1

Leányrablás

Tabán, 1900. október 19.

A Horgony utca 58. számú ház konyhakövének csapódó

bádogdézsa éppúgy kondult, miként a ködös temetőben,
mohás sírkövek között jajongó lélekharang.
– Vigyázz már, te dilini! – csattant fel Csurár Fecska,
rápirítva a kis Mück Márira. – Nem akarjuk tán az egész
Tabánt összekolompolni, he?!
Miután a cigány lány fél éjjel az orrát jegelte, és ennek hála
a duzzanat lejjebb ment, már a szavakat is a maguk
kerekségében tudta kiejteni. Könnyen lehet, hogy épp ez
hozta vissza csípős kedvét, vagy tán a sok vitától – amit csak
az imént fejeztek be – lett paprikás a hangulata, ki tudja, ám
annyi biztos, hogy Márika sem hagyta magát.
– Ha bántsa a füledet, hát tapasszad be sárral! – mordult
Fecskára. – A munkának hangja van, ezt mindenki tudhassa,
aki…
– Ne káráljatok, lányok! – szólalt meg mögöttük Blau
Anna, aki épp ekkor toppant be a konyhába. – Elég a
civakodásból.
Márika a dézsa mellől, guggoltából pillantott fel a szép
sváb lányra, miközben Csurár Fecska a spór melletti sámlin
ücsörögve tette ugyanezt. Volt is mit nézniük. Anna két szeme
alatt sötét karikák ültek, bőre sápadtabb volt a téli
holdsugárnál, ajkai fakón simultak egymásra, a haja pedig
még a cigány lányénál is ziláltabbnak tűnt, ami nagy szó.
Hajnali hat óra felé járt az idő. Odakinn dermesztően
hideg, mindent eláztató, állhatatos eső hullott a Tabán apró
házaira. A lányok szemernyit sem aludtak azóta, hogy a
rendőrök előző nap a házba rontottak és terhelő bizonyítékok
után kutatva mindent feltúrtak. Miután az idegen férfiak
távoztak, előbb a rendrakás volt soron, amiben Fecska
sehogyan sem akart segédkezni, mondván:
– Én úgyis elmék innét. Engemet vár a Pitykó. Csak előbb
adjátok ki a részemet!
Anna, Mári és Cili ekkor még nem vitatkoztak vele, csak
egymásra néztek, és beharapták az ajkukat. A Hül-kincs, mely
az ágytámla titkos rekeszében lapult, egyetlen
szempillantásnyi nyugalmat sem engedett nekik. Minden
gondolatuk a pénz és az ékszerek körül forgott, ám ahányan
voltak, annyiféle érzelem éledt bennük.
Miután az egykori Hül-ház többé-kevésbé a régi arcát
mutatta – leszámítva a rendőrök által összetört és persze ki
nem fizetett holmikat, amiket Márika a szemétre hordott, no
meg magukat Hüléket, akik azóta már bizonyára a
Gyehennán pörkölődtek –, Kardos Cecília okleveles ápolónő a
konyhába hívta társnőit.
– Mi legyen hát? – tette fel a kérdést, mely irtóztató, sötét
fellegként lebegett a fejük felett. – Úgy tetszik, immár valóban
szabadok vagyunk. Rabtartóink halottak, és a rendőrség sem
talált rajtunk fogást. Legalábbis egyelőre.
– Egyelőre?! – rémült meg Márika olyannyira, hogy még
kiugró kapafogai is összekoccantak. – Tán visszagyönnek
még? Mer’ ha velem újra ordítozni kezd az a büdös szájú
Detrich detektív, hát én menten kivallok mindent, oszt akkor
szer’usz világ!
– Alig hinném, hogy a nyomozók bármelyike be merné
tenni ide a lábát, hiszen maga a főkapitány zavarta őket
másfelé – ölelte magához Cili a remegő kis mindenest, majd a
két másik lányra nézett. – Az óvatosság azonban sosem árt. A
tabáni csirkefogók, Jenő úrfi egykori cimborái mindent
tudnak a mi viselt dolgainkról, és ha az egyiküket lefülelik, a
gazember könnyen dönthet úgy, hogy rólunk fecsegve
csökkenti saját bűne súlyát. Épp ezért azt mondom, jobb
volna mihamarább…
Csurár Fecska, aki percek óta előre-hátra billegtette a
sámlit, amit immár egészen elorzott Márikától, nem bírta
tovább türtőztetni magát.
– Sako peskero charo dikhel!1 – kiáltotta népe szikraként
pattogó nyelvén, s hozzá mindkét karjával a levegőt kaszálta.
– Engemet vár a Pitykó. Azt mondom, ti se maradjatok ebben
az átokverte házban, ahun még a levegő is vértől szaglik.
Osztozzunk sebest, aztán nyúlcipő!
Egyikük sem mert a sötét folyosó felé pillantani, melynek
végén látni nem, csak sejteni lehetett Hülné szobájának
csukott ajtaját.
– Közösen kell döntenünk – szólt Cili csendesen, ám annál
határozottabban, és hogy jelezze, valóban mindenki
önmagáért felelős, Márikát is eltolta magától. – Ugye,
tudjátok, hogy az ágytámlában lévő vagyonnak minden
bankójához és ékkövéhez vér, szenvedés, gyalázat és kín
tapad?
– Jól beszélsz, tesvérem – helyeselt Fecska nagy hangon,
majd apró öklével a mellkasát kezdte verni, hogy csak úgy
1
Mindenki törődjön a maga dolgával! (Szó szerinti fordításban: Mindenki a maga tálját
nézze!) (cigány)
döngött. – Az én vérem, az Anna szenvedése, meg a Mári és a
te kínod tapad arra a szajréra!
– Én nem így… – próbált helyesbíteni Kardos Cili, ám túl
későn. A lányok egyszerre kezdtek beszélni, egymás szájából
tépve ki a szót, és csak azt hallották meg, ami a saját
véleményükkel egyezett. Csurár Fecska a lehető leghamarabb
távozni akart a Hül-házból, faképnél hagyva múltját, és ha a
teljes szabaduláshoz ez kell, akkor a társnőit is. Blau Anna
semmi rosszat nem látott abban, ha igazságosan szétosztják a
rablott holmit, ám ő szívesen maradt volna a Horgony
utcában, amit – a borzalmas emlékek ellenére – még mindig
az otthonának tekintett.
– Mink tabániak vagyunk! – helyeselt Mück Mári, buzgó
bólogatással kísérve szavait. – Drága szüléim is itten nőttek
fel, szenvedtek és haltak meg, hát én se tehetek másként.
Odakünn, abban a förtelmes nagyvárosban úgy elvesznék,
mint kacsatoll a kanálisban.
– Lányok, értsétek már meg – sóhajtott sajgó fejjel Cili –,
hogy amint költeni kezditek a pénzt, a rendőrök nyomban
megkérdik majd, honnan a hirtelen gazdagság.
– Nem lesz költés, raklyi2 – legyintett Csurár Fecska, majd
ujjával a saját homlokát kezdte böködni. – Van itten godyi3,
ne féjjél te egy minutát se. Veszek a Pitykónak zsinóros lajbit,
vérveres selyeminget, ezüsttel hímzett mellényt, meg egy
ollan hegedűt, aminek hangjára még a jó Isten is lemereng a
mennyből, oszt jó’ccakát, a többi lóvé megy a párnacihába.
– Ennyi épp elég, hogy Detrich gyanút fogjon – Cili már-
már könyörgő arccal, kétségbeesett igyekezettel érvelt, ám
úgy tűnt, a falnak beszél. A hirtelen kitárulkozó, szabadságot

2
nem cigány lány (cigány)
3
agy (ész), gógyi (cigány)
és tán némi megérdemelt boldogságot ígérő jövő egészen
megvadította a lányokat. Habár Anna még nem tudta
biztosan, hogy marad-e a Hül-házban, vagy inkább messze
szalad a Tabántól oda, ahol senki nem ismeri, Márika pedig
csak arról merengett, micsodás rézedényeket fog venni a régi,
kopott konyhai miskulanciák helyett, a legfontosabb kérdés
azért eldöntetett: a bűnös kincset szét kell osztani.
Jócskán elmúlt éjfél, mikor az apró ablakokra sötét vásznat
feszítettek, kizárva az udvari budira bóklászó szomszédok
kíváncsi tekintetét, majd lerámolták az asztalt, és az ágytámla
rekeszéből mindent sorra rápakoltak. Az újságpapirosba
csomagolt, kötegekben álló bankók és zacskókban csörgő-
zörgő érmék számlálását Cilire bízták, pedig neki ehhez
cseppet sem fűlött a foga.
– Rossz ösvény ez, lányok – sóhajtotta. – Neked kéne a
legjobban tudnod, Fecska, hogy a véres pénzhez tapadó átok
az ártatlant is megrontja.
– Nem vagy tán babonás, tesvérkém? – kacagott a cigány
lány, úgy vetve hátra a fejét, hogy rengeteg kócos haja
szélfútta lósörényként lebbent. – Percig se félj, az átkot majd
én leolvasom a pénzről! Na, lássuk hát, kinek mennyi az
annyi?!
Kardos Cecília okleveles ápolónőt megrémítette a
mohóság, amit a vad Fecska, a szép Anna, sőt még az ártatlan
Márika szemében is fellobbanni látott. Tenni azonban mást
nem tehetett, mint hogy fürge ujjakkal szétporciózta a hosszú
évek során, számos bűntett útján egybegyűjtött Hül-vagyont,
méghozzá – mert a leányok ehhez ragaszkodtak – négy
egyenlő részre. Mikor elkészült, Fecska nyomban a már
korábban előkészített kendőjébe söpörte a maga részét, Anna
remegő ujjakkal matatott saját bankói között, míg Mück Mári
csak nézte és nézte a papír- és fémkoronásokból emelt
tornyocskákat. Végül a sváb lány három kartondobozt hozott
elő, és tollszárat ragadva az elsőre a saját, a másodikra pedig a
kis mindenes nevét írta rá szép, szálkás betűkkel. A pénz és az
ékszerek – amiket Cili csak úgy darabra, méretre, azaz
találomra osztott szét, hisz nem értett a nemesfémek és
ékkövek becsléséhez – mind új fészekre leltek.
Anna épp a harmadik doboz után nyúlt, tintába mártva a
rozsdás tollhegyet, mikor Hangay Emma – mert az imént
még pénzt osztó leány hirtelen megint annak érezte magát –
így szólt:
– Nem!
Három szempár rebbent rá. Fecska gyorsan dagadó
haraggal, Anna értetlenül, Márika megszeppenve várta a
folytatást. Emma lassan felállt, két tenyerét a saját
kincshalma mellé, az asztalra támasztotta, és lehajtva fejét,
csukott szemmel kezdett beszélni.
– Tudom, ezért tán meg is gyűlöltök engem, de én ezt a
pénzt akkor sem teszem el. Mi több, érinteni sem fogom.
Hülék csaltak, loptak, gyilkoltak érte. Ahányszor költenék
belőle, azok sikolyát, zokogását, jajszavát hallanám, akiktől
elvették ezeket a bankókat és ékszereket. Épp ezért én –
mélyet sóhajtott és a társnőire nézett – maradok az, aki
voltam: Kardos Cecília okleveles ápolónő Pozsonyból, akinek
semmije nincs a magán hordott ruhán kívül.
– Na, abba aztán bele is fagy a hátsód, raklyi – rántotta
meg gömbölyű vállát Fecska, ám hiába volt könnyed a hangja,
fekete szemében dühös szikrák cikkantak. – Ha aztat hiszed,
hogy ettől jobb vagy nálunk, hát légy vele boldog. Én viszont
mától élni akarok, ahogy Anna meg Mári is. Igaz-e,
tesvérkéim?
 – Megérdemeljük – ölelte magához a saját dobozát a szép
sváb leány, arcán sértett büszkeséggel. – Szenvedtünk érte
eleget.
– Én nem… – kapott a szón Cili (újra elveszítve a régi
Hangay Emmából derengő magabiztosságot), ám ekkor
Márika kicsiny, mosogatólétől durvára mart tenyere simult
kérlelőn a kezére, mire elhallgatott.
A pénzt, ami neki járt volna, Anna a harmadik dobozba
rakta, és bár nevet nem írt rá, úgy tette félre, mint aki csak
kicsinység halogatja a dolgot. Ezután a mérgek, fegyverek és
Hülné könyvének sorsa felől kellett dönteniük. A vita itt is
elhúzódott, mert bár a gyilkos holmikra egyikük sem tartott
igényt, azt sehogy nem tudták kitalálni, miként szabaduljanak
meg tőlük.
– Az utcára kivinni semmit nem szabad – mondta Cili. –
Detrich emberei, de legalábbis a besúgói biztos figyelnek
minket, és ha megtalálnák nálunk a pisztolyokat…
Folytatnia sem kellett, mindhárom lány egyetértőn
bólintott. A pénzt és ékszereket, amiket Csurár Fecska
magával akart vinni, könnyű a szoknya alá rejteni, ám a
súlyos fegyverekkel meg a soktucatnyi mérges üvegcsével
odakinn grasszálni egyikük sem mert volna.
Végül Márika lett az, aki – bár akaratlanul – a megoldást
szállította. Hajnal öt óra felé járt, mikor a kislány fészkelődni
kezdett, addig-addig mocorogva, míg Anna rá nem szólt.
– Tán pondró bújt beléd, cselcsikém4?
– Szükségre kell mennem – vallotta be Márika.
– Nosza, ott a szobád, benne az ágyad, alatta meg a
Töpfchen5 – intett a folyosó felé Fecska.

4
cselédecském – itt kedveskedő megszólítás
5
bili (német)
 – Nagyobb vállalkozás lesz ez annál – szorította tenyerét a
hasára Mück Mári. – Állott lehetett a tejsodó, amit a
kalácshoz ettem.
– Na, akkor futás az udvari pottyantósba, mert oda való,
amitől végleg válni kell – nevetett Anna, majd hirtelen
elkerekedett a szeme. Szólnia sem volt muszáj, a többiek is
rögvest értették, mi jutott az eszébe. A vén bódé feneketlen
pöcegödre hamarost három revolverrel, néhány tőrrel és
borotvakéssel, valamint annyi méreggel telt üvegcsével lett
gazdagabb, amennyi egy jól menő patikárius boltjában is
gyanús készlet lett volna.
– No és a könyv? – kérdezte Blau Anna, miután ismét
mind a konyhaasztal körül ültek. – Arról volt szó, hogy tűzre
vetjük.
– Úgy is lesz – állt fel a helyéről Cili. – Márika, tedd a
bádogdézsát középre. Abban gyújtunk alá.
– Miért nem tépjük lapokra és gyűrjük be a spórba? –
hökkent meg Fecska.
– Jobb, ha megadjuk a módját – szólt vissza a folyosóról
Cili, aki Hülné feljegyzéseiért indult. – Gondoljatok azokra,
akiknek haláláról a könyv nélkül már sosem derülhet ki az
igazság! Legalább így, ezzel az aprócska máglyával adjuk meg
nekik a végtisztességet!
Az öreg, zsíros lapok először sehogy sem akartak lángra
lobbanni. Sarkuk ugyan megperzselődött, a konyhát
kesernyés füst töltötte be, ám a tűz minduntalan kihunyt. Cili
végül kénytelen volt kevéske petróleumot önteni a könyvre,
ám amint a lángok felcsaptak, már ugrott is az ablakhoz, hogy
friss levegőt engedjen be.
Eljött a pirkadat, fény azonban alig derengett, mivel a vén
város fölött továbbra is sötét esőfelhők ontották hideg
könnyeiket. Hülné és fiának bűnei, már ami azok feljegyzéseit
illeti, lassan szürke hamuvá, fekete pernyévé omlottak.
Időközben Anna az asztalra borulva elaludt, Fecska a
spórnak dőlve merengett, Cili pedig összeszedte, és egyelőre –
mivel jobb nem jutott eszébe – az ágytámla rekeszébe rejtette
a dobozokba porciózott, immár névre szóló kincseket. Épp
visszatért Hülné elárvult szobájából, mikor Márika
hárászkendőt terített magára, és miután meggyőződött róla,
hogy a bádogdézsa már kellőképp kihűlt, nekigyürkőzött a
cipekedésnek, ám az rögvest ki is csúszott a kezéből, és a
konyhakőnek csapódva éppúgy kondult, miként a ködös
temetőben, mohás sírkövek között jajongó lélekharang.
– Várj, kis bolond, segítek – mosolygott a kislányra Cili,
amint meglátta, hogy az maga nem boldogul. – Minek
hurcolnád egyedül, ha…
Eddig jutott, közben az ajtókilincs felé nyúlt, ám az
magától lehajlott, és a következő pillanatban a küszöböt
termetes férfi lépte át.
– No mi van, melkerkéim6, rám bizton nem számítottatok,
igaz-e? – harsant a bortól reszelős röhögés, és Cilit két durva
kéz máris visszataszította a konyhába. – Azért gyött el
hozzátok a Totyó bácsi, mert úgy hírlik, ideje ráncba szedni
azt a hazudós pofátokat!

A nyitva hagyott ajtón dermesztő hideg áradt be, a férfi

átázott kabátjából mégis esőpára kezdett lengedezni.
Áporodott kapadohány és olcsó bor bűze áradt Totyóból,
fojtogatóvá téve a levegőt.

6
vendégeit kifosztó kéjnő (korabeli tolvajszleng)
 – Be szépen együtt vagytok, galambocskáim – vigyorodott
el Totyó. – No, ezt mán szeressük. Jó társaságban az idő is
jobban telik, igaz-e?
– Mit keres itt? – nézett egyenesen a hóhemvagány zavaros
szemébe Cili. – Hülék…
– Hüléknek végük – sóhajtott megjátszott szomorúsággal
Totyó, borostás állát éppúgy gyűrve össze, mint a sírni
készülő gyerek. – Szépen meg fogjuk őket gyászolni így,
ahogyan vagyunk, csak előbb…
Csurár Fecska magasra emelt bal karral, görbedt háttal,
egymással keresztezett ujjakkal ugrott a férfi felé, miközben
torkából hátborzongató hörgés és visítás tört fel.
– Te del o Del tuke…7
Idáig jutott, mikor Totyó visszakézből irtózatos pofont
kevert le neki. A cigány lány fájdalmas sikollyal zuhant be a
Singer alá, fejjel csapódva a varrógép vaspedáljának.
– Felkelt mán a nap, piszok boszorka – röhögött a férfi,
akinek láthatóan nagy élvezetet okozott a jól sikerült ütés. –
Az ördögeidnek ilyenkor nincs rajtam hatalmuk.
Fecska kábán nyöszörögve próbált felkelni, ám képtelen
volt rá. Cili megkerülte az asztalt, mindvégig szemmel tartva a
hóhemvagányt, aki azonban nem törődött vele, inkább az
esőtől súlyos kabátot igyekezett lerázni magáról.
– A rossebbe, ez még mindég sajog – morogta közben,
rosszkedvű fintorral tapogatva az oldalát, majd Annára
ripakodott. – Segítsél mán, te lotyó, hallod-e?! Áll ott, mint a
birka.
Blau Anna nem mozdult. Cili közben óvatosan felültette
Fecskát, kinek bal halántékán körömnyi seb ontotta a vért.

7
Adjon az Isten neked… (cigány)
 – Ezért a Pitykó megbicskáz – sziszegte a cigány lány. – A
béledre fog felakasztani, hogy a tavaszi szelek harangozzanak
a lábaddal.
– Lehet próbálkozni – mordult Totyó, bár nem tudni, hogy
a szavait Fecskának avagy a pinceajtóig hátráló Annának
szánta-e. – Jól mondták a haverek: ti négyen nevelésre
szorultok. No, baj egy szál se! Azér’ gyöttem, hogy
kiokosítsalak benneteket.
– Minket-e? – nyikkant meg váratlanul Mück Mári is, aki a
hamuval teli bádogdézsát még mindig úgy tartotta maga előtt,
mintha azzal akarná magától távol tartani a férfit. – Aztán
miről kéne minket kiokosítani?
Az úgy van – kezdett a magyarázatba Totyó, csöpögő
kabátját a szék támlájára akasztva –, hogy a kalicból
szabadult madárka is csak eszetlen röpköd összevissza, nem
tanálva helyét a nagyvilágban. El is pusztulna a fene nagy
szabadságban, felfalná egy macska, vagy az utcakölkök
dobálnák agyon, ha nem akadna egy jótét lélek…
– Ez volna maga? – kérdezte Cili, talpra állítva a még
mindig szédelgő Fecskát, hogy aztán széket húzzon a cigány
lány alá.
– Ahogy csicserged, madárkám – fordult elégedetten a
leány felé Totyó. – Látszik, hogy te vagy ebben a
tyúkudvarban a legtanultabb rima. Na, persze milyen is
legyen egy Pozsonyban kupálódott okleveles ápolónő, akit
most éppeg Kardos Cecíliaként ösmer a nagyközönség? Vagy
inkább szólítsunk Mück Márinak? Ja nem, mer’ azt a nevet
csak a hék előtt mutogatod. Nézzed már, hát egészen össze
vagyok kavarodva! Asszem inkább a valódi nevedet fogom
használni, miként az jó komák között dukál, igaz-e, Hangay
Emmácska kisasszony?!
Dermedt csend ülte meg a konyhát, ám nem sokáig.
 – Hangaji Emmácska? – rikkantott a szemközt lakó
lakatossegéd, Kloiber Karcsi, aki munkába indulván épp az
imént engedte be a kapun matató hóhemvagányt, majd
csendesen utánaosont. – Ammeg ki a kórság, az a Hangaji?
Totyó úgy pördült meg, mintha csendőrökre, vagy inkább a
rimaszombati baltás gyilkosra számítana. Látva azonban a
kajla orrú, busa szemöldökű, nyüzüge segédet, felnevetett,
majd hatalmas markát a fiú nyakára csapva, magához
rántotta és a hóna alá szorította őt.
– Mondták-e mán neked, te kófic, hogy hallgatózni halálos
bűn? – kérdezte.
– Halálos? – nyöszörögte a lakatossegéd, sunyin felfelé
pislogva a férfira. – A Testámentumban ilyet csak a
gyíkosságra, paráznaságra ragasztottak rá, a hallgatódzásra
nem.
– Akkor mostan tanuld meg az én testámentumomat, ami
úgy szól, hogy aki kihallgatja a Trombitás Laczi titkait, az
menten elhalálozik – mondta Totyó, kicsivel erősebben
szorítva a lakatossegéd nyakát, aki máris lilulni kezdett.
– Hagyja már békén azt a gyereket! – kiáltotta Cili, mire a
hóhemvagány tényleg elengedte a Kloiber nyakát.
– Hisz nem bántom én, csak nevelem – tárta szét a karját
Totyó, ám mivel az oldalába ismét fájdalom szúrt, gyorsan le
is engedte azt. – Békességgel vagyok felé, míg nem fecsegi
szerte, amit nem szabad.
– Eszembe’ sincs – ígérte kócos haját igazgatva Karcsi. –
Bennem titok meg nem ragad, mer’ ahogy bémegy az egyik
fülemen, úgy ki is pottyan mindjárt a másikon.
– Na lássa, Hangay kisasszony, jó cimborák vagyunk mink
ezzel a gyerekkel – ült le Totyó az asztalhoz, bal karját a
gyatrán politúrozott felületre fektetve.
 – Különben honnan tudja a valódi nevemet? – kérdezte
Cili, szakadatlanul a hóhemvagány rút képét vizslatva.
– Mondjuk úgy, hogy megörököltem a Jenőtől – szólt
Totyó, miközben tekintetét lassan körbehordozta a lányokon.
– A többi nem érdekes. Csak annyi fontos, hogy én vagyok az,
aki mindent tud rólatok. És persze az is én vagyok, akinél a
titkaitok egészen addig biztonságban lesznek, míg azt
csináljátok, amit mondok. Mer’ hogy titeket is megörököltelek
a Hüléktől!
– Nem hinném – Cili halkan, ám annál vérfagyasztóbb
elszánással beszélt.
– Mit mondtál, te selyemribanc? – hajolt előrébb ültében
Totyó.
– Tán süket is kend, nem csak birkamód bamba? –
csipogta Márika oly vékonyka hangon, mintha egér cincogna.
– Nem vagyunk mi senkié se, csak a saját magunké.
– Azt ajánlom, uram – tromfolt rá a lázadásra Blau Anna
is, kinek keze akkora erővel fonódott rá a falnak támasztott
felmosórúdra, hogy az ujjai egészen belefehéredtek –,
méghozzá tiszta szívemből ajánlom, hogy takarodjék innét,
mert ez mostantól a mi portánk, ahová senki meg nem hívta.
Azt a kutya úristenit a fajtátoknak! – bömbölte Totyó, és
talpra szökkenve a zakója alá, a jobb vesetájéka felé
tapogatózott. – Még van merszetek visszapofázni? Na, majd
gajdeszbe8 küldelek én…
Cili matató keze végre rátalált a kenyérszelő késre, ami a
spóron hevert. Anna a felmosófát lendítette előre, bár nem
igazán tudta, mit kéne vele kezdenie. Márika viszont, aki
Totyó mögött állt, nagyon is gyakorlottan emelte magasba a
bádogdézsát, felkészülve rá, hogy lapos alját fájdalmas

8
halálba (korabeli szleng)
érintkezésbe hozza a hóhemvagány koponyájával. Még Csurár
Fecska is megpróbált két lábra állni, ám miután ez nem
sikerült, az asztalon heverő szabászollót kapta maga elé.
– Büdös kis szracskák 9 – hörögte Totyó. – Most
megkapjátok!
Az előtérbe visszahúzódó Kloiber Karcsi idegesen
felvihogott, és két öklét a szája elé szorítva, szemében mohó
kíváncsisággal figyelte az eseményeket. Nőverés lesz! Jókor és
jobb helyen nem is találhatta volna magát, és ha végül kicsit
még be is segíthet, megbosszulva mindazt a vélt vagy valós
sérelmet, amit a szoknyás népség eleddig vele szemben
elkövetett, akkor ez maga a mennyország.
Totyó rövidre nyesett bikacsököt10 vont elő.
– Melyikőtök kéri az első hiriget? – morogta a
hóhemvagány. – Úgy kicifrázom… – Mi ez ván á ribillió?
A német akcentussal kopogó szavak Kloiber Karcsi mögül,
a bejárati ajtóból érkeztek. A lakatossegéd ijedtében kislányos
hangon felsikkantott, és majdnem ott helyben össze is
rogyott. Totyó egész testtel fordult a kérdező felé, maga elé
tartva a bikacsököt.
A szűkös előtérbe két asszony nyomult be. Az elöl érkező
régimódi, széles, fekete szoknyája vészjóslóan suhogott, már-
már a falba préselve Kloiber Karcsit, aki mindent elkövetett,
hogy még csak véletlenül se érintkezzék a hölgy ropogósra
keményített ruhájával. A mély ráncoktól szabdalt arcú,
holtsápadt és csontsovány jelenés mögött termetes nő állt,
kezében hatalmas esernyővel, amit odakinn még az asszonya
fölé tartott, ám most épp összecsukta, majd lerázta azt.

9
kéjnők (korabeli szleng)
10
Bikák hímvesszőjéből készített, többnyire fegyverként használt bot, melybe
alkalmanként vas- vagy ólomrudat is tettek. A kor kedvelt alvilági fegyvere volt. Ma
kiszárítva, darabolva kutyacsemegeként forgalmazzák.
 – Ki ván mágá itt? – kérdezte, sőt, inkább vakkantotta a
matróna, egyenesen a hóhemvagány arcát fürkészve.
Tekintete hasított, mint a saskarom, ében ruhája vállán az
esőcseppek tábornoki rangjelzésekként csillogtak. – Mondjá
mágá név!
– Aztán mégis mi a fittyfenéért… – emelte fel a hangját
Totyó, ám a pimasz kérdést befejezni már nem maradt ideje.
Az idős hölgy jobbja villámgyorsan mozdult, csontos kezében
ezüstfejes sétabot lendült, félelmetes pontossággal találva
telibe a hóhemvagány csuklóját. A férfi felüvöltött és elejtette
a bikacsököt. Cili biztos volt benne, hogy a hölgy érzékeny
idegszálat találhatott el, méghozzá szándékosan, mivel az ütés
önmagában cseppet sem volt elég nagy ahhoz, hogy
lefegyverezze Totyót.
– Mágá nekem lakóm nem, detlich 11 ? – kérdezte, majd
Kloiberre pillantott. – És mágánák ván itten mi dolog?
– Hogy nekem, ténsasszony? – rándult össze a segéd. – Én
csak… Csak hallottam, hogy ez a férfi… Hogy a
kisasszonyokkal… És gondoltam, segíthetnék. De most már
megyek is. Vár a munka, fütyül a gyár, teccik tudni, szóval
alászógája!
Kloiber úgy surrant el a hölgy és rendkívül puritán, már-
már katonai egyenruhára emlékeztető öltözékben feszítő
kísérője mellett, mint egy csapdák közé tévedt kisegér.
– Also! 12 – fordult ismét a hölgy Totyó felé. – Beszéljen
hát! Vágy tán megkukult?
Kukult a rossznyavalya – húzta ki magát a hóhemvagány,
még mindig zsibbadt csuklóját dörzsölgetve.

11
érthető (német)
12
tehát (német)
 – Stimmt!13 – biccentett a hölgy, tekintetét a meglehetősen
különös élőképet mutató, felfegyverkezett lányokon járatva. –
Ákkor heraus mit der Sprache!14
– Nem mondok én magának semmit, naccsága – reccsent
Totyó hangja. – Azt ajánlom, hogy faroljon ki innét szépen
azzal a másik tehénnel együtt, mer’ ami itt megy, az nem a
maga dolga!
– Tehen? – vonta fel jobb szemöldökét a hölgy. – Ilyen szót
nem ismerem. Was ist tehen, Greta? – pillantott hátra a válla
fölött a kísérőjére. Az előrébb hajolt, és az asszonya fülébe
súgta:
– Kuh.15
– Áh, so! – mosolyodott el a hölgy. – Áz úr tehát lenni
ostoba. Gut.16 Én á szót nem ismer, hoty tehen, de ismer egy
másik szót. Úgy mondják, Schutzmann 17 . Greta, kérem,
hívjon ide nekünk egy… Nem, inkább kettő Schutzmann.
– Adok én nektek mindjárt olyan hét… – hajolt le a
bikacsökért Totyó, ám ujjai még meg sem érinthették a
veszedelmes szerszámot, az ezüstfejű sétapálca ismét
lecsapott.
A hóhemvagány meglepett hörrenéssel rogyott össze, és a
koponyájára mért ütéstől kábán fordult hanyatt. Ekkor,
mintha előre begyakorolt koreográfiára tennék, a hölgy
oldalra lépett, utat engedve kísérőjének, aki előrenyomulva
kissé megemelte a szoknyája szegélyét, majd hatalmas lábával
Totyó torkára lépett.

13
helyes, rendben van (német)
14
ki vele! beszéljen! (német)
15
tehén (német)
16
jó (német)
17
rendőr (német)
 – Há engedi meg – hajolt előre a hölgy, hogy a fuldokló
hóhemvagány lassan vörösödő képébe nézhessen –
mutátkoznék be. Én lenni özvegy Schnallner Antalné, ennek á
ház tulájdoná. Nein!18 Tu-láj-do-no-sá.
Totyó mindkét kezét Gréta bokájára kulcsolta, ám a
torkára nehezedő lábat képtelen volt megmozdítani, így
torkából csupán érthetetlen hörgés szakadt fel.
– Tudom, tudom – bólogatott a hölgy. – Ákárjá mondáni,
hogy örvend á tálálkozás. Semmi báj, nem kell udváriáskod.
Én is örvend, hogy megismer mágá, és jegyez meg fejembe a
rándá fizimiskájá örökre. Így lehet biztos, hoty há egyszer
még…
– Még egyszer – szólt csendesen Gréta.
– Was?19 – pillantott rá kérdőn özvegy Schnallnerné.
– Úgy mondják helyesen; ’ha még egyszer’.
– Áh, so! Ez mágyár nyelv lenni bonyolult – sóhajtott a
hölgy, majd ismét Totyóra nézett, kinek homlokán lilán
dagadtak ki az erek. – Bocsásson meg, Herr Tehenes, de
nekem lenni német á Muttersprache20. Also! Há mágá még
egyszer téved be házámbá, vagy settenked környék, nem
hívom Schutzmann. Nem, dehogy! Inkább hívom Greta, hogy
törje el mágá nyák, reccs! Detlich?
Totyó nyüszített.
– Örül szegény szívem – biccentett az özvegy, és bár az
imént még mosolygott, most hirtelen elkomorult, majd
hátrébb lépve így szólt Grétához: – Vidd ki szemetet, ne
lássám itten többet.

18
nem (német)
19
tessék? (német)
20
anyanyelv (német)
 A háztulaj kísérője akkora erővel rántotta talpra Totyót,
mintha a barna ruhában törékeny fehércseléd helyett inkább
egy hegyi medve rejtőzne. Cili azonnal ráismert a vásárokon
és vándorcirkuszokban fellépő erőművészek magabiztos, bár
kissé szögletes mozdulataira, így aztán biztosra vette, hogy
Gréta valaha éppúgy egy mutatványos trupp tagja volt, mint
szegény tűzhalált halt Gerlice.
Mostán már jólesne kis teá – sóhajtott özvegy
Schnallnerné, miután a cselédje Totyóval és annak székről
leakasztott kabátjával távozott. – Tudnának engemet
Fräuleinok21 kínálni meg kicsinyke csésze?
Elsőként Mück Mári tért magához a döbbent kábulatból.
Óvatosan a konyhakőre engedte a bádogdézsát, amit két
vékony karjával már egyébként is nehezen tartott, majd kezét
a kötényébe törölve a spórhoz sietett.
– Ahogy kívánni tetszik a naccságának – hadarta közben a
kis mindenes. – Van itten még parázs, lesz mindjárt tűz is,
csak ugye mi olyan fájintosan illatos teával, amihez szokni
tetszett, nem szolgálhatunk, mer’ a Hül mama nekünk olyat
sohase engedett venni.
– Amíg elkészül, tessék csak helyet foglalni – lépett előre
Blau Anna is, zavarában a háta mögé rejtve a felmosófát.
– Danke22, gyermekem – fogadta el a kedvességet a szikár
hölgy, és sétabotját a szék támlájának támasztva, halk
szusszanással leült. Így került épp szembe Csurár Fecskával,
aki még mindig a markában szorongatta a szabászollót.
– Ezt add szépen ide – hajolt hozzá Cili, óvatosan elvéve
tőle a hegyes szerszámot. Fecska összerándult, kissé

21
kisasszonyok (német)
22
köszönöm (német)
csodálkozva pillantott a leányra, de ujjai engedelmesen
szétnyíltak.
– Also – nézett körül Schnallnerné. – Szépen láknák a
Fräulein.
– Legalábbis igyekszünk, nagyságos asszonyom – mondta
Cili, miközben felvette a földön heverő bikacsököt, és az
ollóval meg a kenyérszelő késsel együtt a kredencfiókba tette
azt. – Amennyi rend látszik, az javarészt Márika érdeme.
Nyílt a bejárati ajtó, mire a leányok egyként fordultak a zaj
irányába. Az udvarról Gréta lépett be, dühösen rázva magáról
az esőt.
– Kutya egy idő – mondta, miután kalapját levéve, annak
karimájáról vagy félpohárnyi vizet loccsantott a kőre. Cili
figyelmét az sem kerülte el, hogy a barna szoknyát friss sár
pettyezi majd’ derékig: Totyó igazán nagyot eshetett odakinn,
hogy így beszennyezte a cseléd ruháját.
– Minden jó, Greta? – kérdezte Schnallnerné, fel sem
pillantva.
– Hepciáskodott még kicsit a parasztja, de két ujja bánta –
a medvetermetű nő ezt oly hidegvérű közönnyel mondta,
hogy Cilit kirázta a hideg. – Ide nem gyön többé, nagyságos
asszony, az biztos.
– Mért ván ez biztos? – emelte meg állát az özvegy.
– Mert végül már sírt – Gréta biccentve köszönte meg a
széket, amit Anna néma mozdulattal kínált neki, és csak
miután leült, fejezte be a közlendőjét. – Férfi oda soha nem
tér vissza, ahol egy nő megríkatta.
– Meisterhaft! 23 – biccentett ismét Schnallnerné, végleg
lezárva a témát. Közben felforrt a teavíz, úgyhogy Cili és Anna
elővették az ütött-kopott szervizt, és fürgén megterítették az

23
remek, mesteri (német)
asztalt. Sütemény ugyan nem akadt a háznál, de a mély
üvegtálba aszalt gyümölcsöt szórtak, a tea pedig – ha csak
silány utánzata is volt az Indiákról származó csodás
rokonainak – kellemes illattal töltötte be a konyhát.
– Also! – süvöltött elő az özvegy vértelen ajkai közül
kedvenc szavajárása, miután Annától átvette és biztos kézzel
tartotta apró tányérkán kocogó csészéjét. – Mondják meg
nekem mostán, kedves Fräulein, hogyán lesz továbbá élet?
A négy leány közül három kissé ijedten nézett össze.
Egyedül Csurár Fecskának akadt kész válasza a tarsolyában,
hát ő nyitotta szóra a száját.
– Én még ma veszem a sátorfámat, oszt ahogy Mári
mondaná: szer’usz világ.
– Áh, so! – bólintott a teapárába Schnallnerné, majd a
többiek felé fordult. – No és mágácskák?
Mi úgy gondoltuk… – kezdte Anna, ám rögvest el is akadt.
– Vagyis Márika meg én azt szeretnénk… Nem is tudom.
– Die sache hat weder Hand noch Fuss!24 – nevetett fel az
özvegy, ám mielőtt tovább beszélt volna, belekortyolt a teába.
Ez hiba lehetett, mivel megborzongott, arcára fanyar kifejezés
ült ki, és hegyes orra alatt csak annyit mormolt: – Der Piß!25
– Talán ha cukrot tetszik bele… – tolta Márika közelebb a
porcelántartót, melyben barnás kristályszemcsék akarták
elhitetni, hogy az élet édes is lehet.
– Ez á ház ván enyém – intett körbe Schnallnerné, miután
letette a szinte érintetlen csészét. – Én pedig ázt mondom,
örül nekem szív, hogy Hülék már vánnák nem. Gonosz,
nágyon gonosz emberek volták, de mit lehetett tenni?! Áz
Eugénnel még Greta sem mert ujjat húzkodni.

24
ennek se füle, se farka (német)
25
pisi (német)
 – Mertem volna én – feszítette ki hatalmas vállait a cseléd.
– Asszonyom nem engedte, hogy megsuhintsam őkelmét a
lapát boldogabbik végivel.
– Gyilkosság nem jó lenni senkinek – legyintett az özvegy,
mint aki szemtelen szúnyogot hessent félre. – Hülék jó helyt
vánnák á földnek áláttá, ebbe házbá pedig lákik, áki szeret. Há
te ákársz menni – tette ráncos kezét a cigány lány térdére –,
áz ván jó, menjél csák, legyél boldog. De áki ákársz márád,
ánnák lehet, míg lákbért fizeti.
Cili nyomban érezte, hogy Schnallnerné kijelentése mögött
valójában fontos kérdés lapul.
– Tetszik tudni, néni, én még nem döntöttem el, meddig
maradok, de Anna és Márika szívesen élnének itt tovább –
mondta a hölgynek. – Ami pedig a lakbért illeti…
– Előre, egy egész esztendőre fizetnénk, ha lehet – szólt
közbe Anna, és már lépett is Hülné egykori szobája felé, hogy
pénzt hozzon a titkos rekeszből.
– Jól ván, jól! – állt fel székéről a háztulajdonos, és mielőtt
botját magához vette volna, még sorra megsimította a
konyhában maradt három leány arcát. Bőre száraz, szinte
dörzspapír durvaságú és forró volt, mégis gyöngédség áradt
belőle. Ahogy Cili a kék szemekbe nézett, hirtelen meg értette,
hogy az idős hölgy éppúgy rettegett Hüléktől, miként ők.
Blau Anna két százkoronással tért vissza a konyhába, ám
hiába nyújtotta a pénzt Schnallnerné felé, ő csupán annyit
mondott:
– Mágá most jönni velünk, Fräulein. Csinálunk rendes
papír nálám, hogy később semmi vitá ne legyen. Hül-lákás
mostántól egy évre csákis máguké. Legyenek benne nágyon-
nágyon boldog, Fräulein! Auf Wiedersehen!26

26
Viszontlátásra! (német)
 Ezzel kilépett az ajtón, ahol a termetes Gréta már nyitott
esernyővel várt rá és az izgatottan mosolygó Annára.

A cigány banda este hat óra tájban jött el Fecskáért. A

Szerb templom irányából közeledtek, és bár még csak a Szem
utcának nevezett keskeny lépcsősoron baktattak fölfelé, máris
hallani lehetett a víg zenét, érces hangú éneket.
Csurár Fecska egész nap olyan volt, mint akinek kalocsai
paprikát dugtak a hátsójába. Izgett-mozgott, fel-felpattant,
számtalanszor körbeszaladta a házat, benyitogatva minden
helyiségbe, ahol ugyan dolga nem akadt, de ő azért mégis
pakolászott, rendezkedett, olykor meg levert valamit. Dél
körül aztán Márika kimerészkedett az utcára, és miután
Totyónak vagy egyéb hóhemvagánynak nyomát sem látta,
merész ideával állt elő.
– Korog a hasunk, és nincs itthol semmi ehető. Én
általmegyek a Vén Eperfába, onnan lehet hozatni, amit csak
megkívánunk.
– Drága mulatság az, aranyom – figyelmeztette Cili.
Van pénzünk – rántott vállat a kis mindenes.
– Jobb volna nem szórni a koronákat, különben igen
hamar elterjed a híre, hogy itt négy könnyen kifosztható
pénzes leány lakik – vélte Anna is.
– Szórásról meg ki beszélt? – Márika szeme könnybe
lábadt, amiért ennyire nem fogja a pártját senki, pedig ő
titkon már egész halom habos islert képzelt maga elé. – Csak
most az egyszer ennénk az Eperfából. A piac, a pék messze
van, és veszedelmes volna odáig menni a falnivalóért. Totyó
biztos nem tett még le róla, hogy ha kimegyünk, fülön csípje
valamelyikünket.
 – Veled megyek! – pattant fel Csurár Fecska. – Nem bírom
tovább ezt a szagot.
– Szagot? – csodálkozott Cili. – Mégis, mifélét?
– A Hül-féle dögszagot – köpte oda a cigány lány,
hárászkendőt terítve a fejére. – Tán ti nem érzitek? A falakból
árad Hülék bűze, hogy az o benga27 pörgesse őket nyárson
ítéletnapig.
Cili látta, hogy képtelenség volna visszatartani a két leányt,
a Vén Eperfa vendéglő pedig tényleg közel volt, hát engedett.
Nem is lett a merész vállalkozásból semmi baj. Márika és
Fecska alig húsz perccel később tértek vissza, büszkén
jelentve, hogy leadták a rendelést. Utánuk fél órával két
esernyő alatt vacogó konyhainas zörgetett be, karjukon négy
fonott kosarat cipelve, melyekben az étkek alaposan
bebagyulálva utaztak, nehogy kihűljenek.
A lakoma fenséges volt, és a hosszú, borongós délután sem
fulladt unalomba, mivel Fecska tele hassal tán még kevésbé
bírt az izgatottságával, mint addig.
– Merre vakarássza mán azt a bolhás ülepét a Pitykó? –
tört ki belőle szinte percenként. – Bizton más shejnek28 húzza
a fülibe a mézes muzsikáját, engemet meg úgy elfeledett,
mintha sohase nem is lettem vóna.
Beszélsz bolondságokat, te szélkelep – szorongatta meg
biztatóan Fecska vállát Cili. – Hisz láttam, hogy nézett rád
Pitykó azzal a villogó bogárszemével. Nem volt abban a
tekintetben másnak hely, csakis neked.
– Akkor meg hol eszi a kórság? – pattant fel tán ezredszer
a helyéről Fecska, hogy aztán máris rémület üljön ki az
arcára. – Lehet, hogy baja esett? A Totyó, vagy Jenő egy

27
ördög (cigány)
28
lány (cigány)
másik cimborája kést kepesztett szegénykém bordái közé,
egyenest a szívibe?
– Előbb bicskázta volna meg Pitykó a támadóját, hisz
tudod, milyen fürge – legyintett Márika, vágyakozó pillantást
vetve egy megkezdett islerre, amivel már sehogyan sem bírt,
mivel a többi is inkább kifelé kívánkozott.
– Ammán igaz, hogy az én shukar shavomnál29 sebesebb
kezű kisprímás nincs az egész Tabánban – nyugodott meg
Fecska, hogy aztán nagyot villanjon a szeme. – De akkor
mégiscsak egy másik lubnyi30 lesz a dologban, hogy a rák egye
ki…
Ez így ment egészen hat óráig, mikor is végre meghallották
a közeledő banda keltette szép zajokat. Márika mindjárt kapta
magát, és kisietett a kapuba. Esernyőre már nem volt
szüksége, az egész napos égkönnyezés elapadt, ám olyan
hideg volt, hogy látszott a lehelet.
– Vannak vagy százan – rohant vissza a kislány izgatottan.
– Nyitottam nekik kaput. Az eleje mán gyűrődik is béfele, de a
menet végét nem látni.
– Talán az összes tabáni cigány téged akar? – nevetett
Fecskára Anna.
– Akarhat, én nem bánom – mondta a cigány lány, aki
hirtelen rettentő komorrá vált. – Engemet akkor is csak az az
egy érdekel, akit Pitykónak hínak.
– Ő jár az élen – vigyorodott el Márika. – Meg egy töpszli
kis ember, aki ráadásként olyan kövér, hogy széle-hossza egy.

29
szép, csinos fiú (cigány)
30
kurva (cigány)
 Az a Joszó31 – bólintott nagyot Fecska. – Ő lesz nékem az
apósom, új családom feje. No, akkor én most… – a cigány
lány hirtelen megugrott és a szobák felé iramodott, ám még
visszaszólt a hökkent lányoknak: – El ne áruljátok, hová
bújtam!
Válaszolni már nem maradt idő, mivel a nyitva hagyott
bejárati ajtóban alacsony kis emberke jelent meg, aki úgy
húzta a nótát, hogy Cili szíve belefacsarodott. A világhíres
prímás mögött a fia, Pitykó érkezett, kezében szintén hegedű.
A harmadik személy magas, szikár, fekete kalapot viselő férfi
volt, aki egy felpántlikázott furkósbottal döngette a kövezetet.
A Horgony utcai ház udvarára rajtuk kívül még vagy húsz
(mert százan azért mégsem voltak) férfi tolakodott be, ők
azonban mind a küszöbön kívül maradtak. Legtöbbjük
hegedűt cincogtatott, de akadt köztük három nagybőgős, sőt,
még egy víg cimbalmos is, kinek szerszámát négy legény
tartotta a levegőben, hogy egész úton játszhasson rajta.
Mikor a nóta véget ért, Joszó dad32 leeresztette a vonót,
majd kalapját véve szinte földig hajolt a leányok előtt.
– Legyen áldott e ház, és annak minden lakója – szólalt
meg szép hangján. – Akkor hát meggyöttünk.
Cili érezte, hogy Anna és Márika szívük szerint rátestálnák
a háziasszony szerepét, és ő sem bánta a váratlan játékot.
Abban, hogy itt valami kimondatlan, előre nem tervezett
ceremónia zajlik, rögvest biztos volt.
– Örvendünk, hogy megtisztelnek minket, és köszönjük a
szép muzsikát, de ennél többet érte nem adhatunk.

31
Kováts József Joszó a híres tabáni Mélypince mesteri cigányhegedűse, akiről
köztudott volt, hogy inkább hegedült kedvtelésből, mint az uraknak pénzért, 1900-ban az
Attila körút 7. szám alatt lakott. Pitykó nevű fia kitalált személy.
32
papa (cigány)
 Odakinn a húsz cigány néma csendben állt, amit az
ablakán kileső Flórián József postaaltiszt bizonyára
fenyegetőnek érezhetett, mivel nyomban rendőrért kezdett
óbégatni.
Szerencsére az erkélyéről nézelődő özvegy Schnallnerné
rápirított:
– Stad!33
Csend is lett, de csak addig, míg Joszó dad meg nem szólalt
ismét.
– Az nagy baj ám, drága kisasszonyok, ha többel nem, csak
köszönettel tudnak szolgálni. Mi ugyanis azért muzsikáltuk bé
magunkat ide, mert ez a legény itt – vonójával Pitykóra
bökött – olyan szerelmes, mint tavaszi dongó az első kibomló
virágba.
– Ezt igen szépen mondta kegyelmed – Cili hirtelen nem
tudta, miként is szólíthatná az öreget, de aztán kivágta magát
– prímás uram. Akkor hát mutasson rá a legény arra, kinek
szívét-lelkét kitenné! Tán ő volna az a szerencsés?
Mikor Kardos Cecília Márikára mutatott, a kis mindenes
úgy elvörösödött, akár a cékla. Joszó cigány szeme azonban
nagyot villant, és kövér ábrázatán mosoly suhant át, mert igen
tetszett neki, hogy ez a szép fehércseléd ilyen ügyesen szövi
tovább a játékot.
– Aligha hinném, hogy ő volna a fiam választottja, bár meg
kell hagyni, szemrevaló jányka – gazsulált a vén prímás, mire
Márika vihogva a sarokba menekült, és a partvisok, seprűk,
felmosófák mögül lesett kifelé.
– Akkor bizonyára ő lesz az – fordult Cili Blau Anna felé.

33
hallgass! maradj csöndben! (német)
 – Tévedés – sóhajtott bánatosan Joszó cigány. – Pedig
neki is örülne az én apai szívem, de nem. Ez a kisasszony sem
azonos az én bolond dongóm virágával.
– Más aligha maradt porondon, csak én – tárta szét
megadón a karját Cili, és majdnem felkacagott, mikor látta,
hogy Pitykó zavarában a hegedűjét kaparássza.
– Meg ne bántódjék a kisasszony, mert aztat én nem élném
túl, de bizony megint tévedni tetszik – szólt Joszó cigány. –
Inkább mondja meg végre, hová bújt az én fiam szívének
választottja, különben…
Különben erővel muzsikáljuk elő – szólalt meg végre
Pitykó is, letéve hegedűjét, hogy helyette a kísérőjük kezéből
kiragadott pántlikás furkósbotot ragadja kézbe. – Az pedig
csúnya zenebonával fog járni!
Márika és Anna már-már komolyan megijedtek a fenyegető
hangtól, meg attól, hogy Pitykó azonnal kopogtatni, zörgetni
kezdte a konyha bútorait. Hangay Emma kisasszony azonban
gyerekként sokat hallott a Marosvásárhely környékén élő
kalderás34 cigányok különös, vad szokásairól, melyek közül a
megjátszott (máskor meg véresen valós) leányrablás sem
hiányzott, így érdeklődve figyelte az eseményeket.
Pitykó hamarost végzett a konyha átvizsgálásával, és mivel
nem lelte a menyasszonyát, a szobák felé indult. Az udvaron
ácsorgó zenészek közben méhzümmögésre emlékeztető
hangot kezdtek húzni, így kapcsolódva az egyre feszültebb
várakozáshoz.
A cigány legény botjával hol a padlót, hol a szobák ajtaját,
vagy a bútorokat ütögette, épp csak akkora erővel, hogy az jól
hallatsszon, de kárt ne tegyen semmiben. Már végzett Cili és
Mári, majd Hülné és Anna szobájával is, ám Fecskát még

34
rézműves
mindig nem találta. Legvégül Jenő egykori hálóhelye
következett.
– Jer elő, te asszonynak való, vagy az egész házat
szétverem – kiáltotta Pitykó, de mivel választ most sem
kapott, a furkósbottal nagyot húzott Hül Jenő ládájának
tetejére.
– Hát megtaláltál végre, te málészájú – nyílt fel ekkor a
vasalt fedél, és Fecska úgy pattant elő a sifonérból35, miként a
vásárokon kapható, dobozba rejtett, rugótestű bohócok. –
Hol kódorogtál eddig, hogy a bűr hűlne rád?
– Téged kerestelek, és most a házamba rabollak – felelte
Pitykó, majd karjával szorosan átölelve Fecska derekát, vitte a
lányt egyenest Joszó dad elé. A cigány lány komoly arccal
meghajolt jövendő apósa előtt, és kezet is akart csókolni neki,
de a prímás ezt nem engedte, inkább megsimította fia
választottjának arcát, majd hirtelen tust húzott, amit a kinn
várakozók követtek.
Újra felzengett a muzsika vad, vérpezsdítő dallama,
Pitykóék pedig sorra kivonultak a konyhából. Csurár Fecska
utoljára még visszanézett, és mintha a szemében könny
csillant volna, de Cili ebben nem volt biztos. A népes cigány
banda folytonosan muzsikálva, énekelve tódult ki az utcára,
és indult a Vár alatt futó Attila körút irányába, ahol ezentúl
Fecska lakni fog.
– Csakhogy elette már őket a fene – kiáltott ki ablakán
Flórián József az esti félhomályba. – Rühös banda!
Kardos Cecília a küszöbön állva, a nyitott ajtóban várta
meg, míg a távolodó muzsikaszó lassanként elhal. Közben
Anna rakott a tűzre, hiszen a konyha igencsak kihűlt, Márika

35
fehérneműs vagy ruhásszekrény, avagy láda
pedig lámpát gyújtott, azzal pótolva a budai hegyek mögé
rejtőző nap fényét.
– Gyere mán be, mer’ a végén még meghűlsz, oszt akkor
szer’usz világ – kiáltotta a kis mindenes. – Megint lett hely a
hasamban, úgyhogy akár vacsorálhatnánk is.
Cili már épp csukta volna az ajtót, mikor a ház repkénnyel
futtatott falától egy árny vált el és lépett felé.
– Bocsásson meg, kisasszony, hogy ilyen kései órán
zavarom – mondta a férfi, ám a hangjában szemernyi
megbánás sem rezdült.
A leány azonnal ráismert a lámpafényben felderengő arcra.
– Ön az, gróf úr?
– Hogy pontosak legyünk, báró, ám ez cseppet sem fontos.
Az viszont, hogy beszéljek önnel, higgye el, most mindennél
sürgetőbb… Hangay kisasszony.
 2
A detektív nem ember

Buda, 1900. november 15.

Az ocsmány képű férfi ordítása úgy süvöltött az

arcomba, hogy állam alatt a halványzöld moarészalag
szétcsúszott, a kalapom elrepült és a hajam kibomlott.
– Ezer kroncsi, és tudni fogja! Ezer kroncsi, és a Hangay
jányok újra együtt lesznek!
A pálinkabűzös hangorkán egyre erősödött, s bár én
próbáltam előredőlve egy helyben maradni, végül
hátammal a rám várakozó konflisnak csapódtam.
– Akkor most beszáll, vagy mi lesz? – nézett le rám a
kocsis, fenyegetőn emelve ostorát. – Nem érek ám rá egész
nap, kisasszony!
Kérni akartam őt, hogy segítsen, ám amint szóra
nyitottam a szám, újabb üvöltés harsant.
– Ezer kroncsi! Hát mi az egy báró kitartott rüfkéjének?
A durva szó arcul csapott...
És ettől végre felébredtem.
– Álom – motyogtam bele a sötétbe. – Csupán rossz álom
volt, igen.
 A torkomat szorongató undor és rettegés azonban nem
múlt el. Totyó... Vagyis Trombitás Laczi nagyon is valóságos
volt. Alig néhány órája ott állt velem szemben a Rákóczi út
járdáján és Emmáról beszélt. Arról, hogy a nővérem él, és ha
fizetek...
Ugyan miből fizetnék?
Felültem az ágyban, és körbenéztem a szobámban. A
kintről beszűrődő gyér holdfényben minden olyan
barátságosnak tetszett. Az ágy faragott lábrésze, a szék
támláján lógó slafrokom, a nagy szekrény ovális tükre,
asztalkámon a könyveim, jegyzeteim és a tollszárak szép
rendje. Ez mind az enyém, és mégsem az. A ruháim javát
Agáta mamától, az íróeszközeimet Ambrózy bárótól kaptam,
és bár jelenleg szabadon rendelkezhetem felettük, valójában
nincs semmim.
Különösen olyan holmim, ami megérne ezer koronát.
– Pedig akár tetszik, akár nem, holnap éjfélig elő kell
teremtened azt a pénzt – szóltam magamhoz a sötétben, és
mivel eszem ágában sem volt újabb rémálmot látni, felkeltem
az ágyból. A dunyha kellemes melege után vékonyka
hálóingemben azonnal borzongani kezdtem, hát magamra
öltöttem köntösömet, majd az asztalhoz lépve lámpát
gyújtottam.
– Lássuk csak – suttogtam elszántan, üres papírlapot téve
a zöld posztóra, hogy aztán tollszárat ragadva meredjek rá
várakozón. – Honnan is keríthetnék ezer koronát? Aha!
Tarján Vili biztosan segítene – felírtam a nevét –, csakhogy ő,
úgy sejtem, még életében nem látott ennyi pénzt egy
halomban, szóval aligha volna képes néhány fillérnél többet
kölcsönözni – és máris áthúztam a nevét.
Az asztal fölé görnyedve lassanként minden ismerősöm a
papírra került, majd szinte azonnal kitöröltetett. Erdős Renée
– a verseskötete szépen fogy ugyan, de az én drága barátném
ujjai közül kifolyik a pénz. Papuska – ő talán össze tudna
kalapozni ennyit Marosvásárhelyen, de hiába sürgönyöznék
neki kora reggel, estére ebből ezer korona sehogy sem
teremne. Na, és Bálna tata? Neki jól menő kávéháza van, az
EMKE folyton szépül a keze alatt, de...
Elképzeltem, ahogy beszámolok neki a Totyóval való
zavaros találkozásomról, és rögvest tudtam: ez a mese
egyetlen fillért sem préselne ki a jó, de igencsak gyanakvó
Bálna tatából.
– Bárkihez fordulnék, az mind bolondnak nézne – rogytam
le a székre, nagy pacát ejtve a papirosra. – Pedig én biztosra
veszem... Én tudom, hogy Trombitás igazat beszélt!
Kétségbeesésemben túl hirtelenkedve, lábamat alaposan
beverve álltam fel az asztaltól. A fiók angyalfejet mintázó,
csinos kis rézkarikája halkan csengve csapódott a foglalatnak.
Lenéztem rá és...
Már tudtam, honnan szerezhetek ezer koronát!
A gyomrom nyomban görcsbe rándult, de nem törődtem
vele. Totyó ismeri Emma titkát, és ha holnap éjfélkor
megkapja a pénzt, el is fogja azt árulni nekem. Mégis, mi
lehetne ennél fontosabb?
Összehúztam magamon a köntöst, és kezembe véve a
petróleumlámpát, óvatosan kiosontam a szobámból. Az
Ambrózy-villa máskor oly megnyugtató, békés éjszakai
csendje most hirtelen rémisztőnek tűnt. Halk zajokat,
ágyreccsenést, a vízvezetékek zuborgását véltem hallani. Futó
pillantást vetettem előbb Agáta mama, majd Richárd
szobájának ajtajára. Természetesen mindkettő csukva volt,
ám cseppet sem csodálkoztam volna rajta, ha a báró felébred
lopakodásom zajára. Olyan esetlennek, nehézkesnek és
ügyetlennek éreztem magam, mint az a nevezetes kiselefánt a
porcelánboltban.
Az emeletről levezető, márványborítású lépcsők hidegen
simultak a talpam alá. Természetesen elfelejtettem belebújni
nyúlszőrprémes papucsomba, úgyhogy a hideg gyorsan
felkúszott a lábszáramon, és elfészkelte magát bennem. A
magammal hozott lámpa fénye imbolygó árnyakat szült,
melyek kiszámíthatatlanul mozogtak, mintha a villa éjszakai
lényei akarnának megbámulni engem.
Rossz úton járok, ezzel tökéletesen tisztában voltam, ám
nem találtam egyetlen jobb ösvényt sem, amin elindulva célba
érhetnék. Pedig célt kell érnem, ez biztos! Tudni, hogy Emma
merre jár, ennél nincs semmi fontosabb.
Az első emeletre érve különös morgás ütötte meg a
fülemet. Jobbra tőlem a bejárati ajtó tömör tömbje, mellette a
falikarokra akasztott télikabátok sora derengett. Szemközt a
szalon, balra pedig, alig néhány lépés távolságra Richárd
laborjának ördögmintás bejárata sötétlett.
A hörgés abból az irányból jött.
Legszívesebben azonnal visszarohantam volna a szobámba,
de ekkor a lámpafény teremtette játszi árnyakból Emma
alakja rajzolódott ki, amitől ismét csak megmakacsoltam
magam. A nővérem persze nem volt sehol. Ahogy mozdultam,
az árnyak szertehulltak, a rémisztő zaj viszont újra, immár
sokkal tisztábban ért el hozzám.
– Hrrrr-khrööömmm-grhuuááá!
– Drága Terka néni – sóhajtottam fel –, hát hogy lehet
ilyen cifrangosan horkolni?
A cselédszoba ajtaja ugyan zárva volt, a villa
szakácsnőjének ablakrezegtető éji nótája mégis oly hangosan
szólt, mintha közvetlen az ágya mellett állnék. Habár kezem-
lábam remegett, mégis elmosolyodtam: a csupa szív és derű
Terka néni mély álmának hangja valahogy engem is
bizakodással töltött el.
A szalon néma volt, és a lámpafényben valahogy rideg,
taszító, ellenséges. Mintha a nappal oly kedves bútorok, a
lábam előtt elnyúló, puha perzsaszőnyeg és a kandalló fölött
strázsáló ében nőszobor mind-mind pontosan tudná, miért
lopakodom.
– Nem érdekel a véleményetek – súgtam dacosan. – Ha a
feje tetejére áll is a világ, az a pénz akkor is...
Éles hang csattant, többször egymás után. Rémületemben
majdnem elejtettem a lámpát, mellkasomból minden levegő
kifutott, és bár életemben még soha nem fordult velem
ilyesmi elő, abban a pillanatban tényleg épp csak el nem
ájultam. A rémisztő hang újra és újra megismétlődött, ám
nekem szükségem volt néhány iszonyú másodpercre, hogy
felismerjem azt, és rátaláljak a forrására.
Bogi, a villa kócos ebe a teraszra nyíló franciaablakon kívül
állt, izgatottan csóválva viccesen loboncos farkát és engem
ugatott. Egész tartásán látszott, hogy boldog, amiért lát, és azt
reméli, mindjárt kimegyek hozzá és játszani fogunk.
– Hallgass el, édes négylábú barátom – léptem az
üvegajtóhoz, ami persze kulcsra volt zárva. – Könyörgöm, fel
ne verd a házat!
Bogi a hangomra figyelve tényleg csendben maradt, és
kíváncsian billentette oldalra a fejét.
– Így jó lesz, ügyes kutya – dicsértem meg, joggal bízva
benne, hogy a puli éles hallásával a zárt ajtón keresztül is érti
suttogásomat. – ígérem neked, ha most nem követelőzöl
tovább, holnap akkora csontot csenek ki neked Terka néni
fazekából, hogy elcipelni sem leszel képes.
Bogi kétkedőn vakkantott, mintha csak azt akarná velem
közölni, hogy ő biz bármekkora cubákkal elbír, de ezután több
szava már nem akadt. Én hallgatóztam még kicsit, hátha az
ugatás felvert valakit a házban, majd lámpával a kézben
egyenest a hatalmas íróasztalhoz léptem.
Agáta mama, aki minden hivatalos ügyét, levelezését,
számlakönyv-reparálását itt végezte, sosem zárta a fiókjait.
Ugyan miért is tette volna, hiszen az Ambrózy villában csupa
megbízható, becsületes ember élt – egészen mostanáig.
A pénzt jobb oldalt az íróasztal oldalsó szekrénykéje
rejtette. Előbb az ébenfa berakásos ajtót kellett kinyitni, mely
négy, egymás fölött elhelyezkedő fakkot takart. A felső
háromban különböző iratok, dossziék és katonás rendben
sorakozó levelek lapultak, míg az alsóban...
Nemegyszer láttam már, midőn a grófnő hol kisebb, hol
nagyobb összegeket vett ki a fiókból a villa különböző
költségeire, ám eddig a dolog cseppet sem izgatott. Most
azonban remegő kézzel nyúltam a papírszalagokkal
összekötegelt húsz–, ötven- és százkoronások közé, és
emeltem ki az első kupacot.
– Ennyi pénzből a villát, sőt, tán az egész Svábhegyet is
megvehetném – morfondíroztam elhűlve. – Szóval ezért járt
itt tegnap a tanai birtok intézője. Biztosan az Agáta mamának
és Richárdnak járó éves percentet hozta magával.
Valami roppant, reccsent, nyikkant a házban.
Nyugtalanságom ismét az egekbe szökött, hát kapkodva
kiszámoltam tíz darab százkoronást, a többit pedig
visszatettem a fiókba. Miután gondosan becsuktam az asztal
ajtaját, kezembe vettem a pénzt és...
Képtelen voltam a lámpáért nyúlni. Néztem a nagy,
zöldeskék bankókat, rajtuk az ipar és kereskedelem
allegorikus alakjaival, és hirtelen könny csordult ki a
szememből.
 – Nem – súgtam az éjszaka csendjébe. – Bocsáss meg,
Emma, de ez nem megy nekem. Még érted sem... Még a
testvéremért sem vagyok rá képes.
Oly gyorsan tettem vissza helyére a pénzt, mintha az
érintésük is égetne. Azt hiszem, így is volt. Közben egyre csak
sírtam, egyedül arra ügyelve, nehogy a zokogás túl hangosan
törjön fel belőlem. Ezzel várnom kellett, míg visszaérek az
ágyamba, ahol a párna majd elnyeli a bánatomat.
Ebből azonban végül semmi nem lett.
Ahogy felegyenesedtem, könnyeim nedves fátyolán át egy
alakot pillantottam meg, és rémületemben majdnem
felsikoltottam. Bogi ismét ugatni kezdett, ám az ajtóban álló
felemelte jobbját és ujjával pattintott, mire a házőrző
méltatlankodó morgást hallatva ismét elcsendesedett.
– Jól döntött, kisasszonka – szólalt meg ekkor Isti a
küszöbről.
Hirtelen mindent megértettem. A kajla kölyök, aki
odalenn, a kazán melletti odújában aludt, bizonyára felriadt a
kutya lármázására, és rögvest jött, hogy megnézze, ki zavarja
a villa éjszakai nyugodalmát. Ezt igazolta az a vasrúd is, amit
Isti a bal kezében szorongatott. Amint a fiú szemébe néztem,
máris tudtam, hogy rég ott áll már a nappali kitárt ajtajában,
szóval mindent látott, amit csak tettem.
– Én nem... – kezdtem habogni, ám azonnal elszégyelltem
magam, amiért magyarázkodni akartam. – Vagyis igen, én
lopni akartam. Pénzt. Ezer koronát.
– Értem – bólintott felnőtt módra Isti. – Ki is számolta
akkurátusán, de aztán vissza is tette mind.
– Igen, mert...
Azt akartam mondani, hogy „mert rossz testvére vagyok a
nővéremnek, aki mégsem képes bármire az ő megtalálásáért”,
de Isti torkomra forrasztotta a szót.
 – Nem az én dógom, kisasszonka – mondta, majd a
vasrúddal a plafon felé böködött. – Ám aztat biztosan tudom,
hogy bármekkora is a kegyed gondja, a megoldás rája odafenn
alszik.
– De már nem sokáig! – kaptam fel a lámpát, és oly
sebesen robogtam át a szalonon, hogy a kölyök alig bírt
félreugrani előlem. Mikor mellé értem, elkaptam a tarkóját,
magamhoz húztam, és cuppanós csókot nyomtam a
homlokára. – Köszönöm, hogy helyreütötted az eszem
kerekét! – mondtam, és már futottam is tovább.

Ambrózy Richárd báró sosem zárta kulcsra a hálószobája

ajtaját, bár ha kivételesen meg is teszi, engem akkor éjjel ez
sem lett volna képes megállítani. Eszement kísértetfúriaként
robogtam fel az emeletre, rontottam be a sötét szobába,
lámpámmal árasztva benne némi fényt, s csak az ágy lábánál
torpantam meg, egyenest egy revolver fekete csövébe
bámulva.
– Óhajt valamit, Hangay kisasszony? – kérdezte az én
halvérű báróm csendes, ám annál inkább fagyos hangon.
– Óhajtani? Én? Dehogy! Legfeljebb annyit, hogy vigye az
arcomból ezt a rettenetes mordályt. Rosszul vagyok a
fegyverolaj szagától.
– Párdon – szólt az ágyban ülő Ambrózy báró, majd
revolverét cseppet sem sietős mozdulattal visszacsúsztatta a
párnája alá. – Akkor most próbáljuk újra, kedves Mili.
Elárulná nekem, ha nem jelent túl nagy fáradságot, hogy
minek köszönhetem eme hajnali órán a váratlan látogatást?
– Kell egy terv! – böktem ki, ami legelőször eszembe jutott.
 – Remek – bólintott Richárd, kissé felhúzott jobb térdére
könyökölve. Mozdulatától a sötétkék japáni pizsama, amit
viselt, tökéletesen kirajzolta felsőteste alakját. Még sosem
láttam őt ilyen... Hogy is fogalmazhatnék? Ennyire kevés
öltözékben, így egészen meghökkentett, milyen izmos. Széles
mellkasa, két válla és tricepsze majd szétrepesztette a könnyű
selymet, mely egyedül a hiányzó bal kar helyén lifegett
üresen. Annyira belefeledkeztem a pizsama oldalához varrt
kabátujj látványába, hogy csupán akkor tértem észhez, midőn
Richárd hangosan rám mordult.
– Mili kedves!
– Igen?
– Ott tartottunk, hogy kell egy terv!
– Igen, persze, egy terv – bólintottam, rátalálva korábbi
elszánt énemre. – Továbbá ezer korona!
– Ez igazán drága tervnek tűnik – vélte Richárd, én pedig
képtelen voltam eldönteni, hogy most épp gúnyolódik velem,
vagy sem. – Ha elárulna még néhány részletet, talán...
– Igen, máris – az íróasztalra tettem a petróleumlámpát,
majd hátat fordítottam a bárónak. – Előbb azonban
szeretném, ha fogadóképessé tenné magát. Igazán nem
illendő a... Nos, az öltözéke.
– Amennyiben előre sejtem, hogy hajnali hatkor rám fog
törni, frakkban töltöttem volna az éjszakát – mondta
közönyös hangon a báró, majd hallottam, amint lerúgja
magáról a takarót.
– Várjon! – kiáltottam rá, miközben az ajtóhoz ugrottam.
– Az lesz a legjobb, ha inkább odalenn várom meg.
– Valóban, Mili, szerintem is úgy lesz a legjobb – hallottam
még jégkockákként koccanó szavait, majd átléptem a
küszöböt.
 Istinek már nyoma sem volt, ám a villa mindenese – igen
előrelátóan – a szalon gázlámpái közül hármat is felcsavart,
így amikor beléptem, barátságos fény fogadott. Ambrózy báró
húsz perccel később érkezett. Még mindig a japáni pizsamát
viselte, ám fölé címeres háziköntöst öltött, a lábát pedig
gyapjúfuszekliba és aranyszálakkal hímzett török papucsba
bújtatta.
– A terv... – estem volna neki azonnal, ám ő felemelt
mutatóujjával türelemre intett, majd a franciaablak
beugrójában lapuló kisasztalhoz lépve kinyitotta az ott heverő
szivardobozkát.
– A füst élénkebbé teszi az agyat – mondta és rágyújtott.
– A kávé persze még ennél is hatásosabb volna, ám Terka
nénit felébreszteni... Nos, ahhoz igazán szívtelennek kéne
lennünk, nem igaz?
– Ha tetszik, hát gondolja rólam, hogy szívtelen, önző vagy
akár eszelős vagyok – vágtam vissza, hisz jól tudtam, hogy a
megjegyzése valójában nekem szólt. – Azt hittem, a nap
bármely szakában számíthatok a segítségére.
– Ez így is van – a báró leült a szófára, közelebb húzta
magához a hatalmas kristály hamutartót, majd várakozón a
szemközti székre nézett.
– Ne haragudjon, Richárd, de én most képtelen vagyok egy
helyben ülni – mondtam, és két kezemet magam előtt
szorosan összefonva, le-föl kezdtem járkálni a szalonban,
akaratlanul is épp azt az útvonalat követve, amit ő szokott,
amikor valamilyen bűnügyön töpreng. – Ahogy már
mondtam, kell egy terv...
– És ezer korona – emlékeztetett a báró, immár teljes
komolysággal.
– Pontosan! – pillantottam rá. – Azt pedig kénytelen
vagyok magától kérni, mert nekem alig van némi
költőpénzem. Természetesen kölcsönről lenne szó, amit
nyomban megadok, amint...
– Mili, kérem, térjen végre a lényegre – nyomta el a
cigarettáját Ambrózy báró a hamutartóban. – Látom, hogy
rendkívül zaklatott, ám ha továbbra is rébuszokban beszél,
nem tudok segíteni.
– Igen, hát persze – mély levegőt vettem, és miközben
tovább róttam ingázó utamat, pontról pontra beszámoltam
neki a Totyóval, alias Trombitás Laczival történt
találkozásomról. Sajnos csak akkor fordultam ismét a báró
felé, mikor a történet végére értem, így nem láthattam, mit
váltanak ki belőle a hallottak. Azonnal tudtam, mikor
megpillantottam komor arcát, hogy ez súlyos hiba volt. Vajon
az álkoldus neve, vagy inkább az a hír hozta-e izgalomba,
hogy Emma mégis él? Ha mindvégig rá figyelek, és nem a
perzsaszőnyeg mintáit bámulom... Mindegy, erről már
lekéstem.
Ambrózy báró felállt a szófáról, és közben röpke pillantást
vetett a franciaablak felé. Odakinn a kopasz bokrok és fák
ágai kísérteties, lágy derengésbe burkolóztak, így jelezve,
hogy a felhők mögött égre kapaszkodni készül a nap.
– Most mennem kell – mondta Richárd, és én alig hittem a
fülemnek.
– Na és a pénz...? – szaladt ki a számon.
– Aligha lesz rá szükség, de természetesen megkapja –
felelte a báró, szinte oda sem figyelve. – Késő délután, vagy
legkésőbb alkonyatkor visszatérek, és a kezébe számolom,
habár...
– Nem hiszi, hogy az a férfi igazat beszélt?
– Véleményem szerint az egész semmi több, mint
félrevezetésre épülő zsarolási machináció – Ambrózy a szalon
ajtajában állt, keze a rézkilincsen pihent. Arcvonásai immár
épp oly nyugodtak voltak, mintha csak a távoli Dél-Afrikában
dúló búr háború jelenlegi állásáról beszélgetnénk. – Azt
mondta, a férfi csavargónak nézett ki.
– Nem csupán a külseje, de a modora és... Uram bocsá, a
szaga is arra vallott.
– És fájlalta az oldalát?
– Igen – vontam össze a szemöldökömet, mintha ez az
apró mozdulat segítene felidézni a részleteket. – Talán
eltörhetett néhány bordája, vagy sebet kapott, én nem tudom,
de... Várjunk csak! Maga ismeri ezt az alakot?!
– Jóval éjfél előtt itt leszek – rántotta fel az ajtót Ambrózy
báró. – ígérem, hogy akkor sort kerítünk a pénz átadásának
tervére is. Bár aligha hiszem, hogy szükség volna rá, mivel
meggyőződésem, hogy az a férfi nem fog eljönni a díjért.
– Pedig úgy tűnt, nagyon is mohón vágyakozik rá.
– Ebben nem kételkedem – biccentett Richárd.
– És azt mondta, cserébe elárulja, hol van Emma.
– Mesebeszéd – a török papucsba bújtatott lábak már a
folyosón álltak. – Nagyon kérem, Mili, hogy ne izgassa fel
anyámat vagy a háznépet ezzel a minden bizonnyal hazug
reménnyel! Éjfél után majd maga is belátja, hogy egy tabáni
vagány szava semmit sem ér.
Elkerekedett szemmel bámultam rá. Biztos voltam benne,
hogy Agáta mama arisztokratikus nyugalmát az sem volna
képes felborítani, ha reggelre lebontanák körötte a villát. Ami
pedig a többieket illeti... Nos, abban a pillanatban úgy
éreztem, hogy Istire, Terka nénire, Gáspár bácsira, sőt, még
Bogira is sokkal inkább számíthatok, mint az én különösen
viselkedő bárómra.
A szalon ajtaja becsukódott, és én ott maradtam egyedül a
perzsaszőnyegbe taposott ösvény közepén. Talán kétségbe is
estem volna, ha nincs min töprengenem. Csakhogy volt!
 Hisz vajon mikor mondtam én olyat Ambrózy bárónak,
hogy Trombitás Laczi tabáni vagány – elvégre egészen
mostanáig én magam sem tudtam ezt a fickóról?!

A nyálkás falevelekkel borított kőlépcsőkön botladozva

haladtam lefelé, míg csak el nem értem a Melinda utcát.
Korábban a villa kapuján kilépve előbb a Széchenyi
emlékhelyhez gyalogoltam, és onnan ereszkedtem le a
sötétbe. A viharlámpa, amit Richárd nyomott a kezembe, alig
adott kevéske fényt, mert – fő az óvatosság – a lángrést
egészen kicsire állítottam.
A közeli villák udvarának egyikében hisztérikusan vékony
hangú kutya kezdett csaholni, mire ijedtemben majdnem
lebucskáztam a lépcső utolsó fokáról. Köröttem a lombjuk
vesztett fák rengetege úgy kapaszkodott a hegyoldalba, mint
megannyi élőholt karmos csontkeze.
Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle az ostoba
gondolatokat. Egész nap, míg a báróra vártam, a napi
újságokat lapozgattam, kiolvasva belőlük minden betűt, akár
érdekelt, amit mondtak, akár nem. Most aztán meglett a
böjtje, mivel a homlokom mögött ezernyi buta, egymással
össze nem illő apróhirdetés zagyvaléka fortyogott:

Szép, elegáns hölgyet, kivel szombaton este másodízben

a Kossuth Lajos-utcában az „Elefánt“ kereskedés előtt
találkoztunk és azután a népligeti villamosra való
 fölszállásig kísértünk, kéri az egyenruhás,
ha ismeretség lehetséges...36

(Új egyiptomi cigaretták.) A különlegességi trafikokban

- mint a hivatalos lap jelenti – holnaptól kezdve három
új fajta egyiptomi cigarettát fogunk árulni...37

Az Operaházban holnap, csütörtökön Roland mester,

Zichy Géza gróf38 operája kerül színre.. ,39

Testegyenészeti műintézet ajánlata: tám- és járógépek,

Hessing-rendszerű műmellfűzők, műkezek, műlábak,
haskötők, elhízás és vándorvese ellen görcsír-harisnyák
kezesség mellett készíttetnek.. ,40

Az ég ismét csöpörgőre fogta. Egész nap borongós, esős idő

volt, ám az igazi hideg még váratott magára, így hóra sem
számíthattunk. Sár, latyak, rothadó levelek puha takarója és
korábbi viharok által letört gallyak halkan ropogó szőnyege
szennyezte be szoknyám szegélyét, pedig szabad kezemmel
próbáltam felemelni azt. A fákról jéghideg vízcseppek
hullottak rám, és bár gyűlöltem, hogy az úri hölgyek
divathóbortja miatt számtalan kicsiny állatot gyilkolnak le
szerte a világon, most mégis hálás voltam kabátom rókaprém
gallérjának melegéért.

36
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 14-i számában
37
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 15-i számában
38
Zichy Géza gróf volt Ambrózy báró alakjának egyik mintája. Hogy miért?
Ezt kivételesen nem árulom el - tessék utánajárni! [a Szerző]
39
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 15-i számában
40
megjelent a Budapesti Hírlap 1900. november 14-i számában
 Ambrózy báró este nyolc óra tájt ért haza. Fáradtnak,
mégis valahogy nyugodtnak, derűsnek tűnt. Amint a vacsorát
elköltöttük, ő nyomban szert kerített rá, hogy néhány
pillanatra kettesben lehessünk.
– Ugye, senkinek nem szólt a mi kis titkunkról?
– Nocsak, hát van nekünk közös kis titkunk, kedves
Richárd? – mosolyogtam rá, mint vipera az áldozatára. –
Méghozzá olyan, amiről azok előtt is hallgatnunk kell, akik a
szívünkhöz legközelebb állnak?
– Ne affektáljon, kisasszony! – feszült meg hirtelen az
állkapcsa. – Sosem áll jól magának, de ma különösen
visszatetsző!
El kell ismernem, ebbe a tőrdöfésbe alaposan
beleszaladtam. Szerettem volna abba a pöffeszkedő képébe
vágni, hogy az affektálásom csakis neki köszönhető, hisz egész
nap rá vártam, mert ő kegyeskedett kétségek között hagyni,
ám mégsem tettem. Richárdnak igaza volt: ha meg akarom
tudni, hol van Emma, fel kell nőnöm végre.
– Természetesen senkinek nem szóltam egyetlen szót sem
– mondtam csendesen, nehogy a konyhában sertepertélő
Terka néni bármit meghallhasson.
– Helyes – biccentett a báró. – Most jöjjön velem! Átadom
a pénzt, aztán felmegyünk a szobájába...
– A szobámba? – hökkentem meg.
– Igen, oda – felelt már indultában Richárd.
– Mégis, mit keresünk mi ott... ketten?
A báró egyetlen futó, ám annál különösebb pillantást vetett
rám, mely – alig hittem a szememnek! – egészen olyan volt,
mintha viccelni akarna.
– Vegye úgy, hogy most viszonzom a hajnali látogatását –
mondta, és már el is tűnt a lépcső irányában.
 Végül persze Richárd szobámban tett látogatásából semmi
humoros vagy kedves nem kerekedett ki. Először is közölte,
hogy szerinte az éjféli találka Trombitással ostobaság, és
csakis azért segít benne, mert pro primo: a fickó úgysem jön
el, pro secundo: ha el is jön, úgysem lesz képes érdemi
információkat adni Emma hollétéről, mert de facto41 fogalma
sincs róla. Végezetül pro tercio42: ha nem segítene nekem,
akkor is fél éjjel odakinn botorkálnék, így a végén még ő,
vagyis Richárd volna a felelős, ha meghűlök.
Ezután öltönye belső zsebéből hosszúkás, tömött borítékot
húzott elő.
– Itt az ezer korona – mondta. – Addig semmiképp ne adja
ki a kezéből, míg Trombitás nem hazudik valami hihetőt.
– Hazudik? – vontam össze a szemöldökömet. – Miért
gondolja, hogy...
– Ezt már megbeszéltük, Mili – sóhajtott az én türelmetlen
báróm. – Hazudni fog, mert nem ismeri az igazságot, viszont
kell neki a pénz.
– Ha ennyire biztos benne, hogy Trombitás félrevezet
minket, akkor miért áldoz a dologra ilyen rengeteg pénzt?
– Hát még mindig nem érti? – Richárd szájsarkában pi-
cinyke mosoly rezdült (vagy csupán én szerettem volna annak
látni?). – A kegyed nyugalma nekem ennyi pénzt bőven
megér – bökte ki végül. – Ám nagyon kérem, ne toborozzon
több ilyen szélhámos zsarolót, különben kénytelenek leszünk
eladni a birtokainkat.
Vannak az életben olyan pillanatok, amikor képtelenség
eldönteni, hogy a férfit, aki épp szemben áll velünk, meg-
csókolni vagy orrba verni volna-e jobb. Ez is ilyen pillanat

41
tényszerűen, a tények felől nézve, gyakorlatilag (latin)
42
pro primo - először, pro secundo - másodszor, pro tercio - harmadszor (latin)
volt, ami azonban oly gyorsan röppent tova, hogy nekem sem
egyikre, sem másikra nem maradt érkezésem.
– Akkor most lássam a pisztolyt – nézett körbe kicsiny
szobámban Ambrózy báró.
– Mégis miféle pisztolyt? – kerekítettem hatalmasra a
szememet, ám közben éreztem, ahogy a térdem megremeg. –
Nekem nincs semmiféle...
– Mili, kérem! – nézett rám atyai szigorral Ambrózy báró,
amitől a hideg is kirázott. – Azt a pisztolyt, amit még Gáspár
bácsitól kapott a Kalimurti-ügy során, és amit magácska azóta
is elfelejtett visszajuttatni a villa fegyvertárába.
Lemondó sóhajjal léptem az ágyhoz, és vettem ki párnám
alól a revolvert, amivel a villa elleni támadás éjszakáján olyan
csinos lyukakat ütöttem a falba – no, meg egyet a hógeros
Jakabba.
– Tessék – nyújtottam Richárdnak a gyilkos szerszámot,
aki átvette, majd nyomban zsebre is vágta azt.
– Szép darab, de túl súlyos és nehéz elrejteni. Van
magácskának muffja?
– Ezüstróka, igen, de sosem hordom. Agáta mama
ragaszkodott hozzá, hogy...
– Helyes – vágott a szavamba Ambrózy báró. – Kérem,
vegye elő, és ma igenis viselje! Ez a holmi – nyúlt ismét
felöltője belső zsebébe – kényelmesen el fog férni benne.
Richárd tenyerén csinos, rövid csövű, forgótáras kis
pisztoly hevert.
– A neve Bull Dog 43 és brit gyártmány – magyarázta a
báró. – Lehajtható ravasz, öt golyó a tárban és nézze... Itt, az

43
A brit Henry Webley által 1868-ban tervezett, de csak 1872-ben szabadalmaztatott
Bull Dog revolver rendkívül népszerű civil fegyver volt. Webley olyan könnyen
kezelhető önvédelmi fegyvert kívánt létrehozni, ami egy kabát zsebében is elfér. A
Bull Dogot később - kisebb-nagyobb változtatásokkal - sokan másolták Európában
oldalán van a biztosító retesz. Amíg ezt fel nem nyomja,
képtelenség vele tüzelni, ám amint megtette, már csak a
kakast kell hátrahúznia és kész. Nem túl pontos, az igaz, de az
ilyen revolvereket egyébként sem célba lövésre, sokkal inkább
önvédelemre és közelharcra tervezték.
Mukkot sem tudtam szólni. A Bull Dog könnyű volt, mint
egy kismadár, legalábbis a Gáspár bácsitól kapott mordályhoz
képest, és úgy simult a tenyerembe, mintha mindig is oda
kívánkozott volna.
– Gondolja, Richárd, hogy szükségem lesz rá? – kérdeztem
kissé félve.
– Biztos vagyok benne, hogy nem – felelte ő, és a hangjából
őszinte meggyőződés áradt. – Magam is a közelben leszek, és
nyomban közbelépek, ha Trombitás erőszakossá válna. A
fegyver csak azért kell, hogy ön, kedves Mili, még
tökéletesebb biztonságban érezhesse magát.
A muff azonban, ami selyemzsinóron függött a
nyakamban, végül több gondot okozott, mint sejtettük. Már
induláskor kiderült, hogy nincs szabad kezem, amit
beledughatnék, hisz a meredek, sáros és sötét svábhegyi
utcákon egyszerre kellett a viharlámpást és a szoknyám
szegélyét tartanom.
– Sebaj – súgta a kapuban állva Richárd. – A revolver jó
helyen lesz a nyakába kötött muffban, hisz onnan ki nem
eshet, míg a kisasszony mellőzni méltóztatik minden
akrobatamutatványt.
– Majd épp cigánykerekezni van most kedvem – morogtam
rá, fél szemmel a villa sötét ablakait lesve, melyek mögött a
ház népe gyanútlan álmát aludta.

és az Egyesült Államokban, sőt, 1917-ben a Királyi ír Rendőrség revolverét is

Webley 1868-as modellje alapján tervezték meg.
 – Én a Juliska utca felől közelítem meg a találkahelyet –
közölte a báró. – Lámpát nem viszek, és sem látni, sem
hallani nem fog engem, de biztos lehet benne, hogy minden
mozdulatát figyelem.
– Értem és köszönöm, hogy... – csupán eddig jutottam,
mikor Richárd egyszerűen faképnél hagyott.
– Hólyag! – közöltem véleményemet a kihalt utcával, majd
sarkon fordulva a Széchenyi emlékhely felé indultam.
Tán húsz percbe is beletelt, mire a hosszú Melinda és a
bumerángként kanyarodó Evetke utca sarkára értem.
Mögöttem a hegyről ereszkedő kőlépcső, balra tőlem az
Ambrózy-villa kertalji kerítése, szemközt pedig a Horn-ház44
sötétlett, ahol szerencsére nem tartottak kutyát. Lámpásomat
egy útszéli, korhadt fatuskóra tettem, és kissé nagyobbra
nyitottam rajta a rést, mire hirtelen hátborzongató opálfény
borította el a környéket. Mintha a hegyoldal minden fája, az
utcákat takaró sárgöröngyök és pocsolyák, sőt, még maga a
hideg, nedves levegő is önmaga kezdett volna ragyogni. Talán
pánikba is esem eme különös jelenés láttán, ha rá nem jövök
idejében, hogy mindez csupán az alattomban leereszkedett
köd eredménye.
Valahol ismét felugatott egy kutya, éji őrségen lévő társai
pedig követték a példáját. A Karthauzi utca irányából halk

44
A svábhegyi Evetke út 1. sz. alatt álló, később Kis Majestic szállóként működő villa
1898-ban még Bischitz Dávidné, 1899-ben már Horn Istvánná, szül. Csernátony
Cseh Ilona tulajdona volt. Bischitz Dávidné Fischer Johanna (1829-1898) a Pesti
Izraelita Nőegylet elnöke volt az első nő, akinek Budapesten szobrot állítottak.
1873-tól haláláig állt az egylet élén, 1879- ben Ferenc József császár koronás arany
érdemkereszttel tüntette ki, és nemességet adományozott neki. Szobra jelenleg a
Magyar Zsidó Múzeum gyűjteményében látható. A II. világháború során Eichmann
német SS főtiszt és katonái a Kis Majestic és a közeli Mirabell szálló alagsorában
börtönöket, kínzókamrákat alakítottak ki. A fáskamrák, melyekben az embereket
fogva tartották, még ma is állnak.
kocsizörgés kúszott fel a hegyoldalon, majd halt el szinte
azonnal. Elővettem apró órámat és ránéztem az épp
egymással ölelkező mutatókra. Éjfél volt, a kísértetek,
kárhozott lelkek és boldog szerelmesek ideje.
A szokásos villavigyázó őrjáratán bóklászó Bogi negyed
egykor vett észre. A kerítésen túlról rám ugatott, én meg
majdnem felnevettem, mert annyira csodálkozni kutyát, mint
akkor őt, még sosem láttam. Vakkantásai óvatosak, tétovák
voltak, a farka motollaként járt, a fejét pedig folyton
félrebillentette, mintha azt kérdezné, mi az isten csudáját
keresek én odakinn e kései órán.
- Semmi baj – guggoltam le hozzá, hogy a vasrácsokon
átnyúlva megkócoljam torzonborz fejét. – Ha akarsz,
maradhatsz itt, de csendben kell lenned.
Bogi halk szusszanással heveredett le a nedves avarra, és
méla unalommal szemlélte, ahogy az út szélén kezdek ide-
oda járkálni.
Fél egykor már nagyon fáztam. Mindkét kezemet az
ezüstróka muffba dugtam, ám ujjaimmal előbb az acélhideg
revolvert kellett átmelegítenem, és csak aztán kezdtem érezni
a puha szőrme jótékony hatását.
Tíz perccel egy óra előtt koccant össze először a fogam. Az
nem lehet, hogy már megint az én okoskodó bárómnak lesz
igaza, és addig ácsorgók itt hiába, míg náthalázat kapok –
gondoltam kétségbeesve. A köd közben még sűrűbb lett, az
eső viszont teljesen elállt, így csupán a fákról hullott rám
olykor-olykor néhány csepp víz.
Vajon Richárd tényleg itt van a közelemben? – merült fel
bennem a kétség negyed kettőkor. – Ha így volna,
valószínűleg már rég elege lenne a hiábavaló fagyoskodásból,
és szólna, hogy...
 Bogi vette észre elsőként a közeledőt, és halk vakkantással
négy lábra emelkedett.
– Sss! – szóltam rá. – El ne riaszd nekem ezt a piszok
alakot.
Totyó az Evetke utca alja felől érkezett, ahogy azt vártam.
Lámpám fényét szétszórta a köd, így csupán annyit láttam,
hogy a férfi hol erre, hol meg amarra imbolyog, bizonyára a
pocsolyák és kátyúk miatt, amiket kerülgetnie kellett. Már
csupán alig tíz lépésre járt, mikor először emelte fel a fejét.
Kalapja karimájáról pára libbent, szeme kitágult, borostás
szájából pedig harsány kiáltás szakadt ki:
– Szűzmáriaszentjózsef, a Giza!
A temetői csendbe burkolózó Svábhegy oldalában ez a
meglepett üvöltés velőtrázóan hangosnak tűnt. Tucatnyi
kutya zendített rá ismét a maga nótájára, aminek Bogi sem
tudott ellenállni, hát úgy csaholt, mint aki menten átszakítja a
kerítést és kettéharapja a világot.
– Hallgass már, te bolond! – kiáltottam rá hű ebünkre,
majd a döbbent férfi felé fordultam. – Én vagyok az...
– A Gizaaa! – üvöltött fel ismét a holtra vált flótás. –
Látlak, Gizám, bár ne látnálak! – hadarta, majd sarkon
fordulva rohanni kezdett, ám szinte azonnal megcsúszott, és
arccal a pocsolyába zuhant.
– Ez részeg, vagy megveszett – motyogtam az orrom alatt,
hogy aztán hidegtől rekedt hangomon rákiáltsak: – Én vagyok
az, Trombitás úr, várjon meg!
A férfinak ennyi idő bőven elegendő volt hozzá, hogy talpra
kecmeregjen, és iszonnyal teli pillantást vessen rám. Ekkor
döntöttem úgy, hogy intek neki, hátha úgy felismer végre.
Csakhogy megfeledkeztem a revolverről, ami még mindig a
muffba bújtatott ujjaim között pihent, és kezemet a fegyverrel
együtt lendítettem a levegőbe.
 – Trombitás!
– Áááá! – jött válaszul a vérfagyasztó üvöltés, majd a férfi
úgy, miként volt, teljes hosszában hanyatt vágódott.
Nem akartam hinni a szememnek. Tétova pillantást
vetettem a fegyverre, ám annak csöve nem füstölt, a biztosító
pecek is a helyén volt, sőt, a ravaszt sem hajtottam le, tehát
kizárt, hogy agyonlőttem volna szerencsétlent. De akkor
mégis mi a csuda...?
Tócsákon és sárfolyásokon átvágva rohantam a fekvő
alakhoz. A fickó kalapja messze gurult, kabátja ronggyá ázott,
ő maga pedig hunyt szemmel hevert ott, ahová az imént
zuhant.
– Megölte? – hangzott fel ekkor Ambrózy báró kérdése a
hátam mögül.
– Nem, dehogy. Én azt hiszem... – közelebb hajoltam a
fickóhoz, aki halk horkantásokat hallatva lélegzett. – Azt
hiszem, csak elájult.
– Hála az égnek. Nehezen tudtam volna kimagyarázni
szegény Jordánnénak 45 , hogy Hangay Mili kisasszony
Marosvásárhelyről miként és miért rémítette halálra a
kertészét valamikor éjjel egy után az Evetke és Melinda utca
sarkán.
– Ön, uram, már megint gúnyolódik ve... – kezdtem
replikázni, ám közben hátranéztem, és megláttam a bárót, aki
a fatönkre helyezett lámpa előtt állt, és a látványtól bizony
elakadt a szavam. A köd szórta sárgás fény ugyanis túlvilági
ragyogásba burkolta Richárd alakját, mely ettől valahogy
megnőtt, és fenyegetőn, vészjóslón magasodott az utca fölé.
Percekkel korábban még én magam is ott álltam, így nem

45
Jordán Károlyné a Melinda út 9. alatt álló villa tulaja, dr. Jordán Károly mamája,
1901-ben meghalt.
csoda, hogy a férfi – aki közelről cseppet sem hasonlított
Trombitásra – azonnal holtra rémült, főleg, mikor revolvert
rántottam a muífból.
– Hé, uram, ébresztő! – pofozgattam meg hideg kezemmel
a fickó kövérkés arcát.
– Giza, ne! – horkantott, és megpróbált elfordulni. –
Kérlek, drága Gizám, én még nem akarok trombitákat, se égi
harsonákat. Hadd maradjak ebben a siralomvölgyben, és
aztán úgyis... No, hát tudod! Úgyis egy örökkévalóságig
szíhatod majd a véremet.
A lámpa imbolygó fénye fölénk ért, midőn a báró megállt
mellettünk.
– Ez itt Fischer József 46 kertész a Jordán-villából –
mondta Richárd. – Azt hiszem, muszáj lesz cipekednünk,
hacsak fel nem ébresztjük Gáspár bácsit és Istit.
– Arról szó sem lehet – álltam fel sóhajtva. – Magáé a bal
oldala, enyém a jobb, de vigyázzon a sebére, fel ne szakadjon!
A Melinda utca 9. szám alatt álló villa, melyben az idős
Jordán Károlyné komornájával, szakácsnőjével, no meg az
általunk hazatámogatott kertészével lakott, szerencsére nem
volt messze.
– Az a Giza, akit emlegetett... – szóltam lihegve, miután a
kovácsoltvas kerítésnek támasztottuk a folyton motyogó
férfit, és meghúzva a kapucsengőt, sietve odébbálltunk. – Ő
bizonyára a Fischer úr neje lehet.
– Az volt – felelte Richárd, fölfelé kaptatva az
emlékhelyhez vezető lépcsőn. – Úgy hat esztendeje, hogy
jobblétre szenderült, ám úgy tűnik, a kertész még mindig
rettentő mód féli őt.

46
Fischer József kertész, az I. kér. Melinda út 9. szám alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 – Ígérje meg nekem, báró úr – mondtam fanyar mosollyal
–, hogy ha valaha is ilyen feleséggé válok, elveszi tőlem a
revolvert, és egyenest a szívem közepébe lő.
– Maga férjhez menne, Mili? – nézett rám őszinte
csodálkozással a báró. – Én azt hittem, komolyan gondolja a
detektívi hivatást.
– Miért? – torpantam meg hirtelen. – A detektív tán nem
ember, mint bárki más?
– Nem, kisasszony – felelte Ambrózy báró rideg
tárgyilagossággal. – A jó detektív nem engedheti meg
magának, hogy esendő ember legyen.
 3
A hullaházban

Buda, 1900. november 18.

– Ne legyék mán a kisasszonka ilyen parapács47, mert

menten belésüketülök – szólalt meg Terka néni,
széjjelkergetve a súlyos csendet, amit ez idáig csak
kalapácsaink koppanásai és a diók reccsenései törtek meg.
– Hisz épp hogy nem vagyok szószátyár, néni – néztem rá
csodálkozva.
– Ammán igaz, hogy a szája csukva – bólintott ő nagy
komolyan. – A kicsiny szíve viszont úgy kajabál, mint a
böllérkés alá vonszolt ártány. Ül csak itt nekem, hallgat
búsan, pedig akár el is mondhatná végre, mi bántja.
– Hosszú mese volna az.
– Képzelje, éppeg ráérek – mosolyodott el Terka néni,
meglengetve kalapácsát. – Lepcsegjen 48 csak bátran, attól
könnyül a lélek.
Reggel óta a konyhában ültünk, előttünk sámli, lábunk
mellett pléhvödör, meg egy zománcos tál, és törtük a diót

47
ügyes, talpraesett, jóbeszédű, fürge nyelvű (székely)
48
fecseg, locsog (székely)
irgalmatlanul. Szerszámokat a feladathoz Istitől
kölcsönöztünk, a sámlira fektetett kőlapot pedig Gáspár bácsi
adta, nehogy tönkretegyük a máskor ücsörgésre használt
bútor tetejét. A szétrepedt, szilánkos héjat a vödörbe, míg a
kimentett, ízes dióbelet a tálba szórtuk. Jólesett a gépies
munka, mert közben szabadon kóricálhattak a gondolataim.
– Bocsásson meg, néni, de most valahogy nincs kedvem a
beszédhez – kipillantottam az ablakon. – Nézze, már megint
esik. Hetek óta csak ez megy. Lucskos hideg, szakadó vízözön,
vagy épp tétova szepergés. Mintha odafenn úgy döntöttek
volna, hogy sárrá áztatják az egész földgolyót.
– Ha így lesz, hát megtanulunk dagonyázni, mint a
vadmalac – nevetett Terka néni. – Ne féljék semmit a
kisasszonka, minden felhő eloszlik egyszer, a nap pedig kisüt,
méghozzá tizenkét ágra, ahogy kell!
Három nap telt el azóta, hogy hiába vártam azt az
átokverte Trombitás Totyót a Melinda és az Evetke utca
sarkán. Miután Ambrózy báróval visszatértünk a villába, én a
konyhába osonva teát főztem, és felvittem azt a szalonba,
melynek kandallóját Richárd addigra alaposan megpakolta
fával. A tűz fénye és melege gyorsan átjárt mindkettőnket,
szavak mégsem jöttek a szánkra. Úgy gondolom, a báró
kivételesen eltekintett attól, hogy rám olvassa az „én előre
megmondtam” unalmas bölcsességét, nekem pedig más sem
járt a fejemben, mint ama lélekromboló szentencia, amit ő a
hegyoldalba vájt lépcsőn felfelé baktatva közölt velem.
„A jó detektív nem engedheti meg magának...”
– Ostoba, érzéketlen, kőszívű alak! – csúszott ki a számon,
és akkorát sújtottam a kőlapra szorított dióra, hogy az
héjastul, belestül péppé zúzódott.
Terka néni letette a maga kalapácsát, és két húsos, puha
tenyerébe fogta remegő kezemet. A tekintetében most nem
látszott játékos fény, inkább komolyság és rejtett szomorúság
sugárzott belőle.
– Nem, Milike drága, nem az – mondta csendesen,
egyenest a szemembe nézve. – Inkább olyan ő, mint ez itten.
A villa szakácsnője lenyúlt a vödörbe, és egy fél diót emelt
ki onnan, amit azért dobtunk el, mert a belsejét feketére rágta
a kukac.
– Aki fél, gyakorta megvadul – szólt Terka néni, bánatosan
forgatva ujjai között az immár semmire sem jó diót. – Vastag
héjpáncélt, máskor tüskéket növeszt, hogy megvédje, ami
érték még benne megmaradt. A báró úrfi is ilyen...
– Ilyen szétrágott dió? – kérdeztem, mire Terka néni
hirtelen támadt indulattal a vödörbe dobta példabeszéde
tárgyát.
– Sületlenséget beszélek, Milikém, ne hallgasson rám –
legyintett. – A dió csak dió, az úrfi pedig... No, hát ő kicsit
lőtyönfitty 49 ugyan, de azért a férfi valahol mégis ott
vackolódik benne.
Különös, de ezt hallva mindjárt jobb kedvem lett. Ha
vackolódik, akkor létezik! És ha létezik, hát elő is lehet onnan
csalogatni, csak épp sokkal több türelem kell hozzá, mint
amennyi nekem jelenleg van. Csakhogy én Hangay lány
vagyok, és a Hangay lányok Marosvásárhelyt arról voltak
híresek, hogy bármit képesek megtanulni – legyen az algebra,
latin memoriter vagy akár a végtelen türelem.
– Kalapácsoljunk tovább, mert van itt még fél láda törni
való – javasoltam nekibuzdulva. – Aztán meg...
További terveim azonban belém rekedtek, mivel még a
konyhában is tisztán lehetett hallani, amint a villa utcai

49
hitvány, hebehurgya, bolondos ember (székely)
kapuja nyikorogva kitárul, és a kőlépcsőn sietős férfiléptek
kopognak a bejárati ajtó felé.
– Talán épp ő ért haza? – néztem kérdőn Terka asszonyra.
– Ideje vón, mivelhogy az utóbbi három napban a színét se
láttuk.
Terebélyes szakácsnőnknek abban igaza volt, hogy Ambrózy
báró az utcán töltött éjszaka után alig tartózkodott a villában.
Minden borús, esős reggelen korán kelt, a fogaskerekű
állomásánál kocsira ült, és aztán úgy elnyelette magát az
alattunk terebélyesedő nagyvárossal, miként bibliai Jónás a
cettel. Éjszakára ugyan mindig hazatért, ám beszélni senki
nem tudott, mivel egyenest a szobájába, vagy épp az
ördögajtós laborba ment és bezárkózott. Még az ezer koronát
sem tudtam neki visszaadni, pedig igencsak nyugtalanított az
a rengeteg pénz, amiről – úgy tűnt – Richárd teljesen
megfeledkezett.
Most azonban végre itt az alkalom, hogy fülön csípjem –
gondoltam talpra szökkenve, ám Terka asszony megállított.
– Aztat inkább hagyja nálam! – mutatott rá huncut
mosollyal a kezemben tartott kalapácsra. – Mára mán épp
elég diót tört össze a kisasszonka, nem kell még hozzá egy
bárót is megroppantani.
– Ki tudja, néni, tán még jót is tenne neki, ha valaki végre
leverné róla azt a maga növesztette kemény héjat – mondtam
nevetve, de azért leraktam a veszedelmes szerszámot, majd
kezemet a kötényembe törölve siettem az érkező elé.
Mikor aztán ajtót nyitottam, egyszerre voltam csalódott és
boldog. A küszöbön túl ugyanis nem az én csavargó báróm,
hanem Tarján Vili állt – vagyis inkább csak tántorgott
szegény.
– Magát meg mi lelte, jó ember? – nyúltam a karja alá,
hogy segítsek neki a házba jutni.
 – Meg... – nyögte, de máris elfogyott belőle a szusz. – Én
meg...
– Jól van már, jól, csak lassan – biztattam, éppúgy döntve
falnak levegő után kapkodó barátomat, miként néhány
éjszakával korábban kerítésnek a részeg Fischer urat. – Ne
siessen annyira, mert a végén még lenyeli itt nekem a nyelvét.
Tarján Vili előregörnyedt, fejéről földre hullott a kalap,
feltárva verejtéktől csapzott haját.
– Bolond fiú, hisz maga átfőtt – mondtam, lehántva róla
kopott kabátját. – Tán a tatár kergeti?
– Fu... – próbált ismét beszélni, ám szüksége volt még
néhány korty levegőre, hogy sikerrel járjon. – Futottam, ez
igaz, ahogy csak bírtam, mert... Jaj, nekem, az oldalam hogy
szúr! Mert ugyebár konflisra nem telik, a hír viszont... Vili
épp idáig jutott, mikor a szalon ajtaja hirtelen kitárult, és a
délelőtti szürke félhomályban úszó helyiségből Ambrózy báró
nézett ránk.
– Maga itt?! – bámultam rá csodálkozva. – Mikor jött
haza, és miféle ördögpapucsban jár, hogy senki nem vette
észre?
Richárd értetlenül vonta fel bal szemöldökét.
– A bejárati ajtón át jöttem, csak épp kevesebb zajt csapva,
mint Tarján úr – közölte tényszerűen. – Anyámmal kellett
néhány fontos ügyet megbeszélnem, ami... – tekintete a még
mindig levegő után kapkodó hírlapíróra vándorolt. – Nos,
ami most cseppet sem érdekes – döntött végül, majd félreállt
az útból. – Jöjjenek be mindketten. Idebenn bizonyára
kényelmesebb lesz, mint a folyosón.
Tarján Vili hálásan bólogatva vonszolta el magát az első
fotelig, és miután imbolyogva bókolni próbált az íróasztal
mögött ülő Agáta mamának, úgy rogyott le a míves bútorra,
hogy annak karcsú lábai halkan megreccsentek.
 – Ez az őrült fiú felfutott a hegyre – osztottam meg
mindenkivel a nyilvánvalót.
– Csak a Vaskovicstól 50 , mert odáig egy jószívű fuvaros
ingyér’ elhozott – helyesbített Tarján Vili, aki végre kezdte
visszanyerni a színét. Elősegítendő a javulást a kisasztalon
álló porcelánokat csörgetve teát öntöttem neki, ami ugyan
már rég nem volt forró, de azért az ifjú hírlapírónak igen
jólesett. Mindeközben Agáta mama félhold alakú
szemüveglencséi mögül, amiket csakis olvasás, könyvelés
vagy levélírás alkalmával biggyesztett csontos orrára,
érdeklődve, sőt, várakozón tekintett ránk.
– Az imént azt mondta – guggoltam Vili elé, tökéletesen
semmibe véve a jó modor ifjú leányokra vonatkozó szabályait,
és azt, hogy a fűzőm ilyenkor szinte minden levegőt kipréselt
belőlem –, hogy fontos hírt hozott.
A hírlapíró bizonytalan pillantást vetett a báróra, majd a
grófnőre.
– Megkönnyítem a dolgát, barátom – lépett közelebb
Richárd, kezében füstölgő szivarkával, amit addig észre sem
vettem. – Ha sejtésem nem csal, ön azért tétovázik feltárni
előttünk viharos jövetele okát, mivel Hangay kisasszony
biztatására titokban járt el, és úgy véli, az eredmény is csak rá
tartozik.
Szóra nyitottam a számat, de a báró még nem fejezte be.
– A megbízása azonban közel sem oly rejtélyes, mint
gondolná. Sőt, egészen nyilvánvaló, hogy a mi nyughatatlan
Milink két napja, vagyis az ön utolsó látogatása alkalmával
arra kérte meg, hogy kerítsen elő neki egy bizonyos csibészt,
aki a Totyó, avagy Trombitás Laczi névre hallgat.

50
A dr. Vaskovics János alapította jó hírű vízgyógyintézet Budán, a Városmajorban.
 Most Vili szeretett volna közbeszólni, már a kezét is
felemelte, mint nebuló az iskolában, ám a báró hátat fordított
nekünk, és rendületlenül tovább szónokolt.
– Hangay kisasszony eme hálátlan, sőt, valószínűleg
veszélyes feladatot azért adta önnek, kedves barátom, mert
úgy vélte, hogy én nem hiszek neki.
– Nem is hitt! – egyenesedtem fel paprikavörös arccal. –
Első hallásra kijelentette, hogy Trombitás semmi több, mint
hazug zsaroló, aki úgysem jön el... – tekintetem Agáta ma-
mára rebbent, ám mivel úgy tűnt, hogy ő bizony már erről is
tud, végül mégis a folytatás mellett döntöttem – az éjféli
találkozóra!
– És valóban nem jött el – fordult felém hirtelen a báró –,
mert...
– Mert halott – mondta Vili száraz, komor hangon. – Ez az
a hír, amit én magam is csupán egy órával ezelőtt tudtam
meg. A kapitányságon jártam, a szokásos reggeli sajtó
eligazításon. Ott mondták.
– Kérem, ha lehet, idézze szó szerint – támadt fel hirtelen
Richárd érdeklődése.
– Ahogy kívánja, báró úr – bólintott a hírlapíró, majd
óvatosan az asztalkára helyezte a csészét, és szürke öltönye
bal zsebéből rongyosra lapozott jegyzettömböt vett elő. – A
fogalmazó közölte, hogy ma hajnalban a tabáni Holdvilág
utca 9-es számú ház egyik hátsó szobájában, amit a
tulajdonosa, Aschermann Ferencz 51 több más helyiséggel
együtt rendre bérbe ad, halva találták az alvilág közismert
hóhemvagányát, Trombitás Laczit. A testet törvényszéki
boncolásra küldték a...

51
Aschermann Ferencz 1900-ban az I. kér. Holdvilág u. 9. alatt lakott. Minden egyéb,
ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 – Ennyi elég! – nyomta el szivarkáját a báró kegyetlen
sietséggel, hogy aztán kézcsókra az édesanyjához lépjen. –
Bocsásson meg, mama, de...
– Menjen csak – bólintott a grófnő, röpke pillantást vetve
az előtte heverő papírokra. – Ezt máskor is befejezhetjük.
Vili és én megrökönyödve néztük, amint Richárd kirobog a
szalonból, és csak akkor ocsúdtunk fel, mikor a báró feje
ismét megjelent az ajtónyílásban.
– Mégis, mire várnak még?! – kiáltott ránk. – A Kölbert
befogatni túl sokáig tartana, de a fogaskerekű indóházánál
biztos találunk kocsit!

Rudnay főkapitány csinosra fazonírozott bajuszkája úgy

rángatózott, mint holmi szőrös kis kukac, mely épp elhagyni
készül gazdája vörhenyes orcáját.
– Szívemből mondom, nem értelek, drága barátom –
harsogta a rendőrtiszt. – Mit érdekel téged egy kisstílű
csibézer bűzlő hullája? Már elnézését kérem a vulgáris
kifejezésért, Hangay kisasszony! – kapott észbe és hajolt meg
felém Rudnay.
– Trombitást korántsem nevezném kisstílűnek –
ellenkezett megfontoltan az én makacs báróm. – Ha jól
tudom, eddig legalább tucatnyi alkalommal került bírák elé.
Hat évet ült különböző bűncselekményekért lopástól
betörésen át a kocsmai késelésig, és ki tudja, miféle
törvénytelenségeket követett még el, amikre sosem derült
fény.
– Átlagos hóhemvagány – legyintett Rudnay, belepillantva
az íróasztalán heverő vaskos dossziéba, melynek első oldalán
Totyó fotográfiája volt látható. – Szatmári alias Trombitás
László, 43 éves, Budapest székesfővárosi lakos. Bejegyzett
munkahelye nincs, tehát csavargónak minősül, még akkor is,
ha már jó ideje a Holdvilág utcában bérelt szobában lakott. A
rendőrség régóta tud róla. Először vagy harminc éve,
gyerekként fülelték le, mikor cukorkát csent egy zsidó
vegyeskereskedésben. Kapott két pofont és mehetett. Később
azonban egyre inkább elpimaszodott, és ezáltal alvilági
körökben bizonyos népszerűségre tett szert. Miután betörés
közben elfogták és leülte büntetését, négy évre eltűnt. Azt
pletykálták, beállt valami kóbor mutatványos truppba, ahol
megtanult trombitálni.
– Innen jön tehát a Trombitás név – írta be jegyzettömb-
jébe Vili az új adatot. A főkapitány sötét pillantást vetett a
hírlapíróra, majd folytatta az akta lapozgatását.
Spitzname 52 , igen, abból akadt neki bőven. Hívták
Totyónak, Túrósnak, meg a rossznyavalya se tudja, még
minek. Most azonban vége van, megölték, fájront53 !
Rudnay összecsapta a dossziét, és hatalmas tenyerével még
rá is nehezedett, mintha csak azt jelezné, hogy átadni azt
senkinek sem fogja.
A Ferencz József téri főkapitányság épületében néhány
szemvillanásig megállni látszott az idő. Rudnay Béla,
Ambrózy Richárd, Tarján Vilmos és jómagam oly különös
állóképet formáztunk, mely szinte elviselhetetlen
feszültséggel teli várakozást fejezett ki. Az én mindig higgadt,
sőt, szenvtelen báróm mögöttem állt, kényelmes fotelom
háttámláját markolta, és egyenesen a főkapitány szemébe
nézett.

52
gúnynév, ragadványnév (német)
53
A munkaidő vége, fájrontot csinál (befejezi a munkát). A német Feierabend (ünnep
előestéje) szlengváltozata, eredetileg a szombat estét, a munkahét végét jelentette.
 – Khrm – krákogta el magát végre Rudnay. – Jól van, hogy
a fene essen abba a főméltóságú kitartásodba, odatelefonálok
a klinikára.
– Hálásan köszönöm – biccentett Ambrózy báró, aki
pontosan erre számított.
– Nyugodt lehetsz felőle, barátom, hogy ezt a te háládat én
be is fogom ám hajtani – fogadkozott a főkapitány, miközben
a falra szerelt készülékhez lépett, leakasztotta és füléhez
illesztette a tölcsér alakú hallgatót, majd ujjával néhányszor
lenyomta a villát. – Hallo, kisasszony! Kapcsolja nekem a
törvényszéki orvostani intézetet. ... Hallo, itt Rudnay
főkapitány beszélek! ... Szervusz, kérlek! ... Nem, most nem a
preferánsz miatt hívlak. Az továbbra is áll, természetesen, de
csakis tét nélkül, elvégre rendőr volnék, vagy mi a bánat. ...
Haha, na jó, ahogy akarod, egy üveg konyak még belefér! Ám
addig is volna itt valami. Van nékem egy jó barátom, bizonyos
Ambrózy báró... Á, szóval már hallottál felőle? Remek! Úgy
tűnik, bizonyos okoknál fogva érdekelné a hulla, amit reggel
vittek be hozzátok. ... Igen, a tabáni eset. Szóval már
feltrancsíroztátok? Csodálatos. Elküldeném hozzád a báró
urat, hadd vessen rá egy pillantást, és mutasd meg neki a
jegyzőkönyvet is. ... Lekötelezel, doktorom! Alászolgája,
kérlek, alászolgája!54
Rudnay helyére akasztotta a távbeszélő hallgatóját, majd a
báró felé fordult.

54
E köszönés eredetileg az ókori Rómában alakult ki, mint servus humillimus
(legalacsonyabb szolgád), mely a magyarba alázatos szolgája tornában került be.
Ebből keletkezett az alásszolgája vagy alászolgája köszönés.
 – Parancsolj, el is van intézve – düllesztette ki a mellét,
mintha csak épp most terelte volna új mederbe az ablakon túl
hömpölygő Dunát. – Ajtai55 tanár úr vár téged.
– No, és velünk mi lesz? – emelkedtem fel a puha fotelból.
– Vilmos és én is jelen vagyunk, ha nem vette volna észre!
– Sajnálom, kisasszony, de lehetetlent kíván – tárta szét
karjait a főkapitány, miután leküzdötte hökkenetét. –
Firkászoknak... Párdon, szerkesztő úr, a megszokás hozta
számra ezt a kifejezést. Újságíróknak semmi keresnivalójuk a
törvényszéki boncteremben, hacsak nem épp az ő hasukat
vágják fel. Ami pedig a hölgyeket illeti...
– Hallott már róla, főkapitány úr, hogy manapság nők is
járhatnak orvosi egyetemre? – éreztem, ahogy arcom haragos
pírra gyúl.
– Meglehet, Hangay kisasszony – sóhajtott Rudnay Béla,
kerek fejét csóválva. – Amennyi bolondság a mai világban
előfordul, még ez is könnyen előfordulhat, ám nálunk a
hölgyeket. .. És különösen az ilyen bájos kisasszonyokat, mint
magácska! ...sosem engednénk be egy olyan borzalmas helyre,
mint a törvényszéki proszektúra56.
Bár fogalmam sem volt róla, mivel fogok visszavágni,
mégis nagy levegőt vettem, ám mielőtt kitörhetett volna a
botrány, Ambrózy báró közbelépett.
– Amennyit tehettél, megtetted, kapitány úr – mondta. –
Most már csak egy írásos parancsra volna szükségem.
– Parancsra? – ráncolta a homlokát Rudnay. – Ugyan
kinek és mifélére?
– A posztos rendőrnek, aki a Holdvilág utcai bűntett
helyszínén strázsál, utasítva őt, hogy engedjen be körülnézni.

55
Ajtai K(ovách) Sándor (Kolozsvár, 1845 - Budapest, 1917) orvos, egyetemi tanár,
1900-ban a Királyi magy. tud. egyetemi törvényszéki orvostani intézet igazgatója.
56
boncterem (latin)
 – Valóban hagytunk ott egy rendőrt, de a detektívjeim már
mindent átvizsgáltak.
– Ők igen, én azonban még nem – mosolyodott el Ambrózy
báró oly kimérten, hogy attól a virágpiac minden dísznövénye
menten elszáradt volna.
– Hát jó, öregem, én még ebben is engedek neked – a
rendőrkapitány bosszúsan csengetett, mire a fogalmazó
azonnal megjelent és vigyázzba vágta magát. – Ám jól jegyezd
meg: immár két szívességgel tartozol nekem!
Az Üllői úti orvostudományi klinika nem csupán egyetlen,
de számos nagy, komor és méltóságteljes épületből állt,
melyek mintegy külön szigetet képeztek a Józsefvároson
belül. Konflisunk a főbejáratnál állt meg. Az aranyzsinóros
kalpagot, ruhája fölött viszont kék színű pedellusköpenyt
viselő portás mély főhajtással köszöntötte a bárót, aki rögvest
a Törvényszéki Orvostani Intézet57 felől érdeklődött.
– Tessenek csak egyenest menni a sétányon, és akkor
balkézre a második épületben meglelik – készségeskedett a
ványadt öregúr, látható megrökönyödést, sőt, nemtetszést
mutatva ama tény iránt, hogy egy olyan ifjú leány is az
urakkal tart, mint én. Szerencsére Ajtai tanár úr közel sem
volt ilyen vaskalapos.
– A kisasszony tehát az ön asszisztense, báró úr? –
kérdezte, miközben szúrós szemmel végigmért. – Ez igazán
különös.
– Hangay kisasszony remek segítség – kezdett magasztalni
az én sima szavú báróm, ám az egyetemi tudós fejét rázva
helyesbített.

57 VIII. ker. Üllői út 93. (épületében ma az I. sz. Patológiai és Kísérleti

Rákkutató Intézet található)
 – Nem, nem, félreértett! A kisasszony kiváló képességeiben
cseppet sem kételkedem, ám... Mondja csak, kishölgy, nem
találkoztunk mi már valahol?
– Bocsásson meg, tanár úr, de arra biztosan emlékeznék –
feleltem őszinte zavarral.
– Nahát, pedig esküdni mertem volna – fordult ismét
Ambrózy báró felé –, hogy úgy két esztendeje, midőn a
pozsonyi kórházban jártam... Tudnillik ott is törvényszéki
labor felállítását tervezik! Szóval Pozsonyban láttam egy
nővért, aki rendkívüli módon hasonlít... No mindegy, merő
ostobaság az egész. Önök tehát hullanézőbe jöttek?
– Miként azt Rudnay főkapitány megtelefonozta –
biccentett Ambrózy báró, kinek máris kezdett elfogyni a
türelme.
– Örülök – fogta el a lelkesedés az egyébként meglehetősen
komornak tűnő tudóst. – Sokan a boncolást még csak
orvostudománynak sem tekintik, mert mi ugyebár a holtakat
nem gyógyítjuk, csupán tanulmányozzuk. Eh, bolondok! Ha
tudnák, mennyi titkot tártunk már föl a boncasztalon, rögvest
kisebb volna a szájuk, nem igaz, báró úr?!
– Minden bizonnyal – engedett Richárd. – Akkor talán...
– Máris lekísérem önöket az alagsorba, ahol a pácienseket
tároljuk, de előbb még a fiatalember kiléte is érdekelne –
nézett Ajtai a háttérben ácsorgó Vilire, aki biz hiába próbált
láthatatlanná válni.
– Bocsásson meg a modortalanságomért! – lépett előre
kalapját emelve a hírlapíró. – Tarján Vilmos, szolgálatára.
– Tarján? – ropogtatta meg erős sebészujjaival barátunk
kezét a doktor. – Az a Tarján, aki mostanság bűnügyi
riportokat ír a Magyar Hírlapba?
– Ahogy mondani méltóztatik – biccentett Vili, aki máris
tudta, hogy csupán eddig tartott ki a szerencséje.
 – Remekül forgatja a pennát – mosolyodott el Ajtai. –
Mindig élvezettel olvasom a cikkeit, ám most mégis arra kell
kérnem, maradjon az előtérben. Talán megérti, hogy újságírót
a hullaházba soha, semmilyen körülmények között be nem
engedhetek. A klinika vezetése... No, de minek is
magyarázkodom? Itt marad és kész! Megértettük egymást?
– Tökéletesen – bólintott Vili, kinek arcából a parancsoló,
fensőbbséges hang hallatán minden szín kifutott. –
Boncterembe, hullaházba újságírónak csak lábbal előre és
fekvő helyzetben adatik belépés.
Ajtai néhány pillanatig megütközve meredt Tarján kerek
szemüveglencséi mögé, és látszott rajta, hogy fikarcnyit sem
értett a morbid humorból. Végül a szikár doktor apró
vállrándítással tette túl magát a dolgon, majd a báró felé
fordulva szólt:
– Jöjjenek, kérem, nincs időnk. Ma még két boncolásom
lesz. Az egyik – kezdte ecsetelni, miközben az alagsorba
vezető vasajtó felé indult – különösen érdekesnek ígérkezik.
Képzelje, báró úr, tegnap éjjel egy cselédlány az
öngyilkossághoz nem marólúgot, nikotinázalékot vagy a
gangról való leugrást választotta. Nem, dehogy! Inkább fogta
a gazdái gramofonját és...
A hosszú folyosó, mely a bejárattól egyenesen a komor
épület gyomrába vezetett, nyomasztóan kihalt volt. Több zárt
ajtó mellett is elhaladtunk, ám az én érdeklődésemet az a
kettő keltette fel igazán, mely fölé pléh betűkkel a
PROSECTURA szót illesztették. Amint a második ilyen
bejárathoz közeledtünk, a kettős ajtó hirtelen kivágódott, és
egy harminc év körüli, vidám arcú férfi lépett ki rajta. Fekete
öltönye fölött fehér orvosköpenyt viselt, miként a tanár úr is,
ám ő mindezt még kiegészítette egy súlyos bőrköténnyel,
mely melltől bokáig takarta és lucskos volt a friss vértől.
 – Safranek 58 kolléga – mutatta be futólag a boncorvost
Ajtai. – Legifjabb gyakornokunk.
– Kisztihand – biccentett felém a férfi, megemelve
vérmocskos két kezét. – Persze most csak képletesen, ha
megbocsát.
Ez az ember imént még könyékig turkált egy hullában,
mégis úgy mosolyog, mintha a vurstliban volna – gondoltam
elborzadva. – Az orvosok mind bolondok, a boncnokok pedig
egyenest pszichopaták lehetnek!
A vasajtó, mely fölött a MORTUARIUM 59 felirat
ékeskedett, a folyosó legvégén, bal kézre nyílt. Mögötte
meredek, jól megvilágított, széles lépcső vezetett az alagsorba.
A falakat itt zöld olajfesték helyett fehér csempe takarta, ami
imitt-amott sárgás foltoktól tarkállott. A lépcső alján jobb
kézre kicsinyke portásablak nyílt, amin keresztül unott arcú,
harcsabajszos férfi lesett ki.
– Van odabenn valaki? – kérdezte tőle Ajtai.
– Csak a delikvensek, méltóságos úr – felelt a holtak őre.
– Ne ízetlenkedjék, Dekker! – mordult rá a tanár. –
Vendégeink vannak. Jöjjön és húzza ki a hatost! A báró úr
meg akarja tekinteni.
– Aztat meg is lehet, kérem – kászálódott elő fülkéjéből a
férfi. – Mer’ ahogy azt az ipszét szét tetszett szedni, aztán meg
össze tetszett varrni, az kész művészet, tisztelettel.
Miközben Dekker, aki erősen húzta a bal lábát, besántikált
a hullakamrába, Ajtai bocsánatkérőn pillantott ránk.

58
Safranek János 1900-ban a Kir. magy. tud. egyetemi törvényszéki orvostani intézet
gyakornoka volt.
59 hullaház (latin)
 – Nézzék el neki a morbid viselkedést – súgta. – Öreg
bútordarab, aki a fülkéjéből mást se lát már negyven éve,
mint holtakat.
A terem, ahova beléptünk, sokkal nagyobb volt, mint
vártam. A betonpadló és az egymás fölött elhelyezkedő, falba
süllyesztett fülkék dermesztő hideget árasztottak. Középen fél
tucat kerekes ágy sorakozott, ám csak az egyiken hevert
néhány, gondos kezek által összehajtogatott lepedő.
– A hatoskát tetszett mondani? – fordult felénk tétován
Dekker úr.
– A hatost, igen – bólintott a tanár. – Siessen, kérem,
odafönn várnak.
A holtak portása megragadta a falba szerelt ajtók
egyikének nagy kilincsét, majd ismét ránk nézett.
– Ez, kérem, nagyon büdös lesz ám – mondta jó szándékú
ábrázattal. – Három napig hevert a fűtött szobában, mire
rátanáltak.
– Tisztában vagyok vele, Dekker – vonta össze szigorú
szemöldökét a tanár. – Emlékeztetném, hogy én boncoltam az
illetőt.
– Én csak a kisasszony miatt gondoltam – sóhajtott a
bácsika, akit percről percre barátságosabbnak láttam. – Talán
ha akadna nála pár csepp kölni, meg egy zsebkendőcske...
Ajtai és Richárd kérdőn néztek rám, én pedig bosszúsan
kattintottam szét a retikülömet, emeltem ki belőle a
kendőmet és az apró üvegcsét, amit eddig ugyan még sosem
használtam (pedig Renée szerint a diszkrét parfümillat a női
fegyvertár része), de azért mindig magamnál hordtam.
– Készen állok – közöltem végül a három úrral. –
Nyithatja, Dekker bácsi!
 A hatalmas kilincs hangosan csattant, a falba csúszó
fémtepsi pedig, hátán Trombitás Laczi földi maradványaival a
lámpafénybe gördült.
Életemben tán még akkorát sosem tévedtem, mint mikor
néhány pillanattal korábban azt mondtam, hogy készen állok.
A rothadás bűze, ami a tepsiből elszabadult, és a mocsárzöld,
ótvarlila, gennysárga foltok, amik a gázoktól felpüffedt,
immár torz testet borították, azonnali támadást intéztek a
gyomrom ellen, mely görcsbe rándulva igyekezett
megszabadulni tartalmától.
– Miért nincs ez a hulla letakarva? – hallottam Ajtai dühös
ordítását, ám azt, hogy Dekker bácsi mit válaszolt, már nem
vártam meg. Kirontottam a hullakamrából, és elrántva illatos
kendőmet a szám elől, azon lendülettel összerondítottam ama
férfi cipőjét, aki épp szembejött velem.
– No, ezér’ nem valók nők az orvosi oskolákba, látod-e,
Verocs! – szögezte le véleményét a borostás képű, gyűrt arcú
fickó, aki szürke cájgruhát, koszlott kalapot és immár
alaposan összemocskolt bakancsot viselt.
A nő, aki két méterrel hátrébb állt, hogy kilásson társa
mögül, most kissé oldalra hajolt és alaposan megszemlélt
engem. Sok nélkülözéstől sovány, ráncos arca, vértelen ajka,
és az, hogy majd minden foga hiányzott, vénasszonynak
mutatta, pedig valójában alig múlhatott negyven.
– Haladjunk mán, Jóska! – szólt végül a férfira pálinkától
rezes hangon. – Ez a vízihulla dögnehéz.
Csak most vettem észre, hogy kettejük között egy hordágy
imbolyog, amit pléhtető takar. Félrehúzódtam az útjukból,
halk motyogással kérve elnézést az összerondított bakancs
miatt, melynek dicstelen sorsa – úgy tűnt – cseppet sem
rendítette meg a gazdáját.
 Szerencsére, mert nekem is akadt min töprengenem. Mert
biz hiába lázadt fel az én kényes gyomrom, és kergetett ki a
hullakamrából, a szememnek mégis elegendő ideje volt rá,
hogy meglássa Trombitás nyakán azt a két kerekded likat.
Két éppolyan likat, mint amin keresztül majd egy
esztendeje a nénikém, özvegy Schützerné vére elfolyt.

Még sosem jártam a Tabánban, mégis mikor konflisunk

délről megkerülte a várhegyet és az Apród utcán át a Szarvas
térre ért, hirtelen olyan otthonos érzés fogott el, mintha
mindig is itt éltem volna.
– Mondja, Richárd, miért nem hozott el engem ide már
sokkal korábban? – kérdeztem, miközben tekintetem a
macskaköves utcácskák zegzugos, ódon titkait fürkészte.
– Ez itt a Tabán – felelt komoran a báró, ki sem pillantva
az ablakon.
– Na és? Hiszen ez gyönyörű!
– Inkább elhanyagoltnak, zavarosnak, sőt,
nyomorúságosnak mondanám – közölte lesújtó véleményét
Richárd. – Egy részét már lebontották, és jól is tették. Ez a
városrész csak úgy nyüzsög a titkos kártyabarlangoktól,
engedély nélküli italmérésektől, bicskás gonosztevőktől és
rossz életű nőktől.
– A báró úr ma a szokottnál is morcosabb hangulatban van
– állapítottam meg. – Ellenszenvét e bájos városrésszel
szemben azonban képtelen vagyok komolyan venni, hisz
tudom, hogy az utóbbi hetekben rendszeresen megfordult itt.
Az aljas kis tőrdöfés, amit szavaimmal szándékosan vittem
be, érzékenyebb részt talált, mint vártam. Ambrózy báró
metsző pillantást vetett rám, álla idegesen megfeszült, még
fogai csikorgását is hallani véltem.
– Az, hogy mikor, mi okból és hova járok, csakis az én
dolgom – mondta visszafojtott haraggal, majd hirtelen
harcmodort váltott, és tekintetében elismerő fény villant. –
Különben pedig fogadja elismerésemet. Úgy tűnik, az utóbbi
hónapokban többet lesett el nyomozói módszereimből, mint
remélni mertem.
– Köszönöm, báró úr – biccentettem felé aprócska
gúnnyal, mert valójában a dicsérete nagyon is jólesett. Ő
azonban még nem mondott le róla, hogy szópárbajunkat
megnyerje.
– Most már – szólt tanári, tehát leereszkedő hangon – csak
annyit kéne friss tudományához hozzáillesztenie, hogy
bármilyen körülmények között képes legyen megtartani
magában a reggelijét.
– Na, de báró úr, kérlek! – szakadt ki a felháborodott
kiáltás Tarján Viliből, aki ez idáig megszeppenve hallgatott
minket.
– Hagyja csak, Vilmos – tettem kesztyűs kezemet az ifjú
hírlapíró térdére, mire ő úgy rándult össze, mintha
villanyütés érte volna. – Ambrózy báró csupán azért ily
tapintatlan, mert az ő szemében én nem hölgy, inkább
tanítvány vagyok.
– Tehetséges, ám mégis igen rossz tanítvány – értett egyet
Richárd. – Ha ugyanis jó tanítvány volna, akkor nem az iránt
szimatolna, hogy a mestere merre jár, inkább azon törné a
fejét, vajon Trombitásnak miért kellett meghalnia.
– Könnyen lehet – sóhajtottam, immár ismét a Tabán
piszkos, ám annál izgalmasabb utcácskáit nézve –, hogy a
kettő tökéletesen összepasszol.
 Richárd erre már nem felelt – tehát a szópárbajt végül
mégiscsak én nyertem! –, ám kalapkarimája alól elővillanó
tekintete szúrósan meredt jobb kezemre, amit véletlenül Vili
térdén feledtem. Oh, bárcsak tudnám, mi jár abban a konok
fejében, báró úr – gondoltam sóvárogva. – Másnál a szem a
lélek tükre, a maga esetében viszont inkább paraván, mely
minden titkot elfed.
A következő döccenőnél, mintha csak véletlenül történne,
visszahúztam a kezem, és figyelmemet immár csakis a
külvilágra összpontosítottam. Épp a meredeken lejtő Kereszt
téren hajtottunk át, és én a konflis jobb oldali ablakából
megpillantottam az Albecker vendéglőt, melyről már Erdős
Renée-től is sokat hallottam.
– Fiacskám, ha igazán jót akarsz enni, inni és amúgy
magyarosan mulatni, hát ezen a világon más helyet nem
ajánlhatok, csakis a tabáni Albeckert – mondta, majd élénk
tekintetében huncut fény csillant. – Persze megbízható
férfikíséret nélkül ilyesmiről szó sem lehet, mivel ott az úri
etikett nem téma. Ha egyedül lépsz be és szoknya van rajtad,
az olyan, mintha táblát akasztanál a nyakadba, amin az áll:
Kokott vagyok, hát tessenek velem rongyként bánni!
Mondjuk – ábrándozott el néhány pillanatra az én különös
barátném – olykor az sem olyan rossz, ha gyönge nő lehetsz
egy durva férfi erős karjaiban.
A nyáron bizonyára sokkal szebb és vidámabb Tabán ne-
kem most a hideg novemberi esőktől áztatott, sáros, szürke
arcát mutatta, mégis tetszett, amit láttam. Felnőttek alig
jártak az utcákon, gyerekekből viszont akadt jó néhány.
Rongyos kabátkáikban, rojtos sálaikban, kipirult arccal fa-
karikát kergettek, ami a lejtőn sebesen gurult, vagy épp a
latyakos vízmosások partján guggolva pöckölték a kavicsokat,
melyek e szegény városrészben az üveggolyókat helyet-
tesítették.
Konflisunk a Kereszt teret elhagyva szűk, a korábbiaknál is
meredekebb sikátorba ért. A kocsis lassan, óvatosan hajtott,
mivel itt semmi hely nem maradt arra, hogy a kátyúkat
kikerülje. Az egymásnak dőlő házak fala mindkét oldalon
karnyújtásnyira volt tőlünk, az ablakokon – ha épp nem ta-
karta őket függöny – be lehetett látni a penészes kis laká-
sokba, ahol még nappal is lámpát kellett égetni. Mikor egy
kosarat cipelő leányka jött szembe, szegénynek be kellett
állnia a legközelebbi kapualjba, különben eltaposták volna a
kerekeink.
A Holdvilág utca 9-es számú ház sem volt különb a többi-
nél. Ablakai vaksin meredtek a macskaköves, középen víz-
mosással kettészelt utcára, amit csálé tetős épületek szegé-
lyeztek.
- Várjon meg! – utasította Richárd a kocsisunkat, aki
mutató- és középső ujját keménykalapjához érintve biccen-
tett, és maradt ott, ahol volt, vagyis a bakon.
A kőfalon nyíló boltíves kapun át meghökkentően széles és
hosszú, házakkal teljesen körülkerített belső udvarra
érkeztünk. Itt is macskakő próbálta takarni a sarat, melyből
középen hatalmas dió-, hátrébb pedig néhány csenevész
szilva- és eperfa nyújtózott a borús ég felé. Az udvarról több
lakás is nyílt, a falak mentén kiszolgált bútorok roncsai so-
rakoztak, leghátul pedig dróthálóval elkerített rész őrzött vagy
fél tucat csirkét, tyúkot, mintha csak falun lennénk.
A jobb kézre álló, hosszú ház kicsit más volt, mint a többi,
mivel három lépcső magas veranda futott végig rajta, aminek
rogyadozó tetejét téglából rakott oszlopok tartották, igaz, csak
úgy tessék-lássék.
 – Nem vagyok azonos! – kiáltott felénk egy öregúr, akit a
kő mellvédtől hol láttunk, hol meg nem, mivel hintaszékben
ült, amit előre-hátra ingáztatott. – Hiába gyöttek kendtek, én
már a rendőrséggel is közöltem tegnap, hogy nem vagyok
azonos.
Tarján Vili kérdőn nézett rám, felvonva szemöldökét, én
meg épp oly tanácstalanul ajkat biggyesztettem. A hintaszék
lendült, az öreg feje eltűnt, majd kisvártatva ismét felbukkant
és pipafüstöt pöffentve újra szólt.
– Az, kérem, színtiszta rágalom, hogy én volnék az
Assermann Ferencz!
Tarján Vili a veranda lépcsőjéig ment, onnan emelt
kalapot.
– Akkor hát kit tisztelhetünk az úrban? – kérdezte.
– A nevem Aschermann Ferencz – közölte a mellvéd mögül
felbukkanó öregúr –, de mint már említettem volt, nem
vagyok vele azonos!
Ambrózy báró, aki már az udvar közepén járt, sétabotjával
türelmetlenül ütögetni kezdte a talajt. Ezt hallva az öregúr
egyetlen lendülettel felállt a hintaszékből, és a mellvédre
támaszkodva ráripakodott.
– Ha megkérhetném az urat, ne tessék koptatni a
kövezetemet. Én ugyanis itt háziúr vagyok, nevem
Aschermann Ferencz, aki minden körülmények között ki-ké-
ri magának, hogy azt terjesszék róla, miszerint azonos volna a
komáromi várat feladó Assermann-nal60!

60
Assermann Ferenc, 1867-től Vendrei Ferenc (1821-1893) honvéd ezredes, a
Magyar Királyi Honvédség tábornoka, hadtörténetíró. Az 1848-49- es szabadságharc
idején a komáromi csatákban, majd Klapka kitörésekor a várőrség egyik
hadosztályának parancsnokaként harcolt. A vár feladása után komáromi
kapitulánsként mentesült a felelősségre vonás alól, ezért sokan árulóként tekintettek
rá. 1867-ig Erdélyben mérnökként dolgozott, majd a kiegyezés után ezredesként
belépett az újjászervezett honvédséghez.
 – Mi egy szóval sem említettünk semmiféle kapitulációt –
próbálkoztam békíteni a haragos öregurat, aki sötétkék
pantallót, zsinóros gyapjú házikabátot és ezüstszürke,
bozontos császárszakállát viselt.
– Nincs is rá semmi szükség, kisasszony, hogy önök bármit
mondjanak – nézett le rám a veranda magasából a sértett
háziúr. – Éppenséggel elegendő volt a ma reggeli vegzálás,
amit a rendőrhatóság ellenem elkövetett. Idejött valami
Derbics, vagy Detics nyomozó, és azt kérdi tőlem: maga az
Aschermann? Hát neki is megmondtam mindjárt, hogy igen,
de nem vagyok azonos, és erre a legfényesebb bizonyíték
annyi, hogy az a másik már több éve halott, én viszont, a
kutyaúristenit neki, még nagyon is élek, és sosem adnám fel
Komárom várát! Punktum, beszéltem! – bömbölte, majd
sarkon fordult, és beviharzott a lakásába.
– Szegény ember – sóhajtott Tarján Vili. – Kissé megzápult
néki az agyaveleje.
– Vajon tudhat valamit Trombitás gyilkosáról? –
morfondíroztam.
– Szerintem azzal sincs tisztában, hogy az egyik szobájában
megöltek valakit – vélte a hírlapíró, majd állával a báró felé
bökve súgta. – Menjünk inkább, Mili kisasszony, mielőtt még
a saját Vezúvunk is tüzet nem kezd okádni ránk!
Ezen muszáj volt nevetnem, és mivel jókedvet csinált
nekem, hát belekaroltam Vilibe, hogy aztán együtt kövessük
az előresiető, komor Richárdot.
Amint az néhány lépés után kiderült, az udvar fordított L
alakban kanyarodott, Trombitás szobája pedig – négy másik
szánalmas lyukkal együtt – a legvégén lapult. Az üvegezett
ajtó előtt egyenruhás rendőr állt, aki csizmasarkát
összecsapva, feszes vigyázzban köszöntött minket.
 – Mucsh Gregor közrendőr alázatosan jelentkezik,
méltóságos úr – pattogtatta szavait a bárónak, mintha csak
régről ismerné őt. Még a Rudnay által kiállított parancsra sem
volt szükség, mivel nyomban megnyitotta előttünk az ajtót, és
mi sorban beléphettünk a bérleménybe.
Trombitás (már csak így emlegetem, ha nem is ez az igazi
neve) lakása pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Az
ablaktalan, szűk kis helyiségből oly rettenetes dohszag áradt,
mintha a falak nem is agyagtéglából, de mocsárvízből
húzattak volna fel. A hátsó falat székében göröngyös rekamié
foglalta el, mögötte a vakolat derékmagasságig lemállott, az
eredetileg bizonyára középen álló asztal és két hokedli pedig
felborítva döfte lábait a beroggyant, alacsony tető felé.
– Itt láthatja, Mili, a Tabán igazi fizimiskáját – súgta
Tarján Vili. – A kedves vendéglők és kiskocsmák, az egy
dolog, de a helyiek legtöbbje ilyen odúkban él. A Trombitás
még szerencsésnek mondhatta magát, hisz egyedül lakott itt.
Én viszont sok családról tudok, akik nyolcan-tízen
nyomorognak ugyanekkora helyen.
– Mióta ismeri ilyen jól a tabáni viszonyokat? – néztem rá
kérdőn.
– Azóta, hogy bűnügyi riporter lettem – válaszolta. –
Errefelé hetente történnek rablótámadások, hargenolás,
marhecolás, bechaj stickli61...
– Ezeket otthon majd mind lefordítja nekem – vágtam a
szavába. – Most inkább nézzünk körül!
Ambrózy báró természetesen már megelőzött minket. A
szoba közepén állt, sétabotját felemelve, és lassan
körbeforogva szemlézte a tetthelyet. A padlón jól látszott, hol

61
verekedés, utcán futtában lopás [pl. az üzlet elé kitett holmiból] és gyilkosság
(korabeli jassz)
lehelte ki Trombitás a lelkét, mivel a barnára száradt vérfoltot
még senki nem takarította fel. A malteros falon, a rozzant
szekrényen, az ajtó mellett álló ládán is rozsdavörös
fröccsenet látszott, ami azt jelezte, hogy a fickó haláltusája
hosszú és borzalmas lehetett.
– Miért nem hallotta senki az üvöltését? – szólaltam meg.
– Az udvarban legalább kéttucatnyian laknak.
– Mert egyetlen nyikkanást sem adott ki – válaszolt a báró.
– Ne feledje a két sebet, amit Ajtai a holttest nyakán talált.
Ugyanaz a fegyver végzett Trombitással, mint anno a maga
nénikéjével. A boncnok szerint a két fémhegy mélyen a
torokba fúródott, legfeljebb némi halk hörgést engedve meg
az áldozatnak.
Bő fél órát töltöttünk a szobában, apróra átnézve azt a
kevéske holmit, amit Trombitás maga mögött hagyott, de
semmi érdekesre nem bukkantunk. Azt a kevéske pénzt és
néhány nyakláncot, gyűrűt, amit a hóhemvagány a
padlódeszka alá rejtett, a rendőrök már korábban felfedezték
és lefoglalták. Ezenkívül csupán a ruhái, két túlfestett, Jézust
és Szűz Máriát ábrázoló kártya (ilyeneket jó feleletért az
istenes iskolák tanulói szoktak kapni), meg egy üres bőrönd
hevert szanaszét. Utóbbinak felnyitottam a fedelét, ám csak
egy mélán araszoló svábbogárral találtam szemben magam.
– Sehol semmi – mondtam csalódottan. – Ez a Trombitás,
ha voltak is titkai, mindet odafönn, a gonosz fejében cipelte
magával.
– Az már szent igaz, hogy a gaunereknek62 nem szokásuk
jegyzetelni, sem naplót írni – bólogatott Tarján Vili.
– Azt hiszem, kedves barátom, hogy ebben most
kivételesen nincs igaza – szólalt meg Ambrózy báró, aki a

62
profi tolvaj (korabeli jassz kifejezés)
szoba sarkában kuporgó vaskályha előtt állt. – Emlékeznek,
mit írt jelentésében a halottkém? A holttest három napja
hevert itt, és bár odakinn meglehetősen hűvös az idő, mégis
erősen bomlásnak indult, amit Hangay kisasszony a maga
kárán meg is tapasztalt.
Elengedve fülem mellett a kötekedő megjegyzést, magam is
a kályhához léptem. A vastest már rég kihűlt, a fásládában
egyetlen szilánk sem maradt, a szoba mégis melegnek tűnt.
Figyelmesen tanulmányoztam a kályha környezetét, de sem
gyújtósnak jó papírt, sem gyufát nem láttam sehol. De akkor
honnan ez a kellemes langymeleg?
Ambrózy báró lehúzta kesztyűjét, és tenyerét a falra
tapasztotta.
– A túloldalt bizonyára egy pékség lehet – mondta. – A
téglák szinte árasztják a hőt és teljesen szárazak, pedig a
szoba többi fala térdmagasságig felázott. Úgy vélem, csupán
egyetlen ölnyire lehetünk egy most is működő sütőkemence
tűzterétől.
– És ugyan mit segít ez nekünk bármiben? – kérdeztem.
A báró ekkor leguggolt és kinyitotta a kályha ajtaját.
– Ha elrejteni kívánok valamit – mondta, és benyúlt a
kormos vastestbe –, akkor olyan helyre teszem, ahová más
biztos nem nyúlna soha.
Mikor némi kotorászás után előhúzta a kezét, ujjai között
kicsiny dobozt tartott.
– Trombitás egyszer sem gyújtott be, mert a fal túloldalán
dolgozó szorgos pékeknek hála sosem volt rá szüksége –
mosolyodott el. – Tűz helyett inkább olyasmit tartott a
kályhában, ami nagyon is megégetné őt, ha idegen kezekbe
kerülne.
A dobozka felnyílt, és belőle egy négyrét hajtott fotográfia
hullott ki. Felvettem, lefújtam róla a piszkot és szétnyitottam.
A képen egy fess katonatiszt volt látható, amint a napfényes
utcán a nővérembe karol.
Igen, az én nővérembe!
Bár a kezem remegni kezdett, mégis sikerült
megfordítanom a fotográfiát, melynek hátlapján a következő
szöveg volt olvasható:
 4
Letartóztatva

Pest, 1900. november 20.

Mikor a Gáspár bácsi kezében lévő gyeplőknek

engedelmeskedve Foltos és Maci, két lovacskánk megállt a
járdaszélen, leesett az állam.
– Te itt akarsz vásárolni? – bámultam fel a háromemeletes
palotára, mely úgy állt a Kossuth Lajos utca többi épülete
közé szorulva, mint egy gyönyörű, bár nagyra szabott
ékszerdoboz.
– Vásárolgatni igen – mosolygott rám Erdős Renée a
szemközti bőrülésről. – Ám hogy venni is fogok-e valamit, az
már korántsem biztos. Jegyezd meg, kedves: egy felvilágosult
nőnek áruházba járni olyan, mintha színházba menne.
Megtekinti és élvezi ugyan az előadást, ám hogy végül mit visz
haza magával, az csakis az ízlésétől függ.
– Hát, nem is tudom – kissé félve tekintettem a Holzer
óriási kirakataira, melyek előtt még a csepergő eső ellenére is
több arra járó hölgy nézelődött. – Mi papuskától azt tanultuk,
hogy csak akkor lépjünk be egy boltba, ha már pontosan
tudjuk, mire van szükségünk, és nálunk a szükséges
mennyiségű pénz.
– Úgy tudom, ettől a szép elvtől egyszer már eltértél –
kacsintott rám kedves barátném, kesztyűbe bújtatott kezével
érintve azt a világosbarna ruhát, amit Girardi mester varrt
nekem a Koronaherceg utcában.
– Igazságtalan vagy, Renée – sértődtem meg. – Tudod jól,
hogy ezekhez a drága holmikhoz Agáta mama ragaszkodott,
és ő is fizette őket. Még mindig nem tudom, miből fogom
megadni neki a tartozásomat, és hidd el, nagyon bánt a dolog,
úgyhogy fölösleges emlékeztetned rá.
Barátném kerekded arca immár komolyan, sőt
bocsánatkérőn hajolt felém.
– Ne butáskodj, drága! Eszemben sem volt, hogy
megbántsalak. Látod, a grófnő, akinek akkora a szíve, mint
amilyen számos a birtoka, ma is örömmel adta kölcsön a
családi fogatot, sőt, ha jól láttam, még némi költőpénzt is a
kezedbe csúsztatott.
– Én tiltakoztam!
– Nagyon helyesen – biccentett Renée. – El kell fogadnod
azonban, hogy az Ambrózyk megszerettek téged, és ezt
időnként a grófnő ki is kívánja fejezni. Engedelmeskedjünk
hát a bájos öreg hölgy akaratának, és tegyünk úgy, miként ő
útra bocsátott minket. Hogy is mondta?
– „Vigyék a Kölbert egész napra, és amennyire ebben a
szomorkás, hideg novemberben tehetik, érezzék magukat jól
a kisasszonyok!” – idéztem Agáta mamát.
– Úgy-úgy! – nevetett Renée. – A pénzből pedig, amit
adott, ha nem akarsz, egyetlen fityinget sem kell költened. A
habos kakaót és süteményt, amire később Jónás bácsihoz
betérünk, én állom. Képzeld, kinyomtatták két versemet,
úgyhogy most nagyvilági nő vagyok.
Fecsegni tovább nem maradt érkezésünk, mivel a Kölber
ajtaja kitárult. Úgy tűnt, elegendő volt, hogy az áruház egyik
szolgája meglássa a járdaszélen ácsorgó címeres kocsit, máris
ott termett, lesegítve minket a nedves aszfaltra.
– Hölgyeim, ha megengedik – fekete esernyő lendült a
fejünk fölé. – Óvatosan a szoknyácskákkal, sok ám a tócsa.
A Holzer mostanság igen felkapott hely lett a középpolgári
nők körében, annak ellenére, hogy csupán konfekcióruhákat
és gyermekholmikat árult. A dúsgazdag gyáros–, kereskedő–,
és különösen az arisztokrata hölgyek soha be nem tették
volna lábukat Holzer Sándor szokatlan (Pesten legalábbis
még az!) nagyáruházába, ám a jómódú doktor–, egyetemi
professzor–, főmérnök- és kormányhivatalnoknék
előszeretettel látogatták.
A Holzer még ezen a novemberi, borongós délelőttön is
szemkápráztató hely volt. Az egybenyitott, hatalmas
földszintet plafonról függő, villanyos égőkkel felszerelt, óriási
kristálycsillárok világították meg. A falak mentén végestelen-
végig pult állt, mögöttük plafonig értek az áruval megrakott
polcok. Középen sem volt üres tér, hiszen ott üvegtárlók
serege állt három sorban, bennük kesztyűk, gallérok, zsabók,
fülönfüggők, nyakékek, gyűrűk, kalaptűk, hímzett keszkenők,
hajhálók és karkötők olyan választéka, hogy csupán a
mennyiségtől kápráznia kellett a szemnek. A cserepes
pálmákkal körülvett kicsiny „öbölben” kényelmes kanapék és
székek várták a nézelődésben elfáradt hölgyeket, a puha
szőnyegeken pedig hangtalan suhanó áruházi szolgák kínáltak
nekik hűsítőt, kapucínert, teát és aprósüteményt, mely
finomságok mind az áruház ajándékainak számítottak.
 – Ismerek olyan ügyvédnét – súgta Renée, miután belém
karolt –, aki csak azért jár a Holzerba, hogy itt uzsonnázzék,
de soha nem vesz semmit.
– És mégsem dobják ki? – csodálkoztam.
– Oh, azt soha – mosolygott sejtelmesen barátném. –
Viszont mostanság egyre többet panaszkodik, hogy a kalács,
amit elé tesznek, szikkadt, a teája pedig hideg és rossz ízű,
mint a mosogatólé. Egyelőre elfogyasztja mindkettőt,
hősiesen küzdve az ellen, hogy a Holzer kivesse magából, de
bizony vesztésre áll.
Végül az egész délelőttöt az áruházban töltöttük. Eleinte
nagyon zavart, hogy míg mi a jó meleg, villanyfényes boltban
a kedvtelésünknek élünk, addig szegény Gáspár bácsi a bakon
ülve fagyoskodik, épp ezért minduntalan visszatértem a
kirakatokhoz, hogy kilessek rá. Csak akkor csitult el bennem a
lelkiismeret, mikor láttam, hogy az eső elállt, kocsisunk a
lovacskákat száraz pokróccal takargatta be, ő maga pedig igen
vidáman beszélget a többi hajtóval, akik szintén vásárolgató
úrhölgyeikre várnak.
A ruhák, kalapok, finom női fehérneműk, fűzők és ezerféle
más csinos holmi valahogy mégsem tudott igazán lekötni.
Renée hiába próbálta felkelteni érdeklődésemet, mindig
mélán, oda sem figyelve értettem vele egyet, vagy épp ráztam
a fejem, a túlbuzgó eladók tolakodása pedig...
– Ezt nézze meg a nagyságos kisasszony! Ez, kérem, príma
áru, garantált minőség és igen divatos!
...kifejezetten bosszantott, amit szerencsére hamar
észrevettek és békén hagytak.
– Esküszöm, mint aki citromba harapott – mondta a
kalapok rengetegében válogatva Renée.
– Valóban túl sárga ez a szalag – motyogtam.
 – Én nem a szalagról beszélek, csibém, hanem rólad –
sóhajtott mindig vidám barátném. – Fogadni mernék, hogy
most is a bárócskád jár a fejedben.
– Kértelek már, hogy ne nevezd így!
– Bocsánat, bocsánat! – Renée az állam alá nyúlt, és
megemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Tudom
már, mire van szükséged! Gyere, igyunk egy jó forró teát,
attól tán felengedsz és kivallod, ami a szívedet nyomja.
A pálmák közé lépve három hölggyel találtuk szemben
magukat, akik a kecskelábú asztalkán álló, négyemeletes
kínálóról már szinte minden süteményt leettek. Udvariasan
biccentettünk egymásnak, ők kissé gyanakvón mértek végig
minket, mi pedig a lehető legtávolabb ültünk tőlük.
– Elő a farbával, csibe! – dőlt hátra a selyemkanapén
Renée, cigarettát és hosszú szipkát véve elő. Utóbbit épp csak
a szája sarkába dugta, mikor egy szolga, kezében égő gyufával
ott termett, és miközben meggyújtotta barátném cigarettáját,
másik kezével hamutartót varázsolt az asztal sarkára.
– Jól sejted – sóhajtottam, megadva magam az
elkerülhetetlen vallatásnak. – A báróval van gond... Megint.
– Vagy inkább folyton – bólintott minden meghökkenés
nélkül a férfiak nagy ismerője. – Most épp mi van műsoron?
Derű vagy ború?
– Sosem múló eső, olykor felhőszakadás és oly dermesztő
hideg, ami csontig hatol – feleltem. – Épp, mint odakinn.
– Értem. – Renée a következő kérdésen töprengett. –
Akkor hát máris elmúlt az a hamis kedvesség, amit akkor
mutatott feléd, mikor a kishúgának nevezett?
– Teljesen. Sőt, mintha még a falat, ami az első naptól
fogva közöttünk állt, is magasabbra, vaskosabbra építette
volna. Egyszerűen kiállhatatlan alak! Jó esetben csak
mogorva és gyanakvó, ám ha rájön a hoppáré...
 – Rájön a hoppáré?! – állított meg Renée. – Nahát, ez
igazán találó kifejezés. Megjegyzem és használni fogom.
Bocsánat, folytasd!
– Szóval mikor a kérdéseimmel sikerül feldühítenem,
egyenesen gorombává válik.
– Hm, érdekes. – Renée, mint mindig, ha valami erősen
foglalkoztatta, beharapta az alsó ajkát. – No és a nyomozás
hogy áll?
– Pont úgy, ahogy mondod: áll! Richárd először el sem
akarta hinni, hogy Trombitás valódi információkkal bír a
nővéremről, ám mégis azonnal kapta magát, és a Tabánba
rohant.
– A Tabánba? Ezt meg honnan tudod? Talán követted, te
kis nyughatatlan?
– Jaj, dehogy! Viszont mikor este megérkezett, a
kabátjából megint csak faszén illata áradt, a cipője talpáról
pedig éppolyan varrócérna darabkája hullott le, mint amilyet
már korábban is találtam.
– Halljam újra, mi történt ezután – sürgetett Renée, pedig
a kocsiban már mindent elmeséltem neki.
– Hisz jól tudod! Trombitást megölték... – Az asztal túlsó
végén ülő hölgyek egyike ijedten felcsuklott, majd köhögni
kezdett. Társnői a hátát veregették, ő viszont mímelt
haldoklása közben sandán felénk pislogott.
– Jobb volna máshol folytatnunk – hajolt közelebb
szemfüles barátném, aki szintén észrevette, hogy kéretlen
hallgatóságunk akadt. – Gyere, átkocsizunk az EMKE-be.
Jónás bácsi biztos ad nekünk egy félreeső asztalt, ahol
nyugodtan beszélgethetünk.
Mielőtt azonban útra keltünk volna, Renée visszatért az
egyik pulthoz, és miközben három boltoskisasszony rajongta
körül, ő kiválasztott magának egy sötétzöld bársonykalapkát,
melynek selyemszalagjából művirágok szolid mezei csokra
kandikált elő. Az utcára lépve aztán új meglepetés várt ránk.
Már épp fel akartunk szállni a kocsira, melynek ajtaját most is
egy kölyökképű bolti szolga tartotta, mikor Renée megfogta a
karom, és állával a Rákóczi út irányába bökött.
– Kellett neked falra festeni az ördögöt – morogta. –
Tessék, őkelme épp ott szalad!
Az Országos Kaszinó előtti úttesten, mely még mindig a
korábbi esőtől volt nedves, ismerős alak sietett át. Ambrózy
bárót ezer más férfi között is felismertem volna, és a
szokatlanul gyér forgalomnak köszönhetően ez most ráadásul
még csak kihívást sem jelentett.
– Vajon hová mehet? – csúszott ki számon a kérdés, pedig
jobb szerettem volna közönyt mímelni.
– Úgy látom, a Magyar utcába tart – mondta Renée. –
Sietős lehet a dolga, ha körül sem néz, ám az úti célja nincs
messze, hisz gyalog közlekedik. Akarod, hogy kövessük?
– Szó sem lehet róla – ráztam meg dacosan a fejem. –
Menjen csak, amerre lát, engem nem érdekel.
– Na hiszen! – pukkant ki a nevetés drága barátnémból,
miközben felszállt a Kölberre. – Engem akarsz te tévútra
vezetni? Még hogy nem érdekel!
– Nem is – rántottam fel a vállam, bár tudtam, hogy ez
szörnyen kislányos viselkedés. – A dölyfös báró úr nekem
annyi, mint hangya lábán a papucs.
– Akkor hát irány az EMKE, ahol habos kakaó vár –
bólintott Renée. – Ott majd nyugodtan kivesézhetjük, miféle
viszonyban is vagy te mostanság a bolhapapucsokkal.
Asztalt valóban kaptunk a kávéházban, ám Jónás bácsival
nem találkoztunk.
– A főnök úr ma valahogy gyöngének érzi magát – súgta a
főpincér. – Ha ragaszkodni tetszik hozzá, természetesen
szólok neki, és akkor biztosan lejön, hisz igen kedveli a
kisasszonyt, ám...
– Nem, köszönöm, Dolfi bácsi63, hagyja csak őt pihenni! –
mondtam. – Néhány nap múlva majd ismét benézek, hogy
lássam, jobban van-e.
Az EMKE, mint mindig, most is nyüzsgött a Népszínházból
átruccant művészektől, öltöztetőktől, kellékesektől és
jegyszedőktől. Renée-vel az egyik leghátsó asztalt kaptuk,
fölöttünk épp Blaha Lujza bekeretezett, kézjegyével ellátott
fotográfiája függött a falon.
– Halljam hát, mi van azzal a Trombitással? – szólalt meg
barátném, miután rágyújtott.
– Mi volna? – mondtam kelletlenül, mert közben valahogy
már elment a kedvem az egész beszélgetéstől. – Halott.
Megölték, méghozzá éppolyan szerszámmal, mint annak
idején a nénikémet.
– Biztos ez?
– Mármint, hogy Trombitás halott? – néztem rá
furcsállkodva. – Hisz mondtam neked, hogy a látványát a
reggelim bánta.
– Kell neked hullakamrákban csámborogni – csóválta a
fejét Renée. – Na, és a fotográfia, amit a lakásán találtatok?
Biztos, hogy Emma van rajta?
– Méghozzá valami fiatal katonatiszttel. Richárd azóta már
azt is kitudta, hogy a kép Pozsonyban készült.
– Mikor?
– Talán idén, vagy tavaly nyáron. Nem tudom. Az viszont
biztos, hogy Matolcsy keze van a dologban.

63
Bodó Adolf főpinczér a Dohány u. 76.-ban, az EMKE-hez közel lakott, de azt nem
tudni, hogy valóban ott dolgozott-e.
 – Matolcsy? – Renée bizonytalankodva fürkészte az
arcomat. – Ő meg ki is?
– Hiszen tudod! Ő Bissingen gróf személyi titkára, akire
már régóta gyanakszom. Annak az alaknak könyékig véres a
keze. Mindig is biztosra vettem, hogy ő raboltatta el Emmát,
és most tessék! Megint csak ő az, aki képeslapon keresteti,
mondván, hogy a Hangay család nevében jár el.
– Mi van, ha valami módon tényleg jót akar?
Ha a Holzer elé érve a szememnek, hát most a fülemnek
nem hittem.
– Jót? A Matolcsy? Hisz ő szervezte meg a nővérem
elrablását, ő ölte meg a nénikémet és végeztette ki Ottót, most
meg... Egek, mi van veletek?
– Velünk? – hőkölt hátra Renée.
– Veled és Richárddal, igen! – éreztem, hogy a harag és
elkeseredés magával ránt, és már nem néztem, miféle
ösvényre tévedek. – Hisz egészen úgy beszélsz, mint ő. A báró
úr, a nagy detektív is csak folyton azt kérdi, miféle i-ga-zi
bizonyítékom van Matolcsy ellen. Hiába mondom neki, hogy
a fotográfiára nyomtatott felhívás és Trombitás halála épp
elegendő nyom, tehát grabancon kéne végre ragadni azt a
kurafi titkárt, ő erre csak a fejét csóválja.
– Mili, kiscsibém, ha lehet, csendesebben – vetett Renée
aggodalmas pillantást a többi asztal felé, ám én leráztam
magamról csitító kezét.
– Tudod mit, tyúkanyó, elegem van a tétlenségből! Ha
Richárd és te sem hiszel nekem, akkor majd a magam tíz
körmével kaparom ki Matolcsy úrból az igazságot!
És ezzel felugorva az asztaltól úgy hagytam el a kávéházat,
hogy közben majd ledöntöttem lábáról az utamba kerülő
szegény kenyeresfiút.
 Pest, 1900. november 22.

Azon a szomorú, borús péntek délelőttön Pest városa úgy

festett, mintha hirtelen minden lakója arra ébredt volna, hogy
elege van abból a helyből, ahol addig tartózkodott, és ezért
rögvest útra kel bárhová, ami máshol van. Az Andrássy út
zsúfolásig telt konflisokkal, fiákerekkel, melyek szédült
iramban robogtak tova, dühödten kerülgetve a náluknál jóval
lassabb társzekereket, inasok és kofák húzta kordékat,
valamint az óvatlan gyalogosokat, akik, mint a megkergült
hangyák, keresztül-kasul rohangáltak a járdákon és az
úttesten. Mikor bérkocsim vízcsíkos ablakán át
megpillantottam a Nyolcszög tér sarkán busongó Abbázia
64

kávéházat, mely elé most nem rakták ki a könnyű kis

asztalokat és székeket, eszembe jutott, miként rohantam ki
két nappal korábban az EMKE-ből. Renée persze nyomban
utánam sietett, türelmesen kivárta, míg lehiggadok, majd
visszaterelt az asztalunkhoz. Ettől kezdve halkan,
megfontoltan beszélt, és én újra láthattam komoly, már-már
anyáskodó lényét, melyből – fiatal kora ellenére –
mérhetetlen élettapasztalat és némi keserűség áradt.
Elmondtam neki, mire készülők. Nem akart lebeszélni, de
közölte, hogy szerinte ostobaságot követek el. Megígértem
neki, hogy semmit nem fogok elkapkodni. Átgondolom a
dolgot, bőven hagyva időt arra is, hogy Ambrózy báró
előálljon végre valamivel, ami előmozdítja az Emma utáni

64 ma Oktogon
kutatást, feleslegessé téve „eszelős” – Renée nevezte így –
tervemet.
Csakhogy az én hibbant báróm semmivel nem rukkolt elő,
sőt, az utóbbi két napot leginkább a villán kívül töltötte, és
mikor kérdőre vontam, csupán néhány érthetetlen szót
mormogott válaszul. Így aztán ma reggel, miután felkeltem,
rögvest kihúztam az asztalfiókot, és elővettem belőle a Bull
Dogot. A kicsinyke revolver úgy simult a tenyerembe, mint
fióka az otthonos fészekbe. Az apró, rézhüvelyes töltények
nem tűntek különösebben veszedelmesnek, én azonban
tudtam, hogy ez csak puszta látszat. Lenyitottam a ravaszt,
kibiztosítottam a fegyvert, és hátrahúztam a kakast.
Azt hiszem, az a halk fémes kattanás győzött meg róla,
hogy végül mégse vigyem magammal a revolvert.
Okosnak kell lenned, Mili – gondoltam. – Elég a kislányos
dührohamokból, az átgondolatlan nekibuzdulásokból. Amire
most készülsz, az nem játék, és tudod, hogy győzni benne
csakis női rafinériával lehet.
Sikerült úgy kisurrannom a villából, hogy senki ne vegyen
észre. Legalábbis ezt reméltem, s mivel a fogas állomásáig
nem akadt üldözőm, hinni kezdtem, hogy sikerrel járhatok. A
konflisos cseppet sem lepődött meg azon, hogy egy magányos
kisasszony száll be a kocsijába. Gyűrt arcú, bozontos szakállú
alak volt, aki már sok mindent látott.
A Nyolcszög tér után a Körönd következett. Habár a
forgalom kicsit sem csillapodott, a bérkocsisom merészen
keresztbe vágott a fakockás burkolaton, hiszen célunk az
úttest túloldalán találtatott. Ráhajtottunk a keskeny
oldalsávra, amit hosszúkás járdaszigetek választottak el az
Andrássy úttól. A csodás paloták, melyek előtt elgördültünk,
most fikarcnyit sem érdekeltek. A gyomrom összeszorult,
szívem hevesen vert, és csak azért nem remegett a kezem,
mert az ujjaimat szorosan egymásba fontam.
A legsűrűbb és legsötétebb kalaphálót eresztettem az
arcom elé, mégis azonnal ráismertem az épületre. Ambrózy
báró mutatta meg egyszer, mikor épp a Ligetbe hajtattunk,
hogy... Már nem is emlékszem, miért.
A konflis megállt, a hajtó leugrott a bakról, és – bizonyára
a busás borravaló reményében – kinyitotta nekem az ajtót.
- Tessen parancsolni, nagyságos kisasszony, ez itten a
Pallavicini palota65.
Óvatosan léptem le az esőtől nyálkás aszfaltra. Az épület
még abban a szürke, csepergős időben is fenségesnek tetszett.
Díszes vaskerítés zárta el az úttesttől, kicsinyke előkertet
védve, mely egészen az úri bérház faláig futott, és bár virágok
most nem nyíltak benne, bokrai pedig kopaszon rezzentették
ágaikat, azért valahogy mégis szépnek tűnt.
– Köszönöm, elmehet – biccentettem a kocsisnak, miután
kifizettem a fuvardíjat, megfejelve azt egy egész koronával. A
szakállas bácsi szinte a földig hajolt, majd fürgén felmászott a
bakra, és elhajtott.
A Pallavicini palota – néztem fel az árkádos épületre,
melynek boltíves ablakait és az első emeletet teljes székében
uraló erkélyét szigorú ábrázatú, sisakos kőkatonák őrizték. –
Itt lakik tehát a híres Bissingen gróf.
A kovácsoltvas kapu halk nyikkanással, szinte érintésre
nyílt. Végighaladtam a kerti járdán, felmentem a lépcsőkön,

65Az Andrássy út Körönd utáni első szakaszának monumentális épülete a Pallavicini

Sándor őrgróf által építtetett palota az Andrássy út 98. szám alatt. Telkét a család
1874-ben a várbeli Sándor-palota tulajdonjogáért kapta cserébe. Nem főúri
rezidencia, hanem bérpalota, két kapujából, illetve főlépcsőházából nyílóan
szintenként egy-egy, összesen tizennégy luxuslakással. Főhomlokzatával, belső
tereivel a tervező a genovai és milánói Cinquecento építészetét idézte fel. Bissingen
itt bérelt egy szintet.
és már épp az üvegezett ajtó hatalmas kilincse felé nyúltam,
mikor a ház főbejárata kitárult.
A magas küszöbön túlról libériás, sildes sapkás portás
nézett rám oly kérdőn kutató tekintettel, ami akár egy
lándzsadöféssel is felért.
– Segíthetek, kisasszony? – kérdezte nyúlósan, negédesen
maszatolva szét a szavakat, melyek ennek ellenére azonnali
elutasítást hordoztak.
– Amennyiben meg tudja mondani, merre találom
Bissingen gróf lakását, hálás leszek – feleltem államat
felszegve, miként azt a magabiztos, parancsoláshoz szokott
báró- és grófkisasszonyoktól láttam az ügetőn, ahová Richárd
még a nyáron vitt ki.
– Talán várják a kisasszonyt? – vonta fel bozontos
szemöldökét a portás, azonnal jelezve, hogy ő nem tud előre
bejelentett vendégről.
– Az ügy, amiben járok, váratlanul jött és igen sürgető –
mondtam, miközben oly megvető pillantást vetettem a
portásra, hogy attól mindenki más meghunyászkodott volna,
ám neki a szeme sem rebbent.
Hát jó – gondoltam. – Akkor jöjjön a következő sortűz, te
egyfejű cerberus 66 – és gyöngyös kistáskámból
elővarázsoltam a névjegyet, amit (ne szépítsük) Agáta mama
íróasztaláról csentem el.
– Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária
Gobertina grófnő megbízásából mihamarább beszélnem kell a
gróf úrral – közöltem ridegen, előrenyújtva a vizitkártyát.

66
Cerberus avagy Kerberosz a görög mitológiában Tüphón óriás és a félig nő, félig
kígyó Ekhidna gyermeke. Kerberosz háromfejű kutyaként látta meg a napvilágot, és
apjától óriási méreteket örökölt. A hatalmas teremtményt Hadésznek sikerült
megszelídítenie, és birodalmának őrzőjévé tennie.
 A portás elmosolyodott. Végtelenül gonosz, rátarti, már-
már ocsmány mosoly volt ez, mely végképp elzárta előlem a
Pallavicini palota belső tereit. Az az egyenruhás majom
csupán egy röpke pillantást vetett a kezemben lévő kártyára,
majd – anélkül, hogy érte nyúlt volna – máris csukni kezdte a
hatalmas ajtót.
– Sajnálom, kisasszony, de a gróf úr akkor sem fogad
bejelentés nélkül senkit, ha az illető maga a császár
vizitkártyáját lobogtatja is.
Már-már azon voltam, hogy cipőmet a gyorsan szűkülő
ajtórésbe teszem, azután majd tíz körömmel kaparom be
magam a lépcsőházba, mikor a portás hirtelen félbehagyta
korábbi mozdulatát. Először azt hittem, engem szánt meg, ám
a hátam mögül közeledő léptek zajából rájöttem, hogy
bizonyára a palota egyik lakója érkezik épp haza. A libériás
fickó szélesre tárta az ajtót, miközben fehér kesztyűs kezét
tisztelgésre emelte. Szürke öltönyös, tömzsi alak lépett el
mellettem, ügyet sem vetve rám, és szokatlanul vaskos
sétapálcáját a vállára vetve már át is lépte a küszöböt.
– Legmélyebb tiszteletem, titkár úr – zengte a portás.
Vannak az életben olyan pillanatok, mikor az ember
lányának mindent egy lapra kell feltennie.
– Matolcsy úr! – kiáltottam. – Kérem, Matolcsy úr,
beszélnünk kell!
Azt hittem, a portás menten pofon vág, de csak a
tekintetéből áradó gyűlölettel próbált csendre bírni, persze
hiába.
– A nevem Hangay Emília és...
A férfi felém fordult. A torkomba valahonnan gombóc
került, amit se lenyelni, se kiköpni nem voltam képes. Az a
betegesen sápadt arc... A dús pofaszakáll, az idegesen remegő,
húsos orrcimpák és az a mindenen áthatoló tekintet...
 Hisz láttam már őt egyszer! Éjszaka volt, én az Ambrózy
villa kertjében lopózva épp szökni készültem, ez a férfi pedig
ott állt a kerítés túloldalán, és olyan gyűlölettel bámult rám,
hogy annak puszta emlékétől még ma is kiráz a hideg.
– Hangay kisasszony? – szólt a mélyről gurgulázó hang. –
Nocsak, minő kellemes meglepetés! Árulja el, kérem, miben
állhatok a rendelkezésére?
Úgy éreztem, ha képes volnék bölcsen cselekedni, akkor
most a sietős menekülést választanám.
– Bissingen gróffal szeret... – kapkodva helyesbítettem. –
Akarom mondani, Bissingen gróffal kell beszélnem, ám ez a
pimasz portás nem hajlandó bejelenteni.
– Nézze el neki, kisasszony, hisz nem ismeri kegyedet, és
csupán a kötelességét teljesíti, mikor eme illusztris ház
nyugalma fölött őrködik – csóválta a fejét Matolcsy oly hamis
sajnálkozással, hogy attól az előtér plafonjának menten rá
kellett volna omolnia. – Ráadásul, ha akarna, sem tudna ez a
jó ember magácskának segíteni, mivel a gróf úr nem
tartózkodik idehaza.
– Akkor hát hol találhatom meg őt?
– Lássuk csak – Matolcsy a mellényzsebéből aranyórát
húzott elő, felkattintotta annak fedelét, majd bólintott
néhányat. – Igen, hát persze. A gróf úr vonata épp ilyen tájt
fut be a Gare de Lyon állomásra.
– Úgy érti, Párizsban?
– Tudtommal csakis ott található ilyen nevű vasútállomás
– sajnálkozott ismét Matolcsy, mintha ezért a tényért is őt
terhelné minden felelősség. – Ám tudja, mit, Hangay
kisasszony, ha már idáig fáradt, jöjjön fel az irodámba és
mondja el nekem, miért keresi a gróf urat.
 A titkár kérdőn nézett rám, én pedig leolvastam vörhenyes
ábrázatáról, hogy mire gondol. A gazfickó tökéletesen biztos
volt benne, hogy nem merem elfogadni a meghívását.
– Igazán lekötelez, Matolcsy úr – léptem át a küszöböt. –
Valójában úgy gondolom, ön talán még nagyobb hasznomra
lehet, mint a gazdája.
Az utolsó szót szándékkal nyomtam meg, és el is értem vele
a célomat, tekintve, hogy a titkár még sápadtabb lett, mint
eddig volt.
– Hrm, nos, igen, akkor hát fáradjon velem – mormolta.
– A jobb oldali lépcsőház lesz a helyes irány.
Alig tettünk azonban néhány lépést, Matolcsy hirtelen
visszafordult.
– Ha megbocsát egy pillanatra – vakkantott felém hamis
grimasszal. – Majd elfeledtem valami fontosat.
Ezzel máris a portáshoz sietett, és néhány szót súgott
annak fülébe. A libériás komoly képpel biccentett, és közben
óvatlanul felém rebbentette vizenyős tekintetét.
– Már mehetünk is – kedélyeskedett a titkár, sétabotjával
mutatva az irányt. – Erre kegyeskedjék, Hangay kisasszony.
A Pallavicini bérpalota lépcsőit futószőnyegek takarták, a
folyosókon cserepes pálmák, tájképek és ógörög mintára
készült szobrok váltogatták egymást, és sehol nem lehetett
hallani egyetlen pisszenésnyi zajt sem. A hatalmas ház
kihaltnak tűnt, én mégis biztosra vettem, hogy a díszes
aranycirádákkal ékített ajtók mögött cselédek és inasok
serege várakozik dermedten urai hazaérkeztére.
Matolcsy otthonosan mozogva lépett be az első emelet
folyosójára és húzta meg a kezébe eső csengőzsinórt. Éles
csingiling hallatszott, majd nyugodt léptek kopogását
követően kitárult az ajtó.
 – Kezit csókolom, titkár úr – pukedlizett a főkötős
cselédlány.
– Szervusz, fiam – mordult rá Matolcsy, majd
előreengedve engem, a lakás folyosó szélességű előterébe
hatolt, szó nélkül tűrve, hogy a fürge leánykezek lehámozzák
róla a szürke kabátot. – Az irodámban leszünk, ha valaki
keresne – mondta ezután, tovább tessékelve engem.
– Méltóztatnak kávét vagy...? – kérdezte a cselédlány, ám
még be sem fejezhette a mondatot, a titkár máris
félbeszakította.
– Ha kell valami, majd csöngetek!
Fél perccel később már egy kék-arany huzatú biedermeier
széken ültem, szemben a hasonlóan ódivatú, túl sok kaccsal
és cirádával ékített íróasztallal, mely mögött Matolcsy Kamill
foglalt helyet.
– Nahát, hogy mik vannak – mondta már-már kéjesen a
titkár, két ujjával vaskos orrát piszkálva. – Hangay kisasszony
az irodámban! Ha fél órával korábban bárki azt meri állítani,
hogy ez megtörténhet, pimasz hazugnak, vagy kötöznivaló
bolondnak neveztem volna.
– Ezek szerint tisztában van vele, hogy ki vagyok – néztem
egyenesen a szemébe.
– Már hogyne tudnám, kedvesem – nevetett fel Matolcsy,
ám a hirtelen levegővételtől köhögés fogta el, amit csak
nehezen tudott leküzdeni. – Bocsásson meg, de ez a nedves
idő... No, de térjünk a lényegre! Megkérdezhetem, mi dolga
magácskának Bissingen gróffal?
– Ugyanaz, ami magával – álltam fel a székről, mert
elegem lett belőle, hogy kihallgatáson érezzem magam. – A
gróf és ön üldözik a családomat. Meggyőződésem, hogy négy
évvel ezelőtt elraboltatták a nővéremet, aki azonban
kicsúszott a markukból, és azóta is bujkálni kényszerül. Ám a
játszmának most vége. Követelem, hogy...
– Excusez-moi, mademoisellel67 – emelte fel jobb mutató-
ujját Matolcsy. – Jól hallom, hogy ön leányrablással vádol
minket?
– És többszörös gyilkossággal is – ütöttem tovább a vasat.
– A bizonyítékok arra mutatnak, hogy önök végeztek a
nagynénémmel, özvegy Schützernével, valamint a
kuzinommal, annak kedvesével és legutóbb egy bizonyos
Szatmári alias Trombitás Ferenczcel is.
– Ezek szerint gróf Bissingen-Nippenburg Ernő császári és
királyi kamarás, nagybirtokos főnemes, továbbá országgyűlési
képviselő és főrendiházi tag, valamint az én említésre sem
méltó személyem, hogy úgy mondjam, tömeggyilkosok
volnánk?
– Hiába gúnyolódik, uram – léptem közelebb az
íróasztalhoz, igyekezve megtartani fensőbbséges
nyugalmamat. – Már az is elegendő bizonyíték a
bűnrészességére, hogy az imént elismerte: pontosan tudja, ki
vagyok.
– Ambrózy grófnő fiatal kegyeltjét, akit az Országos
Kaszinó hölgy tagjainak is bemutatott, és akit az ifjú Richárd
báró hol a perzsa sah tiszteletére adott opera-előadásra, hol
pedig véres bűntettek helyszínére visz, már a fél
székesfőváros ismeri – emelkedett fel lassan ültéből Matolcsy,
kinek tekintetében a támadni készülő hiéna mohó
vágyakozása derengett. – Halljam hát, kisasszony, a
megérzésein és téveszméin kívül akad-e más... Úgy értem,
valódi bizonyítéka ellenem?

67
Elnézést kérek, kisasszony! (francia)
 Kattant retikülöm zárja, és a kezemben máris ott volt a
fotográfia.
– Ezt a hirdetményt a meggyilkolt Trombitás lakásában
találtuk – mondtam. – A nővérem látható rajta, aki immár
négy éve eltűnt.
– Örvendek – pillantott a képre Matolcsy. – Úgy látom,
bárhová is ment, a kedves nővére cseppet sem unatkozik. Ez a
tisztecske...
Meg akartam ütni. Ki akartam kaparni a szemét, vagy
legalább véres körömnyomokat hagyni a ronda képén, ám ő
gyorsabb volt. Mielőtt felemelhettem volna a kezemet,
jobbjával rámarkolt a torkomra, és belém fojtotta a levegőt.
– Most jól figyelj, te Hangay lány – sziszegte. – Apádnak
egyszer már megüzentük, hogy tőle és tőled semmit nem
akarunk. Hagyjatok minket békében keresgélni, tartsátok
tőlünk távol a félkarú bárót, és akkor senkinek nem esik
bántódása. Neked fogalmad sincs, mi a célom. Én az
életemért küzdők, te báró rüfkéje, és ezért egy ilyen kiscsirke
nyakát bármikor eltöröm.
Vajon az ajtócsengőt rángatja valaki, vagy csupán az
egymásnak ütődő vörös karikák, amik a szemem előtt
pattognak, adnak ki ilyen csilingelő hangot? – forgott
fejemben a lassú gondolat. Matolcsy közben egészen közel
hajolt, baljával kivette kezemből a fotográfiát, s miután zsebre
gyűrte azt, hirtelen felkapta a tintásüveget, és képen öntötte
vele saját magát.
– Ááá, bolond nőszemély! – üvöltött fel, és amint a hátam
mögött kivágódott az ajtó, ő hirtelen eltaszított magától. –
Segítsenek, kérem! Ez az őrült megtámadott!
Azt hittem, hanyatt esek, hisz levegő híján már-már az
ájulás kerülgetett, ám tévedtem. Zuhanásomat erős karok
állították meg, melyek mindjárt szorosan körül is öleltek,
méghozzá a hölgyekkel szembeni kötelező illemet tökéletesen
figyelmen kívül hagyva.
– Jöttünk, nagyságos úr, ahogy csak bírtunk – harsogta
valaki mögöttem. – Kovács kettő János közrendőr
jelentkezem. A főportás riasztott minket. Még szerencse, hogy
éppeg a közelben jártunk.
– Szerencse, bizony – zihálta Matolcsy, kinek fél arca és
öltönye fekete tintától ázott. – Meg persze bölcs előrelátás!
Mikor ez a nő belépett a kapun, én már akkor sejtettem, hogy
nincs ki a négy kereke. Ezért is szóltam a portásnak, hogy
hívjon járőrt.
– Jól is tetszett tenni – markolt még erősebben a
rabtartóm.
– Aztán meg persze próbáltam húzni az időt –
magyarázkodott a titkár –, de ez a perszóna, ez bizony rám
támadt. Tessék, most nézzék meg, mit tett velem!
– Aztat megkérdezhetem, nagyságos titkár úr – lépett előre
a másik poszt, kezében kicsiny notesszel és tintaceruzával –,
hogy mit akart magától ez a lány?
– Hát tudom én? – kiáltott a rendőrre Matolcsy magából
kikelve. – Valami másik némbert, vagy ki a fenét követelt
rajtam. Na, vigyék innét gyorsan, látni se akarom!
– Feljelentést tetszik-e tenni? – akadékoskodott tovább a
tintaceruzás, miközben a társa hátracsavarta mindkét
karomat, és kifelé vonszolt a folyosóra.
– Feljelentést? – nézett rám Matolcsy Kamill
elgondolkodva, szája sarkában gúnyos mosollyal. – Most
csukják csak be szépen, aztán majd holnap... Igen, majd
holnap minden kiderül.
 Tarján Vilmos, a Magyar Hírlap bűnügyi tudósítója úgy
rontott be az Ambrózy villa kiskapuján, mint aki képes volna
akár téglánként szétszedni az épületet, csak hogy
beszélhessen annak lakóival.
Az eső már jó félórája elállt, ám a sárral borított kőlépcsők
rettenetesen csúsztak, így a fiatalember kétszer is megbotlott
és elesett. Másodszor még a térdét is sikerült alaposan
bevernie, így végül sántikálva érkezett a bejárati ajtóhoz, ahol
szinte ráfüggeszkedett a csengő dróton fityegő kallantyújára.
– Gyövök mán, gyövök! – hallatszott bentről a sietős
szuszogással kísért kiáltás.
Mire Terka néni a konyhából felcaplatott és végre ajtót
nyitott, a parkból Bogi is előkerült. A kutya vad csaholással
figyelmeztette a betolakodót, hogy ha rosszban sántikál, ki
lesz cakkozva a nadrágszára, ám Vili oda sem hederített rá.
– A báró úr? – lihegte.
– A vén Gáspárral molyolnak valamit odale’, az istállóban
– felelt Terka néni, és gyanakvón vizslatta a hírlapírót. – Tán
valami baj van?
– Az nem kifejezés – nyögte Vili, benyomakodva az ajtón.
– Azonnal beszélnem kell a báró úrral.
– Jól van, na, csak le ne harapja a fejemet az ifiúr – fordult
meg a ház kerekded szakácsnője, hogy aztán a konyhába
vezető lépcsőre tegye a lábát. – Máris szólok neki. Addig
tessen csak itt várni!
– Vagy akár be is jöhetne a szalonba – mondta Agáta
mama, aki oly csendesen nyitotta ki a dupla ajtót, hogy
egyikük sem vette észre.
– Kezét csókolom, méltóságos asszonyom! – kapta le
fejéről vizes kalapját Vili.
 – Ez valami új sport? – mérte végig őszinte kíváncsisággal
a hírlapírót Erdődy grófnő. – Mostantól hetente felszalad a
Svábhegyre, hogy tiszteletét tegye nálunk?
Tarján Vilmos szögletes arcán kínos rángás futott át,
mintha bántaná a kissé kötekedő, ám azért mégis jóindulatú
kérdés.
– Szó sincs ilyesmiről, méltóságos asszonyom – motyogta.
– Én csupán olyankor bátorkodom... Ha a báró úr...
Mihamarább. ..
– Beszélni akar vele, igen, ezt már mondta – szólt Agáta
mama, és félreállva a szalon ajtajából, karjával tessékelte be a
ronggyá ázott, mégis verejtékben úszó bűnügyi tudósítót,
akinek ettől hirtelen déjà vu-je68 lett. – No jöjjön, fiam! Akad
itt még abból a konyakból, ami legutóbb is felmelegítette.
A következő percek, bár alig lehetett belőlük tíz,
kínkeserves lassúsággal teltek. Tarján Vili még az előtérben
levette és a fogasra akasztotta nyűtt kabátját, kalapját meg a
sálat, amit alig két napja vásárolt a Teleki téri ószerestől,
mivel mostanság sokat fájt a torka. Ennek ellenére a
fiatalember mégsem mert leülni a bársonyhuzatú székre,
mivel rohanás közben a nadrágját, sőt, még a zakóját is
összefröcskölte sárral. A konyakot viszont elfogadta, és fel is
hajtotta nyomban, bár tudta, hogy üres gyomorra – késő
délutánra járt az idő, ám Vili aznap még egy falatot sem evett
– ez nem túl okos dolog.

68
„már láttam” (francia) A paramnézia az a jelenség, amikor valaki úgy érzi, hogy az
éppen történő eseményt korábban már átélte, bár annak körülményei és
megtörténtének ténye bizonytalan.
 – Ha jól sejtem – szólalt meg a grófnő, miközben
rágyújtott egy Princesas szigaretlire –, bármilyen hírt hozott
is, azt kizárólag a fiammal hajlandó megosztani.
– Tévedni méltóztatik – rázta a fejét idegesen Vili, jobb
kezében forgatva az üres stampedlis poharat. A konyak
szétáradt benne, átmelegítette a mellkasát, a végtagjait, majd
váratlan hévvel a koponyájába áradt. – Már meg ne tessék
rám haragudni a méltóságos asszonynak, de mégis hogyan
vigyáznak itt maguk egymásra?
Erdődy grófnő ráncos madárarca megfeszült. Vili váratlan
kitörését hallva tekintetében az addigi szórakozott
kíváncsiságot azonnal sürgető, ám mégis tökéletesen higgadt
figyelem váltotta fel.
– Beszéljen, fiam!
– Meg tudná nekem mondani a méltóságos asszony, hogy
hol tartózkodik jelenleg Mili kisasszony?
– Jómagam ma még nem találkoztam vele – felelt a grófnő,
hangjában egyre növekvő feszültséggel. – Ám ebben nincs
semmi különös. Hangay kisasszony meglehetősen... Hogy is
mondjam? Kifejezetten impulzív teremtés. Hol úgy tűnik,
mintha egyszerre mindenhol jelen volna, máskor viszont
magányra vágyik, és olyankor a színét sem látni.
– Épp ezért kéne jobban ügyelni rá – fakadt ki keserűen
Vili, épp csak össze nem roppantva a kezében tartott csinos
kis pohárkát. – Mili kisasszonynál csodásabb teremtést nem
ismerek, de miként mondani tetszik, az impulzív természete...
Három gyors, ingerült kopogás után feltárult a szalon
ajtaja.
– Hallom, keresnek – lépett be Ambrózy báró, kifejezetten
ingerült állapotban. Arca nyúzott és sápadt volt, ám magyaros
szabású, sötétkék öltönye most is épp oly makulátlanul simult
a testére, mint mindig. – Csak néhány percem van. Gáspár
bácsival épp... Nocsak, a Tarján úr!
– Tiszteletem! – biccentett Vili a báró felé, ám az
arckifejezése és a hangja sokkal inkább visszafojtott haragról
árulkodott. – Bocsásson meg, hogy zavarni merészelem, de a
hír, amit hoztam, úgy vélem, sokkal fontosabb, mint a lovak, a
széna, vagy akármi más az istálló környékén.
Ambrózy kissé meglepve mérte végig a hírlapírót.
– Tarján úr épp az iránt érdeklődött, hol találhatná meg
Hangay kisasszonyt – közölte a grófnő, kék füstöt eresztve
tüdejéből a szalon levegőjébe.
– Pontosítanék, nagyságos asszonyom – szólt Vili, letéve a
pohárkát, ami így végre biztonságba került. – Akit keresek, az
csupán a báró úr, mivel Mili kisasszony jelenlegi tartózkodási
helyéről hajszálpontos információval bírok.
– Ezek szerint itthon nincs – biccentett Richárd, maga is
szigaretlire gyújtva. – Furcsállottam is, hogy bár én
kivételesen a villában tartózkodom, ő ma még egyszer sem
rontott rám a kiszámíthatatlan szeszélyeivel.
Tarján Vili egész teste megfeszült, de türtőztette magát.
– Nos, grófnő – pillantott az idős hölgyre, majd ismét
Ambrózyra – és báró úr, akkor hát közlöm önökkel, hogy
Hangay Mili kisasszony jelenleg a Mosonyi utcai toloncház69
vendégszeretetét élvezi.
Csend lett. Súlyos, szinte tapintható csend. Az ifjú hírlapíró
legszívesebben üvölteni kezdett volna, hogy ezt a két

69
1900-ban a Rendőri fogház- és tolonczügyosztály, azaz a toloncház a X. kér.
Mosonyi u. 3. (ma 6-8.) alatt működött. Ide gyűjtötték mindennap a városban
letartóztatott gyanús elemeket, csavargókat, utcakölyköket, rossz lányokat, akikre
később ítélet és valódi börtön, vagy kitoloncolás várt. Ma az épületben a Schulek
Frigyes Építőipari Szakközépiskola működik.
karótnyelt, egyszálbél arisztokratát végre kizökkentse
vérfagyasztó nyugalmából.
– Értem – bökte ki végül Ambrózy báró, már-már
közönyösen. – Részleteket, ha kérhetem!
– Hát hogyne – Vilit már nem érdekelte, hogy
összepiszkítja a bársonyszéket, inkább leült, mert a térde
remegni kezdett. – Az esti számba illő friss bűnügyi hírekért
mentem be a főkapitányság sajtóosztályára. Ott mondták,
hogy Hangay Emília úrkisasszonyt ma délelőtt letartóztatták
és a toloncba vitték.
– Indok? – szólt Ambrózy báró, egyre csak a lába előtti
szőnyegmintát kémlelve.
– Állítólag erővel betört a Pallavicini palotába, és ott
botrányt okozott. A ház portása riasztotta a környéken
posztoló rendőröket, akik épp akkor értek a helyszínre, mikor
Mili egy üveg tintát vágott Bissingen gróf titkárának fejéhez.
Ekkor történt az a hátborzongató eset, amit Tarján Vilmos
bűnügyi tudósító életében soha többé nem volt képes
elfeledni. Ambrózy Richárd ugyanis hirtelen hátravetette a
fejét, és rövid, ám annál hangosabb nevetést hallatott.
– Tintát? – kérdezte, még mindig némi mosollyal az ajkán.
– Ez való? Tényleg tintát vágott Matolcsy fejéhez? És legalább
vöröset?
– Kérem, Richárd! – csattant fel a grófnő.
– Bocsásson meg, anyám, de ez olyan... – Ambrózy báró
tekintete Agáta mamára rebbent. – Ez annyira jellemző az én
kis tanítványomra. Megostromolni az ellenség fészkét,
fegyvertelenül rontani az átkozottra, és végül a kezébe eső
első tárggyal mérni rá csapást! Habár rendkívül ostoba és
meggondolatlan tett, ám mégis tiszteletreméltó az elszántság,
ami kiváltotta.
 – Örülök, méltóságos úr, hogy ilyen jól mulat – jegyezte
meg epésen Tarján Vili.
– Félreért, barátom – legyintett szigaretlijével Richárd,
kinek arcáról egyetlen szemvillanás alatt olvadt le az iménti
derű. – A hírt én is nagyon komolyan veszem.
– Akkor hát indulnak végre? – nézett a két férfira szigorú
tekintettel Agáta mama.
– Mármint hova? – csodálkozott a báró.
– Természetesen Mili kisasszonyért – pattant fel székéről
Vili, kinek immár valóban kezdett elfogyni minden türelme. –
Azonnal ki kell őt hozni a toloncból!
– Én... – kezdte Richárd, ám ekkor veszett ordítozás ütötte
meg a fülüket.
– Anyád ne sirasson, te jabranc 70 – visította valaki a
kapuban –, hát álljál mán félre az utamból, különben menten
meghirigellek!
– Meghirigeled te a majd megmondom, kidet – jött
válaszul Isti üvöltése. – Bogi, csibész, fogjad!
A házőrző eb veszett acsargása, az idegen kétségbeesett
sikolya és a villa mindenesének diadalmas nevetése nyomban
elárulta, hogy a behatoló vesztésre áll. Ambrózy báró úgy
viharzott ki a szalonból, mintha déltengeri tornádó kergetné.
Vili azonnal utánaeredt, magára hagyva Erdődy grófnőt, aki
csupán a franciaablakon át kísérte figyelemmel az
eseményeket.
A tárt kapu mellé halmozott falevelek rothadó halmán egy
kölyökforma, cájgruhás alak próbálta minél kisebbre
összehúzni magát, miközben fejhangon visított.
– Szeggyék le rólam! Segítség, az istenért, ez a dög
mingyár’ megöl!

70
jelentéktelen, senki ember (korabeli jassz)
 Bogi valóban igen harciasán viselkedett, félhüvelyk
közelről csaholva a betolakodó arcába, de elég okos volt
ahhoz, hogy tudja: harapnia fölösleges, hiszen az idegen már
így is épp csak meg nem halt a rémülettől.
– Ereszd! – kiáltott rá a kutyára Ambrózy báró. – Hallod,
Bogi, ereszd!
Az eb nyomban elhallgatott, majd kissé hátrébb húzódott,
és némi csodálkozással, sőt, sértett öntudattal, kérdőn
pillantott fel Richárdra.
– Semmi baj – hajolt le hozzá Ambrózy, eldobva
szigaretlije csonkját, hogy aztán megpaskolja a kutya
bozontos fejét. – Maga meg, Kloiber, álljon fel végre!
– A báró úr ismeri ezt a pernahajdert? – tátotta el a száját
Isti. – Ez kérem, egy dúvad! Éppeg az alsó ajtón léptem ki,
mikor látom ám, hogy úgy jön béfelé, mint aki itthol van. Na,
mondok magamba’, ez kinézetre külvárosi melósgyerek,
viselkedésre viszont besurranó tolvaj, szóval kaptam a kapát...
– Örülök, hogy nyitva tartod a szemedet – szakította meg a
szóáradatot Richárd. – Ez a fiatalember azonban hozzám jött.
Igazam van, Kloiber?
– Hát különben mi a fészkes fenét keresnék én ezen a
puccos, csupa villa hegyen? – szájalta a lakatossegéd.
– Elemelni való szajrét – tippelt Isti, mire a két kölyök
között ismét kitört a vircsaft. Kloiber leginkább a mindenes
„rosszéletű kedves édesanyját”, míg a kapával fenyegetőző fiú
a hívatlan vendég döglött halénál fertelmesebb szagát
emlegette. Ismét csak a bárónak kellett közbelépnie, hogy
békét teremtsen, majd karon ragadva a sunyi képű Kloibert,
jó tíz lépés távolságra vitte őt, és pusmogni kezdett vele.
 Tarján Vili nem hitt a szemének. Úgy gondolta, a hír, amit
Miliről hozott, azonnali cselekvésre bírja a ház gazdáit, ám
ehelyett Ambrózy egy ismeretlen csavargóval tárgyal, a grófnő
pedig a szalonban pöfékelve várja, miként alakulnak az
események. Időközben a villa majd minden lakója összegyűlt.
Terka néni a konyha felől csoszogott elő, két kezét kockás
törlőronggyal tisztogatva a ráragadt tésztától, míg Vén Bódis
Gáspár a kocsiszín felől érkezett, vállán vasvillával.
– Jól van – hallották Ambrózy báró hangját. – Fogja,
Kloiber, ez a magáé.
– Hálásan köszönöm, méltóságos uram – mondta a
lakatossegéd, úgy hajlongva, hogy majd’ ketté nem tört.
– Van ott még több is, ahonnan ez jött, ha igazat szólt –
biztatta Richárd, miközben a kapu felé kísérte.
– Süljék ki mindkét szemem, ha másként van –
fogadkozott a fiú. – Magam láttam, hogy a Mári... Tudja, báró
úr, az a kis pimasz, lófogú...
– Hallgasson, Kloiber! – mordult rá hirtelen Richárd,
kitessékelve őt a kapun. – Várjon meg, én is mindjárt jövök.
Fogunk egy kocsit, aztán hazaviszem.
– A Tabánba, méltóságos úr? – lelkendezett a
lakatossegéd, aki tán még soha életében nem ült bérkocsin. –
Tehetnénk egy kört a Kereszt téren, hogy a haverek lássanak?
Erre azonban választ már nem kapott, mivel a báró szó
nélkül besietett a villába, hogy aztán fél perccel később
kabátban, kalapban, sétapálcával a kezében bukkanjon fel
ismét.
– Várjon egy minutát, én is öltözöm – ugrott meg végre
Tarján Vili, ám Richárd, miközben a kapu felé sietett, csupán
ennyit mondott neki:
– Sajnálom, szerkesztő úr, de ön most kénytelen lesz
gyalogolni.
 – Hogyan? – döbbent meg Vili, majd anélkül, hogy
átgondolta volna, mit tesz, a báró bal karja után kapott.
Szövet reccsent, és a kabátujjat tartó arany biztostű
csendülve hullott a lépcsőre. Tarján Vili dermedten meredt a
fekete anyagra, amivel mintegy pórázon tartotta a bárót.
Richárd lassan a bűnügyi riporter felé fordult, és várakozón
pillantott rá.
– Ha megkérhetném... – mondta jéghideg hangon.
– Hát persze – Vili kezéből kicsúszott az üres kabátujj –,
de mi lesz a kisasszonnyal? Ő a toloncban van és...
– Sajnálom, barátom, de engem a kötelesség jelenleg
egészen máshová szólít – közölte Ambrózy báró kissé felvont
szemöldökkel, mint aki nem is érti, miért zavarják ilyen
apróságokkal. – Mili kisasszony szorult helyzetével, úgy
vélem, ráérek majd holnap foglalkozni.
 5

Loki és a lótolvajok

Tabán, 1900. november 22.

Mück Márí úgy érezte, ha nem kezdheti el azonnal mind a

tíz körmével vakarni az arcát, akkor visítani fog, aztán meg
szépen megőrül és szer’usz világ.
– Ne nyúkájjál mán! – szólt rá a vele szemközt álló férfi, és
hogy biztos lehessen a dolgában, erősen lefogta a kislány
mindkét kezét. – Mindjárt múlik, türelem!
Márika szeméből könny csordult, és legördülve arcán előbb
a hetyke álbajusz, majd az álszakáll bozontjában tűnt el, így
növelve a csiklandás kínját. Az arabgumi71, amivel a hamis
szőrzetet a kis mindenes bőréhez tapasztották, lassan száradt.
– Vegyétek mán le, különben menten átharapom a
torkotokat, oszt akkor nektek szer’usz világ! – fenyegetőzött
Mári, szemében gyilkos haraggal.

71
A gumiarábikum vagy arabmézga egyes akáciafajok gumiszerű váladéka, mézgája,
amelyből ipari módszerekkel ragasztószer nyerhető. A nyomda-, a papír- és a
textiliparban, valamint a cigarettagyártásban ragasztószerként alkalmazzák. A postai
bélyegek ragasztandó oldalát szintén gumiarábikummal vonják be.
 – Én megmondtam, hogy nem fogja bírni – szólt a romos
pajtában felejtett, régóta már csak három keréken billegő,
korhadt szekérnek támaszkodó másik férfi.
– Én meg aztat mondtam neked, Hantás, hogy rendes
ragacsot happoljál 72 , amit a figurások 73 használnak a
színházban, és ne ilyen büdös mázgát, amitől leég a képéről a
bőr!
– Dosztig vagyok74 ezzel a melóval, hallod-e?! – köpött a
mocskos földre Hantás, és a zsebéből bádogdobozt, abból
meg cigarettát kotort elő. – Lovat, pofaragacsot meg álszőrt
happolni, hát mégis milyen dolog ez, Herrdoktor, mi?
– Olyan, amiért a zsebedben máris ott csörög két zóf 75 ,
ahogy az enyémben is – felelte a fickó, továbbra is leszorítva
Márika karját. – Ha pedig minden jól megy, kapunk még
többet is. Ugye jól mondom, kisanyám?
– Üh... ühüm – bólogatott és hümmögött a kérdezett,
akinek még mindig folytak a könnyei, de már nem akarta
magát mindenáron kiszabadítani. – Csak csináljátok végig a
dógot rendesen, akkor lesz még zóf, amennyi jár.
A rég kiszolgált pajta a Gellért-hegy déli oldalán, túl az
Országos Szőlőiskola és vinczellérképezde meredélyre
kapaszkodó telepén, de még a régi téglagyár és az Átlós76 út
villanyos sínéin innen állt, vagy inkább csak rogyadozott.
Körötte gazos, kóros sík, ami nyaranta a Feneketlen-tó
szúnyogaitól hemzsegett, ám most csupán néhány patkány
motozott a nedves korhadékban.

72
lopni (korabeli tolvajszleng)
73
színészek (korabeli szleng)
74
elegem van, unom már (korabeli szleng)
75
ezüst forint, ill. koronás (korabeli tolvajszleng)
76
ma Bartók Béla út
 – Mennyi lehet az idő? – nyögött fel a szekérnek
támaszkodva dohányzó Hantás Laji. – Későre járhat, mer’
veszettül flamós vagyok.
– Abból az időt megállapítani nem lehet, mer’ te mindég
csak zabálnál – röhögött Herrdoktor, majd lassan elengedte
Márika kezét. – Nincsen vakaródzás, különben oda a
műremek!
A kislány ismét bólintott, most mintegy fogadalomképp.
– Asszem, már száraz – mondta, óvatosan mozgatva a
száját, amit a melléig érő álszakáll és harcsabajusz teljesen
befedett. – Pfuj, ez a nyelvemre ragad! Nem értelek tikteket,
hogy vagytok képesek ilyet növeszteni a pofátokra.
A két hóhemvagány most egyszerre nevetett fel.
– Hallod-e, csipisz, majd ha kicsinyt nagyobb leszel, akkor
megtudod, milyen jó is neked, ha bajusz cirógat és szakáll
bököd – mondta Hantás.
– Úgy-a – értett egyet Herrdoktor, maga is rágyújtva a füle
mögül kiemelt, korábban valaki által már félig elszívott,
utcakőről felszedett szigaretlire. – Most viszont azért kell ez a
maskara, hogy fel ne ismerjen a glaccsos77.
– Ha elgyön egyáltalán – emelte meg koszos mutatóujját
Hantás.
– Hidd el, Laji, hogy elgyön – állt fel a ládáról Márika, aki
a rettentő műszőrzetben és Hülné felszegett télikabátjában
úgy festett, mint Törpeország királya, akit azért fosztottak
meg a trónjától, mert túl nyiszlettnek találtatott. – A lovát
úgyse hagyja veszni, hiszen az neki a megélhetése.
A két hóhemvagány, akik jól fizetett szövetségesként vettek
részt a kis mindenes csavaros tervében, kétkedve néztek
össze, de nem szóltak semmit. Immár negyedik napja

77
konflisos (korabeli tolvajszleng)
rohangásztak keresztül-kasul a székesfővárosban, híven
teljesítve Mück Mári minden szeszélyét, és bár esténként
rendre megkapták a beígért két ezüstkoronást, a sikerhez nem
sok reményt fűztek.
A kislány öt nappal korábban, Farkas Béla düledező
kocsmájában talált rá a csibézerekre, és ott is bérelte fel őket.
– El kell lopni valamit – közölte minden kertelés nélkül a
feladatot.
– A menni fog – vigyorgott Hantás Laji, és mivel igazi
hantás volt, mindjárt hozzátette: – Happoltam én már
hímzett párnát is, egyenest az ágyban alvó gyárosnaccsága
feje alól.
Herrdoktor, akiről a Tabánban azt beszélték, hogy mielőtt
betörővé lett, valóban orvosféle volt, nem lelkesedett ily
hevesen.
– Előbb halljam, mit kellene megfújni – súgta a
söröskorsójába. – Ha ketten elbírjuk, lehet róla szó.
– Ezt nem bírják el – rázta a fejét Márika –, de nem is kell,
mer gyönni fog a maga lábán.
– Emberrablásról szó se lehet! – hőkölt hátra Herrdoktor.
– Azér’ akasztás jár!
– A lórablásért viszont nem – nyugtatta meg a kislány, és
próbált biztatóan mosolyogni, ám ennek hatását sajnos
kibukkanó kapafogai erősen elrontották. – Egy konflislovat
akarok magukkal ellopatni, hogy aztán visszaadhassam a
gazdájának.
Hantás Laji és Herrdoktor a tárgyalás eme pillanatában
mélységesen egyetértettek abban, miszerint a velük szemközt
ülő kislánynak hibádzik néhány kereke. Bizonyára ki is
tartottak volna eme véleményük mellett, elutasítva a különös
melót, ha nincs az a két-két ezüstkorona, ami a
kocsmaasztalon feléjük csúszott.
 – Ezt azér’ adom, mer’ meghallgatnak – sutyorogta Mári.
– Ha végül nemet mondanak, hát jó, keresek más
okosokat. Ám ha mindent úgy tesznek, ahogy parancsolom,
akkor a szolgálatjuk ideje alatt mindennap kapnak még két-
két ilyen csillogó szépséget. No, mi legyen?
Az lett, hogy a 323-as számú bérkocsi lova másnap el lett
lopva. A pajtát Hantás Laji ajánlotta búvóhelyül, ahol a
négylábú „túszt” tökéletes biztonságban rejtegethették, mivel
a környék igencsak néptelen volt. A ravasz terv következő
lépéseként Herrdoktor felkereste a károsultat, bizonyos
Schwartz Jakab 78 bérkocsist, és közölte vele, hogy ha a
megadott időben ellátogat a régi téglagyár mögötti területre,
épen és egészségesen kaphatja vissza kenyérkereső társát.
– Ám ha olyan ostobaság kóricálna a kend fejében – tette
hozzá a csibézer –, hogy héket hí ránk, akkor a paciból
kóbász, magából meg fasírozott lesz!
Úgy tűnt, Schwartz igazi csiszolt freier79, mivel csak annyit
firtatott:
– Aztán mennyibe fog ez fájni az én briftasnimnak80?
Herrdoktort kissé meglepte a kérdés, mivel a megbízója,
Márika elfeledte közölni vele, mennyiért is adja vissza az
elraboltat.
– Meg fogunk alkudni – mondta végül. – Maga csak legyék
ott a régi téglagyár hátulsó kapujánál.
– Hogy aztán leüssenek és mindenemből kiforgassanak? –
horkant fel a zsíros képű, malacszemű bérkocsis, kinek

78
Schwartz Jakab bérkocsis 1900-ban a VIII. ker. Népszínház u. 35. szám alatt
lakott.
79
nem tolvaj, de minden hájjal megkent gazember, aki jól ismeri a tolvajvilágot
(korabeli tolvajszleng)
80
levéltárca, pénztárca (német eredetű szó)
orcáját elkapart pörsenések rondították. – Nem ettem
meszet!
– Maga okos glaccsos, azt meg kell hagyni – sóhajtott
Herrdoktor. – Legyen hát száz kroncsi. Annyit tán megér
magának az a gebe.
Mikor Márika később megtudta, hogy a váltságdíjról is szó
került, mérges lett.
– Mondtam én, hogy pénzt akarok a lóért? – kérdezte
pulykavörösen.
– Hát mi másért happoltuk el különben ezt a patás
szörnyeteget? – tárta szét a karját Hantás Laji, akit a
bérlovacska majdnem megharapott, mikor egy ködös, esős
éjjen kilopták őt az istállóból.
– Az az én dógom – toppantott a kislány. – A tiétek meg az,
hogy tegyétek, amit mondok, különben szer’usz világ!
Nehezen telt el az a négy nap, míg a két csibézer a lóra
vigyázott, Mück Mári pedig a Tabán és a pajta között
szaladgálva gondoskodott róluk. Schwartz négylábú
munkatársa igen rossz bőrben volt, mikor ellopták. A hátát
ostornyomok csíkozták, a bordái is mind kilátszottak, hát
nem csoda, hogy a kislány által hozott zabot oly boldogan
ropogtatta, mint tán még soha addigi életében. A két csibézer
sem panaszkodhatott, hisz a napi ezüstkoronákon kívül
bőséges ellátmányt, tokaszalonnát, vereshagymát, tepertőt,
kanoséban seritalt is kaptak. Csak épp rettentő mód kínozta
őket az unalom, no meg fáztak is, mivel az elhagyatott
pajtában tüzet rakni nem volt ajánlatos, hisz annak fényét
bárki messziről megláthatta volna.
– Laji, eriggy leskődni! – szólt a szakállas törpe, mint
valami félresikeredett tábornok. A csibézer mordult valamit,
majd a pajta ajtajához ment és kikukkantott a résen. A
csöpörgő eső mélán áztatta az elszáradt gaztengert, a
villanyos vasút síneit, meg a régi téglagyárat, melynek veres
épületei komoran strázsálták a vigasztalan, Kelenföldnek
nevezett pusztaságot.
– Sehol senki – húzódott vissza Hantás Laji. – Lehet, hogy
el se gyön. Ez a gebe nem ér meg száz kroncsit. Még ötvenet
se.
Mück Mári a lóhoz lépett, és megsimogatta puha orrát. Az
állat halkan felhorkantott, és mélységesen szomorú
szemekkel nézett a kislányra.
– Muszáj lesz visszaadjalak – súgta Márika az álszakáll
mélyéről. – Anna világgá kergetne mindkettőnket, ha
beállítanék veled a konyhába.
A szép sváb leány és az egykori kis mindenes immár kerek
egy hete éltek kettesben a Hül-házban. Akkor történt ugyanis,
hogy az a parázs tekintetű, félkarú báró beállított hozzájuk,
méghozzá nem először, de akkor utoljára. Richárd, igen, így
hívatta magát, és nagyon idegesnek tűnt.
– Pakoljon, Kardos kisasszony – mondta. – Ezen
minutumban el kell hagynia ezt a házat, sőt, az egész Tabánt.
Úgy tetszik, az üldözői a nyomára bukkantak, én azonban el
tudom önt rejteni.
– Na, és a lányok? – nézett Annára és Márira Cili. – Velük
mi lesz?
– Őket semmiféle veszély nem fenyegeti, míg az ön holléte
titokban marad.
– Még mi se tudhassuk, hogy hová viszi a mi Cilinket? –
cincogta sírós hangon Márika, és imádott barátnéjához
rohanva átölelte őt. A bárót láthatóan szemernyit sem hatotta
meg ez a jelenet.
– A bérkocsi odakinn vár – mondta száraz, parancsoló
hangon. – Ha élni akar a kisasszony, öt percen belül felszáll
rá.
 Márika és Anna segítettek Cilinek összepakolni, majd
kikísérték őt az utcára. Szerencsére akkor is épp szakadt az
eső, így senkit nem láttak, csupán a bakon ülő,
nagykabátjában és kopott cilinderében némán ázó bérkocsist.
Hét nap. Mück Mári számára ez az idő, amit Cili nélkül
kellett eltöltenie, végtelennek tetszett. Még szerencse, hogy
már ott, a báróra és utasára várakozó konflis mellett
elhatározta: nem hagyja annyiban a dolgot. Jöhet tőle
akárhány báró, gróf, vagy akár maga a császár is, ő Kardos
kisasszonyt igenis kísérni és óvni fogja – csak előbb ki kell
tudnia, hogy hol tartózkodik.
– Psszt! – integetett a pajta ajtórésében állva Hantás Laji,
aki morgolódott ugyan, de őrhelyét azért fel nem adta. – Van
ottan valaki. A raktár kőkerítésénél toporog.
Herrdoktor a társa mellé lépett, és maga is kihunyorgott a
borús félhomályba.
– Ő lesz az – bólintott aztán. – Legalábbis formára
hasonló. Puhos, disznópofájú alak nagykabátba, régimódi
gyászhuszár cilinderrel a tökfején.
– Akkor hát vágjunk bele – döntött Mück Mári, remegő
kézzel simítva le álszakállát. – Laji, menj ki érte, és hozd ide!
A bérkocsis óvatos lassúsággal lépett be a pajtába, és
gyanakodva nézett körbe. Tekintetén látszott, hogy a
legrosszabbra is fel van készülve. Rebbenő idegekkel várta,
mikor esik neki a két csibézer, akik majd megpróbálják őt
leütni és kifosztani. Herrdoktor azonban, aki Márika mögött
állt, fikarcnyit sem mozdult, Hantás Laji pedig az ajtón kívül
maradt, hogy a környéket lesse, így végül Schwartz is kezdett
megnyugodni, és kabátzsebébe rejtett két keze kissé ellazult.
– A Sári – nézett a lóra. – Ő az enyém.
– Magáé lehet újra, csak előbb állapodjunk meg – szólt
Márika a rengeteg szőr mögül, ügyetlenül elmélyített hangon.
 – Nocsak, te jány vagy – hőkölt hátra a kocsis, és újra csak
a pajta belsejét vizslatta. – Akkor ez valami rosszízű tréfa
akarna lenni?
– Nincsen itt semmi tréfa, Schwartz úr – mondta
Herrdoktor. – Higgye el, bármilyen cérna hangja is van a
főnökünknek, csak egyet biccent, és én máris angolra vágom81
magát.
A kocsis újfent elkomorult, a karja pedig megfeszült, mint
a propeller82 horgonykötele erős hullámzáskor.
– A ló akkor is az enyém – mondta. – Felismerem.
– Tán csak nem arról a mintáról, amit az ostorával maga
rajzolt szegényre? – mondta számonkérőn Márika, aki a
hangját többé már nem próbálta eltorzítani, így csak az
álszőrzet védelmében bízhatott.
– Ahhoz magának semmi köze – húzta féloldalas vigyorra
húsos száját a kocsis. – Halljam, mit akar tőlem?
– Egy címet.
– Aztán mifélét?
– Emlékszik-e, hogy éppeg hét nappal ezelőtt a Tabánban
járt?
– Akár emlékezhetnék is – vont vállat Schwartz, aki kezdte
már kapiskálni, mit akar tőle ez a szakállas leány.
– Emlékezni fog! Emlékeznie kell, különben intek a... a
havereimnek, és akkor szer’usz világ, menten meghirigelik.
– Aszongya, éppeg egy hete? – ráncolta homlokát a
glaccsos, és a tekintetében ravasz fény villant. – Hát csak ezér’
lopták el tőlem a Sárit? Elég lett vón, ha szépen kérdezik, és
mellé néhány kroncsit csúsztatnak.

81
megöl (korabeli tolvajszleng)
82
a Pest és Buda közt közlekedő személyszállító hajók korabeli neve
 Korábban Herrdoktor is ezt javasolta Márikának, ő
azonban nem bízott a lefizetésben. Úgy vélte, minden
konflisos hazug, míg csak rá nem kényszerítik, hogy az igazat
mondja.
És mivel lehet egy glaccsost megfogni? Természetesen a
lova életével, hisz általa keresi a pénzt, és ezért nélküle
nyomorba esne.
– Aznap reggel egy urat vitt a Tabánba – szólalt meg ismét
Márika. – Angol szabású, fekete bársonykabátban,
sétapálcásan érkezett, és hiányzott neki a bal karja.
– Könnyen lehet – sóhajtott ismét a bérkocsis, erősen
megjátszva a töprengést. – Nem szokásom az utasaimat
fixírozni.
– A kisasszonyra viszont, akit a Horgony utcában
felszedtek, csak emlékszik!
– Mondjuk, hogy igen.
– Akkor halljam a címet – lépett előre Márika
türelmetlenül. – Hová vitte a bárót meg az utasát? De ne
hazudjék nekem, mer’ aztat én rögvest megérzem, és akkor
magának meg a lovának is szer’usz világ!
Schwartz János fürkész tekintete előbb a négylábúra, majd
Herrdoktorra vándorolt. Utóbbi, hogy gyors döntésre bírja a
kocsist, egyik kezét a pajta gerendájának támasztott rozsdás
vasvilla nyelére tette.
– Magyar utca – bökte ki végül. – Amelyik Pesten
találtatik.
– Házszám? – emelte feljebb izgalomtól remegő álszakállát
Márika.
– Húsz.
– Húsz?! – kerekedett el Herrdoktor szeme. – Az nem
lehet!
 – Már miért ne lehetne? – háborgott Schwartz úr. –
Tisztán emlékszem, hogy a báró ottan állíttatta meg vélem a
kocsit. Már vártak rájuk, az ajtó azonnal kinyílt, ők pedig
sietve bémentek.
– A Pilisy-házba? – hördült fel ekkor Herrdoktor, ám nem
haragosan, inkább úgy, mint aki próbálja lenyelni a nevetést.
– Abba hát, a Pilisy-házba – bólintott határozottan a
glaccsos, aki már kezdte unni, hogy kételkednek a szavában.
– Na, hiszen – fordult Herrdoktor apró termetű, ám annál
értetlenebb megbízója felé, miközben borostás képén
különös, már-már bántó vigyor terült szét –, szép kis firma
lehet a te elveszett kisasszonyod, hallod-e?!
– Most meg mér’ mondja ezt nekem? – kiáltott ijedten
Márika.
– Hát csak azér’, lelkem főnököcském, mer’hogy a Pilisy-
ház nem más, mint a mi szép székesfővárosunk legösmertebb
bordélya. Úgy biza’!

Valahol a nagy épületben ajtó csapódott, és mint kerek egy

hete mindig, Kardos Cecília erre most is összerezzent. Tartott
minden nesztől, moccanástól, az ezüstneműk csörrenésétől, a
poharak koccanásától, de legfőképp a léptek zajára dobbant
meg a szíve, és feszült meg a teste, mintha menekülni vágyna.
– Bolond, bolond, bolond – súgta maga elé bosszúsan. –
Szedd már össze magadat, te kótyagos liba, hisz nincs veszély.
Az első emeleti kisszalon fényűző berendezése puhán,
melegen, barátságos derűvel vette körül. Az aranyozott
bársonykanapé, amin ült, kínai mintás selyempárnáival olyan
volt neki, mint megfáradt hajónak a viharbiztos kikötő. Cili
ölében a Vasárnapi Újság legfrissebb száma hevert, melyből
megtudhatta, hogy a perzsa hadsereg tüzérségét egy magyar
tábornok, bizonyos Wagner állította fel, aki...
A leányt cseppet sem kötötte le a katonapolitika.
Összehajtotta és a kanapé előtt vigyázó asztalkára tette az
újságot, majd az erkély üvegajtajára nézett. Bár még csak hat
óra felé járt az idő, miként azt a sarokban álló, embermagas
ingaóra is mutatta, a szalonban máris nyomasztó félhomály
ült. A borús ég és a gyakorta megeredő eső ellopta,
felemésztette a fényt, téve ezt oly alaposan, hogy az ember
kezdte úgy érezni, a világot többé már soha el nem érheti több
napsugár.
Kintről sietős, puha léptek közeledtek, majd fürge kopogás
hallatszott.
– Tessék! – kiáltott Cili, maga is érezve, milyen hamis a
hangja.
A szalon kilincse lassan mozdult, majd kitárult az ajtó.
Főkötős, fehér kötényes, széles arcú cselédlány lépett a
szalonba, kezében ezüsttálcával, amin – angol szokás szerint
– tea, aprósütemény, falatnyi pirított kenyerek és dzsem
sorakozott.
– Az ozsonna, naccságos kisasszony – hajtott végre
veszedelmesen imbolygó pukedlit a lány.
– Mondtam már neked, hogy nem vagyok nagyságos, de
még tekintetes sem – állt fel Cili a kanapéról. – Szólíts
egyszerűen csak a nevemen.
– Olyat nem szabad – jelentette ki a cselédlány
határozottan. – Itten minden kisasszony naccságos,
máskülönben a Róza asszony menten letépi a fejemet.
Halkan zörögtek a csészék, csendültek az ezüstkanalak,
amint a tálca elfoglalta helyét az asztalon.
– Tetszik még kívánni valamit a naccságos kisasszonynak?
– kérdezte a cselédlány.
 – Két csészét hoztál – csodálkozott Cili.
– A Róza asszony is mindjárt gyön. Azt mondta, beszédje
van a naccságos kisasszonnyal.
A főkötős teremtés ismét úgy tett, mint aki mindjárt
összerogy, majd elvégezve ezt a különös, pukedlinek szánt
mozdulatot, kiment a szalonból. Cili elgondolkodva nézte a
két csészét. Hét napja már, hogy Pilisy Róza 83 különös
házában élt, és bár más dolga nem akadt, mint reggeltől estig
olvasgatni, vagy épp az első emelet szobáit járni, már-már
kezdett egészen erőtlenné válni. Az utóbbi években folyton
résen volt, vagy épp az életéért, a szabadságáért küzdött, most
viszont... Miután a báró rohanvást elhozta a Tabánból, letéve
őt Róza asszonynál, mint valami értékes, törékeny holmit, Cili
hirtelen elveszett, sodródó falevélnek kezdte érezni magát. A
ház úrnője, a negyvenes éveit taposó, Brünhilda alkatú hölgy
kedvesen, ám némi távolságtartással fogadta Ambrózy
Richárd gyámolítottját. Meghallgatta a báró utasításait,
miszerint Kardos kisasszony a házból, sőt, annak második
emeletéről ki nem mozdulhat, az erkélyre lépnie is tilos, az
ablakok pedig, amiket esetleg megközelít, mindig legyenek
elfüggönyözve.
– Úgy lesz, miként azt a báró úr kívánja – bólintott a szép
Róza asszony, majd Cilire mosolygott. – Ne féljen, kedvesem,
itt magát senki fel nem találja, ez ugyanis az én házam, mi

83
Pilisi (Pilisy) Róza (szül. Schumayer Rozália, 1857-1931) alias „Pest Rózsája” avagy
„Madame Rose” a kor legismertebb kokottja, Schumayer Ig- nácz honvéd százados
és Láng Borbála viharos szerelmének gyümölcse volt, akit nagyszülei neveltek, ám ő
tizenhat évesen (miként a mamája) megszökött egy katonatiszttel, aki azonban az első
éjszaka után hazaküldte őt. Róza inkább Pesten maradt, és eladó lett egy Szervita téri
virágüzletben, ahonnan gróf Apponyi Albert emelte ki, lakást bérelve neki, és
nemcsak a szeretőjévé tette a lányt, de taníttatta is, nagyvilági dámát faragva belőle.
Róza hallatlanul értelmes, tehetséges nő volt, akinek - miután Apponyi elhagyta -
élnie kellett valamiből, hát luxuskokottá lett.
több, a várkastélyom, aminek korlátlan hatalmú úrnője
vagyok.
Odakinn, a szürke Magyar utcán konflis kerekei zörögtek
tova. Cili visszaült a bársonykanapéra, és várt. Szemben a
Pilisy-házzal, az utca túloldalán a Károlyi-kert fenséges fái
megborzongtak a még hótalan, de már igazi télidőt ígérő
szélrohamok egyikétől. A földszintről leánykacagás szökött fel
az első emeletre. A kétemeletes palota lakói már a közelgő
estére és a hosszú, zajos éjszakára készültek. Odalenn
háromszor rándult a kapucsengő, jelezve, hogy megérkezett
Krausz Samu84, akit itt mindenki csak Simi bácsinak szólított.
A fényesre koptatott nadrágot, régimódi öltönyt és foszladozó
szivarzsebtől csúf selyemmellényt viselő, vaksi öregúr valódi
manómosollyal köszöntötte Róza asszonyt és a ház népét,
majd a korlátba kapaszkodva felporoszkált a második emeleti
nagyszalonba, ahol aztán leült vén barátja, a fekete
Bösendorfer zongora elé, amin ma is kivilágos-kivirradtig fog
játszani.
Cili már alaposan kitapasztalta a ház rendjét, így jól tudta,
hogy Simi bácsi érkezése csak a nyitány. Nyolc óra felé az
egyébként csendes Magyar utca hirtelen olyanná válik, mint
volt az Andrássy út 1896-ban, a millenárisi nagy felvonulások
idején. Egymást érik majd a konflisok, fiákerek és
magánhintók (különösen az utóbbiak), hogy a palota elé
köpködjék frakkba, cilinderbe vagy épp angol pincsbe 85 ,
főtiszti csákóba öltözött utasaikat, akik türelmetlenül rántják
meg a csengőzsinórt, hogy belépve az ajtón hanyag
mozdulattal dobják aranyszegélyes vizitkártyáikat Róza

84
Krausz Samu zongoraművész a IV. kér. Aranykéz u. 4. szám alatt lakott. Minden
egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
85
kerek, fekete vagy szürke keménykalap, fehér, fekete, esetleg más színű szalaggal
asszony ezüstdarut formázó edénykéjébe 86. A híres, mások
szerint hírhedt Pilisy-palota majd’ minden este így telik meg
élettel, zenével, tánccal, víg beszélgetéssel és legfőképp fiatal
lányok kacagásával, akik közül sokan a Népszínház üdvöskéi.
Színésznőcskék, kóristák, a tánckar csinoskái flörtölnek a
nagyszalonban a vendég urakkal, dúsan rakott asztalok,
kellemes zene és bőven csordogáló, drága bor, gyöngyöző
pezsgő mellett. A társaság víg kedéllyel, a merev etikettet
sutba vágva mulat, vagy épp trécsel, irodalomról, városi
pletykákról, politikáról, miközben egy-egy párocska csendben
el-eltűnik a második emelet szobáinak valamelyikében.
A Pilisy-házban nagy élet volt hát, ám ezt a külsőségeiben
fényes, valójában azonban nagyon is szomorú, sőt, nyomasztó
miliőt Kardos Cecília rosszul viselte. Rég nem volt már az a
naiv, ábrándozó marosvásárhelyi leány, aki csodát látni
érkezett a székesfővárosba, így aztán jól tudta, hogy Róza
asszony palotájában a férfiak pénzért veszik a... Majdnem azt
gondolta, hogy a „szerelmet”, csakhogy a színésznőcskék,
kórista- és táncoslányok szívében cseppnyi szerelem sem bújt
meg azon férfiak iránt, akikkel a szobácskákba elvonultak.
Üzlet volt ez az egész, semmi több: bankóért ölelést kínáló,
ékes-fényes bordélyházi kereskedelem.
A magas plafon irányából halk koppanás hallatszott. Az
odafönn asztalt terítő cselédlányok egyike tán elejthette a
súlyos ezüstkések valamelyikét. Cili már épp azon volt, hogy
mégis önt magának egy kis teát, mikor a szalon ajtaja kinyílt.
A küszöbön magas, szorosra fűzött, szép arcú nő állt.
Ruhája a legújabb divat szerint varratott lila selyem, szolid
fodrokkal a deréknál, mellrésznél és a nyaknál. Bár a

86
Pilisy Róza darut formázó ezüst névjegy- és vizitkártyatartója ma a Petőfi Irodalmi
Múzeum gyűjteményében látható.
szalonban továbbra is félhomály honolt, a gyöngyházfényű,
kerek gombocskák felszikráztak, mikor az asszony Cilire
mosolygott.
– Ugye nem bánja, kedves, ha magával tartok?
Pilisy Róza hangja igézően bársonyos, melegséget és biz-
tonságot árasztó volt. Habár Cili maga sem értette, honnan
pattant elő, hirtelen mégis egy bolond gondolat suhant át a
fején: vajon a báró miért nem kérte még nőül ezt a csodás
teremtést? Persze Róza asszony úgy húsz évvel idősebb lehet
Ambrózynál, és a társadalmi helyzete sem épp a
legmegfelelőbb, de mégis... Cili a házba lépésének első
pillanatától fogva érezte, hogy ez a két ember ezer titkos,
eltéphetetlen szálon át kötődik egymáshoz. Párt alkottak,
rejtett szövetség állt fenn közöttük, ami most Hangay Emma
életének megóvását tűzte ki célul.
– Boldoggá tesz, asszonyom, ha kitüntet a társaságával –
állt fel Kardos Cecília a kanapéról.
– Milyen formálisak vagyunk ma, gyermekem – nevetett
őszinte derűvel Madame Rose, majd gyakorlott és igen serény
mozdulatokkal teát töltött, pirított kenyérkékre dzsemet kent,
végül pedig helyet foglalva a kanapén, jóízű falazásba kezdett.
– A lány azt mondta, beszélni szeretne velem – szólalt meg
Cili, miután ő maga is helyet foglalt.
– Ez nálam, kedves, állandó állapot – Róza asszony
hamiskás kacsintást küldött felé. – Mióta a házamban
vendégeskedik, folyton azon jár az én tyúkeszem, hogy miért
nem bízik meg bennem.
– Bízom én...
– Bízik egy rossznyavalyát! – legyintett a palota úrnője,
letéve a tányérkát, amiről már minden falatka elfogyott. –
Tudja, gyermekem, sokat gondolkodtam a dolgon. Ambrózy
báróban bízik, hisz zokszó nélkül követte őt ide. Persze ezt
meg is értem. A mi bárócskánk komor ugyan, mint egy
spanyol bika, de jóképű, erős és szavahihető férfi, amilyenből
manapság ebben a városban alig akad néhány.
Cilit valahogy rosszul érintette „a mi bárócskánk” kifejezés.
Mintha Ambrózy Richárd, ez a morc, titokzatos férfi csupán a
nők kedves játékszere volna, akit most épp Hangay Emma és
Pilisy Róza használ, míg rá nem un.
– Nézze, asszonyom – húzta ki magát ültében Cili, és
egyenest a nő vidám, érdeklődő szemébe nézett –, én csupán
vendég, méghozzá nagyon hálás vendég vagyok ebben a
házban. Tudom, hogy veszélyben forog az életem, és azzal is
tisztában vagyok, hogy a báró úr és ön nélkül talán már...
– Hagyja ezt, kedves – tette Róza jobb kezét Cili térdére. A
nő tekintete továbbra is bársonyos fényt sugárzott, de a
szertelen vidámságot bölcs derű váltotta fel. – Sokkal többet
értek mindabból, amit érez, mint gondolná. Tudja, én sem
voltam mindig gazdag nagyvárosi dáma, vagy miként nevezni
szoktak mostanság, a „pesti kaméliás hölgy”. Oh, dehogy!
Egyszerű, bár szerencsétlen sorsú polgárcsaládba születtem.
Anyám megszökött apámmal, a fess katonatiszttel, de a
lángoló szerelem korán kihűlt, ahogy életük mécsese se égett
sokáig, engem pedig a nagyszüleim neveltek fel. A vér, mint
mondják, nem válik vízzé, hát tizenhat éves koromban én is
beleszerettem a magam hadnagyába, és felszöktem vele ide, a
székesfővárosba.
– Hol van most az a katona? – támadt fel Ciliben az
érdeklődés.
– Az első szerelmes éjszakán az én szép hadnagyom
mindent megkapott tőlem, amit csak egy tizenhat esztendős,
ártatlan leány férfinak adni tud – mondta Róza, hangjában
szemernyi keserűséggel. – Reggelre kelve aztán, miközben
beretválkozott, így szólt hozzám: „Együtt ehetünk, aztán
kikísérem a vasútra. Tizenegy órakor indul a vonat, egykor
már otthon lehet.”
Cili önkéntelenül nyúlt Róza keze után és megszorította
azt, mire a ház úrnője felnevetett.
– Csak nem fogunk rég múlt szerelmek kiszáradt kórói
fölött pityeregni, drágám? – kérdezte, és rögtön válaszolt is:
– Nem, erről szó sem lehet! Végül is az én önző
hadnagyom jót tett velem. Ha Pilisen maradok, előbb-utóbb
feleségül kellett volna mennem a jegyző sápatag fiához, vagy a
helyi nagygazdák egyikéhez, akikből szellem helyett
disznószag árad. Rágondolni is borzadály! Szögezzük hát le,
hogy az én hadnagyom rossz ember volt, aki azonban
vétlenségből jót tett velem. A Szervita téri virágüzletben,
ahová eladólánynak felvettek...
– Hát nem tért vissza a nagyszüleihez? – csodálkozott Cili.
– Az után, hogy hagytam magam megrontani? – csóválta a
fejét Róza asszony, oly természetességgel ejtve ki e rettenetes
szót, mintha csak annyit mondott volna: fapapucs.
– Nem ettem bolondgombát, kedvesem! Inkább maradtam
Pesten, és tűzködtem a virágokat a nagyurak gomblyukába,
akik minden reggel betértek a boltba, hogy megkapják a
maguk kedvenc díszét. Emlékszem, Szemere Miklós
tearózsát, Podmaniczky gróf fehér szegfűt, a Károlyi Pista
meg, akivel azóta is igaz barátok vagyunk, mindig búzavirágot
kért, és közben úgy nézett azzal a dióbarna szemével, hogy a
blúzom gombja magától kipattant a helyéről.
Cili elnevette magát. Tudta, hogy inkább felháborodnia
kéne, de Róza asszony természetes őszintesége kezdte rabul
ejteni. Az utóbbi években úgy vált kislányból nővé, hogy
közben senki nem akadt, akivel bizalmasan beszélgethetett,
vagy akár összekuncoghatott volna a... Nos, hát a szív, a
szerelem, a férfiak dolgáról. Menekülni, rejtőzni, harcolni
már tudott, ám hogy miként kell az emberi nem erősebbnek
látszó felével bánni, arról biz’ fogalma sem lehetett.
– Bocsásson meg, hogy kérdezni merem – pillantott körbe
Cili a míves bútorokkal, drága drapériákkal, súlyos
ezüstneműkkel és értékes porcelánokkal berendezett
szalonon, ám mondandóját be nem fejezhette, mivel Róza
asszony félbeszakította azt.
– Ácsi! Bármit kérdezhet, és én a legjobb tudásom szerint
felelek, de csak egy feltétellel.
– Mi volna az?
– Mondjuk egymásnak eztán, hogy te – billentette félre
kérdőn a fejét Róza asszony. – Nos, mit szólsz ehhez az
ideához? A mi drága, elveszett bárónk rám bízott téged, bár
nem mondta, miért. Csupán annyit kötött az orromra, hogy
rettentő veszedelemben forogsz, hát el kell rejtselek.
Istenkém, hisz már kerek hét napja laksz nálam, és még a
nevedet sem árultad el. A házban mindenki úgy tudja, hogy az
unokahúgom vagy, kinek neve Schumayer Karolin, és ez jól is
van így! Nem kérem, hogy áruld el, ki vagy, és azt sem, hogy
mi elől menekülsz. Csak annyit kérek, mondd nekem azt,
hogy te.
Cili ösztönei azt súgták, hogy azonnal vonja vissza a kezét
Róza asszony szorításából és zárkózzon be ismét, miként
eddig tette. A ház úrnőjének nyílt tekintete, kedves mosolya
azonban épp az ellenkező irányba terelte.
– Hát akkor – sóhajtott – szervusz, kedves Róza.
– Szervusz, édes Karlinkám – ölelte meg kacagva ifjú
vendégét a fehérkaméliás hölgy. – Mostantól kérdezni és
felelni is sokkal könnyebb lesz, meglásd. Mondd hát, mire
vagy kíváncsi?
– Ez a ház – nézett ismét körbe a lány a finom női ízlést
sugárzó gazdagságon – kicsit sem hasonlít egy virágboltra.
 – Az érdekel hát, hogyan lettem szegény virágárus lányból
úriasszony? – bólintott értőn Róza. – Hosszú sora van annak,
de sejtheted, hogy az egész egy férfival kezdődött és... Hát
igen, mit szépítsük, sok másikkal folytatódott. Ez a ház az
enyém. Bútoraimat a híres Thék mester 87 készítette, a
szőnyegeket, selymeket, drapériákat egyenest nekem hozták
Keletről, a fenti nagyszalon hatalmas tükreit, ólomkristály
poharait, ezüstvilláit, a lépcsőházi szobrokat, a kínai
porcelánokat és a fürdőm polcain sorakozó illatszereket,
kencéket és hölgyporokat mind-mind a magam pénzén
vettem. Azon a pénzen, amit bőkezű pártfogóim...
A szalon ajtaja úgy vágódott ki, mintha tornádó taszította
volna be.
– Tessen gyönni gyorsan, naccságos Róza asszony! –
zihálta a cselédlány, aki korábban a teát szervírozta, ám
akkori rendezett külsejének immár nyoma sem volt, mivel
fehér főkötője csálén lógott, az arcán pedig vöröslő nyomot
hagyott egy percekkel korábban rajta csattanó tenyér. –
Ribillió van a kapunál!
– Ribillió? – állt fel a ház úrnője, nyugalmát megőrizve. –
Mégis miféle?
– Valami ördögfajzat akarna bégyönni ide! – A cseléd közel
állt ahhoz, hogy kitörjön rajta a hisztéria. – Torzonborz, nagy
szakállas, de valahogy mégis női fajzat, aki úgy visít és
karmol, mint akiben ezer megveszekedett bűjti boszorkány
lakozik! Azt üvölti, hogy néki itten a helye, mert...

87
Thék Endre (1842-1919) bútorasztalos, a magyar nagyüzemi bútorgyártás
megteremtője, számos nagyúri villa, palota berendezésének kivitelezője, Nemes
Thék András és Urszuly Mária gyermekeként a család negyedik generációs iparos
tagja volt. Jelenleg a IX. kerületben, a Művészetek Palotája melletti egyik sétány őrzi
Thék nevét.
 Az utcáról immár az első emeletig is felhallatszott a lenti
csatározás. Sikolyok, káromlások szálltak a máskor csendes
Magyar utcán, és a birkózókat – a behatolni akaró idegent,
meg az őt kitaszigálni szándékozó konyhalányt és házmestert
– több arra kóricáló diák, valamint két hölgy és három úr
figyelte óvatos távolból.
Róza asszony egyenest az üvegezett ajtóhoz ment és
felrántva azt, kilépett az erkélyre. Cili gondolkodás nélkül
követte őt.
– Takarodj innét, te szörnyeteg! – kiabálta a tenyeres-
talpas tót konyhalány, aki csak nemrég állt a ház
szolgálatában, ám hűségét most nagy hévvel igyekezett
bizonyítani. – Eridj vissza a Vurstliba, a szakállas nőket ottan
mutogatják!
Erre válaszul a behatoló előbb bokán rúgta szegényt, majd
kitépve magát a házmester szorításából, a nyitott ajtó felé
iramodott.
– Cilike, gyövök mán, egyet se élj, kiszabadítalak! –
rikácsolt ki közben fekete szakálla alól.
– Cili? – pillantott oldalvást hét napja érkezett
unokahúgára Róza asszony, és tekintetében ismét felcsillant
az a játszi fény, ami annyira jellemezte. – Úgy hiszem,
látogatód érkezett, kedvesem.

Jó fertályórával a Magyar utcai ribilliót követően az első

emeleti kisszalonban hárman tartózkodtak. Cili megint csak a
kanapén ült, a térdénél kuporgó, immár halkan szipogó
„szakállas szörnyeteg” hátát simogatva, míg a fehérkaméliás
hölgy fölébük tornyosulva állt, és töprengő arccal figyelte eme
különös élőképet.
– Micsodás bolondságot műveltél, Márika? – suttogta-
sóhajtotta Cili. – Bicskás csibézereket bérelni, velük lovat
lopatni, fiákerest zsarolni... Mégis hová tetted az eszedet?
– Veled tartott az, mikor a báró elrabolt – nézett fel
imádott barátnéjára könnyáztatta arccal a kislány, mire
Cilinek muszáj volt, ha kissé keserűen is, de elnevetnie magát.
– A báróval saját akaratomból jöttem ide, kis bolondom –
mondta.
– Tán azért, mert ő neked a titkos szívbélid? – kerekedett
el Márika szeme hirtelen.
– Hogyan mondod?! – Cili immár kacagott. – Méghogy a
báró meg én...?
– Már mér’ ne? Hibádzik az egyik karja, az igaz, de a
fizimiskájában semmi kivetnivaló se nincsen, a briftasnija is
jó vastag lehet, no és a szeme... Úgy tud vele nézni kifelé
abból a szép fejéből, hogy ha híná, minden leány rögvest azt
mondaná: „Szer’usz világ, én mostan a szerelem kútjába
ugrok!”.
– Van abban csízió, amit ez a kis szakállas mond – nevette
el magát Róza asszony, majd az ajtó mellé lépve meghúzta a
cselédhívó zsinórját. – Az a megzabolázhatatlan szeretet
pedig, ami utánad hozta – itt szünetet tartott, és csak azután
folytatta, hogy mélyen Cili szemébe nézett – az, Karlinkám,
becsülendő kincs!
– Karlinka? – bámulta meg ismét a puha szőnyegen
kuporgó Mári kedves barátnéját. – Hát az meg ki a kórság?
Cili könnyű kézzel kósza tincset söpört félre a kislány
homlokából.
 – A világ számára én mostantól Schumayer Karolin vagyok
– mondta –, ez a hölgy pedig itt az unokanővérem, Pilisy
Róza.
– Született Schumayer Rózál – tette hozzá oktatón a ház
asszonya. – Tudod, csipisz, néha le kell vedleni a régi bőrt, és
új álcát ölteni, nehogy ránk találjon a baj.
– Karlinka? – ízlelte a nevet Mück Mári, majd hirtelen
nagyot bólintott. – Nekem smakkol. Különben meg felőlem
hívhatnak tégedet bárhogyan, amíg melletted maradhatok,
nincs bánatom.
Emma, Gerlice, vagy épp Cili, aki rövid élete során immár a
negyedik személyazonosságot öltötte magára, kérdőn
pillantott Róza asszonyra, akinek azonban nem maradt
érkezése bármit is mondani, mivel az ajtón halk kopogás
hallatszott.
– Gyere! – kiáltott a fehérkaméliás hölgy, és miután a
szeppent cselédlány belépett, ő pattogó szavú utasításokat
kezdett sorolni. – Melegíts vizet, ereszd teli a kádamat, és
készíts mellé törülközőt, Juló.
– Igenis, naccságos asszony.
– Azután eridj le a szobátokba, és hozd fel onnét az Erzsi
cselédruháját.
– Az Erzsi megszökött egy bakával – mondta Juló bambán.
– Tudok róla – sóhajtott Róza asszony, türelmét őrizve. –
Éppen azért kérlek, hogy hozd fel a ruháját, amit
hátrahagyott, és tedd azt a fürdőbe.
– Parancsára, naccságos asszony – roggyantott térdet a
cselédlány, majd gyűlölködő pillantást vetve Márira, távozott.
– Kicsit nehéz neki a feje, de azért rendes lány – mondta
Róza asszony, miután becsukta a szalon ajtaját és visszatérve
az asztalkához, amin már rég kihűlt a tea, leült a kék-sárga
csíkos székek egyikére. – Hol is tartottunk, hölgyeim?
 – Maradnék – közölte állát felvetve Mück Mári. – Nekem
Ci... Vagyis Karlinka kisasszony mellett a helyem!
– A te helyed, kis drágám, ebben a szent minutumban egy
kád forró vízben van, sikárkefék és dörzsszivacsok között –
javította ki a fehérkaméliás hölgy. – Ha jól sejtem, azt a
rettentő szőrgubancot az arcodra gumiarábikummal
pacsmagoltátok fel.
– A Herrdoktor ideája volt az egész – védekezett Márika. –
Aztat mondta, hogy ha mindenáron én magam akarok
beszélni a fiákeressel, akkor maszkírozás szükségeltetik,
nehogy a fickó később rám ismerjen.
– És tán nem lett volna elég, ha egy függöny, paraván,
ajtólap, vagy akár a te nagyeszű Herrdoktorod háta mögül
szólsz hozzá? – vonta fel kérdőn bal szemöldökét az alig
egyhetes Schumayer Karlinka.
Igaz, hogy Mück Mári arcából a torzonborz álszőrzet miatt
alig látszott valami, de annyi azért menten nyilvánvalóvá vált,
hogy a kislány fülig pirult.
– Én csak... – motyogta, homlokát barátnéja térdének
támasztva. – Csak tégedet akartalak innét kiszabadítani.
– Azt hitted, hogy Karlinkának rossz sora van itt? –
kérdezte csendesen Róza asszony. – Ugyan miért?
Mück Mári ekkor a fehérkaméliás hölgyre kapta vad tűzben
égő tekintetét.
– Hát mégis hogyan lehetne bármelyik fehércselédnek jó
sora egy... Egy ilyen házban? – kiáltott a kislány.
Cili, vagyis Karlinka kuzin látta, miként hőköl hátra Róza
asszony. Márika szavai arcot perzselő pofonként érték a nőt,
háta hirtelen megfeszült, két keze ökölbe szorult, szép ívű,
festett ajkai pedig úgy egymásra préselődtek, mintha soha
többé egyetlen szót sem akarnának kiereszteni.
 – Hát ez meg mi volt? – az immár negyedik életét élő leány
megragadta az álszakállt, és annál fogva fordította maga felé
Mück Mári arcát. – Ez nem a Hül-ház, hallod-e? Itt engem
befogadtak, menedéket adtak és nem kényszerítenek olyan
piszkos dolgokra, mint odaát, a Tabánban. Róza asszony hálát
érdemel és nem...
– Hagyd el, Karlinka – szólt ekkor a fehérkaméliás hölgy,
kinek tekintetében szomorú, bölcs türelem ült. – A kislány
ijedelme érthető. Tiszta szívéből szeret téged, és bizonyára
hallott már a Pilisy-házról, aminek, ezt nem tagadhatom,
rossz híre van.
Róza asszony előrehajolt, és megsimogatta Mári fejét. A
kislány előbb el akart húzódni, de aztán megemberelte magát.
– Értelek én, csipisz – mondta a fehérkaméliás hölgy. – Ez
valóban olyan ház, ahol pénzért kap szerelmet az, aki képes
megfizetni, de hidd el nekem, mert lelkem igaznak
megmaradt részére mondom: ha Karlinkára csak kicsit is
rossz szándékkal tekint valaki, annak magam kaparom ki a
szemét. Épp úgy, miként azt te tennéd, édesem.
Mück Mári ezt hallva hirtelen a nő felé ugrott, átölelte
annak mindkét lábát, rendesen meggyűrve a széles szoknya
dús anyagát, és zokogva mondta:
– Tessen nekem megbocsátani, szép naccságos asszony! Én
nem tudtam... Nem értettem... A Herrdoktor mondta, hogy ez
a ház bordély, én meg azt hittem, hogy a báró... Hogy ő a
Cilike kisasszonyt azér’ hozta ide...
– Miért is?! – csattant a kiáltás a három nő feje fölött.
Egyikük sem vette észre, hogy kinyílt a szalon ajtaja, és
belépett rajta az új jövevény. Ambrózy Richárd báró esőtől
pettyezett kabátban, kalapban, sétapálcával a kezében állt
meg fölöttük, amiből sejthető volt, hogy sietségében
egyszerűen félresöpörte útjából az őt beengedő cselédet, és
egyenest az emeletre rohant.
– Halljam, miféle váddal illetnek engem? – szólalt meg
ismét fagyos indulattal a férfi, akin látszott, hogy kitörni
készülő haragját épp csak el tudja fojtani. – És ha már itt
tartunk, elárulná valaki, miféle excessus88 az, amit a hölgyek
épp végrehajtanak?
Márika halk sikkantást hallatva menekült vissza
barátnéjához, aki egyik kezével szorosan magához vonta őt,
míg a másikkal egy sárkánymintás díszpárnába markolt,
mintha a távoli Kelet szépséges szörnyeitől remélne
támogatást. Úgy tűnt, a szalonban egyedül Róza asszony
őrizte meg a hidegvérét.
– Nahát, drága Richárdom – pattant fel helyéről sugárzó
mosollyal a hölgy. – Ön itt, méghozzá bejelentés nélkül?
– Bejelentés? – Ambrózy báró kissé hökkenten pillantott a
nőre, máris kiesve iménti harcias szerepéből. – Hisz mióta a
kisasszonyt önre bíztam, majd’ mindennap eljövök, és még
sosem kérte rajtam számon az előzetes bejelentést.
– Most sem teszem – Róza asszony bal tenyere Richárd
hátára simult. Az érintéstől, ezt Karlinka jól látta, a férfi előbb
kissé összerándult, majd némileg ellazult. – Tudja jól,
Richárd, hogy maga bármikor kedves vendége a Pilisy-
háznak.
Ezeknek múltjuk van – gondolta a Tabánból szökött leány.
– A báró máris oly szelíd, mint egy csúztól nyúzott vén
komondor, ki a gazdája lába mellett heverve lesi a közelgő
őszt.

88
kihágás, rendzavarás, túlkapás (latin)
 – Hírét vettem, hogy a kislány rátalált Kardos... Akarom
mondani Schumayer kisasszony búvóhelyére – pillantott
Mück Márira a báró.
– Hírét vette? – csodálkozott Karlinka. – Mégis hogyan,
kitől?
– Akad emberem a Hül-házban – vallotta be Richárd.
– Vamzerrel 89 figyeltet engemet? – nyikkant meg újra
lobbanó dühvel Mück Mári.
– Maga ezt nem értheti – koppantotta le sétabotja végét
Ambrózy báró. – Tudnom kell, ha történik valami. Az
emberem.
– Kloiber! – bökött vádlón Richárdra Márika. – Jól
mondom, hogy ő a vamzer? Naná, hogy jól, hisz az egész
házban nincs sunyibb alak annál a ragyás képű skiberernél90.
Richárdnak az arcizma sem rándult.
– El tudja maga képzelni – szólt a kislányhoz rideg
szigorral, mint önmaga megelevenedett márványszobra –,
hogy mekkora vészt bocsátott a barátnéjára? Immár a fél
város tud róla, micsoda skandallum91 volt a Magyar utcában
nemrég. Még az sem volt elég, hogy telekiabálta a környéket
Cili kisasszony nevével... Igen, erről is hallottam! Merkelné
számolt be róla, miközben beengedett. Immár csak az nem
értesült a titkunkról, aki szándékkal bédugta a fülét, vagy épp
süket, mint az ágyú.
Márika holtra sápadt, Karlinka megremegett, de egyikük
sem szólhatott, mert Róza asszony megelőzte őket.
– Nyugodjanak meg, drágáim, és gondolkodjanak lassan,
okosan – a fehérkaméliás hölgy az egyik szekrényhez lépett,
kinyitotta annak vitrines ajtaját, és mögüle szépen faragott

89
besúgó (korabeli tolvajszleng)
90
spicli (korabeli tolvajszleng)
91
botrány (latin)
dobozkát vett elő. Miután felnyitotta a pásztorlányka és
juhászlegény idilli szerelmét ábrázoló fedelet, és egyiptomi
szigaretlivel kínálta a bárót, aki azt el is fogadta, Róza asszony
leült korábbi helyére, majd könnyű sóhajjal tovább beszélt. –
A mi kis látogatónk valóban nagy feltűnést kelthetett,
különösen az álszakálla és hajmeresztő kiabálása okán, ám ez
még nem jelent semmit. A Pilisy-ház rossz híre ugyanis most
hasznunkra válik. Emlékezhet rá, kedves Richárd, abból az
időből, mikor még maga is rendszeres látogatója volt az
estélyeimnek, hogy nálam mindennaposak az apró botrányok.
Sok férfi és nő jár ide, közöttük pedig számos akad, aki bortól,
pezsgőtől, vagy épp a puszta vágytól kapatos,
kiszámíthatatlan és zajos. Így tehát a Pilisy-ház előtt ma sem
történt más, mint szokott: valami bolond részeg kapunyitás
előtt akart bejönni, hogy megtalálja nálunk a szívének kedves
leányt.
– Na és az álszakáll? – kérdezte Karlinka. – Meg az, hogy a
nevemet kiabálta?
– A ragasztott szőrzetet holnapra már az sem hiszi, aki a
maga szemével látta – legyintett könnyeden Róza asszony. –
Szakállas kisleány ostromolta a Pilisy-házat? Ugyan már,
drágáim, teátrumba, sőt, vásári komédiába illő ostobaság! A
név pedig... Cili. Már megbocsásson kedvesem, de elég
hétköznapi, mi több, közönséges, hisz mainapság minden
harmadik polgárleányt így neveznek.
Karlinkát és Márit kezdte megnyugtatni az érvelés, ám
Ambrózy báró dühösen csapott a levegőbe, szürke
hamukígyót pottyantva a szőnyegre.
– Tegyük fel, Róza, hogy igaza van – mondta, miközben
homlokán kéken lüktetett egy ér. – A fiákeres viszont, akinek
a kislány ellopatta a lovát...
– Erről meg honnét tud az úr? – tátotta a száját Márika.
 – A barátai mindent elmondtak Kloibernek, csak kicsit
itatni kellett őkelméket – felelt keserűen a báró.
– Olyan brustflecket92 kapnak tőlem – vörösödött el Mück
Mári, kicsiny öklével a levegőt kaszálva – de olyat, hogy
egenyest a tabáni rácz templom harangtornyáig fognak
fölrepülni!
– Ez rajtunk nem sokat segítene – szögezte le a báró. –
Attól tartok, hogy Karolin kisasszonynak azonnal új búvhelyet
kell...
– Ostobaság! – vágott Ambrózy szavába Róza asszony. –
Majd én megmondom, mit teszünk, és ha maguk kicsit is
bíznak méltán rossz hírű, ám annál dúsabb
élettapasztalatomban, akkor hallgatni fognak rám.
Különös módon mindenki egyszerre biccentett, mintha a
fehérkaméliás hölgy láthatatlan drótot fűzött volna az
orrukba, amit most finoman meghúzkodott.
– Helyes. Akkor hát a következő fog történni. Maga,
gyermekem – Róza asszony jobbjával Márira bökött –
bemegy a fürdőbe, és addig áztatja, csutakolja magát, míg
újra kisleánnyá nem válik. Az arabgumi jól oldódik a forró
vízben, de azért készüljön fel rá, hogy élete első, és
remélhetőleg utolsó beretválkozása fájdalmas művelet lesz.
– Na, szer’usz világ – nyögte a kislány, ujjaival ragasztott
szőrzetét birizgálva.
– Maga, drágám – fordult ekkor a ház asszonya Schumayer
Karlinkához, aki máris úgy érezte, hogy az idő, mikor még
Kardos Cecíliaként élt, ezredévekkel korábban lehetett –
tovább játssza eddigi szerepét, csak épp nyíltabban kell azt
felvállalnia.

92
mellbevágás (a német Brust - mell, kebel, mellkas, és Fleck - folt, hely, pecsét
szavak összevonásából született korabeli, utcakölykök által használt szlengszó) [1.
Pásztor Árpád Muzi c. regényét]
 – Ezt meg hogy érti, Róza? – pillantott a nőre gyanakvón
Ambrózy báró.
– Be fogom őt mutatni a társaságnak, mint érinthetetlen
unokahúgomat – felelte a fehérkaméliás hölgy. – Higgyenek
nekem: ha tovább rejtegetem a kisasszonyt, azzal csak a
pletyka vitorláját dagasztom. Mindenki arról fog pusmogni,
vajon kit dugdosnak a Pilisy-házban és miért. Ám ha
megismerik a szép és okos Schumayer Karolint, akihez
egyetlen ujjal, sőt, illetlen pillantással sem szabad közelíteni...
– Akkor majd minden kutakodó azt fogja hinni, hogy a
személyem valami különleges, igen magas rangú úrnak,
külhoni hercegnek, királynak, netán miniszterelnöknek van
fenntartva – szólt Karlinka, végképp levetve magáról Kardos
Cecília kínosan szűkké vált bőrét. – Hm. Azt kell mondjam,
édes Rózám, hogy ez a terv igazán tetszik nekem!

Miután a villából egészen a tabáni Szarvas térig kocsiztatta

őt a báró, és közben még kerek száz koronát is a kezébe
nyomott szolgálataiért, Kloiber Károly lakatossegéd igen víg
kedéllyel indult haza. A kacskaringós kis utcákon, meredek
sikátorokon átvágva ismerősökbe botlott, jobbra-balra
köszöngetett, és közben vigyorgott, mint a vadalma, hisz
immár dúsgazdag volt. Holnap – határozta el – már be sem
megy a gyárba, ahonnan egyébként is napok óta távol tartotta
magát. Minek is menne? A félkarú báró folyvást zavaros
ügyekben matat, így még rá is szükség lehet, tehát a
megélhetése, mi több, a fényes jövője biztosítva van.
A vamzer élete persze cseppet sem fenékig tejfel. Itt van
mindjárt a Herrdoktor, meg az a baromképű Hantás Laji.
Annyi jó bort kellett beléjük dönteni, hogy végre beszéljenek,
amennyibe a tisztességes emberek bármelyike kétszer
belefulladt volna, a cehhet pedig Kloiber állta. Sebaj, hisz a
vesztesége immár ezerszeresen megtérült. Nem hiába
osonkodott napokon át a penészvirág Mári után, kilesve,
amint lovat lopat a pribékjeivel, végül a fáradozásainak
meglett az eredménye.
– Mostantól nagy ember, sőt, bő mellényű úr vagy, Kloiber
öcsém – nevetett önmaga tükörképére a lakatossegéd, midőn
elhaladt a Rácz fürdő üvegezett reklamírozó táblája előtt. – A
tépett kis lepkék sem köpnek többé a lábad elé, ha
megszólítod őket.
Orra alatt elmormogott gondolatát Kloiber azon utcai
leányokat látva darálta el, akik az est közeledtével kezdtek
feltünedezni a Tabánban. Sokszor megjárta már velük, hisz
hiába somfordáit utánuk, még a legrandább, legutálatosabb
fogatlan némber is rögvest látta kopott cájgruháját,
félretaposott, likas cipőjét, és menten elhajtotta, gúnyolta és
kikacagta őt.
A Horgony utcába fordulva Kloiber azonnal látta, hogy a
Schnallner-háznál valami szokatlan történik. A kapu előtt
tucatnyi bámész asszony, gyerek, meg néhány férfiember
toporgott és az udvar felé nyújtogatták a nyakukat.
– Tán feltámadtak a Hülék? – röhögött rá a kövér
vasalónőre Kloiber, mivel őt a szomszédból már régről
ismerte.
– Beszélsz bolondokat, te félnótás – kapta mindkét kezét
bajuszkás szája elé az asszony, majd sebesen keresztet hányt
magára.
– Hát akkor meg mit leskődnek itt?
 – Rendőrök vannak odabe’ – mordult a férfiak egyike,
kinek két kezén látszott, hogy tetőfedő cserepesként keresi a
betevőt. – Négyen. Puskával.
Kloiber Karcsi gyomra összerándult. Puskás rendőrök és
mindjárt négyen? Ennek a fele sem tréfa! A Tabán rejtélyes,
zegzugos utcáiba ritkán merészkedik egyenruhás ember, hisz
még a hék is tudják, hogy errefelé a csibézerek, seftesek,
hamiskártyások és a velük szövetségben álló korcsmárosok az
igazi urak. Persze akad ennek az elvarázsolt városrésznek
saját rendőre is néhány – mint például Mucsh Gregor, aki a
közelben lakik –, ám ők mind jól ismerik a helyi törvényeket,
a zsebük is rendesen ki van tömve, így tartani tőlük nem kell.
A puskás rendőrök viszont, no, azok már egészen más nótára
táncolnak!
Kloiber átfúrta magát a bámészkodók között, és belépett az
udvarra. Alig tett azonban néhány lépést, a Hül-lakás
irányából mindjárt egy nagydarab, bajszos, számozott
galléros rendőr állta útját. Puskája könyökhajlatában, súlyban
tartva meredt előre, bár még nem vett célba semmit.
– Maga meg hová megy? – dörrent Karcsira a hé.
A lakatossegéd épp válaszra nyitotta volna a száját, ám
ekkor a három másik rendőr is megjelent.
– Nem tudnak ezek semmit se – mondta egyikük savanyú
ábrázattal. – Kikérdeztük a ház minden lakóját, de hiába. Hé,
ember, jöjjön csak ide!
A morc egyenruhás a Hül-lakás ajtaja felé fordulva kiáltott,
ahonnan a hívásra ketten léptek elő. Az udvarra előbb egy
nagydarab, pocakos, disznóképű férfi tette csizmás lábát, aki
rögvest értette, hogy a felszólítást neki szánták.
– Már itten is vagyok, tizedes uram – mondta, kezében
gyűrögetve nyűtt kalapját. Mögötte Blau Anna állt,
megkapaszkodva az ajtófélfában, mintha attól tartana, hogy
hirtelen gonosz szélvihar támad és elragadja őt.
– Ez volt az? – kérdezte a rendőr csendesen a szép sváb
leány felé intve.
– Bizonyos, hogy nem, tizedes úr – rázta fejét Schwartz
Jakab bérkocsis. – Az, akit mi keresünk, olyan nyiszlett kis
békaforma volt, sipítós hanggal és torzonborz Kossuth-
szakállal. Persze az utóbbit már biztos levette, hisz mint
bátorkodtam mondani a feljelentés megtételekor, csupán
ragasztott pamacs volt, semmi több.
– Aztán honnét is tudja maga azt oly biztosan, hogy ebben
a házban kell keresni a lova elrablóját?
– Onnét, méltóságos tizedes úr, hogy azt a kis förmedvényt
más nem érdekelte, csakis az innét általam egy hete
elfuvarozott kisasszony új lakcíme.
– Magyar utca 20.? – vonta össze szemöldökét a rendőr.
– Ahogy mondani méltóztatik – készségeskedett a fiákeres.
– A kapitányságon én már mindent szépen jegyzőkönyvbe
mondtam, és esküszöm, hogy addig nem nyugszom, míg a
lovacskám gyilkosa elő nem kerül.
Kloiber Karcsi néma csodálkozással hallgatta a
beszélgetést, mivel pontosan tudta, hogy a fiákeres hazudik.
Herrdoktor és Hantás Laji részletesen beszámolt neki a
pajtában történt eseményekről, így többek közt arról is, hogy
Mári rögvest elrohant, miután megtudta Kardos kisasszony új
lakcímét, sietségében még a kialkudott váltságdíjról is
megfeledkezve, amit végül a két hóhemvagány vágott zsebre.
A lónak viszont akkor még semmi baja nem volt!
Hú, az anyja piros viganóját ennek az ótvaros képű
glaccsosnak – gondolta Kloiber Karcsi. – Ez képes volt
agyonütni a saját gebéjét, aztán meg feljelentést tenni a
héfészekben, arra bazírozva93, hogy ha Márit elcsípik, a Hül-
lakás értékeiből majd úgyis többszörös kártérítést kap. Ha
volna úri kalapom, most megemelném a ravasz gazember
előtt, az hétszentség!
A rendőrosztag komoran lépett ki a kapun. Hátukat szinte
perzselte a ház lakóinak tekintete, hisz mind odakinn álltak az
udvaron. Özvegy Schnallnerné és medvetermetű cselédje,
Gréta, valamint a sápadt Jerabicza, az ideges szájrángástól
szenvedő Flórián postaaltiszt és Blau Anna egyként
sóhajtottak fel a távozásuk láttán.
Kloiber Karcsi azonban könnyű pénzt szimatolt. Megvárta,
míg a rendőrök és a fiákeres jó száz lépésre érnek, és mielőtt
eltűntek volna a Rácz fürdő mögötti kanyarulatban, a
nyomukba eredt. A Horgony utca bámész népe már nem
láthatta, amint beéri őket, és óvatos alázatossággal a tizedes
elé somfordái.
– Bocsánat, tekintetes tiszt úr, hogy zavarkodom –
mondta, fejét többször is meghajtva, mint az ügyesen
szerkesztett víznyelő üvegmadár, ha pohár mellé állítják.
– Mi kéne, gyerek? – csodálkozott rá a rendőr.
– Én magam is a Horgony utca 58-ban vagyok ágyrajáró,
és engemet még nem tetszettek kikérdezni.
– Tán tudsz valamit?
– Esetleg tudnék. – Kloiber tétován emelte meg kitárt
tenyerű jobb kezét. Vigyázott, hogy a mozdulat ne lássék nyílt
koldulásnak, de azért értse, akinek kell. – Csak épp két napja
nem ettem.
– Ha tudsz valamit, hát ki is pofozhatjuk belőled –
fenyegetőzött a tizedes.

93
átvitt értelemben: épít, alapoz’ (a német basieren [bazíren] igéből)
 – Nincsen arra semmi szükség – lépett előre a fiákeres, és
mellényzsebéből két koronát húzva elő, belecsördítette azokat
a segéd markába. Mintha a pénz súlyától történne, Kloiber
még mélyebbre hajolt, és onnan pislogva felfelé mondta:
– Nemrégiben még lakott a házban valaki, de aztán
elköltözött.
– Tudjuk – röffentett a tizedes. – Valami rossz életű
fehércseléd, akit egy félkarú úr vitt magával azér’, hogy a
macája legyen. Avas történet ez már a Tabánban.
– Jómagam is egy leányról beszélek – vigyorodott el
Kloiber Karcsi, zsebébe süllyesztve friss keresetét –, csak épp
az enyém nem fehércseléd, inkább amolyan barna bőrű,
fekete hajú, csiricsáré szoknyás, meztéllábas fajta, kinek a
nyelve úgy köpi az átkokat, mint kulcsreszelő a fémforgácsot.
– Cigány jány?! – villant fel a tizedes szeme. – Azt
mondod, a házban lakott?
– A neve Csurár Fecska, és ha jól tudom, alig két
esztendeje szökött meg a karavánból.
– Szóval ráadásnak vándorcigány – derült fel hirtelen a
tizedes. – Azoknak vérükben a lólopás.
– Ezt én nem tudhatom, de azt igen, hogy nemrég ment
férjhez a fajtája egyik hegedűcincogtatójához. – Kloiber, aki
immár biztos volt a sikerben, kihúzta magát és oly rútul
mosolygott, mint maga Loki 94 , akit egyszer valami
képeskönyvben látott. – Én mondom, az ilyen füstös képű
némbereknek mind vasban volna a helyük. Na, de most végre
ezt az egyet legalább elkaphatják, igaz-e?!
– Igaz lesz, ha megmondod, hol lakik.

94 Loki (nevének vitatott jelentése: „befejező”) a skandináv mitológia alakja, germán tűzisten,
gonosz tréfacsináló. A vészt hozó és mindent elpusztító tűz istene, a vész démona, az istenek
és emberek minden bajának okozója.
 – Attila körút 7. – felelte Kloiber. – Az egy cigányház, ahol
csupa zenész meg az ő pereputtyuk él. A Csurár Fecskát ott
bizton megtanálják.
 6
A toloncban

Pest, 1900. november 22-23.

Amint a rendőr rám tette a kezét, engem valami különös

kábulat fogott el. A fejem zúgni kezdett, mint a kaviccsal
megdobott darázsfészek, a szemem előtt pedig káprázó
fények, színes buborékok és ragyogó szikrák pattogtak.
Láttam Matolcsy nyálcseppeket fröccsentő ajkait, a sárga
fogsort, amint hol szétnyílik, hol csattanva összezárul.
Hallottam, bár csak valahonnan a messzi távolból, a rekedt
üvöltözést, a hazug szavakat, amik behatolással, erőszakos
támadással vádoltak meg, és tudtam, hogy tagadnom,
védekeznem kellene ellenük, ám képtelen voltam
megszólalni.
Félig aléltan tűrtem, hogy a két rendőr közrefogjon és
kikísérjen a Pallavicini palotából. A kapuban ott állt a libériás
portás, képén üdvözült vigyorral. Mikor elvonszoltak mellette,
a tekintetében oly mélységes undor és megvetés ült, amitől
néhány pillanatra úgy éreztem, semmi kis bogár vagyok, akire
épp rátaposni készül a Mindenség csizmás lába.
 A rendőrök előbb a legközelebbi őrsre vittek. Az utcán nem
kis feltűnést keltettünk, amint két oldalról a karomat
markolva, magabiztosan kísértek céljuk felé. Parancsnokuk az
irodán kelletlenül hallgatta meg jelentésüket, majd alaposan
végigmért.
– Kicsoda maga? – kérdezte végül, már-már jóindulatúan.
– Úri leánynak látszik.
– Matolcsy gyilkos gazember – mondtam, továbbra is
kábulattal küzdve. – A tintát ő borította magára, mikor...
– A nevét kérdeztem! – kiáltott arcomba a tiszt, pedig nem
is láttam, mikor állt fel az íróasztal mögül és toppant elibém.
– Meg tudja mondani nekem, hogy kicsoda maga?
– Han... Hangay Emília, tisztelettel.
– Nocsak, hát máris előrébb vagyunk. Miért támadt rá a
méltóságos úrra?
– Én, kérem, nem támadtam senkire. Matolcsy elraboltatta
a nővéremet még a Millenáris idején és...
A jobbomon álló rendőr felröhögött, ám mivel a
parancsnoka nem követte a példáját, gyorsan elhallgatott.
– A titkár úr tett feljelentést? – kérdezte a tiszt, úgy
fordulva el tőlem, mint aki már halálosan rám unt.
– Jelentem, egyelőre nem – vágta magát haptákba a
tintaceruzás. – A méltóságos úr holnapra halasztotta a
döntést.
– Holnapra – mordult dühösen a parancsnoka, visszatérve
rendetlen íróasztala mögé, melyen az aktákkal,
nyilvántartásokkal és nyomtatott brosúrákkal jól megfért a
zsírpapíron heverő, félig már felkockázott disznósajt, kenyér
és zöldpaprika. – Addig meg kínlódjunk csak mi ezzel a
züllött kis rimával, igaz-e? Na, jól van. Vigyék a toloncba, ott
jó helyen lesz holnapig.
 A zöldre mázolt rabszállító kocsi fél órával később érkezett
meg értem. Addig az őrs folyosóján, a hosszú padon ültem, és
a fiatalabb rendőr ügyelt rám, bár szökni még mindig nem
lett volna erőm.
A két fényes szőrű ló vontatta járműbe egyetlen aprócska,
rácsozott ablakon át hatolt be fény. Ketten tuszkoltak fel a
lépcsőn és löktek be a fadobozba, ahol irtózatos bűz, ragadós
mocsok, valamint két szurtos képű, kisírt szemű gyerek
fogadott.
– Aztán jól viseljétek magatok, míg a Mosonyiba érünk,
különben végigpofozom az egész tetves bandát – üvöltött be
mozgó börtönünkbe a rabszállító hajtója, majd ránk zárta a
vastag ajtót.
A két gyerek – egyik se lehetett még tízesztendős se – a
hátsó sarokba húzódva kuporgott a priccsen. Pillantásuk, már
amennyire a félhomályban ki tudtam venni, egyszerre volt
gyűlölködő és kíváncsi.
– Bolond vagy te, hogy fényes nappal strichelsz? – kérdezte
egyikük, miután odakinn ostor csattant és a kocsi nagyot
rándulva megindult.
– Vagy tán senki nem okosított ki róla, hogy a pillangóknak
csak estve szabad repdesni – faggatott immár a másik
utcakölyök is –, különben lecsapja őket a hé?
Nem feleltem. A kocsi padja keskeny volt, a rabszállító
kegyetlenül rázott és zötykölődött, így minden erőmet a
kapaszkodás emésztette fel. A két gyerek hamar rám unt,
inkább egymással kezdtek pusmogni.
A toloncház nagy, sárga épülete a Mosonyi és Festetics utca
sarkán állt. Kocsink zörögve gördült be az udvarra és állt meg
annak közepén. Szoknyában a falépcsőn lelépni nehéz volt,
majdnem a macskakövekre zuhantam, mégsem segített senki.
Sőt, a kölykök egyike még lökött is rajtam egyet, így kiáltva:
 – Mozogjá’ mán, te frankamári95, nem érek rá egész nap!
A rézgombos, fekete egyenruhában várakozó fegyőrök
vaskos röhögéssel jutalmazták a gyereket, aki úgy szökkent le
a rabszállítóról, mint aki hazaérkezik. Társa fürgén követte őt,
és puha sapkáját lekapva mindjárt az egyik rendőr felé intett
vele.
– Tiszteletem, Béla úr! Jó látni, hogy elmúlt a furunkulusa.
A megszólított önkéntelen az arcához nyúlt, ahol valóban
látszott valami heg, ami a felvágott tályog halovány emléke
lehetett.
– Ne pofázzá’ annyit, Kisrajzos, különben nem nézem,
hogy klapec vagy, lepofozlak! Nyomás a héderbe. Tudjátok,
merre van.
Engem az egyik fegyőr – sima állú, bőrbajuszos – az
ellenkező irányba terelt. A toloncház hosszú udvarának jó
részét vékonyka léckerítéssel határolták el a többitől. Mint
arra hamar ráébredtem, ez afféle „sétatér” volt, melyen
napközben a női rabok szellőzködhettek, ha épp nem esett az
eső. Annak ellenére, hogy a deszkák közül itt-ott hiányzott
néhány, mintha vad dulakodás közepette törtek volna ki,
átbújni a kínálkozó réseken senkinek eszébe sem jutott. Miért
is tették volna, hisz a „karámon” kívül csak a toloncház
udvara várt rájuk, ami pedig folyvást hemzsegett a
fegyőröktől.
A kerítés fakapuját nagydarab, széles vállú, idősebb rendőr
nyitotta ki. Mintha csak társa húsz évvel későbbi kiadása
volna, úgy hasonlított rá, bár az ajtófelügyelő orra alatt
tömött bajusz, a fején árvalányhajas kemény kalpag, az
oldalán kard, a nyakában pedig félhold alakú pléhtábla
függött, rajta az azonosító számmal.

95
csavargó cselédleány (korabeli jassz)
 – Szépen kíséred, fiam – szólt elismerően az idősebb.
– Köszönöm, apám – biccentett kissé elpirulva a fiatalabb.
A karám belseje puszta föld volt, amit egykor ugyan
keményre tapostak a rabok, de a sok esőtől most felázott és
ragacsossá, néhol pocsolyássá vált. Odabenn vagy húsz nő
lézengett. Legtöbbjük fejkendős, foltozott szoknyás, lógó
mellű piaci kofának, szeméttelepi guberálónak vagy külvárosi
munkásasszonynak látszott. Arcuk komor, piszoktól és mély
ráncoktól szabdalt, kezük inas, eres, tele bőrkeményedéssel.
Akadt közöttük két fiatalabb nő is, akik egymásba karolva,
hajadonfőit sétálgattak, mintha csak a korzón volnának, és
közben halkan pusmogtak egymással.
Nem tudtam, illik-e köszönni ilyen helyen, de megtettem.
– Jó napot kívánok!
A hangom erőtlen volt, csak a legközelebb bóklászók
hallhatták meg. Sötét tekintetek villantak felénk, és az egyik
mélyen előrehúzott fejkendő alól sebesen röppenő sercintés
toccsant a lábam elé. Úgy tűnt, a köszönés itt nem szokás, én
pedig máris megutáltattam magam.
A karám két oldalát maga a klinkertéglás épület képezte.
Átballagtam, vagy inkább -óvakodtam az asszonyok között, és
mivel leülni nem volt hova, hátamat a falnak támasztottam.
Jó tíz perce állhattam ott, mikor valami a bal mellemre esett.
Először azt hittem, megint felém köpött valaki, és most el is
talált, ám lenézve rögvest ráébredtem, hogy csupán az épület
csatornáján totyogó galambok egyike tisztelt meg. A
közelemben egy asszony – fogatlan, fekete fejkendős rémség
– rekedten felröhögött.
– Mög lőtt a kisasszony pöcsétőve – káricsálta boldogan.
Mivel a kapitányságon elvették és barna papírzacskóba
gyűrték a retikülömet, a kesztyűmet meg a kalapomat,
hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek a folttal. Aztán
eszembe jutott a zsebkendőm, amit a ruhám ujjába tűrve
hordtam, hát elővettem, és a finom batisztholmival – Agáta
mama ajándéka – kezdtem törölgetni magamat.
A csettintgetésre először fel sem figyeltem, ám mikor már
vagy fél tucat szempár meredt rám, végre észrevettem azt a
kövér, tömlőmellű nőt, aki egyenesen az arcomba bámulva
kelepeltette a nyelvét.
– Az a holmi megér vagy öt kroncsit – mondta –, te meg
szart pucolsz vele?
Nem tudtam, mit felelhetnék. A köröttem álló nők
ellenségesen, mohó kíváncsisággal bámultak hol rám, hol a
vastag karú, tokás asszonyra, kinek szürkésbarna, kontyba
fogott haját nem takarta kendő.
– Szótak hozzád, rima! – bökött vállon az egyik lány. – Ha
kérdeznek, felejjé’! Itten ez az úri módi.
Harsány röhögés köszöntötte az illemszabály kihirdetőjét,
aki ezt büszke bólogatással fogadta.
– Piszkos lett a ruhám – mondtam, de nem a lány, inkább
a kövér nő szemébe nézve. – Le kell tisztítanom.
– Na várjál! – kiáltott az asszony, majd mocskos rongyot
rántott elő, és hozzám lépve az arcomba vágta azt. – Ezzel
takaríts, úri jány!
Mire a bűzös förtelmet letéptem magamról, a batiszt
zsebkendőnek már nyoma sem volt.
– Pöszlerné vagyok – hajolt arcomba a tömlőmellű nő, épp
csak oly hangosan beszélve, hogy a köröttünk állók igen, de a
karámban fel-alá járó rendőr már ne hallhassa a szavait. –
Pöszlerné a Hétházból. Estve, ha kiállsz velem hajtépésre és
győzöl, visszakapod a keszkenődet.
– Tartsa csak meg, ha úgy tetszik – feszült meg bennem az
akarat. – Jó lesz nekem a maga levetett kapcarongya.
 A kövér ujjak oly hirtelen markoltak bele a hajamba és
koppantották falnak a fejemet, hogy sikkantani sem maradt
időm.
– Kicsinállak, urak rimája – sziszegte Pöszlerné a fülembe.
– A fiam épp egy ilyen szagos kis rüfke miatt ölte magát a
Dunába, de most megfizetsz...
Az asszonyok körén kívül kard csörrent és hozzá
figyelmeztető férfikrákogás hallatszott. A sárfoltos, ezer
helyen tízezerszer fércelt szoknyák sebesen surrogtak szerte,
és mire körülnéztem, már Pöszlerné sem állt a közelemben.
A toloncház élete a kora délutáni órákban élénkült meg
igazán. A déli étekosztást követően, mikor is minden rab
bádogedényt, bele üres köménymagos levest, mellé pedig egy
szelet rágós kenyeret kapott, a „káposztáskocsik” szinte
egymást érve hajtottak be az udvarra. Városszerte fogdosták
össze utasaikat, akik közül a legtöbben visszajáró vendégek
voltak. Bűnük csak annyi, hogy nem találván munkát,
csavargásra, lopásra, olykor pedig súlyosabb vétkekre adták a
fejüket. Mikor egy-egy zöld kocsi befutott, a karám
asszonyainak java a kerítéshez gyűlt, azt lesve, jött-e ismerős,
és ha igen, hát menten óbégatni kezdtek.
– Karcsi! Karcsikám, hát tégedet is bevarrtak, hogy a
rohadás gyönne rájuk!
– Milán, te rühös dög, itt a fiad a hasamba, hallod-e?
Megcsinyáltál, aztán köddé válsz? Hát mostan mán te is jó
helyen vagy, hogy száradna le az az aprócska fullánkod!
A férfiak és utcakölykök között olykor akadt egy-egy
asszony vagy ledér életű leány is, akiket mindjárt a karámba
vezettek. Legtöbbjüket régi ismerősként üdvözölték a többiek,
azok pedig elsőként engem vettek szemügyre, mint valami
tyúkólba tévedt pávát.
 Az est leszálltakor őreink kinyitották a fakaput, és
betereltek minket a toloncház női részlegébe. A hosszú
folyosóról termek nyíltak, melyek legtöbbjébe harminc-
negyven ember fért be, ám akadt néhány kisebb is, ahol
tizenöt-húszan hevertek a padlóra szórt szalmán. Bútornak
csupán a sarokba állított vaskübli számított, mely körül oly
elviselhetetlen volt a bűz, hogy a közelébe csakis az
merészkedett, akit a szükség rákényszerített. Láttam, amint a
nők minden gátlás nélkül állnak a magas edény fölé, és
szétvetett lábbal, kissé előredőlve, szoknyájuk takarásában
végzik el dolgukat. Tudtam, hogy előbb-utóbb én is erre
kényszerülök, miközben harminc szempár mered majd rám,
de úgy sejtettem, ennél nagyobb bajom is lesz hamarost.
A rácsos ablakú teremben, ahová engem löktek, két fiatal
nő is feküdt, karjukon folyton nyivákoló, püffedt hasú
csecsemőkkel. Borzadva figyeltem, ahogy fonnyadt mellükre
vonva etetik a kis nyomorultakat, miközben élénken
pletykálkodva hajtják a szót társnőikkel.
Más Budapest volt ez, mint amit addig ismertem. Szorult a
torkom attól a sok nyomorúságtól, mocsoktól és reménytelen
szegénységtől, melyet rabtársaim most a puszta létükkel elém
tártak. Lopva hallgattam beszélgetéseiket, megtudva, hogy
legtöbben a külvárosi gyárak nyomortelepein élnek, és lopni,
koldulni azért kényszerültek, mert a férjük meghalt, baleset
érte, iszákos lett, vagy épp csak hónapok óta nem kap munkát
sehol.
Mire egészen ránk sötétedett és az őrök felcsavarták a
légszeszlámpákat, már tökéletesen értettem, miért fogadtak
oly heves gyűlölettel a karám asszonyai. Ruhám, ami akkor
még viszonylag tiszta volt, úri szabónál készült, és bár a
magasabb körökben igazán szolidnak számított, a durva
vászonréklikhez, foszló kötényekhez, rongyos szoknyákhoz
szokott nők szemében hercegnői viseletként tündökölhetett.
Ha álmomban megfojtanának – gondoltam a sarokba
húzódva –, azon sem csodálkoznék. Biztos voltam benne,
hogy Richárd mostanra már értesült a bajról, amibe
keveredtem, és még az éj beállta előtt értem jön. Ahányszor
fegyőr közeledett a termünkhöz, én egyenest az arcába
néztem, már-már szuggerálva őt, hogy szólaljon meg és
mondja:
– Hangay kisasszony, ön szabad. Ambrózy báró ezt a
csokrot küldi, és esedezve kér bocsánatot, amiért ily soká
váratott magára.
Ebből az édes, holdkóros álomból két csípős pofon térített
magamhoz.
– Talpra, Keszkenő, itt az idő!
A gázlámpákat már rég kis lángra csavarták, a fegyőrök
pedig visszavonultak folyosó végi szobájukba, ahonnan
reggelig tán akkor sem jönnek elő, ha leszakad az ég. A
teremben mindenki ébren volt, még az ajtóban és a folyosón
is asszonyok nyüzsögtek, egymást lökdösve, hogy jobban
lássanak.
Keszkenő – gondoltam, elfogadva az engem ébresztő
fehérszemély kezét, aki talpra segített. – Szóval már
börtönnevem is van.
A helyiség közepét kiürítették. A falak mentén nők álltak
vagy ültek egymáshoz préselődve, arcukon komor,
várakozásteljes izgalommal. Az ajtóban hirtelen tolongás
támadt. Pöszlerné előtt szétnyílt, majd miután a kövér
asszony belépett, ismét összezárult a tömeg.
– Na, rima! – mondta ő, és derékövéből előhúzva
meglobogtatta a batiszt zsebkendőt. – Most megverekszel
érte.
 – Nem – mondtam halálos nyugalommal. – Azt lesheti.
A nézőknek cseppet sem tetszett a válaszom. Fújoltak,
köpködtek, ocsmány szavakat vágtak a fejemhez, melyekből a
legtöbbet nem is értettem, de azért sejtettem, mit
jelenthetnek.
– Szóval nem verekszel? – lépett közelebb Pöszlerné,
fénylő arcán tömény utálattal.
– A keszkenőért? Ugyan minek? Inkább magának
ajándékozom. Használja egészséggel.
Börtönben a gyávaságnál egyedül a besúgás nagyobb bűn,
ezt akkor éjjel örökre megtanultam. A nőknek, akik
körülvettek, egyebük sem maradt az életben, mint a
bátorságuk, amivel megvédhetik magukat és szeretteiket, ha
egyáltalán akadt még olyanuk. Pöszlerné sem engem gyűlölt,
csupán azt a kényes, illatos, jól táplált polgárleányt, akit
bennem látott – azt, aki őt, a nincstelen koldust a keresztény
erkölcs nevében napról napra megalázza, sárba löki, és ott is
tartja lenyomva, míg csak él.
– Így is jó – mondta Pöszlerné. – Akkor harcolj a többi
ancúgodért, különben pucér üleppel lelnek rád reggel a hék.
Felém mozdult, én hátráltam. Keze a vállam után nyúlt.
Tudtam, ha elér, letépi rólam a ruhát, csakhogy már nem volt
hová menekülnöm.
– Haggya mán békiben azt a raklyit!
Mellettem, hátát a falnak vetve fekete hajú, kócos lány ült.
Láttam őt, mikor az utolsó transzporttal behozták. Hangosan
átkozódott, két fegyőrnek is nekiment, míg végül akkora
pofont kapott, hogy felrepedt a szája. Most is a dagadt ajkát
nyalogatta, miközben unottan nézett a meglepetéstől
kőmerev arcú Pöszlernére.
– Kussojjál! – ripakodott rá a kövér asszony. – Különben
utána te következel.
 – Tán csak nem az én pucér ülepemet is meg akarod
stírölni, kofa? – állt fel a lány, aki feleannyi se volt, mint
Pöszlerné. – Mer’ ha ez a szíved rusnya vágya, hát
meglebbenthetem a szoknyámat.
A körben álló nők közül néhányan felnevettek. Pöszlerné
szemében gyilkos fény lobbant, öklét emelte, aztán...
A lány villámgyorsan mozdult. Oldalra lépett, megragadta
a kövér asszony vaskos ujját, és teljes súlyát beleadva
hátrarántotta azt. Csont reccsenése, majd éles sikoly
hallatszott, végül pedig a toloncház egészét megremegtető
dübbenés, amint Pöszlerné hanyatt vágódott.
– Gerali phuri gazhi96 – szisszent arcába a lány, miközben
lehajolt, és kivette kezéből a zsebkendőmet.
A nézőközönség gyorsan feloszlott. Négyen jöttek a halkan
nyöszörgő Pöszlernéért, aki bizonyára a fejét is alaposan
beverhette a cementpadlóba, mivel még mindig nem tért
egészen magához, és átvonszolták őt a maga termébe.
– Köszönöm! – léptem oda a lányhoz. Ő rám nézett, és
vissza akarta adni a zsebkendőmet.
– Tartsd meg! – mondtam. – Bőven kiérdemelted.
– Vesz nekem szebbet az én bogárszemű Pitykóm –
nevetett rám a lány.
– Azt azért elárulod, hogy miért segítettél?
– Rühellem a gonosz vénasszonyokat – rántott a vállán. –
A nevem különben Fecska. Csurár Fecska. Hát a tied?
Töprengtem kicsit, majd így feleltem:
– Az enyém Keszkenő.

96 gerali = rühes, phuri gazhi = vénasszony (cigány)

 Pest, 1900. november 23.

Szívem szerint tíz körömmel estem volna neki, hogy

lekaparjam arcáról azt a közönyös, unott kifejezést, amivel
Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert báró a jegyzőkönyvet
aláírta.
– Újra csak elnézését kell kérnem a méltóságos úrnak ezért
a megbocsáthatatlan malőrért97 – szólt az íróasztala mögött
álló, erősen pocakos, császárszakállát és vikszolt bajuszt
viselő Urs Nándor 98 rendőrtanácsos. – A kerületi
kapitányságokon olykor nem a legkiválóbb embereink
dolgoznak.
– Szóra sem érdemes, parancsnok úr – dugta vissza
tartójába a tollszárat Richárd. – A kisasszony súlyos hibát
követett el, amikor rárontott a titkár úrra. Reméljük, hogy az
önöknél töltött időből tanulni fog, és a jövőben képes lesz
türtőztetni magát.
Ne most! – gondoltam, összecsikordítva a fogamat. – Ne a
rendőrök előtt! Ha előttük kaparod ki a szemét, újra a
káposztás kocsiban, aztán meg a Lipót zárt osztályán találod
magad!
Épp a reggelihez álltunk sorba az udvaron, mikor Ambrózy
báró végre értem jött. Dermesztőén hideg, nyirkos reggel
köszöntött a toloncház lakóira, akik gyűrt arccal, fázósan
toporogtak a hosszú faasztal felé, amin nagy halmokban állt a
barna komiszkenyér. A mocskos kötényt viselő, undok
konyhatiszt hatalmas vaskondérból merte bádogbögréinkbe a
cikóriakávét, nem is titkolva, hogy a fiatalabb, csinosabb

97
bosszantó kellemetlenség; kínos, visszás helyzetet vagy felsülést okozó baj
98
Urs Nándor Budapest székesfővárosi rendőrtanácsos 1900-ban a Mosonyi utcai
Rendőri fogház- és tolonczügyosztály [a Tolonc] osztályvezetője, aki a következő évben
megkapta a Ferenc József Rend lovagkeresztjét. Lakott: VIII. ker. Csokonai u. 10/b.
nőknek bővebben méri azt. Mögöttem Csurár Fecska állt, két
testes munkásasszonnyal és egy utcalánnyal hátrébb pedig
Pöszlerné csoszogott, kinek jobb kezét koszos fásliba
csavarták, a karját pedig madzaggal a nyakába kötötték.
Fogtam a kenyeret, nyújtottam a bögrét. A konyhatiszt
borostás vigyorral meregette rám a szemét, és miközben
színig löttyintette poharamat, nyelvével lassan, sokatmondón
nyalta meg cserepes ajkát.
– Cukor is van annak, aki édes hozzám – súgta a vaskondér
gőzébe hajolva.
– Diétát tartok – feleltem, majd továbbléptem.
– Rátarti lotyó – hallottam még a konyhatiszt ráspolyos
szavait, de aztán figyelmemet az a fegyőr keltette fel, aki
egyenesen felém tartott.
– Hangay kisasszony? – kérdezte, miközben épp csak
vigyázzba nem vágta magát.
– Az vagyok – feleltem.
– Urs rendőrtanácsos úr az irodájába kéreti – a fegyőr arca
idegesen megrándult, mikor felfedezte, hogy a sorban álló
nők közül szinte mindenki őt vizslatja. – A kisasszony szabad.
Majd egy napja vártam erre a három szóra, ám amikor
végre elhangzottak, semmit sem éreztem, csupán ólmos
fáradtságot.
– Várjon! – mondtam a fegyőrnek, majd sarkon fordultam,
és tekintetemmel Fecskát kerestem. A tüzes cigánylány, aki az
éjjel nem csupán a ruhámat, de talán az életemet is
megmentette, a falnak támasztva hátát rágcsálta kenyerét.
Odasiettem hozzá, és felé nyújtottam saját adagomat.
– Úgy – mondta ő. – Szóval szabadulsz. Hát... Jó neked.
– Megkérem a parancsnokot, hogy téged is engedjenek ki.
Fecska felkacagott, sőt, még a fejét is hátravetette nagy
vígságában.
 – Mer’ rád majd éppeg hallgat, igaz-e, Keszkenő? –
kacsintott rám.
– Ha nem hallgat, majd bokán rúgom – közöltem a
verdiktet" 99 , azután Fecska mellé tettem a bögrém meg a
kenyeret, és úgy indultam a rám várakozó fegyőr után, mint
aki Buda várát készül épp megrohamozni.
Ambrózy báró a toloncházat vezető rendőrtanácsos
irodájában várt rám.
– Alázatosan jelentem, az őrizetest parancs szerint
előállítottam – harsogta kardját csörgetve a fegyőr, miközben
jobbját a csákójához emelte, sarkát összecsattintotta,
tekintete pedig valahová a semmin túlra meredt.
– Miféle őrizetest, maga marha? – csattant fel Urs
tanácsos. – Itt nincs semmiféle őrizetes. Hangay kisasszony...
Eh, de mit is magyarázom? Lelépni!
Ha arra vártam volna, hogy Richárd hozzám siet, átölel és
az egészségem felől érdeklődik, hatalmasat csalódok.
Szerencsére pontosan az történt, amire számítottam. A báró
röpke pillantást vetett koszos, agyongyűrt ruhámra, félig
kibomlott hajamra, a karikákra a szemem alatt, majd tovább
tanulmányozta a letartóztatásomról írt rendőri jelentést.
Ennek a magam részéről nagyon is örültem, mivel komoly
esély volt rá, hogy ha törődni kezd velem, ott helyben orrba
öklözöm. A kellő mozdulatot éjszaka két alkalommal is volt
szerencsém alaposan megfigyelni, midőn rabtársaim valami
ostobaság miatt összeszólalkoztak.
– Rendkívül sajnálatos eset – morogta őszintén
bosszankodva Urs tanácsos, miután Ambrózy báró végzett az
olvasással. – Higgye el, méltóságos úr, a vétkesek megkapják
a büntetésüket.
99
ítélet, bírósági döntés, esküdtszéki határozat. Eredete: a latin verus [igazság] és
dico [mond] szavakból.
 – Ezen már túl vagyunk – legyintett sétabotjával Richárd.
– Hangay kisasszony épp eleget raboskodott.
– Én úgy értettem... – a rendőrtanácsos főméltóságú
vendége arcába nézve hirtelen elhallgatott, majd értőn
bólintott. – Természetesen, ahogy a báró úr parancsolja.
– Mondja csak, parancsnok úr, Matolcsy titkár tett
feljelentést? – kérdezte Richárd, mintegy mellékesen.
– Eddig még nem.
– Úgy vélem, erre a jövőben sem kell számítanunk – vette
kezébe a tollszárat Ambrózy báró, hogy aláírja az átvételemről
szóló nyilatkozatot. – Ha mégis...
– Azonnal értesítem a báró urat – készségeskedett a főtiszt.
– Volna itt még valami – szólaltam meg ekkor. – Az egyik
rabtársam ártatlanul került be ide. Azt akarom, hogy őt is
kiengedjék. A neve Csurár Fecska és...
– Ebből elég! – ragadta meg a karomat Ambrózy báró, és
ellenállhatatlan erővel az ajtóhoz vitt. – Várjon odakinn,
mindjárt jövök.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tiltakozzak. Richárd két
perccel később lépett ki az irodából, kezében két lepecsételt
papirossal. Némán, egymásra sem nézve hagytuk el a vörös
téglás épületet, és indultunk a kapu felé. Félúton járhattunk,
mikor Ambrózy báró hirtelen megtorpant, majd se szó, se
beszéd magamra hagyott. A minket kísérő fegyőr, akinek az
lett volna a dolga, hogy a kapuőrségnél igazolja távozásunk
jogosságát, hökkenten bámulta, amint Richárd sétabotját
lóbálva a fapalánkkal elkerített női karám felé indul. Magam
sem értettem, mi lelhette a bárót, hát a nyomába eredtem,
betartva azt a néhány lépés távolságot, amit a diszkréció
megkövetelt.
A kerítés rogyadozó fakapujában álló csendőr mintaszerű
vigyázzt mutatott be. Richárd felmutatta az egyik papírt, majd
mondott neki valamit, mire a kakastollasnak elkerekedett a
szeme, vitatkozni azonban eszébe sem jutott.
Ehelyett sarkon fordult, a karámban tébláboló asszonyok
közé vegyült, és karon ragadva a szoknyás rabok egyikét,
visszatért vele a kapuhoz.
Csurár Fecska – mert ő volt a fogoly, akit Richárd
előhozatott – alig ért a báró mellkasáig, mégis oly egyenesen
nézett fel annak szemébe, mintha egyenrangú felek volnának.
Richárd kérdezett, a cigány lány pedig széles gesztusokkal
válaszolt, majd újabb kérdés és felelet következett. Túl messze
voltam, hogy értsem őket, hát meggyorsítottam a lépteimet,
ám mire hallótávolságba értem, már csupán néhány szót
csíphettem el.
– ...mondja meg neki, hogy Márika mostantól Cili
kisasszonnyal lakik, és ott is marad, míg én másként nem
rendelkezem – pattogtatta szigorú szavait Richárd.
– Na, és velem mi lesz, naccságos úr? – szájalt Fecska. – Itt
penészedjek meg egy olyan lóért, amit nem is én kötöttem el?
– Kezességet vállaltam magáért, szóval mehet Isten
hírével.
– Hát a konflisos, aki rám erisztette a héket?
– Márikától tudom a címét. Elküldöm neki a lova árát, és
akkor nem lesz többé oka senkit sem zargatni.
– No, nédd, a Keszkenő! – vett észre ekkor Fecska. – Nem
kell mán segítsél, mer’ ez az úr itten nekem régi jó ism...
– Gyerünk! – ragadta meg Richárd a cigány lány könyökét,
és a kapu felé taszította őt, miközben rám mordult. – Maga
meg mire vár? Jöjjön! Ideje hazamennünk.
 Alig vártam, hogy végre kettesben maradjak a báróval, ám
csalódnom kellett, mivel a toloncház kapuján hárman léptünk
ki.
– Fecska velünk tart egy darabon – közölte Richárd, mint
valami napiparancsot, majd hozzátette: – Megkérem a
hölgyeket, hogy az út alatt se hozzám, se egymáshoz ne
intézzenek egyetlen szót sem. Teljes csendet kérek,
gondolkodnom kell.
A családi címerrel kipingált Kölber a Mosonyi utcában várt
ránk. Gáspár bácsi kinyitotta nekünk az ajtót, és közben
kedvesen rám mosolygott. Tekintetében aggodalmas
kutakodás és titkolt szomorúság bujkált, látva nyomorúságos
öltözékemet és a barna papírzacskót, amiben visszakapott
holmimat hurcoltam.
Csurár Fecska és én egymás mellé ültünk, a báró velünk
szemben helyezkedett el. Láttam, amint a cigány lány
szutykos kezével lopva megsimítja az ülés finom, mélybordó
atlasszal bevont párnázatát, miközben tekintete majd’ felfalja
a kicsiny hintó belsejének kacskaringós, sárgaréz díszítéseit.
- Ez aztán a fájintos szekér – nevette el magát izgalmában.
– Ebben akár még lakni is...
Ambrózy báró sétabotjával nagyot koppantott a padlón,
mire Fecska rögvest elhallgatott, ám a boldog vigyorgást
továbbra sem volt képes letörölni az arcáról.
A Lánczhídon keltünk át, akkora forgalomban, hogy tán
gyalog hamarabb Budára értünk volna. Szomorú, szürke
november borult a városra, meg-meginduló esővel, mely elől
behúzott nyakú, felcsapott galléros, esernyős emberek
próbáltak mihamarabb fedél alá kerülni. Tekintetem
elkalandozott, ám most nem érdekességeket, szép hintókat,
csinos női toaletteket, vagy lovukon poroszkáló, fess tiszteket
látott, mint máskor. A toloncházban töltött egyetlen éjszaka
 elég volt ahhoz, hogy a székesfőváros házai közt tolongó
tömegben inkább a koldusokat, a kérdőjelként meggörbült
hátú öregasszonyokat és az éhezéstől beesett arcú
utcakölyköket vegyem észre. Milyen sok szerencsétlen ember
él ebben a kényes-fényes úri Magyarhonban! – borzadtam el.
Fecskától a Krisztina téren vettünk búcsút. A cigány lány
vidám szökkenéssel hagyta el a címeres kocsit, egyenest egy
pocsolyába lépve, de ezen is csak kacagott.
– Aztán vigyázzál ám magadra, Keszkenő – szólt vissza a
szemerkélő esőben állva. – Ez az úr, áldás legyen a nevén, jót
akar neked, hát ne fájdítsd a szívét!
. Válaszolni akartam neki. Azt szerettem volna mondani,
hogy én sokkal jobban ismerem „ezt az urat”, aki itt ül velem
szemben, mint ő, és egészen tegnap éjszakáig magam is úgy
hittem, hogy jót akar nekem, ám most...
A Kölber ajtaja becsapódott, a pillanat elmúlt. Gáspár bácsi
a bakon megsuhogtatta ostorát, és az Ambrózy-villa lovacskái
vidám galoppba váltva indultak a Svábhegy felé.
Végre kettesben voltunk, ám most sem maradt érkezésem
megszólalni. Richárd asztrahángalléros télikabátja belső
zsebébe nyúlt, és kivett onnan egy újságot. Mire teljesen
széthajtogatta, a Budapesti Hírlap akkora lett, hogy ő térden
felül teljesen eltűnt mögötte, bár fél kézzel kissé
kényelmetlenül boldogult a lappal.
Tudtam, mit kéne tennem. Már nyúltam is az ablak
rézfogantyúja után, hogy elfordítva azt, szabad utat
biztosítsak az újságnak, amit kitépni, összegyűrni és az utcára
hajítani szándékoztam, de aztán...
Aztán mégsem tettem semmit. Fáradt voltam, összetört és
végtelenül magányos. Sokkal magányosabb, mint a toloncház
női karámjában, vagy éjjel, a mocskos szalmán, ahol legalább
Csurár Fecskával és a többi szerencsétlen asszonnyal
melengethettük egymást. Ambrózy Richárd báró nem szólt
hozzám, csak homlokát ráncolva olvasott, és olykor nagy
nehezen tovább lapozott.
Alig hajtottunk be a villa udvarára, az ebédlő üvegajtaja
máris kivágódott, és két alak rohant felénk.
– Jaj, édes lelkecském, drága virágszálam, mutassa magát
– kavarta kövér karjaival a téli levegőt Terka néni, aki még
kendőt sem terített a hátára, úgy futott ki a konyhából. –
Keze, lába ép-e, aranyom? Jöjjék csak, jöjjék, szerelmetes
kisasszonkám, támaszkodjék rám, majd én beviszem a jó
melegbe!
– Köszönöm, de megy magamtól is – mondtam, és könny
szökött a szemembe.
– Hú, ez aztán a jergli 100 módi – rikkantott Isti,
megszemlélve elkoszolódott ruhámat. Jutalmul gyors taslit
kapott Terka nénitől, aki befelé menet átölelte a derekamat,
és szinte megemelt, hogy lépnem se kelljen.
– Jó forró fürdő, azután kiadós koszt, ennyi kell most a
kisasszonkának – biztatott a villa szakácsnője, majd
perzselően haragos pillantást vetett a hátunk mögé. – A
szívtelenek meg csak bajmolódjanak maguk.
Utóbbi tövises mondatát persze Ambrózy bárónak szánta,
aki hallotta is azt, ám arcizma sem rándult. Isti a lovakhoz
futott, hogy segítsen Gáspár bácsinak leszerszámozni őket, én
pedig Terka néni karján a villába léptem. A kisszalonba vezető
boltív alatt a grófnő állt, és lornyonját szeme elé tartva
figyelte érkezésemet.
– Bocsánat, hogy így... – tártam szét a két kezem, mivel
rettentőmód szégyelltem előtte szánalmas külsőmet. Ő
azonban elém sietett, és előbb mélyen a szemembe nézett

100
toloncház, börtön, fogda (korabeli, val. szín. jiddis eredetű szlengszó)
(úgy éreztem, könnyedén kiolvassa belőle mindazt, ami
történt), majd ujjaival finoman megsimította az arcomat.
– Jól van, gyermekem – mondta halkan, szigorúan. –
Pontosan ezt vártam magától.
Fogalmam sem volt, miről beszél.
– A fiam hatalmas hibát, sőt, bűnt követett el – folytatta
Agáta mama. – Hiába figyelmeztettem őt tegnap, Richárd
mégsem volt hajlandó intézkedni. Elismerem, ez
megbocsáthatatlan, mi több, lelketlen arrogancia, ám maga,
gyermekem, mégis méltósággal tűri a megaláztatást. Jól van,
így is kell! Most pedig menjen, tisztálkodjék, tegye rendbe a
toalettjét, és aztán pihenjen le! A többit majd később
megbeszéljük.
Máskor bizonyára boldog lettem volna, hogy a grófnő így
kiáll mellettem, ám korábbi sejtésem hirtelen beigazolódott,
és ettől a harag ismét felforrt bennem.
– Tegnap? – kérdeztem. – Szóval már tegnap tudta, hogy
börtönben vagyok?
Terka néni sűrű pislogással fordította tekintetét az ebédlő
padlója felé, míg Agáta mama kissé meghökkenve biccentette
oldalra a fejét.
– Értem! Ön tehát mindeddig azt hitte, hogy a
kiszabadítása csak azért késik, mert a fiamnak eleddig
fogalma sem volt róla, hogy kegyed merre lehet – állapította
meg a grófnő. – Nos, ez esetben csalódást kell okoznom.
Tarján úrnak hála már tegnap kora délután értesültünk a
sajnálatos incidensről, ám Richárd kijelentette, hogy
fontosabb dolga is akad, mint maga után szaladgálni. Én
persze azonnal üzentem Rudnayért, csakhogy a főkapitány
nincs a városban, a fafejű rendőrhivatalnokok pedig...
– Most már mindent értek – vágtam Agáta mama szavába,
majd tökéletes pukedlit mutattam be az én nagyon is
tökéletlen ruhámban. – Ha most megbocsát, grófnő, távozom.
Valóban jólesne az a forró fürdő, bár még nem döntöttem el,
hogy önmagamat vagy inkább Richárdot fojtom-e bele.
A grófnő arcán oly finoman áradt szét a mosoly, mint
holdfény a szélcsendes tengerszem vizén.
– Tegyen belátása szerint, Hangay kisasszony – mondta. –
S tudjon róla, hogyha az utóbbit választja, én teljes szívből
támogatni fogom. Habár – szólt utánam – úgy vélem,
fojtogatás helyett elég lesz tán egy alapos fejmosás is.
Nem, drága Agáta mama, nem lesz elég! – gondoltam, és
szoknyámat emelve már robogtam is az emeletre, ahová
Richárd már korábban felosont.
A csata azonban sokkal keményebbnek bizonyult, mint
amire számítottam. A nyitott szalonajtón berontva rögvest
Richárddal találtam szemben magam, aki a perzsaszőnyeg
legközepén állva várt rám.
– Beszélnünk kell, báró úr! – lendültem támadásba, mire
ő:
– Nem! Nem kell, de beszélni fogunk. Kérem, foglaljon
helyet, Hangay kisasszony!
Beismerem, Richárdnak máris sikerült összezavarnia. A
hangjában bujkáló, elfojtott ingerültség... Az, hogy Mili
helyett ismét Hangay kisasszonynak szólított... És persze a
határozott fellépés, ami egyértelművé tette, hogy míg engem a
lelkemben dúló harag, őt a hűvös logika vezérli... Igen, ez
mind egyszerre rántotta ki a talajt a lábam alól. Tettem is egy
lépést a kanapé felé, ám azután mégis megmakacsoltam
magam.
– Köszönöm, nem vagyok fáradt – mondtam.
– Ennek igazán szívből örülök – szólt érzelemmentesen. –
Ezek szerint a toloncházban töltött idő sokkal kevésbé viselte
meg, mint azt indulatos viselkedése sejtetni engedi.
 – Báró úr, önnek fogalma sincs, mit kellett kiállnom.
Majdnem...
– Bántalmazták, tudom – vágott a szavamba. – Hallottam
hírét, hogy Fecska eltört egy ujjat a maga védelmében. Urs
rendőrtanácsos erre hivatkozva alig akarta elengedni szegény
lányt, aki pedig a lólopásban, amivel vádolták, teljesen
ártatlan.
– Maga benn hagyott engem egy egész éjszakára a
toloncházban! – kiáltottam az arcába.
– Lássa be, Mili, hogy ad egy: a Matolcsyval szemben
elkövetett ostoba támadása miatt igenis megérdemelte ezt a
csekélyke leckét, ad kettő: ha látogatóként egy hónapon át
minden áldott nap beviszem oda, akkor sem tanulhatott volna
annyit, mint eme néhány óra alatt. Várja meg, amíg a harag,
amit most irántam érez, végre kihuny, és akkor belátja. ..
– Báró úr, önnek nincs szíve! – léptem hátra őszinte
döbbenettel.
– Ha így hiszi – komorodott el hirtelen –, én nem bánom.
Engem jelenleg csakis az érdekel, hogy megoldjam a nővére
ügyét, és ezért bármiféle áldozatra hajlandó vagyok. Még arra
is, hogy magát a toloncban hagyom, és ezzel örökre
elveszítem a bizalmát.
Szinte látni véltem, amint acélkeménységű érveim,
melyeket Ambrózy báró ellen akartam fegyverként használni,
hogy átdöfjem velük kérges szívét, sorra ellenem fordulnak.
Ha ő valóban a nővérem ügyében járt el, és ezért nem jöhetett
értem a toloncházba, akkor a háborgásommal Emma ellen
vétek. Ha ráadásul azt sem vagyok hajlandó elismerni, hogy
megrázó kalandom a későbbiekben igenis hasznomra válhat,
akkor pedig egyszerűen ostoba liba vagyok.
– Tudnom kell, mit mondott Matolcsynak – szólt ismét a
báró.
 – Az igazat – feleltem. – Vagyis azt, hogy mindent tudunk
róla.
– Mi mindent?
– Tisztában vagyunk vele, hogy Bissingen parancsára
elraboltatta és meg akarta öletni Emmát, és még ki tudja,
hány embert.
– Értem – bólintott Richárd, majd hátat fordított nekem,
és úgy kezdett járkálni a nagyszalonban, mintha ott sem
volnék.
– Ugye tisztában van vele, báró úr, hogy ezzel a mi kettőnk
dolga még nincs lezárva? – kérdeztem tőle, mire ő
szórakozottan rám pillantott.
– Hát persze, Mili – mondta –, gyűlöljön csak bátran, ám
az esetet... A nővére ügyének felgöngyölítését, ha kérhetem,
többé ne gátolja.
Hirtelen rettentő fáradtnak éreztem magam. Sarkon
fordultam, és már épp kiléptem volna az ajtón, mikor új
gondolatom támadt.
– Mondja csak, Richárd, ki az a Cili kisasszony?
Ő rám nézett, tekintetében különös, szomorú fény lobbant,
majd így felelt:
– A beszélgetésnek vége! Kérem, hagyjon magamra,
Hangay kisasszony!
 A múlt kísértetei

Buda, 1900. november 25.

– Én csak aztat mondom, hogy az acsargó medve mézzel

álmodik, a szelíd meg lépet eszik – bölcselkedett Terka néni,
kezében a nagykéssel, majd újra nekiesett a répának.
– Hol van itt a medve meg a méz? – tárta szét a karját
értetlenkedve Isti. – Beszél mán bolondságokat a
ténsasszony.
– Ténsasszony neked a bűjti boszorkány – vörösödött el
még inkább Terka néni, pedig már vagy fertályórája olyan
piros volt a méregtől, mint a pipacs. – Szóljál hozzám szépen,
te kófic, mert a végén még meg talállak ám legyinteni!
– Pofozkodással engemet nem lehet ijesztegetni –
legyintett Isti rátarti vigyorral. – Kaptam én már abból többet
is, mint elég, de sose gyávább, mindég csak erősebb lettem
tőle. Olyan vagyok, mint a kenyértészta: minél többet
gyömöszkölik, annál nemesebbé, szebbé, ízesebbé válik.
– Na hiszen, még hogy nemesebbé! – horkantott nagyot
Terka néni, felháborodásában pucolás helyett mindjárt
kettészelve a sárgarépát. – Akkor hogy mondhatsz olyan
elvetemültségeket, hogy az ifiúrnak igaza volt, mikor
áristomban hagyta a mi drága lipinkamadarunkat?
– Mondom, mer’ igaz – kötötte az ebet a karóhoz Isti, és
még toppantott is lábával a konyhakövön. – A báró úr sosem
tesz semmit komoly ok nélkül.
– Milikét a latrok, rosszéletűek, tolvajok közt feledni
semmilyen komoly okból nem lehet – harciaskodott tovább
Terka néni, majd hirtelen így kiáltott: – Édes Teremtőm, ne
hagyj el, lehet, hogy gyilkos is akadt azon a fertelmes helyen!
– A jergliben nincsenek gyilkosok – mondta Isti a
világlátottak hangján. – Magam is sokszor jártam ott, mielőtt
még a báró úr megmentette vón az irhám. Grantner101, rajzos,
piaci tolvaj, csencselő, zsibárus, zugpálinkafőző, abslekker102,
árva utcakölyök és frankamári teszi ki a tolonc
vendégseregének legjavát. Csupa szerencsétlen szegény
ember, aki csak azért kénytelen gazemberkedni, mert ebben a
gonosz úri világban tisztességes munkára sehol sem lel.
– Merthogy nem is keres! – csapta le az adu ásznak szánt
gondolatot Terka néni, mire oly parázs veszekedés indult a
kajla mindenes és a termetes szakácsnő között, hogy az
Ambrózy-villa alsó szintje csak úgy zengett tőlük. Jómagam
alig két perce a parkból érkeztem az ebédlőbe. Már megint
bekergetett a szemerkélő eső, pedig az utóbbi két napban
semmi mást nem voltam képes tenni, mint a villa fái alatt
sétálva merengeni sorsomon. Persze tudtam jól, hogy ez nem
én vagyok. Hangay Mili sosem erőtlen, bágyatag és méla,
mint valami elkényeztetett úrilány, aki azért duzzog, mert

101
betegséget, vakságot színlelő koldus (korabeli szlengszó)
102
hamiskártyás, aki játék közben a kártyát csúsztatással kicseréli (korabeli szlengszó)
nem engedték el a jogászbálba, ahol pedig megtölthette volna
a táncrendjét.
Csakhogy két nappal korábban valahogy minden a feje
tetejére állt. A toloncház sokkal jobban megviselt, mint azt
gondoltam volna. A mérhetetlen nyomor, a kilátástalanság, és
a mindebből fakadó kegyetlenség, amit ott tapasztaltam,
felforgatott mindent, amit addig az én szép hazámról hittem.
A bálok ragyogása, a kávéházak nyüzsgő vidámsága, a Női
Kaszinó hölgyeinek rátartisága, Girardi mester méregdrága
ruhakölteményei és kalapcsodái hirtelen mind-mind végtelen
szomorúságot, majd dühöt váltottak ki bennem.
Egek – gondoltam rémülten és kissé csodálkozva –, a
végén még szocialista, sőt, egyenest anarchista nőszemély
válik belőlem!
Abban Richárdnak tökéletesen igaza volt, hogy a toloncban
eltöltött egyetlen nap során többet tanultam az életről, mint
ezer könyvből. A báró ridegsége azonban, mely immár
minden korábbi határt átlépett, végül megtört bennem
valamit... Valami szépet, titokzatosat és érthetetlent, amit
addig iránta éreztem – vagy tán csak érezni véltem.
Továbbra is tiszteltem hatalmas tudását és akaraterejét,
ám makacs hallgatása a vacsoraasztalnál, és az, hogy ha mégis
beszélni kényszerült, szavait kizárólag Agáta mamához
intézte, úgy hatott a lelkemre, mint marólúg a finom
selyemruhára – lyukat égetett bele, melyen át elillanni
éreztem addigi rajongásomat. Változás... Igen, valami nagy-
nagy változás ment végbe bennem, és csak lassacskán
ébredtem rá, hogy ha fáj is a bábból való kibújás, végül az új
Hangay Mili erősebb, okosabb és felnőttebb lehet, mint
kisleány elődje volt. Persze mindezt már csupán utólag látom
ily tisztán, abban a két keserves napban viszont egyszerűen
csak dühös voltam, és végtelenül árva.
 – Elég a gonosz csivákolásból, te elvetemült, különben
röffel103 takarom be a füttylikadat104 – harsogta Terka néni a
konyhában, mire Isti imigyen hepciáskodott:
– Ami igazság, az való: a báró úr bennrekesztve hagyta Mili
kisasszonkát, ami engemet is cudarul bántott, mégis
aszondom, hogy titkos célja vót vele!
Mielőtt a perpatvar kergetőzésbe és valódi pofonokba
fordult volna, be akartam lépni a konyhába, ám ekkor új hang
társult az előbbiekhez.
– Megkérdezhetem, mi folyik itt?
A grófnő bizonyára az emeleti szalonban tartózkodott,
amikor meghallotta a házi háborúság zaját, és a lépcsőházon
át a konyha másik ajtaját használva toppant a csatatérre.
– Méltóságos asszony, ez a lapátfülű mutuj 105 ... –
hallottam Terka néni felháborodástól remegő hangját, amibe
Isti sem volt rest azon nyomban belerikkantani.
– Drága excellenciális méltósága, én nem is, hanem ő, a
Terka néne...
– Csendet! – harsant fel a szigorú kiáltás, oly erővel,
amilyet én még Agáta mamától sohasem hallottam. – Sorra
kérdezem, kor és rang szerint: Terka, magának mi a bánata?
– Nekem az, hogy a báró úr megbankásodott106 – felelte
nagy hévvel a szakácsnő. – Hát tessen mán megmondani, de
igaz szívéből a nagyságos asszonynak, hogy miként hagyhatta
az ifiúr azt a szegény, törékeny kisjányt egész éccaka az
áristomban senyvedni?

103
pofon, ütés (Sepsiszéken használatos székely szó)
104
száj (a gyereknek mondják, ha sokat fütyül: ,Bédugom a füttylikadat!’)
[általánosan használt székely szó]
105
együgyű, bamba, élhetetlen (a,hülye szóval rokonértelmű, román eredetű székely
tájszó)
106
banka = rossz szellem, amivel a gyerekeket riogatják (székely tájszó)
 – A fiam dolga miatt pörölsz Istivel? – csodálkozott Agáta
mama.
– Jaj, dehogy! Ezzel a kacsibával 107 csak annyi a bajom,
hogy szerinte a báró úr helyesen cselekedett.
– Igazán? – fordult a grófnő Istihez. – Hallhatnám a maga
véleményét is, kedves Suha úr?
– Én csak annyit tudok, méltóságos asszony, hogy
Ambrózy báró úrnak mindég igaza van – vágta vigyázzba
magát a villa mindenese, mintha katonáéknál jelentene. – Ha
pediglen ő úgy látta jónak, hogy a Mili kisasszonnak, ezer
áldás szálljon rája, jergliben a helye, akkor az úgy is vót!
– Azt hiszem, már mindent értek – mondta a grófnő –, ám
ítélkezni mégsem tudok. Magának, Terka, igaza van: a fiam
viselkedése egyszerűen... Nos, nem találok rá illendő
szavakat, és ezt meg is mondtam neki. Ami viszont Suha úr
véleményét illeti, hát abban is sok az igazság.
A konyhában súlyos csend lett, ám csak néhány pillanatig.
Mikor Agáta mama ismét megszólalt, a szavait mély
szomorúság és komor bölcsesség párnázta körbe.
– Ne feledjék, hogy a fiam különleges... Vagy inkább úgy
mondanám, cseppet sem hétköznapi ember. Kivételes a
tehetség, amivel a bűnösök nyomába ered, a makacs
igazságszeretet, ami előrehajtja, valamint az a kíméletlen,
olykor könyörtelenségnek tűnő elszántság is, mely ahhoz kell,
hogy végül minden alkalommal sikerrel járjon. Ettől
függetlenül a Hangay kisasszonnyal szemben elkövetett...
nevezzük annak, aminek érzem! ...bűnös cserbenhagyás
engem is nyomaszt. Ám van itt még valami...
– Na ugye! – kottyantott közbe Isti, majd sietve motyogta:
– Bocsánat!

107
csámpás (székely)
 – Maga, fiatalember, tiszta szívből, mindenféle kritikai
megfontolást mellőzve szereti Richárdot, amit megértek és
köszönök – vette vissza a szót Agáta mama. – Én azonban
arra szeretném emlékeztetni mindkettejüket, hogy még a
legnemesebb fa almája is megférgesedhet. Maguk persze nem
voltak jelen ama múltbéli tragikus eseményeknél, melyek a
fiam balesetét övezték, de biztos vagyok benne, hogy hallottak
róla ezt-azt.
– Hat esztendeje is megvan már annak – sóhajtott Terka
néni. – Isti még a mellékutcák sarában játszott, én viszont
már a nagyságos asszony mellett szolgáltam. Emlékszem,
milyen hideg márciusunk volt Tanán abban az évben, mikor
jött a hír, hogy az ifiúr karja odalett.
– Valóban így volt, kedves Terka, én magam is tisztán
emlékszem azokra a borzalmas napokra – mondta a grófnő. –
Az okot azonban, mely megváltoztatta a fiam életét,
eltitkoltuk, és ez maradjon is így mindörökre. Most csupán
annyit mondanék, és kérem, ezt higgyék el nekem: kész
csoda, hogy abban az átkozott évben Richárd a bal karja után
az ép eszét is el nem veszítette. Furcsa különc vált belőle, ez
igaz, de legalább mások javát szolgálja a különcségével. Azt
reméltem, hogy Hangay kisasszony lassacskán majd
visszacsalogatja őt az életbe, ám úgy tűnik, túl sokat vártam a
sorstól. A fiamat immár semmi más nem érdekli, mint a
rejtélyek felderítése és a bűnösök leleplezése. Ehhez pedig
olykor sajnos kegyetlennek kell lennie.
– Akkor hát a grófnő mégiscsak neki ád igazat? –
méltatlankodott Terka néni.
– Szó sincs róla. Ez a tette túl rideg, túl számító és szívtelen
volt, ám hogy ezt belássa, arról még én sem voltam képes
meggyőzni őt. Folyton csak azt ismételgette, hogy mindent
Hangay Emma ügyének és Mili kisasszony oktatásának
érdekében tett. Képtelen belátni, hogy ez emberileg, nos...
elfogadhatatlan. Azt hiszem, ezek után mást nem tehetünk,
mint hogy a jövőben még inkább odafigyelünk rájuk.
– Mármint a Mili kisasszonra meg a báró úrra? – jött
izgalomba Isti, aki titkos megbízatást szimatolt a levegőben.
– Úgy van, Suha úr – felelte Agáta mama. – Remélem,
hogy mindketten szívesen lesznek eme kényes ügyben a
szövetségeseim.
– Bennem bízhatik a nagyságos asszony – szólt komolyan
Isti. – Úgy lehesszölöm mindkettőt, hogy a tudtomon kívül
még az árnyékszékre se mehetnek. Már bocsánat a nyílt
szóért.
– Na és maga, drága Terka?
– Én a nagyságos grófnőért akár a kútba is belevetném
magamat – jelentette ki a szakácsnők kerekded gyöngye –, de
a báró úrnak, ha megint Milike ellen vét, hogyan állhatnám az
útját?
– Sehogy – nyugtatta meg Agáta mama. – Elég, ha szól
nekem, én majd intézkedem. Addig viszont béke és csend
legyen maguk között, hisz a perlekedéstől azt sem vennék
észre, ha Richárd kakaduvá válva csőrébe kapná a mi
Milinket, és kiröppenne vele az ablakon.
Az összeesküvők búcsút vettek egymástól, én pedig sietve,
nehogy felfedezzenek, a kisszalonba osontam. A kazettás
ablakok üvegén még mindig búsan csordogált a lassú eső, én
viszont úgy éreztem, mint aki fojtogató hurokból szabadult.
Új Hangay Mili bontotta ki finom szárnyait, és bár még
tétován rebegtette azokat, a holnap röpte már megfogant
benne.
Úgy – gondoltam –, tehát minden ridegség, gőg, fagyos szó
és bántó gesztus, ami Ambrózy Richárd irányából felém árad,
ama hat évvel korábbi tragédiában gyökerezik?! Hát jó! Akkor
nekem (ha érteni akarom őt) nincs más dolgom, mint
kideríteni, hová lett a báró úr karja, még ha végül mindketten
bele is gebedünk!

Foltos a tenyerembe fúrta puha orrát, így köszönve meg a

kockacukrot, mire a szomszéd állásban Maci féltékenyen
felhorkant.
– Nyugalom, kedves, mindjárt te is kapsz – szóltam a
lovacskához, aki erre a nyakát kezdte nyújtogatni az ajtó
fölött.
Késő délutánra járt, mikor Terka néni cukorkészletét
megdézsmálva az istállóba jöttem. Mostanság gyakorta
látogattam a villa két lovát, akik mindig örültek nekem, nem
úgy, mint az a bizonyos úr odafönn, az ördöngös ajtó mögött.
– Ti sokkal kedvesebbek, szebbek és okosabbak vagytok,
mint a báró – vakargattam meg egyszerre Maci és Foltos
homlokát.
– Az nem nagy kunszt – szólalt meg mögöttem Vén Bódis
Gáspár. – Hiszen lovak!
Nevetve fordultam hátra.
– Miért mondja ezt, Gáspár bácsi?
– Mert ez az igazság – felelt az öreg komoly képpel, de
huncutul csillanó szemmel. – A ló három dolgot sohasem
tesz: szándékkal emberre nem lép, magát csinosabbnak
mutatni, mint amilyen, nem akarja, és ha mérgező bürköt
raknak elé, prüszköl, rúg, de nem eszik belőle.
Vén Bódis Gáspár, aki a hideg idő ellenére csupán csizmát,
zsinóros huszárnadrágot és sokszor foltozott gyolcsinget, no
meg persze zsíros kalapot viselt, letette a két, vízzel teli
vödröt, majd kiropogtatta cipeléstől elgémberedett ujjait.
Csak bámultam az Ambrózy-villa öreg szolgáját, aki mióta
ismét kocsissá lehetett, valahogy erősebbnek, szálasabbnak
tűnt, pedig azelőtt sem volt nyápic fajta.
– Aztán mi végre nálunk a kedves látogatás, kisasszonyka?
– kérdezte Gáspár bácsi, miután hátát az egyik tetőtartó
oszlopnak támasztotta, és komótosan pipát kezdett tömni.
Magamban jót mosolyogtam azon, hogy az öreg saját
birtokának tekinti a villa parkjának alsó részét, hol a
cselédház meg az istálló állt.
– Cukrot hoztam a lovacskáknak – feleltem.
– Azt máskor is szokott – biccentett Gáspár bácsi,
megsercintve a gyufát. – Most azonban egyéb batyut is látok a
kisasszonyka vállán.
Ismét csak rácsodálkoztam a napcserzette arcra, lelógó
bajuszra, meg arra a két élénken csillogó szemre, ami engem
fürkészett. Az öreg olykor úgy szólt, hogy attól borsódzni
kezdett a hátam. Mintha a tekintete átfúrta volna az embert,
behatolva koponyája legtitkosabb zugaiba is, ahol a féltett
titkok lapulnak.
– Maga sokat tud, Gáspár bácsi – kezdtem sétálgatni a fal
mentén egymásra halmozott szénabálák és zabbal tömött
zsákok előtt, mint aki óvatosan cserkészi az értékes vadat.
– Annyit biztosan – mondta az öreg –, hogy mentél
okosabb az ember, antul ostobábbnak érzi magát.
– Engem az érdekelne, hogy mi történt 1894 márciusában
– tértem a lényegre nagy merészen.
– Lássuk csak... – vonta össze dús szemöldökét az öreg, és
pipája kékes füstjébe révedt.
 – Ha jól emlékszem, Beniczkyné Bajza Lenke 108 fényes
estélyt adott az Eötvös úti palotában, amire mi is meg voltunk
híva, de nem mentünk el.
Akkoriban nyitották ki a Vaskaput109 ami jó volt az al-dunai
hajóknak, de a halaknak, amik arrafelé úszkáltak, biztosan
nem. Később az egész város a Tündérestről110 beszélt, hol a
jótékonykodni vágyók nagy számban képviseltették magukat,
de mi azon se jelentünk meg. Aztán volt még sok bánatos szó
az agg Kossuthról, aki Turinban betegeskedett, és a hó végén
meg is halt szegény, örökké áldassék a neve.
– Édes Gáspár bácsi – toppantam elé –, ne játsszék velem!
– Játszanék? – tette az ártatlant ravasz beszélgetőtársam.
– Őszintén mondom, kisasszonyka, én sose tennék olyat.
– A báróról beszéljen! – néztem a vén szemekbe szigorúan.
– Meg a bal karjáról, ami 1894 márciusában elveszett!
– Arról azt kéne kérdeznie, aki rövidebb lett nélküle –
keményedtek meg hirtelen a jó öreg arcvonásai.
– Épp azért faggatom magát, Gáspár bácsi, mert azt a kart
nem csak egy, de sok ember hiányolja. Richárd mostanság
egyre nyakasabb...
– Mint vadászeb, ha nyomra lel – biccentett az öreg.
– Zárkózottabb...
– Veszedelmek közt visz az útja.

108 Beniczkyné Bajza Lenke (1839-1905) a kor ünnepelt írónője, a Nővilág című lap
főmunkatársa, a Petőfi Társaság tagja. Számos regénye jelent meg, melyekben igazi
konfliktusoktól mentesen ábrázolta a főúri világot. 1896-97-ben a VI. kér. Eötvös u.
21. sz. alatt lakott, ahol rendszeresen nagy esteket tartott. Az egyik ilyenről a
Budapesti Hírlap 1894. március 3-i száma írt részletesen.

109
A Vaskapu-szoros folyami szurdokvölgy a Dunán, a Déli-Kárpátok és a
110
Az Otthon-klub (arisztokrata és mágnáshölgyek egylete, iroda: Kerepesi út 9/b.)
szervezte Tündérest a felső tízezer egyik legnagyobb jótékonysági bálja volt, amit a
Vígadó nagytermében tartottak. Részletes beszámoló a Budapesti Hírlap 1894.
március 10., 12. és 13-i számában olvasható róla.
 – ...és kegyetlenebb azokkal, akik óvni és szeretni akarják
őt.
Erre Vén Bódis Gáspárnak már nem akadt szava. Álla
megfeszült, szinte hallani véltem, amint összecsikordítja a
fogát, majd három lépéssel kinn termett az istálló ajtaján. Azt
hittem, faképnél hagy, ám ehelyett az esőtől felázott földre
verte pipadohánya még mindig parázsló maradékát, azután
lehajtott fővel, töprengve tért vissza hozzám.
– Mi történt abban az átkozott márciusban? – kérdeztem
ismét.
– Az idősebb Ambrózy báró111, Richárd úrfi édesatyja ’93
augusztusában tért meg teremtőjéhez – kezdett bele halkan,
mélyről feltörő, morgó hangon Gáspár bácsi. – Súlyos gyász
nehezedett a családban mindenkire, mivel a méltóságos urat
igen szerettük. A grófnő és leánya, Terézia egymást
támogatták, István úrfi a kertépítésben lelt vigaszt, ám
Richárd fiatalúr sehogy sem volt képes megemészteni atyja
halálát. Italra, vad duhajkodásra adta a fejét, és úgy mondják,
akik látták, hogy olykor fél Tanát a korcsmába hítta
mulatozni. Ennél nagyobb baj azonban nem történt, mivel a
grófnő, látva kisebbik fia szenvedésit, szeptemberben Pestre
küldte őt a nagyapjához, Erdődy István 112 grófhoz, aki
akkoriban már a nyolcvanegyedik évét tapodta, de még
mindég erős volt, mint a bivaly.

111
Ifj. Sédeni Ambrózy Lajos báró (1831-1893), aki 7 évesen, tehát apja révén
magyar bárói rangot nyert, ifjúkorában katona, később a főrendiház tagja volt. 1868-
ban vette nőül Erdődy Agatha grófnőt.
112
Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy István gróf (1813-1896) valóságos belső
titkos tanácsos, főlovászmester, aranygyapjas vitéz, a vaskorona rend
nagykeresztese, főrendiházi tag. Első felesége Justine Frn von Müller- Hörnstein
volt, aki hét gyermeket szült neki, köztük Agáta mamát. A Gróf rendkívül értékes
Rákóczi-gyűjteményt birtokolt a vasvörösvári Erdődy- kastélyban, mely azonban
1924-ben kiégett, és a felbecsülhetetlen értékű okiratok, levelek elpusztultak.
 – Ő volt az a híres Erdődy, aki a Rákóczi-kincseket
összegyűjtötte és Vasvörösváron, a toronyszobában őrizte? –
kérdeztem egyre növekvő izgalommal. – Olvastam róla a régi
lapokban.
– Azok a kincsek mind papirosok voltak; kuruckori levelek,
parancsok és pecsétes okiratok – mondta Gáspár bácsi –, de
igaz, még mindég ottan őrzik azokat a toronyszobában.
– Erdődy gróf tehát akkoriban Pesten lakott?
– Itten laktunk biz’, a Sugár úti szépséges palotában,
merthogy én voltam a gróf úr huszára 113 . Különben
csendesként éltünk, a kapun se igen tettük ki a lábunkat, bár
tudós vendégek, akik a Rákóczi-papirosokat akarták vizslatni,
sűrűn gyöttek hozzánk.
– Na és a fiatal báró megjuhászodott-e az új otthonában?
– Első este úgy berúgott valami koszos zengerájban, hogy
csak hajnal felé talált haza – nevetett Gáspár bácsi. – Ám
aztán gyött a másnap, és midőn az ifiúr megébredt, a
nagyapja magához rendelte őt. Vagy öt órán át beszéltek a
párnázott ajtajú dolgozószobában, feledve ebédet, meg
minden egyebet. Alig győztem kimagyarázni a dolgot az
Akadémiáról gyött uraknak, akik pedig előre bejelentkezve
érkeztek. Végül aztán csak kinyílt az a fránya ajtó, és a
küszöbön egy egészen új báró lépett ki. Sápadt volt, mint a
meszelt fal, és minden ina remegett, de a szemébe visszatért
az élet. Attól kezdve nem járt mulatozni, csak a nagyatyjának
segédkezett, aki egyszer még Párizsba is elküldte őt, hogy ott
valami ritka leveleket vásároljon.
– Mégis el kellett valahol romolnia a dolgoknak –
mondtam –, hisz néhány hóval később Richárd karja odalett.

113
a korabeli nyelvhasználatban a komornyik megfelelője
 – Ez csúnya história – komorodott el ismét a vén szolga, és
hátat fordítva nekem, a bálákat kezdte rendezgetni, pedig
azok állásában semmi hiba nem akadt.
– Gáspár bácsi, én tudom... – nagy levegőt vettem, attól
tartva, hogy azzal, amit mondani akarok, mindent elrontok
majd, és az öreg beszédes kedve végképp oda lesz. – Úgy
sejtem, hogy a dolog mögött egy nő rejtőzködik.
– Nő? – morrantotta Vén Bódis Gáspár. – Miféle nő?
– A vörös rózsás szépség, akinek a festménye Richárd
szobájának falán függ.
– Hát a kisasszonykának megmutatta?
– Nem, de mégis láttam.
Az öreg rám nézett és a fejét csóválta.
– Hiba ez, drága Milike, nagy hiba – mondta rekedten. –
Az a nőszemély...
– Ki volt ő?
– Aztat én nem tudom – Gáspár bácsi hatalmas kezével
úgy legyintett a levegőbe, hogy még a bokszban álló lovacskák
is megriadtak. – Alig láttam őt, ha kétszer. Szép volt, az
biztos. Nagyon szép, de romlott. Más nem is lehetett, hisz a
báró úr a Pilisy-házban ismerte meg, oda pedig tisztességes
fehérszemély be nem teszi a lábát.
– Pilisy-ház – töprengtem el. – Még sosem hallottam
felőle.
– Akkor hát maradjon is így. – Vén Bódis Gáspár újfent az
istálló ajtajához lépett, ám mielőtt végképp magamra hagyott
volna, még annyit szólt: – Ingoványba tévedt, kisasszonyka,
és ha rögvest vissza nem fordul, magát is elnyeli, mint tette
azt a báró úr bal karjával. Úgy bizony!
 Buda, 1900. november 26.

Hajnali három óra múlt, mikor óvatosan kibújtam az

ágyból, és köntösömet magamra öltve elhagytam a szobát.
Agáta mama és Richárd felől a legapróbb nesz sem
hallatszott. A grófnő bizonyára az igazak álmát aludta, a báró
pedig haza sem jött, ami számomra akkor éjjel felért a lotteri
főnyereménnyel.
A régi, toloncház előtti Hangay kisasszony szíve biztos
majd kiugrott volna ettől a kis vállalkozástól, ám az új,
bánatgubójából előbújt Mili dermesztően nyugodt volt.
Lámpát sem vittem magammal, hisz a villában immár vakon
is elboldogultam volna. Ráadásul vigyáznom kellett, nehogy
az ablakok mögött imbolygó fény felkeltse mindig éber
házőrzőnk figyelmét, aki aztán percek alatt összeugatná a ház
lakóit, vagy legalábbis ajtót kaparva kéredzkedne be, hogy
szeretetét irányomban kifejezhesse.
Az emeleti nagyszalon előtt kissé mégis elfogott a félsz.
Eszembe jutott Isti, és az az éjszaka, mikor majdnem lopáson
ért. Terka néni egyenletes horkolása azonban, mely a
cselédszoba vaskos tölgyajtaján is minden gond nélkül
áthatolt, rögvest megnyugtatott. Mezítláb osontam a folyosó
végéig, ahol már valóban vaksötét uralkodott, és kezemmel
kitapogattam Ambrózy báró ördögfejekkel védett szobájának
kilincsét. Az ajtó persze zárva volt, de ez nem okozott gondot.
Richárd rég kitanított rá, hogy elég két könnyen hajlítható
hajtű meg némi kézügyesség, és akkor nincs oly zárszerkezet,
mely az utunkat állhatná.
A labor néma volt és kísérteties, különösen annak
köszönhetően, hogy a fali karokon nyugvó légszeszlámpák, ha
kicsire is csavarva, némi fényt azért mégiscsak adtak.
Átóvakodtam a hosszú helyiségen, vigyázva, nehogy a
köntösömmel leverjek valamit a zsúfolt asztalról vagy épp a
plafonig érő polcról. Utam kétharmadánál majdnem
eltüsszentettem magam, mivel a felkavart por – Richárd itt
maga takarított! – az orromba szállt.
A rejtett szoba tapétaajtajával már nehezebben
boldogultam, de fertályóra múlva az is engedett fürge
ujjaimnak. Mivel megérkeztem úti célomhoz, immár muszáj
volt fényt gyújtanom, hisz látnom kellett, hová és miért
nyúlok. Szerencsére a báró távollétében mindig csukva
tartotta a spalettákat, sőt, a nehéz brokátfüggönyöket is
összehúzta, így biztos lehettem benne, hogy kintről senki meg
nem láthat. Gyufát lobbantottam, majd a könyvszekrény
párkányán álló petróleumlámpa kanócához tartottam a
lángot, végül pedig ráhelyeztem a fehér üvegbúrát.
A rózsás asszony gyásszalagos festménye úgy magasodott
fölém, mintha a nő máris le akarna lépni róla, hogy...
Elképzelni sem tudtam, mit tenne velem. Az arca szebb
volt, mint amire emlékeztem, a tekintetében sem ült
gonoszság, és a mosolya sokkal inkább tetszett bánatosnak,
mint számítónak vagy rosszindulatúnak. Acélkék ruhája, mely
önmagában mintás virágdíszeivel egyszerre volt
méltóságteljes és fiatalosan merész, valamint a derekán
körbefutó vékony, vörös öv, és a szolid dekoltázst fedő,
áttetsző muszlin mind-mind csak kiemelte szépségét.
Csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy Richárd annak idején
mégsem volt szerelmes ebbe a lányba – ehhez ugyanis a báró
úrnak vaknak kellett volna lennie.
– Bocsáss meg! – súgtam a festmény felé, mire a lámpa
lángja, mintha huzat érné, megrebbent. – Tudod, habár mi
nem ismerhettük egymást, a sorsunk valahogy mégis
összefonódott. Így aztán kénytelen vagyok oly dolgok után
kutakodni, amikről te azt gondolhatod, hogy jobb volna
homályban maradniuk.
Említettem már, hogy cseppet sem vagyok babonás? Azon
a sötét éji órán viszont, mikor fenti szavaimat elsuttogtam, a
festmény alatt álló cserép száraz rózsáinak egyike hirtelen
minden szirmát ledobta, és a halkan zörgő, rozsdabarna
levélkék a szekrény horgolt térítőjére estek – én pedig ezt
látva majdnem felsikoltottam.
– Elnézést – nyögtem ki gombóccal a torkomban azt, ami
legelőször eszembe jutott –, de ez egészen olyan, mintha így
akarnál válaszolni.
Újabb szirom hullott a többi tetejére.
– Hát persze – győzködtem magam. – Mivel az imént
kinyitottam az ajtót, a szoba páratartalma megváltozott, ezért
a száraz virág, amit eddig is tán csak a szentlélek tartott
egyben, most darabjaira esik. Másrészt viszont ez a
szekrényke igazán érdekes. Úgy áll itt, a kép alatt, mintha
hozzá tartozna. Kár, hogy a kulcsát nem látom sehol.
Két perc sem kellett hozzá, és a tömör kis szekrény – némi
hajtűvel végzett győzködés hatására – feltárta előttem
minden titkát.
Elsőként egy időtől fakult fotográfiát pillantottam meg,
mely ugyanazt a lányt ábrázolta, mint a festmény. Több
példány is akadt belőle, így az egyiket a köntösöm zsebébe
dugtam, majd folytattam a kutatást. Az ereklyetartónak, vagy
inkább poros emléktárnak tűnő fiók mélyén lapult még egy
névjegykártya, ami valaha Zsarnay Győző detektív tulajdona
volt, a hátán viszont kézzel írva ez állt:
 Madame Rose, Magyar utca 20.
Két rövid, egy hosszú csöngetés, majd hivatkozz rám!
Gy

Ezenkívül vagy fél tucat aranyszegélyes, igen szépen

kidolgozott meghívót is leltem. Mind az én báróm nevére, ám
még a Sugár úti Erdődy-villába lettek címezve, és a Pilisy-ház
szalonjába, Madame Rose vacsoraasztalához invitálták őt.
Végül a fiók legmélyén, egészen benn a sötét sarokban tűnt
fel valami érdekes, amiért muszáj volt benyúlnom. A karom
könyékig eltűnt, és az ujjaim poros, pókhálóktól ragacsos
szövetet tapintottak. Fogalmam sem volt, mi okból történik,
de amint megérintettem, nyomban kilelt a hideg. Lassan
húztam ki a fényre és terítettem a lehullt rózsaszirmokra,
melyek szárazon zörögve roppantak össze a súlyától.
A kisszekrényen egy valaha hófehér, barna vérfoltokkal
szennyezett, balkezes férfikesztyű hevert.
 8

Eső, vér és két pofon

Pest, 1900. november 28.

A dörgő tapsvihar sehogy sem akart szűnni, pedig a

színészek immár negyedszer jöttek elő a vörös
bársonyfüggöny mögül meghajolni. A Nemzeti Színház
nézőtere már- már forrni, mi több, felrobbanni látszott. Az
erkélyek közönsége a lábával dobogott, megremegtetve az
egész épületet, míg odalenn girardi kalapok, finom
glaszékesztyűk114, kalapok és cilinderek röppentek a levegőbe.
Néhány szertelen, az élménytől túlhevült fiatalember egész a
színpadig szaladt, és virágcsokrokat hajigált a művésznők,

114
A francia glacé (megfagyott, jeges, cukormázzal bevont, rideg) szó fel- használásával
létrejött kifejezés, mely ünnepi alkalmakkor hordott fehér színű, selyem- vagy
bőrkesztyűt jelöl.
különösen az imádott, bár kissé már éltes komika, Lánczy
Ilka115 lába elé.
A színészek szép sorjában meghajoltak és a függöny mögé
siettek. A feszültség azonban, mely a színházat betöltötte,
ettől csak tovább nőtt, hiszen az, amire mindenki várt, még
nem következett be. A vastaps ütemet váltott, és az erkélyi
lábak dübörgése követte az új ritmust.
- Egek, azért ez már túlzás – kiáltotta a fülembe Renée, de
azért ő sem hagyta abba a tapsot. – Nem rossz kis darab ez a
Star116, készséggel elismerem. Ügyes munka, és a rendezés is
remek, de azért mégiscsak egy habkönnyű komédia.
– Ilyesmi kell a pesti közönségnek – húzta el a száját
Tarján Vili. – Bohózat és operett, nyakon öntve jó sok
romantikával. Elkeserítő jellemzése ez az általános szellemi
színvonalnak. Bezzeg Shakespeare-be az első felvonás felére
beleszundítanak.
Szerencsére két kísérőm szavait a köröttünk állók nem
hallották, különben még a vérünket kívánták volna. Mi a
nézőtér jobb oldalán a négyes sor első három székét foglaltuk
el, nem messze a fölénk magasodó főhercegi páholytól, mely
most üres maradt, mivel József Ágost más irányú
kötelezettségei miatt távol maradt.
A taps és a tombolás továbbra sem lanyhult, pedig már
jómagam is kezdtem kissé unni a dolgot. Hátrafordultam, és
apró színházi látcsövemmel, amit Agáta mama kölcsönzött
nekem, a díszpáholyt fürkésztem. A bársonyszékek üresen
árválkodtak, ami azt jelezte, hogy a darab szerzője és az őt

115
Lánczy Ilka (1861-1908) színésznő. Borszéken született, 1879-ben végezte el a
Színészeti Tanodát, majd Kassára került. 1884 októberében lett a Nemzeti Színház tagja,
ahol 1908 júliusáig játszott. 1900-ban az V. kér. Alkotmány u. 16. sz. alatt lakott.
116
Hermann Bahr 3 felvonásos vígjátéka, amit a Nemzeti Színház 1900. november
28-án mutatott be.
vendégül látók végre elindultak a színpad felé. Fél perccel
később meglebbent a függöny, és a darab szereplői immár
ötödször is a közönség elé léptek. A taps, a fütty és a hujjogás
fülrepesztővé vált, és még tovább fokozódott, mikor a kissé
oldalra húzódó színészek között megjelent három fekete
zsakettbe öltözött, boldogan mosolygó férfi. Egyikük alacsony
termetű, tömött bajszú, erősen kopaszodó alak volt, aki
szerényen terelgette maga előtt a másik kettőt.
– Ő Beöthy117, az igazgató – hajolt ismét a fülemhez Renée.
– Csuda pofa. Kedves, okos és a nőket rajongásig tiszteli.
Egyszer majd bemutatlak neki. El lesz ragadtatva.
A második férfi jóval ékesebb, ám mégis fess kiállású,
körszakállas úr volt, akin azonnal látszott arisztokrata
mivolta.
– Jaj, hisz ez a Keglevich gróf118 – kiáltott Renée, és mivel
kérdőn pillantottam rá, sietve hozzátette: – A színház
intendánsa, és nem mellesleg Lánczy Ilka férje.
– Hogyan?! – lepődtem meg. – Az iménti bohózat
főszereplője grófné?
– És ez még semmi – legyintett barátném, miközben rám
kacsintott. – Mivel a társulat másik ünnepelt színésznőjének,
Rákosi Szidinek119 Beöthy a fia.

117
Szlováni Beöthy László (1873-1931) színigazgató, újságíró, Rákosi Szidi színésznő
fia. 1891 -ben újságíróként kezdte pályáját. Számos lapban jelentek meg versei,
cikkei, novellái. Első felesége Soldos Sárika, Blaha Lujza leánya volt (ebből a
házasságból született Zoltán fia, akit a szülők válása után nagyanyja, Rákosi Szidi
nevelt fel). 1900-tól 1902-ig volt a Nemzeti Színház igazgatója.
118
Buzini Keglevich István gróf (1840-1905) magyar császári és királyi kamarás,
főrendiházi tag, a Magyar Állami Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa.
1905. május 29-én a Hentz Károly néppárti képviselővel vívott kardpárbajban
vesztette életét.
119
Rákosi Szidi (Kremsner Szidónia) (1852-1935) színésznő, színészpedagógus.
Kremsner János és Vogel Anna leánya. 1867-ben a Budai Népszínházban kezdte
pályáját és kora egyik legünnepeltebb színésznője lett. 1892-től színészképző iskolát
 – Vagyis a Nemzeti igazgatója a saját édesmamájának a
főnöke?
– Az intendáns pedig a saját nejének a munkaadója,
bizony! – bólogatott kétértelmű mosollyal Tarján Vili. –
Istenkém, a pesti úri világ már csak ilyen. Itt mindenki
mindenkinek a rokona, a cimborája vagy a kitartottja.
– Na, de Vilmos, kérem! – játszotta a háborgót Renée. –
Lánczy Ilka és Rákosi Szidi nem a férjüktől oly tehetségesek,
mint a nap. Mert ugyebár abban, hogy mindketten csodás
színésznők, nincs köztünk vita?
– Sem ebben, sem másban, kedves Renée – hajolt meg
mosolyogva barátném felé az ifjú lapszerkesztő, már
amennyire ez a széksorok közt állva lehetséges volt. – Ám
attól még a felsőbb körökben dívó „urambátyám” módi...
Vili bizonyára szívesen befejezte volna gondolatmenetét,
ám ekkor az intendáns és a színházigazgató között feltűnt a
harmadik úr, akit az előző kettő széles mosollyal a fénybe
terelt. A Nemzeti Színház közönsége eddig csak ünnepelt,
most azonban szinte őrjöngeni kezdett. A hölgyek közül sokan
kibuggyanó örömkönnyeiket törölgették, néhányan éles
sikkantásokat hallattak, vagy épp hisztérikusan kacagni
kezdtek, egymás karjába kapaszkodva, mert a térdük is
rogyadozott. Csodálkozva néztem, amint az előttem álló
asszony retiküljéből ceruzát vesz elő, sietve néhány sort ír a
legyezőjére, majd felhajítja azt a színpadra. A férfi lába előtt
egy perccel később már vagy két tucat papírdarabka,
zsebkendő, női kesztyű, no meg további legyezők hevertek,
ám ő ügyet sem vetett rájuk. Sűrű, ősz szálakkal vegyes,
mellközépig érő szakálla, tömött bajsza és játszi hullámokba
rendeződő, művészmód torzonborz haja kedves manónak

vezetett, melyben több színészgenerációt nevelt fel.

mutatta volna, ám rendkívül okos, élénken csillogó és egyben
átható tekintete – ezt el kell ismernem – hihetetlenül vonzó
férfivá tette.
– Úgy! – mondta Renée, és a hangjában egészen különös,
általam addig sosem hallott árnyalat jelent meg. – Szóval te
volnál Hermann Bahr120, a szerző!
– Valóban ő az – készségeskedett Tarján Vili, aki persze
észre sem vette, hogy az én elvarázsolt barátném nem
kérdezett, inkább megállapítást tett. – Azt mondják, egész
váratlanul jött a távirata, hogy Bécsből ma Pestre rándul,
mert kíváncsi darabja magyar bemutatójára. Szép tőle, nem?
– Szép bizony – bólintott Renée, majd egyre csak a
hajlongó, finoman mosolygó írót nézve abbahagyta a tapsot
és leengedte a kezét. – Menjünk, gyerekek! Mára én épp
eleget láttam.
A taps még javában tombolt, mikor mi hárman a színház
ragyogóan fényes előcsarnokába léptünk. Velünk tartott
néhány fáradt tekintetű, unott arcú úriember is, akin látszott,
hogy pusztán a feleségük vagy a leányuk kedvéért szenvedték
végig ezt az előadást, pedig szívük szerint inkább a halkan
duruzsoló kályha mellett ücsörögtek volna, kezük ügyében
egy jó pohárka borral és illatos szivarral.
– Sietnünk kell – jelentette be Erdős Renée, mint
triumvirátusunk kéretlen, ám elismert vezére. – A tömeg
hamarosan kitódul, és akkor a dámákból fúriák, az urakból
pedig gyilkos haramiák válnak, csak azért, hogy elsők
lehessenek a ruhatárnál és a bérkocsifoglalásnál.
Jócskán elmúlt kilenc óra, mikor a színházi szolga
készségesen kinyitotta előttünk az üvegezett ajtót, és mi a

120
Hermann Anastas Bahr (1863-1934) osztrák író, drámaíró, színház- és
irodalomkritikus. Sikeres képviselője volt az akkor újdonságnak számító polgári
naturalizmus és bécsi modernizmus irodalmának.
széles járdára léptünk. Igencsak hideg volt, de legalább nem
esett. Helyette köd lepte be a várost, mely sejtelmesen
derengő fénygömböket varázsolt a villanyos lámpák burái
köré. A bérkocsisok ugrásra készen sorakoztak a Kerepesi út
hosszán, ám nekünk nem volt rájuk szükségünk.
– Szólok Gáspár bácsinak, hogy jöjjön át a kocsival ide –
ajánlotta Vili. – Úgy látom, a túloldalon áll.
– Szóljon csak, és mondja meg neki, hogy legyen
türelemmel – mondta Renée. – Nekünk még akad itt némi
dolgunk.
– Mégis miféle, kedves? – hökkentem meg. – Az
előadásnak vége, Agáta mama pedig nyugtalan lesz, ha sokáig
elmaradok. Tudod, ha már volt szíves kölcsönadni a Kölbert,
nem szeretném a grófnőt is magamra haragítani.
– Mert a báró már amúgy is zabos rád – bólintott Renée,
bár úgy tűnt, alig figyel a beszélgetésünkre. Folyton a színház
kivilágított előcsarnoka felé pillantgatott, az arcán pedig
különös elszántság látszott. – Idefelé jövet említetted, hogy
volna mit elmesélned. Hát most lesz rá alkalom. Nézd, Vili
már vissza is ért. Akkor hát karoljunk bele két oldalról a mi
fess lovagunkba, és irány a Pannónia121.
– Mit akarunk mi a hotelben? – faggattam barátnémat,
miközben indultunk.
– Természetesen beszélgetni a te dolgaidról – felelte ő
magabiztosan. – Csak nem gondoltad, hogy hazaviheted a
titkaidat? Látszik rajtad, édes kislány, hogy már megint áll a

121 A Pannónia Szálló helyén a 18. században még a földszintes Grifft máshol
Arany Griff) kocsma és fogadó állt, amely 1865-ben leégett. Helyére 1867- ben
Westermayer József építtetett háromemeletes lakóházat, mely 1884- ben a Glück
család birtokába került, akik 1891-ben szállodává építtették át. A Pannónia volt az
első olyan bp.-i szálló, ahol az éttermi és kávéházi helyiségekbe bevezették a
központi gőzfűtést és a villanyvilágítást.
bál körötted, és a barátaid segítsége nélkül nem boldogulsz. A
Pannónia pedig, tudd meg, nem csupán hotel, de a
földszintjén igen kellemes kávéház is található, ahová éjjel-
nappal be lehet térni.
A Nemzeti Színház tőszomszédságában álló luxusszálloda a
kései óra ellenére is tárt ajtókkal várta a vendégeket.
Elhaladtunk Pásztory és Fraenkel 122 csinos kis virágboltja
előtt, melynek kirakatát két igen nagy méretű, villanyos
gömblámpa világította meg, melyek a járda fölé kinyúló
fémkarokon lógtak, és már ott is voltunk a célunknál. Renée
választotta az asztalt, méghozzá úgy, hogy onnan minden
belépőt azonnal lásson, majd a rendelést leadva hozzám
fordult.
– Van még vagy fél óránk, szóval halljam, mi nyomja a
szívedet.
Azt, hogy miért épp ennyi időnk van a beszélgetésre, ha
már várakozásra leértük Gáspár bácsit, elképzelni sem
tudtam, de az utóbbi napok nyomasztó eseményei úgy
felgyűltek bennem, hogy a szavak szinte kirobbantak belőlem.
A toloncban töltött éjszakámról már a színházba menet
beszámoltam a barátaimnak (Vili éktelen haragra gerjedt, míg
Renée csak megfontoltan bólogatott), így inkább a lelkemet
gyötrő bizonytalanságról, Richárd kegyetlen ridegségéről és
persze a titokszoba feltöréséről beszéltem nekik.
– Itt a fotográfia, amit a szekreterben találtam – vettem elő
a megsárgult felvételt.
– Hm, ez aztán a gyönyörű nő – görbítette le ajka két
sarkát elismerően Erdős Renée. – Maga mit szól hozzá,
Vilmos?

122
Fraenkel Henrik és társa, Klein Károly az Erzsébet körút 30. alatt lévő
Angol kávéház tulajdonosai voltak, de Fraenkel Pásztory János virágkereskedő
Kerepesi út 5. alatt lévő boltjában is résztulajdont vett.
 A bűnügyi riporter kezébe vette a fotográfiát, majd már-
már hűvös szakértelemmel csak ennyit mondott:
– Az ilyen szemekért ölni és meghalni szoktak a férfiak.
– Vagy épp elveszítik a pénzüket, az eszüket, esetleg a fél
karjukat – értett egyet a költőnő. – Már bocsánat az ízléstelen
megjegyzésért, de a báró esetében...
– Értelek – vettem vissza és tettem el a képet sietve,
nehogy más is megláthassa.
– Mondd csak, édes Milim, most, hogy kezdenek
összecsapni fölötted a hullámok... Mert bizony a te morc
báród viselkedése erre utal! Szóval áruld el nekünk, mi a
célod és hogyan segíthetünk?
– Két dolgot kell mihamarább kiderítenem – mondtam
határozottan, hisz már eleget törtem rajta a fejem. – Tudni
akarom, ki ez a lány a fotográfián, és mi köze Ambrózy báró
hiányzó karjához.
– Vagyis a múltban akarsz vájkálni – bólintott Renée.
– És a jelenben is – vágtam rá. – A másik, akinek a
nyomára kell bukkannom, a titokzatos Cili kisasszony, akiről
Richárd a tolonc udvarán Fecskával sutyorgott.
– Rossz vége lesz ennek, Milike – csóválta fejét savanyú
képpel Tarján Vili, ám én úgy néztem rájuk, hogy attól végre
mindketten kezdtek komolyan venni.
– No nézd már a szoknyás detektívet – sóhajtott Renée,
szemében őszinte elismeréssel. – Te tényleg kezdesz felnőni,
csibe!
– Hat esztendeje ez a gyönyörű leány a képről itt járt-kelt
Pesten – mondtam. – Elég feltűnő jelenség lehetett ahhoz,
hogy valaki emlékezzék rá.
– Azt akarod, hogy járjam körbe az ismerőseimet a
fotográfiával? – a költőnő kétkedőn fintorgott, amitől bájos
griberli jelent meg az orcáján. – Az eltartana akár a jövő
esztendő végéig is.
– Talán elég volna a Pilisy-ház körül széjjelnézni –
javasoltam. – Gáspár bácsi szerint Richárd ott ismerte meg a
lányt.
– Madame Rose-nál? – Erdős Renée arca felderült. – Na
szép kis firma a te báród, hallod-e?
– Tudom, hogy egy rossz hírű házról beszélünk, de...
– Nem tudsz te semmit, kedvesem – intett le a költőnő. –
Róza asszony ama két legkiválóbb, legszabadabb és
legtalpraesettebb nők egyike, akik ennek a városnak a köveit
tapossák.
– Ki a másik? – kottyantott közbe Vili.
– Hát én, kispofám – nevetett Renée, és kesztyűbe
bújtatott ujjaival megcsipkedte a hírlapíró arcát, mire az
lángba borult. – Ahhoz képest, hogy naponta bűntettek után
lohol, maga még mindig kisfiú. Na jó, félre a tréfával! Nézd,
Mili, nekem kiváló barátném a Róza, bár csak igen ritkán
találkozunk. Itt van a névjegyem...
A költőnő retiküljéből vizitkártyát és apró aranytollat vett
elő, majd néhány sort firkantott a hófehér hátlapra.
– Ezzel bármikor bejuthatsz hozzá, ám azt ajánlom, hogy a
szűzies polgárlányi rátartiságot felejtsd az ajtón kívül.
– Én nem is...
– De igen, csibém, nagyon is fenn hordod az orrod,
ahányszor csak a „rossz hírű” Pilisy-házat emlegeted – vágott
a szavamba Renée. – A jövőben, mikor majd többet tudsz az
életről, és különösen a férfiakról, ez a hamis erkölcsösség szép
lassan le fog rólad kopni, ám addig is próbáld rejtve tartani.
Ami pedig Rózát illeti... Nos, ő valóban abból él, hogy
férfiakat fogad az ágyába. Na, de micsoda férfiakat,
gyermekem!
 – Hált már abban a házban szinte minden főméltóság,
kezdve Apponyi Albert gróffal, egészen Andrássy Gyula
miniszterelnökig – suttogta kerek kis asztalunk fölött Tarján
Vili, aki hirtelen igen tájékozottnak tűnt. – A Pilisy- házból
vitt magának háremhölgyet az egyiptomi kedive123, Milán, a
szerb exkirály ott siratta elvesztett országát, Pest Rózsájának
pedig maga Albert herceg, az angol trónörökös nevezte el
Róza asszonyt124.
– Értem én – mondtam. – A hölgy rendkívül szép lehet.
– Igazság szerint nem különösebben – ismerte be Renée. –
Viszont sziporkázóan okos, több nyelven beszél folyékonyan,
és bármiről képes órákig társalogni anélkül, hogy ostobaság
csúszna ki a száján. Továbbá rendkívül diszkrét, és
ráadásként még írogat is.
– Méghozzá egész jól – kapott a szón Vili. – A három kadét
című kötetét idén újra ki kellett adni, mert elkapkodták.
– Hát igen, Rózának gyengéje az irodalom – tárta szét két
tenyerét a költőnő. – És persze az irodalmárok. A
szalonjában, ahol egyébként rendszeres vendég a ti kiváló
barátotok, Rudnay főkapitány is...
– A város első rendőre egy olyan házban? – kerekedett a
szemem.
– Tessék, hát épp erről beszéltem az imént, kis butám –
mosolygott Renée, amitől hirtelen tényleg ostobának éreztem
magam. – A Pilisy-ház nem bordély. Legalábbis nem a
megszokott értelemben. Róza asszony kellemes szalont tart
fenn, ahová a város legelőkelőbb urai és legtehetségesebb írói
járnak, hogy értelmes beszélgetéssel, némi italozással,
bőséges vacsorával, máskor meg duhaj mulatozással töltsék

123
1914-ig az egyiptomi alkirály hivatalos címe
124
És bizony ez mind igaz. Krúdy Gyula sokat ír erről regényes visszaemlékezéseiben.
[a Szerző]
az időt. Előfordul, hogy a Nemzetiből néhány válogatottan
csinos kóristalány és pályakezdő színésznőcske is meghívást
kap, és ha felmennek az innen csupán kétsaroknyira lévő
Pilisy-házba, előfordulhat, hogy az éjt egy úrral töltik Róza
valamelyik szobájában.
– Pénzért – csaptam le ismét, mint valami aszott
erénycsősz.
– Hát tudom én, hogy miért? – gyűrte szemöldökét
csalafinta ráncba Renée. – Sosem tartottam nekik a gyertyát,
ezt hidd el nekem. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha
meglátogatod Pest Rózsáját, azonnal a rabja leszel csodás
egyéniségének, és ráadásként le fogod vetkőzni a
skrupulusaidat125 is.
Merőn néztem a kezemben lévő vizitkártyát.
– Igen, el fogok menni hozzá, köszönöm – mondtam
Renée-nek, majd Vilihez fordultam. – A maga segítségét
viszont továbbra sem mellőzhetem.
– Parancsoljon velem, Mili kisasszony!
– Arra kérem, kutassa fel nekem Csurár Fecskát.
– A cigány lányt?
– Igen, őt – bólintottam. – Még nem volt alkalmam
meghálálni neki, hogy a toloncban segített rajtam és...
– Ki akarod belőle szedni, hol található az a titkozatos Cili
kisasszony, akihez a bárócskád újabban járogat.
– Tudod, Renée, a te szádból hallva ez olyan... olyan...
– Közönséges? – nevetett a költőnő, majd hirtelen kihúzta
magát, egyetlen hajtásra felhörpölte rummal bélelt, rég kihűlt
teáját, és talpra szökkent. – Bocsánat, csibéim, de nekem
most mennem kell. Vilmos, ugye megkérhetem, hogy kísérje
haza Milit? Ha bármely más férfiról volna szó, eszembe sem

125
kétely, erkölcsi aggály, előítélet (a latin scrüpulus - hegyes kő, kavics - szóból)
jutna gardedám nélkül hagyni szegényt, de maga tetőtől
talpig becsületes fiatalember, szóval...
És már repült is az ajtó felé, menet közben igazítva meg
bordó kalapját, hogy aztán a hotel előcsarnokában – melyre
mindvégig ráláttunk – mintegy véletlenül a torzonborz
osztrák színműíróba ütközzék, aki persze ezért nem győzött
elégszer bocsánatot kérni, és nyomban meghívta Renée-t egy
pohár ijedtségűző pezsgőre.

Tabán, 1900. december 2.

Négy napba telt, mire Tarján Vili teljesíteni tudta a

kérésemet.
– Elnézését kérem, Milike, de nem ment hamarabb – tárta
szét karját sajnálkozva a bűnügyi riporter. – A főszerkesztőm
folyton csip-csup ügyekkel nyaggatott, aztán meg a Hanust
nem találtam sehol.
– Ki az a Hanus? – kérdeztem, miközben a fogaskerekű
állomása felé ballagtunk a hideg esőben, mely reggel ismét
rákezdte, semmi jelét nem adva annak, hogy valaha is el
akarna állni.
– A Hanus Tóni 126 fegyőr a toloncban és nekem régi
kapcsolatom – felelte Vili, úgy tartva hatalmas, fekete
esernyőjét, hogy én biztos száraz maradhassak, míg az ő
felöltője jobb oldalt már egészen ronggyá ázott. – Győzködni
kellett kicsit, hogy lessen bele a nyilvántartásba, de végül
sikerült. Itt van a zsebemben Csurár Fecska lakcíme, vagy

126
Hanus Antal m. kir. fegyőr, 1900-ban a VI. kér. Dévai u. 9. alatt lakott.
legalábbis az a hely, ahol őt a rendőrök lólopás alapos
gyanújával lefogták.
– Na hiszen, még hogy alapos gyanú – húztam el a szám. –
Eltűnt egy konflisló, mire a rendőrök persze mindjárt a
legközelebb fellelhető cigányra teszik rá a bilincset.
– A bérkocsis jegyzőkönyvbe mondta, hogy valóban egy
fiatal gyereklány lopatta el a lovát két hóhemvagánnyal.
– Ez akár még igaz is lehet, Vili – vontam vállat. – Ám
biztos vagyok benne, hogy nem Fecska tette. Ő túl boldogan él
ifjú férjével és új családjával ahhoz, hogy ilyen bolondságot
kövessen el.
Fél órával később, mikor a konflisunk az Attila körút 7-es
számú ház előtt megállt, a bőrtetőn kopogó eső még
bőszebben verte a maga ritmusát.
– Micsoda cudar idő – lesett ki a párától homályos ablakon
Vili, akin látszott, hogy legszívesebben tovább kocsizna. –
Vajon mit siratnak így az égiek, hogy még vasárnap délelőtt is
pergetik a könnyeiket?
A várhegy alatt futó tabáni utca siralmas látványt nyújtott.
A macskaköveken sáros szennypatak hömpölygött a Szarvas
tér felé, a csendesen gubbasztó házak között pedig egyetlen
lélek sem mutatkozott.
– Gyerünk, kedves barátom, nekünk odabenn van dolgunk
– biztattam Vilit, aki mély sóhajjal lépett le a kocsiról,
nyitotta fölém az esernyőt és szólt a bakon ázó hajtónak, hogy
várjon meg minket. Az biccentve jelezte, hogy érti, mire a
cilindere széles karimájából nagy adag víz loccsant az
esőkabátjára.
– Sietünk – ígértem szegénynek, majd szoknyámat
megemelve, tócsákon és patakfolyamokon át a keresett ház
kőfalának boltíves kapujához mentem. Szerencsére
kopognunk sem kellett, mivel a bejárat első próbálkozásra
kinyílt. Az Attila körúti cigányház, miként azt a Tabánban
emlegették, tágas udvarral fogadott, melynek közepét egy
ősöreg dió- meg néhány körötte strázsáló eperfa uralta. A
télire már rég levetkezett ágakon varjak ültek, amik
érkeztünkre rettentő károgással röppentek a légbe, majd
néhány méltatlankodó kör után újra elfoglalták addigi
helyüket.
A meg-megbillenő járólapok alkotta ösvény a kaputól
indulva kétfelé futott, míg végül az udvar messzi túlfelén
ismét találkozott. Körben a rogyadozó házba kilenc különböző
ajtón is be lehetett jutni, vagyis épp ennyi lakás bújt meg az
Attila körút 7. szám alatt. Vilivel tanácstalanul pillantottunk
egymásra, majd szó nélkül bal felé indultunk. A kéményekből
füst szállt, az udvarra halmozott deszkahalom alól egy macska
fújt felénk, a diófa mögötti, bokrok közé rejtett udvari
árnyékszék ajtaját halkan nyikorgatta a szél.
Alig haladtunk el az első alacsonyra vágott, kicsiny ablak
előtt, máris felfedezték jövetelünket. Egyszerre három
lakásból léptek ki az ott lakók, méghozzá mind gyerekek. Két
bő szoknyás, mezítlábas, szurtos képű kislány egymásba
kapaszkodva, majd három fiúcska tűnt fel, akik ellenséges
szemmel vizslatták botladozó járásunkat.
– Tán Liliputba tévedtünk? – suttogta kelletlen vigyorral
Tarján Vili, ám mindjárt be is látta, hogy tréfásnak szánt
megjegyzése sutára sikeredett, így rögvest elhallgatott.
Az első felnőtt, akivel találkoztunk, a negyedik lakás ajtaján
lépett ki.
– Szebb napokat adjon a jó Isten maguknak, méltóságos úr
és kisasszony, mint amilyen ma reánk köszöntött – mondta és
meghajolt.
Éreztem, ahogy Viliben, aki szorosan tartotta a karom,
nehogy elcsússzak a nedves köveken, nevetés rándul. Persze
az sem lett volna csoda, ha kibuggyan belőle, hisz a látvány,
amit az alacsony, széle-hossza egy, gömbölyded kis emberke
nyújtott, úgy festett, mintha épp most leltük volna meg
Liliput királyát.
– Ha meg nem sértem kegyedéket, kit tetszenek keresni? –
szólalt meg ismét a mosolygós cigány ember, kinek pocakján
citromsárga, arany óraláncos mellény feszült.
– Jó napot kívánok! – köszöntem illendően. – A Fecskát
szeretnénk látni, ha lehet.
– Aztán melyiket – hunyorított az öreg. – Mer’hogy van
ebben a házban három is belőle. Az ottan példának okáért –
tömzsi ujjával a két lakással távolabbról kíváncsiskodó
lánykák felé bökött – mindjárt az egyik.
– Az én Fecskám nagyobbacska – mondtam. – Néhány
napja a toloncházban ismertem meg őt.
A gömbölyded cigány ember okos szemében értő szikra
pattant.
– Éppeg eltanálták az ajtót – lépett hátrébb, kezének széles
mozdulatával utat kínálva. – Tessenek béfáradni a jó
melegbe, ahol a mi Fecskánkat is bizton meglelik.
A ház konyhájában, ahová érkeztünk, valóban meleg volt.
Túlságosan is meleg. Mivel Vili kerek szemüvege azonnal
bepárásodott, kénytelen voltam kikapni kezéből az esernyőt,
nehogy vakon hadonászva még leverjen valamit. Alig csuktam
össze a csöpögő esővetőt, máris két apró leányka futott felém,
és mintha mindig is ismertük volna egymást, karjukat
széttárva rontottak nekem, arcukat a szoknyámba fúrva.
– Szép kicsi hölgy – kacagott az egyik, piros masnikkal
díszített fekete copfjait lengetve. – Van-e nálad süvegcukor?
– Még mi nem kéne, te kis takonyos – nevetett fel az öreg
cigány. – Na sipirc innét, ne abajgassátok a vendégeket!
 A lánykák vonakodva oldalogtak vissza a kályha közelébe,
ami úgy ontotta magából a meleget, mintha azt az egész
Tabánnak szánta volna. A tágas konyhában, melynek közepén
viaszkosvászonnal takart asztal, körötte nyolc szék állt, míg a
falak mentén rikítón kipingált tálalószekrény, mosódézsa és
karos falóca sorakozott, nagyon sokan zsúfolódtak össze. Első
pillantásra három különböző korú, komoly ábrázatú férfit, két
fiatal leányt és ugyanannyi legényt, valamint három idősebb
asszonyt, meg vagy nyolc apró gyereket számláltam össze.
– Szé... szép napot a ház lakóinak – hebegte Tarján Vili,
miközben zsebkendőjével a szemüvegét törölgette. – Remélni
merem, hogy nem zavarkodunk.
– Az majd elválik – csapott tenyerével a hírlapíró hátára
kerekded házigazdánk. – Vackor, széket a vendégeknek!
Pitykó, szólj az asszonyodnak, hogy keresik.
Az egyik fiú, akit én még csak legénynek néztem, gyanakvó
pillantást vetett ránk, majd eltűnt a belső szobákba vezető
ajtó mögött.
– Ha nem tévedek nagyot – fordult Tarján Vili (aki a
szemüvegpuccnak hála, immár sokkal magabiztosabb volt) az
öreg felé –, magában, kedves bátyám, a hírneves Joszó
prímást tisztelhetem.
– Félig-meddig – bólintott amaz. – Annyi való, hogy
prímás volnék, a Mélypince hegedőse, a nevem pedig Joszó. A
hírnevest viszont tagadom, nehogy önteltségemért lesújtson
rám a Mindenható haragja.
A kisleányok anyjuk szoknyájára borulva, ragyogó
mosollyal lestek minket, ám a többiek tekintetében továbbra
is sötét árnyak úsztak. Az eső áztatta, szürke utcáról érkezve a
cigányház konyhája maga volt a titokzatos és szépséges keleti
mesevilág. A szemem vibrálni kezdett a színek tobzódó
kavalkádjától, hisz a falakat mindenhol hatalmas, távoli
tájakat, vidám sátortáborokat vagy épp lendületes
vadászjeleneteket ábrázoló faliszőnyegek, szivárványszín
kendők takarták, és még a középről csüngő lámpakerékről is
selyemszalagok függtek.
Csurár Fecska úgy robbant be közénk, mint valami
sistergőn pörgő, tüzes ágyúgolyó. Vérpiros selyemblúzt, tarka
szoknyát, könnyű törökpapucsot viselt, nyakában ezüst
pénzérmékből fűzött láncok, csuklóján és bokáján pedig
fénylő rézkarikák csörögtek.
– Keszkenő, hát megtaláltál – kacagott és a nyakamba
borult, majd csalafintán Vilire sandított. – Ő meg itten a
szívbélid?
A hírlapíró ismét zavarba jött, bár az is lehet, hogy csupán
a kályha melegétől gyúlt ki az arca.
– Azért jöttem, hogy még egyszer megköszönjem, amit a
toloncban értem tettél – mondtam, mire Fecska legyintett.
– Hadd el! – nevetett. – Az a trampli mindenképp kihúzta
volna nálam a gyufát.
– És volna még valami – fogtam halkabbra a hangom,
óvatos pillantást vetve a minket figyelő számtalan szempárra.
– Kérdeznék, ha szabad.
– Ki vele – tette karcsú csípejére a két kezét Fecska. – Ez
itten a családom, előttük titkom semmi nincs.
Láttam, ahogy az idősebb asszonyok ezt hallva bólintanak,
a férfiak helyeslőn mordulnak, Joszó prímásnak és Pitykónak,
az ifjú férjnek pedig büszkén villan a szeme.
– A báró úrról van szó – mondtam, magam sem értve,
miért szorul össze a torkom.
– A félkarúról? – vonta össze a szemöldökét Fecska.
– Igen, róla. A neve Ambrózy Richárd és te... Szóval nekem
úgy tűnt, hogy ti régebbről ismeritek egymást.
 – Tanálkoztunk már, ez igaz – Fecska arcáról szemvillanás
alatt olvadt le a mosoly –, de csak úgy vagyunk ismerősök,
miként a tó vize ismeri a felette átvonuló felhőt.
– Na, és hol...? Vagyis mikor...? Hogyan...?
A kályhában tovább ropogott a tűz, ablakot sem nyitott
senki, a konyhában hirtelen valahogy mégis hűvösebb lett.
– Mi dolgod neked azzal az úrral, Keszkenő? – nézett
egyenesen a szemembe Csurár Fecska.
A válasz úgy csúszott ki a számon, hogy meggondolni sem
maradt időm.
– Nála lakom.
A cigány lány tekintetében értő szikra lobbant, az
asszonyok szomorút sóhajtva csóválták a fejüket, a fiatalabb
legények szája sarkában cinkos vigyor jelent meg, Joszó
prímás viszont elmarasztalón, maga elé nézve, már-már
haragosan csettintett.
– Oh, tévedés, nem úgy! – nevettem fel iszonyú zavarban,
ám a hangom hamisan csengett. – Azt hiszem, rosszul
fogalmaztam. Richárd és a mamája vendégül látnak engem,
míg... Szóval amíg el nem rendezem bizonyos fővárosi
dolgaimat.
– Jaj, Keszkenő, Keszkenő – sóhajtott a cigány lány,
megragadva a kezemet. – A te báród hiába félkarú, mégis két
nőt ölelget egyszerre.
– Na, de Fecska! – horkantott rá Joszó prímás.
– Jobb, ha tőlem tudja meg, dad – mondta neki toloncbéli
védelmezőm, majd ismét hozzám fordult. – Való igaz, hogy
van szerencsém ismerni a te széllelbélelt báródat, de csak úgy
október dereka óta, mikor is a semmiből a nyakunkba esett.
– Ezek szerint már járt itt? – néztem körül, mintha
Richárd nyomait kutatnám.
 – Báró a cigányházban? – nevette el magát Fecska, még a
gondolatot is bolondságnak tartva. – Dehogy, még soha!
Akkoriban én még a Hül-házban laktam, a Tabán egy másik
fertályán, három szomorú sorsú barátnémmal együtt. Oda
jött értem az én Pitykóm és rabolt el magával, hogy az
asszonya legyek.
– És mit akart tőletek a báró? – tereltem vissza Fecskát a
nekem tetsző ösvényre.
– Nem mit, hanem kit – húzta el a száját ő. – Négyünk
közül csakis a Cili érdekelte. Folyton jött, órákig pusmogott
vele a szobájában, aztán egy nap összepakolta és elköltöztette
őt.
– Hová?
– Tudja a rossznyavalya – rántott a vállán Fecska. –
Akkoriban én mán nem laktam ott, csak a Mári mesélte
később, mikor a Mélypince előtt tanálkoztunk, hogy mi volt.
Szegény kettesben maradt a Blau Annával, és úgy láttam
rajta, hogy egész belegajdult a Cili hiányába. Meg is
kereshette végül, hisz a báród éppeg aztat sutyorogta a
fülembe, mikor kimentett a toloncból, hogy szóljak Annának:
Márika nem veszett el, jól van, és mostantól Cilivel múlatja az
időt.
– Hol?
– Mondtam mán, Keszkenő, hogy dunsztom sincs. –
Fecska elengedte a kezemet, és ismét hátrébb lépett. – Az
Anna tán többet tud, de engemet ez az egész bárós bolondéria
már körömpiszoknyit se érdekel. Ha olyan dilinók vagytok, ti
magyar jányok, hogy hagyjátok magatokat becsapni egy férfi
által, csak mert cilinderes úr az illető, hát lelketek rajta. Annyi
biztos, hogy ha a Pitykó mívelne ilyesmit, én magam
állítanám hátába a kisbabát, oszt miként a Márika mondta
mindég: szer’usz világ!
 Elkértem Fecskától a Hül-lakás címét, majd köszöntünk és
kiléptünk az esőbe.
– Ez nem ment túl jól – jegyezte meg Tarján Vili, miután
beszálltunk a bérkocsiba.
– Csodálja? – sóhajtottam. – Jelenleg az egész Kováts
família arról trécsel odabenn, minő ügyes férfi ez az Ambrózy
báró, aki fél karral is egyszerre két nőt tart ki.
– Mi azonban tudjuk, hogy ez nem igaz!
– Sokra megyünk vele – kaptam kezembe az esernyőt,
hogy fémhegyével megkopogtassam a konflis tetejét, így adva
indulási parancsot a kocsisnak, akivel korábban már
közöltem a címet. – Most azonban kezdjen erősen
fohászkodni, Vili! Muszáj, hogy a Horgony utcában ránk
mosolyogjon a szerencse, különben sose leljük meg azt a
fenemód titokzatos Cili kisasszonyt.

Decemberben hónak kellett volna hullnia, ám a mindent

hófehér lepellel takaró pelyhek helyett eső ömlött az égből,
ragacsos sártengerré áztatva a Tabán keskeny utcácskáit.
Bérkocsink meg-megcsúszva, lassan poroszkált fölfelé a
Gellért-hegy északi oldalába épült, düledező házak közé, és
állt meg végül a Horgony utca 58. előtt. A kőfal öreg bejáratát
nyitva találtuk. Az udvar, mely elénk tárult, éppolyan
kőösvényeket kínált, mint az Attila körúti cigányház, ám itt a
tér sokkal kisebb volt, és az ajtókba sem álltak ki bámész,
mezítlábas gyerekek.
– Melyik lakás lehet az? – hunyorgott Tarján Vili, akinek
valahogy az esernyő alatt is vízcseppes lett a szemüvege.
 – Fecska azt mondta, hogy bal kézre az első – feleltem,
miközben óvatosan követtem a keskeny járda vonalát,
melynek mindkét oldalán szinte forrni látszottak a pocsolyák
a beléjük hulló esőtől. Az udvaron egyetlen lélek sem
mutatkozott, de a szemközti ház emeleti ablakában égett a
világ, és mintha a tüllfüggönyt is félrelebbentette volna valaki.
– Már tudják, hogy itt vagyunk – jegyezte meg a bűnügyi
hírlapíró, aki olykor szemfülesebbnek bizonyult, mint
gondoltam.
– Akárki lakik is ott szemközt, vele nekünk nincs dolgunk
– mondtam. – Jöjjön, Vili, zörgessünk be a bal oldali ajtón!
A Hül-lakás udvarra néző, alacsony ablakain nem
szűrődött ki semmi fény. Hirtelen nyugtalanság kerített
hatalmába. Lehet, hogy az a Blau Anna nevezetű leány, aki
immár egyedül él itt, megunta a magányt, és szintén
elköltözött?
Vili megkocogtatta a bejárati ajtó üvegét. Vártunk, de
hiába.
– Próbálja újra! – biztattam, és ő megtette, immár
határozottabban.
– Semmi – mondta néhány kísérlettel később. – Úgy tűnik,
nincs itthon.
A cipőmben víz lötyögött, a szoknyám széle szürke
sárkoloncoktól volt súlyos, kalapom karimája ázottan kókadt
a vállamra – elegem volt. Felemeltem a kezem és ököllel
döngettem meg az ajtót, ami a harmadik ütésre magától
kinyílt.
Vilivel nyugtalanul pillantottunk egymásra.
– Hahó! – kiáltott az ifjú hírlapíró. – Van itthon valaki?
Beléptünk a rövidke előszobába, mely a tágas konyhába
torkollt. A borús időnek és a kicsinyke ablakoknak
köszönhetően odabenn már-már éjszakai sötétség uralkodott.
 – Hideg van – súgta Vili, mintha rosszban sántikáló
betörők volnánk. – A spór már rég kihűlt, és a lámpákból is
elfogyott a petróleum.
Ez mind igaz volt, ám a konyha mégis úgy nézett ki, mintha
csak egyetlen perce állna üresen. Az asztalon újság,
kistányéron fél szelet, megkezdett vajas kenyér és egy
dermedt tejeskávéval teli porcelánbögre sorakozott. Előttük a
szék úgy volt félretolva, mintha valaki a vacsoráját épp csak
félbehagyva állt volna fel.
– Jó napot kívánok! – kiáltott a lakás csöndjébe Vili,
amitől én bizony összerándultam. – Blau Anna kisasszony
itthon tartózkodik?
– Ki keresi? – szólalt meg hátunk mögött valaki rekedten.
– Mi kérem... – pördültem felé, ám a szavam elakadt,
mivel a reszelős hang gazdája, ha termetes volt is, szoknyát
viselt.
– Szóval az Annát keresik? – lépett beljebb a nő, kinek
széles vállát esőköpeny takarta, a kezében pedig viharlámpást
tartott.
– Igen, asszonyom – feleltem. – Közös ismerősünk adta
meg a címet...
– Itthon kéne lennie – vágott szavamba a díjbirkózó alkatú
nő. – Én Gréta vagyok, a háztulaj cselédje, és nem láttam a
lányt elmenni. Miért van itt ilyen hideg?
Átcsörtetett a konyhán, útközben falnak szorítva Tarján
Vilit, és hatalmas tenyerét a spór oldalára simította.
– Ez már rég kialudt – állapította meg. – Hol van Anna?
– Mi is épp ezt... – próbálkoztam újra, ám Gréta ügyet sem
vetett rám.
– Anna! – bömbölt fel, én pedig később megesküdtem
volna rá, hogy hangjától a kredencben egymáshoz csörrentek
a tányérok. – Tegnap délidőben még láttam őt, mikor ajtót
nyitott valami úriembernek. Annácska, szentem, hova bújtál?
A nő átdübörgött a konyhán, felrántotta a pinceajtót, és
újra csak kiáltott, ám választ most sem kapott. Már épp le
akart menni a meredek lépcsőn, mikor Tarján Vili odalépett
hozzá, és megfogta a karját.
– Majd inkább én – mondta a bűnügyi tudósító, aki egyik
pillanatról a másikra levetkezte félszegségét, és immár úgy
viselkedett, mint az a szákból a tóba visszakerült hal, mely
újra a saját, jól ismert közegében lehet. – Ezt elkérhetném?
Gréta tűrte, hogy a hírlapíró kivegye kezéből a
viharlámpást, és a lépcső tetején állva nézett az imbolyogva
távolodó lény után. Óráknak tűnő percek teltek el, mire
Tarján Vili ismét felbukkant a pinceajtóban.
– Hívják a rendőrséget – mondta színtelen hangon. – Blau
kisasszony ugyebár nagyon csinos, szép arcú, húsz év körüli,
vörös hajú teremtés?
– Pontosan – bólintott Gréta.
– Akkor minden bizonnyal ő fekszik odalenn.
– Oh, mein Gott!127 Lezuhant a lépcsőn, és a nyakát szegte?
– Úgy vélem, nem – felelte a bűnügyi tudósító –,
mivelhogy leszúrták szegényt. Nézzék, a kövezeten is látszik
néhány elmaszatolt vércsepp, amerre a gyilkos vonszolta,
hogy aztán egyszerűen lelökje őt a sötétbe. Blau kisasszony
akkor még élt. A testtartása és a porban hagyott nyomok azt
mutatják, hogy próbált visszakapaszkodni a lépcsőn, ám végül
elfogyott az ereje és...
A rendőrökre másfél órát kellett várni, mivel a Tabánba
még gyilkosság esetén se szívesen tették be a lábukat, hacsak
épp nem ott laktak. Az egyenruhások kitereltek minket a szűk

127
Oh, Istenem! (német)
előszobába, majd gyökeret vertek a pinceajtóban, és megint
csak vártunk.
– Ez nem lehet igaz – nyögött fel Vili húsz perccel később,
mikor ráismert a detektívre, akit a kapitányságról küldtek. –
Milike, könyörgöm, ne engedje, hogy ez az elmeháborodott
megint bilincset rakjon rám!
Félelme jogosnak tűnt, mivel az ajtón nem más masírozott
be, mint Detrich Károly detektív, aki a Somossy Orfeumban
egyszer már letartóztatta a fiatal hírlapírót.
– Nocsak! – ismert ránk a brillantinozott hajú, vörhenyes
arcú nyomozó. – Maguk meg mit keresnek itt?
A kihallgatásunk tíz percig sem tartott. Gréta beszélt a
sétapálcás úriemberről, aki magas nyakú felöltőt és széles
karimájú kalapot viselve (így az arca takarásban volt)
látogatta meg előző nap Blau Annát. Elmondta, hogy a leányt
azóta senki nem látta, így valószínű...
– A következtetéseket majd én vonom le – szólt közbe
Detrich, miközben le-föl járkálva még azt a kevés nyomot is
széttaposta, ami még akadt a konyhakövön. Ezután arra volt
kíváncsi, hogy Vili és én miként kerültünk a Hül-lakásba.
– Látogatóba jöttünk Annához – feleltem, épp csak picit
csúsztatva az igazságon.
– Mi dolguk volt vele?
– Ambrózy báró... – kezdtem, de ő leintett.
– Áh, így már mindent értek – mondta maró gúnnyal. – A
báró úr nagyon megkedvelte ezt a házat. Tudomásom van
róla, hogy az utóbbi időben igen gyakran tette itt tiszteletét,
sőt, az egyik hölgyet el is költöztette valahová. Mondhatom,
szép kis úri vircsaft. Na, mindegy! Maguk most mindhárman
elmehetnek, de holnap jelentkezzenek az irodámban, aláírni a
vallomásukat, habár... – Detrich kelletlenül szívogatta sárga
fogait – ebből úgyse lesz ügy.
 – Hogy mondhat ilyet, hiszen a lányt meggyilkolták?! –
néztem rá értetlenül.
– Lányt, höhö – röhincsélt a detektív. – Blau kisasszony
közismert prostituált volt, kérem! Hül Jenő futtatta, míg meg
nem halt a maguk villájában, és aztán ez a... Ez a lány
bizonyára saját praxist kezdett. Tiszta sor. A tegnapi
látogatója egy elégedetlen kuncsaft lehetett, aki végzett vele és
passz. Egy rossz nővel kevesebb. A tettest úgysem kapjuk el
soha.
Eszemben sem volt vitatkozni Detrichhel. Szó nélkül
indultam Gréta után, alig várva, hogy elhagyhassam a házat,
ám mielőtt kiléphettem volna az ajtón, a detektív fojtott
hangja ütötte meg a fülemet.
– Most nézzék meg! – mondta a pinceajtóban strázsáló
rendőröknek. – A báró lotyója meg a zsidó firkász bűnügyi
helyszíneken lófrál! Hát hová jut így a mi szép magyar
hazánk?
Megtorpantam. Hátranéztem. Tarján Vili, aki mögöttem
jött, holtsápadtan bámult rám. Ő is hallott minden szót, ám
nem tudta, mit tegyen. Én viszont igen.
– Vilmos, kérem, megfogná ezt nekem? – nyújtottam felé a
kesztyűt, amit épp az imént rántottam le a jobb kezemről.
– Köszönöm!
Azzal visszaléptem a szobába, megkocogtattam Detrich
vállát, és amikor az a disznó csodálkozva felém fordult, két
irtózatos pofont kevertem le neki.
– Az egyiket a lotyó, a másikat a zsidó adta – mondtam.
– És most, ha kívánja, letartóztathat hivatalos közeg elleni
erőszakért.
 9
Pest legcsodásabb férfija

Pest, 1900. december 3.

Az első emeleti kis szalonban ültek és remekül érezték

magukat. Róza asszony a könnyű reggeli romjai fölött épp az
egyiptomi kedive szokatlan és meglehetősen mulatságos
bolondériáiról mesélt, míg a Kardos Cecíliából lett
unokahúga, Schumayer Karlinka úgy kacagott, hogy a könnye
is kicsordult.
– Valóban a női fuszeklik keltettek benne gerjedelmet? –
rázta a fejét hitetlenkedve.
– Csakis azok – bólogatott a fehérkaméliás hölgy. – Én
magam ezt sosem tapasztaltam, mivel az excellenciás úr
rögvest első este az egyik Nemzetiből jött kóristalányt
választotta partneréül, és végig ki is tartott mellette, sőt,
magával vitte sokadik feleségének, de előtte a csitri mindent
elmondott nekem.
– Sosem gondoltam volna, hogy a férfiak ilyen különösek.
– Nem mindegyik, drágám – nyugtatta meg Róza asszony.
– A legtöbb egyszerűen csak akaratos, nyűgös és önző kisfiú.
Ritka az olyan kivételes, valóban talpig férfi, mint a te báród.
Karlinka hirtelen elkomorult.
 – Nekem nincs semmiféle báróm. Kérlek, ne emlegesd így
Ambrózy urat.
– Jaj, édesem, meg ne bántódj nekem! – mosolygott a
leányra Róza asszony. – Richárd csodálatos férfi, és akár
tetszik, akár nem, jelenleg bizony csakis a tiéd, hisz minden
mozdulatával, lélegzetvételével téged óv.
Ezt bizony Karlinka sem tagadhatta. Ambrózy báró
egyetlen napot sem mulasztott el, hogy felkeresse őt a Pilisy-
házban. Legtöbbször egész délutánra, olykor még vacsorára is
maradt, de mindig tökéletes, bár kissé karót nyelt
úriemberként viselkedett.
Olyan, mint valami halálig hű, félelmetesen okos és
ráadásként igen megnyerő kiállású őrkutya – gondolta
Karlinka –, mely gazdája lába mellett heverve nyugodtan,
türelmesen várakozik, ám sejthető, hogy amint veszély
közeleg, őrjöngő vadállattá változik.
– Mondd, Róza, ha nem vagyok túl indiszkrét – szólalt meg
kissé félve a leány –, ti ketten valaha...
– Richárddal? – nevetett fel a bővérű asszony. – Oh,
dehogy, soha.
– Bocsánat, csak úgy vettem ki a szavaitokból, hogy
gyakorta járt ide.
– Sajnos, ez így igaz – most Róza asszonyon volt a sor,
hogy a múltba révedve kissé komorrá legyen. Karlinka azt is
észrevette, hogy a fehérkaméliás hölgy, kit híres szeretője, az
angol trónörökös nevezett el Pest Rózsájának, önkéntelenül
jobb melle alá, az oldalára szorítja tenyerét, mintha a fűzője
szorítaná. – Az ifjú Richárdot Zsarnay detektív ajánlotta be
hozzám sok évvel ezelőtt.
 – Hát rendőrök is járnak ide? – csodálkozott Karlinka, aki
a Pilisy-házban máris többet tanult a viveur128-világ dolgairól,
mint egész addigi életében.
– Sőt, miniszterek, gyárosok és kevésbé szent életű, ám
igen magas polcon ülő papok is – bólintott Róza asszony. –
Elvégre a díszmagyar, a frakk és a reverenda alatt ők azért
mind-mind férfiak, akiknek természet adta vágyuk a női
gyöngédség időnkénti megtapasztalása.
Hangay Emma kisasszony egykor lángvörösre gyúlt arccal,
míg Gerlice zavart kuncogással, Kardos Cecília viszont már
értő, ám kissé idegenkedő borzongással fogadta volna e
sikamlós megállapítást. Karlinka viszont... Nos, ő is vidékről
jött, férfit sem ismert még közelről, ám a „nénikéje” mellett
gyorsan kitapasztalta, hogy a titkos vágyak dzsungele csupán
a kiszáradt erkölccsőszök, besavanyodott vénkisasszonyok és
álszent aggastyánok szemében maga a fertő.
A hangos tivornyák viszont, amik a Pilisy-házban hetente
úgy kétszer-háromszor csaptak fel, továbbra is taszították.
Tudta, hogy Róza asszony sem szereti, mikor nagyszalonja
vendégei berúgnak, cigány bandát hozatnak és magyar
nótákat üvöltve táncoltatják hajnalig a színház bármire
kapható, csinos kis kokottjait. Ilyenkor Karlinka a szobájába
húzódva hallgatta a legfelső emeletről leszűrődő zajokat, és
magában azért fohászkodott, hogy új barátnéja, akit immár
legalább annyira szeretett, mint annak idején Madame
Orlócyt, képes legyen mihamarább kidobni a dorbézolókat.
Az irodalmi estek ehhez képest egészen mások voltak.
Olyankor a Pilisy-ház pályakezdő vagy már hírneves
költőkkel, írókkal, lapszerkesztőkkel telt meg, akik – bár
szintén kedvelték az italt – leginkább csak beszélgettek,

128
élvezethajhászó, életművész, korhely (francia)
esetleg saját alkotásaikat olvasták fel, vitatták meg. A színházi
leányzók eme estekről javarészt elmaradtak, mivel a
művészeknél nemigen volt pénz, amit rájuk költhettek volna.
- Tudod, Karlinka, nekem az írott szó és annak ügyes
mívelői a gyengéim – vallotta be Róza asszony. – Jöhet
bármilyen ékes-fényes báró, gróf, herceg vagy koronás fő, a
szememben egyik sem ér fel azzal a sápatag, nyeszlett, görbe
hátú, hunyorgó szemű ifjú költővel vagy íróval, aki csakis
nálam lakhat jól, mert a zsebében csörgő garasok még egy sós
kiflire sem elegendők. Azt kérded, hol találok ilyeneket? Nos,
van nékem két remek emberem. A piros orrú Szilveszter129
Budáról hozza a frissiben felbukkanó költőket, míg
Malonyai 130 , akivel még Párizsban ismerkedtem meg, a
modernebb írókat mutatja be a szalonomban. Ők ketten
mindig gondosan válogatnak, ízlésük az enyémmel egyező, így
akit beajánlanak, az általában valódi tehetség, akit a múzsa
már megcsókolt ugyan, de félő, hogy mielőtt
kibontakozhatnának, elviszi őket az éhhalál.
Ilyen volt tehát ez a különös Róza asszony, a fehérkaméliás
hölgy, Pest városának világhírű kokottja és egyben a
művészek ábrándos lelkű bolondja, akit Karlinka immár
örökre a szívébe zárt. Az viszont kissé zavarta, hogy képtelen
volt belőle kiszedni, valójában miféle kapcsolatban is áll
Ambrózy báróval. Most is, midőn e különös férfira terelődött

129
Erdélyi Gyula (1851-1912) költő, író, tárcaíró. Krúdy így emlékezett meg róla:
„...képzeletemben feltűnik egy piros mellényes, barna köpönyeges, furcsa öreg úr
alakja [...] A kalapja kerek, pörge, a nyakkendője rendetlen, laza csokorra kötve,
egészben véve bohókás, bohèmes [...] Vagy húsz kötet vers, regény, novella,
tömérdek újságcikk jelenti Erdélyi Gyula elmúlt negyven esztendejét.” Nyugat,
1911. Szilveszter a beceneve volt.
130
Malonyai Dezső (1866-1916) író. 1898-ban Munkácsyról, 1905-ben Med-
nyánszkyról írt sajátos műfajú, intimitásokat is felvillantó monográfiát. Igazi
életművész.
a szó, Róza asszony komorrá lett, felállt, az erkélyajtóhoz
lépett, és a kinti szürke világot nézte. Karlinka már épp
összeszedte a bátorságát, hogy határozott rohamot indítson a
bárói rejtély ellen, midőn az ajtó kinyílt, és Márika dugta be a
fejét.
– Csók’lom, leszedhetek?
A Hül-lakás egykori mindenese szobalány ruhában, fehér
főkötősen, fodros kötényben feszített, mely ugyan kissé bután
állt rajta, de Róza asszony ígéretet tett, hogy hamarosan
ráigazíttatja Erzsi, a szökött cseléd hagyatékát.
– Milyen kinn az idő, édesem? – fordult felé a ház úrnője,
aki mindig remekül mulatott Márika Tabánból hozott
szókimondásán.
– Béborult, mint hajnali korhely az út menti árokba –
felelte a kislány, miközben veszedelmes lendülettel pakolta
tálcára az értékes porcelánokat. – Az eső viszont éppeg csak
szepereg.
– Nagyszerű! – Róza asszony egyik pillanatról a másikra
felvidult. – Akkor ma kilovagolunk!
Karlinka tudta, hogy a fehérkaméliás hölgy, ha csak teheti,
majd’ minden délelőtt áthajtat az Eszterházy utcai Nemzeti
Lovardába, ahol kedves hátasát tartja. Ebben csupán a rossz
idő és a túl sokáig maradó éjszakai férfivendég
akadályozhatta meg, mivel a lovaglás Róza asszony számára
legalább olyan fontos volt, mint a levegővétel.
– Rajta, hölgyeim, készüljenek! – tapsolt néhányat, ami
szintén túlhevült kedvét jelezte. – Az idő ugyan hűvös, de kit
érdekel. A hideg széltől csak szebben piroslik majd az orcánk.
– Úgy érted, hogy mi is? – csodálkozott Karlinka, aki
immár hetek óta ki sem tette a lábát a Pilisy-házból.
– Ez csak természetes – nevetett Róza asszony. – Épp itt az
ideje levegőre menned, kedvesem. Fél Pest arról suttog, vajon
kiféle-miféle lehet az én titokzatos unokahúgom, akit a
házamban rejtegetek. Hát most megmutatjuk nekik. ..
– Nem! – vágott közbe Karlinka. – Bocsáss meg, de ez túl
nagy felelőtlenség volna a részemről. Az utcákon sokan
járnak, és köztük lehet az is, aki a vesztemre tör.
– Igen, ez igaz – töprengett el a fehérkaméliás hölgy. – A
báró le is szedné a fejemet, ha megtudná, hogy
körbemutogattalak.
– Akkor hát mégse nem megyünk lovagóni? – sóhajtott
Mück Mári elszontyolodva, mert ő biz’ már egészen beleélte
magát a dologba. – Még a Hülék se tartottak minket ilyen
rövid pórázon, mint ez a báró.
Róza asszony tekintetében vidám szikra pattant.
– Ne félj semmit, fityfiritty, én tudom a megoldást –
mondta. – Szaladj le a Merkelnéhez, hogy küldessen gyorsan
Gyuriért.
– Az meg ki a lófara? – hökkent meg Mári.
– Ne légy közönséges, kicsi! – pirított rá szigorú szeretettel
Róza asszony. – Elvégre Schumayer Karolin kisasszony
személyes cselédje vagy, aki jó családból származó úrilány.
– Bocsánat a lepcses szám miatt – ütött sietve az ajkára
háromszor is Márika. – Nehéz feledni a tabáni módit.
– Sebaj, majd belejössz, mint placcra került szűz leány a
mórikálásba – nevetett Róza asszony. – Most viszont sipirc
Merkelnéhez. Ő tudja, hogy Schwet Gyuri 131 Pest
legmegbízhatóbb bérkocsisa, akit mindig akkor hívok, ha én
magam vagy valamelyik vendégem titokban akarjuk a várost
járni. A fiákere teljesen zárt, sötét selyemfüggönyei kívül
tartják a kíváncsi szemeket, ám az ügyes kukucslikakon át a

131
Schwet György bérkocsis 1900-ban a IV. kér. Duna u. 5. alatt lakott.
bent ülők mindent úgy láthatnak, mintha nyitott hintón
utaznának. Na, mit szóltok, jó lesz ez nektek?
– Kikocsizunk – vigyorintotta el magát Márika, és
miközben tálcával a karján az ajtó felé robogott, még azt is
hozzátette: – Szer’usz világ, jövünk!
Miként azt Karlinka a délelőtt folyamán egyre
határozottabban sejtette, Róza asszony valójában már napok
óta azon töprengett, hogyan is vihetné friss levegőre
védenceit, méghozzá teljes biztonságban. Ehhez végül
egyrészt Schwet Gyuri zárt fiákere és a kocsis utasai iránt
táplált tökéletes közönye, valamint az a két kapucnis
felleghajtó segítette hozzá, amit a lányokra adott.
A Nemzeti Lovardáig egy kocsiban utaztak, ám ott Róza
asszony lóra szállt.
– Engem kövessen, Gyuri – mondta a bakon ülő
fiákeresnek –, és csak akkor álljon meg, ha én mondom!
– Úgy lesz, nagyságos asszonyom – biccentett a
pofaszakállas, hallgatag férfi.
Előbb a Körönd felé poroszkáltak, majd a Városligetnek
vették az irányt.
– Nézd, Cilike, omnyibusz! – kukucskált ki a fiáker
bőrfalába ütött, félrehajtható fedlapocskával ellátott résen
Márika.
– Az ott meg két huszár, piros uniformisban. Hú, de
snájdig mindkettő, eszem a csákójuk rózsáját!
– Mit nem mondasz, te lány – nevetett Karlinka,
megfeledkezve arról, hogy a névtévesztésért lehordja apró
cselédjét. – Bajba keverne téged az a huszár, de még a
közönséges baka is, ha hinnél neki.
– Ki mondta, hogy hinnék? – rántott vállat Mück Mári,
izgalmában kivillantva kapafogait. – Tabáni jány vagyok.
Tudom, hogy minden férfi hazug és részeges.
 – Mindegyik, igazán?
– Na jó, talán a te báród mégse az – kacsintott Karlinkára a
kis cseléd. – Milyen hűségesen látogat minket minden
délután. Szerintem szerelmes beléd, csak a fél karja miatt
nem mer nyilatkozni. Biztos aztat hiszi, hogy fenn hordjuk az
orrunkat, és kikosaraznánk a hibája miatt.
– Az orrunkat? És kikosaraznánk? – ismételte nagyra nyílt
szemekkel Karlinka. – Szóval te és én már egy személy
vagyunk?
– Már hogy a rossebbe... Bocsánat! Szóval miért ne
lennénk azok? Két fő, négy kar, négy láb, meg a többi külön-
külön van ugyan, méghozzá nálad tündéri mód szép, nálam
meg rút kis béka elrendezésben, de a szívünk... Na, az már rég
egybeforrt.
– Te Mári – bökte oldalba Karlinka incselkedve kis
barátnéját –, mondd csak, nem pistultál te bele véletlenül
abba a báróba?
– Csak ha neked se lócitrony ő az út kövezetén – vigyorgott
sejtelmesen Mári, ám választ már hiába remélt, mert a fiáker
váratlanul megállt.
– Hol járunk? – tapadt ismét a kukucsra a kis cseléd. – Te
látsz valamit? Én még soha életembe’ nem jártam erre.
– A Városligetben vagyunk – felelte Karlinka. – Ha jól
veszem ki, az ott a Műcsarnok.
– Emitt meg Róza asszony táncoltatja a paripáját – közölte
Márika. – Nagy csomó úr veszi körül, és mind nyeregben
ülnek. Most meg felénk mutogat az ustorával. Vigyázz, már
gyönnek is.
Paták közelgő dobogása hallatszott, majd valaki
megzörgette a fiáker ablakát.
 – Dugd ki kicsinyt az orrod hegyét, Karlinka – kiáltott
Róza asszony. – Két igen kedves barátomnak szeretnélek
bemutatni.
A kocsiban ülő lányok tanácstalanul néztek össze, majd
Mück Mári kapta magát, orra hegyéig húzta a csuklyát és
leeresztve az ablakot, kitekintett. Az arcát ugyan a lovon ülő
urak – akik „nagy csomó” helyett csupán ketten voltak – nem
láthatták, de azért a nyeregből mélyen lehajolva sorra
megcsókolták a leány feléjük nyújtott, cérnakesztyűbe
(merthogy az álöltözethez az is járt) bújtatott kacsóját.
– Mély hódolatom, Schumayer kisasszony – szólt az
idősebb úr. – A nevem Batthyány Elemér132, Róza nénikéje
régi tisztelője.
– Részemről a kisztihand – motyogta Márika, majd halkan
felsikkantott, mikor a másik férfi fiatalos lendülettel szintén
bajszos ajka felé emelte a kezét.
– Gróf Szapáry József133, szolgálatjára – dörögte katonás
hangon a fess, alig harmincas lovas. – Remélem, hamarost a
Pilisy-szalonban is lesz szerencsénk kegyedhez.
– Csakis az irodalmi esteken – mondta Róza asszony, aki
azonnal felfedezte a személycserét, és alig bírta visszatartani
kirobbanni készülő nevetését. – Karlinka még túl fiatal a
duhaj mulatsághoz.
Ezt az egész vásári komédiások színpadára illő jelenetet az
igazi Karlinka a fiáker leghátsó, legsötétebb sarkából nézte
végig, szintén kitörni készülő nevetéssel küzdve. Márika

132
Batthyány Elemér gróf (1846-1932) főrendiházi, majd 1927-től felsőházi tag, a
magyar lovassport egyik úttörője, Batthyány Lajos miniszterelnök fia. A kiegyezés
után honvéd huszárhadnagy, híres lótenyésztő, európai hírű sportember, utazó.
133
szapári, muraszombati és szécsiszigeti Szapáry József Károly Gyula gróf (1867-
1927). Apja Magyarország miniszterelnöke volt 1890-92 között, majd 1900-ban
elnyerte a tárnokmesteri méltóságot, 1904-ben pedig a Hitelbank elnökéül
választották. Itt szereplő fiáról semmit nem jegyeztek fel.
közben már vissza is húzódott a helyére, és úgy bámulta saját
kacsóját, mintha azt az ablakon túl színaranyba öntötték
volna.
A kirándulás további része igazán kellemesen telt. Róza
asszony és két kísérője átgaloppolt a Városligeten, rá a
Stefániára, mely szép időben Pest városának legelőkelőbb
korzója volt, ám most csak a sportlovasok, néhány hintó és
egykét makacs gyalogos kóricált rajta. A fenségesen szép Park
Klub134 előtt megálltak, és az elébük siető pincérektől forró
csokoládét rendeltek, amit a nyeregben ülve fogyasztottak el.
A sűrű, édes italból Karlinka és Mári is kapott egy-egy
csészével, de ügyeltek, hogy arcukat a leengedett ablakon át
senki meg ne láthassa.
A menet végül az Új Lóversenytér végénél, a víztoronynál
fordult vissza, majd miután a két gróf búcsút vett Róza
asszonytól, előbb a Nemzeti Lovardába, onnan pedig haza
tértek.
– Gyönyörűnek tetszik lenni a nyeregben – bókolt Márika
a fehérkaméliás hölgynek. – Figyeltem, ahogy a cilinderén
lévő hosszú selyemfátyol lobog a szélben. Na, az kérem,
valami egészen csudás látványosság! Szerintem nincs is szebb
hölgy magánál az egész...
– Ennyi elég is lesz, fityfiritty – nevetett rá Róza asszony. –
Csak azért, mert félsz, hogy a kézcsókos turpisságod miatt
haragszom rád, ne udvarolj nekem!
– Hisz én nem is azér... – háborgott Márika, kereszteket
dobálva magára, mint a pravoszlávok, ám ez valahogy még
hamisabbá tette a fogadkozását. – Isten uccse, hogy igazat

134 A ma Stefánia Palotaként ismert, neobarokk stílusú úri kaszinó 1893-95 között
Aczél Béla báró kezdeményezésére épült azért, hogy a legfelsőbb főúri rendnek
nyári társasági helyszínként szolgáljon. 1947 óta a Magyar Honvédség tulajdona.
mondok. Maga a legfájintosabb hölgyszemély, akit valaha is
láttam. Persze a két úr közül a fiatalabbik, az a Szappanyos...
– Szapáry az, fiam, nem Szappanyos – kacagott Pest
Rózsája, és vele Karlinka is, olyannyira, hogy majd szétdűlt
körülöttük a fiáker fekete doboza. – Szapáry Jóska tényleg
helyes gyerek, de igazi férfit majd a délutáni teánál mutatok
nektek.
– Vendégünk lesz? – kapta fel fejét kissé ijedten Karlinka.
– Ha idegen, a báró úr aligha fog örülni neki.
– Még szerencse, hogy nem az ő kedvéért hívtam meg Pest
legcsodásabb férfiját – csippentette össze szép szemét Róza
asszony. – Tervem szerint ugyanis, ha nem bánod, inkább
neked akarnék vele örömöt szerezni!

Miként az már szokássá lett, az angol módi szerint

szervírozott teához Karlinkának Márika segített átöltözni, ám
a kisleány most valahogy túl nyugtalan volt. A fehér fodrú
ruhát elejtette, a konyákig érő kesztyűpár egyikét sehogy nem
találta, és miközben csapkodva, morogva kutatott utána,
majdnem leverte a fésülködőasztalon álló, pásztorfiút
mintázó szobrocskát.
– Mi bánt ennyire, kis butám? – nézett hű barátnéja
szemébe Karlinka. – Úgy dúlsz-fúlsz itt nekem, mintha méh
röppent volna a szoknyád alá.
– Nincs nekem bajom semmi se – legyintett akkorát
Márika, hogy a végre fellelt kesztyű rátekeredett a karjára.
– Csak éppeg az nem fér a fejembe, mér’ csapott be minket
oly rútul a Róza asszony.
– Miért, hát becsapott? Mégis, mivel?
 – A kocsizásból gyövet aztat mondta, hogy teára Pest
legcsodásabb férfiját teremti elénk – fogta suttogóra Márika.
– Ám a szalonban most egy olyan semmi kis emberrel vár
ránk, hogy az még a fél fogamra sem vón elég.
– Hát már itt is van a vendég? – kapott a kesztyű után
Karlinka. – Tán kilested őt?
– Naná, hogy ki – szegte fel állát Mück Mári. – Csak nem
engedhetek akármilyen gyüttment alakot a közeledbe! Ez az
ipsze viszont... Eh, jobb nem is beszélni róla!
– Miért, mi baj vele? – nevetett Karlinka, miközben
eligazította szoknyája ráncait.
– Az, hogy bolhának sok, szúnyognak viszont kevés –
replikázott Márika, mint a férfiak újsütetű szakértője. –
Ahogy Róza asszony beszélt róla, abból azt gondolná az ember
jánya, hogy legalábbis díjbirkózó, hajóskapitány vagy
huszártiszt őkelme. Na, de ez! Ha ilyen Pest legcsudásabb
férfija, akkor én inkább Leszbosz szigetére költözök.
– Na, de Mári, honnan veszel te ilyeneket, mint ez a sziget?
– ámult Karlinka.
– A Róza asszony könyvtárában láttam róla valami regényt
– vont vállat a kis cseléd. – Vót abban egy színes kép, amin
csupa szép nő pucérkodott, táncolt és szeretgette egymást,
férfi pedig a környéken egy se!
– Jó, most már értelek – fricskázta meg Mück Mári orrát
Karlinka nevetve –, és amondó vagyok, hogy inkább várd ki
szépen a magad huszárkapitányát, a mesebeli szigetet pedig
felejtsd el sebesen.
– Azért még majd gondolkodom rajt’ – egyezkedett a kis
cseléd komoly képpel. – Bár, ha Róza asszony nekem is
előteremtene valahonnét egy olyan férfit, mint a te báród...
– Mári, most már tényleg elég legyen! – vonta össze a
szemöldökét Karlinka. – Ambrózy Richárd igen komoly...
 – És fess! – motyogta Mück Mári az orra alatt.
– ...megbízható...
– Csinos bajszú!
– ...felelősségteljes...
– Vállas és magas!
– .. .úriember, aki segíthet rajtunk – fejezte be Karlinka a
dorgálást. – Nem érdemli meg, hogy úgy beszélj róla, mint
lókupec a portékájáról.
– Pedig a fogai is szépek – sóhajtott a kis cseléd, miközben
ajtót nyitott imádott barátnéjának. – Csak tudnám, mivel
pucoválja őket, hogy a szivarfüst se árt nekik.
Karlinka bosszúsan csóválta a fejét, ám alig egy perccel
később, midőn belépett a kisszalonba, magában el kellett
ismernie, hogy Mück Mári a vendéget illetően alig túlzott
valamicskét. „Pest legcsodásabb férfija” húsz év körüli,
vékonydongájú, szinte kölyökképű, ceruzabajszú, hosszú
barkójú, kissé szánandó jelenés volt, akin a kikönyökölt
öltöny és a rosszul megkötött masninyakkendő úgy állt,
mintha épp az imént húzták volna ki őt a Dunából. Amint
meglátta a belépő leányt, a pamlagon ülő fiatalember
nyomban talpra szökkent, és pipaszár lábain elébe sietve
mélyen meghajolt.
– Engedd meg, kedvesem – szólt Róza asszony, kinek
hangjába most különös, eddig sosem hallott bársonytónus
költözött –, hogy bemutassam neked kicsiny hazánk
legnagyobb élő íróját.
– Már megint túlzol, kedves – pillantott a fehérkaméliás
hölgyre a fiatalember. – Tudtommal Jókai remek egészségnek
örvend.
– Az meglehet – nevetett fel Róza asszony, majd
gonoszkodva hozzátette: – Csak épp szegény öreget már a
bojtos sipkájáig belepte a por. Nekem igenis te vagy a
legnagyobb élő magyar író, és erről nem nyitok vitát.
– Róza mindig eléri, amit akar – sóhajtott a fiatalember,
majd Karlinka kacsóját a kézfejére emelve, könnyű csókot
lehelt a leány kesztyűjére. – Hódolatom, Schumayer
kisasszony. Figyelmére méltatlan nevem Krúdy Gyula135.
A Pilisy-ház védence illendőn felelt, majd helyet foglalt a
kanapén, épp ott, ahová Róza asszony a legyezőjével mutatott.
Krúdy a korábbi helyét foglalta vissza, így mindketten a
fehérkaméliás hölggyel kerültek szemközt.
– Szépek vagytok így együtt, gyerekek – mosolygott rájuk
Pest Rózsája.
– Böh! – hallatszott a szalon ajtaja felől, ahol Márika
szobalányi minőségben őrködött.
– Akarsz valamit, fiam? – fordult felé szigorú tekintettel
Róza asszony.
– Én csak arra gondoltam, hogy cserélni kéne már a
teavizet, mer’ bizton kihűlt – hadarta égő fülekkel Mück Mári.
– Megköszönnénk, ha gondoskodnál róla – biccentett a
ház úrnője, majd Krúdyhoz fordult. – Te meg, barátom,
fogyassz néhány szalámis kenyeret, mert a végén még itt
ájulsz el nekünk az éhségtől.
– Tévedésben vagy, Rózám – nevetett rá a fiatalember,
arcán finom mosollyal. – Mióta heti hét-nyolc novellámat is
hozzák a lapok, sem én, sem a feleségem nem koplalunk, sőt!
– Úgy, tehát már a gondoskodásom sem kell többé, te
hűtlen gazember!

135
Szécsény-kovácsi Krúdy Gyula (1878-1933) író, hírlapíró, a modern magyar
prózaírás mestere, aki ifjúkorában sokat járt a Pilisy-házba, sőt, Rózának darabig
a szeretője is volt. Sok írása (1. A vörös postakocsi) megemlékezik a
„fehérkaméliás hölgyről”, akivel mély barátságuk a nő haláláig megmaradt.
 – Hogy gazember vagyok, azt sosem titkoltam, a hűség
pedig túl unalmas nekem, szóval ha sértegetni akarsz, drága
Róza, szidd inkább az írásaimat.
– Arra sosem volnék képes, hisz mind oly gyönyörű – Róza
asszony rongyosra olvasott kötetet vett a kezébe, mely addig
az asztalkán hevert. – Hallom, hogy újra kiadják az Üres
fészket?
– Tévedés. Idén új kötettel jelentkezem, melynek címe A
víg ember bús meséi lesz. Jövőre pedig egy regényt tervezek,
ami...
Karlinka csendesen figyelte a Krúdy nevezetű illetőt, aki –
mint az előbb hallotta – fiatal kora ellenére máris nős volt,
ám eközben Pest Rózsájával oly bizalmas hangnemben
élcelődött, mely egyértelművé tette, hogy kettejük között jóval
több van – vagy legalábbis volt –, mint barátság. A
kisszalonban fesztelen, már-már bohém művészlégkör áradt
szét. Krúdy igyekezett mindkét hölgyet szórakoztatni. Vicces
anekdotákat mesélt nemrégiben megélt kávéházi és
szerkesztőségi kalandjairól, majd valamiért Róza szépségét
kezdte dicsérni, ám ekkor tekintetébe picinyke szomorúság
költözött, így sietve másfelé terelte a szót.
Másfél órával később Karlinka már tökéletesen értette,
hogy Pest Rózsája miért nevezte Krúdyt Pest legcsodásabb
férfijának. A fiatalember könnyed volt és sziporkázóan
szellemes, ám sohasem bántó, durva vagy közönséges.
Határozottan szerette, sőt, tisztelte a nőket, akiknek nem
csupán a szépségét, de – ha épp volt annak, akiről beszélt – a
lelkét és az eszét is komolyan magasztalta. Mikor aztán
irodalomra terelődött a szó, Krúdy egészen átalakult.
Szemébe izzó hevület, vaskos ajkára ékesszólás költözött, bár
mindkettőt kordában tartotta a bölcs éleslátás és a mély,
olykor biz’ sötét élettapasztalat.
 – Apám címeres nemes, anyám cselédlány volt – mondta
már-már büszkén. – És bár mindkettejüket igen szeretem,
bizton állíthatom, hogy vagyontalan édesanyámtól és
nagyanyámtól ezerszer több jót tanultam, mint a kutyabőrös
Krúdy rokonoktól.
A tea már rég elfogyott, miként az utolsó rózsaszín sonkát
is vajas kenyérre tette, majd jóízűn benyelte a vendég, mikor
Róza asszony legyezője Karlinka felé bökött.
– Olvastál te már valamit ettől a fiútól?
– Be kell vallanom, az utóbbi években Ady vékonyka
kötetén és néhány napilapon kívül szinte semmi nem került a
kezembe – biggyesztette le ajkát a leány, majd hirtelen
Kardos Cili pozsonyi emlékei derengtek fel benne. –
Mikszáthot viszont kedvelem.
– Őt lehet is – lelkesedett Krúdy, Róza asszony felé
kacsintva. – Látja, kedves, az imént nem jutott eszembe, de
Kálmán bátyám személyében igenis akad nálam nagyobb élő
magyar író.
– Csakhogy ő nem jár a szalonomba, kispofám – kacagott
fel a ház úrnője, majd kezével intve a ritmust, így folytatta: –
Pedig mindenki tudja jól, hooogy...
– Ki a Pilisy-házba nem jár, az se itt a földön, se majd az
égben üdvre nem talál!
A bohókás rigmust Róza asszony és az ifjú Krúdy tökéletes
összhangban gajdolták, mintha már számtalanszor
elpróbálták volna. Karlinka elgondolkodva nézte őket. Ez a
két ember mélységesen szereti és tiszteli egymást – gondolta.
– Hiába a nagy korkülönbség, az a fránya húsz esztendő, a
lelkük mégis egyszerre rezzen, és a szívük is egy ütemre jár.
Persze Krúdy idén nősült, Róza asszony pedig szinte minden
éjjel más-más férfit fogad az ágyába, de a lényegen ez mit sem
változtat. Pest Rózsája rajong az ő lángeszű írójáért, az ifjú
tollforgató pedig királynőként tekint reá.
– Vajon miért van az, hogy a Pilisy-házba minden férfinak
igazi megtiszteltetés belépni, pedig... – szaladt ki a
meggondolatlan kérdés Karlinka száján. – Bocsánat, nem
akartam elrontani a hangulatot.
– Ugyan mivel, kedvesem? – mosolygott rá
szemhunyorítva Róza asszony. – Hisz tudod, hogy nálam
semmit nem szabad elhallgatni. Ami a szívemen, az a számon;
vallom és hiszem, hogy így egészséges.
– Amire a kisasszony célzott, egyébként sem titok –
legyintett szivarjával Krúdy. – A Pilisy-házról egész Pest-
Buda tudja, hogy a pénzért... Méghozzá igen sok pénzért
vehető szerelem tanyája. Ám akinek fikarcnyi esze van, az azt
sem tagadhatja le, hogy Madame Rose-nál nincs okosabb nő a
Monarchiában. Szép leányokat és asszonyokat bárhol lehet
kapni, de igazi gondoskodást, mely nem csupán a testet, de a
lelket és a szellemet is gyönyörben részesíti, csakis a Pilisy-
házban találhat a férfiember.
– Azt hiszem, most illendő volna elpirulnom – mondta
Karlinka. – Ám ez az őszinteség... Ugye megbocsát, Gyula?
Szóval az őszinteség arra sarkall, hogy ne játsszam meg
magam, így hát tovább kérdezek.
– Mondja csak, húgocskám – biztatta csillogó szemmel
Krúdy –, mi az, ami érdekli?
– Ön szerint miként lehetséges, hogy Róza asszonyt, aki
valaha egyszerű virágárus lányként kezdte önálló életét, ma
már a legmagasabb körök, a hercegek és a királyok is őszintén
tisztelik?
– Ez igazán egyszerű – dőlt hátra Krúdy a selyempárnákra,
vékony lábait keresztbe téve. – Az az igazság, hogy senki úgy
nem ismeri a korabeli férfiakat, mint Róza asszony, aki úgy
kezeli a körülötte levő férfivilágot, mint pasziánsz-
kártyáit.136
A fehérkaméliás hölgy elismerőn tapsolt.
– Ez igazán találó gondolat, fiacskám – mondta. – Jegyezd
csak fel gyorsan a noteszedbe, hátha egyszer még írsz rólam
valamit, és akkor jól jöhet!
– Remek idea – kapta elő füzetét, és hozzá csonka
ceruzáját Krúdy. – Ez a ház, meg persze a benne élő hölgyek
ezer múzsával is fel...
A szalon ajtaja anélkül nyílt ki, hogy bárki bebocsátást kért
volna.
A küszöböt Ambrózy báró lépte át, kinek látványától
egyetlen szempillantás alatt fagyossá vált a levegő. Karlinka
csak most ébredt rá, hogy védelmezője ma sokat késett. A
báró az utóbbi napokban általában teaidőre érkezett, ám az
óra immár a hetet is elütötte.
– Elnézést kérek, hogy csak így... – szólt Richárd, kinek
háta mögött a rémült Mück Mári toporgott.
– Tessen már ideadni azt a kalapot meg a botot – kérlelte a
kislány kifulladva. – Nekem ugyanis direkt az volna itt a
dógom, hogy már az ajtóban elvegyem azokat.
Karlinka torka összeszorult. A báró kezében valóban ott
volt a sétapálca, fején pedig esőcseppekkel pettyezett, elegáns
puhakalap ült. Sőt, a felöltőjét sem adta át Márikának, aki
pedig a bejárattól loholt a nyomába, folyvást a házirendet
szirénázva.
– Szervusz, kérlek – nyújtott kezet a felpattanó Krúdynak
Richárd. – Örülök, hogy látlak, ám most mégis távozásra
kérlek, a hölgyekkel ugyanis bizalmas közlendőm van.

136
Krúdy Gyula: Madame Róza pasziánsz-kártyái (1931)
 – Ahogy parancsolod – biccentett minden sértettség nélkül
az ifjú író, majd sorra kezet csókolt a hölgyeknek, és aztán
fürgén kikerülve Márikát, elsietett.
Szóval ők is régi ismerősök – villant át a gondolat Karlinka
fején. – Olyan ez a ház, mint valami titkos összeesküvők
tanyája.
– Baj van, Richárd? – kérdezte Róza asszony, majd rögvest
folytatta: – Oh, de ostoba vagyok, hisz csak önre kell nézni:
fehér, mint a konyhafal, és a szeme... Mondja el végre, mi
történt!
– Rossz hírt hoztam – felelt a báró, miközben átható
tekintete Karlinkára tapadt. – A kisasszony barátnője...
Sajnálom, de ezt nem lehet kíméletesebben közölni: Blau
Annát tegnap éjjel a Horgony utcai Hül-házban
meggyilkolták.
Csend, azután valami tompán puffant.
– Jaj, ne! – kiáltott Róza asszony, és szoros fűzője ellenére
máris fürgén a kis cseléd mellett termett. Mück Mári ájultan
hevert a küszöbön, félig kilógva a folyosóra. Ambrózy báró
sietve megrángatta a csengőt, és mivel a ház úrnője már ölébe
vette a kislány fejét, ő maga inkább a pamlagon ülő Karlinka
elé guggolt.
– Jól van, kisasszony? – kérdezte egy vizitáló orvos
tárgyilagosságával. – Adhatok önnek néhány korty vizet?
– Az ágy... – suttogta kissé révetegen a leány, aki úgy
érezte, mintha valamely gonosz varázslat folytán hirtelen
visszakerült volna a Hül-házba. – A puttók vajon látják
egymást?
– Kisasszony! – szólt Richárd, miután lekapta fejéről a
nedves kalapot. – Kérem, ugye nem roppan össze?
– Báró úr? – pillantott a leány könnyben úszó, ám immár
teljesen tiszta tekintettel a férfira. – Kérhetnék valamit?
 – Amennyiben hatalmamban áll, vegye úgy, hogy máris
teljesítve van.
– Azt szeretném, ha e perctől kezdve velem többé nem
törődne – mondta fagyosan Kardos Cecília, Schumayer
Karolin torkán át. – Üldözze inkább Anna gyilkosát!
 10
Külön utakon

Buda, 1900. december 4.

Az Ambrózy-vílla földszinti kisszalonjában ültem,

mikor rám rontottak. Ölemben nyitott könyv hevert immár
órák óta, ám a betűkkel telepettyezett lapokat egy régi
fotográfia takarta. Rózsalány – így neveztem magamban az
ismeretlen nőt, kinek festménye egy emelettel feljebb, épp
valahol a fejem fölött függött. – Milyen szép vagy. Richárd
biztos nagyon szeretett, ha emlékoltárt emelt neked.
Ekkor rohant el Bogi a kisszalon hatalmas ablakai alatt,
őrült csaholással jelezve, hogy a kiskapunál valami érdekes
történik.
– Csiba, te! – hallottam Isti kiáltását, ám a villa hű őrzője
neki kevésbé fogadott szót, mint Gáspár bácsinak vagy épp
Richárdnak. A csaholás végül mégis elhallgatott, vidám
vakkantásoknak adva át helyét. Hamarost ajtó nyílt, kabátok
suhogtak, miközben a villa melletti úton egy bérkocsi zörgött
tova. Renée és Vili úgy vonultak át az ebédlőn és rontottak
rám, mint valami kétszemélyes hadsereg.
 – Csókollak, édes kis penészvirágom – trillázta a költőnő,
megszabadítva magát kesztyűtől, kalaptól egyaránt. – Sikerült
immár teljesen besavanyodnod, vagy akad még benned némi
élet?
Vili dühösen ráncolva homlokát kelt a védelmemre.
– Hangay kisasszonyt tegnap nagy megrázkódtatás érte –
szólt feddőn. – Már a kocsiban is kértem magát, Renée, hogy
legyen kíméletes.
– Ha hímes tojás volna a barátném, engedelmeskednék
– vágott vissza a költőnő, majd leülve rögvest cigarettára
gyújtott, méghozzá úgy, mint a férfiak, szipka nélkül. – Mili
viszont kicsit sem oly törékeny, miként azt maga, Vilmoska,
hiszi. Igazam van, drágám?
Tarján szerkesztő úr arca megrándult; gyűlölte, ha
Vilmoskának szólítják. Renée részéről ebben valóban volt
valami lekezelő, bár én tudtam, hogy nagyon is kedveli az ifjú
hírlapírót.
– Örülök nektek – szólaltam meg végre. – Azt hiszem,
kezdek megőrülni.
– Cseppnyi őrület még senkinek sem árt – kacsintott rám
Renée. – Csupán arra kérlek, hogy sose légy bolondabb, mint
szoktál. Hm, látom, most is annak a nőnek a képét nézegeted.
Nyomozol, vagy egyszerűen csak féltékenykedsz a báró úr
múltjára?
– Ki ez a lány? – dobtam az asztalra a Rózsalány
fotográfiáját. – És ki volt az, akit tegnap halva találtunk?
Miért járt Richárd a Hül-házba rendszeresen...
– Miért, oda járt? – emelte meg csodálkozva a szemöldökét
Vili. – Honnan veszi ezt, Milike?
– Hiszen Fecska maga is elmondta, Vili, hát nem figyelt?
Egyébként már korábban is sejtettem, innen – ütögettem meg
az orromat. – Tegnap, mikor beléptem abba az átkozott
házba, rögvest megéreztem a kályhán pörkölt fenyőmag,
szegfűszeg és borecet jellegzetes illatát.
– Megszokott frissítő keverék – bólintott Renée. – A Tabán
köztisztasága nem épp a legjobb, így ablakot nyitni arrafelé
igen kockázatos. Ha az ember valami kellemeset akar érezni
az orrával, akkor biz’ fenyőmagot és szegfűszeget pörköl.
– A villában ez nem szokás – mondtam. – Richárd
kabátjából viszont azon idő alatt, mikor úgy sejtettem, hogy
rendre a Tabánba jár, mindennap csak úgy áradt!
– Ez sajna elég gyengécske bizonyíték lenne Fecska
beismerése nélkül – vélte Tarján Vili. – Renée kisasszony épp
az imént említette, hogy a Tabánban, sőt, a székesfőváros
minden utcájában, ahol a szennyvízelvezetés még nem
megoldott, a fenyőmagpörkölés bevett szokás. A báró úr ezer
más lakásban is járhatott.
– Ám csakis olyanban, ahol gyakorta varrnak – lapoztam
néhány oldalt a könyvben, majd barátaim elé tartottam az
eredményt. – Tessék! Ez itt néhány bíborvörös cérnaszál,
amit annak idején Richárd kabáthajtókájából csipegettem ki.
Látszik rajtuk, hogy ollóval vágták el őket, és épp akkorák,
mint a kisebb szakadások vagy gombvarrás után maradó,
fölösleges nyesedék. Ezeket pedig – tovább lapoztam,
megmutatva néhány pontosan ugyanolyan cérnadarabot –
tegnap, a Hül-házban gyűjtöttem össze, míg Detrichre
vártunk. A sarokban álló Singer tele volt velük, de jutott a
székekre, sőt, még az étkezőasztalra is.
– Aha! – bólintott Erdős Renée. – Te, fiacskám, tényleg
kezdesz megzavarodni!
– Miért mondod ezt?
– Miért mondja ezt? – visszhangozta Vili is.
– Ahol olyan nők élnek, drágáim, akik kicsit is adnak
magukra, ott mindig érezni fogjátok a szegfűszeg illatát, és
persze a ruhacsinosítás cérnadarabkái sem lesznek
rendkívüliek. Ha jól tudom, a Hül-háznak eredetileg hat
lakója volt.
Az ifjú hírlapíró villámgyorsan előkapta zsebfüzetét, majd
fellapozva régebbi jegyzeteit, sietve sorolta mindazt, amit a
főkapitányságon megtudott.
– Özvegy Hül Józsefné főbérlő, kellemetlen, sőt,
veszedelmes szipirtyó, akit a Tabánban mindenki ismert és
rettegett. A Philadelphia kávéház széfének kirablása közben
halt szörnyet, midőn lövést kapott, majd az udvar kövezetére
zuhant. Fia, Hül Jenő, közismert hóhemvagány, leányfuttató
és többszörös gyilkos, akit... Khrm, szóval akivel én... Vagyis
akit én öltem meg.
Tarján Vili arcából úgy futott ki a vér, hogy már-már attól
tartottam, a borzalmas emlék hatására ott ájul el nekünk.
– Konyakot! – kiáltott Renée, máris az asztalkán álló
metszett üvegpoharakkal csörögve. – Jaj, istenkém, hát ki
látott már ilyen nyámnyila hőst? Igyon, na, csak még egy
kortyot, úgy! Hisz maga megmentette a báró és Milike életét,
így aztán semmi oka a lelkifurdalásra.
Tarján Vili arcába lassan visszatért a pír, talán a
konyaknak vagy annak köszönhetően, hogy a barátném
hősnek nevezte.
– Köszönöm – krákogta zavartan. – Igazán szívből
köszönöm a gondoskodást. Akkor hát folytatnám. Lássuk
csak, igen... A Hül-lakás további négy lakója volt még Csurár
Fecska, akit ismerünk, valamint Kardos Cecília okleveles
ápolónő, akiről azonban a rendőrségi jelentés megjegyzi, hogy
állítólagos foglalkozásához képest igencsak kiskorúnak
tetszik, így mindenképp gyanúsnak mondható.
 – Detrich a saját görbe kislábujját is gyanúsnak nézné, ha
rálátna a pocakjától – mondtam gúnyos fintorral. –
Haladjunk tovább.
– Mück Mári mindenest igen szép arcú, jó kiállású
leányként jellemezte a detektív, míg a holtan talált Blau
Annáról, aki szintén rendkívül csinos teremtés volt, azt
állította, hogy valószínűleg előbb Hül Jenő szeretője, majd
prostituált lett.
Vili becsukta a füzetet, Renée újabb cigarettára gyújtott, én
pedig a székemben hátradőlve bámultam a bodorodó füstbe.
– Miért járt Richárd a Tabánba? – tettem fel a kérdést, ami
azonnal továbbiakat szült. – Hül Jenő a Kalimurti-ügy miatt
tört az életünkre, amit sikerült megnyugtatóan lezárnunk.
Vörös ügyvéd, mielőtt ezen az ablakon át lelőtték, kimerítő
vallomást tett, ám abban egyetlen mukkot sem szólt a Hül-
házban lakó lányokról. A báró mégis járni kezdett hozzájuk,
majd hirtelen fogta Cilit...
– Az ápolónőt! – emlékeztetett Renée, mintha ez
különösen fontos volna.
– Igen, őt. Szóval fogta és ismeretlen helyre költöztette.
– Meglehet, hogy a báró úr – szólt Vili – azóta is eme
titokzatos Cili kisasszonyt látogatja, mikor épp nincs itthon.
– Ahelyett, hogy a nővéred ügyében járna el – jegyezte meg
epésen a barátném. – Tudod, bogaram, én a helyedben. ..
– Tízszeres erőfeszítéssel nyomoznék tovább? – néztem a
szemébe. – Pontosan ezt akartam tenni tegnap, csakhogy
Blau Annát, akitől válaszokat kaphattam volna, megölték,
Mück Mári eltűnt, Fecska pedig aligha állna velem szóba
ismét.
– Cili kisasszony igazán ügyesen rejtőzködik – szólt
ravaszkás mosollyal az arcán Erdős Renée, miközben a
retiküljéért nyúlt –, ám ő... – bökött kerek állával az asztalon
heverő fotográfiára.
– Rózsalány – mondtam. – Amíg ki nem derül az igazi
neve, így hívom.
– Remek – húzott elő a retiküljéből két hosszúkás, halvány
rózsaszín borítékot a barátném. – Rózsalány! Csodásan lírai,
ám egyben romantikusan titokzatos is. Nem gondoltál még
rá, Mili, hogy írj?
– Talán majd egyszer, a távoli jövőben – mosolyogtam meg
a bolond ötletet. – Bár aligha érdekelnének bárkit is egy
szoknyás magándetektív emlékiratai.
– Azért ez – nyújtotta felém a két boríték egyikét Renée –
biztos érdekesebbé teszi majd azt a jövőbeli irományt.
A finom papíron az én nevem állt, oly cirkalmas betűkkel,
hogy az olvasásukba épp csak bele nem szédültem. Bévül
kemény, aranyszegélyű, fényesre merített kartonlap rejtőzött,
amire a következőket nyomtatták:
 Tabán, 1900. december 6.

A Tabánra valósággal leszakadt az ég. Sötéten gomolygó,

alacsonyan hömpölygő felhőkből zuhogott a hideg eső,
lenyomva a kis házak kéményeiből tekeredő füstöt, mely
fojtogató ködként ülte meg a keskeny utcákat. Délutánra járt
az idő, ám ha Béla úr, a Farkas korcsma tulajdonosa nagy
kegyesen meg nem gyújtja két petróleumlámpását, a
viharvert ivó vendégei bizony sötétben lettek volna
kénytelenek iszogatni. Fény ugyan így se sok jutott, mivel a
kormos üvegű lámpások egyike a magas pulton, a
számlakönyvként szolgáló, salátára lapozgatott, rovátkás
füzet mellett, míg a másik a hátsó raktárba vezető ajtó fölött
pislákolt, de ezért a jelenlévőknek eszük ágában sem volt
panaszkodni. Épp két lagymatag beszélgetés között
terpeszkedett a csend, mikor zörögve nyílt az üvegezett ajtó,
és nagy prüszkölések, bosszús harákolások közepette új
vendég érkezett.
– A fene megeszi ezt a cudarul bolond időt – kiáltotta,
miközben otthonos mozdulattal tette be maga mögött az
ajtót, majd lehántotta magáról átnedvesedett kabátját. – Ki
látott már ilyet? Decemberben havaznia kéne az égnek, és
nem ronggyá áztatnia szegény engemet. Jaj, édes angyalkám,
Béla úr, gyorsan egy snapszot, mert mindjárt megöl a csúz.
– Nem adják aztat olyan ócsón, Tartli – nevetett fel az
ablak alatt húzódó padon ülők egyike, aki az előtte álló,
vaskos lábú asztalon könyökölt, és úgy fogta két marokra a
poharát, mintha attól tartana, hogy kilopják a kezéből.
 – Jól beszél, Hutter 137 úr – értett egyet a pult mögött
ácsorgó Farkas Béla, miközben már töltötte is Tartlinak a kért
seszínű italt. – A csúz gonosz tanálmány, de van annál
rosszabb is.
– A Hutternek mindég igazsága van, mer a Hu... A Hutter
egy fodrász. Ezt a nem épp velős gondolatot a kocsma túlfelén
ücsörgő Klein József 138 asztalossegéd mondta, vagy inkább
habogta bele a félhomályba, méghozzá a tökrészegekre
jellemző rendíthetetlen bizonyossággal.
– No, a Jocó eztet most jól megaszonta – röhögött fel
rekedten gurgulázva az az idős, bő szoknyás, széles derekú,
fejkendős asszonyság, aki a fodrász mellett ült. – Kérek is
mindjárt még egy maflát 139 , mer’ a kacagástól egészen
kiszáradt a gigám.
– Aztán nehogy sok legyen, Blázyné 140 – dörmögte Béla úr.
– Tudja, hogy minálunk nincs külön személyzet a vendég
hazatalicskázására.
– Kitesszük magát az ajtó elibe, oszt jó’cakát – vihogta a
lóképű asztalossegéd, karjával a levegőt kavarva, amit
majdnem a pohara bánt. – Részeg kofa hortyog a sárban! Be
szép látvány is lesz az!
– Szép bizony – bólintott bizonytalan fejmozgással az idős
asszony. – Szép vót... Akarom mondani, szép vótam, míg a
Blázy, hogy az Isten hengergesse izzó vasszögeken, meg nem
rontott engemet.
– Van annak már vagy negyven éve, Blázyné – vigasztalta a
padról Hutter. – A zöldséges úr megtért a teremtőjéhez, maga

137
Hutter Gyula fodrász 1900-ban a Hadnagy u 20. alatt lakott.
138
Klein József asztalossegéd 1900-ban a Kereszt tér 2. alatt lakott.
139
mafla vagy lámpás: fröccsfajta 5 dl borból és 5 dl szódavízből (korabeli
szleng)
140
Blázy Mihályné zöldségárus 1900-ban a Horgony u 66. alatt lakott.
meg minden délután, a piacról gyövet betér a Béla úrhoz
néhány pohárra. Akkor hát most mégis kinek a jobb?
– Nekem – kiáltott vidoran az imént érkezett, alacsony kis
ember, intve a tulajnak, hogy másodszor is töltse tele a vastag
falú feles poharat –, mer’ mán múlik is a csúz, drága
barátaim!
Eme örömteli hír azonban semmi mást, csupán általános
közönyt váltott ki a kocsma közönségéből, így Tartli kissé
sértetten nézett körül, hátha talál valakit, akivel mégiscsak
érdemes szóba elegyedni. A Farkas kocsma azonban ilyentájt
még sosem volt túl népes, és a fodrászon, az asztaloslegényen,
valamint a mélabús kofán kívül csupán egyetlen asztalnál ült
valaki, ám őt Tartli még sohasem látta. A férfit alig lehetett
észrevenni, mivel a lámpásoktól legtávolabbi helyen, a
bejárattól balra lévő sarokasztalnál ült, hátát a szék
támlájának vetve. Jobbjában, amit az ölében nyugtatott,
cigaretta füstölt, előtte csikkekkel teli bádog hamutartó és
üres borospohár állt.
– Hát ez? – kepeszkedett a pultra Tartli, épp csak lehelve
szavait a kocsmáros felé.
– Tuggya a rosseb – vont vállat Béla úr. – Reggel,
közvetlen nyitás után fútta be ide a szél, oszt azóta csak ül,
meg szigaretlizik.
– Részeg?
– Attól a két pohár bortól, amit eddig benyakalt, alig
hinném. Délben kért egy zónapörköltet, aztán annyi. Hiába
kínáltam a papramorgóból, azt is elutasította.
– Ezen az ipsén se gazdagszik meg, Béla úr – vigyorgott a
vén kasszafúró.
– Ide olyanok nem járnak, akiken meg lehetne –
facsarodott keserű fintorra a kocsmáros ábrázata. – Mióta a
Jenci...
 – A Hül?
– A’hát, ki más?! Mióta ő nincs, errefelé egészen beposhadt
az élet.
– Bizony ám, a Jenci – kiáltott fel részeg nosztalgiával
Klein, aki ezek szerint valahogy mégis elcsípett néhány szót a
suttogó társalgásból. – Micsoda nemes egy csibézer volt az,
kérem! Bizony, a Hül Jenő, na meg az ő csibéi, huhú!
– Ne huhogjon itt, mint valami halálmadár, hallja-e?! –
reccsent rá a kofa. – Holtakat emlegetni, róluk sóváran
beszélni bajt hoz!
– Aztán mégis miféle bajt? – gúnyolódott az asztalossegéd.
– Tán attól tart, hogy kikél sírjából a Blázy, oszt megtudja,
hogy mióta ő nincs, a maga kertjébe jár dugványozni a fél
piac?
– Te mocsok kis... – A kofa megpróbált felállni, ám a
kocsma hirtelen körbepördült, a falak tótágast álltak, úgyhogy
jobbnak látta visszazöttyenni terebélyes ülepére. – Majd...
majd még számolunk ezért, szálkanyaló!
Klein kuncogva legyintett, aztán nagyot kortyolt a
poharából. Tartli viszont, tekintettel foglalkozására, ami igen
sok óvatosságot és szemfülességet igényelt, továbbra sem
feledkezett meg a sarokban ülő idegenről.
A kabátja, amit eszébe sem jutott a többi közé akasztani,
pedig Béla úr rendesen megrakta a vaskályhát, viseltes és
könyöknél kopott – gondolta a kasszafúró. – A cipője viszont
igen jó minőségűnek tűnik, bár a rászáradt sár keveset mutat
belőle. Ki lehet ez az ipsze? Tán csak nem álruhás detektív?
Neeem, annak túl rosszul van maszkírozva. Rudnay kutyái, ha
egyáltalán a Tabánba merészkednek, ennél sokkal
ügyesebben álcázzák magukat. Ez a fiatal arc... Széke
karfáján, ha jól látom, kampós végű sétabot lóg, ami kicsinyt
sem illik hozzá. Ilyen divatjamúlt támasztékot csak a
kiérdemesült hivatalnokok, leszerelt hadastyánok és
színpadról kikopott, vén csepűrágók szoktak magukkal
hordani. Hm, ez különös. Igen, igen, ez felettébb különös!
– Azért azt meg kell hagyni – szólt merengve Hutter úr –,
hogy a Jencinek nők terén egészen kitűnő volt az ízlése.
Ebben, kérem, vitázni velem nem lehet, mivel éveken át
hozzám hordta a csibéit, akiket aztán a jobb körökben... Hogy
is mondjam?
– Futtatott – vágta rá Klein. – Nincs azon mit szégyelleni,
hiszen strichesnek lenni szép, ősi foglalkozás. Mondtam is a
kishúgomnak, hogy amint betölti a tizenhatot, én majd
segítek néki kuncsaftokat...
– Maga egy disznó, fiam – csattant fel Blázyné. – Képes
volna a saját kishúgát az utcára küldeni?
– Hát... – az asztalossegéd bortól homályos tekintetében
most először látszott valami bizonytalan szomorúság, majd
kásás hangon csak annyit motyogott: – Valamiből egy süldő
leánynak is élni kell, hogy az ég rohasztaná meg ezt a tetves
úri világot.
– Nincsenek már Hül-lányok – sóhajtott fel kissé
túljátszott mélabúval a fodrász. – Szerteszaladtak a Jenci
csibéi.
– Már aki – vetette oda Béla úr. – Szegény Annácska...
– Micsoda szépség volt – koppantottá le hirtelen a poharát
Hutter, és bár igen erősen próbálkozott, mégse sikerült
könnyet préselnie a szeme sarkába. – Abból a gyönyörű
hajából oly könnyű volt neki elegáns frizőrt csinálni, hogy
szinte magától dolgozott a fésűm.
– Megölték – hörrentett rá az asztal repedéseire Blázyné,
majd álla alatt kibogozva a csomót, lehúzta fejéről a vastag
kofakendőt. – Leszúrták szegénykémet, mint... Mint valami
közönséges frankamárit az utcasarokról.
 – Na ja! – emelte fel jobbját Klein, mint aki
kinyilatkoztatásra készül. – Most, hogy a Jencit földbe tették,
a Hülék ellenségei bosszút állnak.
– Miféle bosszút? – vonta fel szemöldökét Tartli.
– Véreset – bólintott az asztalossegéd, homlokával érintve
pohara szélét. – Mer’ a Jenőt mi itten, a Farkas kocsmában
szerettük, de a Tabán többi fertályán igencsak sok ellensége
volt neki.
– Ugyan már, beszél bolondokat – csóválta brillantinozott,
középen kettéválasztott hajzatú fejét Hutter, a fodrász. – Ez,
kérem, nem helyi munka volt. Többen is beszéltek róla az
üzletben, hogy Annácska halálának napján a Kereszt téren,
meg a környékén láttak valami gyanús alakot.
– Hisz errefelé csakis gyanús alakok kóricálnak – próbált
nevetést lopni a komor beszélgetésbe Tartli. – Tessenek csak
ránk nézni.
A többiek azonban nem vették a lapot, mert az esős időhöz
jobban illett a nyomasztó búskomorság.
– Én meg aszondom, hogy az egyik régebbi kuncsaftja –
szólt a kofa meggyőződéssel –, valami nyughatatlan úriember
tette el ötét láb alól. Biztos többet akart az Annácskából, pedig
ő, a szentem, Jenő és a vénasszony halála után béfejezte az
ipart, és varrásból próbált megélni.
– A Fuith vót! – csapott ököllel az asztalra ekkor Klein.
– Hogy kicsoda? – hökkent meg Béla úr.
– A Fuith kávés.
– A Philadelphia tulajdonosa?
– Ő hát! – kötötte máris döglöttnek látszó ebét a karóhoz
Klein. – Mondják, hogy Hülné fejét az ő revolvergolyója
loccsantotta szét, mikor a banya ki akarta rabolni a kávéház
kasszáját. Szerintem Fuith volt az a titokzatos alak, aki a
Kereszt téren őgyelegve a Hül-ház felől érdeklődött...
 – Dejszen én ismerem azt a férfit – kiáltott közbe lelkesen
Tartli. – Magam is találkoztam vele az Albecker előtt.
Megállított és azt kérdezte, ismerem-e a Hül-lányok
valamelyikét.
– Na, és erre maga? – hajolt a pultra Béla úr.
– Hiszen ismernek – tárta szét kurta karjait a kasszafúró. –
A saját édes mamámat is letagadom, ha idegen faggat, szóval
szépen elküldtem őtet a fenébe.
Helyeslő bólogatás fogadta Tartli közleményét, majd a szó
váratlan fordulattal előbb a visszajáró lelkekre (vajon Annát
Jenő szelleme döfhette-e le?), majd a kólikára, vesebajra és
végül a tüdővészre, és azok rettenetes tüneteire terelődött.
Másfél órával később, mikor odakinn végre elállt az eső, és
szállingózni kezdtek az esti törzsvendégek, Tartli ellökte
magát a pulttól, majd búcsút intve mindenkinek a kabátjáért
indult.
Nem iszik – gondolta, miközben elhaladt a magában
gubbasztó idegen mellett. – Csak bámul maga elé és fülel.
Fülel, bizony! Látszik az arról, ahogy a fejét tartja. Mégiscsak
detektív lesz az ipsze. Remélem, a Béla úrnak van annyi
sütnivalója, hogy ma estve nem nyitja ki a pincéjében búvó
kártyabarlangot.
Odakinn a víg kedélyű kasszafúrót nyúlós, nyálkás, hideg
este fogadta. A Kereszt tér körül álló gázlámpákat már
meggyújtották, fényük azonban alig bírt áthatolni a ködön,
ami a macskakövek púpos hátáról párázott fölfelé. Tartli
fázósan húzta össze magán a kabátot, szája elé vonva annak
hajtókáját, majd határozott léptekkel az Árok utca felé indult,
hol kicsiny, de barátságos lakása várta. Épp az Aranykacsa és
Aranykakas utcák Y alakú találkozásánál járt, mikor
meghallotta a nyomában kopogó lépteket. Hiába, hogy a
Tabán az ő világa, Tartli jól tudta, az óvatosság sötétedés után
itt sohasem árt. Kezét a zsebébe süllyesztve megkereste olasz
rugóskése markolatát, majd a meredek utcán fölfelé kaptatva
gyorsított léptein.
A cipősarkak kopogása szinte azonnal elhalt.
Jól van, kispofám – gondolta Tartli. – Szóval másfelé van
dolgod. Nagyon helyes.
A Kőműves utca balról torkolt az Aranykakas utcába, ám
jobbkézről is akadt egy keskeny rés a házak között, mely oly
jelentéktelen volt, hogy még nevet sem adtak neki. Sötét,
mocskos kis köz, kóbor macskák, loncsos patkányok és
részegekkel enyelgő utcalányok fészke, melybe Tartli sosem
tette be a lábát, pedig az otthonához azon keresztül
gyorsabban juthatott volna el. Most is úgy irányította a
lépteit, hogy inkább a Kőműves utcai oldalon haladjon, szeme
sarkából a bányamélyi sötétséget árasztó sikátort figyelve...
És épp ezzel követte el a hibát!
Balról, a Kőműves utca sötétjéből nyúlt ki érte a kéz,
ragadta meg kabátja grabancát, és berántva őt magához, úgy
falnak nyekkentette szegény kis fickót, hogy az levegőt is alig
kapott.
– Bocsánat – mondta az idegen, aki az előbb még a Farkas
kocsma sarokasztalánál ült.
– Ig... iga... igazán nem tesz semmit – habogta Tartli. – A
legmagasabb körökben is előfordul néha, hogy az úriemberek
falhoz csapkodják egymást.
– Örülök, hogy ennyire belátó – mondta az idegen,
jobbjával még mindig a falhoz passzírozva a kasszafúrót.
Tartli nem látta, de úgy sejtette, hogy támadója baljában
rejtőzhet valami fegyver, ezért eszébe sem jutott előrántani a
rugós kését, amit mind ez idáig csupán császárhús-
szeletelésre használt.
 – Én, kérem alássan – szólt a kasszafúró –, igen békés
természetű ember vagyok. Épp ezért, ha élhetnék egy
javaslattal...
– Parancsoljon – biccentett az idegen, kinek fején
korábban megázott, később hullámosra száradt karimájú
puhakalap ült. – A magam részéről semmi jónak nem vagyok
elrontója.
Micsoda fura egy alak ez – csodálkozott Tartli. –
Útonállóként cselekszik, ám úriemberként viselkedik.
– Őszintén mondhatom, igazán boldoggá tenne – vágott
bele a kasszafúró –, amennyiben ön, kedves barátom,
méltóztatna elengedni engem.
– Ez volna a javaslata?
– Hát igen... Csupán ennyi.
– Értem és örömmel megteszem – mondta az idegen,
valóban elengedve Tartlit. – Amennyiben viszont
menekülésre szánná el magát, sajnos kénytelen leszek önt
lelőni – tette hozzá már-már közönyösen, kabátja zsebéből
revolvert húzva elő.
– Oh, ez igazán... – a kasszafúró torka kiszáradt. – Igazán
kellemetlen metódus.
– Nekem sem ez a szívem vágya, higgye el – lépett hátrébb
az idegen. – Épp ezért most én állnék elő egy javaslattal.
– Amennyiben benne foglaltatik annak lehetősége, hogy
végül élve távozhatok, boldogan hallgatom – készségeskedett
Tartli.
– Helyes! Akkor hát lássuk az üzletet!
– Pénzt akar? – sóhajtott a kasszafúró szomorúan, mivel
úgy gondolta, hogy a zsebében csörgő apró csekélyke
mennyisége még a legszelídebb rablót is vérengzésre
sarkallná.
 – Pénzt maga kap tőlem, ha meg tudunk egyezni – jött a
váratlan fordulat. – Nekem információra van szükségem.
Ajvé! – gondolta Tartli. – Ebből végül mégiscsak az én
lelövetésem fog kikerekedni! Ha nem köpök, ez az úr, ha
köpök, akkor meg az röpít a fejembe golyót, akit most befújok
neki. Mert hogy befújom, az hótziher! Elvégre minek azt a
meghalást úgy siettetni, nem igaz?!
– Beszéljen nekem arról az emberről, aki a Hül lányok után
érdeklődött.
– Boldogan! – lelkendezett Tartli, hisz kiderült, hogy nem
a tavalyi nagy bankrablás, vagy épp a két hónapja általa
elkövetett Sajnovics-kastélybéli mackófúrás megbízója után
kutakodik az idegen. – Tökéletes személyleírást tudok adni az
illetőről, mivel épp a gázlámpa alatt szólított meg.
– Halljam hát!
– Úriembernek látszott, méghozzá a gőgös fajtából –
kezdett bele Tartli, miközben a revolver csövét fixírozta, ez
ugyanis hihetetlenmód jó hatással volt a memóriájára. –
Húsos orrcimpák, sápadt arc, tömött császárszakáll, tömzsi
alkat. Bár megjegyzem, nálam azért némileg magasabb volt,
ami, lássuk be, igazán nem nagy kunszt.
– Tovább!
– Kérem, ahogy parancsolni méltóztatik – a kasszafúró
tekintete újfent rátapadt a fegyvercsőre. – Jöjjön az öltözéke.
Igen finom, angol szövetből készült kabátot, élére vasalt
nadrágot és borjúbőr cipőt viselt. A fején... És tán ez volt a
legkülönösebb! ...klakk cilindert hordott, ami ugyebár
mainapság már...
– Volt még valami különös rajta?
– Hm, igen, most, hogy mondani tetszik, talán a sétabotja.
Rettentő vaskosnak, már-már furkósbotnak tetszett. Azt
hiszem, kígyófából készülhetett, és a feje vörösréz démonfejet
formázott.
Ekkor az idegen zsebre vágta a revolverét, és mit sem
törődve tovább a kasszafúróval, elindult vissza, a Kereszt tér
felé. Közben valami olyat motyogott az orra alá, hogy „Igen,
ez ő! Matt Józsi...”, vagy inkább „Matrjóski” – ezt Tartli már
nem értette tisztán. Különben is, rettenetesen felbosszantotta
magát.
A pénzről persze teljesen megfeledkezett – pufogta,
miközben belső zsebébe nyúlt, hogy verejtékező homlokát a
zsebkendőjével felitassa. – Jellemző ezekre a mai
útonállókra...
Ám ekkor ujjai egy ropogós százkoronásba akadtak, amit –
ebben teljesen biztos volt – nem ő tett oda. Ámulattal
hunyorított a boszorkányos ügyességű idegen után, aki épp
beért az egyik gázlámpa alá, és... És a máskor oly szemfüles
Tartli bizony csak ekkor vette észre, hogy a fickó bal
kabátujja, mely üresen lötyögött, biztostűvel van a szövethez
rögzítve.

Buda, 1900. december 8.

Renée este hét órára jött értem gyors fiákerrel, és miután

Terka néni ajtót nyitott neki, úgy viharzott be csendes kis
szobámba, mint egy kék bársonyba öltözött, izgatottságtól
pirospozsgás hurrikán.
– Te még fel sem öltöztél, csibém?! – rémüldözött. – Nyolc
órakor már a Pilisy-ház ajtaján kell zörgetnünk.
– Képtelen vagyok dönteni – mutattam az ágyamon heverő
három ruhára. – A zöld túl komoly, az orgonalilán annyi a
bodor, mintha jelmezbálba készülve viharos tengernek
öltöznék, a hófehér pedig annyira szűzies, hogy a végén még
felbosszantanám vele a háziasszonyt.
Erdős Renée szívből jövő kacagása zavarba hozott.
– Mint mindent, ezt is túlkombinálod, drágám – mondta,
majd az ágyhoz lépett, és némi morfondírozás után a
smaragdzöld ruhát nyújtotta felém. – Elég a pucérkodásból,
Hangay kisasszony. Ma este maga lesz a Pilisy-szalon
üdvöskéje, ám ehhez az kell, hogy időben érkezzünk. Madame
Rose-nál nincsenek kőbe vésett szabályok, de azért az első
meghívásra illő pontosan érkezni.
Barátném segítségével hamar rám került a zöld ruha,
melynek derekán kézzel hímzett indák futottak körbe, ujja
válltól konyákig enyhe buggyot vetett, és a szoknya harangja
épp annyi ránctól hullámzott, ami még a szemnek kellemes.
Legvégül a kevés árvalányhajjal, bordó szalaggal, könnyű
tüllfátyollal ékített kalap került a fejemre, és bár a nagy
kapkodásban kicsit megszúrtam magam a tűvel, ami
rögzítette a fejfedőm, izgatottságomból ez sem zökkentett ki.
– Mi van, ha nem tudok vele beszélni? –
aggodalmaskodtam.
– Rózával? – kérdezte Renée, felsegítve rám a kesztyűt.
– Persze hogy vele – mondtam türelmetlenül. – Elvégre
csakis ezért megyek oda, különben sosem tenném be a lábam
abba a...
– Csibe! – vágott a szavamba figyelmeztetőn barátném. –
Már megbeszéltük, hogy ezt a kispolgári fennhéjázást
levetkőzöd.
– Bocsánat! – motyogtam. – Én...
– Erre nincs bocsánat, kedves – szakított félbe ismét
Renée, aki most valóban bosszúsnak tűnt. – Semmit nem
tudsz azokról a nőkről, akiket az élet arra kényszerít, hogy
testüket árulva keressék meg a kenyerüket, mégis ítélkezel
felettük. Ma esélyt kapsz rá, hogy tanulj és változz, ám ha
eleve úgy léped át a Magyar utcai ház küszöbét, mint valami
karót nyelt katolikus dáma a kerületi nőegyletből, akkor
inkább felejtsük el az egészet.
Ez volt az a pillanat, mikor megértettem, hogy Erdős Renée
elsősorban nem a nyomozásom érdekében, sokkal inkább az
én épülésem miatt hívatott meg minket a Pilisy-házba.
Tudtam, hogy tiszta szívből szeret, és épp ezért félt is engem,
a tapasztalatlan vidéki lányt, aki önteltségében néha már a
világ titkait jól ismerőnek képzeli magát, pedig...
Szó nélkül átöleltem őt, és ez elegendő volt hozzá, hogy
újra mosolyogjon.
– Induljunk, csibe, várnak a kakasok – kacsintott rám. –
Te csak figyelj, fülelj és jegyezz meg mindent, mert ma este
sokkal többet tanulhatsz az életről, és különösen a férfiakról,
mint gondolnád.
Ismét csak emlékeztetni akartam őt, hogy a Pilisy-házba én
ma este Ambrózy báró sötét múltját kutatni, és nem a könnyű
nőcskéket hajkurászó urakat tanulmányozni megyek, de ő
már nyitotta is az ajtót...
És rögvest megtorpant, mivel a küszöbön túlról Erdődy
grófnő tekintett ránk aranykeretes lornyonja mögül.
– Szép estét a hölgyeknek! – mondta. – Örülök, hogy újra
látom, kedves Renée.
Mindketten hódolatteljes pukedlit mutattunk be, amit
Agáta mama gyorsan tovasuhanó mosollyal és kurta
biccentéssel fogadott, ám a hosszú száron ülő okulárét
továbbra sem engedte le.
Már épp eléggé ismertem őt ahhoz, hogy tudjam: a lornyon
eme tartása az összpontosított figyelem jele, és tán épp ezért
estem buta zavarba.
 – Távozni készülnek a hölgyek? – kérdezte a grófnő. –
Talán házon kívül kívánják tölteni az estét?
– Ha megengedi, Agáta mama, átmennénk Pestre –
feleltem.
– Helyes. A fiatalság akkor szép, ha értékes tartalommal
töltik ki. Mert ugye olyan helyre viszi a mi szeretett
Milikénket, kedves Renée, ahol lelket építő, szellemet tápláló
élvezetre lelhet?
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az én barátném
sokkal becsületesebb annál, semhogy a grófnő szemébe
hazudjon. Így aztán, ha azt akartam – és abban a pillanatban
én bizony mindennél jobban ezt akartam! –, hogy Agáta
mama előtt rejtve maradjon bűnös úti célunk, gyorsan kellett
cselekednem.
– Színház! – kiáltottam, mielőtt Renée torkát egyetlen
hang is elhagyhatta volna. – Igen, ma a Népszínházban a
Napfogyatkozást141 adják Küry Klárával142 a címszerepben.
– Értem – nyugtázta Agáta mama, rápillantva a modern
divat szerint bal melle fölé tűzött, aprócska órára. – Akkor hát
siessenek, hölgyeim, hisz alig fél órájuk maradt, hogy elérjék
a kezdést.
Ahogy lefelé haladtunk a lépcsőn, nekem lángolt az arcom
és remegett a térdem.
– Tudja – súgtam Renée fülébe.
– Naná, hogy tudja, édesem – bólintott ő. – Náladnál
ügyetlenebbül füllentő nőt én még soha életemben nem
láttam. Ráadásul teljesen fölöslegesen tetted.

141
Bokor József 3 felvonásos bohózata.
142
Küry Klára (1870-1935) színésznő, operettprimadonna. A színpadon csak a
darabnak élt. Egyszerű, választékos, a hangulatokat mélyen érző, tűzzel,
szenvedéllyel játszó művész volt.
 – Tán mondtam volna meg neki, hogy a Pilisy-házba
vagyok hivatalos?
– Természetesen – bólintott barátném, miközben
eligazgatta és begombolta vastag cobolyprém galléros
télikabátját. – Az a hölgy ott fenn nem más, mint Erdődy
grófnő, aki zokszó nélkül befogadott egy marosvásárhelyi
csitrit, akiről szinte semmit nem tudott, és aki később még a
női kaszinóból is kilépett, mert ezt a bizonyos csitrit az ottani
hölgyek megsértették.
Úgy éreztem, elsüllyedek szégyenemben. Renée-nek igaza
volt, és ez úgy csípte, szúrta, karistolta a lelkemet, ahogy az
ördög karma kínozhatja az elkárhozott hazugokét.
– Itt várj! – parancsoltam rá barátnémra, majd
szoknyámat emelve visszarobogtam az emeletre.
– Tán itt felejtett valamit, kedves? – kérdezte a grófnő, aki
épp a szobájába készült belépni. Én szó nélkül hozzá léptem,
megragadtam bal kezét, és hosszú csókot lehelve rá, lehajtott
fejjel súgtam a szikár, ráncos ujjaknak:
– A Pilisy-szalon... Ne tessék haragudni, de mi ma este
nem színházba készülünk, hanem a Magyar utcába, ahová
Renée meghívót szerzett nekünk.
– A Pilisy Rózához? – hallottam Agáta mama szavait,
melyek száraz falevelekként hullottak rám. – Értem.
Különös, de éreztem, hogy a grófnő valóban érti, sőt, tudja,
hogy miért akarok abba a rossz hírű házba menni. Elvonta a
kezét, belépett a szobájába, és meghúzta a csengő bojtos
szalagját. Fél pillanatba sem telt, és Isti máris ott lihegett
mellettünk.
– Tessen parancsolni, méltóságos asszony.
– Maga most megy és elküldi a kastély előtt várakozó
fiákért – rendelkezett a grófnő. – Fizesse ki a bérkocsist és
mondja meg neki, hogy ma már nem lesz szükségünk a
szolgálataira.
– Na, de Agáta mama, Renée odalenn... – próbáltam
közbeszólni, ám ő rendületlenül folytatta.
– Aztán segít Gáspárnak befogni a lovakat.
– Ki tetszik kocsizni? – ámult Isti, érezve a levegőben
terjengő bajt, amit sapkája vad gyűrögetésével próbált
magától távol tartani. – Hisz odakinn öreg este van!
– Én nem megyek sehova – felelt a grófnő. – Mondja meg
Gáspárnak, hogy Hangay és Erdős kisasszonyokat kell
átvinnie Pestre, a Magyar utcába.
– Ahogy kívánni tetszik – hajolt meg és robogott le a
lépcsőn Isti, akin látszott, hogy örül, amiért ily sebesen
távozhat a viharzónából.
– A címeres kocsi? – nyögtem elhűlve. – Csak nem
mehetünk az Ambrózy család címerével festett kocsin... oda!
– Mármint Pilisy Rózához? – pillantott rám Agáta mama,
és szemében szomorú, bölcs fény lobbant. – Drága Milikém,
ha tudná, hányszor állt a nevezett ház előtt a mi hintónk,
mikor Richárd még rendszeres látogatója volt annak a
helynek, akkor cseppet sem aggódna a jó hírünkért.
Egyébként pedig Pest Rózsájával barátkozni, az ő szalonját
látogatni ebben a városban inkább dicsőség, mint szégyen.
Mármint az uraknak az!
– Mi viszont...
– Maguk sajnos fiatal, meggondolatlan és főleg férj avagy
megbízható gardedám nélküli hölgyek, akik épp ezért
egyetlen szempillantás alatt fogják elveszíteni a jó hírüket,
amint átlépik azt a küszöböt.
– Nekem mégis muszáj...
– Tudom – érintette meg lángoló arcomat Agáta mama. –
Tisztában vagyok vele, hogy miért megy oda, kedves, és attól
tartok, élete legnagyobb baklövését fogja ezzel elkövetni.
Kérem, emlékezzék rá, mikor majd kitör a vész, hogy én előre
figyelmeztettem!
 11
Kitaszítva

Pest, 1900. december 8.

Természetesen késve érkeztünk a Magyar utcába, de

úgy tűnt, semmiről nem maradtunk le. A Károlyi-kert
vaskerítése mentén bérkocsik és magánhintók sora állt, a 20-
as számú ház ajtajából pedig barátságos, sárga fény ömlött ki
a járdára, ahol épp három cilinderes úr és két fátyolkalapos
hölgy készült belépni. Gáspár bácsi óvatosan vezette melléjük
a kocsinkat, nehogy sáriét fröcsköljenek rájuk a kerekek,
majd leugorva a bakról, kinyitotta nekünk az ajtót, és
lesegített minket a csúszós lépcsőn.
A Pilisy-ház ajtajában az érkezőket bóbitás, fehér kötényes
cselédlány fogadta. Törékeny alkata ellenére szigorú őrnek
bizonyult, aki az utat elállva várta, hogy a soron következő
vendég átnyújtsa neki a meghívót, és csak miután ez
megtörtént, akkor állt félre, segítette le az érkező kabátját,
tette kalaptartóra cilinderét, helyezte tartóba a sétapálcáját. A
házba lépő uraknak további kimondatlan kötelezettségük volt,
hogy az előtérbe érve az ott elhelyezett, darut formázó,
színezüst edénykébe dobják vizitkártyájukat, még akkor is, ha
már nem először jártak itt.
Gáspár bácsi visszamászott a bakra, és Kölberünket az utca
túloldalán várakozó kocsik közé ügyeskedte. Észrevettem,
hogy többen is felfigyeltek az Ambrózy-címerre, majd minket
is alaposan végigmértek, de senki nem tett ránk egyetlen
megjegyzést sem.
– Nyugalom, csibe – súgta Renée, aki belém karolva
érezhette, mennyire feszült vagyok. – Ez itt nem a
Purgatórium kapuja, és mi sem vagyunk elkárhozott lelkek.
Legalábbis egyelőre.
Barátném csiklandó, bár diszkrét nevetése cseppet sem
könnyített a helyzetemen. Előttünk egy rozoga öregúr lépett
be a Pilisy-házba, akit a cselédlány különösen mély tisztelettel
köszöntött, hogy aztán óvatosan hántsa le róla a prémes
kabátot.
– Méltóságos úr, tessen csak rám bízni – nyúlt a vénember
botjáért, ő azonban rámordult.
– Marad! – és már csoszogott is tovább agg korát (később
hallottam, hogy már hetven fölött jár) meghazudtoló
lendülettel.
Épp, midőn átléptük a küszöböt, hangos cipőcsattogásra
lettem figyelmes. Oldalra pillantva láttam, hogy a Reáltanoda
utca irányából egy fiatalember rohan felénk. Kifulladva
érkezett, puhakalapja alól néhány verejtékcsepp gördült le, és
a lihegéstől szólni sem tudva csak a karjával jelezte, hogy
miénk az elsőbbség. A cselédlány kissé csodálkozva, vagy
inkább pimasz kíváncsisággal mérte végig Renée-t, majd
engem is, de a meghívók átvétele után mukkot sem szólt, sőt,
készséggel segédkezett. Az ezüstdaruhoz érve kissé zavarba
jöttem.
– Nekem nincs vizitkártyám – súgtam barátném fülébe.
 – Majd én intézem – mondta és elővéve aranyhegyű tollát,
nevemet a saját névjegyére firkantotta. Miközben Renée
megetette a darut, én lopva az utánunk érkezett fiatalember
felé pislantottam. A vékonydongájú, ceruzabajszú illető
nagyon otthonosan viselkedett a Pilisy-házban. Először is:
maga vette le a kabátját, ami igencsak nyűtt, kikönyökölt és
kopott volt, majd a cselédlánnyal elegyedett halk, sebes
párbeszédbe.
– Késtem, Juló – mondta.
– Ahogy mindég, Gyula úr – felelte az, arcán pimasz
fintorral.
– Szerinted észrevette?
– Az asszonyom? Ő mindenről tud. Még arról is, ami majd
csak eztán fog gyönni.
– Akkor haragszik – konyult le a fiatalember orra.
– Tessen a cselédlépcső felé kerülni, Gyula úr – szánta meg
Juló a fiatalembert. – Úgy előbb ér a nagyszalonba, mint a
többi vendég, és akkor nem lesz perpatvar.
– Angyal vagy – lehelt röpke csókot a sápatag lány
homlokára a férfi, majd kapta magát, és már el is tűnt az
egyik mellékajtón.
– Ez ki volt? – érintettem meg Renée karját.
– Az öregúr? – pillantott a lépcsőn felfelé araszoló
vénember után a barátném. – Itt a kártyája, nézd. Báró
Podmaniczky Frigyes143 ország...
– Nem őt kérdem, hanem aki utánunk érkezett.
– Ja, hogy a Gyuszi? – nevetett fel Renée. – Téged ő ne
érdekeljen, csibém, mert szegénykém kétszeresen is foglalt.
Egyrészt idén nősült, másrészt évek óta a Róza asszonyba

143
Báró podmanini és aszódi Podmaniczky Frigyes (1824-1907) politikus, író,
valóságos belső titkos tanácsos, országgyűlési képviselő, a fővárosi
közmunkatanács alelnöke, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
szerelmes. Vagy legalábbis valami ilyesmi. Ezeknél az íróknál
a szívügyek mindig annyira zavarosak.
– Szóval író?
– Méghozzá az egyik legkiválóbb – bólintott barátném
őszinte meggyőződéssel. – Ne mondd, hogy te még sosem
olvastál semmit Krúdytól?
– Ő volna Krúdy? – esett le az állam. – Én úgy képzeltem,
hogy...
– Sokkal öregebb? – mosolyodott el Renée. – A lelke
valóban az, különben nem tudna oly csodás irományokat
papírra vetni, ám a szíve... Nos, azt hiszem, a mi Gyulánk
sosem fog teljesen kinőni a heves lánggal égő kisfiú korból.
Miközben mi beszélgettünk, újabb vendégek érkeztek.
Először két úr, kik közül az egyik igazán jóképű, fess
huszártiszti egyenruhát viselő férfi volt, míg a másik hatalmas
pocakot gördített maga előtt, és kissé fölényeskedő
viselkedése azt sugallta, hogy dúsgazdag mágnás vagy bankár
lehet, aki hiányzó főnemesi rangját lekezelő stílusával
igyekszik kiegyenlíteni. Szinte a sarkukban tipegve három
fiatal és nagyon szép lány csöngetett be a Pilisy-házba. A kinti
hideg egészen pirosra csípte az orrukat, tehát nem bérkocsin
érkeztek, hanem csak úgy gyalogosan, szerény toalettjükből
pedig, mely tiszta és kedves, ám szemmel láthatóan olcsó
holmikból állt, arra következtettem, hogy ők bizony a Nemzeti
Színház tagjai lehetnek.
Időközben báró Podmaniczky végre felért az első emeleti
lépcsőfordulóig, ahol egy nő már régóta türelmesen várt rá.
Csak most nyílt alkalmam alaposabban is megszemlélni a
hölgyet, aki – ehhez kétség sem férhetett – maga a híres
(mások szerint hírhedt) Madame Rose volt.
Úgy tűnt, számomra ez az este a meglepetések sorozata
lesz. Úgy képzeltem, hogy Róza asszony a női nem legszebb
példánya kell legyen, aki a szirének csalóka énekét dúdolva,
titokzatos bujaságtól körülvéve csábítja halomra és fosztja ki
a férfiakat. Ehhez képest a lépcsőfordulóban egy szűziesen
hófehér ruhás – nesze neked, Mili! –, meglehetősen termetes,
szoros páncélmíderbe fűzött, kerekded arcú asszony állt, aki
sokkal inkább emlékeztetett az Opera bő idomú énekesnőire,
semmint a pénzért vásárolható ölelés pesti császárnőjére.
Már-már csalódást kezdtem érezni, mikor a báró
köszöntése után Róza asszony felénk fordult, és mélyen
zengő, éterien búgó hangján megszólított.
– Renée, drágám, csakhogy újra látlak – ölelte meg
barátnémat, jobbról-balról könnyű csókot lehelve a levegőbe.
– Olvaslak ám mindig, mikor csak megjelensz, és boldog
vagyok, hogy erre egyre több alkalmam nyílik.
– Ez a néhány szó többet jelent nekem, mint a válogatott
kritikusok ezernyi sora – mondta Renée –, mert tudom, hogy
te sosem pocsékolnád az időd férc művekre.
– Miként a szalonomba is csak jó költők kapnak
bebocsáttatást – kacsintott a ház úrnője, majd a figyelme
felém fordult. – Hát a kishölgyben kit tisztelhetek?
– Ez itt szívbéli barátném, Hangay Emília kisasszony
Marosvásárhelyről – mutatott be Renée, én pedig illőn
köszöntem a szíveslátást.
– No, mit szólsz hozzá? – kérdezte barátném, miközben
felballagtunk a második emeletre. Én meg, hogy őszinte
legyek, hirtelen a megfelelő szavakat is alig találtam.
– Boszorkány – nyögtem ki végül. – Vagy inkább tündér az
erdélyi Havasokból. Igen, ez sokkal pontosabb leírása a te
Rózádnak. Mifelénk Székelyföldön Rapsonnét vagy
Tündérszép Ilonát szokták olyan jelzőkkel illetni, mint
amilyenek eszembe jutnak róla, pedig...
 – Pedig ha távolról nézed, kicsit sem érzed bájosnak,
elbűvölőnek, igézőnek, sőt, talán még különösebben szépnek
sem – segített ki Renée. – Bizony, ez Róza nagy varázslata! Ő
egyszerűen ilyen: bájosan kedves, elbűvölően okos, igézőén
figyelmes és természetes módon, a lelkéből fakadóan szép.
Gondolnád ezek után, hogy akad férfi, aki képes neki
ellenállni?
Az utolsó mondattól hirtelen nagyon rossz kedvem lett, és
ezt barátném is rögvest észrevette.
– Jaj, butuskám, annak már több esztendeje, hogy a te
báród rendszeres vendége volt a Pilisy-háznak – simította
meg a hátamat. – Mit számít az egész? Elvégre, hajói
számolom, akkoriban te épp csak megkaptad az első hosszú
szoknyád. Ha pedig tényleg úgy esett, hogy Richárdot a
szerelem művészetére annak idején Róza tanította ki, annak
csak örülhetsz, drágám, mert amikor majd arra kerül sor...
– Renée! – szisszentem rá pulykavörös arccal. – Ez
igazán...
– Szemérmetlenség? Én inkább kendőzetlen őszinteségnek
mondanám. Egyébként pedig tudom, hogy a szíved mélyén
igazat adsz nekem.
– Azt akartam mondani, hogy ez igazán olyan téma, amit
majd kettesben, a szobám csukott ajtaja mögött tárgyalnék
meg veled – közöltem, mire felkacagott.
– Jól van, csibe – mondta. – Úgy látszik, mégsem vagy
egészen elveszett!
A nagyszalon, ahová minden vendég igyekezett, a második
emeleten találtatott. A dupla ajtót szélesre tárták, odabenn
ragyogó üveggömbök szórták az elektronyos fényt, a közönség
pedig egyre gyűlt. A pazar berendezésű, hatalmas helyiséget
valaha több szobából nyithatták egybe, mert a plafont hat dór
oszlop tartotta ott, hol egykor az ajtók keretei álltak. A
tüllfüggönyös ablakok mély beugróiban vörös bársony
kanapék húzódtak meg, a perzsaszőnyegekre karcsú lábú
székek, párnákkal teleszórt kerevetek és míves kis asztalkák
nehezedtek. A falakat hatalmas festmények takarták, amiken
kivétel nélkül a ledér öltözetű nimfáké és ravasz képű
szatíroké volt a főszerep. A bufet-asztal is tekintélyes helyet
foglalt el, és rajta az ezüsttálcák finomságok bő választékát
kínálták. Volt ott hideg sült, rántott borjúszegy, orosz kaviár,
német vurst, valamint édesség és gyümölcs garmadával. Az
italoknak fenntartott asztal mellett (hála a Halger és társa
személyzetkölcsönzőnek) külön inas várakozott, hogy
készséggel kiszolgálja a szomjazókat.
A szalonban alig néhány fiatal hölgy és jóval több
különböző korú férfiember ült, járt-kelt, dohányzott és
társalgott szanaszét. Minket mind alaposan megnéztek, de
különösebb érdeklődést egyikükből sem váltottunk ki, aminek
én személy szerint nagyon örültem. Renée nyomban a bufet-
asztalhoz terelt, ahol két ékesebb úr és a színház egyik
üdvöskéje épp azon fáradozott, hogy minél púposabbra
pakolja a tányérját. Barátném biztatott, ne szégyenlősködjek,
inkább szedjek én is, ám nekem egyetlen falat sem ment volna
le a torkomon.
– Hölgyeim, ha nem tartják tolakodásnak, fogadjanak el
tőlem némi hűsítőt – lépett hozzánk ekkor két pohár
pezsgővel egy igen jóképű, fiatal férfi, aki makulátlan,
mézsárga felöltőt és hozzá haloványbarna nyakkendőt viselt.
– Nocsak, gróf úr, maga itt? – nyújtotta csókra a kezét
Renée. – Ezek szerint Róza asszony örök híve lett.
– Hát lehet érte nem rajongani? – sóhajtott hamis
mélabúval az ifjú gróf, majd hirtelen témát váltott. –
Megkérhetem, drága Renée, hogy mutasson be bájos
társnőjének?
 – Az attól függ – incselkedett barátném, átvéve a gróftól
mindkét pohár pezsgőt –, hogy maga, József, talpig úriember-
e?
– Ez a kérdés már önmagában is sértő, kedves Renée –
háborgott ismét csak hamisan a gróf. – Egy Szapáry más nem
is lehet, mint hamisítatlan úriember!
– Tessék, a bemutatkozás félig már meg is történt –
nyújtotta felém az egyik poharat csalafinta barátném. – Ez az
úr itt Szapáry József gróf, a kisasszony neve viszont... Nos, az
inkább maradjon titok, drága barátom.
– Titok?! – kerekítette szemét az ifjú főnemes. – Mégis, mi
okból?
– A kisasszony ma este a személyes védelmem alatt áll –
jelentette ki Renée, némi éllel a hangjában. – Ön pedig,
kedvesem, a múltban már többször bizonyította, hogy mézes
szavakat pergető ajka sajnos viperanyelvet takar.
Szapáry álla megfeszült, tekintetében gyilkos düh villant,
ám végül mást nem tett, csupán összecsattintotta cipője
sarkát, katonás merevséggel megbiccentette a fejét, és szó
nélkül távozott.
– Ostoba nímand – sóhajtott Renée, kinek kigyúlt arcán
látszott, hogy szintén elfutotta a méreg. – Minden szoknyát
körültopog, fűt-fát és főleg örök szerelmet ígér, ám másnap
reggel csak az üres feje lenyomatát leled a párnán. A pezsgő
viszont, amit hozott, igazán finom. Igyál, csibe, én is azt
teszem.
Jobbnak láttam, ha inkább nem kérdezek semmit. Az
általános figyelem egyébként is a ház úrnőjére terelődött, akit
az ajtón belépve örömteli taps és ováció fogadott. Madame
Rose királynőként tűrte a hódolatot, majd azonnal készséges
háziasszonnyá változott, és vendégtől vendégig sietve
érdeklődött, vajon mivel tehetné még kellemesebbé a
hangulatot.
A Pilisy-szalon egészen másmilyennek mutatkozott, mint
amilyennek vártam. Persze még sosem jártam bordélyházban,
így csupán halovány elképzelésem volt arról, miféle is lehet
belülről a pénzért árult szerelem birodalma, ám abban mégis
egészen biztos voltam, hogy nem ilyen. Róza asszony szalonja
inkább a Női Kaszinó kifordított képére emlékeztetett, ahová
a férfiak pusztán azért járnak, hogy jót egyenek, igyanak, és
közben kellemes társalgást folytassanak a jelen lévő, csekély
számú hölggyel irodalomról, politikáról, lóversenyről.
Renée és én a kínai selyemmel bevont pamlagok egyikén
foglaltunk helyet. Jobbról Krúdy, balról pedig egy komor
ábrázatú, kissé táskás szemű, bajszos férfi ült le mellénk, aki
Herczeg Ferencként144 mutatkozott be.
– Most aztán jól körül lettünk véve az írott szó
legjobbjaival – nevetett barátném.
– Olyan sütemény ez, melyben az igazán finom tölteléket a
szenvedélytől izzó Erdős-versek jelentik – mosolygott Krúdy
őszinte tisztelettel Renée-re.
– Azért színművet, remélem, nem szándékozik írni –
kérdezte Herczeg, méghozzá oly számonkérőn, mint valami
ideges vallatóbíró. – Borzadály volna csak elképzelni is,
micsodás érzelmi zagyvalék kerülne a nézők elé, ha magácska
teremtette, szerelem után pihegő leánykák sóhajtoznának és
pityeregnének három felvonáson át.
– Ne aggódjék, kedves Ferenc! – paskolta meg a férfi térdét
Renée. – Jómagam inkább egy regényt fontolgatok, melyben

144
Herczeg Ferenc (született: Franz Herzog, 1863-1954) író, színműíró, újságíró, az Új
Idők című irodalmi hetilap alapító szerkesztője, az MTA alel- nöke, a Horthy-
korszak legnépszerűbb írója.
a fiatal kora ellenére máris száraz katángkóróként 145 zörgő
férfihősről kiderül, hogy valójában csak azért nézi le a nőket,
mert retteg tőlük.
Barátném ügyes kis tüskéje tökéletesen célba talált.
Mindenki nevetett, még Herczeg is, aki a harmadik pohár
pezsgőtől végre kezdett feloldódni, és remek adomákat mesélt
a színházi élet fonákságairól.
Jól szórakoztunk, a társaság csodás volt, a kedves Krúdy
még arra is figyelt, hogy én se maradjak ki a beszélgetésből,
ám bennem egyre csak nőtt a feszültség. Azért jöttem a Pilisy-
házba, hogy Róza asszonnyal beszéljek, ám úgy tűnt, ez
lehetetlen. A fehérkaméliás hölgy időnként a mi
társaságunkhoz is odalépett, néhány szellemes megjegyzés
után azonban rögvest odébbállt, hogy a többi vendéggel
foglalkozzék.
Már-már kezdtem feladni a dolgot, magamban azon
csodálkozva, hová lett belőlem közismert makacsságom,
mikor a szomszéd asztal felől érdekes beszélgetés ütötte meg
a fülemet.
– Schumayer kisasszony hol marad? – kérdezte Szapáry
gróf a cselédlányt, aki friss pezsgőt kínált a társaságnak.
– A Karlinka kisasszonyt teccik kérdeni? – hadarta az apró
termetű, nyugtalan tekintetű gyereklány, akin bizony úgy állt
a nem rá szabott egyenruha, mint kofán a diadém. – Őtet ma
este ne tessenek várni, mert fáj neki a feje.
– Oh, be kár! – vonyított teátrális fájdalommal az ifjú gróf,
kiben az elfogyasztott pezsgők és likőrök kezdtek összeveszni.
– Pedig mióta a Városligetben kezet csókolhattam néki, más
se jár a fejemben, csakis ő.

145
Herczeg egyik írói álneve Katáng volt.
 – Igazán? – ámult a cselédlány, és mintha neki szólt volna
a bók, lángvörösre gyűlt az arca. – Hát annyira tetszett
magának az a kesztyűs kéz, amit az ablakon kinyútott?
– Mi van, fiam?! – hördült fel Szapáry, aki nem volt
hozzászokva, hogy a társalgásba a cseléd is beleszóljon.
– Én csak aztat kérdeztem a méltóságos úrtól –
magyarázta a lányka teljes természetességgel, mintha csak az
utcán összefutva fecsegnének –, hogy tényleg olyan ideál volt-
e magának az a kézcsók?
– Ideál?!
– Az hát. Ideál, szívbéli és romantikus, mint a
regényekben, ahol...
Ez volt az a pillanat, mikor Róza asszony észrevette, hogy
baj van. Fürgén és ügyesen intézkedett, karon ragadva és az
ajtó felé terelve a kis cselédet, kinek már a járásán is látszott,
hogy csak nemrég szolgálhat ilyen minőségben.
Valami azt súgta, hogy eljött végre az én időm. Elnézést
kértem új barátaimtól, majd gyors léptekkel követtem Róza
asszonyékat, akik máris elhagyták a szalont. A folyosón
pillantottam meg őket, amint fojtott hangon beszélgettek.
– Rosszat tettem? – kérdezte a cselédlány, mire a ház
úrnője megsimította az arcát.
– Semmi gond, Márika – mondta. – Jobb lesz azonban, ha
ma este már nem mész a vendégek közelébe. Eridj le szépen a
konyhába, és mondd meg Merkelnének, hogy hívjon
cigányokat. Úgy látom, az urak ma mulatni vágynak.
– Igenis, naccsága – próbált pukedlizni a lányka, amitől
majdnem összegabalyodtak a lábai. – Úgyse nem bírtam mán
ezt a büdös szivarszagot. Még kettőt szippantok belőle, oszt
szer’usz világ!
 – Jól van, jól, csak menj már! – nevetett Róza asszony. –
Én meg szólok Karlinkának, hogy ki ne dugja az orrát,
akármit hall, nehogy valami duhajba akadjon.
– Ó, attól nem kell félni, naccsága – legyintett a cseléd. –
Karlinkának vendége van, méghozzá olyan, hogy akár ezer
ördögtől is megvédné őt, ha éppeg az kell.
Eredeti tervem szerint a ház úrnőjét a folyosón akartam
elcsípni, hogy beszéljek vele. Ám ezt mindenképp
négyszemközt akartam intézni, így az árnyékba húzódva
inkább kivártam, míg Márika – különös, hogy épp úgy hívják,
mint a Hül-házból eltűnt mindenest! – lerobog a lépcsőn,
úrnője pedig megfontoltan utánaballag.
Miután mindketten eltűntek a fordulóban, illetlenül
magasra emelve szoknyámat – nehogy a selyem surrogása
eláruljon –, sietve a nyomukba eredtem. Szerencsére senki
nem járt a lépcsőházban, aki megpillanthatta volna a
bokámat, így erkölcseimben épen jutottam le az első
emeletre. Róza asszony halkan dudorászva sietett végig a
folyosón. Elhaladt az első, a második, a harmadik ajtó előtt is,
majd befordult a sarkon, ahol már nem láthattam őt, ám
tisztán hallottam, hogy kopogtatás nélkül nyit be valahová.
– Látom, még mindig ezt a szegény lányt gyötri – kiáltott
vidáman. – Hát nem volt még elég...?
Az ajtó becsukódott. Ellopóztam a sarokig. A folyosó
további szakaszán még négy bejáratot láttam, ám fogalmam
sem volt, melyiken léphetett be Róza asszony. Miért nem
tudtam gyorsabb lenni, én tohonya?! Pedig ha már idáig
merészkedtem, muszáj lesz beszélnem vele, még ha az idelenn
rejtegetett, és ezért minden bizonnyal igen különleges
vendégei közül kell is kihívnom őt.
Hallgatóztam az első, a második és a harmadik ajtónál, de
hiába, odabentről a legkisebb pissz sem szűrődött ki. Végül
már csak egyetlen bejárat maradt, így tehát Róza asszonynak
ott kellett lennie.
Fentről nevetés foszlányait sodorta felém a léghuzat. A
cigány banda, amit valamely igen közeli kávéházból
csábíthattak át a Pilisy-házba, megérkezett, és a hegedű édes-
bús hangjai épp ekkor kezdtek szétáradni az épületben. Az
utolsó ajtóhoz léptem és a kilincs felé nyúltam. Bentről
beszédhangok tompa moraja szivárgott ki.
– Köszönöm a türelmét – mondta egy férfi. – Holnap újra
eljövök.
Az ajtó kinyílt, és én rémülten ugrottam hátra. A bentről
áradó fény elvakított, de annyit azért mégis ki tudtam venni,
hogy egy zsúfolt kisszalonra leltem, ahonnan épp távozni
készül valaki.
– Maga meg...?! – szólt az illető, majd elharapva a
mondatot, a folyosóra lépett és berántotta az ajtót. – Mi a
fenét keres itt, Mili?!
– Oh, ne – nyögtem elhaló hangon. – Azt hiszem, ez bizony
vis maior146.
– Méghogy vis maior?! – ragadta meg a karomat Ambrózy
báró, hiszen ő volt az, aki az ajtón kilépett. – Gyerünk,
Hangay kisasszony, lódulás haza! Eins, zwei!147

146
előre nem látott körülmény, elháríthatatlan akadály, ami meggátol valamely
kötelezettség elvégzésében
147
Egy! Kettő! (német)
 Pest-Buda, 1900. december 8-9.

A bélelt nagykabátjában kuporgó Gáspár bácsi horkantva

ébredt a bakon.
– Indulunk! – kiáltotta Richárd oly indulattal, hogy a
Magyar utcában várakozó bérkocsik és hintók lovai idegesen
kapták fel a fejüket.
– Parancsára, báró úr – mondta Gáspár bácsi kissé
hökkentem
Ahogy a karomat szorította és maga után vonszolt a
lépcsőházban, csupán annyi időre engedve el, míg a
cselédlány ránk segítette a kabátot, abból éreztem, hogy most
nem azzal az Ambrózy báróval van dolgom, akit addig
ismertem. Remegett a visszafojtott dühtől, ajkai elfehéredtek,
arccsontjára ráfeszült a bőr és a szeme... Nem, ezt képtelenség
híven papírra vetni. Richárd tekintete azokban a percekben a
kútmély feketeség és a csillagvégtelenbe vesző szomorúság
lakhelye volt.
„...attól tartok, élete legnagyobb baklövését fogja elkövetni”
– jutottak eszembe hirtelen Agáta mama szavai. Miközben
felszálltam a kocsira, már biztos voltam benne, hogy a
grófnőnek igaza volt.
– Renée! – szakadt ki belőlem az ijedt kiáltás, mikor a
kocsiban ülve meghallottam az emeleti szalonból kiszűrődő,
egyre hangosabb cigányzenét. – Vele jöttem...
– Biztos vagyok benne, hogy Erdős kisasszony képes
magáról gondoskodni – vágott a szavamba Richárd. – Rossz
pénz nem vész el.
A határozottan sértő, epés megjegyzés dermesztőén hatott
rám. Richárd mindig is távol tartotta magát a nőktől, akiket
kiszámíthatatlan, zavaros fejű és bosszantó lényekként kezelt,
ám még a legutolsó útszéli rimáról is mindig úriemberként
beszélt. A barátnémra tett megjegyzése azonban oly durva,
sőt, már-már közönséges hangnemben szólt, amitől engem
páni félelem kezdett kerülgetni.
– A főpostára! – kiáltott ki az ablakon Ambrózy báró. A
konflis szokatlan rándulással indult, jelezve, hogy a lovaink is
megérezték utasaik feszült hangulatát.
Némán ültünk egymással szemben. Az utcai lámpák fénye
újra és újra átsuhant rajtunk, rideg pillanatképekben villantva
fel merev testtartásunkat, rezzenetlen arcunkat, Richárd
sétaboton nyugtatott bőrkesztyűs kezét, vagy épp az én máslis
cipőm hegyes orrát. Egyenes háttal, feltartott fejjel figyeltem
őt, cseppet sem titkolva, hogy kutató tekintetemmel akarom
kicsikarni belőle az első szót, ám mindhiába. Legközelebb a
főposta előtt hallhattam a hangját, amint leugrott a Kölberről,
és Gáspár bácsira kiáltott.
– Hangay kisasszony a kocsiban marad! Ha megpróbálna
kiszállni, felhatalmazom, hogy ostorral verje vissza!
Komolyan beszélt, ebben cseppet sem kételkedtem. A
Kölber enyhe ingása jelezte, hogy Gáspár bácsi a bakon ülve
fészkelődik, de választ nem hallottam tőle. Talán csak a
kezével intett, hogy érti a parancsot.
Richárd cipői sietős kopogást hallatva távolodtak a
nedvesen csillogó járdán. Vártam és közben Renée járt a
fejemben. Vajon mikor veszi észre, hogy eltűntem, és mit fog
majd gondolni, hová lettem?
Tíz perccel később Ambrózy báró felrántotta a kocsi ajtaját
és beszállt. Azonnal láttam, hogy a hangulata fikarcnyit sem
változott.
– Haza! – kiáltott ki az ablakon, majd egyetlen durva
mozdulattal becsukta azt.
A Lánczhíd derekánál járhattunk, mikor elszántam
magam.
 – Richárd, én...
– Hallgasson! – förmedt rám. – A szenvelgő
bocsánatkérése már semmit nem ér.
Eszemben sem volt bocsánatot kérni. Ugyan miért tettem
volna? Szabad polgárleány vagyok, aki oda megy, ahová és
akivel csak akar. Az, hogy ma este történetesen épp
ugyanabba a házba rándultam el, ahová a rátartiságtól
fényességes homlokú Sédeni-Ambrózy Richard Lajos Gobert
báró úr is betévedt, tiszta pech. Még hogy bocsánatot kérjek?!
Kitől? Mi okból? És vajon miért feltételezi ez az alak itt
szemben velem, a Kölber bőrülésén ringatózva, hogy én,
Hangay Emília „hamisan szenvelegve” könyörögnék az ő
bocsánatáért?
Éreztem, hogy forr bennem a méreg, ám Budára érve a
közvilágítás fénye igencsak megcsappant, én pedig – ha majd
végre kirobban köztünk a háború – Richárd legcsekélyebb
rezdülését is tisztán akartam látni, így inkább hallgattam.
Éjfél múlhatott épp, mikor a villához értünk. Isti futott elő
kócosán, álmos szemekkel és nyitott kaput. Felöltözve
alhatott, készen rá, hogy minél hamarabb kifoghassa
lovacskáinkat. Az udvaron Richárd segített le a kocsiról.
Egyformán hideg volt az éji levegő és az ő érintése is. Amint
biztos lábakon álltam, a báró nyomban sarkon fordult és a
földszinti ebédlőbe ment, melynek franciaablakai barátságos
fényt árasztottak. Terka néni nem oltotta el a lámpákat,
vagyis várt ránk, ahogyan Isti is. Pontosabban – jöttem rá
hirtelen – nem ránk, csupán rám, hisz a báró mostanság már
alig-alig aludt itthon, így ma sem számíthattak az érkezésére.
Mielőtt a ház felé indultam volna, Gáspár bácsihoz léptem,
hogy megköszönjem neki a fuvart. A szálfatermetű öreg épp
Foltost kötötte ki a hámból, de félbehagyta a mozdulatot és
lenézett rám.
 – Vihar lesz, kisasszony – mondta komor, vészjósló
hangon, és pillantása Ambrózy báró távolodó alakja után
rebbent. – Rettentő vihar, hát gombolkozzék be jól!
Az ebédlőbe lépve az első, amit megpillantottam, az asztal
közepén álló, üvegbúrával fedett tálca volt, rajta Terka néni
aszalt szilvás süteményével. Torkomat sírás fojtogatta. A
drága, édes Terka néni úgy gondolta, bármikor is érek haza
abból az idegen házból, biztos éhes leszek, hisz jól nevelt
leány máshol morzsányit sem eszik, csakis otthon.
Otthon – néztem körül az Ambrózy-villa ebédlőjében, ahol
már oly sok szép és borzalmas dolog történt velem. – Valóban
ez a hely az én otthonom?
– Elárulná nekem, Hangay kisasszony, hogy mégis mit
képzelt, mikor a Pilisy-házba lépett?
Richárd a kisszalonból rontott elő. Kezében szigaretli
füstölgőit, kalapja, kabátja, sétabotja az egyik székre vetve
hevert, és cseppet sem fogta vissza a hangját.
– Báró úr, ön most számonkér engem? – fordultam felé,
miközben lassan lehúztam a kesztyűm, majd a kalapomtól is
megszabadultam. – Tudtommal az Ambrózy-villában vendég
és nem rab vagyok.
– Ne játsszék velem, Mili – fenyegetett meg a szigaretlivel
Richárd. – Az, hogy maga a Pilisy-házba ment, nem puszta
véletlen. Ha a szalonban botiok magába, a népes társaság
körében, tán betudtam volna a dolgot Erdős barátnéja ledér
csábításának. Róla az egész város tudja, hogy a népszerű
költőnő szerepében tetszelegve úgy váltogatja a szeretőit,
mint bérkocsis az utasait.
– Ez a hangnem cseppet sem méltó magához, Richárd –
feleltem fagyosan. – Megkérem szépen, hogy ne beszéljen így
a barátnémról!
 – Lényegtelen – kiáltotta ő, észre sem véve, hogy
szigaretlijéről a hamu a padlóra hullt. – Erdős kisasszony úgy
rontja el a saját életét, ahogyan az neki tetszik, ám maga...
Mondja meg nekem igaz lelkére, Mili, hát maga immár
valóban, teljességgel és végérvényesen megőrült?
A dühödt kérdés mögött, ezt tisztán éreztem, sokkal több
lapult, mint amit akkori tudásommal megérthettem. Richárd
még sosem kelt ki magából ennyire, tehát a Pilisy- házban tett
látogatásom valami okból sokkal mélyebben érintette, mint
korábbi csínytevéseim. Arról, hogy a Rózsalány után kutatva
jutottam el oda, semmit nem tudhatott, de akkor mégis mi
váltotta ki belőle ezt a barbár, vademberi viselkedést?
– Őrültség volna a barátnémmal kimozdulni itthonról? –
kérdeztem ráncolt homlokkal. – Őrültség oly társaságba
menni, ahol a leghatalmasabb főurak, mágnások, művészek,
közismert és nagyrabecsült személyiségek rendre
megfordulnak? Őrültség...
– Elég! – Richárd hangja ökölcsapásként zúgott felém. –
Nem játszhatja tovább a kotnyeles, szertelen kislányt. A
tetteinken emberek élete múlik, maga pedig úgy viselkedik,
mintha még mindig az a rövidszoknyás lányka volna
Marosvásárhelyt, aki a piaci mutatványosok bódéjába
igyekszik besurranni, hogy ingyért nézhesse meg a szakállas
nőt. Értse meg végre, Mili: amit maga mostanság művel, az
előbb-utóbb valaki életébe fog kerülni.
– Én... – próbáltam ellenállni, ám Richárd tovább
hangoskodott.
– Én, én, én, folyton csak én! Mintha a világ kizárólag
maga körül forogna, igaz?! Pedig ez óriási tévedés,
kisasszony! Most nem maga a fontos! Ráadásul utánam
nyomoz! Utánam, aki a detektívszakma művészetére
próbálom okítani. Utánam, aki a nővére ügyét immár
majdnem egy esztendeje igyekszem kibogozni.
– Én nem...
– Tagadni próbálja? Hát ne tegye, mert hiábavaló! Ugyan
mit keresett volna a Pilisy-házban, ha nem azért ment oda,
hogy utánam szimatoljon?
– Renée azt mondta, Róza asszony szalonjába csupa író,
költő és filozopter jár.
– Filozopter?! – nevetett Richárd. – Akik pezsgőspohárral
a kézben, cigányzenére elmélkednek Kantról és Hegelről?
Valóban azt akarja, hogy higgyek magának?
– Én inkább azt szeretném, hogy végre bízzék bennem! –
emeltem fel immár én is a hangomat, bár közben mélyen
legbelül szégyelltem magam, hogy ily fondorlatos, sőt,
alamuszi módon próbálom elterelni magamról a gyanút. – A
báró úr napokra köddé válik, és mikor végre haza méltóztatik
jönni, akkor sem szól róla, hogy merre járt és miért. Az a
hóhemvagány... A Totyó, aki tudott valamit a nővéremről,
meghalt, mielőtt beszélhettünk volna vele. Rendben! Én
viszont biztos vagyok benne, hogy maga utánajárt annak a
gyanús alaknak, mégsem árul el nekem semmit.
– És kegyed szerint erre az volna a helyes válaszlépés, hogy
előbb ráront a főgyanúsítottra, provokálva és egyben
figyelmeztetve őt, majd a Tabánban kóricál cigányháztól a
Horgony utcáig, ahol hullát talál, majd felpofoz egy
detektívfelügyelőt?
– Detrich azt már rég kiérdemelte!
– Hát persze hogy ki – bólintott a báró keserű fintorral, ám
hangjában a maró gúny sokkal inkább ellenem, mint
mellettem szólt. – Arról kegyed persze már nem tud, hogy
Rudnaynak és nekem másfél órás győzködésbe került, míg
Detrichet lebeszéltük a hivatalos feljelentésről, amit maga
ellen akart tenni. Felfogja egyáltalán, mi lett volna a dolog
következménye? Mili, maga már priuszos! A Matolcsy elleni
támadása...
– Nem támadtam meg! Az a gazember hazudott!
– A bírót ez nem érdekelte volna. Ha másodszor is
rendőrkézre kerül egy fővárosi detektív tettleges
bántalmazása miatt, azon nyomban kitiltják Budapestről, és
visszatoloncolják Marosvásárhelyre!
Muszáj volt megkapaszkodnom a székben, mely mellettem
állt, oly hevesen kezdett remegni a térdem. Kitoloncolás?
Szóval az, aki nőt rabol, vagy épp ocsmány szavakkal illet, a
törvény védelmét élvezi, csupán, mert nadrágot visel, míg az
áldozat, ha szoknyát hord, még csak vissza sem vághat neki?
Hát miféle világ ez? Hová keveredtem és hogyan maradjak
talpon ebben a férfiak uralta igazságtalanságban?
Ráadásul Richárd sem ért meg. Szid, letorkol, üvölt és
tombol, miközben majd szétveti a harag. Engem vádol,
amiért. ..
Valami koppant a konyhában, de úgy tűnt, hogy a zajra
csak én figyeltem fel. A báró épp visszatrappolt a kisszalonba,
eloltotta a szigaretlijét, és mindjárt egy másikra gyújtva tért
vissza.
Szegény Terka néni hallgatózik az ajtó mögött –
gondoltam. Amint Richárd ismét az ebédlőbe ért, halk, ám
határozott szavakkal szóltam hozzá.
– Semmit nem bánok, amit az utóbbi napokban tettem,
talán csak a Matolcsy elleni kirohanást. Az... Nos, az valóban
ostobaság volt, ám úgy láttam, hogy ön semmit nem tesz,
ezért lépnem kellett. Azt viszont még most sem értem, miért
bántja annyira, hogy Renée-vel a Pilisy-szalonba látogattunk.
 – A szalonba? – nézett rám bénító erővel Richárd. –
Valóban ott találkoztunk volna, és nem egy emelettel lejjebb,
Róza asszony magánlakrészének folyosóján?
– Igaz, de...
– Nincs több de, habár és máskülönben! – lépett elém a
báró, sápadtan az indulattól. – Maga utánam nyomozott,
Mili, vallja be! Azt akarta megtudni...
Hogy hová lett a karja és vele a lelke, báró úr – mondtam
volna, ha nem rettegek tőle, hogy a Rózsalány említésére
Richárd örökre meggyűlöl. Csakhogy féltem, és így az
igazságot továbbra is rejtve akartam tartani, mert éreztem,
hogy a múltjában vájkálni valóban nincs jogom. Akkor inkább
higgye azt, hogy...
– A titokzatos Cili kisasszony személyére voltam kíváncsi,
akihez a Kalimurti-ügy óta járogat – vetettem fel az államat,
bár közel sem éreztem annyi magabiztosságot, hogy eme
dacos gesztus indokolt legyen. – Annyit már tudok, hogy ő is
a Hül-ház lakója volt, ahol Totyót szintén jól ismerték. Maga
hozta el onnan Kardos Cecília kisasszonyt, hátrahagyva
három másik lányt, akik közül azóta egyet, Blau Annát
meggyilkoltak. Ki az a nő, Richárd, akit kimentett a vészből,
veszni hagyva a többieket? Miért oly fontos magának ez a
bizonyos Cili kisasszony, és mi köze ennek az egész véres
felfordulásnak Emma ügyéhez? íme, ezek azok a kérdések,
amik ma este engem a Pilisy-házba űztek! Mondja, hogy rossz
nyomozó vagyok, és maga másként cselekedett volna!
Mondja, ha a szemembe mer hazudni, vagy válaszolja meg a
kérdéseimet itt és most!
Ambrózy báró tekintetében egyszerre lobbant fel a félelem,
a kétség és a keserű lemondás fénye. Hátrébb lépett, a
szigaretlijébe szívott, és a kék füstgomolyon át fürkészte
arcomat.
 – Itt a vége, Hangay kisasszony – mondta végül száraz,
rekedt hangon. – Őszintén sajnálom, de...
A konyhaajtó kettős ajtaja úgy nyílt ki, mintha falba rejtett
titkos rugók mozgatnák. A küszöböt előbb Agáta mama lépte
át, aki elő-elővillanó, hófehér hálóruhája fölött padlóig érő,
sötétkék bársonyköntöst viselt, ősz haját pedig fodros
hálósapka fedte. Mögötte Terka néni lopakodott bő
pendelyben, amire csupán a nagy hárászkendőjét terítette rá.
– Miféle skandalum ez? – kérdezte a grófnő. – Maguk
ketten akkora zajjal vannak, hogy arra még a holtak is
felriadnának.
– Bocsásson meg, anyám – fordult felé Richárd –, de épp a
döntésemről készültem tájékoztatni Hangay kisasszonyt.
Amint ezt megtettem, remélhetőleg elcsendesedik a ház.
– Döntés? – Agáta mama a nyakában függő lornyonért
nyúlt. – Miféle döntés lehet az, ami nem várhatja ki a felkelő
nap fényét, mikor a perpatvar hangjai kevésbé zavaróak és
mindent tisztábban láthatunk?
– Ami lényeges, azt már tudom – felelte Ambrózy báró. –
Épp ezért úgy döntöttem, hogy Hangay kisasszonynak holnap
reggel távoznia kell a villából.
– Távoznia? – pillantott rám Agáta mama, ám csak
egyetlen szemrebbenés erejéig, majd ismét a fiát vizslatta. –
Hová és miért?
– Marosvásárhelyre – válaszolt Richárd úgy, mint aki
halálos ítéletet hirdet. – A kisasszony személye többé az
Ambrózy-villában nemkívánatos.
Most volt csak igazán szükségem a székre, amibe az előbb
belekapaszkodtam.
– Értem – bólintott lassan, megfontoltan a grófnő,
tudomást sem véve a háta mögül érkező, fájdalmas és rémült
nyöszörgésre, amit Terka néni hallatott. – Nem volna jobb
mégis, fiam, ha a reggeli nap fényénél újra átgondolná...
– Ezen már nincs mit átgondolni – vágott közbe a báró,
pedig korábban ily udvariatlanságra az édesanyjával szemben
szinte sosem vetemedett. – Hangay kisasszony súlyos
szereptévesztés áldozata lett. Úgy hitte, hogy kislányos
cserfessége, fiatalos bája és sziporkázó szelleme, valamint a
kíváncsiság, mely folyton előre űzi, mentessé teszi őt
felelőtlensége következményei alól. Nos, tévedett! A
magánéletem után kezdett kutakodni, behatolt a házba, ahol
az én legkedvesebb barátaim laknak, és nem átallotta puszta
női szeszélyből veszélybe sodorni őket. Megjegyzem, azt sem
értem, hogy maga, anyám, miért adott alá lovat, sőt, egy egész
kocsit, amivel a Pilisy-házat felkereshette.
Agáta mama szóra nyitotta a száját, ám Richárd, aki
mindvégig a padlóhoz intézte szózatát, erre fel sem figyelt,
csak legyintett, és aztán tovább beszélt.
– Ez persze, úgy hiszem, csupán a női szolidaritás
megnyilvánulása lehetett. Mindazonáltal beláthatják, hogy az
efféle felelőtlen tetteknek immár örökre véget kell vetni!
Hangay Emma ügyével természetesen eztán is foglalkozom
majd, és amint eredményt érek el, nyomban értesítem a
családot, ám a házamban többé nem tűröm meg a
kisasszonyt. Épp ezért hazafelé jövet már sürgönyöztem is az
édesapjának, hogy holnap várja őt az esti vonatnál. Most
pedig, hölgyeim, ha megbocsátanak, nyugovóra térek. Jó
éjszakát!
 Pest, 1900. december 9.

Végre-valahára kitisztult az ég, és a Monarchia magyar

ékkövére, a büszke, zajos, ezerszínű Budapest székesfővárosra
szikrázó napfény zúdult.
Milyen különös – gondoltam, midőn a Keleti indóháznál
leszálltam a Kölberről. – Miközben az Ambrózy-villában
majd’ mindenki könnyet hullatott a távozásom miatt, úgy
tűnik, a város ünnepi fényárral búcsúztat.
Éjszaka szemernyit sem aludtam. Folyton csak Richárd
kegyetlen, kíméletlenül záporozó szavai jártak a fejemben.
Hajnalig élesztgettem magamban a reményt, hogy a
napfelkeltével valami majd megváltozik. Azután jött a közös,
komor hangulatú reggeli. Terka néni kisírt szemmel, némán
tüsténkedett körülöttünk, és közben oly gyilkos pillantásokat
vetett a báróra, sőt, néha még a grófnőre is, hogy attól egy
egész rinocéroszcsorda is kipusztulhatott volna.
Abban bíztam, hogy Agáta mama a segítségemre siet, ám
ebben is csalódnom kellett. A drága, idős hölgy merev,
arisztokratikus némaságot gyakorolva étkezett velünk, majd
felállt, és csupán annyit mondott:
– Ha kívánja, kedves, Terka segít a csomagolásban.
Ki lettem hát dobva az Ambrózy-villából végérvényesen.
Vonatom csak délután indult, így bőven volt időm felkészülni
a szégyenteljes távozásra. Kivételesen a báró sem hagyta el a
villát. A dolgozószobájába húzódva töltötte a napot, ami
egyértelművé tette, hogy személyesen kívánja felügyelni az
ítélet végrehajtását. Terka néni valóban bekopogott a
szobámba, ám végül mégsem kértem a segítségét, mivel
amint meglátott, zokogásban tört ki, ölelgetni kezdett, és csak
azt volt képes hajtogatni, hogy ezt az ifjú báró még
ezerszeresen meg fogja bánni.
 Gáspár bácsi kötötte fel a Kölber hátuljára az
utazóládámat, amit az indóházban majd a poggyászkocsiba
tesznek. Nálam csupán a retikülöm és egy csinos kis bőrönd
maradt a legszükségesebb holmikkal, amik utazás közben is
jól jöhetnek. Mielőtt távoztam volna a villából, még
bekopogtam a nagyszalonba. Agáta mama a hatalmas
íróasztal mögött ült, orrán csiptetős okuláré billegett, és úgy
nézett rám, mintha csak egy szobán átsuhanó kísértet volnék,
aki épp megzavarja őt fontos teendőiben.
– Köszönni jöttem minden szépet, jót és nemest, amit e
házban kaptam – mondtam. – És különösen Agáta mama
szeretetét, mely nélkül...
– Elrontotta – szólt lemondó sóhajjal az idős hölgy. –
Figyelmeztettem, hogy ne tegye, de maga oly végtelenül
akaratos teremtés, amilyennel hosszú életem során csak
egyszer találkoztam.
– Hát van még egy olyan bolond a világon, mint én?
– Van ám, Milikém! Én mindennap látom őt, ahányszor
csak a tükörbe nézek.
Megkerülve az asztalt Agáta mamához futottam, ő pedig
felállt és hosszan öleltük egymást. Mikor szétváltunk, a
szemembe nézett és megpaskolta az arcomat.
– Most menjen, kedves – mondta –, és maradjon makacs!
A grófnő bölcs asszony – gondoltam. – Jól tudja, hogy
Hangay Milit makacsságra biztatni veszélyes dolog. Igaz, hogy
sokszor szertelen, meggondolatlan és végtelenül önfejű
vagyok, ám ellenállni saját természetemnek olyan volna,
mintha a Teremtőm szándékát akarnám kicsúfolni.
Terka néni az udvaron sehogy sem akart elengedni, pedig a
lovaink... Vagyis hát az Ambrózy-villa lovai már nyugtalanul
toporzékoltak. Miután sikerült kibontakoznom a kerekded
szakácsné öleléséből, Istit kerestem a tekintetemmel, de
hiába. A fiú inkább elbújt, semhogy búcsúzkodnia kelljen, és
én biz’ tökéletesen megértettem őt.
Gáspár bácsi nyitotta ki előttem a Kölber ajtaját és segített
felszállnom a kocsira. Szükség is volt rá, hogy tartsa a
könyököm, mert a meglepetéstől majdnem hátrahőköltem. A
bőrülés legsarkában Ambrózy báró foglalt helyet, ujjaival
türelmetlenül dobolva sétabotja ezüstfején.
– Indulhatunk végre? – kérdezte az ablaküvegtől. –
Miután feltettem magát a vonatra, még dolgom lesz a
kaszinóban.
– Ne aggódjék, báró úr! – feleltem. – Ez a poggyász nem
fogja feleslegesen rabolni a drága idejét.
És ekkor valami különös történt. Richárd rám nézett, a
szemében azzal a megmagyarázhatatlan szomorúsággal, amit
először tegnap éjjel, a Pilisy-ház folyosóján pillantottam meg,
majd hevesen kitört.
– Mili, én... – elharapta a szót, hogy aztán hirtelen
haraggal csak annyit mondjon: – Induljunk végre!
A grófnő makacsságra való biztatása volt az alap, melyre
végül Ambrózy báró zavaros viselkedése építette fel végső
elhatározásom szilárd palotáját. A vonat rángva, szuszogva
gördült ki a Keleti indóházból. Kinéztem az ablakon, mely a
várost dermesztő, fagypont közeli hideg miatt gyorsan kezdett
bepárásodni. Richárd a peronon állt, és sétabotjára
támaszkodva nézte végig távozásomat. Biztos akart lenni
abban, hogy elmegyek, és én nem is okoztam neki csalódást.
A szerelvény lustán zakatolva, fehér gőzt fújva pöfögött el a
Kerepesi temető magas kőkerítése és a keskeny sávot alkotó
Pékerdő 148 között. A masiniszta nem gyorsított utazó
sebességre, hisz a szerelvénynek, mielőtt nekilódult volna a

148
Ma gyártelepek és a Hidegkúti Nándor stadion van a helyén.
messzi távolnak, még rövid időre meg kellett állnia Kőbánya-
felsőn, ahol bizonyára sokan felszállnak majd. Ölemben az
utazótáskámmal egyre csak az elsuhanó házakat néztem, bár
a párás üvegen át már csupán homályos alakjukat láthattam.
Szellemváros, mely most kivetni akar magából – jutott
eszembe, és ettől mindjárt jókedvem lett.
Amint a vonat megállt, nyomban felálltam és a vagon
végéhez mentem. Várnom kellett, mivel a kalauz épp két
asszonynak segített felszállni, akik púposra rakott kosarakkal
és egy bánatosan nyöszörgő csecsemővel birkózva próbáltak
megküzdeni a csúszós lépcsőkkel.
– A kisasszony leszáll? – csodálkozott a vasutas, mikor az
ajtóhoz léptem. – Máris indulunk tovább, öt perc se telik bele.
– Addigra megjövök – mosolyogtam rá, ő pedig kétkedő
fintort vágva vállat vont, majd a kezét nyújtva lesegített a
lépcsőn.
Kőbánya-felső indóháza füstös, vörös téglás kis épület volt.
Ha nem látom mögötte Pest külvárosának egymás mellé
dobált, rozzant házait és távolabb a sörgyárak égbe szökő
kéményeit, azt is hihettem volna, hogy máris valahol vidéken
vagyok. Konflist azonban itt is gyorsan lehetett találni, a
rablóvezér ábrázatú bérkocsis pedig nem kérdezte, hol a
poggyászom.
Szegény papuska – borzongatott a lelkiismeret –, hogy
megrémül majd, mikor befut a vonat, és bár a hordár átadja
néki az utazóládámat, én magam nem leszek sehol.
Elhatároztam, hogy amint alkalmam adódik rá, rögvest
sürgönyzök Marosvásárhelyre – csak épp azt nem tudtam
még, mivel indokolhatnám az „eltűnésemet”. Fölös izgalmat
drága papuskámnak nem akartam okozni, ezért a dolgot jól át
kellett gondolnom, ám egyelőre szalmaszálnyi ötletem sem
akadt. Ráadásul egészen más gondolatok kötöttek le. Addig
minden világos volt, hogy leszököm a vonatról, majd a
Magyar utcába hajtatok, és Renée vizitkártyáját használva
bejutok a Pilisy-házba. Ezután már minden azon múlik, hogy
Róza asszony miként fogad. Ha valóban oly okos és érző lélek,
amint azt mondják róla, akkor meg fog engem érteni, és
belátja, hogy számomra igenis létkérdés kiismerni Richárdot.
Létkérdés, de nem azért, hogy megtudjam: van-e még szíve,
amit magam felé fordíthatnék. Erről már lemondtam. Vagy
tán soha nem is akartam igazán?
Mindegy, ez most igazán lényegtelen!
Jelenleg csakis az a fontos, hogy Ambrózy báró kiszakadják
végre ama titokzatos Cili kisasszony bűvköréből, és újra
Emma felkutatására összpontosítson.
Mert itt van ám az a bizonyos eb eltemetve (mondaná
Terka néni): az én híres magánzó detektívem egészen
belepistult abba a nőszemélybe! Le sem lehet tépni a
szoknyájáról, folyton hozzá jár, tehát a dolog bizony szívbéli
ügynek tekinthető. Ha pedig szívbéli ügy, akkor nekem igenis
muszáj megismernem a báró úr múltbéli titkait, a Rózsalány
és az elveszített végtag rejtélyét, különben sosem leszek képes
Richárdot visszaterelni a helyes útra.
Mindezt oly tisztán láttam, miként az orvos látja Zeiss-
mikroszkópján át a baktériumokat.
A bérkocsisom aligha lehetett túl szorgalmatos ember,
mivel hiába mondtam be a címet és helyezkedtem el a kopott
pokróccal takart ülésen, valamiért mégsem keltünk útra.
Magamban számolva vártam és vártam, majd türelmemet
veszítve leeresztettem az ablakot és kihajoltam.
– Kérem, mi lesz már? Engem a Magyar utcában időre
várnak!
– Ahogy a kisnaccság parancsolja – mordult hátra
kelletlenül a fickó.
 Micsoda faragatlan alak – bosszankodtam. – Nem csoda,
hogy külvárosi bérkocsis.
A fickó, amint megállapítottam, trécseléssel rabolta az
időm. A kocsi mellett valami nyiszlett kis alak állt, akiből
azonban nyűtt cipőjén és nadrágszárának sárpöttyös végén
kívül mást nem láthattam, mivel a kalapom beleakadt az
ablak keretébe, és a lehajtó karima kitakarta őt. Ráadásul
meglehetősen gyáva kölyök lehetett, mert amint meghallotta
a hangomat, rögvest nekilódult, és eltűnt az indóház előtt
tülekedő emberek tömegében.
A bérkocsis végre ostort ragadott, de oly ügyetlenül
indította el a konflist, hogy annak hátulja néhány méter után
nagyot zökkent, rugói pedig úgy sírtak, mintha nem is engem,
de egy egész fogyókúrára szoruló hölgykoszorút kellett volna
szállítania.
Végtelenül ostoba voltam – most már tudom. Hiába okított
oly sokat az én szigorú báróm, hogy mindig figyeljek a
környezetemre, és még a legártatlanabbnak tetsző dolgokat is
kétkedéssel fogadjam, egészen addig mégsem fogtam gyanút,
míg a bérkocsi meg nem állt.
Az egyik ablakon át hatalmas, kopár, csupán néhány
deszkabódét őrző, négyzet alakú térre, a másikon szép,
szürke, kétemeletes bérházra láttam rá.
– Ember, ez nem a Magyar utca – hajoltam ki az ablakon.
– Hová hozott engem?
– Ahová megfizették, kisnaccsád – felelte foghegyről, majd
már-már fenyegetőn kiáltott le a bakról: – Új-vásártér 149 ,
végállomás, nem megy tovább!
– Hallja, maga lócitrom-gyáros, azonnal vigyen... –
kezdtem kiabálni, ám a következő pillanatban elakadt a

149
Ma II. János Pál pápa tér.
szavam. A konflis hátsó rugói ismét felsírtak, a fülke
megkönnyebbülve ringott, és én hirtelen rájöttem, hogy az
indóház óta potyautast cipeltünk magunkkal. Mindjárt fel is
tűnt a nyeszlett kölyök, aki elsétálva előttem egy
húszkoronást nyomott a bérkocsis kérges markába.
– Ahogy kialkudtuk, bátyám – mondta Suha Isti komoly
biccentéssel.
– Úgy! – bólintott rá a konflisos. – De mos’mán takarítsa
ki a kocsimat, mer’ mennék a magam dolgára.
– Tessen leszállni, kisasszonka – nyitotta ki az ajtót Isti.
Arcán halovány, kissé ideges mosoly ült. Látszott rajta: attól
tart, hogy amint szilárd talajra lépek, rögvest püfölni kezdem
őt a kisbőrönddel, vagy akármi mással, ami épp a kezem
ügyébe kerül.
A bérkocsi elhajtott, és én ott álltam a járdán, mint az
érteden döbbenet Stróbl mintázta márványszobra.
– Jöjjön velem, kisasszonka! – biztatott Isti, karjával
terelve a kapu felé. – Már nagyon várják magát.
Ha a tér nyugati oldalát lezáró Légszeszgyár gőzkürtje meg
nem szólal, tán gyökeret is vertem volna az aszfaltba, ám a
váratlan zaj végre felriasztott.
– Isti – állapítottam meg a nyilvánvalót.
– Én vagyok az, kisasszonka, bizony: nem tetszik a
szemének káprázni – vigyorodott el az Ambrózy-villa
mindenese. – Aszondom, hogy térüljünk végre beljebb, mert
a végén még idefagyunk.
A bérház, melynek lépcsőházába beterelt, ódon volt és
savanykás káposztaszagtól bűzlött. Én, mintha ismerném az
utat, egyenest az emeletre indultam. Isti folyvást köröttem
ugrált, és egész túlfűtött lénye arról árulkodott, hogy fél,
nehogy a következő pillanatban sarkon fordulva elszaladjak.
Amint a körfolyosóra értünk, a körbefutó ajtók és ablakok
gonosznak tűnő, apró üvegszemeivel találtam szemben
magam. Máskor zúgó méhrajként száguldó gondolataim most
tétován keresték a magyarázatot, de semmi kapaszkodót nem
leltek. Csakis abban voltam bizonyos, hogy el vagyok térítve,
be lettem csapva, és ebben a piszkos kis játékban az én
hátborzongatóan okos báróm keze is benne van.
Jobbra az ötödik ajtó előtt álltunk meg, melynek
réztáblájába ennyit véstek:

Pollák Mórné150
szobaasszony

Isti megrángatta a csengőt, mire az ajtó szinte azonnal

kinyílt.
– Mi tetszik? – kérdezte a küszöbön túlról egy
meglehetősen rút arcú, szúrós tekintetű, öreg cseléd. Mielőtt
azonban Isti válaszolhatott volna, a hosszú előszoba
sötétjéből ismerős hang szállt felénk.
– Hozzám jöttek. Kérem, engedje be őket, Margitka!
A cseléd leplezetlen megvetéssel mért végig minket, majd
félreállt az útból.
– A ténsasszony nem szereti... – kezdte mondani, ám az
iménti hang félbeszakította.
– Unalomig ismerem ezt a litániát, Margitka. A tekintetes
asszony rossz szemmel nézi, ha hölgy jön hozzám látogatóba,
ami egyébként eddig csak egyetlen alkalommal fordult elő, és
az a hölgy is a rokonom volt. Most viszont a kisasszony, mint
láthatja, gardedámmal érkezett.

150
PollákMórné 1900-ban a VIII. kér. Üjvásár tér 25. alatt lakott.
 – Na hiszen, még hogy gardedám! – pöffentett ráncos
ajkával a cseléd, miközben Isti eloldalgott előtte. – Ezt az
utcakölyköt nevezi maga gardedámnak, szerkesztő úr?
A folyosóról nyíló ajtók egyike előtt állva Tarján Vilmos
türelmetlenül legyintett.
– Elég ebből, Margitka – mondta. – A kisasszony fontos
alanya a következő riportomnak, a fiatalember pedig
Ambrózy báró személyi inasa.
Ezt hallva Isti hirtelen kihúzta magát, és két hüvelykjét a
mellényébe akasztva oly pöffeszkedve vonult el a cseléd előtt,
hogy majd hasba nem szúrta őt a könyökével.
– Hát maga csapott be engem, Vili? – fordultam az ifjú
riporter felé, mikor végre becsukódott mögöttünk a bérszoba
ajtaja. – Én pedig már biztosra vettem, hogy Richárd állította
ezt az aljas csapdát.
– Semmiféle aljasságról nem tudok, Milike – hebegte
kigyúlt arccal, halálos zavarban, mégis határozottan Tarján
Vilmos. – Isti és én pusztán óvni próbáljuk magát.
– Óvni? Ugyan mitől? Talán már a maguk szemét is csípi,
hogy önálló akarattal rendelkezem?
– Ne tessen mán minket szottyogtatni – sértődött meg erre
Isti. – Mi tényleg és hótziher a kisasszonka mellett állunk, de
ez a vonatról megszökés nagy butaság vót.
– Honnan tudták, mire készülök?
– Jogtalan viselné a Hangay Emília nevet, ha nem tette
volna, amit tett – mondta Vili, ajkán már-már elismerő
mosollyal.
– Ezek szerint a báró is tudja...
– Ő kért meg rá minket, hogy amennyiben sejtése
beigazolódik és magácska tényleg leszökik a vonatról, legyünk
résen és...
 – Raboljanak el! – vágtam közbe. – Szép kis férfi-
összeesküvés, mondhatom.
– Mondhatja – bólintott Vili, aki immár egyre
magabiztosabbnak tűnt. – Bármit gondolhat, mondhat és
tehet, egyet kivéve.
– Mi volna az?
– Tilos a Magyar utcába vagy annak környékére mennie –
felelte a hírlapíró.
– És hogy ez elő ne fordulhasson, arra az elkövetkező
napokban mi fogunk ügyelni – jelentette ki Isti, méghozzá oly
rátarti magabiztossággal, hogy kedvem lett volna bokán
rúgni.
– Szóval így állunk – biccentettem, és mint ki hirtelen
elveszítette minden reményét, leültem az egyetlen székre,
mely a szerényen berendezett legénylakásban találtatott. –
Maguk ketten, uraim, Ambrózy báró végrehajtói, én pedig
előbb száműzött lettem, most pedig rab vagyok.
– Hááát... – vonogatta vállát Isti. – Az úr kivételével
minden stimmol.
– Ne beszélj már ostobaságokat, te gyerek! – gerjedt
haragra Vili, majd letérdelve elém, két nagy tenyerébe fogta a
kezem. – Higgyen nekem, Milike, mi mindent csakis magáért
teszünk.
Különös volt a rajongás, ahogy ezt mondta, ám abban a
pillanatban engem egészen más foglalkoztatott.
– Hiszek önnek, Vilmos – mondtam hűvösen. – Halljam
hát, mi a báró rám vonatkozó parancsa.
– Az Ambrózy-villa és a Pilisy-ház tiltott terület – sóhajtott
a hírlapíró. – Richárd úgy rendelkezett, hogy vegyünk ki két
szobát valami panzióban, és töltsük ott az éjszakát.
– Úgy érti, maga és én?
 – Nos, igen – Vili arcán enyhe pír jelent meg, és elengedve
a kezem, zavartan piszkálgatta kerek szemüvegét. – Sajnos,
mint láthatja, ebben a zsebkendőnyi bérleményben nem
láthatom a kisasszonyt vendégül. Pollákné sem örülne, és
kényelmes alvóhelyem sincs elég.
Csupán most volt érkezésem alaposabban körülnézni
Tarján Vilmos albérletében. A szoba tiszta, viszonylag
rendezett, ám még nappal is sötét volt, hála az apró,
lichthofra néző ablaknak. Az egyik sarokban rézágy, a
másikban rozoga asztal állt, amin kéziratok, fűzött akták,
tintásüvegek, tollszárak serege állomásozott. Fölötte, a falra
szerelt tartóban a petróleumlámpa üvege oly kormos volt,
hogy már- már kedvem lett volna megtakarítani.
– Mikor indulunk? – álltam fel, reményeim szerint a bitó
alá készülő halálraítélt ábrázatát öltve.
– Akár azonnal – húzta ki magát Vilmos. – Isti elkísér
minket, azután hazatér.
– És jelenti a bárónak, hogy a madárka kalickába záratott
– biccentettem, titkon élvezve, hogy szegény fiúkat
kínozhatom.
Bérkocsit nem hívtunk, úti célunk csupán néhány
saroknyira, a hírhedt Conti 151 utcával párhuzamos Víg
utcában rejtőzött. A járdán ballagva többen utánunk
fütyültek, vigyorogva emeltek sapkát, kalapot, és ha nincs az
oldalamon Vili, bizonyára le is szólítottak volna, amit persze
nem is csodáltam. A régi bűnesetek aktáit lapozgatva sokat
tanultam a székesfővárosról, így már azt is régtől fogva
tudtam, hogy ezen a környéken található Pest legtöbb és
legrosszabb hírű bordélyháza, magánzóként dolgozó
kurtizánja és gyanús üzelmekből élő gazembere. Bár fényes

151
Ma Tolnai Lajos utca.
nappal volt, a járdákat most is ellepték a legkülönbözőbb
utcalányok. Akadt köztük parázsló tekintetű cigány lány,
bögyös-faros szakácsnékra emlékeztető, bővérű menyecske,
ízléstelenül túlcicomázott, fodros ruháiban önmagát illegető,
ám igencsak koros asszonyság, sőt, néhány borzalmas,
fogatlan kreatúra is, aki göcögő röhögéssel nyúlkált ki a
kapualjból, hogy magához rántsa az arra járó férfiakat.
A panzió, ahol Tarján két szobát vett ki a báró pénzén,
sokkal inkább hasonlított garniszállóra, mint vendégfogadóra.
A tulajdonosnő unott hanghordozása és a metszőén gunyoros
tekintet, amivel végigmért, egyértelművé tette, hogy hiába a
két külön bejáratú lakrész, ő tökéletesen tisztában van vele,
miféle nő is vagyok én. Tán némi szánalom sem volt idegen
tőle, amiért ily fiatalon dobom magam oda egy férfinak, aki
ráadásul még csak nem is katonatiszt vagy jóképű bankár,
csupán valami pápaszemes firkász a Magyar Hírlaptól. Ezt
abból gondoltam – mármint az együttérzést –, hogy a szobám
kulcsát a saját kezembe, és nem Vilinek, a fizető vendégnek
adta oda.
Gyorsan sötétedett. Miután elhelyezkedtünk az ócska kis
lebujban, Isti búcsút vett tőlünk, és magunkra hagyott
bennünket.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még az árulóm
lesz – mondtam hűvösen Vilinek, aki őrkutyaként ült le a
sarokban álló ottománra.
– Higgye el, Mili, mindez a maga érdekében...
– Ezt már mondta – vágtam közbe. – És akkor sem hittem
el.
– Pedig a báró úr most is, mint mindig, bölcsen
intézkedett.
– Ebben nem kételkedem – az ablaknak háttal álltam, hogy
a Víg utca felől érkező, egyre halványuló fényben jól
láthassam Vili arcát, ám ő az enyémet ne fürkészhesse. – Sőt,
mi több, abban is biztos vagyok, hogy Richárdnak igazán jó
oka volt a villából kidobni engem. Talán az életem forog
veszélyben? Vagy engem is elraboltatás fenyeget, mint annak
idején a nővéremet?
Választ, esetleg egyetlen árulkodó arcrándulást,
szemrebbenést vártam, ám hiába. Vili, bár még fiatal volt,
máris sokat tanult a pesti alvilágban járva, így őt sem lehetett
már egykönnyen kivallatni.
– Mondja meg nekem igaz hitére, kedves barátom... –
lendültem ismét támadásba, csakhogy az ifjú riporter
váratlan indulattal letorkolt.
– Nekem olyanom nincs!
– Mármint mije? – kérdeztem.
– Igaz hitem – felelt, majd felállt, az ajtóhoz lépett és
kinyitotta azt. – Vagy mégis! Talán csak annyi, hogy szeretem
magát, Mili. Szeretem, de ne aggódjék, mert tudom és rég
elfogadtam, hogy amit érzek, az sosem lel viszonzásra. Hát
igen, erre is jó a riporteri éleslátás. Magának viszont azt kéne
végre elfogadnia, hogy Ambrózy báró és én már jó ideje
mindent csakis az ön és a nővére érdekében teszünk. Nagyon
kérem, legyen belátással és bocsássa meg, ha közben oly
dolgokra kényszerülünk, amik végrehajtása nekünk sem okoz
örömöt. Most pedig, ha megbocsát, távozom, de a
szomszédban leszek, ha bármire szüksége volna. Ajánlom
magamat.
Biccentett és távozott.
 12
Nincs több apelláta152

Pest, 1900. december 10.

Drága Vilmos ,
kétszeresen is kérem hogy bocsásson meg nekem!
Tudom, érzem, hogy miközben én ezt a levelet írom, maga
a szomszéd szobába a plafont nézi, vagy ép fel-alá jár és
rám vigyázz. Megóvni azonban attól, ami a
legveszedelmesebb, úgysem tud. Makacs kíváncsiságom és
a vágy, hogy felderítsek bizonyos titkokat, mindenképp
előre űz, és arra kényszerít, hogy ismét fájdalmat okozzak
magának.

152
kifogás, fellebbezés
 Vegyük csak sorra miért is kérem kettős bocsánatát.
Elsőként az érzésért, amit irántam táplált és amiről
tegnap estig sejtelmem se volt. Bocsássa meg, ha én adtam
félreérthető jelet, ha buta kislányként úgy viselkedtem,
mintha másként tekintenék magára, mint a legjobb
barátomra. Amennyiben így történt, az az én hibám, sőt
bűnöm, ám azzal tetézni ezt, hogy hamis reményekkel
áltassam magát, nem szeretném. Amit érzek maga iránt,
Vilmos, az a legtisztább és legnemesebb barátság, mely
tőlem kitelik.
Továbbá azt is meg kell bocsátania nekem, hogy ma éjjel
én önző módon ki fogom játszani és becsapom magát.
Tudom hogy ennél kevesebbért is szakadt már meg
barátság, és mégis reménykedem, hogy egyszer majd megért
engem. Talán, ha elárulta volna, mitől próbálnak megóvni
vagy inkább távol tartani a báró úrral, akkor nyugton
maradnék. Ám mivel maguk úgy döntöttek, hogy nem
bíznak rám titkokat, azokat saját magamnak kell
felderítenem. A nővérem él, ebben biztos vagyok, ám a
báró úr, úgy tűnik, mégsem tesz semmit, hogy felkutassa
őt, nekem pedig elfogyott a türelmem (ami persze eddig
sem sok volt, amint azt maga is tudja).
Bocsásson meg tehát, drága Vilmos, amiért érzelmeit
nem vagyok képes viszonozni, és bocsássa meg önzésemet
is, ami arra sarkall, hogy rútul kijátsszam magát. Higgye
el, nincs más választásom. Amennyiben találkozunk még,
és maga rám mosolyog, tudni fogom, hogy továbbra is a
barátom, ám ha nem...
Ebbe belegondolni sem merek

M.

Így szólt a levél, amit hajnali négykor Tarján Vili

szobájának küszöbére tettem. A panzió eme kései (vagy
inkább korai?) órán sem volt sokkal csendesebb, mint nappal.
Utcalányok és kuncsaftjaik jártak ki-be a kapun, olykor részeg
kurjongatással, dühös kiabálással, rekedt kacajjal, keserves
sírással szaggatva szét a leheletnyi csöndet. Jómagam a
cselédlépcsőn surrantam le, hiszen az öltözékem – rongyos
szélű, szürke szoknya, félretaposott sarkú cipő, vékony
vászonkabát és rojtos, halszagtól bűzlő, fekete kendő, amilyet
a piactéri kofák hordanak – épp erre volt megfelelő.
Hogy miként tettem szert erre a számomra új, egyébként
rég szeméttelepre való toalettre? Az úgy történt, hogy este
nyolc körül kopogtak az ajtómon. Mint kiderült, Tarján Vili
lement a panzió recepciójára, és szemtelenül sok korona
fejében vacsorát hozatott nekünk a közeli rác kifőzdéből. Ő
maga nem jött át hozzám, csupán a sápatag, remegő térdű
szolgálólánynak mutatta meg, hová vigye a repedt
levesestálban gőzölgő, kockás konyharuhával letakart, sűrű
babgulyást, a hozzá járó fél vekni, kissé már szikkadt
kenyeret, meg az ónkancsóban lötyögő seritalt. Miközben a
kifőzde küldönce szoknyája mély zsebéből előkotorta az
alpakka kanalat, én csakis arra tudtam gondolni, hogy ha úgy
néznék ki, mint ő, akár ezer besúgó is leshetne rám odakinn,
akkor sem ismernének fel.
A ruhacsere könnyebben ment, mint reméltem. A kifőzde
szolgálólánya először persze gyanakodott, hogy tán valami
beteges hajlamú némberrel van dolga, ám a rajtam lévő,
mogyoróbarna bársonyból varrt útiruhának képtelen volt
ellenállni.
– Jaj, naccsága, ha az én Toncsim meglát engemet ebben
az úri ancúgban, hát azonnal berángat a templonyba, az mán
ziher! – lelkendezett, majd tenyerét a hasára téve bizalmasan
súgta: – Mit mondjak, itt is vón mán az ideje, mer’hogy
viselős vagyok attól a piszok ganéjtúl.
Alig tudtam meggyőzni szegény lányt, hogy ne mutogassa
magát máris a panzióban lézengők előtt.
– Ha így lát a házasszony, azt hiszi majd, hogy kiraboltál,
és menten rád hívja a rendőrt. Terítsd inkább magadra ezt az
ágytakarót, és a hátsó lépcsőn menj le! Reggel aztán jöhet
majd a legényed meg az esküvő.
– Úgy lesz, ahogy parancsolni teccik, naccsága – bólogatott
ő. – Csak még néhány koronát tessen adni, hogy borocskát
tölthessek az én Toncsimba, mer’ szép ruha ide vagy oda, az a
hímpellér máskülönben sose vesz el.
Papuskától kapott, gondosan félretett pénzemből adtam
neki két koronát, majd óvatosan nyitva az ajtót meglestem,
hogy Vili nem figyeli-e a folyosót, és csak ezután eresztettem
őt az útjára.
Mivel előző éjjel sem aludtam túl sokat, néhány órára
lehunytam a szemem, de a pihentető álom elkerült. Forrtak,
zubogtak bennem a gondolatok. Többször úgy döntöttem,
hogy mégsem teszem meg azt, amire készülök, ám végül
mindig győzött a mardosó kíváncsiság. Tudnom kell, mit
rejteget előlem Richárd, különben a bizonytalanság és a
folytonos gyanakvás elemészti bennem az iránta érzett...
Mit is?
Hagyjuk ezt későbbre! Ha Emma végre előkerül, és lehull a
lepel Cili kisasszony és tán a Rózsalány titkairól is, majd
akkor, és csakis akkor lehet törődni minden mással.
Szökésem a panzióból könnyebben ment, mint reméltem.
A Víg utcára érve azonban kissé megijedtem, mivel a
gázlámpák sárga fénykörében a kései óra és a dermesztő
hideg ellenére is több gyanús alak, no meg éji pillangó
álldogált.
A környék bordélyházai és a reggelig nyitva tartó lebujok,
kocsmák és kávéháznak hívott, ám valójában kártya- és
biliárdbarlangként működő csehók folyamatosan vonzották
magukhoz, majd ontották az utcára korhely közönségüket.
Nekem azonban szerencsém volt, hiszen a Rákóczi útig tartó
sietős, házfalakhoz húzódó igyekvésem közben csupán
háromszor rángatták meg a szoknyám és próbáltak magukkal
vonszolni részeg alakok.
A sarkon álló Rémi szállodánál végre fellélegezhettem. A
széles sugárút világítása már-már szemkápráztatónak tűnt a
Víg utca rémes félhomályához képest. A belváros felé
indultam, fázósan húzva össze magamon a halszagú kendőt.
Olykor bérkocsik trappoltak el mellettem, lump urakat
szállítva haza az orfeumokból, kabarékból és füstös
kaszinókból, a Szent Rókus kórház előtt posztoló rendőr
pedig alaposan megnézett magának, de csupán a fejét
csóválta, gondolván, hogy kegyetlen gazdái által kivert cseléd
lehetek.
Fél öt óra tájt járhatott az idő, mikor a Nemzeti Színház
előtt egy kétkerekű kordét vonszoló nőre lettem figyelmes.
Mintha az ő felbukkanása lett volna a jel, egyszerre
mindenfelől a hajnali Pest korán kelő kiszolgálói tünedeztek
fel. A Múzeum kőrútról tejeskocsi fordult a Rákóczi útra,
hangosan csörgetve bádogkannáit, a Károly körút irányából
zöldre mázolt szemeteskocsi poroszkált háztól házig, míg
szemből, a Kossuth utca felől holtfáradt cigány banda
közeledett, akik hegedűiket lóbálva, hangosan vitatkozva
igyekeztek egymás közt szétosztani az éjszaka összemuzsikált
borravalót.
A kofát, aki a kordét húzta, épp az Országos Kaszinó
épületével szemközt értem utol. Megállt, kifújta magát, aztán
öklével döngetni kezdte a kaput.
– Meggyött, Gottliebné 153 ? – kérdezte a házmester,
résnyire nyitva az ablakot. – No, várjon, mindjárt nyitok.
Míg várt, az idős nő a kordén sorakozó számos kosár között
matatott, még utoljára elrendezve a beléjük tömködött,
papírzacskókba mért babot, lencsét, kötegelt fehér- és
sárgarépát, narancsot, és minden egyebet, amit a ház lakói
tőle rendeltek.
– Ez itt a Spitzeréké 154 – mutatta fagytól vörös, ujjatlan
kesztyűbe bújtatott kezével a megfelelő kosarat. – Azt a
Takátsék 155 kérték, amott meg az a nagy Weinbergeréket 156
illeti. A boltban minden felírva, lehet bevinni.
– Lehetne – sóhajtott sunyin gondterheltséget játszva a
házmester. – Csak épp a derekam... Jaj, Gottliebné, ha tudná,
mennyire nyilall!
– Egy kis papramorgótól mindjárt jobban lenne, igaz-e?

153
Gottlieb Mózesné kofa 1900-ban a VII. kér. Sip u. 9. alatt lakott.
154
Spitzer Salamon férfi- és nőidivatáru-ügynök 1900-ban a IV. kér. Kossuth Lajos
u. 19. alatt lakott.
155
Takáts Lajos fűszerkereskedő 1900-ban a IV. kér. Kossuth Lajos u. 19. alatt
lakott.
iss Weinberger Izidor díszmű- és látszerkereskedő 1900-ban a IV. kér. Kossuth
Lajos u. 19. alatt lakott.
 – Bizony, az segítene.
– Hát nincs! – kiáltott fel hirtelen az asszony, és mérges
kiáltása visszhangot vert az üres utcán. – Az uram üzeni, hogy
mostantól nem itatjuk, etetjük a lusta házmestereket, mert
tönkremegy belé a boltocskánk.
– Úgy?! – vonta össze szemöldökét a kialvatlanságtól és túl
sok italtól táskás szemű férfi.
– Úgy! – biccentett harciasán a kofa, széles csípejére
támasztva két öklét.
– Akkor hát szabad a vásár – állt félre a kapuból a
házmester, karjával intve, hogy lehet cipekedni. Az asszony
nekiveselkedett, leemelte kordéjáról a három súlyos kosarat,
majd megtorpant.
– Figyelne a kocsimra, míg megmászom az emeleteket? –
kérdezte, bár máris sejtette a választ.
– Addig én nem ácsoroghatok itten, mert még jobban
megfázna a derekam – mondta kárörvendő vigyorral a férfi. –
De ne aggódjék, Gottliebné, a maga zsizsikes lencséjét úgyse
lopná el senki.
A kofa már épp vissza akart vágni a sértésért, hisz az ő
áruja hírből sem ismerte a zsizsiket, mikor mellé léptem.
– Ha meg tetszik engedni, szívesen segítek – ajánlottam. Ő
szúrós szemmel végigmért, és épp csak ki nem köpött elém az
utcára.
– Miért tennéd? – kérdezte. – Egy huncut krajcárt se
fizetek érte!
– Nem azért, néni – mondtam én. – Csak épp ide tartok, a
Magyar utcába, és ha magának is ott van dolga, amíg együtt
megyünk, miért ne segítenék. Időm, mint az Óperenciás, na
meg hideg is van, és a cipekedés legalább kimelegít.
így történt, hogy az ösztöneimre hallgatva kofasegéddé
váltam, igaz, csak míg a Pilisy-ház elé nem értünk.
 – Én itten most elbúcsúzom – mosolyogtam rá
Gottliebnéra. – A Róza asszony konyháján dolgozom,
úgyhogy nem mehetek magával tovább, de a kosarat
beviszem.
– Várjál csak – kapott utánam a kofa, és megragadva a
kezemet, szinte az orráig emelve vizslatta azt. – Aszondod,
cseléd vagy? No, hiszen, tudod, kit csapjál be! Ilyen finom
bőrrel, vékony ujjacskákkal úgy vagy te cseléd, ahogy én
üvegcipellős királykisasszony.
El akartam húzódni tőle, ám ő vasmarokkal ragadta meg a
csuklóm, a másik kezével pedig a kapucsengőt kezdte
rángatni.
– Merkelné, gyöjjön már, tolvajt fogtam – üvöltötte, és
nem hiába, mivel a Pilisy-ház ajtaja szinte azonnal kinyílt.
– Magát meg mi lelte, Gottliebné? – kérdezte a hatalmas
termetű, díjbirkózónak is beillő szakácsnő, összevonva magán
a hálóingére dobott hárászkendőt. Mögötte hamarost két
pendelyes cselédlány is megjelent, álmos szemekkel pislogva
ránk.
– Ez a csavargójány nemrég hozzám csapódott és azt
állítja, hogy maguknál szolgál – hadarta a kofa, aki még
mindig nem eresztett. – Igaz ez, vagy csak azért akarta
béügyeskedni magát a kosarakkal, hogy lopjon?
Merkelné közelebb lépett, két tömpe ujja köré fogta az
államat, és a gázlámpa fényénél úgy vizsgált meg, mint valami
vágásra szánt lábasjószágot.
– Én eztet a pofácskát még sose láttam – lökte végül
hátrébb a fejemet.
– Dejszen ez az a kisasszony, aki múlt vasárnap estve
valami költőnővel járt itt – lépett ki ekkor az ajtón a cselédek
egyike, izgatottan pergetve nyelvét kapafogai között. – Aztán
meg úgy eltűnt, mint polgárjány szemérmessége, ha
huszárezred jő a városba.
– Kisasszony, mi? – mordult rám a kofa, és leplezetlen
undorral lökött oda Merkelnének, aki önkéntelen mozdulattal
rögvest meg is ragadott. – Mindjárt láttam a kezén, hogy nem
munkához, csak simogatáshoz szokott. Na, itten van a két
kosár, oszt Isten irgalma legyen magukkal.
A szakácsnő megkövültén nézett a tovagördülő kordé után,
majd hirtelen rám meresztette fürkész tekintetét és belökött a
Pilisy-ház ajtaján, mondván:
– Majd Madame Rose eldönti, mi legyen a kóbor lipke
sorsa.

Bő négy órán át ücsörögtem a hokedlin, karnyújtásnyira a

hatalmas spórtól, ami úgy ontotta a meleget, mintha maga az
ördög kisinasa fűtené. Közben volt alkalmam megfigyelni a
Pilisy-ház reggeli életét, vagy legalábbis azt a részét, ami az
épület hátsó traktusába rejtett konyhában és annak
környékén zajlott. Rácstalan cellámat, a kissé billegő hokedlit
Merkelné jelölte ki nekem.
– Itt vár! – mondta, majd öltözni küldte a cselédeket.
Mikor a lányok visszatértek, ő maga vonult a szobájába,
meghagyva, hogy ha bármerre is mozdulni vagy akár csak
nyúlkálni merészelnék, Juló és Mári nyugodt szívvel azonnal
fejbe csaphatnak a méretes merőkanállal. Ahogy elnéztem a
két cselédlányt, egyikük sem lett volna rest végrehajtani ezt a
harcias műveletet, úgyhogy inkább hozzájuk sem szóltam, sőt,
ellenséges pillantásaikat is igyekeztem kerülni.
Miután Merkelné teljes szakácsnői díszben, azaz sötétkék
ruhában, hófehér kötényt kötve visszatért, serény munka
vette kezdetét. A kamrából, mely kétszer akkora volt, mint az
én egykori szobám az Ambrózy-villában, kolbász, tojás, húsos
császárszalonna került elő, majd csöngettek, és Juló hamarost
egész kosárnyi friss pékáruval és nagy üveg tejjel jött vissza a
bejárati ajtótól. A bálteremnek is beillő konyhát hamarosan
friss kávé, sercegve sülő szalonna, rántottába aprított hagyma
illata lengte be. A felcsavart lámpák fényében – hisz odakinn
épp csak derengeni kezdett a hajnal, a zárt hátsó udvarra néző
ablak pedig napközben is kevés fényt adhatott – fürgén járt
mindhárom nő keze. Mári narancsot facsart, és szűrt levét
kristálykancsóba öntötte, Jutónak a kávéra volt gondja, míg
Merkelné a spór mellett izzadt, ügyelve, nehogy odaégjen
valami.
A falra szerelt cselédhívók egyike az érkezésem után egy
órával szólalt meg. Jutó a vidáman csilingelő rézharangocska
alatti táblára pillantott.
– Megébredt a disznópásztor – mondta fintorogva.
– Bartunek 157 úr húskereskedő, te máié – szólt rá
Merkelné. – Ráadásul igen jó kuncsaft, aki mindég bő reggelit
fogyaszt.
– Különösen, ha a kedvence, a Gizi 158 előtte alapost
kifárasztja – vihogott Jutó.
– Lepcses szád befogod, és viszed nekik a reggelit –
dörrent rá a szakácsné. – Bartunek úr igen elfoglalt ember,
reggelente mindég siet. Az pedig, hogy éjjel mennyit
hancúrozott a Gizivel, nem ránk tartozik. Róza asszony csak a
diszkrét szobát biztosítja, meg hozzá a teljes ellátást, amiért
az úr külön fizet. Ennyit kell tudnunk és punktum!

157
Bartunek János húsügynök 1900-ban a VII. kér. Király u. 105. alatt lakott.
158
Schmidek Gizella tánczosnő!900-ban a VI. kér. Uj u. 4. alatt lakott.
 Jutó sértődötten rángatta a vállát, ám Merkelné még nem
fejezte be a litániát.
– Ahelyett, hogy mások huncutkodásán járna az eszed,
inkább tegyél még több sonkát arra a tányérra, de a
zsírosabbik végéből! Mondom, hogy Bartunek úr
húskereskedő, szóval szereti a hasát, színhúsból viszont épp
eleget lát munka közben.
A cselédlány tálcára pakolt mindent, majd ügyesen
egyensúlyozva az ínycsiklandó lakomát, eltűnt a folyosón.
– Enne? – szólt hozzám ekkor a szakácsné leereszkedő
szigorral, ám a kérdésre gyomrom hangos kordulása
hamarabb felelt, mint a nyelvem.
– Akkor egyék – mondta Merkelné, ölembe dobva egy üres
zsömlyét. – Mári, tölts neki tejeskávét, nehogy itt forduljon le
nekünk a székről.
Hét óra tájt ismét zajt hallottam a lépcsőház felől. Akkor
épp Juló felügyelt rám, míg a többiek azzal voltak elfoglalva,
hogy az emeleti szobákat felfűtsék.
– A rohadás jönne rá, ki kéne mennem – dörgölte
krumplihéjtól piszkos kezét a konyharuhába Juló. – A
disznópásztor kabátját nincs, ki feladja.
– Menj nyugodtan – mondtam. – Esküszöm, hogy nem
mozdulok innen és semmihez nem nyúlok.
A cselédlány kétségbeesetten tipródott, ám mikor kintről
türelmetlen férfikiáltás harsant, rám meresztette a szemét.
– Vessen keresztet – mondta.
– Tessék?
– Vessen keresztet magára és úgy esküdjön, hogy veszteg
marad.
Megtettem, ő pedig kiviharzott a konyhából. Hamarost
elégedetlen férfimorgást, Juló ijedt szabadkozását és egy nő
erőltetett nevetését hallottam beszűrődni a visszhangos
lépcsőházból.
– Ugyan már, pubikám, ne morcolj ezzel a szegény lánnyal,
különben a te Gizád se dorombol úgy legközelebb, ahogy te
szeretnéd.
– Még véded ezt a vacak kis cselcsit? – hőbörgött a férfi. –
Itt én fejedelmi pénzt fizetek, így tehát fejedelmi kiszolgálás
jár nekem.
– És tán nem fejedelmien szórakoztál az éjjel, morgós
bikucim? – búgta a nő, aki minden bizonnyal Schmidek Giza
lehetett. A húskereskedő válaszát azonban már nem
hallhattam, mivel a ház ajtaja nagy zajjal kinyílt, majd rögvest
be is csukódott, kívül rekesztve az évődő vita folytatását.
Juló megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy
betartottam eskümet, és még mindig a hokedlin kucorgók.
Ettől aztán kissé meg is enyhült az irányomban, és mielőtt
visszaült volna a krumplipucoláshoz, az egyik megpakolt,
háromemeletes kínálóról aprósüteményt emelt le és nyújtott
felém.
– Nassolják csak nyugodtan! – mosolygott rám. – Kicsit
mán száraz, a két nappal ezelőtti szalonból maradt, de
nekünk még jó.
Elvettem a süteményt, ami tényleg száraz volt, mint a kő,
de azért hősiesen ropogtatni kezdtem.
– Maga úri jány, vagy valamelyik színházból való? –
kérdezte néhány perccel később Juló.
– Erről nem szeretnék beszélni – játszottam a
megszeppentet.
– Hajjaj, értek én mindent – lengette a hámozókést a
cselédlány. – Köll a pénz, igaz-e? Tudom, hogy van ez. Beteg,
öreg szülők odahaza, esetleg egy lump báty, aki elszórja azt a
kevéskét is, ami még a háznál akad. A fiatal jány meg, ha nem
akar éhen halni, vagy gyorsan férjhez megy, vagy ha nincs
kérője, beáll valamellik színházhoz táncosnőnek. Persze a
lokálokban, zenés kabarettekben, de még az Orfeumban se
fizetnek annyit, hogy száraz kenyérnél, hideg víznél többre
teljen, úgyhogy jön az ínség, ami bordélyba űzi szegény
teremtéseket. Lássa, nekünk, akik vidékről gyöttünk fel
Pestbe, legalább itten van a cselédkedés, míg bírjuk. Az úri
jányok viszont... Őket egyik cselédszerző se ajánlaná ki, mert
úgy gondolják róluk, hogy egyrészt lusták, másrészt meg
úgyse értenek a házi munkához. Jól mondta a Gottliebné: a
maga kezin is látszik, hogy inkább szokott a zongoráláshoz
meg a hímezgetéshez, mint a vájdlingsúroláshoz.
Zavart mímelve rejtettem két kezem a combom közé, Juló
azonban ezt észre sem vette, tovább beszélt.
– Én aszondom magának, kedves, jól tette, hogy ide gyött.
Ha már muszáj eladnia a kis testét, akkor azt itt érdemes,
mert ide csupa piszokul gazdag, fertelmesen nagy úr jár.
Persze akad köztük ilyen puhos dúvad is, mint a Giza
kisasszony disznópásztora, de a mi naccságánk házánál
különb bordélyt az egész Monarchiába se...
Merkelné és Mári robbant be ekkor a konyhába, így a
cselédlány szóáradata nagy hirtelen elapadt. A szakácsnő
egyetlen szemvillanással ellenőrizte, hogy velem minden
változatlan-e, azután új utasításokat kezdett osztogatni.
A cselédhívó kilenc óra után szólalt meg ismét.
– Ez a Karlinka kisasszony – pattant fel a mosogató mellől
Mári. – Megyek, oszt segítek neki felöltözni.
Tíz perccel később ismét csengettek.
– A naccsága is felkelt immár – állapította meg a
szakácsné. – Eriggy, Juló, tedd a dolgodat! Én addig
összekészítem Madame Rose és a vendégkisasszony
reggelijét.
 – Szóljak néki a...? – kérdezte félénken a cselédlány, lapos
pillantást vetve rám.
– Szóljál csak, persze! – helyeselt Merkelné úgy, mintha
csak most jutna eszébe, hogy nem csupán egy cserép virág, de
elintézendő ügy vagyok.
Újabb húsz perc telt el, miközben Mári leszaladt a hölgyek
reggelijéért, ám arról, hogy odafönn szó esett-e rólam,
semmit nem mondott. Már-már kezdtem attól félni, hogy
Róza asszony egyszerűen csak kidobat az utcára, mint valami
hívatlanul betévedt kóbor macskát, mikor a lépcsőház felől
ismét léptek zaját hallottam.
– Itt van?
– Igenis, naccsága – jött a válasz Jutótól, majd nyílt az
ajtó, és belépett a Pilisy-ház úrnője. Pest Rózsája, miként a
walesi herceg elnevezte, nappali fénynél még impozánsabb
látványt nyújtott, mint éjjel, a szalon csillárjainak
ragyogásában. Magas, erős alkatú, már-már férfias termetű
nő állt előttem, akiből mégis oly erősen áradt a borzongató
nőiesség, mintha maga Vénusz istennő egyik udvarhölgye
volna (ami, ha belegondolok, igaz is volt).
– Nahát, hiszen ez Renée kis barátnéja – állapította meg
Róza asszony, mikor a hokedliről felegyenesedtem és
egyenesen a szemébe néztem.
– Szolgálatára, nagyságos asszony – pukedliztem épp
annyi udvariassággal, hogy azt még véletlenül se lehessen
megalázkodásnak tekinteni.
– Hagyjatok magunkra – utasította személyzetét a hölgy,
majd hirtelen meggondolva magát a küszöbön átlépő
Merkelné után nyúlt, a füléhez hajolt, súgott valamit, mire a
szakácsné bólintott és kiment.
– Ön itt – fordult felém újfent Róza asszony. – Ha helyesen
tájékoztattak, hajnalban érkezett, mint a kofa segédje.
 – Ő nem tehet semmiről – mondtam kihúzva magam és
felvetve az állam, hogy erősnek, határozottnak látszódjak. –
Szegény nénit kénytelen voltam becsapni, hogy elérjem
célomat.
– Gondolom, ez a szegényes álöltözet is ugyanezt a
titokzatos célt szolgálja.
– Ahogy mondani méltóztatik. Én valójában nem cseléd,
sokkal inkább Ambrózy báró... Nos, miként is
fogalmazhatnék?
– Őszintén, gyermekem, csakis őszintén – támasztotta bal
kezét a konyhaasztalra Róza asszony, aki egyetlen pillanatra
sem vette le rólam a tekintetét. – Sőt, ha javasolhatom,
lehetőleg egyszerűen. A felcicomázott szavak mögött mindig
hamisság, vagy ostobaság rejlik, és én úgy vélem, az utóbbi
nem jellemző kiskegyedre.
– Köszönöm a bókot, asszonyom – néztem a fürkész
szemekbe. – Akkor tehát nevezzünk engem a báró úr
segédjének.
– Nevezzük – egyezett bele Róza asszony apró félmosollyal,
amibe tán némi elnéző gúny is vegyült, de nem vettem róla
tudomást.
– Azt sem tagadhatom, hogy a mai látogatásomról a báró
úr nem tud, és ha tudna, helytelenítené – folytattam a
vallomást.
– Úgy – bólintott a hölgy, és szép, bár kissé telt arcán a
meglepetés legkisebb jele sem látszott. – Ezek szerint a
kisasszony jelenleg mindenféle engedély nélkül való, önjelölt
detektívként csempészte be magát a házamba.
– Így is mondhatjuk – egyeztem bele sietve, mert tudtam,
hogy szorít az idő. – Nézze, asszonyom, nekem válaszokra van
szükségem. Kétségbeejtő helyzetbe kerültem, amit ön talán
feloldhat.
 – Ezt aligha hinném.
– Pedig így igaz. Nekem tudnom kell... Muszáj kiderítenem
bizonyos dolgokat, különben sosem találom meg a
nővéremet.
– Maga a nővérét keresi rajtam?
– Nem, bocsánat, ez félreérthető volt – a falra szerelt
ingaóra felet ütött, és nekem kezdett kicsúszni a lábam alól a
talaj. – Tudom, hogy ön és ez a ház... Vagyis, hogy itt sok lány
megfordult már, de Emma biztos nem volt köztük, mivel ő
sosem tenné be a lábát egy ilyen... Jaj, nem ezt akartam
mondani, bocsánat!
Miközben Róza asszony egyre derűsebben figyelte
kínlódásomat, én két kezemet összekulcsolva kezdtem a
konyhában le-föl járni, ami végre segített visszatalálni
gondolataim helyes ösvényére.
– Nézze, asszonyom, információim szerint ön az egyetlen,
aki feltárhat előttem egy régi titkot, aminek megfejtése
nagyban segítheti a nővérem utáni kutatást. Ahhoz ugyanis,
hogy Emma nyomára leljek, előbb Ambrózy bárót kell
megértenem.
– Nocsak! – vonta fel szemöldökét Róza asszony. – Tán a
mi Richárdunk nem beszél elég jól magyarul, hogy tőlem kér
hozzá rejtjelkulcsot?
– Ami engem érdekel, azt ő sosem árulná el nekem –
néztem a hölgy szemébe, majd kibújtatva helyéről két
gombomat, előhúztam a ruhám alatt rejtegetett fotográfiát. –
Kérem, árulja el, ki ez a nő, és mi köze Ambrózy báró testi
hiányosságához?
A Pilisy-ház asszonyának arca oly hirtelen komorult el,
mintha gyászfátyolt dobtak volna rá. Alig nézett a
fotográfiára, máris elsápadt, az ajkába harapott, de gyorsan
összeszedte magát, és viviszekcióra 159 alkalmas pillantást
vetett rám.
– Csupán ennyi érdekli, kisasszony? – kérdezte bántó
cinizmussal. – Valóban nincs semmi több, amiben
segíthetnék önnek, csakis az egyik legkedvesebb barátom
legmélyebbre elásott, senki által nem bolygatható titkának
kifecsegése?
– Az a titok nálam is biztos helyen volna, és ráadásként
segíthetne...
– Ugyan miben? – csapott tenyerével az asztalra Róza
asszony. – Újra feltépni a régi sebeket? Fájdalmat okozni
olyan embereknek, akik már épp eleget szenvedtek? Richárd
előre figyelmeztetett, hogy kegyed fékezhetetlenül tör a célja
felé, sosem nézve, hová lép, kit és mit tipor el.
– Szóval Richárd beszélt önnek rólam?
A Pilisy-ház úrnőjének ismét egyik pillanatról a másikra
változott meg az arckifejezése. Imént még haragos volt, most
azonban megértő, sőt, vigasztaló mosolyt küldött felém.
– Tegye el azt a fotográfiát, Hangay kisasszony – mondta.
– Ha a mi bárónk meglátja magánál, képes, és valóban elűzi
önt a városból, sőt, tán még az egész rogyadozó Monarchiából
is.
– Már megtette – vallottam be csendesen. – A vonatról
szöktem le, hogy magával beszélhessek.
– Nos, kedves, bizony hiába vállalt ekkora kockázatot –
tárta szét karját Róza asszony. – A fotográfián látható
leányról tüzes csípőfogók sem tépnének ki belőlem egyetlen
szót sem...
– Tehát ismeri?

159
élveboncolás (latin)
 – Ismertem, igen, de ennél többet nem mondhatok. Ami
pedig a nővérét illeti, csak remélni tudom, hogy egyszer majd,
bárhová is bujdokolt el szegény teremtés, kegyed vagy a báró
rátalál.
– No, és Cili kisasszony? – használtam fel utolsó adumat
ebben az eleve vesztes kártyacsatában. – Róla mit tud, Róza
asszony.
– Kevesebbet, mint magácskáról, kedves – mosolygott rám
a ház úrnője, bár eme gesztusában most épp szemernyi
melegség sem bújt meg. – Azon viszont a mostanság egyre
népszerűbb lélekbúvárok némelyike bizton szívesen
eltöprengene, vajon magácska mi okból kutat egyszerre két
olyan nő után is, akik a mi Richárdunk körül bukkantak fel.
Bááár – és jött az újabb, kissé cinkosnak tetsző félmosoly –
ezt a talányt érett nőként tán én is megfejthetem: ön,
Milikém, szerelmes és féltékeny, ami, higgye el nekem, a
lehető legrosszabb kombináció!
Fogalmam sincs, mit szándékoztam erre felelni, de talán
jobb is így. Annyi biztos, hogy miközben visszatömködtem
ruhám rejtekébe a fotográfiát, és nagy levegőt véve készültem
a replikára, a konyha ajtaja hirtelen kinyílt, és a kinti hideg
léghuzattal együtt Ambrózy báró toppant be közénk.
– Köszönöm, hogy üzent értem – biccentett Róza
asszonynak, aki kifelé menet Richárd vállára tette a kezét, és
felém pillantva így szólt:
– Kérem, barátom, ne kínozza meg őt túlságosan! Szegény
kislány még oly fiatal.
– Ahogy kívánja, Róza – felelt a báró. – Azt hiszem, úgy
lesz a legjobb, ha minden faxni nélkül egyszerűen csak
lepuffantom és kész.
 Sokáig álltunk némán egymással szemben, arra várva, hogy
a másik végre megszólaljon. Én dacosan felszegett fejjel, tágra
nyitott szemmel, összeszorított ajakkal, ő dermesztőn
nyugodt, sőt, kíváncsian fürkésző tekintettel koptatta a
másodperceket. Végül persze én törtem meg a csendet.
– Hol van hát a revolvere, báró úr? Vegye elő, szegezze a
szívemnek, és puffantson le, ha valóban ezt látja jónak.
Richárd vizslatott még kicsinyt, majd a konyhaasztalra
helyezte a sétabotját, ráfektette a kalapját – amit nagy
sietségében elfelejtett a lépcsőházban hagyni –, és leülve Juló
székére, gombolgatni kezdte a kabátját.
– Meleg van itt – mondta. – Maga nem érzi?
– Főjjön meg, bánom is én, csak kezdjen már szidni!
– Szidni? Ugyan miért?
– Hát itt vagyok, nem?! – tártam szét a karom. – Ahelyett,
hogy a parancsát követve Marosvásárhelyt boldogítanám a
papácskámat, leszöktem a vonatról, kijátszottam Tarján Vilit,
és bejutottam a maga titkos búvhelyére.
– Ez mind igaz – bólintott Richárd, arcán elégedett
mosollyal, amitől nekem mindjárt heves ingerenciám támadt,
hogy lekapjam a mosogató fölé akasztott súrolókefét, és a
képének essek vele. – Szidni azonban épp az imént felsorolt
tények miatt nincs okom magát, Mili, hisz mindent pontosan
úgy tett, ahogy elvártam öntől.
Kellett némi idő, míg felfogtam szavai értelmét. Mikor
sikerrel jártam és végre levegő is jutott a tüdőmbe, szitkaim
jégesőként kezdtek zuhogni rá.
– Maga utolsó kókler! – kiáltottam, vádlón böködve felé
remegő kezemmel. – Sunyi hamiskártyás! Bárónak álcázott
svindler! Főúri gazemberkirály! Maga végig tudta...! Pontosan
kiszámította...!
– Azt, hogy Hangay Mili kisasszony előbb halna meg,
töretné magát kerékbe, vagy ugorna a zajló Dunába, semhogy
félbehagyja a nővére utáni nyomozást? – vágott közbe
Ambrózy báró, miközben ezüst cigarettatárcáját kikattintva
kényelmesen rágyújtott (és én még ebben az őrült pillanatban
is elámultam azon, milyen szemkápráztató ügyességgel képes
fél kézzel gyufát lobbantani). – Természetesen biztosra
vettem, hogy eszében sincs hazautazni. Épp ezért hagytam
meg Istinek, hogy piócaként tapadjon magára. Az a gyerek
ámulatba ejtően ügyes, fürge és eszes.
– Na és Tarján Vili meg az a mocskos garniszálló a Víg
utcában?
– Valahová csak el kellett helyeznem, míg kitalálja, hogyan
szökjön meg előlünk másodszor is – elemző pillantást vetett
szegényes ruhámra, majd halkan csettintett. – Kénytelen
vagyok elismerni, bár félek, hogy ennyi dicséret már tényleg a
fejébe száll, hogy a feladatot sokkal leleményesebben oldotta
meg, mint vártam. Ez a ruhacsere fenomenális! Tán
levetkőztetett valakit? Mondja, honnét lopta? Tudja, Mili, a
marhecolás nem épp úri lánynak való foglalatosság!
– Maga most gúnyolódik velem, de én tudom, csak azért
teszi, hogy leplezze a kudarcát – csikorgattam a fogam
dühömben. – Kétszer is megszöktem a báró úr elől, és ha kell,
harmadszor sem teszek másként. Értse meg végre, kőfejű
barátom: én nem megyek el innét, amíg Emma elő nem kerül!
Van némi félretett pénzem, és akad még olyan, aki segít.
– Erdős Renée kisasszonyra gondol? – Richárd már-már
sajnálkozva csóválta a fejét. – Nem voltam benne biztos, hogy
Tarján urat kijátszva merre indul tovább. Akadt rá némi esély,
hogy néhány napra megpróbál elrejtőzni, mielőtt beront a
Pilisy-házba, ezért a barátnéját éppúgy jó előre beszerveztem,
miként a szerkesztő urat és Istit.
– Egyetlen szavát sem hiszem. Renée sosem szövetkezne
ellenem senkivel.
– Maga ellen nem is, Mili – hajolt előre Ambrózy báró,
cigarettája hamuját a krumplihéjak közé pöccintve. –
Magáért viszont akár az ördöggel is pertuba keveredne.
Becsülje meg a hölgy barátságát, mert valóban ritka kincs.
– Az összes barátom elárult – mondtam csendesen, és
lerogyva a hokedlire igyekeztem lenyelni a könnyeimet.
– Téved, Mili – állt fel Ambrózy báró. – Az összes barátja
belátta, hogy a maga szédült kutakodása mindent elronthat.
– Ugyan mi az a minden? – kiáltottam. – Maga hetek óta
titkolózik és gyanús utakon jár. Alig látjuk otthon, ide
azonban szemrebbenésnyi idő alatt sikerült megérkeznie,
pedig Róza asszony csupán néhány perce szalajtotta magáért
Julót.
– Nincs ebben semmi rejtély – szólt a báró kissé unottan.
- Itt lakom a közelben. Az Országos Kaszinóban bérlek
lakosztályt.
– Úgy! Tehát ott van a pók hálójának közepe, ahonnan
csendben figyelheti, rezzen-e valamelyik szál – bizalmasra
halkítottam a hangomat, hátha jobb belátásra bírhatom
Richárdot. – Mondja, miért nem bízik bennem? Miért nem
árulja el, ki az a Cili kisasszony, akit ebben a házban rejteget,
akit sejtésem szerint naponta látogat, és akiről nekem semmit
nem szabad tudnom?
– A kérdései jogosak, ám egyelőre válasz nélkül kell
hagynom őket – közölte szárazon a báró, majd mintha
hirtelen megszánt volna, hozzám lépett, leguggolt és a
tekintetemet kereste. Mivel makacsul elfordítottam a fejem, ő
játékosan csettintgetett a nyelvével, majd ujját az állam alá
támasztva kényszerített, hogy mégis rá nézzek. – Nagyon
kérem, drága Mili, most az egyszer még hallgasson rám! A
barátainak sem mondtam többet, mint magának, ők mégis
elfogadták az igazamat, és segítettek megállítani önt, mielőtt
újabb bolondságot követett volna el.
– Bolondság, hogy tudni akarom, mi lett a nővérem sorsa?
– Richárd szeme ilyen közelről feneketlen kútként vonzott, és
egyáltalán nem tűnt oly acélosan ridegnek, mint máskor. –
Talán bolondság, ha meg akarom ismerni azt a nőt, akiért
maga elköltözött otthonról, most pedig engem is száműzni
akar a közeléből?
Mi volt az az aprócska villanás Richárd tekintetében?
Félelemnek, nyugtalanságnak, a menekülni vágyó, felriasztott
nyúl rémületének gondoltam volna, ha nem a báró szemében
látom. Ő tartotta az állam, én pedig már emeltem a kezem,
hogy két tenyerem közé fogva arcát, ne engedjem másfelé
fordulni, csakhogy elkéstem. Richárd lehajtotta és
megcsóválta a fejét, miközben halkan sóhajtott, majd felállt.
– Készüljön, Mili, a vonata egy óra múlva indul.
– A vonatom? – döbbentem meg.
– Még tegnap, miután Isti jelentette, hogy maga valóban
leszökött a szerelvényről, új jegyet váltottam és sürgönyt
küldtem az édesapjának, melyben közöltem vele, hogy
sajnálatos tévedés folytán ön egy nappal később, vagyis ma
érkezik haza.
– Tudja jól, hogy nem fogok – pattantam fel a hokedliről. –
Újra megszököm és...
– Nem – vette kézbe a sétabotját Ambrózy báró. – Nem fog
ismét megszökni, mert okos, és mire az állomásra érünk,
maga is belátja, hogy támogató barátok nélkül úgysem tudna
elérni semmit. Ráadásul a Pilisy-ház mostantól a maga
számára megközelíthetetlen erődítménnyé fog válni, erről
személyesen gondoskodom.
– Maga piszok alak! – csattantam fel, mire a báró sétabotja
ezüst fejével megpöccintette kalapja karimáját.
– Köszönöm – mondta –, ezt ebben a kellemetlenül
összekuszált, kifacsart helyzetben bóknak veszem. Piszok
alaknak kell lennem, ha meg akarom menteni a nővérét, és
még ezerszer aljasabb fráternek ahhoz, hogy magácskát
megóvjam önnön baklövéseitől.
– Egyetlen baklövésem az, hogy nem pofozom fel magát
ebben a minutumban! – sistergett belőlem a tehetetlen harag.
– Azt ígérte...
– Azt ígértem, hogy megtalálom a nővérét, továbbá jó
detektívet faragok magából, ha hagyja – lépett az ajtóhoz
Ambrózy báró. – Jelenleg mindkét ígéretem beváltását
egyedül a maga jelenléte akadályozza, így tehát nincs több
apelláta: önnek még ma el kell utaznia!
 13
Szökésben

Pest, 1900. december 17.

– Nagyon nem jól van ez így!

Az elégedetlen hangot hallva, mely már-már nyafogásnak
is beillett, Karlinka csodálkozva fordult el a kisszalon
erkélyajtajától, melynek üvegén át addig a Magyar utcát leste.
– Miről beszélsz, Márika?
– Arról, hogy mindenki teszi a maga dolgát – szakadt át a
kis cseléd hallgatásának gátja. – A kupec kupeckedik, a
svindler svindlerkedik, a részeges duhaj mindennap megissza
a magáét, a korcsmáros meg hízik rajta, csak mi ülünk itten
tétlenül, mint málészájú Tódor a leánybálon.
– Mégis mit tehetnénk? – sóhajtott a leány, érezve, hogy
apró termetű, ám annál eszesebb barátnéjának bizony igaza
van.
– A Tabánban magunk vezéreltük a sorsunkat –
heveskedett Mück Mári. – Vigyáztunk egymásra, jobban,
mint bárki más, pedig a Hül mamával nem volt könnyű a
csízió. Mégis úgy esett, hogy te kiokoskodtad, mit köll tenni,
mi meg szépen megcselekedtük, amit és ahogy jónak láttunk.
Lehet, ha együtt maradunk, még Annácska is élne.
 Karlinka beharapta az ajkát, mert érezte, hogy megint jön
fölfelé az a forró hullám a mellkasából, ami aztán rendre
könnyeket présel a szemébe.
– A báró azt mondta... – szólalt meg, ám Márika paprikás
kedvvel közbetrüsszentett.
– A mi bárónk jó fiú, ne érje rossz szó a háza elejit, de
mégse nem közülünk való. Naponta gyön, sötétedésig, meg
néha még annál is tovább marad, és aszongya, hogy minket
strázsál. Ez stimmt. No, de kitől, mitől, és miért kell tégedet
ennyire félteni? Neked tán mondott valamit, honnan les ránk
a vész?
Karlinka ismét a kinti világ felé fordult, és a tüllfüggönyön
át vágyakozó pillantást vetett a Károlyi-kastély parkjára. A
télire levetkezett fák, a sárba fúlt avar, a sárgára mázolt
kocsiszín és istálló, bár színtelen és vigasztalan látványt
nyújtottak, most mégis úgy csábították, hívták, mintha
Tündérország részei volnának.
– Sokat beszélgetünk, ez igaz – szólalt meg Karlinka
elgondolkodva. – Ügyes férfi a báró. Alig kérdez, inkább csak
figyelmesen hallgat, végül mégis azt veszed észre, hogy életed
legtitkosabb történéseit is elmondtad neki.
– Ez aztán a fájintos kanboszorkányság!
– Márika, hogy beszélsz?!
– Tiszta szívből – vágott vissza a kisleány. – Szeretem én a
bárónkat, hisz csinos ember, meg jó neki a lelke is, de azér’ az
mégse járja, hogy kiszedi belőled a titkaid.
– Elmeséltem neki az életemet – mondta Karlinka.
– Azt a részit is, amiről még én se nem tudok?
– Legfőképpen azt – vallotta be Karlinka. – Ahhoz, hogy
segíthessen, mindenről tudnia kell.
– Hááát... – Mári kétkedőn nyújtotta a szót. – Az nem
segítés, hogy rabságban tart minket. A Sáncz utcai Gurlickné
is bézárta a férjit, rákúcsolva szegényre a pinceajtót, oszt
amikor megtanáták a nyomorult Gurlick csontvázát, az
asszony csak annyit vallott, hogy ugyan minek nyitogatta vón
három éven át azt az ajtót, ha odalenn semmi számára
hasznos nem tanáltatott.
– Bolondos vagy te, Márika – nevetett Karlinka, önmagát
is meglepve hirtelen támadt jókedvével.
– Mondták mán – legyintett a kis cseléd. – De mégse nem
vagyok annyira bolond, mint az a kisasszony, aki mindenáron
bé akarja szuszakolni magát ebbe a házba.
– Kisasszony? – fordult csodálkozva Mári felé a leány. –
Miféle kisasszony, te?
– Hát még nem mondtam vón? – élénkült fel a cserfes
barátné. – Először a báró úr csípte fülön, méghozzá éppeg itt,
a kisszalon előtt, ahogy a folyosón lopakodott, mint valami
kamralesre induló macska. Aztat beszéli a Juló, hogy
vendégként volt híva, és én is láttam ötét odafenn a Gyula
úrral beszégetni. Szép kisasszony különben, csak épp nem ide
való, mer’hogy olyan szelíd neki a tekintetje. Szelíd, mégis
tüzes.
– Elárulta, hogy mit keresett ezen az emeleten?
– Fittyfene se tudja – rántott a vállán Márika. – A báró úr
oly sebest hurcibálta el, mint megáradt kanális a kapkodva
letépett, szívtelen elvetett liliomot.
– Mégis visszajött?
– Vissza ám, de akkor mán csavaros furmánnyal élt!
Koszos kis cselcsinek őtözött, aki a házaló kofának segít
cipekedni. Én mégis felismertem a fizimiskáját, mer’ olyan a
szemem, mint a frissen fent beretvakés.
– Elzavartátok?
– Inkább behívtuk a konyhába, mer’hogy a Róza
asszonnyal akart beszélni.
 – És beszélt?
– Valamicskét igen, de aztán gyött a báró úr és megin’
elhurcibálta. Azóta hírét se hallottam, ami jobb is, mer’hogy
nem ide való milimárinak160 nézett ki, az hótziher!
Karlinka a kerevetre ült és úgy tett, mint aki a reggeli
újságok között válogat. Gondolatai Ambrózy báró körül
keringtek, aki hetek óta mást sem tett, mint a szoknyája
szegélyén ült, hogy újra és újra meghallgassa Hangay Emma,
Gerlice és Kardos Cecília történetét. Minden aprócska
részletet tudni akar – töprengett homlokráncolva Schumayer
Karlinka –, ő azonban egyetlen szót sem ejt a bolond
kisasszonyról, aki... Odalenn megszólalt a kapucsengő.
– Meggyött a bárónk! – szökkent talpra Mári, és az
izgalomtól egész vörösre gyűlt az arca. – Nekem kell nyitnom.
Merkelnének kimenője van, a Juló meg a Róza asszony
körmit pucoválja, ami különben fölös macera, ha egyszer
rágni is lehet.
A kis cseléd elviharzott, Karlinka azonban nyugodt szívvel
tovább ült a helyén, hisz biztosra vette, hogy Márika téved. A
báró valóban mindig eme napszakban szokott érkezni, ám
sohasem csönget. Hogy mégis merről és miként toppan be a
Pilisy-házba, az oly kicsiny titokmorzsa volt, amilyenből még
számtalan akadt Ambrózy Richárd körül. A leány próbálta
ugyan kérdezgetni, és a férfi látszólag töprengés nélkül felelt
neki, ám utólag rendre kiderült, hogy soha semmi olyat nem
árult el magáról, ami érthetőbbé, világosabbá tette volna, ki is
ő valójában.
– Csak a Samu bácsi gyött – tért vissza csalódott képpel
Márika, és úgy rogyott a székre, mint aki világraszóló bánatot

160
tejesasszony, tejes kofa, aki a megrendelőknek naponta házhoz vitte a
tejet (Pest környéki sváb tájszólásból, irodalmi német formája
Milchmeierin)
cipel. – Este fontos vendége lesz a naccságának, aki a vacsora
meg a habzó bor mellé klimpírozást is akar.
A vén zongorista játéka máris leszivárgott az emeletről, bár
a könnyed szonáta csupán néhány percig szólt, mivel ennyi is
bőven elegendő volt ahhoz, hogy Samu bácsi megnyugodjék a
pianínó állapota felől. Karlinka felállt a kerevetről, és
miközben Márika duruzsolását hallgatta arról, milyen
rettentő rossz ebben az aranykalickában raboskodni, az
erkélyajtóhoz lépve ismét kitekintett. A Magyar utca
túloldalán épp ekkor tűnt fel Ambrózy báró, méghozzá
gyalogosan. A férfi sétabotjával minden második lépésnél a
járdára koppintott, és úgy haladt tovább, hogy egyetlen
pillantást sem vetett a Pilisy-házra...

Amikor kilépett az Országos Kaszinó impozáns ajtaján,

rögvest érezni kezdte azt a különös bizsergést. A bal
halántékánál, közvetlenül a haj vonalánál indult, és amint a
járdaszélre lépett, nyomban felerősödött. A Kossuth Lajos
utca délutáni forgalma úgy hömpölygőit Richárd körül,
mintha örökre el akarná őt nyelni. Fiákerek, könnyű hintók és
konflisok kerülgették a lomha stráfkocsikat, mit sem törődve
a közöttük rémült hangyákként cikázó gyalogosokkal. A
dermesztő hidegben, mely hó nélkül még mindig csupán a tél
szomorkás paródiájának tűnt, a székesfőváros mindennapi
élete zavartalanul pezsgett, forrt, mint a lefojtott must.
A báró kivárta, míg a soron következő bérkocsi elcsattog
előtte, majd ruganyos léptekkel átvágott a széles úttesten. A
Magyar utca sarkán két szurtos képű utcakölyök próbált elébe
vágni, miközben hangos, panaszosan elnyújtott óbégatással
könyörögtek némi alamizsnáért. Richárd a botjával tartotta
távol őket, hisz tökéletesen tisztában volt a módszerükkel:
amíg az egyik átveszi a neki szánt néhány garast, a másik
hátulról közelíti meg a jó szándékú adakozót, és
villámgyorsan a kabátzsebekbe kotor, remélve, hogy többre is
lel, mint amennyit az áldozat önmagától adni akar.
A keskeny utcán végigtekintve Richárd alig látott néhány
embert. A Bányai 161 -féle kávémérés előtt stráfkocsi állt,
melyről tömött zsákokat pakoltak le, míg a túloldalon valami
részeg alak homlokával támasztotta a házfalat, így enyhítve a
koponyájában lüktető macskajajt. A cselédlány, aki épp
kilépett a kapun, rosszallón nézett rá, aztán fejét csóválva
ment tovább.
Semmi érdekes, semmi figyelemreméltó.
A bizsergés azonban, mely veszélyt jelzett, mégsem akart
szűnni, sőt, egyre erősebbé vált. A babkávéval tömött
zsákokat cipelő két inas lehajtott fejjel várt, míg a báró
elhaladt előttük. A sétabot vége minden második lépésnél a
járdához ért, fémes koppanást hallatott, majd könnyedén a
levegőbe bökött, mintha gazdája a netán útjába kerülő
láthatatlan embert szeretné elriasztani.
A Reáltanoda utca sarkán pillantotta meg az elsőt. Amint a
tekintete átsuhant rajta, a bizsergés hirtelen éles szúrássá
vált, majd kihunyt. Megvagy, barátocskám – gondolta
Ambrózy báró. – Szellemesebb álcát nem tudtál kiötleni?
A vak koldus a sarki bérház falának támaszkodva állt,
feketére kormozott, kerek szemüvegével a való világon túli
világtalanságba bámult, és olykor meg-megrázta a kezében
tartott bádogdobozt, melynek alján néhány rézkrajcár zörgött.
Richárdot hirtelen elfogta a játékos kedv. Lelassított, botját a

161
Bányai Árminná kávés 1900-ban a IV. kér. Magyar u. 5. alatt lakott és üzemeltette
kis kávémérését.
hóna alá szorította, és bőrkesztyűs kezével a kabátzsebébe
nyúlva, pénzt vett elő.
– Az Isten ezeríziglen áldja meg a nagyságos urat –
hálálkodott a vak koldus, egyenesen a báró arcába nézve.
Ilyen közelről jól látszott, hogy a kerek szemüveg kormozása
nem sikerült tökéletesre. A kellő helyen, vagyis épp a
szembogár előtt egy-egy vékony csík tisztán maradt,
rendkívül keskeny, ám mégis jól látható szeletet tárva fel a
koldus számára a külvilágból.
Ráadásul épelméjű kéregető sosem állna ki egy olyan
sarokra, ahol jó, ha félóránként elhalad valaki –
morfondírozott magában Ambrózy báró, miközben figyelmét
már az a két gimnazista suhanc kötötte le, akik a kapualjba
húzódva, üveggolyókat pöckölgetve múlatták az időt.
A Gróf Károlyi utcához érve a bizsergés ismét jelentkezett.
Richárd átvágott a kereszteződésen, és úgy haladt el a Pilisy-
ház előtt, hogy még csak röpke pillantásra sem méltatta azt.
Kalapja karimája alól azonban továbbra is minden irányba
figyelt, így jól látta...
.. .a szotyolát köpködő, unott képű munkásembert, kinek
zsebéből vadonás új collstok kandikált elő (alighanem direkt a
kék cájgruhához vette, ami szintén friss szerzeménynek
tűnt)...
...a selyemvirágokat áruló, ellenszenves arcú nőt, aki
időnként rekedt hangján fel-felkiáltott, erőtlenül kínálva
megvételre kézzel varrt portékáját (gondosan ügyelve rá, hogy
ezt mindig akkor tegye, mikor épp senki olyan nincs a
közelben, aki tényleg vásárló lehetne)...
 .. .és a Károlyi-park vaskerítése mentén bóklászó ficsúrt,
kinek széles nadrágszárát a bokájánál fémcsíptető fogta össze,
biciklijétől pedig sosem távolodott el tíz lépésnél messzebb
(ám egymásról gyújtott cigarettái cseppet sem vallottak
sportemberre).
Ambrózy báró hirtelen váltott irányt, és átvágva a Magyar
utcán, a Múzeum körút felé indult. Mielőtt belépett volna a
Fiume kávéházba 162 , röpke pillantást vetett maga mögé. A
ficsúr követte őt, ám amikor meglátta, hogy a báró hová tart,
dühös grimaszt vágva, bizonytalankodó
kormánymozdulatokkal visszafordította a kerékpárját.
Mint mindig, Goldberger Samunál most is kissé túlfűtötték
a helyiséget. Richárd sűrű szivarfüsttel és tömény kávéillattal
teli légen vágta át magát. A törzsvendégek némelyike kissé
csodálkozva pillantott fel rá, hisz sem a kalapját, sem a
kabátját nem vette le a bejáratnál, ahol a fogasok álltak. A
báró megállás nélkül haladt az asztalok között, egyenesen a
kávéház hátsó traktusa felé. A főpincér már várta, és a régről
ismert, jó kuncsaftoknak kijáró biccentéssel köszöntötte,
miközben sima, gyakorlott mozdulattal húzta félre a súlyos
függönyt.
– Erre méltóztassék, báró úr – mondta csendesen. – Ha jól
sejtem, a szokásos útvonalon méltóztatik távozni.
– Mint mindig, barátom – felelte Richárd, miközben a
kárpitozott folyosón lépkedve elhaladtak a biliárd–, majd a
kártyaszoba, és végül a tulaj apró irodája előtt is.
A különleges vendégeknek fenntartott, igen ritkán
használt, ám annál pazarabbul berendezett szivarszoba két
hatalmas tükre közül a bal oldali rejtette a tapétaajtót. A

162
A Fiume kávéház a IV. ker. Múzeum körút 13. alatt volt, tulaja, Goldberger
Salamon kávés is ugyanitt lakott.
főpincér benyúlt a díszes keret sarka alá, és miután aprót
mozdított a kezén, halk kattanás hallatszott, a titkos átjáró
pedig kinyílt.
– Kellemes időtöltést kívánok a báró úrnak – hajolt meg a
Fiume kávéház simára beretvált arcú alkalmazottja. – Kérem,
adja át kézcsókunkat Madame Rose-nak.
A folyosó, melynek falán két hasas, láthatóan jól
karbantartott, gyakorta újratöltött olajmécs aprócska lángja
adott némi fényt, húsz lépés hosszan nyúlt el. A falakat
lakkozott lambéria fedte, a cementpadlón való járást vastag
szőnyeg tette kényelmessé, és a plafonról nem lógtak alá
pókhálók. Richárd szinte hallani vélte, ahogy a fölébe
magasodó bérházak minden helyisége nyüzsög az élettől.
Vasajtóhoz ért, mely olajozott zsanérjainak hála könnyedén és
zajtalanul nyílt ki.
Újabb folyosószakasz következett, néhol oldalajtókkal,
amikre azonban a báró ügyet sem vetett. Tudta jól, hisz
számolta a lépteit, hogy immár elhagyta a Múzeum körút és a
Gróf Károlyi utca sarkán álló épületet, és egyetlen balkanyar
után a Magyar utca 20-as számú ház alá ért. Néhány
lépcsőfok, majd a trükkös csappantyúval ellátott ajtó
következett, melyet a túlsó oldalon a Pilisy-ház kamrájának
egyik polca takart.
– Kéz csókolom, nagyságos úr – köszöntötte Richárdot a
cseppet sem meglepett Juló, aki már végzett Róza asszony
manikűrjével, és most épp némi befőttet akart csenni,
kihasználva a szigorú szakácsnő távollétét.
– Szervusz, fiam – biccentett Ambrózy báró, és úgy adta a
cseléd kezébe kalapját, botját, mintha szokásos módon, a
főbejáraton át érkezett volna. Miután Juló lesegítette róla a
kabátot is, kérdőn nézett a lányra, aki rögvest útbaigazítással
szolgált.
 – Schumayer kisasszony a kisszalonban tartózkodik.

Karlinka csodálkozva fordult az ajtó felé, miután

meghallotta a határozott, háromszori kopogtatást. Mári talpra
szökkent, úgy-ahogy elrendezte gyűrt kötényét, félrebillent
fityuláját, majd ünnepélyes mozdulattal a kilincsért nyúlt és
kitárta az ajtót.
– Nahát, hisz ez a báró úr! – ámuldozott. – Biztos a
kéményen át gyött, hogy észre se vettük.
– Beszélsz bolondokat – pirított rá Karlinka. – Eriggy
inkább, és hozz forró teát. A báró úr bizonyára átfázott. Innen
legalábbis úgy látszik, hogy cudar hideg van kinn.
Richárd egyenest a Tabánból kimentett leányhoz lépett,
meghajolt és szertartásosan kezet csókolt neki. Karlinka
szótlan biccentéssel fogadta ezt, ám hiába próbálta
visszahúzni a karját, a férfi nem engedte el az ujjait, miként az
illendő lett volna, inkább húzni kezdte maga felé, arra
kényszerítve tulajdonosát, hogy kövesse őt.
– Nagyon kérem, távolodjék el az erkélytől – mondta
Ambrózy báró. – Jelenleg is legalább hárman figyelik az
épületet, és bár a függönyök miatt aligha ismerhetik fel önt,
mégis jobb az elővigyázatosság.
A leány úgy érezte, mintha jeges vizet zúdítottak volna a
hátára. Önkéntelenül az erkélyajtó felé pillantott, majd a
kerevethez lépett és leült.
– Szóval tudják, hogy itt vagyok – mondta feszültségtől
vibráló hangon.
– Attól tartok, igen – vallott színt a báró.
– Kimegyek én, oszt ollat rúgok mindegyikbe, hogy az eget
is nagybőgőnek nézik – heveskedett Márika. – Tessen csak
ide bízni! A Herrdoktor is megmondhassa, hogy a Gellért-
hegy lábánál cseperedett jányok országos méretű pofonok
kiosztására képesek, amit isten uccse a jó levegőnek, a
sziklából elősistergő gyógyvizeknek, meg az ottani csibézerek
átlagon felüli pimaszságának köszönhetünk. Mer’ teccik
tudni, szép báró úr, a tabáni vagányokat nem lehet ám csak
úgy kisasszonyosan paskolgatni. De nem ám! Kemény
azoknak az állkapcájuk, jól tűrik a verést, szóval ha igazán
elszemtelenedik a hangulatjuk, nekünk, ottani jányoknak
akkora svungot kell vinni a nyaklevesbe, mint sehol másutt a
dicső Monarchiában. Azér’ mondom, hogy tudja: ha
megmutassa nékem, kik azok a trógerek, akik az én Cilikém
után leskődnek, én máris lemegyek...
– És felhozod a teát! – szakította félbe a szóáradatot
Karlinka. – A nevemet pedig többé ne téveszd el, kérlek.
– Mér’, hát most szabad, nem? – fújt mérgesen a kislány. –
A báró úr tuggya, kik vagyunk, más fül meg egy se nincs a
közelben nyitva. Jól van, na, megyek mán, megyek! Nem kell
mindjárt úgy nézni a szegény tabáni árvára, mint a
húslevesben fürdőző légyre.
Amint Márika mögött becsukódott az ajtó, Schumayer
kisasszony figyelme Ambrózy báróra terelődött. Az utóbbi
hetekben számos órát töltöttek együtt, és ezalatt a nemes
arcél, a mindig gondosan ápolt angol bajusz, a férfi szája
sarkában időnként (bár túl ritkán) felbukkanó két kicsi,
függőleges mosolyránc előbb ismerőssé, majd egyre
kedvesebbé vált a leány számára. Mikor tekintete az arany
biztostűvel zsebhez fogott, üres kabátujjra tévedt, a ruhája
alatt rejtőző hegek, amik Gerlice örökségeként csúfították a
bőrét, rögvest bizseregni kezdtek, mintha azt jeleznék, hogy ő
és a báró sorsában több a közös, mint gondolnák. Bár ennyi is
elegendő lett volna a bizalomhoz, Karlinka mégsem tudta
igazán, hogy mit gondoljon Ambrózy Richárdról. A férfi oly
váratlanul bukkant fel az életében, mint letört árboc a viharos
tengeren, mely puszta létével menedéket kínál a hullámok
közt vergődő fuldoklónak. Kardos Cecília elfogadta ugyan a
segítséget, és menekvésképpen átalakult Schumayer
Karolinná, ám egyre inkább érezte, hogy Márikának igaza
van, mikor arról zsémbel, hogy nem volna szabad a saját
sorsuk irányítását teljességgel a báróra bízniuk.
– Úgy tűnik, kedves Richárd, hogy ön ma a szokottnál is
feszültebb, kimerültebb és tanácstalanabb – szólalt meg
Karlinka. – Amennyiben rossz híreket hozott, essünk túl
rajtuk, s aztán majd együtt kitaláljuk, miként szabaduljunk
meg a kígyóveremből.
– A maga kiszabadítása az én dolgom – mondta a báró, aki
továbbra sem ült le, inkább a falon függő tájképek egyikét
nézegette, míg rá nem jött, hogy a buja vadon mélyén
mezítelen nimfákat lát kergetőzni.
– Ezek szerint nekem nincs is más feladatom, mint hagyni,
hogy ön segítsen rajtam – állapította meg Karlinka, remélve,
hogy a hangsúlyában megbúvó éle elér a báró tudatáig.
– Ilyen a világ természetes rendje – fordult felé Richárd,
arcán kissé felsőbbrendű magabiztossággal. – A férfi harcol, a
nő pedig...
– Remegve várja odahaza a csata végkifejletét. – Karlinka
felállt, és a szekreteren sorakozó kicsiny porcelánnippek
egyikére tette mutatóujjának hegyét. – Tudja, hogy ki ő, báró
úr?
Richárd röpke pillantást vetett a szoborra.
– Ha jól látom, Athéné istennő.
– Egész pontosan pajzsrázó Pállasz Athéné az ógörög
mitológiából, aki teljes vértezetben pattant ki atyja, Zeusz
fejéből. Nő, aki képes küzdeni, akinek megvan a magához
való esze, és nem kezd hisztérikusan sikoltozni, ha lát egy
kisegeret.
– Könnyű neki, hisz istennő.
– A maga nemében minden nő az, amennyiben hajlandó a
saját sorsát irányítani – mondta Karlinka. – Amíg ön fel nem
bukkant a Tabánban, én is ezt tettem, ám azóta valahogy
kicsúszott kezemből a kormánykerék. Sőt, tudja mit, báró úr,
fogalmazzunk nyíltan: ön az, aki átvette az irányítást, és ez
nekem egyre kevésbé tetszik.
Richárd töprengve nézett a leányra. Gyönyörű, okos és
hihetetlenül erős nő, aki Hangay Emmaként tűnt el,
Gerliceként halt meg, és Kardos Cecíliaként támadt fel újra,
hogy aztán Schumayer Karolin néven rövid időre nyugtot
leljen. Csakhogy most történt valami... Richárd nem tudta,
nem értette, mi változott meg, azt azonban kissé csodálkozva
konstatálta, hogy némi szomorúságféle éled benne. Úgy
érezte, hamarosan véget ér a Pilisy-házban töltött kellemes
esték sora, és Karlinka eltűnik, mint harmatcsepp a
virágsziromról.
– Nézze, kisasszony – szólalt meg végre Ambrózy báró –, a
tények a következők. Önt elrabolták, majd megszökött, ám
azóta is rejtőzködnie kell, és az üldözői most ismét a nyomára
bukkantak. Ebben valamelyest én vagyok a ludas, mivel
hagytam... Vagy inkább képtelen voltam megakadályozni,
hogy a húga...
– Hogy van a kis Mili? – ragyogott fel hirtelen Karlinka
szeme.
– Kénytelen voltam őt hazaküldeni az édesatyjához,
nehogy még több bajt okozzon.
– Ő volt a bolond lány, igaz?
– Parancsol?
 – Márika említette, hogy valami bolond lány kétszer is
bejutott ide, és mindkétszer ön távolította el a házból.
– Ez így igaz – Richárdot láthatóan feszélyezte a téma,
mintha immár kételkedne abban, hogy helyesen cselekedett.
– Mili kisasszony... Nos, ő rendkívül, sőt, nem túlzás azt
állítanom, hogy elképesztően, bosszantóan, mi több, olykor
vérforralóan makacs.
Karlinka felkacagott.
– Igen, ő az én tűzrőlpattant kishúgom!
– Mili kisasszony komoly veszélybe sodorta önt azzal, hogy
akaratlan a Pilisy-házra terelte a gonosztevők figyelmét –
szólt ingerülten Ambrózy báró. – Amint korábban mondtam,
immár állandó megfigyelés alatt tartják az épületet, és csak
idő kérdése, mikor szánják el magukat a cselekvésre. Ha
biztosak volnának benne, hogy Schumayer Karolin azonos
Hangay Emmával, már ránk törték volna az ajtót.
– Mondja, báró úr, miért nem engedte meg, hogy
találkozzunk? – váltott témát hirtelen Karlinka. – Négy éve
szeretnék hazatérni, vagy legalább a családom egyik tagját
átölelni, ám tudtam, hogy ha megteszem, halálos veszélybe
sodrom őket. Most viszont a húgom itt volt, alig néhány
lépésre tőlem, és ha már így alakult, akár találkozhattunk is
volna.
– Ez tévedés – rázta a fejét Ambrózy báró, kinek vonásain
látszott, hogy határozottan bosszantja, amiért a leány
képtelen magától belátni ezt az egyszerű tényt. – Ha Mili
kisasszony tudná, hogy ön itt rejtőzik, egy egész dragonyos
ezred sem állíthatná meg, a nyomában viszont
megérkeznének az ön üldözői is.
– Szóval ő nem is sejti, hogy itt vagyok? – Karlinka
csodálkozva emelte fel a szemöldökét. – De akkor miért akart
oly makacsul bejutni ide?
 – Cili kisasszony miatt – sóhajtott a báró gondterhelten. –
Annyit sikerült kiderítenie, hogy a Tabánból ide költöztettem
Kardos Cecíliát, akit ő mindenáron meg akart ismerni, mert...
– Féltékeny! – Karlinka ismét nevetett, bár nem oly
önfeledten, mint korábban. – Hát már ennyire megnőtt az én
rövidszoknyás kishúgom?!
– Fogalmam sincs, miről beszél – facsarta ki magából a
szót Ambrózy báró dühösen. – Ugyan miért volna féltékeny
Mili bárkire is?
– Esetleg mert szerelmes? – billentette oldalra a fejét
kérdőn Karlinka.
Richárdot megdöbbentette a két leány közti hasonlóság.
Jó, persze, Mili szertelen, heves, olykor lepuffantanivalóan
pimasz, Emma viszont bölcs, nyugodt és mindig valami éteri
szomorúság lengi körül, amitől azonban a szépsége nemhogy
tompulna, de egyenesen felragyog, ám akkor is... Micsoda
egetverő ostobaság! – gondolta Ambrózy báró haragvó
lélekkel. – Az egész csupán az érzékek csalóka játéka, hiszen a
Hangay lányok még csak nem is édestestvérek!
– Valamit el kell mondanom magának, Emma – szólt
határozottan Richárd. – Kérem, üljön le és figyeljen rám,
miként az utóbbi hetekben én figyeltem önre.
– Eltévesztette a nevemet, báró úr – figyelmeztette
Karlinka nyugtalanul.
– Nem – mondta a férfi, miközben járkálni kezdett a
kisszalonban. – A névcsere most aligha fontos, hisz kettesben
vagyunk, és amit mondani akarok...
Pillanatnyilag fogalma sem volt róla, hogy folytassa.
Néhány kínosan tovaröppenő, néma másodperc után
kopogtatás hallatszott, ami a bárónak most kifejezetten jól
jött.
 – Tessen parancsolni, itten van a tea – mosolygott rájuk
sokat sejtetően, vagy inkább sejtben Márika. – Igyék a mi
szép bárónk, hogy átmelegedjék a porcikája.
Mivel választ és köszönetét sem kapott, a kis cseléd
alaposan végigmérte a két jelenlévőt, majd hatalmas színpadi
sóhajt hallatva kivonult a helyiségből.
– Na, tessék, így megy ez! – morogta közben az orra alatt.
– Begyön az ajtón egy snájdig férfi, mire a jány esze huss,
kiugrik előle az ablakon, oszt szer’usz világ, messze inal.
Hajjaj, bárcsak mán én is meghibbanhatnék kicsit attól a
mézes szerelemtől!
A kisszalonban hiába szállt szerte a messzi India kincsének
csodás illata, a feszült hangulatot most cseppet sem volt képes
oldani. Karlinka ismerte már annyira a férfit, hogy olvasni
tudjon a gesztusaiból. Richárd feszült volt, de elszánt, csak
épp nehezére esett megszólalni.
– Az üldözőimről van szó? – próbált segíteni a leány. –
Apróra elmondtam mindent, amit róluk tudok, sőt, volt oly
kedves a báró úr, és egész korábbi életemről, még a
kislánykoromról is kifaggatott.
– Minden aprócska részlet fontos lehet – hadarta Richárd,
folytatva az őrült sétát erkélyajtótól az arannyomatos zöld
posztóval takart falig.
– Ha jól sejtem, az indítékot keresi.
– Az okot, igen, és egyben a magyarázatot arra, hogy miért
rabolták el önt négy évvel ezelőtt.
– Na, és jutott valamire?
– Azt hiszem... – Ambrózy báró hirtelen a kanapén ülő
lány elé lépett, kivette kezéből a még üres csészét, majd
hangos csörrenést keltve visszahelyezte azt a tálcára. – Úgy
vélem, már tudom, mi okból rabolták el önt 1896-ban, és
miért üldözik azóta is.
 – Értem – bólintott lassan, megfontoltan Hangay Emma.
– Most pedig arra készül, hogy végre velem is megossza ezt
a titkot.
– Valóban – bólintott Richárd, miközben úgy nézett le rá,
mint egy alapjában véve jószívű óriás, aki épp eltiporni készül
őt, bár tisztában van vele, hogy utólag majd bánni fogja a
dolgot. – Vágjunk hát bele! Hangay úr...
– Mi van a papácskámmal?
– Csak annyi – tört ki Ambrózy báróból a régtől fogva
rejtegetett igazság, amit eleddig Emma előtt titkolni volt
kénytelen –, hogy Hangay Árpád marosvásárhelyi
könyvkereskedő valójában önnek nem a vér szerinti
édesatyja.
A következő húsz perc, mely során Richárd harmatgyenge
kísérletet tett rá, hogy tapintatos legyen, az idősebb Hangay
lány életének leglidércnyomásosabb időszaka volt. Zúgott a
feje, szeme előtt elhomályosult a világ, a szíve pedig úgy
dübörgött a szoros fűző alatt, mintha szét akarná azt
repeszteni. Mindeközben tudata egyik része – mely mindig
képes volt józan és megfontolt maradni, így segítve át őt
bármin, amit a sors reá mért – apránként felfogta, rendbe
rakta és elraktározta a tényeket, miszerint az ő imádott
mamája 1879 májusában a Lázár de Szárhegy család által
adott bálon ismerkedett meg az akkor már nős Bissingen-
Nippenburg Ernő gróffal, és e gyorsan ellobbanó szerelem
gyümölcse lett ő, Emma, akit a jó papácska, Hangay Árpád
úgy nevelt föl, mintha a saját gyermeke volna.
– Meggyőződésem – mondta Ambrózy báró –, hogy az ön
vér szerinti atyja akarja elraboltatni magát. A gróf indítékai
még homályosak, ám a titkára, Matolcsy Kamill által
elkövetett gyilkosságok arra utalnak, hogy semmi nem
állíthatja meg őket.
 – Semmi? – kérdezte a kavargó gondolatok ködén túlról
Emma.
– Nos, talán én képes leszek rá – vont vállat a báró,
hangjában épp csak leheletnyi önteltséggel, miközben arra
készült, hogy vallomástétele után végre leüljön az egyik
székre. – Van ugyanis egy tervem, ami...
– Bocsásson meg, Richárd, de most nincs kedvem teázni –
állt fel Emma hirtelen, és két lépéssel az ajtónál termett. –
Remélem, elnézi nekem... Különben mindegy, nem érdekes –
rázta meg a fejét hevesen, majd sietve távozott.

Pest, 1900. december 18.

Gottvald163 úr a konyhába vezető folyosó ajtaja mellett állt

és szigorú szemmel vizslatta birodalmát. Fehér kesztyűbe
bújtatott ujjai kissé idegesen matattak egymással, ám ezt
senki nem láthatta, mivel a két kezét hátul, makulátlan
pincérfrakkja derekánál kulcsolta össze. Az Országos Kaszinó
étterme e korai órán szinte teljességgel kihalt volt. A damaszt
térítőkkel takart, karcsú thonet székekkel körbevett
asztalokon katonás rendben álltak az ezüst evőeszközök,
tökéletes háromszögre hajtogatott kendők és a hatalmas
ablakokon beszökő napfényt szikráztató kristálypoharak. A
csendes teremben csupán hárman ültek, egymástól messze és
egymással fikarcnyit sem törődve. A hatos asztalnál,

163
Gottvald Rezső (1873-1932) vendéglős. Előbb a Nemzeti Kaszinó, majd az
Országos Kaszinó nyilvános éttermének bérlője volt, majd 1913-ban Szegedre
költözött, ahol először a Prófétát, később a Hágit vezette. 1900- ban a IX. kér.
Angyal u. 11. alatt lakott.
közvetlenül a Kossuth utcára néző portálok mellett, mint
mindig, most is Molnár164 képviselő foglalt helyet. A politikus
hagyta kihűlni a rántottáját, helyette könnyű bambuszkeretre
feszített újságját olvasta, amiben részletes beszámoló állt az
előző napi parlamenti eseményekről. Az étterem legtávolabbi
és egyben legsötétebb sarkában álló kilences asztalt
Schomann165 foglalta el. Az építész reggelire csupán két szelet
üres pirítóst és egy nagy bögre tejeskávét fogyasztott, mely
menü póriassága Gottvald urat, a Kaszinó konyhájának
vezetőjét már régóta kifejezetten ingerelte.
Bezzeg a harmadik vendég, aki a tizenhetes asztalnál ült,
egészen másmilyen alak volt. Ő sosem engedte, hogy a nagy
gonddal készített étel megdermedjen a tányérján, mindig
bőséges angol reggelit fogyasztott, és olykor többször is
magához intette a kávés fiút, hogy teletöltesse vele a bögréjét.
Igaz, hogy ennek az úriembernek csupán egy karja volt, ám
ennyivel is jól boldogult, ügyesen forgatva a finom
evőeszközöket, miközben egész lényén látszott, hogy kizárólag
a táplálkozás ártatlan élvezetével van elfoglalva.
Gottvald úr az ilyen vendéget nevezte igazi férfinak! Az ifjú
báró még csak néhány napja lakott az Országos Kaszinó
legfelső emeletén található bérlakosztályok egyikében, a
konyhafőnök ennek ellenére máris a szívébe zárta a magas,
inas, mégis jó étvágyú kuncsaftot. Épp ezért is bosszantotta
fel oly nagyon, mikor úgy két perccel később a Kaszinó egyik
londinere toppant be az étterembe. Gottvald úr birodalmát
egészen eddig a pillanatig diszkrét papírzörgés,
villacsendülés, valamint egy alkalommal Molnár képviselő
krákogása töltötte be, ám most a sietősen koppanó léptek

164
Dr. Molnár Jenő országgyűlési képviselő 1900-ban a IV. kér. Kossuth Lajos u. 20.
alatt, az Országos Kaszinóban lakott.
165
Schomann Antal építész 1900-ban szintén az Országos Kaszinóban lakott.
barbár módon meggyalázták a reggelire szánt idő fennkölt
hangulatát.
Az aranygombos, vörös posztó egyenruhát és kerek sapkát
viselő londiner kicsiny ezüst tálcát tartott jobb kezében, és az
ajtóban állva úgy nézett körül, mint aki idegen, ám
meghódítandó területre ért. Gottvald úr ujjai kétségbeesetten
kapaszkodtak egymásba. Csak el ne kezdjen kiabálni –
fohászkodott magában. – Ha megteszi, azonnal ki-ru-gatom!
A londiner nem kiabált. Tekintete nyugodtan söpört végig
Gottvald úr birodalmán, sorra szemrevételezve a jelen lévő
vendégeket. Az üres pirítósával piszmogó építész nem
érdekelte, az újságja mögé bújt képviselőnél kissé
elbizonytalanodott, ám amikor végre felfedezte az ifjú bárót,
felsőtestét előredöntve lendületet vett, és egyre gyorsuló
léptekkel elindult felé.
Gottvald úr elkeseredett, halk sóhajt hallatott. Mindig ez
van – gondolta melankolikusan. – Folyton azt a vendéget
zavarják meg, aki leginkább képes értékelni az étkezés
fennkölt pillanatait.
Ambrózy báró csodálkozva pillantott fel, midőn a londiner
alakja árnyékot vetett a lazacfilére, amit épp elfogyasztani
készült.
– Bocsánatát kérem, méltóságos úr, de ezt egy cselédlány
hozta, aki azt állítja, hogy életbevágó dologról van szó.
Az ezüst tálcán, ami most a báró és reggelije közé
tolakodott, egy vizitkártya hevert. Rajta a cikornyás betűk
Pilisy Róza úrhölgy nevét adták ki.
– Hol van most? – kérdezte Richárd, miután elvette és a
szivarzsebébe süllyesztette az aranykeretes kis kartonlapot.
– Parancsol, báró úr? – értetlenkedett a londiner.
– A cseléd! Itt van még?
 – A főbejárat portájáról kiküldtük, ott nem lábatlankodhat,
úgyhogy az utcán...
– Értem! – Ambrózy báró kitépte nyakából, majd mintegy
gyászos szemfedőként a már soha el nem fogyasztandó
lazacra dobta az éttermi kendőt, majd felállt, és nyomában a
londinerrel távozott.
Az Országos Kaszinó sarki főbejárata előtti széles járdán
Juló toporgott a fagyos hidegben.
– Ehv... ehv... ehvltűnt – vacogta nagykendőjébe
burkolózva.
– Mi tűnt el? – kérdezte Ambrózy báró, aki ugyan nem
viselt kabátot, sőt, kivételesen még kalapot sem, mégsem
mutatta semmi jelét annak, hogy fázna.
– Nem mih... mihcsoda, hah... hanem kicsoda – Juló két
ökölbe szorított, mosogatóiétól vörös kezét lehelgette, majd
hadarni kezdett: – A Róza asszony tisztelteti a báró urat, és
kéri, hogy rögvest tessen hozzánk elsietni, mer’ a Márinak se
híre, se hamva, és a Schumayer kisasszony is csak a hűlt
helyit hagyta hátra.

A vonat csak jó húsz perc múlva indult, de Emma (mert

most megint annak érezte magát) minél hamarabb a
szerelvényen akart lenni.
– Két jegyet kérek Marosvásárhelyre, harmadosztályra –
hajolt le a kicsiny üvegablakhoz.
A vasutas rögvest a megfelelő tömb irányába nyúlt, de
mikor felnézett a csinosan öltözött, selyemszalagokkal és
hamis cseresznyékkel díszített kalapot viselő hölgyre,
mozdulata félbeszakadt.
 – Harmadost? – kérdezte. – Biztos benne a kisasszony,
hogy oda kéri a jegyét?
– Ezt mondtam, nem?! – Emma rögvest elszégyellte magát
ingerültsége miatt, és halovány mosolyt erőltetett az arcára. –
Nagyon kérem, adja azt a két jegyet.
– Ahogy parancsolni tetszik – vont vállat sértetten a
vasutas, miközben dohánytól sárga ujjai már tették is a
dolgukat. Emma fizetett (micsoda szerencse – gondolta –,
hogy mégis hoztam a Hül-házból némi készpénzt), majd fogta
a jegyeket, és máris a vonat felé indult volna, ám valaki az
útját állta.
– Nocsak, bicsak, a Hül-csibék!
Emma hökkenten nézte a fura alakot, aki cseppet sem volt
ismerős neki. A fiatal ficsúr kockás nadrágban, felöltőben, a
téli idő ellenére piros szalagos girardi kalapban feszített. Le-
föl rángó, hatalmas ádámcsutkáját lila csokornyakkendő
próbálta – nem sok sikerrel – eltakarni, bársonybéléses
kabátja hanyagul a bal karjára akasztva fityegett, jobbjában
pedig karcsú sétapálcát tartott, melynek vasvégével most
hármat koppintott a betonra.
– Micsodás mázli, hogy itten tanálkozunk – rikkantott a
ficsúr, oly bántóan éles és durva hangon, hogy a közelben
elhaladó utasok közül többen is rosszalló pillantást vetettek
felé.
– Ismerem magát? – kérdezte Emma.
– Nédd mán, hogy adja! – nevetett a pimasz fickó, úgy
keresztezve bal lába előtt a jobb bokáját, miként az orfeumi
plakátokon szokták a parkett-táncosok. – Persze Cili naccsága
mindég is átnézett rajtam. No, sebaj, változnak az idők! Még
az is lehet, hogy az a korábbi „átnézés” hamarost
„rácsudálkozássá” válik, nem igaz, Cilike?!
 És kacsintott! Szemtelenül, nyilvános helyen, egyenest
Emmára, mintha a leány régről közismert utcai kokott volna.
Márika, aki eddig egészen másfelé bámészkodott, most végre
felfedezte a különös történést, és kihajolva barátnéja mögül,
rácsodálkozott a ficsúrra.
– Hogy a rángás gyönne rá, hiszen ez a Kloiber! – szakadt
ki belőle a kiáltás.
Az egykori lakatossegéd, aki ágyra járó volt a Horgony
utcában, összevonta bozontos szemöldökét.
– Vigyázzá a szádra, te kis patkányfattyú! – mordult rá a
kislányra. – Láthatod, hogy úri ember lett belőlem, szóval
bármikor megtáncoltathatom rajtad a pálcámat, még a hé se
pofázhat bele!
– Azt a táncótatást azér’ megnézném magamnak, Karcsika
– vicsorgott rá Mück Mári. – Emlékszel, mikor a budi mellett
a szoknyám után kapkodtál, én meg képen somtalak a
szarkaparó kefével? Na, abból van még itt repeta, kérned se
kell!
Kloiber arca dühbe facsarodott, ferde orra lángra gyúlt,
fogai összecsikordultak, ám végül valahogy mégis erőt vett
magán.
– Teszek én rátok, tabáni repedtsarkúak – mondta, majd
könyökével félretaszítva Emmát az ablakhoz ment, és botjával
akkorát koppintott rá, hogy épp csak be nem törte az üveget.
– Hallja, jóember?! Adjék nekem jegyet az első osztályra.
Oda, ahol az igazi urak ringatják magukat a plüssüléseken.
– Ahogy méltóztatni tetszik – bólintott apró kalickájában a
vasutas, kinek bajsza alatt megvető fintor bujkált, ám a keze
meg se rezzent.
– Na, mér’ nem adja már?!
– Azt várom, hátha el tetszik végre árulni a méltóságos
ifiúrnak, hogy mégis hová lesz az az első osztályú ringatódzás
– kanyarította szavát a Magyar Királyi Államvasutak sokat
tapasztalt alkalmazottja.
– Ilyen az – kacagott fel Mück Mári, annyi sok fogát
mutatva ki egyszerre, hogy az már-már ijesztő volt –, mikor a
vaddisznyót bálra öltöztetik, de keringőzni mégse nem tudnak
helyette, így aztán minden menyecskelábat letipor.
Kloiber Károly ismét csak a fogát csikorította, ám ahelyett,
hogy bármit felelt volna a sértő szavakra, vaskos bőrtárcát
vett elő, és a sok közül egy százkoronást csapott a keskeny
tálcára.
– Marosvásárhelyre adja azt a nyűves jegyet – mondta
gyilkos indulattal, majd hirtelen gúnyos vigyorra váltott, és a
leányok felé fordulva szólt: – Nem lakok én már a Horgony
utcában, jasszkálik166, és azt a büdös gyárat is odahagytam!
Úri munkám van, bezony, vastag fizetéssel. Más dógom sincs
egész nap, mint sétálni meg utazgatni.
– Utazgatni? – kérdezte lassú, halk szóval Emma. – Most
épp Marosvásárhelyre?
– Ha oda, hát oda – rántott a vállán Kloiber, besöpörve a
tetemes visszajárót. – Nem én döntöm el, hová. Azt mindég
a... – hirtelen félbeharapta a szót, majd ráncolt homlokkal
tette hozzá: – Azt más dönti el.
Emma immár mindent értett. Az egykori lakatossegéd
besúgóvá lett, aki őt figyeli, és ezért busásan meg is fizetik.
Vajon Ambrózy báró valóban ilyen számító és lelketlenül
következetes alak volna? Hisz ő maga mondta, hogy figyelteti
a Hül-házat! Márika pedig azonnal rávágta, hogy a spicli más
nem lehet, csakis a Kloiber.
Valami azonban mégsem stimmelt. A lakatosból lett ficsúr
kockás öltönye, a szivarzsebéből előbodorodó lila selyem

166 csibészleány (korabeli argó: káli ‘lány’)

zsebkendő és a puha borjúbőr cipő, ami a lábára simult,
bármilyen ízléstelenül is festett így együtt, ahhoz képest túl
drága volt, mint amennyit a józan gondolkodású báró valaha
is kifizetne egy közönséges megfigyelőnek. Nem! Kloiber
valószínűleg megbízót váltott! Olyan új gazdát talált
magának, aki számolatlan tömködi a lakatossegéd zsebébe a
százkoronásokat, és cserébe csupán annyit vár, hogy ez a
nyálas vigyorú szerencsétlen szemmel tartsa Hangay Emmát.
Márika minden bizonnyal még sok szellemes vagy épp
útszéli megjegyzést tartogatott a tarsolyában, amiket szívesen
Kloiber pörsenéses képébe vágott volna, csakhogy Emma
hirtelen megragadta a kislány könyökét, és bevonszolta őt a
peronon hömpölygő tömegbe. A ficsúr persze követte őket,
ám ez abban cseppet sem zavarta a lányokat, hogy gyors és
főleg nagyon halk párbeszédet folytassanak egymással.
A harmadosztály kupéihoz érve Emma már épp fellépett
volna a magas lépcsőre, mikor Kloiber elvonult mellettük.
– Marosvásárhelyt tanálkozunk, libák – kurjantott oda –,
de addig se feledjétek ám, hogy Karcsi bácsi figyel
benneteket!
– Te mocsadék! – visított fel Mück Mári, szétrebbentve
néhány fejkendős nénikét, akik nagy kosarakkal megpakolva
igyekeztek kifelé az indóházból, és vékony kis teste teljes
lendületével a ficsúrnak rontott. A célt tévesztett pofonok,
gyönge bokánrúgások és kevéske hajtépés, kabátráncigálás
nem sokáig tartott, mivel a csatazajra több vasutas is
előkerült, ám Márika mégis elégedett vigyorral az arcán tért
vissza barátnőjéhez.
– Itten van, ni! – mutatta a tenyerébe rejtett, első osztályra
szóló jegyet. – Nem hiába vótam én a Tabán egyik legjobb
rajzolója!
 Az első nagyobb állomás, ahol a szerelvény megállt, Cegléd
volt. Emma és Márika az utolsó kocsiban ülve megkérte a
velük utazó idős cipészt, hogy amíg áll a vonat, húzná már le
az ablakot, mert szeretnének kicsit nézelődni.
– Hideg van ám, lelkeim – mondta az öreg, aki bőráruért
jött a székesfővárosba, és most épp hazafelé tartott. – Meg ne
hűljenek nekem!
A lányok nevettek, ő pedig ennek sehogy nem tudott
ellenállni, hát végül lehúzta az ablakot. Így történt, hogy
Emma és Márika szinte páholyból nézhette végig, amint az
első osztály kupéjából két dühös kalauz lerángat valami
kockás öltönyös ficsúrt. Az illetőről hamar kiderült, hogy jegy
nélkül próbált urizálni, és még neki állt följebb, sőt, a botjával
rá is húzott az egyik vasutasra, mikor az kérdőre vonta őt. A
potyautas eme utóbbi, igencsak meggondolatlan cselekedete
lehetett oka azon különös véletleneknek, melyek során a
vonattól az állomásépületig tartó rövid Golgotája alatt folyton
elbotlott az őt kísérő kalauzok lábában, miközben orra
többször is azok öklébe szaladt, és végül még a nadrágja
ülepén is keletkezett néhány érthetetlen lábnyom, amitől
aztán napokig képtelen volt leülni anélkül, hogy könnyek ne
gyűltek volna a szemébe.

Marosvásárhely, 1900. december 18.

A legveszélyesebb és egyben legfájdalmasabb pillanat

akkor következett el, mikor délután leszálltak a vonatról. A
marosvásárhelyi vasútállomáson tolongó színes tömeg láttán
Emmát pánik fogta el. Hiába eresztette le kalapján a sűrű
szövésű hálót, és hajtotta fel kabátja prémes gallérját, mégis
úgy érezte, hogy mindenki őt nézi, sőt, nyomban fel is ismeri.
Az indóház előtt és a sínek mentén annyi ember tolongott,
mintha épp valami rettentő veszedelem miatt ürítenék ki a
várost. Bő szoknyás, fejkendős román asszonyok, szűk
nadrágos székely legények, reverendás kispapok,
sétapálcáikat hanyagul lóbáló polgárok, madárfészkes,
darutollas kalapjaikban vonuló, bundába burkolt hölgyek,
komor parasztok, vándor foghúzók, bibliaárusok és lázas
tekintetű kereskedősegédek löködték, taszigálták egymást,
hogy mihamarább a vonatra fel, vagy épp attól minél távolabb
kerülhessenek.
– Mostan mi lesz? – kérdezte Mück Mári a peronon állva,
két öklét a csípejére támasztva, hogy hegyes könyökével távol
tartsa magától a körötte rohangászókat.
– Kocsit fogunk – felelte Emma. – Az indóház előtt mindig
várakozik néhány.
A fájdalom akkor kerítette igazán hatalmába, mikor útra
keltek. Pontos címet nem adott meg a hajtónak, csupán arra
kérte, hogy hajtson végig a hosszú Széchenyi téren, majd a
jezsuiták templománál kanyarodjon a vár irányába.
Hangay Emma négy hosszú esztendeje nem járt a
szülővárosában. A konflis ablakán kitekintve sorra felismerte
a házakat, utcasarkokat, kicsiny üzleteket, kávéházakat. A
Transilvánia Hotel előtt elhaladva kényszerítenie kellett
magát, hogy ne forduljon a Lázár-ház felé, melynek
szomszédságában ott szerénykedett a kicsiny
könyvkereskedés.
Az én papuskám boltja – gondolta, legyűrve a torkából
feltörni készülő keserves zokogást. – Mert bárki bármit is
mond, nekem akkor is Hangay Árpád az édesapám, és nem az
az ismeretlen alak, aki Bissingen grófnak nevezi magát.
– Jól vagy-e, Cilike? – fogta meg a kezét aggódva Márika. –
Csak azér’ kérdem, mer’ ha még ennél is kevesebb szín lesz az
orcádban, mint most, hát szer’usz világ, itt alélsz el nekem a
kocsiban!
– Semmi baj, csak... Tudod, négy esztendeje nem jártam
idehaza.
Mück Mári elismerő füttyentést hallatott, miként azt a
tabáni suhancok szokták, mikor egy csinoska szoknya libben
az orruk előtt.
– Négy év? Na, ammá’ idő! Én annyit ki se nem bírnék a
Tabán nélkül. Már az a pár nap is, amit Róza asszonynál
hédereltünk, szinte fájt itten, belül – ujjával a gyomortájékát
nyomkodta. – Most meg, hogy elgyöttünk a világ végin túlra,
egyenest ki akar szakadni a bélésem.
– Nem honvágy, inkább éhség lesz az, Mári – mosolygott
rá Emma. – Akad itt a városban sok kisvendéglő, de egyikbe
sem merek bemenni, mert félek, hogy ismerősbe akadok.
Viszont a vár környékén régebben mindig állt néhány
pecsenyésbódé.
– Enni, az tényleg nem vóna butaság – ismerte el a kislány
–, de mér’ nem megyünk egenyest a te házadba? Akármillen
rég is volt, hogy ekerültél innét, a papád biztos adna nékünk
néhány falást.
Emma nem felelt. A tér mentén sorakozó szép, leginkább
egyemeletes polgárházakat, kicsiny palotákat és üvegportálos
kávéházakat nézte. A sárlétől lucskos fajárdákon egymást
kerülgették az emberek, a kövezetlen, latyakos téren rogyásig
pakolt társzekerek araszoltak, Adi Árpád „Kossuth” nyomdája
előtt két kötényes szedő füstölgő cigarettával a szája sarkában
veszekedett, miközben egy cigány leány, kire oda se bagóztak,
kacagva szapulta őket.
Négy esztendő...
Előző este Emma kénytelen volt elárulni Márikának, hogy
szökésre készül, mivel a bejárati ajtó kulcsának elcsenéséhez
szüksége volt barátnéja segítségére. Ám amikor a kisleány
megtudta, hogy őt hátra akarja hagyni, olyan óbégatást
csapott, hogy már-már attól kellett tartani, Róza asszony is
neszét veszi a dolognak. Így aztán jóval pirkadat előtt
kettesben osontak ki a Pilisy-házból, és mivel éjjel Márika a
kalandvágyó izgalomtól, Emma pedig a lelkében kavargó,
mélységes szomorúság miatt szemernyit sem tudott aludni, a
vonaton – miután szerencsésen lerázták a besúgó Kloibert –
mindketten mély álomba merültek. Most azonban, hogy célba
értek, Márika egyre több kérdést tett fel, melyek mind egy
szálig jogosak voltak.
– Ha itten lakik a családod, akik szeretnek tégedet, akkor
mér’ nem látogattad meg őket négy éve?
– Mert azzal halálos veszedelmet zúdítottam volna a
nyakukba – felelte Emma.
– Ja, az üldözőid miatt – bólogatott buzgón a kislány. –
Világos, mint a cseh ser. Na, de mostan mégis itten vagyunk!
Tán elmúlt a veszély?
– Ha elmúlt volna, egyenesen hazamennék. Így viszont
meg kell várnunk a késő estét, mikor senki nem jár az
utcákon, aki felismerhet, és még akkor is óvatosnak kell
lennünk, mert...
– Értem én, a hesszölők miatt – legyintett sokat látott
tabáni vagányként Mück Mári. – Egyet se félj, én messziről
kiszagolom a bűzüket, akár álancúgba bújt hék, akár bicskás
hóhemek.
 Emmának eszébe jutott a fess fiatalember, aki Márikát a
kapitányságtól egészen a Horgony utcáig követte, ám a
kislány nem jött rá, hogy valójában civil ruhás rendőr, de esze
ágában sem volt hű barátnéjával vitatkozni. A vár előtt
megállította a kocsit, kifizette a fuvart, majd a szűk Várközbe
indult. Ebben a sáros kis utcában az árusok számos fabodegát
állítottak fel, gondolván a közelgő ünnepekre. A rögtönzött
kéményekből füst szállt, a hideg levegőt faszénen sülő
kolbász, fűszeres forraltbor és édes lepény illata töltötte be. A
keskeny kis közbe jobb módú polgár soha be nem tette volna
a lábát, így Emma valamelyest biztonságban érezte magát. A
bódék között tolongó favágók, inasok, parasztasszonyok és
erdőszéli táborukból a városba belátogató kalderás cigányok
ricsajos kavargása elnyelte őket, és bár néhányan
megbámulták a különc úrkisasszonyt, aki a pór néppel vegyül,
senki nem nézett rájuk ferde szemmel.
– Aztán mi lesz? – kérdezte Mück Mári, miután eltüntette
magában a piros zsírtól csöpögő kolbászt, és arca vörösre
gyúlt a forralt bortól.
– Mikor aztán? – ráncolta homlokát Emma.
– Hát akkor, ha mán megvót a nagy öszvecsókdosás –
hadonászott a kislány, két karjával ölelkezést mutatva. – Mer’
hogy biztos az lesz, ha már négy esztendeje nem láttátok
egymást!
– Arról sejtelmem sincs – vallotta be a leány.
– Ez nem fájintos! – rázta a fejét nagy komolyan Mück
Mári. – Kardos Cili kisasszonkának mindig kell legyen terve,
különben... – a kislány hirtelen elkomorult, és egy
sárgöröngyöt kezdett rugdosni a cipője orrával.
– Mit akartál mondani? – ölelte át a vállát Emma,
miközben egyre beljebb hatoltak a Várköz zsibongó mélyébe.
 – Nem fontos – bámulta szoknyája libbenő szegélyét
Márika, ám a hangját máris feltörni készülő könnyek itatták
át. Hirtelen imádott barátnéja kabátjába fúrta az arcát, és
sírva mondta: – Csak Annácska gyött bele abba a bolond
fejembe. Meg az, hogy ha nincsen tervünk... Ha Cilikét
elhagyja az a csavaros okossága, akkor nekünk... Nekünk is
végünk lesz, mint az én otthonomnak, amit valami halott pap
szobra miatt romboltak le, meg... Meg az én édes szüleimnek,
akik ebbe pusztúttak bele.
– Fejedbe szállt a bor, te csacsi – fogta két tenyere közé
Márika arcát Emma. – Hát ki mondta neked, hogy nincs
tervem?
– Miért, tán van?!
– Hisz ismersz! – nevetett a leány, aki a kényszerű
hazugságtól, amit épp kimondani készült, még ezerszer
rosszabbul érezte magát, mint addig. – Olyan tervem van,
ami végre teljességgel szabaddá tesz minket.
– Elbánunk az üldözőkkel?
– El ám!
– Meghirigeljük Annácska gyilkosát?
– Az is benne van.
– És Kloibert is megszuttyogtatjuk?
– Ő szerintem már kapott eleget a kalauzoktól –
mosolygott Emma, pedig inkább zokogni lett volna kedve.
Mück Mári viszont ismét a régi tűzrőlpattant tabáni
hóhemleánynak érezte magát, ezért apró öklével a szénfüstös,
kolbászillatú levegőbe csapva, kigyúlt fülekkel fogadkozott.
– Olyat besomok néki abba a rút etetőjébe, hogy... Nézd,
Cilike, mézeskalács!
Késő estig a vár körül sétáltak, melynek bástyái zordan
néztek le rájuk. Napszállta után a levegő gyorsan hűlt, és mire
visszatértek a Széchenyi térre, a pocsolyákon vékony jégbőr
keletkezett. Az utcán még mindig járt néhány ember, és a
kávéházakból zeneszó, lámpafény, az olykor megnyitott ajtón
át pedig vaskos szivarfüst tódult ki, Emma mégis elszánta
magát a cselekvésre. Márikával együtt átvágott a tér túlsó
oldalára, és a deszkákból ácsolt járdán haladt tovább a
gázlámpák alatt.
A Dudutz-ház előtt rándult görcsbe a gyomra, a Mészáros-
köz rémisztőén sötét száját elhagyva pedig már annyira
remegett a térde, hogy néhány pillanatra meg kellett állnia.
– Baj van, Cilike? – kérdezte tőle Mári, kinek a hidegtől
már vacogott a foga.
– Semmi, csak... Nem is tudom. – Emma mély levegőt vett,
és próbálta legyőzni azt az egyre erősebbé váló érzést, hogy
óriási baklövést készül elkövetni. – Gyere, menjünk tovább,
már nincs messze.
A házak emeleti ablakaiból sárgás fény áradt a térre, annak
közepe mégis sötét maradt. Előbb egy konflis, majd két fiatal
férfi ment el mellettük. Emma biztosra vette, hogy a
bérkocsiból őket bámulták gonosz szemek, és a kávéházba
siető, egymással élénk beszélgetésbe merült ifiurak sem
véletlen jártak épp arra.
Még legalább háromháznyira voltak a Hangay-háztól,
mikor csodálkozva vette észre, hogy a bolt nagy
üvegportáljain át lámpafény dől az utcára. Nem értette a
dolgot, hisz ilyenkorra papuska már rég be szokta csukni a
könyvkereskedést, és odafönn, az első emeleti nappaliban
olvasgat, vagy épp réges-régi vágyának, egy kényelmes, de
soha meg nem valósuló kis vendégfogadónak a tervein
dolgozik.
– Látsz valakit, aki rosszban sántikálhat? – kérdezte
Márikát, bár tudta jól, hogy a kislány ösztöneiben bízni
botorság.
 – Csak úgy a fél világot – jött a hideglelős felelet. – És a
másik fele is csupán azér’ barátságosabb, mer’hogy éppeg
alszik.
Emma óvatos léptekkel közelítette meg a Hangay-ház
ajtaját, melyet jobbról és balról is egy-egy hatalmas kirakat
strázsált. Az üveg mögött zöld bársonyon szebbnél szebb
könyvek, régi és vadonás új kiadások sorakoztak. Mellettük
rajztömbök, merített levélpapírok, kecses tollhegykészletek,
iskolafüzetek és üzletembereknek való bőrkötéses vagy épp
selyembe csomagolt, élénk színű leánynaplók kínálták
magukat.
Az üzletben minden lámpa égett, a gázlángokat egészen
nagyra tekerték. A plafonig érő, mívesen faragott,
sötétbarnára pácolt polcokon, melyek mindkét oldalt egészen
elfedték a falakat, sőt, középen is húzódott belőlük egy sor,
mely a bolt legvégéig nyúlt, annyi könyv sorakozott, amit tán
egy egész emberöltő is kevés lett volna kiolvasni. Emma kicsit
jobbra, majd balra lépkedett, és hirtelen meglátta papuskát,
aki háziköntösben, bojtos török sapkával ősz fején épp valami
csomagot bontogatott. A makacs cukorspárga sehogy nem
akart engedelmeskedni, az öreg bosszúsan tárta szét a két
kezét, mire a pult mögül hirtelen felbukkant egy fiatal lány.
Négy esztendő...
Hangay Emma meredten, hitetlenkedve bámulta a
kishúgát, akit utoljára gyermekként látott.
– Nicsak, a bolond kisasszony! – nyomta ujját az üvegre
Márika, majd mindjárt bocsánatkérőn hozzátette: – Nem
rossz bolondság az, ami neki a fejiben van. Inkább olyan,
mint azé a báróé, aki a saját hajánál fogva húzta ki magát meg
a lovát a mocsárból.167
– Az csak mese – súgta Emma, oda sem figyelve.
– Nem az, mer’ színigaz! Nekem a Fecska mondta, hogy
egyszer, mikor még a cigánytruppal vándorolt, ő is
tanálkozott véle és...
Valaki halkan megköszörülte a torkát. Nem Emma volt, és
nem is Márika, akiben benn akadt a szó. A könyvkereskedés
oldalához tapadó alacsony, régi épület ajtajának árnyékából
magas, prémgalléros kabátba öltözött, angol puhakalapot
viselő férfi lépett elő és koppintottá sétabotja végét a járda
deszkáira.
Emma ösztönösen mozdult, keze a Hangay-bolt bejárati
ajtajának nagy vaskilincsére simult. A hideg fém érintése
eszébe juttatta, mennyire fázik, hisz már legalább fél napja
bolyong Marosvásárhely utcácskáin.
A férfi nem mozdult. Most, hogy felfedte magát, az alakját
megvilágította a Lázár-ház előtt álló gázlámpa fénye, ráadásul
a kalapkarimája sem adott elég árnyékot ahhoz, hogy fel ne
ismerhették volna azonnal.
– Mi mostan szívből rühelljük ám a báró urat! – sziszegte
Mück Mári, majd barátnéja elé ugrott, és kérdőn pillantott rá
a válla fölött. – Vagy rosszul mondom?
Emma jól tudta, hogy elég volna csak lenyomnia a
kilincset, és aztán kissé belökni az ajtót, a keret fölé szerelt

167
Márika Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen báróra (1720- 1797)
utal, aki élő személy volt, bár manapság sokan mesehősnek hiszik. A német
katonatiszt neve a nagyotmondással és a lódítással forrt ösz- sze, mivel katonatársait
ilyen történetekkel szórakoztatta. A Münchhausen báró csodálatos utazásai és
kalandjai című kötetet a báró tudta nélkül először 1781-ben név nélkül, majd 1785-
ben Londonban egy lopás miatt elcsapott, majd Angliába szökött volt könyvtáros,
Rudolf Raspe adta ki. Münchhausent élete végéig bosszantotta kétes hírneve, hisz
nem vágyott a „lódítós báró” melléknévre.
csengettyű azonnal jelezné a bentieknek az érkezőt. Ha
felfigyelnének rá... Ha meglátnák őt...
– Kérem, kisasszony, ne tegye – szólt csendes, ám nagyon
is határozott hangon Ambrózy báró. – Amint belép azon az
ajtón, többé már nem tudom garantálni sem az ön, sem a
családja biztonságát.
Emmának fogalma sem volt róla, miért, de biztos volt
benne, hogy a férfi igazat beszél. Tekintete az üvegezett ajtón
túli meleg, barátságos bolthelyiség felé vándorolt. Odabenn
Mili egy öreg szabászollóval – kislány korukban milyen
sokszor vagdostak vele mókás sormintákat; egymás kezét
fogó táncosokat, körbehajtogatva végtelen kertet alkotó
papírvirágokat! – épp elnyisszantotta a cukorspárgát, mire a
csomag kibomlott, és a könyvek garmadája az olajozott
padlóra zúdult. Apuska és a húga nevetve hajoltak le, hogy
felszedjék a vékony köteteket, miközben összekoccant a fejük,
és ezen aztán úgy nevettek, hogy még a térre is kihallatszott.
Emma elengedte a kilincset, és helyette Márika jégcsap
ujjait fogta meg.
– Jöjjenek! – lépett hátrébb Ambrózy báró, utat mutatva a
Lázár-palota felé. – Ideje valahol felmelegedniük, mielőtt
még náthalázat kapnak.
Schumayer Karlinka – mert immár ismét így hívták a lányt
– a meghökkent Márikát maga után húzva indult a jelzett
irányba, ám mielőtt belépett volna a sikátorba, még
felpillantott a férfira.
– Köszönöm! – mondta. – Azt hiszem, én...
Ambrózy báró összevonta a szemöldökét, mire a lány
rögvest elhallgatott, hisz tudta jól, hogy a férfi már így is
tökéletesen érti őt.
 14
Szédítő fordulat

– No nézd már, hát nem bírok vele – morgolódott

papuska a csomaggal matatva. Jómagam a pult mögött
guggolva rendezgettem az egymásra dobált brosúrákat,
füzeteket, címkatalógusokat, ám meghallva a bosszankodó
hangot, úgy bukkantam fel onnan, mint gyöngyhalász a
tenger alól.
– Mutassa csak, papus, mi a gond?
– Csomó – bökött a cukorspárgára. – Mintha nem is
emberi kéz, de ürdüngmancs gabalyította volna.
Bizony, az a fránya ördög mostanság tényleg sok dolgot
összegabalyít köröttünk – gondoltam mélázva, és rögvest a
ma délutáni eset jutott eszembe, amitől előbb sírhatnékom,
majd őrült kacaghatnékom támadt. A gyönyörű Bányai-
palota mellett álló Toldalagi-ház földszintjén meghúzódó
divatárudában voltam épp, hogy korcsolyázáshoz
alkalmatos, egyszerű és kényelmes ruhát nézzek magamnak.
Petry Samu boltocskája cseppet sem volt nagy. Még igazi
kirakattal sem büszkélkedhetett, hisz azt az egyet, ami jutott
neki, fényvédő függöny takarta, hogy az odabenn válogató
hölgyeket ne láthassák az utcáról. Ennek ellenére
Marosvásárhelyt csupán ez az egy divatáruda
reklamírozhatta magát úgy, hogy mindig a legfrissebb
budapesti, sőt, bécsi toaletteket kínálja, mivel tulajdonosa
vagy annak ügynöke hetente utazott a székesfővárosba
beszerezni az új divatlapokat, melyekből aztán rendelni
lehetett.
A zsúfolt bolthelyiségben ötletes faállványzatokon
csüngtek a ruhák, oly sűrűn, hogy sorfalaik valóságos
selyem-, brokát-, tüll- és csipkelabirintust képeztek. Épp
ennek köszönhettem, hogy akaratom ellenére fültanújává
váltam két idősebb hölgy, bizonyos Tarlósné Markovátz
Fruzsina (a Csizmakészítő Társulat oszlopos tagjának neje)
és barátnéja, Moszkovits Ibolyka (a jól menő Moszkovits-féle
óra- és ékszerkereskedés társtulajdonosnője)
beszélgetésének.
– Mondd, drágám, találkoztál már vele? – kérdezte
egyikük izgatottan rebbenő suttogással, amiből rögvest
sejteni lehetett, hogy pletyka készül kibukni a hölgyből.
– Mármint a Hangay lánnyal? – kérdezte a másik
unottan. – Ha jól emlékszem, két nap előtt a temetőből jőve
láttam őt meg az édesatyját. Karonfogva sétáltak a vár felé.
– Mondhatom, szép! Én mindig úgy gondoltam, hogy
Hangay úr tisztességes, erkölcseiben rendíthetetlen férfi, na
de hogy a lányával karonfogva korzózik...
– Miért ne tehetné, Fruzsinkám? Nincs abban semmi,
hiszen az apja.
– Épp azért, Iboly, épp azért! – sziszegte felpaprikázva a
ruhák sorfala mögött a vargáné. – Hangay úrnak nem
kellene ily nyilvánosan felvállalnia a szégyenét. Rejtené
inkább el azt a kis... Majd megmondtam, micsodát!
– Alig ismerek rád, Fruzsinkám – játszotta a rémültet
barátnéja, aki immár cseppet sem volt unott, sőt, kezdett
átragadni rá Markovátzné izgatottsága. – Senkiről nem
hallottalak még így beszélni. Mondd már, mit követett el az a
gyermek?
– Bah, még hogy gyermek! – tódította a vénkisasszony
Moszkovits Iboly. – Hát te nem hallottál róla?
– Ugyan miről?
– Hogy az a kis céda már több mint egy esztendeje a
székesfővárosban él.
– Erről tudok. A nénikéjét ment meglátogatni, ám a
szegény asszony meghalt.
– Na, ez a másik! – kapkodott levegő után Moszkovits
Iboly. – Nem csak úgy meghalt, de... – a hangja még sokkal
halkabb és izgatottabb lett – meggyilkolták!
– Oh!
– Persze azt, hogy kicsoda és miért végzett vele, azóta sem
tudják. Én mondom, drágám, az egész ügy felettébb gyanús!
Hogy is lehetne puszta véletlen az, hogy épp akkortájt ölik
halomra a nénikéjét, mikor a Hangay lány meglátogatja őt?
Szerintem egyetlen bokor sem zörög, ha nincs benne
szerelmespár!
– Szerelmespár? – értetlenkedett Markovátzné. – Hát
szerelem is van a dologban?
– Van – jelentette ki a vénkisasszony, majd nyomban
helyesbített: – Vagyis nincs. Azt ugyanis, amit a kisebbik
Hangay lány a székesfővárosban mível, a kerek világ egyetlen
becsületes szegletében se hívnák szerelemnek.
– Miért, mit mível az a kis fruska?
– Valami báró kitartott szeretője!
– Na, ne! Hiszen még félig gyerek!
– Hidd el, Fruzsinkám, már rég nem az. Sőt, azt is
elárulhatom, mivel biztos forrásból tudom, hogy a báró,
kinek neve különben Abrakóczy...
 – A liptói Abrakóczyk közül?
Itt némi zavart csend állt be, majd a vénkisasszony
bosszúsan hadart tovább.
– Onnan vagy máshonnét, az teljességgel mindegy. A
lényeg, hogy ez a dúsgazdag úr nyomorék. Azt mondják,
egyik oldalt hiányzik neki az egész keze, a lába, sőt, még a
szeme is, és olyan rút a pofázmánya, mintha ő maga volna
Belzebúb.
– Uram irgalmazz, ez borzalom!
– Bizony, hogy az – helyeselt buzgón Moszkovits Iboly. –
Csuda hát, hogy pénzért vesz magának szeretőt? A Hangay
lány meg... Na, én csak annyit mondok, hogy többé a
köszönését se fogadom annak a kis cemendének!
A ruhák mögött állva előbb sírni, majd – keresztültörve a
toalettek alkotta selyemfalon – dühöngeni szerettem volna,
ám amikor jobban belegondoltam, hirtelen nevethetnékem
támadt. Át is dugtam a fejem két tört rózsaszín szatén
kisestélyi között, majd felbukkanva a túloldalon, a
pletykálkodókra mosolygva csupán ennyit mondtam:
– Biztos forrásból közölhetem a hölgyekkel, hogy az én
báróm még a fél karjával is ezerszer különb férfiú, mint a
pohos Markovátz úr, vagy épp Moszkovits kisasszony sosem
létezett udvarlói. Na, alászolgálja!
És hogy mitől változott meg ily hirtelen a hangulatom?
Nyolc napja tértem vissza szép szülővárosomba, és bár
szívből örültem annak, hogy papuskát láthatom,
gondolataim egyre csak Emma, az én kegyetlen báróm és az
Ambrózy-villa kedves lakói körül forogtak. Bevallom, eleinte
sokat sírtam. Hosszú levélben panaszoltam el mélységes
bánatomat Renée-nek, aki postafordultával válaszolt, ám
vigasztalás helyett inkább leteremtett, mondván:
 „Hát semmit nem tanultál tőlem a férfiakról, csibe?!
Ezerszer mondtam, és íme, most papírra is vetem: a
nadrágos népséggel nem szembeszegülni, harcolni,
marakodni kell, inkább engedelmességet,
alázatosságot mímelve meghódítani azt, hogy végül
zablát csapva a szájukba a nekünk tetsző útra
irányíthassuk őket. A te báród egy igazi jellem! Hiba
volt őt makacskodással, kisleányos toporzékkal, sunyi
cselvetéssel felbosszantanod. Szedd össze magad, csibe,
és nőj fel végre, különben a szertelenséged még sok kínt
fog okozni neked!”

Barátném minden sora fájt, ám jól tudtam, hogy igaza

van. Igyekeztem hát annak örülni, ami számomra
megmaradt. Elsőként az én csupa szív papuskámnak, aki
mérhetetlenül boldog volt, amiért legalább az egyik lányát
visszakapta, és hogy ezt ki is mutassa, naponta körbehurcolt
a városon. Hol vásárolni, hol kisvendéglőbe vacsoráink
máskor meg „csak úgy” kocsikázni, vagy épp az Erzsébet-
ligetbe korzózni, forralt bort kortyolgatni vitt el. Arról, hogy
miért tértem váratlanul haza, nem kérdezett. Azt hiszem,
látta rajtam, hogy bánt valami, de türelmesen várt, hátha
magamtól is elmondom neki.
Csakhogy én nem tettem. Túl sok szorongás, nyomasztó
gondolat és kétség keringett bennem, a báróról pedig
végképp nem lettem volna képes bármit is kivallani. Papuska
víg kedélye különben is kezdett lassanként megfertőzni, így
néhány nap elteltével azon kaptam magam, hogy mikor a
boltba betérőkkel tréfálkozni kezd, már én is velük nevetek.
Arra azonban, hogy mindezt maga Marosvásárhely
igyekszik megrontani, cseppet sem számítottam. Eleinte
természetesnek vettem, hogy megbámulnak az utcán, hisz én
voltam az a „tékozló leány”, ki oly sok időt töltött a bűnös
székesfővárosban. Lapos, vagy épp bántómód nyíltan
fürkésző tekintetek ostromoltak, és ha olykor ismerőssel
találkoztunk, minden mosoly, biccentés, kalapemelés vagy
kedvesnek szánt szó hamisnak tűnt. Akkor még nem
sejtettem, miféle pletykák kaptak szárnyra rólam és a
„nyomorék báróról”, kinek állítólag „kitartott szeretője”
vagyok, ám a kristályosán hideg, téli levegőben valahogy már
ott terjengett a rágalmak émelyítő bűze.
A Petry-féle ruhaárudában kihallgatott beszélgetés
egészen világossá tette, hogy a gyermekkorom immár örökre
véget ért. És bár továbbra is szerettem gyönyörű
szülővárosomat, tudtam, hogy az – vagy inkább a benne élők
– többé már nem szándékoznak visszafogadni.
– Ide olló kell! – jelentettem ki harciasán. – A gordiuszi
csomóknak mindig is az volt az ellenszerük.
– Kard – helyesbített csalafinta mosollyal papuska. –
Nagy Sándor a kardjával vágta át a fent említett csomót. Már
csak a történelmi hűség kedvéért mondom.
Összenevettünk, én pedig leakasztottam kampós szögéről
a régi szabászollót, ami mindig is ott lógott az ódon
könyvespolcon, mióta csak az eszemet tudom, és átvágtam a
makacs spárgát. Vékonyka kötetek garmadája zúdult ki
rögvest a csomagból, mi pedig kapkodva hajoltunk le értük,
óvatlan egymáshoz koccantva a fejünket.
– No – mondta papuska –, akkor most melyikünk is a
tökkelütött?
Nevettünk, és ez jó volt. A Pestről küldött Füstkarikák168
gyorsan a helyükre kerültek, engem pedig – rejtély, mi okból

168
Cholnoky Viktor (1868-1912) író, újságíró, műfordító első elbeszéléskötete, mely
1899-ben jelent meg, és Mark Twain-fordításokat tartalmazott.
– hirtelen úgy elfogott az öröm, hogy papuskához bújva
átöleltem őt, és arcomat csiklandós, dohányillatú szakállába
fúrtam. Épp valami olyasmit akartam néki mondani, hogy
többé sosem megyek el a közeléből, mikor tompa zajok
ütötték meg a fülemet.
– Valakik járnak a bolt előtt – néztem a kirakat felé,
melynek üvege a kinti sötétség miatt tükörré változott, így
csak önmagamat láthattam benne.
– Bizonnyal néhány kávéházi korhely lehet – mondta
papuska, majd két vállamat megragadva eltolt magától, a
szemembe nézett és játékos szigorral zengte: – A haditerv így
szól: magácska, kis huszárkapitányom, most szépen
megrohanja a konyhát, és készít két jó csupor forró
csokoládot.
– Igenis! Hát a továbbiak, tábornok úr?
– Én ezalatt bezárom a boltot, villanyt ojtok, és azután
odafönn, a rakott kandalló mellett várakozó álláspontra
helyezkedek.
– Mire fog várni, tábornok úr?
– Csakis az én kedves kis kapitányomra, kezemben
Dumas mester valamely remekművével, amiből aztán hol
maga, hol meg én fogunk felolvasni, míg el nem nyom
mindkettőnket az álom. Jó lesz-e így?
– Jobb már csak akkor lehetne... – hirtelen elharaptam a
szót, ő azonban ennyiből is pontosan tudta, hogy kire
gondolok.
– Eljő annak is az ideje – ölelt magához papuska ismét,
tán még szorosabban, mint korábban. – Hidd el, kicsi
szentem, Emmácska sem lesz már túl sokáig messze.
 Bizakodjunk ebben tiszta szívvel, és akkor a jó Isten majd
bizton megsegít.

Marosvásárhely, 1900. december 19.

Éjjel leesett az első hó, majd reggelre elvonultak a hasas

felhők, és a ragyogó napsütésben szemkápráztatóan
szikrázva fehérlett a város. Hirsch úrral, a könyvkereskedés
brillantínozott hajú, bár már erősen kopaszodó, hajlott hátú
segédjével épp a nagy Jókai-sorozatot porolgattuk, mikor a
bejárat fölötti csengettyű megszólalt.
Azonnal tudtam, hogy ő az. Tán égi sugallat lehetett, vagy
egyszerűen csak ismerősnek tetszett a lépte koppanása,
fogalmam sincs, csak annyi biztos...
..., hogy nyomban megpördültem, és a tollseprűt elhajítva
már szaladtam is át a bolton, szoknyámmal ledöntve két
ingatag könyvhalmot, amit még nem volt érkezésünk illő
helyükre tenni, majd egyenest a nyakába ugrottam, szorosan
átölelve őt, miközben arcomat hószagú kabátja puha
prémgallérjába fúrtam.
– Tudtam, tudtam, tudtam, hogy végül úgyis eljön értem
– súgtam, hadartam, sóhajtottam neki, mire ő kissé hátrébb
húzódva lenézett rám, és így felelt:
– Elviselhetetlen volt maga nélkül ez a hét, Mili. Kérem,
sőt, könyörgök, jöjjön velem vissza a székesfővárosba. Az
Ambrózy-villa sivár és kihalt, a város szürke és érdektelen, a
detektívmunka pedig végtelenül unalmas, mióta ön nincs a
köze...
Nem, valójában semmi ilyesmi nem történt. Mindezt
csupán ama egyetlen szemrebbenés alatt képzeltem el, míg
az ajtó becsukódott, én a tollseprűt nyugodt mozdulattal
átadtam Hirsch úrnak, majd a bejárat felé fordultam. Ezután
hat hosszú, megfontolt lépés következett, mellyel átvágtam a
bolthelyiségen, gondosan félrehúzva a szoknyámat, nehogy
felborítsam a könyvhalmokat, amiket még nem volt
érkezésünk illő helyükre tenni, majd megálltam a türelmesen
várakozó vendég előtt.
– Báró úr – nyújtottam kézcsókra a kezem. – Örülök,
hogy jó egészségben látom.
– Nem különben, kedves Mili – hajolt meg Richárd a
maga merev módján, és csók helyett könnyedén, bár kissé
hanyagul megrázta a kezem.
– Minek köszönhetjük e váratlan látogatást? –
érdeklődtem. – Mert azt, hogy csak épp erre járt, aligha
hiszem el.
– Szó sincs véletlenről – mondta Ambrózy báró, kinek
láthatóan máris melege lett, így sétabotját a könyvespolcok
egyikének támasztva gombolni kezdte vastag télikabátját. –
Látogatásom célja...
– Báró úr! – harsant fel ekkor papuska örömteli kiáltása.
– Micsoda meglepetés és öröm önt újra látni!
Az én jó papám a hátsó raktárát leválasztó, dohánybarna
függöny mögül bukkant elő, és amiről én korábban csak
álmodoztam, ő bizony – bár csak részben, de azonnal –
végrehajtotta. Átrobogott a bolthelyiségen, elsodorta a
könyvhalmokat, és végül szorosan két markába kapva
hosszan rázta, szorongatta Richárd kezét.
– Fiatal barátom... Ugye megengedi, hogy így szólítsam?
 – Örömmel venném, Hangay úr.
– Méghogy Hangay úr! – nevetett fel papuska, rám
hunyorítva. – Most mit szólsz, hát micsoda egy jópofa,
nem?! – majd ismét Richárdhoz fordult, tovább szorongatva
a kezét.
– Mondja inkább, hogy bátyám, miként én legszívesebben
fiamnak szólítanám.
– Akkor hát tegyen úgy, Árpád bátyám – mosolyodott el
Ambrózy báró, méghozzá őszinte örömmel (én pedig nem
győztem csodálkozni, hisz ily kötetlenül eddig tán még
Rudnayval sem láttam őt viselkedni).
– Úgy lesz, fiam, úgy – lelkendezett papuska ragyogó
szemmel. – Aztán mondja csak, minek köszönhetjük a
látogatást? Tán csak nem az én Milikémet akarja ismét
magával hurcibálni vissza, abba a nagy Budapestbe?
Richárd csodálkozó pillantást vetett rám, mintha csak
most venné észre, hogy én is jelen vagyok, majd mint kitől
oly ostobaságot kérdeztek, amire csak egyetlen válasz
lehetséges, mondta:
– Nem, Árpád bátyám, ilyesmiről szó sincs.
– Ennek igazán örülök – nyugodott meg papuska. –
Tudja, báró úr, nyakunkon a karácsony, amit biz’ nem
szívesen töltenék egyedül.
– Ezt tökéletesen megértem. – Richárd tekintete ismét
felém villant, és volt benne valami... Talán röpke
szomorúság, vagy keserű lemondás? Nem, azt hiszem,
mindezt csupán én szerettem volna belelátni.
– Információkért jöttem – mondta eztán Ambrózy báró.
– Emmáról van szó? – komorodott el egy csapásra
papuska.
– Volna itt olyan hely, ahol nyugodtan beszélgethetünk?
 A bolt üres volt, nem számítva Hirsch urat, aki a
könyvkereskedés túlsó felében még mindig a Jókai-
kötetekkel bajmolódott.
– Természetesen – intett a csigalépcső felé papuska. – Az
emeleten nem fog minket zavarni senki. Milikém, kérlek,
légy oly kedves, és segítsd le a báró úr kabátját, azután hozz
nekünk teát meg valami harapnivalót a nappaliba. Ha jól
emlékszem, maradt még abból a piskótából, amit a
Heinzingerné hozott át a minap. Tudja, kedves Richárd...
Ugye nem bánja, ha a keresztnevén szólítom...?
A teavíznek még sosem kellett annyi idő, hogy végre
felforrjon, és a piskóta helyett – ami persze már megszáradt
– is muszáj volt találnom valami mást.
– A kétszersült bőven megteszi – morogtam az orrom
alatt, miközben minden szükségeset a tálcára pakoltam. –
Hátha beletörik az a szép foga, kedves „olyasmiről szó sincs,
hogy Milit visszahívjam” báró úr!
– Túl rég volt ez az egész – mondta épp papuska, mikor a
nappaliba léptem. – Megvallom magának, fiam, hogy már
alig emlékszem a részletekre.
Különös érzés volt a nappalinkban látni Ambrózy bárót.
Abban a nappaliban, mely sok évvel a halála után is magán
viselte édesanyánk keze nyomát, hisz sem papuska, sem mi,
a lányai nem gondoltunk soha arra, hogy bármit is
megváltoztassunk benne. A hosszú, ovális ebédlőasztal, mely
mellett valaha rég négyen, majd később már csak hárman
költöttük el csendes vacsoráinkat, apró karcolásaiban,
kopásaiban őrizte a múltat. A súlyos, kék-fehér mintás,
kárpitozott székek közül most csupán egy volt foglalt.
Papuska megszokott helyén, az asztalfőn ült, ám láttam rajta,
hogy feszélyezve érzi magát, mivel a báró nem foglalta el a
neki felkínált széket. Ehelyett hátravetett kézzel le-föl járkált,
és miközben beszélt, épp mint a villa szalonjában, itt is a
szőnyeg mintáit vizslatta.
– Megértem önt, kedves Árpád bátyám, és higgye el, a
világért sem kívánnám a régi emlékek bolygatásával
felzaklatni, ám a leánya, Emma érdekében...
– Kérdezzen bármit, ha tudok, válaszolok – vágott közbe
papuska, majd hirtelen megkönnyebbüléssel felém intett. –
Lám, már itt is a tea! Gyere csak, Milikém, csinálok helyet a
tálcának.
Felugrott a székről, és – bár egyik sem volt útban – kissé
arrébb tolta a réz gyufatartót és a szivardobozt. Miután
letettem a tálcát, szótlanul kezdtem szétpakolni a halkan
csörgő csészéket, a kistányérra halmozott kétszersültet, a
cukortartót, a lekváros tálkát meg a szalvétákat. Bár közben
nem néztem föl, éreztem, ahogy Ambrózy báró a vitrines
könyvszekrényünk előtt állva engem néz. Türelmetlen
tekintete, mellyel sürgetni próbált, szinte lyukat égetett a
halántékomba.
– Parancsoljanak – egyenesedtem fel, miután a teát is
kitöltöttem. – Ha még szükségük volna valamire, odalenn
leszek.
Az ajtó felé indultam, arra várva, hogy papuska utánam
szól és megkér, maradjak, hisz a nővérem ügyéhez éppúgy
közöm van, mint neki. Lépteim egyre lassultak, a kijárat
azonban túl közel volt. Mikor a kilincsre tettem a kezem,
még mindig csend honolt mögöttem.
– Párdon! – hallottam hirtelen Richárd hangját.
– Igen? – fordultam felé, ám ő papuskát nézte.
– Úgy vélem – mondta –, a beszélgetésünket Mili
kisasszonynak is hallania kell.
 Szent Kleofás – esett le az állam –, hát olykor tényleg
onnan jön a segítség, ahonnét az ember lánya a legkevésbé
várná?!
– Khrm – krákogott kissé zavartan papuska. – Én nem is
tudom. Ezek olyan poros, régi dolgok...
– Ígérem, ha az urak most nem zavarnak ki –
fogadkoztam sietve –, akkor itt ülök majd végig a sarokban, a
papuska kedvenc olvasófotelében, és meg sem mukkanok.
– Ha azt várnánk öntől – közölte szőnyegünk
mintázatával a báró –, hogy mindvégig csendben maradjon,
az emberkínzás volna.
E pimasz megjegyzést hallva papuska rémülten pillantott
rám. Én azonban ahelyett, hogy kikértem volna magamnak a
sértő hangot, inkább közönyös arccal a fotelhez mentem,
leültem, és miután ölemben kereszteztem két karom, így
szóltam:
– Rajta hát, urak, tegyenek próbára!
Meg mernék rá esküdni, hogy abban a pillanatban
Ambrózy báró tekintetében az elismerés vagy tán a helyeslés
aprócska szikrája lobbant. Töprengeni azonban nem maradt
időm, mert a nyomasztó múltidézés máris kezdetét vette.
– Mondja hát, fiatal barátom, mire kíváncsi – sóhajtott
papuska, kiskanalával tétován kevergetve a teáját, bár
korábban se cukrot, se mézet nem tett bele.
– Mindenre, ami Emma kisasszony születését megelőzte –
felelt a báró.
Na, drága papus – mondtam volna szívem szerint –, akkor
most kössed fel alapost a fehérneműt, mert egészen a
teremtés kezdetéig kell ám visszaemlékezned!
– Családunk legféltettebb titkát már ismeri a báró úr –
váltott komolyabb hangra az én édes, szomorú papuskám.
 – Mindaz, ami érdekelheti, 1879 májusában kezdődött,
mikor is a Lázár de Szárhegy család nagy bált adott annak
örömére, hogy végre elkészült a Barcsay-ház169 felújítása. A
fényes ünnepélyre az egész Monarchiából érkeztek vendégek,
hiszen Jenő170 gróf igen gazdag, hatalmas és az udvarnál is
nagyra tartott főúr volt, hogy az Isten nyugtassa szegényt.
– Hát meghalt? – szaladt ki a számon, hisz a kedves bácsit
(én annak láttam, bár még csak néhány éve töltötte be az
ötvenet) jól ismertem kislánykoromból.
– Éppen kilenc napja – bólintott papuska, nem téve szóvá,
hogy fogadalmamat máris megszegtem. – Szomorú dolog ez,
hiszen az idei esztendő már eddig is több bánatot hozott a
családnak, mint amennyit ép ésszel el lehet viselni. Biztos
hallott róla, fiatal barátom, hogy Jenő méltóságos Nóra nevű
leányának férje idén áprilisban halt meg, méghozzá egészen
fiatalon, valami ostoba párbajból kifolyólag. Három piciny
gyermekkel maradt itt a grófnő, aki azóta be is költözött ide,
a szomszédságunkban lévő Lázár-palotába.
A rövid, ám annál nyomasztóbb csendet Ambrózy báró
törte meg, aki ismét rákezdte a járkálást.
– Kérem, Hangay úr, folytassa a történetet, és ne hagyjon
ki egyetlen apró részletet sem.

169
A Barcsay-, majd Lázár-, ma pedig Bissingen-házként ismert épület a XVIII.
sz. elején épülhetett. Erkélyéről kiáltották ki az uniót 1848-ban. Lázár Jenő
édesanyja volt Barcsay lány, így val. szín. az ő öröksége, jegyajándéka lehetett a
ház, ami így a Lázár család birtokába került. Feltételezhető, hogy mikor Lázár
Jenő 1879-ben részvényese lett a Székely Mivelődési és Közgazdasági
Egyesületnek, Medgyesfalváról beköltöztek Marosvásárhelyre, ezen okból újítva
fel az addig talán üresen álló Barcsay- (vagyis ettől kezdve Lázár-) házat, ahol a
család főleg télen lakott.
170
szárhegyi Lázár Jenő gróf (1845-1900), nagybirtokos, országgyűlési
képviselő, az erdélyi népi iparművészet pártolója, műgyűjtő, ügyes kezű ács és
bútorasztalos. Felesége Rudolfine Emanuela Ludmilla Bors de Borsod bárónő
(1845-1894), lányaik Eleonóra és Margit grófnők.
 – Igyekszem, báró úr, higgye el, hogy nagyon igyekszem,
csak épp a fejem már nem a régi. Lássuk, miként is volt?
Nos, igen, az a huszonegy esztendővel ezelőtti házavató
bál igazán nagyon szépre sikeredett. Fényes és hangos,
továbbá gyönyörű hölgyektől és fess uraktól ragyogó
eseménnyé kerekedett, miként az nagyúri körökben dukál.
Jómagam, kit a közvetlen szomszédság révén szintén
meghívtak, úgy ríttam ki a vendégek közül, mint a
rózsacsokorra tévedt pincebogár. Persze a papírkereskedés
már akkor is jól ment és...
– A bálról meséljen, Hangay úr – vágott közbe
meglehetősen modortalanul Richárd, mire figyelmeztetésül a
cipőm sarkával halkan topogni kezdtem, ám ő ügyet sem
vetett rám. – Korábban azt elmesélte, hogy Bissingen gróf is
a vendégek közt volt.
– Úgy bizony – bólintott papuska, és az arca még inkább
elkomorult. – Valami külhoni barátjával érkezett, aki Georg
von Rätselhaft névre hallgatott, és miként a gróf, ő is igen
fess férfi volt. Legalábbis a hölgyek folyvást erről fecsegtek,
én meg, mivel táncpartnerem nem akadt, jobb híján az ő
pletykáikat hallgattam.
– Jól tette, Hangay úr – lelkesedett Ambrózy báró,
sietősen szivarra gyújtva anélkül, hogy erre előzőleg
engedélyt kért volna. – A hölgyek buta fecsegése a
féligazságok, elferdített tények és titkolt vágyak valóságos
bőségszaruja. Ha a férfiember képes kiválogatni szavaik
konkolyából az igazság búzáját, máris nyert ügye van. De
folytassa, kérem, nem akartam félbeszakítani!
– Valójában nincs mit mondanom, hisz a lényegről már
korábban beszámoltam önnek – vonogatta vállát papuska,
majd felém fordulva, szinte bocsánatkérőn beszélt tovább. –
Tudod, kislányom, én akkoriban már rég szerelmes voltam
az édesanyádba. Hanna gyönyörű volt és okos, ami rendkívül
ritka kombináció a helyi hölgyek esetében.
– Máshol is, Hangay úr, máshol is – vetette közbe már-
már keserűen az én szoknyagyűlölő báróm –, ezt elhiheti
nekem.
– Jaj, hallgasson már, maga kiállhatatlan alak! –
pirítottam rá, majd papusra néztem biztatón. – Meséljen
még a mamáról, papus!
– Huszonhat éves volt akkor, és már ferde szemmel
nézték, mert minden kérőjét kikosarazta. Én a
Nagyszebenben élő nyomdász nagyapád révén ismertem
meg őt, mikor üzleti ügyben náluk jártam, és többé képtelen
voltam elfelejteni.
– Miért nem kérte meg a kezét?
– Már hogy tehettem volna? Széky méltóságos úr nem oly
kicsinyke nyomdász volt ám, mint én. Nem bizony! Ő
valóságos könyvgyárat alapított. Két tucat munkás dolgozott
a keze alatt, és a Monarchia minden szegletéből, sőt, a
kormánytól, az udvartól, de még külhonból is kapott
rendeléseket. Ha úgy hozta volna úri kedve, egyetlen
szemhunyorítással tönkretehette volna az olyan kisebb
üzleteket, mint az enyém.
– Szóval a nagyapám gonosz volt?
– Éppen hogy nem – tiltakozott hevesen papuska. – Hisz
most mondtam: sosem bántott minket, sőt, jó néhányunkkal
szívesen és becsülettel üzletelt. Hanna viszont, no, ő
mindenkinek tabu volt! Persze nem csoda, hogy úgy féltette,
hiszen a nővérével, Rózával igencsak pórul járt.
– Ezt a történetet már ismerem – bólintottam. – Róza
néni huszonegy évesen elcsábította az átutazóban lévő
Schützer Jakab gabonaalkuszt, aki akkor már az
ötvenharmadikat taposta. Őszintén mondom, sosem
értettem, mi vihette rá erre a nénit.
– Csak annyi, hogy mindenáron pesti hölgy akart lenni –
felelte papuska. – Szegénykém szédült fejében valami zagyva
kép élhetett arról, hogy a székesfővárosban minden asszony
ékszerekkel teli, dúsgazdag dáma, aki folyvást úri társaságba,
bálokba, színházba, orfeumba jár. Elszökött hát a
Schützerrel, aki gabonaalkusznét csinált belőle, ám Róza
igen hamar megtanulta, mi is a keserű valóság, hazamenni
azonban már túl késő volt neki. Ha mégis megpróbálta
volna, az öreg Széky biztos bedobja őt a nyomdagépbe, hogy
az törje össze minden csontját a céda lánynak.
Ambrózy báró, aki titkolni sem próbálta, hogy régi
történeteink ezen része teljesen hidegen hagyja, ismét
közbevágott.
– Az ön későbbi felesége, Széky Hanna a házavató bálon
ismerkedett meg Bissingen gróffal?
– Úgy gondolom, igen – bólintott papuska –, bár
jómagam már csak azt láttam, mikor a gróf bemutatta
Hannát annak a külhoni úrnak. Feltételezem, hogy valamivel
korábban maga Lázár Jenő ismertette össze Bissingent és a
nejemet. Akarom mondani Hannát, aki később...
– Igen, értem – intett Ambrózy báró. – Arról beszéljen
inkább, ami ezután történt!
– Hát... – papuska bizonytalankodva tárta szét a két kezét.
– Sokat táncoltak.
– Bissingen és Széky Hanna?
– Meg az a külhoni is. Ha jól emlékszem, felváltva vitték
parkettre az én drágámat, lovagiasan megosztozva a
táncrendjén.
– Hát egyszer sem kérte fel a mamát, papus? –
háborogtam.
 – Hogyan tehettem volna, ha már két nagyméltóságú úr
táncoltatta?
– Ezek szerint – bökött szivarjával papusra a báró – az a
külföldi vendég is nagyúrnak látszott?
– Igen derék kiállású, finom modorú férfi volt, ennyi
biztos. Persze mindehhez olykor bőségesen elég némi
nevelés, meg a kölcsönzőből vett pásszentos frakk, de...
– Az volt? – csapott le Richárd.
– Mármint pásszentos? – hökkent meg papus.
– Nem, dehogy! – legyintett ingerülten a báró. – Úgy
értettem, hogy kölcsönzött volt-e a frakk? Talán látott rajta
némi kopást könyéktájt, vagy netán kilógott a zsebéből egy
zálogcédulka?
– Kedves fiam, mindez huszonegy éve történt –
emlékeztette papus elkeseredetten. – Én csupán arra
emlékszem, hogy a nőt, akit szerettem, egész éjszaka két
frakkos úr táncoltatta, jómagam pedig még ahhoz is gyáva
voltam, hogy ugyanarra a kőkockára lépjek, amerre ők
elhaladtak.
Ígéretem felét, hogy némán hallgatom a beszélgetésüket,
már úgyis megszegtem, hát most az egészet sutba vágva a
helyemet is elhagytam, hogy papuskámhoz sietve átöleljem a
vállát.
– Nehogy már maga érezzen bűntudatot azért – búgtam a
fülébe –, hogy két kikent-kifent főnemes rácsimpaszkodott a
mamára! Gondoljon inkább arra, hogy később minden jól
alakult.
– Bissingen gróf meddig maradt a városban? – kérdezte
rohamozó dúvad módjára Ambrózy báró, aki épp nyomozott,
tehát nem ismert könyörületet.
– Egészen július közepéig – felelte papus –, miként
Lázárék sok más vendége is, hiszen a bál csupán nyitánya
volt a vadászatok, csoportos kirándulások, Erzsébet-kerti
ozsonnák, közös korzózások és kikocsizások sorának. Nagy
volt az a palotafelújítás, alaposan meg kellett ünnepelni.
– A nyár folyamán látta még Széky kisasszonyt és
Bissingen grófot együtt?
– Mint mondtam, sokszor kocsiztak ki – emlékezett
papus, úgy szorítva a kezemet, mint esőereszt az épp csak le
nem zuhanó pallér.
– Ilyenkor kettesben voltak?
– Dehogy! Azt, kérem, egyaránt szigorúan tiltja az úri és
nagypolgári erkölcs. A konflisban mindig ült velük egy-két
hölgy, no meg az a von Rätselhaft sem maradt a Transilvánia
Szállóban soha.
– Ezek szerint a két úr itt szemben, a tér túloldalán lakott?
– Ahogy a legtöbb hosszan maradó vendég – biccentett
papus értetlenül. – A Lázár-palota nagy, de azért mégsem
jutott benne hely mindenkinek.
– Na és Széky kisasszony?
Papuska zavarba jőve hajtotta le a fejét, mintha mások
bűnét is neki kéne cipelnie.
– Hanna is a Transilvániában vett ki szállást – morogta
fehér szakállába.
Ambrózy báró kegyetlenül szétpasszírozta szivarcsonkját a
márvány hamutálban, majd úgy tett, mint aki láthatatlan
könyvet lapoz.
– Lássuk, mi történt azután, hogy a vendégek júliusban
végre eltávoztak.
– Augusztusig semmi különös – emlékezett papus.
– Ön nem is találkozott ezen időszak alatt a kisasszonnyal
vagy a gróffal?
– Bissingen kiszórakozta magát és eltűnt, mint az
aranygyűrű. Hannát viszont eleinte sűrűn láttam, mivel
üzleti ügyben gyakorta kerestem fel otthonában az
édesatyját, és olyankor mindig meghívtak teára, amit a
család közösen fogyasztott el.
– Milyen volt ekkortájt a Széky família hangulata?
– Érdekes, hogy ezt kérdi, báró úr – csodálkozott papus. –
Már akkor is feltűnt, hogy eleinte mindig vidámak,
tréfálkozó kedvűek voltak, később azonban komorrá lettek,
és mikor Hanna felől érdeklődtem, aki a szokott teázásokról
szép lassan elmaradt, Borbála asszony... A te áldott emlékű,
bölcs nagyanyád – fordult felém papuska. – Tehát Borbála
asszony mindig igen bús volt, Széky úr pedig ingerült
válaszokkal mentette ki a lányát.
– Mi történt augusztusban?
– Éppen az új hóvégi rovancsot végeztem az irodában,
mikor Hirsch úr szólt, hogy előkelő vendégem érkezett –
papuska már-már merengve idézte azt a különös napot,
amiről eleddig nekem még sosem mesélt. – Borbála asszony
jött látogatóba, és én még fel sem ocsúdtam az első
meglepetésből, mikor a lényegre tért. Közölte velem, hogy ő
és a férje már régtől fogva tudják, minő gyengéd érzelmeket
táplálok a leányuk iránt, és nagyra tartanak, amiért... belátva
a köztünk lévő vagyoni különbséget ...mégsem nyilatkoztam
soha. Most azonban, mondta ő, nagyot fordult az életük,
mely által úgy alakult, hogy a Széky család Róza lányuk
ostoba szökése után megmaradt morzsányi becsületét csakis
én menthetem meg. „Nézze, Hangay úr – idézte
nagyanyámat szó szerint papus –, ön tisztességes ember, és
becsületes, jó könyvkereskedő. Látszik magán, hogy tiszta
szívből szereti Hannát, aki azonban, mit szépítsük,
szégyenbe esett, melyből, ha akarja, ön még kimentheti. Igaz,
 hogy a születendő gyermek nem a magáé, de amennyiben
meghozza nékünk ezt az áldozatot, és elveszi nőül a
lányunkat, oly hitvest kap a személyében, aki halála napjáig
tisztelni, becsülni, és tán végül még szeretni is megtanulja
önt.”
Mindezt hallva összeszorult a torkom, mert bár a múltbéli
történések lényegét Richárd korábban már megosztotta
velem, papuska előadásában ez az egész sokkal
hátborzongatóbbá vált. A báró azonban, akit pusztán a
tények érdekeltek, és így sohasem foglalkozott holmi
érzeményekkel, tovább faggatózott.
– Bissingen teljesen eltűnt az életükből?
– Az esküvő után még kétszer vagy háromszor láttuk őt.
Legközelebb Emma születése után egy jó hónappal küldte át
a Lázár-palotából a névjegyét, és a hozzá tűzött levélben
kérte, hogy tiszteletét tehesse nálunk.
– Beengedték?
– Én nem akartam, de Hanna kérlelt, és én végül
engedtem neki.
– Mit akart maguktól a gróf? – hadarta soron következő
kérdését a báró, én pedig csak bámultam őt, mert ismertem
már ezt a ragadozóarcát, amit kizárólag akkor öltött magára,
mikor úgy érezte, hogy közel jár a megoldáshoz.
– A gyermeket akarta látni – mondta papus némi
bizonytalansággal.
– Megnézte?
– Meg.
– És mit mondott a bölcső mellett állva?
– Azt, kérem, nem tudhatom. Mikor Hanna a
gyerekszobába kísérte őt, én itt maradtam, a nappaliban.
Úgy éreztem, esélyt kell adnom nekik, hogy szót
válthassanak.
 – Na, de papus! – kiáltottam kétségbeesve. – Hogy
engedhette meg, hogy a csábító gróf kettesben maradjon a
feleségével? És ha újra megkörnyékezte volna, anyus pedig
elmegy vele?
– Akkor maga, kedves Mili – nézett rám villámló szemmel
a báró –, sosem születik meg, mely esetben ez a kihallgatás is
sokkal zavartalanabbul folyna le.
Azonnal értettem a célzást, és bár lett volna mit, papuska
kedvéért mégsem vágtam hozzá semmit Ambrózyhoz.
– Előfordult máskor is, hogy Bissingen gróf meglátogatta
magukat? – folytatta Richárd a vallatást.
– Az otthonunkban ezután már csak egyszer járt, és akkor
én is mindvégig jelen voltam – pillantott rám lopva papus. –
Havi apanázst ajánlott Emma neveltetésére, mely igen
komoly összegre rúgott volna, ám Hanna és én ezt
határozottan elutasítottuk. Utána 1881 decemberében
hallottunk felőle. Téli vadászatra érkezett Lázár grófhoz,
akivel igen jó barátok voltak. Tudtuk, hogy itt lakik a
közelünkben, és számítottunk a látogatására, de nem jött.
Végül Hanna, akit nyugtalanított Bissingen közelsége, úgy
döntött, hogy Emmával együtt néhány napra a szüleihez,
Nagyszebenbe megy.
– Télvíz idején a pici gyermekkel? – hűltem el. – Hisz
errefelé akkora hó szokott lenni, hogy az ember ki sem
látszik alóla, a hegyekből pedig lejönnek az éhes farkasok.
– Gyors kocsit, fürge járású négy lovat és két fegyverest
béreltem nekik, és induláskor mindkettejüket a két saját
kezemmel takargattam be a medvebundával.
– Nem értem! – kiáltott Ambrózy báró, aki továbbra is a
maga ösvényén járatta lázas gondolatait.
– Ugyan mit, édes fiam? – hökkent meg papus.
 – Mondja, Hangay úr, vannak-e tárgyi bizonyítékai Emma
valódi származásának?
– Úgy érti, annak, hogy a vér szerinti apja Bissingen gróf?
– Pontosan!
– Hát... – sóhajtott papus. – Kell, hogy legyenek, mert a
gróf és Hanna erről is beszéltek, de csak úgy szőrmentén,
homályosan. Úgy tetszett, nem szeretnék, hogy tudjak a
dokumentumokról, így én nem is láttam azokat soha.
– Mégis biztos benne, hogy léteznek?
– Annyit tudok, hogy egy zöld vaskazettába zárták mindet,
amit aztán Bissingen magával vihetett, hisz szegény Hannám
hirtelen halála után sehol nem leltem a dobozt, pedig
felforgattam érte az egész házat.
– Értem – bólintott Ambrózy báró, majd azon nyomban
ismét felkiáltott. – Vagyis mégsem értem! Ha Bissingennél
vannak az Emma származását bizonyító okiratok, levelek
vagy hasonlók, akkor miért akarta négy évvel ezelőtt
elraboltatni a saját lányát? Sosem törődött Emmával, az
apanázs felkínálása után tudomást sem vett a létezéséről, és
Emma sem kereste a társaságát, hisz mostanáig nem is
tudott róla, hogy Bissingen az apja. Egyébként pedig a
grófnak ennyi idő múltával abból sem származna semmi
kára, ha kiderülne, hogy annak idején Marosvásárhelyt
megcsalta a nejét, és ennek egy gyermek képében nyoma is
maradt. Sőt! Férfitársai a hátát lapogatnák, a politikusi és
üzleti pályája sem csorbulna, hisz a Monarchiában általános
közfelfogás, miszerint a férfinak joga van bármikor
félrelépni, és az ilyen liezonokból származó fattyúval még
csak törődnie sem kell.
– Miként a bajba jutott nővel sem – mondtam sistergő
haraggal, pedig valami kicsiny hang a lelkem mélyén folyvást
azt suttogta: „Most nem ez a fontos, Mili! A báród az imént
elszólta magát! Mondott valamit... Valami apró, de lényeges
dolgot, és te mégsem azzal törődsz, pedig...” – Ha annak
idején papácska nem oly gáláns...
– Vagy inkább bolondmód szerelmes! – vetette közbe
csendesen papus.
– ...akkor az édesanyám leányanyaként lett volna
kénytelen megszülni Emmát. Úgy pedig a város, a teljes
erdélyi polgárság, sőt, tán még a saját családja is kitaszította
volna, utcára lökve őt és a porontyát.
– Mindez csupán feltételezés – intette le a báró –, ami,
ismerve társadalmunk végtelen álszentségét, valószínűleg
helyes, ám mégsincs semmi jelentősége, hisz nem így
történt. Nekünk tények kellenek, Mili! Csakis a tények!
Mikor tanulja már meg végre ezt az egyszerű tételt?
– Tanulnám, ha el nem zavart volna az iskolából! –
vágtam vissza, mérgemben végképp elfeledve, hogy
korábban Richárd mondott valamit... Valami rettentő
fontosat, amire oda kellett volna figyelnem. – Most meg a
tanár szapulja a diákot, hogy az nem ül a padban, mikor épp
ő penderítette ki onnét? Mondhatom, ez szép kis logika, báró
úr!
– A látszólagos logikátlanság gyakorta nagyon is jól
kimódolt szándékot takar. – Richárd nyugodt hangja már-
már kioktató volt, miként bizonyára annak is szánta. – Azért
küldtem el magamtól, mert úgy láttam, hogy szüksége van
némi pihenésre. Túlságosan belegabalyodott a nővére és
köröttem gomolygó rejtélyek kusza szálaiba, és ezért egyre
több bolondságot követett el, veszélyeztetve a nyomozást,
meg persze a saját biztonságát.
– Milikém?! – nézett rám rémülten papuska. – Miért nem
hallgatsz a báró úrra?
 – Hallgatnék én, ha bármit mondana, de ő folyton csak
titkolózik.
– A kisasszonynak igaza van – jelentette ki Ambrózy báró,
majd a legnagyobb nyugalommal asztalhoz ült, felemelte
csészéjét és belekortyolt a teájába.
– Hogy mondta?! – fordultam felé, gyanakvón ráncolva
homlokom. – Csak nem azt ismerte el épp most, hogy hibás
döntést hozott, midőn hazazavart?
– Szó sincs róla – felelte Richárd, miközben újabb
szivarra gyújtott. – Magára, Mili, igenis ráfért a pihenés, ám
a boldog semmittevésnek immár vége.
– Azt akarja tehát, hogy visszatérjek Pestre?
– Amennyiben Hangay úrnak sincs ellene kifogása –
hajolt meg ültében papuska felé Ambrózy báró. – Persze
nem most rögtön, hisz még dolga van itt.
– Dolgom? Mégis miféle?
– Hát nem figyelt? – vonta fel szemöldökét az én
kiszámíthatatlan báróm. – Az imént bogoztuk ki, hogy a
nemrég elhunyt Lázár Jenő és Bissingen igen jó, sőt, minden
bizonnyal bensőséges barátok voltak.
– Ezt magam is tanúsíthatom – bólogatott papuska.
– Arról szintén szó esett, hogy a gróf magával vitte a
kisasszony valós származását bizonyító dokumentumokat –
folytatta Richárd, mire a papám ismét kontrázott.
– Egy zöld vaskazettában, igen!
– Meggyőződésem tehát, hogy a Lázár-palota még mindig
értékes titkokat rejt – vonta le a végkövetkeztetést Ambrózy
báró. – Ha jól értesültem, Eleonóra grófné, a szomorú
özvegy jelenleg egyedül él a házban.
– Nem számítva a népes személyzetet – jegyezte meg
papuska.
 – Persze, persze, ez csak természetes – legyintett Richárd
a lényegtelen részletre, majd felém bökött. – Magának, Mili,
mindenképp beszélnie kell a grófnéval! Addig itt marad, míg
ezt a feladatot el nem végezte, és azután... De csakis azután!
.. .várom magát az Ambrózy-villában, hogy pontot tegyünk a
leányrablási ügy végére.
Tökéletesen összezavarodtam, ami – úgy hiszem – látszott
is rajtam.
– Látogassam meg az özvegy grófnét? – kérdeztem. –
Mégis, miféle indokkal?
– Karácsony van, maguk pedig majdnem házszomszédok
– állt fel az asztaltól Ambrózy báró, olyan arccal, mint aki
már halálosan unja eme fölös szócséplést. – Vigyen neki friss
süteményt, édes likőrt, és faggassa ki!
– Mégis miről?
– A múltról, Mili, a régi dolgokról! A grófnő atyja
Bissingen barátja volt, ez factum. Azt se feledjük, hogy a
hölgy, aki áprilisban tragikus hirtelenséggel megözvegyült,
Bissingen unokaöccsének volt a neje, tehát a mi leányrabló
grófunk ráadásul rokoni kapcsolatban áll vele. Ez a nő –
Ambrózy báró a nappalink falára, a Lázár-palota irányába
mutatott – igenis tudhat valamit az apja és Bissingen
dolgairól. A családban, különösen, ha nagy és ősi famíliáról
van szó, úgy dongnak a titkok, mint döglegyek az árokparti
hulla körül. Már elnézést a durva hasonlatért, Hangay úr!
Papuska kissé zavarban, ám elnézően motyogott valamit,
és közben szintén felállt, hisz egyértelműnek tűnt, hogy a
vendégünk távozni készül.
– Kérem, ne fáradjanak! – hárított el mindkettőnket
Ambrózy báró. – Az utat már ismerem, Hirsch úr pedig
bizonyára örömmel segíti fel a kabátomat.
 – Na, de báró úr, ez mégiscsak illetlenség volna – próbált
tiltakozni papuska, ám Richárd máris a folyosón termett,
majd a lépcsőn lefelé robogva még visszakiáltott:
– Ajánlom magamat, Hangay úr! Önt pedig, Mili, amint
itt végzett, haladéktalanul várom a villában! Persze – ezt már
a földszintről kiabálta fel – a gyertyagyújtás idejét még
itthon töltheti, de aztán vége a henyélésnek: várja az
iskolapad!
 15
A papírra tett pofon

– Igenis tudja meg a fiatal úr, hogy csakis maguk

hibásak minden búért, bánatért, ami a leányszíveket gyötri –
jelentette ki plafonra bökött orral, tudálékos
magabiztossággal Márika.
– Nem vagyunk mi oly csinosak – legyintett Krúdy, aki
reggel óta a Pilisy-házban lopta a napot, és bár még csak
kora délutánra járt, kissé máris kapatos volt.
– Hát csinosak nem is – húzta el gúnyosan a száját
Márika. – Viszont annál inkább gonoszak és szívtelenek.
– Te most valóban az írókról beszélsz? – csodálkozott
Krúdy.
– Meg a költőkről és dalszerzőkről – bólintott hatalmasat
a kisleány akkora öntudattal, ami akár a Gellért-hegyet is
fejtetőre fordíthatta volna. – Mer’ hogy is áll a dolog?
– No, mondjad, hogy! – biztatta őt az író, aki láthatóan
rég szórakozott ilyen jól.
– Hát csak úgy – magyarázta Mück Mári, két kezével
kavarva a kisszalon füstös levegőjét –, hogy maguk ülnek a
kávéházaikban, bámulnak bele a vakvilágba, aztán
összevissza irkáinak hol regényt, hol verset, hol éppeg
zengzetes dalt, ami persze mind az igaz szerelemről szól.
– Miért baj ez? – vonta fel szemöldökét értetlenül Krúdy,
kihagyva azon ellenérvet, hogy nem minden írásmű szól a
szerelemről.
– Azér’ baj, sőt, egenyest bűnös gyilkosság, mer’ a maguk
regényeit olvasva, nótáikat hallgatva az ártatlan jányok mind
meggárgyulnak, oszt az igaz szívbélit remélve... akit maguk,
piszok alakok hazudnak a papirosra! ...rögvest odadobják
magukat az első lókupecnek, aki kicsit is szebben néz rájuk,
mint a sarki rendőr.
Krúdy akkorát nevetett, hogy még a bor is kifröccsent a
poharából, karmazsin cseppeket permetezve a nadrágjára.
– Csuda egy pofa vagy te, hallod-e?! – mondta könnyes
szemmel Márikának.
– Pofa az, kinek négy lába van és fiákért húz – vágott
vissza a kislány, de azért közben odanyújtotta Gyulának a
konyhakendőt, hogy felitathassa vele a bort. – Higgye el a
szerkesztő úr, én tudom, mit beszélek. A Tabán tele az olyan
megesett jányokkal, akik valami flancos költeményt olvasva
szédültek bele a hazug szerelembe, oszt szer’usz világ,
mostan már a fürdők környékin strichelnek.
Krúdy fiatal arca lassan elkomorult.
– Tudom, miről beszélsz – mondta. – Ismerem azokat a
lányokat.
– Na lássa! – vette vissza borfoltos kendőjét Márika,
mintha ellenséges lobogó volna, amit most diadalmas
zsákmányként tűzhet cselédruhája derekába. – Mondom én,
hogy az írók mind az ártatlan jányszívek legfőbb megrontói!
Schumayer Karlinka a pamlagon ülve élvezettel hallgatta a
vitát. Sem ő, sem Krúdy nem vette komolyan Márika szavait,
de mindkettejüknek jólesett, hogy a kislány csacsogása derűt
lop a lassan vánszorgó délutánba.
Négy napja immár, hogy visszatértek – vagy inkább -
lopóztak, hisz Ambrózy báró az éjszaka begördülő vonattól
egyenest a Múzeum körúti Fiume kávéházhoz vitte őket,
melyből aztán egy titkos járaton át jutottak be a Pilisy-
házba. Márika nagyon élvezte a dolgot, ám azóta egyre
nyugtalanabb és harciasabb lett.
– Már megint itt esz minket a fene – morogta sokszor az
orra alatt.
– Mégis hogyan hívják azt a fenét, ami téged eszeget,
fiam? – kérdezte tőle Róza asszony, aki a szökésük miatt
egyetlen pillanatig sem haragudott rájuk.
– Hát hogyan hínák? – sóhajtott bús-mérgesen az újfent
cselédruhába bújtatott kislány. – Unatkozás annak a neve,
ami úgy rág, hogy mindjárt egészen elfogyok, oszt akkor
szer’usz világ!
Karlinkának be kellett ismernie, hogy Mück Márinak
bizony igaza van. Róza asszony kényelmes otthona és a
viszonylagos biztonság, amit a Pilisy-ház falai nyújtani
tudtak, lelke azon részének esett jól, ami már régóta halálos
fáradtságot érzett a folytonos menekülés miatt. Csakhogy élt
benne egy másik rész is. Talán Emma, Gerlice vagy Kardos
Cecília jóvoltából, mely bujdosás és tétlen pihengetés helyett
cselekedni akart. Lelkének ez a része szöktette ki a házból,
vitte el Marosvásárhelyre, és tiltakozott leginkább, mikor a
könyvkereskedés kilincsét fogva döntést kellett hoznia, hogy
a vágyaira vagy inkább Ambrózy báróra hallgat.
Micsoda ördögi csapdába estem – gondolta Hangay
Emma valahol Karlinka tudatának legmélyén. – Hagyom,
hogy Richárd irányítsa a sorsom szekerét, elválasztva engem
az egész világtól, és még csak nem is érzem ezt rossznak,
terhesnek, levetni való béklyónak. Van ebben a férfiban
valami... Nem tudom nevén nevezni, mert még soha nem
találkoztam ilyen erős delejjel. Igen, talán ez az! Egyfajta
akadémiai műszerekkel ki nem mutatható, meg nem
mérhető delej, ami úgy babonáz, mint lepkét a gyertyaláng.
Jaj, kishúgom, ugye te még nem égetted meg magad?
Mióta a könyvkereskedés üvegportálján át volt szerencséje
őt látni, Emma folyvást Milire gondolt. Ha csak egyetlen
szót, érintést, pillantást válthattak volna, mindjárt érthetőbb
és barátságosabb hely lehetne a világ, hisz gyermekkorukban
sem kellett ennél több ahhoz, hogy pontosan tudják, mire
gondol, mit érez a másik.
Pedig csak féltestvérek vagyunk – villámlott át Emmán a
rémisztő tény, amit még mindig nem volt képes
megemészteni. – Bissingen gróf az apám. Egy sosem látott,
vadidegen alak, akihez mégis közöm van, hisz az édesmama
valaha szerette őt. Vagy csak hamis illúzió, csalfa északfény,
esetleg üres vágy volt a gróffal való találkozás, melynek én
lettem immár végképp eltévedt, csapdába került gyümölcse
és gyanútlan áldozata? Mamácska, bárcsak
megkérdezhetnélek, hogy valóban szeretted-e a te grófodat,
és én vajon bízhatok-e a magam bárójában?!
– Ha szabad kérdenem, merre jár az a szép, ábrándos
lelke, Karlinka?
Krúdy hangját hallva a leány csodálkozva pillantott körül.
Márika már nem volt a szalonban. Bizonyára az udvari
szobák egyikébe hívta a kötelesség, hogy tiszta ágyneműt
húzzon, hisz estére megint várható néhány kopott szoknyájú
színésznőcske és olyan úr, ki a pénzéért cserébe
gyöngédséget vár tőlük. Kettesben voltak hát Krúdyval, kinek
pohara üresen billegett a térdén. Karlinka, hogy az iménti
kérdést megkerülje, rögvest felugrott, és kézbe ragadva a
zöld üveget, töltött neki.
– Igaza lehet Márikának – mondta közben mosolyogva. –
Maguk írók folyton mások leikébe igyekeznek belelátni, csak
azért, hogy aztán ország-világ elé tárják, amit ott leltek.
– Ez a dolgunk – biccentett Krúdy –, de higgye el,
Karlinka, a legtöbben nem gonoszságból tesszük. Az ember
éppolyan bévül, mint kívül. Olykor ocsmány, máskor
gyönyörű, leginkább azonban unalmasan közönséges.
– Sejtem már, hogy engem milyennek lát – a leány
helyére tette az üveget, melyben a Róza asszony vidéki
birtokáról származó savankás karczos171 lötyögött, majd az
erkélyajtóhoz ment. Odakinn szürke, komor, sáros és hideg
téli délután honolt, amiről rögvest a hóval lepett, szűziesen
fehér Marosvásárhely jutott eszébe, hát nyomban
elfacsarodott a szíve.
– Szomorúnak látom – mondta Krúdy komoly
csendességgel. – Csak épp fel nem foghatom, mi oka rá.
– Ez a ház – fakadt ki Karlinka hirtelen. – Ezek a falak
fojtogatnak.
– Tudtommal nemrég néhány napot vidéken töltött.
– Így volt és jó volt – jött kissé zavarba a leány, mert
fogalma sem lehetett arról, hogy mennyit sejt az író.
– Akkor miért nem maradt ott?
– Nem tehettem. Itt vannak kötelezettségeim.
Tudta, hogy a Pilisy-házban ilyet mondani egy nőnek (ha
épp nem cseléd vagy szakácsné) egyet jelent a cédaság
beismerésével.

171
Krúdy kedvenc bora volt, amit Róza a saját birtokáról hozatott.
 – Sajnálom, de ezt nem hiszem – rázta meg a fejét
határozottan Krúdy.
– Hazugsággal vádol?
– Inkább csak ügyetlen füllentéssel. Nem hiszem, hogy
önnek itt olyasféle dolga volna, mint a színházból befutó
Miciknek, Pixiknek, Loláknak és a többi likasharisnyás,
szerencsétlen lánynak. Azt sem hiszem, hogy Róza akár csak
érinteni, sőt, mohón nézni engedné önt bármely férfinak, aki
a briftasnijával udvarol. Ezenkívül abban is biztos vagyok,
hogy Ambrózy báró sosem tüntetne ki különleges
figyelmével olyan hölgyet, aki a testével keresi a kenyerét.
Ebben egyetlen kivétel a mi Rózánk, ám ő más kategória: a
báróval régi barátság fűzi össze, mely során kettejük
szomorú sorsa rég menthetetlenül egybegabalyodott. Végül
pedig azért sem hiszek magának, drága Karlinka, mert a
titok, mely körüllengi, sokkal sötétebb tónusú, mint ama
lányoké, akik pénzhiány miatt készülnek odadobni magukat
bárkinek.
– Gyula, önnek valóban röntgensugaras szeme van –
ismerte el a Pilisy-ház foglya, magában bosszúsan keresve a
kiutat, amire végül nem is volt szükség, mivel az író önként
lemondott a további faggatózásról.
– Ha ezek a falak tényleg fojtogatják, és mégsem távozhat
közülük, akkor legalább a helyi társasági életben vegyen részt
– javasolta hirtelen támadt hévvel Krúdy. – Jöjjön fel
időnként a szoaréba172! Persze csak akkor, ha Róza irodalmi
estet hirdet, ahol lényegesen kevesebb a részeg alak, és több
a szép szavakkal kifejezett derű.
– Vagy szomorúság – jegyezte meg a leány. – Olvastam
ám a kötetét!

172
Soirée = estély, itt: az estély helye, nagyszalon (francia, ejtsd: szoáré)
 – Hiba volt – nevetett Krúdy. – Így immár magácska is
belém lát, és én elveszítem minden előnyömet.
– Tudja, mit? – határozta el Karlinka, és nagy lendülettel
bort töltött saját, eddig üresen álló poharába. – Hallgatok
magára, kedves becsiccsentett íróm, és a legközelebbi
szoarén igenis részt veszek!
– Ez ám a huszáros beszéd – pattant fel székéről Krúdy. –
És hogy vissza ne táncolhasson, fogadalomként gyorsan
koccintsunk rá.
Épp összecsendült a két pohár, mikor a kisszalon ajtaja
kinyílt.
– Hát itt vagytok, gyerekek? – szólt Róza asszony. –
Ráadásul kettesben, gardedám nélkül?
– Ugyan, édes Madame, hisz a te házadban nincsenek
gardedámok, legfeljebb olykor-olykor egy-egy huncut
gyertyatartó fordul elő – harsánykodott Krúdy, ám mindjárt
meg is bánta a közönséges beszédet, mert Róza asszony
mögött Ambrózy báró lépett a szobába.
– Párdon! – biccentett az író, letéve poharát. – Azt
hiszem, kissé túl sokat ittam. Lepihennék valahol, ha szabad.
– Eriggy a kék szobába – szólt utána szép fejét csóválva
Róza asszony. – Oda ma nem várunk senkit.
Krúdy halovány félmosollyal, kissé félrehordó léptekkel
távozott. Karlinka letette a poharát, amibe az imént épp csak
belenyalt, majd kézcsókra nyújtotta jobbját.
– Kisasszony – hajolt meg Ambrózy báró. – Örülök, hogy
jó egészségben találom.
– Nem különben, kedves Richárd – mondta kissé fátyolos
hangon a leány. – Kérem, mondja, hogy új híreket hozott!
A báró, mintha meg sem hallotta volna a kérést, az
erkélyajtóhoz lépett, kissé félrehajtotta a tüllfüggönyt, és
kitekintett a Magyar utcára. Amit látott, megnyugvással
tölthette el, mert helyeslőn biccentett, majd a csendben
várakozó fehérkaméliás hölgyhöz fordult.
– Ha megkérhetném, Róza, küldessen fel ide jelöletlen
levélpapírt, borítékot, tollat és tintát – mondta, mint valami
sürgős dologban járó miniszteri főbiztos.
– Csengessünk a cselédnek... – nyúlt a ház úrnője a bojtos
zsinór felé, ám a báró megállította.
– Szeretném, ha eme apróságban személyesen intézkedne
– szólt már-már bocsánatkérőn. – És szóljon Julónak, hogy
menjen át a kaszinóba, és hívassa le a szobámból Suha Istit,
mert hamarost küldöncre lesz szükségünk.
– Hát már személyi inast is tart az őrhelyén, báró úr? –
csodálkozott Karlinka.
– A gyerek csak azért van nálam, hogy elrendezze a váltás
ruhát, amit félórája hozott nekem a villából – vetette oda
sietve Ambrózy báró, mert időpocsékolásnak érezte a
magyarázkodást. – Juló még biztos ott éri őt.
Róza asszony nem kérdezett többet, csak ment, hogy
sebesen intézkedjék.
– Akkor tehát valóban vannak hírek – fürkészte a báró
feszült arcát Karlinka.
– Azon vagyok, hogy legyenek, és talán most
kicsikarhatom őket – felelte Richárd.
– Ez így túl ködös – állapította meg a leány kissé
ingerülten, és hogy mégis nyugodtnak mutassa magát,
visszaült a kanapéra. – Beszéljen nyíltan, vagy hagyjon
magamra! Unatkozni egyedül is tudok.
Ambrózy báró tekintetében értő fény lobbant. Emma
kimerült, szorong és a végsőkig elkeseredett. Elege van a
bujkálásból, a nyomasztó várakozásból, és persze a
halálfélelemből is, mely folyton ott lüktet tudata legmélyén.
 – Emlékszik, mikor néhány órára magukra hagytam
önöket Vásárhelyen, abban a kis fogadóban, ahová éjjel a
könyvkereskedéstől mentünk?
– Ne nézzen bolondnak, Richárd – szólt fanyar mosollyal
Emma (hát persze hogy ő, és nem Karlinka). –
Természetesen emlékszem, hisz csak néhány napja történt.
– Gondolom azt is sejti már, hogy az ön... – Ambrózy báró
szava elakadt, és az arcán látszott, hogy hiába keresi a
megfelelő kifejezést.
– Hangay Árpádot én továbbra is az apámnak tekintem –
segítette ki a leány. – Nevezze ön is így, hisz nincs abban
semmi rossz.
– Csak épp cseppet sem tényszerű – vélte Richárd, majd
vállat vont. – De igaza van, ettől most nyugodtan
eltekinthetünk. A lényeg, hogy Hangay úr sok új és felettébb
érdekes mozaikdarabkával egészítette ki a képet, így végre
léphetek.
– Merre?
– Egyenest Bissingen felé. Bizonyítékom ugyan még nincs
arra, hogy ő akarta kegyedet elraboltatni...
– Hisz mondtam már magának, hogy négy esztendeje
abban a salétromos pincében ki is mondták a nevét – vágott
közbe Emma.
– Ez csupán az ön állítása, amit a bíróság aligha fogadna
el bizonyítékként.
A leány nagy levegőt vett, vitatkozni akart, ám mielőtt
megszólalhatott volna, Richárd szinte rákiáltott.
– Nézze, kisasszony, én... – a báró tekintete Emmára
tévedt, és az arcát hirtelen röpke zavar, majd sajnálkozás
öntötte el. – Bocsásson meg, hogy ily türelmetlen vagyok, és
éppen magával! Tudom, mit érez. Ismerem egész eddigi
életét, a kisebb és nagyobb titkait, fájdalmait és vágyait. Amit
nem mondott el szóval, arról apró kézmozdulatai, ajkának
rándulása, szemöldökének rezdülése mesélt. Higgyen
nekem, őszintén mondom: bátrabb nővel még soha nem
találkoztam.
– Én semmi bátorságot nem találok magamban – mondta
a leány, akit a báró iménti szavai különös nyugtalansággal
töltöttek el. – Tettem, amit kellett, hogy életben maradjak,
ám a Hüléktől való szabadulás kiszívta belőlem a maradék
erőt.
– Ezt kétlem. – Ambrózy báró leült, és úriemberhez
méltatlan pózban, könyökével a térdére támaszkodva hajolt
közelebb. – Kérem, higgye el: Bissingen gróf hamarosan
megkapja méltó büntetését. Persze csak akkor, ha valóban ő
áll a dolgok mögött.
– Ki más akart volna elraboltatni? Hisz maga mondta,
hogy a személyi titkára...
– Igen, Matolcsy fülig benne van, ez nem kétséges – dőlt
hátra a báró, megszüntetve a bizalmas közelséget. – Ám
egyelőre ezt sem tudom bizonyítani, mivel hiányzik az
indíték.
– Nem elég az, hogy Bissingen fattyú gyermeke vagyok?
A bántóan durva szót kimondva Emma maga is
összerándult, Richárd viszont fel sem vette a dolgot.
– Sajnos ennyi még korántsem elegendő – mondta. – Épp
ezért írunk most levelet a grófnak, melyben arra kérjük, hogy
találkozzék velünk.
– Mi ketten írunk neki? – döbbent meg Emma.
– Valóban! – helyeselt Ambrózy báró, és tekintetében
ismét megjelent a szimatot fogott vadászkopókra oly
jellemző csillogás. A leány szerette ezt látni, mert az amúgy is
jóképű férfi ettől még inkább megszépült, egyértelműen
kimutatva, mi élteti igazán.
 – Hát jó, legyen – egyezett bele a tervbe, melyből egyelőre
mukkot sem értett. – Mi álljon hát abban a levélben?
– A legtisztább, legnyíltabb és legbátrabb provokáció –
válaszolt Ambrózy báró. – Szavakból kell sebesen suhanó
tenyeret formálnunk, mely akkora pofont ád az ön titkos
nemzőatyjának, melytől másra sem tud majd őkelme
gondolni, mint arra, hogy minél hamarabb bosszút álljon.
– Na, és ha valóban megteszi?
– Azzal végzetes hibát követ el!
 16
Revolvergolyó, mérgezett szivar
és útszélí felkoncolás

Marosvásárhely, 1900. december 25.

Tapuska könyvkereskedésétől alig néhány lépésre

emelkedett az egyemeletes Lázár-palota, én mégis úgy tettem
meg ezt a csekélyke távolságot, mint valami nehéz
terepgyakorlaton lévő, súlyos málhával megpakolt gyalogos
baka. Előző nap elolvastam az összes újságcikket, amit
Bissingen- Nippenburg Ottó 173 gróf haláláról írtak 174 . A
Budapesti Hírlap hátborzongató, sőt kegyetlen
részletességgel tárgyalta az esetet, miszerint ez év április 21-
én délben a kereken negyvenéves gróf, aki a 13-as
huszároknál kapitányként szolgált, valami összeszólalkozás

173
gróf Bissingen-Nippenburg Ottó (1860-1900) nagybirtokos, huszárkapitány.
Tizennyolc évesen lépett be a hadseregbe, mint hadnagy. 1885-ben főhadnaggyá, 1893-
ban másodosztályú, 1895-ben első osztályú kapitány- nyá léptették elő. Ezen évben
vette nőül Lázár Jenő gróf leányát, Nórát. Hatévi házasságuk alatt három
leánygyermekük született: Nóra, Margitka és Erzsébet. 1900. április 4-én egy tiszttársa,
békási Békássy Ernő főhadnagy pisztolypárbajban megölte.
174
Lásd a Pesti Hírlap 1900. április 22-i, és a Budapesti Hírlap 1900. április 23. és
24-i számait.
miatt pisztolypárbajt vívott egyik tiszttársával, bizonyos
békási Békássy Ernő főhadnaggyal, aki torkon lőtte őt. Alap
azt is megírta, hogy Bissingen gróf csak előző nap érkezett
feleségével Ceglédről – ahol a kapitánynak állomáshelye volt
– Kecskemétre, Prévost alezredes otthonába. A gróf felesége,
Nóra igen jóban volt az alezredes nejével, így ez az utazás
számára csupán kellemes baráti látogatásnak tűnt. Mikor a
két nőt délelőtt tíz óra körül magukra hagyták a férfiak, az
asszonyok nem is sejtették, hogy mi készül. Bissingen és
Prévost alezredes a Rudolf-laktanyába hajtatott, ahol a
párbajra a 13-as huszárezred lovardájában került sor. Az első
lövés azonnal talált, átszakította a gróf nyaki ütőerét és
nyelőcsövét, majd a túloldalt távozott. A saját vérében
fuldokló Bissingen már csupán annyit volt képes kinyögni,
hogy a feleségét szeretné látni, ezért Prévost nyomban
kocsira ült és az asszonyért ment. Nóra a végzetes lövés után
egy órával érkezett a laktanyába, de már késve, mivel a férje
addigra meghalt.
– Ez annyira jellemző! – dobtam le a gvűrt újságot.
– Miről beszélsz, galambom? – nézett rám csodálkozva
papus.
– Arról, hogy a férfiak mind ostoba, önző paprikajancsik.
Itt van ez a Bissingen...
– Melyik? – kérdezte nyugtalanul papus, attól tartva, hogy
már megint a régmúlt sebeit akarom felszaggatni.
– Oh, nem a mi leányrabló, gyilkosokat ránk uszító
Bissingen Ernőnkről, hanem az unokaöccséről, Ottóról
beszélek.
– Akivel párbajban végeztek – bólintott megkönnyebbülve
papus.
– Róla hát, a bolond fajankóról!
– Halottról jót vagy semmit!
 – Vannak holtak, akikről jót nem lehet mondani, de
olykor mégis beszélni kell róluk – replikáztam. – Itt van
mindjárt ez az Ottó! Fiatal férfi, fess kiállású huszárkapitány,
dúsgazdag főnemes, aki csupán hat éve nősült, és a felesége,
Nóra igencsak szeretheti, hiszen máris három szép
gyermekkel ajándékozta meg őt. Erre mit csinál ez a
krakéler? Ez az egyenruhába bújtatott nímand?
Összeszólalkozik az egyik tiszttársával valami kicsinyes
férfibutaságon, mint a politika, vagy az, hogy milyen suvickot
használjanak a lószerszám fényesítéséhez, és aztán piff-puff,
lelöveti magát, hátrahagyva fiatal hitvesét meg a három
árvát.
– Szomorú história – sóhajtott kissé félve az én édes
papuskám, attól tartva, hogy ha rosszat mond, azzal további
vulkánkitörésre késztet.
– Szomorú?! Inkább a kardcsörtető férfibutaság
hajmeresztő oskolapéldája! Lovagias ügy! Na, hiszen szép,
mondhatom! Neki már könnyű: lelőtték, kifolyt a vére,
dísztemetést kapott az Osztrák-Magyar Hadseregtől, oszt jó
napot, lehet szenderegni a koporsóban. Na, és az a három
ártatlan apróság meg a fiatal özvegy? Velük mi lesz?
– Itt laknak a szomszédban – közölte csendesként
papuska a tényt, amit magam is tudtam. – A gróf temetése
után jött haza a grófné, és foglalta el a régi családi lakot.
– Szegény milyen magányos lehet – telepedett rám az
együttérző bánat hirtelen. – A napokban meg is látogatom,
ahogy a báró tanácsolta, hátha örülne a társaságnak.
– Kondoleálni175, azt szabad, sőt, illő is, hiszen még tart a
gyászév – értett egyet papuska. – Csak annyit kérek, édes
Milikém, hogy Nóra grófné előtt ne hangoztasd lesújtó

175
részvétet nyilvánítani
véleményedet szegény elhalt férjéről. Az valahogy... Miként
is mondjam? Szóval az nem venné ki magát valami jól.
A Lázár-ház felé haladtomban ezek a szavak jártak a
fejemben, hát mosolyognom kellett. Papácska még mindig
annak a szabadszájú, cseppnyit elkényeztetett kislánynak
nézett, aki sosem képes lakatot tenni a szájára, hisz az
illemet, és különösen a jobb körökben dívó etikettet csupán
fölös nyűgnek érzi. Részben persze igaza volt, de azért az
özvegy grófnét felzaklatni, és különösen megbántani
eszemben sem volt. Én inkább óvatosan kifaggatni
szándékoztam őt, méghozzá nem Bissingen Ottóról, a családi
sírboltban porladó huszárkapitányról, hanem annak nagyon
is eleven nagybátyjáról, gróf Bissingen Ernő egykori
nőcsábászról (jaj, mama, hogy szerethettél bele?) és későbbi
leányrablóról.
Előző nap vizitkártyát küldtem Nóra grófnőnek, amit
papuska nagy sietve nyomtatott ki nekem a bolt hátsó
traktusában álló gépen. Csinos kis kártya volt, melyen a
nevemen kívül csupán egy aprócska, aranycirádákba tekert
viola kapott helyet. A hátlapra írtam, hogy másnap
szeretném tiszteletemet tenni az elárvult családnál, ha nem
alkalmatlan. Hirsch úr, aki a küldöncöm volt, negyedórán
belül hozta a választ: a grófnő délelőtt tíz órakor szívesen lát.
Mielőtt titkos ügynöki utamra indultam volna, előbb még
elszaladtam a Bányai-házba, a Széchenyi tér 23. alá, melynek
földszintjén Szalmásy úr fűszer- és csemegeüzlete találtatott.
A dús kínálatból hosszas nézdegélés után egy fadobozos
bonbonkollekciót választottam, melyben gondos kezek
minden egyes csokoládét külön-külön színes papírba
csomagoltak.
Mintha vártak volna rám, alig kellett megérintenem az
oroszlánfejes kopogtatót, a cseléd máris nyitotta az ajtó.
 – Mi tetszik? – kérdezte a pirospozsgás székely leányzó
ragyogó szemmel.
– Hangay Emília vagyok, innen, a szomszédból –
mosolyogtam rá. – Látogatóba jöttem a grófnőhöz.
– Tessen béfáradni! A naccságos asszony a szalonban
tartózkodik.
A cseléd lesegítette rólam a kabátot, elvette a kalapomat
is, majd a széles kőlépcső harmadik fokán várakozó köpcös,
csíkos mellényes inas gondjaira bízott.
– Nepomuk majd felkíséri a kisasszonyt – mondta
búcsúzóul, majd elsietett.
A különös nevű és teljességgel szótlan inas fehér
kesztyűjével mutatta az utat. Felmentünk az emeletre, aztán
végig egy hosszú folyosón, melynek faláról szigorú urak
festett tekintete kísérte figyelemmel, merre megyünk. Ősök...
A szárhegyi Lázár és a Bissingen-Nippenburg famíliák férfiúi
zsinóros mentében, prémes kacagányban, néhol
egyenruhásán, karddal az oldalukon, vagy fényesre kefélt
cilinderben, kétsoros szalonkabátban feszítve őrizték a ház
nyugalmát. Katonák, földbirtokosok, politikusok, a régi
királyi Magyarország, majd a Monarchia főurai voltak
mindahányan, és egyetlen nő, feleség, anya vagy leány sem
akadt közöttük.
A Lázár-, vagy inkább immár Bissingen-palota szalonja a
rokokó bútorok cirádás túlburjánzásának köszönhetően már-
már zavaróan díszesnek tetszett. A grófnő selyem szófán
ücsörgött, kezében könyv, előtte asztalkán ezüstkancsó,
finom porcelánkészlet, aprósütemény, körötte pedig két kicsi
gyermek. A négyéves Nóra, aki a mamájáról kapta a nevét, a
szőnyegre terített, hófehér vásznon játszott két bábbal,
melyek – ha jól láttam – épp vásárolni indultak a piacra, így
gazdájuk csak felpillantott rám, de több értékes időt nem
vesztegetett a személyemre. Kishúga, a kétéves Margitka
mellette hasalt, vidám kuncogással játszva el a „hatalmas
hegy” szerepét, amin a piacozó báboknak át kellett kelniük.
Édesanyjuk, Nóra grófnő a szeme sarkából figyelte a
csöppségeket. Mikor beléptem, épp felnevetett, bár nem
tudtam, hogy ez gyermekei kedves játékának, vagy a kezében
tartott könyvnek volt-e köszönhető.
– Nemes és nemzetes Hangay Emília kisasszony! – szólalt
meg érces hangján oly váratlanul a mellettem álló Nepomuk,
hogy majd elejtettem a bonbonos dobozt.
– Jaj, kedves barátom, kértem már ezerszer, hogy ne
szakajtsa be a fülünk hártyáját, ahányszor csak vendég
érkezik – mondta szelíd, anyai dorgálással a fiatal grófnő. –
Tudom én, hogy annak előtte maga is katona volt, mint az én
jó uram, de a látogatót bejelenteni nem úgy kell, ahogy napi
parancsot hirdetünk.
Nepomuk kerekded arcán a sajnálkozás legkisebb jele sem
látszott, midőn meghajolva bocsánatot kért, majd távozott.
– Legközelebb is harsogni fog, de sebaj – mosolygott a
bezárt ajtóra a grófnő. – Ez a kaszárnyába illő hang szegény
Ottóra emlékeztet – mondta csendes merengőn, majd
hirtelen ocsúdva rám emelte élénk tekintetét. – Bocsásson
meg, kedves, magáról majdnem megfeledkeztem, pedig a
mai nap fénypontja épp az ön látogatása. Jöjjön, és üljön ide
mellém!
– Grófnő, én bátorkodtam... – alázatos léptekkel mentem
közelebb és két tenyeremen tartva nyújtottam át a fadobozt.
– Szerény ajándék karácsony tiszteletére.
– Nocsak, milyen figyelmes – a hölgy, ki három gyermek
után is karcsú, egyenes tartású, és még ülve is nyúlánk
alkatú, szép nő maradt, átvette a díszes dobozt, és mindjárt
leoldotta róla a citromsárga selyemszalagot. – Bonbon
Svájcból! Ez igazán ínycsiklandó kedvesség. Azt hiszem, bár
az illem berzenkedik ellene, nekünk mégis nyomban meg
kell kóstolnunk ezeket a remekműveket.
A következő két órában valódi varázslatban volt részem.
Arra számítottam, hogy a Bissingen-házban egy gyászába
beleszürkült, koravén, búskomor asszonyt találok, ám Nóra
kellemes csalódást okozott. Igaz, talpig feketében, fején
öregasszonyos hálóval ült a szalon közepén, és mikor szóba
került férje halála, a szomorúság törölte le telt ajkáról a
mosolyt, de a gyermekekre pillantva ismét hamar
visszanyerte derűs hangulatát.
– Tudja meg, kedves Mili, hogy a férfiak mind bolondok –
mondta bölcs rezignáltsággal, és a szőnyegen játszó
lánykákra mutatott. – Nézze az én két gyönyörű kincsemet,
és képzelje hozzájuk a legkisebbet, Erzsikét, aki még csupán
egyesztendős, és most épp a dajka vigyáz rá. Hát ők azok,
akiket a férjem eldobott magától, csak azért, hogy
megfelelhessen az úri és tiszti becsület véres szabályainak.
Békássy, aki megölte őt, most az ezrednél nagy becsben
tartatik, amiért megölt egy háromgyermekes édesapát és
özveggyé tett engemet. Micsoda vérgőzös ősmagyari
ostobaság így elpocsékolni az életet!
Ha ezt papácska hallaná – gondoltam magamban –,
szegény biztos csuklani kezdene. Nagyon tetszett nekem ez a
Nóra grófnő, akivel hamarost férfimód brúdert176 ittunk, bár
a szabályokat felrúgva, csupán mézes teával. A szomorú
sorsa miatt elvonultan élő hölgy igen erősen érdeklődött a
pesti események iránt, hisz jobb időkben gyakorta járt fel
oda a férjével színházba, bálokra, de még lóversenyre is.

176
fivér, pajtás, barát (itt pertut inni tegezésre)
 – Ottó volt a legszebb, legfigyelmesebb és legodaadóbb
férfi, akit valaha ismertem – mondta Nóra. – Persze a
Bissingenek mind ilyenek, úgyhogy ez aligha lehetett nagy
kunszt a részéről.
– Én is ismerek egy Bissingent – füllentettem. – Ernő gróf
jelenleg Pesten él.
– Ő az én szeretett uram legkedvesebb bácsikája –
bólintott Nóra. – A temetésen is megjelent, és vállalva a
botrány kockázatát, tucatnyi tiszt előtt kijelentette, hogy a
katonaság körében dívó párbajőrületet ideje volna végre
törvényileg keményen megfékezni, kezdve a Békássy-félék
börtönbe zárásával. Persze néhányan a tisztek közül rögvest
provokálták, mire ő a szemükbe nevetett, és elfogadva a
kihívást, mindjárt fegyvernemet is választott. Azt mondta: „A
kard túl régimódi, a messziről gyilkoló pisztoly gyáváknak
való, így én azt mondom, jó urak, küzdjünk rímekkel,
szóképekkel és gyilkos verslábakkal! Holnap hajnalban
mindőjüket elvárom a lovardába, ahol kiontották
unokaöcsém szép vérét, és aki ott, a paták rúgta
fűrészporban állva jobb szonettet kanyarít a másik rovására,
az legyen a párbaj győztese, míg a másik szégyenében ássa el
magát az istálló mögötti trágyadombba.” Hát így! És képzeld,
Mili, másnap egyetlen melldöngető tiszt sem jelent meg a
helyszínen, mire a lapok persze Ernőt kiáltották ki
győztesnek, aki a költészet puszta emlegetésével képes volt a
fél tisztikart megfutamítani.
Kételkedtem benne, hogy ugyanarról a Bissingen Ernőről
van szó, aki Emmát négy évvel korábban elraboltatta és
azóta is üldözi. Más azonban mégsem lehetett, mivel –
folytatva a beszélgetést – Nóra még azt a réges-régi bált is
felidézte, ahol az én mamám a gróffal megismerkedett.
 – Jól emlékszem az édesanyádra – mondta a grófnő. – Én
akkoriban még csak tízesztendős voltam, így persze időben
ágyba kellett bújnom, de hallottam a zenét, és nem bírtam
magammal. Kijátszottam öreg dadám éberségét, és úgy,
miként voltam, pendelyben és meztélláb lopóztam le az
emeletről. A lépcsőfordulóban állt a nagy cserép, benne óriás
páfrány, mely mögé bújva lestem a táncosokat. Ernő egész
este a barátjával, valami külföldi diplomatafélével, meg a te
édesmamáddal beszélgetett. Az a két szép úrfi... Mert hát
Ernő is az volt még akkoriban! ... a mamád minden
kívánságát leste, ő pedig sokat nevetett, pedig csak kevéske
habzó bort ivott.
– Mindenkit ilyen alaposan megfigyeltél akkor este? –
csodálkoztam.
– Oh, dehogy – hunyorított rám Nóra, mint aki pikáns
titkot készül elárulni. – Mondtam már neked: tízesztendős
voltam, csordultig tele vad romantikus álmokkal
királylányokról meg az ő hercegeikről, és azt hiszem, hogy a
mamád és Ernő, meg az ő különös, idegenszerű barátja
voltak abban a bálban az egyetlenek, akikre ezeket a
vágyálmokat maradék nélkül rá tudtam húzni.
– Miféle ember ez a Bissingen gróf? – kérdeztem.
– Hisz azt mondtad, ismered – kerekítette rám okos
szemét az ifjú özvegy.
– Találkoztunk, ez igaz – füllentettem ismét –, de csak
úgy röpkén, foghegyről, avagy szőrmentén, miként mondani
szokás.
– Szóval téged a Bissingen Ernő érdekelne? – nézte az
arcomat gyanakvón Nóra. – Mondd, nem túl idős ő hozzád,
édesem?
 – Úgy szép a férfi, ha érett – vetettem fel államat, és
közben majd lesült arcomról a bőr, amiért a Bissingen-palota
szalonjában épp a csitri kokott szerepét adom elő.
– Hát... – húzta a szót kétkedőn Nóra. – Ezt te tudod,
édesem, de azért akad itt néhány dolog, ami az álmodozásod
útjában áll.
– Miféle dolgok?
– Kezdetnek az, hogy Ernő házas, és legjobb tudomásom
szerint igen jól megvannak Jusztinával.
– Értem – biccentettem elszántan, mint aki kész bármikor
feldúlni bármely házasságot, ami a boldogsága útjában áll (és
közben émelyegtem önmagamtól).
– Három gyermekük is van – érvelt tovább Nóra, karomra
téve a kezét, mintha vissza akarna tartani valami végzetestől.
– Mária, Erzsébet és a kis Sándorka rajongásig szeretik az
apjukat.
– Úgy helyes – mondtam hűvösen. – Mi van még?
– Ernő negyvenhat esztendős – koppantottá le Nóra a
végsőnek szánt érvet, én pedig úgy tettem, mintha ez valóban
megrémítene.
– Valóban annyi volna? – rebegtem bizonytalanul. – Bár
ez a legszebb férfikor...
– Hozzád kicsit túl szép is, nemdebár? – mosolyodott el
megkönnyebbülve a grófnő, aki úgy hitte, végre sikerült
engem elriasztania kedves rokonától.
– Azért, ha mást nem is, de hallani felőle ezt-azt csak lehet
– néztem rá kérlelőn. – Mesélj róla! Csak, hogy tudjam,
miféle férfit keressek, még ha fiatalabb kiadásban is.
– Meséljek Ernőről? – nevetett fel Nóra. – Miért ne, hisz
kislány korom óta ismerem és azóta is gyakorta látom őt.
Csak néhány napja, hogy szegény édesapámat temettük a
szomszédos Meggyesfalván, ahol szintén lerótta tiszteletét,
de sajnos sietnie kellett vissza a székesfővárosba,
máskülönben most is itt találtad volna.
Ezt hallva megborzongtam, amit a grófnő persze
tökéletesen félreértett.
– Na jó – mondta bizalmas mosollyal –, akkor hát figyelj,
te kis álmodozó...
És özvegy Bissingenné, kiben legalább oly éles elméjű,
okos és bölcs nőt ismertem meg, mint amilyen Agáta mama,
vagy a kissé szertelen Renée, mesélni kezdett a férfiról, aki
elraboltatta a nővéremet.
Mikor kiléptem a Bissingen-palota kapuján, annyira
zúgott a fejem, hogy a járdáról le tévedve majdnem a Bürger
sörgyár egyik kocsija alá keveredtem. A hajtó – dühös móc
ember – ostorával fenyegetőzve bömbölt rám, én azonban
csak arra a Bissingen Ernőre tudtam gondolni, akit Nóra
grófnő szavaiból megismertem. A mindig kedves, bátor,
nyíltszívű és becsületes főúr alakja, aki egyként jól ért a
gyerekek és az asszonyok nyelvén, kiáll az elesettekért,
birtokán felkarolja a legszegényebbeket, sokat utazik
külhonba, hogy hazatérve népe javára fordítsa a tanultakat,
ráadásként pedig sosem volt hazug, lovagiatlan vagy hamis...
nos, mindez sehogy nem illett abba a képbe, amit én
korábban Bissingen Ernő grófról, a csélcsap szoknyapecérről
és leányrabló gyilkosról alkottam.
Azt pedig, hogy mindehhez az én örökké gyanakvó
Ambrózy báróm mit fog szólni, akkor még elképzelni sem
tudtam.
 Pest, 1900. december 28.

Kétszemélyes fogadóbizottság várt a Keleti indóház előtt,

de nem azok, akikre számítottam. Érkezésem pontos
időpontjáról már két nappal korábban sürgönyben
értesítettem Ambrózy bárót és Erdős Renée-t, azt remélve,
hogy elém jönnek.
A peronra lelépve azonban egyetlen ismerős arcot sem
láttam a kavargó tömegben, így magamnak kellett hordárt
fognom, hogy csomagjaimat kiskocsira rakatva törekedjek át
az utazás lázában égő diákok, úri hölgyek, fáradt arcú
ügynökök, kísérő matrónájuk morgolódásán vihogó csitrik,
borvirágos orrú lókupecek és gazdasszonyuk bőröndjeit
cipelő cselédek között.
Mikor aztán az indóház előtti széles járdára léptem, a
térdem megremegett. Az utasokra váró bérkocsik sorában,
mindjárt a legelső fogat mellett két oly alakot pillantottam
meg, akik látására még nem voltam felkészülve. Egyikük
magas, szürke öltönyös, puhakalapos, kerek szemüveges,
félszeg férfi, kinek arca sápadtabb már aligha lehetett volna,
míg a másik nagy fülű, ideges vigyorú, kajla fiú, kék kendővel
nyakába kötött, begipszelt bal karral.
- Vilmos! Isti! – léptem hozzájuk, nyomomban a
hordárral. – Hát maguk?
– A báró úr megkért, hogy fogadjuk kegyedet – szólt az
ifjú hírlapíró. Hangja csendes és merev volt, mint aki napok
óta tükör előtt gyakorolja a kellő mondatokat.
 – Kisasszonka, hát végre mán, hogy haza tetszett gyónni –
lelkendezett helyette is Suha Isti. – Nagyon vártuk ám a
kisnaccságát, mer’ maga nélkül még a karácsonyi bejgli se
úgy tekeredik, ahogyan kell.
– Köszönöm, de – vigyázva megérintettem felkötött karját
– téged meg mi lelt?
– Karcolás ez, kisasszonka drága, semmi több – nagyzolt
Isti, pedig szegény keze csuklótól hónaljig fehér gipszbe volt
börtönözve. – Otthol, a jó melegben szíves örömest
elmondom az egész esetet. Merthogy történt egy kis... Vagy
inkább nagyocska baj a villában. No, de majd úgyis meg
teccik látni.
A hordár krákogott, Tarján Vili pedig értette a célzást, és
már mozdult is, hogy útiládámat együttes erővel a konflis
hátuljára kötözzék. Sajnáltam, hogy nem a címeres kocsi és
Gáspár bácsi jött értem, ám úgy gondoltam, a Kölberre
biztos a bárónak van szüksége, így nem is kérdezősködtem.
Isti, aki sérült karja miatt nem tudott segíteni, nagy szájjal
osztogatta utasításait a mogorva hordárnak, míg én
elfogadtam a túlfújt skót dudára emlékeztető, kockás kabátos
hajtó erős kezét, és megkapaszkodva benne, felszálltam a
bőrfedelesre.
– Maga jól van, Vilmos? – kérdeztem az ifjú hírlapírót,
miután a Rákóczi útra kanyarodtunk. – Olyan sápadt és a
szeme is véreres.
– Mostanság sokat éjszakázom – mondta ő halovány
mosollyal. – Az ünnepek környékén mindig elszaporodnak a
bűnesetek. Megkeseredett férjek verik agyon házsártos
nejüket, túlhajszolt cselédlányok ollóval rontanak a
gazdáiknak, a kocsmák és pálinkamérések környékén pedig
egymást érik a késelések. Arról nem is szólva, hogy a jómódú
családok legtöbbje ilyenkor valamely üdülőhelyen tölti a
karácsonyt, és az üresen hagyott villák úgy vonzzák a
betörőket, mint lámpa a lepkét.
– A srenkerek tényleg ilyentájt melóznak a legtöbbet –
értett egyet Isti, olyan képet vágva, mint aki a pesti éjszakák
legnagyobb helyi szakértője. – Főleg Jézus urunk születése
estéjén élvezetes a medveugratás177. Olyankor még a hék is a
betlehemi csillagot keresik az égen, és ügyet se vetnek a
köröttük lopózó árnyakra.
Míg az Ambrózy-villa mindenese komoly képpel tovább
magyarázta, miféle „előnyei” vannak a csendes ünnepeknek,
én lopva Vilit figyeltem. Az ifjú hírlapíró rendkívül figyelmes,
ám annál hallgatagabb és távolságtartóbb volt.
Vérig sértettem szegényt a levelemmel – gondoltam
szomorúan. – Ha gyűlöl, hát nem csoda, hisz a legmélyebb
érzelmeit utasítottam el, és ráadásként még be is csaptam őt,
hitszegő mód megszökve az őrizetéből.
A konflis túl hirtelen kanyarodott rá a Károly körútra.
Mind megbillentünk az ülésen, én pedig úgy tettem, mintha
kapaszkodót keresnék, és közben Vili karjára tettem a
kezem.
– Bocsásson meg, ha tud! – néztem rá úgy, hogy értse,
nem a váratlan érintésről beszélek. Ő erre keserűn
felnevetett, majd kerek szemüvege mögül fáradt, bölcs
pillantást vetett rám.
– Nincs már semmi baj, Milike – mondta. – A kocsink
újra jó úton fut, a korábbi botor megcsúszásra pedig oly
fölösleges volna több szót vesztegetni.
– Akkor hát nincs harag? – kérdeztem, megszorítva kissé
a karját.

177 páncélszekrény feltörése (korabeli jassz)

 – Harag? – mosolygott rám nyílt tekintettel Tarján Vili. –
Inkább hálát érzek, amiért visszalökött a helyes útra, hisz
annyi minden vár még rám. Kalandok, nők, leleplezendő
bűnesetek. És tudja mit, Mili kedves?! Mostanság érdekelni
kezdett a pesti kabaré. Lehet, hogy egyszer, mikor majd híres
és gazdag hírlapíró leszek, nyitok egy kávéházat, és bele apró
színpadot építtetek, amin esténként a város legviccesebb
előadói léphetnek majd fel, megkacagtatva ezt a sok
köröttünk tébláboló mélabús, keserű szívű pesti embert 178.
Mert a nevetés, az bizony gyógyít, Milike! Jegyezze ezt meg,
és kerülje messziről mindazt, ami bánatot okoz.
Őszintén beszélt, én meg legszívesebben a nyakába
ugrottam volna, hogy homályosra csókoljam azt a buta
szemüvegét.
– Nincs magánál jobb barátom, Vili – mondtam, midőn a
Lánczhídra értünk.
– Tudom – hunyorított felém játékosan. – Ám ha még
egyszer oly rútul kibabrál velem, miként abban a kis
garniszállóban tette, én esküszöm a kedvenc ceruzámra,
hogy nádpálcával kergetem el a közelemből.
Isti, aki már egy ideje sérelmesnek érezte, hogy őt egészen
kihagytuk a társalgásból, most gúnyos fintort vágva
közbeszólt.
– Nincsen magának ahhoz elég nekibuzdulása, szerkesztő
úr. Hát még mindig nem tanulta meg, hogy a mi
kisasszonkánk akár az ólomhegyen is általvágná magát, ha a
túloldalon valami titok kulcsa rejlik?
– Tudom én ezt is – értett egyet Vili –, hisz a báró úr majd
letépte a fejemet miatta.

178
Megtette. 1908-ban a Bonbonnière Cabaret tagja lett, 1909-ben már ő konferálta a
műsort, később kávéház-, bár-, végül orfeumtulajjá vált.
 Nevettünk mind a hárman, én pedig megkönnyebbülve
dőltem hátra a párnázott ülésen, mert visszakaptam a
barátaimat.
Vidám hangulatom azonban csak addig tartott, míg az
Ambrózy-villába nem értünk. A kiskapu előtt megállva Vili
lesegített a kocsiról, majd a hajtót kérve segítségül, a
csomagom szíjait kezdte bontogatni. Eközben én mindvégig
levegő után kapkodtam, mivel a házból előrontó Terka néni
két vaskos karjába kapott, és úgy szorongatott, mint aki
többé sosem akar elengedni.
– Édes virágszálam, drága madaram, hát megtért végre a
fészekbe – hadarta könnyes szemmel. – Istenkém, Jézusom,
be le van sovánkodva! Hát otthol, abban a szépséges
Erdélyországban már enni sem szokás? Jaj nekem, a
dereka, mint a nádszál, az arcocskája meg béesett. Tán
száraz kenyéren tartották azok az otthoni latrok az én
kisasszonkámat? Na sebaj, most besérülünk sebest a
konyhára, oszt olyan kosztot rakok a vékony kis ujjai alá,
hogy nem győzi majd nyalogatni őket.
Az ajtón belépve azonnal láttam, hogy Ambrózy báró
kabátja nem lóg a helyén. Miért is számítottam rá, hogy
legalább itthon vár rám? Pedig a hírek, amit Nóra grófnő
szalonjából hoztam, majd szétrepesztették a fejemet.
Agáta mama az emeleti szalonban, az íróasztala mögött
ült, ám midőn beléptem, hogy üdvözöljem, azonnal felállt,
elém sietett, és nem törődve az etikettel, vállamat megfogva
arcát előbb jobbról, majd balról is az enyémhez érintette.
– Ép és egészséges – mondta eztán, tetőtől talpig
végigmérve. – Így is kell, nagyon helyes!
– Édesapám tiszteletét küldi és köszöni, hogy
visszafogadtak – mondtam, elferdítve kissé a valót, mert az
én papuskám biz’ nagyon nem örült, amiért újra az
Ambrózy- villába költözöm.
– Visszafogadni? – csodálkozott el kissé a grófnő. – Hisz a
távozása mindig is ideiglenes volt. A fiam tán nem mondta el
magának, hogy csupán pihenni küldte haza?
– Marosvásárhelyt említett valami ilyesmit.
– Kótyagos kissé, de hát mit tehetünk – tárta szét karját
Agáta mama, és már indult is vissza szétteregetett
papírjaihoz. – Jut eszembe, a látvány ne ijessze meg! Olykor
előfordul az ilyesmi, de most már fel vagyunk rá készülve,
úgyhogy nem lesz semmi baj – mondta szinte szórakozottan,
és mintegy magyarázatképpen az asztalán heverő hatalmas
forgópisztolyra tette a kezét.
Azt hittem, ott menten összerogyok. Agáta mama
felfegyverkezett? És miféle látvány az, amitől nem kéne
megijednem? Csak nem Richárddal történt valami?
Éreztem, hogy a további faggatózásnak nincs értelme,
annál is inkább, mivel a grófnő újfent a papírjaiba
temetkezett, engem pedig Terka néni unszolt kifelé a
szalonból, hátulról finoman csipkedve, huzigálva a
szoknyámat.
– A nagyságos asszony nyugodtnak mutatja magát – súgta
a villa kerekded szakácsnője, miközben lefelé ballagtunk a
lépcsőn –, ám szegény két napja szinte egy szemhunyásnyit
sem aludt. Mondjuk, mi se... Hát maga meg mit keres itt?!
A háborgó kérdés annak a megtermett, harcsabajszos,
kopott ruhás, rossz arcú férfinak szólt, aki a konyha
irányából jött, karján úgy nyugtatva a kétcsövű
vadászpuskáját, mint valami különösen nyúlánk csecsemőt.
– Bocsássák meg a naccsága – kapta le fejéről simléderes
sapkáját a fickó –, de éhesek az emberek.
 – Ha éhesek, hát korgassák a hasukat – prüszkölte
mérgesen Terka néni. – Nem látja kend, hogy hazajött végre
a mi kicsinyke lipinkamadarunk? Előbb őnéki kell adnom
valamit, aztán következnek maguk.
A fegyveres férfi visszacsapta fejére a sapkát, majd orra
alá morgott néhány érthetetlen szót, mely tán szerbül
hangzott, és sarkon fordulva távozott.
– Hát ez meg ki volt? – kérdeztem Terka nénit nagyra
kerekített szemmel.
– A Dragoslav – felelte ő, ám mindjárt el is
bizonytalanodott. – Vagy inkább a Sava? Esetleg a Gavrilo.
Fene se tudja megjegyezni őket. Annyi biztos, hogy mind
sötét gazemberek, akiknek rég a hóhér kötelén kéne
csingolyázniuk179. Csak tudnám, hogy a jó báró úr honnét
szed össze ilyen gyilkos fajzatokat.
– Mondja már, drága néni, mit keresnek itt ezek az
emberek, ráadásul talpig fegyverben?!
– Hogy mit? – nézett rám meglepetten Terka néni. – Hát
az Isti nem mondta?
– Azt láttam, hogy eltört a karja, és mintha hátul a nyakán
is horzsolásokat takarna a kabát, de mikor kérdeztem, csak
sejtelmesen hallgatott, és még vigyorgott is hozzá.
– Ki gondolná, hogy ilyen szerény – csóválta fejét a
szakácsnő, miközben a konyhába léptünk. – Pedig hajszálon
múlt, hogy ott nem hagyta azt a csorba fogát.
– De mégis hol, néni?
– Hát ottan a! – mutatott ki az ablakon, én meg a
tekintetemmel követtem a kezét, és azonnal belém fagyott a
szó.

179
lógva himbálózik, csüng (székely)
 Az Ambrózy-villa gyönyörű, vadonatúj kocsiszíne és
istállója mind oda lett. Helyükön tűzmarta gerendák halma,
szélhordta korom és égett törmelék maradt csupán. Valahol
a pusztulás közepén, két égre meredő, csonka oszlop között
roggyant, szénné feketült, csónakszerű holmi állt féloldalra
dőlve. Ha nem látszik még mindig az egyik kereke, sosem
jöttem volna rá, hogy a címeres Kölber maradványait látom.
– Két napja történt, úgy hajnali három felé – mondta
Terka néni. – Arra ébredtünk, hogy recseg-ropog az egész
miskulancia, a lovak pedig dobogva, nyerítve próbálnak
kitörni az égő istállóból. Gáspár és Isti amúgy pendelyben,
gatyában futottak értük, és Macit sikerült is épen kihozniuk.
Szegény pára rúgott, harapott, majd az erdőbe futott.
– Hát a Foltos?
– Érte Isti ment be, pedig Gáspár próbálta visszatartani,
mert látszott, hogy a tető mindjárt bészakad – emlékezett
könnytől homályló szemmel Terka néni.
– De nem szakadt be! – kiáltott ránk vidáman az ajtóból
Isti.
– Már hogyne szakadt volna?! – csapott felé a
konyharuhával jó szakácsnőnk. – Máskülönben mi esett a
hátadra és törte el a karodat, te bolond gyerek?
– Az ördög gerendája – felelt a fiú, lehuppanva a székre. –
Csakhogy a piszok patás elhibázta, hisz addigra a Foltost már
kihoztam, és nekem is csak a karom bánta.
– A szín, az istálló meg a kocsi viszont mind oda lett –
sóhajtotta Terka néni. – Azok a koszos hegyi rablók, hogy a
csórna180 szánkázna rajtuk ezerszer oda-vissza a fekélyverő
szöges csizmájában, alapos munkát végeztek.
– Hegyi rablók? – kapkodtam a fejem.

180
pestis (székely)
 – Azok hát – csapott tenyerével az asztalra Isti. –
Gellérthegyiek a barlanglakások mélyéről. Az egyiknek még a
pofázmányát is megismertem a tűz fényinél, mikor elfelé
futott, hogy csóvavetés után kiugorjon a kerítésen.
– Egyáltalán hogy jutottak be? – kérdeztem. – A Bogi nem
fogta, jelezte őket?
– Ő szegény nem, mert hideg volt akkor éjjel, én meg
bolond fejjel beengedtem magam mellé, a kamrába – vallott
színt Isti bosszankodva. – Fene se gondolta vón, hogy
támadás ér minket.
– Most már ne rágd magad – vigasztalta Terka néni,
miközben nagy tányér bablevest és mellé szép karéj kenyeret
tett elém. – Inkább gyere, és segíts megmerni az étekhordót.
A saját rablóinknak, kik azóta ránk vigyáznak, enni kell,
különben még ők lesznek azok, akik éjjel átvágják a
torkunkat.
– Ahhoz túl jól fizeti őket a báró úr – állt fel Isti az
asztaltól, hogy a szakácsnő keze alá dolgozzon. Én a forró
étel mellé ülve kinéztem az ablakon. Az erdőcskénk szélén,
meg a hátsó kerítésnél, és Gáspár bácsi házikója mellett is
egy- egy morc fegyveres alakot láttam sétálgatni, kik úgy
vizslatták a téli Svábhegyet, mint vadászó vércsék a pocokkal
dús mezőt.
A délutánt fenn töltöttem a szobámban. Előbb levelet
írtam Renée-nek, közölve vele, hogy szívesen látnám őt
ismét, hisz annyi mindent meg kell beszélnünk, majd az
ágyamra heverve mást sem tettem, mint élveztem az újra
fellelt boldogságot, amiért az Ambrózy-villa lakója lehetek.
Odakinn már sötétedett, mikor kocsizörgés riasztott meg.
Hamarosan a kapu is csapódott, és Bogi kutyánk boldog
csaholása jelezte, hogy Richárd érkezett meg. Tudtam, elébe
rohanni ostobaság volna. Az én morc báróm nem kedveli a
heves érzelemkitöréseket, még akkor sem, ha gondosan a
hamis közöny és tartózkodó udvariasság szürke
selyempapírjába göngyölgetem.
Húsz percet kellett várnom, hogy az ajtómon
kopogtassanak.
– Milikém, édes – búgta Terka néni, vigyázva rá, hogyha
netán alszom, fel ne ébresszen. – A báró úr kéri, ha nem
terhes a mi kisasszonkánknak, látogassa meg őtet az
ürdüngős szobában.
No, végre! – gondoltam vidoran. – Hát csak kíváncsi rá,
hogy mit végeztem a Bissingen-házban!
Csakhogy már megint csalódnom kellett, mivel a laborba
lépve Richárd egész másként fogadott, mint vártam.
– Ideje munkához fognunk – mondta anélkül, hogy
köszönt volna. – Látta már, mit művelt velünk az a
gazember?
– Az istállóra gondol? – kérdeztem kissé összezavarodva.
– Nem is az ősszel lehullott levelekre – csattant fel,
miközben a hosszú asztal mellett sebesen le-föl járva, ujjaival
a mellényén dobolt. – Mili, ne mondja, hogy
Marosvásárhelyt berozsdállt az esze.
– Jó – egyeztem bele mindjárt –, nem mondom.
– Helyes. Akkor hát hallgassa meg, mi történt itt, mialatt
maga otthon pihengetett.
Méghogy pihengettem?! – esküszöm, nem hittem a
fülemnek. – Hisz maga, gonosz, kegyetlen ember, éppen
maga küldött... Mi több, zavart, kergetett, száműzött el a
székesfővárosból!
Ezt vágtam volna a fejéhez, ha a régi, heves vérű, paprikás
kedvű Milire hallgatok. Őt azonban mostanság az új Mili, ki
sokkal megfontoltabb volt, egyre többször intette csendre, és
felelt helyette valami egészen mást.
 – Való igaz, báró úr, én alaposan kipihentem magam, ám
magán a végzetes kimerültség jelei kezdenek mutatkozni.
– Hogy mondja? – pillantott rám értetlenül.
– Lázas tekintet, idegesen rángó szájzug, folyton matató
ujjak és végzetesmód elharapózó udvariatlanság. Már
legalább két perce állok itt, és ön még mindig nem kínált
hellyel.
– Söpörje le azt a széket – intett a régi újságok alatt
rogyadozó ülőalkalmatosságra –, és figyeljen végre rám! A
napokban, mint maga is sejtheti ezt az üszkös romokból,
komoly előrelépést tettünk a nővére ügyében.
– Amennyiben?
– Sikerült végképp feldühítenem az ellenséget – mondta
Richárd, oly büszkén, mintha nem épp a mi istállónk, de
Bissingen Ernő egyik kastélya vált volna pernyévé.
– Értem – bólintottam lassan, megfontoltan. – Még
néhány ilyen győzelem, és nem lesz többé fedél a fejünk
felett.
– Micsoda? Jaj, Mili, maga már megint csak a fát látja,
pedig mögötte egy egész erdő dereng.
– Erdőnk se lesz, ha a gyújtogatok visszatérnek –
jegyeztem meg halkan.
– A szerbek majd megállítják őket – legyintett Ambrózy
báró, a három odakinn strázsáló vademberre célozva. – A
lényeg azonban mégiscsak az, hogy az ellenség végre
elvesztette a fejét, tehát hibázni fog.
– És mégis, hogy sikerült ezt a nagyszerű haditettet, mely
egyébként hajszál híján Isti és a két lovacskánk életébe
került, végrehajtania?
– írtam egy levelet.
– Oh! Ha szabad kérdeznem, kinek?
– Bissingen grófnak.
 – Igazán tüzes levél lehetett, hogy válaszul ő is csóvákat
küldött.
– Befejezné végre az élcelődést, Mili? – meredt rám
parázsló szemmel az én túlhajtott vásári sergőre emlékeztető
báróm. – Boldog vagyok, hogy végre visszatért, de most már
koncentráljunk a munkára!
– Ebben nem látok semmi kivetnivalót – dőltem hátra a
széken, úri leányhoz nem illőn keresztbe téve a lábamat. –
Megtudhatnám végre, mi állt abban a levélben?
– Találkozót kértem a gróftól, hogy tisztázzam vele
Hangay Emma ügyét.
– Csak ennyi?
– Látja, hogy ennyi is bőven elegendő volt – intett az
ablak felé, mely pontosan a fekete romokra nézett. – Persze
nem számítottam ilyen elvadult válaszra. Napokig lestem a
postát, de semmi nem érkezett. Aztán eluntam a dolgot, és
mivel úgy hírlett, Bissingen ismét a városban van,
személyesen kerestem fel őt az Andrássy úton.
– Tehát találkoztak?
– Sajnos nem. Kiderült, hogy a hír téves volt. Bissingen
részt vett Lázár Jenő temetésén...
– Igen, ezt Nóra grófnő is említette.
– Szóval járt nála? Helyes!
– Valóban meglátogattam, ahogy kérte, és igen érdekes...
– fogtam volna a beszámolómba, amit már oly régóta
fogalmazgattam magamban, ám Ambrózy báró
türelmetlenül leintett.
– A pletykákról majd később! Hol is tartottam? Ja, igen, a
Lázár-temetés, amiről Bissingen először valóban Pestre akart
jönni, ám útközben meggondolta magát, és inkább Bécsbe
utazott. így aztán épp úgy jártam, miként korábban ön: a
gróf helyett csupán Matolcsyt találtam a helyén, aki
rettentőmód ideges lett, mikor megmutattam neki Emma
fényképét.
– Mármint azt a fotográfiát, amit Totyó lakásán leltünk?
– Pontosan azt – nevetett fel már-már oly gonoszul a
báró, hogy ha más is hallja, biztos a Lipótmező rácsos
celláinak egyikébe valónak gondolta volna őt. – Rajta a
felhívás, miszerint bárki bármit tud a képen látható leányról,
azonnal jelentse Matolcsy Kamill úrnak.
– Erre ő? – hajoltam várakozón előre.
– A szemembe hazudott, azt állítva, hogy fogalma sincs, ki
az a nő – zengte a báró egészen fellelkesülve. – El akarta
hitetni velem, hogy bár a hirdetőkártyákat a gróf parancsára
valóban ő sokszorosíttatta és küldte szét, ám Bissingen
sosem kötötte az orrára, hogy miért keresteti Emmát.
– Ez... – értetlenül ráztam a fejem. – Ez teljes zagyvaság.
– Valóban! – csettintett ujjával boldogan Richárd. –
Matolcsy persze hazudott, és mikor ezt a szemébe vágtam,
burkoltan meg is fenyegetett.
– Mivel?
– Ha jól emlékszem, volt benne revolvergolyó, mérgezett
ajándékszivar és egyszerű útszéli felkoncolás is. Mit
mondjak, nem túl fantáziadús.
– És nem is annyira burkolt!
– Meglehet – vont vállat Ambrózy báró, akinek minden
mozdulatán látszott, hogy most él igazán. – Azok a vérben
forgó szemek viszont sok jót is ígértek nekünk. Az ellenfél,
akárki az, hibázni fog, csak épp tovább kell ütnünk a vasat.
– Hogyan?
– Erről majd később. – Richárd megkerülte az asztalt,
majd jelezve, hogy immár minden figyelme rám irányul,
mutatóujját az állához ütögetve, merőn nézett a szemembe.
– Most inkább arról beszéljen, mit tudott meg a grófnőtől.
 Eljött hát végre az én időm, melyre napok óta vártam! A
bárótól tanult módszerességgel foglaltam össze mindent,
amit Nórától hallottam a jó, segítőkész, lovagias és bölcs
(vagyis teljességgel elképzelhetetlen) Bissingen Ernő grófról,
majd csendben maradva arra vártam, hogy Richárd miként
szedi ízekre ezt a hamis képet.
– Nocsak – mondta ő, könnyű ráncokat gyűrve
homlokára. – Hajszálpontosan olyan a fickó, amilyennek
magam is képzelem.
– Tehát kedves, családszerető, okos és talpig becsületes? –
hűltem el. – Na és a nővérem elrablása?!
– Éppen az nem illik a képbe – jegyezte meg Ambrózy
báró a fejét csóválva.
 17
Váratlan találkozás

Pest, 1990. december 31.

Szilveszter napján, mikor az óévbúcsúztatók az egész

városban, sőt, szerte a vén Monarchiában vidám dáridóval,
színes kavalkáddal, pezsgődurrogtatással igyekeztek elhitetni
magukkal, hogy az élet szép, Schumayer Karlinka szomorú
volt. A szobájában ült, melynek ablaka a Pilisy-ház belső
udvarára nézett, és valami papírfedeles regény hevert az
ölében, amiből azonban még egyetlen sort sem olvasott,
pedig vagy húsz perce vágta fel az első oldalt. Odakinn borús
volt az ég, idebenn borús volt a hangulat.
– Jöhetek-e? – dugta be fejét az ajtórésen Mück Mári,
kinek szeme alatt még ott domborodtak az álom táskái.
– Látom rajtad, kis szívem, hogy az éjjel te sem találtad
meg a boldogság madarát – mosolygott rá Karlinka, majd a
könyvet félretéve kezét nyújtotta, így híva magához kis
barátnéját. Márika a háta mögé pillantott, ellenőrizve, nem
látta-e meg valaki a folyosóról, azután a szobába lépett,
kilincsre csukta az ajtót, és szokott mozdulattal a szőnyegre,
Karlinka lábához telepedett. Mikor cselédfőkötős fejét a
leány térdére hajtotta, és az simogatni kezdte a haját, Márika
halkan elsírta magát.
– Annával álmodtam – mondta szipogva. – A Hül-házban,
a nyitott pincelejárat előtt állt, és két karját nyújtva
könyörgött, hogy azonnal menjünk haza, mert egyedül
képtelen begyújtani a sport.
– Azt a rozsdamarta, vén sport csakis te tudtad rendesen
megrakni – emlékezett Kardos Cecília, kiben különös
borzongást keltett, hogy megtörténik, amit sohasem gondolt
volna, és vágyakozva gondol egykori börtönére, a Hül- házra.
– Aztán valami fekete ocsmányság nyúlt fel a pincéből –
folytatta álmát Márika –, és körbefonva Annácska derekát,
lerántotta őt a mélybe.
– Elég ebből, kis bolondom, ne kínozd magad! – nyúlt a
kislány álla alá Karlinka, és a könnyes szemekbe nézett. –
Egyikünk sem tudja biztosan, hogy miért kellett Annának
meghalnia, és azt sem, mi történt volna, ha vele maradunk.
– A szép báród tudja.
– Neki is csak sejtései vannak – felelte Karlinka. –
Különben meg ne emlegesd folyton úgy, hogy a „te báród”.
Richárd úr csakis önmagáé, ezért látod szépnek.
– Miért, tán nem az? – csodálkozott Márika. – Te rútnak
látod őt?
– Én... – a leány bizonytalankodott. – Nem is tudom,
milyennek látom. Annyi biztos, hogy nagyon erős, talpig
becsületes és rendkívül eszes férfi.
– Akkor most éppeg nem rüheljük őt?
– Nem – nevetett fel csendesen Karlinka. – Azt hiszem,
inkább kedvelnünk kell azért, hogy vigyáz ránk.
Mück Mári visszahajtotta fejét barátnéja térdére, ám
röpke gondolkodás után ismét megszólalt.
 – Vajon mi lehet a pénzecskénkkel? – sóhajtotta. – Őrzik-
e még a puttók, vagy Anna gyilkosa megtalálta, oszt szer’usz
világ, magával vitte az összesét?
– A vagyonkád jó helyen van – nyugtatta meg Karlinka. –
Ambrózy báró az utolsó bankóig, aranyláncig és köves
zsuzsuig mindent kivett az ágytámlából.
– Honnan tudta, hogy hol keresse?
– Hát lehet előtte bármi is titok?
– Az már igaz, hogy olyan nézése van neki, ami az ember
hasát is átfúrja – ismerte el Márika. – Hát a Jenő fegyverei?
– Azok nekünk nem kellenek.
– Már hogy a radai rossebbe ne kellenének?! – kapta fel
fejét a kis cseléd mérgesen. – Akadt köztük egy gyöngyház
markolatú kis hölgypisztoly. Na, azzal akarom én
kiloccsintani Annácska gyilkosának az agyavelejit, amint
rátalálok!
– Ne bomolj, csipisz! – fedte meg a harcias kislányt
Karlinka. – Gyerekecske vagy te még, ráadásul szoknyát
viselsz.
– Az meg mit számít? – pattant fel hirtelen Márika, és a
szoba közepére állva, két csontos kis öklével a levegőt
kaszálva mindjárt bizonyított is. – Tán aztat hiszed, hogy
korábban még sosem pofozkodtam? Ha igen, hát csalódni
fogsz! A tabáni utcakölkök nem ám oly nyúlbogyók, mint a
pestiek. A Füvészkert veres inges úri vagányai közül tíz se ér
fel egyetlen Horgony utcai csibézerrel. Lehetnek akár kicsik,
mint a tökmag, ám ha hirigről van szó, úgy ütnek, rúgnak,
harapnak, csípnek, mint a füstös istennyila. Engemet meg
aztán különösen szerettek kergetni, és közben lapátfogú
boszorkának, meztéllábas lidércnek, pendelyes Hül-
kukacnak csúfoltak. Háhá! Tették ezt egészen addig, míg
egyszer bé nem csaltam őket az egyik sikátorba, ahol előbb
megbújtam, majd mikor a közelembe értek, hát rájuk
szakajtottam az egész Mück Mári arzenált. Volt ottan vagy
száz tucat piff és puff, bele a randa pofádba, hozzá
desszertnek nesze, te lótetű, itten repül a zúgós saller, és
végül habnak rá néhány búcsúztató rityón rúgás következett,
így ni...! – kiabálta a kis cseléd, és közben mutatta is, hogy
miként verte előbb egy kupacba, majd a négy égtáj felé
szanaszét a pimasz kis tabáni utcakölyköket. Egyszemélyes
produkciója oly heves, villanyos töltéssel teli és mulatságos
volt, hogy Karlinka végül már könnyezve kacagott.
– Te tényleg egészen bolondos vagy, Mári, csakhogy nem
a kötözni, inkább a csókolni való háborodottak közül –
mondta, megölelve a harci bemutatótól zilált hajzatú,
félrecsúszott fityulás, lihegő kislányt. – A Vurstliban kéne
színpadra állnod, és mindjárt színig telne aranykoronással a
közönségnek kitett kalapod.
– Meg is tenném szíves örömest – szólt a kis cseléd –,
csak ne kéne itt penészednünk.
– Elmenni most még nem tudunk – csendesedett el
Schumayer Karlinka. – Penészedni azonban mégsem
fogunk!
– Jó! – helyeselt a kislány. – Szökjünk el megint!
– Azt nem szabad. Viszont ma szilveszter napja van, és bár
mi rabok vagyunk, csak azért is mulatni fogunk.
– Itten? – nézett körül kétkedőn Mück Mári.
– Fittyfenét itten – mondta Karlinka. – Odafönn, a
szoaréban!
Az aprócska cseléd szeme elkerekedett. Tudta ő, hogy az
óévet Madame Rose a legkedvesebb és legbőkezűbb barátai
körében akarja búcsúztatni, hisz az egész személyzet már
kerek egy hete csak erre készült. Fényes társaság, sok úr és
ifjú hölgy várható vendégségbe, ám a pénzért mért szerelem
és ledérkedés ma éjjel szigorúan tilos. Lesz viszont helyette
jóízű beszélgetés, sok ínycsiklandó étek és édes bornedű, no
meg aprócska színpadi jelenetek, versek víg előadása, míg
éjfelet nem üt az óra, hogy utána (sej, ripityom!) nóta, tánc
következzék egészen kivilágos-kivirradtig.
– Hát a Róza asszony nem fog minket lekergetni? –
kérdezte Márika szinte remegve az izgalomtól. – Mert én
itten cselédsorban vagyok, te pedig álnéven bujdosol, és sok
lesz ám odafönn az idegen szem, ami könnyen általláthat a
titkainkon.
Karlinka ekkor felemelte a zöld selyemkendőt, ami addig a
lámpabúrát takarta, és beborította vele Mück Márit, aki így
egy csapásra erdei vadontündérré változott.
– Ha nem látják, kik vagyunk, lehetünk akár titokzatos
hercegnők is a távoli napkeletről – mondta sejtelmesen.

Róza asszony a szoba közepén állt, két nagy, mégis karcsú

csuklójú kezét erős csípejére támasztotta, és nagy komolyan,
töprengőn bólintgatva hümmögött.
– Ez igazán... Miként is fogalmazzak? Igazán
extravagabundus.
A leányok vele szemközt csendben várták, hogy a
szederlila bársonyruhát viselő hölgy részletesebben is
kifejtse véleményét.
– Ti, gyermekeim, most épp úgy néztek ki, mint két
aszálytól fonnyadozó tinórugomba a vadgesztenyefa tövén –
jött az ítélet folytatása, mire Mück Mári furcsán, prüszkölve
felnevetett. – Gomba, ami ráadásként még náthát is kapott.
Erre aztán mindhárman nevettek, majd Karlinka szólt:
– Ha gomba, hát gomba. Pont az a cél, hogy egyikünket se
ismerjék fel, és lehetőleg ne is molesztálják a vendég urak.
– Molesztálás, az ma nem lesz – mondta határozottan
Madame Rose. – Ez nálam szilveszter éjszakáján szilárdabb
szabály, mint ama hóbortos Eiffel úr vastornya Párizs
városában. Viszont...
A leányokhoz lépett és könnyeden megérintette előbb a
zöld, majd a kék selyemfátyolt is. Az egyik Mück Márit, a
másik Karlinkát takarta fejbúbtól egészen könyékig, és bár
mindkettő leheletvékony, finom szövésű anyag volt,
arcvonásaikat tökéletesen felismerhetetlenné tette.
– Valóban szükséges így beburkolóznotok? – tette fel
kérdését Róza asszony.
– Feltétlenül – mondta a zöld kendő alól Karlinka. – És
nemcsak a gondos álcázás miatt, hanem a móka kedvéért is.
– Miféle móka? – A ház úrnőjében tovább erősödött az
aggodalmas gyanakvás.
– Ma éjjelre megcseréljük egymást – tört ki a lelkesedés
Márikából. – Én leszek a ténsasszony unokahúga,
Schumayer Karolin, a Ciliké pedig az izé... No, nézd mán,
nem gyön a nyelvemre, hogyan is szokják az olyat mondani?
Ja, megvan! Ő az én pletykatársasági cselédem!
– Nevezzük inkább társalkodónőnek-javasolta Karlinka,
magához ölelve a nálánál jó fejjel alacsonyabb, kék
selyemkendő alatt rejtező Mück Márit.
– Furcsa pár vagytok, azt meg kell hagyni – csóválta fejét
mosolyogva Róza asszony. – Ebből akár még Bécsig érő
pletyka is lehet. Már szinte hallom, ahogy a vendégeim
holnap szertepusmogják a városban, miszerint a Pilisy-
házban a sok esőnek hála két bolondgomba termett, kik
közül a kisebb külvárosi hercegnőnek, a magasabbik meg
némasági fogadalmat tett társalkodónőnek mutatja magát.
– Csak mondjon akár hasonlót is bármelyik – emelkedett
fel hirtelen a kék selyem eleje, mely alatt Mári apró ökle
sápadozott –, én olyat béverek neki...!
– Na, az volna még csak szép, ha megbokszolnád a
vendégeimet – nevette el magát a fehérkaméliás hölgy, majd
hirtelen, mint kinek ezer dolga van, az ajtó felé indult, ám a
kilincset lenyomva még visszaszólt: – Jók lesztek így, csak a
fátylat le ne vegyétek, míg idegen van a házban. Ma éjjel
sokan jönnek-mennek itt, és némelyikről még magam sem
tudom, hogy ki fia, borja. A habzó borral pedig csínján
bánjatok, mert a könnyű buborék hamar a fejbe száll, aztán...
Hogy is szoktad ezt mondani, Márika?
– Hát úgy, hogy a részeg szoknya szegélyű nem a főd,
hanem az ég húzza magához, aztán szer’usz szép világ,
másnap virradóra már ott is a bús jányanyaság!
A második emeleti szalont Madame Rose irányítása alatt a
személyzet, mely szilveszter éjjelére négy cselédlánnyal és
két inassal egészült ki, varázslatos hellyé tette. A
papírgirlandok, ezüst- és aranyfolyondárok, légies
lámpatakaró selymek bűvös-bájos világot idéztek, hol
minden szép és jó megtörténhet. Középen harminc terítékes,
hosszú asztal állt, amin a hófehérre mosott damasztabrosz, a
nefelejcs mintás jénai étkészlet és a finom ezüst szerviz úgy
csillogott, hogy abba majd belevakult a szem.
A vendégek nyolc óra körül kezdtek szállingózni. Egymás
után fordultak be a Magyar utcába a büszke hintók, és
méregdrága, függönyös ablakú fiákerek, a bejárati ajtó pedig
többet volt nyitva, mint csukva.
 Róza asszony szokásához híven az első lépcsőfordulón
fogadta az érkezőket. A sok kézcsóktól és a bókokra válaszul
adott röpke mosolyoktól egyként zsibongott a kézfeje és az
ajka, ám ha ünnepi éj volt is ez, azért neki fontos szolgálatot
jelentett, hisz aki ma jól érzi magát, tán akkor sem kerüli el a
Pilisy-házat, mikor pénzbe kerül az itteni szórakozás.
Este kilenc óra tájt már annyi államtitkár, képviselő, alsó-
és felsőházi tag, valamint dúsgazdag gyáros,
terménykereskedő és bankár gyűlt össze, hogy akár új
kormányt is alakíthattak volna. Közöttük az a néhány lázas
tekintetű, vagy épp direkte flegma költő, laptulajdonos és író
úgy elveszett, mint a sós óceánba hullt édes esőcsepp. A
szalon végébe szerkesztett, kicsiny pódium viszont csakis az
ő, meg a ma éjjel makulátlan tisztességbe öltözött színész- és
táncosnők hitbizománya volt. A vastag szőnyeggel takart,
halkan roppanó deszkákon majd minden percben állt
közülük valaki, akit a mély fotelekben és a falak mentén
sorakozó pamlagokon ülők hallgathattak. Zengett ott vidám
és bús óévbúcsúztató költemény, pajzán francia dal a jó öreg
Krausz Samu klavír-kíséretével, meg néhány kacagtató,
könnyed jelenet egyenest a sarokban meghúzódó, ifjú
Molnár Ferenc 181 tollából, miket maga Róza asszony és
gondosan válogatott barátai adtak elő.
– Nézd, micsoda pofák! – súgta a kék selyemfátyol alól
Márika, és az utcai ablak alatt ücsörgő, szivarfüstöt pöfékelő
urak felé bökött. – Annyi szalonna van rajtuk, hogy aztat
még a Sáncz utcai Karcárosné disznaji is elirigyelnék, pedig
azoknál zsírosabbat hentes nemigen látott.

181
Molnár Ferenc (született Neumann Ferenc, 1878-1952) író, újságíró. Német-zsidó
polgárcsaládban született. Első sikeres írása az 1901-ben megjelent szatirikus
regény, Az éhes város. Első önálló színpadi műve A doktor úr, ami 1902-ben nagy
sikert aratott. Legismertebb műve A Pál utcai fiúk című regény.
 – Rosszul látod, bogaram – felelt erre a zöld
selyemkendővel fedett alak. – Nem zsír az, amitől azok a
pocakok domborodnak, inkább megszámlálhatatlanul sok
birodalmi korona.
A vendégek persze nyomban felfigyeltek a két titokzatos
hölgyre. Néhányan a bátrabbak vagy épp a pimaszabbak
közül mindjárt Róza asszonyhoz siettek, hogy
megérdeklődjék, kit tisztelhetnek a fátylak alatt megbúvó
nőkben.
– Az alacsonyabbik szegény sorsú unokahúgom,
Schumayer Karlinka, ki nemrég teljes árvaságra jutott, és így
most rövid időig én viselem gondját. Különben igen
visszahúzódó, félénk leány a lelkem, ami abból is jól látszik,
hogy ezen a derűs éjszakán sem tárja fel arcát idegenek előtt.
– Pont úgy, miként a török császár háremhölgyei –
krákogta izgatottan Almássy Imre182 gróf. – No, és a másik?
Az a sudár, vékony derekú teremtés?
– Ő az én kis kuzinom társalkodónője – válaszolta Róza
asszony hatalmas türelemmel két, három, végül már majd
tucatnyi kérdezőnek külön-külön. – Sajnos igen egyszerű,
mondhatni buta teremtés, no, de mit lehet tenni, ha Karlinka
valami fura okból erősen ragaszkodik hozzá.
Egyedül Krúdy ismerte fel mindjárt a két leányt, ami nem
is csoda, hisz az utóbbi hetekben számos órát töltött a
társaságukban. Midőn meglátta őket, rögvest sejtette, hogy
valami turpisság folyik, hát elébük sietett, felajánlva
segítségét.
– Erre tessék – hajolt meg Karlinka előtt, kezével mutatva
egy gazdátlan szófa felé, ám Mück Mári rámordult.

182
Almássy Imre gróf (1868-?). A 14. huszárezred tartalékos hadnagya. Neje
Wesselényi Kornélia bárónő.
 – Hékás, ma kettőnk közül én vagyok itten a naccsága!
Engemet tessen pesztonkálni, ne a cselédemet!
– Oh, párdon, ha tévedni merészeltem – vigyorodott el az
ifjú író.
... 183
Hamar került a hölgyek kezébe két pohár édes pezsgő,
mely Márikát megvigasztalta és a nyugtalan szívű Karlinkát
is elzsongította kissé. A színpadon tíz óráig folyt a játék,
mikor is Róza asszony ezüstös hangú csengettyűvel jelezte,
hogy asztalhoz lehet ülni. Az úri társaság időközben folyvást
cserélődött, mivel sokan csak félórácskára néztek be a Pilisy-
házba, boldog új esztendőt kívánva a fehérkaméliás
hölgynek, majd robogtak is tovább a hideg pesti éjszakában
más fogadások, óévbúcsúztató bálok és baráti összejövetelek
felé. Akik viszont maradtak, most mind megkeresték a
tányérok elé tett kartonlapocskákra írt nevüket: Róza
asszony előre tudta, ki lesz vacsoráló vendég, és nem bízta a
véletlenre az ülésrendet.
A hölgyeket Krúdy vezette a székeikhez. Márika közvetlen
a ház úrnőjének balján, Karlinka eggyel arrébb, az ifjú író
pedig őutána kapott helyet.
– Hogy fogunk így falni? – ijedt meg a kisleány, tétován
matatva zöld fátylával.
– Leginkább sehogy – vélte a barátnéja. – Az arcunkat
megmutatni nem szabad.
– Tudom én aztat, csak éppeg éhes vagyok.
– Utánozz engem! – súgta Karlinka. – Öledbe terítsd ezt a
keszkenőt, mindig apró falatot végy a kanálba, villára, és

183
2016. július 14-én délután, miközben a fenti jelenetet írtam, elment egy
igazi gróf - meghalt Esterházy Péter, korunk legnagyobb magyar írója, a barátom.
Hát szer’usz, Péter, majd még valahol, valamikor, talán... [a Szerző]
aztán a fátyol alját picinykét megemelve, csempészd be alá az
ételt!
– Így a jövő esztendeig se lakok jól!
– Dehogynem, hisz mindjárt itt az éjfél – vetette közbe
Krúdy gonoszkodva, ám Mück Márinak nem volt érkezése
visszavágni, mivel már tálalták is az első fogást. Hatalmas
porcelántálakban dús jérceleves érkezett, majd jöttek a két-
és négylábú sültek, no meg a szilveszter éjjelén
elmaradhatatlan töltött káposzta oldalassal, melynek
csontjáról oly puhán foszlott le a hús, mint játszi visszhang a
hegyoromról.
Mindenki nagy buzgalommal evett, és kortyolta a vörös-
meg fehérborokat, attól függően, hogy épp mi illett az
aktuális fogáshoz. Közben víg társalgás folyt, az urak öblös
nevetése és a hölgyek kacagása az asztal fölött
összeölelkezett a felszálló párákkal, így teremtve meg az
ünnepi éj hangulatát.
Karlinka valahol a sült fácán és a rántott pontypatkó
között vette észre a hosszú asztal túlfelén ülő Ambrózy bárót.
Azt, hogy a férfi mikor érkezett, nem tudta. Az imént még
üres volt a széke, ebben biztos volt, most meg, mintegy
varázsütésre ott termett és épp a halszeleteket kínáló
cselédlányt utasította el egyetlen kurta mozdulattal.
Annyira feszült, mint az elpattanni készülő hegedűhúr --
gondolta a leány. – Próbál másként tenni, de sokszor mégis
felénk pillant, és a tekintete majd lyukat nem éget a
fátylamon. A báró úr mérges. Nem tetszik neki a játék, amit
kieszeltem, és amin ő persze azonnal átlátott. Sebaj,
pukkadozzon csak! Haragra, elkeseredésre nekem ezerszer
több okom van...
– Szent Kleofás, hát nézzenek már a tüll mögé! –
sikkantott fel ekkor a Nemzeti tánckarának egyik üdvöskéje,
aki a vénséges vén Podmaniczky báró és Almássy gróf között
ült. A szép kishölgy kecses kacsójával egyenest Karlinka felé
mutatott, így előbb mindenki őt nézte, ám aztán valaki más –
szintén éles szemű leány – végre az ablak felé terelte a
tekinteteket.
– Esik a hó!
És valóban, a tüllfüggönyön át is látszott, hogy odakinn
megeredt a hó, és nem csupán esett, de hatalmas
pelyhekben, dúsan és sűrűn záporozott. Róza asszony
azonnal letette villáját, amire pedig az imént már feltűzte a
fácán következő falatját, és öléből az asztalra dobva kendőjét,
felállt. Ez volt a jel, hogy a társaság nyughatatlanabb, iljabb
tagjai szintén elhagyják tányérjaikat, és mind az utcai
ablakhoz siessenek.
Karlinka először nem akart mozdulni, ám Mück Mári
szintén talpra ugrott, és nem szerette volna őrizetlen hagyni
a kislányt. A szalon két nagy ablakán túl varázslatos
mesevilág született. A hópelyhek zápora előbb felragyogott a
gázlámpák fényében, majd mikor a kicsiny kristályok útjuk
végére értek, szép fehér lepellé váltak, és míg egy részük a
Magyar utca sáros macskaköveit takarta be, addig a többi a
Károlyi-kert kopasz platánjait öltöztette téli díszbe.
– Ez gyönyörűséges! – lelkendezett Márika, és hogy
jobban lásson, kezdte felemelni a fátylát.
– Kérem, Karlinka, ne tegye! – fogta le karját a
„társalkodónője”.
– Ej, hát ne legyen már ilyen szigorú az asszonyához! –
harsant a fiatal Szapáry gróf, kit még a Városligetből
ismertek (legalábbis úgy-ahogy). – Ha néki fátyol nélkül van
kedve a hóesésben gyönyörködni, hát hadd tegye. Legalább
nekem is lesz alkalmam végre a szépségét csodálni, nem
igaz?! – mondta, miközben ellentmondást nem tűrően
megragadta és ajka felé emelte Mári kezét.
– Ebből a pecsenyéből pedig nem eszik, barátom – lépett
közéjük hirtelen Róza asszony, testével szakítva meg az
érintkezést. – Válogasson abból, amit feltálaltunk – intett az
asztal vagy tán a színész- és táncosnők felé –, és hagyja
békén a kuzinomat.
– Na, de Madame Rose, hisz ő akarta... – háborgott a
bortól vagy épp az indulattól kigyúlt ábrázatú Szapáry gróf.
– Karlinkám még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mit szabad
és mit tilos akarnia.
– Hóesést nézni tán tilos? – értetlenkedett az ifjú
huszárkapitány.
– Ha én azt mondom, akkor az – zárta le a kínos vitát
Róza asszony, majd csuklóján fityegő japáni legyezőjét
kinyitva arrébb hessegette a megrökönyödött grófot. A
társaságból többen fanyar, kárörvendő mosolyt küldtek a
büszke főúr felé, ami tovább hergelte őt, ám mielőtt
kikérhette volna magának az inszinuációt184, a legszebb és
egyben legokosabb balerina gyorsan belé karolt, majd buta
csacsogással önmagára meg a kinti hóesésre terelte a
figyelmét.
– Micsodás jóképű kakaska – sóhajtott fátyla alatt
Márika, kinek a kevéske étek és sok bor (letakarva ugyanis
inni könnyebb volt, mint enni) hatására kissé csuszamlóssá
váltak a szavai. – Ő csló... csókdosta meg a kezemet a
Ligetbe’, és a bajsza... Hihi, a bajsza még a kesztyűn
keresztül is úgy esik.. csiklandozott, mint a kandúrmacska
farka.

184
gyanúsítás, megtévesztés céljából kitalált rágalom (latin eredetű)
 – Jobb lesz, ha mára berekesztjük a mulatságot – súgta
erre Karlinka, és már nyúlt volna a kislány karja után, mikor
jobb könyökét erős kéz ragadta meg.
– Hagyja őt Rózára, kérem! – mondta Ambrózy báró,
nyomban el is engedve a leányt, nehogy valakinek feltűnjön,
mit cselekszik. – Beszélnünk kell.
Karlinka aprót bólintott, aztán várt kicsit, míg a báró
kifelé indult a szalonból, és a hóesést bámulóktól elszakadva,
tétovának látszó léptekkel követte a férfit. Róza asszony
eközben szintén tettre szánta el magát, és Krúdy feltűnés
nélküli segítségével a hátsó ajtó felé terelte az egyfolytában
csacsogó Márikát.
– Mer’ úgy van az, teccik tudni, naccsága édes –
hadonászott fátylát libbentve két kezével a kislány –, hogy a
férfi mindenhol nadrágos, a nő meg szoknyás, de a legizga...
a lezgilagzi... A valódi különbség köztük nem ez, hanem hogy
az igazi nő mindég puhán, a valóságos férfi meg szúrósan
csókol és punktum!
Ambrózy báró a folyosón jobbra fordult, elhaladt a tálaló
előtt, majd az üvegezett ajtón át kilépett a ház gangjára, mely
a belső udvarra nézett. Frakkja fekete vállát és haját azonnal
hópelyhek kezdték ostromolni, és bár az elsők mind
nyomban el is olvadtak, mire sikerült kinyitnia a magával
hozott esernyőt – amiből az előrelátó háziasszony többet is
tartott az ajtó mellett –, addigra már egészen csinos, fehér
váll-lapocskák ültek a ruháján.
– Történt valami? – szólt a Karlinkából előbúvó Hangay
Emma, miután ő maga is a gangra surrant, és mivel
kettesben voltak, felhajtotta zöld fátylát. Ambrózy báró
nyomban hozzá lépett és fölébe tartotta az esernyőt.
 – Amennyiben az ön ismétlődő meggondolatlansága
újdonságnak számít, akkor igen, történt valami – felelt
szárazon a leány kérdésére.
– Oh – bólintott értőn Emma. – Tehát csak azért hívott el
a vendégek gyűrűjéből, kockáztatva, hogy észreveszik titkos
szövetségünket, mert le akart gorombítani?
– Valóban – értett egyet Richárd, bár a hangja kissé
elbizonytalanodott.
– Nos, ez esetben attól tartok, hogy bölcsességért mégsem
magánál fogok sorba állni, hisz aligha adhat olyasmiből,
aminek szűkében van.
Bármily furcsa, eme ledorongolást hallván Ambrózy báró
elmosolyodott.
– Ez a riposzt épp olyan volt, mint amilyeneket a húga
szokott a fejemhez vágni.
– Örülök, ha Mili sem hagyja magát. Az pedig külön
boldogság, hogy a nyelvünk pergése bizonyítja szoros
rokonságunkat.
– Két gyönyörűséges parázs, mit érinteni nem lehet, mert
nyomban megégetnek.
– Maga most bókol, báró úr?
– Eszemben sincs. Csupán ténymegállapítást teszek.
– Ha tényeket akar, itt egy másik: elegem van a
bujkálásból. – Emma szeme résnyire szűkült, úgy várta, mit
lép erre a báró. – Lassanként megfulladok ebben a házban,
annak ellenére, hogy utoljára tán az édesanyám óvott annyi
szeretettel, mint most Róza asszony.
– Higgye el nekem, sokkal jobban értem önt, mint
képzelné – mondta Ambrózy báró, miközben a tekintete
előbb lágy és simogató, majd hirtelen (mert más jutott
eszébe) kemény és ridegen céltudatos lett. – Levelünk célba
talált, az ellenfél támadásba lendült, úgyhogy mostantól
százszorosán elővigyázatosnak kell lennünk. Ebbe viszont
nem fér bele, hogy ön és a cselédje...
– Mári a védencem – helyesbített Emma.
– Amennyiben valóban óvni akarja őt, saját magát sem
volna szabad kockázatnak kitennie – emelte kissé feljebb a
hangját Richárd, mire szavai a sűrű hóesésben, a szűk belső
udvar falai közt szeszélyesen csapongani kezdtek.
– Odabenn számos olyan, a maga számára ismeretlen
ember van, aki veszélyes lehet. Egyikünk sem tudhatja, hogy
a férfiak vagy tán a színpadi hölgyek valamelyike nem
dolgozik-e épp annak, aki önt el akarja veszejteni.
– Ők pedig, míg a fátylam fenn van, nem tudhatják, hogy
azonos vagyok...
A folyosóra nyíló ajtó oly hirtelen és akkora zajjal tárult
fel, hogy mindketten önkéntelenül arra kapták a fejüket. A
széles félfára szerelt viharlámpás, bár lángja takarékosan
kicsiny volt, épp az esernyő alatt álló két beszélgetőre szórta
fényét. A küszöbön arányos alkatú, megnyerő arcú, századosi
egyenruhát viselő katona állt. Látszott, hogy csak
nemrégiben érkezhetett a Pilisy-házba, mivel – bár
odabentről jött – cipője hólétől volt nedves. A gyalogsági
tiszt kezében cigarettatárcát tartott, és hökkenten
konstatálta, hogy a gang már foglalt.
– Párdon – mondta enyhe zavarban, mivel úgy gondolta,
szívbéli ügybe csörtetett bele. – Csupán dohányozni jöttem
ki, mivel a szalonban már amúgy is vágni lehet... – ekkor a
szava hirtelen benn akadt, szeme elkerekedett. – Ez nem
lehet – szólt, és már-már tántorogva lépett közelebb az őt
bámuló néma párhoz. – Cili... Ciliké kisasszony, szent egek,
ön meg hogy kerül ide? – dadogta Leisz Béla utász százados,
és ujjai közül kicsúszott, majd hangos csattanással a gang
kövére hullt a cigarettatárca.
 Pest, 1901. január 1.

Súlyos, halkan nyöszörgő csend ülte meg a Pilisy-házat,

tele nyugtalan, párnát gyűrő, takarót lerúgó álmokkal. A
fehérkaméliás hölgy, a személyzet java és azon vendégek,
akikre az új esztendő első hajnala itt köszöntött, minek okán
inkább már haza sem mentek, inkább kértek egy szobát,
hogy abban hortyogják ki fejükből a bor- és muzsikagőzt...
Szóval mindezeken kívül csak hárman voltak ébren. Egyikük,
a folyvást krákogó, köpködő, görbe hátú Merkel úr, ki a
szakácsnő férjének hálás szerepén túl időnként a házmesteri
posztot is betöltötte, épp a kapu elől próbálta lapátjával
arrébb kaparni a havat. A kövezeten csikorgó fém hangja
fájdalmasan sikoltott végig a Magyar utcán, melyre még
mindig hullt a hófehér égi áldás, úgyhogy Merkel úr
küzdelme meglehetősen hiábavalónak tűnt.
A másik két személy, ki ébren töltötte e csendes délelőttöt,
az első emeleti kisszalonban, a kandallóból áradó kellemes
melegben múlatta az időt. Egyikük a selyempárnás kanapén
hevert, halkan nyögdécselt, sóhajtozott, és tűrte, hogy a
másik puha gyolcsot mártogasson a kis asztalkán álló
porcelán mosdótálba, amivel aztán óvatosan beborogatta
társnője homlokát.
– Úgy sajog, menten belehalok! – suttogta Mück Mári.
– Sokat ittál az éjjel – korholta csendesen Karlinka.
– És aztán hánytam is! – ragyogott fel hirtelen a kis cseléd
arca, mintha eme tette legalábbis egyenrangú volna valami
új földrész vagy titokzatos égitest megtalálásával.
 – Most akkor viseld a böjtjét, te duhaj – mosolygott rá
fáradtan Karlinka, majd szárazra törölve a kezét, visszatért
az erkélyajtóhoz, ahol korábban is strázsált.
– Még mindég itten eszi az epekedés? – kérdezte Márika.
Karlinka félrehúzta kissé a tüllfüggönyt, és lenézett az
utcára. Szilveszter éjjelén annyi hó esett a
székesfővárosra, hogy az tán a fél Monarchiának is elég lett
volna. A házmesterek buzgón dolgoztak ugyan, így keserves
munkájuk eredményeként délre már derékig érő hósáncok
emelkedtek az útszélen, ám szemközt, a Károlyi-kert hátsó
kerítése mentén futó járdát senki nem takarította, így ott
lábszárközépig kellett gázolni a fehérségben. És volt is olyan,
aki saját kis ösvényt taposott ki magának benne, órák óta
róva harminclépésnyi útját le és föl, le és föl, le és...
– Igen, még mindig itt van – felelt a kérdésre Karlinka.
– Szegény katona, a végén még odafagy nekünk –
pislogott elő a sajgó homlokát takaró borogatás alól Márika.
– Meglásd, ha beledől a hóba és nem mozdul többet, téged
hadbíróság elé fognak állítani huszárszív megtiprása miatt.
– Nem huszár – helyesbített Karlinka. – Gyalogos katona.
Utász.
– Dehogy utállak, csak éppeg nem értem, mér’ vagy hozzá
ilyen kegyetlen.
Az erkélyajtónál álló leányból halk nevetés buggyant ki.
– Utászt mondtam, kis bolondom. Az afféle mérnök
katona, aki hidakat tervez a hadseregnek, hogy
átkelhessenek rajta.
– Utász, vagy nem utász, engemet az kicsit se érdekel,
csak mesélnél már végre a te regényes katonádról.
– Nincs mit mesélnem – mondta Karlinka. – Régről
ismerem, mikor még Kardos Cecíliának hívtak, és
Pozsonyban voltam okleveles ápolónő.
 – Ő pedig beléd szeretett és azóta is tégedet keres, mert
belepistult a hiányodba – sóhajtotta Márika álmodozón. –
Járta a hegyet, völgyet, és ha folyó állta útját, épített
magának hidat, hogy hozzád átkelhessen – a kislány hirtelen
lekapta homlokáról a nedves kendőt, és nagy
nekibuzdulással kiáltotta: – Mér’ nem szeressük őt viszont?
Hisz szép katona, még ha nem is huszár. Egye fene, hogy
nincs lova, de van helyette csinos bajsza, szomorú szeme és
tükrös csizmája. Ennyi tán nem elég a szerelmetes
üdvösséghez?
Karlinka csendesen mosolyogva nézett a karikás szemű,
főfájós Márikára, és megcsóválta a fejét.
– Jaj, kis bolondom, azt hiszem, nagyon kell rád
vigyáznom, ha katona tűnik fel a közelben – mondta. – Úgy
tetszik, neked a Merkelné macskája is tetszene, csak előbb
adjanak rá aranygombos, karpaszományos, váll-lapos
egyenruhát.
A kislány előbb homlokráncolva fontolgatta, hogy
megsértődjék-e, majd úgy döntött, ez nem volna célravezető,
inkább tovább faggatózott.
– Akkor még mindig a bárót szeretjük?
Karlinka tudta, hogy ezt a kérdést is tréfára kéne vennie,
csak épp valahogy képtelen volt rá. Éjjel szemernyit sem
aludt, a szobájában ápolta a kótyagos fejű Mück Márit, majd
– miután az végre elcsendesedett – az ágyán heverve
bámulta a plafont, melyen túl, épp fölötte a nagyszalon
vendégei táncoltak, mulattak, kacagtak pirkadatig.
– Mondjad hát! – szólalt meg ismét a kislány, már-már
nyafogó türelmetlenséggel. – Nekem is tudnom kell, hogy
éppeg kit szeretünk!
– Egymást, aranyom, senki mást – felelt Karlinka, és
ujjával finoman néhány nedves tincset tolt félre Mári
homlokából. – Nincs most nekünk időnk a férfiakra.
Fontosabb dolog, hogy életben maradjunk.
Ezt hallva a kislány picinykét megijedt, mert a rájuk
fenekedé veszély mértékére, hogy akár meg is ölhetik őket,
igyekezett sosem gondolni. Szerencsés, tehát végtelenül
könnyed természete azonban máris másfelé terelte a
figyelmét. A kisasztalon, a porcelán mosdótál mellett súlyos
kristályváza állt, benne hét szál vörös rózsával. A csokrot
még kora reggel hozta egy álmos szemű, sápadt küldönc, és
bár Juló mondta néki, hogy a Pilisy-házban semmiféle
Kardos Cecília kisasszony nem találtatik, ő ragaszkodott
hozzá, hogy a kézbesítést megejtse. Végül Madame Rose, aki
épp lefeküdni készült, de a lenti civakodásra felfigyelt,
átvette és a kisszalonba vitette a küldeményt.
– Ela valami bolond a saját babája címét sem tudja
rendesen, és ezért hozzánk küldeti a hölgy méregdrága újévi
ajándékát, hát legyen – nevetett kézlegyintve. – Mi is tudunk
benne gyönyörködni, a vigéc meg, ha van cseppnyi esze,
tanul a dologból, és idénre vesz magának egy címregisztert.
A tüskéktől megfosztott rózsaszálak között Karlinka
azonnal rátalált a papírhattyúra. A merített levélpapírból
hajtogatott madár jobb szárnyán ez állt:

Drága Cilike, ne tagadja le önmagát!

A balon pedig ez:

Édes Cilike, ne tagadja el pozsonyi szép napjainkat!

A papírhattyú azonnal a kandalló tüzére került, Karlinka

mégsem nyugodott meg. Emlékezett az előző éjszakának
minden rémes pillanatára, attól kezdve, hogy Leisz Béla
cigarettatárcája a gang kövezetén csattant.
– Százados úr – lépett a leány és a katona közé Ambrózy
báró, miközben Karlinka sietve, bár immár teljesen
értelmetlenül befedte arcát a zöld selyemfátyollal – úgy
vélem, ön téved. A társaságomban lévő hölgy Schumayer
Karolin, vendéglátó háziasszonyunk unokahúga.
A tiszt arca megfeszült. Kihúzta magát, sarkait
összecsattintotta és biccentett.
– Nevem Leisz Béla utász százados a császári és királyi 48.
gyalogezredtől – mondta, mintha feljebbvalójának jelentene.
– Az úrban kit tisztelhetek?
– Sédeni-Ambrózy Richárd báró, szolgálatára –
viszonozta a ceremoniális bemutatkozást a kérdezett, miután
az esernyőt Karlinka kezébe adta.
– Nos, báró úr – lazított testtartásán Leisz százados –, én
jól ismerem Kardos kisasszonyt, aki most a folyosókorlátnál
épp a fátylát igazgatja, így meg kell kérnem, ne akarjon
engem félrevezetni, különben kénytelen lennék hazugnak
nevezni önt.
– Sajnálom, százados, de kitartok az állításom mellett –
szólt higgadtan Richárd. – Bizonyára a gyönge világítás az
oka tévedésének. Ebben a házban semmiféle Kardos
nevezetű hölgy nem tartózkodik.
Leisz Béla hosszan nézett a báró rezzenetlen arcába, majd
lehajolt, felvette a cigarettatárcát és bólintott.
– Azt nem tudom, mi folyik itt – mondta kimérten. – Még
az is lehet, hogy ön, báró úr őszintén beszél, mert nincs
tudomása róla, hogy a lefátyolozott hölgy Kardos Cecília
ápolónő a pozsonyi királyi kórházból. Ha így van, ez az ön
baja. Én csupán annyit kérek, hogy üdvözölhessem a hölgyet.
 Ambrózy báró mozdult, hogy útját állja a tisztnek, ám
ekkor könnyű női kéz érintette a karját.
– Hagyja csak, Richárd – mondta Karlinka. – A tiszt úr
bizonyára sokat ivott, hogy így megcsalja a szeme, ám ha
személyesen tőlem hallja, talán elfogadja végre az igazságot.
Leisz százados, jól figyeljen rám! A nevem Schumayer
Karolin, és Pilisy Róza elárvult unokahúga vagyok.
Amennyiben tudja... És bizonyos vagyok benne, hogy igen,
hisz másként nem volna itt!..., hogy miféle ház ez, akkor nem
kérdezősködik tovább Kardos kisasszony után, inkább
békével távozik.
Leisz Béla arcán leírhatatlan érzelemvihar dúlt. A leány
vonásai után, miket az imént csak néhány pillanatig
láthatott, immár Cili hangját is felismerte, és így korábbi
meggyőződése végképp megszilárdult.
– Azt, hogy mit keres magácska ebben a házban, én nem
tudom... – szava elakadt, majd mégis sikerült folytatnia. –
Illetve nem akarom érteni. Ám abban biztos lehet, hogy a
pozsonyi napok után legalábbis magyarázatra várok.
– Sajnálom, százados úr, de nem szolgálhatok önnek
semmivel – szólt a rájuk záporozó hónál is ridegebben
Karlinka.
– Értem – biccentett Leisz Béla, és mint a verekedni
készülő ligeti öklözőknek, úgy megfeszült az álla, hogy még a
foga is belereccsent. – Most távozom, de még hallani fog
felőlem, Ciliké. Talán, ha majd a báró úr nem lesz jelen,
akkor újra emlékezni mer arra, hogy egykor mily sokszor
vártam magácskára a Mihály-kapunál, és küldtem rózsákat a
kedves kis Bab utcába. Addig is ajánlom magamat!
Karlinka az éjjel már számtalanszor felidézte magában
eme borzalmas perceket. A báró utólag azt mondta, helyesen
cselekedett, midőn tartotta magát a hazugsághoz, ám ő
biztosra vette, hogy Leisz Béla – aki, mióta nem látta,
főhadnagyból százados lett – még vissza fog térni. És lám,
most itt a csokor, benne a papírhattyú, odalenn pedig, a
Károlyi-kert kerítése mentén mély ösvényt gyalogolt ki
magának az ő szegény katonája.
– Valakit mindég szeretni kell – szólalt meg ismét Márika,
ábrándosán két öklére támasztva az állát. – A leányszív mán
csak olyan, hogy muszáj néki szerelmesnek lennie.
– Hidd el, kis bolondom, az a szív, amit a félelem
jégpáncélba öltöztetett, nem tud szeretni – mondta
csendesen a lélekmélyből feljövő Hangay Emma.
 18

Közelg a Kaszás

Buda, 1901. január 1.

Különös, baljóslatú este volt. A ropogós malacsült már

lekerült az asztalról, de illata még ott lengett az Ambrózy-
villa ebédlőjében. Terka néni ezüsttálcákon mákos és diós
bejglit rakott az asztalra, és annyi habcsókot, hogy ránézni is
felért egy alapos gyomorrontással. Agáta mama és én, bár
egyikünk sem kívánta igazán, mégis vettünk a süteményből,
mert féltünk magunkra haragítani a jó szakácsnőt.
– Jól szórakoztak a hölgyek? – kérdezte váratlanul
Richárd. – Alapok azt írták, a tegnap esti táncmulatság 185
nagy siker volt.

185
A Budapesti Hírlap 1901. január 1-i száma írt róla, hogy a „Fővárosi szegény-
gyermekkert-egyesület” hangversennyel egybekötött táncmulatságot rendezett,
melynek nyitótáncát 120 pár járta.
 Agáta mamára pillantottam, remélve, hogy átvállalja a
társalgás terhét, ám ő épp a maga bejglijével
foglalatoskodott.
– Tánc valóban volt – mondtam. – Az első négyest száznál
is több pár járta.
– Magának is akadt lovagja, Mili? – pillantott rám a báró
oly szenvtelenül, hogy ha keskenyebb az asztal és a lábammal
elérhetem, bizton bokán rúgtam volna.
– Kedélyeskedett ott néhány ficsúr, de a legyezőm jó
szolgálatot tett.
– Vagyis ön nem táncolt?
– Inkább szomorkodtam.
– Szilveszter éjjelén? – vonta össze szemöldökét Ambrózy
báró. – Tán azért vitte el anyám szórakozni, hogy
petrezselymet árulva nézze mások boldog táncát?
– Hiba volt – szólalt meg ekkor Agáta mama, megtörölve
ajkát az asztalkendővel. – A Fővárosi Gyermekkert Egyesület
bálja nem az a hely, ahol a mi eszes Milikénk jól tudná magát
érezni, ezt előre látnom kellett volna.
– Mégis, mi baj volt? – faggatózott tovább Richárd, pedig
tisztán látszott rajta, hogy a válasz cseppet sem érdekli. –
Talán rossz volt a műsor?
– Épp ellenkezőleg – mosolyodtam el. – Török Irma 186
még Kozma187 vacak kis versét arról a békáról is képes volt
csodásán előadni, Szilágyi Arabella188 pedig...

186
Török Irma (1871-1945) drámai színésznő. A színiakadémiát elvégezve 1893-ban
Paulay Ede szerződtette a Nemzeti Színházhoz. A proletárok című Csiky-darabban
sikert aratva azonnal az élvonalba került. A természetes játékmodor híve volt. 1914-
ben visszavonult a színpadtól.
187
leveldi Kozma Andor ( 1861 -1933) költő, műfordító
188
Szilágyi Arabella (született: Spiegel Aranka, 1861-1918): énekesnő (szoprán).
1886-ban lett az Operaház tagja. Valódi primadonnát Gustav Mahler nevelt belőle.
 – Ő az az énekesnő, akihez az Ó utcai lakásába annak
idején az öreg Andrássy Manó189 gróf járt leckéket venni? –
szólt közbe a báró.
– Erről fogalmam sincs – vontam vállat. – A művésznő
hangja viszont varázslatos.
– Akkor hát megkérdem újra – nyájaskodott tovább
Richárd, én pedig csak úgy tudtam neki illendően felelni,
hogy közben elképzeltem, miként nézne ki, ha a fejére
borítanám a habcsókos tálat –, mi volt a baj a táncesttel?
– A hamisság – felelt helyettem Agáta mama, kendőjét a
tányérja mellé téve. Hangja épp csak kicsit metszett, szavai
csupán szemernyit szúrtak, Ambrózy báró mégis értett
belőlük. A grófnő nem a bálról beszélt. Ő a
vacsoraasztalunknál mímelt beszélgetésre utalt, mely még
soha nem volt oly torz, a valóban fontos dolgokat álságosán
eltakaró, mint ezen az estén.
– A gyerekek – szóltam hirtelen, mert valahogy
megsajnáltam a bárót.
– Párdon? – nézett rám, és a tekintetében hála villant,
amiért másfelé terelem a feje fölött tornyosuló
viharfellegeket.
– Egész pontosan a gyermekek hiánya tette tönkre
számomra a tegnap esti bált – folytattam a megmentésére
indított hadicselt. – A Gyermekkert Egyesület úgy hirdette
ezt a jótékonysági estet, mint amit a fővárosban élő,
nyomorgó gyermekekért rendez. Én azonban nem láttam ott

189
Andrássy Manó gróf [ő a nevét még egy „s”-sel írta] (1821-1891) autodidakta
festőművész, karikaturista, műgyűjtő, a Magyar Tudományos Akadémia tagja,
országgyűlési képviselő. A hazai vasércbányászat és a kohászat fejlesztésével
foglalkozott, ezért Vasgrófként is emlegették. Krúdy írja róla a Régi pesti
históriákban, hogy idős korában, ősz szakállal Arabellához járt „énekleckéket”
venni.
mást, csak fodros, csipkés, ezüstszalagos toalettekben
páváskodó hölgyeket, brillantinozott hajzatú, pödört bajszú
fiatalurakat és annyi különleges, finom étket, amivel egy
egész bérháznyi éhezőt jól lehetett volna lakatni, a fent
nevezett hölgyek és urak mégis unottan, fitymálva turkáltak
bennük, reggelre pedig a javát elvitte valaki a disznainak.
– Pénzgyűjtés volt? – kérdezte Richárd.
– Perselyeztek, igen.
– Akkor hát a szegény gyermekek is részesülnek az estből.
– Meglehet – ismertem el. – Én mégis jobban örültem
volna az ő látványuknak, mint hogy keringőtői kipirult
dámák és pezsgőtől botló nyelvvel bókokat böfögő urak
táncát nézzem.
– Ezt megértem – bólintott Ambrózy báró, ujjaival az
asztalon dobolva. Már nagyon szeretett volna szabadulni, a
kisszalonba vagy a szobájába menni és elszívni vacsora utáni
szokásos szivarját, ám addig nem állhatott fel, míg a grófnő a
helyén ült. Persze máskor bizonyára megteszi, feledve az
etikettet, ám ez az este annyiban különbözött a többitől, hogy
az ünnepek alatt most vacsoráit velünk először, így hát
mindenképp az elvárások szerint kellett viselkednie.
– No és maga, fiam, hol és hogyan töltötte a
szilveszteréjszakát? – érdeklődött Agáta mama ártatlannak
szánt, ám nagyon is gonosz módon. – Reméltük, hogy velünk
tart, hisz mostanság alig látjuk.
– Temérdek a dolgom – szegte fel állát Richárd, mint egy
önérzetét féltő, sértett kisfiú. – Az ügy...
– Mármint a Hangay-ügy? – kérdezett közbe a grófnő.
– Igen, anyám, a...
– Mi ügyünk – vittem be a következő döfést, miközben
nem győztem csodálkozni, hogy Agáta mamával milyen
tökéletes összhangban vagyunk képesek báró-aprólékot
csinálni Richárdból.
– Valóban, ez a mi közös ügyünk, amiről... – ismerte el ő,
és látszott rajta, hogy hamarost elveszíti a türelmét, ám az
ostrom még nem ért véget.
– Amiről mostanság semmit nem mondott nekünk – a
grófnő várakozón nézett a fiára. – Ez azonban ma este
megváltozik. Richárd, kérem, valljon színt! Hol tölti idejét az
utóbbi hetekben, kit takar a Kardos Cecília név, és miért
titkolózik előttünk?
Nos, ettől még nekem is leesett az állam! Honnan tud a
grófnő, aki szinte sohasem hagyja el az Ambrózy-villát, a
titokzatos Cili kisasszonyról? És vajon miként mászik ki
ebből a csávából Richárd?
– Nézze, anyám...
Az én nőkkel szemben mindig megejtően ügyetlen báróm
persze most is hibázott. Az őszinte vallomás vagy a makacs
hallgatás helyett a harmadik, egyértelműen rossz utat
választotta, vagyis kínkeservesen magyarázkodni kezdett.
Pontosabban csak kezdett volna, mivel az égiek e
pillanatban megszánták őt. Kintről Bogi vad csaholása
jelezte, hogy valaki jár az utcán, majd az ebédlő
franciaablakán túl sietős léptek ropogtatták a térdig érő
havat. A parkra szüremlő lámpafényben láttuk, hogy egyik
szerb martalócunk puskáját a válláról lekapva megkerüli a
villát, és a kapu felé siet.
– Ha megbocsátják a hölgyek – pattant fel helyéről
Ambrózy báró –, valami történt odakinn. Jobb lesz, ha
megnézem.
Ott maradtunk hát kettesben Agáta mamával a mélyre
eresztett csillár szép fényében. A grófnő bosszankodva
gyűrögette asztalkendőjét, majd rám pillantott.
 – Kérem, Mili, ha nem terhelem vele túlságosan,
megtenné, hogy utánanéz ennek a ribilliónak? Persze csak
óvatosan!
– Köszönöm! – mondtam hálásan, majd felugorva
helyemről a konyhán át a lépcsőházba futottam.
A bejárati ajtó tárva-nyitva állt és senki nem őrizte. A
januári, hóillatú hideg oly szabadon áramlott be rajta, mint
valami vad rablólovag, aki végre áttörte a függőhíd kapuját,
és most épp arra készül, hogy leigázza meleg otthonunkat. A
félfa mellett pislákoló, kinti viharlámpás alig derengett, ám
Isti már megrakta a nagyszalon kandallóját, és a lámpásokat
is mind nagy lángra tekerte, így az óriás ablakok barátságos
fényt szórtak a külvilágra. Lassan a küszöbig mentem, és
végre láttam, sőt, hallottam valamit. A villa fölött futó úton
gyors járású, könnyű fiáker állt. A két lóból fehér testpára
szállt fölfelé, amitől úgy néztek ki, mintha épp most érkeztek
volna az Alvilágból, ahol patáik az imént még forró
lávakövön kocogtak.
A kiskapu nyitva volt, a tisztára söpört járdán két alak állt.
Háttal nekem Ambrózy báró hajadonfőtt, kabát nélkül, pedig
a bundája ott függött az ajtó mellett, csak kifelé menet le
kellett volna akasztania. Beszélt valakivel, ám az illető oly
kicsiny volt, hogy még Richárd nyúlánk alakja is tökéletesen
eltakarta. Annyi biztos, hogy szoknyát visel – állapítottam
meg, észrevéve az olcsó, nyűtt szövet libbenését. – Valami
cselédlány lehet. Na, de ilyen késő este, ráadásul drága
konflissal?
– .. .hogy engedhették meg? – hallottam Ambrózy báró
ingerült szavát.
– Gyöjjék oda méltóságos báróságod, ha annyira okos –
kelepek vissza a cérnavékony hangú látogató. – Gondolhatja,
hogy a Madame maga is elbánt vón vele, ha tud. Éppeg azér’
hítta a leggyorsabb pesti bérkocsit, ültetett bele, oszt
szalajtott kendért elébb a kaszinóba, onnét meg ide, mer’
hogy ő se nem tud mit csinálni.
– Hívhatott volna rendőrt!
– Édes lólepény, hát tényleg maga a mi okos bárónk, vagy
a tündérek tán elcserélték? – szájait tovább a küldönc. –
Rendőrt a Pilisy-házhoz? Rendőrt muzsikaszó ellen? Mondja
mán, hová lett méltóságodnak az a szép esze? A hék minket
vasalnának meg, oszt vinnének mindjárt a bolondházba, ha
ilyesmiért sípoltatnák össze őket.
– Várj itt! – mondta Ambrózy báró, és már fordult is
vissza a házhoz. – Veled megyek.
Kevés volt a fény, én mégis azonnal felismertem azt a kis
kapafogú cselédet, akit a Pilisy-házban láttam. Különös, hogy
mikor rám pillantott, hirtelen felragyogott a szeme és nagy
hangon kiáltotta:
– Kez’csókolom a kisasszonnak!
Hát ő is emlékszik rám? És vajon miért örül ennyire a
látásomnak?
– Menjen be, Mili! – dörrent rám ekkor Ambrózy báró,
aki már vissza is ért a házhoz, és behajolva az előszobába,
leakasztotta a télikabátját. – Mondja meg anyámnak, hogy el
kellett mennem, és ma már biztos nem jövök haza.
Ezzel sarkon fordult, majd szinte futva ment a kapuhoz.
Én utána akartam lépni, bár fogalmam sincs, mivel
állíthattam volna meg, ám ekkor az orromat faggyús
kecskeszag kezdte csavargatni, és a fal árnyékából az egyik
medvetermetű, bekecses szerb toppant elém.
– Hallotta a curicica190: itten nincsen tovább út a csinos
lábacskáknak kifele, csak befele! – mondta, majd vaskosat

190
kislányka (szerb)
röhögve a kilincsért nyúlt, és mielőtt bármit tehettem volna,
becsukta az ajtót, kívül rekesztve önmagát és bévül engemet.

Pest, 1901. január 5.

A kegyetlen fagy szorításában úgy tűnt, mintha a

Városliget minden hóborította fája, talpunk alatt a kő, sőt,
még a levegő is halkan, fájdalmasan ropogna.
– Kutya hideg van – húzta össze magán borzongva a
kopott, szállásadója lányától kölcsönkért nercbundát Erdős
Renée. – Bolond, aki most nem a kályha mellett ül.
– Akkor mi mindhárman sült bolondok vagyunk –
nevettem rá, miközben a befagyott tó fölött átívelő híd
kőkorlátjára támaszkodva mindkét kezemet a forró bögrére
fontam.
– Az egész világnak elment az esze – bólintott a kettőnk
között ácsorgó Tarján Vili, majd ivott és rögvest vaksin
pislogni kezdett, mivel a forralt bor vastag párával lepte be
kerek szemüvegét. – Ma délelőtt ketten is szíven lőtték
magukat.191
– Ketten? – sóhajtott mélázva Renée, tekintetével az alant
korcsolyázó sokaságot követve. – Ismertük őket?
– Aligha – felelte az ifjú hírlapíró, aki most bizonyosan
valahová a való világon túli, titkos dimenziókba révedt, hisz
homályos okuláréján át egyebet biztos nem láthatott. – Az
egyiket Sötét Mihálynak hívták. Templomi szolga volt a
szerencsétlen, és a Mária Terézia tér egyik padján lőtte
szíven magát.

191
Lásd a Budapesti Hírlap 1901. január 6-i számának Rendőri hírek rovatát.
 – Sokat szenvedett? – bámultam le a hídról, épp két
egymás körül pörgő, hangosan kacagó leányt nézve.
– Rögtön meghalt – mondta Vili.
– Na, és a másik?
– Sipos János szerelő. A Peterdy utcai lakásán lőtte mellbe
magát. A Rókusba vitték, de hamarost ő is kivérzett.
– Egyiket sem ismertem – szólt még mindig mélabúsan
Renée.
– Már hogyne ismertük volna őket – tiltakozott keserűen
Vili –, hisz pesti emberek voltak. Itt éltek közöttünk, ebben a
lócitrony szagú, szürke városban. Könnyen lehet, hogy
olykor elmentünk mellettük. Tán a szemükbe is néztünk, ami
segítségért könyörgött, de mi nem álltunk meg, csak
loholtunk tovább a magunk dolgában, pedig...
– Tarján úr, kérem, fejezze be! – szólt rá Erdős Renée
mosolyogva, ám a hangja tompa és kényszeredett volt. – Mi
lelte, hogy ily nyomott a hangulata?
– Ma hajnaltól hat különböző helyszínen jártam és hat
halottat láttam – válaszolta a hírlapíró, majd bögréjét
magasra emelve kiáltott. – Romlott város, rád iszom!
És ivott. Mi is követtük a példáját, mert szükségünk volt a
forralt bor melegére, mely a véráramba kerülve fűszeres
bizsergést oltott átfagyott tagjainkba.
– Szép itt – lehelt fehér párát Renée a levegőbe, majd
ruhaujjából sietve zsebkendőt húzott elő, és megtörölte
hidegtől pirosra csípett orrát. – Olyan, mintha a fordított
pokol egyik bugyrában időznénk.
– Dejszen épp ez történik – mordult Vili, ám látva, hogy
mindketten a homlokunkat ráncoljuk, gyorsan hozzátette: –
Bocsássanak meg nekem a kisasszonyok! Ma igazán
szomorú, rossz társaság vagyok.
 – Azt mondja, hiba volt ezen a szép, fagytól csikorgó esten
sétálni hívni magát a Városligetbe? – bökte oldalba a
könyökével Renée. – Ne legyen már ilyen búskomor, Vili!
Inkább hozzon nekünk a pavilonból még bort, hogy
megtörhessük a tél hatalmát.
A bűnügyi tudósító készséggel átvette kiürült bögréinket,
és szó nélkül indult a kicsiny bódék felé, melyek kéményeiből
füst, fedelük alól pedig sült kolbász és forralt bor illata áradt
szét. A jégen selyemsálakkal lefogott kalapjaikban siklottak a
hölgyek, igyekezvén a parton felállított, lampionokkal
kivilágított zenepavilonból hömpölygő valcer üteméhez
igazodni (csekély sikerrel), miközben gáláns urak figyelték
őket, hogy ha kell, nyomban a karjukat nyújthassák. Itt-ott
időnként elesett valaki. Rémült sikkantás, féktelen kacagás,
vagy épp néhány könnycsepp és a jégről való ügyetlen
lebotorkálás követte az ilyen botor kis tragédiákat. Két
csintalan kamasz őrült mód száguldozva próbálta
megrángatni a leányok sálját, vagy épp leverni egy-egy
magányosan korcsolyázó, hivatalnok külsejű úr fejéről a
kalapot. A megdermedt tó partján sorakozó gázlámpák és
színes papírlampionok szivárványfényt szórtak a jégre,
miközben odaföntről milliárd csillag próbált versenyre kelni
velük.
– Összetörted a szívét – szólalt meg hirtelen Renée,
tekintetét a bódéknál sorban álló Tarján Vilire vetve.
– Össze – mondtam.
– Sebaj, kiheveri. Büntetésül majd a te szívedet is
összetöri valaki, mert így áll helyre a világ egyensúlya. Jut
eszembe, a báród merre kószál?
– Napok óta nem láttuk. Gondolom, mint mindig, most is
a Pilisy-házban abajgatja azt a bizonyost.
– A Cili kisasszonyt?
 – Ki mást? – fújtam rosszkedvűen.
– Ne légy féltékeny, csibém – hajolt hozzám Renée,
fűszeres leheletével borzongatva meg fagyott fülemet. – A
féltékenység gyilkos métely, ami mindig azzal végez, aki a
kebelén dédelgeti, és nem azzal, aki iránt érzik.
– Féltékenység egy nyavalyát – ráztam meg a fejem,
összekoccantva a kalapomat díszítő makkokat. – Én inkább
dühös vagyok. A nővérem ügye végképp megtorpant,
Richárd hetek óta még csak szóba sem hozza, ha nem
faggatom. Helyette a Kaszinóban szivaroz, kártyát kever,
biliárdgolyókat bököd vagy épp a Pilisy-házban ül a Cili
kisasszony szoknyája szegélyén.
– Ezt álmodod, vagy mondta valaki?
– Van egy jó emberem, az mindenről beszámol.
– A végén még tényleg detektív lesz belőled – nevetett
Renée. – Na, és ki az?
– Isti – feleltem szinte súgva, bár a hídon rajtunk kívül
csupán egy fehér nyakkendős, medvebundás öregúr járt,
karján kipirult, fiatal hölgyével, aki tán a leánya, az unokája,
vagy akár a kitartott szeretője is lehetett. – Mióta a villába
visszatértem, azt a fiút kenyérre lehetne kenni. Szegény
annyira szégyenkezik, amiért a báró parancsára becsapott
engem, hogy engesztelésül mindent elsutyorog, amit akkor
lát, mikor tisztát visz Richárdnak a Kaszinóba.
– Te pedig ezt alaposan ki is használod – biccentett
barátném, és bár elsőre úgy tűnt, hogy helyesli a dolgot, a
hangjában mégis némi aggodalom vagy épp neheztelés
rezzent. – Sok szívcserép fog még a cipőd nyomában
maradni, csibe, pedig te nem válhatsz gonosz nővé. Hallod?
Kérlek, ne engedd megkérgesedni a szívedet.
 Csodálkozva néztem rá. Renée-t valami bántotta. A
szemében szomorúság komorlott, amit rettentő
erőfeszítéssel keserédes vidámságba próbált burkolni.
– Férfi? – kérdeztem.
– Más nem lehet, hisz az írás remekül megy – mondta,
újra csak a korcsolyázókat vagy inkább az alattuk derengő
kékesfehér jeget nézve. – Annyi verset, tárcát és esszét
kérnek tőlem a lapok, hogy a napi penzum végére majd
leszakad a tollforgató kezem.
– A szíved viszont...
– Hagyjuk most békében sajogni, csibém – vágott a
szavamba fanyar mosollyal Renée. – Itt jön a mi lovagunk, és
hozza a búfelejtő csuprokat.
Tarján Vili valóban visszatért, és nagy óvatoskodva a híd
széles kőkorlátjára helyezte dúsan párázó bögréinket.
– Voilà192, a legjobb téli nedű! – mondta kipirulva. – Én
magam egy stampedli szilvóriumot is benyeltem a pultnál,
hogy a kegyedék derűjéhez igazítsam a magamét.
– Ez biz’ öreg hiba volt, barátom – fedte meg Renée.
– Biztosíthatom a hölgyeket, hogy ennyi még nem száll a
fejembe – szabadkozott az ifjú hírlapíró.
– Akkor viszont kettős hibát követett el – játszottam a
szörnyülködőt –, mi ugyanis Renée-vel sokkal
gondterheltebbek vagyunk, mint mutatjuk, tehát maga most
vidámabb lesz tőlünk, ami illetlenség.
– No, és a második hiba?
– Az csak annyi, hogy ha már iszik, annyit hörpöljön,
amennyi a fejébe száll.

192
Kész! Tessék! (francia)
 – Különben a dolog csak fölös pénzkidobás – értett egyet
Renée, és bár épp az imént állítottam, hogy rossz a
hangulatunk, mégis mindketten nevettünk.
– Kegyedék gúnyolnak engem, pedig én híreket hoztam –
szólt a hírlapíró.
– Híreket? – ragadtam meg korláton nyugvó karját. –
Mely tájakról?
– Egyenest a Magyar utcából.
– Tán járt ott? – hajolt előre most már kíváncsian Renée
is.
– Én magam nem, de néhány kollégám a legkülönbözőbb
lapoktól igen – mondta Vili, aki határozottan élvezte, hogy
mindkettőnk figyelme csakis az övé. – Úgy hírlik, néhány
nap óta rendszeressé váltak arrafelé a botrányok.
– Az utcában, vagy bent, a Pilisy-házban? – faggattam
türelmetlenül.
– A ház csendes – folytatta Tarján Vili. – Túlságosan is az.
Lassanként elmaradnak az olyan vendégek, akik kényesek a
jó hírükre, mivel a Károlyi-kert kerítése mentén egyre több a
botrányra éhes firkász.
– Mire lesnek a kollégái?
– Arra a fiatal katonatisztre, aki mindennap reggeltől estig
le-föl járkál a házzal szemközti járdán, mint valami silbak193,
de puska helyett vörös rózsákból kötött csokrot szorongat,
amit időnként megpróbál beadni a kapun, mindhiába.
– Ez Pesten még kevés a botrányhoz – vélte szívügyekben
járatos barátném.
– Igazsága van, kisasszony – értett egyet Vili. – Csakhogy
midőn eljő az est, a katonához cigánybanda csatlakozik teljes
hadigépezettel. Hozzák a hegedűket, nagybőgőt, de még a

193
őrszem
cimbalmot is, és aztán a százados úr vezényletére olyan
szerenádba kezdenek, hogy a Magyar utca minden ablaka
belerezzen.
– Mit húzat a katona? – kérdezte Renée, hisz tudvalevő,
hogy a nóták milyensége épp oly ékesszóló, mint a
virágcsokrok titkos nyelven suttogó összeállítása.
– Csakis szomorút – mondta a hírlapíró. – Akkora
szerelmes fájdalom lakozik abban a katonában, mint
háromszor a Bécsi kapu.
– Az nem kicsi – ismertem el. – És lehet tudni, kinek
szerenádol?
– A firkászok erre kötnek mostanság fogadásokat minden
redakcióban – vont vállat Tarján Vili. – A legtöbben úgy
vélik, Róza asszonynak új Pekárja lett.
– Pekár? Az meg kicsoda? – kíváncsiskodtam.
– Régi história – válaszolt hevesen legyintve, forralt
bortól áthevülve Renée. – Pekár Gyula 194 volt az egyetlen
férfi, aki majdnem a vesztét okozta Rózának, pedig
öngyilkosnak lenni vagy párbajban vérüket ontani inkább a
férfiak szokták a fehérkaméliás hölgyért.
– Madame Rose mellbe lőtte magát, mikor Pekár elhagyta
őt – vette át a szót Vili. – Szerencsére a fűző eltérítette a
golyót, bár szegény asszony így is sokáig élet és halál között
lebegett.
– Azt rebesgetik tehát – tért vissza korábbi témánkra
Renée –, hogy Rózának új ostromlója van?

194
rozsnyói Pekár Gyula (1867-1937) szerény tehetségű író, újságíró, országgyűlési
képviselő, államtitkár, miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
Magas, izmos, kisportolt férfi, kiemelkedő atléta és evezős volt. Róla mintázta
Stróbl Alajos az Arany János-szobor Toldi Miklósát. Pilisy Rózához 1894-ig nagy,
tragikus szerelem fűzte.
 – Ostobaság – legyintett Vili. – Ha így volna, Madame
Rose beengedné a házba, és vagy megvigasztalná szegény
tisztecskét, vagy addig ütné a lovaglópálcájával, míg ki nem
abriktolná belőle a szerelmet. Az ügy ennél baljóslatúbb.
Néhányan hallani vélték, hogy a százados úr nem Rózának,
inkább a házban búvó Cili kisasszonynak szeretné elnyerni a
kegyeit.
Renée-vel úgy néztünk össze, mint akik a tüllpárnás
kislánykorból kilépve hirtelen megértik, hogy a
gyermekáldáshoz bizony a szépen kelepelő gólyáknak semmi
közük.
– Már megint ez a Cili! – mondtam.
– Ügyes lány lehet – ékelődött barátném csalafinta
mosollyal. – Ki sem mozdul a Pilisy-házból, mégis két férfi
dong körötte. Jaj, bocsáss meg, kedves, nem úgy értettem!
– Dehogynem, drágám, te pontosan úgy értetted –
vágtam rá. – Kíváncsi volnék, vajon Ambrózy báró miként
tűri a katona udvarlását, de még ennél is jobban érdekel,
hogy ki a fene ez a Cili kisasszony.
– Próbáltuk már kideríteni, de mindhiába – emlékeztetett
Vili.
– Próbáltuk, ez igaz, csakhogy nem elég kitartóan –
vágtam vissza, majd megragadva a hírlapíró karját, mélyen a
szemébe nézve szóltam: – Ugye segít nekem, Vilmos?
– Amiben csak kívánja, Milike – mondta ő azonnal, bár a
szemében már nem láttam azt a régi, rajongással felérő
lobogást, amit (tudtam jól) én magam oltottam ki a
garniszállóban írt levelemmel.
– Holnap újra ellátogatunk a tabáni cigányházba – adtam
elő tervemet. – Fecska tudja, ki az a Cili, és én addig nem
mozdulok a küszöbéről, míg el nem árulja nekem.
 – Jaj, kis drágám – ölelt át hirtelen felbuzgó
gyöngédséggel Erdős Renée, szorosan magához vonva. –
Látom, miként tévedsz egyre mélyebbre abban a
labirintusban, amit a báró épít köréd, de sehogy nem tudlak
megállítani.
– Nem bizony – morogtam elszánt fogadalmamat a
naftalinszagú rókaprémbe.
– Hát jó, ha így akarod, legyen – mondta egyetlen
barátném. – Mi ketten majd erőnk szerint segítünk neked.
És – bár erről mit sem tudtam – a vállam fölött ő és Vili
titkon összebiccentettek.

Buda, 1901. január 6.

Késő délutánra járt, mire a Tabánba érkeztünk. A sűrű

hóesésben fehér sapkát öltöttek a kicsiny házak, amik most
valóban úgy festettek, mintha a mesék birodalmába
csöppentünk volna. A konflis, amivel Tarján Vili értem jött,
meg-megcsúszott a jeges kövezeten, pedig a hajtó nagyon
vigyázott, hogy a már kitaposott keréknyomokban tartsa
járművét.
– Újra és századszor is bocsánatot kell kérnem kegyedtől
– szabadkozott a bűnügyi tudósító. – Két órára ígértem
magam, de a főszerkesztőm sehogy nem akart elengedni.
Tegnap éjjel a Sport kávéházban szívszélhűdést kapott egy
régi barátja, és ő mindenáron meg akart győződni róla, hogy
halála természetes volt195. Egész nap a boncorvosi intézetben
kellett téblábolnom, mire meglett a hivatalos szakvélemény.
– Semmi baj, Vilmos, fő, hogy végre úton vagyunk –
mondtam kissé szárazon, mert bosszantott, hogy lassan itt az
est, én pedig hiába kajtatom Fecskát. Az Attila körúti
cigányházban kerestük először, ám az otthon lévő gyerkőcök
és asszonyok csak annyit mondtak, hogy a család muzsikás
tagjai épp valahol a tabáni mulatók egyikében dolgoznak.
Ám azt, hogy melyikben, nem tudták vagy nem akarták
elárulni.
– Mennek azok mindenfelé, naccságos kisasszony, ahol
nótára van szükség – vonogatta vállát az egyik nő, kinek
egyszerre három rajkó tapadt a szoknyájához. – Joszó
törzshelye a Mélypince, de ha máshun nagyobb a dajdaj, hát
átmén oda is.
Joszó cigányt végül valóban a Görög és Virág Benedek
utca sarkán álló hírneves vendéglőben találtuk meg, ám
Fecska nem volt vele.
– A fiamat áthítták a Három Víg Pintérlegényhez címzett
korcsmába – mondta a törpekirály kinézetű, fekete
frakkjában mégis igen fess prímás. – Aszongyák, valami
királyi testőrtiszt ünnepli ottan a születése napját. Pitykó a
cimbalmossal meg a kontrással az ő kompániájának húzza a
vonyót, Fecska meg, ahogy kell, vele ment.
Szerencsére a Három Víg Pintérlegénynek ajánlott
kisvendéglő csupán két sarokra, a Kereszt és Árok utca
találkozásánál állt, így hamarost meg is érkeztünk oda. A
meredek kis utcában a havat csatakos sárlévé taposták az
arra járó bérkocsik, ám az égbolt máris gondoskodott a tiszta

195
„Rupp Lajos, ötvenesztendős volt járásbirósági aljegyző a múlt éjszaka hirtelen
összeesett és meghalt a Sport-kávéházban. A boncoló-intézetbe vitték.” Budapesti
Hírlap, 1901. január 7.
utánpótlásról. Midőn megálltunk a földszintes épület előtt, a
bentről kiszökő hangos muzsika és részeg ordítozás máris
úgy rontott reánk, mint tengerár a partra.
– Jobb volna, ha Mili kisasszony idekinn maradna – szólt
Vili. – A tiszt urak nagyon tudnak mulatni, és ilyenkor nem
ismernek jó modort.
– Úgy gondolja, barátom, hogy félnem kellene a király
testőreitől?
– Amíg valóban azok, semmi oka rá, de...
A percről percre sűrűsödő alkonyatban, ami ellen csupán
a vendéglő ablakaiból áradó lámpafény küzdött, vaskos
férfikurjantás kelt. Odabenn új nótát követeltek, ám hogy
melyiket, azon máris parázs vita kerekedett. Durva szitkok
rontottak egymásnak, és tán verekedés is lett volna a
dologból, ha egy falhoz csapott borospalack csattanása véget
nem vet a kakaskodásnak. Ismét felzengett a muzsika.
Cimbalom pengett, hegedű cikornyázott, és a falakat rengető
csizmadübögés (mert a férfiak biz’ ily vadul ropják, ha épp
nincs a tánchoz szoknyába bújt partnerük), no meg az
asztalokhoz vert korsók csattogása minden más zajt
elnyomott.
– Azok odabenn többé már nem gárdatisztek, Milike –
mondta a hírlapíró –, csupán nekivadult, részeg korhelyek.
Ha bemegy közéjük...
– Csirke a rókalyukba? – borzongtam meg. – Nem ettem
meszet. Igaza van, Vilmos, eridjen be maga, és hívja ki
nekem Fecskát, de nagyon kérem, legyen óvatos!
– Nekem már úgysincs vesztenivalóm, Milike – szólt ő,
majd kiszállt a kocsiból, és átvágva a latyakos utcán,
határozott mozdulattal benyitott a vendéglőbe.
Húsz perc múlva kezdtem igazán nyugtalankodni. Addigra
meghallgattam vagy fél tucat divatos magyar nótát a
Pattogatott kukoricza, ica, rica, hajtól a Nyílj ki piros
rózsán át egészen a Magas a kaszárnyáig. A tiszt urak egyre
fékevesztettebben mulatoztak, és a zenének attól kezdve,
hogy valaki kitárta a vendéglő két ablakát, már semmi nem
állhatta útját.
– Jobb vóna mennünk, naccsága – szólt le egyszer csak a
kocsis a bakról, miután mélyen kihajolva az ülésből
megkocogtatta az utastér üvegét. – Korán van még, de ezek
odabe hamarost kezdik majd széjjelverni a berendezést,
aztán meg az utcára tódulnak, és az élő fába is belékötnek.
– Látom, jól ismeri a mulatós tisztek szokásait – feleltem
hunyorogva, mert a szél hópelyheket sodort az arcomba.
– Fuvarozom ükét eleget – mordult a hajtó, és ajka
csücsörítéséből láttam, csak azért nem köp ki a hóra, mert
hölggyel beszél. – A részeg magyar tisztnél nincs rosszabb a
világon. Kard van nála, meg sokszor revolver is, de az eszit
valahogy mindég otthol felejti.
– Mi akkor is maradunk – mondtam. – A barátom
odabenn van. Meg kell őt... Nézze, már jön is.
A vendéglő ajtaja kéken gomolygó, forró dohányfüstöt és
egy karcsú alakot lökött ki magából a fogcsikorgató hidegbe.
A Tabán ezen részén igen ritkán álltak a gázlámpák, de azért
én rögtön láttam, hogy aki a kocsi felé csúszkál, nem Tarján
Vili. Színes kendő rojtjaiba kapott a szél, majd a bő szoknyát
kezdte cibálni, én pedig már nyitottam is a konflis ajtaját,
hogy magam mellé engedjem Csurár Fecskát.
– Tán egészen megvesztél, te bolond raklyi? – fújt rám
dühös macskaként a cigány lány, lerázva fejéről a havas
kendőt. – Mit jársz utánam, mint kangörcsös eb a szukája
után?
– Beszélnem kell veled – vágtam a közepébe, ám ő
türelmetlenül leintett.
 – Attól még, hogy együtt vótunk a kóterben, nem
ragasztott rám tesvérnek a Devla – kiabálta dühtől parázsló
szemmel. – Ha bánt a báród, hát hagyjad ottan őtet, vagy
menj a Dunának, de engemet ne kajtass, Keszkenő, mer a
család tégedet úgyse nem fogad be soha.
– Hogy? – vontam össze a szemöldököm értetlenül. –
Miféle család?
– Az enyimé, te bamba – ütötte mellét az öklével Csurár
Fecska. – Tudom én, miféle vagy. Ártatlankának látszó kis
lubnyi, aki bárókkal meg kövér kereskedőkkel tartatná ki
magát, csak éppeg most bajba esett.
– Miféle bajról beszélsz? – ráztam a fejem, mert éreztem,
hogy a beszélgetésünk egészen rossz ösvényre tévedt. – Én
nem...
– Az Annát megölték, te liba – kiáltott arcomba a cigány
lány.
– Tudom, hisz én... Vagyis a Vili talált rá.
– Hát kell ennél nagyobb baj? – Fecska szemét könnyek
öntötték el, de az arca és a hangja még a korábbinál is
keményebb lett. – Nékem dunsztom sincs róla, miféle
ocsmányságokba keveredtél te meg a Cili, de engemet meg a
családomat felejtsetek ki belőle, mert csúnya bicskázás lesz a
vége. Joszó dad muzsikás ugyan, de a legényei bárkinek
kiontják a belit, ha kell.
– Jaj, Fecska, hallgass már meg végre – ragadtam vállon
oly erővel, hogy bár próbálta, mégsem tudta félreütni a
kezem. – Nézz a szemembe! Hallod? Nézz a szemembe, és
figyelj! Sosem árultam el az igazi nevemet, te csak
Keszkenőként ismersz, és ezért nem bízol bennem, amit meg
is értek. Most viszont kivallom neked a legnagyobb titkomat:
én valójában Hangay Emília vagyok Marosvásárhelyről, és
azért jöttem a székesfővárosba, mert a rég elveszett
nővéremet keresem.
Számítottam rá, hogy a cigány lányt meglepi a
bejelentésem, ám arra nem, hogy a szava is elakad.
– A... aztat mondtad... Aztat, hogy Hangay? – hebegte. –
Hangay Emma?
– Nem, dehogy – ráztam ismét a fejem. – Emma a
nővérem, aki négy esztendeje eltűnt. Én Emília vagyok, de
inkább úgy mondd nekem, hogy Mili.
– É... értem – bólogatott bizonytalanul. – Te... Te vagy a
Mili.
– Ambrózy báró pedig nem a kitartóm, hanem a segítőm
– magyaráztam tovább. – Ő nyomoz a nővérem után.
– Hangay Emma – ismételte mintegy különös kábulatban
Fecska, és ha lehet, még távolabb húzódott tőlem a kocsi
sarkába. – A nővéredet híjják Hangay Emmának.
– Látom, kezded megérteni – próbálkoztam egy biztató
mosollyal. – Ambrózy báró régóta jár a nyomában, és most
úgy fest, végre a közelébe került...
– A közelébe – nyögte a cigány lány már-már babonás
borzongással.
– Igen, a közelébe – erősítettem meg. – Csakhogy aztán
jött ez a Cili kisasszony, mint derült égből az istencsapás, és
hirtelen minden összezavarodott. Richárd... Mármint a báró
úr megfeledkezni látszik Emmáról, és helyette folyvást csak
annak a Cili kisasszonynak a szoknyáján ül. Hogy mit eszik
rajta, azt nem tudom, de mióta a Hül-házból kihozta és
elrejtette őt a..,
– KI NE MONDD! – sikoltott akkorát Csurár Fecska, hogy
a konflisló rémületében megrántotta a hámot. – Nem
akarom tudni, hol van a Cili. Hallod, Keszkenő? Az igazi
nevedet se akarom tudni, mer’ aki tud valamit, az úgy jár,
mint szegény Anna. Te meg a báród... Ti mind bújjatok
vissza az ördög seggelyukába, ahonnan gyöttetek, és
hagyjátok végre békiben az árva cigányt!
Újra csak felé nyúltam, hogy megnyugtatgassam, ő
azonban villámgyorsan a csuklóm után kapott, és maga felé
fordította a bal tenyerem. A gyér fény, amit a sarki gázlámpa
és a vendéglő ablakai adtak össze, épp elégnek bizonyult
ahhoz, hogy Csurár Fecska jól lássa bőröm finom vonalait.
– Sár és vér – hadarta, miközben hegyes körömben
végződő mutatóujja a tenyeremet karistolta. – A vér
hidegkék és bíborvörös, a sár pedig... A sár felbugyog a
mélyből.
Kiöklendi magából a föld gyomra, mert keveredni vágy
azzal a vérrel, aminek színe, mint az acélé, míg a másikat, a
vöröst csak ontja és ontja...
– Fecska, figyelj... – próbáltam elhúzni a karomat, ám ő
akkorát rántott rajta, hogy a csuklómban halkan roppantak a
porcok. – Aú, ez fáj!
– Ennél még ezerszer jobban fog fájni, amikor rátalálsz a
nővéredre – hörögte földöntúli hangon a cigány lány, kinek
előreomló haja immár teljesen elfedte az arcát és az én bal
tenyeremet.
– Miért, hát rátalálok? – kaptam a szón, bár eddig a jóslás
minden formája kétkedéssel töltött el.
– Itt vagytok ketten. Igen. Újra együtt, ha...
– Igen?
– Ennek feltétele van. Tengernyi ármányon, jó és rossz
szándékú megtévesztésen át vezet az út egymáshoz, de
találkozni csak akkor fogtok, ha te, Keszkenő... Igen, ha te
képes leszel végleg lemondani arról, ami sosem volt tiéd.
– Sosem volt enyém? – töprengtem, mi is lehet az, majd
hetykén vállat vontam. – Fia úgysem volt enyém, akkor
hiányozni sem fog, hát mit törődjek vele, nem igaz? Arról
beszélj inkább, hogy látod-e, hol és mikor...?
– Nincs tovább! – lökte el Fecska a kezemet, és már ki is
ugrott a kocsiból, én meg csak néztem utána, ahogy kendőbe
bagyulálva, piros csizmájával a friss havat és jeget ropogtatva
a vendéglő felé siet. Ám mielőtt belépett volna az ajtón,
hirtelen felém fordult, és belekiáltott a két nóta közötti
szokatlan csendbe.
– Vigyázz, Keszkenő! A tenyered azt is kiírta, hogy éppeg
tíz nap múlva bekopogtat hozzád a halál. Vakuljak meg, ha
nem igaz!
Tarján Vili két perccel később tántorgott a bérkocsihoz, és
kapaszkodott fel rá nagy nehezen.
– Innom... Innom kellett – magyarázta kásás hangon. –
Törkölyt kellett innom a tiszt urakkal, másként nem
engedték volna ki Fecskát, aki csörgődobol és táncol nekik.
– Maga egy hős, Vili – mondtam oda sem figyelve.
– Valóban – bólintott nagyot. – Magam is így látom a
helyzetet, habár... hikk! – csuklótt néhányat, midőn a kocsi
elindult, majd a Szarvas térnél, bár én közben mukkot sem
szóltam, nyugtatgatni kezdett. – Semmi baj, köszönöm, már
jól vagyok! No és a Fecska? Ő mondott-e valami perdöntőt?
– Hagyjuk, Vili, nem érdekes – dőltem hátra a kopott
bőrülésen, mindkettőnk lábára ráhúzva a súlyos takarót,
amit télvíz idején az utasainak minden jó bérkocsis biztosít.
– Csupa cigányhazugság és vándortáboros szemfényvesztés
kék vérről, sárbugyogásról meg magáról az öreg Kaszásról,
aki Fecska szerint pontosan tíz nap múlva fog lecsapni.
– Oh – nyögte csalódottan a kótyagos fejű hírlapíró. –
Akkor hát éppeg ott vagyunk, ahol annak előtte voltunk.
 – Sajnos nem – mondtam, miközben rosszkedvűen
néztem a tovasuhanó tabáni házakat. – Sokkal messzebb
kerültünk a céltól, mint eddig bármikor.
 19
Az éjsötét konflis

Pest, 1901. január 8.

J/a vaCakí aznap este csupán egyetlen pillanatra benéz a

Pilisy-ház nagyszalonjába, akár idillinek is láthatta volna a
képet. A hatalmas, fehérmárvány kandallóban tűz ropogott,
a gázlámpákból barátságos fény áradt, és friss tejeskávé illata
lengte be a termet. A kék-arany mintás kanapékon és
székeken két rendkívül szép nő ült. Egyikük, aki ugyan már
túl volt élete delén, mégis elbűvölő asszonynak látta minden
férfiszem, hosszú szárú szipkán át szívta szigaretlijét, míg
társnője mentazöld ruhájának finom csipkeredőit babrálta
szórakozottan. Kettejük között hanyag testtartású, nem túl
jóképű, de hetyke bajszú fiatal férfi döntötte hátát a kanapé
támlájának, miközben keresztbe tett lábán nyugtatta félig
telt (vagy üres?) borospoharát és a semmibe révedt. A
negyedik jelenlévő az egyik ablaknál állt, háttal a szalonnak,
és kissé előrehajolva épp kifelé lesett a függönyrésen, míg a
cseléd (cseppet sem jól képzett személyzet módjára) meg
nem böködte a vállát.
 – Hé, báró naccságos, mostan szóljék kend, ha kér még a
tejeskávéból, mer’ ha nem, a maradékot szívesen meginnám.
Az ablaknál álló férfi, mint ki merengésből riad,
hökkenten pillantott a cselédre.
– Hogyan? – kérdezte.
– Hát úgy, hogy szomjas vagyok – magyarázta rajongó
tekintettel Márika, és hogy még kedvesebbnek tűnjék,
kivillantotta minden fogát.
– Sosem lesz belőle jó cseléd – jegyezte meg minden él
nélkül, sőt, inkább együttérző kuncogással Róza asszony.
Szavait Karlinkának szánta, ám a leány figyelmét teljesen
lekötötte az édes-bús muzsika, ami lentről, a hószakadásban
fuldokló Magyar utcáról szárnyalt fel, egészen a Pilisy-ház
második emeletéig, majd onnan is tovább, az éjsötét égig.
– Tíz óra múlt – fordult el immár az ablaktól Ambrózy
báró, és anélkül, hogy ügyet vetett volna a még mindig
válaszra váró Mück Márira, a sarokban álló ingaórára bökött.
– Nincs arra valami törvény, hogy meddig szabad
szerenádozni?
– Már hogy volna, kérlek alássan? – nevetett Krúdy,
egyetlen hörpintéssel hajtva fel maradék borát. – A magyar
úr szerenád nélkül olyan, mint a farktollától megfosztott
kakas. Kell neki az éjben busongó nóta, a szívfacsaró rímek
hadrendje és a hegedű keserédes cincogása, mert más
nyelven szólni a női szívhez önmagában túl ostoba.
– Richárd soha nem adott szerenádot senkinek – jegyezte
meg Róza asszony. – Ugye jól tudom, barátom?
– Ha szót akarok váltani egy hölggyel, elé lépek, és
zenekíséret nélkül közlöm vele a tényeket – mondta
Ambrózy báró, miközben faképnél hagyva Márikát,
átrobogott a szalonon, és közelebbről is megszemlélte az
órát. – Tessék, már mindjárt fél tizenegy, de a százados úr
még mindig húzatja.
– Ez most egészen úgy hangzott – pillantott fel csalafinta
mosollyal Róza asszony –, mintha valami féltékeny férj
mondta volna.
Krúdy helyeslőn bólogatva, már-már illetlen tónusban
nevetett, míg Karlinka arcán bosszús pír jelent meg.
– Én felajánlottam, hogy beszélek vele – mondta. – Leisz
jó fiú.
– Szó sem lehet róla – csattant a báró hangja, ám a leány
zavartalanul sorolta tovább az érveit.
– Komoly, értelmes, sokat olvasott, érzékeny embernek
ismertem meg a századost, aki könnyen hajlik az okos szóra.
– Katonatiszt létére kissé túl romantikus – vélte Krúdy,
majd önmaga kijelentését mindjárt kétségbe vonva
fintorgott. – Habár... Nem is tudom, de valahogy én sosem
bíztam a katonákban, akik virágcsokrot küldenek és
szerenádot adnak. Az ilyen túlzott érzelmesség azt jelzi, hogy
az illető háború esetén puhány alaknak bizonyul.
– A szív kizárja az erőt? – csodálkozott Karlinka.
Krúdy tiltakozott volna, finomítva iménti állítását, ám
nem maradt rá ideje.
– Úgy van! – fordult feléjük Ambrózy báró nagyot
biccentve. – Akit az érzései olyannyira elragadnak és
uralnak, mint odalenn a századost, az sosem lesz képes a
kegyetlen, véres harcra.
– Béla... Akarom mondani, Leisz úr hadmérnök – jegyezte
meg Karlinka. – Háború esetén sem kell mások életét
kioltania.
– Rombolásra azonban még ez a magyar nótás,
virágcsokros ostrom is képes – szőtte tovább ingerült
gondolatait Ambrózy báró, miközben a kisasztalhoz lépett, és
jobb keze ördögi ügyességű, villámgyors mozdulatával
könnyű egyiptomi cigarettára gyújtott. – Immár a fél város
értesült róla, vagy legalábbis erősen sejti, hogy a Schumayer
Karlinka név valójában Kardos Cecíliát takarja.
– Ne túlozzon, kedves – nézett a báróra szigorúan és kissé
csodálkozva Róza asszony. – Tudtommal Leisz százados
kizárólag az én személyzetemmel vált szót, mikor épp a
virágcsokrait küldi fel velük, máskülönben pedig csak le-föl
járkál odalenn, esténként pedig szerenádot ad.
– Az utca viszont tele van besúgókkal – érvelt tovább a
báró, oly hevesen lendítve a kezét, hogy az egyiptomi szürke
hamuja a szőnyegre hullt.
– Egészen megijeszt a viselkedése, barátom – mondta
Róza asszony. – Maga mindig oly nyugodt, hűvös és
megfontolt, most viszont... Ha jól emlékszem, megvan annak
már vagy hat... Igen, pontosan hat esztendeje, hogy utoljára
így kikelt magából.
Karlinka fürkész tekintettel pillantott Richárdra, aki
valóban rendkívül idegesnek tűnt, bár türtőztette magát. A
leány ismerte már annyira Róza asszonyt, hogy értse: a
fehérkaméliás hölgy nem véletlenül mondta kétszer azt a hat
esztendőt. Célzás volt ez, durva és kegyetlen, mint egy
váratlan pofon, melynek küldetése, hogy fájdalom útján
térítse magához azt, aki kapja.
Ambrózy báró válaszul nem csupán elnyomta, de
valósággal legyilkolta, széttrancsírozta és morzsalékká törte
félig sem szívott cigarettáját a kristály hamutartóban. Mire
végzett, összeszedte magát, bár ennek más nyoma nem volt,
csak annyi, hogy a hangja ismét acélos ridegen zengett.
– Bocsássanak meg a hölgyek, de most jobb lesz, ha
távozom.
 Különös, de mintha ez lett volna rá a jel, odakünn elhalt
az utolsó nóta legvégső hangja is, átadva helyét a téli
csendnek.
– Ennyi vót mára a vígság – sóhajtott az ablaknál ragadt
Márika oly szomorúan, mintha a szerenád egész este neki
szólt volna. – Szer’usz, kicsi katona.
– Róza, kérem, ne feledkezzék meg az ígéretéről – mondta
Ambrózy báró, mikor kézcsókra járult a ház asszonyához.
– Bízzék bennem, kedves Richárd – felelt magabiztos
mosollyal a fehérkaméliás hölgy. – Jó emberem a Lobkowitz
Rezső 196 . Holnap beszélek vele és elvezényeltetem az
ablakunk alól ezt a hősszerelmes századost.
– Ha kérhetem, kíméletesen bánjanak vele – szólt
Karlinka. – Igazságtalanság volna derékba törni a karrierjét
csak azért, mert beleszeretett egy pozsonyi ápolónőbe.
– Ápolónő? – ráncolta homlokát Krúdy. – Az meg
kicsoda? Én azt hittem, a szerenád magácskának szól,
Karlinka.
Vagy talán az a bizonyos Cili kisasszony, akit ma este
néhányszor már futólag említettek, a múltban azonos volt...
– Sose cirógasd a macskát visszafelé, Gyulám, különben
megkarmol – vágott a kissé spicces író szavába Róza
asszony. – Bízunk benned, mert sosem fecsegsz semmiről,
ami a házamban történik, ám a részletek ne érdekeljenek.
– Madame Rose és az ő sötét ügyei – színészkedett
titokzatosságot mímelve Krúdy. – Én csak iszom itt, és
közben csendben figyelek, hogy aztán egyszer majd, mikor a
jelenlévők közül már mindenki sírba szállt, betűről pontra

196
Lobkowitz Rezső herceg, a császári és királyi II. közös hadsereg parancsnoka,
vezénylő-tábornok, az arany gyapjas rend, az I. osztályú vitézi kereszt, a katonai
érdemkereszt és a katonai érdemérem tulajdonosa, a magyar főrendiház örökös
tagja, a 13. hadtest tüzérezred táborszernagya.
megírjam a Pilisy-ház rejtélyes és hátborzongató esetei című
nagyregényt.
– Ha megteszed, esküszöm, visszatérek a túlvilágról és
kísérteni foglak – nevetett a fehérkaméliás hölgy.
– Ezt el is várom! – kapott az asztalon álló borosüveg után
Krúdy, aranyló nedűt öntve poharába. – Elvégre mióta
először megpillantottalak, te drága, édes nő, azóta mást sem
teszel velem, mint (megjegyzem: nagyon helyesen!) csábítasz
és kísértesz. Ajánlom tehát, hogy ne szokj le erről, különben
percet se várok, és már a holnapi lapban kiszerkesztelek!
– Ugyan mit tudnál rólam írni, ami kompromittál?
– Azt, hogy a hozzád járó férfiakat már rég halálosan
unod, mosolyod irányukban hamis, hisz az egyetlen igazi
szórakozás, mely még felpezsdíti a véred, nem más, mint a
délutáni pasziánsz – kacsintott a kacagó Rózára Krúdy. –
Amint a világ értesül róla, hogy a kartonlapocskára nyomott
tök filkót jobban kedveled, mint húsból és vérből való
hasonmásait, nyomban oda lesz a Pilisy-ház varázsa.
– Tévedsz, kedves kis bohócom – paskolta meg puha
kezével az író bortól pirosló arcát a fehérkaméliás hölgy. –
Házam varázsa ugyanis nem az én mosolyomban, hanem a
szoknyáink ráncában rejtőzik, és azt felkutatni egyik férfi
sem rest.
Miközben Schumayer Karlinka a tapasztalatlan leányok
szégyenlős kuncogásával hallgatta a csipkelődő szóváltást,
Hangay Emma éles szeme minden apró részletre ügyelt.
Látta Ambrózy báró elfojtott ingerültségét, Róza asszony
jól titkolt nyugtalanságát, Krúdy részegséggel álcázott
kíváncsiságát és... Hát igen, Márika őszinte rajongását is,
mely hol a báró, hol az író, hol pedig az ablak alatt silbakoló
százados irányába ontotta forró, szertelen sugarait, bár
reménye, hogy bármelyiket is olvadozásra bírhatná, aligha
volt.
Ambrózy báró gyors búcsút vett mindenkitől, majd szinte
kimenekült az épületből. A lépcsőházban Juló segítette fel rá
a kabátot, adta kezébe a sétabotot és tárta ki előtte az ajtót.
Richárd cipője alatt friss hó roppant, midőn az Országos
Kaszinó felé indult. Alig tett azonban néhány lépést, mikor a
túloldalon várakozó konflis ajtaja kinyílt, és az útra egy
bundába öltözött, fekete kalapos, lefátyolozott nő szökkent
le.
– Csakhogy kidugta végre az orrát – kiáltott, ám a hangja
tompán, üresen kongott a kihaltnak tetsző, hó borította
Magyar utcában. – Már azt hittem, itt fagy belém a lélek.
– Renée? – fordult csodálkozva a közeledő nő felé
Ambrózy báró. – Maga meg mit keres itt ezen a kései órán?
– Lopom a más szerenádját – felelt a költőnő. – A tiszt úr
igen szépen énekelt, a cigányok is jól húzták, szóval nem
unatkoztam, de azért örülök, hogy végre kibújt Róza
csigaházából.
– Még mindig nem értem...
– Hát persze hogy nem – intette le rókamuffból előhúzott
kezével Renée. – Maguk férfiak bizonyos dolgokat csak akkor
értenek meg, ha beleverjük az orrukat, mint kismacskának
a... Na, mindegy! Beszélnem kell magával.
– Milivel történt valami?
– Történt. Vagyis történik, méghozzá napról napra,
egyfolytában, én pedig, mint a barátnéja és nadrágos
ügyekben hű mentora nem tűrhetem tovább tétlenül, ahogy
az a kislány tönkremegy.
– Bocsásson meg, de továbbra sem...
– Ha még egyszer azt merészeli mondani, hogy nem érti,
akkor én itt, a nyílt utcán rögvest kiröhögöm – fenyegette
meg Renée a bárót. – Jöjjön velem, kocsikázzunk egyet, és
közben elmondom, miért fagytam keményre a maguk
kedvéért.
– A mi kedvünkért?
– Na, jó, inkább csak a Milike kedvéért, mivel ön, uram,
felőlem meg is savanyodhat – a költőnő karját nyújtotta
Richárdnak, ám mivel az nem mozdult, végül ő maga fonta
kezét a férfi könyökhajlatába. Ambrózy báró halk, megadó
sóhajt hallatott, és már épp követte volna Renée-t, mikor a
szomszédos ház sötét kapualjából újabb alak lépett elő.
– Báró úr! – kiáltott rá a férfi. – Egy szóra, ha kérhetem!
– Úgy tűnik, ma éjjel mindenki ön után sóvárog –
morogta bosszúsan Erdős Renée, majd mikor a közeledő
beért a gázlámpa fénykörébe, meglepetten tette hozzá: –
Nocsak, a szerelmes tisztecske!
A járdán valóban Leisz Béla közeledett. Vállát súlyos
katonakabát húzta, fején a lakksildes csákó rézgombja
makulátlanul csillant, fehér kesztyűs bal keze a
kardmarkolatán nyugodott.
– Százados úr – emelte sétapálcáját kalapja karimájához
Ambrózy báró. – Miben lehetek szolgálatára?
– Magyarázatot követelek! – állt meg előttük feszes
vigyázzban, számonkérő arccal Leisz Béla.
– Amennyiben?
– Önt, báró úr, egy általam régről igen jól ismert és
kedvelt hölgy, bizonyos Kardos Cecília kisasszony
társaságában volt szerencsém először látni.
– Ez tévedés – Richárd kivonta karját Renée szorításából,
és közelebb lépett a tiszthez. – Már akkor közöltem önnel én
magam, sőt a hölgy is, akit egyébként Schumayer Karóimnak
hívnak, hogy a tiszt úr fatális félreértés áldozata.
 – Egyetlen tévedést követtem el, uram, ám ezt most
jóváteszem – szólt elfojtott indulattól remegő hangon Leisz
Béla, és lerántva jobb kezéről a kesztyűt, villámgyorsan arcul
csapta vele a bárót. – Párbajra hívom önt, hogy a kiontott vér
mossa tisztára a beszennyezett igazságot.
– Mégis miféle igazságról beszél itt, jó ember? – kiáltott
Erdős Renée.
– A hölgyben nem tudom, kit tisztelhetek – fordult felé a
százados –, de tán jobb is, ha hallja, miféle emberbe karolt
bele az imént. Immár ugyanis teljesen biztos vagyok benne,
hogy a báró úr aljas módon elcsábította a pozsonyi királyi
kórház egyik ápolónőjét, nevezett Kardos Cecíliát, akit azóta
is ebben a rossz hírű házban rejteget, méghozzá álnéven. Én
szilveszter éjszakáján, midőn vendégségben jártam itt,
megláttam őt, ám Ambrózy báró elkergetett a közeléből.
Kardos kisasszonyt én jól ismerem, ezért biztosra veszem,
hogy csakis kényszer hatására tagadhatta le egykori
barátságunkat, mi több, saját személyazonosságát is. így
tehát nincs más választásom, meg fogom ölni a báró urat,
hogy végre igazság tétessék.
– No, és ha maga hal meg – billentette félre a fejét Renée
–, vagy csupán súlyos sebet okoznak egymásnak? Hm...
Biztos abban, kedves barátom, hogy elég alaposan kifundálta
ezt az igazságosztó tervet?
A két férfi megütközve nézte a költőnőt, majd mintha
annak iménti kérdései el sem hangzottak volna, ismét
egymás felé fordultak.
– Legyen kívánsága szerint – szólt a báró. – Várom
segédeit az Országos Kaszinóban.
– Holnap felkeresik önt – biccentett Leisz Béla. –
Tizenegy óra tájt megfelel?
 – Állok rendelkezésükre – bólintott Ambrózy báró, mire a
százados összecsattintotta csizmái sarkát, tisztelgett és
peckes léptekkel átvágva az utcán, felszállt Renée konflisára.
– Hé, az ott az én kocsim! – háborodott fel a költőnő.
– Hagyja el! – mondta Richárd csendesen. – Majd fogok
magának másikat.
– Gombház, sej197, nem igaz? – fújt mérges, forró leheletet
a jeges levegőbe Erdős Renée. – Maguk, kakaskák, mind
ilyenek. Összeugranak, véresre csépelik, olykor meg is
gyilkolják egymást, és közben észre sem veszik, hogy épp
azon a szép tyúkocskán taposnak, akiért az egész csőrfenés
kezdődött.
– Kérem, hagyja a költői képeket! – fogta meg Ambrózy
báró a nő könyökét. – Jöjjön inkább, a kaszinó előtt biztos
találunk szabad kocsit.
– Tapodtat sem megyek innét, míg magyarázatot nem ad
– makacskodott Renée.
– Mégis, mire?
– Mindarra a szörnyű kavarodásra, amit maga teremtett
itt, báró úr. És szívből ajánlom, hogy őszinte legyen, mert én
nem Mili vagyok, akit úgy hessegethet el, mint valami
bosszantó kis szúnyogot! Erdős Renée, ha kell, harap!
– Elég lesz nekem mostanság egy párbaj is – mondta
Richárd röpke félmosollyal. – A kérdéseire azonban, ezt
előre tudom, nem válaszolhatok. Az ügy...
– Miféle ügy? – szegte fel fejét a költőnő. – A Cili
kisasszonyé, akit úgy és olyan helyen rejteget, miként a
kitartott nőket szokás, vagy Mili nővéréé, akit tudtommal
már hetek óta nem is keres? Mondja meg igaz hitére: Emma

197
utalás a „Nagy a feje, búsuljon a ló, / Egy kislányért búsulni nem jó! / Gombház, sej,
ha leszakad, / Egy helyébe ezer is akad.” nótára
halott, igaz?! Maga rájött, hogy megölték, vagy balesetet
szenvedett, de nem meri megmondani Milinek.
– Nézze, kedves Renée... – fogott türelmes
magyarázkodásba Richárd, ám ekkor a Gróf Károlyi utcából
váratlanul egy konflis gördült elő és egyenesen melléjük
kanyarodott. A költőnő bosszankodva állapította meg, hogy a
székesfőváros bérkocsisai nincsenek sehol, ha sürgősen
kellenének, ám mindjárt ott tolakodnak, mikor semmi
szükség rájuk. Már épp inteni akart, hogy elhárítsa a fuvart,
hisz attól tartott, a báró – kihasználva a kínálkozó alkalmat –
rögvest felülteti őt a kocsira, ám mozdulata félbeszakadt,
mivel Richárd a Pilisy-ház felé kezdte húzni őt.
– No, de kérem, mi ez? – kiáltott Renée. – Csupa jég a
járda, és a cipőm...
Ambrózy báró nem felelt, csak a falhoz taszította, majd
elébe állt. A kocsi közben havat ropogtatva, recsegő
kerekekkel fékezett, és a bakról meg a hátsó saroglyáról egy-
egy férfi ugrott le. Renée a falhoz szorulva semmit nem
látott, mivel a báró széles háta takarta az eseményeket, de a
hangok épp elegendőek voltak hozzá, hogy megrémüljön.
– Ne hősködjék, uram! – szólt egy borissza, rekedt hang.
– Az ottan stukker a haverem mancsába – vihogott
idegesen a másik fickó. – Ha általlövi a kend hasát, a nőnek
is vége. Tán eztet akarja, he?
Ambrózy báró leeresztette botját, amit az imént
védekezésül felemelt.
– Kocsizzunk egyet! – javasolta a fegyveres. – Az ülések
fájintosak, pokrócot is tanál rajtuk, szóval nem lesz bibi.
– Ki küldte magukat? – kérdezte a báró.
– Arról majd később csevegünk – mondta a két útonálló
közül a hangadó, és a revolver csövét Richárd hasába
nyomta. – Nincs okoskodás. Gyerünk a kocsiba!
 – Hát a némber? – kérdezte a társa. – Róla nem vót szó.
– Mostan majd lesz – röhögött a fegyveres, Ambrózy után
Renée-t is a konflis felé taszítva. – Rossz helyen vót rossz
időben, kisnaccsád.
Akkora zajjal csapták rájuk az ajtót, mintha puskát
sütöttek volna el. Renée vakon tapogatta ki az ülést, mivel a
kocsi ablakait feketére mázolták, így bentre szikrányi fény
sem jutott.
– Mi... – akart szólni a költőnő, ám Ambrózy báró
kesztyűs keze a szájára tapadt.
– Sss! Hallgassa!
Láncok csörögtek, fém csendült fémen, majd acélbilincs
csattant.
– Az ajtó – súgta Richárd. – Be vagyunk zárva.
És a fekete konflis hirtelen előrelódult.

Elevenen eltemetve – ez a két szó zakatolt Erdős Renée

fejében, miközben mindkét kezével az ülés peremébe
kapaszkodott. Kintről a legkülönfélébb zajok hatoltak el
hozzá. Olyanok is, amiket máskor észre sem vett, fel sem
fogott volna. Hallotta a bakon ülő fickó lihegését, melybe
időnként sípoló szörcsögés vegyült, bizonyára a túlzásba vitt,
rossz minőségű dohány miatt. Hallotta a kocsi kerekeinek
csikorgását a jeges kövezeten, a laprugók nyikorgását lentről,
a ló patáinak csattogását, amint egyre gyorsuló ritmusban
verik az utat. A konflis éles kanyart vett jobbra, a Kaplony
utcába, ám az ív túl nagyra sikerült, és a vasalt abroncsok
felkaptak a járdára. Néhány rettenetes pillanatig úgy tűnt,
hogy felborulnak. Nő sikkantott, majd dühös férfiordítás
harsant: kései járókelőket rémíthettek halálra, akik épp csak
el tudtak ugrani a bérkocsi elől. Akár a számát is
lejegyezhették volna, hogy másnap feljelentést tegyenek az
ámokfutó ellen, csakhogy a járművön – bár ez törvény szabta
előírás – nem volt semmiféle szám, mivel a fehér zománcos
bádogtáblácskát letépték.
Erdős Renée, a leányszívek legbensőbb titkainak
szókimondó ismerője azon töprengett, vajon félt-e már
annyira életében, mint itt és most, a fekete konflisban.
– Mi történik? – kiáltotta bele a vaksötétbe. – Hová
visznek minket és miért?
– Közölje, kérem, kedves kisasszony, hogy mely
sorrendben kíván választ kapni az ostobábbnál ostobább
kérdéseire – szólt Ambrózy báró acélrideg, bár a rázkódástól
olykor el-elakadó hangon.
– Ugyan miért volnának az én kérdéseim ostobák? –
sikoltotta már-már hisztérikus dühvel Renée. Közben bal
kezével a kalapjához kapott, amit a hajtűk kezdtek elengedni,
de nyomban meg is bánta a mozdulatot, mivel egy különösen
aljas döccenő épp csak le nem dobta őt az ülésről.
– Azt kérdi, miért? – harsogta túl a patacsattogást
Ambrózy báró. – Vegyük hát sorra! Először is kegyed az iránt
méltóztatott érdeklődni, hogy mi történik itt. Nos, a kérdés
azért ostoba, mert a jelenleg folyó, meglehetősen nyaktörő és
a szó legszorosabb értelmében kilátástalan eseményeknek ön
éppúgy a kellős közepén tartózkodik, mint én, tehát
pontosan tudja, hogy épp az elrablásunk van folyamatban.
– Felfuvalkodott hólyag! – üvöltött a sötétbe Renée.
 – Ahogy óhajtja – felelt a feketeség mélyéről a báró, oly
közönnyel, hogy attól még nyáron is befagyott volna a Duna.
– Második kérdése, ha jól emlékszem, arra vonatkozott, hogy
hová visznek minket. Nos... Oh, egy pillanat, kanyar
következik!
A konflis, mely a Kaplony utcában tovább növelte
sebességét, hirtelen balra kezdett dőlni, ami persze rendkívül
éles jobb kanyart jelzett. A kerekek felemelkedtek a
kövezetről, a vasabroncs csikorogva csúszott, a kocsiszekrény
hangosan roppant, mintha a következő pillanatban le akarna
szakadni a helyéről. A szegény ló azonban, akit kegyetlen
hajtója szinte folyamatosan csépelt, hirtelen nagyot rántott a
konflison, mire az visszadöccent az úttestre és már robogott
is tovább.
– Egyetem utca – közölte Ambrózy báró. – Most
száguldunk el a Károlyi-palota előtt, majd a Franklin
Társulat épületével szemközt az Erzsébet Szálló következik.
Fülrepesztő sípszó hasított az éjszakába.
– Itt mindig áll egy rendőr – nyugtázta Richárd az
eszelősen ismétlődő, ám gyorsan távolodó füttyögést. – Úgy
tűnik, az elrablóink nem sokat adnak a titoktartásra.
– Vagyis... – Erdős Renée nem akarta kimondani az
iszonyú következtetést.
– Második kérdésére, miszerint hová visznek minket,
sajnos immár az az egyre valószínűbb válasz, hogy egyenesen
a halálba.
– Lelketlen gazember!
– Gazemberek! Merthogy ketten vannak.
– Én magára gondoltam, báró úr.
– Az más, így már értem. Nos, ha jól sejtem, hamarosan
ismét éles bal kanyar következik, úgyhogy, ha javasolhatom,
tegye fel a lábát az ülésre, a hátát pedig támassza a... Már
késő.
A konflis újra dőlni kezdett, méghozzá az eddigieknél is
sokkal nagyobb lendülettel. Renée nem akart, mégis
torkaszakadtából sikoltott. Ujjai lecsúsztak a bőrülésről,
teste tehetetlenül zuhant a fekete űr felé, melyből azonban
hirtelen egy láthatatlan kéz nyúlt érte, megakadályozva, hogy
az ajtó üvegének csapódjon. Hogyan csinálta? – futott át
Erdős Renée fején a gondolat. – Hiszen csak egy karja van!
A kocsi kerekei a bal oldalon ismét a levegőben pörögtek,
a túlhajszolt ló fájdalmas nyerítést hallatva kapálta a
kövezetét, valaki rémülten kiáltott, és valahol nem messze
mögöttük egy test puffant a járdaszélen felhalmozott
hótorlaszra. A saroglyán utazó gazfickó lezuhant, vagy tán
szándékosan ugrott, elhagyva a pusztulásba robogó konflist.
Renée érezte, miként imbolyognak a karambol peremén,
mely most mégis a menekülés egyetlen útját jelenthette
volna, hisz a bőrfalak megrepedhetnek, az ajtók
kiszakadhatnak a helyükből, és ha közben nem zúzzák
halálra magukat, akkor talán...
A bérkocsi irtózatos zökkenéssel zuhant vissza az úttestre.
A hajtó nyomban hujjogni, bömbölni és káromkodni kezdett,
miközben ostorával újra és újra lecsapott. Eddig csupán
galoppoztak, ám most igazi ínszaggató vágta következett.
– Jól van? – kérdezte a sötétség mélyéről Ambrózy báró.
Renée, aki a két ülés közé csúszott, előbb csak bólogatott,
megfeledkezve róla, hogy ez most mit sem ér, majd végre
a szavak is rátaláltak.
– Se... semmi bajom – zihálta. – Köszönöm!
A báró elengedte őt. Renée meg sem próbált visszaülni a
helyére, inkább maradt a padlón, hátát az ajtónak vetve.
 – Az Irányi utca hosszú és egyenes – kiabálta túl a
rettenetes zajt Richárd. – Most egy darabig nyugtunk lesz, de
sietnünk kell, hogy mielőbb kijussunk innen.
– Az nem fog menni – Renée közel állt a teljes ideg-
összeroppanáshoz. – A láncok... Hisz maga is hallotta, hogy
ránk csukták az ajtókat!
– Helyes megfigyelés – értett egyet Ambrózy báró. –
Mindazonáltal én a magam részéről még korainak érezném,
ha feladnánk. Húzza le a fejét és takarja el az arcát.
Renée hallotta, amint a férfi mocorog, nyög és fészkelődik.
A bőrülés recsegése arra utalt, hogy Richárd teljes hosszában
elhevert rajta, míg a mély levegővétel erős koncentrációra
utalt. Ezután következett a megfeszített izmokat útjukra
engedő ordítás, amit irtózatos csattanás zárt le. Semmi
változás. A robogó konflis belsejében továbbra is vaksötét
uralkodott, míg kintről veszett patacsattogás hallatszott be.
– Mit művel? – kiáltotta Renée.
– Próbálom megmenteni magunkat – jött a felelet.
– Amennyiben nem veszi zokon, hogy a gyengébbik nem
egyik tagja tesz önnek ilyen ajánlatot, szívesen segítenék,
csak mondja meg, mit tegyek.
– Húzza fel a szoknyáját.
– Tessék?
– Feküdjön hanyatt a másik ülésre, tegye szabaddá a
lábait, és amikor kiáltok, mindkét talpával rúgjon bele az
ablaküvegbe – magyarázta Ambrózy báró. – Képes rá?
– Lesötétített konflisban utazva egy férfival felvenni a
legilletlenebb testhelyzetet? Hát hogyne, báró úr, bármikor!
Csak arra kérem, Milinek soha el ne mondja, különben az a
kislány menten kikaparja a szememet.
– Ugyan miért tenne ilyet? – Richárd hangjában őszinte
döbbenet ült.
 – Mert szereti magát, pipogya fráter – üvöltötte Renée,
miközben egész az álláig rántotta a szoknyáját –, bár
őszintén mondom: fogalmam sincs, miért.
A bérkocsi immár valóban hajmeresztő sebességgel, a
józan észnek fittyet hányva száguldott az Irányi utcán. Renée
hallotta, amint más hintók, fiákerek és konflisok hajtói
dühödten ordítoznak utánuk, és egyre több rendőr fújja teli
tüdőből a riadósípot. Mikor a Császári és Királyi
Térparancsnokság hatalmas épülettömbje előtt robogtak el,
puska dörrent. Bizonyára a főbejárat mellé állított őrbódé
ügyeletese adott le figyelmeztető lövést, ám mire bentről
bárki kijöhetett volna, a kocsi már messze járt.
– Egy... kettő... há... – Ambrózy báró hangja elakadt,
mivel a bal hátsó kerék belefutott a villanyossín vájatába, és
a jármű majdnem felborult. Fém sírt a fémen, a
vasabroncsok szikrát hányva pattogtak az acélpályán, majd
végre kipattantak a résből, hogy újra a kövezeten
száguldjanak tovább.
– Akkor most újra – kiáltotta Ambrózy báró. – Kész van,
Renée?
– A halálon kívül bármire – felelt a költőnő, és hanyatt
fekve magasra húzta lábait.
– Egy... kettő... há... ROM!
A négy cipősarok egyszerre csapódott a vastag
ablaküvegnek, ami azonnal szilánkokra robbant. Az Irányi út
gázlámpáinak máskor oly gyengécske fénye most a
napfelkelte biztató sugaraiként árasztották el Erdős Renée-t.
A feketére festett ablak cserepei mindkettejük bokáját több
helyen felsértették, ám egyikük sem érzett fájdalmat.
Ambrózy báró, mint a túlfeszített órarugó pattant fel az
ülésről, majd bosszúsan a nőre kiáltott.
– Már bocsánat, kisasszony, de a szoknyája...!
 Renée legszívesebben oldalba rúgta volna a bárót, ám
végül úgy döntött, későbbre halasztja a dolgot. A kocsi
billegni kezdett, ő pedig majdnem a két ülés közé zuhant.
Egyik kezével kitámasztotta magát, míg a másikkal harisnyás
lábaira gördítette a szoknyát, így útitársa immár a halál
torkában sem láthatta őt illetlen öltözékben. Nem mintha
Ambrózy báró a költőnő bájaival lett volna elfoglalva. Ő
inkább a maradék üvegcserepeket ütötte ki a helyükből,
majd megkapaszkodva a keretben, kihajolt a kocsiból és...
Nyomban ordítva hanyatt is zuhant, egyenesen a két ülés
közé. Renée rémülten kapott utána, az utolsó pillanatban
akadályozva meg, hogy a báró tarkója a padlónak csapódjon.
Richárd homlokán hosszú, vékony sebhely vonult végig,
melyből zubogva dőlt a vér. A bakon ülő fickó meghallhatta
az üvegcsörömpölést, és mikor a báró kihajolt, ostorával
teljes erőből az arcába csapott.
– Se... segítsen fel! – nyögte a férfi, jobb kezével
kapaszkodó után matatva. – Ki... Ki kell jutnunk a kocsiból,
különben végünk.
A hajtó egyfolytában hujjogott, rikoltozott és a lovat verte.
Szegény pára a zablát harapva, véres habot fújva, kifordult
szemekkel vágtatott, még sebesebben rántva maga után a
kocsit. Mikor az állami vagyontalan tisztviselők házához
értek, két lovasrendőr eredt a nyomukba, és a járdán is vagy
fél tucat rendőr futott utánuk, nem beszélve a vállalkozó
szellemű járókelőkről. Egyikük még a lovat is megpróbálta
elkapni – vagy tán a kocsira akart felugrani? Ez immár
sosem derül ki, mivel a szerencsétlen bolond megcsúszott, a
kerekek alá zuhant és azonnal szörnyethalt. A hajtó rá se
hederített az általa okozott balesetre, inkább felállt a bakon,
és tovább püfölte a lovat, mely már azt sem nézte, merre fut,
csak valahogy megszabadulhasson kínzójától.
 Erdős Renée épp abban a pillanatban segítette talpra a
saját vérétől megvakult Richárdot, mikor a konflis első
kerekei felkaptak a Ferencz József-rakpart szegélykövére.
Irtózatos csattanás, a konflisló reményvesztett nyerítése,
amint patái alól elfogyott az út, majd egyetlen
szívdobbanásnyi vészjósló csend következett, amíg a holtra
rémült állat, a bérkocsi, és annak utasai a kőlépcsők fölött
repültek, hogy aztán mind elnyelje őket a jégtáblákat úsztató,
éjsötét Duna...
 20

Dermesztő hírek

Buda-Pest, 1901. január 10.

Dermesztő csend ülte meg az Ambrózy-villa emeleti

szalonját, bár az érzékeny fül még ebben a süket némaságban
is hallhatott néhány árulkodó, aprócska neszt. Miközben
ölembe ejtett, egymásba kulcsolt két kezemet néztem, a
fülem sorra felfogta és nyomban ki is elemezte ezeket. Tarján
Vili idegességében remegett, amitől az újság, melyből az
imént felolvasott, finoman meg-megzörrent. Agáta mama
velem szemben, kényelmes karszékében, egyenes háttal ült,
és csupán az ujjait mozgatta, ám ennyi is elég volt ahhoz,
hogy arany karikagyűrűje hozzákoccanjon zafírköves
szomszédjához. A legnagyobb zajt azonban Terka néni
keltette kapkodó zihálásával, azzal fenyegetve, hogy
szakácsnőnkből bármelyik pillanatban könnyek
fékezhetetlen áradata tör elő.
Azt, hogy én mit éreztem a cikk hallatán, amit az őrült
módjára berontó, zilált öltözetű Tarján Vili hozott alig
néhány perce, leírni sem tudom.
 – Rossz... Bocsánat, de... Nagyon rossz hírt hozok, habár a
vége... Nem is tudom. Kérem, inkább ítéljék meg maguk –
habogta magából kikelve, és kabátja belső zsebéből a
Budapesti Hírlap előző napi, gyűrt példányát húzta elő.
Mióta leesett a hó, az Ambrózy-villába olykor csak
többnapos késéssel érkeztek meg a lapok, nem csoda hát,
hogy a Vili által hozott újság számunkra még ismeretlen volt.
Mint kiderült, a bűnügyi tudósító is csupán ma reggel, a
redakcióba lépve hallott a hátborzongató történésről, mivel
az előző napot Székesfehérvárott töltötte, a Wertheim-kassza
botrányos meglovasítása után szimatolva198.
– Kérem, először is próbáljon kissé megnyugodni, kedves
Tarján úr! – szólt a grófnő, letéve csészéjét. – Látom, hogy
egyenesen Pestről érkezett, méghozzá nyaktörő gyorsasággal,
ami ebben a zord időjárásban cseppet sem helyes, sőt,
kifejezetten veszélyes lehet. Terka, kérem, segítse le a
fiatalember kabátját, és kínálja meg őt egy csésze forró
teával.
– Na, de méltóságos asszonyom, ez a hír... – próbált Vili
tiltakozni, ám hiába, mivel jó szakácsnőnk erős ujjai már
rángatták is le róla a nedves kabátot.
– Fogadjék szót a naccságának, fiatalúr, mer’ olyan ő,
mint Mózes apánk a hegyről hozott Tízparancsolattal: elébb
szép türelmesen felolvassa, mit, hogyan és merre, de ha még
eztán is ágálnak ellene, hát megemeli a kőtáblát, oszt sumeg,
odacsap!
A halk szavú, mégis mindenki által hallható kioktatás
végére Vili már a kanapén ült, egyik kezében rongyos
újságjával, a másikban színig töltött csészével.

198
Lásd a Budapesti Hírlap 1901. január 1-i számában az Ellopott katonai pénztár
című cikket.
 – Tartás, kedves barátom – mosolygott rá Agáta mama. –
Bármilyen csapás éri is, mindig őrizze meg a hidegvérét, a
tartását és az úri modorát.
– Igenis, nagyságos asszonyom – bólintott engedelmesen
Vili, aki csak most döbbent rá, hogy belépve a szalonba még
csak nem is köszönt. – Bocsássák meg a hölgyek, hogy ilyen
faragatlan vagyok, de ez a cikk...
– A fiamról van benne szó, ha nem tévedek – mondta a
legkönnyedebb társalgási tónusban Agáta mama.
– Honnan tetszik ezt tudni? – esett le Tarján Vili álla.
– Richárdról két napja semmi hír – felelt a grófnő, mint
aki épp kellemes fecsegést folytat, ám én már ismertem őt
annyira, hogy meglássam a mégoly apró, de árulkodó jeleket,
melyek jól leplezett nyugtalanságát kísérték. – Persze az ő
esetében két nap távoliét teljességgel szokványosnak
mondható. Az ön viselkedése azonban komoly bajt sejtet,
hisz korábban már ki is mondta, hogy rossz hírt hozott.
– És ugyan ki másról hozhatna e házba rossz hírt –
szólaltam meg végre én is –, ha nem Ambrózy báróról, aki
önnek példaképe és barátja is egyben?
– Azt, hogy barátom volna, nem merném állítani – jött
zavarba Tarján Vili, majd letéve csészéjét, széthaj totta a
Budapesti Hírlapot. – Kérem, hallgassák meg a hírt, ami a
tegnapi lapokban megjelent.

(Rendőri hírek.) Rakparti szerencsétlenség.

Tegnap késő este történt, hogy a pesti Belvárosban
nagy ribilliót okozott egy őrült és minden bizonnyal
gyilkos szándékú bérkocsis. Az elmeháborodott illető
a szemtanúk szerint a Magyar utczából indulhatott el
két utasával, majd egyre vadabb száguldásra bírva
lovát, a Kaplony utczába hajtott, ahol hajszál híja,
 hogy el nem ütötte Propper Adolf" rézöntőt és nejét,
kik az Egyetem tér felől békésen sétáltak otthonuk
felé. Eztán a kocsi tovább robogott, által az Egyetem
utczán, el az Erzsébet Szálló előtt, hol a rendőri
sípszóra sem állott meg. Az Irányi utczára már úgy
fordult be az ámokfutó, hogy a sarkon épp csak fel
nem borult. Tucatnyian látták, amint a kerekek
szikrát vetettek a villanyossíneken, ám hiába vették
üldözőbe a környéken posztoló rendőrök, sőt, adott le
figyelmeztető lövést a Térparancsnokság katonai
őrszeme, a bolond rájuk sem hederített. A
hivatalnokház előtt aztán bekövetkezett a tragédia.
Vantruba 199
József 200 üzleti szolga, aki – mint később a
rendőrség által megállapíttatott – a csavargőzhajó
állomásról tartott valamerre, meglátván a nekivadult
bérkocsit, próbálta annak útját állni, de a kerekek alá
esett és nyomban meghalt. Ezután a konflis egyenest
a Ferencz József rakpartnak rontott, ahol a végsőkig
hajszolt ló lerántotta azt a lépcsőkön, hogy végül
utasaival együtt a jégtáblás vízbe zuhanjon.
Tudósítónk hosszas és alapos utánjárással annyit
tudott még kideríteni, hogy az őrült kocsis ismeretlen
személy, holttestét azonban mindeddig a Duna nem
vetette ki. Utasairól tudható, hogy egyikük a
közismerten különc, fél- és alvilági ügyekben igen
jártas Ambrózy Richárd báró, valamint egy
titokzatos hölgy volt, kinek kiléte szintén rejtély. Ők

199
Propper Adolf rézöntő 1900-ban IV. kér. Magyar u. 34. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
200
Vantruba József üzleti szolga 1900-ban IV. kér. Botond u. 13. szám alatt lakott.
Minden egyéb, ami róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
 ketten csodával határos módon menekültek meg,
miután a konflis és a ló elmerült, ám nekik a
járókelők segítségével sikerült partra vergődniük. Az
ügyben való nyomozást maga Rudnay Béla
főkapitány felügyeli.

Amint Tarján Vili elhallgatott, a szalonra dermesztő csend

ereszkedett. Richárd a jeges Dunába zuhant! Kihúzták,
persze, ahogy azt a titokzatos nőt is, aki aligha lehetett más,
mint Cili kisasszony, kinek felbukkanása óta minket folyton
csak ver a sors, de... Vajon hogy van az én ezerszer bolond,
örökké titkolózó, végtelen mód nyakas báróm? Biztosan
megfázott. Igen! Talán láza van, tüdőgyulladást kapott,
önkívületben fekszik a Rókusban és minket hív, hogy
elmondja, hová tartott akkor éjjel azzal a nővel, aki...
– Terka, drágám! – szólalt meg hirtelen tisztán zengő
hangon Agáta mama.
– Szűzmáriaszentjózsef! – sikkantotta holtra rémülve jó
szakácsnőnk, aki egészen belefeledkezett saját sötét
gondolataiba. – Tessen parancsolni a naccságos asszonynak.
– Szóljon, kérem, Istinek, hogy fusson kocsiért. Fiákért
hozzon a nagyobbak közül, mert kelleni fog a hely. Maga
pedig, fiam – fordult a csodálattal reá néző Vilire – igya ki a
teáját! Jót tesz az, ha túlságosan zaklatott az ember.
Húsz perccel később már Pest felé döcögtünk a hó
borította hegyi utakon, melyek ilyentájt épp csak járhatóak
voltak. A grófnő úgy tekintett ki az ablakon, mint aki képes
volna akár magát az ördögöt is megregulázni, ha az kell
hozzá, hogy a dolgaink ismét rendbe jöjjenek. Rettentő nagy
elszánás sugárzott az apró termetű, idős hölgyből, és ennek
később az Országos Kaszinó ajtónállója sem tudott ellenállni,
bár – becsületére legyen mondva – derekasan próbálkozott.
 – Elnézését kérem a hölgyeknek – cövekelt le elénk –, de
ezt a bejáratot kizárólag urak használhatják. Amennyiben a
Női Kaszinót szeretnék meglátogatni, szíveskedjenek az
oldalsó ajtón...
Eddig jutott, mire Agáta mama elővette gyöngyös
táskájából aranyszárú lornyonját, és szeme elé emelve a
lencséket, átható pillantást vetett a majd’ két méter magas
komornyikra. Az éltes fickó szava nyomban elakadt, bár a
grófnő annyit sem mondott neki, hogy bakfitty. Ezután az
ajtónálló tekintete néhányszor Vilire, majd rám és megint
Agáta mamára ugrott, hogy végül mélyen meghajolva oldalt
lépjen, és fehér kesztyűs kezével jelezze: szabad az út.
Döbbent férfitekintetek kereszttüzében vonultunk át az
előcsarnokon, majd fülön csípve egy rémült inast,
felkalauzoltattuk magunkat a legfelső emeletre, ahol a
kaszinó lakosztályai találhatók.
– Ambrózy méltóságos úr odabenn tartózkodik – mondta
csibevékony hangon a kerek sipkás, rézgombos kabátkát
viselő fiú, rámutatva a harmadik ajtóra –, ám rendkívül
szigorúan meghagyta nekünk, hogy csakis akkor zavarhatjuk
őt, ha a Magyar utcából jön üzenet.
– Nézze, fiam – szólt Agáta mama –, az én rendkívüli
szigorom mindig überelte a fiamét, szóval most akár tetszik
neki, akár nem, bemegyünk.
Sédeni-Ambrózy Richárd Lajos Gobert báró cseppet sem
volt lázas. Nem feküdt ágyban, a takaróját sem markolászta
önkívületben, sőt, a homlokát díszítő kicsiny flastromot
leszámítva tökéletesen sértetlennek tűnt.
– Anyám! – ugrott fel székéről Richárd, akit életemben
tán először láttam igazán meglepettnek. – Mili és Vilmos,
maguk meg hogy kerülnek ide?
 – Beteglátogatóba jöttünk, de úgy tűnik, csalódnunk kell
– mondtam epésen. – Mondják, a jeges fürdő jót tesz a
szervezetnek, ám azt nem gondoltam volna, hogy erre a félig
befagyott Duna is megfelel.
– Úgy – bólintott Richárd, visszanyerve fensőbbséges
közönyét, ami miatt egyszer majd én magam fogom őt víz alá
nyomni. – Tehát már értesültek arról a kis balesetről.
– Kis baleset?! – léptem volna előre, ám a grófnő karomat
érintve visszatartott. – Tessék... – kapkodtam dühömben
levegő után. – Tessék nekem engedélyt adni, hogy a maga
nevében pofozkodást kezdeményezzek a báró úrral.
– Botorság volna, kedves Mili – mondta a grófnő. – Csak
azért jöttem, hogy a saját szememmel lássam, jól van-e a
fiam. Ez megtörtént, úgyhogy már mehetünk is.
– Anyám, kérem... – lépett előre Richárd, engesztelő
mozdulatot téve, ám Agáta mama szemöldökének egyetlen
rándulása megállította őt.
– Báró úr, bocsásson meg nekem, ha kimondom – szólt
ekkor ingerültséggel telt hangon Vili –, de az, hogy a
balesetéről az édesanyjának az újságokból kell értesülnie,
enyhén szólva is skandalum.
– Meglehet – Ambrózy báró olyan képet vágott, mint aki
csak most gondolt bele igazán hallgatásának
következményeibe. – Bár a dolog aligha érdemel sok szót.
Tény, hogy tegnapelőtt éjjel olyan konflisra szálltam, mely
végül a Dunában kötött ki.
– Valóban baleset történt? – kérdeztem, magamban
bosszúsan állapítva meg, hogy iménti haragom helyét ismét
csak a Richárd iránti aggodalom kezdi kitölteni.
– Baleset? – vonta meg a vállát. – Aligha. Fegyverrel
kényszerítettek a kocsiba, amit aztán lánccal és lakattal
zártak be, és szándékosan a Dunába hajtottak vele.
 – Gyilkossági kísérlet – szólalt meg ekkor a hátunk
mögött Rudnay Béla főkapitány. – Elnézést kérek
mindenkitől, ha netán családi ügyet zavarok, de az ajtó
nyitva volt, nekem pedig sürgős beszédem volna a báró úrral.
– Parancsolj, kérlek! – invitálta beljebb barátját Richárd.
– Anyámnak épp azt magyarázom, hogy fölösleges lett
volna e bagatell ügy miatt mindjárt hazarohannom vagy
levelet írnom, hisz az újságok amúgy is közölték szerencsés
megmenekülésünk hírét. Az egész nem több, mint a
detektívmunka bosszantó velejárója, szakmai malőr, amit a
hozzám közelállóknak rég meg kellett volna szokniuk.
A grófnő ekkor rám nézett és így szólt:
– Az engedélyt, amit az imént kért tőlem, megadom, de
– kezét ismét a karomra tette – ha rám hallgat, Mili, olyan
időkre halasztja a végrehajtást, mikor a fiam agyáról, szívéről
és lelkéről már leolvadt a Duna jege. Most ugyanis, ezt
tapasztalatból mondom, hiába pofozná őt napestig, csak a
karja fáradna bele.
Tarján Vili arca vörös lett a visszanyelt nevetéstől, és én
magam sem éreztem már azt a féktelen dühöt, ami az imént
még azonnali tettekre sarkallt.
– Bocsásson meg, főkapitány úr, ha feltartottuk! –
mondta Agáta mama a zavartan topogó Rudnaynak. –
Jómagam megnyugodva távozom, hisz látom, hogy Richárd
épp oly gránitkemény és makkegészséges, mint volt.
– A hölgyről pedig, akivel a merényletet átvészelték,
ugyanez mondható el – lelkendezett a főtiszt, lapáttenyerével
vállon veregetve Richárdot. – Azért jöttem, hogy közöljem: a
kisasszony magához tért és mindjárt tyúkhúslevest kívánt,
ami a biztos gyógyulás jele.
– Azért én szeretném őt megnézni – nyúlt a zakójáért
Ambrózy báró, mint aki máris megfeledkezett rólunk.
 – Ez csak természetes, öregem – nevetett Rudnay, és
közben titkos összeesküvő módján Tarjánra kacsintott,
mintha azt mondaná: „Érthető dolog, hisz van is mit nézni a
kicsikén!” Tán épp ez a férfiklubba illő, ostoba gesztus volt
az, ami elég bátorságot öntött belém ahhoz, hogy
megszólaljak.
– Az ápoláshoz női kéz kell. Agáta mama, kérem, engedje
meg, hogy az urakkal tartsak és megismerjem a hölgyet,
akivel a báró úr a Dunába pottyant.
– Hogy megismerje? – nézett rám csodálkozva Richárd. –
Hisz jobban ismeri, mint én magam. Renée az, Mili. Erdős
Renée, az ön legkedvesebb barátnéja ült velem akkor éjjel
abban a gyilkos kocsiban.
Hogy mennyire roggyant meg a térdem, azt nem tudom,
ám annyi biztos, hogy Agáta mama erősen tartotta a
könyökömet, és ez jó volt – jó és abban a pillanatban
felettébb hasznos.

Renée immár ötödik éve, mióta elhagyta győrszigeti

otthonát, hogy a székesfővárosban a színiakadémiára járjon,
Rákospalotán, a Somorlay 201 családnál élt. Rudnay
főkapitányra, Ambrózy báróra és rám tehát a Belvárosból
indulva legalább egyórányi kocsikázás várt. Agáta mama,
miután hűvös búcsút vett fiától, megkérte Tarján Vilit, hogy
kísérje őt haza. Az ifjú bűnügyi tudósító becsületére legyen

201
A Somorlay családról Menyhért Anna tesz említést Egy szabad nő című regényében:
„Somorlay Carola Erdős Renée Ifjúságunk című, kiadatlan önéletírásában szerepel, de
mivel más nyomát nem találtam, elképzelhető, hogy más volt a valódi neve.” Sajnos én
sem találtam róluk semmit, [a Szerző]
mondva, egyetlen arcrándulással sem árulta el, mennyivel
szívesebben tartana velünk, ám a grófnő kívánságát nem
tagadhatta meg.
Rákospalota kedves kis falucskának tűnt, mely immár
egészen hozzátapadt Pest egyre terjeszkedő testének, de
azért önállóságát nem adta fel. A messze futó vasúti sínek
egyik oldalán, ahol az Újpesti pályaudvar veres téglás épülete
állt, csinos vendéglőt ölelt körbe a rákospalotai erdő. Épp
vele szemközt, a sínektől jobbra indult a Vasút 202 utca,
melyről a negyedik saroknál kellett lefordulnunk, hogy
Somorlayék Erdősor 203 utcában álló házához érjünk, amit
bátran nevezhettek volna kúriának vagy akár villának is, hisz
– bár földszintes épület volt – méreteit tekintve igen
impozánsnak tűnt. A vaskaputól murvával felszórt, keskeny
út vezetett a főbejáratig, amit három lépcső emelt el a
talajtól. A nagy kert, mely a házat körülvette, még most,
vastag hóval takartan is gondozottnak, okosan tervezettnek
tűnt. Éreztem, hogy itt boldog, kedves emberek élnek, akik
között Renée, az én szertelen, bár nagyon okos barátném a
legjobb helyen van.
– Bocsánatát kérem, nagyságos asszonyom, hogy
bejelentés nélkül törünk önre az otthonában – szabadkozott
katonás fensőbbrendűséggel Rudnay Béla főkapitány –, ám
az ügy, amiben járunk, nem tűr halasztást.
– Semmi baj, uraim – mosolygott Somorlay Carola, aki
(felrúgva a szokásos illemet) nem a szalonban fogadott
minket, megvárva, míg a cseléd bejelenti érkezésünket,
inkább elénk jött a bejárathoz. – Már vártam magukat.
– Várt? – hökkent meg Rudnay. – No, de honnan tudta...?

202
Ma Pozsony.
203
Ma Bartók Béla.
 – Én voltam bátor telefonos üzenetet küldeni a
Kaszinóból – szakította félbe Ambrózy báró. – Mégsem
ildomos valakit úgy lerohanni, mint valami tatár horda,
különösen, ha Erdős kisasszonyról van szó.
Néztem Richárdot, ám mintha egy vadidegent láttam
volna. Honnan ez a tőle teljességgel szokatlan figyelmesség,
előrelátás, kedvesség – és vajon mit takar?
– Ön bizonyára a hírneves detektív – nyújtotta kézcsókra
párnás ujjait Carola asszony, aki mogyoróbarna ruhájában és
magasra tűzött hajával most is úgy festett, mintha épp az
opera színpadára készülne lépni. – Már sokat hallottam
magáról és hátborzongató foglalatosságáról, ám még többet
e bájos leánykáról – lépett hozzám váratlanul a ház úrnője –,
aki nem lehet más, csakis a tündérkertből szökött Milike. Jól
mondom, kedves?
– Szolgálatára, nagysá... – hajtottam fejet, ám ő hirtelen
két vaskos karja közé kapott és megölelt.
– Ne nagyságázz engem, mert menten kettéharaplak!
Mondd, hogy Carola, és tekints a barátnédnak, hisz az is
vagyok!
A szalonban eztán István úrral is megismerkedtünk. A
görbe hátú, valóságos matuzsálemnek tetsző férfi régimódi
pofaszakállat és kopott, bár kényelmesnek tetsző
házikabátot, no meg egy oly vastag üvegből csiszolt okulárét
viselt, melyen át a két szeme egy-egy csészealjnak látszott.
Mellette ült egyik leánya, aki már-már éterien szép és
törékeny alkattal bírt, így rögvest rájöttem, hogy csakis Anna
lehet.
– Rendkívüli megtiszteltetés számomra – szólt István úr
recsegős, de vidám hangon –, hogy székesfővárosunk első
számú rendfenntartóját a házamban fogadhatom.
 – Részemről a megtiszteltetés, nagyságos uram –
biccentett Rudnay.
– Kérem, foglaljanak helyet! – mutatott az üres székekre
Carola asszony. – Szólok Fáninak, hogy hozzon friss teát. A
hosszú út során bizonyára átfagytak, ám erősebb, férfiasabb
itókával e házban sajnos nem szolgálhatunk.
– El sem fogadhatnánk, nagyságos asszonyom, hiszen, ha
úgy vesszük, a báró úrral mi most épp szolgálatban vagyunk.
Ez az érthetetlen eset...
– Mondjuk ki bátran: gyilkossági kísérlet – vetette közbe
Richárd, én pedig örültem, hogy ismét előbújt belőle a régről
ismert tapintatlan énje.
– Gyilkosság? – mordult István úr. – Van erre valami
bizonyíték?
– A tegnapi napon sikerült kiemelnünk a konflist a
Dunából – mondta Rudnay –, melynek mindkét ajtajára
lánccal és lakattal ellátott vaspántot szereltek, hogy az utasok
semmiképp se juthassanak ki. A bérkocsit egyébként néhány
nappal korábban a Kálvin térről lopták el, míg a tulajdonos
szükségét végezni betért egy ottani italmérésbe, majd
levették róla az azonosítót, befestették az ablakait, és már
készen is állt a guruló csapda.
– Amibe a báró úr önként és dalolva szállt be – jegyeztem
meg halkan.
– Dalra nem emlékszem – szólalt meg ekkor Renée, aki
Somorlayék másik lánya, Flóra vállára támaszkodva jelent
meg az ajtóban. – Fegyvert fogtak ránk, úgyhogy aligha
választhattunk.
Én esküszöm mindenre, ami szent, hogy nyomban oda
akartam futni hozzá, ám végül az egészből csupán néhány
tétova lépés, és egyetlen suta mozdulat lett, amivel a
könyökét érintettem. Barátném rám nézett, majd azonnal
elkapta a tekintetét, mintha attól tartana, hogy kiolvasom
szeméből a választ ama egyetlen kérdésre, ami izzó
parázsként lüktetett bennem: „Mondd csak, Renée, mit
kerestél te késő éjjel a Magyar utcában, ráadásul egy
bérkocsiban Richárddal?”
– Az eseményekről Ambrózy báró már volt szíves a
főkapitányságon részletes jelentést tenni – szólalt meg ismét
Rudnay Béla. – A két merénylőt sajnos még nem tudtuk
azonosítani. Az, aki a kocsiról lezuhant, elfutott, mielőtt
nyakon csíphettük volna, a társa pedig bizonyára a folyóba
fúlt.
– Jó kötésű, erős és ügyes fickónak tűnt – mondta
kétkedő hangon Ambrózy báró. – Biztos vagyok benne, hogy
ő is kiúszott, ahogy mi.
– Meglehet – biccentett a főkapitány. – Mindazonáltal
öntől, kisasszony, csupán azt szeretnénk megtudni, hogy mit
keresett akkor éjjel a Magyar utcában, és hogyan került a
báró úrral azonos bérkocsiba?
Úgy tűnik, vannak kérdések – gondoltam –, amiket
képtelenség elkerülni.
– A báró úr erről nem mondott semmit? – kérdezte
kimérten Renée.
– Nem tehettem – felelt Rudnay helyett Richárd. –
Találkozásunk indoka bizalmas természetű, így csakis akkor
fedhetem fel, ha erre Erdős kisasszony engedélyt ad.
– Nos? – nézett várakozón Renée-re a főkapitány, mire
egyetlen barátném tekintete ismét felém rebbent, hogy aztán
Ambrózy bárón állapodjék meg.
– Sajnálom, uraim, de erről nem beszélhetek – jelentette
ki oly állhatatosan, mintha ő maga volna a máglyára hurcolt
orleans-i szűz, ki még a felcsapó lángok közt sem tagadja
meg hitét. – Találkozónk oka csakis kettőnkre tartozik, és
mivel az elrablásunkhoz aligha van köze, azt kívánom, hogy
továbbra is maradjon titok.
Ezt minden jelenlévő tökéletesen érteni vélte. Láttam,
amint Carola asszony rosszallóan csóválja a fejét, István úr
bánatosan sóhajt, Anna elpirul, Flóra éppúgy harapja be az
alsó ajkát, mint korábban én, Rudnay Béla pedig cinkos
pillantást lövell barátja felé, aki viszont Renée-t nézi és aprót
bólint. Két perccel később anélkül távoztunk a Somorlay-
házból, hogy én akár egyetlen szót is váltottam volna a
barátnémmal, akit egyébként többé látni sem akartam.

Alighogy kikanyarodtunk a csendes Erdősor utcáról,

Rudnay főkapitány úgy kezdett el bömbölni, mint akinek a
tyúkszemére léptek.
– Az ördögnek tartoztunk ezzel az úttal – harsogta,
miközben mindkét kezével a vele szemközt ülő Ambrózy
báró orra előtt hadonászott –, és ez kizárólag a te hibád!
– Már megbocsáss, de én előre szóltam, hogy így lesz –
dőlt hátra Richárd az ülésben, és unott arccal nézett ki a
kocsiból. Tudtam, hogy a gondolatai egészen máshol járnak,
a veszekedés pedig csak zavarja a töprengésben.
– Biztos voltam benne, hogy ha személyesen kérem a
választ, Erdős kisasszony nem fogja azt megtagadni –
pufogott tovább Rudnay, majd hirtelen vádlón rám bökött. –
Maga, kisasszony! Igen, maga biztos ki tudta volna belőle
szedni, hogy mit keresett akkor éjjel a Magyar utcában. Mert
hogy nem csupán valami huncut találkáról volt szó, arra
mérget mernék venni.
– Meglehet – feleltem, egyenest a háborgó főrendőr
szemébe nézve. – Csakhogy a dolog engem már egyáltalán
nem érdekel.
A főkapitányságig már egyikünk sem szólalt meg. A
kocsiban szinte tapintani lehetett a feszültséget, és csupán
azért nem néztünk mind más irányba, mert hármunkra
pusztán két ablak jutott. Miután Rudnay leszállt, a nyitott
ajtóban állva merőn rám nézett és így szólt:
– Kisasszony, immár csak az ön józan eszére apellálhatok,
mivel úgy tűnik, hogy a báró úr visszaesett régi betegségébe,
és újra olyan hibát készül elkövetni, ami egykoron a fél
karjába került.
Ezt hallva tetőtől talpig borzongás járt át, mégis
rezzenetlen nyugalmat erőltettem magamra, nehogy
félbeszakítsam a főkapitányt.
– Arra kérem tehát, méghozzá nyomatékosan – folytatta
Rudnay –, hogy igyekezzék a barátnőjét vallomásra bírni,
máskülönben... Nem is tudom. Különben attól tartok,
hamarosan gyászruhát kell öltenünk.
A bérkocsi ajtaja úgy csapódott be, mintha a végzet súlyos
ólomkapuja csukódott volna ránk. Hirtelen Csurár Fecska
jóslata jutott eszembe: „...éppeg tíz nap múlva bekopogtat
hozzád a halál”. Micsoda ostobaság! Csak nem leszek lassan
babonás?
– Ha kérdése van, Mili, most tegye fel! – szólalt meg
váratlanul Ambrózy báró. – Mindjárt a Kaszinóhoz érünk, és
ott elválnak útjaink.
Ránéztem és nagy levegőt vettem, ám az a mérhetetlenül
sok szó, ami kikívánkozott belőlem, egyszerre tódult a
torkomba, elzárva a hangok útját. Richárd várakozón
tekintett rám, én pedig igenis tudni akartam, hogy miért oly
rideg, sőt, gonosz mostanság mindenkivel, aki szereti őt... és
hogyan képes félresöpörni a nővérem ügyét holmi Cili
kisasszonyok miatt... meg persze azt is, hogy mit keresett ő
és Renée egyazon bérkocsiban ama bizonyos éjjen, ám végül
csak annyit mondtam:
– Köszönöm, báró úr, de engem már semmi nem érdekel,
ami önnel kapcsolatos.
Richárd néhány pillanatig töprengőn vizslatta az arcomat,
majd biccentett.
– Helyes – mondta, és elfordulva tőlem tovább szemlélte a
Rákóczi út forgalmát.
A Kaszinó előtt megállva a báró épp csak leszállt a
kocsiról, mikor két katonatiszt lépett hozzá és bokát
csattogtatva köszöntötték őt. Mivel az ajtó még nyitva volt, és
kivételesen a mindig errefelé szaladgáló rikkancsok sem
üvöltöztek átható hangjukon, tisztán hallhattam, mit
mondanak.
– Ha nem tévedek, Ambrózy Richárd báróhoz van
szerencsénk – szólt a magasabbik.
– Állok szolgálatukra, uraim – emelte ujját üdvözlésképp
a kalapjához Richárd.
– Leisz Béla százados úr segédei vagyunk. Jómagam
Sztavinszky Kázmér 204 honvéd százados, a társam pedig
Zaccaria Ádám205 főhadnagy.
– Tegnapra vártam magukat – mondta hűvös hangon
Richárd, mire az alacsonyabbik szájsarka bosszúsan rángani
kezdett.

204
Sztavinszky Kázmér 1900-ban a VIII. ker. Üllői út 80. alatt lakott.
205
Zaccaria Ádám főhadnagy 1900-ban a IX. ker. Ferencz körút 42. szám
alatt lakott.
 – Hírét vettük – közölte Sztavinszky százados, mint a
kétszemélyes küldöttség állandó szóvivője –, hogy baleset
érte a báró urat, így hát adtunk egy egész nap haladékot.
– Semmi ilyesmit nem kértem önöktől, uraim. Ott és
akkor állok rendelkezésére Leisz századosnak, ahol és
amikor akarja. A testi hiányosságommal pedig – vetett
lesújtó pillantást Zaccaria főhadnagyra Richárd, észrevéve,
hogy a tiszt egyfolytában az ő üres kabátujját fixírozza – nem
kell törődniük. Fél karral is épp oly párbajképes vagyok,
mint az önök barátja, legyen szó pisztolyról, vagy akár
kardról.
A következő két percben a kocsi mellett álló három férfi
megállapodott a részletekben, majd búcsút mondva
egymásnak a tisztek anélkül távoztak, hogy rám bármelyikük
is ügyet vetett volna. Nekem zúgott a fejem, lüktetett a
halántékom, a gondolataim pedig oly rémült görcsbe
rándultak, hogy még azt sem fogtam fel, hol és mikor kerül
sor a párbajra.
– Mili! – szólt fel a kocsiba Richárd, ám én csak a
semmibe bámultam. – Mili, kérem, térjen magához!
Szükségem van önre.
A szavakat hallottam, ám az értelmüket csupán akkor
fogtam fel, mikor a báró finoman megérintette a kezemet.
– Jól van, Mili?
– Hát hogyne, persze – kiáltottam akkora hévvel, hogy a
járdán tovasietők közül többen is felkapták a fejüket. –
Szóval párbajozni fog?
– Úgy tűnik, igen – bólintott a báró, továbbra sem
engedve el a kezemet.
– Ha jól sejtem, ama bizonyos Cili kisasszony becsületéért
löveti le magát.
 – Ezek szerint nem figyelt, Mili – mondta ő, szájsarkában
kisfiús mosollyal, amiért abban a pillanatban meg tudtam
volna fojtani. – Kardban állapodtunk meg.
– Oh, értem – szívtam tele magam levegővel, hogy
visszatartsam a könnyeim. – Ha miszlikbe vágják, az
mindjárt egészen más.
– Vannak dolgok, amiket egy férfinak meg kell tennie.
Nem várom el, hogy megértse, de szeretném, ha még utoljára
segítene nekem.
– Hallgatom.
– Ne szóljon anyámnak a párbajról.
– Miért is tenném? – rántottam ki a kezem forró tenyere
alól, ami így persze illetlen módon a térdemre esett és ott is
maradt. – Szegény Agáta mamának elég lesz majd az
újságokból értesülnie róla, hogy a kisebbik fiát valami nő
miatt felkoncolták.
– Mili, én...
– Ha mást nem óhajt a báró úr, most visszatérnék a
villába – szakítottam félbe. – Eléggé dermesztő volt már így
is ez a nap, én pedig nem szeretnék náthalázat kapni.
Ambrózy báró levegőt vett, tán mondani is akart valamit,
aztán csak finoman, alig érezhetően megszorította a
térdemet, és hátralépve rám csukta a bérkocsi ajtaját. Sírni
végül csupán a Lánczhídon kezdtem, ám a könnyeim
kitartottak egészen a Svábhegyig.
 21
A párbaj

Pest, 1901. január 12.

A Budapesti Hírlap legfrissebb számának lepedő méretű

oldalai száraz avarként zörögtek Krúdy kezében, és ha ez
még nem lett volna elég, a fiatal író akkorát pöckölt az
újságra, hogy csak úgy csattant.
– Micsoda bolond századba léptünk – mondta nagy
hévvel. – Ezt hallgassák meg!
A Pilisy-ház kisszalonjában ücsörgő hölgyek semmivel
sem jelezték érdeklődésüket. Róza asszony tovább pakolgatta
kedvenc pasziánszát, teljességgel elmerülve a kártyalapok
bonyolult rendszerében, míg Karlinka az ölében heverő
gobelinre meredt.
Krúdy leeresztette a lapot és kíváncsian tekintett a
hölgyekre. Róza asszony helyére tette a treff ászt, Karlinka
pedig. .. Nos, ő nem mozdult, nem pislogott, tán még
lélegezni is elfelejtett.
– Ugyan már, drága barátnéim, térjenek végre vissza a
való életbe! – ugrott fel helyéről Krúdy, és miközben kissé
túljátszott haraggal a kártyalapok közé dobta az újságot,
tönkretéve ezzel a ház asszonyának másfél órai munkáját,
másik kezével elragadta Karlinka öléből a gobelint. –
Nefelejcs. Vajon a bánatos nők miért mindig nefelejcseket
hímeznek?
– Én nem vagyok bánatos – tiltakozott a révedezéséből
felriadt leány.
– Én viszont igen – tárta szét karjait a kisasztal fölött
Róza asszony. – Most nézze meg, mit művelt, Gyula.
Kezdhetem az egészet elölről.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki az író, elkobozva
néhány kopott szélű kártyalapot, mely nélkül a pasziánszot
kirakni képtelenség. – Reggel tíz óta ülök itt és nézem, ahogy
senyvednek. Most... lássuk csak. Igen, most épp
háromnegyed öt van, ami accurate206 hétórányi senyvedést
jelent, és ez jóval több a kelleténél vagy épp az elviselhetőnél.
Ha így folytatják, ki fogok ugrani az ablakon.
– Na, és miként kíván jobb kedvre deríteni minket,
barátom? – dőlt hátra székében Róza asszony, őszinte
kíváncsisággal billentve oldalra a fejét.
– Először is – Krúdy a csengőzsinórhoz ugrott és
megrángatta azt – iszunk egy csésze édes, sűrű és forró
csokoládét.
– Nem bort? – hökkent meg a ház asszonya. – Alig
ismerek magára, Gyuszi.
– A bor csak elmélyítené kegyedék letargiáját, mely már
így is akkora gödörnek tetszik, ami átér a földgolyón, és
valahol Kínában bukkan elő. Nem! Az én imádott
hölgyeimnek most forró és édes csokoládéra van szükségük,
ami köztudottan erős hangulatjavító, különösen szerelmi
bánat esetén.

206
pontosan (latin)
 – Ez súlyos tévedés, Gyula – szólalt meg végre Karlinka is.
– Tudtommal egyikünk sem szenved ilyen szörnyű kórban.
– Valóban? – vonta fel szemöldökét kétkedőn az iljú író,
ám a kérdését nem fejezhette be, mert az ajtón, persze
kopogtatás nélkül, Mück Mári lépett be.
– Csók’lom! – mondta, megroggyantva térdét, ami nála a
pukedlit helyettesítette. – Tessen szólni, kinek mi a
hasfájása?
– Jaj, de jó, hogy a csöngetésre magácska jött – ragadta
derékon Krúdy a kis cselédlányt, beljebb terelve őt a
szalonba. – Épp arról beszélgettünk, vajon kinek mi lakozik a
szívében.
– A magájéban számra pontosan három ördög – felelte
Márika felvetett állal –, de ne tessen félni az ifiúrnak, mer’ én
már kifigyeltem, hogy mind kicsinyek. Egyikük folyton a
szoknyák körül huncutkodik, a másik az itókát szereti
nagyon, a harmadik meg a fájintos falatokért van oda. Nagy
gonoszságokat viszont sosem követnek el.
– Micsoda megfigyelő ez a lány – ámult Krúdy. – Ha ilyen
jó a szemed, biztos azt is meg tudod mondani, hogy az itt
búslakodó két hölgy közül melyik kibe szerelmes.
– Meg hát – rántott a vállán Márika. – Csak éppeg nem
kötöm a maga orrára.
– Na, Gyuszi, ezt jól megkaptad – nevetett Róza asszony,
ám a hangjából továbbra sem tűnt el az a fátyolos, bús
árnyalat, ami két napja telepedett rá.
– Meg – ismerte el Krúdy, majd a szemében különös fény
csillant, keze pedig zakója belső zsebébe nyúlt, ahonnan
lassan, nagyon lassan valami halkan zörgő, hosszú és színes
holmit húzott elé.
– Medvecukor! – kerekedett el Márika szeme.
 – Az bizony – sóhajtott gondterhelten az ifjú író, lassan
lengetve ide-oda a kislány orra előtt az átlátszó celofánba
csomagolt, kisujj vastagságú, pálcikákká font nyalánkságot. –
Annak szántam, aki szeret engem, és bízik bennem, de úgy
tűnik, végül itt fog megolvadni a zsebemben.
Márika úgy csapott le az édességre, mint vércse a méla
egérre, miközben már hadarta is:
– Róza naccsága mán vagy hat esztendeje nem vót
szerelmes senkibe, mer’ amikor elkapná az érzés, ami
időnkínt minden egészséges nőfélével megesik, olyankor
nyomban sajogni kezd neki az ódala, itten ni, valahol a jobb
mellye alatt.
– Hoplá – nyögte Krúdy, és nem mert Róza asszonyra
nézni. Megtette helyette Karlinka, aki látta, hogy a ház úrnője
elsápad, bal keze pedig önkéntelenül a fűzőjét tapintja,
méghozzá pontosan ott, ahol Márika mondta.
– Mi pedig – kelepek tovább a kislány, fürge ujjakkal tépve
a celofánt, miközben hegyes állával a barátnéja felé bökött –,
nem tudjuk eldönteni, hogy a szigorú bárót vagy a csinos
katonát szeressük-e, hiszen az egyik megvéd minket, és pont
annyira titkolódzós a múltja, mint nekünk, a másik viszont
ollan, de ollan szépen énekli, hogy aszongya: Megloptad te
barna kislány az eget...
– Szőke kislány – szólt közbe Krúdy.
– Mi a rosseb van? – nézett rá dühösen Márika.
– A nótában eredetileg szőke kislány van – mondta az író.
– A nótában lehet szőke, de mi – bökött ismét Karlinka
felé – barnák vagyunk, szóval a mi katonánk a stimmolás
végett inkább úgy énekli, hogy barna kis... A rüh csipkedné
meg, hát mibül van ez a stanyicli, hogy semmiképp se nyílik?!
Krúdy kikapta Márika kezéből a csomagot, és halálos
zavarában – hisz jól tudta, hogy alaposan túllőtt a célon – a
fogával tépte fel azt, majd visszaadta a kislánynak, aki
nyomban teletömte a száját édességgel.
– Csúajóóó!
– Örülök – motyogta az író. – Engem viszont várnak a
Centrálban207, úgyhogy...
– Csak nem képzeled, hogy engedünk megszökni? – nézett
rá Róza asszony. – Mivel mindkettőnket sikerült kellemetlen
helyzetbe hoznod, az a legkevesebb, hogy megpróbálsz
minket kiengesztelni.
– Sajnos... – mordult iszonyú kínban Krúdy, óvatos
pillantást vetve a ház úrnőjére, kinek haragosan villogott a
szeme, majd Karlinkára, aki a tekintetével szinte felnyársalta
őt. – Sajnos fogalmam sincs, miként engesztelhetném ki
kegyedéket.
– Kezdetnek lássuk azt a csokoládét! – javasolta Róza
asszony. – Márika, kérlek, szaladj le a konyhába és szólj
Merkelnének, hogy főzzön egy kannával.
– I’enis, na’ága – roggyantott térdet a kislány, majd
elviharzott.
– Úgy – biccentett a fehérkaméliás hölgy, megpaskolva a
széket, amin korábban Krúdy ült. – Most pedig csüccs, rossz
fiú! A büntetésed nem más, mint hogy ma este itt maradsz
velünk, és elmeséled az összes pletykát, ami Ambrózy báró
balesetéről a városban kering.
– Aligha mondhatok többet, mint amennyit a lapok már
megírtak – vonogatta vállát az ifjú író. – A firkászok, bár

207
A Centrál kávéház, mely 1887-ben nyílt meg az V. kér. Károlyi Mihály u. 9.
szám alatt, a századvég és a századelő jelentős szellemi központjának számított. Mivel
szemben állt az Egyetemi Könyvtárral, valamint a Fővárosi Könyvtár, az egyetem, a
Franklin Társulat és az Athenaeum Nyomda is közel volt, az írók, szerkesztők hamar
ide szoktak. Alapítója Seemann kávés, aki veje, Franki részére rendezte be a kávéházat.
A következő tulajdonos Grüneck Gusztáv volt, aki 1900-ban vette át a kávéházat.
eget-földet megmozgattak, képtelenek kideríteni, hogy ki volt
az a titokzatos hölgy, aki a báró úrral a konflisban utazott. A
rendőrségi spionokra úgy ráijesztett Rudnay, hogy mukkot se
mernek köpni... Már bocsánat az erős kifejezésért. Ráadásul
Tarján Vili, aki sajtóberkekben valószínűleg egyedül ismeri a
valóságot, még a főszerkesztőjével is szembeszállt,
megtagadva, hogy exkluzív cikket írjon az esetről.
– A sétapálcáról – szólt Karlinka –, amit maga talált az
utcán és vitt el tegnap a báró úrnak, szintén nem tud senki?
– Tőlem biztosan nem – húzta ki magát kissé sértetten
Krúdy. – A báró úr megköszönte a figyelmességet, és csak
annyit mondott, hogy: „Akkor este az utcán megkívántam egy
szigaretlit, és míg rágyújtottam, a falnak támasztottam, majd
bizonyára ott feledtem a botomat.”
– Veszélyesnek tűnt az a seb a homlokán? – faggatózott
tovább Karlinka.
– Mint már mondtam, egyáltalán nem – felelte Krúdy. – A
báró úr, leszámítva azt a kicsinyke flastromot és néhány
apróbb zúzódást, makkegészségesnek tűnt.
– Hazudik! – csapott a térdére bosszúsan Róza asszony.
– Én? Soha! – rémült meg Krúdy.
– Nem te, Gyuszikám, hanem a báró. Frásznyavalyát
kívánta ő meg a szigaretlit, hisz előtte már-már tüdőbajossá
dohányozta magát nálunk, a nagyszalonban.
– Úgy tehát akkor este elrabolhatták őt – jött izgalomba
Karlinka is. – Méghozzá a hölggyel együtt, akiről senki nem
tudja, ki lehet.
– Még az is lehet, hogy nem a báró urat, inkább a nőt
akarták a kocsiba tuszkolni, ám ő a védelmére kelt – mondta
Krúdy. – Micsoda regényes história.
 – Ez azonban még mindig nem ad magyarázatot arra, hogy
Richárd miért kerül minket – csóválta a fejét Róza asszony,
ám mielőtt folytathatta volna, kopogtattak.
– Levél gyött, naccsága – közölte Juló, kicsiny ezüst tálcán
nyújtva át úrnőjének a küldeményt. – A Merkelné pedig
általam üzenteti, hogy a csokoládé elfogyott, viszont van
helyette belga kakajó, ha teccik parancsolni.
– Parancsolom, persze – felelt oda sem figyelve Róza
asszony, aki már fel is tépte a rózsaszín borítékot, és
kapkodva átfutotta a levelet. – Az ördögbe! – mondta aztán.
– Úgy látszik, ezek teljesen megvesztek – mondta, majd
minden további nélkül átadta Karlinkának a papírlapot,
melyen karcsú, szép kalligráfiával a következő állt:
 – Em? – ismételte az aláírást Krúdy. – Ki lehet az? És ki az
a Cili kisasszony?
Madame Rose merőn nézte Karlinkát, aki újra és újra
elolvasta a levelet. Végül a leány is felemelte a tekintetét,
tanácstalanul pillantva vendéglátójára.
– A kézírás kétségtelenül nőé – mondta aztán töprengve. –
Talán ez az M azonos azzal a titokzatos hölggyel, aki
Richárddal együtt a Dunába zuhant.
– Ehhez kétség sem férhet – bólintott Róza asszony. – A
báró úr körül utoljára tán hét esztendővel ezelőtt rajzott
ennyi nő. A stílusa egyébként kissé fellengzős, mintha francia
regényeken nevelődött volna.
– Néhány éve még én is ilyen stílben írtam a naplóm –
mosolyodott el Karlinka.
– Rendben – csapott ismét tenyerével a térdére Róza
asszony, sőt, fel is állt, hogy vezénylőtábornokként
intézkedjék. – Juló, te szólj odalenn, hogy mégsem kell az a
kakaó, viszont helyette jó erős teát főzzenek, mert hamarost
olyan vendégünk jön, akinek tiszta fejre lesz szüksége.
– Igenis, naccsága – pukedlizett a cseléd, majd elsietett.
– Te pedig, Gyulám – fordult ekkor a meglepett Krúdyhoz
a fehérkaméliás hölgy –, sipirc máris a Gentrybe208.
– Mármint a sarki kávéházba?
– Úgy bizony.
– Mit keressek én ott?
– Kettőnk megbocsátását az iménti rossz ízű csínyedért,
amivel a szívünk titkait akartad kitudni – válaszolta Róza
asszony.

208
A Molnár István tulajdonában lévő Gentry kávéház 1900-ban a IV. kér. Magyar
utcza 3. alatt állt.
 – Ha kell, kiiszom őket a vagyonukból – pattant talpra
Krúdy készségesen –, de akár fel is gyújthatom az egész
helyet.
– Elég lesz, ha elhozod ide az egyik vendégüket – legyintett
kegyesen a ház asszonya. – A cselédpletykák szerint ugyanis,
mielőtt esténként a cigányaival az ablakaink alá jőne
szerenádozni, Leisz Béla minden délután ott melegszik. Menj
tehát a Gentrybe, és fogd fülön, majd hozd ide azt a szédült
bakát. Stimmt?
- Stimmt, naccságos Rose mama – vágta vigyázzba magát
Krúdy, és kézcsókot lehelve a hölgyek kacsójára, mint a bécsi
gyors, elrobogott.

Pest, 1901. január 14.

A Kerepesi úton nem sokkal pirkadat előtt végigsuhanó,

két lefüggönyözött bérkocsi igazi feltűnést kelthetett volna,
ha bárki látja őket, ám e korai, fagyos és sötét órán még a
legbuzgóbb házmesterek is mélyen aludtak. A gumirádlis
kerekek halkan surrogva szelték a hókását, a lovak fehér
párát fújva, izgatottan szuszogtak, miközben patáik szép,
egyenletes ritmust kopogtak az utca kövezetén. Mindkét
kocsiban négy-négy komor arcú, hallgatag férfi ült. A hajtok
már a Magyar Ruggyanta-gyár előtt lassítani kezdtek, majd
óvatosan, nehogy jégre fussanak, befordultak a Hungária
körútra, és hamarost meg is álltak. A Ferencz József lovassági
laktanya209 oldalsó kapujánál egy tiszt fogadta az érkezőket,

209
Az egykori Ferenc József lovassági kaszárnya 1884-86 között épült a Kerepesi út 47-
49. szám alatt. Jelenleg a Készenléti Rendőrség bázisa.
majd gyászhuszárhoz illő komorsággal mutatta az utat. A
nyolc férfi szó nélkül lépett be a laktanya területére. Négyen
közülük egyenruhát viseltek, bár különböző fegyvernemből
valót, mivel három honvéd és egy huszár képviselte a Császári
és Királyi Hadsereget. A cilivek régimódi cilindereket
illesztettek a fejükre, így növelvén az esemény nyomasztó
hangulatát. Kettő közülük orvosi táskát, míg a harmadik – és
a tisztek egyike – egy-egy meghökkentően hosszú
fegyvertáskát cipelt magával.
A hatalmas területet elfoglaló, ötvenkét épületből álló
katonai objektum két- és háromemeletes lakókörletei,
parancsnoki szállásai és istállói csendes közönnyel fogadták a
különös látogatókat. Itt-ott az ablakokban persze már
pislákolt a légszesz lángja, hiszen a tisztiszolgáknak még
napfelkelte előtt gondoskodniuk kellett gazdáik kényelméről,
ám az udvarokon és a gyakorlótéren senki nem mozgott.
– Íme, uraim, a hármas istálló – hangoztak el az első
szavak a társaságot kísérő tiszt szájából. – Jelenleg üres,
mivel a 3. és 4. svadront Kassára rendelték. Isten legyen
önökkel – tette még hozzá, majd miután kinyitotta a
kétszárnyú, boltíves ajtót, amin akár egy nyeregben ülő,
magas csákót viselő huszár is meghajlás nélkül befért volna,
tisztelgett és döngő léptekkel távozott.
A végtelenül hosszúnak tetsző, agyagpadlós istálló
szalmával felszórt, hófehérre meszelt állásai valóban üresek
voltak, ám a korábban itt tartott hátasok erős illata áthatotta
a dermesztőén hideg levegőt. A légszeszlámpákat valaki már
korábban mind meggyújtotta, így valóságos fényár fogadta a
belépőket, akik nyomban négyfelé szakadtak. A civilek és a
tisztek közül egy-egy az istálló két különböző végét vette
célba, azon igyekezve, hogy egymástól minél távolabb
kerüljenek, míg az orvosi táskát hordozók a fal mellé
húzódtak, a többiek pedig középtájt gyülekeztek.
Olyan volt ez az egész hátborzongató némajáték, mint
valami hajszálpontosan koreografált, zene és hangos szó
nélkül előadott balett. A férfiak precíz mozdulatai, feszült
arckifejezése, komor tekintete, sziszegve elsuttogott szavai
mind-mind valami végzetes, elkerülhetetlen és
visszafordíthatatlan borzalmat ígértek.
Három perccel azután, hogy az istállóba értek és behúzták
maguk mögött az ajtót, a középen tárgyaló négy úr közül a
főhadnagyi egyenruhát viselő lépett elő.
– Uraim! – erős, határozott hangja már-már kiáltásnak
hatott. A jelenlévők mind felé fordultak. – A segédek engem
választottak vezetővé, így nekem jutott a megtiszteltetés,
hogy ezen becsületbeli párbajt levezényeljem. Javaslom, hogy
legyünk gyorsak és hatékonyak. Először is megnevezem a
küzdőfeleket. A sértett és egyben kihívó Leisz Béla, a császári
és királyi 48-as gyalogezred századosa, míg a kihívott Sédeni-
Ambrózy Richárd báró.
A két férfi messze egymástól, rezzenetlen arccal várta a
folytatást.
– A báró úr segédei Almássy Imre, a 14. huszárezred
tartalékos hadnagya, valamint Szapáry Gyula grófok. Leisz
Béla segédei Sztavinszky Kázmér honvéd százados, valamint
jómagam, Zaccaria Ádám főhadnagy. Jelen van még Leisz
százados invitálására Mesterházy István 210 katonaorvos,
Ambrózy báró kérésére pedig dr. Haberern Pál211.

210
Mesterházy István katonaorvos 1900-ban a IX. kér. Üllői út 105. szám alatt lakott.
211
Dr. Haberern Jonathán Pál orvos, sebész (1855-1936), a Szent Rókus Kórház II.
sz. Sebészeti Osztályának osztályvezető főorvosa. 1900-ban a IX. kér. Ferencz
körút 38. szám alatt lakott.
 Akik a nevüket hallották, mind sorra bólintottak, majd –
mintha szégyellnék magukat valamiért – a földet kezdték
bámulni.
– A párbajsegédek az utóbbi két nap folyamán alapos
tárgyalásokat folytattak, mely során megállapíttatott, hogy a
vitás felek párbajképesek – itt Zaccaria kissé lehalkította a
hangját, és bocsánatkérő oldalpillantást vetett Ambrózyra.
– A báró úr testi hiányossága nem akadálya a
küzdelemnek, amely tényt mindkét fél elfogadja és utólag
sem fog emiatt bármiféle kifogást emelni.
Kínos csend következett, hogy azután Zaccaria főhadnagy
tán még hangosabban beszéljen tovább, mint annak előtte.
– Ezen párbaj becsületbeli ügy. Leisz százados állítása
szerint Ambrózy báró megszégyenítette őt egy hölgy előtt, aki
nékik közös ismerősük, és ezt a sértés csakis vér moshatja le.
A százados annak rendje és módja szerint a nyílt utcán
provokálta a báró urat, aki a kihívást a helyszínen mindjárt el
is fogadta, és később levélben közölte segédei nevét. Mivel a
sértett fél választhat fegyvert, Leisz százados a kard mellett
döntött, amit a báró úr segédei sem kifogásoltak. íme, a két
pár kard.
Szapáry és Sztavinszky a hosszú bőröndökhöz lépett,
amiket egy nyeregtartó bakon helyeztek el, és kinyitották
azokat. A fekete bársonnyal bélelt tokokban két-két
nagykosaras, vékony pengéjű, beretvaélesre fent és tűhegyes
olasz kard hevert.
– Kérem a segéd urakat – szólt a főhadnagy –, hogy
ellenőrizzék, mindkét készlet megfelel-e a párbajkódex
feltételeinek, azaz valóban párt alkotnak, egyforma
minőségűek és meg vannak tisztítva.
Miután Szapáry és Almássy grófok, valamint Sztavinszky
százados mindent rendben lévőnek talált, kisorsolták, mely
kardpárral fognak vívni a felek. Mindeközben a segédek
ügyeltek rá, hogy Ambrózy és Leisz ne kerülhessenek közel
egymáshoz, bár erre kísérlet sem történt.
– Doktor urak – fordult ezután Zaccaria a fal mellett
várakozó két férfi felé –, kérném önöket, hogy fertőtlenítsék a
választott pengéket.
Az orvosok szó nélkül tették a dolgukat, alkoholba mártott
vattával törölve meg a fegyvereket. Ezt követően mindenki
visszaállt korábbi helyére, és ismét a főhadnagyé lett a vezető
szerep. Ő kicsiny zsebnoteszt húzott elő zubbonya bal
zsebéből, majd némi torokköszörülés után újra csak beszélni
kezdett.
– Mielőtt ismertetném a párbajfeltételeket, kötelességem
felszólítani az egymással haragban álló urakat, hogy a
vérontás elkerülése végett béküljenek ki és nyújtsanak
egymásnak baráti jobbot.
Ambrózy és Leisz tekintete összekapcsolódott, ám egyikük
sem szólalt meg.
– Akkor hát tétessék igazság fegyver által – bólintott a
főhadnagy, és a jegyzeteibe pillantva folytatta. – A választott
fegyver kard, mely kiválasztatott és ellenőriztetett.
Megegyezésünk szerint a küzdelem vágást, szúrást egyaránt
tartalmazhat, és az egyik fél teljes harcképtelenségéig tart.
Figyelmeztetem önöket, uraim, hogy négy vezényszót fognak
hallani A Vigyázz! vezényszóra kardjaikkal tisztelegnek
egymásnak. Az Állás! vezényszóra vívóállásba lépnek, és
közvetlen utána a Rajta! vezényszóra megkezdik a támadást.
Viadal közben bármelyik segéd Állj! vezényszavára
becsületbeli kötelességük megállani, és a küzdelmet
beszüntetni. Amennyiben minden világos, a segéd urak
átadhatják a kardokat.
 Sztavinszky százados Leiszhez, míg Almássy gróf
Ambrózyhoz lépett, kezében a nekik sorsolt fegyverrel, ám
még nem adták azt át, mivel a felek előbb derékig könnyű
vászoningre vetkőztek. A segédek gyors tapintással
ellenőrizték, hogy a felek nem rejtegetnek-e ruhájuk alatt
bármiféle vastag anyagot, ami egyfajta páncélként védhetné
őket, majd végre átnyújtották nekik a fegyvereiket. Az
istállóban fagypont alatt volt a hőmérséklet, ám egyik küzdőn
sem látszott, hogy fázna. Mindketten a szabályoknak
megfelelően a föld felé fordították kardjuk hegyét, és felvetett
állal vizslatták a másikat.
Zaccaria főhadnagy, aki még mindig közöttük állt,
vigyázva, nehogy a szigorú szabályokat felrúgva idő előtt
egymásnak essenek, eltette zsebnoteszét, majd hátralépett és
nagyot kiáltott:
– Vigyázz!
Leisz és Ambrózy egyszerre emelte föl és illesztette
függőlegesen arca elé a kardját, hogy aztán levegőt hasítva
lendítse azt oldalra, megejtve ezzel a kardvívók ősi
tisztelgését.
– Állás! – süvöltötte Zaccaria, mire a két küzdő szabályos
vívóállásba helyezkedett. A különbség kettejük között csak
annyi volt, hogy míg Leisz százados bal csuklóját a derekára
szorította, addig a bárónak ehhez hiányzott a szükséges
végtagja, ám ruganyos tartása ezt tökéletesen feledtetni
tudta.
– Rajta! – kiáltott harmadszor is a párbajvezető, engedélyt
adva az összecsapásra.
A két férfi szinte azonnal összecsördítette a kardját. Négy
gyors csapás, és a csendülő acél hangja riadt madárként
csapódott faltól falig. Ambrózy oldalra táncolt, Leisz jó
ritmusban követte őt, majd hirtelen előredobbantott, ám
pengéjét a báró fürge mozdulattal félrecsapta és
ellentámadásba ment át. A kardok egyre vadabb táncban
csattogtak, és a küzdők homlokán a téli hideg ellenére
megjelentek az első verejtékcseppek.
Most Ambrózy tört ki és Leisz hátrált. A báró kardja épp
csak csipkedni próbálta a századost, ám az mégis
védekezésbe kényszerült. Egy-két-há... Egy-két-há...
Szabályos francia módi szerint követte egymást a vágás,
védés és döfés, mindhiába. Leisz mindent kivédett, majd
visszaszerezte a támadás lendületét, de csak azért, hogy végül
megint elveszítse.
Aztán valami megváltozott. A százados egyre többet
hátrált, szándékosan fedezet nélkül hagyva mellkasát, és
végül botlásnak álcázva tettét, épp csak bele nem rohant
Ambrózy pengéjébe.
– Ez bolondság, százados úr – súgta a báró, midőn elég
közel került hozzá, hogy mások ne hallhassák. – Hiába
szeretné, hogy kioltsam az életét, úgysem fogom.
Leisz hátraugrott, kardját emelte... Majd eldobta és így
szólt:
– Báró úr, ezennel a jelenlévő urakat tanúnak híva
tisztelettel megkövetem önt. Tévedés volt részemről
olyasmiért párbajt provokálnom, ami többé sosem lehet az
enyém, hisz már ön birtokolja. Amennyiben egyetért,
tekintsük elintézettnek becsületbeli ügyünket.
Ambrózy töprengve nézte a fiatal tiszt verejtékes arcát.
Leisz szemében végtelen szomorúság ült, ajka remegett, tán a
hidegtől, jobbját viszont rezzenetlen nyújtotta a báró felé.
– Legyen – fogadta el Richárd a százados kezét. – Bár nem
értem, honnan veszi...
 – Felejtsük el! – jelent meg halovány mosoly Leisz Béla
arcán. – Meglehet, hogy kivételesen többet tudok, mint ön,
báró úr.

Oly váratlanul kezdett ütni a sarokban álló ingaóra, hogy

mélyről zengő, rezes kongásától Karlinkát kirázta a hideg.
– Próbálj megnyugodni, kedves – szólt könnyednek szánt
legyintéssel Róza asszony, majd kezébe véve a vajkést, újabb
szelet pirított kenyeret pakolt meg a birtokáról érkezett
lekvárral. – Egyiküknek sem lesz semmi baja.
Karlinka a kerek reggelizőasztalkán sorakozó
finomságokat nézte, mintha azon töprengene, mi esne jól
neki, ám az asztalkendőről hasadó szövet, az étkészletről
összecsapó kardpengék, a szederlekvárról pedig a kibuggyanó
vér bíbora jutott eszébe.
– Vajon mikor és kitől kapunk hírt a párbaj kimeneteléről?
– kérdezte már-már kirobbanó kétségbeeséssel, hogy azután
talpra ugorva a nagyszalon utcára néző ablakainak egyikéhez
menjen. Hallotta, amint Róza asszony mélyet sóhajt mögötte,
majd csörrent a vajkés, reccsent a szék, és a ház úrnője máris
mellette állt, hogy bátorítón megszorítsa mindkét vállát.
– Hisz mondtam már neked, hogy ez az egész csak
bolondos férfijáték – suttogta a fehérkaméliás hölgy. –
Becsületbeli ügy. Na, hiszen! Mintha bárki is megóvhatná
vagy visszakaphatná a becsületét azáltal, hogy beszerez vagy
kioszt néhány sebesülést.
– Játék? – nézett Róza asszony szemébe Karlinka. – Nem
hinném. Minden évben tucatnyian halnak meg párbajban.
Még tavaly olvastam valahol, hogy egész Európában nálunk
vívják a legtöbb efféle viadalt, és azok negyede temetéssel
végződik.
– Ez igaz, de...
– Nem vagyok tárgy! – tört ki hirtelen haraggal a leány, és
odahagyva védelmezőjét, járkálni kezdett a szalonban. –
Kikérem magamnak, hogy két férfi, akiket ráadásul sosem
biztattam semmivel, összevagdalják egymást miattam.
Róza asszony fürkésző, komoly tekintettel nézett a leányra,
akit az utóbbi hetekben igencsak megkedvelt, bár még az
igazi nevét sem tudta.
– Ez a párbaj részben az én hibám – mondta végül. – A
katonád...
– Nem az én katonám – tiltakozott Karlinka. – Ha valakié,
akkor a császáré, a királyé, vagy tudom is én, kié, de annyi
biztos, hogy nem az enyém.
– Mondom másként – csitította Róza asszony. – A
százados úr a tudtán kívül nagy veszélybe sodort téged azzal,
hogy minden este itt szerenádoztatott az ablakunk alatt. Én
pedig, bár ígéretet tettem Richárdnak, hogy felhasználva
katonai kapcsolataimat, eltakarítom őt a városból, sajnos
kudarcot vallottam. Az a vén bolond Lobkowitz csak nevetett,
mikor azt kértem tőle, hogy a szerenád miatt helyeztesse
máshová a századost. „Lehetséges, hogy maguk ott, a Pilisy-
házban nem szeretik a muzsikát?”, kérdezte tőlem, azután
pimasz vigyorral még hozzátette: „Hát miféle bordélyt visz
maga, Madame Rose? Vagy tán mióta nem jártam arra,
apácanöveldét nyitott?” Most mit szólsz ehhez? Bordélynak
nevezte az én tisztességes vállalkozásomat! No, de sebaj, volt
már ilyen. Én viszont esküszöm mindenre, ami szent, hogy
többé be nem tolja ide a püffedt képét az az egyenruhás
nímand. Mehet a Conti utcába! Ott majd megtanulja a kehes
vén csataló, hogy milyen az igazi bordély, és mifélék az ottani
lotyók!
Róza asszony váratlan kitörése annyira meglepte
Karlinkát, hogy hirtelen szólni sem tudott. Megtette helyette
Juló, aki a szalon kitárt ajtajában állva várta, hogy
felfigyeljenek rá.
– Bocsánat, naccsága – lépett most előre, kezében
selyempapírba csomagolt virágokkal. – Eztet éppeg az előbb
hozta valami csálé baka.
– Miféle baka? – fordult felé bosszúsan Róza asszony, aki
nem szerette, ha megzavarják abban, hogy rendesen kifújja a
mérgét.
– Aztat mondta, hogy a Leisz százados úr legénye –
hadarta Juló ijedten. – Meg aztat is mondta, hogy kisztihand
a hölgyeknek, és többet nem zavarkodik a ház körül.
A selyempapír három sárga rózsát rejtett, melyek közé
csinos papírhattyút illesztettek. Róza asszony vette át a
küldeményt, majd nyomban átadta azt a hozzá siető
Karlinkának. A leány remegő ujjakkal fogta meg az apró
madárkát, amin semmiféle üzenet nem állt, viszont mindkét
szárnya át volt döfve egy-egy rózsatövissel.
– Jól van, Juló, elmehetsz – szólt Róza asszony.
– Leszedném az asztalt, ha már végezni tetszettek –
ajánlkozott a cseléd, ám a ház úrnője ráripakodott.
– Később! Most hagyj magunkra, és akkor gyere vissza, ha
megint jönne valaki!
Miután kettesben maradtak, Karlinka üres tányérjára
ejtette a papírhattyút, majd ismét az ablakhoz lépett.
– Leisz tehát él – sóhajtott Róza asszony. – A holtak nem
küldenek virágot.
 – Hacsak nem előre gondoskodtak róla – vélte a leány
tompa hangon. – Persze akkor a tövisek a szárnyak helyett a
madár szívét döfnék át.
– Ennyire értesz a képes beszédhez? – mosolyodott el
szomorúan a fehérkaméliás hölgy. – Tán még a virágok színét
is meg tudod fejteni.
– A sárga rózsa az örök barátság és a megbocsátás vagy
bocsánatkérés jelképe – felelte Karlinka, ujjaival a selymes
szirmokat érintve. – Az pedig, hogy hármat küldött, az
állhatatosság és hűség jele.
– Varázslatos – mondta Róza asszony. – És még én hiszem
magamról, hogy a szív minden titkát ismerem.
– Nem nagy kunszt – vont vállat Karlinka. –
Marosvásárhelyt minden leány már rövidszoknyás korában
kitanulja az efféle romantikus bolondságokat. Van hozzá elég
idő és francia lányregény.
A fehérkaméliás hölgy ismét szóra nyitotta a száját, ám
ami először kikívánkozott rajta, azt inkább visszanyelte. Úgy
tűnt, fogadott unokahúga észre sem vette elszólását
Marosvásárhelyről, ő pedig annyiban hagyta a dolgot.
– Mit beszéltél vele? – kérdezte meg inkább azt, ami két
nap óta a leginkább foglalkoztatta. – Akkor este, mikor
átküldtem Gyulánkat a Gentrybe, hogy hozza elibénk a
századost, kettesben hagytunk titeket. Húsz percbe sem telt
az egész, és Leisz holtsápadtan, szelíden és csendben
távozott, a szerenádok pedig elmaradtak.
Karlinka kissé félrehúzta a függönyt, hogy jobban lássa a
Magyar utcát. Tisztán emlékezett a századossal folytatott
beszélgetés minden pillanatára, ám nem volt kedve beszélni
róla.
– Azt mondják – szólalt meg végül, és a hangja keménnyé,
keserűvé vált –, hogy az igazság felszabadít.
 – Nem értelek – rázta a fejét Róza asszony.
– Pedig egyszerű. Elmondtam Bélának a teljes igazságot, ő
pedig ettől nyomban felszabadult a hamis szerelem igájából,
amit egy olyan leány iránt érzett, aki csak rövid ideig létezett.
– Megmondtad neki, hogy valójában ki vagy?
– És azt is, hogy miért bujkálok nálad – bólintott Karlinka.
– Azután megkértem, hogy mondjon le a párbajról, mert
Ambrózy báró nélkül nekem biztosan végem.
– Erre ő?
– Ostobaságokat kezdett beszélni.
– Mégis, miféléket?
Karlinka Róza asszonyra kapta a tekintetét, majd némi
töprengés után úgy döntött, ennyit talán még elárulhat.
– Béla szerint én nem csupán a kiváló és bátor
magándetektívet látom a báróban, hanem a sorstársamat,
akivel tökéletesen értjük egymást, hisz mindketten pokoli
dolgokon mentünk keresztül, vagyis...
– Igen?
– Összepasszolunk, mint a kettétört szívmedál jobb és bal
fele.
Róza asszony csendben az asztalhoz ment, felvette a
csokrot, majd a kandalló párkányán álló kristályvázához
ballagott, és beleállította a rózsákat.
– Ez a Leisz katona létére igen okos férfi – mondta közben.
– Valóban okos – ismerte el kissé vitriolos hangon
Karlinka. – Ám annyi esze mégsem volt, hogy lemondja a
párbajt.
– Ez katonáéknál nem így megy, édesem – sóhajtott
Madame Rose. – Ha egyszer a kihívás megtörtént, visszalépni
képtelenség, különben a becsületen ejtett folt örökre
megmarad. Erre pedig egy olyan tiszt karrierje, mint Leisz
százados, végleg rámehet.
 – Párbajozni akkor is őrültség. Főleg, ha valójában nincs is
miért.
– Igazán nincs? – nézett a válla fölött Karlinkára a
fehérkaméliás hölgy, de mivel választ nem kapott, rögvest
tovább beszélt. – Én úgy hiszem, a te mérnök katonád igazán
éles szemű férfiú. Pontosan látja, kinek a pontonhídja ér el a
túlsó partig, és kié sikerült túl rövidre vagy csáléra.
– Ne kezdd te is, kérlek! – küldött Karlinka fáradt mosolyt
Róza asszony felé. – Ambrózy báró...
– Ambrózy báró! – visszhangozta az ajtóból ragyogó
tekintettel Mück Mári, majd nyomban félreszökkent, hogy
beengedje az érkezőt.
– Hölgyeim – járult sietős kézcsókra Richárd. –
Elnézésüket kérem a korai zavarásért.
– Meg van bocsátva – nevetett Róza asszony. – Fő, hogy
épen és egészségesen áll előttünk.
– Már miért ne volnék ép és egészséges – lepődött meg
Ambrózy báró, majd végre lassanként leesett neki a
papírkoronás. – Oh, hogy a párbaj! Az igazán említésre sem
méltó. A százados le akarta magát döfetni velem, ám miután
közöltem vele, hogy erre hiába bazíroz212, a jelen lévő tanúk
előtt megkövetett, szóval az ügy hivatalosan is lezártnak
tekinthető.
Róza asszony lopva Karlinkára nézett, hogy lássa, ő miként
fogadja Leisz öngyilkossági kísérletének hírét, ám a leány
tökéletesen uralkodott az arcvonásain, és csupán a tányéron
heverő papírhattyút morzsolta össze, fel sem szisszenve
közben a bőrébe hatoló rózsatövisektől.

212
átvitt értelemben: ’épít, alapoz’ (a német basieren [bazíren] igéből ered)
 – Így tehát minden a legnagyobb rendben – biccentett a
ház úrnője. – A katonánk végleg búcsút intett nekünk, a
bárónk pedig ismét csakis ránk vigyáz.
– Sajnos nem egészen – felelte komor ábrázattal Richárd.
– Azért jöttem, hogy figyelmeztessem önöket: a Pilisy-ház
ellen támadás készül.
 22

Lövöldözés a Lendvay utcában

Pest, 1901. január 17.

Renée az EMKE előtt sétálgatva várt rám. Korábban

azt mondtam a kocsisnak, hogy a Népszínház előtt álljon
meg, így a túloldalról figyelhettem őt. Renée fázott.
Prémgalléros kabátjába burkolózva járkált föl s alá, majd a fal
mellé húzódva topogott és magas szárú, fűzős cipőit
egymáshoz ütögetve lehelte barna kesztyűs kezét. Vajon
mióta ácsoroghat ott, és miért nem megy be a kávéházba?
A kocsiban ülve úgy éreztem, képtelen vagyok
megmozdulni. Ma reggel érkezett a bő lére eresztett, szinte
már könyörgő hangvételű sürgöny, melyben Renée arra kért,
hogy találkozzunk. „Csibe, azt mondom, ne légy tyúkeszű!
Láttam, mit gondoltál rólam, mikor nálunk jártatok, és a
tekinteted halálra rémített. Kettőkor az EMKE-ben várlak.
Beszélnünk kell! Hű barátnéd a sírig és azon túl” – ezt írta.
Egész délelőtt a szobámban ülve emésztettem magam, mert
képtelen voltam eldönteni, mit tegyek. Legalább hatszor
fogtam hozzá, hogy levelet írjak neki. Az egyik dühös és
csalódott, a másik szomorú és elkeseredett, a többi meg ezek
keveréke volt, ám végül mind a papírkosárban végezték.
Renée kijátszott engem, titkolózott előttem, és a hátam
mögött összeszövetkezett a báróval. Avagy Renée addig
tanulmányozta Richárdot, úgy gondolván, hogy ezzel nekem
segít, míg végül beleszeretett és titkos liezont kezdeményezett
vele, ami a konflismerénylet éjszakáján majdnem az életébe
került.
Kimondva mindkét változat ostoba képtelenségnek hatott.
Ráadásul az utóbbi napokban már magam sem tudtam,
hogyan is állok Ambrózy báróval, aki mostanság
hátborzongató változáson ment át. A párbaj óta, mely
szerencsére becsületbeli béküléssel zárult, és amiről Richárd
szintén sürgönyben értesített minket – Agáta mama, aki
addig nem is tudott a dologról, csupán egyetlen néma
biccentéssel fogadta a hírt –, a báró be sem tette a lábát a
villába. Én pedig csak vártam és vártam rá, mint
királykisasszony a toronyszobában, kinek létéről már rég
elfeledkezett maga a sárkány is, aki annak idején oly sok
hévvel, tűzzel és bömböléssel rabolta el őt. A hangulatom úgy
változott, miként a pávák közé keveredett kaméleon színe,
vagyis az egyik pillanatban arra vágytam, hogy midőn
Richárd belép az ajtón, a nyakába ugorhassak, míg a
másikban az ugrás még érvényes volt ugyan, de ölelés helyett
szemkikaparással végeztem volna be a dolgot.
Ambrózy báró egy igazi... egy hatalmas... egy valódi...
Isti számos ide illő, meglehetősen pontos, ám annál
illetlenebb jelzővel állt volna rendelkezésemre, ám neki sem
mertem panaszkodni. Persze ott volt még nekem Tarján Vili,
de őt meg szívtájékon bántottam meg, szóval...
 Szóval egyedül maradtam, mint az ügyetlen ács
hüvelykujja a szalagfűrésszel való kísérletezés után, és épp
ezért most mindennél nagyobb szükségem lett volna Renée-
re, aki viszont titkos kocsikázásba bonyolódott Richárddal.
- Micsoda ostoba, faramuci helyzet! – mondtam a
tükörképemnek, majd felrántva szekrényem ajtaját,
öltözködni kezdtem, így biztatva magam: – Elég a
picsogásból, Mili! Most mész, és szépen visszaszerzed a
barátnédat, még ha az a kislánykori álmodozásaidba kerül is!
A bérkocsiból kiszállva fizettem, majd a Rákóczi úton
robogó hintók, konflisok, villanyosok és járókelők között
átvágva egyenest Renée-hez mentem. Ő ideges, halovány, a
hidegtől szinte már lila mosollyal fogadott, mire én két
könnyű, levegőbe cuppantott csókkal köszöntöttem őt.
– Miért nem mentél be a kávéházba? – kérdeztem.
– Mert nem lehet – felelte. – Zárva van.
– Zárva?! Az EMKE? Olyan nincs! – megragadtam a
könyökét, és a bejárat felé vonszoltam őt. – Bálna tata
kávéháza ilyenkor sosincs zárva. Biztos beragadt az ajtó, vagy
húzni próbáltad, pedig tolni kell...
– Láthatod – rángatta meg Renée mindkét irányba a nagy,
sárgaréz rudat, mely kilincs helyett szolgált. – Ez bizony
zárva van, és az ajtónálló bú sincs sehol.
Orromat az üvegnek nyomva, két tenyeremmel a
szememet árnyékolva próbáltam belesni a kávéházba.
Odabenn komor sötétség uralkodott, a légszeszlámpák nem
égtek, és az asztaloknál egy ha vendég sem ült. A máskor
mindig népes, bohém színészekkel, sápadt újságírókkal,
komor orvosokkal és már fiatalon is kerekded tokácskát
nevelgető bankárokkal teli, fürge és csendes pincéreiről híres
EMKE úgy festett, mint valami kísértetjárta kripta, pedig még
két óra sem volt.
 – Ez valóban zárva van – állapítottam meg.
– Akkor hát mi legyen? – kérdezte Renée. – Bocsáss meg,
de nekem menten lefagy a lábam, a fülemről már nem is
beszélve, szóval...
Odabenn, a kávéház sötét mélyén mozdult valami.
Gyorsan az üvegre tapadtam ismét, majd kopogtatni, sőt,
zörgetni kezdtem az ajtót.
– Ne csinálj botrányt, csibe! – súgta Renée. – A rendőr a
túlsó sarokról máris minket ügyel.
Én azonban tudtam, hogy nem tévedek, és erről hamarost
bizonyságot is kaptam. A kávéház asztalai között sötét árny
közeledett, majd kulcs zörrent, és az ajtó kitárult.
– Milike? – nézett rám hökkenten a nálam jó fejjel
magasabb, pengebajszot, fekete öltönyt és arany kiskanalat
mintázó tűvel díszített nyakkendőt viselő fiatal férfi. – Így
tehát már magához is eljutott a hír.
És ekkor hirtelen rám szakadt minden, amit már korábban
is láttam, csak épp nem engedtem a tudatom felszínére törni,
nehogy össze kelljen rakosgatnom belőlük a teljes képet.
Hiszen még a konflisból kilesve feltűnt, hogy milyen sok
fekete ruhás, gyásszalagos, csendesen beszélgető hölgy és úr
áll a Wassermann-ház kapujánál, mely a kávéház bejáratától
távolabb, az Erzsébet körútra nyílt. Azután, mikor átvágtam
az úttesten, a szemem az üvegportálokra tévedt, ám mégsem
voltam hajlandó tudomásul venni a belülre aggatott, szépen
ráncolt, fekete bársonydrapériákat, amik keretbe fogták a
benti sötétséget. Végül pedig azt sem akartam észrevenni –
pedig láttam! –, hogy az üres asztalokat bordó helyett szintén
fekete térítőkkel takarták le, és elfedték a nagy tükröket,
melyek máskor kristályként csillogtatták a lámpafényt.
– Mi... mikor történt? – nyögtem ki végül.
 – Tegnap – felelte a férfi. – Semmit nem szenvedett.
Tudja, Milike, a szíve...
Tegnap – robbant fel homlokom mögött a szó. – Épp tíz
nappal azután, hogy Csurár Fecska megjósolta: a halál felém
suhint a kaszájával, és valakit el is talál.
– Bocsásson meg, Mór, de nem tudtam – habogtam
összevissza. – A barátnémmal beszéltünk meg itt találkát és...
– Értem – bólintott a férfi. – Csakhogy ma zárva tartunk.
Jónás bácsi, papuska barátja, a mi drága Bálna tatánk
halott. Csak néztem magam elé, de nem láttam semmi mást,
mint az ő kedves mosolyát, amint biztatóan megpaskolja a
kezemet, majd int a pincérnek, hogy csakis velem
foglalkozzék.
– Mili! – súgott a fülembe Renée, megszorítva a
könyökömet. – Úgy hiszem, a legrosszabbkor tartjuk fel az
urat.
A gondolataim zavarosak voltak, így nem csoda, hogy
unszolását félreértettem.
– Oh persze, hiszen még be sem mutattalak egymásnak
benneteket – mondtam. – Ez az úr itt Wassermann Mór,
Jónás bácsi fia, a hölgy pedig Erdős Renée költőnő, aki...
– Elég lesz, csibe – ölelte át vállamat a barátném. – Inkább
sírd ki magad, az urat pedig hagyjuk, hadd tegye a dolgát,
hisz úgy látom, ma lesz a temetés.
– Köszönöm – hallottam Mór hangját, majd erős kezét
éreztem az ujjaimon, amint búcsúzásként megszorította
azokat, míg végül bezárult előttünk az EMKE ajtaja.
A könnyeim jó tíz percen át megállíthatatlanul peregtek.
Renée a fal mellé terelt, eltakarva engem a kíváncsi tekintetek
elől, és halk szóval, türelmesen vigasztalgatott. Miközben én
Jónás bácsit gyászoltam, többen is megszólítottak minket.
Két fejkendős nénike az iránt érdeklődött, merre találják a
Szent Rókus-kápolnát, mert bizony ők csak azért utaztak fel
Fertőrákosról Budapestre, hogy a híresen szép Immaculata
szobor 213 tövében gyertyát gyújthassanak. Miután Renée
sietve útbaigazította őket, még hallottam, amint távozóban
egyikük odasúgja a másiknak:
– Az a síró jány biztosan megesett.
Mire társnője buzgón bólogatva mondta:
– Ez a város fertelmesmód erkölcstelen hely.
Percekkel később egy vörös orrú kisfiú kezdte rángatni
barátném kabátját, öt krajcárért kínálva a nála lévő kornyadt
virágot, amitől szerinte „nyomban jobb kedve lesz majd a
kisnaccsádnak”. Renée, csak hogy a feltűnést kerülje, fizetett,
de még át sem vehette az út mocskát is megjárt szerzeményt,
mikor egy hivatalnok külsejű, pofaszakállas férfi
sétapálcájával felém kezdett böködni, miközben így
harsogott:
– Az ilyen hisztérikáknak mind a tébolydában volna a
helyük. Micsoda inpertinencia214 ez itt, kérem? Nyílt utcán
úrihölgy sosem sír!
– Úriember pedig sosem inzultál elkeseredett nőket! –
kiáltott rá immár türelmét veszítve Renée. – Takarodjék
innét, különben menten leverem arról a tök fejéről a
köcsögkalapot, maga pojáca!
A férfiú dúlva-fúlva távozott, én pedig végre összeszedtem
magam.
– Bocsáss meg! – mondtam csendesen. – Tudod, Jónás
bácsi...

213
A Szent Rókus kórház melletti kápolna valójában Szent Rókus és Szent Rozália
kápolna, mindkét szent nevét viseli. Az előtte lévő téren (VIII. kér. Rákóczi út-
Gyulai Pál utca sarok) 1867-ben állíttatott fel az Immaculata szobor.
214
szemtelenség, illetlenség (latinból)
 – Igen, tudom – szorított magához barátném, kinek karjai
közt szinte elvesztem. – Drága öregúr volt, az Isten
nyugosztalja, de most...
– Renée! – a járda mellé bérkocsi állt, és belsejéből vidám
kiáltás szállt felénk. – Csakhogy végre megtaláltalak.
A kinyíló ajtóból ruganyos szökkenéssel megnyerő külsejű,
mosolygós fiatalember termett mellettünk, és kalapját emelve
biccentett.
– Engedelmével, bemutatkoznék. Nevem Molnár Ferenc, a
bájos Erdős kisasszony első számú rajongója.
– Ne hallgass rá, Mili! – mosolygott Renée. – Ferike
újságíró és színházi ember, aki csak azért vesz észre, hogy
később megírja gyengeségeidet.
– Tán olyan nagy bűn az, ha az életből veszem a témát? –
vont vállat Molnár úr. – A színdarabjaim, ha egyszer majd
megszületnek, éppúgy fogják kacagtatni és ríkatni az
embereket, miként azt ők teszik egymással. Jelszavam:
őszinte szemfényvesztés!
– A színház hamis fényei helyett nekünk most inkább
valami meleg helyre volna szükségünk – panaszkodott Renée.
– Jómagam már csontig fagytam, és Mili is vacog.
– Engedjék meg a hölgyek, hogy felajánljam a kocsimat –
tárta szét karját Molnár. – Épp a Centrálba igyekszem, ahol
Juszuf215 és az ő szorgos kompániája vár rám. Maga már jól
tudja, Renée, micsodás meleg légkör és forró kávé jár ott a
betérőnek, szóval ne késlekedjünk: irány a Kerek Asztal.
így kerültünk végül a szépséges művésztelepre, vagyis az
Egyetemi Könyvtárral szemközt álló Centrál kávéházba,

215
Kiss József (1843-1921) költő, A Hét című irodalmi folyóirat főszerkesztőjének
beceneve, kinek Kerek Asztala - irodalmi alkotóműhely és szerkesztőség - a
Centrálban működött.
 ahol az egyik sarokba húzódva végre kettesben lehettünk
Renée-vel.
– Akkor most elő a farbával – biztatott barátném, egy
hajtásra tüntetve el magában a narancslikőrt, amit a
kapucíner mellé kért.
– Tessék? – meredtem rá, mivel a száját elhagyó kifejezést
még sosem hallottam.
– Elő a farbával, vagyis bátran boríts rám mindent, ami a
bögyödet nyomja. Mert hogy nagyon is nyomja, csibe, azt már
akkor láttam, mikor nálam jártál.
– Hát jó – öleltem körbe dermedt ujjaimmal a forró
porceláncsészét. – Azt szeretném tudni...
– Hogy mit kerestem én egy bérkocsiban késő éjjel a te
báróddal, méghozzá épp a Magyar utcában, ami ide
egyébként csak két sarok – bólintott Renée. – Most már
szívesen elmondom, de Rudnay előtt nem tehettem, és ezt
szerencsére Richárd is így gondolta, szóval úriemberként
hallgatott.
– Ezek szerint nektek közös titkotok van? – néztem rá
gyanakvón.
– Úgy bizony – bólintott büszkén Renée, szája sarkában
csalafinta mosollyal. – Olyan titok, ami valójában nem is a
miénk, sokkal inkább a tiéd, csibe.
– Az enyém?
– Csakis! A báró akkor éjjel tudta meg tőlem, mikor
majdnem a Dunába fúltunk.
Az agyam immár ismét villámgyorsan járt, hála a kávéház
füstös melegének és a forró, édes kapucínernek. Titok, ami
csakis az enyém, ám Renée is tudott róla, és megosztotta azt
Richárddal? Ez semmi más nem lehet...
 – Mondd, hogy nem igaz! – kiáltottam, mire többen
rosszalló pillantást vetettek felénk. – Ugye nem mondtad
neki azt...
– Hogy szereted? – bökte ki helyettem a barátném, mivel
az én szavam elakadt. – Bizony, hogy a képébe vágtam
Őméltóságának, méghozzá nyíltan, kertelés nélkül. Sőt, még
azt is hozzátettem, hogy „pipogya fráter”.
– Erre ő?
– Nem volt ideje bármit is felelni, mivel akkor már el
voltunk rabolva, és a konflis erős rázkódásba fogott.
Szédelegve hallgattam Renée részletes beszámolóját a
majdnem végzetes éjszakáról, a halálba robogó, leláncolt
ajtajú bérkocsiról és Ambrózy báróról, aki a kitört ablakon át
fél karral és sebesülten is képes volt kimenteni őt a jeges
Dunából.
– Menekülj tőle minél távolabb, kiscsibém! – szólt végül
elkomorodva egyetlen barátném, és a nyomaték kedvéért az
asztalon heverő mindkét kezemet megragadta. – Hallod, mit
mondok, édes? Ez az ember bátor, nemes és több szeretet
lakozik a szívében, mint ahány esőcsepp a Gellért-hegyre
hullt az idők kezdete óta, de a halál folyton ott liheg a
nyakában, és aki túl közel kerül hozzá, azt előbb-utóbb
elragadja.
Renée képzelete persze túl regényes, így hajlamos ott is
rémalakokat vagy épp szenvedélyes románcot látni, ahol csak
ártatlan árnyékok és szerelemnek hitt, bohókás leányálmok
kergetőznek a semmivel. Míg hallgattam őt, azt figyeltem,
vajon mi mozdul bennem annak kapcsán, hogy immár
lelepleződtek az érzéseim. Vagyis... Abban sem voltam biztos,
hogy amit Renée Ambrózy bárónak elárult, valóban létező,
valós érzelem-e, vagy csupán két fiatal nő, a barátném és az
én fantáziám szülötte. Honnan tudható biztosan, hogy
szerelmes-e az ember lánya, ha korábban még sosem volt az?
Délután négy óra tájt a legnagyobb békében váltunk el
Renée-vel. Én azonnal hazatértem, ám még alig léptem le a
konflisról, Isti már robogott is felém, kezében egy postai
sürgönyblankettával.
– Izenet a báró úrtól – süvöltötte a villa mindenese,
miközben igyekezett nem hasra esni Bogiban, aki boldogan
csaholva rohant vele. – A kiskisasszonkának győtt
személyesen! Tessen parancsolni.
Feltéptem a zöld borítékot, és kapkodva olvastam a
papírra ragasztott betűcsíkokat.

Hangay kisasszonynak Budára,

a Széchenyi-hegyi Ambrózy-villába.
- stop – Holnap de. 10 órakor legyen
a Kaszinó előtt. – stop – Bissingen
visszatért. – stop -
Szükségem van magára. – stop -
br. Ambrózy Richárd sk.

Pest, 1901. január 18.

A fiáker, amin az Országos Kaszinó elé érkeztem, még meg

sem állt egészen, mikor valaki felrántotta az ajtót, majd az
illető hatalmas lendülettel a szemközti ülésre vetette magát.
– Késett – közölte velem Ambrózy báró. – Kerek három
percet.
– Erről ismerszik meg minden jó nevelésben részesült
hölgy – feleltem hűvösen, mire ő „hol itt a hölgy?” pillantást
vetett rám, majd sétabotja ezüstfejével a bőrtetőt kopogtatva
kiáltott.
– Az Andrássy út 98. elé, de gyorsan!
Ostor csattant, lovaink nagyot rántottak a kocsin, majd
rákanyarodtak a Múzeum, nem sokkal később pedig a Károly
körútra.
– Egyébként fogadja őszinte részvétem a bácsikája miatt –
vetette oda Ambrózy báró, épp annyi részvéttel, amennyit egy
lecsapott szúnyog iránt szokás érezni.
– Jónás bácsi nem volt a bácsikám. Édesapám barátjaként
ismertem meg őt.
– Olykor azok iránt is érezhetünk rokoni vonzódást, akik
vér szerint nem állnak velünk kapcsolatban – közölte
Ambrózy báró tényszerűen, nekem meg valamiért rögvest az
jutott eszembe, mikor arról beszélt, hogy a húgaként tekint
rám. – Wassermann úr úgy kezelte önt, mint családtagot, és
tudtommal maga is...
– Jól van, elég lesz – szakítottam félbe az okoskodást. –
Inkább arról beszéljen, miért kellett ezen a korai órán
lekocsiznom a Svábhegyről.
– Ahogy parancsolja – biccentett, bár közben kifelé nézett
az ablakon. Csak most volt érkezésem alaposabban
megfigyelni őt, és cseppet sem tetszett, amit láttam. Richárd
arca nyúzott és mészfehér volt, homlokán az ostormarta seb,
melyet már nem takart kötés, beforrt ugyan, de azért még
mindig vöröslő vonalként emlékeztetett arra a végzetes
éjszakára, a tekintete pedig... Nem is tudom. Máskor, ha
együtt nyomoztunk, a szeme mindig élénken csillogott, a
pillantása sosem kalandozott el, és biztosra vehettem, hogy
olyasmit is lát, amit én nagyítóüveggel sem vennék észre.
Most egészen más volt a helyzet. Richárd merev háttal ült,
kezét a sétabot végén nyugtatva, és nem csupán az ujjai
doboltak idegesen, de a tekintete is hol az egyik, hol pedig a
másik ablakra rebbent, mintha attól tartana, hogy egyszer
csak valami borzalom tör rá. A konflismerénylet! –
döbbentem meg. – Miért is vettem oly természetesnek, hogy
egy ilyen megrázkódtatás semmi nyomot nem hagy rajta?
– Bissingen visszatért a városba – szakította félbe
gondolatmenetemet a báró. – Tegnap érkezett, holnap már
tovább is áll, tehát ma kell becserkésznünk őt.
– Rendben – bólintottam, mire kalapomon a
műcseresznyék és makkok cseppet sem titkos ügynökhöz
méltó klikk- klakkba kezdtek. – Amíg maga eltereli a palota
bejáratát őrző cicomás cerberus figyelmét, én besurranok az
épületbe és...
– Tessék? – pillantott rám Ambrózy báró úgy, mintha csak
most venné észre, hogy jelen vagyok. – Ugyan, Mili, dehogy!
Egyszerűen bejelentkezünk a grófnál, azonnali találkozót
kérve tőle, amit nem tagadhat meg, hisz az én családom épp
oly ősi...
– Bissingen gróf – emlékeztettem Richárdot. – Maga pedig
csak báró, méghozzá a jelen állapotában igencsak viharvert.
– Látom, nem érti. Az én anyai nagyapám valódi belső
titkos tanácsos volt...
– Ezt valóban nem értem – vágtam közbe. – Hogyan lehet
valaki titkos tanácsos, ha mindenki tudja, hogy az? És mit
jelent a valódisága? Talán vannak ál titkos tanácsosok is?
– Mili, kérem, ne bosszantson!
– Távol álljon tőlem, valódi és kicsit sem titkos báró úr, de
tudja, ez a rangkórság arra késztet, hogy legközelebb így
mutatkozzam be – mondtam és pózba vágva magam, orromat
kényeskedve feltartva nyújtottam kézcsókra a kezem. – A
nevem alsó- és felsőhangai Hangay Emília, kinek atyja alsó-
és felsőhangai Hangay Árpád, Marosvásárhely legvalódibb,
legbelsőbb és legtitkosabb könyvkereskedője.
Ambrózy báró nagyot koppintott a fiáker padlózatán,
mintegy pontot téve kiselőadásom végére.
– Annyi fontos csupán, hogy Bissingen és én egyaránt a
legfelsőbb arisztokrácia tagjai vagyunk – mondta már-már
fogcsikorgatva. – Ha a gróf kellő indok nélkül megtagadná
tőlem a találkozót, azt akár sértésnek is vehetném, és akkor. ..
– Párbajra hívná?
– Odáig nem fajulhat a dolog – kapta tekintetét jobbra,
aztán rögvest balra az én jócskán megviselt idegrendszerű
báróm. – Bissingen aligha kockáztatná meg a botrányt.
– Értem – sóhajtottam. – Ezek szerint én megint csak
fölösleges teher vagyok itt.
– Szó sincs róla, Mili – rázta a fejét Richárd, és
tekintetében különös szikra lobbant, ami a régi szép időkre
emlékeztetett. – Ebben a kocsiban jelenleg valóban nem
több, mint bosszantó teher, ám amint a gróf elé lépünk, maga
lesz az én mérgezett tőröm, amit markolatig kívánok döfni...
– Pfuj, báró úr, hagyja abba! – kaptam elő ruhaujjamból a
zsebkendőmet, úgy takarva el vele az orromat, mintha rossz
illatoktól próbálnék menekülni. – Semmi kedvem tőrként
vagy akármi másként Bissingen úrba merülni, bármilyen
grófi belsőségekkel is bír.
– Én csupán képletesen... – háborodott fel Ambrózy báró,
majd rám pillantva dühösen elhallgatott.
– Bocsásson meg nekem! – fújtam visszavonulót. – Az
idegesség teszi, hogy ennyit csipkelődöm, hisz oly régóta
várok már az alkalomra, hogy Bissingen szemébe nézzek.
Hiába vártam azonban, hogy erre válaszul a báró szintén
elnézést kér morbid hasonlata miatt, ő természetesen máris
túltette magát a dolgon.
 – Itt a Körönd – nézett ki az ablakon. – Hamarost
megérkezünk, így hát gyorsan ígérje meg, hogy kivételesen
mindenben úgy jár el, ahogy utasítom.
– Utasít – ezt nem kérdeztem, csupán megállapítottam. –
Halljam a szabályokat.
– Semmi kirohanás, hisztéria és szóbeli avagy fizikai
tettlegesség.
– Akkor sem, ha rám támadnak?
– Azért vagyok ott, hogy ne érhesse atrocitás – szorította
meg botja végét a báró. – Magának csak annyi lesz a dolga,
hogy a kellő pillanatban bemutatkozzék.
– És honnan tudjam, hogy melyik lesz az a pillanat?
– Majd én jelzem. Előtte viszont csendben vár, mögöttem
áll és semmiféle provokációra nem felel. Remélem, érthető
voltam.
– Ahogy általában – húztam fel kissé a bal vállamat, mire
Richárd arcán ideges rángás futott át. – Jaj, báró úr,
nyugodjék meg, jó kislány leszek.
– Attól tartok, az a maga esetében a természeti törvények
áthágását jelentené – morogta. – Ám jelenleg én annyival is
megelégszem, ha nem lövi le a grófot.
– Lelőni? Ugyan mivel? – markoltam meg kissé ijedten
gyöngyös retikülömet.
– Azzal a pisztollyal, amit a táskájában rejteget – bökött
állával a fegyver felé Ambrózy báró. – Hiába tette az
imakönyve és a púderkompaktja közé, hogy a vékony
anyagon ne rajzolódjon ki az alakja, a Bull Dogot elárulta a
súlya.
– Akkor most lefegyverez? – kérdeztem fülig pirulva, mire
ő néhány pillanatig elgondolkodva vizslatott, majd ismét
kitekintve az ablakon, felelt.
 – Úgy döntöttem, megbízom magában. A nővére élete a
tét, szóval ha most hibázik, tudja, mit kockáztat.
Itt nem akadt több szónak hely. Jómagam is a széles
Andrássy út őrült forgalmát kezdtem figyelni, hogy aztán a
báró kezére támaszkodva leszálljak a fiákerről.
– Várjon! – utasította a hajtót Richárd.
– Igenis, naccságos úr – emelte kockás sapkájának
simléderéhez három ujját a fickó, majd berántotta a féket. Az
Andrássy úti bérpalota főbejáratánál persze ugyanaz a
kicifrázott majompofa fogadott minket, mint aki annak
idején rám hívta a rendőrséget. Ambrózy báró vizitkártyáját
látva mélyen meghajolt, és csupán akkor kezdett el vörösödni
a feje, mikor felém is vetett egy pillantást.
– Jelezze Bissingen grófnak, hogy sürgős ügyben látni
kívánom – mondta Richárd, észrevéve a fickó tétovázását.
– Bocsásson meg, nagyságos úr, de...
– Nincs kifogás! – dörrent a báró hangja. – Vagy tán
repülni akar, fiam? Mert azt könnyen elintézhetem!
Ez hatott. Az ajtónálló intett helyettesének, aki addig egy
apró falifülkében várakozott, hogy ha kell, átvehesse főnöke
helyét, majd remegő térdekkel felkaptatott a széles lépcsőn.
– Első akadály leküzdve – súgtam, mire Richárd feddőn
pillantott rám, én pedig gyorsan keresztet rajzoltam a
számra.
Legalább tíz végtelennek tetsző perc telt el, mire a
lépcsőház felől léptek zaja hallatszott. Két alak közeledett
felénk a bársonyszőnyeget taposva. Elöl egy alacsony,
pofaszakállas fickó, akit nyomban felismertem.
– Matolcsy – nyögtem lobbanó dühvei, de szerencsére
senki nem hallotta meg.
Bissingen titkára mögött a majompofa ereszkedett le
közénk, kinek képén alig leplezett, kárörvendő vigyor ült.
 – Már megint ön, báró úr? – sóhajtott Matolcsy Kamill
rosszallóan. – Hát nem megmondtam magának, hogy a gróf
úr látni sem kívánja?
– Minden szavára tisztán emlékszem – felelt kimérten
Ambrózy báró –, és egyiket sem tartom többre, mint a
léghuzatot ebben a palotában.
-Még a legkisebb léghuzat is függönyöket téphet le és
ablakokat zúzhat össze – mondta a titkár, majd felém
rebbentette vizenyős tekintetét, melyben nyomban a
felismerés vidám fénye lobbant. – Nocsak, hát magával hozta
a kis boszorkányt is? Tán nem volt neki elég a
börtönkosztból? Persze ki csodálkozna ezen, hisz az ilyen
kis...
Ambrózy báró sétabotja oly hirtelen mozdult, hogy
szemmel követni lehetetlen volt. A vasszöggel ellátott
pálcavég egyenesen a titkár tokája alatt bodorodó francia
nyakkendő közepébe fúródott, akkora erővel, hogy Matolcsy
hátratántorodott.
– Még egy szó a kisasszonyról, és maga halott! – szólt már-
már közönyös hangon Richárd, majd így folytatta: – A
grófhoz jöttem, a lábtörlőjével semmi dolgom.
A cifraruhás ajtónálló rémülten tapasztotta mindkét
tenyerét a szájára, attól tartva, hogy ha verekedés tör ki, ő
bizony sikoltozni kezd. Helyettese hozzá képest bamba
nyugalommal, sőt, némi tetszéssel figyelte az eseményeket, és
látszott rajta, hogy bármi történjék is, abban semmilyen
módon részt venni nem kíván.
Matolcsy kissé hátrahajolva, tárt karral állt és szélesen
mosolygott.
– íme, a szertelen úri virtus, amiről már oly sokat
hallottam – mondta lassú, óvatos szavakkal. – Megjegyzem,
ha keresztül méltóztatik döfni a torkomat, a gróf úrhoz való
bebocsáttatása bizonyosan elmarad.
– Unom magát – sóhajtott Ambrózy báró, leeresztve a
botját.
– Akkor örömhírrel szolgálhatok, nagyságos úr – lélegzett
fel Matolcsy, és már fordultában mondta: – Bissingen
Őméltósága általam üzeni, hogy sem most, sem a belátható
jövőben nem kíván önnel találkozni. Amennyiben ezt
sértésnek veszi, igyekezzék őt valamely népes helyen,
mondjuk udvari fogadáson, lóversenyen vagy a kaszinóban
provokálni, és akkor természetesen áll rendelkezésére. Ez
azonban igen nehéz lesz, mivel a gróf úr nem szeret efféle
helyekre járni. Alászolgája, uram!
Mindannyian hitetlenkedve néztük, amint a titkár tömzsi
alakja nekivág a lépcsőknek, és pillanatok alatt eltűnik a
fordulóban. Mind, kivéve Ambrózy bárót, aki máris sarkon
fordult és a kijárat felé vette az irányt.
– Máris feladjuk? – szaladtam utána.
– Ki mondott ilyen bolondságot? – pillantott rám Richárd,
miközben a kicsinyke élőkért járdáján a palota vaskapuja felé
sietett. – Tudja meg, Mili, hogy minden a terveim szerint
alakult.
– Az volt a terve, hogy ne jussunk be Bissingenhez?
– Türelem – érintette meg botja ezüstgombjával az ajkát,
csendre intve engem. – Hallgasson és jöjjön velem!
Ambrózy báró kitárta előttem a fiáker ajtaját, és karját
nyújtva szinte fellökött rá, majd átadta nekem a botját, és a
keskeny vaslépcsőre állva, fél kézzel kapaszkodva a hajtóra
kiáltott.
– Lendvay utca!
 Kocsink a Városliget felé indult, ám az első sarkon
nyomban be is kanyarodott a Bulyovszky, onnan pedig a
csendes és szinte néptelen Lendvay utcába.
– Itt álljon meg!
A báró elégedetten nézett körbe, majd lesegített a fiákerről,
és visszavette a botját.
– Nem lesz ez így jó, naccságos úr – szólt le a bakról a
kissé megszeppent bérkocsis. – Ez itten a Pallavicini palota
nagykapuja, ahol a hintók járnak ki-be. Arrébb állok kicsinyt,
nehogy útban legyek nekik.
– Épp az kell, hogy útban legyen – biztatta Richárd,
zsebéből annyi pénzt dobva a bakra, hogy azért a bérkocsis
tán egész Győrig meg vissza elfuvarozott volna minket. –
Magának most az a dolga, hogy amíg csak lehet, ne
mozduljon innen egy tapodtat sem.
– Már hogyan is mozdulhatnék – vigyorodott el ravaszul a
hajtó, miközben eltette a pénzt, és lekászálódva a magas
ülésből, piszmogni kezdett az istrángokkal –, mikor ez a
fránya szíj itten, fene a jó dógát, elszakadt.
Ambrózy báró még egyszer ellenőrizte, hogy négykerekű
úttorlaszunk jó helyen áll-e, majd a könyökömnél fogva a
palota hátsó falához húzott.
– És most mi lesz? – kérdeztem.
– Várunk – felelte ő.
– Sült galambra?
– Inkább két olyan sült bolondra, akik azt hiszik, hogy
lerázhatnak engem.
– Úgy akarta mondani a báró úr, hogy minket! –
helyesbítettem, csakhogy ő erre már nem válaszolhatott,
mivel a palota belső udvarára nyíló nagykapu sebesen
feltárult, és a boltív alól egy díszes, négylovas hintó futott ki
az útra.
 Azazhogy futott volna, ha nem vesztegel előtte a mi
„szakadt” istrángos fiákerünk, ami teljes széliében elállta a
kihajtót. Hogy a két kocsis között ekkor miféle párbeszéd
bontakozott ki, azt felidézni nem, inkább elfeledni szeretném,
hisz cseppet sem úrileány fülének való szavak repkedtek a
levegőben. Az ordibáláshoz, melynek éles hangjait a
házmesterek által a járda mentén felhalmozott magas
hókupacok tompították, hamarost a hintóból kiszálló
Matolcsy Kamill is csatlakozott. A titkár börtönnel,
akasztófával, sőt, kőbányában letöltendő életfogytiglannal
fenyegette emberünket, aki továbbra is tökéletesen játszotta
az ártatlan bérkocsist, tétován mutogatva a „szakadt”
istrángra. Matolcsy ekkor kirohant az útra, elállva néhány
üvegesinas útját, akik recsegő kordájukon épp arra
szállították törékeny rakományukat. Némi alkudozás után a
legények rárohantak a fiákerre, és bár a kocsisunk hevesen
tiltakozott, elkezdték kifogni a lovait, hogy aztán maguk
tolják arrébb az útakadályt képző járművet.
– Itt az idő – ragadta meg a karomat Ambrózy báró. –
Kövessen, Mili!
Mindeddig a fal mellé lapulva várakoztunk, most azonban
kilépve onnan, a hintóhoz siettünk. Richárd tétovázás nélkül
felrántotta az ajtót. A kocsi belsejének félhomályából, a
kényelmes bőrülés mélyéről csodálkozó kiáltás szállt felénk.
– Kicsodák maguk és mit óhajtanak tőlem?
Bissingen hangját sajnos Matolcsy is meghallotta. A tömzsi
kis titkár kínai röppentyűként süvített át az üvegesek és
kocsisok között, majd a hintó túloldalán bukkant fel.
– Az, hogy én ki vagyok, gróf úr – hadarta eközben
Richárd – jelenleg teljességgel lényegtelen. Ez a kisasszony
azonban mindennél jobban szeretne bemutatkozni önnek.
 Éreztem, amint a báró erős keze a derekamnak feszül és
előretol. A hintó mellett álltam, ám a sötétség miatt még így
sem láttam volna szinte semmit Bissingenből, ha Matolcsy fel
nem rántja a túloldali ajtót. Fény tört be a kocsiba, én pedig
végre a szemébe nézhettem a férfinak, aki négy esztendeje
elraboltatta a nővéremet.
– Üdvözlöm, gróf úr – mondtam, államat felvetve,
miközben kezem a retikülömbe csúszott. – A nevem Hangay
Emília, és azért jöttem...
– Uram, ez itt Ambrózy – kiáltotta ekkor a titkár, mire
Bissingen tekintete a báróra siklott, és arcán az addigi szelíd
csodálkozást halálos rémület váltotta fel. Bár testes férfi volt,
mégis hihetetlen fürgeséggel ugrott le a hintó túloldalán,
egyenest Matolcsy óvó karjaiba, hogy aztán mindketten
visszarohanjanak a bérpalotába.
– Azanyádkeservesúristenit! – bömbölt fel mögöttünk a
hintó zsinórmentés, kakastollas csákót viselő kocsisa. – Te
vónál hát az a gyilkos Abrokóci? Na, most megdöglesz, ganéj!
– és már emelte hatalmas öklét, ami tán célba is ér Richárd
állán, ha elő nem rántom a revolverem.
– Megálljon, ember! – kiáltottam, és mert biztosra
akartam menni, kétszer a levegőbe lőttem.
Oly sebesen ürült ki a Lendvay utca, mint szénraktár, ha
tüzet kiáltanak. Az üvegesek hátrahagyták kényes
portékájukat, a korábbi ordítozást kitárt ablakaikból bámuló
cselédlányok sem látszottak sehol, a hintó kocsisa pedig már
valahol az Állatkert környékén járhatott, mire eltettem
füstölgő csövű fegyveremet. Egyedül a bérkocsisunk oldalgott
oda hozzánk, csendesen kérdezve:
– Nem lesz nekem ebből valami bajom, naccságos úr?
– Hacsak épp a fejére nem esik a visszahulló, forró
pisztolygolyó, aligha – nevetett rá Ambrózy báró oly
vidáman, mintha minden épp a tervei szerint alakult volna. –
Na, jöjjön, fogjuk be a lovakat, aztán tűnjünk el innét
mihamarább!
 23

Csata a Pilisy-házban

Pest, 1901. január 18.

Ambrózy báró vészterhes bejelentése, miszerint támadás

fenyegeti a Pilisy-házat, fenekestül forgatta fel a lakók életét.
Elsősorban maga Róza asszony változott meg, aki rögvest
elveszítette mindaddig derűs, közvetlen természetét, és a k.
und k. hadsereg kiképző őrmestereit megszégyenítő
durvasággal kezdett intézkedni. Először is kívül rekesztett
minden vendéget, így a színházból érkező ifjú hölgyek és a
velük találkozni vágyó urak hiába rángatták a csengőt,
zörgették az ajtót.
– Fel fog kopni az állunk – morogta Juló a konyhában.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte Mück Mári, aki épp
azzal volt elfoglalva, hogy a frissen készült almáspite égett
széleit levágja.
– Arról biz’ – hadonászott indulatosan a cseléd –, csakis
arról, hogy ennek a háznak vége van! Ha nincs több
kismádám, akkor a naccságos, méltóságos meg koronás urak
is elmaradnak, és a briftasnijuk se gyón ide magától, hogy
kiüríthessük.
 – Aligha fog ez a vesztegzár sokáig tartani – szuszogta
Merkelné a forró sütő mellett állva. – Vót már máskor is,
hogy Róza asszonyra rágyött a hoppáré, oszt kijelentette: a
ledér életnek vége! Aztán elfogyott a píz, a számlák meg csak
gyöttek a fűszerestől, a szabótól, a susztertől, míg végül
ripityom – pattintott az ujjával –, Róza asszony esmét
hátraarcot csinált, oszt megin lettek balettpatkányok,
kóristajányok, hozzájuk meg olyan urak, akiknek épp ottan
vaskos, ahun kell.
– Na, de Merkel néni! – sikkantott Márika.
– Rossz az, aki rosszra gondol – hallatott gurgulázó
nevetést a szakácsnő. – Én csak a briftasnikról beszéltem.
Hát te, csipisz? – és kacsintott.
– Engemet mán cseppet se nem érdekel ez az egész
hóbelevanc – csapta Juló mosogatórongyát dühösen a szürke
vízbe. – Kitőtöm a hónapot, aztán úgy elmék innét, mint a
szélvihar!
– Nocsak, bicsak! – hökkent meg Mári. – Tán valami
kóbor herceg megkérte a kezedet, miközben lesegítetted róla
a kabátot?
– Herceg az, csak. nem illen kikent-kifent nyálas bájgúnár,
mint akik idejárnak – fújta fel dacos grimasszal a képét Juló.
– Az én vőlegényem igazi lakatos!
– Túl ügyes aligha lehet, ha a kulcsának a te likadnál jobb
helyet nem tanált – röhögött Merkelné, ám ez a tréfa túl
durvára sikeredett, így most senki nem tartott vele. Juló
fogcsikorgatva meredt a szakácsnőre, míg Márika a
kuncogását elfojtva hajolt a tepsi fölé, tovább nyiszatolva a
süteményszéleket.
– Mondjék, amit akar, ténsasszony, de meglássa, hogy én
még a hó vége előtt elmék innét – sziszegte a cselédlány. – A
lakatosomnak saját műhelye lesz, és úgy élünk majd
kettecskén, mint a tiszta búzán nevelt, szelíd galambok.
– Aztán majd megébredsz, oszt látod, hogy bilibe lóg a
kezed – morogta Merkelné, akit dühített a konyhájára
telepedő rossz hangulat. – A süldő jány mind bolond. Még
hogy lakatos meg tiszta búza. Na, hiszen!
A lelket gyötrő, keserű érzés lassanként a Pilisy-ház
minden zugát betöltötte. Oka egyrészt Madame Rose
titkolózó, katonás szigora volt, ami a személyzet összes
tagjára kiterjedt, ám hozzájárult az a szorongás is, amit ama
nyolc idegen férfi keltett, aki a báró látogatása utáni éjjelen
érkezett. Maga Róza asszony ment elébük a hátsó ajtóhoz, és
vezette fel őket a cselédlépcsőn az első emeletre, ahol aztán
négy a vörös, három a kék, egy pedig – aki a
legtekintélyesebbnek tűnt – a zöld szobában kapott szállást.
– Morcak, mint a legrosszabb gyomorhurut, a szemük meg
úgy perzsel, hogy a spór nyitott lángja se jobban – számolt be
Márika a jövevényekről Karlinkának az első éjjel. –
Ráadásként mind úgy hallgat, mint a csuka. Leginkább odabe
vannak a szobákban, de kettő folyvást a házat járja, és közben
úgy dohányok mintha a cigaretta parazsa nékűl megvakulna.
– Őrök – bólintott barátnéja, aki szobája ablakából a
körfolyosót kémlelte. – Most is ott áll egy a kék szoba előtt.
– Ekkora medvéket én még a tabáni kártyabarlangokban
se láttam, pedig oda mindég a legnagyobb marhákat híjják
ajtónállónak – sutyorogta Márika, maga is az ablak sarkához
húzódva. – Ki gondolná, hogy Róza asszony ilyen rosszpofájú
alakokkal szók kokettálni? Hisz ez mind külvárosi
hóhemvagány, bicskás és bekaj.
– Ezt meg honnát veszed, kis bolondom? – ölelte meg
bátorítón a kislányt Karlinka. – Hisz még az arcuk se látszik
ebben a sötétben.
 – Érzem, hogy azok – felelt nagy komolyan Mück Mári,
tenyerét a gyomra tájékára tapasztva. – Itten, legbévül
bizserg valami rossz.
– Nem kellett volna olyan forrón enni az almáspitét –
mosolygott rá Karlinka, bár a szorongástól ő sem tudott
szabadulni, hisz Róza asszony nemrég közölte vele, hogy
mától szigorú szobafogságra van ítélve, és még a kisszalonba,
sőt, szükségre sem mehet anélkül, hogy a személyzet tagjai
közül el ne kísérné valaki.
– Hazerom216 van – jelentette ki váratlanul Márika. – Ide
a rozsdás bökőt – szúrta meg mutatóujjával a torkát –, hogy
rossz idea volt idehíni ezeket. Meglásd, egyik éjjel be fognak
lopódzni hozzánk, oszt nyissz, elvágják a torkunkat, aztán
szer’usz világ!
– Beszélsz bolondságokat. – Karlinka elfordította Márit az
ablaktól, és még lökött is rajta egy kicsit, hátha ezzel másfelé
terelheti a gondolatait. – Azt ugyan nem tudom, kik ezek az
alakok, de ha Róza asszony hívta őket, bíznunk kell bennük.
– Hóhemvagányban csak az bízhatik, akinek két
szülőanyja van – morogta Mück Mári, kezét a szoba
kilincsére téve, majd a küszöbről még visszafordulva
hozzátette: – Kihesszölöm én nemsoká, hogy mifélék ezek a
nagydarab csibézerek, oszt ha tényleg valami külvárosi
patkányhordával van dogunk, hát én aszondom, Ciliké, hogy
bármilyen kedves vót velünk a Madame, mi akkor is húzzuk
fel a nyúlcipőt!
Órákkal később az ágyában fekvő Hangay Emma,
miközben gangra néző ablaka előtt időnként sötét árny vonult
el, igen erősen hajlott rá, hogy Mück Márival értsen egyet.

216
rossz előérzet (korabeli szleng)
Futni kell, menekülni, méghozzá minél távolabb – gondolta.
– Itt már úgysem lesz többé nyugtunk.
Másnap reggel Márikával alaposan meghánytorgatták a
dolgot, és döntést hoztak.
– Pénzünk van elég, hogy Fiúméban hajójegyet vegyünk –
mondta Cili. – Aztán irány Amerika! Van nékem ott egy jó
barátném, aki a segítségünkre lehet.
– A címét is tudod?
– Hát... Azt nem, de majd kiokoskodjuk, hogyan találjunk
rá. Úgy sejtem, a cirkuszok és varieték környékén kell majd
kutakodnunk.
– Jól van – egyezett bele Márika, bár a hangja
megremegett. – Akkor hát szer’usz Tabán, sosem látlak már
többé.
A szökést azonban, mivel a Pilisy-ház immár valóságos
börtönné vált, alaposan meg kellett szervezniük. A kis
mindenes vállalta magára a felderítő szerepét, hisz kettejük
közül egyedül ő kóborolhatott szabadon az épületben.
– Máma én viszem fel a vacsorát azoknak a
vadembereknek – toppant Juló elé.
– Nem lehet – rázta fejét a cselédlány. – Róza naccsád
szigorú parancsa, hogy csakis én láthatom el őket.
– Szép dolog, mondhatom – vágott olyan képet Márika,
mint aki svábbogárra lelt a köleskásájában. – Csak tudja meg
a lakatosod, hogy egyszerre nyóc férfinak szógálsz, máris
messze gurul a jeggyűrűd!
– Aztán kitől tudná meg? – sisteregte Juló. – Különben se
úgy szógálom őket!
– Ezt igazolhatom! – buzgólkodott Mück Mári, majd
mindjárt el is bizonytalanodott. – A lakatosok viszont, ha jól
tudom, mind igen hiszékeny és féltékeny természetű
emberek. Egyszer ennek a vesztegzárolásnak bizonnyal vége
szakad, és akkor Merkelné, az ura, meg a többi lepcsesszájú
mind szerteszalad, annyi pletykát szórva széjjel, hogy csak
győzzék béfogadni a kíváncsi fülek.
– Nesze, itten vannak a tálcák – ragadta meg a kislány
karját Juló, hogy a hosszú asztalon sorakozó, előre
összekészített étkekhez vigye. – Ez megy a vörös, ez a kék, ez
meg a zöld szobába. Elkeverni őket nem szabad, mer’ az
egyedül lakó férfi gyomorbajos, szóval neki kímélő koszt
dukál. A többiek viszont a vasat is elrágnák, de sert vagy bort
csak a vörös szoba lakói kaphatnak. Érted-e?
– Mint kintornás a tekerést – bólintott Márika, majd
reáhunyorított Jutóra. – Nem kell mán félned, hogy a
lakatosod beadja a kúcsot, oszt faképnél hagy.
Elsőként a magányosan lakó férfi vacsoráját vitte fel.
Óvatosan kopogtatott az ajtón, mire vaskos „Herein!”217 jött
válaszul. A zöld szoba, mely korábban a titkos találkák
selyemmel bélelt, meleg és puha fészke volt, most inkább egy
olyan háremre emlékeztetett, melyből végleg elzavarták a
hurikat, hogy a helyükre különösen neveletlen
csimpánzkölyköket telepítsenek. A selyempárnák
szétszórattak a padlón és a bútorokon, a gangra néző ablakok
spalettáit mind szorosan bezárták, a baldachinos ágy vetetlen
állt, és a biedermeier kisasztalon, hol máskor likőrök
sorakoztak, a túlcsordult márvány hamutartó mellett két
óriási, fekete revolver hevert.
– Mi kell? – horkantott az idős, nagybajszú, borotvált arcú
férfi, aki ingujjban ücsörgött a mély bőrfotelben, majd
megpillantva a tálcát, bólintott. – Ja vagy úgy, a vacsora! No,
tegyed csak le, lelkem, oda, ahol épp elfér, aztán sipirc.

217
be lehet jönni, szabad (német)
 Márika sietve engedelmeskedett, igyekezvén nem nézni a
véreres szemekbe, melyek áthatóan fürkészték őt.
– Aztán nincs-e benne méreg? – szólt az ősz férfiú, ám
mielőtt választ kaphatott volna, már nevetett is. – Viccoltam
csak, hallod-e? Viccoltam, nehogy magadra vedd!
Mück Mári magában megállapította, hogy ez a püffedt
arcú, ősz pofa bizonyára bolond, aztán már rohant is le a
konyhába. A vörös szoba négy lakója sokkal barátságosabban
fogadta őt, különösen, miután közölte velük, hogy némi
serital is jár.
– A korsót ide nekem! – parancsolta a társaság legidősebb
tagja, aki vadászkalpagot, kockás inget és hózentrógerrel
megtartott nadrágot viselt.
– No, de őrmes... – kezdett siránkozni a csinos bajszosok
egyike, ám a férfi úgy villantotta rá vasvilla-tekintetét, hogy
menten elhallgatott.
– Majd én megmondom, ki, mikor és mennyi sert ihat –
mondta eztán a vadászkalpagos. – Te meg, kisjány, légy
óvatos, mikor a szomszédba viszed az elemózsiát. Az ottan
lakókkal semmi kvaterka meg locsifecs, különben csúnyán
megjárhatod. Különben, ha valami baj történne, csak sikíts,
és mi rögvest ott leszünk.
Mück Mári közölte vele, hogy az ő sikítása már önmagában
is elegendő bármilyen veszély elűzésére, majd büszkén
kihúzva magát ismét a konyhába vonult.
A harmadik tálcán sorakozó három fedett tányér, amin
Merkelné híres birkapaprikása illatozott, valamint a melléjük
tett fél kenyér és kancsónyi tejeskávé azonban – bár a kis
mindenes nagyon igyekezett – sosem teljesíthette be eredeti
küldetését. Márika óvatosan lépkedett az ajtóig, majd a cipője
orrával kopogtatott. Bentről mélyen zengő, durva
férfihangok, asztalra csapkodott kártyalapok zaja, és olcsó
bagó bűze szűrődött ki, ám választ nem kapott. Újra és újra
próbálkozott, mindhiába, míg végül már azon volt, hogy
egyszerűen az ajtó elé teszi a tálcát, aztán szer’usz világ, majd
csak kiesz odabentről valakit a jó fene, aki aztán vagy
észreveszi a vacsorát, vagy pechére egyenest belégyalogol.
– Micsoda süket alakok – motyogta Márika, és már épp
lehajolt volna, mikor rigli kattant, és az ajtó mégiscsak
kitárult.
Sosem lehet már megállapítani, hogy a kislány álla, vagy
kezéből a tálca esett-e le hamarabb. A férfi, aki a küszöbön
túlról nézett rá, az utóbbit ugyan megpróbálta elkapni, ám
hirtelen mozdulatával csak annyit ért el, hogy a forró
tejeskávé a kezére, a birkapaprikás pedig Mück Mári
szoknyájára ömlött.
– A nyavalyakórság törje ki! – káromkodott a fickó, majd a
rá meredő szemekbe nézett, és maga is hátrahőkölt
meglepetésében. – Nocsak, a töpszli rotlaufet-218!
– Rotlaufer az öreganyád reumás térgyekalácsa – vágott
vissza Márika, majd két karját kitárva kiáltott: – Te meg mi a
sápkóros istennyilát keresel itten, Herrdoktor?

Pest, 1901. január 20.

Az ablak úgy robbant be, mintha egy egész mozdony

rontott volna neki teljes gőzzel. A fejsze első két csapásától a

218
kocsitolvaj (korabeli szleng)
leányszobában üvegdarabok milliói záporoztak szerte, majd
három újabb ütés faszilánkokkal terítette be a bútorokat.
Dermesztő hideg áradt a gang felől. A kinti gázlámpák gyér
fényében a medvetermetű férfi fejszéjével kiütött még néhány
megszorult üvegdarabot, majd egyszerűen belépett a
helyiségbe.
Karlinka ekkor már a ruhásszekrény előtt állt és
tekintetével valami olyan tárgy után kutatott, amit
fegyverként használhatna. Kintről ordibálás, lövések zaja,
majd fájdalmas üvöltés ért el hozzá.
– Arra kerítsd!
– Rohaggyá szét, sipszli219, most meghalefollak220!
– Kilyuggattak, komák! Segíjjen valaki!
– A konyhában is vannak! Ide gyorsan, agyonverik az
uramat!
– Megállni, különben...
Újabb dörrenések hallatszottak. Ezek a zöld szobában lakó
öregúr revolverei lesznek – gondolta Karlinka. – Csakhogy
túl messze, valahol a földszinten pufogtat, így hiába kiáltanék
neki.
Az egész Pilisy-házban folyt a csata, méghozzá a
legelkeseredettebb, legvéresebb formájában. Karlinka
hálóruhája szélét felkapva hátrált el az ablaktól, és persze a
férfitól, aki épp félrerúgta a kisasztalt, miközben hangosan
zihálva fújtatott. Habár még legalább négy lépés volt
közöttük, a leány máris érezte a támadóból áradó avas bűzt,
ami a nyúlós bagóié, a rossz pálinka és a mosdatlanság
fertelmes elegyéből állt össze.

219
rendőr (korabeli tolvajszleng)
220
halef = kés (korabeli tolvajszleng)
 – Mit akar tőlem? – kiáltott Karlinka, kezével a levélbontó
kés után matatva.
A férfi nem felelt. Tán meg sem hallotta a kérdést.
Torkából állati morgás tört fel, mikor fejszéje beleakadt az
ágyról lelógó pehelypaplanba. Megrázta a fegyvert, mire a
finom szövet halk reccsenéssel széthasadt, és az
üvegcserepek, faszilánkok mellé immár lúdtollak is
csatlakoztak.
Karlinka matató keze valami sokkal jobbra lelt, mint a
levélbontó kés. Márika megint nem pakolt el rendesen, így a
nagy szabászolló, amivel esténként a kis cseléd képeket
szokott vagdosni a Vasárnapi Újság és más lapok régi
példányaiból, hogy aztán csirizzel a füzetébe ragasztgassa
őket, most hűvösen simult a leány ujjai közé.
– Megállj, te ócska mázoló221'. – kiáltott valaki a Pilisyház
udvarán.
– Dögölj meg, vamzer222'. – jött rá a felelet, amit aztán
ökölcsapások, vad dulakodás, majd elfúló hörgés
egybegabalyodó zaja kísért.
A lányszobában döngő léptekkel előrenyomuló férfi
következő áldozata a fal mellett álló fésülködőasztalka lett.
Amint elhaladt a karcsú kis bútor előtt, szeme sarkából
megláthatta saját tükörképét, és – azt gondolván, hogy van
ott valaki – a fejszéjével nyomban odacsapott. Karlinka
elhűlve nézte a férfi őrjöngését, aki nem elégedett meg a kis
tükör szétzúzásával, de az egész asztalkát darabokra törte,
miközben ocsmány szavakat ordított, melyek mind a női nem
ellen irányultak.

221
felbérelt verekedő (korabeli tolvaj szleng)
222
besúgó, áruló (korabeli tolvajszleng)
 – Büdös lubnyi! Mocskos riherongy, nesze, most
megkapod!
A fésülködőasztalka roncsain tapodva a férfi végül ismét
Karlinka felé fordult. A körfolyosóról beszűrődő fényben a
leány emberi archoz alig hasonlító, torz pofát pillantott meg,
amit hajtőtől állig egy rég beforrt, ám mégis hátborzongatóan
mély heg szántott végig. A behatoló bal szeme őrült izzással
meredt Karlinkára, míg a másik tiszta, mármár jóságos
pillantással simogatta, bár valahogy kissé csálén állt, mintha
kifelé bandzsítana. Üvegből van – állapította meg a leány
tudatának azon része, mely még ebben a végzetes pillanatban
is képes volt józan gondolatokat teremni. – Jobbra tehát alig
lát valamit!
– Nézd, mit tettél velem – hörögte a férfi, fejszéjével az
arca felé intve. – Gyönyörködj a művedben, ribanckirálynő!
Nincs magánál – döbbent rá Karlinka. – Talán a harc, míg
a szobámig jutott, vagy az ital, esetleg egyszerű őrület lehet az
oka. Azt hiszi, hogy én torzítottam el az arcát, és most bosszút
akar állni. Vajon hány lánnyal végzett már ugyanezért?
A földszint irányából női sikoly szállt az éjszakai ég felé,
mire a férfi felnevetett.
– Sikíts, ahogy a torkodon kifér – morogta hordómellkasa
mélyéről, majd felemelte a fejszét, és Karlinka felé indult. –
Üvölts, míg van mivel, lotyó!
A fehér kísértet úgy bukkant elő a semmiből, ahogy az a
foglalkozásához illő: egyik pillanatban még nyoma sem volt, a
másikban viszont már fülrepesztő visítást hallatva suhant át a
szobán, két kezével magasra emelve a rézállványról lekapott
mosdótálat. A támadás – különösen, mivel jobbról érkezett –
teljességgel váratlanul érte a férfit. A fehérpendelyes kísértet
nagy lendületet véve csapott le a fickó koponyájára, akkorát
ütve a mosdótállal, hogy az menten ripityára tört. Néhány
vérfagyasztó másodpercig nem történt semmi. A támadó
talpon maradt, még csak meg sem ingott igazán, csupán az ép
szeme lett kissé zavarosabb. Azután a torz pofa elvicsorodott,
a bal kar meglendült, és az apró termetű kísértet feje a
hirtelen ökölcsapástól hátrabicsaklott.
– Márika, ne!
Karlinka a kislányhoz akart ugrani, de a férfi kitárt karral
az útját állta. Mück Mári az ablak és a bútorok roncsain
heverve mindkét kezével az orrát fogta, amiből
megállíthatatlanul dőlt a vér, és épp olyan sipító, vinnyogó,
fájdalmas hangokat hallatott, mint az anyjuk emlői körül
birkózó kutyakölykök.
Ekkor Karlinka végzetes hibát követett el. Ahelyett, hogy
kivárta volna a férfi támadását, hogy aztán a combja mellé
simított ollóval ledöfje őt, maga lendült előre,
szabászfegyverét a magasba tartva. A torzpofájú egyetlen
eleven szemében elégedett fény csillant, miközben bal keze
már a levegőt szelte. Az ütés épp a Karlinka csuklójában futó
ideget találta el. A leány érezte, amint a kín végighasít a
karján, egészen a hónaljáig. Izmai azonnal elernyedtek, és az
olló kihullott az ujjai közül. A következő pofon szintén attól a
követhetetlenül gyors bal kéztől érte. A férfi gyakorlott
nőverőként repesztette fel a leány ajkát, egyúttal földre
küldve őt.
Karlinka az íróasztal elé zuhant, beverve tarkóját annak
peremébe, amitől hirtelen minden olyan homályossá vált,
mintha tengervízzel töltötték volna fel a szobát. Zavaros
emlékképek úsztak a szeme előtt. Mück Márit és önmagát
látta, amint az ágyon ülve egymással sugdolóznak, miközben
ő egy füzetbe jegyzetel.
– Herrdoktor? – kérdezte Karlinka. – Miféle név ez?
 – Igen jóféle – állította Márika. – Legalábbis mifelénk, a
Tabánban. Herrdoktor sosem hirigelt meg senkit, viszont úgy
tudja feltörni a zárakat, mintha maga az Úr angyala vezérelné
a kézit.
– Nem hinném, hogy az Úr angyalai segítenék a betörőket.
– Pedig igen! – vetette fel pisze orrát dacosan Márika. –
Herrdoktor maga mondta nékem, hogy mikor gondja akad
egy-egy zárral, elég csak kicsit fohászkodnia, néhány szóban
emlékeztetve az Urat szegény híve rossz sorsára, és akkor
menten ott terem...
– Jó, ezt inkább hagyjuk – csóválta a fejét Karlinka. –
Inkább arról beszélj, mit sikerült kiszedned belőle?
– Hát... – vonogatta vállát túl bő hálóingében a kis cseléd.
– Megmondom az őszintét: nem sokat. Herrdoktor nem
olyan vindisgréc ember, mint átabotában a tabániak, akik
még aztat is képesek elpletykálni, ami majd csak jövőre fog
megtörténni.
– Diszkrét betörő – sóhajtott Karlinka. – Na, szépen
vagyunk.
– Annyit azér’ kinyökögött az a nagy mélák, hogy ide nem
brámázni223 hítták.
– Hanem miért?
– Szemfülelni, hogy más se brámázhassék. Herrdoktor a
zárak szakértését míveli. Minden órában átal kell néznie a
házba vezető összes ajtót, ablakot, de még a pince
széncsúszdás nyílását is, hátha valaki megpiszkálja
valamelyiket.
– Ezt értem, de mi van a többiekkel?

223
bolttörő, betörő (korabeli tolvajszleng)
 Mück Mári megint csak a vállát rángatta, ám most már
fintorgott is hozzá, így jelezvén, hogy erről még kevesebbet
mondhat.
– Asszem, a vörös szobában négy rendőrféle lakhatik –
mondta végül, bár nem túl nagy meggyőződéssel. – Egyikük
őrmesternek akarta híni a másikat, de az úgy rámeredt, hogy
menten belérekedt a szó. A revolveros bácsika mosolygós,
mint Szent Miklós az üdvkártyákon, amiket az apácák
osztogatnak az Úr Jézus születése napján, de azt, hogy mi
dolga a Pilisy-házban, a rossznyavalya se tudja. A Herrdoktor
haverjei meg... Hát, ahogy elnéztem a fizimiskájukat,
mázolok lehetnek.
– Szóval bűnözők?
– Ahogy magam is az vagyok – húzta ki magát büszkén
Márika. – Tabáni rajzos és csibézerjány, aki már konflislovat
is lopott, mégse nem sittelték be a hék.
– Igaz – görbítette felfelé a szájsarkát Karlinka. – Ahogy
tudom, helyetted szegény Fecskát vitték a toloncba. Még
szerencse, hogy a báró úrnak sikerült őt kihoznia.
– Jól van, na! – horgasztotta le a fejét Márika. – Majd
bocsánatot kérek tőle...
A békés emlékképet irtózatos üvöltés szaggatta szét.
– Talpra, rima! – bömbölte a férfi, és hogy gyorsabban
elérje célját, bal kezével torkon ragadta, majd felfelé rántotta
a leányt. Karlinka fuldokolva csapkodta támadója vállát,
mellkasát és karját, sőt, egyszer még a borzalmas arcot is
sikerült elérnie, ám nyakán a pokoli szorítás szemernyit sem
lazult. A férfi oldalra lépett, magával rántva áldozatát, akit
úgy szorított a falnak, hogy annak két lába ne érhesse el a
padlót.
 – Levegő kéne, mi? – hörögte a támadó élvezettel, egész
közel hajolva az egyre bágyadtabban hadonászó Karlinka
arcához. – Nekem meg az kell, hogy rám hasonlíts!
A leány látta, amint a fejsze felemelkedik. Már nem ütött,
nem is hadonászott, elszállt minden ereje. Csupán azon
csodálkozott, vajon a sebhelyes pofát miért takarja egyre több
szeszélyesen pattogó, szikrát hányó, tüzes kis karika, ami a
semmiből érkezik, hogy aztán kihunyva még több és szebb
karikának adja át a helyét.
A fejsze végre elérte azt a legmagasabb pontot, ahonnan
kellő lendülettel tud majd lecsapni. Karlinka inkább a gyilkos
szerszám acélszürkére fent élét nézte, semmint a szörnyű
arcot, ami egyébként is lassan távolodni kezdett tőle.
A pukkanás egészen jelentéktelen volt, legalábbis a Pilisy-
házat betöltő csatazajhoz képest. A férfi csodálkozva nézett
Karlinkára, ép szeme hatalmasra kerekedett az ámulattól,
majd hirtelen közeledni kezdett, mintha meg akarná csókolni
áldozatát. Közben bal keze lecsúszott a lány torkáról, mire
Karlinka hosszú, elnyújtott hörgéssel nyelni kezdte a levegőt.
Támadója ujjai közül kifordult a fejsze, és hangos
csattanással a padlóra hullt. A lány végre biztos talajt érzett a
lába alatt, így hátát a falnak vetve próbálta eltaszítani
magától a hatalmas testet, mely egyenesen felé zuhant. A férfi
térde megroggyant, arca a lány hasának nyomódott, majd
oldalra fordult, és végül hanyatt esve elterült.
A szoba ajtajában egy angyal állt. Alakját ragyogó fény
vonta körbe, zilált haja glóriaként ragyogott, és két mereven
előre tartott keze egy apró, kékes füstcsíkot eregető
derringert 224 szegezett egyenesen Karlinkára. A következő

224
Kis csőhosszúságú pisztoly, amit az 1830-as években Henry Deringer
fegyverkészítő talált fel. Általában önvédelmi célokra használták. Ilyennel ölték
meg Abraham Lincoln elnököt is.
pillanatban újabb férfi lépett a gangról az ablakon át a
szétdúlt szobába. Róza asszony, mert persze ő volt a folyosó
légszeszlámpái által megvilágított angyal, ráfogta fegyverét,
ám hiába húzta meg a ravaszt, a kakas ugyan csettent, a
pisztolyban azonban nem volt több töltény.
– Ki ne lyukasszon már, naccságos asszony! – mordult
sokkal inkább sértődötten, mint ijedten az új behatoló. – Én
vagyok az, a Herrdoktor!
Ezt hallva Róza asszony a romhalmaz tetejére dobta
immár hasznavehetetlen fegyverét, és Karlinkához rohant.
– Jó... – szólalt meg a lány, de a torkát tüzes parázs égette,
a nyelőcsöve fájt, a tűzkarikák némelyike pedig még mindig
ott ugrált a szeme előtt. – Mi... Minden rendben. Jól vagyok.
– Eriszd mán el, hadd egenyesítsem ki – hallották meg
ekkor Herrdoktor hangját. – Ide látom, hogy eltört, oszt ha
nem engeded megreparálni, eztán Csáléorrú Mári lesz a
neved, hallod-e?
A kis cseléd hallotta, és annyira bedühödött, hogy – bár
még mindig a padlón feküdt – mindkét öklével a mellette
térdeplő férfi felé sújtott. Herrdoktornak ennyi épp elég is
volt, hogy baljával lefogja a kalimpáló kezeket, jobbjával
pedig megragadja, és egyetlen gyors rántással helyére igazítsa
a ferde orrot. Hátborzongató roppanás, majd velőtrázó sikoly
következett, amit a kislány szitkokkal elegy sírása követett.
– A repedés gyönne rád hosszába, te lókupec srenker,
hiszen megölsz!
– Az nem én vagyok – nevetett rá Herrdoktor, majd felállt,
és a földön heverő halott férfi fölé lépett. – Azannya, hisz ez a
Szemes! Néha betévedt a Tabánba is, de szerencsére mindég
hamar elette onnét a fene.
– Szemes? – nézett a torz arcú hullára Róza asszony.
 – Mer’hogy csak egy volt neki – magyarázta Herrdoktor,
cipője orrával a hölgy felé fordítva a halott fejét, hogy az is
láthassa az üvegből készült szemgolyót. – A nője verte ki neki
baltával úgy nyolc esztendeje, most meg tessék: végképp
bevégezte az ipsze. Különben nem kár érte. Aljas gyilkos,
rossz kártyás és diliflepnis őrült volt, akit még a Lipót is
inkább gyógyultként az utcára köpött, csak ne kelljen őkéimét
odabe tartani. Száz szónak is egy a vége: ez igazán szép lövés
volt, naccságos asszonyom!

Pirkadatra a Pilisy-ház dugig telt rendőrökkel és civil ruhás

detektívekkel, akiket azonban egyforma felöltőjükről és
keménykalapjukról tán még könnyebb volt felismerni, mint a
pléhgombos zubbonyt viselő törvényszolgákat. Az épület
állandó lakói a nagyszalonban gyűltek össze, és csupán ketten
hiányoztak közülük. Merkel urat az éjszakai támadók
kegyetlenül megverték, így őt az orvos, aki elsőként érkezett a
házba, azonnal a Rókusba szállíttatta. A másik hiányzó Juló
volt. Márika állítása szerint a cselédlány éjfél körül ment be a
kamrájába, és anélkül oltotta le a lámpát, hogy előtte
megmosdott volna.
– Gondótam is, hogy kezd mán teljesen elkanászonni,
annyira ráment a fejire a szerelem – mondta a kis mindenes,
külön-külön megszenvedve minden szóért, mivel az arca
immár hatalmasra dagadt, így a beszéd nagy fájdalmat
okozott neki.
 – Miféle szerelemről dadogsz itt? – förmedt rá a kockás
öltönyt, vikszolt bajszot és angol módira formált
keménykalapot viselő detektív, aki a házba érkezett rendőri
erők vezetőjének tűnt és Detrich felügyelőként mutatkozott
be.
– Vót neki egy lakatosa – magyarázta Márika, és a szeme
könnybe lábadt az ismét fellüktető kíntól. – Aztat mondta,
hogy hamarost kilép a szógálatból, mer’ a lakatos elveszi, és
aztán szer’usz világ, élnek boldogul, mint a verebek, vagy
mik.
– Méghogy szerelem – vicsorgott Detrich a szalon
pamlagán ülő négy nő előtt állva. – A ti fajtátok nem ismeri a
szerelmet, csakis az üze...
– Uram, fogja vissza magát! – csattant fel ekkor Madame
Rose hangja. – Az én házamban senki nem beszélhet így a
személyzettel.
Karlinka mindeközben lopva rácsodálkozott a mitugrász
felügyelőre. A fickó első perctől kezdve úgy járt-kelt a Pilisy-
házban, mintha bűzlő mocsárba tévedt volna, ahol maga a
levegő is fertőző. Vörhenyes arcán mélységes undor ült, szája
rángatózott, mintha épp köpni készülne, és bár mindent
alaposan megszemlélt, a házban élő nőket eddig gondosan
elkerülte. Ez a különös, viszolygás szülte „szégyenlőség”, no
meg Márika bepólyált krumpliorra és a Karlinka arcát csúfító
véraláfutás lehetett az oka, hogy bár a Hül- házban egyszer
már találkoztak, a detektív mégsem ismerte fel őket.
– Itt, kérem, az éjjel csata dúlt – szólt valamivel
halkabban, de továbbra is mélységes megvetéssel Detrich, ám
közben a szemét nem Róza asszonyra, inkább valahová a nő
mögé szegezte. – Valóságos háború nyomaira leltünk.
Ablakok, ajtók betörve, bútorok széthasogatva és vér...
Bizony, asszonyom, rengeteg vér mindenfelé!
 – Egyetlen percig sem tagadtam, hogy megtámadtak
minket – felelt Róza asszony kimért hangon, egyik karjával a
még mindig pityergő Merkelnét, a másikkal Márikát ölelve
magához. – Épp ezért várom el öntől, hogy áldozatokként
tekintsen ránk, akiket segíteni, és nem vallatni kell.
– Áldozatok, mi? – Detrich épp csak fel nem nevetett. –
Azt hiszi, hölgyem, hogy nem tudom, miféle házat vezet
maga?
– Olyan házat, melynek múlt szombaton két miniszter,
három államtanácsos, néhány képviselő és a maga főnöke,
Rudnay Béla főkapitány volt vendége!
– Tudom, hogy befolyásos barátai vannak, asszonyom,
csakhogy én nem ijedek meg tőlük. Az olyanok, mint ön,
mindenhová befészkelik magukat, kihasználva a becsületes,
igaz magyar emberek férfiúi gyengeségét, hogy rajtuk
élősködjenek...
– Ebből elég, felügyelő! – állt fel a pamlagról Róza
asszony, aki sötétlila hálóköntösében, büszke
szálfatermetével és villámló tekintetével most valóban
haragvó Brünhildának tetszett. – Ha vádol valamivel,
tartóztasson le, de az ostoba boszorkányüldözésére nem
vagyok kíváncsi. Az, ahogyan ebben a házban élünk, csakis a
mi dolgunk. Én sem kérdem öntől, ki volt az a nőcske, aki úgy
két napja nyomot hagyott rúzsával a gallérja bal oldalán, de
biztos nem a felesége, hisz egyrészt magának nincs gyűrűje,
másrészt a neje sosem engedné így az utcára lépni.
A szalon mindkét ajtajában állt egy-egy rendőr, akik most
egyszerre hallattak furcsa, nyöszörgő hangokat.
– Kuss legyen! – ordított rájuk Detrich. – Aki röhögni mer,
azt a karcerba225 csukatom, világos?! Maga pedig... – lépett

225
fogda, zárka
Madame Rose felé a detektív, ám ezzel csak rontott a
helyzetén, mivel legalább fél fejjel volt alacsonyabb a
fehérkaméliás hölgynél, mely különbség így még feltűnőbbé
vált.
– Maga csak ne hepciáskodjon itt nekem! Három hullát
találtunk a házban. Hallja, amit mondok? Három ismeretlen
férfi holtteste hever szanaszét, és maga még feltételeket mer
szabni?!
Anélkül, hogy bárki kopogtatott volna, a szalon
lépcsőházhoz közelebbi ajtaja kivágódott, és a meghökkent
rendőrt félretaszítva, Ambrózy báró jelent meg a helyiségben.
Karlinka észrevette, hogy a fiatal férfi tekintete villámsebesen
rebben végig rajtuk, mintegy fotográfiát készítve a négy
nőről, majd mikor viszonylag épnek találta őket, feszült
arcvonásai nyomban kisimultak.
– Drága Róza, jöttem, amint hírét vettem az eseménynek –
sietett Ambrózy báró a ház úrnőjéhez, könnyű kézcsókkal
üdvözölve őt. – Miért nem küldetett értem azonnal?
– Sajnos nem állt módomban, kedves barátom – felelt
Madame Rose. – A szomszédok riasztották a rendőrséget,
aztán meg ez az ember itt – a detektív felé pillantott –
kijelentette, hogy foglyok vagyunk.
– Nohát, kit látnak szemeim – játszotta a csodálkozót
Ambrózy báró –, a derék Detrich nyomozó szállt ki
személyesen!
– Már felügyelő, báró úr!
– Annál inkább csodálkozom, hogy vette a fáradságot egy
ilyen egyszerű ügy miatt kikelni a jó, meleg ágyból.
– Egyszerű ügy? – vonta fel szemöldökét Detrich. –
Honnan veszi, hogy az?
– A detektíveitől, akik odakinn már szinte minden munkát
elvégeztek maga helyett – felelte gyilkos mosollyal a báró. –
Vettem a bátorságot, hogy elbeszélgessek velük, így akár
össze is foglalhatom önnek, amit a jelentésében le kell majd
írnia.
– Tudja mit, nagyságos úr, vágjon bele – fellengzősködött
Detrich, kényelembe helyezve magát az egyik széken. – Akár
még szórakoztató is lehet, ha egy ámátőr magánkutató. ..
– Magándetektív! – javította ki Ambrózy báró.
– Már maga ez a szóösszetétel is nevetésre ingerel, hisz
úgy hangzik, mintha azt mondanánk: napszámba járó király
– gúnyolódott a felügyelő, mellkasa előtt összefonva két
karját. – Sebaj, lássuk a medvét!
– Ahogy parancsolja – hajolt meg a báró, akiről minden
sértés lepergett, ám mondandóját eztán nem Detrichez,
inkább a szalon perzsaszőnyegéhez intézte. – Az odakint
fürkésző detektívek által összegyűjtött nyomok alapján
megállapítható, hogy éjjel négy óra tájt hozzávetőleg húsz
ismeretlen hatolt be a házba, méghozzá a cselédkapu felől. A
zár ép, tehát volt köztük egy képzett srenker, vagy valaki az
ittlakók közül összejátszott velük és beengedte őket.
Róza asszony álla megfeszült, két kezét összekulcsolta
maga előtt, de hallgatott.
– A behatolók azonnal szétszéledtek az épületben, és
megpróbáltak minél tovább észrevétlenek maradni – folytatta
Ambrózy báró –, csakhogy az első emeleten szemben találták
magukat Kiss II. János tizedessel...
– Micsoda?! – ugrott fel a helyéről Detrich. – Azt állítja,
hogy ma éjjel egy rendőr is volt a házban?
– Tévedés – jött a válasz, csakhogy nem Richárdtól,
hanem attól a kerekded arcú, erősen őszülő férfitól, aki ebben
a pillanatban éppúgy kopogtatás nélkül lépett be, mint
korábban a báró. – Nem egy, hanem pontosan öt rendőr
tartózkodott itt.
 – Zsarnay rendőrtanácsos – esett le Detrich álla. – Maga
meg hogy... mikor...?
– Fejezze be a habogást – dörrent rá a férfi, akit Márika
mindeddig csak úgy emlegetett, mint a „revolveros bácsika”.
– A gyermekded viselkedésével rossz fényt vet a Magyar
Királyi Rendőrségre. Egyébként a kérdésére, amit képtelen
volt kinyögni, itt a válasz: Róza asszony, aki régtől fogva igen
kedves barátom, kért meg rá, hogy néhány markos legénnyel
költözzünk be hozzá néhány napra.
– Mégis, mi okból, ha szabad kérdenem? – kelepelte a
felügyelő.
– Hírét vettük, miszerint alvilági körökben az a hír járja,
hogy új bűnbanda szerveződik, ami bordélyok kirablására
akarja specializálni magát. A besúgóink azt is jelentették,
hogy első célpontjuk a Magyar utca 20. lesz.
– Pedig ez nem is nyilvánosház, csupán szerény szalon –
jegyezte meg csendesen a fehérkaméliás hölgy.
– Ahogy mondja, kedves Róza – biccentett készségesen
Zsarnay rendőrtanácsos. – Mi más lehetne, ha egyszer maga
a miniszterelnök úr őfőméltósága is meg szokta látogatni.
Egyetért, Detrich?
– Hát hogyne, uram, a legnagyobb mértékben –
csikorgatta fogát a felügyelő.
– Helyes – nyugtázta Zsarnay. – Nos tehát, mint
mondtam, négy kollégámmal, akik egyébként a
szabadidejüket áldozták fel a kérésemre, beköltöztünk a
házba, felvéve az őrpozíciót. Akadt még további három
segítőnk, csupa civil úr, akiket azonban még a rendőrség
megérkezte előtt elküldtem, mivel családos emberek lévén
inkognitójuk megőrzéséhez ragaszkodtak.
 Herrdoktor, mint jó hírét féltő férjecske – gondolta
Márika, akiből csak azért nem buggyant ki a nevetés, mert az
rettentő sok fájdalommal járt volna.
– Sajnálatos módon épp Győző bátyám egyik embere volt
az, aki elsőként a rablók útjába került – vette vissza a szót
Ambrózy báró. – Kiss IL tizedest hamar legyűrték, ám mielőtt
eszméletét vesztette volna, sikerült a sípjába fújnia.
Karlinka is emlékezett a hangra. Azt hitte, vonatfütty, így
az álma utazással folytatódott.
– Ezután, hogy úgy mondjam, elszabadult a pokol –
emlékezett Zsarnay. – Én és az embereim nyomban akcióba
léptünk, igyekezvén megakadályozni, hogy a brigantik a
második emeletre, a hölgyek szobáinak közelébe jussanak.
Őszintén mondhatom, hogy nagyobb csatát mainapság
legfeljebb Dél-Afrikában a búrok és az angolok vívnak
egymással. A banda minden tagja állig fel volt fegyverezve, és
ölni sem volt rest, épp ezért kettőt közülük kénytelen voltam
lepuffantani.
– Az embereim három hullát találtak – mondta Detrich.
– Sajnos ebben is téved, felügyelő – igazította helyre
Ambrózy báró. – Mialatt ön itt a hölgyeket egzecíroztatta226,
a személyzeti bejárat melletti szenespincében megtalálták
Detre Juliska cselédlány holttestét is.
– Juló! – sikkantotta Merkelné. – De hát mér bántották
szegényt?
– Úgy tűnik, ő volt az, aki beengedte a rablókat. Ott hevert
mellette a kulcs, ám miután elvégezte a dolgát, mint veszélyes
tanút, azonnal megfojtották.

226
katonai gyakorlatokat végeztet, parancsolgatással irányít, ráncba szed,
megfegyelmez
 Nyomasztó, bár igen rövid csend borult a szalonra, amit
végül ismét Ambrózy báró szenvtelen hangja tört meg.
– Habár Győző bátyám és az emberei igen derekasan
helytálltak, egy rablónak mégis sikerült feljutnia az emeletre.
Ez a különösen veszedelmes, egyébként a rendőrség által
régóta körözött személy, kinek spitzneve Szemes, betört
Schumayer kisasszony budoárjába, és ha ez a cselédlány,
valamint Róza asszony közbe nem lép...
– Az a férfi fejszét emelt az unokahúgomra – mondta
Madame Rose –, ezért hát kénytelen voltam lelőni őt.
– Ez igazán, hm, elfogadható történetecske – pödörgette
vikszos bajszát elgondolkodva Detrich. – Mondja,
asszonyom, van önnek engedélye a lőfegyverre?
– Magam írtam alá vagy két esztendeje – reccsent közbe
Zsarnay, mire a detektív dühtől rángó arccal bólintott.
– Bűnbanda, hát persze, hiszen ez tisztán látható –
morogta. – Akkor hát, hölgyeim és uraim, nekem itt ma már
nincs is több dolgom. Ha megengedik, távozom.
Miután Detrich és a két rendőr magára hagyta a kis
kompániát, Zsarnay a hölgyek hogyléte felől érdeklődött,
együttérzőn hallgatva végig Merkelné könnyekkel, valamint
Márika fájdalmas sziszegéssel kísért panaszait. Mindeközben
Róza asszony a tálalószekrényhez lépett, és kitárva annak
ajtaját, konyakot töltött az apró poharakba.
– Úgy hiszem, egy kis lélekmelegítő most igazán ránk fér –
kínálta körbe az italt tőle szokatlan, kissé remegő hangon.
Karlinka még sosem látta a ház asszonyát ilyen esendőnek,
hát gyorsan kivette kezéből a tálcát.
– Igyunk hát a sikeres akcióra – szólt Zsarnay
rendőrtanácsos, ám a fehérkaméliás hölgy hevesen megrázta
a fejét.
 – Nem – mondta. – Jobb szeretném, ha a kis Juló
emlékére innánk. Szegény bolond teremtés, vajon mi vihette
rá, hogy az árulónk legyen?
– Minden bizonnyal a pénz vagy a szerelem – vélekedett
Ambrózy báró. – Esetleg a kettő kombinációja. A nők tetteit
legtöbbször eme két dolog irányítja.
– Miként a férfiakét is – jegyezte meg Karlinka élesen, ám
mielőtt a szópárbajból vita kerekedhetett volna, Róza asszony
felemelte a poharát.
– Julóra. Legyen neki könnyű a föld, még ha majdnem
meg is öletett minket.
Az erős ital pillanatok alatt megtette hatását,
köszönhetően ama ténynek, hogy az éjszakai kaland részesei
még nem reggeliztek, ráadásul mind fáradtak és kialvatlanok
voltak. Márika a selyempárnákra dőlve nyomban elaludt,
Merkelné viszont ismét pityeregni kezdett, Róza asszony
pedig keblére vonva szakácsnője fejét, vigasztalgatta őt.
Mindeközben Zsarnay és a báró diszkréten félrevonultak, oly
halkan beszélgetve egymással, hogy még a suttogásuk
foszlányai sem juthattak el a hölgyekig.
Karlinka lopva a két férfit figyelte. Zsarnay heves
gesztusokkal magyarázott, többször is a padló felé bökve,
mire a báró arca, sőt egész teste megfeszült, mintha
legszívesebben azonnal elrohanna. Két percbe sem telt, és a
férfiak valóban kimentették magukat, majd sietve távoztak.
– Összeütök valami könnyű reggelit – állt fel a pamlagról
Karlinka. Róza asszony oda sem figyelve bólintott, jelezve,
hogy felőle azt tesz, amit akar.
A ház még mindig nyüzsgött a rendőröktől és
detektívektől, ám úgy tűnt, hogy dolguk végeztével a
legtöbben immár csak unott képpel bóklásznak ide-oda, vagy
épp kisebb csoportokba verődve beszélgetnek. Karlinkát, aki
fodros hálóköntösében surrant el mellettük, alaposan
megbámulták (akadt oly pimasz, aki még csettintett is a
nyelvével), de útját állni, kérdőre vonni a lányt egyiküknek
sem jutott eszébe.
Zsarnay rendőrtanácsos világéletében nyughatatlan,
mindig fürge léptű, sokat rohangáló ember volt, így nem
csoda, hogy minden lábbelijét megvasaltatta. Karlinkának
épp ezért csupán a hallására kellett hagyatkoznia, azt
figyelve, merre kopognak a mesternyomozó cipői. A fémesen
csattogó léptek a földszintre, majd a kövezett udvarra
vezették. Mikor a cselédlépcsőház sarkán kitekintett, még
láthatta, amint a két férfi mögött becsukódik az ajtó, ami a
pincében lévő mosókonyhába nyílt. A bejárat előtt marcona
rendőr állt, két kezével markolva ólmos botját. Erővel itt
senki át nem juthatott, ám a furfang olyan, mint a víz:
kedvesnek, simogatónak látszik, csakhogy a maga állhatatos
módján bármikor lyukat vág a legkeményebb sziklába is.
– Biztos úr! – szaladt Karlinka lélekszakadva a poszthoz. –
Jaj, de jó, hogy látom, drága biztos úr.
– Mi lelte, galambom? – vonta fel szemöldökét a rendőr,
aki a lengén öltözött, kissé selypegve, vidéki mód beszélő
leányt cselédnek nézte. – Tán csak nem ég a ház?
– De bizony, hogy mindjárt ég, biztos úr – kapott az
ötleten Karlinka. – A gonosztevők közül egy elbújhatott a
szenespincében amott, az udvar túlvégiben, és most
bosszúból ránk akarja gyújtani az egész kócerájt. A Detrich
főnyomozó úr üzeni, hogy tessen gyorsan oda által állni, míg
ők a másik oldalról megszorítják. Zajt viszont nem szabad
csapni, nehogy azelőtt lobbantson lángot, hogy rája vetik
magukat. Miután a rendőr távozott, Karlinkának már csak
arra kellett ügyelnie, hogy a lehető legnagyobb csendben
jusson le a mosókonyhába. A meredek lépcsőt egyetlen
olajlámpás világította meg, a hűvös mélyből viszont fény
derengett, így jól láthatta, hová tegye a lábát. Amint lefelé
ereszkedett, a dermesztő hideg, melynek könnyű hálóköntöse
nem állhatta útját, lassan enyhült, hisz az épület kazánja a
falon túl dohogott. Karlinka a lépcső aljára érve kihalt
folyosót látott, melyből jobbra és balra is több ajtó nyílt, és az
egyik alatt fény szivárgott kifelé.
– .. .kezdjünk vele? – csípte el Zsarnay mondatának végét,
midőn a falhoz lapulva közelebb osont. – Szívem szerint itt
helyben fellógatnám a gazembert.
– Nem hinném, hogy Madame Rose örülne az efféle
dekorációnak – szólalt meg odabenn Ambrózy báró. –
Egyébként mit tudunk róla? Mármint azon kívül, hogy az
éjszakai banda tagja.
– Az egyik emberem felismerte – felelt Zsarnay. – A neve
Petróc Ferkó, alvilági nevén Nyúlcipő. Néhány éve még
közönséges besurranó volt, aki oly sebesen tudott a
helyszínről kereket oldani, mint a szél. Innen a gúnyneve.
Ártalmatlan betörő hírében állt, és mindaddig tényleg nem is
bántott senkit, míg az egyik könnyűnek vélt munkája során
szemközt nem találta magát egy idős asszonnyal, aki visítani
kezdett, mire ez a himpellér agyonverte.
– Hazugság! – hördült fel ekkor egy addig ismeretlen,
végtelenül elgyötört hang. – Csak megtaszajtottam kicsinyt,
mire az a szipirtyó hanyatt esett, oszt mindjárt vége vót.
– Pofád befogod! – ripakodott rá Zsarnay oly hevesen,
hogy még az ajtón kívül hallgatózó Karlinka is összerezzent. –
Inkább arról beszélj, ki küldött ide és miért?
– Dejszen már mindent elmondtam a méltóságos kapitány
úrnak – nyöszörögte a férfi. – Tiszteltetem mindkét öklét,
amivel engemet órákon át ütni méltóztatott, meg a vasalt
cipőjét is, amit a vesém többé bizton nem felejt, de esküszöm
szegény édesanyám lelkének üdvére, hogy mást vallani nem
tudok. Három napja híttak minket össze a Hét Tetű 227-be,
amit egy idegen úr egész éccakára kibérelt. Akadt is balhé a
bejáratnál, néhány törzsvendéget vissza köllött pofozni az
utcára, de aztán béke lett.
– Miféle úr hívott össze benneteket? – kérdezte Ambrózy
báró.
– A pofáját egyik se nem mutatta, a korcsmáros Zsiga
lepedőt feszített ki, amögé állt mindkettő, oszt onnét vakért.
– Úgy, tehát ketten voltak.
– Ketten, hogy az Isten rohassza rájuk a búrt – acsargott
keserűen Nyúlcipő. – Az egyik még magyarul se tudott, a
másik, az a köhögős fordította, amit mond.
– Köhögős?
– Ahhát. Folyton krahácsolt a nyomorult. Mondta is
Fülbemászó, akit tegnap éccaka a kapitány úr méltóztatott
lelőni. ..
– Cipészárral támadt rám – vetette közbe Zsarnay.
– Mivelhogy az vót neki a specialitása – mondta Nyúlcipő.
– Árral döfte fülbe azt, akit meg akart hirigölni, azér’ is hittük
Fülbemászónak. Szóval ő mondta, hogy éppeg úgy harákol az
ipsze, mint a hárommal korábbi nője, akit végül a gümőkór
vitt el.
– Az urakról beszélj, vagy megint megpofozlak – dörrent
rá a rendőrtanácsos.
– Fölösleges fáradság vóna, nagyságos kapitány úr,
mondom én anélkül is. Szóval az egyik ipsze csak németül
gajdolt, amit közülünk sokan értettek, de azért nem
mindenki, ezér’ a kehes fordított. Aztat mondták, hogy nagy

227
Volt tolvajkocsma a Dob utca 40-es számú házban, [neve tréfás célzás a piszkos,
tetves vendégekre]
pízt kapunk, ha lerohanjuk ezt a házat, és megnyuvasztunk
benne mindenkit, de különöst azt a kisnaccságát, aki az első
emeleti szobában lakik. Még külön térképet is kaptunk, rajta
vörös kereszttel, nehogy eltévesszük a helyet, meg egy
fotográfiát, amin az a női személy valami katonával korzózik
az utcán.
Karlinkában ekkor megpattant valami. Gondolkodás
nélkül berontott az ajtón, és a felé forduló férfiakkal mit sem
törődve a székhez kötözött, félholtra vert betörő elé állt.
– Engem látott azon a képen?
– A rohadás gyüjjön rá, bizony, hogy magácskát – esett le a
férfi álla, majd hirtelen lehorgasztotta a fejét és zokogni
kezdett. – Én nem akartam... Engem csak azér’ hoztak, hogy
ha a Juló mégse nyitná meg a kaput, akkor feltörjem azt, de
ölni, azt soha! Hisz még fegyver se vót nálam, a Szűzanyára
mondom, még egy vacak halef se!
Zsarnay és a báró néhány pillanatig komor arccal, némán
nézték a leányt, majd az utóbbi odalépett hozzá, talán hogy
kikísérje a kínzókamrává alakult mosókonyhából.
– Mi folyik itt? – szólalt meg ekkor az ajtóban álló Róza
asszony. – Az én házam nem börtön, uraim, és maguk sem
ítéletvégrehajtók, ha jól tudom.
– Bocsásson meg, asszonyom, mindez az én hibám – állt
elébe Zsarnay. – Sajnos csak ezt az egyetlen gazembert
sikerült az éjjel élve elcsípnünk. A többi meglépett vagy
halott, épp ezért úgy gondoltam, mielőtt átadnám őt
Detrichnek, kicsit kivallatom.
– Kicsit? – pillantott végig Róza asszony kétkedőn a férfi
szakadt, vértől és egyéb mocsoktól szennyes ruháján. – És
mondják csak, uraim, megérte majdnem olyan kegyetlenné
válniuk, mint a támadóink?
 – Úgy hiszem, igen – felelt a kissé megszeppent
rendőrtanácsos helyett Ambrózy báró, akit cseppet sem
zavart, hogy olyasmivel vádolják, amiben nem is vett részt. –
Most már bizonyos, hogy a Pilisy-ház többé nem nyújt
biztonságot, így a kisasszonynak mihamarább el kell innen
tűnnie.
Madame Rose előbb Zsarnayra, majd Karlinkára, végül
pedig a báróra nézett, és csak annyit mondott:
– Azonnal intézkedem.
 24
A múlt árnyai

Buda, 1901. január 21.

A Lendvay utcában történt lövöldözés híre még aznap

elterjedt az Ambrózy-villában. Na, és kinek köszönhetően?
Hát nem nekem! Az én örökké zárkózott báróm mutatkozott
be teljesen új oldaláról, mikor aznap este kivételesen nem a
kaszinóban, hanem otthon költötte el a vacsoráját, és
miközben éhes farkas módjára háromszor szedett Terka néni
töltött káposztájából, szinte be nem állt a szája.
– Látnia kellett volna, anyám – hadonászott a villával. –
Valóságos világszám volt, ahogy Hangay kisasszony
előrántotta és a kocsisra fogta a revolvert.
– Képzelem – jegyezte meg kissé savanyúan Agáta mama.
– Az az imposztor azonban – folytatta Richárd lelkesülten
– sosem állt volna meg, ha Mili bele nem durrant a levegőbe,
méghozzá kétszer, ahogyan kell!
– Ahogyan kell – ismételte a grófnő, én pedig majd’
elsüllyedtem szégyenemben. – Fényes nappal a Lendvay
utcában, legalább fél tucat szemtanú jelenlétében.
 – Pontosan – bólintott Ambrózy báró. – A szemtanúk
egyébként nem számítanak. Ha Bissingen gróf feljelentést tett
volna ellenünk, már tudnánk róla.
– És akkor megint a börtönből kéne kikönyörögnünk a
kislányt – emelte fel a hangját Agáta mama, és hogy
nyomatékot adjon haragjának, mintegy véletlenül a
tányérjához csördítette a villáját. – Hallja maga, fiam, hogy
miket beszél?
– Csakis a színtiszta igazat – komorult el a báró. – Mili
igen bátran...
– Mili igen felelőtlenül, úri leányhoz cseppet sem méltó
módon fényes nappal és ráadásul vadidegenek előtt
lövöldözött – vágott fia szavába a grófnő, akinek immár a
tekintete is villámokat szórt. – Ez nem komilfó228.
– Talán ha régi ismerősök társaságában teszi, az
illendőbb? – próbálta tréfával elütni a dolgot Richárd, ám ez
csak olaj volt a tűzre.
– Attól tartok, fiam, hogy magára mostanság túl nagy
nyomás nehezedik, és ezért lassacskán kezdi elveszíteni a
józan ítélőképességét – csendesedett le kissé Agáta mama,
bár hiába beszélt halkabban, a szavai annál metszőbbé váltak.
– Értse meg végre, hogy Mili a maga kedvéért akár a tűzbe is
beleugrana, ami persze az ő ostobasága, ám a
következményekért akkor is önt terheli a felelősség.
– A detektívmunka veszélyekkel jár, és a kisasszony ezzel
tökéletesen tisztában van. Milinek különleges tehetség
adatott, amit nem szabad eltékozolni.
– Tehetség? – sandított rám Agáta mama úgy, mintha
életében először látna. – Úgy érti, a nyomozói munka
területén?

228
illendő, helyes
 – Valóban! – helyeselt ámulatra méltó határozottsággal
Ambrózy báró.
– Mégis, ha kérdhetem, miben áll ez a különleges
tálentum?
– Mili kisasszony vonzza a bajt, ám ha az nem jön magától,
elébe megy – bökött felém a villájával Richárd. – Emlékezzék
csak, anyám, mikor megszökött és cselédnek állt abba a
házba, ahol Schützer Ottó lovászkodott.
– Hiszen majdnem megölték őt a férfival együtt!
– Úgy van! Viszont csakis így tudhattuk meg, hogy mi
történt Hangay Emmával Pozsonyban – a báró elégedetten
bekapott egy falatot, majd gyorsan lenyelve azt, folytatta. –
Vagy ott volt az az eset a beretvával meg a tőrrel. Ha Mili
kisasszony be nem csap minket, hogy szigorú utasításom
ellenére szobalánynak álljon a Hungáriába...
– Erről nem is tudok – meredt rám Agáta mama, én pedig
tisztában voltam vele, hogy hamarost újabb fejmosást kapok.
– Miért hallgatták el előlem a dolgot?
– Régi ügy, már nincs jelentősége – legyintett Ambrózy
báró, ráébredve, hogy elszólta magát. – Csupán annyi a
lényeg, hogy Mili kisasszony mindig vonzza, vagy épp életre
hívja a bajt, és annak végül valami csavaros módon az adott
nyomozás látja hasznát. Pontosan ezért döntöttem úgy, hogy
nem tanítgatom tovább, hisz amúgy is csekély az a tudás,
amit e csinos fej befogadni képes. Inkább hagyom, hadd
keveredjék bajba, mert abból... Kisasszony, kérem, most meg
hová rohan?
– Remélem, olyan bajba, amiből nincs kiút, maga
érzéketlen... kőszívű... lelketlen főnemesi tuskó – kiáltottam a
konyhaajtóból, amit aztán úgy vágtam be magam után, hogy
csak úgy dörrent.
 Ezután két napig színét sem láttuk annak a bárói címmel
felcicomázott hólyagnak. Agáta mamához másnap
kéredzkedtem be, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért,
mire ő a kandalló párkányán álló kínai vázára mutatott.
– Látja azt a csinos kis holmit ott? – kérdezte.
– Igen – bólintottam csodálkozva. – Nagyon szép.
– És felettébb magányos – mondta különös mosollyal –,
mivel a párját jó húsz évvel ezelőtt én magam csaptam
földhöz, midőn szegény megboldogult férjem azon
véleményének adott hangot, miszerint sosem leszek képes
elsajátítani a birtokaink igazgatásához szükséges könyvelést.
– Oh! – értettem meg hirtelen, hogy mire céloz, és
örömömben elpirultam.
– Nézze, Milikém – sóhajtott Agáta mama, öreg kezét az
enyémre téve –, attól, hogy valaki ostobának néz minket, még
nem kell ostobán is viselkednünk. Tartás, gyermekem. Tartás
és fegyelmezettség, ez a mi fegyverünk, és nem...
Nos, nem az, ha igazolván a minket lenézőket, dühünkben
összetörjük a berendezést.
– Azért nagyon nem jól van ez így – adott hangot később a
véleményének Terka néni is. – Méghogy pisztollyal hadonász
az utcán. Hisz akár meg is sérülhetett vón!
– Sosem fordítanám magam felé a csövét – mondtam.
– Hát nem is az – kapott levegő után széles derekú
szakácsnőnk –, de mi van, ha ne adja az Isten, véletlenségből
az a gonosz szerszám valahogy becsippantja az ujját?
A villa többi lakója ehhez képest úgy tekintett rám, mintha
valami szörnyen hősies dolgot cselekedtem volna. Isti
folyvást arról faggatott, miért nem egyenest a gróf kocsisának
szeme közé durrantottam, vagy legalább a fülét lőttem volna
el, hogy tudja, miféle leányok teremnek a meseszép
Erdélyországban, míg Gáspár bácsi csak halkan mordulva
biccentett felém, helybenhagyva tettemet. Úgy vettem észre,
még a szerb medvék is nagyobb tisztelettel tekintettek rám,
Bogi pedig... Na jó, ő egyébként sem fogja vissza magát, ha a
közelembe férkőzve tappancsnyomokat hagyhat a
szoknyámon.
Ma reggelre kelve azonban ismét úgy éreztem, hogy
lassanként elemészt a tehetetlenség és az unalom. Erdős
Renée mostanság nagyon kevés szabadidővel bírt, mivel a
szerkesztőségek egyre több írást kértek tőle, Tarján Vilit
pedig szintén a saját munkája kötötte le. Egyébként sem
tudtam, mi okosat találhatnánk ki, ami továbblendíti a
nyomozást. Ambrózy báró már megint eltűnt, és a titokzatos
Rózsalány ügyének kapcsán is kifogytam minden ötletemből,
így aztán a délelőttöt levélírással töltöttem. Szegény papuskát
nagyon megviselte Jónás bácsi halálhíre, és bár próbálta
rejtegetni, legutóbbi üzenetéből szinte sütött a szomorúság.
Dél körül járt az idő, mire a levéllel végeztem. A
halványkék borítékot kezembe fogva mentem le a földszintre,
hogy megkeressem Istit, aki ilyen tájt a forró sütő közelében
szeretett táborozni. Kissé meglepett, hogy a konyhát üresen
találtam, de aztán zajt hallottam az ebédlő felől.
– Terka néni... – nyitottam be a helyiségbe, biztosra véve,
hogy ott rendezgeti a tálalószekrény porcelánjait, ám a
meglepetéstől nyomban elakadt a szavam.
– Csakhogy végre méltóztatott lefáradni a szobájából –
pördült felém Ambrózy báró, kezében füstölgő szivarral. –
Nem érünk rá egész nap henyélni.
– Tessék?! – nyögtem ki padlóba gyökerezett lábbal. –
Nem értem...
– Persze hogy nem – legyintett türelmetlenül a báró. –
Mégis arra kérném, próbálja végre felvenni velem a
táncritmust.
 – Tánc? – a kép egyre zavarosabbnak tűnt. – Talán
táncolni fogunk?
– Nem, dehogy! – Richárd előbb úgy nézett rám, mint
valami sült bolondra, majd kissé elbizonytalanodott. –
Habár, ha jobban belegondolok, még az is előfordulhat.
Mindegy! Most csupán az a fontos...
Odakinn Bogi vad csaholással rohant át a havas parkon és
tűnt el a kapu irányába.
– Úgy tűnik, már itt is vannak! – kiáltott Ambrózy báró,
aki szinte szikrát hányt az izgalomtól, majd eloltva
Virginiáját, fürge léptekkel megkerült és a konyhába lépett.
Én szinte álmatagon fordultam utána, ő pedig az ajtót tartva
rám kiáltott: – Jöjjön már, Mili, nincs vesztegetni való időnk!
Még fel sem értünk az első emeletre, már hallottuk a
bejárati ajtót teljes székében eltorlaszoló Terka néni
harsonahangját.
– Nekem, kérem, senki nem szólt, hogy vendégeket
várunk. Magát különben még be is engedném, Tarján úr, hisz
jól ismerem, na de ezeket...
Ambrózy báró a svájci Alpok híres zergéit megszégyenítő
lendülettel szökkent fel a lépcsőkön, majd az előtérbe érve
egyszerűen félretolta a háborgó szakácsnőt.
– Köszönöm, hogy ajtót nyitott – mondta közben –, most
elmehet.
Terka néni teljes szívéből szerette az ifjú bárót, ám most
betelt nála a pohár.
– Már meg ne haragudjék a szabad szám miatt a nagyságos
úr, de mégis miféle világ gyön ránk, ha odakinn puskás
martalócok kerengenék, mint az ordasok, a házba meg
mindenféle füstös tolvajokat engedünk bé?
Ekkor értem a lépcső tetejére és pillantottam meg a
társaságot, mely a tárt ajtón túl toporgott. Legelöl Tarján Vili
állt, mellette a „manókirály”, vagyis Kováts Joszó hírneves
tabáni prímás feszengett, mögöttük pedig színes fejkendőben
Csurár Fecska és Pitykó, a férje várakozott. Utóbbi most
finom, ám határozott mozdulattal félretolta a többieket, és
hósaras csizmájával a küszöbre taposott.
– Én e romnyin229 kívül, aki itten áll mögöttem, még soha
életemben nem loptam, nem raboltam semmit, nagyság –
szólt mélyről zengő hangon, fekete szemét úgy villogtatva,
mintha gyújtogatni akarna vele.
– Tudom én, amit tudok – vetette fel dacosan kerek állát
Terka néni, majd dúlva-fúlva sarkon fordult, és elrobogva
mellettem, egyenest a konyhába vonult.
– Jöjjenek már be, kérem, ne ácsorogjanak odakinn –
terelt mindenkit az előtérbe Ambrózy báró, észre sem véve,
vendégeinket mennyire megbántotta a mi máskor oly bölcs és
vajszívű szakácsnőnk, akiről én is csak most tudtam meg,
hogy némely dolgokban milyen maradi. A nagyszalonban, hol
vidáman lobogott a kandalló tüze, Richárd azzal sem
fárasztotta magát, hogy bárkit hellyel kínáljon. Rögvest
középre perdült és szóra nyitotta a száját, ám megelőztem őt.
– Kérem, üljenek le! – mutattam a kertre néző
franciaablak előtt álló szófára és a két székre, ahol Agáta
mamával szoktunk beszélgetni. – Rögtön szólok... Hát, talán
Istinek, hogy hozzon fel teát és...
– Ugyan már, kisasszony, erre nincs időnk – kiáltott a
báró.
– Arra, hogy a barátainkhoz kedvesek legyünk, mindig jut
idő – vágtam vissza. – Annál is inkább, báró úr, mivel úgy
sejtem, a jelenlévőktől ön szívességet óhajt kérni, mely biztos
nem holmi csekélység.

229
feleség (cigány)
 – Biz’ nem az – bólintott gondterhelten Kováts Joszó
prímás, aki Fecskával és Pitykóval immár a szófán ült. –
Tarján úr idefelé gyövet volt szíves néhány szóban
összefoglalni a dolgot, és hát... – az öreg vakargatni kezdte a
füle tövét, miközben a fejét csóválta, sőt, fintorgott is hozzá. –
Eléggé meredélyes ügy ez, nagyságos úr.
– A pénz nem számít – húzta ki magát Ambrózy báró.
– Hát az nem is – értett egyet Joszó prímás. – Főleg, ha el
se tudjuk költeni, mivel vásárolgatásra a fegyenctelepen meg
a kőbányában igen csekély a lehetőség.
– Ugyan már, kérem – kezdett kijönni a sodrából Ambrózy
báró. – Személyesen garantálom, hogy egyikük sem kerül a
törvény elé.
– Ezt a csóró jányt is a kóterben hagyta – oldotta ki
fejkendőjét Csurár Fecska, szétomló, sűrű hajszálai közül
felém villantva gyémántos tekintetét.
– Ostobaság! – csattant fel Richárd, akit komolyan sértett
e vád. – Hisz magával együtt hoztam ki a gyűjtőből.
– Miután egész éccakára odabe’ felejtette – szólt gúnyos
fintorral a cigány lány, miközben jobbról Pitykó, balról pedig
az apósa kezére fonta vékony ujjait. – Vajon minket, akik se
fia, se borja nem vagyunk, hány napig hagyna a fegyházban
rohadni?
Ambrózy báró arcát elöntötte az indulat, ám mielőtt bármi
meggondolatlanságot mondott volna, Tarján Vili közbelépett.
– Elnézést kérek, de úgy vélem, hogy közös dolgaink
kezdenek igen rossz irányt venni. A báró úr azért méltóztatott
engem a Tabánba küldeni, mert van egy terve, amivel végre
pontot tehetünk Hangay kisasszony nővérének ügyére. A
furfangról, amit kieszelt, tudomásom van, sőt, talán nem
szerénytelenség azt állítani, hogy részben az én
 agyszüleményem, hisz jómagam hoztam a hírt Bissingen
gróf szombati programjáról.
– Elcsíphetjük végre azt a gazembert? – kiáltottam. –
Akkor mire várunk?!
– Jelenleg arra, hogy Kováts úr és gyermekei áldásukat
adják a dologra – mondta haragos keserűséggel a báró, aki
képtelen volt megérteni a család akadékoskodását.
– Elmondaná valaki, mégis miről van szó? – tártam szét a
karom, úgy nézve végig a társaságon, mint óvónő a
rakoncátlan lurkókon.
– Szombat este a Pesti Vigadó 230 második emeleti
dísztermében az Osztrák-Magyar Bank zárt körű mulatságot
tart – mondta Ambrózy báró. – A meghívottak köre igen
szűk. Alig kétszáz urat invitáltak az eseményre, és azok neve
is titkos, ám hála Tarján barátunk sajtóbéli kapcsolatainak,
biztosra vehetjük, hogy Bissingen gróf, mint a kormány
pénzügyi bizottságának tagja, jelen lesz.
– Kétszáz meghívott? – ráncoltam a homlokomat. –
Legutóbb elég volt Matolcsy meg az a pomádés úrkocsis, hogy
távol tartson minket a gróftól.
– Valóban! – értett egyet a báró, aki végre kezdett
lehiggadni. – Számunkra mégis jó lehetőség, hiszen a titkár
most nem lesz ott. Nézzék csak...
Az íróasztal mögé lépve hosszúkás, fekete, henger alakú
papírtokot húzott elő, majd kibontva azt, tartalmát a Vili által
sebtében lecsupaszított asztalkára terítette.

230
A Pesti Vigadó elődje a Redoute 1833-ban nyílt meg, mivel a gyorsan fejlődő
Pestnek szüksége volt egy előkelő táncteremre. Az 1848-49-es szabadságharc
idején itt ülésezett a népképviseleti országgyűlés, ezért megtorlásként 1849-ben
Hentzi osztrák generális szétlövette. A Pesti Vigadó építése 1860-ban vette
kezdetét. Az épület számos ünnepi és jótékonysági bál, fogadás és komolyzenei
előadás helyszíne volt.
 – Íme a Vigadó második emeletének alaprajza – mutatta a
báró. – Mint láthatják, a díszterem, a dohányzó és a kisterem
mellett még számos apróbb helyiség is a vendégek
rendelkezésére áll, hiszen a bank az egész emeletet kibérelte.
– Nagy mulatság várható – biccentett Joszó prímás. –
Tudom, mit beszélek: Pitykóval nemegyszer húztuk már a
banki uraságoknak, és mondhatom, reggelre még a
kristálycsillárokon is százkoronások meg finom kis
selyembugyingók csüngtek!
– Ezek szerint most is maguk fognak ott muzsikálni? –
eresztettem el fülem mellett a pikáns megjegyzést.
– Ahogy vakerod, Keszkenő – kacsintott rám Fecska. – A
fuszeklitartót is lebazseváljuk a sok pénzeszsákról.
– Mi pedig közben elcsípjük a grófot – mondta a báró.
– Na, és ha botrányt csinál? – kérdezte Tarján Vili,
idegesen matatva kerek szemüvegének szárával. – Elég
kiáltania, és menten összeszalad a vendégsereg.
– Való igaz, hogy Bissingen gróf retteg tőlem – szólt
Ambrózy báró.
– Már miért épp magától? – csodálkoztam.
– Emlékezzék, Mili – nézett a szemembe oly mélyen, hogy
már-már azt hittem, a mostanság egyre divatosabb
hüpnóziszt kívánja alkalmazni rajtam. – Idézze fel Bissingen
arcát, mikor a hintójában ülve megpillantott minket. A
tekintetében halálos rémület ült, és az ajka remegni kezdett.
A kocsis pedig...
– Azt kiáltotta – jutott eszembe –, hogy „hát te vagy az a
gyilkos Abrokóci”.
– A nevemet ugyan rosszul tudta, ám valaki elhitette vele,
hogy a gazdája életére török – mondta a báró. – Mi több,
maga Bissingen gróf is meg van erről győződve.
 – Micsoda bolondság – vontam fel a szám jobb sarkát,
miközben a fejemet ráztam. – Amint kivallja, miért raboltatta
el és üldözi a nővéremet, kap két durranós poffot, hozzá pedig
egy Hangay-féle lesújtó pillantást, aztán már mehet is a bíró
elé.
– Attól tartok, Mili, hogy a maga revolverpufogtatása csak
még krónikusabbá tette a gróf rettegését – vélte Richárd, ám
a hangjában most nem akadt semmi bántó. – A banketten
viszont képtelen lesz elkerülni minket. Amint alkalom adódik
rá, magam gondoskodom róla, hogy ne kiálthasson
segítségért, és aztán valami nyugodt helyen, amiből az
emeleten számtalan akad, végre elbeszélgethetünk vele.
– Azt hiszem, sejtem már, hol a bibi – néztem végig ismét
a társaságon. – Ambrózy Richárd báró nem kapott meghívót
a bankettre, igaz?! Joszó prímás, Pitykó és Fecska viszont
igen.
– Tökéletes analízis – szögezte le elégedetten Vili. – Jöhet
a végső következtetés!
Tekintetemet a vendégeink arcára függesztettem. Csurár
Fecska biztatón hunyorított, Pitykó amolyan „bánja a Dévia”
fintort vágott, míg a vén prímás kerekded arcán halovány
mosoly terült szét.
– Hallja hát, akit érint – szólaltam meg, bal karomat a
kissé meglepett Richárd jobbjába fűzve –, hogy szombatra a
tabáni Joszó cigány bandája két taggal kibővül!
 Bissingen gróf revolvert rántott és egyenesen Ambrózy
báróra fogta. A két férfi között csupán négy lépés volt a
távolság, így a kiröppenő golyó aligha téveszthetett volna célt.
A gróf keze nem remegett, arcán elszántság és tökéletes
magabiztosság látszott, ám a szemében ott vibrált a rettegés
halovány visszfénye. Mély levegőt vett, kissé feljebb emelte
fegyvert tartó kezét, hogy a revolver csöve épp a báró szívével
kerüljön egy vonalba, és az ujja ráfeszült a ravaszra...
Pedig milyen jól indult minden. Szombat délután – Terka
néni nagy bosszúságára – Csurár Fecska érkezett a villába,
hátán hatalmas batyuval.
– A vén boszorkányotok szerint most aztat kéne
kajabálnom, hogy „rongyot, réklit, mindent veszek”, és
közben kilopni a szemeteket – morogta a cigány lány, miután
látta, hogy szakácsnőnk dúlva-fúlva a konyhába vonul.
– Ne törődj vele! – tereltem be Fecskát a szobámba. –
Hidd el, Terka néni csupa szív, de a gonosz gondolatokat,
amiket még gyerekkorában ültettek el benne, nehéz kiűzni a
fejéből.
– Jól van, Keszkenő, akkor hát mutassad magad! – állt
meg előttem csípőre tett kézzel a cigány lány, miután a
padlóra dobta cókmókját. – Kezdetnek vetkőzzél szépen
pendelyre, hadd lássam, miféle hernyócskából is kell nekem
pillangót varázsolnom.
Az egész délutánt kettesben töltöttük. A batyuból előkerült
holmik színkavalkádjától káprázni kezdett a szemem.
Hirtelen oly unalmasnak, szürkének éreztem saját
ruhatáramat, mint a paradicsommadarak közé keveredett
veréb a saját tolláit, ám mire Fecska végzett velem, úgy
festettem, mint a bűvös Kelet-Indiák hercegnője. Fecska
felöltöztetett, majd fintorgott, nyelvével elégedetlenül
csettintgetett és levetkőztetett. Ezt az műveletet legalább
harmincszor ismételtük meg, mire az ujjával végre a levegőbe
pattintott, kijelentve:
– Na, mos’ már igazán shukar shej vagy, csak a bőröd
halovány!
A szekrény elé álltam és megnéztem magam az ajtóba
épített nagy tükörben. A lábamra puha, bőrtalpú nemezcipő
simult, a bokámat ezüst cirádákkal hímzett, égővörös rakott
szoknya cirógatta, fehér blúzom vakított, mint a szűz hó,
türkiz mellénykém pedig huncutul megemelte és
kidomborította a melleimet. Mikor mozdultam, a derekamra
kötött fekete selyemsálról csüngő rézcsengettyűk, az aprócska
pénzérmékből álló homlokpánt és a fülemre csíptetek
ezüstkarikák mind-mind játékos dallamot kezdtek csilingelni.
Csurár Fecska azonban még nem volt teljesen elégedett.
Feltúrva a batyu szerteszórt tartalmát, néhány vékony
rézkarikát kerített elő, és leguggolva elém, felcsatolta azokat a
bokámra.
– Már majdnem kész – mondta eztán, majd hirtelen a
szoknyám alá nyúlt, és se szó, se beszéd, lerántotta rólam a
könnyű selyembugyit.
– Hé, te meg mit művelsz? – sikkantottam.
– A báród parancsa – felelte, és még kacsintott is hozzá a
pimasz –, hogy bidoshali roma shejt 231 csináljak belőled.
Lépjél ki ebből a selyem rongyból, oszt máris az vagy.
Képtelenség leírni, miként is éreztem magam ebben a
felöltözött, ám mégis mezítelen állapotban. Eleinte lépni sem
tudtam anélkül, hogy el ne piruljak, és biztosra vettem, hogy
bár az alsó- és felsőszoknyám egyként a bokámig ér, mégis
mindenki tisztában lesz szemérmetlen pucérságommal.
Vajon Richárd tud róla, hogy az igazi cigány lányok sosem

231
hibátlan cigány lány (cigány)
hordanak alsóneműt? – morfondíroztam magamban, mikor
beszálltunk a fiákerbe, ami kora este jött értünk. – Jaj,
istenkém, hát épp erről ne tudna? Tán épp ezért fordítja el a
fejét oly megvetően, és bámul kifelé az ablakon!
Három kocsival érkeztünk a Pesti Vigadóhoz. Az elöl
haladó fiákerben Joszó prímás és muzsikás bandája, majd a
cimbalmot, nagybőgőt szállító stráfkocsi, leghátul pedig mi
haladtunk. Az impozáns épületet a Mária Valéria utca felől
közelítettük meg, majd a Haas palota mögé kerülve oldalt, a
Deák Ferenc utcára nyíló személyzeti bejárónál álltunk meg.
Szigorú képű, pofaszakállas úr jött ki a fogadásunkra és mért
végig mindenkit egyenként. Joszó prímás és emberei mind
kifogástalan, fekete zsakettet viseltek, vajszínű mellényük
selyemből készült, keményített gallérjuk közepén pedig
propellernyakkendő ült. Úgy tűnt, mindezzel a komornyiknak
tetsző, ám valójában főkapusi minőségben dolgozó férfinak
nem is akadt semmi gondja, ám mikor Fecska és én is
leszálltunk a kocsiról, dús szemöldöke magasra szaladt.
– Ilyen öltözékben aligha engedhetem be a... Nos, a
hölgyeket – jelentette ki.
– Pedig muszáj lesz, Englisch 232 úr – sóhajtott bánatos
arccal Joszó papa, mint aki maga is helyteleníti rikító
öltözetünket. – Tudja jól, hogy az urak csakis akkor élvezik a
muzsikát, ha időnként szoknyát perdülni is látnak.
A főkapus kelletlenül morgott valamit Pest laza
erkölcseiről, hozzátéve, hogy meglesz még ennek a böjtje,
majd beterelt minket az épületbe. Mi ugyan csak a
személyzeti lépcsőházat használhattuk, és fellépésünkig a
második emeleti mosdók közelében lévő aprócska szobában
kellett várakoznunk, nekem mégis szemem-szám elállt attól a

232
Englisch Nándor vigadói kapus 1900-ban IV. kér. Váczi u. 58. szám alatt lakott.
fenséges szépségtől, amit a Vigadó épülete rejtett. Mindenhol
nemes márvány, csipkefinomra faragott kő, aranyozott
stukkók, óriási festmények és süppedős futószőnyegek
kápráztatták el a vendégeket, akik a díszlépcsőházon át úgy
vonultak felfelé, mintha koronázásra érkeznének. A majd
kétszáz meghívott között alig akadt néhány nő, ám azok
jócskán kivirítottak a zsakettes, cilinderes férfiak közül tollas
kalapkölteményeikkel, színes boáikkal és fodroktól dús
toalettjeikkel. A Vigadó szinte zsongott a sok fontos ember
morajló beszélgetésétől, amiből csak olykor-olykor harsant
fel nevetés, jutalmul egy-egy szellemes ékre, amit valaki
közülük előadott.
Mi türelmesen ültünk a kényelmes, aranyszín plüssel
bevont karszékeken, arra várva, hogy az Osztrák-Magyar
Bank vendégei végre muzsikát kívánjanak. Eleinte a távoli
díszteremből sokáig csak a beszédek foszlányait, a fel-feltörő
tapsot és éljenzést, később pedig tányérok, villák és poharak
csengését sodorta felénk a pincérek által nyitogatott ajtók
keltette léghuzat. Én olykor megböktem a térdemmel Fecska
lábát, és felvont szemöldökkel tudakoltam, meddig kell még
itt savanyodnunk. Szólni azonban nem mertem, mivel Joszó
prímás és Ambrózy báró egyként rettentő szigorú pillantást
vetett rám, azt is rossz szemmel nézve, hogy mocorogni
merészelek.
Három óra telt el így, ám semmi nem változott. Odakinn a
beszédeket immár víg csevegés, kényelmes falatozás békés
moraja váltotta fel, amit valahonnan messziről egy
vonósnégyes álmatag muzsikája festett alá. Időnként be-
benézett ránk valaki a személyzet közül, mintha azt
ellenőrizné, hogy megvagyunk-e még. Ilyenkor Joszó prímás,
kezében a hegedűjével kissé felemelkedett a székéről, ám
amint a látogató kurtán nem-et intett, ő rögvest visszaült. Tíz
óra tájt ismét nyílt az ajtó, és egy hering képű inas kicsiny
kerekeken gördülő asztalkát tolt be.
– A főkomornyik úr üzeni, hogy most ehetnek néhány
falatot – mondta oly leereszkedőn, mintha ő maga volna az
épp delelőjére hágó Nap, mi pedig csupán a tengerfenék kő
alatt lapuló piszka.
– Mondd csak, fiam – vetette oda neki Ambrózy báró,
méghozzá a legbárósabb bárói arckifejezést öltve magára –,
meddig kell még itt...?
– Elhallgass, pimasz! – dörrent rá hirtelen Joszó prímás,
mi több, a hegedűvonóval csattanósat húzott oda, hol az
inggallér már nem takarta Richárd fületövét. – Hogy mersz
így beszélni a nagyságos főkomornyik úrral?
– Csak alkomornyik – rántotta meg csíkos mellénye alját a
heringképű.
– Ami késik, az nem múlik – negédeskedett Joszó dad,
majd fojtott hangon ismét Richárdra ripakodott. –
Bocsánatot kérsz, aztán leülsz és hallgatsz! Ma este már nem
muzsikálhatsz velünk. Elleszünk a cincogásod nélkül most és
a jövőben is!
Ámulva néztem, amint a báró meghunyászkodik a
pökhendi alkomornyik előtt, aki még úgy is felülről nézett le
rá, hogy alacsonyabb volt nála.
– Tudja mit, maga szerencsétlen flótás – mondta a
heringképű, miközben bekapott egy aprósüteményt a nekünk
szántakból –, az állását már úgyis elvesztette, pedig Joszónál
jobb prímáshoz aligha szegődhetett volna, így hát szemtelen
kérdésére a választ megadom. Miként a kinti állapotokat
látom, az urak feleségei, már aki egyáltalán eljött, hamarost
diszkréten elindulnak haza, és ahogy az mindig szokás az
efféle zárt körű banketteken, rá félórácskára megérkeznek a
kisasszonyok.
 Kérdőn pillantottam Fecskára, vajon miféle
kisasszonyokról van szó, ő azonban most sem felelt, csak
intett, hogy maradjak veszteg.
– Egyenek, aztán jól gyantázzák be a vonókat, mert máris
sok pezsgő fogyott, szóval nagy hepajra van kilátás –
vigyorgott távoztában az alkomornyik. Amint a halképű kívül
került az ajtón, Richárd azonnal visszanyerte régi tartását.
– Szép műsor volt, báró úr – mosolygott Joszó dad, szemét
összecsippentve.
– Minél nagyobb hatalmasságot szolgál, a személyzet
általában annál dölyfösebb és ostobább – mondta Ambrózy
báró. – Ez a fickó még tíz év múlva is apróra fel tudja majd
idézni, miként könyörögtem a bocsánatáért, ám azt, hogy fél
karral hegedülni képtelenség, akkor sem ismerte volna fel, ha
az orra alatt lengetem az üres kabátujjamat.
– Azért csak óvatosan – figyelmeztette a vén prímás –,
nehogy végül a mi nótánkat húzzák el!
– Nem lesz itt semmi baj – vélte Ambrózy báró. – A
megbeszéltek szerint, míg önök muzsikálnak, én kiosonok
innen és megkeresem a grófot. A személyzet tagjai közül
egyedül az alkomornyik ismerhet fel, mivel a többiek elől
gondosan eltakartam az arcomat, így ők azt hiszik majd, hogy
jómagam is vendég vagyok. Amint az északi dohányzóterem
üres, üzenetet küldök Bissingennek, miszerint fontos és
bizalmas ügyben oda várják. Nem fog kételkedni, sem
csodálkozni vagy gyanakodni, mivel az efféle bankettek csak
kis részben mulatságok, a kulisszák mögött, a félreeső
termekben viszont milliárdos üzletek köttetnek egyetlen
kézfogás által, vagy becsületszóra.
– Maga tehát találkozni fog a gróffal – szólaltam meg –, de
mi lesz velem?
 – Amint a csapda készen áll, Joszó úrhoz is inast
menesztek, arra kérve, hogy játsszák el a legkedvesebb
nótámat.
– Aztán melyik volna az, báró úr, ha meg nem sértem? –
kérdezte Pitykó, úgy tartva kezében a hegedűjét, mintha
máris rá akarna zendíteni. Richárd töprengve nézett maga
elé, fejben tán a Rózsavölgyi és Társa kottafüzetét
lapozgatva, majd kibökte.
– Ismerik-e azt, hogy „Naptól virít, naptól hervad a
rózsa”?
– Már hogy a fittyfenébe ne ismernénk? – mondta Pitykó,
büszkén kihúzva magát. – Csak attól félek, túl szomorú
csárdás lesz ez a kapatos nagyuraknak.
– Kibírják – legyintett Richárd. – A lassú csárdáshoz
viszont nem kell tánc, úgyhogy a két kisasszony nyomban
elindulhat a dohányzóterem felé.
– Én is? – csodálkozott Fecska. – Hát mi dógom nekem a
maguk grófjával?
– Vele semmi. Viszont kell valaki az ajtó elé, aki eltereli a
kíváncsiskodókat.
– Aztán mégis mit mondhatnék én annak, aki dafke233 be
akar oda menni? – tárta szét karját a cigány lány, de mivel a
jobbjában tartott zeneszerszám ettől zörögni kezdett, rögvest
felragyogott a szeme, és azonnal megfelelt a saját kérdésére:
– Majd alapost fejbesomom a csörgődobommal!
– Ez nem volna túl okos – figyelmeztette Ambrózy báró. –
Ha az inasokat és a vendégeket is távol akarja tartani, mondja
inkább azt, hogy a dohányzóban épp... Nos, épp alkalmi
légyott zajlik az egyik úr és a maga társnője között.

233
csak azért is (héberből)
 – Mármint hogy velem? – kapkodtam levegő után. – És
mégis kivel?
– Nevet nem kell, sőt, nem is szabad mondani –
magyarázta az én Grönland fagyos szikláinál is érzéketlenebb
báróm.
– Szóval engemet meg lehet nevezni, sárba tiporva a
becsületemet, de azt a himpellért... Azt az elvetemült
gazembert és liliomtiprót, aki velem van odabenn...
– Én leszek benn magával, Mili – nézett a szemembe
mélyen Ambrózy báró. – Én és Bissingen gróf.
– Mindegy – mondtam, mérgesen beharapva alsó ajkamat.
– Folytassa, kérem!
– A többi már kettőnkön múlik – dőlt hátra a székén
Richárd. – Biztos vagyok benne, hogy a gróf számos kérdésre
tudja a választ. Sőt, ő maga is sok kérdést fog feltenni
nekünk, amennyiben... Amennyiben most, hogy ujja a
revolver ravaszára feszült, valamiért mégis meggondolja
magát, és lemond Ambrózy báró gyors kivégzéséről...
Hajnali négyre járt. Joszó prímást és bandáját éjfél után
nem sokkal hívatták az urak, kiknek létszáma úgy ötven főre
zsugorodott, ám mulatni azért még nagyon tudtak. A bőgős, a
cimbalmos, valamint a két hegedűs a fából ácsolt, alig
lépcsőnyi magassággal bíró, zöld szőnyeggel takart színpadon
helyezkedett el, míg Fecska és én melléjük állva ráztuk
szalagos csörgődobjainkat és persze saját magunkat. Az
utóbbi nekem eleinte igen nehezemre esett, bár Fecskával
délután sokat gyakoroltunk. A tüzes cigánytánc cseppet sem
oly visszafogott, udvarias és úri leányhoz illő, mint a valcer
vagy a keringő, amit Marosvásárhelyt tanultam. A Vigadó
mesés dísztermében, a villanyos körtékkel felszerelt
kristálycsillárok fényében, majd ötven férfi mohó
tekintetének kitéve a testemet kellett használnom ahhoz,
hogy sikert érjek el. Ez pedig annál is zavaróbb volt, mivel a
blúzom alatt csupán egyetlen szoros ingecskét viselhettem,
hiszen az igazi cigány lányok fűzőt sem hordanak.
Szerencsére a javában már igen koros, pocakos és a
bőséges vacsorától, édes pezsgőtől vörhenyes képű
méltóságos és nagyságos urak hamarost készségesebb
hölgytársaságot kaptak, mint én. Alig szólalt meg Joszó
prímás hegedűjén a harmadik nóta, mikor két inas tárta ki az
ajtót, melyen a foyer 234 irányából úgy tucatnyi vidáman
kacagó, hihetetlenül túlcicomázott, merész dekoltázsokat és
kacér pillantásokat villogtató kisasszony lépett be. Fecska és
én hátrébb húzódtunk, az urak pedig, akik kerek kis
asztalkáik mellett ülve várták az új jövevényeket, nyomban
pincér után kezdtek kiabálni, hogy friss pezsgőspalackokat
rendeljenek.
A zárt körű bankett immár sokkal inkább hasonlított a
Somossy Orfeum egy átlagos éjszakájára, semmint komoly
bankemberek, megfontolt mágnások és ravasz befektetők
találkozójára. Nekem azonban nem a férfiölekbe huppanó,
igencsak ledér kisasszonyoktól, inkább az őket kísérő, néma
kézjelekkel, hunyorítással, szemvillanással terelgető hölgytől
akadt el a lélegzetem.
– Ez nem lehet igaz – súgtam oda Fecskának, aki szintén a
bordó ruhában pompázó, nagydarab és mégis csinosnak
látszó nőt nézte. – Hiszen én ismerem őt! A neve Pilisy Róza,
Richárd bizalmas barátnéja.
– Mondtam én neked, hogy a báród alamuszi alak – felelte
Fecska. – Nincs ebben a nyüves városban talpalatnyi hely
sem, ahol ne tanálkozhatnál valamelyik rüfkéjével.

234
előcsarnok, színházi előtér, eredeti jelentése tűzhely, kandalló (angol)
 Joszó prímás és Pitykó egyszerre léptek le a pulpitusról, és
indultak el az asztalok között, oly nekibuzdulva, fűszeresen
rángatva hangszerükön a vonót, mintha tüzet akarnának
csiholni vele. Nekünk Fecskával ilyenkor az volt a dolgunk,
hogy mögöttük haladva tánclépésben kövessük őket és
dobjainkat, mint perselyt tartsuk az urak elé, hátha
pottyantanak bele néhány koronát. Eközben arra is
ügyelnünk kellett, hogy a már elhagyott asztaloktól utánunk
ne nyúlhassanak, mivel ilyenkor – ahogy arra Fecska előre
figyelmeztetett – némely túlfűtött férfi, ha épp nem ül az
ölében kisasszony, hajlamos a táncosok szoknyája felé
kapkodni. A nótától, részeg ordibálástól és leánykacajtól
hangos vándorúton az első három ilyen matatót sikerült
ügyesen kikerülnöm, ám a negyedik aranygyűrűs
hurkaujjaival elért és nagyot csípett a... Nos, hát oda, ahol
illendő esetben csakis a szék ülőpárnája érinthet meg.
A csörgődob szépen szól önmagában is, ám ha már jócskán
összegyűlt benne az ezüstkoronás, és ráadásként egy
biliárdgolyó simaságú fejhez csapják, biz’ úgy csilingel, mint
Tündérország arany kapucsengője. Az úr, akit koponyán
lottyantottam, kimeredt szemmel bámult rám, majd kezét a
fájdalmasan lüktető pontra tapasztotta és hahotázni kezdett.
Asztaltársai, akik az imént még arra számítottak, hogy a
férfiú rögvest kidobat engem, vele nevettek, majd az egyikük
így szólt:
– Hallod-e, te parázsszemű, ha engeded, hogy én is
megcsipkodjalak, ez a százkoronás röpül a dobodba!
– Szép ajánlat, nagyságos úr – feleltem. – Száz korona jó
pénz, de annyiért már nem a dobommal, inkább azzal a teli
palack habzó borral summantanám fejbe úgy, hogy míg él, a
hamut is mamunak mondja kegyelmed. Akkor hát áll az
üzlet? – kérdeztem, kezemet az asztalon álló üveg felé
mozdítva.
A pengebajszú, kövérkés fickó arca hirtelen elvörösödött,
és tán mondani is akart valamit, ám ekkor az asztaltársaság
harmadik tagja, aki mindeddig háttal ült nekem, megfordult,
és visszanyomta őt a helyére.
– Hagyd békén a lányt, Kázmér! – szólt érces, parancsoló
hangon. – Az igazi úriember érti a tréfát, ez a kis dobos pedig
jól megadta neked. Békélj meg, igyál, és nézz más
csipkodnivaló után, hisz akad itt bőven olyan, amit olcsóbban
is elérhetsz.
A férfi, aki a pimasz fickó vállát lapogatta, utolsó szavait
már nevetve mondta, majd rám emelte nyugodt tekintetét.
Oly sebesen pördültem meg és hagytam faképnél őket,
mintha magával a végzetemmel néztem volna farkasszemet.
Bissingen gróf – merthogy ő volt az, aki megvédett – biztos
nem ismert rám, a szemében derengő értelem mégis egészen
összezavart. Még hogy a szem a lélek tükre! Micsoda
ostobaság! Ha ez igaz volna, a gróf tekintetében a gyehenna
tüze, és nem a kissé már megfáradt bölcsesség átható fényű
lángja lobogna.
Négy órával később azonban, mikor Bissingen revolvert
fogott a báróra, mégiscsak abban bízhattam, hogy korábbi
meggyőződésem, miszerint a gróf maga a sátán, puszta
tévedés. Ha mégsem az, akkor bizony hiába álltam Richárd és
a fegyver közé, a fickó lelkiismeret-furdalás nélkül fog
keresztüllőni engem, hogy aztán a báróval is végezve
mindörökre letudja a gondot, amit mi ketten okozunk neki.
– Gróf úr, én úgy vélem, egy igazi úriember sosem
puffantana le egy védtelen nőt – mondtam, bosszúsan
állapítva meg, hogy a félelemtől remeg a hangom.
 A szivarszobában álltunk, aminek lélegzetelállítóan ódon
és nyomasztóan férfias volt a berendezése. A falakat
cseresznyefa burkolat takarta, a festmények
vadászjeleneteket ábrázoltak, a pipatórium szekrénye elé
medvebőrt terítettek koponyástul, a Dunára néző ablakok
között szarvasagancsok meredeztek a plafon felé, és a
bőrfotelek széles karfájába sárgaréz hamutartókat szereltek,
hogy a bennük pöfékelő uraknak még a kisasztalig se kelljen
hajolniuk.
Addig a percig, míg elő nem került a fegyver, minden a
terveink szerint alakult. Hajnali négy felé a legtöbb úr már
alaposan kitáncolta magát, felöntött a garatra, vagy épp
diszkréten félrevonult a Pilisy-lányok egyikével. Az a
húszegynéhány alak, aki jó magyar módra bánatossá itta
magát, egymás után húzatta az édes-bús, zokogásra ingerlő
nótákat, könnyes arccal csapkodva az asztalt a tatárjárás, a
mohácsi vész és Kossuth apánk nemrég bekövetkezett halála
okán. Mivel mindehhez se csörgődob, se tánc nem kellett,
Fecska és én azon nyomban kereket tudtunk oldani, amint a
„Naptól virít, naptól hervad a rózsa...” kezdetű dal
felhangzott. A díszteremből gyorsan eljutottunk a
szivarszobáig, ahová egyedül surrantam be, őrszemként
hagyva hátra a cigány lányt, aki egy óriási cserepes pálma
mögé bújt. A dohányillatú helyiségben csupán két bordó
ernyős olvasólámpa világított, sárga fényköröket rajzolva az
átellenes sarkokba, ám még így is azonnal láttam, milyen
hajmeresztő pillanatban érkeztem. Nekem háttal Ambrózy
báró állt, jobb kezét felfelé tartva, mintha engem akarna
torpanásra bírni, míg szemközt Bissingen épp előrántotta a
revolverét. Aligha állíthatnám nyugodt szívvel, hogy alaposan
átgondoltam mindazt, amit a következő másodpercben
tettem. Az agyam csupán annyit fogott fel, hogy a gróf
elszánta magát a tüzelésre, a golyó mindjárt útra kel, és én
csakis egyféleképpen akadályozhatom meg célbaértét: elébe
kell ugranom.
- Ne lőjjön, kérem! – kiáltottam, úgy toppanva Richárd és
a revolver közé, mintha a csillogóra olajozott hajópadlóból
bukkantam volna fel.
– Álljon el az útból, kislány – szólt rezes hangján Bissingen
gróf. – Magának fogalma sincs, miféle veszedelmes gyilkost
védelmez.
– Ön pedig, uram, legalább olyan remek megfigyelő, mint
egy vak kakadu, ha nem ismer meg – mondtam és közelebb
léptem hozzá. – Pedig volt már hozzám szerencséje a
Lendvay utcában. A nevem...
– Hangay Emília – bólintott Bissingen gróf, kinek
tekintetében az elszántság és a félelem mellé most némi
csodálkozás költözött. – Fogalmam sincs, hogy ez az alak ön
mögött miféle aljas praktikákkal vette rá az együttműködésre,
de úri becsületszavamra mondom, ha nem áll félre nyomban,
én...
A gróf újfent magasabbra emelte a revolvert, tán hogy a
fejem mellett ellőve találja homlokon Richárdot, ám a
következő pillanatban egyszerre több dolog is történt. Először
kinyílt a panorámaerkélyre vezető ajtó, majd egy hosszú
kesztyűbe bújtatott karcsú kéz felkattintotta a sárgaréz
villanykapcsolót. A csillárokból vakító elektronyos fény
zúdult ránk, így csak homályosan láttam, amint valaki
elsuhan mellettem. Tompa puffanás, fájdalmas jajkiáltás,
majd fémes csattanás hallatszott, amint a revolver a padlóra
hullt. Mire a szemem ismét képes volt teljesíteni a
kötelességét, Bissingen gróf már az egyik bőrfotelben ült,
vagy inkább feküdt, fölötte pedig Ambrózy báró állt,
rászegezve saját fegyverét.
 – Segíthetek valamiben az uraknak? – kérdezte Róza
asszony, aki az imént felkapcsolta a villanyt, most pedig úgy
tett, mintha az egymást revolverrel fenyegető arisztokraták
látványa tökéletesen hétköznapi volna. – Esetleg
parancsolnak egy kis konyakot? Úgy érzem, ez itt eredeti
francia párlat, szóval nem bánják meg, ha kérnek.
Én szívesen ittam volna egy aprócska kortyot, hogy
visszanyerjem a lélekjelenlétemet, ám sajnos engem senki
nem kínált, a két férfi pedig... Nos, Bissingen gróf lassú,
óvatos mozdulatokkal igazította ki kényelmetlen helyzetét,
majd halálosan fáradt pillantást vetett a rá pisztolyt szegező
báróra.
– Rendben, Ambrózy, ön győzött, elismerem – mondta
halkan, majd tehetetlenül széttárta a karját. – Most azonnal
végez velem, vagy előbb hajlandó elárulni, hogy ki és miért
bízta meg a bérgyilkossággal?
– Bérgyilkosság? Nocsak! – vonta fel szemöldökét a báró,
majd egyetlen lendületes mozdulatsorral eltette a saját, és
biztonságos távolságba rúgta a gróf földön heverő fegyverét,
végül pedig leült a Bissingennel szemben lévő fotelbe,
miközben odaszólt barátnéjának: – Drága Róza, most
valóban jólesne az a konyak.
A rosszhírű Pilisy-ház nagyasszonya halvány mosollyal
nyugtázta a vérontás pillanatnyi elnapolását, majd a
bárasztalhoz lépve a kristálypoharak és karcsú üvegek közt
kezdett matatni. Ambrózy báró Bissingenhez fordult.
– Ha jól értettem korábbi szavait, úgy véli, hogy én meg
akarom önt ölni.
– Ezen szándékával már régóta tisztában vagyok –
bólintott a gróf, miközben zsakettje belső zsebébe nyúlt.
– Nonono! – emelte fel mutatóujját figyelmeztetőn a báró.
 – Csak nem képzeli, hogy egy egész arzenált hurcolok
magammal? – szólt fanyar mosollyal Bissingen. – A
revolveren kívül, amit volt szíves oly pokoli ügyességgel
kiütni a kezemből, csupán ez a doboz szivar van nálam.
Virginia. Parancsol?
És ekkor – mialatt Róza asszony konyakot szolgált fel, én
pedig úgy álltam ott, mint valami szélütött kalózpapagáj – az
a két, angol dadusok, francia kisasszonyok és vidéki kastélyok
ölén nevelkedett főnemesi pasasér235 egyszerűen rágyújtott!
– Maguk meg mégis mit művelnek? – toppantottam
elébük, két öklömet a csípőmre támasztva, mire a rajtam lévő
összes csengettyű, karperec, és homlokomon az érmék
tündén csilingelésbe kezdtek.
– Bocsásson meg, Hangay kisasszony – állt fel Bissingen
gróf, aki a maga 46 évével igen megnyerő férfiembernek tűnt.
– Vigasztalhatatlan vagyok, hogy az imént csak késve
ismertem fel. Mentségemre szolgáljon, hogy ez az öltözék,
nos... Nem így képzelném el a tisztes Hangay úr kisebbik
leányát.
– Ön, uram, csak ne vegye a szájára az én drága papusom
nevét – sisteregtem a képébe. – Jól tudom, miféle ármányt
szőtt a családom ellen, de most végre fülön csíptük, úgyhogy
vallani fog és passz!
– Fülön csíptek? – mosolyodott el a gróf, egyik kezével
könnyedén megérintve a nevezett testrészt, majd a továbbra
is kényelmesen ücsörgő báróra pillantott. – Milyen bájos
gyermek. Kár, hogy belekeverte a saját véres ügyleteibe.
– Véres ügyletei önnek vannak, uram – böktem Bissingen
széles mellkasa felé, mire a csilingelés ismét felhangzott,
bosszantómód nevetségessé téve fenyegető gesztusomat. –

235 személy, fickó. Eredete, a német .Passagier’ .utazás, utazó’ szó.

Maga raboltatta el a nővéremet, majd miután ő megszökött a
pribékjei markából, éveken át üldözte, sorra gyilkoltatva
azokat, akik az útjában álltak. Most azonban vége a játéknak,
fizetni fog!
– Mili – szólt csendesen Ambrózy báró, ám én nem
figyeltem rá, inkább még közelebb léptem a grófhoz, és
immár meg is érintettem őt böködő ujjammal.
– Maga gyilkoltatta meg a nénikémet – olvastam rá a
bűneit –, maga ontatta vérét a kuzinomnak és kasszírnő
kedvesének, továbbá azt is biztosra veszem, hogy a Totyó
nevű hóhemvagány és Blau Anna kisasszony vére szintén a
maga kezén szárad.
Bissingen gróf hosszan, áthatón nézett a szemembe, majd
hirtelen ismét Ambrózy báró felé fordult.
– Na jó – mondta –, immár végképp nem értek semmit.
Elmondaná valaki, mégis kicsodák önök valójában?
– Előbb azt szeretném hallani – felelt a báró, aki láthatóan
igen jól szórakozott –, hogy ön kinek vél minket.
– Rendben, ám előbb megkérném a hölgyeket, hogy
foglaljanak helyet – intett Bissingen a dohányzóasztal mellett
álló két üres fotel felé. – Neveltetésem tiltja, hogy amíg önök
állnak, kényelembe helyezzem magam.
Eme udvarias kérés valójában aprócska szurkapiszka volt,
ami a maga foteljében kényelmesen szivarozgató bárónak
szólt.
– Felőlem a jelenlévők akár fejtetőre is állhatnak, csak
kezdjük el végre – intett türelmetlenül Richárd. – Róza, Mili,
üljenek le, különben ránk virrad.
Láttam, amint a már-már közönséges felszólítást hallva
Bissingen arca megrándul. Ez a fickó igazi úriember –
gondoltam. – Milyen kár, hogy leányrabló és gyilkos.
 Miután végre mind elhelyezkedtünk, Ambrózy báró
füstölgő szivarját karmesteri pálcaként használva intett be a
grófnak.
– Hallgatom.
– A képlet igen egyszerű – mondta ő. – A nevem
Bissingen-Nippenburg Maria Ernst Ferdinand. Kilétemre
nézve főnemes, uradalmi földbirtokos, továbbá császári és
királyi kamarás, Krassó-Szörény vármegye országgyűlési
képviselője és a kormány pénzügyi bizottságának tagja.
– Azt hiszem, most el kéne alélnom – jegyeztem meg
epésen, ám az én csupa figyelem báróm szúrós pillantása
belém forrasztotta a szót.
– Mint bizonyára tudják – folytatta Bissingen –, hatalmas
vagyonnal rendelkező, befolyásos ember hírében állok, így
nem csoda, hogy számos ellenségem van. Szerencsére igen
ügyes és hatékony emberekkel vettem körül magam, akik úgy
egy esztendővel ezelőtt figyelmeztettek, miszerint valaki
bérgyilkost küldött a nyakamra.
– Ez volnék én? – kérdezte szinte gyermeki izgalommal
Ambrózy báró.
– Tisztában vagyok vele, hogy ön, uram, rendkívüli
tehetséggel megáldott férfiú, aki időnként a rendőrségnek is
besegít, sőt, Rudnay főkapitány személyes jó barátja.
Csakhogy egyben labilis lelki alkatú, kiszámíthatatlan és
olykor, ha kellő kihívást lát benne, hajlamos a rossz oldalra
állni.
– Vagyis elvállaltam az ön megölését – bólintott a báró. –
Mégis, ki bérelt fel?
– Ezt nem tudom – vont vállat Bissingen. – Az embereim,
mint mondtam, rendkívül ügyesek, ám nem mindenhatók.
Annyit sikerült csak kideríteniük, hogy ön igen elszánt, ravasz
és gátlástalan, amit az ártatlan Hangay kisasszony, és eme
másik hölgy... akit egyébiránt még nem ismerek... bevonása is
fényesen igazol.
Róza asszony oly mozdulatot tett, mint aki hajlandó
elárulni a nevét, ha Ambrózy báró annak rendje és módja
szerint bemutatja őt, ám erről Richárd tudomást sem vett.
– Ahogy így lefest – szólt –, valóban aljas és felettébb
veszedelmes alak lehetek. Mondja csak, gróf úr, egész
pontosan honnan származnak ezek a kimerítő ismeretek?
– Számos ügynök, hivatalnok és éles szemű informátor
dolgozik nekem, a szálakat viszont a titkárom...
– Matolcsy! – kiáltottam. – Az a csupaszcsiga pofázmányú,
sunyi nyúlbogyó, hogy tekeredne meleg sál a nyaka köré, de
csakis a saját nyelvéből!
Róza asszony, Bissingen gróf és Ambrózy báró mind rám
meredtek. Az előbbi kettő hökkenten és némán, míg a
harmadik értőn biccentve kérdezte:
– Isti?
– Isti – bólintottam, felfedve cifra külvárosi modorom
amúgy sem titkos forrását.
– Tehát Matolcsy Kamill az – fordult vissza Ambrózy báró
a grófhoz, mintha mi sem történt volna –, aki elhitette önnel,
hogy én... Vagyis mi mind az életére törünk.
– A titkárom tökéletesen megbízható, talpig becsületes és
szavahihető ember – húzta ki magát Bissingen, ezzel jelezve,
hogy aki mást állít, az őt magát sérti meg. – Az utóbbi
tizenkét esztendőben, mióta a szolgálatomban áll, még
egyetlen aprócska hibát sem vétett, bár meg kell hagyni,
olykor furcsa dolgai vannak.
– Mifélék? – kérdeztem.
– Semmi különös – mosolygott rám a gróf. – Csupa olyan
cselekedet, ami egy harmincadik életévét betöltött
agglegénynél megszokott. Néha eltűnik néhány napra, ám
amikor visszatér, mindig számtalan új és értékes
információval áll elő.
– Gondolom, az önt fenyegető bérgyilkosokat, vagyis
minket illetően – találgatott Ambrózy báró.
– Legtöbbször igen. Ő dolgozta ki a személyi védelmemet,
sőt, a napirendemet is, melynek alapvető pontja, hogy önök
semmiképp ne férkőzhessenek a közelembe.
– Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal az ön csodatitkára
kudarcot vallott – jegyeztem meg, nem minden él nélkül. –
Pedig micsoda kincs ez az ember. Nem lehetett könnyű
rátalálni. Apropó, gróf úr, elárulná, ki ajánlotta a figyelmébe
Matolcsy urat?
A bőrömön éreztem Ambrózy báró elismerő pillantását.
– Lássuk csak... – próbált visszaemlékezni a gróf. –
Tizenkét éve, 1889 áprilisában hunyt el Jakab, az előző
titkárom. Micsoda tragikus, ostoba véget ért szegény. Épp a
vadászfegyver-gyűjteményemet tisztította, miközben
megbotlott, és a kezében tartott acél puskavessző átdöfte a
nyakát. Alig három nappal később találkoztam egy régi
kedves ismerősömmel, aki hallott a szerencsétlen balesetről,
és rögvest figyelmembe ajánlotta az ifjú Matolcsyt, mint
Jakab tökéletes utódját.
– Szabadna megtudnunk eme előzékeny barát nevét?
– Természetesen, hisz nem titok – hajolt meg ültében
Bissingen gróf. – Egyébként aligha hallhattak még róla, hisz
nemesi származású külföldi mágnás, aki tán még sosem járt
Magyarországon. A neve Hans-Rudolf Motta La Misox, és a
festői kis ország, Orávia leggazdagabb embere, persze csak az
ottani uralkodó után.
A két férfi merőn nézte egymást. Bissingen arcán kétkedés,
nyugtalanság és aggodalom tükröződött, míg az én báróm úgy
vizslatta őt, mint kisfiú a napon kiszáradt békatetemet.
 – Önt becsapták, gróf úr – ugrott fel a fotelből Richárd. –
Alaposan rászedték, bizony, és ezt én most be is bizonyítom
önnek.
Ezzel a belső zsebébe nyúlt, és egy négyrét hajtogatott
papírlapot húzott elő. Azonnal megismertem a hirdetményt,
aminek egyik példányát Totyó lakásán találtuk meg.
Bissingen gróf őszinte érdeklődéssel vette kézbe és hajtogatta
szét a bizonyítékot, majd szivarzsebéből monoklit vett elő,
hogy aztán a kerek lencsén át értetlen csodálkozással
vizslassa a fotográfiát.
– A hölgy igen csinos és rendkívüli módon emlékeztet
valakire, de a tiszt urat sosem láttam – mondta homlokát
ráncolva. – Miféle játék ez? Nem értem.
– Fordítsa meg a lapot, és olvassa el az ott látható szöveget
– javasolta Ambrózy báró. – Ha nem teljesen ostoba, és
meggyőződésem, hogy nem az, akkor minden további
magyarázat nélkül érteni fogja a lényeget.
Bissingen gróf, bár a tekintetében továbbra is
bizalmatlanság vibrált, engedett a kérésnek. Előbb csak
sietősen átfutotta a szöveget, majd újra és újra, immár egyre
lassabban olvasta azt. Végül visszafordította a papírt, ismét
megnézte a fotográfiát, és fájdalmas nyögésnek tűnő, döbbent
sóhajjal csak annyit mondott:
– Gyalázat.
Ambrózy báró csak ekkor jött igazán lendületbe, és szivart
tartó kezével a fotográfia felé bökött.
– Ahogy mondja, gróf úr, önt gyalázatosán elárulták.
Régóta sejtem, hogy... bár Matolcsy mindvégig az
ellenkezőjét akarta elhitetni velem... ön valójában semmit
nem tudott a Hangay család ellen elkövetett gaztettekről.
Amint látom, ez a hirdetmény is váratlanul érte, pedig a
személyi titkára korábban azt állította, hogy a maga
utasítására nyomatta és terjesztette el az alvilágban.
Bissingen komoran nézte a fotográfiát, majd az asztalkára
dobva azt, felállt, kihúzta magát és mindkettőnk felé
megbiccentette a fejét.
– Bocsánatukat kell kérnem – mondta megrendülve. –
Engem félrevezettek.
– Valóban! – értett egyet Ambrózy báró, erősen túlzásba
vitt rátartisággal. – Ha kíváncsi rá, összefoglalom a tényeket.
Ön, gróf úr, fiatal korában igen mély barátságot ápolt Orávia
jelenlegi uralkodójával, Georg von Oravian- Kotheringennel.
– A bécsi katonai iskolában ismerkedtünk meg, mint
gyermekek – bólintott Bissingen. – Nevelőink esztelen
szigora és társaink ösztönös kegyetlensége hamar
szövetségesekké tett minket, ami többé nem is múlt el.
– Évekkel később, már mint életerős, fiatal férfiak, amikor
csak tehették, továbbra is együtt múlatták az időt – folytatta
Ambrózy báró. – Így esett, hogy 1879 májusában ön
meghívást kapott Marosvásárhelyre, a Lázár család
palotájának avatási báljára, ahová magával vitte barátját, az
oraviai trónörököst is, természetesen inkognitóban.
– Georg a nem túl szellemes von Rätselhaft 236 álnevet
választotta magának, én pedig osztrák grófként mutattam be
őt a társaságnak – emlékezett Bissingen, ajkán halovány,
szomorú mosollyal.
– A bál – mondtam. – Ott ismerkedett meg a mamával, és
aztán elcsábította őt.
– Hogy én? – pillantott rám csodálkozva a gróf. – Azt
hiszem, kisasszony, ön valamit rettentőmód félreért.

236 titokzatos (német)

 – Ez csak természetes – legyintett a báró. – Még mindig
képtelen hűvös logikával, mérnöki precizitással egymáshoz
illeszteni a tényeket. Mili, kérem, gondolkodjék! Ne engedje,
hogy elragadják az érzelmei, különben a kép, mely végül a
fejében összeáll, csupán a vágyai és félelmei által generált
torz kivetülés lesz.
– Rendben, megértettem! – mondtam hosszú töprengés
után remegő hangon, mert amire rájöttem, egész valómban
megrázott. – Akkor most levonom a puszta tényekből adódó
végső igazságokat. Ad egy: a mamám nem Bissingen grófba
szeretett bele, hanem annak titokzatos barátjába, a Rätselhaft
álnéven szórakozó von Kotheringenbe. Ad kettő: maga,
kedves Richárd, ha így folytatja, hamarost egyszerűen szét
fog pukkadni az önteltségtől. Kihagytam valamit?
Róza asszony, mosolyát leplezendő, oly hevesen kapta
ajkai elé a poharat, hogy majdnem lelöttyintette szépséges
toalettjét, miközbe Bissingen férfias krákogással próbálta
leplezni derültségét. Egyedül a báró lett sokkal morcabb,
mint addig, amit szívből meg is értettem, hisz a közelgő
szétpukkanás cseppet sem lehet kellemes érzés.
– Ha így folytatjuk – mondta némi csend után Richárd –,
valóban ránk fog pirkadni. Kérem, gróf úr, elmondaná
nekünk, mi is történt a bált követően?
– Ezzel húszéves hallgatási fogadalmamat töröm meg, de
tekintettel a körülményekre... – Bissingen eloltotta a
szivarját, majd miközben beszélt, két kezét összekulcsolva a
háta mögött, útra kelt az öblös fotelek és asztalkák között. –
Hanna és Georg szinte azonnal egymásba szerettek.
Próbáltam őt visszatartani, hisz a mélyen rangon aluli
liezonok sosem érhetnek jó véget. Georg az oráviai trón
várományosaként persze sok mindent megengedhetett volna
magának. Elvégre más úrfik is játszadoznak a leányszívekkel,
és ha netán híre megy a dolognak, akkor sincs baj, hisz a
sikeres kiskakasra mindenki elismerően tekint, míg a
megesett nőt a porba tiporják.
Levegőt vettem, hogy egyetértésemet fejezzem ki, ám
hirtelen egy kéz tapadt a számra. Richárd állt mögöttem –
mikor került oda? –, és a fülembe lehelt:
– Csönd!
Biccentettem, mire elengedett, én pedig lenyeltem a
mondanivalómat.
– Georg azonban más volt – mondta Bissingen. – Jól
ismertem őt, és tudtam, hogy számára a szerelem épp oly
komoly dolog, mint az uralkodás, amit nem
hatalomgyakorlásként, inkább a népe iránti szolgálatként fog
fel. Hannától viszont képtelen volt elszakadni, így a nyár
derekáig Marosvásárhelyen maradtunk, és én, látván, hogy
más megoldás nincs, barátként segítettem titkos találkáikat.
A társaság szemében úgy tűnhetett, hogy én vagyok az, aki
folyvást Hanna körül legyeskedik, és bár akkor már nős
voltam, ez senkit nem háborított fel, ami szintén
társadalmunk súlyos erkölcsi válságára utal.
– Gróf úr – szólt finom torokköszörüléssel Ambrózy báró.
– Most nem kortesbeszédet mond. Kérem, maradjon a
tényéknél.
– A tények, hát persze – bólintott bocsánatkérőn
Bissingen. – Nos, szerintem a továbbiakkal önök is tisztában
vannak. Nyár közepén érkezett a hír, hogy Georg atyja súlyos
beteg, így a trónörökösnek azonnal vissza kell térnie
hazájába. Hanna és barátom búcsúja egyszerre volt
szívszaggató és felemelő. A maga édesanyja, Hangay
kisasszony, fiatal leányként is rendkívül okos, belátó, sőt,
még az én szerelmes barátomnál is bölcsebb volt. Tudta jól,
ha továbbra is ragaszkodik Georghoz, az a bolond fiú előbb-
utóbb lemond a trónról, sorsára hagyva népét, és nőül veszi
őt. Hanna elmondta nekem, hogy gyermeket vár, ám ezt a
barátom nem tudhatja meg. Georg talpig becsületes férfi, így
a tény, hogy szerelme várandós, bőven elégséges indok lett
volna számára a korona sutba dobásához. Sokáig törtük a
fejünket, mit kéne tennünk, ám a végső döntést Hanna hozta
meg. Ahogy a nyár forróbbá vált, ő egyre hűvösebben
viselkedett Georggal, míg végül július derekán egyszer csak
kiadta az útját, mondván, már nem szereti.
– Hazudott – állapította meg csendesen Róza asszony,
mint a mélyen titkolt női tragédiák szakavatott ismerője.
– Természetesen. Ám erről, miként a gyermekről is,
akkoriban csak ketten tudtunk. Ha nem lettem volna nős,
azonnal felajánlom Hannának, hogy nőül veszem,
megkímélve őt a rá váró megaláztatástól, ám mivel ez
lehetetlen volt, csak a barátságomat nyújthattam neki.
– Tovább, tovább! – kavarta fel kezével a füstös levegőt
Ambrózy báró. – Mi történt ezután? Úgy érzem, ami minket
igazán érdekel, még várat magára.
Bissingen gróf kissé értetlen arcot vágva pillantott
Richárdra.
– Fogalmam sincs, pontosan mire gondol, de szívesen
folytatom a történetet. Georg atyja barátom hazatérte után
néhány héttel meghalt, így Orávia előbb a dísztemetésre,
majd a koronázásra készült. Hónapok teltek el, én a magam
dolgai után jártam, míg csak levelet nem kaptam Hannától,
melyben arról értesített, hogy becsületét egy igen kedves
férfiú, bizonyos Hangay Árpád könyvkereskedő mentette
meg.
– A papuska akkor már rég szerelmes volt a mamába –
emeltem fel büszkén az államat, nem törődve Ambrózy báró
szemének dühös villanásával. – Annyira szerelmes, hogy még
a számára idegen gyermek közeledte sem zavarta a
nősülésben.
– A gyermek pedig hamarost meg is született – mondta
Bissingen gróf. – Én viszont a következő őszön, mikor
Oráviába utazva meglátogattam a barátomat, végzetes hibát
követtem el. Georg egészen beletemetkezett az uralkodás
gondjaiba, ám láttam rajta, hogy még mindig szenved az
elvesztett szerelem miatt, így hát... azt gondolván, ez majd
enyhíteni fogja kínjait... közöltem vele, hogy Hanna férjhez
ment, sőt, februárban már a gyermeke is megszületett.
– Csakis egy férfi lehet ekkora bolond! – kacagott fel
váratlanul Róza asszony. – Valóban megmondta neki a
hónapot? Hisz ebből bárki azonnal kiszámolhatja, hogy a
gyermek mikor fogant.
– 1879 júniusában – mondtam röpke kalkuláció után. –
Mikor a mama és a jövendő király között még javában dúlt a
szerelem.
– Georgnak sem kellett több idő, hogy erre rájöjjön, mint
önnek, kisasszony – vallotta be Bissingen gróf. – Hiába
próbáltam kimagyarázni az elszólásomat, ő rögvest tudta,
hogy a gyermek csakis az övé lehet. Amilyen becsületes
bolond, az első gondolata persze az volt, hogy nyomban
Erdélybe utazik, és aztán...
– Mit tett volna? – kérdeztem, mivel a gróf néhány
pillanatra elhallgatott.
– Épp az a lényeg; ezt ő maga sem tudta. Hanna immár
hites felesége volt Hangay úrnak, így Georg felbukkanása és
színvallása, miszerint ő a gyermek igazi apja, csak botrányt,
bajt és keserűséget hozott volna mindenki fejére. Ráadásul
Oráviában sem mentek túl jól a dolgok. A kicsiny ország
egymással acsarkodó, dúsgazdag és erős országok közé
ékelődve próbált független maradni, amit csak józan ésszel
véghezvitt diplomáciai ravaszkodás útján lehetett elérni. A
király egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy
elhagyja országát. Mindezt, amint kissé lehiggadt, Georg is
belátta, de ahhoz továbbra is ragaszkodott, hogy titkolt
szerelme gyümölcséről, a kislányról gondoskodjék. így váltam
én rejtett ügynökévé Orávia uralkodójának, összekötve
egymással apát és gyermekét.
– Pontosan miből állt ez az ügynöki munka? – kérdezte
Ambrózy báró.
– Jószerével abból, hogy olykor-olykor tiszteletemet
tettem a Hangay-házban – vont vállat Bissingen gróf. – Első
alkalommal közöltem Hannával, hogy Georg mindent tud, és
rajtam keresztül gondoskodni szeretne a gyermekéről.
– A mamám azonban erről hallani sem akart – szóltam.
– Úgy van, ahogy a kisasszony mondja – helyeselt
Bissingen gróf. – Hangay úr persze azt hitte, hogy én vagyok
a valódi apa, és így a magam nevében kínálok életjáradékot a
gyermek felneveléséhez, ám meg kell mondjam, felettébb
pimasz látogatásaimat igen bölcs béketűréssel viselte el. Ha
én az ő helyében lettem volna, már az első alkalommal
provokálom és párbajra hívom magamat.
– Papuska ahhoz túlságosan szelíd. Ráadásul inkább
vetette volna magát éhes medvék elé, semhogy bármi módon
szomorúságot okozzon a mamának.
– Magam is így vélem – Bissingen gróf visszatért
asztalunkhoz, belekortyolt a konyakjába, majd pohárral a
kézben folytatta elbeszélését. – Georg kérésére azonban, bár
cseppet sem volt ínyemre, 1881 decemberében újra
felkerestem Marosvásárhelyt, és miként mindig, akkor is a
Lázárpalotában, Jenő barátomnál szálltam meg. A
szomszédos
 Hangay könyvkereskedésbe azonban ezúttal nem mentem
át, mivel a küldetésem még sokkal titkosabb és bonyolultabb
volt, mint a korábbiak.
– Nocsak! – kiáltott Ambrózy báró. – Végre valami, amiről
eddig még semmit nem hallottunk. Várjon, kitalálom! Nem
egyedül érkezett!
– Ezt meg honnan...? – csodálkozott a gróf, ám Richárd
leintette.
– Pofonegyszerű! Hangay úr volt szíves közölni velünk,
hogy 1881 decemberében a felesége tudomást szerzett az ön
megérkezéséről, ám miután napokig hiába várta a
látogatását, a gyermekkel együtt Nagyszebenbe, a szüleihez
ment.
– Igen, de... – próbált Bissingen helyesbíteni, ám Ambrózy
báró ismét megelőzte.
– Valójában Hangayné életében először és valószínűleg
utoljára becsapta a férjét, vagy legalábbis nem mindent
mondott el neki. Ha jól sejtem, a következő történt. Kérem,
utólag majd javítson ki, ha tévednék, bár ez aligha valószínű
– Richárd, mivel nélkülöznie kellett sétabotját, a
pipatóriumhoz rohanva magához vette az ott található
leghosszabb, úgy félkönyöknyi 237 pipaszurkálót, hogy
magyarázat közben azzal hadonásszék. – A kocsi, melyet
Hangay úr négy erős lóval és fegyveresekkel együtt bérelt a
nejének és gyermekének. .. Vagyis Georg gyermekének, de ez
most lényegtelen... Tehát a kocsi valóban Nagyszeben felé
indult, ám a várost elhagyva megállt, és utasai egy másik, ott
várakozó járműre szálltak át, hogy aztán észrevétlen
visszatérjenek a... Hol is lehetett akkoriban Marosvásárhelyt

237 kb. 21 cm
egy ilyen fontos és rendkívül titkos találkát háborítatlanul
lebonyolítani? Mondjuk a vártemplomban238!
– Ez hátborzongató! – kiáltott Bissingen gróf. – Miután
Hanna a gyermekkel együtt átszállt az én kocsimba, valóban
egyenest oda mentünk. Honnan az ördögből...?
– Hűvös logika, barátom, semmi több – kopogtatta meg
homlokát a pipaszurkálóval Ambrózy báró. – Ilyesmire
kizárólag a jól karbantartott férfiagy képes.
Róza asszony figyelmeztetőn megköszörülte a torkát,
jelezvén, hogy hölgyek is vannak a társaságban, ám én nem
értem be ennyivel.
– Szabad? – léptem oda a báróhoz, és kivettem kezéből a
pipaszurkálót. – Jómagam is tennék egy próbát ezzel a
híresen hűvös logikával, ha megengedi.
– Csak tessék – hátrált el készséggel az utamból Richárd,
és az arcán fennhéjázás helyett őszinte kíváncsiság ült.
– Tehát a mi titokzatos helyszínünk a református
vártemplom – böködtem meg most én a saját homlokomat. –
Mikor épp nincs istentisztelet, felettébb csendes és kihalt
épület. Ám, ha jól sejtem, aznap várt ott önökre valaki, aki
immár másodszor érkezett inkognitóban a városba, hogy
egykori szerelmét és közös gyermeküket még utoljára
láthassa. Georg király óriási kockázatot vállalt ezzel az úttal,
ami azt sugallja, hogy a puszta találkozáson túl valami más
célja is volt. Talán magával akarta vinni Emmát?
Ambrózy báró halkan felszisszent.

238
A marosvásárhelyi várban található templomot a 14. században a ferencesek
építették. A 16. században Marosvásárhely a reformáció oldalára állt, így a
templom 1557-59 környékén a reformátusok tulajdonába került. E templomban
tartották az első magyar egyetemes református zsinatot, itt erősítették meg a
Tordán kimondott vallásszabadságot, és itt választották fejedelemmé II. Rákóczi
Ferencet.
 – Ugyan dehogy – söpörtem félre saját feltételezésemet. –
Az ön barátja, Bissingen gróf, sokkal becsületesebb és
nyíltszívűbb férfiú annál, semhogy ilyen aljasságra
vetemedne. Inkább... Oh, hát persze, hisz minden
szentimentális, romantikára fogékony, szerelmes férfi így
cselekedne, különösen, ha ráadásként még javíthatatlan
idealista is! Árulja hát el, drága barátom – karoltam bele az
ámuló férfiba, akivel e pillanatban igencsak különös párt
alkothattunk, tekintve az ő fekete zsakettjét és az én tiritarka
cigányruhámat –, hogy a vártemplomban aznap Georgon
kívül a lelkész, a közjegyző vagy csupán egy fotográfus várta-e
önöket?
– Khrm – reszelte torkát felindultan Bissingen gróf. –
Igazság szerint mindhárom.
– Ez csak természetes – bólintottam, mint ki épp erre
számított. – A fotográfus azért kellett, hogy Georgnak örök
emléke lehessen gyermekéről és elveszített szerelméről abban
a távoli, zord Oráviában.
– Orávia cseppet sem zord ország – helyesbített a gróf
kissé zavartan. – Hatalmas, hó borította hegyei között mesés
völgyek, csodás tavak és azok partján barátságos kisvárosok
találhatóak, míg Földközi-tengerre nyíló kikötője...
– Azt hiszem, ez most lényegtelen – bontakoztam ki
Bissingen karjából, pipaszurkálómmal tovább lendítve
mamácska és Emma történetét. – A fotográfus mellett tehát
jelen volt még egy közjegyző, aki a hiteles papírok,
szerződések, okmányok kiállításához kell, valamint egy
lelkész...
– Maga Szász Domokos239 püspök úr – vetette közbe a gróf
–, akit épp abban az esztendőben választottak a debreceni

239
Szász Domokos (1838-1899) erdélyi református püspök, költő, az Erdélyi Protestáns
Közlöny szerkesztője.
zsinat tagjává, ám a kedvünkért rövid időre mégis visszatért
Marosvásárhelyre.
– Szent egek! – sóhajtott fel ekkor Róza asszony, aki
láthatóan remekül szórakozott családom kanyargós
históriáján. – Csak nem titkos esküvő készül itt?
– Szó sincs ilyesmiről – mondtam. – A szereplők tiszta
jelleme ezt tökéletesen kizárja. Inkább arról lehetett szó, hogy
Orávia uralkodója mindenképp el akarta ismerni Emmát a
saját lányának, még ha teljes titokban is, a mama pedig, aki
valószínűleg még mindig szerette őt, képtelen volt ezt
megtagadni tőle.
– Önnek, Hangay kisasszony, épp oly félelmetes elméje
van, mint a báró úrnak – bókolt Bissingen gróf. – Való igaz,
hogy a fotográfus közös képet csinált az ön édesanyjáról, a
barátomról és a gyermekről, a közjegyző elkészítette az
okiratot, melyben Georg saját gyermekének ismeri el Hangay
Emmát, míg a püspök úr mindezt az ég áldásával
szentesítette. Eme megható, igen csendes és felettébb titkos
találkozó után a barátom soha többé nem látta sem az ön
mamáját, sem a gyermeküket. Én azonban hét évvel később
ismét kénytelen voltam átlépni a Hangay ház küszöbét,
midőn hírét vettem, hogy Hanna súlyos beteg, sőt,
valószínűleg a halálán van.
Hirtelen teljességgel elment a kedvem attól, hogy továbbra
is nyomozói tudásomat fitogtassam. A pipaszurkálót letéve a
szivarszoba ablakához léptem, és a befagyott Duna
gázlámpáktól megvilágított, éterien sziporkázó jegét néztem.
– Ekkor történt – szólalt meg mögöttem Ambrózy báró –,
hogy Széky Hanna megeskette önt és a férjét, miszerint soha,
semmilyen körülmények között nem fedik fel Emma valódi
származását?
– Így igaz – felelte Bissingen.
 – Miért volt erre szükség? Hiszen Hangay úr nem is tudta
a teljes igazságot, a titkot pedig egyébként is mindketten
híven őrizték.
– Azt gondolom... Nos, talán... Nem is tudom.
A gróf széthulló szavai felkeltették az érdeklődésemet,
mégsem mozdultam, nehogy ezzel meggátoljam őt a
vallomástételben.
– Ki vele, barátom! – biztatta Ambrózy báró. – Tudnunk
kell a teljes igazat.
– Hanna úgy vélte... Azt állította, hogy a betegsége...
– Igen?!
– Nos, meggyőződése volt, hogy a kórt egy mérgezett tű
okozta, amit korábban valami idegen férfi döfött a karjába,
miközben ő a vásártéri nagypiac forgatagában épp egy kofa
rózsái között válogatott.
Meg kellett kapaszkodnom az ablak széles párkányán,
hogy össze ne rogyjak.
– Széky Hannát tehát meggyilkolták – szögezte le
tárgyilagosan Ambrózy báró. – Vajon nyolc évvel Emma
születése után kinek állhatott érdekében megölni Orávia
uralkodójának egykori kedvesét és miért?
– Egyáltalán miből gondolja, hogy Georg hazájának bármi
köze van a dologhoz? – kérdezte Bissingen gróf.
– Matolcsy Kamill a kapocs, mely összeköti a tényeket –
felelt a báró. – A maga titkára raboltatta el Hangay Emmát
1896-ban, majd üldözte négy éven át. Ez factum, bár egyelőre
nem bizonyítható. No, és ki ajánlotta az ön figyelmébe ezt a
rendkívüli képességekkel, bár meglehetősen romlott
jellemmel bíró ifjút?
– Az oraviai ipar és kereskedelem legelső mágnása – szólt
Bissingen rekedten. – Hiszen már mondtam. A neve
HansRudolf Motta La Misox.
 És ekkor valami egészen elképesztő dolog történt. Róza
asszony hirtelen felpattant a helyéről, majd selyemsuhogású
léptekkel a sarokban álló mahagónipolchoz iramodott, mely
roskadásig volt pakolva napi- és hetilapokkal.
– Motta La Misox? – hadarta izgatottan. – Valóban ezt a
nevet mondta a gróf úr?
– Igen, asszonyom.
– Nahát, ez felettébb különös – Madame Rose fürgén
lapozta fel az újságokat. – Esküdni mernék, hogy... Áh, itt is
van! A Budapesti Hírlap tegnapi száma hozta. Felolvasom:

„Titkos mágnásesküvő! Lapunk riportere

kerülőutakon értesült róla, hogy a székesfővárosban
január 29-én fényes esküvőt tartanak, amit azonban
a külvilág elől teljes mértékben igyekeznek eltitkolni.
Hogy miért ez a nagy rejtőzködés, azt elképzelni sem
tudjuk, hiszen a boldogságra vágyó párban nincs
semmi különös, hacsak nem az, hogy a férfi külhoni.
Kockáztatva a sajtópört lapunk merészen közli (hisz
nálunk első az olvasó), hogy a vőlegény Fridrich-
Adolf Motta La Misox, Orávia Budapesten szolgálatot
teljesítő katonai attaséja, aki a jelzett napon a
józsefvárosi Jézus Szíve Templomban egy
marosvásárhelyi könyvkereskedő egyszerű, bár igen
bájos leányát, bizonyos Hangay Emma kisasszonyt
veszi nőül.”

Mindez csupán néhány papírízű szó volt, mégis úgy

robbant fel közöttünk, mint az a kartácsbomba, amit
akkoriban az angolok vetettek be a lázadó búrok ellen. Én
nyomban megpördültem, és Róza asszonyhoz futva kitéptem
kezéből a lapot, hogy a saját szememmel olvashassam
nővérem nevét.
– Mit szólnak ehhez? – néztem fel végül a két férfira.
Bissingen gróf teljességgel összezavarodva állt és értetlenül
tárta szét a karját.
– Fridrich az imént említett oráviai gyáros fia – hebegte. –
Semmirekellő, iszákos, nőcsábász alak, kinek botrányaitól
néhány éve még fel Európa pletykarovatai zengtek. Aztán
történhetett valami... Nem is tudom. Rövid időre eltűnt a
báltermekből, és aztán itt bukkant fel, Budapesten, mint
katonai attasé. Mindenki úgy vélte, hogy az apja keze lehet a
kinevezés mögött, hiszen az idősebb Motta óriási vagyona
révén az egyik legbefolyásosabb ember Oráviában. Úgy tűnt
azonban, hogy Fridrich jó útra tért. Már nem voltak vele
bajok, hát nem is hallottunk felőle többé.
Ajkamat összeszorítva fordultam ekkor Ambrózy báró felé,
arra várva, mit mond, ám ő makacsul hallgatott. Ráncolt
homloka, állát érintő keze és padlóra szegezett tekintete
azonban elárulta, hogy erősen töpreng valamin. Már épp rá
akartam ripakodni, mikor Róza asszony, aki tovább túrta az
újsághalmokat, ismét felkiáltott.
– Íme a Vasárnapi Újság két hóval korábbi száma –
nyitotta szét a lapot. – Motta La Misox! Tudtam én, hogy már
korábban is olvastam ezt a nevet valahol, bár akkor a
fotográfiát meg sem néztem! A Keresztyén Leányok
jótékonysági bálján készült róla a kép, melynek ő volt az egyik
védnöke.
Róza asszony mögé állva lestem bele a lapba. Sárgásbarna,
homályos fotográfiát láttam, amin egy meglehetősen
ellenszenves, fiatal katonatiszt feszített, kinek bajusz nélküli
körszakálla az orangutánokhoz tette hasonlatossá viselőjét. A
karján pedig...
 – Jézusom! – szörnyedt el immár őszintén megrendülve
Róza asszony. – Hiszen ez Karlinka! Vagyis hogy... Jaj,
nekem! A Kardos Cili!
A szemem és a fülem egyszerre két merőben eltérő hírt
közölt az agyammal, így néhány pillanatra tökéletesen
összezavarodtam. Ő volna hát a titokzatos Cili kisasszony? De
mégis, hol? Hiszen a katonai attasé mellett csupán egyetlen
nő állt, és őt nyomban felismertem.
Úgy hívták, Hangay Emma.
Ambrózy báró oly hevesen kapta ki Róza asszony kezéből a
Vasárnapi Újságot, hogy annak fedele leszakadt. Láttam,
amint a híres arisztokrata magándetektív arcából kifut
minden szín és az ajka remegni kezd.
– Ezek szerint maga – meredt a Pilisy-ház úrnője
Richárdra – mindvégig Hangay Emmát bújtatta nálam?
– Valóban – bólintott a báró, majd rám nézett. – Később
majd mindent... Bocsánat, de most rohannom kell – mondta
és távozott.
 25
Az Obicupfer240

Pest-Buda, 1901. január 24.

Kloiber Karcsi még soha életében nem kapott akkora

csudaszalámit, mint előző éjjel.
Csodálkozott is a dolgon rendesen, hisz Silberspitz Lipót241
Attila körúti korcsmája nem afféle mocskos, padlóra
köpködős hely volt, ahová a tabáni hóhemvagányok, rajzolók,
hamiskártyások és bicskások jártak. A sokgyerekes
Silberspitznél csupa biztos állással bíró állami hivatalnok,
löttyenő tokájú ügynök, zsíros kereskedő és a Rácz fürdőből
néhány kortyra betérő egyéb úriember koptatta a székeket, a
biliárddákók végét, no meg a bukszája tartalmát. Ki gondolta
volna, hogy Plumpe242, a virágkötő akkorát tud ütni, mint egy
medve, az egyébként szelídnek látszó Spitzmüller 243 postás

240
kabáttolvaj (korabeli tolvajszleng)
241
Lipót csapos valaha szatócs volt, csak később nyitotta meg jó nevű bor- és
pálinkamérését. A család igazi híressége azonban a lánya lett, aki Gaál Franciska néven a
harmincas-negyvenes években hollywoodi filmcsillaggá vált. 1900-ban a Silberspitz
család az I. kér. Döbrentei u. 46. szám alatt lakott, a kocsma az Attila körút 58. alatt volt.
242
Plumpe Gerhard virágkötő 1899-ben az I. kér. Attila körút 19. szám alatt lakott.
243
Spitzmüller Mihály posta és távirda főtiszt 1899-ben az I. kér. Attila körút 58. szám
alatt lakott.
pedig mindjárt rugdosódni kezd, hogy aztán Jávorszky244, a
tintás ujjú nyomdász két sommás pofonnal zárja le a dolgot?
– Azok a rühes luvnyák – fújta ki a vért betört orrából
Kloiber. – Ők átkoztak meg engemet, az hótziher! De kapjam
csak el őket, menten kést mártok beléjük!
Tény és való, hogy az egykori lakatossegédet, aki később
igencsak kikent-kifent ficsúrrá vált, úgy szórva a pénzt,
mintha égetné a tenyerét, jó ideje elkerülte a szerencse. Bús
kálváriája pontosan aznap vette kezdetén, mikor a Hül-
csibék, kiket a vonatállomáson szúrt ki, oly furmányosan
ledobatták őt a szerelvényről. Mert abban Kloiber egyetlen
minutáig sem kételkedett, hogy a jegyét az a kapafogú
fehércseléd rajzolta ki a zsebéből, aki már Hül Jenőnek is
zsebtolvajkodott.
– Ha a kezem közé kerül a torka – zihálta Kloiber Karcsi,
miközben a Tabán labirintusának legbelseje felé tántorgott –,
addig szorítom a gigáját, míg szuszog!
A szerencsétlen vonatos affér után persze nyomban rohant
az ő titokzatos megbízójához, hogy jelentse: rátalált a Hül-
csibékre, akiket Ráczváros szinte minden csibésze égen-
földön keresett. A köhögős úr figyelmesen végighallgatta őt,
és Kloibernek már előre csiklandott a tenyere, várva a
ropogós bankókra, amiket az ipsze korábban sosem sajnált
tőle.
– Szóval Marosvásárhelyre mentek? – kérdezte végül a
férfi, szokatlanul súlyosnak tetsző, vastag sétapálcájával
piszkálva az utca porát. – Te pedig követni akartad őket, de
kibabráltak veled.

244 Jávorszky Lajos Gyula nyomdamunkás 1899-ben az I. kér.

Attila körút 58. szám alatt lakott.
 – Hát... – húzta a száját Kloiber. – Ammán igaz, hogy
ledobattak a vonatról...
– Nekem ennyi elég – szólt közbe az úr oly dermesztő
hidegen, hogy a ficsúrba beléfagyott a mentegetőzés. – Félig
végzett munkáért nem fizetek. Ha ismét megleled a lányokat,
tudod, hol találsz. Na, tűnés!
Kloiber Karcsit ettől kezdve úgy kerülte a szerencse, mint
öreg szittyós a tiszta kút vizet. A pénz ugyan, amit korábban
kapott a göthös úrtól, tán tavaszig is kitartott volna, feltéve,
ha a fiú haragjában be nem tér az első útjába kerülő
kártyabarlangba. Csakhogy betért, sőt, ivott, nőzött és végül
még a zöld posztó mellé is leült. Reggelre aztán nem maradt
semmije, csupán a csinos ruha és a selyemszalagos zsirardi,
ami rajta volt. Jól kinézni azonban még a Tabánban sem elég,
ha az ember hasa korog. Kloiber előbb a régi munkahelyére
próbálta visszakönyörögni magát, ám mikor a művezető
meglátta őt a csíkos öltönyben, propellernyakkendősen, úgy
elkezdett röhögni, hogy még a könnye is kicsordult.
– Eriggy oda, ahun parádés majmot csináltak belőled –
mondta. – A gyárba többé nem kellesz, a Vurstliban viszont
még illegetheted magad.
így aztán Kloiber Karcsi élete napról napra csak romlott.
Eleinte eléldegélhetett azon utcai leányok koszos
naposszobáiban, akiket nemrég még ő itatott habzó borral,
ám amikor rájöttek, hogy a fiú pénzforrása végleg elapadt,
rögvest az utcára lökték. A zsirardi hamar elveszett, a csíkos
öltönyön is egyre gyűltek a sáros foltok, alattomos
szakadások, így aztán Kloiber éhségében a zálogosnál
becserélte azt néhány mocskos göncre meg pár krajcárra,
amit nyomban ételre és főleg italra költött.
Ennie azért mindig volt mit, hisz a piacokon krumplit,
tojást, répát lopni nem nagy kunszt, ha az ember gyereke
elviseli, hogy olykor-olykor – ha épp fülön csípik –
kótyagosra pofozzák. A csikorgó hideg meg a vele érkező hó
azonban még annyi irgalmat sem ismert, mint a dühös kofák.
Kloiber két egymást követő, dermesztő éjszaka után,
melyeken épp csak meg nem fagyott, döntött úgy, hogy a
számtalan pesti csavargó és nincstelen példáját követve
bekéredzkedik az egyik menhelyre. Tabáni büszkesége
azonban valahol még mindig pislákolt benne, és hogy bizton
ne találkozzék ismerőssel, inkább átment Pestre, a Lőportár
dűlőnek nevezett, kies vidékre, ahol az Angyalföldi út 2. alatt
álló egyemeletes, keramittéglás épület szolgált a
székesfővárosi nyomorultak egyik téli mentsváraként245.
A Podmaniczky báró elnöksége alatt működő
Hajléktalanok Menhelye Egylet több házat is működtetett,
ám a csavargók elmondása alapján az „Angyi” volt közöttük a
legszigorúbb, ám egyben a legtisztább is. Kloiber Karcsi félve
lépett be a kapun, hol a vele egy időben érkező, a járást
viszont már korábbról ismerő emberek nyomban jobbra, a
tágas és világos felvételi irodába terelték őt. A falak mentén
körös-körül sokfiókos polcrendszer állt, és minden
szekrénykén megszámozott bádogplecsni virított. A középre
helyezett, súlyos asztalon óriási könyv hevert, mellette
tollszárak, tintásüveg és egy kézben hordható mini
wertheimdoboz sorakozott katonás rendben. A vaskos fóliáns
fölé harcsabajszos, acélkemény tekintetű férfi hajolt, aki
megpillantva a tétován toporgó fiút, azonnal rádörrent.
– Ha a kakamádámot 246 keresed, rossz helyen jársz. Ne
tojózz már, inkább gyere ide! Tudsz-e írni?

245
1900-ban Hajléktalanok Menhelye, ma a Bolyai János Műszaki
Szakközépiskola kollégiuma.
246
vécésnéni (korabeli szleng)
 – Igenis, hogy tudok, nagyságos úr – alázatoskodott
Kloiber, aki leginkább attól rettegett, hogy nem fogadják be a
szállón.
– Akkor hát perkáld ki szépen a tíz fillért, mer’ annyiba
kerül a szállás éccakára.
A fiú belekotort a zsebébe, de csak nyolc fillért talált.
– Új vagy még itten, igaz-e? – nézett rá busa szemöldöke
alól a férfi, majd biztatón bólintott. – Jól van hát, most az
eccer elég lesz a nyóc is, feltéve, ha jól viseled magad. Az én
nevem különben Móritz. Móritz János 247 menhelyfelügyelő,
de mindenki csak Morei papának hí. Na, írd alá a könyvet,
aztán vessed le a cipőd, kalapod!
– Aztat meg minek? – hőkölt hátra Kloiber. – Mindkettő
az enyém!
– Tied hát, mióta leloptad valakiről – mondta a férfi, ám a
hangjában nem volt semmi fenyegető. – Nálunk ez a
szabályzat: aki melegben akar alunni, annak estve hét órára a
kapun bévül köll lennie, a tíz fillért leperkálnia, a könyvet
aláírnia, vagy ha nem tudja, hát ikszelnie, aztán a cipőjét,
tökfödőjét leadnia, hogy bézárhassuk azokat a szekrénykékbe.
Mivel Kloiber még mindig tétovázott, a férfi megszánta őt
és magyarázni kezdett.
– Egykoron sok volt itt a lopás. A zsiványok egymást
fosztogatták éccakánként, aztán reggelre huss, kereket
oldottak. Mióta viszont a cipőt, kalapot elrekkentjük, senki
nem tolvajkodik, legalábbis nem ollan sokat, mert lábbeli
nélkül úgyse jutna messzire. Ne féljél, gyerek, a szekrényed
bilétáját, ami egyben az ágyad számát is mutassa, mindjárt

247
Móritz János menhelyfelügyelő 1906-ban a VI. kér. Angyalföldi
u. 2. szám alatt lakott.
megkapod. Csak vigyázz rá, akasszad a nyakadba, és aztán
reggel, ha felmutatod, a holmidat is visszakapod.
Móritz úr, azaz Morei papa arról már nem szólt, hogy az
irodából markos segédei mindenkit a közös fürdőbe terelnek,
ahol tetszik, nem tetszik, pucérra vetkőzve kell fürödni,
méghozzá függönyök nélkül, a többiek előtt.
– Aki nem ragyog úgy, mint a Salamon töke, az nem kap
enni, és ágyba sem fekhet – szokta volt mondani a
vonakodóknak a menhelyfelügyelő. – Vagy mosdik, vagy
máris fordulhat kifelé a kapun, hogy a tetveivel együtt fagyjon
halálra.
Miután végeztek a fürdővel, és visszavették ugyanazt a
koszos ruhát, amiben jöttek, a hatalmas étkező hosszú
asztalai mellé kucorogva végre megkapták a vacsorát. Igaz,
hogy fejenként csupán egyetlen tálnyi, üres
köménymaglevesből és nagy karéjnyi kenyérből állt a
„lakoma”, de legalább forró volt, ízes, és sokaknak közülük
minden bizonnyal több, mint amit egész nap nyeltek. Kloiber
sietve bekanalazta, amit elé tettek, és már indult is a többiek
után, akik egymással heccelődve, zajongva vonultak a
hálótermek felé, melyek közül tizenkilenc a férfiak, kettő
pedig (elrekesztve a többitől) a nők részlegeként teljesített
szolgálatot. A vaságyak alig egyetlen méterre álltak
egymástól, és termenként úgy harminc fekvőhely kínálta
magát, a zsúfoltság tehát nagy volt, ám ez látszólag senkit
nem zavart. Az viszont már több újsütetű menhelyes
morgolódását is kiváltotta, mikor közölték velük, hogy csak
úgy fekhetnek rá szalmával tömött matracaikra, ahogy a
világra jöttek, vagyis teljesen meztelenül.
– A gatyám mér nem fér meg rajtam? – hőzöngött a kezdő
hajléktalan. – Én még a szeretőm mellé se feküdtem be
pucéran, hisz szemérem is van a világon.
 – Maguk már rég kívül rekedtek azon, szóval le a gatyát!—
közölte Morei papa.
Ruháikat az ágyak fölé szerelt polcokra tehették, aztán már
bújtak is be a durva lópokrócok alá. Kloiber Karcsi a
menhelyen töltött első éjszaka alig aludt valamicskét. A
sötétben heverve hallgatta huszonkilenc hálótársa
hortyogását, nyögdécselését, köhögését, miközben arra
gondolt, miként fogja megnyuvasztani a két Hül-csibét, akik
ily szomorú sorsra juttatták őt.
A menhely végül is jó választásnak bizonyult. Reggelente a
majd négyszáz szerencsétlen visszakapta a cipőjét, fejfedőjét,
és szertefutott a székesfővárosba. Volt, aki koldulni, más a
szeméttelepekre guberálni, vagy a vasútállomásokra szenet
lapátolni ment, míg a többiek ennél sokkal gyanúsabb
mahinációk után néztek. Kloiber eleinte a piacokon téblábolt.
Olykor beállt hórukklegénynek, néhány fillérért annyi
zöldséggel teli ládát mozgatva meg, hogy hegyet lehetett
volna emelni belőlük, ám legtöbbször csak azt nézte, mit
lehetne elcsenni, ami aztán pénzzé tehető. Mint hamarost
kiderült, a menhely nem csupán biztonságos, meleg éji
szállást, de az olyan kezdő szerencsevadásznak, mint ő,
tökéletes iskolát is jelentett. Az Angyiba mindenféle alak járt
aludni. A legtöbb persze lecsúszott, megnyomorodott szittyós
volt, akit már semmi más nem érdekelt, csak az a kis
pénzecske, ami a napi pálinkára elegendő. Kloiber Karcsi
kerülte őket, és inkább a kiművelt, ravasz koldusok, hék elől
bujkáló tolvajok és a valaha jobb napokat látott „úri emberek”
társaságát kereste. Az utóbbiak között volt két ügyvéd, akiket
váltóhamisításért, egy tésztaképű középiskolai tanár, akit a
diákjával elkövetett fajtalankodásért, és egy banki tisztviselő,
akit sikkasztásért ítéltek el egykor, és miután szabadultak,
semmijük nem lévén, az utcán próbáltak életben maradni. Az
ő beszélgetéseiket hallgatva Kloiber hamar rájött, hol
remélhet komolyabb bevételt.
– Amint beléptem a kávéházba, számomra mindjárt
megszűnt a világ – emlékezett az ügyvéd párás szemmel. –
Szivar a számban, stampedli szilvórium előttem, a tenyerem
pedig a kenyeres jány tomporán. Hát mi kell még a
boldogsághoz, uraim? Aki kávéházban van, főleg, ha zenés az
a hely, mindjárt a mennyországban van. Mikor én az
Abbáziában lehettem, felőlem akár a széket is kilophatták
volna alólam, bizony úristen, azt sem veszem észre.
Kloibernek épp elég volt ennyit hallania, máris tudta,
mihez kezd másnap. Először is a csöndes Izabella utcába
ment, és ott szó nélkül lecsapott egy gyanútlan rikkancsot,
elvéve tőle a Pesti Hírlap még nyomda meleg kötegét meg a
vörös sipkát, mely az újságárus kölykök ismertetőjegye.
Ezután már csak ki kellett várnia, hogy a környék számtalan
kávéháza sorra megteljen, ő pedig, mintha lapot próbálna
eladni, végiglátogatta mindet, és a vendégek meg az elfoglalt
pincérek orra előtt lopta el a bejárat mellé akasztott
kabátokat, kalapokat, sétapálcákat. A külvárosi zálogos nem
kérdezte az ügyes obicupfert, hogy honnét a szajré, viszont
egy-egy cobolygalléros felöltőért, prémbetétes bőrkesztyűért,
vadonás újnak tetsző kalapért akár két-három koronát is
hajlandó volt megadni.
Kloiber Karcsi január derekán azon kapta magát, hogy a
nyakában csüngő erszénybe (szintén bugázott holmi) nem fér
több bankó, pedig a takarékoskodás aligha tartozott az
erényei közé. Erősen viszketett a tenyere, hogy ismét a
Gellértalja présházaiban működő kártyabarlangok egyikébe
fusson, az ördög bibliájának forgatásával faggatva ki a sorsot
arról, vajon tényleg elmúlt-e az átok, amit a Hül-boszorkák
olvastak rá. Végül azonban úgy döntött, inkább gyűjt még
némi lét, aztán kivesz magának valahol a Tabánban egy
szerény kis szobácskát, ahol éjszakánként nem kell a többi
csavargó lábszagát szívnia, és komolyabb vállalkozások
tervezésébe foghat.
– Én leszek a leghírhedtebb hóhemvagány, akit valaha is
ez a bűzös város kiokádott magából – fogadkozott
önmagának, és tiszta szívből hitt a sikerben.
Aztán az előző éjjel valahogy mégis beütött a krach. Ki
gondolta volna, hogy a Silberspitz vendégei olyan
szemfülesek, mint Rudnay pincskalapos kutyái, akik folyvást
a szegény tolvajok után szimatolnak? Kloiber Karcsi
magabiztosan lépett be a füstös italmérésbe, bátran
kanyarította vállára a fogason csüngő kabátok egyikét, és
aztán véres orral, sajgó bordákkal tért magához az Attila
körút jégkásás kövezetén.
– Úgy tetszik, a két luvnya átka még mindég kísért –
csikorgatta meglazult fogait a pórul járt obicupfer, midőn az
Aranykakas utcába fordult. – Tiszta mázli, hogy a héket nem
hítták rám azok a...
És ekkor Kloiber Karcsi torkában hirtelen keresztbe állt a
keserűség. Két szeme elkerekedett, döbbenetében még a
görbe házacska falának is nekitántorodott, úgy nézte azt a
semmi kis alakot, aki épp akkor lépett ki a 33-as számot
viselő rozzant kapun.
Ő volt az, semmi kétség: a Hül-csibék legrútabbika, a
kapafogú Mück Mári! A leányka ugyan vastag hárászkendőbe
bagyulálta magát, és karján a fonott kosárral, ami dugig volt
valami rongyokkal, semerre sem nézve sietett tova, Kloiber
mégis nyomban felismerte őt.
– Az anyád keserves úristenit, most megdöglesz, te kis
rima – acsargott az egykori lakatossegéd, jobb kezével máris
a kés után kotorva, amit mindig magánál hordott. A kopott
fanyél régi ismerősként simult a tenyerébe, ám valahogy ki is
józanította a fiút. Miért ölje le az aranytojást tojó tyúkocskát,
ha általa netán újra a húsosfazék közelébe férkőzhet? Csupán
követnie kell a kis lotyót, aki bizonyára a szép barátnéjával
együtt tért vissza Marosvásárhelyről, és most itt, a Tabánban
bujkálnak megint. Ha sikerül kilesnie, hová igyekszik Mári,
meglesz a másik luvnya is, akit a göthös úr annyira keres, és
akkor Kloiber Karcsinak, há-há, ismét itt a Kánaán!
Tervezni bölcs dolog, ám a végrehajtást könnyen dugába
döntheti a féktelen düh, ami a frissen megvert obicupfer
mellében dagadozott. Ott aztán, ahol az Árok utca
bécsatlakozott a Kereszt utcába, Kloiberből el is fogyott
minden türelem, és mivel a környéken egyetlen lélek sem
járt, négy hatalmas ugrással a leány mögött termett,
megmarkolva annak csontos nyakát, majd arccal a falnak
taszította őt. Márika ijedtében nagyot sikkantott, ám a téli
Tabán labirintusában, a csúszós és meredélyes utakon ez oly
hétköznapi zaj volt, hogy ha hallotta is valaki, egy botladozó
fehércseléd miatt biztos nem dugta volna ki az orrát a jó
meleg lakásból.
– Megvagy hát, toprongy – kiáltotta a fiú, baljával a
foglyát, jobbjával a kését szorongatva.
– Te... – nyögte Márika a vályogfalat harapva. – Te vagy
az, Karcsika?
– A halálod vagyok, boszorka – lihegte Kloiber, immár
egész súlyával a leányka hátának feszülve, miközben azt
fontolgatta, hol szúrja meg elsőként. – Vedd le rólam az átkot
és danold el szépen, merre van a másik rima, akivel a
csühösre szálltál, különben...
A kés hegye Márika meztelen nyakához ért. A lányka
próbált elhúzódni, ám hiába, mivel Kloiber szorosan a falhoz
préselte őt.
 – El... – zihálta a törékeny fehércseléd. – Elváltunk
egymástól rég. Ciliké ottan... Ottan maradt, abban a messzi
városban, ahol a családja él, engemet meg két nap után
kidobott, pedig korábban mennyi szépet és jót ígért.
Kloiber biztosra vette, hogy a kapafogú hazudik, és ebben
kivételesen nem is tévedett. Kardos Cili (akit mostanság
Karlinkának hívtak) és Márika a Pilisy-ház elleni támadást
követő napon sietve elhagyták addigi búvhelyüket, hogy Róza
asszony segédletével a Szerecsen utca 41.248 alá, egy szürke,
komor, háromemeletes bérházba költözzenek, ahol a
meglehetősen rossz hírű Goldschmidt 249 -féle bordély
üzemelt. A Drechsler-palota 250 mögötti sarokházban csupa
szegény sorsú, javarészt zsidó család, valamint néhány kopott
öltönyös, borostás képű zugügyvéd, boldogulni alig képes
bőrkereskedő és más, szép lassan a társadalom legaljára
süllyedő alak lakott. A Goldschmidt Terézia által működtetett
bordély az első emeletet foglalta el, ám valójában az egész
bérházat uralta azáltal, hogy valamicskét is magára adó
ember a lábát soha be nem tette oda.
Terézia mámi, aki nyolcvanon túl immár közelebb
toporgott az örök elmúláshoz, semmint az eleven élethez,
immár huszonöt esztendeje vezette műintézményét. Porcelán
műfogsorát csattogtatva ült legbelső szobájában, óriási
248
A Szerecsen utca 41. alatt 1900-ban bordély működött, ahogy a Vallás- és
közoktatásügyi minisztérium tulajdonában álló 21-es szám alatt is. (Pesti Futár,
1909)
249
Goldschmidt Teréz egy 1878-ban felvett kihágási jegyzőkönyv szerint
bordélytulajdonos volt a Szerecsen u. 41. alatt, és ott is lakott.
250
A Drechsler-palota (Andrássy út 25.) erdetileg a MÁV nyugdíjintézet bérpalotájának
épült, majd 1949-től 2002-ig az Állami Balettintézet és jogutódja, a Magyar
Táncművészeti Főiskola kapott benne helyet. 1997-ben az állam eladta, azóta több
tulajdonosa is volt. Utolsó információink szerint 2015-ben Jassim Bin Hamad Bin
Jassim Bin Jaber A1 Thani sejk, a világ ötödik legnagyobb iszlám pénzintézetének
elnöke birtokolja, és üresen áll.
íróasztala mögött, és régimódi főkötője alól kipislogva bámult
a két lányra.
– Biztos, hogy egyik se fogad kuncsaftokat? – recsegte
füstízű hangján, majd pipája szárával Cilire bökött. – Azér’
elkérhetnék akár kétszáz kroncsit, és a másikra is akadna
vevő a részeg glaccsosok között.
– Ezek a lányok az én védelmem alatt állnak, Terézia –
szólt Róza asszony ellentmondást nem tűrő, rideg szívű
üzletasszonyokra jellemző arccal. – Emlékezzék rá, hogy
tartozik nekem. Az a két cseléd, akikből maga kéjnőt faragott,
leánykereskedelemmel akarták megvádolni, de én
elsimítottam az ügyet.
– Nix kuncsaft – bólintott a vénasszony, jelezvén, hogy
megértette. – Így viszont csak ablaktalan szobát adhatok
nekik, mert az összes többiben az én lányaim dolgoznak.
– Jó lesz az is – mondta Róza asszony. – Úgysem láthatja
őket senki, míg itt vannak. Reményeim szerint néhány nap,
és értük jövök. Addig viszont...
– Tudom, tudom: lakat a pofámon – legyintett az
őskövületnek tetsző bordélyos banya, aki ifjú leányként tán
még Petőfi jó barátait szórakoztatta egy-egy duhaj,
szabadságharc előtti éjszakán. – A fizetség pedig...
– Annyi pénzt kap, mintha itt-tartózkodásuk alatt a lányok
minden éjjel három kuncsaftot szolgáltak volna ki – vágott a
szavába Róza asszony, néhány bankót téve asztalra. – Addig
is itt van valamennyi a költségekre. A többit majd akkor
adom, mikor értük jövök, és látom, hogy a hajuk szála sem
görbült.
Végül azonban minden másként alakult, és ennek csakis
Márika volt az oka, aki biz’ sehogy sem tudott ellenállni a
folyosó végi árnyékszéken talált újságoknak. Fogott hát
néhány lapot, és belopva azokat a rejtekhelyre – mivel
rettentőmód unta magát az ablaktalan lukban –, megkérte
Cilit, hogy olvasson fel belőlük. így leltek rá rabságuk
második napján a hírre, miszerint Fridrich-Adolf Motta La
Misox hamarost nőül veszi Hangay Emma kisasszonyt.
– Hiszen ez te vagy, Ciliké! – ámult Mück Mári.
– Ez bizony én – hűlt el Emma is. Még aznap éjjel
elszöktek a Szerecsen utcai bordélyból, jócskán megkárosítva
ezzel Terézia mámit, aki ezért a halála napjáig, melyre még tíz
évet kellett várni, átkozta őket.
A két leány egyenest a Tabánba ment, hisz ott lehetett a
legkönnyebben eltűnni. Tudták, hogy a Hül-házba nem
térhetnek vissza, és Csurár Fecskát sem akarták bajba
keverni, így végül ahhoz fordultak segítségül, akiben tán még
a saját édesanyja sem bízott soha. Herrdoktor nagy zsivány
volt, ám Mári úgy vélte, a zord külső érző szívet takar, hát
felkeresték őt Virág Benedek utcai lakásán, ahol két aprócska
emeleti szobát bérelt, ami már önmagában is azt jelezte, hogy
nem hétköznapi vagányról van szó.
– Ezér’ engemet valaki meg fog hirigölni – morgott
Herrdoktor, midőn előadták neki a kérésüket.
– Az könnyen lehet – értett egyet Mück Mári. – Ám ha
most nem fogadsz be minket, akkor ránk tanálnak a
gonoszok, és akkor nekünk szer’usz világ!
– Nektek! – bökött rájuk Herrdoktor. – Én viszont
megúszom!
– A gyors hiriget igen – bólintott ravaszul a kislány. – A
gyehenna lassú tüzét viszont, amibe a túlvilágon majd azér’
vetnek bele a villásfarkú ördögök, mer’ veszni hagytál két
ártatlan lelket, na, azt bizton nem!
Mint minden tabáni hóhemvagány, Herrdoktor is babonás
volt kissé, amin még az sem tudott enyhíteni, hogy valaha
állítólag tanult, nadrágos ember volt. Befogadta hát a
lányokat, akik szentül ígérték, hogy csak néhány napot
maradnak. Emmának, avagy Cilinek, akit a bordélyból való
szökés ismét tetterőssé, az újságcikk pedig igen dühössé tett,
valóban voltak tervei.
– Ha már a lapok is kiszerkesztették, hát nem tehetem
meg – mondta –, hogy távol maradok a saját esküvőmtől.
– Lehetek a koszorúsjányod? – vigyorgott széleset Márika,
de csak azért, hogy mindjárt el is kámpicsorodjék. – De a
lagzihoz ruha is kéne ám!
– Ha kell, hát kerítünk – ölelte meg a kislányt Emma.
Így jutott végül Mück Mári az Aranykakas utcába, ahol
bizonyos Jelenek Susána 251 kávémérő asszonyságról
mindenki tudta, hogy a fekete leves porciózása mellett
használt ruhák adásvételével is foglalkozik. Emma még a
Hül-házból hozott magával némi pénzt, így akadt rá remény,
hogy ha nem is főnemesi, de legalább polgári módon
kiöltözhetnek a nagy eseményre. És akkor most gyön ez a
kajla, elefántfülű, mocskos szájú Kloiber, és mindent elront
nekünk – gondolta Márika, arcával oly szorosan préselődve a
jéghideg, salétromos falnak, mint valami Vurstliba invitáló,
kínkeservvel rajzolt plakát.
– Ne add itt nekem a dumabankot, frankamári –
vicsorogta a kislány hajába a lakatosból lett obicupfer –, mert
istenemre mondom, meglékellek!
– Istenedre? – feszítette meg egész testét Mück Mári. –
Akkor jó, mer’ neked sose vót olyanod! – mondta, és jobb
sarkát felfelé rántva ott rúgta meg a háta mögött álló Karcsit,
ahol a férfiember legérzékenyebb része találtatik.

251
Jelenek Susána kávémérő 1899-ben az I. kér. Aranykakas u. 33. szám alatt
lakott.
 Kloiber üvöltését tán még a királyi palotában is
meghallották, ám a Tabán népe erre sem rezzent össze. A
pórul járt fiú két kezét a lába közé kapva úgy dőlt el, mint a
krumpliszsák, ám amikor Mári futásnak eredt, valahogy
mégis a leányka után kapott, és mocskos ujjai között finom
szövetet érzett. Előre örült, hogy a szökevény szoknyáját
sikerült megcsípnie, ám a könnyű anyag csupán a kosárból
lógott ki, így készséggel hagyta el korábbi helyét, cseppet sem
akadályozva Márit a menekülésben.
A kislány fürge léptei már rég elhaltak a kacskaringós
utcák rengetegében, mikor Kloiber Karcsi szédelegve,
hányingerrel küzdve végre képes volt felállni. A falnak
támaszkodva, mély levegőket véve próbálta enyhíteni az
ágyékában lüktető fájdalmat. Amint jobban lett, előbb a kését
tette el, majd a sárba merült szövetért nyúlt, amit a kosárból
sikerült eloroznia. A nemrég még hófehér, leheletvékony
tüllfátyol rózsaszín selyemvirágokból álló, vékonyka
koszorúhoz kapcsolódott, és új korában bizonyára
megérhetett vagy tíz koronát.
– Mi a szifiliszes ördög kéngőzös böffentése ez? – ráncolta
homlokát Kloiber Karcsi. – Ki a fene fog itten nászra menni?
Az immár végképp tönkrement menyasszonyi fátyol
szomorúan csöpögtette magából a sáriét, ám az obicupfer
figyelmét hirtelen valami egészen más keltette fel. A
beszennyezett tüllt sietve a zsebébe gyűrte, majd ismét
lehajolt, és két ujja közé csippentve egy sárgásbarna cédulkát
emelt az orra elé.
– Te is a Máritól gyöttél? – kérdezte a mosodások által
használt lapocskát szemlélve. – Hadd hesszöllek csak! Ha a
Jelenek Susána címe van rajtad, akkor mész vissza szépen a
sárba, de ha korábbról maradtál a kosárban...
 Virág Benedek utca 10. – állt a cédulkán, néhány
ruhadarab felsorolásával egyetemben.
– Szóval itten dekkoltok mostanság, lubnyik – súgta
Kloiber Karcsi, majd a papírt a belső zsebébe, épp az odvas
szíve fölé rejtve, hosszú léptekkel a Szarvas tér felé indult,
hogy ott bérkocsit fogva mihamarabb Pestre hajtasson.
 26
Az Angol Királynő

Buda, 1901. január 24.

A vigadó szivarszobájában állva úgy éreztem, hogy a

világ teljes súlyával, minden bűnével és bánatával rám
nehezedik és menten összeroppant. Miután Ambrózy báró oly
hirtelen távozott, Róza asszony észrevette, milyen rossz
állapotban vagyok, és máris a gondjaiba vett.
- Jöjjön, kedves, leviszem az utcára, és kerítek magának
bérkocsit – mondta és belém karolt. – Minél hamarabb haza
kell mennie. Én sajnos nem kísérhetem el, ám biztos vagyok
benne, hogy maga erős teremtés, hamar összeszedi magát.
Ebben sajnos Róza asszony nagyot tévedett. A Vigadóból
kijutni, kocsira ülni és az Ambrózy-villába hajtatni olyan volt,
mintha a rémálmok hátborzongató ösvényén járnék. Pest
pirkadat előtti, hókásás, fagyos és kihalt utcáin, majd Buda és
a Svábhegy kanyargós útjain mindenhol halkan suhanó
árnyakat véltem látni, amik vagy a múlt titkolt borzalmairól
suttogtak, vagy egyenest az életemre törtek. Karmos mancsok
kaparászták a konflis oldalát, a fákról Andersen és a Grimm
testvérek meséiből ismert szörnyetegek ugrottak a konflis
bőrtetejére, az ablakon pedig időről időre torz pofák
bámultak be, akik épp úgy köhögtek, harákoltak, mint
Bissingen áruló titkára.
Mint utólag megtudtam, hajnal felé Csurár Fecska, aki a
cserepes pálma mögé bújva nagy buzgalmában bizony
elaludt, felriadva éktelen botrányt csapott, mivel sehol nem
talált. Szegény cigány leány irántam érzett aggodalmában
sorra berontott a fényességes ház minden zugába, és néhány
párocskát megzavarva, átkokat köpködve követelte, hogy
nyomban adjanak elő. Végül Róza asszony nyugtatta meg őt,
így Joszó prímás bandája, melynek szolgálataira akkor már
csupán egy-két asztalra borult, tökrészeg bankár tarthatott
volna igényt, végre elhagyhatta a Vigadót.
Nekem Isti nyitott ajtót álmos szemekkel, fülig pokrócba
csavartan, a korai zargatás miatt halkan morgolódva, ám
amikor a lámpafényben meglátta az arcomat, rögvest
elnémult. Én magam is szó nélkül mentem fel a szobámba,
vetettem le színes álöltözetemet, és bújtam be az ágyba.
Biztos voltam benne, hogy soha többé nem leszek képes
aludni, hisz amint lehunytam a szemem, azonnal rémséges
árnyak, ködös szellemképek és irtózatos titkokat motyogó,
bár érthetetlen suttogások vettek körbe.
Ez már túl sok volt nekem. Bissingen gróf állítása,
miszerint az én édes, jó mamámmal annak idején nem
betegség, hanem méreg végzett, már önmagában is
elviselhetetlen tehernek tűnt. Ám arról értesülni, hogy
Ambrózy báró kijátszott, becsapott és heteken át hazudott
nekem...
– Rátalált Emmára, és mégsem szólt róla – suttogtam bele
a néma éjszakába. – Sőt, rejtegette őt, mindent elkövetve,
hogy még véletlenül se találkozhassunk.
 Oly végtelen kínt és bánatot éreztem, amit szavakba önteni
képtelenség. Egyszer Richárd azt mondta nekem, a húgaként
tekint rám, én pedig gondoljak rá úgy, mint szerető,
gondoskodó és oltalmazó bátyra. Ennyit jelentenek hát neki a
szavak, az érzelmek és az emberek, akik körülveszik. Ha az
érdekei úgy kívánják, akkor baráti, testvéri, és még ki tudja,
miféle szeretetet mímel, ám közben...
A kezem szinte magától csúszott a párnám alá. A Bull Dog
fémtestének hidege gyászos megnyugvást ígért, amint
belenéztem sötét csövébe.
– Hát jó, legyen – mondtam a revolvernek, mely immár
egyetlen megbízható társam volt. – Akkor ezt hallgassa meg,
báró úr: esküszöm az égre, hogy a maga önző, rátarti,
kegyetlen játszmája Hangay Milivel a mai nap örökre vé get
ér!

Sédeni-Ambrózy Richárd Lajos Gobert báró – mint az

később teljes bizonyossággal megállapíttatott – csak késő
délután, úgy hat óra tájt tért vissza svábhegyi otthonába.
Hogy hol járt egész nap, az sajnos rejtély, amiről a villa lakói
annál is inkább nem merték őt faggatni, mivel Erdődy grófnő
kisebbik fia igen ijesztő állapotban volt. A szeme alatt sötét
karikák ültek, a homlokát gondterhes, mély ránc szelte ketté,
és a viselkedése egyszerre tűnt titokzatosnak, elutasítónak és
már-már kétségbeesettnek, pedig eme utóbbi egyáltalán nem
volt rá jellemző.
Ambrózy báró első útja a villa alagsorába, a kazán melletti
zugba vezetett, ahol Suha Istivel váltott néhány sietős, halk
mondatot, mire a ház mindenes inasa kapta magát,
felöltözött és elrohant. Ezután az ifiúr a konyhába ment, és
Terka néni szemrehányó megjegyzéseit meg sem hallva, csak
úgy állva, paraszti mód bekapott néhány falatot. Úgy tűnt,
hogy a forró kávé és a kissé már szikkadt zsemlye, amit még
reggel hozott a pékinas a Karthauzi úti sütödéből,
valamelyest jobb kedvre derítette őt. Ám amikor a grófnő –
kilépve a nagyszalonból, mely egyben dolgozószobaként is
használatos – meg akarta állítani, hogy feltegyen neki néhány
kérdést, a fia udvariasan, de igen határozottan elutasította,
mondván: sürgős beszéde van Hangay kisasszonyai, aki –
mint azt Terka néni és Suha Isti közölte vele – még pirkadat
előtt hazatért, és azóta sem kopogtatásra, sem kérlelésre nem
nyitott ajtót, sőt, nem is felelt.
A báró úr először maga is zörgetni próbált, csakhogy hiába.
Miután a szobából semmiféle zaj nem szűrődött ki, a férfi –
annak ellenére, hogy kitűnő nevelést kapott – megragadta a
leányszoba kilincsét, és lenyomta azt.
Az ajtó zárva volt.
Ambrózy báró lehajolva megállapította, hogy a kulcs a
helyén van, így tehát a helyiségbe belesni lehetetlen. Ekkor
már – türelmét vesztve – kiáltott is, de odabentről továbbra
sem jött felelet.
– Gáspár bácsi! – zengett az ifjú báró hangja. – Gáspár
bácsi, merre van? Hozzon gyorsan fejszét, vésőt, pajszert,
vagy ami akad.
Hamar felbolydult a ház, midőn az öreg cseléd és a báró úr
szerszámokkal jól megpakolva, az emeleti leányszoba elé ért.
Terka néni két tenyerét összecsapva, halk fohászt rebegve
szörnyülködött, míg Erdődy grófnő – követve a betörésre
készülőket – a hálószobák előterében állt, és arisztokratikus
nyugalommal szemlélte az eseményeket.
 – Hiába a zártörési tudományom – mondta Ambrózy báró
–, ha rigli van az ajtón.
– Így igaz – szólt Gáspár bácsi. – Legjobb lesz, ha mindjárt
a fejszével kezdünk.
Ezzel aztán kapta magát, megpökte a markát, és két kezébe
ragadva a nevezett szerszámot, a feje fölé emelte azt.
A rigli halk kattanását és a kulcs zörrenését senki nem
hallotta. Nincs ebben semmi különös, mivel mindkettő jól be
volt olajozva, ráadásul a jelenlévők lélekben már a fejsze
csattanását, a vaskos ajtó fájának reccsenését várták.
– Maguk meg mit művelnek itt? – kérdeztem a küszöbön
túlról gyűrött arccal, álmos szemekkel rájuk bámulva. – Tán
az az új módi, hogy „jó reggelt-”et egymásnak mostantól
baltával köszönünk?
Rövidke csend következett, majd Gáspár bácsi a feje fölé
emelt szerszámra pislantott, és kissé kioktató hangon közölte
velem:
– Ez, kérem, egy fejsze. Már csak a pontosság véget.
– A pontosság kiváló erény – bólintottam. – Miként az
őszinteség is, amit azonban a jelenlévők közül aligha birtokol
mindenki.
Jó tanítványa voltam Agáta mamának. Hiába forrt bennem
a düh, mégis nyugodt, már-már hétköznapi módon, kellő
felsőbbrendűséggel tudtam beszélni, sőt, a hangom sem
csuklott meg, vagy remegett, pedig én álltam ott lenge
hálóruhában, míg a többiek mind illendő öltözéket viseltek.
– Úgy tűnik, Milikém, hogy átaludta a napot – szólalt meg
ekkor Agáta mama, akin látszott, hogy át kívánja venni az
irányítást. – Azt mondom, mindenki menjen a dolgára, maga
pedig öltözzön fel szépen, és majd a vacsoránál találkozunk.
Gáspár bácsi rögvest összeszedte a fölöslegessé vált
szerszámokat, Terka néni a fejét csóválva a konyha felé vette
az irányt, ám Ambrózy báró nem mozdult. Nyúzott arccal,
kialvatlanságtól vörös szemmel nézett rám, oly gyanakvó
pillantásokat lövellve felém, mintha valami iszonyú bűnt
szimatolna.
– Beszélnem kell magával, Mili – mondta halkan.
– Ahogy nekem is önnel, báró úr – feleltem kígyóméregbe
áztatott szavakkal.
– A laboromban várom, de kérem, siessen! – hajolt meg
Richárd, majd távozott.
Húsz percbe is beletelt, mire összeszedtem magam.
Valójában már akkor felébredtem, mikor Ambrózy báró a
kilincsemmel matatott, ám azt hittem, Terka néni
aggodalmaskodik, és nem volt kedvem felkelni. A kinti
világosságot néztem, és bár a szobámba vetülő fény irányából
rájöhettem volna, még mindig azt hittem, hogy reggel van.
Csak mikor a szobám előtt szerszámokkal kezdtek zörögni,
ébredt fel bennem a gyanú, hogy valami nem smakkol.
A bordó ruhámat vettem fel, amin a minták egymást
kergető őzgidákra emlékeztetnek, majd revolveremet a
gyöngyös retikülbe téve lementem a báró laborjába. Az
ördögalakos ajtó résnyire nyitva várt, én pedig, amint
átléptem a köszöböt, magam mögött nyomban becsuktam
azt.
– Kérem, Mili, üljön le és figyeljen nagyon! – mondta
feszültségtől remegő, már-már ingerült hangon Richárd, aki
lépteim zajára a belső szobából jött elő.
Sokat aludtam, nem vagyok fáradt – mondtam volna még
tegnap is, hozzátéve: – A hazudozást, hamis szót és komisz
félrevezetést egyébként is jobb állva hallgatni.
Most azonban már egészen másként járt az agyam, mint
előző nap, így mindenféle megjegyzés nélkül leültem a
legközelebbi székbe, és retikülömet az ölembe fektettem.
Szokatlan csöndességem Ambrózy bárónak is feltűnt, ám
azon túl, hogy megint fürkésző tekintetet vetett rám, nem
tette szóvá a dolgot.
– Engedje meg – mondta, miután (az engedélyem nélkül)
rágyújtott egy Virginiára –, hogy rövid és lényegretörő legyek,
mivel egyetlen perc vesztegetni való időnk sincs.
– Értem – bólintottam.
– Tisztában vagyok vele, sőt, teljességgel természetesnek
tartom, hogy ön, Mili, jelenleg teljes szívéből gyűlöl engem.
Egyenesen a báró szemébe néztem, ám az ajkaim nem
mozdultak.
– Helyes – vette tudomásul. – Hazudtam magának,
becsaptam és félrevezettem önt, így tehát minden joga
megvan hozzá, hogy gyűlöljön. Épp ezért most csak arra
kérem, hogy hallgassa meg a tényeket, melyekben... Erre úri
becsületszavamat adom! .. .immár egyetlen hamis szó sem
fog szerepelni. Mondja, hisz nekem?
– Lehetek őszinte, báró úr?
– Parancsoljon!
– Én már akkor sem hinnék önnek, ha eskü alatt vallaná,
hogy a hó fehér, az ég kék, én pedig egyszerű marosvásárhelyi
polgárleány vagyok.
– És nagyon is helyesen tenné! – felelt erre röpke
mosollyal Ambrózy báró. – A hó ugyanis mifelénk igen
gyorsan szürkévé válik, hála a gyáraknak és vasutaknak, az ég
csupán tiszta időben kék, ám jelenleg ólomszürke, ön pedig
csak látszólag egyszerű leány, ám valójában a legkiválóbb
tanítvány, akivel valaha is dolgom volt.
Hízeleg a nyomorult – gondoltam magamban, de nem
szóltam semmit. – Nézze, Mili – sóhajtott kissé lehangoltan a
báró –, belátom, hogy a kettőnk kapcsolatában én jelenleg
aljas árulónak tűnhetek, ám ha meghallgatja a tényeket...
 – Mielőtt újfent hazudozni, ködösíteni és... Hogy is
mondaná ezt Isti? Ah, megvan: sumákolni kezd – emeltem
fel a kezemet, csendre intve őt –, engedje meg, hogy én
magam foglaljam össze mindazt, amit a valóságból tudni
vélek.
– Örömmel veszem – lelkesedett a báró, ami meglehetősen
bosszantott, mivel eszem ágában sem volt a kedvében járni.
– Nos – fogtam bele. – Ad egy: ön a Rudnay-ügy
lezárásának idején talált rá a nővéremre, méghozzá a
Tabánban. A pontos cím Horgony utca 58., Hül-lakás. Emma
akkoriban Kardos Cecília néven élt ott, ki tudja, mióta, ám az
biztos, hogy korábban Pozsonyban tartózkodott, amire a
Matolcsy által köröztetett fotográfia a bizonyíték.
– Már miért volna az...? – csodálkozott Ambrózy báró, ám
én csendre intettem.
– Kérem, ne szakítson félbe! Egyébiránt kérdésére a
válaszom: a fotográfián Emma és egy katonatiszt, a háttérben
pedig Mayer úr üzlete látható, mely a Monarchia egyik
legnevezetesebb cukrászdája.
– Le vagyok nyűgözve!
– Én ugyanezt nem mondhatom el önnel kapcsolatban,
báró úr, hiszen bármilyen éleselméjű nyomozónak is tartja
magát, Emmához a puszta véletlen vezette el. Ha nincs Hül
Jenő, aki Kalimurti embereként az életünkre tört, maga
sosem jut el a Tabánba. Ám miután Fortuna így a kezére
játszott, következzék az ad kettő: maga, báró úr, azonnal
felismerte Emmát, ám ahelyett, hogy szólt volna nekem,
lapítani kezdett, mint nyúl a bokorban. Rendre visszajárt a
Hül-lakásba, ahol faszénnel fűtöttek, petróleummal
világítottak, és a négy lány közül legalább egy varrással
töltötte az idejét.
 – Fenomenális! – ragyogott fel Ambrózy báró tekintete. –
Gondolom, a kabátomba beszívta magát a füst, és néhány
cérnaszál is rátapadhatott, maga pedig ebből... Nahát, Mili,
ön valóban túlszárnyalta a legvérmesebb reményeimet is.
– Ad három: – ragadtam vissza a szót, eleresztve fülem
mellett a dicséretet –, mikor megtudta tőlem, hogy Totyó, a
tabáni hóhemvagány pénzt követel tőlem Emma címéért
cserébe, ön azon nyomban elköltöztette a nővéremet,
méghozzá egyenest a rossz hírű Pilisy-házba.
– Arról, hogy Madame Rose intézményének milyen a híre,
vitatkozhatnánk, de...
– Nem érdemes – szögeztem le. – Ad négy: nekem még
mindig nem szólt róla, hogy a nővérem megkerült, sőt,
egészen magamra hagyott. Én ekkoriban úgy sejtettem, hogy
önnek bizonyos... Miként is fejezhetném ki ezt illendően?
Nos, azt hittem, hogy romantikus afférja alakult ki Kardos
Cecília kisasszonnyal.
Richárdnak ekkor fel kellett volna nevetnie. Nem tette.
Sőt. A tekintetében borús árny jelent meg, kezét a háta mögé
csapta, és az ablak felé fordult, bár ott csupán az összehúzott
sötétítő függöny dohányfüsttel átitatott, lusta hullámait
csodálhatta meg.
– Ezt hinnem persze ostobaság volt – a hangom csak
egészen kicsit remegett. – Ön nem a szeretőjét, Kardos Cili
kisasszonyt, hanem a nővéremet, Hangay Emmát bújtatta el
a Pilisy-házban, csakhogy én... Etát igen, bevallom: bizonyos
nehezen kiismerhető, sőt zavaros lelki okokból, amik közül az
egyik tán a féltékenység, a másik a velem született
kíváncsiságom volt, nem fértem a bőrömbe, és mindenáron ki
akartam deríteni, ki az a nő. Bolond voltam, ám ön tett azzá,
báró úr!
 Richárd ekkor a válla fölött hátratekintve rám nézett és
biccentett.
– Valóban – mondta. – Távol akartam tartani magát a
Pilisy-háztól, mert tudtam, hogy Matolcsy minden lépését
figyelteti. Sajnos azonban a stratégiám elhibázottnak
bizonyult, mivel az, mint óvatlan gálya a sziklazátonyon, ízzé-
porrá zúzódott a maga hihetetlen makacsságán és
leleményességén. Kétszer is csak hajszál híja volt, hogy össze
nem találkoztak Emmával, és a próbálkozásai egyre nagyobb
veszélyt jelentettek. Eredeti tervem az volt, hogy amint
biztonságban tudom a nővérét, az általa nyújtott rendkívül
értékes ténymorzsák segítségével folytatom a nyomozást...
– Nélkülem!
– Igen, Mili, maga nélkül – csattant fel Ambrózy báró,
ismét szembefordulva velem, miközben öklével a súlyos
asztalra támaszkodott. – Hát nem volt elég figyelmeztetés
Trombitás halála? A hóhemvagányt pontosan úgy ölték meg,
miként néhány hóval korábban a nénikéjét, tehát a gyilkos is
azonos lehet.
– Matolcsy tette.
– Én is így gondolom, csakhogy nincs – Richárd ökle az
asztalra zuhant – rá – újra a fát ütötte – bizonyítékunk!
A harmadik csapástól felborult néhány lombik, és ledőlt az
amúgy is ingatag könyvhalmok egyike. A robajtól
összerezzentem, ujjaim akaratlan a retikülömre markoltak.
Ambrózy báró néhány pillanatig úgy meredt rám, mint
hálóba akadt csuka a halászra, majd hirtelen megenyhült, és
szinte atyai hangon szólt hozzám.
– Értse meg végre, Mili, hogy egymást vádolni most nincs
időnk. A maga kutakodása Kardos Cili kisasszony után sajnos
a Pilisy-házra terelte Matolcsy figyelmét, épp ezért voltam
kénytelen eltávolítani...
 – Mondja csak ki nyíltan: hazadeportálni!
– Igen, valóban hazaküldtem, mert csak így voltam képes
megállítani – ismerte el. – Emma azonban rendkívül okos,
hát hamar rájött, hogy a bolond lány, aki többször is be akart
jutni hozzá, nem más, mint a húga. így aztán, követve a
családi hagyományt, ment a saját feje után, és megszökött a
Pilisy-házból, hogy egyenest Vásárhelyre utazzék.
Szerencsére sikerült őt utolérnem és meggyőznöm róla, hogy
vissza kell térnie, ám a dolgok ekkor már kezdtek egészen
végzetessé válni. Szinte percnyi időm sem maradt a
nyomozásra, mert hol magát, hol pedig a nővérét kellett
hajkurásznom.
– Ahelyett, hogy megbízott volna bennem – vetettem fel az
állam. – Ha tudom...
– Ha tudta volna, hogy Emma rejtőzik Madame Rose-nál,
nyomban odamegy!
– Ez csak természetes!
– Miként az is, hogy Matolcsy emberei nyomban betörtek
volna a házba, hogy megöljék magukat – kiáltott Ambrózy
báró. – Ahogy az végül meg is történt, amint az az ostoba,
szerelmes katona felismerte Emmát, és szerenádozni kezdett
az ablaka alatt.
– Hát ezért párbajozott vele? – kérdeztem, és a számban
keserű íz gyűlt. – Féltékenységből?
– Hogyan? – ráncolta homlokát Richárd. – Miféle
féltékenység? Mili, hiszen ismer! A romantikus szédelgés oly
távol áll tőlem, mint... mint... Nem is tudok ide illő
mértékegységet, hacsak nem a csillagászatból kölcsönzők
egyet. A párbaj elfogadása főúri kötelességem volt, és csak az
időmet pocsékoltam vele. A konflismerénylet, melyben Erdős
kisasszonnyal majdnem a halálunkat leltük, egyértelművé
tette, hogy Matolcsy immár biztos a dolgában. Tudja, hol van
Hangay Emma, ám mielőtt lecsapott volna, előbb engem
próbált félreállítani az útból, persze sikertelenül. Azután jött
a Pilisy-ház elleni támadás...
– Erről semmit nem tudok – ugrottam fel a helyemről, és
miközben kiabáltam, a szemembe könnyek gyűltek. – Emma
jól van? Megsérült? Bántották? Egek, hát miféle szívtelen,
érzéketlen, önző alak maga, báró úr, hogy nem felel?
– Amint enged szóhoz jutni, azonnal válaszolok – szólt
csendes, ám mégis acélkemény hangon Richárd, és ez engem
valahogy nyomban kijózanított.
– Bocsásson meg! – ültem vissza a székre. – Mondja,
kérem, hallgatom.
– A támadás éjjelén Emmának nem esett baja, bár be kell
vallanom, ez nem az én érdemem – a báró hátravetett karral
kezdett járkálni a hosszú asztalon túl, és közben a padló
repedéseit nézte. – Tettem ugyan néhány óvintézkedést,
megkérve öreg barátomat, Zsarnay rendőrtanácsost, hogy
néhány hű emberével költözzék be a Pilisy-házba.
Ráadásként Madame Rose is szólt az ő legényeinek, akik
olykor-olykor a rendelkezésére állnak, ha a problémás
helyzetek elintézéséhez erő szükségeltetik.
Szegény, édes Emma – gondoltam magamban –, miféle
emberek közé keveredtél!
– Matolcsy emberei nagy erővel támadtak és egyértelműen
kiderült, hogy megbízásuk gyilkosságra szól – folytatta a
báró. – Szerencsére a tervük meghiúsult, ám én tudtam, hogy
Emmának ismét el kell tűnnie. A tervem, hogy Bissingen
közelébe férkőzzünk, készen állt, és mivel biztos voltam a gróf
úr ártatlanságában...
– Tessék?! – kaptam a szón. – Maga tudta, hogy nem
Bissingen áll a háttérben?
 – Valóban – sóhajtott kissé morózusan a báró, rettentően
unva, hogy mindent apróra el kell magyaráznia. – Egyszerűen
nem volt neki indítéka, viszont birtokában kellett legyen
valami titok, amit Matolcsy mindenáron el akart fedni
előlem.
– Előlünk!
– Hogyan? Ja, persze, természetesen mindkettőnk elől. A
Vigadóban remek alkalom nyílt rá, hogy végre beszélni
tudjak... Tudjunk a gróffal, ám én még azelőtt biztonságba
helyeztem Emmát és Mück Márit, akit egyszerűen
képtelenség volt levakarni róla.
– Hová vitte a nővéremet?
– A Szerecsen utcai bordélyok egyikébe – felelt a báró
közönyösen.
– Magába tényleg nem szorult szemernyi érzés sem? –
hűltem el.
– Téved, Mili. Sajnos sokkalta több lakozik bennem az
efféle botorságokból, mint kéne, ám kemény munkával
igyekszem figyelmen kívül hagyni azokat.
– Fogadja gratulációmat, monsieur Glaçon252 – húztam el
a szám.
– A Vigadóban lelt újsághír azonban ismét mindent
összezavart – mondta, miközben léptei gyorsabbá,
erőteljesebbé váltak. – Nem is értem, hogy kerülhette el a
figyelmemet, hiszen a Kaszinóban jómagam éppúgy
átolvastam a napi sajtót, mint más. Habár... Oh, hát persze! A
keddi lapszámokat hiába kértem a szobámba este, az inas azt
mondta, hogy az új mindenesük még nem ismeri a rendet, és
így véletlenségből azokkal gy újtotta be a konyhai
tűzhelyeket.

252 Jégcsap úr (francia)

 – Véletlen pech?
– Ugyan, Mili, dehogy – legyintett a báró. –
Természetesen Matolcsynak a kaszinóban is volt lefizetett
embere, aki gondoskodott róla, hogy ne értesülhessek a
tervezett házasságról.
– Ami ugyebár ismét csak valami őrült Matolcsy-féle
csűrcsavar? – kérdeztem reménykedve. – Olyan porhintés,
amin maga máris átlát.
– Sajnos ebben téved, Mili. A Vigadóból egyenesen a
Szemesen utcába rohantam, hogy kérdőre vonjam Emmát.
– Miért éppen őt?
– Mert a Vasárnapi Újság által közölt fotográfián
egyértelműen ő látható.
– Vagyis elképzelhetőnek tartja...? – gombóc gyűlt a
torkomba. – Lehetséges volna, hogy Emma valóban
hozzámegy az oráviai gyáros fiához? A nővérem évek óta
bujkál, így alig hiszem, hogy egyszer csak felbukkanna valami
jótékonysági esten, ahol Motta attasé a fővédnök. Ez
ostobaság!
Halálra rémített, hogy a szavaimra nem jött azonnal
felelet. Ambrózy báró ismét a befüggönyözött ablaknál állt,
csupán a hátát láttam, ám tisztán hallottam, ahogy ujjaival a
széles párkányon dobol.
– Jogos kérdéseire egyedül Emma adhatna választ –
szólalt meg félpercnyi torokszorító csend után Richárd. – Ő
azonban újfent eltűnt, és immár magam sem tudom, hol
lehet.
Őrült dervisként pörögtek a gondolataim. Négy esztendő
nagy idő, különösen, ha az ember lányát előbb elrabolják,
majd meg akarják ölni, miközben egyre újabb és újabb
személyazonosságokba kénytelen bújni, ha élni akar.
Lehetséges volna, hogy Emma immár teljességgel elveszítette
önmagát, és míg egyik fele haza akar térni, a másik (talán
Kardos Cecília?) valahogy szerelemre lobbant ifjabb Motta
iránt, és most hozzámegy feleségül? Már épp arra készültem,
hogy kétségeimet Ambrózy báróra zúdítsam, amikor
türelmetlen kopogtatás hallatszott. Richárd, mintha csak erre
várt volna, egyenesen az ajtóhoz robogott és kitárta azt.
– Oh, Tarján, csak maga az? – veszítette el nyomban az
érdeklődését. – Mit akar?
– Hírt hoztam – közölte kissé sértetten az ifjú bűnügyi
tudósító. – Olyat, ami mindkettejüket érdekelheti.
Ambrózy báró, aki valaki mást várt, kelletlenül
betessékelte Vilit.
– Kisasszony – járult hozzám kézcsókra váratlan
látogatónk, majd öltönye belső zsebéből kétrét hajtott
papirost húzott elő. A lapon sűrűn írt sorok látszottak, amiket
vörös tintával rótt javítások tarkítottak, tehát egy egészen
friss kézirat szerkesztett példánya lehetett. – Ezt a
redakcióból emeltem el. A Magyar Hírlap társasági rovata
holnap hozza, úgyhogy még ma este vissza kell vinnem.
– Mondja el röviden, mi áll benne! – szólt Ambrózy báró.
– A legfontosabb – húzta ki magát büszkén Vili. – Délelőtt,
mikor a báró úr méltóztatott felkeresni engem, még nem
tudtam megmondani, hol találhatja meg Hangay Emma
kisasszonyt. Az esküvő előkészületei a legnagyobb titokban
zajlanak, és bár a riporterek légyrajként zümmögik körbe a
várost, mind ez idáig azt sem sikerült kideríteniük, hol szállt
meg a jövendő ifjú pár.
– Azt mondta: mind ez idáig? – vonta össze a szemöldökét
Richárd, majd válaszra sem várva kikapta Vili kezéből a
kéziratot. – Hát persze, hol másutt! – kiáltott fel rögtön. – Az
Angol Királynő erre a tökéletes választás. Mióta a vendégei
java része állandó lakó, aki több évre bérli a lakosztályát, a jó
öreg szálloda unalmas bérházzá lett, és így a hírre éhes sajtó
is messziről elkerüli. Ha valaki rejtve kíván maradni Pesten,
az Angolban vesz ki szobát, amire persze magam is rá kellett
volna jöjjek, csak épp... No, mindegy! Szóval azt mondja,
Vilmos, hogy Emma és ifjú vőlegénye itt lakik?
– Tévedés – helyesbített a hírlapíró. – Az attasénak
természetesen bérelt lakása van Pesten, ő az esküvőig ott
tartózkodik, ahogy illő. Ám Hangay kisasszony és jövendő
apósa, Herr Motta a legfelső emeleten laknak, egész pontosan
a kék és a ciklámen lakosztályokban.
– Most azonnal oda kell mennünk – pattantam fel. –
Beszélni akarok Emmával.
– Ez teljesen érthető – bólintott Ambrózy báró. – Ám épp
oly lehetetlen is. Nézzen az órára, Mili. Túl késő van egy
vizithez.
– Fityiszt sem érdekel az illem – kiáltottam. – Látni
akarom a nővéremet, méghozzá most azonnal!
– ígérem, hogy holnap délelőtt elviszem hozzá – mondta
komoly, lassú szavakkal a báró, és hozzám lépve meleg
tenyerébe vette a könyökömet. – Tudom, hogy az utóbbi
hetekben nem szolgáltam rá, mégis arra kérem, bízzon
bennem. Emma nem szökik tovább az Angol Királynőből,
hacsak meg nem riasztjuk őt.
– Ugyan honnan tudná, hogy jövünk, míg a szálloda
halijába nem lépünk?
– Biztos vagyok benne, hogy már sokkal korábban
értesülne a közeledtünkről – felelte Ambrózy báró. – A nap
folyamán Bissingen grófot is felkerestem, aki közölte, hogy a
titkára ma éjjel, mialatt mi a Vigadóban voltunk, feltörte az
ágya fölötti széfet, amiben a személyes iratait és jelentős
mennyiségű kézpénzt tartott, majd nyoma veszett.
 – Szóval Matolcsy menekül. Remélem, a rendőrség már a
nyomában van.
– Egyelőre senki nem üldözi. A széfből csupán a pénzt vitte
magával, és mivel biztosra veszem, hogy az a gazember a
nagy finálén mindenképp jelen akar lenni, Bissingent is
meggyőztem róla, hogy ne tegyen feljelentést.
– Nagy finálé? – ráztam a fejem értetlenül. – Maga meg
miről beszél?
– Természetesen az esküvőről – mosolyodott el Ambrózy
báró. – Fridrich-Adolf Motta La Misox és Hangay Emma
esküvőjéről, amire jelenleg nincs épeszű magyarázat, ám én
biztosra veszem, hogy mi ketten, Mili, mégis meg fogjuk azt
fejteni.

Pest, 1901. január 25.

Hiába hirdeti önnönmagáról Pest, hogy Budánál, sőt, az
egész országnál felvilágosultabb, szabadabb és modernebb,
ebből sajnos egy szó sem igaz. Meg kell hagyni, rengeteg a
párizsi és az angol divat legfrissebb toalettjeit kínáló üzlet, a
város egyetemei zsúfolásig tele okos fiatalemberekkel, és az
Opera mellett dr. Garai már elektromassage-zsal kúrálja a
nemibetegségeket, a nőkhöz ez a város továbbra is úgy
viszonyul, akárha a sötét középkorban élnénk.
Az Angol Királynőhöz címzett szálloda erre kiváló példa
volt. A patinás, mi több, ódon épület a Deák Ferencz utca 1.
szám alatt állt, és kívül-belül valóban gyönyörű állapotot
mutatott. A főbejárat boltíves, karcsú oszlopok tartotta
esővetője alatt kezdődött a bársonyszőnyeg, mely bevezetett
az épület impozáns halijába, amit rokokó stílben rendeztek
be. A fényűzés egyszerűen lélegzetelállító volt. Mindenhol
dúsan aranyozott stukkók, villanyos világítással működő
kristálycsillárok, fehér-, kék- és vörösmárvány felületek,
továbbá akkora tükrök, amekkorákat még soha életemben
nem láttam.
Persze kellett is az ízlés és gazdagság eme rongyrázása,
hiszen az Angol Királynőben nem akárkik szálltak meg.
Ambrózy báró a konflisban ülve, míg Budáról Pestre értünk,
elmondta, hogy Deák Ferenc egykori lakhelye, melynek
kávéházában törzsasztala is volt, mainapság a főrendiház
tagjainak ideiglenes otthona. Mikor az országgyűlés ülésezik
és a politikai életben nagyüzem van, az egyébként vidéki
birtokaikon élő nagyurak az Angol Királynőben vesznek
szállást.
– Könnyen lehet, hogy összeakadunk németujvári
Batthyány-Strattmann Ödön herceggel, vagy épp Almássy
Tasziló, Esterházy Ernő, Erdődy Ferencz grófokkal253.
– Erdődyt mondott – csodálkoztam. – Ő talán rokona
Agáta mamának?
– Nekünk az egész magyar és a harmadrész osztrák
arisztokrácia a rokonunk – felelt a báró. – Erdődyből is vagy
három lakik az Angolban.
– Jó lehet ilyen nagy család tagjának lenni – sóhajtottam.
– Én még azt az egyszem nővéremet is képtelen vagyok
fellelni, akit négy éve veszítettem el.
– Tudom, hogy haragszik rám, amiért eltitkoltam Kardos
Cecília valódi kilétét – mondta Richárd, és közben kifelé
bámult a párás ablakon. – Talán egyszer, ha majd több
élettapasztalattal rendelkezik...

253
Ők ebben az időben a Budapesti Czím- és Lakjegyzék szerint mind az Angol
Királynőben laktak.
 – Kérem, ne prédikáljon – a hangom fáradt volt és
szomorú. – Elismerem, hogy ismeretségünk kezdete óta
számos olyan dolgot tettem, ami az ön szemében felelőtlen,
meggondolatlan, sőt, talán őrült cselekedetnek hatott.
– Mint például cselédnek állni, hogy Ottó közelébe
férkőzhessen?
– Igen, de...
– Vagy az, amikor szobalányként bukkant fel a Hungária
Szállóban, hogy a perzsa uralkodó elleni merénylet
nyomozásába ártsa magát?
– Richárd, én...
– Esetleg cigány lánynak öltözve csörgőtáncot járni a
részeg bankárok előtt?
– Hé, hiszen az a maga ötlete volt! – kapott el a
pulykaméreg. – Ráadásul minden esetben hasznosnak
bizonyult, amit tettem.
– Valóban! – fordult felém a báró, és hihetetlen, de igaz:
melegen rám mosolygott. – Mili, én nem tagadom, hogy a
meggondolatlansága már több ősz hajszálat termett a
fejemre, mint ama borzalmak, amiket a nyomozásaim során
láttam, de mégis ezt a tulajdonságát kedvelem a leginkább.
Üdítően, sőt, vérpezsdítőén hat rám a maga széllelbélelt,
bájos szeleburdisága. A fejem valahogy mindig kitisztul tőle,
a bosszankodás felgyorsítja a pulzusomat és a heves
szívdobogás, amit akkor érzek, mikor látom, hogy egyenest
fejjel rohan a falnak, jót tesz az agyi keringésemnek.
– Úgy? – hökkentem meg. Ezek szerint a báró úr ily
esetekben heves érzéseket táplál irántam?
– Érzéseket? – vonta fel szemöldökét Richárd, mint aki
cseppet sem számított erre a kérdésre, és így hirtelen maga
sem tudja a választ. – Nos, azt hiszem, ez csupán puszta
fiziológia. Akaratlan és ösztönös reflexe az emberi
szervezetnek, amit...
– Amit a közemberek nyelvén érzelemnek neveznek –
vontam le sietve a végkövetkeztetést, mielőtt Ambrózy báró
tudományos okoskodása mindent elront. Ő néhány pillanatig
a szemembe nézett, azt fontolgatva, hogy talán mégis
érdemes volna befejezni iménti gondolatmenetét, aztán csak
sóhajtott, hátát az ülés bőrtámlájának vetette, és a zárt
konflis falának címezve szavait így szólt:
– Tudja mit, Mili, legyen vasárnapja.
Ha nem épp a Vigadó előtt hajtunk el, azt hiszem,
felpofozom.
– Legyen vasárnapja?! – fordultam felé. – Mégis mit
jelentsen ez? Tán úgy véli, báró úr, hogy ismételten
ostobaságokat beszélek?
– Úgy vélem, hogy megérkeztünk, Mili – mondta erre
Richárd, és mivel a bérkocsi valóban a járda mellé állt, már
nyúlt is a kilincsért.
Most Emma a fontos – gondoltam fogcsikorgatva. –
Azután, hogy beszéltem vele, még bőven lesz időm
lepuffantani ezt a cilinderes fajankót.
Merthogy elfelejtettem említeni: Ambrózy báró reggel
zsakettet öltött, hozzá pedig bordó selyemmellényt, borjúbőr
kesztyűt és magas, fényesre kefélt fejfedőt viselt. Így tehát
egész megjelenése rendkívül ünnepélyesnek hatott, bár a
cilindert eleinte túlzásnak véltem, ám az Angol Királynő
halijába lépve be kellett látnom a tévedésemet. A szálloda
nagytermében csupa rendkívül elegáns úr ücsörgött
egymással diskurálva, vagy épp a kicsiny dohányzóasztalok
mellé telepedve, kezükben a délelőtti lapok bambuszkeretre
feszített példányaival. Nyomban feltűnt, hogy nőt egyet sem
látok, leszámítva azt a néhány szobalányt, aki sietős
léptekkel, zajtalan surrant el a háttérben.
Mielőtt azonban az épületbe értünk, akadt némi gondunk.
Az Angol főbejárata előtti járdaszakaszon legalább két tucat
lilára fagyott, mégis izgatott férfi lökdösődött, dermedt
kezükben ceruzát és jegyzetfüzetet szorongatva. Riporterek
voltak mind, akik már órák óta a szálloda előtt fagyoskodtak,
egyre csak valami érdekes történésre várva, így amint a
kocsiról leszálltunk, nyomban felénk tódultak.
– Megtudhatnánk az úr nevét? – kérdezte egyikük, már-
már Richárd mellkasának dőlve, mivel hátulról a többiek
taszigálták.
– Ki kérdi?
– Pesti Napló – köpte oda a krumpliorrú, szövetsapkás
férfi.
– Nos, kedves Pesti úr – nézett le rá hűvösen Ambrózy
báró –, a kérdése egyértelművé teszi, hogy ön kezdő a
szakmájában, hisz nem ismert fel. Ebben az esetben pedig
aligha volna érdemes több szót váltanunk egymással.
A többi firkász gúnyos röhögést hallatva mulatott zöldfülű
társa kontójára, majd félrelökve a szerencsétlen flótást, újabb
kérdésekkel árasztották el a híres detektívet.
– Bűncselekmény történt az Angolban?
– Hány halott van és hogyan végeztek velük?
– A gyilkos elmenekült, vagy még odabe’ van?
– A báró úrnak melyik a kedvenc fogpasztája?
Richárd azonban ettől kezdve egyetlen mukkot sem szólt,
inkább türelmesen kivárta, míg a szálloda két portása meg a
segítségükre siető sarki rendőr utat vág nekünk a tömegben.
Mikor a legfelső lépcsőfokra értünk, kiáltás harsant
mögöttünk:
– Mili kisasszony! Báró úr! Itt vagyok!
 A tumultust látva egészen elfeledkeztünk arról, hogy
Tarján Vilivel találkát beszéltünk meg a szálloda előtt. A
bűnügyi tudósítót éppúgy visszatartotta kitárt karjaival a
rendőr, miként túlbuzgó kollégáit, ám mikor Ambrózy báró
botjával finoman megkopogtatta az egyenruhás vállát,
mondván...
– Őt engedje át.
..., nyomban szabaddá vált számára az út.
A magas pult mögül, melynek falán körte alakú, sárgaréz
táblácskákkal ellátott kulcstartók sorakoztak kampós
szögeiken, kövérkés, mégis fürge férfi lépett elénk, és hajolt
meg régi francia módi szerint, kissé széttárt karral.
– Mély tisztelettel és őszinte boldogsággal üdvözlöm
méltóságodat az Angol Királynőben – szavalta, sőt, már-már
áriázta a főportás, nyomban felismerve a monyorókeréki és
monoszlói Erdődy, valamint a Sédeni-Ambrózy famíliák
sarját. – Nevem Kadlecz. Kérem, rendelkezzék velem.
Egyértelmű volt, hogy Kadlecz úr Tarján Viliről és rólam
egyáltalán nem vesz tudomást. Hogy miért? Mert a hírlapíró
kopott, szürke télikabátja, vörös-fekete kockás sálja és
gyűrött kalapja eleve kizárta, hogy valaha is a vendégkörhöz
tartozzék, én pedig... Nos, én nő voltam, és mint ilyen, a
főportás figyelmét csakis akkor kelthettem volna fel, ha
valamiként botrányt okozok. Nem mintha az Angol
Királynőben sosem szálltak volna meg nők! Sok szoknya
suhogott már föl és le a vörösmárvány lépcsőfokokon, vagy
terült szét a csodás udvar közepén fecsegő szökőkút
kőpadjain, ám figyelmet csakis az a férfi kaphatott, akinek a
társaságában érkeztek.
– Ez itt Hangay Emília kisasszony – intett botjával a háta
mögé, azaz felém a báró. – Azért jött, hogy a nővérével
találkozzék.
 Nesze neked felvilágosult, modern Pest! Az Angol
Királynőben, mely minden lépcsőfokával, keskeny ablakával,
márványszobrával, rokokó, biedermeier és barokk
szobabelsőjével nagyanyáink főkötős világát idézte, a férfiak
még mindig a nők feje fölött társalogtak, egymás közt
beszélve meg, hogy mit keres ott „ez” a szoknyás lény.
– A báró úr bizonyára Fridrich-Adolf Motta La Misox
attasé menyasszonyára méltóztatik gondolni –
készségeskedett tovább a főportás. – A hölgy jelenleg a
lakosztályában tartózkodik, és tudtommal nem fogad
látogatókat.
– Mint említettem volt – mondta unott hangon Richárd –,
a testvérhúga kívánja látni őt. Kérem, szóljanak neki, hogy a
hallban várjuk.
– Ahogy főméltóságod parancsolja – túlozta el a báró
rangját Kadlecz úr, bizonyára nem véletlenül, hisz a jó
szállodás arról ismerszik meg, hogy a vendégét mindig
magasabb polcra helyezi, mint amilyenen az valójában ül.
Máshol ez puszta hízelgés, olcsó gazsulálás, ám a jobb
vendéglátósok körében okos befektetés, mely általában
vaskos borravalót terem.
A főportás pattintott az ujjával, mire egy nyurga, vörös
egyenruhát, kerek kalpagot viselő londiner ugrott hozzá,
kezében tenyérnyi ezüsttálcával.
– Szabad a névjegyét? – kérdezte Kadlecz úr. Ambrózy
báró ráérősen nyúlt a belső zsebébe, és dobta a tálcára
vizitkártyáját. Mialatt vártunk, a hall egyik asztalkája mellett
foglaltunk helyet úgy, hogy a cserepes pálmák zöld levelei
eltakarjanak minket a pult mögül felénk leskelődő főportás
elől.
– Új hír? – kérdezte Richárd Vilit, aki még a szokásosnál is
nyúzottabbnak tűnt.
 – Egész éjjel a redakcióban ültem, de hiába – rázta kócos
fejét a hírlapíró. – Emma ki sem mozdul a lakosztályából,
miként a mellette lakó idősebb Motta sem. A vőlegény bérelt
lakása a Hercegprímás utcában van, ám ott sem volt mozgás.
Az esküvő előkészületei rendben folynak, a kihirdetés
megtörtént, bár csak néhány falragasz által 254 . Motta,
mármint az öreg, a józsefvárosi kapitányság segítségét kérte,
hogy szombaton a templom körül rendőrök tartsák távol a
firkászokat, vagyis minket.
– Azt hiszem, ez csak természetes – mondtam. – Én sem
örülnék, ha életem legszebb és legfontosabb perceit faggató –
zó, egymást taszigáló vadidegenek hordája dúlná szét. Már
bocsánat, Vili.
– Ilyen a munkánk – vonta meg vállát a bűnügyi tudósító.
– Bár ahol én dolgozom, ott legfeljebb a vérre, borzalomra
kíváncsi együgyű bámészkodók szoktak lökdösődni.
Az asztalunk mellett hirtelen karcsú árny jelent meg. Oly
váratlanul és hangtalan bukkant fel, hogy ijedtemben épp
csak el nem ejtettem a retikülömet, amiből pedig csúnya nagy
durrogás lehetett volna (bár, ha jól emlékszem, indulás előtt
ellenőriztem, hogy a Bull Dog biztosítócsapja a helyén van-e).
– Főméltóságú úr – hajolt Ambrózyhoz a londiner,
kezében tartva az ezüsttálcát, amin immár a báró
vizitkártyája helyett egy kétrét hajtogatott lap hevert. Richárd
átvette és sebtében mindjárt el is olvasta a szállodai
levélpapírra rótt sorokat, hogy aztán átadja azokat nekem.

254
A törvény ekkoriban előírta, hogy a közelgő esküvőt az anyakönyvvezető hivatalos
helyiségében és a község- vagy városházánál nyílt helyen tizennégy napon át
hirdetményeken közzétegyék, hátha valaki tud olyan indokot, ami lehetetlenné teszi
azt.
 – Ez nem... – szakadt ki belőlem a szó, ám Ambrózy báró
egyetlen szemvillanással elhallgattatott.
– Köszönöm, fiam – mondta eztán Richárd, ezüst
húszkoronást dobva a tálcára. – Ám ha már itt vagyunk, ne
legyen az utunk teljességgel az ördögé. Küldjön ide egy
pincért három feketével.
A londiner bűvészeket megszégyenítő ügyességgel tüntette
el a pénzt, és szó nélkül távozott.
– Ez nem Emma kézírása – böktem ki végre az imént
félbeharapott mondatot.
– Tisztában vagyok vele – bólintott közönyösen Ambrózy
báró.
– Szívesen a szeme közé néznék annak, aki írta –
mondtam. – Nem lehetne most mindjárt behívni a kint
ácsorgó rendőrt, aztán felmenni vele a nővérem nevét bitorló
nőhöz és addig pofoztatni, míg ki nem hullik a haja?
– A rendőrnek? – csodálkozott Richárd. – Hisz már amúgy
is alig volt neki.
– Dehogy neki – sugdostam az asztal fölé hajolva, nehogy
kihallgathasson valaki. – A nő frizőrjére gondoltam, maga
elviselhetetlen alak.
– Nyugodjék meg, Mili! – csitított a báró. – Most szépen
megkávézunk, talán még süteményt is eszünk, közben pedig a
szerkesztő úrral kényelmesen elszívunk egy, két, esetleg
három szivart.
 – Sajna nálam csak sodort szigaretli van – szabadkozott
Vili, mire Ambrózy báró a zsakett belső zsebéből egész
doboznyi Virginiát vett elő.
– Elárulná valaki, mégis mit művelünk itt? – kérdeztem
hitetlenkedve.
– Megvárjuk, amíg kidobnak – felelte Ambrózy báró
kedélyesen, majd a régi kedves ismerősöknek kijáró örömmel
köszöntötte a pincért, aki épp ekkor lépett az asztalunk mellé.
– Á, már itt is van a főúr! Hogy van mindig, Szeititler 255
barátom?
– Lassacskán, méltóságos báró úr, lassacskán –
mosolygott az. – Szabad felvennem a rendelést?
Hat hosszú, kínkeserves órán át ültünk az Angol Királynő
halijában, miközben vendégek jöttek-mentek, a nap deleiére
hágott, majd sietve a nyugati horizont felé kezdett araszolni,
ám minket még mindig nem akart kidobni senki. Ambrózy
báró időnként magához intett egy londinert, és bőséges
borravalót, valamint új névjegykártyát nyomva a kezébe
felküldte őt „Hangay” kisasszonyhoz, jelezvén, hogy még
mindig a hallban várjuk. A főportás ezt látva egyre idegesebb
lett, ám nem tehetett semmit.
Végül délután négy óra tájt eljött a mi időnk. A
vörösmárvány lépcsőkön leereszkedve, a csupán percekkel
korábban felküldött londiner társaságában egy jó ötvenes,
kikopott szemöldökű, pocakos úr érkezett a hallba, és
egyenesen az asztalunkhoz jött. Előbb nem szólt semmit, csak
elővette súlyos aranyóráját, felkattintotta annak fedelét és
ellenőrizte az időt. A szemem sarkából láttam, hogy a
főpincér holtra vált arccal tűnik el a tapétaajtó mögött, ami
bizonyára a szálloda belső helyiségeibe vezetett.

255
Szeititler Imre pinczér 1900-ban az IV. ker. Deák Ferencz u. 2. szám alatt lakott.
 – Kit tisztelhetek az úrban? – dörrent ekkor a békésen
szivarozgató Ambrózy báróra a pocakos férfi, méghozzá
németül.
– Ha jól sejtem, ön, Herr Motta, pontosan tudja, hogy ki
vagyok – felelt Richárd, oly metsző pillantást vetve a férfira,
hogy annak vaskos ajka megrándult. – Sőt, azzal is tisztában
van, miért vagyunk itt.
– Ön és a... barátai délelőtt tíz óra óta zaklatják
jövendőbeli menyemet – gurgulázta az oráviai gyáros. – Ez
skandallum.
– Az az igazi skandallum, uram – álltam fel oly méltóságot
sugárzó, kimért mozdulattal, amilyet eddig csak Agáta
mamától láttam –, hogy a nő, akit ön a jövendőbeli menyének
nevez, csalárd módon a nővéremnek adja ki magát.
Azt vártam, hogy Motta dühöngeni kezd, mindent tagad,
vagy épp rögvest a torkomnak esik. Ehelyett azonban hosszan
a szemembe nézett, majd kurtán felnevetett.
– Bolond nőszemély – mondta fagyos megvetéssel, majd
hátat fordítva nekünk az időközben megérkezett
szállodaigazgatóra mordult. – Herr Palkovics 256 , dobja ki
őket, vagy én és a menyem azonnal máshová költözünk.
Az Angol Királynő első emberének arcizma sem rándult.
Sok év óta vezette már a szállodát, látott mindent, ami csak
előfordulhat olyan helyen, ahol dúsgazdag és magas rangú
emberek kerülgetik egymást, így aligha lehetett őt zavarba
hozni. Amint Motta távozott, ő nyomban Ambrózy báró mellé

256
Palkovics Ede (1858-1929) szálloda-, kávéház- és vendéglőtulajdonos 1900-ban a
IV. kér. Deák Ferencz u. 1. szám alatt lakott. Eredetileg a Nemzeti Kaszinó
mesterszakácsa volt, Ausztriában is dolgozott, majd 1897-től megszűnéséig az
Angol Királynő szállodavezetője lett. Jelentős szerepet játszott a magyar konyha
nemzetközi ízléshez történő finomításában.
surrant, és diszkréten távozásra szólította fel, miközben
persze a megértését és a bocsánatát is kérte.
– Palkovics, maga kiváló ember – állt fel Richárd a
fotelból, boldogan nyújtóztatva ki tagjait. – Én kérem a
bocsánatát, amiért kénytelenek voltunk az Angol nyugalmát
megzavarni.
Az utcára lépve ismét igénybe kellett vennünk a rendőr
segítségét, aki immár a botját is kénytelen volt elővenni, azzal
kergetve szét a pimasz sajtóbagázst. A Vigadó mellett
szerencsére több bérkocsi is várakozott, ám mielőtt
felszállhattunk volna bármelyikre, két szurtos képű
utcagyerek ugrott hozzánk, s egyikük maszatos borítékot
nyújtott a báró felé.
– Aszonták, ezér’ jár nekünk egy kroncsi – mondta a
nagyobbik.
– A Isti kűtte, ammeg sose nem simlizik – tette hozzá a
taknyosabbik.
Richárd két koronát nyomott a kölkök kezébe, majd
elolvasta a levelet.
– Itt különválnak útjaink – közölte aztán, és az arca ismét
feszült volt. – Vilmos, kérem, vigye haza a kisasszonyt, és ne
mozduljon mellőle még akkor se, ha az ég a földdel
összeszakad.
Azzal felugrott a konflisra és egyszerűen faképnél hagyott
minket.
 27

A hercegkisasszony

Buda, 1901. január 25.

A Virág Benedek utca 10-es számú ház épp oly

roggyant, ütött-kopott, málló vakolatú, szánalmas építmény
volt, mint a Tabán legtöbb vityillója, ám Márton Gyula 257
magánzó mégis örült, hogy a sajátjaként gondolhat rá. Ennek
oka két tényből fakadt. Az egyik, hogy a ház tabáni mértékkel
számolva jó környéken állt, hisz a híres Rácz fürdő (hivatalos
nevén Szent Imre fürdő, de ezt senki nem használta) épp csak
félpercnyi sétára volt tőle, míg a másik nagyszerű
különlegesség, hogy volt neki emelete. A szomszédai közé
szorult, keskeny kis ház négy üvegszemmel tekintett a
keskeny Virág Benedek utcára. Lenn, épp a macskaköves út
fölött a pince, majd a földszint két korhadt keretű ikerpárja,
míg odafönn, az emeleten egyetlen napfényre ácsingózó ablak
pislogott az arra járó halandókra. A kőfalba épített kapu

257
Márton Gyula magánzó 1900-ban az V. kér. Virág Benedek u. 10. szám alatt
lakott.
házfalak közé préselt, tenyérnyi udvarra vezetett, melynek
közepén kókadt eperfa állt, oly görcsös formákba csavarva
ágait, mintha ezzel is szomorú sorsát akarná panaszolni. A
fácska bánata elsősorban annak volt köszönhető, hogy
Márton úr a szenvedélyes és esztelen gyűjtők közé tartozott. A
rég nyugállományba vonult egykori mészáros rajongott a
tárgyakért, így aztán mindenféle kacatot összehordott a
kerekét vesztett babakocsitól a foghíjas létráig, amit aztán „Jó
lesz még tán valamire!” felkiáltással mind az eperfa tövébe
górált. A rozsdás, üszkös és korhadt szeméthalom pedig egyre
csak nőtt, és bár Márton úr már azt sem tudta, miféle talált
holmik lehetnek a legalján, azért csak gyűjtött tovább, hisz ez
volt neki a heppje.
A kissé bolondos háziúr egyébként a földszint három
helyiségét lakta, míg az emelet két szobáját a Tabán
legelőkelőbb albérleteként hirdette, így esve erős költői
túlzásba. Herrdoktort azonban, aki a bérleményt néhány
héttel korábban kivette, cseppet sem zavarták az éji sötétben
zizegő csótányok, sem azok a szép zöld és kék penészvirágok,
melyek a salétromos falon nyíltak. A lassacskán vénülő, de
azért még nagyon is acélos hóhemvagány örült, hogy ilyen
előkelő helyen lakhatik, melynek közelében neves festők,
írók, költők, politikusok és kurtizánok szokták áztatni
megfáradt tagjaikat a forró, kénszagú gyógyvízben. Szép is, jó
is lett volna hát minden, csak épp ez a két fehérszemély ne
jött volna a nyakára!
– Herrdoktor, maga sohase pucoválja a lábosait? –
replikáit vele a termetre kisebb, ám szájra sokkal nagyobb
Mück Mári. – Nézze mán meg, hát hogy néz ki ez az edény?
Valami beleszáradt, vagy beledöglött, én nem tudom, de az
biztos is, hogy a bogarak szeretik, mer’ úgy kétmaréknyi
zsizseg rajta.
 – Az a vacsorám – felelt kelletlenül Herrdoktor, aki két
szobája közül az utcára néző szebbiket engedte át a
lányoknak. – Vagyis hogy a vacsorám vót!
– Mikor?
– Hááát... – a férfi komolyan töprengve vakargatta a
szakállát. – Ha csirkecsont van benne, akkor három napja, ha
viszont lapocka...
– Dobom ki innét ezt az undokságot – döntött Márika,
majd Herrdoktor szobájának hátsó udvarra néző ablakát
kitárva a lábost szép ívben Márton úr gyűjteményének
tetejére hajította. – Szer’usz, mocsokság! – kiáltotta, majd két
apró öklét a csípejére támasztva úgy nézett körül a szerény
berendezéssel bíró helyiségen, mint vérbeli hóhér, aki a
következő szakmai kihívást keresi.
– Hagyd már békén szegény vendéglátónkat, Márika! –
jelent meg ekkor a belső szoba ajtajában Emma. –
Tisztelhetnéd őt annyira, hogy nem forgatod fel az életét.
– Ahhoz már késő – sóhajtott a férfi, behajtva az ablakot,
amin át egyre csak szökött kifelé a vaskályha melege.
– Mióta rábírt a lólopásra, ez a kis szoknyás ördög
valahogy mindég az utamba keveredik, és mire észbe kapok,
repül a pofon, a golyó vagy éppeg a lábosom.
– Ne rinyáljon itt kend, hisz én csak jót akarok magának
– toppantott Márika. – Ha férfiember is, attól még nem
kell megkoszosodnia. Annyit mondok, ráférne magára az
asszonyi gondoskodás, úgyhogy le azzal a gatyával, mer’
mosni fogok.
Herrdoktor kétségbeesett arccal csippentette meg nadrágja
két szárát, búsan nézve a rajta ülő mindenféle foltokat és
pecséteket, majd hirtelen az ajtóhoz ugrott, és lekapva
kabátját a szögről így kiáltott:
 – Én gőzpuccerájba szokom vinni a göncöm, úgyhogy
köszönöm a felkínált szívességet, de most sürgős futásom
van.
Emma halvány mosollyal nézett a lépcsőn lefelé trappoló
hóhemvagány után, majd megemelintette a kezében tartott
hófehér ruhát.
– Gyere, Márika, segíts nekem! Túl bő a dereka, és a
nyakfodornál is igazítani kell.
– Sajna semmilyen más, a kívánságodhoz illő hacuka nem
akadt a Jeleneknél – mondta a kis cseléd. – Ráadásnak a
fátyol is oda lett a rühespofájú Kloiber miatt.
– Ne is törődj vele! – vigasztalta Emma, aki a bordélyból
való szökésük óta egészen magára talált, bár Gerlice, Kardos
Cili, sőt, Schumayer Karlinka bőrében gyűjtött tapasztalatait
sem feledte. – Az a fontos, hogy sikerült megszöknöd előle.
– Futottam, mint a csík, ammán bizonyos – vigyorgott
büszkén Márika. – A nyomorultnak dunsztja se lehetett,
merre tűntem el.
– A csík úszik, mivelhogy hal – jegyezte meg Emma. – A
fátylat pedig ne sajnáld. A szobánk ablakán találtam egy
tüllfüggönyt. Csak ki kell mosni kicsit, máris megteszi
menyasszonyi dísznek.
A két lány leült az ablak alatt álló kisasztal mellé, és a
petróleumlámpa fényénél igazgatni kezdte a ruhát.
– Milyen korán setétedik – sóhajtott Márika. – Jöhetne
mán a tavasz.
– Meglátod, hamarost itt lesz – mosolygott rá Emma, ám a
tekintete sokkal kevesebb bizakodásról árulkodott, mint
amennyit a hangjába próbált beleszuszakolni.
– Biztos vagy benne, hogy okos a terv, amit kieszeltünk? –
kérdezte félénken, szinte cincogva Mück Mári.
 – Buta vagy bölcs, ez majd holnap elválik – vont vállat
Emma. – Annyi biztos, hogy jelenleg jobbra nem telik. A saját
esküvőjén pedig, akárhogy is nézzük, a menyasszonynak illő
megjelennie.
Tréfának szánta, amit mondott, mégsem tudtak nevetni
rajta.
– No, de csak úgy beállítani a templomba esketés közben...
– rebegte Márika aggodalmasan. – Hisz mindketten tudjuk,
hogy az a jány, aki a nevedben akar férjhez menni, nem te
vagy.
– Épp ezért kell a boldogító, vagy inkább a sokakat
elbolondító „igen” előtt odaérnem – jelentette ki Emma. –
Látni akarom, ki bitorolja a nevemet, és azt is, aki úgy tesz,
mintha engem venne el.
– Jó, jó, hát értem én, de minek ehhez a menyasszonyi
ruha?
– Megtévesztésül – felelt a leány. – Az esküvőkön három
ember van, akit senkivel nem téveszthetnek össze, és
mindenhova szabad bejárása van: a taláros pap, a szalagos
bottal járó vőfély, no meg a menyasszony. Hidd el, senki nem
mer majd az utamba állni, ha ügyesek vagyunk, és ebből a
vacak báli ruhácskából, meg a Herrdoktor tüllfüggönyéből
elfogadható nászi ancúgot fabrikálunk. Csak jó korán, még a
tömeg előtt kell odaérnünk, aztán uzsgyi be a templomba,
ahol én, mikor épp nem figyel senki, majd gyorsan az oltár
mögé bújok, és mikor az ifjú pár... Hát ez meg mi volt?!
Odaát, a másik szobában, aminek ajtaját az imént
behúzták, hogy a házat átjáró légvonat ne csapkodja, valami
súlyos tárgy zuhant a földre.
– Na tessék, hát mán haza is gyött az az ijedős koszhuszár
– fintorította pisze orrát Mári, majd letéve öléből a
selyemszoknyát, indult, hogy megdorgálja Herrdoktort. –
Hallja, kend, ha megint pityókásan...
Az ajtó hirtelen kivágódott, telibe találva Mück Mári
homlokát, aki ettől nyomban hanyatt esett és úgy is maradt,
elcsendesedve, vérző fejjel.
– Most megkaptad, rima! – üvöltötte Kloiber Karcsi
vérben forgó szemmel. – De nehogy azt higgyed ám, hogy
ezzel vége! Megvárom, míg felébredsz, aztán olyat teszek
veled... olyat, hogy...
– Csend! – kiáltott rá valaki a kabáttolvajra, sőt, meg is
taszította őt, mire Kloiber épp csak rá nem zuhant a padlón
heverő Márikára. – Ide akarod csődíteni a héket?
– Akarja a fene – mordult sértődötten az egykori
lakatossegéd, majd sanda pillantást vetve Emmára, a szoba
sarkába húzódott, utat adva gazdájának.
Az ajtón egymást követve három alak lépett be. Elsőként
egy tömött pofaszakállas, tömzsi, fekete felöltőt és
klakkcilindert viselő férfi érkezett, aki betegesen sápadt,
aranygyűrűs ujjai között vaskos, kígyófából készült sétabotot
lóbált. Mögötte tagbaszakadt, báránybekecses, ocsmány képű
alak jött, kinek súlyától a hajópadló keservesen recsegni
kezdett. Az utána következő fickó már-már nevetségesen apró
termetű, vékonydongájú volt, nyiszlett gyerektestéhez képest
idétlenül nagynak tűnő fejjel, ráadásul gipszelt karral, ám a
szeme oly élénken csillogott, mint a mesékben lakó okos
kisegéré.
– Itten van a jány, naccságos úr – intett Emma felé
Kloiber. – A rüfke, akit maga égre-fődre keresett, én pedig,
ahogy ígértem, megtanáltam.
Úgy tűnt, a klakkcilinderes férfi meg sem hallotta a
kabáttolvaj szavait. Minden figyelmét a leány kötötte le, aki
rezzenetlen arccal viszonozta a tekintetét, miközben lassan
felállt, hagyva, hogy öléből a ruha a földre csússzon. Az
alattuk lévő lakásból tompa puffanás zaja szűrődött fel.
– Mi történik odalenn? – kérdezte a pofaszakállas.
– Dózniék szórakoznak kicsit – felelt a bekecses óriás
vigyorogva. – Hurkot vetettek a vénember nyakába, oszt azzal
fenyegetik, hogy felakasztják a keresztgerendára, ha nem adja
elő a dugi pízt.
– Jobb volna mihamarább végezni – mondta a cilinderes,
továbbra is Emmát fixírozva. – Menj és szólj nekik, hogy elég
a játékból. Vágják el gyorsan a házigazda torkát, aztán
várjanak. Semmi szükség rá, hogy a szomszédok gyanakodni
kezdjenek.
– No de a píz...
– Pénzt tőlem kaptok – emelte fel hangját a pofaszakállas.
– Jóval többet is, mint amennyit egy ilyen könnyű munkáért
megérdemeltek. Lódulj már, te barom! Mi is megyünk
mindjárt, csak előbb – a kígyófa bot végével megemelte a
földre hullott ruhát – elvarrjuk a szálakat.
A bekecses szitkokat morzsolva odvas fogai közt távozott.
– Csakhogy végre szemtől szembe láthatom – mosolyodott
el ekkor a klakkcilinderes, botjával Emma felé nyújtva a
ruhát. – Négy hosszú, keserves esztendő óta várok erre a
pillanatra, édes, drága Hangay kisasszony.
– Kár, hogy nem pusztult bele – szólt a leány, tudomást
sem véve a kígyófa bot végén libegő ruháról.
– Hát szabad ily konokul menekülni, mikor a felsőbb
érdekek mást kívánnak? – mondta a férfi, padlóra pottyantva
a finom selymet.
– Felsőbb érdekek? – Emma kérdőn vonta fel jobb
szemöldökét. – Mármint a maga érdekei, ööö... Szabad a
nevét, uram?
 – Jaj, milyen faragatlan vagyok – kuncogott halkan a
pofaszakállas, majd tekintetét a leányon tartva szólt: –
Kloiber, maga ismeri a hölgyet, bár Kardos Cecíliaként volt
szerencséje hozzá, de azért a bevett illemszabályok szerint
mégis jogosult bemutatni minket.
– Az úr Matolcsy Kamill, az a kölyök meg ott...
– Ő nem érdekes, idióta – vágott a szavába Bissingen gróf
extitkára néhány különös, göcögő hang kíséretében, melyek
az ingerültség miatt feltörni készülő köhögést jelezték. –
Párdon, kisasszony, hol is tartottunk?
– Az ön felsőbbrendű érdekeinél – felelt Emma,
összefonva két karját.
– Túl sokra tart engem, drága – csóválta a fejét gunyoros
mosollyal Matolcsy. – Én csupán egy nálamnál sokkal
fontosabb személy, sőt, egy egész ország népének érdekeit
szolgálom.
– Orávia, a Földközi-tenger apró, ám annál csodásabb
ékszerdoboza. A lapokban olvastam, hogy onnan származik a
férfi, aki hamarost nőül fog venni engem.
– Szóval már erről is tud! Tüneményes kismacska,
mondhatom!
– Ezt bóknak veszem – engedte le két karját a leány, mint
aki unja a társalgást. – Bizonyára feltűnt magának, hogy a
komornám ájultan hever a padlón. Ha megengedi,
gondoskodnék róla, és közben...
– No, no, no! – kiáltott Matolcsy, feljebb emelve a botját. –
Maradjon veszteg, drága! A hosszú évek során, mialatt
folyton kicsúszott a legjobb embereim markából is,
megtanultam, hogy magácskával vigyázni kell. Miként is
mondta szegény Schützer Ottó, miután ön megszökött a
pincénkből? „Az a lány rosszabb, mint egy áspiskígyó!” Igen,
ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott, bár a „lány”
helyett sokkal alpáribb jelzőt használt, amit én most, ha
megengedi, inkább nem idéznék.
Emma egyenesen Matolcsy arcába nézett. Látta, hogy a
férfi húsos orrcimpái idegesen kitágulnak. Arra gondolt, talán
hozzávághatná a petróleumlámpát, és ha szerencséje van...
Matolcsy hüvelykujja ráfeszült a vörösréz démonfejet
mintázó markolatra. Rugó kattant, és a vaskos kígyófa bot
végéből kétágú acélpenge ugrott elő. Emma megdermedt.
Végtelen beszélgetéseik során Ambrózy báró említést tett
neki a különös sebhelyekről, melyek annak idején özvegy
Schützerné és a Totyó nevű hóhemvagány torkán is
felfedezhetőek voltak. Ez hát az ördögi fegyver, ami okozta
őket!
– Itt a bújócskánk vége, Hangay kisasszony – mondta
Matolcsy izgalomtól elfúló hangon. – A megbízóm boldog
lesz...
– Ki ő? – vágott a szavába Emma. – Hogy nem Bissingen,
azt már régóta sejtem, hisz lehet a gróf bármilyen elvetemült,
aligha állt volna érdekében elraboltatni, majd később a
halálát kívánni semmiről sem tudó törvénytelen
gyermekének.
– Hogy a gróf...? – nevetett fel Matolcsy. – Nahát, ez
remek! Tán úgy véli, drága, hogy ő a maga vér szerinti atyja?
Nos, ezek szerint mégsem tud mindent. Sebaj. Azt hiszem,
jobb lesz magácskának a valós tények ismerete nélkül...
A földszintről hirtelen vad dübörgés, majd rémült ordítás
hangzott fel.
– Dózniék csak nem férnek a bőrükbe – vigyorodott el
Kloiber Karcsi, ám mindjárt lefagyott arcáról a cinkos derű,
mikor Matolcsy rákiáltott.
 – Vigyázzatok a nőkre, míg visszatérek. Megnézem, mit
művel az a három barom, de legyetek óvatosak: a kisasszony
nagyobb vagányokat is elintézett már, mint ti ketten.
A lenti zaj immár egész komoly háborúságról tanúskodott.
Bútorok borultak, valaki üvöltött, majd revolver dörrent.
Emma látta, amint Matolcsy tüskés botját előreszegezve ront
le a lépcsőn, miközben Herrdoktor öblös hangja ledérséggel
vádolja valaki édesanyját, beígérve leszármazottjának az
azonnali és felettébb kínos halált.
Mück Mári ezt a pillanatot választotta, hogy magához
térjen. A kislány felnyögött, tétován forgatta padlón heverő
fejét, próbálva megállapítani, hol lehet és mit keres ott. Mivel
Kloiber sem volt teljesen ostoba, a földszintről hallható zajok
egyértelművé tették számára, hogy hiba csúszott a könnyűnek
gondolt hirigbe, így jobb volna mielőbb messze futni. Ha
Márika rá nem pislog, tán így is tett volna, ám a kis cseléd
tekintete egészen bevadította.
– Megébredtél végre, szutyok?! – üvöltött, előkapva a
kését. – Akkor most végképp elaltatlak!
Emma túl messze volt, semhogy még időben
közbeléphessen. Az egykori lakatossegéd térdre vetette
magát, bal kezével torkon ragadta a még mindig kába
Márikát, és a padlóhoz szorítva őt, beleüvöltött az arcába.
– Rúgásért szemkiszúrás. Jó lesz-e?
Lendült a kés, melynek hegyét Márika abban az iszonyú
pillanatban fénylő üstökösnek látta, ami azért zuhan felé,
hogy kioltsa rövidre szabott életét.
Aztán valami puffanás hallatszott, csont reccsent, és
Kloiber Karcsi feje hátranyaklott. Emma nem hitt a
szemének. A lakli kölyök, Matolcsy apró termetű pribékje, aki
eddig a fal mellé húzódva ácsorgott, most hirtelen
előrelendült, és teljes svunggal szájon rúgta a kabáttolvajt.
 – Adok én neked hölgyeket bántani, mocskos csibézer –
kiáltotta a legényke, átugorva Márikán. – Kell még
csudaszalámi, tetűganéj? Itten van a Suha bakancs, nyaljad
meg szépen!
Újra lendült a fiú lába, ám Kloiber már számított rá, így
fürgén elhajolt, majd alulról felfelé döfve a gyerek combjába
szúrta a kést. Vér fröccsent Márikára, a hölgyek védelmére
kelt kölyök pedig velőtrázót sikoltva rogyott össze.
– Velem akartok kibabrálni, rühesek? – hörögte Kloiber,
két fogát kiköpve. – Lerendezem én az egész bandát, nem
kellenek ide Dózniék.
Tekintete Emmára rebbent, hisz már csak ő volt talpon
egyedül az ellenségei közül. A leány lassan oldalra lépett,
miközben hátborzongató déjà vu fogta el: ismét itt egy őrült
gyilkos, aki az életére tör. Csakhogy most hiába kotorászna az
olló után, mivel Herrdoktor háztartásából ez a holmi
éppenséggel hiányzott, így korábban a varrócérnát is foggal
kellett elharapniuk. A ház földszintjén újabb lövés dördült,
amit veszett káromkodás, majd hangos dübörgés követett.
Kloiber mindezzel cseppet sem törődött. A szeme sarkából
látta, hogy Márika próbál kikecmeregni a sebesült fiú alól,
kinek arca immár mészfehér lett, és úgy tűnt, a kíntól nem is
igen tudja, hogy mi történik körülötte.
– Jó – biccentett a kabáttolvaj, sűrű vérpatakot engedve ki
felrepett ajkai közül. – Akkor előbb a boszorka torkát vágom
el, aztán gyöhettek ti.
Emma hátrált. Kloiber lendületet vett, kését felemelte és
rikácsoló üvöltést hallatva indult rohamra.
Teknőc! – hallotta meg ekkor a leány egy régi barát
hangját. – Ezt úgy hívjuk, teknőc, látod-e, Gerlice? Az ember
csak leguggol, miközben a térdével félfordulatot tesz...
 A cirkuszporond puha fűrészporában Kugler Tóni előbb
csak lassan, majd egyre sebesebben mutatta be a
mozdulatsort.
...és apróra összehúzza magát, hogy a teste olyanná
váljék, mint a teknőc páncélja. A bohócok gyakorta csinálják
ezt, mert a publikumnak nagyon tetszik...
Kloiber látta, hogy a leány hirtelen előrelép, félfordulatot
téve leguggol, miközben két karját a feje köré fonja és
megfeszíti a hátát. Látta, de lassítani, megállni már nem
tudott.
Fontos – magyarázta Kugler Tóni –, hogy mikor a futó
bohóc lába a teknőc oldalához ér, az utóbbi megemelkedjék
kissé. Így a bolondos kerge még sokkal nagyobbat esik, a
közönség pedig dől a...
Kloiber lába iszonyú erővel csapódott Emma oldalába. A
leány combja megfeszült, háta feljebb emelkedett, épp a kellő
ütemben ahhoz, hogy a férfi egyensúlyát veszítve
átbucskázzon rajta és...
Ami ezután következett, arra Emma sem számított.
Kloiber Károly gyilkos lendülete akkora volt, hogy midőn
átesett a lányon, továbbrepült, egyenest bele a csukott
ablakba. Az egykori lakatossegéd feje betörte a bal alsó
üvegszemet, melynek alsó peremén a borotvaéles szilánkok
csak arra vártak, hogy a rájuk zuhanó szerencsétlen torkát
nyakcsigolyáig bemetszék.
A kabáttolvaj még kettőt rándult, aztán örökre
elcsendesedett.
A földszint irányából döngő léptek közeledtek. Emma
felállt és kicsavarta Kloiber kezéből a kést, így végre volt
mivel harcolnia. A küzdelem azonban mára véget ért. A
küszöböt két ismerős alak lépte át. Herrdoktor véres
széklábat lóbálva, vad tekintettel rontott be, míg a vele érkező
Ambrózy báró meztelen tőrpengét tartott a kezében.
Mindketten viharvertek, mocskosak voltak, de legalább
épségben lévőnek tűntek. A báró nyomban felmérte a
helyzetet, és intézkedett:
– Márika, fuss gyorsan orvosért – segítette talpra a
kislányt.
– Arra semmi szükség – térdelt le Herrdoktor a halkan
nyögdécselő Isti mellé. – Valaha magam is kirurgus voltam.
Emma fogta a kést, és a menyasszonyi álöltözetnek szánt
selyemruhát csíkokra hasogatta. Csak miután ezzel elkészült,
és a kötéseket Herrdoktor fürge keze ügyébe tette, nézett fel a
báróra, hogy csendben megkérdezze:
– Matolcsy?
Feleletként azonban mást nem, csupán csalódott fejrázást
kapott.

Újra ott voltak hát, ahonnan néhány hete elindultak.

Emma térde remegett, amint belépett a sötét konyhába, és
bár szeretett volna megkapaszkodni a középen terpeszkedő
asztalban vagy a súlyos székek egyikében, félt bármihez is
hozzáérni. Az egykori Hül-lakás néma volt, porszagú, hideg
és árnyakkal teli. Mück Mári azonnal rátalált a gyufára – ott
volt, ahol mindig is tartották –, és lámpát gyújtott. Amint az
üvegbúra a helyére került, sárgás fény terült szét a helyiségen,
még ijesztőbbé, baljóslatúvá téve azt.
– Máriám! – kiáltott a kislány és a nyitott pinceajtóra
meredt. Lentről orrfacsaró dohszag áradt, a konyha kövét
sáros cipőnyomok borították, és a nyitva hagyott bejárati
ajtón át jeges léghuzat tódult be.
– Ott hevert? – kérdezte Emma, tekintetét ő is a
pinceajtóra szegezve.
– Odalenn találtak rá, igen – felelt Ambrózy báró, majd
határozott léptekkel átvágva a konyhán, becsukta a lányokat
megbabonázó lejáratot. – Matolcsy elől menekülhetett, aki
azonban utolérte és...
– Segítene valaki? – hangzott fel ekkor Herrdoktor
elgyötört nyögése. – Látszatra olyan ez a kölök, mint a
pehely, de a csontjai ólomból lehetnek.
Az Istit cipelő hóhemvagány az előtérben állt terhével, aki
bal karját a férfi nyaka köré fonta, gipszelt jobbjával pedig
hevesen hadonászott.
– Nem kell engemet pátyolgatni, hallja-e, maga mélák!
Mondtam, hogy jól vagyok, tegyen le végre!
– Haldokló nem ugat! – mordult rá Herrdoktor. – Ezt
mint orvos mondom. Aztat meg, hogyha tovább vinnyogsz,
menten ledoblak, és még a hasadra is gyalogolok, tabáni
csibézerként teszem hozzá.
– Erre hozza! – szólt ekkor Emma, elkérve Márikától a
lámpást. A leány immár nem remegett. A szobák felé vezető
folyosón kinyitotta a jobbkézre eső első ajtót, és arra az ágyra
mutatott, ahol egykor Kardos Ciliként ő aludt. – Oda tegye.
Mindjárt keresek tiszta gyolcsot, mert a selyem máris
átvérzett.
– Ez csak pár csöpp, kisnaccsád – hőzöngött Isti, bár a
szavakat valahogy kásásán, akadozva nyökögte ki. – Suha
István bősz... rossz... Nagyobb zrít is túlélt mán!
– Ebbe se hal bele – értett egyet Herrdoktor, óvatosan az
ágyra fektetve páciensét. – Szerencse, hogy a hölgyek oly
sokat varrogattak nálam, így volt mivel bestoppolnom rajtad
a likat. Most viszont veszteg maradj, különben orvosi
utasításra kénytelen leszek úgy kiütni tégedet, mint kőmíves
kalapácsa a közfalat.
Miután biztonságba helyezték Istit, aki a vérveszteségnek
hála bódult volt, és így gyorsan elaludt, Ambrózy báró a
konyhába hívta össze a többieket. Márika időközben
begyújtotta a sport, amiből máris kellemes meleg áradt, és az
asztal fölötti csillár lámpáit is mind fényre derítette. A Hül-
lakás ettől sem lett sokkal szerethetőbb, de legalább nem
fáztak, és a sötét árnyak is a bútorok mögé száműzettek.
– Herrdoktor, magának azonnal vissza kell térnie a Virág
Benedek utcába – mondta Ambrózy báró. – Riassza a
rendőrséget, és mondja meg nekik, hogy rablótámadás érte a
házat. Márton urat alaposan fejbe verték, így talán még nem
is tért magához, a tanúvallomása pedig mindenképp zavaros
lesz, ami nekünk kedvez.
– A holttestekkel mi legyen? – kérdezte a hóhemvagány
idegesen feszengve. – A támadók egyikét maga szúrta le, báró
úr, a ficsúr meg odafönn, az ablakban különösen randa
látványt nyújt. Asszem a nyomozók aligha hinnék el nekem,
hogy mindkettőt a pech nevű járvány „megbotlottak, oszt
beleestek valamibe”-változata vitte el. Szóval engemet most
kicsinykét ver ám a majré, mert’ nem szeretnék gyilkosságért
kötélvégre kerülni, méltóságos úr.
– Ne aggódjék! – mondta Ambrózy báró. – Legfeljebb
néhány napra ültetik le, és aztán én majd kihozom. Sajnos
arra már nincs időnk, hogy a halottakat eltakarítsuk, ráadásul
ez a megoldás cseppet sem volna törvényszerű. Jelenleg mást
nem tehetünk, mint hogy maga ragaszkodik a meséhez, amit
idefelé kiötlöttünk.
 – Vagyis, hogy a két jány, akiket ágybérlőkként
béfogadtam – nézett Herrdoktor Emmára és Márira –, a
stricijük elől menekülő lubnyik.
– A kifejezés erős, ám jelenleg épp megfelelő – ismerte el a
báró. – Mondhatja azt is, hogy Márton úrnak és magának
sejtelmük sem volt a hölgyek foglalkozásáról, bár ezt a
legostobább közrendőr sem hinné el. A támadók pedig...
– A strici meg a bandája – bólintott Herrdoktor.
– Valóban! Azért törtek önökre ma éjjel, hogy
visszaszerezzék a tulajdonukat, csakhogy Márton úr és ön
ellenálltak, a csetepaté tragédiába fulladt, a hölgyek pedig
közben ismeretlen helyre távoztak. Az általam leszúrt
csibézer halálát állítsa be balesetként. Mondjuk a saját késébe
esett bele? Igen, ez jó lesz. Persze ehhez az kell, hogy
visszatérve a házba maga valóban a sebbe döfje a jelzett
tárgyat.
– Azt se tudom, hol van – vonta össze a szemöldökét
Herrdoktor. – Mikor rájuk rontottunk, akkora volt a
kavarodás, mint a fakanállal abajgatott kondéros gulyásban.
– Keresse a konyhakredenc alatt – mondta Ambrózy báró.
– Oda repült, miután megvágtam a fickó kezét.
– No és a ficsúr? Tudja, akinek az ablaküveg szétmetélte a
gigáját.
– Két véletlen baleset túl sok volna, szóval Kloiber halálát
nyugodtan kenje Hangay kisasszonyra – bökött Emma felé a
báró. – Természetesen az igazi nevét ne említse. Mondja azt,
hogy Gizának, Micinek, vagy Pixinek hívatta magát, és igen
termetes, vastag csontú, közönséges szájú teremtés volt,
akitől, ha végveszélyben van, nagyon is kitelne egy efféle
véres cselekedet.
– Na, szegény Gizák, Micik és Pixik mind a Tabánban,
nektek most gyött el a szer usz világ! – sóhajtott Márika. – A
hék az összes pillangócskát bé fogják vinni a kóterbe, oszt úgy
megpofozzák őket, mint mosónő az alsógatyát.
Herrdoktor a sapkája ellenzőjét megemelve búcsúzott a
leányoktól, majd sietve távozott. Ambrózy báró az álkulccsal
– amit korábban a kapu és a Hül-lakás bejáratának
kinyitására használt – bezárta mögötte az ajtót, majd
visszatért a konyhába. Emma közben vizet tett a spórra,
elővette Hül mama féltve őrzött teáskészletét, letakarította az
asztalt – vagyis próbálta magát elfoglalni, hogy ne kelljen
folyton szegény Blau Annára gondolnia, kinek meggyötört
lelke mintha ott lebegett volna közöttük.
– Tudom, hogy fáradtak – szólt Ambrózy báró, miután a
tea elkészült. – Hamarosan magukra hagyom önöket, ám
előbb...
– Válaszolni fog a kérdéseimre – tette Richárd elé a csészét
Emma, és a hangja nem tűrt ellentmondást. – Tudni akarom,
hogy Matolcsy miért kívánja a halálomat.
– Amint kiderítem, maga lesz az első, Emma, akinek
elárulom, erre úri becsületszavamat adom – nézett föl rá
Ambrózy báró. – Jelenleg azonban csak tétova feltételezéseim
vannak, habár való igaz, hogy a kép kezd összeállni.
– Ön jóval többet tud nálam, Richárd – mondta a leány –,
úgyhogy én most leülök ide, megkérdem öntől, hány cukrot
parancsol, és mialatt arra várunk, hogy a tea ihatóvá hüljön,
maga elmond nekem mindent, amiről eddig hallgatott.
Ambrózy báró őszinte elismeréssel tekintett Emmára,
akinél erősebb nőt tán még életében sohasem látott. Néhány
pillanatig úgy tűnt, mindjárt ömleni kezd belőle a szó,
engedve a leány határozottságának, ám végül csak annyit
mondott:
– A maga terve egyszerűen őrültség, sőt, egyenesen
öngyilkosság, ezt ugye tudja?!
 – Terv? Maga meg miről...?
– Menyasszonynak öltözve bejutni az esküvőre, és a
násznép előtt leplezni le az ál-arát – vetett gátat a leány
hamis háborgásának a férfi. – Ugyan, Emma, hisz láttam a
ruhát, a varrókészletet és a tüllfüggönyből összeügyeskedett
fátylat is!
– Muszáj vót abból, mer’hogy a Kloiber... – kezdte
magyarázni Márika, de mikor a barátnéja rápillantott,
rögvest felhorgadt benne a dacos harag. – Mos’ mér’ akarsz
lepisszegni? Hisz láthatod, hogy ez a mi bárónk mán úgyis
kififikázott mindent. Ami persze nem is csuda, hisz te magad
mondtad, hogy tisztára röngenyes neki a szeme!
A kínos csendet, ami a kislány kifakadását követte,
Ambrózy báró törte meg.
– Kettőt – mondta.
– Tessék? – nézett rá Emma.
– Két cukrot kérek a teámba, ha már méz nem akad a
háznál.
– Hát mán hogyne akadna, maga buta ember?! – pattant
talpra Márika. – Ahol olyan kezekben van a háztartás, mint a
Cilikéjé, ott minden jóból akad valamennyi a kamrá... jaj,
istenkém!
Alig ért hozzá a pincelejárat kilincséhez, a kislány máris
visszakapta a kezét.
– Csipkod az Anna – mondta, rémülten dörzsölgetve az
ujjait. – Nem akarja, hogy lássam a halála helyit.
– Ez csupán statikus kisülés – próbálta nyugtatni a báró,
ám most Mück Mári szemében jelentek meg azok a szikrák,
amik az imént a kezét csipkedték.
– Nekem ne mondja a báró úr, hogy „lizsés, kuss”, meg
hogy üljek le kicsinyt – kezdett replikáim –, mer’ a mamám
emlékére esküszöm, nem nézem, hány nemes felmenője van,
úgy lehelem kupán, mint Róza asszony regényes füzetében
kürtös vitéz a német császárt!
– Jó lesz a cukor is – mondta erre Richárd engedékenyen,
szája sarkában aprócska mosollyal, majd miközben a kislány
morgolódva visszatért korábbi helyére, ő Emmához fordult. –
Kérdezzen hát, és amire tudok, felelek.
– Elogyan találtak ránk?
– Ez a maga egykori szobájában heverő sebesült
fiatalembernek köszönhető – intett kiskanalával a folyosó felé
Ambrózy báró. – Miután értesültem róla, hogy ön,
kisasszony, volt szíves ismételten elszökni a helyről, ahol
biztonságban tudhattam, Isti a kérésemre felkereste régi
barátait, akik a... Hogy is mondjam? A város legalsó
társadalmi rétegéhez tartoznak.
– Maga képes volt betörők, zsebtolvajok, hamiskártyások
közé küldeni ezt az ártatlan gyereket, ráadásul törött karral?!
– Akikről maga beszél, Emma, azok az alvilág legfelső
rétegét képezik. Isti sokkal mélyebbre hatolt, és ebben a karja
cseppet sem gátolta.
– Leánykereskedők, rablók, gyilkosok? – tippelt nagy
élvezettel Márika.
– Lejjebb, hölgyeim, sokkal lejjebb. Olyasvalakikről
beszélek, akik mindenhol ott vannak, ám Pest és Buda piszka
annyira befedi őket, hogy a legtöbben akkor sem veszik észre
őket, ha beléjük botlanak.
– A koldusok! – kiáltott Emma.
– Úgy van – bólintott Ambrózy báró. – Isti néhány
esztendeje még köztük élt, mint árva utcakölyök, aki hol a
prostituáltaknak, hol más bűnözőknek hesszelt, így keresve
meg a napi betevőt. Mióta rátaláltam és magamhoz vettem,
ezen régi kapcsolatait olykor a nyomozásaim során
hasznosítja, mint most is. A koldusok és csavargó gyerekek
mindent látnak, ami a székesfővárosban történik, ráadásul
sokkal jobban szervezettek, mint a rendőrségünk.
– Tehát megláttak minket, és leadták magának a drótot –
mondta Márika.
– Tévedés – mosolygott a báró. – Maguk ugyanis sokkal
ügyesebben rejtőzködtek, mint gondolnák. Isti először nem
önökről, hanem Kloiberről hozott hírt, aki ma délelőtt nagy
feltűnést keltve, égen-földön kereste Bissingen gróf titkárát,
ám ezt jó darabig hiába tette, mivel Matolcsy előző éjjel
köddé vált. Végül a maguk egykori szomszédja, ki tudhatná,
miféle alvilági kapcsolatok révén, mégis sikerrel járt, Isti
pedig őt követve hamarosan azt is megtudta, hogy Matolcsy
gyilkosokat toboroz. Az a hihetetlenül bátor, vagy inkább
esztelen fiú levélben üzent nekem, hogy beáll a
különítménybe. Próbáltam még időben a lebujba érni, ahol
Matolcsy a bandáját összeszedte, ám elkéstem. Csupán az volt
a szerencsém, hogy Isti, sejtve, hogy előbb-utóbb a nyomára
lelek, néhány vándorkoldusok által használt jelet kapart a
falra, ahol a többi bandataggal várakozott. Ők azt hihették, a
társuk unalmában vakargatja a téglák oldalát, én viszont
azonnal kiolvastam, hogy mi Matolcsy támadásának célja és
helyszíne. Végezetül újabb szerencse ért, midőn a Rácz
fürdőhöz érve összeakadtam Herrdoktorral, akit még a Pilisy-
házból ismerek, ahol Mück kisasszonnyal a támadás előtt
többször is bizalmas beszélgetést folytatott.
– Maga leskődött utánunk? – tátotta a száját Márika. –
Hát nem sül ki az a röggenyes szeme?
– Sajnálom, de az én szakmámban olykor figyelmen kívül
kell hagyni a jólneveltség bevett szabályait – mondta
Ambrózy báró. – No, de hogy rövidre fogjam a történetet:
Herrdoktort látva azonnal tudtam, hogy az Isti által falra
kapart tabáni cím azonos lehet a nevezett úriember
lakhelyével, és mivel jól jött az erősítés, vázoltam neki a
helyzetet. Miután felfogta, hogy hármas gyilkosságot kívánok
megelőzni.
– Hármas? – csodálkozott Emma. – Oh, persze, hisz
Márton urat sem kímélték volna, ez világos!
– Épp az utolsó pillanatban érkeztünk, hogy
megakadályozzuk szerencsétlen ember halálát, és...
– Miért? – vágott közbe Emma, úgy tekintve Richárd
szemébe, mintha egyenest onnan akarná kiolvasni az
igazságot. – Tudni akarom, miért történik velem mindez?
– A teljes igazságot még magam sem ismerem – vallotta be
Ambrózy báró, azután felállt a székről, és kezét a háta mögé
téve, tekintetét a földre szegezve járkálni kezdett. – Annyit
viszont jogában áll tudni, Hangay kisasszony, hogy ön nem
Bissingen gróf leánya, miként azt korábban hittük. Az igazság
az, hogy a maga valódi édesatyja nem más, mint őfelsége II.
Georg, Orávia jelenlegi uralkodója, ami többek közt azt is
jelenti, hogy nekem mostantól fogva hercegi felségnek kell
szólítanom önt.
– Jesszompepi! – csapta össze a két tenyerét Márika. –
Cilikéből most meg mán hercegkisasszony lett! Na, szer’usz
világ, akkor én mellette vajon mi leszek?
 Hajszálon múlt

Pest, 1901. január 25.

Odakinn nagy pelyhekben a hó, a 32-es lakosztályban

pedig a széthasadt párnacihából kiömlő toll záporozott
mindenfelé. Emma úgy visított, mint akit elevenen nyúznak.
Miután szép sorjában hozzám vágta az éjjeliszekrényén álló
poharát, a kézitükrét, az Angol Királynő minden szobájában
fellelhető Bibliát és bolyhos papucsának ballábas darabját,
valami nagyobb tárgy után nézett.
– Ne csináld! – léptem közelebb a lassan hulló tollpihék
között. – Hallod? Ezt...
Az ágyon térdelt, hálóinge lecsúszott a jobb válláról és
zilált haja miatt, melybe éjszakára újságpapír-gurigákat
tekert, hogy a fürtjei reggel majd csigákat vetve omoljanak le,
egészen úgy nézett ki, mint valami megveszekedett fúria.
– Csihadj, különben...
Épp elértem az ágy végéig, mikor a keze rátalált a
bronztestű táncosnőt formázó éjjeli lámpára. Felkapta a
súlyos holmit, leverve róla a fodros ernyőt, majd a feje fölé
emelte azt, kitépve zsinórját a falból. Tudtam, hogy el fog vele
találni. A kerek fémtalppal egyenesen a homlokomra célzott,
és tekintetében eszelős rémülettel meglendítette a karját.
Akkora poffot adtam neki, hogy menten hanyatt zuhant. A
párnából újabb tollzuhatag pöffent elő, a bronzlámpa tompán
koppant a padlón, és a villanyoskörte halk pukkanással millió
apró üvegszilánkra robbant. Emma fektében hatalmasra
kerekített, ámuló szemekkel bámult rám, és már nem visított.
– Nos, nővérkém – mondtam csendesen –, akkor most
beszélgessünk kicsinyt.

Ambrózy báró csak éjféltájt ért haza. Még ki sem szállt a

konflisból, máris látta, hogy a villa nagyszalonjában minden
lámpa ég, a franciaablak elé húzott függönyök mögött pedig
több árnyalak is mozog. Messziről jött vendég lehetett
odabenn, mivel a kerítés mellé húzódva egy komor kinézetű,
szám nélküli, tehát magánkézben lévő fiáker parkolt,
melynek kocsisa ökleit lehelgetve toporgott a hóban.
– Várjon! – szólt Richárd a maga hajtójának.
– Késő van, nagyságos úr – nyögte panaszos hangon a
bakon terpeszkedő férfi, kinek két vállán és kalapján, amit
sállal kötött az állához, vastagon ült a frissen hullott hó. – A
lovacskám fázik, és én magam is egészen átfagytam.
– Tripla fuvardíj – vetette oda a báró, máris belépve a
kiskapun, amit Vén Bódis Gáspár nyitott ki neki. A bérkocsis
nem szólt többet, csak lekecmergett a magasból, és kezdte
előszedni a lópokrócot, amit az ülése alatt tartott.
– Odabe’ már nagyon várják a méltóságos urat – morogta
Gáspár bácsi. – Egyiküket, aki azzal a fekete határral
érkezett, és úgy rontott neki a kerítésnek, mintha menten át
akarná azt szakítani, majdnem ledurrántották a puskásaink.
– Az nem jó – sóhajtott gondterhelten Ambrózy báró. –
Rudnay rosszul tűri, ha fegyvert fognak rá.
Miután az előtérben átadta Gáspár bácsinak a botját,
kalapját és kabátját, a rémülten pislogó Terka nénire ügyet
sem vetve benyitott a nagyszalonba.
– Hol az ördögbe...?
– Esküszöm, fogalmam sincs, miként történhetett meg
ismét...
Ambrózy báró karját felemelve vetett véget a rá zúduló
szóáradatnak.
– Kérem, uraim, nagyon kérem, ne szedjenek darabokra! –
kiáltotta, majd előbb Rudnayhoz fordult, mondván: – A
panasszal, amit Herr Motta nyújtott be a belügyminiszternél,
és amiért ön, drága barátom most meg akar engem dorgálni,
nincs időm foglalkozni – majd Tarján Vilire szegezte átható
tekintetét, kurtán közölve vele: – Azon pedig, hogy Mili
kisasszony ismételten rászedte önt, és elszökött az őrizetéből,
cseppet sem csodálkozom.
A két férfi döbbeneté határtalan volt.
– Mégis hogyan...?
– Hisz még egy árva szóval sem... !
Ambrózy báró eme újabb habogásroham közepette
átvágott a szalonon, és az asztalkán álló szivardobozhoz lépve
fürge mozdulatokkal rágyújtott. Mikor az első füstpamacs
már a levegőben gomolygott, kezének hirtelen intésével ismét
elhallgattatta a különös kórust.
– Elég! Önök az időmet fecsérlik, aminek rettenetes
következményei lehetnek.
– Nekem mondod, öcsém? – háborgott vöröslő fejjel
Rudnay főkapitány, elengedve a füle mellett, hogy Richárd
hivatalos hangnemre váltott. – Herr Motta panaszát hallva a
miniszter már a leváltásomat fontolgatja. Persze erről te már
értesülhettél valahonnan, hisz az imént...
– Tőled értesültem róla, Béla bátyám – vágott a szavába
Ambrózy báró. – Amint meghallottam, hogy úgy rontottál a
villa kapujának, mint pamplónai bika a vörös posztónak,
rögvest sejtettem, mi lehet a baj. Herr Motta panasszal élt,
amiért a nap folyamán többször is kísérletet tettünk
jövendőbeli menye meglátogatására. Mivel kiváló kapcsolatai
vannak a magyar felsőbb körökkel, te pedig a náthaláz, az
indulat okozta szívszélhűdés, sőt, még a lelövetés kockázatát
is vállalva jöttél el hozzám, biztos vagyok benne, hogy a
gyáros diplomáciai botránnyal fenyegetőzött.
– A fia Orávia katonai attaséja!
– Valóban – bólintott a báró, miközben a szalon ajtajához
rohant, és beleüvöltött a villa éjszakai nyugodalmába. –
Gáspár, hozza a fegyverszekrény kulcsát! Maga meg, Terka,
szóljon anyámnak, hogy nem reggelizem itthon. Bár azt
hiszem, ez ráér, míg felébred.
– Mintha bárki is képes vón alunni ebben az istentelen
rippadozásban 258 – jegyezte meg konyhánk széles csípejü
királynője. – De bánja a rossznyavalya, ha az urak mindjárt a
ház ódalát is rúgják ki, csak tessenek ép bőrrel hazahozni a
mi drága Milikénket!
– Vilmos, tud maga lőni?- kérdezte a báró, miközben az
íróasztal fölötti festmény mögé rejtett széfet nyitotta.
– Egyszer már sikerült – emlékezett vissza Hül Jenőre a
szegény hírlapíró. – Megismételni azonban aligha szeretném.
– Remélje, hogy nem lesz rá szükség – fordult felé
Ambrózy báró, kezében két csinos revolverrel, melyek közül

25S
ujjongó vagy fenyegető kiabálás (székely)
az egyiket Vilinek nyújtotta. – Ezt azért tegye csak el! Attól
tartok, Milinek ismét sikerült a legnagyobb kulimászba
keverednie, ahonnét csak erővel húzhatjuk ki.
– Már megbocsáss, drága öcsém – vonta össze a
szemöldökét Rudnay Béla, miközben a két fegyverkezőt
figyelte –, de mivel a mai nap még én vagyok itten a
rendőrfőkapitány, ebbéli minőségemben kérdezném... no,
persze csak amúgy szőrmentén, csöndesen..., hogy mégis ki
az ördögfattyát akartok ti lelőni?
– Ne aggódj, Béla bátyám, ártatlan egy sem lesz közöttük –
felelt Ambrózy báró, majd mint akinek zavaró kétség suhant
át a fején, röpke pillantást vetett a fegyverével matató Tarján
Vilire. – Legalábbis remélem.
– Báró úr, én válaszokat követelek! – csapott
kardmarkolatára Rudnay Béla, immár komolyan felbőszülve.
– Hivatalomnál fogva nem nézhetem tétlenül...
– Igazad van – pillantott rá Richárd, miközben az öreg
cselédtől átvette a kalapját és a sétabotját. – Épp ezért
megyünk Pestre a te kocsiddal! Abban mindhárman
kényelmesen elférünk, ráadásul útközben lesz időnk
beszélgetni is. Én elmondom neked a Hangay kisasszonyok
őrült történetét... legalábbis annyit, amennyit eleddig sikerült
megértenem belőle..., a szerkesztő úr pedig bizonyára
mindkettőnket nevetésre bír majd a maga históriájával arról,
miként vezette őt Mili újfent az orránál fogva.

A váratlanul elcsattanó poffok közös jellemzője, hogy

utánuk hosszabb vagy rövidebb, ám vitathatatlanul dermedt
csönd következik. Ez a nyugodtnak aligha nevezhető, mégis
súlyos hallgatás remek alkalmat ad a poff adományozójának
és elszenvedőjének arra, hogy átgondolja, miként is
keveredett ebbe a nem épp komilfó helyzetbe. A magam
részéről legalábbis így tettem, mikor a tenyerem által okozott
inzultus hatására Emma halk nyikkanást hallatva elterült.
Mindezért persze kizárólag Ambrózy báró okolható! Ő volt
ugyanis az, aki az Angol Királynőből kilépve levelet kapott, és
ahelyett, hogy megmutatta volna nekem Isti titokzatos
üzenetét, Vilire bízva szerény személyemet egyszerűen
faképnél hagyott.
– Szomjas vagyok – közöltem rögvest sűrűn pislogó
gardedámommal a tényt, mire ő fájdalmas nyögést hallatott.
– Kérem, ne tegye ezt velem, Milike – mondta.
– Ugyan mit, Vilmos?
– Az imént fogyasztotta el a limonádét, amit a szálló
pincére szolgált fel magácskának – mutatott az Angol felé –,
így tehát az állítása, miszerint szomjas, csupán ürügy, hogy
valami forgalmas kávéházba csaljon, ahol aztán könnyedén
megléphet.
– Ennyire gonosznak hisz engem, Vili? – rebegtettem
szomorúan a szempillámat, ő azonban ettől csak még
kétségbeesettebb arcot vágott.
– A nők gonoszsága, ezt már megtanultam, szélesebb
spektrumon mozog, mint a fény, és mélyebb, mint az óceán –
mondta a hírlapíró, ám mielőtt kikérhettem volna magamnak
csípős szavait, sietve hozzátette: – A huncut csínytől a jogos
férfibosszantáson át egészen a méregkeverésig terjed, így
tehát gonoszságnak tán nem is ildomos nevezni. Fegyvertár
ez inkább, igen! Furmányos arzenál, mely arra szolgál, hogy a
férfi végül azt tegye, amit a nő akar.
– Még mindig szomjas vagyok – kötöttem soványka
ebemet a karóhoz.
 – Jó, legyen – tört meg Vili. – A Vigadó kávézója megfelel?
– Soha többé be nem teszem oda a lábam – szegtem fel a
fejem. – Az Abbáziába kívánkozom.
– Oh, hát persze – sóhajtott a bűnügyi tudósító, intve a
legközelebb álló bérkocsisnak. – Az Abbáziába, ahol ilyentájt
Erdős Renée bizton megtalálható.
Renée valóban az Abbázia egyik asztalánál ült, és azon
bosszankodott, hogy Eötvös már megint átírta az esszét, amit
nemrég közlésre nála leadott.
– Ezt nézd meg, Cili – pöccintett körmével a kéziratra,
mely szinte olvashatatlan volt a pirostintás áthúzásoktól,
satírozásoktól és lapszélre rótt jegyzetektől. – Ez az „a” betű
tán még az enyém, ám a többi...
– Segítened kéne – súgtam barátném fülébe.
– Van férfi a dologban?
– Több is, mint kellene – sandítottam szegény Vilire, aki
alig karnyújtásnyira ült tőlünk, a kávéház morajának hála
azonban mégsem hallhatta, miről sutyorgunk.
– Mondd hát, mi kéne, csibém – hajolt még közelebb
Renée, szemében cinkos fénnyel. – Most minden nadrágos
teremtményre fújok, mint a macska, szóval ha néhányukkal
ki lehet babrálni...
És mi bizony kibabráltunk eggyel, méghozzá alaposan, bár
ezt épp ő érdemelte meg a legkevésbé. Renée figyelmesen
végighallgatott, majd úgy tett, mint aki ismét csak a piros
tintával meggyalázott írásán bosszankodik. Néhány perccel
később elnézésünket kérte, majd a kávéház hátsó fertályába
távozott.
– Női mosdó, harmadik fülke – súgta a fülembe, miután
előkerült. – A ruhádat hagyd nyugodtan ott, majd én érte
megyek.
 Csupán remélni mertem, hogy izgatottságomra Vili nem
figyel fel. Kortyoltam néhányat a kapucínerből, majd az
időjárást szidtam – újra havazott –, végül retikülömet
magamhoz véve felálltam.
– Megyünk?! – ugrott talpra Vili. – A báró úr tán már haza
is ért, és nem érti...
– Nyugalom, barátom – mosolyogtam rá oly álságosán,
hogy mélyen legbelül még én magam is elpirultam. – Néhány
perc és jövök.
Hihetetlen, hogy a pesti kávéházakban mi mindent el lehet
intézni, ha az ember törzsvendégnek számít. Erdős Renée a
nagy Vajda, Eötvös Károly asztalához tartozott, és mint ilyen,
a főpincér kiemelt figyelmét és szolgálatkészségét is
magáénak tudhatta. Ennek köszönhetően a női mosdó
harmadik fülkéjében, a klórszagú ülőke lehajtott tetején rám
egy barna papírcsomag várt, amit cukorspárga tartott össze.
Remegő ujjakkal bontottam ki a küldeményt, amiről
elképzelni sem tudtam, miként szerezhették be ily gyorsan, és
hajtogattam szét a makulátlanul tiszta szobalányruhát.
Átöltözni legalább tíz percbe telt, miközben némán
áldottam az Abbázia tulaját, aki – ritka kivétel volt ez
akkoriban Pesten! – külön mosdót alakíttatott ki a hölgy
vendégeknek. Saját ruhámat, cipőmet és a retikült, amiből
csupán a Bull Dogot tartottam magamnál, ügyes kis
csomagba szerkesztve az ülőkén hagytam, hogy azután mély,
nyugtató levegőket véve elhagyjam a csempézett helyiséget.
Sietős léptekkel vágtam át a kávéházon, biztosra véve,
hogy mindenki engem bámul. Néhányan valóban megnéztek
maguknak, elvégre szobalányok ritkán tévednek be az
Abbáziába, ám végül a bámészok sem szóltak hozzám. A
legnagyobb veszély persze Renée és Vili asztalának közelében
fenyegetett, Fortuna azonban kegyes volt hozzám. Épp, mikor
a bűnügyi tudósító mellé értem, barátném rettentő
ügyetlenségében felborította a csészéjét, így a mi drága
barátunk kénytelen volt szalvéta után kapkodva menteni, ami
még menthető.
Ezek után az Angol Királynőhöz címzett szállóba bejutni
már igazán gyerekjáték volt. Az Andrássy úton gyalogolva
csupán az okozott gondot, hogy majd megfagytam, hiszen az
Abbáziából nem hozhattam el a kabátomat. Ott lógott ugyan
a többi között, épp a bejárat mellett, ám ha – közönséges
szobalány létemre – a prémgalléros felöltőért nyúlok, azonnal
rám rontottak volna a pincérek.
A szálloda főbejáratát messzire elkerültem. Helyette a Türr
István utcára nyíló személyzeti kaput vettem célba, és megint
szerencsém volt, mivel épp néhány zenész hordta befelé a
holmiját.
– Siessenek, kérem, a vacsorának hamarosan vége –
sürgette őket az ideges pincér, akit felügyelni küldtek ki a
hidegbe. – A szalonban már összehúztuk a pódium
függönyét, mögötte lepakolhatnak, de csak csendesen.
A vörös kabátos fellépők között akadt egy szerecsen ember,
akit akaratlanul is megbámultam. Láttam már életemben
mindenféle nációt perzsától az indiánusig (utóbbi valahogy itt
ragadt az Ezredéves Kiállítás után, és mostanság a Lizsében
lép fel, mint Rézbőrű Vadember, aki napközben harci baltáját
rázva, érthetetlen nyelven üvöltözve rémisztgeti a gyerekeket
és cselédlányokat, majd hazatér otthonába, ahol Manlicher
Lujza várja őt meleg vacsorával), ám ilyen gyönyörű, fekete
bőrű, hófehér fogsorát villogtató teremtményhez még sosem
volt szerencsém. A termetes négus fodros ingnyakat, vörös
kabátot, zöld mellényt és kék nadrágot viselt, tehát maga is a
fellépni készülő trupp tagja volt. Alaposan megbámultam őt,
miközben széles vállára kapta a nagybőgőt, és nem vettem
észre, hogy a pincér figyelme valahogy rám terelődött.
– Hé, te lány! – kiáltott a fickó. – Mit keresel idekinn?
A kapu fölötti lámpa fényében azonnal felismertem őt. A
neve Szeititler Imre, akit ma délelőtt Ambrózy báró régi
ismerősként üdvözölt, és aki – miközben felszolgálta nekünk
a limonádét, kávét és süteményt – legalább féltucatszor
nézett az arcomba.
– Egy vendég kűdött ki üzenettel a Mária Valéria utcába –
vacogtam, lilára fagyott öklömet a szám elé szorítva.
– Vendég? Miféle vendég?
– Olyan pohosféle, beretvált képű, nagy tokával, csókolom
– feleltem, azt gondolván, hogy az Angol legtöbb vendégére
illő leírásból baj nem lehet.
– A Mária Valérián van a görög templom – biccentett
ravasz szemvillanással Szeititler úr. – Ha jól sejtem, oda
kellett menned.
– Hááát... – vonogattam a vállam. – A vendég aztat kérte,
senki ne tudjon róla.
– És a vendég szava minden esetben parancs – bólintott
ismét a pincér, majd közelebb hajolva súgta: – Ám ha
legközelebb Vályi püspök úr ismét a szállodán kívülre akarna
meneszteni, mondd neki, hogy erre ott vannak az inasok. A
szobalánynak ugyanis nálunk nem másutt, csakis a
szobákban a helye. Értve vagyok? Na jó, akkor most sipirc
befelé, mielőtt még mindketten karikára nem fagyunk!
Rendes pasas ez a Szeititler – állapítottam meg
magamban, miközben mögötte lépkedve átvágtam a ház
hatalmas udvarán –, bár a tétel, miszerint öltözz cselédnek,
és többé senki nem figyel rád, nála is érvényesnek tűnt.
A következő órákban próbáltam tökéletesen észrevétlen
maradni. A vendégektől nem tartottam, hisz számukra
csupán egy voltam a számtalan szabadon ugráltatható, friss
vízért, illatosított törülközőért, ropogós ágyneműért
szalajtható szobalánynak. A személyzet többi tagja azonban
komoly veszélyt jelentett, hisz biztosra vettem, hogy jól
ismerik egymást, és nem mind olyan figyelmetlen, mint
Szeititler.
A harmadik emeletre csupán néhány perccel éjfél előtt
merészkedtem fel. A szalonban adott műsoros est már véget
ért, a vendégek zöme visszavonult, ezért a folyosók világítását
mindenhol lekapcsolták, csupán a halovány őrfényeket
hagyva meg. Épp a második emeletre vezető cselédlépcsőn
osontam fölfelé, mikor a hátam mögül szigorú hang dörrent
rám.
– Maga éjszakai szolgálatban van?
A Szeititler – állapítottam meg bosszúsan. – Hát ez
sohasem alszik?
– Igenis, csókolom, éccakás vagyok – fordultam felé,
megroggyanja térdemet.
– Ne csókolomozzon itt nekem, fiam – mordult a főpincér.
– Ez nem valami ócska garniszálló, hanem az Angol! Ha
pedig éjszakás, hát hol van a lámpája?
– Lámpa? – sandítottam a leoltott égőkre, melyek sötéten
lapultak kecses búráikban. – Hisz mind ottan van, ahol
lennie kell: a falon.
– Ne bolondozzék, különben jelenteni fogom – lépett
hozzám Szeititler. – A zseblámpáját259 kérdem, amit minden
éjszakásnak magánál kell hordania.

259
Az 1890-es években az American Ever-Ready Company vállalat alapítója, Conrad
Hubert találta fel az elemlámpát. Hubert mindennel kísérletezett az elektromos
nyakkendőtűtől egészen az elektromos virágvázáig, amíg az első Eveready
elemlámpára 1898-ban szabadalmat kapott.
 – Olyat nekem nem adtak, csó... Vagyishogy nekem
olyanom nincs.
– Micsoda felfordulás – szűrte fogai közt a főpincér, majd
a zsebébe nyúlva különös kis fémdobozt húzott elő. – Fogja,
itt van az enyém. Szüksége lesz rá, ha valamelyik vendég az
éjszaka közepén kíván közlekedni. Tudja, hogyan kell
használni?
Még sosem láttam ilyen szerkezetet. Súlyos volt, tömzsi és
hideg, elején kerek nyílással, amit üveg takart, alatta pedig
apró villanyos körte ült réztányér fészkében.
– Az oldalán találja a kapcsolót – magyarázta Szeititler úr.
– Ha világítania kell, tolja felfelé, de amint a vendégnek már
nincs szüksége fényre, azonnal zárja el, mert az elemek
hamar kimerülnek és igen drágák. Na, próbálja csak ki!
Ujjamat a kapcsolóra téve ügyetlenkedtem kicsit, majd
halk kattanás következett, és a dobozból fénysugár szökkent
elő.
– Az istenért, fiam, fordítsa másfelé – kiáltott rám a
főpincér, akit szándékom ellenére sikerült elvakítanom. – Jó,
most oltsa el és menjen a fő lépcsőházba. Fél óra múlva
ellenőrizni fogom, hogy a helyén van-e.
– Igenis, Szeititler úr – mondtam, és már fordultam is, de
ő megragadta a karomat.
– Várjon csak, fiam – meredt rám az őrfény halovány
derengésében. – Mikor mutatkoztam én be magának?
Fenébe! – gondoltam, majd egyenesen a gyanakvó férfi
szemébe nézve feleltem:
– Hisz Szeititler urat, az Angol leghíresebb főpincérét
mindenki ismeri. Magam is azért jöttem át a Hungáriából,
mert az ottaniak mondták, csókolom, hogy Szeititlertől
tanulni olyan a szállodás cselédnek, mintha maga Mózes
adná szájába a mannát.
 Vészhelyzetben tódítani csakis teljes svunggal, a valóságtól
egészen elszakadva lehet – okított egykor Ambrózy báró, és
persze igaza volt. Ha kicsit hazudok, Szeititler úr gyanakvása
parázsból tűzzé lobbanhatott volna, ám a bőven mért, elmét
zsibbasztó svihákolás minden más gondolatot kiolt.
– Szóval a Hungáriában is beszélnek rólam? – húzta ki
magát a pincér. – Szép kis társaság lehet, ha munka helyett
pletykálkodással töltik az idejüket. Mondtam én, hogy a
perzsa sahnak is inkább nálunk kellett volna megszállnia,
miként azt korábban az atyja tette. No, de hiába, ami elmúlt,
nem jön vissza már. Maga meg mit áll itt, fiam? Sipirc az
emeletre, máié teremtés, mert esküszöm...!
A többit már nem hallottam, mivel Szeititler fojtott hangon
beszélt, én viszont sebes léptekkel távolodtam tőle, nehogy a
végén még meggondolja magát.
A 32-es lakosztály a szálloda legfelső emeletének bal
sarkán, a folyosó legvégén lapult. Kicsiny szalonjának három
ablaka a Mária Valéria utcára, míg a hálószobáé a Vigadó tér
felé nézett. A 31-es számmal ellátott ajtó alól fény szűrődött
ki, megvilágítva a puccerinasok számára kitett cipőket. Az
öreg Motta tehát még ébren volt, és a tompa hangokból ítélve
valakivel beszélgetett. Fontolóra vettem, hogy várok még
valahol egy órát, de aztán eszembe jutott Szeititler úr ígérete,
miszerint hamarosan ellenőrizni fog. Jobb ezen mihamarabb
túlesni – döntöttem el. – Amúgy sincs szándékomban zajt
csapni. Fürge és csöndes leszek, mint egy kisegér.
A folyosó végén lévő ajtón oly fényesre suvickolták a
sárgaréz 32-es számot, hogy az még az őrlámpa gyönge
fényében is ragyogni látszott. Fülemet a meleg fára
tapasztottam és türelmesen vártam, ám odabenn süket csönd
honolt. A szállodában – angol módi szerint – a szobákat
kilincs helyett ajtógombokkal látták el. Fogtam az
oroszlánfejet mintázó, kerekded holmit, és csavartam rajta
egyet.
Ahogy előre sejtettem, az ajtó zárva volt. No, de mire való a
könnyen hajlítható hajtű, amivel az ember leánya nem csak
csinos kontyot, de – ha ügyes, és előzőleg bizonyos bárókhoz
járt stúdiumra – sok minden mást is képes megbirizgálni?
A zseblámpa, amit Szeititler úrnak köszönhettem, most
igazán jó szolgálatot tett. A csudás kis szerkezetet drótfülénél
fogva blúzom legfelső gombjára akasztottam, majd szorgos
munkához látva, alig két percen belül kinyitottam a zárat.
A szalonban nem égett villany, ám az utcai lámpák
beszűrődő fényének és az elektronyos zsebgyertyának
köszönhetően mégis tisztán láttam, micsoda felfordulás
uralkodik benne. Szanaszét dobált ruhadarabok, padlón
heverő legyezők, hölgyporpamacsok, fűzők, selyemszalagok
és cicomás kalapkák között botladozva jutottam el a
hálószoba dupla ajtajáig. Lélegzetemet visszafojtva nyitottam
ki az első, majd a második, fehérre mázolt bejáratot.
Odabenn vaksötét fogadott, mivel itt nem csupán a
függönyöket húzták össze, de a spalettákat is becsukták.
A zsebgyertya fénypászmája akkora felfordulást tárt elém,
mintha a Somossy Orfeum teljes tánckara ebben a
helyiségben tartotta volna ledér évadzáró ünnepségét. A
padlón üres pezsgőspalackok hevertek, a dohányzóasztalkán
a hidegtál feltúrt maradéka már cseppet sem emlékeztetett
egykori ínycsiklandó mivoltára, a mosatlan kistányérok,
evőeszközök között pedig gyűrt százkoronások áztak az orosz
salátában. Óvatosan lépkedtem az ágy felé, valahogy mégis a
talpam alá keveredett az a fránya banán alakú hajcsat, ami a
súlyomnak engedve halk roppanással nyomban ketté is tört.
– Miazmármivan? – nyögött fel az ágyban heverő nő.
– Emma? – szólaltam meg halkan. – Te vagy az, Emma?
 Úgy ült föl az ágyban, mint akinek rugóra jár a gerince.
Keze az éjjeliszekrényen matatott, és mikor rátalált a bronz
olvasólámpa kapcsolójára, azonnal felkattintotta azt. A
hirtelen fény mindkettőnket elvakított. Hunyorogva
bámultuk egymást: ő érteden döbbenettel, amit lassanként
páni rémület váltott fel, míg én szinte azonnal kihunyó
reménnyel, melynek helyét keserű harag vette át.
Az ágyban ülő lány Emma volt – és mégsem ő. Az
arcvonásai torokszorítóan emlékeztettek a nővéremre, ám a
tekintetéből sugárzó üresség egyértelművé tette, hogy biz’
ócska hasonmással van dolgom.
Valójában ennyi volt csak, amit tudni akartam. A
Vasárnapi Újságban megjelent fotográfia láttán bárki azt
hihette, hogy Hangay Emma pózol rajta, ám én már akkor is
gyanakodtam. A nővérem és én ugyanis, bár anya nélkül
nőttünk fel, kiváló nevelésben részesültünk – így tehát soha
egyikünk sem fogná marokra a pezsgőspoharat!
Most már tudom: ez volt az a pillanat, mikor távoznom
kellett volna. Talán meg is teszem, ha az ágyban ülő lány félre
nem biccenti a fejét, hogy aztán rám ripakodjon:
– Te meg ki a fene vagy, hallod-é?
Mi ütött belém, fogalmam sincs, de így válaszoltam:
– Hát nem ismersz meg, drága Emmácska? A kishúgod
vagyok, Mili.
Ekkor vágta hozzám a tejespoharát, ami épp csak elkerülte
a fejemet, hogy aztán ezer üvegszilánkká fröccsenjen szét a
falon.
– Megvesztél, bolond? – kiáltottam. – Rendes nővérek
sosem bánnak így a kishúgukkal!
A párna akkor hasadt szét, mikor az ágyon térdeplő lány
fegyverként akarta azt bevetni ellenem, ám miután
mindketten belekapaszkodtunk és rángattuk kicsit, a finom
anyag hangos reccsenéssel megadta magát. A lendülettől
néhány lépésnyit hátratántorodtam, épp csak el nem botolva
a padlóra szórt holmikban. Emma... vagyis a lány, aki
Emmának adta ki magát, továbbra sem adta fel a harcot. A
papucsa elől ismét el kellett hajolnom, a hajkefe viszont
vállon talált, és ettől végre igazán dühös lettem.
– Ne csináld! – léptem hozzá közelebb a lassan lefelé ringó
tollpihék között. – Hallod, amit mondok? Csihadj,
különben...
Épp elértem az ágy végéig, mikor a keze rátalált a
bronztestű táncosnőt formázó éjjeli lámpára. Felkapta a
súlyos holmit, leverve róla a fodros ernyőt, majd a feje fölé
emelte azt.
– Dögöjjé’ meg!
Hirtelen sötét lett. A falból kitépett elektronyos vezeték
szerteköpött néhány szikrát, a lámpa égője sercegve kihunyt.
Hogy mégsem borult ránk teljesen a síri éj, az a blúzom
gombján fityegő zsebgyertyának volt köszönhető. A
gyöngécske fény ide-oda ingott a szobában, mindig csak egy-
egy pillanatát tárva fel a történéseknek. így láttam meg a lány
gyűlölettől torz arcát, ami már cseppet sem hasonlított
Emmáéra, meg a kezében tartott súlyos bronzlámpát.
Tudtam, hogy el fog találni. A kerek fémtalppal egyenesen
a homlokomra célzott, és tekintetében eszelős haraggal
meglendítette a karját. Akkora poffot adtam neki, hogy
menten hanyatt zuhant. A párnából újabb tollzuhatag pöffent
elő, a bronzlámpa tompán koppant a padlón, a villanyoskörte
halk pukkanással millió apró üvegszilánkra robbant. Emma
fektében hatalmasra kerekített szemekkel bámult rám, és
már nem visított.
– Nos, nővérkém – mondtam lihegve –, akkor most
beszélgessünk kicsinyt.
 – Dögöjjé’ meg! – vicsorogta, sajgó arcára simítva
tenyerét.
– Azt már látom, hogy a szókincsed nem épp változatos.
– Dögöjjé’ mán meg, bárcás!
– Pfuj, de ronda szád van, hallod-e?! – csóváltam a fejem
rosszallóan, majd az ágy mellé léptem. Ő halk vinnyogással
próbált távolabb húzódni, de belegabalyodott a vastag
paplanba.
– Nem mondok semmit! – sziszegte. – Megmondták, hogy
ne mondjak, hát nem es mondok!
– Okos tanácsot kaptál – bólintottam. – Vajon ilyen szájjal
miképp vehettél részt a jótékonysági esten, ahol
lefotografáltak? Tán csak nem némának tettetted magad?
Nem felelt, de a tekintetében felderengő csodálkozás
elárulta, hogy beletrafáltam.
– Ügyes – ismertem el. – Nem lehetett könnyű heteken át
a néma Hangay Emmát játszani. Gondolom, javarészt
bezárva tartottak, nehogy leleplezd magad. Mindent
megkaptál, amit csak kértél. Drága ruhák, finom ételek, édes
habzóbor. ..
Zsebgyertyám fényét fürgén végigfuttattam a rendetlen
hálószobán.
– A jó modorra, polgárlányhoz illő viselkedésre azonban
nem tanítottak meg – sóhajtottam, visszafordulva az ágyon
kucorgó lányhoz. – Szegény terem...
Ököllel vágott az arcomba, és rám vetette magát.
– Megdöglesz, ha mondom! – visította. – Enyém a guba,
csakis az enyém, cafat!
Vadul hengergőzve gyűrtük, gyömöszöltük egymást. Ő a
torkom után kapkodva egyre csak arra biztatott, hogy
szakítsam meg éltem fonalát, míg én két vékony karját
folyvást félreütve igyekeztem fölébe kerekedni. Közben egyre
csak az zakatolt a fejemben, hogy túl nagy zajt csapunk,
aminek előbb-utóbb keserves böjtje lesz.
Mikor végre sikerült a hajába markolnom, és hátrarántva a
fejét lehengerítenem őt magamról, már csakis a menekülésre
gondoltam.
– Mi folyik itt? – dördült egy érces hang, mely a szavakat
míves svájci tónusban, német nyelven pattogtatta. Elrúgtam
magamtól a lányt, és talpra ugrottam. Az ajtóban egy férfi állt
ingujjban, hálópapucsban, hanyagul vállára rángatott, nyitott
köntösben. Kövérkés ujjai petróleumlámpát tartottak a
magasba, annak fényénél próbálta kiókumlálni kérdésére a
választ, pedig a villanyos csillár kapcsolója épp mögötte volt.
– Tolvaj! – visította a padlón heverő lány. – Gyilkos betyár
az életemre tör!
A férfi mögött tárva-nyitva állt az ajtó. Tömzsi alak,
fellökni biztos nem tudnám – futott át a fejemen –, ám
lassúnak tűnik, és a lámpa miatt félkarú.
Elszánt rohamom annyira váratlanul érte a férfit, hogy
meg sem próbált az utamba állni. Fürgén átbújtam lámpát
tartó karja alatt, és uzsgyi a folyosóra nyíló ajtó felé, amit a
jövevény nyitva hagyott. A blúzomon fityegő zsebgyertya
ismét jó szolgálatot tett, bár fénye szeszélyesen csapkodott
ide-oda, de a lábam alá kerülő akadályokra legalább időben
figyelmeztetett.
Már a szalont is elhagytam és a lakosztály kicsiny
előterében jártam, mikor a folyosó távoli végében
fellobbantak a villanyos lámpák. A lépcsőn négy alak jött
fölfelé, és bár messze jártak, én mégis nyomban felismertem
őket. Az emeleti villanyos kapcsolót a hegyes bajszú,
kicsinyke szakállat viselő Palkovics igazgató kattintottá fel,
komor arccal mutatva utat vendégeinek, akiket – ez jól
látszott rajta – a háta közepére sem kívánt. A három úr
azonban ezzel cseppet sem törődött, csak jöttek fel a lépcsőn,
vizsla szemükkel máris a hosszú folyosót kutatva. Legelöl,
kardját csörtetve, döngő léptekkel Rudnay Béla
rendőrfőkapitány haladt, mögötte Tarján Vili villogtatta
kerek szemüvegét, míg utolsóként Ambrózy báró érkezett.
Jó – gondoltam. – Akkor most elkapjuk végre a hamis
Emmát, és persze Mottát...
Csupán két lépés választott el az ajtótól, mikor az simán,
olajozott zsanérjain könnyedén fordulva, halk kattanással
becsukódott, kívül rekesztve megmentőimet, akik túl messze
jártak ahhoz, semhogy észrevehettek volna.
– Ejnye, micsodás felfordulás – szólaltak meg a sarokban
lógó kabátok, melyek mögül a következő pillanatban
Matolcsy lépett elő, és öklét lendítve, egyetlen csapással
kioltotta tudatom lángját.

– Kikérem magamnak ezt a példátlan inszinuációt! –

hörögte vörös képpel Herr Motta. – Ha fiatalabb volnék,
most nyomban mind a négyüket párbajra hívnám!
– Bocsásson meg, méltóságos úr... – morogta rettentő
zavarában Rudnay, ám a gyáros rögvest a szavába vágott.
– Szólítson excellenciásnak! Királyom, II. Georg két
esztendeje magas rangra emelt, így jutalmazva meg hazámért
tett pénzügyi szolgálataimért.
– Újfent elnézését kérem excellenciádnak, de
emlékeztetnem kell, hogy itt semmiféle hamis vagy valós vád
nem forog fenn ön ellen – fejezte be Rudnay imént
félbeszakított mondandóját. – Mint már közöltem korábban,
titkosrendőrségünk riasztást küldött, miszerint Hangay
kisasszonyt és önt anarchisták támadása fenyegeti. Ezt a
magyar királyi rendőrségnek kötelessége kivizsgálni, ám
tekintettel excellenciád mélyen tisztelt személyére és az
országaink között fennálló abszolúte kifogástalan diplomáciai
viszonyra úgy döntöttem, hogy eme kellemetlen éjszakai
inspekciót nem bízom másra, inkább magam végzem el.
Tekintse tehát excellenciád látogatásomat annak, ami: a
legmélyebb tisztelet és szívből jövő aggodalom
megnyilvánulásának.
Tarján Vili, aki az Angol Királynő igazgatójával együtt a
háttérbe húzódva toporgott, eme kanyargós beszéd hallatán
elismerő füttyentést hallatott. Herr Mottát azonban cseppet
sem csitították le a főkapitány szavai. Ő továbbra is
jövendőbeli menye hálószobájának zárt ajtaja előtt állt, ahová
– elmondása szerint – akkor cövekelt, mikor hírét vette, hogy
a rendőrség átkutatja az egész szállodát.
– Hangay kisasszony szobájába pedig senki – a gyáros
húsos öklével a levegőbe kaszált. – Megértették az urak?
Senki be nem léphet, míg én itt vagyok!
– Eszünk ágában sincs önt eltávolítani, excellenciás uram
– szólalt meg ekkor Ambrózy báró, sétabotja
boldogtalanabbik végével az ajtóra bökve. – Sőt, még csak
arra sem vágyunk, hogy Hangay kisasszony küszöbét
átléphessük.
– Nem?! – szaladt ki Tarján Vili száján a döbbent kérdés.
– Nekünk a lefolytatandó vizsgálathoz – mondta Ambrózy
báró – tökéletesen elegendő, ha ön az ajtó mindkét szárnyát
kitárja, mi pedig innen, ahol állunk, szemrevételezhetjük a
nevezett helyiséget.
Herr Motta indulattól remegve, vegytiszta gyűlölettel
meredt az ifjú báróra.
 – Odabenn egy hölgy tartózkodik – közölte a mindenki
által sejtett tényt. – Egy hölgy, aki holnap... Vagyis már ma,
igen, hisz éjfél elmúlt. Tehát még ma nőül megy a fiamhoz.
Én pedig, uraim, épp azért vettem ki a szomszédos
lakosztályt, hogy Hangay kisasszony jó híre semmi mód ne
csorbulhassék.
– Aligha hinném, excellenciás uram – hőbörödött föl erre
Rudnay Béla, kihúzva magát –, hogy az én látogatásom
bármely hölgy rossz hírét kelthetné.
A felettébb ügyetlen érvelést hallva – hisz bárkihez lép be
rendőr, különösen éjfél után, az menten sunyi pletykák
áldozatává válik – Tarján Vili halk szisszenést hallatott, Herr
Motta fényes képén pedig gúnyos mosoly terült el.
– Csak nem képzelik az urak, hogy jövendőbeli menyem
anarchistákat bújtat a budoárjában? – kérdezte csípős
derűvel.
– Engedje meg excellenciád, hogy ne kelljen a fantáziánkra
hagyatkoznunk – lépett előrébb Ambrózy báró, jelezvén, hogy
türelme fogytán. – Pontosan azért hoztuk magunkkal Tarján
urat, a Magyar Hírlap bűnügyi tudósítóját, hogy a holnapi
lapokban a teljes és színtiszta valóság jelenjen meg.
– Önöknek elment az eszük – kiáltott Herr Motta. – Cikket
akarnak íratni az itt történtekről?!
– A lapok így is, úgy is kiszerkesztik az eseményeket, hisz
az Angol Királynő körül máris fél tucat rendőrségi konflis áll,
a ház tele kopókkal, és a személyzet fecsegése sem
elkerülhető – mondta száraz hangon Ambrózy báró.
– A mi pincéreink, inasaink és szobalányaink diszkrécióját
személyesen garantálom – szólalt meg ekkor a háttérből
Palkovics igazgató, ám a mondandóját valahogy senki nem
vette komolyan. Szállodai személyzet, mely sosem kotyog,
susmorog és pletykál a vendéghölgyek és -urak titkairól?
Ugyan kérem!
– Látom, hogy önök semmiképp nem tágítanak – csapta
két kurta karját tompora mögé Herr Motta. – Ha jól értem,
odáig merészkednek, hogy kockáztatva a diplomáciai
perpatvart, sajtóbotránnyal fenyegetnek.
– Tarján szerkesztő úr jelenléte épp arra garancia, hogy
minden valósághűen kerüljön a lapokba – mosolyodott el
Ambrózy báró hamiskásan. – Nyissa ki nekünk ezt az ajtót, és
holnap mindenki arról olvas majd, hogy az anarchisták
jelentette veszélyt Rudnay főkapitány személyes vezetésével
rendőrségünk csendben elhárította, avagy...
– Tiltsa meg végérvényesen a szemlét – vette át a szót
Tarján Vili –, mely esetben azt leszek kénytelen írni, hogy
Hangay kisasszony lakosztályának átkutatásakor a rendőrség
felettébb gyanús nyomokra lelt.
– A pokolba magukkal – sziszegte Herr Motta, majd
sarkon fordult, és kitárta a dupla ajtó első két szárnyát. –
Fräulein! – szólt eztán tört magyarsággal, rákoppintva a még
csukott belső bejáratra. – Nem lenni baj. Vendégek lenni itt.
Mi most bemenni...
Üveg csattant az ajtó túloldalának, majd szilánkok
csilingelése hallatszott.
– Ha megbocsát... – Ambrózy báró sétabotjával tolta félre
a kivételesen engedelmes Herr Mottát, és belökte a fehér
ajtószárnyakat.
Hangay Emma zilált hajjal, ám köntösét állig begombolva
állt az ágya közepén. Szegény teremtés bizonytalan ingása,
érthetetlen szavakat motyogó ajka, valamint a kezében lóbált
pezsgősüveg egyként arról árulkodott, hogy a
marosvásárhelyi könyvkereskedő leánya bizony részeg, mint
a csap.
 – Kérem, ne ítélkezzenek – szólt mélységes zavarban Herr
Motta. – Amint látják, fiam választottja kissé nervózus260. Az
esküvővel járó feszültség és a tény, hogy mióta ide érkeztünk,
az újságíróktól ki sem tehettük a lábunkat a szállodából, csak
rontott az állapotán, ám én és a fiam bizakodóak vagyunk.
Amint túl leszünk a ceremónián, Hangay kisasszonyt...
Akarom mondani akkor már Frau Mottát egy svájci klinika
várja, ahol maradéktalanul ki fogják őt gyógyítani.
Mialatt a gyáros beszélt, Ambrózy báró a küszöbön állva
szemrevételezte a hálószobát. A leányon azonnal átsiklott a
tekintete, ám a csatatérre emlékeztető felfordulás, a padlón
heverő ruhák, az összetört lámpa és a legfrissebb áldozatként
szilánkokra robbant pezsgőspohár már jobban érdekelte.
– Nos? – lépett barátja mellé Rudnay.
– Hm – jött a válasz, majd némi csend után a báró sarkon
fordult, és a kijárat felé robogva hadarta: – Itt sajnos nincs
semmi érdekes.
A főkapitány és Vili hökkenten bámultak utána, és már
épp a nyomába szegődtek volna, mikor a lakosztály
előterében Richárd hirtelen lefékezett, fél térdre rogyott,
botját pedig a földre hullott kabátok közé döfte.
– Nocsak – emelte fel a tenyérnyi pléhdobozt, melynek
egyik oldalán kerek, üveggel takart, fényesre csiszolt
réztölcsér látszott, közepén apró villanyos körtével. – Milyen
ritka szerkezet. Ha jól tudom, zseblámpának hívják.
– Nálunk az éjszakai személyzet kötelező munkaeszköze –
jelentette ki büszkén az igazgató. – Az Angol régi
hagyományokra épül, de a modernizációtól sem riadunk meg.
– Értem – ráncolta homlokát a detektív. – Ezek szerint ezt
itt egy inas hagyhatta el?

260
izgatott; ideges; nyugtalan; zaklatott
 – Tévedés, báró úr – szólalt meg ekkor a folyosóról
behajolva Szeititler, a főpincér. – Felismerem a lámpát, mivel
az enyém. Alig egy órája adtam kölcsön az egyik
szobalánynak.
– Neve?
– Azt, khrm... Azt sajnos nem tudom. Új nálunk. Azt
mondta, a Hungáriából jött át, és engem név szerint ismert.
– Senkit nem vettünk fel a Hungáriából – háborgott
Palkovics. – Az angol királynő sem hordaná soha más levetett
göncét, még ha aranyból szőtték is, tehát...
– Uraim, elhallgatnának végre?! – emelkedett fel ekkor
Ambrózy báró, kezében valami leheletfinom, könnyű kis
semmiséggel, amit a zseblámpa drótfülébe akadva talált. – A
gyanúm immár bizonyságot nyert, ám úgy tűnik, ezúttal
elkéstünk.
Rudnay és Tarján értetlen vonták fel a szemöldöküket,
mire Richárd az elektronyos lámpa fényébe tartotta a hosszú,
vörösesbarna hajszálat.
– Mili – nyögött fel az ifjú hírlapíró, és már fordult is volna
a gyáros felé, hogy menten kipofozza belőle, hová rejtette a
lányt, mikor a báró – veszni hagyva iménti leletét – a karja
után kapott.
– Ne itt és ne most – mondta csendesen. – Ha élve akarjuk
látni őt, akkor e pillanatban mást nem tehetünk, mint hogy
Motta kedve szerint visszavonulót fújunk. Őrizzék meg a
nyugalmukat és kövessenek! Az esküvőig még rengeteg a
dolgunk.
 29
Az esküvő

Pest, 1901. január 26.

Szegény Palkovics igazgató, egész éjjel szemhunyásnyit

sem aludhatott, így nem csoda, hogy a négy rózsaszín ruhás
hölgyet megpillantva kissé ingerült lett.
– Ezek meg miféle cicomás nőszemélyek? – kérdezte a
szálloda halijában Szeititlertől, aki épp oly viharvertnek tűnt,
mint a főnöke, ám a sokéves vendéglátói rutin mégis
ellenállóbbá tette a szokatlan eseményekkel szemben.
– Ha jól sejtem, Hangay kisasszony bérelt koszorúsleányai
lehetnek. Azért jöttek, hogy felkészítsék a hölgyet az
esküvőre.
– A koszorúsleányok?! – döbbent meg az igazgató, aki a
szervezés eme részét teljes mértékben Szeititlerre bízta, mivel
neki enélkül is épp elég gondja volt. – Hát a fodrász, a
manikűrös, meg a többi ilyenkor szokásos szépészeti
szakember hol marad?
– Herr Motta határozott kívánsága volt, hogy a lehető
legkevesebben juthassanak Hangay kisasszony közelébe –
felelte az ideiglenesen szállodatitkárrá előlépett főpincér. –
Az excellenciás úr kijelentette, hogy egyszerű esküvőt
szándékozik tartani, így a menyasszony piperézésére bőven
elegendő lesz a bérelt koszorúsleányok segítsége.
– Már csak ez hiányzott – szakadt fel a fájdalmas sóhaj
Palkovicsból. – Mondja, Imre, micsoda külhoni
bolondériákat kell még elviselnünk?
– Bármit, főnök úr, bármit, amitől a vendégeink
elégedettnek érzik magukat – bölcselkedett morózusan a
főpincér.
A négy tüllruhás leány magabiztosan vágott át a halion,
nem csekély feltűnést keltve a reggeli feketéjüket fogyasztó,
újságjaikat lapozgató urak között. Vonulásuk valóban
szájtátásra adhatott okot, ám nem épp a szépségük miatt.
Egyikük ugyan egész csinoska volt, társnői között azonban a
csámpástól a medvetermetűn át a már-már törpeméretűig
akadt egy-egy nevetésre ingerlő példány.
– Ez az Arensteinné 261 is találhatott volna jobbakat –
morogta az igazgató. – Azt hiszem, a jövőben más
cselédszerzővel fogunk dolgozni.
– A legjobb kőmíves is csak abból építkezhet, ami a keze
ügyébe adatik – jegyezte meg Szeititler, aki jól tudta, hogy az
említett Arensteinnénél egész Pesten, sőt, tán még Budán
sincs megbízhatóbb cselédkiajánló. – Reméljük inkább, hogy
soha többé nem kell ilyen faramuci kívánságokat
teljesítenünk.
Palkovics összeszorított foggal, néma bólintással jelezte,
hogy ő maga is csatlakozik legjobb pincére fohászához. A
négy hölgy közben a főlépcsőhöz ért, és nyomukban a színes

261
özv. Arenstein Adolfné cselédelhelyező 1900-ban a VIII. kér. Kerepesi út 63. sz.
alatt lakott.
dobozaikat cipelő inasokkal, a harmadik emelet magasába
tört.
– Mikor is lesz az esküvő, Imrém? – kérdezte az igazgató.
– Délután két órakor a Jézus Szíve templomban262.
– A jezsuitáknál, hát persze – jegyezte meg kissé epésen
Palkovics. – Akkor meg mit csodálkozunk, hogy lassanként
minden a feje tetejére áll, nem igaz?
Az Angol Királynő igazgatója borzongva gondolt a mögötte
álló éjszakára. Miután Rudnay főkapitány és átkozott kopói
felverték az egész szállodát, halálra rémítve annak lakóit,
valamint teljes személyzetét, a botrány elkerülhetetlenné vált.
Odakinn, a fagyos éjben a rendőrkonflisokat hamar
észrevették a szaglász riporterek, akik még ezen a kései órán
sem tértek nyugovóra, inkább bevették magukat a környező
kávéházakba, onnan figyelve, hátha történik valami
tollhegyre való. És bizony történt is jócskán, hisz ekkora
razziát Pest városa tán még sohasem látott. Az ürömbe
csupán annyi öröm keveredett, hogy Rudnay szigorú zárlatot
rendelt el, így akadályozva meg a szállodából való ki- és
bejutást. A riporterek tehát – hála az égnek! – odakinn
rekedtek, ama egyetlen pimasz alak kivételével, akit viszont
maga a főkapitány hozott magával.
– Belzebúb szakállára, mégis mire volt jó az a sok
titkolózás? – morogta Palkovics úr a nadrágját húzkodva
fölfelé, miután az ügyeletes portás éjféltájt kiverte őt az
ágyból. – Hiába mondtam Herr Mottának, hogy amit Pesten
rejtegetni akar, annak hamarabb híre megy, mintha ő maga
doboltatná ki az összes utcasarkon. Elég volt a firkászoknak

262
A jezsuiták XIX. század végi budapesti megtelepedése után a hívek szorgalmazására
saját templomot emeltek a Scitovszky (ma Lőrinc pap) tér és a Mária utca sarkán. A
templomot 1888 és 1909 között építették. A pesti Jézus Szíve templom ma a
magyarországi jezsuiták központi temploma.
megorrontania, hogy titkos mágnásesküvő készül, máris úgy
csődültek ide, mint Egyiptomra a sáskák.
Ráadásul Rudnay indoka a razziára sem volt túl meggyőző.
A főkapitány idegesen rángó bajsza, kardmarkolatán matató
keze és túlzottan is pattogó beszéde rögvest elárulták a sokat
látott szállodásnak, hogy a tiszt előre betanult, hamis
szöveget recitál.
– Anarchisták, igen! Anarchisták támadásáról kaptam
jelentést, ezért kell átkutatnunk az egész épületet. Persze a
támadás, az még nem... Hogy is mondjam? Az egyelőre még
várat magára, de ezeknél a piszkos anarchistáknál ugyebár
sohase lehessen tudni. Ha egyszer beígérték, hogy le fognak
csapni, hát előbb-utóbb meg is teszik, és akkor már jobb
készen várni őket, nem igaz?!
Palkovics Ede ekkor még azt hitte, hogy a rendőrök végleg
le akarnak táborozni a szállodájában, várva az anarchisták
rohamát. Lelki szemei előtt már látta, amint az összes
dúsgazdag és magas rangú vendége hercegtől a
gabonakereskedőig szép sorjában kiköltözik, míg végül az
Angol Királynő szépséges folyosóin, termeiben és szobáiban
csakis fásult egyenruhások, élőholtként botorkáló pincérek,
szobalányok, valamint a kísértetiesen búgó léghuzat fog
kóvályogni. Éber rémálma akkor teljesedett ki igazán, mikor
meglátta a Rudnay társaságában lévő sápadt, átható
tekintetű, félkarú bárót. Ismerte őt már régebbről is – ki ne
hallott volna az arisztokrata detektívről? –, és tudta, hogy
ahol Ambrózy báró felbukkan, ott rendszerint botrány
kerekedik, mely jó esetben bilinccsörgéssel, máskor viszont
revolverdörgéssel zárul.
Szerencsére előző éjjel semmi ilyesmi nem történt. Rudnay
egyenruhás kopói ugyan átvizsgálták az egész házat
szenespincétől a klozetokon át egészen a szobalányok,
pincérek és szakácsok szállásáig, ám mivel egyetlen
anarchistától származó körömdarabkát sem találtak, végül
mind elhagyták a szállót. Legtovább maga a főkapitány és
kísérete maradt, mivel a fura báró mindenáron be akart jutni
Hangay kisasszony budoárjába. A jelenet igazán botrányos
volt, hisz Herr Motta cerberusként őrizte jövendőbeli menye
ajtaját, amit Palkovics Ede csakis helyeselni tudott.
- Mégsem járja, hogy idegen férfiak rontsanak rá éjnek
évadján egy hölgyre – súgta Szeititler fülébe felháborodástól
és nem kevés ijedelemtől elfúló hangon, midőn a folyosón
ácsorogva várták, mi sül ki ebből az egész skandallumból.
Amint Herr Motta engedett, és az urak bepillanthattak a
hölgy hálószobájába, Ambrózy báró nyomban elveszítette
minden érdeklődését. Ezt Palkovics igazgató cseppet sem
csodálta, hisz ő már hetek óta tudta, hogy Hangay kisasszony
meglehetősen, sőt, olykor hajmeresztőén problémás vendég.
A szobalányok már első nap jelentették Motta úrfi
menyasszonyának különcségeit, melyek között a mértéktelen
pezsgőfogyasztás, a személyes higiénia tökéletes
elhanyagolása, a lakosztály berendezésének következetes
tönkretétele (úgy, mint felhasogatott és leöntött
bútorhuzatok, összetört tükrök, szigaretlivel kiégetett
szőnyegek, et cetera, et cetera 263 ) Palkovics igazgatót nem
igazán rendítette meg.
– Vezessenek fel mindent a számlára – adta ki az utasítást.
– Herr Mottának Oráviában négy gyára, hat háromárbócos
kereskedelmi hajója, számos birtoka és két gőzhajtású
lenolajprése van, úgyhogy lesz miből kifizetnie a kárt.
Habár minden külső szemlélő – értendő ez alatt az Angol
teljes személyzete – egyetértett abban, hogy iljabb Motta

263
és a többi (latin)
meglehetősen különös ízléssel választott magának
jövendőbelit (hisz miként is szerethető igaz szerelemmel egy
olyan leány, aki csinoska ugyan, ám iszik, mint a gödény,
szaglik, mint a görény, ráadásul még néma is szegény), mégis
úgy tűnt, hogy Herr Motta minden erejével, pénzével és
hatalmával támogatja e frigyet. A leányt szigorúan elzárva
tartotta, a szálloda közösségi tereibe soha le nem engedte, és
a szobalányoknak, akik olykor mégis bementek a szédítő
gyorsasággal romhalmazzá váló lakosztályba, az oráviai
gyáros busás borravalót osztogatott, cserében csupán annyit
kérve, hogy soha, senkinek ne beszéljenek Hangay kisasszony
különcségeiről. Ez utóbbi persze kidobott pénz volt, hisz
nincs oly hatalom, akkora vagyon avagy rémítő fenyegetés,
mely egy pesti szobalány száját betapaszthatná. Palkovics
igazgató épp ezért abban sem kételkedett, hogy a titkos
mágnásesküvő hírét beosztottjai egyike súgta meg a sajtónak.
A baj megtörtént, sőt, egyre ijesztőbb méreteket öltött, a
Rudnay vezette razziában csúcsosodva ki.
– Méghogy anarchisták, böh! – pufogott Palkovics
Szeititlernek. – Ha itt anarchia van, Imrém, azt maga Hangay
kisasszony és jövendőbeli apósa idézi elő.
– Ezen is túl leszünk, főnök úr, csak viseljük méltósággal
– biztatta a pincér. – Ahogy Herr Motta kérte, mindent
úgy intéztem. Szétküldtem a meghívókat, a kerületi
árvaházból kikértem öt lánykát és fiúcskát, akik majd a
templom lépcsőjére virágszirmokat szórnak, a püspök úrral
pedig megbeszéltem, hogy tekintsen el a menyasszony által
hangosan kimondott boldogító igentől, amit ugyebár az ara
sajnálatos fogyatékossága egyébként is lehetetlenné tesz.
– Kész bohózat – rázta bosszúsan szépen őszülő fejét
Palkovics igazgató. – Komolyan mondom, Imrém, olykor már
az orfeum színpadán érzem magam.
 – Néhány óra és legördül a függöny – mosolyodott el
Szeititler. – Herr Motta már ki is fizette a számláját, az
okozott kellemetlenségekért cserébe szépen felkerekítve azt.
– Igazán? – hökkent meg a szállodás, kellemes bizsergést
érezve szalonkabátja belső zsebének tájékán. – Úgy tűnik,
mégiscsak igazi úriemberrel van dolgunk!
– Ahogy mondja, főnök úr – értett egyet a pincér. – Herr
Motta a vonatjegyeket is megrendelte a bécsi gyorsra, így
tehát biztosra vehető, hogy ő és az ifjú pár többé már nem tér
vissza a szállodába.
– A jövőben pedig – Palkovics úr oly közel hajolt Szeititler
füléhez, mintha a cimpájába szándékozna harapni –, ha ismét
nálunk kívánnának megszállni, sajnálattal kell közölnünk
velük, hogy az Angol Királynő pincétől a padlásig tele van
vendégekkel.
– Főnök úr, hisz nekünk nincs is padlásunk – emlékeztette
Szeititler az igazgatót, mire az csak legyintett.
– Annál jobb, Imrém, annál jobb – mondta már-már
eszelős tekintettel. – Így oda legalább egész biztosan nem
férkőzhetnek be az ilyen Motta-féle bajkeverők.
Az utolsó órák – bár Palkovics igazgató kezdett derűlátóvá
válni – kínkeserves lassúsággal teltek. Végre aztán
megérkezett a díszes parádéskocsi, bakján a cilinderes,
holdvilágképű, víg kedélyű hajtóval, aki a küllőkre, az
ostorára, de még a lovak farkára is színes masnikat kötött,
ezzel jelezve, hogy esküvői fuvarra megy. Az egész szálloda
felbolydult, vendégek és szolgaszemélyzet gyűlt a hatalmas
előtérbe, és egymás közt izgatottan pusmogva várták, hogy a
kialvatlanságukért felelős lakók távozzanak.
Pontban fél kettőkor a széles vörösmárvány lépcső tetején
megjelent Herr Motta, karján vezetve jövendőbeli menyét.
 A gyáros dühtől rángó arccal vette tudomásul, hogy az
utcán tolongó, rendőrök által kordában tartott firkászokon
kívül legalább ötven vadidegen szempár előtt kell szállásáról
kivonulnia, de nem szólt egy szót sem. Fekete frakkjára,
miként az az örömapáktól elvárható, fehér szegfűt tűzött,
gyér haja a brillantintól fényesen tapadt a koponyájára,
lakkcipői pedig szinte szikrát hánytak a téli félhomály miatt
nappal is felkapcsolva tartott villanyos csillárok
ragyogásában. A közönség, mely a hallban összegyűlt,
mégsem őt, inkább a titokzatos menyasszonyt nézte, kinek
furcsaságait a személyzet saját tapasztalatból, a vendégek
pedig a szobalányok, pincérek és inasok elkottyantott
szavaiból már jól ismerték.
Hangay Emma kisasszony elragadóan csinos volt a
ruhában, melyet Herr Motta varratott neki, s ami csupa
habosán hófehér tüll hullámzás, selyemfodor és
szaténköltemény volt. Széles karimájú kalapjáról, mely jobb
oldalt rafináltan, mégis ízlésesen lefelé hajlott, ezüstösen
irizáló, aranyszegélyes fátyol omlott alá, elölről egészen
elfedve a leány arcát, hátulról pedig négyméteres zuhatagként
folytatódva, amit két rózsaszín ruhába öltözött koszorúslány
vitt utána.
Az Angol Királynő szálloda halijában meghatott és
elragadtatott „oh”-k és „ah”-k hangzottak fel, majd valaki
lelkesülten tapsolni kezdett, mire a teátrumba illő
tetszésnyilvánítást szinte mindenki azonnal követte. Herr
Motta és Hangay kisasszony úgy vonult át eme kéretlen, előre
nem várt népünnepélyen, mint akiket kergetnek. A két
esetlen koszorúslány – a csámpás meg a törpe – alig bírták
követni őket, hisz közben a fátylat is tartaniuk kellett. Végül
mégis minden baj nélkül sikerült felszállniuk a konflisra,
melynek szélesen mosolygó kocsisa szalagos ostorát lendítve
kiáltott:
– Hé, te Nyafka, hé, te Szellő, irány a boldogság!
A hajtó eme rafinált műsorszáma, mely azt a célt szolgálta,
hogy az utca túloldalára szorított firkászok cikkeikben
majdan megemlítsék szellemességét, így kerítve néki újabb
nászi fuvarrendeléseket, teljes sikert aratott. A hintót
üdvrivalgás búcsúztatta, néhány épp arra járó hölgy – bár
fogalmuk sem volt róla, ki a menyasszony, akit távozni látnak
– még a meghatott könnyhullatást sem úszta meg, ám
egyikük sem volt oly mámorosán boldog és elégedett, mint
Palkovics Ede.
– Elmentek végre – csapta össze két tenyerét az igazgató.
– El bizony – bólintott a mellette álló Szeititler, ám az ő
arcán mosoly helyett töprengő aggodalom ült.
– Magának meg mi baja, Imrém? – nevetett Palkovics. –
Tán nem örül, hogy felszabadultunk?
– Örülök én, már hogyisne örülnék, de...
– No?
– Itt valami mégse stimmol, főnök úr.
– Bökje már ki, mi bántja, ember!
– Semmiség, csak épp... Nem négy koszorúsleánynak
kellett volna lennie?

Hála a reggeli lapoknak, melyekben egérpiszoknyi tények

mellett elefánt méretű találgatások szerepeltek az Angol
Királynőben lefolytatott éjszakai razziáról, a józsefvárosi
Jézus Szíve templom környékén hatalmas néptömeg várta a
nászi párt. Pest pletykára, borzongásra, netán véres
botrányra szomjas közönségét a titkolni kívánt
mágnásesküvő önmagában még nem izgatta volna ennyire,
ám a lapok sugallta anarchista merénylet lehetősége már
annál inkább. Hogy netán bomba robbanhat közöttük, vagy
eltévedt golyók találhatják el a bámészkodókat, az nem volt
komolyan vehető fenyegetés, hisz a pesti ember susztertől a
bankaligazgatóig biztosra vette, hogy ilyen szörnyűség vele
nem, csakis vadidegenekkel történhet meg.
Midőn a Herr Mottát és a szépséges menyasszonyt szállító
hintót a rendőrkordonon (Rudnay főkapitány maga záratta le
a templomhoz vezető összes utcát) a szigorú őrszemek
átengedték, a tömeg nyakát nyújtogatva, egymást tiporva
próbálta meglesni az eseményeket. Néhány suhancnak
sikerült beszöknie a Scitovszky térre264, melynek fáiról remek
kilátás nyílt a Mária és József utca sarkán magasodó,
kéttornyú, vadonatúj jezsuita templomra, mely ugyan még
nem készült el teljesen, de esküvők és szerényebb egyházi
események megtartására már így is tökéletesen alkalmas volt.
A parádés kocsi ajtaját fürge kispap nyitotta ki. A templom
lépcsőin kétoldalt öt habos ruhácskába öltöztetett kislány,
velük szemben pedig ugyanennyi díszmagyarba bújtatott
fiúcska álldigált. Hidegtől kipirult kezükben apró kosárkákat
tartottak, melyekben frissen tépett virágszirmok várták, hogy
az újdonsült házaspár lába alá kerüljenek. Herr Motta ügyet
sem vetett a Szeititler pincér által kiglancolt árvaházi
csemetékre, pedig a ruhácskáikat is ő fizette. A gyáros
figyelmét kizárólag az a fiatal tiszt kötötte le, aki fess oráviai
egyenruhájában néhány katonatársával és frakkos, cilinderes
barátjával együtt a lépcső legtetején várakozott. Mikor látta,
264
ma Lőrinc pap tér
hogy a fia, Fridrich-Adolf Motta La Misox nem tántorog,
karjaival sem hadonász bolond módra, és a tekintete is
tisztán csillog, kissé megnyugodott. Ettől kezdve a gyárost
már csakis a rendőrkordont feszegető pesti hölgyek és urak
szájtáti tömege zavarta, mely az egyenruhás közegek kitárt
karjai ellenére valahogy percről percre közelebb nyomult a
templomhoz.
Herr Motta türelmetlenül ciccegve próbálta sietségre bírni
a menyasszonyt, aki rengeteg ruhájában csak igen óvatosan
bírt a kocsiról leszállni. A koszorúslányok kétségbeesetten
kapkodtak a hosszú fátyol után, nehogy az a sáros kövezetre
hulljon, majd miután sikeresen elhelyezkedtek az ara mögött,
apró biccentéssel jelezték, hogy felőlük indulhat a nászmenet.
A puritán mód egyszerű és szándékosan rövidre szabott
ceremóniának csak kevés fül- és szemtanúja volt. Csupán
Fridrich Motta néhány tiszttársa, az oráviai főkonzul és neje,
valamint az idősebb Motta három budapesti üzletfele kapott
meghívót, így a gyönyörű templom szinte üresen kongott. Az
esketést maga Kohl Medárd265 végezte, aki csak néhány napja
érkezett haza Rómából, ahol címzetes szamoszatai püspökké
szentelték fel. A beszéd rövid volt és lényegre törő. A szerelem
rang- és vagyoni korlátokat legyőző erejéről szólt, mely képes
öszveforrasztani azt is, amit a gyarló emberi gondolkodás
sosem tartana egybeillőnek, hisz máskülönben hogyan is
válhatna tagjává egy marosvásárhelyi könyvkereskedő leánya
Orávia leggazdagabb, legbefolyásosabb, két esztendeje már
főnemesi titulussal is bíró családjának.

265
Kohl Medárd József (1859-1928) püspök, 1892-től Vaszary hercegprímás titkára.
1893-ban a Vaszary elleni Csolics-merénylet alkalmával testével fogta fel a
hercegprímásnak szánt késszúrásokat, megmentve annak életét. 1900 elején világi
pappá (clerici saeculares - azon papok, akik semmilyen szerzetesrendnek nem
tagjai) lett.
 Hangay Emma erre, mint ahogy semmi másra sem szólt
egyetlen szót sem. Némán állt az oltár előtt igazán jóképű,
bár kissé közönyös párja mellett, és mikor kellett, letérdelt,
máskor meg felállt, a legfőbb kérdésre is, mely úgy kezdődik
„Akarod-é..csupán apró biccentéssel válaszolva. Úgy tűnt
tehát, hogy Herr Motta teljességgel fölöslegesen gyűrögette
izzadó tenyerében hófehér glaszékesztyűit, a menyasszony
tökéletesen engedelmesnek és megbízhatónak mutatkozott.
Egyedül a legvégén, mikor a püspök engedélyt adott a csókra,
makacsolta meg magát, két kezével markolva a fátylat, amit
így az ifjú férj képtelen volt felemelni.
– Semmi baj, fiam – súgta oda az egyre ingerültebb
Fridrich Mottának a püspök. – Hitvesed szemérmessége,
mely tiltja neki, hogy idegenek előtt csókot váltson veled, az
Úr előtt igen kedves tulajdonság. Légy most vele türelmes,
lehelj hűségpecsétet orcájára a fátylon át, és majd a többit is
megkapod a természet és az Ég akarata szerint.
Amint az ifjú pár megjelent a templom kitárt kapujában, a
harangok zúgni kezdtek, a tömeg pedig, mely korábbi
helyzetéhez képest sokkal közelebb nyomult, harsogó
éljenzésben tört ki. A szélesen mosolygó Fridrich Motta
mellét kidüllesztve, lassú léptekkel vezette lefelé a lépcsőn
friss hitvesét. A gyermekek vad buzgalommal szórták a
virágszirmokat, a két koszorúslány megint csak a fátylat
tartotta, míg mögöttük az örömapa komor arccal, a
meghívottak pedig tétován toporogva haladtak a nyomukban.
Utóbbiak tanácstalansága abból fakadt, hogy az esküvők után
szokásos, sőt, kötelező vacsorára senki nem invitálta őket, mi
több, úgy tűnt, itt nem is lesz efféle muri. Az ifjú pár máris a
díszhintóhoz ért, majd beszállt. Mikor a koszorúslányok is fel
akartak kapaszkodni a kocsira, támadt némi kavarodás, mivel
ezt Herr Motta megtiltotta nekik. A legszerencsésebb
bámészkodók látni vélték, amint a gyáros heves
kézmozdulatokkal akarja elhessegetni az esetlen flamingókra
emlékeztető, rózsaszín tüllben pipiskedő hölgyeket, akik
azonban mondhattak néki valami igen meggyőzőt, mivel a
férfi végül mindkét karját felemelve bólintott, majd fia és
menye után a harcias hölgyekkel együtt ő maga is felszállt a
kocsira.
Arról pedig, hogy a tovarobogó hintó lefüggönyözött
ablakai mögött ezt követően mi történt, csakis az bírhat
biztos információkkal, aki maga is jelen volt – vagy az, akinek
később elmesélték.

– Máguk lenni kik? – kérdezte Herr Motta tört

magyarsággal, miután a hintó végre átverekedte magát a még
mindig éljenző tömegen és a József körútra érve felgyorsított.
– Hej, de kíváncsi egy gazso 266 vagy te, hallod-e? –
nevetett rá a trappolós járású koszorúslány, kissé feljebb
emelve a kezében tartott apró pisztolyt.
– Te meg ne ácsingózzál a koszos mancsoddal a kardod
felé, pofinger – kiáltott törpe méretű társa ifjabb Mottára,
saját egylövetűjét egyenest az oráviai attasé csinos képébe
nyomva –, különben meghúzom itten ezt a pecket, oszt
szer’usz világ!
– Nyugalom, lányok – szólalt meg ekkor az újdonsült
asszony, levéve fejéről a gyönyörű kalapot, és vele együtt a
gyöngyházfényű fátylat. – Herr Motta kívánsága, miszerint
illendőn mutatkozzunk be, teljességgel jogos.

266
fehér, azaz nem cigány ember (cigány)
 A két férfi döbbenten bámult a leányra, aki már-már derűs
mosollyal nyúlt be menyasszonyi ruhája dús redői közé,
elővonva onnan revolverét, amit aztán mindjárt rájuk is
fogott.
– Nos, uraim, amint azt már sejthetik, én Hangay Emma
vagyok. Úgy értem, az igazi Hangay Emma, és nem az a
szánalmas utánzat, aki jelen pillanatban már a magyar királyi
rendőrség vendégszeretetét élvezi.
Herr Motta levegőben tartott jobb karja hirtelen
megmozdult. Nem tudni, hogy csupán a túlzott idegfeszültség
kiváltotta akaratlan rángás volt-e, vagy netán a botjáért akart
nyúlni, ám annyi bizonyos, hogy Emma keze gyorsabbnak
bizonyult, és a pisztoly csöve máris a férfi izzadó homlokának
nyomódott.
– Kíméljen meg attól excellenciád, hogy az esküvőm
napján le kelljen lőnöm az apósomat.
– Tessék! – vicsorogta Herr Motta. – Tegye csák meg!
– Boldogan – mondta Emma, és hüvelykujjával felhúzta a
kakast –, ám előbb, bárhol is tartják fogva, elvisznek minket a
kishúgomhoz. Ha ő szabad és épségben van, tárgyalhatunk a
továbbiakról, vagy...
A pisztolycső akkorát lökött Motta homlokán, hogy a férfi
feje nekikoppant a konflis falának, és ahogy visszabillent, azt
akár bólintásként is lehetett értelmezni.
 30
A víz alatt

Pest, 1901. január 26.

Dermesztő hideg és vaksötét: ilyen hát a halál – ha jól

emlékszem ez volt az első gondolatom, amikor magamhoz
tértem. Bár az is lehet, hogy összefüggő gondolatokról túlzás
beszélni, inkább csak zavaros érzemény, ijedt rebbenés volt
az egész. Azután jött a fájdalom. Arcom baloldalt sajgóit,
fejem hátsó része féltenyérnyi folton lüktetve tüzelt, fejem
fölé nyújtott két karomban pattanásig feszültek az izmok.
Mikor a csuklómba mélyedő, bőrömet véresre horzsoló kötél
okozta izzó fájdalom elért a tudatomig, kezdtem végre
felfogni valódi helyzetemet. Betonpadlón ültem, mely a
vékony szobalányruhán könnyedén áthatoló hidegével épp
csak meg nem fagyasztott. Félig ülő helyzetben csüngtem a
kötélen, ami valahol magasan a fejem fölött lehetett rögzítve,
és nem engedte, hogy egészen elterüljek. Óvatosan
mozdítottam a lábam, hátha azt is megbéklyózták. Jól
sejtettem, a két bokámra szintén vastag kötél feszült, mégis
feljebb tudtam magamat tornázni. Két karomról azonnal
lekerült a súly, vállam halkan roppanva könnyebbült meg,
bár a csuklóm tovább lüktetett.
Éreztem, hogy a hátam rozoga polcrendszernek
támaszkodik. Fejemet félrefordítva próbáltam kitapogatni,
vagy talán megszimatolni, hogy mi lehet rajta. Bádogdobozok
zörrentek össze. Gépzsír áporodott szagát és átható
penészillatot éreztem. Valami elsurrant felhúzott lábaim
alatt.
Önkéntelenül rúgtam egyet, mire hívatlan látogatóm halk
nyüszítést hallatva, sebes karomkopogással iszkolt távolabb.
Milyen jó volna most sikítani – gondoltam. – Ugyan ki
merné a szememre vetni az efféle viselkedést ebben a
helyzetben?
Agáta mama! Hát persze. Az ő sziklaszilárd illemszabályai
szerint csupán a gyenge idegzetű, jellemtelen, azaz nem kellő
nevelést kapott nők adnak ki éles, artikulátlan hangokat
magukból mindenféle csip-csup dolgok miatt. Az pedig, hogy
megkötözve ülök a vaksötétben, miközben egerek – esetleg
patkányok?! – lesik, mikor dermedek a hidegben kellőképp
elrágcsálhatóvá, még nem elég ok a hisztériára. Elvégre
lehetnék sokkal rosszabb helyzetben is, mondjuk, ha csurogni
kezdene az orrom és nem volna nálam a kézzel hímzett
monogramos zsebkendőm.
Végtelenül hosszú idő telt el, mire kótyagos fejem annyira
kitisztult, hogy végre a szabadulás gondolatával kezdjek
foglalkozni. Emlékeztem az utolsó pillanatokra, amik
tudatom gyertyájának elkoppintását megelőzték. Az
Angolban voltam, a nővéremmel beszélgettem és...
Nem! Az a leány nem a nővérem volt. Hát persze. Valami
imposztor, aki Hangay Emmának adta ki magát és szeretett
volna megfojtani. Aztán futottam és...
 – Matolcsy – csúszott ki a számon. Hirtelen zajokkal telt
meg a sötétség. Próbáltam figyelni, szétválogatni mindet. Az
addig végtelennek tetsző csend ezer apró nesztől volt terhes.
Távoli koppanások, szörcsögés, gurgulázás, zubogás, majd
ismét csönd, aztán mély kondulás, mintha temérdek vízben
két bádogedényt ütnének össze.
Mi ez a hely? Hátamat a polcoknak támasztva, kezemmel a
plafonról csüngő kötélbe kapaszkodva próbáltam felállni. A
fájdalom újult erővel áradt szét a tagjaimban, koponyám
hátsó része – ott üthettem meg magam, mikor Matolcsy
letaglózott – majd’ szétrepedt, a bal karomon forró vérpatak
csurrant a könyököm felé és dermedt meg.
Miután végre két lábon álltam, percekig csak a polcnak
dőlve lihegtem. A hideg már a csontomig hatolt, a fogam
halkan kocogott, tehát nem tétovázhattam tovább.
Amennyire a kötél engedte, kezdtem kitapogatni a kacatokat,
amik a gyalulatlan deszkákon hevertek. Olajtól bűzlő
bádogdobozok, beszáradt ecsetek, fosztó rongyok,
acélkapcsok és szegecsek, meg egy vékony ráspoly, melynek
fogazata már annyira elkopott, hogy tán még Terka néni puha
vajaskiflijét sem tudta volna megkarcolni.
Úgy éreztem, mindennek vége. Jobb lesz inkább békésen,
engedelmesen elszunyókálni ebben a fagyos semmiben,
ahogy azt a fogvatartóim szeretnék. Aztán valahogy mégis
megmozdultam. Összekötözött lábaimat váltva csúszkáltam,
araszoltam előbb jobbra, majd balra, két kezemmel a
sötétséget matatva. A falak nagyon közel voltak. Az egész
helyiség tán két lépés széles lehetett, és mindkét irányban
újabb polcokra leltem, tele érdekes holmikkal. Vagyis csak
feltételeztem, hogy érdekesek, sőt, tán hasznosak is
lehetnének, ám a falra szerelt falapokat kizárólag az ujjaim
hegyével értem el, mert a plafonról csüngő kötél több
mozgást nem engedett.
– Fene, fene, fene! – sziszegtem, dühömben nagyot rántva
a béklyón. A csuklómba hasító fájdalomtól nyomban
megtántorodtam, vállammal a hátsó fal polcának esve, amiről
bádogdobozok, csavarok és más kacatok egész garmadája
zuhogott éktelen csörömpöléssel a betonpadlóra.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Lámpafénytől elvakulva,
könnyes szemmel pislogtam kifelé az alig kétlépésnyi
kamrából. A küszöbön túl olajozott hajópadlót, boltíves
betonfalakat, és egy zsúfolásig pakolt, rendetlen asztalt
láttam, amin összevissza hevertek a piszkos tányérok, a
félbehagyott kenyérszeletek, az olcsó alpakkából készült
evőeszközök, és a fényesre suvickolt revolverek.
– Hé, főnök úr, tessen mán gyónni! – ordította el magát az
alacsony ajtón kívül meggörbedő, felém bámuló, durva képű
fickó. – Megébredt a madárka!
– Hát még él? Szívós kis bestia. Na vigyázzál, hadd lássam.
Az iménti férfi eltűnt, ám helyébe másik került, aki
viharlámpást is hozott, azzal világított be a börtönömbe.
– Hangay kisasszony, minő öröm végre ott látni
magácskát, ahová való – negédeskedett Matolcsy Kamill. –
Szolgálhatunk kegyednek valamivel, hogy kényelmesebbé
tegyük azt a kis időt, ami még hátravan?
– Amennyiben ön, titkár úr, falna némi patkánymérget,
amiből ezen a polcon tekintélyes mennyiséget látok, az
nagyban javítaná a közérzetemet – feleltem, bár a vacogástól
közben majd elharaptam a nyelvem.
– Bolond fehércseléd – komorult el Matolcsy. – Mindjárt
bemegyek...
 – Főnök! – harsant újabb kiáltás valahonnan a
visszhangosan kongó épület távolabbi részéről. – A
duplarollni267 megérkezett.
– Jól van, Hantás, máris jövök – felelt Matolcsy, majd a
durvaképűre dörrent. – Zárd rá az ajtót, Pronyó, és ne
mozdulj előle tapodtat se. Az excellenciás úr itt van, a meló
hamarost véget ér, de ezt a kis szukát magam akarom
megfojtani.

Ambrózy báró azonnal tudta, hogy a tervbe végzetes hiba

csúszott. A közönséges bérkocsinak látszó, álcázott
rendőrségi fogat kerekén állva átlátott a gyér számú
násznépet bámuló tömeg fölött, és ha a szavaikat nem is
hallhatta, a két rózsaszín habcsókra emlékeztető
koszorúslány, valamint Herr Motta mozdulataiból könnyedén
kiolvasta, hogy mi történik a hintó nyitott ajtajában.
A gyáros hallani sem akart róla, hogy az Arensteinné
cselédszerzőjéből bérelt nők felszálljanak a parádés kocsira,
ám az egyikük ekkor megmakacsolta magát, és nem átallott
fodros ruhája redőiből apró pisztolyt fogni az úriemberre. A
fegyvert aligha láthatta valaki, mivel az apró termetű leány
igen ügyesen fedte el azt, Mottára gyakorolt hatása azonban
így is tökéletes volt. A férfi megadó mozdulatot tett, majd
türelmesen kivárta, míg a hölgyek egyike felszáll, viszont
elébe vágott a másiknak, mely udvariatlanság rosszalló
morajt váltott ki a tömegből. Végül az apró termetű
koszorúsleány sem maradt a templom előtti placcon, a hintó
pedig öt utasával további késedelem nélkül útra kelt.

267
fiáker, kétfogatú kocsi (korabeli tolvajszleng)
 – Most akkor mi légyen, nagyságos úr? – kérdezte a
bérkocsisnak álcázott Gelencsér268 őrmester a bakon ülve. –
Mer’hogy az eligazításon nem erről volt szó!
Ambrózy báró összecsikordította a fogát, majd beugorva a
konflisba, így felelt:
– Kövesse őket a terv szerint.
A terv azonban immár teljességgel félresiklott, amit a báró
nem is csodált, hisz kiötlője szoknyát hordó fehérszemély
volt, és ez – tapasztalatai szerint – szinte biztos út a
kudarchoz. Mialatt a bérkocsinak tetsző rendőrségi jármű
kellő távolságot tartva kocogott a József körút felé tartó hintó
nyomában, Ambrózy báró azon töprengett, miként hagyhatta
ily végzetesen kicsúszni kezéből a dolgokat.
Emlékeiben ama torokszorító pillanatig tért vissza, mikor
az Angol Királynő 32-es lakosztályának előterében megtalálta
Mili hajszálát. Motta emberei átkozottul ügyesek voltak.
Csupán perceik lehettek rá, mégis sikerült eltüntetniük a
lányt, kicsempészve őt az Angolból. Ehhez egy szőnyeget
használtak, aminek épp csak kicsinyt látható, elszíneződött
nyomát a padlón Richárd végül az üresen álló 29-es
lakosztály szalonjában lelte meg. Ugyanott bukkant a sötét, és
a razzia miatt tökéletesen néptelen – a bámész újságírók
mind a főbejáratnál tülekedtek – Türr István utcára néző,
szélesre tárt ablakra, melyből két erős hegymászókötél lógott
a semmibe.
– Az ájult Milit szőnyegbe csavarták, majd leengedték az
utcára, ahol a cinkosuk már várt rájuk egy kocsival – mondta
Ambrózy báró. – Honnan veszed, hogy a lány még életben
volt? – kérdezte Rudnay. – Persze tudom én, hogy a remény
hal meg utoljára...

268
Gelencsér II. József állami rendőr 1900-ban a VII. ker. Ilka u. 35. sz. alatt lakott.
 – Szó sincs itt semmiféle vágyálmok keltette hamis
bizakodásról – szakította félbe a báró. – Két kötél! Az egyik
régtől fogva elő volt készítve, ha netán szökni kell.
– Szökni? Kinek?
– Nézz körül, Béla bátyám! – pördült meg a tengelye körül
Richárd, sétabotját suhogtatva. – A szálloda igazgatójától
tudjuk, hogy Motta ezt a lakosztályt is kivette.
– Való igaz – lépett kissé beljebb az ajtóban várakozó
Palkovics. – A nevezett úr előre közölte, hogy itt senki nem
lakik majd, ám mégis ragaszkodik az ő lakrészével
szomszédos helyiségekhez, mivel nem bírja elviselni, ha
valaki motoz a falon túl.
– Pedig motozott, méghozzá épp Motta utasítására –
Ambrózy báró botjával sebesen három különböző pontra
mutatott. – A hamutartót elmosták ugyan, de körötte némi
hamu látható. A könyvespolc kínálatából a második és a
negyedik kötetet nemrégiben levette és fellapozta valaki,
lefújva róla a port.
– Por?! – rémült meg Palkovics úr, szégyenében kissé
elpirulva. – Szólni fogok a szobalányoknak, hogy ezentúl az
üres szobákban is naponta takarítsanak.
Rudnay feddőn nézett a szállodásra, Ambrózy báró pedig
befejezte érvelését.
– Végezetül a függöny. A sötétítők mindenhol be vannak
húzva, ami egy üres lakosztály esetében csak akkor szükséges,
ha valaki mégis lakik benne, ám el akarja azt titkolni a
szemközti épület lakói elől.
– Mindez igen derék – morogta Rudnay. – Ám Hangay
kisasszonyt attól még...
Nem merte kimondani. Helyette Tarján Vili ugrott a
báróhoz, kétségbeesetten ragadva meg annak karját.
– Mondja, hogy Milinek nem esett baja!
 – Ebben a helyzetben felelőtlenül hazudozni, csak hogy
megnyugtassuk magunkat, ostobaság volna – felelte Richárd.
– A tények arról árulkodnak, hogy Mili kisasszony kéretlen
látogatása a nővérénél rosszul sült el. Úgy tűnik, lefülelték,
elkábították, aztán az itt látható nyitott ablakon át óvatosan
leeresztették őt a második emeletről.
Rudnay és Tarján egyszerre vett levegőt, hogy újabb
kérdést tegyen fel, ám a báró megelőzte őket.
– Nem! Mili kisasszonyt nem ölték meg, sőt, nagyon is
vigyáztak a testi épségére. Erre bizonyíték a két kötél. Mint az
imént már mondtam, az egyiket már rég előkészítették arra
az esetre, ha a lakosztály titokzatos lakójának más módja nem
kínálkozna az épületből való gyors távozásra, ám a másikat...
Nézzék csak, uraim! Ezt a csomót csak nemrégiben bogozták
a súlyos könyvszekrény lábához, méghozzá úgy, hogy a végére
kötött terhet idelentről lassan és óvatosan le lehessen
engedni. A horzsolásnyomok frissek, a kötéltekercset
korábban egyben tartó cukorspárgát pedig a szekrény alá
rúgták. Nyoma a porban tisztán látszik.
Hallva, hogy a bútorok alatt sincs rendesen kitakarítva,
Palkovics urat már-már a rosszullét kerülgette. Miközben ő a
másnapi raportra szánt dörgedelmet fogalmazta a hanyag
személyzet számára, Ambrózy báró figyelmeztetőn felemelte
botját.
– Hallgassák csak! – súgta.
A szomszédos lakosztályból, melynek szalonját csupán a
kulcsra zárt dupla ajtó választotta el tőlük, ütemes léptek
dobogása, majd derűs fütyörészés szűrődött át. Herr Motta a
Radetzky-indulót fújta nagy hévvel.
– Vajon tudja, hogy még itt vagyunk? – lehelte Palkovics
igazgató.
 – Minden bizonnyal – bólintott Ambrózy báró, immár
cseppet sem fojtva el a hangját. – Miután kettesben hagytuk a
nővel, akit ő Hangay Emmának mond, látta, hogy sorra
látogatjuk az emelet minden lakosztályát.
– Micsoda hidegvérű gazember – mondta Tarján.
– Nincs mitől tartania és ezt ő is pontosan tudja – szólt a
báró. – Hiába vonnánk kérdőre, Herr Motta mosná kezeit, és
a potyázó lakót a szálloda hanyagságának számlájára írná.
– Könyörögve kérem, szerkesztő úr, legalább ezt ne írja
meg – kulcsolta imára a két kezét Palkovics igazgató, szavait
Tarján Vilinek címezve. – Ha híre megy...
– Aló mars! 269 – kiáltott fel ekkor Ambrózy báró,
átcsörtetve a szalonon. – Ha élve akarjuk fellelni Mili
kisasszonyt, egyetlen percig sem tétovázhatunk.
Míg a második emeletről a földszintre értek, Richárd
folyamatosan beszélt.
– Motta életben akarja tartani a túszát, mert abban
reménykedik, hogy általa rálelhet Hangay Emmára, aki ellen
Matolcsy merénylete csúfos kudarcba fulladt. Biztos benne,
hogy nem találunk rá Milire, viszont az országból való
távozása előtt mégis meg fogja ölni őt, akár hasznát vette,
akár nem, mert sosem hagy hátra élő tanúkat. Ebből
kiindulva a holnap... Akarom mondani, a ma esti bécsi gyors
indulásáig még van esély rá, hogy megmentsük a kisasszonyt.
– Elárulnád, édes öcsém, mégis hogyan? – kérdezte
Rudnay. – Herr Mottát nem fogathatom le sziklaszilárd
bizonyítékok nélkül, mert abból a császári udvarra is kiható
diplomáciai botrány kerekedne.

269
Indulás, menj innen! (a francia „allons marche!” - „lépés indulj!” kifejezésből)
 – Teljesítsd minden kérésemet, és én garantálom a sikert –
jelentette ki a báró. – Először is szükségem van négy olyan
rendőrödre, akin jól áll a szoknya.
Miután a főkapitány végighallgatta az őrült tervet,
sápadtabb lett, mint a holdvilág, vitatkozni azonban eszébe
sem jutott. Az Angol előtt az urak búcsút vettek egymástól, és
Ambrózy báró Tarján Vili társaságában a kölcsönkért
rendőrségi konflison egyenest a Tabánba hajtatott. Éjjel fél
három körül értek a Horgony utcába, a kicsiny konyha
lámpáit azonban felcsavarva, Emmát és Márikát pedig ébren
találták.
– Tudtam, hogy még pirkadat előtt visszatér, de abban
reménykedtem, hogy végre a húgomat is magával hozza –
nézett a báróra Emma karikás szemekkel.
– Ha módomban állna, boldogan tettem volna így – felelt
Richárd. – Csakhogy...
Emma és Márika megkövültén hallgatták végig az Angol
Királynőben történteket.
– Matolcsy, miután kudarcot vallott a Virág Benedek
utcában, nyomban visszatért a munkaadójához, hogy jelentse
az esetet – fejezte be a történetet Ambrózy báró. – Úgy tűnik,
Mili pechjére épp időben toppant be a szállodába ahhoz, hogy
elcsípje, majd eszméletlen állapotban kicsempéssze őt onnan,
méghozzá az orrunk előtt.
– Én ismerem Matolcsyt – mondta Tarján Vili. – Puhány
és göthös alak. Nem hinném, hogy képes volna bárkit is
kötélen leereszteni a másodikról, majd segítség nélkül
utánaereszkedni.
– Ki mondta, hogy egyedül tette? A pribékjei, akik a Virág
Benedek utcai támadásból kereket oldottak, mindvégig vele
maradtak.
– De hogyan jutottak be a szállodába? – kérdezte Emma.
 – Szeititler megsúgta nekem, hogy az Angol éjjel-nappal
olyan, mint valami átjáróház. Vendégek bármikor
érkezhetnek, ráadásul az épülettömb hátsó részében több
bérlakás is található, így a Deák Ferenc és a Türr István
utcákra nyíló kapukat éppúgy nyitogatja a házmester, ha
felcsöngetik, mint bármely más bérház esetében.
– Most tehát Mili az, akit Motta elraboltatott – állt fel
székéről Emma, hogy ideges járkálásba kezdjen. – Az lesz a
legjobb, ha azonnal elmegyek hozzá, és a húgomért cserébe
önmagamat kínálom fel.
– Bocsásson meg, kisasszony, de azt kell mondjam, ennél
nagyobb bolondságot nem is tehetne. Herr Motta parancsára
azon melegében végeznének magával, és persze Milivel is,
pontot téve négyéves küldetésük végére.
– Miért kívánja ez az ember ily nagyon a halálomat,
miközben azt akarja elhitetni a világgal, hogy élek, sőt,
feleségül megyek a fiához?
– Ezt immár bárki megválaszolhatná, aki ismeri a
tényeket, amiket kiderítettünk, és türelmesen egymás mellé
rakosgatja azokat – vonta fel szemöldökét Ambrózy báró.
– A királyjányosság itten a csűrcsavar – kiáltott fel ekkor
Márika, aki eddig szájtátva hallgatta őket. – Az a
mocsokpofájú Motta koronát akar biggyeszteni a Mottafi
fejire úgy, hogy elvéteti vele a mostani király egyetlen
gyerekit, a Cilikét!
– Butaságokat beszélsz, kis bolondom – simította meg a
kislány fejét Emma. – Rólam soha senki nem hinné el, hogy
Orávia uralkodójának gyermeke vagyok.
– Kivéve, ha erre megdönthetetlen bizonyítékok állnak
rendelkezésre – szólt Ambrózy báró. – Mi pedig tudjuk, hogy
a vaskazetta, amit egykor Bissingen grófra bízott az ön
édesanyja, pontosan ilyen bizonyítékokat rejt. Nem véletlen,
hogy Matolcsy a gróf bizalmába férkőzött, és személyi
titkárként próbálta kideríteni, hol lehetnek ezek az iratok.
Emma ajkát harapdálva járkált a konyhában, és egyre csak
a fejét rázta.
– Nem, nem és nem – mondta végül. – Ennek az egésznek
így semmi értelme. Édesapám azt mondta önöknek, hogy a
vaskazetta eltűnt.
– Így igaz – biccentett a báró.
– Ezek szerint Fridrich Motta hiába venne nőül engem,
vagy miként legújabban tervezi, a hasonmásomat, a trónhoz
így sem jutna közelebb.
– Ebben megint csak téved, kisasszony – mosolyodott el
Ambrózy báró. – Úgy vélem, annak idején a vaskazetta utáni
kutatás kudarca bírta rá Mottát, hogy durvább módszerekkel
törjön a cél felé. Először megpróbálta elraboltatni magát,
hogy házasságra kényszerítse a fiával, majd miután ön
kisiklott a markából, hasonmást keresett, aki... Ma éjjel
magam győződtem meg erről! ...távolról, gyér fényben, és
csakis a felületes szemlélő számára, avagy a fotóaparát
homályos lencséjén át tűnhet önhöz hasonlatosnak. Motta
azonban jelenleg annyival is beéri, ha a világ önt a fia
hitvesének tudja. Amint az ifjú pár visszatér Oráviába, a
király azonnal tudomást szerez a csodás véletlenről,
miszerint kedvenc iparmágnása rokonságba keveredett vele,
és mivel II. Georg híres emberségéről és becsületességéről,
némi győzködés után majd maga fogja elismerni, hogy ön
valójában ifjúkori titkolt szerelmének édes gyümölcse.
– Ezért vagyok hát útban neki – tapasztotta tenyerét a
homlokára Emma. – Amíg élek, bármikor szétzúzhatom a
machinációit pusztán azzal, hogy előlépek a homályból.
 – Valóban! – mutatott Emmára botja ezüst markolatával a
báró. – Amint Mottának és Matolcsynak sikerül elvarrni az
utolsó szálakat, vagyis...
– Megölni engem és a családomat.
– ...a rosszul betanított, pocsék hasonmás is bőven
elegendő lesz az idealista II. Georg meggyőzéséhez – fejezte
be Ambrózy báró mondandóját Tarján Vili.
– Hát jó – állt Emma a két férfi elé. – Halljam, uraim, mit
teszünk most?
– Maguk semmit – nézett kissé csodálkozva Richárd a két
lányra. – Csupán azért jöttünk ide, hogy magunkkal vigyük
Istit, akinek kórházi ellátásra van szüksége, és egyúttal
értesítsük önöket a friss fejleményekről.
– Vagyis arról, hogy helyettem Mili fog meghalni? – úgy
tűnt, Emma mindjárt képen teremti a bárót, aki viszont
továbbra is tökéletesen nyugodt maradt.
– Higgye el nekem – mondta csendesen a férfi –, ha
módomban áll, ezt az életem árán is megakadályozom.
– Jó – biccentett a leány. – Akkor hát mi a terve?
Ambrózy báró a konyhaasztalra helyezte sétapálcáját,
majd a szivarzsebébe nyúlt, elővette csinos aranyóráját, és
felkattintotta annak fedelét.
– Későre jár – mondta. – Biztosak benne, hogy nem
térnének inkább nyugovóra?
– Richárd! – toppantott Emma a cipőjével, dühösen a báró
felé lépve.
– Hát jó – sóhajtott a férfi kissé bosszúsan. – A tervem a
következő: Szeititler pincértől tudom, hogy a ma délután két
órára kitűzött templomi esküvő alig több felszínes vásári
komédiánál. A polgári bejegyzést még előtte megejtik a
hivatalban, azután járulnak az oltár elé. A meghívottak száma
bagatell, nem lesz nászi fogadás, sem vacsora, sőt, még a
koszorúslányokat is az Arenstein-féle cselédszerzőből
bérelték. Épp ez az utóbbi tény adta az ötletet, amit
szándékomban áll megvalósítani. Négy... Hogy is mondjam?
Vékony testalkatú, fiatal rendőrt kértem Rudnaytól, akiket az
időközben lefogott koszorúslányok ruhájába öltöztetünk,
hogy még az esküvő előtt feltűnés nélkül bejussanak az
álHangay Emma lakosztályába, és ott túszul ejtsék őt.
– Tessék?! – az igazi Emma szeme elkerekedett. – Ennek
meg mi értelme?
– Zsarolás – felelte Ambrózy báró. – Motta nem
engedheti, hogy a fia esküvője körül bármiféle botrány
kerekedjék, különben az imposztor nőszemély elismertetése
Hangay Emmaként és trónörökös hercegnőként erősen
kétségessé válna. Számára kész katasztrófát jelentene egy
túszdráma, meg persze az is, ha elveszítené a hasonmást. Épp
ezért, miután az álruhás rendőrök foglyul ejtik a nőt, én
felkeresem Mottát, és üzletet ajánlok neki: Milit a
hasonmásért és mindannyiuknak szabad elvonulást.
– Egyszerűbb lett volna már a razzia során letartóztatni a
nőt – vélte Emma.
– Ezt sajnos nem tehettük – Ambrózy báró keserű fintorral
emelte tekintetét a plafon felé. – A nemzetközi diplomácia
köti a kezünket. Épp ezért vagyunk kénytelenek csalni,
hazudni és mindent a lehető legnagyobb titokban intézni.
Rudnay rendőreiről sohasem derülhet ki, hogy miféle
akcióban vettek részt, így ha balul sül el a dolog...
– Pedig úgy fog, az hótziher! – vágott ekkor a báró szavába
Mück Mári, aki már egy ideje halkan pukkadozott a
nevetéstől. – Méghogy koszorúsjánynak öltöztetett hék?!
Bocsássa mán meg az őszintét, naccságos úr, de ez akkora
bolondság, mint abban hinni, hogy a tabáni utcalányok közül
egy se szifkós.
 – A kislánynak igaza van – mondta Emma. – A négy
rendőr a szálloda haliján sem vághat át anélkül, hogy le ne
lepleződne, és akkor a botrány valóban világméretűvé dagad,
csak épp nem a mi javunkra.
– Elismerem, hogy van némi kockázat...
– Némi, Richárd, azt mondja, csak némi?! – Emma nem
hitt a fülének. – Félre ne értsen! A túszejtő és Mottát
csendben megzsaroló terve akár még sikerrel is járhat, ám a
kivitelezés. .. Ide nem rendőrökre, inkább négy ügyes és
talpraesett nőre van szükség.
– Kettőt mán keresnie se kell – ugrott talpra Mück Mári,
rágott körmű kezével szalutálva. – Bémegyünk, lecsapjuk a
rimát, oszt szer’usz világ, maga máris kezdheti túszkodni
Mottát, kiszedve a markából Milikét.
Ambrózy báró jól tudta, hogy a két bátor kishölgynek
tökéletesen igaza van. Miközben töprengve nézte Márika
kissé szurtos és Emma gyönyörű arcát, azon töprengett, vajon
tudat alatt nem azért jött-e hozzájuk ebben a lehetetlenül
kései órában, hogy lehetőséget adjon nekik eme vakmerő
felajánlkozásra.
– Felfogták, milyen veszélyes küldetés ez? – kérdezte
hosszas hallgatás után.
– És ön felfogta, mekkora veszélyben van a kishúgom? –
szólt Emma csendesen.
Ambrózy báró bekattintotta és zsebre vágta az óráját, majd
a sétapálcájáért nyúlt.
– Még két hasonlóan vállalkozó szellemű hölgyre és négy
könnyen elrejthető fegyverre lesz szükségünk – mondta.
– Fecska örök átkot szórna ránk, ha kihagynánk a
hepajból, Gréta pedig szívesen segít minden becsületes
vállalkozásban – szólt Márika. – Tudom, mer’ mikor a
naccságos úr elvitte tőlem a Cilikét, a Medveasszony... így
hítták őtet a mutatványosok között.. .nagy bánatomban sokat
vigasztalt engemet, én pedig igen megkedveltem őt.
Schnallnernénak, a Horgony utca 58. alatt álló háztömb
tulajdonosának, és egyben a Hül-lakás főbérlőjének termetes
cselédje nem volt teljesen ismeretlen a báró előtt. Látta már a
nőt korábban is, sőt, váltott vele néhány szót németül, hisz
Gréta a magyar és a német szavakkal is boldogult. A férfi
most maga elé idézte az egykori vándormutatványos széles
vállát, szögletes állát, nyílt tekintetét, majd döntött.
– Kérdezzük meg őket, és ha valóban velünk tartanak,
kezdjünk készülődni.
Ambrózy báró már dél körül sejtette, hogy a terv
félresiklott. Az Angol Királynő halijában ücsörögve látta,
amint a négy koszorúsleány felvonul a második emeletre, ám
hiába várta, hogy a megbeszéltek szerint egyikük lejöjjön
hozzá, jelentve a túszejtés sikerét. Fél órával azután, hogy
Emmáék megérkeztek, a báró már-már utánuk ment, ám
tudta, ez mindent végképp elrontana. Muszáj bíznia a négy
nőben, és azok szerencséjében, talpraesettségében,
megfontoltságában, különben Milinek vége. Mivel a szálloda
legfelső emeletén, sőt, az egész épületben teljes nyugalom
honolt, Emmáékat biztos nem kapták el. De akkor vajon mi
történhetett?
Nos, csupán annyi, hogy a négy leány saját tervet
kovácsolt.
– Ha a báró úr elképzeléseit követjük, Motta időt kap az
ellencsapásra – mondta Emma még hajnalban, mikor
Richárd magukra hagyta őket, hogy átöltözhessenek a
rózsaszín koszorúslányruhákba. – Jobb lesz, ha mindenkit
meglepve, hirtelen csapunk le rá, erővel kényszerítve őt a
húgom átadására.
 – A Devla verje ki a Mottáék összes fogát, én biz’ megyek
utánad, bármerre is vezetsz! – fogadkozott Fecska,
arcbőrének bronzos barnaságát máris annyi hölgyporral
fedve el, amennyi egy egész Anna-bálra készülő fehércseléd-
seregletnek elegendő lett volna.
– Úgy is van! – bólogatott Mück Mári, belegabalyodva
saját fűzőjébe. – Csak előbb mondja mán meg valaki, hogyan
kell ezt a halcsontos ancúgot felvenni.
Gréta nem szólt semmit. Korábban a hatalmas
cselédasszony szeme – meghallván, miféle vállalkozásba
hívják – felragyogott, majd annyit mondott: Abgemacht!270,
és azóta kétség nélkül tette, amire kérték.
– Elmegyünk a szállodába, eddig stimmt – folytatta
Emma. – A hasonmásomat csendben fogságba ejtjük, de nem
riasztjuk a hallban várakozó bárót. Helyette beöltözök
menyasszonynak, és a szertartás után Mottáékkal tartok. Ők,
ebben egészen bizonyos vagyok, egyenesen a rejtekhelyre
hajtatnak majd, ahol fogva tartják Milit, én pedig
kiszabadítom őt.
– Egyedül? – ámult Márika.
– Bolond vagy te, jány – csóválta a fejét Fecska is.
– A világ bolond köröttünk, én csak hozzá igazodom –
felelte Emma. – Különben meg lesz segítségem – mondta,
kezét az ágyon heverő revolverre téve. A négy fegyver mind
nagyon kicsi, retikülökbe, muffokba rejthető darab volt, és a
báró, aki a saját gyűjteményéből hozta el azokat, megtanította
nekik a kezelésüket.
– Egyetlen pisztollyal akarod kiszabadítani Milikét? –
rebegte Mári kétkedőn.

270
Áll az alku! Rendben van! (német)
 – Ha kell, bárkit lelövök érte – jelentette ki Emma, és ez a
válasz a többieket is azonnal meggyőzte. Pontosabban csak
úgy tűnt, mintha meggyőzte volna őket, ám Márika és Fecska
további saját, az eddigieknél is titkosabb tervet eszelt ki,
melynek lényege pusztán annyi volt, hogy semmiképp nem
hagyják magára szeretett Cilikéjüket.
Így történt hát, hogy Ambrózy báró, aki hiába várt a
túszejtőkjeiére, fél kettő tájt végre megpillantotta a Hangay
lányt. Abban egyetlen szemrebbenésnyi ideig sem
kételkedett, hogy az Angol haliján átvonuló menyasszony
csakis a valódi Emma lehet, és mivel négy helyett csupán két
koszorúslány kísérte, már azt is tudta – vagy legalábbis
sejtette –, hogy terve szoknyás összeesküvés áldozata lett.
Nem tehetett hát mást, mint hogy végig a nyomukban
maradva előbb az anyakönyvvezetőhöz, majd a templomhoz
hajtatott, és mikor onnan is távoztak...
– Kövesse őket a terv szerint! – adta ki az utasítást a
kocsisnak.
– Ahogy kívánja, nagyságos úr – emelte fel ostorát a
civilbe öltözött Gelencsér II. József. – Bár azt azért jó lesz
tudni, már csak a miheztartás végett, hogy a mi kincstári
lovacskáink aligha érik be a hintó paripáit, ha netán komoly
üldözésre kerülne sor.
A szalagos kocsi a József körutat elérve balra, a Rákóczi
útnál pedig jobbra kanyarodott, és ott oly könnyed ügetésbe
kezdett, hogy a keservesen nyekergő, rossz rugóin pattogó
állami jármű egyre inkább lemaradt tőle. A Thököly útra érve
már alig látták a hintót, köszönhetően az élénk forgalomnak,
az egymást komótosan kerülgető, gyakorta keresztbe álló
konflisoknak, faluról piacra poroszkáló, vagy épp szenet, fát
szállító társzekereknek, meg persze a beesett horpaszú,
remegő inú rendőrlovaknak.
 – Én előre mondtam, hogy ez lesz – sajnálkozott a bakról
hátraszólva Gelencsér II. József. – Azért ne tessen félni
semmit se, naccságos úr, mert az én szemem valódi
pusztalátó csikósszem. Az ám, mert az én drága szülőapám
még csikósként szógált az Esterházyak ménesénél. Hej, be
szép világ az ott, kinn a pusztán, naccságos úr! Nincsen ez a
sok büdösség, zajongás meg egymás gyilkolászása. A pusztán,
kérem, amit egyébiránt a mi Petőfink rónának nevezett, de
azért nem más az, mint amiről én beszélek... Szóval a pusztán
szép időben még a kínai császár palotája is látható, méghozzá
fejjel lefelé csüngve az égboltozatról. No, hát épp ezért
mondom, hogy az imént tisztán láttam, amint az a flancos
kocsi békanyarodott a Verseny utcába. Mindjárt ott is
leszünk, aztán, ha Isten megsegít, majdcsak kitanáljuk, merre
tovább.
Ám a hintónak, amit a józsefvárosi Jézus Szíve templom
óta követtek, se nyoma, se délibábos kivetülése nem volt a
Verseny utcában.

A víg kedélyű parádés kocsisnak utasítást sem kellett adni,

anélkül is pontosan tudta, hová kell vinnie utasait. Amint a
széles Rákóczi útra értek, a felcicomázott nászi jármű
lovacskái sebes ügetésbe kezdtek, és a derék férfiú a gyeplőt,
ostort ügyesen kezelve terelgette őket a pesti forgalomban
mindig arra, amerre épp megfelelő rés nyílt a tuják, fiákerek
és sietős léptű gyalogosok között. A kocsiban ezenközben
súlyos csend honolt, ami igencsak szokatlan, ha esküvőről
távozó násznépről van szó.
 - Külhoniak – csóválta fejét a hajtó kissé megvetően. –
Fene se érti őket.
A három lánnyal szemközt ülő két férfi némán vizslatta
útitársait, különös tekintettel a kesztyűs kis kezekben lévő
fegyverekre. Kétség sem férhetett hozzá, hogy mind töltve
van, az ujjacskák pedig túl idegesen feszülnek a ravaszokra,
így tán jobb is, ha nem beszél senki. Emma látta, miként
gyöngyözik újdonsült férje homloka, amit természetesnek
vett, tekintve, hogy őrá a vadóc Mück Mári fogta rá a
pisztolyát. Herr Motta viszont túlságosan nyugodtnak, sőt,
már-már elégedettnek látszott, és ez a leányt gyanakvással
töltötte el.
A Thököly út elején jártak, mikor Emma gondolatai
néhány pillanatra elkalandoztak. A délelőtti események
jutottak eszébe, meg Csépi Ilonka szomorú históriája, amit
meghallgatni könnyhullatás nélkül annak, akibe szemernyi
érzés szorult, aligha lehetett. Az Angol Királynő 32-es
lakosztályába zárt lány azonnal rájött, hogy a
koszorúslányokkal valami nem stimmel. Épp csak
becsukódott mögöttük az ajtó, ő rögvest kiáltani akart, ám
Gréta hatalmas bal tenyere a szájára, jobb karja pedig a teste
köré tapadt, így másra nem volt képes, mint vergődni és halk
torokhangon nyögni, nyüszíteni. Jó időbe telt, míg a halálra
rémült lányt Emmának sikerült meggyőznie, hogy nem
akarnak neki semmi rosszat, de a hamis játéknak vége, és a
börtönt csakis úgy kerülheti el, ha segít nekik. Az egyszerű
teremtés lassanként megenyhült, vagy csupán elvesztette
minden reményét, ez nem tudható, annyi viszont biztos, hogy
bólintgatva, szemét rebegtetve megfogadta: ha elengedik,
sem fog kiabálni. Emma hitt neki, Fecska a biztonság
kedvéért fejbe akarta vágni egy pezsgősüveggel, Márika
viszont megsajnálta szegényt.
 – Mi legyen? – kérdezte Gréta, vasmarkában tartva a
leányt.
– Engedje el! – döntött Emma. – Ám ha mégis kiált,
rögvest törje ki a nyakát!
Persze nem gondolta komolyan a dolgot, és Schnallnerné
cselédjéről is tudta, hogy úgysem ölné meg a lányt, de muszáj
volt mindenre elszántnak mutatkoznia, máskülönben a
túszuk sosem vette volna őket komolyan.
Csépi Ilonka nem kiáltott segítségért. Helyette rémült
vadállatként pislogott a koszorúslányokra, fürge
oldalpillantásokkal keresve a menekülés útját.
– Mit akarnak tőlem? – suttogta rekedten. – Nem
ártottam én senkinek.
Bő egy órába telt, mire Emma lassú, türelmes szavakkal
elmondta a saját történetét, így férkőzve az egykori
parasztlány bizalmába, aki cserébe felfedte minden titkát.
Csépi Ilonka Patvarcon 271 látta meg a napvilágot, igen
szegény zsellércsalád ötödik gyermekeként, és ha a szülei meg
nem halnak idejekorán, ott is élte volna le az egész életét.
Midőn azonban árván maradt, a rokonok azt a keveset sem
hagyták meg neki, amit egyébként örökölt volna, így
kénytelen volt új életet kezdeni. Három esztendeje is megvolt
már annak, hogy egyik barátnéja biztatására, ki már szolgált
a székesfővárosban, Csépi Ilonka vonatra szállt, hogy úri
cseléd legyen. Budapest azonban nem fogadta őt tárt
karokkal. A házakból, ahová sikerült elszegődnie, hamar
kitették a szűrét, mivel semmihez nem értett, amihez pedig a
nagyvárosi cselédeknek kötelező konyítani. Ilonka képtelen
volt megtanulni az ördöngős telefonmasina kezelését
(ordított bele, mert azt hitte, csak így hallhatja őt az, aki

271
község Nógrád megyében
messzi van), a ravasz házmesterek aljas furmányain sem
látott át (egyikük rendre vele mosatta fel az egész
lépcsőházat, ami pedig az ő dolga lett volna, így Ilonka a saját
gazdáit ellátni már nem tudta), ráadásul a szabadnapjain a
Lizsében kóborolva mindig más bakával bújt el a bokrosban,
mert hogy szegénynek igen szerelmes volt a természete. így
került végül – hisz enni, inni, lakni, öltözködni csak kell! – a
Bérkocsis utca egyik bordélyába, hol örömlányként jobban
megbecsülték, mint parasztnak falun, vagy cselédnek Pesten.
– Asztán gyött az úr – mondta fátyolos szemekkel. – A
Frici. Szép ember, amollan fess katonaféle, tele pízzel.
Jányokat akart valami kanmuriba, és a mádám engemet is
hozzácsapott a kompániához, mentünk hát mulattatni a
tiszturakat. Ez a Frici asztán, mikor meglátott engemet, előbb
fehér lett, mint a mosott juhkabát, osztán meg veres, mint
vihar előtt az ég alja, és mindjárt kezdte, hogy hozzám nem
nyúlhat senki, mer’ magával visz, örökbe kellek neki.
– Mondta, hogy mire? – kérdezte Emma.
– Nem kell asztat mondani, mer’ a kupoldában minden
jány tuggya, mit akar tűle a férfiember – legyintett Ilonka,
kezével a lába közé markolva. – Észtet, ni, semmi többet! így
megy ez odalenn, a suba hátán, meg idefenn, a selyemágyban
is.
Ezután Csépi Ilonka a maga egyszerű nyelvén elregélte,
hogy a Frici (azaz Fridrich Motta) valami csudaszép lakásba
vitte őt, amiről azt mondta, eztán egyedül lakhatik benne,
majd néhány nap elteltével felvitte hozzá az édesapját is, aki
igen örült a „váratlan szerzemény” kinézetének, ám
hozzányúlni egyetlen ujjal sem akart.
– Jó dógom vót – emlékezett a lány. – Kaptam fájintos
ruhákat, saját cselédet, és annyi enni- meg innivalót, hogy
majd kiszakadt a spájz ódala. Cserébe csak annyit kértek,
hogy legyek mindég engedelmes, tanújjak meg úri módra
enni, járni, de beszélni, asztat ne. „Te vagy néma!” Észtet
mondta mindég a Frici, aki igen furán, amúgy németesen
facsarta a magyar szót, de azér’ értettem ötét. „Te süket lenni,
mint ágyú und teljes szótalan, mer’ ha egyszer is pofáz
másoknak előtt...”.
Csépi Ilonka ekkor sírta el magát először. Kiderült, hogy
aranykalickában töltött hónapjai során rengeteg verést
kapott, ha valamit elügyetlenkedett. Olykor maga Fridrich,
legtöbbször azonban az a nő ütötte, rúgta, akit cselédként
vettek fel mellé, ám sokkal inkább a börtönőre és nevelője
volt. A lány bevallotta, hogy szökni sohasem próbált, mert
biztos volt benne, hogy úgyis elkapnák. Inkább rákapott az
italra. Édes likőr, habzó pezsgő bőven állt a rendelkezésére,
főleg miután Mottáék rájöttek, hogy spiccesen sokkal
engedelmesebb, sőt, még tanulékonyabb is.
– Hát az a matróna? – kérdezte Mück Mári, aki ekkor már
szinte testvéri szeretetet érzett Csépi Ilonka iránt. – Ő hová
lett? Miért nincs most veled?
– Herr Motta asztat mondta, hogy a szállodába nem kell,
mer’ itt maga fog fölöttem strázsálni.
Csépi Ilonkát végül Gréta felügyelete alatt hagyták, hisz
annyira azért mégsem bíztak benne, hogy szabadon
kóricálhasson, ráadásul tanúként is számítottak rá a Mottáék
elleni pörben. Emma a hintóban ülve tekintetét a két férfin
nyugtatta. Az ifjabb Motta pengebajszával, kék szemével, szép
ívű orrával, vaskos ajkával és kékre beretvált, kerek állával
igazi szívtiprója lehet a báltermeknek. Keze – amivel Ilonkát
oly sokszor megverte – gondosan manikűrözve, körmei
kerekre nyírva, fényesre olajozva. Az oráviai egyenruha úgy
állt rajta, mintha egyenest beleszületett volna, csupán a
lakksildes csákója biccent kissé félre.
 A felszalagozott kocsi oly hirtelen kanyarodott le a Thököly
útról, hogy utasai mind kissé oldalra dőltek.
– Nur vorsichtig, kleines Fräulein mit dieser Pistole!272 –
szólalt meg az ifjabb Motta, egyenest a Márika kezében
himbálózó pisztolyra meredve.
– Mit vartyog ez itt? – kérdezte a kislány, mivel németül
csak annyit értett, amennyit a Tabánban élő sváb kofáktól
ellesett.
– Félti a tyúkszaros életit – segítette ki Fecska, akire
viszont úgy ragadtak az idegen szavak, mint konfliskerékre a
tavaszi sár.
– Azt jól is teszi – vigyorodott el Márika, feljebb emelve
apró pisztolyát.
Emma kinézett az ablakon. Nem ismerte Pestet, így
fogalma sem volt, merre járnak, de annyit meg tudott
állapítani, hogy errefelé a lakóházakat raktárak, ipari
épületek és istállónak látszó hodályok váltották fel, a kocsik
és járókelők pedig szinte teljesen eltűntek.
– Hová megyünk? – kérdezte, mire Motta derűs mosollyal,
talányosán válaszolt.
– Egyenest a víz alá, kedves Fräulein. Ám előbb még akad
némi dolgunk.
– Miféle?
– Gondoskodunk róla, hogy ha netán követne minket
valaki, mondjuk a maga pimasz bárója, akkor ne tehesse
tovább.
Emma nyelvén már ott volt a következő kérdés, ám ekkor
Csurár Fecska szabad kezével a bal oldali ablak felé intett.

272
No, no, kisnaccsád, csak óvatosan azzal a mordállyal!
 – Az ottan a Százház, emerre pedig – most jobbfelé
mutatott – a Keleti indóház, a czinkotai állomás épületei,
azokon túl meg a Lóvásár tér találtatik.
A hintó ismét éles kanyart vett, és letérve a Verseny
utcáról, ütött-kopott raktárházak között haladt tovább. Erre
már szinte senki nem járt, leszámítva néhány vasúti dolgozót,
akik csodálkozva néztek a parádés kocsi után. Hamarost
feltűntek a Keleti pályaudvar sínei. A mellékvágányokon
tehervagonok végtelennek tetsző sora állt, a távolban épp
kifutott a miskolci személyvonat, míg az indóháznál gőzt
sistergő, fekete füstöt eregető mozdony csatlakozott néhány
pőrekocsihoz. A hintó két fehérre meszelt raktár közé
furakodott be, majd megállt a szűk, sáros udvaron. A
kocsiszekrény megingott, amint a hajtó leugrott a bakról és az
ablakhoz lépett.
– Megjöttünk, naccságos úr – kiáltotta vidáman. –
Átszállás.
Emma kérdőn nézett Herr Mottára.
– Kocsit váltunk – mondta a férfi. – Aztán hamarost már
ott is vagyunk.
– A víz alatt?
– Ott ám – a gyáros kérdőn pillantott a kilincs felé. –
Megengedi?
– Csak nagyon lassan és óvatosan – felelte Emma.
– Most mi van? – kérdezte Márika nyugtalanságtól sipító
hangon.
– Átülünk egy másik kocsiba, hogy a követőink, ha vannak,
elveszítsék a nyomunkat – magyarázta a német szót Emma. –
Legyetek résen, lányok. Ha valamelyikük gyanús mozdulatot
tesz...
– Annak piff-puff, oszt szer’usz világ – vetette fel az állát
Mück Mári, és mivel az ifjabb Motta tétován a kilincs felé
nyúlt, rögvest ráripakodott. – Hallod-e, te bájgúnár, a
szalámiszeletelő marad!
– Was? – értetlenkedett a férfi holtsápadtan. – Was is das
szá-lá-mi-szellő?
A kislány pisztolyával a kardra mutatott, mire Fridrich
Motta buzgón bólintott.
– Ah, ja, das Schwert273! – és már csatolta is le az övét.
A raktárakkal körülzárt, két végén nyitott udvaron
közönséges fiáker állt. A víg kedélyű hajtó épp a vastag
pokrócot hajtogatta össze, miközben a zabláját rágó, fejét
rázó lovacskához beszélt.
– Jól van már, na, hát ne haragudj annyira. Láthatod, itt
van a papa, nem hagytalak el, csak másfelé hívott a
kötelesség. Hogy azok? – pillantott a hintó ékes paripái felé.
– Hidd el nekem, Mancikám, ezer ilyenér’ se cserélnélek el.
Kicsit megfuttattam őket, ez igaz, de ennyi vót, jó’ccakát,
megin csakis a te gazdád vagyok.
Elsőként Herr Motta, majd Emma, azután az ifjú attasé,
végül pedig Fecska és Mári hagyta el a kocsit. A hófehér
menyasszonyi cipő peremig merült a hideg, hólatyakos sárba,
de a leány észre sem vette. Minden figyelmét a felemelt kézzel
botorkáló férfiak kötötték le, akik engedelmesen lépkedtek a
három fegyvercső előtt.
– Valami gond van, naccságos úr? – nézett rájuk
csodálkozva a kocsis.
– Ném lénni báj sémmi, fiám – szólt Herr Motta,
hangjában különös derűvel, mint aki nagyon élvezi a különös
helyzetet. – Éz lénni csák játék, nékéd nincsén mit félni.
A hajtó most először vágott komor képet, de aztán vállat
vont és felmászott a bakra. A fiákerbe elsőként Fridrich

273
szablya (német)
Motta, majd a két koszorúslány és a gyáros szállt fel. Mikor
végül Emma került volna sorra, a sínek irányából futó léptek
sárdagasztó cuppogása hangzott fel, és a következő
pillanatban két iszonyúan szurtos, beesett arcú kölyök rohant
be az udvarra. Meglátva a kocsikat és a hófehér ruhában
ácsorgó leányt, annyira megrémültek, hogy az egyikük
elesett, míg a másik nagyot kiáltva sarkon fordult, és
elrohant. Társa kalimpáló lábaival kétségbeesetten túrta a
csúszós sarat, míg végre neki is sikerült talpra szökkennie,
hogy aztán menekülésre fogja a dolgot. Rongyos ruhájából
széndarabok potyogtak ki, amiket bizonyára a czinkotai
állomás fűtőházánál lophatott.
– Mire vársz, Ciliké? – szólította régi, megszokott nevén a
barátnéját Fecska. – Gyere mán, míg ránk nem szakad a baj.
Az már rég ránk szakadt – gondolta Emma, és ahelyett,
hogy a fiákerhez ment volna, felvette az egyik széndarabot.
– Rögvest jövök – kiáltotta, majd a raktárépület azon
részéhez indult, ahová a rá várakozók nem láthattak el.
Revolverét jobbjából a baljába téve a fehér fal elé állt és alsó
ajkát rágva gondolkodott, majd a széndarabbal sebesen írni
kezdett.

Víz alá megyünk, ott keressen!

E.
Az üzenet egyszerre volt lényegre törő és teljességgel
értelmetlen, ám a leány bízott benne, hogy akinek szánta,
mégis képes lesz azt megfejteni.
 – Tán szükségre kellett menned? – fogadta Fecska
dühösen villogó szemmel.
– Nekem is kéne, de még sugorgatom – jegyezte meg
Márika.
– Most már semmi baj – mondta Emma, miközben
bepréselte magát az öt személy számára igencsak szűkös
fiákerbe. – Indulhatunk.
A bérkocsi kihajtott a raktárak közül, és a sínek mellett
futó úton haladt tovább. Jobb kézre a Keleti indóházba befutó
vágányok rozsdás pusztasága, azon túl a ruggyantagyár kies
telepe, balra pedig az Istvánmező, vagyis az új lóversenytér
ovális síkja látszott, amit kelet felől kerültek meg.
Amint meglátta a hatalmas, kerek, komor várbástyára
emlékeztető épületet, Emma máris tudta, miféle „víz alatti”
végcélról beszélt Herr Motta. A Stefánia út végén magasodó
tömzsi víztorony 274 boltíves lábakon állt, amiket hatalmas
támpillérek tartottak szilárdan. Az ablaktalan kőépítmény
úgy trónolt a hó borította semmi közepén, a maga kis
dombján, mint régi idők véreskezű rablólovagjainak
elfeledett vára, melyből mára csak ez az egy, ám annál
masszívabb bástya maradt meg. Körötte a kopasz fákon
varjak károgtak baljósán, a zöld rézkupolát hó takarta, és bár
nyaranta itt fordultak meg a Stefánián végigkocsikázó, nyitott
tetejű hintók, puha üléseiken ringatva a fodros napernyők
alatt kacagó hölgyeket, akiket fehér sportöltönyös úrlovasok
követtek poroszkálva, most teremtett lélek sem mutatkozott
sehol. Alig szálltak le azonban a konflisról és indultak a
víztorony felé, két férfi lépett ki a hatalmas boltívek alól.
– Megállni! – kiáltotta Emma, mire az elöl haladó Mottáék
éppúgy megtorpantak, miként a három mögöttük felsorakozó

274
Az 1880-ban épült 1000 köbméteres víztornyot 1950-ben lebontották.
lány is. A víztorony alól előbukkant férfiak közül az, amelyik
fekete felöltőt és klakk cilindert viselt, szintén megállt, és
sétabotját a lépcsőre koppintottá. Társa dühösen mordulva
követte példáját, miközben jobb kezét lassan a kabátzsebébe
dugta.
– Azannyakeservit, hisz ez a Hantás! – szűrte fogai közt a
döbbent szitkot Mück Mári, ám a kislány szavait senki nem
hallotta, vagy legalábbis nem figyelt rá, mivel a következő
pillanatban már a klakk cilinderes kiáltása szállt feléjük.
– Valami gond van, uram?
– Semmi olyan, drága barátom, amit hamarost meg ne
oldhatnánk – felelte Herr Motta. – Amint látja, vendégeink
vannak.
– Igen, uram, látom – bólintott feltóduló slejmtől
gurgulázó hangon Matolcsy Kamill. – Mit kíván excellenciád,
mit tegyünk?
– Jelenleg nemigen van választásunk – biccentett hátra
Herr Motta. – A hölgyek rendkívül elszántak és harciasak.
Úgy vélem, drága barátom, az lesz a legjobb, ha belátjuk,
hogy veszítettünk, és tesszük, amit Hangay kisasszony kér.
– Ahogy parancsolja, excellenciád – hajtott fejet Matolcsy,
majd kérdőn a három lányra nézett. Emma előre sejtette,
hogy a húgát őrzi valaki. Sőt, szinte biztosra vette, hogy ez a
személy nem lehet más, csakis Bissingen gróf egykori titkára,
aki már oly régóta szeretné őt eltenni láb alól. Lélekben rég
felkészült a találkozásra, elhatározva, hogy ha valóban
bekövetkezik, minden teketória nélkül lelövi a gyilkos
gazembert. Ölni azonban annak, aki érző lélekkel bír, cseppet
sem oly könnyű, mint az a filléres kalandregényekben áll. így
aztán Emma hosszan fürkészte Matolcsy püffedt arcát, míg
végre döntésre jutott.
 – Herr Motta és én felmegyünk a víztoronyba a húgomért,
mert gondolom, ott tartják őt fogva – mondta, közvetlenül a
férfi mögé lépve. – Ám előtte a kocsis meg az a fickó ott, aki a
zsebében kotorász, pedig ez jelenleg igen káros lehet az
egészségére... Szóval ők ketten megkötözik Matolcsy és az
attasé kezét. Gyerünk, uraim, mozogjanak!
Herr Motta biccentett, a volt titkár pedig teátrumba illő
mozdulattal a lépcső melletti vastag hóba ejtette ezüstfejű
sétabotját. A tagbaszakadt fickó – aki immár nem kotorászott
a zsebében – zord képpel a fiákerhez ballagott, és a holtra
rémült hajtótól átvette az ülés alatti ládában tartott kötelet,
mely minden bérkocsi alapvető tartozéka.
– Én, kérem alásan, nem erre szerződtem – motyogta
közben fogvacogva a már cseppet sem víg kedélyűpergős275.
– Nekem csak annyit tetszettek mondani, hogy az ifjú párt
el kell menekíteni a firkászok szeme elől, ami ugyebár nekem
hazafias kötelességem, ezért nem is kérdeztem, minek az a
faramuci cserebere a kocsikkal, és persze jó pénzt is
tetszettek ígérni, de én most aszondom, hogy nem erre szer...
– Kuss legyen! – mordult rá a tagbaszakadt, kinek csak az
öltözetére kellett nézni, hogy bárki sejthesse,
hóhemvagánnyal, avagy kültelki csavargóval van dolga. – Te
béklyózd az ifiurat, én majd intézem a másikat.
– Térdre! – adta ki következő parancsát Emma, miután a
férfiak végeztek. – Akinek szabad a keze, az kulcsolja a
tarkójára, és ha bárki mozdul...
– Ide bízzad, Cili – szólt szikrázó szemmel Csurár Fecska.
– Próbáljon csak meg hepciáskodni valamelyik, olyan likat
ütök a koponyájába, hogy azt még a Buffalo Bill 276 is
megirigyelné.

275
kocsis (korabeli tolvajszleng)
 – Herr Motta! – szólt ekkor Emma, fegyverének csövét a
gyáros vesetájékának nyomva. – Azt hiszem, itt az idő
lerendeznünk a mi kis üzletünket.
– Üzlet? – kérdezte csodálkozva a férfi. – Hát én is kapok
valamit?
– Az életét, uram – felelt a leány. – Ami ebben a
pillanatban csupán egyetlen foszladozó cérnaszálon függ.
A gigantikus méretű víztorony hat óriási kőlábon állt, és
bár a felső emeletén boltíves ablakkeretek futottak körbe,
azok mind be voltak falazva, így az épületbe szemernyi
természetes fény sem juthatott. Herr Motta óvatos léptekkel
ment fel a dombra, majd tűnt el a kerek építmény alatt.
Középen vasból készült csigalépcső fúrta be magát a
víztorony aljába, egy ölnyi vastag, sárgaréz szegecsekkel
megerősített, fentről érkező és végül a betontalapzatban
eltűnő acélcső körül kerengve. A gyönyörű cirádákkal
díszített korlát aljára valaki egy viharlámpást akasztott, ami
bátortalanul világította meg a környéket.
– Van odafönn valaki? – kérdezte Emma, gyanakvón
szemlélve a fejük fölött nyíló vasajtót.
– Biztosíthatom, hogy csakis az ön húga – válaszolt Herr
Motta. – Amennyiben kívánja, erre úri becsületszavamat
adom.
– Senki nem adhat olyasmit, ami nincs a birtokában –
mondta a leány, majd revolverével megtaszítva a férfit, maga
is elindult felfelé a csigalépcsőn.
Azt, hogy a következő két percben mi és miért történt, ma
már képtelenség pontosan felidézni. Annyi tudható, hogy
Hangay Emma az oráviai gyárost követve belépett az alacsony

276
William Frederick “Buffalo Bill” Cody (1846-1917) amerikai katona,
bölényvadász és mutatványos, aki 1867-68 között 4800 bölényt ölt meg.
vasajtón, mely a víztorony belső részeibe vezetett. Feje fölött
a gyér lámpafényben befelé lejtő plafont látott, ami valójában
az 1000 köbméteres acéltartály alja volt. A víz, amit a kerület
lakóházainak kiszolgálására tároltak, a hidegben olykor meg-
megkottyant, a csövekben áramolva néha légbuborékokat
hajtott magával, és ilyenkor sejtelmes kondulások, éteri
sóhajok és szusszanások szálltak végig a tömzsi épületen. A
tartály alatti szint valójában négy nagyobb, bár nyomasztóan
alacsony helyiség volt, mely a központi töltő-ürítő csöveket
körülvéve helyezkedett el.
– Jöjjön, kérem! – szólt Motta, kinek hangja a pucér
téglafalak között visszhangot vert. – A húga a legutolsó
szobában van, ahová csak a többin keresztül juthatunk el.
Emma látta, amint a gyáros váratlan fürgeséggel indul a
következő ajtó felé. Szoknyáját, mely immár cseppet sem volt
makulátlan, felkapva sietett utána, nehogy szem elől tévessze,
ám amint lábát a küszöbre tette, odalentről két éles
csattanást, majd éles sikolyt hallott. Szólni akart Mottának,
aki immár a harmadik terem ajtajában állt, hogy várjon, ám
ekkor iszonyú ütés érte a kezét, és revolvere a betonpadlóra
hullt.
– Kapd el! – üvöltött Motta.
– Ne hagyd futni! – kiáltott a víztornyon kívül Matolcsy is.
Emma sarkon fordult, és veszni hagyva fegyverét, amiért a
második terem közepéig kellett volna mennie, inkább vissza,
a vasajtó felé iramodott. A kéz, ami utánanyúlt és a hajába
markolt, oly durván rántotta hátra, hogy beleroppant a
nyakcsigolyája.
– Nicsak, fürge madárka – szuszogta valaki a fülébe,
miközben acélos kar nyalábolta át a testét. – Millen puhácska
a szentem.
 A vasajtó hirtelen kitárult, és rajta Matolcsy lépett be. Az
egykori titkár verejtékes arccal, zihálva állt a csigalépcső
legfelső fokán, karjában tartva az ájult Fecskát, akit a
következő pillanatban úgy dobott le a padlóra, mintha csak
egy zsák krumpli volna.
– Ez megvan – hörögte a férfi, aki valahol elhagyta klakk
cilinderét, a sétabotja viszont, melynek előpattintott kettős
acélhegyéről valami sötét anyag csöpögött, ismét a kezében
volt. – A kocsis el akart pucolni, de megállítottam.
– Hát a harmadik nő? – kérdezte Herr Motta már-már
unottan, miközben a másik helyiségből visszatérve Emma
revolverét nézegette.
– Elszaladt, de Hantás a nyomában van – felelt Matolcsy,
utat engedve a gyáros fiának, aki hányingerrel küzdve botlott
be az ajtón, és nyomban a sarokba is rohant, hogy ott adja ki
magából vonagló gyomra csekély tartalmát.
– Ezt igazán elintézhetted volna odakinn – mordult rá az
apja, majd elfordulva tőle így kiáltott: – Hé, maga ottán!
Hogy is hívják?
– Pronyó, főméltóságú uram, szógálattjára – csikorgott
német szavakat a fickó, aki egyik kezével a még mindig küzdő
Emma száját fogta be, míg a másikkal magához szorította a
lányt.
– Já, Ponyó, igen! Vigye ezt nőt a...
Herr Motta nem fejezhette be parancsát, mivel ekkor a
vaslépcső tetején Hantás Laji jelent meg, kezében tartva
bicskáját.
– Utolértem a jányt – mondta rekedten. – Nagyon
sivalkodott. Muszáj vót...
Szava elakadt, és reszkető, véres ujjai közül kihullott a kés.
 31
A leszámolás

Pest, 1901. január 26.

Vaskos, komor, hópelyhektől terhes felhődunyha

nehezedett a székesfővárosra, sokkal korábbra hozva az esti
sötétséget, mint az ildomos.
– Kocsit váltottak – állapította meg Gelencsér II. József,
majd haragosan hozzátette: – Ezeket a szegény párákat meg
itten hagyták ebben a cudar hidegben.
Jó fél órába telt, mire Ambrózy báró és az őrmester
átkutatta a Verseny utca környékét, és végre rálelt a vasúti
raktárak között veszteglő szalagos hintóra. Bármilyen
alaposak is voltak, valószínűleg még ennyi idő sem lett volna
elég a sikerre, ha meg nem hallják a fogvacogtató hideg miatt
fel- felnyerítő paripákat.
 – Hát ember az ilyen? – dühöngött Gelencsér, miközben
pokrócot terített a lovakra. – Használja, aztán meg sorsára
hagyja a gyámoltalan állatot.
Ambrózy báró oda sem figyelve bólintott. Sétapálcáját
lóbálva járt körbe a sáros udvaron, egyre csak a ragacsos talaj
őrizte cipő- és keréknyomokat tanulmányozva.
– Itt állt a másik kocsi – kiáltotta. – Közönséges konflis,
amit túlterheltek. A ló sokáig várt egy helyben, patájával
felkaparva a földet. Végül hat ember jött. Három férfi, három
nő, igen. A nők félkörben álltak, egymást támogatták, míg a
férfiak lépte tétova, bizonytalan volt, mint akik parancsra
cselekszenek. Azután... A báró, mit sem törődve azzal, hogy
összekoszolja magát, fél térdre ereszkedett.
– Két gyerek jött rohanvást – mondta. – Széntolvajok
lehettek a közeli Százház szegényei közül. Amit láttak,
megrémítette őket, hát menekülőre fogták, és az egyikük még
a zsákmányát is széjjel szórta. Itt van egy, kettő... Amott még
fél tucat széndarab, de ez a gödröcske... Ide is esett egy, de
valaki felvette. Női cipő. Fogta a szenet és...
Ambrózy báró sietős léptekkel ment, szinte futott a hintó
mögé. A falon feketéllő írást már távolról elolvasta, alatta
pedig a hiányzó széndarabot is meglelte.
– Víz alá megyünk, ott keressen, E – ismételte halk
szavakkal az üzenetet, majd kirontva a kocsi mögül
Gelencsérre kiáltott. – Tud itt a közelben vizet, őrmester?
– Tán megszomjazott a méltóságos úr? Mert ha igen, hát
akad nálam a kocsin jobb is, mint a víz. Persze tudom, hogy
szolgálatban tilos, de...
– Víz, barátom, én vizet keresek – vágott az őrmester
szavába a báró. – Vizet, ami alá be lehet menni.
– Bémenni? – ámult Gelencsér II. József. – Alá? Oszt
mégis hogyan?
 – Alagúttal, merülő szerkezettel, vagy... – Ambrózy báró
dühösen csapott egyet a sétapálcájával, újabb sárcseppeket
permetezve saját nadrágjára. – Nem tudom, de nekünk is víz
alá kell jutnunk.
– Hát – törte fejét az őrmester – a legközelebbi
nagyobbacska víz ide a városligeti tó, de az most be van
fagyva. Minden este lámpionok világítanak körötte, sül a
kolbász, fő az illatos teavíz, a tó hátán meg a szép zenére
százával korcsoláznak a hátsójukat kék-zöld foltoktól sem
féltő víg urak és kisasszonyok.
– Városliget? – töprengett Ambrózy báró. – Nem, az túl
zajos, népes, szem előtt való, semhogy rejtekhelynek jó
legyen. Kell itt lennie a közelben más víznek is.
– Miért éppeg a közelben? – kérdezte az őrmester. –
Könnyen lehet, hogy a váltott kocsi azért kellett nekik, mert
messzire akartak futni.
– Egylovas konflis erre nem alkalmas – csóválta a fejét
Ambrózy báró. – Motta valahol itt, a közelben rendezte be a
búvhelyét, méghozzá valami víz alatt.
– Pedig errefelé nincsen semmilyen víz, nagyságos úr,
hacsak a lóversenyteret átszelő kicsiny patakocskát nem
számítjuk. Ráadásul az nem is igazi patak, hisz nyaranta,
mikor a díjugratáshoz akadálynak használják, gyakorta a
víztoronyból kell kipótolni, annyira száraz neki a med... Most
meg hová rohan, nagyságos úr?
– Kocsira, őrmester, gyorsan! – kiáltott hátra Ambrózy
báró, akkora lendülettel rántva fel a rendőrségi konflis
ajtaját, hogy a rézkilincs majdnem a kezében maradt. –
Tudom már, hogyan jutunk a víz alá!
 Mikor a hóhemvagány, akit Matolcsy korábban a
spitznevén Pronyónak hívott, késsel a kezében lépett be a
kamrába, elhatároztam, ha közelebb jön, úgy rúgom
gyomron, hogy menten kiszáll belőle a lélek. A kőfalakból
áradó hideg azonban annyira átjárta a testemet, hogy bár az
elszánás megvolt, a lábaim nem engedelmeskedtek.
– Gyere csak, galambocskám – hajolt fölém a förtelmes
alak, kinek testéből a mosdatlanság keserű bűze áradt. – Itt
az ideje, hogy kicsinység megmutogasd magad.
Az éles penge épp csak érintette a karjaimat felfelé húzó
kötelet, az máris elpattant, és én a kíntól, ami órák óta
kifacsart vállaimba hasított, felsikoltottam.
– No, no, csak csendesen – szólt rám a hóhemvagány,
hatalmas mancsával a torkomra markolva, hogy aztán az
arcomat maga felé fordítsa. – Még a végén aztat gondolhatják
odakinn, hogy mi ketten cicázunk idebenn.
Röhögött, mire felfordult a gyomrom, de képtelen voltam
kitépni magam a kezei közül. Ő talpra rántott, és miután a
bokámat fogva tartó kötelet elvágta, az alacsony ajtó felé
taszigált.
– Ejnye, te külvárosi vadállat, hát szabad így bánni egy úri
kisasszonnyal? – hallottam meg Matolcsy hangját. –
Különösen, mikor ily felemelő pillanatoknak lehetünk
szemtanúi?
A koromsötét kamrában töltött órák után, bár a
helyiségben, ahová Pronyó belökött, csak egyetlen
petróleumlámpa égett, e csekély fénytől is egészen
elvakultam. Szemem könnybe lábadt, zavartan pislogtam, a
kötéltől viszont, ami még mindig szoros gúzsban tartotta a
csuklómat, alig bírtam megtörölni az arcomat.
 Ekkor hallottam meg a nevemet.
– Mili – mondta valaki. – Milikém!
Hirtelen ezernyi illat, szín és érzés rohant meg.
Napfényben fürdő gyermekszoba... Ódon könyvek gerincének
halk, titkokat sejtető roppanása... Kacagás az Erzsébet
ligetben nyáron, a vén hársfák alatt, hol a pázsit puha... Vagy
ugyanott télen, a befagyott tó partján egy pádon ülve, és arra
várva, hogy végre bekösse valaki első korcsolyacipőmet, amit
karácsonyra a nővéremtől kaptam...
– Emma! – szakadt ki belőlem a kiáltás, szertekergetve az
édes emlékképeket.
Könnyeimen keresztül csak annyit láttam, hogy valaki
hozzám szalad, és aztán szorosan, mégis puhán, óvón, forró
szeretettel magához ölel.
– Húgocskám, hát megvagy végre – hallottam Emma
hangját. Rögvest akartam is mondani neki, hogy „nem én
voltam elveszve négy esztendőn át, hanem te”, ám szavak
helyett csak zokogás tört fel belőlem.
– Hát nem megható ez, excellenciás uram? – Matolcsy
hangja úgy karistolt, nyiszorgott, sikított bele a pillanatba,
mint a tányéron megcsúszó, ügyetlen villa. A sírás oly
gyorsan apadt el bennem, miként víz a kádból, ha kihúzzák a
dugót. Emma még a csuklómra feszülő kötelet bogozta
remegő ujjakkal, mikor én már a terem bejárata előtt
sorakozó férfiakra néztem. Matolcsy mellett az öreg Motta,
mögöttük viaszszín ábrázatával pedig annak díszegyenruhás
fia állt, akit a Vasárnapi Újság fotográfiájának hála nyomban
felismertem.
 – Hogy a snejderf'írek 277 gráholnák meg 278 az aszott
szíveteket, ti átokverte bekaj hóchstaplerek279! – kiáltottam
feléjük dühtől fuldokolva.
– Akárki hazudta is, nem fácán ez – intett felém Pronyó
gyanakvó képpel –, hisz éppeg úgy káricsál, mint egy igazi
jasszkáli!
– Karmolni még annál is jobban tudok! – visítottam, és
kibontakozva Emma öleléséből mind a tíz körmömmel azon
voltam, hogy tudományomat be is bizonyítsam, ám ekkor
szemem a sarokban heverő rongykupacra tévedt.
– Fecska! – kiáltottam, és félrelökve utamból a
hóhemvagányt, a cigány lányhoz szaladtam. – Hé, Fecska,
hallod, élsz-e még?
– Nahát, a kicsi Keszkenő – rebegte szegény. – Te meg
hogy kerülsz ide?
Tétova tekintetén látszott, hogy nincs teljesen magánál.
Homlokán véres seb virított, mely körül gyorsan sötétülő
duzzanat jelezte, hogy valami súlyos, tompa tárggyal
verhették fejbe.
– Ez még él? – kérdezte hökkenten Herr Motta.
– Azt hittem, jó lehet még valamire – rebbent
bocsánatkérőn Matolcsy hangja.
– Akkor hát tévedett – sziszegte a gyáros. – Intézkedjék!
– Hé, maga! – kiáltott az extitkár a lócán ülő, görnyedt
hátú, jasszruhás férfira, aki egyre csak saját vérmocskos kezét
nézte. – Hantás, magát meg mi lelte? Vigye ki innét ezt a

277
„vágók” – 1880 körül a Vörösmarty téri Gerbeaud és a hozzá csatlakozó épületek
tömbjét hívták így. (a német Schneider ‘vágó’ + Viereck ‘négyes sarok’ szavakból) A ma
is meglévő bérpaloták akkori tulajdonosai ugyanis mesterségükből kifolyólag (sebész,
hentes, szabó, bank) mind „vágtak”.
278
megszúr (korabeli tolvajszleng)
279
gyilkos úri szélhámos (korabeli tolvajszleng)
rimát, és vágja el a torkát, miként a másiknak! Gyerünk, mire
vár?!
– Elég lesz mára egy halálos bűn, nagyságos úr – mondta
csöndesen a férfi és nem mozdult.
– Ezért még számolunk, gazember – üvöltött Matolcsy.
– Majd később – szólt a gyáros. – Előbb rendeznünk kell
legfontosabb ügyeinket.
– Ahogy mondja, uram – pillantott rá Emma, aki az
asztalról korsónyi vizet vett magához, és mellém térdelve épp
tépést hasított alsószoknyája finom szövetéből, hogy lemossa
Fecska arcát. – Úgy vélem, valóban itt az ideje, hogy színt
valljon.
Herr Mottát szemmel láthatóan szórakoztatta összevert,
agyonfagyott, kelepcébe esett hölgykoszorúnk látványa.
Hüvelykujját szivarzsebébe akasztva a terem közepére sétált,
és a Matolcsy által felkínált székre ülve, fanyar mosollyal
szemlélt minket.
– Kisasszony, tudja ön, hogy ma megfogta az Isten lábát? –
kérdezte végül.
– Igazán? – A nővérem fel sem nézett, inkább Fecska véres
homlokát törölgette finom, gyakorlott mozdulatokkal. – Az
ön fia hitvesének lenni ekkora szerencse volna?
– Úgy bizony! – harsogta Motta. – Hisz ez a házasság
Orávia trónját adja önnek.
A mágnás biztosra vette, hogy eme kijelentése őszinte
döbbenettel fogja eltölteni a nővéremet, ám tévedett. Emma
továbbra is Fecskára összpontosította teljes figyelmét,
miközben közönyös, mi több, kissé gunyoros hangon felelt.
– A dolog, tiszteletre mákszemnyit sem méltó uram, úgy
áll, hogy a házasság, amiről ön beszél, legfeljebb a kertvégi
fabódéban rejtező trónra juttathat el bárkit is. Tudom, miben
mesterkedik évek óta. Tisztában vagyok vele, miért
raboltatott el négy esztendővel ezelőtt, és mi okból üldöz
azóta is, sorra gyilkoltatva meg azokat, akik az útjában állnak.
Maga a fiának, ennek a díszgúnyába öltöztetett, élveteg és
ostoba haszonlesőnek akarta megszerezni a trónt általam,
csakhogy alaposan melléfogott. A hasonmás, akit helyettem
az oltár elé, később pedig Orávia trónjára szánt, immár a
rendőrségi cellában fogalmazza őszinte vallomását, én
pedig...
Emma óvatosan körbetekerte a lázálmában halkan
motyogó Fecska fejét, én pedig segítettem neki megkötni a
rögtönzött sebpólya masniját. Mikor végeztünk, a nővérem
felállt, a korsóból vizet löttyintett alvadt vértől maszatos
ujjaira, majd szoknyájába törölve kezét Herr Motta szemébe
nézett és befejezte imént félbeszakadt mondandóját.
– Én pedig soha, semmilyen körülmények között nem
fogom atyám, a király előtt eljátszani, hogy önként és
boldogan mentem hozzá az ön fiához, sőt, az első adandó
alkalommal leleplezem a cselszövéseit.
Arra számítottam – és a teremben ezzel nem voltam
egyedül, hisz Pronyó óvakodva hátrébb lépett –, hogy
nővérem szavaira Herr Motta majd irtózatos dühkitöréssel
reagál. A mágnás tésztaképén azonban derűs mosoly terült
szét, szemében játékos fény csillant, ujjai pedig vaskos szivart
húztak elő belső zsebéből.
– Tüzet! – mondta, mire Matolcsy a petróleumlámpáért
nyúlt, és miután annak lángja izzó parazsat varázsolt a szivar
végére, visszatette azt az asztalra.
– Mivel még nem volt alkalma megismerni újsütetű
férjurát – szólalt meg néhány kéjes pöffentés után Herr
Motta –, mesélek róla magácskának valami érdekeset. A fiam
ostoba. Ez igaz. Csakis a szoknyavadászat, az ital és a
szerencsejáték érdekli, ezt sem tagadom. Van azonban még
egy szenvedélye: a mérgek! Úgy bizony! Az én egyszem
elkanászodott gyermekem bejárta a fél világot, kipróbálva az
összes nőt, szeszt és kártyakaszinót, ami csak szembejött vele,
és közben mindenhol egzotikus mérgek után kutatott. A
legtöbb persze így vagy úgy, de rendkívül unalmas kotyvalék,
hisz nem tud mást, mint megölni azt, akinek a szervezetébe
jut. Ám Londonban, ahol a világ legsötétebb ópiumbarlangjai
találhatóak, az én drágalátos egyszülöttem rátalált a mérgek
Szent Gráljára. Ez a színtelen, szagtalan, vacak kis lötty
túladagolva éppúgy megöli áldozatát, mint a cián, vagy a
kuráre, de... És itt jön a mese lényege! Nagy adagban a kínos
halál beállta előtt ellenállhatatlan igazmondási rohamot vált
ki a páciensből, ám lassan, hetek alatt porciózva nem öl,
viszont tökéletesen engedelmes bábbá teszi azt, akit kezelnek
vele. Előbbi hatását egyébként a maga barátnéja, az a tabáni
rüfke... Hogy is hívták?
– Anna – hajolt előre Matolcsy. – Ha jól emlékszem Blau
Anna volt a neve.
– Áh, igen, a kicsi Anna – bólintott mosolyogva a gyáros. –
Szóval ő is megtapasztalhatta, milyen az, ha eme csodaszer
hatására az ember, bár esze ágában sincs, mégis minden
kérdésre kénytelen őszinte választ adni. Mondja, Matolcsy,
hisz maga adta be neki és végig mellette volt: sokat
szenvedett a lány?
– Kevesebbet, mint amennyire számítottam – felelt az
egykori titkár, miközben ujjaival elgondolkodva a
pofaszakállában matatott. – Azért adtam be neki a szert, hogy
elárulja, hol bujkál Hangay kisasszony, ám nem tudott
semmit, hát végeztem vele.
– Maga aljas himpellér, ezért most... – Emma, mivel más
fegyvert nem talált, az ajtó mellett álló sámli után nyúlt, ám
mielőtt felemelhette volna azt, sáros cipő csattant a rozzant
ülőke tetején.
– Brávó, brávó, brávó! – harsant Ambrózy báró hangja a
bejáratban. – Herr Motta, ön épp most vallotta be
bűnrészességét egy gyilkosságban, amiért az oráviai
törvények szerint várbörtön, vagy... tekintettel magas
rangjára... golyó általi halál jár!

Dermedt csend szállt a helyiségre, mely legalább fél percig

tartott. Eközben én Emma és a báró alkotta különös élőképet
néztem. A nővérem továbbra is előrehajolva, erősen markolta
a sámli lábát, amit azonban Richárd lába leszorítva tartott. A
hideg levegőben mindenki szájából, orrából fehér
párapamacsként szállt a kilehelt lélegzet, fölöttünk pedig
olykor gurgulázó visszhangok keltek, ahogy az 1000
köbméteres acéltartályban a keringetőcsövekből származó
légbuborékok egymást kergették.
– Oh, mein Gott! 280 – sóhajtott fel Herr Motta, kéklő
füstfelhőt pöffentve ki szivarjából. – Micsoda bosszantó egy
alak maga, báró úr!
– Valóban? – mosolygott rá Ambrózy báró. – Eszerint jól
teszem a dolgom.
– Ami pontosan mi is akarna lenni?
– Jelenleg csupán annyi, hogy önt és bűntársait rács mögé
juttatom.
– Azt mondja, csupán?! – Herr Motta hangos nevetése
rekedten keringett körbe a helyiségben. – Hallja ezt,

280
Oh Istenem! (német)
Matolcsy? A báró úr csekélységnek tartja a mi börtönbe
juttatásunkat.
Bissingen gróf egykori titkára nem felelt. Idegesen nézte
Ambrózy bárót, húsos orrcimpái olykor meg-megrándultak,
keze pedig lassan a felöltője alá csúszott.
– Megölette Annát – suttogta elcsukló hangon Emma. – És
a kicsi Márikát is!
Richárdnak, aki immár nem mosolygott, ezt hallva az
arcizma sem rándult. Lábát továbbra is a sámlin tartva
sétapálcáját az ajtó keretének támasztotta, majd előrehajolt
és lassú, óvatos mozdulatokkal szinte lesimogatta Emma
ujjait az ülőkéről.
– Nyugalom – mondta csendes, már-már delejes hangon.
– Nem lesz semmi baj.
A nővéremből hirtelen minden erő kiszaladt. Előbb térdre
rogyott, majd a kőpadlóra ült és hátát a téglafalnak vetve,
lábát felhúzva, fejét karjára fektetve keserves sírásba kezdett.
Fecska fejét, amit addig az ölemben tartottam, lassan
leengedtem a rongyhalomra, amit a fal tövén találtam, és
Emmához kúszva átöleltem őt. Megérezve jelenlétemet a
nővérem oly hevesen ölelt át, hogy majd beleroppant a
vállam, és csak sírt, zokogott tovább, minden könnycseppel
az én haragomat táplálva.
– Milyen szomorú ez – csóválta fejét álságos szánakozással
Herr Motta. – Most nézze meg, báró úr, mit művelt!
– Hogy én? – csodálkozott Richárd, cseppet sem kevésbé
hamisan.
– Bizony, kedvesem, ezért a sok bánatért csakis maga a
felelős – bólogatott a gyáros. – Ha nem üti bele az orrát a
dolgaimba...
– Akkor Emma kisasszony már rég halott.
 – Úgy van! – értett egyet a mágnás. – A halottak pedig
sosem könnyeznek, ugyebár. Most viszont még több bánatot
vagyok kénytelen okozni a hölgyeknek, tekintve, hogy mielőtt
velük együtt távozom, magát is meg kell öletnem.
Matolcsy nyomban revolvert rántott és Ambrózy báróra
fogta azt, aki viszont a fenyegetéssel szemernyit sem törődve
zsebkendőt húzott elő, és leporolta vele a sámlit.
– Megengedi excellenciád? – pillantott a gyárosra,
jelezvén, hogy szeretne leülni.
Herr Motta hatalmasra tátott szájjal, hátravetett fejjel
nevetett.
– Csuda egy pofa maga, báró úr – mondta. – Azt hittem, a
büszke magyarok mind állva akarnak meghalni, de ha ön
jobb szereti a kényelmet, hát parancsoljon!
Ambrózy báró köszönetképp biccentett, majd leült, és
hátát a falnak támasztva keresztbe tette a lábát.
– Amennyiben az imént jól vettem ki a szavaiból – szólalt
meg eztán oly kellemes társasági stílusban, mintha az
Országos Kaszinó szivartermében kvaterkázna –, ön magával
akarja vinni a hölgyeket.
– Ahogy mondja, báró úr – bólintott Herr Motta. – A bécsi
gyorshoz két saját vagont csatoltattam. Az egyik fényűző
kényelemmel berendezett szalon- és hálókocsi, míg a másik
sokkal szerényebb, a személyes poggyászaim számára
kialakított vagon, melyben egy nagy testű vadállatok
biztonságos szállítására alkalmas ketrec is található. Ez
utóbbi lesz a Hangay kisasszonyok lakhelye, míg oráviai
birtokaim egyikére nem érünk, ahol a kastély alatti
kazamaták tökéletesen biztonságos, örökre szóló
célállomásként várják őket.
– Nem tart az Osztrák-Magyar Monarchia vámosaitól?
 – Minden finánc lefizethető vagy megzsarolható –
biggyesztette le húsos ajkát Matolcsy. – Őexcellenciája
tisztában van vele, hogy amíg én a szolgálatában állok, nincs
akadály, ami gátolhatná tervei végrehajtásában.
– Értem, de... – Ambrózy báró aggodalmaskodó arcot
vágott, és ügyet sem véve a volt titkárról, továbbra is Herr
Mottához beszélt. – Attól tartok, őfelségét, II. Georgot nehéz
lesz meggyőzni arról, hogy a leánya önként ment férjhez az
ön fiához, ha a hölgyek ki sem mozdulhatnak a
kazamatákból.
– A királyról már gondoskodtam – legyintett szivarjával
hanyagul a gyáros, majd lesöpörte a térdére hullott szürke
hamut. – Ami pedig Hangay kisasszony... Akarom mondani,
frau Motta makacsságát illeti, a fiam injekciói épp annyira
engedelmes hitvessé teszik majd őt, amennyire a koronázás
idejére az feltétlenül szükséges. Ráadásként pedig e bájos
leányka – ekkor Herr Motta rám pillantott – sem véletlenül
lesz az útitársunk. Az új királynő, aki a jövőben sajnos
sokszor fog gyengélkedni, átengedve férjének az uralkodás
terhét, mindvégig tisztában lesz vele, hogy ha lázadozni mer,
a húgát rögvest szörnyű baleset éri.
– Ördögi terv – ismerte el Ambrózy báró. – Azt azonban
továbbra sem értem, mi szükség volt az ál Hangay Emmára.
Elvégre ön Oráviából hozta magával a ketreccel felszerelt
vagont, tehát előre tudta, hogy lesz kit elszállítania benne.
– Ezek szerint ön, a hírneves magánzó detektív még
mindig nem jött rá, hogy az esküvő csupán csapda volt? –
nevetett fel ismét halk, göcögő hangot hallatva Herr Motta. –
Komolyan mondom, báró úr, ezzel igazi csalódást okoz a
számomra.
– Úgy tűnik, túl sokat képzeltem magamról – hajtott fejet
Richárd, én pedig azonnal tudtam, hogy hazudik. Szája
sarkában aprócska ránc jelent meg, szeme alázatos fényt
sugárzott, tenyere pedig annyira ráfeszült a térdére, hogy az
ujjai kifehéredtek.
Tudta! – hasított belém az iszonyú gondolat. – Mindvégig
tisztában volt vele, hogy Motta csak látszólag kívánja titkolni
fia és az ál-Emma közt kötendő házasságot. Valójában a
gyáros maga suttogta szerte a hírt, engedve, hogy a kihirdetés
szabályszerűen megtörténjen, az újságírók fülébe eljusson a
pletyka, és a Vasárnapi Újság feltűnő helyen hozza Csépi
Ilonka fotográfiáját. Mindez egy-egy ragadós mézzel átitatott
morzsa volt, arra hivatva, hogy a valódi Hangay Emmát
előcsalja rejtekéről. Ha pedig így van, akkor ez azt jelenti,
hogy Ambrózy Richárd báró szántszándékkal használta
csalinak a nővéremet!
– Excellenciás úr – szólalt meg ekkor Matolcsy, hangjában
annyi feszültséggel, ami akár az egész víztornyot szétvethette
volna –, attól tartok, a báró úr csupán az időt kívánja húzni.
– Magam is így vélem – sóhajtott Herr Motta a székéről
felállva. – Odakinn egész seregnyi rendőr várakozhat ránk,
ami felettébb bonyolulttá és egyben kellemetlenné teheti a
távozásunkat.
– Vagy netán teljességgel lehetetlenné – vélte Ambrózy
báró, továbbra is egykedvűen ücsörögve a sámlin. – Ez
ugyanis körülöttünk egy masszívan megépített víztorony,
aminek csupán egyetlen ki- és bejárata van, méghozzá a
csigalépcsőn át.
– Ismét csalódnom kell önben, drága barátom – szólt Herr
Motta. – Azt hittem, kiismert már annyira, hogy tudja, jó
magam sosem sétálnék be olyan csapdába, melyből nem
ismerek egérutat. Jöjjön, mutatok valamit! Matolcsy, a
lámpát!
 A titkárnak nem fűlt a foga az újabb fordulathoz, mégis
engedelmeskedett. Revolverét Ambrózy báróra szegezve
felemelte a petróleumlámpát, és gazdája nyomába szegődött,
aki viszont Richárdot terelte maga előtt.
– Erre tessék, a másik terembe – készségeskedett a gyáros,
ám mielőtt átlépte volna a küszöböt, hátrafordult és a két
hóhemvagányra kiáltott. – Hé, fiúk, tegyék végre hasznossá
magukat. Valamelyikük vágja el gyorsan a cigány lány torkát,
rá nincs szükségünk, a hölgyeket viszont tartsák szemmel, és
ha kiáltok, hozzák őket utánunk.
A négy férfi, leghátul nővérem ifjú férjével, ki eleddig
egyetlen hangot sem adott ki magából, átvonult a szomszédos
terembe, annyi fényt hagyva csak meg nekünk, amennyi
Matolcsy lámpájából visszaszökött. A sejtelmes félhomályban
Pronyó hátborzongató árnyalakként nyomult felénk és a
kezében kés villant.
– Hantás, te lusta disznó, talpra, meló van! – kiáltott
társára, ám a férfi továbbra sem mozdult, csak saját véres
kezét nézte, pedig a gyér fényben immár aligha láthatott rajta
bármit is. – Az ég rohadna rád, gyáva féreg, akkor majd én
magam!
A szomszéd teremben ekkor harsant fel Herr Motta
dühödt kiáltása.
– Was ist das?281
– Ha jól látom, egy rendkívül vastag és erős acéllánc –
hallottam Ambrózy báró nyugodt hangját. – Tévedés kizárva,
mivel én magam fűztem a csapóajtó karikájába, mikor befelé
jövet észrevettem, milyen gondosan eltakarították a közeléből
mindazt a kacatot, amit a torony karbantartói az évek során

281
Mi ez? (német)
hátrahagytak. Elég volt csak ránéznem, máris tudtam, hogy
ön ezt a nyílást kívánja majdan egérútnak használni.
– Vegye le! – üvöltött a gyáros. – Ez az ajtó abba a föld
alatti járatba vezet, ami néhány száz lépés után a Hungária
körúti közcsatornába torkollik. Csak áldani tudom a
mérnököket, hogy lejáratot rejtettek az egyik támpillérbe és
vaslétrát építettek a falába, hogy a víztoronynak ne egy, de
két kijárata legyen. Igaz, bűzös, szennyes séta lesz, de a végén
kocsi vár ránk, ami egyenesen a bécsi gyorshoz visz.
Lánccsörgés és dühödt fújtatás ütötte meg a fülemet. A
zajokból ítélve apa és fia együttes erővel próbálták kibogozni
az egérutat lezáró láncot, ám biztos voltam benne – ismerve
Richárd széles körű tudását a trükkös csomók, ördöglakatok
és kínai zárcsapdák területén –, hogy a sikerre semmi
esélyük.
– Hát jó! – szólt végül zihálva az oráviai gyáros. – Ez is a
maga lelkén fog száradni! Figyelem, mihasznák, hozzátok át a
kisebbik lányt!
Pronyó, aki mindeddig fölöttünk állt, oly érdeklődéssel
hallgatva a szomszédos teremben folyó eseményeket, hogy
egészen megfeledkezett a korábbi parancsról, kezdett
teljességgel összezavarodni.
– Még nem nyírtam ki a cigányt, naccságos úr – kiáltotta.
– Akkor most vigyem a jányt, vagy...
Emma már nem sírt. Fogalmam sincs, mikor apadtak el a
könnyei, ám annyi biztos, hogy még mindig engem ölelt és a
fülembe néhány halk szót suttogott:
– Kapd el a botot és légy ügyes.
Először nem értettem, miről beszél, ám a könyöke ekkor
hátra mozdult, meglökve az ajtókeretnek támasztott
sétapálcát, ami így egyenesen felém dőlt és súlyos ezüstfejével
a markomba esett.
 Számos alkalommal láttam már, Richárd miként bánik
különleges pálcájával, épp ezért hüvelykujjam hegye azonnal
rátalált az apró gombra. Halk kattanás hallatszott, és mikor a
gyorsan ölembe kucorodó Emma fölött átsuhintottam a
botot, annak vékony pengéjéről messze repült a lakkozott
hüvely.
– Megállj, nyomorult! – kiáltottam, a tűhegyes acélt
Pronyó mellének szegezve. – Ha csak levegőt veszel...
És ekkor ránk szakadt az ég.
– Figyelem, itt a Magyar Királyi Államrendőrség, Detrich
Károly főfelügyelő beszélek! Hallanak engem?
Az irtózatos dörgedelemre valószínűleg még a kerepesi
temető halottai is felriadtak, hiszen a detektív a csigalépcső
nyitott ajtajában állva üvöltött a szócsőbe, amit eddig csakis a
vásári kikiáltók és a munkástüntetések ellen bevetett
karhatalom használt. A szavak döngve csapódtak a
téglafalaknak, verődtek vissza a plafont alkotó acélmedence
aljáról, és kábították el a víztoronyban tartózkodókat.
– Felszólítok mindenkit, hogy adja meg magát, különben
tüzet nyitunk!
Súlyos rendőrbakancsok dübörgését, azután Matolcsy
dühödt ordítását hallottam.
– Scheiße!
Valami csattant, üveg csörömpölt és hirtelen vaksötét
borult a víztorony belsejére.
– A lámpa! – kiáltotta valaki. – Összetörte...
A következő szempillantásban elszabadult a pokol.
Fegyverek ropogtak, fájdalmas, rémült és gyűlölettel teli
kiáltások visszhangoztak. Én úgy láttam az eseményeket,
mint egy-egy iszonyú pillanatképet, mivel csak a fel-felvillanó
torkolattüzek adtak némi fényt.
Pronyó félrecsapta a pengét, amit rászegeztem...
 Valaki berohant a terembe, ám a gellert kapott golyók
egyike hátba találta, és az illető szétvetett karokkal zuhant a
padlóra...
Pronyó vicsorgó arccal rontott rám...
A szomszédos teremből fájdalmas kiáltás, majd
halálhörgés hallatszott...
– Lámpát! – harsogta a megafon. – Hozzon valaki lámpát!
Pronyó egyik kezével elkapta a torkomat, a másikkal pedig
döfésre emelte kését...
Újabb alak rohant be a helyiségbe és pisztolyt szegezett
Emmára, aki viszont a hóhemvagány karját kapta el,
próbálván megakadályozni, hogy engem leszúrjon...
A tőrbottal beledöftem a fegyveres alak combjába. Mikor
felüvöltött és hátratántorodott, ráismertem: Herr Motta akart
végezni a nővéremmel...
Pronyó akkora erővel szorította a torkomat, hogy kezdett
előttem elhomályosulni a világ, ám azt mégis láttam, amint a
hóhemvagánynak sikerül leráznia magáról Emmát, és kését
ismét döfésre emeli...
Fények táncoltak a téglafalakon. A lövöldözés abbamaradt,
a szomszéd helyiségbe betódultak a rendőrök.
Én azonban mást nem, csakis a felém suhanó kés pengéjét
láttam. A halálos, csöndes suhanást, amit valami hirtelen
megakasztott.
– Eriszd a jányt, különben...! – hörögte valaki vadállati
hangon. Pronyó csuklójára vérmaszatos ujjak fonódtak,
nyakát hátulról izmos kar fogta körbe.
– Hantás, te állat – nyögte a hóhemvagány. – Ezér’ még
megfizetsz.
– Én már eleget jattoltam – felelt a korábban oly
csendesen ücsörgő, véres kezű férfi. – Most rajtad a sor,
koma.
 Halk roppanás hallatszott, és a hóhemvagány szeme lassan
a szemhéja alá fordult. Még levegőt se volt időm venni, mikor
a terembe négy rendőr rontott be, élükön a viharvert báróval.
Az egyenruhások nyomban Hántásra vetették magukat, és
bár neki esze ágában sem volt ellenállni, a földre gyűrték és
bilincset tettek rá.
– Jól vannak? – hajolt le hozzánk Richárd, kinek felöltőjét
két helyen is megszaggatták a golyók, sérülést azonban nem,
csak annyi kőport láttam rajta, mintha az egész épület
ráomlott volna.
– Jól? – néztem körül tétován. Mögöttem Fecska hevert
eszméletlenül, mellettem Emma fuldoklott a sűrű
lőporfüsttől, a lábamnál Pronyó hullája feküdt, kissé távolabb
a kóbor golyó találta Fridrich Motta nyúlt el szétvetett
karokkal, holtan, ráadásul én sem úgy éreztem magam, mint
aki épp bálba indul. – Ne essünk túlzásokba, báró úr –
mondtam. – E pillanatban elég annyi is, hogy élünk.
Még több rendőr tódult be a helyiségbe, így már alig
fértünk. Lámpák fénye viliódzott a falakon, Hántást
kirángatták, fejünk fölött az irdatlan víztömeg nyugtalan
zuborgást hallatott.
– Hány letartóztatottat vittek ki? – kérdezte Ambrózy báró
a rendőrök egyikét.
– Jelentem alásan, csak egyet tanátunk életbe.
– Hát a mágnás? Hol van Herr Motta?
– Aztat én honnét tudjam, nagyságos úr? – vonogatta
széles vállát a pléhgalléros. – Odaát három társam fekszik
holtan, meg az a pofaszakállas... Hé, hová lett a hulla?
– Micsodás hulla, őrmester úr? – kérdezte a szomszéd
helyiség közepén tébláboló fiatal rendőr, lámpájával
körbesuhintva a fényt. – Itten csak a mieink...
 – A pofaszakállas, te isten barma! – üvöltött a felettese. –
Az előbb még ott feküdt!
Pisztoly dörrent, ám a körkörös, fémtetejű épületben
nehezen lehetett megállapítani, honnan lőttek. A rendőrök
nyomban behúzták a nyakukat, próbálván fedezéket keresni,
és még tiszta szerencse, hogy nem kezdtek el összevissza
puffogtatni. Ambrózy báró kikapta egyikük kezéből a lámpát
és óvatosan falnak vetve a hátát, belökte a kamra ajtaját.
Korábbi börtönöm betonpadlóján Herr Motta feküdt.
Kezében revolver csillant, jobb halántékán kerek lyuk
sötétlett.
A csigalépcsőn leereszkedve rengeteg fényt láttam. Valaki
pokrócot terített rám és Emmára, akivel egymást támogatva
botorkáltunk a lépcső aljáig, ahol Rudnay főkapitány várt
ránk. Körben mindenhol rendőrségi konflisok álltak,
közöttük két zöldre mázolt, rácsos ablakú rabszállítóval és
egy nagy, fekete határral, melynek nyitott hátsó ajtaja egymás
fölé csúsztatható pléhtepsiket tárt fel, melyekbe majd a
hullákat teszik.
– Hol van Detrich? – a báró hangja csattant, mint a
korbács. – Miféle eszement idea volt éppen rá bízni a rendőri
akciót?
– Már megbocsáss, édes öcsém, de a főfelügyelő igen
vehemens, ambiciózus rendőr, ezért gondoltam úgy... –
szabadkozott hökkenten a főkapitány.
– Hát rosszul gondoltad, Béla bátyám – vágott a szavába
Ambrózy báró. – Ha az az idióta nem küldi be az embereit,
áldozatok nélkül...
Már nem emlékszem, mit mondott eztán Richárd, mivel a
figyelmemet hirtelen más kötötte le. A nővérem, aki
 mindeddig belém karolt, szó nélkül ott hagyott és a
rendőrkocsik felé kezdett futni. A lámpások táncoló fényében
csak annyit láttam, hogy kitárja a karját, majd hevesen átölel
valakit és boldogan, hitetlenkedve felkiált. Közelebb menve
láttam, hogy Emma azt a kis csipisz lánykát szorongatja, aki
előbb a Tabánban, majd a Pilisy-házban is hű társa volt.
– Márika, te élsz? Az a férfi... AMatolcsy embere azt
mondta, megölt.
A kislány kibontakozott nővérem karjaiból, és büszkén
mutatta fel bal tenyerét, amin friss kötés fehérlett.
– Magam csináltam – mondta széles vigyorral. – Látod-e,
nem félek mán a késtől, mint annak idejin az esküvésünkkor.
Semmi az! Gyors nyissz, oszt szer’usz világ, mán csurog is a
vérem, ha az kell. A Hantás meg... Ő jó gyerek különben, csak
most kicsinység rossz társaságba keveredett. Mikor a
szakállpofás, akinek valahogy rosszul lett megkötözve a
mancsa, ránk támadt, leütve Fecskát, én hiába lőttem, mer’
az a fránya golóbis rossz felé kóricált. Nem vót mit tenni, fel a
nyúlcipőt, oszt uzsgyi. Hallottam, hogy a disznó titoknok
utánam kűdi a Hántást, aki gyors fiú, szóval be is ért, de
megölni nem akart, hisz a lólopás óta igazi haverem nekem.
– Szóval csak eljátszottátok az egészet? – kérdezte Emma.
– Mondtam a Hantásnak, hogy kell egy kis vér a kezire.
Aztán sikítottam, hörögtem, ahogy illenkor a meghirigeltek
szokták, oszt szer’usz világ, mán futottam is a legközelebbi
héfészekbe. A kőfejű tiszt alig akarta elhinni, hogy nekem
személesen a főkapitánnyal van dógom, de aztán addig
szidtam neki az édesmamáját, lefokozással meg örök
áristommal fenyegetve a bamba fejit, míg végre...
Ekkor láttam meg Detrichet. A főfelügyelő jellegzetes
kockás felöltőjét, angolos keménykalapját viselte, mint
mindig, és vaskos sétabotját lóbálva sietett a Cserei utca felé.
Hogy miért indultam el utána, azt magam sem tudom.
Detrich gyorsan kikerült a lámpások fényköréből, én pedig
nem akartam őt szem elől téveszteni, hát felkapva
szoknyámat futni kezdtem. A nemrég épült Földtani
Intézet282 mellett kies pusztaság terült el, melynek hóbuckái
alatt hátrahagyott gerendák, befagyott meszesgödrök
emlékeztettek a nagy munkálatokra. Detrich a Thököly út
irányába tartott, átvágva az üres telken, és túloldalt épp az
egyik gázlámpa alá ért, mikor rákiáltottam.
– Matolcsy úr, hová ily sietősen?
A férfi úgy pördült meg, mint aki kísértetektől retteg. A
kalap karimája által vetett árnyék miatt a szemét nem
láthattam, de dús pofaszakállának rángása elárulta, hogy
magában szitkozódik.
– Hagyjon futni – mondta, felemelve kígyófa botját, amiről
az imént ráismertem. – Nincs több dolgunk egymással.
– Attól tartok, téved. Ön és a bűntársa, aki egyébként
öngyilkos lett...
– A gyáva féreg – hördült a férfi, ám szavait nyomban
ziháló, hurutus köhögés kísérte, mely halk, émelyítő
sípolással zárult.
– Herr Motta a maga segítségével négy éve üldözi a
családomat – léptem hozzá közelebb. – Úgy vélem, itt az
ideje, hogy nyilvánosan is bevallják, miféle förtelmes alakok
maguk, és mivel ezt a barátja már nem teheti meg...
– Barát? – kiáltott Matolcsy. – Nekem sosem volt
barátom. Számomra csak a pénz volt a fontos. A pénz, amiből
a legjobb svájci szanatóriumba mehettem volna, hogy ott
kikúrál. .. ki... azért tettem mindent, hogy ki...

282
Magyar Állami Földtani Intézet (MÁFI) Magyarország legrégebbi, ma is működő
tudományos kutatóintézete. Műemléki védelem alatt álló, 1899- ben épült székháza
a Stefánia út 14. sz. alatt található.
 Az iszonyú köhögéstől összegörnyedt, én pedig
önkéntelenül felé léptem, hogy segítsek neki. A halk kattanást
fémes csendülés kísérte, amint a kígyófa bot végéből
előugrott a kettős acélhegy. Hátrálni akartam, de tudtam,
hiába, a gyilkos szerszám mindenképp utolér. Éreztem a
légáramot, amit a suhanó bot kavart, és láttam a torkom felé
döfő fémtüskéket.
A dörrenést azonban nem hallottam. Annyit fogtam fel
csupán, hogy Matolcsy meginog, a bot lehanyatlik, ő pedig
teljes hosszában hagyatt vágódik a hóban.
Ambrózy báró a semmiből tűnt fel és ereszkedett fél térdre
az extitkár mellett. A kezében tartott revolver csövéből forró
pára és kékes füst szállt fel.
– Min... mindig a... azt hittem... – hallatszott Matolcsy
Kamill elhaló nyöszörgése –, ho... hogy a tüdővész vé... végez
majd ve... velem, de így... így sokkal jobb, bá... báró úr, kö...
köszö... nőm.
Hangja halk, szörcsögő nevetésbe fulladt, hogy végül
hátborzongató sípolással örökre elnémuljon.
Ambrózy báró a hóna alá szorította a revolvert, majd
miután lefogta holt ellenségünk szemét, felnézett rám és így
szólt:
– Hányszor kértem már, Mili, hogy ne kóricáljon folyton
szanaszét? Mégis mit gondol, meddig bírom erővel, hogy
furton fúrt megmentsem magát?
– Amíg figyel rám és megteszi – feleltem csendesen –,
nincs félnivalóm, Richárd. Azután pedig... Hát kit érdekel,
hogy mi lesz azután?
 32
Végjáték

Pest-Buda, 1901. január 27.

Hajnali ötre járt, mire elszabadulhattunk a

főkapitányságról. Korábban a víztoronytól egész kis
karavánnal indultunk útnak. Legelöl haladt Rudnay kocsija,
benne Emma, Márika, Ambrózy báró és én, meg persze a
türelmetlen főrendőr, aki már alig várta, hogy kiszedje
belőlünk csavaros történetünk minden részletét. Mögöttünk
két fehérre mázolt, vöröskeresztes dobozkocsi jött,
hordágyain a sebesült rendőrökkel (kettőt golyó ért, a
harmadiknak valami üvegcserép vágta el a kezét), a bepólyált
fejű Detrich főfelügyelővel, akit a kavarodásban Matolcsy
ütött le, hogy kockás felöltőjét elorozva szökhessen ki a
gyűrűből, és Fecskával, aki súlyos agyrázkódást szenvedett.
Utánuk a zöld rabszállító poroszkált, melynek egyetlen vasra
vert utasa Hantás Laji volt. Sereghajtóként négy fekete batár
zötyögött, ám ők a Népszínház után lekanyarodtak a Stáhly
utca felé, ahol a fővárosi hullaház komor épülete várta azt a
nyolc szerencsétlent, akiknek már sosem kel fel a nap.
Menetünk először a Szent Rókus kórháznál állt meg. A
nővérem és én ragaszkodtunk hozzá, hogy saját szemünkkel
lássuk, jól bánnak-e Fecskával, hisz semmi illúziónk nem volt
afelől, miként szokás fogadni a magyar kórházakban azt,
akinek a bőre barnább a megszokottnál. Szerencsére az
éjszakai ügyeletet adó orvosra és az irgalmasrendi nővérekre
egyetlen panaszszavunk sem lehetett, így megnyugodva
hagytuk hátra hős barátnénkat, hogy végül a főkapitányságon
kössünk ki. Rudnay Béla egyenesen az irodájába vezetett
minket, ahol a fal mellé állított pamlagra ültetett.
– Egészen, mint a három grácia – nézett végig rajtunk.
– Ahhoz a hölgyek túlságosan viharvertek, nem gondolod,
Béla bátyám? – jegyezte meg tárgyilagosan Ambrózy báró.
Való, ami nem hamis, meglehetősen gyászos képet
mutattunk. Középen Emma ült rongyos, koromfoltos
menyasszonyi ruhájában. Márika sárral és vércseppekkel
szennyezett koszorúslányi öltözékében balról, én pokrócba
csavart, kéklő monoklis szememmel, szobalánynak álcázottan
jobbról bújtam hozzá. A nővérem egyenes derékkal, büszkén
állta a két férfi tekintetét, ám ahogy átöleltem a vállát,
nyomban éreztem, hogy ereje utolsó cseppjeit emészti fel.
– Jobb volna mihamarabb végeznünk – mondtam. –
Hosszú volt ez a nap.
– Természetesen – biccentett komor ábrázattal Rudnay. –
Ám bizonyára kegyedék is megértik, hogy ez az ügy messze
túlmutat rajtam, ezért kénytelen vagyok igen alapos
vizsgálatot lefolytatni, kezdve az önök mihamarabbi
kihallgatásával. Tudnom kell, mi történt itt, hisz ma éjjel egy
Európaszerte befolyásos külhoni iparmágnás és annak fia,
Orávia katonai attaséja lelte erőszakos halálát Pesten. Ebből,
kérem, diplomáciai botrány kerekedhet, ami...
– Ne fessünk ördögöt a falra – szólt közbe Ambrózy báró,
akit láthatóan még mindig nyugtalanította valami. –
Önmagunk rémisztgetése és a hölgyek gyötrése helyett
inkább arra kérlek, Béla bátyám, fáradj át velem a
szomszédos helyiségbe, hogy elintézhessük azt a fontos
telegramot, amire korábban már utaltam neked.
– Persze, persze, a telegram – kapott észbe a főkapitány,
rögvest a párnázott ajtóhoz lépve. – Addig is az
irodaszolgával küldetek fel teát, és valami harapnivalót, bár
az utóbbiért előre is bocsánatukat kérem, mivel a
főkapitányság nem a Gerbeaud.
Alig tíz percig voltunk magunkban, és ezalatt jóformán
másról sem beszéltünk, mint Emma szédült vállalkozásáról,
mely során – csak azért, hogy engem megmentsen – feleségül
ment Fridrich Mottához.
– Szép – mondtam, megérintve az ujján csillogó
karikagyűrűt, majd Emma szemébe néztem. – Ugye tudod,
hogy komplett sült bolond vagy?
– Sült bolond és ifjú özvegy – bólintott ő.
– Micsodás mázli – sóhajtott Márika. – Gondoljál csak
bele, mi lett volna, ha azt a mottaficsúrt hátba nem tanálja a
golyó! Most mehetnél hozzá látogatóba a kóterbe, vagy
járkálhatnál a bíróságra válópörlekedni.
– Különös férfi volt – szólt csendesen Emma, miközben
lehúzta ujjáról a gyűrűt. – Észrevettétek, hogy soha nem
mondott egyetlen mukkot sem?
– Pedig nagy szoknyapecér, kártyás és világcsavargó
hírében állt – húztam el a szám. – Legalábbis a lapok erre
célozgattak.
 A tea még meg sem érkezett, mikor Rudnayék már
visszatértek az irodába.
– Most, hogy végre minden sürgős intézkedést megtettünk
– szólt kissé különös mosollyal az ajkán Ambrózy báró –,
engedje meg Béla bátyám, hogy immár hivatalosan is
bemutassam magának oráviai Kotheringen alias Hangay
Emma hercegnőt, őfelsége IE Georg leányát, Fridrich-Adolf
Motta La Misox özvegyét.
– Fenség! – csapta össze bokáját a főkapitány, merev
háttal hajolva előre a kézcsókhoz. – Rendkívüli
megtiszteltetés ön előtt állni.
A nővérem kissé bódultán nyújtott kezet, ám mielőtt
Rudnay megragadhatta volna az ujjait, már vissza is húzta
azt.
– Miért tréfálkoznak velem az urak? – kérdezte éledő
indulattal.
– Nincs ebben semmi tréfa, kedves Emma – mondta a
báró, és arcáról valóban eltűnt az iménti mosoly. – A dolgok
jelenlegi állása szerint maga ad egy: II. Georg törvénytelen
leánya, ad kettő: ilyen minőségében hercegnői ranggal bír,
így amint őfelsége elismeri önt leszármazottjának, egyetlen
örökösévé válik az oráviai trónnak. Továbbá ad három;
Fridrich Motta, akihez tegnap nőül ment, ma éjjel meghalt,
tehát kegyed özvegy. Sőt, tovább megyek! Mivel a férje atyja
is elhalálozott, így ön kisasszony, egyetlen törvényes örököse
a hatalmas Misox Corporationnak, mely Oráviától a Kelet-
Indiákig számos irodával, telephellyel, gyárral és
kereskedőházzal, meg még ki tudhatja, mi mindennel bír.
Ezek, kérem, szigorú tények, amikkel vitatkozni aligha
érdemes.
– Azt a leborult szivarvégit neki! – kiáltott Márika,
sietősen eligazgatva sárfoltos ruháját. – Bocsánat, de kicsinyt
összekapom mán magamat! Elvégre nem lehetek többet
slampamári, ha mától udvarhőgy és mágnás pletykatársnő
vagyok a Ciliké mellett, igaz-e?! Na, maga oberhé2Si, fogja
csak meg szépen ezt a két hullámcsatot, míg feltekerem a
hajamat! De vigyázzon ám rájuk, különben a barátném
menten lecsapatja a fejit, oszt akkor magának szer’usz világ!
– Csuda pofa ez a gyerek – nevetett Rudnay, készséggel
segédkezve Márika frizőrjének renoválásában. – És olyan
ismerős.
– Ez természetes, hisz már találkoztak, mikor a Hül-
házban inspekcióztunk – emlékeztette Ambrózy báró. – Igaz,
akkor épp Kardos Cecília okleveles ápolónőnek adta ki magát,
hogy Emma kisasszonyt fedezze.
– Hát persze – csapott homlokára szabad kezével Rudnay
Béla. – A hercegnő is ott volt, ám ő aznap Mück Mári
mindenes cselédként mutatkozott be nekünk.
– Nos, tisztelt főkapitány úr – szólalt meg a nővérem,
kinek hangja a kimerültségtől és a türelmetlenségtől egyaránt
remegett –, van szerencsém bemutatni önnek az igazi Mück
Márit, aki cselédből lett hű és bátor barátnémmá. A húgomat,
Milit már ismeri, rólam viszont tudnia kell, hogy egyetlen
nevem és rangom van, ami így hangzik: Hangay Emma
marosvásárhelyi polgárleány. A többit viszont, nagyon 283
kérem, felejtsék el mindörökre az urak, mert én sem
hercegnő, sem trónörökös, főleg pedig oráviai mágnásnő nem
vagyok és nem is kívánok lenni soha.
Különösmód úgy tűnt, hogy Rudnay Béla ezt hallva
megkönnyebbül, bár nem értettem, miért. A következő két
órában tea mellett ülve meséltük el kalandjaink azon
részleteit, melyekről eddig a többiek nem tudhattak,

283
főrendőr, főkapitány (korabeli tolvajszleng)
miközben a főkapitány legmegbízhatóbb fogalmazója a
háttérben ülve jegyzetelt. Már épp búcsúzkodni kezdtünk,
mikor sietős kopogás hangzott, és szinte azonnal ki is nyílt az
ajtó.
– Sürgős telegram a főkapitány úrnak – nyújtotta át a
papirost az ügyeletes tiszt. Rudnay hosszan tanulmányozta az
üzenetet, s közben úgy elkomorult, mintha legalábbis a
leváltásáról értesítették volna.
– Elkéstünk – szólt végül, átadva Ambrózy bárónak a
telegramot. A két férfi gondterhelt arccal nézett egymásra,
majd a főkapitány Emma elé állt, és ismét vigyázzba vágta
magát.
– Szomorú kötelességem közölni kegyeddel a rossz hírt,
miszerint édesatyja, II. Georg, Orávia uralkodója tegnap
délután automobil-balesetben elhalálozott.
A nővérem sokáig némán nézett maga elé, majd
felpillantott a férfiakra.
– Motta igazat szólt, mikor azt mondta, hogy a királyról
már gondoskodott. így értette hát: megölette őt, hogy a trónra
lépésem elé ne vethessen akadályt.
– A merénylet ténye még nem nyert bizonyítást –
mormogta a főkapitány. – Az oráviai hatóságok vizsgálják az
esetet, és tudjuk, hogy ezek az újsütetű benzines masinériák
önmagukban is elég veszedelmesek, szóval...
Emma keserű mosollyal állt fel és nyújtotta kezét
Rudnaynak.
– Mindent köszönök! – mondta. – Ha megbocsát, most
távozunk, hisz ránk fér a pihenés, ám a jövőben
természetesen bármikor állok rendelkezésére.
Az Ambrózy-villához hat óra körül érkeztünk meg. Gáspár
bácsi, aki már rég talpon volt, a báró utasítására kocsinkat a
nagykapun eresztette be, hogy minél kevesebbet
 kelljen gyalogolnunk. Mire az ebédlő franciaablakához
értünk, Terka néni – hisz ilyentájt már ő is túl volt reggeli
teendői jó részén – az összes lámpást meggyújtotta, és imára
kulcsolt kézzel, remegő ajakkal várt ránk.
– Édes, drága pilinszkamadaram, hát hogy néz ki?! –
rémüldözött szegény, megpillantván bedagadt szememet,
rongyos ruhámat és a lópokrócot, ami még mindig a vállamat
fedte. – És ezt a két gyöngyvirágot meg hol tetszett szedni az
úrfinak?
– Ő itt a nővérem, Terka néni – mutattam Emmára.
– A jányka, kit majd’ egy kerek esztendeje égre-fődre
keresünk? – tárta szét vaskos karjait konyhánk széles derekú
tündére, mindjárt keblére vonva a testvéremet. – Eszem a
szívit, be gyönyörű a lelkem, csak épp reszket, mint a
nyárfalevél! No sebaj, várjanak, mindjárt felfűtöm odafönn a
mosdószobát, aztán meg sipirc a jó meleg ágyba, ha... – Terka
néni csak most vette észre, hogy a konyha felől új személy
érkezett, és ettől mindjárt botladozni kezdett a nyelve. – Már
ha lehet... Ha szabad... Szóval, ha a nagyságos grófnő is úgy
akarja.
Agáta mama lassú, kimért léptekkel állt elénk, és
kanyonját szeme elé emelve mindhármunkat tetőtől talpig
végigmért.
– Engedje meg grófnő, hogy bemutassam rég elveszett
nővéremet, Hangay Emmát, akit az ön fia végre megtalált.
– Legyen üdvözölve, gyermekem – mondta Agáta mama,
rezzenetlen arccal figyelve, amint a testvérem szoknyáját
megemelve, az etikett szabályait betartva fejet hajt előtte. –
No, és eme kicsiny leánykában kit tisztelhetünk?
– Én kérem, naccságos főméltóságú asszonyom, a Mári
vagyok – húzta ki magát nővérem hű, bár nála sokkal
szutykosabb árnyéka. – Foglalatosságomra nézvést mindenes
cseléd, ügyes kezű rajzoló, újsütetű udvarhőgy és
társaskodónő vónék, aki viszont most épp fele oly koszos
sincsen, mint amennyire a hasa korog.
Agáta mama könnyed mosollyal jutalmazta a kanyargós
bemutatkozást.
– Legyenek nálunk üdvözölve, hölgyek – mondta. – Az
Ambrózy-villa mától az önök otthona is.
A fürdő csodás volt, az emelet pedig csakis a miénk, mivel
Richárd a kocsin, amivel minket hazavitt, nyomban visszatért
Pestre, hogy a Motta-ügy szálainak elvarrásában
segédkezzék. Márikának Terka néni a saját szobájában vetett
ágyat, Emma és én viszont ragaszkodtunk hozzá, hogy együtt
aludhassunk. A kádban elnyúlva még arra gondoltam,
mennyi dolog van, amit meg kell beszélnünk, ám a szemem
majd leragadt, így a szobám felé csoszogva már csakis az
érdekelt, hogy fejemet mihamarább a párnára hajthassam.
És ekkor néhány halk, sietős szó ütötte meg a fülemet, ami
a lépcsőfordulóból szűrődött fel hozzám, s amitől rögvest
felébredtem.
– Most már minden rendben lesz, ugye, drága grófnő?
– Méghogy rendben? Alig hiszem. Sőt, attól tartok, az igazi
bajok még csak most szakadnak a nyakunkba, Terkám.
– Szentséges Szűz Mária, ezt meg miből tetszik gondolni?
– Miből, miből! Tán te nem látod, hogy immár túl sok
szoknya suhog a házban, báróból viszont erős hiány
mutatkozik?
 Pest, 1901. január 31.

A víztoronyban történt borzalmakat követő három nap

olyan volt, mint valami szédült, édes bódulatban töltött
ópiumos álom. Hosszú évek óta együtt töltött első közös
„reggelünk” Emmával valójában a déli harangszó után
köszöntött ránk, mikor is gyomrunk korgása ébresztett
mindkettőnket. Terka néni ünnepi ebédet főzött, a földszinti
étkezőasztalnál pedig már ott várt minket Agáta mama és
Richárd. A társalgás négyünk között – mert Márikát
szakácsnénk maga mellett tartotta, mondván: „Elhiszem én,
hogy inkább barátnéja vagy a kisasszonyodnak, semmint a
cselédje, de azért tudd, hol a helyed!” – rendkívül
visszafogott, illendő és arisztokratamód karótnyelt volt. Én
háromszor, a báró csak egyszer próbálta szóba hozni közös
ügyeinket, ám Agáta mama mindannyiszor finom köhintést
hallatott, mire a beszélgetés rögvest a rút, esős időjárásra, a
sár okozta nehézkes svábhegyi közlekedésre és a csigatésztás
csirkeleves különleges zamatára terelődött.
A szerb őrök eltűntek, mintha sose lettek volna, helyettük
viszont munkások jelentek meg, és Gáspár bácsi irányításával
elkezdték szétbontani az istálló elszenesedett romjait.
Ambrózy báró az ebédet követő kávé, konyak és szivar után
az emeletre ment, majd fertályóra múlva útibőrönddel a
kezében tért vissza.
– Továbbra is az Országos Kaszinóban fogok lakni –
jelentette be. – Már szóltam Terka néninek, hogy a szobámat
tegye alkalmatossá Emma kisasszony számára. Úgy vélem, ez
mindenkinek így lesz a legkényelmesebb. Másrészt vettem a
bátorságot, és még hajnalban sürgönyöztem a hölgyek
édesapjának, közölvén a jó hírt, miszerint immár mindkét
lánya velünk van épen és egészségesen.
 Agáta mama helyeslőn biccentett, Richárd pedig ajánlva
magát távozott. Láttam rajta, hogy még mindig nyomasztja
valami, ám utánafutni, kifaggatni, esetleg addig rázni, míg elő
nem bukik belőle az igazság, abban a pillanatban nem tűnt
túl okos és főleg illendő viselkedésnek.
A nap további részét, miután a grófnő íróasztala mögé
vonult, helyette viszont a konyhában elköltött ebéd miatt még
mindig duzzogó Márika csatlakozott hozzánk, hármasban
töltöttük. Volt miről beszélnünk, hisz négy esztendő nagy idő.
Emma kalandjainak hallatán hol a könnyünk hullott, hol
nevetés rázott, sőt, olykor a kettő úgy egybekeveredett, hogy
már azt sem tudtuk, épp vígak avagy szomorúak vagyunk.
– Schützer néni, Ottó, a kis kasszírnő a Szervita térről,
Kugler Tóni, Elül Jenő, Trombitás Totyó, Blau Anna, Kloiber
Karcsi, a víg kedélyű bérkocsis, három rendőr, a Pronyó nevű
gazember, Matolcsy Kamill, no meg a saját fia – sorolta
csendes borzadállyal Emma. – Herr Motta őrült
hatalomvágya miatt ennyi, vagy tán még ennél is több
embernek kellett meghalnia.
– Aztán kinyúvasztotta magát – szólt bölcselkedő arcot
vágva Márika. – Mer’ a jóisten, higgyétek el nekem, végül
mindég igazságos, még ha olykor kicsit lassacskán jár is az
esze kereke.
– Na, de csipisz! – szólt rá a nővérem. – Ha ezt a papod
hallaná...
– Nem fogja szegény, akárki is az, mer’ mióta az eszemet
tudom, messziről kerülöm őtet, meg az összes templomot –
okoskodott a kislány. – Elég, ha én számon tartom, miféle
bűnök nyomkorásszák a lelkemet, nem kell ahhoz még
hallgatóság is.
Hétfő reggel sikerült időben kelnünk, bár a fél éjszakát
átfecsegtük. Terka néni friss kalácsot, sűrű tejeskávét tett
elénk, Agáta mama pedig közölte, hogy délelőtt néhány
modell jön Stolltól 284 , hogy Emma kiválaszthassa új
ruhatárát. Mikor a nővérem tiltakozni kezdett, mondván, míg
haza nem megyünk, az én szekrényemből is tud öltözködni, a
grófnő csak annyit mondott:
– Maga többet érdemel, fiam, mint hinné, és bár a
szerénység szép erény, vitának helye nincs. Stoll jön, maga
megnézi a legújabb modelleket, választ és felöltözik, miként
az illendő. A számlával pedig ne törődjék, különben morcabb
leszek, mint egy bocsát védő havasi medve, és azt, higgye el
nekem, nincs kedve megtapasztalni.
A kényelmes otthoni vásárláshoz váratlan segítséget
kaptunk, midőn déltájt a Stoll ládáival, pakkjaival,
kalapdobozaival, három bájos modelljével és szabójával
telezsúfolt nagyszalonba Erdős Renée is beviharzott.
– Jókor jöttem – állapította meg barátném, kikapva
kezemből a csuklójánál aranyhímzéssel varrt, fekete
bőrkesztyűt, amit épp nézegettem. – Az én csibém ugyanis
verhetetlen, ha bűnözők nyomát kell kutatni, ám divat és
férfiak terén oly gyámoltalan, mint a ma született bárány.
Észre kellett vennem, hogy Emma boldog, amiért végre
valaki nem az átélt borzalmakról faggatja. Mert Renée bizony
– hallatlan tapintatosságról téve tanúbizonyságot – még csak
szőrmentén sem említette a nővéremet ért csapásokat, és
csak mikor néhány percre kettesben maradtunk, fordított
maga felé, mért végig szigorú szemmel, és kérdezte halkan:

284
Stoll Nándor szabó (lakott: IV. kér. Gránátos u. 4.) neve az 1900-as években az
úrihölgyek számára fogalom volt. Aki előkelőén akart öltözni, nála vetetett méretet a
Gránátos [ma Városház] utca 2.-ben, ahol Erzsébet királyné is megfordult. Ha
megfizették, Stoll szabókat és modelleket küldött házhoz, mini divatbemutatót
tartva.
 – Te jól vagy, csibe? Látom, csontod nem tört, de a
szíved...?
– Annak sincs semmi különös baja – feleltem, ám közben
nem mertem ránézni. – Ketyeg, mint egy Schaffhausen 285,
csak épp...
– Dalolj hát, madárkám!
– Néha félreüt – mondtam talányosán, ám Renée így is
értett.
– Jó – emelte meg államat. – Akkor most kirúgunk a
hámból!
És a következő három napban valóban ezt tettük,
méghozzá az én döngő léptű, vastagcsontú, kakastollas
kalapot viselő, így akár szoknyás tábornoknak is beillő
barátném vezérlete alatt. Jártunk színházban, operában,
élveztük bohém költők, írók és piktorok lázas rajongását a
Centrálban, az Abbáziában, majd jégre mentünk a Városliget
lampionokkal megvilágított, korcsolyákkal karistolt taván,
hogy azután forralt bort szürcsölve ücsörögjünk a kioszkban,
gonosz kuncogással lesve, a kövér iparosnék miként
udvaroltatnak maguknak cingár hódolóikkal a sétányokon
andalogva.
Persze a víg szórakozás közben a mi sebesült hőseinkről
sem feledkeztünk meg. Kedd délelőtt Fecskát és Istit
látogattuk meg a Szent Rókusban, annyi süteményt, aszalt
gyümölcsöt és hideg sültet halmozva elébük, amennyivel
kórtermi betegtársaik, sőt, az irgalmasrendi nővérek is bőven
elcsaphatták a hasukat. Az Ambrózy-villa mindenese úgy
vigyorgott, mint a sült tök, hisz a lába szépen gyógyult, és –
bár sántikálva – már sétálni is tudott, Fecska pedig örömmel
olvasta ki saját tenyeréből, hogy hamarost hazaengedik.

285
híres svájci óramárka
 Szerdán reggel a Lipótmezőre kocsiztunk, mert azt
akartam, hogy Emma és Renée megismerje végre szegény kis
pártfogoltamat, kire az utóbbi hetekben sajnos nem jutott
időm. Kaméleonka rosszkedvűen, vállát húzkodva fogadott,
és mikor meg akartam őt ölelni, a fal mellett oldalazva, fejét
hevesen rázva igyekezett eltávolodni tőlem, miközben
folyvást azt motyogta:
– Nem, nem! Nem szabad! Tilos, fáj, nem szabad, tiltva
van, bizony, nem szabad!
– Mostanság nem utánoz senkit – mondta a doktor, akit
korábban még sohasem láttam, ám a tekintete nyílt volt és
zavara őszintének tűnt. – Bocsássanak meg, hölgyeim, de
többet magam sem tudok. Olvastam a Kaméleonkának
nevezett nőbeteg kartonját, és hallottam róla, hogy korábban
javulást mutatott, ám az utóbbi időben egyre több vele a
gond. Többször rátámadt az ápolókra és... Tessék, láthatják:
ha zaklatott, már nem is szobatiszta.
– Ezentúl gyakrabban jövök – mondtam. – Számítsanak
rám!
– Na, és papuska? – súgta a fülembe Emma. – Hisz
hamarost haza kell mennünk.
Azt hiszem, ez volt életem első olyan pillanata, mikor úgy
éreztem, hogy kettészakadok. Marosvásárhely és a családom
visszakövetelt, ám a székesfővárosban is voltak szép
számmal, akik nélkül az életemet már elképzelni sem tudtam,
és hogy miként lesz tovább, arról akkoriban csakis a sorsok
fonalát szövő párkáknak lehetett valamicske képzetük.
 Szerdán este épp a Nebántsvirág 286 100. előadásáról
érkeztünk haza, mikor Terka néni, aki már az ajtóban várt
ránk, hogy lesegítse havas kabátunkat, a fülembe súgta.
– A báró úr itthol járt és nagyon hiányolta a
kisasszonyokat.
– Úgy? Akkor biz teljességgel fölösleges volt felkocsikáznia
ide, a Svábhegyre, mivel az egész délutánt az ő
szomszédságában, a Magyar utcában töltöttük.
– Abban a rossz hírű házban? – szörnyülködött Terka
néni. – Édes jó Máriácskám, hát minek kell olyan helyekre
járni most, hogy már Emmácska is előkerült és minden
rendben van? Aszongyák, az a nő, a Pilisy Róza...
– Tudom, mit mondanak róla – vágtam a szavába
paprikásán. – És képzelje, Terka néni, nem érdekel! Pilisy
Róza az egyik legjobb szívű és legokosabb nő, akit valaha
ismerni volt szerencsém. Elrejtette a nővéremet, sőt,
megmentette az életét, nem úgy, mint azok, akik csak játsszák
a tisztességes keresztyén úri nőt, miközben két titkos szerető
között a cukrászdák asztalkáinál ücsörögve a barátnéikat
szórakoztatják kígyónyelvű pletykáikkal.
Kitörésemet konyhánk széles derekú szakácsnéja rémült
csodálkozással hallgatta, belőlem pedig tovább ömlött a szó.
– Egyébként pedig a báró úr felőlem nyugodtan
felfúvódhat és meg is pukkadhat nyomban! Hát mit képzel az
az alak? Heteken át titkolja előttem, hogy rálelt Emmára,
miközben előbb a Tabánban, aztán meg a Magyar utcában
bújtatja őt, most meg, hogy végre minden szép és jó lehetne,
felénk se néz?
– Hisz éppeg az előbb mondtam, hogy kereste...

286
Meilhac és Millaud négyfelvonásos „énekes színműve” Küry Klára főszereplésével.
(Budapesti Hírlap, 1901. január 30.)
 – Igazán? Ha olyan fontosak vagyunk neki, miért nem várt
meg?
Terka néni összevonta a szemöldökét, és úgy vizslatott,
miként a meggyespite odaégett szélét szokta: haragos,
számonkérő tekintettel, melyben a szemetesvödör rettentő
fenyegetése sejlik.
– Azt üzente, hogy holnap öt óra tájt a kisasszonyokért
gyön – mondta immár a lépcsőről, mely vanília és őrölt bors
illatú birodalmába vezetett. – Továbbá kérte, hogy fájintosan,
szolid polgárleányokhoz illőn öltözzenek ki, mert igencsak úri
helyre viszi magácskáékat.
– Mégis hová? – kiáltottam utána szinte könyörögve, és
már nagyon bántam, hogy az imént úgy felfortyantam.
– Aztat a báró úr nem kötötte az orromra – enyhült meg
hirtelen Terka néni, aki a konyhaajtóban állva úgy nézett
vissza rám, mint akit súlyos gondok terhe nyom, ám beszélni
róla akkor sem volna hajlandó, ha tüzes fogóval csipkednék a
húsát.
Este a lányokkal már nem sokat beszéltünk. Úgy értem, a
szánk persze járt, de egyetlen valódi súllyal bíró, komoly
gondolat sem kerekedett ki a szavainkból. Márika folyvást
arról csacsogott, hogy új életcélja már nem a férjhezmenés,
hisz a „pasasérek úgyis mind ostobák”, inkább színésznő lesz,
mert Küry Klára „ollan gyönyörű, mint Drechslernél a
puncstorta, vagy Albeckernél a serhab”. Emma viszont
hallgatag volt. Mikor megkérdeztem, bántja-e valami, előbb
hosszan a szemembe nézett, majd hirtelen a piperék között
kezdett válogatni, miközben hamis vidámsággal közölte:
– Muszáj lesz holnapra valahogy megreparálnunk az
arcodat, Mili, mert az a fránya véraláfutás, ha halványan
is, de még mindig látszik. Nézd ezt a Blaha Serial Poudert287
Azt írják a dobozán, hogy „ez Blaha Lujza, azaz báró
Splényiné...” Úgy tűnik, a magas rang még itt is fontos a
szépülni vágyó úrhölgyeknek! Szóval „a színművésznőnek ez
a legkedvencebb arcrizspora. Valamennyi arcpor
legjelesebbje úgy nappalra, mint estére, tekintélyek által
megvizsgáltatván vegytisztának és tökéletesen
ártalmatlannak találtatott. Mint piperecikk
nélkülözhetetlen, az arcbőrnek a leggyöngédebb fehérséget,
ifjúkori üdeséget, szépséget és rózsapírt kölcsönöz.” Hallod
ezt, húgocskám? Ha feltesszük neked, bizton letagadhatsz
majd legalább tíz évet, és akkor holnap... Hm, holnap kurta
kislányszoknyában kell velünk jönnöd.
Márika úgy kacagott, majd bepisilt, én viszont csak annyit
mondtam csendesen:
– Rég kinőttem már minden kurta szoknyám.
Később, mikor Emma a homlokomra csókot lehelt és
szobám ajtajához lépve épp arra készült, hogy maga is
nyugovóra térjen, keze a kilincset fogva megállt, ő pedig fejét
lehajtva, mintha a küszöbhöz beszélne, szólt.
– Mondd, Mili, milyen ember ez a mi bárónk?
– Több mint fél esztendeje vagyok mellette, ám erre felelni
mégsem tudok – mondtam felkönyökölve az ágyon. – Csak
abban vagyok egészen biztos, hogy Ambrózy Richárd valami
szörnyű és titokzatos okból, amit száraz rózsák szomorú
csokra takar el, másé nem, csakis önmagáé akar lenni.
Másnap a báró bérelt hintóval jött értünk és vitt át Pestre.
Márikának otthon kellett maradnia, akadt hát duzzogás
rengeteg, ám Istit végre hazaengedték a kórházból, így a villa
személyzete ismét teljesnek volt mondható.

287
Budapesti Hírlap, 1901. január 31.
 Kocsink a Kossuth Lajos utca 5. előtt állt meg, ahol az
egykor Cziráky-palotaként emlegetett Nemzeti Kaszinó 288
impozáns épülete állt. Mivel útközben Richárd alig szólt
hozzánk, Emma és én az utóbbi napok víg és szomorú
történéseivel traktáltuk őt. Meglepett, hogy a bárót egyedül a
Kaméleonkával való baljós találkozásunk érdekelte.
Több kérdést is feltett az új orvosról, kis barátném romló
állapotáról és arról, hogy láttam, hallottam avagy éreztem-e
bármi különöset a Lipóton, amit korábban sohasem.
Mikor a kocsiról leszálltunk, nekem is muszáj volt
kérdezősködnöm.
– Mondja, báró úr, hol lófrált az utóbbi napokban, és miért
hozott minket a Nemzeti Kaszinóba?
– Hamarosan mindent megértenek – válaszolt Richárd
kimért udvariassággal. – Kérem, kövessenek az oldalsó
bejárathoz!
– Mármint a cselédkapuhoz? – hökkent meg Emma.
– Valóban! – bólintott ő. – Hölgyek ugyanis csak ott
léphetnek be az épületbe.
Délután öt órára járt, mikor a kizárólag férfiak számára
fenntartott épület elnyelt minket. Az inas, aki már várt ránk
és beengedett, bizalmaskodva Ambrózy báróhoz hajolt, hogy
közölje:

288
A Nemzeti Kaszinó néven létesült „úri klubbot” gróf Széchenyi István alapította
1827-ben. Tagjai javarészt arisztokraták voltak. Az egylet 1871-ben vette meg a
Cziráky-palotát, amit átépítettek. Termei a kor legértékesebb tárgyaival, bútoraival
voltak berendezve, könyvtára több mint 30 000 kötetet tartalmazott. A Kaszinó
1944-ig működött, az épület a második világháború során súlyosan megsérült, le
kellett bontani. Helyén ma az Uniqa Pláza irodaház áll.
 – Csáky Albin 289 gróf hamarosan asztalt bont. Önöket
addig lesz szerencsém az első emeleti társalgóba kísérni.
Gondoskodtunk róla, hogy senki ne zavarkodhasson, amíg a
hölgyek és a főméltóságú úr...
– Köszönöm – adta át Richárd cilinderét, botját és
kesztyűjét az inasnak. – Csak mutassa az utat, a többit bízza
rám.
– Ahogy parancsolja, méltóságos úr – hajolt meg ismét a
fickó, majd egyenest a személyzeti lépcsőházba vezetett
minket, ahol újabb magyarázkodásba fogott. – Elnézésüket
kérem a kényelmetlenségért, de a hölgyek kizárólag ezt az
útvonalat...
– Tisztában vagyunk vele, miféle ostoba rendszabályok
vonatkoznak itt ránk – csattant fel ekkor Emma. – Kérem,
döntse el végre, hogy mehetünk-e fölfelé, vagy inkább hívjak
néhány szüfrazsettet, akik majd utat törnek nekünk ebben a
férfierődben?
Az inas arcán ideges rángás futott át, de nem hablatyolt
tovább, csak ment előttünk kötelességtudóan. Az emeletre
érve persze végül csak ki kellett lépnünk a folyosóra, ahol
néhány arra járó úr úgy bámult ránk, mintha patánk és
szarvunk volna. Szerencsére a társalgó, mely előtt két, a
miénkhez meghökkentően hasonló inas strázsált, nem volt
messze, így csupán rövid ideig kellett a dühös és tolakodó
pillantásokat elviselnünk.
A Nemzeti Kaszinó, mely Magyarország arisztokrata
férfiúinak búvhelyeként szolgált, az ország legfényűzőbb

289
körösszegi és adorjáni Csáky Albin gróf (1841-1912) vallás- és köz- oktatásügyi
miniszter, valóságos belső titkos tanácsos, magyar királyi főasztalnokmester,
tárnokmester, a főrendiház elnöke, aki ezen a napon a Nemzeti Kaszinóban ebédet
adott az ország legfőbb méltóságainak [1. a Budapesti Hírlap, 1901. január 31-i
számát].
berendezésével bírt. A társalgó négyméteres belmagassága, a
plafont borító aranyozott fakazetták, a nyomasztóan nagy
kristálycsillár, a kandalló fölött terpeszkedő velencei tükör, a
hatalmas bőrfotelek és kanapék, valamint a mahagóni
dohányzóasztalkákon álló ezüst hamutartók mind-mind arra
szolgáltak, hogy az úri osztály mérhetetlen gazdagságát
hirdessék.
– Halljuk hát, báró úr, kinek a kedvéért csempészett be
minket ebbe a szivarszagú ékszerdobozba? – fordult Emma
Richárdhoz, amint az inas távozott.
– Bocsássanak meg, de...
Ambrózy báró szabadkozása befejezetlen maradt, mivel az
ajtó ismét kinyílt, és rajta két férfi lépett be. Egyikük
Bissingen gróf volt, míg a másikat korábban sohasem láttam,
bár valahogy mégis ismerősnek tűnt. Sötét szalonkabát, élére
vasalt nadrág, barna borjúbőr cipő, fekete selyemmellény,
keményített ingmell, apró mintás nyakkendő – mértem fel
gyorsan az öltözetét, ám amikor a szemébe néztem, a
meglepetéstől botladozni kezdtek a gondolataim. A jó
kiállású, legalább hatvanéves férfi tekintete perzselően élénk
és rendkívüli intelligenciát sejtető, már-már átható volt. Úgy
éreztem, hogy mindent, sőt, még annál is többet tud rólam,
ám titkaim mégis jó kezekben vannak nála. Egyébiránt ha
nincs ez a delejes pillantás, könnyen lehet, hogy magamban –
bármily gonosz dolog is ez – kicsit kuncogtam volna kétoldalt
pamacsszerűen elálló őszes szakálla, előrehaladott
kopaszsága és ovális lencsékkel bíró csiptetős szemüvege
miatt, amit a gomblyukába fűzött vékony zsinór óvott attól,
hogy az orrnyergéről lepattanva a földre essék.
 – Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam önöknek
Magyarország miniszterelnökét, Széli Kálmán 290 kegyelmes
urat – zengte Ambrózy báró.
– Részemről a megtiszteltetés – hajolt meg a férfi, aki
továbbra is minket fixírozott, ám közben semmi jelét nem
adta annak, hogy az udvariassági szabályokat betartva kezet
szándékozna csókolni nekünk. Bissingen gróf és Ambrózy
báró kissé hátrébb húzódott, míg a miniszterelnök gyors
félfordulatot téve a kandallóhoz ment, és miközben a míves
piszkavassal a fahasábokat böködte, beszélni kezdett.
– Hölgyeim, én takarékos ember vagyok. Sem pénzt, sem
időt, sem szót nem szeretek fecsérelni, ezért nézzék el nekem,
ha netán nyersnek tűnnék.
Emmával lopva egymásra pillogtunk, ám egyikünk sem
tudta, mit kéne erre felelni. Szerencsére a kegyelmes úr nem
is várt választ, hisz nyomban tovább beszélt.
– Tudok mindenről, amin kegyedék keresztülmentek, és
őszintén mondhatom, a történetük lelkem mélyéig
megrendített, ám jelen pillanatban az érzelgősségnek nincs
helye. Kérdéseket fogok önöknek feltenni, ám jól gondolják
meg, mit felelnek, mert könnyen lehet, hogy ezen múlik
hazánk, a Monarchia, sőt, talán egész Európa sorsa.
– Éppen úgy, miként a Gottliebné krumpliján – csúszott ki
a számon, pedig csak gondolni akartam rá.
– Hogy mondja, kisasszony? – nézett rám csodálkozva a
miniszterelnök, így nem volt visszaút, beszélnem kellett.
– Nagyon egyszerű – kezdtem kiszámolni ujjaimon a pesti
kofák bölcsességét. – A Gottliebné zöldséges a Síp utcából. Ő
mondta, mikor hajnalban segítettem neki a rendelt árut

290 dukai és szentgyörgyvölgyi dr. Széli Kálmán Ignác Kristóf (1843-1915)

politikus, miniszterelnök, pénzügyminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia
tagja.
széjjelhordani, hogy ha a Spitzer, a Takáts és a Weinberger
urak férges vagy rothadt zöldséget kapnának tőle, az
felborítaná a világ egész rendjét. Ennek hatása ugyanis olyan
volna, mint az egymás mellé állított dominók dőlése. A
nevezett kuncsaftok éhen maradnának, tehát rossz kedvvel és
hanyagul végeznék a munkájukat, ami az ő ügyfeleiket is
szomorúvá, vagy épp bosszússá tenné. Mivel a Spitzer úr
divatáruügynök, a Takáts nemzetközi fűszerkeskedő, a
Weinberger pedig okulárékat árul, a baj általuk végül egészen
magas körökbe is eljuthatna, vagyis könnyen lehet, hogy a
rosszul szabott ruha a dunai gőzhajózást, a menta helyett
borssal megszórt sütemény az országot, az ön orrára kerülő
hibás okuláré pedig az egész Osztrák-Magyar Monarchiát
döntené romokba. Egyszerű ez, miniszterelnök úr, csak kicsit
kofásan kell hozzá gondolkodni.
Bissingen gróf megkövültén, Ambrózy báró a
legcsekélyebb csodálkozás nélkül, Széli Kálmán kegyelmes úr
pedig töprengve meredt rám.
– Bár női minisztereket is választhatnék a kabinetembe –
sóhajtott végül Magyarország feje (mármint a második, hisz
az első maga a király!), majd helyére téve a piszkavasat úgy
kezdett beszélni, mint iskolában a feleltető tanár. –
Kérdéseim a következők: el kívánja-e foglalni a körünkben
jelen lévő Frau Motta Orávia trónját, mely úgy tűnik, néki
jogos öröksége?
A megszólítást hallva Emmát jól láthatóan kirázta a hideg,
ám mikor megszólalt, a hangja szemernyit sem remegett.
– Kérem, ne szólítson így, miniszterelnök úr. Való igaz,
hogy házasságot kötöttem a nevezett úrral, aki még aznap
meghalt, tehát jelenleg az özvegye vagyok, ám kényszer
hatására cselekedtem, így merem remélni, hogy a magyar
 bíróság és az egyház hamarosan érvényteleníteni fogja a
frigyünket.
– Ezek szerint a Motta-örökségre sem tart igényt? –
kérdezte Széli. – Jól gondolja meg, mit felel, mert óriási
vagyonról van szó!
– Nincs mit fontolgatnom – szólt Emma. – Akkor sem
vennék el abból a pénzből egyetlen krajcárt sem, ha az életem
múlna rajta.
– Mindezt a nagy nyilvánosság, mondjuk a sajtó előtt is
elmondaná?
Emma zavartan sütötte le a szemét.
– Ha egy mód van rá... – mélyet sóhajtott és újra kezdte. –
Amennyiben ez elkerülhető, nem szeretném, ha a történetem,
az elrablásom és meghurcoltatásom, valamint ezen
események okai bármikor is kiderülnének. Kérem, engedje
meg nekem, kegyelmes úr, hogy ismét Hangay Emma legyek
Marosvásárhelyről, és semmi több.
– Fenomenális! – kiáltott fel ekkor Széli Kálmán, sőt,
lelkesültségében még a két tenyerét is összecsapta. –
Pontosan úgy történt minden, ahogy azt a báró úr megjósolta.
– Bocsásson meg, kegyelmes uram, de jóslatról itt szó sem
volt – mondta kissé sértetten Richárd. – Ismerve a
kisasszony makulátlan személyiségét, egyszerűen
kikövetkeztettem...
– Persze, persze, legyen, ahogy maga akarja – vágott a
báró szavába Széli, immár újra komoly, ám sokkal
bizakodóbb arcot vágva. – Nézzék, hölgyeim, a tények a
következők. Az utóbbi napokban titkos diplomáciai
tárgyalásokat folytattunk Orávia miniszterelnökével, aki attól
tart, hogy ha a Pesten történtek nyilvánosságra kerülnek, a
hazájában azonnal zavargások törnek ki, ami pedig egész
Európa egyensúlyát megrendítheti. Az ön édesapját, kedves
Emma, meggyilkolták. A vizsgálat kiderítette, hogy az
automobil fékrendszerét Herr Motta parancsára tették
tönkre, így a veszedelmes hegyi utakon a sportszerető Georg
királynak esélye sem volt a túlélésre.
Kezemet Emma karjára tettem, bár tudtam – hisz
korábban már sokat beszéltünk róla –, hogy az oráviai
uralkodóra képtelen volt úgy gondolni, mint édesapjára, így
pedig a gyász is messze elkerülte.
– A merénylet tényét egyelőre nem fedték fel a nép előtt –
beszélt tovább a miniszterelnök. – Ám ha mi most
bejelentenénk, miért halt meg Pesten Herr Motta és a fia,
világgá kürtőlve az egész Hangay-ügyet...
– Értem – szólt közbe Emma –, és úgy vélem, az érdekeink
közösek. Én hallgatni fogok, ahogy a húgom is.
– Ebben nincs vita – mondtam. – Csak azt nem értem,
hogyan akarják eltitkolni két ilyen fontos külhoni személy
halálát.
– Úgy, hogy mihamarabb nyilvánosságra hozzuk azt –
felelt a miniszterelnök –, ám a valódi okot hamissal cseréljük
ki. A holnapi lapok vastag gyászkeretben közlik majd a hírt,
miszerint Herr Motta iparmágnás nem csupán fia esküvőjére,
de titkon gyógykezelésre érkezett a városunkba, ám sajnos túl
későn, így végül a Vaskovics szanatóriumban adta át lelkét a
teremtőjének.
– Na és Fridrich?
– Ő, kérem, él és virul, bár sürgősen el kellett hagynia a
kontinenst, mivel az önnel kötött esküvő után fény derült rá ..
.legalábbis a lapokkal majd ezt közöljük... hogy kétszeresen is
nős, tehát bigámiért börtön várna rá – közölte a
miniszterelnök fanyar mosollyal. – Az a szegény kőműves,
akit Rudnay főkapitány a toloncból prezentált, és aki már
régóta szeretett volna Amerikába emigrálni, igencsak örült,
mikor ingyen jegyet kapott a Fiúméból induló gőzhajóra, és
mellé annyi pénzt, hogy az óceánon túl akár egy egész
téglagyárat is vehet majd rajta. Cserébe csupán annyit kell
tennie, hogy Fridrich Motta papírjait mutogatva száll
tengerre és tűnik el az Újvilágban.
– Most persze hallgat, de ha végül mégis megszorul,
könnyen eljárhat a szája – ráncoltam a homlokom.
– És ugyan ki hinne egy Magyarhonból kivándorolt
pallérnak? – mondta Bissingen gróf. – Ne aggódjék,
kisasszony, a nővére így jobban jár, hisz a bigámia vádja
miatt az ő házasságát is gyorsabban érvénytelenítik.
– Most már csupán két döntést kell meghoznunk, uraim –
vette vissza a szót Széli Kálmán. – Először is: mi legyen a
sorsa a jelenleg szökésben lévő Csépi Ilonának...
– Hát megszökött? – Emmával csak most jöttünk rá, hogy
a Grétára bízott ál-Hangayról az utóbbi napokban teljesen
megfeledkeztünk.
– Még az Angol Királynőben nyoma veszett, miután az
éjjeliedénnyel leütötte az önök barátnőjét – mondta Ambrózy
báró. – Aligha hinném, hogy a jövőben hallunk felőle, ám ha
mégis kézre kerül, majd kitaláljuk, mi legyen vele.
– A jelenleg is őrizetben lévő Tarján Vilmos sorsát
azonban még ma el kell rendeznünk – mondta a kegyelmes
úr.
– Tessék?! – kiáltottam. – A Vilike miért van becsukva?
– Mert mindent tud az ügyről, és ráadásul hírlapíró –
felelte komoran a miniszterelnök –, így tehát biztosra
veszem, hogy amint tollat kap a kezébe, nyomban
szertekürtöli a titkainkat.
– Richárd, maga is tudja, hogy ez ostobaság – léptem a
báró elé. – Vili a barátja! Vagyis... Magának nincsenek
barátai, de Tarján Vilmos mégiscsak valami olyasféle – két
kezemmel hadonászva különböző formákat mutattam, mert
nem találtam a megfelelő szót. – Olyan... Hogy is mondjam?
Olyan izé, mint ami leginkább egy barátra hasonlít.
– Ez igaz – bólintott némi habozás után Ambrózy báró.
– Kegyelmes úr, beszélek Tarjánnal, és ha ő becsületszavát
adja, hogy hallgatni fog, személyesen vállalok érte
felelősséget.
– Legyen – bólintott megkönnyebbülve Széli. – Amit
Rudnay javasolt, egyébként sem tetszett túlságosan.
Magamban megfogadtam, hogy – bár nem tudom, mit
tanácsolhatott Vili ügyében a miniszterelnöknek – amint a
főkapitány legközelebb az utamba kerül, úgy rúgom őt bokán,
hogy két hétig csak körbe-körbe tud majd menetelni.
– Egyetlen dolog van hátra – szólalt meg ismét Széli
Kálmán. – Bissingen, kérem, adja át a Hangay Emma
kisasszony származását bizonyító okiratokat, amiket annak
idején a hölgyek édesanyja önre bízott. Azt hiszem,
mindannyian egyetértünk abban, hogy jobb lesz azokat
mielőbb elpusztítani.
- Sajnálom, kegyelmes úr, de ez lehetetlen – sóhajtott a
gróf sápadtan. – Azok az iratok ugyanis sosem voltak a
birtokomban.
 33
A végső kérdés

Hiába ringatott békésen az első osztályú kupé bordó

bőrrel bevont ülése és kattogott alattunk egyenletesen a
vaskerék, én mégis úgy éreztem, hogy hegyes tüskéken ülök,
utunk pedig a végtelenbe tart és sosem ér véget. Ölemben
könyv hevert, Dracula gróf nemrég megjelent vérfagyasztó
története azonban nem kötött le, így inkább a párnás
fejtámasznak dőlve néztem az elsuhanó havas tájat, ami épp
semmi más látnivalót nem kínált, mint csöndes alföldi
tanyák, fehér dunyha alatt szendergő szántók és kopaszon
feketéllő erdők képét.
– Mi bánt, kishúgom? – kérdezte Emma a szemközti
ülésről, félretéve saját olvasmányát.
– Hogyan? – riadtam fel gondolataimból. – Oh semmi,
csak...
– Nincs kedved hazamenni, igaz?
Eszembe jutott, mennyire unatkoztam karácsonykor
Marosvásárhelyen, és elszégyelltem magam.
 – Papuska nagyon boldog lesz, hogy végre mindketten
hazatérünk – mondtam. – Az utóbbi napokban többször is
sürgönyzött, nem értve, miért késlekedünk.
– Majd elmondjuk neki élő szóban, milyen sok teendőnk
akadt.
A miniszterelnökkel folytatott titkos tanácskozás után
Tarján Vili szabadlábra került, és amint meglátta, nyomban
fülig szerelmes lett Emmába. Szegény fiú persze mukkot sem
szólt erről, én azonban láttam, miként homályosodik el kerek
szemüveglencséi mögött a tekintete. Épp így nézett rám is,
mikor még azt hitte, én vagyok a zsánere. Istenkém, hát mit
tegyünk, úgy tűnik, a mi drága Vilink könnyen lobbanó típus.
Emma mindebből semmit nem vett észre. Őt alig kötötte
valami az Ambrózy-villához és Pesthez, ezért a Nemzeti
Kaszinóból kilépve máris a hazautat tervezgette.
– Képzeld, levelet kaptam Madame Orlócytól – pattintotta
szét retikülje csatját, miközben vonatunk fáradtan pöfögve
Szolnok felé közeledett. – Pontosabban nem is egyet, de
legalább tucatot. Fuith úrhoz küldte őket, akiben ugyan rossz
emlékeket hagyott a Kardos Cecília név, mégis megőrizte
mindet. Tegnap aztán, mikor felkerestem őt, hogy elnézést
kérjek a kellemetlenségekért, amiket akaratlan okoztam neki,
alig győztem csodálkozni, mikor a kezembe nyomta ezt a
paksamétát. Nézd, Madame Orlócy mindet más városban
adta fel.
– Bonn, Stuttgart, Frankfurt, Passau – olvastam a postai
pecséteken. – Hát nem azt mondtad, hogy a barátnéd
Pozsonyból Fiúméba, onnan meg Amerikába ment?
– Úgy esett, hogy Amerika elébe jött – nevetett Emma. –
Azt írja, hogy Fiúméba tartva tudomására jutott, miszerint a
híres Barnum cirkusz 291 épp európai turnét tart, és neki
mindig az volt az álma, hogy egyszer ezt a truppot munka
közben lássa. Fogta hát magát, kicseréltette a jegyét, és két
nappal később már Hannoverben nézte az előadást.
– Mely során rájött, hogy cirkusz nélkül élni ugyan lehet,
ám nem érdemes, ezért rögvest belépett a társulatba –
találgattam, mint kiderült, hajszálpontosan.
– A jelenlegi művészneve Miss Zolino, a magnetic
wonder 292 – mutatta Emma az ovális fotográfiát, amit az
egyik borítékból húzott elő. A képen szigorú arcú, metszőén
éles tekintetű, fekete ruhás nőt láttam, kinek nyakában a
hosszú, többszörös gyöngysoron kívül egy nagy szívmedál is
csüngött.
– Érdekes – adtam vissza a fotográfiát kissé közönyösen. –
Szóval mostanság a németeket csapja be a
hókuszpókuszaival?
Emma szájsarka felfelé rándult, ám mielőtt válaszolt volna,
szépen eltette a selyemszalaggal átkötött leveleket.
– Undok vagy, Mili – mondta aztán tárgyilagos, nyugodt
hangon. – Fertelmesen undok és igazságtalan. Madame
Orlócy kétszer is megmentette az életemet, úgyhogy ha mást
nem is, ezt legalább tisztelhetnéd benne.
– Jó, persze, igazad van – tártam szét a karom
tehetetlenül, és éreztem, hogy a szemembe könny gyűlik. –
Csak ez az utazás... Emma, értsd meg, én többé már képtelen
vagyok úgy élni, mint azelőtt. Mikor kiléptem az Ambrózy-
villából, azt hittem, megszakad a szívem. Ahogy Terka néni a

291
Az 1875-ben alapított amerikai Barnum and Bailey volt a világ legnagyobb
utazócirkusza, mely 1897-től többéves európai turnén vett részt.
292 Miss Zolino, a „magnetikus csoda” fotográfiája látható Harvey L. Watkins A
Barnum és Bailey az óvilágban c. könyvében.
kezembe nyomta a rétest, amit az útra sütött... Agáta mama
szomorú mosolya... Isti kajlán leplezett pityergése, és Gáspár
bácsi csiklandó bajsza az arcomon, mikor életében először és
utoljára átölelt, ez nekem mind egy-egy tőrdöfés volt. Na, és
azt hallottad, hogy Bogi egész a Karthauzi utcáig rohant a
kocsink után, oly szívszaggatóan ugatva, mintha csak tudná
azzal a buta kis kutyafejével, hogy mi többé már sohasem...
Soha...
Emma mellém ült és szorosan átölelt, én meg csak bőgtem,
mint borjú az anyja után. Most, hogy újra volt nővérem, akire
számíthattam, és nem kellett folyton annak az erős,
magabiztos, talpraesett lánynak lennem, akit képtelenség
bármivel is megrendíteni, a sírás régi ismerősként köszöntött
és vette birtokba egész lényemet.
– Bocsánat, én... – szólalt meg ekkor a hangtalan
félrecsúszó kupéajtóban álló Bissingen Ernő rettentő
zavarral, látván, miféle jelenetbe csöppent. – Csupán a tea
miatt... Hamarosan felszolgálják, és gondoltam...
– Minden rendben – mosolygott a grófra Emma. –
Azonnal megyünk, köszönöm.
– Hát persze, persze – motyogta Bissingen, miközben az
ajtót csukta. – Akkor hát megmondom a báró úrnak...
Elnézésüket kérem, már itt sem vagyok.
– Na, csibém! – fordult felém ismét Emma, Renée-től
csent becenevemet használva, miközben két tenyerébe vette
arcomat. – Most hallgass ide jól, mert csak egyszer mondom
el. Bissingen és Ambrózy urak azért kísérnek el minket
Vásárhelyre, mert a Motta-ügyet csakis ott tudjuk
végérvényesen lezárni. Amint ezen túl vagyunk,
megnyugszunk kicsit, és kitaláljuk, hogyan legyen tovább. A
miniszterelnök úr őkegyelmessége szerint a származásomra
vonatkozó bizonyítékok továbbra is veszélyesek, hisz ha
Motta- vagy Matolcsy- félék kezébe kerülnek, minden
borzalom elölről kezdődhet.
– Bissingen azt mondta, a papírok sosem voltak nála,
viszont tudja, hogy hová vannak elrejtve – bólogattam
továbbra is rosszkedvűen, mire Emma ismét mélyen a
szemembe nézett.
– Téged nem is az bánt, hogy hazamegyünk – szólt
hirtelen, mint aki a vesémbe lát. – Halljam az igazat! Mi a
baj?
– A báró – sóhajtottam. – A mi karót nyelt, rideg és öntelt
bárónk a baj.
– Nem értem – csodálkozott a nővérem. -- Hisz szeret
téged, ezt a vak is látja.
Szavai gyöngyökként gurultak szét a lágyan ringó kupéban,
ám én nem voltam bolond, így rögvest észrevettem, hogy
egyik sem tengermélyi kagylók opálfényű szülötte, inkább
csak közönséges üveg.
– Úgy szeret, mint téged – mondtam ki azt, ami elsőként
az eszembe jutott, menet közben harapva le végéről a
kérdőjelet, mely pedig nagyon is odaillett volna. Emma nem
felelt azonnal. Zavartan zsebkendő után kezdett kutatni, bár
annak sarka jól láthatóan fityegett elő a ruhaujjából, és mikor
végre rátalált, csak annyit mormogott:
– Igen, az könnyen lehet, hogy éppúgy szeret engem, mint
téged, elvégre testvérek vagyunk.
– Na, ez aztán a szép história – dőltem hátra oly erővel,
hogy ülésem rugói belenyekkentek, miközben két karomat a
mellem alatt összefűztem. – Azt hiszem, a te Márikád
ilyenkor mondaná, hogy szer’usz világ!
 Emma nevetni kezdett, majd arcomba dobta a
zsebkendőjét.
– Igazad van, húgocskám, a Hangay lányok sorsa már csak
ilyen kacifántos – mondta –, de azért te semmit se félj, mert
amíg egymást szeretjük, a legveszedelmesebb báró sem
foghat ki rajtunk.
– Főleg, ha nem is akar – sóhajtottam nagyot. – Tudod,
Emmus, könnyen lehet, hogy azok a száraz rózsák örökre
elvették a mi bárónk kedvét a szoknyasuhogástól.
– Rózsák?
– Vagy inkább a Rózsalány, akit a festményen láttam.
– Úgy, szóval festményt is őriz róla?! – nővérem
tekintetében különös fény villant. Olyan, mint amilyen az
enyémben szokott, mikor rejtélyt szimatolok. – Van nekem
egy ideám, Mili, amit mi ketten akár meg is valósíthatnánk.
– Hallgatlak!
– Mesélj nekem erről a titokzatos Rózsalányról – mondta
ő –, de most ne csak annyit, amennyit korábban elmorzsáltál
az orrom előtt.
– Sokkal többet én sem tudok.
– Akkor majd mi ketten összekapirgáljuk a hiányzó
részeket. Orlócy asszony azt írta, hogy áprilisban a Barnum
Magyarországra jön, én pedig mindenképp látni szeretném
őt. Ráadásul Márika sorsát sem rendeztem még el, pedig
szegényt úgy hagytam ott Fecskáéknál, hogy gondoskodni
fogok róla, amint a magam dolgában már nincs több
teendőm. így tehát mindjárt két nyomós indokot is tudok,
hogy mi ketten visszatérjünk a székesfővárosba, és ha már ott
vagyunk...
 – Akár a bárónk szívéből is kihúzhatjuk azt a fránya
rózsatüskét! – értettem meg végre nővérem csavaros
okoskodását, ő pedig a nyakamba borulva velem nevetett.

Az ingujjra vetkezett, nadrágját széles hózentrógerrel

rögzítő, hatalmas markában súlyos csákányt tartó Varga úr
meglehetősen különös látványt nyújtott a Lázár-palota
nagyszalonjának közepén. A cselédek korábban már mind
felgöngyölték a drága szőnyegeket, kivitték a falakon függő
értékes olajfestményeket, a karcsú rokokó bútorokat pedig
félretolták, és nagy, fehér vászonlepedőkkel takarták le. A
régi, békés állapotokra egyedül a szalon hátsó falát elfoglaló,
hatalmas kandalló emlékeztetett, melyben most is épp úgy
lobogott a tűz, miként az télvíz idején megszokott.
– Akkor hát hogyan legyen, méltóságos asszony? –
kérdezte Varga úr, a kőmíves, szomorúan pillogva a ház
úrnőjére. – Mer’ már meg ne tessen haragudni az őszinte
szóért, de igen szép ez a fal, nincsen neki semmi hibája,
szóval kár lenne érte.
– Majd maga újra rendbe hozza – mondta magabiztosan
az özvegy. – Tudom, hogy végül szebb lesz, mint volt, most
azonban vesznie kell.
– Ahogy kívánni tetszik – lépett közelebb a szabaddá tett
falrészhez Varga úr, ám mielőtt lecsapott volna a csákánnyal,
még ránk szólt. – Tessenek kicsinyt hátrébb menni, mert a
tégla szilánkosan törik, és igen bánnám, ha valakinek baja
esnék.
Öten álltunk félkörben a szalon közepén, és mind
nyomban engedelmeskedtünk a kőmíves utasításának. A
csákány súlyos, nagy dübbenéssel sújtott le. Festék, malter és
tégladarabok szálltak széjjel, ám a fal tartotta magát. Varga
úr szakértő szemmel vizslatta művét, tömpe ujjával
belepiszkálva a keletkezett kicsiny lyukba, majd úgy bólintott,
mint aki már mindent ért, és újra nekiveselkedett a
pusztításnak. A fal épp a harminckettedik csapásnál adta meg
magát és omlott bele a mögötte rejlő üregbe. Varga úr rögvest
letámasztotta a csákányt, és közelebb lépve a réshez, kezdte
kidobálni belőle a téglákat.
– Fájintos munka – állapította meg. – Akárki rakta ezt a
falat, értett hozzá és megadta a módját.
– Édesapa keze munkája – mondta Nóra grófnő
csendesen.
– No, azért valamicskét én is besegítettem – jegyezte meg
Bissingen gróf fanyar, szinte már kisfiús mosollyal. – Jenő
nagybirtokos grófnak és mesterembernek egyként kiváló volt.
Már fiatalon is bármilyen anyagot csodásán, művészien
formált, és mikor bokros teendői engedték, mindig a
műhelyében szorgoskodott.
– Ahogy mondja, Ernő, édesapám mindig tele volt alkotói
hévvel – bólintott az özvegy. – A meggyesfalvi kastély és
vadászház mívesen faragott famennyezetét is ő készítette,
ahogy a bútorok java szintén atyám keze munkáját őrzi. Nem
is csoda, hogy a mama nem akar onnan kiköltözni, pedig
hívtam, hogy lakjon velünk, ha már a kegyetlen sors szeszélye
által mindketten egyazon évben lettünk özvegyek.
Emma és én a fiatal grófnő két oldalán állva szinte
egyszerre nyúltunk felé, hogy némi vigaszt nyújtsunk neki,
amit ő szomorú mosollyal viszonzott.
– Nocsak, hát ez meg mi? – hallottuk ekkor Varga úr
hökkent mordulását. A kőmívesmester malteros keze fürgén
eltávolította a falban keletkezett lyuk utolsó tégláját is, mely
alatt végül valami oda nem illő tárgyat talált.
– Az ön munkája jelenleg véget ért – lépett előre már-már
bántóan heves lendülettel Ambrózy báró, ki mindvégig feszült
arccal figyelte az eseményeket. – Most, ha kérhetem,
távozzék a helyiségből!
Varga úr kérdőn pillantott a grófnőre, elvégre ő volt
birtokon belül. Nóra aprót biccentett, mire a mester fogta a
csákányt, és vállára lendítve azt, kivonult a szalonból.
– Nepomuk, kérem, gondoskodjék róla, hogy Varga úr
megkapja a jussát, minket pedig a következő percekben senki
ne zavarjon – mondta eztán a ház asszonya. Az ajtóban álló
öreg inas vigyázzba vágta magát és felüvöltött.
– Parancsára, méltóságos asszony – majd cipőit a
parkettának csapva hátrébb lépett, és behúzta maga után a
két- szárnyú ajtót.
– Szegény sosem lesz már civil – sóhajtott elnézően Nóra,
majd figyelmét a frissen bontott falrész felé fordította.
Ambrózy báró időközben óvatosan kiemelte és a vászonnal
fedett asztalra tette a vaskazettát, mely eddig a téglafal
mögött rejtezett. A teljességgel épségben maradt dobozt
súlyos, régimódi, cirádás lakat zárta le. Bissingen gróf a
mellényzsebében kotorászva halászta elő a kulcsot, amit
immár húsz esztendeje őrzött és a zárnyílásba illesztette azt.
– Tisztán emlékszem ama különös nap és éjszaka minden
percére – mondta közben. – 1881 decemberében történt,
midőn az én szegény barátom, oráviai Georg, az Isten
nyugosztalja, utoljára jött Marosvásárhelyre, hogy láthassa
szerelmét és közös gyermeküket. Ezt a ládikát a
vártemplomban zártuk le azzal, hogy én fogom őrizni, ám
Hanna, miközben a rá várakozó szánhoz kocsiztunk, úgy
döntött, jobb szeretné, ha a lánya származását bizonyító
okirat a közelében maradna. Ezt én elfogadtam, de felhívtam
rá a figyelmét, hogy az otthonában biztonságos rejteket lelni
nem lehet. Ekkor jutott eszembe a Lázár-palota, melyben
annak ellenére folytak még itt-ott kisebb munkálatok, hogy a
felújítás örömére rendezett bál már több mint két esztendővel
korábban megtartatott.
– Oh, azokra a mulatságos időkre én is emlékszem –
merengett vissza gyermekkorára Nóra. – Édesapámnak
folyvást valami új ötlete támadt, és ezért a házban hol itt, hol
ott bontatta meg a falakat, tépette le a gyönyörű
szövetburkolatot, maga faragta lambériára cserélve azt, vagy
épp nyittatott ajtót, ablakot oda, ahol eredetileg ilyesmi nem
volt. Szegény mamát egészen az őrületbe kergette ezzel, hisz
vendégeket is csak félve lehetett hívni, mert könnyen
előfordulhatott, hogy mire megérkeztek, malterosvedrek és
ácsszerszámok közé kellett leültetni őket.
– Aznap, mikor Jenő barátomhoz bekopogtam, épp itt, a
nagyszalonban ügyködött – mondta Bissingen gróf a
megbontott falrészre mutatva. – Akkoriban ott egy kisebb
beugró volt, amibe egyik őse mellszobrát állíttatta, ám
kiderült, hogy túl kevés fény esik rá, ezért úgy döntött, a
nyiladékot befalazza, így egyenlítve ki a fal síkját.
– Féltem attól a szobortól – mosolygott Nóra. – Úgy
gubbasztott annak a résnek a sötétjében, mintha rám akarná
vetni magát. Arra is emlékszem, mennyire örültem, mikor
másnap itt találtam magukat fülig malterosan, a beugró pedig
örökre eltűnt.
– Jenő egyetlen szóval sem kérdezte, mit akarok elrejteni,
csak fogta a ládikát, berakta a félig már felhúzott fal mögé,
aztán rakta tovább a téglákat.
 Bissingen gróf a régmúlt emlékeitől kissé meghatva,
remegő kézzel fordította el a kulcsot. A vaskazetta belsejében
a száraz levegőnek hála tökéletesen épen maradt paksaméta
hevert.
– Kisasszony, ez az ön reszortja – lépett hátrébb a gróf,
utat engedve a nővéremnek. Emma az asztalhoz ment és
vigyázva, mintha attól tartana, hogy menten porrá omlik,
kezébe vette a sárga borítékot. A papírt spárga fogta körbe,
melynek csomóját nagy, vörös pecséttel zárták le. Halk
roppanás hallatszott, amint a nővérem feltörte a keményre
száradt viaszt. A paksamétában csupán két lelet hevert. Az
egyik cirkalmas gót betűkkel írt, zsinóros pecséttel ellátott
közjegyzői okirat volt, mely által Oráviai Kotheringen Kari
Ferdinand Josef Ludwig Georg tanúk előtt elismerte és
igazolta, hogy a Marosvásárhelyt született Hangay Emma –
az eredeti anyakönyvi bejegyzéseknek ellentmondva –
valójában az ő gyermeke, és mint ilyen, egész életében
megilleti őt minden olyan jog, ami az elsőszülötteknek az
oráviai törvények szerint jár. A papiros alján jól látszott a
későbbi király, a mama, Hangayné Széky Hanna, valamint
Szász Domokos püspök és a közjegyző aláírása, továbbá a
zsinóros viaszpecsét, melybe nővérem vér szerinti apja
hercegi gyűrűjét belenyomta.
– Itt van hát a papír, amiért oly sok ember meghalt –
mondta keserűen Emma.
– Kezdve a mamával, akit Motta mérgeztetett meg csúszott
ki a számon. – Bár még mindig nem értem, miért.
– A teljes igazságot már sosem deríthetjük fel – szólt
Ambrózy báró, tőle szokatlanul lágy, részvétteli hangon. – Én
azonban úgy sejtem, a mérgezett tű szúrását zsarolás
előzhette meg. Motta rájött II. Georg titkára...
 – Ugyan miként, hisz a vártemplomban minden jelenlévő
megbízható emberünk volt – vágott közbe Bissingen gróf.
– Valóban? – csóválta kétkedőn a fejét Ambrózy báró. –
Én viszont úgy vélem, a közjegyző vagy a fotográfus pénzt
remélve nagyon is könnyen fecseghetett neki, ő pedig zsarolni
kezdte a kisasszonyok édesanyját. Motta ezt az okiratot
akarta megszerezni, sőt, talán már akkor felkínálta kiskorú
fiát vőlegénynek, ám Széky Hanna ellenállt, így híva ki maga
ellen a végzetet. A mágnás megmérgeztette őt, majd felkínálta
neki az ellenszert, cserébe az okiratért. Azt hitte, biztos a
siker, ám nem számított Hangayné halált megvető, makacs
bátorságára, mely kizárta, hogy e nemes asszony az életéért
cserébe áruba bocsássa a gyermekét.
Súlyos csend telepedett közénk, mely nyomasztóvá
mégsem válhatott, mivel a báró ismét megszólalt.
– Természetesen mindez csak feltételezés. Még az is lehet,
hogy a kisasszonyok mamáját a piacon darázs szúrta meg, ő
pedig a rovarméregre érzékeny lévén lett beteg és hunyt el. A
holttest exhumálása nélkül ezt kideríteni sajnos...
– Köszönjük, báró úr, ennyi most bőven elég – érintettem
meg Richárd karját, mire ő észbe kapva bólintott.
– Oh, hát persze, hisz ennek már nincs is jelentősége –
mondta. – Lássuk inkább, mi rejtőzik még a borítékban.
Emma félretette az okiratot, és kezébe vette a vastag,
szürke kartonlapot, ami valójában egy kissé megsárgult
fotográfia kereteként szolgált. A régi képen a mi fiatal,
gyönyörű mamánk volt látható vaskos téli útiruhában, fején
dísztelen kalappal, karján pedig hófehér, fodros pólyába
csavart nővéremmel. Mellettük magas, karcsú, komoly
tekintetű férfi állt angol szabású öltönyében, és míg egyik
karjával a mamát ölelte gyöngéden, addig a másikat a pólyán
nyugtatta, mutatóujját kínálva a csecsemőnek, aki aprócska
kezével oly szorosan markolta azt, mintha sosem akarná
elengedni.
– Ő volt hát az édesapám? – érintette meg a fotográfia
felszínét Emma.
– Sajnálhatja, kisasszony, hogy immár sosem ismerheti
meg őt – szólt gyásztól fátyolos hangon Bissingen gróf. –
Georg volt a legjobb, legbecsületesebb és legszerencsétlenebb
férfi, akivel valaha találkoztam. Sosem szűnt meg szeretni
Hannát, ami végső soron a vesztét okozta, hisz ha hajlandó
lett volna más párt választani maga mellé, és véle trónörököst
nemzeni, akkor Mottának sem adódott volna alkalma...
– Elég már az okoskodásból – szóltam rá éppúgy, miként
korábban Ambrózy báróra. – És még maguk mondják a
nőkre, hogy be nem áll a szánk?!
Emma ekkor – elképzelni sem tudom, miért – rám
mosolygott, megsimította arcomat, majd fogva a két papírt, a
kandallóhoz ment.
– Essünk túl rajta, uraim – mondta hátra sem nézve. –
Legyenek tanúim, hogy ezennel elpusztítom a valós
származásomat bizonyító közjegyzői okiratot.
A lángok mohón martak a száraz papírba, fájdalmas
gyorsasággal emésztve el azt. Egyedül a pecsét tartott ki
valameddig, majd a viasz fortyogni kezdett, és mélyvörös
vércseppekként csordult le az izzó fahasábok oldalán. Emma
a kandalló előtt guggolva várta, míg már nyoma sem marad a
papirosnak, majd a fotográfiát is a tűz fölé tartotta. A karton
széle megpörkölődött, koromcsík ült meg a vastag hátlapon,
nővérem ujj ai mégsem nyíltak szét, hogy elengedjék végre a
képet.
 – Erre semmi szükség – hajolt le Ambrózy báró, és
megragadva Emma kezét, a fotográfiával együtt visszahúzta
azt a tűz fölül. – Tartsa meg nyugodtan, hisz a kép
önmagában aligha bizonyít bármit is. Ráadásul ez az egyetlen
emlék, ami vér szerinti atyjától kegyednek megmaradt.
A nővérem hálásan pillantott Richárdra, és a képet ma
gához szorítva felállt, majd hozzám lépett és Nórára nézett.
– Fogadja örök hálámat, grófnő, amiért megengedte, hogy
ekkora kárt tegyünk az otthonában – mondta.
– Ez, kedvesem, igazán bagatell – legyintett az özvegy. –
Elárulom, hogy hamarost ennél sokkal nagyobb ramazurit
tervezek, teljességgel átszabva a magam ízlésére ezt az egész
ódon házat.
– Ettől függetlenül a kőmívesmunka okozta költségeket
természetesen megfizetem – tiltakozott Emma. – Csak némi
türelmet kérek, míg valahonnan készpénzhez jutok.
– Türelemre semmi szükség – lépett hozzánk Bissingen
gróf komoly arccal, és öltönye belső zsebéből hosszúkás
ügyvédi borítékot húzott elé. – Ez itt, Hangay kisasszony, az
öné. Kérem, rendelkezzék vele szabadon!
Emma és én döbbenten néztük a papirost, mely
ámulatunkat igazán csak akkor reptette az égig, mikor
felnyitva azt, megláttuk, hogy nem mással van dolgunk, mint
egy nővérem nevére kiállított banki bizonylattal, mely
irdatlan méretű összegre szólt.
– Mégis, ha szabad kérdeznem, miféle tréfa ez, gróf úr? –
kérdezte Emma.
– Tréfáról szó sincs – mondta zordan Bissingen Ernő. –
Húsz esztendővel ezelőtt azon a bizonyos decemberi napon
nemcsak az ön édesanyja, de Georg barátom is titoknokává
választott. Kijelentette, hogy bár többé nem láthatja a
gyermekét, a jövőjéről mégis örömteli kötelessége
gondoskodni, ezért rendes évjáradékot folyósított, amit
nekem kellett kezelnem. Az összeget, mely a kegyed atyai
öröksége, minden évben én vettem át és raktam bankba, hogy
a mai napon hiánytalanul átadhassam önnek.
– Atyai örökség? – Emma vissza akarta adni a papírt. – Ez
nekem nem jár, hisz épp az imént tagadtam meg a vér
szerinti apámat azzal, hogy elégettem a származásomat
bizonyító okiratot.
– Georg őszinte szeretetének és ragaszkodásának
emlékműve ez a pénz – mondta Bissingen gróf, és nem nyúlt
a bizonylatért. – Kérem, kisasszony, ha már a világ sosem
tudhatja meg, hogy az én szegény barátom mily nagyon
szenvedett, legalább a végakaratát ne tegye semmissé. Georg
a pénzt azért küldte, mert másként... tekintettel a
körülményekre... lehetetlen volt kifejeznie szeretetét. Rossz,
tökéletlen, suta módszer ez, belátom, de mégiscsak ennyi,
ami belőle, az édesatyjából önnek megmaradt.
Emma nem tudta, mit tegyen, és kivételesen én sem
bírtam semmi okos vagy szertelen szót a számon kiejteni.
Nóra asszony viszont, aki fiatal kora ellenére már több
jellemet és józan észt csiszoló szenvedésen volt túl, mint mi
négyen együttvéve, nem beszélt, csak fogta a bizonylatot, és a
fotográfia mellé simítva azt, mindkettőt betette nővérem
retiküljébe.
– Így – mondta, miután a táska halk kattanással
összecsukódott. – Most pedig, mivel épp elég port nyeltünk
már, menjünk szépen teázni.
 Marosvásárhely, 1901. február 3.

A gázlámpák üvegbúrái mögött pislákoló lángocskák fénye

játszi szikrákat csiholt a metszett kristálypoharak oldalán.
Négyen ültünk az emeleti szalon nagy, damasztabrosszal
takart asztalánál; papuska két oldalán Emma és én, míg
velünk szemben Ambrózy báró a hozzá oly jól illő, komor
magányban. Az ebéddel már végeztünk, tányérjainkat Hirsch
úr – ki boldogan vállalta a komornyik szerepét – összeszedte
és kivitte, majd türelmet kért, míg a kávét lefőzi és
felszolgálja. Bissingen gróf még előző nap elutazott, hisz
bokros teendők várták, ám a báró maradt.
– Van itt még néhány elintéznivalóm – mondta, amin én
személy szerint nagyon csodálkoztam, elvégre Emma ügyét
végképp lezártuk, más dolga pedig Richárdnak
Marosvásárhelyt aligha lehetett.
Mindazonáltal egyikünk sem bánta, hogy a báró kicsinyt
még a közelünkben marad. Papuska rögvest meghívta őt
búcsúebédre, majd szétszalajtott minket a városban, hogy az
előkészületeket megtegyünk. Emmával sorra jártuk az
üzleteket, kofákat, henteseket, és mindenhol a legfrissebb,
legfinomabb különlegességeket rendeltük meg, amiket aztán
a bolti szolgák nagy lihegve, csinos csomagokba bagyulálva le
is szállítottak. A Hangay könyvkereskedés egész hétre bezárt,
így a vevőket sem kellett kerülgetnünk, és közben számos
alkalom nyílt arra is, hogy a nővéremmel bizalmas
megbeszéléseket tartsunk.
 – Bánt az a rengeteg pénz – mondta Emma a vájdlingba
bámulva, melyben a már megpucolt krumplik tiszta vízben
lubickoltak. – Ahányszor csak rágondolok, édesmama jut
eszembe, és azt forgatom a fejemben, ő vajon helyeselné-e,
hogy elfogadtam.
– A király... vagyis az édesapád, ha távolról is, de nagyon
szeretett téged – győzködtem őt. – Amit pedig tiszta szívvel,
őszinte szeretetből adnak, azt nem bűn elfogadni. Ha például
te, nővérkém, úgy döntenék hogy a pénzből beíratsz engemet
valamelyik pesti egyetemre...
– Ahhoz kevés a pénz, Milikém – szólt fanyar mosollyal
Emma. – Ha jól tudom, nőket nem vesznek fel az egyetemek.
A tudós urak megállapították, hogy a mi agyunk felforrna, ha
túl sok ismeretet próbálnánk belé tömni. Már az is csoda,
hogy néhány esztendeje a leánygimnáziumok létrehozását
engedélyezték.
Ebben a nővéremnek sajnos igaza volt, ám én mégis
folyton azt kutattam, miként varázsolhatnám magamat vissza
a szép magyar fővárosba. Hangosan ezt persze nem mondtam
ki, hisz papuska oly boldog volt, mióta mindkét lányát újra
maga mellett tudhatta, hogy derűs kedvét elrontani igazi bűn
lett volna.
Ráadásul arról sem beszélhettem senkinek, amit a
búcsúebéd előtt alig félórával láttam. Valamiért épp
felszaladtam Emmával közös szobánkba, és már fordultam is
volna vissza, mikor tekintetem valahogy kitévedt az ablakon.
A hó borította tér kopasz fái közt ismerős alakot pillantottam
meg, aki sétapálcáját lengetve téblábolt a sétányon. A báró
volt az, hát persze hogy ő! Ambrózy báró, kinek kissé
szögletes, patikamérlegen porciózott mozdulatait ezer más
ember között is nyomban felismertem volna. Az ablakhoz
sietve félrehúztam kissé a csipkefüggönyt, hogy jobban
lássak. Richárd még abból a nagy távolságból is, ami
elválasztott minket, tétovának, türelmetlennek és szokatlanul
feszültnek tűnt. A letaposott ösvényt követte, majd a szűz
hóba gázolt, botjával tapogatva maga előtt a rejtett gödröket,
míg végül dühösen az egyik útjába kerülő bokorra csapott,
leverve róla a zúzmarát, hogy aztán két szökkenéssel
visszatérjen a sétányra.
Úgy tűnt, keres valamit, ám nem a környezetében, inkább
saját magában, legbelül.
Végül a közelében – és ez volt ám az igazán különös! – egy
zárt fiáker állt meg, melynek ablakából pincskalapos,
pamacsbajszos férfi hajolt ki, szó nélkül átadva Richárdnak
valami papirost. A báró kapkodva olvasott, többször is elölről
kezdve az üzenet tanulmányozását, majd hanyagul intett a
férfinak, hogy elmehet. Miután a fiáker bekanyarodott a
Transylvánia sarkán, ő ismét a fák közé lépett, gyufát vett elő,
és egy vékonyka gallyra tűzve a papirost, elégette azt.
A búcsúebéd eztán éppolyan hangulatban telt, mintha mi
is megperzselődött gallyacskák volnánk, kik immár halkan
roppanni, reccsenni sem mernek, pedig köröttük szemnek
láthatatlan, fülnek hallhatatlan, ádáz szélvihar tombol.
Emma egyenes derékkal, szótlan kanalazta levesét, én
laposakat pislogtam a sült malac fölött, Ambrózy báró pedig
mindvégig nyugtalanul, már-már villanyos feszültséget sütve
ki magából ült velünk szemben. Egyedül papuska próbálta
oldani a hangulatot, egyre kevésbé értve, hogy a
vámtörvényekről folyó országgyűlési vita és Viktória királynő
temetésének híre miért nem érdekel senkit. Szegénykém
végül, miután Hirsch úr már a kávét és konyakot is behozta,
kínjában húsz esztendeje dédelgetett álmát dobta terítékre.
 – Panzió, kedves öcsém! – mondta nagy titokzatosan. – Én
szívem szerint egy kicsiny, ám annál barátságosabb családi
panziót szeretnék irányítani.
– Tán ráunt a könyvkereskedésre, Árpád bátyám? –
kérdezte a báró, akit láthatóan tényleg meglepett ez a
kijelentés.
– A könyvektől sosem volnék képes elszakadni – vallotta
be papuska. – Ám egy kedves kis szálloda, az egészen más,
kérem tisztelettel. Én olyan helyet képzeltem el, melyben
nincs túl sok szoba, ám a kiszolgálás, az ágyak, a berendezés,
no meg az étkek mind-mind azt éreztetik a vendéggel, hogy
jobb neki nálam, mint a saját otthonában.
– Érdekes elgondolás – mordult Ambrózy báró, elveszítve
minden érdeklődését.
– Évekkel korábban, bármekkora bohóságnak is tűnt, hisz
pénzecském sosem lesz rá, már a terveket is elkészíttettem –
beszélt tovább papuska egyre lelkesebben. – És miután
Emmácska ma délelőtt bejelentette, hogy döntésre jutott, és
szeretné atyai örökségét az én álmomba fektetni, régóta
dédelgetett, bár igazán sosem remélt tervem hirtelen mégis
meseszép valósággá vált.
Richárd és én egyszerre fordultunk a nővérem felé. Nekem
a döbbenettől hatalmasra kerekedett a szemem, míg a báró
kendőjét hirtelen az asztalra dobva felállt.
– Bocsássanak meg – mondta száraz, rekedt hangon –, de
úgy érzem, ha már a jövőről beszélünk, itt az idő... Nos,
aligha volna értelme tovább halogatnom...
– Mondja csak bátran, figyelünk – biztatta papuska, akit
kezdett komolyan megijeszteni e különös viselkedés.
– Hangay úr – nézett Ambrózy báró egyenesen jó apánk
szemébe –, engedje meg, hogy nyíltan, kertelés nélkül
szóljak, és minden további huzavonát kerülve ezennel
megkérjem az ön tisztelt leánya kezét.
Papuska hátratolva székét felállt, és remegő tenyerét
jobbról Emma, balról pedig az én hátamra simította.
– A kezét...? – hebegte előbb ránk, majd újra a báróra
nézve. – Adom én szívesen, édes öcsém, csak előbb azt áruld
nekem, hrm, ugyebár, hogy mégis melyikét?

Folytatása következik...