magam sem
tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem.
Beszállunk egy liftbe, ami felvisz a negyedikre. Ugyanaz a szőnyeg.
Jones ügynök beüti a kódot, majd lenyomja a kilincset. Az agyam szélhámos fele most azt mondja,
hogy okosabb volna megjegyezni a számokat, de ennyire azért nem vagyok jó. Az ujjai nagyon
gyorsan mozognak, és nem sikerül megfigyelnem egyebet annál, hogy mintha egyszer a hetest is
beütötte volna.
Ablaktalan helyiségbe lépünk be, amelyben olcsó asztal és öt szék áll. Egy fal mellett álló asztalon
üres kávésbögre, a falon pedig egy - minden bizonnyal a túloldalról átlátható - tükör.
- Ugye most viccelnek? - mondom, és fejemmel a tükör felé biccentek. - Tudják, én is szoktam
tévét nézni.
 - Várj csak! - mondja Hunt ügynök. Kimegy a szobából, és egy pillanattal később a szomszéd
helyiségben felkapcsolódik a lámpa, azonnal sötétített üveggé változtatva a tükröt. A másik
oldalon nincs senki.
Hunt ügynök visszatér.
- Látod? - mondja. - Csak mi hárman vagyunk.
Eszembe jut, hogy vajon beleszámolta-e azokat is, akik esetleg mikrofonokon keresztül hallgatják
valahol a beszélgetésünket, de jobbnak látom nem feszíteni tovább a húrt. Tudni akarom, mi ez az
egész.
- Jól van hát - mondom. - Elhoztak a suliból. Ezt nagyon köszönöm. Cserébe én mit tehetek
önökért?
- Nem vagy semmi, kölyök! - jegyzi meg Jones ügynök, és a fejét ingatja.
Miközben minden erőmmel arra koncentrálok, hogy unottnak tűnjek, megpróbálom alaposan
tanulmányozni Jonest. A testfelépítése, mint egy bikáé - alacsony, izmos, világosbarna haja már ritkul.
Keskeny felső ajka fölött sebhely. Arcszesz és állott kávé szaga lengi körül.
Hunt ügynök elém hajol.
- Tudod, a legtöbb ártatlan ember felháborodik, amikor a szövetségiek begyűjtik. Azt követelik,
hogy azonnal hívjuk ide az ügyvédjüket, és a jogaikat dörgölik az orrunk alá. Csak a bűnözők
viselkednek olyan higgadtan, mint te.
Hunt magasabb és szikárabb, mint Jones. Idősebb is, rövidre nyírt hajába ősz szálak vegyülnek.
Amikor beszél, egy olyan ember dallamos hangján teszi, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy nagyobb
gyülekezetek előtt szónokoljon. Biztos vagyok benne, hogy valahol a felmenői között voltak
prédikátorok is.
- A pszichológusok szerint azért, mert tudat alatt a bűnözők mind azt akarják, hogy elkapják
őket - teszi hozzá Jones ügynök. - Te mit gondolsz erről, Cassel? Azt akarod, hogy elkapjunk?
- Inkább azt, hogy valaki nyilvánvalóan túl sok Dosztojevszkijt olvasott — és megvonom a
vállamat.
Hunt ügynök kicsit felhúzza a felső ajkát.
- Ezt tanítják nektek abban a rongyrázós magániskolában?
- Aha - mondom. - Ezt.
Hunt megvetése annyira nyilvánvaló, hogy önmagamban hozzáteszek még egy tételt a jellemzéséhez:
azt hiszi, nekem nagyon könnyű életem van, ami azt jelenti, hogy neki nagyon nehéz volt.
- Nézd, kölyök! — folytatja Jones ügynök, és megköszörüli a torkát. - Nem kimondottan
örömmámor kettős életet élni. Ismerjük a családodat. Tisztában vagyunk vele, hogy átokvető
vagy.
Megmerevedek. Az egész testem mozdulatlan kőszoborrá válik. Érzem, ahogyan a vér megfagy az
ereimben.
- Nem vagyok átokvető — mondom, és közben fogalmam sincsen, mennyire tűnik
meggyőzőnek a hangom. Érzem, ahogyan a szívverésem egészen a koponyámig hatol.
Hunt ügynök kinyit egy mappát az asztalon, és kivesz belőle néhány lapot. Ismerősnek tűnnek.
Beletelik néhány pillanatba, amíg rádöbbenek, hogy ez éppen olyan, mint amit az alvásklinikáról is
loptam, csakhogy ezeken az én nevem áll. Ezek az én teszteredményeim.
- Dr. Churchill küldte el őket az egyik kapcsolatunknak, közvetlenül azután, hogy kiviharzottál a
rendelőjéből - mondja Jones ügynök. - Az eredmény pozitív. Hyperbathygammikus vagy,
kölyök. De ne mondd, hogy ezt nem tudtad már eddig is.
 - Ahhoz nem volt elég idő - mondom tompa hangon. Arra gondolok, hogyan téptem le
magamról az elektródákat, amikor rádöbbentem, miről szól a vizsgálat, és hogyan rohantam
el a rendelőből.
- Nyilvánvalóan mégis volt - mondja Hunt ügynök, aki pontosan tudja, mire gondolok.

Ezután nagylelkűen felajánlják, hogy hoznak ennivalót, és ott hagynak a helyiségben egyedül, velem
pedig ott hagyják a gammahullámaimat ábrázoló grafikont is. Számomra persze nem jelent semmi
mást, csak annyit, hogy most aztán tényleg és mélységesen benne vagyok.
Előveszem a mobilomat, kinyitom, hogy tárcsázzak, amikor rádöbbenek, hogy valószínűleg éppen
erre várnak. Hogy felhívjak valakit. Hogy eláruljam magam. A helyiség biztosan be van drótozva - itt
kihallgatásokat szoktak tartani, mindegy, hogy éppen most van-e valaki a szomszédban, vagy nincs.
Most, hogy belegondolok, talán rejtett kamerákat is helyeztek el. Addig lapozok a telefon
menüjében, míg el nem jutok a fényképezőgéphez. Bekapcsolom a vakut, a falakra és a mennyezetre
irányítom, és addig készítem egyik képet a másik után, míg meg nem találom, amire számítottam. Egy
tükröződés. Amikor csak a tükör keretét figyeltem, akkor valóban szinte láthatatlan maradt, azonban
a visszavert fény miatt az apró lencse vakítóan csillan.
Elvigyorodom, és bekapok egy rágót.
Három rágás, és máris elég puha ahhoz, hogy a kamera lencséje elé ragasszam.
Hunt ügynök vagy öt másodperccel később lép be. Két csésze kávét tart a kezében, és nyilvánvaló,
hogy nagyon igyekezett ideérni. Az inge mandzsettája barna és nedves a kilötyögött folyadék miatt.
Tuti, hogy meg is égette magát.
Vajon mit gondolhatott, mit fogok csinálni, ha már nem lát a kamera? Próbálok megszökni?
Fogalmam sincsen, hogyan kell kijutni egy kulcsra zárt szobából. Csak fel akartam vágni. Azt akartam,
hogy tudják, engem nem fognak tudni olyan könnyen lépre csalni.
- Azt gondolod, ez valami vicc, Sharpé? - kérdezi számonkérően.
A pánik, ami a hangjából kicsendül, valahogy nem odaillő.
- Engedjenek szabadon most, azonnal! — mondom neki. — Azt mondták, hogy nem vagyok
letartóztatva, és nem szeretném kihagyni az agyagozást.
- Mindenképpen egy szülőre vagy törvényes gyámra lesz szükség ahhoz, hogy innen szabadon
engedjünk — közli, és a két csésze kávét az asztalra teszi. Már nem tűnik zavartnak, ami azt
jelenti, hogy előre felkészült rá, hogy követelni fogom a szabadon bocsátásomat. Most már
visszatérhet a jó előre megírt forgatókönyvhöz. - Ha gondolod, azonnal előkerítjük az
édesanyádat, hogy eljöhessen érted. Már ha valóban ezt szeretnéd.
- Nem! - Csak most döbbenek rá, hogy csapdába csalt. - Nem lesz semmi baj.
Hunt ügynök elégedetten néz rám, és megtörli a mandzsettáját egy szalvétával.
- Gondoltam, hogy megjön a magadhoz való eszed.
Felveszem az egyik csészét, és beleszürcsölök a kávéba.
- És még csak nem is kellett megfenyegetnie. Őszintén megmondom, biztosan én vagyok
minden rabok gyöngye!
- Na, ide hallgass, okostojás...!
- Mit akarnak tőlem? - kérdezem - Mi szükség van erre az egészre? Jó, rendben van, átokvető
vagyok! Na és akkor? Nincsen semmi bizonyítékuk arra, hogy valakit is megdolgoztam volna.
És amíg ez meg nem történik, addig nem számítok bűnözőnek. Márpedig én soha, senkit nem
fogok megdolgozni!
Micsoda megkönnyebbülés egy ilyen bődületes hazugságot kimondani - egy kicsit úgy érzem, mintha
kihívást intéztem volna hozzájuk, hogy hazudtoljanak meg, ha mernek.
Hunt ügynök nem tűnik túl boldognak, de gyanakvónak sem.
- Szükségünk van a segítségedre, Cassel.
Annyira hangosan nevetek, hogy félrenyelem a kávét.
Hunt ügynök mondana még valamit, de ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és belép Jones ügynök.
Fogalmam sincs, mit csinált idáig, de a beígért ebédnek mindenesetre se híre, se hamva.
- Hallom, nem vagy egy könnyű eset - jegyzi meg. Vagy figyelte, mit csináltam a kamerával,
vagy valaki elmondta, mi történt, mert gyanakvóan pillant a rágógumira.
Próbálom abbahagyni a köhögést. Nem megy valami könnyen. Azt hiszem, a kávé egy része
cigányútra ment.
- Figyelj, Cassel, nagyon sok ilyen gyerek van, mint te! - mondja Hunt ügynök. - Átokvető
srácok, akik rossz társaságba keverednek. Neked viszont nem kell a képességeidet feltétlenül
erre a célra használni. A kormánynak van egy programja, ami arra szolgál, hogy a fiatal
átokvetőket megtanítsa, hogyan irányíthatják a képességüket, és hogyan állíthatják a jó ügy
érdekébe. Nagyon szívesen beajánlanánk téged is ebbe a programba.
- Még azt sem tudják, mi vagyok - mondom, és nagyon, de nagyon remélem, hogy ebben
igazam is van.
- Mindenféle átokvető van a mi sorainkban, Cassel - mondja Jones ügynök.
- Még halálvetők is? - kérdezem.
Jones ügynök közelebb hajol, és átható pillantással néz a szemembe.
- Te az vagy? Mert nagyon súlyos volna a helyzet, ha valóban az lennél. Ez igen veszélyes
képesség.
- Nem mondtam, hogy az vagyok - válaszolom, és abban reménykedem, hogy nem vagyok
nagyon meggyőző. Nem érdekel, ha azt hiszik, hogy halálvető vagyok, mint nagyapa. Nem
érdekel, ha azt hiszik, szerencsevető vagyok, mint Zacharov, álomvető, mint Lila, erővető,
mint Philip, emlékvető, mint Barron, vagy éppen érzésvető, mint anya. Egészen addig, amíg
rá nem jönnek, hogy én átváltoztató vagyok. Mivel az 1960-as évek óta egyetlen átváltoztató
sem élt az Egyesült Államokban, biztosra veszem, hogy ha a kormánynak véletlenül sikerülne
ráakadnia egyre, semmiképpen nem engedné vissza a középiskolába.
- Ezt a programot - folytatja Jones ügynök - egy nő vezeti... Julikova, ügynök. Szeretnénk, ha
találkoznál vele.
- Mi köze van ennek ahhoz, hogy szükségük van a segítségemre? — kérdezem.
Ez az egész bűzlik. Mintha szélhámosok volnának. Ahogy viselkednek, azok a komor pillantások,
amiket egymás közt váltanak, amikor úgy gondolják, nem látom, mit csinálnak. Biztos vagyok benne,
hogy a nagylelkű ajánlat, miszerint részt vehetek valamilyen titkos kormányprogramban, része az
átejtésnek; csak abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy miért is akarnak átejteni.
- Tudjuk, hogy van némi közöd a Zacharov maffiacsaládhoz, úgyhogy nem is lenne értelme
tagadnod - kezdi Jones ügynök, majd amikor válaszolni szeretnék, felemeli a kezét, és belém
fojtja a szót. - Arra sincs szükség, hogy megerősítsd. Azonban tudnod kell róla, hogy az elmúlt
három év során Zacharov egyre több embert tetetett el láb alól a szervezeten kívül és azon
belül is. Általában nem szoktunk túl sok könnyet ejteni, amikor bűnözők nyírják ki egymást,
de az egyik legutóbbi célpont éppen a mi egyik forrásunk volt.
Hideg fut végig a hátamon, amikor leteszi elém az asztalra a fekete-fehér fényképet.
A fényképen látható férfit többször mellkason lőtték, az inge fekete, és cafatokra van szaggatva. Az
oldalán fekszik. A vér egészen átitatta a test alatt a szőnyeget, és a haja félig eltakarja az arcát. Mégis,
ezt az arcot millió közül is felismerném.
- Valamikor tegnap éjjel ölték meg - mondja Hunt ügynök. - Az első lövedék a hetedik és a
nyolcadik borda között hatolt a testbe, átszakítva a jobb kamrát. Azonnal meghalt.
Mintha valaki teljes erőből gyomorszájon öklözött volna.
Visszalököm a fényképet Jones ügynök felé.
- Miért mutatják ezt meg nekem? - Tudom, hogy remeg a hangom. - Ez nem Philip. Ez nem
lehet a bátyám.
Már állok, de nem emlékszem, hogy mikor álltam fel.
- Nyugodj meg - mondja Hunt ügynök.
A füleimben dobhártyaszaggató zúgás, mint amikor a hullám éppen lecsap.
- Ez csak valami trükk! - kiáltom. - Ismerjék be! Ismerjék be, hogy ez az egész csak egy trükk!
- Cassel, hallgass meg bennünket! - mondja Jones ügynök. - Az a személy, aki ezt tette, még
mindig szabadon van. De te segíthetsz nekünk megtalálni.
- Maguk képesek voltak itt üldögélni és csevegni velem, miközben tudták, hogy meghalt a
bátyám? Tudták, hogy halott, mégis hagyták, hogy ... hagyták, hogy én ... Elakad a szavam. -
Nem. Nem. Miért?
- Előre tudtuk, mennyire nehéz lesz beszélni veled, ha egyszer elmondjuk - feleli Jones ügynök.
- Hogy nehéz lesz beszélni velem? - ismétlem meg a hallottakat, mert minden, ami eszembe
jut, valahogy értelmét veszti. És akkor elhatol a tudatomig valami, aminek éppen ennyire
nincs értelme. - Philip volt a besúgójuk? Ő soha nem tenne ilyet! Gyűlölte a patkányokat.
Gyűlölte. Gyűlölte a patkányokat.
Az én családom mindig is gyáva és megvetendő embereknek tekintette a zsarukat. Mivel a zsaruk már
így is azt csináltak az átokvetőkkel, amit csak akartak - hiszen végső soron bűnözők vagyunk - , ha
valaki elment a zsarukhoz, és benyalt nekik, az olyan volt, mintha átállna az ellenséghez. Ha pedig
közülünk valaki beárulta egy társát, akkor nemcsak azokat árulta el, akik közel álltak hozzá, hanem
önmagát is. Emlékszem, amikor Philip arról a pasiról beszélt Carney-ban, aki valami piti kis dolog
miatt beköpött egy átokvetőt - valami vénemberről, akit már nem is ismerhettem. Minden
alkalommal, amikor kimondta ennek az embernek a nevét, a padlóra köpött.
- A bátyád öt hónappal ezelőtt keresett meg bennünket - mondja Hunt ügynök. - Ez év
áprilisában. Azt mondta, új életet akar kezdeni.
Csak rázom a fejem, és próbálom tagadni azt, ami nyilvánvalóan igaz lehet. Philipnek azért kellett
elmennie a szövetségiekhez, mert nem maradt más választása. Miattam. Mert megakadályoztam a
tervét, hogy megölje Zacharovot, így a legjobb barátját juttatva az egész család élére. A tervet, ami
mesés gazdagságot és hírnevet hozott volna neki. Ehelyett megölték, amiatt, amit tettem - ha Philip
halott, akkor csakis Zacharov állhat e mögött. Elképzelni sem tudom, hogy bárki másnak oka lenne
megölni. Különben is, mit érdekelné Zacharovot a saját ígérete, miszerint békében hagyja a
családomat, különösen azután, hogy Philip megkereste a szövetségieket? Micsoda idióta vagyok,
amiért egyetlen pillanatig is megbíztam Zacharov adott szavában!
- Az anyám tudja, hogy Philip már halott? - Valahogyan sikerül visszakényszerítenem magamat
a székbe. A bűntudatom halálos szorítással fojtogat.
- Eddig bizalmasan kezeltük az ügyet - feleli Jones ügynök. - Azonban amint kiteszed a lábad az
épületből, azonnal felhívjuk. Mi gyorsan végezzük a dolgunkat. Kitartás.
- Van egy macskás poszterem, amire ez van írva. - Mintha valaki más mondaná ki a szavaimat.
Furcsa tekintettel néznek rám.
Hirtelen olyannyira végtelen fáradtság vesz erőt rajtam, hogy legszívesebben az asztalra hajtanám a
fejemet.
Jones ügynök azonban folytatja:
- A bátyád fel akart hagyni a szervezett bűnözéssel. Cserébe nem is kért mást, csak annyit,
hogy kerítsük elő a feleségét, mert bocsánatot szeretett volna kérni tőle mindazért, amin
miatta kellett keresztülmennie. Aztán úgy terveztük, hogy mindkettejüket bevesszük a
tanúvédelmi programba. Azt ígérte, hogy amint ezt sikerül elintéznünk, azonnal kitálal
Zacharov kis bérgyilkosával kapcsolatban. Talán ahhoz is tudott volna elég információt adni,
hogy Zacharovot lekapcsoljuk. Az a pasi nagyon, de nagyon gonosz. Philip hat átokvetőt
nevezett meg, akit ez az őrült végeztetett ki. Igaz, mi magunk sem tudtunk arról, hogy
halottak, de Philip beleegyezett, hogy elvezet minket a testekhez. A bátyád tényleg tiszta
lapot akart, és ezért meg kellett halnia.
Mintha egy idegenről volna szó.
- Maurát sikerült megtalálniuk? - kérdezem.
Maura, miután rájött, hogy Barron folyamatosan változtatja az emlékeit, felpakolta a gyereküket, és
tavaly tavasszal elhagyta a várost. Barron elérte, hogy elfelejtse minden veszekedésüket Philippel, és
elhitette vele, hogy amolyan álomszerű boldogságban élnek. Persze az, hogy nem emlékezett a
problémákra, még nem akadályozta meg, hogy ezek a bizonyos problémák megjelenjenek újra és
újra. Ráadásul, ha valakit ennyire sűrűn dolgoznak meg, akkor annak kellemetlen mellékhatásai is
lehetnek; Maura például akkor is zenét hallott, amikor nem is szólt semmi.
Philip teljesen összetört, amiért a felesége elhagyta. Engem még Barronnál is felelősebbnek tartott a
dologért, ami szerintem igazságtalan volt — bár az tagadhatatlan, hogy tőlem kapta Maura azt az
amulettet, aminek a segítségével végül ráébredt, mi is folyik valójában. Ennek ellenére nem vagyok
hajlandó vállalni a felelősséget azért, mert tönkrement a házasságuk.
Már így is éppen elég dolog miatt kell hibásnak éreznem magamat.
Jones ügynök bólint.
- Ma beszéltünk vele. Arkansasban van. Először egy héttel ezelőtt sikerült felvennünk vele a
kapcsolatot, és beleegyezett, hogy beszélget a bátyáddal; az első lépés az lett volna, hogy
összehozzunk kettejük között egy telefonbeszélgetést. Most azt mondja, nem hajlandó
visszajönni. Még annyira sem, hogy elvigye és eltemesse a testet.
- És tőlem mit akarnak? - kérdezem. Nem akarok mást, csak érjen már véget ez az egész.
- Philip éppen eleget mondott el nekünk ahhoz, hogy feltételezzük, te is rendelkezel a
megfelelő információval. Olyan információval, amire mindenképpen szükségünk van -
mondja Hunt ügynök. - Ismered azokat az embereket, akiket ő... és olyan kapcsolatokkal
rendelkezel a Zacharov családban, amikről ő nem is álmodhatott.
Szinte bizonyosra veszem, hogy most Lilára gondol.
- Ez azért nem... - kezdeném, de Jones a szavamba vág.
- Már évek óta halljuk, hogy Zacharov körül emberek tűnnek el. Csak úgy! Semmi nem marad.
Se hulla, se bizonyíték. Még mindig nem tudjuk, hogy ő vagy a sötét kis hóhéra hogyan
csinálják. Csak azt szeretnénk, ha belenéznél néhány ügybe. Hátha találsz benne valami
ismerős momentumot. Kérdezz körbe! A bátyád jelentette nekünk az első nagy áttörést. És
most halott. - Jones úgy ingatja a fejét, mint akit őszintén bánt a dolog.
Összeszorítom a fogam, és egy pillanattal később már elfordítja a tekintetét. Lehet, hogy maga is
rádöbbent, mekkora szemétséget mondott? Mert talán, ha másnak nem is, számomra élő emberi
lény volt a bátyám.
Csakhogy, ha beleegyezem, hogy kutakodjak egy kicsit, még a végén én is így végzem.
- Foglalkoznak maguk egyáltalán azzal, hogy megtalálják a bátyám gyilkosát? - kérdezem tőlük,
mert mintha Zacharovon kívül más nem is létezne számukra.
- Persze - mondja Jones ügynök. - Az, hogy megtaláljuk a bátyád gyilkosát, a legfontosabb
feladatunk.
- Bármilyen nyomot sikerül feltárnunk ebben az ügyben, az közvetlenül elvezet majd
bennünket a tetteshez - teszi hozzá Hunt ügynök, és feláll. - Csak, hogy te is lásd, mennyire
rajta vagyunk az ügyön, szeretnék megmutatni neked valamit.
Vonakodva utánamegyek a folyosóra, majd be a megfigyelő­helyiségbe, amely a tükör túloldalán
nyílik. Megnyom egy gombot valami különösen bonyolult videolejátszó berendezésen.
- Ez nagyon bizalmas anyag - mondja Jones ügynök, és úgy néz rám, mintha azt várná, hogy
ettől majd a földön koppan az állam. - Nagyon fontos, hogy megőrizd a józanságod, és
senkinek, semmilyen körülmények között ne add tovább, amit látni fogsz.
Egy kis monitoron megjelenik a ház, amelyben a bátyám lakása van. Esteledik, a fák vonala mögé
lebukó nap fénye vakítóan csillan az épület sarka mellett. Látom, ahogyan a forróság miatt remeg a
levegő az aszfaltozott kocsibejáró fölött. Az ő ablakát nem látom ugyan, de pontosan tudom, hogy ott
van, közvetlenül jobbra.
- Az épülettulajdonos csak nemrégiben szereltette fel ezt a kameraláncot - jegyzi meg halkan
Hunt ügynök. - Volt valami betörés vagy ilyesmi. Ez a szög elég rettenetes, de ez a rész a
tegnap esti eseményeket mutatja.
Egy sötét kabátot viselő alak suhan el a kamera előtt, túlságosan közel és túlságosan gyorsan ahhoz,
hogy a berendezés bármi értékelhetőt rögzíthessen. Maga a kamera túl alacsonyra van állítva ahhoz,
hogy az arc is kivehető legyen, viszont a bő fekete kabátujj alatt tisztán látszanak a bőrkesztyűbe
bújtatott ujjak. A kesztyű olyan vörös, mint a frissen kiontott vér.
- Ennyi van csak - jegyzi meg Hunt ügynök. — Senki más nem jött ki, vagy ment be. Elsőre
mintha egy nő kabátja és kesztyűje lenne. Ha ő Zacharov állandó hóhéra, akkor nem a
pisztoly a kedvenc szerszáma. Ugyanakkor, mivel nagyon sok testrészüket elveszítették a
visszahatások miatt, a halálvetők egy jelentős része átállt nem-átokvető módszerek
alkalmazására. Általában ez az a banánhéj, amin elcsúsznak. Persze az is lehet, hogy ez a nő
csak Zacharov valami új embere, akinek vaktában adták ki a feladatot, és aki azért olyan
hasznos, mert nincsen semmilyen egyértelmű kapcsolata a szervezettel.
- Szóval akkor konkrétan fogalmuk sincsen arról, hogy ki lehet - mondom.
- Úgy gondoljuk, hogy az a személy, aki a gyilkosságokért felelős, valahogy kiderítette, hogy
Philip feldobhatja. Amikor a bátyád eljött hozzánk és ajánlatot tett, akkor persze a többi
besúgónál azonnal utánakérdeztünk. Megtudtuk, hogy összekapott Zacharowal, és hogy
ennek az egésznek volt valami köze Zacharov lányához, Lilához.
- Ezt nem Lila tette - felelem öntudatlanul. - Lila nem halálvető.
Jones felegyenesedik.
Akkor milyen képessége van?
- Azt nem tudom - felelem, miközben pontosan tudom, hogy nyilvánvalóan kihallatszik a
hangomból a hazugság. Lila álomvető, mégpedig nagyon erős álomvető. Képes rávenni az
 embereket, hogy kezdjenek alvajárásba, és menjenek ki a házukból - vagy éppen a kollégiumi
szobájukból.
Hunt megrázza a fejét.
- Mindössze annyit tudunk, hogy az utolsó személy, aki Philip lakásába belépett, egy vörös
kesztyűt viselő nő volt. Őt kell megtalálnunk. Erre kell most összpontosítanunk. Te azzal
segíthetsz nekünk, hogy megszerzed nekünk az információt, ami Philip életébe került. Ne
hagyd, hogy hiábavaló legyen a halála! Biztosak vagyunk benne, hogy van köze egymáshoz az
eltűnéseknek és a bátyád halálának.
Nagyon megindító beszéd ez. Még a végén tényleg elhiszem, hogy a bátyám utolsó kívánsága az lett
volna, hogy ahogyan ő, én is összeálljak a szövetségiekkel. Azonban a kép, amikor a vörös kesztyűs nő
belép a lakásba, valahogy nem megy ki a fejemből.
Jones ügynök felém nyújt néhány mappát.
- Itt vannak a nevek, amiket a testvéred átadott nekünk... megesküdött arra, hogy ezeket az
embereket mind Zacharov hóhéra ölte meg és tüntette el. Csak lapozd végig! Hátha
észreveszel benne valamit. Valamit, ami talán egy véletlenül elkapott beszélgetésből
megmaradt benned, vagy valakit, akit esetleg láthattál. Bármit. És nagyon megköszönnénk,
ha senkinek nem mutatnád meg ezeket az aktákat. Mindannyiunknak az az érdeke, hogy
senki ne szerezzen tudomást erről a mostani kis megbeszélésünkről.
Csak nézem meredten a filmfelvételnek azt a részét, ahol megállították. Valamiért úgy érzem, hogy
mindenképpen fel kellene ismernem a személyt. De az egész alak nem több ruha és bőr elmosódott
foltjánál.
- A suliban máris biztosan mindenki tudja, hogy beszálltam a kocsijukba - felelem. - Northcutt
mindenképpen.
Hunt ügynök elmosolyodik.
- Nem hinnénk, hogy az igazgatónőd különösebb gondot jelent majd.
Felötlik bennem egy rettenetes gondolat, de már az előtt elfojtom, hogy akárcsak önmagam számára
is megfogalmaznám. Soha nem lennék képes Philipnek fájdalmat okozni.
- Ez most azt jelenti, hogy maguknak dolgozom? — kérdezem, és vigyort kényszernek a
képemre.
- Valami olyasmit - feleli Jones ügynök. - Ha elég ügyes leszel, akkor beajánlunk Julikova
ügynöknek. Tetszeni fog neked.
Mondjuk, ezt nagyon kétlem.
- Na és ha nem akarok részt venni ebben a kiképzési programban?
- Mi nem olyanok vagyunk, mint a maffia - feleli Hunt ügynök. - Tőlünk akármikor kiszállhatsz.
Eszembe jut, ahogyan kulcsra zárták nemcsak a kihallgatószoba ajtaját, de még a kocsiét is.
- Na persze.
Visszavisznek a Wallingfordba, de mire odaérünk, az órák feléről lemaradtam. Nem foglalkozom
azzal, hogy ebédelni menjek. Bemegyek a szobámba, az aktákat a párnám alá dugom, és várom a
felügyelőtanár elkerülhetetlen hívását.
Annyira sajnáljuk, fogja majd mondani. Nagyon sajnáljuk.
Pedig a legjobban én sajnálom.
NEGYEDIK FEJEZET

PHILIP ARCA OLYAN, AKÁR EGY

viaszmaszk. Bármit csináltak is vele, hogy tartósítsák, különös módon csillog tőle. Amikor odalépek a
koporsóhoz, hogy elköszönhessek tőle, rádöbbenek, hogy valamilyen testszínű festékkel kisminkeltek
minden látható részt. Ha viszont jobban szemügyre veszem, azonnal láthatóvá válnak azok a vértelen
bőrfelületek, amelyekről elfelejtkeztek - a fülek mögött, valamint egy vékony sávban a kesztyűje és a
zakója ujja között. Anya ásta elő valahonnan a zakót és a fekete selyem nyakkendőt, ami most rajta
van. Nem emlékszem, hogy valaha is viselte volna ezek bármelyikét, de biztosan az ő szekrényéből
származnak. A haja hátul összefogva lófarokban. Az ing magas gallérja majdnem teljesen eltakarja a
nyakán körbefutó, nyakláncszerű, kidudorodó hegtetoválást, ami azt jelzi, hogy a maffiához tartozott.
Letérdelek a test előtt, de nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Nem akarom a
bocsánatát, és nem bocsátók meg neki.
- Kivették a szemeket? - kérdezem Samtől, amikor visszatérek a helyemre. A terembe egyre
többen érkeznek. Sötét öltönyt viselő, laposüvegből szürcsölő férfiak; fekete ruhát viselő nők,
olyan hegyes orrú cipőben, hogy ölni lehetne vele.
Sam rám néz, és látszik rajta, hogy meglepi a kérdés.
- Valószínűleg. És üvegszemet tettek be helyette. - Kicsit elsápad. - A testet pedig feltöltötték
valami fertőtlenítő folyadékkal.
- Ó! — felelem.
- Jaj, haver, annyira sajnálom! Nem kellett volna ezt mondanom.
Megrázom a fejemet.
- Hiszen én kérdeztem!
Sam majdnem ugyanúgy van öltözve, mint Philip. Rajtam apa öltönye van, az, amelyiket ki kellett
tisztíttatni, mert másképpen nem jött volna ki belőle Anton vére. Tudom, hogy morbid, de vagy ez
volt, vagy az iskolai egyenruhám.
Daneca lép oda hozzánk. Olyan, mintha jelmezbálban lennénk, ahol ő a saját édesanyjának öltözött
be tengerészkék ruhájával, a nyakában gyöngysorral.
- Találkoztunk már valahol? - kérdezem tőle.
- Fogd be! - feleli automatikusan, aztán: - Ne haragudj, nem úgy...
- Jobb lenne, ha mindenki abbahagyná ezt a folyamatos sajnálkozást! - mondom, talán egy
kicsit túl hangosan is.
Sam enyhe pánikkal a mozdulataiban körbetekint a helyiségben.
- Hűha, nem is tudom, hogy mondjam el neked, de minden ember, aki itt van, azt fogja
mondani neked, mennyire sajnálja. Érted, ugye? Ez a temetések lényege.
Érzem, hogy a szám mosolyra húzódik. Ha ők itt vannak velem, akkor minden könnyebbnek tűnik egy
kicsit. Még ez is.
A temetésszervező újabb hegynyi virággal a karjában lép be. Anya ott jön a nyomában. Sír, és a
szemfestéke drámai sötét vonalakat rajzol a két arcára, miközben határozott mozdulattal mutatja a
szervezőnek, hova tegye a virágokat. Aztán, miután vagy tizedik alkalommal is ránéz Philip testére,
halkan felsikolt, és félig leül, félig belerogy a székébe, miközben a zsebkendőjét az arca elé tartva sír.
Néhány nő azonnal odarohan hozzá, hogy megvigasztalják.
- Ő az anyád? - kérdezi Daneca csodálkozva.
Nem is tudom, mit mondhatnék erre. Anya hatalmas showműsort csinál ebből az egészből, persze ez
nem azt jelenti, hogy ne lehetne őszintén szomorú - csak nem hagyja, hogy a gyász az előadása útjába
álljon.
- Bizony, ő ott az anyánk! - szólal meg mögöttem egy kissé fásult hang. - Kész csoda, hogy nem
gyógyszertárakat raboltunk már pelenkás korunkban!
Daneca úgy ugrik fel, mintha valaki azon kapta volna, hogy egy boltból csent el valamit.
Nekem viszont nem is kell megfordulnom.
- Szia, Barron.
- Ugye te vagy Dani? - mondja, és ragadozómosolyt villant Danecára, miközben leül a
mellettem üresen álló székre. Azért reményre adhat okot, hogy legalább emlékszik rá - talán
az utóbbi időben sikerült ellenállnia a késztetésnek, hogy mások emlékeivel játszadozzon -,
ugyanakkor arra is rádöbbenek, milyen hatalmas veszélybe sodortam Samet és Danecát
pusztán azzal, hogy megengedtem nekik, hogy eljöjjenek. Az itt jelenlévők nem olyan
emberek, akik közelében bárki is biztonságban érezhetné magát.
- A nevem Sam Yu - mondja Sam, majd kezet nyújt, és úgy hajol, hogy Daneca és Barron közé
kerülhessen.
Barron megrázza a kezét. Az ő öltönye sokkal elegánsabb az enyémnél, sötét haja rövidre nyírt,
frissen mosott. Úgy néz ki, mint egy igazi jó gyerek. Pedig soha nem volt az.
- A kisöcsém barátai az én barátaim is.
Egy pap lép oda a bal oldalon álló pulpitushoz, majd mond néhány halk szót anyának. Nem ismerem
föl. Anya nem az a vallásos típus, de ebben a pillanatban úgy csimpaszkodik bele a férfiba, mintha
kész lenne akár a következő, útjába kerülő tál vízben megkeresztelkedni.
Néhány pillanattal később olyan hangosan felkiált, hogy még a folyamatosan játszott, álmosító zenét
is elnyomja. Fogalmam sincs, mi indíthatta be ennyire.
- Meggyilkolták! Ezt mondja meg nekik! Ezt tegye bele a szent­beszédbe! Mondja meg nekik,
hogy ezen a világon nincsen igazság!
Zacharov, mintegy végszóra, megjelenik a helyiségben. Megint hosszú, fekete kabát van rajta,
amelyet ezúttal csak a vállára vetve visel. A hamis Feltámadás Gyémántja ott csillog a
nyakkendőtűjén. A tekintete olyan éles és hideg, akár a törött üvegszilánk.
- Nem hiszem el, hogy van képe idejönni! - mondom halkan, és felállok. Barron
figyelmeztetően megfogja a karomat.
Zacharov mellett áll Lila is. Most látom először, azóta a bizonyos katasztrofális wallingfordbeli
beszélgetés óta. A haja az eső miatt csapzott, és mindene koromfekete, eltekintve az élénkpiros
rúzsától, ami viszont annyira vöröslik, hogy mellette minden más elhalványul. Mintha csak egy száj
volna az egész lénye.
Rám néz, majd a tekintete Barronra vándorol. Kőmerev arccal leül.
- Jobb lenne, ha valaki megmondaná a kedves lányomnak, hogy egy kicsit vegyen vissza a
drámából! — mondja nagyapa, és úgy mutat anya felé, mintha lenne itt a teremben másik
lánya is. - Már az utcáról hallani lehet.
Nem is vettem észre, amikor belépett, de itt van, az esernyőjéről rázza a vizet, és közben rosszallóan
pillant anyára.
Annyira megkönnyebbülök, hogy hatalmasat sóhajtok.
Úgy borzolja össze a hajamat, ahogy egy kiskölyöknek szokták.
A pap a pulpituson állva megköszörüli a torkát, és lassan mindenki elhallgat, majd keres magának egy
helyet. Anya még mindig nyögdécsel. Abban a pillanatban, amikor a pap belekezd a beszédbe, ő
olyan hangos sírással válaszol, hogy alig hallom a búcsúztatót.
Eltöprengek, hogy vajon Philip mit gondolna a saját temetéséről. Biztosan nagyon szomorú volna,
amiért Maura még annyit sem volt képes megtenni, hogy elhozza a fiát, még egyszer utoljára
megnézni az apját. Biztosan kínosan érezné magát anya miatt, és nagy valószínűséggel hihetetlenül
be lenne pöccenve, amiért én is itt vagyok.
- Philip Sharpé az úr seregeinek katonája volt - mondja a pap. - Most pedig az angyalok oldalán
vonul.
A szavak kellemetlen visszhangot vernek a fejemben.
- Philip testvére, Barron csatlakozik most hozzám a pódiumon, hogy szóljon egy pár szót az
elhunytról, szeretett fivéréről.
Barron előremegy, fellép a pódiumra, majd belekezd valami sztoriba arról, hogyan mászott meg
egyszer Philippel egy hegyet, és hogy mennyi fontos dolgot tudtak meg egymásról útközben. Nagyon
megindító. És egy az egyben egy olyan könyvből származik, amit még gyerekkorunkban olvastunk.
Úgy döntök, itt az ideje, hogy megfújjam valakinek a laposüvegét, és egy kicsit kimenjek a friss
levegőre.

Keresek egy jó helyet a lépcsőn, ahová leülhetek. A mi ravatalozónkkal szemben egy másik
búcsúztatás zajlik. Éppen csak hallom a hangokat, amelyek onnan szűrődnek ki, és amiket könnyedén
elnyom Barron hangja. Hátradőlök, és bámulni kezdem a mennyezetet és a csillogó kristálycsillárt.
Ugyanennél a temetkezési vállalkozónál búcsúztattuk apát is. Emlékszem még a molyirtógolyócskákra
emlékeztető szagra, a függönyök túlságosan nehéz esésű anyagára és a textilmintás tapétára.
Emlékszem, hogyan fordult el a temetésszervező, amikor a gyászoló özvegy felé áramlani kezdtek a
törvénytelenül szerzett pénzzel teli borítékok. A hely éppen csak túl van Carney város határán - talán
ezért használják olyan gyakran az átokvetők. Ha ezzel itt megvagyunk, az egész társaság átvonul
Carney városi temetőjébe, ahol apa és Singer nagyi is nyugszik. Az ő sírjukra is teszünk néhány szál
virágot. Talán azt is látjuk majd, akit ebben a szemben levő helyiségben ravataloztak fel; az átokvetés
velejárója a magas halálozási ráta.
Amire azonban apa temetéséről a legjobban emlékszem, hogy akkor láttam Rose nénit tíz év után
először. Ahogyan ott álltam apa koporsója mellett, arra a kérdésére, hogy „Hogy vagy?”, azt
válaszoltam, hogy „Jól”, és csak ez után döbbentem rá, hogy mit kérdezett. Egyszerű, automatikus
válasz volt, bárki így felelne erre a kérdésre. Ugyanakkor arra is emlékszem, hogyan húzta el a száját,
miközben valószínűleg azt gondolta, hogy rettenetes gyermek vagyok.
És akkor úgy is éreztem magam.
Gyermeknek, mondjuk, még így is sokkal jobb voltam, mint öcsnek.
Zacharov kijön a halottbúcsúztatóról, és gondosan behúzza maga mögött az ajtót. Egy pillanatra
Barron hangja erősebben hallható, ahogyan éppen azt mondja:
- ...mindig emlékezni fogunk azokra a fura állatokra, amiket Philip lufiból hajtogatott, valamint
arra, milyen ügyesen bánt az íjjal.
Zacharov ajkán halvány mosoly, sűrű, ezüstös szemöldökét felvonja.
- Olyasmiket tudok meg a bátyádról, amiket korábban nem is sejtettem.
Felállok. Lehet, hogy semmi jót nem tudok mondani Philipről, lehet, hogy nincsen semmi, ami miatt
bocsánatot szeretnék kérni tőle, de van valami, amit megtehetek érte. A legkevesebb, hogy ezt
megtegyem érte. Leüthetem az embert, aki a haláláért felelős.
Zacharov biztosan kiolvassa az arckifejezésemből, hogy mire készülök, mert békítőleg emeli fel mind
a két kesztyűs kezét. Nem érdekel. Közelebb lépek hozzá.
- Azt hittem, megegyeztünk - mondom neki, és ütésre emelem az öklömet.
- Nem én öltem meg a bátyádat - mondja, és tesz egy lépést hátra, hogy ne érhessem el. - Csak
azért jöttem ma ide, hogy lerójam a tiszteletemet a családod előtt, és hogy elmondjam,
semmi közöm nincs ehhez az egészhez.
Még közelebb lépek. Valami sötét boldogság lobban a szívemben, amikor látom, hogy összerezzen.
- Ne! - mondja. - Nincsen semmi közöm Philip halálához, és ha vennéd a fáradságot, és
egyetlen percnél tovább gondolkoznál a dolgon, te magad is megértenéd, hogy igazat
mondok. Sokkal értékesebb vagy nekem annál, mint hogy bosszút álljak valami piti kis
átokvetőn. És te minden vagy, csak nem ostoba. Te magad is tisztában vagy a saját
értékeiddel.
- Annyira biztos benne? - kérdezem.
Philip hónapokkal ezelőtt kimondott szavai visszhangzanak bennem. Az nyilvánvaló, hogy a
hülyeséget nem nőtted még ki.
- Akkor azt magyarázd meg, hogy az anyád miért nem engem vádol! Még Barron sem. Még a
nagyapád sem. Szerinted megengedték volna, hogy csak úgy besétáljak ide, ha azt
gyanítanák, hogy esetleg az én lelkemen szárad a bátyád halála?
A fogait annyira erősen szorítja össze, hogy az állkapcsában látványosan ugrálnak az izmok. Ha most
ütném meg, a megfeszített izmok miatt még fájdalmasabb lenne neki. Nyilvánvaló, hogy nagyon rég
volt, amikor utoljára az ökleire kellett hagyatkoznia.
Mind a két kezem reszket, annyira szeretnék az arcába vágni! Végül csak az ajtó mellett álló vázán
töltöm ki a dühömet. Szilánkokra hasad, és vastag kerámiacserepek, víz, valamint vágott virágok
árasztják el a szőnyeget.
- Maga egyáltalán nem sajnálja, hogy Philip halott! - mondom végül, és a hangomból olyan
nyers harag árad, ami még csak most kezd lassan alábbhagyni. Magam sem tudom, mit
gondoljak a helyzetről.
- De te sem - feleli Zacharov, érzelemmentes hangon. - Ne mondd nekem, hogy nem
nyugodtabb az álmod most, hogy Philip már nincs többé.
Ebben a pillanatban sokkal jobban gyűlölöm, mint korábban bármikor.
- Ha valóban arról akar meggyőzni, hogy ne verjem be a képét, akkor valamit nagyon rosszul
csinál.
- Én azt akarom, hogy gyere el hozzám, és dolgozz nekem. Valódi munkát ajánlok — feleli
Zacharov.
- Nem fog menni - válaszolom neki, és ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy Philip elvesztése
által Zacharovnak éppen feleannyi befolyása van már rám. És ennek megfelelően, mivel már
nem bízhatok meg abban, hogy be fogja tartani az ígéreteit, minden ezután kimondott
fenyegetése is súlytalanná válik. Ha azt mondja nekem, hogy tegyek meg valamit,
„máskülönben”, és ez a bizonyos „máskülönben akkor is megtörténik, ha azt teszem, amit
akar, akkor nem sok indíttatásom lesz arra, hogy megtegyem neki, amit akar. Philip halálával
jelentősen csökkent a befolyása, és abban a pillanatban, hogy erre rádöbbenek, kezdem
lassan azt is elhinni, hogy tényleg semmi köze a halálához. Nagyon fontos vagyok neki;
egyáltalán nem mindennapi, hogy egy maffiafőnök ölébe csak úgy belehull egy átváltoztató.
Zacharov a fejével a függönnyel eltakart falfülke felé biccent. A gyászolók szoktak ide behúzódni,
hogy elrejtsék a könnyeiket. Bizonytalanul követem. Leül a hosszú padra. Én állva maradok.
 - Nem ismersz kegyelmet, és nem félsz tőlem sem - jegyzi meg halkan. - Ez két olyan
tulajdonság, amit kedvelek benned, bár jobb szeretném, ha az utóbbit az irántam való
tiszteleted visszafogná egy kissé. Te vagy a legkiválóbb gyilkos, Cassel, mert a te kezeidhez
soha nem tapad vér. Soha nem vagy rosszul attól, amit teszel, de nem is jön meg hozzá
annyira a kedved, hogy ne akard abbahagyni.
A szavaitól a hideg is kiráz.
- Dolgozz nekem, Cassel, és akkor élvezheted a védelmemet! Tedd meg a bátyádért! Tedd meg
anyádért! Tedd meg a nagyapádért, bár rá már most is a saját emberemként tekintek. Az én
védelmemért és egy nagyon kényelmes életért.
- Vagyis azt akarja, hogy... — kezdem, de félbeszakít.
- Philip halálának nem lett volna szabad bekövetkeznie. Ha a helyükön lettek volna azok az
emberek, akiknek őt kellett volna szemmel tartaniuk, akkor nem is történik meg. Engedd
meg, hogy rád én vigyázzak! Engedd meg, hogy az ellenségeidet én is az ellenségeimnek
tekintsem!
- Aha, és persze oda-vissza is. Kösz, de inkább nem. - Megrázom a fejemet. — Nem akarok
gyilkos lenni.
Elmosolyodik.
- Ha úgy gondolod, hogy attól nyugodtabb lesz az álmod, akkor élő dolgokká is
átváltoztathatod az illetőket. Akkor is ugyanolyan hatékonyan lesznek eltávolítva.
- Erre nem fog sor kerülni - felelem, és eszembe jut az a fehér macska, amelyik csillogó
szemekkel figyelt.
- Korábban már sor került rá. Lehet, hogy Barron elfelejttette veled, amit tettél, de mostanra
biztosan emlékszel rá. Te magad bizonyítottad be, amikor saját kezűleg vetted le az egyik
átkodat.
- A lánya volt az, akiről levettem! - válaszolom.
Zacharov hangosan felszisszen, majd lassan engedi ki a levegőt.
- Akkor is sor került rá, Cassel! Te is tudod, hogyan kell megdolgozni valakit, és hamarosan
eljön majd a nap, amikor különösen erős lesz a kísértés, hogy megtedd. Azután pedig már
több lesz, mint kísértés; nem lesz más választásod, mint megtenni. Ébredj már fel! Hiszen te
is közülünk való vagy!
- Még nem - mondom. - Nem egészen.
Nincsen már semmi más, amibe kapaszkodhatnék.
- Gondold át az ajánlatomat - mondja. - Mert biztos vagyok benne, hogy meg fogod gondolni,
amikor rádöbbensz, hogy hozzád egészen közel álló emberekkel leszel végül kénytelen
összeütközni.
- Úgy érti, Barronnal? - felelem döbbenten. - Maga egy vegytiszta rohadék, amiért egyáltalán
eszébe jut arra utalni az egyik bátyám temetésén, hogy meg kell ölnöm majd a másikat!
Zacharov feláll, és leporolja a nadrágját.
- Nem én vagyok az, aki erre gondolt - és elmosolyodik. - De igazad van... vegytiszta rohadék
vagyok. És egy napon szükséged lesz rám.
Azután visszatér a szertartásra.
Lila talál rám. Éppen a padra meredve bámulok magam elé, és azon töprengek, vajon hány ember ült
itt, szívből zokogva. Azon gondolkodom, hogy vajon a pad belsejébe, mint valami tengervizet magába
szívó vastag takaróba, mennyi só ivódhatott bele. Most már biztos, hogy szépen lassan
megbolondulok.
 - Szia - mondja, kezében egy csésze kávéval. Az ajkai még mindig ugyanolyan élénkvörösek. -
Éppen Philip egyik barátja mondja a búcsúztatót. Azt hiszem, azt meséli, milyen volt, amikor
először együtt kiraboltak egy italboltot.
Elveszem tőle a kávéscsészét. Azt hiszem, az elmúlt három napban kávén kívül más nem is került a
gyomromba. Ez alapján úgy kellene pörögnöm, mint a búgócsiga. És talán ez a magyarázata annak is,
hogy miért mentem neki kis híján Lila apjának.
- Most már vissza kellene mennem a búcsúztatóra. Én nem ... nem tudok... - Megrázom a
fejem, mintegy érzékeltetve, milyen hatalmasak azok a dolgok, amiket nem tudok megtenni.
Először is, nem mondhatom el neki, mit érzek iránta. Másodszor pedig nem vagyok biztos
abban, hogy képes leszek tovább hazudozni.
Annyira akarlak, hogy szinte bármit megtennék, csak hogy az enyém lehess!
Kérlek, ne kelljen ezt tennem!
- Valamikor régen barátok voltunk - mondja. - Ha ennél többek nem is.
- Még mindig barátok vagyunk - felelem automatikusan, talán azért, mert magam is azt
szeretném, ha ez igaz lenne.
- Nos, akkor jó. - Leül mellém a padra. - Nem akarom, hogy dühös légy rám, amiért itt vagyok.
Nem fogom rád vetni magam vagy ilyesmi.
Horkantok.
- Szóval az erényem biztonságban van tőled? Hála istennek!
Gunyorosan néz rám.
- De tényleg... megértem, hogy miért jöttél el. Biztosan jólesik holtan látni. - Arra gondolok,
amit az imént Zacharov mondott arról, hogy most majd biztosan nyugodtabban alszom;
annak ellenére, hogy még mindig nem vagyok hajlandó magamra is igaznak tartani mindezt. -
Biztosan úgy érzed, nagyobb biztonságban lehetsz.
Úgy néz rám a csodálkozástól elkerekedő szemmel, mintha nem lenne képes elhinni, hogy tényleg azt
mondtam, amit hallott. Aztán felnevet.
- Nem valami könnyű megint lánynak érezni magam ... úgy értem, embernek, akinek van keze,
van lába, aki ruhákat visel és iskolába jár. Nagyon nehéz megtalálni a szavakat, ha az ember
elszokott attól, hogy beszélni is tud. És néha úgy érzem... - Elharapja a mondatot.
- Hogyan?
- Nos, nem is tudom. De ez itt a te bátyád temetése! Most arról kellene beszélnünk, hogy te
mit érzel.
Hálával eltelve hosszan kortyolok bele a kávéba.
- Őszintén megmondom, hogy most ez talán a legutolsó dolog, amiről beszélni akarok.
- Nagyon jó hallgatóság és megnyugtató társaság vagyok — mondja halvány, huncut mosollyal.
- Hé! Az erényem, nem emlékszel? Na, gyerünk! Mondd már el, amit akartál!
Az egyik fényes, fekete magas sarkú cipője orrával finoman megrugdossa a falat. A cipő elöl nyitott,
és látom a nagylábujját. A körme csillogós, mélykék színűre van festve.
- Jól van. Te érezted már valaha annyira dühösnek magad, hogy kész lettél volna
széjjelszaggatni az egész világot, miközben tudod, hogy azzal sem elégíthetnéd ki az
éhségedet? Hogy nem tudod, hogyan fojthatnád el ezt az érzést, és ezzel magadat is
megrémíted? Amitől persze csak még dühösebb leszel?
- Most akkor mégis arról beszélünk, hogy én hogyan érzek? — kérdezem, és próbálok
könnyedséget csempészni a hangomba, mert pontosan tudom, hogy mit akar mondani.
Olyan ez, mintha az ember gondolatai valaki más szavaiban formálódnának meg.
A padlóra szegezi a tekintetét. Beharapja a felső ajkát.
- Nem.
- Aha - mondom lassan. - Jól van.
- Vannak olyan napjaim, amikor egyszerűen mindent gyűlölök. - Komoly tekintettel néz rám.
- Nekem is - mondom. - Mint a mai is. Egyszerűen nem tudom, mi volna a helyes, hogyan
érezzek Philippel kapcsolatban. Úgy értem, az egyértelmű, hogy nem álltunk közel
egymáshoz. Most, ahogy visszagondolok rá, vajon elszégyellte magát, amiért úgy kihasznált,
ahogyan? Talán ezért nem volt képes soha a szemembe nézni? Miközben, amikor minden
véget ért, akkor éppen ő volt az, aki nem volt képes nekem megbocsátani. Akkor akár kvittek
is lehettünk volna... jó, persze nem teljesen, de majdnem. Ugyanakkor olyan volt, mintha
nem lenne ereje szembenézni mindazzal, amit tett, és engem érezne az ellenségének. Mintha
már nem emberi lényként tekintett volna rám. Mintha már nem lettem volna a testvére.
Most kellene befognom a számat, de már késő.
- Most pedig itt vagy te. Te voltál az egyetlen barátom hosszú évek óta. Persze az iskolában
előtted is voltak barátaim, de mindegyiknek vagy az lett a vége, hogy anya elbaltázott
valamit, vagy egy ígéretes csalás miatt elköltöztünk, és ezért kivett a suliból, vagy éppen a
barátaim jöttek rá, hogy átokvetőcsaládból származom, és nem akarták, hogy tovább bármi
közünk is legyen egymáshoz. És akkor jöttél te. Volt olyan idő, amikor neked mindent
elmondhattam... aztán azt hittem, hogy megöltelek, most meg itt vagy, visszakaptalak, és
én... úgy értem, te... ő elvette...
Lila hirtelen mozdulattal előrehajol. Ajkai lágyan érintik az arcomat.
Lehunyom a szememet. A lehelete felmelegíti az arcomat, és csak egy egészen apró kis mozdulat
kellene, egy hallgatólagos egyetértés ahhoz, hogy csókolózásba fulladjon a mozdulat. Ha
megcsókolhatnám, az azonnal elmosna minden gyászt, fájdalmat és bűntudatot. Nem is akarok mást
ezen a világon.
- Meg fogsz kapni mindent, amiről azt hiszed, soha nem kaphatod meg - mondja halkan, és
kinyúl, hogy letörölje az arcomról a rúzs vörös foltját. — De nem most.
Felsóhajtok, ahogyan a kesztyűje megsimítja az arcomat.
Miután a szertartásnak vége, nagyapa egy fekete limuzin felé irányít. Beülök, közvetlen anya mellé,
aki máris nekilátott a minibár tartalmának. Valami barnás folyadék lötyög a kezében tartott, vastag
talpú pohárban. Utánam Barron ül be.
Néma csendben utazunk. Hallom, ahogyan a jégkockák finoman csendülve a pohár falának ütköznek,
és azt is, ahogyan szaggatott sóhaj töri meg a csendet. Lehunyom a szememet.
- Nem is tudom, mit kellene tennünk Philip holmijaival! - szólal meg anya hirtelen. - Maura
nem fog eljönni, hogy összeszedje őket. Kénytelenek leszünk mindenét bepakolni a régi
szobájába.
Nagyapa felnyög.
- De éppen most takarítottam ki az egész házat!
- Jobb lesz, ha ti ketten mindent bedobozoltok, miután a rendőrség végzett - jelenti ki anya,
elengedve a füle mellett nagyapa szavait. A hangjából kicsendül a hamarosan beköszöntő
hisztéria. - Lehet, hogy egy napon meg akarja majd kapni őket a fia.
- Nem fogja - válaszolja Barron.
- Ezt nem tudhatod! - válaszolja anya, majd előrehajol, hogy töltsön még magának a
minibárból, de a limó ráhajt valami bukkanóra, az ital pedig anya ruhájára fröccsen. Sírni
 kezd. Nem olyan hangosan, sikoltósan, mint odabent, hanem csendesen hüppögve, olyan
sírással, amely az egész testét rázza.
Felkapok néhány papírszalvétát, és megpróbálom felitatni a foltot. Ellöki a kezemet.
- Ezt nem tudhatod! — mondja Barronnak a könnyein keresztül. - Nézz csak Casselre! Apátok
öltönye van rajta.
- Aha, és vagy egymillió éve kiment a divatból - válaszolja Barron.
Megvonom a vállam, és úgy döntök, én is bekapcsolódom a játékba.
Nagyapa vigyorogni kezd.
- Nem lesz semmi baj, Shandra - mondja anyának.
Anya a fejét rázza.
- Ne hagyd, hogy az ő gyereke is úgy járjon, mint Cassel!-mondja tovább Barron. - Inkább dobd
ki minden holmiját! Különben pedig máris van egy tippem egy princetoni pasira, aki
festményeket szeretne vásárolni. Már csak egy etetőre van szükségem. Akkor pedig tucatnyi
selyemöltönyt vásárolhat magának.
Anya szipog, és bedobja a maradék italát.
A temetésre elkezd zuhogni az eső. Barronnal egy esernyőn kell osztoznunk, ami persze azt jelenti,
hogy a hideg esővíz folyamatosan csorog be a nyakamba, és végig a hátamon. Barron a vállamra teszi
az egyik kezét, én pedig egy pillanatra odahajolok hozzá, mintha valóban olyan jó testvérek lennénk,
akik támaszt nyújtanak egymásnak. A temetésen már nincsen semmi különösebb felhajtás, hiszen a
búcsúbeszédeket jóformán mindet elmondták a ravatalozóban. Mostanra mintha anya könnyei is
elapadtak volna.
Vagy az is lehet, hogy az égből ömlő vízzel ő sem veheti fel a harcot.

Miután mindennek vége van, Lila és az apja visszaül a kocsiba, és a testőrökkel együtt távozik. Amikor
beszáll, még visszafordul, és egy apró intéssel búcsúzik tőlem.
Mi, többiek, nagyapa házába megyünk a halotti torra. Carney öregasszonyai közül nagyon sokan itt
vannak, és nagyapa ebédlőasztala majd összeroskad a rengeteg ragu, pite és hidegtál súlya alatt.
Egy fekete tweedruhát viselő, középkorú nő súg valamit a barátnőjének. A másik hangosan felnevet,
és azt válaszolja:
- Ugyan, dehogy, Pearl! Már háromszor voltam férjnél, és soha, egyetlen alkalommal sem
hagytam egyiknek sem, hogy kesztyű nélkül lássanak, vagy hogy a sajátjukat levegyék.
A konyha felé indulok.
Anya elém áll, még mielőtt a szobából kijuthatnék. A szemei körül halványszürke foltként látszik még
a smink maradéka, és emiatt olyan, mintha mind a két szeme mélyen be volna esve az arcába.
Mintha szellemet látott volna.
- Kicsim! - kezdi.
- Anya? — felelem én, miközben próbálok ellépni mellette. Nem akarom, hogy itt legyen a
közelemben! Már így is túlságosan sokat éreztem. Nem tudnék elviselni egyetlen további
érzelmet sem.
- Tudom, hogy mindig is felnéztél Philipre - mondja úgy, mintha az elmúlt hat hónap meg sem
történt volna. Mintha az elmúlt három év meg sem történt volna. A lehelete csak úgy bűzlik
az italtól. - De most mind a kettőnknek erősnek kell lennie.
Nem mondok semmit. Nem tudom, mi jönne ki a számon.
- Barron azt mondja, okosabb volna, ha odaköltöznék hozzá. Azt mondja, aggódik a gondolat
miatt, hogy egyedül vagyok.
 - Csodásán hangzik - mondom, és valóban úgy is gondolom. Barronnak talán sikerül majd
elterelnie anya figyelmét.
Az egyik nő, aki ragut hozott, odajön, mert anyával szeretne beszélni. Amíg ők egymásra figyelnek,
gyorsan elillanok. Sam követ, és egy kicsit zavartnak tűnik. Gondolom, nem nagyon látott még egy
helyen ennyi bűnözőt, akik mind büszkén engedik láttatni a hegtetoválásukat. Daneca az étkezőben
marad, és láthatólag egészen le van nyűgözve, amiért az egyik legnagyobb átokvetővárosban ilyen
leplezetlen figyelemmel veszik körül az átokvetők.
Úgy tervezem, hogy a lehető leghatékonyabban fogom tajt részegre inni magamat. Kiveszek nagyapa
italos szekrényéből egy üveg vodkát, majd megragadok három feles poharat, és a pince felé indulok.
A pince pontosan olyan, amilyennek az emlékeimben él, azokról a nem is olyan távoli nyarakról.
Hideg, dohos, és enyhe penészszag árad a falakból. A tévé előtti bőrkanapéra dobom le magam.
Szépen felállítom a feles poharakat a dohányzóasztalra, töltök, majd sorra egymás után bedobom
mindet.
Itt egyszerre érzem magam jobban és rosszabbul. Jobban, mert annyi emlék kel életre a fejemben. És
rosszabbul amiatt, hogy milyen emlékek ezek.
- Szia! - mondom, és Samre nézek. - Neked is kellett volna hoznom egy poharat.
Felvonja a szemöldökét, és felemel egyet a magamnak lehozottak közül.
- Na és ha elveszem ezt itt a végéről?
- Lila és én nagyon sokszor jöttünk le ide. Filmeket néztünk - felelem, és csak úgy, nagy
általánosságban a tévé felé intek.
Philippel és Barronnal is rengeteg időt töltöttem itt. Emlékszem, ahogyan a földön fekve játszottunk
Philippel torpedót, és olyan erősen nevettem, hogy attól tartottam, behugyozok. Emlékszem,
ahogyan a tinédzser Anton és Philip megtiltja nekünk, hogy lejöjjünk ide, míg ők valami horrort
néznek. Barronnal tehát leültünk a lépcsőn - vagyis a szó szoros értelmében valóban nem a pincében
-, és határtalan rettegéssel néztük mi is a filmet a koromsötétben.
Töltök magamnak még két felest. Rosszkedvűen öntök egyet Samnek is.
- Mi van közted és Lila között? - kérdezi. - Azt gondoltam, hogy kedveled... tudod, tavaly,
amikor volt az, a te is tudod, mi. De azóta, hogy odajött ő is a Wallingfordba, mintha
szándékosan kerülnéd.
Annyira undorodom magamtól, hogy a szemem sem rebben, amikor lenyelem a következő felest.
- Nem akarok erről beszélni - mondom, és a fejemet rázom. - Itt nem. Ma nem.
- Jól van - feleli Sam, a hangjában megjátszott megértéssel. - Akkor miről szeretnél inkább
beszélni?
- Az új karrieremről - mondom. - Segíteni fogok a szövetségieknek, hogy elkapják a bátyám
gyilkosát. Pont olyan leszek én is, mint a Számüzöttek bandája.
- Azt a műsort senki nem nézi! Ötven alatt legalábbis - feleli Sam.
Léptek jönnek lefelé a lépcsőn. Gyorsan töltök magunknak még egy kört, felkészülve arra, ha, ne adj
isten, a közeledő idegen megpróbálná elvinni a piánkat. Egy ilyen társaságban, mint ami a házban ma
összegyűlt, az ember soha nem tudhatja.
- Szerintem meg csodálatos cinéma vérité!2 - jelentem ki jól hallhatóan. - Ilyen leszek én is a
következő életemben. Én is szerzek magamnak egy jelvényt, egy stukkert, és gonosztevőkre
fogok vadászni.
Szinte elönt az érzés, hogy minden rendben van. Minden tökéletesnek tűnik. Mint egy álomban,
amiből soha nem akarok felébredni.
 - Te tényleg azt mondtad, hogy „gonosztevőkre”? - kérdezi Daneca, és ledobja magát a
kanapéra mellénk. - Azt tudtad, hogy fent van Hentes Henrietté? És aranyszínű maszkot
visel? Márpedig ez kétséget sem hagy, hogy tényleg ő az. Biztosan lerohadt az orra, miután
megölte az utolsó férjét.
Az akkurátusán sorba állított feles poharakra mutatok. Elvesz egyet. Úgy érzem, én vagyok a világ
ura. És közben kicsit szédülök is.
- Úgy tervezem, hogy tényleg így fogom nevezni őket, amikor sorra, mindegyiket
letartóztatom. Úgy értem, gonosztevőknek, és nem Henriette-nek. Őt csak Henriette-nek
fogom nevezni. Illetve Henrietté néninek, de akkor is.

2 realista filmművészeti irányzat

- Nem vagyok biztos benne, hogy mindent jól értettem - mondja Sam, Daneca felé fordulva -,
de mintha részeg barátunk itt az előbb azt mondta volna, hogy szövetségi ügynökök
próbálták beszervezni.
- Aktákat adtak nekem - mondom még mindig szédülő fejjel.
- Te tényleg nagyon szerencsés vagy! - feleli Daneca.
Csak ülünk ott a pincében, és keményen piálunk, míg végül egyszerűen elájulok a régi bőrkanapén
ülve, a tévé előtt. Az utolsó dolog, amire emlékszem, egy homályos kép, ahogyan Sam és Daneca a
földön fekve smárol. Nagyon kellene innom egy pohár vizet, de nem akarom megzavarni őket, így
inkább ott maradok a fenekemen, és a lehető legszorosabban lehunyom a szememet.

Amikor felkelek, Sam és Daneca egymáshoz bújva alszik egy nagy szőrmetakaró alatt, a szőnyegen.
Kimegyek a konyhába, a csap alá dugom a fejemet, és annyi vizet iszok, amennyi csak belém fér.
Kinézek az ablakon, és a beszűrődő fényből arra következtetek, hogy mostanra biztosan elállt az eső.
Látom, hogy nagyapa ott ül egy kerti székben, és kezében sörrel bámulja a csupa sár kertjét és a
romos fészert. Érzem, hogy még mindig be vagyok rúgva egy kicsit.
Hagyom, hogy a szúnyogháló nagy zajjal csapódjon be a hátam mögött, ahogyan kilépek az ajtón, és
csatlakozom hozzá. Csak a szeme sarkából pillant fel rám.
- Na, mi a helyzet? - kérdezem, és nagy nehezen kinyitok egy másik széket is.
- Kicsit nyúzottnak tűnsz — jegyzi meg, majd kivesz a zsebéből egy pipát, és megtörni. — Jobb
lesz, ha leülsz, mielőtt összeesnél.
Bizonytalanul elhelyezkedem. A szék nyikorog.
- Te meg mióta pipázol?
- Nem pipázom - feleli, majd meggyújt egy gyufát, és a lángot finoman a dohányhoz érinti. -
Évekkel ezelőtt leszoktam. Amikor Shandra megszületett.
- Aha — mondom. — Nem is tudom, miért feltételeztem.
- Nekem és nagyanyádnak nem lehetett gyerekünk. Mary állandóan elvetélt, egyik a másik
után. Nagyon nehezen viselte a dolgot... abban a pillanatban, hogy gyanítani kezdte, megint
terhes, azonnal ágynyugalomra fogta magát. Az orvosok azt mondták, az Rh-faktor okozza, de
én mindig is úgy tartottam, hogy a halálvetéseim miatt van így. Úgy gondoltam, hogy talán a
visszahatás miatt nem lehet egészséges gyermekünk. Lehet, hogy az egész csak babona, de
amikor már nem öltem átokkal, nem sokkal később anyád is megszületett.
- Nem is tudtam, hogy szabad kiszállnunk az ilyesmiből! - jegyeztem meg.
 - A Zacharovok valóban nem hagyták, hogy kiszálljak, és ne gyilkoljak többet, de azt senki nem
mondhatja meg nekem, hogy milyen módszerrel öljek! — Édes illatú füst szállt fel a pipából.
— Jobb, ha az ember valódi mesterévé válik a szakmájának.
- Értem - mondom. Habár a saját szememmel láttam, hogyan végez Antonnal, valahogy
nehezemre esett veszélyes embernek tartani. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenem, hogy
amikor Lila félelmetes apja még kiskölyök volt, nagyapa már hírhedt és rettegett
bérgyilkosnak számított.
- A varázslat rengeteg választási lehetőséget tár fel előtted - mondja nagyapa. - De a legtöbb
nagyon rossz útra visz.
Újabb korty sör.
Azon töprengek, hogy az én jövőm is ez lesz-e. Rossz döntések sorozata. Az biztos, hogy a jelenemet
pont ilyennek érzem.
- Ha másképpen teszek bizonyos dolgokat - folytatja nagyapa akkor talán a bátyád is élne még.
Nagyanyáddal valódi kis elkényeztetett szukát neveltünk anyádból, de még így sem tartottam
annyira távol az életemtől, ahogyan kellett volna. Mindig abban reménykedtünk, hogy mivel
hivatalosan soha nem lett tagja egyik családnak sem, nektek, a gyerekeinek, meglenne az
esélyetek arra, hogy másféle életet éljetek. Aztán hagytam, hogy minden nyáron elgyertek
ide. Mindenképpen látni szerettem volna az unokáimat.
- Mi is nagyon vágytunk arra, hogy veletek legyünk — mondom én. A szavak egy kicsit kásának
tűnnek. Ebben a pillanatban annyira szeretnék megint gyerek lenni, hogy az szinte fáj.
Hiányzik a rég halott apám. Hiányzik az, hogy nagyapa kertjében rohangásszak a füvön, a
locsoló alatt.
- Tudom. - Keményen a vállamra csap. - De közben azt sem akadályoztam meg, hogy ti hárman
ugyanazt az életet folytassátok, amit én. Mint amikor az ember elvezeti a lovat az itatóhoz, és
aztán nem hagyja, hogy igyon.
Megrázom a fejemet.
- Mi ebbe az életbe születtünk. Éppen úgy, mint a világ összes átokvető gyereke. Még ha
akarsz, akkor sem lettél volna képes távol tartani bennünket.
- Philip csak huszonhárom volt, amikor meghalt. Én meg még mindig élek. Nem jól van ez így! -
Megrázza a fejét.
Erre nem tudok mit mondani, de ha most választanom kellene Philip és őközte, egy pillanatig sem
haboznék. Azonnal őt választanám. Mivel viszont pontosan tudom, hogy nem akarná ezt hallani,
inkább iszok egy kortyot a söréből, majd leülök mellé, és vele együtt, néma csöndben bámulom a
felázott kertet és az egyre halványuló csillagokat.
ÖTÖDIK FEJEZET

AMIKOR VASÁRNAP REGGEL FELÉBREDEK,

a fejem csak úgy lüktet, a számnak pedig olyan a szaga, mintha megdöglött volna benne valami. A
verőfényes, hideg reggelen nagy nehezen kikászálódom a kerti székből. Nagyapa nincs itt. Lemegyek
a pincébe, és látom, hogy Daneca és Sam is hazament már, de ők legalább hagytak nekem egy
üzenetet:
Találkozunk a Wallingfordban.
S és D

Visszatámolygok az emeletre, és csak ekkor döbbenek rá, hogy vannak, akiknek a tor még nem ért
véget. A kajákkal teli asztal elég rossz állapotban van: makaróni és sajtdarabok vannak széjjelszórva
az abroszon, egészen gusztustalan elegyet alkotva az áfonyás pite kifolyt töltelékével. Minden
felületet üvegek és dobozok borítanak. Látom Barront a nappaliban, karja egy olyan idős hölgy vállán,
akit nem ismerek. A hölgy éppen azt meséli neki, hogy annak idején, ha az ember tényleg nagy pénzt
akart csinálni, ópiummal foglalkozott. Nyilvánvalóan fogalma sincsen arról, hogy manapság, ha az
ember spinyót akar csinálni, akkor elég egy szállodai kotyogó is. Persze nem én leszek az, aki erről
felvilágosítja.
Nagyapa a tévés foteljében ülve alszik. Mellkasa ütemes emelkedése és süllyedése biztos jele annak,
hogy minden a legnagyobb rendben van vele.
Jó néhány ember van még a házban, nagyrészt fiatal gengszterek gyűrött öltönyben, kigombolt
inggallérjuk alatt, a nyakukon hegtetoválással. Amikor elmegyek mellettük, hallom, hogy valami
melóról beszélgetnek, amiben szerepe lesz egy banknak, tíz méter kötélnek, valamint egy halom WD-
40-nek is. Vörös szemmel, hangosan nevetnek.
Amikor belépek a vendégszobába, ott találom anyát a tévé előtt ülve, amint valami ostoba
szappanoperát néz.
- Ó, drágám! - mondja, amikor észreveszi, hogy beléptem. - Még soha nem találkoztam ezekkel
a barátaiddal! Nagyon rendesnek tűnt mind a kettő.
- Aha — mondom.
Egy hosszú pillanaton keresztül az arcomat vizslatja.
- Rettenetesen nézel ki. Mikor ettél utoljára?
A nyakamat behajlítom, és a fejemet a falnak támasztom.
- Másnapos vagyok.
- Van aszpirin a fürdőszobában. De ha nincsen semmi a gyomrodban, akkor ki fog készíteni.
Mindenképpen enned kellene.
- Tudom - válaszolom. Igaza van.
Beülök a kocsimba, és elmegyek abba a kis étterembe, amire emlékszem még akkoriból, amikor
Barronnal és Philippel együtt nagyapánál nyaraltam. A pincérnőt teljesen hidegen hagyja mind az
egynapos és csupa gyűrött zakóm látványa, mind az, hogy egymás után két adag reggelit fogyasztok
el. Kettévágom a tükörtojás sárgáját, és figyelem, amint aranyszín áradatként folyik végig a
tányéromon. Utána borsot szórok bele, majd rozskenyérből készített pirítóssal az egészet felitatom.
Mire megiszom az egész kanna kávét, a fejem sem lüktet tovább.
Otthagyok az asztalon némi pénzt, azután elindulok az iskolába. A kocsi kormányát egészen
átforrósította a napsütés, és miközben viszonylag kis sebességgel gurulok az autópályán, lehúzom az
ablakot, és próbálom élvezni a nyár utolsó, esőtől terhes leheletét.

A legkevésbé arra számítok, hogy amikor belépek a kolesz szobájába, Samet és Danecát találom majd
odabent, amint egy kétliteres üveg Mountain Dew mellett ülnek, és a szobában mindenfelé szétszórt,
a szövetségiektől kapott aktákat tanulmányozzák. Mozdulatlanná dermedek, és megkapaszkodom az
ajtókeretben.
Egy pillanatig nem érzek egyebet, mint vad, oktalan dühöt. Azok az iratok az enyémek!
- Ó, szia! - köszön Daneca, és felnéz rám. A földön ül, hátát az ágyamnak vetve. Ahhoz képest,
hogy már a puszta ittlétével is a kicsapását kockáztatja, elég lazán viselkedik. Elvigyorodik. -
Nem semmi! El sem tudom képzelni, hogy lehettél képes elmondani az igazat a
szövetségiekről.
- Ez csak azért van, mert mióta Barron olyan szép búcsúbeszédet mondott a bátyánkról, kissé
megingott a bizalmad a családunkban — felelem olyan könnyedén, ahogyan csak bírom.
Leveszem a zakómat, és az ágyra dobom. Azután feltűröm mindkét ingujjamat. Nem hiszem,
hogy ennél összeszedettebb lehetnék egy zuhany és egy átöltözés nélkül. - És azt kell
mondanom, hogy most nekem ingott meg a belétek vetett bizalmam. Pontosan mit
képzeltek, mit műveltek itt?
- Na, várj csak! Azt mondod, hogy amikor Barron arról beszélt, hogyan mászták meg a
Himaláját, és hogyan mentették meg azt a hegyi kecskét, az nem volt igaz? — kérdez vissza
Sam. Fekete pólót és farmert visel. A haja még mindig nedves.
Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy csak ugrat.
A mennyezetre nézek.
- Különben pedig a puszta tény, hogy azt mertem állítani, hogy vannak nekem ezek az akták...
amikor, engedjétek meg, hogy erre újra felhívjam a figyelmeteket, az ital és a gyász miatt
rettenetesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem... még nem azt jelenti, hogy bele is
olvashattok.
- A gonosztevőket nem érdeklik holmi szabályok! — feleli Daneca, és önkéntelenül is kinevet.
- Ugyan már! — szólal meg Sam. — Hiszen a matracod alá rejtetted őket! Mintha könyörögtél
volna valakinek, hogy találja meg.
Van egy olyan baljós érzésem, hogy Sam csak a valamikor korábban, tőlem hallott szavakat mondja
most vissza. Felnyögök, és az íróasztalom előtt álló székbe rogyok, amikor rádöbbenek, hogy egy
halom papír van alattam. Kirángatom őket.
- Szóval akkor pontosan mit is látunk itt? — kérdezem, és ránézek a kezemben tartott
papírokra. Fényképek vannak a dokumentumokhoz gemkapcsozva, mindegyiken egy-egy
ránézésre is keménynek tűnő emberrel. A fényképeket láthatólag a letartóztatásuk után
készítették. És aztán vannak titokban készített felvételek is, amikor ugyanezek az emberek
kávéházban ülnek, vagy éppen újságot olvasnak valamilyen szálloda erkélyén, oldalukon egy
fürdőruhás nővel. Titkos megfigyelések alatt készített képek.
- Pontosan hat áldozatról van szó - feleli Daneca. - Mindannyian átokvetők.
- És mindegyik pasi - teszi hozzá Sam.
Daneca kinyújtózkodik, és megfogja az egyik lapot.
- Giovanni „Sebhelyes” Basso. Eredeti és hamis amulettekkel kereskedett. Úgy tűnik, levett
néhány embert egy nagyobb összegre. Amennyire a szövetségiek tudják, nem dolgozott a
 Zacharov családnak. Talán a többiekkel voltak kisebb-nagyobb ügyei. Nem találtak hullát.
Nem találtak semmit. Egészen egyszerűen eltűnt egy éjjel.
- Vagyis még azt sem tudjuk, hogy nem csak ebből a városból kellett-e lelépnie - mondja Sam.
- Aha - mondom én. - Lehet, hogy mindegyiknek éppen csak távoznia kellett valamiért.
- Egyszerre? - kérdezi Daneca Samtől. - Úgy érted, hogy lehet, ebben a pillanatban is mind a
hatan Dél-Franciaországban ülnek valami villában, és éppen idióta vígjátéksorozatokat
néznek a tévében?
Sam szomorúan rázza meg a fejét.
- Jó, elismerem. Valószínűleg nem.
Daneca másképpen helyezkedik el.
- A második számú pasi... James „Jimmy” Greco. Illegális szerencsejátékban utazott. Majdnem,
mint te, Cassel.
Fél szívvel ugyan, de bemutatok neki. Biztos vagyok benne, hogy a szövetségiek nem szívesen
osztanák meg ezeknek az aktáknak a tartalmát civilekkel, különösen nem olyanokkal, akiket nem
állna jogukban utána zaklatni. Annak ellenére, hogy még mindig nagyon haragszom Samre és
Danecára, ez a tudat bizonyos elégtételt jelent. Bármi, ami bepöccentheti a szövetségieket, csak jó
lehet.
Daneca elmosolyodik.
- Greco szerencsevető volt, vagyis nem csoda, hogy éppen ilyen foglalkozást választott
magának. Fogalmam sincsen, hogyan keveredhetett össze Zacharowal, aki azért sokkal
nagyobb tétben utazott. Aztán bumm! Jégre teszik. Legutóbb akkor látták, amikor
Philadelphiában, egy kocsmából lépett ki éppen.
Nem nehéz elképzelni, hogyan hajthatták végre a gyilkosságot. Greco részegen botladozik, és egy
olyan ember vállára támaszkodik, aki a barátjának mondta magát. Vagy aki talán tényleg a barátja
volt. Húsos jatt a csaposnak. Be egy kocsiba, és jég.
Az is lehet, hogy a gyilkos egy nő volt, aki azt állította magáról, hogy a barátnője, vagy éppen a
felesége. Ez még jobb lehet. Talán bedobott vele egy utolsó italt is, mondván, hogy Greco attól majd
jobban alszik. Aztán azok a vörös kesztyűk egyetlen pillanatra megvillannak.
Persze biztos, hogy mindezt a szövetségiek is végigjátszották már.
- És ezzel elérkezünk Antanas Kalvishez. A feleségével együtt luxus callgirl szolgáltatást
üzemeltetett Newarkból. - Daneca szeret nyomozósat játszani. Számukra ez tényleg nem
egyéb játéknál, amolyan rejtélyes gyilkossági ügynél, különösen tarka díszletekkel. A végén
majd azt mondjuk, hogy biztosan a komornyik tette a gyertyatartóval, azután megfordítjuk a
kártyát, és meglátjuk, hogy jól tippeltünk-e.
- Együtt vitték a boltot? - kérdezi Sam.
- Ha azt hallom, hogy strici, akkor egy olyan pasit látok magam előtt, aki szőrmebundában van,
az ingének széles a gallérja, és soha nincsen állandó lakcíme - mondom.
- Aha, mert minden bűnöző olyan, mint amilyennek a filmekben látod őket! - csattan fel
Daneca. Lehet, hogy mégis komolyabban veszi, mint gondoltam? - Kalvis érzésvető volt. Fúj!
Ez annyira undorító! Különben pedig...
- Ugye azt mondtad, hogy nős volt? - szakítom félbe. - Hogyan tudott úgy eltűnni, hogy a
felesége nem tudott róla?
Daneca végigpörget néhány oldalt.
- Aha, egészen hátborzongató. Az ágyból tűnt el. Úgy értem, közvetlenül az asszony mellől.
Tehát vagy tényleg így történt, vagy a kedves Kalvisné asszony is be volt avatva.
Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a gyilkos csakis egy nő lehet. Elképzelem, hogy az egyik
callgirl szerepét veszi magára, talán eljátssza, hogy bajban van, és ezért megszervezi, hogy soron kívül
találkozhasson Kalvisszel. A férfi óvatosan kikel az ágyból, vigyázva, nehogy felébressze a feleségét.
Vagy talán Kalvis alvajáró volt, és belesétált egyenesen Philip és Anton karjába. A végén pedig egy
olyasvalaki, mint én, eltüntette a hullát.
De az is lehet, hogy én voltam az. Talán én vagyok a gyilkos.
- Nekem úgy tűnik, az asszony falaz valakinek - szólal meg Daneca töprengve. - Lehet, hogy
vele kellene kezdenünk! Nem ismersz valakit, aki ismer valakit, aki megkérdezhetné, hogy...?
- Cassel? Valami baj van? - Sam odalép az ágya mellé.
- Nem - felelem, és a fejemet rázom. - Hadd halljuk a többit is!
- Jól van - mondja Daneca lassan. - Henry „Ravasz” Janssen, erővető. Katona a Zacharov
családban. Az iratok szerint közeli kapcsolatban állt Anton Abramowal. Anton? Ez az az
Anton, aki meg­halt...?
Bólintok.
- A Zacharov az anyja leánykori neve volt.
- Lehet, hogy ő a gyilkos? - kérdezi Sam. - Úgy értem, természetesen, nem a bátyád gyilkosa.
- Vagyis most már két különböző emberről beszélünk? Igen, ez nekem is eszembe jutott. A
szövetségiek szerint... - Elharapom a szót, mert nem vagyok benne egészen biztos, hogy okos
dolog lenne beszélni nekik a vörös kesztyűs nőről. És abban sem, hogy ugyanakkor jól tennék,
ha utánam is szaglásznának még egy kicsit. - Szóval szerintük a gyilkos biztosan óvatlanná
vált. Ezeken kívül tűntek el még néhányan.
- Lehetséges, hogy az FBI-nak vannak olyan bizonyítékai is, amiket nem kötöttek az orrodra? -
kérdezi Daneca.
Sam megvonja a vállát.
- Vagy az is lehet, hogy azt akarják, te oldd meg nekik ezt az ügyet, és azt hiszik, hogy ha azt
mondják, a bátyád halálának is köze van hozzá, akkor biztosan el fogod vállalni.
- Ez azért elég paranoid magyarázat - mondom. - De tetszik. Azt hiszem, ez lesz az igazság.
- Azt te sem gondolhatod komolyan, hogy a szövetségi ügynökök képesek lennének olyan
hazugságot mondani neked, aminek következtében életveszélybe kerülsz! - Úgy tűnik,
Daneca mind a kettőnkre mérges, ami azért egy kicsit viccesnek tűnik.
- Aha, mert ők annyira elfogulatlanul védelmezik az átokvető jogokat, mi? - jegyzem meg
jókora adag szarkazmussal a hangomban.
- A következő - mondja, elengedve a füle mellett a megjegyzésemet csak azért, mert kénytelen
lett volna egyetérteni velem. - Sean Gowen.
Felemelem a kezem.
- Várj csak egy pillanatot! Janssen hogyan halt meg?
- Úgy tűnik, a szeretője házából tartott hazafelé. A szerető azt mondja, hogy váratlanul, az
éjszaka közepén ment el tőle, és ő úgy gondolta, hogy biztosan a feleségéhez. Jól be is volt
pöccenve, amíg meg nem tudta, hogy halott. Jobban mondva, eltűnt. Mert testet most sem
találtak.
Kiráz a hideg. Mintha valaki átlépett volna a sírom felett.
Megint az éjszaka kellős közepén történt. Nincsen hulla.
Lila elmondta nekem, hogy Philip és Barron macskaként küldte be őt házakba. Egyetlen érintésével
kényszeríthetett bárkit, hogy alvajáróként menjen egyenesen az én karjaimba, én pedig
átváltoztattam őket. És Barron azután mind a kettőnk emlékeit kitörölte. Nem semmi kis csapat
lehettünk!
Nem találtak egyetlen testet sem.
- Akkor vissza Sean Gowenhez - folytatja Daneca. - Gowen uzsorás volt és szerencsevető. Ez
elég különös. Kora délután tűnt el. Az összes többi...
Gowen éjjelente dolgozott - mondom.
- Tessék? — kérdezi Sam. — Talán ismerted, vagy ilyesmi?
Megrázom a fejem.
- Csak találgattam. Igazam van?
Bármit megtennék azért, hogy azt mondja, tévedek.
Elkezdem átkutatni a széjjelszórt aktákat. Végül Sam felemel egyet.
- Igen, úgy tűnik. Pontosabban általában reggel négykor ment haza. Ami nagyjából ugyanazt
jelenti.
Aludtak. Ez volt az egyetlen, ami mindegyikükben közös volt.
- Van esetleg valami elképzelésed? — kérdezi Daneca.
Megrázom a fejem.
- Egyelőre nem - hazudok kelletlenül. Danecának és Samnek sokkal többet elmondtam már
magamról annál, amit bárki mással megosztottam ebben az életben, de ennyire nem
tehetem őket a bizalmasaimmá. Azt hiszem, hogy én tettem. Én vagyok a gyilkos.
Megmarkolom a térdemet, hogy megszűnjön a kezem remegése.
Zacharov állásajánlata most már sokkal több értelmet nyer. Az a rengeteg ember. Eltűntek mind.
Egyszerűen eltűntek.
Daneca fáradhatatlanul pörgeti a lapokat.
- Nos, akkor nézzétek meg a legutolsó áldozatot! Utána majd meghallgatjuk a te nem-
elméletedet. A neve Arthur Lee. Ő is szerencsevető, és az FBI informátora. Éppen
Zacharovnak végzett valami megbízást, amikor meghalt.
A homlokomon hideg veríték ütközik ki. Most, hogy azt hiszem, én hajtottam végre a gyilkosságokat,
minden egyes dokumentum engem igazol. Minden részlet beleillik a képbe.
Anton és Barron elöl ül a kocsiban, én, Philip és Lee hátul. Semmi szükség álomvarázslatra. Csak egy
érintés az egész puszta kézzel.
- Amit azonban a legkevésbé értek, az az... - kezdi Daneca.
Az új felügyelő tanár, Mr. Pascoli a nyitott ajtóban állva köszörüli meg a torkát. Daneca lebukott.
Szerencsére most kezdődött az új év, úgyhogy mindannyian nulla megrovással kezdjük. Szóra nyitom
a számat, és próbálok valami magyarázattal előállni arra, mit keres Daneca egy fiúszobában, mindegy
mennyire hihetetlen is az.
- Azt hiszem, ezzel a közös házi feladattal már így is elég sok időt töltöttek — mondja Mr.
Pascoli, mielőtt én megszólalhatnék.
- Elnézést - feleli Daneca, és összeszedi a papírok egy részét.
Pascoli jóindulatúan mosolyog, és úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna.
- Ez meg mi volt? - kérdezem.
- Azt mondtam neki, hogy Sam és én egy közösen megoldandó házi feladaton dolgozunk, és
hogy a közös helyiség túlságosan zajos a tanuláshoz. Azt mondta, hogy amíg az ajtót nyitva
tartjuk, és tényleg tanulunk, ő nem bánja.
- A kockák mindig megússzák - mondja Sam.
Daneca elvigyorodik.
 - Hát nem klassz?
Visszamosolygok rá, de ha van valami, amit halálosan biztosra vennék, az az, hogy előbb vagy utóbb
úgyis le fogunk bukni.

Habár nagyon kimerült vagyok, nem tudok elaludni. Megint végigolvastam azokat az aktákat, amiket
Daneca itt hagyott, és a fejemben újra és újra megforgattam minden egyes részletet, próbálva
visszaemlékezni legalább egy részére annak, ami történt. Forgolódom az ágyamon, és a rugók
állandóan nyikorognak. Mintha valami nem lenne teljesen kerek velem, melegem van, és
kényelmetlenül érzem magam.
Végül felkapom a telefonom, és küldök Lilának egy üzenetet. „Alszol?”- gépelem.
Aztán ránézek a kijelzőre, és látom, hogy hajnali fél négy van. Ököllel belevágok a párnába, majd
arccal előre rávetem magam.
A telefonom csipog. Hanyatt fordulok és felkapom. „Rosszat álmodtam”- olvasom a választ. - „Nem
alszom. ” „Lopakodj ki ” - írom vissza azonnal, és felkapok egy farmert.
A földszinti szobában az a legjobb, hogy csak ki kell nyitni az ablakot, és az ember máris kiugorhat,
egyenesen a bokrok közé. Sam felnyög, amikor megnyikordul az ablak, megrugdossa a takaróját, de
aztán horkol tovább.
Nem vagyok biztos benne, melyik Lila koleszépülete, úgyhogy inkább megállók a házak között, és
várok.
Az éjjeli levegő mozdulatlan és illatokkal teli. Semmi nem tűnik valóságosnak. Aztán eszembe jut,
hogy vajon azok az alkalmak is ilyenek lehettek-e, amikor ott álltunk mindannyian, valamelyik
áldozatunk háza előtt, arra várva, hogy kisétáljon hozzánk. Mintha máris halott volna az egész világ.
Néhány pillanattal később észreveszem, hogy a Gilbert épület egyik ablakából egy kötél ereszkedik
alá. Odaszaladok, és látom, hogy Lilának valahogy sikerült az ablakpárkányba akasztania egy
mászókampót. Márpedig ez azt jelenti, hogy jó előre becsempészett és elrejtett a szobájában egy
kampót, és a hozzá való kötelet is. Csodálatos ez a lány!
Ügyes mozdulatokkal lemászik, majd leugrik a fűbe. Mezítláb van, még mindig pizsamában. Vigyorog,
de amikor meglátja az arckifejezésemet, arcára fagy a mosoly.
- Mi baj van? - kérdezi Lila.
- Gyere! - mondom neki halkan. - Menjünk egy kicsit távolabb a koleszoktól!
Bólint, és egyetlen szó nélkül követ. Ezt, a megtévesztés nyelvét, mind a ketten kiválóan ismerjük. Az
átkokkal együtt ebbe is beleszülettünk.
Csak a futópályánál állok meg. Itt nincsen a közelben semmi egyéb, csak a teniszpályák, valamint egy
fás rész, ami elválasztja a Wallingford iskolai területét az alvó város házaitól.
- Mit szólsz az iskolához? - kérdezem.
- Ugyanolyan, mint a többi - feleli, és megvonja a vállát. - Az én szintemen egy lány
megkérdezte, hogy akarok-e menni vásárolgatni vele és a barátnőivel. Nemet mondtam.
Azóta egyfolytában azt mondja, hogy mindenkit lenézek.
- És hogy lehet, hogy nem akartál...?
Lila bizonytalanul néz rám. Reményt látok az arcában, és rettenetet is.
- Kit érdekel? - kérdezi végül. - Nos, mi a helyzet? Miért is vagyunk most itt?
A pizsamája kék, rajta csillagok.
- Jól van. Azt akartam megkérdezni tőled, hogy mit csináltunk... Hogy én mit csináltam. A
gyilkosságokról, vagy nevezd őket bárhogy.
Nem nézek rá, inkább a Wallingford épületeire meresztem a szememet. Csak néhány régi téglaépület
az egész, semmi több. Elképzelni sem tudom, hogyan gondolhattam egyáltalán, hogy ezek majd
képesek lesznek megmenteni engem az életemtől.
- Te tényleg azért hívtál el engem egészen idáig, hogy erről beszélgessünk? - kérdezi, furcsa
éllel a hangjában.
- Biztos lehetsz benne, hogy ez a legutolsó hely, amit egy romantikus randevúra választanék! -
Amikor ezt hallva összerezzen, folytatom: - Láttam néhány aktát. Néhány nevet. Azt
szeretném, hogy megmondd, ezek voltak-e az emberek.
- Jól van - mondja. - De ugye tudod, hogy ezzel már semmit nem változtathatsz meg?
- Antanas Kalvis?
- Aha - mondja. - Átváltoztattad.
- Jimmy Greco?
- Igen - mondja megint halkan. - Őt is.
- Arthur Lee?
- Nem tudom. Ha igen, mindenesetre nem voltam ott. De mivel tudtad a másik kettőnek a
nevét, szerintem ez is köztük lehetett.
A kezem megint remegni kezd.
- Cassel, mit számít mindez? Hiszen ezt már korábban is tudtad! Ezek csak nevek, semmi több!
Leülök a fűbe. A harmattól csurom nedves. Úgy érzem, mindjárt elhányom magam, de az utóbbi
időben az önutálat nagyon is ismerős érzéssé vált. Korábban is szörnyeteg voltam, de olyan
szörnyeteg, akinek megvolt az a kifogása, hogy mivel nem emlékszik semmire, így nem is kell arra
gondolnia, mit tett.
- Nem is tudom. Talán tényleg semmit nem jelent.
Leül mellém, és kihúz a fűből egy marék gyomot. Megpróbálja eldobni, de a szálak egy része a
kezéhez ragad. Egyikünk sem visel kesztyűt.
- Csak... azt szeretném tudni, hogy miért. Miért tettem meg? Barron elérhetné, hogy megint
emlékezzek mindenre, de vajon mi volt az, ami miatt képes voltam átváltoztatni ezeket az
embereket?
- Nem tudom — feleli Lila monoton hangon.
Kinyúlok felé, és öntudatlanul megsimogatom a vállát a pizsamán keresztül. Már nem tudom, hogyan
mondhatnám ki azt, amit érzek. Hogyan kérjek bocsánatot azért, hogy a bátyáim bezárták, hogy
mondjam meg neki, mennyire sajnálom, amiért olyan sokáig tartott, míg végre eljöttem és
megmentettem, és hogy sajnálom, hogy átváltoztattam. Nagyon sajnálom, amiért ezeket az
emlékeket kénytelen vagyok így feleleveníteni.
- Ne! - mondja.
Kesztyű nélküli ujjaim megmerevednek.
- Igazad van. Nem gondolkodtam.
- Ugye apám azt akarja, hogy neki dolgozz? - kérdezi, és arrébb húzódik tőlem. A tekintete csak
úgy csillog a holdfényben.
Bólintok.
- Philip temetésén ajánlott munkát.
Lila felnyög.
- Van valami nézeteltérése a Brennan családdal. Mostanában nagyon sok üzleti ügyét intézi
ravatalozókban. — Majd elhallgat és hozzáteszi: - Elvállalod?
 - Úgy érted, hogy tovább folytatom-e a gyilkolást? Nem is tudom. A jelek szerint elég jó vagyok
benne. Az pedig csak jó, ha az ember profi valamiben.
Keserűen csengenek a szavaim, de közel sem annyira, mint szeretném. A rettenet, amit korábban
éreztem, már halványulni kezd, és átadja a helyét egyfajta beletörődésnek.
- Lehet, hogy nem is halnak meg, amikor tárgyakká változtatod őket - mondja Lila. - Lehet,
hogy csak elalszanak.
Megvonom a vállamat.
- Ez még rosszabbul hangzik.
Lila hanyatt fekszik a fűben, és az éjszakai égboltot nézi.
- Nagyon tetszik, hogy itt, mindentől távol, ennyi csillagot lehet látni.
- Azért nem vagyunk mindentől távol - mondom, és felé fordulok. - Elég közel vagyunk két
városhoz is, és...
Rám mosolyog, és egyetlen pillanat alatt veszélyes vizeken találjuk magunkat. Fölé hajolok, letekintek
a haja ezüstös csillogására a sötét fűben, a nyakára, amely finoman mozdul, ahogyan idegesen nyel,
és arra, ahogyan az ujjai a földet markolják.
Próbálok mondani valamit, de képtelen vagyok felidézni, miről beszélgettünk az imént. Minden
gondolatom semmivé olvad abban a pillanatban, amikor ajkai szétnyílnak, meztelen ujjaival a
hajamat simítja, majd maga felé húz.
Halk nyögések törnek fel a torkából, amikor a szám az övéhez nyomódik, ajkaink éhesek,
kétségbeesettek. Csak egy szörnyeteg volna képes arra, hogy ezt tegye vele, de hát én amúgy is
szörnyeteg vagyok.
Felé gördülök, és miközben az ajkaink egyetlen pillanatra sem válnak el egymástól, magamhoz
szorítom. A szemem lehunyom, hogy ne kelljen látnom, amit csinálok, de az ujjaim így is nagyon
könnyen rátalálnak. Belenyög a számba.
Még mindig a hajamat markolja, és olyan erősen kapaszkodik belém, mintha attól tartana, hogy
egyszer csak elhúzódom tőle.
- Kérlek! - mondom halkan, de aztán már megint csókolózunk, és nagyon nehéz bármi másra
összpontosítani, amikor érzem, hogy a teste ívbe hajlik alattam. Soha nem fejezem be, amit
mondani akartam.
Kérlek, állíts le!
Elhúzom az ajkaimat, hogy a nyaka alatti kis gödröt kezdjem csókolni. A fogaim végigkaristolják a
bőrét, a nyelvem földet és verítéket ízlel.
- Cassel! - suttogja. Több száz, több ezer alkalommal mondta már ki a nevemet, de így még
egyszer sem.
Hirtelen elszakadok tőle, és lihegve ülök fel. Így még egyszer sem.
Velem együtt ő is felül, de legalább már nem fekszünk egymáson. Ez segít egy kicsit a helyzeten.
Liheg, és a szembogarából szinte csak a pupillája látszik.
- Én nem ... — kezdem. — Ez nem ... nem lehet a valóság.
A szavaknak semmi értelme. Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam.
Arcán eddig soha nem látott kifejezéssel néz. Az ajkai megduzzadtak és kissé szétnyíltak.
- Vissza kell mennünk - mondom végül.
- Jól van. - Alig hallom, amit mond, olyan halkan suttog.
Bólintok, majd feltápászkodom. Kinyújtom felé a kezemet, és ő hagyja, hogy felsegítsem. Egy nagyon
rövid időre a keze az enyémben marad, melegen, csupaszon.
Amikor belenézek a szobám ablakának üvegébe, a tükörképem néz vissza rám. Kócos, fekete haj.
Vicsorgó mosoly. Olyan vagyok, mint valami éhes szellem, aki gyűlölködve morog a világra, aminek
nem lehet része már többé.
Az álom egészen váratlanul tör rám. Ott állok, valami gyep szélén. Barron mellettem. Fogalmam sincs,
honnan, de tudom, hogy egy emberre várunk, aki majd az előttünk magasodó nagy, fehér, oszlopos
házból fog kijönni hozzánk.
- Csatlakozol hozzám egy csésze teára? - kérdezi tőlem, és vigyorogva nyújt felém egy
papírpoharat. A borostyánszín folyadék még mindig forr, és a buborékokkal együtt gőz
emelkedik a felszínre. Mindkettőnket meg fog égetni.
- Ó - mondom erre. - Szerinted ez jó ötlet?
HATODIK FEJEZET

MÁSNAP TELJESEN HASZNÁLHATATLAN

vagyok a suliban. Fizikából elbénázok egy röpdolgozatot, és franciából minden igét összevissza
ragozok. Még az a szerencse, hogy a jövőben, a bérgyilkosságokhoz nem lesz szükségem a
franciatudásomra - kivéve persze, ha olyan nagymenő bérgyilkos leszek, aki a világot járja, és az
öldöklés mellett ékszereket is rabol. A fizikára ezzel szemben még szükségem lehet — mert mi van,
ha valami lövedék röppályáját kell majd kiszámolnom?
Ebédszünetben felhívom Barront, mert nincs kedvem a menzás koszthoz. Nem tudom, mit
mondhatnék még Samnek és Danecának, ami nem lenne szemenszedett hazugság. És nem tudom,
mit mondhatnék még Lilának, ami nem lenne színigaz.
- Aha - mondja. - De azért a keddi közös pizza még mindig áll, nem?
A hangja könnyed, normális. Szinte már magam is elhiszem, hogy megnyugodhatok.
- Kérdeznem kell tőled valamit. Személyesen. Hol vagy? — Elmegy mellettem egy tanár, és
rosszalló pillantást vet rám. Elvileg senkit nem szabad iskolaidőben felhívnunk, még akkor
sem, ha éppen szünet van. Ugyanakkor, mivel már végzős vagyok, úgy tűnik, nem akar
nagyon keménykedni velem.
- Anyával bulizunk egy kicsit. A Nassau Innben szálltunk meg. Elég lepra.
- Az Princetonban van - mondom, a város kellős közepén, mindössze néhány percre Daneca
szüleinek házától. Egyetlen pillanatig csontomig hatoló rettegés vesz erőt rajtam a
gondolatra, hogy Daneca anyukája és az én anyám ugyanabban a sorban állnak egymás
mögött a gyógyszertárban.
Barron felnevet.
- Igen. Na és? Anya azt mondja, hogy gyakorlatilag cafatokra szedtétek Atlantic Cityt, úgyhogy
okosabbnak tartottuk, ha elölről kezdünk mindent.
Fogalmam sincsen, mi más hatással lehetne Barron anyánkra azon kívül, hogy sokszorosára erősíti a
problémáit. Nem hagy nyugodni egy emlék, amiben valamilyen festményről beszél nekem;
tudhattam volna előre, hogy ez lesz a vége.
- Nézd, tök mindegy — mondom. — Találkozhatnánk valahol olyan hat óra magasságában?
Kihagyhatnám a vacsorát, és elbliccelném a tanulószoba egy részét is.
- Most azonnal átmegyünk. Emlékszel még, ugye, hogy anya akármikor kiírathat? Megyünk, és
eszünk sushit.
- Jó, rendben van — mondom.
A húszperces út Princeton és Wallingford között másfél órába telik nekik. Mire ideérnek, már a
„korrepetációs” szakaszban tartunk, és végtelen szenvedéssel kellett rádöbbennem, hogy minden
egyes hiba, amit a fizika röpdolgozatban elkövettem, ostoba és elkerülhető lett volna.
Valóságos megkönnyebbülés, amikor behívnak az igazgatói irodába.
Barron fényes zakójában a titkárnő íróasztalára támaszkodik. Anya ott áll mellette. A haja egy Hermes
sállal hátrafogva, fején jókora, fekete-fehér kalap. Hozzá fekete kesztyűt, valamint mélyen kivágott,
fekete ruhát visel. Mindkettőjükön napszemüveg. Anya előrehajol, és éppen valami űrlapot ír alá.
Nem éppen úgy néz ki, mint aki mély gyásztól szenved.
- Anya? - mondom.
- Jaj, drágám! - mondja. - Az orvos azt mondta, hogy meg akar nézni, nehogy neked is ugyanaz
legyen a bajod, ami a bátyádat is elvitte.
Ms. Logan felé fordul, akit láthatólag idegesít ez az egész tortúra.
- Tudja, az ilyesmi örökletes lehet - közli bizalmasan anya.
- Úgy érted, az, hogy kapunk kettőt mellkasba? - kérdezem. - Mert akkor igazad lehet, talán
tényleg örökletes a mi családunkban.
Anya, nemtetszését kifejezve, elhúzza a száját.
Barron keményen hátba vág.
- Na, gyerünk, te poénzsák!
A parkoló felé sétálunk. Kesztyűs kezem mélyen az egyenruha zsebébe süllyesztem. Barron követ.
Vakítóan fehér ingének felső néhány gombját nyitva hagyta, éppen csak annyira, hogy látható legyen
a nyakában lógó új, arany nyaklánca. Azon töprengek, hogy vajon amuletteket is hord-e, hogy
megvédje magát az átokvetésektől.
- Azt hittem, azt akarod, hogy érted jöjjünk, és elvigyünk innen - jegyzi meg anya, és
aranyozott öngyújtójával rágyújt egy szál cigarettára, mélyen leszívja a füstöt. - Akkor mi
bajod van?
- Nem akarok semmi mást, csak Barron mondja meg nekem, hol vannak a testek - felelem, és
miközben keresztülvágunk a parkolón, próbálok a lehető leghalkabban beszélni. Szürreális
érzés kerít a hatalmába most, hogy kettejüket itt látom. Nem tartoznak ide, a Wallingford
világába, a gondosan nyírt gyephez, a suttogva kimondott igazságokhoz. Ők ketten egy másik
dimenzióba tartoznak.
Olyan pillantást váltanak egymással, amiből csak úgy süt, hogy szeretnének valahol egészen máshol
lenni.
- Azoknak az embereknek a teste, akiket átváltoztattam. Hol vannak? Mivé változtattam át
őket?
Nem is vagyok biztos benne, hogy Barron emlékszik egyáltalán Greco, Kalvis és a többiek eltűnésére.
Fogalmam sincs, hogy az emlékeinek mekkora része veszett oda, mekkora a kár, amit a visszahatás
miatt a memóriája szenvedett, de ha valamelyik naplójában vannak jegyzetek ezekkel az esetekkel
kapcsolatban, akkor talán mégis tudhat valamit. Persze én magam hamisítottam meg a naplókat csak
azért, hogy elfelejtse, amikor engem Zacharov megölésére akart felhasználni, hogy elfelejtse, amikor
Philippel, valamint Philip haverjával, Antonnal szemben nem az én oldalamra állt. Mást azonban nem
módosítottam.
- Nincs semmi okod arra, hogy ezt tudni akard - feleli Barron lassan. Ami, az igazat megvallva,
nagyon ígéretes kezdet.
- Akkor mondjuk, hogy mégis. - Megállók, és így arra kényszerítem őket, hogy vagy ők is
megálljanak, vagy nélkülem menjenek tovább.
- Ne veszekedjetek már, fiúk! - mondja anya, és a kifújt füst­felhő ott lebeg körülöttünk. -
Cassel, kicsim, ugyan már! Hagyd a fenébe!
- Egy - felelem. - Csak egyet mondj meg!
- Jól van - feleli Barron könnyedén. - Emlékszel még arra a székre, amit annyira gyűlöltél?
Kinyitom a számat, azután gyorsan be is csukom. Olyan lehetek, mint egy hal.
- A mire? - mondom, de ebben a pillanatban már tudom is, melyik székre gondol. Arra, amit
majdnem kihajítottam, amikor nagyapával a házat takarítottuk, mert valamiért állandóan
kirázott a hideg, amikor arra a vacakra néztem. Túlságosan is pontos másolata volt egy olyan
széknek, amit egyszer régen, még a tévében láttam.
Barron hangosan felnevet, majd a homlokára tolja a napszemüvegét, hogy lássam, ahogyan a
szemöldökét felvonva néz a szemembe.
 - Bezony!
Kihalászom a táskámból a kulcsomat.
- Kösz, hogy elhoztál a suliból, anya - mondom, és megpuszilom bepúderezett arcát.
- Azt hittem, együtt fogunk ebédelni! — feleli. — Bármi legyen is, amit most tenni szeretnél...
- Mennem kell - mondom. - Ne haragudj!
- Semmiért nem kell bocsánatot kérned - feleli sziruposan csöpögős hangon, és megragadja a
karomat. - Megteheted, hogy eljössz velünk ebédelni, de ha akarod, fel is hívhatom azt a
kedves hölgyet az irodában, és megmondhatom neki, hogy a megbeszélt időpontunkat sajnos
lemondták, így kénytelen voltam visszahozni téged az iskolába. Aztán arra is megkérhetem,
hogy legyen olyan kedves, és gondoskodjon róla, hogy pontosan oda juss, ahová való vagy!
- Ne fenyegess engem! - mondom, mire Barron olyan pillantással néz rám, mintha meg lennék
bolondulva. Soha nem volt jó ötlet megmondani anyának, hogy mikor mit kellene tennie.
Anya ujjai még szorosabban megmarkolják a karomat, és körmei a fehér ing ujján keresztül is
fájdalmasan vájnak a húsomba. Odanézek. Valahogy sikerült úgy levennie a kesztyűjét, hogy észre
sem vettem.
Ha még egy kicsit lejjebb viszi a kezét, akkor könnyedén hozzáérhet a fedetlenül hagyott csuklómhoz.
Ha pedig felfelé indul el, a nyakamon érinthet meg.
- Egy anyának soha nem kellene rászorulnia, hogy meg kelljen fenyegetnie a saját fiát, ha el
akar tölteni vele egy kis időt.
Megfogott.

Anya becsusszan a kényelmes padra a Toriyama’s egyik asztalánál, majd maga mellé dobja a retiküljét
is. Így nekem és Barronnak nem marad más választásunk, mint egy-egy székre leülni. Anya mostanra
visszavette a kesztyűjét. Amikor tanulmányozni kezdem, hogy vajon mit alakíthatott át ahhoz, hogy
az egyiket ilyen gyorsan le tudja kapni, kérdő pillantást vet rám. Úgy döntök, okosabb dolog lesz a
felettünk felakasztott kimonókat, valamint a halványbarna, bambuszból készült asztalt nézegetni.
Hamarosan megérkezik a teljesen feketébe öltözött pincérnő, és mindőnknek tölt teát. Nagyon
csinos lány, a haja egészen rövidre nyírva, az orrában pedig a karika úgy csillog, mintha ametiszt
volna. A névtáblája szerint Dzsin-Szuk a neve.
Barron egy sushi-tálat rendel.
- De ugye hajóban fogják feltálalni? - kérdezi, majd a lakkozott kis hajók felé mutat, amelyek
között akadnak kétárbocosak is, és amelyek a falon, a halat előkészítő szakács feje fölött
állnak sorban, egy polcon. - Mert amikor a legutóbb rendeltem, csak egy egyszerű tálon
kaptam meg őket. Az étlapon az áll, hogy hajóban tálalva, úgyhogy szeretnék biztosra menni.
- Hajóban tálaljuk - feleli Dzsin-Szuk.
Belekortyolok a teába. Jázminillata van, és olyan forró, hogy azonnal végigperzseli a torkomat.
- Akkor hát - mondja Barron. - Találtunk magunknak egy új célpontot. Egy igazi nagykutyát.
Nekünk szükségünk lenne egy kis segítségre, te pedig biztosan tudnál mit kezdeni a pénzzel.
Különben is, családtagok vagyunk.
- Márpedig a családtagok mindig figyelnek egymásra - ismétli anya a szavakat, amiket
annyiszor hallottunk mindannyian, hogy összeszámolni is hatalmas munka volna.
Nagyon csábító, hogy mindazok ellenére, ami az utóbbi időben történt, igent mondjak az ajánlatra.
Régebben néha álmodtam is arról, hogy megkérnek, segítsek a bátyámnak dolgozni. Hogy én is érek
valamit, még ha magam nem is vagyok átokvető. Hogy még úgy is elég jó vagyok ahhoz, hogy a
legjobb szélhámosokkal dolgozzam együtt. És a bátyám valamint anya valóban egyike a legjobbaknak.
Most azonban már tudom, hogy én is átokvető és szélhámos vagyok, és talán gyilkos is. És ha van
valami, amit be akarok bizonyítani magamnak, az az, hogy tudok más lenni, mint ők.
- Kösz, de nem — felelem.
Barron töprengve vonja meg a vállát.
Anya a teáscsészéért nyúl, én pedig észreveszem a mutatóujjára, a kesztyűn kívülre húzott gyűrűbe
foglalt, gyémántokkal körülvett, méretes, kék színű topáz csillanását. Még nem láttam ezt a gyűrűt. A
gondolatra is megborzongok, hogy vajon honnan származhat. Aztán észreveszem a másik kezén is a
gyűrűt. A kő vöröses mintázatú, mint egy csepp vér, ami egy pohár vízbe hullt.
- Anya - kezdem zavartan.
Biztosan lehet valami az arckifejezésemben, mert azonnal a kezére néz.
- Ó! - Nyilvánvalóan elégedett magával, amiért észrevettem az ékszereket. —
Összetalálkoztam egy csodálatos férfival! Egyszerűen tökéletes.
Azután az ujjait mozgatva emeli a szemem elé a kezét, és hozzáteszi:
- Ráadásul kiváló ízlése van.
- Ő az, akiről beszéltünk - mondja Barron, majd amikor látja, hogy fogalmam sincs, mit akar
mondani, a hangját lehalkítva, felvont szemöldökkel hozzáteszi: - Tudod! A célpont.
- Ja! - felelem. - Na és a másik gyűrű?
- Ez a régi vacak? - kérdezi anya, és felém mutatja a másik kezét is. A tompa piros gyémánt
csak úgy csillog az étterem neonfényében. - Ez is ajándék. Évek óta nem hordtam.
Eszembe jutnak a képek, amiket a ház takarításakor találtam. A fényképek, amelyeken anya régimódi
fehérneműben pózol egy férfinak, aki nincs a képeken. Valakinek, aki nagyon drága jegygyűrűt visel.
Valakinek, aki nem az apám. Lehetséges volna, hogy ennek az embernek van valami köze ehhez a
gyűrűhöz is?
- Kitől kaptad? - kérdezem.
Olyan pillantást vet rám az asztal másik oldaláról, ami azt mondja, ne merészeljek ellentmondani
neki.
- Természetesen édesapádtól, drágám! Minden férfiénál különb ízlése volt.
- Nos, csak annyi, hogy szerintem nem valami okos dolog nyilvánosan viselni. - Közben a
mosolyom azt sugallja, hogy engem nem lehet olyan könnyen félrevezetni. Mintha rajtunk
kívül egy lélek sem lenne az étteremben. - Még a végén ellopja valaki.
Anya hangosan felnevet. Barron úgy néz mindkettőnkre, mintha általa nem értett nyelvet
beszélnénk. Most az egyszer én vagyok az, aki többet tud nála.
Megérkezik az étel. Jókora adag wasabit keverek a szójaszószba, és belemártok egy darab sashimit. A
hal sós ízt hagy a nyelvemen, a zöld torma pedig az orrnyergemig éget.
- Örülök, hogy végül úgy döntöttél, velünk ebédelsz - jegyzi meg Barron. - Ott a suliban úgy
néztél ki, mint aki kísértetet látott.
Meg sem említem, hogy mire értem jöttek, már régen elmúlt az ebédidő. Az étteremben már csupa
olyan ember ül körülöttünk, aki a korai vacsoráját fogyasztja.
- Amit érzel, az a gyász folyamatának egyik állomása - folytatja, azzal a végtelen komolysággal,
ami miatt annyira meggyőző tud lenni. - Mivel nem vagy képes értelmet találni abban, ami
Philippel történt, öntudatlanul is megpróbálsz értelmet találni bármi másban.
- Talán valóban csak erről van szó - mondom.
Kesztyűs kézzel megborzolja a hajamat.
- Hát persze, hogy erről! Majd meglátod.
Dzsin-Szuk visszajön az asztalhoz, és egy keskeny kis fekete bőrmappában leteszi az asztalra a
számlát. Anya a tucatnyi lopott hitelkártyája egyikével fizet érte.
Sajnos hamarosan kiderül, hogy a kártyát letiltották. A pincérnő elnézést kér tőle, amikor visszahozza.
- Biztosan valami baj van a leolvasóval! - jegyzi meg anya, és a hangja egyre dühösebben
emelkedik.
- Semmi baj! - mondom én, és a tárcámba nyúlok. - A vendégeim voltatok.
Barron ebben a pillanatban a pincérnő felé fordul.
- Köszönjük szépen ezt a csodálatos kiszolgálást - mondja, és fedetlen kézzel megfogja a lány
csuklóját.
Dzsin-Szuk egy pillanatra mintha azt sem tudná, hol van. Aztán széles vigyorral az arcán Barron felé
fordul.
- Nagyon köszönöm! Szívesen látjuk önöket máskor is!
Anya és Barron azonnal feláll az asztaltól, és elindul a kijárat felé, én pedig csak ülök ott, és bámulok a
távozó Dzsin-Szuk után, aki láthatólag még mindig azt próbálja kideríteni, hogyan zavarodhattak
ennyire össze az emlékei.
- Ami történt, megtörtént - szól vissza anya, amikor kilépnek az ajtón. Fenyegető pillantást vet
rám.
A családtagok mindig vigyáznak egymásra.
A lány emlékei eltűntek. Most könnyen bemárthatnám Barront, de ami megtörtént, azt már úgysem
lehet visszacsinálni.
Hátralököm a székemet, és elindulok anya és a bátyám után. Amikor az utcán utolérem őket, erősen
hátba vágom Barront.
- Meg vagy őrülve?
- Ugyan már! - mondja, és úgy vigyorog, mintha ez az egész csak egy nagy vicc lenne. - Csak a
balfékek fizetnek!
- Azt értem, hogy nem érdekel, mi történik az emberekkel. De ilyenkor a saját fejedet is
összekavarod! - mondom. - Az lesz a vége, hogy elveszíted minden emlékedet. Nem marad
majd semmi abból, ami te vagy!
- Ne aggódj! - feleli Barron. - Ha elfelejtenék valami igazán fontosat, majd te emlékeztethetsz
rá.
Anya jeges tekintettel mér végig.
Aha. Igen. Ami történt, megtörtént.
Visszavisznek Wallingfordba, és megállnak pont az én kocsim előtt. Kinyitom az ajtót, és próbálok
kikászálódni.
- Várj! - Anya elővesz egy tollat a táskájából. - Kaptam egy aranyos kis telefont. Meg akarom
adni neked a számomat.
Barron az égre emeli a tekintetét.
- De hiszen te gyűlölöd a mobilokat! - mondom.
Anya elengedi a megjegyzésemet a füle mellett, és folytatja az írást.
- Tessék, kicsim - mondja. - Hívhatsz, amikor csak akarsz. Én pedig, amint tudlak, majd
visszahívlak a legközelebbi telefonfülkéből vagy vonalas telefonról.
Mosolyogva veszem át a cetlit. Miután három évig ült, nyilvánvalóan még mindig nem szokta meg,
hogy már csak elvétve találni telefonfülkéket.
- Kösz, anya.
Odahajol hozzám, és megcsókolja az arcomat. A parfümje nehéz, fojtogatóan édes felhőként lebeg a
levegőben még azután is, hogy elmentek.
Amikor megpróbálom beindítani a kocsimat, rettenetes zajt hallok a motortérből. Egy pillanatra
eszembe jut, hogy talán kénytelen leszek utánuk rohanni, és megkérni őket, hogy vigyenek vissza az
iskolába, azonban az önindító mégis megforgatja a motort, és beindul. Fogalmam sincs, hogy a
kocsim meddig lesz még működőképes, vagy hogy be fogom-e tudni indítani akkor is, amikor vissza
akarok majd menni a Wallingfordba.

Elindulok, és egyenesen a hatalmas, régi házhoz megyek, amelyben felnőttem. Kívülről nézve a
kopott fal és a zsanérokról lógó zsaluk miatt olyan, mintha már régen senki nem lakna benne.
Nagyapával sikerült kitakarítanunk bentről a lomok nagy részét, azonban a klór szaga alatt még
mindig ott van a penész tompa bűze. A hely viszonylag rendesnek tűnik, de azonnal észrevehető,
hogy anya nem is olyan régen itt járt. Az ebédlő asztalán néhány bevásárlószatyor van, a
mosogatóban pedig egy maradék csésze tea poshad.
Még szerencse, hogy nagyapa Carney-ban van. Most biztosan rettenetesen dühös lenne.
Egyenesen a székhez sétálok. Mustárszín lepellel van letakarva, és karosszékhez képest nem is tűnik
olyan rossznak. Kivéve a lábait, amelyek, most hogy jobban megnézem őket, félelmetesek. Mindig
úgy emlékeztem rájuk, mintha karmos állati lábak volnának, amelyek festett golyót markolnak. Most
azonban, ahogy jobban megnézem, a karmos lábak valójában emberi ujjak, amik kifacsarodva
önmagukba hajlanak.
Kiráz a hideg.
Annak ellenére, hogy legszívesebben olyan messzire rohannék a széktől, amennyire csak lehetséges,
erőt veszek magamon, és leülök mellé, a padlóra. Kinyújtom felé a kezem, majd koncentrálok. A
bennem lakozó erőt még mindig nagyon különösnek érzem, és testem minden porcikája felkészül
arra, ami hamarosan és elkerülhetetlenül bekövetkezik, a visszahatás leírhatatlan fájdalmára és
tehetetlenségére.
Abban a pillanatban, hogy a tenyerem hozzáér a székhez, minden folyékonnyá változik. Érzem a
székben lakozó átkot, érzem a szövetét, és még az alatta lakozó emberi lényt is. Szinte fizikai
mozdulattal tépem széjjel az átok anyagát.
A következő pillanatban kinyitom a szemem. Észre sem vettem, mikor csuktam be.
Egy férfi áll előttem, a bőre újonnan támadt élettől rózsaszín, a szemei tágra nyitva. Fehér, ujjatlan
trikót és alsónadrágot visel. Vad remény támad bennem.
- Henry Janssen - mondom remegő hangon. Éppen úgy néz ki, mint ahogyan az aktájához
gemkapcsozott képen.
Azután a férfi a földre rogy, és a bőre hamuszürkévé válik. Emlékszem még arra, amikor
megpróbáltuk eljátszani Zacharov halálát.
Most, hogy látom Janssent a földre rogyni, már értem, hol rontottuk el akkor. Tisztán látszik az a
pillanat, amikor megtörténik. Mint amikor kihuny egy lámpa fénye.
- Ne! - kiáltok, és felé kúszok.
Ekkor lecsap rám a visszahatás. Az egész testem görcsbe rándul, a végtagjaim olyan hosszúra nyúlnak,
mint egy pók lábai, és a mennyezet felé mozdulnak. Azután úgy érzem magam, mintha üvegből
lennék, és testem minden mozdulatára repedések keletkeznek, széjjelhasadok, és végül szilánkokra
hasadtan fekszem ott, a padlón. Próbálok kiáltani, de a szájam már csak porladó föld. Halálos
fájdalom vesz erőt rajtam, oldalra fordítom a fejemet, és a halott férfi üveges tekintetébe nézek.
Felkelek, verítékben fürödve, Henry Janssen hullája mellett.
Minden izmom fájdalomtól lüktet, de amikor ránézek a testre, mégis az az egyre sürgetőbb gondolat
dörömböl az agyamban, hogy valahogy meg kell szabadulnom tőle. Már nem értem, egyáltalán mi
volt az a vágy, ami idehozott. Nem értem, hogy gondolhattam, hogy ezen kívül bármilyen más
kimenetele is lehet ennek az egésznek. Mégis mit reméltem, mi történik majd? Hiszen semmit nem
tudok sem az átváltoztatásról, sem a határairól! Még csak azt sem tudtam, hogy lehetséges lehet-e
élettelen dolgokat emberré változtatni.
De már nem is érdekel. Belefáradtam abba, hogy bármi érdekeljen.
Mintha végül túlterhelődött volna lényemnek az a része, amely képes bűntudatot érezni. Kiürültem.
Annak ellenére, hogy a legnyilvánvalóbb megoldás az volna, ha újabb átokkal visszaváltoztatnám
székké, úgy érzem, nem lennék képes elviselni még egy visszahatást. Eszembe jut, hogy talán
eltemethetném, de biztos vagyok benne, hogy mélyebb gödörre lenne szükség annál, amit van időm
most kiásni.
Bedobhatnám a hullát valami mély vízbe is, de mivel abban sem vagyok biztos, hogy a kocsim beindul
majd egyáltalán, ez sem tűnik túl járhatónak. Aztán eszembe jut a pincében levő fagyasztóláda.
Sokkal nehezebb halottat cipelni, mint olyan embert, aki még él. Nem is arról van szó, hogy egy hulla
nehezebb volna; csakhogy semmit nem segít. Nem tartják úgy a testüket, hogy könnyebben meg
lehessen fogni őket, és nem kapaszkodnak bele az ember nyakába. Csak hevernek ott. Persze
legalább nem kell amiatt aggódni, hogy esetleg az ember sérülést okoz nekik.
A válla alatt ragadom meg Janssen testét, és úgy vonszolom le a lépcsőn. A test minden egyes
lépcsőfokon gyomorforgató puffanást hallat.
A fagyasztóláda üres, eltekintve egy doboz cseresznyés jégkrémtől, aminek a peremén már vastagon
ül a dér. Kiveszem, és apa régi munkapadjára helyezem. Azután egyik karommal a hulla hideg nyaka
alá nyúlok, a másikkal pedig a térde alatt fogom meg. Felemelem, és félig görgetve, félig dobva
valahogy beletuszkolom a fagyasztóba. Belefér, de a végtagokat be kell hajtanom, ha a fedelet is le
akarom zárni. Nem valami kényelmes a testhelyzete.
Majd később visszajövök, mondom magamnak. Egy vagy két nap múlva megint eljövök, és akkor
visszaváltoztatom.
Lenézek a fagyasztószekrényre, ami most már Janssen hullájával van tele, és erről eszembe jut az,
ahogyan Philip hullája volt kiterítve ott, a ravatalozóban. Valakit - egy nőt - vettek videóra, ahogyan
belép Philip lakásába. És mivel most már pontosan tudom, hogy az FBI aktáiban levő összes többi
emberrel is én végeztem, nyilvánvaló, hogy a szövetségiek hamis nyomot követnek. Össze akarják
kötni valahogyan a gyilkosságokat, pedig bárki ölte is meg Philipet, annak semmi köze ehhez az
egészhez, és talán semmit nem is tud róla.
Talán jobb volna, ha azon kezdenék töprengeni, hogy rajtam kívül ki lehet még gyanúsított.
A kocsim gond nélkül beindul; ez az első jó dolog, ami az utóbbi időben velem történik. Visszamegyek
a Wallingfordba, és miközben a cseresznyés jégkrémet eszem, vörös kesztyűkre, lövésekre és a
bűntudatra gondolok.
HETEDIK FEJEZET

LEHETETLEN,
hogy örökké elkerüljem az étkezőt.
Amikor belépek, hogy megvacsorázzak, látom, ahogy Sam és Daneca Jill Pearson-White-tal és Sam
sakk-klubos barátaival ül. Éppen elindulnék feléjük, de észreveszem Lilát is, amint Danecához egészen
közel hajolva hallgatja. El tudom képzelni, Daneca miféle dolgokkal tömi a fejét az átokvetőjogokkal
és a HEX gyűléseivel kapcsolatban.
Hirtelen elfordulok, és egy másik asztal felé indulok, ahol Audrey hajának vörös villanását veszem
észre.
- Szia! — mondom neki, és leülök.
Ott ül Greg Harmsford is, Rahul Pathak és Jeremy Fletcher-Fiske társaságában. Mindannyian
meglepődnek, amikor meglátnak. Greg ujjai szorosan a villája nyelére kulcsolódnak, amiből arra
következtetek, hogy ha jót akarok magamnak, okosabb lesz nagyon gyorsan előállnom valami hihető
kifogással. Lehet, hogy mostanában ő jár Audrey-val, és mivel valamikor én is jártam vele, esetleg azt
hiszi, megint lehet közöttünk valami. Talán azért, mert egyszer régen megtörtént, hogy Audrey vele
érkezett meg egy buliba, de végül velem csókolózott.
Hadd mondjak el valamit arról, miképpen lehet irányítani egy csoportot úgy, hogy azt tegyék, amit mi
akarunk. Sokkal könnyebb, ha az, amit mi akarunk, és amit ők akarnak, összeilleszthető. Csak az olyan
célpontok érdeklődését lehet felkelteni a könnyű pénzhez jutás reményében, akik egyébként is
kapzsik. Remélem, Greg figyelmét fel fogom tudni kelteni a könnyű bosszú lehetőségének ígéretével,
miközben az asztaltársaság többi tagjának a figyelmét elterelem magamról. Remélem, elég nagy
fenyegetésnek érez majd ahhoz, hogy mindenképpen bolondot akarjon csinálni belőlem, de annyira
nem, hogy képen akarjon törölni.
- Takarodj innen! - mondja Greg.
- A végzős szívatásról akartam beszélni veletek — mondom ki az első dolgot, ami az eszembe
jut.
Rahul összevonja a szemöldökét.
- Hiszen csak most kezdődött a félév!
Bólintok.
- Nézzétek, az előző évfolyam a legutolsó pillanatig halogatta a dolgot, és mint az várható volt,
elég béna szívatással sikerült csak előállniuk. Azt akarom, hogy a mi végzős évfolyamunk
évekig hírhedt legyen.
- Ez az egész csak arról szól, hogy fogadnak nálad a szívatásra — mondja Jeremy. — És ki akarsz
deríteni néhány részletet, hogy javuljanak az esélyeid.
- Szeretnék bejuttatni egy lovat Northcutt szobájába — mondom. - És azt akarom, hogy legyen
rajta egy hatalmas tanga. Most akkor, légy szíves, mondd meg nekem, hogy ezzel hogyan
fogok tudni plusz bevételhez jutni?
Rahul és Jeremy hangosan röhögni kezd, annyira, hogy Jeremy szájából kirepül egy darab saláta,
vissza a tányérjára. Greg most már nem teheti meg, hogy egyszerűen elzavar az asztaltól. Nem
engedheti meg, hogy úgy távozzak, hogy közben Rahul és Jeremy ennyire szeretné, ha maradnék.
- El tudjátok képzelni, milyen képet vág majd? - kérdezi Rahul kárörvendő vigyorral.
- Tök mindegy - mondja Greg. - Szerintem ennél sokkal jobbat is ki tudnánk találni.
 - Például? - kérdezi Audrey. Nem úgy kérdez, mintha azzal kihívást akarna intézni a fiúhoz.
Inkább úgy, mint aki tökéletesen biztos abban, hogy Greg a következő pillanatban kitalál
majd valami elképesztően briliáns szívatást, és türelmesen várja, hogy megtudja, mi az.
Kedves a hangja. Tuti, hogy azt sem bánná különösebben, ha az új pasija bolondot csinálna a
régi pasijából.
Már egészen biztosra veszem, hogy lesz egy hely, ahol megehetem a vacsorámat. Elmegyek a kajáért,
visszatérek, és amíg eszem, azt hallgatom, ahogy újabb és újabb szívatási ötleteket dobnak fel. Minél
többet beszélünk róla, annál jobbnak tartom, hogy már idejekorán kitaláljuk pontosan, mi lesz a
szívatás, és azután az év fennmaradó részében arra koncentrálhassunk, hogy minél tökéletesebb
legyen a kivitelezés. Hagyom, hogy Greg bevigyen nekem néhány szurkálást.
És ha néha fel is villan lelki szemeim előtt a fagyasztószekrénybe rejtett hulla, vagy Philip viasszerű
arcának képe, vagy éppen az a kifejezés, amivel Lila nézett rám tegnap éjjel, amikor elhúzódtam tőle,
nos, egy élethossznyi gyakorlatom van abban, hogyan akadályozhatom meg, hogy valódi érzéseim az
arcomra is kiüljenek.
- Hé, láttátok már az új csajt? Nem valami maffiafőnök lánya? - kérdezi Jeremy.
Hátrafordulok és észreveszem, ahogyan Lila áll ott, egy másodéves lánnyal, akinek még a nevét sem
tudom. A másodéves kék kesztyűs kezével vadul gesztikulálva magyaráz. Az étkező alapzaján
keresztül azt ugyan nem hallom, hogy pontosan mit mond Lilának, de tisztán kivehető innen is az
arcára kiülő, rosszindulatú káröröm.
- Cicaharc! - jegyzi meg Rahul, szélesen vigyorogva.
Amikor azonban Lila tesz egy lépést a másodéves felé, akkor nem azért teszi, hogy behúzzon neki
egyet, vagy megrángassa a haját. Elkezdi lehúzni az egyik koromfekete kesztyűjét.
Látom, ahogyan a fedetlen ujjak megvillannak, és hallom, amint Greg ijedten szívja be a levegőt. A
másodéves lány hátratántorodik.
- Ennek elment az esze! - mondja Jeremy. - Ez megőrült! Mindjárt...
Egyre többen pattannak fel a helyükről, a beszélgetéseknek hirtelen vége szakad. A hirtelen beálló
csendben tisztán hallom Lila minden szavát.
- Biztos vagy benne, hogy magadra akarsz haragítani? - kérdezi. Abban a pillanatban valóban
az apja lánya.
A másodéves elrohan a tanári asztal felé, Lila pedig visszaül a helyére, és nyugodt mozdulatokkal
húzza vissza a kesztyűjét. Látom, ahogy Daneca tátott szájjal mered rá. Néhány pillanattal később
megjelenik Wharton dékán, és kivezeti az épületből Lilát.
Csak tologatom a tányéromon a Salisbury steaket. Egy kis idő múlva, amikor még mindig nem jön
vissza az étvágyam, felállok.
- Greg! - mondja Audrey, és velem együtt áll fel az asztaltól. - Beszélhetnék egy percet
Cassellel?
- Azt csinálsz, amit akarsz - mondja a fiú, és megvonja a vállát, a pillantás azonban, amit felém
lövell, minden, csak nem laza. Nehéz elképzelni, hogy egy olyan srác, mint Greg Harmsford,
önmagán kívül bárki iránt is őszinte szeretetet érezzen; Audrey iránt azonban, ha mást nem
is, legalább birtoklási vágyat biztosan érez.
- Mi van veled? - kérdezi Audrey, ahogyan a koleszok felé sétálunk. A nap hamarosan
lenyugszik, és az ég színei megfakultak. A levelek mind fonákra fordultan várják a hamarosan
megérkező esőt. - Te magasról teszel a végzős szívatásra. És tudod, honnan vagyok ebben
olyan biztos? Mert te soha, de soha nem azt mondod, amit valóban gondolsz.
Hat hónappal ezelőtt majdnem megint összejöttünk. Azt gondoltam, hogy talán az, ha vele vagyok,
valami varázslatos alkímia által átváltoztat majd engem is normális emberi lénnyé, normális emberi
problémákkal. Amikor rám néz, egy egészen más én tükörképét látom a szemeiben. Egy olyan
valakiét, akivé válni szeretnék.
Közelebb hajolok hozzá. A mellkasomra teszi a kezét, és visszalök. Keményen.
- Mi a fenét művelsz? - kérdezi.
- Nem is tudom. Azt hittem ... - Azt hittem, arra vár, hogy m egcsókoljam.
- Cassel! — mondja, egyre dühösebben. — Miért kell mindig ilyennek lenned? Egyszer forró
vagy, másszor jéghideg. Te tudod egyáltalán, hogy mit akarsz?
Lenézek a betonjárdára, és rajta a giliszták kiszáradt tetemeire. Az eső elől menekülve másztak ki a
föld alól, és aztán a nap sugarai kiszárították őket.
- Te akartál velem beszélni, vagy nem? - kérdezek vissza védekezően.
- Emlékszel még arra, mi történt tavaly? A két szemem kisírtam, amikor visszajöttél a suliba, és
úgy viselkedtél, mintha levegő volnék. Mintha mindaz, amit egymásnak mondtunk, vagy amit
tettünk, amíg ki voltál rúgva, már semmit nem számítana!
Bólintok, de közben rá sem nézek, mert pontosan tudom, hogy igaza van. Miután anyám
megdolgozta Lilát, az egyetlen ok, amiért nem buktam meg, az volt, hogy Sam megcsinálta a házi
feladataim legalább felét. Akkoriban minden üresnek és nem e világinak tetszett. És úgy zavartam el
Audrey-t magam mellől, hogy azt sem mondtam meg neki, miért teszem.
- Miért? És miért beszélgetsz most velem úgy, mintha semmi nem is történt volna? - A hangja
különösen cseng. Tudom, hogy ha most felnézek rá, akkor a nyakán megannyi kis vörös foltot
látok majd, amik mindig megjelennek, amikor nagyon feldúlt.
- Sajnálom - válaszolom. - Igazad van. Nem vagyok jó a kapcsolatokban.
- Nem, tényleg nem! - válaszolja Audrey megkönnyebbülten, hogy végre mondtam én is valami
olyasmit, amivel egyetérthet. - Egyáltalán nem vagy jó, ami az emberi kapcsolatokat illeti, és
nekem fogalmam sincs, mit kezdhetnék veled.
Eszembe jut százezer módja annak, hogyan kérhetném meg, hogy legyünk barátok, de persze
mindegyiket elvetem. Végül a szemébe nézek.
- Nagyon sajnálom - mondom neki.
- Ugye Lila sem az unokatestvéred? - kérdezi Audrey.
- Nem - mondom . - Azt csak azért m ondtam , mert ...
Feltartja a kezét, én pedig hálás vagyok, amiért nem kell magyarázkodnom.
- Nem te mondtad el az igazat. Hanem ő.
Csak nézek rá meredten. Az az igazság, hogy nem is emlékszem már, ki kezdte fonni a hazugságok
hálóját. Ezt a bizonyos hazugságot azért mondtuk, hogy bemehessünk a zuhanyzóba. Most úgy tűnik,
igazán lelketlennek kellett lennem, hogy ezt tegyem vele.
- Láttam, hogyan nézel rá - mondja Audrey. - Ismerlek, Cassel. Így kénytelen vagyok megint
megkérdezni tőled... mi a fenét művelsz?
- Éppen elbaltázok mindent - felelem.
- Nagyon jó válasz. - Szinte öntudatlanul jelenik meg az arcán egy halvány mosoly, és
elégedetten csapkodja meg az arcomat. - Úgyhogy hagyd abba!
Azután elsétál. Visszafordulnék a kolesz felé, de megakad a tekintetem Lilán, aki ott áll, az épületek
közti gyepen. Amikor észreveszi, hogy megláttam, egyszerűen bemegy a Gilbert épületbe, a saját
koleszába, én pedig csak találgatni tudok, hogy vajon mióta állhatott már ott. Csak találgatni, hogy
hogy az ördögbe sikerült kidumálnia magát abból a hatalmas katyvaszból, amibe keveredett.
Amikor belépek a szobába, Sam éppen a laptopján gépel. Felnéz, majd egy pillanattal később
visszatér a munkájához. Emiatt nagyon hálás vagyok. Megcsinálom a valószínűség-számítás és
statisztika házimat (szinte az egyetlen tárgy, amit szeretek), majd belekezdek egy olyan házi
dolgozatba, ami egy egész féléven keresztül folyó fizikai kísérletsorozatot ír majd le. Végül leülök, és
olvasom a Bovarynét.
Nem jutok túl sokra, amikor Sam lecsukja a laptop tetejét.
- Minden rendben van? Daneca azt mondja, hogy behívattak az irodába.
- Családi dolgok - felelem. - Az anyám volt az.
Bölcsen bólint.
- És jutottál bármire az aktákkal?
Megrázom a fejemet.
- Azt hiszem, ennyit a rendfenntartással kapcsolatos karrieremről.
Sam horkant, és elkezdi összekötni a PlayStationjét a hordozható tévével, amit a születésnapjára
kapott.
- Ha azzal készen vagy, nincs kedved szétlőni néhány rosszfiút?
- Úgy érted gonosztevőt? — mondom. — Persze. Dehogynem.
Talán zavarónak kellene éreznem, ahogyan a kontrollert a képernyő felé irányítom, és pixelekből álló
embereket mészárolok halomra. Talán fel kellene idéznie bennem a Janssennel és Philippel
kapcsolatos érzéseimet, vagy a kezemnek egy pillanatig mindig haboznia kellene, mielőtt tüzet
nyitok. Ehelyett rekordot döntök. Végső soron ez csak játék!

Vacsora után a szobánkban kell maradnunk, és tanulnunk. Ez a napnak az a része, amikor a házi
feladattal kell foglalkoznunk. Ha sikerült az erre meghatározott két óra alatt mindent megcsinálnunk,
akkor eltölthetünk egy fél órát a közös helyiségben is. De ez azt is jelenti, hogy ha egyszer már bejött
a szobába a felügyelőtanár ellenőrizni, hogy valóban tanulunk-e, van körülbelül három óránk, amíg
újra ellenőriznek bennünket.
- Azt hiszem, ki fogok szökni - mondom Samnek.
Összevont szemöldökkel mered rám.
- Hová?
- Van egy hely, amit mindenképpen szeretnék látni - mondom, és kinyitom az ablakot. — A
nyomozás miatt.
- Jól van - feleli Sam. - Akkor én is jövök. Menjünk!
- Ugye tudod, hogy ki fogunk szökni az iskola területéről? El is kaphatnak bennünket. -
Felteszem a két kezemet. - Ez az utolsó éved. Nem kell velem jönnöd.
- Nos, te igazi mestere vagy annak, hogyan lehet megúszni mindent. A te feladatod, hogy
biztosítsd, hogy senki ne kaphasson el bennünket.
- Kösz, hogy nincs rajtam semmi nyomás - felelem. Felnyitom a saját laptopomat, majd
megnyitom az iTunest, és elindítok egy lejátszást. Azután kicsit feljebb hangosítom.
- Ez meg micsoda? - kérdezi Sam.
- Még tavaly vettem fel. Tanulunk. Csak azért, hogy ne legyen olyan nagy a csend a szobában.
Többnyire gépelés hangja és az, ahogyan hülyéskedünk egymással. Gondoltam, egy napon
talán jól jöhet még.
- Ez tényleg ijesztő, haver! - mondja.
Mindkét mutatóujjammal a fejemre mutatok.
 - Szakértő vagyok, ne felejtsd el!
Azután kimászunk az ablakon, és becsukjuk magunk mögött. Eszembe jut Lila, a tegnap este, és az,
ahogyan ott hevert a füvön. Alattunk a frissen vágott fű illata olyan hódító volt, mint a legfinomabb
parfüm.
- Csak lazán - mondom Samnek.
Beszállunk a kocsimba, ami kétszer is lefullad, mielőtt elkapná a fordulatot, és Sam kikerekedett
szemekkel néz rám, miközben a tekintete azt mondja, hogy képtelen lesz megmagyarázni a szüleinek,
miért függesztették fel. Egy pillanattal később szerencsére már leoltott lámpákkal gurulunk ki a
parkolóból. Csak akkor kapcsolom fel a világítást, amikor kifordulunk a főútvonalra.
Arrafelé indulok, ahol az akták alapján Janssent utoljára látták. Negyedóra múlva már ott parkolunk a
Ciprusliget előtt. Kiszállok a kocsiból.
Ez amolyan modern bérház, ahol a bejáratban portás áll, és a legfelső emeleti lakások közelében
talán még konditermet is építettek. A gondosan nyírt gyepet erős fényű lámpák világítják meg, a
bokrok tökéletes gömb alakra vannak vágva a betonjárda mellett, és az utca másik oldalán saját
pihenőparkot is kialakítottak. Mindössze egy háztömbnyire van egy szupermarket, és még egyre egy
benzinkút, de ha az ember a jó szögből nézi, akkor az egész nagyon szép. És drága. Saját
öntözőrendszer van, kamerák azonban láthatólag nincsenek - de azért kétszer is körbejárom az egyik
lámpát, hogy biztos legyek a dolgomban.
- Miért jöttünk ide? - kérdezi Sam a kocsinak támaszkodva. Az egyenzakójában és a lazán
megkötött nyakkendőjével akár gengszter is lehetne. Mindaddig persze, amíg az ember észre
nem veszi a mellkas zsebére varrva a Wallingford jelvényét.
- Itt van Janssen szeretőjének a lakása. Csak tudni akartam, hogy... nem is tudom... hogy nem
tűnik-e ismerősnek majd.
Sam összevonja a szemöldökét.
- Miért lenne ez a hely ismerős neked? Hiszen azt sem tudtad, kicsoda az a Janssen. Ugye nem
tudtad?
Majdnem elárultam magam. Megrázom a fejemet.
- Nem is tudom. Egyszerűen látni akartam. Hátha eszembe jut valami.
- Értem - mondja Sam kételkedőén, és az órájára pillant. - De ha most itt megfigyelésen
veszünk részt, akkor arra szavazok, hogy szerezzünk magunknak rágcsát.
- Aha - válaszolom, mintha ott sem lennék. - Csak adj néhány másodpercet!
Közelebb lépek a házhoz, el a tökéletesre nyírt bokrok mellett. Erre egyáltalán nem emlékszem.
Amikor Janssenre vártunk, biztosan a füvön álltam, de egyáltalán nem tűnik ismerősnek.
Egy tréningruhás nő kocog az épület felé. Két nagy, szépen nyírt, fekete pudlit vezet pórázon. Ahogy
nézem, bevillan egy emlék, de olyan távoli, hogy szinte alig tudom megfogni. Felém néz, majd
hirtelen elfordul, és megrántja a pórázokat. Pillanatokkal az előtt, hogy elindulna az utcában tőlem
távolodva, sikerül jól megnéznem az arcát.
Biztosan valami színésznő lehet, mert az emlék, ami megjelenik a fejemben, egy filmjelenetből
származik. Biztos vagyok benne, hogy a filmben ez a kocogó nő szerepelt, de akkor rövid fekete ruha
volt rajta, a haja lófarokba fogva, és a nyakláncán egyetlen, csillogó amulett lógott le, a két melle
közötti árokba. Az arcán véraláfutások vannak, és a szemén látszik, hogy sírt. Egy arctalan színész, a
bátyám bőrdzsekijében, a vállánál fogva arrébb húzza. Mellettük egy férfi fekszik a fűben, arccal
lefelé.
Másra nem emlékszem. Sem a film sztorijára, sem arra, hogy vajon egy moziban láttam-e, vagy a
tévében. Ennek az emléknek egyszerűen semmi értelme!
Ha valóban színésznő, akkor miért kezdett el az ellenkező irányba futni, amikor engem meglátott?
És hogy lehet, hogy a másik színészen a bátyám dzsekije volt?
Ezt csak egyféleképpen deríthetem ki. Utána rohanok. A Wallingford egyenruhájához tartozó fényes
bőrcipő csak úgy kopog a járdán.
Átrohan az utca másik oldalára, én pedig utána. Egy kocsi reflektorának fénye vetül rám, egy Toyota
hűtőrácsa kis híján nekem ütközik. Tenyérrel rácsapok a motorháztetőre, és rohanok tovább.
A nő majdnem eljut a kis parkba. Van ott néhány pár, akik az utcai lámpák viliódzó fényében sétálnak,
ő azonban nem kiált feléjük segítségért, azok pedig láthatóan nem akarnak belefolyni semmibe.
Gyorsabban szedem a lábamat, és most már a puha fűben rohanok. Egyre közelebb jutok hozzá.
Amint kinyújtom az egyik kezem, és megfogom rózsaszín velúr tréningfelsőjének a kapucniját, az
egyik kutya hangosan ugatni kezd.
A nő megbotlik, a kutyák pedig az eszüket vesztve ugatnak. Soha nem gondoltam volna, hogy egy
pudli ennyire védelmezi a gazdáját, de ez a két bestia olyan, mintha a karomat is képesek lennének
letépni.
- Várjon! - mondom neki. - Kérem, nem akarom bántani!
Megfordul, és rám néz, közöttünk egyre ugatnak a kutyák. Feltartom a kezem, jelezve, hogy
megadom magam. A park csendes és félhomályos, de ha megint futni kezd, akkor talán sikerülne
elérnie a parkon túli épületekig, és akkor az épületek alatti üzletek tulajdonosai valószínűleg nem
néznék olyan jó szemmel, hogy utána rohanok.
- Mit akarsz? - kérdezi, az arcomat tanulmányozva. - Már nincs veled semmi dolgom! Vége.
Megmondtam Philipnek, hogy nem akarom látni többet egyikőtöket sem!
Megrémít a felismerés, hogy egyáltalán nincs is semmilyen film. Hát persze! Barron biztosan fogta az
emlékemet, és megváltoztatott benne egyetlen kis részletet - azt, hogy ez az egész a valóságban
történt. Ez biztosan sokkal könnyebb, mint az egészet kitörölni. És előbb vagy utóbb úgyis elfelejtem,
ahogyan egy akármilyen, késő este játszott zsarus sorozatot elfelejt az ember.
- Már kifizettelek benneteket — mondja, miközben én csak arra koncentrálok, hogy
megjegyezzek minden részletet vele kapcsolatban, és lerázzak minden egyéb gondolatot.
Sötét haja hátul, szoros lófarokban összefogva, és mesterségesen megvastagított ajkai
rágógumi-rózsaszínre vannak rúzsozva. A két szemének sarka felfelé kanyarodik, a
szemöldöke pedig olyan magasra van festve, hogy állandó csodálkozó kifejezést ad az
arcának. Ha megnézem ezt és a ráncos nyakat, már nyilvánvaló, hogy alaposan rádolgoztak
erre az arcra. Gyönyörű és hazug; értem már, miért gondolta úgy Barron, hogy a legjobb lesz,
ha a fejemben filmsztárt csinál belőle. - Nem kaptok semmi többet! Nem zsarolhattok!
Fogalmam sincs, miről beszél.
- Tudtad, hogy egész végig csak áltatott? Azt mondta, hogy elvesz feleségül. Aztán bumm,
elkezd verni, én meg kiderítem, hogy már nős. De mit érdekel ez téged, nem? Valószínűleg
semmit. Talán neked is van egy csajod otthon, akivel éppen ilyen rosszul bánsz. Takarodj
innen, te kis szemét!
Amikor ránézek, a lelki szemeim előtt még mindig annak a nőnek látom, akivel összekevertem. Azon
töprengek, vajon ő milyennek lát engem. Orcája ívén egy verítékcsepp gördül végig. A légzése ziháló.
Nagyon meg van rémülve.
Egy bérgyilkos. Ennek lát.
- Maga az, aki el akarta tenni láb alól! - mondom ki, amint megpróbálok értelmet nyerni a
hallottakból. - Maga fizetett Antonnak, hogy nyírja ki Janssent!
 - Mi ez, talán be vagy drótozva? - Felemeli a hangját, és a mellkasomhoz egészen közel hajolva
folytatja; — Soha nem öltem meg senkit! És soha nem is ölettem meg senkit!
Azután elfordul, és a Ciprusliget felé néz. Mintha a következő pillanatban menekülőre foghatná.
- Jól van! - Megint feltartom a kezeimet. - Jól van. Hülyeséget csináltam.
- Azt bizony - feleli. - Akkor végeztünk?
Bólintok, majd váratlanul eszembe jut még egy kérdés.
- Maga hol volt kedd éjjel?
- Otthon, a kutyákkal - válaszolja. - Nagyon fájt a fejem. Miért?
- Mert valaki lelőtte a bátyámat.
Összevonja a szemöldökét.
- Úgy nézek én ki, mint egy gyilkos?
Úgy döntök, nem hívom fel a figyelmét arra, hogy egy egész csapatnyi gyilkost bérelt fel csak azért,
mert meg akart szabadulni a pasijától. Abból, hogy egyetlen szót sem szólok, biztosan arra
következtet, hogy ő győzött, és egy utolsó diadalmasan dühös pillantással elfordul, majd a kutyákkal
a nyomában futni kezd a háza felé.
Visszasétálok a kocsimhoz, és minden lépésre fájdalom nyilall a lábamba. A nagyujjamat alaposan
feltörte az elegáns wallingfordi cipő, amit nyilvánvalóan nem üldözésre terveztek.
Kinyílik a Merci ajtaja.
- Cassel? - hallom Sam hangját a vezetőoldalról. - Mondott valami érdekeset?
- Aha — felelem. — Hogy ha egy lépést teszek felé, leüt.
- Én meg már azon voltam, hogy beindítsam a kocsit, hátha menekülnünk kell — vigyorog Sam.
— Ez nem tudja, hogy a rablók nem hordanak nyakkendőt?
Felhajtom a galléromat.
- Kivéve a felsőbb osztályból valókat, mint én. Az úri tolvajokat.
Hagyom, hogy Sam vezessen. Visszaindulunk a Wallingfordba, de útközben még megállunk egy autós
büfében kávét és sült krumplit venni. Amikor visszalógunk szobánkba az ablakon keresztül, olyan
átható kajaszagot árasztunk magunkból, hogy kénytelenek vagyunk kifújni egy fél flakon légfrissítőt.
- Ne dohányozzatok a szobában! - mondja a felügyelő tanár lámpaoltáskor. - Ne higgyétek,
hogy nem tudom, mit műveltek ott bent.
Olyan nevetés jön ránk, hogy egy pillanatig attól tartok, soha nem leszek képes abbahagyni.

Másnap reggel, amint az etika a fejlődő világban órára tartok, odarohan hozzám Kevin Ford. A
kezembe nyom egy borítékot.
- Mik az esélyei annak, hogy Greg Harmsford megdugta Lila Zacharovot? — kérdezi kifulladva.
- Mi van? - mondom én.
- Én vagyok az első, aki erre fogad? Öregem!
- Kevin, mi a fenéről beszélsz? - Ellenállok a kísértésnek, hogy a vállánál fogva megrázzam, de
abban nem vagyok biztos, hogy sikerül leplezni a hangomban a feldúltságomat. — Nem
számolhatom ki a nyerési esélyeket, ha azt sem tudom, miről beszélsz.
- Hallottam, hogy tegnap este mind a ketten bementek a társalgóba, és ott csinálták. Greg
mindenkinek eldicsekedett vele. A szobatársa, Kyle, kénytelen volt a felügyelő tanárnál is
falazni neki.
- Jól van - mondom, és bólintok. A szám papírszáraz. - Elteszem a pénzt, de ha senki más nem
fogad rá, vagy senki más nem fogad ellene, akkor vissza kell adnom.
Az ilyen helyzetekre ez a bevett szövegem, és így gondolkodás nélkül mondom ki a szavakat.
Bólint, és elrohan. Azt sem tudom, hogy jutok el a teremig.
Greg Harmsford ott ül a megszokott asztalánál, az ablak mellett. Én a másik oldalon ülök le, a tarkóját
bámulom, és kesztyűs kezem ujjai újra és újra ökölbe szorulnak.
Míg Mr. Lewis a kereskedelmi egyezményekkel kapcsolatban magyaráz, csak arra tudok gondolni,
vajon milyen érzés lenne belenyomni Greg fülébe egy kihegyezett ceruzát. Emlékeztetnem kell
magamat, hogy ez is csak olyan pletyka, amit az újonnan odakerült lányokkal kapcsolatban mindig
terjeszteni szoktak, és mint ilyen, soha nem történik meg máshol, csak valakinek a fejében.
Amikor vége az órának, elindulok kifelé, és elhaladok Greg asztala mellett. Vigyorog, és felvonja a
szemöldökét, mintha cukkolna, hogy kezdeményezzek.
Na jó, ez elég fura.
- Szia, Cassel! - mondja, és a vigyora még szélesebbre nyúlik.
Beleharapok a saját számba, és megyek tovább, a folyosó felé.
A szám megtelik a vér rezes ízével. Csak megyek tovább.
Ahogyan a valószínűség-számítás és statisztika terem felé haladok, meglátom Danecát. A két keze
tele könyvekkel.
- Szia, láttad Lilát? - kérdezem, és a hangom feszülten cseng.
- Tegnap óta nem - válaszolja, és megvonja a vállát.
Kesztyűs kezemet a vállára teszem.
- Van ma közös órátok?
Daneca megáll, és furcsálló pillantást vet rám.
- Nagyon sok bepótolnivalója van.
Hát persze. Ha az ember három éven keresztül macskaként él, akkor érthető, ha egy kicsit elmarad a
tanulmányaival. Én azonban túlságosan el voltam foglalva magammal ahhoz, hogy ezt észrevegyem.
Három újabb borítékot juttatnak el hozzám statisztikaórán. Ezekből kettő Greggel és Lilával
kapcsolatban fogad. Mindkettőt visszaküldöm, és olyan sötét pillantást vetek a feladókra, hogy senki
nem mer kérdezni semmit.
Lilát ebédnél sem látom. Végül elmegyek a koleszába, és elindulok felfelé a lépcsőn, bízva abban,
hogy ha el is kapnak, biztosan sikerül majd előállnom valami hihető magyarázattal. Számolom az
ajtókat, feltételezve, hogy mint a mi koleszunkban, itt is minden szobára egy ablak jut.
Aztán kopogok. Semmi válasz.
A zár nagyon egyszerű. A saját szobámba már olyan sokszor törtem be, hogy az idő felében nem is
hordom magammal a kulcsaimat. Mindössze egy kis csavarás a tűvel, és már bent is vagyok.
Egyedül lakik a szobában, ami arra utal, hogy az apja zsíros hozzájárulást fizetett az iskolának. Az ágya
oda van tolva az ablak alá, a padlón világoszöld ágynemű hever, kusza rendetlenségben. Az egyik fal
mellett egy valószínűleg otthonról hozott könyvespolc, dugig könyvekkel. Egy alacsony láda tetején
látok egy teljesen szabálytalanul itt tartott elektromos vízmelegítőt, valamint egy apró, világoszöld
iPodot, amely ránézésre is méregdrága, csillogós kihangosítóban csücsül. A kihangosítóból fülhallgató
vezetéke kanyarog. Hozott magával tükrös fésülködőasztalt is, ami ott áll, ahol normális esetben a
szobatársa íróasztala lenne. A falakat régi filmsztárok fekete-fehér fényképei borítják: Bette Davis,
Greta Garbó, Katharine Hepburn, Marlene Dietrich és Ingrid Bergman. Lila mindegyik mellé
idézeteket ragasztott a falra.
Odalépek a vazelines lencsével készített Garbó-képhez. Mellette a papíron az áll: „Nem félek
semmitől, csak az unalomtól.” Elmosolyodom.
Kulcsra zárom magam mögött az ajtót, és már éppen elfordulok, hogy a lépcsők felé induljak, amikor
felfigyelek a tompa zajra, amely a háttérből hallatszik. Rádöbbenek, hogy a hang, amit eddig mintha
meg sem hallottam volna, a szint közös fürdőjének zuhanyzójából ered.
Arrafelé indulok.
A fürdő rózsaszínre csempézett, és trópusi gyümölcsök édeskés aromáját árasztó, lányos sampon
illata lengi be. Megnyomom az ajtót, és csak akkor villan be, hogy ha valaki itt elkap, soha nem
magyarázom ki magam.
- Lila? - szólalok meg halkan.
Halk sírást hallok. Már nem érdekel a lebukás.
Lila ott ül a zuhanyzófülke közepén, és még mindig rajta van az egyenruhája. A haja nedvesen lapul a
fejére, a ruhája is csuromvizes. A víz olyan erősen zuhog rá, hogy hirtelen nem is tudom, kap-e
levegőt egyáltalán. Patakokban folyik végig lezárt szemhéjain és félig nyitott száján. Ajkai a hidegtől
kékek.
- Lila? - mondom neki, és a szemei felpattannak, majd elkerekednek.
Én tettem ezt vele. Pedig mindig is ő volt a rettenthetetlen, a veszélyes.
Most pedig olyan tekintettel néz rám, mint aki nem is akarja elhinni, hogy valóban ott vagyok.
- Cassel? Honnan tudtad...? - Elharapja a kérdés végét.
- Mit tett veled? - mondom válaszképpen. Reszketek a dühtől, a tehetetlenségtől és az
érthetetlen féltékenységtől.
Semmit - feleli, és meglátom azt az ismerős, kegyetlen kis vigyort az ajkán, csakhogy ezúttal minden
gúny önmaga felé irányul.
- Úgy értem, semmit, amit nem akartam, hogy megtegyen. Gondoltam, ezzel majd megtörik az
átok. Hiszen igazából még soha... amikor átváltoztam, még gyerek voltam... és arra
gondoltam, hogy talán ha lefekszem valakivel, az majd segít. Nyilvánvalóan nem segített.
Lassan nyelek.
- Miért nem jössz ki a zuhany alól, és törülközöl meg? Nagyon hideg van. - Megjátszott mosolyt
erőltetek az arcomra, és úgy érzem magam, mint azok a vénasszonyok Carney-ban. Hiszen
elvisz a halál, kedveském!
Most már egy kicsit kevésbé tűnik kétségbeesettnek, és a mosolya is kevésbé hasonlít erőltetett
vicsorgásra.
- Az elején még forró volt a víz.
Odanyújtok egy törülközőt, ami az egyik közeli padon hevert. Az alapszíne a magenta egy
kimondottan gyomorforgató árnyalata, és lila halak úsznak rajta. Majdhogynem biztos vagyok benne,
hogy nem az övé.
Lassan, darabos mozdulatokkal feláll, és kilép a zuhanyzóból. Köré tekerem a törülközőt. Egy
pillanatra a karjaimba zárom. Odahajol hozzám, és felsóhajt.
Együtt sétálunk végig a folyosón, egészen a szobájáig. Ott elhúzódik tőlem, majd leül az ágyára, így
csuromvizes lesz minden ágyneműje. Úgy néz ki, mintha önmagába akarna fordulni így, ahogy a két
karját szorosan összefonja a mellkasa előtt.
- Jól van - mondom. - Én kimegyek a folyosóra, és megvárom, amíg felöltözöl. Aztán együtt
eltűnünk innen valahova. Nagyon sok módszert találtam már ki arra, hogyan tudok lelépni a
Wallingfordból fényes nappal is, és ezek egy részét még nem próbáltam ki. Eljött az ideje,
hogy valamelyikkel megtegyem. Elmehetünk, és ihatunk egy forró csokit. Vagy tequilát. Aztán
visszajövünk, és kinyírjuk Greg Harmsfordot, amit személy szerint én már nagyon régóta
szeretnék megtenni.
Ujjai szorosabbra húzzák körülötte a törülközőt. Nem mosolyog. Csak annyit mond:
- Ne haragudj, amiért nem tudtam ezt az egészet... az átkot ennél jobban kezelni.
- Nem. - A hangom reszelős. A bűntudat mostanra fojtogatni kezd. - Ne! Nem szabad
bocsánatot kérned. Tőlem semmiképpen.
- Először arra gondoltam, hogy egyszerűen nem foglalkozom vele, de úgy tűnik, hogy emiatt
most mintha még jobban elhatalmasodott volna rajtam. Aztán azt gondoltam, hogy ha
idejövök, és legalább láthatlak, az majd segít. De tévedtem. Bármit találok ki, csak tovább
rontja a helyzetet. Úgyhogy azt szeretném, ha megtennél nekem valamit - mondja, és a
tekintetét a földön heverő tankönyvekre függeszti, miközben biztos vagyok benne, hogy nem
is látja őket. — Megértem, hogy nem tisztességes dolog ilyesmit kérnem tőled, de neked
nem kerülne szinte semmibe, nekem pedig rengeteget jelentene. Azt szeretném, ha járnál
velem.
Már éppen szóra nyitom a számat, de a szavamba vág, mert szinte biztosra veszi, hogy nemet akarok
mondani.
- Nem kell igazából szerelmesnek lenned belém. És csak egy kis időről lenne szó. - Felemeli rám
a szemét. A tekintete most már megkeményedett. — Tettetheted magad. Tudom, hogy
nagyon jól hazudsz.
Még csak azt sem tudom, hogyan tiltakozhatnék. Keresem a szavakat.
- Éppen az előbb mondtad, hogy minden, amiről azt hiszed segíteni fog, csak tovább ront a
helyzeten. Mi van, ha ez is rontani fog?
- Nem tudom - feleli olyan halkan, hogy alig hallom.
Ez az egész nem valós, nem helyes és nem is igazságos, de az igazat megvallva, már magam sem
tudom, hogy akkor micsoda.
- Jól van - mondom. - Rendben van. Randizzunk! De soha nem... úgy értem, ennél tovább nem
mehetünk. Nem lennék képes elviselni, hogy hat hónap múlva megint ott ülj a zuhany alatt,
és azon sajnálkozz, hogy összejöttél velem.
Jutalomként a nyakamba ugrik. A ruhája jéghideg és csuromvizes, a bőre pedig forró. Látom a
megkönnyebbülést, ahogyan a vállait leengedi, és amikor megölelem, szorosan odabújik a
mellkasomhoz, majd a fejét az állam alá dugja.
- Remélem... - mondja, és a hangja úgy csuklik meg, mintha sírást nyelt volna vissza. -
Remélem, addig már képes leszek egyáltalán nem gondolni rád.
Rám mosolyog, és egy pillanatig szóhoz sem jutok.

A pasik, még az álpasik is a barátnőjük mellé ülnek vacsoránál. Éppen ezért nem is lepődöm meg
különösebben, amikor Lila leteszi mellém a tálcáját, és ahogy leül, finoman megérinti a vállamat.
Daneca ezzel szemben láthatólag alig bírja ki, hogy ne kérdezzen. Nyilvánvaló, hogy ha nem
beszélhet, mindjárt felrobban.
Amikor az első ember elsétál mellettünk, és a táskámba ejt egy borítékot, Lila belemosolyog a
szalvétájába.
- Te büki vagy? És én még azt hittem, te vagy hármótok közül a jó testvér! - jegyzi meg.
- Nagyon jó vagyok abban, amit teszek — felelem. — Az erényesség önmaga bosszúja.
- Önmaga jutalma - szólal meg Daneca, és a mennyezetre néz. - Az erényesség önmaga
jutalma.
Elvigyorodom.
- Én nem ezt a változatot ismerem.
Sam leteszi mellénk a tálcáját, majd gyorsan az alma után kap, mielőtt legurulna róla.
- Ugye tudjátok, hogy Mr. Knight egy kicsit máris szenilis? Úgy értem, megesik, hogy
egyszerűen elsétál a terem előtt, és utána vissza kell jönnie, vagy az, hogy a pulóverét a
télikabát fölé veszi.
Bólintok, annak ellenére, hogy Mr. Knight egyetlen tárgyat sem tanít nekem. Néhányszor persze
láttam már az iskolában. Olyan, mint egy tipikus, vén, angol professzor - tweedzakó, a könyökén
bőrfoltokkal, és az orrából kiálló fehér szőrrel.
- Nos, ma bejön az osztályba, és nem elég, hogy elfelejtette felhúzni a sliccét a klotyó után, a
farkát is elfelejtette eltenni.
- Esküdj! - mondom.
Lila nevetni kezd.
- Hiszen éppen ez az! Ennek viccesnek kellene lennie - mondja Sam. - És most így elmondva, az
is. De abban a pillanatban az egész olyan rettenetes volt, hogy senki nem tudott tenni
semmit, csak ültünk ott megdöbbenve. Annyira kínos volt! És csak folytatta az előadását
Hamletról, mintha mi sem történt volna. Úgy értem, ő idézi itt nekünk Shakespeare-t, mi
pedig minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ne nézzünk oda.
- Nem mondott senki semmit? — kérdezi Daneca. — Nem jutott semmi a humoristák eszébe?
- Végül - mondja Sam - Kim Hwangbo emelte fel a kezét.
Megrázom a fejem. Kim csendes és kedves lány, aki minden bizonnyal jobb egyetemre megy innen,
mint bárki más.
Most már Daneca is nevet.
- És mit mondott?
- „Mr. Knight, elfelejtette felhúzni a sliccét” - feleli Sam. Ő is nevet. - Így Mr. Knight lenéz, és
mintha az egészet fel sem fogná, azt mondja: „Én, koronás fő, nem pihenhetek”, azután
elteszi a farkát, felhúzza a sliccét, és kész. Vége.
- Elmondjátok valakinek? - kérdezi Daneca.
Sam megrázza a fejét, miközben a tejet nyitja.
- Nem, és azt ajánlom, ti se tegyétek! Mr. Knight teljesen ártalmatlan... biztos vagyok benne,
hogy nem szándékosan csinálta. És ha Northcutt rájön, akkor az öreg hatalmas bajba kerül.
Nem is beszélve arról, ha valamelyik szülő megtudja.
- Pedig meg fogják! - mondom. Azon töprengek, vajon mennyi időbe telik majd, míg
elkezdenek áramlani a fogadások a kirúgásával kapcsolatban. - Itt soha, semmit nem lehetett
különösebben hosszú ideig titokban tartani.
Daneca összevont szemöldökkel néz rám.
- Ó, ezt nem is tudtam!
- Ezt hogy érted? - kérdezi Lila, és a hangja nem egészen barátságos.
Daneca elengedi a kérdést a füle mellett.
- A hétvégén moziba megyünk — mondja inkább. — Ti nem akartok jönni? Csinálhatnánk
dupla randit.
Sam nyakára vörösség kúszik fel.
Lila bizonytalanul fordul felé. Elmosolyodom.
- Még szép - mondja Lila. - Cassel?
- Mit nézünk? — kérdezem, mert Danecánál soha nem lehet tudni. Még a végén valami
dokumentumfilmre ültet be minket, ami arról szól, milyen rettenetes dolog, hogy
husángokkal ölik a fókabébiket.
 - Az óriáspókok invázióját nézzük meg - mondja Sam. - A pénteki újrajátszással adják. Bili
Rebane egyik klasszikusa... a különleges effektusok csapata úgy csinálta meg az óriáspókot,
hogy egy Volkswagen bogarat bevontak műszőrrel, és a féklámpából lett a vörösen világító
szem.
- Mi lehetne ennél is jobb? - kérdezem.
Senkinek nem jut eszébe semmi jobb.

Aznap éjjel azt álmodom, hogy hullákkal teli szobában vagyok. Mindegyik csinosan felöltözve,
kirúzsozva, és merev tartással ül egy-egy kanapén. Beletelik néhány pillanatba, míg rájövök, hogy
mindegyikük egy exbarátnőm. Halott szemük csillog, az ajkuk szinte meg sem mozdul, ahogyan
suttogva sorolják a hibáimat. Úgy csókol, mint egy döglött hal, mondja Micsiko Isii, aki az óvodában
volt a barátnőm. Egy vastag törzsű tölgyfa mögött találkoztunk a játszótéren, amíg egy másik kislány
be nem köpött bennünket. Az ő hullája olyan, mint egy egészen kicsi lány, és az üvegszerű szemei
miatt játék babának tűnik.
Flörtölt a barátnőmmel, mondja az a kislány, aki beköpött minket. Sofia Spiegel, akkoriban
gyakorlatilag ugyancsak a barátnőm volt.
Hazug, mondja egy ezüstruhás lány Atlantic Cityből.
Egy hazug disznó, mondja a nyolcadikos barátnőm. Neki egészen az indulásig nem mondtam meg,
hogy a Wallingfordba megyek. Nem haragszom rá, amiért még mindig dühös.
A buli után úgy tett, mintha nem is ismerne, mondja Emily Rogers, aki, ha igazságosak akarunk lenni,
éppen olyan keményen próbált tudomást sem venni rólam, miután egy éjszakán keresztül
hengergőztünk az egymásra dobált kabátokon Harvey Silverman gólyáknak tartott házibulijában.
Elkérte a kocsimat, és totálkárosra törte, mondja Stephanie Douglas, az az átokvető csaj, akivel
Carney-ban találkoztam az után a nyár után, amikor azt hittem, megöltem Lilát. Két évvel idősebb
volt nálam, és a nyelvével görcsöt tudott kötni egy cseresznye szárára.
Soha nem szeretett, mondja Audrey. Fogalma sincs róla, hogy mi a szerelem.
Amikor felriadok, még mindig koromsötét van odakint. Ahelyett, hogy megpróbálnék újból elaludni,
felkelek, és elkezdem csinálni a házi feladatomat. Nagyon unom már, hogy így csoportosan támadnak
rám a hullák! Ez csak azt jelentheti, hogy van itt valahol egy megoldásra váró probléma.
NYOLCADIK FEJEZET

A WALUNGFORD ELŐKÉSZÍTŐ
büszke arra, hogy nemcsak a felsőoktatási tanulmányaikra készíti fel az itt tanuló ifjú hölgyeket és
urakat, hanem arra is, hogy sikeresen megtalálják a helyüket a társadalomban. Ennek érdekében a
diákoknak nemcsak az órákon kell jelen lenni, de részt kell venniük két igen hasznos, iskola utáni
tevékenységben is. Idén, az őszi félévemben ez az atlétika lesz, a tavasziban pedig a vitakör. Szeretem
az érzéseket, amik futás közben rám törnek, a sebességet, az adrenalinrohamot, ahogyan a lábam a
földnek csapódik. Jólesik a tudat, hogy csak és kizárólag tőlem függ, mennyire hajtom meg magam.
És azt is szeretem, ha sikerül valakit úgy bepaliznom, hogy végül egyetértsen velem, de persze a
vitakör csak hónapok múlva kezdődik.
Éppen az utolsó köröm vége felé járok, amikor észreveszem, hogy két fekete öltönyös alak beszélget
Mariin edzővel, aki a következő pillanatban közelebb int.
Jones ügynök és Hunt ügynök tükröződő napszemüveget és - annak ellenére, hogy az évszakhoz
képest különösen meleg van - fekete öltönyt, valamint fekete kesztyűt visel. Szerintem, ha
akarnának, sem lehetnének ennél feltűnőbbek.
- Jó napot a rendőr uraknak! - mondom, a képemen megjátszott vigyorral.
Egy ideje már nem hallottunk rólad - jegyzi meg Jones ügynök. - Kezdtünk aggódni.
- Tudják, először volt ez a temetés, és aztán ott volt a gyász, meg minden. Teljesen kitöltötték
a társasági naptáramat. - Annak ellenére, hogy szinte biztos vagyok benne, én egy őszintén
ártalmatlan fiú mosolyával nézek rájuk, a tudat, hogy pontosan tudom, én vagyok az a
gyilkos, akit keresnek, az egész beszélgetésnek ad valami kényelmetlen felhangot. — Múlt
hét szerda óta egy csomó minden történt.
- Mit szólnál, ha elvinnénk egy kis kocsikázásra? — kérdezi Hunt ügynök. - Akkor
elmesélhetnéd részletesen, mi minden történt.
- Nem hiszem, hogy volna hozzá kedvem - felelem. - Még le kell zuhanyoznom, és átöltöznöm.
Mint mondtam, nagyon sok dolgom van. De azért kösz, hogy beugrottak.
Mariin edző már elindult a többi futó felé, és a stopperját nézve, hangosan kiáltja nekik az időket.
Vagy máris elfelejtkezett rólam, vagy mindent megtesz azért, hogy ez mielőbb megtörténjen.
Jones ügynök a szemüvege fölött néz a szemembe.
- Úgy hallottuk, anyád hagyott maga után Princetonban néhány kifizetetlen szállodai számlát.
- Talán okosabb volna őt kérdezniük az ilyesmiről - válaszolom. — Biztos vagyok benne, hogy
az egész csak valami hatalmas félreértés.
- De ugye nem azt akarod, hogy őt vegyük elő? — kérdezi Hunt ügynök.
- Ez igaz, tényleg nem szeretném, de nemigen van beleszólásom abba, hogy maguk hogy
döntenek. Én csak egy szerencsétlen fiatalkorú vagyok, maguk pedig nagy és erős szövetségi
ügynökök.
Ezzel megfordulok, és elindulok.
Hunt ügynök megragadja a karomat.
- Na elég ebből a baromságból! Velünk jössz, Cassel! Most azonnal. Hidd el, nem akarod, hogy
keményebben lépjünk fel.
A társaimra nézek, akik máris kocognak az öltözők felé, a sor elején Mariin edzővel. Néhányan
megfordulnak, és háttal futnak, hogy lássák, mi történik velem.
 - Ha azt akarják, hogy beszálljak a kocsiba, akkor meg kell bilincselniük! - mondom
határozottan. Vannak olyan dolgok, amiket egy hozzám hasonló srác nem engedhet meg
magának, és ezek egyike éppen az, hogy nyilvánosan túl barátságosnak mutassa magát a
törvény képviselőivel. Soha, senki nem lenne hajlandó engedély nélküli fogadásokat kötni egy
olyan bukival, akit nem tekintenek bűnözőnek.
Az ügynökök bekapják a csalit. Biztos vagyok benne, hogy Hunt azóta készült erre, hogy először
találkoztunk. Elkapja az egyik csuklómat, a hátam mögé csavarja, majd rácsattint egy bilincset. Aztán
a másik csuklóm felé nyúl. Csak éppen egy kicsit állok ellen, de úgy tűnik, ez éppen elég neki, miután
ugyanis mind a két csuklómat sikerült összebilincselni, hátulról meglök. A következő pillanatban már
hason fekszem, a porban.
Az öltöző bejárata felé fordítom a fejem, és látom, hogy a többiek az edzővel együtt még mindig
megbűvölten nézik a jelenetet. Éppen elegen látják, mi történik, ahhoz, hogy beindulhasson a
pletyka.
Jones ügynök talpra rángat. Nem túl finom mozdulatokkal.
Nem szólok egyetlen szót sem, mialatt a kocsihoz vezetnek, és betuszkolnak a hátsó ülésre.
- Nos - folytatja Jones ügynök az első ülésről hátrafordulva. - Mid van számunkra?
A kocsit nem indítja be, de azt hallom, hogy a négy ajtózár bekattan.
- Semmi - felelem.
- Hallottuk, hogy Zacharov is ott volt a szertartáson - jegyzi meg Hunt ügynök. - És hogy elvitte
magával a lányát is. Azt a lányt, akit már nagyon régóta senki nem látott nyilvánosan. Aki
most visszatért. Ráadásul itt van, Wallingfordban.
- Na és? - mondom én.
- Hallottuk, hogy ti ketten elég közel álltok egymáshoz. Már ha Zacharov lánya egyáltalán.
- Mit akarnak? - kérdezem, és próbaképpen megrántom egy kicsit a bilincset. Kettős zár, és
nagyon szoros. - Erősítsem meg, hogy az a lány tényleg Lila Zacharov? Ő az. Még odalenn,
Carney-ban egy csomó alkalommal üveggolyóztam vele. De neki ehhez az egészhez semmi
köze.
- Na és mit csinált ennyi ideig? Ha annyira jól ismered a csajt, akkor miért nem mondod el
nekünk ezt?
- Fogalmam sincs - hazudom. Elképzelni sem tudom, mire akarnak kilyukadni ezekkel a
kérdésekkel, de nagyon nem tetszik a dolog.
- Megtehetnéd, hogy ezen az egészen kívül folytatod az életedet — mondja Jones ügynök. —
Állhatnál a törvény jó oldalára is. Neked semmi szükséged arra, hogy ezeket az embereket
védd, Cassel!
Én is ezek közé az emberek közé tartozom, akarom mondani, de szavaira beindul a fantáziám. Egy
pillanatra elképzelem magam előtt, milyen lenne jófiúnak lenni, jelvénnyel és patyolattiszta jó hírrel.
- Beszéltünk a bátyáddal is - mondja még Hunt ügynök. - Nagyon készségesnek mutatkozott.
- Ki, Barron? - kérdezem, és kitör belőlem a nevetés. Hagyom, hogy a testem oldalra boruljon a
bőrülésen, és végtelen megkönnyebbülés vesz erőt rajtam. — A bátyám kényszeres
hazudozó! Biztos vagyok benne, hogy valóban nagyon készséges volt. Semmit nem szeret
jobban, mint amikor hallgatósága akad.
Jones ügynök arcára zavart kifejezés ül ki. Hunt ügynökön látszik, hogy majdnem felrobban.
- A bátyád azt mondta, hogy talán az volna a legokosabb, ha utánanéznénk Lila Zacharovnak.
Azt is mondta, hogy te biztosan védeni próbálod majd.
 - Tényleg? - kérdezek vissza, de mostantól már én irányítom ezt a beszélgetést, és ezt ők
ketten is pontosan tudják. - Átnéztem azokat az aktákat, amiket adtak. Tényleg azt akarják
mondani, hogy Lila halálvető, aki már tizennégy éves korában elkezdett dolgozni? Mert ugye
annyi idős volt, amikor Bassónak nyoma veszett? Mi több, nagyon ügyesen elrejti a
halálrothadást, mert meg kell mondanom maguknak, hogy nem láttam rajta egyetlen kis
sebhelyet...
- Mi nem mondunk semmit! - szakít félbe Jones ügynök azzal, hogy a nyitott tenyerével
keményen az ülésre csap. - Azért jöttünk el hozzád, hogy információval szolgálj. És ha tőled
nem kapjuk meg, kénytelenek leszünk más forráshoz fordulni. Talán olyanokhoz is, akik
szerinted nem túl megbízhatóak. Ugye érted, mire gondolok?
- Igen - felelem.
- Szóval mit teszel legközelebb, amikor eljövünk, hogy beszéljünk veled? - kérdezi Jones
ügynök kedves hangon. Kivesz a zsebéből egy névjegykártyát, majd hátranyújtja a kezét, és az
ölembe ejti.
Mély lélegzetet veszek, és kifújom a levegőt.
- Információval szolgálok.
- Okos fiú — mondja Hunt ügynök.
Számomra megfejthetetlen pillantást váltanak egymással, majd Hunt ügynök kiszáll a kocsiból.
Kinyitja az én ajtómat.
- Fordulj meg, hogy levehessem a karperecét!
Megteszem. Egy kulcsfordítás, két kattanás, és máris dörzsölgethetem a csuklómat. Szabad vagyok.
- Ha pedig esetleg arra gondolnál, hogy mégsem fogunk tudni összeszedni bárhol és bármikor -
mondja Hunt -, ne feledd el, hogy átokvető vagy. Ugye tudod, hogy ez mit jelent?
Megrázom a fejemet. Felveszem Jones névjegykártyáját, és a zsebembe teszem. Jones csak áll
mozdulatlanul, és engem figyel.
Hunt elvigyorodik.
- Azt jelenti, hogy máris tettél valami törvénytelent. Minden átokvető ilyen. Másképpen
honnan tudnád, hogy mi vagy?
Kiszállok a kocsiból, és a szemébe nézek. Azután kiköpök a parkoló izzóan forró aszfaltjára.
Hunt elindul felém, Jones ügynök azonban megköszörüli a torkát, mire megtorpan.
- Még találkozunk - mondja Jones ügynök, és mind a ketten visszaülnek a kocsiba.
Visszasétálok a Wallingfordba, és közben annyira eleven gyűlöletet érzek mindkettőjük iránt,
hogy egész testemben remegek. De amit a legjobban gyűlölök, hogy igazuk van velem
kapcsolatban.

Azonnal hívatnak Northcutt igazgatónő irodájába. Az igazgatónő nyitja nekem az ajtót, és int, hogy
menjek be.
- Üdvözlöm, Mr. Sharpé! Kérem, foglaljon helyet!
Leülök a hatalmas íróasztal előtt álló zöld bőrfotelbe. Számos akkurátusan elrendezett mappa van az
egyik oldalon, egy fadobozba helyezve, és egy alaposan teleírt határidőnapló van a tartójában álló
arany golyóstoll mellett. Minden rendezett, minden elegáns.
Kivéve a mentolos cukorral teli olcsó, műanyag tálat. Kiveszek egy cukrot, és lassú mozdulattal
kibontom a papírjából.
- Úgy hallom, ma látogatói voltak - mondja Northcutt, majd olyan arckifejezéssel vonja fel a
szemöldökét, mintha már az is gyanús lenne, ha az ember egyáltalán látogatót fogad.
 - Igen - mondom én.
Mélyet sóhajt, amikor megérti, hogy nem fogok válaszolni semmire, amíg közvetlenül fel nem teszi
nekem a kérdését.
- Meg tudja magyarázni, ezúttal mit akart öntől két szövetségi ügynök?
Hátradőlök a széken.
- Felajánlották, hogy legyek narkótégla, de azt mondtam, itt a Wallingfordban annyira el
vagyok havazva, hogy már sajnos nem fér bele az időmbe semmilyen diákmunka.
- Tessék? - Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán lehetséges még magasabbra felvonnia a
szemöldökét, neki mégis sikerül. Hát nem csodálatos, amit csinálok? Olyan sztorit adok el
neki, ami még sokkal kevésbé nevetséges, mint maga az előadásom. Persze azon kívül, hogy a
tiszteletlenség miatt pár napra kolifogságra ítél, vagy éppen a magaviseletért rossz jegyet ad,
nemigen tehet semmit.
- Narkótégla - folytatom, talán túlzott udvariassággal. - Olyan informátor, aki kábítószer-
használattal kapcsolatos visszaélésekről tesz jelentést. De ne aggódjon, soha eszembe nem
jutna beköpni a diáktársaimat! Még akkor sem, ha olyan ostobaságot tesznek, hogy
droghasználatra adják a fejüket. Persze biztos vagyok benne, hogy itt senki nem tenne ilyet.
Előrehajol, a kezébe veszi az arany tollat, és felém bök vele.
- Maga tényleg azt várja, hogy ezt elhiggyem, Mr. Sharpé?
Elkerekedik a szemem.
- Nos, nekem is feltűnt már, hogy vannak néhányan, akik olyanok, mintha mindig be lennének
tépve, de mindig azt hittem, hogy csak...
- Mr. Sharpé! - Úgy néz rám, mint aki valóban arra készül, hogy belém döfje azt a tollat. - Ha jól
értesültem, az ügynökök meg is bilincselték. Akarja esetleg megváltoztatni a meséjét?
Eszembe jut, hogyan ültem tavaly ugyanebben az irodában, könyörögve neki, hogy ne függesszen fel.
Lehet, hogy még mindig haragszom rá emiatt.
- Nem, asszonyom. Csak meg akarták mutatni nekem, milyen nagy biztonságban lennék, ha
valóban nekik dolgoznék, de azért megértem, hogy egy külső szemlélő akár ettől egészen
eltérő következtetést is levonhatott. Ha gondolja, fel is hívhatja az ügynököket, hogy tőlük
kérdezze meg. - Ezzel benyúlok a zsebembe, majd előveszem és Northcutt asztalára teszem a
névjegykártyát, amit Jones adott át nekem.
- Ezt fogom tenni - feleli. - Most elmehet. Egyelőre.
Az ügynökök nem fognak meghazudtolni. Nem tehetik. Még nem végeztek velem. És Hunt ügynök
biztosan nem szeretne különösebben magyarázkodni amiatt, hogy miért lökdösött egy megbilincselt
17 éves srácot, akinek még priusza sincs. Kénytelenek lesznek igazolni ezt az ostoba történetet.
Kiváló. Ráadásul Northcott is kénytelen lesz elfogadni a sztorit, pedig meg van győződve róla, hogy
semmiképpen nem lehet igaz.
Végül mindenki úgy térhet napirendre az ügy fölött, hogy közben a méltóságát is megőrzi.
A HEX gyűlése már elkezdődött, mire odaérek. Ms. Ramirez zenetermében a padokat átrendezték, és
hevenyészett kört alakítottak ki belőlük. Lila és Daneca egymás mellett ül. Fogok egy széket, és
odahúzom Lila mellé.
Rám mosolyog, majd felém nyújtja a kezét, és finoman megszorítja az enyémet. Azon töprengek,
hogy volt-e már itt korábban is. Én még nem jöttem el olyan sok alkalommal, hogy biztos legyek a
dolgomban.
A táblán ott van a cím, ahol az átokvetők jogaival kapcsolatos tüntetésre sor kerül majd. Sammel még
a félév elején megígértük Danecának, hogy elmegyünk, és csak most jövök rá, hogy a tüntetés
másnap lesz. Gondolom, erről volt szó, mielőtt én is megérkeztem volna. A szabályok részletesen fel
vannak tüntetve a szórólapon: együtt kell maradnunk, nem beszélgethetünk idegenekkel, és nem
hagyhatjuk el a park területét.
- Biztos vagyok benne, hogy mivel éppen tanulásidőben adták a tévében, sokan közületek nem
hallhatták a beszédet - jelenti ki Ramirez. - Gondoltam, jó ötlet volna együtt végignézni, és
utána elbeszélgetni róla.
- Szívből gyűlölöm Patton kormányzót! - jelenti ki az egyik másodéves lány. - Tényleg látnunk
kell a pofáját, és hallgatnunk azt a sok mocskot, amit felböfög?
- Tetszik vagy sem - válaszolja Ms. Ramirez -, ez az, amilyennek Amerika az átokvetőket látja.
Ez lesz az, amire New Jersey gondolni fog novemberben, amikor a második törvényjavaslattal
kapcsolatban szavaznak. Erre, vagy a beszédben elhangzottakhoz valami nagyon hasonlóra.
- A közvélemény-kutatásokon ő vezet — jelenti ki Daneca, miközben egyik hajfonata végét
rágcsálja. - Vagyis úgy látszik, az embereknek tetszik, amit csinál.
A másodéves dühös pillantást vet Danecára, mintha az előbb éppen azt mondta volna, hogy nekik is
támogatniuk kellene Patton elképzeléseit.
- Csak színház az egész - jelenti ki az egyik fiú. - Azért tesz úgy, mintha ez az egész érdekelné,
mert tudja, hogy ez nagyon népszerű téma. 2001-ben még ő is az átokvetők jogai mellett
szavazott. Mindig arra fordul, amerről a szél fúj.
Újabb és újabb emberek kapcsolódnak be a beszélgetésbe, de én hamarosan elveszítem a fonalat.
Már annak is örülök, hogy egyáltalán itt lehetek, és épp nincsen senki, aki kiabál velem, vagy
hátrabilincseli a kezemet. Lila élénk figyelemmel követi a beszélgetést, tekintete egyik beszélő arcáról
a másikra vándorol, és közben nem engedi el a kezemet. Olyan nyugodtnak tűnik, amilyennek nagyon
hosszú ideje nem láttam.
Úgy érzem, minden lehetséges.
Ha alaposan átgondolom a helyzetet, és gondosan megtervezem minden lépésemet, akkor talán
megoldhatom az összes problémámat - még azokat is, amiket egészen idáig megoldhatatlannak
tekintettem. Elsősorban ki kell derítenem, hogy ki végzett Philippel! Ha ez megvan, akkor
nekiláthatok azt kidolgozni, hogy miképpen tudnám lekoptatni magamról a szövetségieket. És ha
ezzel is megvagyok, akkor már elkezdhetek azon gondolkodni, hogy mihez kezdjek Lilával.
Ms. Ramirez a televíziót a kör egyik szélén levő szék elé tolja.
- Csendet! Majd megosztjuk egymással a gondolatainkat, ha már megnéztük a beszédet.
Megnyom egy gombot, és életre kel a tévé. Fogja a távirányítót, és Patton kormányzó tésztaszerű
képe megtölti az egész képernyőt. Egy emelvényen áll, mögötte dekoratív, kék függönnyel. Maradék,
néhány ősz hajszála egészén hátra van simítva, és olyan tekintettel néz ránk a képernyőn túlról,
mintha a következő pillanatban fel akarna falni mindnyájunkat.
A kamera eltávolodik egy kicsit, és már látjuk az emelvény előtt tolongó újságírókat. Rengeteg
öltönyös ember nyújtja a kezét magasan a feje fölé - pont, mint a középiskolában, amikor arra
várnak, hogy a tanár felszólítsa őket. Az egyik oldalon ott áll egy asszisztens, aki mintha az
emelvényre vezető keskeny lépcsőt védené. Az asszisztens mellett látok egy nőt is, aki fekete ruhát
visel, és a haja hátul, szoros kontyba van fonva. Van benne valami, ami miatt nem tudom levenni róla
a tekintetemet.
- Cassel, ez fáj! - suttogja Lila, és próbálja elhúzni a kezét.
Elengedem, és egy kicsit elszégyellem magam. A kesztyűm szorosan ráfeszül a bütykeimre, mintha
ökölbe akartam volna szorítani.
- Mi van? - kérdezi.
 - Csak nagyon nehezemre esik hallgatni. — Ami, úgy tűnik, teljesen igaz is, hiszen semmire
nem emlékszem abból, amit eddig hallottam.
Bólint, de azért az arckifejezésén látszik, hogy kicsit furcsállja a dolgot. Fogalmam sincs, mennyi ideig
bírom, de amikor úgy érzem, már nem lesz feltűnő a dolog, odafordulok hozzá, és azt mondom:
- Mindjárt visszajövök.
Majd, amikor kérdőn felvonja a szemöldökét, hozzáteszem:
- Klotyó.
Kimegyek a folyosóra, a vécével ellenkező irányban elindulok. Elég messze a teremtől megállok, a
falnak támaszkodom, és előveszem a telefonomat. Amint kicsöng, újra és újra arra az ostoba
magazinra gondolok, aminek a címe Milliomosok Otthon, vagy valami ehhez hasonló volt.
- Szia, drágám! - hallom anyám hangját. - Egy pillanat, és visszahívlak valami vonalasról.
Megköszörülöm a torkomat.
- Jó, csak előbb magyarázd el, légy szíves, hogy mit kerestél a tévében.
Kislányos nevetés a válasz.
- Láttad? Hogy néztem ki?
- Mint aki jelmezbálban van — felelem. — Mit csinálsz te Patton kormányzó mellett? Hiszen ő
gyűlöli az átokvetőket, te pedig büntetett előéletű átokvető vagy.
- Ha megismernéd, te is látnád, hogy igazából milyen kedves ember! — feleli nagy átéléssel. —
És nem is gyűlöli az átokvetőket. Csak azért akarja kötelezővé tenni a tesztet, hogy ezzel az
átokvetők életét tegye biztonságosabbá. Nem hallottad, miről szólt az egész beszéd?
Különben pedig nem vagyok büntetett előéletű. Fellebbezés után felmentettek. Hatalmas
különbség.
Ebben a pillanatban kiáltozást hallok abból az irányból, ahol a HEX gyűlését tartjuk.
- Megvagytok, nyomoroncok! - kiabálja valaki.
- Később visszahívlak - mondom, majd a mellkasomnak nyomva összecsukom a telefont, és
elindulok a hang irányába. Greg figyeli, ahogyan Jeremy ott áll a terem nyitott ajtajában,
kezében egy kamerával, és jobbra-balra pásztáz odabent, nyilvánvalóan próbálva minden
egyes bent ülő arcát felvenni. De közben annyira röhög, hogy szerintem elmosódott színeken
kívül semmi más nem fog látszani a felvételen.
Ms. Ramirez kilép a folyosóra, a két fiú hanyatt esik, de közben folyamatosan veszik tovább a
jelenetet. Illetve most már csak őt.
- Mind a kettőtöknek megrovást adok! — mondja a tanárnő fura, remegő hangon. - És minden
további másodpercért, amíg tovább videóztok, kaptok még egyet!
Jeremy azonnal lekapja az arca elől a kamerát, és próbálja kikapcsolni.
- A hét fennmaradó részére mind a ketten bent maradtok velem a tanórák után, és most
azonnal letörlitek az egészet! Megértettétek? Amit csináltok, az a magánszféra megsértése!
- Igen, Ms. Ramirez - mondja Jeremy.
- Jól van. Akkor menjetek - feleli Ms. Ramirez, és követi őket a tekintetével, ahogy elszaladnak.
Csak nézem a jelenetet, és a csontjaimba hideg rettegés költözik.

Már aznap felkerül a webre. Csütörtök reggel hallom a pletykákat, miszerint Ramirez teljesen kiakadt,
de Northcutt maga sem tudja, kit tehetne felelőssé az egészért. Jeremy azt állítja, hogy ő le akarta
törölni az anyagot, de valaki betört a szobájába, és ellopta a kameráját, mielőtt megtehette volna.
Azt mondja, nem ő töltötte fel a videóból kivágott képeket - Greg pedig állítja, hogy ő soha még csak
nem is érintette a kamerát.
A fogadások azonnal özönleni kezdenek. Ők voltak, vagy nem? Úgy tűnik, a suliban mindenki szeretne
pénzt tenni arra, hogy a gyűlésen jelenlévők közül kik az átokvetők, és kik nem azok. Ha pedig nincsen
az a vad véletlen, akkor most én is azok egyike lennék, akikre fogadást lehet tenni.
- Vegyük el a pénzt? - kérdezi Sam a folyosón, az egyik szünetben, kétségbeesett ábrázattal.
Okos srác, és már éppen eléggé átgondolta ezt az egészet ahhoz, hogy tudja, ilyen kérdésre
nincsen könnyű válasz.
- Aha - felelem. - Kénytelenek vagyunk. Ha nem tesszük, akkor kicsúszik a kezünkből az egész.
Úgyhogy elvesszük a pénzt.
Csütörtökön délutánra a videó nyom nélkül eltűnik a webről.
KILENCEDIK FEJEZET

AMIKOR VISSZAÉRÜNK A KOLESZBA,

Sam azonnal nekivetkőzik, megszabadul az egyenruhájától, és helyette felvesz egy pólót, azzal a
felirattal, hogy én vagyok a kitűnő diák, akiről ti csak olvastok. Miközben a könyveimet az ágyra
dobom, ő kölnit spriccel a nyakára.
- Mész valahova? - kérdezem.
- A tüntetésre - feleli, és az égre emeli a tekintetét. — Ne próbálj kibújni ez alól, Cassel!
Daneca tutira kinyír, ha megteszed. Elevenen megnyúz.
- Ja, tényleg - felelem, és az ujjaimmal gyorsan megfésülöm a hajamat. Kezd megint nagyon
kócos lenni. - Csak azt hittem, hogy most, amikor mindenki meg van őrülve...
Hagyja, hogy a mondanivalóm vége ott maradjon a levegőben lógva, és nem próbálja befejezni.
Valószínűleg hozzá van már szokva, hogy úgy viselkedem, akár egy idióta. Felsóhajtok, lerúgom az
egyenruhacipőmet és az egyenruhanadrágot, majd felhúzok egy farmert. Majd kioldom és a rozoga
íróasztalomra dobom a nyakkendőmet, kész vagyok. Azzal már nem foglalkozom, hogy a fehér
ingemet is átvegyem.
Egymás mellett sétálunk keresztül a gyepen, és a Rawlings Képzőművészeti Központ mellett találjuk
meg Danecát és Ramirezt. Ebben az épületben van Ramirez zeneterme, és itt kerül megrendezésre a
legtöbb HEX-gyűlés is. Ahhoz képest, hogy szeptember van, nagyon meleg az idő. Daneca hosszú,
batikmintás szoknyát visel, aminek a szegélyén egy csomó kis csengő lóg. Még a hajfonatai végét is
lilára színezte.
- Nem engednek! - mondja Daneca, és felénk fordul. Gyakorlatilag kiabál. - El tudjátok hinni?
Northcuttot nem érdekli semmi más, mint hogy kiengesztelje a támogató öregdiákokat! Ez
nem igazság! Hiszen már engedélyt adott!
- Nem csak az iskolavezetés a hibás — teszi hozzá Ramirez. — A diákok közül is mindenki
lemondta az utat. Senki nem akarja, hogy meglássák, amint felszáll a buszra.
- Hiszen ez nevetséges! - motyogja Daneca, majd hangosabban hozzáteszi: - Tehettünk volna
valamit! Mondjuk, találkozhattunk volna valahol máshol!
- Ugye tudod, hogy a többiek között vannak átokvetők is? — mondom neki. - Számukra ez nem
csak egy ügy. Nekik az életük múlik mindezen. Úgyhogy az is lehet, hogy tartanak a valós
következményektől, amik akkor érhetik őket, ha mások rájönnek a titkukra.
Daneca utálatosan pillant rám.
- Hogy gondolhatják, hogy ha ők így viselkednek, akkor bármi is megváltozhat? — Nyilvánvaló,
hogy rám gondol, amikor többes számot használ.
- Talán nem gondolják — mondom én.
- Sajnálom — mondja Ramirez, és mélyen felsóhajt. — Tudom, mennyire szívügyednek
tekinted a dolgot.
- Mi a baj? - szólal meg egy halk hang a hátam mögött. Megfordulok, és Lila áll mögöttem, a
hátizsákja féloldalt lóg az egyik vállán. Sárga nyári ruha és magas szárú csizma van rajta.
Ugyanaz a különös döbbenet tölt el, ami mindig, amikor találkozom vele. Mintha áramütés
rohanna végig a testemen.
- A kirándulás vezetőségi gyávaság okán törlésre került - mondja Sam.
- Értem. - Lila lenéz a csizmája orrára, és felrúg egy göröngyöt. Azután rám emeli a tekintetét. -
Na és csak mi négyen nem mehetnénk el?
Daneca egy pillanatig csak néz rá meredten, aztán Ramirezhez fordul.
- Hát persze! Igaza van! Már mindannyian leadtuk az igazolásunkat, és a szüleink is mind
beleegyeztek, hogy elmenjünk.
- Igen, de csak tanári felügyelet mellett - ellenkezik Ramirez.
- Már végzősök vagyunk - feleli Daneca. - És a szüleink engedélyt adtak, hogy elhagyjuk az
iskola területét. Northcutt nem akadályozhatja meg.
- Nem emlékszem, hogy Mr. Sharpé is leadta volna nekem a szülői engedélyt.
- Hoppá! - mondom én. - Otthagytam a szobámban. Csak egy pillanat, visszaszaladok érte.
Ramirez felsóhajt.
- Jól van. Hozd ide az engedélyt, Cassel, és akkor mindannyian elhagyhatjátok az iskola
területét, hogy elmenjetek a tüntetésre. De azt akarom, hogy mindannyian a szavatokat
adjátok, hogy mire kezdődik a tanulóidő, visszajöttök.
- A szavunkat adjuk — ígéri Lila.
Egy kis hamisítás után már mindannyian Sam 1978-as veterán Cadillac Superior, tolóajtós
halottaskocsija felé sétálunk. Lila megtorpan, és elolvassa a lökhárítóra ragasztott matricát.
- Ez a kocsi tényleg étolajjal megy? - kérdezi.
A délutáni nap heve miatt a parkoló aszfaltja tűzforró, és csak úgy ontja magából a meleget. Letörlöm
a homlokomat, és próbálok ellenállni, nehogy a Lila kulcscsontja fölötti mélyedésben meggyűlő
verítékcseppeket kezdjem bámulni.
Sam elvigyorodik, és nyitott tenyérrel rácsap a motorháztetőre.
- Nem volt valami könnyű dízel halottaskocsit találni az átalakításhoz, de végül sikerült.
- Olyan szaga van, mint a sült krumplinak - teszi hozzá Daneca. - Majd megszokod.
- Imádom a hasábburit! - vigyorodik el Sam.
Lila bekászálódik a hátsó ülésre, amely egyedi megoldással van beszerelve - Sam egy normális
Cadillac hátsó ülését fabrikálta be oda —, én pedig mellé csusszanok.
- Kösz, hogy eljöttök velünk - mondja Daneca, és felém pillant. -Tisztában vagyok vele, hogy
semmi kedvetek nem volt hozzá, úgyhogy tudnotok kell, mennyire sokat jelent ez nekem.
- Nem arról van szó, hogy nem akartam jönni - felelem, és mélyen felsóhajtok. Eszembe jut
anya, ahogyan azon a másik gyűlésen Patton mellett áll. - Csak annyi, hogy nem annyira
bírom a politikát.
Daneca hátrafordul az ülésen, és csodálkozó szemmel néz rám.
- Tényleg? - nem tűnik dühösnek, inkább, mintha szórakoztatná a dolog.
- Később lesz Deathwérk-koncert is - szólal meg Sam, kiterelve a halottaskocsit a parkolóból,
illetve elterelve a beszélgetés fonalát rólam. - És ha sietünk, akkor még Bare Knucklest is
meghallgathatjuk.
- Koncert is lesz? Tényleg? Azt hittem, kevésbé fog az egész a buliról szólni, és leginkább
táblákkal fogunk masírozni - mondom.
Daneca elvigyorodik.
- Ne aggódj, lesznek táblák bőven! A menet elhalad majd a városháza előtt, egészen a Lincoln
parkig, és a tervek szerint ott lesznek a koncertek. És a beszédek is.
- Nos, akkor jó. Nagyon utáltam volna elpocsékolni az értékes tanulási időt arra, hogy...
Lila, fejét a fejtámlának hajtva, felnevet.
- Mi van? - kérdezem.
- Nem is tudom - mondja Lila. - Csak annyi, hogy nagyon kedvesek a barátaid.
Finoman, kesztyűs ujjai hegyével megérinti a vállamat.
A gerincoszlopom aljából kiindulva remegés fut végig az egész testemen. Egy pillanatra eszembe jut,
milyen érzés volt, amikor a meztelen ujjai a bőrömet érintették.
Csak mi, négyen ülünk a kocsiban, és annak ellenére, hogy a mozizást csak holnapra terveztük,
önkéntelenül is arra gondolok, hogy olyan, mintha most is dupla randira mennénk.
- Igazad van - mondja Sam. - De te már nagyon régóta ismered a mi Cassel barátunkat, nem?
Mondj el róla minden mocskos kis részletet!
Lila ravasz csillanással a tekintetében rám néz.
- Gyerekkorában kis töpszli volt. Aztán csak úgy tizenhárom évesen kezdett megnyúlni.
Elvigyorodom.
- Te pedig azután is kis töpszli maradtál.
- Nagyon szerette az olcsó horrorregényeket, és amikor belekezdett egybe, akkor bármi
történt, le sem tette, amíg végig el nem olvasta az egészet. Néha megesett, hogy amikor már
nagyon késő este volt, a nagyapja bement a szobájába, és rákapcsolta a lámpát, mire Cassel
kimászott az ablakon, és odakint, az utcai lámpák fényében olvasott tovább. Aztán reggel,
amikor átmentem hozzájuk, ott találtam, ahogy édesdeden alszik a gyepen.
- Jaj, de cuki! - jegyzi meg Daneca.
Válaszképpen az ujjammal mutatom neki, mit kellene tennie.
- Egyszer, egy vásáron Óceán Cityben annyi vattacukrot evett, hogy összehányta magát tőle.
- Mert ki nem? - kérdezem.
- Egyszer tartott egy fekete-fehér filmmaratont, és utána egy csomó ideig fedora kalappal a
fején járkált. - Felvonja a szemöldökét, amikor rám néz, mintha azt várná, hogy meg
merészelem-e hazudtolni. - Pontosabban egy teljes hónapon keresztül. A nyár közepén.
Felnevetek.
- Fedorával? - kérdezi Sam.
Emlékszem, ahogy órákon keresztül ültem ott, a pincében, és egyik filmet a másik után néztem,
rekedtes hangú nők és férfiak beszélgettek bennük, tökéletesen szabott ruhában, kesztyűs kezükben
itallal teli pohárral. Miután Lila szülei elváltak, ő az apjával Párizsba ment. Amikor visszajöttek, már
Gitanes-t szívott, és fekete tussal húzta ki a szemét. Mintha egyenesen azoknak a filmeknek az
egyikéből lépett volna ki, amikben én annyira szerettem volna benne lenni.
Ahogy most ránézek, látom a merev testtartást, amivel szándékosan elhajol a közelemből, és az arcát
a kocsi ablakának nyomja. Nagyon kimerültnek látom.
Akkoriban, Carney-ban nem érdekelt, hogy megpróbáljak beilleszkedni. Nem kellett folyamatosan
hazudnom azért, hogy rendesebb fickónak tűnjek. Nem voltak titkaim, amiket az életem árán is meg
kellett őriznem. Lila azonban már akkor is bátor volt, magabiztos és megállíthatatlan.
Vajon az a kölyök, aki akkoriban voltam, mit gondolna azokról a fiatalokról, akikké azóta lettünk?

Zsaruk állnak az útlezárások mellett, messze attól az útvonaltól, amelyen a menet haladni fog.
Bójákat állítottak fel, és jelzőfáklyák köpködik narancsos fényű tüzüket. Embereket is látok, az igazat
megvallva, sokkal többet, mint amire számítottam, és a távolból hozzánk elérő morajlás azt ígéri,
hogy ennél még többen leszünk.
- Nincs parkoló! - panaszkodik Sam, miközben már harmadjára kerüli meg lassan haladva
ugyanazt a háztömböt.
Mialatt a sorban egymás mellett álló kocsik mögött araszolunk, Daneca a telefonját tapogatja.
- Ha tudsz, fordulj balra - jelenti ki néhány perc múlva. - Van a telefonomon egy alkalmazás,
ami azt mondja, hogy néhány háztömbnyire van egy fedett parkoló.
Az első két parkoló teljesen tele van, ezért tovább kell mennünk, de végül elérkezünk egy olyan
helyre, ahol a kocsik az út két haladási oldalát elválasztó szigeten és a járdákon állnak. Sam óvatosan
felgurul egy füves részre, és leállítja a kocsit.
- Micsoda egy lázadó vagy! - jegyzem meg.
Daneca arcára széles vigyor ül ki, majd kinyitja az ajtót.
- Nézzétek, milyen sokan vagyunk!
Lila és én is kikászálódunk hátulról, majd mind a négyen elindulunk arrafelé, amerre a tömeg is tart.
- Most úgy érzem, mintha mindent képesek lennénk megváltoztatni! — jegyzi meg Daneca.
- Minden meg fog változni - jelenti ki Sam, és nagyon meglepődök.
Daneca felé fordul, és olyan tekintettel néz rá, amiből arra következtetek, hogy ezzel nem vagyok
egyedül.
- Nos, igenis meg fog - válaszolja Sam. - Vagy így, vagy úgy.
Igaza lehet. Vagy az történik, hogy a második törvényjavaslatot leszavazzák, és akkor az átokvetők
elkezdhetnek felemelkedni, vagy megszavazzák, és akkor valószínűleg más államok is átveszik majd a
példát, ugyanarra a trükkre építve a kampányukat.
- Az emberek akkor szoktak változni, amikor már nem marad semmi más lehetőségük - jegyzi
meg Lila vészjóslóan.
Megpróbálom elkapni a tekintetét, de minden figyelmemet leköti a tömeg.
Még néhány háztömbnyit így sétálunk, aztán kezdenek feltünedezni az első transzparensek.
Az egyiken az áll: A LÉTEZÉSÜNK NEM ÁTOK.
Azon töprengek, azon a gyűlésen, amin anya is megjelent, vajon milyen feliratok voltak az
embereknél.
Egy csapat kölyök ül a Fidelity Bank épületének lépcsőjén. Az egyikük egy sörösüveget hajít a tüntetők
közé. A szétrepülő üveg­szilánkok és a széjjelfröccsenő sör miatt a közelben mindenki hangosan
kiabálni kezd.
Egy férfi, akinek a szakálla olyan hosszú, hogy lelóg egészen a mellkasáig, felugrik egy kocsi
motorháztetejére, és a többiek kiabálását elnyomva azt üvölti:
- Le a második törvényjavaslattal! Patton pattanjon!
Az egyik kis bódé mellett álló rendőr a kezébe veszi az adóvevőjét, és hadarva beszélni kezd bele. Elég
idegesnek tűnik.
- Azt hiszem, errefelé lesz a park - jegyzi meg Daneca, és a telefonja kijelzőjéről elvéve az ujját,
egy mellékutca felé mutat. Nem hiszem, hogy bármit észrevett volna abból, ami körülöttünk
történik.
Pár háztömbbel odébb a tömeg már annyira sűrű, hogy úgy sodor magával, mint a tenger hullámai.
Olyanok vagyunk, akár egy véna, amely vért szállít a szív felé, amely pedig nem más, mint a testhő
forróságában izzó kemence. Akár egy csorda, amelyet a vágóhíd felé hajtanak.
Egyre több és több tábla jelenik meg.
EL A KEZEKKEL A JOGAINKTÓL.
AKI MINDENKIT TESZTEL, SENKIBEN NEM BÍZIK !
NEM FOG MENNI.
- A becslések szerint hányan lesznek itt? - kérdezi kiabálva Lila.
- Húsz-, legfeljebb ötvenezren! — kiáltja vissza Daneca.
Lila arrafelé néz, amerre a mi utcánk beletorkollik a Broadba, vagyis oda, ahol a tüntetésre sor kerül
majd. Nem látunk ugyan túlságosan messzire, de szinte tapintható és fülsiketítő a zaj - a
hangos­beszélőkből áradó jelszavak, a dobok és a dudák üvöltése.
 - Azt hiszem, nagyon, de nagyon alulbecsülték!
Ahogyan közelebb érünk, már sokkal jobban láthatjuk, miért. Nem kell többé megpróbálnom
elképzelni, hogy vajon Patton támogatói milyen táblákat lengettek azon a bizonyos gyűlésen. Ugyanis
itt vannak, mégpedig nagy számban, és felsorakoztak a menet útvonala mellett az utca két oldalán.
GYILKOSOK ÉS CSALÓK TAKARODJATOK AZ ÁLLAMBÓL! - olvasom az egyik transzparenst.
NEM KELL TÖBB HABRAKAGABRA!
MIT REJTEGETTEK?
És végül, egyszerűen: MEGVAGYTOK! A felirat mellett pedig egy kis ábra, ami leginkább célkeresztre
emlékeztet. Ezt egy olyan idős nő tartja, akinek a haja kócos és vörös, az ajka pedig élénk rózsaszínre
van rúzsozva.
A városháza lépcsőjén áll, és fölötte csak úgy ragyog az épület aranykupolája.
Miközben a második törvényjavaslatot támogatók arcát tanulmányozom, valahol messze, hátul,
észreveszek egy ismerőst. Janssen szeretőjét. A haja szoros lófarokba van összefogva, a
napszemüvege a homlokára feltolva. Ezúttal nincsen vele egyik pudlija sem.
Lelassítok, mert biztos akarok lenni a dolgomban, hogy tényleg ő az.
Éppen bankjegyeket vesz át valakitől, és mind a ketten egy étterem nagy üvegportálja előtt állnak.
A tömeg átözönlik rajtuk, és engem is visz tovább a sodrás. Valaki a vállával nekiütközik a karomnak.
Egy idősebb pasi fényképeket készít.
- Kit nézel? - kérdezi Lila, és a nyakát nyújtva próbálja követni a tekintetemet.
- Látod ott azt a nőt az étterem előtt? - felelem, és próbálok oldalirányban
keresztülnyomakodni a tömegen. — A lófarkast. Ő bérelte fel Janssen gyilkosát.
- Én ismerem. Neki dolgozott - mondja Lila, és utánam indul.
- Micsoda? - Olyan hirtelen torpanok meg, hogy a mögöttem haladó férfi nekem ütközik.
Felhorkan. - Bocs! — mondom neki, de csak dühös pillantás a válasz.
Daneca és Sam valahol előttünk megy. Próbálnék kiáltani nekik, hogy várjanak meg, de úgysem
hallanák.
A nő máris elindul, a menettől távolodva. Amilyen lassan haladok, esélyem sincsen arra, hogy
utolérjem.
- Én azt hittem, ez a csaja volt! — mondom Lilának.
- Az lehet, de közben az alkalmazottja is - feleli ő. — Ő az, aki beszervezte a vevőket. A
nagymenőket. Olyanokat, akik megengedhetik maguknak, hogy rendszeresen fizessenek egy-
egy adag kitörő élvezetért... úgy értem, azért a kiporciózott boldogságért, amit ha
abbahagysz, akkor azonnal mélységes depresszióba zuhansz. Vagy akik egyszerre féltucatnyi
átokvetőtől vásárolnak szerencsét. Ha egyszerre elég sok szerencsét ellő az ember, akkor
igen jelentős dolgokat is megváltoztathat.
- Ez a nő ismerte Philipet? - kérdezem.
- Nem azt mondtad, hogy ő fizetett a megöléséért?
Janssen csaja eltűnik a tömegben. Nem vagyunk elég gyorsak ahhoz, hogy követhessük. Mostanra
Daneca és Sam is eltűnt — persze biztos vagyok benne, hogy ott vannak valahol előttünk, a Broad
Streeten, de a tekintetemmel hiába is keresném őket.
A fehér ingemmel megtörlöm a homlokomat.
- Elég szar helyzet.
Lila felnevet, és a fejünk felett, a szélben lebegő hatalmas transzparensre mutat. Csillogó festékkel
festették, és rajta a felirat: MEZTELEN KÉZ, TISZTA SZÍV.
 - Mielőtt a Wallingfordba jöttem, soha nem találkoztam olyanokkal, akik ne lettek volna
varázslat- vagy átokvetők... Soha nem tudtam, mit gondoljak róluk.
- Csak velem - válaszolom. - Én voltam az egyetlen az ismerőseid közül, akinek nem voltak ilyen
képességei.
Rám néz, és ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy természetesen kihagyta a leglényegesebb
részletet, amikor nemrég a kocsiban a közös múltunkról beszélt.
Azt, hogy akkoriban alacsonyabb rendű voltam nála.
Még akkor is, ha ő soha nem tette ezt szóvá nekem, és nem is viselkedett soha úgy, mintha ez a
legkevésbé is számítana, mindenki mástól éppen elégszer hallottam ahhoz, hogy esélyem se legyen
elfelejtkezni erről. Ő átokvető volt — én pedig egy olyan világ része, amelyben a célpontok vannak,
akik csak arra jók, hogy manipulálják őket.
Újabb táblát látok a tömegben, A HATALOM MINDENKIT MEGRONT.
- Lila... - kezdem, de elakad a szavam.
Ebben a pillanatban ugyanis egy lány, aki alig valamivel előttünk megy, leveszi a kesztyűjét. És
feltartja a két kezét. Mivel ebben a hatalmas forróságban is bőrkesztyű rejtette eddig, a bőre sápadt
és ráncos.
Csak pislogni tudok. Talán egy kezemen megszámolhatnám, hány nő fedetlen kezét láttam eddig
életemben. Képtelenség megállni, hogy ne bámuljam.
- Meztelen kéz, tiszta szív! - kiáltja a lány.
Mellette máris látom, hogy még többen kezdik lehúzni a kesztyűjüket, és arcukon gonoszkás mosoly
villan. Az egyikük az ég felé dobja a kesztyűjét.
Az ujjaim szinte viszketnek, annyira szeretném kiszabadítani őket. Elképzelem, milyen érzés lehet,
ahogyan a szél a tenyerem bőrét simogatja.
A forróság és a lázadás szelleme áradatként söpör végig a tömegen, és hamarosan fedetlen ujjak
integetnek mindenfelé. Eldobált kesztyűkön tiporunk menet közben.
- Cassel! - kiáltja valaki, és észreveszem, hogy Sam az. Sikerült beszorítani magát és Danecát
két parkoló kocsi közé, és így kikerültek a tömeg sodrásából. A forróságtól egészen vörös az
arca. Daneca fedetlen kézzel integet, hogy menjünk oda hozzájuk.
Az ujjai sápadtak, hosszúak és vékonyak.
Keresztülnyomakodunk a tömegen, feléjük indulva. Már majdnem elérjük őket, amikor valahol
előttünk hangosbeszélő szólal meg.
- Mindenki azonnal vegyen kesztyűt! - A hang fémesen és fülsiketítőén szól. Sziréna üvölt fel. -
Itt a rendőrség! Mindenki azonnal vegyen kesztyűt!
Daneca a tekintetében olyan rettenettel néz rám, mintha a parancs közvetlenül neki szólt volna.
Technikailag nincsen semmi törvénytelen abban, ha valaki fedetlen kézzel van. De persze technikailag
abban sincsen semmi törvénytelen, hogy az ember egy élesre fent konyhakést tartson otthon -
mégis, ha hadonászni kezdenél vele, a rendőrök idegesek lesznek. És ha valamelyikre ráfogod, akkor
nagyon gyorsan előkerülnek a bilincsek.
- Emelj fel! - mondja Lila.
- Tessék?
Körülöttünk mindenki fütyül és ordibál. Azonban valahonnan messzebbről másfajta hangok is
eljutnak hozzánk, motorok bömbölése és olyan kiáltások, amelyekben már nincsenek szavak.
A fejünk felett berregve megjelenik egy híradós helikopter.
- Fel! - mondja Lila mosolyogva, és az ujjával mutatja. - Látni akarom, mi történik.
Átölelem a derekát és felemelem. Nagyon könnyű. A bőrét puhának érzem, ahogy megszorítom,
izzadság- és frissen vágott fű illata van.
Felállítom egy kocsi motorháztetejére, közvetlenül Sam mellé.
- Van arrafelé egy csomó zsaru - mondja, amikor visszaugrik a földre. - Oszlatnak. El kell
tűnnünk.
Csak egyet bólintok. Az olyan bűnözők, mint mi, nagyon értenek ahhoz, hogyan meneküljenek.
- Hiszen nem teszünk semmi törvénytelent! - mondja Daneca, de azért a hangja nem tűnik túl
magabiztosnak. Körülöttünk a tömeg is érzi a feszültséget. Már nem mind ugyanarra
mozognak. Kezdenek széjjelszóródni.
- Ide, befelé! - mondom. - Ha sikerül bejutnunk valamelyik épületbe, akkor talán kivárhatjuk,
míg mindennek vége lesz!
De abban a pillanatban, hogy elindulnánk a legközelebbi épület kapuja felé, a járdákon zsaruk
kezdenek özönleni. Az arcukat sisak takarja.
- Le a földre! — hallatszik a parancs. Az arcvonaluk széthúzódik, és minden tüntetőt azonnal a
földre löknek, ha egy pillanatig is habozik. Az egyik lány megpróbál magyarázkodni, de a zsaru
egy szó nélkül a lábára sújt a gumibotjával. Egy másik lánynak valami vegyszert spriccelnek az
arcába. Azonnal a földre hanyatlik, és a körmeivel kezdi marni a saját bőrét.
Lila és én a földre vetjük magunkat.
- Mi folyik itt? - kérdezi Sam, aki mellénk térdepel. Daneca ott guggol előtte.
- Be a kocsi alá! - mondja Lila, és kúszni kezd.
Nem rossz kis terv. így is le fognak tartóztatni bennünket, de legalább egy kicsit tovább tart majd.

Akkor voltam legutóbb börtönben, amikor anyát látogattam. A börtön olyan hely, ahol az emberek az
életüket töltik. Igaz, hogy a lelket lerombolja a bezártság, de akkor is vannak asztalok a cellákban, van
étkező, vannak tornatermek.
Ez itt azonban más. Ez fogda.
Elveszik tőlünk az iratainkat, a mobilunkat és a táskánkat. Még azzal sem foglalkoznak, hogy
ujjlenyomatot vegyenek tőlünk. Egyszerűen megkérdezik a nevünket, majd beterelnek
mindannyiunkat a cellába. A lányok az egyik ajtóhoz, a fiúk a másikhoz. És így tovább, és így tovább,
végig egy hosszú és nagyon zajos folyosón.
A cellában van néhány pad, van egy mosdó, és van egy gyomorforgató vécé. Mindegyik foglalt.
Daneca próbálja elmagyarázni a zsaruknak, hogy mi még fiatalkorúak vagyunk, de láthatólag hidegen
hagyja őket a dolog. Bezárnak a többiekkel együtt.
Sam ott áll mellettem, a feje a rácsnak támaszkodik, a szeme lehunyva. Daneca talál egy szabad
helyet az egyik padon, és most ül, miközben potyognak a könnyei. Mielőtt betaszigáltak bennünket
egy páncélozott furgonba, azt mondták neki, hogy vegye vissza a kesztyűjét - amikor pedig azt
mondta, nem tudja, merre van a fél pár, egyszerűen ráhúztak a kezére egy könyékig érő műanyag
zsákot, és szigetelőszalaggal rárögzítették. Ezt a kezét most úgy szorítja magához, mintha el lenne
törve.
Lila fel-alá járkál.
- Lila! - mondom, mire megpördül, és vicsorgó fogakkal esik neki a rácsnak, keresztülnyúlva
rajta, próbálva megütni engem. - Hé! - kiáltok fel, és elkapom a csuklóját.
Olyan értetlen tekintettel néz, hogy egy pillanatra eszembe jut, talán el is felejtette, hogy már ember.
- Nem lesz semmi baj - mondom. - Hamarosan kint leszünk.
Bólint. Most már szégyelli magát egy kicsit, de még mindig gyorsan szedi a levegőt.
 - Mit gondolsz, hány óra lehet?
Kábé fél ötkor értünk ki a tüntetésre, és a parkba már nem sikerült megérkeznünk.
- Olyan hét óra körül - mondom.
- Akkor még korán van. Istenem, teljesen ki vagyok készülve! - Elhúzódik tőlem, és kesztyűs
kezével újra és újra végigsimít a haján.
- Nem lesz semmi baj - mondom megint.
Horkant.
Körülnézek a cellában, és csupa kétségbeesett arcot látok magam körül. Biztos vagyok benne, hogy
még soha, egyikük sem volt rács mögött. Biztos vagyok benne, hogy olyan családtagja sincsen
egyiknek sem, aki valaha volt már rács mögött.
- Szoktál a jövőre gondolni? - kérdezem, mert próbálom valamivel elterelni a figyelmét a
helyzetről.
- Úgy érted, olyan jövőre, amiben nem vagyunk lesittelve?
- Arra, amikor már elballagtunk. Arra, hogy mit csinálsz a Wallingford után. - Én az utóbbi
időben nagyon sokat szoktam erre gondolni.
Megrántja a vállát, majd az arcát a fémrácshoz nyomja.
- Nem is tudom. Tavaly nyáron apa elvitt Vieques-be. Csak hevertünk a parton és úsztunk. Ott
minden sokkal világosabbnak és tisztábbnak tűnt. Ugye érted, hogy gondolom? Nagyon
szeretnék oda visszamenni. Csak magamba szívni a nyarat. Elegem van abból, hogy sötét
helyeken legyek bezárva.
Arra gondolok, milyen érzés lehetett, amikor Barron hónapokra bezárta abba a drótkalitkába. Tavaly
nyáron, az egyik sötétebb pillanatomban utánanéztem, milyen pszichológiai hatással jár a rabokra a
magánzárka. Depresszió, kétségbeesés, ideggyengeség, hallucináció.
El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet most újra rácsok mögött lenni.
- Én még soha nem voltam külföldön - mondom. Micsoda hasba akasztó duma! Hiszen még
repülőgépen sem ültem életemben!
- Eljöhetnél velem - mondja.
- Ha ballagás után még mindig velem akarsz lenni, akkor teljesen a tiéd vagyok. - És közben
próbálok úgy tenni, mintha az esküt kevésbé gondolnám komolyan, mint valójában. — És
akkor ennyi lesz az egész? Majd heverészel a parton naphosszat?
- Legalábbis addig, amíg apának nem lesz szüksége rám - mondja. Most már egyenletesebben
lélegzik, a szeme nincs annyira elkerekedve, a tekintete nem annyira vad. — Mindig is
tisztában voltam vele, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
- A családi üzlet - mondom. - Soha nem gondoltál arra, hogy valami mást is csinálhatnál?
- Soha - feleli, de azért van valami a hangjában, ami miatt ebben egy kicsit kételkedni kezdek. -
Semmi másban nem vagyok jó. Különben pedig Zacharovnak születtem.
Nekem is eszembe jutnak a dolgok, amikben jó vagyok. Aztán eszembe jut Ms. Vanderveer, a
továbbtanulási tanácsadóm. A jövőd hamarabb elkövetkezik, mint gondolnád.
Úgy becsülöm, hogy nagyjából még egy órát töltünk a fogdában, amikor belép egy olyan zsaru, akit
még nem láttunk. Csiptetős táblát tart a kezében.
Mindenki egyszerre kezd kiabálni. Azt követelik, hogy beszélhessenek az ügyvédjükkel. Azért
tiltakoznak, mert ártatlanok. Perrel fenyegetőznek.
A rendőr megvárja, amíg lecsendesedik a hangzavar, majd megszólal.
- A következő emberek lépjenek előre, a két karjukat nyújtsák ki a rácsokon, és az ujjaikat
fonják össze! Sámuel Yu, Daneca Wasserman és Lila Zacharov.
A fogda újra hangzavarban robban fel. Daneca feláll a padról. Sam utánamegy a cella elülső részébe,
és amikor hátrafordulva rám néz, a szeme elkerekedik, mint aki nem érti a helyzetet. Néhány
pillanattal később elhal a kiabálás.
Arra várok, hogy az én nevemet is bemondják majd, de más nincsen felírva a táblára.
Lila előrelép, és habozni kezd.
- Menj már! - mondom neki.
- Itt van egy barátunk is - mondja Lila a rendőrnek, és visszapillant felém.
- Cassel Sharpé — teszi hozzá Sam. - így hívják. Talán elfelejtette felírni.
- Ez az egész az én hibám...! - kezdi Daneca.
- Hallgassanak, arccal előre, kezeket elöl összefogni! - kiáltja a rendőr. - Mindenki más három
lépéssel hátrébb! Most azonnal!
Megbilincselik és elvezetik őket, és miközben én azon töprengek, vajon miért lehet, hogy őket
kiengedték, engem pedig nem, sorra mindegyikük visszanéz felém. Talán sikerült elérniük a szüleiket,
anyát pedig nem találták meg. Talán csak véletlenszerűen, hármasával választják ki a foglyokat, hogy
ujjlenyomatvételre vigyék őket. Még mindig önmagamat győzködöm arról, hogy nincsen semmi baj,
amikor Jones ügynök lép oda a cella ajtajához.
- Ó! — mondom.
- Cassel Sharpé! — A szája egyik sarka alig észrevehető mosolyra húzódik. - Lépjen a cella
elülső részébe, és fonja össze az ujjait maga előtt!
Megteszem.
Jones komor tekintettel vezet el egy másik folyosóra egy olyan ajtón keresztül, amely csak akkor
nyílik ki, ha az embernek van belépőkártyája. Ezen a folyosón nem nyílnak cellák, a fal teljesen fehér,
és mindkét oldalon ablak nélküli ajtók vannak.
- Megfigyelést állítottunk be a nevedre, Cassel. El tudod képzelni, mennyire meglepődtem,
amikor feldobta a rendszer, hogy itt vagy fogdában, Newarkban?
Idegesen nyelek. A torkomat pergamenszerűnek érzem.
- Sikerült már megszerezned nekünk azt az információt? - A leheletének savanyú kávé- és
cigarettaszaga van.
- Még nem igazán - válaszolom.
- És jó volt a menetelés? - kérdezi. - Jó edzésnek tartod, ha állandóan menekülsz a törvény
elől? Egy növésben levő fiúnak nagyon fontos, hogy sokat eddzen!
- Haha - mondom.
Úgy vigyorog, mintha valami belsős viccet osztottunk volna meg egymással.
- Hadd mondjam el neked, hogy lesz ez az egész! Adok neked két választási lehetőséget, és te
okosan döntve, a helyeset választod ezek közül.
Lassan bólintok, jelezve, hogy figyelek, annak ellenére, hogy szinte biztosra veszem, nem fog tetszeni,
amit mondani akar.
- Néhány ajtónyira ott van Lila Zacharov és a két másik barátod, akiket veled együtt behoztak.
Megtehetjük, hogy most azonnal odamegyünk hozzájuk mind a ketten, és én szépen
elmagyarázom nekik, hogy Cassel minden barátja nekünk is a barátunk, aztán mindenkit
elengedünk. Talán még bocsánatot is kérek.
Megmerevedek.
- Akkor azt fogják hinni, hogy maguknak dolgozom.
- Ó, igen - mondja ő. - Az tuti.
 - Ha Lila azt hiszi, hogy a szövetségieknek dolgozom, biztosan elmondja az apjának, akkor
pedig nem fogok tudni kideríteni maguknak semmit, és teljesen használhatatlanná válok. —
Túlságosan gyorsan beszélek. Tisztában van vele, hogy ezzel megfoghat. Ha elterjed a
pletyka, hogy a szövetségiek informátora vagyok, még a saját anyám sem fog szóba állni
velem, és látni sem akar majd többet.
- Talán egyébként sem gondolom már, hogy olyan különösebben hasznos lennél számunkra -
mondja Jones, és megvonja a vállát. - Talán ha rajtunk kívül már nem marad egyetlen barátod
sem, kicsit másként látod majd a dolgokat.
Mély lélegzetet veszek.
- Na és mi a második lehetőség?
- Megígéred, hogy a jövő hét végére meglesz az a nyom. Hogy valamit kiderítesz erről a
titokzatos bérgyilkosról. Valamit, aminek hasznát veszem. És nincsen több kifogás.
Bólintok.
- Megígérem.
Kesztyűs kezével keményen a vállamra csap.
- Ugye mondtam, hogy okos leszel, és helyesen döntesz majd!
Azután átvezet a többiekhez, a másik helyiségbe.
Daneca felugrik a padlóról, ahol addig ült, és átölel. Pacsuliszaga van. A szemei tiszta vörösek a
sírástól.
- Nagyon sajnálom! - mondja. - Most biztosan nagyon dühösek vagytok rám. De nem fogjuk
megtenni. Ne aggódjatok! Soha, de soha...
- Nem haragszik rád senki — mondom, majd kérdőn Lilára és Samre nézek, hátha ők meg
tudnák magyarázni, mit harapott el az előbb Daneca.
- Azt m ondták, hogy csak akkor engednek szabadon bennünket... - mondja Sam, majd
elhallgat. - ...ha önként jelentkezünk, és teszteltetjük magunkat.
- Teszteltetjük magunkat? - Legszívesebben most azonnal megfojtanám Jonest. Hát persze,
hogy lennie kellett ebben az egészben valami rejtett kis buktatónak!
- A hyperbathygammikus teszttel - mondja Lila halkan. Nagyon fáradtnak tűnik.
Ököllel belevágok a falba. Csak annyit érek el, hogy megfájdul a kezem.
- Nem fogjuk elvégeztetni a tesztet, Cassel! - jelenti ki Daneca.
- Nem - mondom. - Éppen ellenkezőleg. Nektek, kettőtöknek tényleg el kellene végeztetni. És
aztán, ha kijutottatok, majd hívtok valakit, aki kiviszi innen Lilát és engem is.
Kétségem sincsen afelől, hogy Zacharov ügyvédei semmi perc alatt elintéznék, hogy Lilát kiengedjék.
És én? Nos, nagyapának biztosan sokkal több időbe fog majd kerülni, de ha a szövetségiek valóban
azt akarják, hogy felkutassam nekik azt a nyomot, ők is latba vetik a befolyásukat.
- Akkor megtudják, hogy ti ketten... - kezdi Sam.
- Hiszen éppen ez a teszt szépsége! - mondja Lila. - Csak azok félnek elvégeztetni, akiknek
bármi rejtegetnivalójuk van.
- Törvénytelen dolog kényszeríteni bármelyikünket is - feleli Daneca, és a fejét rázza. - Már az
is jogtalan, hogy itt tartanak bennünket. Hiszen nem is lettünk rendesen rabosítva, és a
jogainkat sem ismertették velünk. Nem követtünk el semmilyen bűncselekményt. Ez
nyilvánvaló példája annak, hogyan használja fel a hatalmát a kormány arra, hogy előrébb
mozdítsa az átokvetők elnyomásával kapcsolatos politikáját.
- Komolyan? - Leülök Lila mellé a padlóra. De a flegma válaszom ellenére önkéntelenül is csak
csodálatot tudok érezni Daneca iránt. Még soha nem jutott efféle bajba, arról nem is
 beszélve, hogy soha nem volt börtönben, és erre tessék, még most is azzal foglalkozik, hogy
mi helyes és mi nem.
- Te reszketsz! - mondja Lila alig hallhatóan, és kesztyűs kezét a karomra teszi.
Meglepődöm. Olyan tekintettel nézek a saját karomra, mintha már nem is emlékeznék arra, hogy
kihez is tartozott eredetileg. A bal kesztyűm a bütyöknél fel van horzsolódva, mert azzal a kezemmel
öklöztem bele a falba. Fel van horzsolódva, és reszket.
- Sam - mondom, miközben próbálok gátat vetni a remegésnek. - Legalább te menj el, neked
nem kell itt maradnod!
Sam rám néz, majd Danecához fordul.
- Pontosan tudom, hogy te csak azt akarod tenni, amit helyesnek érzel, de ha nem egyezünk
bele abba, hogy megcsinálják rajtunk a tesztet, akkor mi lesz a következő? - Kicsit halkabban
folytatja: - Mi lesz, ha már nem is kérdezik, hogy akarjuk-e vagy sem?
- Na és ha azután sem engednek ki bennünket, hogy leteszteltek? - kérdez vissza Daneca. -
Mert én akkor sem fogok beleegyezni. Ez szemben áll mindennel, amiben hiszek.
- Mert azt hiszed, hogy én nem tudom, mi volna a helyes? - csattan fel Sam. - Azt hiszed, nem
tudom felfogni, mikor bánnak velünk igazságtalanul? Hogy ez az egész helyzet mennyire nagy
szopás?
Nem akarom, hogy veszekedjenek. Ilyesmi miatt nem.
- Felejtsétek el! - szólalok meg hangosan, és próbálok úgy tenni, mintha tudnám is, miről van
szó. - Várjunk! Hamarosan kiengednek mindnyájunkat. Ki kell hogy engedjenek. Ahogy
Daneca is mondta, még csak nem is rabosítottak. Nem lesz semmi baj.
Kényelmetlen csend telepszik ránk.
Egy órával később, éppen, amikor a pánik már a gyomromat kezdi marcangolni, éppen, amikor egy
hajszálnyira vagyok attól, hogy beismerjem, tévedtem, és itt fognak hagyni mind a négyünket
megrohadni, amikor kis híján felpattanok, és dörömbölni kezdek az ajtón, azt követelve, hogy
beszélhessek Jones ügynökkel, egyszer csak belép egy zsaru, és közli velünk, hogy szabadok vagyunk.
Nincs semmi magyarázat. Egyszerűen elvezetnek bennünket a kijárathoz.
A kocsi pont ott van, ahol hagytuk, és nem is lett semmi baja, eltekintve a bal tükörtől, amely betört.
Tízre érünk vissza a Wallingfordba. Ahogy átvágunk az udvaron, fura érzés tör rám. Mintha évek
teltek volna el azóta, hogy legutóbb itt jártunk, nem pedig alig néhány óra. Már túlságosan késő van
ahhoz, hogy beüljünk a tanulószobára, de a szobaellenőrzéseket nem késtük le.
- Hallom, Ramirez hagyta, hogy elmenjetek a tüntetésre - jegyzi meg Mr. Pascoli, és különös
pillantással méreget. - Na és milyen volt?
- Úgy döntöttünk, hogy a tüntetés helyett inkább lekocsikázunk a tengerpartra - feleli Sam. - És
milyen jól tettük! Úgy tudom, hatalmas felfordulásba fulladt.
Az arcára enyhe vörös szín telepszik, miközben beszél, mintha azonnal szégyellné magát, amiért
hazudik.
Azután semmi mást nem is mond ezzel kapcsolatban.
Mire elérkezik a lámpaoltás ideje, úgy érezzük, mintha az egész soha meg sem történt volna.

Pénteken délután valahol hátul ülök fizikaórán, és az előttem levő röpdolgozatot olvasom. Minden
erőmmel arra a feladatra koncentrálok, amiben egy lány megváltoztatja a lengő hinta amplitúdóját az
által, hogy a mozgással egy ütemben a lábát is mozgatja. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez
pontosan mire is kellene, hogy példaként szolgáljon — a rezgésre, a hullámátadásra, vagy éppen
valami egészen másra, amit már teljesen el is felejtettem. Csak egyvalamiben vagyok teljesen biztos,
hogy ez a dolgozat tuti bukta lesz.
Éppen a feleletválasztós teszt válasza melletti kis kört satírozom be, a ceruzám hegye újra és újra
körbejár a keretben, amikor meghallom Megan Tilman sikoltását. A ceruzám ijedtemben végigszántja
a papírt, sötét grafitvonalat hagyva maga után.
- Tilman kisasszony! - szólal meg dr. Jonahdab az íróasztala mögött ülve. - Mi a baj?
Megan két keze a mellkasa előtt össze van fonva, és kikerekedett szemmel mered a tőle egyasztalnyi
távolságban ülő Danecára.
- Eltört a szerencseamulettem! Kettétört!
Az osztályban mindenfelől szisszenéseket hallok.
- Ugye átkot vetettél rám? - kérdezi Megan.
- Hogy én? - kérdezi Daneca, és közben úgy néz Meganre, mint akinek elment az esze.
- Mikor érezte, hogy eltörik az amulettje? - kérdezi dr. Jonahdab. - Biztos benne, hogy most,
ebben a pillanatban tört el?
Megan megrázza a fejét.
- Nem tudom. Én csak... odanyúltam hozzá, és már csak a fele lógott itt a láncomon. És amikor
megmozdultam, az asztalra hullt a másik fele is. Biztosan bele volt akadva a blúzomba.
Ez tényleg azt mondta, hogy blúzomba. Valahogy annyira ódivatúnak érzem ezt a kifejezést!
- Tudja, a kövek néha maguktól is el tudnak törni — mondja dr. Jonahdab. — Nagyon törékeny
holmik. Senki nem ért magához, Megan. Itt mindenkin kesztyű van.
- De ott volt a videón, amit az átokvető-találkozón készítettek! - válaszolja Megan, és közben
Danecára mutat. - Most pedig itt ül, közvetlenül mellettem. Csakis ő lehetett!
Arra számítok, hogy Daneca alaposan kioktatja azért, amit mondott. Teljesen biztosra veszem, hogy
megteszi. Mintha amióta ismerem, arra várt volna, hogy végre összeakadjon egy ilyen szánalmas
hülyével, akinek megmondhatja a magáét. Különösen azok után, amik tegnap történtek. Ehelyett
azonban csak még mélyebbre süllyed a székében, és az arca kezd elvörösödni. A szemében könnyek
csillognak.
- Nem vagyok átokvető - mondja halkan.
- Akkor meg miért jársz azokra a gyűlésekre? - kérdezi az egyik lány.
- Habrakagabra! — mondja valaki, tettetett köhögéssel leplezve a szót.
Danecára meredek, és a tekintetemmel szinte kényszerítem arra, hogy megszólaljon végre. Hogy
elmondja Megannek, a rendes emberek másokra is odafigyelnek, nem csak saját magukra. Hogy
beszéljen mindenkinek az átokvetők szenvedéseiről, hogy mindenkit helyrerakjon. Hogy kimondja azt
a sok igazságtól áthatott frázist, amit nekem és Samnek elismételt már ezerszer. Mindazt, ami a
lényéből fakadt, és ami még a börtönben is előtört belőle. Szóra nyitom a számat, de még meg sem
szólalok, máris érzem, hogy csak zavaros szónoklásba torkollna az egész. Én nem tudom felidézni
azokat a jelszavakat. Nem tudom, hogyan kellene beszélnem másoknak az átokvetők jogairól.
Ráadásul valami különös ösztön azt súgja nekem, hogy ez lenne a legutolsó dolog, amit Daneca
elvárna tőlem.
Dr. Jonahdab felé fordulok, de a tanárnő úgy néz Danecáról Meganre majd vissza, mintha pusztán az
által is képes lenne rátalálni az igazságra, hogy egy kicsit még tovább nézi őket. Valaminek ki kell őt
rántania az álmodozásból! Előrehajolok az előttem ülő sráchoz, Harvey Silvermanhez, és azt
mondom:
- Hé, mit írtál a harmadik kérdésre? - Elég hangosan beszélek ahhoz, hogy még az első
sorokban is hallható legyek.
Daneca felém fordul. Alig láthatóan ingatja a fejét.
Harvey lenéz a dolgozatára, dr. Jonahdab pedig végül magához tér a kábulatából.
- Jól van, ebből elég! Egy szót sem akarok hallani! Dolgozatírás közepén vagyunk. Megan, ha
akarod, akkor hozd előre a holmidat, és itt, az én asztalomnál is dolgozhatsz. Utána együtt
elmegyünk az igazgatónőhöz.
- Már nem tudok odafigyelni - mondja Megan, és feláll. - Addig, amíg ez itt van, semmiképpen.
- Akkor most azonnal menj le az irodába! — Dr. Jonahdab ráfirkant valamit egy papírra, majd
leszakítja, és átadja Megannek. Megan a táskájával és a papírcetlivel a kezében, a könyveit a
teremben hagyva kimegy.
Abban a pillanatban, hogy megszólal a csengő, Daneca az ajtó felé rohan, dr. Jonahdab azonban
visszahívja.
- Ms. Wasserman, biztos vagyok benne, hogy az igazgatónő beszélni akar majd magával!
Daneca a táskájába nyúl.
- Felhívom édesanyámat. Most nem vagyok...
- Nézze, tudjuk, hogy nem tett semmi olyat, amit nem kellett volna... - Elharapja a mondat
végét, amikor észreveszi, hogy én ott állok az ajtóban. — Segíthetek, Mr. Sharpé?
- Nem — mondom én. - Éppen csak... szóval nem.
Daneca arcán alig látható mosoly jelenik meg.
Franciaórára menet elmegyek az egyik nagy hirdetőtábla mellett. Tele van ragasztva azokkal a
közérdekű bejelentéseket tartalmazó plakátokkal, amiket az ember a magazinokban szokott
megtalálni — rajtuk olyan feliratokkal, mint INKÁBB MEZTELEN LENNÉK, MINT NE LEGYEN KESZTŰM.
Vagy CSAK MERT MINDENKI EZT TESZI, MÉG NEM HELYES. ÁTOKVETŐKET FELBÉRELNI
BŰNCSELEKMÉNY. Vagy egyszerűen csak HA NINCS KESZTYŰ, NINCS SZERELEM. Eltekintve attól, hogy
az eredeti modellek arcát mindenhol kicserélték a diákokról készített videóból kivágott, szemcsés
képkockákkal. Az iskolatitkár éppen lázas igyekezettel próbálja eltávolítani a fényképeket.
Mire odaérek a franciára, már az egész suli tudja, mi történt Megannel.
- Daneca balszerencsét vetett rá, hogy ne sikerüljön a dolgozat - mondja valaki, miközben
elhaladok mellette. Csak így tud elöl maradni a tanulmányi versenyben. Még azt is el tudom
képzelni, hogy évek óta csinálja ugyanezt mindünkkel.
- Ramirez pedig pontosan tudta, hogy mi folyik. Ezért kell elmennie.
Hirtelen megfordulok.
- Mit mondtál?
Mint kiderül, Courtney Ramos volt az, aki a pletykát terjeszti. A szeme elkerekedik ijedtében. Éppen
szájfényt akart tenni az ajkára, és a kis pálcika most úgy lebeg mozdulatlanul a levegőben, mintha a
keze egy pillanat alatt megfagyott volna.
- Mit mondtál? - kérdezem megint, most már kiabálva. A folyosón egyre többen fordulnak
felénk.
- Ramirez tanárnő felmondott - mondja Courtney. - Akkor hallottam, amikor az irodában a
továbbtanulási tanácsadómat vártam.
Ramirez, aki megengedte nekünk, hogy elmenjünk a tüntetésre. Az egyetlen ember, aki felvállalta a
HEX ügyét, és akinek köszönhetően Daneca két évvel ezelőtt megszervezhette az iskola területén a
klubot. Aki nem érdemli meg, hogy miattunk lapátra tegyék. Mr. Knight, aki a farkát mutogatta egy
osztály előtt, maradhat. Ramireznek mennie kell.
Megragadom Courtney-t a vállánál fogva.
- Ez nem lehet igaz! Hogy is lehetne az?
Courtney elhúzódik a szorításomból.
- Szállj már le rólam! Te beteg vagy, ugye tudod?
Elfordulok tőle, és gyors léptekkel Ramirez zeneterme felé indulok. Már majdnem átérek a másik
épületbe, amikor észreveszem a tanári parkolóban, ahogyan egy nagy kartondobozt próbál
begyömöszölni a kocsija csomagtartójába. Ms. Carter is ott van vele, hóna alatt egy nagy
tejeskartonnal.
Ramirez rám pillant, majd olyan végletességgel csapja le a csomagtartót, ami azonnal megtorpanásra
késztet.
Mindenki tisztában van vele, hogy a „felmondott” csak elegáns kifejezés arra, hogy „kirúgták”.

Totálisan szürreális érzés Lilát moziba vinni. Mind a ketten kaptunk a szüléinktől igazolást arról, hogy
péntekenként egész hétvégére elhagyhatjuk az iskola területét, éppen ezért nincsen más dolgunk,
mint beszállni a kocsimba, és elmenni a mozihoz, ahol Sam és Daneca már vár ránk.
Lila az anyósülésre száll be. Hosszúkás ezüst fülbevalót visel, ami úgy lóg alá, mintha valami hatalmas
tőr lenne, fehér ruhája pedig egészen felcsúszik a combján, amikor leül. Próbálom nem észrevenni.
Na jó, próbálom nem egyfolytában bámulni, mert tisztában vagyok vele, hogy akkor tutira karambol
lesz a vége.
- Szóval a wallingfordosok ezt szokták csinálni szórakozás gyanánt? - kérdezi Lila.
- Ugyan már! - mondom neki nevetve. - Csak három évig voltál távol. Ez azért nem az a
hatalmas időutazás! Emlékszel te még arra, milyen egy randi.
Ököllel a karomba bokszol. Nagyon fáj, de azért rezzenéstelen arccal vigyorgok.
- Nem, most komolyan mondom - feleli. - Ez az egész egyszerűen annyira illedelmes!
Gondolom, a film után leparkolunk valahol, beszélgetünk, és te a végén adsz nekem valami
kis rézkarikát az ujjamra.
- Miért, a régi sulidban miket csináltatok? Talán minden hétvége kész római orgia volt?
Hirtelen eszembe jut, hogy azóta találkozott-e már egyetlen barátjával is, akivel abban a puccos
manhattani iskolában jött össze. Emlékszem még rájuk Lila tizennegyedik szülinapi bulijáról -
mindegyikükről csak úgy sütött a felsőbbrendűség. Mind gazdag átokvető gyerekek voltak, készen
arra, hogy egy napon az egész világot a markukba ragadják.
- Nagyon sokat buliztunk. És az emberek néha egymásba akadtak. Mindenki mindenkié volt. -
Azután megrántja a vállát, és világos szempillái alól rám néz. - De azért nem kell aggódnod.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon szórakoztatónak találom majd a ti pórias szokásaitokat is.
- Hála istennek! - mondom, és megjátszott megkönnyebbüléssel teszem a szívemre a kezem.
Sam és Daneca az édességes pult mellett állnak, és éppen arról vitáznak, hogy a piros vagy a fekete
színű gumicukor az undorítóbb. Sam ölében egy gigantikus vödörnyi popcorn van.
- Nos, ööö, te kérsz valamit? - kérdezem Lilát.
- És még azt is felajánlod, hogy rágcsát veszel nekem a filmre? - feleli boldogan.
Sam felnevet, én pedig olyan pillantást vetek rá, ami azonnal belé fojtja a nevetést.
- Cseresznyés jégkását kérek - teszi hozzá Lila kicsit túl gyorsan, mert talán megérezte, hogy
esetleg messzire ment az ugratással, és velem együtt a pulthoz lép.
Együtt figyeljük, ahogyan a darált jég vörös színűre változik. A vállamnak dől.
- Ne haragudj, amiért ilyen kiállhatatlan vagyok! - mondja, és a vállamon érzem, ahogyan
beszéd közben mozognak az ajkai. - De valamiért olyan idegesség tört rám!
- Azt hittem, már megegyeztünk abban, hogy nagyon bírom, amikor ilyen kiállhatatlan vagy -
felelem halkan, és átveszem a két jégkását.
Ragyogó mosolyt vet rám.
Azután mind a négyen kezeltetjük a jegyünket, és mire beérünk a terembe, már megy a főcím.
Egyáltalán nincsenek sokan, úgyhogy leülünk valahol hátul.
Mintha valami kimondatlan megegyezés lenne közöttünk, egyikőnk sem beszél a tegnapi
eseményekről - sem a tüntetésről, sem a sittről. A terem hűvös levegője szinte kézzelfoghatónak és
valódinak tűnik, így minden egyéb mintha nagyon, de nagyon nagy messzeségben lenne.
Az óriáspókok támadása zseniális. Sam folyamatosan beszél a film közben, elmagyarázza nekünk,
melyek azok a pókok, amiket csak bábművészek keltettek életre, és azt is, hogy miből készült a
pókháló. Fogalmam sincsen, mi a sztori, csak annyi maradt meg, hogy az óriáspókok invázióját valami
űrből érkezett sugárzás váltotta ki. Aztán tudósok smárolnak. És a pókok megdöglenek.
Még Daneca is jól érzi magát.
A film után beülünk egy kajáldába, ahol szendvicset eszünk, hozzá sült krumplit, és az egészet
megszámlálhatatlan csésze feketekávéval öblítjük le. Sam megmutatja nekünk, hogy ketchup, cukor,
valamint Worcester-szósz használatával hogyan lehet viszonylag hihető művért előállítani. A
pincérnőt ez annyira nem teszi boldoggá.
Lila azt mondja, az is elég, ha a vasútállomásnál kiteszem, de végül elviszem egészen Manhattanbe.
Amikor pedig leparkolunk az apja lakása előtt a Park Avenue-n, ő az utcai lámpák fényében odahajol
hozzám, majd búcsúzóul megcsókol.
Az ajka és a nyelve még mindig cseresznyepiros.
TIZEDIK FEJEZET

OTT MARADOK A RÉGI HÁZBAN,

a régi szobámban, és csak forgolódom az ágyon. Annak ellenére, hogy minden erőmmel azon vagyok,
hogy ne a lenti fagyasztóba tuszkolt hullára gondoljak, egyfolytában azon jár az eszem, hogy Janssen
halott szemei a padlón keresztül is éppen rám merednek, könyörögve, hogy találja már meg valaki.
Mindegy, mit tett az életében, annál mindenképpen normálisabb temetést érdemel, mint hogy csak
úgy beletuszkolja valaki egy fagyasztóládába. És csak az isten a megmondhatója, hogy én mit
érdemlek azért, amit vele tettem.
Mivel egyébként sem lennék képes elaludni, inkább kinyitom a szövetségiektől kapott aktát, és
szétterítem az ágyamon a benne levő lapokat, Ebből megtudom Janssen csajának a nevét - Bethenny
Thomas -, és valami hevenyészett és homályos vallomást is olvasok, amit a csaj aznap éjjel tett. Az
egészben nincsen semmi különösebben érdekes, de azért megjelenik a lelki szemeim előtt a kép,
ahogyan egy pénzzel teletömött borítékot nyom Anton mellkasának. És aztán már magamat látom,
ahogyan Janssen fölé hajolok, kesztyű nélküli kezeimmel kinyúlok felé, és az ujjaim karmokként
görbülnek.
Kíváncsi vagyok, vajon valóban én voltam-e a legutolsó dolog, amit életében látott — egy esetlen,
akkor még tizenöt éves kölyök, rettenetes frizurával.
Hanyatt vágom magam a matracon, és természetesen azonnal széjjelszóródnak a papírok. Nem
mintha számítana. Egyszerűen így sem áll össze a kép Philip megölésével kapcsolatban. Nem is csoda,
ha a szövetségiek is értetlenül állnak az ügy fölött. Nem érdekli őket semmi egyéb, csak kiderítsék, mi
az a hatalmas titok, amiről Philipnek tudomása volt, és aminek nyilvánvalóan nyoma veszett. Engem
biztosan az őrületbe kergetne, ha már csak egy lépés választana el egy rejtély megoldásától, amikor
hirtelen történik valami, és az eredeti rejtélyre máris újabb ül rá. Tényleg, vajon mi lehetett Philip
hatalmas titka, és ki ölte meg azért, hogy ez a titok titok is maradjon?
Az első része a kérdésnek könnyű. Én magam vagyok a titok.
De ki lenne képes ölni csak azért, hogy engem megvédjen?
Arra a nőre gondolok, a túlságosan nagy kabátban, kezén a vörös kesztyűvel. Azután töprengek még
rajta egy keveset.
Másnap reggel mezítláb megyek le a földszintre, és készítek magamnak egy kávét. Csak néhány órát
tudtam aludni. Valamikor, az éjszaka közepén megvilágosodtam, és rádöbbentem, hogy csak úgy
leszek képes megtalálni bármit is, ha elkezdem keresni.
Úgy gondolom, a legjobb kiindulási pont Philip háza volna. Igaz, hogy a zsaruk már biztosan átfésülték
az egészet, és a szövetségiek is futottak vele egy kört, csakhogy ők nem tudták, hogy mit is kellene
keresniük. Persze én sem tudom, azonban Philipet nagyon jól ismertem.
És az idő is ellenem dolgozik.
Megiszom a kávét, gyorsan lezuhanyozok, felveszek egy fekete pólót és egy sötétszürke farmert,
azután beülök a kocsimba. Nem indul be. Felnyitom a motorháztetőt, és egy ideig meredten
bámulom a motorblokkot, de az igazat megvallva, a dízelmotorok javítása nem tartozik az erősségeim
közé.
Belerúgok egyet mindegyik kerékbe. Aztán felhívom Samet.
A halottaskocsi nem sokkal később megáll a kocsibejárón.
- Mit csináltál vele? — kérdezi, és miközben megpaskolja a motorháztetőt, vádló pillantást vet
rám. A megszokott hétvégi szerelése van rajta: póló, rajta Eddie Munsterrel, fekete farmer és
 foncsorozott pilótaszemüveg. Fogalmam sincs, hogy nem látják rajta a szülei, hogy különleges
effektusokkal szeretne foglalkozni.
Megvonom a vállamat.
Néhány percig piszkálgat ezt-azt, azután kijelenti, hogy ki kell cserélnem az egyik biztosítékot, és nagy
valószínűséggel az aksit is.
- Király - mondom. - Azonban van itt még valami, amiben segítened kellene.
- Miről van szó? - kérdezi Sam.
- Arról, hogy megoldunk egy bűncselekményt - felelem.
Oldalra billenti a fejét, mintha éppen azon töprengene, hogy elhiggye-e nekem, amit az előbb
mondtam, vagy ne.
- Komolyan?
Megvonom a vállamat.
- Nem biztos. Na és akkor mit szólnál ahhoz, hogy elkövessünk egy bűncselekményt?
- Ez már sokkal jobban illik hozzád! - mondja. - És van is esetleg valamilyen elképzelésed?
Felnevetek.
- Betörés és engedély nélküli behatolás. De a bátyám házába, úgyhogy annyira nem is
veszélyes az egész.
- Melyik bátyádéba? — kérdezi, és lehúzza az orrára a szemüvegét, hogy át tudjon nézni a
keret fölött, majd a szemöldökét drámaian felvonja. Úgy néz ki, mint valami ravasz zsaru, egy
különösen gagyi sorozatból. Attól tartok, tisztában is van vele, és éppen így is akar kinézni.
- Amelyik meghalt.
Felnyög.
- Ne már! Miért nem kérjük el egyszerűen a kulcsot édesanyádtól, vagy ilyesmi? Különben is,
nincsen valami olyasmi, hogy az ő lakása most már a tiétek? A legközelebbi rokonoké, vagy
mi?
Beszállok az anyósülésre. Már maga a tény, hogy megpróbál valamilyen kibúvót vagy egyszerűbb
megoldást keresni, elég, hogy igennek vegyem a válaszát.
- Azt hiszem, hogy a feleségére szállt. De nagyon kétlem, hogy Maura valaha is visszajönne, és
magának követelné.
Megmondom neki, merre kell mennie. Elindulunk, de egész úton a fejét ingatja.
Ellentétben azzal a nagymenő, portásos házzal, amiben Bethanny lakik, Philip egy olyan háztömbben
vásárolt magának lakást, ami első ránézésre valamikor az 1970-es években épülhetett. Amikor
megállunk előtte, valahonnan a távolból halk dzsesszt hallok, és olajban pirított fokhagyma szagát
érzem. Emlékszem rá, milyen hatalmasak a lakások.
- Én inkább itt várok a kocsiban — közli Sam, és óvatosan körülnéz. - A bűnügyi helyszínektől
mindig borsózik a hátam.
- Jól van. Az egész néhány perc lesz — válaszolom, és nem tudok igazán haragudni rá.
Tisztában vagyok vele, hogy van itt valahol egy biztonsági kamera, hiszen valami csak elkészítette azt
a képet a vörös kesztyűs nőről! Nem egy nagy ügy kikötni, miközben az épület bejárati ajtaja felé
megyek.
Azután, amikor a hátizsákomból előveszem a hosszúkás fémlapot, és leguggolok, hogy a kilincs
szemmagasságba kerüljön, rám tör az idegesség. Hirtelen már nem vagyok olyan biztos benne, hogy
lesz bátorságom egyedül bemenni a bátyám tök üres lakásába. Veszek néhány mély lélegzetet, és
minden erőmmel a zárra koncentrálok. Yale gyártmányú, ami azt jelenti, hogy előbb az óramutató
járásával megegyező irányba kell elfordítanom, és hogy odabent a tüskéknek lekerekített élük van.
Igazság szerint örülök is ennek az ismerős tevékenységnek, mert legalább eltereli valamennyire a
gondolataimat.
Annak ellenére, hogy néha kicsit bosszantó tud lenni, a zárak feltörése valóban gyerekjáték. Általában
az ember bedug egy kulcsot a kulcslyukba, azzal elfordítja a tüskéket, és kész, az ajtó feltárul. Amikor
azonban megpiszkálni akarja a zárat, a legcélravezetőbb az, ha minden egyes tüskét addig pöcköl és
dörzsölget, amíg a helyükre nem kattannak. Vannak persze ennél sokkal kifinomultabb módszerek is,
de sajnos messze nem vagyok ennek olyan nagy szakértője, mint apa volt.
Néhány perccel később már bent is vagyok.
Amikor kinyitom az ajtót, az orromat megcsapja az állott levegő szaga és a romlott étel bűze. Igaz,
hogy a rendőrségi szalag még mindig ki van feszítve keresztbe, de nem nagy ügy levenni. Ettől
eltekintve az egész hely egészen egyszerűen hatalmas kuplerájnak tűnik.
Kiszállítós ételhordó dobozok és sörösüvegek vannak mindenfelé. Csupa olyasmi, amit egy
depresszióba esett csávó hagyna elöl, akinek se felesége, se gyermekei, hogy panaszkodjanak a
rendetlenség miatt.
Amikor Philip még életben volt, nagyon féltem tőle. Gyűlöltem. Azt akartam, hogy úgy szenvedjen,
ahogyan én szenvedtem miatta. A nappalijában körülnézve most először döbbenek rá arra, hogy
milyen szánalmas is volt az élete valójában. Mindent elveszített. Maura elmenekült tőle, és magával
vitte a fiukat is. A legjobb barátját, Antont, nagyapa nyírta ki, és az egyetlen oka annak, hogy az a
maffiafőnök, akinek tizenéves kora óta dolgozott, nem tette hidegre, csakis én voltam.
Eszembe jut, mennyire büszke volt magára, amikor megkapta a nyakláncot - egyetlen, hosszú
bemetszést ejtettek a torkán, majd a sebbe hamut szórtak, és ennek eredményeképpen az
dudorosan forrt össze. Philip úgy nevezte, hogy a második mosolya. Jelölés volt, amely mindenki
számára nyilvánvalóvá tette, hogy onnantól kezdve a Zacharov családhoz tartozik, hogy belső ember
lett, hogy gyilkossá vált. Gyakran úgy sétált az utcán, hogy az inge gallérját kigombolta, laza
mozdulatokkal lépkedett, és minden alkalommal szélesen elvigyorodott, amikor valaki ránézett, és
gyorsan átsietett az utca másik oldalára. De arra is emlékszem, milyen volt, amikor ott állt, a régi ház
fürdőszobájában, és könnyekkel a szemében vágta fel a begyulladt, vöröslő sebhelyet csak azért,
hogy friss hamu betömködésével még sötétebbé tegye.
Nagyon fájhatott neki. Biztos, hogy szenvedett, annak ellenére is, hogy nekem nagyon könnyű volt
úgy tenni, mintha ez nem érdekelne.
A szőnyegen ott van testének fehér krétával rajzolt körvonala, és észreveszem a sötétbarna foltokat
is. A szőnyeg egy nagy darabját kivágták és elvitték — biztosan az igazságügyi szakértőknek.
Végigjárom az ismerős szobákat, és próbálok rájönni, mi lehet az, ami nem odaillő. Minden az, és
semmi sem. Fogalmam sincs, mit mozdított el esetleg Philip a halála előtt - ahhoz ugyan elég sokszor
voltam nála, hogy tisztában legyek az egyes tárgyak hozzávetőleges helyével, ahhoz azonban nem,
hogy pontosan meg is tudjam mondani, mi hova tartozik. Felmegyek a lépcsőn, egyenesen az
irodájába — ami gyakorlatilag nem más, mint vendégszoba, benne egy ággyal és egy íróasztallal. A
számítógép ugyan nincs itt, de feltételezem, hogy a szövetségiek vitték el. Kihúzok még néhány
fiókot, de néhány tollnál és egy rugós bicskánál érdekesebb dolgot nem találok bennük.
Philip hálószobája tele van olyan ruhákkal, amiket nyilvánvalóan egyszerűen a padlóra dobott, amikor
már használta őket, és néha, amikor elég sok összegyűlt belőle, talán egy halomba rugdosta. A fal
mellett a sarokban mindenféle üvegcserepek vannak, és van ott egy törött diszkógömb is, benne
valamilyen barnás színű, megszáradt folyadékkal.
A szekrényeiben csak a megmaradt tiszta ruhái vannak, és igazából semmi egyéb. Az egyik
cipősdoboz szivaccsal ki van bélelve, és úgy átalakítva, hogy egy pisztoly elférjen benne, de maga a
fegyver nincsen sehol. Egy másik dobozba néhány lőszer van beledobálva.
Megpróbálok visszaemlékezni arra az időre, amikor még gyerekek voltunk. Amikor apa is élt még.
Nem jut eszembe egyetlen olyan hely sem, ahova Philip a kincseit rejtette volna. Nem emlékszem
semmi egyébre, csak arra, hogy apa bejön a szobámba, és kiveszi a ... Aha!
Bemegyek Philip kisfiának a szobájába. Az ágya még mindig az egyik fal mellé tolva áll, és telis-tele
van plüssfigurákkal. A komódok minden fiókja ki van húzva, és némelyikben még ruhák is vannak.
Nem tudnám megmondani, hogy vajon Maura hagyta így a szobát, amikor elmentek, vagy a zsaruk,
miután átkutatták az egész lakást.
A gardróbszoba ajtaja szélesre tárva. Megfogok egy gomba alakú kisszéket, felállók rá, majd
felnyúlok, és a kezemmel azon a helyen kezdek tapogatózni, ahol a koleszban én is tartom a
fogadásokkal kapcsolatos nyilvántartásomat - vagyis a gardrób ajtókerete fölötti kis mélyedésben,
ami mindig árnyékban marad. Az ujjaim rátalálnak egy darab kartonpapírra. Oda van ragasztva, de
leszakítom.
Ugyanolyan világoskék színűre van festve, mint a szoba fala. Ha az ember nem tapint, csak néz, akkor
szinte lehetetlen volna észrevenni akár zseblámpával is. A karton hátuljára egy barna papírboríték
van ragasztva.
Az egészet visszaviszem a gyerekszobába. Ahogy elhaladok a gyerekágy mellett, megmozdul a fölötte
lógó, vitorlást formázó játék. Üveges tekintetű plüssmacik figyelik, ahogyan felhajtom a borítékot
zárva tartó sárgaréz füleket, majd kiveszem a benne levő papírokat. Az első, amit látok, hogy ez
valami jogi nyilatkozat vagy szerződés azzal kapcsolatban, hogy Philip Sharpé felmentést kap minden,
korábban elkövetett bűncselekménye alól. Nagyon részletesen van megfogalmazva - több oldalas az
egész -, de felismerem a hátulján Jones és Hunt aláírását.
E mögött találok még három lapot, ami Philip kézírásos jegyzeteivel van tele. Gyakorlatilag az van
benne leírva, hogy pontosan kiknek a bordáit törte el ahhoz, hogy anyát felmentesse. Nem tudom,
van-e egyáltalán valami jelentősége annak, hogy ezeket a papírokat így együtt találtam meg - hogy
vajon azért vannak-e így együtt, mert ezeket soha nem akarta átadni a szövetségieknek, vagy éppen
ellenkező okból.
Csak annyit tudok, hogy ez alapján azonnal visszaküldenék anyát a sittre.
Csak annyit tudok, hogy ha mindezt nem teszi meg, anya soha nem bocsátott volna meg neki.
Erőszakkal kitörlöm ezt a gondolatot a fejemből, majd elindulok a nappali felé, és az összehajtogatott
borítékot bedugom a farmerem övébe, azután fölé húzom a pólómat is. A dohányzóasztalon
meglátok egy hatalmas, réz hamutálat, benne egy cigarettacsikkel. Ahogy közelebb lépek,
észreveszem, hogy maga a cigaretta egészen fehér, csak egyetlen, aranyszín gyűrű van rajta.
Felismerem.
Gitanes. Az a márka, amit Lila is szívott annyi évvel korábban, amikor visszatértek Franciaországból.
Kiveszem a hamutálból, megnézem, és szemügyre veszem a rúzslenyomatot a filteren. Az első dolog,
ami eszembe jut, hogy azt hittem, Lila már régen leszokott.
A második gondolatom pedig az, hogy már láttam, hogy a szövetségiek minden fontos dolgot elvittek
Philip lakásából. Feltételezem, hogy a hamutál azért teljesen üres, mert a törvényszéki vizsgálók azt is
teljesen kiürítették, amikor elvitték a szőnyeg egy darabját, Philip számítógépét és azt a pisztolyt is.
Márpedig ez csak azt jelentheti, hogy Lila valamikor ez után járt itt.
Kinyílik az ajtó, és én a hang irányába kapom a fejem. Csak Sam az.
 - Eluntam magam — mondja. — Különben pedig, tudod mi a félelmetesebb annál, hogy az
ember a saját halott bátyja lakásában járkál? Ha ott várakozik előtte, egy halottaskocsiban
ülve.
Elvigyorodom.
- Érezd magad otthon!
A kezem felé biccent.
- Az meg micsoda?
- Azt hiszem, Lila itt járt - mondom, majd felemelem és megmutatom neki a csikket. — Régen
ő is ilyet szívott. Még a rúzs színe is stimmel.
Látszik, hogy nemigen érti az egészet.
- Azt hiszed, hogy Lila ölte meg a bátyádat?
Megrázom a fejem, de ezzel csak arra utalok, hogy szerintem ez a csikk nem bizonyít semmit. Azt
sem, hogy ő tette, és azt sem, hogy nem.
- Csak annyit tudunk biztosan, hogy itt volt azután, hogy a zsaruk az egész helyet átfésülték,
valamilyen bizonyítékot keresve - mondom. - Bejött ide, leült a kanapéra, és elszívott egy szál
cigit. De miért?
- Mert az elkövető mindig visszatér a bűntett helyszínére - feleli, ahogyan a tévésorozatokban
szokták mondani a nyomozók.
- Én azt hittem, kedveled Lilát - jegyzem meg.
- Ó, igen — mondja Sam, és egyszerre nagyon komolyan néz. — Nagyon is kedvelem Lilát,
Cassel. De akkor is különös, hogy itt járt a bátyád házában órákkal azután, hogy
meggyilkolták.
- Mi is itt vagyunk a bátyám házában, miután meggyilkolták.
Sam megrántja széles vállait.
- Lehet, hogy egyszerűbb volna, ha megkérdeznéd.
Lila szerelmes belém; mindenképpen annak kell lennie, hiszen átkot vetettek rá. Nem hiszem, hogy
képes lenne bármit tenni, amivel nekem fájdalmat okozhat, de ezt nem magyarázhatom el Samnek,
mert akkor kénytelen lennék elmagyarázni neki az összes többi részletét is az ügynek. És a borítékkal
kapcsolatban nem szeretném, ha bármit is megtudna.
Még csak nem is akarok arra a három lapra gondolni, és arra sem, hogy mit jelenthetnek. Nem
akarom azt hinni, hogy az anyám lenne a vörös kesztyűs nő. Azt akarom, hogy a gyilkos olyasvalaki
legyen, akivel még soha nem találkoztam, akinek ez az egész csak üzlet volt. Ugyanis egészen addig,
amíg nem tudom, ki tette, addig legalább annyira szenvedélyesen tudom gyűlölni, ahogyan a
bátyámat gyűlöltem.

Amikor visszaülünk a kocsiba, megkérem Samet, hogy vigyen el annak a nagy szupermarketnek a
parkolójába, amit az autópálya felé menet veszek észre. Az áruház mögött van egy maroknyi,
száradozó fából álló fasor, valamint egy csomó hatalmas szemetes konténer. Csak figyeli, ahogyan a
lehető legkisebb feltűnéssel tüzet rakok, és ehhez felhasználom a közelben elérhető gyúlékony
szemetet, valamint a mentességi szerződés lapjait és a Philip macskakaparásával írt vallomást.
Amikor már elég jól ég, a cigarettacsikket is beledobom.
- Te most bizonyítékot semmisítesz meg — mondja nekem.
Felnézek rá.
- Na és?
A tenyerével a saját homlokára csap.
 - De hát ezt nem teheted! Azt tudod egyáltalán, hogy mi volt azokon a papírokon?
Sam, mindannak ellenére, amit az ember első pillantásra gondolna róla, nagyon is törvénytisztelő
állampolgár.
Csak figyelem, ahogyan a papírlapok szélei felhajlanak, és a cigaretta filterén keresztül füst gomolyog.
Azt már tudom, hogy Philip áruba bocsátotta a saját titkait - és ezzel együtt az enyémeket is -, azt
azonban soha nem tételeztem volna fel róla, hogy anya titkaival is képes lenne ezt megtenni.
- Mindössze annyi állt rajtuk, hogy a bátyám képmutató seggfej volt. Aki majd felrobbant,
annyira dühös volt, amikor azt hitte, elárultam a családunkat. Mint kiderült, egyszerűen csak
azért volt annyira dühös, mert megelőztem.
- Azt sikerült megtudnod, hogy ki ölte meg, Cassel? - kérdezi Sam, és a hangjában van valami
különös.
Ránézek, és ekkor döbbenek rá, hogy mi jár a fejében. Hangosan felnevetek.
- A rendőröknek van egy videofelvételük egy nőről, aki a gyilkosság éjszakáján jött be az
épületbe. Úgyhogy nem lehettem én.
- Nem is rád gondoltam - vágja rá kicsit túl gyorsan.
- Nem bánom. — Felállok. Őszintén mondom, hogy nem kárhoztatom, amiért ennyire
gyanakvó. - Azt gondolsz, amit akarsz. És köszönöm, hogy elhoztál.
Horkant, miközben azt figyeli, ahogyan az egyik cipőm orrával széjjelrugdosom a megfeketedett
darabokat.
- Na és azt sem bánnád, ha most elmennénk Danecához? - kérdezi. — Megígértem neki, hogy
beugrok hozzá.
- Nem hiszem, hogy nagyon örülne, ha én is elmennék veled — mondom mosolyogva.
Megrázza a fejét.
- Szerintem meg biztosan tudni akarja majd, hogy mit találtál. Emlékszel még, mennyire
izgatott volt, amikor meglátta azokat az aktákat?
- Ugye azt is el fogod mondani neki, milyen kis csinos tábortüzet gyújtottam itt az előbb?
Öregem, nem is csoda, hogy azt akarod, én is menjek veled! Így legalább azzal üvöltözik majd,
aki megérdemli! - De azért nem haragszom Samre. Tetszik, hogy soha nem hazudik a
barátnőjének. Tetszik, hogy ennyire szeretik egymást. És még az is tetszik, hogy Daneca
annyira helybenhagy, ahogyan szokta.
- Ha azt akarod, hogy ne tegyem, akkor nem mondok neki semmit - válaszolja Sam. — De azt
hiszem, nem vagyok teljesen biztos abban, hogy te egészen objektíven állsz hozzá ehhez az
egész, hogy is mondjam csak, nyomozáshoz.
Hirtelen olyan hatalmas hála önt el, hogy legszívesebben elmondanék neki mindent, azonban a
hamu, ami ott van mögöttünk, azt üvölti, hogy okosabb, ha nem bízok meg senkiben.
Sam bekapcsolja a kocsi rádióját. Éppen híreket mondanak, és a Newarkban rendezett tüntetésről
van szó. A zsaruk azt mondják, hogy a tüntetők erőszakossá váltak, a YouTube-on azonban rengeteg
olyan videó van fent, amelyeken az látszik, ahogyan békés felvonulókat tartóztatnak le. Még mindig
sokan vannak őrizetben, de azt, hogy pontosan hányan, senki nem tudja. És végül az egész
beszélgetés kölcsönös poénkodásba fullad a kesztyűtlen kézzel mutatkozó csajokkal kapcsolatban.
Sam váratlanul másik adóra kapcsol. Kinézek az ablakon, mert próbálom kerülni a tekintetét.
Útközben megállunk egy autóalkatrész-boltban, és veszünk egy csomag biztosítékot, valamint egy
akkut. A rádióban szóló tinglitangli zenén keresztül próbálja elmagyarázni nekem, hogyan kellene
beépítenem őket. Még annál is bénábbnak próbálom magam beállítani, mint amilyen egyébként
vagyok, leginkább azért, hogy annyira felidegesítsem Samet, hogy már elröhögje magát.
Néhány perccel később megállunk Princetonban, Daneca családjának flancos háza előtt, a
kocsibejárón. Egy zöld munkaruhát viselő férfi éppen hatalmas lombfúvóval próbálja megtisztítani a
gyepet. Valahol hátul Mrs. Wassermant veszem észre, ahogyan a metszőollójával sötét narancssárga
virágú napraforgókat vág. Az egyik karján kosár, és amikor észrevesz bennünket, integetni kezd.
- Cassel, Sam! — mondja, és odasétál a kapuhoz. - Micsoda kellemes meglepetés!
Azt hittem, a valódi világban soha senki nem mond ilyesmiket, de úgy tűnik, hogy azok, akik ilyen
házban laknak, kivételt képeznek az általános szabály alól. Persze ebben a pillanatban Mrs.
Wasserman közel sem tűnik annyira elegánsnak, mint a köszönése alapján gondolnám. Az arcán
sárfolt, zöld színű Crocs papucsa egy kicsit szét van szakadva, és a haja kócos lófarokban van
összefogva. Csakhogy mintha ez a kényszeredettnek tűnő lazaság még fenyegetőbbé tenné az egész
megjelenését.
Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki fáradhatatlanul kampányol az átokvetők jogainak elismeréséért.
Ránézésre nem is gondolná róla az ember, hogy egy országos televíziócsatorna nyilvánossága előtt
vallotta be, hogy ő bizony átokvető. Pedig ez történt.
- Ó, jó napot - mondja Sam. — Daneca itthon van?
- Bent van - mondja, és felénk nyújtja a virágokkal teli kosarat. — Megtennétek, hogy ezt
beviszitek a konyhába? Még le kell szednem az utolsó cukkiniket. Teljesen mindegy, mennyit
vetek el belőle, valahogy mintha mindig mindegyik egyszerre érne meg, és akkor meg már
úgy érzem, túlságosan sok.
- Segíthetek? — kérdezem hirtelen ötlettel.
Csodálkozó tekintettel néz rám.
- Ez nagyon kedves tőled, Cassel! - Sam a kezébe veszi a virágos kosarat, majd a fejét ingatva
rám néz. Biztosan kitalálta, hogy csak azért teszem, mert minél jobban próbálom elodázni
Daneca elkerülhetetlen kérdéseit.
Miközben Sam elindul a házba, Mrs. Wasserman nyomában a kertbe megyek. Mrs. Wasserman
felvesz egy másikat a fészerben felhalmozott számtalan kosár közül.
- Nos, hogy mennek a dolgaid? Hallottam Ms. Ramirez felmondásáról. Nevetséges, hogy az
iskola azt hiszi, megúszhat egy ilyen botrányt!
A kert idilli és hatalmas nagy. Mindenfelé levendulabokrok és virágzó indák tekeregnek fel vesszőből
font piramisokra. A kiemelkedő zöldségágyás egyik felét apró, piros paradicsomok borítják, míg a
másik felén élénk színű, nyári tökök nőnek.
- Aha - felelem. - Tényleg nevetséges. De azért megragadt bennem egy gondolat. Van itt
valami, amit már régóta szerettem volna megkérdezni.
- Rajta! - Letérdepel, és kertészkesztyűs kezének egyetlen csavarásával leszakítja az egyik
méretes, csíkos zöldséget. A cukkinik jókora levelek alatt nőnek, a viráguk sárga, és ránézésre
is nehezek, ahogyan ott hevernek a földön. Beletelik egy pillanatba, amíg rádöbbenek, hogy
mivel az előbb felajánlottam neki a segítségemet, valószínűleg nekem is követnem kellene a
példáját.
- Ööö - kezdek bele, és lehajolok. - Hallottam egy bizonyos dologról... egy szervezetről, ami a
szövetségi kormány irányítása alatt van. Átokvetősrácoknak indították. Csak szerettem volna
tudni, hogy maga is hallott-e róla esetleg.
Mrs. Wasserman bólint, és nem említi, hogy amikor legutóbb találkoztunk, éppen kézzel-lábbal
bizonygattam neki, hogy nem vagyok átokvető, és nem is érdekel az ilyesmi.
- Még soha senki nem erősítette meg a program létezését, de minden alkalommal, amikor
valaki az átokvetőgyerekek jogainak védelmében szeretne bármilyen törvényi szabályozást
 indítványozni, azonnal beleütközik ebbe a falba. A kormány nem szereti, ha bárki beleszól a
politikájába. Úgy hallottam, hogy Engedélyezett Kisebbségi Részlegnek nevezik.
Az elnevezés hallatára összeráncolom a homlokomat.
- Vagyis ez azt jelenti, hogy törvényesen működik?
- Mindössze annyit tudok - folytatja -, hogy valamikor leveleztem egy nagyjából korodbeli
fiúval, közvetlenül azelőttig, hogy csatlakozott volna a részleghez. Utána pedig soha többé
nem hallottam felőle. Az átokvető tinédzserek nagyon fontos erőforrást jelentenek egészen
addig, míg a visszahatás miatt teljesen meg nem nyomorodnak. Az EKR pedig nagyon
szeretné még az előtt a soraiban tudni őket, hogy a maffia megelőzné. Az EKR más
átokvetőkkel kapcsolatban folytat nyomozásokat. Néha valóban rettenetes bűncselekmények
elkövetése miatt, de az is megtörténik, hogy csak egészen jelentéktelen kihágások okán. Ha
valaki személyesen neked beszélt az EKR-ről, akkor a leghamarabb ügyvédet kell szerezned,
Cassel! Kell valaki, aki emlékezteti őket, hogy te is ugyanolyan állampolgár vagy, mint a többi,
és neked is vannak jogaid.
Felnevetek, mert eszembe jut a rendőrségi zárka, valamint az a rengeteg ember, akik talán még
mindig be vannak zárva. Valószínűnek tartom, hogy Daneca nem mesélte el neki a történetnek ezt a
részét. De még akkor is, ha valóban hinnék benne, hogy az állampolgárok rendelkeznek a döntés
jogával, Barronon kívül nem ismerek egyetlen embert sem, akinek bármilyen tapasztalata volna jogi
kérdésekkel kapcsolatban. És még ő is csak néhány félévnyi előkészítőt végzett el a Princeton jogi
karán. Anyának persze van ügyvédje, de őt csak nem fizethetem úgy, ahogyan anya teszi. Na és
persze itt van Mrs. Wasserman is. Ő ugyan ügyvéd, de nem úgy tűnik, mintha annyira lelkesen akarná
elvállalni a képviseletemet.
- Értem. Akkor próbálok nem belekeveredni semmibe.
Félrehajt az arcából egy göndör, barna tincset, és eközben sikeresen odaken egy koszfoltot az arcára.
- Én nem azt állítom, hogy becstelen lenne maga a szervezet. És biztos vagyok benne, hogy
olyan fiatalok is akadnak, akik végül tisztességes és becsületes kormányzati munkákat
kapnak. Csak annyi, hogy nem szeretnék olyan világban élni, ahol az átokvetők egymással
játszanak rabló-pandúrt.
- Aha - mondom. Én elképzelni sem tudok egy ilyen világot. Nem hiszem, hogy képes lennék
egy ilyenbe beleilleszkedni.
- Most már jobb lesz, ha te is bemész Sam után! - szólal meg, majd elmosolyodik. - Azt hiszem,
a maradék zöldséget magam is le fogom tudni szedni.
Felállók. Értem én, amikor elküldenek.
- Akkor még nem tudtam, mi vagyok - mondom neki, és nagyot nyelek. - Azelőtt. Nem
szándékosan hazudtam magának.
Mrs. Wasserman felnéz, és a kezével árnyékolja a szemét. Most először azóta, hogy beszélgetni
kezdtünk, kicsit zavartnak tűnik.

Daneca és Sam egy-egy magas széken ülve támaszkodik a konyha közepén álló gigantikus pultra. Sam
előtt, a márványlapon egy pohár jeges tea van, benne valódi mentalevéllel.
- Szia, Cassel! - mondja Daneca. Fehér póló van rajta, farmer és térdig érő, puha bőrcsizma. Az
egyik, lilára festett hajtincse az arcába lóg. - Kérsz inni valamit? Anya az előbb jött meg a
boltból.
- Kösz, nem — mondom, és a fejemet rázom. Danecáék házában valahogy mindig olyan furán
érzem magam. Nem értem, miért, de valahogy taszít ez a kéró.
 - Miért folytattátok a nyomozást nélkülem? - kérdezi Daneca követelőzve. Nyilvánvalóan úgy
érzi, hogy eleget játszotta már a vendéglátót. - Én azt hittem, hogy ezt hárman csináljuk!
- Éppen arrafelé mentünk, és úgy álltunk meg — mondom. — Sam leginkább a kocsiban várt
engem. Különben pedig a zsaruk és a szövetségiek alaposan kitakarították már a helyet. Csak
tudni akartam, hogy esetleg én észre fogok-e venni valamit, ami nekik elkerülte a
figyelmüket.
- Mint azt a csikket?
- Látom, Sam már ezt is elmondta neked. Igen, mint azt a csikket. De az már később került oda,
ebben egészen biztos vagyok.
- Cassel, én nagyon jól tudom, hogy nehéz ezt hallanod, de neki megvolt minden oka, hogy
meg akarja ölni a bátyádat. Te magad mondtad, hogy el is rabolta.
Valószínűleg nincs igazam, de ebben a pillanatban már nagyon bánom, hogy valaha is elmondtam
nekik bármit ezzel kapcsolatban. Azzal, hogy az ember beszélni kezd valamiről, az a legnagyobb baj,
hogy hirtelen nagyon is nyilvánvalóvá lesz minden, amit szándékosan titokban szeretett volna tartani.
Na és persze az, hogy legszívesebben az utolsó részéig mindent elmondanánk.
Márpedig ezt nem tehetem meg. Most, hogy már vannak barátaim, nem veszíthetem el őket.
- Aha, tudom - felelem. - De nem hiszem, hogy ő tette. A temetésen nem tűnt bűnösnek.
- De akkor is elment a temetésre - feleli Daneca. Sam ezúttal nem szól egy szót sem, de abból,
hogy bólint, arra következtetek, hogy egyetért vele. Miért menne el az ember egyáltalán egy
olyasvalaki temetésére, akit szívből gyűlöl? Ilyesmit csak a gyilkosok tesznek. Olvastam róla.
- A bűnös mindig visszatér a ... - kezdi Sam.
- Philipet nem a ravatalozóban ölték meg! Különben is Zacharovval együtt ment oda - mondom
én. - Zacharov munkát akart nekem ajánlani.
- Miféle munkát? - kérdezi Daneca.
- Olyat, amiről az ember nem beszél - felelem. - Olyat, ami után az ember kap egy kedves kis
sebtetkót a nyakára, mellé pedig egy új becenevet.
- De ugye nem vállaltad el? - kérdezi. Szinte egészen biztos vagyok abban, hogy Daneca és Sam
éppen úgy, ahogyan a szövetségiek, már régen elkönyvelték magukban, hogy nagyapához
hasonlóan én is halálvető vagyok.
Lehúzom az ingem gallérját.
- Akarod megnézni a torkomat?
- Jaj, ne csináld már! - feleli Daneca. - Csak válaszolj a kérdésre!
- Nem fogadtam el - mondom. - Becsszó. És nem is tervezem, hogy valaha neki dolgozzak.
Most pedig kérek egy pohár olyan jeges teát, amit Sam is iszik. Mentával.
Daneca feszülten elmosolyodik, majd leugrik a bárszékről.
- Jól van, persze ez nem azt jelenti, hogy ennyivel megúszod a Lila témát. Úgy értem, teljesen
nyilvánvaló, hogy te őrülten és rettenetesen bele vagy zúgva... csakhogy ezzel még nem
mondom, hogy semmiképpen sem lehetett ő a tettes.
Próbálom nem túlságosan tragikusan felfogni azt a szomorú igazságot, hogy habár Lilára vetettek
szerelmi átkot, mégis én vagyok az, aki ennyire egyértelműen érzek iránta.
- Jól van. Na és ha valóban ő ölte meg a bátyámat? Kinek fog segíteni, ha tudunk róla?
- Neked, hogy meg tudd védeni - mondja Sam. - Már ha ezt akarod tenni.
Meglepetten nézek rá. Mindenre számítottam tőle, csak éppen erre nem. Ráadásul teljesen és
tökéletesen igaza van.
- Oké - mondom. - Oké. Tényleg ennyire egyértelmű, hogy bele vagyok esve?
Arra gondolok, hogy Audrey is ugyanezt mondta nekem akkor a menza előtt. Nagyon szánalmasnak
érzem magam.
- Ott voltunk mi is, amikor a moziba mentünk - feleli Daneca. - Tegnap este. Ugye emlékszel?
- Aha - mondom. - Persze.
Sam összevonja a szemöldökét, miközben Daneca jeges teát tölt nekem.
- Talán tényleg fel kellene hívnod, és megkérdezned tőle, hogy ő ölte-e meg Philipet — mondja
Sam.
- Nem! - emeli fel a hangját Daneca. - Ha ezt teszed, akkor biztosan tettetni fogja magát. És
próbálja majd elrejteni a bizonyítékokat. Ki kell találnunk, hogy pontosan mit fogunk tenni.
- Értem! - És feltartom a kezeimet. - Nem hiszem, hogy Lila volt a tettes. Nagyon kétlem, hogy
ő lett volna. Ezzel nem azt mondom, hogy szerintem nem lenne képes megölni valakit, mert
abban viszont biztos vagyok, hogy az lenne. És az is teljesen tuti, hogy rettenetesen gyűlölte
Philipet, bár szerintem, ha valamelyik bátyámat meg akarta volna ölni, akkor inkább
Barronnal kezdi. Ugyanakkor, és tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon nem fog
meggyőzőnek tűnni, Lila nagyon kedvel engem. Úgy értem, annyira kedvel, hogy képtelen
lenne megtenni bármit is, amivel engem megbánthat, vagy amivel elérheti, hogy
meggyűlöljem.
Egymásra néznek.
- Cassel, te elbűvölő fickó vagy - mondja Sam. - De azért ennyire nem. Ennyire senki nem az.
Felnyögök.
- Most nem nagyképűsködni akartam! Szerelmi átkot vetettek rá. Értitek már? Az érzelmei
azért annyira megbízhatók, mert nem valódiak. - A hangom elbicsaklik az utolsó két szónál, és
a tekintetemet a padlóra függesztem.
Hosszú, néma csend következik.
- Hogy tehetted ezt vele? — kérdezi végül Daneca. — Ez olyan, mintha megerőszakolnád az
agyát. Jobban mondva, ez a szó szoros értelmében erőszak, ha ti... Hogy lehettél képes erre,
Cassel?
- Nem én csináltam! - mondom, de a szavak csak nehezen törnek elő belőlem. Pedig milyen jó
lett volna, ha Daneca legalább egy percig próbálja elhinni, hogy nem én tehetek az egészről!
Hiszen elvileg ő a barátom, akinek mellettem kell állnia. - Nem én tettem rá az átkot Lilára. És
soha nem akartam, hogy ő ... soha nem akartam, hogy ez legyen.
- El fogom neki mondani - feleli Daneca. - Mindenképpen el kell neki mondani.
- Daneca - folytatom. - Megtennéd, hogy egy percre befogod? Már elmondtam neki az
egészet. Mégis milyen szörnyetegnek tartasz te engem?
Amikor az arcába nézek, a tekintetéből egészen pontosan ki tudom olvasni, hogy milyen
szörnyetegnek tart, de ennek ellenére is folytatom:
- Elmondtam neki, és próbáltam is távol tartani magam tőle, de nagyon nehéz, értitek? Bármit
teszek vele kapcsolatban, az úgy tűnik, rosszul sül el.
- Szóval akkor ezért... - Sam elharapja a mondat végét.
- Ezért viselkedtem olyan furcsán, amikor szóba került? — kérdezem. - Igen.
- De te nem vagy érzésvető, ugye? - kérdezi Daneca óvatosan, és mintha már nem undorodna
tőlem annyira. Annak nagyon örülök, hogy legalább megpróbálja megérteni és felfogni
mindazt, amit mondtam neki, de akkor is nagyon rosszulesik, hogy éppen valami olyasmivel
vádol, amit soha meg sem tettem.
- Nem - felelem. - Dehogy vagyok az.
Sam az ajtó felé néz, és amikor követem a tekintetét, észreveszem azt a szőke átokvető kisfiút, akit
Daneca édesanyja fogadott be.
- Szóval akkor, ha nem te vagy az, aki átkot tett rá, akkor...? - kérdezi Daneca suttogva.
- Most nem ez a legfontosabb kérdés — válaszolom.
A kölyök odafordul hozzánk, és összevont szemöldökkel mondja:
- Már hallottam, miről beszéltek. Úgyhogy semmi szükség tovább suttogni.
- Hagyj minket békén, Chris! - válaszolja Daneca.
- Csak egy kis üdítőt akarok inni - feleli a kisfiú, majd kinyitja a hűtő ajtaját.
- Mindenképpen csinálnunk kell valamit - mondja Daneca, és még mindig suttog. - Van itt a
környéken egy érzésvető, aki fájdalmat okoz az embereknek. Nem hagyhatjuk, hogy...
- Daneca - mondja Sam. - Lehet, hogy Cassel még nem áll készen...
- Az érzésvetők nagyon veszélyesek — jelenti ki Daneca.
- Jaj, hallgass már el! - szólal meg hirtelen Chris. Mögötte szélesre tárul a hűtő ajtaja. Kesztyűs
kezében egy üveg üdítőt tart, és az arckifejezéséből ítélve készen áll arra, hogy bármelyik
pillanatban hozzánk vágja. — Te mindig úgy viselkedsz, mintha mindenkinél különb volnál!
- Ehhez semmi közöd - mondja Daneca. - Ha nem takarodsz innen az üdítőddel együtt,
megmondalak anyának!
Sammel együtt furcsán érezzük magunkat, mint mindig, amikor két kívülálló belekeveredik egy
családi veszekedés kellős közepébe.
- Ó, tényleg? - kérdezi Chris. - Akkor talán a barátaidnak is meg kellene mondanod, hogy te is
érzésvető vagy, ahelyett, hogy titkolóznál! Gondolod, hogy akkor majd még mindig érdekelni
fogja őket a véleményed?
Egy pillanatra az egész világ mozdulatlanná merevedik.
Danecára nézek. A tekintete fénytelen, és látszik rajta, hogy kimondhatatlanul meg van döbbenve. A
kezét maga elé emeli, mintha csak így védekezhetne a szavak ellen. A kölyök nem hazudik.
Márpedig ez azt jelenti, hogy Daneca hazudott.
Sam lezuhan a bárszékről. Azt hiszem, igazából csak le akart szállni róla, de nem igazán sikerült
átgondolnia a dolgot, és most, miközben a karjaival vadul körözve hátrafelé esik, a szék hangos
csattanással borul fel. Sam alaposan beveri a hátát a szekrénybe. Az arcára rettenetes kifejezés ül.
Mintha már nem ismerné Danecát. És a keserűség, amikor ezt látom, a csontomig hatol, mert
tisztában vagyok vele, hogy hamarosan talán rám is ilyen tekintettel néz majd.
Lehajolok, és felállítom a felborult bárszéket. Örülök, hogy pillanatnyilag van mit csinálnom.
- Most el kell mennünk - jelenti ki Sam. - Cassel, gyere! Most azonnal el kell tűnnünk.
- Ne, várj! - mondja Daneca, és elindul Sam felé. Megtorpan, mintha maga sem tudná, mit
kellene mondania, és utána a gyerek felé fordul. - Hogy tehetted ezt velem?
A hangja vékony, remegő.
- Nem az én hibám, hogy hazudsz! - feleli Chris bizonytalanul. Az arcára rettenet ült ki. Azt
hiszem, ha tehetné, most azonnal visszaszívná, amit mondott.
Sam botladozva elindul az ajtó felé.
- Majd én beszélek vele - mondom Danecának.
- De hiszen te is hazudsz! - mondja, és kétségbeesetten ragadja meg a karomat. Érzem,
ahogyan a bőrkesztyű vékony anyaga alatt a körmei a- húsomba vájnak. - Szinte
folyamatosan hazudsz neki! Miért van az, hogy ha te csinálod, akkor nem baj?
Lerázom magamról a kezét. Nem akarom, hogy lássa, mennyire megbántott. Ebben a pillanatban
minden, ami eszembe jut, csak tovább rontana a helyzeten. Egészen ma délutánig nem is sejtettem,
hogy mennyire nem bízik meg bennem. Ha csak egy kicsit is olyan, mint az anyám - márpedig rajta
kívül más érzésvetőt nem ismerek akkor a legokosabb, ha én sem bízom meg benne többé.
- Azt mondtam, hogy majd beszélek vele! Többet nem tehetek.
Odakint Sam halottaskocsija még mindig a kapubejáróban parkol, őt magát azonban sehol nem
látom. Sem Daneca édesanyjának elegáns kertjében, sem a sövényen túl, a szomszéd udvarán, ahol
még süllyesztett medence is van. Végignézek az utcán, de ott sem látom gyalogolni. Ebben a
pillanatban felpattan a kocsi egyik ajtaja. Sam ott hever bent, a csomagtérben.
- Szállj be - mondja. - Ja, és pokolra minden csajjal!
- Mit művelsz te itt? - kérdezem, és bemászok. Hátborzongató érzés itt feküdni. A mennyezet
szürke szaténnal van bevonva, az ablakok pedig egészen le vannak sötétítve.
- Töprengek - mondja.
- Danecán? - kérdezem, bár az igazat megvallva, nemigen jut eszembe semmi más, amin
esetleg töprenghetne.
- Most legalább tudjuk, miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy ne hagyjuk magunkat
letesztelni - szólal meg Sam keserű hangon.
- Biztosan nagyon félt — felelem.
- Te tudtad, hogy átokvető? - kérdezi. - Őszintén.
- Nem - válaszolom. - Nem. Úgy értem, a lelkem mélyén mindig sejtettem, hogy talán az lehet.
Hiszen olyan szenvedélyesen foglalkozott a HEX ügyeivel, hogy arra gondoltam, talán
átokvető szeretne lenni. Mint én, valamikor régen. De mindenképpen meg kell értened,
mennyire ijesztő...
- Nem kell - válaszolja Sam. - Nekem nem kell megértenem semmit.
Most esik csak le, miért zavar annyira, hogy itt heverünk a halottaskocsiban. Most, hogy itt vagyok
hátul, egy kicsit emlékeztet arra, mikor Anton kocsijának a csomagtartójában utaztam, közvetlenül a
szemeteszsákba csomagolt hullák mellett. Nagyon élénken emlékszem még mindig a kiontott
belsőségek szagára.
- Pedig nagyon szeret téged - mondom, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a
gondolataimat visszakényszeríthessem a jelenbe. - Ha az ember ennyire szeret valakit, akkor
sokkal nehezebb...
- Még soha nem kérdeztem meg, hogy te milyenfajta átokvető vagy - vág a szavamba Sam
olyan hangon, mintha kihívást intézne hozzám.
- Aha - felelem óvatosan. - És örülnék, ha ez így is maradna.
- Ha megtenném... - Sam elhallgat. - Ha megtenném, akkor megmondanád?
- Remélem, lenne erőm — válaszolom.
Sam elhallgat. Csak heverünk tovább egymás mellett, mint két hulla, akik arra várnak, hogy
elföldeljék őket.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

PERSZE NEM MARADHATUNK OTT DANECA

kocsibejáróján. Ehelyett elmegyünk Samék házába, lenyúlunk a faterjától egy hatos sört, és leülünk a
garázsban, hogy kettesben megigyuk. Van ott egy régi, vörösesbarna bőrkanapé, közvetlen a nővére
bandájának dobszerkója mellett. Ledobom magam az egyik végébe, Sam pedig a másikba.
- A nővéred most hol van? — kérdezem, és felmarkolok egy adag szezámmagos mogyorót. Ezt
is ott találtuk a sör mellett. Úgy ropognak a fogam alatt, mintha sós cukorkák lennének.
- A Bryn Mawrban - feleli, és hangosat böfög. - A szüleim a plafonon vannak miatta, mert
összejött valami szénné varrt csajjal.
- Tényleg?
Elvigyorodik.
- Aha, miért? Nem gondoltad, hogy bármelyik rokonom is lehet valódi lázadó, mi?
- Mekkora lázadó lehet valaki egy ilyen puccos fősulin? - kérdezem.
Felém hajít egy dohszagú párnát, de sikerül kivédenem a karommal. A párna nagy puffanással zuhan
a betonpadlóra.
- Mert a te bátyád nem a Princetonra járt? - kérdezi.
- Ez talált - válaszolom, majd nagyot nyelek a sörből. Langyos. — Szerinted nem kellene
párbajoznunk a testvéreink becstelenségének megvédéséért?
Sam elkomorodik, és hirtelen nagyon komoly lesz.
- Tudod, én mindig azt hittem... legalábbis az első évben, amikor egy szobába kerültünk, hogy
biztosan meg fogsz ölni.
Amikor ezt meghallom, kis híján kiköpöm a sört, úgy elkezdek röhögni.
- Nem, de komolyan. Veled lakni olyan, mint azzal a tudattal élni, hogy a szoba másik felében
folyamatosan ott van egy csőre töltött stukker. Olyan vagy, mint egy leopárd, ami házi cicust
játszik.
Erre csak még jobban röhögni kezdek.
- Kussolj már! - mondja. - Lehet, hogy normális, mindennapi életet élsz, de a leopárd is
megteheti, hogy ha akar, akkor tejet iszik, és leesik néhány faágról, ahogyan egy házi cicus
szokta. Az teljesen nyilvánvaló, hogy te nem... nem vagy olyan, mint mi, többiek. Fel vagyok
készülve arra, hogy egy napon majd odafordulok hozzád, és azt látom, hogy ki-be húzogatod
a karmaidat, és egy frissen leölt antilop húsát lakmározod éppen.
- Aha - mondom. Nevetséges ez a hasonlat, mostanra azonban valahogy elveszítette a
humorosságát. Pedig én mindig azt hittem, hogy elég jól sikerült beilleszkednem. Lehet, hogy
nem tökéletesen, de reméltem, hogy annál azért jobban, mint ahogyan azt Sam elmondja.
- Mint Audrey-val is - mondja, és az ujjával a levegőt bökdösi, nyilvánvalóan egyre
részegebben, és minden erejével arra koncentrálva, hogy sikerüljön szavakba öntenie az
elméletét. - Mindig úgy csináltál, mintha azért járt volna veled, mert sikerült magadból olyan
kedves kis civilizált fiút faragnod.
- De én tényleg kedves vagyok.
Vagy legalábbis próbálok az lenni.
Sam felhorkant.
- Audrey-nak csak azért jöttél be, mert megijesztetted. Azután meg azért szakított, mert már
túlságosan megijesztetted.
Nyögök.
- Komolyan mondod? Hiszen nem tettem soha semmit, ami...
- Olyan komolyan, mint egy vakbélgyulladás - válaszolja. - Te egy veszélyes figura vagy. És ezzel
mindenki tisztában van.
Megfogom a másik párnát, és beletemetem az arcomat.
- Hallgass! - mondom.
- Cassel? — mondja Sam.
Kipillantok a párna mögül.
- Légy szíves, ne okozz nekem nagyobb fájdalmat, mint eddig okoztál...!
- Milyenfajta átokvető vagy? - Sam a részegekre jellemző, jóindulatú kíváncsisággal a
tekintetében néz engem.
Elharapom, amit éppen mondani akartam, és habozom. A pillanat csak nyúlik.
- Nem kell elmondanod - szólal meg végül. - Nincs jelentősége.
Pontosan tudom, hogy milyen válaszra számít tőlem. Azt hiszi, hogy halálvető vagyok, és hogy talán
már öltem is embert. Ha pedig valóban olyan okos - márpedig nyilvánvalóan nálam is okosabb, ha
magától is rájött arra, mennyire veszélyes vagyok, ráadásul sokkal korábban, mint én rájöttem volna
akkor már meg is van az elmélete azzal kapcsolatban, hogy én végeztem az egyik emberrel, akit a
szövetségiek keresnek. Ha most azt mondom neki, hogy halálvető vagyok, akkor kétség nélkül elhiszi.
És azt fogja gondolni, hogy jó barátja vagyok. Hogy mindig igazat mondok neki.
A tenyerem verítékben úszik.
A legjobb barátja akarok lenni.
- Átváltoztató - mondom végül. A hangom károgón szól.
Abban a pillanatban felegyenesedik ültében, és meredten néz rám. Most már belőle is elszállt
minden humorérzék.
- Hogy mi?
- Látod? Máris hatalmasat fejlődtem az igazmondásban — mondom, mert próbálom kicsit
oldani a pillanat feszültségét. A gyomrom azonban megfájdul. Az őszinteségtől lábrázást
tudok kapni.
- Te megőrültél? - kérdezi. - Ezt nem lett volna szabad elmondanod nekem! Ezt soha senkinek
nem szabad elmondanod! Na várj csak, te tényleg...?
Bólintok.
Beletelik egy hosszú pillanatba, míg eszébe jut, mit mondhatna következőnek.
- Hűha! - szólal meg, a hangjában színtiszta csodálattal. - Te a világ legkiválóbb különleges
effektusait tudnád elkészíteni. Szörnymaszkok. Szarvak. Fogak. És mind tökéletesen élethűek
és állandók.
Ez még soha nem jutott eszembe, soha nem is álmodtam, hogy az átokvetés akár buli is lehet. Érzem,
hogy a szám váratlanul mosolyra húzódik.
Sam elhallgat.
- De ezek az átkok véglegesek, igaz?
- Igen - mondom, és Lilára meg Janssenre gondolok. - Úgy értem, vissza tudom változtatni a
dolgokat olyanra, amilyenek korábban voltak. Legtöbbször.
Sam furcsán néz rám.
- Vagyis megtehetnéd, hogy örökké élj.
- Elméletileg lehetségesnek tűnik — válaszolom, és megvonom a vállamat. — De mivel a világ
nincsen tele átváltoztatókkal, így biztosan van valami, ami megakadályozza.
Hirtelen mindennél jelentősebbé válik az a hatalmas űr, ami a saját képességemmel kapcsolatos
tudásomban tátong. Rettenetes, hogy mennyire nem ismerem a saját határaimat!
- Na és mi van azzal, hogy csinálsz magadnak egy hatalmas tudod mit? - kérdezi, közben
hátradől a kanapén, és a nadrágja elülső részére mutat. - Úgy értem, természetellenesen
hatalmast.
Felnyögök.
- Most hülyéskedsz, ugye? Tényleg ezt akarod tudni?
- Én nagyon is jól tudom, hogy mit akarok tudni - válaszolja. - Kettőnk közül te vagy az, aki nem
teszi fel a megfelelő kérdéseket.
- Erről szól az életem - válaszolom.
Samnek később sikerül előtúrnia a szülei szekrényének mélyéről egy porlepte üveg Bacardit. Azt is
elosztjuk.

Vasárnap, késő délután arra ébredek, hogy valaki nyomja a csengőt. Fogalmam sincs, hogyan
kerültem haza. Talán gyalogoltam. A számnak még mindig piaszaga van, és tuti, hogy a hajam az
égnek áll. Miközben lefelé megyek a lépcsőn, a hajamat az ujjaimmal próbálom valahogy lelapítani
egy kicsit.
Igazából fogalmam sincs, hogy ki lehet az ajtónál. Talán egy csomag, amit alá kell írnom, hittérítők,
sütit árusító kölykök, vagy valami ehhez hasonló. Vagy akár a szövetségiek. De eszembe sem jut, hogy
Mr. Zacharov áll majd az ajtóban, frissen és elegánsan - és a lerobbant konyhámba cseppet sem
odaillőn.
Elfordítom a zárat.
- Üdvözlöm — mondom, és rádöbbenek, hogy a leheletem biztosan rémes.
- Van valami dolgod ma este? — kérdezi, és láthatóan mindent elkövet azért, hogy úgy tegyen,
mintha nem vette volna észre, hogy éppen most keltem ki az ágyból. - Szeretném, ha eljönnél
velem.
Mögötte ott áll egy nehézfiú hosszú, fekete kabátban. A nyakán, a sebtetoválás felett egy hatalmas
koponyatetkó is látszik.
- Persze - mondom. - Oké. Kaphatnék egy percet, hogy összeszedjem magam?
Bólint.
- Öltözz fel! Majd útközben reggelizel.
Felmegyek az emeletre, és a konyhaajtót nyitva hagyom, hogy Zacharov bejöhessen, ha akar.
A zuhany alatt a forró víz milliónyi tűként döfködi a hátamat, amikor rádöbbenek, hogy nagyon, de
nagyon különös, hogy Zacharov odalent vár énrám. És minél jobban észhez térek, ez a helyzet annál
különösebbé válik.
Negyedóra múlva érek vissza a konyhába. Aszpirint rágok. Fekete farmer és pulóver van rajtam, és a
bőrdzsekimet is felvettem. Zacharov ott ül a konyhaasztalnál, láthatólag teljes nyugalomban, és
ujjaival az összekarcolt fa asztallapon dobol.
- Nos? - kérdezem. - Hová megyünk?
Feláll, és felvonja őszülő szemöldökét.
- A kocsihoz.
Követem az elegáns, fekete Cadillachez. A motorja már jár, és Stanley - az egyik testőr, akivel
korábban már találkoztam - a kormány mögött ül. A koponyatetkós nehézfiú beül mellé előre,
Zacharov pedig int nekem, hogy üljek hátulra, és én végigcsúszok az ülésen, a másik oldalig.
 - Szia, öcsi! - mondja Stanley. A pohártartóban egy csésze gőzölgő kávé, az ülésemen pedig
valami gyorsétterem zacskója. Belenézek, és egy bagelt meg egy tojásos szendvicset látok
benne.
- Szia, Stanley - mondom, és biccentek neki. - Hogy van a család?
- Soha jobban - feleli.
Zacharov is beül mellém, a sötétített üveglap pedig felemelkedik, elzárva bennünket az utastér
elejétől.
- Ha jól tudom, te és a lányom együtt töltöttétek a péntek estét - mondja, miközben Stanley
kitolat a kocsibejárónkról.
- Remélem, jól érezte magát - felelem két rágás között. Hirtelen arra gondolok, hogy vajon
Zacharovnak van-e tudomása az átokról. Mert ha igen, akkor nagyon rendes volt tőle, hogy
hagyta, hogy rendbe szedjem magam, és meg is reggeliztet, mielőtt kinyír.
Zacharov ajkain ezzel szemben halvány mosoly jelenik meg.
- Na és ha ugyancsak nem tévedek, néhány szövetségi ügynök társaságát is élvezted egy ideig
az azt megelőző napon.
- Igen - mondom, és próbálom leplezni a megkönnyebbülésemet. Ugyanis, ha egy maffiafőnök
kérdéseket tesz fel valakinek a szövetségiekkel kapcsolatban, az soha nem különösebben
megnyugtató érzés. - A suliból vittek el. Philippel kapcsolatban.
Összeszűkül a szeme.
- Mi van Philippel?
- Úgy tűnik, összejátszott velük - mondom. Most már ugyanis semmi értelme nem volna
hazudni Zacharovnak. Philip halott. Senkinek nem árthat, ha megtudják. Ennek ellenére egy
kicsit bűntudatom támad. - Azt mondják, informátor volt. És azt is, hogy valaki meggyilkolta.
- Értem - mondja Zacharov.
- Azt akarják, hogy segítsek nekik megtalálni a gyilkost - folytatom habozva. - Vagy legalábbis
azt mondták, hogy erre kellek nekik.
- De te nem vagy ebben annyira biztos - mondja.
- Nem is tudom - felelem, és nagyot kortyolok a kávéból. - Csak annyit tudok, hogy mind a
ketten hatalmas seggfejek.
Zacharov hangosan felnevet.
- Hogy hívják őket?
- Jones és Hunt. — Az étel és a kávé így együtt megnyugtatja a gyomromat. Most már elég jól
érzem magam, és hátradőlök a bőrülésen. Persze az lenne az igazi, ha tudnám, hogy merre
megyünk, de egyelőre megelégszem azzal is, ami van.
- Aha - mondja. - Szerencsevetők. Mindketten.
Meglepődve nézek rá.
- Azt hittem, gyűlölik az átokvetőket.
Elmosolyodik.
- Talán igen. De én pontosan tudom, hogy ők is azok. A legtöbb ügynök azon a részlegen, ami a
mifélénkkel foglalkozik, maga is átokvető.
Amikor azt mondja, hogy „a mifélénkkel”, akkor gondolom, azokra gondol, akik tagjai a keleti parton
működő bűnözőcsaládoknak. Az olyan családoknak, mint az övé.
- Értem - mondom.
- Nem tudtad, mi? — Elégedettnek látszik.
Megrázom a fejemet.
 - És ugye, gondolom, az anyáddal kapcsolatban is tettek fel kérdéseket. Tisztában vagyok vele,
hogyan dolgoznak ezek az emberek. - Bólint, ezzel jelezve, hogy ha akarok, válaszolok neki,
de nem különösebben van rá szükség. - Ha szeretnéd, leszedhetem őket a nyakadról.
Megrántom a vállamat.
- Gondoltam, hogy nem vagy biztos a dolgodban. Lehet, hogy egy kicsit túlságosan rámenősen
viselkedtem Philip temetésén? Lila mindenesetre így gondolja.
- Lila? — kérdezem.
A mosolyában most már mintha egy kis büszkeség is megjelenne.
- Egy napon ő fogja vezetni a Zacharov családot. Emberek halnak majd meg érte. Emberek
ölnek majd érte.
Bólintok, mert természetesen valóban ezt jelenti Zacharov lányának lenni. Csakhogy így kimondva az
egész valahogy kényelmetlenül valóságosnak tűnik. Mintha ez a jövő túlságosan közel lenne már.
- Azonban vannak olyan férfiak, akik talán nem szívesen követnének egy nőt - mondja
Zacharov abban a pillanatban, amikor a kocsi élesen bekanyarodik. Valami épület fedett
garázsában állunk meg, és leparkolunk. - Különösen nem olyan nőt, akit esetleg túlságosan is
jól ismernek.
- Nagyon remélem, hogy most nem rólam van szó - felelem.
Az ajtózár kattanva kinyílik.
- Igen - mondja. - Én is nagyon remélem.
A garázs még nincs befejezve. Csak a csupasz betonon járunk, és nincsenek még felfestve azok a
vonalak sem, amik az egyik kocsibeállót a másiktól elválasztanák. Valakinek nyilvánvalóan a
kivitelezés közepén fogyott el a pénze.
Vagyis, ha jól sejtem, így annak sem volna már értelme, hogy segítségért kiáltsak.
Kiszállunk a kocsiból. Zacharov és Stanley nyomában én is elindulok be, az épületbe. A tetovált
nehézfiú mögöttem jön, és amikor egyszer egy kicsit lelassítok, mert elbámészkodok, kesztyűs
kezével finoman meglök.
Lehet, hogy a parkoló új és félig kész, de az épület, amelyhez csatlakozik, kimondottan régi. A falon
észreveszek egy táblát, amin az áll, tallingtoni kötélverő céh és tűgyár. Látszik rajta, hogy már nagyon
régóta üresen áll, az ablakok deszkával vannak befedve, magukon a deszkákon pedig vastagon áll a
por. Gondolom, valaki biztosan loftokat akart kialakítani ott, ahol éppen most állunk, csak azután
beütött a válság.
Önkéntelenül is felmerül bennem a gondolat, hogy azért hoztak ide, mert meg akarnak ölni. Nagyapa
mesélte, hogyan szokott zajlani az ilyesmi. Elviszik az embert egy kis kocsikázásra, és nagyon
barátságosak vele. Aztán bumm! A tarkóba.
A jobb kezemet a dzsekim zsebébe csúsztatom, és elkezdem levenni a kesztyűmet. A szívem hevesen
ver.
Egy lépcsőhöz érünk, Stanley lemarad egy kicsit. Zacharov kinyújtott kézzel jelzi, hogy menjek előre.
- Maguk mennek elöl, én meg hátul - mondom. - Én azt sem tudom, merre kell menni.
Zacharov felnevet.
- Valaki nagyon óvatos!
Elindul felfelé a lépcsőn, mögötte jön Stanley, majd harmadikként a koponyatetkós nehézfiú, és én
zárom a sort. Mostanra sikerült teljesen kibújtatnom a kezemet a kesztyűből. Idegesen gyűrögetem.
Egy olyan folyosóra érünk, amit neonlámpák viliódzó fénye világít meg. A legtöbb egészen el van
sárgulva, és számos olyan is akad, ami mintha meg lenne égve. Csak megyek, követve a
koponyatetkós nehézfiút, míg végül mindannyian megállunk egy hatalmas acélajtó előtt.
 - Vedd ezt fel! — mondja Zacharov, majd benyúl a zsebébe, és elővesz belőle egy fekete
símaszkot.
Fél kézzel, amiről még nem vettem le a kesztyűt, egy kicsit bénán ugyan, de sikerül felvennem.
Zacharov és a két embere biztosan észreveszi, hogy a másik kezemet folyamatosan a zsebemben
tartom, de senki nem szól semmit.
Stanley háromszor bekopog.
Nem ismerem az ajtóban álló férfit. Magas, talán negyvenes lehet, koszos farmert visel, és nincsen
rajta ing. Annyira sovány, hogy a mellkasa konkrétan mintha befelé horpadna. A teste tele van
tetoválva meztelen nőket lefejező csontvázakkal, nyelvüket nyújtó démonokkal, szögletes cirill
betűkkel megrajzolt feliratokkal. Egyik sem színes, csak fekete vonalas, és láthatólag nem túl biztos
kézzel készítették őket. Amatőr munka mindegyik. Tipikus börtöntetkók. A pasi haja zsíros tincsekben
lóg egészen az álláig. Az egyik füle éppen úgy el van feketedve, ahogyan nagyapa ujjai. Mindjárt
látszik, hogy egy ideje már itt él ebben a szobában, ahová most minket is behív. Van itt egy ágy, rajta
mocskos takaróval. A szoba közepén egy bakokból és egyetlen furnérlemezből összeállított asztal
van, rajta egymásra halmozva egy csomó pizzásdoboz, szinte teljesen üres vodkásüvegek és egy félig
üres kajásdoboz, benne maradék pelmenyivel.
A tekintete éhesen tapad előbb rám, aztán Zacharovra, és megint rám.
- Ő az? - kérdezi, és a padlóra köp.
- Hé! - mondja Stanley, és belép kettőnk közé. A másik testőr, aki eddig a falnak támaszkodva
állt, most felegyenesedik, mint aki arra számít, hogy hamarosan talán baj lehet.
Zacharovra nézek, és arra várok, hogy mi lesz az ő reakciója.
- Meg fogod változtatni az arcát - mondja Zacharov olyan nyugodtan, mintha csak azt
mondaná, hogy milyen szép idő van ma. - A régi idők emlékére. És azért, mert még mindig
tartozol nekem.
- Jóképű akarok lenni - mondja a férfi, és olyan közel jön, amennyire a kettőnk között álló
Stanley-től ez lehetséges. Veríték- és hányásszaga van. - Olyan akarok lenni, mint egy
filmsztár.
- Aha, oké - mondom, és kihúzom a kezemet a zsebemből. Nincs rajta kesztyű. A levegőt
hűvösnek érzem a bőrömön. Ismeretlen élmény, ahogyan a hüvelykemet finoman
hozzádörzsölöm a többi ujjamhoz.
A férfi azonnal hátrább lép. Stanley megfordul, mert látni akarja, hogy mi rémítette meg annyira a
pasit, és azután ő is hátrál néhány lépést. A fedetlen kezek mindig felkeltik a figyelmet.
- Biztosak vagytok benne, hogy ez a kölyök tényleg az, ami? - kérdezi a pasi Zacharovot. - Ugye
nem csak arra megy ki a játék, hogy így majd könnyen megoldod a problémádat? Vagy
kitörlöd a fejemből a saját nevemet is.
- Ha ilyesmire készülnék, ahhoz nem lenne szükség a kölyökre - feleli Zacharov.
Úgy tűnik, ez nem különösebben nyugtatja meg a férfit. Lenéz rám, és a nyakára mutat.
- Mutasd a jelet!
- Nekem nincs olyan - felelem, és lehúzom a pulóverem nyakának az elejét.
- Most nincs idő ezekre az értelmetlen kérdésekre! - jelenti ki Zacharov. - Ülj le, Emil! Én
nagyon elfoglalt ember vagyok, és nem szokásom ellenőrizni minden egyes gyilkosságot.
Értelmetlen kockázatokat pedig még annyira sem szokásom vállalni.
Ettől a pasi már jobban megnyugszik. Elővesz egy kinyitható fémszéket, és ráül. A rozsda a legtöbb
csuklót régen megette már, de a férfi láthatólag nem veszi észre. Túlságosan lefoglalja a figyelmét az
én két kezem.
 - Erre meg mi szükség van? - kérdezem.
- Majd később válaszolok minden kérdésedre - mondja Zacharov. - Egyelőre azonban tedd azt,
amit kértem.
Stanley hűvös tekintettel figyel. Zacharov nem szokott kérni dolgokat. Soha nem volt választási
lehetőségem, hogy valóban megteszem-e, amit mond.
Amikor ujjbegyeim hozzáérnek mocskos arcához, Emil szeme azonnal kikerekedik. Biztos vagyok
benne, hogy az én szívem is legalább olyan gyorsan ver, mint az övé.
Még soha nem végeztem ehhez hasonló átváltoztatást, amihez alaposságra és részletes figyelemre
van szükség. Lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy a fejemben megjelenjen a kép, amelyen
keresztül Emil egész teste végtelenül könnyen alakíthatóvá válik. Azután azonban megijedek. Nem jut
eszembe egyetlen olyan filmsztár sem, akinek az arcát kellő részletességgel magam elé tudnám
idézni. Férfiak legalábbis nem. Mindegyikük két szem és egy száj furán elmosódott, mégis ismerős
képeként él csak a fejemben. Az egyetlen színész, akinek az arcát fel tudom idézni, Steve Brodie,
ahogyan Az óriáspókok inváziójában dr. Vance szerepét játszotta.
Megváltoztatom Emilt. Kezdek ráérezni a dolgok ízére. Amikor kinyitom a szemem, egy a hetvenes
évek ízlése szerint viszonylag jóképű pasi áll előttem. Már nincsenek tetoválásai. Nincsenek
sebhelyei. Még a fülét is helyrehoztam. Stanley felszisszen. Emil felnyúl, megérinti az arcát, és a
szeme elkerekedik.
Zacharov csak néz rám, és a szája sarkában éhes kis mosoly jelenik meg.
Ebben a pillanatban összecsuklanak a térdeim, és hatalmas puffanással zuhanok a padlóra. Érzem,
ahogyan a testem megnyúlik, és az ujjaim átalakulnak tucatnyi acélszeggé. A hátam ívben meghajlik,
a bőröm pedig mintha bármelyik pillanatban lefolyhatna rólam. Hallom, hogy valamilyen hang tör fel
a torkomból, de inkább csak fájdalmas nyögés ez, mint kiáltás.
- Mi van vele? — kérdezi Emil üvöltve.
- A visszahatás - feleli Zacharov. - Hagyjatok neki egy kis helyet!
Miközben a földön fetrengek, hallom, hogy az asztalt félrerántják az útból.
- Nem fogja leharapni a nyelvét? - kérdezi Stanley. - Nem úgy tűnik, mint aki különösebben jól
van. Még a végén agyvérzést kap itt nekünk. Nem kellene legalább betenni valamit a feje alá?
- Melyik fejéről beszélsz? - kérdezi valaki más. Talán Emil? Vagy az ajtónál álló nehézfiú? Már
nem tudnám megmondani.
Fáj. Nagyon, de nagyon fáj. Feketeség emelkedik a magasba előttem, fenyegetőn, hatalmasan, azután
rám zuhan, és akár valami gigantikus hullám, elragad magával egyre mélyebbre és mélyebbre
sodorva az álom nélküli tengerben.
Amikor felébredek, már az ágyon ülök, Emil mocskos, büdös takarójával körbetekerve. Már csak
Zacharov és Stanley van itt. Egy-egy kinyitható széken ülnek, és kártyáznak. A bedeszkázott
ablakokon keresztül fény szűrődik be a helyiségbe, vagyis még mindig nappal van. Akkor olyan
nagyon sokáig nem lehettem kiütve.
- Hé! - mondja Stanley, és rám mutat, amikor észreveszi, hogy mozgolódni kezdek. — A kölyök
felébredt!
- Nagyon jó munkát végeztél, Cassel! — mondja Zacharov, aki azonnal felém fordul. - Akarsz
még egy kicsit aludni?
- Nem - felelem, majd felnyomom magam az ágyban ülve. Kicsit furán érzem magam, mintha
az előbb hánytam volna, vagy valami ilyesmi. A maszk már nincsen rajtam. Biztosan akkor
vehették le rólam, amikor aludtam.
- Éhes vagy? - kérdezi.
Megint megrázom a fejemet. Kicsit kavarog a gyomrom az átalakítás után, olyannyira, hogy magam
sem vagyok biztos benne, pontosan hol is van a gyomrom. Az utolsó dolog, amire most vágyom, az
evés.
- Később majd éhes leszel — feleli olyan bizonyossággal a hangjában, hogy nem is lenne
értelme ellentmondani neki. Különben is, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megpróbáljam.
Hagyom, hogy Stanley segítsen lábra állni, és rá támaszkodva megyünk el a kocsihoz. Azt hiszem,
megint elalszom, mert a nyálam a kocsi ablakára tapad.
- Ideje felébredni. - Valaki megrázza a vállamat. Felnyögök. Mindenem meg van merevedve, de
ettől függetlenül semmi bajom.
Zacharov a kocsi másik végéből néz rám, szélesen vigyorog. Ősz haja élesen elüt gyapjúkabátja és az
ülés bőrének feketeségétől.
- Add ide a kezedet - mondja.
Megteszem. Még mindig csak az egyiken van kesztyű.
Leveszi azt is, és mindkét csupasz kezemet tenyérrel felfelé a saját kesztyűs kezébe fogja. Valahogy
kényelmetlenül sebezhetőnek érzem most magam, pedig éppen ő kockáztatja, hogy esetleg átkot
vetek rá.
- Ezekkel a kezekkel — mondja — az egész világ jövője a miénk. Csak ne feledd, hogy ez olyan
jövő legyen, amiben te is benne szeretnél lenni.
Nagyot nyelek. Fogalmam sincsen, mire akar ezzel utalni. Elengedi a kezemet, én pedig megpróbálom
előhalászni a zsebemből a másik kesztyűmet is, és közben határozottan kerülöm a tekintetét.
Egy pillanattal később kinyílik az én oldalamon az ajtó. Ott áll Stanley, és várja, hogy kiszálljak.
Manhattanben vagyunk, körülöttünk az égig magasodnak a felhőkarcolók, és a forgalom végtelen
folyamként ömlik.
Kikászálódok. A levegőben benzingőz és frissen pirított mogyoró illata keveredik. Még mindig az
álmot próbálom kipislogni a szememből, de azt azonnal megsejtem, hogy mivel még mindig nem
New Jersey-ben vagyunk, bármi miatt hozott is magával, egyelőre nincsen vége.
- Ó, ugyan már! - mondom neki. - Nem lehet. Ennyire gyorsan nem. Ma már semmiképpen.
Ő azonban felnevet.
- Csak meg akarlak vacsoráztatni! Lila soha nem bocsátaná meg nekem, ha most üres
gyomorral küldenélek haza.
Meglepetten nézek rá. Biztosan nagyon rosszul nézhettem ki a raktárban, mert tutira volna jobb
dolga is annál, hogy engem etessen.
- Erre gyere! — mondja Zacharov, és elindul egy medvedomborművel díszített hatalmas
bronzajtó felé. Az épületen ezenkívül nincsen semmi jelzés vagy felirat, úgyhogy fogalmam
sincs, mire számítsak, amikor belépünk. Nem úgy néz ki, mintha étterem volna.
Visszapillantok Stanley-re, de ő már visszaült a Cadillac vezetőülésére.
Zacharowal együtt végigsétálunk egy rövid, tükrös folyosón, aminek a végében csillogósra polírozott,
sárgaréz ajtajú lift áll. A folyosón nincsen semmi berendezési tárgy, eltekintve egy aranyozott­fekete
padtól, és amennyire látom, nincsen se telefon, se csengő. Zacharov benyúl a zsebébe, és kis kutatás
után elővesz egy kulcscsomót. Bedugja az egyébként teljesen sima ajtó kulcslyukába, és elfordítja. Az
ajtó kinyílik.
A lift belül faburkolatos és gazdagon díszített. Az ajtaja feletti képernyőn valami fekete-fehér film
megy, de hogy melyik, azt sajnos nem tudom, mert egyáltalán nincsen hangja.
- Mi ez a hely? - kérdezem végül, amikor becsukódnak az ajtók.
 - Egy klub - feleli Zacharov, és kesztyűs kezével tapsol. Egyikőnk sem nyomott meg semmilyen
gombot. - Itt nagyon bizalmasan beszélgethetünk.
Bólintok, és úgy teszek, mintha valóban érteném, amit mond.
Amikor kinyílik a lift ajtaja, egy hatalmas helyiségben találjuk magunkat - úgy értem, tényleg
hatalmasban, olyan nagyban, hogy ekkora helyiségnek nem is lenne szabad léteznie New York­ban. A
márványpadló nagy részét egyetlen hatalmas szőnyeg borítja. A kettesével vagy négyesével álló
kényelmes bőrfotelek kis szigeteket alkotnak. Fejünk fölött magasan a mennyezetet aprólékosan
kidolgozott gipsz domborművek díszítik. A legközelebbi fal mellett gigantikus bárpult húzódik,
márványlapja csak úgy csillog a sötétbarna fából készített falburkolat előtt. A bárpult mögött, egy
magas polcon egy csomó méretes üveg áll, valamilyen áttetsző, alkoholos itallal töltve, amiben
gyümölcsök és fűszerek úsznak - citrom, rózsaszirom, egész fokhagymagerezdek és gyömbér.
Egyenruhás személyzet járkál mindenfelé, hangtalan léptekkel viszik ki tálcán az italokat az üldögélő
embereknek.
- Hűha! - mondom.
Zacharov arcán ugyanolyan félmosoly jelenik meg, mint amit korábban Liláén is láttam. Kicsit
zavarónak érzem a dolgot.
Egy beesett arcú, fekete öltönyt viselő, idős férfi lép oda hozzánk.
- Isten hozta, Mr. Zacharov! Ha megengedi, elvenném a kabátját.
Zacharov leveszi a kabátot.
- Nem szeretne esetleg kölcsönkérni egy zakót a kedves barátja számára? - kérdezi az idős
férfi, és felém pillant. Gondolom, van valami öltözködési rend, amit a megjelenésemmel
megszegtem.
- Nem - mondja Zacharov. - Csak inni szeretnénk, és utána vacsorázunk. Kérem, küldjön valakit
a kék szobába!
- Értettem, uram - válaszolja az idős férfi egészen úgy, ahogyan a filmekben látható
főkomornyikok szokták.
- Gyere! — mondja Zacharov.
Átmegyünk a hatalmas helyiségen, majd egy kétszárnyú ajtón át eljutunk egy sokkal kisebb
könyvtárszobába. A helyiségben három szakállas férfi beszélget, hangosan nevetnek. Az egyikük
pipázik. Másikuk ölében nagyon rövid, vörös ruhát viselő fiatal lány ül, és egy kávéskanálból kokaint
szippant fel az orrába.
Zacharov észreveszi, ahogy őket figyelem, és megjegyzi:
- Ez privát klub, és nem szivárog ki semmi abból, ami itt történik - emlékeztet.
Aha.
A harmadik szobában hatalmas kandallóban ég a tűz. Ez a helyiség már kisebb, mint az előzőek, és
csak egyszárnyú az ide vezető ajtó. Rajtunk kívül senki más nincs itt. Zacharov mutatja, hogy le
kellene ülnöm. Szinte belesüppedek a puha bőrfotelbe. Kettőnk között egy alacsony kis asztal áll.
Fölöttünk kristálycsillár lóg, és színes fénynyalábokkal árasztja el az egész helyiséget.
Egyenruhás pincér jelenik meg. Először engem mér végig, és a tekintetéből azonnal látom, hogy kicsit
szkeptikus velem kapcsolatban, de azután Zacharov felé fordul.
- Parancsolnak esetleg egy ital?
- Igen. Kezdetnek kérek, mondjuk, egy Laphroaigot3 egyetlen jégkockával, Mr. Sharpé pedig...
- Csak egy club szódát kérek - mondom zavartan.

3 single mait whisky

 - Kiváló választás - feleli a pincér.
- Utána hozzon nekünk két adag iráni őszét rát4 blinivel,5 darált tojást és rengeteg hagymát!
Mindketten Imperia vodkát iszunk hozzá, nagyon, de nagyon hidegen. Utána rombuszhalat
kérünk a séf kiváló mustárszószával. Végül ugyancsak kérünk két pains d’amandes-ot.6 Van
valami ellenvetésed, Cassel? Nem kérsz esetleg valami mást is?
A legtöbb dolgot azok közül, amiket az előbb felsorolt, még életemben nem ettem, de ezt
természetesen soha nem fogom bevallani neki. Megrázom a fejem.
- Így tökéletes lesz.
A pincér bólint, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne rám, elsiet.
- Nem érzed magad különösebben otthon ebben a környezetben - jegyzi meg Zacharov, ami
lehet, hogy így van, de akkor sem valami barátságos megjegyzés. - Én azt hittem, a
Wallingfordban felkészítenek benneteket arra, hogy meg tudjátok találni a helyeteket a
társadalomban.
- Nem hiszem, hogy bárki komolyan azt gondolná, valaha is egy ilyen hely közelébe fogok
kerülni - felelem, mire elmosolyodik.
- Pedig ez még megtörténhet, Cassel! A te képességed olyan, mint ez a klub... kényelmetlenül
érzed magad miatta. Ugye jól gondolom, hogy egy kicsit túlságosan soknak érzed?
- Hogy érti ezt?
- Mindenki szokott arról álmodozni, hogyan költené el, mondjuk, egymillió dollárt, de ha
ugyanezt a játékot egymilliárddal játssza, akkor már nem olyan egyszerű a helyzet.
Túlságosan sok lehetőség tárul fel előtte. Az a ház, amit egész életében szeretett volna
megszerezni, hirtelen túl kicsinek tűnik. Az utazás túl olcsónak. Mindig arról álmodott, hogy
egyszer meglátogat egy szigetet. Most meg már azon gondolkodik, hogy mi lenne, ha venne
magának egyet. Még emlékszem rád, Cassel. Teljes szívedből olyanná szerettél volna válni,
mint mi. Most pedig különb lettél mindünknél.
Belenézek a tűzbe, és csak akkor fordulok felé megint, amikor hallom, hogy megcsörrennek az
asztalra letett poharak.
Zacharov megfogja a pohár scotchot, és kicsit megforgatja, hagyja, hogy az italban táncot járjon a
fény. Egy pillanatra hallgat csak el, aztán folytatja.
- Emlékszel még, amikor ki kellett hogy dobjunk Lila bulijáról, mert összeverekedtél valami
sráccal a suliból? - Felnevet, hangosan, bántóan. - Te tényleg betörted a fejét a mosdóban.
Csupa vér volt minden.
Megérintem a fülemet, és kényszerítem magam, hogy elvigyorodjak. Amikor felvettek a
Wallingfordba, kivettem a fülbevalómat, és a lyuk azóta szinte teljesen beforrt. De még mindig
előttem van a kép, ahogyan Lila jégkockával és egy tűvel a kezében előttem áll ugyanazon az
éjszakán, forró lehelete pedig bizsergeti a nyakamat. Mocorognom kell.
- Már akkor tudhattam volna, hogy belőled olyan fiatalember lesz, akit megéri szemmel tartani
— mondja, és ez ugyan jólesik, de nyilvánvalóan nem igaz. - Tudod, hogy nagyon szeretném,
ha nekem dolgoznál. Én pedig azt tudom, hogy vannak fenntartásaid ezzel kapcsolatban.
Engedd meg, hogy eloszlassam őket.
A pincér visszatér az első fogással. A nyelvemen egymás után pukkannak ki az apró, szürke
kaviárgolyók, és sós tengervíz íze árad szét a nyelvemen.
Zacharov úgy viselkedik, mint valami jó szándékú úriember, és vastagon megkeni a blinit darált
tojással, valamint tejszínnel. Csak egy elegáns úriember, tökéletesen szabott öltönyben, a hóna alatt
egy kis dudorral, ahol a fegyvertok kinyomja egy kicsit. Valahogy úgy érzem, nem ő a legmegfelelőbb
ember arra, hogy megbeszéljem vele az erkölcsi fenntartásaimat. Ennek ellenére csak kell mondanom
valamit.
- Milyen volt, amikor a nagyapám dolgozott a családnak? Ismerte fiatalabb korában?
Zacharov elmosolyodik.
- A te nagyapád egy másik korszak szülötte. Az ő szüleinek generációja még áldásnak tartotta
az átokvetés képességét. Ő pedig annak az első generációnak a tagja, akikre a társadalom
már bűnözőként tekintett. Desi Singer mindössze... mennyi is... tíz évvel az után jött a világra,
hogy bevezették a tilalmat. Soha nem volt esélye olyan életet élni, mint előtte a szüleinek.
- Ügyes kezű - felelem, és eszembe jut, hogyan mesélte el a történetet Mrs. Wasserman.
Bólint.
- Igen, így neveztek bennünket akkoriban, még a tilalom előtt. Azt tudtad, hogy a nagyapád
egy átokvetőtáborban fogant meg? Kemény világban kellett felnőnie éppen úgy, ahogyan az
én apámnak is. Nem volt más választásuk. Az egész ország ellenük fordult. Az én nagyapám,
Viktor felelt a konyháért, az ő felelőssége volt, hogy mindenki jóllakjon. Annak ellenére, hogy
nagyon kevésből kellett gazdálkodnia, megtett mindent annak érdekében, hogy mindenkinek
elég étel jusson a tányérjára. Üzletelt az őrökkel, saját lepárlót épített, szeszt főzött, és
azután élelmiszerre cserélte. Így jöttek létre a családok. Az én nagyapám mindig azt mondta,
hogy a mi feladatunk egymást megvédeni. Mindegy, mennyi pénzünk van, mindegy, mennyi
hatalommal rendelkezünk, soha nem szabad elfelejtenünk, honnan jöttünk.
Elhallgat, amikor belép a pincér, és leteszi az asztalra a halat. Zacharov kér még egy pohár 2005-ös
Pierre Morey Meursault-t, és egy pillanattal később egy hidegtől párás pohárban meg is érkezik a
sápadt, sárgás ital.
- Húszéves voltam, másodéves a Columbián. A hetvenes évek végén jártunk, és én valóban
meg voltam győződve arról, hogy megváltozott a világ. Ekkoriban mutatták be a moziban az
első Superman-filmet, a rádióból Donna Summer szólt, és gyűlöltem az apámat, amiért
annyira régimódian gondolkodik. Összejöttem egy lánnyal az iskolából. JennyTalbotnak
hívták. Nem volt átokvető, de ez nem nagyon érdekelt.
A hal már kezd kihűlni, és Zacharov lehúzza az egyik kesztyűjét. Fedetlen kezén hosszú sebhelyek
húzódnak, mérgesvörösek, és egyenetlenül dudorodnak.
- Három srác sarokba szorított egy bulin a Village-ben, és ezt a kezemet hozzányomták egy
elektromos sütő főzőlapjához. Keresztülégette a kesztyűt, hogy a bőr beleolvadt a húsomba.
Olyan volt, mintha valaki élve megnyúzna. Aztán azt mondták, hogy okosabb lenne távol
tartanom magam Jennytől, mert felfordul a gyomruk a gondolatra is, hogy egy hozzám
hasonló érintse meg.
Hosszan belekortyol a borba, majd a villáját a halba döfi. Az egyik keze még mindig fedetlen.
- Desi akkor jött be hozzám a kórházba, amikor anyám és apám már elmentek. Azt mondta a
testvéremnek, Évának, hogy menjen ki a folyosóra, mert beszélnie kell velem. Amikor
megkérdezte, mi történt, én nagyon szégyelltem magam, de elmondtam neki mindent.
Tisztában voltam vele, hogy milyen lojális az apámmal szemben. Amikor végeztem,
megkérdezte tőlem, hogy mit szeretnék, mi legyen a fiúkkal.
- Megölte őket, ugye? - kérdezem.
- Azt akartam, hogy meghaljanak — feleli Zacharov, majd a szájába vesz egy darab halat,
megrágja, és egy pillanatnyi töprengés után lenyeli. - Minden alkalommal, amikor a nővér
jött, hogy kicserélje a kötésemet, minden alkalommal, amikor csipesszel nyúltak bele a
megpörkölt húsomba, hogy a beleragadt anyagdarabokat kitépjék belőle, a lelki szemeim
 előtt a két kezemmel öltem meg mindegyiküket. És ezt meg is mondtam neki. Azután a
nagyapád a lányról kezdett kérdezősködni.
- A lányról? - kérdezek vissza.
- Én is ugyanezt kérdeztem tőle, és éppen ilyen csodálkozva, mint te most. Felnevetett, és azt
mondta, hogy valakinek csak fel kellett lázítania azokat a fiúkat, hogy megtegyék, amit tettek!
Talán egyszerűen csak szerette, ha a srácok megverekszenek érte. Utána azonban azt is
mondta, hogy bármiben lefogadná, hogy ez az én szerelmem egyszerűen szakítani akart
velem, és úgy döntött, hogy kidob, mint a szemetet. És végső soron ezt sokkal könnyebben
megteheti, ha mindenki azt hiszi, ő is csak egy áldozat, nem pedig azt, hogy olyan fajta lány,
aki szeret átokvetőkkel kavarni. A nagyapádnak mindenben igaza volt. Jenny egyszer sem jött
be a kórházba meglátogatni. És amikor Desi végül meglátogatta a fiúkat, ott találta az egyikük
ágyában.
Zacharov elhallgat, és eszik néhány falatot. Én is azt teszem. Ez a hal fantasztikus, ropogós, a
citromtól és a kaportól illatos. De még mindig nem értem, miért mondja el most nekem ezt a
történetet.
- Mi történt a lánnyal? - kérdezem végül.
Zacharov kezében megáll a villa.
- Mit gondolsz?
- Aha - válaszolom. - Értem.
Elmosolyodik.
- Amikor az én nagyapám azt mondta nekem, hogy meg kell védenünk egymást, azt hittem,
hogy csak egy ostoba, szentimentális vénember. Csak akkor értettem meg pontosan, mit is
jelent ez, amikor a te nagyapád magyarázta el nekem. Mert gyűlölnek bennünket. Lehet,
hogy nagy néha ránk mosolyognak, néha még az ágyukba is beengednek bennünket, de a
lelkük mélyén mindig is gyűlölni fognak.
Kinyílik az ajtó, és belép két pincér. Péksüteményt, valamint kávét hoznak magukkal.
- És téged mindenkinél jobban gyűlölnének — mondja Zacharov. A szobában ugyan nagyon
meleg van, de én határtalan hidegséget érzek magamban.

Már nagyon későre jár, amikor Stanley kirak a házunk előtt. Nagyjából mindössze húsz percem
maradt, hogy minden cuccomat összepakoljam, és visszaérjek a Wallingfordba még a
szobaellenőrzések előtt.
- Tartsd magad távol a bajtól! - tanácsolja Stanley, amikor kiszállok a Cadillacből.
Kinyitom az ajtót, és azonnal a hátsó szoba felé indulok, hogy összeszedjem a könyveimet és a
hátizsákomat. Azután elkezdem keresni a kulcsomat, amit, úgy emlékeztem, hogy közvetlenül a
táskám mellé tettem, de nem ott volt. Bedugom a kezem a kanapé párnái alá. Azután letérdelek,
hogy nincsen-e alatta. Végül néhány boríték alatt találom meg, az ebédlőasztalon.
Már indulnék kifelé, amikor eszembe jut, hogy a kocsim még mindig nem működik. Még abban sem
lehetek teljesen biztos, hogy Sam házából elhoztam egyáltalán az akkut és a biztosítékokat. Pánikban
rohanok fel az emeletre, a hálószobámba. Nincs ott az akku. És nincsenek ott a biztosítékok sem.
Megpróbálom végigjárni visszafelé azt az utat, amit sakál részegen járhattam, miután hazajöttem, és
eljutok egészen a konyháig. Észreveszem, hogy a kabátos szekrény ajtaja egy egészen kicsit ki van
nyitva, és csodák csodája, ott vannak az alkatrészek egy zacskóban, egy üres sörösdoboz
társaságában. Hátul a szekrény falánál egy kabát leesett. Lehet, hogy akkor vertem le, amikor a
szatyrot betettem. Felemelem, és már éppen akasztanám vissza a helyére, amikor fémes koppanást
hallok.
A linóleumon egy fegyver hever. Ezüst és fekete színű, a markolatán a Smith & Wesson jelzés. Csak
nézek rá, és nézek rá, mintha nem akarnám elhinni, hogy azt látom, amit. Mintha arra számítanék,
hogy a következő pillanatban esetleg játék pisztollyá változik. Egy pillanattal később felemelem a
fehér galléros kabátot. Fekete. Bő. Pontosan olyan, mint a videón volt.
Ami azt jelenti, hogy ez az a fegyver, amivel megölték a bátyámat.
A pisztolyt beletekerem a kabátba, majd mindkettőt betolom olyan mélyre hátra, amennyire csak
tudom.
Vajon mikor határozta el anya, hogy le fogja lőni Philipet? Biztosan az után, hogy visszatértek Atlantic
Cityből. Nem tudom elhinni, hogy esetleg már korában tudomása lett volna a szövetségiekkel való
megegyezésről. Talán elment Philip házába, és véletlenül ráakadt a papírok egy részére - nem,
ennyire ostoba hibát Philip nem követne el. Talán anya meglátta, ahogyan Jones és Hunt ügynök
Philippel beszélget. Bárkinek elég egyetlen pillantást vetni rájuk, hogy azonnal levegye, mindketten
valamilyen rendőri szervezethez tartoznak.
De még ez sem tűnik különösebben hihetőnek. Azon töprengek, vajon mi lehetett az indítéka.
Nem tudok semmi biztosat, csak annyit, hogy ez itt az anyám háza, ez itt az anyám szekrénye, vagyis
ez a kabát mindenképpen az anyám kabátja kell hogy legyen.
Ez pedig azt jelenti, hogy a fegyver is az anyámé.
TIZENKETTEDIK FEJEZET

HÉTFŐN REGGEL A SULIBAN

franciaórára menet érem utol Lilát. Megérintem a vállát, ő azonnal megpördül, és vágyakozástól
áthatott mosollyal néz rám. Gyűlölöm magam, amiért ennyire nagy hatással vagyok rá, ugyanakkor
valami gonosz módon elégedettséggel tölt el, amiért ilyen sokat jelentek neki. Olyan boldogság ez,
ami ellen mindenképpen védekeznem kell.
- Te jártál Philip házában? - kérdezem.
Bizonytalanul nyitja szóra a száját.
- Megtaláltam a cigarettád csikkjét - mondom, mielőtt még hazudhatna valamit.
- Hol? - kérdezi. A két kezét védekezőén fonja össze a mellkasa előtt. Az egyik kesztyűs kezével
megszorítja a saját vállát.
- Mit gondolsz, hol? Hát a hamutartójában. - Látom, hogy az arca elsötétül, és hirtelen úgy
döntök, inkább más módon próbálom szóra bírni. Most úgy tűnik, teljesen bezárkózott
előttem; olyan házzá vált, ahova egyetlen betörő sem hatolhat be, még azok sem, akiket
pedig nagyon szeret.
- Mondd azt, hogy nem a tiéd volt az a csikk, és én elhiszem neked.
Persze egyetlen pillanatig sem gondolom komolyan, amit mondtam. Tisztában vagyok vele, hogy ő
szívta el azt a cigarettát. De azzal is éppen így tisztában vagyok, hogy egy bezárt házba úgy a
legkönnyebb bejutni, ha beengedik az embert.
- Most órám van - mondja. - Ebédnél találkozunk odakint.
Továbbindulok a franciaterem felé. Órán Balzac egyik idézetét fordítjuk. La puissance ne consiste pás
a frapper fort ou souvent, mais a frapper juste.
Az erő nem azt jelenti, hogy keményen vagy sokszor csap le valaki, hanem azt, hogy pontosan.

A menza mellett vár rám. Rövid, szőke haja teljesen fehérnek látszik az erős napfényben, és mintha
glóriaként venné körül a fejét. Fehér, combközépig érő harisnya és rövid szoknya van rajta, úgyhogy
amikor valamilyen mozdulat miatt a szoknya meglibben, kis híján a comb meztelen bőrét is
meglátom.
- Szia! - mondom, és magamban elhatározom, hogy azért sem fogom a lábát bámulni.
- Szia! — és felvillantja azt az észvesztő, éhes vigyorát. Látszik rajta, hogy elég ideje volt
összeszednie a gondolatait, és már el is határozta, mi lesz az, amit megoszt velem, és mi az,
amit elhallgat.
- Szóval... - mondom zsebbe dugott, kesztyűs kézzel. - Nem is tudtam, hogy még mindig cigizel.
- Inkább sétáljunk! — Ellöki magát a faltól, és elindulunk egymás mellett, a könyvtár felé
vezető úton. - Idén nyáron szoktam vissza. Úgy értem, a dohányzásra. Igazából nem akartam,
de apám is, és körülöttem mindenki más is folyamatosan füstöl. Különben pedig kellett, hogy
legyen valami, amit a kezemmel csinálhatok.
- Értem — mondom.
- Nem olyan könnyű teljesen leszokni. Még itt, a Wallingfordban is képes vagyok egy papírtörlő
kartongurigáját kitömni illatosított papírral, és abba fújni bele a füstöt. Aztán persze
kénytelen vagyok vagy egymilliószor megmosni a fogamat.
- És elrohad a tüdőd — mondom.
- Csak akkor csinálom, ha nagyon ideges vagyok - feleli.
 - Például, mint amikor egy halott férfi lakásába törsz be?
Gyorsan bólint, és kesztyűs kezével lesimítja a szoknyáját.
- Igen. Volt valami Philipnél, amit semmiképpen nem akartam, hogy a rendőrök kezébe
kerüljön - feleli, és a tekintetét az enyémbe fúrja. - Az egyik hulla.
- Hulla? - kérdezek vissza.
- Az egyik ember, akit... átváltoztattál. Hallottam, hogy megvan a módja meggyőződni arról,
valóban eredeti-e egy amulett, és nos, talán ha valaki, mondjuk a zsaruk vagy a szövetségiek,
ennek a felhasználásával végigszaglásznának a lakásban, rájöhetnének, ha valamelyik tárgyra
átkot vetettek. Nagyon aggódtam miattad.
- És miért nem mondtad meg? - kérdezem.
Felém fordul, és a tekintetében harag tombol.
- Mert azt akarom, hogy szeress, te idióta! Azt hittem, hogy ha tennék érted valamit, valami
hatalmasat, akkor talán belém szeretnél. Meg akartalak menteni, Cassel, hogy kénytelen
legyél szerelmet érezni irántam. Érted már? Tudod, milyen rettenetes ez?
Egy pillanatra magam sem tudom, miért lett olyan dühös emiatt. Aztán rájövök, hogy azért, mert
szégyelli magát.
- A hála nem ugyanaz, mint a szerelem - mondom végül.
- Tudhatnám már - válaszolja. - Én is hálás vagyok neked, és ezért gyűlölöm magam.
- De ugye nem tettél nekem semmilyen más szívességet, amit esetleg még nem említettél? -
kérdezem, mert nem akarom ennyiben hagyni. - Például nem ölted meg a bátyámat?
- Nem! — válaszolja élesen.
- Pedig minden okod meg lett volna arra, hogy holtan akard látni - mondom, és eszembe
jutnak Daneca és Sam vádjai, amik Danecáék flancos konyhájában hangzottak el.
- Az, hogy örülök, amiért halott, még nem jelenti azt, hogy én öltem volna meg - válaszolja. - És
nem is adtam parancsot senkinek, hogy ölje meg, ha esetleg ez lett volna a következő
kérdésed. Ez volt, amit azok az ügynökök tudni akartak? Hogy mondd azt nekik, én öltem
meg a bátyádat?
Biztosan nagyon értetlenül nézek rá, mert felnevet.
- Hiszen én is ebbe az iskolába járok! Mindenki tudja, hogy két fekete öltönyös pasi
megbilincselt téged, és bedobott a kocsijuk hátsó ülésére.
- Na és mit gondolnak erről a legtöbben?
- A pletykák szerint narkós spicli lett belőled - mondja, és felnyögök. - De az esküdtek még nem
határoztak.
- Én éppen úgy nem tudom, hogy mit akartak tőlem azok az öltönyösök; ahogyan az iskolában
senki sem - válaszolom. - Ne haragudj, amiért arról a cigarettáról faggattalak. De ugye
megérted, hogy mindenképpen tudnom kellett?
- Most már kezdesz nagyon népszerűvé válni, Cassel - mondja. — Mintha mindenki akarna
kapni belőled egy darabot.
Felnézek. Elsétáltunk a könyvtár épülete mellett. Már majdnem az erdőben vagyunk. Megfordulok, és
Lila is követ. Néma csendben sétálunk vissza, mind a ketten elmerülünk a saját gondolatainkba.
Meg akarom fogni a kezét, de nem teszem. Nem lenne igazságos. Mert mindenképpen meg kellene
fognia neki is az enyémet.
Éppen fizikaórára tartok, amikor Sam megállít a folyosón.
- Hallottad? — kérdezte. — Greg Harmsford begőzölt, és széjjelverte a saját laptopját.
- Mikor? - kérdezem. Valami nem tetszik nekem. - Ebédnél?
 - Tegnap este. Azt mesélik, hogy azon a folyosón, ahol az ő szobája is van, mindenki felébredt,
amikor a laptopot éppen a mosdóban úsztatta. A képernyő ekkorra már be volt törve, mintha
ököllel ütötte volna előtte. - Sam itt már nem tudja visszafojtani a feltörő röhögését. -
Nagyon komoly dühkezelési gondjai vannak.
Elvigyorodok.
- Azt mondja, hogy álmában tette. Milyen pofátlan, hogy el akarja lopni a te indokodat! -
mondja tovább Sam. - Különben pedig mindenki, aki látta, azt mondja, nyitva volt a szeme.
- Aha - mondom, és a vigyor szépen lehervad az arcomról. - Alva járt?
- Csak tettette - mondja Sam.
Vajon merre lehetett Lila, miközben én a faterjával kocsikáztam? Nem lehet, hogy odament Greg
szobájába, megkérdezte, hogy bemehet-e, majd szépen, lassan levette a kesztyűjét, mielőtt
simogatni kezdte volna a srác haját?
Sam felém fordul, és valami egészen másról beszél.
Ebben a pillanatban szerencsére megszólal a csengő, és nekem mindenképpen mennem kell órára.
Leülök a teremben, és hallgatom, ahogyan dr. Jonahdab beszél. Ma a lendületmegmaradás első
törvényéről tart előadást, és arról, milyen nehéz megállítani valamit, amikor elkapja a lendület.

Amikor vége az órának, a teremből kifelé menet elviharzik mellettem Daneca. Azonnal ahhoz a
teremhez megy, ahol épp Sam van, megáll az ajtó mellett, és vár. Az arckifejezéséből egyértelműen
arra következtetek, hogy Sam azóta sem hajlandó szóba állni vele.
- Kérlek szépen! - mondja neki, miközben a könyveit a mellkasához szorítja, Sam azonban
egyetlen pillanatnyi habozás nélkül ellép mellette. Daneca arca a szeme körül csupa vörös, és
kicsit fel van dagadva, jelezve, hogy nem is olyan régen nagyon sírt.
- Nem lesz semmi baj - mondom, bár az igazat megvallva, magam sem tudom, hogy hiszek-e
ebben. Ez csak amolyan közhely, amit az emberek egymásnak szoktak mondani.
- Gondolom, számítanom kellett volna rá - feleli Daneca, majd sóhajtva hátrafésüli lila végű
tincseit. - Anya azt mondja, rengeteg ember van, aki szeretne megismerni egy átokvetőt, de
soha, semmi körülmények között nem randizna velük. Gondoltam, Sam talán más lesz.
Megkordul a gyomrom, amikor eszembe jut a kihagyott ebéd.
- Ez nem igaz. Különben nem hazudtál volna neki.
- Nos, legalább igazam volt, nem? - kérdezi zavartan. Biztosan azt akarja, hogy ellentmondjak
neki.
- Nem tudom — válaszolom inkább.
A következő órámat, a fazekasságot, az iskola másik felében, a Rawlings Képzőművészeti Központban
tartják. Nagyon meglep, amikor Daneca is utánam indul az épület felé; nem hiszem, hogy neki is
éppen ott lenne órája.
Ezt hogy érted? - kérdezi. - Szerinted miért viselkedik így?
- Talán nagyon dühös rád, amiért úgy érezted, nem bízhatsz meg benne. Talán nagyon dühös,
mert nem mondtad meg neki a valódi okát, miért nem akarod, hogy leteszteljenek. És talán
egyszerűen csak örül, amiért végül neki lett igaza... tudod, élvezi, hogy nála van az irányítás.
- Ő nem ilyen - mondja.
- Úgy érted, hogy nem olyan, mint én? - kérdezem. A közeli parkolóban egy autómentő éppen
valami kocsit vontat.
Daneca pislog, mintha meglepte volna, amit mondtam. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem ez
lenne az első alkalom, hogy valami rettenetes dolgot feltételez rólam.
 - Nem ezt mondtam.
- Nos, mindenesetre igazad van. Nagyon szeretném, ha végre enyém lehetne az irányítás, még
akkor is, ha soha be nem ismerném. Mindenki szereti, ha néha egy kis hatalomhoz jut.
Különösen azok, aki gyengének érzik magukat. - Samre gondolok, hogy milyen volt az első
szemeszter kezdetén, amikor úgy érezte, soha nem lesz képes felnőni Danecához,
ugyanakkor kétlem, hogy Danecának erről bármi fogalma is lenne.
- Te is így vagy Lilával kapcsolatban? - Ha eddig nem is ítélkezett fölöttem, most megteszi.
- Megrázom a fejem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne hallatsszon a hangomon,
mennyire dühít a kérdése.
- Tudod, hogy ez nem ugyanaz... az ő érzései nem valódiak. Te soha nem vetettél...?
Elhallgatok, mert csak most döbbenek rá, hogy a kocsi, amit éppen vontatnak, az enyém.
- Mi a fene? - mondom, és rohanni kezdek. — Hé! - kiáltok, és még látom, hogy a parkolóból
kifelé menet a kocsim hátsó lökhárítója keményen megütődik egy fekvőrendőrön. A vontató
sofőrjéből csak annyit látok, hogy baseballsapka van rajta, annyira a szemébe húzva, hogy az
egész arca árnyékban marad. A vontató rendszámát sem tudom elolvasni, mivel az autóm
eltakarja. Csak az oldalára felfestett nevet látom: Tallington Vontatás.
- Mi történt? — kérdezi Daneca. Ott áll az üres parkolóhelyen, ahol nemrégen még a Mercim
parkolt.
- Ez ellopta a kocsimat! - mondom, és képtelen vagyok felfogni a helyzetet. Megfordulok, és
egyetlen mozdulattal végigmutatok a parkolóban álló összes többi járművön. - De miért nem
ezeket vitte el? Ezek mind nagyon szépek! Miért kellett neki éppen az én vacak,
romhalmaz...?
- Cassel! - Daneca tekintetében határozott fény villan, és elhallgatok. Maga elé mutat, a földre.
- Szerintem jobb lesz, ha belenézel.
Odamegyek, és egy kis, fekete ékszeres szelencét látok a földön, a tetején kis fekete masnival.
Lehajolok, ujjaim megtalálják a kis kártyát, és megfordítom, hogy elolvassam. Sötét papíron, még
feketébb tintával írva egyetlen szó áll rajta. Hunyorítva olvasom, és érzem, hogy a bűnözés és
szélhámosság sötét árnyakkal terhes világa megint ismerősen vonz magába. Ez az ajándék abból a
világból érkezett.
Cassel. Ez az egy szó áll a papíron.
Meghúzom a szalagot, és kinyitom a dobozt. Mielőtt kinyitnám, egy pillanatra még bevillan, hogy
talán valami nagyon kellemetlen dolog is lehet benne - egy bomba, vagy akár egy levágott ujj - , de ha
valóban valami véres testrészt tett bele valaki, akkor minél tovább habozok, annál rosszabb lesz a
helyzet. Kinyitom a dobozt. Benne, a külön e célból kialakított szivacsmélyedésben egy Merci
szögletes kulcsa. Szép fényes. Ezüstösen csillognak a peremek, és annyira modern, hogy sokkal
inkább tűnik pendrive-nak, mint kocsikulcsnak.
Kiveszem, és megnyomom rajta az ajtónyitó gombját. Szemben, a parkoló másik oldalán felvillannak
egy kocsi fényszórói. Egy fekete Roadster, króm díszlécekkel.
- Ezt nem hiszem el! — mondom.
Daneca odasétál a kocsihoz, majd az arcát egészen odanyomja az ablakhoz. A lehelete lecsapódik az
üvegen.
- Van benne egy levél is.
Hallom, ahogyan az iskola épületeiben egyszerre megszólal a csengők távoli hangja. Most már
hivatalosan is elkéstünk az óráinkról.
Daneca láthatólag nem is vette észre a csengőt. Kinyitja az ajtót, és kivesz egy borítékot. Kesztyűs
ujjaival, gyors mozdulatokkal még azelőtt felnyitja, hogy megakadályozhatnám.
- Hé! - tiltakozom. - Ez nekem szól!
- Tudod, hogy ki küldte? - kérdezi, és kihajtogatja a borítékban talált levelet.
Hát persze. Csak egyetlen ember lenne képes ilyesmit küldeni nekem. Zacharov. De azért okosabbnak
tartom eltitkolni előle.
Megpróbálom kikapni a kezéből a levelet, ő azonban csak felnevet, és úgy tartja, hogy ne érhessem
el.
- Hagyd abba! - mondom neki, ő viszont máris olvas.
- Nagggyon érdekes - mondja végül. A tekintete felemelkedik, és összetalálkozik az enyémmel.
Felém tartja a levelet.

Kis ízelítő a jövődből.

Z

Kikapom a kezéből, és összegyűröm.

- Kocsikázzunk! - mondom, és feltartom előtte a kulcsot. - Már úgyis lógunk! Miért ne
érezhetnénk jól magunkat?
Megdöbbenek, amikor Daneca egyetlen szó tiltakozás nélkül beül az anyósülésre. Megvárja, míg én is
bekötöm magam, aztán megkérdezi:
- Szóval mi volt azzal az üzenettel?
- Semmi - felelem. - Annyi az egész, hogy Zacharov azt szeretné, csatlakozzam én is a
tolvajokból álló vidám bandájához.
- És a kocsit megtartod? - kérdezi, miközben kesztyűs ujjaival végigsimítja a műszerfalat. - Ez
azért nem kispályás vesztegetés!
A kocsi valóban gyönyörű. A motorja duruzsol, és a gázpedál a legfinomabb mozdulatra is azonnal
reagál.
- Ha megtartod - folytatja Daneca -, akkor örökké a karmaiban leszel.
Én mindenkinek a karmaiban vagyok. Mindenkinek.
Kitolatok az utcára, majd elindulok az autópálya felé. Néhány pillanatig néma csendben száguldunk.
- Az előbb, még mielőtt elindultunk volna az órára, azt kérdezted tőlem, hogy nem vetettem-e
már átkot valakire. — Daneca a tájra függeszti a tekintetét.
- Kérlek, hidd el nekem, hogy halál komolyan én vagyok a legutolsó ember a földön, aki ezért
elítélne.
Felnevet.
- Szóval akkor hova megyünk?
- Gondoltam, iszunk egy kávét, és eszünk fánkot. Kell az agysejteknek.
- Én inkább a gyógyteára esküszöm — jegyzi meg.
- Micsoda megdöbbentő fordulat! - mondom, és az egyik kezemmel elengedem a kormányt,
hogy megmarkolhassam a szívemet. — De éppen a titkaidat akartad megosztani velem.
Úgyhogy kérlek, folytasd!
Elhúzza a száját, majd előrehajol, és a rádió gombjaival kezd matatni. A hangszórók éppen olyan
fantasztikusak, mint az egész kocsi. Nincsen zörej. Nincsen torzítás. Csak tökéletes, tiszta hangzás.
 - Nem sok mondanivalóm van - szólal meg, és kicsit lehalkítja a zenét. - Volt ez a srác, akibe
nagyon bele voltam zúgva még tizenkét évesen, közvetlenül az előtt, hogy a Wallingfordba
jöttem volna. Úgy hívták, Justin. Mindketten ebbe a művészeti iskolába jártunk, és ő
gyermekszínész volt. Szerepelt reklámokban is, meg minden. Én pedig éppen csak a baráti
köre peremén voltam. Érted, ugye, mire gondolok?
Bólintok. Nekem a túlélés alapja, hogy a baráti társaságok peremén legyek.
- Na és úgy járkáltam a nyomában, mint valami kiskutya. Minden alkalommal, amikor szólt
hozzám, úgy éreztem, mintha a szívem a torkomban dobogna. Még egy haikut is írtam róla.
Ránézek, és hitetlenkedve kérdezem:
Komolyan? Egy haikut?
- Aha, akarod hallani? „Hajad aranyszín, szemed kék lézersugár, vegyél már észre.” Horkantva
felnevetek. Ő is velem nevet.
- El sem hiszem, hogy még emlékszel rá! - mondom.
- Nos, azért emlékszem rá annyira, mert elolvasta. A tanár mindegyikőnk művét kitette a falra,
úgy, hogy előtte nem mondta meg, mit akar tenni vele, az egyik lány pedig elmondta
Justinnak, hogy az enyém róla szól. Rettenetes volt. Megalázó. Minden barátja halálra
szívatott miatta, ő pedig csak nézett rám azzal az önelégült vigyorával. Fúj.
- Nekem úgy tűnik, díjnyertes barom volt.
- Valóban az volt — mondja Daneca. — De akkor is tetszett nekem. És azt hiszem, valami
különös módon, ez után még jobban szerettem.
- Szóval átkot vetettél rá?
- Nem - feleli Daneca. - Magamra. Hogy ne érezzek úgy, ahogyan éreztem. Nem akartam iránta
érezni egyáltalán semmit.
Erre valóban nem számítottam.
- Te nagyon jó ember vagy — mondom, és kicsit leforrázva érzem magam. - Tudom, hogy
sokszor a világból ki tudnálak kergetni vele, de igazából nagyon nagyra becsüllek emiatt.
Azért, hogy annyira figyelsz rá, hogy mindig helyesen cselekedj.
Megrázza a fejét, én pedig beállók a kávézó parkolójába.
- Tudod, nagyon különös érzés volt. Azután minden alkalommal, amikor Justinra néztem,
mintha kellett volna éreznem valami megmagyarázhatatlant iránta, mint amikor a nyelveden
van egy szó, de képtelen vagy kimondani. Valahogy nem volt helyes, Cassel.
Kiszállunk a kocsiból.
- Most nem azt akarom mondani, hogy olyan rossz ötlet lett volna saját magadra átkot vetni,
csak...
A kávézónak fémből van a teteje, és a pult tele van pakolva frissen sült péksüteményekkel. Az
asztaloknál mindenféle emberek ülnek, akik a laptopjukat püfölik folyamatosan, vagy olyan komor
arccal markolják a csészéjüket, ami arra utal, hogy csak nemrég sikerült kimászniuk az ágyból.
Daneca mate chai lattét rendel, én pedig egy csésze teljesen hagyományos kávét. Az ital, amit kap,
élénkzöld színű.
Elhúzom a számat. Az egyetlen szabad asztal felé indulunk a bejárat mellett, egy önkiszolgáló újságos
közvetlen közelében. Amikor leülök, az egyik szalagcím megragadja a figyelmemet.
- Ne nézz már így! - mondja Daneca. - Nagyon finom. Kérsz egy kortyot?
Megrázom a fejem. Az újságban a fényképen egy olyan ember van, akit már láttam, mellette pedig a
felirat: „A bronxi bérgyilkos megszökött a házi őrizetből”. A fénykép alatt közvetlenül pedig a
következő szöveg: „Emil Lombardo, más néven a Vadász, a halálvető elszökött, miután kettős
gyilkosság vádjával bíróság elé állították.” Még csak azzal sem foglalkoztak, hogy a valódi nevét
eltitkolják előlem.
- Van egy negyeddollárosod? - kérdezem, és a zsebeimben kutatok.
Daneca benyúl az oldaltáskájába, és addig kutat benne, míg sikerül találnia egyet. Lecsapja az
asztalra.
- És tudod, mi volt a legkülönösebb dolog abban, amikor a miatt a srác miatt átkot vetettem
magamra?
Ekkor rátalálok egy ötvencentesre is, és az összes aprónkat beledobálom a gépbe.
- Nem, micsoda?
Kiemelem az újságot. A kettős gyilkosság áldozata egy harmincnégy éves nő, valamint az édesanyja
volt. Egy másik bűncselekmény két koronatanúja - egy olyan ügyé, ami valamilyen Zacharov
érdekeltségében álló ingatlanügylettel volt kapcsolatos. A hajtás alatt két kisebb fénykép is van a
halott nőkről. így ránézésre mind a ketten rendes embereknek tűnnek.
Rendes embereknek. Kedves embereknek. Mint Daneca.
- A legkülönösebb dolog - folytatja Daneca - az volt, hogy miután már nem érdekelt tovább,
randira hívott. Amikor pedig elutasítottam, nagyon megbántottam vele. Fogalma sem volt
róla, hol rontotta el.
Kesztyűs ujjammal megérintem a meggyilkolt nők arcát, és egy kicsit elkenem a nyomdafestéket.
Tegnap éjjel segítettem a gyilkosuknak elmenekülni.
- Ez tényleg különös - mondom tompán.

Mikor visszaérünk a suliba, éppen kezdődik a számítástechnika-óra. Abban a pillanatban lépek be a

terembe, amikor elhallgat a csengő.
- Mr. Sharpé — mondja Ms. Takano anélkül, hogy rám nézne. — Nagyon szeretnének beszélni
magával az irodán.
Átadja nekem a hivatalos folyosói engedélyét, ami egy nagy, műanyag dinoszaurusz.
Ráérősen vágok át a füves területen. Az új kocsimon jár az eszem, ahogyan ott csillog a napsütésben.
Arra gondolok, hogy az évfolyamom az idén előadja a Macbethet, és Amanda Kerwick lesz Lady
Macbeth, meztelen kezét magasra tartva, vért kívánva. „Úgy is már a vért / Oly mélyen gázlom: hogy
talán bajosb / Az átkelésnél - megfordulni most.” Megrázom a fejemet. Csak indokot keresek, hogy
megtarthassam a kocsit.
Amikor belépek az irodába, Mrs. Logan összevonja a szemöldökét.
- Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan visszaér. Cassel... maga is nagyon jól tudja, hogy alá kell
írnia a könyvet, amikor elhagyja az intézet területét.
- Igen, tudom - mondom zavartan. Remélem, hogy Northcutt megelégszik majd egy
megrovással amiatt, hogy ellógtam azt az órát. Nem egészen egy héttel ezelőtt még azzal
büszkélkedtem Lila előtt, hogy egy csomó módszert tudok arra, hogyan lehet gond nélkül
eltűnni az iskolából. Most pedig képes voltam kocsiba pattanni, és úgy elmenni, hogy ezek
egyikét sem vetettem be.
Mrs. Logan azonban egyszerűen odatolja elém a nyilvántartást.
- Balra írja be azt az időt, amikor távozott — mutatja, és az egyik kesztyűs ujját végighúzza a
vonal mentén. - Ide pedig azt, amikor visszatért.
Mindkét időpontot leírom, ahogyan kéri.
 - Jól van - mondja. - Az ügyvéd telefonált, és elmondta, hogy egy kicsit zavartnak tűnt, amikor
felhívta önt, nehogy elfelejtse a megbeszélést. Northcutt azt mondta, közöljem magával,
hogy ha akar, nem kell visszamennie az órákra.
- Minden rendben van - felelem lassan. Itt valami nagy disznóság folyik. Jobb lesz, ha még az
előtt megfejtem, mi az, hogy mindent tönkretennék.
- Csak szeretnénk, ha tudnád, mennyire sajnáljuk, és őszinte részvétünk, Cassel. Reméljük,
hogy a körülményekhez képest minden jól alakult ma.
- Köszönöm - mondom, és minden erőmmel igyekszem komor maradni.
Elindulok az ajtó felé, és közben próbálom megérteni, hogy vajon mi volt ez az egész. Biztosan
idetelefonált Zacharov egyik embere, és úgy tett, mintha a család ügyvédje volna - talán éppen az a
pasi, aki a vontatót vezette -, mert nemcsak a kocsit akarták átadni nekem, de szerették volna, ha
ökörködhetek is vele egy kicsit. Mindenesetre, ha az embernek a maffia udvarol, az nagyon kellemes
állapot! Az ajánlat, amit a szövetségiek tettek, szinte nem is említhető ezzel egy napon.
Éppen átvágnék az udvaron, indulnék a számtechórámra, amikor látom, hogy Daneca lép ki az
irodából.
- Szia - mondom. - Nem is láttalak odabent.
- Mert Northcutt irodájában voltam - feleli elutasítóan, aztán a cipője orrával belerúg a földbe.
- Még most sem tudom elhinni, hogy hagytam magam rádumálni erre a hülyeségre!
Úgy tűnik, Daneca megkapta élete első megrovását azért, mert ellógott egy órát.
- Bocs - mondom.
Olyan arcot vág, amivel azt akarja kifejezni, hogy tisztában van vele, hogy annyira azért nem is
sajnálom az egészet.
- Na, és akkor mi a helyzet Lilával?
- Lilával? — Az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem magam kimondottan idiótának.
- Tudod, a csajoddal. Szőke. Szerelmi átokkal sújtva, hogy beléd legyen zúgva. Kapiskálod már?
- és közben az orrom elé tartja a telefonját, a képernyőjén egy Lilától érkezett üzenettel.
„Gyere a spanyolterembe! Második emelet. Sürgős. ”
- Fogalmam sincs, mi ez - mondom, és csak nézem a szavakat. Azután előveszem a saját
telefonomat. Azon nincsen semmilyen üzenet.
Daneca felnevet, és ugratva megkérdezi:
- No várj csak, akkor most tényleg nem tudod, ki az a Lila?
Rájövök a hibámra, és felnevetek. De azért van valami, ami nem hagy nyugodni. Az a Lila, akire én
emlékszem, 14 éves. Még úgy is kész misztérium volt a számomra, hogy nem töltött három évet egy
ketrecbe zárva, és nem kényszerítettek belé hamis érzelmeket. Most azon jár az eszem, hogy vajon
van-e bármi fogalmam arról, kis is ez a Lila valójában.

Amikor belépünk, ott találjuk az egyik asztalon ülve és a lábát lóbálva a teljesen üres teremben. Az
egyik széken Greg Harmsford ül.

Napszemüveg van rajta, azonban a feje egészen hátrabicsaklik, amiből arra következtetek, hogy nincs
tudatánál. Legalábbis remélem, hogy csak nincs tudatánál. Előtte két doboz kóla, mindkettő kinyitva.
- Mit csináltál? - kérdezem.
- Ó, szia Cassel! - A füle hegyén egészen enyhe pír jelenik meg. Egy papírlapot tol az orrom alá.
Egy e-mail kinyomtatott verziója az. Elveszem tőle, de igazából nem is nézek rá.
Daneca megköszörüli a torkát, majd Greg mozdulatlan testére mutat, és elkerekedő szemekkel jelzi
nekem, hogy tennem kellene valamit.
- Halott? - kérdezem Lilától. Valakinek csak fel kellett tennie a kérdést!
- Gina - feleli Lila egykedvűen. A késő délutáni nap fényében a szőke haja szinte folyékony
arannyá változott. Élére vasalt fehér blúz van rajta, és a fülében csillogó apró, kék kövek
éppen olyan árnyalatúak, mint a szeme. Ránézésre olyan ártatlannak tűnik, hogy az ember ki
sem nézné belőle, hogy képes lehet egy srácnak randidrogot adni fényes nappal. Az öregek
Carney-ban az ilyenekre azt mondták, hogy báránybörbe bújt farkas. - Nézd meg, mit
találtam a laptopján! - mondja Lila.
Végül elolvasom a kezemben tartott kinyomtatott papírt. Greg a feladó, és egy csomó olyan e-mail
címre küldték el, amit nem ismerek. A szövegben a szülőket arra figyelmeztetik, hogy „A Wallingford
támogatását élvezi egy olyan klub, amely bűncselekmények elkövetésére buzdít”, illetve, hogy „az
átokvetőkölykök itt nyíltan dicsekedhetnek azzal, milyen törvénytelenségeket követtek el”. Megint
elolvasom az e-mail címeket. Úgy tűnik, hogy a mi szüleinknek szól a levél. Vannak fényképek is
csatolva, és annak ellenére, hogy Lila csak az első oldalt nyomtatta ki, ez a két dolog arra enged
következtetni, hogy a HEX-találkozón készített videóból kivágott képekről lehet szó.
- Hűha! - mondom, és átadom a lapot Danecának.
Azt nem említem, hogy Lilának természetesen átkot kellett vetnie Gregre, hogy ezt a levelet
megszerezze a gépéről, még mielőtt arra kényszerítette, hogy szétverje, és a mosdóban megúsztassa
a laptopját. Azt ugyancsak nem említem, hogy Greg ebben a pillanatban is eszméletlen, mélyen
alszik, vagyis védtelen bármilyen álomtámadás ellen.
- Megölöm! - mondja Daneca. Még soha nem láttam ennyire mélységesen dühösnek.
Lila mély levegőt vesz, majd lassan kiengedi.
- Ez az egész az én hibám.
- Ezt hogy érted?
Megrázza a fejét, és kerüli a tekintetemet.
- Nem fontos. Ami viszont fontos, hogy most mindent helyrehozunk. Visszavágunk neki,
Ramirezért és a videóért. Azért az e-mailért. Már tudom is, hogyan.
- Hogyan? - kérdezem.
Lila leugrik az asztalról.
- Greg Harmsford hamarosan csatlakozni fog a HEX-hez — mondja. - És a mai napon részt fog
venni az első gyűlésünkön. Remélhetőleg még most azonnal. Mielőtt magához tér.
A szemeiben megszállottság fénye csillog, és egyszeriben ráébredek, mennyire hiányzik ez a régi énje,
ez a vadság. Mennyire hiányzik a lány, aki minden versenyben legyőzött, és aki egyfolytában
parancsolgatott nekem.
Felnevetek.
- Hű, de gonosz vagy! — mondom neki.
- Csak hízelegni próbálsz! — válaszolja, de nagyon boldog.
- Nem tudom, hogy bárkit is rá tudok-e majd venni, hogy jöjjön el a találkozóra - szól közbe
Daneca. Odamegy az ajtóhoz, kinéz, ellenőrzi a folyosót, majd visszajön hozzánk. —
Szerintetek hinni fog nekünk bárki is? Meg fogjuk tudni csinálni?
Lila belenyúl a táskájába, és kivesz belőle egy apró, ezüstös színű fényképezőgépet.
- Majd készítünk képeket. Különben pedig az ilyesmivel szinte állandóan tele vannak a hírek.
Olyan kormányhivatalnokokkal, akik véresszájúan átokvető-ellenesek, és kiderül, hogy maguk
 is átokvetők. Teljesen hihető a dolog. Az a tény, hogy ő volt az, aki az első felvételt készítette,
csak még inkább gyanússá teszi.
Elvigyorodok.
- Azt hiszem, azonnal el kéne kezdeni telefonálgatni, ha egy teljes HEX-gyűlést meg akarunk
szervezni.
Danecának rengeteg könyörgésébe kerül az is, hogy egy egészen kis csoportot rávegyen a részvételre.
Pillanatnyilag senki nem szeretné, hogy bármi köze legyen a HEX-hez. Mindenkinek van egy története
arról, hogy megalázták. Néhányan azt is elmesélik neki, hogy az osztálytársaik szülei keresték fel őket,
és próbálták rávenni, hogy pénzért sötét dolgokat tegyenek meg nekik. Mindenki teljesen be van
rézelve, és én egyáltalán nem hibáztatom őket ezért.
Daneca mindegyiküknek elmondja ugyanazt a kedves kis szöveget arról, hogy mennyire fontos ebben
a helyzetben összetartanunk. Lila ugyancsak csatlakozik hozzá, és minden élőre megesküszik, hogy
nagyon nagy buli lesz az egész. Én pedig azzal vagyok elfoglalva, hogy beállítsam Greg Harmsford
testét.
Egy eszméletlen ember testét bármilyen pózba állítani nem könnyű feladat. De Greg nem elájult, csak
nagyon mélyen alszik.
Amikor olyan helyzetbe kényszerítem, ami számára nem kényelmes, helyezkedik, és amikor
megpróbálom valahogy felültetni, állandóan fura arcot vág, és megpróbálja eltolni magától a
kezemet. Addig kutatok az íróasztalban, míg találok némi celluxot és néhány ceruzát. Ezekből egyfajta
kitámasztást készítek, ami hátulról tartja meg Greg fejét. Ha az ember elölről néz rá, még így is kicsit
flegmának tűnik a testtartása, de mivel a feje egyenesen áll, már nem úgy néz ki, mintha aludna.
Amikor a celluxot a bőréhez tapasztom, egy kis ideig tiltakozva nyögdécselni kezd, de vagy egy perc
múlva úgy tűnik, megszokja a helyzetet, mert elhallgat.
- Szép munka - mondja Lila zavartan. Éppen azzal van elfoglalva, hogy a táblára krétával felírja:
„HEX GYŰLÉS”.
- Meddig fog így maradni? - kérdezi Daneca, és egy ujjával megböki Greg vállát. A fiú egy kicsit
megrándul, majdnem annyira, hogy tönkretegye a munkámat, de végül megint megnyugszik.
Daneca a két kezét a szája elé kapva elfojt egy kis sikolyt.
- Nem vagyok benne egészen biztos, de az valószínű, hogy amikor felébred, nagyon rosszul érzi
majd magát. Mellékhatás — mondja Lila távolian. - Cassel, megtennéd, hogy Greg karját
felteszed a székre, vagy valami ilyesmi? Nem hiszem, hogy így túlságosan természetesnek
tűnik a póz.
- El kellene hívnunk Samet - mondom nagyot sóhajtva. - A különleges effektusok az ő
szakterülete. Nekem fogalmam sincs róla, hogy mit művelek.
- Nem! - jelenti ki Daneca, kiveszi a kezemből a telefonomat, és leteszi az asztalra. - Nem
hívjuk.
- De hiszen... - kezdem.
- Nem! - jelenti ki.
Lila zavartan néz ránk.
- Összevesztek - magyarázom.
- Értem - mondja, majd hunyorítva néz Gregre. - Valami még mindig nem tűnik teljesen
természetesnek. Talán ha volna egy kis rágcsa is mellette. Az igazi gyűléseken mindig van
rágcsa. Daneca, megtennéd, hogy elmész az automatához, még mielőtt a többiek
megérkeznek? Cassel, te pedig végignézhetnéd a termet, hátha találsz néhány üres chipses
zacskót a szemétben. Csak a díszlethez kellenek. Talán le is ugorhatnék a boltba, hogy...
 - Csak akkor megyek, ha Cassel megígéri, hogy nem fogja a hátam mögött felhívni Samet.
Felnyögök.
- Ha akarod, mindenre megesküszöm.
Daneca sötéten néz rám, majd elindul a folyosó felé. Azonban ahelyett, hogy utána mennék, Lilához
fordulok, aki a táskájában kezd kotorászni.
- Miért gondolod, hogy ez az egész a te hibád? - kérdezem.
A tekintete előbb rám, majd Gregre vándorol.
- Nincsen túl sok időnk. Jobb lenne, ha...
Várok, de nem mondok többet. Az arca elvörösödik, és a tekintetét a földre szegezi.
- Bármi történt is - szólalok meg végül -, nekem elmondhatod.
- Nincsen semmi olyasmi, amit ne tudnál. Féltékeny voltam, és hülye. Miután láttalak Audrey-
val beszélgetni, megkerestem Greget, és flörtölni kezdtem vele. Tudtam jól, hogy már van
csaja, és azt is tudtam, hogy ez nagyon szemét és rossz dolog, de igazából nem is gondoltam
volna, hogy a dolgok... szóval nem gondoltam volna, hogy ennyire elfajulnak. Azután rólad
kérdezett, és tudni akarta, hogy együtt járunk-e. Azt mondtam neki, hogy bizonyos
értelemben.
- Bizonyos értelemben — ismétlem.
Az egyik kezével megdörzsöli a szemét.
- Akkor még minden annyira bonyolult volt kettőnk között! Nem tudtam, mit mondjak. Amikor
azonban meghallotta, hogy mi ketten... szóval mindegy, akkor kezdett csak igazán nyomulni
rám. Én pedig nem vágytam másra, csak hogy érezzek valamit... valamit, ami nem olyan, mint
addig éreztem.
- Én nem ... - kezdek bele, hogy „Én nem érek ennyit”, de inkább odanyúlok az arcához, és egy
hajtincset a füle mögé fésülök.
Szinte dühösen rázza meg a fejét.
- Másnap már tudtam, hogy mindenkinek eldicsekedett velem. Az egyik barátja még nyíltan rá
is kérdezett. Úgyhogy elmentem Greghez, és megpróbáltam kitalálni, mi lehet a legrosszabb
dolog, amit mondhatok neki. Végül azt mondtam, hogy ha nem fogja be a pofáját, akkor
esküszöm, elmondom mindenkinek, hogy milyen szar az ágyban. Hogy olyan a farka, mint egy
kis giliszta.
Hitetlenkedve felnevetek, amikor ezt hallom.
Lila azonban még mindig nem néz a szemembe. Az orcái pedig, ha lehet, még vörösebbek.
- Ő viszont azt mondta: „Te is tudod, hogy jó volt.” Erre azt mondtam...
Elhallgat. Hallom a folyosó felől a közeledő léptek zaját. Hamarosan itt lesznek a többiek, még néhány
pillanat, és bejönnek a terembe.
- Mit? - kérdezem.
- Meg kell értened — mondja gyorsan. — Nagyon dühös lett. Rettenetesen dühös. És azt
hiszem, ezért ment rá a HEX-re.
- Lila, mit mondtál neki?
Szorosan lehunyja a szemét. A hangja alig több suttogásnál.
- Azt mondtam, hogy közben egész idő alatt csak rád gondoltam.
Örülök neki, hogy a szemei ennyire szorosan zárva vannak, mert legalább nem láthatja az arcomat.

Egyre többen érkeznek. Nadja, Rachel és Chad jön először, Lila pedig, aki még mindig csupa vörös,
azonnal irányítgatni kezdi őket. Hamarosan már mindenki a székeket rendezi.
Sikerül egész idő alatt úgy tennem, mintha teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott lennék. Néhány
perccel később Daneca is megérkezik egy csomó rágcsával.
Nem a te hibád, szeretném mondani Lilának. De nem teszem meg. Nem mondok neki semmit.
Egyik képet a másik után készítjük úgy, hogy a háttérben látszik a tábla is, rajta a „HEX-GYŰLÉS”
felirattal. Olyanokat, ahogyan valaki a körben felállított székek közepén áll, és komolyan beszél.
Olyanokat, amikor mindenki nevet, és az egyik lány Greg ölébe ül. A fényképezés nagyjából felénél
annyira magához tér, hogy leszedje a nyakára hátul odaragasztott ceruzákat, és a homlokára tolja a
napszemüvegét. Zavartan tekint végig rajtunk, de nem tűnik úgy, mintha megijedt volna.
- Mi folyik itt? — kérdezi.
El akarom törni a nyakát! Azt akarom, hogy azt is sajnálja, hogy egyáltalán a világra jött!
- Mosolyogj! - mondja neki Daneca, mire Greg féloldalas vigyort villant. Egy lány átöleli.
Lila pedig egyre csak fényképez.
Greg hamarosan visszaalszik, a két karját az asztalra teszi, és úgy fekszik le. Lila, Daneca és én
elmegyünk a sarki üzletbe, és kinyomtattatjuk a memóriakártyáról a képeket.
Nagyon jók lettek. Annyira jók, hogy kész bűncselekmény lenne nem megosztanunk mindenkivel a
Wallingfordban.
A legtöbben három okból nem tesznek soha feljelentést, ha egy szélhámosnak esnek áldozatul. Az
első, hogy az igazán mesteri szélhámosok általában nem hagynak maguk után túl sok bizonyítékot. Ha
az ember azt sem igazán tudja, ki verte át, akkor nincsen értelme feljelentést sem tenni. A második
ok, hogy az ember, vagyis a célpont, beleegyezett abba, hogy maga is részt vegyen valamilyen
törvénytelenség elkövetésében. Ha feljelentené a szélhámost, akkor ezzel együtt önmagát is fel
kellene jelentenie. Azonban a legegyszerűbb és leghatásosabb mégis a harmadik indok. A szégyen.
Mert senki nem szereti, ha mindenki tudja, hogy ő az a barom, aki hagyta magát átverni.
Senki nem akar ostobának tűnni. Senki nem akarja, hogy az emberek befolyásolhatónak tartsák. A
szélhámosoknak ebben az esetben szinte nem is kell azzal foglalkozniuk, hogy a nyomaikat
eltüntessék, hiszen a célpontok megteszik helyettük.
Greg Harmsford bárkinek, aki kész meghallgatni, teljes hangerővel azt állítja, hogy Photoshoppal
varázsolta oda valaki a képekre. Ha pedig megkérdőjelezik a sztorit, éktelen haragra gerjed. Végül
annyira elfajul az ugratás, hogy ököllel belecsap Gavin Perry arcába.
Két napra felfüggesztik. És mindezt csak azért, mert nem akarja elismerni, hogy megszívatták.

Éppen a tanulószobán ülök, és az etikaházimat írom, amikor megszólal a telefonom. Nem ismerem a
számot. Felveszem.
- Találkoznunk kell - mondja egy hang a vonal másik végén. Beletelik egy pillanatba, amíg
rádöbbenek, hogy Barron az. A hangja még hűvösebbnek tűnik, mint általában.
- Iskolában vagyok - mondom. Most semmi kedvem kiszökni. - Leghamarabb hétvégén fogok
tudni szabadulni.
- Micsoda szerencsés véletlen! - feleli Barron. - Én is a Wallingfordban vagyok.
És ebben a pillanatban megszólal a tűzriasztó. Sam felugrik, és kapkodva próbálja felvenni a
sportcipőjét.
- Kapd fel a PlayStationt! - mondja nekem.
Megrázom a fejem, és eltakarom a telefon mikrofonját.
- Csak ugratás! Valaki hülyéskedik - és utána dühösen fordulok vissza a telefonhoz. - Te idióta!
Még ha tényleg azt akartad volna is, hogy kimenjek az iskolából, most már semmi esélyem.
Névsorolvasás lesz. Meg akarnak majd győződni róla, hogy mindenki visszament a szobájába.
Sam nem törődik velem, csak elkezdi kikötni a konzolt.
- Már rávettem a felügyelő tanárt, hogy elfelejtkezzen rólad - mondja Barron, és a szavaira
hideg fut végig a gerincemen.
Sammel és a többi gyerekkel együtt kimegyek az épület elé, majd megállók a gyepen. Mindenki a
koleszt nézi, és arra vár, mikor jelenik meg az első füstpamacs vagy lángnyelv az ablakokban.
Gyermekien egyszerű szépen lassan hátrálni, amíg el nem érem a fák árnyékát.
Senki nem figyel rám. Csak Barron. Kesztyűs kezével keményen a vállamra csap. Az iskolától
távolodva elindulunk, végig a járdán, olyan házak felé haladva, amelyek ablakában a televízió kékes
fénye villog. Még csak körülbelül este kilenc óra lehet, de valahogy sokkal későbbnek tűnik.
Túlságosan későnek.
- Gondolkodtam a Zacharov családról - mondja Barron, tettetett könnyedséggel. - Nem ők az
egyetlen nagykutyák ebben a városban.
Nem lett volna szabad elengednem magam.
- Hogy érted ezt? - Nagyon nehezemre esik most Barronra nézni, de megteszem. Vigyorog.
Fekete haja és fekete öltönye miatt olyan, mintha maga is az árnyak egyike lenne, mintha
csak önmagam sötét tükörképe kelt volna benne életre.
- Tudom, mit tettél velem. - Annak ellenére, hogy próbál nyugodtan beszélni, hallom a
hangjából kicsendülni az elfojtott, féktelen haragot. - Ahogyan kihasználtad az
emlékezetemben levő lyukakat. Állandóan arról papolsz, hogy mi a helyes, ennek ellenére
éppen olyan vagy, mint én, vagy mint Philip volt. Találkoztam két kedves emberrel az FBI-tól.
Jones ügynökkel és Hunt ügynökkel. Nagyon sok mindent meséltek nekem a kedves
bátyámról... és a kisöcsémről is. Philip elmondta nekik, hogyan fordítottál engem is ellene.
Sikerült úgy összekavarnod a fejemet, hogy elfelejtettem, hogyan avattak be engem is a
tervükbe, amivel Antont akarták megtenni a Zacharov család fejének. Először persze nem
hittem nekik, de aztán hazamentem, és megint átolvastam a naplóimat.
- Ó, basszus!
Vannak a világon valóban mesteri hamisítók, olyanok, akik pontosan tudják a különbséget egy 16.
században és egy 18. században használt tinta kémiai összetevői között. Akiknek megvannak a
forrásai, ahonnan olyan korabeli papírokat és vásznakat szereznek, amik átmennek a karbonos
kormeghatározáson is, és képesek tökéletesen hamisítani mások kézírását. Akik képesek addig
gyakorolni a hurkokat és áthúzásokat, amíg már a másik ember kézírása sokkal természetesebbnek
tűnik nekik a sajátjukénál.
Talán mondanom sem kell, hogy én nem vagyok ilyen mesteri hamisító. A legtöbb hamisítvány úgy
megy át a vizsgálatokon, hogy elég jó, és ennek megfelelően soha senki nem ellenőrzi az
eredetiségüket. Amikor aláírom az anyám nevében az igazolásaimat, egészen addig, amíg nagyjából
úgy néz ki, mintha az ő kézírása lenne, az iskola nem fogja szakértő véleményét kérni. Ha azonban
Barron összehasonlította a biztosan általa vezetett jegyzeteket azzal, amit én hevenyészve
hamisítottam, a különbség nagyon is szembeötlő. Hiszen a saját kézírásunknak mindannyian szakértői
vagyunk!
- Ha azt tudod, hogy mit tettem veled - próbálok egyenletes hangon beszélni -, akkor arra is
emlékezned kell, hogy te mit tettél velem.
Megint az a féloldalas vigyora.
- Kettőnk között csak az a különbség, hogy én kész vagyok megbocsátani neked emiatt.
Erre annyira nem számítottam, hogy hirtelen nem is tudok válaszolni. De ez nem baj, mert úgy tűnik,
Barronnak nincsen szüksége a válaszomra.
 - Mindent elölről akarok kezdeni, Cassel - jelenti ki. - És egyből a csúcson akarom kezdeni.
Csatlakozom a Brennan családhoz. De ehhez rád is szükségem van. Mi ketten, együtt,
megállíthatatlan bérgyilkosok leszünk.
- Nem - mondom.
- Jaj! - Nem úgy tűnik, mintha nagyon rosszul érintené az elutasításom. - Azt hiszed, túlságosan
jó vagy egy ennyire alja melóhoz?
- Igen - válaszolom. - Azt. Túl jó vagyok.
Azon töprengek, hogy valóban képes-e hideg fejjel tekinteni arra, amit tettem, hogy valóban képes-e
úgy tekinteni az árulásomra, mintha valami makrancos üzleti partnere mocskos kis húzása lenne.
Azon töprengek, hogy vajon rosszulesett-e neki.
Ha én képes vagyok arra, hogy hideg fejjel tekintve megértsem azt, amit ő tett velem, akkor könnyű
elképzelni, hogy ő is képes erre.
- Tudod, miért egyeztél bele abba, hogy azt a rengeteg embert élettelen dolgokká változtasd?
Hogy miért egyeztél bele abba, hogy megöld őket?
Felsóhajtok. Nagyon vacak érzés így, hangosan kimondva hallani ezeket a szavakat.
- Természetesen nem. Nem emlékszem semmire. Mert elloptad az emlékeimet.
- Úgy jártál Philip és az én nyomomban, mint egy kiskutya - mondja Barron, és hallom a
hangjában a haragot. - Könyörögtél, hogy eljöhess velünk, és együtt dolgozzunk. Azt
remélted, meglátjuk majd, mennyire sötét a szíved, és adunk egy esélyt.
Miközben ezeket mondja, a mellkasomat bökdösi.
Hátralépek. Váratlanul és szinte ellenállhatatlanul, hatalmas hullámban tör rám a düh.
A kisöccsük voltam. Persze, hogy bálványoztam őket! Ők pedig hátba szúrtak.
Barron elvigyorodik.
- Az egészet nagyon ravaszul kitaláltuk. Elhitettem veled, hogy korábban is öltél már
embereket. Ennyi! Elhitettem veled, hogy máris az vagy, amivé válni szeretnél. És imádtad,
Cassel! Imádtál egy istenverte bérgyilkos lenni.
- Ez nem igaz - mondom, és a fejemet rázom, kényszerítve magam arra, hogy a szavai ne
hatolhassanak el a tudatomig. - Hazudsz! Te vagy minden hazugok hercege! És mivel nem
emlékszem semmire, azt mondhatsz nekem, amit csak akarsz. Majd hülye lennék elhinni
egyetlen szavadat is!
- Jaj, ugyan már! - mondja Barron. - Hiszen te is tudod, milyen
- Nem fogom megtenni - felelem. - Te is, és a Brennan család is elmehet a pokolba.
Felnevet.
- De igen, megteszed. Hiszen már megtetted. Az emberek nem változnak.
- Nem - mondom.
- Mint mondtam, eljött hozzám néhány szövetségi ügynök - mondja Barron, és habár próbálom
félbeszakítani, ő csak felemeli a hangját, és folytatja: - Nem mondtam nekik semmi fontosat.
Semmit, amit pedig elmondhattam volna. Pedig ha elmondom nekik, mi is vagy te valójában,
akkor csak idő kérdése, hogy összerakják a kirakó darabjait, és rájöjjenek, hogy te vagy a
gyilkos, akit annyira keresnek.
- Soha nem hinnének neked — mondom, de magam sem vagyok annyira biztos a dolgomban.
A világ hirtelen felfordult, és érzem, hogy nem vagyok túl jó helyzetben.
- Már hogyne hinnének! - feleli Barron. - Hiszen megmutatnám nekik a hullát. Azt, amit anya
házában hagytál a fagyasztóban.
- Ó! — mondom halkan. - Azt a hullát.
 - Nem vagy elég alapos - mondja Barron. - Hiszen végső soron én beszéltem neked róla,
emlékszel? Nem gondoltad, hogy ezután elmegyek majd anyához, és megnézem, tényleg ott
van-e még?
- Nem is tudom, hogy mit gondoltam - válaszolom, és komolyan mondom.
- Márpedig akkor a szövetségiek megtehetik nekem ugyanazt a szar ajánlatot, amit Philipnek is
tettek, ők megkapják, amit akarnak, téged pedig vagy egymillió évre rács mögé dugnak.
- Philip büntetlenséget kapott - mondom. - Láttam a szerződést.
Barron felnevet.
- Aha, én is láttam. Kár, hogy Philip nem mutatta meg nekem is, mielőtt eladta volna a lelkét.
Jogi előkészítőre jártam, emlékszel? Az a szerződés semmit nem ér. Az ügynökök ugyanis
nem ajánlhatnak mentességet senkinek. Az egész annyit sem ért, mint a papír, amire
kinyomtatták. Csak trükk volt az egész. Akkor ültethették volna le Philipet, amikor csak
akarják.
- Ezt elmondtad neki is? - kérdezem.
- Miért, kellett volna? Nem akarta hallani az igazat. Nem akart semmi egyebet, csak
elbúcsúzni, mielőtt még a hajó elviszi Tanúvédelem-szigetre.
Fogalmam sincs, hogy vajon Barron hazudik, vagy sem. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezúttal
igazat mond.
Márpedig ez azt jelenti, hogy nem bízhatom a szövetségiekben sem.
Ha viszont nem paktálok le a Brennan családdal, Baronn azonnal elmegy az FBI-hoz.
Ebből nincs kiút.
Arra gondolok, amit Zacharov mondott Philip temetésén. Vannak olyan emberek, akik közel állnak
hozzád, és akiket végül meg kell majd ölnöd.
Meg fogod tenni, mondta nekem Barron az előbb. Már megtetted.
Az emberek nem változnak.
Ránézek. Elvigyorodik.
- Nem is olyan nehéz a döntés most, hogy így szépen elmondtam neked a lehetőségeidet,
nem, Cassel?
Tényleg nem az.
TIZENHARMADIK FEJEZET

BARRON VISSZAKÍSÉR
a koleszba. Még a 11 órás lámpaoltás előtt sikerül visszaérnem a szobámba. Amikor az utolsó
ellenőrző kőrútján hozzánk is benéz a felügyelő tanár, kicsit meglepetten látja, hogy valaki más is
lakik Sam szobájában, de nem szól semmit. Biztosan azt gondolja, hogy az öregség első jele, ha már
arra sem emlékszik, hogy pontosan milyen diákok vannak a gondjaira bízva. Biztos azért aggódik,
hogy kezdődő demencia, Alzheimer-kór, vagy éppen túl kevés alvás miatt van ez. Ez a trükk
természetesen csak most, az iskolaév elején működhetett, máskor biztosan nem.
De működött. Barron nagyon ügyesen kitervelte.
- Hol voltál a tűzriadó alatt? - kérdezi Sam, és egy szakadt, drakulás pólót húz magára. A
melegítője ugyancsak ki van szakadva a térdénél.
- Sétáltam egy kicsit - mondom, és leveszem a kesztyűmet. — Kellett a friss levegő.
- Danecával? - kérdezi Sam.
Értetlenül nézek rá.
- Mi van?
- Tudom, hogy kocsikázni vitted azzal a csodálatos verdával. És aztán hatalmas bajba is
keverted, öregem.
- Igen. Nagyon sajnálom. Aztán elvigyorodok. - De azért vicces volt. Úgy értem, ő soha nem
szokott semmi rosszat csinálni, most pedig lóg a suliból, lesittelik...
Sam nem mosolyog.
- Ugye vele is úgy fogsz bánni, mint Audrey-val? Szinte észre sem veszed majd, ha megbántod.
Mindig is tudtam, hogy bejössz Danecának. És szinte minden lánynak, Cassel. De nem törődsz
velük. Ők pedig emiatt csak még jobban odavannak érted.
- Hé! — mondom. — Na, állj csak meg egy pillanatra! Daneca azért lógott el egy órát, mert
teljesen kétségbe van esve miattad. Egész idő alatt rólad beszélgettünk.
- És mit mondott? — Nem vagyok biztos benne, hogy elhiszi, amit mondok, de legalább már
nem rólam szól ez a beszélgetés.
Felsóhajtok.
- Azt mondta, hogy képmutató vagy, aki nem akar átokvetővel járni.
- Nem vagyok képmutató! — mondja Sam. - És nem is ez az, amiért annyira dühös vagyok rá.
- Ezt is elmondtam neki. - Hozzávágom a párnámat. - Közvetlenül az előtt, hogy egymás
karjába vetettük magunkat, és utána szenvedélyesen smároltunk, nyaltuk és faltuk egymást,
összeragadtunk, mint két mágnes, aztán mint két nyálkás angolna...
- Miért kellett nekem éppen veled összebarátkozni? - kérdezi nyögve Sam, majd hanyatt veti
magát az ágyon. - Miért?
Megrémülünk, amikor hangosan kopogtatnak az ajtón, és a felügyelő tanár a következő pillanatban
már szélesre tárja az ajtónkat.
- Valami gond van, fiúk? Negyedórával ezelőtt volt a lámpaoltás. Azonnal fogjátok be és
aludjatok, különben szombatra nem hagyhatjátok el az iskola területét!
- Elnézést - motyogjuk mind a ketten.
Az ajtó bezárul.
Sam vihog, majd komolyságot erőltet magára.
 - Jól van, értem. Bizonytalan vagyok magamban. De nézd! Én egy dagadt kis pöcs vagyok. Nem
mondhatnám, hogy a lányok sorban állnak értem. És aztán jön ez a csaj, akiről mindig is azt
gondoltam, hogy túlságosan jó hozzám, hogy biztosan van valami buktató a dologban, és erre
tessék! Megvan a buktató. Egész idő alatt titkolta, hogy átokvető. Mert nem bízik meg
bennem. Mert nem vesz elég komolyan.
- Ha továbbra is levegőnek nézed Danecát, a végén mind a ketten megbolondultok - felelem. -
Hibázott. De én már megszámlálhatatlan alkalommal hibáztam életemben. Ez nem azt jelenti,
hogy nem szeret, csak annyit, hogy nagyon szeretné, ha tetszene neked, és azt hitte, ezt csak
úgy érheti el, ha nem mondja el a teljes igazságot. Vagyis mégsem annyira tökéletes. De ha
jobban belegondolsz, azért te nem könnyebbülsz meg ettől a tudattól?
- De - mondja halkan, hiszen a párna félig eltakarja az arcát. - Azt hiszem, igen. Talán
beszélnem kellene vele.
- Jól van - mondom. - Nekem nagyon fontos, hogy boldog légy. Nagyon fontos, hogy legalább
egyikünk boldog legyen.

Álmodom. Szinte teljesen biztos vagyok benne, de megint nagyapa pincéjében vagyok, Carney-ban.
Rajta fekszem Lilán, ujjaim erősen szorítják a karját, és úgy érzem, rettenetesen nehéz koncentrálni
bármi másra, mint a haja illatára és a bőre tapintására. Csakhogy ekkor lenézek rá, és látom, hogy
üres tekintettel és sápadt arccal mered a mennyezetre.
Az álomban lehajolok, és akkor is megcsókolom. Pedig látom a nyakán az átokvetők mosolyát, amit
kicsit túl mélyre metszettek, és ezért most ömlik belőle a vér. Annak ellenére, hogy Lila már halott.
A következő pillanatban már a kolesz tetején egyensúlyozok. Érzem, ahogyan a pala a meztelen
talpam húsába vág. A fejem fölött levelek zizegnek. Lenézek az üres udvarra. Minden éppen olyan,
mint tavasszal.
Csak ezúttal leugrom.

Felriadok, és érzem, hogy a takaró alatt csuromvizes vagyok, de a következő pillanatban már a hideg
fut végig rajtam. A szoba másik felében Sam halkan hortyog.
A telefonomért nyúlok, de aztán meggondolom magam.
„Hagyd abba! ”- gépelem Lilának.
„Mit?”- érkezik a válasz egy pillanattal később. Szóval ébren van.
Azután már nyitom az ablakot, és mászok kifelé az udvarra, az éjszaka kellős közepén, egy szál
pólóban és bokszeralsóban. Eget verő hülyeséget csinálok, éppen úgy, mint amikor egyszerűen
kocsiba szálltam és elhajtottam. Úgy viselkedek, mint aki szándékosan el akarja fogatni magát,
mintha azt akarnám, hogy valaki megállítson, mielőtt kénytelen lennék meghozni azokat a
döntéseket, amelyek felé megállíthatatlanul robog az életem.
Valamikor régen, mondjuk egy évvel ezelőtt, még magam sem hittem volna, mennyire könnyen ki
lehet osonni az egyik épületből, és be a másikba. A koleszok főbejáratát még csak nem is zárják.
Persze minden emelet saját bejárata kulcsra van zárva, de nagyon egyszerű zárakkal. Nincsenek
reteszek, elég egy gyors fordítás és egy kis húzás, és máris ott sétálok Lila folyosóján, és belépek a
szobájába. Tényleg úgy viselkedem, mint akit nem érdekel, ha lebukik.
- Hé ! - mondom neki halkan, de azért elég jól hallhatóan. A takarója alatt összegömbölyödve
fekszik az ágyán, és kerek szemekkel néz rám. - Elmegy az eszem, ha állandóan ilyen álmokat
küldesz rám - suttogom. - Abba kell ezt hagynod!
 - Meg vagy őrülve? - A hátára fordul, és lerúgja magáról a takarót, majd felül. Csak egy trikó és
egy bugyi van rajta. - Mindkettőnket ki fogsz rúgatni!
Szóra nyitom a számat, hogy alkudozni kezdjek vele, de hirtelen a kétségbeesés miatt képtelen
vagyok bármit mondani. Olyan vagyok, mint egy felhúzós játék, aminek hirtelen összeakadtak a
fogaskerekei.
Megérinti a karomat, csupasz bőre csupasz bőrt simít.
- Nem küldök rád semmilyen álmot. Nem vetek rád átkot. Nem tudod elhinni, hogy van ezen a
világon legalább egy ember, aki nem akarja elvágni a torkodat?
- Nem - felelem, és hirtelen túlságosan őszintének érzem magam. Leülök az ágyára, és a
fejemet a két kezembe hajtom.
Megfogja az arcomat.
- Valami nagyon nagy baj van. Jól érzem?
Megrázom a fejemet.
- Csak álmok, semmi több.
Nem akarom, hogy Lila meglássa, a lelkem mélyén azt szerettem volna, ha ezek az álmok tőle
származnak, ha ezeket is felhasználhatom annak kiderítésére, hogy mi folyik valójában, és nagyon
szerettem volna, ha tényleg olyasmik, amik egyszer csak megszűnnek majd. Nem akartam újabb
bizonyítékot arra, hogy ami a fejemben lakozik, az egy undorító, kifordult világ.
Lehajtja a fejét, a szemembe néz, és oldalra billenti a fejét. Egy pillanatra eláraszt a nosztalgia a
gyermekkorunk iránt, amikor még nem létezett semmi egyéb, csak a saját egyszerű és teljességgel
beteljesíthetetlen vágyakozásom.
- Mondd el! — mondja.
- Nem tudom - válaszolom, és megint megrázom a fejemet.
Valami zaj hallatszik a folyosó felől, ajtó nyílik, majd léptek koppannak. Lila a szekrénye felé néz, és
azonnal arra indulok. Azután hallom, ahogyan valaki lehúz egy vécét.
Felsóhajtok, és a falnak dőlök.
- Gyere ide! - suttogja gondolkodás nélkül, és felhajtja a takarót. - A takaró alá. Ha valaki
bejön, itt biztosan nem vesznek észre.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez annyira jó ... — kezdem.
- Cssss! - szakít félbe, és úgy mosolyog rám, ami arra utal, hogy még ő maga is kigúnyolja a
saját indítékait. - Gyere már! Siess!
Nem mintha nem tudnám én is, hogy nagyon rossz ötlet, amit teszek. Csakhogy az utóbbi időben
mintha különösen vonzódnék a rossz ötletekhez. Befekszem a takarója alá. Még őrzi a teste melegét
és az illatát is - szappan és egészen halvány kőrisvirág aromája keveredik. Amikor körém fonja a
karját, és arra kényszerít, hogy közelebb húzódjam hozzá, megteszem.
A bőre lágy, és a hideg éjszakai levegő után szinte perzselően forrónak érzem. A lába körém fonódik.
Olyan jó érzés, hogy kénytelen vagyok elfojtani egy kiáltást.
Annyira könnyű! Annyira helytelen és annyira könnyű! Olyan sok mindent szeretnék elmondani neki,
de nem lenne igazságos vele szemben. Inkább megcsókolom, elfojtva azt, hogy szeretlek, még mielőtt
elkerülhetetlenül kimondanám. A nyelvével fojtom magamba azt, hogy mindig is szerettelek. Amikor
az ajkai egészen kicsit széjjelnyílnak, halk nyögés tör fel a torkából.
Abban a pillanatban, hogy a trikóját a fején keresztülhúzva leveszi, kiürülök, és a lelkemet
marcangoló önutálaton kívül semmi nem marad bennem. Amikor pedig meztelen ujjaival a hajamba
túr, már annak is nyoma vész. Nem marad számomra semmi más, csak ő.
 - Azért elég jó látszatbarátnő vagyok - szólal meg, mintha olyan viccet mondana, amit rajtunk
kívül senki nem érthet meg.
Most már tényleg meg kellene állnunk.
Minden lelassul, ahogy hozzáérek a bőréhez, ahogy finoman beharapom az ajkait, ahogy végigsimítok
a háta ívén. A kezem a csípőjére csúszik, és kitapogatom a bugyija szegélyét.
- A legjobb - mondom. A hangomat idegennek érzem, olyannak, mintha hosszú időn keresztül
ordibáltam volna.
Lila ajkai a vállamat simítják. Érzem, hogy elmosolyodik.
A haját finoman hátrafésülöm az arcából. A szíve dobbanásai a torkában lüktetnek, és mérik a
másodperceket, amik addig maradtak nekünk, amíg megint elmegy tőlem.
Abban a pillanatban, hogy megátkozták, elveszítettem. Ha egyszer elszáll az átok hatása - márpedig
erre hamarosan sor fog kerülni -, akkor nagyon kellemetlennek fogja érezni, ha visszaemlékszik arra,
amit mondtam, arra, amit tett, minden olyasmire, mint amit most teszünk. Mindegy, mennyire
kézzelfoghatónak tűnik most, ahogyan a karjaimban tartom, csak füst és képzelet az egész lány.
Most kellene abbahagynom, de nincsen semmi értelme megtennem. Mert nem vagyok elég erős
hozzá - végül úgysem fogok leállni.
Azt hittem, a dolog arról szól, hogy megteszem, vagy nem teszem meg.
Pedig egyáltalán nem ez a nagy kérdés.
Hanem az, hogy mikor.
Mert mindenképpen megteszem.
Csak idő kérdése. És ez a pillanat most érkezett el.
Lila megint megcsókol, és ezek a furcsa gondolatspirálok a messzeségbe vesznek. Lehunyom a
szememet.
- Most megtehetünk bármit, amit csak szeretnénk - mondom neki rekedt hangon. - De
mindenképpen meg kell mondanod...
A szilánkokra hasadó üveg zaja leírhatatlanul hangos. Már azelőtt feltérdelek az ágyon, hogy
felfognám, pontosan mi történik körülöttünk, a betört ablakon keresztül beáramló hideg levegő észre
térít. Jól látok minden részletet: az ablakból megmaradt cakkos szélű körvonalat, egy nagy követ, ami
a padlón csillogó üvegcserepek között hever, és egy lányt, amint megfordul, és futásnak ered.
Egy pillanatra összeakad a tekintetem Audrey-éval. Azután már az udvar felénél jár, gumicsizmái a
sárban tapodnak.
Lila a kő fölé hajol, és értetlenül emel fel egy darab gyűrött papírt.
- Ez hozzá volt celluxozva. Az van ráírva, hogy „Dögölj meg, átokvető!” Kinéz az ablakon, de
már túlságosan későn. Audrey eltűnt.
Hallom, ahogyan a folyosón léptek dobbannak, és egyre több ajtón kezdenek dörömbölni. Hangokat
hallok.
- El kell bújnod! - mondja Lila. Még mindig félmeztelen, ami miatt nemigen tudok gondolkodni.
Elszakítom róla a tekintetemet, és inkább körülnézek a szobában. Nem mehetek sehová — ha csak
egy gyors szobaellenőrzésről volna szó, akkor elbújhatnék a szekrényben vagy akár az ágya alatt is, de
ebben az esetben ez túl kevés lenne.
Csak arra tudok gondolni, hogy átváltoztatom magam.
Azon kívül, hogy a kezeimet egy egészen kicsit átalakítottam, még soha nem változtattam meg
magamat, és csak az a rettenetes félelem segít megfelelően koncentrálni, hogy ha itt találnak, akkor
mind a kettőnket azonnal kicsapnak a suliból. A testemet úgy csavarom, hogy megtörténjen az
átváltozás. Néhány szempillantás alatt lejátszódik az egész. Egyre jobb vagyok. Előrezuhanok, és négy
párnás tappancson landolok a padlón. Kiabálni akarok, de a számat kinyitva csak nyivákolás tör fel a
torkomból.
- Fekete macska? - Lila horkant, majd lehajol hozzám. Ahogyan felemel, az ujjai a bundámba
mélyednek. Nagyon örülök neki, amiért ilyen magasra emel, mert felfordult a gyomrom ettől
a hirtelen perspektívaváltástól. Még abban sem vagyok egészen biztos, hogyan fogom tudni
megoldani a négy lábon járást.
Valaki, talán éppen az emeletügyeletes, bekopog az ajtón.
- Mi folyik odabent? Ms. Zacharov, ajánlom, azonnal nyissa ki az ajtót!
Lila kihajol az ablak maradványain, és a testemet az udvar fölé tartja. A farkam előre és hátra lendül
csak anélkül, hogy képes lennék megmondani, hogyan teszem. Nagyon messze van a föld.
- Túl messze van... - mondja Lila hirtelen. - így nagyon fájni fog...
Elfelejti, hogy néhány pillanat múlva olyan dolgot fogok csinálni, amit normális macskák nem szoktak.
Mozgok a szorításban, és addig csavarom a testem, míg nem sikerül megharapnom a kezét.
- Au! - kiáltja, majd elenged.
A levegő száguld a testem mellett, túlságosan gyorsan ahhoz, hogy bármit is meghalljak. Próbálom a
lábaimat elengedni, és megakadályozni, hogy merev testtel érkezzek, de amikor végül földet érek, az
ütközés ereje minden levegőt kiszorít a tüdőmből. Mintha valaki teljes erőből a mellkasomba
bokszolt volna.
Éppen csak sikerül bekúsznom valahogy egy bokor alá, amikor megérkezik a visszahatás.

Mindenem fáj. Felemelem a fejem, és látom, ahogyan a futópálya melletti fák között halvány
rózsaszín fény szűrődik át. Reggel van.
Még mindig macska vagyok.
Ha a visszahatás olyan alakban éri az embert, ami a megszokott méreténél ennyivel kisebb, az egész
élmény csak még szürreálisabb. Semmi nem tűnik valósnak vagy jónak. Az ember testének egyetlen
része sem az övé. Még a perspektíva is ki van facsarodva.
Ami viszont a legkülönösebb érzés, ha egy idegen testben ébredünk fel.
Az érzékeim leírhatatlanul kiélesedtek. Hallom a fűszálak között járkáló bogarak neszezését. Érzem a
puha fában rágcsáló egér szagát. Nagyon kicsi és nagyon rémült vagyok.
Nem vagyok benne biztos, hogy tudok-e majd járni egyáltalán. Felnyomom magam, egyik lábamat a
másik után kinyújtom, míg úgy érzem, hogy teljesen biztos az egyensúlyom. Azután az egyik lábamat
a másik elé helyezve elindulok, és valamiféle béna bicegéssel, nagy nehezen sikerül átvágnom a kora
reggeli udvaron.
Mintha órákig tartana, míg odaérek a koleszomhoz. Mire pedig az ablakomat is megtalálom, már
teljesen ki vagyok merülve. Az ablak éppen úgy van, ahogyan hagytam, résnyire nyitva, de annyira
nem, hogy Samet felébreszthetné az esti szél.
Reménykedve nyávogok. Sam, ahogy azt vártam, ebből semmit nem hall.
Behunyom a szemem, felkészülve a fájdalomra, és megint magamra erőltetem az alakváltást. Nagyon
fáj, mintha a bőröm még nem heverte volna ki az előző átváltozást. Kinyitom az ablakot, beugrok, és
tompa puffanással érek földet.
- Hmm — mondja Sam kásás hangon, és megfordul.
- Segíts! - mondom, és felemelem a karomat, hogy elérjem a fém ágykeretet. - Kérlek! A
visszahatás. Segítened kell, hogy meg ne halljanak!
Csak néz rám, elkerekedett szemmel. Amikor pedig az ujjaim kezdenek úgy csavarodni, akár az indák,
csak még jobban elkerekedik a szeme. A lábam reszketni kezd.
 - Nagyon fáj! - mondom neki, és szégyellem magam, amiért a kíntól csak ilyen nyüszítve tudok
beszélni.
Sam feláll, és rám dob egy puha takarót. A fejem két oldalán a következő pillanatban két párna
landol, hogy ne keltsek túl nagy zajt, miközben jobbra és balra dobálom magam. Most már teljesen
ébren van, és színtiszta, adrenalinpumpáló rettenettel nézi, mit csinálok.
- Ne haragudj! - Csak ennyit sikerül kimondanom, azután a nyelvem fadarabbá változik.

Éles bökést érzek az oldalamban. Mereven arrafelé fordulok. Mr. Pascoli néz velem farkasszemet.
- Keljen fel, Mr. Sharpé! - mondja a felügyelő tanár. - El fog késni az óráiról.
- Nincsen jól - mondja helyettem Sam.
Teljesen be vagyok bugyolálva a takaróimba. Már megmozdulni is nagyon nehéz, mintha maga a
levegő is félig szilárd anyaggá változott volna. Felnyögök, majd újra lehunyom a szememet. Még soha
nem éreztem magam ennyire kimerültnek. Nem is gondoltam volna, hogy az egymás után
bekövetkező visszahatásoknak ilyen eredménye lehet.
- Mit keres a földön? - hallom Pascoli hangját. - Talán másnapos, Mr. Sharpé?
- Beteg vagyok - formálom kásás hangon a szavakat, ellopva Sam magyarázatát. Most nem jár
elég gyorsan az agyam ahhoz, hogy kitaláljak valami sajátot. - Azt hiszem, hogy lázam is van.
- Akkor azt ajánlom, hogy a leghamarabb menjen le az orvosi szobába. A reggelinek mindjárt
vége van.
- Majd én elviszem - mondja Sam.
- Ne felejtse el megmutatni nekem a nővértől kapott igazolást, Mr. Sharpé! És ajánlom, hogy
ne felejtsen el igazolást kérni. Ha rájövök, hogy ivott vagy szívott, akkor nem érdekel, mi
történt a családjában, azonnal repül erről a szintről. Ugye megértett?
- Aha - bólintok. Ebben a pillanatban kész vagyok bármit megígérni, ami azt eredményezi, hogy
Mr. Pascoli a lehető leghamarabb elhordja magát innen.
- Na gyere! - mondja Sam, azután a hónom alatt megfog, és egyszerűen az ágyra dob.
Küzdők, hogy fel tudjak ülni. A fejem csak úgy zsibong. Magam sem vagyok biztos benne, végül
hogyan sikerül felhúznom a farmeremet, a kesztyűmet és a bakancsomat, de mivel képtelen vagyok
megkötni a fűzőt, végül úgy döntök, így megyek az orvosi szobába.
- Talán hívnunk kellene valakit — mondja Sam suttogva, amikor Pascoli már elhagyta a szobát.
- Mrs. Wassermant?
Keményen koncentrálok, hogy megértsem a szavai jelentését.
- Ezt hogy érted?
- Tegnap éjjel nagyon ki voltál készülve. És ma? Ha lehet, még annál is szarabbul nézel ki.
- Csak elfáradtam - mondom.
Megrázza a fejét.
- Még soha nem láttam...
- Visszahatást? - fejezem be gyorsan. Nagyon nem szeretném most a részletes leírását hallani
annak, amit átéltem hajnalban. — Ne aggódj emiatt!
Hunyorítva néz rám, miközben arra vár, hogy összeszedjem magam, majd a nyomomban marad,
miközben kábultan botorkálok keresztül az udvaron.
- Szükségem lesz még egy valamire — mondom neki —, ha majd odaértünk az orvosi szobába.
- Hát persze - feleli, de érzem rajta, hogy még nem annyira biztos a dolgában. Kezd teljesen
betojni.
 - Ha odaérünk, akkor én elkezdek rettenetesen köhögni, te pedig önként jelentkezel majd,
hogy hozol nekem egy pohár vizet. De tűzforrót hozol majd... olyan forrót, amennyire forrót
csak a csapból engedni tudsz. Értetted?
- Miért? - kérdezi Sam.
Vigyort erőltetek magamra.
- Ez a legkönnyebb módja annak, hogy lázasnak tettessük magunkat.
Még így, félig öntudatlanul is képes vagyok arra, hogy kisebb szélhámosságokat vigyek véghez.

Néhány órával később az orvosi szobában ébredek fel, és látom, hogy a nyálam a párnára folyt.
Rettenetesen éhes vagyok. Felkelek az ágyból, és csak ekkor döbbenek rá, hogy még mindig rajtam
van a bakancsom. Kifűzöm őket, és mezítláb megyek át az elülső szobába.
Az iskolai nővér alacsony, ősz hajú és gömbölyded. Fel és alá járkál az anatómiai poszterekkel teli
helyiségekben, mégpedig azzal a szent meggyőződéssel, hogy minden diák minden problémája
orvo­solható (a) ágynyugalommal (b) két szem aszpirinnel (c) antibiotikumos kenőccsel és kötéssel.
Szerencsére az én állapotomban ennyi éppen elég.
- Jó napot - köszönök neki. - Már jobban vagyok. Ha nem gond, akkor most már visszamennék
a saját szobámba.
Kozel nővér éppen gyógyszereket ad át Willow Davisnek.
- Mi volna, ha előbb leülnél, és hagynád, hogy megmérjem a lázadat, Cassel? Az előbb még
elég magasnak tűnt.
- Jól van - mondom, és lehuppanok a székbe.
Willow egy papírpohárban kapott vízzel együtt lenyeli a gyógyszereket, Kozel nővér pedig odamegy a
szekrényhez, amiben a hőmérőt tartja.
- Ha gondolod, le is feküdhetsz egy kicsit, amíg a gyógyszerek hatni kezdenek - mondja Willow-
nak. - Néhány perc múlva itt vagyok, és megnézem, mi a helyzet.
- Rettenetesen másnapos vagyok - formálja Willow a szavakat néma csendben, én pedig
válaszképpen olyan mosolyt eresztek meg felé, ami azt jelzi, hogy nem ő az egyetlen, aki
Kozel nővér valamelyik ágyán próbálta összeszedni magát az előző éjszaka miatt.
A nővér visszamegy a hátsó helyiségbe, én pedig a számba veszem a hőmérőt. Miközben várakozok,
azon töprengek, ami tegnap este Lilával történt - jobban mondva, nem történt.
Már csak idő kérdése.
És ez a gondolat még most, a nappali fényben sem tűnik kevésbé igaznak.
A kísértés könnyen megkísért. Nagyon tetszik a csillogó-villogó új Mercim; tetszik, hogy elegáns
éttermekben ebédeljek együtt maffiacsaládok vezetőivel; tetszik, hogy a szövetségieket végre
leszállították a hátamról, anya pedig biztonságban van. Tetszik, amikor Lila úgy csókol, mintha
valóban lehetne közös jövőnk. Tetszik, amikor olyan hangsúllyal mondja ki a nevemet, mintha rajtam
kívül nem létezne senki más ezen a világon.
Annyira tetszik mindez, hogy valószínűleg képes lennék mindent megtenni azért, hogy ezek meg is
maradjanak nekem.
Nem törődnék azzal, hogy Lila igazából nem szeret. Megölném a bátyámat. Bérgyilkossá válnék.
Bármit.
Valamikor úgy gondoltam, hogy soha nem lennék képes elárulni a saját családomat, soha nem lennék
képes valakire szerelmi átkot rakatni, soha nem lennék képes olyanná válni, mint Philip. Most
azonban mintha napról napra jobban hasonlítanék hozzá. Az élet telis-tele van lehetőségekkel, hogy
az ember szar döntéseket hozhasson, amiknek eredményeképpen jobban érzi magát. És az első ilyen
után a többi már gyerekjátéknak tűnik.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A BETEGSÉG MIATT IGAZOLT TÁVOLLÉTBEN

az a legklasszabb, hogy egyáltalán nem nehéz egyszerűen kisétálni a suliból. Úgyhogy ezt teszem.
Mehetnék kocsival is, de félő, hogy észrevennék, ha eltűnik a parkolóból. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy újabb kockázatot vállaljak.
Különben pedig nem hiszem, hogy ebben az állapotomban okos dolog lenne egy ilyen drága kocsit
vezetnem.
Amikor felkeltem, új fogadalmat tettem. Nem fogok több hülye kockázatot vállalni. Nem próbálom
lebuktatni magam. Nem hagyom, hogy a sors döntsön helyettem. Nem várok tovább arra, hogy
bekövetkezzen az elkerülhetetlen. Addig sétálok, amíg úgy nem érzem, hogy biztonságos távolságra
jutottam az iskolától, majd előveszem a mobilomat, és hívok egy taxit.
Barron nem akar elmenni a szövetségiekhez. Ha mindent elmond neki, akkor semmit nem kap a
Brennan családtól. Ha azonban tényleg azt hiszi, hogy nem fogom megtenni, amit akar tőlem, akkor
képes lehet engem feldobni, márpedig akkor okosabb, ha minden szálat elvarrok, mielőtt megtenné.
Különösen azért, mert én tudok valami olyasmit, amit ő nem tudhat. Abban a régi házban nem csak
az én ügyemmel kapcsolatban van bizonyíték - hanem azzal kapcsolatban is, amit anya tett.
Ami az első és legfontosabb, hogy azt eltüntessem.
A fia vagyok. Az én feladatom az, hogy gondoskodjam a védelméről.
Taxira várok, a fákkal szegélyezett járda mellett, egy olyan utcában, ahol csupa szép ház áll.
Mindegyiknek van udvara, és az udvaron hinta. Egy hófehér hajú néni mosolyog rám, ahogyan
lehajol, hogy kivegye a leveleit egy fényesre polírozott, sárgaréz postaládából.
Öntudatlanul visszamosolygok rá. Biztos vagyok benne, hogy a fülében levő méretes gyöngyök
valódiak. Ha udvariasan kérném, talán megengedné, hogy a verandáján ülve várjak, és talán még egy
szendvicset is készítene nekem.
A gyomrom megkordul, de most nem törődöm vele. Egy pillanattal később a néni visszamegy a
házba, és a szúnyoghálós ajtó hangos csattanással csapódik be a háta mögött, mintegy pontot téve az
ebéddel kapcsolatos álmaimra is.
A fák ágai megremegnek a hirtelen támadt, erős széllökésben. Néhány, még mindig zöld juharlevél
hull alá körülöttem. Megérintem az egyiket a bakancsom orrával. Nem úgy néz ki, de már halott.
A taxi megáll a járda mellett, és a sofőr rosszallóan néz rám. Beülök a hátsó ülésre, és elmondom
neki, hogyan találhat el a régi házhoz. Szerencsére nem tesz fel kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy
miért kellett felvennie egy kölyköt éppen itt, háromutcányira az iskolától. Biztos vagyok benne, hogy
látott már ennél sokkal rosszabbat is.
Amikor kiszállok, átadok neki egy köteg bankjegyet, amit a legutóbbi fogadásokból szedtem be.
Nagyon kevés pénzem maradt, és most is azt költöm, ami igazából nem is az enyém. Ha esetleg
váratlanul beütne az egyik fogadásom, és mindenkit ki kellene fizetnem, egy centem se maradna.
Elindulok felfelé a dombra, a régi ház felé. Még most, a nappali fényben is fenyegetőnek tűnik. A pala
az elhanyagoltság miatt egészen szürkére koszolódott, az egyik emeleti ablak — az, amelyik anya régi
szobájához tartozik — be van törve, és a lyuk elé egy nejlonzacskó van ragasztva.
Barronnak számítania kellett rá, hogy idejövök majd. Arra gondolt, hogy megpróbálom majd elrejteni
valahol a testet most, hogy figyelmeztetett, pontosan tudja, merre van. De bármilyen meglepetést
szánt is nekem, az biztosan a pincében vár rám, mert a konyha pontosan úgy néz ki, ahogyan
vasárnap hagytam. A félig teli kávéscsészém ott van a mosogató peremén, és a benne levő
folyadékon látszik, hogy hamarosan megjelenik rajta a penész.
A kabát is pontosan ott van, ahol hagytam, a szekrény hátuljában, belecsavarva a pisztollyal.
Letérdelek, és a biztonság kedvéért azért kihúzom a csomagot.
Magam elé képzelem anyát, amint Philip mellkasának nyomja a fegyver csövét. Philip biztosan nem
hitte, hogy képes lesz lelőni — hiszen mégis az elsőszülött fia volt. Talán még nevetett is a helyzeten.
De az is lehet, hogy sokkal jobban ismerte anyát, mint én. És észrevette a szemében a csillanást, ami
azt mondja, hogy semekkora szeretet sem érhet fel a szabadsággal.
De minél tovább próbálom magam elé képzelni a helyzetet, annál inkább Philip helyébe képzelem
magam, ahogyan a cső hideg karikája a mellkasomnak nyomódik, látom, ahogyan az elkenődött rúzs
torz grimasszá változtatja anya mosolyát. Reszketés fut végig a gerincemen.
Kényszerítem magam, hogy felálljak, a tartóból kiveszek egy kést, a mosogató alatti szekrényből
pedig egy nejlonzacskót. Most nem szabad gondolkodnom. Ehelyett inkább elkezdem levagdosni a
gombokat a kabátról. A textilt el fogom égetni, de minden kapocsnak, patentnak, gombnak és
kemény kis darabnak a pisztollyal együtt a szatyorban lesz a helye. Azt tervezem, hogy ezután néhány
téglával súlyozom le a zacskót, és az egészet elviszem Clinton mellé, a Round Valley Víztározóba.
Nagyapa egyszer azt mesélte, hogy New Jersey bűnözőinek legalább a fele dobott már bele valamit a
víztározóba - ami az állam legnagyobb mélységű tava.
Kifordítom a zsebeket is, pénzérmék után kutatva.
Kiesik a linóleumpadlóra egy pár vörös bőrkesztyű. És valami más is, valami kemény.
Egy ismerősnek tűnő amulett, kettérepedve. Abban a pillanatban már tudom, hogy valójában ki ölte
meg Philipet. Minden rész összevág. A terv megváltozik.
Ó, istenem! Mekkora idióta vagyok!

Nyilvános telefonról hívom fel, éppen úgy, ahogyan anya tanította.

- El kellett volna mondanod - szólok bele, de az igazat megvallva, megértem, miért nem tette
meg.

A taxiban, úton az iskolába, SMS-t kapok Audrey-tól.

Emlékszem még, hogy volt idő, amikor ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy a szívem hevesebben
verjen. De most csak sóhajtok egyet, és kinyitom a telefonomat. „kölcsönösen tönkretehetjük
egymást találkozzunk hnap ebéd után a könyvtárnál” A sürgősebb problémáim túlságosan lefoglalták
a gondolataimat ahhoz, hogy átgondoljam, kinek kellene elmondanom - illetve, hogy elmondjam -e
egyáltalán - , hogy Audrey dobta be kővel Lila ablakát. Audrey azonban az előbb nagyon érdekes
dologra világított rá. Ha feldobom, akkor ő is fel fog dobni engem, hogy látott Lila szobájában. Nem
vagyok biztos benne, hogy a két dolog közül melyik a súlyosabb, de nem szeretném, hogy a végzős
évemben rúgjanak ki a Wallingfordból, még akkor sem, ha velem együtt Audrey is repül.
Azzal kapcsolatban azonban kétségem sem lehet, hogy Northcutt melyikünket tartja
megbízhatóbbnak.
Válaszolok neki. „ott leszek"

Halálosan ki vagyok merülve. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit megtegyek, így aztán
bevonszolom magam a szobánkba, és felfalom Sam maradék csokis kekszét. A takaróra fekve alszom
el, le sem vetkőzöm. És aznap már második alkalommal még csak arra sem emlékszem, hogyan
vettem le a bakancsomat.
Szerda reggel Audrey már vár rám a könyvtár lépcsőjén ülve. Hosszú, vörös haját fújja a szél.
Élénkzöld kesztyűt visel, ujjai az ölében összefonva.
Ahogy meglátom, rettenetes képek jelennek meg a fejemben. Zacharov, amint Jennyről mesél. A
szavak, amiket egy papírdarabra írtak. Üvegcserepek, amelyek Lila lába körül csillognak.
- Hogy tehetted? - Szinte köpi a szavakat abban a pillanatban, hogy közelebb érek. Mintha
bármi oka lenne dühösnek lenni.
Ez váratlanul ér.
- Mi van? Hiszen te dobtad a követ...!
- Na és akkor? Lila mindent elvett tőlem. Mindent! - A nyakán vöröses foltok jelennek meg,
mint mindig, amikor nagyon dühös valamiért. - Te pedig ott voltál a szobájában, az éjszaka
kellős közepén, mintha nem érdekelne, hogy lebukhattok! Hogyan lehettél képes erre azok
után ... azok után, amit ő...
Most már patakzanak a könnyei.
- Mit? - kérdezem. - Mit tett?
Csak rázza a fejét, és a sírástól egyetlen szavát sem értem.
Felsóhajtok, és leülök mellé a lépcsőre. Egy pillanattal később átölelem a vállát, és közelebb húzom
magamhoz. Ő a nyakam hajlatába rejti a fejét, és megcsapja az orromat a samponjának ismerős
virágillata. Tisztában vagyok vele, hogy ha tudná, ki vagyok, és mire vagyok képes, akkor biztosan
mélységesen gyűlölne. De valamikor régen a barátnőm volt, és nem hagyhat hidegen, mi történik
vele.
- Hé! — mondom neki halkan. — Nem lesz semmi baj. Minden rendbe jön.
- Nem fog - mondja. - Gyűlölöm. Gyűlölöm! Bárcsak az a kő bezúzta volna a pofáját!
- Ezt most nem mondod komolyan — felelem.
- Elérte, hogy felfüggesszék Greget, amikor pedig szegény hazament, még a szülei sem voltak
hajlandók beengedni a házba. - Meg­szívja az orrát. - Ők is látták azokat a képeket, amiket a
hülye barátaid készítettek. Még azért is úgy kellett könyörögnie az anyjának, hogy... hogy
legalább a zárt ajtón keresztül meghallgassa.
Most már annyira sír, hogy csak hatalmas kortyokban tudja venni a levegőt, és küzdenie kell, hogy
értelmes szavakat tudjon kipréselni magából.
- Végül elvitték és leteszteltették. Amikor pedig megbizonyosodtak róla, hogy tényleg nem
átokvető, akkor beíratták a Southwick Akadémiára.
Audrey ezen a ponton elhallgat. Mintha a szomorúság teljesen átvette volna a hatalmat fölötte,
mintha már nem is lenne ura saját magának.
A Southwick Akadémia híresen átokvető-ellenes intézmény. Floridában van, közvetlenül a georgiai
határ mellett. Minden jelentkezőtől megkövetelik, hogy a jelentkezéssel együtt adja be a
hyperbathygammikus tesztjének az eredményét is, aminek természetesen negatívnak kell lennie.
Azután, ha felvették az embert, még elküldik egy független szakértőhöz is, aki megismétli a tesztet.
Azzal, hogy Greget éppen oda küldték, gondolom, a szüleinek sikerült megvédeniük a jó hírét, és
minden bizonnyal a sajátjukat is. Még talán rosszul is érezném magam emiatt, ha nem tudnám, hogy
Greg minden bizonnyal nagyon örül, amiért olyan emberek között lehet, akik mind ugyanúgy
tekintenek az átokvetőkre, mint ő.
- Nem egészen egy év, és vége a középiskolának — mondom. — Akkor majd újra
találkozhattok.
Néhány pillanattal később Audrey elhúzódik tőlem, és sírástól kivörösödött szemekkel néz rám.
Megrázza a fejét.
- Mielőtt elment, beszélt nekem Liláról. Elmondta, hogy megcsalt vele. Hogy átkot vetett rá, és
elérte, hogy azt tegye, amit ...
- Ez nem igaz - mondom.
Mélyen, reszketegen felsóhajt, aztán élénkzöld kesztyűs kezével megtörli az arcát.
- Ettől csak még rosszabb lett az egész. Mert te is csak őt akarod, és Greg is csak őt akarta, és
ehhez nem kellett neki se varázslat, se az, hogy kedves legyen veletek.
- Greg sem kimondottan kedves - válaszolom.
- Velem az volt - mondja. - Amikor kettesben voltunk. De, gondolom, ez semmit nem jelent
neked. Lila elérte, hogy semmit ne jelentsen.
Felállok.
- Ez nem igaz. Nézd, én megértem, miért vagy ennyire bepöccenve. Még azt is megértem, hogy
miért dobtad be az ablakát. De ezt most azonnal be kell fejezni. Nem akarok több követ, és
nem akarok több rosszindulatú pletykát.
- De téged is megcsalt! - mondja Audrey.
Csak rázom a fejemet.
- Jól van - mondja, feláll, és leporolja a szoknyáját. - Ha nem mondod el senkinek, amit tettem,
akkor én sem mondom el, hogy ott jártál a szobájában.
- És békén hagyod Lilát?
- Megőrzőm a titkotokat. Egyelőre. De semmi többet nem ígérhetek.
Úgy megy le a lépcsőn, és úgy sétál keresztül az udvaron, hogy egyszer sem néz vissza.
Az ingem még mindig csuromvíz a könnyeitől.

Az órák úgy zajlanak, ahogy szoktak. Csak az a baj, hogy az utóbbi időben valahogy nem tudok
összpontosítani. Emma Bovary körtés kosara összekeveredik az aszimmetriával és a nem egységes
piacokkal kapcsolatos dolgokkal. Amikor az egyik órán lehunyom a szememet, a másik órán ébredek
fel.

Elmegyek vacsorázni az étkezőbe, és alaposan megpakolom a tányéromat. A mai főétel csirkés

enchilada zöldségmártással. A gyomrom annyira üres, hogy már az illatra is megkordul. A
megszokottnál hamarabb jöttem, így marad még egyedül néhány percem az asztalnál. Kihasználom,
és csak úgy lapátolom a kaját a számba.
Végül Sam megérkezik, és leül velem szemben.
- Most kevésbé nézel ki úgy, mint aki a sírból tért vissza - mondja vigyorogva.
Horkantok, de a figyelmem leginkább Lilára tapad, aki belép az étkezőbe, majd felvesz egy tálcát, és
ételt tesz rá. Most, hogy látom, elönt a forróság, mert eszembe jut a bőre érintése. Egyszerre
szégyellem magam emiatt, és akarom mindennél jobban, hogy újra megérinthessem.
Ő és Daneca is az asztalhoz jönnek, leülnek. Daneca Samre néz, de ő csak bámul a tányérjába.
- Sziasztok - mondom annyira semlegesen, amennyire csak lehet.
Lila a villájával rám mutat.
- Hallottam rólad egy pletykát.
- Tényleg? - kérdezem, de meg nem tudnám mondani, hogy komolyan beszél-e. Mindenesetre
nem mosolyog.
 - Hallottam, hogy nálad rám is lehet fogadni. - Kesztyűs kezével kisepri a homlokából az egyik
hajtincsét. Nagyon kimerültnek látszik, és gondolom, egész este nem aludt. - Arra, hogy mit
csináltam Greggel, arra, hogy őrült vagyok, arra, hogy egy moszkvai börtönből szabadultam.
Samre pillantok, akinek az arcára szinte komikusan őszinte meglepetés ül ki. Mióta egy ideig át kellett
vennie tőlem az üzletet, folyamatosan segít a fogadások könyvelésében, éppen ezért tudja, hogy
mikor mire fogadnak. És azt is tudja, hogy most lebuktunk.
- De nem azért, mert akartam - mondom. — Ha nem teszem meg, akkor azt mindenki
furcsának találta volna. Hiszen tudják, hogy nálam mindenre lehet fogadni!
- Még arra is, hogy ki az átokvető és ki nem az? - kérdezi. - Mert te azokból a fogadásokból is
megszeded magad, ha nem tévedek.
Daneca mérgesen néz rám.
- Igaz ez, Cassel?
- Nem érted — mondom, és felé fordulok. — Ha hirtelen elkezdek válogatni, hogy mire lehet
fogadni és mire nem, akkor még a végén úgy tűnne, hogy tudok valamit... hogy védek valakit.
Mivel pedig most is itt ülök veletek, mindenki azt hinné, hogy benneteket védelek. Továbbá
az emberek már nem mondanának el nekem mindent, ami az iskolában történik, hogy milyen
pletykákat terjesztenek. Én pedig nem lennék képes saját pletykákat terjeszteni. Ezzel nem
érnék el semmit.
- Hát persze, még a végén fel kellene vállalnod magad! — mondja Lila. - Még a végén azt
gondolnák, hogy te is átokvető vagy! Pontosan tudom, hogy mennyire gyűlölnéd!
- Lila... - mondom. - Hidd el, hogy minden újonnan idekerült diákról terjed valamilyen idióta
pletyka. És ezeket soha senki nem hiszi el. Ha nem fogadom el azokat a fogadásokat, akkor
gyakorlatilag megerősítettem volna, hogy te és Greg... — Elharapom a mondat végét, és
megpróbálom gyorsan átfogalmazni a fejemben, amit mondani akartam, mert nem
szeretném, ha még jobban felhúznám. - Szóval mindenki azt hinné, hogy a pletyka igaz.
- Nem érdekel! - mondja Lila. - Mert így most te vagy az, aki miatt nem vesznek komolyan.
- Ne haragudj... - kezdeném, de közbevág.
- Velem ne szélhámoskodj! — Benyúl a zsebébe, és az asztalra csap öt darab húszdollárost. A
poharak összecsörrennek, egy kis üdítő kilöttyen. - Száz dollár arra, hogy Greg Harmsford és
Lila Zacharov dugott! Na, mik az esélyeim?
Nem tudja, hogy Greg már soha többé nem jön vissza a Wallingfordba. Nem tudja, hogy Audrey
zsigerből gyűlöli. Automatikusan Greg régi asztala felé nézek, és remélem, hogy Audrey nem hallja,
amit itt beszélgetünk.
- Jók - mondom. - A szorzó elég magas.
- Akkor legalább keresek egy kicsit - mondja, majd feláll, és kimegy a menzáról.
A homlokomat az asztalra nyomom, és a két karomat a fejemre teszem. Ez nagyon nem az én napom.
- De hiszen visszaadtad azt a pénzt! - mondja Sam. - Miért nem szóltál neki?
- Nem adtam vissza mindenki pénzét - felelem. - Nem akartam, hogy tudja, hogy rá is lehet
fogadni, így amikor vele voltam, akkor szó nélkül elvettem minden borítékot, amit a kezembe
nyomtak. És azzal kapcsolatban is lehetett nálam fogadni, hogy ki az átokvető. Azt hittem,
hogy helyesen cselekszem. Talán igaza van. Talán csak a saját seggemet akartam védeni.
- Én is vettem át olyan fogadásokat, amik arról szóltak, hogy ki az átokvető - mondja Sam. - És
igazad volt. Csak így őrizhettük meg a befolyásunkat.
Ahogy így beszél, sokkal magabiztosabbnak hangzik, mint amilyennek én éreztem magam.
- Cassel - mondja Daneca. - Várj csak egy másodpercet!
 - Mi van? - A hangja olyan különösnek tűnik, szinte habozónak, hogy önkéntelenül is azonnal
felnézek rá.
- Ezt nem lett volna szabad megtennie - mondja Daneca. - Lila éppen most tolt le téged, de jó
alaposan.
- Miért, lehetséges, hogy valaki nagyon szerelmes egy másik emberbe, és még így is
összevesznek... — Elharapom a mondat végét. Mert hiszen éppen ez a különbség a valódi
szerelem és az átokkal vetett szerelem között. Ha az ember őszintén szereti a másikat, attól
függetlenül még olyannak látja, amilyen valójában. Az átokkal vetett szerelem azonban
beteges és egyszerű.
Döbbent csodálattal nézek az ajtó felé, amin az előbb Lila kiviharzott.
- Szerinted lehetséges volna, hogy... már jobban van? Hogy már nincsen megátkozva?
A remény, amely életre kel bennem, nagyon ijesztő.
Talán. Talán lehetséges, hogy elmúlik az átok, de ő nem utál meg mindörökre. Talán még meg is tud
majd bocsátani. Talán.

Átvágok az udvaron, és elindulok a kolesz felé. Sam mellettem lépked. Valószínűleg nem ez lenne a
megfelelő reakció, de szélesen mosolygok, még annak ellenére is, hogy tudom, mennyire áll
mellettem a szerencsém. Az álmaimban nagyon ravasz vagyok, és sikerül kidumálnom magam a
legnehezebb helyzetből is. Csali álmokat látok. Olyan álmokat, amiket a szélhámosok különösen
szeretnek kihasználni.
- Szóval - mondja Sam lassan és halkan. - Mindig ilyen? Amikor alakot változtatsz?
A tegnap reggel mintha egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. Emlékszem a Sam tekintetében
megcsillanó rettegésre, ahogy rám nézett, miközben a földön hevertem. Még mindig érzem a
visszahatást, ahogyan lassan végigaraszol a gerincemen. Ki akarom zárni a tudatomból ezeket a
dolgokat, hogy ezek közül bármi is valaha megtörtént volna, mert ezekben a pillanatokban sokkal
meztelenebbnek érzem magam, mint életemben korábban bármikor. Nagyon meztelennek, mert szó
szerint kifordulok önmagamból.
- Aha - felelem, és azt figyelem, ahogyan a molylepkék a gyalogút mellett felállított lámpák
fényében köröznek. Fejünk felett a hold olyan, mint egy ezüstös szilánk. - Többnyire
ugyanilyen. Ez most rosszabb volt, mint általában, mert egy éjszaka alatt kétszer is alakot
váltottam.
- Hol voltál? - kérdezi Sam. - Mi történt?
Habozok.
- Cassel - mondja Sam. - Elég, ha csak annyit mondasz, hogy nagy bajban vagy.
- Lila szobájában voltam.
- Te törted be az ablakát? — kérdezi. Gondolhattam volna, hogy mostanra egyetlen lélek sincs
az iskolában, aki ne hallotta volna a sztorit. Mindenki tud a kőről és a fenyegető üzenetről is.
- Nem - válaszolom. - Aki tette, az nem tudhatta, hogy én is ott leszek.
Hirtelen felém fordul, és a két szemöldöke között megjelenik egy éles vonal, ahogyan rosszallóan rám
néz.
- Vagyis tudod, hogy ki tette. Hogy ki törte be az ablakot.
Bólintok, de nem akarom kimondani Audrey nevét. Persze ha Samnek árulnám el, egyáltalán nem
ugyanolyan lenne, mint Northcuttnak, de akkor is úgy érzem, hogy ha megígértem, hogy megtartom
a titkot, akkor azt kell tennem.
- Csőstül jön a baj - mondja Sam.
Ahogyan belépünk az épületbe, megszólal a telefonom. Az államhoz téve kinyitom, majd a fülemhez
emelem.
- Igen?
- Cassel? - Lila halk hangja.
- Szia - mondom. Sam megfordul, olyan pillantást vet rám, mint aki tudja, mi a pálya, és
továbbindul, miközben én leülök az első emeletre vezető lépcsőre.
- Sajnálom, hogy úgy rád kiabáltam - mondja.
Szomorúság árad szét bennem.
- Tényleg?
- Tényleg. Értem, hogy miért vetted át azokat a fogadásokat. Nem örülök neki különösebben,
de akkor is megértem. Már nem vagyok dühös.
- Jól van - mondom.
- Azt hiszem, hogy valószínűleg csak berezeltem - mondja. - A tegnap este történtek miatt. Már
nem akarom, hogy csak látszat legyen.
Olyan halkan beszél, hogy szinte nem is értem.
- Nekem már most sem az - mondom. Mintha a szavakat egyesével szakítanám ki a saját
mellkasomból. - És soha nem is volt.
- Ó - mondja, és egy pillanatig hallgat. Aztán, amikor megszólal, a hangjában már vidámság
csendül. - De azért még mindig elvárom, hogy megkapjam a nyereményemet, Cassel. Ebből
nem fogod tudni kidumálni magad.
- Kegyetlen vagy, mint mindig - mondom, és szélesen vigyorogva nézem a lépcsőt. Valaki
eldobott egy rágót, valaki más belelépett, és most egy csík rózsaszínes kosz csupán.
Mekkora bolond vagyok!
- Szeretlek - mondom, mert most már úgyis teljesen mindegy, mert most már nem számít, mit
teszek és mit nem. Elhatároztam magam. Mielőtt bármit mondhatna, összecsukom a
telefonomat, és megszakítom a vonalat.
Azután a fejemet a hideg fémkorlátnak támasztom. Lehet, hogy végül szépen lassan lekopik az átok,
de soha többé nem lehetek biztos benne, hogy teljesen elmúlt. Mindaddig, amíg ennyire odáig van
értem, nem tudom eldönteni, hogy vajon úgy kényszerítették-e rá az érzést. Az átkok alig
megfogható dolgok. Persze, mindenki tudja, hogy az érzelemvetés hatása előbb vagy utóbb elmúlik,
de mégis ki lehetne ebben annyira biztos? Száz százalékig biztosra kell mennem, és így soha nem
lehetek az.
Ezzel kapcsolatban soha nem létezett helyes döntés.

Felhívom Jones ügynököt. Elvesztettem ugyan a kártyáját, de felhívom a trentoni iroda központi
számát, és néhány ide-oda kapcsolás után sikerül elérnem a rögzítőjét. Megmondom neki, hogy kell
még egy kis idő, mindössze néhány nap, legfeljebb hétfőig, és akkor mindenképpen a kezükre adom a
gyilkost.
Ha az ember egyszer cselekvésre szánja el magát, akkor szinte megkönnyebbülésként éli meg a
dolgot. A várakozás sokkal nehezebb, mint a cselekvés, még akkor is, ha az ember végtelenül utálja,
amit tennie kell.
Minél tovább keressük a választási lehetőségeket, annál rosszabbakra találunk.
El kell fogadnom azt, ami van.
Rossz ember vagyok.
Rossz dolgokat tettem.
És mindaddig, amíg valaki meg nem állít, ez így is marad. De ki lenne képes megállítani engem? Lila
nem tud. Zacharov nem hajlandó. Csak egyetlen ember létezik, aki képes lehet rá, de ő már többször
bebizonyította, hogy teljességgel megbízhatatlan.
Sam fent van a szobánkban, és éppen az Othellót olvassa, amikor belépek. Az iPodja be van dugva a
kihangosítóba, és a Deathwérk zenéje az ablak üvegét remegteti.
- Minden rendben? - kérdezi a torokhangú éneklést túlkiabálva.
- Sam - mondom neki. - Emlékszel még, hogy a félév legelején valamikor azt mesélted, hogy
elmentél egy különleges effektusokkal foglalkozó cég raktárába, és egy csomó cuccot
elhoztál? Hogy készen állsz bármire?
- Aha... - feleli nem kis gyanakvással.
- Azt akarom, hogy húzzunk csőbe valakit a bátyám meggyilkolásával kapcsolatban.
- Kicsodát? — kérdezi, és azonnal lehalkítja a zenét. Biztosan hozzá van szokva ahhoz, hogy a
legőrültebb dolgok hangzanak el tőlem, mert teljesen komolyan viselkedik. - És miért?
Mély lélegzetet veszek.
Nagyon sok mindentől függ, hogy sikerül-e csőbe húzni valakit.
Először is találni kell egy embert, aki hihető gonosztevő lehet. Az is segít, ha ez a személy korábban
már tett valami rosszat - és még könnyebbé teszi a dolgot, ha annak a dolognak egy része, amivel
kapcsolatban csőbe akarjuk húzni, valóban megtörtént.
Ugyanis, mivel korábban már tett valami rosszat, az ember ilyenkor nem érez olyan nagy lelkiismeret-
furdalást, hogy egészen más dologba is belekeveri.
Ami azonban a legfontosabb, hogy a kitalált sztori hihető legyen. A hazugság csak akkor fog működni,
ha elég egyszerű. A hazugságok ráadásul általában sokkal jobban működnek, mint az igazság. Az
igazság ugyanis nagy gázt tud okozni. Nyers és kényelmetlen. Az embereket senki nem kárhoztatja
tehát azért, hogy sokszor inkább a hazugságot választják.
És különösen akkor nem lehet kárhoztatni őket, ha ez a döntés előnyösebb helyzetbe hozza őket.
- Bethenny Thomast - válaszolom.
Sam értetlenül néz rám.
- Várj csak, kicsodát? Ki az?
- A halott maffiózó csaja. Akinek két hatalmas pudlija volt. A kocogó. - Eszembe jut a
fagyasztóban heverő Janssen. Remélem, hogy ő is egyetértene ezzel a választással. — Ő
gyilkoltatta meg a pasiját, úgyhogy, ha úgy vesszük, már ölt.
- És ezt te pontosan honnan tudod? - kérdezi Sam.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy elmondhassam Samnek a teljes igazat, de ez ebben a pillanatban
nem tűnik lehetségesnek. Még a részigazság is nevetségesnek tűnik.
- Ő maga mondta nekem. A parkban.
Sam a mennyezetre néz.
- Mert annyira udvarias voltál vele?
- Azt hiszem, hogy összekeverhetett valakivel. — Ez annyira úgy hangzik, mintha Philip mondta
volna, hogy magam is megrémülök. Hallom a hangomba költöző fenyegetést.
- Kivel? - kérdezi Sam, és meg sem rezzen.
Kényszerítem magam, hogy megint normális hangon beszéljek.
- Ööö, hát azzal a személlyel, aki megölte a pasiját.
- Cassel! - Felnyög, és a fejét rázza. - Nem, ne aggódj, nem fogom megkérdezni, hogy vajon
hogyan keverhet össze éppen ezzel az emberrel. Nem is akarom tudni. Csak mondd el a
tervedet!
Megkönnyebbülten ülök le az ágyamra. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék újra vallani.
Annak ellenére sem, hogy még nagyon sok minden van, amit be kell vallanom.

Még kölyökkoromban néha én is elkísértem apát, amikor egy-egy rablás előtt megfigyelte a helyszínt.
Gondosan feljegyeztük, milyen ritmus szerint élnek az emberek. Hogy mikor mennek dolgozni.
Hogy minden este ugyanott és ugyanakkor vacsoráznak-e. Hogy ugyanakkor fekszenek-e ágyba.
Minél kötöttebb az időrend, annál tisztább lesz a rablás.
Amire azonban a legjobban emlékszem, az az, hogy szinte a végtelenségig ültünk az autójában, és
csak hallgattuk a rádiót. A levegő hamarosan meleg lett és állott, de nekem nem volt szabad annyira
lehúznom az ablakot, hogy friss levegő jöhessen be. Az üdítő végül megmelegedett, és elment belőle
a szénsav, nekem pedig nem maradt más választásom, mint belehugyozni az üvegbe, mert nem volt
szabad kiszállnom a kocsiból. A megfigyelésekben csak két jó dolog volt. Az egyik, hogy apa
megengedte, hogy a benzinkúton olyan rágcsálnivalót válasszak magamnak, amilyet csak akarok. A
második, hogy apa megtanított kártyázni. Póker. Itt a piros, hol a piros. Slap. Crazy eights.
Sam is elég ügyesen kártyázik. A péntek estét azzal töltjük, hogy megfigyeljük Bethenny házát, és
sajtos chips alapon kártyázunk. Megtudjuk, hogy a portás egy nagydarab pasi, aki lehord és elzavar
egy hajléktalant, amiért aprót kérve zaklatja a lakókat, és tart néhány cigarettaszünetet, amikor senki
nem látja. Bethenny este fut egyet a kutyákkal, majd még két alkalommal megsétáltatja őket, mielőtt
kiöltözne és elmenne szórakozni. A portások hajnalban váltanak műszakot. A másik pasi, aki ekkor
kezdi a munkát, sokkal soványabb. Megeszik két fánkot, és elolvassa az újságját, még mielőtt
elkezdenének a lakók lefelé áramlani. Ekkorra már szombat késő délelőtt van, Bethenny pedig még
mindig nem jött haza. Éppen ezért összecsomagoljuk a holminkat, és hazamegyünk.

Nagyjából tizenegy órakor teszem ki Samet a házuk előtt, majd elmegyek a régi házba, és néhány órát
én is alszok. Arra ébredek, hogy a vezeték nélküli telefon megcsörren, közvetlenül a fejem mellett.
El is felejtettem, hogy napokkal ezelőtt behoztam a szobába. Bele van gabalyodva az ágyneműbe.
- Igen? - Reszelős a hangom.
- Beszélhetnék esetleg Cassel Sharpe-pal? - kérdezi anya kedvesen csicsergő hangon.
- Anya, én vagyok az.
- Jaj, kedvesem, annyira fura volt a hangod! - Sokkal boldogabbnak tűnik, mint hosszú idő óta
bármikor. Ülő helyzetbe tornázom magam.
- Aludtam. Minden rendben van? - Azonnal azt feltételezem, hogy valami bajba keveredhetett,
hogy a szövetségiek ráuntak a várakozásra, és begyűjtötték. - Hol vagy?
- Minden a legnagyobb rendben van. Nagyon hiányoztál, kicsim! - Felnevet. - Annyi minden
történt velem mostanában, és olyan sok kedves emberrel ismerkedtem össze!
- Aha. — A telefont a vállamhoz szorítom. Minden bizonnyal most rosszul kellene éreznem
magam, amiért nem is olyan régen még gyilkossággal vádoltam. Ehelyett azért van
bűntudatom, mert nincsen semmi bűntudatom. - Találkoztál mostanában Barronnal?
Remélem, hogy nem. Remélem, anyának fogalma sincsen arról, hogy a saját bátyám zsarol.
Hallom az ismerős sziszegést, amint cigarettára gyújt. Leszívja a füstöt.
- Egy vagy két hete nem. Azt mondta, hogy bejött neki valami nagy munka. De én most rólad
szeretnék beszélni. Gyere, és látogass meg engem és a kormányzót valamikor! Vasárnap
délelőtt ünnepélyes fogadást rendeznek, és azt hiszem, imádnád a dolgot. Látnod kellene
azokat a drágaköveket, amiket néhány nő visel, és képzeld, az ezüst is valóóódi!
Ezt az utolsó szót elnyújtja egy kicsit, mintegy próbálva elhúzni az orrom előtt a mézesmadzagot.
 - Patton kormányzóról van szó? Kösz, nem. Inkább ennék törött üvegcserepeket, mint hogy
vele reggelizzem. - Leviszem magammal a telefont a földszintre, és kiöntöm a kávéfőzőből az
állott kávét. Friss vizet és őrölt kávét teszek a főzőbe. Az óra szerint délután három van. Most
már ideje indulnom.
- Jaj, ne legyél már ilyen! - mondja anya.
- Hogy vagy képes csak ülni ott, és hallgatni, ahogyan a második törvényjavaslatról beszél? Jó,
rendben van. Elhiszem, hogy nagyon csábító célpont. Én is nagyon szeretném látni, hogy
valaki csőbe húzza, de hidd el, nem éri meg! Anya, az ilyesmi nagyon könnyen elfajulhat. Elég
egyetlen kis hiba, és...
- A te anyád soha nem hibázik - feleli, és hallom, ahogyan kifújja a füstöt. - Kicsim, hidd el,
hogy pontosan tudom, mit csinálok.
A kávé csöpögni kezd, és a főzőbői gőz száll fel. Leülök a konyhaasztalhoz. Próbálok nem gondolni rá,
hogy milyen volt anya, amikor még kiskölyök voltam. Ugyanitt ült, ahol most én, hangosan nevetett
valamin, amit Philip mondott, vagy éppen összeborzolta a hajamat. Szinte látom magam előtt apát is,
itt ül az asztalnál, és azt tanítja meg Barronnak, hogyan kell egy ötcentest végigléptetnie az ujjízületei
tetején, miközben anya reggelit készít. Érzem az orromban apa szivarkáinak és a sülő szalonnának az
illatát. A szemem csípni kezdi valami.
- Már magam sem tudom néha, hogy mit csinálok — mondom. Most azt gondolhatod, hogy
őrült vagyok, amiért ezt mondom neki, de hát mégiscsak az anyám!
- Mi a baj, kedvesem? - A hangjában éppen elég őszinte aggodalom csendül, hogy egyetlen
pillanat alatt összetörjön a szívem.
Nem mondhatom meg neki. Semmiképpen nem mondhatom meg. Nem beszélhetek neki Barronról
és a szövetségiekről, vagy hogy nemrég még gyilkosnak hittem. Az pedig, hogy Liláról beszéljek neki,
abszolút ki van zárva.
- Csak a suli - mondom végül, és a fejemet a kezemre támasztom. - Azt hiszem, egy kicsit
kezdenek a fejem fölött összecsapni a hullámok.
- Kicsim! - mondja anya rekedtesen suttogva. - Ezen a világon nagyon sokan vannak, akik
megpróbálnak majd letörni téged. Szükségük van rá, hogy te kicsinek érezd magad, mert ők
csak akkor lehetnek nagyok. Hagyd, hadd higgyenek csak, amit akarnak, de ne felejtsd el,
hogy mindig küzdened kell a saját céljaidért. Küzdj a céljaidért!
A háttérben hallom egy férfi hangját. Azon töprengek, hogy ez a férfi vajon rólam beszél-e.
- Van ott még valaki?
- Igen - mondja édesen. - Remélem, eljössz vasárnap. Mit szólnál hozzá, ha megadnám a címet,
és addig még eldöntheted, hogy jössz-e vagy sem?
Úgy teszek, mintha leírnám a címet, ahol Patton idióta fogadását rendezik majd. De az igazság az,
hogy csak töltök magamnak egy újabb csésze kávét.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

HA AZ EMBER DÉLBEN ÉBRED,

mindig marad a fejében valami különös zúgás, mintha éppen csak kilépett volna az időből néhány
órára. Valahogy nem odaillő az ablakon beáradó erős napfény. A testemet olyan nehéznek érzem,
hogy úgy kell belekényszerítenem magam a ruháimba.
Megállók a közeli boltban egy korty kávéra, és hogy megvásároljak még néhány kelléket, majd
elindulok Danecáék háza felé. Keresztülsétálok a zöld gyepen, és egyenesen a gondosan nyírt
sövények között nyíló, színesre festett ajtóhoz megyek. Minden olyan, mintha megkomponált
képeslapon lenne.
Amikor megnyomom a csengőt, Chris nyit ajtót.
- Mit akarsz? - kérdezi. Rövidnadrág, papucs és egy túlságosan nagy póló van rajta. Így még
annál is fiatalabbnak néz ki, mint amilyen valójában. A hajába valami kék száradt bele.
- Bejöhetek?
Kinyitja az ajtót.
- Engem nem érdekel.
Felsóhajtok, és ellépek mellette. Az előszobát a citromos padlófény illata lengi be, a nappaliban egy
szobalány porszívóz. Valamiért soha nem jutott eszembe, hogy Daneca szobalányokkal körülvéve
nőtt fel, de természetesen ez a helyzet.
- Mrs. Wassermant keresem - mondom a lánynak.
Kihúzza a füléből a fülhallgatót, és elmosolyodik.
- Tessék?
- Ne haragudjon - mondom. - Csak azt kérdeztem, nem tudja-e, merre van Mrs. Wasserman.
A lány mutatja az irányt.
- Azt hiszem, hogy az irodájában van.
Elindulok a jelzett irányba, elhaladok a festmények és az antik ezüstholmik mellett. Bekopogok az
üveges ajtó keretén. Mrs. Wasserman nyitja ki nekem. A haja hevenyészett kontyba van összefogva,
és egy ceruzával van feltűzve.
- Cassel? — üdvözöl. Valami kopott, festékfoltos melegítőnadrág van rajta, és a kezében egy
csésze teát tart.
Feléje nyújtom az ibolyát, amit egy közeli kertészeti boltban vásároltam. Nem sokat tudok a
virágokról, de azonnal megtetszett, hogy ennek olyan bársonyos szirmai vannak.
- Csak meg szerettem volna köszönni, hogy a minap segített. Hogy tanácsot adott.
Az ajándékok nagyon hasznosak lehetnek a szélhámosok számára. Az ajándékok ugyanis tartozás
érzését keltik az emberben, egyfajta megfoghatatlan rossz érzést. A megajándékozott mindent
megtesz majd annak érdekében, hogy viszonzással ezt megszüntesse. Az igazat megvallva, olyannyira
készek mindent megtenni, hogy gyakran többet adnak vissza, mint amennyibe az ajándék került.
Egyetlen csésze kávéval el lehet érni, hogy az ajándékozott végigüljön akár egy teljes, vallásos témájú
előadást még akkor is, ha ez egyáltalán nem érdekli. Egyetlen textilből varrt virág odaajándékozásával
elérhető, hogy az ajándékozott anyagilag támogasson valamilyen jótékonysági szervezetet, még ha
nem is ért egyet a tevékenységével. Az ajándékok olyan nagy nyomást fejtenek ki az ajándékozottra,
hogy a lekötelezettség érzése még akkor sem múlik el, ha magát az ajándékot eldobják. Még ha nincs
is szüksége az ajándékozottnak arra a kávéra, még ha nem is tetszik neki a virág, ha egyszer
elfogadta, akkor mindenképpen viszonozni akarja majd az ajándékot. Ami pedig a legfontosabb, hogy
az ajándékozott mindenképpen meg akar szabadulni a lekötelezettség érzésétől.
- Jaj, nagyon köszönöm! - mondja Daneca édesanyja. Meglepődött, de látszik rajta, hogy
tetszik neki a virág. - Igazán nem volt teher, Cassel! Tudod, hogy én mindig itt vagyok, ha meg
akarsz beszélni valamit.
- Komolyan? - kérdezem, talán egy kicsit túlságosan lelkesen, de most mindenképpen nyomás
alá kell helyeznem egy kicsit. Most jött el számára a lehetőség, hogy viszonozza az ajándékot.
És nem nagy baj az sem, hogy tisztában vagyok vele, nagyon szívesen vállal el látszólag
megnyerhetetlen ügyeket.
- Hát persze! - mondja. - Bármire szükséged van, megtalálsz, Cassel.
Megvagy.
Szeretném azt hinni, hogy nem csak a hála miatt ennyire nagylelkű, de azt hiszem, ezt már soha nem
fogom megtudni. Ez a legnagyobb baj azzal, hogy senkiben nem bízhatok meg - soha nem fogom
megtudni, hogy vajon a saját jó szándékuktól hajtva is segítettek volna-e nekem.
Daneca éppen a számítógépe előtt ül, amikor belépek a szobájába. Csodálkozva néz rám.
- Szia — mondom. — A kisöcséd engedett be.
Már most sem vagyok teljesen őszinte vele, amikor szándékosan elfelejtem megemlíteni, hogy az
előbb beszéltem az anyjával, de megfogadtam, hogy ennél több becstelenséget már nem követek el
vele szemben. Máris elég vacakul érzem magam, amiért a kevés barátaim egyikét készülök éppen
belekeverni a szélhámosságomba.
- Chris nem a testvérem - feleli Daneca oda sem figyelve. - Még abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán törvényes, hogy itt lakik velünk.
A szobája pontosan úgy néz ki, mint gondoltam. Az ágytakarója batikolt, és ezüstös lemezkék díszítik.
A vászonfüggönyök felső részéről csipkés sálak lógnak alá. A falak tele vannak folkénekesek
posztereivel, versekkel, valamint egy hatalmas, átokvető jogi egyelőséget követelő zászlóval. A
könyvespolcon, közvetlenül Ginsberg, Kerouac és az Aktivisták kézikönyve mellett, egy csomó ló
sorakozik. Fehér és barna, deres és fekete— növekvő sorrendbe állítva.
Az ajtónak dőlök.
- Jól van, akkor valami kölyök, akinek éppen itt van a lakcíme, kinyitotta nekem az ajtót, és
beengedett. És elég bunkó is volt.
Daneca halványan elmosolyodik. Átpillantva a válla fölött látom a dolgozatot, amit éppen gépel, a
szavak apró hangyákként sorakoznak a képernyőn.
- Mit keresel itt, Cassel?
Leülök az ágyára, és veszek egy mély lélegzetet. Ha ezt lesz erőm megtenni, akkor lesz minden mást
is.
- Azt szeretném, hogy vess átkot Lilára - mondom ki, és magam is meglepődöm, milyen
könnyen jönnek a számra a szavak. Közben azonban a mellkasom minden hangra megsajdul. -
Azt szeretném, hogy ne szeressen többé.
- Takarodj innen! — feleli Daneca.
Megrázom a fejemet.
- Mindenképpen szükségem van erre. Kérlek! Kérlek, csak hallgass végig! - Attól tartok, hogy a
hangom el fog bicsaklani. Attól tartok, hogy Daneca meg fogja hallani, mekkora fájdalmat
érzek.
- Cassel, engem nem érdekel, milyen indokkal állsz elő. Ugyanis nem létezik semmilyen
elfogadható ok arra, hogy elvegyük bárkinek a szabad akaratát.
 - De hiszen már elvették tőle! Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy próbáltam távol tartani
magamat Lilától? - felelem. - Hát már nem próbálom. Ez nem elég indok szerinted?
Nem bízik bennem. És biztos vagyok benne, hogy megérti, miért nem bízhatom meg én sem
önmagamban.
Olyan pillantást vet rám, amiből csak úgy csöpög az undor.
- Különben pedig te is tudod, hogy semmit nem tehetek. Nem tudom levenni róla az átkot.
- Akkor olyat vess rá, hogy semmit ne érezzen irántam - felelem. A világ egy pillanatra
elmosódik a szemeim előtt. Dühösen törlőm ki a nedvességet a szememből. - Tedd meg, hogy
ne érezzen semmit. Légy szíves!
Valami fura, döbbent tekintettel néz rám. Amikor megszólal, a hangja halk.
- Én azt hittem, hogy az átok máris enyhül. Lehet, hogy mostanra teljesen el is múlt.
Megrázom a fejem.
- Nem, még mindig kedvel.
- Lehet, hogy egyébként is kedvelne, Cassel — mondja Daneca, óvatosan megválogatva a
szavait. — Anélkül, hogy megátkozták volna.
- Nem.
Egyetlen végtelen pillanaton keresztül vár.
- Na és te? Neked milyen érzés lesz majd, amikor...
- Én most nem számítok - felelem. - Lila csak akkor lehet biztos abban, hogy az átoknak már
nincsen hatása rá, illetve bárki csak akkor lehet biztos ebben, ha nem szeret.
- De ... — kezdi Daneca.
Ha ezt sikerül véghezvinnem, akkor már nem fog fájni semmi más. Képes leszek megtenni bármit.
- Ennek így kell lennie. Másképpen, mivel nagyon szeretném, ha ez igaz lenne, ki fogok találni
mindenféle magyarázatot arra, hogy elhiggyem, még mindig akar engem. Nem tudok
megbízni önmagamban.
- Tudom, hogy most nagyon fel vagy dúlva... — mondja.
- Bennem nem lehet megbízni. Ugye megérted?
Bólint. Egyszer.
- Jól van. Rendben, megteszem.
Felsóhajtok. Beleszédülök, ahogy a levegő kiszáll a tüdőmből.
- De ez csak egyszeri dolog. Soha nem fogom még egyszer megtenni. És soha nem fogok többé
semmi ehhez hasonlót tenni. Ugye megértetted?
- Igen — válaszolom.
- És mivel még abban sem vagyok biztos, hogy hogy kell csinálni, semmilyen garanciát nem
tudok vállalni. Ráadásul a visszahatás miatt furán és rapszodikusan fogok viselkedni, úgyhogy
a te felelősséged lesz vigyázni rám, amíg nem áll vissza minden a régi kerékvágásba.
Rendben?
- Igen - mondom megint.
- Többé már nem fogod érdekelni. - Daneca oldalra billenti a fejét, és olyan tekintettel néz
rám, mintha még soha nem látott volna. — Csak egy leszel a rengeteg srác közül, akiket
életében megismert. Minden, amit veled kapcsolatban érez... minden, amit valaha is érzett
irántad, semmivé lesz.
Lehunyom a szememét, és bólintok.
Az első dolgom, amikor hazaérek, hogy lemenjek a pincébe. Kinyitom a fagyasztót. Janssen pontosan
ott van, ahol hagytam - tejfehér, a szemhéjai beesettek, a haja pedig deres. Úgy néz ki, mint valami
beteg szobrász márványból készült mesterműve - a meggyilkolt gyilkos szobra. Szépen lassan minden
vére a hátába szivároghatott, miközben itt hevert a fagyasztóban, úgyhogy bármiben lefogadnám,
hogy ha most megfordítanám, a hátát teljesen feketének látnám.
Leveszem a jobb kezemről a kesztyűt, és az ujjamat a mellkasára teszem, félretolva az ing
megkeményedett anyagát, hagyva, hogy az ujjhegyeim a jeges bőrt tapintsák.
Üveggé változtatom a szívét.
Az átváltoztatás mindössze egy pillanatig tart, az, hogy ezután magamhoz térjek, viszont sokkal
tovább. Amikor elmúlik a visszahatás, megsimogatom a fejemet ott, ahol bevertem a padlóba, amikor
összecsuklottam. Mindenem fáj. De már kezdek hozzászokni a dologhoz.
Azután felmegyek az emeletre, kiveszem a stukkert a nejlonszatyorból, lehunyom a szememet, és a
nappaliban kétszer a plafonba lövök. Por száll alá a fejemre, és a fehérség beteríti a padló jelentős
részét. Egy darab vakolat kis híján az agyamat is kiloccsantja.
A szélhámosság nem csupa fény és csillogás. A szélhámosok kivonszolják az ősrégi porszívót a
szekrényből, és meggyőződnek róla, hogy sikerül eltakarítaniuk a por jelentős részét. Azután
felsepregetik a pincét, hogy elrejtsék az átváltoztatást követő visszahatás miatti szenvedés nyomait.
Az interneten talált utasítások alapján széjjelszedik a fegyvert, és egy finoman megolajozott ronggyal
gondosan eltávolítanak minden ujjlenyomatot, majd az egészet papírtörlőbe csomagolják. Kocsiba
szállnak, azután két kilométernyire mennek, ahol a gyilkos kabátját és kesztyűjét annyira átitatják
benzinnel, hogy azok pillanatok alatt porrá égnek. Megvárják, amíg a hamu sem izzik már tovább, és
a cipőjükkel széjjelrugdossák. Azután egy kalapáccsal apró darabokra törik a gombokat, és a
porzsákkal és a kapcsokkal meg egyéb fémrészekkel együtt több, különböző szemeteskonténerbe
dobják őket, tisztes távolságban attól a helytől, ahol a ruhákat elégették. A szélhámosok titka a
részletekre való odafigyelésben rejlik.
Mire végzek, már elég késő van ahhoz, hogy felhívjam Samet, és beindítsam a tervem következő
lépését.
Amikor arról van szó, hogy valakit átverjen, az anyám nagyon pedáns. Megvan a saját, nagyon is
hatékony módszere. Csillogó ruhák, egy könnyed érintés, és a legtöbben már a következő pillanatban
készek megtenni neki bármit, amit szeretne. De amíg nem találkoztam Sammel, én személy szerint
nem sokra tartottam a ruhákat és a kellékeket. A monitoron a Ciprusliget honlapja van megnyitva. A
leendő bérlők kedvéért elérhetővé tették a rendelkezésre álló lakások alaprajzát. Nagyon
segítőkészek.
Sam várakozva tart magasba egy vékony szilikonlapra elkészített mű sebhelyet.
- Nézd, te magad mondtad, hogy az a portás igazi hőstípus - mondja nekem.
Lehet, hogy valóban ezt mondtam, de nem nagyon emlékszem rá. A megfigyelés során egy csomó
mindent említettem, leginkább unalmas részleteket a helyszínről, vagy vadul túlzó jövendöléseket
arról, mennyire durván meg fogom verni Samet a kártyában.
- Akkor viszont szükségünk lesz egy másik személyre is - mondom én. - Ez háromemberes
dolog lesz.
- Kérd meg Lilát - mondja.
- Ő ilyenkor New Yorkban van, nagyon messze - mondom, de magam is érzem, hogy csak
amolyan tettetett kifogás ez. A gondolat, hogy láthassam még egyszer, mielőtt örökre
elveszíteném, annyira vonz, hogy szinte belehalok.
- Daneca és én még ... nem is tudom . Különben pedig ő azért nem a legjobb színésznő.
 - Szerintem Zacharovék jótékonysági estélyén nagyon ügyes volt - válaszolom, és eszembe jut,
hogyan mosolygott a bátyám arcába, mindössze pillanatokkal azután, hogy átadta nekem a
művérrel teli zacskót.
- Aha, de előtte az egész út azzal telt, hogy próbáltam bátorságot önteni bele — mondja. — Na
és ahhoz mit szólnál, ha én hívnám fel Lilát?
Némán átadom neki a telefonomat. Azt akarom, hogy eljöjjön. Ha ennek most ellenállok, attól tartok,
később semmi másnak nem fogok tudni.
Sam halottaskocsijával vesszük fel Lilát az állomáson. Mialatt én idegesen pizzát majszolok, és a
rádióval szórakozom az első ülésen, Sam gondjaiba veszi a hátsón.
- Készen vagytok már? - kérdezem, és a műszerfalba épített órára nézek.
- A művészt nem lehet siettetni! — mondja Lila. A hangja úgy hatol keresztül rajtam, akár egy
borotvaéles kés, amely olyan tiszta sebet ejt, hogy csak akkor érzem majd a fájdalmat,
amikor kihúzza belőlem.
- Ja, igen - felelem. - Bocs, Sam!
Lila végül az első ülésre mászik. Az egyik arcára véraláfutást festettek. Nagyon valósághűnek néz ki,
ahogyan a hosszú, szőke paróka egyik tincse félig eltakarja.
Önkéntelenül is kinyúlok, hogy megsimogassam, de hirtelen visszakapom a kezemet.
- Ne rontsd el a sminket! - mondja, féloldalas vigyorral.
- Készen állunk? - kérdezem hátrafordulva.
- Még egy másodperc — mondja Sam. — Csak fel kellene tennem valahogy a számra ezt a
vágást is, és sehogy nem akar felragadni.
Lila közelebb hajol hozzám, idegesen és eltökélten.
- Az a dolog, amit az előtt mondtál, hogy letetted a telefont - mondja félig suttogva. -
Komolyan gondoltad?
Bólintok.
- De én azt hittem, hogy csak megjátsszuk... - Elhallgat, és az ajkába harap. Annyira fél a
válaszomtól, hogy nem tudja rávenni magát a kérdés befejezésére.
- Megjátszottam, hogy megjátszom — felelem halkan. — Azt hazudtam, hogy hazudok. Nem
jutott eszembe semmi más módja annak, hogy elhitessem, veled semmiképpen nem
lehetünk együtt.
Értetlenül néz.
- Várj csak! Akkor most miért mondtad el?
Basszus!
- Mert a következő órában talán pudlieledel leszek - mondom poénkodva. - Soha ne felejts el,
szerelmem!
Sam szerencsére éppen ebben a pillanatban hajol előre.
- Oké, minden készen áll — mondja.
- Itt van az, amit kértél, hogy hozzam el neked - mondja Lila, majd a hátizsákjából elővesz egy
zöld üveget. Egy pólóba van csomagolva. - Ezt akartad elrejteni a lakásában?
Átveszem, óvatosan, nehogy hozzáérjek az üveg nyakához. Micsoda bizarr gondolat, hogy amit Lila
elhozott Philip házából, az éppen ez a kis semmiség volt! És még ennél is bizarrabb belegondolni
abba, hogy ez a valami nemrég még egy élő ember lehetett.
- Nem - mondom. - Az én tervem még ennél is titokzatosabb.
Felsóhajt.
Felkapom a pizzafutáros sapkámat, és beindítom a motort.
A terv gyermekien egyszerű. Először megvárjuk, amíg Bethenny Thomas a kutyái nélkül elhagyja az
épületet. Ez a legbizonytalanabb részlet, mert az is lehet, hogy a szombatot ezúttal otthon akarja
majd tölteni, a tévéje előtt heverve.
Tízkor beszáll egy taxiba, és mi akcióba lendülünk.
Három doboz pizzával a kezemben bemegyek az épületbe. Rajtam van a sapka - amit viszonylag
könnyen elemeltem abból a tömött étteremből, ahonnan a pizzát is vásároltuk -, illetve a teljesen
mindennapi ruhám. A biztonsági kamerák előtt elhaladva, gondosan lehajtom a fejemet. Azt
mondom, hogy kiszállítást hoztam Goldblattéknak. Azért választottuk ki éppen őket a rengeteg
ember közül, akikről - köszönettel az online tudakozónak - kiderítettük, hogy ebben az épületben
laknak, mert ők voltak az elsők, akik nem vették fel a telefont.
A pult mögött ülő nagydarab pasi rám néz és felhorkant. Felemeli a telefont, majd megnyom egy
gombot. Minden erőmmel próbálok unottnak tűnni ahelyett, hogy a bennem robogó adrenalintól
most azonnal kiugranék a nadrágomból.
Sam üvöltve lép elő a sötétből, és úgy rohan neki az előtér üvegfalának, mintha nem is vette volna
észre, hogy ott van. Kiabálni kezd, és a bokrok felé mutat.
- Takarodj innen! Takarodj a pokolba!
A portás mozdulatlanná merevedik, és habár még mindig a kezében tartja a telefont, már rég nem
arra figyel.
- Mi a fene? - morogja.
Lila a járdán Sam felé rohan. Olyan hatalmas pofont ad neki, hogy még ott bent, az előtérben is
tisztán hallom az arcbőrének csapódó kesztyű csattanását. Nagyon remélem, hogy Sam tanított neki
valami spéci színpadi trükköt, mert ha ez igazi volt, akkor nagyon fájhatott.
- Láttam, hogy bámultad azt a ribancot! — sikoltja Lila. — Kikaparom a szemedet!
Ha más ember lenne, akkor a portás ebben a pillanatban felhívná a zsarukat. De amikor láttam,
hogyan dobja ki péntek este azt a hajléktalant, rájöttem, hogy ő az a típus, aki azt hiszi, mindennel
meg tud birkózni.
Most csak abban reménykedem, hogy jól következtettem vele kapcsolatban.
Amikor leteszi a kagylót, kifújom a levegőt, amit nem is lett volna szabad visszatartanom. Egy
unatkozó ember nem így viselkedik.
- Várj csak egy kicsit! - mondja nekem. - Ki kell pakolnom innen ezeket a kölyköket.
- Ugyan már! - nyögök fel, és próbálok annyira idegesnek tűnni, amennyire csak lehet. - Nekem
most azonnal ki kell szállítanom ezeket a pizzákat. Negyedórás időgaranciával dolgozunk.
Szinte rám sem néz, amikor elindul az ajtó felé.
- Nekem mindegy. Felmehetsz.
Amikor belépek a liftbe, még hallom, ahogy Lila azt kiáltja a portásnak, hogy foglalkozzon a saját
dolgával. Vigyorogva megnyomom a gombot.
A Bethenny lakásába vezető ajtó éppen olyan, mint az összes többi. Hófehér négyszög egy hófehér
falon. Amikor azonban elkezdem megpiszkálni a zárat, azonnal meghallom a kutyaugatást.
Maga a zár nem nagy kaland, de van fent egy biztonsági zár is, amit egy kicsit tovább tart kinyitni. A
folyosón érzem, hogy halat sütnek, és azt is hallom, hogy valahol máshol teljes hangerőn hallgatnak
valami klasszikus zenét. Senki nem jön ki, hogy megnézze, miért ugatnak a kutyák. Ha megtennék,
akkor egyszerűen megkérdezném tőlük, hol találok egy olyan lakást, ami biztosan másik szinten van,
és elindulnék a lift felé. Szerencsére anélkül sikerül bejutnom Bethennyhez, hogy túl sok felesleges
kört kellene futnom.
Abban a pillanatban, hogy belépek, a kutyák rohanni kezdenek felém. Becsapom a bejárati ajtót, a
hálószoba felé futok, és ennek az ajtaját is az orruk előtt csapom be. Nyüszítve kaparják az ajtót. Csak
abban reménykedem, hogy nem lesz túlságosan feltűnő a dolog. Magamban újra hálát adok az épület
tulajdonosának, amiért feltette a netre az alaprajzot.
Azonnal a parkettára dobom a három pizzásdobozt, és kinyitom őket. Az elsőben valóban egy pizza
maradéka hever. Az a néhány szelet, amit nem ettünk meg, tele van pepperonival és kolbásszal -
szorult helyzetben talán elég lesz ahhoz, hogy egy kicsit eltereljem a kutyák figyelmét.
A másodikban a pisztolyt hoztam, még mindig papírtörlőbe csavarva, meg kis zacskókat, amiket a
lábamra húzhatok, hipóval átitatott törlőkendőket, valamint eldobható kesztyűket.
A harmadik doboz rejti a kijutáshoz szükséges ruhámat. Zakót és nadrágot, szemüveget, valamint egy
puha bőrből készült aktatáskát. Amilyen gyorsan csak tudok, átöltözöm, majd munkához látok.
Miközben a zacskót a cipőmre kötözöm, körülpillantok a szobában. A tengerkék falakon mindenfelé
Bethennyt ábrázoló képek lógnak, amelyek valami trópusi paradicsomban készülhettek. Bethenny
mosolyog, vagy koktélt tart a kezében, és a rengeteg képet ezerszeresen verik vissza a gardrób
ajtajának tükrei. Megpillantom magamat is, a szemembe lógó, koszos hajammal. Úgy nézek ki, mint
aki hetek óta szemhunyásnyit sem aludt.
A kutyák mostanra abbahagyják a nyüszítést, és már ugatni kezdenek. Újra és újra, egyre
dühödtebben.
A nyitott gardrób ajtaja előtt ruhák vannak a földre szórva festői összevisszaságban, és mindenfelé
cipők vannak szétdobálva. A fehér komód tetejéről arany nyaklánc lóg alá egy félig nyitott fiókba,
amely szatén melltartókkal van teletömve.
Nem nyúlok hozzá semmihez, csak a matracához. Felemelem az egyik végét, és már éppen arra
készülök, hogy a pisztolyt a matrac és az ágyrugók közé dugjam.
De már van ott egy fegyver.
Csak nézem meredten a hatalmas, ezüst revolvert. Hozzá képest az, amit a kezemben tartok,
egyszerű kis gyermekjáték.
Annyira kizökkenek a szerepemből, hogy hirtelen fogalmam sincs, mit csináljak. Már van egy pisztoly
a matrac alatt.
Nevetni kezdek, és érzem, hogy a hisztéria mind jobban erőt vesz rajtam. Hirtelen már nem tudom
megfékezni. Nem tehetek róla. Leguggolok az ágy elé, kapkodva veszem a levegőt, könnyek
potyognak a szememből, és nagyon röhögök. Annyira, hogy nem jön ki a torkomból semmilyen hang.
Éppen olyan tehetetlennek érzem magam, mint amikor rám tör a visszahatás, éppen olyan
tehetetlennek, mint mikor gyászolok.
Végül összeszedem magam annyira, hogy a Smith & Wessont be tudjam dugni a matrac és a rugók
közé, mégpedig a lábrésznél. Úgy gondolom, oda senki nem kap csak úgy, ha egy pisztolyt szeretne
megkaparintani, és senki nem emeli fel a matracot elég magasra ahhoz, hogy ezt is észrevegye, ha
éppen a másikat akarja kivenni.
Azután összehajtom a pizzásdobozokat, és a belépéskor viselt farmeremmel, valamint a dzsekimmel
együtt az aktatáskába tömködöm. Beteszem mellé a maradék pizzát, a papírtörlőket és a
törlőkendőket is. Felveszem a másik kesztyűmet, és a hipós törlőkendőkkel feltörlöm a padlót,
eltüntetve minden morzsát, zsírt vagy szőrszálat. Még az ajtó alatt is végighúzom a cipőm orrával,
csak a biztonság kedvéért.
Odakint, az ajtó előtt a pudlik most már olyan dühösen ugatnak, mint eddig soha. A törlőkendőt az
egyik zsebembe tuszkolom.
Hallom, hogy az egyik kutya felugrik az ajtóra, és az ajtógomb — rettenetes módon — fordulni kezd.
Biztosan elkapta a mancsával. Egy pillanattal később már ott van mind a kettő, és vadul ugatnak.
Éppen csak sikerül felugranom az ágyra, mielőtt megharapnak.
Jó, pontosan tudom, mit gondolsz. Hogy ezek mégiscsak pudlik, nem? De ez a kettő nem az a kis
szőrcsomó, játék pudli! Teljesen normális kutyák, pudlinak hatalmasak, és a fogaikat csattogtatják
felém. A fehér agyarak csak úgy villognak, és a morgás ott remeg a torkukban, miközben cselekvésre
szánom el magam, és elindulok a matrac széle felé. Felnézek a fejem fölötti csillárra, és magamban
azt kezdem számolgatni, hogy vajon elbírná-e, ha azon próbálnék átlendülni felettük.
- Halló! — szól egy hang. — Beth? Hányszor kell még elmondanom, hogy hallgattasd el ezeket
a dögöket?
Ezt nem hiszem el! Ez nem történhet meg velem!
Na és persze nem is történne, ha nem felejtettem volna el bezárni a lakás ajtaját, miután
megpiszkáltam a zárat. A jó szélhámos mindig odafigyel a részletekre. A jó szélhámos titka, hogy nem
felejtkezik el semmilyen apróságról.
- Ha nem kussoltatod be őket, szólok a zsaruknak! - kiabálja a férfihang. - És ezúttal komolyan
gondolom... Hé, te meg mi a fenét...?
Ott áll az ajtóban, egyenesen rám bámul, és a meglepetéstől a torkán akad a hang. Egy pillanat, és
kiabálni kezd. Egy pillanat, és visszaszalad a saját lakásába, hogy tárcsázza a zsarukat.
- Ó, hála az istennek! - mondom, és próbálok a lehető leghálásabb pillantással nézni rá.
Megköszörülöm a torkomat. - Bejelentést kaptunk... az egyik szomszéd panasszal élt, nekem
pedig megbeszélt találkozóm volt...
- Ki a fene vagy te? És mi a fenét csinálsz Bethenny lakásában? - A szomszéd egy kopaszodó,
negyvenes pasi. Elég nagy bajsza és szakálla is van. A pólóján valami építési vállalat kifakult
lógója.
- Az épülettulajdonos küldött, hogy kivizsgáljam a kutyákkal kapcsolatban fennálló helyzetet! -
Próbálom túlkiabálni a kutyák ugatását. - Nyitva volt az ajtó, és azt hittem, Ms. Thomas itthon
van. Egy ideje már nem tudom elérni telefonon, de végül sikerült egyeztetnem vele egy
találkozót. Nem számítottam rá, hogy ha bejövök, azonnal megtámadnak.
- Aha! - kiabálja vissza a pasi. - Nagyon idegesek. És rohadtul el vannak kényeztetve. Ha le
akarsz onnan jönni, okosabb lesz adni nekik valami csemegét vagy ilyesmit.
- Nincsen nálam semmilyen csemege. - És úgy döntök, hogy ha valóban hihetővé akarom tenni
a sztorit, akkor lépnem kell valamit. Leugrok az ágyról, megragadom az aktatáskámat, és a
szomszéd felé rohanok. Érzem, hogy fogak csattannak össze a lábszáramon.
- Au! - kiáltom, és majdnem elesek.
- Marad! - mennydörgi a szomszéd a pudliknak, ami csodálatos módon megzavarja őket,
éppen csak egy pillanatra, de ez már elég nekünk ahhoz, hogy az orruk előtt becsapjuk az
ajtót.
Lehajolok, és felhúzom a nadrágom szárát. A bal bokámból lassan szivárog a vér, és eláztatja a
zoknimat. Van még néhány percem, mielőtt a vér túlcsordul a műanyag zacskón, amit a lábamra
húztam, és a földre csöppen.
- Ez nevetséges! — mondom. — Azt mondta nekem, hogy ez az egyetlen időpont, amikor le
tudunk ülni beszélgetni, én pedig rábólintottam, annak ellenére, hogy számomra rendkívül
alkalmatlan. Erre ő nincsen sehol...
A pasi a lakás ajtaja felé néz.
- Nem kérsz egy sebtapaszt vagy ehhez hasonlót?
Megrázom a fejemet.
- Most azonnal elmegyek a kórházba, lefényképeztetem a sebet, és jegyzőkönyvet vetetek fel.
Nagyon fontos, hogy Ms. Thomasnak ne legyen tudomása arról, hogy a tulajdonos fel kíván
lépni vele szemben. Bízhatom a diszkréciójában?
- Ki akarják rúgni Bethennyt? - kérdezi, és amikor látom az arckifejezését, módosítok a
stratégiámon.
- Első lépésként javasolni fogjuk Ms. Thomas számára, hogy írassa be az ebeket egy
kutyaiskolába. Ha azonban ez sem váltja be a reményeket, akkor kénytelenek leszünk
megkérni, hogy máshol helyezze el őket.
- Unom már ezt az állandó zajt! - mondja. - Mindaddig, amíg nem kavarnak a bérleti díjával, én
nem mondok neki egy szót sem erről az estéről.
- Köszönöm. - Lepillantok a padlóra, de nem látok vért. Jó. Azonnal elindulok a folyosó felé.
- Nem vagy te egy kicsit fiatal ahhoz, hogy a vezetőségnek dolgozz? — kérdezi még a
szomszéd, de látszik, hogy inkább szórakoztatja a dolog, mint furcsállja.
Ugyanúgy tolom fel a szemüvegemet az orrnyergemre, ahogyan Sam szokta.
- Mindenki ezt mondja. Nyilván, mert kölyökképem van.
Bicegve vágok át az előtéren. Az, hogy most másképpen járok, mint amikor bejöttem, talán csak még
jobban segíti az álcámat - a portáspultnál ülő pasi még csak fel sem pillant. Kimegyek az ajtón, és
fejben már azon töprengek, hogy mit ronthattam el. Merev léptekkel végiggyalogolok az utcán, majd
keresztül a szupermarket parkolóján. Hallom, hogy a halottaskocsinak már jár a motorja.
Lila kiugrik az oldalajtón, és felém rohan. Mostanra levette a parókát, és az odafestett véraláfutás is
teljesen elkenődött az orrára. Vadul nevet.
- Láttad az előadásunkat? Azt hiszem, azt már nem hallottad, amikor meggyőztem Larryt, hogy
egészen véletlenül ő ütött meg engem. Végül még ő könyörgött nekem, hogy ne akarjam
feljelenteni!
Ezzel átölel, és hirtelen a két combja is a derekam körül van, nekem pedig nincsen más választásom,
mint ölben tartani.
Megpördülök, Lila kacagva nevet, és nem törődök a bokám fájdalmával. Sam is ebben a pillanatban
száll ki a kocsiból, arcán boldog vigyorral.
- Ez a csaj kész szélhámos! - mondja. - Még sokkal jobb, mint gondolnád.
- Na ne mondd! - felelem. Megállók, majd odamegyek a kocsihoz, és leteszem Lilát a
motorháztetőre. - Tudom, hogy nagyon jó.
Lila elvigyorodik, de nem enged el a lábaival, ehelyett közelebb húz magához, és megcsókol. A
csókjának színpadi festék és megbánás íze van.
Sam az égre emeli a tekintetét.
- Mit szólnátok, ha megvacsoráznánk? Larry adott 50 dolcsit, hogy elhúzzunk az épületből.
- Simán - mondom. - Nagyon jó ötlet.
Már most tudom, hogy soha többé nem leszek még egyszer ennyire boldog.
TIZENHATODIK FEJEZET

HÉTFŐ REGGEL
beállok az FBI parkolójába a ragyogó új, maffiától kapott Mercedesemmel. Nagyon jó érzés, hogy a
GPS megerősíti, jó helyen járok, a bőrülések fűtik a seggemet, a zene pedig olyan erővel dübörög az
iPodról a térhangzású hangrendszernek köszönhetően, hogy a csontjaimban érzem a lüktetést.
Kiszállok, a vállamra kapom a hátizsákomat, és megnyomom a távirányító gombját, hogy beriasszam
a kocsit, végül besétálok az épületbe.
Jones ügynök és Hunt ügynök már az előtérben vár rám. Követem őket a lifthez.
- Klassz a kocsid! — jegyzi meg Hunt ügynök.
- Aha - felelem. — Nekem is tetszik.
Jones ügynök horkant.
- Na menjünk fel az emeletre, kölyök, és hadd lássuk, mid van számunkra! Ajánlom, hogy
valami nagyon jót mondj nekünk!
Felmegyünk a negyedikre, és a folyosón végigsétálva egy szobába érünk. Ennek a falába nem
építettek tükröt, de azért biztos vagyok benne, hogy alaposan be van poloskázva. Egyszerű bútorok.
Asztal, fémszékek. Az a fajta szoba, ahová az embert elég hosszú időre bezárhatják.
- Büntetlenséget akarok - mondom nekik, amikor leülök az asztalhoz. - Minden eddig
elkövetett bűncselekményemért.
- Persze - mondja Jones ügynök. - Nézd! Szóban már most megígérhetem. Te csak egy kölyök
vagy, Cassel! Minket nem érdekel, hogy korábban milyen kis...
- Nem - vágok közbe. - Írásban kérem.
Hunt ügynök megköszörüli a torkát.
- Ezt is meg tudjuk tenni. Semmi gond. Bármit, amitől jobban érzed magad. Adj egy kis időt, és
összeállítunk neked valamit. Bármit mondasz is, garantáljuk, hogy egyetlen ügyész sem
emeltet majd vádat ellened miatta. Ebben megegyezhetünk. Mi is szeretnénk, ha velünk
dolgoznál.
Belenyúlok a hátizsákomba, és előveszek egy hárompéldányos szerződést.
- Ez meg micsoda? - kérdezi Jones, de nem tűnik túlságosan boldognak.
Nagyot nyelek. A tenyerem annyira izzad, hogy az ujjam elkeni a papíron a tintát. Reménykedem
benne, hogy nem veszik észre.
- Az én feltételeim. És szemben azzal a megállapodással, amit a bátyámmal kötöttek, én azt
akarom, hogy engedélyezze és írja alá az Igazságügyi Minisztérium egyik ügyésze is.
A két ügynök egymásra néz.
- Philip ügye különleges volt - mondja Hunt ügynök. - Ő értékes információt tudott adni
nekünk. Ha megállapodást akarsz, akkor előbb adnod kell valamit.
- Én is különleges eset vagyok. Philip elmondta maguknak... vagy legalábbis határozottan utalt
rá, hogy ismeri egy átváltoztató kilétét, vagy tévedek? Nos, én is tudom, ki az. De én nem
vagyok olyan palimadár, mint amilyen ő volt. Értik? Nem elégszem meg egy halom üres
ígérettel. Azt akarom, hogy ezt a szerződést az Igazságügyi Minisztérium egyik ügyésze írja
alá, nem pedig maguk ketten. Aztán faxolják el az ügyvédemnek. Amikor ő is azt mondja,
hogy minden rendben van vele, megkapják, amit akarnak.
Hunt ügynök egy kicsit döbbentnek tűnik. Nem vagyok biztos benne, hogy magától is rájött-e, hogy a
gyilkos egy átváltoztató, de nem vállalhatok semmilyen kockázatot. Különben pedig nincsen a
kezemben olyan sok kártya, amit kijátszhatnék.
- És ha nemet mondunk? - kérdezi Jones ügynök. Ebben a pillanatban már nem tűnik annyira
barátságosnak.
Megvonom a vállamat.
- Akkor, gondolom, egyikünk sem kapja meg, amit akart.
- Begyűjthetjük az anyádat. Azt hiszed, nem tudjuk, mit forgat a fejében? - szólal meg Hunt
ügynök.
- Nekem fogalmam sincs, hogy mit forgat a fejében - válaszolom, és próbálok a lehető
leghiggadtabban beszélni. — De ha tényleg csinált valami rosszat, akkor, gondolom,
bűnhődnie kell.
Jones ügynök áthajol az asztal fölött.
- Ugye halálvető vagy, kölyök? A legutóbb, mikor itt voltál, elég nyilvánvalóvá tetted. Lehet,
hogy valami nem úgy alakult, ahogy tervezted, és még nem tudod irányítani a képességedet?
Megtörténik az ilyesmi, de ha azt hiszed, hogy nem fogjuk megtalálni, ki az, aki az utóbbi
időben eltűnt a környezetedből, akkor nagyon tévedsz. És akkor már túlságosan késő lesz az
alkudozáshoz.
Azt hiszem, ennél sokkal hamarabb lesz túl késő bármilyen alkudozáshoz.
Azon töprengek, milyen lenne a Brennan családnak dolgozni. Arra gondolok, milyen érzés lehet
megölni valakit úgy, hogy az ember mindenre emlékszik.
- Nézzék! - mondom. - A feltételeimet leírtam ebben a szerződésben. A büntetlenségért
cserébe át fogom adni maguknak az átváltoztató teljes nevét, pontos címét, és még
bizonyítékokat is egy vagy több bűncselekménnyel kapcsolatban, amit ez a személy
elkövetett.
- Lila Zacharovról van szó, igaz? - kérdezi Hunt ügynök. - Ezt már most is tudjuk. Nem valami
nagy titok ez! Ő eltűnik, és az apjának hirtelen lesz egy újabb bérgyilkosa.
Megérintem a papír tetejét, az ujjaimmal végigsimítom a betűket, és kényszerítem magam arra, hogy
ne reagáljak. Végül rájuk nézek.
- Minden újabb perc, amit itt töltenek velem, egy percet elvesz abból, amit az Igazságügyi
Minisztériumban töltenek. És hamarosan egyszerűen felállok ettől az asztaltól, kisétálok
innen, és magammal viszem az ajánlatomat is.
- Na és ha nem engedjük, hogy csak úgy kisétálj? - kérdezi Hunt ügynök. - Eltekintve attól, hogy
idehoznak egy emlékvetőt, aki szépen, egyesével végignézi minden emlékemet, nem tudnak
arra kényszeríteni, hogy elmondjam, amit tudok... és nézzünk szembe a tényekkel, ha ezt
megtehetnék, akkor már régen megtették volna. Gondolom, fizikailag valóban itt
tarthatnának, de nem tudnának rábírni arra, hogy beszéljek.
- Nagyon ajánlom, hogy tényleg igazán jó információid legyenek! - feleli Jones ügynök, és feláll.
- Nem ígérhetek semmit, de telefonálok.
Egyedül hagynak a szobában. Nem tudom, meddig kell itt maradnom, de, gondolom, elég sokáig.
Elhoztam a házi feladatomat.
Amikor visszahozzák a szerződés első változatát, felhívom az ügyvédemet. Sajnos ő maga még nem
tud róla, hogy az ügyvédem lesz.
- Halló? - szól bele a telefonba Mrs. Wasserman.
 - Halló, Cassel vagyok. - Hagyom, hogy minden félelmem hallható legyen a hangomban. Az
ügynökök ugyan egyedül hagytak a szobában, de kétségem sincs azt illetően, hogy minden
szavamat rögzítik. - Emlékszik még, amikor azt mondta nekem, hogy ha bármire szükségem
van, akkor kereshetem?
Hallom, hogy habozik.
- Történt valami?
- Ügyvédre van szükségem. Arra van szükségem, hogy maga legyen az ügyvédem. - Biztos
vagyok benne, hogy most azt kívánja, bárcsak soha ne fogadta volna el azokat az ibolyákat.
- Nem is tudom — mondja, ami azért nem ugyanaz, mintha nemet mondana. - Miért nem
mondod el előbb, hogy miről van szó?
- Nem tehetem. — Ha az ember horogra akar akasztani valakit, akkor nagyon fontos, hogy
megfelelően kiismerje. Tisztában vagyok vele, hogy Mrs. Wasserman szeret segíteni az
átokvetőgyerekeken, de azzal is, hogy szereti tudni a dolgokat. Nem lehet semmi baj abból,
ha adok neki egy kis lökést. - Úgy értem, szívesen elmondanám, de ha nem az ügyvédem...
akkor inkább nem hoznám ilyen kényelmetlen helyzetbe.
- Jól van — mondja gyorsan. — Tekintsd úgy, hogy az ügyvéded vagyok. Most pedig mondd el,
miről van szó. A hívásazonosító szerint ismeretlen számról hívsz. Hol vagy?
- Trentonban. Az itteni szövetségi ügynökök éppen azon dolgoznak, hogy összeállítsanak egy
szerződést, ami büntetlenséget biztosít nekem, ha feladok egy átváltoztatót... egy gyilkost. -
Ez utóbbit csak azért teszem hozzá, mert még esetleg védeni akarná az ismeretlen átokvetőt.
- De bizonyosnak kell lennem benne, hogy a büntetlenségi szerződés mindenre kiterjed és
hivatalos. Ezenkívül azt is akarják, hogy nekik dolgozzam. És én mindenképpen be akarom
fejezni az utolsó évemet a Wallingfordban, mielőtt erre sor kerül. Na és persze van még itt
egy dolog...
- Cassel, ez nagyon súlyos ügy, amiről beszélsz. Soha nem lett volna szabad megpróbálnod
egyedül elrendezni ilyesmit.
- Tudom - mondom, és próbálom érzékeltetni, mennyire szégyellem magam.
Órákba telik a dolog, és végül négy alkalommal is fel kell hívnom Daneca édesanyját, mire rábólint a
szerződésre. Aláírom. Az Igazságügyi Minisztérium is aláírja. És mivel még fiatalkorú vagyok, Mrs.
Wasserman átküld egy lapot, amire rá van hamisítva az anyám aláírása is - ezt már előre
elkészítettem, és szombaton otthagytam az asztalán fejjel lefelé fordítva, hogy olyan legyen, mint
akármilyen másik papír. Természetesen fogalma sincsen arról, hogy hamisítvány lenne, bár azt
hiszem, hogy azért gyanítja.
Azután elmondom a szövetségieknek, hogy ki az a bizonyos átváltoztató.
Na, ez nem ment valami szépen.
Jones ügynök dühösen kopogtat az ujjaival az asztallapon. Előtte ott van az üveg, és a lámpák
fényében halványzöld ragyogással csillog.
- Menjünk akkor végig az egészen még egyszer!
- De hiszen már kétszer végigmentünk! - mondom neki, és arra a papírra mutatok, amelyre
folyamatosan jegyzetelt. - írásos vallomást adtam maguknak.
- Még egyszer — mondja Hunt ügynök.
Mélyet sóhajtok.
- A bátyám, Barron, emlékezetvető. Az idősebbik bátyám ... az elhunyt bátyám, Philip, erővető
volt. Philip egy Anton nevű férfi alkalmazásában állt. Anton volt az, aki parancsot adott a
gyilkosságok végrehajtására. Senki más nem tudott arról, hogy mit csinál. Mi voltunk az ő kis
 saját kivégzőosztaga. Én átváltoztattam az embereket, Barron pedig gondoskodott róla, hogy
semmire ne emlékezzek.
- Mert úgy gondolta, hogy akkor nem vállaltad volna? — kérdezi Jones ügynök.
- Azt hiszem ... azt hiszem, Philip úgy gondolta, így jót tesz velem. Csak egy kölyök voltam. Azt
hitte, hogy ha nem tudom, mit tettem, akkor nem is lesz olyan nagy a baj. - A hangom
elbicsaklik, amit különösen utálok.
- Egyébként megölted volna ezeket az embereket? - kérdezi Hunt ügynök. - Ha nem játszanak
az emlékeiddel?
Elképzelem magam, amikor odajönnek hozzám a bátyáim, és azt mondják, hogy nagyon fontos
vagyok, és hogy szükségük van rám. Hogy ezután majd én is értem már a poénjaikat, hogy a család
valódi tagja leszek, nem pedig örök kívülálló. Hogy ha ezt az egyetlen dolgot megteszem nekik, akkor
megkaphatok mindent, amire valaha csak vágytam. Talán Barronnak valóban igaza volt velem
kapcsolatban.
- Nem is tudom - felelem. - Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán úgy tekintettem-e
rájuk, mint akik meghaltak.
- Jól van - mondja Jones ügynök. - Mikor jöttél rá, hogy átváltoztató vagy?
- Rájöttem, hogy valami nem teljesen kerek az emlékeimmel kapcsolatban, ezért vettem
magamnak néhány amulettet, és állandóan hordani kezdtem őket. Amikor véletlenül
átváltoztattam valamit, akkor azonnal rájöttem, mi az igazság. Barron már nem tudta
kitörölni az emlékeimet, mert nálam voltak az amulettek, Philip pedig végül elmondott
mindent.
Nagyon fura érzés mindezt így elmesélni, ennyire érzelemmentesen, hogy nincsen benne az ellenem
elkövetett árulás miatt érzett rettenet. Semmi más, csak a száraz tények.
- Szóval akkor, amikor először behoztunk, már pontosan tudtad, hogy azokról az emberekről
beszélünk, akiket te hidegre tettél?
Megrázom a fejem.
- Nem, de amikor jobban beleástam magam az aktákba, akkor már igen. És sikerült elég
emléket összeszednem ahhoz, hogy ezt az üveget megtaláljam.
- De azt még mindig nem tudod, hol van a többi hulla. Ahogyan azt sem tudod, hogy ez
pontosan kinek a hullája.
- Így van. Fogalmam sincs. Bárcsak tudnám! - Van ennek az üvegnek valami különös
jelentősége? Miért éppen ezt választottad?
Megint megrázom a fejemet.
- Ezt ugyancsak nem tudom. Talán ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.
- Miért nem beszélsz megint egy kicsit Philip meggyilkolásáról? Azt mondod, hogy nem te
lőtted le a bátyádat, igaz? Biztos vagy ebben? Nem lehet, hogy csak nem emlékszel rá?
- Még azt sem tudom, hogyan kell fegyvert használni — felelem. — Különben pedig pontosan
tudom, ki lőtte le Philipet. Henry Janssen volt az. Betört anyám házába, és engem is meg
akart ölni. Éppen nem volt rajtam kesztyű, úgyhogy... reagáltam.
- És ez pontosan melyik napon történt? - kérdezi Hunt.
- Tizenharmadikán, hétfőn.
- Pontosan mit tettél? - szól közbe Jones.
Olyan ez, mintha a színész próbálna visszaemlékezni a szövegére, mondta Sam.
- Anya kikért a Wallingfordból, mert orvoshoz kellett mennünk, és utána együtt ebédeltünk.
Aztán úgy gondoltam, hogy mivel maradt még némi időm, inkább hazamegyek.
 - Egyedül?
Ez megint Hunt volt.
- Igen. Mint már az előbbi két alkalommal is megjegyeztem, teljesen egyedül. - Ásítok. - Amikor
odaértem, láttam, hogy az ajtó be van törve.
Megjelenik előttem Sam képe, amint túl nagy cipővel a lábán berúgja a bejárati ajtót. A fa szilánkokra
hasadt a zár körül. Elégedett és döbbent kifejezés ült az arcán egyszerre, mert még soha senki nem
engedte meg neki, hogy ennyire erőszakos dolgot tegyen.
- De te nem aggódtál?
Megvonom a vállamat.
- Azt hiszem, hogy egy kicsit aggódtam. De a házban óriási volt a felfordulás. Azt hittem, hogy
Barron és anya veszekedett. Nem sok minden van ott, amit megéri ellopni. Egy kicsit feszült
lettem, azt hiszem, de őszintén szólva, eszembe sem jutott, hogy esetleg lehet valaki
odabent.
- És azután? — Jones ügynök karba tett kézzel áll velem szemben.
- Levettem a kabátomat és a kesztyűmet.
- Mindig kesztyű nélkül vagy otthon? - kérdezi Hunt ügynök.
- Igen - mondom, és Hunt szemébe nézek. - Miért, maga nem?
- Jól van, akkor folytasd! - feleli Jones ügynök.
- Bekapcsoltam a tévét. Azt terveztem, hogy tévézek egy kicsit, eszek egy szendvicset, és aztán
visszamegyek a suliba. Úgy gondoltam, hogy van vagy egy órám, amit csak úgy eltölthetek.
Hunt ügynök összevonja a szemöldökét.
- De miért mentél haza egyáltalán? Ez az egész nem tűnik különösebben izgalmasnak.
- Csak azért, mert ha visszamegyek az iskolába, akkor kénytelen vagyok elmenni a tanórák
utáni foglalkozásokra. És én nagyon lusta vagyok.
Megint összenéznek, és nem tűnnek túl barátságosnak.
- Erre megjelenik ez a pasi, és fegyvert fog rám. Én felteszem a kezemet, de ő csak jön
közelebb. Elkezdi mondani, hogy Philipet felbérelte valaki, hogy ölje meg, erre ő kénytelen
volt az éjszaka közepén elmenekülni otthonról, és mindent maga mögött hagyni. Azt mondja,
hogy én is ott voltam, amikor Philip ki akarta nyírni, bár az igazat megvallva, én semmire nem
emlékszem az egészből, és ezért engem is hibáztat. Bár ez, mondjuk, azért érthető. Azután
azt mondja, hogy a csajával agyonlőtték Philipet, és most én következem.
- És ezt az egészet elmondta neked?
Bólintok.
- Gondolom, azt akarta, hogy minél jobban meg legyek ijedve.
- És meg voltál? — kérdezi Jones ügynök.
- Aha - felelem, és bólintok. - Majdnem összecsináltam magam.
Hunt ügynök töprengve kérdezi.
- Janssen egyedül volt?
- Ott volt a csaja is. Úgy hívták, hogy Beth, ha jól emlékszem. A fényképe benne is volt az
aktában, amit maguktól kaptam. Persze nem hiszem, hogy profi bérgyilkos lenne. Nem úgy
viselkedett. Gondolom, így lehet, hogy egyenesen besétált a kamera elé.
- És hogy lehetséges, hogy Janssen ennyi idő után egyszer csak visszatért?
- Azt mondta, hogy Philip most már nem élvezi Zacharov védelmét.
- És tényleg nem?
 - Nem tudom - felelem. - Én nem vagyok a gorillája. És abban a pillanatban, az igazat
megvallva, nem is érdekelt az egész. Valamit mindenképpen tennem kellett, ezért
nekiugrottam.
- És a fegyvere csak úgy elsült?
- Aha - mondom. - Kettőt eresztett a mennyezetbe. Minden csupa por lett. Az ujjam ekkor
elérte a fedetlen bőrét, és egy pillanat alatt üveggé változtattam a szívét.
- És ezután? — kérdezi Jones ügynök.
- A csaj felsikoltott, és a fegyver után kapott - mondom. Érzem, hogy a tenyerem verítékben
úszik. Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy lehetőleg ne áruljam el magam. Próbálok
visszaemlékezni, hogy mit mondtam az előző alkalommal, és próbálom nem ugyanazokat a
szavakat használni, nehogy úgy tűnjön, mintha betanult szöveg lenne. — Utána elszaladt.
- Ő nem lőtt rád?
Megrázom a fejem.
- Már mondtam, hogy elszaladt.
- És szerinted miért? Miért nem lőtt rád? Hiszen ott voltál, az orra előtt. A visszahatás pedig
bármelyik pillanatban kiüthetett. Talán még azt is megtehette volna, hogy fog egy kést, és
szépen lassan feldarabol. - Nem érzem túlságosan megnyugtatónak, hogy Hunt ügynök ilyen
sokat tud az átváltoztatás utáni visszahatással kapcsolatban, de még ennél is jobban
aggódom amiatt, hogy amikor arról beszél, hogyan kellett volna Bethennynek megölnie
engem, a hangjából színtiszta élvezet csendül ki.
- Fogalmam sincs - felelem. - Azt hiszem, egyszerűen berezelt. Talán maga sem tudta, hogy mi
következik majd. De hát én nem mondtam el itt maguknak semmi olyasmit, amit korábban
ne hallottak volna. Nem tudom, és teljesen mindegy, hány alkalommal kérdezik még meg,
akkor sem fogok tudni mást tenni, mint találgatni.
- Szóval ezután betetted a pasit a fagyasztóládába? Nekem úgy tűnik, nem ez az első alkalom,
hogy hullát kell eltakarítanod. - Jones ügynök olyan hangon mondja ezt, mintha poénkodna,
de biztosra veszem, hogy halálkomolyan gondolja.
- Sokat nézek tévét - mondom, és csak úgy legyintek egyet. — Mint kiderült, a hullák sokkal
nehezebbek, ha az embernek maga kell elvonszolnia őket.
- Na és ezután? Egyszerűen visszamentél az iskolába, mintha mi sem történt volna?
- Aha, nagyjából - mondom. - Úgy értem, úgy mentem vissza a suliba, mint aki az előbb kinyírt
egy embert, és a hulláját a fagyasztóba tette. De nem vagyok benne biztos, hogy ez kívülről
meglátszott-e rajtam.
- Nem mondom, hidegvérű egy kölyök vagy! - jegyzi meg Hunt ügynök. - Belsőmet kínzó
fájdalmamat sztoikus tekintetem mögé rejtem.
Hunt ügynök olyan szemmel néz rám, mint aki legszívesebben belenyomná az egyik ujját ebbe a
sztoikus tekintetbe. Megszólal Jones ügynök telefonja, ő pedig felkel, felveszi, majd kimegy a
szobából. Hunt ügynök követi. Az utolsó pillantásában, amit rám vet, keveredik a gyanakvás és az
elővigyázatosság, mintha csak hirtelen az jutna eszébe, hogy hátha mégis igazat mondok.
Folytatom a házi feladatomat. A gyomrom korogni kezd. Az órámra nézek, és látom, hogy már
majdnem hét óra van.
Húsz perc múlva térnek vissza.
- Jól van, kölyök - mondja Hunt ügynök. - Megtaláltuk a hullát a fagyasztóban, pontosan úgy,
ahogy mondtad. Csak még egy kérdés. Hol vannak a ruhái?
 - Ó - mondom. Az agyam egyetlen pillanat alatt kiürül. Tudtam, hogy elfelejtkezem valamiről.
Ó, igen.
Kényszerítem magam, hogy vállat vonjak, majd folytatom:
- Azt a folyóba dobtam. Gondoltam, ha valaki megtalálja, talán azt fogja hinni, hogy
megfulladt. De ezek szerint senki nem találta meg.
Hunt hosszan néz a szemembe, majd bólint.
- Meglátogattuk Bethenny Thomast is, és találtunk nála két pisztolyt, bár a ballisztikai
szakértőknek beletelik majd még egy kis időbe, amíg megvizsgálják a lövedékeket. Most
pedig lássuk, hogyan változtatsz át valamit.
- Ja, igen. A bemutató - mondom, majd felállok.
Lassan lehúzom mindkét kesztyűmet, azután a tenyeremet az asztal hideg, száraz felületére nyomom.
Éjjel tizenegykor megcsörgetem Barront a kocsimból.
- Jól van - mondom. - Döntöttem.
- Nemigen volt különösebb választási lehetőséged - mondja elégedett hangon. Olyan
nagytestvéres a hangja, mintha figyelmeztetett volna, hogy ne próbáljak egyedül átmenni az
úton, most pedig ott állok a másik oldalon, kocsik robognak előttem, és én képtelen vagyok
visszajönni. Nagyon laza. Azon töprengek, hogy nem érzi-e magát megsértve, hogy vajon
annyira beleivódott-e már a varázslat és az erőszak alkalmazása, hogy egyszerűen úgy tekint
az átokvetésre és a zsarolásra, mint amit normális testvérek egyébként is állandóan meg
szoktak tenni egymással.
- Nem — felelem egyetértve. - Valóban nemigen volt.
- Jól van - feleli, és kihallom a hangjából a nevetést. Most már nagyon nyugodtnak tűnik, eltűnt
belőle a feszültség. — Szólok nekik.
- Nem teszem meg - felelem. - Ez a döntésem. Nem fogok a Brennan családnak dolgozni. Nem
lesz belőlem bérgyilkos.
- Ugye tudod, hogy akár azonnal elmehetnék a szövetségiekhez? - mondja rideg hangon. - Ne
légy idióta, Cassel!
- Akkor menj! - mondom. - Rajta. De ha megteszed, akkor már tudni fogják, hogy mi vagyok.
Örökre elveszíted annak a lehetőségét, hogy irányíthass. Köztulajdonná válok.
Persze könnyű blöffölni most, amikor a szövetségiek már egyébként is tudják, hogy mi vagyok.
A vonal másik végén hosszúra nyúlik a csend. Végül azt kérdezi:
- Beszélhetnénk erről személyesen?
- Persze - mondom. - Ki tudok osonni a Wallingfordból. Gyere, és vegyél fel!
- Nem is tudom - mondja keserűen. - Nem nagyon szeretném, ha miattam kellene lógnod!
- Van egy vegyesbolt a suli közelében — mondom. — De siess, mert nem várok.
- Adj egy negyedórát!
Amikor letesszük a telefont, kinézek a kocsim ablakán. A mellkasom szorít, és mintha görcsben lenne,
valahogy úgy, ahogyan a lábam is szokott a túl sok futás után - ez a fájdalom pedig olyan váratlanul
tör rám, hogy gyakran álmomból is felébredek miatta.
Amikor pedig ez történik, csak egyetlen dolgot tehetek. Megvárom, amíg magától elmúlik.
Úgy okoskodom, hogy ha meglátja a Mercit, Barron azonnal megkérdőjelezi majd a hűségemet, ezért
inkább odasétálok a bolthoz, majd a falának támaszkodva várok. Amikor bementem, és vettem egy
kávét, Mr. Gazonas, a tulajdonos, szomorúan nézett rám.
- Iskolában kellene most lenned — mondta, majd ránézett az órára. - Vagy aludnod.
- Tudom - mondom, és a pultra teszem a pénzt. - Családi gondjaim vannak.
 - Nincs az a gond, amit ennyire késő éjjel rendbe lehet hozni - mondja. - Az éjfél csak a
megbánás ideje.
Nem szívesen gondolok erre, amíg megiszom a kávémat, majd malmozok, de az igazat megvallva,
minden máshoz, ami eszembe juthat, még ennél is kevésbé fűlik a fogam.
Barron vagy fél órát késik. Megáll a járda mellett, és lehúzza az ablakot.
- Jól van - mondja. - Hová akarsz menni?
- Valahová, ahol egyedül lehetünk — mondom, majd beszállok a kocsiba.
Néhány utcányira egy régi temetőre bukkanunk. Behajt a murvával felszórt útra, és elhalad a
behajtani tilos felirat mellett.
- Nézd! — mondom. — Értem én, hogy van valami a kezedben ellenem. Hogy eljárhat a szád.
Hogy elmondhatod az embereknek, mi vagyok, és mit tettem. Az istenit, ha akarod, fel is
mehetsz a tetőre, és onnan ordíthatod széjjel a világba! Akkor nagyon kicsesznél velem. Vége
lenne az életemnek.
Összevonja a szemöldökét. Nem vagyok benne biztos, hogy azon töpreng, amit most mondtam, vagy
forgat valamit a fejében.
- Csak az a baj - folytatom -, hogy bármikor megtehetem, hogy átváltoztatom az arcomat, és
teljesen új életet kezdek. Nem kellene más, csak egy új név és új tb-szám. Márpedig biztos
vagyok benne, hogy anya elég jól kitanított, és bármikor képes lennék ellopni valakinek a
személyazonosságát.
- Olyan döbbenettel az arcán néz, mintha ez eddig eszébe sem jutott volna.
- Nem akarok gyilkos lenni — mondom.
- Nem szabad így gondolnod rá - mondja, majd áthajol, és kiveszi a kávémat a pohártartóból.
Hosszan belekortyol.
- Azok, akiket kinyírunk, nem kedves emberek. Hadd mondjam el neked, pontosan hogyan
tervezem. A Brennan családdal soha nem is kellene találkoznod. Csak azt látják majd, hogy
milyen jól dolgoztál. Én leszek az ügynököd, a bűntársad és az áldozati bárány is. Segítek
neked előkészíteni a bűncselekményeket, és őrizni a titkodat, hogy ki vagy valójában.
- Na és az iskola?
- Mi van vele? — kérdezi.
- Nem hagyom itt a Wallingfordot.
Bólint, és mosolyra görbül a szája.
- Most, hogy Lila is ide jár, teljesen megértem, miért nem akarsz elmenni innen. Végül mindig
hozzá kanyarodunk vissza, nem igaz?
Rosszallóan nézek rá.
- Egyébként pedig miért ne tudnék egyedül dolgozni? Miért ne hagyhatnálak ki az egészből?
- Mert szükséged van valakire, aki elvégzi az előzetes kutatásokat. - Jól láthatóan
megkönnyebbül, amiért végre olyasmit kérdezek tőle, amire könnyedén tud válaszolni. — Én
biztosítanám, hogy pontosan a megfelelő emberre találjunk rá, pontosan a megfelelő időben.
Na és persze én gondoskodnék arról is, hogy a tanúk ne emlékezzenek semmire.
- Persze - ismétlem.
- Tehát? — mondja. — Ugyan már! Hiszen vagyonokat tudnánk keresni! És ha akarod, akkor
kitörlök a fejedből minden...
- Nem! - mondom, félbeszakítva a mondatot. - Nem hiszem. Nem akarom megtenni.
- Cassel - mondja kétségbeesetten. - Kérlek! Meg kell tenned! Kérlek, Cassel!
Egy pillanatra magam sem vagyok annyira biztos a dolgomban.
 - Nem - mondom végül. A kocsiban egyszerre nehéz és fojtogató lesz a levegő. Már nem
akarok mást, csak kívül lenni innen. - Most azonnal vigyél vissza a Wallingfordba!
- Már elvállaltam egy melót - mondja. - Mert annyira biztos voltam abban, hogy bele fogsz
egyezni.
Megmerevedek.
- Barron, ugyan már! Ezzel nem fogsz tudni manipulálni! Nem fogom...
- Csak most az egyszer! - mondja. - Ha annyira utálod, ha annyira szarul sikerül, akkor soha
nem kell megismételnünk.
Habozok. Miután megváltoztattam Barron jegyzetfüzeteit, pontosan olyan testvér lett belőle,
amilyennek mindig is szerettem volna. Persze, mindennek megvan az ára.
- Közös pizzázás helyett úgy fogunk közelebb kerülni egymáshoz, hogy együtt gyilkolunk?
- Akkor megteszed? — kérdezi.
Mindjárt felfordul a gyomrom. Egy pillanatig komolyan attól tartok, hogy össze fogom hányni magam,
annyira őszintén boldog, amikor azt hiszi, hogy mégis meggondolom magam.
- Kiről van szó? - kérdezem, és a fejemet a hideg ablaküvegnek hajtom. - Ki lenne az áldozat?
Nemtörődöm módon legyint.
- A neve Emil Lombardo. Nem ismered. Teljesen őrült.
Örülök, amiért az arcomat elfordítottam, mert így legalább nem láthatja azt, ami kiül rá.
- Oké - felelem. - De csak most az egyszer.
A vállamra csap, éppen abban a pillanatban, amikor a temető kapujának két kőoszlopa közé,
pontosan a miénk mögé, egy másik kocsi áll be. Vörös és kék fények villannak, és bizarr módon
ünnepélyessé teszik a sírköveket.
Barron a műszerfalba öklöz.
- A zsaruk.
- Ki volt írva, hogy behajtani tilos - emlékeztetem, és a tábla felé mutatok.
Előrehajol, majd leveszi az egyik kesztyűjét.
- Mit művelsz? - kérdezem.
Felvonja az egyik szemöldökét, majd rosszindulatúan elvigyorodik.
- Kidumálom magam egy büntetésből.
Hirtelen felkapcsolódik a rendőrségi autó keresőreflektora is, a szemhéjam mögött milliónyi kis
fénypont kezd ugrálni.
Idegesen nézek ki a hátsó ablakon. Az egyik rendőr máris kiszállt a kocsiból, és felénk gyalogol.
Mélyet sóhajtok.
Barron lehúzza az ablakot, és képére széles vigyor húzódik.
Mielőtt lecsaphatna, kesztyűs kezemmel megragadom a csuklóját. Rám néz, és a meglepetése
túlságosan hatalmas ahhoz, hogy eszébe jusson, most nagyon idegesnek kellene lennie, miközben
Hunt ügynök lejjebb engedi az arcára célzó fegyver csövét.
- Barron Sharpé, szálljon ki a kocsiból! - mondja Hunt.
- Mi? - követelőzik Barron.
- Hunt ügynök vagyok, ugye emlékszik még rám? - Mióta ismerem, Hunt most először tűnik
elégedettnek. - Nagyon kellemesen elbeszélgettünk a bátyjával kapcsolatban. Nagyon sok
olyasmit mondott el akkor nekünk, amikről végül kiderült, hogy nem igazak.
Barron bólint, és rám néz.
- Emlékszem magára.
 - Most hallottunk egy nagyon érdekes ajánlatot - folytatja Hunt ügynök. Az oldalsó tükörben
látom, hogy Jones ügynök is kiszállt.
Odasétál az én oldalamra, és kinyitja az ajtómat. Barron megint felém fordul.
Megteszem az egyetlen dolgot, ami ebben a pillanatban az eszembe jut. Felemelem az ingemet, és
megmutatom neki a mikrofont.
- Ne haragudj - mondom neki. - De úgy gondoltam, ha már mindenképpen arra akarsz
kényszeríteni, hogy dolgozzam valakinek, akkor talán nem leszel annyira dühös, ha én is
ugyanezt teszem veled. Mind a kettőnk nevében jelentkeztem egy programba.
Rám néz, de nyilvánvalóan nem teljesen ért egyet a logikámmal.
Eszembe jut nagyapa, ahogyan ott ül a kertjében, felnéz az égre, és a csillagokat bámulva azt kívánja,
bárcsak másképpen alakulnának a dolgok nekünk, gyerekeknek. De biztos vagyok benne, hogy nem
egészen erre gondolt.
Barron csuklójára rácsattan a bilincs. Még az a szerencse, hogy korábban már írásban lefektettem a
megegyezés részleteit, mert Hunt és Jones ebben a pillanatban láthatólag jobban szeretné egy sötét,
mély lyuk mélyén látni, mint hogy velük dolgozzon. Felismerem ezt a tekintetet. Ugyanaz, amivel
engem is megtiszteltek.
TIZENHETEDIK FEJEZET

AZ A LEGNEHEZEBB, HOGY BIZTOSAN

senki ne kövessen. Hunt ügynök visszavisz a kocsimhoz Wallingfordba, amitől elég ideges leszek. Vagy
egy órán keresztül csak kocsikázok céltalanul fel és alá, amíg nem tudok száz százalékig meggyőződni
róla, hogy senki nincsen a nyomomban.
Az utcák szinte teljesen üresek. Késő este van, és éppen ezért nagyon kevés jó indok van arra, hogy
valaki éppen úton legyen.
Végül a szálloda felé veszem az irányt. Messze hátul parkolok le, a szemeteskonténerek mellett.
Szinte arcul csap az éjszakai levegő hidege. Pedig kicsit korán van még ahhoz, hogy a hőmérséklet
ennyire hirtelen zuhanjon. Talán csak arról van szó, hogy hajnali háromkor mindig hideg szokott
lenni.
A szálloda, amit választott, téglából épült, van egy főépülete, és néhány kisebb is, amik C alakban
vesznek körül egy központi, zöldes színű medencét. Minden szobának van közvetlen bejárata, így
nincs szükség arra, hogy az előtéren átvágva menjek fel.
A 411-es szobában van. Az emeleten. Háromszor kopogok. Hallom odabent a lánc csörgését, majd
kinyílik az ajtó.
A bátyám özvegye most sokkal jobban néz ki, mint amikor legutóbb láttam, de a szemei most is
éppen olyan vörösek, mint akkor voltak. A haja barna, selymesen hullámos, és olyan szűk, fekete
ruhát visel, amit én egyáltalán nem érdemlek meg.
- Késtél - mondja, majd int, hogy menjek be, és becsukja utánam az ajtót. Aztán háttal nekidől.
A keze és a lába teljesen meztelen, és emlékeztetnem kell magam arra, hogy ő nem átokvető.
A bőröndje az egyik sarokban hever kinyitva, minden ruhája szanaszét hever a padlón. Leveszek egy
bugyit az egyetlen székről, majd leülök rá.
- Ne haragudj - mondom. - Mindig minden tovább tart, mint az ember gondolná.
- Kérsz valamit inni? - kérdezi Maura, és egy üveg Cuervo meg néhány műanyag pohár felé int.
Megrázom a fejem.
- Tudtam, hogy előbb utóbb rájössz. - Néhány jégkockát dob az egyik pohárba, majd tölt
magának egy istenes adagot. — Akarod hallani a teljes történetet?
- Hadd mondjam el én! - felelem. - Kíváncsi vagyok, hogy mennyit sikerült magamtól is
kitalálnom.
Megfogja a poharat, majd az ágyhoz megy, és végighasal rajta. Biztos vagyok benne, hogy ma már
nem ez az első itala.
- Philippel amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban éltetek, igaz? Voltak jó és rossz dolgok
is benne. Rengeteg sikoltozás és kiabálás. Szenvedély.
- Igen - mondja, és közben furcsán néz rám.
- Ó, ugyan már! — felelem. — Hiszen a bátyám volt, és hidd el, neki minden kapcsolata éppen
ilyen volt! Na, mindegy. Szóval egyszer csak vagy a kiabálásból lett eleged, vagy a gyerek
megszületése után változott meg valami, de volt egy pont, amikor Barron is belépett a képbe.
Kezdte kitörölni a fejedből azokat a dolgokat, amiket Philippel műveltetek. Elfelejtette veled,
hogy már régen el akarod hagyni.
- Ekkor adtad ide nekem az amulettet - mondja. Visszaemlékszem, ahogyan a lakásukban, a
konyhában állva átadom neki a kis követ, miközben az unokaöcsém a háttérben üvölt,
nagyapa pedig a nappaliban, egy széken ülve horkol.
Bólintok.
- Nekem is kitörölt egy csomó dolgot.
Egy hajtásra megissza a pohárba töltött ital nagy részét.
- Csak te már kezdted elég súlyosan megérezni a mellékhatásokat. - Arra gondolok, ahogyan
ott ül a lépcső tetején, a lábait lóbálja, és az egész teste mozog egy olyan dallam ütemére,
amit rajta kívül nem hall senki.
- A zenére gondolsz? - mondja. - Tudod, az azért nagyon hiányzik.
- Mondtad, hogy gyönyörű.
- Középiskolában klarinétoztam. Tudtad? Nem voltam valami jó, de még mindig tudok kottát
olvasni. — Felnevet. — Megpróbáltam leírni belőle néhány részletet... vagy akár néhány
hangot, de már elszállt. Lehet, hogy soha többé nem hallom újra.
- Csak hallucináció volt az egész. Nekem a fejem fájt, és nem bánom, hogy már elmúlt.
Maura rosszkedvűen néz.
- Nem is tudnék ennél kevésbé romantikus magyarázatot.
- Hát igen. - Felsóhajtok. - Na, mindegy. Szóval rájöttél, mit művel veled Barron és Philip, és
azonnal otthagytad. Magaddal vitted a fiút is.
- Tudod, az unokaöcsédnek neve is van - mondja ő. - Aaron. Miért nem mondod ki soha?
Aaron.
Összerezzenek. Valami oknál fogva soha nem éreztem, hogy lenne bármilyen kapcsolat köztem és a
gyerek között. Mindig csak úgy tekintettem rá, mint Maura és Philip fiára, és soha nem, mint az
unokaöcsémre. Nem úgy, mint valakire, aki az én elcseszett családom újabb elcseszett tagja lesz, ha
egyszer felnő.
- Szóval elvitted Aaront - mondom. - Egyébként Philip kitalálta, hogy nekem is van valami
közöm ahhoz, hogy így eltűntetek.
Bólint. Rejtőzik itt egy egészen másik történet is, ami arról a lassan ébredő bizonyosságról szól, hogy
elárulták, arról, hogyan rezzent össze, amikor érezte, hogy a ruhája alá tűzött amulett egyszer csak
kettétörik. Arról, hogy gyorsan ki kellett találnia valamit, és nem kapkodni levegő után. Arról, hogy
folytatnia kellett a színjátékot annak ellenére is, hogy egész biztosan majd megfojtotta a rettegés. Ő
azonban nem akarta elmesélni nekem a történetet, és mivel ez csak az ő története, neki kell
eldöntenie, kinek mondja el, és kinek nem. A bátyáim tették ezt vele. Nem tartozik nekem semmivel.
- Szóval, neked akkor elég nagy családod van, igaz? Vagy van egy legjobb barátod, aki délre
költözött. Valaki, akinél úgy érezted, hogy biztonságban meghúzhatod magad Arkansasban.
Tehát beszállsz a kocsidba, és elindulsz. Útközben talán lecseréled egy másik kocsira. A
leánykori nevedet használod, és habár pontosan tudod, hogy Philip a plafonon lesz, amiért
elvitted a fiát, úgy gondolod, hogy így is elég sok mindent tudsz róla, és sakkban tarthatod.
Biztos vagy benne, hogy tart attól a lehetőségtől, hogy te elmész a zsarukhoz, így soha
eszedbe sem jut, hogy esetleg ő tenné ugyanezt. - Óvatos vagy, de nem eléggé. Talán nehéz
megtalálni téged, de nem lehetetlen. Éppen ezért, amikor a szövetségiek telefonálnak, téged
keresnek, és azt mondják, hogy a férjedet tanúvédelmi programba veszik, ő pedig azt
szeretné, ha a felesége és a fia is ott lenne vele, nagyon megijedsz. A szövetségieknek
szükségük van rád. Philip nem hajlandó addig megadni nekik, amit akarnak, amíg benneteket
nem látott, éppen ezért bármiben lefogadnám, hogy teljesen hidegen hagyta őket minden
félelmed. A hazának szüksége van önre!
Maura bólint.
 - Ekkor döbbensz rá, hogy soha többé nem fogsz tudni megszabadulni tőle. Törvényesen,
ráadásul a szövetségiek támogatásával könnyen elérheti, hogy a gyerekre megosztott
gyámságot kapjon. Még talán arra is kényszeríthetnek, hogy a közelében éljetek... hogy az
egyik este majd átmegy hozzátok néhány barátja. Vagy átkot vetnek rád, vagy a lelkedre
beszélnek, de te már ekkor tudod, hogy visszaszerez benneteket. Pontosan tudod, mekkora
veszélyben vagytok.
Maura úgy figyel engem, akár egy kígyó, amelyik támadásra készen visszagörbíti a testét.
- Tudod, hogy Philip hol tartja a fegyvereket. Kocsiba ülsz, visszajössz Arkansasból, megszerzed
az egyiket, és agyonlövöd vele.
Amikor azt mondom, „agyonlövöd”, összerezzen. Majd bedobja a maradék tequilát is.
- Nagyméretű kabátot vettél, na és persze azt a csinos, vörös kesztyűt. A biztonsági szolgálat
nem olyan régen kamerákat szereltetett az épület elé. Ami a te nagy szerencséd, hogy a
felvétel alapján a szövetségiek csak annyit tudtak megállapítani, a személy, aki azon az
éjszakán belépett Philip lakásába, nő volt.
Tessék? - Úgy ül fel és néz rám meredten, mint akit végül csak sikerült meglepnem valamivel.
Mindkét kezét a szájához szorítja.
- Ne! Kamera volt?
- Ne aggódj - mondom. - Később eldugod a ruhákat és a fegyvert is egy olyan helyre, ahol úgy
gondolod, hogy senki nem találhat rájuk. Az én házamba. Végső soron anya már kijött a
sittről. Úgy gondolod, hogy hamarosan úgyis elkezdi majd megint összehordani a szemetet.
Milyen jobb hely lehet a bizonyíték elrejtésére egy szemetes háznál? Ennyi vacak között még
a zsaruknak sem lenne türelme megkeresni őket.
- Persze ezek szerint nem vagyok az a kimondott bűnözőzseni - mondja. - Te is megtaláltad
őket. És fogalmam sem volt róla, hogy ott van az a kamera.
- Már csak egy dolog van, amit nem sikerült kiderítenem - mondom. - Amikor beszéltem a
szövetségiekkel, akkor azt mondták, hogy a Philip meggyilkolása utáni reggelen felhívtak
téged Arkansasban. Ez kocsival legalább huszonnégy órás út. Elképzelni sem tudom, hogyan
tudtad lelőni Philipet, és utána időben hazaérni, hogy telefonálhass. Hogy csináltad?
Elmosolyodik.
- Tőled és az anyádtól tanultam. Az ügynökök a házamat hívták. Aztán a bátyám felhívott
engem egy feltöltőkártyás telefonnal, egy arkansasi körzetből. Konferenciahívásra kapcsolt,
én pedig úgy beszélgettem az ügynökökkel. Egyszerű. Olyan volt, mintha otthonról hívtam
volna vissza őket. Éppen így intéztem el azt is, amikor az anyád telefonálgatott a sittről.
- Le vagyok nyűgözve - mondom. - Az igazat megvallva, amíg az amulettedet észre nem
vettem, meg voltam győződve róla, hogy a kabát, a kesztyű és a pisztoly is anyáé. Az
amulettet egyébként a kabát zsebében felejtetted.
- Most már látom, hogy nagyon sok hibát követtem el - mondja, majd elővesz a matrac alól egy
pisztolyt, és rám céloz vele. - Éppen ezért megértheted, hogy nem engedhetek meg
magamnak még egyet.
- Jaj, nagyon is megértem én! - mondom. - D e biztos vagy benne, hogy meg akarod ölni a
srácot, aki éppen most húzott csőbe valakit a saját bátyja megöléséért?
Megremeg a pisztoly a kezében.
- Nem értem - mondja. - Miért tetted ezt?
- Megpróbáltam védeni Philipet is, amikor még élt. - Őszinte vagyok vele, bár biztosan
hozzászokott már a gondolathoz, hogy őszinte hazugok veszik körül. - Nem hinném, hogy
 egyetlen pillanatig is elhitte, de valóban ezt tettem. Most, hogy már halott, téged akarlak
megvédeni.
- Vagyis tényleg nem fogod elmondani soha senkinek? - kérdezi.
Felállók, de a pisztoly csöve egy pillanatra sem mozdul a mellkasomról.
- Magammal viszem a sírba — mondom, és elvigyorodok. Maura nem mosolyog.
Megfordulok, és kisétálok a szállodai szobából.
Egy pillanatig mintha egy kattanást hallanék, és minden izmom megfeszül, felkészülve a golyó
becsapódására. Azután a pillanat elmúlik, én pedig csak megyek tovább, ki a szobából, le a lépcsőn,
be a kocsimba. Van egy régi görög történet egy Orpheusz nevű pasiról. Lemegy Hádész birodalmába,
hogy visszaszerezze a feleségét, de amikor már visszafelé jönnek az alvilágból, megint elveszíti, mert
visszafordul, és megnézi, hogy tényleg ott van-e még vele.
Most én is éppen így érzem magam. Ha visszanézek, a varázslat örökre megtörik. Én pedig halott
leszek.
Csak akkor vagyok képes újra nyugodtan lélegezni, amikor kifordulok a parkolóból.
Nem akarok visszamenni a Wallingfordba. Egyszerűen nem vagyok képes szembenézni az ottaniakkal.
Inkább Carney-ba megyek, és bekopogtatok nagyapa ajtaján. Már régen elmúlt éjfél, de végül csak
megjelenik az ajtóban. Hálóköntösben van.
- Cassel? - mondja. - Talán történt valami?
Megrázom a fejemet.
A jobbik kezével int, hogy menjek be.
- Akkor kerülj beljebb! Bejön a hideg, ha itt álldogálunk az ajtóban.
Bemegyek az ebédlőbe. Az asztalon néhány levél hever, mellette pedig a temetésről megmaradt
virágok. Annak ellenére, hogy Philip mindössze néhány héttel ezelőtt halt meg, mintha az egész
elképzelhetetlenül rég történt volna.
A tálalón egy csomó fénykép van, a legtöbb hármunkról, amikor még kölykök voltunk, ahogyan a
kertben rohangálunk nyáron a locsoló alatt, vagy kényelmetlenül pózolunk a kamera kedvéért,
egymás vállát átölelve. Vannak más fényképek is, amiken nagyapa és nagymama látható esküvői
ruhában, nagymama egyedül, és van egy olyan is, ahol nagyapa és Zacharov áll egymás mellett, ha
minden igaz, akkor Lila szüleinek az esküvőjén. Zacharov büszkén mutatja a ránézésre is méregdrága
jegygyűrűt.
- Megyek, és felteszek egy teát - mondja.
- Jól van - felelem. - Bár nem vagyok valami szomjas.
- Kérdeztem, hogy az vagy-e? - mondja nagyapa szigorú tekintettel. — Fogsz egy csészét,
megiszod a teát, utána pedig megágyazok neked a vendégszobában. Holnap nem kell
iskolába menned?
- De - felelem szégyenkezve.
- Reggel majd odatelefonálok. Megmondom nekik, hogy késel egy kicsit.
- Mostanában nagyon sokat késtem - felelem. - Egy csomó órát is kihagytam. Azt hiszem,
fizikából meg fognak húzni.
- A halál nagyon össze tudja kavarni az embert. Ezt még az olyan flancos iskolában is tudnia
kellene a kölyköknek, mint amibe te is jársz.
Bemegy a konyhába.
Leülök a sötétben, az étkezőasztal mellé. Most, hogy már itt vagyok, érzem, hogy valami
megmagyarázhatatlan nyugalom árad szét bennem. Nem akarok mást, csak örökké itt lenni, és ennél
az asztalnál ülni. Nem akarok megmozdulni.
Végül meghallom a teafőző fémesen sípoló hangját a konyha felől. Nagyapa visszajön, majd leteszi a
csészéket az asztalra. Felkapcsolja a lámpát, és a mennyezetről lelógó csillár olyan erős fénnyel
árasztja el az ebédlőt, hogy nekem el kell takarnom a szememet.
A tea fekete és édes, és magam is meglepődöm, amikor észreveszem, hogy egy húzásra kiiszom a
csésze felét.
- Nem akarod elmondani nekem, mi van? - kérdezi végül. - Miért jöttél ide az éjszaka kellős
közepén?
- Nem igazán szeretném - válaszolom annyira határozottan, amennyire csak tőlem telik. Nem
akarom elveszíteni ennek a pillanatnak a varázsát. Azon töprengek, beengedett volna-e
egyáltalán a házba, ha tudja, hogy a szövetségi kormánynak dolgozom, hogy a bátyámat is
megzsaroltam, és arra kényszerítettem, hogy ő ugyanezt tegye. Még abban sem vagyok
egészen biztos, hogy szövetségi ügynökök beléphetnek-e egyáltalán egy olyan, átokvetők
lakta városba, mint Carney.
Kortyol egyet a csészéjéből, és összehúzza a szemét. Lehet, hogy nem is teát iszik?
- Na gyere, kölyök, azt hiszem, itt az idő, hogy aludni menj.
- Kösz - mondom, és felkászálódok.
A hátsó szobába megyünk, ugyanabba, amiben a Carney-ban töltött nyarakon is mindig aludtam.
Nagyapa hoz nekem egy takarót és egy pizsamát is. Valószínűleg Barron régi pizsamája lehet.
- Bármi legyen is, ami belülről kínoz - mondja - , biztos vagyok benne, hogy reggelre közel sem
lesz annyira rettenetes, mint most.
Lekuporodom a matrac sarkára, és kimerülten mosolygok.
- Jó éjt, nagyapa.
Megáll egy pillanatra az ajtóban.
- Ismered Elsie Cooper legidősebb fiát? Aki születése óta őrült. Nem tehet róla. Senki nem
tudja, miért lett olyan, amilyen, de egyszerűen olyan lett.
- Aha - mondom ködösen. Emlékszem még rá, hogy a Carney- ban lakók arról beszélgetnek,
soha nem hagyja el a házukat, de ennél sokkal többre már nem. Ránézek a szépen
összehajtogatott pizsamára. A tagjaimat annyira nehéznek érzem, hogy már az átöltözés
gondolata is kifáraszt. Fogalmam sincsen, mire akar kilyukadni nagyapa ezzel a sztorival.
- Te mindig jó fiú voltál, Cassel - mondja, ahogyan bezárja az ajtót. - Fogalmam sincs, miért
lettél olyan, amilyen... de egyszerűen jó lettél. Mint a bolond Cooper kölyök. Nem tehetsz
róla.
- Nem vagyok jó - felelem. - Mindenkit átverek. Mindenkit.
Mindig.
Felhorkan.
- A jóságért mindig meg kellett fizetni.
Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy vitába szálljak vele. Lekapcsolja a lámpát, én pedig már alszom,
mielőtt bemászhatnék a takaró alá.
Nagyapa betelefonál az iskolába, hogy a mai napon nem fogok tudni bemenni, én pedig gyakorlatilag
egész nap csak lézengek otthon. Megnézzük a Számüzöttek bandája néhány részének ismétlését,
majd készítünk valami kurkumás marhapörköltet. Elég jól sikerül.
Megengedi, hogy betakarózzak, és végigheveredjek a kanapén, mint amikor beteg voltam. Még azt is
megengedi, hogy a szobában, a tévé előtt ülve együnk.
Amikor itt az ideje, hogy elinduljak, eltesz nekem egy kis pörköltet egy műanyag edénybe, majd egy
üveg narancsos üdítővel együtt átadja nekem az egészet.
 - Ha jót akarsz magadnak, akkor kicsit megnyomod a fizikát - mondja.
- Aha - felelem.
Egy pillanatra megtorpan, amikor észreveszi a csillogóan új Mercit. Egymás szemébe nézünk a
motorháztető felett, de végül csak annyit mond:
- Szólj anyádnak, hogy hívjon fel!
- Megmondom neki, nagyapa. Köszönöm, hogy nálad tölthettem az éjszakát.
Összevonja bozontos szemöldökét.
- Ne merészelj még egyszer valami ehhez hasonló baromságot mondani!
- Jól van — mondom, és kezemet megadóan feltartva vigyorgok. Beszállok a kocsiba.
Nagyapa rácsap a motorháztetőre.
- Szia, kölyök.
Elindulok. Vagy húsz perccel az után, hogy elhagytam Carney-t, kinyitom és megiszom a narancsos
üdítőt. Mire megérkezem Wallingfordba, a napnak már szinte teljesen vége. A tanulószoba utáni
szünetre érkezem meg a koleszba, közvetlenül lámpaoltás előtt.
Sam, Jeremy Fletcher-Fiske mellett ül a közös helyiségben, egy csíkos kanapén. A tévében valami
bemondó éppen a focieredményeket magyarázza. Néhány fiú egy összehajtható asztal mellett ülve
kártyázik. Egy másik végzős, Jace, csak áll a mikrosütő előtt, és azt figyeli, ahogy bent egy tányérra
tett répa forog körbe.
- Sziasztok - mondom, és integetek.
- Öregem! - mondja Sam. - Mióta nem láttalak! Hol voltál?
- Családi ügyeket intéztem - mondom, és leülök a kanapé karfájára.
Holnap majd elkérem a tanároktól a házi feladatot. Neki kell kezdenem a kemény munkának, ha
valóban át akarok menni minden tárgyból a félév végén, de úgy gondolom, hogy ma este még
lazíthatok.
A képernyő már másik bemondót mutat, aki a helyi híreket sorolja. Azt mondja, hogy vasárnap
Patton kormányzó fogadást rendezett, ahol olyan váratlan és nagy port kavaró bejelentést tett,
aminek eredményeképpen a szavazói mind hangosan lázadoznak.
A bejátszásban egy hatalmas rendezvényterem látszik, amelyben egy csomó lufival borított asztalt
helyeztek el. Patton az emelvényen áll, mögötte kék függöny. Anyám pedig egy szürke öltönyös férfi
társaságában ott áll mellette. A haja hátul összefogva, citromsárga ruhát és rövid, fehér kesztyűt
visel. Úgy néz ki, mint egy stylist álma egy híres politikus feleségéről. Annyira koncentrálok arra, hogy
próbáljam megfejteni az arckifejezését, hogy egy pillanatra nem is hallom, mit mond Patton.
... továbbá alapos meggondolást követően rá kellett döbbennem, hogy az álláspontom ez ügyben
teljességgel tarthatatlan. Annak ellenére, hogy a bűnüldözés szempontjából valóban végtelenül nagy
segítséget jelentene a hyperbathygammikus egyének kilétével kapcsolatos információ megszerzése,
most már átlátom, hogy az ár, amit ezért fizetnünk kellene, túlságosan magas. Az átokvetők jogaiért
harcoló szervezetek felhívták a figyelmemet arra, mennyire kevés annak a valószínűsége, hogy egy
efféle információ bizalmas maradhasson. Mint kormányzó, nem tehetem kockára New Jersey állam
lakosainak magánélethez való jogát, különösen akkor nem , ha az efféle jog elvétele veszélybe
sodorhatná az életüket és megélhetésüket is. Annak ellenére, hogy régebben a második
törvényjavaslat szenvedélyes támogatójának szám tottam, ebben a pillanatban visszavonom ezt a
támogatást. Már nem hiszek abban sem, hogy az átokvetőkre kényszerített kötelező teszt elvégzését
a kormánynak el kellene tűrnie, nem hogy megkövetelnie.
Biztosan rettenet ül az arcomon, ahogyan a képernyőre meredek.
 - Kész őrület, mi? — kérdezi Jeremy. — Mindenki arról beszél, hogy a pasit biztosan lefizették.
Vagy megátkozták.
Sam összerezzen.
- Ugyan már! Lehet, hogy csak feltámadt a lelkiismerete!
Ez az a fogadás, amire anya meghívott, és amire azt mondta, hogy biztosan nagyon élvezem majd.
Nos, megint sikerült jól döntenem, hogy nem mentem el!
A hátamon végigfut a hideg. A hírekben most már egy nemrég bekövetkezett földrengésről van szó,
én azonban továbbra sem bírom kitörölni a fejemből anya arckifejezését, ahogyan a pódium mellett
áll. Ha nem ismerném olyan jól, akkor valószínűleg észre sem vettem volna, hogy minden erejével
próbálja visszaszorítani a feltörő mosolyt.
Átkot vetett rá. Ez egyetlen pillanatig sem lehet kétséges.
Sikoltani akarok. Ebből nem fog tudni kimászni. Lehetetlen, hogy valaki ne fedezze fel.
Sam megint beszélni kezd, de a fejemben a zúgás mostanra olyan hangos lett, hogy elnyom minden
más hangot.
Vagy tucatnyi alkalommal hívom fel anyát azon az estén, de egyszer sem veszi fel. Végül úgy alszom
el, hogy a telefonomat még mindig a kezemben szorongatom, és másnap reggel arra ébredek, hogy
megszólal az ébresztő. Valahogy sikerül végigverekednem magam az órákon. Persze mindennel
alaposan le vagyok maradva. Csak nehézkesen jutnak eszembe a válaszok, elszúrok egy röpdolgozatot
statisztikából, és a francia fordításom olyan rettenetesen sikerül, hogy az osztály hangos röhögéssel
jutalmazza.
Amikor visszaérek a szobámba, Daneca már vár rám. Ott ül Sam ágyán, és barna cipője orrával
szórakozottan rugdossa az ágykeretet. A szemei vörösek.
- Szia - mondom. - Nem tudom, merre van Sam. Mióta fizikára menet elmentem mellette a
folyosón, nem láttam.
Hátrasöpör a válláról egy vastag fonatot, majd feláll, és úgy húzza ki magát, mint aki meg akarja
acélozni az akaratát valami kellemetlen bejelentés előtt.
- Már elment a próbára. Még mindig furán viselkedik, és most egyébként sem hozzá jöttem.
Beszélnünk kell!
Bólintok, bár az igazat megvallva, messze nem vagyok olyan állapotban, amikor bármi értelmeset ki
tudnék préselni magamból.
- Persze. Figyelek.
- Liláról van szó.
Most döbbenek rá, hogy valószínűleg nem sikerült megtennie, amit kértem.
- Nincsen semmi baj — mondom könnyedén. — Egyébként is rettenetes volt az ötlet.
- Nem, Cassel - feleli Daneca. - Nem érted. Nagyon, de nagyon elkúrtam mindent.
- Micsodát?-A szívem úgy ver, mint egy dob, újra és újra kihagyva egy ütemet. A hátizsákomat
az ágyamra dobom, és leülök mellé. - Hogy érted azt, hogy „nagyon elkúrtam”?
Daneca megkönnyebbültnek tűnik, hogy végre megértettem. Közelebb lép, és egészen odahajol
hozzám.
- Lila elkapott. Akkora idióta vagyok! Biztosan egyértelmű volt, hogy mire készülök.
Elképzelem magam előtt a helyzetet, amint megpróbálja úgy levenni a kesztyűjét, hogy Lila ne vegye
észre. Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy ez nem lehet annyira egyszerű. Daneca nem
tudja, hogyan kell valakit mintegy véletlenszerűen megérinteni, amit mondjuk, olyankor használ az
ember, ha egy pénztárcát akar elemelni. Ő nem gyakorolta egy életen keresztül a könnyű kéz
alkalmazását.
 - Vagyis akkor nem... - mondom. - Nem sikerült átkot vetned rá?
Az egyetlen érzés, ami eltölt, az a végtelen megkönnyebbülés, de olyan erőteljesen, hogy szinte
hangosan felnevetek.
Boldog vagyok. Rettenetes és megdöbbentő ugyan az egész, de boldog vagyok.
Meg tudom tanulni, hogyan élhetek együtt ezzel a bűntudattal. Már nem érdekel, hogy jó legyek.
Meg tudok tanulni együtt élni bármivel, ha ez azt jelenti, hogy Lilával is együtt lehetek.
Daneca megrázza a fejét.
- Kényszerített, hogy elmondjak neki mindent. Te is tudod, mennyire ijesztő tud lenni!
- Ó — mondom. — Tényleg az tud lenni.
- Azt is megígértette velem, hogy nem mondok neked az egészről semmit - teszi hozzá Daneca
alig hallhatóan.
Kinézek az ablakon. Annyi gondolat száguld egyszerre a fejemben, hogy úgy érzem magam, mintha
egyáltalán nem is gondolkodnék. Ennek ellenére magamra kényszerítek egy könnyed mosolyt, és azt
mondom:
- Az eszébe sem jutott, hogy majd megszeged a szavadat? Most már tényleg tennünk kell
valamit ezzel a szeplőtlen jó híreddel, te földre szállt angyal!
- Nagyon sajnálom - mondja Daneca, és elengedi a füle mellett a poént.
- Nem a te hibád - mondom. - Nem volt helyes, hogy erre kértelek. Nem volt igazságos veled
szemben.
Feláll, és elindul az ajtó felé.
- Vacsoránál találkozunk - mondja, és meglepő szeretettel a szemében néz rám.
Amikor becsapódik az ajtó Daneca mögött, ijesztő érzelemhullám csap keresztül rajtam, amiben
együtt van a vad öröm és a rettegés is, olyannyira elkeveredve egymással, hogy magam sem tudom,
melyiket éreztem előbb.
Próbáltam kényszeríteni magam, hogy helyesen cselekedjek. Talán nem próbáltam eléggé. Most nem
tudok semmi egyebet, csak azt, hogy mélységesen szeretem Lilát, és hogy egy egészen kis ideig még
viszontszeret majd.
Lila éppen a könyvtár felé tart, amikor összetalálkozunk. A blúza gallérja nyitva, és a nyakába tekert
fehér selyemsál csak úgy lobog a szélben. Úgy néz ki, mint aki éppen kocsikázni indul egy kabrióban.
- Szia! - mondom neki, és felveszem a tempóját. - Beszélhetnénk egy percre?
- Cassel — mondja olyan hangsúllyal, mintha a nevem kimondására valami keserű íz áradna
szét a nyelvén. Nem lassít.
- Tudom, hogy valószínűleg nagyon dühös vagy Daneca miatt — mondom, és most már háttal
megyek mellette, hogy beszéd közben láthassam az arcát. - És minden okod megvan rá, de
hadd magyarázzam meg!
- Mert meg tudod? - kérdezi Lila, és hirtelen megtorpan. - Cassel, én nem valami játék vagyok,
amit egyik pillanatról a másikra csak úgy kikapcsolhatsz!
- Tudom - mondom.
- Honnan gondolhattad egyáltalán, hogy nem lesz semmi baj, ha átkot vettetsz rám? Miért
különbözne ez bármiben is attól, amit anyád tett velem? - Úgy néz rám, mint aki kicsit sajnál,
de leginkább csak undorodik tőlem. - Az átoknak vége. És köztünk is mindennek vége.
- Ó! — Hát persze. Összeszorítom a fogam, nehogy összerezzenjek. A fejemben felcsendülnek
anya szavai, amik még Atlantic Cityben hangzottak el: egyetlen gondolatot sem fecsérelt
volna rád, Cassel.
 - És még csak az sem volt elég neked, hogy alaposan kiröhögj, amikor úgy tettél, mintha
szeretnél, és amikor úgy tettél, mintha nem tettél volna úgy... - Megtorpan, és egy pillanatra
lehunyja a szemét. Amikor megint kinyitja, már vad harag lobog a tekintetében. - Már nem
vagyok az átok hatása alatt. Nem fogok megalázkodni azért, hogy észrevegyél. Biztos
hatalmas kielégülés volt látni, hogy minden kis odavetett mosolyodra sóhajtozni kezdtem, de
erre soha többé nem kerül sor.
- Egyáltalán nem erről volt szó - mondom. Meg vagyok döbbenve. Az a rengeteg hónap, amit
fájdalomban és pánikban töltöttem, ebben a pillanatban átváltozott Lila szemében
szánalommá.
- Nem vagyok gyenge, Cassel! Nem vagyok az a fajta csaj, aki majd sír miattad. - A hangja
megremeg. - Nem vagyok az a fajta csaj, aki bármikor megteszi, bármit is akarsz.
- De hát éppen ezért kértem meg Danecát, hogy... — mondom, de már nem tudom befejezni.
Még ez sem lenne igaz. Azért kértem meg Danecát, hogy tegyen rá átkot, mert már én is
kezdtem elhinni az illúziót. Danecának az lett volna a feladata, hogy megvédjen önmagamtól.
- Azt akartad, hogy ne érezzék semmit irántad? - folytatja Lila. - Nos, akkor van egy jó hírem.
Most már gyűlöllek. Ehhez mit szólsz? Gyűlöllek, és nem kell tenned semmit ahhoz, hogy így
érezzek.
- Ugyan már! — mondom, de hallom az önutálatot kicsendülni a saját hangomból. - Nagyon
sok mindent tettem.
Amikor anyám megátkozta, abban a pillanatban örökre elveszítettem Lilát. Ezután már minden csak
szánalmas tettetés volt, semmi több. Egyetlen pillanat sem volt valódi.
Az arcán rettenetes kifejezés jelenik meg, majd sikerül úrrá lennie magán, és kiüríti.
- Isten veled, Cassel! — mondja, majd megfordul, és elindul. A fejét lehajtja, és a sálja is
biztosan elcsúszik egy kicsit, mert észreveszek valami vörösséget a nyakán. Innen egy kicsit
olyan, mintha egy égési seb széle volna.
- Ez meg micsoda? - kérdezem tőle, és utánamegyek, miközben a saját nyakamra mutatok.
- Ne!— mondja figyelmeztetőleg, és feltartja kesztyűs kezét. Mostanra azonban az arcára egy
olyan érzés is költözött, ami eddig nem volt ott. A félelem.
Megragadom a sál egyik végét. Mivel nincsen becsomózva, egyetlen húzásra lejön.
Nyakának fehér bőrén egyik oldaltól a másikig frissen metszett sebhely látszik, benne feketéllő
hamuval. A bűnözők második mosolya. Alvadt vérből való, csillogó nyakék.
- Te... - mondom. De ő természetesen mindig is ez volt. Egy maffiafőnök lánya. A bűnözők
krémje.
És most egy olyan személlyel beszélget éppen, aki csak nemrég lett szövetségi ügynök.
- Vasárnap tartottuk a ceremóniát - mondja. - Én mondtam neked, hogy egy napon én leszek a
Zacharov család feje. Persze senki nem kezdheti azonnal a csúcson. Még nagyon hosszú út áll
előttem. Először is be kell bizonyítani, hogy hűséges tudok lenni. Még nekem is bizonyítanom
kell.
- Értem. - Lila mindig is pontosan tudta, hogy kicsoda ő, és mit akar. Abban a sebhelyben
azonban van valami rettenetesen végleges, mintha egy ajtót csaptak volna be. Ő nem fél a
saját jövőjétől.
- Bátor vagy — jegyzem meg, és úgy is gondolom.
Egy pillanatig úgy néz ki, mint aki szeretne még mondani nekem valamit. Szóra nyílik a szája, de aztán
bármi is lett volna az, visszanyeli. Mélyet sóhajt, majd még annyit mond:
- Ha nem tartod távol magad tőlem, akkor azt is megbánod, hogy a világra jöttél.
Erre már nem lehet semmit mondani. Nem is mondok. Érzem, hogy a szívembe valamilyen tompa
bénultság költözik.
Ő pedig csak megy, céltudatosan, keresztül az udvaron.
Figyelem, ahogy távolodik. Figyelem az árnyékát, figyelem, ahogy lép, az egyenes hátát, a haja
csillogását.
Emlékeztetnem kell magam, hogy én akartam így. Amikor pedig ez nem jön be, akkor azt mondom
magamnak, hogy az emlékeimből is képes leszek túlélni. Lila bőrének az illata, a szeme gonoszkás
villanása, a hangja. Nagyon fáj rá gondolni, de nem tehetek ellene semmit. Ennek fájnia kell.
Elvégre a pokolnak forrónak kell lennie.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagyon sok könyv volt segítségemre abban, hogy megteremthessem az átokvetők világát. Különös
tekintettel Dávid W. Maurer A nagy átverés, Sam Lowell Hogyan csaljunk mindenben, Kent Walker és
Mark Schone Egy mutatványos fia, valamint Kari Taro Greenfeld Gyors bandák című könyvére.
Mély hálát érzek sok ember iránt a könyvvel kapcsolatos meglátásaikért. Köszönöm Cassandra Clare-
nek, Robin Wassermannek, Sarah Rees Brennannek, valamint Delia Shermannek, akik mindig készek
voltak félbehagyni a saját dolgaikat, és kisegíteni engem a mexikói író-alkotótáborban töltött időben.
Köszönöm Libba Braynek és Jo Knowlesnak, amiért végig olyan hatalmas segítséget nyújtottak. Hálás
vagyok Justine Larbalestier-nek, amiért annyit mesélt a hazugokról, és Scott Westerfieldnek, amiért
részletes jegyzeteket készített. Köszönet illeti még Joe Montit a lelkesedéséért és az ajánlott
olvasmányokért. Szeretném megköszönni Elkadóké­nak az orvosi kérdésekben nyújtott segítségét.
Köszönet Kathleen Duey-nak, amiért rávett arra, hogy fontosabb kérdésekkel is foglalkozzak.
Köszönöm Kelly Linknek, Ellen Kushnernek, Gavin Grantnek, Sarah Smithnek és Joshua Lewisnak,
hogy átnézték a nagyon is nyers vázlatokat. Ugyancsak köszönöm Steve Bermannek, amiért annyi, de
annyi részletet segített kidolgozni, különösen az utolsó vázlatban.
És nem utolsósorban köszönetét kell mondanom az ügynökömnek, Barry Goldblattnak, amiért
bátorított, a szerkesztőmnek, Karén Wojtylának, aki rákényszerített arra, hogy sokkal jobb könyvet
írjak annál, mint amit saját erőmből tudtam volna, és a férjemnek, Theónak, aki rengeteg tanácsot
adott a magániskolákkal és a csalásokkal kapcsolatban, és aki elviselte, hogy az egész könyvet
felolvassam neki.