Böszörményi Gyula

Leányrablás Budapesten

Ambrózy báró esetei I.

2
 Írta: Böszörményi Gyula

A szöveget gondozta: Cséplő Noémi

© Böszörményi Gyula, 2014

A szerző a mű megírásakor
az NKA alkotói támogatásában részesült.

Fotók: Fortepan

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 373 440 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

M űszaki szerkesztő: Kelcz Roland, Zsibrita László

Korrektorok: Széli Katalin, Szuperákné Vörös Eszter
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

M inden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó
írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában ‒ akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást ‒ nem sokszorosítható

3
 Tartalom
1 A sosemvolt sikoly
2 Négy évvel később
3 Szürkület
4 Lázálom
5 A gróf
6 A játszma kezdetét veszi
7 A pofaszakállas kísértet
8 Tű és sikoly
9 A Kugler Tóni
10 A kaméleonka
11 Tébolyda és sikátor
12 Az anyagyilkos
13 Vércsepp a pengén
14 A családi titok
15 Halál a Városligetben
16 Halovány nyomok
17 A sürgönyök
18 Az új cseléd
19 Halál a Citadella-lépcsőn
20 Tűz és könny
21 Találka a kriptában
Jegyzetek

4
 1
A sosemvolt sikoly
Pest, 1896. május 4.

Amint az előszobában álló, ódon óra mélyről zengő, rezes hangján

délelőtt tízet ütött, a leányt nyomban kirázta a hideg. Tudta, mi
következik. Aprócska szobájában, mely valaha a cselédnek adott
szállást ‒ míg az itt lakóknak futotta szolgálóra ‒, sietve finom
szövésű selyemkesztyűt húzott. Ezután feltette és megtűzte csinos,
egyszerű kis kalapját, melyen a kanárisárga szalag mellett csupán két
kecses toll és három műcseresznye szolgált díszítésül, majd mély
lélegzetet vett, s elcsitítva hevesen kalapáló szívét, kilépett az
előtérbe.
Jól ismerte a járást, hisz immár nyolc napja vendégeskedett az
Erzsébet körúti bérház első emeleti lakásában. Amint szoknyája
szegélye átsuhant a küszöbön, a leány behúzta maga mögött a
cselédszoba ajtaját, majd ismét adott magának néhány pillanatot, hogy
összeszedje… Ha nem is a bátorságát ‒ hisz a nénitől cseppet sem
félt ‒, inkább a higgadtságát, mivel arra (tudta jól) hamarosan igen
nagy szüksége lesz.
Jobbra tőle a súlyos, sötétbarna tölgyfaajtó az őt vendégül látó
nagynéni szobájába, míg a szemközti, hasonlóan komor, rézkilincses
bejárat a nappaliba vezetett. A leány bosszús pillantást vetett a kamra
falánál strázsáló, rettentő magas, sárga ingáját méltóságteljesen
lengető órára. A robusztus szerkezet (mintha csak az ifjú hölgyből
áradó ellenszenvre felelne) aprót mozdított lándzsa alakú
percmutatóján, mely így most már a „tíz óra múlt két perccel”
állapotot vette fel.
‒ Pattanna meg az a kegyetlen, rugós szíved! ‒ súgta a leány, és
kesztyűbe bújtatott, remegő kezével (mintha kapaszkodót keresne) jól

5
megmarkolta gyöngyökkel kivarrt bársonyretiküljét. Amint a szalon
felé indult, balról a konyha, jobbról pedig a lakás gangra nyíló,
kétszárnyú ajtaja, mint egy-egy néma, ám annál szolgálatkészebb inas,
kísérte lépteit.
‒ Gyermekem, ön késett! ‒ szólt rideg méltósággal a néni, miután a
leány illendőn pukedlizett előtte. ‒ Nem hinném, hogy ez elnézhető
magatartás volna a mi családunkban. Meglátszik, fiam, hogy ön
jószerével anya nélkül nőtt fel.
A leány gyomra görcsbe rándult. Minden reggel, mióta csak a
nagynénje vendégszeretetét „élvezte”, pontban tízkor kellett
jelentkeznie előtte, hogy mutassa: úrilányhoz méltón képes
megfésülködni és felöltözni. Mintha még mindig négyéves volna, és a
dadusa a kezét vizslatná, hogy lássa, maradt-e piszok a körme alatt.
Csakhogy a leány februárban töltötte be a tizenhatot, és bár az
édesanyja (a néni húga) valóban meghalt nyolc évvel ezelőtt, attól ő a
papuskától még igenis jó nevelést kapott!
‒ Hallgat, mint a csuka! ‒ szólalt meg ismét a néni, hosszú száron
billegő lornyonját szürke szeme elé tartva, hogy jobban lássa azt,
akiről úgyis csak lesújtó véleménye lehet. ‒ Ez jellemzően vidéki
viselkedés, fiam! Én úgy látom, maga semmit nem tud a pesti
etikettről, úri modorról, s félek, már késő is, hogy bármit eltanuljon.
‒ Akkor azt hiszem, igen nagy szerencse, néni, hogy csupán a
millennium idejére bátorkodtam Pestre jönni ‒ mondta a lehető
legalázatosabban a leány, mindvégig a karszékében trónoló, fekete
ruhás hölgy szoknyaszegélyét fixírozva. ‒ Amint az ünnepségek véget
érnek, azonnal hazautazom Marosvásárhelyre papuskához és a
kishúgomhoz.
‒ Úgy lesz, úgy! ‒ biccentett buzgón a néni, bár közben szigorú
arcán bánatos felhő vonult át. Persze szó sincs róla, hogy a rokona
(eme vidéki, szemtelen és felettébb neveletlen csitri) társaságának
elvesztését gyászolta volna! Sokkal inkább az eljövendő, szűkös idők
nyomasztották, melyeket majd a leány távozása hoz el. Hisz ha nincs
vendég, akkor pénz sincs, amit a távoli, jó papuskából ki lehetne
facsarni! Így aztán az idős hölgy máson sem tudott töprengeni, mint

6
azon, hogy miként csökkenthetné már most a hónapokkal később
bekövetkező veszteséget.
S ennek a sok fejtörésnek természetesen meg is lett az eredménye!
‒ Itt van, fiam, ez a sürgöny! ‒ intett lornyonjával az idős hölgy a
karszék mellett álló asztalka felé. A horgolt térítőn közönséges
papírlap hevert, amin szálkás betűk sorakoztak. ‒ Mielőtt ma
bármilyen léha szórakozás után nézne…
‒ Az úrfi azt ígérte, ma a Műcsarnok megnyitóünnepségére
megyünk! ‒ vágott nénje szavába a leány, nem bírva uralkodni a
lelkesedésén. Cserébe azonban oly haragos szemvillanást kapott,
hogy úgy érezte, a szalon padlóját takaró szőnyeg menten magába
nyeli.
‒ Fecseg, locsog, káricsál! ‒ sziszegte a néni. E pillanatban még a
Kielhauser-féle sápasztó hölgypor (amit pedig bőven használt) sem
volt képes elfedni, hogy az arcát haragos pír lepi. ‒ Azt ajánlom,
fiam, hogy inkább figyeljen rám! Persze csak ha képes ilyen
megerőltető tevékenységre. Amit most mondani fogok, az mindenféle
csarnokmegnyitásnál fontosabb.
‒ A király is ott lesz ‒ suttogta a leány, most már puszta
bosszantásként. ‒ És ha őfelsége, I. Ferenc József fontosnak tartja a
Műcsarnok megnyitását, akkor talán…
‒ Elég, különben az első vonattal hazamegy, kisasszony!
Ez hatott. A leány tovább fodrozta a szoknyaszegélyt, sőt, még az
ajkát is beharapta. Esze ágában sem volt kockáztatni azokat a
csodákkal teli hónapokat, amik Pesten, az ezeréves Magyarország
tiszteletére rendezett ünnepségeken várnak rá.
‒ Tehát itt van ez a sürgöny! ‒ emelte fel a néni a papírlapot. ‒ Még
a déli ágyúlövés előtt fel kell adni, értette?! A költséget
természetesen a címzettre terheljük, hisz maga a saját szemével is
láthatja, hogy a fiammal milyen szerény körülmények között vagyunk
kénytelenek tengődni, mióta az én jó uram elhunyt.
A lány átvette a papírlapot. Közben arra gondolt, hogy korábban
mindig azt hitte, a Pesten lakó nénikéje és annak huszonhat éves fia
sokkal, de sokkal fényűzőbben él. A bácsikája, aki gabonaalkusz volt,

7
jóval az ő születése előtt, még 1869-ben távozott e gyönyörű
világból, s bizony úgy tűnt, alig hagyott valamicske vagyont szegény
özvegyére és egyetlen leszármazottjára. Így talán nem is csoda, hogy
a néni folyton rosszkedvű, a fia pedig…
‒ Olvassa hát! ‒ riasztotta fel merengéséből a leányt nagynénje
parancsa. ‒ Vagy tán addig kell várjak, míg a molyok kieszik az ujjai
közül a papirost, majd megtanulván beszélni, felmondják nekem, ami
rajta állt?!
‒ Bocsánat ‒ sóhajtott a leány, tekintetét a szálkás betűkre vetve. ‒
Nahát, hisz ez papuskának szól!
‒ Úgy bizony, úgy!
‒ „Mélyen tisztelt sógor uram! ‒ a leány csak nehezen tudott úrrá
lenni hangja remegésén, mivel attól félt, a néni olyasmit akar a
sürgönyben papuska tudomására hozni, ami végül az ő idő előtti
hazautazását eredményezi. ‒ Közlöm önnel, hogy gyermeke, kit
méltóztatott az én gondjaimra bízni, megfelelően érzi magát.
Magam és fiam hathatós támogatásával a millenniumi ünnepségek
több látványosságát is megszemlélte már. Ám ahhoz, hogy mohó
kíváncsisága továbbra is kielégíttessék, valamint, hogy a pesti jó
modort a kellő társaságban elsajátíthassa, ön eddig sajnos túl
csekély összeget juttatott el a kezeimhez.”
A leány itt felemelte a tekintetét és már-már vádlón meredt a
Kielhauser-féle hölgyportól sápadt arcra.
‒ Hisz ez nem igaz! ‒ szólalt meg végül. ‒ Papuska hatszáz koronát
utalt át magának az ittlétem fedezésére, sőt, a vasúti indóháznál
búcsúzva még az én kezembe is beleerőltetett tízet! Hatszáztíz
korona, az rengeteg pénz! Egy vidéki tanító ennyiből kerek fél évig
tartja el magát és az egész családját…
‒ Hát úgy nézek én ki, mint valami mezőcsáti paraszttanító?
Ezt a kérdést már nem a néni, hanem annak fia tette fel.
Az ifiúr ugyanis épp akkor lépett ki a szalon hátsó falán nyíló
szobájából, mikor a leány háborogni kezdett. Mielőtt azonban az
unokahúga válaszolhatott volna, ő a gangra néző ablakok között lógó
tükör elé állt, s megigazította brillantintól csillogó haját. Az

8
eredmény igencsak kedvére lehetett. Először szélesen önmagára
mosolygott, majd gyorsan kisimította angol szövetből varratott
redingotjának1 gyűrődéseit, s végül elégedetten állapította meg, hogy
az ingmelle épp annyira hófehér, amennyire szereti.
Csak ezután fordult ismét a leány felé, akitől még mindig nem kapott
választ.
‒ Szólj hát, kicsi kuzin! Téged talán vidéki tanítóra emlékeztet az,
akit látsz?
A leány legszívesebben így felelt volna: „Az, akit látok, inkább a
papuska nehezen megkeresett és rám szánt pénzének tolvajára
emlékeztet.” Ám jól tudta, úgysem volna képes bizonyítani, hogy az
unokabátyja abból a hatszáz koronából vett el, amit a
marosvásárhelyi könyvkereskedés áldott szívű tulajdonosa gyűjtött,
méghozzá kemény munkával. Jobbnak látta hát, ha hallgat, annál is
inkább, mivel ismét nagynénje ragadta magához a szót.
‒ Azt ajánlom önnek, kisasszony, hogy ezen falak között többé ne
merészelje megkérdőjelezni a döntéseimet ‒ recsegte az ősz hajú,
fekete főkötős matróna. Fia, aki egyébként szép szál férfi volt, a
karszék mögé állt, ezzel is jelezve, hogy ő természetesen mindenben
özvegy édesanyját támogatja. A leány úgy érezte, ha csak egyetlen
elmarasztaló szót vagy mozdulatot is tesz, pesti rokonai azon
nyomban vicsorgó hiénákká változnak, és rávetik magukat, hogy aztán
a szalon kopott szőnyegén marcangolják szét őt.
‒ Ahogy kívánni tetszik, néni ‒ hajolt meg inkább engedelmesen.
‒ Úgy bizony, úgy, gyermekem! Na, olvassa szépen tovább azt a
papirost!
‒ „Megértem, hogy vidéki magányában egy könyvkereskedő
képtelen helyesen felmérni, milyen drága a pesti életszínvonal
fenntartása, különösen, ha még egy ifjú leány szórakozásáról és
neveléséről is gondoskodni kell. Tudatlansága azonban szerencsére
bocsánatos bűn, amit most nyomban jóvátehet. Kérem tehát, hogy
eme sürgöny kézhezvétele után a már korábban küldött összegnek
legalább a dupláját méltóztassék…

9
 A leány hangja itt végleg elakadt. Ezerkétszáz korona?! Hisz ez már-
már eléri apuska könyvkereskedésének egész évi bevételét!
‒ Valami gond van, fiam? ‒ emelte fel lornyonját az özvegy, vaksin
hunyorítva át a lencséken.
‒ Csupán a torkom… ‒ válaszolt a leány. ‒ Kiszáradt.
‒ Máris hozok egy pohár vizet ‒ készségeskedett az unokabátyja, s
miközben elrobogott mellette, kikapta kezéből a feladandó sürgönyt.
‒ Ezt pedig, anyám, jobban tette volna, ha rám bízza! Tudja jól, hisz
az újság is megírta, hogy a fiatal lányokat nem szabad pénzügyekkel
vagy bármiféle komoly gondokkal terhelni, különben könnyen felforr
az agyvelejük. Ezt az a híres svéd orvosprofesszor, akinek most
sehogy sem jut eszembe a neve, rég bebizonyította! Hiába, a nők már
csak ilyen gyenge teremtmények.
A leány valóban úgy érezte, hogy mindjárt felrobban a feje, ám nem
a túlterheléstől, inkább a megalázottságtól, amit a nagynénje és annak
fia rótt rá. Hallotta a víz csobogását és a sietve visszatérő ifiúr
könnyed lépteit. Elfogadta a csorba csuprot (neki ebben a lakásban
valahogy sosem jutott üvegpohár, akármit is ivott), s érezte, amint a
hűs kortyok lassan kioltják benne a haragot. Még annyi mindent
szeretett volna megnézni a millenniumi ünnepségek csodáiból. Az
újságok előre megírták, miféle látványosságokra számíthat az, aki
Pesten tölti ezt a néhány hónapot. Feszty Árpád körfestménye a
magyarok bejöveteléről… Nobel professzor gyárának kiállítása… A
Kalifa tündérkertje… Godard kapitány égbe szálló ballonja… Az
ősbudavári mecset mesés épülete…
Az Andrássy út végén felállított országos kiállításnak ő eddig
csupán egy pici részét tudta bejárni (persze az unokabátyja
kíséretében, hisz egy tizenhat éves lány nem sétálhatott az utcán
egyedül), ám már az is lélegzetelállító volt. Ahhoz azonban, hogy a
többit is láthassa, most okosnak és engedelmesnek kellett lennie.
‒ Köszönöm, így már sokkal jobb ‒ mondta, hálás mosollyal adva
vissza unokabátyjának az üres bögrét, amire az elégedett
hiénavicsorral válaszolt. ‒ Ha úgy gondolod, kuzin, máris
indulhatunk. Papuskának majd útközben feladjuk azt a huncut

10
sürgönyt. Biztos megérti majd, hogy milyen drága a pesti élet, s
nyomban a néni segítségére siet.
‒ Úgy legyen, úgy! ‒ helyeselt szobormerev arccal az özvegy, és
csókra nyújtotta ujjatlan kesztyűbe bújtatott, pergamenszáraz kezét. ‒
Menjenek, gyerekek, és szórakozzanak jól! A maguk öröme nekem
minden pénzt megér.

***

Amint kiléptek az Erzsébet körút 35. szám alatt álló bérházból, a

fiatalúr viselkedése nyomban megváltozott. Az anyja előtt mindig
ügyelt rá, hogy Erdélyből érkezett unokahúgával szemben legalább
valamicske úri modort mutasson, ám mikor kettesben maradtak,
hirtelen magához ragadta a gyeplőt, és úgy kezdett viselkedni, mint
egy felettébb rosszkedvű zupás őrmester, aki legszívesebben ott
helyben lelövetné a gondjaira bízott, szoknyát viselő közlegényt.
‒ Itt vársz! ‒ mordult rá a leányra, majd faképnél hagyva őt, a Liszt
Ferenc téri kocsiállás felé indult. A széles járdán hömpölygő
tömegből kimagasló alakja sok kisasszony pillantását magára vonta.
Ők azonban nem tudhatták, amit a Marosvásárhelyről jött leány már
kitapasztalt: azt, hogy a kuzinja csak kívülről nemes és vonzó férfi,
belső értékeit tekintve viszont koldusszegény.
Lám, most is mit tett?! Egy tizenhat éves leányt egyedül hagyni a
forgalmas utcán, hogy csak úgy ácsorogjon, kitéve mindenféle
molesztálásnak; ez bizony súlyos vétség az úri modor ellen.
Bár az is igaz, hogy a nevezett leány mindezt cseppet sem bánta.
Végre nyugodtan nézelődhetett, rácsodálkozva a hatalmas ország
borzongatóan szép, malterszagot árasztóan új (hisz a legtöbb fenséges
épület csak nemrég emeltetett!) látványára. Tudta, mert elmondták
neki, hogy Pest utcáit néhány éve még ragacsos sár vagy ‒ nyári
forróságban ‒ fullasztó por takarta. A bérpaloták, múzeumok,
szállodák, egyetemi intézetek, kórházak, könyvtárak, színházak
legtöbbje mind-mind csupán az 1896-os esztendő nagy eseményére, a
Millenniumi Országos Kiállításra készült el. Most pedig, hogy a

11
rendezvényeket megnyitották, a legtávolabbi vármegyékből is egyre
csak özönlöttek az emberek, hogy a saját szemükkel láthassák, mire
vitte az elmúlt ezer év alatt az ő kicsinyke, mégis erős és büszke
nemzetük.
Az Erzsébet körúton, amit ezen a délelőttön langyos napfény
simogatott, úgy zsibongtak, áradtak az emberek, mintha ugyanannak a
szertelen folyónak a cseppjei volnának. A leány ‒ miután néhányan
majd’ fellökték ‒ inkább óvatosan a bérház falához húzódott. Onnan
figyelte a vaspályáján tovacsilingelő villanyost, meg persze a lovak
húzta szekereket, fiákereket, hintókat, konflisokat. A vasabroncsos
kerekek zörgése, a járdán siető hölgyek, urak, cselédek, kereskedők
és iparosemberek cipőinek kopogása, szavaik és kiáltásaik, sóhajaik
és nevetésük a tavaszi levegőben egyetlen, szétválaszthatatlan
morajlássá állt össze, mely vaskos zajdunyhaként takarta be az
önmagát ünneplő Pest városát.
Az ifiúr legalább negyedórát váratott magára, ám mikor
megérkezett, tán még türelmetlenebb volt, mint korábban.
‒ Gyere már, kuzinka, nem érünk rá egész nap bámészkodni! ‒
kiáltott le a bőrtetős konflis üléséről. A leány nyugodt léptekkel
indult felé, de (talán csak azért, hogy bosszantsa) előbb a bérkocsit
húzó lovacska fejéhez lépett, s kesztyűs kezével megsimogatta annak
orrát. A Mezőségből származó almásderes mókásan prüszkölt, így
jelezve, hogy tetszik neki a barátkozás.
‒ Ha nem szállsz fel máris, esküszöm, itthon hagylak! ‒
fenyegetőzött a fiatalúr.
‒ Ahhoz te túl mohó és gyáva vagy, bátyuska ‒ súgta a leány
savanyú mosollyal, mikor fellépett a konflisra.
‒ Gyáva? ‒ villant a rokon pocsolyaszürke szeme. ‒ Mégis, kitől
félnék?
‒ A mamádtól, kuzinka ‒ felelte a leány. ‒ Jól tudod, milyen vihar
kerekedne abból, ha megtudná, hogy nem teljesíted a feladatot, amit
rád bízott, s amiért az én szegény papuskám olyan jól megfizet.
‒ Jut eszembe! ‒ dőlt hátra az ifiúr, miután két napja vásárolt
sétabotjával könnyedén megkocogtatta a bakon ülő hajtó vállát. ‒

12
Csak azért késlekedtem, mert a kocsiállásból előbb a postahivatalba
hajtattam, hogy feladjam a sürgönyt. A vén könyvmoly… mármint az
apád…
‒ Mindjárt gondoltam, hogy őt emlegeted ilyen… hm, kedveskedve.
‒ Szóval az apád, ha nem rest, néhány napon belül elküldheti a
mama által kért pénzt. Ha így lesz, akár az ünnepségek minden
eseményére veszek neked jegyet.
„Erre az a hatszáz korona is bőven elegendő lett volna, amit először
kaptatok” ‒ gondolta a leány epésen, ám megint csak jobbnak látta, ha
csendben marad.
A konflis, miután sikerült a mellettük robogó kocsik közé férkőznie,
végre nekilódult. A magas ülésről körültekintve egészen más érzés
volt megfigyelni a gyalogosok tarka tömegét, a kirakatok színes
üvegsorát, és az épületek falára erősített reklamírozó táblákat.

Brauswetter császári és királyi mester

‒ órák, ékszerek 10-évi jótállással!

Wottitz Manfréd Reprodukáló-műintézete

‒ Király utcza 30.

Ideale krém, Ideale szappan, Ideale hölgypor

‒ csakis Schwartz illatszertárából!

Steinebach légszesz-kályhák, főzök és vasalók

‒ egyenest Siemens Frigyes úr raktárterméből!

A leány érdeklődve olvasgatta, milyen sokféle fura dolgot kínálnak

Pesten a vásárlóknak. Persze a maga nemében Marosvásárhely is
nagy, forgalmas városnak számított, ahol számos kereskedő kínálta a
portékáját, ám közel sem ilyen rikító, tolakodó, már-már ijesztő
erőszakossággal.
A konflis hamarosan átdöcögött a Dob, majd a Király utcai
kereszteződésen is. Ám mikor az Nyolcszög térhez ért, ahol jobbra

13
kellett volna kanyarodnia, a kocsis hirtelen megrántotta a gyeplőt:
‒ Hóhahő, netene!
‒ Mi a rosseb, ember?! ‒ kiáltott ingerülten az ifiúr, mivel a
váratlan fékezés miatt majdnem elejtette csontfejű sétapálcáját, amire
eddig ültében is nyeglén támaszkodott. ‒ Tán baja van a gebéjének,
hogy így botladozik?
A poros cilindert viselő, harcsabajszos kocsis derékban
hátrafordulva pillantott le nagyszájú utasára.
‒ A gebének, nagyságos úr… ‒ hangsúlyozta bántó éllel ‒ …nem
baja, csak esze van, azért állt meg.
‒ Na hiszen, még hogy esze! ‒ egyenesedett fel az ifiúr a konflisban,
hogy ő maga is előrelásson. A bak fölött kitekintve azonban oly kép
fogadta, amitől csak még dühösebb lett. Némi nyújtózkodás után
ugyanis megértette, hogy az Andrássy útra behajtani akaró kocsikat,
sőt, még a gyalogosokat is fekete egyenruhás rendőrök sorfala
állította meg. A tömeg, mely egyre csak előretörtetett, hamarosan sűrű
ember-, talyiga-, bérkocsi-, villanyos- és hintómasszává állt össze,
melyben nem hogy mozdulni, de lélegzetet venni sem volt könnyű.
‒ Mi ez itt? ‒ hepciáskodott a sétapálcás kuzin. ‒ Nekünk a
Műcsarnokhoz kell jutnunk!
‒ Ahogy őfelségének is ‒ biccentett a kocsis. ‒ És ha jól sejtem, a
nagyméltóságú főkapitány úr valamiért őt tartja a fontosabb
vendégnek, hisz a rendőrök minket, s nem a királyi menetet intették
várakozásra.
Lehet, hogy a fiatalúr szívesen visszavágott volna a szemtelen
hajtónak, ám ekkor az üres Nyolcszög-tér közepén hófehér
egyenruhába bújt, kivont karddal ügető császári dragonyosok jelentek
meg. Rezzenetlen ültek a nyeregben, s még a paripáik is hűvös
méltóságot árasztottak. Az emberekkel és kocsikkal zsúfolt
mellékutcákon áhítatos moraj futott végig. A szomszédos konflisok,
fiákerek és jukkerkocsik utasai, bármilyen előkelő származásúak
voltak is, sorra felálltak, sőt, kiszálltak járműveikből, hogy jobban
lássanak. A leány sem tétovázott. Meghúzgálta a hajtó kabátujját,
majd tenyerét a bak bőrülésére téve, kérdezte:

14
 ‒ Szabad maga mellé ülnöm, bácsika?
A kocsis őszintén meghökkent e szokatlanul merész kívánságon, ám
aztán karját nyújtva segített a kisasszonynak átmászni az alacsonyabb
utastérből a jóval magasabb bakra, ami eddig csakis az ő birodalma
volt. Persze az ifiúr ezt látva rákvörös lett, ám mégsem mert rászólni
az unokahúgára, mivel köröttük mindenfelé százával, sőt lassan
ezrével tömörültek az emberek, s ő ebben a pillanatban leginkább a
botránytól félt.
A leány, aki immár a bakon, szinte mindenki fölé emelkedve,
páholyból szemlélte az eseményeket, úgy érezte: ez élete eddigi
legizgalmasabb pillanata. A Műcsarnok megnyitásán ugyan nem lesz
ott, hisz a forgalom teljesen leállt, ám láthatja a megnyitóra igyekvő
királyi menetet, ami talán még sokkal érdekesebb, mint az unalmas
ünnepi beszéd, a végtelen hajlongás, majd a szalag átvágása (ha
ugyan lesz olyan), amiből úgysem hallana és látna semmit, hisz a
tömegben kéne lökdösődnie.
A bakon ülve viszont a császári dragonyosok után mindjárt
megcsodálhatta a kék dolmányos magyar huszárokat is, akiknek
csákóján sárga tollforgót kócolt a szél. A kecses járású katonalovak
patái alatt úgy dübörgött az Andrássy út faburkolata, mintha maga a
föld gyomra, vagy épp a nemrég elkészült földalatti vasút háborogna.
A huszárok színes zászlók erdejét lobogtatták, miközben tovaügettek.
A leány azon sem csodálkozott volna, ha mindjárt az égbe szökkentik
hátasaikat, egyenest János vitéz után igyekezve, hogy ismét kisegítsék
a mesebeli francia császárt. Mögöttük díszes fogat tűnt föl, amit két
szénfekete, csillogó szőrű paripa húzott. A bakon szalagos cilindert
és szárnyas bársonykabátot viselő, merev tartású hajtó ült, aki úgy
volt képes irányítani a rá bízott állatokat, hogy közben meg sem
rezzent. Baljában a gyeplőt, jobbjában pedig akkora díszostort tartott,
amekkorát a leány még sohasem látott.
Az Andrássy út két oldalára és a mellékutcákba szorult tömeg
hirtelen vad éljenzésben tört ki. A díszes hintó gyorsan haladt, ám a
leány még így is jól láthatta, amint a mély bőrülésben ringatózók
egyike ‒, aki tiszti kalpagot, csillogó érdemrendekkel teletűzdelt,

15
zsinóros egyenruhát, piros sujtásos tábornoki nadrágot, s mindehhez
ősz pofaszakállat s tömött bajuszt viselt ‒ felemeli a jobbját, és fehér
kesztyűjével folyamatosan integet.
‒ Nézze, milyen kedves öregúr! ‒ bökte oldalba könyökével a leány
a kocsist.
‒ Addig jó nekünk, míg kedves ‒ biccentett csendesen a konflis
tulajdonosa. ‒ Ő ugyanis nem más, mint maga I. Ferenc József,
Ausztria császára és a mi szép Magyarországunk koronás királya!
‒ Nocsak! ‒ nevette el magát a leány, aki eddig csak képen látta a
hatalmas uralkodót. ‒ Így, hogy mosolyog, hirtelen meg sem
ismertem.
A királyi fogatot még számos hintó követte, tele a vármegyék és a
főváros legfőbb uraival. A frakkban, cilinderben vagy épp coboly- és
farkasprémmel szegett atillákban feszítő, kardjukat csörgető urak
mind politikusok, főnemesek, tudósok, művészek és egyéb méltóságok
voltak. Olykor feltűnt köztük egy-egy bíbor, szürke, hófehér, barna
vagy fekete öltözetű egyházfi is, aki integetés közben vastag
pecsétgyűrűjével, súlyos aranyláncon csüngő gyémántos feszületével,
vagy épp a puszta mosolyával próbált szikrát csiholni a májusi
napfényből.
A leány, aki alig egy hete érkezett Marosvásárhelyről, s most egy
konflis bakján ülve a Városliget felé tartó királyi menetet nézte,
ebben a percben úgy érezte, hogy ő bizony Tündérország kellős
közepébe csöppent. Nem törődött a háta mögött gubbasztó,
sétapálcájával a kocsi padlózatát kopogtató unokabátyjával, aki az
orra alatt egyfolytában arról motyogott, hogy „egy úrilány sosem
viselkedne így”. Az sem érdekelte, hogy ki látja ezt a botrányos tettét,
sőt, pillanatnyilag az sem, ha netán emiatt a nagynénje másnap
hazaküldi.
Csakis a maga felhőtlen boldogságával volt elfoglalva, hisz ekkor
még nem sejthette, hogy a borzalom, mely rá leselkedik, már egészen
közel jár…

***

16
A leány és egyre nyugtalanabb kísérője végül csak kiszabadult a
rettentő tumultusból, miután ‒ a királyi menet távoztával ‒ a forgalom
ismét megindulhatott. A konflis egyenesen az ezredévi kiállítás
főbejáratához gördült. A Műcsarnok előtt, melynek márványlépcsőin
az imént még csupa tiszti ruhás és frakkos-cilinderes előkelőség várta
a királyt, immár csak szigorú arcú rendőrök strázsáltak, vigyázva,
nehogy a kíváncsi tömegből bárki is belopózhassék az épületbe.
Miután kivárták a sort és megvették a jegyet, a leány és kuzinja az
egész napot a kiállítás területén töltötte. Az államalapítás óta eltelt
időt valóban rendkívül látványosan ünnepelte a főváros. A csodás
hídon átkelve a látogató úgy érezhette, hogy egyenest a történelem
mesés legközepébe csöppent, ahol együtt létezett az ősi múlt, a
gőzgépektől, elektromosságtól sistergő, izgalmas jelen, és kicsit tán a
remélt holnap is, mely különös találmányok, tudományos bemutatók
és hőlégballonos repülés képében mutatta meg magát.
‒ Tegnap szinte az egész napunk ráment a régi épületek szigeti
bemutatójára ‒ tárta szét karját az ifiúr, miután átkeltek a hídon. ‒
Órákat bámészkodtunk Vajdahunyad fából épült várában és guvadó
szemmel néztük az ősi mesterségek kacatjait. Remélem, ma valami
érdekesebb helyre kívánkozol, kuzinka.
‒ Te folyton csak panaszkodsz, kedves rokon ‒ nevetett fel a leány,
miközben a férfiba karolt, hogy a számára megfelelő irányba terelje
őt. ‒ Légy boldog, hogy itt lehetsz ezen a varázslatos helyen, ahol
minden csak arra szolgál, hogy szórakozást, új ismereteket és
élvezeteket nyújtson neked.
‒ Élvezeteket? Látod, húgocskám, tegnap nekem épp az élvezetek
hiányoztak!
‒ Hát jó, akkor bökd ki végre, mire vágysz!
‒ Ma jóval kevesebb poros történelmet, helyette viszont sokkal
több hűs seritalt, tüzes bort, jó falatot és vérpezsdítő magyar nótát
szeretnék!
A leány elgondolkodva nézett körül a szemmel beláthatatlan méretű,
izgatott látogatóktól nyüzsgő csodavároskán, majd szép fejét

17
félrebillentve döntött.
‒ Legyen hát a kedved szerint ‒ mondta. ‒ Ma Ősbudavárát fogjuk
megtekinteni.
Az ifiúr, aki arra is lusta volt, hogy otthon előre áttanulmányozza az
ezredéves kiállítás műsorfüzetét, fanyalogva húzta el a száját.
‒ Ezek szerint most fordulhatunk vissza, hogy átkocsizzunk Budára?
‒ kérdezte.
‒ Dehogy, te nagyvárosi mélák! ‒ nevetett fel ismét a leány, magára
vonva néhány lenyűgöző kalapkölteményben grasszáló hölgy
rosszalló pillantását. ‒ Ősbudavárának díszleteit, mely a törökkori
vár legérdekesebb részleteit mutatja be, itt építették fel, a kiállítás
területén.
‒ Gondolhattam volna ‒ sóhajtott fájdalmasat az ifiúr. ‒ Tehát ma is
történelmi ócskaságokat, kiásott holtak csontjait, rozsdás kardokat és
letört orrú szobrokat kell bámulnom.
‒ Ha ezt akarod, igen ‒ mosolygott a leány, ám szemében huncut
szikra lobbant. ‒ Ám Ősbudavára, ha a török kort idézi is, valójában
a kiállítás mulató részlege, ahol csárdák, borozók és… ‒ bizalmasan
súgva folytatta ‒ …a török pasa háremének mása is megtalálható,
méghozzá hús-vér hurikkal tele!
Ezt hallva a pesti ficsúr, kinek zsebét a marosvásárhelyi
könyvkereskedőtől kapott pénz dagasztotta, mindjárt jobb kedvre
derült. Mikor aztán a török kori díszletek közé értek, s meglátta a
mecset körüli téren álló kávéházat, borozót, nagyvendéglőt, hirtelen
választani sem tudott, hol inná meg legszívesebben első pohár borát.
Ha érdekes helyen jár az ember, az idő szinte megbolondul, s oly
nyargalásba kezd, hogy mire kettőt pislantunk, már el is szaladt a nap.
A leány és kísérője sorra járta be Ősbudavára minden látványosságát.
Megcsodálták a török mecsetet, melynek égbe szökő tornyából
óránként valódi, Törökországból hozatott müezzin kiáltott (aki ekkor
még nem sejthette, hogy soha többé nem térhet haza, mivel a kiállítás
vége előtt elhalálozik, s végül a pesti katonai temetőben fog
nyugodni). Jártak Pataky és Társa pezsgőkioszkjában, a
zenepavilonban, a bábszínházban, a szerájban. Egy óra tájt a fényűző

18
Berger Étteremben ebédeltek, erőt gyűjtve a délutáni kóborláshoz,
melynek során ellátogattak a Kiliani-féle élőképek csarnokába, a
Parisienne Mulatóba, és meghallgatták Serly Lajos híres zenekarának
előadását.
‒ Holnap a négereket akarom látni! ‒ jelentette ki a leány, mikor
leszállt rájuk az est, és halkan zúgva-zizegve kigyúltak a szintén
különlegességnek számító elektromos utcai lámpák.
‒ Mifélefajta négereket? ‒ bámult bambán az ifiúr, akadozó
nyelvvel formálva a szavakat.
‒ Te becsíptél, kuzin! ‒ szólt a leány, erősebben kapaszkodva
kísérője karjába, hogy egyenes járásra kényszerítse őt.
‒ Hagyjál már! ‒ ripakodott rá ekkor a fiatalúr, s kiszabadítva
magát, majdnem hanyatt esett. ‒ Nem vagy a pesztonkám, hallod?!
Nekem senki sem a pesztonkám!
A leány megütközve nézte rokona vértolulásos arcát. Már jó ideje
fészkelődött benne az aggodalom, mivel a néni fia, ahogy a délután
telt, egyre idegesebbé, durvábbá, közönségesebbé vált, s ezt újabb és
újabb pohár borok legurításával próbálta leplezni.
‒ Még hogy négereket akar látni a ki… kisasszony! ‒ legyintett
mindkét karjával az ifiúr. ‒ Hisz Pesten vagyunk, te ostoba, vidéki
liba! Pesten, ahol semmiféle szerecsenynek helye nincs, mer’ ez itten
a magyaroké!
A sértő szóra a leány beharapta alsó ajkát, s szinte csak önmagának
súgta:
‒ Az állatkert területére kétszázötven afrikait hoztak, akik
fűkunyhóban laknak, ahogy otthon, a saját szavannájukon, míg a
kiállítás…
‒ Állatkertbe, az helyes, hisz a négerek csak állatok! ‒ harsogta az
ifiúr. Ám mikor észrevette, hogy a főtéren posztoló rendőr kezd
felfigyelni rá, hirtelen kijózanodott, majd sietve az unokahúgához
lépett, s körülményesen belékarolva, vonszolni kezdte őt. ‒ Gyere,
hallod, gyere már!
‒ De hová megyünk? ‒ a leány immár igazán megrémült. ‒ Ne légy
bolond! Láthatod, hogy besötétedett! Hamarosan a kapukat is zárják!

19
Ideje volna haza…
‒ Előbb még megnézünk valamit! ‒ lihegte a fiatalúr, tovább
vonszolva törékeny rokonát. Nagydarab férfi volt, s az ital meg az a
titokzatos düh, ami egyre inkább a hatalmába kerítette, most még
erősebbé tette, így az unokahúgának esélye sem volt megfékezni őt.
A kiállítás területén szinte már alig maradtak látogatók. Az utolsó
lézengők mind a kijáratok felé ballagtak, miközben az éjjeli őrséget
adó rendőrök sorra járták a pavilonokat, hogy távozásra bírják a
hátramaradókat. Az ifiúr azonban, miután elhagyták Ősbudavára
területét, mégsem dél felé, az Andrássy úti kapu, hanem északra, a
Hermina út irányába indult.
‒ Kuzin, ez nagyon nem okos dolog! ‒ kapkodta lábait a leány,
félve, hogy végül megbotlik a saját szoknyájában. ‒ Ha tovább
maradunk, rendőrök fognak hazakísérni, és akkor a néni…
‒ Hallgass már el, te liba! ‒ hördült az ifiúr, úgy megszorítva
unokahúga karját, hogy annak fájdalmában kicsordult a könnye. Mikor
a selyemtenyésztési kiállítás pavilonjánál jártak, két lovas rendőr
bukkant fel az immár néptelen sétányon. A férfi iszonyú erővel
rántotta be törékeny rokonát az épület árnyékába, s közben tenyerével
a leány száját is betapasztotta.
‒ Egyetlen pisszenést se, különben…!
A lovas rendőrök kényelmes ütemben kocogtak tova, alig két
karnyújtásnyira a férfitól és annak reszkető foglyától.
Mire a paták fémes csattogása elhalt, a savanyú borszagot árasztó
fiatalúrnak valahogy sikerült megszereznie a leány derekát díszítő,
széles selyemszalagok egyikét.
‒ Most pedig gondoskodom róla, hogy biztos csendben légy, kicsiny
pacsirtamadaram ‒ zihálta a férfi, és koszos zsebkendőjét a leány
szájába tömte, majd a szalaggal meg is kötötte, nehogy a fogoly
kiköphesse azt. ‒ Így! Most már jó lesz. Azt ajánlom, légy
engedelmes és gyere velem, különben eltöröm a karodat, kuzinka. Ne
félj, nem megyünk messzire, csak ide, a fák közé.
A leány szemében iszonyú rettegés ült. Tudta, hogy az unokabátyja
nem csupán részeg, de valószínűleg megőrült, s most olyan dolgot

20
készül elkövetni, amiért ‒ ha utóbb elfogják ‒ akasztás vár rá.
Mégsem mert ellenállni a durva lökdösésnek, sőt, a lehető
leggyorsabban szedte a lábát, talán azért, hogy mihamarabb túlessen
azon, amit a sors neki szánt.
Az erdészeti kiállítás területén, a lombos fák alatt, ahová a lámpák
fénye csak gyéren jutott el, kénytelenek voltak lassítani. A kuzin
erősen markolta a fogoly vékony karját, ám hol a leány, hol pedig ő
maga ütközött bele a fák néma törzsébe.
‒ A rosseb állna belé ‒ káromkodott a férfi. ‒ Miért épp itt…
Eddig jutott, mikor egy alattomos gyökér elgáncsolta. A fiatalúr
fojtott kiáltást hallatva vágódott hasra, és közben vasmarkából
kicsúszott a rab karja. A leány tudta: ez az egyetlen lehetősége, hogy
elmeneküljön. Szinte vakon kezdett futni az éjszakában, szoknyáját
magasra rántva, mert félt, hogy a könnyű szövet elakad valamiben, s
végül az okozza majd a vesztét. Hallotta, amint a férfi ocsmány
szitkokat szór utána, majd talpra ugorva a nyomába ered.
A leány teljes erejét megfeszítve futott. Ha máskor valaki az utcán
sétálva, vagy egy cukrászdában látja, könnyen hihette, hogy épp oly
elkényeztetett fruska, mint a legtöbb jómódú polgárleány. Ő azonban
otthon, Marosvásárhelyen sokat lovagolt, s ha módja volt rá, a
kishúgával nagy gyalogtúrákat tett a gyönyörű Somos-tetőre, míg télen
az Erzsébet-kertbe járt korcsolyázni. Így aztán a teste most sokkal
több erőt volt képes kifejteni, mintha ‒ úrilányhoz illőn ‒ csakis a
hímzés és pletykálkodás művészetét gyakorolta volna. Ráadásul a
szerencse is mellé állt, mivel egyetlen fa, bokor, vagy egyéb akadály
sem vetődött az útjába, míg a mögötte loholó kuzin ‒ bizonyára
féktelen haragja és maradék részegsége okán ‒ újra és újra elesett.
Mikor a köztük lévő távolság úgy húszlépésnyire nőtt, a leány
megkockáztatta, hogy elengedve a szoknyáját, egyik kezével végre
letépje szájáról a pecket. Öklendezve köpte ki a nyállal átitatott
zsebkendőt, ám kiáltani mégsem tudott, mivel minden csepp levegőt a
futáshoz kellett felhasználnia. Tovább rohant hát, tisztán hallva a
fiatalúr egyre közeledő zihálását, sőt, fogainak dühödt csikorgását is.
Valahol elöl, a fák között hirtelen magas épület sötét tömbje tűnt fel.

21
A leány tudta, hogy odabenn úgysem találna senkit, hisz a kiállítási
pavilonok legtöbbjét éjszakára bezárták, mégis feléledt benne a
remény. Ahol épület van, oda út is vezet, amin könnyebb a futás, az
úton pedig rendőr is akadhat…
A vaskos farönkökből épült, tornyos ház a horvát erdészek
kiállításának adott otthont ‒ és természetesen zárva volt. A lány végső
kimerültségében szinte nekizuhant a bejáratnak, ami nagyot reccsent,
de nem engedett.
‒ Most… megvagy… végre… ‒ hörögte az ifiúr, alig tíz lépés
távolságból.
A leány tudta, hogy nincs tovább. Hátával a zárt ajtónak
támaszkodott, és miközben szembefordult üldözőjével, nagy levegőt
vett, hogy minél hangosabbat kiálthasson.
‒ Ne…! ‒ nyúlt felé rémülten mindkét kezével a férfi, hogy torkon
ragadja őt, ám ehhez még legalább nyolc lépést kellett volna
megtennie.
A leány csak ekkor vette észre a két lovas rendőrt. A büszke
hátasok a Kiállítási nagykörút közepén, a villanyos vaspálya mellett
poroszkáltak, széles hátukon cipelve sisakos gazdáikat. Bár túl
messze voltak, ráadásul a fák árnyékától a nyeregben ülő
egyenruhások nem is láthatták őt, azért a leány biztosra vette, hogy ha
elég hangosan sikolt…
A következő pillanatban valaki oldalról mellé lépett, és
könyökhajlatába szorítva vékony nyakát, végképp elnémította a
szökevényt. Az erdészház vetette árnyékból két további alak vált ki.
Egyikük ismét betömte a kapálózó leány száját, azután zsákot húzott a
fejére, majd zsineget rángatva elő, összekötözte a kezét.
Mindez a legnagyobb csendben történt. A lovas rendőrök újra csak
távolodtak, majd a malomipari csarnoknál befordulva, végképp
eltűntek szem elől. A két kopott ruhás gazember továbbra is erősen
tartotta a leányt. Harmadik társuk, aki klakk cilindert2 és majd’ földig
érő angolkabátot viselt, sétabotjával intve utasította őket, hogy vigyék
el a foglyot. Azok nyomban vállukra vetették a könnyű testet, s már el

22
is tűntek vele a fák között.
Ezután a klakk cilinderes lassú léptekkel a még mindig lihegő
fiatalúrhoz lépett.
‒ Majdnem futni hagyta őt, fiam!
‒ Nem tehetek róla, nagyságos úr! El… elestem, ő pedig…
‒ Fogja be a száját! ‒ ripakodott rá a férfi, ám horpadt mellkasából
azonnal szaggatott, hörgő köhögés tört fel, mely hátborzongató
sípolással ért véget.
‒ Jól van, uram?
‒ Semmi bajom. Tessék, itt a pénze, amit megígértem. Ám ne
feledje: ha a nyomozók bármit is kiszednek magából…
‒ Akkor halott ember vagyok ‒ bólintott a kuzin, mint aki régi leckét
mond fel, majd átvette a bőrkesztyűs kéz által nyújtott barna
papírzacskót. ‒ Én hallgatni fogok, nagyságos úr, arra mérget vehet.
Cserébe azonban maga is ígérje meg, hogy a leány sosem kerül elő, s
így nem is vallhat ellenem!
A férfi erre már nem felelt, csupán a két ujja közé csippentette klakk
cilindere karimáját, s könnyed főhajtás után eltűnt, mintha soha nem is
járt volna ott.

23
 2
Négy évvel később
Marosvásárhely-Pest, 1900. március 4.

Papuska szemében, ahogy rám nézett, egyre gyűlt a könny, de én

tudtam; majd csak akkor gördül le, ha útra kelni lát.
‒ Milikém, kislányom, biztos vagy benne, hogy helyesen
cselekszünk?
‒ Ezt már ezerszer átbeszéltük, drága papus ‒ feleltem, s hogy ne
kelljen tovább szenvedő arcát látnom, gyorsan átöleltem őt. ‒ Nincs
más megoldás, muszáj mennem.
‒ Akkor hát itt várok rád ‒ intett remegő kezével tétován a
könyvkereskedés felé, melynek ajtajában álltunk. ‒ Míg az erőm
kitart, Milikém, itt megtalálsz.
A kirakatban sorakozó kedves kötetek ismerős borítói, a bejárat
fölötti nagy cégtábla ‒ Hangay Tipografie ‒ tiszteletet parancsoló
felirata, és az emeleti ablakok mind egyenként búcsúztattak. Itt
töltöttem életem első tizenhét évét, Marosvásárhely szívében, a Főtér
számomra legszebb, papír- és nyomdafesték-illatú házában, ám most
nincs tovább, mennem kell.
‒ Kisasszonyka, a vonat! ‒ szólt jóindulatúan sürgetve a bérkocsis.
‒ A hajnali gőzös mindig pontosan indul.
Újabb csókokat helyeztem el papuska arcának két oldalára. Most
azt sem bántam, hogy ősz szakálla az orromat csiklandozza.
‒ Amint megérkezem Pestre, nyomban sürgönyzök, ígérem.
‒ Kérlek, kislányom, ne feledd, mire figyelmeztettelek! ‒ szólt
utánam ő, miközben felszálltam a konflisra. ‒ Édesanyád nővére
sosem szeretett minket, és hogy úgy mondjam… Nos, meglehetősen
fura asszonyság vált belőle Pesten. Légy vele türelmes, elnéző és
illedelmes. Tudod, annak idején…

24
 ‒ Mindent megjegyeztem, papuska ‒ nevettem rá a kocsiban állva,
hogy lássa: bátor vagyok és erős, pedig valójában nem a fagyos
hidegtől, inkább a félelemtől vacogott a fogam. ‒ Fürgén és ügyesen
intézem, amit kell, s már jövök is haza.
A kocsis türelmetlenül forgolódott, magasba emelve ostorát, ám én
még mindig nem ültem le. Muszáj volt egy utolsó pillantást vetnem a
helyre, ahol felnőttem, hogy örökre magamba zárjam e fagyos
márciusi hajnal képét. A nyitott kocsiban állva körbefordultam hát, s
jól megjegyeztem a szemközt magasodó Transilvania szálloda
spalettáinak formáját, a Bolyai utcából épp kikanyarodó Steibl
tejszállító szekerének keréknyikorgását, a csupán két éve épült Papp-
palota sarki tornyának ablakcsillanását, és a rég nem zenélő Bodor-
kút kupolájának bumfordi félgömbjét.
‒ A vonat ‒ szólt ismét a kocsis. ‒ Ha valóban utazni kíván a
kisasszony…
‒ Kívánok, hát hogyne kívánnék, hisz a papuska első osztályra vett
nekem jegyet ‒ reméltem, hogy szavaim épp oly könnyednek és
vidámnak tűnnek, mint amilyennek szántam őket. S mivel tényleg nem
volt más választásom, mint elhagyni a szülővárosomat, benne pedig
az egyetlen embert, aki szerető családomból még megmaradt, hát
leültem végre.
‒ Gyí, te Rózsi! ‒ kiáltotta a hajtó, mire a konflis azonnal
meglódult, s egyenest az alsó állomás felé kezdett robogni. Búcsút
intettem a bolt előtt ácsorgó papuskának, s örültem, mert a segéd,
Hirsch úr már oda is lépett mellé, hogy kéznél legyen, ha netán nagy
bánatában támogatásra volna szüksége.
Így tehát útra keltem végre a messzi Pestbe, izgatottan és kissé
félve. Kissé ‒ mondom, mert akkor még halovány körvonalait sem
sejthettem mindannak a rettenetnek és borzongató iszonynak, ami ott
várt reám…

***

‒ Bánffyhunyad, Csucsa, Nagyvárad megállók következnek! ‒

25
kiáltotta nyújtott hangon a kalauz, lassan ballagva a keskeny folyosón,
miközben egyre csak rázogatta a kezében tartott nyeles harangot. ‒
Figyelem, figyelem, Bánffyhunyad, Csucsa, Nagyvárad következik!
A szemközti ülésen fészkelődő fiatalember ezt a pillanatot
választotta, hogy összeszedje minden pimaszságát, s előrehajolva
megszólítson.
‒ Látom, a kisasszony Jókait olvas. Mondja, nem túl nehéz ez
magácskának?
A hangja épp olyan volt, mint a külseje: másoktól eltanultan
kifinomult, sikamlósan édeskés, csipetnyi szemtelenséggel, ami
azonban túl kiszámítottnak tűnt, s így inkább nevetségessé, semmint
egyedivé tette őt. Az indigókék öltöny, rózsaszín csíkozású ing,
vékony aranylánccal díszített mellény, no meg a már ránézésre is
kényelmetlen, bár nagyon elegáns cipő azt sejtette, hogy az ifjú titán
valószínűleg jogász vagy bankember lehet. Puhakalapja, amit a
fülkébe szálláskor köszönésképpen megemelt, majd rögvest hanyagul
az ülésre dobott (ezzel téve lehetetlenné, hogy bárki leülhessen
mellé), azt is elárulta, hogy jólneveltsége bizony rettentő hiányos.
Most pedig rögtön az első kérdésével belém kötött, ostoba módon
jelezve, mit gondol a fiatal lányok szellemi képességeiről.
‒ Nehéz volna? ‒ bámultam rá elkerekedő szemmel, majd fél kézzel
néhányszor megemeltem az ölemben heverő kötetet. ‒ Nem, uram, én
egész könnyen elbírok vele.
A fiatalember bambán bámult vissza rám. Először láthatóan fel sem
fogta a tényt, hogy épp ki lett gúnyolva. Ám mikor az ablaknál ülő
idős hölgy (összesen csak mi hárman voltunk a kupéban) halkan
felnevetett, végre leesett neki a papírkoronás.
‒ Oh, nem a súlyára gondoltam ‒ mondta a fiatalember, s arcát
haragos pír öntötte el. ‒ Sokkal inkább arra a rengeteg latin
kifejezésre, hosszadalmas és… valljuk be, hisz a mester nincs jelen,
hogy megbántódjék!… álmosítóan unalmas tájleírásra próbáltam
célozni, ami szinte minden Jókai-mű sajátja.
‒ Ezek szerint, uram, ön a mester eddig megjelent összes regényét
olvasta már?! ‒ játszottam tovább a naiv leánykát, mert előre tudtam,

26
hogy így a gigerli3 majd magától sétál be a csapdámba.
‒ Az összeset? ‒ vetette hátra magát az ülésben a fiatalember,
hanyagul keresztbe téve lábait. ‒ Dehogy, szavamra, még egy felet
sem voltam képes végigszenvedni, esküszöm!
‒ Akkor ön igen bölcs, sőt látnoki képességű férfiú lehet ‒
sóhajtottam, mint aki mindjárt elalél ekkora szellemi nagyság előtt.
‒ Hát… igyekszik az ember ‒ mondta kissé gyanakvón a gigerli,
majd homlokát ráncolva, lábait szétbogozva ismét előrehajolt. ‒ Bár
most hirtelen nem nagyon értem, mire céloz a kisasszony.
‒ Nos, csupán arra, hogy ön puszta ránézésre, olvasás nélkül is
képes megállapítani a könyvekről, mennyire fárasztóak, unalmasak
és elviselhetetlenek ‒ magam is előrehajoltam kissé, mert a
kegyelemdöfést közelről akartam bevinni. ‒ Épp ezért szívből
remélem, uram, hogy az emberek kapcsán ez a képessége nem
működik, mert ha mégis… Nos, akkor azt javasolnám, hogy soha, de
soha ne nézzen tükörbe, különben rettentő mód el fog keseredni.
Beletelt néhány lassú pillanatba, mire az az öntelt hólyag felfogta
szavaim értelmét. Ám mikor végre sikerrel járt, s agyvelejének lusta
iszapszörnye feldolgozta a hallottakat, nyomban talpra szökkent, majd
kalapját magához véve, fejhangon így sipákolt:
‒ Maga, kisasszony, teljességgel… tökéletesen… Maga
felháborítóan aljas kis…
‒ Nana, uracskám! ‒ szólalt meg ekkor az ablak mellett ülő hölgy, s
bár a hangját kicsit sem emelte fel, ezt a két aprócska szót mégis úgy
tudta mondani, mintha kegyetlen erejű, kijózanító pofont adna. A
gigerli meg is kapta a küldeményt, mivel nyomban torkán akadt a
sértés, amit nekem szánt, s miután ijedt pillantást vetett a hölgyre,
kiviharzott a kupéból.
‒ Köszönöm, nagyságos asszonyom ‒, biccentettem megmentőn felé.
‒ Be kell vallanom, hogy akármilyen bátran is vágtam vissza a
fiatalembernek, váratlan üvöltözése végül mégis megijesztett.
‒ Máskor legyen óvatosabb, gyermekem ‒ mosolygott rám a hölgy.
‒ Ezek a nyafka, rátarti kiskakasok, bár a fejük üres, mint a likas

27
hordó, mégis azt hiszik, hogy aki szoknyát visel, azzal bármit
megtehetnek.
‒ És rosszul tűrik, ha a tyúkocska visszacsíp.
A hölgy erre ismét csak nevetett, ám most már nyíltabban tette ezt,
mint mikor még hármasban voltunk.
‒ Ön nagyon értelmes, és azt is látom, hogy szokatlanul művelt
leány ‒ mondta. ‒ Elárulja nekem, honnan indult, s hová tart egy ilyen
fiatal teremtés, méghozzá kísérő nélkül, ami szintén elég… hm,
meghökkentő?
‒ Marosvásárhelyen szálltam fel… ‒ kezdtem bele, majd hirtelen
észbe kapva, letettem a könyvet, felálltam, és a mozgó vagon okozta
nehézségek ellenére egész csinos pukedlit hajtottam végre. ‒
Bocsásson meg, asszonyom, még be sem mutatkoztam. A nevem
Hangay Emília, s most épp Pestre tartok. Arra pedig, hogy kíséret
nélkül utazom, bár ehhez valóban túl fiatal vagyok, csak annyi a
magyarázat, hogy egyetlen közeli rokonom az édesapám, aki túl idős
egy ekkora úthoz. Nekem viszont fontos dolgom van a fővárosban,
ahol elhunyt édesanyám nővére már vár rám.
‒ Szóval Pestre megy a kis Hangay! ‒ nézett rám elismerően a
hölgy. ‒ Ha már ilyen jól összebarátkoztunk, szólítson csak Máriának,
gyermekem. S mondja, a könyvek iránti szeretete, az honnan ered?
A következő órákat kellemes beszélgetéssel töltöttük, egészen
Kolozsvárig, ahol Mária asszony leszállt. Mikor a hordár bekopogott,
hogy jelentse, a hölgy minden poggyásza a peronon vár, s már a
kalauz is ott toporgott, mivel mindenáron segítségére akart lenni
kedves útitársamnak, bennem hirtelen gyanú ébredt. Úgy éreztem, a
két túlbuzgó vasúti alkalmazott tud valamit az „én” Máriámról,
amiről engem elfelejtettek értesíteni. Mivel a dolog nem hagyott
nyugodni, az ablakhoz állva figyeltem, amint a testes hölgyet lesegítik
a lépcsőn. Ám csak ezután hökkentem meg igazán. A kolozsvári
állomás peronján ugyanis hatalmas tömeg várakozott Máriára, akit
óriási csokorral köszöntött néhány frakkos, cilinderes úr, kikről úgy
sejtettem, hogy a város elöljárói lehetnek. Miközben egyikük
beszédet tartott, valahonnan egy fotográfus is előkeveredett, s már

28
villant is a magnézium, szállt a csípős füst, majd üdvrivalgás
közepette az én kedves útitársam végre elindulhatott a rá várakozó
hintó felé.
Alig bírtam ki, hogy a kalauz ismét előkerüljön, s szinte lerohantam
szegényt a kérdéssel: árulja el, mégis kivel utaztam én egészen idáig?
‒ Hát nem ismerte meg a művésznőt, kisnaccsád? ‒ csodálkozott a
császárbajszos fickó. ‒ Az úrhölgy, ki Pestre utaztában néhány napot
Kolozsvárott tölt, nem más, mint Jászai Mari,4 a legnagyobb női
teátrista e hazában, úgy bizony!
A meglepetéstől kissé szédelegve tértem vissza a fülkémbe. Hogy
én, a kis marosvásárhelyi fruska az utóbbi órákat Jászai Marival
beszélgettem át…! No, ha ezt elmesélem Róza nénémnek, aki ‒
apuskától tudom ‒ folyton csak a pesti „magasabb körökről”
ábrándozik, hát biztos nem hisz majd nekem.
A vonat hamarosan újra elindult, ám én hiába vettem ölembe Jókai
mester regényét, ahogy Pest felé közeledtünk, a gondolataim egyre
sötétebb tájakra keveredtek. Szerencsére a kupét egészen Karcagig
egyedül bitoroltam, így annyit bámulhattam magam elé, amennyi csak
jólesett.
Természetesen papuska, az utazás és az eljövendő napok
nyugtalanítottak. Otthon minden ismerősnek azt mondtuk, hogy csupán
néhány hétre ruccanok fel a nénikémhez, mivel a tizenhetedik évemet
betöltve hirtelen olthatatlan kíváncsiság támadt bennem a szép
Magyarország csodás fővárosa iránt. A kíváncsiságban nem is volt
semmi csalafintaság, ám úti célom valódi természetét papuskával
mindenki előtt titkolni akartuk.
Amint a kupéban ülve idáig jutottam gondolataimmal, a szomorúság
úgy tört rám, mintha menten meg akarna fojtani.
„Emma ‒ suttogtam a Jókai-regény kétszázötvenharmadik
oldalának. ‒ Szegény nővérkém, ugye élsz még?”
Hangay Emma, a nővérem immár négy éve nyomtalanul eltűnt.
1896-ban épp tizenhat éves volt, mikor a fővárosba utazott, hogy
megszállva rég nem látott nénikénknél, özvegy Schützer Jakabnénál, a

29
millenniumi ünnepségek részese legyen. Én még túl kicsi voltam
hozzá, semhogy elkísérhettem volna. Pedig mennyit sírtam,
könyörögtem, toporzékoltam és hízelegtem érte! Emmát viszont a
papuska könnyű szívvel bocsátotta útra, egyrészt, mert felvilágosult
atya volt, aki semmiképp sem akarta a lányait hosszú évekig
aranykalitkában tartani, hogy aztán ostoba, szűklátókörű szoknyás
kanárikként adja őket férjhez. Másrészt biztos volt benne, hogy a
nénikénk és annak huszonhat esztendős, tehát akkoriban már jócskán
férfikorba lépett fia majd vigyáznak rá.
Négy éve ennek, de papuska azóta is mindennap elmondja, ha
kettesben vagyunk, hogy soha még akkorát nem tévedett életében, mint
amikor Emmát Schützerékre bízta. S lám, én most mégis ugyanoda
tartok, ahol a nővéremnek nyoma veszett, s ugyanazon két ember
gondoskodására bízom magam.
Pedig szó sincs róla, hogy bármelyikünk is megbolondult volna!
Sőt, nagyon is jó okunk volt rá, hogy ezt a ‒ talán ‒ vakmerő lépést
megtegyük.
Annak idején a rendőrség persze égre-földre kereste Emmát, de az
ezredéves ünnepségek felfordulásában remény is alig volt, hogy
megtalálják. Ottó bevallotta, hogy a kiállítás egyik csárdájában kissé
túl sok bort nyeldekelt, s így a rábízott vidéki leány elkóborolhatott
mellőle. A nyomozók egyike még Marosvásárhelyre is leutazott, hogy
kikérdezze a papust, s aztán ‒ végső tanácstalanságában ‒ még engem
is, persze hiába. A kutatást végül azzal az ostoba következtetéssel
zárták le, hogy Hangay Emma kisasszony bizonyára beleszeretett a
forgatagos nagyvárosi életbe, s mivel semmi kedve nem volt hozzá,
hogy visszatérjen a maga unalmas, poros szülővárosába, hát valami
nemzetközi sipistához5, vagy szerb folyami hajóshoz csapódott, s
csendben megszökött.
Bár akkor én még csak tizenhárom voltam, mégis tisztán láttam,
hogy ez merő butaság. Ha valóban ilyen könnyű leány lett volna a
nővérem, akkor vajon miért az ünnepségek elején vált kámforrá?
Hisz épp csak megérkezett Pestre, s még előtte állt több hónap színes

30
izgalom, móka és gyönyörűség, amit (papuska tárcájából) özvegy
Schützerné mind ki is fizetett volna neki!
Ráadásul Emma ‒ bár ezt akkor hiába bizonygattuk a nyomozónak ‒
kicsit sem volt olyan lány! Mióta drága édesanyánk meghalt, és a
papuska nevelgetett minket, hármunk közt oly szoros, eltéphetetlen
kötelék alakult ki, hogy ha egyikünk beütötte a térdét, a másik kettő
akkor is felszisszent, ha épp messze volt tőle.
Emmát rettenetes baj érte, ezt biztosra vettük. Ám azt, hogy a
nővérem halott ‒ erről az évek múlása során egyre többen akartak
minket meggyőzni ‒ sem papuska, sem én nem voltunk hajlandóak
elhinni. Kitartottunk amellett, hogy Emma él, még akkor is, mikor
emiatt már szinte mindenki bolondnak gondolta a „két szegény
Hangayt”.
Négy szomorúságba süppedt év után aztán tényleg történt valami,
ami minket igazolt, ám mégis titokban kellett azt tartanunk.
Három nappal korábban az új postamester, Biás István6 állított be
hozzánk, s a küszöböt átlépve mindjárt hosszadalmas szabadkozásba
kezdett.
‒ Vegye a fejemet, Hangay nagyságos úr, mert én, ki itt és most a
Magyar Királyi Postát képviselem, bizony azt ezerszeresen
megérdemelném ‒ mondta, miközben egyensapkáját gyűrögetve, egyik
lábáról a másikra állt. ‒ Meg nem vallhatom magának, miként esett,
de úgy tűnik, az elődöm, aki két hete halálozott el… Szóval, hogy az
Árus Jenő postamester úr… Tegye az isten oda, ahová illik…!
Valamiként elfelejtette kézbesíteni önnek ezt a táviratot. Vagy inkább
úgy mondom: bár elfelejtette volna! Csakhogy olybá tűnik, nem
csupán elfeledte a gazember, de direkte eldugta azt, hogy míg ő él, a
sürgöny meg ne érkezhessék a címzetthez, azazhogy magához, Hangay
úr. És ez, kérem alássan, az én felfogásom szerint főbenjáró
postatiszti vétség, amiért a mennyekben olyan portót fog az Úristen
Árus postamester homlokára nyomni, hogy az attól menten a pokolba
hengeredik. Már ha van igazság, ugye! No, akkor én most oda is
adnám a Hangay nagyságos úrnak ezt a megkésett táviratot, amit a mi
elferdült postamesterünk a holmija között rejtegetett mintegy…

31
Lássuk csak a feladás dátumát! No igen, már úgy két és fél
esztendeje!
Tán mondanom sem kell, hogy a sürgönyt Emma küldte, méghozzá
majd’ másfél évvel azután, hogy Schützerék bejelentették az eltűnését.
Jó okom volt hát, hogy meggyőzzem papuskát: engedjen el a pesti
rokonainkhoz, mert ez a távirat ‒, amiről persze senkinek sem
szóltunk ‒ biztató nyomnak látszott. Ha sikerül a tervem, és
megtalálom őt, még az sincs kizárva, hogy végül Emmával térhetek
haza! Addig viszont nem mutathatom magam többnek a világ előtt,
mint egy kissé málé, tapasztalatlan, és nagyon-nagyon messziről jött
leánynak, akit csupán a nagyváros fényes csodái érdekelnek.

***

Pest, 1900. március 5.

Hallottam ütni a réztorkú órát, s bár Róza néni tegnap éjjel szigorú
parancsba adta, hogy pontban délelőtt tízkor jelenjek meg előtte,
mégsem volt kedvem kikelni az ágyból. A vonatom éjfélkor pöfögött
be az egyszerűen csak Keletinek nevezett hatalmas indóházba,7 ahol
kocsit fogadtam, és egyenest az Erzsébet körút 35-ös bérházhoz
vitettem magam.
‒ A nagyságos asszony nem fog örülni ‒ morogta a házmester, mikor
álmos szemekkel kaput nyitott. Kezébe nyomtam a szokásos stargeld8
dupláját (erre azok az ismerőseim tanítottak, akik sűrűn jártak
Pestre), hogy lássa: hálás vagyok a segítségért, s kértem: akár leszedi
a fejünket, akár nem, csöngessük fel együtt a nénikémet.
Özvegy Schützerné sokáig tűrte a zajongásunkat, ám végül
pongyolában, kendőbe csavarva maga nyitott ajtót.
Hiába volt, hogy jöttömet táviratilag előre jeleztük, ő úgy tett,
mintha semmiről nem tudna, s először mindenképp azt akarta, hogy
reggelig húzzam meg magam máshol. A busás jutalomban reménykedő
házmester aztán mégis meggyőzte őt valahogy, de a szavaira már nem

32
emlékszem, mert addigra a fáradtságtól állva kezdtem aludni, mint a
lovak.
A picinyke szoba, ahová végül lefeküdhettem, alig volt nagyobb,
mint a belé préselt ágy. Keskeny ablaka a lichthófra9 nyílt, rég
meszelt falaiból pucér szögek meredeztek elő, és a sarokban álló
sifonérban10 mintha mocorgott volna valami.
Ma reggel, miután az előtérben álló óra végre elhallgatott, újra
kezdtem a bóbiskolást. Az utazás, még ha végig egy kényelmes
kupéban ültem is, rettenetesen kimerített, így jogosnak éreztem, hogy
tovább szenderegjek, hisz úgysem volt semmi sürgős…
Ekkor három irtózatos ütés zúdult a kicsi szoba ajtajára, csoda,
hogy ettől be nem szakadt.
‒ Felkelni, most! ‒ hallottam a küszöbön túlról Róza néni recsegő
hangját. ‒ Ez itt nem az a porfészek, ahol akkor ébredhet, mikor a
disznók kitúrják maga alól a szalmát!
Döbbenten bámultam az ajtóra, s vártam a folytatást, ám csak a
távolodó léptek katonás kopogását hallottam.
Negyedóra sem kellett, s felöltözve, megfésülködve léptem ki az
apró szobából. A lakás előterében strázsáló óra gonoszul ingatta
réztányérját, mikor elosontam előtte, majd finoman megkopogtattam a
szalon ajtaját.
‒ Nocsak, fiam, hát méltóztatott végre felébredni? ‒ mért végig
Róza néni, arra sem méltatva, hogy ezt a lornyonján keresztül tegye.
Tán attól félt, hogy a finomra csiszolt lencsék megkarcolódnak, ha én
(az elvetemült lustálkodó) vetülök rájuk.
‒ Bocsánatot kérek, néni, de az utazás nagyon kimerített ‒ mondtam.
‒ Vacak kis béka ‒ motyogta ő az orra alatt, ügyelve arra, hogy
minden szót tisztán értsek. ‒ Vacakabb, mint a nővére, mikor utoljára
nálunk járt.
‒ Utoljára?! ‒ kaptam a szón, bár tudtam, hogy valójában nem is lett
volna szabad meghallanom. ‒ Mikor?
‒ Mikor, mikor! Hát azon a májuson, négy esztendeje, mikor a
Városligetben faképnél hagyta szegény Ottó fiamat, hogy

33
elszökhessen a világba!
‒ Emma nem szökött el, néni.
‒ Igenis elszökött! ‒ csapott tenyerével a mellette álló asztalkára
anyám nővére, majd megint csak halkan motyogva hozzátette: ‒ Jobb,
ha elszökött, mint ha nem.
Hirtelen ötlettől hajtva letérdeltem mellé és ölében nyugvó kezéért
nyúltam, hogy megsimogassam azt. Ma már tudom, ez súlyos hiba
volt. Róza néni elrántotta a kezét, s aztán oly tömény iszonyattal
nézett rám, mintha leprás volnék.
‒ Maga meg mit művel, fiam? ‒ kiáltotta, s fürgén felállt a
karszékből, amiben addig ült, vigyázva, nehogy a szoknyája szegélye
hozzám érjen. ‒ Látom már, hogy az apja mellett szemernyi jó modor
sem ragadt magára. Még hogy a könyvektől művelt lesz az ember, na
hiszen! Jegyezze meg, gyermekem, egyszer s mindenkorra, hogy itt
Pesten nem szokás egymást tapogatni. Még akkor sem, ha történetesen
bizonyos rokoni szálak kötnek össze minket.
‒ De én csak…
‒ Elég ebből! Ha bárhová is el akar menni a fiam társaságában, míg
itt tartózkodik, jobb, ha belevési abba a buta, vidéki fejecskéjébe,
hogy a testi érintkezés nálunk tilos!
Az őrült replikából én csupán egyetlen valóban fontos dolgot
hallottam ki, s arra nyomban rá is kérdeztem.
‒ Úgy érti, néni kedves, hogy csakis Ottó kíséretében hagyhatom el
a lakást?
‒ Természetesen! ‒ felelte ő. ‒ Amint a fiam hazatér… Bár már jó
néhány napja nem láttam színét sem, de amilyen sűrű elfoglaltságai
vannak, ez nem is csoda. Tehát amint Ottó hazatér, megkérdezheti
tőle, hogy hajlandó-e gardírozni11 az ön mozgását. Igaz, ha jobban
belegondolok, hogy szegény milyen csúnyán megjárta a maga
nővérével… A nyomozók hetekig jártak a nyakunkra, és olyan sandán
néztek Ottóra, hogy végül panaszt kellett tennem a főkapitánynál.
‒ Róza néni, én nem várhatok arra, hogy az unokabátyám hazatérjen.
‒ Pedig várni fog, kisasszony! ‒ harsant ismét az idős hölgy

34
hátborzongató kiáltása, s közben jobbjával rámarkolt a nyakában
csüngő, láncra fűzött holmira. ‒ Vár, hisz mást nem is tehet, mivel a
bejárat egyetlen kulcsa nálam van! Míg Ottó fiam haza nem téved,
tekintse magát fogolynak, gyermekem!

35
 3
Szürkület
Pest, 1900. március 9.

Negyedik napja voltam rab az Erzsébet körút 35. első emeleti

lakásában. A harag, nyugtalanság és elkeseredettség egyre csak nőtt
bennem. Róza nénivel reggeltől estig úgy kerülgettük egymást, mint
két szerencsétlen lepke a növekvő gyűlölet forró lángocskája körül,
mely végül egész biztosan elemészt mindkettőnket. Az első két nap
szép szóval, könyörgéssel próbáltam őt meggyőzni, hogy engedjen
szabadon mozogni a városban.
‒ Megígértem papuskának, hogy értesítem őt, amint jó helyen
vagyok.
‒ Úgy bizony, úgy! ‒ bólogatott füles foteljében ülve a nagynéném.
‒ Majd a házmester feladja, amit egy papírra leír. Ott talál hozzá
tollszárat, tintát, meg ami kell.
‒ Drága Róza néni, értse már meg, én nem szórakozni jöttem!
Papuska fontos elintéznivalókat bízott rám. Könyvkereskedőkkel
kellene találkoznom!
‒ Még a maga habókos atyja sem lehet oly bolond, hogy egy
gyereklányra bízzon valóban fontos dolgokat ‒ legyintett sápadt,
ráncos kezével a néni. ‒ Higgye el nekem, fiam, hogy a sógorom csak
a maga nagyravágyó hiúságát akarta legyezgetni.
Nagynéném tehát hajthatatlan volt, én pedig egyre tehetetlenebbnek
éreztem magam. A nyakában függő kulcsot sosem tette le sehova,
éjjel pedig magával vitte a hálószobájába, mely szomszédos volt az
én kicsinyke, rideg egérlyukammal. Hamarosan azt is megtudtam,
hogy Róza néninek már régóta nem telik cselédre, s mivel a fiára sem
számíthat, hát a házmester felesége intéz neki mindent, amit ő maga
nem tud, vagy nem akar. Idős rokonom épp úgy nem mozdult ki soha a

36
lakásból, ahogy engem sem engedett el onnan. A házmesterné
kétnaponta csöngetett be. Olyankor a néni listát adott neki a
vásárlandókról, vagy épp a kosárba gyűjtött szennyest bízta rá ‒
mikor mi volt soron.
Schützer Ottó egyszer sem jelentkezett. Mintha a föld nyelte volna
el. Próbáltam faggatni a nénit, hogy megtudjam, miféle viszonyban
van a fiával, aki most úgy harminc esztendős lehet. Annál többet
azonban, hogy „Ottó itt lakik, mikor úgy hozza a sora” sosem volt
hajlandó mondani.
Ám azon a nyomasztó negyedik éjszakán hirtelen minden
megváltozott.
A Róza néni által szigorúan megkövetelt házirend szerint már nyolc
órakor nyugovóra tértünk. Én a gázlámpa rebegő fényénél
olvasgattam még kicsit, majd lázasan kavargó, keserű gondolataimat
elcsitítva, lassan álomba szenderültem.
Tizenegy óra körül járhatott az idő, mikor fojtott hangokra riadtam
fel. Előbb azt hittem, a lichthóf rosszul záródó ablakának résein
szűrődnek át az érthetetlen beszédfoszlányok, melyek így a ház
bármely emeletéről származhattak volna, ám hamar rájöttem, hogy
tévedek. Nagyon mélyen aludhattam, mert nem ébredtem föl rá, de
végül megértettem: Ottó hazatért, s most épp a néni hálószobájában
tartózkodik.
Az úri bérház falai túlságosan vastagok voltak, az öreg ajtók pedig
súlyosak és jól zárhatóak, így hiába füleltem, csak érthetetlen
hangfoszlányok jutottak el hozzám. Gyorsan kikeltem az ágyból, majd
magamra terítve a sifonérban talált, nehéz hárászkendőt (amit tán egy
sebesen eltávolított cseléd felejthetett ott), a kulcslyukhoz
kucorodtam.
‒ Szóval itt van? Itt, a… Jó, akkor én most…
‒ Ne merészeld, különben…
Schützer Ottó és Róza néni veszekedett. Az unokabátyám részeg
volt, méghozzá rettentő mód. Ezt azonnal megállapíthattam szétfolyó,
torz, nyúlósan ejtett szavaiból. Özvegy édesanyját viszont olyan
indulat fűtötte, amilyenre eddig még az én állítólagos pimaszságom

37
sem sarkallta soha. Bár vigyázott, hogy halkan beszéljen, haragja
időnként mégis át- meg áttörte az önmaga állította gátakat, s olyankor
rekedt rikácsolása még a két vastag ajtón túlról is érthetővé tette
néhány szavát.
‒ …mit tettél? Miről beszélsz te itt?
Sajnos Ottó válasza csupán dühödt mormogássá vált, mire
átpréselte magát a két ajtón, ám rettenetes lehetett, mivel a néni ‒
meghallva azt ‒ borzadállyal telt sikolyt hallatott.
‒ Mi?! Hogy te…?!
A kuzinom Róza néni hisztérikus kiabálását megszakítva mormogott
tovább. Arcomat immár akkora erővel nyomtam az ajtóhoz, hogy a
zár díszes cirádái mintákat préseltek a bőrömbe, de nem törődtem a
fájdalommal.
‒ …pénz, sok pénz, érti ezt, anyám? Hát mégis mit gondolt, honnan
telik…
Ottó kezdett kifulladni, így ismét csak halkabban beszélt. Úgy
éreztem, megzavarodok a kíváncsiságtól, hát legyőzve félelmemet,
elhatároztam: kinyitom a szobám ajtaját, s megpróbálok kicsinyke
egér módjára a néni hálójához osonni. A távolság, amit meg kellett
volna tennem, amúgy sem lehetett több két-három lépésnél, és ha
szerencsém van, a veszekedés folytatását végre tisztán…
Már épp a nagy rézkilincsre tettem a kezem, mikor az előtérben álló
hatalmas, gonosz óra éjfélt kezdett ütni. A tizenkét mélyről zengő,
lassú kongatás betöltötte az egész lakást, ám még azon át is hallottam,
hogy a néni újfent vad rikácsolásba kezd. A fia sem maradt adósa, sőt
odaát valami a falnak csapódott és összetört. A nyolcadik
kongatáskor Schützer Ottó kirontott a hálószobából, majd felrántva a
bejárati ajtót, a lakásból is. Futó léptei visszhangot vertek a gangon, s
végül elhaltak az éjszakában.
Az óra letudta dolgát, így végre csend lett. Óvatosan mozdítottam a
kilincset, amit ezidáig úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta.
Még csak résnyire nyitottam az ajtót, mikor Róza néni fehér alakja
már fel is tűnt az előtérben. Az idős hölgy petróleumlámpával a
kezében lépte át a küszöböt, s az Ottó által imént becsapott ajtóhoz

38
sietve, ismét kulcsra zárta azt. Miután ezzel végzett, állt még kicsit
egy helyben, mintha azt hallgatná, vajon a fia valóban elhagyta-e a
házat. Az udvarról részeg kiabálás hallatszott, amint Ottó kapunyitást
követelt a házmestertől, majd immár végleg elcsendesedett minden.
Dermedten néztem az imbolygó fényben mozduló nénit, aki hálóinge
mélyére süllyesztette a kulcsot. Még akkor sem mozdultam, mikor a
szobájába menet rám emelte gyűlölettől izzó tekintetét. Az arca
holtsápadt volt, vértelen ajka pengevékonyra préselődött, s mikor
szóra nyitottam a szám, azonnal rám rivallt:
‒ Lefeküdni!
Nyomban engedelmeskedtem.

***

Pest, 1900. március 10.

Másnap reggel Róza néni úgy tett, mintha előző éjjel semmi szokatlan
nem történt volna. Bármit is tört össze Ottó fékevesztett, részeg
dühöngéssel, annak pirkadatra nyoma sem volt, s ugyanígy nagynéném
haragja is köddé vált.
Miként mindig, mióta az Erzsébet körút 35-ös számú ház rabja
voltam, most is együtt készítettük el szerény reggelinket a szűkös
konyhában. Én kakaót főztem, a néni zsemlyét vajazott, majd a nagy
ezüsttálcára (ami még abból az időből maradhatott, mikor Schützer
Jakab eleven és jól menő gabonaalkuszként tevékenykedett) pakolva
mindent, a szalonba hurcolkodtunk. Az étkezés néma szertartás volt,
amit csupán a bögrék és evőeszközök csörrenései zavarhattak meg.
Miután végeztünk, az én dolgom volt a konyhába vinni és
elmosogatni, majd a helyére tenni mindent. Szerettem ezt a napi tíz
percet, mikor végre egyedül lehettem, rejtve nagynéném
kérlelhetetlen tekintete elől. Minél inkább megismertem, annál
kevésbé értettem, hogy ez a kiszáradt szívű, rideg asszony miként
lehet az én vidám természetű, nyílt és mindenkihez kedves édesanyám
testvére. „Talán elcserélt gyerek, akit a havasi tündérek csempésztek

39
a bölcsőbe ahelyett, aki azóta is a földalatti kristálypalotában
raboskodik ‒ merengtem magamban. ‒ Vajon míg élt, a mama is
ugyanezt gondolhatta róla? Már sosem kérdezhetem meg tőle.”
Mint mindig, mikor anyámra gondoltam, most is keserű szomorúság
öntött el. Ötéves voltam, amikor egyik napról a másikra beteg lett.
Hiába lepte el a házunkat orvosok és patikusok serege, eredménye
csupán annyi volt e siserehad látogatásának, hogy utána még hetekig
minden bútorhuzat, függöny és ágynemű csípős gyógyszerszagot
árasztott. A mama egyre sápadt, gyengült, s végül úgy halt meg, hogy
egyetlen tudós koponya sem volt képes megmondani, mi okozta a
szörnyű betegséget.
Három koppantás a szalon padlóján, ami még a zárt ajtón keresztül
is tisztán hallatszott. Ez jelezte, hogy Róza néni szerint túl sokáig
piszmogok a mosatlannal. A bot, amit csak ilyenkor használt, a füles
karszék oldalának támasztva strázsált, sárkánypofát mintázó
ezüstfejével úgy vicsorogva, mintha képes volna bármikor megnőni
és felfalni az illetlen ideig mosogató lányokat.
Visszatértem a nénikémhez, s helyet foglaltam a kopott pamlagon.
Ez a gangra néző ablakoknak háttal álló szörnyeteg volt az én kijelölt
tartózkodási helyem egész álló nap. A mellette kuporgó Steindl-féle
szekrénykén hevert a keretre feszített hímzés (pufók angyalka kék
virágokkal etet két pocsolyában ácsorgó kócsagot), amin úgy kellett
dolgoznom, hogy közben még levegőt is csak illedelmesen veszek (a
füllel hallható sóhajtás ugyanis a néni szerint az erkölcsi züllés
előszele).
Mialatt én tűt böködtem a szegény kócsagok tollas ülepébe, a
nagynéném vagy engem figyelt, mintha a fűzőmön át egyenest a
vesémbe akarna látni, hogy feltárhassa végre romlottságom valódi
okát, vagy a szentek életéből olvasott fel részleteket. Még soha
életemben nem hallottam annyi véres felnégyelésről,
agyonnyilazásról, lefejezésről, kerékbetörésről és
keresztrefeszítésről, mint abban az öt napban ott, a néni ájtatosságtól
csendes szalonjában.
A kőkemény kanapéban, mely számomra a középkori vártömlöcök

40
kínzópadját testesítette meg, az egyetlen jó dolog az volt, hogy róla ‒
a nyitva hagyott szalonajtón át ‒ épp az előtérben tornyosuló órára
láttam. Így történt aztán, hogy fel-felpillantva a hímzésből pontosan
tudtam, mikor kell cselekednem.
Tizenegy óra előtt három perccel letettem a tűt és félretoltam a
keretet.
‒ Mi van, fiam, tán elfáradt az a kényes kacsója? ‒ reccsent rám
mindjárt a néni.
‒ Bocsánat, de a gyomrom… ‒ álltam fel, próbálva szenvedő arcot
vágni. ‒ Talán megárthatott a reggeli kakaó.
‒ Hát persze ‒ biccentett a nagynéném, hölgyporral sápasztott arcán
nem titkolt undorral. ‒ Magának minden árt, ami jobb körökben
kedvelt és elfogadott. Na, menjen már, menjen, ha szükséges!
Azonnal a klozetba siettem, befészkelve magam a szűk kis
helyiségbe. Az ajtót azonban résnyire nyitva hagytam, s visszafojtott
lélegzettel lestem a lakás bejáratának keskeny üvegablakait. Pontban
tizenegykor ütni kezdett az a szörnyű állóóra, a gangon pedig
megjelent Stumpfné kerekded alakja. Hozzá sem kellett nyúlnia a
csengőhöz, mivel a nagynéném természetesen számított rá ‒, ahogy
minden másnap, pontban tizenegykor ‒, s így a nyakából leakasztott
kulccsal már nyitotta is az ajtót.
‒ Kezit csókolom, nagyságos asszony ‒ szólt a házmester felesége.
‒ Jöttem a szennyesért, délután mosok.
‒ Úgy van, Stumpfné, úgy! ‒ helyeselt katonás szigorral az özvegy,
ám ahelyett, hogy szokás szerint az ajtó mellé készített kosárra
mutatott volna, ruhája széles selyemövénél kezdett matatni. ‒ Előbb
még itt van valami… Sürgős levél, amit azonnal… Megértette,
Stumpfné?! Azonnal és nem postai úton, hanem kifutófiúval kell a
címzettnek kézbesíteni!
A klozetban kucorogva úgy éreztem, menten összerogy alattam a
térdem. Olyan jól kiterveltem mindent, ám ez a váratlan esemény… A
levél, amit a néni bizonyára még az éjjel megírt, romba döntheti a
számításomat. Mi lesz, ha most másként cselekszik, mint szokott, s
nem megy be a szalonba, hogy kihozza onnan az erszényét, amiből a

41
mosás árát fizeti? Hisz ha a levelet előre a selyemövébe készítette,
talán a pénzt is…
‒ Futárral, nagyságos asszony? ‒ húzta félre gyér bajuszkától
árnyékos ajkát Stumpfné. ‒ Az drága lesz ám!
‒ A költség most nem számít ‒ felelt az özvegy. ‒ Várjon!
S ekkor a néni mégis bement a szalonba, hogy kihozza az erszényt.
Úgy rontottam elő a klozetból, mint valami megveszekedett fúria.
Szoknyámat felkapva rohantam a nyitott bejárati ajtó felé, elszánva
magam, hogy ha kell, erővel török át a házmesterné alkotta kordonon.
Stumpfné azonban annyira megrémült váratlan felbukkanásomtól,
hogy maga lapult az ajtókeretnek, utat engedve az „őrült
kisasszonynak”, akiről eddig csupán az urától hallott, aki öt nappal
korábban, késő éjjel beengedett.
Mielőtt a gangra értem, a szemem sarkából még láttam a nénikémet,
aki a szalon küszöbén állva, döbbenten bámult rám. A cselédlépcső
felé futottam, ám még le sem értem a földszintre, máris lassítottam a
lépteimen. Jól tudtam, hogy özvegy Schützer Jakabné méltóságán
alulinak tartaná az üldözésemet, s azt sem kívánja, hogy Stumpfné
fellármázza miattam a házat, hátha az ura odalenn még fülön csíphet.
Az udvaron átvágva mégsem bírtam ki, hogy fel ne nézzek az első
emeleti gangra. A nénikém a vaskorlátnál állt ‒ vajon mikor
távolodott el utoljára ily messzire a lakásától? ‒ és a szeméből
gyűlöletbe oltott, mélységes megvetés sugárzott.
Néhány pillanattal később kiléptem a ház kapuján. Végre szabad
voltam!

***

‒ Ez bizony nem volt épp a leghelyesebb viselkedés, drága Milikém!

‒ csóválta őszülő hajjal koronázott, szép fejét Wassermann Jónás12
bácsi, papuskám gyermekkori barátja. Ám az arcára erőltetett szigor
csakhamar eltűnt, s helyébe boldog mosoly került, hogy annyi év után
újra láthat, s még hírt is kaphat általam az én papuskámról.

42
 ‒ Higgyen nekem, édes Jónás bácsi, nem volt más választásom ‒
győzködtem őt, miután eltüntettem magamban a fenséges Sacher-torta
utolsó morzsáját is. ‒ Róza néni azon ősi házisárkányok rendjéből
való, akik fiatal leányokat rabolnak, és a barlangjukban halálra
hímeztetik őket.
Papuska öreg barátja ezt hallva hatalmas hahotába kezdett.
Szerencsére az EMKE kávéház leghátsó, legeldugottabb asztalánál
ültünk, így csupán néhány félhomályt kedvelő vendég (leginkább
habos kávéjuk fölött összebújó párocska) figyelt fel ránk. Különben
meg a hangoskodás nekünk kettőnknek jogunkban állt, mivel maga a
kávéház Jónás bácsié volt, s mint tulaj, azt tehetett benne, amit csak
akart.
‒ No de megszökni, mikor befogadott, szállást és ágyat adott
neked… ‒ tért vissza a drága öregúr az erkölcsös nevelés unalmas
ösvényére.
‒ Kértem őt, hogy engedjen el, hisz papuska fontos dolgot bízott
rám, de hiába.
‒ Biztos úgy gondolta, hogy füllentesz, te csitri.
‒ Valóban úgy, de… ‒ félretolva üres tányérkámat komoly
pillantást vetettem Jónás bácsira ‒ …a néni ebben bizony tévedett!
Én ugyanis tényleg fontos ügyben kell, hogy eljárjak itt, Pesten. Talán
elég, ha egyetlen nevet mondok, bácsika, s aztán mutatok egy különös
táviratot: ez a kettő majd meggyőzi magát, hogy mégiscsak helyesen
cselekedtem.
‒ Halljam hát azt a nevet! ‒ biztatott a vén vendéglős.
‒ Emma!
‒ A nővéred? ‒ komorodott el hirtelen a bácsi. ‒ Mi dolgod vele?
Hisz szegény immár négy éve, hogy köddé vált. Emlékszem, az én
drága Árpád barátom, mikor hírét vette a dolognak, és
Marosvásárhelyről lóhalálában felutazott ide, a vonatról leszállva
úgy festett, mint aki önmaga kísértete. Hetekig jártam vele magam is a
legkülönbözőbb rendőrkapitányok, írnokok, felügyelők, tanácsnokok
és főtanácsnokok irodáit, sajnos mindhiába. Még az ezredévi kiállítás
területén is számtalanszor megfordultunk mi ketten, meg a fiam, Mór,

43
és annak barátai, akik lelkes kutyafalkaként loholtak szerte, hátha
Emma nyomára bukkanhatunk, de semmi…
‒ Igen, tudom. Papuska számtalanszor elmesélte már, milyen
lidércnyomásos idők voltak azok ‒ bólintottam, majd a retikülömbe
nyúlva egy sárga borítékot húztam elő. ‒ Most azonban egészen új
reménysugár sütött le ránk. Tessék, Jónás bácsi, olvassa el ezt a
táviratot, s aztán segítsen nekem, ha tud.
A vén vendéglős remegő kézzel nyúlt a papirosért, s előbb némán
mozgó ajakkal, azután halkan motyogva is elolvasta azt. Én már
fejből fújtam az iromány minden szavát, így ‒ ha épp nem is értettem,
mit suttog ‒ mégis pontosan tudtam, hol tart:

Magyar Kir. Posta és Távírda

DRÁGA PAPUSKA, ÉDES MILIKÉM! ‒ stop ‒ NE

SÍRJATOK TOVÁBB, MERT VÉGRE TUDATHATOM
VELETEK: ÉLEK ÉS JÓL VAGYOK! ‒ stop ‒ EDDIG
ENNYIT SEM ÜZENHETTEM, ÉS MOST SEM MEREK
TÖBBET, MERT ÚGY HISZEM, AZZAL NAGY
VESZEDELEMBE SODORNÁLAK BENNETEKET ÉS MAGAMAT
IS. ‒ stop ‒ AMINT MÓDOMBAN ÁLL, BÁLNA TATA
ÚTJÁN BŐVEBB ÜZENETET KÜLDÖK! ‒ stop ‒ A RÉGI
SZERETETTEL ‒ E ‒ stop

Telegram lejegyezve:
Pozsony, Franz Likolits post. hiv. által ‒
1897. július 2.
Telegram fogadva:
Marosvásárhely, Árus Jenő post. mest. által
‒ 1897. július 3.

Jónás bácsi a kávéházi asztalra ejtette a papirost, majd hosszan,

vérfagyasztó némasággal bámult le rá. Már épp azon voltam, hogy
megszólítom őt, mikor hirtelen vad haraggal felkiáltott.

44
 ‒ Micsoda aljas, elvetemült, gonosz tréfa ez!
A szomszéd asztaloknál ülők most már őszinte ijedelemmel
pillogtak ránk. A konyha irányából két pincér tűnt fel, s állt meg a
háttérben, ha netán a főnök úrnak szüksége volna a segítségükre.
Sápadt arcuk lámpaként világított a fekete frakk fölött.
‒ Bácsi ‒ súgtam az öregnek, miközben gyorsan eltettem a táviratot,
mert úgy tűnt, a nyomtatott betűk egészen megbabonázták őt. ‒ Bácsi,
kérem, nyugodjék meg.
‒ Már hogyan nyugodhatnék, te lány! ‒ fakadt ki ismét a vén
vendéglős, bár immár sokkal csendesebben. ‒ Ez a förtelmes
firkálmány…! Mégis, ki lehet az a bitang, aki négy évvel a nagyobbik
leánya elvesztése után azzal tépi fel az én jó és nemes barátom lelkén
az épp csak behegedt sebeket, hogy hamis sürgönyt küld neki!
‒ Ez a sürgöny nem hamis, bácsi. Nem lehet az!
Wassermann Jónás úgy nézett rám, mint aki sajnál, mivelhogy
elment az eszem.
‒ Jaj, Milikém, én…
‒ Hallgasson végig, bácsika! ‒ fojtottam belé a szót. ‒ Látta a
távirat dátumát? 1897. július 2-án adták fel Pozsonyban!
Jónás bácsi kerekded arcán röpke zavar suhant át, majd megrázta a
fejét, s még legyintett is hozzá.
‒ Lárifári, ez biztos csak valami masinabűvölő huncutság. A
papirosra bárki rányomtathat bármit, s aztán úgy adja oda nektek,
mintha valóban a Magyar Királyi Posta és Távírda terméke volna.
Ekkor gyorsan elmeséltem a bácsinak, miként állított be a boltba
alig nyolc napja az új marosvásárhelyi postamester, megvallva elődje
bűnét, miszerint az ellopta és egészen a haláláig visszatartotta a
táviratot.
‒ Badarság! ‒ rázta makacsul fejét a bácsi. ‒ Miért tett volna ilyet
az a… Hogy is hívták a szerencsétlent?
‒ Árus ‒ mondtam. ‒ Árus Jenő postamester lopta el tőlünk az
örömhírt. Azt persze, hogy miért tette, sem papuska, sem én, de még
az utódja sem tudta kideríteni. Annyi azonban egészen bizonyos, hogy
a távirat eredeti, és valóban Emma adta fel.

45
 Jónás bácsi némán fürkészte az arcomat, majd biccentve közelebb
hajolt.
‒ Halljam hát, Milike, honnan vagy te ebben olyan fenemód biztos?
Előhalásztam a táviratot, s újra felolvastam neki az egyik mondatot:
‒ „Amint módomban áll, Bálna tata útján bővebb üzenetet küldök!”
‒ No és?! ‒ vonta fel szemöldökét értetlenül a vén vendéglős.
‒ Csak ketten tudják e kerek világon, hogy ki az a Bálna tata, mert
csak ők ketten nevezték így, mikor senki sem hallhatta őket ‒ súgtam a
bácsi fülébe. ‒ Az egyikük Emma, a másikuk pedig…
‒ Te vagy! ‒ a drága öreg szemébe hirtelen örömkönny szökött, hisz
gondolatban már előreszaladt, s hirtelen ő is tisztán látta, hogy a
sürgönyt senki más nem küldhette, csakis a nővérem.
‒ Bizony, én! ‒ nevettem el magam. ‒ Emma tudta, hogy a mi
gyerekkori titkunk tökéletes, meghamisíthatatlan azonosító lesz: amint
elolvasom, rögvest ráismerek!
‒ Így tehát… Oh, magasságos kaporszakállú, te, aki engedted
nékünk megteremteni a gőzölt kávét és a tejhabot! Szóval Emma él?!
Valóban él?! Ha ezt a táviratot két és fél esztendeje küldte, akkor tán
üzent is már azzal az ámbráscettel, akit oly titokzatosan említ, ugye?!
Sajnos e pillanatban újra le kellett rombolnom apuska barátjának
épp csak feltámadt reményeit.
‒ Attól tartok, bácsika, hogy ha maga nem tud róla, akkor bizony
Emmától e régi táviraton kívül nem jött több üzenet.
‒ Hogy én?! De miért épp én?
‒ Mert maga az a Bálna tata, akit a sürgöny említ ‒ vallottam be
szégyenkezve. ‒ Mint mondtam: még kislány korunkban aggattuk a
bácsira ezt a gúnynevet, de higgye el, csakis szeretetből!
‒ Bálna? ‒ csodálkozott a jó öreg. ‒ Mi okkal…? Ja, értem már!
Merthogy a nevem Jónás…
‒ Meg kicsit a pocakja miatt is ‒ hunyorítottam rá, hisz láttam, hogy
cseppet sem haragszik. ‒ Emma biztos arra számított, hogy
visszatérve Pozsonyból majd lesz alkalma magával találkozni. Persze
teljes titokban, hisz úgy tűnik, menekülnie kellett valami elől. Meg
aztán minket is félthetett attól, hogy többet tudjunk a kelleténél.

46
 ‒ Csakhogy végül mégse jött! ‒ koppant közénk Jónás bácsi
végszava, s ettől mindkettőnk torka összeszorult. ‒ Sajnos semmiféle
üzenet nem ért el hozzám. Pedig ha elért volna, én biztos nem
rejtegetném, mint az az Árus!
‒ A papuska és én mégis úgy gondoltuk; megér egy próbát. Ezért
utaztam Pestre, s szöktem meg végül Róza nénitől, hogy magával
beszélhessek. Most azonban, hogy Jónás bácsi sem segíthet…
‒ A legjobb lesz, ha mihamarább hazautazol ‒ szólt sajnálkozva a
jó öreg. ‒ Ám ha már idáig eljöttél, csak este menj vissza ahhoz a
satrafához, akinél még egy éjszakát mindenképp el kell töltened.
‒ Alig hiszem, hogy Róza néni beengedne.
‒ Sebaj, akkor elalszol nálunk.
‒ És a holmim?
‒ Estefelé majd érte mész. A poggyászodat csak kiadja az a banya,
igaz-e?! Addig viszont, Milikém, szívesen megmutatnám neked,
miféle kávéházat rittyentettem ide. Mert az asztalokon, pincéreken,
kenyeresfiúkon és vendégeken kívül van ám benne még hatalmas
könyvtár, újság- és lexikongyűjtemény is, bizony! Este pedig igazi
cigányzene szól, amit a város legjobb prímásai húznak! No, érdekel-e
mindez, te tűzrőlpattant, bátor leányka?
Persze tudtam én, hogy Jónás bácsi mindezzel csak a szomorúságot
szeretné elhessegetni a fejünk fölül, de nem bántam, sőt, hálás voltam
érte. Ám hiába járhattam be a hatalmas kávéház minden zugát, és
ismerkedhettem meg a vén vendéglős igen fess, huszonöt éves fiával,
Mórral, a gondolataim továbbra is csak a nővérem körül bolyongtak.
Hol lehetsz, Emma? Hová tűntél? Miért nem hagytál üzenetet Bálna
tatánál, ahogy ígérted?

***

S vajon én most merre, hol nyomozhatnék utánad tovább?

Az EMKE kávéházban úgy repült az idő, mintha titokzatos
aranyhintaját tűzvésztől megvadult paripák húznák. Mire észbe
kaptam, már fél hatra járt, s hamarosan a nap is nyugodni készült.

47
 ‒ Jobb lesz, ha elmegyek a holmimért ‒ mondtam Jónás bácsinak.
‒ Tedd ezt, csibém! ‒ biztatott a kedves öreg. ‒ Hívassak neked
kocsit?
‒ Semmi szükség rá, hisz a néném lakása csupán egy röpke
sétányira van innen. Igyekszem vissza.
‒ Várlak, Milikém, s amint megjöttél, máris elfoglalhatod a
szobádat az emeleten. Holnap jókor reggel pedig Mór kikísér az
indóházba. Bár veled tarthatnék, hogy megropogtathassam az én drága
Árpád barátom csontjait, de hát az üzlet… No, eridj, és ne félj a
banyától, hisz vasorra azért csak nincs neki!
Ahogy kiléptem az utcára, szinte letaglózott a pesti nyüzsgés
rettentő ricsaja és a színek szédítő kavargása. A széles, macskakővel
takart Rákóczi úton konflisok, szekerek, fiákerek zörögtek tova,
ügyesen kerülgetve egymást és a szerte sem néző gyalogosokat, akik
kisebb csoportokban, vagy épp egyedül loholtak a dolguk után. A
járdákon emberek tülekedtek, olykor hányavetin elnézést kérve,
kalapot emelve, vagy csak biccentve annak, akit majdnem elsodortak.
Puha- és keményfejfedős urak, bő szoknyájukat harangként lengető
cselédlányok, sétapálcáikat lóbáló fiatalemberek, tekintélyt
parancsolóan vonuló polgárasszonyok és komor iparosok tapodták a
kövezetet. A szegényebbek merőn maguk elé nézve, a jómódúak orruk
hegyét az ég felé emelve közlekedtek, mintha az előbbiek attól
tartanának, hogy bármikor megnyílhat alattuk a föld, míg az utóbbiak
egyre a rájuk hulló égi áldásban fürösztenék az arcukat.
Amint elindultam, máris majdnem összeütköztem egy főkötős
dadussal, aki hatalmas gyerekkocsit tolva sietett ismeretlen célja felé.
Hirtelen kellett fékeznie, s ezért a baba, akit a hideg ellen alaposan
bebagyulált, dühös sírásba fogott. Elnézést kértem, bár nem éreztem
magam hibásnak. Ám hiába mosolyogtam a dadusra, ő gyilkos
szemeket meresztve indult tovább, oly durván véve be az Akáczfa úti
kanyart, hogy a gyerekkocsi néhány pillanatig majd’ felborult.
Egyetlen sarokkal arrébb már az Erzsébet körúton találtam magam,
s mikor a 401-es villanyos hangosan búgva, csilingelve,
áramszedőiről kék szikrákat sercintve elhaladt előttem, fürgén

48
átkeltem az úttesten. A 35-ös szám elé érve a gyomrom enyhén
remegni kezdett, de elszántam magam: bármekkora patáliát is csap az
én sárkánytermészetű nagynéném, összeszorított ajakkal tűröm majd, s
aztán fogva a holmimat, örökre elbúcsúzok tőle.
Habár erősen közeledett a napnyugta, ahhoz szerencsére még korán
volt, hogy Stumpf úr kulcsra zárja a kaput. Így anélkül juthattam fel az
első emeletre, hogy bárki észrevett volna. A gang szintén kihalt volt,
csupán az udvarra néző ablakokban világolt itt-ott lámpafény. A néni
lakása elé érve mély levegőt vettem, s meghúztam a csengőzsinórt.
Bentről tisztán hallatszott a kicsiny rézharang hangja, ám semmi más.
Újra, s aztán újra és újra próbálkoztam, egyre türelmetlenebbül
rángatva a madzagot, mindhiába.
„Tehát így állunk! ‒ gondoltam. ‒ Az engedetlenségem miatt túszul
lett ejtve a szőnyegtáskám, és benne minden személyes holmim.
Remek!”
Már épp eldöntöttem, hogy visszatérek Jónás bácsihoz, hogy tőle
kérjek tanácsot, mikor észrevettem, hogy a lakás bejárati ajtaja nincs
is csukva!
Ha akkor hallgatok az ösztöneimre, és sarkon fordulva elrohanok,
egészen másként alakult volna az életem.
Én azonban nem fordultam sarkon, és nem rohantam el. Lopva
körbenéztem a gangon, hogy láthat-e valaki (mintha épp betörésre
készülnék), ám egyetlen árva lélek sem mutatkozott. Megragadtam hát
a kilincset, s egyszerűen belöktem az ajtót. A lakásból oly
vérfagyasztó csend áradt, mint amilyen az ódon kriptákban honolhat.
Óvatosan léptem át a küszöböt, majd megálltam az előtér közepén.
Kísérteties félhomály ült meg mindent. A konyhában percenként
csöppent egyet a csap, ám ezenkívül semmi nesz sem hallatszott.
A néni hálója és a cselédszoba, valamint a jobb kézre eső szalon
ajtaja mind csukva volt.
Vártam kicsit, hátha történik valami, s aztán elhatározásra jutottam:
ha sikerül anélkül visszaszereznem a holmimat, hogy Róza néni
dühöngését végig kéne hallgatnom, annál jobb! Az előtér kopott
szőnyegén lépve sikerült minden zaj nélkül eljutnom vacak kis

49
cellámig, melyben az elmúlt néhány éjszakát töltöttem. Az ajtaját
kinyitni azonban már nem volt ilyen egyszerű, mivel a rozsdás
zsanérok keservesen csikorogtak. Végül mégis sikerrel jártam, s
karomra akasztva a szőnyegtáskát, már indultam is kifelé.
A szélesre tárt bejárati ajtóhoz érve aztán megint megtorpantam.
Tekintetemet a szalon csukott ajtaja úgy vonzotta magához, mintha az
íriszem vasból, az pedig rettentő erejű villanymágnesből volna. „A
néninek odabenn kell lennie ‒ morfondíroztam magamban. ‒ Máshol
a lakásban nem lehet, hisz akár a szobájában, akár a klozeton
tartózkodna, meghallotta volna a motozásomat.”
Ma sem tudom, milyen őrült kíváncsiság bírt rá, hogy benyissak
abba az átkozott szalonba. Csak annyi biztos, hogy megtettem, s amit
ott találtam, azt soha nem leszek képes kitörölni az emlékezetemből.
A nénikém valóban odabenn tartózkodott. Füles foteljében ült a
félhomályban, szemben az ajtóval. A tekintete egyenest rám meredt.
Már majdnem köszöntem neki, mikor rádöbbentem, hogy halott. Álla
leesett, két keze inas ujjai a fotel karfájába martak, szeme üresen,
lélek nélkül csillant. Fekete ruhájának elejét, s körötte a
bútorszövetet, de még a lába alatti szőnyeget is alvadt vér áztatta
lucskosra.
Talán örökre ott maradok a küszöbön, megdermedve az iszonyattól,
ha az a gonosz óra az előtérben ütni nem kezd. A kongás akkor épp
ágyúdörgéssel ért fel. Talán sikoltottam, nem tudom, de az biztos,
hogy rohanni kezdtem.
Végigfutottam a gangon, majd le a lépcsőn, át az udvaron, hogy
aztán feltépve a ház kapuját, kirohanjak, egyenest a szürkületben
fuldokló utcára, ahol aztán…
…végképp szilánkokra robbant köröttem a világ.
Csupán a szemem sarkában felbukkanó, rémülten nyerítő ló… a
fájdalmas ütés… az arcom felé száguldó macskakövek sora… a
konflis kerekei, amint szikrát hányva próbálnak megállni… s végül a
reám boruló sötétség az, amire még ma is emlékszem…

50
51
 4
Lázálom
Pest-Buda, 1900. március 10.

Hangok tépett foszlányai keringtek körülöttem.

Valaki azt ordította:
‒ Én nem tehetek róla! Egyszer csak ott volt, pislantani sem maradt
időm!
Egy asszony hisztérikusan sikoltozott:
‒ Szegényke, hát ennek vége, teljesen vége van! Általment rajta a
kerék, maguk is láthatták, hogy által a törékeny kis testén!
Árnyak lebegtek mindenfelé. Ijesztő, sötét árnyak, amik mind rám
akartak telepedni, hogy megfojtsanak. Róza néni üveges tekintete
irányította őket, miközben az az átkozott, vén óra csak ütött és ütött.
‒ Táguljanak, emberek! Álljanak már messzebb! Az isten áldja meg
a makacs fejüket, így levegőt sem kap a szerencsétlen!
Sokáig maradt ez így‒ kiáltozás, szitkok zápora, siránkozás,
háborgó vádözön, ijedt magyarázkodás… aztán valami mégis
megváltozott.
Felemelkedtem a levegőbe. Széttárt karral, ernyedt testtel repültem,
s már épp kezdett átjárni a remény, hogy mindjárt… Igen, mindjárt az
angyalok közt találom magam, akik sorfalat állva mutatják az utat,
melynek végén ölelésre tárt karokkal a mama vár reám, mikor…
‒ Óvatosan, emberek! A rázkódás is árthat!
…hirtelen újra a földön, vagy legalábbis valami keményen
hevertem. Rövid repülés jutott nekem, ám új fekhelyem sem maradt
teljesen veszteg. Tovább imbolygott, hullámzott, lüktetett minden,
egészen addig, míg egy erős zökkenés után…
‒ Így jó lesz! Most aztán indulás!
…villámló fájdalom…

52
 ‒ Én is magukkal megyek.
…őrjítő émelygés…
‒ Ahogy parancsolni tetszik, méltóságos úr, bár maga igazán nem
tehet semmiről.
…tompa kín…
‒ Akkor is megyek!
…és éles fájdalom töltött el, mely végül a már ismerős sötétség
mélyére taszított.
Hűvös, nyugtató csöndre ébredtem. Valaki műszerekkel zörgött,
majd léptek koppantak.
‒ Donáth13 doktor?
‒ Szolgálatára, báró úr.
‒ A nővér azt mondta, ön felvilágosítást tud adni a kisasszony
állapotáról.
‒ Való igaz, bár sokat magam sem tudok. Ami a legfontosabb: a
gyermek… hisz alig lehet tizenöt…
„Már tizenhat vagyok, doktor úr, tizenhat!” ‒ akartam közbekiáltani,
de az ajkam nem engedelmeskedett.
‒ …állapota sokkal jobb, mint remélni mertem. A betegszállítók azt
mondták, csúnya baleset történt.
‒ Ahogy mondja. Épp a Népszínház felé hajtattam, mikor ez a kis
csenevész a bérkocsim elé vetette magát. Mit mondhatnék: még
sosem tapasztaltam ilyen felháborító viselkedést, bár tudom, hogy a
nőktől minden kitelik.
‒ Hm, nos… Bizonyára így van. Ezek szerint azt állítja, báró úr,
hogy a leány öngyilkos akart lenni?
‒ Nem, ezt én nem állítottam! Talán csak sietett valahová, vagy…
‒ Igen?
‒ Menekült valami elől. Ahogy mozgott…
‒ Nos?
‒ Hagyjuk, nem érdekes! Én csupán annyit láttam, hogy a ló
fellökte, és ő szerencsétlenül esve, egyenesen a kerekek alá került.
‒ Elárulhatom önnek, méltóságos úr, hogy a kollégáim által

53
mostanság oly sokszor helytelenített halcsontos fűző volt az, ami a
kisasszony életét megmentette. Ha nem viseli, a kerék menthetetlenül
összezúzta volna a bordáit és a lágy szerveket. Így viszont akár
csodáról is beszélhetnénk, ha itt, a Szent Rókus Kórházban ez nem
számítana istenkáromlásnak.
‒ Tehát felépül?
‒ Néhány nap pihenés, és kutya baja sem lesz. Bár meg kell
mondanom, a röntgenvizsgálat alatt meglehetősen zavarosan
viselkedett.
‒ Zavarosan?
‒ Mielőtt beadtuk neki a nyugtatót, rengeteg vérről, valami néniről
és gyilkosságról beszélt.
‒ Tipikus női hisztéria.
‒ Aligha. Én inkább poszttraumatikus hallucinációnak nevezném. A
leányka alaposan beüthette a fejét…
‒ Vagy valóban gyilkosság szemtanúja volt!
‒ Ezt nem hinném, báró úr. Odakinn a legkellemesebb,
legmegszokottabb és legunalmasabb pesti szombat este van, amit csak
az ember valaha látott. Ám ha gondolja, hívhatok rendőrt, aki majd
részletes jegyzőkönyvet vesz fel, és mindennek alaposan utána néz!
‒ Erre semmi szükség.
‒ Tökéletesen egyetértek önnel. A baleset szerencsétlen véletlenek
összejátszása volt, s ön, mint a bérkocsi utasa, vétlen az ügyben.
Ugyan kinek használna, ha a rendőrség, sőt, talán még némely pimasz
skibler14 is matatni kezdene a Sédeni Ambrózy név körül.
‒ Ön félreért engem, doktor Donáth. A balesetet az én bérkocsim
okozta, így természetesen vállalom a kisasszony gyógykezelésének
minden költségét.
‒ A számlát akár máris kiállíthatjuk, báró úr, mivel a leány további
gondoskodásra csak annyiban szorul, hogy néhány napig kényelemben
kell lennie.
Jónás bácsihoz…! Az EMKE-be vigyenek! Bálna… Bálna tatához
akarok…

54
 Szólni, kiáltani szerettem volna, de a nyelvem továbbra sem
engedelmeskedett.
‒ Tudható, hol lakik a kisasszony?
‒ A nővérek átkutatták a retiküljét és a szőnyegtáskáját is. Úgy
tűnik, a leány csak nemrég érkezett meg Marosvásárhelyről, s hogy
Pesten hol lakott, illetve, hogy ismer-e itt valakit, arról sajnos nincs
adat.
‒ Értem. Akkor hát…
‒ Két napig bent tudjuk tartani, ha a báró úr valóban állja a
költségeket.
‒ Nem! Meggondoltam magam! Kérem, hívasson nekünk egy kocsit.
A kisasszonyt magammal viszem: az lesz a legjobb, ha az általam
okozott bajt nálam heveri ki.
‒ De báró úr, én nem hiszem, hogy ez…
‒ Az orvosi véleményét kértem, s köszönettel meg is hallgattam,
Donáth doktor! Most pedig következzék az, hogy ön hívat nekem egy
kocsit…
‒ Ahogy parancsolni méltóztatik, báró úr! Máris intézkedem.
A beszélgetés véget ért. Léptek koppantak, tejüveges ajtók
zörrentek, visszhangos folyosókon tétova hangfoszlányok ütköztek
egymásba és mosódtak szét. Hamarost újra repültem, szálltam,
lebegtem, bár most már nem a fájdalom villámló felhőin, csupán egy
borszagú fiákeres karjaiban. A kocsis ölbe kapott, s engedelmesen
vitt a báró után, hisz sejtette: ez a különös fuvar neki csak jól fizethet.

***

Mire titokzatos úti célunkhoz értünk, a fejem valamelyest kitisztult,

ám még mindig zsongott-duruzsolt benne minden. A testem továbbra
sem engedelmeskedett gyengécske akaratomnak. Annyit tudtam
csupán, hogy egy kényelmes, nagy fiáker bőrteteje alatt, a hátsó
ülésen fekszem. Félúton járhattunk, mikor először leskelődni
próbáltam. Szemközt velem egy fiatal férfit pillantottam meg, aki
szinte azonnal felfedezte, hogy nézem, így inkább újra lehunytam a

55
szemem.
Nem mintha a látvány kellemetlen lett volna. Az utcai gázlámpák
elsuhanó fényében harmincas, hullámos hajjal keretezett, szakállt
nélkülöző, ám szépen nyírt bajuszt viselő, megnyerőén komoly arcot
láttam, mely oly nemesnek tűnt, hogy rögvest bízni kezdtem benne.
Határozott, de nem hivalkodó áll, lágyan ívelt orrnyereg, szép ajkak,
büszke, bár talán túl sok komor, nyomasztó gondolattól ráncolt
homlok. Kezdetnek ennyi jutott nekem a báróból, aki elütött, most
pedig magához visz, hogy…
Felgyógyítson?
Mili, te bolond vidéki csitri, ez itt az életed, és nem valami
szirupos Bajza Lenke-regény15!
A fiáker időtlen időkig döcögött velünk, s mintha egyre
elhagyatottabb tájakra vitt volna. Hamarosan a gázlámpák is gyérülni
kezdtek, és a kőburkolat helyett göröngyös, kavicsos földút
következett. Hol hegynek felfelé, hol meg völgynek le robogtunk, ami
csakis azt jelenthette, hogy elhagytuk Pestet, s átkelve a Dunán, immár
valahol Budán járhatunk. Kétoldalt a házak sem voltak már egy
emeletnél magasabbak, sőt, a legtöbb még annyival sem
büszkélkedhetett. Végül kanyargós, keskeny szerpentinek következtek.
Fektemből láttam, hogy az utat erdők szegélyezik.
A fiáker oly hirtelen állt meg, hogy ha a báró bal keze el nem kap, a
padlón kötök ki.
‒ Hozza utánam! ‒ hallottam a parancsát, miután leugrott a kocsiról.
‒ Én majd mutatom az utat, de legyen óvatos, mert a lépcső nyaktörő
módon meredek.
A borszagú kocsis halkan morogva, mégis óvatosan emelt ismét a
karjaiba. Az ő csizmája alatt kavicsok ropogtak, az én fejem fölött
csillagpettyes, feketebársony égbolt terült el ott, ahol azt a fák sötét
lombja látni engedte.
Üvegezett ajtó zörgése, majd egy asszonyság sápítozó szavai ütötték
meg a fülemet.
‒ A Máriáját neki, drága báró úr, hát már megint mit hozott haza

56
nekünk?
Az, hogy női hangot hallhattam, végtelen megkönnyebbüléssel
töltött el. Ahol asszony van a háznál, aki ilyen számonkérőn mer
beszélni az úrral ‒ pedig a hanglejtéséből és szóhasználatából
sejthető, hogy ő maga csupán cseléd vagy szakácsné lehet ‒, ott
aligha kell tartanom tőle, hogy kiszolgáltatottságom miatt hántás ér.
‒ Terka, kérem, gondoskodjék erről a sebesült lányról. Az én
kocsim ütötte el, de a kórházban, ahol alaposan megvizsgálták, azt
mondták, másra nincs szüksége, csak kiadós pihenésre. A
vendégszobában vessen neki ágyat, s ha mégis orvosra volna szükség,
azonnal szóljon nekem!
‒ Úgy lesz, báró úr, ahogy kívánni tetszik ‒ szólt ismét az
asszonyság, majd a kocsishoz fordult. ‒ No, jöjjön szépen utánam,
jóember! Fel a lépcsőn, mindég csak a nyomomba lépve, de úgy ám,
mintha az a kisasszonka a karján hímestojás volna!
Csöndes, meleg kis szobába, puha paplanos ágyba fektettek le, ahol
a petróleumlámpa fénye kedves árnyakat vetített a mintás falakra.
Miután a kocsis távozott, az asszony fölém hajolt, én pedig
kinyitottam a szemem.
‒ Jaj, Máriám, magácskának aztán olyan zavaros a tekintete, mint a
dögkút feneke ‒ mondta a nő biztató mosollyal. ‒ Sebaj, majd
meglássa, hogy a Terkánál senki se ért jobban a kúráláshoz. Úgy
bizony, az egész Svábhegyen senki se!
Szerettem volna felelni neki, vagy legalább rámosolyogni, ám
hiába. Az arca hirtelen távolodni kezdett, s aztán minden fény
kihunyt…

57
 5
A gróf
Pest, 1896. május 4.

Mikor magához tért, a fájdalom úgy dübörgött végig a testén, mint

egy túlfűtött Stephenson-gőzmozdony. A legelviselhetetlenebb kínt
azonban a csuklóiban érezte, s épp ezért néhány iszonyú pillanatig azt
hitte, hogy mindkét kézfejét tőből levágták. Mikor a lüktető gyötrelem
kissé alábbhagyott, az idegpályákon át gyengécske üzenet érkezett az
ujjaiból, tízezernyi mérges hangya apró, ám annál lángolóbb
csípéséről adva hírt.
A leány biztos volt benne, hogy sikolt, ám valójában csak halk
nyöszörgés telt tőle. Kinyitotta a szemét, mégsem látott semmit.
Többször próbálkozott, újra meg újra lehunyva, majd felemelve a
szemhéját, ám a fénynek egyetlen apró szikráját sem sikerült
felfedeznie.
„Megvakultam!” ‒ gondolta, s a halálos rémülettől hajszál híján
ismét elájult. A feje zúgott, a szája kiszáradt és a két keze…
Habár nem látott, végre kezdte felfogni teste elhelyezkedését a
fekete mindenségben. Egy széken ült. A feje előre-hátra billent, s ha
óvatlanul mozdult, a tarkóját magas háttámlába ütötte. A könyöke alatt
bőrhuzatú karfát érzett. A csuklóját ahhoz kötözték, méghozzá oly
szorosan, hogy a kézfejében szinte teljesen megszűnt a véráramlás. A
lábát sem volt képes mozdítani, mivel a két bokáját szintén gúzsba
tették.
Látásától és szabadságától megfosztva a leány már csupán két
érzékszervére hagyatkozhatott. Mély levegőt véve áporodott
penészszagot, rothadó papír és öreg bőr illatát, s talán… Igen, ez
egészen biztos: petróleum halvány bűzét érezte.
Mivel az orra több információval egyelőre nem szolgálhatott, a

58
leány fülelni kezdett. Lassan forgatta, ide-oda billentette a fejét, s
végül sikerrel járt. Valahonnan rettentő messziről, vastag falakon és
üres tereken túlról kocsizörgés zaját vélte hallani. A reménykeltő
hang hamar elhalt, ám a leány kitartó volt, így néhány perccel később
ismét elért hozzá a vasabroncsos fakerekek félreismerhetetlen zöreje.
Az általa ismert világ, amelyből erőszakkal szakították ki, tehát még
létezik, s ha így van, vissza is juthat oda!
Bár rettentő fájdalmat okozott, a leány mégis mozgatni kezdte a
jobb kezét. Érezte, hogy a durva lenkötél mélyen a húsába vág, véres
sebet horzsolva a bőrén. A kíntól és tehetetlenségtől elsírta magát.
Könnycseppek gördültek le az arcán, ami újabb reménnyel töltötte el:
ha képes sírni, talán a látása is visszatérhet még.
A kötél azonban nem engedett. A következő fél órában a leány
kétszer is elvesztette az eszméletét, hogy aztán magához térve az első
gondolata mindig az legyen: ha még egyszer a keze közé kaparinthatja
a kuzinját, kérdés nélkül megfojtja őt. Hogy az unokabátyja jó másfél
fejjel magasabb és harminckilónyi izommal súlyosabb nála, az
pillanatnyilag nem érdekelte. A fájdalommal mit’ sem törődve,
állhatatosan feszegette-recsegtette a kötelet, s mintha az megszánta
volna a rabot, lassanként valóban lazulni kezdett.
Már-már sikerült is kibújtatnia a csuklóját, mikor a fülét új, eddig
nem hallott zaj ütötte meg. Valahonnan a távolból lassú, megfontolt
léptek közeledtek.
A leány lazított és várt. Úgy döntött, bárki is látogatja meg,
méltóságteljesen fog viselkedni, cseppnyi félelmet sem mutatva. Aki
az unokabátyját ‒, azt a szánalmas kis férget ‒ lefizette, hogy tőrbe
csalva őt, elősegítse az elrablását, biztos nem azért tette, mert jó és
szelíd ember. Valószínűbb, hogy zavarodott elméjű beteg, telve
kifacsarodott, természetellenes vágyakkal, amiket most rajta akar
kiélni. Ám ha abban reménykedik, hogy egy halálra rémült, zokogó
teremtést talál a széken, akinek könyörgése majd gyönyört okoz az ő
torz lelkének, hát téved!
Mikor a léptek már egész közel jártak, a leány majdnem felsikoltott
a boldogságtól. A szeme ugyanis, amit sérültnek hitt, halovány

59
fénycsíkot pillantott meg, mely gyorsan erősödött, s egy ajtó alatti
résen át jutott el hozzá.
„Hát mégis látok, igen, tökéletesen látok, csak épp ez a hely volt
eddig koromsötét! ‒ ujjongott magában. ‒ Vajon hol lehetek? Kora
este raboltak el, ám ez a fénytelenség jóval teljesebb, mint a puszta
éjszaka. Ilyen sötétség csakis… Oh, istenem, segíts! Csakis mélyen a
föld alatt létezhet!”
Vasretesz csattant, s az ajtó kitárult. Bár az érkező csupán egy
bányászok által használt karbidlámpát tartott a kezében, a hirtelen
fény teljesen elvakította a leányt.
‒ Magához tért végre, ja?! ‒ szólt a férfi, erős német akcentussal
törve a magyart. ‒ Köstlich!16 Akar beszélni?
A leány felemelte a tekintetét, és próbálta kivenni a férfi
arcvonásait, ám az egyenesen rá irányította a karbidlámpa fényét, így
burkolva magát titokzatos félhomályba. A nyitva maradt ajtón át
vörös téglás folyosó pókhálós, mészfoltokkal tarkított fala látszott.
Valaki állt még odakinn, kezében szintén lámpát tartva, csakhogy ő ‒
sötét árnyékán kívül ‒ semmit sem mutatott meg magából.
‒ Akar beszélni velem, Liebling17?
‒ Enged… ‒ szólt a leány, ám a nyelve túlságosan feldagadt a
szomjúságtól, így képtelen volt folytatni.
‒ Ah, verdammt!18 ‒ kiáltott elrablója, majd lámpását egy közelben
roskadozó szekrénykére téve (s persze ügyelve rá, hogy az továbbra
is a fogoly arcába világítson!), kiment a folyosóra.
‒ Bring mir Wasser!19 ‒ hallatszott a parancs, mire az odakinn
várakozó alak elsietett.
‒ Alsó…20 ‒ mondta a férfi, miután visszatért a szobába, és a
zsebéből gyufásdobozt vett elő, majd a falikarról petróleumlámpát
emelt le, hogy egy hordóra állítva azt is meggyújtsa, így már két
forrásból áradt a fény, mégsem lett sokkal világosabb. A férfi letette a
gyufásdobozt, majd visszasétált a karbidlámpa mögé. A leány közben
mindvégig őt figyelte. Sikerült megállapítania, hogy az illető nem épp
fiatal (jócskán túl lehet az ötvenen), osztrák szabású szalonkabátot

60
visel, derékbősége igencsak méretes, és a fején magas cilinder ül,
melyről a gyászhuszárok által használt, fekete selyemfátyol omlik alá,
eltakarva arcvonásait. ‒ Míg érkezik Wasser, engedje, hoty én beszél,
bár maga nyelv használni nekem szenvedés.
‒ Akkor ne tegye ‒ súgta a leány, tökéletes német kiejtéssel, amit a
nevelőnőjétől, aki szász asszony volt, tanult el.
‒ Nahát, kisasszony, ön most duplán meglepett! ‒ nevetett fel a férfi,
immár németül folytatva a társalgást. ‒ Szóval értjük egymást, és még
a szomjúság sem bántja annyira, hogy néma maradjon.
‒ Egymás megértéséhez, uram, jóval több kellene, mint nyelvtudás.
‒ És még szellemes is! ‒ simította össze terebélyes hasa előtt két
tenyerét a férfi, mintha valami kifacsart imádságra készülne. ‒ Most
már kezdem érteni, miért is oly remek cserealap ön, drága kisasszony.
‒ Cserealap? Ezt meg hogy…?
‒ Excellenciás uram! ‒ szólalt meg a titokzatos alak, aki időközben
visszatért a vízzel, ám most sem volt hajlandó az ajtórésbe állni,
nehogy a leány meglássa. A cilinderes bosszúsan mordulva ment ki
hozzá, majd behozva a poharat, óvatosan megitatta a leányt.
‒ Így már mindjárt kellemesebb, nem igaz? ‒ kérdezte végül,
önmaga emberségétől ellágyulva.
‒ Ha még a kezemet is eloldozná…
‒ Sajnos arról szó sem lehet. Makrancos kis hölgy maga,
kisasszony. Legalábbis az embereim, akik végül kénytelenek voltak
némi kloroformot használni, hogy végre nyugton maradjon, ezt
mondták nekem.
‒ Zsákkal a fejemen mindig hajlamossá válók a makacskodásra.
‒ Megértem önt ‒ kuncogott a cilinderes. ‒ Most azonban már nincs
miért aggódnia.
A leány kétkedő pillantást vetett megkötözött kezére, majd a dohos
pince nyomasztó berendezésére.
‒ Valóban így gondolja, uram?
‒ A legteljesebb mértékben! ‒ nevetett fel a férfi, s
mellényzsebéből súlyos aranyórát húzva elő, felkattintotta annak
fedelét. ‒ Most ütötte el az éjfelet! Íme, a kísértetek ideje kezdetét

61
veszi, úgyhogy én rögvest meg is idézek önnek egy nevet a ködös
múltból.
‒ Az imént azt mondta, remek cserealap vagyok ‒ szólt a leány,
tudomást sem véve a holt lelkek emlegetéséről, mivel biztos volt
benne, hogy a férfi ezzel csak ijesztgetni akarja őt. ‒ Jól sejtem, hogy
elrablásom oka rejtőzik e szó mögött?
‒ Ön több mint értelmes, kisasszony! ‒ lelkesedett a cilinderes, bár
a hangja hamisan csengett. ‒ Való igaz: azért kell némi időt e
meglehetősen ocsmány helyen, kényelmetlen körülmények között
töltenie, mert szándékom szerint hamarosan elcserélem önt.
‒ Mire?
‒ Az hadd maradjon az én becses titkom.
‒ Akkor legalább azt mondja meg, kinek szándékozik átadni.
‒ Lám-lám, hát mégis visszakanyarodtunk ahhoz a régmúltból
felderengő kísértethez, akit az imént már említettem önnek!
A férfi eltette az óráját, majd három lépéssel a lánynál termett, és a
fekete fátyolon át nézve le rá, szinte súgva kérdezte:
‒ Mond önnek valamit az a név, hogy gróf Maria Ernst Ferdinand
Bissingen-Nippenburg21, kedvesem?
A leány egészen eddig képes volt megőrizni a nyugalmát, ám most
jeges borzongás futott végig a gerince mentén, s az ajka remegni
kezdett.
‒ A gróf? ‒ nyögött fel döbbenten. ‒ Maga Bissingen-Nippenburg
Ernőről beszél?
‒ Bizony, hogy róla, kicsikém! ‒ szűrte a szavakat fogai közt a férfi,
s a mindeddig megjátszott nyájasság egyszeriben jeges gyűlöletnek
adta át a helyét. ‒ A gróf úr bármit megadna azért, hogy ön a holnap
éjszakát már ne itt, hanem nála töltse.
A cilinderes hirtelen sarkon fordult, a lámpáshoz lépett, és kezébe
kapva azt, a kijárat felé indult. Ám mielőtt elhagyta volna a pincét,
újra csak hátraarcot csinált, megvilágítva a székhez kötözött leány
alakját.
‒ Őszintén sajnálom, kisasszony, hogy magácska ily értékkel bír, s

62
azt is, hogy Bissingennél van, amit én akarok. Csupán annyit
ígérhetek: mihamarabb igyekszem nyélbe ütni a cserét. Ha minden jól
megy, ön holnap ilyenkor már a gróf úr tulajdonában lesz, ami… ‒ itt
körbevilágított a boltíves termen, melynek falai mentén fémhordók
sorakoztak ‒ …bizonyára kényelmesebb állapot lesz, mint a mostani.
Igazam van, barátom?
Az utóbbi kérdést már a folyosón álló alakhoz intézte, aki azonnal
válaszolt.
‒ Minden bizonnyal, excellenciás uram. Bár meg kell jegyeznem,
hogy a grófot leghamarabb csak holnap reggel értesíthetjük a
csereszándékunkról.
‒ Igazán? Ez felettébb bosszantó.
‒ Ám szükségszerű.
‒ Ebben az esetben, barátom, a kisasszonynak még legalább
huszonnégy órán át élveznie kell a vendégszeretetünket! Belegondolt
abba, hogy ez milyen kényelmetlen lehet étlen-szomjan, ráadásul egy
székhez kötözve?
‒ Én aligha bírnám ki ‒ sóhajtott a folyosón álló alak, ám ahogy
beszívta a dohos levegőt, hirtelen rettenetes köhögőroham fogta el,
mely csak lassan csendesedett ziháló hörgéssé, hogy aztán halk
sípolással érjen véget.
‒ Látja, drága barátom, magának máris megártott a pincelég ‒
sajnálkozott álságos hangon a cilinderes. ‒ A kisasszony azonban
életerős teremtés, úgyhogy hagyjuk csak őt megkötözve, nehogy
megint makrancossá váljék. Holnap majd küldetek le némi
harapnivalót és vizet, ám addig szép álmokat!
S ezzel elfújta a hordón álló petróleumlámpát, majd berántva a
súlyos ajtót, helyére lökte a vasreteszt.

63
 6
A játszma kezdetét veszi
Pest-Buda, 1900. március 11.

Hallgattassák el végre, különben magam megyek oda, de akkor

esküszöm, hogy nyomban keresztüllövöm! ‒ bömbölte a kicsiny lakás
szalonjának közepén állva Detrich Károly22 kerületi nyomozó.
Az előtérben ácsorgó egyenruhás rendőrök ijedten néztek össze,
majd az idősebbik ‒ kinek jóval több tapasztalata volt az ingerlékeny
detektív kapcsán, mint zöldfülű társának, s így tudta, hogy ha nem
cselekszik, Detrich tényleg lövöldözni kezd ‒, sebesen felrántotta a
hatalmas állóóra üveges ajtaját, és megragadva annak lomha ingáját,
elhallgattatta a fülsiketítő kongatást. A lakásra ismét nyomasztó csend
borult, amit csupán a gangon ácsorgó, férje karjaiba bújó Stumpfné
szipogása zavart némileg. Az idősebbik rendőr levette sildes
egyensapkáját, majd a nadrágzsebéből előhúzott zsebkendővel
törölgetni kezdte gyöngyöző homlokát. Közben a tekintete a díszes
óralapra tévedt, s mintegy mellékesen konstatálta, hogy a mutatók épp
11 órakor dermedtek meg.
‒ Nem mehetnék be mégis, biztos urak? ‒ szólt ekkor könyörögve az
a nyurga, szürke öltönyös fiatalember, aki kezében ceruzával,
jegyzetblokkal, fején pedig csáléra álló angolsapkával már jó ideje a
küszöbön toporgott.
‒ Ha élni akar, ezt többé ne kérje! ‒ mordult rá az idősebb rendőr,
óvatosan sandítva a szalon nyitott ajtaja felé. ‒ A detektív úr ma
különösen rossz hangulatban van. Egyébként is rühelli a riportereket.
Ma ráadásul épp a születésnapját ünnepelné, ha nem gyön közbe ez a
randa ügy.
‒ Akkor majd szép szóval és nagy tisztelettel megköszöntöm őt ‒
buzgólkodott tovább a fiatalember. ‒ Értsen már meg a biztos úr,

64
nekem délre hírt kell vinnem az esetről, különben a főszerkesztőm
lenyakaz.
‒ Hát ‒ sóhajtott a rendőr, visszahelyezve fejére a sildes sipkát ‒
eme tényállás ismeretében csak azt tudom javallani, fiam, hogy
jobban teszi, ha máris megrendeli a koporsóját, mivel ha bemegy,
akkor a Detrich, ha meg nem, akkor a szerkesztője fogja megölni
magát!
Az ifjú riporter (aki majd csak a hó végén tölti be a tizenkilencedik
életévét) elkeseredve dőlt neki az ajtófélfának. Tudta ő, hogy
túlságosan előreugró, szögletes álla, világosbarna haja, mélyen ülő
szeme és bozontos szemöldöke, no meg kerek, drótkeretes szemüvege
nem elég megnyerő fizimiska ahhoz, hogy bárhová bebocsátást
nyerjen. Ám mégis akarta ezt az esetet, mindennél jobban akarta, s ha
a megszerzéséért le kell lövetnie magát egy rosszkedélyű
rendőrnyomozóval, hát bánja a fene, ő…
‒ Szabad lesz, uram?! ‒ szólalt meg ekkor a háta mögött valaki.
A gangon magas, sportos testalkatú, fekete kabátot és keskeny
karimás, barna puhakalapot viselő férfi állt, aki most udvariasan utat
kért magának. A riporter nyomban felismerte őt, s úgy lapult a falnak,
mintha csak tapéta vagy penészfolt lenne.
‒ Ambrózy báró úr!
‒ Ismerjük egymást?
‒ Még nem lettünk bemutatva, de én távolról is nagy tisztelője
vagyok a munkásságának! ‒ hebegte a riporter.
‒ Nocsak, hát olyanom is van nekem? ‒ mosolyodott el a báró.
‒ Méghozzá milyen! A Széchenyi-hegyi szoborrablás… a
Podmaniczky-tervrajz ellopása… a Glück-, Feldmann-, és Kertész-
féle gyilkosságok… a budafoki gyermekrablók… a Lujza-utczai
hajcsavarós mészáros esete… Mindet ön oldotta meg, báró úr.
‒ Inkább úgy mondanám, hogy szerény képességeimmel
hozzásegítettem nagyszerű rendőrségünket a megoldáshoz ‒
helyesbített Ambrózy.
‒ Ha megengedi ‒ csapta össze cipősarkát a riporter, miközben a

65
ceruzájával szalutált. ‒ Vili… Akarom mondani: Tarján Vilmos23, a
Magyar Hírlap rendőrségi tudósítója.
‒ Örvendek ‒ biccentett az ifjú főnemes, megcsippentve kalapja
karimáját. ‒ Báró Ambrózy Richárd. Mondja csak, szerkesztő úr,
miért nem megyünk beljebb? Ez a függőfolyosó igencsak huzatos,
odabenn viszont, ahogy a főkapitány úrtól alig fél órája értesültem,
egy meglehetősen érdekes ügy helyszíne vár ránk.
Tarján Vili, a fiatal riporter mellkasán majd’ szétrepedt a mellény,
mikor a báró betessékelte őt a lakás előterébe, hogy aztán a döbbent
rendőrök (akik Ambrózyt látva csupán tisztelegni mertek) orra előtt
elmasírozva, a szalonba lépjen. Odabenn azonban olyan kép tárult a
szeme elé, amitől nyomban remegni kezdett a térde. Az áldozat ‒ idős
hölgy ‒ a foteljában ült, rideg, élettelen tekintettel bámulva
mindenkire, aki otthona nyugalmát zavarni merészeli. Körötte mindent
vér borított, mely ‒ a nyaki ütőerekből szertespriccelve ‒
hátborzongató mintákat festett a bútorokra, falakra, s az ablakokat
takaró súlyos drapériákra is.
‒ Méltóságos báró úr, ön itt?! ‒ harsant fel ekkor Detrich nyomozó
cseppet sem örömteli hangja. ‒ Őszintén csodálkozom.
‒ Mi oka van rá, felügyelő? ‒ kérdezte Ambrózy.
‒ Úgy tudom, önt csupán a csavaros, rejtélyes, első pillantásra
kibogozhatatlan esetek érdeklik.
‒ És ez nem olyan?
‒ Kicsit sem, méltóságos uram, mondhatni, makulányit sem ‒
Detrich, aki erősen hízásnak indult, borostás tokával és
brillantinozott, hegyes bajusszal bíró, vörhenyes arcú férfi volt,
idegesen simította le kockás tweedöltönyét, majd megkerülve az
áldozatot, a „betolakodók” elé sietett, hogy az útjukat állja. ‒ Ez a
szerencsétlen hölgy itt özvegy Schützer Jakabné, aki a fiával,
bizonyos Schützer Ottóval osztozott a lakáson. Utóbbiról megtudtuk,
hogy közismert kártyás, nőfaló, verekedő briganti, az éjszakai élet
fenegyereke, akinek bőven van adóssága, és így persze haragosa is.
‒ Gondolom, azért jellemzi ilyen alaposan ezt a fickót, felügyelő,

66
mert máris őt gyanúsítja az édesanyja meggyilkolásával ‒ mondta
csendesen a báró, miközben kikerülte Detrichet, s elkezdte bejárni a
szalont. A detektív gyilkos pillantást vetett a sebesen jegyzetelő
riporterre, majd Ambrózy nyomába eredt.
‒ Az ő előéletével csupán idő kérdése volt, hogy valakit megöljön
‒ mondta a detektív, amint a báró mellé ért.
‒ No de az édesanyját?
‒ Akár őt is ‒ rántott a vállán Detrich. ‒ Az ilyeneknek mindegy.
‒ Hiányzik valami a lakásból?
‒ A hölgy igen zárkózott életet élt, így egyedül a házmesterné járt
fel hozzá olykor. Ő azt mondja, minden a helyén van.
Ambrózy báró sorra nézte a szalon berendezését. Különösen sokáig
időzött a törékeny porcelánnippektől roskadozó vitrinek, valamint az
üvegasztalka előtt, amin bekeretezett fotográfiák sorakoztak. A
képeken csupán három személy jelent meg: az áldozat és egy idős úr,
aki bizonyára az elhalt férj lehetett, valamint egyetlen fiuk, akiről
több felvétel is készült.
‒ Ő volna Schützer Ottó? ‒ mutatott sétabotja végével a kackiás
tartásban pöffeszkedő, pocsolyaszürke szemű alakra Ambrózy báró.
‒ Oh, igen, ő a mi gyilkosunk! ‒ bólogatott elégedetten Detrich,
majd felkapva a fotográfiát, keretestül zsebre dugta azt. ‒ Viszem a
főkapitányságra, hogy sokszorosítsák és osszák ki a detektíveknek.
‒ Ne feledjen a sajtónak is adni belőle egy példányt ‒ javasolta az
ifjú báró, mire az ajtóban álló riporter hálás pillantást vetett rá. ‒
Találtak valahol pénzt?
‒ Abban a dobozkában lapult hatvan korona, az előtéri szekrénykén
heverő erszényben pedig még néhány fillér ‒ felelt egyre
ingerültebben Detrich, majd mikor a lehető legtávolabb kerültek a
riportertől, hirtelen a báró füléhez hajolva súgta: ‒ Ezt miért hívta be
magával, méltóságos úr? Nem bírom a fajtáját!
Ambrózy csodálkozva pillantott a nyomozóra.
‒ Mármint azt, hogy riporter? ‒ kérdezte.
‒ Mármint azt, hogy zsidó! ‒ sziszegte a detektív. ‒ Ezek már
mindenhol ott vannak, és csak szimatolnak, firkálnak, közreadnak…

67
 ‒ Azt hiszem, az embereknek joguk van tudni, hogy mi folyik a
városukban.
‒ Na de miért ezek írják meg? Miért pont ők?
‒ Nem értem, miről beszél ‒ mondta a báró, méghozzá oly fagyos
méltósággal, hogy Detrich durva ábrázatára rögvest rádermedt az
egyetértést remélő, torz vigyor. ‒ Visszatérve az ügyre… Azon kívül,
hogy felelőtlen életet él, mégis mire alapozva gyanúsítja
gyilkossággal ezt a…
‒ Schützert! ‒ készségeskedett a detektív. ‒ Schützer Ottót. A
házmester elmondta, hogy péntek éjjel részegen jött haza, és úgy
üvöltözött az anyjával, hogy felverte vele a fél házat. Azután elrohant,
s azóta sem látta senki.
‒ És a hölgyet? Őt mikor látták utoljára élve?
‒ Stumpfné, a házmester felesége tegnap járt nála utoljára, hogy
elvigye a szennyest. Azt mondta, igencsak meglepődött, mivel amíg a
hölgy bejött a szalonba, mert pénzt akart neki adni a levélre, amit
küldönc útján kellett kézbesíteni, addig a klozetból egy fiatal lány
rontott elő, és félrelökve őt, elhagyta a házat.
‒ Fiatal lány?! ‒ ráncolta a homlokát Ambrózy. ‒ Hisz az imént
mondta, hogy az özvegy kettesben élt itt a fiával!
‒ Valójában leginkább csak egyedül, mivel Schützer Ottó alig járt
haza. A lány viszont valóban érdekes eset. A bejelentő szerint, amit a
házmester kitöltetett vele, csak néhány napja érkezett... Honnan is? ‒
Detrich gyűrött jegyzeteket kotort elő. ‒ Megvan, igen,
Marosvásárhelyről. A neve Hangay Emília, és a hölgy unokahúgaként
lett bejelentve, no de ‒ s ekkor a detektív puffadt arcán ismét
szétterült az iménti torz vigyor ‒ ismerjük mi jól, mifélék ezek az
unokahúgok, nem igaz?!
Ambrózy báró, aki közben bejárta a szalont, sőt az abból nyíló
kicsiny hálószobát is (melynek ajtaját régóta nem nyithatta ki senki,
mivel az odabenn található vetetlen ágyat és a szertedobált
férfiholmikat vastag por fedte), most újabb kérdéssel fordult
Detrichhez.
‒ A holttestet mikor fedezték fel?

68
 ‒ Ma reggel ‒ felelt a nyomozó, ismét csak elkomorulva. ‒
Stumpfné vette észre, hogy az ajtó résnyire nyitva, és bejött.
‒ Ezek szerint Schützer Ottó utoljára péntek éjjel járt itthon,
Schützerné viszont szombat délelőtt még biztosan élt, hisz levelet
bízott a házmesternére. Sőt, azt is tudjuk, hogy ugyanekkor a
Marosvásárhelyről látogatóba érkezett leány…
‒ Hangay Emília ‒ segített most az ifjú riporter, aki mindent
lejegyzett.
‒ Tehát Hangay kisasszony is elhagyta a lakást tegnap délelőtt ‒
fejezte be a gondolatot Ambrózy.
‒ Ahogy mondani méltóztatik ‒ bólintott Detrich, aki azt várta, hogy
a báró mindjárt előáll a maga (szokás szerint meglepő és briliáns)
megoldásával. Ám csalódnia kellett, mivel Ambrózy további beszéd
helyett hirtelen a holttesthez lépett, és lehajolva hozzá, oly közelről
kezdte azt szemlélni, mintha búcsúcsókot szándékozna adni az
özvegynek.
‒ Halottkém látta már? ‒ kérdezte aztán, lázas tekintetét a detektívre
vetve.
‒ Geyer24 doktor hamarosan érkezik ‒ felelt a nyomozó.
‒ Két apró, kerek seb a nyakon ‒ közölte ekkor Ambrózy, ha lehet,
még közelebb hajolva a hullához, mely (hála a hideg márciusnak)
még nem eresztett szagot. ‒ Egy-egy mindkét oldalon. Szinte mérnöki
pontossággal döfték át az ütőereket. Ez felettébb érdekes.
‒ Talán a briganti kétszer döfött ‒ vélte a nyomozó, bár nem túl
nagy meggyőződéssel.
‒ Mi lehetett a gyilkos eszköz? ‒ kottyantott közbe az ifjú riporter,
ám Detrich úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
‒ Ez nagyszerű kérdés ‒ egyenesedett fel végre a báró. ‒ Kérem,
felügyelő, válaszoljon rá!
‒ Semmit sem találtunk.
‒ Igen, ez érthető ‒ mormogta Ambrózy, majd az előtér felé indult,
ám útközben megtorpant és Detrich felé fordult.
‒ Ugye megengedi, hogy a többi helyiséget is átvizsgáljam?

69
 ‒ Ha nincs jobb dolga… ‒ csúszott ki a pimasz válasz a nyomozó
száján, amit már visszaszívni nem tudott, hát dühös kézlegyintésekkel
kezdte mutogatni: ‒ Ott találja a konyhát, kamrát, klozetot. Szemben a
cselédszoba, oldalt meg az özvegy hálószobája nyílik. Legyen a
vendégem, báró úr.
Ambrózy alig tíz perc alatt végzett, majd karon ragadva a meglepett
Vilmost, sietve leviharzott vele az utcára.
‒ Bocsásson meg, barátom, hogy ily durván elrángattam a tett
helyszínéről, pedig bizonyára még számos keresztkérdést szeretett
volna feltenni a derék Detrich nyomozónak ‒ mondta, miközben
leintett egy arra poroszkáló konflist.
‒ Hogy őszinte legyek, báró úr ‒ vakarta meg üstökét csalafinta
mosollyal Vilmos ‒ odafönn az a tökfej aligha mondhatna bármi
érdekeset. Viszont ahogy maga dolgozik…!
‒ Barátom, én most üzletet ajánlok magának ‒ vágott a riporter
szavába Ambrózy. ‒ A magam részéről ígérem, hogy továbbra is
folyamatosan értesíteni fogom ennek a felettébb különös
gyilkosságnak az összes részletéről, méghozzá minden más
sajtómunkás előtt, ha…
‒ Igen, báró úr?
‒ Ha ön is ígéretet tesz arra, hogy a cikkeiben mindaddig egyetlen
szóval sem említi Hangay kisasszony nevét és személyét, míg én
engedélyt nem adok rá.
Az ifjú Ambrózy Richárd s a még ifjabb Tarján Vili hosszan nézett
egymás szemébe, majd az utóbbi komoly ábrázattal bólintott.
‒ Úgy legyen!
‒ Úgy! ‒ biccentett a báró, sőt kezet is adott rá. ‒ Kérlek, eztán
tegeződjünk, és szólíts Richárdnak.
‒ És te engem Vilinek ‒ nevetett fel a riporter, aki álmában sem
gondolta volna, hogy valaha is így megtiszteli egy magyar főnemes.

***

Be kell vallanom, hogy mialatt az én fess báróm, aki a kocsijával

70
elütött, s aztán az otthonába vitt, szegény Schützer néném holtteste
körül nézelődött, én bizony az igazak álmát aludtam. Dél felé
járhatott, mikor végre kinyitottam a szememet, hogy körülnézzek a
kicsiny szobában, ahová az éjjel lefektettek. A díszesen faragott ágy
paplanját orromig húzva, óvatosan szemléltem a virágmintás, barna
tapétát, a háromajtós, óriási ruhásszekrényt (aminek középső részébe
ovális tükröt illesztettek), az ébenfa öltözőasztalkát, mely előtt karcsú
lábú, támlátlan ülőke állt, s aminek felépítménye szintén ovális, bár
kisebb tükörrel szolgált annak, aki a maga szépségében kívánt
gyönyörködni. A további berendezést a sarokban kucorgó,
márványtetejű mosdóasztalka, az ágy feje mellett gubbasztó
éjjeliszekrény, s az egyik (merthogy kettő volt!) ablak alatt
elhelyezett, csinos íróasztal, meg a hozzá való szék alkotta.
Abból, hogy a szoba plafonja erősen lejtett, rögtön sejtettem, hogy a
tetőtérben lehetek. Miután semmiféle zajt nem hallottam, kikeltem az
ágyból, rácsodálkozva arra a leheletkönnyű batiszt hálóingre, ami
rajtam volt, s melyet bizonyára Terka néni adott rám, miután ájult
álomba merültem. Nyomban fülig pirultam a felfedezéstől, mivel a
vékonyka ruhadarab alatt oly meztelen voltam, mint születésemkor.
Mindjárt fázni is kezdtem, de szerencsére a gondos asszony az ágy
végére készített egy köntöst, amit sietve felvettem, s kötőjét a
derekamon jó szorosra húztam.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy mellkasom és hasfalam rettentő
mód sajog. Tompa és igen erős fájdalom volt, ám mindaddig
elviselhető, míg óvatosan mozogtam. A hálóing alá kukkantva azt is
láttam, hogy a testemen hosszanti vér- aláfutás kéklik: bizonyára a
konflis keréknyoma!
Fejem zavarodottsága viszont már teljesen elmúlt, így abban a
pillanatban csakis arra voltam kíváncsi, vajon hová vetett a sors. A
puha szőnyegen mezítláb lépkedve előbb az északra, majd a keletre
néző ablakhoz mentem. Az előbbin túl csupán meredek, erdős
hegyoldalt láttam, mely közvetlenül a ház mellett szökött az ég felé,
méghozzá jóval magasabbra, mint az épület. Az utóbbi viszont
csodás, szintén erdővel kerített, de szépen gondozott parkra nézett,

71
mely hosszan és már-már szédítő lejtéssel terült el odalenn.
Tekintetemmel egyre messzebb kalandozva előbb egy csinos, fehérre
meszelt, cseréptetős házikót pillantottam meg, mely még ehhez az
épülethez tartozhatott, hisz a kettőt nem választotta el egymástól
kerítés. A házikó után ismét fák következtek, ám mivel magasan, egy
hatalmas hegy oldalában voltam, így a tekintetem átszökhetett a
csupasz, barna ágak rengetege fölött…
Ekkor aztán el is állt a lélegzetem, mert a ködpárás márciusi reggel
messzeségében hirtelen a Duna kéken csillanó szalagját, annak túlsó
partján a fenséges Országházat, körötte pedig Pest aprócska
játékkockákra emlékeztető épületeit pillantottam meg.
‒ Hát fel tetszett végre ébredni, kisasszonka! ‒ szólalt meg ekkor a
hátam mögött Terka asszony, aki oly csendesen nyitott be, mintha
tündércsaládból származó teremtés volna. ‒ No de meztélláb
sétafikál itten nekem! Tessen felvenni rögvest azt a jó, puha
törökpapucsot, amit még az éjjel odakészítettem magácskának, mert
ha meghűl, a grófnő menten leszedi rólam a keresztvizet!
A fejkendős, széles derekú és hasonló kedélyű néni úgy tüsténkedett
körülöttem, mintha egyszerre a szoba minden pontján ott tudna lenni.
Előbb a jobbjában hozott kancsóból forró vizet öntött a mosdótálba,
majd a baljára vetett ruháimat fektette az ágyra.
‒ Mindet kitakarítottam, ahol kellett, megvarrtam, úgyhogy akár
öltözködhetik is ‒ mondta. ‒ Azt tanácslom, kisasszonka, hogy a
míderrel most nehány napig ne tessen kínozni a szegény testét, mert az
a rossz kocsikerék bizony alaposan megtörte magácskát.
‒ Köszönöm, Terka néni.
‒ Emlékszik a nevemre! ‒ ragyogott fel az asszonyság szeme. ‒
Máriának hála, akkor a fejecskéjével sem eshetett nagyobb baj.
‒ Tessék mondani ‒ léptem ismét az északi ablakhoz, miután
engedelmesen felvettem a papucsot ‒, hol vagyok?
‒ No, azt majd a méltóságos grófné szép sorjában elmondja
magácskának. Már várja odalenn, a nagy szalonban, ahol ‒ Terka
asszony ravaszkásan rám kacsintott ‒ biztosan akad majd egy kis
harapnivaló is. Hisz ha jól kapiskálom, tegnap óta nemigen ehetett

72
semmit, szegény lelkem.
‒ Grófnő?! ‒ ráncoltam a homlokomat, mint aki mégsem emlékszik
minden fontos részletre. ‒ De hisz engem az éjjel valami báró hozott
ide.
‒ Az ifjú Ambrózy Richárd báró, bizony! ‒ bólintott nagyot Terka
néni. ‒ Ő a grófnő kisebbik fia, de mostan nincsen itthon. Még jókor
reggel lement a városba…
‒ Le? ‒ vágtam a szavába, ismét az ablakon túl elterülő, meredek
parkra sandítva. ‒ Azt látom, hogy magasan vagyunk, de…
‒ Magasan bizony, a Széchenyi-hegy legtetején ‒ mondta az asszony
büszkén, mintha ő emelte volna a hegyet, majd játékosan
megfenyegetett az ujjával. ‒ Be nagy ravasz maga, kisasszonka, hisz
lassanként mindent kiszed a málé Terkából! Persze nincs is itt semmi
titok, úgyhogy mielőtt lázat kapna a kíváncsiságtól, azt is elárulom,
hogy jelenleg az Ambrózy-villában vagyunk, az a kicsinyke vityilló a
kert végiben pedig, amire pislogni tetszik, a személyzetünk két
további tagjának, a Vén Bódis Gáspárnak, aki itten a mindenes, meg
az Isti kisinasnak a lakhelye. No, most már megnyugodott végre
afelől, hogy biztos helyen van?
Mire bólintottam, Terka asszony már az ajtóban állt, ám mielőtt
behúzta volna azt, még annyit mondott:
‒ Öltözködjék szépen, ahogy illik! A klozetot, ha kell, ottan találja
szemközt. Én meg majd gyüvök hamarost, hogy lekísérjem a
méltóságos asszonyhoz.

***

Alig fertály órát kaptam Terka asszonytól, hogy felöltözzem, mégis

elegendő volt ahhoz, hogy kissé körülkémleljek a tetőtérben. Először
a klozetra csodálkoztam rá, mely modern angol módi szerint a
fürdőszobában kapott helyet, ahol márványkád és rézcsapos
mosdómedence szolgálta a kényelmet. Onnan visszatérve
megállapíthattam, hogy az én kicsinyke zugom két nagyobb szoba
közé préselődik, de egyikbe sem volt merszem benyitni, hisz csupán

73
megtűrt vendégként tartózkodtam a házban.
‒ No, gyüjjön szépen utánam, lelkem ‒ biztatott Terka néni, mikor
értem jött. ‒ A lépcsőn óvatosan, mert meredek!
Sejtettem, hogy az Ambrózy-villa még sok meglepetést tartogat a
számomra, mégis földbe gyökerezett a lábam, mikor az egy emelettel
lejjebb lévő szalonba léptem. A bal kézre eső, hosszú falat egész
végig sötétbarna, díszesen faragott könyvszekrény takarta oly komoly
szépséget árasztva magából, mintha tudós professzor lakában
volnánk. A plafonig érő polcok és üveges szekrények rendjét csak
középen törte meg a fekete márványból készült kandalló, amiben víg
tűz lobogott. Annak két oldalán szintén fekete márványból való,
gyerek méretű páncélos lovagok szobrai őrködtek, karjukkal
pajzsukra, pallosukra támaszkodva. A kandalló fölött újabb szobrot
pillantottam meg, ami talán egy núbiai istennőt ábrázolt, kinek ében
kőbőrétől vakító sárgán ütöttek el aranyozott ruhájának lágy redői,
ékszerei, és a két kezével fején egyensúlyozott, tömör aranynak látszó
tál.
S ez még csupán a szalon bal oldali falának berendezése volt!
Szemben az ajtóval, amin magam is beléptem, hatalmas íróasztal állt,
mögötte óriási, párnázott borszékkel. Magán az asztalon finoman
metszett üvegbúrával dicsekvő olvasólámpa csinoskodott, melynek
fényét napközben a tőle jobbra lévő ablak pótolta. A zöld bársony
asztallapon papírok, újságok, tollszárak, tintatartó, levélnehezék, és
még számos egyéb, munkához illő kellék sorakozott.
A szalon könyvespolccal szemközti falának síkját nagy beugró törte
meg. Ebben a világos „mélyedésben” rendezték be a vendégvárót. A
négyszemélyes kanapé, mellette a két szék, előttük pedig a hosszú
teázóasztalka mind háttal állt az üvegezett, kétszárnyú
franciaablaknak, amit közlekedésre soha nem használtak, de azért
kellemes kilátást nyújtott a verandára.
‒ Jöjjön csak, kedves! Ne féljen tőlem, hisz nincs miért ‒ szólt a
karcsú lábú székek egyikén ülő idős hölgy, aki türelmesen várt, míg
kicsodálkozom magam. A szalon fényűző berendezése után (melyből
az én szememnek a plafonig érő könyvek serege tűnt a

74
legértékesebbnek, s ezért magamban mindjárt azt kívántam: bárcsak a
papuska is láthatná ezt) most a vendéglátómra vetettem a tekintetem, s
mindjárt elé lépve, illedelmes pukedlivel, mély főhajtással
köszöntöttem őt.
‒ Grófnő, engedje meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Hangay
Emília. Maros-Torda vármegyéből, Marosvásárhely városából
jöttem, ahol apácskámnak könyvkereskedése van. Egyben az is
engedtessék meg nekem, hogy kifejezzem hálámat, amiért…
‒ Hálával mi tartozunk önnek, drágám, amennyiben meg tudja
bocsájtani a fiamnak, hogy áthajtott magán a kocsijával, s utána még
el is rabolta önt ‒ mosolygott a hölgy, majd a csuklóján lógó
régimódi legyezővel a vele szemközt álló szék felé intett. ‒ Üljön le
végre! Terka, kérem, gondoskodjék róla, hogy a kisasszony
haraphasson valamit, és nekem sem ártana néhány korty tea.
Miután kettesben maradtunk, rettentő kínos percek következtek,
legalábbis számomra. A társasági illem úgy kívánta, hogy lehajtott
fejjel, félig lesütött pillákkal csakis az ölemben heverő kezemet
nézzem, mivel egy olyan magasrangú hölgyre, mint a grófnő,
szemtelenség lett volna a szememet meregetnem. Engem viszont majd’
szétvetett a kíváncsiság, hogy alaposabban megnézhessem őt, hisz
még sosem láttam ily közelről igazi főnemesi hölgyet. Ezt bizonyára a
grófnő is megérezhette, mivel néhány perc után így szólt:
‒ Kedvesem, nagyon kérem, bámuljon csak bátran, hisz én is azt
teszem: önt bámulom!
‒ Hogy engem? ‒ emeltem rá a tekintetemet értetlenül. ‒ Ugyan mi
érdekes lehet rajtam?
‒ Hármat is mondhatok! A fiatalsága, a szépsége és a bátorsága.
‒ Az első kettő puszta illúzió, méltóságos asszonyom, a harmadik
pedig… Azt nem is értem, miből gondolja, hogy bátor vagyok?
‒ Abból, hogy nyugodtan, fegyelmezetten ül egy vadidegen grófnő
vadidegen villájában, amelyről már azt is tudja, hogy messze kívül
esik a városon, a budai hegyek egyik legmagasabbikán. Mindemellé
pedig ráadásként a korát meghazudtoló bölcsességgel és
magabiztossággal beszél, ami… Hogy fejezhetném ezt ki helyesen?

75
Enyhén szólva is szokatlan! Higgyen nekem, kisasszony, a maga
helyében a legtöbb fiatal hölgy már rég hisztériás rohamot kapott
volna, s végül el is ájul, csak hogy ama tévképzetet erősítse,
miszerint a nők gyengék és ostobák.
Mielőtt felelhettem volna, Terka asszony lépett a szalonba, hatalmas
tálcán virágmintás porcelánkannát (benne illatozva gőzölgő teát), két
csészét, továbbá ínycsiklandó vajas pirítós aranybarna halmát, hozzá
háromféle lekvárt, keménytojást és hajszálvékonyra szelt sonkát
hozva. Az apró kanálkák, kések, villák mind színezüstből voltak. A
cukortartó tetején egy pucér puttó harsogva fújta trombitáján a néma
indulót, mely bizonyára a jó étvágy magasztalásáról szólt.
‒ Egyék, kisasszonka, csak bátran, mert magácskának az evés most
egyenest kötelező! ‒ hunyorított rám a kedves Terka néni, majd ismét
elvonult.
Biztos voltam benne, hogy a grófnő részletesen ki akar kérdezni
arról, kiféle és miféle vagyok. Hogy kissé elhalasszam a faggatózást,
tényleg enni kezdtem, pedig ez (ha fel is kínálták korábban) már
végképp a társasági etikett súlyos megsértése volt. Az idős hölgy
azonban, ki maga öntötte csészéinkbe a teát, cseppet sem ütközött meg
azon, milyen jóízűen ropogtatom a pirítóst. Sőt, élvezettel nézte,
miként pusztítom el kései reggelimet, miközben számos olyan
kérdésemre adott választ, amit feltenni eddig nem volt időm.
‒ Mint bizonyára már tudja, kedves Hangay kisasszony, hisz a mi
Terkánk oly egészségesen pletykás, amennyire csak szükségszerű, ön
jelenleg az Ambrózy-villa vendégszeretetét élvezi… Ne, kérem,
egyék csak tovább! Nem azért mondom mindezt, hogy megint
hálálkodni kezdjen. Csupán azt szeretném, hogy a maradék
aggodalom is eltűnjön a tekintetéből. Tehát… Jó magam
Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina25
vagyok, édesapám jóvoltából a grófi cím birtokosa, ám elhunyt
férjem, a báró után az Ambrózy név illet meg. Ön azonban,
kisasszony, szólítson eztán egyszerűen csak Agáta mamának.
‒ Én igazán… ‒ hatódtam meg, hisz ily bizalmas kegy ilyen

76
felületes ismeretség után valóban megható volt. ‒ Nagyon köszönöm,
Agáta mama.
‒ Én pedig, ha nem haragszik…
‒ Szólítson Milinek, ha kérhetem ‒ siettem a segítségére. ‒ Papuska
és az egész család, de még a barátaink is így szólítanak, mióta az
eszemet tudom.
‒ Helyes, akkor hát ezt is megbeszéltük ‒ mosolygott a grófnő,
egészen úgy, mint a mesebeli Holle anyó. Bár régimódi, krinolintól és
turnőrtől26 széles, fekete ruhát, hatalmas kontyba tűzött, ezüstősz
haján pedig szintén fekete csipkéből készült főkötőt viselt, mégsem
tűnt megkeseredett, gyászoló özvegynek. A tekintete élénk
érdeklődésről, mosolya őszinte bizalomról, hangja megfontoltságról
és nagy élettapasztalatról árulkodott.
‒ Jó, ha azt is tudja, kedves Mili ‒ folytatta a grófnő ‒, hogy a
villában a kisebbik fiammal, Richárddal kettesben élünk, nem
számítva persze a személyzetet, mely három főből áll. A férjem,
Sédeni-Ambrózy báró immár hét éve, hogy magunkra hagyott. Azóta
ebben a bájos kis házban húzom meg magam, távol a világ zajától…
Agáta mama egészen addig szóval tartott, míg pukkadásig nem ettem
magam, ám azután sem kezdett faggatózni. Jólneveltsége tiltotta ezt
neki, így rám hagyta, mit árulok el önmagámról. Úgy döntöttem, a
vendéglátásért cserébe kötelességem legalább általános képet adni
arról, miként kerültem Pestre (bár a valódi okot elhallgattam), és
szólnom a nénikémről is, bár azt, hogy holtan találtam őt, szintén
„elfelejtettem” megemlíteni.
‒ Figyelmetlenségem és a pesti forgalom számomra szokatlan
nyüzsgése volt az egyedüli ok, hogy a báró úr kocsija elé kerültem ‒
fejeztem be mondandómat. ‒ Épp ezért őt semmiféle felelősség nem
terheli.
‒ Maga nagyon okos leány, Mili ‒ biccentett elgondolkodva a
grófnő. ‒ Amint a fiam hazatér… Mert biztos vagyok benne, hogy a
saját szemével akarja látni: nem okozott-e önnek maradandó sérülést!
Tehát amint Richárd megérkezik, nyomban hívunk önnek egy

77
bérkocsit, hogy visszatérhessen a nénikéjéhez, aki már biztosan holtra
aggódta magát.
Úgy éreztem, Agáta mama tekintete röntgensugárként hatol át
rajtam, pontosan körberajzolva minden titkomat. Arcom kigyúlt,
kezem remegni kezdett, ám ő szerencsére tovább beszélt, semleges
témákra terelve a szót.
Így telt el majd’ az egész délután, mire az „én” báróm végre
megérkezett. Hallottuk, ahogy valaki (talán az Istiként emlegetett fiú)
elébe siet, kitárva neki a nyikorgó vaskaput, majd a határozottan
döngő lépteket, amint a bejárathoz közeledett.
‒ Anyám! Kisasszony!
Az ifjú Ambrózy báró a két sarkát összecsapva köszöntött minket.
Én nyomban fel akartam állni, hogy viszonozzam az üdvözlését. Ám
ekkor hirtelen megakadt rajta a tekintetem, s attól, amit láttam,
minden tagom azonnal megdermedt.
Ködös emlékképek villantak fel sorra…
A pillanat, mikor a báró fölém hajolt, miközben én tehetetlenül
feküdtem az Erzsébet körút kövezetén… Hosszú, elmosódó percek a
kórházban: ő Donáth doktorral beszélt, észre sem véve, hogy nézem
őt… S végül a fiáker félhomályos belseje, ahol csakis az arcát
kutattam…
Igen, már többször is láttam őt, ám eddig egyszer sem vettem észre
azt, hogy az ifjú Ambrózy báró bal karja hiányzik!
A szürke öltönykabát ujja üresen, laposan indult útnak a vállától, s
a vége aranytűvel a zsebéhez volt rögzítve, nehogy a szél elragadja.
‒ Kisasszony, jól érzi magát?
A báró oly rideg érdeklődéssel nézett rám, mintha valami különös
és nem túl gusztusos bogarat vizsgálgatna.
‒ Bocsásson meg… ‒ álltam volna fel, de szédülni kezdtem, így
nyomban vissza kellett ülnöm. ‒ Elnézésüket kérem. Úgy tűnik, a
baleset még mindig…
‒ Jobb volna lefeküdnie, Mili kedves ‒ a grófnő felkapta, s
megrázta az asztalon álló csengettyűt. Terka asszony szinte azonnal
megjelent.

78
 ‒ Nem, azt nem lehet ‒ tiltakoztam. ‒ Legjobb lesz, ha még
sötétedés előtt visszaindulok a városba.
‒ Sajnálom, Hangay kisasszony, de úgy vélem, ez jelenleg cseppet
sem volna okos dolog ‒ szólt ekkor az ifjú báró, sokkal inkább
parancsolón, semmint kedvesen. - Most jövök Pestről, és bizony
rossz hírt kell közölnöm önnel. Pontosabban egy olyan hírt, amelyről
úgy sejtem, ön máris tud. Sőt, talán előbb tudott róla, mint én.
‒ Ne titokzatoskodjék, Richárd! ‒ szólt rá fiára a grófnő. ‒ Ki vele,
mit akar mondani?
‒ Hangay kisasszony nénikéjét a tegnapi nap folyamán
meggyilkolták.
‒ Édesszűzmáriám! ‒ kapta két kezét a szája elé Terka asszony. ‒
Szegény kisnaccsád!
‒ S ez még nem minden ‒ folytatta a báró, szavait immár egyenest
Agáta mamának szánva. ‒ Mióta elhagytam a bűntett színhelyét,
valaki folyton a nyomomban jár. Ráadásul Gáspár bácsi azzal
fogadott az imént, hogy reggel óta a villát is figyelik.
Ekkor a grófnő hirtelen felállt, s úgy szólalt meg, mint egy
vezénylőtábornok:
‒ Mili kedves, maga veszélyben forog, tehát egyelőre nálunk kell
maradnia!
Túl zavart és gyenge voltam ahhoz, hogy tiltakozni merjek. Ezután
Agáta mama a ruhái redői közül aprócska kulcsot halászott elő, s a
következő parancs kíséretében adta át azt a fiának:
‒ Kérem, Richárd, nyissa ki a páncélszekrényt! Úgy vélem, a
legfőbb ideje lesz felfegyverkeznünk!

79
 7
A pofaszakállas kísértet
Buda, 1900. március 11.

Majd az egész hátralévő napot a tetőtéri kis szobámban töltöttem. A

rosszullét, ami a báró hiányzó karjának látványától elfogott, csak
lassan akart múlni, bár tudtam, hogy valójában nem az üresen
aláhulló zsakettujj okozta. Az csupán az utolsó csepp volt abban a
pohárban, amelybe az eltelt napok keserű és hátborzongató pillanatai
gyűltek.
Miután Terka asszony feltámogatott a szűk lépcsőn, ruhástól
hevertem végig az ágyon, s aztán órákon át a plafont bámulva
próbáltam átgondolni a helyzetemet. Róza nénémet megölték… Vajon
ki tehette és miért? Az éjszakai veszekedést felidézve, mikor a fiával
két véres karmú, gyűlölködve rikácsoló dögkeselyűként marták
egymást, rögvest az tűnt kézenfekvő magyarázatnak, hogy Ottó tért
vissza, mert véglegesen le akarta zárni az akkori viszályt.
Véglegesen…? Fényes nappal, mikor bárki megláthatja érkeztében
vagy távoztában? És az a sok szertefröccsent vér…! A gyilkosra is
kellett, hogy jusson belőle!
Nem, ilyen őrültség még abban az esetben is elképzelhetetlen volna,
ha a kuzinom sokkal részegebben állít be a nénihez, mint amilyen
akkor éjjel volt. Talán rablógyilkosság lehetett! A tettes bizonyára a
cselédlépcsőn távozott, s már eleve henteskötényben érkezett, mintha
csak friss húst szállított volna a ház valamely konyhájára, mert így az
öltözékét borító vér sem tűnt volna fel senkinek.
Éreztem, hogy a fantáziám, mely papuska szerint mindig is élénk
volt, most tényleg túl messzire ragad. Még hogy hentesnek álcázott
rablógyilkos…!
És a szegény ifjú báró, aki egyébként oly fess, megnyerő arcú,

80
életerős férfi, mikor és hogyan veszíthette el a bal karját? Ezt tőle
vagy Agáta mamától megkérdezni mérhetetlen illetlenség volna. De
talán Terka néni, aki úgyis mindent tud, ami a villában folyik, egyszer
majd elkottyantja magát.
A bárót követték, a házat pedig, mely menedéket adott nekem,
reggel óta figyelik ‒ jutott eszembe eztán. A gondolataim úgy
cikáztak, mint a kopók által felvert szarvascsorda. Lehet, hogy a
nagynéném után én következem? De miért és ki akarna engem, a
Marosvásárhelyről csupán néhány napja érkezett leányt megölni?
‒ Emma! ‒ nővérem neve önkéntelen szaladt ki a számon, miközben
felültem az ágyon. ‒ Lehet, hogy a kutakodásom máris feltűnt
valakinek?
Különös módon félelem helyett inkább bizsergető izgalmat éreztem.
Talán nyomon vagyok? Nem, az sajnos kizárt, hisz Jónás bácsi a
kávéházban semmi újat sem tudott nekem mondani. Igaz, visszavárt
magához, s talán nem csak puszta vendégszeretetből, hanem mert
mégis rejteget valamit, amit az EMKE-nél nyugodtabb,
biztonságosabb helyen akart megsúgni.
A szobám egyik, majd másik ablakához léptem. Északra továbbra is
csak a meredek hegyoldalon kapaszkodó fákat, keletre pedig a
néptelen parkot láttam.
‒ Muszáj beszélnem Jónás bácsival! ‒ suttogtam magam elé, ökölbe
szorítva mindkét kezem. ‒ Habár…
A következő gondolattól jeges borzongás kerített hatalmába. Mi
van, ha a néném életét tényleg az én kutakodásom miatt oltották ki?
Biztos voltam benne, hogy ha előző reggel nem szököm meg tőle, és a
gyilkos engem is a lakásban talál, akkor…
Még az is lehet, hogy valójában én voltam a célpont?! Nem, Jónás
bácsit ki kell hagynom mindenből, nehogy a végén még őt is
veszélybe sodorjam.
A park végében álló kicsiny házból ekkor ismeretlen alak lépett elő.
A kellemesen napfényes, kora tavaszi idő ellenére magas kucsmát,
szőrmével bélelt bekecset, sötétkék kezeslábast és csizmát viselt.
Még a tetőtéri ablakból letekintve is hatalmas termetűnek, szikárnak,

81
erősnek tűnt, bár a tartása kissé görnyedt, a mozgása pedig öregesen
lassú volt. Megfontoltan ballagott a villa felé, hol itt, hol ott állva
meg néhány pillanatra, mintha a most még üres virágágyások,
levéltelen sövények és lugaskaróra kúszó rózsatövek állapotát
vizsgálná. Már-már el is tűnt a szemem elől, túl közel kerülve az
épülethez, mikor a napfény valami fényes holmin csillant. Az
öregember (aki csakis a Terka asszony által emlegetett Vén Bódis
Gáspár lehetett) széles derékszíjába tűzve egy forgótáras revolvert
hordott magával!
Mi ez a villa? Kik a lakói? Habár eddigi életem során nemigen
akadt alkalmam arra, hogy főnemesek, bárók, grófok és hercegek
társaságában múlassam az időt, azért mégiscsak úgy gondoltam, hogy
az efféle családoknál sem mindennapi szokás a házukat ily gyorsan és
gyakorlottan ostromlott erőddé nyilvánítani és a személyzetet
felfegyverezni. Eszembe jutott a grófnő higgadtsága, amint a
különösebbnél különösebb híreket fogadta: hogy a fia egy gyilkosság
helyszínén járt… hogy azóta követik… és hogy a ház is megfigyelés
alatt áll. Mintha az ifjú Ambrózy báró legalábbis hullakém vagy
vizsgálóbíró volna, a kies Széchenyi-hegy tetején gubbasztó, erdők
közé szorított villát pedig hetente rohanná le valamely titokzatos
ellenség.
Mégis, kik ezek az emberek, akik befogadtak engem?
A következő órákat lázas töprengéssel töltöttem. Közben egyszer
hallani véltem, amint valaki feljön a lépcsőn és az egyik szomszédos
szobába siet. A vastag falak szinte minden zajnak útját állták, nekem
valami mégis azt súgta, hogy az ifjú báró vonulhatott vissza, tán épp
úgy töprengeni, mint én.
A nap hamar eltűnt a hegy mögött, s mire az asztalkámon álló,
kecses kis ezüstóra töpörödöttebb mutatója a hatos számra konyult,
már teljesen sötét lett. Meggyújtottam a karcsú petróleumlámpát,
mely barátságos, meleg fénnyel árasztotta el a kedves szobát.
Újabb órák röppentek tova. Odakintről néha vad csaholás hangzott
fel, hol a park hátsó, hol az elülső részén riogatva a környéken
bóklászó árnyakat. A villához tehát kutya is tartozik, mely ‒ a

82
hangjából ítélve ‒ nem lehet túl nagytermetű, ám annál éberebb és
harciasabb.
Este nyolc óra tájt, mikor a fejem már épp zsongani kezdett a sok
hiábavaló gondolattól, az ajtómon óvatos kopogtatás hallatszott.
‒ Kisasszonka, édes, ébren van-e? ‒ kérdezte Terka néni. ‒ A
grófnő üzeni: ha kedve és étvágya is volna hozzá, hát szívesen látnák
a kisasszonkát vacsorára.

***

A keskeny lépcsőházban egészen a földszintig ereszkedtünk. Elöl

Terka asszony ment, kezében lámpással, mögötte én, kissé megemelve
a szoknyám szegélyét, hogy lássam, hova lépek. Odalenn továbbra is
szűkös, jobbra kanyarodó folyosóra értünk. Bal kézre csukott ajtót
pillantottam meg, melyről az volt az érzésem, hogy talán a szabadba
visz. A folyosón végigmenve egyszer csak a konyhában találtam
magam, mely a falra akasztott sárgaréz edényeknek, és egyéb
főzőalkalmatosságoknak köszönhetően úgy csillogott, mint Salamon
király titkos kincsestára. A meglehetősen nagy tűzhelyben vidáman
pattogtak a lángok, és ínycsiklandó illatok töltötték be a barátságos
helyiséget.
A konyhából egy bal kézre nyíló ajtón át rögtön az ebédlőbe
léptünk, mely számomra, aki a mi szerény polgári lakunkhoz szoktam,
szemkápráztatónak tetszett. Elsőként a vakítóan fehér
damasztabrosszal takart, értékes porcelánkészlettel és ezüstneművel
terített asztal fölött lógó óriási, ötágú bronzcsillár vonta magára a
figyelmemet. Ez a kacskaringós levélmintákkal díszített „szörnyeteg”
csodás fénnyel árasztotta el az egész helyiséget, annak ellenére, hogy
lángjait itt nem légszesz, csak petróleum adta. Az asztal körül
egyébként négy súlyos tölgyszék állt, melyek egyikét a grófnő már
elfoglalta, a másikról pedig épp Richárd báró állt fel, hogy az
üdvözlésemre siessen. Miközben elfogadtam a karját (az egyetlent,
ami volt neki ‒ csak tudnám ezt végre kiverni abból az ostoba
fejemből!), és engedtem, hogy a helyemre kísérjen, tovább

83
szemlélődtem.
Az ebédlő bal kézre eső falát szinte teljesen eltakarta az eredetileg
talán óriások számára készült, tehát gigantikus méretű mahagóni
tálalószekrény. Szédítő faragványain szőlőlevelek és kacsok között
pajkos nimfák, pufók tündérek, ravasz manók bujkáltak, mintha mind
az ott felhalmozott sévres-i porcelánok, herendi tálak, színezüst
szósz, tejhab, cukor, só és ki tudja még minek a befogadására
alkalmas edénykék, csuprok, kancsócskák elcsenését terveznék. A
kredenc mellett egy hasonlóan díszes pohárszék is magasodott, hű
társként simulva hozzá a villa lakóinak szolgálatában.
A velük szemközti falat kétszárnyú üvegezett ajtó törte meg,
mindkét oldalán egy-egy nagy ablakkal kiegészülve. Ezek nappal
bizonyára csodás látványt biztosítottak a villa parkjára. Az
aranyszínű, virágmintás tapétával borított falakon néhány
olajfestmény, az asztal mellett pedig egy terebélyes Makart-csokor27
függött ‒ ilyet eddig csak szalonok asztalán láttam, s hogy itt
faldíszként használták, meglepett.
Az ebédlő folytatását, mely egy széles boltívvel elválasztott
helyiség volt, ekkor még nem pillanthattam meg, mivel a bordó
függönyt összehúzták. Viszont a plafont ‒ mely ahelyett, hogy sima
lett volna, ahogy szokás, itt újabb és újabb kicsi boltívekbe
rendeződött, mintha a fejünk fölött hullámokat vetnének a téglák ‒
alaposan szemügyre vettem, hisz ilyen különlegességet még soha
sehol nem láttam.
A vacsora csendes, úri módon szófukar, semleges társalgással telt.
Hozzám kizárólag a grófnő szólt, mintha Richárd, aki még a
tekintetemet is kerülte, haragudna rám valamiért. Az étel viszont
ezerszeresen pótolta szavaink sótlanságát, ami bizonyára Terka néni
munkáját dicsérte.
‒ Ez igazán fenséges volt ‒ szólt az étkezés végén a grófnő,
miközben tányérján egymás mellé fektette a kést és a villát. A
szakácsné széles mosollyal fogadta a dicséretet. ‒ A kávét és
konyakot a nappaliba kérjük, Terka.

84
 Az ifjú báró nyomban felállt, s karját (az egyetlent… jaj, Mili, elég
lesz már!) nyújtva a boltívet lezáró bársonyfüggönyhöz vezetett. Ott
aztán meghúzta a fal mellett lógó, aranybojtos zsinórt, s a rejtett
szerkezet máris könnyedén felemelte a nehéz drapériát, kétfelé vonva
azt. A kicsinyke nappali kellemes kis helyiség volt, benne vidám
színű, nyári bútorokra emlékeztető hat székkel, köztük pedig egy
ovális asztalkával. A két, parkra néző ablak alatt sarokkanapé állt, s
itt is akadt egy üvegezett ajtó, mely a parkba nyílt, bár ez csupán
egyszárnyú volt.
Amint leültünk az asztalka köré, a grófnő Princesas szigaretlire28, a
fia pedig illatos Virginia szivarra gyújtott. Engem is kínáltak, ám
mikor visszautasítottam, mondván, hogy ennyire modern lány azért
még nem vagyok, Agáta mama szemében oly csillanást láttam, mintha
örülne a válaszomnak.
‒ Ha jól sejtem, kedves Mili, ön rendkívül értelmes lány, s mint
ilyen, a délutánt nem szunyókálással, sokkal inkább töprengéssel
töltötte ‒ szólalt meg végre Agáta mama. Válaszul némán bólintottam.
‒ Helyes! Van is min rágódnia, nekem elhiheti, mivel ez az ügy
rendkívül homályos és csavaros. A fiam mindjárt elmondja önnek,
hogy mire jutott szegény nagynénje halálának körülményeit vizsgálva,
ám előbb némi felvilágosítással tartozunk, hisz a viselkedésünk
bizonyára… hm… meghökkenti önt.
Erre aztán végképp nem mertem semmit válaszolni, de úgy vártam a
folytatást, mint sivataglakó beduin az esőt.
‒ Tudnia kell ‒ folytatta a grófnő hogy Richárd a rejtélyek
megszállottja. Egészen kis korától kezdve homályos titkok, ősi
históriák, különös fejtörők, megoldatlan ellentmondások után kutatott,
s ez a mániája később sem múlt el. Mivel birtokaink ügyeit apjuk
halála óta idősebb fiam, Sédeni Ambrózy István29 viszi tovább,
Richárd nyugodtan élhet e különös szenvedélyének, mely mára odáig
vitte őt, hogy bűnüldözői körökben nagy elismerést vívott ki.
‒ Anyám, kérem, ne túlozzon! ‒ mondta az ifjú báró, s mintha
kellemetlenül érintené a dicséret, helyéről felállva, inkább átült az

85
ablakok alatti kanapéra. Ettől kezdve jó darabig csak kifelé bámult,
bár a kinti világból aligha láthatott valamit, hisz a parkra rég ráborult
az éj.
Agáta mama arcán könnyű mosoly derengett fel, majd tekintetét
ismét felém fordítva, tovább beszélt:
‒ Richárd már számos bűnügyet oldott meg sikeresen, így a
rendőrség mindig szívesen látja, ha megjelenik a tetthelyen.
‒ A rendőrség mint szervezet talán, de az egyes detektívek… ‒ szólt
közbe keserűen a báró, továbbra is az ablaküvegre meredve. ‒
Mindegy! Kérem, folytassa, anyám.
‒ Azt hiszem, a lényeget már elmondtam ‒ nézett rám fürkészőn
Agáta mama. ‒ Ha Mili valóban olyan értelmes. amilyennek sejtem,
akkor ennyiből is megértette, miért viselkedünk úgy e házban, mint
akik már sok borzalmat, s köztük néhány veszedelmes ostromot,
merényletet is átéltek.
Kísérteties volt a grófnő szájából hallani azokat a szavakat, amiket
én a szobámban kérdésként már megfogalmaztam magamban.
‒ Richárd fiam… hm, kedvtelése cseppet sem veszélytelen. Azok,
akik bűntetteket követnek el, olykor attól sem riadnak vissza, hogy
vétkük titokban tartása érdekében az életünkre törjenek. Ez persze
csak ritkán fordul elő, ám fel vagyunk rá készülve, és nem rettenünk
meg attól, ha védekeznünk kell.
Tekintetem önkéntelenül a kertre nyíló ajtó felé szökkent, ahol már
korábban észrevettem a falnak támasztott kétcsövű vadászpuskát.
‒ Most pedig hallgassa meg, mire jutott Richárd a délelőtt
folyamán, de ‒ s ekkor a grófnő mélyen a szemembe nézett ‒ azután
mi is szeretnénk megtudni végre, hogy valójában miért jött a
fővárosba, kedves Mili!
Első gondolatom az volt, hogy kijelentem: nem vagyok köteles a
kérdéseikre válaszolni. Elvégre bármekkora hírű magándetektív is a
báró, attól még nem hivatalos személy! Ám ha tiltakozom, bizonyára
Richárd is hallgatni fog arról, amit már kinyomozott, ez pedig cseppet
sem lett volna az ínyemre.
‒ Azt a keveset, amiről tudomásom van, puszta hálából is köteles

86
vagyok megosztani magukkal, Agáta mama ‒ mondtam kellő
alázatossággal, miközben máris ravasz tervet kovácsoltam.
‒ Akkor hát hallgassa meg a beszámolómat, kisasszony, s ha
egyáltalán képes rá, értsen meg belőle valamit ‒ állt fel hirtelen a
báró iménti helyéről.
‒ Bocsánat ‒ hökkentem meg. ‒ Miért feltételezi a méltóságos úr,
hogy nehezemre eshet megérteni a szavait?
‒ Hisz ön még csak gyermek, s ráadásul leány! ‒ érvelt Richárd,
mint aki a világmindenség egyik alapvető igazságát közli. A
viselkedése cseppet sem volt rátarti, fennhéjázó vagy pökhendi.
Dehogy! Ambrózy báró tiszta szívből, lelke legmélyéig hitte, hogy a
szoknyát viselő személyek, különösen, ha még nem töltötték be az
ötvenet, mind ostobák. S ezt bizony nem sértő szándékkal, csupán
tudományos tényként vallotta, amin épp úgy nem szabad megsértődni,
mint ahogy a ló sem bántódik meg azon, ha azt állítják róla, hogy négy
lába van.
‒ Kérem, fiam, térjen a lényegre ‒ szólt ekkor Agáta mama, elnézőn
csóválva főkötős fejét. ‒ Nézetei a női nemről most mellékesek.
‒ Ahogy parancsolja, anyám ‒ biccentett felé Richárd, s miközben
maga elé meredve beszélt, fel-alá kezdett járkálni a nappaliban. ‒
Tehát… Jókor reggel átkocsiztam Pestre, s mindjárt a Ferenc József
téri főkapitányságra hajtattam. El kell ismernem ugyanis, hogy nem
hagyott nyugodni mindaz, amit ön, Hangay kisasszony a baleset utáni
zaklatott állapotában suttogott. Rengeteg vér, nagynéni, gyilkosság…
Donáth doktor szerint folyton ezt ismételgette, s míg a kórházba
vittük, magam is efféléket véltem hallani. Így aztán meg sem lepett,
mikor Rudnay főkapitány titkára, akitől az aktuális bűnügyek felől
szoktam érdeklődni, közölte velem, hogy alig harminc perccel az
érkezésem előtt egy idős hölgy holttestére találtak az Erzsébet körút
35. egyik emeleti lakásában. Épp abban a bérházban, mely előtt ön,
Hangay kisasszony, a kocsim által elgázoltatott!
Richárd báró itt megtorpant, de csak azért, hogy az asztalkán álló
hamutartóba pöccintse a Virginia hamuját.
‒ Rögtön a helyszínre siettem, ám addigra sajnos az az otromba

87
Detrich felügyelő a rendőreivel együtt már mindent összefogdosott és
felforgatott, eltüntetve szinte az összes használható nyomot.
‒ Akkor tehát… ‒ sóhajtottam csalódottan, ám az ifjú báró (meg
sem hallva engem) tovább beszélt.
‒ Szerencsére azért akadt két apróság, amit az a mélabús ökör…
‒ Richárd! ‒ szisszent fel Agáta mama.
‒ Elnézést kérek ‒ hajolt meg felé a báró, s én majdnem
felnevettem, hisz látszott, mennyire nem bánja, hogy ökörnek nevezte
a detektívet. ‒ Tehát Detrich két apróságot is elnézett, pedig azok
egyenként is óriási jelentőséggel bírnak! Az egyik, hogy a szúrt
sebek… Mindkettő kicsi és kerek, a torok két oldalán, egyenlő
távolságra a gégétől. Szóval a sebek körül fegyverolaj nyomait
láttam.
‒ Mire mutat ez, fiam? ‒ kérdezte a grófnő, mintha csak a kerti
bukszusbokrok állapotáról beszélgetnének. Most már muszáj volt
elhinnem, hogy ez a különös páros oly otthonosan érzi magát a
bűnügyek területén, ahogy papuska a ritka könyvei között.
‒ Ez arra, anyám, hogy a fegyver, mely kioltotta özvegy Schützerné
életét, különleges eszköz. Valószínűleg egy sétapálcába szerelt,
tűhegyes acél tüskepár, ami gombnyomásra ugrik elő, valahogy így…
A báró a mutató és gyűrűsujját szétnyitva bökött a levegőbe.
‒ Az ilyesféle szerszámokat szokták ugyanis fegyverolajjal
kenegeti, nehogy a döntő pillanatban beragadjanak.
Mielőtt Richárd tovább ecsetelhette volna a nénikém
lemészárlására szolgáló eszköz nagyszerűségét, Terka néni jelent meg
a konyha felől, nagy tálcán gőzölgő kávét, hozzá könnyű csészéket,
valamint ólomkristály üvegben aranyló konyakot és poharakat
egyensúlyozva. Míg a kiszolgálás tartott, Richárd báró türelmetlenül
toporgott fölöttünk, s mikor az asszonyság eltűnt, sietve tovább
beszélt.
‒ A másik nyom még ennél is sokkal érdekesebb. Megtudtam, hogy
az özvegy levelet írt valakinek, s azt aznap reggel, mikor Hangay
kisasszony megszökött tőle, futárral akarta kézbesíttetni.
‒ Igen, a levélre én is emlékszem ‒ vetettem közbe, miután a forró

88
kávé valamelyest megnyugtatta a szúrt sebek említésétől háborgó
gyomromat.
‒ Gondolom, fogalma sincs, kinek szólt a levél?
‒ Sajnos, nincs.
‒ Nos, ezt én sem tudtam kideríteni, ám néhány szavát azért sikerült
elcsennem.
‒ Egy olyan levélnek, amit nem is látott? ‒ csodálkoztam. ‒ Az hogy
lehet?
‒ A levél valóban nincs meg, de a nyoma… Akarom mondani: a
lenyomata még mindig látszott a nénikéje hálószobájában lévő
papirosok legtetején. Szerencsénkre a tollhegy, amit az özvegy
használt, meglehetősen kopott volt, így néhol erősen rá kellett azt
nyomnia a papírra. Mikor Detrich nem figyelt rám, mivel az a
szegény Tarján Vili nevezetű fiatal riporter, aki épp ott bóklászott,
jobban bosszantotta őt, mint én, gyorsan eltettem a legfelső papírt,
majd itthon grafitport szórtam rá, elővarázsolva néhány szót. Íme!
Richárd báró a belső zsebéből húzta elő a bizonyítékot, s lefektette
azt elénk, a csészék közé.
‒ Ez természetesen nem az eredeti példány, csupán a másolat ‒
magyarázta. ‒ Kérem, kisasszony, olvassa el, s aztán halljuk, mit
gondol róla.
A papírlapon valóban csak néhány szó állt, s azok sem egymás
mellett.

Mé/y… Ura…
…csupán most …sültem… fia… …gay Em… 18… rablás… eddig
előttem sem…fizessen, uram… egy percig… higgye, ha… az én
elátkozott fi… az ő sotsa… engemet… ezért… 00 forintot
kezeimhez… különben…
özv. Schützer…

Ahogy lassanként felfogtam a töredékes szavakból kiolvasható

üzenetet, úgy futott ki arcomból a vér. Miközben a grófnő még mindig
az irományt tanulmányozta, észrevettem, hogy Richárd báró

89
mindvégig engem figyelt. A tekintete rideg, kutató, sőt, mintha
számonkérő lett volna. Nem értettem, hogy egy ilyen jóképű, nemes
arcvonásokkal bíró fiatalemberben miként lakozhat ekkora megvetés
a nők iránt, de pillanatnyilag ez valahogy nem is érdekelt.
‒ Bocsánatot kérek ‒ álltam fel sietve. ‒ Nekem most néhány
percre…
‒ Semmi baj, kedves ‒ mutatott a kertbe nyíló ajtóra Agáta mama,
fel se emelve tekintetét. ‒ Menjen ki, és szívjon némi friss levegőt.
Csak arra kérem, ne távolodjék el túlságosan a háztól. Veszélyes
lehet!
Biztos voltam benne, hogy a báró követni fog, de tévedtem. A hideg
márciusi est azonnal kijózanított, s hirtelen megint erősnek,
tettrekésznek éreztem magam. Visszapillantva a nappaliba, láttam,
hogy Richárd szintén a levél fölé hajol, s az anyjának magyaráz
valamit.
Így aztán nagy levegőt vettem, s futni kezdtem a sötétben, egyenesen
be a fák közé…

***

Az a holtsápadt arc… Az a rideg, könyörtelen tekintet, mely rám

meredt…
A hold, bár teljes kikerekedéséig még hátravolt néhány nap, mégis
elegendő fényt biztosított kétségbeesett menekülésemhez. Azokban a
zavaros percekben, míg a kaput kerestem, semmi más nem járt a
fejemben, csak az, hogy minél távolabb akarok kerülni az Ambrózy-
villától. Agáta mama persze jó volt hozzám, ám a fia… Richárd báró
mélységesen megvetett, unt és ostobának tartott. A gyilkosság ugyan
érdekelte, de tőlem mintha irtózott volna. Kerülte a tekintetemet, és
ha mégis kénytelen volt hozzám szólni, azt olyan fensőbbségesen
tette, amitől mindjárt egészen kicsinek, és valóban ostobának éreztem
magam. Oh, az a félkarú, nagyképű, pökhendi pojáca! Abban a
pillanatban, mikor a sötétségben téblábolva a menekülés útját
kerestem, annyira gyűlöltem őt, mint még életemben soha senkit.

90
 Csakhogy a nagynéném levele… Azok a töredékes mondatok, és a
belőlük kihámozható titok úgy hatott rám, mintha hirtelen az egész
villa a fejemre omlott volna.
Hol lehet a kijárat?
A park végében álló házikóból halványsárga fény vetült a
rózsalugas levéltelen ágbogaira, így arra nem mertem menni. Most,
hogy húszlépésnyi távolságból tekintettem vissza a villára, értettem
csak meg, milyen érdekes építmény. A meredek hegyoldalban állt,
nyugati végével oly szorosan tapadva hozzá, hogy ott a földszint
valójában „pincévé” vált, és az első emelet kőkorlátos terasza (oda
lehetett kilépni a szalonból, ahol először találkoztam a grófnővel)
sziklaalapra simult. Így tehát a hegynek köszönhetően a nyugati oldal
bejárata egy szinttel magasabban volt, mint a keleti oldalon, ahonnan
az imént kiléptem, és ami a hirtelen lejtő parkra nézett.
Csakhogy ebből még mindig nem tudtam megállapítani, vajon az
úttest, amin a bérkocsi ide hozott, merre lehet. Találomra vágtam hát
neki a keresésnek, remélve, hogy ha meglelem a kerítést, annak
mentén haladva a kapura már könnyű lesz rátalálnom. Úgy számoltam,
talán negyedórám is lehet addig, míg a báró és édesanyja gyanakodni
kezd, és végül a felkutatásomra indul.
Amint azt a tetőtéri ablakaimból megfigyeltem, a birtokot minden
oldalról sűrű erdő vette körül. Reméltem, hogy a kerítést a fák
vonalánál lelem, de csalódnom kellett. „Ezek szerint ‒ gondoltam ‒ a
birtokhatár valahol az erdő mélyén húzódhat, s tán nem is jelöli
kerítés.” Behatoltam hát a kopasz fák kísérteties rengetegébe. Ám
minél messzebbre jutottam a háztól, annál több galagonya-, kökény-,
és borgolyabokor állta utamat. A szoknyám minduntalan beleakadt a
karmos ágakkal utánam nyúló bozótba, s hogy kiszabadíthassam
magam, már-már akkora zajt kellett csapnom, mint egy
elefántcsordának. Végül mégis sikerrel jártam: az ezüstös
holdfényben jó kétméteres drótkerítés állta utamat.
Épp azon töprengtem, vajon jobbra vagy balra induljak-e, mikor a
távolból vad csaholás ütötte meg a fülemet, ami máris viharsebesen
közeledett felém.

91
 A kutya! Megfeledkeztem a kutyáról!
Sosem féltem a négylábú barátoktól, főleg ha fényes nappal
találkoztam velük. Ám most én voltam az, aki rosszban sántikált!
Magasra rántva a szoknyámat, rohanni kezdtem a kerítés mentén, bal
kézre, mert akkor valahogy ez tűnt a jó választásnak. A házőrző
villámgyorsan közeledett, s egyfolytában csaholt.
Aztán már ott is volt, szinte kirobbanva a bozótosból, hogy utamat
állja. Kicsinyke, borzas szőrgolyó, földet söprő, fekete bundában. Az
ugatást félbehagyta, mint aki okosan tartalékolja az erejét. Élénken
csillogó szeme épp csak elővillant néha, amint a fejét ide-oda
billentve megnézett magának, majd óvatosan szimatolva közelebb
merészkedett.
‒ Szia, te puli ‒ guggoltam le hozzá, a kezemet nyújtva felé. ‒ Ugye
most már nem ugatsz tovább, hisz megismerkedtünk.
Nedves orr érintette az ujjamat, s mintha a kutya válaszolni szeretne
a kérdésemre, nyelvével meg is nyalintotta azt.
‒ Igazán örvendek ‒ súgtam, kócos fejét borzolva, amitől ő
nyomban az oldalára hengeredett, jelezve, hogy neki a simogatásból
ennyi nem elég. ‒ Kérlek, ha csendben utamra enged…
Ekkor a puli hirtelen felugrott, ismét oly vad, vicsorgással és
morgással kevert csaholásba kezdve, hogy majd’ halálra rémültem.
Ám a kutyaharag most nem nekem szólt. Sőt, úgy tűnt, frissen szerzett
barátom épp hogy engem akar megvédeni, mivel harcias
fenyegetőzését a kerítésen túlra küldte.
Ez volt az a rettenetes pillanat, mikor megláttam azt a kísértetiesen
sápadt, tömött pofaszakállas, klakk cilindert és fekete felöltőt viselő
férfit, kinek dermesztőén rideg tekintete egyenesen rám meredt. Az
egyik széles derekú hárs mögül lépett elő, s én biztosra vettem, hogy
ha nincs közöttünk a kerítés, nyomban rám is veti magát. A
holdfénynek hála tisztán láttam, ahogy húsos orrcimpái izgalomtól
remegnek, vértelen ajka pedig szóra vagy talán kiáltásra nyílik.
‒ Kusste, Bogi! ‒ a mélyről zengő, bariton hangon kiáltott parancs a
hátam mögül érkezett. A kutya nyomban elhallgatott, és megkerülve
engem, a bokrok közül felbukkanó férfihoz rohant. Én csupán egy

92
pillanatra fordultam felé, megállapítva, hogy Vén Bódis Gáspár talált
rám, s aztán nyomban a sápadt arcú kísértetet kerestem ismét…
Ám annak addigra már nyoma sem volt.
‒ Hát maga? ‒ szólt Vén Bódis Gáspár, kérges kezét nyújtva felém.
‒ Jöjjön szépen! Visszakísérem a házhoz.
‒ Én csak a friss levegő miatt… Sétáltam kicsit és el… eltévedtem.
‒ Látom én azt! ‒ fogadta el nyilvánvaló hazugságomat a lecsüngő
bajszú, ősz borostás öreg. ‒ No, de mos’ már nincsen semmi baj,
igaz-e?!

***

Amint benyitottam az ajtón, Bogi máris átfurakodott mellettem, majd

felugorva, s két mellső lábával megkapaszkodva a szék karfáján, a
grófnő karja alá dugta a fejét.
‒ Nocsak, az én hűséges lovagom! ‒ köszöntötte a kutyát Agáta
mama, szeretettel simogatva a torzonborz fejet. Csak ezután nézett
rám. Úgy tett, mintha cseppet sem tűnne fel neki, hogy a szoknyám
sokkal megviseltebb állapotban van, mint mikor levegőzni indultam, s
az arcomon is lázrózsák virítanak a futástól.
‒ Bocsánat, én… ‒ kezdtem volna magyarázkodni. Ám ekkor az
ablak alatti pamlagról felállva Richárd báró elém állt, s csendes,
komoly hangon így szólt:
‒ Hangay kisasszony, mi semmire nem akarjuk önt rákényszeríteni.
Ha kívánja, kora reggel kocsit hívatok és lekísérem a városba, ahol
aztán oda megy, és azt tesz, amit csak akar.
Ha bármi mást (és főleg másként!) mondott volna, hát rábólintok, s
aztán a szobámba vonulok. Tudtam, hogy tudják: a segítségnyújtásukat
hűtlenül elárulva, szökni akartam. És mégis… Az ifjú báró kemény
szavai, és főleg részvétlen, már-már közönyös tekintete hirtelen
makacs ellenállásra késztetett.
‒ A nővérem eltűnt ‒ mondtam ki végre a családunkat sújtó titkot. ‒
Őt keresni jöttem fel Pestre…
S eztán csak úgy ömlött belőlem a szó. Az ebédlő falán függő óra

93
már az éjfélt is elütötte, mire a végére értem mindannak, amit tudtam.
Beszéltem anyánk haláláról, a gyermekkorunkról, a borzalmas 1896-
os esztendőről, mikor Emma elveszett, majd az egyre hűlő remény
lángocskájáról, mely nemrég a megkerült sürgöny képében ismét
fellobbanni látszott. Nem felejtettem ki azt sem, miként fogadott, s
tartott rabként a lakásában Róza néném, míg el nem érkezett az a
különös éj, mikor Ottó részegen hazatévedt, hogy aztán a kiadós
veszekedés után el is menjen mindjárt. Leírtam szökésem
körülményeit, és Jónás bácsinál tett látogatásomat. Sőt, végül még az
erdőben látott sápadt arcról is beszéltem, őszintén bocsánatot kérve
bizalmatlanságomért.
Agáta mama és fia mindeközben csak nagyritkán tett fel egy-egy
kérdést. Végül nyomasztó csend ült közénk. Én oly fáradtnak éreztem
magam, mintha egész idáig a pofaszakállas, klakk cilinderes kísértet
elől kellett volna menekülnöm.
‒ Most már bizonyos: a villát szigorú megfigyelés alatt tartják ‒
szólt Richárd báró, gondterhes pillantást vetve a kinti éjszakára. ‒
Bejönni azonban aligha akarnak, különben Gáspár bácsiék sokkal
több idegent láttak volna a környéken kóborolni. Eddig mindössze
négy fickó bukkant fel a birtok közelében, akik viszont sokkal inkább
tűntek magándetektíveknek, mint rablásra, gyilkosságra alkalmas
pribékeknek.
‒ És a levél? ‒ emelte meg az asztalon heverő papirost Agáta
mama. ‒ Arról mi a véleményed, fiam?
Richárd báró tekintete felém villant, mintha azt akarná ellenőrizni,
vajon elég erős vagyok-e következtetései elviselésére. Én halvány, de
biztató mosolyt küldtem válaszul, hogy lássa: nem afféle törékeny
nádszálleánykával van dolga, aki minden szíre-szóra ájultan omlik
össze.
‒ Egyértelmű, hogy az özvegy megzsarolt valakit ‒ szólt végre a
báró. ‒ Ha egymás mellé tesszük a már ismert eseményeket, úgy
tűnik, a következő történt: Schützer Ottó 1896-ban nem csupán
szenvedő, de tettestársi résztvevője volt Hangay Emma elrablásának.
Talán pénzért vagy zsarolásnak engedve cselekedett. Ez most

94
mindegy. A lényeg, hogy fia szerepéről az özvegy egészen addig nem
tudott, míg Ottó haza nem tévedt azon a bizonyos éjszakán. A néni
bizonyára szólt neki arról, hogy ön ‒ ekkor Richárd báró rám nézett ‒
Marosvásárhelyről épp nála van. Vitázni kezdtek, s a részeg férfi,
talán sosem tudjuk meg, mi okból, elárulta négy éve őrzött titkát.
‒ Róza néni azonban ‒ vettem át a szót ‒ ahelyett, hogy a
rendőrséget értesítette volna, zsarolólevelet írt Ottó egykori
megbízójának, közölve vele, hogy őt bizony cseppet sem érdekli a fia
sorsa, viszont a birtokába jutott információból pénzt…
‒ Valószínűleg rengeteg pénzt!
‒ …akar látni ‒ fejeztem be egyetértő bólintással a mondatot. ‒
Igen, a nénit soha nem érdekelte más, csakis a pénz. A családban azt
rebesgették, hogy annak idején a remélt vagyonért csábította el ifjú
leányként a Nagyszebenen… anyámék ott nőttek föl… átutazó, nála
harminckét évvel idősebb Schützer gabonaalkuszt is. Ám csalódnia
kellett, mivel az esküvő után hamar kiderült, hogy Jakab bácsi bizony
nem oly gazdag, mint ahogy azt Róza néni hitte. Így tehát nem csoda,
hogy édesanyám nővére idős korára megkeseredett, életunt és
gyűlölködő asszonnyá vált, akinek még egy szem fiában sem volt
semmi öröme.
‒ Mindezt feltárva és átgondolva biztosra vehetjük, hogy az
özvegyet az ölte meg, akinek a zsaroló levél szólt ‒ mondta Richárd
báró. ‒ Holnap első dolgom lesz felkeresni a házmesternét. Ha ő sem
emlékszik rá, hogy ki volt a címzett, majd a küldönc megmondja
nekünk.
‒ Úgy vélem, ennél sürgősebb elintéznivalónk is van! ‒ jelentette ki
ekkor Agáta mama, s átnyúlva a köztünk lévő távolságon, kezét a
kezemre tette. ‒ Ne feledd, fiam, hogy Mili továbbra is veszélyben
van! Akik odakinn szimatolnak, előbb-utóbb módot találnak rá, hogy
bejöjjenek érte, s nem biztos, hogy mi az útjukat tudjuk állni.
‒ Igaza van, anyám ‒ sóhajtott Richárd, mint akinek iszonyú terhet
kell a nyakába vennie, pedig semmi kedve hozzá. ‒ Aki képes
ügynökök hadát fizetni, hogy azok engem kövessenek, s a villát is
éjjel-nappal figyeljék, az csakis gazdag, nagy hatalommal bíró

95
személy lehet. Ha pedig ilyen, akkor talán már kész is a terve,
melynek segítségével elragadhatja tőlünk a leányt.
Úgy tettem, mintha észre sem venném, hogy puszta tárgyként beszél
rólam a báró.
‒ Mihamarabb gondoskodnunk kell tehát arról ‒ nézett rám ekkor
különös, már-már titokzatos mosollyal a grófnő ‒, hogy a
vendégünkről azt higgyék: elhagyta az Ambrózy-villát, s innen olyan
helyre ment, ahol senki nem érheti el többé.
‒ Anyám…? ‒ nézett kérdőn a báró Agáta mamára.
‒ Ha csavaros terv kell, most nekem is van egy ‒ mondta az idős
hölgy, majd ismét felém fordult és megszorította a kezem. ‒ Mili
kedves, ön holnap délelőtt a fiammal együtt felmegy a villa
tetőteraszára, hogy madártávlatból csodálhassa meg Pest látképét, s
aztán felállva a kő mellvédre, szépen leveti magát a mélybe! Nos, mit
szól hozzá, jó lesz így?!

96
 8
Tű és sikoly
Buda, 1900. március 12.

Pirkadattól napszálltáig ragyogóan meleg, kora tavaszi idő

tündökölt a Sváb-hegy szépséges vonulata fölött, ám mire
besötétedett, komor felhők takarták el az eget, majd szakadni kezdett
az eső, mintha dézsából öntenék. Köfler doktor30 bosszúsan húzta
össze magán a kereskedő által vízhatlannak hazudott, ám máris
csuromvizes köpönyegét, s némán caplatott lefelé a csúszós Evetke
utcán. Alig két perce hagyta el az Ambrózy-villát, méghozzá a ritkán
használt, északi kiskapun keresztül. Muszáj volt így cselekednie,
mivel a bérkocsis, aki másfél órája, vagyis pontban este nyolckor
hozta fel eme isten háta mögötti helyre, nem várta meg, inkább
lemondott a fuvardíjról.
Köfler doktor persze nyomban azt kérte a háziaktól, hogy
telefonozzanak másik konflisért, vagy ‒ ha ez nem lehetséges ‒, akkor
a saját kocsisukkal vitessék őt haza. Ambrózy báró azonban közölte
vele, hogy se telefon, se saját kocsi nincs a háznál. Nem volt hát mit
tenni, a vén cseléd ‒ lógó bajszú, durva vénember ‒ viharlámpással a
kezében vezette az elkeseredett doktort a már említett kiskapuig, hogy
aztán kitárva azt, elmagyarázza neki, merre kell mennie…
‒ Ottan nyílik az Evetke út, ami levezet a Karthauzi utcára. Amellett
a méltóságos doktor úr már bizonyosan látni fogja a síneket. Kövesse
őket bátran, és akkor rövidke séta után szemközt találja magát a
fogaskerekű állomásával. A gőzmasina ugyan nem jár ilyenkor, de
mindig akad ott néhány bérkocsi. Na, isten megáldja!
Köfler doktor háromszor csúszott el a sáros, vízmosásos úton, mire
tényleg meglátta a keskeny sínpárt. A szakadó esőnél és ragacsos
latyaknál már csak a sötétség keserítette el jobban, hisz

97
közvilágításról errefelé még nem is álmodtak, így a saját tenyerét sem
igen látta volna, ha kinyújtja a karját.
Annál jobban meghökkent, mikor a Karthauzi utcára érve bal kéz
felől gyorsan közeledő lámpásokat vett észre. A konflis sarat
fröcskölve, ide-oda csúszkálva rohant felé, majd el is haladt mellette,
de aztán szinte azonnal megállt. Mikor a bőrajtó kivágódott, a jó
doktor már tudta, hogy végre kezd visszatérni a szerencséje.
‒ Jöjjön már, kedves uram, különben itt olvad el nekem, ebben a
csatornatörésben! ‒ kiáltott ki az éjszakába a kocsi egyetlen utasa.
‒ Az isten ezerszer hálálja meg magának a jótettét, nagyméltóságú
uram ‒ nyögte a csuromvizes gyalogos, amint sikerült a síkos lépcsőn
felkecmeregnie.
‒ Elég lesz a tekintetes is ‒ nevetett a férfi, miközben a kocsi
tovább indult. ‒ Hát maga meg mivel tartozott az ördögnek, hogy
ilyen cudar időben kell a Sváb-hegyet járnia?
‒ Betegnél voltam, mivel hogy orvos volnék. Engedje meg, hogy
bemutatkozzam: doktor Köfler, szolgálatjára. Köfler Adolf
magánorvos.
‒ Örvendek, Köfler Adolf ‒ nevetett fel ismét a jókedélyű
megmentő, ám ő maga elfelejtett bemutatkozni. ‒ Aztán miféle
rettentő kór az, ami ennyire nem tűrt halasztást?
‒ Ah, ne is kérdezze, tekintetes úr ‒ legyintett a doktor, aki nagy
élettapasztalatára hagyatkozva úgy vélte, az úriember bizonyára azért
titkolja a nevét, mert valami huncut liaison31 ügyében kocsizik erre, s
még véletlenül sem szeretné kompromittálni a hölgyet. ‒ Valóban az
ördögnek tartoztam ezzel az úttal, mivel a kisasszony… Ennyit tán
elmondhatok, hisz maga úgysem tudja, kiről van szó! Tehát a
kisasszonynak, akit néhány napja konflis ütött el a városban, nem a
fizikumával, sokkal inkább az agyavelejével van gond.
‒ Nocsak?! ‒ hőkölt hátra a kocsi szurokfekete sarkába húzódva a
jótevő.
‒ Bezony! ‒ fontoskodott a doktor. ‒ Ez kérem incontestabilis
officinalis factum!32 Szegény gyermek rettentő mód zavarosan

98
viselkedik. Összevissza beszél, a végtagjaival hadonász, majd
hirtelen megnyugszik, de csupán percekre, hogy aztán újra kezdje a
sikoltozást, hörgést, köpködést, mint akit démon szállt meg.
‒ Nem lehet, hogy csupán hisztériáról van szó? Mostanság sokat
írnak ilyesmiről a lapok. A nők idegrendszere, ha jól tudom,
lényegesen gyengébb, esendőbb, kiszolgáltatottabb, mint a miénk.
‒ Ez általánosságban igaz, tekintetes úr, ám nem ebben az esetben.
Nekem elhiheti: a leányka feje súlyos ütést kaphatott a baleset során,
mely… attól tartok… maradandó károsodással járt. Erre az is
bizonyíték, hogy ma reggelig egészen jól érezte magát, ám akkor a
báró úr… Kérem, a nevét ne kérdezze! Szóval a báró, aki a leányt
véletlenségből elütötte, s most kínzó lelkiismeret-furdalása miatt a
saját otthonában ápolni igyekszik őt, felvitte szegényt a tetőteraszra,
azt gondolván, hátha a friss levegő és a csodás táj látványa segít.
‒ És nem segített?
‒ Úgy tűnik, csak rontott a helyzeten, mivel a gyermek odafönn
egyszer csak sikoltozni kezdett, s ha Ambrózy… Akarom mondani: a
báró el nem kapja, hát levetette volna magát a mélybe.
‒ Borzalom! ‒ szörnyülködött a jótevő. ‒ Már megbocsásson,
doktor, de szánalom ide vagy oda, az ilyen kiszámíthatatlan betegnek
inkább kórházban, semmint a Széchenyi-hegyen volna a helye.
‒ Én magam is ugyanezt javasoltam a bárónak ‒ bólogatott Köfler
Adolf, keménykalapja karimájából vizet loccsantva a kocsi
padlójára. ‒ Szerencsére a báró, akinél jómagam ma már a harmadik
orvos voltam, az én szakvéleményemet végre elfogadta. Megkért,
hogy amint telefonozni tudok, azonnal hívjam ki hozzá Bolyó33
kollégát a Lipótmezőről.34
‒ Nos, ezt hamarosan meg is teheti ‒ intett a kocsi bal oldali ablaka
felé a férfi. ‒ Ha jól látom, azok ott a Vaskovits Vízgyógyintézet
fényei, így tehát mindjárt a fogaskerekű állomására érkezünk, ahová
már rég felvezették a telefondrótokat.
A konflis alig két perccel később valóban megállt, mintha a kocsis
tudta volna, meddig kell hoznia az úton felszedett gyalogost. Köfler

99
doktor azonban túl átázott, fáradt és bosszús volt ahhoz, semhogy
ilyen furcsaságok szöget üthessenek a fejébe. Sietve mondott újra
köszönetet az idegennek, akiről most végre az is kiderült ‒ hála az
állomás épületén pislákoló kőolajlámpásoknak ‒, hogy tömött
pofaszakállat és klakk cilindert visel.
A jó Köfler doktor nagy üggyel-bajjal, farral előre kecmergett le a
kocsiról, ám mielőtt becsukta volna annak ajtaját, még valami eszébe
jutott, amit sehogy sem tudott magában tartani.
‒ Bocsásson meg egy utolsó szóra, tekintetes úr.
‒ Igen? ‒ hajolt előre ültében a férfi.
‒ A világért sem szeretném önt megbántani, de… Hogy is fejezzem
ki magam?
‒ Ha javasolhatom, sietve, különben ismét ronggyá ázik.
‒ Igen, hát persze ‒ hebegte a doktor, majd bátorságát összeszedve
kibökte: ‒ Tudja, általános orvosként minden embertársam egészségét
mélyen a szívemen viselem. Ez amolyan rossz szokás nálam, miként
az is, hogy képtelen vagyok elhallgatni, ha súlyos tüneteket
tapasztalok valakin. Ön pedig, drága nemes lelkű barátom, ha
szólíthatom így, bizony betegesen sápadt. Olyannyira, hogy úgy
vélem, talán nem ártana ez ellen valamit sürgősen tennie.
A kocsiban ülő férfi ekkor még közelebb hajolt a szakadó esőben
toporgó doktorhoz, s arcán különös mosollyal csak ennyit válaszolt:
‒ Úgy hiszem, barátom, hamarosan valóban tenni fogok ellene.
S ahogy ezt kimondta, hirtelen vad köhögőroham tört rá, mely a
fuldokló hörgést, elhaló zihálást sem nélkülözte, s végül egészen
hátborzongató sípolással ért véget.

***

Kicsiny szobám betegágyában heverve egyre csak a tetőn kopogó

esőcseppeket hallgattam, s bámultam a légies tüllfüggöny mögött
sötétlő ablak üvegét. Annak ellenére, hogy szinte egész nap nem
keltem fel, mégis iszonyú fáradtnak éreztem magam. A meleg,
barátságos szoba, amelyet egy karcsú petróleumlámpa és két falikarra

100
erősített társa töltött be fénnyel, oly nyugodt, biztonságos kuckó volt,
hogy legszívesebben sosem hagytam volna el többé.
Ám ekkor eszembe jutott ‒ ma talán ezredszer ‒, hogy mi minden
történt reggel óta, s ettől nyomban szertefoszlott a ringató varázs.
Ragyogón sütött a nap, mikor az ebédlőben elfogyasztottuk kései
reggelinket. Mivel a grófnő, az ifjú báró és én is csak jóval éjfél után
kerültünk ágyba ‒ sőt, úgy sejtettem, Richárd tán le sem feküdt! ‒,
ezért tíz óra is elmúlt, mire felálltunk a kiürült csészék, morzsával
teleszórt tányérkák és széttört tojáshéjak mellől. Ezután Agáta mama
‒ elnézésünket kérve ‒ az emeleti szalon íróasztalához telepedett,
hogy válaszoljon néhány fontos levélre.
Richárd báró ekkor nyújtotta felém a karját, s felajánlotta, hogy
megmutatja, milyen gyönyörű kilátás nyílik a villa tetőteraszáról.
A friss, felhőtlen márciusi délelőtt valóban csodás panorámát tárt
elénk. A keskeny lépcsőházból vaskos tölgyfaajtón át jutottunk ki a
tetőre, amit alacsony, mívesen faragott kőkorlát szegélyezett.
Középen a ház kéményének termetes kockája nyújtózott az ég felé,
fehér füstpamacsokat eregetve magából. Északra, nyugatra és délre
szinte semmit nem lehetett látni, mivel a villa a hegyoldalba épült, s
így e három irányban fák, sziklák és komor meredély állta útját a
tekintetnek. Akkor fedeztem fel, hogy az előző éjjel vaktában keresett
kijárat az épület északi oldalán található, s csupán egyetlen, nem is
túl széles lépcsősorból, valamint a mellette lefutó, földes kocsiútból
áll. A sűrű fák és bokrok ágbogától magát a kaput nem láthattam, ám
azt igen, hogy a villa tetőterasza épp egy szinten van a nyugatra
húzódó Széchenyi-emlékúttól.
‒ Milyen különös ‒ mutattam a bárónak. ‒ Ha elfelejteném, hogy
egy épület harmadik emeletén állok, azt gondolhatnám, hogy
valójában az utcaszinten vagyok.
‒ Veszélyes illúzió.
‒ Meglehet, bolondság volt épp ide, a hegyoldalba építeni a villát.
Hisz így nyugat felől bárki benézhet még a legfelső ablakokon is, ha
épp az emlékúton jár.
‒ Nyáron a lombok tökéletesen eltakarják az épületet ‒ felelte

101
Richárd a maga tartózkodó, kissé karót nyelt modorában. ‒ Persze az
év ezen szakában… Nézze csak, most is minket bámul az az úr!
A fákon túl, a Széchenyi-emlékút túloldalán valóban állt valaki.
Magas, keménykalapos férfi, sötétszürke kabátban, sétapálcával. Bár
az arcvonásait ilyen távolságból nem lehetett kivenni, az
kétségtelennek tűnt, hogy egyenesen ránk néz.
‒ Őt látta tegnap éjjel a kerítésnél? ‒ kérdezte a báró, alig mozdítva
az ajkát.
‒ Nem ‒ feleltem határozottan. ‒ Ebben biztos vagyok. Azt a
holtsápadt arcot és bozontos pofaszakállat ennél jóval nagyobb
távolságról is megismerném.
Tovább sétáltunk néhány lépést, át a tető keleti oldalára, ahol a
korlátot hatalmas habkő korsó díszítette, melyre a szobrász körbefutó
babérkoszorúkat faragott. Két tenyeremmel megtámaszkodtam a
mellvéden, s úgy tettem, mintha a távolban csillogó Duna
kanyargásában, az alattunk elterülő Buda és a távolabbi Pest
épületrengetegében gyönyörködnék. Mikor a szemem sarkából
észrevettem két újabb keménykalapos alakot, akik a birtokot
körülvevő erdőben igyekeztek elrejtőzni, szinte hangtalan sóhajtottam
fel:
‒ Báró úr, azt hiszem, itt az ideje felébreszteni Oféliát.
A következő percekben a távolról leselkedők tisztán láthatták, amint
előbb vitatkozni, majd toporzékolni kezdek, sőt, a két öklömmel
ütöm, amit csak érek ‒ leginkább magát a bárót. Mire a heves
hadonászástól a hajam is kibomlott, már készen álltam az ugrásra. A
kőkorsó mellett tettem lábamat a korlátra, és azonnal lendültem
volna… Ám a báró ekkor végre elkapott, s egyetlen, ám annál
erősebb karjával magához szorítva, hosszas küzdelem és kiabálás
árán, lerángatott a tetőről.
Az őrült dán leány tombolását eljátszani elsőre még szórakoztató is
volt. Csakhogy a jelenetet ‒ immár a szobámban, tehát közvetlen
közel lévő, ráadásul szakértő szemek felügyelete mellett ‒ napközben
még három különböző orvosnak is elő kellett adnom. Ez bizony
alaposan kimerített. A sikoltozástól berekedtem, két karomban sajgó

102
izomláz lüktetett a sok hadonászástól, és mivel a kocsibaleset
zúzódásai sem múltak el még teljesen, így nem csoda, hogy az
oldalam is majd beszakadt. Így telt el ez a keserves nap, és szállt le
végül az est, mely ráadásként szomorú esőt hozott.
A halk kopogásra, mely most megütötte a fülemet, gyorsan felültem,
s borzoltam kicsit a hajamon, hátha újabb doktor érkezett.
‒ Nyugalom, csak mi vagyunk ‒ szólt Agáta mama, szélesre tárva az
ajtót. Mögötte Terka asszony érkezett, karján tálcával. ‒ Egész nap
nem evett semmit, kedvesem. Azt hiszem, néhány korty tejeskávé és
hozzá egy szelet mazsolás kuglóf az, amire most a legnagyobb
szüksége lehet.
Hálás szívvel és az illendőséget mellőző mohósággal estem neki a
fenséges vacsorának. Terka néni elégedetten nézett egy darabig, majd
csendben távozott. A grófnő viszont leült az íróasztal melletti székre,
s miközben én ettem, ő a ruhája fodrait gyűrögette.
‒ Eddig minden remekül ment ‒ szólalt meg néhány perccel később,
mikor már úgy ítélte, hogy képes vagyok figyelni rá. ‒ Milikém, maga
akár Jászai Marit is le tudná játszani a Nemzeti színpadáról, feltéve,
ha megháborodásról van szó.
‒ Majd elújságolom neki, mikor újra találkozunk ‒ nevettem fel. A
grófnő csodálkozó pillantást vetett rám, de végül annyiban hagyta a
dolgot.
‒ Én és Richárd is biztosak vagyunk benne ‒ szólalt meg ismét ‒,
hogy a házat figyelő pribékek bekapták a csalit. Sőt, a három szegény
orvost is sikerült megtévesztenünk.
‒ Hát… ‒ vontam meg szerényen a vállam. ‒ Én nagyon igyekeztem.
Bár azt hiszem, a látomásaimmal folytatott zavaros motyogást még
gyakorolnom kéne.
‒ Ugye, tisztában van azzal, gyermekem, hogy a neheze még csak
most következik?
A grófnő szigorú hangja és aggódó tekintete azonnal elvette a
maradék étvágyamat. Az addig ölemben heverő tálcát áttettem az
ágyam mellé állított székre, majd ‒ mintha bármitől is megvédhetne ‒
államig húztam a takarót.

103
 ‒ Muszáj már ma este? ‒ kérdeztem csendesen.
‒ Sajnos muszáj ‒ bólintott Agáta mama, s aztán felállva helyéről,
az ágyam szélére ült, öreg kezét a takarómra simítva. ‒ Nem lesz
könnyű, sőt…! De ezt már megbeszéltük tegnap éjjel.
‒ Igen, de…
‒ Ha jól sejtem ‒ vágott a szavamba Agáta mama, talán azért, hogy
a további értelmetlen kifogásoknak útját állja, s közben az asztalon
ketyegő órára pillantott ‒, Köfler doktor azóta már telefonozott is a
kollégájának, aki… Ebben egészen biztosak lehetünk, hisz régi, jó és
megbízható barát! …nyomban útra kelt. És bár messziről kell
idekocsiznia, most már bármelyik percben megérkezhet, úgyhogy…
Mintha a grófnő szavai keltenék életre az eseményeket, odalentről a
főbejárat reteszének csattanását lehetett hallani.
‒ Itt is van ‒ állt fel Agáta mama, aki épp úgy nem tudta eltitkolni
nyugtalanságát, ahogy én sem a rettegésemet.
‒ Biztos, hogy nincs más út? ‒ kérdeztem, mintha az utolsó
szalmaszál után kapnék, amely valójában nem is létezik.
Agáta mama nem felelt, csak állt és a szobám ajtaját nézte dermedt
kőszoborként. A lépcsőn vasalt talpú férficipők csattogtak fölfelé,
majd erőteljes kopogtatás hallatszott.
‒ Parancsoljon, igazgató úr! ‒ engedte előre az érkezőt Richárd
báró, miután a grófnő „herein”-t35 kiáltott.
A küszöböt termetes, tömött bajszú, erősen kopaszodó,
szalonkabátos úr lépte át, aki már jócskán betölthette a hatvanat.
Szigorú tekintetéből, mely mélyen ülő szeméből mint a lándzsa döfött
át mindent, és a kezében hozott hosszúkás borjúbőr táskából akkor is
kitaláltam volna, hogy magas rangú orvosprofesszort látok, ha az
utcán találkozunk. A szobába lépve előbb a grófnőt köszöntötte mély
meghajlással és leheletnyi kézcsókkal, majd felém fordulva így
mordult:
‒ Tehát ő lenne az! ‒ hirtelen oly közel hajolt, mintha
karvalyorrával akarna a párnához szögezni. ‒ Köfler kolléga telefon
útján részletes diagnózist adott, de…

104
 ‒ Professzor úr! ‒ érintette meg Agáta mama az orvos karját, s
mikor az csodálkozva fordult felé, intett neki, hogy felejtsen el
engem, s inkább foglaljon helyet. Közben Richárd báró becsukta az
ajtót, majd az ablakokhoz lépve, elébük húzta a barna
sötétítőfüggönyöket.
‒ Bocsánatkéréssel tartozunk önnek, kedves Károly ‒ mondta a
grófnő, amint az idős férfi, arcán nem múló csodálkozással, helyet
foglalt. ‒ Meg kell valljuk bűnünket: Hangay kisasszony, akit az
ágyban feküdni lát, cseppet sem beteg.
‒ Hisz Köfler kolléga…!
‒ A doktor úr, ahogy korábban két másik társa is, a mi kis… ‒
Agáta mama a szőnyeg mintái között kutatott a helyes kifejezés után. ‒
A mi ártatlan színjátékunk áldozata.
‒ Színjáték?! ‒ ráncolta magas homlokát növekvő rosszallással a
professzor. ‒ Köfler azt mondta, a kisasszonyt néhány napja súlyos,
ám fizikai értelemben szerencsés baleseti trauma érte.
‒ Ez igaz ‒ bólintott a csukott ajtóban álló Richárd báró. ‒ A
konflis, melyben utaztam, elütötte őt, de a Szent Rókus Kórházban
alaposan kivizsgálták. Még az új X-sugaras géppel is átvilágították.
Donáth főorvos kezeskedett, hogy könnyű zúzódásokon kívül a
kisasszonynak semmi baja.
Habár kezdett bosszantani, hogy úgy beszélnek a fejem fölött,
mintha ott sem volnék, a végkifejlet mégis érdekelt, hát csendben
maradtam.
‒ Köfler kolléga azt is mondta, hogy a kisasszony egyre erősbödő
pszichopatologikus tüneteket mutat. Állítása szerint ma reggel
végzetes szuicid rohamában le akarta vetni magát a villa tetejéről.
‒ Ez viszont az első szótól az utolsóig hamis ‒ mondta Agáta mama,
miközben bátorító mosolyt küldött felém.
‒ Az, hogy szegény Köfler doktor és előző két kollégája mégis ezt
állapította meg rólam, csak azt bizonyítja, hogy remek Ofélia volnék
‒ közöltem véleményemet a szobában lévőkkel, csupán az orrom
hegyét dugva ki a takaró alól.
‒ Tessék nekem elhinni, professzor úr, hogy olyan normális vagyok,

105
amilyen normális csak egy marosvásárhelyi lány lehet Budapesten.
Bolyó Károly egyetemi magántanár, a Budai Magyar Királyi
Országos Tébolyda nemrég kinevezett igazgatója hosszan vizslatta
előbb az én, majd Agáta mama, végül pedig Richárd báró arcát, hogy
szúrós tekintete végül ismét rajtam kössön ki.
‒ Tehát ez megint valami olyasféle ügy, igaz?! ‒ kérdezte végül.
‒ Nem tudom, mire tetszik… ‒ akartam válaszolni, hisz a
professzor rám nézett, miközben feltette a kérdést, ám Agáta mama
csendre intett.
‒ Való igaz, kedves Károly, ez megint egy olyasféle ügy ‒ mondta
aztán, legmelegebb hanghordozását használva. ‒ A fiammal azt
reméljük, hogy mint a korábbi esetekben, most is számíthatunk baráti
segítségére és teljes diszkréciójára.
Bolyó professzor megint csak körbehordozta rajtunk boncolásra is
alkalmas tekintetét, majd belenyugvón horkantott.
‒ Jól van, halljam hát, most kiket kell leleplezni? Szerb
rablógyilkosok, ruszin gyémántcsempészek, eltűnt titkos okiratok
vagy netán török leánykereskedők állnak-e a dolgok háttérben?
Richárd báró ragadta magához a szót, és anélkül, hogy előbb tőlem
engedélyt kért volna, rendre elmondta mindazt, amit rólam, a
családomról, Emma nővérem elrablásáról, Róza nénikém
meggyilkolásáról és persze rólam tudott. Bolyó professzor mindvégig
figyelmesen hallgatta őt, csak nagyritkán kérdezve közbe. Agáta
mamát, az ifjú bárót és a nagy tekintélyű elmegyógyászt figyelve
egyre inkább biztosra vettem, hogy valóban régi, jó ismerősöket, sőt
összeszokott harcostársakat látok, akik már számos bűnügyet
göngyölítettek fel együtt.
‒ Mindebből ön is megértheti, kedves Károly ‒ szólalt meg végül a
grófnő hogy Mili kisasszonynak mihamarabb el kell tűnnie szem elől.
Amíg itt van a házban, a tettesek egyfolytában figyelni fognak minket,
s így Richárdnak esélye sincs érdemleges nyomozást folytatni. Ám…
‒ Ám mégsem tehetik ki az utcára, vagy küldhetik haza, hisz ha ezt
tennék, a kisasszonyt perceken belül elcsípnék a gonosztevők, akik
bizonyára a nővére után valamiért őt is szeretnék megkaparintani ‒

106
bólogatott Bolyó professzor. ‒ Végül is az, ahogy három szegény
kollégám akaratlan közreműködésével sikerült meggyőzniük a kintről
leskelődőket Hangay kisasszony… Hm, zaklatott elmeállapotáról,
meg kell valljam, nagyon merész és szellemes ötlet volt.
‒ Köszönjük. Ám az, hogy végül beválik-e, most már csak magán
múlik, Károly.
‒ Mindent értek ‒ állt fel a professzor tettrekészen, s közben
gondosan kerülte a tekintetemet. ‒ A leánynak innen olyan helyre kell
távoznia, ahol az üldözői nem zaklathatják tovább. S talán nem is
akarják majd, hisz biztosra veszik, hogy semmi értelme. Rendben,
segítek! Gondolom, szeretnék, ha mindjárt nyélbe is ütnénk a dolgot.
‒ Azt hiszem, ez volna a legjobb ‒ mondta az ifjú báró, hátát az
ajtónak támasztva, mintha attól tartana, hogy valaki be, vagy inkább ki
akar majd rajta törni.
Mikor az idős orvos felnyitotta a táskáját, és a mélyéből
fémdobozkát, abból pedig fecskendőt, tűt, vattát és valami barna
üvegcsét vett elő, a félelem úgy áradt szét bennem, mint a megvadult
folyó vize gátszakadás után.
‒ Azzal meg mit akar?! ‒ kérdeztem, s a hangom remegett.
‒ Könnyű nyugtató ‒ mondta Bolyó professzor, ám a válaszát nem
nekem, inkább a bárónak szánta, s ettől bennem csak tovább nőtt a
pánik. ‒ Amennyiben a beteg valóban ön- és közveszélyes állapotban
van, s maguk épp ezt bizonygatták a leskelődőknek egész nap, akkor
szállítás előtt mindig elkábítjuk. Odalenn, a kocsimban
kényszerzubbony is van, amit rögvest felhozatok. Szerencsére
Eckhárdt36 ápoló jött velem, aki igen jó, megbízható emberem. Ő
majd segít levinni a beteget.
‒ Valóban szükség van erre? ‒ húzódtam be egészen az ágy sarkába.
‒ Én bármit eljátszom! Akár a kábát, a tántorgót, a zavarodottat is, ha
kell, ugye, Agáta mama?!
‒ Mondtam magának, Mili, hogy csak eztán jön a neheze ‒ állt fel
székéről a grófnő, majd hozzám lépve, gyengéd mosollyal nyúlt
felém. ‒ Adja hát a karját, essünk túl rajta mihamarabb! Ígérem, csak

107
néhány nap, s ha minden jól megy, majd csendben kicsempésszük a
tébolydából.
A tű halkan pattanva hatolt a vénámba. Enyhe feszítést éreztem,
amint Bolyó professzor benyomta a fecskendő dugattyúját, s mire
vattát tett az apró sebre, köröttem a szoba máris forogni kezdett.
Emlékszem, hogy Richárd elsietett, majd Terka asszony köntöst
adott rám. Talpra állni már nem tudtam, ám mikor egy ijesztő arcú,
hegyes bajszú, utazóköpönyeget és keménykalapot viselő férfi lépett a
szobámba, hogy a nála lévő, csatokkal felszerelt zubbonyba
kényszerítsen, én szétfolyó sikolyokkal, értelmetlen kiáltásokkal
próbáltam elkergetni őt. Mikor végzett, és a szoros ruhadarabban
immár levegőt is alig kaptam, ugyanez a férfi könnyű teherként a
vállára dobott, majd követve az előttünk haladó professzort, kivitt az
éjszakába, és betett egy fekete kocsiba. Mielőtt valaki rám dobta
volna a durva lópokrócot, még láthattam Richárd báró arcát. Az ifjú
Ambrózy őszinte megvetéssel nézett rám, majd ‒ meg sem várva,
hogy elinduljunk ‒ sarkon fordult, és szó nélkül visszatért a villába.
Azt hiszem, ekkor ájultam el…

108
 9
A Kugler Tóni
Pest, 1896. május 5.

Hajnali négy körül a jobb oldali kötél végre engedett, s a leány

véres csuklója, bár rettentő kínok árán, de kicsusszanhatott a
béklyóból. A többi szinte már gyerekjáték volt. Előbb a bal kezét,
azután a lábait szabadította meg a gúzstól, s miután a mérges hangyák
csípésére emlékeztető bizsergés is elmúlt, lassan felállt. A
vaksötétben persze továbbra sem látott semmit, ám tudta, merre kell
elindulnia.
Két karját előrenyújtva, lábával tapogatózva haladt előre, míg
tétova ujjai bele nem akadtak a karcsú üvegburába. Annak mentén
lefelé indult tovább. Érezte a ládán álló petróleumlámpa réztestét, az
apró csavart, mellyel a kanócot lehet állítani, majd a vaskos
üvegtartály, ami a gyúlékony folyadékot tárolja magában, s
mellette…
Igen, jól emlékezett! Mellette ott hevert a gyufásdoboz, amit a
gyászhuszárcilindert viselő férfi elfelejtett magával vinni!
Az a máskor csekélyke fény, amit egy petróleumlámpa adni képes, a
leány számára most a nap ragyogásával ért fel. Percekig csak a sárga
lángocskát bámulta könnyes szemmel, mintha erőt szívna annak
melegéből. A leány egyre magabiztosabbnak, elszántabbnak érezte
magát. Mikor kézbe vette a lámpát, hogy körbejárja a börtönét, már
biztos volt benne, hogy bármibe is kerül, ki fog törni belőle.
A penészfoltos téglafalak, a boltíves plafon, a mocskos kacatok, a
rongyhalmok, a fa- és fémhordók, az üres deszkaládák, a vasroncsok
és a repedt, törött, megvetemedett bútorok, melyek már rég letették
egykori szolgálatukat, kétséget sem hagytak afelől, hogy egy pincében
van, amit tán emberemlékezet óta nem látogat senki. Csupán két,

109
elérhetetlen magasságban lévő, félköríves ablakot talált, melyek
vaskos vasrács-fogazattal bírtak, s ráadásul alaposan be is
deszkázták őket. Olykor távoli zajok, elhaló kurjantások,
kocsikerekek zörgése szűrődött le a föld alá, ám a leány biztosra
vette, hogy segítségért kiáltani teljesen reménytelen volna.
„Mást kell kitalálnom ‒ gondolta, továbbra is körbe-körbe járva a
teremben. ‒ Az ablakok nem segítenek, kiásni pedig úgysem tudnám
magam, tehát csak egy út maradt… az ajtó!”
Időtől megfeketedett, vaskos tölgyfagerendák, melyeket (a gondos
csapoláson kívül) durván kovácsolt acélpántok tartottak össze, oly
masszívan, hogy tán még Nobel professzor nagy találmánya, a dinamit
is csak nehezen bírt volna el vele ‒ ez volt az ajtó, mely a szabadság
és közte állt. A leány megvizsgálta a hatalmas, masszív zárat, ám a
lakatosmesterséghez kicsit sem értett. És persze azzal is tisztában
volt, hogy ha a zárat valahogy mégis sikerülne kinyitnia, attól még a
kinti retesz, melynek csattanását elrablója távoztakor tisztán hallotta,
még mindig megoldhatatlan gond maradna.
A leány ekkor a földre rogyott, és a lámpást maga mellé állítva,
hátát a rideg téglafalnak vetette. Órákig így maradt, olykor tán el is
szunyókált. Csak mikor a bedeszkázott pinceablakok résein át
halovány fény kezdett derengeni, akkor élénkült fel ismét. Gyors
cselekvésbe kezdett. Mivel az eltelt idő ébren töltött perceit cseppet
sem kesergéssel, sokkal inkább lázas töprengéssel töltötte, így most
pontosan tudta, mit akar. Bejárta a pincét és száraz rongyokat,
penészmarta kartonlapokat, kisebb fadarabokat, spárgával
összekötözött újságokat gyűjtött egybe, majd a szék alá rakta mindet.
Mikor végzett, elfújta a lámpást, azután a maradék petróleumot az
összehordott halomra öntötte. Már csak annyi volt hátra, hogy a
roggyant bútorokból, bevert dongájú hordókból fedezéket építsen
magának az ajtó közelében, s aztán elbújva mögé, kezébe vegye féltett
kincsét, a gyufásdobozt.
Ezután úgy másfél óra telhetett el, mikor a folyosó felől léptek zaja
ütötte meg a fülét. Ketten jöttek lefelé, négy cipőtalp csusszant-
koppant a kövezeten. Ezt hallva a leány majdnem fölzokogott. Ha

110
csak az egyik jön be, míg a másik megint a folyosón fog strázsálni,
akkor a terve máris dugába dőlt! A kétségbeesés szinte
megdermesztette, ám aztán mégis összeszedte magát, s keze ügyébe
húzva egy hegyes vasdarabot, elhatározta: ha kell, harcolni fog!
Minden oly gyorsan történt, hogy utólag a három jelenlévő csak
apró részleteket lett volna képes felidézni az eseményekből.
Csattant a retesz, zörgött a zár…
Nyílt az ajtó…
Gyűrött szoknyás, fehér fejkendős munkásasszony lépett óvatosan a
pincébe, karján kosárral. Mikor a gyér fényben, mely az ablakdeszkák
közt beszivárgott, meglátta az üres széket, hirtelen velőtrázót üvöltött:
‒ Jézusegyatyaúristen, ez eltűnt! Megszökött!
‒ Ne bomolj már! ‒ bömbölte egy recsegős férfihang. Tagbaszakadt,
kopott és foltozott cájgruhát viselő ember rontott be az asszony után,
durván félretaszítva őt.
A leány kezéből ebben a pillanatban röppent el az égő gyufaszál. A
petróleummal meglocsolt halom harsogó dühvel lobbant lángra, a
boltíves plafonig nyújtóztatva lángjait, nyomban magába nyelve a
széket, hol a rabnak ülni kellett volna.
Az asszony sikoltva ejtette el a kosarat. Tört üveg szilánkjai
repültek szerte, víz áztatta a fekete rozskenyeret, meg a kőkemény
sajtot, mely a fogoly reggelijének lett szánva.
A férfi babonás iszonyattal meredt a feje fölé tornyosuló lángokra.
Észre sem vette azt a gyorsan suhanó, karcsú alakot, mely a
felhalmozott bútorok mögül előlépve máris az ajtónál termett, s aztán
kilépve rajta, eltűnt a folyosón…

***

‒ Hallja, maga tróger, hagyja békén azt a hölgyet, míg szépen

mondom!
‒ Különben? ‒ hördült a részeg mészáros a fiatalemberre, aki a Tagló
nevezetű ivó pultjánál állva rá merészelt szólni. Miközben válaszra
várt, hatalmas mancsának nagy, szőrös hurkaujjai egyre inkább

111
rászorultak a vékonyka női csuklóra, amit már legalább egy perce
rángatott, próbálva elérni, hogy a leány az ölébe üljön. ‒ No,
mondjad, te cirkuszi majom, mi lesz különben?
‒ Különben úgy betakarom magát egy kiadós frásszal, miként a
tenger Atlantisz szigetét!
A részeg hentes, aki rendes heti keresetét jött elverni a Taglóba,
mely a Kőbányai Hizlalda munkásainak törzshelye volt, elégedetten
vette tudomásul, hogy a kocsma közönsége e fenyegetést egyöntetű
röhögéssel fogadja. A fiatalember egyébként sem úgy nézett ki, mint
aki tiszteletet érdemelne. Jegenyemód magas, karcsú alakját
meglehetősen fura, már-már nevetséges ruha takarta: lábán felfelé
kunkorodó, piros törökpapucs, buggyos szárú zöld bársonynadrág,
húzott nyakú fehér ing, élénk narancsszínben rikító, aranyzsinóros
frakk, s a fején, lenszőke hajzatának díszeként, sárga bojtos,
sötétbordó fez virított. Mindezen még tovább rontott két elálló, az
indulattól most épp élénkvörös vitorlafüle, erősen kiugró, fel-le járó
ádámcsutkája, és kidülledő szemgolyói, melyek sehogy sem tudtak
megállapodni abban, merre is kellene nézniük, s így most az egyik a
leányra, a másik a mészárosra meredt.
‒ Tán sajnálod tőlem ezt a nyamvadt kis tyúkocskát, he? ‒ állt fel
székéről a vágóhídi mészáros, továbbra sem engedve el a törékeny
csuklót. ‒ Mer’ ha sajnálod…
Később a Tagló kocsmárosa és több vendége is megesküdött rá,
hogy ekkor a fiatalembernek hirtelen négy újabb karja nőtt, s azokkal
cséphadarva ütötte le a hentest, meg a segítségére siető két
cimboráját. S valóban: csakis így történhetett, mivel néhány
szempillantással később ő és a kiszabadult leány már az Ászok utcán
futottak, nem törődve a szitkokkal, amiket az összetört berendezésű
ivóból küldtek utánuk.
A seripari, vasúti és vágóhídi munkások által lakott, szegényes kis
házak között, keskeny sikátorokban, sáros közökben rohantak tovább,
míg csak a Mázsa utca végénél el nem érték a vasúti töltést. Vonat
szerencsére nem jött, hát átvágtak a síneken, s leereszkedve a
túloldalon, máris a Gyár dűlő, más néven a Népliget fái között

112
találták magukat. Ott aztán a nyurga fickó, aki úgy volt öltözve,
mintha Seholse ország ütődött nagykövete volna, lerogyott az egyik
hársfa alá, s percekig csak levegő után kapkodott. A leány, aki
mindvégig tartotta vele az iramot, hasonlóképp kimerült, ám mégsem
ült le, pedig kormos, szakadt, mindenféle mocsoktól tarka ruháján
már igazán nem volt mit félteni.
‒ No, hát minket istenesen ‒ lihegte a fiatalember ‒ megfuttattak,
nem igaz?!
A leány továbbra is makacsul hallgatott, s közben hátát a fatörzsnek
döntve, egyre csak felfelé, a lombok közül előkéklő égre nézett, bal
kezével sajgó csuklóját simogatva. A fiú homlokráncolva nézte a
vékony ujjak közt előtűnő, horzsolásoktól pirosló bőrt, majd hirtelen
talpra ugorva, a leány felé lépett.
‒ A mészáros marka aligha ejthetett olyan sebet ‒ mondta.
A leány rémülten kapta tekintetét a különös öltözetű fiatalember
felé, s a fát megkerülve, hátrálni kezdett.
‒ Nem akarom én bántani, kisasszony! ‒ torpant meg a fiú. ‒
Engedje legalább, hogy bemutatkozzam. A nevem Tóni. Kugler Tóni,
a világ legártalmatlanabb kocsmai verekedője, szolgálatjára.
A leány arcán halovány mosoly suhant át, ám továbbra sem szólt.
‒ Látom én, hogy annál a vadkanmód viselkedő mészárosnál
nagyobb baj érte magát ‒ mondta a fiatalember, csípőre téve a kezét.
‒ Tán beszélni is elfelejtett, akkora. Sebaj, mert én a bólintásból,
fejcsóválásból is értek. Árulja hát el, szeretné-e, hogy rendőrt hívjak,
aki megvédelmezi?
A leány hevesen rázta a fejét.
‒ Jó, akkor nincs rendőr. Viszont tiszta ruhára, enni-, innivalóra és
főleg menedékre biztos nagy szüksége volna.
A leány ijedten pillantott körbe, mintha azt kérdezné, hol lelhetné
ezeket.
‒ Láthatja rajtam, hogy nem vagyok hétköznapi gyerek ‒ tárta szét
két valószínűtlenül hosszú karját Kugler Tóni, s közben hamiskásan
vigyorgott, kigúnyolva önmagát. ‒ Azt persze nem állítanám, hogy
békából csókolt hercegként pottyantam a földre. Szó sincs róla! De

113
annyit tán csak elhisz nekem a kisasszony, hogy rosszat én magának
sosem tennék. Így tehát megbízhatik bennem, ha hívom: jöjjön, mert
tudom, hol van a környéken a legbiztosabb menedék.
A leány hosszan nézte a szerteálló szemű, langaléta, zsinórkabátos
fiatalembert, s végül rábólintott az ajánlatra. Kugler Tóni komoly
arccal nyújtotta a kezét, és finoman megfogva a vékony, piszkos kis
ujjakat, máris a Népliget belseje felé indult. Hamarosan vidám
fúvószenét hozott feléjük a fák között kalandozó, langymeleg szél,
majd emberek csoportjai tünedeztek fel a sétányon. Férfiak, nők,
gyerekek, bajszos bakák és cselédlányok, élemedettebb korú vasúti
tisztviselők és pufók arcú szakácsnék bóklásztak a lombok alatt, vagy
ücsörögtek a padokon.
Néhány lépéssel odébb már az első mulattatóbódé, majd a sörkert
színes faháza is kibukkant a fák közül. A Mulató tér sültkolbász-
illatban, gyerekkacagásban, tűzoltózenekar fújta pattogós
katonazenében, s persze napfényben lubickolt. A leány azonban félt a
vidám, tarka tömegtől, hisz itt-ott megpörkölődött, koszos ruháját,
koromcsíkos arcát és kibomlott haját már így is túl sokan bámulták
meg fejcsóválva.
‒ Semmi baj ‒ nyugtatta súgva Tóni. ‒ Majd azon a keskeny
sétányon kerülünk!
Eltávolodva a nyüzsgő Mulató tértől a leány hálás pillantást vetett
narancsruhás kalauzára. A fiatalember erre oly büszkén húzta ki
magát, mintha ők ketten valójában a koronahercegi pár volnának, csak
most épp bolondnak és ágrólszakadtnak volt kedvük öltözni. A
szeszélyesen kanyargó ösvényen alig járt valaki. A leány tűnődve
várta, vajon ez a Kugler Tóni végül hova vezeti őt. Ám arra, ami
hamarosan a szeme elé tárult, álmában sem gondolt volna.
A hársak és platánok szegélyezte ösvény újabb tisztásba torkolt,
ami nemrég még füves rét lehetett, nem úgy, mint a rég szikkadtra
taposott Mulató tér. Még ki sem léptek a lombok alól, a leány fülét
furcsa hangok ‒ hegedűszó, paták dobogása, ácskalapácsok
csattogása és valami ismeretlen, ám annál nagyobb állat
hátborzongató tülkölése ‒ ütötte meg. Azután a tisztás végre feltárta

114
titkát, amire Kugler Tóni oly ragyogó szemmel nézett, mintha a saját
tulajdona volna.
‒ Íme, kisasszony! ‒ intett széles mozdulattal a kétárbocos, piros-
fehér-kék csíkos, hatalmas sátor, valamint a körötte álló ablakos
kocsik, szekerek, lovak, elefántok és fura öltözetű emberek tömege
felé. ‒ Bemutatom önnek a legbiztosabb menedéket: a Donnert37
család utazócirkuszát!

***

Pest, 1896. május 9.

A vándorcirkusz úgy szippantotta magába az elveszett lelkeket, mint

utcai kanális a zápor sáros vize által sodort faleveleket. A leány
immár ötödik napja bújt meg közöttük, s egyre jobban kiismerte e
varázslatos, különös társulatot. A Donnert család karavánja minden
tavasszal felpakolt, s miután az igazgató, Donnert Antal leszerződött
azokkal, akik nem a famíliához tartoztak, de különleges számot hoztak
a műsorba, a színes lakókocsik sora útra kelt.
Az 1896-os esztendő azonban rosszul indult. Mindenki tudta, hogy
az ország közepe ebben az évben Pest lesz, hisz aki csak él és mozog,
az Ezredéves Kiállításra kíváncsi. Így aztán a legjobb artisták,
idomárok és bohócok mind-mind a Wulff-féle, hullámbádogból épült
városi cirkuszba, vagy az Óbudavára nevezetű mulatóközpontba
szerződtek, cserbenhagyva Donnertéket és a többi sátoros
vándorcirkuszt.
‒ Megint csak negyedház ‒ csapta földhöz tollas kalpagját Arisztid,
a kötéltáncos, miután kijött a manézsból. ‒ Fel fog kopni az állunk,
majd meglássátok!
A sátorból kihallatszott a zenekar tram-tramja, mely Lady
Cassandra (igazi nevén Hoffer Ica) lovasszáma alá adott pergő
ütemet. A fák alatt sorakozó, félkörbe állított cirkuszkocsik között
barátságos tűz égett. Fölötte fekete hasú kondér, melyben az előadás

115
utáni vacsora rotyogott. A leány, mint minden este, most is az őt
befogadó Madame Orlócy kocsijának lépcsőjén ült. Onnan figyelte a
nyüzsgést, amint hol a festett képű bohócok, hol az okos uszkárjait
terelgető Grizelda kisasszony, vagy épp a testhezálló, flitteres
ruhákban feszítő légtornászok siettek be a hatalmas sátorba, hogy
elkápráztassák a nézőket.
Ahogy haladt a műsor, egyre több porondművész gyűlt a tűz köré.
Arisztid mester iménti keserű dühkitörésére sokan csak bólogattak,
mások viszont egyenest az Ezredéves Kiállítást szidták, ami szinte
minden nézőt elcsábított tőlük.
A leány, bár meleg este volt, ahányszor csak emlegetni hallotta a
városligeti látványosságokat, mindig megborzongott. A cirkuszosok
szerencsére nem faggatták, így azóta sem beszélt róla senkinek,
miként rabolták el, majd szökött meg a Lechner-féle téglagyár
pincéjéből, s bolyongott Kőbánya munkástelepén, hogy végül a
Taglóba betérve összetalálkozzon a hős Kugler Tónival. A
fiatalember, aki meghökkentő csúnyaságát érző szíve melegével
ellensúlyozta, azóta is vigyázott rá, bár ezt csendesen, a háttérbe
húzódva tette. Most is ott téblábolt a Marcella ikrek kocsija körül,
melynek oldalán esetlen festmény kiáltotta világgá, mily hihetetlen
tűznyelő képességekkel bír a csinos testvérpár, s lopva sandított
Madame Orlócy kerekeken gördülő otthona felé.
Mikor a leány intett neki, hogy közelebb jöhet, Kugler Tóni előbb
szépen begombolgatta narancsszín frakkja fényes rézcsatjait, majd
katonásan elébe masírozott, és sarkát összecsapva tisztelgett.
‒ Parancsára megjelentem, én kedves várkisasszonyom!
‒ Se parancsot nem adtam, se várkisasszony nem vagyok ‒ nevetett
a leány. ‒ Te folyton bolondozol, Tónika.
‒ Te meg folyton búsongsz, Gerlice ‒ ült le megkomolyodva a
lépcső szabad felére a fiú, úgy szólítva védencét, ahogy Madame
Orlócy, aki bűvész, illuzionista és jósnő volt egy személyben,
mindjárt az első nap elnevezte. A leány nem tiltakozott a különös
becenév ellen, mivel az igazit amúgy sem akarta elárulni senkinek, s
így minden egyszerűbbnek tűnt.

116
 ‒ Rosszul látod, Tónika. Én nem búsulok, csak épp…
‒ Mondd hát! ‒ szólt a fiú csendesen. ‒ Tudhatod, hogy bennem
megbízhatsz.
‒ Így is van, hidd el ‒ tette kezét Tóni térdére a leány.
‒ Akkor hát súgd végre bele ebbe a szép, nagy lapátfülembe, hogy
ki vagy és mi elől futsz. A cirkusz befogadott, Orlócy asszony
megszeretett, és én is… ‒ itt hirtelen elhallgatott, hogy aztán mókás
legyintéssel folytassa. ‒ Szóval én magam sem vagyok épp rossz
szívvel az irányodban.
A leány visszavonta a kezét, majd lenyúlva apró, sárga virágot
tépett, s azt forgatta az ujjai közt.
‒ Meg kéne valakit találnom, Tónika ‒ mondta nagysokára.
‒ Ha kell, hát megkeresem neked, még ha Makkabeus, az elefántunk
is nyelte el ‒ - ajánlkozott a fiú lelkesen, ám a tréfája most nem bírt
mosolyt csalni a leány arcára. ‒ Talán a szüleidet vagy egyéb
rokonaidat veszítetted el? Nagy most a forgatag Pesten, úgyhogy
könnyen történhet ilyen.
‒ Bár ennyire egyszerű volna, Tónika.
‒ Tudom, hogy ennél zavarosabb a históriád, hisz a rendőrségtől is
félsz. Még az előadásokra sem mersz beülni, sőt, kerülsz minden
embert. Tán attól félsz, hogy az üldözőid a nyomodra akadnak?
‒ Kész detektív vagy, Tónika.
‒ Ne gúnyolódj ‒ bökte oldalba könyökével a leányt a védelmezője.
‒ Halljam hát, kit hozzak eléd? Lemegyek érte a pokol legmélyebb
bugyrába vagy fel a mennyek kapujához, hogy ott szakállon ragadva a
vén Szent Pétert, addig cibáljam őt, míg ki nem küldi nekem azt, akit
látni akarsz.
‒ Magam kell, hogy elmenjek hozzá. ‒ A leány kutatón nézett a fiú
szertekalandozó szemébe. ‒ Fontos beszédem volna vele, csak épp
fogalmam sincs, hol találhatok rá. De talán te tényleg ki tudnád
nyomozni…
‒ Mondd a nevét, Gerlice ‒ állt fel a lépcsőről Kugler Tóni. ‒
Holnap estére hozom a címét, erre megesküszöm!
A leány elgondolkodva nézett a fiatalemberre, s végül döntésre

117
jutott.
‒ Jól van ‒ mondta. ‒ Akkor hát tudd meg nekem, Tónika, hol
találhatnám meg Bissingen Ernő grófot.
A narancsszín frakkos fiú e név hallatán akkorát bólintott, hogy
lenszőke fejéről majd’ lebillent a bordó fez. Talán mondott is volna
valamit, ám ekkor kivágódott a legnagyobb cirkuszkocsi ajtaja, s a
Donnert család teljes díszben indult a sátor felé.
‒ Most mennem kell, mert a finálé következik, s ilyenkor
mindenkinek a manézsban a helye ‒ kiáltotta futtában Kugler Tóni,
miközben mókázva eljátszotta, hogy megbotlik, s fejjel majdnem a
rotyogó gulyásban köt ki. ‒ Hisz tudod, Gerlice: ebben a cirkuszban
én vagyok a legfontosabb, mivel magam szedem a jegyet, és árulom a
vattacukrot is!
A leány nevetve intett búcsút neki. Ám mikor a fiú langaléta alakját
elnyelte a csíkos ponyvasátor, újra csak a kezében tartott virágra
nézett, s halkan így suttogott:
‒ Találkozni fogok vele, anya! Hallod te ezt odafönn az égben?
Találkozni fogok a mi nagy titkunkkal, úgy bizony, édesmama!

***

Pest, 1896. május 11.

Két újabb nap telt el. A Donnert Cirkusz minden porondművésze

reggeltől estig Pest és Buda utcáit járta, hogy az esti előadásra
közönséget toborozzon. Az igazgató kisebb csoportokra osztotta a
társulatot, valamint a szelíd állatokat és a zenekart is. Így aztán a
zsonglőröket és majmocskákat hegedűszó, Lady Cassandra
műlovarnőt dobpergés, Grizelda kisasszony uszkárjait trombiták
harsogása, a tüzet fúvó Marcella ikreket pedig, akik Makkabeus hátán
ülve adtak ízelítőt a tudományukból, tuba és klarinét kísérte.
Akadtak azonban szép számmal olyanok is, akik a cirkuszban
maradtak. Ilyenek voltak a Leiger légtornászok, hisz az ő trükkjeiket
az utcán nem lehetett előadni, vagy az idomárok, állatgondozók,

118
akiknek a lovak, az egyetlen medve és a két kopott tollú struccmadár
körül kellett sürgölődniük. A hátramaradtak közé tartozott a leány
titokzatos szállásadónője, Madame Orlócy is, aki ‒ bár megtehette
volna ‒ mégsem tétlenkedett. Jókor korán reggel magához intett négy
markos legényt, s kinyittatva velük a lakókocsija aljára szerelt
csomagszállító rekeszt, kisebb sátrat vitetett a közeli liget legsűrűbb
helyére, ahol azt szépen fel is állíttatta. Ezután a leány segítségével
mindenféle különös holmit ‒, csillagmintás drapériákat, zsinegre
fűzött csirkelábakat, édeskés illatú indiai füstölőket, kártyát és
kristálygömböt ‒ hordott bele. Végül felöltötte orákulumhoz illő,
idegen írásjelekkel telehímzett klepetusát, s úgy festette ki egykor
szép arcát, hogy a frász törje azt, akire a leomló selyemkendő alól
rátekint.
‒ Nos, akkor most jöhetnek a szellemek, de főleg azok, akik
beszélni akarnak velük! ‒ jelentette ki, miután elfoglalta helyét a
kicsiny sátorba állított kerek asztalka mögött.
Gerlicének, aki durva daróccsuhát öltött, s így a két kezén kívül
semmi sem látszott belőle, annyi volt a dolga, hogy a liget mellett
elvezető ösvényre álljon, és tábláját lengetve mindenkinek felhívja rá
a figyelmét, hogy „Madame Oracle, az Indiákat, emberevő
szerecsenyföldet, egyiptusok birodalmát, Perzsiát, Babilóniát és
Mezopotámiát is bejárt gömb-, kártya- és tenyérjós csak most, csak
ma mond jövőt, vagy szól az elhunytakkal itt, a Népliget rejtett
zugában”.
Jöttek is a népek egymás után. Leginkább ijedt szemű, bamba arcú
cselédlányok, sebes ujjú varrónők, bő derekú vasutasfeleségek,
bakáikba kapaszkodó dadák és néhány füstös képű cigányasszony ‒
bár az utóbbiak inkább csak a vetélytárs praktikáit próbálták ellesni,
s általában köpködve, rikácsolva, átkozódva távoztak.
Két órára járt, mikor a leány elhagyta kijelölt helyét, és
bekukkantva Orlócy asszonyhoz, szólt, hogy elszalad az ebédért, amit
a porondmester felesége már biztos megfőzött.
‒ Jó is lesz szünetet tartani ‒ tolta hátra csapzott fejéről fekete
kendőjét a jósnő. ‒ Meg lehet főni idebenn. A fene se' látta előre,

119
hogy májusban ilyen tikkasztó meleg tör ránk, igaz-e, Gerlice?
A leány fürge léptekkel osont a bokrok között, s már épp a
cirkuszkocsik félkörébe akart lépni, mikor valaki megragadta a
karját. Nem is gondolkodott rajta, mit tesz: szabad kezével nyomban
az illető arca felé kapott, hogy körmével véres csíkokat szántson rá.
‒ Hé, Gerlice, hisz én vagyok az, a Kugler Tóni! ‒ kiáltott ijedten a
fiú, aki szerencsére gyorsabb volt a leánynál, így időben sikerült
elhajolnia.
‒ Te? ‒ lesett ki Gerlice a csuklya alól, és szép arcát harag pírja
lepte el. ‒ A jó isten nézne tüzelőnek és aprítana fel nagy halomba,
hát teljesen megvesztél, hogy így ugrasz rám?!
‒ Bocsáss meg, én csak… ‒ vonogatta vállát a fiatalember. Mivel
két lapátfülén átsütött a nap, most épp úgy nézett ki, mint egy bűnbánó
elefánt. A leány sem bírt tovább haragudni rá, inkább gyorsan
megölelte, majd eltolva magától, szigorúan nézett a csálé szemekbe.
‒ Mit keresel te itt? Úgy tudom, reggel az erőművész mellé rendelt
az igazgató úr, hogy a láncait cipeld, míg Pestet járva nézőket fog.
‒ Megléptem ‒ vigyorodott el Tóni, s mielőtt a leány leteremthette
volna, sietve tovább beszélt. ‒ Tudom már, hol találhatod meg a
grófodat!
Egyikük sem vette észre, hogy a bokrok mögül valaki kihallgatja
őket, ám az illető most felfedte magát.
‒ Gróf?! ‒ lépett elő, földig érő klepetusát maga után vonszolva
Orlócy asszony. ‒ Miféle grófról van itt szó?!
A leány rémülten lépett hátrébb, míg a fiú harciasán elébe állt.
‒ Tőlem akarod megvédeni, te nyámnyila klapecz!38 ‒ tolta félre a
jósnő Tónit, majd szénnel körülmázolt, kísérteties tekintetét Gerlicére
meresztette. ‒ Halljam hát, miféle grófod van neked?
‒ Azt én… ‒ sóhajtott mélyet a leány. ‒ Azt nem mondhatom meg.
‒ S mit akarsz vele?
‒ Találkozni. Beszélni.
‒ Szerelemből?
‒ Dehogy!

120
 ‒ Akkor tán pénzért?
‒ Arról sincs szó, esküszöm. Ez… családi ügy.
A jósnő és Tóni egymásra nézett.
‒ Azt tudom, te miért segítesz neki ‒ mondta Orlócy asszony a
fiúnak, majd ismét a lányra pillantva, így folytatta: ‒ Én meg azért
segítek neked, Gerlice, mert tiszta a szemed, mint a csallóközi
tündéreknek. Tudom, mert jártam ott! Na, akkor most gyere velem,
fellépünk a kocsimra!
‒ Miért? ‒ kérdezte a leány.
‒ Miért, miért? Hát azért, mert ilyen ruhában a cinkotai bakterhoz
se' engednének be, nemhogy egy grófhoz, te liba!
Mikor megtudta, hogy Bissingen gróf az Andrássy úti paloták
egyikében bérel magának egy egész emeletet, a leány majdnem
meggondolta magát.
‒ Sajnálom, de máshol biztos nem férhetsz a közelébe ‒ mondta
Kugler Tóni. ‒ A cimborám, aki azon a környéken fiákeres, többször
vitte már a kocsiján. Szerinte ahhoz képest, hogy grófnak született,
egész rendes pali. Ha szépen bejelentkezünk nála, még az is lehet,
hogy fogad minket.
‒ Abban nem lesz hiba ‒ szólt közbe Orlócy asszony, aki úgy
kicsinosította az ő Gerlicéjét, hogy a leány akár rögvest bálba is
mehetett volna. ‒ Várjatok csak, itt kell lennie valahol!
A jövendőmondás cirkuszi dámája most sem tévedett: feltúrva
millió cókmókját, bűvész, kártyavető, káprázatteremtő és varázslásra
alkalmas kacatját, végül egy díszes kínai dobozkát emelt fel
diadallal. Mikor kinyitotta a gyöngyházas fedelet, számtalan apró
kartonlap tűnt elő, melyekre azonban nem figurák, csak nevek és
foglalkozások voltak nyomtatva.
‒ Lapszerkesztőnő a Magyar Bazártól… írónő… Holzer Divatházi-
… Monaszterly-… Árvay-ruhamodell… Nem, ezek közül egyik
sem… Na, ez viszont jó lesz!
A vizitkártya közepén csupán ennyi állt:

121
 VÁSONKEÖI ÉS ZICHY ZICHY ELEONÓRA GRÓFNŐ39

A sarkaiban pedig apró betűk látszottak, amiket a cirkuszkocsi

félhomályában Tóni csak hunyorogva tudott kiolvasni.
‒ Pé… …
‒ Azaz pour remercier, vagyis köszönettel ‒ magyarázta Orlócy
asszony, majd a többi betűt is sorra vette. ‒ A pé és ef üdvözletét, a
pé és cé részvétnyilvánítást, az s-v pedig annyit közöl, hogy
látogatóba jöttél. Nektek ezt, a bal alsó sarkot kell behajtanotok.
‒ Minek?
‒ Mert egy igazi grófnő sosem áll szóba az ajtónálló inassal és így
nem is kell neki. Csupán átadja a megfelelő sarkon behajtott
vizitkártyát, amiből a ház lakója máris tudni fogja a látogatás okát, s
aztán eldönti, hogy fogadja-e az illetőt, vagy sem.
‒ Csakhogy nekem semmi közöm ‒ Gerlice, aki a szép ruha ellenére
most ismét tépett tollú madárkának tűnt, gyors pillantást vetett a
kártyára ‒ Zichy Eleonóra grófnőhöz.
‒ Viszont ahhoz a Bissingenhez nagyon is van, igaz?! ‒ vonta fel
vastagra húzott szemöldökét Orlócy asszony. ‒ Ha valóban beszélni
akarsz a pasassal, ki kell bírnod, hogy néhány órára a grófnő bőrébe
bújj. Egyébként sincs okod szégyenkezni miatta: fiatal, és úgy
mondják, rendkívül szép hölgy, akit Bissingen biztos szívesen lát.
‒ És ha már ismerik egymást?
‒ Persze, hogy ismerik egymást, te csacsi! ‒ kacagott fel a jósnő. ‒
Ezek a drágalátos főnemesek mind találkoztak már a bálokon,
vadászatokon, fogadásokon. Sőt, keresztbe-kasba rokonai is
egymásnak. Abban viszont biztos lehetsz, hogy a grófod, megkapva a
vizitkártyát, nem fog az ablakhoz rohanni, meglesve, tényleg Eleonóra
ugrott-e be hozzá. Amikor pedig a színe elé vezetnek, és kiderül a
turpisság, már csak ügyesnek kell lenned, hogy mielőtt kidobat,
meghallgasson téged.
Alig fél órával később egy konflis állt meg az Andrássy út 98-as
számú ház előtt. Az ifjú leány, aki leszállt róla, széles karimájú

122
kalapot, azon pedig arcát takaró, sűrű szövésű fátyolt viselt. Könnyű
léptekkel ment a kapu felé, napernyőjét a hóna alá szorítva. A
kíséretében lévő fiatalember a bérkocsiban maradt, idegesen
gyűrögetve keménykalapját, amit az erőművésztől kért kölcsön, s
bizony nem mert feltenni, mert amikor megpróbálta, a gaz tökfödő
egészen az orra hegyéig csúszott.
Kínos lassúsággal teltek a percek. Kugler Tóni eleinte csak arra
tudott gondolni, miként fogják Gerlicét a csodás bérpalota kapuján
kipenderíteni. Később aztán elragadta a képzelete, s olyan vad képek
peregtek szertenéző szeme előtt, melyektől kirázta a hideg. Mi lesz,
ha a gróf rendőrt hívat? Mit tegyen, ha Gerlicét vasba verve
taszigálják ki a járdára? Miként viselkedjék, ha…
Mindeközben Gerlice a második emelet fojtogatóan pazar, ezüst
gyertyatartókkal, méregdrága olajfestményekkel és aranyozott
bútorokkal telezsúfolt várótermében ücsörgött. A vizitkártyát alig egy
perce adta át a csíkos mellényt, fekete frakkot és márványból faragott,
szenvtelen ábrázatot viselő lakájnak, aki kicsinyke ezüsttálcára
helyezte azt, majd szinte suttogva kérte a méltóságos asszony
türelmét, mivel tudomása szerint Bissingen gróf épp igen fontos
tárgyalást folytat, ám a titkára nyomban kihívja őt a férfiszalonból.
A leány épp azon töprengett, vajon az igazi Zichy Eleonóra mit
tenne a helyében (valami azt súgta neki, hogy semmiképp sem hagyná
magát várakoztatni), mikor az egyik ajtó, mely talán a gróf titkáráé
lehetett, résnyire kinyílt. Úgy tűnt, valaki épp távozni akar, ám lépés
közben meggondolta magát, mivel még akadt némi mondanivalója.
‒ Ahogy parancsolni méltóztatik, titkár úr ‒ hallotta egy férfi
alázatos hangját. ‒ Nyomban intézkedem.
‒ Azt el is vá… khrm… ‒ a szobából valaki más válaszolt volna
neki, ám a szavai hirtelen vad köhögésbe fulladtak.
Gerlice testét hideg verejték lepte el, amint a Lechner-féle sörgyár
pincéjéből már ismert zihálást hallgatta. Mikor a keserves fuldoklást
végül most is sípoló hang zárta le, pánikba esett.
‒ Jobbulást kívánok, nagyságos úr ‒ szólt az iménti illető, s kilépve
a szobából, nyomban megtorpant, hogy aztán csodálkozva nézzen ama

123
karcsú, fiatal hölgy után, aki majd’ feldöntve őt, egyenest a lépcsőház
felé viharzott el.

124
 10
A kaméleonka
Buda, 1900. március 13.

Rettentő mély, ragacsos, marasztaló álomból ébredtem. A szemem

sehogy sem akart felnyílni, mintha pilláimat mázsás súlyok húznák.
Ettől pánikba estem, és sokáig csak némán, levegő után kapkodva
feküdtem, mint valami megvakított, hálóba fogott, hajó fedélzetére
vetett hal. Gondolataim keserves lassúsággal tekergőztek, azokra a
sűrű iszapba ragadt siklókra emlékeztetve, amiket egyszer
kislánykoromban, a Maros partján láttam. Akkor botot ragadva
segíteni akartam nekik, ám a nővérem…
‒ Emma! ‒ szakadt ki belőlem a kiáltás, kongó visszhangot verve a
helyiségben, amit még mindig nem voltam képes megnézni.
A nővérem azt mondta, hagyjam békén a kígyókat. Nekik
természetes közegük az iszap, s hogy bajban vannak, az csupán
látszat. Én azonban nem hittem neki, s mikor hátat fordított, hogy
papuskának virágot szedjen a parti fövenyen, megpróbáltam az egyik
siklónak odanyújtani a botot. A mentőexpedíció jól indult. A
nyálkásnak tűnő állat azonnal a szilárd gallyra fektette lapos fejét,
óvatosan emelkedve ki a nedves ragacsból. Ám aztán hirtelen
körültekerte magát rajta, s villámgyorsan a kezem felé…
‒ Ne! Nem akarom! ‒ sikolyom meztelen falak között verődött ide-
oda, mindig visszatérve hozzám, mintha nemcsak én, de egy másik
lány is sikoltozna a közelben.
Igen, a kezem felé kúszott, s már épp elérte volna az ujjaimat, mikor
a nővérem…
‒ Emma… Emmácska! ‒ sóhajtottam csendesen, mint aki búcsúzik.
A nővérem mellém ugrott, és kitépve kezemből a botot, a kígyóval
együtt messze hajította azt.

125
 A rémes emlék szertefoszlott, a szemem tágra nyílt.
Szédítően magas ‒ nekem legalábbis akkor úgy tűnt ‒, keskeny
szobában voltam. Alattam durva mosóvászonnal takart, halkan zizegő
matrac. Testemen súlyos lópokróc, mely úgy bűzlött, mintha már
legalább tucatnyian verejtékeztek volna alatta. Kibomlott hajam az
arcomba hullt, de miután remegő kézzel félresöpörtem, azután sem
láttam sokkal jobban. Sűrű, négyzetekre osztott háló állta útját a
tekintetemnek. Pislogtam néhányat. Ettől végre kitisztult a kép, bár a
háló megmaradt: az arcomtól alig karnyújtásnyira vékony, mégis
eltéphetetlen drótszálakkal megerősített rács, mely az ágyam minden
oldalát, sőt, a tetejét is befedte.
Lerúgtam magamról a pokrócot és megpróbáltam felugrani. A
rácsos ágy hálóteteje ruganyosan megfeszült, s visszalökött a
matracra. Azonnal beláttam, hogy erőszakkal, kapkodással és
felesleges őrjöngéssel itt semmire sem megyek. Felültem hát, mert
arra volt elég hely, majd végignéztem magamon. Ugyanazt a finom
szövésű, könnyű hálóinget viseltem, amit még én magam vettem fel,
miután a tetőről való leugrást eljátszva egyedül maradtam az
Ambrózy-villa kedves kis szobájában. Az akkor még hófehér anyagot
azóta mindenféle foltok tarkították, hisz a három vizitelő orvost csak
úgy csaphattam be, ha összevissza hadonászva, mindent leverve és
magamra borítva játszom a háborodottat.
‒ Remek alakítás volt, Mili ‒ suttogtam magamnak gúnyosan. ‒
Hittek neked, s most tessék, jutalmul be is csuktak, ahogy…
Ekkor vettem észre a másik ágyat. A hosszúkás szoba túlfelén,
elérhetetlen távolságban állt és nem volt üres.
Nyomban feltérdeltem, ujjaimat a hálóba akasztottam, s szememet
meresztve ‒ a kérlelhetetlen félhomály ellenére ‒ megpróbáltam
kivenni sorstársam alakját. Mivel épp csak pirkadt, és a szoba
keskenyebb végében nyíló ablakon sűrű, acélból font rács volt,
ráadásul az üveget majdnem teljes egészében fehérre maratták, hogy
se ki, se be ne lehessen látni rajta, így túl kevés volt a fény.
Fél órát kellett várnom, hogy végre láthassam őt. Vállig érő, sötét
haj, mely olyan gubancokat vetett, mintha soha nem is fésülték volna.

126
Kerekded arc, lapos orr, mélyen ülő szemek, fölöttük halvány,
bizonytalan vonalú szemöldök. Sima, ránctalan homlok.
‒ Kisasszony! ‒ szólítottam meg óvatosan, nehogy a hangomtól
megriadjon. ‒ Elárulná nekem, hol vagyunk?
A lány nem válaszolt. Törökülésben trónolt a rácsos ágy közepén.
Pokróca az egyik sarokba gyűrve. Mindkét kezével lenvászonból
varrt hálóruhája kibomlott kötőjét szorongatta, melynek vége a
szájában volt. Apró, sárga fogaival rágcsálta a zsinórt, épp oly
buzgón, állhatatosan, mint mókus a mogyorót, s közben engem bámult
rezzenetlenül.
‒ Kisasszony, hallja, amit mondok? ‒ szólaltam meg újra. Ő
továbbra sem felelt, csak nézett és nézett, mintha a tekintetével akarna
csendre inteni.
‒ Fenébe veled! ‒ fogyott el a türelmem. ‒ Akkor majd magam
boldogulok. Tudd meg, hogy a Hangay lányok még soha semmitől
nem ijedtek meg!
Ez persze nem volt igaz, hisz a Maros-parti sikló is halálra rémített.
Ráadásul mikor Róza néném fotelben ülő, véres holttestére
gondoltam, még mindig elfogott a bénító rettegés.
Először csak a hálót próbáltam feltépni, körbe-körbe ugrálva az
ágyban, hogy valahol gyenge pontot találjak rajta, persze mindhiába.
A lány odaátról merev tekintettel figyelt.
Azután az ágy keretét kezdtem átvizsgálni. Olyan csavart, illesztéket
kerestem, amit meglazíthatnék, ám a rabtartó szerkezet tökéletes
konstrukciónak bizonyult.
A lány továbbra is engem figyelt, mint akit a világon semmi más
nem érdekel, csakis az én ténykedésem.
Következő próbálkozásom a lakatra irányult, mely zárva tartotta az
ágy szoba felé eső, oldalsó, lenyitható falát. Ujjaimat kidugva a
négyzetes réseken, addig piszkáltam az acélszerkezetet, míg felém
nem fordította lapos ülepét. Ahogy sejtettem, ott feketéllett rajta a
kulcslyuk, amibe azonban semmit sem dughattam, mivel ‒ gyors
ellenőrzés után ezt is be kellett látnom ‒ a hajamból minden csatot
eltávolítottak.

127
 ‒ Oh, milyen előrelátóak, igaz?! ‒ sziszegtem a lánynak haragosan.
Ő továbbra sem tett mást, mint a kötőt rágicsálta és engem bámult.
Végül a súlyos, szalmával tömött matrac következett mint utolsó
remény. Minden erőmet megfeszítve, hangos nyögések közepette
sikerült sorra felemelnem a sarkait, s aztán kínlódva, küszködve,
hogy a ruganyos fekvőhely vissza ne zuhanjon a helyére, benéztem
alájuk. Már az első sarok visszahajtásakor kiderült, hogy az ágy alja
sűrű szövésű acélsodronyból készült. Csak azért csináltam végig a
kínkeserves műveletet, mert halogatni akartam a kudarc beismerését.
A lány továbbra is engem nézett, apró fogaival idegesen harapdálva
a lenvászon madzagot.
Meztelen talpammal nagyot rúgtam az ágy hálójába, majd a sarokba
húzódtam, s két lábamat az államig húzva, karjaimmal takartam el a
fejem. Talán húsz perc telhetett el így, mikor az ablakkal szembeni
ajtón túlról távoli hangok ütötték meg a fülem.
Valaki kiáltott… széket húztak arrébb, melynek lába hidegrázósan
csikorgott a kövezeten… ajtó csapódott; visszhangja kongva szállt
végig az épületen… túl bő papucsba bújtatott láb slattyogott lassan
közeledve, majd távolodva… újabb kiáltás vagy inkább artikulátlan
üvöltés harsant, melyről képtelen voltam eldönteni, hogy vajon öröm
vagy fájdalom az, amit kifejez…
A távoli hangok végre kimozdítottak dermedtségemből. A szobát
kezdtem vizsgálni, hogy legalább arról a helyről tudjak többet, ahová
bezártak.
A fehérre festett ajtóból hiányzott a kilincs. A kőpadlón lévő
rozsdafoltokból jól látszott, hogy a szobában nemrég még hat ágy
sorakozott, ám négyet kivittek, s csak az enyém, meg azé a különös,
néma lányé maradt idebenn. Az ablak alatt kicsiny, fehér asztalka állt,
alsó szintjén tiszta lenvászon hálóingekkel, a felsőn élére hajtogatott
lepedőkkel. Az egyik sarokban fedeles pléhvödör gubbasztott.
Mellette, a padlón tenyérnyi darabokra tépkedett újságlapok
hevertek, rendben egymásra pakolva. A falakat sárgára festették.
Más semmi.
Hiába igyekeztem meggyőzni magam, hogy mindent pontosan így

128
terveztünk, tehát e kies cella ‒, ami bizonyára a Budai Magyar
Királyi Országos Tébolyda egyik szobája ‒ épp az, ahol most lennem
kell. A félelem mégis egyre jobban gyötört, miután felidéztem
magamban az előző estét, s újra magam előtt láttam a Bolyó doktor
kocsija mellett álló Ambrózy Richárd arcát.
Milyen ridegen, közönyösen, felsőbbrendűen nézett utánam az ifjú
báró! Sem a vonásai, sem a tekintete nem árult el szánalmat vagy
aggodalmat, pedig a kocsi ülésén heverve, a doktor injekciójától
elkábulva igencsak kiszolgáltatott és magányos voltam.
Sötét gondolataimnak zár-, majd kilincszörgés vetett véget. Az ajtó
kitárult, s én néhány pillanatig egy széles folyosót láthattam, melynek
szemközti falánál fehér padok sorakoztak, fölöttük pedig hatalmas,
ám drótráccsal fedett ablakok fürödtek a reggeli napfényben.
‒ Felébredt ‒ nézett rám a három belépő közül az első. Társnői
közönyösen fogadták a hírt.
‒ Előbb azt tegyük tisztába ‒ mutatott az apró termetű, halványkék
vászonruhát, fehér kötényt és fityulát viselő, ráncos arcú asszony a
másik ágyban ücsörgő leányra. ‒ Tőle legalább már tudjuk, mit
várhatunk.
Döbbenten néztem, amint a két megtermett ‒ inkább lágy vonásokkal
bíró férfinak, semmint nőnek tűnő ‒ ápoló kinyitja és leereszti a néma
lány ágyának elejét. Ő kissé idegesen pillogott rájuk, s mikor két
oldalról a hóna alá nyúlva húzni kezdték, kapkodva, lábával saját
hálóköntösébe gabalyodva, próbált készséges lenni.
‒ Fürdés? ‒ kérdezte a madárcsontú nővér, aki továbbra is az
ajtóban állt, ujjai között a zárból kiszerelt, s így hordozhatóvá tett
kilincset forgatva.
A drabális asszonyok egyike a lányhoz hajolt és szimatolt néhányat.
‒ Még nem szükséges ‒ jelentette végül. ‒ Hacsak az új
naccságának nincs túl kényes orra.
Mindhárman nevetve pillantottak rám. Én a hideg kövön meztelen
talppal, fázósan toporgó lányt figyeltem, aki újra csak engem bámult.
‒ Miért néz folyton? ‒ szaladt ki számon a kérdés.
‒ Hallja mán, főnővér, hát megszólalt a pacsirtamadár! ‒ röhögött

129
fel a drabálisok egyike, akinek szőrös bibircsók ékítette előreugró,
húsos állát.
‒ Tán nem tetszik, hogy néz? ‒ kérdezte kihívóan a madárcsontú, fél
lépést téve az ágyam felé.
‒ Csak úgy kérdeztem ‒ fújtam sietve visszavonulót.
‒ Kérdezni, aztat szabad ‒ biccentett a főnővér, aki bizonyára
elégedett lehetett a válaszommal.
‒ Akkor elárulná nekem, hogy hívják a lányt?
‒ Őt sehogyan se ‒ mondta a drabálisok egyike. ‒ Mer’ hogy
nincsen neki neve. Sohase nem is vót, hisz…
A főnővér szeme haragosan villant, mire a csacsener40 elhallgatott.
A madárcsontú újra rám emelte a tekintetét, s figyelmeztetőn csak
ennyit mondott:
‒ Tőlem kérdezni, annak a lánynak meg bárkire nézni szabad! Értve
vagyok?
A következő percben tanúja lehettem, amint a két drabális
gyakorlott mozdulattal lerántja a lány vékonyka testéről a hálóinget,
majd a tiszták közül újat ad rá. Ezután egyikük kilépett a folyosóra, és
az ott álló kiskocsiról zabkását és pléhbögrében forró, híg teát hozott.
A lány, aki úgy mozgott, mint aki ezer éve mindennap ezt ismétli,
átvette a reggelit, majd nyomban az ablak melletti sarkok egyikébe
húzódott, s ott leguggolva, enni kezdett.
‒ Most te jössz! ‒ fordult felém a főnővér.
Mialatt a drabálisok egyike, kinek arcbőrét gyermekkori himlő
rücskös nyoma rútította el, a lakattal piszmogott, én egyfolytában a
nyitott ajtót néztem, azt fontolgatva, vajon merre fussak, miután ‒
félrelökve utamból a madárcsontút ‒ kitörtem a szobából. A főnővér
azonban tapasztalt ápoló lehetett, mert hirtelen így szólt:
‒ Várjon csak azzal a lakattal! ‒ majd az ajtóhoz lépve bezárta azt.
‒ Jól van, Lenke, most már nyithassa!
Mivel a menekülés útja elzáratott, szelíden szálltam ki a rácsos
ágyból. Mikor a drabálisok felém nyúltak, önként vetkőztem
meztelenre.

130
 ‒ Micsoda úri kelme! ‒ tapogatta vaskos ujjaival a hálóingemet a
bibircsókos képű. ‒ Ha egyszer ilyenbe bújva látna meg az uram…
‒ Akkor is csak az vóna, mint mikor a darócot húzza fel estve a
hasadon ‒ röhögött a társnője, kezembe adva a kisasztalról elvett
kórházi hálóinget. ‒ Oszt még jobban se esne, higgyed el nekem!
A himlőhelyes engem is megszimatolt, és sajnos szükségtelennek
ítélte a fürdetésemet, pedig arra biztos másvalahol került volna sor.
Végül megkaptam a zabkásámat, hozzá a teát, a főnővér pedig az
ablak melletti üres sarokba vezényelt.
‒ Maga még új itt, azért mondom ‒ szólt, miután a néma lányt
utánozva leguggoltam. ‒ Ez itten a Lipót zárt osztálya, amit én úgy
vezetek, ahogy az nekem a legfájintosabb. És nekem úgy a
legfájintosabb, ha csend, rend és nyugalom van. Érti-e?
A zabkása fölé hajolva bólintottam.
‒ Eztet már szeretem! ‒ lehelte szinte lágyan, miközben a háta
mögött a két drabális tiszta vásznat húzott a matracomra és
begyűjtötte a szennyest. ‒ Ha pisszenést se hallok, akkor felőlem akár
egész nap kívül lehetnek mindketten az ágyon. De ha rikácsolni,
verekedni, őrjöngeni kezd akár csak az egyikük is, hát abban a
minutumban mennek vissza mindketten a hálósba! Értettem?
Miután kivárta a bólintásomat, sarkon fordult, s nyomában a
drabálisokkal, távozott. Vártam néhány percig, majd lassan a padlóra
tettem a tálat és a bögrét. A szemem sarkából meglepve vettem észre,
hogy a néma lány ugyanígy cselekszik. A különbség csupán annyi
volt, hogy az ő ujjai ragadtak a kásától, mivel ‒ evőeszköz híján ‒
eddig kézzel kanalazta azt.
‒ Szabadok vagyunk ‒ súgtam rabtársamnak biztató mosollyal, ő
azonban csak nézett rám. ‒ Na jó, úgy értem; valamivel szabadabbak,
mint eddig. Ez is valami, nem?!
A lány tekintetében feszült figyelem vibrált. Hirtelen az a
kellemetlen érzésem támadt, hogy az ajkam mozgását lesi, mintha
olvasni akarna róla.
‒ Talán a füleddel van baj? ‒ kérdeztem tőle.
„Talán a füleddel van baj?” ‒ formálta szájával a hang nélküli

131
szavakat.
‒ Ha igen, kérlek, bólints, és én majd megpróbálok hangosabban
beszélni.
„Ha igen, kérlek, bólints, és én majd megpróbálok hangosabban
beszélni” ‒ tátogta némán, hajszálra pontosan a lány.
‒ Ez kezd kicsit…
„Ez kezd kicsit…”
‒ Kérlek, fejezd be!
„Kérlek, fejezd be!”
‒ Ne csináld, mert ez ijesztő…
„Ne csináld, mert ez ijesztő…”
Talpra ugrottam, s hogy ne kelljen a szavaimat utánzó néma szájat
látnom, átmentem a szoba túlsó sarkába. A falnak fordulva álltam, ám
nem sokáig tudtam elviselni a csendet.
‒ Én nem értem, mi van veled, de könyörgök, ha szemernyi érzés
van benned, felhagysz az utánzásommal.
‒ …van benned, felhagysz az utánzásommal ‒ hallottam meg ekkor
a hátam mögül a saját hangomat.
Mikor rémülten megpördültem, a néma lányt láttam állni a túlsó
sarokban, épp olyan iszonyattól elkerekedő szemmel, homlokához
kapott kézzel és remegő ajakkal, mint ahogy én álltam a saját
sarkomban.
E perctől kezdve aztán hús-vér tükörképem szakadatlan azt mondta,
tette, sőt érezte, amit én, csak épp mindig néhány pillanattal
lemaradva tőlem…

***

Buda, 1900. március 15.

Miután elköltöttük vizes felesborsóból és rághatatlan kétszersültből

álló ebédünket, Bolyó doktor jött vizitelni. Vele tartott Salgó41
főorvos, a helyettese, valamint a madárcsontú főnővér és a két

132
ápolónő is.
‒ Hangay Emília kisasszony ‒ mondta tárgyilagos hangon az
igazgató, ám közben kerülte a tekintetemet. ‒ Folyó hó tizenkettedikén
jómagam és Eckhárdt ápoló hoztuk be az Ambrózy-villából. Igazán
különös eset.
‒ Ahogy mondani méltóztatod ‒ lépett hozzám Salgó főorvos, aki
fekete körszakállat és dús bajuszt viselt, melyekkel talán csak
erőteljes kopaszodását próbálta ellensúlyozni.
‒ Olvastam a kisasszony aktáját. Marosvásárhelyi polgárlány, aki
csupán néhány napja érkezett a fővárosba, ám egy szerencsés
konflisbaleset után bipoláris skizofrénia tüneteit kezdte mutatni.
Az ágyam mellett állva, lenge hálóingemben és meztelen talppal
olyan kiszolgáltatottnak és megalázottnak éreztem magam, mint még
életemben soha. A két javakorabeli férfi egymással beszélgetve,
cikornyás latin kifejezéseket köpködve bámulta tépett hajamat,
cserepes számat és kialvatlanságtól karikás szememet.
‒ Mit gondolsz az esetről, tisztelt kolléga? ‒ fordult Salgó főorvos
a főnökéhez.
‒ Kétlem, hogy a baleset fizikális behatása okozta a dührohamokat
‒ válaszolta Bolyó. ‒ Magam is tanúja voltam, mikor a kisasszony
tört-zúzott, romossá téve a villa rendelkezésére bocsátott szobáját,
majd mindenáron ki akarta vetni magát az ablakon. Úgy vélem,
kibontakozófélben lévő paranoid neuraszténiás depresszióval van
dolgunk, ami hosszú ápolást igénylő, ám végső soron aligha
gyógyítható eset.
‒ Tehát szerinted a kocsi okozta trauma csupán beindította a
lappangó és előbb-utóbb mindenképp felszínre törő kórt?
‒ Feltétlenül, kérlek, feltétlenül! ‒ helyeselt a tébolyda igazgatója.
‒ Természetesen a beteg a tiéd, hisz a te osztályodon fekszik, így te
döntesz a kezelését illetően is. Én a helyedben mindenképp
váltóvizes kúrával kezdeném. A jeges, majd forró és ismét jeges
fürdő talán jó irányba tereli a megbillent agyi funkciókat.
‒ Magam is erre hajlok ‒ indult Bolyó után a főorvos, mivel az

133
máris távozni készült. ‒ A vízkúra mellé pedig laudánumot42
adagolnék, hogy elkerüljem a további dührohamokat.
‒ Ha elfogadsz tőlem egy kósza ötletet ‒ torpant meg az igazgató, s
arcán olyan mosoly jelent meg, mintha kiskölyök volna, akinek épp
valami új csíny jutott az eszébe. ‒ Tudom, hogy a vízkúra mellé
valóban szokás laudánumot adagolni, hisz a betegnek úgy könnyebb
elviselni a procedúrát, de…
‒ Igen?!
‒ Mit szólnál hozzá, ha elvégeznék egy kísérletet? Ne adj neki
laudánumot a vízkúra alatt, hátha az agy kémiája, mely védelem
nélkül lesz kénytelen szembenézni a hideg és meleg gyors
váltakozásának traumájával, még gyorsabban állítja helyre a zavart,
csak hogy megszabaduljon a kíntól!
‒ Ez… ‒ sandított rám Salgó főorvos enyhe zavarral. ‒ Már ne
haragudj, igazgató úr, de ez kissé középkori… hm, kísérletnek tűnik.
A szenvedés, mint gyógyerő…
‒ Próbáld csak ki, legalább néhány napig ‒ tette súlyos kezét
beosztottja vállára Bolyó, s így már nem tanácsot, inkább utasítást
adott. ‒ A felelősség természetesen az enyém.
Salgó főorvos kissé meghajolt, elfogadva felettese érveit.
‒ Legyen hát ‒ mondta, szánakozó pillantást vetve rám, majd a
főnővérhez szólt: ‒ írja fel tehát: Hangay kisasszony holnaptól
váltóvizes kúrán vesz részt naponta négyszer, és mellé nem kap
laudánumot!
‒ Kíváncsian várom az eredményeket ‒ szólt Bolyó, s bár mindenki
úgy hitte, hogy végre kilép a szobából, a küszöbről mégis
visszafordult, s a néma lány felé bökött kampós orrával. ‒ Na és ő?
Rákapott már?
A főnővér ekkor hozzám lépett, s megragadva a karomat, rám
parancsolt:
‒ Mondjon valamit, rajta!
Eszemben sem volt engedelmeskedni. Alig álltam a lábamon, mivel
a lány, akiről kiderült, hogy egyáltalán nem néma vagy süket, két

134
napja egyfolytában utánzott, s ez úgy megrémített, hogy éjjel
szemhunyásnyit sem mertem aludni. Könyörögve néztem Bolyó
doktorra, ám ő ‒ érdeklődő tekintetét hol rám, hol meg a lányra
reptetve ‒ várt.
‒ Mi lesz már, kisasszony, legalább egyetlen szót mondjon! ‒
szisszent rám a főnővér, majd elunva a dolgot, hihetetlenül erős
markával lassan csavarni kezdte a karomat.
Összeszorítottam a számat, s bár a szemembe könnycseppek
gyűltek, rezzenetlen álltam tovább, míg bírtam. A főnővér okozta
fájdalom végül kibírhatatlanná vált. Nagyot sikoltva löktem el
magamtól a kegyetlen némbert, kirántva kezéből a karomat, s
lerogytam az ágy mellé.
Tudatom egy kicsinyke része, mely mindeközben mégis a
környezetemre figyelt, felfogta, hogy az a másik lány is sikít, majd a
maga láthatatlan főnővérét ellökve, épp olyan pózba rogy le, mint én.
‒ Nagyszerű, fenomenális! ‒ kiáltott Bolyó doktor. ‒ Továbbra is
szigorúan kettesben tartsák őket, sőt…! Mikor a Hangay lányt
kezelésre viszik, a mi kis kaméleonkánk is tartson vele, nehogy
kiessék az utánzásából! Esküszöm, erről a Medizinische
Jahrbücherben43 fogok publikálni!
S ezzel végre mind kitakarodtak a cellából.

135
 11
Tébolyda és sikátor
Marosvásárhely-Buda, 1900. március 15.

Miután az én koros ‒ bár a maga ötvenkét évével még nem túl idős ‒
könyvkereskedő és nyomdatulajdonos papuskám, Hangay Árpád
kilépett a reformátustemető kapuján, mindjárt meg is torpant, nem
tudván eldönteni, merre induljon haza. A város eme kései órán a
maga éji csendességébe süppedt, ám ő azért mégis tartott tőle, hogy
végül összefut néhány túlhevült diákkal, vagy a sorra fogyasztott
áldomásoktól pityókás, bús polgárral, akik esetleg vegzálni fogják.
Jobbjával kőrisfa sétapálcájára támaszkodva, bal kezével pedig
nyugtalanul húzkodva szalonkabátja zsebét ‒ mert ez bizony rossz
szokása volt neki ‒, végül visszafordította szakállas ábrázatát a
díszes kapu felé, mintha a temető örökre elcsendesedett lakóitól
kérne tanácsot. A sírokban heverők persze semmit sem szóltak, így
papuska mélyet szippantott a friss levegőből, s végre elszánta magát.
‒ A legrövidebb út lesz a nekem való ‒ motyogta maga elé. ‒
Mihamarabb érek haza, annál elébb zárhatom ajtómon kívülre ezt a
megszomorodott világot.
Nekivágott hát, megcélozva a rövidke Fürdő utcát, hogy annak
végén majd balra kanyarodjék. Meg kellett állapítania, hogy bizony
már megint addig merengett élete virágjában elhunyt, imádott hitvese,
Széky Hanna sírja mellett, míg csaknem egészen rásötétedett. Az utcai
lámpákat is meggyújtották már. A gázlángok halkan sziszegve,
sisteregve párologtatták el a burájuk alá gyűlt nedvességet, fényükkel
bizonytalan árnyakat teremtve oda, ahol nemrég még a növekvő
sötétség volt az úr.
Papuska, miként tervezte, a Fürdő utca végén balra kanyarodott,
rátérve a hosszú Kazinczi utcára. A szürke kőlapokból rakott járdán

136
ballagva olykor jobbjából a baljába kellett áttennie a sétapálcát,
mivel mások is jártak erre, s akadt köztük szép számmal olyan, akinek
kalapemeléssel volt illő köszönni. Az én elárvult papuskámat
mindenki ismerte, s ha másért nem, hát szomorú sorsáért sokan
szánták, jól tudva, hogy felesége váratlan halála után néhány évvel a
nagyobbik lányát is elveszítette, s most a kisebbik szintén messze
utazott, azóta sem adva hírt magáról.
‒ Holnap ‒ súgta dacosan a gázlámpák részvétlen sorának Hangay
úr. ‒ Holnap majd egyenest a postára megyek, és magyarázatot
követelek. Úgy lesz, lelkemre mondom, úgy, hisz az nem lehet, hogy
az én Milim egyetlen sort se…
A hangja elakadt, mivel hirtelen rádöbbent, hogy szavai már-már túl
hevesen, mások fülének hallhatóan keltek útra. Szerencsére a
közelben senki nem járt. Csupán a háta mögött pillantott meg egy
alacsony urat, aki jócskán lemaradva épp arra tartott, amerre ő.
Papuska főhajtással üdvözölte az illetőt, bár nem tudta, hogy ki az. A
férfi megtorpant, tétovázott, majd hasonlóképp viszonozva a
köszöntést, sietve belépett a legközelebbi kapualjba.
‒ Ő már otthon is van ‒ állapította meg az én drága papuskám,
mintha ennek bármiféle jelentősége volna, s lába előtt a kőlapok
repedéseit számlálva indult tovább.
Ott, ahol több utca is egybefutott, szemközt pedig a Református
Líceum tekintélyt parancsoló épülete állt, az én elárvult papám
hirtelen jobbra fordult. A kollégium kőkerítése és az egyemeletes
házak között keskeny kis sikátor nyílt, amit az idegen, aki először jár
a városban, tán észre sem vesz. Papuska azonban jól tudta, merre
tátong a sötét bejárat, s mivel cseppet sem zavarta a csupán kétölnyi
széles nyiladék gúnyneve ‒ a vásárhelyiek ugyanis Büdös-köznek
hívták, mivel a vendéglőkből, kocsmákból hazafelé tántorgók, meg a
hétvégi vásározók is rendre ide tértek be, hogy feszítő szükségüktől
megszabaduljanak ‒, hát gondolkodás nélkül indult, hogy átvágjon
rajta. Különös mód azonban a hirtelen köré záródó falak most
valahogy nyugtalansággal töltötték el. Néhány lépés után megállt,
majd a háta mögé nézett. Csodálkozva látta, hogy az iménti úr, aki a

137
Kazinczi utcán egyszer már „hazaérkezett”, most a líceum melletti
terecskén vág át éppen, továbbra is őt követve.
Papuska bosszúsan mordult.
‒ Némelyek jó dolgukban azt sem tudják, hová is akarnak menni ‒
csóválta a fejét, s aztán sietősebbre fogva lépteit, a Büdös-köz túlsó
vége felé indult. Cipője sarka visszhangos koppanásait ide-oda
pofozta a két fal, ám ő azt is hallani vélte, hogy hátrébb hasonló, ám
sokkal óvatosabb léptek zaja keveredik hozzájuk.
Mikor a Büdös-köz felénél járt, ahová a szemben lévő Főtér
lámpásainak fényéből már-már annyi sem jutott, hogy az itt gyalogló
kinyújtott kezének körvonalait megsejthesse, az én öreg papuskám
majdnem felbotlott valami nagy, puha holmiban. Botjával
hadonászva, mint egy vak koldus tapogatott körbe, s tovább haladva
még két hasonló, tömött málhazsákra emlékeztető holmit sikerült
elkerülnie. Miután szerencsésen túljutott az akadályokon,
nyugtalansága tovább nőtt, ezért mire a Büdös-köz végére ért, szinte
már futott.
S jól is tette ezt, mert alighogy előbukkant a Donáth- és Gáspár-
házak közül, hirtelen rettentő ordítozás szökkent utána az épp csak
elhagyott sikátorból.
‒ Azanyádnesirassék, te kacsiba!44
‒ Addig sirittsük,45 míg abajog!46
‒ Nédd mán, még védi magát a gyalázatos!
‒ Nesze, te bangó47, ettül leszel poronyó!48
A tompa puffanások, jajkiáltások egyre gyérültek. Végül a székely
(mert hogy azok voltak, ehhez nem férhetett semmi kétség) legények
közül az egyik nagyot sercintett, majd a már földön fekvő áldozatra
üvöltött.
‒ Aztán tudjad ám, miért kaptad a rozsolást49! Máskor ne merjél
bébecstelenkedni sehova azér’, hogy elorozd a más szerelmesét,
különben visszagyüvünk, de akkor a Babba Máriára50 mondom:
belédtőkesztem51 a kacort52, te rongy!
S miután így befejezték a szerencsétlen fickó okítását, a három

138
székely legény futásnak eredt, a líceum irányában hagyva el a sötét
Büdös-közt.
Az én szegény papuskám dermedten állt a sikátor Főtér felőli
végén. Látni ugyan semmit sem láthatott az összevertből, de tisztán
hallotta annak keserves nyögdécselését, jajongását. Jó lelkének
emberséges fele arra biztatta őt, hogy menjen vissza az idegenhez, és
ha tudja, legalább a lámpafényig támogassa ki szegényt. Ám a másik
„lélekfél”, mely halálra rémült, hallani sem akart efféle szamaritánusi
cselekedetekről.
‒ Hisz mellettük jöttem el! ‒ tántorodott meg hirtelen a döbbenettől.
‒ Az a három zsák…! Mind ott gubbasztottak a sötétben!
‒ Nem magára vártak ‒ szólt ekkor a Gáspár-ház kapualjából
kilépve valaki.
Papuska ijedtében halk nyögést hallatott, s hátrálni kezdett, ám a
fiatal férfi, kinek úri kinézete, nyílt tekintete, becsületes arca némi
bizakodásra adott okot, utánalépett, és jobbjával finoman, mégis
határozottan megragadta őt.
‒ Kérem, Hangay úr, jöjjön velem!
‒ De… ‒ papuska kérdő pillantást vetett a sikátorra, ahonnan még
mindig kihallatszott a pórul járt fickó nyögdécselése.
‒ Vele ne törődjék ‒ biztatta csendesen a fiatalember. ‒ Önnek most
sokkal sürgetőbb dolga van.
‒ U… ugyan mi volna az?
‒ Meghallgatni a híreket, miket a lányáról, Miliről hoztam.

***

Van, hogy az ember lelkének bádogserlegébe több rettegés már nem

fér bele, s akkor hirtelen túlcsordul a fájdalom. Amikor ez
bekövetkezik, vagy őrület szállja meg az illetőt, vagy ‒ efféle történt
velem! ‒ hirtelen akkora nyugalom keríti hatalmába, amit addig
elképzelni sem tudott. Számomra ez a pillanat akkor jött el, mikor
Bolyó professzor távoztában kimondta a szót: „kaméleonka”.
A madárcsontú főnővér ismét ránk zárta a cella ajtaját, én pedig

139
lassan a kócos lány felé fordultam, úgy nézve rá, mintha először
látnám.
‒ Kaméleon ‒ mondtam.
‒ Kaméleon ‒ mondta ő.
E perctől kezdve különös barátság alakult ki köztünk. Mire eljött a
vacsoraidő, én megosztottam vele ezernyi apró emlékemet, ő pedig
szépen elvisszhangozta azokat. Később le-fel jártam a hosszú
szobában, s mindenféle mozgást kipróbáltam, ami csak eszembe
jutott. Meneteltem, és a tükörképem velem menetelt, szökelltem, és ő
alig lemaradva szökellt velem. Próbáltam rávenni, hogy táncoljunk
együtt, de hamar meg kellett értenem: ez aligha sikerülhet, ha a
partnerem mindig ugyanazt teszi, amit én, hisz így állandóan bokán
rúgjuk egymást.
‒ Te kis bolondom, próbálj már jobban figyelni ‒ magyaráztam
neki, ám aztán rögvest észbe kaptam. ‒ Akarom mondani: próbálj
kevésbé figyelni rám!
‒ …kevésbé figyelni rám ‒ ismételte ő, ugyanolyan komolykodó
arcot vágva, mint én.
‒ Értsd már meg végre, hogy így sohasem játszhatunk egymással
piros pacsit ‒ bosszankodtam. ‒ Ha én lefelé fordítom a tenyeremet,
neked felfelé kéne!
A kócos lány összevont szemöldökkel nézett rám, s mikor
hátravetve a fejemet nevetni kezdtem, pontosan ugyanolyan ritmusban
nevetett ő is. Sőt, mire kezdett besötétedni, észrevettem, hogy már
nem csupán a szavaimat, mozdulataimat utánozza, de bizony mintha
kezdene hasonlítani rám! A jelenség egyre kísértetiesebbé vált, ám
mivel a „tükörképem” kicsit sem tűnt veszélyesnek, újra
megnyugodtam.
Csupán egyetlen dolog volt, amit Kaméleonka megtartott magából.
Bármilyen tökéletesen is utánzott engem, közben buborékokat
pukkantott az ajkai közül, sűrű nyálfolyammal kísérve azokat, s
lucskosra áztatva hálóinge elejét.
Mikor a cellánkra sötétség borult (hisz a tébolydában lámpást a
betegek nem kaphattak), mindketten beültünk az ágyunkba, és úgy

140
vártuk a vacsorát.
‒ Szerinted fájni fog? ‒ kérdeztem.
‒ …fájni fog? ‒ kérdezte ő.
‒ A váltóvizes fürdőre gondolok.
‒ …fürdőre gondolok.
‒ Neked is ott kell majd lenned, hogy utánozhass.
‒ ‒ hogy utánozhass.
‒ Majd megpróbálok minél kevesebbet sikoltozni, nehogy berekedj
‒ mosolyogtam át a félhomályba merült másik ágyra, ahonnan
rebbenésnyi késéssel jött a visszhang.
‒ …nehogy berekedj.
A vacsorát este hétkor kaptuk. Két idegen ápoló osztotta a
pléhtálakba csapott kását, és mellé a teát, mely épp csak langyos volt.
‒ Mondjon mán valamit! ‒ rúgott bele ágyam lábába az egyik kék
ruhás, fehér főkötős asszony, szemében mohó kíváncsisággal.
‒ Mit kéne mondanom, naccsád? ‒ kérdeztem csodálkozva.
‒ …mondanom, naccsád? ‒ hallatszott a másik ágy felől.
‒ Jaj, hát én eztet nem bírom el! ‒ sikoltott hisztérikus röhögéssel az
ápoló, majd újra csak belerúgott az ágy lábába. ‒ Na, mondjon még
valami mást is, gyerünk!
‒ Haggyad mán ükét békibe! ‒ szólt rá ekkor a társa. ‒ Ezer a
dolog, kevés a kéz!
Az ágyat rugdosó ápoló fancsali képet vágva fordított hátat nekünk.
Látszott rajta: tiszta szívből sajnálja, hogy ma már nem csikarhat ki
belőlünk több vurstliba illő produkciót.
A vacsoránkat annyi fényben kellett elfogyasztanunk, amennyi az
ajtó alatti résen beszűrődött. Habár kicsit sem voltam éhes, mégis
muszáj volt ennem, hisz tisztán hallottam, mennyire korog
Kaméleonka hasa, aki viszont csak úgy volt hajlandó enni, ha azzal
engem utánozhatott. A sűrű, fokhagymás krumplikását az ujjaimmal
lapátoltam a számba, s közben abban reménykedtem, hogy reggelig
már békén hagynak minket.
Miután kinyaltuk a tányért és megittuk a túlcukrozott, émelyítő teát,
felkeltem az ágyból, és óvatosan a sarokban álló küblihez

141
csoszogtam, hogy elalvás előtt még könnyítsek magamon. Úrilányhoz
illő szemérmességem az utóbbi napokban halkan sírdogálva tudatom
legmélyére húzódott vissza, így a legnagyobb természetességgel
emeltem le a pléhvödör tetejét, s a belőle felszálló bűzzel mit sem
törődve, épp arra készültem, hogy fölé guggoljak, mikor a szemem
sarkából megláttam Kaméleonkát. A lány ugyanazt tette, mint én, csak
épp a szemközti sarokban és kübli nélkül.
‒ Ebből baj lesz ‒ mondtam felegyenesedve.
‒ …baj lesz ‒ mondta ő, szintén felegyenesedve.
Habár Kaméleonka már jó ideje mindenben pontosan utánzott
engem, azért szükségre eddig mégis külön kuporodtunk le. Most
azonban látszott, hogy elszánta magát: ha én pisilek, ő is pisilni fog,
ha más lehetőség nincs, hát a sarokba.
Lázasan törtem a fejem, mit tehetnék, hisz ha megengedem neki,
hogy most is azt tegye, amit én, akkor a bűztől ma éjjel még annyit
sem alhatunk, mint korábban. Ráadásul a „balesetet” felfedezve a
madárcsontú főnővér tán még a hitéből is kitér, és alaposan
megbünteti Kaméleonkát, vagy épp mindkettőnket.
Végül kipattant az isteni szikra! Az ablak alatt álló kisasztalhoz
mentem, s elvéve onnan az egyik vaskos lepedőt, négyzetalakra
hajtogattam, majd Kaméleonka sarkába tettem azt. Mindeközben ő is
fogott egy lepedőt, és megfigyelve mozdulataimat, a kübli mellé rakta
azt, épp úgy, miként én a sajátomat.
‒ Ezzel meg is volnánk ‒ bólintottam elégedetten.
‒ …is volnánk ‒ bólintott ő.
Ezután visszaballagtam a küblihez, útközben találkozva a
szembejövő Kaméleonkával, s végül leguggolva mindketten
elvégeztük, amit a természet megkövetelt. Most már csak annyi volt
hátra, hogy az átázott lepedőt felvegyem, s miközben a lány ugyanezt
a szárazon maradt lenvászonnal teszi, átvigyem a túlsó sarokba, hogy
azután begyömöszöljem a küblibe. Ha szerencsénk van, reggel az
ápoló úgy borítja majd a közös latrinába a vödör tartalmát, hogy nem
nézi, mi toccsan ki belőle.
‒ Remek páros vagyunk ‒ közöltem Kaméleonkával.

142
 ‒ …páros vagyunk ‒ közölte ő velem.
Mivel a két előző éjjelen a rettegés szinte reggelig ébren tartott, így
már alig vártam, hogy végre az ágyamba kerülhessek. Örültem, mert a
főnővér délután közölte, hogy jutalmul, amiért egyetlen dührohamot
sem produkáltam, mellőzi a rácsok belakatolását. Így tehát
lefeküdtem végre, s már épp magamra akartam húzni a szúrós
pokrócot, mikor a cellánk ajtajába kívülről kilincset döftek. A
folyosóról fürge alak surrant be, s mielőtt bármit tehettem volna, már
az ágyamnál állt, hogy fejemre rántsa a takarót.
‒ Nem mozdul, érti?! ‒ ismertem fel a madárcsontú főnővér
reszelős hangját. ‒ Akármit hall, akármi történik, pisszenést se ejt!
Valami azt súgta, hogy ennek a parancsnak akkor is híven
engedelmeskednem kell, ha a pokróc alatt közben elfogy a levegőm.
A főnővér kisurrant a folyosóra, behúzva maga mögött az ajtót, de
csak azért, hogy fél perccel később újra kinyissa azt. Közelgő
lépteket hallottam, melyek fémes visszhangot vertek a tébolyda kies
falai között. Férfiak beszélgettek egymással, ám szavaik, míg közel
nem értek a cellához, csupán értelmetlen mormogásnak tűntek.
‒ …ez felettébb különös ‒ ütötte meg fülemet Bolyó doktor nyugodt
hangja.
‒ Megértem önt, professzor úr, ha e kései és váratlan látogatást
némi ellenérzéssel fogadja ‒ mondta egy másik férfi, kinek a sok
szivartól rekedt, a túlzott alázatosságtól viszont „nyálkás” volt
minden szava. ‒ Ám a méltóságos vizsgálóbíró úr igen makacs
ember, s nekem, mint mezei detektívnek, ő parancsol. Alig egy
órácskával ezelőtt történt, hogy magához hívatott, s így reccsent rám:
„Na, ide figyeljen, maga Detrich! Nálam nincsenek elfogadható
kifogások. Sem konfliskerékkel megrepesztett koponya, sem
macskakövek ütésétől megháborodott elme! Nálam csak a tények
számítanak, és én rögvest tudni akarom, hogy az a lány valóban a
tébolydában van-e, s ha igen, mikor lesz kihallgatható!”
Miután Detrich nyomozó, kinek nevét Ambrózy bárótól már
hallottam, bevégezte egyszemélyes vizsgálóbíró-paródiáját, halk,
zörgő köhögés kelt, mely különös, sípoló hanggal ért véget.

143
 ‒ Elnézést, urak, de ez a szeszélyes márciusi idő… ‒ szabadkozott
valaki, akit eddig még nem hallottam beszélni.
‒ Meghűlt, nagyságos úr? ‒ szörnyülködött mindjárt a detektív. ‒
Ha gondolja, van nálam mentacukor…!
‒ Nem, köszönöm. Talán csak ennek a rettenetes háznak a
kipárolgása teszi ‒ az illető ismét köhintett, krákogott, majd sípolt
néhányat. ‒ Nos, akkor hát láthatnánk végre azt a lányt?
‒ Természetesen, de előbb tudni szeretném, önnek mi dolga van
vele? ‒ kérdezte Bolyó professzor oly ridegen, mintha a harákolót is
a páciensének tekintené.
‒ Nekem semmi, erről biztosíthatom ‒ jött a gyors felelet. ‒ Mint
már az irodájában is mondtam: engem Bissingen gróf kért meg, hogy
mint a titkára, érdeklődjem a leányka állapota felől. S mivel Detrich
felügyelőt egyébként is régről ismerem, megkértem, hadd kísérjem el
erre a rendőrségi vizitre.
‒ És a gróf? ‒ akadékoskodott tovább Bolyó. ‒ Őt miért érdekli a
leány? Talán ismerőse neki?
‒ Tudtommal nem ‒ válaszolt apró köhintések közepette a titkár. ‒
Őméltóságát pusztán az ifjú Ambrózy báró iránti aggodalom vezérli.
Attól tart ugyanis, hogy ennek a marosvásárhelyi fruskának a családja
esetleg kártérítést követel…
‒ Mondja meg a gróf úrnak, hogy ez bizony könnyen előfordulhat ‒
szólt közbe Bolyó professzor ingerülten. ‒ Hangay kisasszony nagyon
rossz állapotban került az intézetembe, s bizony alig hiszem, hogy
valaha is kikerülhet innen. Amennyiben pedig megállapítást nyer,
hogy a fennálló elmezavart a konflisbaleset okozta…
‒ Attól tartok, már maga a feltételezés is elegendő lesz a botrányhoz
‒ vágott közbe Detrich, mint aki rettentő mód élvezi az ilyesmit.
‒ Lássuk hát azt a bolondos leányt, s ha kell, a gróf majd csendben
kifizeti a családot ért kárt ‒ állta útját a további találgatásnak
ingerülten köhécselve a titkár.
‒ Hozza ki! ‒ utasította ekkor Bolyó a főnővért. Én a takaróm alatt
reszketve egyre csak azon törtem a fejem, vajon újra eljött-e az ideje
a hajtépésnek, a földön fetrengésnek és a sikítozásnak, s ha igen,

144
akkor mivel kezdjem.
Ám mielőtt döntésre juthattam volna, az ajtó irányából a saját
hangom szállt felém.
‒ Hangay Emília vagyok, szolgálatára az uraknak.
‒ No, hát hisz egész rendben van a kicsike! ‒ hökkent meg Detrich
felügyelő. ‒ Minek tartják egyáltalán bezár… Oh, azt a leborult
ántikrisztusát neki, már értem!
Nem bírtam tovább, muszáj volt kikukucskálnom a takaró alól. A
gázlámpák vibráló fényétől megvilágítva a három férfi és a főnővér
között ott toporgott mezítláb, kócosan az én szegény tükörképem, aki
‒ bár minden mozdulatomat, rezzenésemet eltanulta ‒ most is
buborékokat fújt a szájából, s hozzájuk sűrű nyálfolyamot csorgatott
az állára, onnan pedig le, a hálóingére…

***

A Gáspár- és Donáth-ház között húzódó sikátor sötét bejáratától alig

három perc kényelmes sétára emelkedett a Transilvania szálloda
kétemeletes épülete. Szegény papuska ‒, aki még évekkel később is
hallani vélte a székely legények által összevert idegen nyöszörgését,
ahányszor csak errefelé vitte az útja ‒ most szorongva ballagott a
magas fiatalember mellett. Ahogy elhaladtak Péterffy doktor, majd a
Csizmakészítő Ipartársulat székháza, s az annak földszintjén működő
Központi Étterem előtt, próbálta jobban megfigyelni, kit is követ
ilyen engedelmesen. Ám nem mert túlságosan tolakodó lenni, ezért
csak annyit állapíthatott meg, hogy a férfi rendkívül jól szabott,
sötétszürke öltönykabátot és puhakalapot visel, a jobbjában pedig
kígyófából készült sétapálcát tart.
A Transilvania földszintjének hatalmas kirakatablakaiból
sárgásfehér fényár dőlt a Főtér kövezetére, kellemes társaságot,
finom ételeket-italokat, víg cigányzenét ígérve az arra járóknak.
Apuskától mindig idegen volt az efféle zajos szórakozás. A szálló
kávéházába legfeljebb csak a nappali, csendesebb órákban ült be
olykor, hogy elolvassa a legfrissebb lapokat. Nem csoda hát, hogy

145
némi feltűnést keltett, amint egy, a városban még sosem látott
fiatalemberrel az oldalán lépett be az üvegezett ajtón, majd egyenest
a hátsó, rejtettebb asztalok felé vette az irányt.
‒ Nohát, kedves Hangay úr! ‒ ugrott fel a zöld posztóval bevont,
kerek kártyaasztal mellől Agyagási Károly53 tiszti főorvos, úgy állva
el tárt karokkal papuska útját, mintha csak azért ült volna le
preferánszt játszani, hogy ezt a hirtelenkedő mozdulatot egyszer
megtehesse. ‒ Hát kimozdultál végre abból a nyomdafesték-illatú
barlangból? Helyes, nagyon helyes! Parancsolsz nekem kibicelni?
Igazán megtisztelnél.
Papuska azonban, aki csak arra vágyott, hogy rogyadozó térdein
végre valami csendesebb ülőhelyre botladozhasson, merev
mosollyal, kalapját emelve köszöntötte a társaságot, majd valami
zavaros, érthetetlen magyarázatot motyogva kikerülte a lelkesedéstől
‒ s bizonyára némi bortól ‒ túlhevült Agyagásit. A tiszti főorvos
szomorúan intett neki búcsút, majd visszaülve a helyére, odasúgta
kártyapartnereinek:
‒ A szegény öregnek immár egészen vége van. Úgy hallom a
kisebbik lánya… Az a Mili, tudjátok, no! Hát az is elment Pestbe, és
azóta se jelentkezik.
‒ Ha engem kérdeztek ‒ vélekedett Barabás Gergely,54 az
Iparszakiskola fiatal tanára ‒, bizonyára megtalálta a nővérét, aki már
négy esztendeje oda lett, s most együtt élnek olyan életet, amiről a jó
öregnek nem mernek beszámolni.
Szerencsére a gonosz pletykából papuska egy mukkanásnyit sem
hallott, mivel ekkor már a kávéház hátsó, csendesebb traktusába ért, s
ott a sarokban árválkodó, szomorú asztalkához ült. A Transilvania
hatalmas földszintjének ezen része kellőképpen el volt szigetelve a
többitől. Így a nyugodalmasabb beszélgetésre vágyókat alig zavarta a
biliárdasztalok csontgolyóinak csattogása vagy a nagy táncteremben
cigányzenére nótázók fel-felcsapó duhajkodása.
Miután a pincér felvette rendelésüket, papuska végre alaposabban
is megnézhette magának a titokzatos fiatalembert. S ahogy ezt

146
megtette, mindjárt rettentő zavarba jött, nem tudván, merre fordítsa
tekintetét a férfi öltönykabátjának bal ujjáról, mely üresen fityegett az
oldalán.
‒ A karom hiánya egy régi história szomorú emléke, Hangay úr ‒
szólt csendesen a fiatalember. ‒ Remélem, ebből a testi fogyatékból
nem következtet arra, hogy az általam elmondani kívánt dolgok
igazságtartalma is fogyatékos.
Papuska háborogva rázta a fejét.
‒ Én, kérem, felvilágosult ember vagyok, uram! ‒ mondta
visszafojtott indulattal. ‒ A középkorban még azt vallották, hogy a
testi hiba a lélek bűnét mutatja ki, s ma is akadnak ostobák, akik így
vélekednek, de én…
‒ Bocsásson meg, Hangay úr, hogy a szavába vágok, de sajnos
kevés az időnk ‒ hajolt közelebb hozzá a fiatalember. ‒ Attól tartok, a
sikátorban hagyott… Hm, úriember hamarosan összeszedi magát, és
keresni kezdi önt. Az pedig, hogy minket együtt lásson, nagyon nem
kívánatos! Épp ezért győztem meg azokat a legényeket arról, hogy az
a gazember elszerette a menyasszonyomat, amiért büntetést érdemel.
‒ Szóval maga…?!
‒ Igen, én szabadítottam meg önt néhány értékes percre attól, aki
már napok óta folyton a nyomában jár és figyeli minden lépését ‒
biccentett a férfi, majd ültében kihúzva magát, fejet hajtott. ‒ Engedje
meg, hogy bemutatkozzam. A nevem báró Sédeni Ambrózy Richárd.
Tegnap érkeztem Budapestről, hogy figyelmeztessem önt a családját
fenyegető veszedelemre.
Az én drága, jó papuskám, aki egész életét csendes és szelíd
könyvek közt töltötte, most holtra sápadt.
‒ Kérem, Hangay úr, ne izgassa fel magát ‒ beszélt tovább sietve az
ifjú báró. ‒ Még semmi sincs veszve. Ám ahhoz, hogy végül jól
üssön ki minden, és Emília kisasszony…
‒ Mit tud a lányomról? ‒ ragadta meg papuska Richárd asztalon
nyugvó karját. ‒ Beszéljen már, fiam, miért nem ír nekem az én édes
Milikém?!
Ambrózy báró óvatosan pillantott körül, s mikor már biztos volt

147
benne, hogy senki nem hallhatja őket, sorra elmondott mindent, amit
csak tudott.
‒ Tébolyda?! ‒ hördült papuska, értetlen borzadállyal csóválva a
fejét. ‒ De hát miért…? Hogyan…?
‒ Higgye el, Hangay úr, nem volt más választásunk ‒ nyugtatta a
báró. ‒ A holnapi újságok írni fognak e rettenetes esetről.
Szerencsére van annyi befolyásom a rendőrségen és a sajtónál, hogy
késleltetni tudtam a cikk megjelentét. Előbb akartam találkozni
magával, semhogy a lapokból olvassa a sógornője…
‒ Róza…
‒ Igen, az ő halálhírét. Özvegy Schützernét brutálisan
meggyilkolták, s hogy Emília nem került ugyanerre a sorsra, az csak
az engedetlenségének köszönhető. Ha akkor reggel otthon marad…
Ám ezt már mind elmondtam önnek.
‒ No de hogy épp a tébolydában, veszedelmes őrültek közt legyen
az én törékeny Milikém… ‒ hajtogatta makacsul papuska.
‒ Higgye el, Hangay úr, az ön lánya sokkal erősebb, talpraesettebb
kis hölgy, mint bárki gondolná ‒ súgta a báró, újra csak a zajongó
kávéház bejárata felé sandítva. ‒ És most önnek is hasonlóan
bátornak és ügyesnek kell lennie.
‒ Mit… mit tehetnék én?
‒ Holnap reggel a lapokból mindenki értesülni fog, milyen csapás
érte önt. A riporter, bizonyos Tarján Vilmos részletesen beszámol a
gyilkosságról és a konflisbalesetről, mely során Emília koponyáját
súlyos ütés érte, melynek következtében megháborodott. Persze mint
mondtam, ez csupán porhintés. A kisasszony egyedül így kerülhetett
ki üldözői látóköréből, akik immár megnyugodhatnak, s tán békén is
hagyják őt. Én pedig közben tovább nyomozhatok, hogy felfedjem, kik
állnak a háttérben, és miért törnek az ön családjának leányai ellen.
‒ Semmit nem értek az egészből ‒ motyogta szegény papuska a
cukortartónak.
‒ Mint tapasztalhatta, önt is állandó megfigyelés alatt tartják ‒
beszélt tovább Richárd. ‒ Épp ezért kérem, holnaptól viselkedjék
úgy, mint akit végzetes csapás ért. Megtehettem volna, hogy nem

148
jövök ide, és nem szólok önnek a valós helyzetről. Ám úgy vélem,
ebben az esetben ön, mint szerető atya, rögtön Pestre utazott volna, és
végül aggódó kérdezősködésével minden tervünket romba dönti.
‒ Ezt szinte biztosra veheti, báró úr. Bár öreg vagyok és fáradt, az
utazás pedig kifejezetten rosszat tenne nekem, a lányomért akár a
világ végére is elmennék.
‒ Most azonban itt vagyok, és arra kérem, hogy Emília kisasszony
érdekében maradjon veszteg. Hamarosan újra hírt adunk arról, miként
alakulnak a dolgok, de addig az önt figyelő gazember jelentse csak
azt az urának, hogy Hangay Árpád megtörten veszteglő apa, aki
semmiféle veszélyt nem jelent a számára.
‒ Hát jó, legyen ‒ egyezett bele papuska. ‒ Ám van itt még valami,
báró úr…
‒ Sajnos aligha maradt több időnk ‒ nyúlt asztalon heverő
kalapjáért Richárd. ‒ Az a férfi bármelyik pillanatban…
‒ Az imént azt mondta, ki akarja nyomozni, miért tűnt el négy éve a
nagyobbik lányom, s hogy ki üldözi most a kisebbiket ‒ beszélt
tovább makacsul az én öreg papám, kezét a báró kalapjának
karimájára téve. ‒ Én talán valamicskét tudok ebben segíteni, ám
ehhez fel kell fednem ön előtt családunk rettenetes titkát, melyről még
Mili sem tud. Mondja csak, báró úr ‒ s itt papuska mélyen Richárd
szemébe nézett ‒, hajlandó ön úri becsületszavát adni arra, hogy
valóban Mili érdekében cselekszik, és a titkot, mit most önre bízok,
hűségesen őrizni fogja?
Ambrózy báró visszavonta jobbját a kalapról, s nyílt tekintettel
viszonozva papuska fürkésző pillantását, határozottan bólintott.
‒ Főúri becsületszavamat adom!
‒ Akkor hát, fiatal barátom… Ugye szólíthatom így? Hallgassa meg
a Hangay família becsületén éktelenkedő folt történetét, mely talán
arra is magyarázatot ad, miért tűnt el négy évvel korábban az én
Emma lányom, s miért került bajba most az én kis Milim…

149
150
 12
Az anyagyilkos
Buda, 1900. március 19.

Mindketten kimerülten feküdtünk leeresztett rácsú ágyunkban. A

Hold kerek képe kíváncsi, pimasz leskelődőként tekintett be a
hosszúkás cellába, ezüstös vigyorral állapítva meg, hogy bár a
tagjaink alig mozdulnak, aludni mégsem tudunk.
Negyedik napja kaptuk a váltóvizes kezelést. Pontosabban én
voltam az, akit az ápolónővérek naponta négyszer végigvezettek a
hosszú folyosón, be a hatalmas, csempékkel plafonig rakott fürdőbe,
hogy aztán meztelenre vetkőztetve előbb a jeges, majd a forró vízzel
töltött kádba mártsanak. Kaméleonka is velünk tartott, de őt az ajtó
mellé állították, hogy lássa, mit tesznek velem. Az első alkalommal
elhatároztam, hogy nem fogok sírni, sem sikoltozni, vagy bárhogy
ellenállni. Engedelmesen tűrtem a vetkőztetést, és azt, hogy a két
férfitermetű asszonyság (a bibircsókos és a himlőhelyes) a hónom és
térdem alá nyúlva felemeljen.
A jeges víz azonban rögvest szilánkokra törte az elhatározásomat.
Amint beledobtak, minden levegő kiszaladt belőlem, mintha kenőcsös
tubus volnék, amire csizmával tapostak. Az izmaim görcsbe
rándultak, a hátam ívbe feszült, a lábam kirúgott…
‒ Azanyád, te kis…!
…a két karom önálló életre kelve mozdult, és az ujjaim a kád
csúszós szélébe kapaszkodtak. Megpróbáltam kiugrani a vízből…
‒ Tartsa erősen! Nyomja le!
…de hiába, mert a két drabális sokkal erősebb volt nálam.
Aztán valahonnan a csontjaimig hasító fájdalmon, a hideg okozta
szédületén, fülzúgáson és az általam felkavart fürdővíz viharos
hullámverésén túlról meghallottam Kaméleonka sikoltását. Oda sem

151
kellett néznem ‒ nem is tudtam volna, hisz lenyomva tartottak ‒, hogy
tisztában legyek vele: az én szegény tükörképem a kőpadlón fetrengve
utánozza minden mozdulatomat.
A jeges víz kegyetlen érintését, bármilyen rettenetes is az első
pillanatokban, hamar meg lehet szokni. A fájdalom csitulni kezd, a
rángó izmok ellazulnak, s bár az állkapocs egyre hevesebben
vacogtatja a fogakat, a testen mégis álmos ernyedtség vesz erőt.
Mikor lecsendesedtem, a két drabális újra a levegőbe emelt, s már
dobott is át a szomszédos kádba, amit színültig töltöttek forró vízzel.
Ekkor aztán újra jött a kín, mely előbb csak a bőrt perzseli, de aztán
gyorsan alákúszik, hogy az izmok, belső szervek, lágy szövetek
mélyére hatolva, felrobbantsa a világmindenséget.
Az első kezelés itt véget is ért, mivel hogy elájultam.
Néhány órával később ismét értünk jöttek. Most már tudtam, mire
számítsak. Tán jobb lett volna elájulni, én mégis összeszorítottam a
fogam, és eszméletembe kapaszkodva tűrtem a jéghideg, majd a forró
víz váltakozását.
Mikor harmadszor kísértek a fürdőbe, magam bújtam ki a
hálóingből, majd az ajtóban álló főnővérre pillantva engedélyt
kértem, hogy egyedül szállhassak be a kádba. Ő mereven bólintott, s
bár láttam a két ápoló arcán, hogy ez nem szokás, még akkor sem
szólt rám, mikor lassan, centiről centire merültem alá. Így, hogy nem
hirtelen dobtak egyik szélsőséges hőmérsékletű vízből a másikba, a
sokk lényegesen kisebb lett. Az esti, negyedik kezelés után már a
saját lábamon tértem vissza a cellámba.
Így telt el négy nap, s bár halálosan kimerültem, közben valahogy
mégis egyre erősebbnek éreztem magam.
Salgó doktor vacsora után benézett hozzánk, és a főnővér által
tartott petróleumlámpa vibráló fényénél mindkettőnket megvizsgált.
‒ Ez rendkívül érdekes ‒ morogta maga elé. ‒ A Hangay lány bőre
az ujjhegyeknél kifehéredett és megráncosodott, ami a vízkúra
természetes következménye.
Ekkor visszatért Kaméleonkához, majd megragadva annak a
csuklóját, felfelé fordította a lány tenyerét.

152
 ‒ Neki is fehér és ráncos a bőre ‒ állapította meg Salgó doktor,
komoran csóválva a fejét. ‒ Ugye őt az utóbbi napokban nem érte
víz?
‒ Három hete fürdettük utoljára ‒ felelte a madárcsontú.
‒ Igen, ez határozottan érezhető ‒ a doktor rezzenetlen arccal szívta
be az áporodott levegőt, majd a fejét csóválva lökte el magától
Kaméleonka mocsoktól ragacsos, mégis kiázottnak tűnő kezét. ‒ Az
utánzásnak ez a szintje teljességgel impossibilis!55 Bolyó kolléga
nagyon elégedett lesz.
Mindennek már legalább hat órája, ám nekem mégsem jött álom a
szememre. Nyomasztó szomorúság, bénító búskomorság ülte meg a
lelkemet, amitől sehogy sem tudtam megszabadulni. Ám nehogy azt
higgye valaki, hogy magamat sajnáltam! Oh, dehogy! Egyre csak az a
szegény, elmeháborodott lány járt a fejemben, aki ott feküdt a
szemközti ágyban, pontosan olyan testhelyzetben, mint én, csak épp
halkan pukkanó nyálbuborékokat eregetve az ajkai közül, s úgy
bűzölögve, mintha a maga vízkúráját egy kanálisban csinálta volna
végig.
‒ Kaméleonka ‒ suttogtam a tébolyda csendjébe.
‒ …leonka ‒ suttogta ő.
‒ Mondd, ki vagy te valójában?
‒ …te valójában?
‒ Most kettesben vagyunk, nem hall senki sem.
‒ …hall senki sem.
‒ Áruld el hát legalább azt nekem…
A folyosón léptek közeledtek. Halk, puha járás, két ember
cipőjének egymástól eltérő ütemű staccatója. Fülemig húztam a
pokrócot és imádkoztam, hogy menjenek tovább.
Kilincs hatolt az üres zárba, s mikor a cella ajtaja kitárult, két
alakot folyt körbe a lámpák reszkető fénye. Azonnal felismertem őket.
A madárcsontú hozzám surrant és erős kezével vállon ragadva,
megrázott.
‒ Ébresztő, Hangay kisasszony! Ön ma éjjel gyógyultan távozhat.

153
 Kóválygó fejjel ültem fel.
‒ Komolyan beszél, asszonyom?
‒ …beszél, asszonyom? ‒ hallottam eleven visszhangomat a másik
ágyból.
‒ Ha nekem nem hisz, kérdezze Bolyó doktort.
‒ Sietnünk kell, gyermekem ‒ szólalt meg ekkor az ajtóban álló,
másik alak. ‒ Kocsi vár magára a Tárogató út elején, de odáig gyalog
kell mennünk.
A főnővér az ablakpárkányra tette a lámpást, és segített felvennem a
köntöst, meg a nyűtt cipőt, amit ő hozott magával. A szemközti ágy
mellett állva Kaméleonka minden mozdulatomat híven utánozta, bár
végül épp úgy csak hálóing volt rajta, mint mikor kibújt a pokróc
alól.
‒ Vele mi lesz? ‒ fordultam meg a küszöbön túl.
‒ Ő most néhány hónapig Hangay Emíliaként fog élni ‒ felelte
Bolyó doktor. ‒ A főnővér naponta felírja majd a hőmérsékletét,
általános állapotát és azt, hogy miként reagál a kezelésekre.
‒ Vízkúrát ne…! ‒ kiáltottam, mire az igazgató fél kézzel
betapasztotta a számat.
‒ Megőrült, kisasszony? ‒ tette fel a tébolyda folyosóján kissé
különösen hangzó kérdést Bolyó Károly, miközben a bajsza idegesen
rángatózott. ‒ Ha az ápolók meghallják, minden hiába volt.
‒ Ne kínozzák őt, kérem ‒ súgtam, mikor végre elengedett. ‒ Én
kibírtam, mert tudtam, hogy hamarosan vége, de ő…
‒ Ha kínzás alatt a vízkúrát érti, hát közlöm önnel, hogy az az egyik
legmodernebb és leghatékonyabb kezelésünk ‒ mondta kissé sértetten
az elmeorvos. ‒ De csak hogy megnyugodjék, azt is a tudomására
hozom, hogy holnap reggel első dolgom lesz átvitetni őt a saját
osztályomra. Salgó kollégának majd azt mondom, hogy
mindkettejüket magam akarom tovább kezelni, így senkinek sem fog
feltűnni az ön hiánya. Ha pedig kívülről jönne ellenőrzés…
‒ Mint Detrich felügyelő meg az a grófi titkár?
‒ Akkor a mi kaméleonkánk tökéletes Hangay lányként fog elébe
állni ‒ fejezte be a mondatot Bolyó doktor.

154
 ‒ Megkérdezhetem… ‒ emeltem tekintetemet a cella közepén
toporgó, s a maga láthatatlan elmeorvosával beszélgető lányra. ‒
Elárulná nekem, kicsoda ő valójában?
‒ Amit magam sem tudok, azt el nem árulhatom ‒ válaszolta az
igazgató, miközben a könyökömet megragadva, a másik kezével pedig
a lámpását emelve biztatott indulásra. ‒ Kaméleonka immár tíz
esztendeje él a tébolydában. Kicsinyke leány volt, mikor az utcákon
bolyongva rátaláltak, és mivel nem szólt egyetlen szót sem, hát
behozták ide. Kilétét rejtély fedi, pedig már a báró is próbálta
kinyomozni. Én magam orvosi módszerekkel kutattam őt, de még csak
arra sem jöttem rá, hogy vajon miért kezdi mindig utánozni azt, akivel
összezárják. Csupán annyi sejthető, hogy mélyen a tudata belső
termeiben még mindig ott van valahol az a hétéves gyermek, aki
valahogy az utcára került, s talán épp őt igyekszik védeni ezzel a
kaméleonjátékkal.
Mivel a doktor most már igazán kezdett nyugtalanná válni, búcsút
intettem az én szegény tükörképemnek, aki most késés nélkül
viszonozta azt, megtoldva néhány nyálbuborékkal.
Húsz perc és tucatnyi rácsos ajtó, sötét átjáró, huzatos folyosó,
félelmetes árnyakkal tömött raktárhelyiség után végre kiértünk a
szabadba. A hatalmas tébolyda ‒ melynél nagyobb s bonyolultabb
építmény a városban talán csak az Országház vagy a föld alatt kiásott
csatornarendszer volt ‒ fekete árnya vetült ránk, amint a falak
tövében osonva haladtunk tovább. Bolyó doktor eloltotta a lámpást,
hisz a Hold elegendő fényt adott nekünk ahhoz, hogy a végtelennek
tetsző őspark sétányain futva az intézmény egyik oldalsó kiskapujához
jussunk. Az igazgató vaskulcsot vett elő a mellényzsebéből, és a
zárba illesztette, majd szinte átlökött a téglából rakott küszöbön.
‒ Innentől egyedül marad ‒ mondta. ‒ A szemközti sarkon már
várják magát. A kocsisnak annyit mondjon, hogy vízkúráról jön, a
többit majd ő tudni fogja.
Jobb kézre a Kis-Hárs-hegy sötét monumentje emelkedett, balra,
jóval messzebb a Guger-hegy komorlott az éjszakában. Mire
köszönetet súgtam volna Bolyó doktornak, ő addigra már vissza is

155
kulcsolta a kaput, s eltűnt a tébolyda fáinak szurkos árnyékai közt.
A bérkocsi valóban ott állt a sarkon, s a hajtó értette az üzenetet. A
bőrülés elringatott, ahogy lefelé mentünk a hegyoldalon. Bár sokáig
küzdöttem ellene, végül mégis álomba merültem. Mikor (percekkel
vagy órákkal később?) valaki megint rázni kezdte a vállamat, oly
hevesen ütöttem félre a kezét, mintha ezer ördöggel is képes volnék
megküzdeni.
‒ No, nédd mán a kisasszonkát! Az egyik pillanatban úgy alszik,
mint a lőtt kutya, aztán meg úgy kalamol a két kezével, mint a vihar
kergette szélmalom! ‒ nevetett Terka asszony. Az Ambrózy-villára
épp ekkor vetült rá a hajnal első tétova sugara.

***

Buda, 1900. március 20.

Levendulaillatú párnák, puha gyapjútakaró érintése és a kora tavaszi

napfénytől megrészegült madarak éneke: erre ébredtem másnap
délelőtt. A tébolydában töltött iszonyú napok után a tetőtéri kis szoba
a mennyország legszebb zugának tűnt. Sokáig hevertem az ágyban,
rácsodálkozva az egyszerű, hétköznapinak tetsző tárgyak szépségére.
Az ablakok előtt tündérpókhálókként lengő tüllfüggönyök, az íróasztal
lábának levélfaragványai, a tapéta barnás cirádái és a hajópadlót
takaró szőnyeg rojtjainak szeszélyes hullámzása mind-mind gyönyörű,
érdekes, szívfacsaróan szép volt. Persze más nem is lehetett a rácsos
ágyak, klórszagú vászonlepedők, mattra festett ablaküvegek és a
sarokban gubbasztó, tömény bűzt árasztó fedeles bádogkübli után.
Mikor felkeltem végre, az ágy lábánál álló széken rátaláltam
patyolattiszta ruhámra. Sietve öltöztem, a fűzőt most is mellőzve, bár
a bordáim már rég nem sajogtak. Közben néha le-lehunytam a
szemem, élvezve a könnyű alsószoknya selymes érintését, az enyhén
buggyos ruhaujj simogatását, és a hímzett mellényke jóleső szorítását.
Csak mikor a szekrényajtóba illesztett nagy tükör elé álltam, akkor
lepett el újra a szomorúság.

156
 ‒ Kaméleonka ‒ súgtam bele a szoba csendjébe, ám most nem akadt
senki, aki utánam ismételje.
Halk kopogtatás rezzentett meg. Terka asszony dugta be fejét a
lassan táguló ajtórésen, mint aki kész nyomban visszavonulót fújni, ha
még az ágyban talál.
‒ Éhes-e, kisasszonkám? ‒ kérdezte vidáman csillogó szemmel. ‒
Gondolom, az, hisz abban a borzadályos ispotályban, úgy mondják,
csak szalmából főzött kását meg pocsolyavizet adnak a szerencsétlen
ördögtűl verteknek.
‒ Ne higgyen el minden pletykát a néni ‒ mosolyogtam rá, s aztán
sietve cuppanós csókot nyomtam az arcára, amit a két drabális
ápolónő ábrázata után épp úgy tündérszépnek láttam, mint a
szobácskát magam körül.
‒ No, akkor ehetnék, vagy se? ‒ kérdezte Terka asszony pirulós
zavarában. ‒ Mer’ ha igen, akkor sirüljék56 utánam a konyhába…
‒ Hogy tetszett mondani, Terka néni? ‒ léptem ki utána az előtérbe.
Ő megtorpant és szemöldökét összevonva nézett rám.
‒ Nem érti tán a magyar szót? ‒ kérdezte gyanakodva. ‒ Azt
mondtam, sirüljék…
‒ Hisz ez székely módi szerint van! ‒ csaptam össze a két tenyerem.
‒ Mifelénk is így mondják a környékbeli gazdák, ha vásárnapra
jönnek a városba.
‒ Oszt ezen meg mi ámulnivaló van, kisasszonka? Én első nap óta
tudom, hogy maga Vásárhelyről kevergett ide. Hát én pedig
Mezőcsáváson láttam meg a napvilágot, ami onnét alig két óra járásra
van.
‒ Hisz akkor földiek vagyunk!
‒ Amennyire földije lehet egymásnak az ég gólyamadara meg a lápi
békakelente57, annyira biztosan ‒ bólintott Terka asszony. ‒ Mer’
hogy maga, édes kisasszonka, városi süldőjány, aki mostan került ide,
én viszont falusi nevelés vagyok. Bár igaz, magam is süldőjányként
gyöttem Pestbe, azóta szolgálok itten. De most aztán már igazán elég
a fecsegésből! Szaporázzuk a lépést, mer’ lefelé menet magácskának

157
még be kell néznie a szalonba, ahol a nagyságos grófnő várja.
‒ Csupán néhány röpke szóra van most időm, kedves gyermekem ‒
mondta a fenséges íróasztal mögött trónoló Monyorókeréki és
Monoszlói Erdődy Agáta Mária Gobertina grófnő, kinek jobbjában
tollszár, baljában könnyű legyező, orra hegyén pedig csiptetős
okuláré remegett. ‒ Először is szívből örvendek, hogy ismét köztünk
üdvözölhetem. Remélem, az ispotályban töltött napok nem viselték
meg túlságosan.
Szerettem volna válaszolni, ám az idős hölgy nyomban tovább
beszélt.
‒ A fiam jelenleg nem tartózkodik itthon. Valójában már napok óta
színét sem láttuk, ám aggodalomra egyelőre nincs ok. Vele gyakorta
megesik az ilyesmi. Ami viszont önt illeti ‒ a csíptető üveglencséin
napfény csillant ‒, arra kérem, hogy a házat semmiképp, semmilyen
időben, se nappal, se éjjel ne hagyja el, és lehetőleg az ablakok,
üveges ajtók előtt se ácsorogjon túl hosszan. A parkba, a tetőre és az
erkélyekre tilos kilépnie, ám a villában oda megy, ahová csak akar.
Nos, pillanatnyilag nincs több mondanivalóm. Távozhat, gyermekem,
köszönöm!
Megkövülten álltam a szalon ajtajában, s tán még most is ott
szobroznék, ha Terka néni meg nem ragadja a könyökömet, hogy
csendben eltávolítson onnan.
‒ A grófnő haragszik rám valamiért? ‒ kérdeztem az asszonyságot,
mikor leértünk a konyhába.
‒ Kórságot! ‒ legyintett ő, miközben tányérokkal, csészékkel és
evőeszközökkel kezdett matatni. ‒ Csak félti magukat.
‒ Minket?
‒ Magácskát meg a fiát. Richárd úrfiról már öt napja nincs semmi
hír.
‒ De akkor ki üzent Bolyó doktornak, hogy küldjön vissza a
villába?
Terka asszony tekintete elismerően villant rám.
‒ Furmányos jányka maga, azt meg kell hagyni. Éppen úgy térül-
fordul az esze kereke, mint a mi bárócskánknak, mikor a bűnösök

158
nyomában jár. Igaza van: Bolyó doktor csakis Richárd szavára
engedhette ki magát, tehát az ifiúrnak valahol a városban kell lennie,
mégsem gyön haza. Ha pedig nem gyön, annak csakis valami nagyon
komoly oka lehet!
Az ebédlő nagy asztalánál egyedül reggelizni magányos és
nyomasztó dolog volt, főleg, mert a grófnő parancsára az összes
sötétítőfüggönyt behúzták, így a súlyos drapériáktól fikarcnyit sem
láthattam a kertből. Agáta mama bizonyára attól félt, hogy a villát
még mindig megfigyelés alatt tartják, bár Gáspár bácsi és Isti, az
inasgyerek (miként azt Terka néni elkotyogta) már napok óta színét
sem látta idegeneknek.
Miután végeztem az aranyszín halmokban gőzölgő rántottával és
megittam barna cukorral édesített tejeskávémat, úgy döntöttem, ha a
villából ki nem mehetek, legalább a belsejét alaposan felderítem
végre. Legfelül kezdtem, a tetőtérben, bár úgy sejtettem, ott nem sok
újdonságra lelhetek. Mint már mondtam, az én kicsinyke szobám két
nagyobb helyiség közé szorult. Biztos voltam benne, hogy mindkettőt
zárva találom, ám tévedtem.
A jobb kézre eső ajtó egy, az én szobámnál alig valamivel nagyobb,
egyablakos hálóba nyílt. A baldachinos, öreg ágyról, a hatalmas
Steindl-ruhásszekrényekről, az ablak alatt álló „női íróasztalról”,
melynek hátsó részén fiókok, rekeszek, polcok felépítménye
emelkedett, s a lapját finomra cserzett, sötétbarna bőr fedte, előtte
pedig félkörtámlás fotelszék őrködött, meg persze a sarokba helyezett
tükrös toalettasztalkáról mindjárt sejtettem, hogy a grófnő
birodalmában vagyok. Belépni persze nem mertem, de az a könnyű,
cseppet sem kellemetlen „öregségillat”, ami onnan áradt, ettől fogva
mindig Agáta mamára emlékeztetett, bárhol is éreztem hasonlót.
A másik szoba, mely az enyémtől balra nyílt, sokkal nagyobb volt,
mint két tetőtéri társa. No és a berendezése…! Önkéntelenül
felkacagtam, mikor megláttam a komoly és szépséges bútorokat, sőt,
még a padlót is vastagon ellepő újságok, irathalmok, jegyzetek és
férfi ruhadarabok tömegét.
‒ Ez csakis az én morc Richárdom hálószobája lehet ‒ állapítottam

159
meg, s kicsit sem tétovázva beljebb léptem.
A hatalmas helyiség (legalábbis az én kedves zugomhoz képest az)
egy-egy keletre és délre néző ablakkal, s az utóbbi mellett egy
keskeny, üvegezett ajtóval is bírt, mely tekintélyes méretű erkélyre
nyílt. A berendezés sokfélesége miatt ez a lakrész egyszerre tűnt
hálónak és úriszobának. A rézkeretes ágy mellett jól megfértek a
plafonig érő könyvszekrények, vitrinek, kényelmes bőrfotelek, a
dohányzóasztalka, az érem- és fegyvertárló (utóbbiban az egészen
kicsitől a legnagyobbig sorakoztak a legkülönbözőbb revolverek,
kések és tőrök), valamint a sarokban álló wertheimszekrény, a
szeszélyes formájú perzsa pamlag, s rajta megannyi rojtos ázsiai
párna. Mindezek közül azonban kiemelkedett a falnak támaszkodó,
hatalmas Lingel-féle íróasztal, melynek lapját zöld posztó, és persze
mázsányi papír meg könyv fedte, fémcsipkézettel díszített
felépítménye pedig annyi kis rekeszt, fiókot, polcocskát kínált, hogy
rájuk nézve szinte belezavarodott a szem.
Mivel ebben az általános felfordulásban, amit csakis egy egyedül
élő férfi képes maga köré teremteni, számos intim ruhadarab is
hevert, ezért igyekeztem „nem nagyon” szétnézni. Annyit azonban
sikerült megállapítanom, hogy Richárd báró gyakorlatilag minden
iránt érdeklődik, ami csak fontos lehet a világban. Az újságok között
számos zoológiái, csillagászati, vegytani, nyelvészeti, földrajzi, s ki
tudja, még milyen tudományos rejtélyeket boncolgató szaklapot
fedeztem fel. A falakon bekeretezett képek kissé rendezetlen serege
függött, melyek különös állatokat, idegen tájakat, s olyan lázas
tekintetű, torzonborz szakállú, vadászkalapos urakat ábrázoltak, akik
az efféle lényeket és vidékeket fel szokták fedezni.
‒ Okos az én báróm ‒ sóhajtottam a szobából kifelé óvakodva. ‒
Okos és rettentő rendetlen!
Mivel a tetőtérben már csak a fürdőt deríthettem volna fel, s azt már
láttam néhányszor, hát leballagtam a következő szintre. A szalon
dupla ajtaját csukva találtam. Ez egyértelműen jelezte, hogy a grófnő
odabenn még mindig a levelezését intézi, így inkább a másik két
ajtóhoz lopakodtam. A lépcsőfordulótól jobb kézre kettő is nyílt az

160
egymással 90 fokos szöget bezáró falakon. Az, amelyik szemben volt
a villa első emeleti kijáratával (melyen át a hegyoldalba vájt teraszra
lehetett jutni), szerényen húzódott meg a beugróban. A mellette lévő
viszont kusza faragványai hihetetlen tömegével annál ijesztőbb
asztalosmunkának tetszett.
Az előbbit választottam, s mivel úgy sejtettem, hogy itt bármikor
összefuthatok valakivel, halkan kopogtattam. Jól is tettem, mivel
bentről Terka néni rikkantása jött válaszul.
‒ Hát a kisasszonka…? ‒ nézett rám csodálkozva a kerekded
asszonyság. ‒ Tán nem leli a helyét?
‒ Felfedezőúton vagyok ‒ mondtam a küszöbön állva.
‒ Akkor most biztos örül, mivel felfedezte az én szerény lakomat ‒
tárta szét a két karját a szakácsnő. ‒ Tessen csak bátran beljebb
gyűrődni, ha fér!
A kicsinyke zugban valóban nem volt túl sok hely. Az egyetlen,
délre néző ablak alatt hatalmas, zöldre mázolt utazóláda
terpeszkedett. A fal mellett háromajtós, fényesre lakkozott, barna
sifonér állt, a beugróban pedig szerény parasztágy kucorgott, magasra
halmozott dunyhákkal, amiket klöpli-csipkével díszített kék
szaténvászonnal takartak. Az egyetlen „úri” bútordarab az a
bronzveretes asztalka volt, amit hímzett terítő fedett. A falakat itt nem
tapétázták, mint máshol, csupán fehérre meszelték. Az ágy fejrésze
fölött egyszerű feszületet, alatta kicsi, vásárokban kapható, mélabús
Jézus-képet láttam.
‒ Bocsánat, nem akartam zavarni ‒ mondtam, máris kifelé tolatva.
‒ Nem zavarkodott, kisasszonka. Amúgy meg magam sem
tétlenkedek itten tovább, mert a konyhában már utánam sír a munka.
Ahogy kiléptünk a folyosóra, a tekintetem máris a szomszédos,
komor ajtóra tévedt. Mikor Terka asszonyság ezt észrevette, a fejét
kezdte csóválni.
‒ Oda hiába is ácsingózik, mer’ hogy zárva van. Az ifjú báró
birodalma rejtezik mögötte, ahol sokszor egész éjjel motoz, járkál,
csapkod, és néha kiabál, még akkor is, ha teljesen egyedül van. Én
mondom magának, kisasszonka: az ifiurat úgy szeretem, mintha a saját

161
vérem vóna, de néha… Minek is szépítgessem?! Olykor bizony olyan
hangokat hallok kiszűrődni innét, mintha a báró úr magával a
Belzebúbbal viaskodna odabe! Puffogás, berbetélés,58 morgás és
csivatolás59 hajnalig, hogy majd leesik szegény Megváltónk az ágyam
fölül, bizony! Szóval csak ne akarjon oda belesni, kedves Milike.
Főleg egyedül ne, ha jót akar a lelke üdvösséginek!
Ezzel lezárva a titkokról való sutyorgást, Terka néni már indult is
lefelé a lépcsőn. Én maradtam még kicsit a komor ajtó előtt, s
kezemet kinyújtva, óvatosan megérintettem a különös faragványokat,
amik torz pofákat, gülüszemű szörnyeket, csonka szárnyú angyalokat,
vad dzsungelliánokba gabalyodott manókat és emberarcú, lángokat
okádó ordasokat ábrázoltak.
Végül persze meg sem próbáltam lenyomni a kilincset, mert ha
Terka néni babonaságait magamban ki is nevettem, azért valami
mégis berzenkedett bennem a titokzatos szoba ellen. Inkább
leballagtam a lépcsőn, hogy a földszintet is felfedezzem, bár úgy
sejtettem, nagy meglepetések ott biztosan nem várnak rám.
A lépcső aljára érve balra néztem. A klozet és a kamra után
egyenesen a konyhára láttam, s mivel tudtam, hogy onnan csupán az
ebédlő meg a kicsinyke nappali nyílik, inkább a jobb kézre eső ajtót
választottam. A fehérre mázolt, rézkilincses bejáraton túl keskeny,
sötét folyosóra értem. Tudtam, hogy ez a ház nyugati oldala, ami
belesimul a hegyoldalba, így a fejem fölött szikla, és az abból kivájt
terasz található. A félhomályos folyosónak különös hangulata volt,
hisz tulajdonképpen földalatti járatnak lehetett tekinteni, mely jobb
kézre néhány lépés után elkanyarodott, majd egy, a kertbe vezető
mellékkijáratban végződött, míg bal kézre a mosókonyhába torkollt.
Az utóbbiba belépve két újabb ajtót fedeztem fel. A közelebbi megint
csak egy folyosót rejtett, ami a sziklába vájva, nyílegyenesen haladt
tovább, s végül szintén a külvilágra nyílott, csak épp a ház másik
oldalán. Ezt a tömör, vaspántokkal és kétujjnyi reteszekkel
megerősített kijáratot zárva találtam, így visszatértem a
mosókonyhába, melynek hátsó falán az imént már észrevettem egy

162
újabb ajtót.
Alig értem a kilincshez, bentről máris vidám kiáltás harsant…
‒ Bújjék be!
...s hozzá karcos kölyöknevetés csatlakozott.
A talán csak háromlépésnyi mély, ám a mosókonyhával megegyező
szélességű helyiség a kazánt, valamint a szén- és fáskamrát rejtette
magában.
‒ Kiskacsóját csókdosom, hát végre már, hogy bemutatkozhatok! ‒
ugrott fel a sámliról, ahol addig pipázgatva ücsörgött, az a seszínű
hajú, nyakigláb kölyök, akiről eddig csak Terka nénitől hallottam, ám
még sose láttam. ‒ Én volnék az Isti, aki most nem nyújt kezet, mert
az csupa szénporos, ahogy tetszik is látni.
Ezzel az orrom alá emelte a jobb tenyerét, ami valóban fekete volt a
szutyoktól.
‒ A becsületes nevem különben Suha István, és árva gyerek vagyok,
amivel aztán már minden fontosat el is mondtam magamról ‒ hadart
tovább, visszaülve a sámlira. ‒ Maga csak ereszkedjék le arra a
ládára, amit direkt e célból takartam be azzal a tiszta vászonnal,
mikor kifigyeltem, hogy jönni tetszik.
‒ Kifigyelted? ‒ néztem körül csodálkozva a zárt helyiségben. ‒
Innen? Hogyan?
A lakli kölyök pajkos vigyorra húzta széles száját, megmutatva
rossz dohánytól és bagórágástól sárga fogait, majd ültéből kinyújtva
hihetetlenül hosszú karját, megemelte a hátsó falat takaró, mocskos
rongyfüggöny sarkát. A molyrágta, pattogó szikra marta szövet mögött
kicsinyke ablak tűnt fel, mely arra a sötét folyosóra nézett, amin alig
egy perce magam is botorkáltam.
‒ Már értem ‒ nevettem fel, majd helyet foglaltam a vászonnal
takart ládán. A kölyök mélybarna tekintete elismerően villant.
‒ Nem kényeskedik! ‒ biccentett. ‒ Ez jó!
‒ Köszönöm. És mondd, István…
‒ Isti! ‒ bökte égre figyelmeztetőn gyökérpipája szárát a legényke. ‒
Istvánnak csakis a báró úr szólíthat engemet, mer’ az neki vérrel
kiérdemelt előjoga!

163
 ‒ Vérrel? Ezt már megint nem értem.
A kölyök kényelmesen hátradőlt, nekitámaszkodva a falnak. E
mozdulattól a fején ülő sildes szövetsapka kissé előrébb csúszott,
beárnyékolva a szemét. Már azt hittem, hogy végre megszólal, ám
ekkor szép lassan, mintha a nagyuraktól leste volna el, még keresztbe
rakta cájgnadrágba bújtatott, vékony lábait, s a felsőt lassan lógázni
kezdte. Úgy sejtettem, ez nála a „hosszú mese következik, hát jobb
lesz kényelembe helyezkedni” testtartás lehet. Mint hamarosan
kiderült, nem is tévedtem.
Isti csak beszélt és beszélt, méghozzá oly ízesen, érdekesen,
fordulatosan, hogy én biz’ teljesen belefeledkeztem a szóáradatba.
Elmondta, hogy majd szeptember havában tölti be a tizennégyet, s
már alig várja, mert az mégiscsak több, mint a tizenhárom…
Megtudtam, hogy Pesten, a Conti utcában született, ami a helyieknek
máris túl sokat árul el a felmenőiről60… Hogy az apját soha nem
ismerte, és persze most már lehetetlen is volna kideríteni, kiféle-
miféle ember volt… Beszélt a mamájáról, akit nagyon szeretett, bár
kiskorában sem sokat látott, s végül a tüdővész végleg elrabolta
tőle… Megemlékezett a sápkóros, sunyi, vén ájtatosokról, az
árvaházi papokról, kiknek beteges molesztálása elől tizenegy évesen
szökött meg… Elmondta azt is, hogy ezután utcakölyökként tartotta
fenn magát, mert…
‒ Nem születtem ám én amolyan nyápicféle klapecznak, tudja meg!
Benne voltam minden szajrézásban, heccben és balhéban, amiből
gubát lehetett facsarni, mint a rendes hóhemgyerekek61, bár a hirig
sosem volt ínyemre. Mondhatták nekem a vén, tapasztalt
aszfaltbetyárok, hogy „szurkáljál meg bátran néhány paccert62, öcsi,
aki éjjel az orfeumból tántorog haza, hisz ha véletlen a sipszli63 el is
kap, gyerek vagy még, hát fel nem akasztanak”. Én inkább beálltam
hónaljárusnak64, meg füttyösnek65 az utcai metreszek66 mellé, ami
persze sok futkározással, meg meneküléssel járt, de legalább friss
levegőn lehettem, nem úgy, mint az a sok tintanyalónak kitanított úri
gyerek. Persze megvallom magának, hogy a legjobban slepper67

164
szerettem lenni, mert a mátós68 vidéki urak akkor is jól tejeltek, ha
végül mindenüket elveszítették a kártyabarlangban, ahová vittem
őket.
S csak áradt tovább a szó Istiből, miközben kétszer is újratömte a
pipáját, olyan sűrű füstbe borítva a kazánházat, hogy már-már alig
láttuk egymást. Beszélt arról, miként lehet úgy aludni a pincékben,
hogy reggelre a patkányok le ne rágják az ember lábujjait… Elárulta,
hogyan csapják be részeg utasaikat a bérkocsisok… Miként lehet
ellopni a kalapos naccságák bukszáját úgy, hogy ne legyen belőle
éktelen visítozás… És arról, hogy bármilyen óvatos is volt, végül
aztán mégis csak halálos veszedelembe keveredett…
‒ Az a bandzsa, sasorrú metresz, a Lócitronyos Bözsi tehetett
mindenről. Azért hítták így, mert a hosszú szolgálatban olyan öreggé
és randává zsugorodott, hogy végül már csakis a félvak meg a
tökmátós pupákokat tudta felcsipegetni, pont úgy, mint verebek a
magot a lópotyadékból. Na, oszt én akkoriban a Bérkocsis utcában
füttyösködtem, ahol igen szerettek engemet az utcai hölgyek, mert én
úgy is kiszagoltam a zsarót69, ha épp civilben próbált lesben állni. A
bolt mégis rosszul ment, mert valahogy kezdtek eltünedezni a
fiatalabb metreszek. Előbb csak egynek, aztán kettőnek veszett
nyoma. A stricijeik bikamód vérben forgó szemekkel mászkáltak
mindenfelé, de nem találták őket. Végül kettőt mégis megleltek,
méghozzá átvágott torokkal, épp csak elkaparva a Kerepesi temető
árkában. Ez már bűneset volt a javából, s mivel azok a hólyag
detektívek nem mentek semmire, hát hívták a bárót. Ő nyomozgatott
is, de ha én meg nem látom egyik éjjel, amint a Lócitronyos Bözsi
épp lecsapja az egyik lányt, hát sose jön rá a megoldásra. Persze
majdnem rámentem a dologra, mert hiába ordítottam, senki nem mert
kijönni az utcára. A Bözsi meg utánam eredt, és valahogy el is kapott.
Aztán bezárt a pincébe, ahol már hetek óta tárolta a többit hullát.
Hogy miért nem ölt meg mindjárt? A fene se tudja. Talán a kisfiúknál
rosszabbul fogott a beretvája, vagy remegett a keze. Én csak örülök
neki, akárhogy is volt, mert így az Ambrózy bárónak maradt ideje

165
összerakosgatni a dogokat, s mikor a Bözsi másnap éjjel mégis gyött,
hogy elmetéli a nyakamat (pedig akkor már a hullabűztől különben is
félhótt voltam!), hát egyszer csak megjelent ő… Mármint az ifjú báró,
de tényleg úgy ám, mint maga a Gábriel arkangyal! Nagy bunyó
kerekedett, de végül az úrfi fél karral leterítette a beretvával
hadonászó banyát, aki azóta már, ha jól hallottam, meg is nyúvadt a
Lipiben, mert hogy oda zárták be. A Richárd báró az egyetlen
meglévő karján vitt ki a pincéből, és másnap a kórházban is rám
nézett. Ott aztán elmondtam neki az életem igaz történetét, s azt, hogy
engem hiába is akarnak újra a lelencbe dugni, mert én onnan secperc
alatt megszökök. Így történt, hogy végül felfogadott inasnak, és azóta
tessék megnézni, itt pipázgatok!
Én csak borzadtam, nevettem, s aztán újra elborzadtam mindattól,
amit Isti mesélt, s közben megértettem, miért kérdezte akkor éjjel
Terka néni Richárdtól azt, hogy:
‒ A Máriáját neki, drága báró úr, hát már megint mit hozott haza
nekünk?

***

Eltelt a nap, és a Sváb-hegy fölé sötétség hengeredett. A Karthauzi

utca meredélyén magányos konflis araszolt felfelé. A bakon ülő hajtó
dühösen noszogatta fáradt lovait, melyek egészen Pesttől, a Rémi
szállodától a Széchenyi-hegy lábáig vígan futottak, ám megérezve,
hogy immár nehezebb munka vár rájuk, kezdtek egyre makacsabbá
válni. Ráadásul éles kanyar következett, hisz az utas az Ambrózy-
villába tartott, s ezért hamarosan a még keskenyebb és meredekebb
Széchenyi-emlékútra kellett fordulniuk. A konflis karbidlámpáinak
fénypászmái lassan pásztázták a sötét erdőt, nagyritkán találva rá egy-
egy kerítésoszlopra, mely a környék ‒ leginkább csak nyáron
használatos ‒ palotácskáihoz tartozott.
Ahogy a kocsi nagy nehezen túljutott a hajtűkanyaron, a lovacskák
gyorsabb ügetésre váltottak. A keskeny emlékúttól jobbra meredek
hegyoldalt, balra viszont gyorsan alábukó lejtőt láthatott az, aki

166
nappal járt erre. Most azonban csak a fák és bokrok kísérteties árnyai
strázsáltak mindkét irányban, mintha pusztán a jó alkalomra várnának,
hogy a bérkocsira vessék magukat.
A hajtó szemét hunyorgatva kereste a fehér jelzőköveket, melyek
kiszámíthatatlan időközönként bukkantak fel, hol az út egyik, hol a
másik oldalán. Ezek a bumfordi faragványok, meg a rájuk pingált
betűk arra szolgáltak, hogy jól láthatóan mutassák, merre találhatóak
a fák sűrűjében rejtőző villák kocsibehajtói.
Végre a baloldalon felbukkant a kő, amire nagy „Amb” betűket
festettek. A kocsis már épp meg akarta húzni az istrángot, hogy
lassulásra bírja lovacskáit, mikor valaki az út közepére ugrott.
‒ Hőtehé! ‒ ordította a hajtó, hátradőlve, s így teljes súlyát
beleadva a gyeplőrántásba, miközben jobb lábával a fékezőfát
taposta. Szikrák pattantak a kerékagyak fémborításáról, s a lovak
nyerítve kapkodták a fejüket. A konflis fara az út bal oldalán sötétlő
szakadék felé kezdett sodródni, ám végül mégis baj nélkül sikerült
megállnia. Az emlékút közepén toporgó férfi, aki két karját a szeme
elé kapva, földbe gyökerezett lábbal várta a végzetét, most
megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
‒ Már azt hittem, hogy holnap reggel nekem harangoznak ‒ mondta.
‒ Még harangozhatnak, te gazember, mert én most menten
agyonütlek! ‒ bömbölte a kocsis, és ostorát megragadva már épp
ugrott volna le a bakról, mikor az utasa kihajolt az ablakon, és a
karbidlámpák fény tócsájában álló férfira kiáltott:
‒ Mi a gond, Eckhárdt úr?
‒ Méltóságos uram, de jó, hogy maga az! ‒ könnyebbült meg immár
másodszor a férfi, és lekapva fejéről kopott keménykalapját, a
gyilkos szemeket meregető hajtóra ügyet sem vetve sietett
Richárdhoz.
‒ Csak nem rám vár itt az éjszaka közepén, Eckhárdt úr? ‒ kérdezte
Richárd.
‒ Magára ám, merthogy… ‒ a hegyes bajszú, táskás szemű férfi
idegesen pillantott körül, majd suttogóra fogva folytatta mondandóját.
‒ Engemet a Bolyó igazgató úr küldött!

167
 ‒ Azt mindjárt gondoltam.
‒ Üzeni, hogy amint a báró úrnak méltóztatik előkerülni,
haladéktalanul jöjjön a Lipire, mert nagy a baj.
‒ Hát a madárka mégsem szállt ki a kalickából, ahogy a levelemben
kértem?
‒ Kiszállt az, méltóságos úr, maga a Bolyó igazgató úr nyitotta meg
neki a kalicka ajtaját, s most ‒ az ápoló fejével a fák takarta
Ambrózy-villa felé biccentett ‒ itten van, biztonságban. A baj
máshonnan ered, és valóban nem csekély, úgyhogy tessék azonnal
gyönni, ha lehet!
‒ Mióta vár rám itt, Eckhárdt?
‒ Még csak fertályórája, méltóságos úr.
‒ Szerencséje volt, hisz akár napokig is elmaradhattam volna.
‒ Tetszik tudni, milyen vagyok: ha a Bolyó doktor úr oda állít
engemet a Lánczhíd közepére, én akkor se mozdulok onnét, ha
kirobbantják alólam az egész miskulanciát.
‒ Ne mondjon már ilyen lehetetlenségeket, Eckhárdt: soha senki
nem lesz olyan galád, hogy azt a szépséges építményt felrobbantsa.
Inkább azt árulja el, hogy kocsival jött-e?
‒ Eredetileg azzal, de az én hajtóm nem volt hajlandó éjnek évadján
ezen a setét hegyen várakozni, úgyhogy faképnél hagyott.
‒ Na, akkor szálljon be gyorsan! ‒ tárta ki az ajtót Richárd, majd
miután az ápoló elhelyezkedett mellette, felszólt a megrökönyödött
kocsisnak: ‒ A Lipótmezei tébolydába, de mintha ezer ördög
kergetné!
‒ A tébolydába? ‒ mordult a hajtó, beharapva bajsza végét, és
miközben kieresztette a féket, majd ostorával indulásra nógatta lovait,
még csendben hozzá tette: ‒ Odavalók is vagytok, az már hótziher!
Fél órával később Eckhárdt úr hajolt ki az ablakon, rákiáltva a
kocsisra.
‒ Itt térjen le balra, a Lipótmezei útra, jó ember, és aztán álljon meg
a Tárogató sarkánál! ‒ mikor visszazöttyent az ülésre, a
mellényzsebében kezdett kotorászni. ‒ Nálam a kiskapu kulcsa. Jobb
nem használni a főbejáratot, nehogy meglássa valaki a báró urat.

168
 A tébolyda ősfákkal teli, sötét parkján átvágva, hátulról közelítették
meg az épületet, ugyanazon az ösvényen, amit egyetlen nappal
korábban én magam is bejártam. Bolyó igazgató a mosókonyháknál
várt rájuk, s egy mellékajtón vezette be őket a rideg falak közé.
‒ Szólt róla Ferenc, hogy mi történt? ‒ kérdezte az elmeorvos,
miközben vendégét kísérve sorra nyitogatta és visszazárta a folyosók
ajtajait.
‒ Úgy gondoltam, ezt inkább magára hagyom, igazgató úr ‒ mondta
Eckhárdt.
‒ Helyes! Azt azonban már bizonyára tudja ‒ pillantott Bolyó az
ifjú báróra ‒, hogy a kisasszony tegnap éjjel, miként azt a levelében
kérte, sikeresen kiszabadult.
‒ Nem akartam személyesen érte jönni ‒ magyarázta Richárd. ‒
Miután visszatértem Marosvásárhelyről, néhány napig a Rémiben
szálltam meg, hogy ha újra követnének, eltereljem a figyelmüket a
villáról. Ám úgy tűnik, végre feladták a dolgot, s ezért ma éjjel haza
akartam menni.
‒ Detrich felügyelő járt itt ‒ váltott témát Bolyó doktor. ‒ Látni
akarta a balesetet szenvedett lányt. Hozott magával egy férfit is, aki
Bissingen gróf személyi titkáraként mutatkozott be.
‒ Ő mivel magyarázta az érdeklődését?
‒ Ah, teljesen bolondnak nézett ‒ legyintett az elmekórház
igazgatója, miközben felfelé siettek a széles lépcsőkön. ‒ Azt mondta,
a gróf jó barátja önnek…
‒ Találkoztunk már, de alig ismerem.
‒ Gondoltam, hogy így van. Tehát a titkár… Valami Matolcsy. Igen,
Matolcsy Kamillnak hívják! Nos, ez a Matolcsy azt akarta elhitetni
velem, hogy a gróf az ön nevének tisztaságáért aggódik. Bissingen
attól tart, mondta, hogy a kisasszony családja majd kártérítést követel
magától a baleset okozta elmezavar miatt, és a sajtó végül
meghurcolja az Ambrózy nevet.
‒ Ennél átlátszóbb ostobaságot még sosem hallottam ‒ ráncolta
homlokát az ifjú báró. ‒ Ugyan miért érdekelne egy Bissingen-
Nippenburgot az én családi nevem makulátlansága? S aztán mi

169
történt? Engedte nekik látni a kisasszonyt?
‒ Igen is, meg nem is ‒ mosolyodott el titokzatosan Bolyó igazgató,
majd kinyitva az első emeleti folyosót lezáró vasrácsot, még
halkabbra fogta a szavát. ‒ Ezt később rendre elmesélem, de most
inkább foglalkozzunk a friss krízissel.
A tébolyda legeldugottabb szárnyában jártak, ahol minden cellaajtót
erős zárakkal, reteszekkel és kukucska-ablakokkal szereltek fel.
Richárd csak most értette meg, hogy a legveszedelmesebb őrültek
osztályára értek, hol kizárólag férfiápolók dolgozhattak, s az éjszakai
nyugodalomhoz a betegek nemcsak takarót, de téphetetlen szíjakkal
ellátott kényszerzubbonyt is kaptak.
Az ügyeletes asztala előtt elhaladva az igazgató és vendége
biccentéssel üdvözölte a három fehér ruhás őrt, akik viszont úgy
vágták magukat haptákba, mintha a katonai akadémia kadétjai
volnának.
‒ A négyesbe zárattam, s meghagytam, hogy rajtam kívül senki sem
beszélhet vele ‒ mondta Bolyó doktor. ‒ Bár az is igaz, hogy mióta az
ápolók lefogták, azóta még egyetlen értelmes szót sem szólt.
‒ Kiről beszél maga, barátom? ‒ kérdezte Ambrózy báró értetlenül.
Az igazgató megállt az egyik cella mellett, s kezét a félretolható
kukucskaablak kallantyújára téve, így felelt:
‒ Majd maga megmondja, méltóságos úr. Nekem ugyanis eddig csak
annyit sikerült kiderítenem, hogy ez a veszett vadállatként tomboló
egyén ma éjjel valahogy beszökött a tébolydámba, s megmászva a
falakat, a női részlegbe jutott, ahol aztán sorra járta a kórtermeket, azt
üvöltve, hogy Hangay kisasszonyt akarja a kezei közé kapni. Négy
ápoló is alig bírta legyűrni, s bár nyugtatót fecskendeztem a vénájába,
amint hallja, még mindig tombol.
A cellából valóban artikulálatlan üvöltés szűrődött ki, mely
hörgésekből, velőtrázó sikolyokból és közéjük keveredett,
értelmetlen szófoszlányokból állt. Bolyó igazgató kinyitotta a
kicsinyke ablakot, majd félreállt az útból. Richárd a nyíláson
keresztül egy erős fizikumú, sötétbarna hajú, fiatal férfit látott, akit
ugyan szorosra húzott szíjak rögzítettek a vaságyhoz, ám ő mégis úgy

170
vergődött, hogy a fekhely már-már felborult.
A báró várt. A fickó végül megérezte, hogy valaki nézi, s ekkor
fejét az ajtó irányába fordította. Richárd tekintete nyomban
összekapcsolódott a pocsolyaszürke szemekkel.
Azokkal a szemekkel, amiket egy vérmocskos szalon üvegtetejű
asztalkáján álló fényképről már jól ismert.
‒ Gratulálok az ápolóinak, igazgató úr ‒ fordult a báró Bolyó
doktorhoz. ‒ Sikerült elfogniuk az anyagyilkossággal gyanúsított,
égen-földön körözött Schützer Ottót!

171
 13
Vércsepp a pengén
Pest, 1896. május 13.

‒ Maga egy vágóhídra való vízibivaly, Rökker! ‒ ordította Kugler

Tóni, akit három teli szájjal röhögő lovászlegény fogott le. ‒ Ha
megremeg a keze, én az égre esküszöm, hogy tőből tépem ki mindkét
karját, s aztán oda dugom magának, ahová sose süt be a nap!
Úgy tűnt azonban, hogy hiába a szívből jövő és nagyon is komoly
fenyegetés, a késdobáló Rökker Alfonz kicsit sem ijedt meg. Sőt,
mintha még inkább égre hágott volna a kedve, sorra kézbe vette
széles pengéjű késeit, egyenként nyalva meg mindnek a hegyét, ahogy
az már a babonásoknál szokás.
‒ Geeerliceee! ‒ üvöltötte ekkor Kugler Tóni, továbbra is a
lovászlegényekkel birkózva. ‒ Ne tedd ezt, kicsi Gerlice, hisz senki
nem kényszerít. Sikíts egyet, és a Rökker mindjárt leszed onnan,
ahogy ígérte.
A késdobáló valamivel korábban tényleg tett ilyen ígéretet, s azt
komolyan is gondolta, hisz nem volt ő egy afféle megveszekedett
dúvad, aki akarata ellenére hajigál körbe bárkit. Épp ezért a
fűrészporral felszórt porond közepén állva most a leányra nézett és
várt. Gerlice, akit Rökker segítője és egyben hites felesége, a hol
sellőnőként, hol szakállas amazonként fellépő Katus asszony kötözött
a nagy fakerékre, a néma kérdésre így felelt:
‒ Hall-e valaki sikítani? Ugye nem? Akkor hát kezdjük végre!
‒ Gerliceee…! ‒ feszült neki megint a lovászlegények marasztaló
erejének Tóni, persze mindhiába. Katus asszony mély sóhajtással
ragadta meg a fakerék szélét, s gyakorlott mozdulattal forgásba hozta
azt. A jól zsírozott tengely halk nyikkanással engedett, a színes
sávokra osztott kerék pörögni kezdett. Gerlicét a csuklójánál, a

172
bokájánál és a derekánál fogva szíjazták hozzá, így ha akart volna,
sem tudott mozdulni, és persze le sem eshetett. A haja viszont azonnal
kibomlott, s barna lángcsóvaként csapdosott, ahogy a leány hol
talppal, hol fejjel lefelé került.
‒ Ne merd, Rökker, mert megöllek! ‒ hörögte a magából kikelt
Kugler Tóni. ‒ Ő nem cirkuszos! Nem közülünk való!
A késdobáló úgy ítélte, hogy a kerék immár elég gyorsan forog.
Intett a feleségének, aki nyomban hátrébb állt, hisz a véletlen
lepattanó pengék is veszedelmesek lehetnek, majd hozzákészült az
első dobáshoz.
‒ Mi folyik itt? ‒ harsant ekkor a sátor bejárata felől Donnert Antal
hegyomlasztó hangja. A fiatal cirkuszigazgató, bár csak nemrég vette
át atyjától a trupp irányítását, kérlelhetetlen vasszigorának,
törhetetlen szorgalmának és egyenes jellemének köszönhetően máris
nagy tekintéllyel bírt. Most is elég volt csak kérdeznie, a késdobáló
máris leengedte a kezét, s a lovászlegények sem szorították tovább a
fűrészporba Tónit. A cirkusz elálló fülű (és szemű) mindenese azon
nyomban talpra szökkent, és a fakerékhez rohanva, leállította annak
pörgését. Sajnos izgalmában nem tudott minden apró kis részletre
kellőképp odafigyelni, így a leány végül fejjel lefelé, hosszú haját a
porba csüngetve állapodott meg. Ebből az áldatlan helyzetből végül
csak akkor menekült, mikor Katus asszony sebesen Tóni mellett
termett, és figyelmeztetésül kérges tenyerével alaposan nyakon vágta
a legényt.
‒ Azt kérdeztem, mi az ótvar folyik itt? ‒ szólt ismét a
cirkuszigazgató, előlépve a lejtős faszerkezetre épített padsorok
árnyékából. ‒ Ha az órám nem téved… És sicherlich70 nem téved,
mivel a nagyapámtól kaptam, aki maga is tévedhetetlen ember
hírében állt, akkor most épp a Leigereknek kéne gyakorolniuk
odafönn, a kupolában!
Mindenki önkéntelenül a légtornászok árván lengő hintáira
sandított, de válaszolni senki nem mert.
‒ Kérdeztem valamit, emberek, verflixt noch einmal!71 ‒ emelte

173
meg ismét a hangját Donnert Antal, s kezében a lovaglóostor egyre
türelmetlenebbül csapkodta csizmája szárát. Kintről, mintha csak a
szemerkélő eső elől keresnének menedéket, egyre több cirkuszos
oldalgott be a színes ponyva alá, kíváncsian lesve, kire csap le
mindjárt az igazgató haragja.
‒ Esik ‒ szólalt meg ekkor a kerékre szíjazott leány. ‒ Sár van.
Hűvös az idő.
‒ No és?! ‒ fordult felé Donnert Antal. ‒ Idebenn olyan szárazság
van, mint a sivatagban.
‒ Csakhogy mindhiába, ha a közönség inkább otthon marad ‒
mondta szelíden a leány. ‒ A Leigerek azt mondták, minek gyakorolni,
ha az esti előadás érdeklődők hiányában úgyis elmarad. Ezért kértem
meg a Rökker urat, hogy ha van kedve és érkezése, vezessen be
engem a művészete titkaiba. A lány ugyanis, aki tegnapig ezen a
keréken forgott, szó nélkül faképnél hagyta őt.
‒ Így igaz ‒ köpött keserűt a késdobáló, majd mikor észrevette,
milyen sötéten néz rá a direktor, cipője orrával gyorsan elmaszatolta
azt, ami imént a szájából kificcent. ‒ Márinak reggelre hűlt helye
volt. Már negyedik napja mondogatta, hogy valami tisztviselő uracs
sertepertél körülötte, akinek saját szolgálati lakása van, és ha nem
kap több gázsit, hát ő biz’ többé kést csak a konyhában akar újra látni.
‒ Vissza fog az jönni ‒ szólt közbe dacosan Kugler Tóni.
‒ Vissza hát ‒ értett egyet Kata asszony, majd a két tenyerével
hatalmas félgömböt formált maga előtt. ‒ Csak éppeg akkorra
hastájékon úgy ki fog kerekedni szegény liba, hogy leszakad alatta az
egész hóbelevanc, ha felszíjazzuk rá.
A három lovászlegény erre ismét vad, nyerítéshez hasonlatos
röhögésbe kezdett. A ponyva alá betévelygők közül is követték
néhányan a példájukat. Donnert Antal azonban komoly maradt, s ez a
sötét borongás újra csendre intett mindenkit.
‒ Szóval célpont szeretnél lenni? ‒ nézett fel végül a leányra.
‒ Azt még nem tudom ‒ vont vállat Gerlice. ‒ Előbb kipróbálnám,
ha lehet.
‒ Miért?

174
 ‒ Mert maguk jó szívvel befogadtak, pedig azt sem tudják, ki
vagyok és honnan szalajtottak ‒ felelte a leány csendesen. ‒ Persze
eddig is segítettem, de az semmi sem volt. Most talán Rökker úr
valóban hasznomat veheti, ha engedni tetszik.
‒ És azt tudod-e, hogy azok a kések valóban élesek és hegyesek
ám?! ‒ vonta szűkre a szeme sugarát Donnert Antal. ‒ Halt már meg a
pörgőkeréken más is!
‒ Az én késemtől ugyan még sosem! ‒ mordult sértetten Rökker
Alfonz.
‒ Ennyi nekem pont elég ‒ mosolygott rá őszinte bizalommal a
leány. ‒ Megnéztem párszor a padsorok alatti rejtekemből, miként
dobálja körbe Rökker úr a Márit. Én hiszek a kezében, meg a
sasszemében.
‒ Hát akkor… Lássuk! ‒ határozta el magát a direktor, majd oldalt
lépve intett Kata asszonynak, hogy pörgetheti a kereket.
A mutatvány előtt ugyan még akadt némi gond, mivel Kugler Tóni
ismét óbégatni kezdett, ám a lovászlegények ‒ immár cirkuszigazgatói
engedéllyel ‒ megint csak maguk alá gyűrték a szegény fiút. A kerék
forogni kezdett, s ráadásul most zenei kísérettel tette ezt, mivel a
kisdobos szintén előkerült, és nyakába akasztva kerek szerszámát,
ínrángató, idegberzengető tremolót pörgetett.
Rökker Alfonz, aki sebesen röppenő késeivel bejárta egész
Európát, sőt a kaftános Isztambulban, a csadoros Teheránban, és a
kucsmás Szentpétervárott is dobált már, most a pesti Népligetben
lehelt csókot a pengéire. Közben a leány oly sebesen pörgött, hogy
háta mögött a kerékre festett színes sávok összemosódtak, hosszú haja
pedig újra csak szeszélyesen csapdosó lángnyelvre emlékeztetett.
Mikor az első kés elszállt, Kugler Tóniban hirtelen bennrekedt a
kétségbeesett kiáltozás. Rökker mintha kicsit elbizonytalanodott
volna. Sokáig piszmogott a második késsel, ám aztán a többit már
egyre sebesebben hajította el.
‒ Jep! ‒ kiáltotta az utolsó, fába koppanó penge után és széttárta
tömzsi karjait. Kata asszony fürgén a fékre lépett, ami fokozatosan
lelassította a kereket.

175
 A leány holtsápadtan, de mosolyogva nézett le a cirkuszosokra.
‒ Vér! ‒ üvöltött fel ekkor Kugler Tóni. ‒ Hát nem látjátok, hogy
vérzik?
Donnert Antal a kerékhez ment, felnyúlt és kirántotta a kést, mely
elsőként csapódott a fába, élével valóban megkarcolva Gerlice
meztelen karját. A leány megnézte az aprócska sebet, majd
felnevetett:
‒ Ennél több is elfolyt, mikor a Maros partján tüskébe léptem.
‒ Akkor hát…? ‒ nézett fel rá a cirkuszigazgató.
‒ Ha befogadnak, mától új célpontra dob Rökker úr. Ám van egy
feltételem.
‒ Heraus mit der Sprache!72
‒ Fellépéskor álarcot akarok viselni, hogy a közönség sose láthassa
az arcomat!
‒ Úgy legyen! ‒ bólintott Donnert Antal, nagyot csapva
lovaglóostorával a csizmája szárára. Ezt hallva aztán a körben állók
(immár szinte a teljes trupp) tapsviharban, éljenzésben törtek ki. Csak
egy volt köztük, aki fogát csikorgatva, haragtól vérvörös
lapátfülekkel verte le magáról a fűrészport, s hagyta ott búsongva az
új tagját ünneplő manézst.

***

Pest-Buda, 1896. május 17-18.

A Donnert Cirkusz még négy napig maradt a Népligetben. Az időjárás

elromlott, s ha épp nem is esett, hűvös szél járt a fák között, a talaj
pedig úgy felázott, hogy lovak és emberek egyaránt bokáig merültek a
kásás latyakba. Ám ez még nem is riasztotta volna el a hideghez,
esőhöz, kátyús országutakhoz és városszéli mezők sarához szokott
vándorcirkuszosokat. A nap majd kisüt, a tócsák is felszáradnak
biztosan, de a közönség…
Na, arra aztán akkor is hiába vártak volna! A nagyvárostól, bár

176
valóban hatalmas volt, s ráadásul most háromszor annyi ember
tolongott benne, mint máskor, immár minden nézőt elcsábítottak, akit
csak tudtak. Az esti előadásokra egyre kevesebb jegy kelt el, hisz az
Ezredéves Kiállítás, és főleg Ősbudavára mutatványosokkal tömött
varázsvilága igézőbbnek tűnt, mint a vándorcirkusz, mely úgyis
visszatér minden évben.
Így aztán a Donnert család (Antal, valamint három testvére, Károly,
Ignác és Paula) végül úgy döntött, elég a megaláztatásból.
‒ Holnap reggel felpakolunk, és irány Fiume! ‒ jelentette be az esti
tűz mellett a direktor. ‒ Aki mégis maradna, hogy beálljon a városi
cirkuszba, azt sem kárhoztatom.
A Marcella ikrek fülig pirulva, de mégis bejelentették, hogy ők
bizony közben tényleg átszerződtek Serákhoz73, az állatkert
igazgatójához, aki még az eddiginél is több mutatványost akart
felvonultatni a keze alá tartozó Ősbudavára mulatóhelyen. Szép,
lángokkal kifestett kocsijuk elé bekötötték a két pejt, s aztán
cserbenhagyott társaik tekintete által kísérve indultak a Belváros felé.
Másnap egész délelőtt tartott a csomagolás. Bár alig állt meg
egyetlen pillanatra, azért Gerlice mégiscsak megnézte, hogyan
roggyantják össze a hatalmas sátrat, tekerik fel a talán tengerentúlig is
elérő köteleket, és hajtogatják egymásra a színes ponyva lapjait. Mire
a nap, mely ismét kisütött, útja legmagasabb pontjára hágott, a
karaván készen állt az indulásra.
Madame Orlócy, aki azóta sem faggatózott felőle, vajon miként sült
el a leány és a titokzatos gróf találkája, beszállt kényelmes
lakókocsijába, s aztán az előrenéző ablakon kinyúlva megbökte a
bakon ülő Gerlice hátát.
‒ No, te madárka, fogjad hát azt a gyeplőt!
‒ Én még sosem vezettem ekkora kocsit ‒ fordult hátra ijedten a
leány.
‒ Az már baj, mert akkor igencsak le fogunk maradni a többiektől ‒
sóhajtott bosszúságot játszva a jósnő. ‒ Persze ha akadna valami
segítség…

177
 ‒ Itt vagyok már, csak a medvénél kellett ügyelnem, míg rázárták a
rácsos kocsit ‒ morogta a kerék mellett állva Kugler Tóni.
A leány örült a hírnek, hogy a nyakigláb fiú fog hajtani, ám félt is
kicsit, mert Tóni a késdobálós eset óta egyetlen alkalommal sem szólt
hozzá. Sőt, az első fellépését sem nézte meg, pedig próbálta kérlelni.
Mikor a fiú végképp elbujdokolt előle, üzeneteket kezdett
küldözgetett neki. Kugler Tóni azonban makacs volt, mint az öszvér, s
úgy szorongatta a sértettségét, mintha nélküle létezni sem tudna.
‒ Akkor most felszállok! ‒ jelentette be szándékát, ám nem a bakon
ülő leánynak, csak a fémabroncsos keréknek. Gerlice félrehúzódott,
ölébe véve hárászkendőjét, amibe azon nyomban be is bagyulálta
magát, amint kiértek a Népligetből. A két erős lovacska szinte
magától baktatott az előrébb haladó lakókocsik után, úgy bólintgatva
járás közben, mintha rettentő mód egyetértenének a sorssal, ami a
Donnert Cirkuszhoz vezette őket.
Mivel a trupp a Duna jobb partjára csakis a Lánczhídon kelhetett át,
így a Belváros felé araszoltak. Harminckét lóvontatta kocsi gördült
végig a Simor úton, s fordult rá az Orczy, majd a Magyar Királyi
Gépgyárnál a Köztemető útra. A Kerepesi mellett elhaladva a leány
hátán borzongás futott végig (nem tudhatta, hogy azoknak a
szerencsétlen utcai leányoknak a sorsára érzett rá, akiket majd három
év múlva fog ide temetni a fiatalságukra féltékeny Lócitronyos Bözsi,
miután csendben elvágta a torkukat).
A Dologház és a Rendőrségi Ispotály után a karavánt vezető
Donnert-kocsi a Rákóczi útra kanyarodott. A csilingelő
villanyosokkal, gyorsan tovaklappogó bérkocsikkal mit sem törődve
utcakölykök és bámész cselédlányok szegődtek a nyomukba,
elkerekedő szemmel bámulva meg a színes-furcsa menetet. Máskor a
bohócok cigánykereket és bukfencet hányva, a zsonglőrök karikákat
és csillogó fabuzogányokat dobálva haladtak volna a trupp mellett,
vidáman búcsúzva a várostól. Most azonban a Donnert Cirkusz
sokkal inkább vert seregnek tűnt, mely mihamarabb és a lehető
legkisebb feltűnéssel igyekezett elhagyni a számára idén csakis
csúfos megaláztatást nyújtó hadszínteret.

178
 Az EMKE kávéházhoz közeledve Gerlicét remegés fogta el. Habár
a nap hétágra sütött, s épp ezért a nyarat víg kedéllyel habzsoló
fiatalemberek zsirárdikalapokkal, a járdán vonuló hölgyek pedig
csipkés ernyőkkel védték magukat az erejétől, a leány mégis egész az
orráig húzta hárászkendőjét, hogy csak a szeme látszott ki.
‒ Mutassad mán magadat! ‒ kiáltott fel a macskaköveken futva az
egyik pimasz utcakölyök. ‒ Mutassad a képedet, hallod-e!
A szutykos gyerekek borzalomra vágyva, kórust alkotva követelték,
hogy a leány fedje fel az arcát. Biztosak voltak benne, hogy azért
takarja magát oly gondosan, mert a cirkusszal vándorló
„szörnyemberek” egyike. Tévhitüket tovább erősítette, hogy a
mellette ülő narancsszín frakkos fiú a két lapátfülével, meg az
ellenkező irányokba néző, kiguvadó szemgolyóival tényleg rettentő
randa volt.
‒ Mu-tassad ma-gad! Mu-tassad ma-gad!
Végül egy lovas rendőr rebbentette szét őket, megelégelve idegtépő
visításukat, s azt, hogy az egyikük futtában majdnem a villanyos
vaskerekei alá esett.
Gerlice csak akkor nyugodott meg kissé, mikor a karaván végre a
Károly körútra kanyarodott. Hárászkendője résén át a nyüzsgő várost
nézte, s ha hozzá hasonló korú leányt pillantott meg, aki gondtalan
ballagott idősebb asszonykísérője vagy épp egy fiatalember karján,
azonnal sírhatnékja támadt. Néhány napja még ő is azt hitte, hogy
Pestnél nincs szebb, biztonságosabb hely a világon. Téglából emelt
tündérkert, ahol most minden csudás eseményt, kiállítást, bemutatót,
ezredévi szenzációt az ő kedvéért rendeznek, s neki csak ott kell
lennie, hogy élvezhesse azokat.
A Központi Városházánál a trupp balra kanyarodott, majd a Ferencz
József rakparton haladva a Lánczhíd lábához érkezett. Itt várakozniuk
kellett, míg Donnert Antal befizette a hídpénzt, s kerített két lovas
rendőrt, akik szabaddá tették az utat. A keskeny hídon a hosszú
karavánnak nem ment olyan egyszerűen az átkelés, mint a fürge
konflisoknak vagy a megfontoltan haladó omnibusznak, hisz sokan
voltak, s ráadásul a bámészkodók itt sem hagyták őket békén. A híd

179
derekánál egyszer még meg is kellett állniuk, mivel egy felelőtlen
ifiúr ‒ sétapálcájával benyúlva a rácsok között ‒ ingerelni kezdte a
medvét, s az hirtelen kicsapva ketrecéből, majdnem letépte a fickó
ostoba fejét. Ettől kezdve Donnert Ignác, a direktor öccse a
feldühített mackó, míg az erőművész és a porondmester Makkabeus,
az elefánt mellett lovagolva őrködött, nehogy másoknak is hasonló
botorságra kerekedjék kedve.
Jócskán elhagyták már a fenséges Gellért-hegyet, s a Budafoki úton
poroszkálva épp az egykor híres mulatságok helyszínéül szolgáló
Nádorkert mellett haladtak el, mikor a leány végre lejjebb eresztette
a hárászkendőt, s megszólalt.
‒ Akkor most ez már mindig így lesz?
Kugler Tóni nyugtalanul rezzent össze, de nem válaszolt.
‒ Messze van ám Fiume ‒ szólt ismét Gerlice, mintha csak a kocsit
húzó lovacskákkal társalogna. ‒ Egészen odáig mukkot se szólni, az
bizony felér majd egy mutatvánnyal. Ha örökre megnémulsz, a
direktor úr talán még gázsit is ad.
‒ Miért kellett…?! ‒ tört ki ekkor hirtelen a fiúból a keserű indulat.
‒ Ugye most a késdobálásról beszélünk? ‒ kérdezett vissza a leány,
ártatlanságot mímelve.
‒ Arról hát, mi másról? Talán meg akarsz halni?
‒ Ha pedig meg akarnék halni ‒ emlékeztette Gerlice ‒, akkor épp
hogy nem állok be a cirkuszhoz, hanem elhagyom azt.
Tóni szerteszóródó tekintete fürkészőn rebbent a mellette ülő
leányra.
‒ Te most miről beszélsz? ‒ kérdezte.
‒ Arról, hogy a titkaim után matatsz, pedig semmi közöd hozzájuk ‒
csattant fel Gerlice, méghozzá oly heves, villámokat szóró indulattal,
hogy a fiú rögvest elszégyellte magát.
‒ Nem akarok én semmit se kiszedni belőled.
‒ Na látod! ‒ tette kezét a fiú térdére Gerlice, könnyedén
megveregetve azt. ‒ Leszünk mi még újra legjobb barátok, ha
belátod, hogy vannak dolgok, amiket… Amiket majd csak később
fedhetek fel. Most viszont arra kérlek, fogadd el, hogy a társulat tagja

180
lettem, s épp azért kötöztettem magam a kerékre, mert így óvhatom
meg az életem valami olyantól, ami sokkal veszedelmesebb, mint Alfi
bácsi cirkuszi kései.
Jó darabig csak a lópaták egyhangú dobolása hallatszott, amint a
Budafoki út porát verik, majd hirtelen Tóni nyitotta szóra a száját.
‒ Nekem csak annyi kell, hogy biztonságban tudjalak, Gerlice.
A leány kissé csodálkozva nézett a kajlafülű mindenesre, majd
átölelve annak nyakát, gyors csókot cuppantott az arcára.
‒ Jaj, te bolondos, hisz még életemben nem voltam nagyobb
biztonságban, mint köztetek ‒ nevetett, s közelebb hajolva, szinte már
súgva tette hozzá: ‒ Azt is elárulom, hogy Alfi bácsi azóta beismerte:
szándékosan sebzett meg azzal a késsel!
‒ Szándékosan? Miért?
‒ Mert ahogy ott üvöltöztél, vergődtél a lovászlegények markában,
bizony megszánt téged! Rájött, mennyire szíveden viseled a
sorsomat… Hogy milyen nagyon féltesz engemet ‒ itt halvány pír
jelent meg a leány arcán. ‒ Ám azt is látta, hogy én sem hagyom
magamat, s addig maradok a keréken, amíg körbe nem dobál. Így
aztán el akart ijeszteni a mutatványtól, hogy többé ne merjek felállni a
kerékre, s te is elégedett légy a megmenekülésemmel.
‒ Bölcs ember az Alfi bácsi ‒ hümmentett Kugler Tóni.
‒ Bölcs, de velem melléfogott, hisz két dolgot akkor még nem
tudhatott ‒ mondta csendesen a leány, miközben átnézett a vén Duna
túlpartjára, ahol Pest a millenniumi ünnepségek lázas bódulatában
forrt. ‒ Nem tudhatta, hogy nálam makacsabb lányt még sosem hordott
hátán ez a ráncos földgolyó. És persze azt sem ‒ súgta még
csendesebben ‒, hogy ha akkor a Donnert Cirkusz kilök magából, én
mára már biztosan halott vagyok.

181
 14
A családi titok
Buda, 1900. március 21.

Kínkeservesen teltek a lassúpercek, mígnem reggel kilenc körül

végre történt valami. Épp a konyhában motoztam, halálra bosszantva
Terka asszonyt, aki hallani sem akart olyan illetlenségről, hogy én ‒
az Ambrózy-villa vendége ‒ segédkezzek neki az ebéd
elkészítésében, mikor kintről futó léptek zaja ütötte meg a fülemet.
‒ Ez az Isti! ‒ kapta fel fejét a kerekded szakácsné is. ‒ A kapuhoz
rohan. Akkor tán hazajött végre…!
A magasan fejünk fölött lévő utcaszintről lehallatszó lónyerítés
(szegény négylábúak sosem szerették, ha a meredek Széchenyi-
emlékúton kellett megállniuk), majd nem sokkal később a vaskapu
nyiszorgása valóban azt üzente, hogy valaki érkezett. Sajnos a konyha
ablaka épp az ellenkező irányba nézett, így reményem sem volt, hogy
a hegyoldalba vájt lépcsőn lefelé ereszkedőt megláthassam. A
következő percben azonban már nyílt is az első emelet bejárati ajtaja,
s én nyomban felismertem a gyorsan koppanó cipők ritmusát.
‒ A báró! ‒ dobtam a mosogatóba, ami épp a kezemben volt, és
sebtében megtörölve a kezem, szoknyám emelve futottam a lépcsőház
felé.
‒ Még kitöri a nyakát, kisasszonka ‒ kiáltott utánam Terka néni, s
bizonyára a fejét is csóválta közben, ám addigra én már a
lépcsőfordulóban voltam.
Richárd báró épp benyitni készült a szalonba, mikor felbukkantam
az első emeleten.
‒ Hangay kisasszony ‒ hajolt meg felém kimérten, majd lenyomta a
kilincset.
Egyből elfogott a pulykaméreg, hogy ilyen félvállról… ekkora

182
közönnyel… szinte az egész villát kitöltő egykedvűséggel üdvözöl.
‒ Magának is szép napot, báró úr! ‒ mondtam ridegen.
‒ Ha szabad megjegyeznem, ma reggel igen pocsékul méltóztatik
festeni!
Richárd mozdulata elakadt, a kilincs félig lenyomva várta sorsát.
‒ Sötét karikák ülnek a szeme alatt ‒ folytattam, immár valamivel
kedvesebben, s közelebb léptem hozzá. ‒ Az arca sápadt, a haja zilált
és a tekintete… Mintha egész éjjel a démonok kongresszusán vett
volna részt, ahol arról akarta meggyőzni a főördögöt, hogy most már
igazán ideje lesz jó útra térnie.
‒ Könnyen lehet, hogy így is volt ‒ felelt a báró kurtán.
‒ Ha megbocsát, üdvözölnöm kell az anyámat. Napok óta nem
hallott felőlem, s ezért biztosan…
‒ Aggódik önért, igen ‒ bólintottam, mintha rettentő mód tájékozott
volnék ez ügyben, pedig valójában egyszer sem láttam a grófnőt
azóta, hogy arra utasított: semmiképp ne lépjek ki a villából. ‒ És
vannak itt mások is, akik már tűkön ülve várták a megérkeztét.
‒ Remek ‒ mondta erre a báró, s a következő pillanatban már benn
is volt a szalonban, úgy csapva orromra az ajtót, ahogy egy
levakarhatatlan koldussal tenné.
Döbbenten álltam az előtérben, s csak bámultam a hatalmas
rézkilincset. Odabentről tompa hangok szűrődtek ki, ám egyetlen szót
sem értettem abból, amit a grófnő és fia ‒ az a nimand74… az a
krakéler!75 ‒ mondott egymásnak. A korábbi pulykaméreg már-már
süvöltő hurrikánná nőtt bennem. Mikor épp elhatároztam, hogy én
igenis bekopogok… Sőt, egyenest berontok hozzájuk ‒ elvégre itt
minden az én felborult életem, bujdosásom és menekülésem körül
forog! ‒ hirtelen kinyílt az ajtó, s én ismét a báróval találtam szembe
magam.
‒ Oh! ‒ nyögte csalódottan. ‒ Talán akad még valami, amit az imént
nem tudott elmondani a pocsék külsőmről?
‒ Azon már túl vagyunk, báró úr ‒ mondtam visszafojtott haraggal
(s közben rádöbbentem: majdnem az csúszott ki a számon, hogy

183
„bárókám”). ‒ Most inkább azt szeretném hallani, merre járt és mit
tudott meg azalatt, míg engem hol jéghideg, hol perzselően forró
vízbe mártogattak, hátha attól visszatér a józan eszem, amit a maga
konflisa ütött ki a helyéből.
Ekkor ‒ mindenre esküszöm, ami szent ‒ Ambrózy Richárd fakó
arcán fanyar, gunyoros mosoly suhant át! Oly rövid ideig tartott ez a
furcsa jelenés, hogy egyetlen perccel később már magam is
bizonytalan voltam benne, vajon valóban jól láttam-e. Akár igen, akár
nem, a haragom hirtelen semmivé lett tőle, s helyébe szorongás
költözött.
‒ Bocsásson meg ‒ szólt a báró, becsukva maga mögött a szalon
ajtaját ‒, de egész éjjel talpon voltam. Úgy érzem, ha nem fekhetek le
néhány órára, menten összerogyok.
‒ I… igen ‒ hebegtem, miközben a démonfaragványokkal
telezsúfolt, titokzatos ajtó mellé húzódtam, hogy utat adjak neki. ‒ Ezt
persze megértem és… Menjen csak, nem tartóztatom tovább.
Richárd könnyed biccentéssel búcsúzott, majd felhágott a
lépcsőkön. Én összetörtén, vereséget szenvedve botorkáltam le a
földszintre. Semmi kedvem nem volt Terka néninek magyarázkodni,
bevallva, hogy a báró egyszerűen lepöccintett magáról, mint valami
csiklandó bogarat. Így aztán a konyha helyett inkább a lépcső
legaljára ültem, államig húzva a két térdemet, ami persze kicsit sem
volt úri lányhoz méltó dolog.
‒ Ne búsongjon mán annyira, mer’ a végén még földig ér, oszt
meglevesesedik az orra ‒ szólt rám néhány perccel később Suha Isti,
aki épp fahasábokat hurcolt be a kazánházból, hogy Terka asszonynak
legyen mivel az ebéd alá gyújtani. ‒ Ha én kibírtam a lelencet, ahol
még a klozetra se járhattunk a csuhások engedélye nélkül, akkor maga
is kibírja azt a nehány napot, míg itten kell raboskodnia.
‒ Ha azt hiszed, hogy rosszul érzem magam ebben az
aranykalickában, hát nagyot tévedsz ‒ néztem fel rá. ‒ Jó itt nekem,
csak…
‒ Hiányzik a családja ‒ találgatott a csupacsont kölyök.
‒ Már ami megmaradt belőle ‒ jutott eszembe papuska, aki immár

184
biztos betegre (ha nem holtra, jaj nekem!) aggódta magát miattam. ‒
Ha legalább írhatnék neki…
‒ Mér’, maga tán tud írni? ‒ ámult akkorát Isti, hogy majdnem
elejtette a fahasábokat.
‒ Persze, hogy tudok! ‒ ráncoltam össze sértetten a homlokomat,
hogy aztán nyomban el is szégyelljem magam. ‒ Az édesapámnak
könyvesboltja van.
‒ Az fájintos hely lehet ‒ bólintott elismerően a kölyök. ‒ Ottan
biztos elég csak ülni, oszt a sok betű magától belemászik az ember
fejibe.
‒ Félek, hogy én túl keveset ücsörögtem a papuska boltjában, mert
most rettenetesen butának érzem magam. Csak gubbasztok itt, arra
várva, hogy végre mondjanak valamit…
‒ Akkor hát ne gubbasszon tovább, Hangay kisasszony! ‒ szólalt
meg a hátam mögött Ambrózy báró. Ültömben megpördülve néztem
fel rá. Ahogy a lépcsőforduló udvarra nyíló, kicsiny ablakában állt,
még sápadtabbnak, elgyötörtebbnek tűnt, mint néhány perccel
korábban.
‒ Mire a szobámba értem ‒ mondta Richárd átgondoltam mindent, s
beláttam, hogy igaza van: akármilyen fáradt is vagyok, magának
jogában áll kérdezni, nekem pedig kötelességem mihamarabb
válaszolni. Kérem tehát, jöjjön most velem. Ám jobb, ha felkészül rá:
olyan dolgokat tudtam meg és tárok ön elé, melyek, ez kétségtelen,
fenekestül fel fogják forgatni az életét!

***

Szó nélkül követtem Richárdot az emeletre. Mivel a grófnő már

visszavonult a szobájába, hogy átöltözzék az ebédhez, csak ketten
voltunk a hatalmas helyiségben. Ennek ellenére az olajfestmények és
szobrok, dús faragványoktól cirádás bútorok és az ablakokat keretező
súlyos drapériák között én mégis úgy éreztem, mintha népes közönség
előtt kéne szerepelnem.
‒ Kérem, kisasszony, foglaljon helyet ‒ mutatott Richárd a

185
beugróban álló székek egyikére. Megint csak szótlan
engedelmeskedtem, ölembe fektetve a két kezem, s aztán egyenes
háttal, merev nyakkal, nagyra nyitott szemmel néztem fel rá. Ő először
az íróasztalhoz ment, s némi keresgélés után egy Fleur cigarettát
illesztett az ajkai közé, majd egyetlen kezével, ördögi ügyességgel
kezelve a gyufát, meggyújtotta azt. Könnyű, kékes füst áradt szét a
szalonban, édeskés illattal terítve be mindent. A báró továbbra is
háttal állt nekem. Már-már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkezett
rólam, mikor hirtelen sarkon fordult, majd két lépéssel előttem
termett.
‒ Ez cseppet sem könnyű, higgye el ‒ mondta csendesen. Az arca
feszült, a tekintete jéghideg volt, s úgy vizslatott, mintha épp belőlem
akarna valami titkot kiszedni, és nem ő készülne vallomást tenni. ‒
Hisz maga még… Maga szinte még gyerek!
Úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna.
‒ Hogyan?! ‒ ugrottam fel pirosló arccal. ‒ Mit mondott?
Richárd báró dühösen legyintett, mire az ujjai között füstölgő
Fleurről szürke hamukígyó pottyant a perzsaszőnyegre.
‒ Eh, nem is ezt akartam mondani ‒ jelentette ki, miközben ismét
sarkon fordult, és a kandalló elé lépve az ében bőrű, titokzatos
szoboristennőt kezdte bámulni. ‒ Mondja, kisasszony, elég erős
ahhoz, hogy ájulás, hisztéria vagy egyéb más, a fiatal lányokra oly
jellemző mutatvány nélkül reagáljon a megrázkódtató bejelentésekre?
Esküszöm, nem hittem a fülemnek. Legszívesebben a báróhoz
rohantam volna, hogy magam felé fordítva őt, a tenyeremmel adjam
vissza neki azt a két szóbeli pofont, amit gyors egymásutánban
„lekevert” nekem. Még hogy én „gyerek” és „ájuldozó
hisztérika”…?!
‒ Halljam, mit felel? ‒ köszörülte a torkát türelmetlenül Ambrózy
báró.
S ekkor hirtelen megértettem, miért beszél így velem. Ahogy ott állt
a kandalló előtt, mereven felfelé, a fekete kőből faragott, majdnem
meztelen asszonyszoborra nézve, miközben jobb kezében
papírszopókás cigaretta növesztette hamuját, a bal karja helyén

186
viszont csak a szalonkabát üres ujja lifegett, már tudtam e rideg, sőt
kegyetlen viselkedés okát. Nyugalom szállt meg, imént ökölbe szorult
ujjaim elernyedtek, s a hangom is épp úgy csengett, ahogy az egy
szerény, ám vérig sértett úri leányhoz illett.
‒ Uram, ön engem ostoba csitrinek néz, ami természetesen szíve
joga ‒ mondtam. ‒ Csakhogy engem jelenleg fikarcnyit sem
érdekelnek a maga úri kaszinóban felszedett, ostoba előítéletei!
Halljam inkább, mit sikerült kiderítenie az ügyemről! Ha
maradéktalanul megosztja velem ama súlyos titkokat, amikre célzott,
én cserébe felhatalmazom, hogy ha netán a hírei hatására elájulnék
vagy hisztériázni kezdenék, ön nyugodtan és haladéktalanul
elhagyhatja ezt a szalont, s nem kell a segítségemre sietnie.
Kicsit persze reménykedtem benne, hogy az ifjú báró ettől az okos,
nagyon is érett nőhöz illő megnyilatkozástól majd magába száll és
elszégyelli magát. Ám mikor ez mégsem történt meg, a csalódást is
könnyen elviseltem, azt gondolva: „lám, milyen okos férfi, és mégis
mennyire ostoba”.
‒ Hát legyen! ‒ dobta cigarettáját az előző esti tűz rég kihűlt
hamukupacára a báró, majd szembefordult velem, ám továbbra sem
nézett a szemembe. ‒ Először is tudnia kell, hogy találkoztam az
édesapjával.
Biztos voltam benne, hogy a báró izgatott sikkantást, tapsikolást,
hebegve előadott faggatózást vár tőlem. Épp ezért nagy levegőt
vettem, s bár a szívem valóban a torkomban dobogott, csak ennyit
mondtam csendesen:
‒ Nyugtasson meg, kérem, hogy az édesapám jól van.
‒ Amikor utoljára láttam őt a Transilvania szálló kávéházában,
tökéletes egészségnek örvendett, habár… érthető okokból…
meglehetősen izgatott volt.
‒ Miféle okokra céloz?
‒ Az édesapját valaki megfigyelés alatt tartja. Kénytelen voltam
némi cselt alkalmazni, hogy a férfit, aki árnyékként jár a nyomában,
rövid időre eltávolítsam. Miután ez sikerült, hosszan beszélgettünk.
Feltártam előtte, hogy ön miféle bajba keveredett, azt sem titkolva,

187
hogy Bolyó doktor segítségével biztonságba helyeztük…
‒ Ne arról beszéljen, kérem, amiről magam is tudok ‒ szóltam
közbe hűvösen, mire Richárd arcán megrándult egy izom.
‒ Ahogy parancsolja ‒ biccentett, majd le-föl kezdett járkálni az
íróasztal és a szalon ajtaja között, mindvégig a perzsaszőnyeg mintáit
tartva szemmel. ‒ Hangay úr megértette, hogy nyugton kell maradnia
Marosvásárhelyen, eljátszva a mindkét lányától megfosztott atya
hálátlan szerepét. Ígéretet tettem neki, hogy megpróbálok mihamarabb
ennek a förtelmesen kusza, és egyelőre teljességgel érthetetlen ügynek
a végére járni, ám addig magának, kisasszony, itt kell maradnia.
‒ Mármint a fővárosban?
‒ Mármint a villában, sőt, amennyire csak lehetséges, a szobájában
‒ közölte Ambrózy báró ellentmondást nem tűrő hangon a Najafabad-
szőnyeggel.76 Én, ezt a békát is csendben lenyelve, halkan kérdeztem:
‒ Mondja, báró úr, honnan tudja, hogy magát nem követte senki,
mikor az édesapámhoz indult?
Richárd röpke pillantást vetett rám, mely gyorsan múló
meghökkenésről tanúskodott.
‒ A kérdése tökéletesen… hm, logikus.
‒ Köszönöm.
‒ Nos, mielőtt Marosvásárhelyre indultam volna, kivettem egy
szobát a Rémi szállodában, ahol máskor is időztem már, ha épp
Pesten marasztaltak a dolgaim. A főportásnak meghagytam, hogy ne
zavarjanak. A személyzet hozzá van szokva, hogy ilyenkor akár
napokig ki sem mozdulok a szobámból. Bizonyára őrültnek
gondolnak, aki aszkéta böjtöt tart, hisz ilyenkor étkezni sem járok le.
Most néztem meg magamnak először igazán a báró beesett arcát.
‒ Ezzel csak nem azt akarja mondani, hogy amíg Vásárhelyen volt,
valóban nem evett semmit? ‒ kérdeztem tőle.
‒ Nem is ehettem, hisz a böjtnek, mely az álcámat adta, tisztán
látható jeleit kellett mutatnom, mikor végül kiléptem a szobámból.
Egyébként is csak három napról volt szó, s annyit szilárd étel nélkül
bárki könnyedén elvisel, ha nem beteg.

188
 ‒ És mégis hogy jutott ki észrevétlenül a szállodából?
‒ A Rémi pincéjéből titkos alagút vezet át az úttest alatt a Nemzeti
Színházba ‒ legyintett ismét a báró, mintha az ilyen aprócska
rejtélyeket nekem is ismernem kéne. ‒ Egyedül a szálloda tulaja
tudott róla, hogy három napra elutaztam, benne pedig tökéletesen
megbízom. Miután visszatértem Pestre, újfent az alagúton át foglaltam
el a szobámat, majd néhány napot azzal töltöttem, hogy céltalan járva
az utcákat, halálos unalomba kergessem az engem figyelőket. Mikor
végre belátták, hogy nincs bennem semmi érdekes, és valószínűleg,
ha kérdeznének, már az ön nevére sem emlékeznék, akkor végre
felhagytak a követésemmel, s így tegnap éjjel elindulhattam haza.
‒ Tegnap éjjel?! ‒ vontam össze a szemöldököm. ‒ Hisz csak most,
az imént érkezett!
‒ Ez a következő dolog, amiről be kell számolnom önnek ‒ nézett
rám ismét Richárd, aki épp az íróasztalnál járt, s már indult is
visszafelé. ‒ Késő éjszaka értem a villa elé, ahol üzenet várt, hogy
azonnal menjek a Lipótmezei tébolydába.
‒ Kaméleonka?! ‒ kiáltottam fel önkéntelenül. Ambrózy báró
megtorpant, ám most nem emelte rám a tekintetét.
‒ Hogyan?
‒ Bocsánat ‒ sóhajtottam. ‒ A szobatársamat hívják így, akivel…
‒ Igen, már hallottam róla ‒ szakított félbe türelmetlenül az ifjú
báró.
‒ Ugye nem történt vele semmi baj?
‒ A betörőt még azelőtt elfogták az ápolók, hogy a szobájáig ért
volna.
‒ Betörő?! ‒ most rajtam volt a meghökkenés sora. ‒ Miféle
betörő?
‒ Tegnap éjjel a tébolyda ápolói behatolót fogtak ‒ közölte
Ambrózy báró, persze megint csak a Najafabad-szőnyeg központi
mintájával, majd folytatta ingázó útját. ‒ Méghozzá nem is akárkit: a
női zárt osztályra a maga unokabátyja, Schützer Ottó tört be.
‒ Ottó?! De miért?
‒ Természetesen magát kereste ‒ felelt a báró. ‒ Tegnap éjjel

189
bementem hozzá és sikerült valamelyest lecsillapítanom. Az ápolók
ugyanis kénytelenek voltak az ágyhoz szíjazni őt, mivel
megszállottként tombolt, egyfolytában azt üvöltve, hogy a Hangay
lányt akarja.
‒ Tehát beszélt vele?
‒ Már amennyire beszélgetésnek lehet nevezni, ha az ember
kérdéseire hagymázas szózagyvalék a válasz ‒ mordult bosszúsan
Richárd, aki az íróasztalhoz érve újabb Fleurre gyújtott, majd a
kandallóhoz ballagott, s nekem hátat fordítva, ismét az ében szobrot
kezdte bámulni. ‒ Néhány dolgot azért sikerült belőle kiszednem. Az
özvegy haláláról az egyik tabáni kártyabarlangban szerzett tudomást,
miként arról is, hogy a rendőrség körözést adott ki ellene.
Természetesen nem mert hazamenni, és az előélete miatt esze ágában
sem volt feladni magát.
‒ Előélet? ‒ szóltam közbe halkan. ‒ Bocsásson meg, de nem értem.
‒ Züllött életmód, kártyaadósságok, verekedések, néhány csalás,
kisebb lopás és egy zavaros eset, mikor is alapos gyanú merült fel
ellene, hogy megkéselt valakit ‒ sorolta Ambrózy báró tárgyilagosan.
‒ Semmi rendkívüli, ám ahhoz bőven elegendő, hogy Detrich
felügyelő rács mögé küldje az anyja meggyilkolásáért.
‒ De mit akar tőlem?
‒ Nos, innentől vált igazán zavarossá a beszélgetésünk ‒ fordult
felém Richárd, kinek arcán most először láttam némi izgatottságot. ‒
Az a szerencsétlen fickó az ágyon vergődve egyre csak azt hajtogatta,
hogy magára van szüksége, mert akkor minden baja egy csapásra
megoldódik. „A Hangay lány… A Mili…! Adják ide nekem! Az a
lány… Csak ő húzhat ki engem a bajból!”, hajtogatta megszállottan.
‒ Ennek semmi értelme. Hogy tudnék én segíteni rajta?
‒ Azt nem árulta el, hiába faggattam. Viszont…
‒ Igen?
‒ Mikor megmondtam neki, hogy a maga nagynénje zsaroló levelet
írt valakinek, s minden bizonnyal ezért gyilkolták meg, a fickó
egyetlen szempillantás alatt összeomlott ‒ magyarázta már:már
lelkesen az ifjú báró. ‒ Azt motyogta: „Akkor nekem végem! Engem

190
is meg fog ölni!”. De hogy kiről beszél, azt képtelen voltam kiszedni
belőle.
‒ Nyilván Róza néni gyilkosáról ‒ véltem.
‒ Persze, persze! ‒ legyintett heveskedve Richárd, újabb
hamuhurkát pottyantva a perzsaszőnyegre. ‒ Természetesen a
gyilkosról beszélt, akit ezek szerint ő is ismer. Különös mód a
társalgás eme pontjától kezdve Schützer teljesen elveszítette az
érdeklődését ön iránt. Próbaként felajánlottam, hogy találkozhatnak,
de ő csak azt hajtogatta: „Most már nem számít. Most már mindennek
vége, engem is meg fog ölni.”
‒ Ottó tehát rejteget valamit, amiről Róza néni csak a halála előtti
éjjelen szerzett tudomást ‒ azon kaptam magam, hogy töprengés
közben már én is a Najafabad-minták kacskaringóit nézem, mintha
azok segíthetnének a bonyolult titkok kibogozásában. ‒ És aminek
megőrzéséért cserébe pénzt követelt a gyilkostól.
‒ Hisz jól tudjuk, miféle titokról van szó ‒ emlékeztetett Richárd,
miközben visszatért a kandallóhoz, hogy eldobja a csikket. ‒ Ottó
valamiként belekeveredett… Sőt, ki-fe-je-zet-ten részt vett a maga
nővére, Emma elrablásában. Amikor közöltem vele, hogy erről is
tudok, végképp összeomlott, és tombolni kezdett, így Bolyó doktor
kénytelen volt nagy adag nyugtatót adni neki. Ám mielőtt Schützer
mély álomba zuhant volna, annyit még ki tudtam hámozni kusza
szavaiból, hogy nem csupán a nővére elrablásában, hanem annak
későbbi sorsában is nagy szerepe volt, amiért… így mondta:
„Bármilyen büntetést megérdemelnék”.
‒ Későbbi sors?! ‒ nem bírtam tovább nyugton ülni. ‒ Valóban ezt
mondta?!
‒ Többször is, igen ‒ fordult felém Ambrózy báró, s tekintetében
szokatlan nyugtalanság fénylett.
‒ Ezek szerint Emma élete mégsem ért véget az elrablása napján!
‒ Kérem, ne ragadtassa el magát, hisz nem tudhatjuk, hogy Schützer
mit értett „későbbi sors” alatt, így botorság volna máris derűlátó
reményeket dédelgetni ‒ mondta Richárd tartózkodóan. ‒ Mivel
bizonyságot nyert, hogy a fickó az anyja ellen elkövetett

191
gyilkosságban ártatlan, így sikerült rávennem Bolyó professzort, hogy
egyelőre ne adja át őt a rendőrségnek. Ma este visszatérek a
tébolydába, és megpróbálom alaposabban kifaggatni őt.
‒ Gondolja, hogy sikerrel jár? ‒ éledt fel bennem ismét a remény. ‒
Esetleg én is magával…
‒ Nem, arról szó sem lehet, hogy ön elhagyja a villát! ‒ lépett ismét
az íróasztalhoz Richárd, immár a harmadik cigarettát gyújtva meg.
Minden mozdulatából, pillantásából, szavából csak úgy sütött az
elfojtott nyugtalanság.
‒ Van még valami, amit a tudomásomra kell hoznia, igaz?! ‒
kérdeztem a bárót. A szalonban terjengő füst hirtelen fojtogatóvá vált,
együtt sűrűsödve azzal a láthatatlan feszültséggel, ami a báróból
áradt.
‒ Nos ‒, mondta ‒, így igaz. Ám előtte megkérném, hogy…
‒ Ha megint hellyel kínál, én esküszöm… ‒ először fogalmam sem
volt, mivel fenyegethetném meg, de aztán eszembe jutott: ‒ Esküszöm,
hogy máris felmegyek a tetőre, és világgá kiáltom az ittlétemet!
Ambózy rosszallón nézett rám. „Gyereknek gondol ‒ értettem meg.
‒ Dacos csitrinek, akivel több a baj, mint egy kosárra való
kölyökkutyával.”
‒ Ahogy akarja ‒ vonta meg végül jobb vállát a báró, s a szemében
láttam: most már cseppet sem érdekli, milyen hatással lesz rám
mindaz, amit mondani fog. ‒ Az édesapja, miután meghallotta, miféle
ügybe keveredtünk…
„Keveredtünk? ‒ dobbant nagyot a szívem ‒ Valóban így mondta:
Keveredtünk?!”
‒ …úgy döntött, feltárja előttem a család legféltettebb titkát, hátha
annak részletei segítségemre lehetnek a nyomozásban.
‒ Titok? ‒ értetlen csóváltam a fejem. ‒ Ugyan miféle titka lehetne
egy vásárhelyi könyvkereskedőnek, aki egész életében szinte ki sem
tette a lábát a boltjából és a városából?
‒ Kérem, Hangay kisasszony, szedje össze minden erejét, mert amit
most közlök önnel, az valóban megrendítő hír ‒ nézett a szemembe
Richárd. ‒ Az ön apja elárulta nekem, amit eddig még soha, senkivel

192
nem osztott meg: Emma kisasszony, aki 1896-ban Pestre jött, s aztán
eltűnt, valójában sosem volt az ön édestestvére!
„Értelmetlen szavak ‒ szédelegve néztem a báróra. ‒ Hogy a
nővérem és én… Hogy mi sosem…?”
‒ Pontosabban fogalmazva az édesanyjuk közös, tehát féltestvérek,
ám az ön nővérének vér szerinti apja nem Hangay úr. Emma
kisasszony édesapja nem más, mint Bissingen-Nippenburg Maria
Ernst Ferdinand, azaz Bissingen Ernő gróf.

***

Gazsó András77 alig két hete dolgozott a Lipótmezei tébolydában, s

máris elege volt az egészből.
‒ Fene se gondolta vón, hogy a dilibájeszben78 ennyire büdös lehet
a szógálat ‒ morogta a végtelennek tetsző folyosón caplatva, mindkét
kezében egy-egy alaposan telepakolt ágytállal.
‒ A hármasba is nézzél be! ‒ kiáltott utána a főápoló, kinek a sok
szilvapálinka cserepesre marta a torkát, s ezért a hangja repedt
bádogtrombitaként harsogott. ‒ Már vagy fél órája rajta fekszik,
úgyhogy biztos kincsre lelsz!
A kórházi szolga megvárta, míg a főnöke becsukja maga mögött a
vizsgáló ajtaját, csak azután köpött a kőpadlóra.
‒ Rohadjál meg, te ganéj! ‒ tette hozzá nyúlós véleményéhez a
szóbeli kiegészítést, majd befordulva a klozetba, sorra rugdosta a kis
fafülkék ajtaját. Az első kettő foglalt volt, de Gazsó Andrást cseppet
sem érdekelte a bentről felharsanó méltatlankodás. A harmadik fülkét
végre üresen találta, hát gyorsan megszabadult bűzlő terhétől, majd a
két ágytálat a falicsap fémöblébe téve, rájuk eresztette a vizet.
Miután végzett, kék kötényébe törölte gyászcsíkos körmökkel ékített
hurkaujjait, majd a csempézett falnak támasztva hátát, komótosan
addig túrt nadrágja feneketlen zsebeiben, míg rá nem talált a
pléhdobozra, amiben még akadt egy fél pofára való bagó. Miközben
élvezettel csámcsogott a pörkölt dohányon, időnként a csapba köpve

193
barna nyálát, azon tűnődött, vajon miként keveredhetne ki a kórházi
szolga megalázó szerepköréből, persze anélkül, hogy éhen kéne
halnia.
‒ Miért sóhajtozik akkorákat, Gazsó úr? ‒ szólalt meg ekkor az
egyik fülkében valaki. ‒ Az ember aztat hinné, hogy aki csak dógozni
jár ide, annak semmi oka a búra.
‒ Honnan tudná azt maga, Schuch? ‒ mordult a kórházi szolga,
gonosz pillantásával majd’ átdöfve a fehérre mázolt ajtót, amibe az
imént hiába rúgott bele. ‒ Ha nem tévedek, húsz éve is megvan már
annak, hogy magát bécsukták ide, mert aztat állította, hogy az anyósa
megboszorkányozta a káposztás cvekedlijét.
‒ Úgy volt az, tényleg megboszorkányozta a rusnya dög, isten engem
úgy segéljen! ‒ fogadkozott a klozetfülkében kucorgó ápolt. ‒
Láthassa, hogy azóta is az ő varázsfőzetétől sajog a hasam.
Schuch úr a szelíd bolondok közé tartozott, aki még soha nem ártott
senkinek, de ha megpróbálták kiengedni, minden járókelőt azzal
kezdett zaklatni, hogy az anyósa (aki már nyolc éve meghalt) éjjelente
a mellére ül, és egy nagy cseréptálból mérgezett káposztás tésztát
akar legyömöszölni a torkán. Mivel a békés emberek általában
rosszul tűrik a mások bolondságát, hisz elég bajuk van a saját
tévképzeteikkel, így Schuch urat mindig hamar visszahozták, s ő
megint elégedetten ücsöröghetett a tébolyda klozetján.
‒ Lila gőze sincs magának arról, micsoda hóhemvagány vótam én
még nemrég ‒ sóhajtott ismét bánatosat Gazsó úr. ‒ Ha nincs az
repedtsarkú telefonművésznő…
‒ Aki otthon ülve várja a magányos férfiak hívását, hogy házhoz
vigye a bájait? ‒ kérdezett közbe Schuch, résnyire nyitva a
klozetfülke ajtaját. ‒ Lássa, nem is vagyok én annyira elmaradva a
modern kor technikai vívmányaitól!
‒ Na ja! ‒ nyögte unottan Gazsó úr, és barnát köpve a csapba,
ellökte magát a faltól, hogy aztán a klozet folyosóra nyíló ajtajához
lépjen. ‒ Boldog ember, akit csak a rég hótt anyósa akar
megmérgezni.
‒ Köszönöm a biztatást ‒ nevetett utána Schuch a fülkéből. ‒

194
Viszont kívánok magának is hasonló boldogságot, Gazsó úr.
A kórházi szolga már csak a folyosón gondolkodott el azon, hogy a
klozetkirály tán rajta akart az imént gúnyolódni, s ezért esetleg
megérdemelne néhány pofont, de aztán hagyta a fenébe. Inkább
összeszedte az akaraterejét, és leakasztva övéről a kulcsot, a rácsos
ajtóhoz lépett, mely mögött a legszigorúbban őrzött elmeháborodottak
zárt cellái sorakoztak…

***

„Bolyó professzor (az a bajuszos, sápadt képű, pofatokás hólyag!) azt

hitte, kifoghat rajtam a semmi kis kotyvalékával, amit a
fecskendőjéből egyenesen a vénámba csorgatott” ‒ gondolta Schützer
Ottó, míg lehunyt szemmel hevert az ágyon, s igyekezett tudomást sem
venni az ülepét égető fájdalomról. Az ágytál pereme lassanként mély
árkot nyomott a húsába, lüktető kínnal árasztva el a derekát, mindkét
combját, és a medencecsontok környékét.
Persze rég magához tért annyira, hogy megemelhette volna a
fenekét, enyhítve a szenvedést, ám épp a fájdalomtól lettek egyre
tisztábbak a gondolatai, így inkább eltűrte azt.
„Rég hozzászoktam már a legkülönbözőbb bódító mérgekhez,
doktor! ‒ csikorgatta a fogát Schützer Ottó. ‒ Ittam én kék lánggal
égő, gyilkos abszintot a Hét Tetűben, szívtam az angol gyarmatokról
becsempészett ópium bódító füstjét az Ördöghíd pincéjében, és
nyeltem barna hasist a Vörös Macska hátsó szobáiban, úgyhogy rám
nem hat a laudánumod, te szalonkabátos kuruzsló!”
Ám akárhogy is hergelte magát az éjjel megfogott brámázó,79 azt
mégis be kellett látnia, hogy a bokájára, csuklójára és derekára
csatolt szíjakkal nem bírhat el. Miközben előző éjjel a két fekete
ruhás alak az ágya mellett állva beszélgetett, s ő a bódulat szétkenődő
démonaival küzdött, néhány szót azért sikerült megértenie. Reggelre
aztán a veszettül kavargó, önmagukban értelmetlen gondolatok
valahogy egymáshoz fércelődtek, legalább annyit elárulva neki, hogy

195
Mili (az a nyamvadt kis béka, aki miatt megölték az anyját!), már
nincs a tébolydában.
„Hát így is jó! ‒ böfögött Ottóban a gyűlölet. ‒ Matolcsy már
úgysem adna érte se útlevelet, se pénzt, hogy külföldre szökhessek,
pedig csak ezért akartam elkapni a kis vidéki metreszt. Oh, anyám, te
bolond, bolond vénasszony, hogy juthatott eszedbe megzsarolni éppen
őt? Hisz sejthetted: aki nőrablásra képes, az ölni sem lesz rest, ha a
bőrét akarja megmenteni. Én idióta! Azt hittem, hogy azért halt meg az
anyám, mert Matolcsy a lányért ment, ő meg védeni akarta! Erre
kiderül… Az a félkarú mondta tegnap éjjel, akiről szinte ordít, hogy
valami nagyúri fajta. Kiderül, hogy az anyám zsarolni próbálta Pest
legveszedelmesebb emberét! És ha ő vérbefagyva végezte, hát nekem
se néz ki jobb, ha még sokáig…”
Fogvacogtatót csattant a retesz, a cella ajtaja kitárult.
‒ No lássuk, termeltél-e, koma! ‒ lépett a vaságyhoz Gazsó úr,
övére akasztva a kulcscsomóját. ‒ Emeljed a hátsód, hadd húzzam ki
alólad a fajanszot, te rusnya!
Schützer Ottónak ekkor végre ötlete támadt. Lehunyva tartotta a
szemét, s megfeszítve a csípőjét, szinte belepréselte a matracba az
ágytálat. Ettől a fájdalom a háromszorosára nőtt, ő mégse engedett.
‒ A Krisztusát neki, hát milyen súlyos vagy te? ‒ háborgott a
kórházi szolga, aki hiába rángatta a tál fogantyúját, az meg se ficcent.
‒ Mi a ragyaveréstől szorult ez be ennyire?!
Az „eszméletlen” ápolt és az egyre dühösebb ápoló „küzdelme”
percről percre vadabbá vált. Az ágytál eltűnt a matracban, épp csak a
szélét mutogatva. Gazsó úr már-már attól kezdett félni, hogy ha végül
sikerrel jár, a fajansz teljes tartalma (amennyiben van neki) a
kötényén fog kikötni.
‒ Az a barom Eckhárdt biztos túl szorosan szíjazott az ágyhoz. Na,
mutassad csak magad! ‒ szuszogta az ápoló, majd a beteg fölé
hajolva, elmélyülten vizslatni kezdte annak arcát. ‒ Szerintem alszol,
igaz-e, koma?
Schützer Ottó két tömpe ujjat érzett, mely erősen megragadta, majd
csavarni kezdte az orrát. Porcok roppantak, vér serkent a

196
hajszálerekből, de ez a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit
eddig el kellett viselnie.
‒ Mondom én, hogy alszol ‒ röhögött elégedetten a kórházi szolga.
‒ Annyi nyugtató van benned, amitől egy bika is kidőlne, igaz? Akkor
hát lássuk, miből élünk!
Sorra oldottak ki a csatok. Mikor a bal boka és a csukló, valamint a
derék is szabaddá vált, Gazsó nekikészülődött, hogy lefordítsa
betegét a megszorult ágytálról.
Schützer Ottó ekkor lendítette meg a karját, s miként azt a tabáni
Mélypince kétemeletnyi hűvösében Marositztól, a folyton részeg
erőművésztől tanulta, könyöke „hegyes csontjával” vágta halántékon a
kórházi szolgát. Gazsó halk nyögést hallatott, a szájából barna
dohánylé fröccsent, s aztán csendesen a padlóra csúszott. Ekkor még
élt, ám mire rátaláltak, felfedezve a veszedelmes „elmeháborodott”
szökését, úgy tűnt, a torkára csúszott bagó megfojtotta a kórházi
szolgát, ki egykor városszerte ismert hóhemvagány volt.

***

‒ Nem, az lehetetlen ‒ vetettem fel dacosan az állam, majd hátat

fordítva a meglepett Ambrózy bárónak, a szalon üvegablakán túl
hajbókoló, rügyeket növelő magyalbokrokhoz beszéltem: ‒ Apám
soha nem tagadná meg egyik leányát sem, azt állítva, hogy az másnak
a gyermeke. Ön, uram, be akar csapni engem!
Ám miközben sorra formáltam a szavakat, egyre inkább tudtam,
hogy Richárd igazat beszél. Hirtelen ezernyi apró emlék bukkant fel
Emmával töltött közös gyermekkorunkból: furcsaságok, aprócska
titokmorzsák, papuska félbeharapott szavai, s az, hogy mennyi
mindenben különböztünk egymástól az én imádott nővéremmel.
Persze sosem voltak ezek a „rendellenességek” (bőrünk eltérő
árnyalata, Emma valószínűtlenül kék szeme, mely sehogy sem illett
szüleink egyként dióbarna pillantásához, no meg az a ki tudja, honnan
előbújó arisztokrata finomság, légiesség, ami oly különlegessé tette
őt) annyira feltűnőek, hogy bárkiben gyanút ébresszenek. Én

197
egyszerűen csak úgy gondoltam a testvéremre, mint a fogarasi
havasokból leszökött, s velem cseperedő tündérleányra, aki épp
ezektől a csipetnyi eltérésektől válik még szebbé, varázslatosabbá és
elbűvölőbbé.
‒ Jobb, ha mindezt később… ‒ indult az ajtó felé Ambrózy báró. ‒
Alkalmasabb időben beszéljük meg.
‒ Nem! ‒ kiáltottam rá a hegyoldalban hajladozó magyalbokorra. ‒
Kérem, báró úr, ne törődjék az én iménti kislányos kifakadásommal.
A hír, amit az édesapámtól hozott, valóban megrázó, sőt, felkavaró
volt, de zavarodottságom már a múlté. Ezennel ünnepélyesen
visszavonom az önre tett igazságtalan megjegyzésemet. Mi több,
bocsánatát kérem, amiért…
‒ Erre nincs semmi szükség! ‒ szakított félbe Richárd. ‒
Amennyiben kíváncsi rá, megkísérlem röviden összefoglalni mindazt,
amit Hangay úr elmondott nekem.
Sosem hittem igazán a házunkban gyakorta megforduló idősebb
hölgyrokonok szavának, mikor arról beszéltek, hogy a lassú és kimért
társalgás ‒ különösen, ha a téma épp megrázó vagy kellemetlen ‒
segít elcsitítani a háborgó érzelmeket. Most azonban személyesen is
megtapasztalhattam, hogy a magyalbokornak előadott körülményes
bocsánatkérés alatt a szemembe gyűlt könnycseppek felszáradtak, a
kezem remegése elcsitult, s végül sikerült annyira összeszednem
magam, hogy újra a báró felé tudjak fordulni.
‒ Figyelmesen hallgatom ‒ mondtam csendesen. ‒ Kérem,
beszéljen.
Richárd fürkészőn nézett rám, mintha azt fontolgatná, vajon biztos
lehet-e benne, hogy további hisztériás kirohanásoktól már nem kell
tartania, s eztán újra csak járkálni kezdett, tekintetével a
perzsaszőnyeg mintáit olvasva.
‒ Az ön édesapja, Hangay Árpád a következőket osztotta meg
velem: 1879 májusában a Marosvásárhelyen élő Szárhegyi Lázár
Jenő gróf80 és neje, Emanuela baronessz hatalmas bált adtak annak
örömére, hogy palotájuk felújítása végre befejeződött.

198
 ‒ Ismerem a Lázár-házat ‒ jegyeztem meg. ‒ Jobb kézről
szomszédos velünk, fala a mi boltunkhoz tapad. Csakhogy üresen áll,
mióta a grófné meghalt, s az öreg gróf a meggyespusztai kastélyba
költözött.
‒ Való igaz ‒ bólintott Ambrózy báró. ‒ Miként az is… Bár ez
lényegtelen részletkérdés…, hogy a felújítás teljes egészében csak
1880-ban fejeződött be, ám a Lázár család úgy vélte: a tetőtérben
piszmogó ácsok miatt nem hajlandóak még egy báli szezont kihagyni.
A meghívott vendégek egész Erdélyből, Magyarországról, sőt
Ausztriából, Olaszországból és más külhoni helyekről is szép
számmal érkeztek. Köztük volt az akkor huszonöt éves Bissingen-
Nippenburg Ernő gróf, aki egy bizonyos Georg von Rátselhaft
társaságában érkezett.
‒ Rátselhaft? Sosem hallottam ezt a különös nevet.
‒ Állítólag valami osztrák grófocska, aki Bissingen iskolatársaként
a szabadidejét igyekezett eltölteni a számára igencsak egzotikusnak
tűnő Erdélyben. Felejtsük is el a személyét, hisz ő aligha játszik
szerepet a mi történetünkben.
‒ A mi történetünkben, báró úr? ‒ kérdeztem kissé csodálkozva,
mire Richárd enyhe zavarral legyintett.
‒ Úgy értettem, hogy a nyomozásunk szempontjából ez a Rátselhaft
teljességgel lényegtelen.
‒ Hát persze, mindjárt gondoltam, hogy így érti ‒ jegyeztem meg
kissé gonoszul, s hagytam, hogy tovább beszéljen.
‒ Nos, a bál estéjén valaki más is megjelent a táncteremben, aki
később az ön édesanyja lett. A neve Széky Hanna, a nagyszebeni
hírneves nyomdász Széky István kisebbik leánya, aki ekkor még
hajadon, s mint ahogy az ön édesapja mondta, egyben
Marosvásárhely legszebb eladósorban lévő hölgye volt.
‒ Eladósorban, igen, méghozzá jócskán, hisz anyám abban az évben
töltötte be a huszonhatot ‒ szóltam ismét közbe, nem bírván megállni
a fecsegést, ami enyhítette a mellkasomra nehezedő nyomást. ‒ Úgy
mondják, a mama rettentő válogatós volt! Minden kérőjét kikosarazta,
míg végül a papuska meg nem hódította a szívét, és ő boldogan…

199
 ‒ Hallgasson végig, kérem! ‒ csattant fel ekkor Ambrózy báró, tőle
cseppet sem szokatlan durvasággal. ‒ Azt ígérte, hogy figyelni fog, s
akkor hamar túleshetünk ezen a… Ezen a kellemetlen családi
histórián.
Hirtelen magam is úgy éreztem, hogy a szüleim találkozásáról szóló
csacska, romantikus mese, amivel minket, kislányokat a mama egykor
teljesen el tudott bűvölni, kicsit sem hasonlíthat a valósághoz.
‒ Nincs már sok hátra ‒ mondta Richárd, mint aki önmagát buzdítja
kitartásra. ‒ A bálon az ön édesanyja és Bissingen gróf találkoztak és
egymásba szerettek. Mivel abban az évben a tavaszi szezon egészen
belenyúlt a nyárba, s egymást érték a vadászatok, táncestek,
koncertek, s számtalan olyan esemény, ahol újra és újra
találkozhattak, ezért a gróf Marosvásárhelyen maradt. Széky Hanna
sem tért vissza Nagyszebenbe, hisz a szülei már igencsak örültek
volna egy eljegyzésnek, s erre a legnagyobb esélyt mégis csak a
társaságban való forgolódás adta. Csakhogy az események július
végén hirtelen nagy fordulatot vettek. Az ön nagymamája, Borbála
asszony lett az első, aki tudomást szerzett róla, hogy leánya a gróf
jóvoltából megesett…
‒ Kérem, ne használja ezt az alantas szót az édesanyámmal
kapcsolatban! ‒ kaptam fel a fejem, s éreztem, már megint jön a
pulykaméreg.
‒ Sajnos fogalmam sincs, másként hogyan fejezhetném ki Széky
Hanna akkori állapotát ‒ mondta Ambrózy báró hűvösen, miközben
én csak remélni mertem, hogy amit a hangjából kicsengeni vélek, az
nem a mélységes megvetés jele. ‒ Bissingen persze nyomban távozott
a városból. Csak hónapokkal később kullogott vissza, hogy a
legnagyobb titokban anyagi segítséget ajánljon fel az addigra
megszületett fattyú…
‒ De báró úr! ‒ kiáltottam lángra gyúlt arccal. ‒ Maga immár
másodszor sértegeti a családomat!
‒ Való igaz, a „fattyú” talán kissé erős kifejezés ‒ egyezett bele
szinte mellékesen Richárd, aki észre sem vette háborgásomat. ‒ A
lényeg, hogy Bissingen pénzt ajánlott a kisleány neveltetésére, ám

200
Hanna asszony… Mert akkor már férjnél volt, hisz Hangay úr, aki
régóta gyengéd érzelmeket táplált iránta, 1879 augusztusában sietve
oltár elé vezette őt, megkímélve ezzel a szégyentől. Tehát Hanna
asszony kiadta a gróf útját. Nos, immár el is érkeztünk a történet
végére. A titokról, hogy Emma kisasszony valójában Bissingen
gyermeke, akkoriban csak négyen tudtak: az ön szülei és a
nagymamája, Székyné Borbála, aki azonban, igen bölcs asszony
lévén, senki másnak nem szólt róla.
‒ Ez három ‒ jegyeztem meg epésen.
‒ A negyedik természetesen maga a gróf ‒ szólt Ambrózy báró,
kinek jobbja már a szalon ajtajának hatalmas rézkilincsén nyugodott,
jelezve, hogy mihamarabb távozni akar. ‒ Összefoglalva tehát: az
ügyről jelenleg annyit mondhatok, hogy elsődleges gyanúsítottnak
Bissingen grófot kell tartanom. Ő lehetett az, aki néhány évvel ezelőtt
elraboltatta az ön nővérét, ám egyelőre fogalmam sincs, mi célból.
Annyi látszik csupán bizonyosnak, hogy a gróf a személyi titkárán,
Matolcsy Kamillon keresztül húzgálja a szálakat. Az emberrablásba
annak idején a maga unokabátyja, Schützer Ottó is belekeveredett, s
mikor a fickó édesanyja zsarolni próbálta a grófot…
‒ Igen, mindezt már magam is kibogoztam ‒ emelkedtem fel a
székről, jelezve, hogy elbocsátom társaságomból a bárót, aki a
fáradtságtól már tényleg alig állt a lábán. ‒ Még csak annyit áruljon
el, kedves Richárd… Bocsánat a bizalmas megszólításért: remélem,
nem bánja, és azzal viszonozza, hogy a jövőben ön is Milinek szólít.
‒ Ahogy kívánja ‒ biccentett a jó modor szabályainak megfelelően,
ám cseppet sem boldogan az ifjú báró. ‒ Mili kisasszony.
‒ Köszönöm! Tehát még annyit áruljon el nekem, mit gondol: ön
szerint a gróf talán engem is el akar raboltatni?
Ambrózy báró nemes vonásain ideges rángás futott végig.
‒ Én ezt nem… ‒ lenyomta a kilincset, mint aki legszívesebben
elmenekülne. ‒ Nem, ezt nem hiszem.
‒ Akkor hát mit hisz, kedves Richárd?
‒ Attól tartok… nos, attól, hogy a gróf sokkal inkább holtan
szeretné látni önt.

201
202
 15
Halál a Városligetben
Buda-Pest, 1900. március 22.

Az erőm jószerivel csak addig tartott, míg Ambrózy báró magamra

nem hagyott. Akkor végre leroskadhattam a karcsú lábú székre, és két
kezembe temetve arcomat, elsírtam magam. A könnyeim azonban
hamar elapadtak, s én a tetőtéri kis szobába osontam, hogy aztán
másnap reggelig ki se mozduljak onnan. Terka nénivel, aki ebéd- és
vacsoratájt is bekopogott hozzám, megüzentem a grófnénak, hogy ne
haragudjék, de jobb szeretnék egyedül maradni. Úgy tűnt, ezt a villa
minden lakója elfogadta, sőt, talán természetesnek is vette, mivel
senki nem jött fel a tetőtérbe, hogy magányomat megzavarja.
Rendbe kellett végre tennem a gondolataimat. Erős lány vagyok,
mindig is az voltam, hisz a Maros partján vagy a Somos-tető
erdejében szertelenkedve játszó gyerekek közül is előbb sírta el
magát akármelyik fiú ‒, ha mondjuk hasra esett ‒, mint én. Ám
mindaz, ami most a nyakamba szakadt, már nekem is túl sok volt.
Róza néni halála… a vérrel festett szalon… a konflisbaleset… a
tébolydában töltött, rémálomszerű napok… Ezek mind-mind
egyenként is elegendőek lettek volna ahhoz, hogy összeroppanjak, én
mégis talpon maradtam. A tudat azonban, hogy papuska, sőt évekkel
korábban már anyuska is állhatatosan hazudott nekem, végképp
elkeserített.
A szobámba húzódva egyre csak azon tépelődtem, vajon miért nem
osztották meg velem a családi titkot? Miért nem árulták el, hogy
Emmának másvalaki… egy idegen gróf az apja, akit a mama még
azelőtt szeretett, hogy az én drága papusom elvette volna őt feleségül.
Azelőtt? Hát igen… Bissingen gróf gyakorlatilag faképnél hagyta a
mamát, valószínűleg abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy az

203
elhúzódó báli szezonnak más, elevenebb emléke is lesz, mint a
telefirkált táncrend füzetkéje. Micsoda aljas himpellér lehet az a
grófocska, aki ma már… Lássuk csak, ha akkor 25 volt, akkor ma 46
éves, igen. A vén majom! De vajon mit akarhat Emmától, akit annak a
féreg (tudom: egy úrilánynak nem illik efféle jelzőket használnia,
csakhogy ez most cseppet sem érdekel!) Schützer Ottónak a
segítségével négy éve elraboltatott?
És mit akarhat tőlem, hisz én semmiféle rokonságban nem állok
vele?!
Szegény papuska pedig… A tetőtéri kis szobában kucorogva
hirtelen rádöbbentem, milyen nagyon imádhatta a mamát, hogy még
olyan állapotban ‒ egy idegen gyerekével a hasában! ‒ is képes volt
őt feleségül venni. Persze kisleányként jól láttam én, hogy a szüleim
mélységesen szeretik egymást. Utólag azonban már azt is értem, miért
nem volt ez a szerelem sosem szenvedélyes, vad és ‒ legalább a
családi színfalak mögött ‒ olykor némi pirulásra késztető, ahogy arról
más lányok titokban beszámoltak nekem, kiteregetve saját szüleik
intim titkait. Papa és mama csendesen, tisztelettudóan, minden
harsány hangot, gesztust, megnyilvánulást kerülve szerették egymást
és…
Hát igen… És őrizték Emma származásának titkát.
Ilyen gondolatok töltötték ki a napomat, miközben hol az ágyon
hevertem, hol pedig az ablaknál állva néztem le a napfényes parkra,
ahová azonban ki nem mehettem. Olykor Vén Bódis Gáspár vagy Isti
ballagott át e különös, keretbe zárt élőképen, ám ők sosem néztek az
ablakomra, hogy inthettem volna nekik. Ha Terka asszony sem hozza
fel az ebédemet, majd a vacsorámat, akkor akár azt is hihettem volna,
hogy az Ambrózy-villa lakói tökéletesen megfeledkeztek rólam.
Ma reggel azonban, épp csak pirkadat után, halk kopogás ébresztett.
Kócos fejemet emelve, hunyorgó szemmel pislogtam az ajtó felé,
halkan motyogva hereint, miként azt a grófnétól már eltanultam.
Igencsak meglepődtem, mikor Terka néni holdvilágarca helyett az ifjú
báró szépen nyírt bajszát, s rám villanó, majd zavartan földre
szegezett tekintetét pillantottam meg.

204
 ‒ Bocsánatát kérem, Hangay kisasszony…
‒ Mili! ‒ emlékeztettem álmos mosollyal.
‒ Hát persze, Mili! ‒ javította ki magát bosszúsan, s az iménti zavar
helyét máris rideg szigor vette át. ‒ Mikor azt mondta, herein, úgy
hittem, már felöltözött.
‒ Elnézést, báró úr, hogy ilyen csúnyán félrevezettem ‒ vágtam
vissza epésen, ám ő észre sem vette, hogy rajta gúnyolódom. Ehelyett
a szobám padlóját fixírozva megkért, hogy amint tehetem, jelenjek
meg a földszinti ebédlőben, mert…
‒ Akadt valami új fejlemény, amit sürgősen meg kéne beszélnünk ‒
sóhajtott, mint akinek már elege van belőle, hogy egy folyton
faggatózó, ráadásul lassú felfogású csitrivel kell vitatkoznia. ‒
Kérem, hogy jöjjön, amint csak tud.
És aztán távozott.
Én pedig ‒ mivel alapvetően engedelmes lány vagyok ‒, sietve
öltöztem, s a fürdőszobába rohanva a fogamat Thymol-féle
fogkrémmel fényesítettem (ahogy minap a Vasárnapi Újság írta:
„Legkellemesebb, legkitűnőbb és nélkülözhetetlen termék Schwartz
illatszergyárából, Damjanich-utcza 28!”), Szigeti Hattyú-szappannal
mosakodtam („kapható egyedüli készítőjétől özv. Buzáth Mártonné
gyógyszertárában, Király-utcza 12!”), majd megfésülködtem, s hogy
ne lássék annyira a tegnapi sírás emléke, még egy kis Margit-
hölgyport („A női szépség elérésére a legkitűnőbb és legbiztosabb,
mely kapható Egger Leónál!”) is felpacsmagoltam magamra. A
készülődéstől oly jó kedvem támadt, hogy lefelé kettesével vettem a
lépcsőket, és a konyhába érve öleléssel köszöntöttem a meglepett
Terka nénit.
‒ Nahát, a kisasszonka igazán szépet álmodhatott ‒ mondta ő, majd
az ebédlő ajtaja felé intve súgta: ‒ Már csak magára várnak odabe!
A reggelihez terített asztalnál valóban ott ült a grófnő, megszokott
fekete ruhájában, szigorú főkötőjével, orrán csíptetővel, melytől úgy
nézett ki, mintha nem csupán az újságokat, de magát a
világmindenséget akarná kiolvasni. Ambrózy báró most is nyomban
felállt, amint beléptem, s miután mindhárman üdvözöltük egymást,

205
kihúzta nekem az egyik súlyos, faragott széket.
‒ Ahogy kérte, itt vagyok ‒ néztem várakozón a báróra.
‒ Jól aludt, gyermekem? ‒ fordult felém fürkészőn Agáta mama.
‒ Igen, köszönöm, bár még lustálkodtam volna egy keveset, ha…
‒ Én kértem meg Terkát, hogy ébressze fel ‒ mondta a grófnő, mire
én csodálkozó pillantást vetettem Richárdra.
‒ Terka néni épp nagyon elfoglalt volt, ezért bátorkodtam magam
bekopogni Hangay kisasszonyhoz ‒ magyarázta kimérten a báró.
Agáta mama értőn biccentett, s ezzel az ügy le is volt zárva.
‒ Meg kell beszélnünk néhány dolgot ‒ szólalt meg ismét Richárd,
miután Terka néni behozta a gőzölgő kakaót és a kis tartókba állított
lágy tojásokat. ‒ Mili kisasszony még nem tud róla, de tegnap este
sajnos újabb üzenet érkezett a Lipótmezei tébolydából.
Épp az ezüst kiskanalat emeltem fel, hogy megkocogtassam vele a
tojás búbját, ám ekkor a kezem akaratlanul megremegett. Annak
ellenére, hogy a báró még ki sem mondta, miféle hír jött arról az
iszonyú helyről, én máris biztos voltam benne, hogy semmi jó nem
lehet.
‒ Schützer Ottó megszökött ‒ bökte ki végre Richárd. ‒ És ez még
nem minden. Úgy tűnik, menekülés közben megölte az egyik ápolót.
A kiskanalam csörrenve hullott a csészealjba, amin a tojástartó állt.
‒ Miért mondta, hogy „úgy tűnik”? ‒ kérdeztem.
‒ Még nem voltam a helyszínen, de Eckhárdt úr, aki az üzenetet
hozta, részletesen beszámolt nekem mindenről. Ennek alapján csak
annyi látszik bizonyosnak, hogy Schützer leütötte az ápolót, ám mást
nem követett el ellene.
‒ Akkor hogyan…?
‒ Hogyan halt meg? Nos, az arcszínéből ítélve, amit Eckhártdt úr
mályvalilaként írt le, talán megfulladt. Ám addig semmi bizonyosat
nem mondhatok, míg magam is meg nem vizsgáltam a helyszínt és a
holttestet.
Csendben meredtem az előttem lévő tojásra, melynek héján apró
repedések futottak szerte, s csak arra bírtam gondolni, milyen különös
hármast is alkotunk mi most az asztal körül. Egy idős, fekete főkötős

206
grófnő, meg a félkarú fia, és persze én, a Marosvásárhelyről
szalajtott polgárlány, akik a reggeli mellett ülve oly
természetességgel beszélgetnek egy közeli tébolydában elkövetett
gyilkosságról, mintha az úri etikett épp valami ilyesmit várna el
tőlük!
‒ Én magam hamarosan a tébolydába, onnan pedig a városba
megyek ‒ beszélt tovább Richárd. ‒ Valahogy el kell simítanom az
ügyet, hisz én voltam az, aki megkérte Bolyó professzort, hogy ne
szóljon a rendőrségnek Schützer Ottóról.
‒ Azt, hogy Mili unokabátyja volt az az ápolt, aki megszökött, s a
halálát okozta annak a szerencsétlen kórházi szolgának, továbbra is
titokban kell tartani ‒ mondta Agáta mama, gyors pillantást vetve
rám. ‒ Ellenkező esetben minden fáradozásunk, amit azért tettünk,
hogy e gyermeket eltüntessük üldözői szeme elől, azonnal kárba
veszne.
‒ Így igaz ‒ biccentett Richárd. ‒ Károly bátyám majd kiállít egy
hamis betegkartont. Ezzel semmi gond nem lehet. Engem inkább az a
kérdés izgat, vajon hová bújhatott el Ottó, akit a rendőrség, és
bizonyára Bissingen pribékjei is egyaránt üldöznek.
‒ Ha egy férfi igazán nagy bajba kerül, akkor egészen biztos, hogy a
kedvesénél igyekszik menedékre lelni ‒ mondtam ekkor csendesen.
Agáta mama és Richárd meglepve nézett rám.
‒ Hát ezt meg… ‒ sóhajtott a grófnő, ajkán halvány mosollyal, ám
én, meg sem várva a kérdést, zavaromban már hadartam is a választ:
‒ Olvastam! Otthon sok könyv fordult meg a kezemben, és
mindegyik ezt írta: a bajban lévő férfiak a mamájukhoz, a
feleségükhöz, vagy ha e kettő nincs nekik, akkor a kedvesükhöz
rohannak menedékért.
‒ Minő bölcs szavak ‒ értett egyet a grófnő.
‒ Nekem tehát azt kell kiderítenem, merre találtatik Schützer Ottó
babája ‒ morfondírozott Richárd, észre sem véve, hogy az általa
használt kifejezés nem épp komilfó81. ‒ Nehéz ügy lesz: végig kell
járnom a Tabán és Pest összes rosszhírű lebuját…

207
 ‒ Erre semmi szükség ‒ szóltam ismét közbe. ‒ Róza néném egyszer
elszólta magát, mondván: Ottó már jó ideje valami ledér hölggyel
közösködik, aki az Abbázia kávéház kasszírnője.82
‒ Abbázia?! ‒ kiáltott ekkor Richárd, s felugorva az asztaltól,
lobogó állkendőjét le sem véve, a függönnyel elválasztott nappaliba
rohant, hogy aztán a Pesti Napló egy példányával térjen vissza. ‒ Ez
a tegnapi szám, amit csak este tudtam elolvasni. A gyorshírek
között… Igen, itt van, olvasom: „Hátborzongató mód köszöntött
reánk, pesti polgárokra a mai nap: az éjszaka folyamán
meggyilkolták az Abbázia egyik kasszírnőjét, F. kisasszonyt, kinek
vérbefagyott tetemére szerdán hajnalban gallygyűjtők találták rá a
Városligetben. A brutális tett elkövetőjét nagy erőkkel keresi a
rendőrség. Rudnay Béla83 főkapitány oda nyilatkozott: kéri a
hölgyeket, hogy a saját biztonságuk érdekében, mindaddig
lehetőleg ne járjanak sötétedés után kíséret nélkül az utcákon,
különös tekintettel az elhagyatott, rosszul megvilágított helyekre,
míg a gyilkost el nem fogják.”
Az újság szárnyaszegett madárként hullott a padlóra. Ambrózy báró
a sarkát összecsapva meghajolt felénk…
‒ Elnézést, hölgyek, de nekem most nyomban távoznom kell.
…és már ki is viharzott az ebédlőből, nyakában a fehér
állkendővel, amiről tökéletesen megfeledkezett.

***

Ha Agáta mama és Richárd megsejtette volna, mi zajlik bennem ott, a

villa ebédlőjének ezüstneművel terített reggelizőasztala mellett,
miközben az újsághírt hallgatom, biztos jobban figyeltek volna rám.
„F. kisasszony, kinek vérbefagyott tetemére…”
Ez a mondattöredék úgy hasított a lelkembe, mint mészáros kése a
leölt bárány húsába. Utóbb már meg tudom magyarázni, miért épp
annak az ismeretlen nőnek a halála rázott fel kábultságomból, ám
akkor csupán a kétségbeesett indulatok vad kavargását éreztem.

208
 Róza néni a rokonom volt, aki ‒ bár csak néhány órával a
borzalmas vég előtt értesült arról, hogy a fia is részt vett Emma
elrablásában ‒, az én szememben mégsem lehetett ártatlan…
Schützer Ottó pedig… Őt sem tudtam szánni, hisz pénzért,
gyávaságból vagy puszta gonoszságból segédkezett a nővérem
elveszejtésében.
A tébolyda ápolója és a kasszírnő viszont… Ők ketten bizonyára
ártatlan áldozatok csupán, akiknek semmi közük a családomat sújtó
borzalomhoz, mely anyánk ifjúkori botlásának kései eredménye.
F. kisasszony… Kasszírnő az Abbázia kávéházban… Vajon milyen
lány lehetett? Bizonyára nagyon szép és csinos, hisz az Abbázia Pest
egyik legfényűzőbb kávéháza, ahol az asztalokat eredeti ónixmárvány
lapok borítják, a pincérek előkelősége messze földön híres, a
csillárok és falikarok kínai ezüstből készültek, és az egész
Monarchiában nincs két akkora brüsszeli falitükör, mint ott. Egy ilyen
helyen kasszírnő sem lehet akárki, ez egészen bizonyos!
Néhány perccel azután, hogy Ambrózy báró sietve magunkra
hagyott, én is engedélyt kértem a távozásra.
‒ Jól érzi magát, gyermekem? ‒ kérdezte Agáta mama, gyanakvón
fürkészve az arcomat.
‒ Nagyon megviseltek az új hírek ‒ játszottam a törékeny úrilányt. ‒
Szeretnék a szobámba menni, hogy kicsit lepihenjek.
A grófnő persze egyetlen szavamat sem hitte, ezt azonnal
észrevettem. Idős szeme már túl sokat látott ahhoz, hogy egy olyan ‒
cselvetésben igencsak gyakorlatlan ‒ lány, mint én, becsaphassa őt.
Rövid töprengés után mégis jóváhagyóan biccentett, elbocsátva
engem a társaságából.
Fél órával később már útra készen álltam. A tetőtérbe menet Terka
asszonyt a konyhában, Istit pedig a kazánház felé menet láttam, így
már csak azt kellett megtudnom, merre bóklászhat az öreg kertész.
Mire magamhoz vettem kevéske pénzemet és feltűztem a kalapomat,
Gáspár bácsi is előkerült: az ablakból pillantottam meg őt, amint épp
belép a park végében gubbasztó házikóba.
Óvatosan lopakodtam le a tetőtérből, és az első emeleti kijáratot

209
használva távoztam a villából. A meredek kerti lépcsőn felfelé sietve
magamban csak azon rimánkodtam, nehogy zárva találjam a kaput. A
hatalmas vaskilincs nehezen járt ugyan, de végül engedett.
A Széchenyi-emlékútra kilépve aztán elbizonytalanodtam.
Mögöttem az Ambrózy-villa tetejét szinte teljesen eltakarták a
levéltelen ágak, szemben pedig meredeken szökött felfelé az erdővel
borított, komor hegyoldal. A márciusi kora tavasz még nem volt elég
meleg ahhoz, hogy a növények életre keljenek, ám a hó már rég
elolvadt, így a szemem elé sárral és barna avarral vastagon borított
táj terült.
Tudtam, hogy sietnem kell, hisz a szökésemet bármikor
felfedezhetik. Jobbra indultam hát, lefelé a hegyről, ám alig hagytam
el két másik villa díszes kovácsoltvas kapuját, máris kiáltások
harsantak a hátam mögött. A szavakat ugyan nem értettem, de
felismertem Isti hangját. Szerencsémre jobbfelől keskeny kis nyiladék
tűnt fel a fák között, mely bár veszedelmesen meredeknek látszott, s
rátartin a „Juliska utca” nevet viselte, azért mégiscsak támadt hozzá
némi bizodalmam.
Húsz perccel később már a fogaskerekű állomásán voltam. A kicsi
gőzmozdonyok vontatta szerelvények telente ugyan nem jártak, de
néhány konflis mindig várakozott a báró Eötvös József mellszobrával
díszített terecskén. A kocsis ‒ nagybajszú sváb ember ‒ kockás
plédbe csavartan ült a bakon, s mikor hátranézett, jobb kezével kissé
megemelintette kopott köcsögkalapját.
‒ Hová lesz a fuvar, kisnaccsád? ‒ kérdezte aztán.
‒ Hová is? ‒ bizonytalanodtam el aznap már másodszor, majd
hirtelen eszembe jutott, mit mondott korábban Richárd. ‒ Pestre
megyünk, kérem!
‒ Aztán Pesten mégis merrefelé?
‒ A Fővárosi Rendőrkapitányságra! ‒ feleltem nagy bátran, ám azt
hiszem, közben összekoccantak a fogaim.

***

210
‒ Igazán nem értelek, kérlek! ‒ szólt Rudnay Béla főkapitány,
miközben irodája Dunára néző ablakánál állva egy tovaúszó szerb
gabonauszályt nézett gyanakodva. ‒ Ez az ügy egészen nevetséges,
mondhatni bagatell!84
‒ Ezt inkább szeretném magam megítélni, ha nem haragszol ‒
mondta barátságos mosollyal az ifjú Ambrózy báró.
‒ Kérlek! ‒ fordult felé a főkapitány, két kezét a háta mögött
továbbra is összekulcsolva. ‒ Tessék, nézd csak meg az eddig
begyűjtött tényeket! Mindent bekérettem magamhoz a
rendőrfogalmazótól, mikor a Lipótról telefonoztál, hogy szeretnél
azonnal felkeresni.
Rudnay az íróasztalához lépett és egy sárga irattartót helyezett
Richárd elé. Kackiás bajsza idegesen rángott, s az álla közepén
meghagyott, kicsinyke szakállcsík is meg-megmozdult olykor, jelezve,
hogy Budapest város rendőrfőkapitánya valóban nem érti, miért
érdeklődik a hírneves Ambrózy báró egy kasszírnő meggyilkolása
iránt.
‒ Parancsolj, ebben mindent megtalálsz, amit a nyomozóim ki
tudtak deríteni ‒ hadarta, mutatóujjával egyre csak az irattartó fedelét
kopogtatva. ‒ Az áldozat Fejér Mari85, huszonnyolc esztendős,
haláláig kasszírnő az Abbáziában. Lakott Szervita-tér nyolc, második
emelet, ahol közös lakást bérelt bizonyos… ‒ a főkapitány kapkodva
lapozta fel az aktát, melyből néhány fekete-fehér fotográfia hullott a
padlóra. ‒ Fenébe vele, milyen ügyetlen vagyok! Bár jobb, ha ezeket
meg se nézed. Igencsak felkavaró képek.
Richárd, aki az íróasztallal szemközt álló, kényelmes karszékek
egyikében ült, lehajolt, s fürgén összeszedte, majd az ölébe fektetve
nézegetni kezdte a rendőrségi fotókat.
‒ Ugyan, Bélám, hisz tudod, hogy magam is számos tetthelyen
jártam, s láttam már oszlásban lévő és feldarabolt hullákat egyaránt ‒
szólt elgondolkodva a báró.
A képeken levéltelen bokrok alján, egy természetes vízmosásban
heverő nő hullája volt felismerhető, akit a gyilkos minden bizonnyal a

211
tett elkövetése után taszított a mélybe. Az áldozat ruháját sár és
tavalyi avar mocska, valamint annyi vér borította, amennyit még a
legbrutálisabb gyilkosságok helyszínén is ritkán látni.
‒ Leszúrták? ‒ kérdezte Richárd, még mindig a fotográfiákat
nézegetve.
‒ Az kérlek, nem kifejezés ‒ legyintett undorral Rudnay. ‒ Habár
Geyer a boncolásnál csak két apró, kerek lyukacskát talált a nő
torkán…
‒ Két apró lyuk?! ‒ kapott a szón Ambrózy báró. ‒ Ez érdekes!
‒ Tudom, mire gondolsz ‒ sóhajtott a főkapitány. ‒ Természetesen
Detrichnek is nyomban eszébe jutott az Erzsébet körúti özvegy, akin
pontosan ilyen sebek voltak. Sőt, már a két eset között lévő
kapcsolatra is rátaláltunk.
‒ Schützer Ottó ‒ bólintott Richárd, letéve a fényképeket és ölébe
véve a detektív géppel írt jelentését.
‒ Te egyszerűen ördögi vagy, barátom! ‒ döbbent meg Rudnay. ‒
Honnan tudtad?
‒ Magam is nyomozgattam kicsit. Ha nem tévedek, ez a nő…
‒ Fejér Mari.
‒ Tehát Fejér kisasszony a szeretője volt Schützer Ottónak.
‒ Többek között, barátom, többek között! ‒ A főkapitány visszaült
íróasztala mögé, és egy csinos ébenfa dobozkából szivarral kínálta a
bárót, ám az elhárította, s inkább tovább olvasta a jelentést. ‒ Detrich
alaposan kifaggatta a kasszírnő lakótársát, akinek most nem jut
eszembe a neve…
‒ Bertalan Irén86 fővárosi tanítónő ‒ segítette ki Richárd, aki képes
volt egyszerre több dologra is figyelni, mint annak idején Széchenyi
István, a legnagyobb magyar, aki (állítólag) miközben a jobbjával
levelet írt, a baljával rajzokat készített, s ráadásként tollba mondta a
következő beszédét.
‒ Oh, igen, a kis tanítónő! ‒ bólintott nagyot Rudnay. ‒ Detrich
szerint épp olyan jó firma, mint amilyen a lakótársa volt, de ez most
nem is lényeges! Tehát… Bertalan Irén hosszas faggatás után végre

212
elmondta, hogy Fejér kisasszonynak több, hogy úgy mondjam,
úriember csapta a szelet. Köztük volt ez a Schützer is, aki csendben
tűrte, hogy a babája megvágja ezeket az urakat, a bevételt pedig
közösen verték el.
‒ Úgy érted, hogy Schützer futtatta a lányt?
‒ Arra nem volt semmi szükség, hisz tudod, milyenek ezek a
kasszírnők! A kávéházban térülve-fordulva félpercenként új férfival
kezdenek flörtöt, s amelyik lépre megy, azt jól megvágják.
‒ Nohát! ‒ helyezte vissza az asztalra a sárga irattartót Ambrózy
báró. ‒ Ezek szerint a rendőrség már lezártnak is tekinti a két
gyilkossági ügyet?
‒ Annyi biztos, kérlek, hogy felgöngyölítettük a dolgot ‒ mondta
elégedetten a főkapitány. ‒ Persze a gyilkos még nincs a markunkban,
de úgy véljük, hogy ez a Schützer csupán egy ostoba kis slemil87, aki
hamarosan maga sétál bele valamelyik csapdánkba. Detektívek
várnak rá a törzshelyén, az anyja és a szeretője lakásának környékén,
és persze az Abbáziában is. Meg kell mondjam neked, ez a Detrich
Karcsi, bármilyen vagabund88 is, azért érti a dolgát. Bulldogként veti
rá magát a nyomra és…
‒ Rögvest szét is tiporja azt, nehogy megállapítható legyen, merre
vezet ‒ szólt közbe Richárd csendesen, mire Rudnay bosszús fintort
vágva csóválni kezdte a fejét.
‒ Tudom, hogy te nem kedveled, de azért elismerhetnéd a sikereit.
‒ Amint lesznek, el fogom őket ismerni ‒ hajolt meg ültében
könnyed mosollyal az ifjú báró. ‒ Most azonban meggyőződésem,
hogy a te Detriched téved.
‒ Hisz még nem is hallottad a feltevését!
‒ Pontosan tudom, mit gondol ‒ legyintett Ambrózy. ‒ Szerinte
Schützer Ottó ölte meg az anyját, és persze a szeretőjét is, méghozzá
az özvegyet pénzért, a lányt pedig féltékenységből.
‒ És ez tán akkora ostobaság? ‒ tárta szét a két karját Rudnay Béla.
‒ Elvégre az ilyen sipista strik89 rendre ezt teszik: akkora bajba
keverednek, amiből már nincs kiút, s aztán késsel szereznek

213
maguknak pénzt, vagy haragjukban agyonszurkálják a nőjüket.
‒ Azt mondtad, késsel?! Én az imént úgy olvastam a jelentésben,
hogy Schützernét és Fejér kisasszonyt feltételezhetően ugyanazzal a
gyilkos, kétágú szerszámmal döfték torkon, amit a rendőreid azóta
sem találtak meg.
‒ Ugyan, Richárd, ez csak lényegtelen apróság!
‒ Béla, sajnálom, de én most Detrich felügyelő előítéletes
ostobaságait hallom a szádból, és megbocsáss, ez nekem nincs
ínyemre. Te ennél sokkal jobb rendőr vagy, úgyhogy arra kérlek,
gondold végig újra, mennyi igazság lehet a detektíved ködös
feltételezései mögött!
Bár a főkapitánynak cseppet sem tetszett, hogy így kioktatják,
tisztelve a fiatal báró úri rangját, és emlékezve rá, mennyi
reménytelennek tetsző ügyet oldott már meg, végül mégis fejet hajtott
előtte.
‒ Jól van, öregem, hallgatlak! ‒ mondta kelletlenül, szürke
füstfelhőt pöffentve a pazarul berendezett iroda légterébe.
‒ Egyelőre semmit sem mondhatok neked ‒ állt fel Ambrózy báró,
levéve kalapját Ferenc József császár mellszobráról, melyre
érkezésekor dobta azt. ‒ Ha nem bánod, magam is megtekinteném a
tetthelyet.
‒ Hát… végül is… ‒ Rudnay immár teljesen összezavarva
emelkedett fel székéről, hogy az ajtóig kísérje különös barátját. ‒
Amennyiben a Városliget friss levegőjére vágysz, felőlem ott is
pocsékolhatod az idődet. Én csak annyit kérek tőled, hogy ha
tudomásodra jut valami perdöntő bizonyíték…
‒ Az első dolgom lesz téged értesíteni, nagyságos úr ‒ biccentett
bizalmas mosollyal az ifjú báró, megköszönve, hogy a főkapitány
maga nyitott neki ajtót. ‒ Addig viszont, ha lehet, akárhol éritek,
lehetőleg ne lőjétek agyon azt a Schützert.
‒ Nos, amennyiben megadja magát...
‒ Attól tartok, szépszerével nem fogja, mivel annál sokkal jobban
retteg.
‒ Retteg?! ‒ hökkent meg a főkapitány. ‒ Ugyan mitől?

214
 ‒ Nos… ‒ Ambrózy báró közelebb hajolt Rudnayhoz, halkan súgva
a választ, nehogy az előszobában ülő rendőrfogalmazók
meghallhassák azt. ‒ Egyelőre csak annyit mondhatok, a két nőt nem
Schützer Ottó ölte meg, viszont a gyilkosunk immár őrá is vadászik.

***

A konflisom zökkenve állt meg a járdaszélen. A Ferenc József teret

koratavaszi napsütés és fülsiketítő zaj töltötte be. Remegő kézzel
számoltam le a viteldíjat, majd engedtem útjára a bérkocsit, mely
azonnal talált magának új fuvart. Nem is csoda, hisz e kora délelőtti
órán Pest legforgalmasabb terén voltam, ahol a széles járdákon
leginkább komor arcú urak, ideges közhivatalnokok és lélekszakadva
futkosó küldöncök jártak. A hömpölygő tömeg egy része a
csavargőzös közeli állomása felé tartott, hogy átringatózva Budára,
ott folytassa tovább hangyamód való nyüzsgését, míg másokat a
környező épületek nyeltek el, vagy a csilingelve araszoló villanyos
vitt tova.
A rendőrkapitányság épületébe, mely előtt kardját csörgetve,
csizmáját koppantva két egyenruhás is posztolt, persze nem mertem
belépni. Tőlük is tartottam, meg attól is féltem, hogy valaki talán
felismer, bár a fényképem szerencsére nem jelent meg a lapokban.
Le-föl kezdtem hát sétálni a tér száraz füvén, mely szalmaszínével
még a tavalyi nyár emlékét siratta, s közben folyvást a kapitányság
felé pislogtam. Habár az egymást érő, szédületes összevisszaságban
közlekedő bérkocsik, hintók és a rakpartra, vagy a közeli
vendéglőkbe és szállodákba igyekvő málhásszekerek szinte
lehetetlenné tették a bejárat megfigyelését, végül mégis szerencsém
lett. Igaz, hogy csupán egyetlen másodpercre, de megpillantottam
Ambrózy báró karcsú alakját, mely a szürke öltöny üresen fityegő bal
ujja miatt összetéveszthetetlen volt. Alig jött ki az épületből, hagyva,
hogy az előtte loholó irodaszolga a sípjával konflist rendeljen neki,
mikor ‒ körül sem nézve ‒ én már le is léptem a park kőszegélyéről,
s a Lánczhíd felé törtető kocsik, szekerek és más gyalogosok közt

215
cikázva, egyenest felé szaladtam.
‒ Maga?! ‒ kiáltott Richárd, tekintetével nyomban a környéket
vizslatva. ‒ Hogyan… Miért…?
‒ Úgy és azért, kedves báró, mert ha már miattam fáradozik, akkor
én is segíteni akarok, és punktum! ‒ toppantottam a lábammal,
jelezve, hogy szándékomtól immár senki el nem téríthet.
A buzgó irodaszolga fülrepesztő füttyögésének hála ekkor egy zárt
fiáker állt a járda mellé, s a kocsis tisztelettel emelte meg sárga
szalagos cilinderét. Richárd gesztenyebarna szeme tűnődve mért
végig, majd a kezét nyújtotta, hogy felléphessek a lehajtogatott
lépcsőn. Már épp a szoknyám szegélyét emeltem, mely ‒ ezt csak
most vettem észre ‒ némi latyakot mégiscsak felszedett, miközben a
villától a fogaskerekű állomásáig gyalogoltam, mikor egy nyurga,
ferde képű, szemüveges fiatalember termett mellettünk.
‒ Méltóságos úr, milyen öröm, hogy látlak!
Ambrózy báró összevont szemöldökkel fordult felé, mire ő lekapta
fejéről a sildes sapkát, és mélyen meghajolt.
‒ Nahát, Vilmos! ‒ sóhajtott Richárd, alig leplezve, hogy ezt a
találkozást most szívesebben mellőzte volna.
‒ Vili, ha kérhetem, Richárd ‒ vigyorgott boldogan a fiatalember. ‒
Tudod, a házban ‒ sapkájával a kapitányság felé intett ‒ mindenki így
szólít, Vili.
‒ Rendben van, Vili ‒ Richárd enyhén megszorította a kezem,
sürgetve, hogy szálljak fel végre a kocsira. ‒ Jut eszembe, még meg
sem köszöntem legutóbbi szívességed.
‒ A Schützer-gyilkosság kapcsán? ‒ kérdezte nagyvonalúan
legyintve a furcsa fiatalember, kinek tintafoltos ujjai, kopott zakója és
a zsebéből előkandikáló vaskos írótömb mind-mind arról árulkodott,
hogy a pesti lapok egyikénél dolgozhat. ‒ Nem tettem semmi
különöset, csupán késleltettem kicsit a hírt.
‒ Ez a legkellemetlenebb dolog, amit egy vérbeli riportertől az
ember csak kérhet ‒ mondta Richárd, tovább szorongatva a kezem.
‒ Egyébként, ha már így összefutottunk… ‒ lépett közelebb Vili,
tekintetével engem is alaposan végigmérve. ‒ Tudsz-e valami új

216
fejleményt?
Ambrózy báró szóra nyitotta a száját, bizonyára azért, hogy lerázza
végre a ferde mosolyú riportert, ám hirtelen meggondolta magát.
‒ Tudod mit, barátom?! ‒ mondta. ‒ Tarts velünk! Épp a
Városligetbe megyünk, megszemlélni egy másik gyilkosság
helyszínét.
‒ A kisasszony társaságában? ‒ ámult Vili, aki bizonyára osztotta
azt a nézetet, hogy hölgyeknek semmi keresnivalójuk ott, hol
bűncselekmény történt, hacsak nem épp ők az áldozatok.
‒ A kisasszonyt nem kell félteni ‒ mosolygott rám jéghidegen a
báró. ‒ Úgy tűnik, ő akkor is mindig a legrémesebb helyeken
bukkanna fel, ha ezer gőzmozdony próbálná a másik irányba
vonszolni.
Mire végighajtattunk a Király utcán és a Városligeti fasoron, hogy
aztán a Hermina úton jobbra, az István utcán pedig balra kanyarodva
megérkezzünk a Szent Szív apácazárda elé, már túl voltunk a
kölcsönös bemutatkozáson, sőt Tarján Vili megdöbbenésén is.
‒ Hogy maga, kisasszony…! Valóban maga volna Hangay Emília,
akit a méltóságos úr volt szíves elütni?!
‒ Nos, nem a szívével, inkább a konflisával tette, de igen, én
vagyok Hangay Emília, aki jobban kedveli, ha Milinek szólítják ‒
nevettem rá a bumfordi fickóra.
‒ Én pedig azt szeretném, ha inkább elfeledkeznél erről a
találkozásról, szerkesztő úr ‒ szólt közbe szigortól rekedt hangon
Ambrózy báró. ‒ Egyszer már ígéretet tettem, hogy amint biztos
nyomra lelek, és nem veszélyeztetem vele Hangay kisasszony életét,
azonnal megosztom veled az ügy részleteit. Addig azonban arra kell
kérjelek, hogy pihentesd a ceruzád, és szóban se szellőztess meg
semmit.
‒ Úri becsületszavamat adnám, amennyiben nemesi származású
volnék ‒ húzta ki magát az ülésen Tarján, szőke fejét nyomban
beverve a bőrtetőbe.
‒ Elegendő számomra, ha riporteri becsületszavad adod.
‒ Úgy lesz ‒ ígérte a fiatal újságíró, mutatóujjával feltolva

217
lecsúszni készülő, drótkeretes szemüvegét. ‒ Ám addig…
‒ Addig csak annyit mondhatok, hogy bár a rendőrség Schützer
Ottót gyanúsítja…
‒ Igen, erről a sajtóirodán reggel már hallottam.
‒ Én tudom, hogy nem ő követte el a gyilkosságokat ‒ fejezte be
gondolatmenetét a báró. ‒ Legalábbis az anyját és a szeretőjét
biztosan más ölte meg.
‒ De akkor mégis kicsoda?
‒ Épp ezt szeretnénk kideríteni, igaz, kedves Richárd? ‒
mosolyogtam Ambrózyra, talán csak azért, hogy bosszantsam, vagy
mert szerettem volna kipenderíteni fagyos hangulatából, persze hiába.
A Városliget délkeleti oldalán megállva a báró arra kérte a fiákért,
hogy várjon ránk, majd sétapálcáját lóbálva egyenesen a fák közt
kanyargó sétányok egyikére lépett, meg sem várva minket. Így aztán
Tarján Vili társaságában ballagtam Richárd után, aki úgy loholt, mint
akit kergetnek. A fiatal riportert majd’ szétvetette a kíváncsiság, ám
jó nevelést kaphatott, mivel eszébe sem jutott, hogy kérdésekkel
ostromoljon. Ehelyett időnként félénken rám emelte ‒ talán a vastag
szemüveglencse miatt ‒ szúrósnak tűnő tekintetét, s ferde mosolyával
jelezte, hogy ő bizony csupa nemes szándék és segítőkészség.
Alig tízperces séta után a fák két oldalra húzódtak, teret engedve a
Királydomb lankás mezejének, mely nyaranta ‒ miként azt a
Vasárnapi Újságban olvastam ‒ kedvelt piknikhelye volt Pest
előkelő családjainak. Arra számítottam, hogy a hűvös idő miatt
néptelen lesz a környék, ám szinte azonnal szembe tűnt egy nagyobb, s
meglehetősen zajos embercsoport, mely a tisztás északnyugati
pereménél csoportosult. Mivel Ambrózy báró is arrafelé ment, így
Tarján Vili és én szintén közelebb lépdeltünk.
‒ Nahát, hisz ezek kinematográffal ügyködnek! ‒ lelkesedett az ifjú
riporter. ‒ Úgy tűnik, épp a Fejér-gyilkosságot próbálják
rekonstruálni.
Meg kell vallanom, nem hittem a szememnek, pedig Vili igazat
beszélt. Két színész, valamint néhány idegesen rohangáló segéd
igyekezett teljesíteni a rendező utasításait, amiket a csupasz állú,

218
vikszolt bajszú fickó egy bádogtölcsérbe ordibált.
‒ Édes Bözsim, hát értsd már meg végre: akit torkon szúrnak, az
nem hajol le semmiféle virágért, hogy a halála előtt még utoljára
megszagolja azt! Különben is, március van! Hol látsz te itt virágot?
‒ És a művészet szabadsága? ‒ visított a művésznő, akkora
kalapban téblábolva a bokrok mellett, hogy az arca ki se látszott a
perem alól. ‒ A nézők szeretik a romantikát. Én pedig annál
romantikusabbat el sem tudok képzelni, mint hogy haldoklás közben
virágillatot szagolok.
‒ Majd ha téged döfnek le, Bözsi, akkor szaglászhatsz, míg csak el
nem folyik az összes véred ‒ ordította a rendező. ‒ Addig viszont
vésd szépen abba a tyúkeszedbe, hogy a Fejér-gyilkosságról szóló
filmnek este már forognia kell a Velencében90, úgyhogy figyelem…!
Felvétel…! Tessék!
A művésznő napernyőjét pörgetve, sértett arccal indult meg a
sétányon, míg a bokrok közül elő nem ugrott a partnere ‒, akit a
lehető legvadabb csavargóvá maszkíroztak ‒, és színházi műkésével
le nem szúrta őt. A jelenetet többször is meg kellett ismételni, mivel
Bözsi naccsád hallani sem akart róla, hogy fekve lehelje ki a lelkét…
‒ Hisz akkor csupa sár lesz a ruhám!
‒ Az igazi áldozaté is bepiszkolódott, te liba!
‒ Csakhogy én nem áldozat, hanem fővárosi színésznő vagyok, te
ló!
…így a kurblis ember (akiről Vili azt állította, hogy hivatalosan
projektográfusnak hívják) alig győzte tekerni a fadoboz oldalából
előkandikáló kart.
‒ Itt sajnos már semmire sem megyünk ‒ lépett hozzánk Richárd,
oly savanyú képet vágva, mintha ő volna az, akit a híradófilm
kedvéért hússzor kell ledöfni egymás után. ‒ Detrich rendőrei és a
mozisták már minden nyomot széttapostak.
‒ Akkor most mi lesz? ‒ kérdezte Vili. ‒ Gondolom, a meggyilkolt
kasszírnő fontos szerepet játszik az ügyben, de ha nincs nyom, ami
bármit is elárulhatna róla…

219
 ‒ Akkor ott kell keresni, ahol mégis akad ‒ szóltam közbe. ‒ Egy
nőről pedig úgy tudhatják meg a legtöbbet, uraim, ha átnézik a
toalettjét!

220
 16
Halovány nyomok
Pest-Buda, 1900. március 22.

Mielőtt fiákerünkkel a Szervita-térre hajtattunk volna, Ambrózy báró

ragaszkodott hozzá, hogy térjünk be a Holzerhez. A Központi
Nagyáruház csodálatos épülete a Kossuth Lajos utcában állt,
kirakatos üvegszemeket meresztgetve a járókelőkre. Miután
beléptünk a fényűző úri szalonok hangulatát idéző, óriási eladótérbe,
egyszerre három kereskedősegéd rohant le minket. Tarján Vilit kissé
fanyalogva, Richárdot mézesmázos alázattal, engem pedig mohó
kíváncsisággal rajongtak körbe, rögvest a legfrissebb toaletteket
ajánlva figyelmünkbe.
‒ Ha jól sejtem, vásárolni fogunk ‒ fordultam a báróhoz, aki úgy
állt az izgatott segédek gyűrűjében, mint rendíthetetlen kőszikla az
óceán hullámai között.
‒ Csak ön fog vásárolni ‒ felelte Richárd hűvösen.
‒ És mégis mi volna az a holmi, amire ilyen égető sietséggel van
szükségem?
‒ Kalapfátyol ‒ közölte a báró. ‒ Mihamarabb el kell takarnia az
arcát!
‒ Milyen kár! ‒ csúszott ki az ifjú újságíró száján a sajnálkozó
kiáltás. ‒ Persze értem én, hogy miért, de akkor is!
‒ Kérem, segítsenek a kisasszonynak ‒ terelte felém jobbjával
Ambrózy báró a segédeket, akik szinte rám vetették magukat,
egyszerre hadarva, hogy a Holzernél természetesen a legszebb
kiegészítők állnak a rendelkezésemre. Végül persze csalódást
okoztam nekik, mivel a vásárlásnál sokkal jobban izgatott az, ami a
meggyilkolt kasszírnő lakásán várt ránk. Így tehát alig húsz perc alatt
sikerült kiválasztanom a megfelelő kalaphálót, mely elég sötét és sűrű

221
szövésű volt ahhoz, hogy felismerhetetlenné tegye az arcvonásaimat.
‒ Attól tartok, kedves Richárd, hogy ezzel az álcával legfeljebb
elbizonytalaníthatjuk azokat, akik esetleg megfigyelnek minket ‒
mondtam, miután visszaszálltunk a fiákerbe.
‒ Bissingen gróf emberei bizonyára nem ostoba fajankók. Amint
észreveszik, hogy egy fiatal hölgy társaságában mutatkozik, nyomban
gyanút fognak, és engem sejtenek majd a kalapháló mögött.
‒ Látja, Mili, épp ezért kellett volna a villában maradnia! ‒ csattant
fel ingerülten Ambrózy hangja. ‒ A szökése egyszerűen …Absolute
dehonestáló91!
‒ Na de Richárd…! ‒ sápadt el Tarján. ‒ Talán mégse kéne így
beszélned a kisasszonnyal, már megbocsáss! Ha most párbajképes
volnék…
‒ Hagyja csak, drága Vili ‒ legyintettem ajakbiggyesztve, bár ennek
hatását sajnos teljességgel tönkretette az arcom elé hulló, vadonatúj
kalapháló. ‒ Ambrózy báró már korábban is számos jelét adta annak,
milyen kevésre tart engem.
‒ Kevésre?! ‒ fordult felém Richárd. ‒ Hisz mióta csak a konflisom
kerekei alá került, mindent magáért tettem!
‒ Sajnos ebből egy mukk sem igaz ‒ magyaráztam tovább csípősen
a megkövült újságírónak. ‒ Látszólag valóban értem tesz mindent, de
valójában csak a saját nyomozói hiúságát legyezgeti. Ambrózy báró
úr nem tűrheti, hogy akár egyetlen rejtély is kifogjon rajta, igaz? De
nem ám! Csakhogy közben rám is vigyáznia kell, pedig semmi
többnek nem tart, mint zavaró, kotnyeles, bosszantó körülménynek.
Nos, drága szerkesztő úr, mikor majd megírja a teljes történetet,
kérem, erről se feledkezzék meg!
Szegény Tarján Vili zavarában egészen kicsire húzta össze magát,
miközben Richárd rezzenetlen arccal a járdák nyüzsgő forgalmát
figyelte. Tudtam, hogy gunyoros kifakadásommal bizonyára alaposan
megbántottam a bárót, csakhogy a bennem pukkadozó méreg már túl
régóta feszített. Hálás voltam Richárdnak mindazért, amit értem tett,
de haragudtam rá, amiért úgy bánt velem, mint valami törékeny,

222
vitrinbe való porcelánbabával. A fiákerben ülve, miközben a lovak
patáinak fémes csattogását, és a vasabroncsos kerekek zörgését
hallgattam, némi remény töltött el. Mostantól fogva talán az én báróm
sem úgy gondol majd rám, mint egy buta, vidéki csitrire, akinek
csakis a kézimunkán és a báli szezonon jár az a tyúkesze.
Mikor azonban megálltunk a háromszög alakú Szervita-téren,
rögvest be kellett látnom, hogy tévedtem. Ambrózy báró sokkal
makacsabb és a fiatal hölgyekkel szemben sokkal elfogultabb volt
ahhoz, hogy ilyen könnyen meggyőzhettem volna a
talpraesettségemről.
‒ Maga a kocsiban marad! ‒ jelentette ki, miután ő és Tarján
leugrott a fiákerről.
‒ Van eszemben! ‒ vágtam vissza, s mivel tőle nem kaptam
segítséget, az újságíró karjára támaszkodva léptem le a járdára. ‒ Ön,
Richárd, cseppet sem kedves velem, így tehát ne is várja, hogy
engedelmeskedjem. Az én ötletem volt, hogy jöjjünk ide, így
természetesen önökkel tartok, bármilyen veszélyes is legyen az
elhunyt kasszírnő lakótársnője, akivel beszélni akarunk. Még az is
lehet, hogy végül én védem majd meg magát a tanítónőtől, amilyen
ügyetlenül bánik a nőkkel.
Tarján Vili elnyomott kuncogása kísérte első lépteinket, amint a
nyolcas számú ház kapujához mentünk. Ambrózy báró nem vitatkozott
tovább, inkább úgy döntött, hogy ettől kezdve levegőnek tekint.
A bérház rendes, bár meglehetősen szegényes lakhelynek tűnt. A
gangon itt-ott virágládák álltak, bennük tavalyról maradt, rég
elszáradt növényekkel. A második emeletre érve megkerestük az
ajtót, amin két rézből készült névtábla virított.
‒ Fejér Mari, Bertalan Irén ‒ olvasta Vili. ‒ Ez lesz az!
Ambrózy báró sétapálcája súlyos fejével kopogtatott, majd várt.
Bentről halk motoszkálás hallatszott, ám az ajtó helyett csupán a
gangra néző ablakok egyike nyílt meg résnyire.
‒ Kit tetszenek keresni? ‒ hallatszott a csipkefüggöny takarásából.
‒ Maga Bertalan Irén fővárosi tanítónő? ‒ kérdezte sziklarepesztő
ridegséggel a báró. ‒ A meggyilkolt Fejér Mari bérlőtársa?

223
 ‒ Én volnék az, méltóságos úr ‒ rebegte holtra váltan a nő, akiből
még mindig csak a feje körvonalát láttuk.
‒ Akkor hát nyisson végre ajtót! ‒ parancsolta Richárd, a nyomaték
kedvéért újra csak rákoppintva a bejáratra.
‒ Tessék nekem elhinni, én semmiről se tehetek ‒ cincogta sírós
hangon Bertalan Irén. ‒ Csendeskén élő hajadon vagyok, aki
korábban már mindent elmondott a rendőr uraknak. Magukról pedig,
már meg ne tessék rám haragudni, de semmit sem tudok, ezért most
inkább zárva hagynám azt az ajtót.
Láttam, hogy a báró kezd méregbe gurulni. Ujjai a sétapálcán
elfehéredtek, és olykor már az alsó ajka is meg-megremegett. Attól
féltem, hogy végül teljességgel elveszíti a türelmét, s egyszerűen
rátöri szerencsétlen tanítónőre a bejáratot.
‒ Szabad lesz! ‒ toltam félre az utamból két kísérőmet, majd közel
hajolva az ablakhoz, suttogva kezdtem beszélni. ‒ Kisasszony, kérem,
bízzon bennünk. Ez az indulatos úr itt Ambrózy Richárd báró, aki
jelenleg nem épp a legkedvesebb orcáját mutatja, de azért jó ember,
higgyen nekem. Én Hangay Emília vagyok, a fiatalember pedig Tarján
Vilmos, aki… Nos, ő a barátunk, és csak véletlenségből tartott
velünk.
‒ De ‒ hallatszott a függöny mögül ‒ mégis mit akarnak tőlem?
‒ Csupán Fejér Mariról szeretnénk kérdezni.
‒ Talán a családjához tartoznak?
‒ Őszintén szólva, még csak nem is ismertük szegényt ‒ vallottam
be. ‒ Viszont az én egyik közeli rokonom jó barátságban volt vele.
‒ Rokon? ‒ bizonytalanodott el a tanítónő, kinek (úgy tűnt)
valamiért a vérségi kapcsolatok igen fontosak lehettek. ‒ Miféle
rokon?
‒ Hallotta már a Schützer Ottó nevet? Ő az én kuzinom.
‒ Az Ottóka?! ‒ ámult el Bertalan Irén, majd hirtelen eltűnt a
függöny mögül, hogy aztán hosszas kulcszörgetés után, a kitárt ajtóban
jelenjék meg ismét. Alacsony, széles derekú, haját szigorú kontyba
kényszerítő, riadt tekintetű nő pislogott ránk. Csúnyácska arcán
néhány különösen hosszú szőrszál éktelenkedett, melyek miatt a

224
diákjai bizonyára sokszor gúnyolták a háta mögött.
‒ Szegény Ottókát én is jól ismerem ‒ mondta lelkesen, majd
félreállt, s kezének suta mozdulatával jelezte, hogy beléphetünk. ‒ A
rendőrdetektív úr azt mondta, ő végzett szegény Marival, de én biztos
vagyok benne, hogy ez ostobaság. Ottóka imádta a Marit, ahogy ő is
az Ottókát. Még akkor is, mikor részegen csöngetett fel minket az
éjszaka közepén, és a háziúr azzal fenyegetőzött, hogy kiteszi a
szűrünket, ha még egyszer… Bocsánat! Túl sokat fecsegek.
Az alig háromlépésnyi, sötét előszobából ajtók nyíltak jobbra és
balra. Beláttam a konyhába, ahol a csapot vöröses-barna rozsda ülte
meg, és a kamrába is, melynek újságpapírral takart polcain alig
árválkodott néhány befőttesüveg.
‒ Megnézhetnénk az áldozat szobáját? ‒ kérdezte Richárd, kinek
hangjától a tanítónő ismét összerándult.
‒ Micsoda egy pokróc ember ‒ hunyorítottam rá Ambrózyra, majd
Bertalan Irénhez lépve, biztatóan biccentettem. ‒ Semmi baj, kedves.
Tudja, a báró úr műkedvelő detektív, aki azt szeretné kideríteni, hogy
ha nem Ottó, akkor valójában ki ölte meg a lakótársát.
‒ Ottóka biztosan nem! ‒ rázta hevesen a fejét a tanítónő. ‒ Meg
kell hagyni, hogy elég vérmes fiatalember, különösen, ha elhagyja a
kártyaszerencse, de Marinak sosem ártott volna. Úgy voltak ők
egymással, mint fűzőben a halcsont: külön-külön egyik sem ért sokat,
de mikor összekerültek, hát az kérem, maga volt a mennyország!
Sokszor csak úgy elnéztem kettejüket, ahogy összedugva a fejüket
tervezgetnek, okoskodnak…
‒ Mit tervezgettek? ‒ kérdezte Richárd, végre valamivel
csendesebben.
‒ Hát a lehúzásaikat! ‒ felelte nagy buzgalommal Bertalan Irén, s
kissé bele is pirult az őszinteségbe. ‒ Tudom én, kérem, hogy nem
jártak ők becsületes úton, de hát velem azért mindig rendesek voltak.
Akiket pedig csőbe húztak… Nos, hát azokat a dúsgazdag
himpelléreket aztán cseppet sem kellett félteni. Megérdemelték a
sorsukat, ha már arra ácsingóztak, hogy a Mari bájait élvezzék.
Merthogy erről szólt az egész: Mari meglibbentette előttük a

225
szoknyája szegélyét, s mikor lépre mentek, Ottóka elébük állt, és
közölte velük, hogy ha nem fizetnek, akkor az egész világ megtudja,
miféle kicsapongást rendeztek a kasszírnővel.
Ámulva hallgattam a kicsi és csúnyácska fővárosi tanítónőt, aki
kipirult arccal beszélt az unokabátyám és annak szeretője által
végrehajtott machinációkról, amiket másként aligha lehet nevezni,
mint közönséges zsarolásnak. Miközben Bertalan Irén beszélt,
elvezetett minket Fejér Mari egykori szobájához, szélesre tárva annak
ajtaját.
‒ A rendőrök már jártak itt ‒ mondta végül, ismét csak félreállva az
utunkból. Ám ha egyetlen szót sem szól, Detrich felügyelő és
egyenruhásai keze nyomát akkor is azonnal megismertük volna. A
Szervita-térre néző szoba úgy fel volt dúlva, mintha az Alföld
rettegett, portölcséreket kergető viharai söpörtek volna át rajta. A
szegényes bútorokon, a felborogatott székeken, a vetetlen ágyon, a
repedt tükrű fésülködőasztalon, sőt, még a sifonér tetején is széthányt
női ruhadarabok hevertek. Alsószoknyák, blúzok, ingek, éjszakai
pendelyek, csipkés fehérneműk, zsinórjaikat lógató míderek és
szakadt harisnyák látszottak szerteszét, zavarba hozva Tarján Vilit,
aki ‒ lévén nagyon fiatal ‒ ily sok asszonyi titokhoz még aligha
lehetett hozzászokva.
Ambrózy bárót azonban, akit életemben először láthattam belépni
egy olyan helyre, ahol nyomok után kutatott, cseppet sem feszélyezte a
látvány.
‒ Maguk maradjanak a küszöbön kívül ‒ mondta, majd mikor a
tekintetünk összetalálkozott, még gyorsan hozzátette: ‒ Ha kérhetem!
Három kerekre nyitott, kíváncsi szempár figyelte, amint Richárd a
szoba közepére lép, cipőjével félrelökve néhány útjában lévő holmit.
Ezután jobb kezével előbb letámasztotta, majd hirtelen előreszegezte
sétapálcáját, mintha láthatatlan ellenfelét akarná keresztül döfni. A
mozdulat oly vad és erőteljes volt, hogy a tanítónő ijedtében
felsikkantott. A báró ekkor lassan forogni kezdett, mindig arra nézve,
amerre a pálca vége mutatott. Ez a körbetoporgás számomra kicsit
nevetségesnek tűnt, de pisszenni sem mertem, hisz úgy sejtettem,

226
Richárd erőteljesen koncentrál.
Mire a fordulat teljes lett, rájöttem, hogy valami különleges
dolognak vagyok a szemtanúja. Bertalan Irén, Vili és jómagam is
ámulva néztük, amint a sétapálca hegye visszaereszkedik a padlóra,
majd lassan turkálni kezd a szétszórt holmik között. Tépett
divatlapok, gyűrött fehérneműk, színes folyadékokkal teli illatszeres
üvegcsék, párjukat vesztett papucsok és csinos, tollbokrétás kalapok
alá lesett be Richárd, miközben lassan körbejárta a szobát. A pálca
vége halk nyikorgást keltve nyitotta ki a sifonér ajtaját, kocogtatta
meg a fiókok alját, és böködte végig az ágy matracát, hogy végül
ismét a levegőbe lendüljön, egyenest a holtra rémült fővárosi
tanítónőre mutatva.
‒ Beszéljen nekem a keddi napról! ‒ szólt Ambrózy báró, kinek
arcán különös átszellemültség tükröződött.
‒ Kedd? ‒ hebegte Bertalan Irén, vékony ujjaival ruhája fodrát
babrálva. ‒ Mi is volt kedden?
‒ Ha jól látom ‒ nézett körül Richárd a feldúlt szobán ‒ Schützer
kedden járt itt utoljára.
‒ Valóban! ‒ ámult a tanítónő, úgy tekintve a báróra, mintha szent
jelenést látna. ‒ Ahogy mondani tetszik, Ottóka kedden járt itt
utoljára. Szegény rettenetes állapotban volt. A ruhája szakadt és
szennyfoltos, az arca beretválatlan, a szeme pedig… Jaj, istenkém,
hogyan is írhatnám le? A szeme vérben úszott a kialvatlanságtól, és
olyan űzött volt a tekintete, mintha az egész világ őt kergetné.
‒ Mit mondott maguknak, mi elől menekül?
‒ Velem nemigen beszélt ‒ vallotta be enyhe zavarral Bertalan Irén.
‒ Leginkább észre sem vett, átnézett rajtam.
‒ Azért csak hallott valamit!
‒ Amíg Mari mosdóvizet melegített neki a nagy vájdlingban, addig
hallottam őket beszélni, mert én is épp a konyhában voltam. Ottóka
elmondta, hogy az édesanyja meghalt… Hogy valaki megölte
szerencsétlen asszonyt, s ő azt is tudja, ki tette, ám a rendőrségre
mégsem mehet, mert azt biztos nem élné túl.
‒ Ezt meg hogy érthette? ‒ kapta fel a fejét Tarján Vili, aki

227
mindeddig a ceruzájával és jegyzettömbjével volt elfoglalva, sebesen
leírva minden szót, amit csak hallott. ‒ Hisz ha feladta volna magát,
akkor persze lecsukják, de azért meg nem ölik!
‒ Ottóka nem is a rendőröktől félt ‒ intett tagadóan mindkét kezével
a tanítónő. ‒ Azt mondta, a gyilkos bárhol utolérheti őt, akár még a
legeldugottabb zárka legsötétebb sarkában is. „Ő maga az ördög
jobbkeze, Mari, hidd el nekem!” Igen, így mondta szó szerint: „az
ördög jobbkeze”. Erre a Mari sírni kezdett, az Ottóka meg átölelte,
pedig a ruhája még mindig csupa kosz volt…
‒ Igen, ezt magam is láttam ‒ szólt közbe türelmetlenül Richárd,
sétapálcája végével megemelve egy női ruhát, melynek hátán két
halovány, de azért jól kivehető kéznyom éktelenkedett. ‒ Mi történt
eztán?
‒ Mi is, no, mi? ‒ motyogta Bertalan Irén, vértelen ajkát
harapdálva, míg csak a levegőbe nem lendült jobb keze mutatóujja. ‒
Hát persze, tudom már! Ottóka azzal vigasztalta Marit, hogy tudja a
kiutat.
‒ Nocsak! ‒ a báró homloka ráncot vetett. ‒ Miféle kiutat?
‒ Azt nem árulta el, mert közben észrevette, hogy én is ott vagyok,
pedig általában tudomást sem vett rólam. Így aztán már csak annyit
hallottam, hogy a gyilkosnak nagyon fáj a foga valamire, amit Ottóka
még kedd éjjel meg akart szerezni, és elvinni neki. „Cserébe pénzt és
útlevelet kérek majd tőle, hogy örökre eltűnhessek ebből a sáros
országból”, mondta. Erre persze Mari még hangosabban kezdett sírni,
így Ottóka bezavarta őt a szobába, majd a lavórral együtt maga is
utánament. Ettől kezdve nem hallhattam, hogy miről beszélnek.
‒ És a telefonkészülék, az hol található? ‒ nézett körül Ambrózy
báró.
‒ Telefonkészülék?! ‒ döbbent meg ismét Bertalan Irén.
Richárd a hóna alá szorította sétapálcáját, majd a sifonérhoz lépve
lehajolt, és némi kotorászás után egy gyűrött papírfecnit emelt fel.
Miután átvágott a szobán, és a tenyerembe fektette a bizonyítékot,
rögvest láttam, hogy azt a Magyar Bazár hétfőn megjelent számának
széléről tépték le, s valaki kapkodva a következőt írta rá: Gellért 34-

228
52.
‒ Hát persze, a telefonozás! ‒ kapott a homlokához Bertalan Irén. ‒
Igaza van, méltóságos úr, a Mari kedden valóban telefonozott, de nem
tőlünk, hisz ebben a lakásban nincs ám olyan úri távbeszélő masina.
A Julcsa viszont, aki a szemközt lakó Kohnék92 cselédje, annyira
odavolt a Mariért, akiről azt hitte, hogy igazi nagyvilági nő, hisz aki
az Abbáziában dolgozik, és csupa finom embert, művészeket,
mágnásokat, cilinderes politikus urakat szolgál ki, az csakis
nagyvilági lehet, ugyebár… Szóval az a higanyeszű Julcsa mindig
megengedte Marinak, hogy telefonozzon, mikor a gazdái épp nem
voltak otthon. Tetszik tudni, a Kohn úrnak tejcsarnoka van, úgyhogy
jómódú, de azért igazán rendes ember. Ám ha egyszer megtudná,
miféle sikamlós ügyleteket intézett a Mari az ő drága távbeszélő
masinériáján keresztül, hát biztos…
‒ Itthon vannak most ezek a Kohnék? ‒ vágott az áradó szavak
útjába Ambrózy.
‒ Hogy lennének, mikor már két hete Karlsbadba utaztak
fürdőkúrázni?! ‒ tárta szét a karját Bertalan Irén. ‒ Másként Julcsa
sem engedhette volna be kedden a Marit.
Tarján Vili és én csendben összemosolyogtunk, hisz az apró termetű
tanítónő, aki immár cseppet sem tartott tőlünk, úgy pirított rá a
báróra, mintha az a diákja volna.
‒ Aztán mi történt? ‒ kérdezte Richárd, észre sem véve a
leckéztetést.
‒ A telefonozás után? ‒ vonta össze szemöldökét Bertalan Irén. ‒
Ottóka és Mari egész estig a szobájukban maradtak és beszélgettek.
Egyszer teát vittem be nekik, de amint meghallották a lépteimet,
rögtön elcsendesedtek. Marin láttam, hogy sokat sírt, Ottókát pedig
majd’ szétvetette a türelmetlenség. Egyre csak az ablak meg a falióra
felé pislogott, és hol a napkorongot, hol meg a mutatókat szidta,
mondván, hogy túl lassan járják az útjukat. Mikor aztán besötétedett,
lementek Marival a térre és fogtak egy konflist. Az ablakból
figyeltem őket, s láttam, hogy a kocsis hevesen tiltakozik.

229
 ‒ Mit kifogásolhatott? ‒ kérdezte Ambrózy báró.
‒ Az úti célt ‒ felelt Bertalan Irén. ‒ Végül mégis sikerült
megegyezniük, és Ottóka elhajtatott, Mari pedig visszajött, és azon
dühöngött, milyen szemtelenek mostanság a konflisosok, akik
sötétedés után háromszoros viteldíjat követelnek, ha az utas Budára
akar menni.
‒ Budára ‒ mondta Richárd elgondolkodva. ‒ Egész pontosan a
Lipótmezőre, ahol aztán kedd éjjel behatolt a tébolydába, hogy
megkeresse Hangay Emíliát. Jöjjenek! ‒ parancsolt ránk eztán. ‒
Beszélnünk kell azzal a cselédlánnyal!
Kohnék szolgálója igencsak megszeppent, mikor kicsöngettük a
lakásból, ahol immár két hete csak ő és a szakácsné uraskodott.
‒ Ne tessen mán beárulni á náccságos úréknál ‒ könyörgött
csibecsipogásra emlékeztető hangján Julcsa. ‒ Elevenen nyúzná meg,
há á fülibe jutná, hogy á Mári kisásszony innét telefonozott.
‒ Nyugodjék meg, nekünk semmi közünk a Kohn úrhoz ‒ mondta
Tarján Vili, akinek bizonyára már sokkal több tapasztalata volt a
cselédlányokkal, mint a bárónak és nekem. ‒ Csak annyit szeretnénk
tudni, hogy Fejér kisasszony kivel és mit beszélt kedd délután.
‒ Hááát… ‒ vonogatta a vállát a lány. ‒ Áztát éppeg
megmondhátom, hiszen már úgyse nem él, mivelhogy ágyonszurkálták
szegényt a Lizsében93.
‒ Igen, erről tudunk ‒ szólt közbe szokásos türelmetlenségével
Ambrózy báró. ‒ A telefonról beszéljen!
‒ Mári kisásszony gyönyörű teremtés vót, ákit úgy imádták á gázdág
nágyurák, hogy áz csudá! Ákádt néki udvárlójá szép számmál, de
csákis áz Ottó úrfi vót nekije áz egyedüli szívbélije, ákiért mindent
megtett vón. Akkor náp is ázér telefonozott á Jovánovics úrnák, hogy
jó helyet tánáljon neki.
‒ Miféle jó helyet?
‒ Olyát, áhun el lehet tűnni á világ szeme elől ‒ válaszolta a
cselédlány nagy buzgalommal. ‒ Hállottám, mer’ ottán álltám mindjár
mellette, hogy á Mári kisásszony lovásznák ájánlottá áz Ottó úrfit. Á

230
Jovánovics meg, áki különben száppánygyáros és igen módos úr,
áztát felelte, hogy jól ván, úgyis elment á korábbi embere, és á
gellért-hegyi házábá szükség lesz egy lovászrá, hát kűgye á Mári
kisásszony áztát á férfit, ámint tudjá. Erre á Mári kisásszony úgy
felelt, hogy most mindjár még nem tudjá kűdeni, mer áz Ottó úrfinák
előbb el kell rendeznie á dógájit, de á nápokbán bizton számíthát rejá
á Jovánovics úr. Hát ennyi vót, nem több, tessen nékem elhinni.
Ambrózy báró biccentett, majd hóna alá fogva sétapálcáját,
zsebéből egy egykoronást vett elő, és a hálásan hajlongó cselédlány
markába nyomta azt. Miután visszatértünk a körfolyosó túlsó
oldalára, ahol Bertalan Irén az ujjait tördelve várt ránk, Richárd
újabb váratlan kérdést szegezett a gyanútlan tanítónőnek.
‒ Mondja, kérem, a küldönc mikor érkezett?
‒ Hát erről meg honnan tetszik tudni, méltóságos úr?
‒ A rendőrségi aktából kiderült, hogy Fejér kisasszony keddre
szabadnapot kért az Abbázia kávéház főpincérétől ‒ felelte Richárd.
‒ Mivel Schützer Ottó a saját dolgait ment intézni, a kedvese pedig
nem tartott vele, és munkába sem kellett mennie, így kedd este csakis
azért hagyhatta el az otthonát, mert váratlan és sürgős üzenetet kapott,
ami viszont, mivel a maguk lakásában nincs telefonkészülék,
kizárólag küldönc útján érkezhetett.
‒ Szegény édesanyám szent emlékére mondom, szó szerint így
történt ‒ ámuldozott Bertalan Irén, két kezét imára kulcsolva. ‒ Alig
egy órával azután, hogy Ottókát elvitte a konflis, egy utcakölyök
zörgetett be, és azt mondta, a fiatalúr üzeni: Mari azonnal menjen a
városligeti Királydombhoz, mert nagy baj van. Az a bolond lány
meg… Bizony hiába kértem, hogy éjszaka ne lófráljon olyan kihalt
környéken, ahol még a gázvilágítást is szétcsúzlizták a komisz
klapeczek, nem hallgatott rám.
‒ A Városligetbe hívták és megölték ‒ mormolta a bajsza alá
Ambrózy báró néhány perccel később, mikor már mindhárman ismét
a fiákerben ültünk. ‒ Akárki keveri is a kártyát, gondosan ügyel, hogy
a leghalványabb nyomot se hagyja hátra.
‒ Fejér Marinak miért kellett meghalnia? ‒ értetlenkedett Vili.

231
 ‒ Mert esély volt rá, hogy Ottó elárulta neki az anyja gyilkosának
nevét.
‒ És a kuzinomat miért nem ölte meg? ‒ kérdeztem, miközben
gondosan eligazgattam arcom előtt a sűrű szövésű kalaphálót. ‒ Ha
figyelte a Szervita-téri bérházat, akkor látnia kellett Ottót, amint
konflist fog és távozik.
‒ Talán elszalasztottá őt, vagy… ‒ Richárd bosszúsan kopogtatta
botjával a kocsi padlózatán. ‒ Az is lehet, hogy a kasszírnő
elhallgattatását sürgősebbnek érezte. Rendkívül akkurátus emberrel
van dolgunk, aki mindent oly precízen rendez el, mint…
‒ Mint mondjuk egy főnemes személyi titkára?! ‒ hajoltam előre
ültömben, hogy a bakon ülő fiákeres még véletlenül se hallhassa a
szavaimat.
‒ Tudom, Mili, ön immár teljességgel biztos abban, hogy a gróf és
annak titkára áll a nővére elrablása és a mostani gyilkosságok mögött.
Én azonban tartózkodnék az ilyen elhamarkodott következtetésektől ‒
mondta Ambrózy báró, majd megkocogtatva a bőrtetőt, így kiáltott: ‒
Kocsis, vigyen minket a Gellért-hegy délnyugati oldalába. Tudja, hol
találtatik arrafelé a Jovanovics villa?
‒ Már hogyne tudnám, méltóságos úr ‒ felelt az önérzetes hajtó. ‒
Hisz az a Bakator utca legszebb palotája!

***

‒ Kikérem mágámnák eztet a felháborgátó impertinenciá94, báró úr! ‒

üvöltötte torka szakadtából Jovanovics Milán szappangyáros, kinek
keményített ingnyaka fölött kékre borotvált, püffedt toka
gömbölyödött. ‒ Áz én házámbán ván, hát tessék nekem megádni
tisztelet, különben kénytelen leszek kidobátni mágát, mint egy rühös
kutyá!
A Gellért-hegy délnyugati oldalában álló, gyönyörű villa fényűző
szalonjának levegője szinte sistergett a gyűlölettől. A horvát
szappangyáros dühtől reszketve, öklét rázva tombolt, mióta csak

232
meghallotta, mi járatban vagyunk, ám Ambrózy báró mindezt jeges
közönnyel fogadta.
‒ Igazán sajnálom, hogy a kérésem ennyire felzaklatja ‒ hajolt meg
kimérten Jovanovics felé. ‒ Mindazonáltal továbbra is azt
tanácsolnám önnek, hogy ne húzódozzon azt teljesíteni, hisz
mindenkinek jobb és kellemesebb, ha a dologból kihagyhatjuk a
rendőrséget.
‒ Policáj?! ‒ hördült a szappangyáros, miként egy végső rohamra
készülő, sebzett rinocérosz. ‒ Mifele policájról beszelni itt nekem?
‒ Természetesen a császári és királyi rendőrségről, akiket
bizonyára felettébb érdekelne az ön kapcsolata Fejér Mari
kisasszonnyal, az Abbázia kávéház egykori kasszírnőjével ‒ felelte
Richárd, sétapálcája végével játékosan követve a vaskos szőnyeg
bonyolult mintáit, jelezve, hogy őt valójában kicsit sem érdekli, végül
miként is dönt Jovanovics.
‒ Fejer Mári? ‒ sziszegte elfojtott indulattal a szappangyáros,
nyugtalan pillantást vetve rám. ‒ Kicsodá lenni áz á Fejer Mári? En
nem tudni semmilyen kásszírnőről! En tisztesseges ipáros vágyok,
ákinek becsületes nevét semmifele skándálum nem erheti el! Nekem
csák áz üzlet, mi számít, semmi más, báró úr, eztet jól jegyezze fel!
‒ Megértem, ha hölgytársaságban nem kíván ilyen kényes témáról
társalogni ‒ Richárd szintén felém fordult, ám én továbbra is úgy
álltam a szalon közepén, mint azok a híres angol viaszbábok a
londoni panoptikumban. Mióta a villába léptünk, én egyetlen szót sem
szóltam. Ambrózy elfelejtett bemutatni, s mivel ráadásul az arcomat
fekete kalapkendő takarta, így a gyáros számára bizonyára
meglehetősen nyugtalanító jelenségnek tűnhettem.
‒ Á hölgy itten… ‒ bökött felém párnás kezével Jovanovics ‒ Tán ő
volná áz á Fejer Mári kisásszony?
‒ Pontosan tudja, hogy nem ő az, uram, hisz a szeretőjét még
fátyolban is megismeri az ember, nem igaz?! ‒ szólt enyhe gúnnyal
Richárd.
‒ Szerető?! ‒ harsant fel ismét a szappangyáros ordítása, miközben
tar feje veszedelmesen sötétvörös színt öltött. ‒ Miféle szerető? Báró

233
úr, mágá mostán már túl megyen minden hátáron, mit az illemség
követel, két úriemberek között. Volná csák nemesi címem, mostán
ázonnál kápná árcábá kesztyű, mivel hívnám párbájrá.
‒ Mint tudja, Jovanovics úr, az Osztrák-Magyar Monarchia
területén tilos a párbaj ‒ mosolyodott el Ambrózy báró, sétapálcáját
néhány pillanatra a gyáros domborodó pocakjára szegezve. ‒
Értelmetlen kakaskodás helyett inkább arra kérném, ne rabolja tovább
az időmet, és hívassa ide az új lovászát, ahogy kértem. Jobb, ha
engedi, hogy beszéljek vele, mint ha arra kényszerít, hogy
dolgomvégezetlen távozzak, s aztán Detrich felügyelővel térjek
vissza.
‒ Ebből nekem elegem ván, báró úr, én eztet áz excessust95 á sáját
házámbán nem tűröm tovább! ‒ üvöltötte Jovanovics, és a
kandallóhoz robogva, megrángatta az aranybojtos csengőzsinórt. ‒
Mágá provokáltá eztet, áhogy áz á másik gázember is, ákit álig egy
órájá dobáttám ki.
‒ Másik gazember? ‒ kapott az elejtett szón Ambrózy, miközben
lopva intett nekem, hogy amint alkalmam nyílik rá, távozzam a
szalonból. ‒ Talán már korábban is akadt valaki, aki az ön
meggyilkolt szeretője és az új lovásza után érdeklődött?
Mielőtt a szappangyáros felelhetett volna, sietve közbeszóltam.
‒ Bocsássanak meg az urak, de kezdenek oly témákat feszegetni,
amit az én jólneveltségem tilt hallani. Ha Jovanovics úr nem bánja,
inkább a villa előkertjében sétálva várnám be, míg önök elrendezik a
dolgaikat.
Addigi némaságom váratlan elmúlása annyira megdöbbentette a
gyárost, hogy vaskos ajkával csak hebegni, a kezével pedig tétován
integetni tudott, így engedélyezve a távozásomat. Még hallottam,
amint a két férfi ismét vitába száll ‒ Jovanovics Milán rekedten
üvöltözött, Ambrózy Richárd kimérten visszavágott ám a következő
pillanatban már a fenséges villa teraszán álltam, s a hatalmas park
rengetegét csodáltam.
Az ősöreg fák és gubancos bokrok a márciusi napfényben

234
bizakodva bontogatták rügyeiket, bár a levegő még mindig csípősen
hűvös volt. A kőkorlát mellett ballagva a ház széléhez mentem, és
merészen kihajolva próbáltam meglesni, merre fut tovább a birtok
kocsiútja. Messze, a fák csupasz ágbogain túl néhány kicsi, fehérre
meszelt házikót, mögöttük pedig terebélyes istállókat és kocsiszínt
pillantottam meg. A Jovanovics-villához tartoztak mind, de úgy
eldugták őket, hogy a csendes Bakator utcáról nem is látszottak.
A szalonból egyre hevesebb ordítozás hallatszott. Sajnáltam, hogy
Tarján Vili nem tartott velünk; a drótszemüveges, félszeg újságíró,
kinek tekintetében a világ megismerésének olthatatlan lángja égett,
elnézésünket kérte, de muszáj volt visszatérnie a szerkesztőségbe. Így
aztán most, hogy a féktelen természetű szappangyáros odabenn
„lelövetéssel, felkoncoltátássál es megnyúzátássál” kezdte fenyegetni
Richárdot, nem volt kitől segítséget kérnem. Ennek ellenére bíztam
benne, hogy az „én báróm” végül csak kivágja magát a
slamasztikából, így hát a teraszt elhagyva leszaladtam a hosszú
lépcsőn. Az istállók felé akartam indulni, elsurranva a villa árnyékos
oldala mellett, ám alig tettem néhány lépést, hirtelen egy nálam két
fejjel magasabb cselédlányba futottam.
‒ Naccsága! ‒ hökkent meg a szelíd teremtés, hosszúkás arcán
zavart mosollyal. ‒ Erre ne tessen sétálni, mer itt mindenhun bokájig
ér a lócitrony! Mán, ha meg nem sértem vele.
‒ A lócitrommal? ‒ kérdeztem vissza mosolyogva. ‒ Alig hiszem,
hogy te tehetnél róla.
‒ Hát nem is, mer a kertész dóga vón eltakarítni ‒ mondta
megkönnyebbülten, miközben hideg víztől kivörösödött kezével a
köténye sarkát gyűrögette. ‒ Csakhogy lusta disznyó az, tessen nekem
elhinni!
‒ Persze, hogy elhiszem.
‒ Az helyes is, mer én még sose nem vettem hazugságot a számra,
az isten engemet úgy segéllyen, bármit is óbégat a naccságos úr ‒
morcongott tovább a lány.
‒ Jó ezt hallani ‒ mondtam nagy ravaszul, kihasználva, hogy a
szegény kis cseléd a sűrű kalapháló miatt nem láthatja az arcomat. ‒

235
Mondd csak, mi a neved?
‒ Kozma Sára vónék, ha meg nem sértem vele a naccságát.
‒ Aztán mióta szolgálsz a Jovanovics úrnál?
‒ Kettő kerek hónapja is megvan mán annak, de mostan vége!
‒ Csak nem elzavart?
‒ Áztat nem tehette, mer én mondtam föl neki ‒ emelte büszkén a
magasba kerek állát Sára. ‒ Ahogyan ma beszét velem, olyat még a
falumba lakó bolondos Jóska se mert megtenni. Pedig ammég a
plébános urat is az ürdüng fattyának csúfóta, amiér pap létire a sűdő
jányok után csámborog.
‒ Miért, mit mondott neked az úr?
‒ Áztat merte reám sütni azzal a villás nyelvivel, hogy hazudok ‒
bólogatott nagy buzgón Sára. ‒ Méghozzája egy vadidegen úr füle
hallatára mondta, ami nagy szégyen ám! Mer isten a tanú rája, űtet
hívom bizonyságul, hogy én igenis igazat szótam, mikor az az idegen
bécsöngetett, s aztat kérdezte, van-é új lovászunk. Én meg mondtam,
hogy van, az Ottó. No, erre aszongya nekem az idegen úr, hogy kapok
egy ötkoronást, ha elvezetem ütet hozzá. Én meg örűtem, mer’ öt
korona nagyon nagy pénz ám! Osztán vittem vón aztat az embert az
istállókhoz, de odaföntrül meglátott minket a Jovanovics naccságos,
oszt kirohant, hogy mit bóklászok én holmi idegenekkel a birtokon.
‒ S aztán ‒ kérdeztem ‒ mi történt?
‒ Nem sok ‒ rántott csontos vállán Sára. ‒ Az idegen úr elmondta,
hogy ő csak az új lovászt akarná látni, ha szabad. Közben meg oly
randán köhögött, mint akinek mán ágya van odafönn, a hegyi
tüdőszanatórijumban. A vizitkártyáját is mutogatta vón, mer' hogy
valami grófnak az embere akart lenni, de Jovanovics naccságost
semmi se érdekelte, csak kiverte aztat a kártyát a kezibű, aztán meg
hítta a Szilárd komornyikot, aki neki erős embere, oszt a kapujig
futtatta vele a látogatót. Ezután történt, hogy a naccságos nekem gyött,
és aztat óbégatta, hogy ne hazudozzak itten az idegeneknek arró, hogy
új lovásza van neki, amikor nincsen is. Pedig tényleg van, mer az
Ottó egészen friss szerzemény a birtokon. Rájadásul még lovász is az
istenadta, szóval nem én vagyok a hazug, ezt tessék nekem elhinni!

236
 ‒ Elhiszem, Sára, minden szavadat elhiszem ‒ próbáltam
megnyugtatni szegény teremtést, aki már-már elsírta magát. ‒ Szóval
holnap már nem dolgozol itt?
‒ Nem én! ‒ toppantott harciasan a piszkafa lány. ‒ A szakácsné
már izent is a Fadrusz utcai Kovács-féle cselédszerzőbe, hogy hónap
kűgyenek helyettem valaki mást.
‒ És veled mi lesz?
‒ Én megyek haza a kis falumba, Jászdózsára ‒ felelt vágyakozva
Sára. ‒ Az apám ugyan letöri majd a derekamat, mer kéne otthon a
keresetem, meg a kelengyém sincs még egybe, de én mán többet nem
bírok ebből a nagyvárosbó. Inkább leszek otthon marokszedő jány,
meg parasztfeleség, mint hogy itten hazug Sárának híjjanak!
‒ Hát az az úr, aki a lovászt kereste? ‒ kérdeztem óvatosan. ‒ Nem
emlékszel véletlenül a nevére?
‒ Arra nem, mer nagyon glancos hangzása vót, ami az én fülembe
sehogy se tud megmaradni.
‒ Értem.
‒ De ha a naccságos kisasszony ismeri a betűket… ‒ Sára
kapkodva kutatta át bő szoknyája ezer ráncát ‒ Várják csak, mindjár’
meglesz… Itten is van!
Azzal átnyújtott egy vizitkártyát, amit valaki korábban már a sárba
taposott ugyan, ám a cikornyás sorok…

MATOLCSY KAMILL
GR. BISSINGEN-NIPPENBURG ERNŐ SZEMÉLYI TITKÁRA

…még mindig tökéletesen olvashatóak voltak.

‒ Azér’ vettem fel, hogy lássák az otthoniak, miféle helyen szógátam
én, de mosmán inkább nem is kell ‒ mondta Sára. ‒ Rosszra járt
nekem itten a sorom, hát vigye az ürdüng még az emlékit is!
Sietve cérnakesztyűmbe csúsztattam nyomozásom legújabb
bizonyítékát, s épp azon voltam, hogy magam is az új lovász után
érdeklődjek, mikor a villa csupa üveg ajtaja iszonyú csörömpöléssel
kiszakadt. Sára és én rémülten néztünk fel a lépcsősor tetejére,

237
ahonnan csillámló üvegcserepek záporától kísérve egy tagbaszakadt,
csíkos mellényt, fekete frakkot viselő komornyik gurult lefelé.
‒ A Szilárd! ‒ sikkantotta a cselédlány, két kezét a szája elé kapva.
Amint a férfi a lépcső aljára érkezett, odafönn Ambrózy báró alakja
jelent meg. Richárd elegáns mozdulattal tette fejére szürke
puhakalapját, két ujjával eligazítva annak karimáját. Ezután
kényelmesen elindult lefelé, sétapálcájával minden egyes fokra
külön-külön rákoppintva, míg végül meg nem állt a földön fetrengő,
tört üvegcserepek által összevagdosott, keservesen nyöszörgő
komornyik fölött.
‒ Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, fiam, hogy az Ambrózykat
sehonnan nem lehet csak úgy kidobni! ‒ mondta hűvös fensőbbséggel,
majd a karját nyújtva kivezetett a Jovanovics-villa parkjából.

238
 17
A sürgönyök
Pozsony mellett, 1897. július 1.

A hatalmas fakerék sebesen pörgött. Rajta a flitterruhás leányt erős

szíjak tartották, ám a lámpák fényében csillogó alakja immár teljesen
elmosódott, ezért úgy tűnt, mintha eggyé vált volna a forgó
céltáblával. A zenekar irányából idegtépő dobpergés hallatszott,
amitől a sátorponyvák alá szorult nyári levegő sistergő
elektromossággal telt meg.
Rökker Alfonz bal kezében hat széles pengéjű kés sorakozott,
szétterítve, mint valami kegyetlen csillanású legyező. Az öreg
bizonytalanul hunyorogva meredt a pörgő kerékre, jobbjával időnként
megdörgölve hol az egyik, hol a másik szemét. A közönség javarésze
ekkor már biztosra vette, hogy a „vaksi vénember” ma este vérét
ontja annak a szerencsétlen leánynak, akiből mostanra csupán egy
elmaszatolódott, bár gyönyörűen csillogó folt látszott.
A dobszó, amely tovább már nem gyorsulhatott, zsigereket rángató-
tépő rezgéssé állt össze. Rökker ekkor jobbjával tétován a kések felé
nyúlt és…
Megvágta a saját ujját. A közönség felhördült, amint az öregember
fájdalmas grimasszal, dühösen, keserűen rázogatni kezdte a kezét. A
fűrészporral felszórt porondra bíborszín vércsepp hullt.
‒ Ne engedjék dobni azt a vén hülyét! ‒ ordította a tízedik sorból
egy cipészsegéd. ‒ Még megöli a lányt!
A manézs hátsó részéből valóban elindult két zsinórmentés cirkuszi
huszár, talán azért, hogy megállítsák Rökkert, ám a következő
pillanatban riadtan vissza is húzódtak, mivel a késdobáló fenyegetően
rájuk vicsorgott.
‒ Ez megőrült! ‒ sikította az első sorban helyet foglaló hentesné,

239
kinek kalapjától, pontosabban annak hatalmas toll-gyümölcs
felépítményétől a mögötte ülők alig láttak valamit az eddigi
előadásból.
A dobpergés hirtelen megtört, megbicsaklott, mintha az ‒ egyébként
törpe növésű ‒ hangszerész is a maga teremtette izgalom hatása alá
került volna. A közönség ezt hallva egy emberként rándult össze.
Rökker Alfonz viszont épp ellenkezőleg; hirtelen kihúzta magát, és
vérző jobbjába kapva az első kést, elhajította azt.
A pörgő kerék irányából kétségbeesett sikoly hallatszott. A
késdobáló azonban, mit sem törődve az idegtépő segélykiáltásokkal,
melyek sehogy sem akartak szűnni, egyre gyorsuló ütemben hajigálta
szerszámait, mindegyiknek külön-külön megnyalintva az élét.
Zsuupp… zsuupp… zsupp… zsupp…
Az ötödik penge még hangosabb, még fájdalmasabb sikolyra
késztette a kerékre szíjazott, szerencsétlen teremtést. Bár a közönség
képtelen volt kivenni, hogy a kések valójában hová is csapódtak be, a
sikolyok semmi kétséget sem hagytak az iszonyú végeredmény felől.
Az a gyönyörű lány, aki néhány perce még kakastollas álarcban,
merészen testheztapadó ruhában illegette magát, ma este végképp
befejezi rövidke pályafutását.
Rökker a hatodik és egyben utolsó késsel kivárt. A sikoltozással
fikarcnyit sem törődve (tán süket is volt a vén hülye, nem csak
vaksi?) körbepördült a sarkán, miközben a sátor kupolája felé dobta
a pengét. Az csillanó kört hasítva emelkedett, majd zuhant vissza, épp
Rökker mutató- és hüvelykujja közé, ahonnan aztán ismét útra kelt…
…zsúúúúppp!
Amint a kés célba ért, a leány sikolya hirtelen elhalt…
A fakerék tovább pörgött...
A közönség dermedt csendben meredt a szíjak tartotta, aranyló
fénytócsává mosódott leányra…
Néhány finomabb ízlésű hölgy csak azért nem ájult el még, mert
előbb látni akarta a vért, s azt, hogy a pengék pontosan hol is járták át
a szemérmetlenül karcsú testet…
A fiatal diákok, inasok és tót parasztlegények közül többen ugrásra

240
készen feszítették izmaikat, hogy ha majd megáll a kerék, s
bebizonyosodik a visszavonhatatlan, akkor a porondra ugorva
leteperjék és agyonrugdossák a „vén hülyét…”
Mindeközben senki sem vette észre azt a sötét ruhás
asszonyszemélyt, aki a vadul forgó szerkezet mögé osont, s rátaposva
a rejtett pedálra, elkezdte lefékezni azt…
Az addig elmosódott kép szinte egyik pillanatról a másikra
merevedett meg. A közönségnek beletelt néhány szemhunyorításnyi
időbe, míg felfogta végre, hogy mi az, amit borzadó elmével előre
elképzelt, s mi a valóság…
A hat kés mind megvolt. Egy jobbról és egy balról, a leány csípeje
mellett… kettő a jobb és bal füle szomszédságában… kettő pedig
azokban a kicsiny karikákban, amiket a leány a mutató- és
hüvelykujjaival formázott meg pörgés közben…
Vér egyetlen csepp sem volt sehol.
A pozsonyi közönségből egyszerre robbant ki a hisztérikus
megkönnyebbülés, az eufórikus öröm és a mámoros döbbenet.
Miközben az álarcos leány szíjait megoldották, s ő kecses
mozdulattal a porondra szökkent, majd Rökker Alfonzzal együtt újra
és újra meghajolt, a cirkuszsátorban velőtrengető ordítás, üvöltés,
füttyögés, kurjongatás, no és persze eget-földet rázó tapsvihar
tombolt. A közönség felállt, hogy a lábával is doboghasson. A férfiak
sapkáikat, kalapjaikat dobálták. A nők könnyeiket törölgették, és épp
úgy sikongattak, mint néhány perccel korábban Gerlice, a keréken
pörgő leány.
‒ Szétszednek minket ‒ súgta a „vén hülye”, akit az imént még
legalább kéttucatnyian akartak meglincselni.
‒ Ez csak természetes, Alfi bácsi ‒ nevetett kakastollas maszkja
alatt a leány. ‒ Hisz te vagy a Monarchia legjobb késdobálója, én
meg a leghangosabban sivalkodó célpont.
Ötször tapsolták őket vissza, míg végre a nézők karja elfáradt,
tenyere égni kezdett.
‒ Bár volna még két ilyen számunk, akkor Párizsban, Londonban és
Szentpétervárott is felléphetnénk ‒ borult a nyakukba Sliva Hermina,

241
miután a bordó függönyök takarásába értek.
‒ A Donnert Cirkusz büszkeségei ‒ helyeselt a férje, Antal direktor
is, bár ő sokkal csendesebben, nehogy megbántsa a közelben
készülődő artistákat. ‒ Gerlice, az a sikoly egyszerűen grandioso
fenomenális!96
‒ Azt a Tóninak tessék megköszönni ‒ legyintett a leány, aki csak
most kezdte érezni, mennyire elszédítette a pörgő kerék. ‒ Az ő ötlete
volt, hogy sikítsak. Amikor az utolsó késnél elcsuklik a hangom, még
a keréken is érzem, mennyire megrémülnek.
‒ Még szép, hogy megrémülnek! ‒ lépett Gerlicéhez a narancsszínű
frakkban feszítő, lapátfülű legény. ‒ Hisz mikor én láttalak először
odakötözve, sikoly nélkül is majd’ meghaltam a félelemtől.
A hatalmas cirkuszsátorban csengő-bongó muzsikaszó kíséretében
tovább folyt az előadás. Bohócok rohantak el a leány és Kugler Tóni
mellett, akik a takarásból a csillagpettyes ég alá léptek, s egymás
mellett bandukolva közelítették meg a félkörben álló cirkuszkocsikat.
Mikor a kerekeken gördülő lakhelyhez értek, annak lépcsőjén
Madame Orlócy jelent meg, méghozzá teljes harci díszben. A sötét
mágia és bűvészmutatványok szakavatott nagyasszonya éjfekete
selyemruhában, tornyos kalappal a fején, halkan csámcsogva
közeledett hozzájuk. Már épp üdvözölni akarták őt, mikor a hölgy
kecses mozdulattal megemelte az arcát takaró, ébenszínű hálót, és
nyúlós dohánylét sercintsen a száraz fűbe.
‒ Karcolás? ‒ kérdezte aztán, szigorú tekintettel mérve végig a
flitterruhás leányt.
‒ Hangyányi se ‒ jelentette Gerlice, aki örült, hogy végre leveheti
tollas álarcát.
‒ No azért! ‒ bólintott Madame Orlócy. ‒ Át is harapnám a Rökker
torkát, ha kárt tenne benned, galambocskám, annyi szent! Most
megyek, és elkápráztatom odabe’ azt a sok szájtátit.
Ezzel tova is vonult, hatalmas, fekete csatahajóként lebbenve be a
sátor takarásába, ahol előadás közben mindig úgy forrt a levegő,
mintha a társulat épp háborúzna.

242
 A félkörben álló cirkuszkocsik között kövekkel körberakott tűz
lobogott. A játszi lángok mellé állított fatuskókon most nem ült senki,
mivel a társulat legtöbb tagjának a porond közelében akadt dolga,
míg azok, akik már túl voltak a fellépésen, épp átöltöztek, vagy a
priccsükön heverték ki fáradtságukat.
‒ Jó, hogy velünk vagy ‒ mondta csendesen Tóni, aki a késdobáló
számtól valahogy mindig érzelmes állapotba került.
‒ Jó veletek lenni ‒ mosolygott rá Gerlice, majd hirtelen kinyújtva
karját, valahová a távolba mutatott. ‒ Nézd azokat a fényeket! Tán
Pozsony lehet?
‒ Igen, az ott a város ‒ állt fel az egyik tönkre a lapátfülű cirkuszi
huszár. ‒ Alig egy kilométerre, a Duna túlpartján van. Vashíd vezet át
a folyón, így a városiak is könnyen eljöhetnek az előadásokra. A
direktor úr mindig itt, a ligetfalvi réten vereti fel a sátrat, ha erre
járunk.
‒ Még sosem voltam Pozsonyban ‒ mondta álmodozón a leány. ‒
Oly sok helyen nem jártam még.
‒ Ha velünk maradsz, az egész világot megmutatom neked ‒
ajánlotta Tóni.
‒ Nagyzolsz, mint mindig ‒ nevetett Gerlice. ‒ Az egész világ még
neked is túl nagy falat volna.
‒ Egy pityre bekapom, megrágom és kipököm, csak kérned kell.
‒ Úgy, ahogy Orlócy asszony a bagólét?
‒ Még úgyabbul ‒ fogadkozott Tóni, majd lehalkítva hangját,
komolyra fordította a szót. ‒ Csak ígérd meg, hogy nem tűnsz el
váratlanul, köszönés nélkül, mint ahogy azt a tündérlányok szokták.
‒ Ahhoz előbb tündérnek kéne lennem.
‒ Hisz az vagy!
‒ Erigy már, te bolondos! ‒ lökte meg játékosan a leány Tóni vállát,
de aztán ő is elkomorult, s a tűzbe nézve suttogta: ‒ Nem vár rám
sehol senki, s ahol mégis, oda meg nem mehetek.
‒ És ahova nem mehetsz ‒ tapogatózott óvatosan a kajla fiatalember
‒, ott talán egy férfi az, aki hiába vár?
‒ Is ‒ felelte Gerlice. ‒ Egy férfi, aki az apám, meg egy kislány, aki

243
a húgom.
Kugler Tóni megkönnyebbülésében akkorát sóhajtott, hogy lélegzete
szikrákat fútt ki a tűzből.
‒ Hiányoznak? ‒ kérdezte aztán.
‒ Nagyon.
‒ Hát miért nem üzensz nekik? Ha válaszolnak, a Donnert Cirkuszt
akkor is bárhol felleli a császári posta, ha közben továbbállunk.
‒ Épp ez az! ‒ sóhajtott a leány. ‒ Nem szabad, hogy akárki
megtudja, merre bujdosom. Papuska és Mili…
Gerlice hirtelen félbeharapta a szót. Mióta a cirkusszal járta az
Osztrák-Magyar Monarchia csodás országait, még egyszer sem
mondta ki a saját vagy a szerettei nevét. Tóni persze észrevette a
leány riadalmát, ám úgy tett, mint aki semmit sem hallott.
‒ Biztos nagyon hiányzol nekik ‒ súgta inkább csendesen.
‒ A holtak emléke gyorsan fakul ‒ felelte Gerlice.
‒ Vagy örökké éget, bánatkorommal szórva be minden napot.
‒ Hát te meg honnan tudsz ilyen szépeket mondani? ‒ csodálkozott
rá a bandzsaszemű legényre a flitterruhás leány.
‒ Olvastam valahol ‒ vont vállat Tóni, majd hirtelen
nekibuzdulással fordult Gerlice felé. ‒ Mit szólnál hozzá, ha holnap
reggel bemennék Pozsonyba?
‒ Vennél nekem mézeskalácsot? ‒ incselkedett Gerlice.
‒ Azt is, ha szeretnéd, de… ‒ a fiú homlokráncolva gondolkodott, s
végül döntésre jutott: ‒ Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy
megmutatom neked, hol a sürgönyhivatal?
‒ Az lehet ám a romantikus találkahely! ‒ gúnyolódott tovább a
leány, de csupán addig, míg rá nem jött, hogy Kugler Tóni nagyon is
komolyan beszél.
‒ Ne engedd tovább gyászolni a szeretteidet, hiszen élsz ‒ mondta a
cirkuszhuszár. ‒ Legalább egy sürgönyt küldj nekik, hogy ne
szenvedjenek tovább!
Így esett tehát azon a régvolt júliusi estén, hogy a Pozsonytól alig
bő futásnyira lévő Ligetfalva határában, a Donnert Cirkusz táborában
megszületett ama ártatlannak hitt idea, melyről akkor még sem a

244
kiagyalója, sem másnapi végrehajtója nem sejthette, hogy távirati
sebességgel hozza el közéjük a halált.

***

Marosvásárhely, 1897. július 3.

‒ Az anyád ne sirasson, te ganyéj!

A marosvásárhelyi postahivatal ablakában egy férfi könyökölt, akiből
e pillanatban csupán két vaskos, feketén szőrös kar, no meg egy kerek
fej látszott. Árus Jenő összetekert újságot tartott a kezében, azzal
próbálva kívül tartani az éjszakai lepkéket, amiket azonban sokkal
inkább vonzott az irodából kiszivárgó petróleumfény, semhogy
megijedtek volna az ügyetlen hadonászástól.
‒ A szakramentjét már annak a… ‒ heveskedett tovább a
postamester, mire kerek fejéről lebillent az egyensapka, egyenest a
Postateret körbefutó, fapallós járdára hullva. Árus Jenő bambán
nézett a hűtlen kincstári holmi után, majd rettentőt harákolt, és olyan
toccsanósat köpött, amilyet csakis a román hegyipásztoroktól
vásárolt, feketén főzött pálinkától lehet. ‒ Rohaggyá’ meg a neved
napján, ahun vagy, te büdös!
A postamester reménykedve nézett jobbra, aztán balra, de a téren
semmi mozgás nem látszott. Szidta kicsit az utcakölyköket, akik pont
most nincsenek sehol, mikor a Magyar Királyi Posta- és
Távirdahivatal helyi vezetőjének oly nagy szüksége volna rájuk.
Persze éjfél már jócskán elmúlt, ezt Árus úr is belátta, így nem csoda,
ha egyedül áll… Vagy inkább könyököl a vártán.
‒ Éccakai szógálat ‒ morogta, miközben két erős karjával ellökte
magát az ablakkerettől. ‒ Az is szakadják meg, aki kitalálta! Éccaka
aludni kell, nem üzengetni! Ugyan ki olyan elvetemült, hogy ilyenkor
akarna bármiről is hírt kapni? Ha jó az az üzenet, akkor reggelre se
romlik el. Ha meg rossz, akkor meg inkább fel se adják, hát nem
igaz!?
A kérdést ahhoz a fél tucat lepkéhez intézte, ami a szolgálati

245
íróasztalon álló petróleumlámpa körül keringett. Árus Jenő várt
kicsit, s közben megpróbálta összébb húzni pocakján az egyenruhát,
ám kezdeti nagy igyekezetéből végül csak méla vakarózás lett. Mikor
a lepkék egyike átbukfencezett a lámpa üvegburájának peremén, és
sisteregve tűzhalált halt, a postamester helyeslőn bólintott, majd
felsőtestét kissé előredöntve, többé-kevésbé egyenes vonalban az
ajtóhoz ment.
Az utcai sapkamentés végül sikerrel járt, bár Árus úr útközben
többször eltévedt. Miután bejárta a postahivatal hátsó udvarát, átesett
a kézbesítők vaskorláthoz láncolt Attila-biciklijén, majd a sárban
ülve néhány követ dobott az általa macskának vélt bádogkanna felé,
végül csak rátalált a szépen faragott székelykapura, azon túl pedig az
ablakból lepottyant kincstári fejfedőre.
‒ Azt a roggyantott térgykalácsát neki, be elfáradtam ‒ sóhajtott a
postamester, hivatali keserűségének csúcspontjára hágva. Eligazgatta
kerek fején a sapkát, hátát nekivetette a ház falának, s most az ablak
alól tekintett fel az égre. Marosvásárhely fölé tiszta, júliusi égbolt
feszült, annyi csillaggal telepettyezve, amit szem tán még nem is
látott.
‒ Akkor erre most iszunk! ‒ jelentette be a néptelen Postatérnek
Árus úr szigorú elhatározását. S mivel hármas hullámot vető
tokájával, amit felfelé nyomott a keményített inggallér, és hegyesre
vikszolt bajuszával valóban tekintélyt parancsoló személyiségnek
számított a városban, így most sem vitatkozott vele senki. Legfeljebb
a bal zsebébe szuszakolt pálinkásüveg dugója állt kicsit ellent, ám a
postamester keményen ráharapott, kirántva őt a helyéről, hogy aztán a
térre pökje azt is, mint imént a harákot. Ezután következett a lehunyt
szemű, lassú ütemű nyeldeklés, amit oly nagyon tudott élvezni, hogy
még halk nyöszörgést is hallatott hozzá.
Akkor éjjel azonban, mikor épp a második tüzes kortyot készült
magába ereszteni, a fülét halk kattogás ütötte meg.
‒ Hogyazaredvás! ‒ kiáltotta a postamester, oly hirtelen vágva
vigyázzba magát, hogy még a gerince is belereccsent. ‒ Szolgálatba,
Jenő!

246
 A magának szánt biztatás azonnali eredményt hozott. A Magyar
Királyi Posta és Távirda marosvásárhelyi hivatalnoka immár nem
tántorgott, sőt határozottan katonás léptekkel tért vissza az állami
épületbe. A kicsiny irodában aztán mégis megtorpant néhány
pillanatra, de csupán azért, hogy biztonságos helyet keressen az
értékes hegyi nedűnek. Miután elhelyezte üvegét az asztalon, rögvest
a sarokban kattogó masinériához csörtetett, és vaskos ujjaival
kisimította a gép tárcsái közül előkígyózó papírtekercset. A Morse-
gép még mindig egyre csak kalapált, kék pöttyöket és vonalkákat
rajzolva aprócska tintahegyével.
‒ Sürgöny érkezik ‒ állapította meg Árus úr, bár teljességgel
fölöslegesen, hisz egyedül tartózkodott az épületben, s ő már tudott a
dologról. ‒ No, lássuk csak, mi az ótvar ilyen sürgős?!
A keskeny papírszalag letekergőzött a földre. A postamester
óvatosan felemelte onnan, s mikor a gép utolsót kattant, ő már el is
tépte azt a tövénél. Ezután az íróasztalához ment, majd ceruzát és
hivatalos sürgönyblankettát téve maga elé, hozzáfogott a Morse-jelek
emberi nyelvre való lefordításához.
‒ Telegram lejegyezve 1897. július 2-án Pozsonyban, Franz Likolits
post. hiv. által ‒ mormogta maga elé a pontok-vonalak adta szavakat,
majd sietve kitöltötte a következő rubrikát is, melyet a hivatali rend
megkövetelt: ‒ Telegram fogadva Marosvásárhelyt, Árus Jenő post.
mest. által, dátum 1897. július 3. Helyes!
Ezután következett maga az üzenet megfejtése, mely a címzett
adataival kezdődött. Mikor Árus Jenő meglátta a Hangay nevet, a
keze mindjárt remegni kezdett, hisz ez volt az, amire immár hónapok
óta várt.
‒ Hangay ‒ nyögte, majd az üveg után kapott, s a lassú élvezetről
megfeledkezve, egyetlen gyors kortyot gördített le a gigáján. ‒
Megvagy végre, te Hangay, fene a jó dogodat, most aztán tényleg
megvagy!
Remegő kézzel fordította le a Morse-jeleket, majd újra és újra
átolvasta azt, míg végül a szeméből örömkönnyek csurrantak.
‒ Aszongya, hogy: „Drága papuska, édes Milikém!” Ez ő lesz,

247
biztos, hogy ő, az anyja piros viganóját neki! „Ne sírjatok tovább,
mert…” Hú, igen! „Mert élek és jól vagyok!” De hol élsz, és hol
vagy jól, te átkozott kis pipe97!
Árus Jenő dühtől vörösödő fejjel olvasta végig az üzenetet,
méghozzá egymás után vagy hússzor. Mikor belátta, hogy a sürgöny
pontos helyet nem ad meg, ismét a Morse- géphez ment, hogy leülve
mellé, most ő küldjön táviratot.

Magyar Kir. Posta és Távirda

TISZTELT MÉLTÓSÁGOS ÚR! ‒ stop ‒ EGY

ESZTENDEJE SZENTESÍTETT MEGÁLLAPODÁSUNK
ALAPJÁN JELENTKEZEM, HOGY A NÉKEM BEÍGÉRT
JUTALMAT KIKÉRJEM. ‒ stop ‒ MA ÉJJEL VÉGRE
MEGÉRKEZETT AMA ÜZENET, AMIT VÁRNI
MÉLTÓZTATOTT. ‒ stop ‒ A TELJES SZÖVEGET
HIBÁTLANUL IDE MÁSOLOM, AZ EREDETI
SÜRGÖNNYEL PEDIG ÚGY JÁROK EL, MIKÉNT ABBAN
MEGEGYEZTÜNK. ‒ stop ‒ AZ UTALVÁNYOZÁST
HÁLÁSAN ELVÁROM. ‒ stop ‒ ALÁZATOS SZOLGÁJA,
ÁRUS JENŐ POSTAMESTER ‒ stop

Az apró kalapácson gyorsan jártak a kövérkés ujjak, míg végül

ugyanerre a papírcsíkra került a korábbi sürgöny szövege is. Árus úr
ezután kapkodva összeszedte és mind a zubbonya belső zsebébe
gyűrte a bizonyítékokat, melyek arról tanúskodhattak volna, hogy
akkor éjjel Hangay Árpádnak távirata érkezett, vagy netán arról, hogy
ugyanez a távirat ‒ kissé megtoldva ‒ mindjárt tovább is utazott a
fővárosba, bizonyos Matolcsy Kamill úr nevére.
Az éj további része csendesen telt. Hajnal felé azonban a
postamester, aki igen víg kedvre kerekedett, hisz gondolatban már el
is költötte a júdáspénzt, ismét kiállt az ablakba, s mivel addigra a
hegyi pásztorok főzte nedű mind elfogyott, hát vad nótázásba kezdett,

248
így köszöntve a gyönyörű vásárhelyi reggelt, no meg az első
járókelőket, akik ezen cseppet sem csodálkoztak.

249
 18
Az új cseléd
Buda, 1900. március 23.

Csöpörgős, hideg reggel köszöntött a Sváb-hegyre. A Széchenyi-

emlékmű tövébe helyezett virágok bús feje csendesen bólintgatott,
amint szirmaikat elérték az égből hulló felhőkönnyek.
Terka asszony épp akkor gyújtott a konyhai tűzrakás alá, mikor a
villa esőharmatos pázsitján egy könnyű léptű árny suhant át, hogy
azután gyorsan tovasiető tüneményként osonjon ki a Széchenyi-
emlékútra. Fél órával később halk edénycsörgés, hozzá pedig kissé
hamiskás nótaszó hallatszott ki a villa konyhájából. Terka asszony,
aki mindenkinél előbb kelt, már javában készítette a reggelit: tojást
főzött, vasvillára tűzve kenyérszeleteket pirított, sonkát szeletelt. Az
ablakon kitekintve látta, hogy a kertet csendes eső áztatja, ezért néma
hálát mormogott magában, amiért száraz és meleg helyen lehet, ahol
ráadásul úgy megbecsülik, mintha legalábbis gyémántos pólyába
tekert királykisasszonyként született volna.
Hamarost a meredeken lejtő birtok legaljában gubbasztó házikó
ajtaja is feltárult. Vén Bódis Gáspár állt a magas küszöbre, s
csípőjére támasztva két hatalmas öklét, elégedetten tekintett körbe
birodalmán. Előbb az Ambrózy-villát szemlélte meg, egyetlen apró
biccentéssel nyugtázva, hogy az most is épp ott magasodik, ahol előző
este hagyta. Ezután a világlátott szemek a környező hegyoldalakat és
erdőségeket kezdték fixírozni, s mivel azokat szintén rendben találták,
végül az öreg cseléd újfent bólintott, majd lehajolt, hogy a lábánál
várakozó, csupa kóc pulikutyát is üdvözölje.
‒ Szomorú időnk lesz ma, Terka ‒ mondta a grófnő, belépve a
meleg, pirított kenyértől illatos konyhába.
‒ Az csakis rajtunk múlik, méltóságos asszony ‒ felelte széles

250
mosollyal a szakácsnő, és egy aprócska stampedlispohárba barna lét
csurgatott abból a literes üvegből, amit az imént vett elő a kredenc
aljából. ‒ Tessen csak meginni a csudaszert! Ez majd kiűzi a sajgást
csontból, szívből, lélekből egyaránt!
‒ Még hogy csudaszer ‒ vette át a pohárkát Erdődy Agáta
fintorogva. ‒ Ez csupán némi Serravallo kotyvalék, amit az orvos
azért írt fel nekem, mert állítólag kiváló idegerősítő, vérjavító és
étvágygerjesztő szer.
‒ Hát erről beszélek én is! ‒ lelkesedett Terka néne. ‒ Ahun étvágy
van, ott minden jól van, méltóságos asszony.
‒ Ha maga mondja, Terka ‒ sóhajtott a grófnő, majd egy szuszra
lenyelte a modern orvostudomány barna löttyét, úgy megrázkódva
annak kámforos ízétől, hogy még a halcsontos fűzője is belereccsent.
‒ Annyi bizonyos, hogy ha netán valaki még egy stampedlivel meg
akarna kínálni, én tényleg úgy futnék előle, mint a nyúl!
‒ Jó reggelt adjon az isten! ‒ köszönt be az ajtón Isti, kezében
gyűrögetve esőtől átnedvesedett sapkáját. ‒ Ahogy tapasztalom,
odakinn nagymosást rendeltek el az égiek.
Erdődy grófnő, miután néhány szót váltott a nyakigláb kölyökkel,
bement az ebédlőbe és helyet foglalt a megterített asztal mellett.
Néhány perccel később a fia is megérkezett, sápadtan, karikás
szemekkel foglalva el székét.
‒ Jó reggelt, anyám ‒ csókolt kezet a grófnőnek. ‒ Remélem,
kellemesen aludt.
‒ Biztos, hogy kellemesebben, mint maga, fiam. Úgy látom, már
megint túl sokat dolgozott.
‒ Ez az ügy… ‒ Richárd dühösen rázta a fejét.
‒ Az ügy vagy inkább a Hangay lány viselkedése az, ami ennyire
bosszantja?
A fiatal báró gyors, nyugtalan pillantást vetett az anyjára.
‒ Mili tegnapi felelőtlen viselkedése egyszerűen megbocsáthatatlan
‒ mondta ki végül. ‒ Elszökni a városba… a főkapitányság előtt
grasszálni, mikor bárhonnan leányrablók és gyilkosok leshetnek rá…
‒ Bízik magában ‒ szólt csendesen a grófné. ‒ Érzi, hogy maga

251
megvédi őt, bármi is történjék.
‒ Aligha leszek képes megvédeni, ha ostoba libaként viselkedik.
Hogy erre Erdődy grófné mit felelt volna, azt nem tudhatjuk, mivel
ekkor Terka asszonyság jelent meg az ajtóban, két karján
egyensúlyozva a hatalmas tálcát, amin a reggeli ínycsiklandó kellékei
sorakoztak.
‒ A kisasszony felkelt már? ‒ kérdezte Richárd, hangjában ingerült
éllel.
‒ Azonnal megyek és megnézem ‒ készségeskedett a szakácsnő,
akinek különleges ösztönökre sem volt szüksége ahhoz, hogy
felfedezze: az ifjú báró még mindig rettentő dühös a Hangay lányra.
A következő néhány percben a két reggeliző illedelmesen csörgette-
zörgette-csilingeltette az ezüstneműt és a porceláncsészéket, egészen
addig egy árva szót sem szólva, míg fel nem hangzott az a rettenetes
sikoly.
Elsőként Isti ért a tetőtérbe, rögtön utána Ambrózy báró érkezett, s
végül Vén Bódis Gáspár is megjelent, pedig neki a birtok túlfeléről
kellett átcaplatnia. Terka asszony az előtér közepén állva várta őket,
kezében azzal a ruhával, amit a Hangay lány előző nap viselt. Richárd
semmit sem kérdezett, ám a tekintete úgy elkomorult, hogy ijedtében
még a szegény szakácsné is a falig hátrált tőle.
‒ Már megint?! ‒ mordult a báró, majd Istire és Gáspár bácsira
villantotta gyilkos tüzű pillantását. ‒ Ez hogy lehet?
‒ A birtokra bé nem jött senki, az bizonyos ‒ szögezte le az öreg
cseléd. ‒ A Bogi felugatott volna minket.
‒ Milit viszont már ismeri ‒ tette hozzá Isti. ‒ Így tehát, ha nem
erővel vitték, hanem a maga akaratából, egyedül ment ki a kapun,
akkor azt a kutya pisszenés nélkül tűrte. Csakhogy…
Vén Bódis Gáspár és Terka asszony kérdőn bámult a legényre, aki
most épp úgy ráncolta homlokát, és bökte égnek a mutatóujját, mint
azok a regényes nyomozók, akiket a filléres füzetek lapjain láthatott.
‒ Ne mondja nekem senki, hogy a leány mezítelenül szökött világgá!
‒ fejezte be iménti gondolatát Isti.
Tíz perc sem telt bele, s a rejtély megoldódott.

252
 ‒ Elvitte az ünneplő ruhámat! ‒ szörnyülködött saját szobájából
kilépve a szakácsnő. ‒ És a cselédkönyvem sincs meg!
Azt a sistergő szót, ami ekkor az ifjú Ambrózy báró ajkát elhagyta,
egy jó nevelést kapott, úri lány sosem mondhatja ki, ezért most
inkább én is hallgatok. Annyi bizonyos viszont, hogy Richárd
nyomban köpönyeget, kalapot, sétapálcát ragadott, s el sem búcsúzva
a háziaktól, máris kinn loholt a szakadó esőben, hogy mihamarabb
szabad bérkocsira leljen.
‒ Tehát újra csak megszökött ‒ bólintott csendes nyugalommal
Erdődy grófnő, aki mindvégig az ebédlőasztal mellett maradt. ‒
Pontosan erre számítottam.
‒ Csak nem! ‒ csapta össze a két tenyerét Terka asszonyság. ‒ De
ha előre tudta, hogy ilyen nyughatatlan természete van annak a
leánynak, akkor miért nem figyelmeztette a fiát, méltóságos
asszonyom?
‒ A jó pedellus sem súgja meg előre az öntelt diáknak, hogy miféle
leckét eszelt ki számára a tanár ‒ felelt titokzatos mosollyal Erdődy
grófnő. ‒ S úgy tűnik, ez a Hangay lány bizony remek tanár! Olyan,
aki a legcsípősebb leckét sem fél feladni az én fiamnak, aki bizony
bármilyen lángelme is… ezt lássuk be, Terkám, sajnos cseppet sem
tiszteli azokat, akik szoknyát hordanak.

***

A szakácsné, aki már az első percben leszögezte, hogy őt minden

időben és helyzetben Bözsi naccsádnak kell szólítani, a konyha
közepén terpeszkedő asztal mögött állt, és miközben két erős kezével
kegyetlenül dögönyözte a gyúródeszkán szenvedő tésztát, egyre csak
engem fixírozott.
‒ Úgy! ‒ köpte ki végül a szót, olyan undorral, mintha mindeddig
valami keserűt kellett volna szopogatnia. ‒ Szóval te volnál az?
‒ Engem küldtek ‒ mondtam, illendőn lesütve a szememet. ‒ A
Kovács aztat mondta a cselédszerzőben, hogy mostan megfogtam az
istennek a lábát.

253
 ‒ Az úr nevét hiába a szádra ne vedd, mert mindjárt kilapítalak, te
kis vakarék! ‒ kiáltotta a szakácsné, hatalmasat öklözve az ártatlan
tésztába, miközben püffedt arcpárnái között bújó malacszemei nagyot
villantak. ‒ Állod-e, ha pofoznak?
‒ Pofozás? ‒ adtam a rémültet. ‒ Ki akarna engem megpofozni?
‒ Lássuk csak ‒ kezdte sorolni őszinte élvezettel. ‒ Ha tányért törsz,
korommal piszkítod be a szőnyeget, vagy egyéb háztartási vétségre
vetemedsz, akkor én leszek a pofozó. Ha titkon férfit lopsz be a
házba, a kerítésnél idegenekkel kokettálsz, vagy kócosan, slamposan
jelensz meg az úr és annak vendégei előtt, akkor Szilárd főkomornyik
fogja pirosropogósra verni a képedet. Minden egyéb esetben pedig
maga Jovanovics úr lesz az, aki lekever néhányat.
‒ De miért tenne ilyen csúfságot velem?
‒ Neki arra aligha kell különösebb ok ‒ röhögött a szemembe Bözsi
naccsád, ledörzsölve kezéről a tésztaragacsot. ‒ Légy láb alatt, és
puff! Nézz rossz irányba, és paff! Vedd túl gyorsan, lassan vagy
hangosan a levegőt, és sutty! Esetleg kerülj épp akkor a keze ügyébe,
mikor dühös… Az úr pedig mindig, tán még álmában is dühös! …és
zsumeg, már kapod is a pofont!
Hirtelen a szegény cselédlány, Kozma Sára feldagadt arca jutott
eszembe. Amikor a lócitromokkal tarkított udvarra figyelmeztetett, azt
hittem, a sírástól olyan piros és kerekded a képe, de most már tudtam,
hogy inkább a sűrű pofozás lehetett az oka.
‒ Mutassad szépen az igazolványod! ‒ lépett hozzám Bözsi
naccsád, liszttől fehér kezét nyújtva felém. Én belekotortam a
batyumba, amibe a pirkadat előtti órában néhány gyorsan
összekapkodott holmit kötöttem, s aztán átadtam neki az Ambrózy-
villa szakácsnőjének cselédkönyvét.
‒ Mondjad csak szépen a nevedet! ‒ szólt rám ő, miután
akkurátusán kinyitotta az okiratot.
‒ Mihály Terka.
‒ Helyes! Honnan jöttél?
Értetlenül néztem rá, s majdnem ki is mondtam azt, ami elsőként
eszembe jutott: „Hisz oda van írva, olvassa el!” Szerencsére a

254
szavak, amik bizonyára azonnal megteremték volna a Jovanovics-
villában kapott első pofonomat, a torkomon akadtak, mikor a
szakácsné rám emelte szúrós tekintetét.
‒ Mondjad már, te bamba! Vagy tán nem tudod, hol szült világra az
anyád?
‒ Me… Mezőcsávás, Maros-Torda vármegye ‒ nyögtem, látszólag
az ijedtségtől, ám valójában a döbbenettől, hisz végre megértettem,
miért leckéztet a szakácsné: muszáj volt neki tőlem hallania az
adatokat, mert ő maga bizony nem tudott olvasni!
‒ Helyes! ‒ csukta be és süllyesztette köténye zsebébe a
cselédkönyvet, amibe szerencsére akkoriban még se fénykép, se
pontosabb születési adatok nem kellettek, így könnyen bitorolhattam
el a jó Terka néni személyazonosságát. ‒ Mostantól a Jovanovics-
villa cselédje vagy. Gyere, megmutatom, hol hálunk!
A Gellért-hegy oldalába épített, csodálatos palota, mely a jó
minőségű, illatos szappanok adta nyereségből emeltetett, belülről
valahogy sokkal kisebbnek tűnt. A konyha, hús-, zöldség- és
fáskamra, valamint a házhoz tartozó közvetlen személyzet ‒ mely
csupán három emberből: a komornyikból, a szakácsnőből és immár
belőlem, a cselédből állt ‒ szállásai mind a pinceszinten sorakoztak.
Ezeknek a helyiségeknek kizárólag magasan nyíló, keskeny ablakok
jutottak, melyeken kitekinteni csak úgy lehetett, ha az ember
lábujjhegyen állva kepeszkedett. Akkor sem láthattunk mást, mint a
közeli fák tövét, a bokrok alját, vagy olykor-olykor egy-egy arra járó
ember cipőjét, csizmáját.
Bözsi naccsádnak és nekem közös hálófülkénk volt. A levegőtlen,
szűk kamra falát fehérre meszelték, az ablakokat mosóvászon
függönnyel takarták (tán azért, hogy senki ne leselkedhessen), a padló
pedig morzsalékos, minden lépésre hangosan csikorgó beton volt,
amit csak középen takart valamelyest a kétlépésnyi, rongyos
szőnyegmaradék. Az egyik sarokban hatalmas rézágy állt, rajta
magasra púpozott dunyhákkal. Lábrészénél kétajtós, szúrágta sifonér,
a mellett pedig vénségesen vén, egykori szép festését már csak
nyomokban őrző tulipános láda strázsált.

255
 ‒ Ez itten az én felem ‒ mutatott a szegényes berendezésre a
szakácsnő. ‒ Ha csak a közelébe mész a holmimnak, a húsvágó
bárddal szeletellek fel, megértetted?!
‒ Igenis, naccsád ‒ bólintottam.
‒ Azér’! ‒ támasztotta két húsos öklét a csípejére a szakácsnő, majd
szőke szőrszálakkal tarkított állával a másik sarok felé bökött. ‒ A te
szállásod ottan van.
A betonpadlón szakadozott vászonlepedővel, s két durva
lópokróccal fedett, hepehupás szalmazsák hevert.
‒ A motyódat hagyjad csak itt nyugodtan. Közöttünk nincsenek
tolvajok ‒ mondta Bözsi naccsád, s mindjárt ki is kapta kezemből a
batyut, hogy aztán a fekhelyemre dobja azt. ‒ A fekhelyed miatt ne
szörnyülködj, mivel csak igen kevés időt fogsz rajta tölteni. Ébresztő
hajnali négykor. Első dolgod minden reggel kikormolni a kandallókat
és tüzet gyújtani a konyhában, hideg időben pedig odafönn, a
szalonban, a férfiszobában és a könyvtárban is. Ha felmész a házba,
mindig úgy kell osonnod, mint a macska: a jó cseléd észrevétlenebb a
kísértetnél!
‒ Igenis, naccsád.
‒ Különben a többit majd elmondja Szilárd, a komornyik ‒ fordult
meg és lépett ki a szűk folyosóra a szakácsnő. ‒ Az ottan az ő ajtaja.
Karót nyelt, rátarti és igen szigorú ember, de a cselédlányokat eddig
még egyszer sem molesztálta. Persze azért jobb, ha kerülöd a
szobáját, hisz a férfiaknál sose lehessen tudni.
‒ Igenis, naccsád ‒ mondtam szolgálatkészen, miközben a sötét
folyosón botorkálva visszatértünk a konyhába. Ott a szakácsné első
dolga az volt, hogy törlőkendőt ragadva néhányszor lecsapjon az
asztalon felejtett tésztára. Mire bevégezte harcias feladatát, a
gyúrásban úgy féltucat tavaszi légy feketéllett szárnyas, hatlábú
mazsolaként.
‒ Csipkedd ki őket! ‒ utasított, püffedt arcán méla undorral. ‒ Ha
marad is benne, attól még jó lesz az úrnak. Magunknak úgyis frisset
gyúrok.
Egész délelőttömet a konyhán töltöttem. Tíz óra tájban Szilárd

256
komornyik nyitott ránk. Azért jött, hogy végre ő is megismerje az új
cselédet.
‒ Slampos ‒ állapította meg, miután háromszor körbejárt. ‒ Úgy lóg
rajta a ruha, mintha az öreganyjáé volna.
Terka néni kimenő ruhája valóban nem illett rám, hisz ő derékban,
mellben, farban jóval terebélyesebb volt, mint én. A saját, vásárhelyi
varrónőnél készíttetett öltözékemben azonban mégsem állíthattam be
a Jovanovics-villába, ha egyszer cselédnek jelentkeztem!
‒ Szegény édesanyám templomos ruhája ez ‒ magyarázkodtam
csendesen. ‒ Tetszik tudni, a saját leánygöncöm túlságosan nyűtt volt
már. A mama azt mondta, ha Pesten, úri népeknél akarok szolgálni…
‒ Nem érdekel! ‒ csattant fel Szilárd komornyik, kinek durva
ábrázatán kék, lila és zöld foltok, a homlokán pedig féltenyérnyi
horzsolás őrizte az Ambrózy báróval való dicstelen találkozás
emlékét. ‒ Ma este addig nem térsz nyugovóra, míg magadra nem
igazítod a rongyaidat! Megértetted?
‒ Igenis, naccsá…
‒ Igenis, komornyik úr! ‒ üvöltötte Szilárd, nyálcseppeket
permetezve az arcomba.
‒ Igenis, komornyik úr ‒ ismételtem utána, szemem sarkából
figyelve, milyen izgatott várakozással bámul ránk Bözsi naccsád,
remélve, hogy máris megkapom az első ütlegemet.
‒ Rá fogok pirítani erre a Kovácsra ‒ mondta ezután kifelé menet
Szilárd, két hatalmas kezét az ülepénél kulcsolva össze, amitől úgy
festett, mintha valami rettentő, bár láthatatlan súlyt cipelne a hátán. ‒
Egyre vacakabb, silányabb, útszélibb cselédeket küld nekünk! Tán
csak nem azt képzeli az a vigéc, hogy Jovanovics Milán házába
bármilyen rongyos liba megfelel?!
Kovács úr, a „vigéc”, mikor kora reggel bekopogtam Fadrusz utcai
irodájába (akkor még a saját, csinos toalettemben, titokzatosan
lefátyolozva!), bizony nagyon megkönnyebbült, azt hallva, hogy a
Jovanovics-villa visszamondja a cselédrendelést.
‒ Kérem, kisasszony, akárkije is magácska a szappangyáros úrnak,
mondja meg neki, hogy ha minden lányt dagadtra pofoz, hamarost

257
senkit nem tudok majd ajánlani ‒ sápítozott a háztartási alkalmazottak
közvetítője. ‒ Budán már így is híre ment, hogy Jovanovicséknál
verik a cselédeket, így most csak örülni tudok, amiért kegyed
lemondja a rendelést.
Miután Szilárd komornyik távozott, Bözsi naccsád ezerféle
parancsot zúdított rám. A következő két órában krumplit és hagymát
pucoltam, edényt súroltam, ezüstöt fényesítettem. Közben egyre csak
azon törtem a fejem, hogyan bírjam fecsegésre a szakácsnőt, aki a
maga megátalkodott mogorvaságába süppedve mindig csak annyit
szólt, amennyi a következő feladat kijelöléséhez feltétlenül szükséges
volt. Végül azért mégis összeszedtem a bátorságomat és kinyögtem:
‒ Hát a többiek?
‒ Miféle többiek? ‒ kérdezett vissza Bözsi naccsád, aki épp a sütni
való húst szeletelte, s a markában tartott késsel igencsak veszedelmes
látványt nyújtott.
‒ Aligha csak hárman vagyunk személyzet a háznál.
‒ Az úr agglegény, ezért elegen vagyunk hárman ‒ pökte ki magából
mély megvetéssel a szakácsné. ‒ Aszongyák, rühelli a
szoknyasuhogást. Meglehet, hogy ezért pofozza folyton a cselédeket
is.
‒ És a lovak? ‒ szaladt ki a számon. ‒ Azokat ki látja el?
‒ Honnan tudsz te a lovakról? ‒ villantotta rám szúrós tekintetét
Bözsi naccsád. Néhány pillanatig csendben hajoltam a rézmozsár
fölé, amit épp suvickolnom kellett, de szerencsére ismét eszembe
jutott szegény elődöm, Sára.
‒ A lócitromok! Láttam, hogy tele velük az út, ami a ház mellett fut.
No meg egy olyan módos gyárosnak, mint Jovanovics úr, biztos van
saját hintója is.
‒ Hintója, az nincs neki, te ostoba ‒ vigyorgott elégedetten a
szakácsnő, akinek mindig nagy örömet okozott, ha másoknál
okosabbnak mutathatta magát. ‒ Hintón csak a főnemesek cicomás
feleségei, lyányai meg a kikent-kifent úri ficsúrok járnak korzózni. A
mi gazdánk viszont, ha telne is rá neki, sosem ülne olyan rongyrázós
micsodába.

258
 ‒ Hát akkor…?
‒ Akkor, akkor! ‒ ripakodott rám Bözsi naccsád. ‒ A kezed járjon,
ne az a lepcses szád! Hamarost oda kell tenni az ebédet, és még sehol
se tartunk!
Azt hittem, itt vége is a beszélgetésnek. Ám megint szerencsém volt,
mivel a szakácsnő immár magától pletykált tovább.
‒ Vannak még négyen. A kertész, az úri kocsis, meg két lovász, de
őket idebenn szinte sose látjuk. A birtok legvégében, az istállók
melletti házban laknak, s csak akkor jönnek erre, ha dolguk akad. A
komornyik úr és én nem is állhatjuk őket; mind alja népség.
‒ Még a kocsis is?
‒ Zsinóros mentében, tollas kalpagban, rókaprémes dolmányban jár,
de azért ő is csak lószagot húz maga után ‒ legyintett a kezében lévő
tenyérnyi oldalassal Bözsi naccsád. ‒ Szerencsére az úr szigorú
utasításba adta, hogy a hátul lakók csak a legszükségesebb esetben
téblábolhatnak erre. A száraz ételt, a reggelire és estebédre való
szalonnát, hagymát, hideg húst, kenyeret én magam osztom nekik
kétnaponta innét, a kamrából. A meleg ebédet meg majd neked kell
kivinned az istállókhoz azokban a fedeles edényekben, ni!
Szóval legkésőbb két óra tájt, miután odafönn az úr végzett a maga
ebédjével, kimehetek a házból, egyenest a birtok eldugott, hátsó
fertályába ‒ s akkor végre találkozni fogok az én drágalátos
unokabátyámmal! „Schützer Ottó, te alamuszi, gyáva kis sündörgő,
miattad jöttem ide, miattad loptam meg szegény Terka nénit, és csakis
miattad dörgölöm fényesre ezt az átkozott réz…”
‒ Na, az egyik lószagú már itt is van ‒ vicsorodott el ekkor Bözsi
naccsád. ‒ Kellett nekem a falra ördögöt festeni!
Súlyos csizmák döngése riasztott fel gondolataimból. Mivel háttal
ültem a lépcsőnek, ami az udvar szintjéről a konyhába ereszkedett,
először nem láthattam, ki érkezett.
‒ Jöttem az ellátmányért ‒ mondta a rosszkedvű férfi, lecövekelve a
kályha mellett. ‒ Markó kocsis üzeni: ha megint rohadt vereshagymát
tesz a szalonna mellé, naccsád, akkor legközelebb ő jön érte, s vele
lesz az ustora is.

259
 ‒ Mondja meg annak a bögölycsípte bakhuszárnak, hogy kettébe
töröm és megétetem vele az ustorát, csak merjen ilyeneket üzengetni ‒
rikácsolta a szakácsnő, miközben a kamrába ment. S bár onnan is
egyre csak szórta tovább az átkait, én már nem rá, inkább a hátam
mögött álló férfira figyeltem.
A hangja…! Amint az első szót kimondta, rögvest úgy éreztem, hogy
visszarepülök az időben. Köröttem ismét éjszaka volt, a dohos
falakból édeskés penészszag áradt, s én hiába bújtam a dunyha alá,
mégis felriadtam a veszekedésre, mely a nagynéném és a fia között
robbant ki.
Maga Schützer Ottó állt a hátam mögött, alig karnyújtásnyira!
Bözsi naccsád csak szórta és szórta viperaméreggel átitatott
szitkait, miközben a kamrában egymaga pakolva akkora zajt csapott,
mint egy egész ágyús regiment, társzekerekkel egyetemben. Én
letettem a mozsarat, majd felálltam a hokedliről és lassan
megfordultam. Ottó, aki ügyet sem vetett rám, még mindig a kályha
mellett várakozott, épp cigarettát sodorva magának ügyes ujjaival. A
szálfatermetű, sötétbarna hajú kuzin rettenetes állapotban volt. Kék
cájgnadrágot, hozzá ugyanolyan munkáskabátot viselt, alatta több
helyen likas, kötött mellénnyel és kockás inggel. A csizmáján
kétarasznyi magasan száradt a sár és a zöldes lóürülék, amiből a
nadrág szárára is bőven jutott. A nemrég még jóképűnek mondható
Ottó pocsolyaszürke szeme alatt püffedt táskák domborodtak, arcát
durva borosta verte fel, ajka kicserepesedett, és a két kezét százával
borították az apró, részben már bevarasodott sebek, jelezve, hogy
olyan embert látok, aki sosem szokta a kemény munkát, most azonban
alaposan ráfanyalodott.
‒ Te meg mit bámulsz, mint a bornyú? ‒ förmedt rám, mikor zavarni
kezdte, hogy nézem. ‒ Tán dolgod van velem?
Azt akartam felelni, hogy bizony akad, de csak négyszemközt
mondhatom meg, mi az. Ám ekkor a szakácsné, aki nehéz kosarát
cipelve fújtatott elő a kamrából, szétrebbentett minket.
‒ Hagyja békiben a cselédet, azt ajánlom, míg jól megy a sora! ‒
süvöltött rá Ottóra a naccsága, terhét a mocskos csizmák elé ejtve. ‒

260
Itt van a szárazholmi: kolbász, szalonna, kenyér, meg ami még jár. De
aztán osszák be rendesen, mert többet akkor se kapnak két napig, ha
éhen vesznek.
‒ Majd leöljük a Jovanovics egyik hátaslovát, oszt megmondjuk
neki, mikor kérdez felőle, hogy a maga fösvénysége miatt lett neki
vesztesége ‒ röhögött Ottó, miközben megnyitotta a kályha ajtaját, és
egy szalmaszállal lángot lopva, rágyújtott.
‒ Magával se lettünk többen, csak sűrűbben ‒ sziszegte Bözsi
naccsád. ‒ Na, hozom a két kancsó bort.
‒ A seritalt se feledje! ‒ pöffentett utána füstöt a kuzinom, oly
gyilkos indulattal, amiből azonnal kitetszett, hogy legszívesebben
menten megfojtaná a szakácsnőt.
Ismét kettesben maradtunk, ám én még mindig nem tudtam, hogy
kezdhetnék a mondandómba. Schützer Ottót korábban nem ismertem,
de úgy hallottam, igazi zsirárdikalapos dzsentri úrfi volt, aki elegáns
ruhákban járt, illatos szivarkákat szívott, és a korzón sétálva minden
úri lánykát nyugtalan kuncogásra bírt. Most azonban egy durva,
toprongyos lovász állt előttem, akiről csak annyit tudtam biztosan,
hogy aljas, gátlástalan gazember, leányrabló, sipista és betörő.
Tudtam: kettesben kell vele maradnom, ám ahhoz előbb muszáj
valahogy felkeltenem a figyelmét. Talán, ha meglibbenteném előtte a
szoknyám szegélyét…? Lepillantva a Teréz nénitől elorzott
öltözékemre, mely úgy állt rajtam, mint az isteni nőidál, Sarah
Bernhardt légies ruhakölteménye egy hullarészeg szerb folyami
hajóson, azonnal beláttam, hogy ez nem fog menni. Akkor hát legjobb
lesz a nyílt támadás! Odasúgom neki ‒ gondoltam ‒, hogy tudom,
kicsoda, s azt is, mi történt szegény Fejér Marival. Ő erre biztos
halálra rémül majd, hisz retteg a lelepleződéstől. Ám én akkor sietve
megnyugtatom, s aztán találkát kérek tőle a birtok parkjában, hogy
mindent apróra megbeszélhessünk.
Miután a fejemben ilyenformán elkészült a terv, felszegtem az
állam, s kimondtam az első hangot:
‒ O…
Ekkor szólalt meg az az átkozott kapucsengő, melynek harangja a

261
konyha falára volt szerelve. Mellette több kisebb harangocska is
sorakozott, mindegyik alatt egy-egy tábla, a következő feliratokkal:
Szalon, Zöld Háló, Kék Háló, Vörös Háló, Zeneszoba, Úriszoba,
Ebédlő, Könyvtár. A rézdrótok, melyek a harangoktól szertefutottak,
mind rezzenetlenek voltak, kivéve egyet, mely a Kapu feliratú
táblánál ért véget, s amit most akkora erővel rángatott valaki, hogy
már-már attól kellett tartani, mindjárt elszakad.
‒ Siket, vak netán béna vagy, hogy nem mozdulsz? ‒ rontott be a
konyhába Bözsi naccsád, két kezében egy-egy lefedett kancsóval. ‒
Vendég jött, nyiss kaput!
‒ Az nem a komornyik dolga? ‒ feleseltem.
‒ Az, ha itt van ‒ vicsorgott rám vérben forgó szemekkel a
szakácsné. ‒ Ilyentájt azonban Szilárd úr mindig odafönn van
elfoglalva, ezért neked kell ugrani. De aztán ésszel ám! Házalókat,
cigányokat, kódisokat, munkáért kuncsorgókat be ne engedjél,
különben cafatokra leszel pofozva, megértetted?!
A harangot továbbra is csak rázta és rázta az, aki a kapunál állva
bebocsáttatást kért. Így hát tényleg nem tehettem mást, mint hogy
felszaladtam a lépcsőn, miközben lépteimet Bözsi naccsád szitkai és
Schützer Ottó gúnyos röhögése kísérte…

***

Még félúton sem jártam a villa és a kapu között, mikor már jól
tudtam, hogy ki az, aki oly erőszakosan rángatja a csengővezetéket.
Elég volt átlesnem a kovácsoltvas girlandok, virágok és szőlőkacsok
között, nyomban felismertem a sportos alkatú, elegáns öltönyt és
puhakalapot viselő illetőt, aki két kallantyúhúzás között le-föl járt,
dühösen meredve maga elé. Mögötte, a Bakator utca szélén bérkocsi
állt, melynek lovai idegesen emelgették-rázogatták a fejüket. A bakon
ülő, megszeppent hajtó egyre csak sopánkodott, mondván, hogy
Jovanovics Milán horvát ugyan, de azért a királyi Pestbudán is nagy
befolyással bír, ezért tán mégse kéne tönkretenni a kapucsengőjét.
‒ Nyissa ki! ‒ dördült rám az „én báróm”, mikor végre

262
megérkeztem. ‒ Azonnal nyisson kaput, aztán szálljon fel a kocsira!
‒ Előbb tán szép napot, vagy valami! ‒ néztem rá félrebillentett
fejjel, és eszem ágában sem volt két lépésnél jobban megközelíteni a
kaput, amit a szappangyáros szerencsére mindig kulcsra záratott.
‒ Maga szemernyi udvariasságot sem érdemel, Mili kisasszony ‒
fortyogott tovább Richárd.
‒ Nocsak! ‒ kerekedett el a szemem. ‒ Hát már megint
visszacsúsztunk a ridegségbe, báró úr?
‒ És ott is maradunk mindörökre, amiért eljátszotta a bizalmamat ‒
jelentette ki Richárd, kinek arcán őszinte harag pírja égett. ‒ Ígérte,
hogy veszteg marad, erre tessék: ismét megszökött!
‒ Rátaláltam Ottóra ‒ próbáltam csitítani, mivel észrevettem, hogy
a kocsis egyre hegyesebb füllel hallgatózik. ‒ Ha az imént nem
csönget ránk, már beszélni is tudtam volna vele.
‒ Szóval tényleg itt rejtőzik? ‒ feledkezett meg haragjáról Ambrózy
báró. ‒ Őt is ki kell hozni onnan, mielőtt a gyilkos…
‒ Matolcsy ‒ vágtam közbe.
‒ Ő, vagy valaki más, ezt még nem tudhatjuk biztosra.
‒ Ugyan ki egyéb lehetne? ‒ vitatkoztam. ‒ Minden egybevág.
‒ Vagy épp hogy minden tévútra visz. De most nem ez számít.
Nyissa már az ajtót, és tűnjünk innen el!
‒ Épp most, mikor Ottó százlépésnyire sincs? ‒ néztem rá
értetlenül. ‒ Fogja már fel azzal a jól fésült fejével, báró úr, hogy
Hangay Mili nyomra lelt, és mint buldog a lábtörlőt, addig nem
ereszti, míg ki nem ráz belőle mindent, ami kell. Egyébként pedig én
most itt éppen felelősségteljes cselédi szolgálatban állok!
‒ Mili...! ‒ lépett a vaskapuhoz Ambrózy báró, miközben kesztyűbe
bújtatott keze ismét a csengő fogantyúja felé emelkedett. ‒ Értse már
meg, hogy életveszélyben van!
‒ Amíg nem eszem az itteni szakácsnő főztjéből, addig semmi
bajom nem eshet ‒ feleltem makacsul összefonva magam előtt a két
karom. ‒ Kis szerencsével, és ha maga, drága báró úr, nem csöngeti
széjjel a tervemet, még napszállta előtt sikerül beszélnem Ottóval.
‒ És mit akar mondani neki?

263
 ‒ Az igazat.
‒ Vagyis?
‒ Azt, hogy tudok róla mindent, Emmától kezdve egészen Fejér
Mariig, aki ide beajánlotta, s aztán meghalt. Ettől majd biztos jól
megijed, hisz nem akarhatja, hogy a rendőrség kezére adjam, hát
szépen elmondja nekem, amit a nővérem sorsáról tud.
Az ifjú Ambrózy úgy nézett rám, mintha hirtelen szamárfülem,
elefántormányom és pillangószárnyam nőtt volna.
‒ Meg fog halni, Mili ‒ mondta csendesen. ‒ Schützer azon
nyomban ki fogja tekerni a nyakát, ahogy elárulja neki, hogy maga a
kisebbik Hangay lány.
‒ Az Ottó?! ‒ nevettem fel. ‒ A kuzinom nem olyan! Rendben van,
hogy csélcsap, nímand és sipista, aki soha még két fűszálat sem tett
keresztbe, nehogy munkán kapják, de hogy ölne…
‒ Már ölt ‒ szólt ekkor rekedten Richárd. ‒ Nem akartam mondani,
mert úgy gondoltam, a maga gyönge leánylelke több szörnyűséget
aligha bírna elviselni, de sajnos bebizonyosodott: a tébolydai ápoló
nem véletlenül fulladt meg! A holttest vizsgálata feltárta, hogy
Schützer törte ki a nyakát.
A jeges rémület úgy dermesztett meg, mintha a budai márciusból
hirtelen az antarktiszi januárba pottyantottak volna. Beletelt úgy két
percbe ‒ mialatt a báró tovább beszélt, bár nem tudom, miről ‒, hogy
valamelyest összeszedjem magam. Akkor ismét hallani kezdtem a
kapun túlról érkező szavakat, ám azok épp az ellenkező hatást érték
el, mint amit Richárd remélt.
‒ …ezért mondom hát, Mili, hogy nyissa ki végre ezt az átokverte
zárat, mert maga igenis túl gyenge, törékeny és tapasztalatlan teremtés
az olyan férfimunkához, mint a detektívtudomány.
Mikor elhallgatott, egy darabig csak néztem rá, majd halk, de tisztán
csengő szavakkal így feleltem:
‒ No, akkor most szépen menjen el innen a báró úr!
‒ De kisasszony…!
‒ Azt mondtam: menjen el, és bízza rám a többit. Mert az igaz, hogy
gyönge leány vagyok, aki se bottal, se ököllel nem érvelhet, ám

264
higgye el, én végül mégis ki fogom szedni Ottóból, amit tudni akarok!
Addig viszont maga, Richárd, ne merjen se a rendőrségre, se másfelé
szaladni, különben a kuzinom úgy megugrik, hogy többé senki
emberfia rá nem talál a nővéremhez vezető nyomra. Megértette, amit
mondtam?
Richárd hosszan, némán nézett a szemembe, majd hátrált egy lépést,
sétabotját a lába mellé koppintotta, bólintott, és sarkon fordulva a
Bakator utca túloldalán várakozó kocsihoz ment.
Én pedig tudtam ‒, ha örülni akkor nem is voltam képes ennek ‒,
hogy életemben először csatát nyertem egy férfival szemben.

265
 19
Halál a Citadella-lépcsőn
Buda, 1900. március 24.

Valahogy sikerült túlélnem a Jovanovics-palota cselédszállásán

töltött első éjszakámat, bár meg kell vallanom, aludni nem sokat
tudtam. A levegőtlen szoba túlfeléből, a folyton nyiszorgó rézágy
dunyhájának mélyéről oly rettenetes harákolással, hörgéssel, cifra
horkolással szórakoztatott a szakácsnő, hogy be kellett látnom, az ő
természete nemcsak ébren, de álmában is elviselhetetlen.
Hajnali négykor aztán veszett vekkercsörömp riasztott fel épp csak
meglelt, könnyű szendergésemből. A kegyetlen zajt ugyan Bözsi
naccsád éjjeliszekrényen matató keze hamarosan elhallgattatta, ám
nekem mégsem volt nyugovásom.
‒ Ki az ágyból, te szutykos! ‒ mordult rám fenyegetőn a szakácsnő.
‒ Eriggy tüzet gyújtani, hogy mire magam is megébredek, meleg
legyen a konyhában.
Felkecmeregtem a szalmazsákról, mely egész éjjel barátságtalanul
törte, nyomta, gyötörte minden porcikámat, és dideregve öltözködni
kezdtem. A ház még csendes volt, pisszenést sem lehetett hallani
sehonnan. A cseléd az első, akinek hajnalban kelni kell, mint minden
úri lakban, ezt eddig is tudtam. Ám azt, hogy milyen érzés törődötten,
fázva, nyomorúságos kísértetként bolyongani a sötétben, vigyázva,
nehogy a még jóízűen alvókat felverjem, azt eddig egyáltalán nem
sejtettem.
Elsőként a konyhában gyújtottam be a kályhát, s néhány percig az
éledő lángok mellett guggolva melengettem elgémberedett ujjaimat.
Mikor végre alábbhagyott fogaim hangos vacogása, fogtam a
hamuládát, kislapátot, seprűt, és indultam az emeletre. Sorra
kikotortam a szalon, a könyvtár és az úriszoba kandallóiból az előző

266
nap leégett fa szürke maradványait, majd friss hasábokat és szenet
raktam gúlába, hogy végül fidibusz és gyufa segítségével
fellobbantsam a tüzet.
Mire végeztem, a fejem búbjától a cipőm orráig csupa korom
voltam. Szerencsére a konyhában már finom meleg lett, így gyorsan
megmosakodhattam, a hajamat szoros kontyba raktam, és a ruhámat ‒
szegény Terka asszonyság féltve őrzött kimenőjét ‒ is úgy-ahogy
leporolgattam. Mire mindezzel végeztem, Bözsi naccsád, kinek
házvezetőnői joga volt egy kerek órával később kelni, szintén
beállított, s persze mindjárt szidással kezdte a napot.
‒ Mi ez a mocskos lé itten? ‒ mutatott a lavórban maradt, koromtól
fekete vízre. ‒ És a hamuládát miért nem ürítetted ki?
E perctől kezdve aztán megállásom sem volt. Bözsi naccsád keze
alá dolgozva elsőként az úr reggelijét kellett elkészítenem, amiért
Szilárd komornyik pontban nyolc órakor érkezett. Közben felmostam
a konyhát, kivittem az előző napi hulladékot, előkészítettem az
ebédhez szükséges zöldségeket, lepakoltam a kamra két polcát, hogy
kicserélhessem alattuk az elkoszosodott indigópapírt, majd a sarokba
állított sámlin görnyedve elszánt lencseválogatásba kezdtem,
méghozzá anélkül, hogy a legcsekélyebb reményem is lett volna rá,
hogy bálba hívjanak, hagymából bűvölt gyémánthintón utaztassanak és
üvegcipellőt adjanak rám.
‒ Milyen az új lány? ‒ kérdezte a még mindig lilás-zöldes képű
Szilárd komornyik, miután felvitte az emeletre Jovanovics úr
reggelijét, s aztán visszatért, hogy az asztalhoz ülve maga is egyen
néhány falatot.
‒ Mégis, milyen lenne? ‒ mordult Bözsi naccsád, gyűlölködő
pillantást vetve rám. ‒ Mint minden parasztlány: koszos, lusta és
ostoba.
Szavai korbácsütésként vágtak végig rajtam, bár engem valamelyest
megvédett a titkom, hisz valójában nem is az voltam, akinek hittek.
Beleborzongtam viszont a gondolatba, hogy Kozma Sára, meg a többi
cselédlány, aki előttem szolgált és utánam szolgál majd ebben a
szomorú házban, miként is érezheti magát, mikor így beszélnek róla,

267
azzal sem törődve, hogy jelen van.
‒ Jól mondja, naccsád, ezek mind ilyenek ‒ kortyolt kényeskedve a
tejeskávéjából Szilárd komornyik. ‒ Folyton csak a koszos bakákon
jár az a tyúkeszük, ha épp nem azon mesterkednek, hogy miként
lophatnák meg az őket kegyesen befogadó gazdát.
‒ Hát nálam nem lesz lopás, arra mérget vehet a komornyik úr ‒
fogadkozott a szakácsnő, olyan szemmel meredve rám, mintha máris
azt fontolgatná, hol bökje belém először a trancsírozókést. ‒ Körmére
néztem én eddig is a cselédnek, tudja jól!
‒ Bizony, hogy tudom! ‒ nevetett fel hátborzongató hahotával a
férfi. ‒ Emlékszem arra a kis kerek képű, szemforgató perszónára, aki
valahonnan Bácskából szemtelenkedett fel a fővárosba, hogy
cselédnek állva fosztogassa az úri házakat.
‒ Fosztogatta is, míg ide nem hozta a rossz sorsa ‒ vigyorgott Bözsi
naccsád, úgy idézve fel az esetet, hogy közben továbbra is csak
engem nézett, pedig én mélyen a lencse fölé hajoltam. ‒ Már a
második nap elemelt a kis cselcsi egy egész karéj kenyeret, mondván,
hogy éhes.
‒ Még hogy éhes ‒ rázta bősz indulattal brillantinozott fejét a
komornyik. ‒ Felfoghatatlan!
‒ Én meg kaptam a sodrófát, aztán zumeg! ‒ a szakácsné üdvözült
arccal idézte fel az akkori mozdulatot. ‒ Csak úgy reccsent neki az a
tolvaj keze!
‒ Az úr persze nem volt teljességgel elégedett a dologgal ‒ emelte
fel ismét a bögréjét Szilárd. ‒ Sajnos a törött csukló gipszelésének,
meg a munkaképtelenné vált lány hazautaztatásának költségeit reá
testálta a kerületi rendőrbíró.
‒ Én akkor is azt mondtam, és most se mondok mást: a tolvajt István
királyunk büntette helyesen. Az a kis piszkos csak örüljön, hogy a
sodrófát használtam, mikor ott volt a kezem ügyében a húsvágó bárd
is!
Mindeközben én a sámlin ülve próbáltam azt képzelni, hogy csupán
egy szörnyű színpadi rémdrámát látok a vurstliban, amit bármikor
otthagyhatok. Fel-felpillantva a zsizsikes lencse tengeréből mégis azt

268
kellett tapasztalnom, hogy ez a két ember, aki a konyhaasztalnál ült,
nem csak a levegőbe beszél: ők valóban helyesnek tartották az éhes
cselédlány csontjának törését, s csupán azt érezték a történtek
bosszantó szépséghibájának, hogy a szappangyárosnak némi anyagi
kárt okoztak.
Miután Szilárd komornyik elfogyasztotta két lágy tojásból, három
szelet sonkából és ropogós zsömlyéből (ezt még jókor reggel a közeli
pék inasa hozta) álló reggelijét, távozott. Én máris ugrottam, hogy
eltakarítsam utána a piszkos tányérokat, bögréket, s mire végeztem, a
koszos törölgetőruhára dobva egy karéj kenyeret találtam, aminek
távolról ugyan megmutathatták a lekváros üveget, de annak
tartalmából alig maszatoltak rá valamicskét.
‒ Egyél gyorsan, hogy össze ne ess nekem! ‒ parancsolt rám Bözsi
naccsád. ‒ Aztán végezz a lencsével, utána meg majd mondom, mi
lesz a dolgod.
Egész délelőtt gürcöltem, hajlongtam, suvickoltam, törölgettem és
pucováltam. A munka azonban csak a két kezemet kötötte le, a
gondolataim egyfolytában a konyhán kívül, Schützer Ottó körül
kóboroltak. Persze a szakácsnő úgy befogott, hogy egyelőre
reményem sem volt kisurranni.
Tizenegy óra tájt meghallottam, amint Jovanovics úr kocsija a ház
elé zörög. A magasan lévő konyhaablakon kilesve láttam a hajtó
fényesre suvickolt, kerek orrú csizmáját, a fiáker pirosra festett
kerekének küllőit és a két ló négy patáját, amint türelmetlenül
tapodnak a ropogós murván. A szappangyáros áthajtatott Pestre, hogy
ott az ügyeit intézze, vagy épp egy kávéházban ülve olvassa el a
lapokat.
A Gellért-hegy oldalába kapaszkodó villában ettől valahogy
azonnal megváltozott a levegő. Bözsi naccsád kiállt a konyhaajtó
mellé, püffedt arcát a napba tartva, mint akinek semmi dolga nincs.
Hamarost a komornyik is csatlakozott hozzá, karcsú szivarkát
pöfékelve, miközben oly elégedett ábrázattal nézett végig a birtokon,
mintha az a saját tulajdona volna. Sőt, még a kertész és az egyik
lovász is előkerült, váltva néhány alázatos szót a „házbéliekkel”, akik

269
még ekkor sem felejtették el éreztetni velük, hogy ők bizony
magasabb rangban szolgálnak.
Ottó azonban nem mutatkozott, bár biztosra vettem, hogy még
mindig a közelben van. Egyszer megpróbáltam magam is felmenni az
udvarra, ám alig tettem lábamat az első lépcsőfokra, Bözsi naccsád
azonnal rám ripakodott.
‒ Hát a nagy vájdling ki van-e már súrolva?
‒ Azonnal meglesz, csak szívnék egy kis friss levegőt ‒ feleltem.
‒ Hallja ezt a pimaszt, Szilárd úr? ‒ hördült a szakácsnő. ‒ Levegő
kéne neki, mikor még szinte semmit nem csinált.
‒ Fogja keményebben, naccsád, mert a fejére fog nőni ‒ javasolta
erre a komornyik. ‒ Ha kívánja, én máris lemegyek és felpofozom.
Sietve húzódtam vissza a félhomályos konyha mélyébe, mert attól
féltem, ha Szilárd valóban utánam jön azzal a foltos képével, és rám
emeli a kezét, én úgy rúgom meg őt, hogy elbocsátásomkor még a
cselédkönyvemet is örökre elégetik. Szerencsémre a karót nyelt
komornyik túlságosan élvezte a kora tavaszi napsütést, így a háború
még váratott magára.
Kettőt kakukkolt a konyha falán csüngő óra, mikor Jovanovics úr
hazaérkezett. Az ebéd nagy sürgölődéssel járt, mivel a terítést rám
bízták, míg a forró levest, a sültet és a desszert után következő
feketekávét Szilárd szolgálta fel. Most először kerültem a
szappangyáros szeme elé, aki kivételesen jó hangulatban volt, így
levegőnek nézett.
Alig értem vissza az emeletről, Bözsi naccsád újabb paranccsal
várt.
‒ Fogod azt a két agyagtálat, meg a vekni kenyeret, ami abban a
nagykosárban van, és viszed az istállókhoz! ‒ hadarta. ‒ Előre
mondom: ha kilöttyinted, a férfiak fognak megpofozni, ha viszont a
tálakat töröd el, én magam ütlek agyon!
Engem azonban az egész replikából csakis az érdekelt, hogy végre
szabadon mozoghatok, sőt egyenest Schützer Ottó közelébe mehetek.
A meredek lépcsőn, majd a hegynek felfelé tartó, kaviccsal leszórt
úton nagyon nehéz volt cipelni a kosarat. Végül azért csak elértem az

270
istállók mellett álló cselédszállást, ahol egyszerre négy éhes férfi
hangoskodott, semmi mással nem törődve, mint az étellel, amit
hoztam.
‒ Merigesd már, lyányom, különben a szemed láttára veszünk éhen!
‒ kiáltott rám a kocsis, mikor észrevette, hogy tétovázom.
‒ Hát nem látod, hogy mással van elfoglalva a szentem? ‒ röhögött
a kertész, csipás szemével körbekacsintgatva. ‒ Csak tegnap gyött a
házhoz, oszt máris a lovászokon legelteti azt a szép szemit!
Gyorsan elkaptam a tekintetem Ottóról, aki nem törődött a
cserépfazék körüli tolongással, inkább a sarokban álló ágyán
gubbasztott, mint valami beteg madár.
Mivel egyértelmű volt, hogy ebédidő alatt semmiképp nem
férkőzhetek a kuzinom közelébe, tréfálkozni kezdtem a többiekkel.
Azok először igencsak meglepődtek a dolgon, mivel ‒ úgy tűnt ‒ az
elődeimet sajnos minden esetben megfertőzte a szakácsnő fennhéjázó
természete, és ezért ők maguk is rátartian kezdtek viselkedni. Engem
azonban más fából (de még mennyire másból: az erdélyi Havasok
viharos szeleket álló, hajlékony fenyőiből!) faragtak, s mivel papuska
arra tanított, hogy a szegénység nem szégyen, így a lovászokat,
kertészeket, kocsisokat sem néztem le.
Mire a „birtokvégiek” behabzsolták az ételt, én már azt is tudtam,
hogy Bözsi naccsád hiába van olyan nagyra magával.
‒ Néhány éve még közönséges tyúkszemirtóként járta a Tabán utcáit,
éles késsel metszve ki a fájós lábú vénasszonyok meg emberek kínjait
okozó kinövéseket. Bütykös Bözsi: mindenki így ösmerte ‒ röhögött a
kertész. ‒ De ami még ennél is cifrább, hogy valójában nem is
szolgálhatna a villában, mivel őt a Jovanovics soha fel nem vette!
‒ Hát akkor hogy került ide? ‒ meresztettem a szemem.
‒ Eredetileg bizonyos Hellerné vót itt a szakácsné, aki a Bözsinek
sógornője ‒ magyarázta a lovász. ‒ Aztán úgy két esztendeje
lebetegedett, s három nap múlva már eresztették is lefelé a sárga
fődbe, hogy az szíjjá ki belőle a kórságot. Persze a komornyik dóga
lett vón az új szakácsnő beszerzése, ám ő nem szólt az úrnak, hogy a
régi meghótt, inkább helyébe rakta a Bütykös Bözsit, aki fél pénzért

271
vállalta az állást, meg a névcserét is. Azóta a komornyik minden
héten szépen felveszi a szakácsnő bérét, de mielőtt kifizetné neki, a
felét a saját zsebében felejti. Így végül csupa boldogság az egész házi
pereputty, hisz az úr rendben megkapja a szógáltatást, Szilárd
csendeskén zsírosodik, a Bütykös Bözsinek meg nem kell többé a
szeles utcákban kujtorognia, hogy tyúkszemre vadásszék.
‒ No de a Jovanovics úr…! ‒ ámultam. ‒ Ő csak észrevette már
azóta, hogy a konyhájában nem a Hellerné kavarja a gulyást!
‒ Már hogy venné észre, mikor az mindannyiunkon úgy néz áttal,
mintha ablaküvegből volnánk ‒ legyintett a kocsis. ‒ Nekem még a
nevemet se tudta megjegyezni, pedig harmadik esztendeje noszogatom
a gebéit.
Kiürültek az edények, s én nem húzhattam tovább az időt, vissza
kellett mennem a házba. Ottó, aki egyszer sem szólalt meg, míg a
„birtokvégiek” között voltam, egész idő alatt csak egyetlen röpke
pillantásra méltatott, ám akkor valami különös, gyanakvó fényt láttam
a tekintetében. Úgy nézett rám, mintha azon töprengene, vajon mi
ketten találkoztunk-e már, s ha igen, akkor merrefelé.
A délután legjavát a konyhában kellett töltenem. Egyre csak
peregtek az értékes percek, s én nem tudhattam, vajon Ambrózy báró
türelme meddig tart ki, hogy veszteg maradjon. Mert abban biztos
voltam, hogy előbb-utóbb lépni fog: talán Detrich detektívet riasztja,
és egyenruhás rendőrök kíséretében ront be a Jovanovics-birtokra,
vagy csak ő maga settenkedik át a kerítésen, ha sikerül rajta hibát
találnia.
Délután négy óra lehetett, mikor Bözsi naccsád két vászonzacskót
nyomott a kezembe, és felzavart velük a villa széles teraszára.
‒ Ez itt vegyes virágmag, ahogy az úr szereti ‒ mondta. ‒ Mész és
megszórod velük az összes ládát, kőedényt, cserepet, amiben csak
földet látsz. Egyenletesen csináld, hogy mikor kikelnek, egyikbe se
legyen túl kevés, vagy túl sok. Na, szedd a lábadat, te málé!
A hatalmas teraszról, mely az egész ház szélességében tartott, s
legalább ötven virágcserepet, ládát és márványból faragott edényt
cipelt a kőkorlátján, remek alkalmam nyílt a környéket figyelni. Így

272
történt, hogy a Bakator utca felé lesve felfigyeltem két fekete
öltönyös, keménykalapot viselő, komor úrra, akik úgy tettek, mintha
épp csak erre volna dolguk, ám mivel rendszeres időközönként újra
és újra felbukkantak, a gyanúm bizony hamar éledezni kezdett. Első
gondolatom persze mindjárt az volt, hogy okosabb volna gyorsan
elszelelni, hisz kétség sem férhetett hozzá: a kóválygó gyászhuszárok
Matolcsy, s így végső soron Bissingen gróf emberei. A megfutamodás
azonban egyenlő lett volna a végső vereséggel, amiről viszont hallani
sem akartam.
Este tíz óra lett, mire végeztünk a vacsora utáni mosogatással,
rendrakással. A mindennapi teendők lezárta után Bözsi naccsád
hirtelen engedékenyebb hangulatba került.
Ez bizonyára annak a fél pint98 bornak volt köszönhető, amit
jutalmul a pincéből hozott fel magának,
‒ No, ha még mindig levegőznél, most mehetsz! ‒ intett a
konyhaasztal mellett ülve, kissé tétova mozdulattal.
Miután meggyőződtem róla, hogy a házból senki sem leskelődik
utánam, máris a meredek kocsiúton kaptattam fölfelé. Az ősfákkal
teli, csodás park éjjel nagyon is ijesztő látványt nyújtott, s mivel
lámpást sem hozhattam magammal, a csillagok fényénél kellett
botorkálnom. Valahol félúton járhattam, mikor olyan érzésem támadt,
hogy szemből valaki közelít. Hunyorogva lestem, előrehajoltam, a
sötét árnyak közt mégsem voltam képes rájönni, hogy az imént vajon
csak néhány bokor hajolt-e össze a szélben, vagy tényleg egy emberi
alak suhant be a fák közé? Vártam néhány pillanatot, majd tovább
indultam. Alig tettem azonban néhány lépést, a birtok erdejének
mélyén száraz ág reccsent, s én megdermedtem a rémülettől.
‒ Van ott valaki? ‒ kérdeztem oly halkan, hogy szinte én magam sem
hallottam a saját szavam. Felelet persze nem érkezett, így hát
folytattam az utam, s hamarosan a „birtokvégiek” házához értem,
melynek ablakából barátságos fény szűrődött ki.
Mivel most egyedül csak Schützer Ottóval akartam találkozni, ezért
lopva közeledtem az épülethez. Csendben reméltem, hogy esetleg

273
odakinn lelem az istállóknál, vagy a hegyoldalba fúrt, kőkávás kút
peremén ücsörögve találok rá, ám a szerencse továbbra is messzire
elkerült. Ezután az ablakhoz lopakodtam, s belesve rajta, a gyér
lámpafényben ücsörgő, csendesen kártyázgató emberek közül
igyekeztem kiválasztani az én kuzinomat, ám megint hiába. Az
asztalnál csak a kocsis, a kertész és a lovászlegény ült, egykedvűen
verve a blattot, miközben az egyikük pipát, a másik kettő pedig maga
sodorta cigarettát füstölögtetett.
Az ágroppanás…! Hát mégiscsak Ottó lehetett az, aki betért a fák
közé, hogy ne kelljen velem találkoznia.
Úgy rohantam le a hegyoldalon, mint akit ördög kerget. A villa
sarkára érve még épp láthattam, amint Bözsi naccsád visszakulcsolja
a vaskaput, amin csak az imént engedte ki Schützer Ottót.
‒ Aztán nehogy mólésan állítson haza, hallja-e? ‒ süvöltötte utána a
szakácsnő.
‒ Magánál mólésabb biztos nem leszek, naccsád ‒ kiáltotta a
kuzinom, majd zsebre dugva a két kezét, nekivágott a Bakator utca
balra tartó meredélyének.
Tudtam, hogy nincs tovább. A „gyászhuszárok”, akik egész nap a
Jovanovics-villát lesték, most biztos meglátják Ottót és riasztják
Matolcsyt. Ha nem cselekszem gyorsan, oda az előnyöm, amit a
kényszerű cselédkedéssel szereztem!
Lerobogtam a lépcsőn, át a konyhán, be a rókalyuknak is kevés
szobácskába, ahol magamra kaptam a kendőmet, kezembe vettem
kevéske motyómat, s máris száguldottam visszafelé. Bütykös
Bözsivel a konyhában ütköztünk össze. Félrelöktem utamból a
termetes asszonyságot, amin ő úgy meghökkent, hogy némi imbolygás
után egyszerűen a hátsójára esett, s a földön ülve kezdett rikácsolni.
Én azonban nem törődtem vele, csak lehajoltam, és a zsebébe kotorva
visszaszereztem Terka néni cselédkönyvét, majd megragadva a
kapukulcsot rohantam fel a lépcsőn, hogy Schützer Ottó után vessem
magam…

***

274
A langymeleg kora tavaszi nappalt dermesztőén hideg éjszaka váltotta
fel. A Gellért-hegy oldalába még nem jutott el a gázvilágítás, így
csupán a csalóka holdfényre és az ösztöneimre hagyatkozhattam. Úgy
próbáltam beérni Schützer Ottót, hogy ő lehetőleg csak az utolsó
pillanatban vegyen észre, mikor már nincs hová elbújnia. Az enyhén
kanyarodó Bakator utca két oldalán itt-ott vaskerítéssel védett villák,
csinos kis paloták álltak. Azok ablakaiból ugyan szűrődött ki némi
fény, de az alattomos kátyúk kerülgetésében aligha nyújthattak
segítséget.
Mikor a keresztbe futó Somlói útra értem, még épp
megpillanthattam Ottót. Jobbra fordult és zsebre dugott kézzel,
fázósan görbített háttal ballagott előre. Futásnak akartam eredni, hogy
beszéljek vele, ám ekkor a széles utca túlfelén apró láng lobbant. Két
posztos rendőr beszélgetett az éjszakában, s az egyik épp cigarettával
kínálta a másikat. Bennem csupán egy szerencsétlen, loncsos
cselédlányt láttak, aki talán épp a kedveséhez siet, miután minden
dolgát elvégezte a háznál, ahol szolgál. Futni mégsem mertem, hisz az
mindenképp kérdezősködésre ösztönözte volna a törvény zord őreit,
különösen a Gellért-hegyen, melynek északnyugati barlangjai bizony
hírhedt lebujokat, kéjtanyákat rejtettek magukban.
Mire magam mögött hagytam a két posztost, és újra a Somlói út felé
fordítottam a tekintetemet, Schützer Ottó már sehol sem látszott.
Talán bement a házak egyikébe? Vagy elfogta azt az üres bérkocsit,
ami az imént hagyott le, és zörgött tova a sötétségben?
Biztos voltam benne, hogy a kuzinom pillanatnyilag mindkettőhöz
túl rongyos és szegény. Ha nem akartam egész éjjel a Bakator utca
sarkán strázsálni, míg magától hazatér, hát tényleg futásnak kellett
erednem. Már-már azon gondolkodtam, belekiáltom Ottó nevét az
éjszakába, mikor a szemem sarkából újra megpillantottam őt. A
Magyar Királyi Kertészeti Tanintézettel szemben, a Citadella útnak
csúfolt, szédítően meredek és hosszú lépcsősoron baktatott felfelé,
mintha egyenest a csillagpettyes égbe tartana.
Átrohantam a kihalt Somlói úton, s közben az ösztöneimre hallgatva

275
visszafelé is vetettem egy pillantást. Nem messze a Bakator utca
torkolatától még mindig ott állt a két rendőr, csak épp most az út
kellős közepén, ahol egy férfit igazoltattak.
Egy férfit, aki fekete kabátot és keménykalapot viselt, mint a
„gyászhuszárok”!
Úgy rontottam neki a Citadella-lépcsőnek, mintha ostromlott várat
rohamoznék. Itt a sötétség még teljesebb, riasztóbb és
átláthatatlanabb lett, mivel a keskeny út két oldalán fák és házfalak
állták útját szinte minden fénynek. Sem Ottót, sem a lépcső tetejét
nem tudtam kivenni, úgyhogy csak szedtem a lábam, két kezemmel
emelve meg a szoknyám szegélyét, hogy orra ne bukjak benne.
A Citadella meredélyének kétharmadánál hallottam meg a távoli
muzsikaszót. Felnéztem, s a hegy magasában egy vígan kivilágított
fogadó sárga ablakait pillantottam meg, ahonnan úgy áradt a fény, a
zene és a mulatozók ricsaja, mintha lagzit ültek volna. Biztos voltam
benne, hogy Schützer Ottó is oda tart, így engedélyezni akartam
magamnak némi szusszanásra való időt, hisz már alig kaptam levegőt.
Csakhogy amikor a közeli kerítés felé léptem, hogy leüljek annak
kőalapjára, a fülemet kavicsok csikorgó hangja ütötte meg.
Valaki jött utánam, felfelé a sötét lépcsőn!
A rémület új erőt öntött a tagjaimba. A szoknyámat felkapva
futottam tovább. Mögöttem vasalt cipőtalpak szaporázták lépteiket,
kétséget sem hagyva afelől, hogy a Citadella meredélyén közelgő
illető valóban engem szeretne utolérni.
A lépcső egyenest az Iglói útba futott, amin Ottó balra indult, majd
a Kelenhegyi útra érve jobbra tért, hogy végül a Búsuló Juhász
vendéglő lámpafényes, ser- és pörköltszaftszagú ölébe vesse magát.
Én mindvégig a nyomában loholtam, ám mivel a lépcsőjárás és
menekülés az összes szuszt kiszorította belőlem, képtelen voltam
utána kiáltani. Ráadásul feltűnést sem akartam kelteni, hisz ezen a
környéken a kései óra ellenére többen jártak, mint a félreeső Bakator
utca táján.
A Kelenhegyi és Szirtes út találkozásán túl a Gellért-hegy kobakját
díszítő erdő kezdődött, melynek sűrű, bár még levéltelen bokrai

276
nagyszerű búvó- és leshelyet kínáltak. Átsiettem a nyílt téren, ahol
fiákerek és konflisok várakoztak a vendéglőben mulatozó utasokra, s
mikor biztos voltam benne, hogy senki nem figyel, bevettem magam a
„vadonba”. Úgy tűnt, a keménykalapos ‒ mert persze ő loholt utánam
a lépcsőn ‒ végre elvesztette a nyomomat. Hamarosan megláttam
jellegzetes alakját, amint ideges járással, a fejét ide-oda kapkodva
bóklászik a bérkocsik között, türelmetlen legyintéssel utasítva el a
hajtók ajánlatait. Dehogy akart ő bárhova is menni! Akár Ottó, akár
én voltam a célpontja, mindkettőnket errefelé látott utoljára, s most
igazán kezdett pánikba esni, hisz egyikünket sem lelte.
Megmentett motyómat a nedves, hideg földre tettem, és
megpróbáltam a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. Sejtettem,
hogy hosszú lesben állásra (illetve ülésre) kell felkészülnöm. Az
persze meg sem fordult a fejemben, hogy Schützer Ottó után
kérdezősködve a vendéglőbe menjek, hisz már az ajtónállók
elzavartak volna. Ilyen helyre ugyanis, ahol cigánybanda muzsikál, az
éttermi részben magasrangú urak isznak, mulatoznak, míg a hátsó
szobákban mások fájert, kopkát, nasi-vasit és bakkarát játszanak ‒
méghozzá olykor igen nagy tétekben! ‒ a kármentővel ellátott
kocsmaszakaszban pedig a környék villáinak alkalmazottai ‒
kocsisok, lovászok, férficselédek ‒ hajolnak a korsóik fölé, nő csak
akkor teheti be a lábát, ha kellőképp ledér foglalkozást űz. Rólam
azonban lerítt, hogy csupán cseléd vagyok, így tehát esélyem sem lett
volna a Búsuló Juhász küszöbét átlépni.

***

Hajnali három óra felé járhatott, s nekem a fogam már hangosabban

vacogott, mint ahogy a vendéglőben citerázó cigány nyűtte a maga
hangszerét, mikor Ottó végre előkerült. Pontosabban penderült,
repült, zuhant és végül a lópaták által feltúrt sárba toccsant, mivel
biz' kidobták, ahogy azt a túl részeg, túl vad és túl kevés költőpénzzel
bíró vendégekkel szokták.
‒ Takarodj innét, te koszos! ‒ ordította még utána a markos

277
felvigyázó, dühödten igazgatva gyűrt mellényét. ‒ Nálunk az ilyen
bugrisoknak nincs hitel!
Szegény kuzinom káromkodva tápászkodott fel, kétszer is
elcsúszva, s így még több mocsokkal kenve be magát. A Búsuló
Juhász előtt várakozó kocsisok vad röhögéssel, térdcsapkodással,
gonosz megjegyzések záporával jutalmazták a mutatványt. Ottó felállt,
s nyomban neki is akart menni az egyiknek, ám a bérkocsis könnyű
oldallépést tett, elkerülve a tántorgó támadást. Az unokabátyám újra
és újra nekidurálta magát, csakhogy eredményt ‒, vagyis a rajta
röhögő hajtok bármelyikét ‒ egyszer sem sikerült elérnie. Mire a
vendéglőből is kijöttek néhányan, hírét véve, miféle móka zajlik,
addigra Ottó belátta, hogy így csak egyre nagyobb bolondot csinál
magából, s inkább elindult a Kelenhegyi út felé.
Én persze azonnal a nyomába szegődtem, gondosan ügyelve rá,
nehogy a még mindig hahotázó bérkocsisok közelébe tévedjek. A
keménykalapost már órák óta nem láttam. Talán azt hitte, hogy
másfelé mentünk, és feladta a keresést, vagy a vendéglő
kocsmarészében vészelte át az elmúlt órákat, közelről és melegben
figyelve a kuzint.
Tudtam, hogy tovább nem tétovázhatok. Amilyen botrányos módon
hagytam el a Jovanovics-villa konyháját, én oda többé bebocsátást
biztosan nem kapok. Tehát még azelőtt kell elkapnom Ottó grabancát,
hogy hazatántorog!
Kiugrottam a bokorból, s futottam egészen az Iglói út sarkáig.
Közben a hold elunta hosszadalmas fogócskánkat, és nyugovóra tért,
megvonva tőlem ezüstös fényű segítségét. A csillagok azonban a
hideg, tiszta égbolton oly kristályos tisztasággal ragyogtak, ami az én
éles szememnek bőven elegendő volt. Némi hunyorgás után
megláttam Ottót, aki az úttest közepén tántorgott lefelé, két karjával
próbálva kiegyensúlyozni imbolygó önmagát.
Megijedtem kicsit, hisz fogalmam sem volt, hogyan kell egy részeg
emberrel szót érteni. Azután arra gondoltam, így talán még könnyebb
is lesz a dolgom, hisz a kuzinom koponyájában hömpölygő szeszgőz
engedékenyebbé és óvatlanabbá teszi őt.

278
 Fentről, a szakadékos hegyoldal peremén gubbasztó vendéglőből
vad kurjongatás, üvegcsörömpölés és a hajópadlóhoz vert táncos
lábak dübörgése hallatszott. A derengő csillagfényben úgy száz
lépésre lehetett tőlem a kuzin, mikor elszántam magam, hogy
rákiáltok. Ő épp a Citadella-lépcső tetejéhez ért, s arra készült, hogy
nagy óvatosan leereszkedjék rajta, mikor…
Előbb azt hittem, csak a szemem káprázik. Két árny mozdult az
útmenti sötétségben, mintha a szél sodorná őket, bár a dermesztő
levegő meg sem mozdult.
‒ Ottó! ‒ kiáltottam fel. ‒ Ottó, várj…!
Az árnyak hirtelen jól kivehető alakokká váltak.
Két fekete kabát libbent…
Két keménykalap ormótlan félgömbjét rajzolta körül a halovány
fény…
Két kés csillant az éjszakában.
A „gyászhuszárok” azt hihették, hogy könnyen végezhetnek vele, ám
Schützer Ottó még részegségében is bivalyerős férfi volt. Mikor a
pengék a testébe hatoltak, kínjában és haragjában felüvöltött, majd
torkon ragadva az egyik támadót, földhöz vágta azt. A még talpon
lévő merénylő erre újra és újra belemerítette a kést, ám végül ő is a
földre került. Bár messze jártam, mégis tisztán hallottam a csont
reccsenését.
‒ Ottó! ‒ kiáltottam ismét, ezúttal eszelős rémülettel. Nem tudtam,
mit fogok tenni, ha odaérek, mégis futni kezdtem a verekedők felé.
Ahogy a következő pillanatban kiderült, a „gyászhuszárokat” sem
korhadt fából faragták. Az, amelyik elsőként került a földre, már újra
talpon volt, és miként a vadász szokta ingerelni a sebesült fenevadat,
késével a kezében úgy toporgott a kuzinom körül. Sőt, a törött csontú
sem adta meg magát! Kihasználva, hogy Ottó figyelmét a társa köti le,
szintén felkecmergett, s bár a jobb karja használhatatlanul csüngött az
oldalán, megkereste elejtett kését, majd új támadásra indult.
Néhány vad, elkeseredett ordítás és gyilkos dühvel átitatott
káromkodás harsant. A pengék újra lecsaptak, s mivel Ottóban már
alig volt élet, célba is értek. A törött karú harmadszor akart a kuzin

279
hátába döfni, mikor sikítva a nyakába vetettem magam. A férfi erre
egyáltalán nem volt felkészülve. Tehetetlen zsákként zuhant előre, ám
amint földet ért, bal könyökével nyomban a bordáim közé ütött.
Levegő után kapkodva hengeredtem le róla.
Fektemben láttam, amint a másik támadó megragadja, majd a lépcső
felé taszítja Ottót. Az unokabátyám a két karjával hadonászva
próbálta visszaszerezni egyensúlyát. Egyetlen pillanatra sikerült is
megmarkolnia a „gyászhuszár” nyakára tekert sálat, de az könnyedén
lecsúszott gazdája nyakáról, s a kuzin kétségbeesett üvöltéssel zuhant
a sötét mélységbe.
‒ Vágd el a lány torkát, aztán pucolás! ‒ hallottam a sürgető
parancsot.
Hiába próbáltam felkelni, az oldalamba éles fájdalom szúrt, amitől
mozdulni sem bírtam. A törött csontú merénylő, aki közben mellém
térdelt, torz vigyorral emelte rám a kését, melynek pengéje Ottó
vérétől és a rátapadt sártól már rég nem csillogott. Két kézzel
ragadtam meg a karját, és igyekeztem eltaszítani magamtól a fickót.
Talán sikerrel is jártam volna, ha a társa nem siet a segítségére. Ő
azonban a fejemhez térdelt, és megragadva a csuklómat, szétfeszítette
mindkét karom…
A következő pillanatban úgy zuhantak szerteszét, mint a kuglibábok,
hogy aztán veszett káromkodással ugorjanak ismét talpra. Arcomat
könnyű köpönyeg széle érintette. A harcba frissen érkezett Ambrózy
báró állt fölöttem, s lepillantva rám, röpke biccentéssel állapította
meg, hogy még élek. Ezután a támadók felé fordult, s könnyed
mozdulattal megemelte sétapálcáját.
‒ Ne kényszerítsenek rá, uraim! ‒ hallottam a báró hangját. ‒ Igazán
sajnálnám, ha valamelyiküknek fájdalmat kéne okoznom.
‒ Nézzed már a kriplit! ‒ vicsorgott a „gyászhuszárok” egyike. ‒
Mit akarsz itt, te nyomoronc?
Halk kattanás, majd leheletfinom suhogás hallatszott, amint a báró
sétapálcájának faborítása a földre csusszant, feltárva a belé rejtett
ujjnyi vékony tőrpengét.
És ezután következtek a számok…

280
 Ambrózy Richárd szabályos vívóállásba helyezkedett, majd újból
és újból előrelendülve, így kiáltott:
‒ És egy… és két… és hár’… és négy!
A földön heverve nem láthattam tisztán az eseményeket, de annyi
bizonyos, hogy mindkét merénylő több mély sebbel gazdagabban, és
számos csepp vérrel szegényebben menekült el a csatamezőről. A
báró hosszan nézett utánuk, majd előbb ügyesen visszacsúsztatta
tokjába a fegyvert, azután hozzám lépett és a kezét nyújtotta.
‒ Jól van, kisasszony? ‒ kérdezte, miközben talpra segített.
‒ Én igen, de Ottó…
‒ Mindent láttam ‒ szakított félbe Richárd. ‒ Csakhogy bolond
fejjel túl messziről követtem magát, s ezért későn értem ide.
‒ Követett?!
‒ Természetesen ‒ bólintott a báró ingerülten. ‒ Mióta cselédnek
szegődött, én a Jovanovics-villa közelében tartózkodtam. Biztosra
vettem, hogy előbb-utóbb úgyis bajba keveri magát, és akkor
szüksége lesz rám.
Nem törődve nyilalló oldalammal, sem a sötétséggel, mely a
Citadella meredélyét uralta, kettesével szedtem a lépcsőket,
egyfolytában Ottó után kutatva. Rettegtem a gondolattól, hogy
meghalt, és magával vitte Emma sorsának titkát. Ám közben a
találkozástól is féltem, hisz mégiscsak ő volt az, aki segített elrabolni
a testvéremet.
Schützer Ottó a végtelennek tetsző lépcsősor egyharmadáig gurult.
Teste fejjel lefelé lógva nyúlt el a lejtőn, kezében még mindig
gyilkosa sálját szorongatva. Először azt hittem, hogy már vége, s
kilehelte gonosz lelkét, ám aztán meghallottam a nyöszörgését.
Rögvest leguggoltam mellé, majd óvatosan ölembe emeltem a fejét.
Ekkor ért utol Ambrózy báró, aki mellénye zsebéből ügyes kis
gyújtószerkezetet vett elő, mellyel apró lángot lobbantott az
éjszakában.
A látvány, ami elénk tárult, épp oly borzalmas volt, mint amit
szegény Róza néni Erzsébet körúti lakásán láttam. Ottó tucatnyi
sebbel borított testét, s körötte a lépcsőt is vér borította, feketén,

281
lucskosan dermedve bele a hideg éjszakába.
‒ Te… ‒ nyögött fel az unokabátyám. ‒ Te vagy?
‒ Én? ‒ kérdeztem vissza, mert nem tudtam, kire gondol.
‒ A kicsi… ‒ sóhajtotta. ‒ A kisebbik Hangay.
Tehát felismert!
‒ Hozok segítséget ‒ mondta Ambrózy báró, kezembe adva a
benzines lángot. ‒ Addig próbáljon… nem is tudom. Próbáljon vele
beszélni.
Hárman maradtunk ott, a Citadella úti lépcsőn: Schützer Ottó, én és
a Halál, aki akkor éjjel kivételes türelemről tett tanúbizonyságot.
‒ Mi történt Emmával? ‒ hajoltam a kuzin fölé. ‒ Mondd el, kérlek,
mi történt a nővéremmel, miután elraboltátok!
‒ Oh, igen, a szép… a szépséges Emma ‒ lehelte Ottó csendesen,
miközben pocsolyaszín tekintete a múltba révedt. ‒ Jól van, te kis
ostoba, ha igazán tudni akarod… Ha valóban… Akkor hát elmondom
neked…

282
 20

Tűz és könny
Pozsony, 1897. július 11.

Franz Likolits úr ‒, akit annak idején a pap Frantiseknek keresztelt,

ám ő jobb’ szerette nevének németes hangzású változatát használni,
különösen mióta a Magyar Királyi Posta köztisztviselője lett ‒ arcán
elégedett mosollyal lépett ki a Vérmes Kiskakashoz címzett
korcsmából. Mögötte tovább folyt a mulatozás, kurjongatás és
hőbörgő beszéd, ahogy az egy külvárosi ivóban szokás. Likolits úr,
bár többen próbálták őt maradásra bírni, ma este is beérte azzal az
egyetlen korsó seritallal, amit a napi szolgálat letétele után mindig itt
fogyasztott el.
‒ Mértékkel élj, hogy mérhetetlenek legyenek boldog napjaid! ‒
hangoztatta sokszor, így bosszantva a korcsma törzsközönségét, s
főleg a csapost, aki bosszúból néki jóval több hanzlit99 mért, mint
másnak. Likolits úr jókedvét azonban még ez a kicsinyes kekeckedés
sem ronthatta el. Mióta egyenruhás ember lett, hegyesre pödört,
keményre vikszolt bajsza mindig mosolyra állt. Nem is csoda,
elvégre állami hivatalt töltött be, ami évi 1800 korona jövedelmet, s
így biztos jövőt jelentett a fiatal postásnak. Ráadásul neki az utcákat
sem kellett járnia, mint a legtöbb kollégájának, aki télen és nyáron,
esőben, hóban, fagyban és hőségben kézbesítette a küldeményeket,
mivel Franz Likolits magasan képzett távírdái postás volt.
‒ Bizony mondom néktek, az a kerregő-kattogó kékíró masinéria az
én legjobb cimborám ezen a kerek világon ‒ emlékezett meg gyakorta
a Vérmes Kiskakas pultjánál állva a Morse-távíróról, csendes
mosollyal téve hozzá: egyedül csak azt sajnálja, hogy a csuda gépet
sosem hozhatja el magával sörözni.
A kellemesen langyos júliusi est úgy ölelte-simogatta körbe Likolits

283
urat, mint sokat ígérő szerető, aki mihamarabb ágyba kívánja
csalogatni kedvesét. A fiatal postás nem is tétovázott: hátracsapva két
kezét, peckes léptekkel indult el a keskeny, macskakővel kirakott
utcácskán, mely enyhén emelkedve vitt egyenest a pozsonyi vár
gázlámpásokkal kivilágított, hegyormon magasodó, távoli tömbje
felé. Likolits úr lakása csupán ötsaroknyira volt a korcsmától, ám
ezen a kései órán, mikor a sikátorokba egyedül az ablakok függönyein
áthatoló lámpafény tudott némi világosságot küldeni, a gyalogos
közlekedés cseppet sem volt veszélytelen. Szerencsére bérkocsik
errefelé nemigen fordultak meg, ám az alattomos kátyúk, gödrök és a
sártól síkos kövezet még így is meglehetősen sok csapdát rejtett.
A támadás, mely Franz Likolits gyermeki lelkéből örökre kiűzte a
Morse-távíró iránti, olthatatlannak hitt lelkesedést, a Drótos utca
sarkán következett be. Három termetes alak rontott elő a sötét
kapualjból, megragadva a szerencsétlen postai hivatalnokot, akinek
nyikkanni sem volt ideje, máris a hideg házfalnak szorítva találta
magát.
‒ Beszélj, te senkiházi! ‒ ripakodott rá az egyik férfi németül (bár
erős magyar akcentussal), miközben társai szorosan fogták a
telegráfkezelő mindkét karját. ‒ Mi a neved, halljam?!
‒ A ne… a nevemet kérdi? ‒ hebegte a fogoly. ‒ Miért nem a
briftasnim után érdeklődik az úr? Rablókörökben úgy szokás, nem?!
A pofon, amit ekkor kapott, vöröslő csillagokat kergetett a szeme
elé.
‒ Ne tessék engemet ütni ‒ jajdult fel Likolits úr. ‒ Én állami
alkalmazott vagyok!
‒ Mindjárt halott hivatalnok leszel, csak titkold tovább a kilétedet ‒
ígérte a támadók vezetője, akinek színes kendő takarta az arcát,
miként a társaiét is. ‒ Beszélj már, te girhes, különben esküszöm,
hogy meglékellek!
A postás rémülten meredt a késre, mely most közvetlenül az arca
előtt táncolt.
‒ Fran… Frantisek Likolits volnék, tisztelettel ‒ nyögte ki nagy
nehezen, elfeledkezve arról, hogy keresztnevét német formában tárja

284
a támadói elé.
‒ Helyes, brúderkám, ezt már szeretem! ‒ bólintott a rablóvezér. ‒
Akkor most arról beszélj, de fürgén ám, hogy ezt itt… ‒ rongyosra
gyűrt távirati blankettát vett elő és tartott a postás elé. ‒ Ezt ugyebár
te vetted fel és továbbítottad a címzettnek?
‒ Kegyelemért könyörgök, drága embertársaim, én ebben a sötétben
semmit sem látok ‒ szabadkozott holtra váltan, ám az igazsághoz
híven Likolits úr, egyik kezével, amit kissé lazábban fogtak, a saját
orra felé mutogatva. ‒ Amint azt önök is tapasztalhatják, fiatal korom
ellenére máris igen erős okulárét kell viselnem, s az utcák gyér
megvilágítása, ugye…
Hangosan sistergő gyufaláng lobbant az éjszakában. A támadók
vezére egyik kezével a táviratot és a kést, a másikkal pedig a tétován
pislákoló fényforrást tartotta Likolits úr elé, majd ismét rámordult:
‒ Olvasd, vagy meghalsz, nyomorult!
A Morse-gép szerelmese buzgón hajolt közelebb a papírlaphoz.
‒ Igen, kedves uraim, ezt a táviratot valóban én vettem fel, s aztán
továbbítottam Marosvásárhelyre, ahogy azt a szolgálati szabályzat…
‒ Kuss! ‒ szólt közbe a támadók vezére, kinek az orrnyergéig húzott
kendő fölött vad fényben izzott pocsolyaszürke tekintete. ‒ Eddig jól
vizsgáztál, postás, de most jön a neheze. Mondd el szépen, ki adta fel
ezt a táviratot, és hol található az illető?
‒ Hát azt meg honnan tudhatnám, uraim? ‒ vékonyodott el Franz
Likolits hangja. ‒ Sosem kell igazoltatnunk a táviratozókat. Mi nem a
rendőrség vagyunk.
‒ Azért emlékezni csak tudsz? ‒ hördült a férfi, eldobva a leégett
gyufát. ‒ Törd azt az ostoba hivatalnokfejedet, Francikám, vagy mi
törjük be, s ha végeztünk veled, mindenestül a Dunába dobunk!
‒ Maros… Marosvásárhely… kilenc napja… a címzett Hang…
Hangay Árpád ‒ nyöszörögte a falnak szorított távírdász, egyre csak a
kés pengéjét bámulva. ‒ Igen! Igen, már emlékszem, uraim! Egy
kisasszony… Nagyon csinos, szép kisasszony, aki épp úgy magyar
akcentussal beszélte a németet, mint maga, kedves barátom.
‒ Barátod neked a patás Belzebúb, te tintanyaló! ‒ sziszegte a

285
támadók vezére. ‒ Mi van azzal a kisasszonnyal?
‒ Nagyon szép, udvarias teremtés volt, igen ‒ hadarta Likolits úr. ‒
A társaságában viszont egy ritka randa képű, elálló fülű, bolondos
öltözetű fiatalember járt. Róla mindjárt tudni lehetett, hogy a cirkusz
tagja.
‒ Miféle cirkuszé?
‒ A Don… Donnert Cirkuszé, ami már legalább másfél hónapja
táborozik a Duna túlsó partján, a ligetfalvi legelőn.
‒ Hallottátok ezt, fiúk: egy cirkusz?! ‒ kiáltott fel hirtelen a
támadók vezére, hátravetett fejjel röhögve ki a pozsonyi csillagokat.
‒ Hát persze! Csakis így tűnhetett el Pestről annak idején
észrevétlenül az a kis liba: egy vándorcirkusszal!
‒ Azért mégsem kéne ekkora lármát csapni, Ottó! ‒ mordult rá
ekkor a postás jobb karját markoló fickó.
‒ Kimondtad a nevemet, te ökör! ‒ fordult felé a vezér, s büntetésül
kése hegyével villámgyorsan megkarcolta az óvatlan férfi ábrázatát.
A könnyű sebből bíborszín vércseppek gördültek le, amiket nyomban
felitatott az útonálló arcát takaró kendő, ám a fickó hirtelen támadt
haragja ettől még nem lett csendesebb.
‒ Te baromállat, hát mos’ már egymást is hirigeljük?! ‒ bömbölte,
miközben elengedve a fogoly karját, hátratántorodott és a friss sebet
tapogatta.
Franz Likolits úr ezt a pillanatot választotta arra, hogy kétségbeesett
kísérletet tegyen nyomorult élete megmentésére. Összeszedve minden
erejét, eltaszította magától a bal karját szorongató támadót, majd
feldöntve az Ottó nevezetű vezért, vad rohanásba kezdett, miközben
irtózatos sikoltozással adta hírül az alvó Pozsonynak, hogy az utcákat
rablógyilkosok járják.
***
Jócskán elmúlt éjfél, az esti előadásnak már az emléke is megfakult, s
a társulat szinte minden tagja rég nyugovóra tért, ám Gerlice szemére
mégsem jött álom. Madame Orlócy a saját, függönnyel leválasztott
fekhelyén hangos horkolással fejezte ki véleményét a virrasztást
illetően. A leány lejjebb tekerte a lámpást, ám így már túl kevés volt

286
a fény ahhoz, hogy olvashasson. Jó darabig a szűk, mégis lakályos
cirkuszkocsi berendezését nézegette, különös tekintettel a falra
szögelt plakátokra és megsárgult dagerrotípiákra, melyek az
illuzionista-, mágus- és jósnőt ábrázolták hol Párizsban, hol
Marokkóban, hol Debrecenben, Kassán, vagy épp a kiskunmajsai
búcsúban. A képeken színes fénypöttyök vándoroltak, melyek a
plafonról csüngő ezernyi üveggyöngytől származtak, varázslatos
hangulatot kölcsönözve a cirkuszkocsi belsejének. Gerlice felállt az
ágyról, s óvatosan az első traktusba osont, amit gyöngyfüggöny
választott el a hálótól.
‒ Hová mész, te lány? ‒ horkantott hirtelen Orlócy asszony, aki úgy
vigyázott a védencére, mint a magas szirtek sasmadara a saját
fiókáira.
‒ Képtelen vagyok aludni ‒ felelt Gerlice. ‒ Levegőzöm kicsit.
Olyan szép az éjszaka.
‒ Jó ‒ egyezett bele félálmában a jósnő. ‒ Csak ne menj messzire!
‒ A táborban maradok ‒ ígérte a leány, majd kendőt terítve a hátára,
kinyitotta a nyikorgó ajtót és rálépett a kocsi öreg lépcsőjére.
A ligetfalui éjszaka valóban csodálatos volt. A Donnert Cirkusz
csíkos kupolája fenségesen magasodott a rét fölé, amin immár másfél
hónapja táboroztak, így a fű szinte mindenhol lelapult és elsárgult. A
félkörben álló kocsik ablakai sötéten ásítottak, kivéve egyet, ami épp
Madame Orlócyé volt, s ahonnan a leány most távozott. A tábortüzet
órákkal korábban kioltották, a kormos kövek között csak néhány
elszenesedett ág és nagy kupac hamu domborodott. Valahol a
harmincnál is több guruló otthonon túl, ideiglenes karámjukban
halkan topogtak Lady Cassandra (Hoffer Ica) paripái, álmukban
végtelen pusztaságokon vágtatva, ahol nincs se ostor, se zenekari
mars, mely megmondaná nekik, mikor és merre menjenek.
Gerlice lassú, merengő léptekkel vágott át a táboron, belesve a
medve ketrecébe, csendre intve Sliva Hermina majmocskáját, mely
fényes láncát rángatva akart hozzá a kocsi ablakából leugrani, és
megvakargatva a földbe vert vascölöphöz pányvázott Makkabeus
tekergő ormányát. Úgy tervezte, körbejárja a hatalmas cirkuszsátrat,

287
ahol néhány órája még fényárban úszott a manézs, és a Pozsonyból
érkezett közönség vörösre tapsolta a tenyerét. Most minden
elhagyatott, csendes és kissé szomorú volt. Mintha maguk a csíkos
ponyvák, a vastag feszítőkötelek, a padsorok ácsolata, sőt, a bejárat
fölött díszlő DONNERT CIRKUS felirat is sejtené, hogy két nap
múlva a trupp ismét összecsomagol, s átkelve a Dunán, Prága városa
felé veszi az irányt.
A leány épp a jegykiadó bodegák mellett ballagott el, mikor
észrevette, hogy a sátorból gyengécske fény szivárog kifelé.
Csodálkozva lépett be a cirkusz főkapuján, átbújva a súlyos
záróponyvák között a széles folyosóra, amit a lejtősre épített nézőtér
padsorai szegélyeztek. Szoknyája széle fűrészport kavart, amint
óvatosan haladt előre, mindig árnyékban maradva, nehogy idő előtt
lelepleződjék.
A kerek porond közepén felfordított bádogvödör állt. Abból szoktak
a bohócok konfettit önteni a közönségre, holtra rémítve ezzel a
kényeskedő hölgyeket, akik persze mind hidegzuhanyra számítottak. A
takarásból leskelődve Gerlice már számtalanszor kacagta végig Pukk
és Mukk urak bolondozását, mert őket látva újra és újra kislánynak
érezhette magát. Most azonban se konfetti, se óriásorrú papucscipő
nem bukkant fel sehol. A bádogvödör fenekén egy petróleumlámpa
állt, szűkre húzott lánggal pislákolva a sötétben, épp csak annyi
fénnyel, hogy a sátor sötét árnyai kissé meghunyászkodjanak.
Gerlice a padsorok építményéhez simulva lépett tovább. A vödörtől
karnyújtásnyira karcsú alakot pillantott meg, aki halkan számolt
visszafelé…
‒ Hár’… két… egy…
……és sorra a levegőbe dobta azt az öt buzogányt, amit hosszú
ujjai közé szorítva tartott.
Kugler Tóni gyakorolt. A leány már hónapok óta tudta, hogy a
cirkusz mindenese titokban azt reméli: egyszer majd porondra léphet,
mint zsonglőr. A lapátfülű, kajla legény senki másnak nem árulta el
ezt a vágyát, csak neki, mert úgy érezte, még nincs kész a Nagy Szám,
amit nyugodt szívvel tárhat majd Donnert Antal elé. Pedig amit a

288
különböző tárgyakkal ‒, labdákkal, karikákkal, kalapokkal, sőt
könnyű kerti székekkel ‒ művelt, az máris világhírűvé tehette volna a
fiút. Gerlice most is lélegzet-visszafojtva figyelte Tónit, aki a gyenge
fényben ördögi ügyességgel dobálta a buzogányokat, miközben
néhányszor a saját tengelye körül is megpördült, majd lassan felállt
az odakészített székre. Fel bizony, de nem ám csak annak ülőkéjére,
hanem végül még a háttámlájára is, amitől a szék lassan a két hátsó
lábára ágaskodott, szeszélyesen billegve a rajta egyensúlyozó legény
alatt.
És mindeközben a buzogányok közül egy sem esett a földre!
Amint Tóni befejezte a mutatványt, sorra elkapkodva az
aranyszínűre mázolt fákat, hogy végül páros talppal érkezzen a
porondra, a leány rögvest kilépett az árnyékból és tapsolni kezdett.
‒ Bravo, maestro, bravissimo!100
‒ Gerlice, te itt? ‒ ámult Tóni, egész a két lapátfüléig elpirulva. ‒
Azt hittem, már mindenki mélyen alszik.
‒ Úgy is van ‒ tárta szét karját a leány, denevérszárnyakat
varázsolva magára a kendőjéből. ‒ Én csupán az eljövendő évek
szelleme vagyok, és azért jöttem, hogy közöljem veled: itt az idő
feltárni tehetségedet a cirkusz direktora előtt.
Habár Gerlice csupán kedveskedni akart, Tóni mégis elkomorult.
‒ Nem, egyelőre szó sem lehet róla ‒ mondta. ‒ Mikor fellépek a
székre, mindig eltévesztem a ritmust.
‒ Hisz egyetlen buzogányt sem ejtettél el!
‒ Az igaz, de a harmadik fa íve még nem tökéletes ‒ magyarázta
halálos zavarban Tóni. ‒ A legmagasabb pontra érve túl lassan fordul
át, ami csúnya…
‒ Te meg ütődött vagy, édes barátom ‒ húzta el szép száját a leány,
majd a székhez lépett és leült. ‒ Gyere csak ide!
Kugler Tóni esetlenül billegve oldalazott közelebb. Gerlice
hirtelen elkapta a karját, és kényszerítette, hogy üljön le mellé, a
földre.
‒ Jól figyelj rám, kedves öcsém ‒ túrt eztán a fiú vékony szálú,

289
szőke hajába. ‒ Te akkora zsonglőrtehetség vagy, amilyet még nem
hordott hátán a föld! Ráadásul a legjobb életkorban és a legkitűnőbb
helyen, vagyis a Donnert család utazócirkuszában vesztegeted ezt a
képességedet, ami egyenesen bűn. Hallottál már a tálentumokról?
‒ Példabeszéd, miszerint a teremtőtől kapott tehetséget eltékozolni
olyan, mint magát a teremtőt sértegetni.
‒ Úgy bizony! ‒ bólintott Gerlice. ‒ Épp ezért felszólítalak, hogy ne
vacakolj tovább azzal a csálén repülő harmadik fával, hanem állj
holnap a direktor úr elé és…
‒ A trupp Pestre indul ‒ sóhajtott közbe Tóni. A leány értetlen
nézett le a két különböző irányba tekintő, zavaróan nagy szemekbe,
amiket ő már rég megszokott.
‒ Na és? ‒ kérdezte. ‒ Akkor majd ott csodálhat meg először a
közönség.
‒ Oda is velünk tartasz? ‒ suttogta a fiú, akkorát nyelve, hogy az
ádámcsutkája majd’ a gyomráig szaladt. ‒ Nem félsz visszatérni?
‒ A cirkusz tökéletes rejtek ‒ mondta Gerlice.
‒ A cirkusz igen ‒ hajtotta le fejét Kugler Tóni. ‒ Csakhogy ősszel
mindenki a téli szállására megy, és tavaszig nincs cirkusz.
A leány hirtelen visszahúzta a kezét. Való igaz: a vándorcirkusz
társulata csak nyaranta van együtt, ám mikor beköszönt a hideg,
rögvest szerteszélednek. Van, aki orfeumokba, mulatókba szerződik,
vagy a rokonainál húzza meg magát, míg mások ágyrajárókká,
poloskás albérletek lakóivá züllenek, egyre csak a tavaszt várva,
mikor újra a rivaldafénybe léphetnek. A lakókocsik hátsó
udvarokban, lelakatolva sorakoznak majd, s az állatok, akiket
Donnert Antal télire a pesti állatkertnek ad, búskomoran lesik szűk
kifutóikból, mikor jön értük végre az idomár.
‒ Erre eddig nem is gondoltam ‒ szólalt meg végül Gerlice.
Hangjában immár nyoma sem volt az iménti vidámságnak. Tavaly
Madame Orlócyval Pécsváradon, a jósnő idős nővérénél húzódhatott
meg, aki azonban tavasszal elhunyt.
‒ Én viszont gondoltam rá! ‒ kapta fel ismét a fejét Kugler Tóni. ‒
Tavasz óta kuporgatom a filléreket, egyiket téve a másik mellé.

290
Mostanra összejött annyi, hogy fél esztendőre kibérelhessek egy
tanyát.
‒ Tanyát?! ‒ vonta össze a szemöldökét Gerlice. ‒ Azt meg mi a
pitypalattynak?
‒ Hát lakni! ‒ térdelt fel nagy lelkesen a fiú. ‒ Mikor Kecskeméten
játsztunk, le is foglalóztam a gazdánál, aki papírt adott róla, hogy
senki másnak ki nem adja azt a házacskát. Sőt megígértettem vele,
hogy mire szeptember végén beállítunk, lesz bőven tűzifa, a kamrában
pedig mindenféle eleség, ami tavaszig kellhet. Persze így a bérleti díj
nagyon magas, az itteni keresetemből aligha futná rá, de majd
dolgozni fogok. Akkora hó tán csak nem esik, hogy a környék
vendéglőiben fel ne léphetnék mint zsonglőr. Gyakorlatnak sem lesz
rossz, és a bérletet is kiegészíthetjük belőle.
‒ Álljunk csak meg, kedves öcsémuram! ‒ a leány ültében próbált
kissé távolabb húzódni Tónitól. ‒ Te most valójában kikről beszélsz?
‒ Hát… ‒ a fiú ábrázata ismét pipacsvörössé vált, s lehajtva fejét,
az ölében heverő buzogányokat kezdte kapirgálni. ‒ Arra
gondoltam… merthogy tudom, nincs hová menned, hisz a cirkuszt
búvóhelyül választottad… szóval én azt gondoltam, esetleg mi…
Gerlice úgy érezte, hogy nyomban megszakad a szíve. Másfél
esztendeje ismerte a kajla, ijesztően bandzsa, mégis örökké vidám
természetű Kugler Tónit, akinek valószínűleg az életét köszönheti, s
akire mindvégig úgy tekintett, mintha a bátyja volna. Most azonban rá
kellett jönnie… Hisz mi mást is jelenthetne ez a bérelt tanya, ahol ők
majd kettesben töltik a telet?! Mi mást, mint hogy akaratlanul is
rettenetes csapdába, a viszonzatlan szerelem csapdájába csalta a fiút.
Mikor történt ez? Hogyan történhetett?
S vajon most mit kéne felelnie erre a félreértett kedvességből
táplálkozó, hamis reményre?
Az, hogy akkor éjjel Gerlice mit válaszolt volna Kugler Tóninak,
már sosem derülhet ki.
Amint a leány szóra nyitotta ajkát, durva röhögés rontotta szét az
éjszaka csendjét. A cirkuszsátor fekete árnyai közül tagbaszakadt
férfiak léptek elő, kezükben egy-egy furkósbottal. Lassan,

291
megfontoltan, három különböző irányból közeledtek a porond közepe
felé. Arcukat kendő takarta egészen az orrnyeregig, tekintetüket a
mélyen szemükbe húzott kalapok széles karimái árnyékolták.
‒ Nocsak, fiúk, hát nem épp egy szerelmi vallomásba csöppentünk
bele! ‒ nevetett egyikük, kissé bizonytalanul ejtve a szavakat, mivel
korábban már alaposan a pohár fenekére nézett.
‒ Tanyára vinné a lyányt ez a randa kiskakas ‒ kurjantott a társa,
kinek jobb orcáján friss, talán beretvával vagy éles késsel ejtett seb
vöröslött.
‒ Kik maguk és mit keresnek a Donnert Cirkusz területén? ‒ ugrott
talpra Kugler Tóni, kezében az öt buzogánnyal. ‒ Ha nem tudnák,
idegeneknek tilos…
‒ Tudjuk mi azt, öcsém, ne aggódj! ‒ szólt a harmadik férfi, s
megcsippentve a kendő alsó sarkát, lehúzta azt az arcáról. ‒
Csakhogy mi nem vagyunk ám idegenek, igaz-e Emmácska?
Gerlice, aki az imént szintén talpra ugrott, most hirtelen hátrálni
kezdett, felborítva a mögötte álló széket.
‒ Nem! ‒ mondta, miközben oly hevesen rázta a fejét, hogy
gesztenyebarna haja nyomban kibomlott és a vállára omlott. ‒ Te nem
lehetsz itt, Ottó!
‒ Felismert, pancser! ‒ kiáltotta ekkor a sebhelyes.
‒ Minek mutogatod a pofádat? ‒ dördült rá a másik is. ‒ Én nem
megyek miattad a jerglibe101, inkább mindkettőben megmártom a kést!
‒ Ne rinyálj már, Mókemplac102, inkább üssed le szépen azt a
kölköt! ‒ nevetett fel Schützer Ottó, akiben a szesz lassan felrobbanni
készült. ‒ Én meg majd addig a kuzinkámmal foglalkozom. Na, gyere,
csibém, visszaviszlek a kalickába, ahonnét másfél esztendeje
kiröppentél! Vár már téged az én Matolcsy cimborám, hogy nyúznák
meg azt a gazembert a neve napján!
Az első buzogány, amit Kugler Tóni elhajított, ekkor csattant a
sebhelyes arcú homlokának közepén. A böhöm ember úgy vágódott
hanyatt, mintha a madridi bikaviadalok egyik négylábú
főszereplőjével szaladt volna össze, s bár meg nem halt, a szeme

292
mégis fennakadt.
‒ Gyilkos! ‒ ordította Mókemplac, magasra emelve furkósbotját,
hogy a cirkuszhuszárra rontson.
‒ Menekülj, Gerlice, fuss! ‒ kiáltott Kugler Tóni, két másik
buzogányt hajítva az egyenest felé csörtető alakra, ám azok
ártalmatlanul pattantak le a pesti vagány széles mellkasáról.
A leánynak viszont esze ágában sem volt magára hagyni a fiút.
Ehelyett felkapta a vödrön álló lámpást, azzal fenyegetve az egyre
közeledő Ottót, hogy ha nem tágít, bizony hozzá fogja vágni a
petróleummal töltött alkalmatosságot.
‒ A tűzhalálnál nincs kegyetlenebb, kuzin! ‒ sziszegte Gerlice. ‒
Gyere csak közelebb, és fáklyát csinálok belőled!
A Schützer fiú dühödt káromkodások záporával árasztotta el
unokahúgát.
‒ Esküszöm, te kis rima, hogy kitekerem a nyakadat!
A harc nem tartott soká. Mókemplac szerte a Monarchiában rettegett
csibész hírében állt, akivel szemben Tóninak aligha lehetett esélye,
bár a vagány akkor épp tök részeg volt. Buzogány már csak egy
maradt a fiú kezében, ám azt hiába emelte védekezőn maga elé, a
göcsörtös furkósbot első csapása ripityára törte az aranyszínű
cirkuszi kelléket. Tóni hátrált, félrehajolt, kitért… s mikor már nem
maradt más választása, a kezében lévő, hegyes végű fadarabbal
vaktában előredöfött.
Irtózatos üvöltés hasított az éjszakába, amint a szilánkos
buzogánycsonk Mókemplac combjába hatolt. A távolból Grizelda
kisasszony uszkárjai vad csaholással, a karámban álló lovak
nyugtalan nyerítéssel, Makkabeus pedig dühödt trombitálással felelt.
‒ Pucolás! ‒ ült fel hirtelen fektéből a sebhelyes arcú, kábán
tekintve körbe.
‒ Frászt! ‒ harsogta nekivadultan Schützer Ottó. ‒ Én el nem
megyek innét a lány nélkül!
Gerlicének elég volt a pocsolyaszínű szemekbe néznie, hogy
megértse: a kuzinja nem tréfál. Schützer Ottó inkább elfogatja magát a
zsandárokkal, vagy engedi, hogy agyonverjék a cirkuszosok, akik

293
lassan biztosan mind felébrednek a csatazajra, semmint hogy ismét
futni hagyja Hangay Emmát.
A leány jól tudta, hogy most az élete múlik minden mozdulaton, s
tán nem is követett volna el hibát, ha ekkor a szeme sarkából meg
nem látja a talpra kecmergő sebhelyest. A csibész, aki kábultságából
épp csak magához tért, felkapta imént elejtett husángját, s most arra
készült, hogy a cirkuszhuszár mögé kerüljön.
Kugler Tóni még mindig a sebesülten tántorgó Mókemplacra
figyelt, mivel a fickó ‒ bár a combjából kiálló buzogánycsonk ebben
igencsak zavarta ‒ továbbra is agyon akarta ütni őt.
‒ Betelt a számla, taknyos csálinger! ‒ üvöltötte nekivadulva a
Teleki téri hóhemvagány. ‒ Pengém a bordádba, lelked a pokolra,
rühös!
Mókemplac eldobta a botot, majd kést rántott, ám használni már
nem maradt ideje.
‒ Ne! ‒ sikoltotta Gerlice.
A sebhelyes arcú lendületet vett…
Kugler Tóni csodálkozva fordult hátra…
A furkósbot süvöltve csapott le, irtózatosat reccsenve a kajla fülű
legény homlokán.
A leány úgy tíz lépésre lehetett tőle, mégis tisztán látta, amint Tóni
örökké víg tekintetében megtörik a fény. Az ifjú cirkuszhuszár előbb
térdre rogyott, majd a két karját szétvetve, arccal bukott a véres
porondra, mintha ily módon fejezné ki tiszteletét a láthatatlan
közönség előtt, melynek már soha nem mutathatja be féltve őrzött,
titokban gyakorolt zsonglőrszámát.
Schützer Ottó úgy vélte, most jött el a cselekvés pillanata. Ő is
eldobta a botot, és kést ragadva rontott a dermedten álló lányra.
Emma hirtelen összerázkódott, majd meglendítve a lámpást, arcon
csapta vele az unokabátyját. A vastag üvegből készült
petróleumtartály nem tört el, viszont a karcsú bura felrobbant, éles
szilánkokkal borítva be a férfi arcát. Ottó üvöltött és a szeméhez
kapott. Vér patakzott az ujjai közül. Néhány pillanatig azt hitte, hogy
megvakult. Mikor azonban felnézett, látta, amint két társa menekülőre

294
fogja, s a leány is fut. Tombolva vetette magát az unokahúga
nyomába, akit könnyű volt követnie, mivel az még mindig nem dobta
el a lámpást, melynek apró lángja erőtlenül, de azért pislogott.
A cirkuszsátorból kikeveredve Emma a lakókocsik felé futott.
Hallotta a mögötte szitkozódva, hörögve csörtető Ottót, s néhány
távoli kiáltást, melyek a döbbenten ébredező trupp tagjaitól
származtak. Rohant és rohant, bár maga sem tudta, hová. Elhagyta a
hamvába holt tábortüzet, miközben az arcán könnyek patakzottak, s az
ajka egyre csak Kugler Tónit, a szegény, bolondos, lakli fiút
szólongatta, pedig tudta, hogy ő már nincs többé.
Schützer Ottó viszont már ennyit sem fogott fel a világból.
Részegsége és az arcát mardosó kín olyan robbanóelegyet alkotott a
fejében, mely minden értelmes gondolatot felégetett. Egyedül az
előtte rohanó Hangay Emmát látta, s hitte, hogy minden fájdalmának,
szenvedésének oka az a leány, aki nem áll meg, nem fogad szót, s
ezért…
Ezért a legkegyetlenebb büntetést érdemli, igen!
Gerlice felhágott Madame Orlócy lakókocsijának lépcsőjére. Az
ajtó szinte magától nyílt, mikor megérintette, ám belépni rajta már
nem tudott. Valaki elkapta a bokáját, hátrafelé rántva a lábát, s ő
hasra esett a küszöbön, amibe mindjárt meg is kapaszkodott.
Zuhantában a lámpa fogantyúja kicsúszott verejtéktől síkos ujjai
közül, és a kocsi belseje felé repült, ahol aztán millió darabra
robbant, szertefröcskölve gyúlékony tartalmát.
Schützer Ottó végre elkapta a lányt. Sikerült megmarkolnia a
vékony bokát, de visszahúzni nem tudta a lépcsőn heverő testet, hát
maga ugrott felfelé. Aztán ‒ csak azért, hogy biztos lehessen a
győzelmében ‒ felemelte a karját, és teljes erejéből lecsapott a jobb
kezében szorongatott, görbe pengéjű késsel.
Emma hátába éles fájdalom hasított, ám ő mit sem törődve a kínnal,
nagyot rúgott a rajta csüngő férfiba. Ottó a földre zuhant, a leány
pedig ‒ utolsó erejét összeszedve ‒ felállt és beugrott a kocsiba. A
szétömlő petróleum sistergő lángokat szórva mart bele Madame
Orlócy kacatjaiba. Tüzet fogtak a ruhák, a zsinegre fűzött gyöngyök, a

295
bútorok és mind az összes plakát, fotográfia, mely a falakat díszítette.
Emma tántorogva lépett egyre beljebb, fejére borítva a vastag kendőt.
Kiáltani akart, hisz biztos volt benne, hogy a jósnő még mindig a
hálórészben van. Ám a sűrű füst köhögésre ingerelte, a lángok pedig
túlnőttek rajta, mohón nyaldosva a kocsi belső falát.
Schützer Ottót a zuhanás kijózanította. Fektében nézte, amint a leány
eltűnik a füstben, majd tekintetét a saját jobb kezére fordította,
melyben még mindig ott volt a kés. Görbe pengéjén karmazsinpiros
cseppek.
‒ Nem! ‒ nyögte Ottó iszonyodva. ‒ Ez nem lehet!
Az uszkárok csaholtak, a medve dühödten rázta ketrece rácsát, a
lovak nyerítve toporzékoltak. Minden állat érezte a füst keserű szagát,
s most már végre az emberek is kezdtek felriadni. Schützer Ottó
talpra ugrott és a mezőszéli bokrok közé futott, de távolabb nem akart
menni. Lekuporodott az árokpartra, s onnan nézte, amint a Donnert
Cirkusz lakókocsijai sorra kinyílnak, és mint megannyi rémült
kísértet, számtalan hálóruhás alak ront elő belőlük.
Madame Orlócy kerekeken gördülő otthonának apró ablakaiból,
pléhtetős kéményéből, s a deszkák keskeny réseiből aprócska, ám
gyorsan hízó lángnyelvek csaptak ki. Odabenn üveg robbant,
túlhevült porcelán csattant, fa, papír és selyem sistergett. A pusztulás
zaja hirtelen vad bömböléssé állt össze, s aztán egyszerre, mintegy
halálos varázsütésre borított el mindent a tűztenger.
Schützer Ottó az árokban hasalva, véres arccal, könnyes szemmel
bámulta a pokoli látványt. A harsogó lángok hajnalra teljesen
elemésztették a lakókocsit, pedig Pozsonyból még a szekeres tűzoltók
is kijöttek, ám az égre szökő lángokkal ők sem bírtak. Ottó mindvégig
ott maradt, ám hiába mormogott halk fohászt, hiába ígérte lelkét a
sátánnak, s legvégül hiába kezdett zokogni, megbánva minden bűnét,
Hangay Emma kisasszony mégsem lépett ki többé a parázshalommá
omló cirkuszkocsiból…

296
297
 21
Találka a kriptában
Marosvásárhely, 1900. május 6.

A kék csempével kirakott fürdőmedence fölött sűrű, fehér párafelhők

gomolyogtak. A termálvízben úgy harminc férfi ejtőzött, bár pontosan
megszámolni aligha tudta volna őket bárki is, hisz még az egymás
szomszédságában ücsörgők sem láttak a kinyújtott karjuknál távolabb.
‒ A marosi semlénynél103 nincs is jobb, majd meglátja, tekintetes úr
‒ kiáltott a párák mögül Barabás Gergely szobrászművész. ‒ Az a
nemes massza úgy húzza ki a csúzt az ember tagjaiból, mint jó
horgász a zsinórra akadt halat!
‒ Így igaz! ‒ helyeselt valaki távolabbról, bár a beszélgetők nem
láthatták az illető fizimiskáját.
‒ No, és akkor a Vendel dögönyözéséről még nem is szóltam! ‒
kontrázott önmaga szavára az ifjú tanító.
‒ Tán nekem akarod bémutatni a vásárhelyi gőzfürdő csudáit, te
kölyökkutya? ‒ méltatlankodott víg kedéllyel Agyagási tiszti főorvos
valahonnan a medence sarkából. ‒ Hisz én régebb óta járok már ide,
mint ahogy te ledobtad magadról a pólyát!
Harsány nevetés kelt a medencében, mely visszhangot verve gördült
tova a marosvásárhelyi gőzfürdő falai között.
A város köztiszteletben álló, meglett férfiúi közül néhányan úgy
fröcsköltek, sprickoltak, lubickoltak a forró gyógyvízben, mint
megannyi vásott kölyök. A köröttük hömpölygő gőz felhői jótékonyan
takarták a szőrös karokat, horpadt mellkasokat és löttyedt pocakokat,
amelyeket most különben sem kellett takargatni, hisz ide fehérszemély
soha be nem tehette a lábát.
‒ Hangay úr! ‒ harsant fel hirtelen a márványoszlopok közül a
fürdőmester bariton kiáltása. ‒ Jöjjön ki, kérem, magának mára

298
fájront van! A bal lépcsőnél várom!
‒ Árpi bácsi, hát maga is itten feredőzik?! ‒ csodálkozott Barabás
Gergely, amint az én papuskám, mint sötét árny, lassú karcsapásokkal
szelve a vizet, elhúzott mellette. ‒ Ebben a fehér paplanyködben
észre sem vettem magát.
‒ Ez így természetes, fiam ‒ mondta csendesen Hangay úr,
miközben megragadta a vaskorlátot, és a csúszós lépcsőkön felhágva,
elhagyta a medencét. Mögötte a fehér párák mélyén különös,
kényelmetlen csend támadt, amit csak percekkel később tört meg a
tiszti főorvos mormogása.
‒ Szegény öreg ‒ súgta a körötte fürdőzőknek. ‒ Azt beszélik a
népek, hogy immár biztosan tudható: a felesége, meg a nagyobbik
lánya után a kisebbik porontyát is örökre elveszítette.
‒ A Milikét? ‒ hüledezett Barabás tanító. ‒ De hát hogyan?
‒ Felment szegényke Pestre, s ott aztán a sok élménytől hirtelen
megháborodott ‒ felelte Agyagási a jól értesültek bizalmaskodó
hangsúlyával. ‒ A Lipótba csukták, ahonnét többé ki nem engedik.
‒ Pedig milyen csinos, vidám természetű lányka volt ‒ csóválta a
fejét Barabás Gergely. ‒ Sokszor láttam őt a várban meg az Erzsébet-
kertben sétálni, mikor napsütésre állt az idő.
‒ Akkor arra is emlékezned kell, öcsém, hogy bármerre járt, örökké
olvasott! ‒ emelte ki a vízből ráncosra ázott mutatóujját a tiszti
főorvos. ‒ S biz könnyen lehet, hogy szegénykének épp az a sok betű
lágyította meg az agyát!
Szerencsére ezt a párbeszédet papuska már nem hallhatta, mivel
addigra a gőzfürdő fehércsempés fülkéinek egyikében, a
bivalytermetű Vendel masszírmester keze alatt hevert, aki úgy
dögönyözte őt, mintha kenyértészta volna.
‒ Kigyúrjuk szépen a görcsöket, elsimítjuk az izmokat, felpezsdítjük
a vérkeringést ‒ ígérte Vendel. ‒ Maga csak lazítson, Hangay úr, s
higgye el nekem, hogy mire végzünk húsz, vagy… ha iszappakolást is
kér, akkor harminc évvel lesz fiatalabb!
Papuska, aki hasmánt hevert a magas ágyon, lehunyt szemmel
élvezte az erős ujjak dömöszkölését. Már-már el is aludt volna a nagy

299
melegben, mikor Vendel befejezésül csattanósat húzott a hátára.
‒ Én itten már többet nem tehetek ‒ mondta a masszírmester. ‒ Ha
rám tetszik hallgatni, akkor most jöhet az a semlény. A maga testében,
tekintetes úr, annyi a csomó, hogy azt én anélkül ki nem tudom gyúrni.
‒ Jól van, Vendel úr, maga a szakértő ‒ egyezett bele papuska. ‒
Hozza azt a büdös gyógymasszát. De aztán úgy terítsen be vele, hogy
többé elő se kerüljek alóla.
‒ Jaj, ne mondjon már ilyeneket a tekintetes úr! ‒ sóhajtott Vendel,
aki mindent, sőt még annál is többet tudott a gőzfürdő
törzsvendégeiről. ‒ Úgy van az, hogy amikor az ember azt hiszi, nincs
több remény, akkor szokott felpercenni az új nap első sugara!
Apus erre nem felelt semmit, csak lehunyt szemmel hallgatta, amint
a masszírmester fapapucsai elklaffognak a folyosón. Gondolatai
egyre csak a kisebbik lánya, vagyis köröttem forogtak, hisz lassan két
hónapja nem hallott felőlem semmit. Vajon igazat mondott-e az a
különös, félkarú úr, aki bárónak vallotta magát, ám oly titokzatosan
viselkedett, mintha legalábbis a kínai császár bízta volna meg holmi
kémkedéssel? Az ábrázata becsületesnek tűnt, de az öreg
könyvkereskedő jól tudta, hogy az ördög gyakorta bújik megnyerő
álöltözetbe. Viszont az sem hamisság, hogy az eltelt időben bizony
többször is észrevette, amint valamiféle gyanús alakok ólálkodnak a
nyomában, minden lépését árgus szemmel követve. Egyszer még a
székely legények által összevert fickót is látni vélte, mikor az
Aranyszarvas Gyógyszertárból kilépve hazafelé indult. A gazember
akkor már kicsit sem sántikált, viszont keménykalapja karimája alól
oly gyűlölettel nézett a könyvkereskedőre, mintha ő tehetne a
megveretéséről.
„Mindezen apróság tehát ‒ gondolta papuska ‒ az ifjú bárót
igazolja: valaki tényleg megfigyelés alatt tart engemet, bár elképzelni
sem tudom, miért.”
A fülkében, ahol két ágy állt, a plafon alatt futó rézcsövekről
álmosítón csepegett a víz. Az épület távolabbi részéből fojtott
nevetés hallatszott, majd valahol ajtó csapódott, míg máshonnan gőz
sistergése kelt.

300
 Papuska vállát könnyű kéz érintette meg.
‒ Vendel, nem is hallottam… ‒ nyitotta ki szemét az öreg. Ám mikor
felnézett, a masszírmester kerek képe helyett egy fiatalember sovány,
bajuszos arca tekintett le rá.
‒ Pontban ozsonnaidőben legyen ott, ahol a számolni tudó ordas
aluszik ‒ mondta a patyolatfehér lepedőbe csavart alak oly halkan,
hogy szavait már-már a vízcsepegés is elnyomta, és a következő
szemvillanásban kisurrant a fülkéből.
‒ Alvó ordas, aki számol? ‒ motyogta ekkor az én papuskám,
döbbenten nézve az ifjú Ambrózy báró hűlt helyét…

***

Szegény papuska a Temető utcába lépve azonnal heves szívdobogást

kapott, pedig mikor délután négy óra tájt elindult otthonról, már akkor
sem volt túlságosan nyugodt. Ráadásul a csizmakészítők székházának
környékén járva észrevette, hogy már megint követik. A
köcsögkalapos, fekete öltönyös, súlyos sétabotot lóbáló férfi
meglehetősen ügyetlenül adta az ártatlan járókelőt. Papuska
megpróbálta őt lerázni ‒ nagyot kerülve a téren, végig a Toldalagi-,
az Apolló- és a Görög-ház vonalán persze hiába. Mikor aztán a vár
délnyugati sarkához ért, elővette zsebóráját, s megállapítva, hogy a
titkos találkozó ‒ pontban ozsonnaidőben! ‒ már nincs messze, úgy
döntött, inkább magával vonszolja a fickót, semmint hogy elkéssen.
A reformátustemető kapuját megpillantva jött rá az az imént említett
heves szívdobogás. Oka, hogy a kovácsoltvas szárnyakat szélesre
tárták, sőt, még a mellette szerénykedő kisajtót is kinyitották, mivel
odabenn épp temetésre készültek. Nem is akármilyen halottja lehetett
a városnak, mivel a keskeny utca mindkét oldalán konflisok és
magánhintók sorakoztak, középen pedig lehetetlennek tűnt a
közlekedés, akkora volt a bebocsátásra váró, fekete ruhás tömeg.
Papuska csak most örült igazán, hogy a fürdőből hazatérve úgy
döntött, átöltözik. Sötét színű szalonkabátjában, fehér ingében és
szolid, fekete-kék csíkokat váltó nyakkendőjében kicsit sem tűnt ki a

301
gyászolók közül. Sietve el is vegyült a lassan araszolok
rengetegében, olykor kalapja karimája alól hátra-hátrapillantva, hogy
megvan-e még az ő hűséges kopója.
Mikor beért a kapun, az a kopó bizony még megvolt: idegesen, de
azért a botrányt kerülve lökdösődött, nehogy szem elől tévessze a vén
könyvkereskedőt. Durva képű alak volt, aki a gyászruhás, illendőn
lefátyolozott hölgyek és cilinderes, merev arcú urak között vergődve
haladt előre, fojtott hangon kérve bocsánatát annak, akinek a lábára
hágott, vagy épp a botjával böködte a térdét.
Papuska engedelmesen sodortatta magát a tömeggel, mely a régi,
cserefás gerendákból épült ravatalozóhoz tartott. Próbálta környezete
pusmogásából kitalálni, vajon ki lehet az elhunyt, de csak annyit
tudott meg, hogy „jó ember volt” és „nagy kár érte”.
A temetőőr háza után a keskeny sétány enyhe balkanyart vett. A
sírok között magasodó hatalmas, büszke fenyők, tölgyek, platánok
mélán néztek le a varjúszín hömpölygésre. Papuska próbált a tömeg
szélére tipegni, s mikor sikerrel járt, fellélegzett. Észrevette a
köcsögkalapost, aki a nyakát nyújtogatva, sőt, olykor aprókat
szökdécselve haladt el mellette, épp a rossz irányba nézve.
‒ Alamuszi gazember ‒ mormogta a jó öreg huncut mosollyal. ‒
Még te akarsz olyasvalakit követni, aki gyermekkora óta betéve tudja
az isteneket is kicselező, ravasz Odüsszeusz regéit?!
Valahol a ravatalozó környékén énekelni kezdtek. A lágyan zengő,
melankolikus dallamot hamarosan az egész tömeg fújta, s bár egyes
tagjai hamisan szóltak, együtt valahogy mégis szép, szomorú éneket
tudtak kerekíteni. Papuska lassan behúzódott egy széles derekú
fenyőfa gyantás törzse mögé, onnan lesve a köcsögkalapost, aki már
vagy húszlépésnyire elkeveredett, s egyre dühödtebben tekergette a
fejét.
‒ Akkor most lássuk azt a számolni tudó ordast! ‒ biztatta magát a
könyvkereskedő, aki a különös rejtvényt még a gőzfürdő fülkéjében
megfejtette. ‒ Először is lennie kell itt valahol egy pojnik104
almafának!

302
 A még fiatalka, s így meglehetősen csenevész fácska valóban ott állt
a horpadt sírok között. Lehajló lombja alatt egyszerű dombocska
gubbasztott, végében szerény márványkővel, melynek talapzatán, s
körötte leégett, szétfolyt, megdermedt gyertyák sorakoztak.
‒ Itt alszol hát, te számolni tudó ordas! ‒ mosolygott rá papuska
Bolyai Farkas, a hírneves matematikus nyughelyére. ‒ Akkor most
súgd meg nekem szépen, miért is kell téged épp ozsonnaidőben
látogatnom!
‒ Súgom én, csak kuporodjék le iziben mellém, hogy ne lássák
annyian ‒ felelt a síremlék halkan, s bár szelíd, női hangon szólt,
szegény koros könyvkereskedő mégis majdnem térdre rogyott az
ijedtségtől. Mikor azonban összeszedte magát, s egészen közel
férkőzve Bolyai Farkas emlékművéhez, valóban lekuporodott, végre
észrevette, hogy nem ám a holtak világából szólították meg, csupán
egy rongyos, maszatos képű virágáruslány beszél hozzá, aki a sírkő
mögött rejtőzködik.
‒ Ezt vegye fel gyorsan, Hangay úr! ‒ nyújtott felé két vékonyka kéz
egy súlyos felleghajtót, melynek esőtűrő kapucnija is volt, ahogy azt a
líceumi tanárok szeretik. Bár a tavaszi időjárásban az efféle vaskos
holmi szokatlannak tűnhetett volna, a gyászruhás tömegben mégis
kiváló álcát nyújtott, hisz bárki azt hihette, hogy valóban egy
nekikeseredett oktatót lát, aki egykori mesterét siratja.
‒ És most mi legyen? ‒ súgta a könyvkereskedő.
‒ Kerülje meg szépen a cintermet, s aztán sétáljon a hegyoldalnak
felfelé, végig a temetői úton, míg jobb kézre meg nem látja a fél
térden imádkozó angyalt. Ha maga is a lábához kuporodik, ott majd
további sugallatot kap.
Papuska, aki egészen mélyre húzta a líceumi kapucnit, szeretett
volna még kérdezni, ám a koszos lányka már el is szelelt, oly fürgén
lépkedve a sírok közti keskeny ösvényeken, mintha maga a Somostető
tündére volna. Így aztán a hökkent öreg inkább felegyenesedett, s
visszatérve az időközben elcsendesedett gyászolók közé, lehajtott
fejjel indult a kért irányba. Néhányan tiszteletteljes köszönésfélét
mormogtak neki, gondolva, hogy valóban a kollégiumból jött. Ő

303
azonban csak bólintgatott, gondosan ügyelve az arcát, kalapját, egész
alakját takaró felleghajtóra, melynek súlya úgy húzta a vállát, s a
lombok közt beszökő napsütésben oly gyorsan átmelegedett, mintha
magától a rosszban sántikáló Belzebúbtól kapta volna kölcsön.
Az imádkozó angyal hamar meglett, ám a környékén senki nem
mutatkozott. Papuska tétován botorkált az égből pottyantott szárnyas
teremtmény előtt. Mikor már épp azon volt, hogy maga is letérdel,
észrevette, hogy a kőből faragott, meztelen lábujjak mellé valaki
papírfecnit tűzött.

Keresse fel a kilencesztendős, pestises leányt!

A könyvkereskedő boldog mosollyal süllyesztette zsebébe a különös

irományt, mert bizony jól tudta, hová kell mennie. A még 1634-ben
elhalálozott Wirágh Szabó Kata105 régi sírkövét ő maga mutatta meg
egykor a saját leánykáinak, akik attól kezdve minden évben egyszer
visszatértek oda, hogy virágot vigyenek a pestisjárvány során elhalt
„kis barátnőjüknek”. Ha pedig erről a levélke írója tud, akkor talán…
Papuska nem merte szabad szárra engedni reménykedése vad lovát,
inkább félbeharapta a gondolatot, töprengés helyett a lábát szedve. Öt
percbe sem telt, s már át is vágott az egész temetőn, egyre
keskenyebb, meredekebb ösvényekre térve, míg végül a zöldellő fák
sűrűjébe ért, ahol a kicsinyke, kopott sírkő állt. Körötte számos, rég
behorpadt földhalom sorakozott, amit gyorsan burjánzó gaz vert fel,
hisz akiknek gondozniuk kellett volna a helyet, azok is rég a
koporsóba kerültek már.
Lassú percek ketyegtek tova, ám sokáig semmi sem történt. Az öreg
könyvkereskedő már-már kezdte azt hinni, hogy becsapták, mikor a
lógó ágú havasi fenyőfák közül hirtelen egy ismerős alak lépett elő.
‒ Bocsásson meg, Hangay úr, de biztosnak kellett lennünk benne,
hogy senki nem követi önt ‒ mondta Ambrózy báró, sétapálcájával az
ide vezető egyetlen, most épp kihalt ösvény felé intve.
‒ Lennünk?! ‒ kapott a szón papuska, ahogy az egy sokat olvasó,

304
tehát fürge észjárású emberhez illik. ‒ Ezek szerint a báró úr nincs
egyedül!
Richárd erre nem felelt, csak újabb gyanakvó pillantást vetett a
környékre, majd visszalépett a fák közé. Az öregúr halk, keserves
nyögéseket hallatva követte, minden lépésnél erősen megküzdve a
Somoshát lankás oldalával. A hátára vetett lebernyegbe karmos
gallyak akadtak, gombos cipője rég megbámult, puha fenyőtűrétegen
taposott, a kalapját pedig a kapucnival együtt majd lesodorták a
mélyre csüngő ágak. Már épp azon volt, hogy rákiált a fürgén mozgó
báróra, mikor hirtelen egy tisztás nyílt meg előtte, melynek közepén
rég elfeledett kripta állt. A hegyoldalba pinceként mélyesztett családi
sírhely vasrácsokból kovácsolt ajtaját valaki felfeszítette. Ambrózy
oldalra lépett, ismét csak a sétapálcáját emelve fel irányjelzőként.
‒ Fáradjon be, Hangay úr.
‒ Oda? ‒ sápadt el a könyvkereskedő.
‒ Én majd idekinn őrködöm, és ha jön valaki, kuvikot utánzok.
‒ A kuvik csak éjjel szól, báró úr! Nappal az olyan madár aludni
szokott.
‒ Sebaj ‒, rántott a vállán mosolytalanul, s tán kissé sértődötten
Richárd. ‒ Akkor majd legfeljebb olyan kuviknak hisznek, aki
alvászavarban szenved. Na, menjen már, odabenn várják magát!
Papuska lehajolt, s bebújva a hűvös, penészbűzt és egérszagot
árasztó földalatti lyukba, megállt a hat kőfülkét őrző folyosón. A
szeme csak lassan szokott hozzá a félhomályhoz, de amikor végre
látott, akkor sem értett semmit. A kripta legbelső falánál a loncsos kis
virágáruslány állt, s őt nézte.
‒ Hát maga, fiam, mit akar velem, hogy ide; hívatott? ‒ kérdezte
szigorúan.
‒ Jaj, papuska, hát tényleg nem ismer meg? ‒ csaptam össze a
tenyerem. ‒ A Bolyai-sírnál attól féltem, hogy nyomban a nyakamba
ugrik, amint rám néz. Aztán meg, hogy mégsem tette, elcsodálkoztam,
milyen tapasztalt módon játssza ki a leskelődőket. Ám ezek szerint…
‒ Mili?! Valóban te volnál az, Milikém?
‒ Én hát, ki volna más? ‒ öleltem meg szegény, öreg papámat,

305
akinek szakálla épp úgy csiklandozott, mint rég. ‒ Muszáj álruhában
járnom, és haza sem mehetek. Ám amit megtudtam, azt magam
akartam elmondani.
A következő órában, mialatt mindenről részletesen beszámoltam,
volt bőven részünk könnyben, sírásban.
‒ Úgy ‒ motyogta papuska, miközben én a hátát és remegő kezét
simogattam. ‒ Emmácskánk tehát halott.
‒ Ligetfalván történt, 1897 júliusában ‒ suttogtam. ‒ Legalábbis a
haldokló Schützer Ottó így mondta.
‒ És ti hisztek neki? ‒ nézett rám papuska reménykedve, hátha
megrázom a fejem.
‒ Ambrózy bárónak jó kapcsolatai vannak a rendőrségen, így
sikerült kikérnünk az eset aktáját ‒ feleltem bánatosan. ‒ A pozsonyi
kapitány, bár akkoriban nem sokat törődött a dologgal, mondván,
hogy a vándorcirkuszosok valójában csak léhűtő cigánynépség, azért
mégis kiküldött egy detektívet, aki mindent lejegyzett, amit a
tűzesetről megtudott. Annyi biztosnak tűnik, hogy a cirkuszkocsiban
ketten vesztek oda, ám a lángok oly nagy hőfokon égtek, s akkora
pusztítást végeztek, hogy végül egyikükből sem találtak meg semmit.
Donnert direktor, ahogy a trupp többi tagja is, megesküdött, hogy este
még látták lefeküdni a jósnőt, akit Madame Orlócyként ismertek. Vele
lakott Gerlice…
‒ A lány, akit te Emmának gondolsz ‒ szólt közbe papuska.
‒ Tessék nekem elhinni, nem csak úgy gondolom ‒ sóhajtottam. ‒
Richárd… Akarom mondani, Ambrózy báró mellett megtanultam,
hogy a gyanú sosem elég. Mindig bizonyságot kell szerezni.
‒ No, és megszereztétek?
‒ Meg ‒ bólintottam, bár tudtam, hogy mást akarna hallani. ‒ Még
itthonról vittem magammal egy fotográfiát Emmáról. Donnertéket
Bécs mellett értük utol. Mivel a truppban még mindig sokan vannak,
akik azon a nyáron is a cirkusszal léptek fel, így elég volt
körbemutatni…
‒ Emmáról utoljára 1895 telén készült kép ‒ vitatkozott papuska
makacsul.

306
 ‒ Így igaz ‒ mondtam. ‒ Az Erzsébet-parki korcsolyapályán,
szilveszter napján.
‒ Régi kép.
‒ Annyira azért nem régi, hogy fel ne ismerhessék Emmát azok, akik
másfél esztendőn át a társai voltak. Bizonyos Rökker, aki késdobáló,
nyomban mondta is, hogy a fotográfián Emma látható.
‒ Tévedhetett.
‒ Aligha, papus ‒ öleltem át még szorosabban a görnyedt vállakat.
‒ Rökker az az ember, aki a legélesebb szemmel figyelhette meg őt,
mivel Emma vele lépett porondra minden este.
‒ Hogyan?! A kislányomat késekkel dobálta körbe az a gazember?!
‒ Kicsit sem gazember ő, higgye el nekem ‒ próbáltam
megnyugtatni. ‒ Sőt, igen kedves, jó modorú, világlátott férfiúnak
mutatkozott, aki épp abban az ezüstös korban jár, mint maga, papuska.
‒ És mégis kést dobál? ‒ emelte fel remegő kezét az én drága, öreg
könyvkereskedőm. ‒ Botrány, ami ebben a világban folyik! Na és az a
szerencsétlen fiatalember, akit halva találtak a sátorban?
‒ A rendőrségi jelentés szerint Kugler Antalnak hívták, aki
artistabaleset áldozata lett ‒ mondtam. ‒ A pozsonyi detektív úgy
vélte, éjjel kilopózhatott a saját kocsijából, hogy valami számot
próbáljon. Aztán leesett a légtornászok hintájáról, s betört a feje.
‒ Tán légtornász volt?
‒ Inkább afféle mindenes ‒ válaszoltam. ‒ Persze mikor Pozsonyba
mentünk, mi már Ottótól azt is tudtuk, hogy szegény Kuglert azért
ölték meg, mert Emmát védte.
Holtak csendje telepedett közénk. A kriptában fekvő, és a saját
halottaink borzongató némasága.
‒ Okos ember ez a te báród, kislányom ‒ szólalt meg hirtelen
papuska.
‒ Okos bizony, csak épp ha szoknyát lát, valahogy mindig olyan
otromba alakká válik ‒ húztam el a szám.
‒ De azért vigyáz rád.
‒ Ahogy tud ‒ válaszoltam csalóka mosollyal. ‒ Amennyire
engedem neki.

307
 Az én drága papám kissé megütközve pillantott rám, mire én
nyomban fülig pirultam.
‒ Jaj, nehogy félre tessék már érteni, amit én itt összefecsegek!
Richárd mamája, Erdődy grófnő, aki rendkívül finom asszony,
azonnal kitekerné a fia nyakát, ha csak egyszer is úgy nézne rám.
‒ Na azért! ‒ mordult elégedetten papuska.
‒ Meg persze nem is nézne úgy, hisz szívből utál ‒ mondtam
csendesen, és fejemet az én vénségesen csodás könyvkereskedőm
vállára hajtottam.
‒ Utál? ‒ kérdezte ő hökkenten.
‒ Mint az orrába szálló szénport, vagy épp a füle mellett rángatott
ködkürtöt ‒ bizonygattam. ‒ Ha csak meglát, nyomban elkomorul,
rángatózni kezd az arca, és néha olyanokat vág a fejemhez…
‒ Tán megbántottad valamivel.
‒ Alig hiszem. Elvégre papuska tudja a legjobban, hogy milyen
kedvesen doromboló cicatermészetem van.
‒ Az van! Egészen addig, míg valami elő nem csalja a
karmocskáidat, mert akkor aztán úgy fújsz és prüszkölsz, ahogy csak
bírsz ‒ nevetett csendesen a jó öreg, majd újra csak elkomorult. ‒
Pont, mint szegény édesanyád és Emma.
‒ Pedig vele csak féltestvérek vagyunk ‒ böktem ki a rettentő titkot.
Papuska hirtelen úgy megmerevedett, mint a temetőben sorjázó
sírkövek.
‒ Szóval ezt is tudod ‒ mondta.
‒ Igen, tudom ‒ feleltem, egyre csak a kezét simogatva. ‒ A báró
elmondta, de ezért ne tessék rá haragudni. A nyomozás érdekében…
‒ Inkább az itt a kérdés, hogy te haragszol-e rám? ‒ vágott a
szavamba. ‒ Meg persze az édesanyádra, amiért oly sok éven át véka
alá rejtettük előtted ezt a dolgot.
‒ Először valóban haragudtam ‒ vallottam be. ‒ Aztán rájöttem,
milyen butaság az egész, hisz ettől még Emma ugyanúgy a testvérem.
Vagyis… a testvérem volt.
‒ Ottó! ‒ szakadt ki hirtelen apuskából a gyűlölt név. ‒ Schützer
Ottó, te nyomorult gazember, csak kaphattalak volna a kezem közé!

308
 ‒ Az igazi bűnösök még szabadon járnak ‒ egyenesedtem fel
ültömben, hogy a szemébe nézzek. ‒ Épp ezért kell visszatérnem
Pestre.
Ő csak bámult rám, s én nem tudtam, hogy a szavaim, Emma emléke
vagy az Ottó iránti harag miatt lett-e könnyes a tekintete.
‒ Az nem lehet, hogy megint… ‒ kezdett bele halkan.
Ám ekkor hirtelen még az a kevés fény is kihunyt a kriptában, ami
eddig odakintről beszűrődött. A keskeny ajtóban magas, karcsú alak
állt. Néhány pillanatig mozdulatlanná dermedve nézett minket, majd
mélyen lehajolt, hogy a kalapja véletlenül se érinthesse a
szemöldökkövet, és belépett a csendes nyughelybe.
‒ Indulnunk kell ‒ mondta Ambrózy báró a tőle megszokott rideg,
katonás hangnemben. ‒ A temetés valószínűleg már véget ért, így
Hangay úr kullancsa hamarosan keresgélni kezd.
‒ Itt úgysem találhat ránk ‒ vitatkoztam.
‒ Ugyan mit tudhat maga erről, kisasszony?! ‒ sziszegte megvetően
Richárd. ‒ Egyébként pedig már számtalanszor megkértem önt, hogy
ne ártsa bele magát a szakmámba.
‒ No, de báró úr…! ‒ állt fel a kőszarkofág széléről papuska.
‒ Bocsásson meg, ha túl nyersen fogalmaztam ‒ biccentett felé az
ifjú Ambrózy. ‒ Sajnos az ön lánya rendre elfelejti, hogy hol a helye.
‒ A helyem?! ‒ vontam össze a szemöldökömet. ‒ Ezt meg hogy
kell érteni?
Richárd úgy tett, mintha egyetlen szavamat sem hallotta volna.
‒ Hangay úr, az édesanyám, Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy
Agáta Mária Gobertina grófnő felajánlotta, hogy amíg a néhai Emma
kisasszony elrablásának ügye meg nem oldódik, a leánya nálunk
lakhat a Sváb-hegyen.
‒ Mi szükség erre? ‒ kérdezte papuska kétségbeesve. ‒ Hiszen Ottó
és a sógornőm halott.
‒ Valóban! ‒ sóhajtott a báró, mintha már rettentő mód elege lenne
belőle, hogy az általa unalomig ismert tényeket ismételgesse. ‒
Csakhogy Schützerék gyilkosa és a leányrablás elrendelője még
nagyon is él, sőt továbbra sem tágít az ön családja közeléből. A

309
kullancsok… bocsásson meg, hogy ezt a pesti alvilágban használatos
kifejezést alkalmazom. Tehát a kullancsok, akik önt hónapok óta
megfigyelés alatt tartják, s persze a Schützer Ottót megtámadó
jasszok106 is az ő utasítására cselekedtek.
‒ Én ezt nem értem ‒ rázta meg gondosan nyírt szakállát papuska. ‒
Könyörgöm, mondja meg nekem, báró úr, ha tudja, hogy miért üldöz
minket az a valaki? Mit ártottunk neki? Apámtól átvettem és
csendeskén vezetem a könyvkereskedést, nem bántva senkit, ám
mégis szinte egész életemben csapás ért csapás után. Előbb imádott
feleségemet veszítettem el, mindössze két nap leforgása alatt, hirtelen
és érthetetlen betegség során. Aztán felneveltem a lányokat, és jött az
az átokverte 1896-os esztendő, mikor Emma felutazott Schützerékhez.
Most meg ez az őrület…
‒ Az nem kérdés, hogy ki áll a dolgok hátterében ‒ szóltam közbe,
nem törődve Richárd dühös pillantásával. ‒ Ottó a halála előtt
elmondta, bár már előtte is sejtettük, hogy a lányrablással bizonyos
Matolcsy Kamill bízta meg.
‒ Matolcsy… Matolcsy… ‒ ízlelgette apuska a nevet. ‒ Sose
hallottam felőle. Ki ő?
‒ Gróf Bissingen-Nippenburg Ernő személyi titkára. Ebből pedig
egyenesen következik…
‒ Legalábbis a magácska szeles, átgondolatlan és gyermeki logikája
szerint ‒ vágott közbe Richárd.
‒ Igenis a gróf áll mindennek a hátterében ‒ folytattam a
mondanivalómat. ‒ Annak idején ő akarta elraboltatni Emmát,
csakhogy a nővérem megszökött tőle, és a Donnert Cirkuszban
bujdosott, míg a táviratot követve rá nem találtak. Akkor Ottó
Pozsonyba utazott és ott… De a többit már elmeséltem.
‒ Fel kell jelenteni! ‒ szorult ökölbe papuska mindkét keze. ‒ Ha a
gróf üldözi a családunkat, rendőrkézre kell adni!
‒ Sajnos ez nem ilyen egyszerű, Hangay úr ‒ szólt Ambrózy báró. ‒
Schützer Ottó, aki az egyetlen tanúnk lehetett volna Matolcsy… ‒
ekkor mélyen a szemembe nézett. ‒ És nem a gróf!… ellen, immár

310
halott. Bizonyíték nélkül pedig még egy terézvárosi halaskofát is
nehéz lecsukatni, nemhogy egy grófot és annak titkárát. A Bissingen-
Nippenburg família egyébként igen ősi, főnemesi család, mely
Savoyából, a 11. századból eredezteti magát. Egyik águk magyar-
ausztriai származású, mely olyan felmenőkkel dicsekedhet, mint
Bissingen János Frigyes császári birodalmi udvari és törvényszéki
bíró, valamint haditanácsos, vagy Ferdinánd Ernő, császári és királyi
kamarás, belső titkos tanácsos, Tirol és Vorarlberg kormányzója, aki
1819-ben királyi adományul kapta a Krassó-Szörény vármegyében
található Jám és Mercsina helységeket. A mi, hogy úgy mondjam,
Bissingenünk szintén császári és királyi kamarás, a főrendiház tagja,
közismert politikus, a Krassó megyei szabadelvű párt elnöke, aki
több országgyűlési cikluson át volt képviselő. A felesége, akit 1877-
ben vett el, Neczpáli Justh Márta. Három gyermekük született. Két
leány, Irén és Paulina, valamint az egyetlen fiú, József, aki most
tizenegy éves. A grófról különben számos jót lehet hallani. Kiváló és
valóban tenni akaró politikus, aki a birtokain sokat törődik a
szegényekkel. Így például Udvarszálláson templomot és iskolát
építtetett a saját költségén, máshol pedig…
‒ Micsoda szent! ‒ vágtam közbe gúnyosan. ‒ Tegye hozzá azt is a
báró úr, hogy ráérő idejében lányokat raboltat és gyilkosságokat
rendel el!
‒ Hiába heveskedik, erre nincs bizonyítékunk ‒ vágott vissza
Richárd, dühösen koppantva le sétapálcája végét a kövezetre. ‒ Én
egyelőre csak annyit látok tisztán, hogy Matolcsy benne van az
ügyben…
‒ Aki pedig a gróf titkára, tehát mindent az ő parancsára tesz! ‒
toppantottam én is a lábammal. ‒ Lásson már végre messzebb, s ne
csak az orra hegyéig, édes báró úr…
Szívesen folytattam volna a replikát, ám ekkor papuska a karomra
tette a kezét, s nekem ettől nyomban el kellett hallgatnom.
‒ Méltóságos úr, ön fiatal kora ellenére igen bölcs embernek látszik
‒ szólt csendesen az én drága, megfontolt szülőm. ‒ Így hát most arra
kérem, mondja meg nekem őszintén, van-e remény arra, hogy valaha

311
is rács mögött tudhassam a családom üldözőjét, akárki légyen is az?
Ambrózy Richárd hosszan és komolyan nézett ránk, majd sarkon
fordult, a kripta ajtajához lépett, s ott ismét ránk villantotta töprengő
tekintetét.
‒ Ha elég időt kapok, elintézem a dolgot ‒ mondta végül. ‒ Mivel
az ügy gyökerei egészen a messzi múltba, 1879- ig nyúlnak vissza,
mikor is az ön későbbi felesége, Széky Hanna… hm, ismeretséget
kötött Bissingennel, s tőle kilenc hónap múlva gyermeket szült, ezért
a szálak kibogozása sem lesz egyszerű.
‒ És Mili? ‒ pillantott rám papuska. ‒ Rá miért van szükség
Pesten?
‒ Egyrészt azért, hogy biztonságban tudjam.
‒ Másrészt?
Richárd idegesen harapta be alsó ajkát, s mikor felelt, kerülni
próbálta papuska tekintetét.
‒ Másrészt csaliként ‒ bökte ki végre. ‒ Bár még nem értem, miféle
érdekek mozgatják a tettest… Hogy miért és kinek volt jó Emma
kisasszony elrablása, és mit szándékoztak volna vele tenni, ha meg
nem szökik… Továbbá azt sem látom át, hogy Mili kisasszony hogyan
jön a képbe. Vajon mit akar önöktől ez a Matolcsy, aki annyi pénzt,
fáradságot és időt áldoz a lánya és az ön megfigyelésére,
amennyiből… már megbocsásson, de legalább hússzor megölethette
volna magukat. Annyi bizonyos csupán, hogy Mili kisasszonynak igen
erős vonzereje van… Már úgy értem, csalétekként!
‒ Hát persze, csakis úgy! ‒ helyeseltem buzgón.
Ambrózy biccentett, majd folytatta:
‒ Legyen hát annyi elég, hogy az ön kisebbik lánya mézként fogja
magához vonzani a legyeket, én pedig majd készenlétben állok a
csapóval, s mikor eljő a kellő pillanat…
A sétapálca ismét nagyot koppant a kövezeten. Éreztem, hogy az
éles hangtól papuska megremeg, de mikor felém fordult, az arca
mégis nyugodt, bár végtelenül szomorú volt.
‒ Menj hát, Milikém, eriggy el ezzel az úrral oda, ahova a sorsod
szólít. Ő óvni fog téged, ebben biztos vagyok.

312
 Csodálkozva néztem papuska szemébe. Nem értettem, miért bízik
meg ily vakon Richárdban, akit alig ismer, s akinek jelleméből eddig
javarészt csak a főúri kimértséget, no meg a velem szembeni
ridegséget, gunyorosságot tapasztalhatta meg. Ő, mintha leolvasta
volna arcomról a gondolataimat, nem törődve azzal, hogy a báró is
hallja, így szólt:
‒ Eleget tapasztaltam a világból ahhoz, hogy felismerjem a jó és
becsületes embereket. Ez az úr pedig itt épp ilyen: tört szívű, sebzett
testű, de nemes lelkű férfi, aki nem nyugszik addig, míg a bűnösök
szabadon kóricálnak. Ezért mondom hát, kislányom, hogy tarts vele,
légy a közelében, és ne bosszantsd a kelleténél jobban. Amikor pedig
majd fény derül az igazságra, a te vén papuskád itt fog várni rád a
poros könyvei között, és visszakéri, amit most ad ‒ mondta
mosolyogva, s lassú, szeretettel és féltéssel teli csókot nyomott a
homlokomra, majd gyengéden Ambrózy felé taszított.
‒ Uram! ‒ csapta össze sarkát a báró. ‒ Szavai megtiszteltek.
Igyekszem méltónak maradni hozzájuk.
‒ Úgy lesz, méltóságos úr, ebben egészen biztos vagyok ‒ ült vissza
papuska a kőszarkofág peremére, mintha az az otthoni karszéke lenne.
‒ Most menjenek végre, mielőtt még bajunk lesz a sok fecsegésből.
‒ És maga? ‒ néztem rá összeszoruló torokkal, hisz épp egy
kriptában készültem egyedül hagyni őt.
‒ Én még maradok kicsit. Jobb, ha senki nem lát minket együtt ‒
mondta. ‒ Meg aztán van is min járatni az agyam. No, menjetek már
sebtiben, gyerünk!

***

Hangay Árpád könyvkereskedő jó fél órával később még mindig a

kriptában ült, oly mélyen merülve saját gondolataiba, hogy szinte az
egész világról megfeledkezett. Csak akkor emelte fel a tekintetét,
mikor a külvilágból beszökő fény nagy része kihunyt, és a sír
belsejére vészjósló félhomály vetült. A kőküszöbön tömzsi
férfiember alakja komorlott, aki két öklét a csípejére támasztotta, s

313
úgy vetette szét a lábait, mintha valakinek az útját akarná állni.
‒ Hát megtalált végre? ‒ kérdezte az öreg. ‒ Már azt hittem, itt kell
nyugovóra térnem.
‒ Izenetet hozok ‒ mondta a köcsögkalapos férfi.
‒ Halljam! ‒ biccentett Hangay úr.
‒ A gazdám…
‒ A gazdája?
‒ Akitől fizetést kapok, nékem az a gazda.
‒ Értem ‒ bólintott a könyvkereskedő. ‒ Szóval mit is üzen nekem
az a híres gazda?
‒ Csak annyit, hogy már régóta sejti: a maga kisebbik lánya
mégsincs a Lipóton. Ha pedig ott nincs, és haza sem jött, akkor
bizony rossz ösvényre tévedt.
‒ Rosszra-e?
‒ Halálosra! ‒ mordult a köcsögkalapos, még mindig a küszöbön
állva. ‒ A gazdám szerint ugyanis a régmúltat életveszélyes bolygatni.
Különösen, ha azt egy bizonyos félkarú báró társaságában teszi az
ember.
‒ Eddig értem.
‒ Akkor jó, mert innentől csak egyszerűbb lesz. A maga bolond mód
makacs lánya álöltözetben járt ma itt, és a fent nevezett báróval
távozott.
‒ Valóban?
‒ Ne adja itt nekem a stikkest, papa! Minderről a saját szememmel
győződtem meg, pedig nagyon ügyesen próbáltak lerázni.
‒ Az ember megteszi, amit csak tud ‒ tárta szét ültében a két karját
Hangay úr.
‒ Ám ez ma nem volt elég.
‒ Hát nem ‒ ismerte el az öreg. ‒ És most mi lesz?
‒ Annyi csak, hogy átadom az izenet második felét, amit a maga
bolond lánya végre biztos megért ‒ válaszolt a köcsögkalapos,
miközben jobbjával a zakója zsebébe nyúlt.
‒ No, és az miként szól? ‒ hunyorgott a kinti fénnyel körülragyogott
alakra Hangay úr.

314
‒ Ahhoz nem kellenek szavak ‒ felelt a férfi, s aztán előrelépett…

Folyt. köv.

315
 Jegyzetek

1 Lefelé bővülő kabáttípus, mely a 18. században Angliában alakult ki, ahol
lovaglókabátként hordták (a neve is innen ered: riding coat), később Franciaországban is
elterjedt.
2 A cilinder (korabeli fejfedő) összecsukható változata, mely a ki-
és becsukáskor hallható hangról kapta a nevét.
3 piperkőc, ficsúr
4 A kor leghíresebb, legünnepeltebb színésznője, a Nemzeti Színház örökös tagja. Nevét
ma színház, számos utca és tér, rangos színművészeti kitüntetés, színészotthon és a Vénusz
egyik krátere viseli.
5 hamiskártyás
6 Biás István (Nagyszeben, 1877 ‒ Marosvásárhely, 1950): magyar levéltáros, hely- és
családtörténész. 1897-től Marosvásárhelyen postatisztviselő, 1907-től 1916-ig a Teleki család
főlevéltárosa.
7 pályaudvar
8 Este 10 óra után fizetendő kapupénz a házmester fáradságáért.
9 világítóudvar
10 két- vagy háromajtós ruhásszekrény
11 felügyelni, vigyázni
12 Wassermann Jónás Jonatán (Ludány, 1842 - Budapest, 1901):
híres vendéglős, aki 1894-ben alapította meg az EMKE néven ismert
kávéházat, mely az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről
kapta a nevét.
13 Donáth Gyula (Baja, 1849 - Budapest, 1944): európai hírű
orvosprofesszor. 1900-ban a Szent Rókus Kórház ideglaboratóriumát
és az általa létesített első magyarországi röntgenlaboratóriumot
vezette.
14 Újságíró, író ‒ e kifejezést általában a lenézett, tehetségtelen,
csakis zaftos hírek után loholó és azokat gyakran kedvük szerint
meghamisító hírlapírókra alkalmazták (mai megfelelője a
bulvárriporter).
15 Beniczkyné Bajza Lenke (Pest, 1839 - Budapest, 1905):
magyar írónő, újságírónő. Regényei a maguk korában igen népszerűek

316
voltak.
16 Pompás! (német)
17 kedvesem (német)
18 fenébe (német)!
19 Hozz vizet! (német)
20 Tehát, szóval… (német)
21 Bissingen-Nippenburg Ernő gróf (Jám, 1854 - Budapest,
1917): császári és királyi kamarás, főnemes, nagybirtokos,
országgyűlési képviselő, a főrendiház és a pénzügyi bizottság tagja.
Felesége Neczpáli Justh Márta, akit 1877-ben vett el.
22 Detrich Károly detektív, aki 1900-ban Budapest IX.
kerületében, a Ranolder utca 26/a alatt lakott. Minden egyéb, ami
róla a könyvben áll, a fantázia terméke.
23 Tarján Vilmos (Budapest, 1881 - Budapest, 1947): újságíró,
később legendás hírű bűnügyi tudósító, aki 1900-ban az akkori
Magyar Hírlapnál kezdte a pályafutását, melyről később így írt: …
szerelmesen vágtattam az éjszakában, folyton arra gondolva a
misztikus csendben, hogy eljön még az idő, híres riporter leszek, én
fogok vigyázni a pesti uccák éjszakájának rendjére”.
24 Geyer: rendőrorvos, kiről csupán annyit tudunk, hogy ebben az
időben halottkémként segítette a fővárosi rendőrség munkáját.
25 Monyorókeréki és Monoszlói Erdődy Agáta Mária
Gobertina grófnő [báróné] (Vörösvár, 1839 - Tana, 1914), férje ifi.
Sédeni Ambrózy Lajos báró (Temesremete, 1831 - Tana, 1893),
főrendiházi tag, földbirtokos, politikus.
26 Krinolin ‒ keményített alsószoknya vagy fémből készült keret,
mely a szoknyát mereven tartotta. Tumor ‒ farpárna, a szoknya hátsó
része alá tett tömés. 1900-ra már mindkettő divatjamúltnak számított.
27 A nagypolgári szalonok elmaradhatatlan dísze volt:
árvalányhaj, pávatollak, bogáncs, nagy zöld levelek, sárga füvek és
kalászok festői elrendezésben.
28 Divatos, drága, rövid és vékony szivarka, elsősorban hölgyek
számára.
29 Sédeni Ambrózy István Gobert báró (Nizza, 1869 - Tana,

317
1933) (azonos Ambrózy-Migazzi Istvánnal, bár ezt a nevet csak
apósa halála után vette fel): a főrendiház örökös tagja, országgyűlési
képviselő, jogász, dendrológus botanikus, akit elsősorban
tudományos és kertépítő munkásságáról ismernek, és mai napig a
„virágos gróf” néven emlegetnek (grófi címet 1913-ba: kapott). A
malonyai és jeli arborétumok alapítója. Életcélja az „örökké zöldellő
kertek” létrehozása Magyarország természeti adottságain. Személyes
vallomása: „Mennyivel boldogabb a névtelenség, mint a rang és az
istenverte társadalmi kötelezettségek. Ezért gondolom, hogy a rám
maradt vagyonnak csak úgy adok értelmet, ha elvetem. Ha leszek a
virágos gróf, a bolond.”
30 Dr. Köfler Adolf: orvos. 1900-ban Budapest II. kerületében, a
Fő út 19. szám alatt lakott. Minden egyéb, amit a történetben
olvashatunk róla, a fantázia szüleménye.
31 szerelmi viszony, kaland (francia - ejtsd: liezon)
32 megdönthetetlen orvosi tény (latin)
33 Dr. Bolyó Károly (Kunszentmiklós, 1833 - Budapest, 1906):
orvos, elmegyógyász, egyetemi magántanár, a Lipótmezei országos
tébolyda főorvosa (1866-1899), majd igazgatója (1899-1905).
34 A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda (bolondok háza)
népszerű neve.
35 Szabad! Be lehet lépni! (német)
36 Eckhárdt Ferencz: ápoló, aki 1900-ban Budapest I.
kerületében, a Virányosi út 6699/6703 számú telken lakott. Többet
sajnos nem tudunk róla, ám mivel a lakása igen közel volt a Lipóthoz,
feltételezhető, hogy a tébolyda dolgozója volt.
37 A Donnert Cirkusz, amit 1886-ban alapítottak, ma is működik,
sőt jelenleg Magyarország egyik legnagyobb vándorcirkusza. A híres
család artisták, idomárok, bohócok és egyéb cirkuszművészek
generációit adta a világnak.
38 gyerek, kölyök
39 vásonkeöi és zichy Zichy Eleonóra grófnő (Pest 1867 -
Budapest, 1945) a századforduló neves szépsége, történetünk idején
Andrássy Tivadar felesége, négy gyermek (köztük Andrássy Katinka)

318
édesanyja.
40 fecsegő (korabeli szleng)
41 Dr. Salgó Jakab (Pest, 1849 - Budapest, 1918): elmeorvos,
magántanár, 1884-től a Lipótmezei országos tébolyda főorvosa.
Rendkívüli tagja az országos közegészségügyi tanácsnak, tagja az
igazságügyi orvosi tanácsnak, a budapesti királyi orvosegyletnek, a
Société de médecine mentale de Belgique, a párizsi Société
médicopsychologique és más tudós társaságoknak.
42 oldott ópium, nyugtatóként használták
43 bécsi kiadású orvosi szaklap, évkönyv
44 csámpás (székely)
45 üt, ver (székely)
46 jajgat, óbégat (székely)
47 hülye, ütődött (székely)
48 porhanyós (székely)
49 verés (székely)
50 Boldogasszony (székely)
51 belevágja, beleüti (székely)
52 görbe nyelű kés (székely)
53 Agyagási Károly (Mezőbánd, 1853 - Marosvásárhely, 1933):
műfordító, dalköltő, író, 1883-tól 1921-ig Marosvásárhelyen tiszti
főorvos. Ismeretterjesztő orvosi közleményeket, verseket, „szomorú
mű-népdalokat” is írt.
54 Barabás Gergely (Marosvásárhely, 1874 - ?, 1968): szobrász,
az ornamentális díszítés mestere. 1896-tól a marosvásárhelyi
Iparszakiskola tanára. Élete során dolgozott San Francisco, Rio de
Janeiro, Párizs, Róma, Berlin és Budapest városában is.
55 lehetetlen (latin)
56 siessen, igyekezzen (székely)
57 ebihal (székely)
58 (varázsigét) mormol, összevissza hadar (székely)
59 sikítás, visongás (székely)
60 Mivel akkoriban a Conti utcában és kornyékén igen sok bordély
volt található.

319
 61 Hóhem = okos, ravasz (jiddis). Itt: minden rosszban járatos,
minden hájjal megkent csibész a korabeli pesti alvilágban.
62 A „pancser” szó eredeti alakja, amit elsősorban a rossz
detektívekre alkalmaztak, de itt „kirabolható áldozatot” jelöl
(korabeli szleng).
63 rendőr (korabeli szleng)
64 Aki kabát alól árulja a lopott holmit (korabeli szleng).
65 Utcakölyök, aki füttyel figyelmezteti a prostituáltakat és egyéb
bűnözőket, ha rendőr közeleg.
66 prostituált
67 Kártyabarlangok vendégeinek felhajtója. Általában a
vasútállomásokon és mulatók környékén ólálkodva szólították le a
vidékről érkezett, naiv férfiakat, elkísérve őket a kártyabarlangba,
ahol aztán a hamiskártyások általában kifosztották őket.
68 részeg (korabeli jasszkifejezés)
69 rendőr (korabeli szleng)
70 biztosan (német)
71 Teringettét! A kutyafáját! (német)
72 Ki vele! Beszéljen! (német)
73 Serák Károly (?, 1837 - Budapest, 1905) nagyabonyi
kisbirtokos, akit 1873-ban azért neveztek ki a Fővárosi Állat- és
Növénykert igazgatójának, mert azt remélték, hogy gazdálkodói
tapasztalataival meg tudja mentem a „kertet” a végromlástól.
Harminc éven át, „változó szerencsével” végezte munkáját.
74 semmirekellő
75 kötekedő, rossztermészetű
76 Najafabad: igen értékes, kézi csomózású perzsaszőnyegfajta,
mely az Irán középső részén található városról kapta a nevét (ejtsd:
nádzafábád).
77 Gazsó András: fővárosi kórházi szolga, aki 1900-ban Budán, a
II. kerület Kapás utca 40. szám alatt lakott. Minden más, ami a
történetben róla szerepel, a fantázia műve.
78 A „dili” roma tolvajnyelvi kifejezés, jelentése: bolond. A
„bájesz” a német „haus” (ház) szó erősen elferdített alakja, amit csak

320
a korabeli alvilágban használtak. A „dilibájesz” tehát
„bolondokházát” jelent.
79 boltokat feltörő tolvaj, itt simán betörő (korabeli szleng)
80 Gróf Szárhegyi Lázár Jenő (?, 1845 - Meggyesfalva, 1900):
nagybirtokos, országgyűlési képviselő, az erdélyi iparosodás
támogatója, jeles műgyűjtő. Felesége Borsodi Bors Rudolfine
Emanuela Ludmilla bárónő (?, 1845 - Mentőn, Alpesek, 1894).
81 illendő, helyes (francia)
82 A kávéházak „pénztárosa”, felírója, aki a rendeléseket számon
tartotta. E korban általános volt a nézet (nem is alaptalanul), hogy
mind igen ledér életet élnek.
83 Rudnay Béla (1857-1932): Budapesti rendőrfőkapitány,
korábban főispán, 1895 és 1906 között állt a budapesti rendőrség
élén. Az erőskezű, kiváló szervezőkészségű tiszt vezette be a magyar
bűnüldözésben az ujjlenyomat-vizsgálat és a fényképes nyilvántartás
módszerét.
84 jelentéktelen, apró, csekély
85 Fejér Mari: pénztáros, kasszírnő, aki 1900-ban Pesten, a IV.
kerület Szervita-tér 8. szám alatt lakott. Minden más, ami a
történetben róla áll, a képzelet szüleménye.
86 Bertalan Irén: fővárosi tanítónő, aki 1900-ban Pesten, a IV.
kerület Szervita-tér 8. szám alatt lakott. Minden más, ami a
történetben róla áll, a képzelet szüleménye.
87 ügyefogyott, buta, élhetetlen (jiddis)
88 alvilági alak, ellenséges, vagány, csavargó (a latin vagabundus,
azaz csavargó szóból)
89 hamiskártyás strici
90 A Velence Kávéház, melyben 1899 decemberétől Budapest első
rendszeresen vetítő mozija működött a Rákóczi út 82. sz. alatt.
91 absolute ‒ teljességgel, dehonestal ‒ megaláz, megsért, itt
gyalázatos (latin)
92 Kohn Emil tejcsarnok-tulajdonos, aki 1900-ban Pest IV.
kerületében, a Szervita-tér 8. szám alatt lakott. Minden más, ami a
történetben róla áll, a fantázia műve.

321
 93 A Városliget korabeli, tréfás, franciásan „ejtett” neve.
94 arcátlanság, szemtelenség (latin)
95 kihágás, rendzavarás, túlkapás
96 Helytelenül használt spanyol szavak. Jelentésük itt:
lenyűgözően tüneményes.
97 kisliba (erdélyi tájszó)
98 egy magyar pint kb. 1,696 liter
99 sörhab
100 Derék, mester, csodálatos! (latin-olasz)
101 toloncház (korabeli, német eredetű szlengszó)
102 Ottó tettestársa a volt Teleki téri zsibvásárról kapta a
gúnynevét, mivel bizonyára ott volt a törzshelye [argó szó a jiddis
mokem ‘város’ + a német ‘tér’, azaz Platzkifejezésből].
103 iszap, sár (székely)
104 A pojnik vagy pónyik almafajtát Bolyai Farkas maga
nemesítette, s halála előtt egy évvel úgy végrendelkezett, hogy sírján
ne álljon emlékmű, csak egy pojnik almafát ültessenek.
105 A kislány sírköve, amit édesapja, Wirágh Szabó István
céhmester állíttatott, ma is látható a marosvásárhelyi református
temető sírkőtárában.
106 Gyilkosságra is felbérelhető fővárosi vagányok.

322