Töltődj fel!

Brendon Burchard
HVG (2013)

Címke: Pszichológia, Ismeretterjesztő, Életmód

Pszichológiattt Ismeretterjesztőttt Életmódttt

Hogyan élhetünk ilyen alacsony energiaszinten?

Brendon Burchard napjaink egyik legsikeresebb
személyiségfejlesztő trénere támadást indít a fásult, középszerű,
túlterhelt és stresszes élet ellen.
Súlyos autóbalesete után rájött, három kérdést érdemes lenne
gyakrabban feltennünk magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e?
Számítottunk-e?
Saját élettapasztalata és tanácsadói munkája alapján meggyőzően
fejti ki, hogyan aktivizálhatjuk a bennünk rejlő tíz motiváló elemet,
amely energiát ad, hogy ne pusztán leéljük az életünket, hanem
valóban élvezzük minden pillanatát.
 Töltődj fel!
Brendon Burchard
HVG (2013)

Címke: Pszichológia, Ismeretterjesztő, Életmód

Pszichológiattt Ismeretterjesztőttt Életmódttt

Hogyan élhetünk ilyen alacsony energiaszinten?

Brendon Burchard napjaink egyik legsikeresebb
személyiségfejlesztő trénere támadást indít a fásult, középszerű,
túlterhelt és stresszes élet ellen.
Súlyos autóbalesete után rájött, három kérdést érdemes lenne
gyakrabban feltennünk magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e?
Számítottunk-e?
Saját élettapasztalata és tanácsadói munkája alapján meggyőzően
fejti ki, hogyan aktivizálhatjuk a bennünk rejlő tíz motiváló elemet,
amely energiát ad, hogy ne pusztán leéljük az életünket, hanem
valóban élvezzük minden pillanatát.
BRENDON BURCHARD
TÖLTŐDJ FEL!
 Tartalom

Előhang
Előszó
Bevezetés
1. KIÚT A SÖTÉTBŐL
ELSŐ RÉSZ – ÖT ALAPVETŐ MOTIVÁLÓ ELEM
2. KONTROLL
3. KOMPETENCIA
4. KONGRUENCIA
5. GONDOSKODÁS
6. KAPCSOLATOK
MÁSODIK RÉSZ – ÖT ELŐREVIVŐ MOTIVÁLÓ ELEM
7. AZ ELŐREVIVŐ MOTIVÁLÓ ELEMEK BEMUTATÁSA
8. VÁLTOZÁS
9. KIHÍVÁS
10. Kreatív önkifejezés
11. HOZZÁJÁRULÁS
Utószó
Köszönetnyilvánítás
A szerzőről
Csodálatos, csupa szív családtagjaimnak, akik mindig lehetővé
tették, hogy feltöltődött életet éljek: anyának, Helennek, Bryannek,
Davidnek és a mindig mellettem álló, drága, energikus és szép
feleségemnek, Denise-nek, és természetesen apának, akit ugyan túl
korán vesztettünk el, de energiája örökre bennünk él
Előhang
Teljesítmény-tanácsadóként, előadóként és oktatóként igazán
kivételes emberekkel volt szerencsém dolgozni (a hallgatóimat is ide
sorolom) a világ minden részéből. A könyvben szereplő legtöbb
történet az ügyfeleimmel, hallgatóimmal és esetenként a
barátaimmal és családtagjaimmal kapcsolatos tapasztalatokat
rögzítő pillanatkép, vagy ezek szintézise. Bizonyos részleteket
kihagytam vagy megváltoztattam, mert céljaim szempontjából
érdektelenek voltak. S hogy mindent bevallják: egyes történeteket
dramatizáltam. Mindent elkövettem annak érdekében, hogy
érzékeltessem barátaim és ügyfeleim történeteinek a lényegét, s
olyan példákkal szolgáljak, amelyek segítenek életünk
megváltoztatásában. Remélem, tetszésre talál!

Szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy nem vagyok sem orvos,
sem pszichiáter, sem pszichológus, sem neurológus, sem pénzügyi
vagy jogi tanácsadó – semmilyen szűkebb szakterülethez
nem tartozom. Elsősorban kutató és oktató vagyok. Boldogan
megosztom mindenkivel, amit e tudományokból megtanultam, de a
könyvemben foglalt ismereteket nem szántam orvosi, pszichológiai,
pénzügyi vagy jogi tanácsadásnak; senki ne is tekintse annak. Aki
ezen területek valamelyikén keres segítséget, az forduljon képzett
szakemberhez. Se engem, se a kiadómat ne vonja senki
felelősségre – a kiadómat semmi esetre se – bármilyen pozitív vagy
negatív változásért, amely a tanácsaim hatására következik be az
életében. Az egész könyv arra a gondolatra épül, hogy az életünk
olyan, amilyenné MI magunk tesszük.

Ezen az oldalon a felöltődött élet első törvényét követem: minden

cselekedetünkben örömöt és elhivatottságot találhatunk – még ha
jogászokkal van is dolgunk.

Sok sikert! Brendon

Előszó
ODAKINT

Egyre csak készülődünk az életre, de soha nem ékünk igazán.

RALPH WALDO EMERSON

A feltöltődött élet, az igazán átélt élet nem egyhangú pangás egy

eldugott, festői falu védett biztonságában. Nem, az emberhez
méltó élet odakint zajlik, ismeretlen, vad tájakon, vagy sziklás
csatamezőn, a démonainkkal folytatott mindennapi küzdelemben,
ami próbára teszi szellemünket és akaratunkat. A mindennapi
gályázásban, keresztül az élet viharain és megpróbáltatásain,
amikor csupán nálunk erősebb ellenségeink és ellenfeleink
suttogását és gúnyolódását halljuk. Ahol, miután leütöttek minket, és
elterültünk a földön, rákényszerülünk, hogy szembenézzünk a
gyengeségeinkkel. S végül a hegycsúcsokon, amelyeket erényeink,
jellemünk, erőnk és bátorságunk végső megfeszítésével érünk el,
kiállva balsorsunk minden nyűgét s nyilait, s legyőzve minden
akadályt. Odakint ismerhetjük csak meg saját legkiválóbb oldalunkat.
Sorsunk odakint, a kalandokkal teli, bizonytalan nagyvilágban vár
minket, ahol valódi küzdelmek árán fejleszthetjük és valósíthatjuk
meg önmagunkat. Az élet csak akkor ajándékoz meg minket
bölcsességgel és értelemmel, ha herkulesi erővel dolgozunk valami
magasabb célért, s a verejtékünkkel – sőt esetenként a könnyeinkkel
– fizettünk meg érte. Az élet úgy teljes, ha tovább menetelünk akkor
is, amikor fáradtak, gyengék és ijedtek vagyunk; s amikor
harcostársainkban – a testvéreinkben, a családunkban, a
barátainkban, akik végig támogattak minket és velünk küzdöttek,
bármilyen homályosnak és őrültnek tűnt is a célunk – igaz
szövetségesekre lelünk. Járatlan út vezet el idáig, amelyhez nincs
térkép, s amelyet mindenki saját maga választ. Az ösvény gyakran
kanyargós és göröngyös, s csak egy újabb kikövezetlen úthoz vagy
ismeretlen tájhoz vezet: mindez azonban a lehetőségek nyílt
terepének bizonyulhat, ahol ismét a győzelem és önmagunk
meghaladásának reményével láthatunk munkához. Odakint, amikor
minden bátorságunkat összeszedve, mezítelenül, igaz valónkban
állunk a világ elé, s belepillantva mások leikébe felfedezzük bennük
az isteni képmást, képesek leszünk bátran és feltétel nélkül átadni
magunkat a határtalan és feneketlen szeretetnek. Kényelmi zónánk
és összegyűjtött javaink keretein kívül, szépen felépített
megszokásaink és korlátozó hiedelmeink béklyóiból kiszabadulva
fenségesen emelkedünk saját gyengeségeink fölé, és
kifejezzük magasabb énünket. Odakint, a választások és kihívások,
a félelmek és a szabadság gazdag világában várnak ránk a
legnagyobb ajándékok és kalandok. Hallgassunk a hívásra! A sors
szava szólít. Készüljünk bátran az útra! Ideje újra feltöltődni.
Bevezetés
Ez a könyv nyílt támadást indít az unalom, a szétszórtság, a
középszerűség, a visszahúzódás és a „normális” élet ellen.
Kíméletlenül kérdőre von mindenkit: hogyan élhetünk ilyen alacsony
energiaszinten? Közben pedig agresszívan felhív az energikusabb,
átgondoltabb és elhivatottabb élet választására.

Az itt következő oldalak gyakorlatias, ám gyakran ösztöneinknek

ellentmondó útmutatást tartalmaznak, amely félrelöki a sok
hamis tanácsot, és rendet vág majd fél évszázadnyi lélektani
tévedésben, hogy megnyissa az egyetlen, igaz végcél felé vezető
ragyogó ösvényt: az utat ahhoz az új élethez, amelyben teljes
valónkkal, őszintén és diadalmasan átéljük, hogy élünk.

Nézzünk szembe a ténnyel: elapadt a világ érzelmi energiája. Az

elmúlt negyven évben szinte minden fejlett országban közel
tízszeresére nőtt a klinikai depresszió diagnosztizált eseteinek
száma. Méghozzá annak ellenére, hogy ezekben a társadalmakban
a jólét szinte minden mérhető tényezője rendelkezésre áll: pénz,
megfelelő táplálkozás és orvosi ellátás, magas színvonalú oktatás és
biztonság vagy a művészetek élvezete. Az emberek mégis egyre
gyakrabban panaszkodnak nyugtalanságra, kimerültségre, stresszre
vagy valamiféle, nehezen körülírható rossz közérzetre, amely miatt
gyakran unottnak, bizonytalannak vagy frusztráltnak érzik magukat.

Az a gyanúm, hogy sokan ismerik ezt az érzést. Nekünk is megvan

mindenünk, amire „szükségünk” lehet – biztonság, lakhely, táplálék
–, s mégis gyakran érezzük, hogy nem vagyunk olyan lelkesek,
produktívak vagy elégedettek, mint szeretnénk. Valahol talán azt
érezzük, hogy nem váltjuk be a magunknak tett ígéreteket, s
nem adunk teret a bennünk rejlő potenciálnak. Minden év elején
lázasan készülünk a nagy versenyfutásra, de végül csak lassú
kocogásra telik. Heteink, napjaink teljesen be vannak táblázva, de
belül tudjuk, hogy a munka, amely lefoglal bennünket, valójában
nem az életünk értelme. Megvan bennünk a tehetség, a lelkesedés,
a vágy és az akarat, de egyre csak a kétely és a halogatás
mókuskerekében taposunk. Folyamatos online kapcsolatban állunk
mindennel és mindenkivel, miközben azt érezzük, hogy sem a
környező világhoz, sem az emberekhez nem kötődünk igazán.
Mintha valamiféle engedélyre vagy a megfelelő pillanatra várnánk,
hogy egészen átéljük életünk minden egyes napját. Nyugtalanul
vágyunk mindig valami többre.

Nos, én hiszek abban, hogy ennél valóban mindenki többet érdemel.

Van viszont egy akadály: csak akkor kaphatjuk meg, ha magunktól is
többet követelünk. Ez persze elveheti valakinek a kedvét, sőt talán
olyan is lesz, aki leteszi a könyvet. Hiszen amúgy is egyre harcolni
kell, hogy a felszínen – vagy éppenséggel ébren – maradjunk: nehéz
a gazdasági helyzet, irreális elvárások szorításában élünk, és nem
alszunk eleget. Valószínűleg senki nem akarja azt hallani, hogy még
több erőfeszítésre, hatékonyabb munkára vagy adakozóbb
hozzáállásra van szükség az életben.

A gond az, hogy éppen ezekre van szükség. Én ezt a feladatot

állítom olvasóim elé a következő oldalakon, még ha nem is leszek
ettől népszerű, ám azt remélem, lesz, aki meghallgat, és vállalja a
kihívást, s mert azt gondolom, mindenki tudja, hogy több is vár ránk
odakint.

Mindannyian átéltünk már számos varázslatosan boldog, elhivatott

és kielégítő pillanatot életünk során, és készen állunk mindent
elkövetni további hasonló pillanatokért. Emlékszünk még derűsebb
napokra, amikor vadak voltunk és gondtalanok, s szinte túláradt
bennünk a lelkesedés és a remény. Egyszóval, belekóstoltunk már a
valódi feltöltődött életbe: a létezés felfokozott állapotába, amikor
energikusnak, elhivatottnak és szenvedélyesnek érezzük magunkat.

Ha pedig ez így van, akkor hadd játsszak nyílt kártyákkal: nem

gondolom, hogy a nyugtalanság, az unalom, a gondterheltség, a
szorongás vagy bármely más, önmagunkra, másokra vagy általában
az életre vonatkozó negatív érzés a legkevésbé is függene az
aktuális gazdasági helyzettől és a minket körülvevő, egyre
kaotikusabb világtól. Éppígy nem függ a gyerekkorunktól, a
balszerencsétől vagy az áldozati szerepek kiagyalói által kínált
bármely más könnyű kifogástól. Nem. Ha nem érezzük magunkat
eléggé feltöltöttnek, akkor az kizárólag valamilyen súlyos stratégiai
hibából fakad. Csakis a tudat-tartalmaink ellenőrzésére kialakított
stratégiánk hiányosságából eredhet, hogy nem érezzük a folyamatos
belső feltöltöttséget: azt, hogy önmagunkat megvalósítva és a
környezetünkhöz kapcsolódva teljes életet élünk. Azzal a jó hírrel
szolgálhatok, hogy ez a könyv pontosan ilyen stratégiát kínál.

Meg vagyok győződve arról, hogy mindenkinek felvillant már egy-

egy olyan szikra az életében, amely azután napokig égett benne. Én
azonban nem csupán ezeket az érzelmileg feltöltött
pillanatokat akarom visszaadni – aki ilyenfajta olcsó trükkökre
vágyik, az inkább cirkuszi hipnotizőrhöz forduljon. Én az érzelmi
intenzitás merőben új szintjét, egészen új lehetőségeket kívánok
feltárni, amelyekről a legtöbben nem is tudnak. Ezáltal egy élettelibb,
színesebb, szenvedélyesebb és izgatóbb valóság nyílhat meg
előttünk.

Az elmúlt tizenöt évet azért töltöttem a lélektan, az idegtudomány, az

emberi képességek és a teljesítmény elmélyült tanulmányozásával,
hogy segítsek másoknak elérni ezt a létezési szintet. Az életemet
annak szenteltem, hogy segítsek az embereknek a megfelelő
stratégia kidolgozásában, amely gyökeresen és tartósan növeli
energiájukat, elhivatottságukat és lelkesedésüket – belső
feltöltődöttségüket – az élet minden területén. Segítettem
vállalatigazgatóknak nem csak saját maguk, de egész cégük
újjáélesztésében; pároknak, hogy új tűzre lobbantsák szerelmi
életüket; sportolóknak, hogy ismét nyerőszériába kerüljenek;
művészeknek, hogy újra megtalálják magasabb géniuszukat;
szülőknek, hogy megerősítsék kapcsolatukat
gyerekeikkel; hírességeknek és politikusoknak, hogy mozgósítani
tudják követőiket. Valamennyiüknek sikerült feltöltődniük és új életre
kelniük. Ezen a téren végzett munkámmal a világ egyik legjobban
fizetett teljesítmény-tanácsadója és -trénere lettem, világhírű
szemináriumom, a Teljesítmény Akadémia (High Performance
Academy) vezetőnek számít a személyiségfejlődés és hatékonyság
üzletágban. A lényeg azonban az, hogy mindez nem rólam szól;
eredményeimet nem melldöngetéssel vagy mások félrevezetésével
értem el. Ellenkezőleg: olyan stratégiai tervvel szolgálok, amely
képessé tesz – mi több, felszólít –, hogy a számunkra legjobb életet
éljük.

MODERN MOTIVÁCIÓK

Itt az ideje, hogy tervezettebben és céltudatosabban éljük az

életünket.

Miért van az, hogy a mai világban – amely oly sok lehetőséget és
kapcsolatot kínál – sokan magányosnak és kiüresedettnek érzik
magukat? A rendelkezésünkre álló temérdek gyakorlati útmutató
ellenére miért nem tudjuk biztosan, mit kell tennünk, hogy
lényegesen jobb életet élhessünk? Hogy fordulhat elő, hogy
miközben annyi mindenünk van – tető a fejünk fölött, lehetőségek és
választások sora, előttünk pedig a széles nagyvilág –, mégsem
érezzük, hogy folyamatosan (vagy legalábbis gyakrabban)
feltöltődnénk energiával?

Régebben az önmegvalósítást hirdető guruk és a karosszék-

pszichológusok azt felelték volna a fenti kérdésekre, hogy bolondok
vagyunk és hálátlanok, amiért nem értékeljük azt a sok-sok jót,
amiben részünk van. Szerintük sötét vágyak vezérelnek minket,
amelyek megakadályozzák, hogy élvezzük a napfényt. Azt mondták
volna, hogy megrekedtünk a múltban, hogy túl sokat akarunk, hogy
nem vagyunk tisztában valódi gondolatainkkal és tudati
mintázatainkkal, s hogy nem igyekszünk erőteljes pozitív
gondolkodással bevonzani életünkbe a nekünk járó boldogságot.
Ezek a válaszok nyilvánvalóan nem kielégítőek. Ami azt illeti, több
kárt okoztak, mint hasznot.
Visszatérve a legfontosabb kérdéshez: most, hogy oly sok alapvető
emberi igényünk kielégült, miért nem vagyunk mégsem
energikusabbak és elégedettebbek az életünkkel?

A válaszhoz egy kényes érv vezet el: azért érezzük kielégítetlennek

magunkat, mert az elmúlt évtizedekben az emberi motivációk egész
rendszere hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Ami akár ötven éve
boldoggá, energikussá, elégedetté tett bennünket, ma már
nem alkalmas erre, mert agyunk, testünk és társadalmunk közben
gyökeresen megváltozott.

Ez az evolúciós magyarázat felháborítja a régi vágású biológusokat,

akik szerint az emberi agy és test nem fejlődhetett olyan mértékben
az elmúlt fél évszázad során, hogy ezáltal átalakuljon a kollektív
emberi motivációs rendszer – vagyis az emberi fajt mindig is
ugyanazok az alapvető emberi szükségletek motiválták. De még ha
ez igaz is – bár sokan ellene érvelnek –, akkor is nyilvánvaló, hogy a
modern, fejlett kultúrában egészen másfajta módokon aktivizáljuk és
elégítjük ki ezeket a szükségleteket.

Gondoljunk csak bele! Kortárs történelmünk során az emberi

tapasztalat és kollektív kultúra minden lehetséges szempontból
megváltozott: a mindennapi tevékenységünk (több önálló, kreatív és
kevesebb felülről kijelölt, repetitív feladatot látunk el); táplálékunk
és annak megszerzési módjai (amelytől testméretünk elképesztő
mértékben gyarapodott világszerte); a hely, amelyet otthonunknak
nevezünk (globális vándorlás a nagyvárosokba); az egymással való
érintkezés (a világhálózatba kapcsolódó emberek irodákban és
különböző szervezetekben dolgoznak, nem pedig a földeken vagy a
gyárakban). Mások lettek a vásárlási szokásaink (több nem
létfontosságú árut veszünk, amelyek között esztétikai szempontok,
nem pedig funkció vagy hasznosság alapján döntünk); megváltozott
az időbeosztásunk (növekedett a munkahelyen töltött idő, és még
inkább a tévé vagy a számítógép előtt töltött órák száma); megnőtt
az élettartamunk (ezzel együtt azonban betegségeink száma is
növekedett – sok esetben éppen a hosszú élet miatt); és végül
szervezeteink és országaink felépítése is megváltozott (amelyet a
növekvő demokratizálódás és tolerancia jellemez világszerte). Ha
visszaugorhatnánk az időben ötven vagy száz évet, jól látható lenne,
mennyire megváltozott minden. S miután teljesen átalakítottuk a
világunkat, elkerülhetetlenné vált, hogy mi magunk is kövessük e
változásokat a fennmaradás és a gyarapodás
érdekében. Gondolkodásmódunk, érzéseink, viselkedésünk – egész
pszichológiai működésünk – kénytelen volt lépést tartani újonnan
kialakított világunkkal. Így motiváló elemeink kifejezésének és
beteljesítésének módja is jelentős fejlődésen ment át.

A bőség társadalmában az embereket már nemcsak az alapvető

szükségleteik mozgatják, ahogyan a fejlődő társadalmakban. A
legtöbb alapvető emberi igényünket – az étel, a lakóhely, a biztonság
és a valahova tartozás iránti vágyunkat – már ki tudtuk elégíteni. Ma
már az ilyenfajta szükségleteink kielégítése önmagában nem tesz
bennünket boldoggá. Sajnálatos módon a népszerű pszichológiai
értelmezések még mindig Abraham Maslow 1940-es években
kidolgozott, híres szükségpiramisára épülnek. Maslow elmélete
zseniális, bár munkája nagy részét félreértelmezték, és csupán
egyetlen leegyszerűsített gondolat maradt meg belőle: ha ki tudjuk
elégíteni a szükségleteinket, elvileg boldognak kell lennünk. Így
aztán, miután teljesültek az igényeink, és mégsem vagyunk
boldogok, úgy érezzük, bennünk van a hiba.

Valójában a bőség kultúrájában nem kell többé azzal törődnünk,

mire van szükségünk, így aztán arra figyelünk, mit akarunk.
Több lehetőség áll előttünk, így szabadabban eldönthetjük, miről
szóljon az életünk. A milliónyi választás között, a szükség
kényszerétől megszabadulva, kihívássá válik, hogy célt és értelmet
adjunk az életünknek. Kinek jutna hát eszébe visszafordítani az időt?
Ajándék, hogy azt kutathatjuk, mit is akarunk igazán. Csak éppen az
a helyzet, hogy ma már valami egészen mást akarunk, mint akár egy
évtizeddel ezelőtt. Gondoljunk arra, milyen hatalmas változást hozott
a munkahelyeken a szükségletek helyébe lépő tettvágy. A fejlett
világban a munkavállalókat már nem a biztonságot jelentő havi
fizetés motiválja, sem a mézesmadzagok és büntetések primitív
eszközeivel élő, manipulatív menedzsment. A mai dolgozók új és
csillapíthatatlan vágyat éreznek a belső motivációra, elsősorban az
elhivatottság és a kielégültség érzésére, amely az ő kreatív
részvételükkel zajló projektek elvégzéséből fakad. A kreativitás, a
társadalmi kapcsolatháló, a dizájn, a történetalkotás, vagyis a
személyes munkakörön, sőt a szervezet egészén is túlmutató
tevékenységek mind-mind nagy szerepet játszanak az életükben.
Közösségi hálók rendszerében élő, folyamatosan mozgó munkaerő
lettünk, akik egy-egy munka, projekt, ügy vagy vezető
megítélésében kiemelkedő jelentőséget tulajdonítunk az emberi
kapcsolatoknak, az esztétikai élményeknek, az újításnak és a
hatékony együttműködésnek. A motivációról alkotott régi
elképzelések - amelyek a fizetés, a saját iroda és a karrierlétrán való
feljebb jutás ösztönző erején alapultak – már jó tíz éve nem
érvényesek. Többé nem tévesztenek meg minket a siker
hagyományos külső jelei: a bőség társadalmában más késztetések
hajtanak bennünket. Modem életünk egyszerűen nem a
fennmaradás és a biztonság igénye körül forog, s
az önmegvalósításhoz vezető utat is egészen máshogy látjuk, mint
akár egy generációval ezelőtt. A lehetőségek egész tárháza áll
előttünk, így a megszokott, biztos megoldások helyett új, izgalmas,
közösségi és kreatív tapasztalatokat keresünk. S mindez nem
csupán a szabad döntést hirdető modern ember szárnyalása. Az
idegtudomány is alátámasztja, hogy ha az agy felszabadul az állati
biztonságvágy alól, éppen az újítás, a kihívások, az emberi
kapcsolatok és az önkifejezés váltja ki a legmagasabb idegi
aktivitást. A legjelentősebb boldogságmérések hasonló eredményre
jutnak világszerte: elhivatottak akarunk lenni a munkánkban, s ezt a
szabad választás, a személyes hozzájárulás és a kreatív önkifejezés
adja meg nekünk.

Az utóbbi pár évtizedben szakmai és magánéletünk olyannyira

összemosódott, hogy mára a munkaidő-szabadidő egyensúly
eszméje csupán valamiféle nosztalgikus álomnak tűnik az 1950-es
évekből. Manapság az otthoni életünk is zaklatottabb, stresszesebb
és bizonytalanabb, mint valaha. A pároknak komoly gondot okoz az
egymáshoz való alkalmazkodás, és nehezen maradnak együtt. A
szülők nem értik a gyerekeik viselkedését, sőt gyakran a sajátjukat
sem. A gyerekek iskola után egyik különóráról a másikra mennek,
anya és apa állandóan dolgozik – hogyan tudnának igazi családként
működni? Ma már nem elegendő, hogy tető van a fejük fölött és étel
az asztalukon, bármennyire is szeretnénk, ha úgy lenne. A
jómódban és kiterjedt kapcsolati hálókban élő családtagok
mindegyike pontosan tudja, milyen választási lehetőségek állnak
előtte. Nap mint nap jobb házakat, szülőket, iskolákat, játékokat és
kütyüket látnak a tévében és az interneten. Így aztán hidegen hagyja
őket, hogy alapvető szükségleteiket kielégítették: ezt magától
értetődőnek tekintik. Csak az érdekli őket, hogy megkapják, amit
akarnak.

Hogyan gondolkodhatunk tervszerűbben önmagunkról és

motivációinkról a mai korban, amikor alapvető emberi igényeink
kielégítése egy szemernyit sem tesz boldogabbá bennünket? Mi
adhatja meg számunkra az izgalmas és kielégítő életet, miután mind
a munkahelyünk, mind a magánéletünk gyökeresen megváltozott?
Mitől gyúlhat fel bennünk ismét a szikra, hogy minden, amit teszünk,
örömmel és elégedettséggel töltsön el? Milyen erőket kell
mozgósítanunk életünk során ahhoz, hogy a bennünk rejlő
lehetőségeket kiteljesítve, méltósággal járjuk végig az utunkat?

E könyvben úgy válaszolom meg ezeket a kérdéseket, hogy új

gondolati rendszerbe helyezem az emberi motivációk egész
kérdéskörét. Szakítva azzal a modellel, amelyben csak a
biztonságérzetet és kényelmet nyújtó szükségleteinket elégítjük ki,
eljutunk azokhoz a motiváló elemekhez, amelyektől igazán azt
érezzük, hogy élünk. Mindeközben mélyre hatolunk a tudatunkba,
megvizsgáljuk agyunk struktúráját, és feltárjuk azokat a mentális
eszközöket, amelyekkel befolyásolhatjuk agyunk működését. Az
élettel és a munkával kapcsolatos vegyes érzelmeinket
lecsupaszítva vesszük szemügyre, és tudatos felnőtt életünk során
talán most először megtanulhatjuk, miképpen tudjuk
irányítani, átrendezni és újjáformálni azokat, hogy valóban
megtapasztalhassuk a feltöltődött életet.

A feltöltődött élet tudatosan tervezett létforma, amelyben

egyenletesen elhivatottnak, energikusnak és lelkesnek érezzük
magunkat. Amint azt a következő oldalakon kifejtem, ezt az életet
célirányosan választjuk, és a tíz motiváló elem aktivizálásával érjük
el. A feltöltődött élet nem egyszeri érzés vagy múlandó szikra,
hanem maradandó láng a lélekben, amely mindennapjainkat fénybe
borítja, bármilyen sötétség vegyen is körül bennünket. Nem arról
szól, hogy egyfolytában hamis mosolyt erőltetünk magunkra, vagy az
életvezetési kézikönyvek bölcsességeinek szirupos koktéljaival
pörgetjük fel magunkat. Fokozott, de egyenletes energiaszintről van
szó, amely stratégiailag megtervezett és fenntartható, és mint ilyen,
lehetővé teszi, hogy elhivatottan éljük meg a pillanatot, és bizakodva
nézzünk a jövő elé. A következő fejezetben részletesen bemutatom
ezt az életet, de addig is emeljük ki a definíció kulcsszavait:
tudatosan tervezett létforma.

Életünk jobb megtervezése érdekében meg kell értenünk és

aktivizálnunk kell a tíz motiváló elemet, amelyek boldoggá tehetnek
minket. Ezekkel a lélektani eszközökkel átalakíthatjuk és
újraenergetizálhatjuk egész életünket. E könyv első része megtanít,
hogyan érthetjük meg és hozhatjuk működésbe azt, amit az öt
alapvető motiváló elemnek nevezek. Ezek az automatikus
késztetéseink a kontrollra, a kompetenciára, a kongruenciára, a
gondoskodásra és a kapcsolatokra. A második részben feltárom az
előrevivő motiváló elemekei, amelyek segítenek abban, hogy a
változások, a kihívások, a kreatív önkifejezés, a hozzájárulás és a
tudatosság által radikális előrelépést tegyünk az életünkben. Az
alapvető és az előrevivő motiváló elemek együttesen jelentik azt a
tíz emberi késztetést, amelyek lángra lobbantják az új és
egészen feltöltődött életet.

Ez a sok „változtasd meg az életedet” szöveg persze szörnyen

eltúlzottnak és távolinak tűnhet – hacsak nem vesszük figyelembe az
idegtudomány, a pozitív pszichológia és a
teljesítménykutatás területén felmutatott legfrissebb eredményeket.
Az elmúlt három évben ugyanis többet tudtunk meg az agy
működéséről, mint a megelőző három évezredben. Végre sikerült
szakítanunk a pszichológia évszázados neurózis-központúságával, s
ma már nem azt kutatjuk, mi a rossz bennünk, hanem azt, hogy mi a
jó. Megfejtettük az örömteli, elhivatott, produktív élet titkát.

Eljött az ideje, hogy az emberi tapasztalatokról való új ismereteinket

előtérbe helyezzük életünk felépítése és stratégiáink kialakítása
érdekében. Az időzítés egyszerűen tökéletes. Mindannyian látjuk
családtagjaink, barátaink, szomszédaink, kollégáink
kiábrándultságát, irányvesztettségét és tépelődését. Mindenki keres
valamit, de senki sem tudja pontosan, mi az, és hol találhat rá. A
válaszok, mint mindig, most is bennünk rejlenek. Egyszerűen jobban
kell értenünk önmagunkat, és aktivizálnunk kell azon részeinket,
amelyek gazdag, színes, kapcsolatokban bővelkedő és tartalmas
életet tesznek lehetővé.

Nem akarok senkit megtéveszteni: az önismerethez vezető út nem

könnyű. Amikor meghozzuk a tudatos döntést, hogy kezünkbe
vesszük életünk irányítását, és új célok felé haladunk tovább, akkor
(legalábbis eleinte) hepehupás és rázós lesz az út. De ez így van
rendjén – csak ezen az úton érdemes elindulni. Nehéz
megváltoztatni az életünket. Én csak tudom, hiszen a saját bőrömön
tapasztaltam. Autóbalesetekre, karrierváltásokra, teljes káoszra és
hatalmas belső harcokra volt szükségem ahhoz, hogy elérjek ide, és
a számomra legjobb életet alakítsam ki. Útközben megtanultam
okosabban irányítani saját motiváló elemeimet, s így ma olyan
boldog, aktív és elégedett életet élek, amilyet korábban elképzelni
sem tudtam volna. Ugyanez igaz az ügyfeleimre is. Azt szeretném,
hogy mindenki más is eljusson idáig, és ennek érdekében hajlandó
vagyok összetörni bárki ketrecét, hogy kiűzzem a kényelem és a
középszerűség földjéről. Remélem, mindenki együttműködik majd,
ugyanis a másik választás – megmaradni a régi úton, egyre remélve,
hogy adódik valami jobb, de elkerülve a bátor döntést – senkihez
sem méltó. Halljuk meg az idők szavát: legyünk úrrá a tudatunkon,
és gazdagítsuk varázslattal és energiával a
világunkat! Mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy minél
többen megosszuk egymással legkreatívabb, legkülönlegesebb
önmagunkat. Hogy újfajta életet válasszunk, s energiával feltöltődve,
készen álljunk az emberiség előtt álló kihívásokra.

AMIKOR AZ AKARATERŐ FELÜLKEREKEDIK AZ AGYON

Akármilyen helyzetben, akármilyen körülmények vagy lehetőségek

között találja is magát az ember, szelleme mindig elég szabad
ahhoz, hogy megválassza, miképpen éli meg, értelmezi és végső
soron formálja a saját világát. Ha hiszünk ebben, akkor készen
állunk arra, hogy megfelelő stratégiával a feltöltődött életet
válasszuk, és meg is teremtsük. A magam részéről ma jobban
hiszek ebben, mint valaha, méghozzá nem csupán filozófiai, hanem
gyakorlati és fizikai értelemben is.

Világszerte elismert teljesítmény-szakember létemre nemrégiben

hónapokra elvesztettem az energiámat. Hihetetlen mértékű
tudatosságra és összpontosításra volt szükségem, hogy újra
meggyújtsam a belső tüzet, és fénybe borítsam az életem. Minden
egyes nap harcot folytattam az itt bemutatásra váró tíz motiváló elem
aktivizálásáért. Ennek során azonban megtanultam, hogy az emberi
elme erősebb még az agyunknál is – de ne szaladjunk előre.

Őszintén megvallva, három ízben veszítettem el és hódítottam

vissza életem feltöltöttségét. Az első eset az volt, amikor a
gimnáziumi szerelmemmel való rettenetes szakítás után mély
depresszióba estem az egyetemi éveim alatt. Borzalmas állapotba
jutottam, egy egész évig az öngyilkosság határán álltam, és csak
egy autóbaleset térített magamhoz. The Millionaire Messenger (A
milliomos hírhozó) és Life's Golden Ticket (Nyerő szelvény az
élethez) című korábbi könyveimben már írtam erről a balesetről.
Egyszóval, miután egy közel 140 km/óra sebességgel száguldó autó
fejre állt velem egy kanyarban, akkor megtanultam, hogy a halál
küszöbére zuhanva három kérdést kényszerülünk feltenni
magunknak: Éltünk-e? Szerettünk-e? Számítottunk-e? Enyhén
szólva megrázó élmény volt, amelynek hatására újra kellett
gondolnom az egész életemet. Rájöttem, hogy a baleset előtt nem
éltem igazából, így hát komolyan nekifogtam, hogy igazán éljem az
életem. Egy Vergilius-idézet foglalja össze legjobban akkori
érzéseimet: „»mulatozz, már jövök« int a halál". Úgy döntöttem, hogy
második esélyemet tudatosan megtervezett, jobb élet kialakítására
használom, hogy amikor újra ott állok majd a végső kérdések előtt,
elégedett lehessek a válaszaimmal.

Ebből az esélyből tizenöt csodálatos, energiában, emberi

kapcsolatokban és értékes cselekedetekben gazdag évre futotta. Ez
alatt az idő alatt felfedeztem és elsajátítottam a tíz motiváló elemet,
amelyet e könyv fejezeteiben bemutatok. Sok millió dolláros
üzleteket hoztam létre, világhírességeket és vezérigazgatókat
támogattam életmódtanácsadóként, írtam néhány könyvet,
szerelmes lettem, megházasodtam, nehéz időkben kiálltam a
családom mellett, beutaztam a világot, legendás szellemi vezetők és
motivációs szakemberek mellett tartottam előadásokat, leköszönt
elnökökkel és nagykutyákkal cimboráltam; s miközben könnyedén
vettem szinte minden kihívást, többet adtam és többet értem el, mint
valaha képzeltem volna. Egészen feltöltődött életet éltem, s a
körülöttem lévők mindig csak azt kérdezték: „Honnan van benned
ennyi jókedv, energia és figyelem?”

De nemrégiben minden megváltozott. Apámnál, akit nagyon

szerettem, és aki a legjobb barátom volt, leukémiát diagnosztizáltak,
ami rendkívül gyorsan el is vitte. Ahogy később részletesen leírom,
egy darabig a legjobb képességeim szerint kézben tartottam a
dolgokat. Istennek hála, rendelkezésemre álltak mindazok a mentális
eszközök, amelyek segítségével megbirkózhatunk a bajjal és a
hirtelen veszteséggel, s ezeket elég jól tudtam használni ahhoz,
hogy erős maradjak apámért, magamért és az egész családért
ezekben a nehéz időkben. Mégis kétségtelen, hogy a feltöltöttségem
jócskán leapadt apa hirtelen halálakor.
Valamivel később pedig egyszerre minden darabokra hullott – egy
újabb balesetben. Ironikus módon, éppen akkor vesztettem el
harmadszorra a feltöltöttségemet, amikor elkezdtem írni ezt a
könyvet.

Élénken emlékszem arra a napra. Közeli barátaimmal száguldottunk

végig quadokkal egy elhagyatott, fehér homokú strandon,
Mexikóban. Az ég tiszta, világoskék, a levegő enyhén nyirkos
volt. Az óceán türkizkék vize sima és nyugodt. Egész nap ügyesen,
biztonságosan vezettem a sivatagban. A strand egyik végső
szakaszán hajtottam éppen. Nyugodt voltam, mélyeket lélegeztem,
és élveztem a motorozás okozta adrenalinlöketet és a festői
szépségű tájat. Aznap sokat gondoltam apára. Ő tanított vezetni, ő
tanított élni.

Talán egy pillanatra elkalandoztam, csak egy másodperccel tovább

gyönyörködtem az óceánban a kelleténél. Bárhogy is volt,
miközben 50-60 km/óra sebességgel hajtottam a tengerparton, nem
vettem észre egy kis homokbuckát. Tizenöt évvel korábban lassított
filmként éltem át, ahogy az autóm megpördül és elhagyja az
országutat, most viszont minden iszonyatosan gyorsan történt. A
terepmotor nekiütközött a homokbuckának, a levegőbe emelkedett,
majd a bal első kerekére zuhant, erősen megdőlt balra, engem pedig
a földhöz vágott. Éreztem, ahogy a homokba csapódom, és kiszorul
minden levegő a tüdőmből. Emlékszem rá, ahogy elgurultam a
talajon, még a sisakomnak dörzsölődő homok hangját is fel tudom
idézni. Hallottam, ahogy a quad nagyokat ütődve pattog mellettem,
és azt gondoltam: Istenem, ne engedd, hogy rám zuhanjon!

Amikor magamhoz tértem, a barátaim vettek körül, és fölém hajolva

kérdezgették, jól vagyok-e. A túravezető csak azt ismételgette: „Rád
esett?” „Rád esett?” „Rád esett?” Fogalmam sem volt, hogy rám
esett-e, és megszólalni sem tudtam. Hunyorogva próbáltam elűzni a
szemem előtt táncoló csillagokat. Igyekeztem
egyenletesen lélegezni. Becsukott szemmel próbálgattam a
tagjaimat. Beletelt egy-pár másodpercbe, hogy egyáltalán érezzek
valamit. Fájt a fejem, a bal lábam bénult volt, a bal karom élesen
sajgott. A túravezető végigtapogatott: nyílt törést, a bordáim vagy a
gyomrom körüli belső duzzanatot keresett. A barátaim segítettek
felülni, s egy pillanatra újra elvesztettem az eszméletem. Ekkor
értettem meg, hogy nagy baj van, kegyetlenül fájt az egész bal
oldalam: fej, váll, csukló, bordák, medencecsont, minden.

A barátaim kitüntetést érdemelnének azért, ahogy felpakoltak egy

quadra, és visszavittek a kiinduló állomásunkra, onnan pedig a
városi kórházba. Ez a két óra utazás olyan szörnyű volt, hogy
nem szívesen emlékszem vissza rá. Az első diagnózis viszont nem
is volt olyan rossz: csuklótörés, amit műteni kell, bordazúzódások,
amelyektől néhány hétig nem tudok majd normálisan lélegezni, egy
csúnya nyakrándulás, valamint csípő- és vállsérülés. Azt hittem,
szerencsésen megúsztam.

Három hónappal később azonban – amikor elkezdtem írni ezt a

könyvet – az életemen teljes káosz lett úrrá. Nem tudtam
koncentrálni. Nehézséget okozott bármit megtervezni, elképzelni,
felidézni. Döntési képességem csigalassú lett. A fallabdában nem
működött rendesen a szem-kéz koordinációm. A sikereknek sem
tudtam örülni, s elvesztettem az empátia és az érzelmi rezonancia
képességét. Hangulatom rapszodikusan ingadozott, a reakcióim
kiszámíthatatlanná váltak. Szinte minden kapcsolatom megszűnt az
emberekkel, többé nem éreztem magam tettre késznek,
elhivatottnak és megelégedettnek. S ami még ennél is rosszabb: a
gyásszal sem tudtam megbirkózni, apám halálának szomorú
gondolata egyre emésztett. Egyszóval, odalett a feltöltődöttségem.

Kormány nélkül sodródtam az élet zavaros folyamában,

boldogtalanul és elégedetlenül. Sokakhoz hasonlóan én is tagadtam
a valóságot, leterheltségemre fogtam érzelmi mélyrepülésemet és
labilis viselkedésemet. „Nyilván csak fáradt és feszült vagyok –
gondoltam –, de majd ez is elmúlik, csak ki kell bekkelnem.” Végül is
mindenem megvolt, ami elvileg a boldogsághoz kell: csodálatos
feleségem, szerető családom, szenvedélyesen imádott munkám,
menő autóim, szép házaim, híres emberek száma a telefonom
gyorshívóján. Valami mégis nagyon hiányzott.

Végül ennek a könyvnek a megírása mentette meg az életem. Már

évek óta tanulmányoztam az idegtudományi munkákat, hogy
tisztázzam és alátámasszam az emberi viselkedés és motiváció
természetével kapcsolatos meggyőződéseimet. Sokat megtudtam az
agy működéséről, s egy reggel olyasvalamivel találkoztam, ami
idegtudományi tanulmányaimat idézte fel bennem. Miután hetekig
küzdöttem az írással, egy este koffein gerjesztette áttörést értem el:
húsz oldalt sikerült megírnom. Másnap reggel szaladtam a
számítógéphez, hogy átfussam, mit írtam előző este.
Elképesztő, hogy néhány pillanat milyen gyökeres változást hozhat
az ember életében. A képernyőn ugyanis világosan láttam, hogy
orvosi segítségre van szükségem. Ahogy olvastam, döbbenten
vettem észre, hogy teljes szavak hiányoznak szinte minden
mondatból. A gondolataim valahogy nem jutottak el az ujjaimon át a
billentyűkig. Számos mondat jelentése annyira homályos volt, hogy
még én sem tudtam volna a hiányzó részeket kitölteni. Saját
írásomat olvasva töredékes gondolatok és mondatok illogikus
egyvelege meredt rám. Nyilvánvalóan baj volt a nyelvi
készségemmel és az emlékezetemmel.

Mindez aggodalomra adott okot, és arra emlékeztetett, hogy

idegtudományi tanulmányaim során gyakran találkoztam azzal a
megfigyeléssel, hogy az agysérülés sok esetben kifejezési
nehézségeket eredményez. Okozhat továbbá látászavart, valamint
az impulzuskontrollt, az empátiát, az emlékezetet és a
mozgásszabályozást érintő rendellenességeket is. Ugye, nekem
nem voltak ilyen tüneteim a baleset óta? Vagy mégis?

Egyszerre megértettem, hogy nem „velem’’ van a baj, hanem az

agyammal. Újabb és újabb esetek jutottak eszembe az elmúlt
hónapokból: például amikor egy videót játszottam le az
ügyfeleimnek, és a jobb szemem egyszerre elkalandozott, mintha
nem lett volna összhangban a ballal; vagy amikor egyszer csak
gondoltam egyet, és vettem egy autót (amit az ember nem hirtelen
felindulásában szokott eldönteni – ahogy erre a feleségem
egyértelműen rá is mutatott); vagy azok a pillanatok, amikor a
megszokottól eltérően, nem éreztem sem örömet, sem az emberi
kapcsolatok biztonságát. Felidéztem, milyen nehézséget okozott
koncentrálnom a fontos kérdésekre; hogy egyszerre tehetetlenné
váltam az erős érzelmekkel (például az apám halála okozta
fájdalommal) szemben; hogy a csapatom egyre azt kérdezte, mi a
baj, mert nem tapasztalták nálam a megszokott figyelmet és
empátiát. És még sorolhatnám.

Napokon belül megröntgenezték az agyamat, és megérkezett a

végső diagnózis: a baleset során agysérülést szenvedtem, és
e poszttraumás szindróma alacsony aktivitást eredményezett a
homloklebenyben, a kisagyban és a hippokampuszban. Néhány
kognitív tesztet is elvégeztem, amelyek szintén megerősítették ezt a
véleményt. A kognitív teljesítményem a középiskolát végzett diákok
alsó huszonöt 25%-ának eredményeivel egyezett. A prefrontális
kéreg károsodása meggyengítette a koncentrációmat, az érzelmi
kontrollomat és az absztrakt gondolkodás képességét. A kisagy
alacsony aktivitása a döntésképességem csökkenéséért, a gyengén
működő hippokampusz pedig a csapnivaló memóriámért volt felelős.
Mindezek az élet bármely területén súlyos problémának számítanak,
de különösen akkor, amikor az ember kognitív tesztet tölt ki, vagy
éppen könyvet ír.

Szerencsére az emberi agyat sok esetben meg lehet gyógyítani.

Ahogy a rehabilitáció bármely más sérült testrészt helyrehoz, éppúgy
rehabilitálható az agy is: célirányos gyakorlatokkal és terápiával. Az
agynak az idegtudomány által neuroplaszticitásnak
nevezett képességét felhasználva lehetséges úgy irányítani a
gondolatainkat és a tapasztalásainkat, hogy azok újraformálják és
megerősítsék az agy sérült részeit. Konkrétabban: ha új kihívásokat
vállalunk és tudatos gondolkodással, meditációval és fejtörőkkel
aktivizáljuk az agyunk gyengén teljesítő részeit, akkor vezető
idegtudós barátom, dr. Daniel Amen szerint „megváltoztathatjuk az
agyunkat és ezzel együtt az egész életünket”.

Miközben e könyv mondatait fogalmaztam, minden erőmmel a

feltöltöttség visszanyeréséért küzdöttem. A szellememnek felül
kellett kerekednie az anyagon: a gondolkodás és a figyelem által
kellett újra aktivizálnom az agyam bizonyos részeit, és friss
energiával kellett megtöltenem az életemet. Most a gyakorlatba
kellett átültetnem mindazt, amit a pszichológia, idegtudomány és a
teljesítmény témájában megtanultam. Minden egyes nap harcot
folytattam a nyers akaraterőért, amely lehetővé tette, hogy
összpontosítsak, összegyűjtsem minden energiám, túljussak testi
korlátaimon, és megírhassam a tapasztalataimat. Szívemet és
véremet adtam ezért a könyvért, miközben saját magamon
próbálgattam elméleteim határait.

Gyakran álltam olyan emberek mellett, akik súlyos betegségekkel,

sérülésekkel vagy a halállal kényszerültek szembenézni. Ehhez
képest az én balesetem és az azt követő történetem egyáltalán nem
tűnik olyan drámainak vagy világot rengetőnek. Azért osztom
meg mégis a nagyközönséggel, mert e nehézségek leküzdése során
megtanultam tudatosan szabályozni az elmémet és az életemet – s
épp ezt kérem mindenkitől, aki meghallgat. Mindezt szélsőséges
érzelmi megpróbáltatásoknak kitéve, korlátozott szellemi
koncentrációval és képességekkel vittem véghez, miközben óriási
nyomás nehezedett rám, hogy megírjam ezt a könyvet és irányítsak
egy sok millió dolláros vállalkozást. Egyfolytában úton voltam, és
igyekeztem odafigyelni a feleségemre, a családomra, a barátaimra,
a csapatomra, a klienseimre és önmagamra is. Az életemet csakis
az tartotta egyben, hogy volt egy tervem. Tudtam, milyen út vezet
vissza a feltöltődött élethez. Ismertem az emberi tapasztalathoz és
boldogsághoz vezető tíz motiváló elemet, amelyek aktivizálásához
nem volt másra szükség, mint hogy hülyére dolgozzam magam.

Örömmel jelenthetem, hogy visszatértem: ismét korábbi feltöltődött

önmagam vagyok. El sem tudom mondani, mennyi energia,
lelkesedés és elhivatottság tölt el megint. S mindezt a könyvben
olvasható stratégiák fegyelmezett alkalmazásával értem el.
Leírhatnám ezt az érzést, de jobb, ha mindenki saját maga fedezi fel
az elkövetkező oldalakon.

Csak annyit árulok el előre, hogy hálás vagyok, amiért tudtam,

milyen eszközök állnak a rendelkezésemre, hogy ne süllyedjek
a bánat és a tehetetlenség mocsarába életem egyik legnehezebb
szakaszában. Miközben a feltöltődött életről és a tíz motiváló elemről
írtam, éreztem, milyen erősen kézben tartom a saját életemet, még
ha pillanatnyilag darabokra is van esve. Így mindvégig arra
tudtam figyelni, ami igazán fontos, ahogy a teljes és tökéletes
felgyógyulásért küzdöttem. Semmire nem vágyom jobban, mint hogy
mások is megtapasztalják ugyanezt a hatást. Úgy látom, hogy az
élet minden napja próbára tesz bennünket. Végső élettapasztalatunk
percről percre, napról napra alakul ki. Minden egyes cselekedetünk
saját történetünket gyarapítja, mind vezet valahova, remélhetőleg
valamiféle varázslatos kiteljesedéshez. Másnak talán nincs
szüksége egy olyan pofonra az élettől, mint amilyenre nekem volt,
hogy felvegye a harcot egy jobb életért. Talán valakiben épp ebben a
pillanatban születik meg a döntés, hogy kész felszabadítani a benne
rejlő legjobb lehetőségeket.

Eljött az idő. A sors szólít. Készüljünk fel, és vágjunk bele!

1. KIÚT A SÖTÉTBŐL
Az elmúlt tizenöt évben – teljesítménykutató és -oktatóként – abban
a szerencsében volt részem, hogy saját szememmel láthattam,
milyen gyökeresen átalakíthatja a mindennapi életét az, aki
elhatározza, hogy kiszabadul a közönyös és frusztrált, középszerű
létezésből. Láttam boldog embereket is, akik még örömtelibb és
megelégedettebb életet választottak maguknak. Bármelyik csoportba
tartozzon is, mindenkinek segít, ha minél előbb tudatosítja magában,
milyen életet él, s miképpen következett ez a fajta élet a
személyiségéből. Ennek megfelelően, három, merőben eltérő típusú
élet vizsgálatával kezdjük.

HÁROMFAJTA ÉLET

A feltöltődött élet messzemenően különbözik attól, amit a legtöbb

ember él. Nem mintha elérhetetlen lenne, csupán azért, mert a
legtöbben ritkán gondolják át (vagy tervezik meg stratégiailag) a
hosszú távú energiabeosztásukat – amelyet feltöltöttségi szintnek
nevezek. Nem gondolkodnak el az életükről ebből a szempontból,
mert arra is alig jut energiájuk, hogy kibírják a sűrű, kimerítő
hétköznapokat. Hétről hétre csak a péntek estét várják, hogy végre
ledőlhessenek a kanapéra, vagy esetleg tényleg azt csinálhassák,
amire vágynak. Ezek az emberek gyakran nem értik, hogy éppen a
folyamatos elfoglaltság teremti meg azt a rövidlátást, amelytől nem
vesszük észre az igazán fontos dolgokat. Ha ki sem látunk a napi
rutinból, nehéz észrevenni az egyre felhalmozódó realitást: azt, hogy
kivé váltunk, és merre tartunk.

Alkalmanként hasznos megállni és kiszállni a mókuskerékből,

kidugni fejünket a munkahelyi nyüzsgésből, a számítógép
képernyője mögül, és feltenni magunknak a kérdést: Hogy érezzük
magunkat? Milyen az életminőségünk? Meg kell vizsgálnunk a
feltöltöttségi szintünket, vagyis azt, mennyire tölt el izgalommal
pillanatnyi életünk és a jövőnk.
A feltöltődöttség az elhivatottság, az energikusság és a lelkesedés
érzetét jelenti, és biztos vagyok abban, hogy ezekre mindenki
vágyik. Feltöltöttségi szintünk két tulajdonsággal jellemezhető: a
minőséggel és az intenzitással. Életünket élhetjük egyrészről pozitív
vagy negatív érzelmi töltöttséggel, és alacsony (alig-alig
zümmögő) vagy magas intenzitással (amikor bőgnek a motorok).
Ideálisan tehát mindnyájunknak pozitív töltöttségű, intenzív életet
kellene élnie. Kérdezzük meg magunktól, tényleg így élünk-e! Olyan
minőségű és intenzitású feltöltöttséggel élünk-e nap mint nap,
amilyet mindig is reméltünk? A feltöltöttségünk olyan minőségű és
intenzitású-e, hogy azzal önmagunkat és mindenki mást is
inspirálunk a munkahelyen; s amellyel a párunkhoz és a
gyerekeinkhez közelítve kifejezzük, mennyire csodáljuk és szeretjük
őket?

Tizenöt éve tanulmányozom az emberi természetet, és arra jutottam,

hogy az emberek élete három főbb típusba sorolható.
Mindannyian ezek egyikét éljük, s most eldönthetjük: folytatni
akarjuk-e ugyanazt, vagy pedig egészen megváltoztatni. Vegyük
szemügyre a három típust, hogy jobban elkülöníthessük a feltöltődött
életet a többitől, és nekifoghassunk stratégiai megvalósításának.

A ketrecbe zárt élet

Az emberek többnyire vagy a múlt, vagy mások elvárásainak

ketrecébe zárva élik le az életüket. Soha nem merészkednek ki az
ismeretlenbe, nem próbálják áttörni a korlátokat, amelyeket ők
maguk vagy mások emeltek köréjük. Miután hagyták, hogy a múlt
vagy a többi ember döntse el, kik is ők, rendkívül szűkös keretek
közt tudnak csak gondolkodni a saját lehetőségeikről. Ez behatárolja
az élettapasztalataikat, a mindennapi gondolkodásukat, érzéseiket
és viselkedésüket.

Általában úgy érzik, béklyóba kötik őket a múlt feldolgozatlan

eseményei és hatásai, s leigázza őket a félelem, hogy csalódást
okoznak a fölöttük állóknak – még ha ezek a „felettesek” igazából
csak a fejükben léteznek is. Úgy érzik, sarokba szorította őket az
élet, s nincs hova menekülniük; hogy igazságtalanul
megbélyegezték őket, és méltánytalan elvárásokat támasztanak
velük szemben.

Születésünktől fogva „jutalmak és büntetések” rendszerével

ösztönöznek minket arra, hogy azt tegyük, amit várnak tőlünk.
Idomáraink és gondozóink azt akarják, hogy egy adott személyiséget
vagy identitást mutassunk a világ felé. Néha az elismerés és a
szeretet ajándékával húznak be minket a csőbe, máskor esetleg
keményebb eszközökkel. A végeredmény mindenképpen az, hogy
külső elvárásokhoz igazítjuk a viselkedésünket és a vágyainkat. Egy
idő után mindez rutinná merevedik. Amíg figyelmet, gondoskodást
és jutalmat kapunk, addig sok minden szól a ketrec elfogadása
mellett.

Egykori kliensem, Moriah éppen így érzett: mások elismerésének és

szeretetének az igénye tartotta rabságban. Amikor elkezdtem
dolgozni vele, arról panaszkodott: „Senki nem ért meg, esélyt sem
kapok senkitől. Mások akaratának és véleményének a fogságában
élek.” Elégedetlensége ellenére azonban soha nem állt a sarkára,
és soha nem juttatta kifejezésre, ki is ő valójában, és mit akar az
élettől. Abba az iskolába járt, amelyet a szülei választottak neki,
olyan állásban helyezkedett el, amelyik a barátai szerint illett hozzá,
és a fiúját követve abba a városba költözött, amelyet titkon gyűlölt.
Lépései, szavai és cselekedetei, mind azt tükrözték, hogy
elképzelése szerint mit vártak tőle mások. Soha nem tört ki a
megszokott rutinból, mert félt, hogy esetleg hibázik, és elítélik érte.
Egész élete mások vágyainak kivetülése volt, s ő maga sosem vette
a bátorságot, hogy belenézzen a tükörbe, és feltegye a kérdést: Mit
akarok én?

Ilyen a bebörtönzött, engedelmes élet. Életünk valamely pontján

mindannyian éreztük már bénító szorítását. Ereztük már, hogy
fogságban vagyunk, kívülről irányítanak minket, s elkeseredetten
keressük a kiutat. Nem mindenkinek sikerült kiszabadulnia, s ami a
legszomorúbb: sokaknak nem is fog.

A ketrecből ugyanis csak két út vezet ki. Az egyiket a véletlen (vagy

a sors) nyitja meg: a ketrecet fejre állítva összezúzza kényelmes kis
valóságunkat, és visszavonhatatlanul nyitva hagyja
szabadulásunk ajtaját. A másik kiúthoz, amelyet akaratlagosan
választunk, óriási személyes erőfeszítésre van szükség. Ez az út
akkor nyílik meg előttünk, ha sikerül túljutnunk a félelem és a
megfelelésvágy emelte korlátokon, és egyszerre megértjük, hogy az
élet többet is kínál annál, mint hogy mások ketrecében
nyomorogjunk. Ehhez meg kell tennünk az egyetlen lehetséges
lépést, amelynek segítségével új sorsot kovácsolhatunk magunknak:
tudatosan új énképet és új életet választunk, majd gondolataink és
viselkedésünk hadrendbe állításával küzdünk azért, hogy ezt meg is
valósítsuk.

A kényelmes élet

Sokunk számára azért az élet nem annyira szűkös, mint ha

ketrecben élnénk. Munka, szorgalom vagy a szerencsés
körülmények miatt sokan élünk – az én felfogásom szerint –
kényelmes életet. Hasonló úton jutottunk el a függetlenséghez, a
lehetőségekhez és a szabadsághoz. Van házunk, autónk, társunk,
gyerekeink. Elhivatottnak és hálásnak érezzük magunkat, hogy ilyen
életet élhetünk. Persze mindezért jó pár kompromisszumot kötöttünk
– kicsivel kevesebb kaland, kicsivel hosszabb munkaidő –, de hát
tudtuk, miért tesszük. Láttuk, hogy a barátaink, kortársaink is
hasonló utakon járnak, és ők boldognak tűntek.

Aztán egy nap valaki érdeklődik a dolgainkról, és meglepve halljuk

saját bizonytalan dadogásunkat: „Ó, hát... végül is... minden rendben
van.”

Erre aztán felkavarodnak az ember gondolatai. Tényleg ezt

akartam? Tényleg csak ennyi jut nekem? Nem kötöttem kicsit túl sok
kompromisszumot? Valóban a saját életemet élem, és nem
valaki másét? Tényleg csak ennyire lennék kreatív és szexi és
spontán és ambiciózus és szórakoztató?

Ezekre a kételyekre agyunk gyakran a bűntudat fenyítőeszközeivel

reagál: Nem is tudod, milyen jó dolgod van. Sokkal hálásabbnak
kellene lenned. Elégedj meg azzal, ami van!

Bár a megszokott kerékvágás jobb, mint a ketrec, mégis kezdjük úgy

érezni, hogy csapdába estünk. Félreértés ne essék, a
körülmények sokkal kényelmesebbek, és jóval szélesebb és
könnyebben elérhető kapu vezet a lehetőségekhez – nyitott
lengőajtó a többhöz s a még többhöz. Mégis nyugtalanságcsírák
zavarják a kényelmünket.

Az élet nem értelmetlennek, hanem inkább titokzatosnak tűnik.

Egyre csak azon töprengünk: Hogy jutottunk ide? Hova tűnt
belőlünk az ambíció, a hajtóerő, a lelkesedés?

Míg a ketrecbe zárt személyiség rémisztőnek látja a világot, a

kényelmes ember áporodottnak. A ketrecbe zárt személy úgy
érzi, nincsenek lehetőségei, a kényelmes személy viszont – aki
cselekvően igyekezett megvalósítani azokat – úgy érzi, már túljutott
a csúcsponton. A ketrecbe zárt úgy érzi, a külső körülmények
szorítják; a kényelmes úgy, hogy a saját sikerei. A ketrecbe zárt én
úgy érzi, nincs önálló hangja, s ezért hallgat; a kényelmes én
elhasználta, megosztotta a hangját, s most az nyugtalanítja, vajon az
övé megfelelő, autentikus hang-e.

Van azonban egy tagadhatatlan hasonlóság a ketrecbe zárt és a

kényelmes személyiség között: akár szorongásuk, akár
megelégedettségük foglyai, mindenképpen több színre,
változatosságra, kreativitásra, szabadságra és kapcsolatra vágynak.
Mindkettő a feltöltődött élet után sóvárog.

A feltöltődött élet
Aki ketrecbe zárva él, azt kérdezi: Túlélem-e? S így mindig arra
koncentrál, hogy biztonságban van-e, vagy megsérülhet. Aki
kényelmes életet él, azt kérdezi: Elismert és sikeres leszek-e? Így ő
a hovatartozásra és a megelégedettségre koncentrál. Aki feltöltődött
életet él, azt kérdezi: Igaz énemnek megfelelő életet élek-e, és
megvalósítom-e a bennem rejlő potenciált? Inspiráció vezeti-e az
életemet, és én is inspirálok-e másokat? A kényelmes élet unottsága
és céltalansága a feltöltődött életet élő ember számára ismeretlen: ő
minden tevékenységében örömet érez és célt lát maga előtt, s egyre
újabb kihívásokkal néz szembe. A kényelmes én számára a világ
rejtélyes, a feltöltődött én számára viszont varázslatos és jelentéssel
teli. A kényelmes én a világot ismerősnek és emiatt érdektelennek
tekinti, a feltöltődött én azonban mindenütt megszámlálhatatlan
izgalmas fejlődési és kibontakozási lehetőséget lát.

Ha egészen feltöltődött életet élünk, sem közömbösséget, sem

nyugtalanságot nem érzünk az életkörülményeink miatt. Nem
pusztán utasok vagyunk a haladás nagy, közös útján, hanem
megteremtjük a magunk világát, és meghatározzuk, számunkra mit
jelent élni és haladni. Mindenestül átéljük és megtapasztaljuk a saját
életünket, nem pedig ácsingózunk mások élete után.

Évek óta egyszer sem váltottunk automata üzemmódra; ehelyett

átéljük a tökéletesen tudatos kontroll és szellemi jelenlét izgalmát, s
mindenkor a pillanatnyi igényeinkhez igazítjuk, mennyire taposunk
bele a gázba – attól függően, hogy épp száguldva akarunk-e
előretörni, vagy ráérősen gyönyörködünk a tájban.

Nem tart fogva minket a rutin mókuskereke vagy a jól bejáratott

készségek adta, ismerős eszköztár, hanem aktívan veszünk részt a
jelenben. A kényelmesekkel ellentétben mi akarjuk és szomjazzuk a
képességeinket próbára tevő kihívásokat. Nem kérdőjelezzük
meg az érdemeinket, és nem kételkedünk az erősségeinkben.
Ellenkezőleg, a világ gyarapításának magasztos vágya hajt
bennünket, és ennek érdekében mozgósítjuk minden energiánkat.
A feltöltődött életet élve nem akadunk fenn mások ellenállásán, csak
azzal törődünk, mi a helyes és értelmes út. Ha utunk során
viták vagy sértődések adódnak, igyekszünk azokat teljes
figyelmünkkel és odaadásunkkal elrendezni – de menetelünk tovább.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy akik feltöltődött életet élnek, azok
már túl vannak minden akadályon, és valamiféle bűbáj védi őket.
Azért nem pontosan erről van szó. Inkább arról, hogy akik magas
feltöltöttségi szinten élik az életüket, minden akadály ellenére élvezik
az utazást, szenvedélyes lelkesedéssel néznek szembe az
élet kihívásaival és alkotják meg saját sorsukat. Tudják, hogy
folyamatos munkáról van szó, de örömet találnak önmaguk és saját
valóságuk újrateremtésében. Így aztán, szemben a ketrecbe zárt
vagy a kényelmes emberekkel, nem is igénylik, hogy az életük és az
őket körülvevő világ biztonságos vagy kielégítő legyen. Ellenkezőleg,
alig várják az újabb lehetőséget a változásra és a gyarapodásra. A
világ szolgálata és gazdagítása a legfontosabb számukra.
Hitvallásuk: Ne azt kérdezd, mit kapsz a világtól, hanem, hogy mit
adhatsz a világnak!

A ketrecbe zárt vagy a kényelmes ember számára a feltöltődött élet

elérhetetlen csillagnak tűnik az égbolton: saját pályáján köröző,
tüzes energiának és fényességnek. Ami azt illeti, a feltöltődött élet
tényleg szárnyalni látszik a zűrzavar fölött, hiszen egészen másfajta
energia hajtja, és teljesen eltérő végcél felé tart. A feltöltődött életet
választók mégis két lábbal állnak a földön, és sokan közülük nem
titkolják, hogy egykor maguk is ketrecbe zárt vagy kényelmes életet
éltek, esetenként mindkettőt. Hiszen az emberi természet már csak
olyan, hogy először általában szolgaian engedelmeskedünk; aztán
megerősítjük magunkat, de még mindig együttműködünk és
megkötjük a kompromisszumokat; végül pedig felfedezzük
lehetőségeinket, elhivatottságunkat, érett személyiségünket, s
erősebb késztetésünket a szabadságra, az önkifejezésre és a világ
gyarapítására. A feltöltődött élet tehát gyakran akkor szólít minket,
miután elképzeléseink szerint elvégeztük, amit el kellett végeznünk;
azzá váltunk, akivé válnunk kellett; és úgy éltünk, ahogy élnünk
kellett. Ezután lesz csak elegünk a biztonságból, a kényelemből és a
kompromisszumokból, s a bennünk fortyogó nyugtalanság ilyenkor
ösztönöz nagyobb kalandok és tartalmasabb élmények keresésére.

Amikor rátalálunk, a feltöltődött élet különbözőnek tűnik minden

korábbi tapasztalatunktól. Az egyenletes energiaszint biztosította
lelkesedés, a körülményektől és a kihívásoktól függetlenül,
folyamatosan megmarad.

ISMERKEDJÜNK MEG A FELTÖLTŐDÖTTEKKEL!

Amikor ráébredünk, hogy feltöltődött életet élünk, egyenletes,

magabiztos, pezsgő és rendíthetetlen energiát érzünk magunkban.
Lendületesen és tökéletes elhivatottsággal végezzük a dolgunkat, és
lelkesen tekintünk a jelenünkre s a jövőnkre.

Néhányan azt vetik ellen, hogy nem mindenkinek van lehetősége

ilyen életet élni. De miért ne lenne? A feltöltődöttek - így nevezem
azokat, akik feltöltődött életet élnek – nem születnek valamiféle
csodás égi jellel a homlokukon. Éppen olyanok, mint bárki más, mint
te vagy én. Ha van különbség, az csak abból fakad, hogy
másképpen látják magukat és a világot, és másképpen cselekednek.
Nemigen találni közöttük olyat, aki a gyerekkorát vádolná felnőttkori
döntéseiért és nehézségeiért. Nem táplálnak sértettséget vagy
egyéb negatív érzelmet a múlttal szemben. Figyelmüket a jelenre
összpontosítják. Ugyanakkor, nem rettennek meg a jövőtől, sem az
élet által elébük állított, elkerülhetetlen akadályoktól. Ezek miatt
tűnnek különbözőnek.

De a feltöltődöttek nemcsak azért olyan erősek és felszabadultak,

mert nem béklyózza meg őket a félelem vagy más káros
kötődések. Sokkal inkább azért, mert képesek stabil, pozitív és
egyenletes energiát, elhivatottságot és lelkesedést sugározni az
életben, bármilyen helyzetben találják is magukat. Ez pedig nem
mindig könnyű. A feltöltődött életet élők mindig hangsúlyozzák,
mennyire fontos, hogy következetesen gyakorolják a saját
világukhoz és reakcióikhoz való tudatos hozzáállást. Keményen
megdolgoznak tehát a feltöltöttségért, mert tudják, hogy anélkül nem
megy. Nem hisznek abban, hogy az energiaszintjük velük született
tehetség vagy adottság kérdése lenne, netán valamiféle állandó
személyiségjegy. (És ebben igazuk is van: az idegtudomány
megállapította, hogy a felnőtt agy és személyiség nem állandó,
hanem folyamatosan fejlődik és érik az új gondolatok, tapasztalatok
és megerősítések hatására. Ez pedig jó hír mindenkinek, aki eddig
azt hitte volna, hogy az agya vagy a személyisége akadályozza meg
abban, hogy feltöltődött életet éljen.) A feltöltődöttek
tehát hihetetlenül élesen figyelnek a belső és külső valóságukra, és
kemény munkával alakítják ki azokat a vonásokat, amelyeket
mindenki más adottságnak vesz náluk.

Megfigyeléseim szerint a feltöltődöttek hét legfontosabb

tulajdonsága a következő:

7. A feltöltődöttek minden pillanatban nyitottak és éberek. Ismerik a

múltat, de nem élnek annak fogságában, s így tudatában vannak a
jelen pillanatnak, és elfogadják azt. Nagy kíváncsisággal,
spontaneitással és rugalmassággal fordulnak a körülöttük
kibontakozó világ felé. Nem hoznak elhamarkodott ítéleteket az
egyes dolgok jelentéséről, és nincsenek túlzott elvárásaik azzal
kapcsolatban, hogy az eseményeknek miképpen „kellene”
alakulniuk. Az észlelés széles palettája birtokában jellemzően
türelmesebbek, toleránsabbak, és könnyebben elfogadják, bármivel
is találkoznak. Így kreatívabban tudják értelmezni a helyzeteket.

Érzik, hogy az utazás éppolyan fontos, mint a végállomás, s így

teljes odaadással képesek átélni a jelen pillanatot.

2. A feltöltődöttek jövőorientáltak. A jelen pillanat teljes átélésének

képessége mellett nagyszabású vízióik és ambícióik is vannak.
Gazdagon kidolgozott elképzelésekkel rendelkeznek a jövőre nézve,
és cselekvően igyekeznek megvalósítani azokat. A feltöltődöttek
optimistán tekintenek a jövő felé, derűlátásuk pedig mágnesként
vonzza be a kívánt jövőt. Őszinte lelkesedés tölti el őket elképzelt
jövőjükkel kapcsolatban, és érzik magukban az erőt, hogy
megtegyék a szükséges lépéseket álmaik valóra váltásához. A
jelenbeli problémákat megoldhatónak látják, s igyekeznek meg
is oldani azokat a szebb jövő érdekében.

3. A feltöltődöttek keresik az új kihívásokat. Életörömük nagy része

abból fakad, hogy aktívan keresik az új kihívásokat. Ahogy a
következő fejezetekből látható lesz, az új kihívás olyan az agynak,
mint a cukorka: aktivizálja az agy élvezetközpontjait és hormonjait.
Akik feltöltődött életet élnek, azok a saját határaikat feszegetve
akarják egyre gyarapítani és kiteljesíteni magukat. Tudják, hogy
kihívások nélkül mindez lehetetlen. A feltöltődöttek készen állnak
mindenre, ami elébük kerülhet az életben, mert hiszik, hogy
bármilyen helyzet követelményeinek meg tudnak felelni. Ezáltal
pedig képesek örömüket lelni – mi több, kimondottan jól szórakozni –
az önfejlődés bizonytalan, kavargó folyamatában.

4. A feltöltődötteket mélyen érdeklik az emberek, és valódi

kapcsolatokra törekszenek. Egész egyszerűen: szeretik az
embereket. Őszinte kíváncsisággal és tisztelettel fordulnak mások
felé. Rengeteg kérdést tesznek fel, és őszintén odafigyelnek mások
álmaira, félelmeire és mindennapi valóságára.

Nem könnyedek és felületesek az emberi viszonyaikban. Éppen

ellenkezőleg: erősen koncentrálnak a másik emberre, társas
érintkezésükben a hitelességre törekszenek, barátaikkal és
családjukkal pedig mély és tartalmas kapcsolatokat ápolnak. Bár
többnyire barátkozóbbnak és extrovertáltabbnak tűnnek másoknál,
valójában megfontoltak a társalgásban. Minden új ismeretségben
lehetőséget látnak: esélyt a kapcsolatépítésre, a tanulásra, a
gyarapodásra és személyiségük egy részének a megosztására, ám
nemigen alakítanak ki felületes kapcsolatokat. A feltöltődöttek
gyakran mondják, hogy számukra az emberi kapcsolataik a
legfontosabbak az életben. E kötődések révén tudják igazán
kiteljesíteni és élvezni az életet.
5. A feltöltődöttek önállóak. Bármennyire törekszenek is a
kapcsolatokra, kivételesen önállóak és találékonyak. A
saját dobpergésük ritmusára menetelnek, és bár örömmel veszik, ha
más is velük tart az útjukon, senkiért sem hajlandóak irányt
változtatni. Nem érzik feladatuknak, hogy mindenkit boldoggá
tegyenek, különösen, ha ez elveik feladásával jár.

Így aztán gyakran hiszik őket (igazságtalanul) csökönyös és önfejű

különcöknek. Ezzel szemben egyszerűen az az igazság, hogy
megvan bennük a kellő bátorság saját pályájuk kijelölésére, és
elegendő önbizalmuk van ahhoz, hogy új elképzeléseket merjenek
kipróbálni még akkor is, ha ez esetenként azt jelenti, hogy a saját
kudarcukból kell tanulniuk.

6. A feltöltődötteket a kreativitás vágya hajtja. A kreatív önkifejezés

életük fontos része. Általában annak alapján választanak állást,
karriert, projektet és ügyet, amelyet szolgálhatnak, hogy látnak-e
benne lehetőséget a kreatív önkifejezésre. Így aztán a
feltöltődöttekből szinte bármilyen helyzetben alkotók, művészek,
tervezők, írók és szellemi vezetők lehetnek. Aktívan használják
kreativitásukat, és keresik az önmegnyilatkozás lehetőségeit.
Kifejezőkészségük révén kitűnnek a többi ember közül. Épp ezért,
sosem szégyenkeznek a stílusuk vagy a szemléletmódjuk
miatt, inkább büszkék arra, milyen bátran és elhivatottan
osztják meg munkájukat másokkal.

7. A feltöltődöttek az értelmes életet keresik. Mélyen hisznek a

pillanatok jelentőségében, és épp ilyen mélyen vágynak arra, hogy
értelemmel teli pillanatokat hozzanak létre a saját életükben.
Miközben értékes tartalmakat keresnek az életükben, nem hajlandók
belebonyolódni az apró részletekbe, ami annyi gondot okoz
másoknak. A feltöltődöttek a „nagy egészet” látják, s így az életüket
olyan értékes tevékenységeknek szentelik, amelyeket össze
tudnak kapcsolni saját szenvedélyeikkel és életcéljaikkal.
Viktor Franki nyomán azt tartják, hogy az emberi élet igazi célja az
értelemmel bíró létezés keresése. A feltöltődöttek számára ez a
szemlélet lehetővé teszi, hogy tudatosan meghatározzák a dolgok
jelentését, s pozitívan értékeljék küzdelmeiket és sikereiket.
Ezenfelül arra törekszenek, hogy jelentőségteljes közös pillanatokat
és emlékeket teremtsenek, s ezért gyakran lepnek meg másokat
ajándékokkal, különös élményekkel vagy egyszerűen csak a
szeretet, csodálat vagy megbecsülés gyengéd szavaival.

Ezt a listát olvasva az az érzésünk támadhat, hogy a feltöltődöttek

különleges képességgel rendelkeznek, netán ilyennek is születtek.
De szögezzük le újra: akik ma feltöltődött életet élnek, gyakran
számolnak be arról, hogy azelőtt ketrecbe zárt vagy kényelmes
életük volt. Akkor alakult át az életük, amikor elhatározták, hogy
átalakítják saját magukat. Arra vágytak, hogy élettelibb legyen az
életük, és készek voltak tenni is ennek érdekében. Hasonlóképpen
magunk is feltölthetjük az életünket, ha tudatos döntést hozunk, és
annak megfelelően cselekszünk. De hogyan kezdjünk hozzá?

TÍZ MOTIVÁLÓ ELEM

Mire kell ügyelnünk, ha tudatosan meg akarjuk tervezni a számunkra

ideális életet? Milyen eszközök állnak rendelkezésünkre, hogy
tartósan javítani tudjuk életminőségünket, illetve növelni és
fenntartani energia-, elhivatottság- és lelkesedésszintünket?

Gondoljunk csak bele! Életünk legjobb pillanataiban felgyulladt

bennünk egy szikra. Ereztük, és máig nem felejtettük el. Így aztán az
a kérdés: honnan jött ez a szikra? Mitől éreztük hirtelen, hogy
élünk? Vajon hogyan menthetnénk át ezt az érzést a
mindennapjainkba? Mi több, hogyan tudnánk tartós tűzre lobbantani
azt a szikrát a lelkünkben? Olyan energiává alakítani, amely soha
nem merül ki?

E kérdésekre nem lehet sietős eszkábálással vagy felszíni

kezeléssel, azaz múló energiafokozással válaszolni. Arra egy
energiaital is megteszi, de mindenki tudja, milyen rövid a hatása. A
feltöltődött élet megteremtése azt követeli tőlünk, hogy hatoljunk le a
legmélyebb rétegekbe, és aktivizáljuk motiváló elemeinket.

Kutatásaim és gyakorlatom során mindig is azt próbáltam megérteni,

miképpen hozhatjuk működésbe e belső hajtóerőket oly módon,
hogy az valódi elhivatottságot és tartós változást eredményezzen
napjaink kaotikus világában. Létrehoztam hát a tíz motiváló elem
sémáját, és hatalmas sikerrel tanítottam meg másokat, hogyan
tudják ennek segítségével gyökeresen és tervszerűen átalakítani az
életüket. Második lépésben megmutattam, miként aktivizálhatják és
használhatják ezeket a motiváló elemeket – amelyeket az elmúlt
ötven évben mindannyian megtapasztaltunk – a mai körülmények
között, olyan módon, hogy boldognak és energikusnak érezzék
magukat ebben a megváltozott, jómódú társadalomban.

Mielőtt nekivágunk, hadd tisztázzam, mit értek motiváló elemek alatt.

Amikor ezekről beszélek, olyan lélektani motiváló erőkre gondolok,
amelyek inkább a tettvágyhoz kötődnek, semmint a szükséghez.
Szigorúan véve modellem egyik elemére sincsen „szükségünk”. A
XX. századi pszichológiai elméletek egy csoportja,
a késztetéselméletek, azt az elképzelést fejtették ki, miszerint
mindannyian bizonyos fizikai szükségletekkel születünk, s ha nem
elégítjük ki ezeket a lehető leggyorsabban, akkor káros hatások –
feszültségek és negatív érzelmek – alakulnak ki bennünk. Ezzel
szemben amikor én a „késztetés” szót használom, egyáltalán nem
fizikai vagy lélektani szükségletre, gondolok. Ami azt illeti, szerintem
a létfenntartó szükségletek szűkös csoportján – táplálék, víz, alvás,
elemektől való védelem és csecsemőkori gondoskodás – kívül
nincsenek is igazi szükségleteink. Vannak, akik a
személyiségfejlődést vagy az önmegvalósítást is ilyen szükségletnek
tekintik. De akkor vajon mivel magyarázzák, hogy a szomszéd
harmincöt éves fiának esze ágában sincs felkelni a kanapéról, és
kipróbálni magát a világban? A legtöbb ilyen minőségben emlegetett
állapot és jellemvonás – mint az erkölcsiség, a szerelem, az
önbecsülés, a tisztelet, a hit, a transzcendencia – sem
igazi szükséglet. Mindezek kétségtelenül fontos, erőteljes, vitális
vágyak - de vajon élet-halál kérdés-e a beteljesülésük? A
többségnek nem az.

Vegyük például az egyik legalapvetőbb motiváló elemet, azt, amelyik

a kontrollra irányul! Természetesen mindannyiunkban él a késztetés,
hogy fokozzuk az irányítást az életünk fölött, mert hisszük, hogy az
erősebb kontroll nagyobb boldogságot eredményez. De ha ezt nem
érjük el, attól még nem adjuk be a kulcsot, és nem veszítjük el
minden életerőnket, lelkesedésünket és produktivitásunkat. A kreatív
önkifejezéssel – a sémámban szereplő másik motiváló elemmel –
hasonló a helyzet: mindannyian vágyunk rá, de lehet nélküle élni, és
sokan megvannak nélküle – talán egy kicsit boldogtalanabbá, de
azért elvickélnek valahogy. A kontroll és az önkifejezés is olyasmi,
amit akarunk, de nem létszükséglet. Ugyanez vonatkozik az összes
többi motiváló elemünkre is, amelyekről a későbbiekben szó lesz.
Mindegyik azért van olyan erős hatással ránk, mert
életminőségünket javítják, de nincs feltétlenül szükségünk rájuk.

Miért tartom fontosnak ezeket a körülményes

megkülönböztetéseket? Azért, mert az elejétől fogva nyílt és őszinte
szeretnék lenni. Valóban az itt bemutatott tíz motiváló elem mozgatja
a viselkedésünket, ám a boldogsághoz nincs szükség egyikre sem –
sőt a modellre, de magára a könyvre sem. Vitathatatlan, le lehet élni
egy életet nagyobb kontroll vagy kreativitás nélkül is.

Végső soron bármikor dönthetünk úgy, hogy a boldogságunkhoz

nem kell több semmiből. Ha ezt választjuk, ebben a pillanatban
becsukhatjuk a szemünket, és elmerülhetünk a nirvána
gyönyörében. Erre képes az elménk. Egy baj van csak: az állapot
nem lesz tartós.

Meggyőződésem, hogy a tíz motiváló elem az, amire igazán

vágyunk az életben, és ha sikerül aktivizálnunk ezeket,
erőfeszítéseink által eljuthatunk egy olyan magasabb energiaszintű,
elhivatott és lelkes létállapotba – igen, a boldogsághoz –, amelytől
bizonyosan ámulatba esünk.
A könyv első részében tárgyalom az általam alapvető motiváló
elemnek nevezett első öt emberi késztetést. Ezek a kontroll, a
kompetencia, a kongruencia, a gondoskodás és a kapcsolatok,
amelyek hozzájárulnak az éntudat és a társas érintkezés
stabilitásához.

Ha sikerül aktivizálnunk és tartósan megerősítenünk ezeket az

alapvető motiváló elemeket, egyszerre magabiztosabbak leszünk,
és erősebbnek érezzük társas viszonyainkat is. Az első öt motiváló
elem aktivizálása némiképp hasonlatos az alapvető szükségletek
kielégítéséhez egy modern társadalomban: kezdetnek nem rossz, de
nem ez a végcél. Ezért is hívom ezeket alapvető motiváló
elemeknek: fontos szerepük van, de épp csak arra elegendőek, hogy
elkezdhessük a meccset. A nagy gólok a következő öt motiváló
elemtől várhatók. Ezeket előrevivő motiváló elemeknek nevezem.
Ezek a késztetések a változásra, a kihívásra, a kreatív önkifejezésre,
a hozzájárulásra és a tudatosságra.

A második részben az előrevivő motiváló elemeket mutatom be, s

azt, hogy miért ezeknek van a legnagyobb szerepük a boldogság
elérésében. Bár ezek magasabb rendűek, mint az első öt motiváló
elem, mind a tíz rendkívül fontos. Gondoljunk bele, mi lenne, ha akár
csak egyik is hiányozna az életünkből! Vessünk el egyet, és azonnal
darabokra hull a boldogság kiegyensúlyozott építménye. Riasztó
feladatnak tűnhet mind a tíz motiváló elemet megérteni és
elsajátítani, de a jó hír az, hogy újra és újra el lehet olvasni ezt a
könyvet, amíg végül sikerül.

Az előttünk álló fejezetek – amelyek mindegyike egy adott motiváló

elemet tárgyal – elsősorban gyakorlati szempontokat követnek.
Először alaposan körbejárom, hogyan érdemes gondolkodni
ezekről, majd pedig mindegyikhez három aktivizáló elemet javaslok.
Tíz motiváló elem, mindegyikhez három aktivizáló elem: az
összesen harminc stratégia. Természetesen nem kell mindet
egyszerre alkalmazni. Kiválaszthatunk akár csak egyet, és próbát
tehetünk vele, hogyan változtatja meg az életünket.
E fejezet és minden további fejezet végén arra bátorítanék
mindenkit, hogy töltsön ki egy mondatkiegészítő feladatsort; ezeket
töltőpontoknak fogom hívni. A töltőpontok olyan gondolatébresztő
kérdéseket vetnek fel, amelyekre mindenki a saját kedve és ideje
szerint válaszolhat, miután eltöprengett a fejezet mondanivalóján. Az
általam megkezdett mondatokat szabadon lehet befejezni. Azt
javaslom, vezessünk személyes naplót a könyv olvasása során,
amelybe e mondatokat is beleírhatjuk. Segíteni fog átgondolni és
magunkévá tenni a leckéket.

TÖLTŐPONTOK

1. Ha a közelmúltban úgy éreztem, ketrecbe zárva

vagy elkényelmesedve élek, az valószínűleg azért volt, mert...

2. Ahhoz, hogy belekezdjek a feltöltődött élet

megteremtésébe, muszáj lesz...

3. A feltöltődöttek összes jellemvonása közül – nyitottság és éberség

minden pillanatban, jövőorientáltság, kihívások keresése, mások
iránti őszinte érdeklődés, önállóság, kreatív önkifejezés, értelmes
élet keresése – amelyiket a leginkább be tudnám illeszteni az
életembe vagy megerősíteni magamban, aza(z)...
ELSŐ RÉSZ – ÖT ALAPVETŐ MOTIVÁLÓ
ELEM
KONTROLL

KOMPETENCIA

KONGRUENCIA

GONDOSKODÁS

KAPCSOLATOK
2. KONTROLL
Magunkban kell megteremtenünk azt a stabilitást, amelyet nem
lelünk a világban. Nathaniel Branden

Édesapámnál, Mel Burchardnál 2009. május 10-én, anyák napján,

akut myeloid leukémiát diagnosztizáltak. A hír teljesen váratlanul
ért minket. Az előző héten még golfozott és fallabdázott. Az orvosok
5% esélyt adtak arra, hogy meggyógyul. Mindkét orvosa azt mondta,
nem láttak még ilyen súlyos esetet a praxisuk során.

Apa fantasztikus ember volt: szellemes, segítőkész, erős, tele

szeretettel. Amit a gyerekeinek tanított egész életében, mindent
elmond róla: „Légy önmagad! Légy őszinte! Tedd meg, ami tőled
telik! Légy jó állampolgár! Tisztelettel fordulj az emberek felé!
Kövesd az álmaidat!”

Mások iránti elkötelezettsége is magáért beszélt. Húsz évet szolgált

a haditengerészetnél. Három bevetésen volt Vietnamban. Húsz évig
szolgálta Montana államot. Harminckilenc évig élt
anyával. Hatvankilenc évet élt, kiváló emberként.

Egy nappal apák napja után derült ki, hogy hatástalan volt a
kemoterápia. A rák legyőzte a testét. Értette a helyzetet, és
megbékélt vele. Tudta, hogy csak hetei vannak hátra. Úgy döntött,
otthon tölti ezt az időt, házi ápolásban, családja gondoskodó
körében.

Minden nővér sírt, amikor elhagyta a kórházat, hiszen mind imádták

a humorát és az életről szóló történeteit. Bárhova ment is, tisztelettel
volt az emberek iránt, és szívesen mesélt vicceket, történeteket.
Mindenütt barátokra talált. Mindenki szerette.

Az otthon töltött rövid idő során apa semmit sem hagyott

kimondatlanul vagy elvégezetlenül. Vele volt az egész család: anya,
a két bátyám, Bryan és David, a nővérem, Helen és a férje, Adam,
valamint a feleségem, Denise és én.

Áldás volt ez a vele töltött pár hét. Elmondhattuk, milyen büszkék

vagyunk rá, hogy milyen jó élete volt, hogy mindig gondoskodni
fogunk anyáról, s hogy értékei és szelleme tovább él
mindannyiunkban. Mindez sokat jelentett neki. Amíg két nappal a
halála előtt el nem vesztette a beszédképességét, mindig azt kérte
tőlünk, viseljük gondját anyának. Úgy lesz.

Nehéz az embernek megélni saját apja haldoklását. Semmi ehhez

foghatóan rettenetes nem történt velem egész életemben, és
gyűlöltem, hogy nem tudok segíteni, hogy nem irányíthatom az
eseményeket. Apa viszont méltósággal és lelkierővel nézett szembe
a halállal még akkor is, amikor a kemoterápia mellékhatásaként
rettenetes rosszullétek gyötörték. Hálával és szeretettel viszonozta
gondoskodásunkat. Tudta, milyen kevés ideje van hátra, és
lenyűgöző volt látni, mennyi szeretetet képes adni, és milyen
nyugalommal várja az elkerülhetetlent.

Apa éjfél előtt ment el. Július 9-én hajnali fél egykor rögzítette a
nővér a halál idejét. Békésen, fájdalom nélkül távozott, csak a
nehézkes légzésének ritmusa vált egyre lassabbá, amíg végül
elhallgatott. Apa jobb kezét fogtam, amikor meghalt, Bryan pedig a
balt, anya és a nővérem mellette álltak. Otthon, családi körben hunyt
el – éppen ahogy szerette volna.

Néhány héttel apa halála előtt, amikor megtudta, hogy a

kemoterápia mit sem ért, éppen képzést tartottam. Úgy négyszáz
ember utazott el a világ minden részéről, hogy meghallgassanak. Én
San Franciscó-ban voltam, apa pedig Nevadában, ahol második
otthonuk volt anyával, s ahol megbetegedett. Fellépésem előestéjén
hívott fel a hírrel: az orvosok szerint csak néhány hete van hátra.
Nem akarta, hogy túlreagáljam a dolgot, és lemondjam a
szemináriumot. Tudta, hogy egy szempillantás alatt megtenném,
csak hogy vele lehessek.
Következő este, kilenc óra oktatás után a színpadon, siettem felhívni
apát. Kitaláltuk, hogy interjút készítek vele, amelyben az életéről
kérdezem, a válaszait pedig rögzítjük, hogy később megoszthassam
a családommal. Különösen tetszett a gyerekeinek hátrahagyott
következő gondolata: „Mindig szeressétek anyátokat és
testvéreiteket, higgyetek magatokban, segítsetek a kevésbé
szerencsés sorsú embereknek, és soha ne szégyelljetek segítséget
és szeretetet kérni másoktól! Legyetek jó szamaritánusok, és
tegyetek meg mindent, ami tőletek telik!”

Rengeteget megtudtam róla abból a beszélgetésből. Semmilyen

meglepetés nem ért az életével kapcsolatban, inkább az volt
különleges, ahogy beszélt és gondolkodott róla. Olyan nyíltan és
optimistán állt mindenhez, s még az irányíthatatlan realitással
szemben is képes volt bátran élni a döntés- és
akaratszabadságával.

Apa nemesen küzdött a rák ellen. Az utolsó héten, amikor már

világos volt, hogy nincsen tovább, beletörődött, és mintha
megszabadult volna minden félelmétől. Soha nem panaszkodott,
pedig a fájdalom, az ágytál, az állandó orrvérzés, az injekciók, a
forgatás a lepedőcsere miatt, mindez épp elég okot adott volna rá.
Egyszerűen elfogadta a legnagyobb és sokunk számára
legfélelmetesebb változást, s úgy döntött, nyugodtan és eleganciával
néz szembe vele. Még a kormányozhatatlan helyzetben is ő
irányította erős jellemét. A haditengerész az utolsó pillanatig saját
maga határozta meg mindennek a jelentését.

Nem könnyű megírnom mindezt, röviden, de mégis érzékeltetve,

milyen kivételes ember volt az apám. Mégis megteszem, mert
meg akarom osztani mindazt, amit ennek során a kontrollról és az
életről megtanultam.

Enyhe kifejezés, hogy a halált általában nem várjuk, és nem tudjuk

kontrollálni. Mégis, annyi más tervezetlen és nem kívánt dologhoz
hasonlóan, végül megtörténik. Ám minden nehézségben, még a
végső küzdelem során is képesek lehetünk irányítani, miképpen
érintkezünk a világgal, meghatározhatjuk tapasztalatunk értelmét, és
példát hagyhatunk magunk után az emberi kiválóságról.

***

Szokatlannak tűnhet egy motivációról szóló könyvet a halál

történetével kezdeni. De azt szeretném, hogy mindenki tudja, ki
vagyok, és őszinte akarok lenni az első pillanattól: az igazság az,
hogy nem irányíthatunk mindent az életünkben. Nem is kell erre
törekednünk. Ellenkezőleg, sokszor bizonygatom, hogy a legtöbb
nyomorúság az emberek életében abból fakad, hogy olyan dolgokat
akarnak kontrollálni, amelyek vagy irányíthatatlanok, vagy épp
jelentéktelenek. Nem tudjuk befolyásolni sem az időjárást, sem a
gazdasági helyzetet. A többi embert sem tudjuk kontrollálni, ezt már
biztosan mindenki tapasztalta. Többnyire csak saját jellemünket és
cselekedeteinket tudjuk kontrollálni: azt, hogy mit teszünk hozzá a
világhoz.

A késztetés a kontrollra mégis rendkívül mélyről fakad, és

egyfolytában erősíteni akarjuk mindaddig, amíg végül kiveszik a
gyeplőt a kezünkből. Addig azonban hasznos elsajátítanunk, milyen
tényezőket tudunk kontrollálni, hogy kivételessé tegyük az életünket.
Erről szól ez a fejezet.

Kezdjük egy személyes kérdőívvel! Válaszoljunk az alábbi

kérdésekre egy tízfokozatú skála alapján (10 = teljes kontroll)!

• Mennyire érezzük úgy, hogy kézben tartjuk az életünket?

• Mennyire érezzük úgy, hogy kontrolláljuk tudatunkat, érzelmeinket

és tapasztalatainkat?

• Mennyire kontrolláljuk a közvetlen környezetünket?

A válaszok sokat elmondanak arról, milyen szerepet választottunk

magunknak a világban, és mennyire vagyunk boldogok.
Kevesen vonnák kétségbe, hogy életünk jelentős részében a kontroll
növelésén fáradozunk. De egész pontosan mit is akarunk irányítani?
Milyen tényezők hatására érezzük úgy, hogy elég kontrollt
gyakorlunk ahhoz, hogy józanok és boldogok legyünk?

Általánosságban mindannyian azt szeretnénk érezni, hogy

ellenőrzésünk alatt tartjuk belső életünket és külső
megnyilvánulásainkat. Kontrollálni akarjuk tudatos élményeinket,
gondolatainkat, érzéseinket és viselkedésünket. Irányítani akarjuk,
milyen eredményeket érünk el és milyen kapcsolatokra teszünk szert
a külvilágban. A kontrollra irányuló emberi késztetés az életünk
minden területére kiterjedő irányítás és befolyásolás vágyából fakad.

A késztetés a kontrollra, mint minden más motiváló elem, esetenként

kétélű fegyvernek bizonyulhat. Ha túl nagy kontrollra törekszünk,
könnyen rugalmatlanná és merevvé válhatunk. Miközben arra
számítunk, hogy mindig minden pontosan terv szerint alakul,
elveszítjük a képességünket a váratlan események befogadására és
a változó körülményekhez való alkalmazkodásra. Igyekszünk
elnyomni minden spontaneitást az életünkben, megszállottan
túlirányított rutinok, kapcsolatok és körülmények ketrecébe zárjuk
magunkat. Nehezünkre esik együttműködni másokkal, és durván
reagálunk, ha nem pont az történik, amit akarunk. Mindez
rettenetesen korlátozó, és végső soron megfoszt minket a
rugalmasabb és könnyedebb élet változatosságától, színeitől,
örömétől.

Ha viszont egyáltalán nem kontrolláljuk az életünket, úgy érezhetjük,

rémisztő örvénybe kerültünk. Ha lemondunk az irányításról, és csak
„hagyjuk, hogy vigyen az ár”, az egy pillanatra csodásnak tűnhet, de
egyúttal el is szakít a valóságtól. Feladhatjuk a kontrollt egy fürdőben
vagy egy hegytetőn, de az élet gyors folyamában ez többnyire nem
túl jó ötlet. Ha nincs kontroll, akkor nincs döntés, nem tudjuk
érvényesíteni az akaratunkat, s kiszolgáltatottá válunk. Kontroll
nélkül nem tudjuk irányítani a tudatunkat, és nem tudjuk
befolyásolni a környezetünket. Ha teljesen kiszolgáltatjuk magunkat
a véletlen és a változó körülmények szeszélyének, elveszítjük a
szabadságot, hogy kijelöljük a saját utunkat.

Egyik motiváló elem bemutatásával sem az a célom, hogy

megmondjam, mennyivel kellene visszafogni vagy kiengedni, és ez
így van a kontroll esetében is. Amitől esetleg én úgy érzem, hogy
kellő mértékben irányítom az életemet, az másnak túl kevés vagy
éppen túl sok lehet. Életünk különböző szakaszaiban
mindannyiunknak különböző kontrollszintekre van szüksége. Bár úgy
gondolom, a legtöbben minden motiváló elemünk esetében a
középutat keressük a szélsőségek között, de még ez sem mindig
igaz.

Megfigyeléseim szerint késztetésünket a kontrollra három olyan

konkrét aktivizáló elemmel tudjuk erősíteni, amelyeknek hatására
különösen energikusnak, elhivatottnak és lelkesnek
érezhetjük magunkat. Függetlenül attól, milyen erős vagy milyen
gyenge kontrollra vágyunk, ha valamit is irányítani akarunk az
életünkben, az alábbi három területre kell különös figyelmet
fordítanunk.

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KONTROLLÁLJUK A

SZEMLÉLETMÓDUNKAT ÉS A jellemünket!

A legtöbb esemény és tapasztalat véletlenszerűen, váratlanul,

esetlegesen – ha úgy tetszik, sorsszerűen – történik meg velünk, s
ezért nem számítunk rájuk. A végső válaszunk azonban – vagyis
hogy milyen jelentéssel ruházzuk fel ezeket a történéseket – száz
százalékig a mi kezünkben van. Ez a képesség az emberi természet
legfontosabb megkülönböztető jegye, és egyben a legerősebb
eszközünk a feltöltődött élet kialakítására. Életünk kontrollálásában a
legfontosabb tényező a szemléletmódunk, vagyis az, milyen
jelentést tulajdonítunk eddigi és jövőbeli életünk eseményeinek.

Amennyiben ez így van, úgy döntő szerepet játszunk saját

életünkben: őrzői és igazgatói vagyunk önmagunkhoz, másokhoz és
a világhoz való viszonyulásunknak. Ez keményebb feladat, mint
gondolnánk, hiszen az ember általában arra számít, amit
rendszeresen lát a világban, és ez manapság nem valami pozitív
kép. Szinte mást sem látunk vagy olvasunk, mint különféle
hirdetéseket, amelyek mind a káoszt, a stresszt, a konfliktust, a
negatív gondolkodást, a fogyasztói társadalom és mások érdekeit
reklámozzák. Vegyük például a mai, média uralta világunkat,
amelyben mintha minden összeesküdött volna, hogy minél sötétebb
képünk legyen az emberiségről. Az átlag amerikai napi négy órát
néz tévét, a műsorok túlnyomó része pedig csupán a szélsőséges és
agresszív indulatokat, a nárcizmust és a kapzsiságot fokozza.
További néhány órában weblapokat böngész, ami úgyszintén nem
gyarapítja semmivel az életét, csak a koncentráció
gyengüléséhez és egyéb zsákutcákhoz vezet. Ha több mint négy
órát töltünk naponta ilyen környezetben, akkor vajon mit várunk a
világtól? Pozitív vagy negatív dolgokat?

Mindebből evidensen következik, hogy ha meg akarjuk őrizni józan

és pozitív világlátásunkat, akkor muszáj éberen vigyáznunk, milyen
információkat engedünk be a tudatunkba. Ami azt illeti, nem ártana
nagyságrendekkel csökkentenünk a tévézéssel, az ostoba
rádiós csevegőműsorok hallgatásával, az interneten való
szörföléssel és a pletykalapok olvasásával töltött időt. Mindez a
tudatosan és tudattalanul befalt információ felesleges feszültséget és
nyugtalanságot okoz az életünkben, méghozzá olyan mértékben,
amiről legtöbben valószínűleg nem is tudunk. A metafora
népszerűsége ellenére az agy nem számítógép. A számítógépnek
nincsenek érzelmei, nekünk viszont vannak. Az agy minden
információdarabkához érzelmeket társít. Ez pedig azt jelenti, hogy az
információnak meglehetős súlya van, és minél több az információ,
annál nagyobb súly nehezedik az emberre. Ha egy számítógépet
túlterhel a sok adat, lelassul a működése, és szélsőséges esetekben
egyszerűen leáll. Képzeljük csak el, mit művelhet az agyunkkal ez a
rengeteg negatív hatású médium és a velejáró érzelmi terhelés!
Ugyanez vonatkozik az életünkben megjelenő önbecsülés- és
energiavámpírokra is. Mindenki tudja, kikről beszélek: akik nap mint
nap „helyre tesznek” az ítélkezésükkel és a kritikáikkal, amíg végül
egészen megutáljuk magunkat. A mérgező emberekkel való
érintkezés csökkentése éppolyan fontos, mint távol tartanunk
magunkat, de legalábbis minél kevesebb időt szánnunk a negatív
médiára.

Ehelyett talán itt az ideje azt a napi négy órát céltudatosan

kiválasztott, lélekerősítő és nevelő jellegű könyvekre és műsorokra
fordítanunk; vagy barátokkal találkoznunk, akik szintén gazdagítják
az életszemléletünket; vagy felállítanunk és leküzdenünk olyan
kihívásokat, amelyekben bebizonyíthatjuk saját erőnket és
önállóságunkat.

A személyes boldogságunk szempontjából a helyes szemléletmód

megőrzésének legfontosabb eszköze, hogy kontrolláljuk,
mennyire pozitívan és egyedien viszonyulunk az életünk
eseményeihez. A legtöbb pszichológiai elmélet ezen az alapon
tárgyalja az optimizmus és az önazonosság kérdését.

Az optimizmussal kezdem és azzal, miért olyan fontos a

gondolatainkat kontrollálni, ha derűlátóak akarunk lenni vagy azok
maradni. Talán nincs is a pszichológiának egyértelműbb
végkövetkeztetése, mint hogy optimista mentalitással a legjobb
értékelni a minket érintő információkat és az eseményeket, és hogy
mindazt, amit az életünkben látunk, hallunk, tapasztalunk, inkább
pozitívan szemléljük, mint negatívan.

Optimistának lenni annyit tesz, mint pozitív fényben látni a világot és

bízni abban, hogy a dolgaink jól alakulnak majd. Ha valami
rossz történik, az optimizmus segít nagyobb összefüggésekbe
helyezni az eseményeket. Ezért látják az optimisták az életük
negatív fordulatait ideiglenesnek, egy adott helyzethez kötődőnek,
és tudják, hogy bár nem feltétlenül ők okozták a bajt, képesek
lesznek kézben tartani vagy megoldani.
Az elterjedt tévedés ellenére az optimisták nem álmodozók, akik
nem látják a valóságot. Ellenkezőleg, éppen ők látják át tisztán a
realitást, és készek aktívan megküzdeni a problémákkal, nem pedig
a pesszimisták. Ez pedig azért van, mert a pesszimisták, az
optimistákkal ellentétben, nem hisznek a problémák
megoldhatóságában, így aztán nem is tesznek semmit ennek
érdekében. A felmérések szerint az optimisták általában
boldogabbak, tovább élnek, könnyebben legyőzik a nehézségeket,
gyakrabban élnek hosszú, boldog házasságban, és egészségesebb
az életmódjuk. A pesszimisták a negatív eseményeket és
tapasztalatokat hosszú távúnak látják, amelyek pokollá teszik
az életüket, és amelyeket nem lehet kontrollálni vagy megszüntetni.

De még azok számára is van remény, akik azt mondják magukról,

hogy „hát, nem vagyok egy született optimista”, vagy „engem
nem ilyen fából faragtak”. Az idegtudomány újra meg újra
bebizonyítja, hogy figyelmünk szándékos összpontosításával és
tudatos gyakorlással az idegek között új kapcsolatok formálhatók (a
régiek pedig megerősíthetek). Egyértelműen kijelenthető, hogy kellő
koncentrációval és erőfeszítéssel minden egészséges ember örökös
optimistává válhat. Végső soron minden döntés kérdése. Mindenki
választhat: pozitív életszemlélettel vagy negatív hozzáállással akar-e
élni?

A másik alapvető értelmezési kérdés, amelyet a helyes

szemléletmód megőrzése érdekében újra kontrollálnunk kell, az az
események és a beérkező adatok összekapcsolása az énképünkkel,
vagyis az identitásunkkal. Akik ketrecbe zárt életet élnek, azok a
beérkező negatív információkat és élettapasztalatokat hajlamosak
saját „hibájuk” vagy „érdemtelenségük” bizonyítékának látni. A
kényelmes életet élők úgy érzik, „kevesek voltak”, különben nem
engedték volna, hogy problémák adódjanak az életükben. Aki
viszont feltöltődött életet él, az az információt információnak látja, se
többnek, se kevesebbnek. A feltöltődöttek nem kötnek negatív
érzelmeket vagy ítéleteket saját magukhoz pusztán azért, mert
valaki negatív dolgot mondott vagy valami rossz dolog történt a
világban. Megőrzik az énképüket, és nem hagyják, hogy a gyakran
kaotikus és kiszámíthatatlan külvilág megingassa a belső tartásukat
és abbéli meggyőződésüket, hogy a világ valójában egészen
varázslatos hely.

Azzal a belső erővel, amellyel képesek vagyunk az

életszemléletünket megőrizni és irányítani, a jellemünket is
meghatározhatjuk és formálhatjuk.

Az egyik leglényegesebb döntés, amelyet életünk során naponta

meghozhatunk, az, milyen emberek szeretnénk lenni. Milyen
ügyek mellett álljunk ki? Milyen pozitív értékeket, minőséget és
hiedelmeket tükrözzön mindennapi viselkedésünk? Mennyi
becsületesség, integritás, tisztesség és gyengédség hassa át a
világgal való érintkezésünket? Ezekből a tényezőkből tevődik össze
a jellemünk.

A mai naptól szánjuk el magunkat, és törekedjünk arra, hogy minden

körülmények között a legnemesebb önmagunkat adjuk! Határozzuk
el, hogy erős jellemmé válunk, hogy büszkék lehessünk a tetteinkre,
mások pedig példaképet láthassanak bennünk!

Mindent nem kontrollálhatunk az életünkben, de önmagunkat igen:

megszabhatjuk, kivé váljunk, miképpen bánjunk másokkal, és milyen
ambíciók mozgassanak. Jellemünk minőségének kontrollja - napról
napra, kapcsolatról kapcsolatra, helyzetről helyzetre – alakítja ki és
határozza meg, milyen életet fogunk élni, és milyen örökséget
hagyunk magunk után. Amikor apámnak a rákkal kellett
szembenéznie és megküzdenie, emlékszem, az egész család
csodálta, amiért olyan erős és önmagához hű tudott maradni.
Bebizonyította, hogy az ember a legnagyobb kihívásokkal szemben
is megőrizheti méltóságát. Jelleme és elszántsága, hogy jó
emberként éljen egészen a halála pillanatáig, azóta is inspirál.

Apa példája tanított meg arra is, hogy jellemünk nemcsak a belső
értékeinkben rejlik, s nemcsak abban, amilyennek saját
magunkat látjuk, hanem abban is, amit a világ felé mutatunk. A
szándék nem elegendő; tetteink döntik el, kik vagyunk valójában.
Ennek megfelelően, semmi sem fog megváltozni életünkben, amíg
nem változtatunk a viselkedésünkön, amíg nem bontakoztatjuk ki és
nem mutatjuk meg teljes egészében csodálatos jellemünket. Állítsuk
magunkat folyamatos kihívás elé ezzel a kérdéssel: Vajon tükrözik-e
tetteink, milyen emberek vagyunk és milyenekké szeretnénk válni?

Egyszer, egy fiataloknak szóló nonprofit rendezvényen

megismerkedtem egy rendkívül életvidám, kilencvenéves
önkéntessel. Figyeltem, ahogy a hölgy két órán keresztül foglalkozik
nagy odaadással egy csoport általános iskolás gyerekkel, majd
odaléptem hozzá, és beszélgetni kezdtem vele az életről. Egészen
különleges jellem benyomását keltette. Egy idő után megkérdeztem:
„Honnan van magában ennyi energia? Hogyan tud ilyen nagy
hatással lenni a gyerekekre?” A válasza, amelyet rögtön utána
felírtam egy szalvétára, egy életre nyomot hagyott bennem.
„Brendon – mondta –, az életben minden energia és minden
befolyás, amire vágyunk, egyetlen dologtól függ: hogy céltudatosan
és a legmagasztosabb énünknek megfelelően cselekszünk-e. A
jellem erejéből fakad a méltóság és a szeretet, s így
találhatunk boldogságot és értelmet az életben.”

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: LEGYEN TELI ÚJDONSÁGGAL AZ ÉLETÜNK!

Van egy barátom, Paulo Coelho, nemzetközi bestsellerek – Az

alkimista (O Alquimista), a Tizenegy perc (Onze Minutos), az As
Valkírias (A valkűrök) és több tucat más könyv – kiváló szerzője. Ha
messziről pillantunk az életére, úgy tűnik, mindene megvan.

Az egész világon ismerik. Ide-oda utazgat repülőn franciaországi,

svájci és brazíliai otthonai között. Munkáját mélységes
elhivatottsággal és megelégedéssel végzi, s könyvei több mint
félmilliárd ember életét alakítják. Kilencmilliónál több rajongója követi
minden szavát az interneten. Különféle országok elnökei és vezetői
ismerik el a tevékenységét, és hívják meg őt a fővárosokba. Jó
egészségnek örvend, és több mint harminc évet élt le azzal a nővel,
aki – a lelke mélyén tudja – az igazi társa. Mélységesen spirituális,
elfogadó ember, akit éppen az önmegismerés és az élet értelmének
kutatása tett gazdaggá, híressé és kedvelné. Az évek során
azonban – lassan, de megdöbbentő intenzitással – kezdte magát
egyre nyomorultabbul érezni.

Hogyan történhetett? Egyszerűen hálátlan lett volna? Szó sincs

ilyesmiről. Amikor a hatvanötödik születésnapján beszéltem vele,
nyilvánvaló volt, hogy mesésnek látja az életét. Megtisztelőnek
érezte, hogy megadatott neki mindaz, amire az emberek vágynak:
szeretet, biztonság, megbecsülés, jómód, kreatív és tartalmas
karrier. Vajon mi mehetett végbe az elméjében és a lelkében, ami
miatt mégis ennyire elégedetlennek érezte magát? Coelho története,
amelyben erre a kérdésre keresi a választ, sokat elárul az életről, és
mellesleg az idegtudományról is.

Paulo hozzájárult, hogy a nyilvánosság elé tárjam történetét, hiszen

hitének megingását és újonnan fellelt megnyugvását részletesen
megírta Alef (O Aleph) című, zseniális könyvében is. Egészen más
nézőpontból közelítettünk a kérdéshez – ő a spiritualitás, én pedig a
teljesítmény szempontjából –, de ugyanarra az eredményre
jutottunk: Paulónak valami újra volt szüksége az életében.

Az Alefben Paulo leírja, hogy spirituális válsága érzése szerint abból

fakadt, hogy többé nem kereste a kalandokat és az ismeretlent.
Persze, beutazta az egész földet, de csak egyik védett szegletből a
másikba ment, ahol minden előre meg volt szervezve, és kevés
új kihívás vagy lehetőség adódott. Nem érték új izgalmak, nem
találkozott új emberekkel, nem kellett erőfeszítést tennie ahhoz,
hogy érezze a munkája fontosságát. A spirituális gazdagság rutinná
merevedett.

Paulo nem tudta, pontosan mit is keres, ezért eldöntötte, hogy a

véletlenekre hagyatkozik, és belevág valami újba. Ez egy
óriási utazáshoz vezetett – Oroszország kontinensnyi távlatai között
– a transzszibériai expresszen. Az embert próbáló kaland során
megismerte azt a nőt, aki segített megtalálnia, amit mindvégig
keresett. Az egész történetet megírta a könyvében, de a lényeg
számunkra most az, hogy az új kihívások által, önmaga és a világ
újfajta megismerésével sikerült újra feltöltődnie. Annak a
képességnek a gyakorlásával, amelyet újdonságkontrollnak
nevezek, sikerült szellemét és lelkét új energiával telítenie. Örülök,
hogy visszanyerte a hitét és a lendületét, mert ő mind közül a
legkedvesebb szerzőm, és izgatottan várom minden újabb művét.

Az újdonságkontroll kifejezést a klienseimmel való beszélgetések

során kezdtem el használni, és úgy tűnik, jó választás volt. Azt
jelenti, hogy amikor stratégiailag megtervezzük a napjainkat,
ugyanannyi figyelmet kell fordítanunk arra, milyen új dolgokat és új
élményeket vezetünk be az életünkbe, mint arra, mit eszünk, mikor
járunk sportolni, vagy hogyan érjük el a céljainkat. Az életben
tapasztalt unalom, depresszió, levertség és érzelmi labilitás jelentős
része orvosolható az újdonságkontroll segítségével, az
idegtudomány friss eredményei pedig meg is magyarázzák ennek az
okát.

Miután MRI-vel és más fejlett képalkotó berendezésekkel több ezer

ember agyát megvizsgálták, az idegtudósok arra a következtetésre
jutottak, hogy az újdonság és a kihívás keresése az emberi
agy alapszerkezetéből következik. Jegyezzük meg ezt a két
összetevőt: újdonság és kihívás. Ha minden megvan, ami a
csodálatos élethez kell – szeretet, tisztelet, bőség stb. –, de ez a két
hozzávaló hiányzik, a recept elkészítése után csak a bánat és
közönyösség ízetlen egyvelegét kapjuk.

Agyunk hihetetlen mértékben képes aktivizálódni, ha bármiféle

újdonsággal vagy kihívással találkozik. Ilyenkor az elme azonnal
éberré válik és készenlétbe áll: dopamint szabadít fel, és energiát
biztosít az agynak a problémamegoldáshoz. Ez motivál minket a
tanulásra. Ha az újdonság egyben kihívást is jelent számunkra,
akkor az agyunk még hosszabb ideig marad aktív. Márpedig csak az
aktív agy boldog.

Érdekes módon, nem egyedül az idegtudósok bizonyították ezt a

jelenséget, még csak nem is ők voltak az elsők. A híres
pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály a flow-élményről szóló
alapvető munkáiban lényegében ugyanerre a következtetésre jutott.
Úgy találta, hogy a boldogságot legtöbben olyan állapotként írják le,
amelyben az időérzékünket elveszítve, egészen belemerülünk
valami olyan dolog élvezetébe, amelyhez megvannak a
készségeink, de amely egyben elég újdonsággal rendelkezik ahhoz,
hogy kihívást jelentsen számunkra.

Mindazon dolgok közül, amelyeket kontrollálni igyekszünk az

életünkben, a legfontosabb tehát az újdonság. Ha ezt elmulasztjuk,
annak súlyos következményei vannak: unatkozó agy és nyugtalan
lélek. Ahogy Paulo példája bizonyítja, nem számít, mi mindenünk
van meg az életben, ha ez az egy hiányzik, semmi sem lesz elég.

Az újdonságkontroll nem azt jelenti, hogy egyfolytában új dolgokat

kell az életünkbe zsúfolunk. A legtöbbünknek kétségtelenül semmi
szüksége arra, hogy még egy tétellel bővítse a napi
tennivalók amúgy is épp elég hosszú listáját. De mint oly gyakran az
életben, ezúttal sem mennyiségi, hanem minőségi kérdésről van
szó. Törekedjünk arra, hogy kielégülést nyújtó új élményekkel
gyarapítsuk az életünket, és ezt szisztematikusan hajtsuk is végre!
Van, akinek ez nem jelent többet, mint hetente egyszer új
étteremben enni. Másoknak ez egy új készség elsajátítását vagy új
emberek megismerését jelenti. Az újdonságkontroll nem az életünk
teljes felforgatásával jár; az apró változtatásoknak is hatalmas
jelentőségük lehet, és talán éppen általuk érhetjük el a feltöltődött
állapotot.

A lényeg: ha arra koncentrálunk, hogy rendszeresen új élményekben

legyen részünk, ezzel nagy lépést tettünk az egészében elhivatott,
energikus és örömteli élet felé. Nézzünk néhány konkrét ötletet
arra, hogyan tudunk az újdonságokra fókuszálni!

Az újdonságkontroll hat egyszerű eszköze

1. Háromhavonkénti kiruccanás. Tervezzünk háromhavonként egy

kis kiruccanást, akár egyedül, akár házastársunkkal, párunkkal! Igen,
minden kilencvenedik nap. Nem kell föld körüli útra gondolni, nem is
az számít, milyen messzire utazunk. A lényeg az, hogy
elszabaduljunk. Ez nem kilométerekben, hanem a szellemi
felszabadulás élményében mérhető: amikor megtörik a rutin, mi
pedig lazítunk és megújulunk. Akár otthon is lehet vakációzni, de
jobb, ha egy-öt napra elutazunk valami új, ismeretlen helyre, ahol
nem ér el senki. Lesz, aki rögtön rávágja: „Hát, az lehetetlen!” Én
viszont erre azt felelem: „Ó, azt hittem ennél kreatívabb és
ötletesebb ember vagy, különösen, ha az életminőséged javítása a
tét.” Ha igazán számít, hogy elszabaduljunk, akkor meg is fogjuk
oldani. Végül is csak évi négy alkalomról van szó. Ennyit igazán
megtehetünk magunkért.

2. Ebéd vagy vacsora – mindig máshol. Esti

randevúnkat, vacsoránkat mindig más étterembe szervezzük, s
legalább hetente egyszer kerítsünk rá alkalmat! Aki kisvárosban
él, beszélje meg barátaival, hogy néhány hetente mindig másnál
vacsorázzanak. Lényeg, hogy így bejárhatjuk a várost, és újfajta
kulináris élményekben lehet részünk.

3. Előadások, sportesemények, élmények. Vajon ezen a hétvégén

milyen események lesznek a városban? Van-e valamilyen új show
vagy előadás, amelyet megnézhetnénk? Esetleg valamilyen
bemutató vagy kiállítás? Annak ellenére, hogy szinte mindenki
szeret moziba, sporteseményekre vagy színházba járni, a legtöbben
ritkán jutnak el.

Határozzuk el, hogy ezentúl rendszeresen figyeljük, hova mehetnénk

el szórakozni vagy szurkolni!
4. Utazás és kalandok. Van-e listánk arról az ötven helyről, ahova a
legszívesebben elutaznánk? Teszünk-e lépéseket azért, hogy
minden évben legalább egyet kipipálhassunk közülük? Ha nem, hát
lássunk neki! Az utazás az egyik legbiztosabb módja, hogy
egészséges újdonságokban, tevékenységekben és izgalmakban
legyen részünk. Figyeljünk oda, hogy legyen elég pénzünk és
szabadságunk, hogy megvalósíthassuk ezeket a kalandokat! Ha
ismeretlen helyre látogatunk, egyetlen szabályt kell betartanunk:
mindig csináljunk valami újat! Ne töltsük minden időnket a medence
partján vagy a hotelben, mozduljunk ki, és keressük a kalandot!

5. Bővítsük ismerőseink körét! Különös, hogy fiatalkorunkban

milyen fontosnak tartjuk a barátkozást, aztán ahogy idősödünk,
egyre kevesebb energiát fordítunk erre. Pedig a barátok és
ismerősök alkotta kapcsolati háló – az intim és családi kapcsolatok
mellett – a boldogságot befolyásoló egyik legfőbb tényező. Vegyük
komolyan a kapcsolati hálónk bővítését: járjunk ismerkedési és
jótékonysági eseményekre, helyi rendezvényekre, előadásokra! S
ezáltal ne csupán az ismerőseink körét tágítsuk, hanem kössünk
valódi barátságokat is!

6. Készségfejlesztés. Milyen tíz új készséget kellene idén

kifejlesztenünk magunkban? Jelenleg mennyire elszántan dolgozunk
azon, hogy magasabb szintre emeljük az olyan készségeinket, mint
az írás, beszéd, éneklés, főzés, programozás, vezetés, focizás vagy
bármely más művészi, sportolói vagy szakmai kvalitás? Az új
képességek keresése jelentette kihívás önmagunk meghaladásának
egyik legbiztosabb eszköze és fokmérője. Találjunk magunknak
valami új tanulnivalót, és tegyünk meg mindent annak elsajátításáért!
Élvezzük a tanulás folyamatát – ez az egyik legegyszerűbb
módja annak, hogy agyunkat (és életünket) aktívabbá tegyük!

Mindez csak néhány lehetséges ötlet. Én személy szerint

mindegyiket elszántan és következetesen gyakorlom, mert fontosnak
tartom az energiám, elhivatottságom és lelkesedésem növeléséhez.
Nem mindig könnyű véghezvinni, de idővel mindenki rádöbben: a
változatosság tényleg az élet sója.

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KONTROLLÁLJUK A MUNKAFOLYAMATOT!

Ha az embereket arról kérdezik, életük mely területén vágynak

nagyobb kontrollra és elégedettségre, a legtöbben a munkát és a
karriert említik. Ez a mai napig így van – a menedzsment- és
karriertanácsadás több évtizedes elméleti és gyakorlati fejlődése
ellenére. Minden eddiginél többet tudunk arról, mi teszi boldoggá a
dolgozókat és kellemessé a munkahelyeket. Ha bemegyünk a sarki
könyvesboltba, több száz művet találhatunk karrierről,
menedzsmentről, kultúráról, vezetésről, üzletkötésről vagy
munkaerő-hatékonyságról. Rájöttünk, hogyan lehet szórakoztató,
„laza” munkahelyeket létrehozni, egyszerűsíteni vagy decentralizálni
az intézményi szerkezetet, kiszervezni a nem létfontosságú
feladatokat, együttműködést kiépíteni az alegységek között,
megosztani a hasznos tapasztalatokat, távmunkát végezni, virtuális
megbeszéléseken részt venni és így tovább. Mindennek dacára
világszerte a dolgozó emberek kevesebb mint 20%-a érzi
magát aktívan elhivatottnak és boldognak a munkájában.

Aki dolgozott már óriásszervezetben – függetlenül attól, mennyire jó

a cég vezetése és piaci teljesítménye –, bizonyára érezte már
magában és kollégáiban azt a fajta nyugtalanságot, amit a több
kontroll és tartalmasabb munka vágya okoz. Hogyan lehetséges ez?
Mi a magyarázata, hogy a bölcs és hatékony munkavégzésről
felhalmozott tudásunk ellenére oly sokan nem érzik magukat
boldognak, elhivatottnak vagy hasznosnak a munkájukban, legyenek
akár alkalmazottak, akár vállalkozók?

Miután az emberi teljesítmény kutatójaként majdnem tizenöt éven

keresztül ezt a kérdést tanulmányoztam, arra a meggyőződésre
jutottam, hogy a válasz a modern munkaerőt jellemző két, aránylag
új jelenségben rejlik: a felelősség és a produktivitás hiányában.
Az emberi munka története során jórészt a konkrét feladatok
megvalósítása volt jellemző. Az idők kezdete óta rengeteg
földműves és mesterember volt, akik maguk irányították a munkával
kapcsolatos input és output túlnyomó részét, a munkafolyamatok
elejétől a végéig. A paraszt elvetette a magot, gondozta a
veteményt, és végül learatta.

A mesterember nyersanyagokból késztermékeket állított elő. A

dolgozó ember a saját munkájának tulajdonosa és felelőse volt, s
lényegében egyféle dolgot csinált évről évre, egész karrierje során.

A XX. század második felét vizsgálva könnyen belátható, hogy

mindennek a szervezeti menedzsmentfilozófia vetett véget. Ez
az elképzelés hatékonyabbá akarta tenni a munka megszervezését,
és ebben kétségkívül sikeres is volt – a rendszer a mai napig jól
működik. A baj csak az, hogy eközben senki nem vette észre, hogy
a sikerek ellenére, ő lett az éjszakai tolvaj, aki ellopta tőlünk a
munka élvezetét.

Hogy ki a bűnös? A projektalapú, különféle szakterületeket

összekötő csapatmunka. Az 1950-es évektől kezdve, miután
világszerte egyre többen kezdtek tudományos menedzsmentről
beszélni, a cégek a feladatokról sietve projektekre váltottak. A
dolgozó többé nem a maga konkrét területén teljesített a cégnél, s
már nem ő volt felelős a saját munkájáért elejétől a végéig. Ehelyett
a cég különböző részlegeiből összeállított csapatokban dolgozott a
legváltozatosabb projekteken. A vállalati életet még mindig ez a
modell uralja, amelynek döbbenetes hatása van a boldogságunkra.
Arra kellett rájönnünk, hogy a projektalapú, különböző
szakterületeket összekötő csapatmunka valami olyasmitől fosztott
meg bennünket, amiről korábban nem is sejtettük, mennyire értékes:
a felelősségérzéstől.

Amikor különféle potenciális kiadóknak igyekeztem bemutatni ezt a

könyvet, tudtam, hogy jobban megértik a lényegét, ha példáimat az ő
életükre vonatkoztatom. Így aztán megkérdeztem tőlük: „Dolgoztak
már olyan könyvkiadási projekten, amelynek során
egyfolytában meetingekre jártak a csapattársakkal, míg végül a
könyv sikeres lett, és az egész csapat nagyon elégedett volt?” Erre
mindenki igennel válaszolt. Aztán megkérdeztem: „Hát olyan
projekten dolgoztak-e, ahol a könyv születését elejétől a végéig
figyelemmel kísérték, személyes ügyüknek tekintették, s végül a
könyv sikeres lett, és az egész csapat nagyon elégedett volt?” Erre
is mindenki igennel válaszolt. Így feltehettem a döntő kérdést:
„Melyik munkát élvezték jobban? Melyik kapcsán érezték inkább,
hogy elhivatottak, elégedettek és kiteljesedtek?”

Nyilván mindenki tudja a választ. Kivétel nélkül mindenki többre

értékelte azt a fajta munkát, amelyben személyesen vett részt
elejétől a végéig.

Ha belegondolunk, ez a példa számos más összefüggésben is igaz.

Kielégítőbb a teljes munkafolyamatban részt venni, mint csupán
beugrani a projekt egy-egy szakaszába. Ha minden energiánkat

befektetve végigkísérjük egy projekt megvalósulását a fogantatástól

a sikeres befejezésig, a legnagyobb örömben lehet részünk. Építsük
hát be a tevékenységünkbe!

A projektalapú, különféle szakterületeket összekötő csapatmunka

nem fog eltűnni. De egyvalamit anélkül is megígérhetek, hogy
alaptalan jóslatokba bocsátkoznék: elhivatottságunk és
lelkesedésünk megsokszorozódik, ha kizárólag olyan projektekbe
vágunk bele, amelyekben teljes energiabefektetéssel részt tudunk
venni elejétől a végéig.

Lesznek persze, akik erre azt mondják, nincs választási lehetőségük

a munkahelyükön, hiszen a projekteket egyszerűen kiosztják nekik,
ők pedigkötelesek végrehajtani. Szerintük, amit kérek, irreális. Én
mégis azt állítom, hogy megvalósítható, bármilyen környezetben
dolgozzunk is.
Meggyőződésem, hogy életünknek ezt a területét is kontrollálnunk
kell, még olyan áron is, hogy évente 2-5 nagy projektben
veszünk részt teljes energiabefektetéssel. Ez igenis lehetséges:
kérjük vagy keressük ezeket a fajta a projekteket, vagy hozzuk létre
mi magunk! A munkánk többszörösen megtérül.

A munkafolyamat kontrolljának első lépése tehát a munka fajtájának

megválasztása – és most már tudjuk, hogy ez a teljes odaadással
végigkísért projektjeink számának vagy minőségének növelését
jelenti. A második lépésben azt kell kontrollálnunk, hogyan végezzük
napi munkánkat. Ez a munkafolyamat kifejezésből a „folyamat”,
amelyet már holnap reggeltől rendbe kell tennünk. Ehhez pedig szót
kell ejtenünk mindarról, ami megakadályoz bennünket abban, hogy
igazán magas teljesítményt érjünk el: a figyelemelterelő tényezőkről.

Ha azt mondtuk, hogy a munka világában a felelősségérzet tolvaja a

projektalapú, különféle szakterületeket összekötő csapatmunka,
akkor a zavaró tényezők tekintetében a rosszfiú – már nyilván
kitaláltuk – az email, az sms és a csetelés. A világ minden tájáról
érkező hallgatóimat gyakran kérdezem, mit utálnak leginkább a
munkájukban, és az első helyen legtöbbször az emailezés áll. Ez
nagyon is logikus, és egybecseng egyik sokat idézett
mondásommal: a „beérkező üzenetek mappa lényegében nem több,
mint mások tevékenységeinek praktikus gyűjtőhelye”.

Ha az email az egyik legfontosabb zavaró tényező és

kellemetlenség a munkánkban, akkor ideje kézbe venni és
alaposabban kontrollálni ezt a területet. De az emailezés csak része
egy átfogóbb problémának: az egész napunkat nem kontrolláljuk
megfelelően, és nem teljesítünk önmagunkhoz mérten maximális
szinten (ahogy manapság egyébként muszáj lenne teljesítenünk).

Ahelyett, hogy az elméleti háttérről értekeznék, hadd mutassam be

egyszerűen, miképpen kellene taktikusan kialakítanunk a
munkanapunkat. Ezt a módszert már évek óta tanítjuk a
Teljesítmény Akadémián, és mind közül ez az egyik legnépszerűbb
általunk javasolt időszervezési stratégia. Egyoldalas produktivitási
lapnak hívom, és egy egészen új módszert kínál a munkanapunk
megszervezésére. (Letölthető a
www.TheChargeBook.com/resources weblapról.)

Bármikor kezdődjön is a munkanapunk – ideális esetben addigra

már gyalogoltunk vagy edzettünk, imádkoztunk vagy meditáltunk és
elfogyasztottunk egy egészséges reggelit –, azt javaslom, azonnal
kapcsoljunk stratégiai üzemmódba! Ne nyissuk meg azonnal
az emailjeinket, amint beértünk a munkahelyre! Ha ugyanis ezzel
kezdünk, nyomban kiengedjük kezünkből a kontrollt, és hagyjuk,
hogy mások szabják meg napi időbeosztásunkat.

A stratégiai üzemmód lényege, hogy elérendő céljainkat szélesebb

összefüggésbe helyezzük, és a leglényegesebb projektekre
összpontosítunk, amelyeken épp dolgozunk. Az egyoldalas
produktivitási lap első sorába az aktuálisan futó legjelentősebb
projektjeinket írjuk be, ami egyben arra ösztönöz, hogy
végiggondoljuk, mi lenne az a három-öt legfontosabb lépés, amellyel
sikerre vihetnénk az egyes projekteket.

Ha kitöltöttük a lap első sorát (és bizony ragaszkodom ahhoz, hogy a

klienseim minden egyes munkanap elején kitöltsék a lapot,
kézzel), akkor ideje rátérni a következő két sorra. A középső rész
abban segít, hogy végiggondoljuk, milyen emberekkel kell
kapcsolatba lépnünk aznap, mert (a) döntésre vagy információra
várunk tőlük, vagy mert (b) nekünk kell döntést vagy információt
megosztanunk velük. Az alsó sorban pedig kijelöljük prioritásainkat:
mi az, amit aznap mindenképpen el akarunk végezni, ha törik, ha
szakad.

Az egyoldalas produktivitási lapot kitölteni igen egyszerű, de a

módszer hatékonysága abban áll, mit teszünk ezután. Ha ezt a
stratégiát követjük, aznap nagyon végiggondoltan dolgozunk majd, s
ennek során kontrollálni tudjuk saját időbeosztásunkat, és képesek
leszünk elvégezni a feladatainkat.
A lap kitöltése után a középső résszel kezdjük a napot: az
emberekkel! A nap során most először szabad megnyitni az
emailjeinket, és nem kevés akaraterőre lesz szükség ahhoz, hogy
ezután csak azt tegyük, amit itt előírok. A következőket kell tennünk:
Nyissuk meg a beérkező üzenetek mappát! CSAK az azoktól jövő
emaileket keressük ki, akiktől döntésre vagy információra várunk (ezt
írtuk a tervezőlap középső részébe)! Kizárólag ezeket az üzeneteket
olvassuk el, és csak ezekre válaszoljunk! Ha ezzel készen vagyunk,
írjunk azoknak, akik tőlünk várnak választ (s akiket szintén
feltüntettünk ebben a részben)! Mindez nem szabad hogy 20-45
percnél tovább tartson. És most jön a lényeg: zárjuk le a bejövő
üzeneteket, és lépjünk ki végérvényesen az emailrendszerből! Tilos
még egyszer ránézni, hacsak nem marad szabad időnk a nap
végén.

Szóval, ha nem emailezünk egész nap, akkor mi mást csinálunk?

Eredményt produkálunk: ez a „produktivitás” szó gyöke. Egymás
után végezzük el a lap utolsó sorában feltüntetett tételeket. Ez a
tevékenység kitölti napunk hátralévő részét, s csak akkor nézzük
meg újra az emailt, ha már mindegyik feladatot elvégeztük. (Ha ezek
közül bármelyik megkívánja az email használatát, hagyjuk a nap
végére!) A rendelkezésünkre álló időben az a dolgunk, hogy valódi
ügyeket intézzünk, és valódi eredményeket érjünk el. Egyszóval
tartalmas munkát végezzünk, ne csak függők módjára emailezzünk.
Fókuszáljunk a saját prioritásainkra! Ha korán végzünk, akkor se
nyissuk meg azonnal a levelezésünket! Előtte kérdezzük meg
magunktól: Van-e bármi más, amit most azonnal el tudnánk végezni,
hogy még gyorsabban és még hatékonyabban teljesítsük valamelyik
projektünket? Ha a válasz igen, akkor a munkanapunk végéig azzal
foglalkozzunk! Csak az utolsó órában szabad újra elolvasnunk és
megválaszolnunk az emailjeinket.

Állítsuk magunk elé ezt a kihívást: ne engedjük, hogy munka közben

elterelje a figyelmünket emailjeink folyamatos ellenőrzése, és ezért
ne tudjunk hatékonyan dolgozni! Töltsük a nap túlnyomó részét
valódi projektekkel, és saját prioritásainkat szem előtt tartva
kizárólag tartalmas feladatokat teljesítsünk! Vegyük kezünkbe az
időbeosztásunkat, és tegyünk csodát a mindennapokban! Így
átérezhetjük, hogy mi kontrolláljuk a munkafolyamatokat,
amelyekben részt veszünk, s ettől jelentősen növekedik majd a
produktivitásunk és munkánk élvezete.

Ezek tehát a legfontosabb tényezők az életünkben, amelyeket a

saját feltöltődésünk érdekében a kezünkbe vehetünk:
szemléletmódunk és jellemünk kontrollja, újdonságkontroll és
munkafolyamat-kontroli. Ezektől az összetevőktől függ, hogy
képesek vagyunk-e helyes életszemléletet kialakítani és
önmagunkkal harmóniában élni, megtapasztalni a világ csodás
változatosságát, s pozitívvá és produktívvá tenni napi
tevékenységeinket. Ha fegyelmezetten követjük ezeket a
célkitűzéseket, nap mint nap varázslatos és egészében feltöltődött
életre ébredhetünk.

TÖLTŐPONTOK

1. Ha kiválóbb jellemre és pozitívabb életszemléletre vágyom, akkor

az első dolog, amit tennem kell:

2. Az újdonságkontroll, az ismeretlen és kihívást jelentő élmények

érdekében a következő két dolgot kell azonnal felvennem a
naptáramba:

3. Ha azt szeretném, hogy nagyobb odaadással, elejétől

a végéig részt vegyek a munkámban, a következő projektben tudnék

szerepet vállalni, vagy a következő projektet tudnám létrehozni:
3. KOMPETENCIA
Aki kételkedik önmagában, olyan, mintha saját ellenségeihez
csatlakozna, vagy maga ellen fogna fegyvert. Alexandre Dumas

– Annyiszor érzem, hogy ostoba vagyok, és alkalmatlan arra, hogy

bármit is elvégezzek vagy megvalósítsam az álmaimat.

A klubfotelben, körmeit kocogtatva, az egyik legsikeresebb nő ült

mellettem, akivel valaha találkoztam. Szinte bárki a világon
meglepődött volna Susan szavain. Elit egyetemi diplomával
rendelkezett, neve körül annyi betű jelezte az eredményeit, hogy
attól bárkinek leesett volna az álla. Nemcsak, hogy megmászta a
szakmai létrát, hanem olyan lelkesedéssel és bátorsággal szökdelt
fel rajta, hogy az társaira és főnökeire is inspirálóan hatott.
Kolléganői példaképként tekintettek rá. Csapatokat irányított
világszerte. Mérhetetlenül gazdag volt, számtalan országban voltak
nyaralói. Ráadásul gyönyörű nő volt, támogató és érzékeny férjjel az
oldalán, akit szintén mindenki kedvelt.

Néhány kérdést feltettem Susannek, és hamar eljutottunk a

probléma gyökeréhez. Az elmúlt másfél évben úgy érezte, elakadt a
munkájában, veszített a motivációjából, és túl gyakran, túl korán
adta fel a céljait. Egy ideje már nem vállalt kockázatokat.
Pszichiátere szerint teljesítési kényszer miatti szorongással küzdött,
amire gyógyszereket kapott. Ez azonban láthatólag nem segített.

– Úgy érzem, most, hogy már elértem egyet s mást az életemben,

nem tanulok olyan gyorsan, mint régen – mondta összetörten. –
És ami még rosszabb: nem érzem, hogy képes lennék fejlődni,
ezért aztán nem is vállalok nagyobb kihívásokat vagy projekteket.
Jobban aggaszt a kudarc lehetősége, mint valaha. Túl sok
mindennel kapcsolatban halogatom a döntést, inkább hagyom, hogy
minden más elvonja a figyelmemet, nehogy cselekednem kelljen, és
a végén még kudarcot valljak. Mit gondol, elveszítettem a
kompetenciámat?

Láttam, mennyire kellemetlen Susannek mindezt megosztania

velem. Erős késztetést éreztem, hogy megnyugtassam: csak
képzelődik, és minden rendben lesz. De nem azért fizetett, hogy
megvigasztaljam.

– Talán egyszerűen kimerítettem a képességeimet, az

intelligenciámat, vagy valami ilyesmi – folytatta. – Régebben olyan
magabiztos voltam, most viszont egyszerre teljesen tehetetlennek
érzem magam. Hogy nyerhetném vissza az önbizalmamat és az
erőmet? Egyáltalán mi történt velem? Halálra rémít ez az érzés, és
előbb-utóbb a karrieremet is tönkreteszi.

Újra két lehetőség állt előttem: a vigasztalás vagy a tanácsadás. Az

elsőnek az a célja, hogy valaki jobban érezze magát; a
másodiknak pedig, hogy jobbá váljon.

Vállaltam a kockázatot. Felegyenesedve szembefordultam vele, és

oda nem illő direktséggel nekiszegeztem:

– Susan, valószínűleg ez életem legnevetségesebb

beszélgetése egy olyan kaliberű emberrel, mint maga.

Meglepetten pislogott, és válaszra nyitotta a száját, de aztán nem

szólt semmit.

– Komolyan azt állítja, arra vár, hogy újra képes lesz tanulni,
és akkor majd szembenéz a kihívásokkal? Ez olyan, mintha arra
várna, hogy elindul a kocsi, mielőtt beteszi a slusszkulcsot. Rossz
oldalról közelíti meg az egészet. A helyzet az, hogy még távolról
sem merítette ki a képességeit és az intelligenciáját, mert még soha
nem is feszegette igazán a határait.

Tudom, legtöbben azt mondanák, hogy ez kíméletlen hozzáállás. De

ismertem Susant. Ezért aztán széles mosollyal mondtam mindezt a
szemébe, lesve, hogy felfortyan-e. Nem válaszolt, úgyhogy
folytattam:

– Épp azért nem bízik magában, mert már nem önmaga. Nem
tesz erőfeszítést azért, hogy új dolgokat tanuljon és ismerjen meg.
Ha arra vár, hogy valaki suhint egyet a varázspálcával, mire maga
képes lesz újra tanulni és kockázatot vállalni, akkor most figyeljen
ide! Nem hiszem, hogy elveszítette a kompetenciáját; egyszerűen
csak egy kicsit eltávolodott tőle, mert bizonyos fokig
elkényelmesedett és elbátortalanodott. Megrémült a saját sikereitől,
ezért megcsappant a bátorsága, amellyel korábban belevágott
minden újba, és azt érezte, igazán él. De nem először kell
leküzdenie a felmerülő akadályokat, nem igaz?

– De igaz. Talán csak belefáradtam, hogy egyfolytában küzdeni és

tanulni kell.

– Nos, lehet, hogy rosszul értem, de szerintem inkább azt

fájlalja, hogy már egyáltalán nem érzi, hogy küzdene és tanulna. Két
lehetőségünk van: vagy alászállunk a múltjába, és kiderítjük, milyen
kifogásai lehetnek arra, hogy már nem hajlandó élni és tanulni; vagy
suhintok egyet a varázspálcámmal, és új, tanulásra ösztönző
kihívások elé állítom, aztán suhintok még egy párat, amíg végül
átlépi a határt és felszárnyal. Mire vágyik ebben a pillanatban?

Egy másodpercre elgondolkodott, majd rávágta:

– Vissza akarom nyerni a lendületemet.

– És ezt a semmittevéstől várja, vagy attól, hogy újra beveti magát a

kemény munkába? Hajlandó újra tanulni, fejlődni, kiteljesedni
és megvalósítani önmagát?

Erre már szélesen mosolygott, s a szemei mindent elmondtak:

Vágjunk bele!

***
Aki ismeri Susant, csodálkozott volna azon, hogy „ostobának” és
„alkalmatlannak” nevezte magát. Ugyanis egészen lenyűgöző
személyiség. De kivétel nélkül mindenkivel előfordul, hogy képtelen
valamit megoldani, hogy elakad élete valamely szakaszában
vagy helyzetében. Susan példájából kiindulva szeretném bemutatni
az egyik legfontosabb motiváló elemet: a kompetenciát.

Minduntalan újra hallom a Susan-féle történetet, részben azért, mert

ez a szakmám, de azért is, mert természetes velejárója az emberi
életnek. Valamennyiünkkel megesik, hogy úgy érezzük magunkat,
ahogyan Susan, hiszen mindenkiben megvan a késztetés a
kompetenciára. Ha kompetensnek és hatékonynak érezzük
magunkat, miénk az egész világ. Bátran nekivágunk az
ismeretlennek, könnyen alkalmazkodunk és tanulunk, legyőzzük
félelmeinket és szembeszállunk a kihívásokkal. Ezáltal
megnövekedett önbizalomra, sikerességre és kiválóságra teszünk
szert. Mi, tanácsadók, ezt kompetencia-önbizalom kapcsolásnak
nevezzük: minél kompetensebb valaki, annál nagyobb önbizalommal
próbál ki új dolgokat vagy néz szembe ismeretlen és egyre nagyobb
kihívásokkal. Minél gyakrabban tesszük ezt, annál magasabb
szinten tudunk teljesíteni, és annál kompetensebbnek érezzük
magunkat.

De amint belső kompetenciamérlegünk magabiztosból kételkedőre

vált, abban a pillanatban vesztesnek érezzük magunkat. Egyszerre
kétségbe vonjuk a képességeinket, az intelligenciánkat, az
erősségeinket – végső soron az egész jövőnket. Ha alkalmatlannak
érezzük magunkat, egyszerre eluralkodik rajtunk a szorongás, a
harag, a csalódottság és a reménytelenség. Az inkompetencia
érzése katasztrofális hatással jár: egyszerre nem teszünk semmilyen
erőfeszítést, nem tanulunk, nem gyarapodunk és nem gyarapítunk.
Kényszeresen másokhoz mérjük magunkat, és kevesebbnek
érezzük magunkat náluk. Ilyenkor a feltöltöttségünk teljesen
odaveszhet, mert a fejlődést ijesztőnek, ha nem éppen
reménytelennek látjuk.
Tudom, hogy ezeket a sorokat olvasva sokan magukra ismernek,
hiszen mindenki érzett már így. Azt is tudom, hogy ha leülnénk
egy pár percre ezekkel az emberekkel, és őszintén elbeszélgetnénk
arról, mennyire érzik feltöltődöttnek magukat, hamar kiderülne, hogy
életük túl sok területén uralkodik szorongás és apátia, amelyek arra
vezethetők vissza, hogy késztetésük a kompetenciára nem elegendő
és nem elég hatásos.

Azt hihetnénk, hogy gazdag, modern világunkban – amelyben mind

az oktatás, mind az információ oly nagyra becsült és könnyen
hozzáférhető – egyszerű aktivizálni és fejleszteni késztetésünket a
kompetenciára. Azt gondolhatnánk, a mai nyugati társadalomban
könnyen tudunk új képességeket elsajátítani és kialakítani. Végül is
vannak iskolák, emellett rengeteg kormányzatilag támogatott
program és nonprofit szervezet. A bölcsészettudományi egyetemek
arra bátorítják a hallgatókat, hogy kérdezzenek, és „találják meg a
saját útjukat”. A cégek humánerőforrás-osztályán külön figyelmet
fordítanak az „egyéni teljesítményre”, „a készségek
kibontakoztatására” és a „kompetenciafejlesztésre”. Immár több mint
egy évtizede a „tanuló szervezet” a menedzsment egyik
kulcsfogalma. Az internet mindenki előtt feltárja a tudás
világát, ráadásul ingyen. Azt kellene éreznünk mindannyiunknak,
hogy kellően tájékozottak, felkészültek és eredményesek vagyunk. A
kompetenciánk terén tehát minden rendben... vagy mégsem?

Hát, nem éppen. Az amerikai iskolások teszteredményei évről évre

egyre rosszabbak, az egyetemi hallgatók fele pedig nem fejezi be a
tanulmányait. A munkahelyeken legtöbben úgy érzik, a
szorongás teljesen megszokottá vált, hiába is próbálja a
humánerőforrás-osztály megadni az alkalmazottaknak a sikerhez
szükséges készségeket és kompetenciát. Teljes cégeket és
nemzetközi szervezeteket tett tönkre az utóbbi években a
menedzsment alacsony szintű kompetenciája (és valószínűleg
szakmai etikája).
Szóval hol a hiba? Hogy erre válaszolni tudjunk, először határozzuk
meg pontosabban, mit értünk kompetencián, majd vizsgáljuk
meg, hogyan foszt meg tőle gyakran a társadalmunk.

A személyes kompetenciát nagy vonalakban így írhatnánk le:

életfeladatunk megértésének, elsajátításának és sikeres
teljesítésének a képessége. Megérteni. Elsajátítani. Teljesíteni. Ha
bízunk abban, hogy az élet kihívásaival szembenézve képesek
vagyunk e háromra, akkor többnyire kompetensnek érezzük
magunkat. Úgy érezzük, megfelelőképpen tudjuk hasznosítani
ismereteinket és készségeinket ahhoz, hogy sikeresen
megbirkózzunk az előttünk álló feladatokkal.

Vegyük például a karriert! Vajon értjük-e szerepünket és céljainkat a

munkahelyünkön? Rendelkezünk-e elég tudással, amely a sikerhez
és az előmenetelhez szükséges; van-e elég készségünk
és képességünk, tehetségünk és tudásunk a cég és saját céljaink
eléréséhez; elsajátítottuk-e már a szakmánkat, gyorsan tanulunk-e
és egyenletesen magas szinten teljesítünk-e? E kérdésekre adott
válaszok sokat elmondanak arról, ki mennyire érzi magát
kompetensnek a munkájában.

A munkahelyen – ahogy az élet minden más területén – a modern

világra jellemző, gyors változások jelentik a kihívást. Amikor
oly sokan tapasztalják szerepük folyamatos átalakulását – újabb
átszervezés és újabb elbocsátások, amelyek csak növelik a
leterheltségünket –, nehéz nyomon követni, hogy éppen mi a
feladatunk. Többet és gyorsabban kell tanulnunk, mint korábban
bármikor, ha nem akarunk lemaradni. Átkozottul nehéz megőrizni a
tájékozottságunkat a munka e folyamatosan változó világában.

A csapat- és projektalapú munkaszervezés miatt sokan olyan

keretek közt dolgoznak, amely határozottan megnehezíti a tanulást,
enélkül pedig lehetetlen fejleszteni a kompetenciát. Igyekszünk jó
benyomást tenni a csapattársainkra, ezért úgy viselkedünk, mintha
már minden a kisujjunkban lenne. Ez azzal is jár, hogy sokszor akkor
sem kérünk segítséget, ha szükségünk lenne rá. Elhallgatjuk
alkalmatlanságainkat és gyenge pontjainkat, mert félünk a
lelepleződéstől. Gyakran párhuzamos feladatokat végzünk, remélve,
hogy így mindenkinek a kedvére tehetünk, ezért viszont feláldozzuk
azt az elmélyültséget, amely elengedhetetlen a
professzionalizmushoz. Ami pedig még rosszabb: kerüljük a
konfliktust, hogy csapatunk elégedett legyen velünk, és
megőrizhessük a szórakoztató, kollegiális, boldog munkahelyi
közeg képét, amelyet állítólag meg kellene teremtenünk.

A probléma pedig egyre mélyül. Ahogy a globális csoportok

kialakítása és a kiszervezés egyre inkább általánossá válik, úgy
szokunk hozzá mindannyian ahhoz, hogy azokat a feladatokat,
amelyekben nem tudunk a legjobb színben feltűnni, átpasszoljuk
másnak, emiatt viszont többé nem próbálunk ki új dolgokat, nem
fejlesztjük magunkat, és nem tanulunk.

Szakmától függetlenül mindannyian folyamatos mozgásban lévő,

társadalmi kapcsolatokkal rendelkező munkaerővé váltunk, akitől
azt várják, hogy produktívabb, kreatívabb és bizony, boldogabb
legyen az elődeinél. Minden megvan egy nagy tragikomédiához:
nyaktörő sebességgel jön a változás, de eközben az embernek
mégsem szabad bizonytalannak vagy zavartnak mutatkoznia.

Ez a helyzet pedig inkább komoly, mintsem nevetséges. A

kompetencia hiánya a munkában – vagy életünk bármely más terén
– nagy veszélyt jelent a jövőnkre nézve. A neveléspszichológia és a
teljesítmény-tanácsadás a következő megállapításokat teszi a
kompetenciával kapcsolatban:

1. Kompetenciaszintünk meghatározza, mire fordítunk figyelmet. Aki

nem érzi magát kompetensnek, az hajlamos nem odafigyelni a
problémákra, a konfliktusokra, a nagyszabású kihívásokra vagy
lehetőségekre, mert úgy érzi, úgysem tudna megbirkózni velük. Így
az inkompetencia további késlekedéshez és halogatáshoz vezet.
2. Kompetenciaszintünk meghatározza, milyen feladatokat vállalunk
el. Aki magabiztosnak érzi magát és képesnek arra, hogy megértse,
elsajátítsa és teljesítse az életfeladatát, az nehezebb feladatokat is
hajlandó elvállalni. Ez általában további tanuláshoz és további
sikerekhez vezet. Aki ezzel szemben inkompetensnek érzi magát, az
mindig a könnyebb feladatokra összpontosít, és egykettőre a
biztonság rabja lesz.

3. Kompetenciaszintünk meghatározza, mennyi energiát tudunk

fordítani feladataink elvégzésére. Az tud igazi odaadással dolgozni,
aki hisz abban, hogy erőfeszítéseinek pozitív hatása lehet, és ezért
hajlandó keményen küzdeni. Talán túlzott leegyszerűsítésnek tűnik,
de szakszerű teljesítményvizsgálatok egész sora bizonyítja, hogy aki
kompetensnek tartja magát, az keményebben (sőt átgondoltabban)
képes dolgozni.

4. Kompetenciaszintünk meghatározza, mennyire vagyunk

rugalmasak és kitartóak. Alapvetően ettől függ, ki mennyire sikeres a
munkahelyen és általában az életben. Akik bíznak abban, hogy
képesek életfeladatuk megértésére, elsajátítására és teljesítésére,
azok könnyebben változtatnak, ha valami nem jól működik.
Gyorsabban állnak talpra, ha földre kerülnek, mert a kudarcot inkább
leckének fogják fel, semmint bukásnak.

5. Kompetenciaszintünk meghatározza, hogy vezetők vagy követők

leszünk-e. Manapság el sem lehet képzelni fontosabb készséget a
vezetésnél. De vajon kik veszik kezükbe a gyeplőt a munkában és
másutt? Azok, akik hisznek önmagukban és saját képességeikben.
Akik kompetensnek érzik magukat ahhoz, hogy minden nehézség
ellenére szembenézzenek a kihívásokkal, mert bíznak abban, hogy
egy új, átfogóbb víziót követve, másokkal együtt megtalálják a
megoldást. (Sajnos, akik nem érzik úgy, hogy képesek lennének
megérteni, elsajátítani és teljesíteni életfeladatukat, azok általában
nem is látják maguk vagy mások nagy vízióját, nemhogy cselekvően,
bátran és kitartóan küzdenének érte.)
Gyorsan változó világunk megköveteli, hogy erőnket megfeszítve
tanuljunk, lépést tartsunk, és gyarapítsuk meglévő értékeinket.
Akik tehát megöröklik e szép új világot, azoknak állandóan tanulniuk
és folyamatosan bővíteniük kell tapasztalataikat, hogy többet
tudjanak meg a világról és fejlesszék készségeiket. Annyi tennivaló
közepette hogyan tudjuk aktivizálni késztetésünket a kompetenciára
egészséges és energiát adó módon? Mi a kompetenciafejlesztés
leghatásosabb eszköze? Íme a három legerőteljesebb aktivizáló
elem:

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: MÉRJÜK FEL ÉS IRÁNYÍTSUK TANULÁS

IRÁNTI vágyunkat!

A tanulás és életünk irányításának vágya döntő fontosságú

boldogságunk szempontjából. Ha a tanulási folyamatot vidáman és
lelkesen fogjuk fel, egész életünkben magabiztosabbnak és
kompetensebbnek érezzük magunkat. A mai idegtudomány is azt
bizonyítja, hogy minél többet tanulunk, annál erősebbé válnak a
neuronjaink közötti kapcsolatok, ami növeli felkészültségünket és
teljesítőképességünket, ezáltal agyunk kellemes dopaminlöketet
kap.

Természetesen mindannyian vágyunk a kompetenciaszint

növekedéséből származó önbizalomra és idegi alapú gyönyörre. De
akkor miért nem használják ki többen a tanulási lehetőségeket az
életben? Miért van az, hogy olyan sokan kerülik a kihívásokat,
lemondva ezzel a fejlődésről és az újabb vagy stabilabb
kompetenciák kialakításáról?

Nem arról van szó, hogy ezek az emberek lusták lennének. (Bár ez
tűnik manapság a legelterjedtebb válasznak.) Azért nem fejlesztik a
kompetenciáikat és válnak éltanulókká, mert nem mérik fel
tudatosan tanulási lehetőségeiket. Anélkül mondanak például
nemet egy új nyelv elsajátítására, hogy pontosan tudnák, miért is
nem akarják megpróbálni. (A tipikus „túl nehéz” vagy „nincs rá időm”
nem kielégítő válaszok.)
A következőre jöttem rá: ha bármely területen növelni szeretnénk
kompetenciafejlesztési képességünket, a tanácsadónk segítségével
fel kell mérnünk, miért akarunk tanulni, és vajon mi akadályozhat
meg abban, hogy sikerrel járjunk. Továbbá ki kell választanunk
azokat a tanulási kihívásokat, amelyek igazán fellelkesítenek és
átalakítják a jövőnket.

Mindezek alapján érdemes tisztáznunk, melyek azok a főbb mutatók,

amelyek jelzik, hogy valaki sikeres lesz-e a tanulási folyamatban
(vagy egyáltalán nekifog-e). Aki tudatában van ezeknek a
mutatóknak, az sikeresebben alakíthatja viszonyát a tanuláshoz, és
ezáltal az életben való kibontakozáshoz.

(A Teljesítmény Akadémián mindez része a cselekvési indikátorok

felmérésének, amely ingyenesen letölthető a www.TheCharge
Book.com/resources weblapról.)

Jövőbeli identitás

Ha el akarjuk dönteni, nekivágjunk-e valamilyen új tapasztalatnak

vagy tanulási folyamatnak, amellyel a kompetenciánkat
fejleszthetjük, ezt a kulcskérdést kell feltenni magunknak: Releváns-
e ez a célkitűzés vagy a tevékenység jövőbeli identitásunk
szempontjából?

Ha például fizikavizsgára készülünk az egyetemen, de úgy látjuk,

hogy a későbbiekben soha nem lesz szükségünk fizikai
ismeretekre, akkor kisebb az esélye, hogy keményen készülünk,
mindent beleadunk a vizsgán, vagy eltöprengünk azon, mit kellene
legközelebb jobban csinálnunk. Ennek fényében gondoljuk át,
mennyi erőfeszítést teszünk pillanatnyilag az új dolgok elsajátítása
érdekében. Nem túl sokat? Akkor valószínűleg nem áll előttünk egy
csábító kép a jövőbeli identitásunkról, amely új készségeket kívánna
meg. Milyen új ismereteket, készségeket vagy képességeket kellene
tehát magunkévá tenni ahhoz, hogy nagyobb teljesítményt
produkáljunk és komolyabb sikereket érjünk el az életben?
Belső érték

Életünk során legtöbbünket hozzászoktattak ahhoz, hogy „külső

értékek” – vagyis olyasfajta, kívülről jövő jutalmak, mint a pénz, a
hatalom vagy az elismerés – miatt tanuljunk. Az ilyen típusú
motivációt minden idők legrosszabb metaforájával „mézesmadzag
és korbács” rendszerként szokták leírni, ahol előbbi a jutalmazást
jelenti (ha a kívánt módon cselekszünk), míg utóbbi a büntetést (ha
attól eltérően viselkedünk). Három probléma van ezzel a
metaforával. Először is, azt feltételezi, hogy mind puszta
ösztönlények vagyunk. Másodszor, azt feltételezi, hogy olyan
ösztönlények vagyunk, akik verés hatására a kívánt viselkedéssel
válaszolnak. Harmadrészt, azt feltételezi, hogy mindannyiunkat
kizárólag külső motivációk mozgatnak.

Ezzel szemben személyes motivációt érzünk, ha belső értéket

találunk valamiben, amivel azonosulni tudunk. Ez a fajta hajtóerő
pedig nagymértékben eltér attól, amit a legtöbben a motivációról
tanultunk.

A kutatók mind újabb bizonyítékokkal igazolják, hogy a külső

jutalmaknál jóval hatásosabb a belső jutalmazás: szenvedélyeink
követése, a számunkra örömteli tevékenységekben való elmerülés,
a jól végzett munka miatt érzett büszkeség, együttműködés egy
nagyszerű csoporttal, vagy valamely számunkra fontos ügy
támogatása.

Mindennek tudatában gondoljuk át, milyen típusú tanulás okozná

számunkra a legtöbb örömet az elkövetkező évben! Külső
jutalmaktól függetlenül milyen kihívásokat vállalnánk fel szívesen,
hogy lelkesebbek és elégedettebbek lehessünk?

Gyakorlati haszon

E mutató szerint a következő kérdést kell feltennünk magunknak:

Származik-e bármilyen hasznunk abból, ha az adott célért
küzdünk? A hasznosság mérése mindig is a közgazdászok
hatáskörébe tartozott, akik úgy gondolják, azért veszünk meg
valamit, mert valami hasznosra számítunk, s így az adott termék
árának ezt az elvárást is tükröznie kell. A teljesítménykutatás során
ilyen fajta pragmatikus hozadékról akkor beszélhetünk, ha világosan
látszik, hogy valakinek a munkája közvetlenül hasznosítható. Ha
például a weblaptervezés segítségével a jövőben hatékonyabban
tudjuk végezni a munkánkat, akkor egyértelműen gyakorlati haszna
van, ha megtanuljuk.

Töprengjünk hát el azon, milyen tevékenység elsajátítása lenne

hasznos számunkra a következő évben!

Alternatívaköltség

Tegyük fel magunknak a kérdést: Mit adunk fel egy új cél vagy egy új
feladat érdekében? Bármilyen tevékenységet is választunk, időt,
energiát, erőfeszítést, forrásokat és akaratot igényel, amit másba is
fektethettünk volna. Fontos ennek a ténynek tudatában lennünk,
hiszen a legtöbb ember öntudatlan döntéseit az a félelem vezérli,
hogy valamit elmulaszt, ha másra koncentrál. „Azért nem tudom ezt
vagy azt az új dolgot megtanulni, mert akkor nem tudnám reggel
iskolába vinni a gyerekeket” – hallom sokszor. Ennek persze semmi
értelme, hiszen a tanulás miatt nem kell feltétlenül lemondanunk a
gyerekek szállításáról, de mégis gyakran így gondolkodunk. A
legtöbb esetben éppen az ilyen mondvacsinált dilemmák miatt
fosztjuk meg magunkat a tanulás lehetőségétől. Ehelyett inkább ezt
a kérdést tegyük fel magunknak: Milyen készséget szerettünk volna
elsajátítani, de mégsem tettünk, mert azzal riogattuk magunkat,
hogy olyan alternatívaköltséggel jár, amit nem engedhetünk meg
magunknak?

A megtérülés ideje

Kérdezzük meg magunktól: Meddig kell vámunk, hogy élvezzük

erőfeszítéseink és sikeresen megvalósított céljaink eredményét?
Tegyük fel, hogy szeretnénk elsajátítani egy új nyelvet, mondjuk a
franciát! Ha már jövő héten kezdődnek az órák, de legkorábban
az öt év múlva esedékes franciaországi utunkon lesz alkalmunk
élőben beszélni a nyelvet, ez vajon befolyásolja-e motivációnkat?
Hát, persze. Az ember nagyon rosszul viseli a késleltetett
jutalmazást, és minél tovább kell vámunk, annál inkább csökken a
motivációnk, hogy egyáltalán nekilássunk a tanulásnak.

Mit halogattunk mostanában, attól tartva, hogy a befektetés nem

térül meg azonnal? Hol tartanánk most a fejlődésben, ha már
akkor nekivágtunk volna a tanulásnak, amikor először felmerült
bennünk a gondolata?

Személyes kontroll/cselekvő mivolt

A cselekvő mivolt kifejezéssel a pszichológusok azt írják le,

mennyire magabiztosan kontrollálja valaki saját cselekedeteit és
határozza meg élete alakulását. Ha kételkedünk abban, hogy
képesek leszünk-e megtenni a sikerhez szükséges konzisztens
lépéseket, akkor nyilván kevesebb az esélye, hogy egyáltalán
belefogjunk. Ha pedig készek vagyunk cselekedni, de nem hiszünk
abban, hogy valódi haladást érhetünk el, és megvalósíthatjuk
céljainkat, akkor úgyszintén kisebb eséllyel kezdünk el bármi újat.
Tekintsünk vissza az elmúlt évünkre! Előfordult-e, hogy azért nem
próbáltuk valóra váltani álmainkat, mert nem bíztunk abban, hogy
elég keményen dolgoznánk a sikerért, vagy még ha keményen
dolgoznánk is, az sem hozna eredményt?

Kételyeink azonban megtizedelik álmainkat. Új kihívások esetén

tehát fontos azt éreznünk, hogy magunk irányítjuk a sorsunkat.

Milyen sikereket tudunk felsorakoztatni eddigi életünkből, amelyek

azt mutatják, hogy a kemény munka és a befektetett erőfeszítés
igenis megtérül?
Támogatás és kapcsolatok
Tegyük fel magunknak azt a kérdést is: Támogatnak-e mások,
mutatnak-e irányt, bátorítanak-e, amikor belefogunk valami újba, és
képesek leszünk-e tartalmas kapcsolatokat kialakítani menet
közben?

Mindannyian biztonságra és támaszra vágyunk, ha valami új

dologba kezdünk, és azt szeretnénk érezni, hogy a környezetünk
elismeri és jutalmazza kockázatvállalásunkat. Ezért nagyon fontos
átgondolnunk, kitől számíthatunk támogatásra, mielőtt belevetjük
magunkat bármilyen kalandba. Szeretnénk felkészülni a maratoni
futásra? Lépjünk kapcsolatba másokkal, akik hasonló kihívásra
készülnek!

Megfelelően tájékoztatjuk-e a közösségi hálónk tagjait, hogy éppen

milyen célok és teljesítmények tartanak izgalomban?
Hogyan mozgósíthatjuk akár meglévő köreinket, akár egy új
csoportot, hogy erősítsék motivációnkat, ha valami újdonság felé
nyitunk?
Teherbírási aggodalmak

Kérdezzük meg magunktól: Van-e elegendő időnk és energiánk,

hogy rendesen megtanuljunk és alkalmazzunk valami újat?

Itt találkozunk a modern kompetenciafejlesztés egyik legnagyobb

nehézségével. Mindannyian úgy érezzük, hogy ennél többet már
nem bírunk, ezért legfeljebb apró, morzsányi feladatokat vállalunk el.
Az állandó leterheltség miatt inkább olyan adminisztratív vagy
alapszintű projektekre vállalkozunk, amelyek nem haladják meg
teljesítőképességeink határait. Pedig éppen azáltal tudnánk
kibontakozni, ha határainkat feszegetve olyan feladatok elé
állítanánk magunkat, amelyek meghaladják képességeinket.

Milyen lényegtelen dolgokra pazaroljuk az időt? Hogyan tudnánk

jobb időbeosztással több értelmes, új dolgot kipróbálni?

Elérhető források
Gondoljuk végig: Mi mindenre lenne szükségünk céljaink
megvalósításához? Az egyik legkényelmesebb kifogás, amelyre
hivatkozva gyakran lemondunk egy új feladatról vagy
tevékenységről, hogy nincsenek meg hozzá a szükséges források.
Gondoljunk csak bele, hányan akarnak önálló vállalkozásba kezdeni!
A legtöbbször a következő kifogásokat lehet hallani azoktól, akik
végül nem vágnak bele: nincs elég időnk, felszerelésünk, termékünk,
rendszerünk, számítógépünk, weblapunk, munkaerőnk, pénzünk stb.
Ezek kétségtelenül mind fontos szempontok, amikor választanunk
kell, hogy valamit megteszünk-e vagy sem. A kihívás azonban
abban áll – az összes többi mutatóhoz hasonlóan –, hogy tudatosan
mérjük fel az elérhető forrásokat.

Mire lenne szükségünk ahhoz, hogy egy lelkesítő új célt vagy

kihívást találjunk?

Önállóság

A munka világában egyre ritkább, hogy valaki önként jelentkezzen

valamilyen új projektre. Ahhoz, hogy ezt megértsük, tegyük fel
magunknak a kérdést: Kapunk-e elegendő bizalmat és döntési
jogot, hogy úgy érezhessük, irányíthatjuk az eseményeket, és
valóban alkothatunk? Ha az ember úgy érzi, minden egyes
döntéshez engedélyt kell kérnie, vagy folyamatosan kételkednek
benne, esetleg egyenesen félrevezetik, akkor egyszerűen elveszti a
munka iránti motivációját.

Sőt, egyre kevésbé érez munkája iránt felelősséget, hiszen minden

egyes lépésnél jóváhagyást kellett kérnie; így aztán jóval kevésbé
lesz elkötelezett és hatékony.

Kitől szerezhetünk „engedélyt” és támogatást ahhoz, hogy valami

újba kezdjünk? Hogyan vívhatjuk ki magunknak azt a pozíciót,
amelyben egy új kihívás esetén önállóan és szabadon dönthetünk?

Ezek a tényezők és kulcskérdések segítenek átgondolni, miképpen

közelíthetjük meg a kihívásokat. A leghelyesebb fejben tartani ezt a
listát, és végigfutni rajta, mielőtt legközelebb belefogunk valamilyen
új tevékenységbe vagy feladatba. Tegyük fel magunknak a
fenti kérdéseket, és töprengjünk el rajtuk. Ez sokat segíthet, hogy
bátrabban fel merjük vállalni az új kihívásokat, és egyre több
ismeretre és tapasztalatra – elegendő kompetenciára – tegyünk
szert.

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KERESSÜNK VALÓDI KIHÍVÁSOKAT, TERVEZZÜK

MEG A SIKERT, ÉS KÉRJÜNK TANÁCSADÓI SEGÍTSÉGET!

Van-e olyan jelentős területe az életünknek, amelyen éppen olyan

szintű készségekkel és jártassággal rendelkezünk, mint három
éve? Más szavakkal, van-e olyan érdemi része az életünknek,
amelyben úgy érezzük, semmit nem gyarapodtunk?

Azt gondolom, ha igazán fejlődni akarunk, akkor a fejlődésre kell

összpontosítanunk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha céltudatosan
választjuk meg az új kihívásokat, amelyek által fejleszthetjük
kompetenciáinkat a számunkra fontos területeken. Nézzük, hogy
működik ez a gyakorlatban!

Ideje kiválasztanunk néhány valódi, nyomon követhető és

behatárolható kihívást, amelyek előmozdítják az életünket. Először is
határozzuk meg a fogalmakat! Azt a kihívást nevezem valódinak,
amely igazi erőfeszítést követelő, nehezen elérhető célkitűzést
tartalmaz. Aki könnyű babérokra vágyik, akár itt és most leteheti a
könyvet, és visszatérhet a szürke hétköznapok világába. Egy kihívás
akkor nyomon követhető, ha áll mellettünk valaki, aki mindvégig
szemmel tartja a teljesítményünket. Ennek a személynek át kell
látnia az egész folyamatot elejétől a végéig: akár úgy, hogy menet
közben kijelölünk számára ellenőrzési pontokat, akár úgy, hogy
végigköveti a munkánkat – vagy konkrétan mellettünk haladva, vagy
a partvonalról. Végül pedig behatárolható kihívást célszerű
választanunk, amelynek időben meghatározható kezdő- és
végpontja van.
Mielőtt részletezem a modellt, bemutatnék néhány példát a
különböző típusú kihívásokra. Egy kosárlabda-játékos számára
például az lehet a kihívás, hogy tíz ponttal meghaladja addigi
teljesítményét egy konkrét meccsen. Ez esetben a kihívás valódi, az
edző előtt zajlik, tehát nyomon követhető, és a negyedik negyedben
kell teljesíteni, tehát időben behatárolható. Vagy vegyünk egy
üzletkötőt! Ő azt a (valódi) kihívást választhatja, hogy a húsz
legfontosabb kliensre építve megduplázza eladásait a menedzser
folyamatos ellenőrzése mellett (nyomon követhető), öthetes
határidővel (behatárolható).

Mindkét példa megfelel a követelményeinknek. És – ami úgyszintén

fontos – mindkét esetben maguk választották meg a kihívásokat. A
kosaras saját magának jelölte ki a célt; az üzletkötő maga
fogalmazta meg az új feladatot. Ez döntő fontosságú az új
kompetenciák kifejlesztése szempontjából. A mai naptól határozzuk
el, hogy magunk keressük a kihívásokat! Az élet éppen elég kihívást
állít elénk, vállaljunk fel ebből minél többet! Tudom, hogy ez
bizonyára szokatlanul hangzik. A legtöbben menekülnek a kihívások
elől, nem pedig kergetik azokat.

Őszintén javaslom továbbá, hogy inkább rövid távú kihívásokat

állítsunk magunk elé! A klienseimet általában hatvannapos
kihívások keresésére biztatom, hogy hihetetlenül rövid idő alatt
legyenek kénytelenek új dolgokat elsajátítani és fejlődni. Rendkívüli
elhivatottságot és lelkesedést vált ki, ha rövid távon tapasztalunk
valódi fejlődést.

Természetesen fontos hosszú távú készségfejlesztést is betervezni,

de semmi nem izgalmasabb egy rövid távú kihívásnál, úgyhogy
mindenképpen iktassunk be ilyeneket! Iratkozzunk be, mondjuk
egy tanfolyamra, sajátítsunk el valamit kevesebb mint hatvan nap
alatt! Tanuljuk meg például zongorán vagy más hangszeren
eljátszani az öt kedvenc dalunkat! De elszánhatjuk magunkat arra is,
hogy hatvan napon keresztül minden este megtanulunk elkészíteni
egy új vegetáriánus ételt. Vagy kiképezhetjük magunkat egy új
rendszer vagy eszköz használatára a munkahelyünkön, amit már oly
régóta halogatunk. Bármilyen kihívást válasszunk is, a lényeg, hogy
erőfeszítést tegyünk! Nem fogjuk megbánni.

Tehát milyen valódi, nyomon követhető és behatárolható kihívás elé

állítjuk magunkat legközelebb? Milyen kihívást tervezhetünk
meg kizárólag azzal a céllal, hogy tanuljunk, fejlődjünk és
gazdagítsuk szaktudásunkat, kompetenciánkat? Szánjunk rá pár
percet, és írjunk össze magunknak néhány új kihívást, amelyeket
otthon, a munkahelyen vagy másutt szeretnénk megvalósítani!

Hadd adjak némi iránymutatást és ötletet ezek megvalósítására és

kivitelezésére!

Először is: tervezzünk! Nap mint nap emberek milliói vonulnak be

világszerte különböző tárgyalótermekbe anélkül, hogy felkészültek
volna a nagy megbeszélésre. Sportolók kényelmesednek el, és nem
tanulmányozzák ellenfeleik képességeit a sorsdöntő
összecsapás előtt. Szülők lépnek be a gyerekszobába anélkül, hogy
átgondolnák, mit is akarnak mondani gyerekük legutóbbi iskolai
zűrjéről. Felkészülés nélkül lehetetlen jelentős fejlődést és
eredményeket elérni. Persze bizonyos sikereket tervezés és
felkészülés nélkül is elérhetünk. Egyeseknek egyszerűen mázlijuk
van, vagy az adott pillanatban ügyesen összekapják magukat. De
ettől még nem fejlődnek, és nem tökéletesedik a tudásuk. Csakis
előre megtervezett stratégia alapján fejlődhetünk – és fejleszthetjük
kompetenciánkat –, ahogy egy sakkjátszmában vagy egy
futballmeccsen is csak így nyerhetünk.

Ha igazán élvezni akarjuk a tanulási folyamatot és a személyes

kiválóság kialakulásának érzetét, akkor muszáj terveznünk.
Válasszunk magunknak egy kihívást, aztán olvassunk el mindent a
témában! Kérdezzük ki és utánozzuk a terület legjobbjait!
Gyűjtsük magunk köré társainkat, és osszuk meg velük
elképzeléseinket és stratégiáinkat!
Ami pedig a legfontosabb: gondoskodjunk egy elfogulatlan
tanácsadóról, aki hasznos javaslatokkal és kritikus
visszajelzéssel segít bennünket! Nem feltétlenül kell olyan üzleti
vagy életvezetési szaktanácsadóhoz fordulni, amilyen én is vagyok,
elég lehet egy közeli barát vagy mentor, aki segít átgondolni
terveinket és teljesítményünket. Ha fontos számunkra a kihívás, ne
vágjunk bele felkészületlenül és egyedül! A fejlődés leghatásosabb
módja, ha kikérjük egy tanácsadó véleményét, milyen területen
érdemes fejlesztenünk magunkat. Nagyon fontos egy külső
szemlélő, hiszen nem jobbíthatunk azon, amit magunk sem látunk:
ha benne vagyunk a képben, nincs rálátásunk a keretre.

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: SIKEREINKET ÉPÍTSÜK BE SZEMÉLYISÉGÜNKBE!

A fejlődés- és büszkeségérzet elengedhetetlen ahhoz, hogy

kompetensnek érezzük magunkat. Ám a gyorsan változó világ egyik
legnagyobb veszélye, hogy ritkán van módunk átérezni vagy
észrevenni sikereinket és fejlődésünket, hiszen azonnal újat kell
tanulnunk. Amint megtanulunk valamit, azonnal valami újat kell
elsajátítanunk. Ám ha nem szánunk időt arra, hogy elismerjük
sikereinket, úgy fogjuk érezni, hogy semmit sem fejlődtünk.

Ezért naponta időt kell szakítanunk arra, hogy elismerjük az elért

eredményeinket, még akkor is, ha közben nem veszíthetjük szem
elől a ránk váró kihívásokat. Életünk során több tízezer győzelmet
aratunk, legtöbbet azonban sajnos észre sem vesszük. Soha nem
voltunk eléggé büszkék arra, hogy megtanultunk pótkerék nélkül
biciklizni, mert alighogy elértük ezt, azonnal újabb vágy hajtott, hogy
még többet és gyorsabban tekerjünk. Talán a diploma utáni első
állásunkat sem ünnepeltük meg kellően, mert azzal voltunk
elfoglalva, mi mindent kell elsajátítanunk az új környezetben. Ezek
persze csak egyszerű példák, de jól szemléltetik, milyen hamar
belevágunk valami újba, mielőtt ráeszmélnénk, mit is vittünk véghez.
S ha nem ismerjük el mindazt, amit elértünk – ideértve az apróbb
eredményeket is –, akkor soha nem érezzük sikeresnek magunkat.
Nem érezzük, hogy kompetensebbek, elégedettebbek és
magabiztosabbak lennénk ma, mint tegnap vagy tegnapelőtt.

Ez volt az egyik óriási kihívás Susan előtt is, akinek történetét a

fejezet elején említettem. Hihetetlenül sikeres nő volt, de nem
érezte magát annak. Annyira koncentrált a magasabb célkitűzéseire,
hogy észre sem vette a nap mint nap bekövetkező nagyszerű
eredményeket. Semmi nem tűnt elég jónak neki, mert nem értékelte
a nagyszabású álmokhoz vezető kis lépéseket. Susan egyszerűen
nem engedte meg magának, hogy örüljön a sikereinek.

Az egyik leghatékonyabb feladat, amellyel sikerült Susan

feltöltődését segítenem, az volt, hogy felírattam vele az összes
teljesítményét és eredményét életének elmúlt tíz évéből. Legalább
egylapnyi sikerélményt kellett összegyűjtenie minden egyes évből.
Ez a gyakorlat megkövetelte, hogy tudatosan felidézze minden apró
győzelmét, amelyek idáig eljuttatták. Fel kellett jegyeznie minden
egyes új készséget, amelyet az adott évben elsajátított; minden
elolvasott könyvet, amelyre emlékezett; minden elvégzett kurzust;
minden méltatást, amellyel elismerték a teljesítményét és a
fejlődését. A gyakorlat nagyon nehéz és rendkívül időigényes volt.
Mint Susan utólag bevallotta, nyolc órába telt összeállítani a
sikereinek listáját. Nemcsak azért, mert olyan sok volt belőle, hanem
mert komoly erőfeszítésébe került mindet felidézni. Amikor elküldte
nekem a beszkennelt lapokat az eredményeivel, ezt írta:

Zokogva írom ezt az emailt, Brendon. Ez volt az egyik

legfelkavaróbb gyakorlat egész életemben. Végső soron nagy erőt
adott, de nyomorult dolog volt végigcsinálni. Ahogy átgondoltam az
elmúlt évtizedet, kiderült, hogy egészen homályos emlékeim vannak
az eredményeimről. Könnyen felidéztem mindazt, amit maga, azt
hiszem, „kudarcemlékeknek” hívna, de rettenetesen nehéz volt
előhívni bármilyen, sikerhez vagy büszkeség-érzethez kapcsolódó
pozitív emléket. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem tettem a
sikereimet a személyiségem részévé. Így nem csoda, hogy soha
nem éreztem elég okosnak magam. Hogy soha nem vettem észre
magamban a fejlődést, a tanulást, az előrehaladást. Köszönöm ezt
az élményt! Remélem, élvezettel olvassa majd az emlékeimet! Ez a
húsz oldal mintha évek óta az első igazi sikerem lenne.

Azt hiszem, mindenki megérdemli ezt az élményt. Szakítsunk időt

ennek a gyakorlatnak az elvégzésére, megéri a fáradságot!

A legtöbb embernek van határidőnaplója, vagy a számítógép

naptárát használja. Többnyire mindenki megnézi még a munkanap
végén, milyen feladatai lesznek másnap. Mostantól a
visszatekintésre is szánjunk egy percet: nézzük át, mit értünk el
aznap! Ne arra gondoljunk, amit még nem sikerült teljesítenünk!
Csak a sikereinkre koncentráljunk, még akkor is, ha azzal nem
változtattuk meg egy csapásra az egész világot. Azt javaslom,
hunyjuk le a szemünket, gondoljuk végig, mit végeztünk el aznap, és
mondjuk ezt magunknak: Haladok. Lépésről lépésre haladok előre.
Hagyjuk, hogy eltöltsön a büszkeség és a hála mindazért, amit
elértünk!

De ne álljunk meg itt! Javaslom, vezessünk személyes naplót! Ha

valaki már vezet, annak ez csak egy apró kiegészítés. Aki
viszont még nem ír naplót, az vágjon bele! Kompetenciaérzésünk
nem pusztán a cselekedeteinkből fakad, hanem nagyrészt abból,
ahogyan az életünkre reflektálunk. Ezért érdemes hetente legalább
egyszer feljegyezni a naplónkba, mit tanultunk és hogyan haladtunk
azon a héten. Minthogy Susan annyira karrier- és munkaorientált
volt, arra kértem, legyen nála a naplója, és minden péntek délután,
mielőtt elmegy a munkahelyéről, írjon egy bejegyzést arról, mit tudott
meg azon a héten magáról, a környezetében élő emberekről és
általában a világról. Hogy ez a gyakorlat új fényt gyújtott az életében,
az nem kifejezés. A sikeremlékek összegyűjtésének és a
naplóvezetésnek köszönhetően kezdte megint úgy érezni, hogy
képes tanulni. Ha tanulásban egyre eredményesebbnek értékeljük
magunkat, akkor hamarosan egyre kompetensebbnek és végső
soron egyre élettelibbnek és sikeresebbnek fogjuk érezni magunkat.
TÖLTŐPONTOK

1. Az egyik terület, amelyen megálmodott jövőm elérése érdekében

fejlesztenem kell a készségeimet és a kompetenciámat, a(z)...

2. A következő hatvannapos tanfolyamon vállalom a kihívást, és

megtanulok...

3. Olyan módon fogom ünnepelni elért eredményeimet és beépíteni

sikereimet a személyiségembe, hogy...
4. KONGRUENCIA
Ne alkudj meg! Másod sincs, mint önmagad. Janis Joplin

Már csak huszonöt percem van Michelle-lel. Minthogy nincs sok

időm, előrehajolva a szemébe nézek, és tárgyilagosan
megkérdezem: - Lehetséges, hogy rejtőzik odabenn egy
különlegesebb, bátrabb, izgalmasabb és kreatívabb személyiség is?

Láthatóan megdöbbenti a kérdés. Végigsírta a beszélgetést, és azt

hiszem, arra vágyott, hogy vele sírjak. De én sem a barátnője, sem a
terapeutája nem vagyok; hanem a tanácsadója.

Michelle az elmúlt harmincöt percben azt fejtegette, mi minden miatt

kellene boldognak lennie, de mégsem az. Érzelmi problémái
többnyire gyermekkorából fakadnak, ahogy az is, hogy nem
képes „összeszedni magát”, és elérni mindazt, amire szerinte képes
lenne. Meggyőzően elmagyarázta, hogy soha senki nem adott neki
tisztességes esélyt arra, hogy megmutassa, ki ő valójában.
Tisztában van azzal, hogy az élet nem fenékig tejfel, s
kétségbeesetten küzd azért, hogy elfogadják és beilleszkedjen.
Aztán újra könnyekre fakad, miközben hosszasan sorolja a további
okokat, amiért az élete nem úgy alakult, ahogyan szerinte
személyisége, készségei és képességei alapján alakulnia kellett
volna.

Már harmincöt perc eltelt. Huszonöt perc múlva lejár az óránk, és

soha többet nem látom. Pedig azért fizet, hogy megváltoztassam
az életét. Irreálisan nagy feladat, ezt ő is tudja, de ismerve a
munkámat és az eredményeimet, mégis felkeresett egyórás
tanácsadásra. Nem hiszek az azonnali átalakulásokban, de ő
ragaszkodott a találkozóhoz, és most itt ül velem szemben. Nekem
meg már csak huszonöt percem van hátra.
Valószínűleg egyáltalán nem tetszik neki, hogy ilyen hűvösen
közelítek a kérdéshez. De nem engedek belőle. Előrehajolok, és
egészen közelről a szemébe nézek, hogy érezze, a lelkét fürkészem.

– Lehetséges, hogy rejtőzik odabenn egy különlegesebb,

bátrabb, izgalmasabb és kreatívabb személyiség is?

Láthatólag zavarba ejti a kérdés.

– Én nem így látom magam. Senki nem tud egyfolytában ilyen lenni.
Egy részem talán ilyen, de igazából a cselekedeteim nem
ezt tükrözik.

– Talán éppen ez a probléma – mondom félrebillentett fejjel, egyre a

pillantását fürkészve.

***

Nem könnyű úgy elmondani ezt, hogy meg ne bántsunk vele valakit,
pedig olyan általános igazságról van szó, amely még a világ
legjobban teljesítő emberére is érvényes: énképünk lehetne sokkal
jobb is, és sokkal nagyobb kongruenciával kellene élnünk a világban.

A kongruencia magában foglalja, hogyan gondolkodunk

önmagunkról, milyen az énképünk, és ennek megfelelően miképpen
viselkedünk a világban. Ez az egyik legerőteljesebb motiváló elem:
összhangban élni azzal, amilyennek látjuk magunkat, amilyennek
látszani szeretnénk, és amilyennek látni szeretnénk magunkat. Ha
nem úgy viselkedünk, ahogy önmagunktól elvárnánk, akkor úgy
érezzük, „nem vagyunk formában”, „kibillentünk”, és könnyen
frusztráltak vagy dühösek leszünk. Ha például azt gondoljuk,
oroszlánok vagyunk, de közben kisegérként cselekszünk, akkor
titokban megvetjük magunkat.

A Michelle előtt álló feladat, amelyre rá kellett vezetnem, a

kongruencia sokunk által tapasztalt ellentmondásos kihívása volt:
1. Túl kevésre tartja magát, ezért ennek megfelelően cselekszik a
világban. Önmagáról kialakított szerény képével van
kongruenciában, s ez boldogtalanná teszi.

2. Tudja magáról, hogy többre is képes lenne, s boldogtalanná teszi,

hogy nem potenciális legjobb énjének megfelelően cselekszik. Nincs
kongruenciában azzal, aki meggyőződése szerint lehetne, s ezért
boldogtalan.

Tehát a kongruencia is – mint minden motiváló elem – lehet pozitív

és negatív. Akkor pozitív, amikor jó az önértékelésünk, magasra
tesszük a mércét, és ezzel a képpel és életminőséggel vagyunk
kongruenciában. Akkor negatív, ha alábecsüljük magunkat, és a
viselkedésünk is ezt a képet tükrözi.

A végső kihívás ezzel a motiváló elemmel kapcsolatban éppen ez: a

legtöbben negatív önképükkel vannak kongruenciában – nem
bíznak saját értékeikben, ezért bátortalanul cselekszenek az életben
–, nem pedig azzal a kiválósággal, amelyről szintén tudják, hogy
megvan bennük. Ezért, bár legtöbben türelmes és szeretetteljes
embereknek ismerjük magunkat, időnként mégis kirohanunk mások
ellen.

Egyetlen módot találtam ezen ambivalencia feloldására: az

embereket rá kell vezetni, hogy magasabb mércéket és nagyobb
elvárásokat állítsanak önmagukkal szemben, és ragaszkodjanak
ahhoz, hogy ezek a világgal érintkezve is érvényesüljenek. Legyen
ez a mantránk: Tartsuk többre magunkat, és ügyeljünk arra, hogy
cselekedeteink mindig a legjobb énünkkel és lehetőségeinkkel
legyenek összhangban!

Rengeteg múlik azon, hogy képesek vagyunk-e megteremteni ezt a

belső összhangot. Biztosra veszem, hogy sokunk életének
legkeményebb időszakait gyakran az okozta, hogy a tetteink nem
voltak kongruensek a gondolkodásunkkal, vagy mások nem voltak
kongruenciában velünk. Valószínűleg hosszú idő múltán is
bűntudattal tölt el, ha felidézzük, amikor legorombítottuk, akit a
legjobban szeretünk, annak ellenére, hogy kedves és türelmes
embernek tartjuk magunkat. Ahogy bizonyára azt sem felejtjük el,
amikor valaki azt mondta, megbízhatunk benne, aztán pedig hátba
támadott. Így aztán magunk és mások miatt is fontos a kongruencia.

Persze nem könnyű mindig összhangban lenni önmagunkkal.

Természetes, hogy személyiségünk különböző vonásai különféle
helyzetekben eltérően aktivizálódnak. Lehetünk sztárok a
munkahelyünkön, otthon pedig házmesterek. Megeshet, hogy
viccesek, izgalmasak és játékosak vagyunk a legjobb barátainkkal,
míg az ágyban félénkek és visszafogottak. Lehet, hogy bizonyos
dolgokra agresszíven reagálunk, ám a döntő helyzetben minden
határozottságunk elszáll. Az, hogy személyiségünk igazodik a
különféle helyzetekhez, teljesen normális, és - bár sokan mást
állítanak – egészséges is. Az élet rettenetesen egészségtelen és
unalmas lenne, ha mindig ugyanolyanok volnánk.

Másrészt viszont nem lehet kongruenciát kialakítani olyasvalamivel

kapcsolatban, amit soha nem definiáltunk pontosan. Ezért nagyon
fontos tudatosan meghatároznunk azt az egységes énképet,
amely magában foglalja, kik vagyunk és kivé akarunk válni. Ennek a
legjobb módja, ha megfelelő mércével mérjük magunkat. Kezdjük
hát ezzel!

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ÁLLÍTSUNK FEL MAGUNKNAK ÚJ

NORMÁKAT!

Manapság az identitásunkat és irányadó normáinkat gyakran külső

tényezők határozzák meg. Folyamatosan záporoznak ránk az
üzenetek arról, hogyan legyünk menők, elismertek, kedveltek,
sikeresek - egyszóval hogyan viselkedjünk úgy, hogy megfeleljünk
az elvárásoknak. Mit vegyünk fel, milyen lehetőségek közül
válasszunk, mikor hallassuk a hangunkat, mire mit reagáljunk? Ez a
rengeteg információ mind beözönlik a képzeletünkbe, és ha nem
kontrolláljuk, akkor meghatározza identitásunkat és a magunkkal
szemben támasztott elvárásokat.

Ki alakította ki az énképünket és a normákat, amelyek szerint élünk?

A családunk és a barátaink? A média és a társadalom?

Egyszerű persze félrelökni ezeket a kérdéseket, és kijelenteni, hogy

„engem nem mások határoznak meg”. Ezzel tökéletesen egyet is
értek. Csak még azt az egyszerű kérdést szeretném feltenni:
Akkor kicsoda? Mennyi munkát fektettünk abba, hogy tudatosan és
megfontoltan eldöntsük, kik akarunk lenni? Ami pedig a
legfontosabb: vajon nap mint nap a saját magunk által
meghatározott énképnek megfelelően cselekszünk-e? S ezáltal
hiteles, büszke, teljes, elégedett és megbízható embernek érezzük-e
magunkat, aki minden helyzetben különleges, tehetséges, igazi
önmagát adja?

A legtöbben olyan énképpel és elvárások szerint élnek, amelyeket

múltbeli események és személyek határoztak meg. Én viszont azt
gondolom, mai énképünknek nem kellene túl erősen kötődnie a
múlthoz. Nem szabad hagynunk, hogy túlságosan befolyásoljon
bennünket és meghatározza jövőnket, ahogyan mások bántak
velünk korábban. A múlt alkalmasint nem több, mint a be nem
teljesített elvárások lerakodóhelye. (Nem kellett volna így bánniuk
velünk; több gondoskodásra lett volna szükségünk! Bárcsak
másképp tettünk volna!) De a múltbeli fájó emlékeket és
csalódásokat mindig érett, tudatos és önálló szellemmel kell
értékelnünk a jelenben. Amikor például felidézünk valamilyen
gyerekkori élményt, soha ne felejtsük el, hogy
minden jelentéstulajdonítás, asszociáció egy ártatlan és éretlen
gyermeki lélekben alakult ki! Gyerekként azt hisszük, minden jónak
és rossznak mi vagyunk az okozói még akkor is, amikor szó sincsen
ilyesmiről.

Egy gyerek nem felelős azért, ha a szülei megütik, ráripakodnak

vagy bármilyen más módon bántalmazzák – ez a szülők sara. Még
nem rendelkezik a felnőtt megfigyelő objektív nézőpontjával, s nem
tudja a felnőttekhez hasonlóan megfogalmazni, hogy „a szülei
labilisak és megbízhatatlanok”. Ha valaki meg is mondaná, akkor
sem lenne elég érett ahhoz, hogy feldolgozza: a szülei „rosszak”.

De nem csak a gyerekkorról van szó. Bármilyen múltbéli esemény

hatással lehet a jelenünkre, és megmagyarázhatja, mit miért
teszünk és gondolunk. Hatalmas különbség van azonban
magyarázat és kifogás között. Tudatos felnőttéletünk valamely
szakaszában elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a kíméletlen
valósággal: az énképünket mindig is saját magunk alakítottuk. Ezért
nem győzőm hangsúlyozni: ideje szakítanunk minden, múltból eredő
kétellyel és korláttal, amely behatárolja jövőnket. A múlt nem lehet
mentség. Erica Jongnak van igaza: „Mi történik, ha saját kezünkbe
vesszük az életünket? Valami rettenetes: többé nincs kit
hibáztatnunk.”

A múltról alkotott képünk nagyban függ attól, milyen szemüvegen át

szemléljük. Amikor azon töprengünk, milyen hatással van ránk, azt
általában nem vizsgáljuk, mi milyen hatással voltunk rá. Először a
nehézségek jutnak eszünkbe, amelyeket le kellett győznünk, nem
pedig a céljaink, amelyekért harcoltunk. Arra emlékszünk, amitől
féltünk, és nem arra, amiről álmodtunk. Azon rágódunk,
vajon mennyire szerettek minket, nem azon, mi mennyire szerettünk.
Azt kérdezzük magunktól: Miért történt mindez velünk? Mit
nyertünk ebből? Hova vezet mindez? Holott talán fontosabb lenne
azt megvizsgálni: Mit hoztunk létre? Mit adtunk másoknak? Hova
vezetjük az életünket?

Mindezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert az énképünk

végső soron önbeteljesítő prófécia. Ne feledjük: motiváló elemeink
ennek megfelelően mozgatnak bennünket! Úgyhogy, ha poros, régi,
idejétmúlt énkép alapján éljük az életünket, amelyet mások
vélekedései és tettei alakítottak ki, akkor komoly bajban vagyunk.
Ha pedig ez így van, akkor a mai naptól kezdve minden erőnkkel
azon kell lennünk, hogy meghatározzuk, kik vagyunk, és milyenek
szeretnénk lenni. Ne a múlt hol, hanem a jövőnek éljünk!

Fordítsuk tekintetünket a jövő felé, és arra koncentráljunk, milyenek

szeretnénk lenni! Így sokkal valószínűbb, hogy saját normáink
szerint fogunk viselkedni.

Gyakran kérem a klienseimet, hogy válasszanak ki és jegyezzenek

meg hat szót, amelyek irányadó értékként szolgálnak majd az
életükben: hármat önmagukról és hármat a másokhoz való
viszonyulásukról. Minthogy társadalomban élünk, ez a két kategória
megfelelő ahhoz, hogy meghatározzuk, hogyan viszonyulunk
önmagunkhoz és másokhoz. A kongruenciánk megőrzését szolgáló
hat szó kiválasztása egyszerű gyakorlatnak tűnhet – különösen e
fejezet elolvasása után -, de valójában ez lehet életünk egyik
legfontosabb feladata. Ha ugyanis nincsenek kialakított szándékaink
és viselkedési normáink, akkor csakis nyers, állati ösztöneink
hajtanak minket: harcolunk, menekülünk vagy elbújunk. Ha azonban
célzatosan választjuk meg jellemünket és viselkedésünket, akkor
tudatos lényként a legjobbat hozzuk ki magunkból.

Kezdjük azzal, hogy a jellemvonások közül kiválasztunk hármat,

amelyeket komolyan veszünk és magunkénak érzünk! Ha rögzítjük
és tudatosítjuk magunkban ezeket az alapvonásokat, közelebb
kerülünk ahhoz, hogy meg is valósítsuk. Így működik a kongruencia
a mindennapi gyakorlatban.

Szánjunk pár percet arra, hogy végiggondoljuk, milyen szavakkal

definiálnánk önmagunkat mostantól a személyes életünkben, és
írjuk is le ezeket! Ne feledjük: ezek a szavak csak ránk vonatkoznak
és arra, ahogyan önmagunkról gondolkodunk! A másokhoz való
viszonyunkra vonatkozó szavak majd ezután jönnek. Most elég
kiválasztani három szót önmagunk jellemzésére, amelyek segítenek
megtalálni önmagunkat.
• A következő szavakkal írnám le, milyennek szeretném
látni magam a magánéletemben:

• E szavak közül az alábbi HÁROM lesz a mérce és a

mantra, amelyek alapján önmagámról gondolkodom:

• Azért ezt a három szót választottam, mert...

Ne olvassunk tovább, amíg el nem végeztük ezt a feladatot! (Csalni

tilos!)

Ha megvan a három szó, akár egy darab papírra is felírhatjuk, hogy

mindig nálunk legyen. Voltak már olyan klienseim, akik
kiragasztották a szavakat a számítógépükre vagy betették a digitális
naptárukba, amit aztán beállítottak, hogy napjában többször
emlékeztetőt küldjön nekik. Sőt olyan is volt, aki a testére tetováltatta
(remélem, jó alaposan átgondolta előtte, hogyan jellemezze magát).

Tizenöt éve ezt a három szót választottam: figyelmes, lelkes, bátor.

Azért döntöttem így, mert úgy véltem, ezek nélkül nem
boldogulnék az élet kemény és éles helyzeteiben; nem tudnám olyan
aktívan keresni az új eszméket és élményeket a jövőben, nem
várnék minden napot olyan izgatottan, és nem tudnám bátran
követni a víziómat. Azóta napjában többször is emlékeztetem
magamat erre a három szóra. Olyan sokáig csináltam ezt tudatosan,
hogy mára automatikussá vált, és naponta több tucatszor átfutnak a
fejemen.

Ezek után lépjünk tovább, és határozzuk meg három legfőbb

társadalmi értékünket! E jellemvonások segítenek majd minket,
amikor másokkal érintkezünk. Mindannyiszor erre a három szóra
gondolok, valahányszor kezet rázok egy ismeretlennel vagy felhívok
egy ügyfelet. Ezt mondogatom, miközben a csapatomat irányítom
vagy a feleségemet üdvözlöm, amikor belép az ajtón. Minden
területen e szavakkal emlékeztetem magam arra, hogyan kell
viselkednem az emberi kapcsolatok világában.
Újra töprengjünk el néhány percig!

• A következő szavakkal írnám le, milyennek szeretném

látni magam a kapcsolataimban:

• E szavak közül az alábbi HÁROM lesz számomra a mérce és a

mantra, amikor másokkal kapcsolatba kerülök:

• Azért ezeket választottam, mert...

Ezt a listát a legtöbb ember könnyebben állítja össze, mint az előzőt,

mert mindannyian oly sok társadalmi norma és elvárás alapján
nőttünk fel. De fontoljuk meg alaposan, mely szavakat választjuk,
és hogy ezek a választások valóban a sajátjaink-e, és nem valaki
másé! Tisztázzuk magunkban egészen egyértelműen, miért
vonatkoznak ezek a jellemvonások éppen ránk!

Ha összetalálkozom valakivel az utcán vagy egy előadásomon, ez a

három szó fut át az agyamon: elhivatott, gondoskodó,
inspiráló. Azért ezt a hármat választottam, mert ezek emlékeztetnek
leginkább arra, hogy teljes figyelemmel forduljak mások felé, és
mindig kifejezzem az érdeklődésemet. Azt is eszembe juttatják,
milyen mélyen megérint az emberek sorsa, s hogy a legfőbb
feladatom másokat ráébreszteni, mennyi lehetőség és pozitívum van
az életükben.

Ez a hat szó – miután beépült a személyiségünkbe, és tükröződik a

cselekedeteinkben – azonnali és hosszú távú hatással van az
életünkre. Michelle-t – akiről e fejezet elején szóltam – arra
ösztökéltem, hogy legyen különlegesebb, bátrabb, izgalmasabb és
kreatívabb. Azért tettem így, mert minden szempontból éppen ezek
ellentétének láttam. De nem akartam én megmondani neki, milyenné
váljon – ezt már túl sokan megtették előttem. Inkább arra kértem,
találja ki, milyen szavak írnák le ideális énjét, amelyek később
cselekedeteit is befolyásolhatnák. Nagyon nehezen választott, de
amikor végül sikerült, csodálatos fizikai változásnak lehettem
szemtanúja. Saját jellemvonásaira vonatkozóan a következő három
szót választotta: erős, éber és céltudatos. Amikor megkértem, hogy
álljon fel, és ezeket a jellemvonásokat érzékeltetve járjon körbe a
szobában, emelt fővel és magabiztosan mozgott.

Társadalmi értékeinek ezeket választotta: becsületes, lendületes és

méltóságteljes. Ezek a vonások is azonnal láthatóvá váltak,
miután megkértem, mesélje el, vajon milyen lenne az élete, ha ezen
értékeket tükrözné. A korábban csendes és frusztrált nő hirtelen
rendkívül céltudatossá vált, és erőteljesen kifejezésre juttatta, mi
mindent akar az élettől. Többet mozgott, többet mosolygott, és
sokkal inkább önmaga volt. Nem rejtőzködött, de nem is akart
szerepet játszani. Megváltozott egész viselkedése, mert az általa
meghatározott új életminőségre koncentrált.

Ez az aktivizáló elem – éppúgy, mint az összes többi – akkor

bizonyul igazán erőteljesnek, ha következetesen alkalmazzuk. Ha
valaki leír hat szót, de aztán soha nem emlékezteti magát rájuk és
nem azoknak megfelelően alakítja a viselkedését, akkor mindez
semmit sem ér. Nem elég csak tudni, hogy érvényes ránk az a hat
szó, hanem minden cselekedetünkben, minden viszonyunkban
valóban és tudatosan e normák szerint kell élnünk. Legyen víziónk
arról, milyenek szeretnénk lenni, aztán valósítsuk meg – ezt
nevezem kongruenciának. Ha ezek a szavak válnak mindennapi
mantránkká és viselkedésünk mércéjévé, akkor nagyobb a
valószínűsége, hogy éppen azzal a személlyel leszünk kongruensek,
akik mindig is lenni szerettünk volna. A pszichológia bebizonyította,
hogy minél inkább sikerül úgy alakítani belső életünket, hogy az
összhangban legyen másokéval, annál egészségesebbek leszünk,
és annál hatékonyabban fogunk működni. Az általam javasolt
stratégia úgy segít hozzá mindehhez, hogy egy olyan keretet teremt,
amelyben szemlélni és mérni tudjuk kongruenciánkat, viszonyunkat
önmagunkhoz és másokhoz.

Éljünk a hat szavunk szerint! Mostantól minden nap.

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ÁLLÍTSUK BE A HANGULATMÉRCÉNKET!

Legtöbben nem is gondolnak bele, hogy a kongruenciát nem csupán
azáltal tapasztaljuk meg az életünkben, ahogyan viselkedünk,
hanem azáltal is, ahogyan érzünk. Ha érzelmeink labilisak és
kiszámíthatatlanok, akkor nem érezzük kongruensnek a belső
világunkat. Más emberek vagy a környezetünk keltette
kontrollálhatatlan és szüntelen érzelmi hullámzás boldogtalanná tesz
bennünket. Hasonlóképpen, ha cselekedeteink nincsenek
összhangban az érzelmeinkkel – például bánatosak vagyunk, de
mosolyt erőltetünk az arcunkra –, akkor a belső szándék és a külső
megnyilvánulás közti összhang felborul. Ha érzelmi állapotunk nem
stabil – eltér, amit belülről érzünk, és amit a külvilág felé közvetítünk
–, akkor megszűnik életünkben a harmónia, a kongruencia.

Ha viszont pozitív, egyenletes és stabil az érzelmi energiaszintünk,

akkor úgy érezzük, érzelmeink kongruensek azzal, ahogyan érezni
szeretnénk magunkat a bőrünkben. Ilyenkor
kiegyensúlyozottan, magabiztosan mozgunk érzelmi világunkban,
bármilyen helyzetbe is kerüljünk. Ezért a kongruencia érzését a
belső érzelmi, hangulati állapot konzisztenciáján keresztül
tapasztalhatjuk meg.

Hangulatunk nem más, mint uralkodó érzelmi hogylétünk, állapotunk

vagy attitűdünk. Egyenletes érzelmi energiánkat úgy mérhetjük fel
reálisan, ha összevetjük, hogyan érezzük magunkat általában, és
hogyan ítéli meg hangulatunkat a közvetlen környezetünk.
(Ha mások véleményét is számításba vesszük, hitelesebb képet
kapunk – előfordulhat például, hogy mi vidámnak véljük magunkat,
miközben a környezetünkben élők állandóan mogorvának
gondolnak.)

Érzelmi hangulatunk és energiánk nem valamilyen velünk született

áldás vagy átok. Ahogy mondani szoktam: „Az erőmű nem tárolja az
energiát, hanem megtermeli.” Magunk választjuk meg tehát
saját égboltunk színét.
Természetesen mindenki pozitív hangulatban szeretné élni az életét.
Ha tartósan pozitív érzelmi állapotban vagyunk, akkor több esélyünk
van boldogan, ihletetten, könnyedén élni az életünket. A
pszichológusok még azt is bebizonyították, hogy pozitív hangulatban
kreatívabbak, ötletesebbek vagyunk, és elszántabban
nézünk szembe az élet támasztotta kihívásokkal. Ha viszont negatív
a hangulatunk, akkor fusson, ki merre lát! Ilyenkor feszültebbek
vagyunk és intoleránsabbak, mogorvábbak és kritikusabbak; egész
önértékelésünkre és világképünkre fekete árny vetül.

Milyen hangulatban érezzük igazán jól magunkat? Hogyan írnánk le

ezt az állapotot? Miért éppen ilyen hangulatban szeretnénk leélni az
életünket? Mit tehetnénk annak érdekében, hogy úrrá legyünk
a helyzeten és kezelni tudjuk hangulatainkat?

Ahhoz, hogy kongruenciában maradhassunk azokkal a

hangulatokkal, amelyeket érezni szeretnénk az életünkben, nem árt
tudnunk, mi befolyásolja általában a hangulatunkat. Minthogy a
hangulat átfogó, tartós érzelmi tónusunk, bármi, ami hatással van az
érzelmeinkre, befolyásolja a hangulatunkat is. Megfigyeléseim
szerint a hangulatot befolyásoló legfontosabb tényezők: a fizikai
mozgás (ezért küldik szaladgálni a szülők a rosszkedvű gyerekeket);
a hangok és a zene (mindenkinek vannak kedvenc zenéi, amelyektől
felvidul); a mentális koncentráció (ha a negatívumokra
összpontosítunk, olyan lesz a hangulatunk is); a társasági légkör
(hajlamosak vagyunk átvenni a körülöttünk lévő emberek
hangulatát); és a jövőbeli orientáció (ha lelkesek vagyunk a jövővel
kapcsolatosan, akkor a jelenben is általában így érzünk).

A quadbalesetem óta nagyon ügyelek arra, hogy stratégiailag

használjam ezeket a tényezőket a trauma feldolgozásának
érdekében. Minden nap sétálok vagy edzek. Az egész házban a
kedvenc zeném szól. Mindenestül elkerülöm a negatív médiát.
Szórakoztató barátaimmal és vidám feleségemmel töltöm a
szabadidőmet, és egy egészségesebb és izgalmasabb jövőre
koncentrálok. Ezek mind egyszerű stratégiák, amelyeket annak
érdekében dolgoztam ki, hogy kongruenciában élhessek a saját
magam által megkívánt érzelmi állapottal.

Az alábbiakban néhány további ötletet sorolok fel, amelyekkel nap

mint nap megteremthetjük vagy megerősíthetjük pozitív
hangulatunkat:

• Minden reggel tegyük fel magunknak ezt a kérdést: Mire várok ma

leginkább, milyen esemény tölt majd el a legnagyobb izgalommal?
Hangulatunk szempontjából kulcsfontosságú, hogy pozitív
elvárásokkal kezdjük a napot.

• Egész nap igyunk sok vizet; összesen úgy hat litert, ha

aktív, sportos életet élünk. Úgy tűnik, a legtöbb fáradtság,
éhségérzet és fejfájás – ami mind tönkreteszi a hangulatunkat –
abból ered, hogy nincsen elég folyadék a szervezetünkben.

• Keressük az alkalmat, hogy köszönetet mondhassunk

vagy elismerésünket fejezhessük ki másoknak! A dicséret és a hála
kifejezése bizonyítottan derűsebb hangulatot eredményez.

• Ebédeljünk a barátainkkal! A társasági élet és az, ha

olyan emberekkel vagyunk, akiket szeretünk, mindig javítja
a hangulatot.

• Minden este írjuk le részletesen a naplónkba, mi

mindenért vagyunk hálásak az aznapi tapasztalataink közül, s azt
is, mit tanultunk és mire tekintünk várakozással!

Végül az elkövetkező harminc napban jegyezzük fel külön a

naplónkban, melyik nap hogyan változik a hangulatunk! Utána pedig
töprengjünk el azon, mit tehettünk volna aznap érzelmi
energiáink feltöltéséért! Ez a fajta következetes önmegfigyelés segít,
hogy arra koncentráljunk, úgy érezzük magunkat, ahogy mindig is
szerettük volna.
3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: TARTSUK BE ÍGÉRETEINKET, ÉS VIGYÜK VÉGIG
FELADATAINKAT!

„Tartsuk be ígéreteinket!” – ez az egyik kedvenc életvezetési

mantrám. Csak úgy ragyog belőle a felszólítás: „Legyünk jó
emberek!”

Bármilyen egyértelmű és univerzális érvényű is ez a mantra, mégis

kevesen gyakorolják. Hány ember nem váltja be, amit megígért?

Mi lehet ennek az oka? Miért fogadjuk meg januárban, hogy

lefogyunk, ha aztán nem teszünk érte semmit? Miért prédikálunk az
elfogadásról, ha aztán mégis összesúgunk mások háta mögött?

A válasz abban rejlik, hogy nem vesszük komolyan saját

kijelentéseinket. Ez pedig abból adódik, hogy helytelenül mérjük fel a
következményeket. Ha az alapattitűdünk az, hogy „nem számít, mit
mondok, mert úgysem lesz következménye”, akkor hajlamosak
vagyunk felelőtlenül dobálózni a szavainkkal. Mi lenne, ha ehelyett
azt képzelnénk, hogy szavaink éppolyan mértékben hozzájárulnak
mindahhoz, amit örökül hagyunk a világban, mint tetteink? Mi lenne,
ha azt képzelnénk, hogy minden szavunk beíródik az emberiség
kollektív tudatába? Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha szavaink és
ígéreteink már reggel megjelennének az újságok címlapján?

A jobb életminőség és a kongruencia mélyebb átélése érdekében

alapvetően fontos abból kiindulnunk, hogy szavaink jelentéssel
bírnak a világban, mások pedig tisztességet, megbízhatóságot és
ihletet merítenek belőle. Az emberek valóban mások szavai
alapján viszonyulnak a világhoz. Aki megcsinálta már az idetartozó
feladatokat, nyilván ráébredt erre. A szavak igenis számítanak:
fájdalmat okozhatnak, vagy naggyá tehetnek. Hihetetlen erőt adhat a
felismerés, hogy idővel szavaink tükrözik, kik vagyunk, és
jelentőségüknél fogva vagy rontanak, vagy javítanak a világon. A
klienseimet is arra szoktam kérni, hogy ezzel a tudattal éljenek.
De ennél még tovább kell mennünk. Túl azon, hogy átérezve
szavaink súlyát és hatását, azt kell tennünk a világban, amit
mondunk, minden erőnkkel figyelnünk kell arra is, hogy teljesítsük a
feladatainkat. Ez nem egészen ugyanazt jelenti, mint betartani az
ígéreteinket. Természetesen azt is meg kell tennünk, de a tökéletes
kongruencia eléréséhez még azokat a feladatokat is
felelősségteljesen végig kell vinnünk, amelyeket szóban soha nem
vállaltunk. Ez kulcsfontosságú a személyes hitelességünk
szempontjából.

A kongruencia ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy megtartjuk a

szavunkat, hanem azt is, hogy maradéktalanul elvégezzük
mindazt, amiről tudjuk, hogy el kell végeznünk – akkor is, ha nem
mondtuk ki. Ha valaki nekilát, hogy kifesse a házát, de aztán
félbehagyja, egészen addig nem fog megnyugodni, amíg el nem
készül a munka. Talán nem ez foglalkoztatja mindennap, de biztosan
eszébe jut, valahányszor arra gondol, elégedett-e az otthonával.
Lelki teherként cipeli magával.

Milyen felelősségeink vannak az életben? Van-e olyan dolog, amibe

belekezdtünk, de soha nem fejeztük be? Mit tehetnénk meg még
ma, hogy jobban kezeljük feladatainkat, és véghezvigyük,
amit elkezdtünk?

Nem csupán elszigetelt életvezetési tanácsról van szó. A globális

közösség, amelyben élünk, mára különösen érzékenyen
megköveteli, hogy megtartsuk egymásnak tett ígéreteinket, és
teljesítsük feladatainkat. Felelősségteljes magatartásunk útmutatót
nyújthat a kibogozhatatlan kötelezettségek e modern labirintusában.
Ha mi állhatatosak, segítőkészek és elkötelezettek vagyunk, azzal
másokat is erre ösztönözhetünk. S önmagunk számára is inspiráló,
ha leghétköznapibb cselekedeteinkben is az emberi tisztesség elveit
követjük.

Mint látható, a kongruencia kulcsfogalom az életben. Ha

cselekedeteink összhangban vannak azzal, amilyenek vagyunk, és
szeretnénk lenni, azzal, ahogyan érzünk és érezni szeretnénk, illetve
azzal, amit tennünk és teljesítenünk kell, akkor erősebbé válik a
belső tartásunk. Szilárdabb lábon állunk, felelősségteljesebbek és
magabiztosabbak leszünk. Életünk a harmónia és a stabilitás új
szintjére lép, s büszkék leszünk önmagunkra és a világban vállalt
szerepünkre. A világ kiszámíthatatlansága és bizonytalansága nem
rendíti meg azt, aki belül egyensúlyra és bizonyosságra talált;
vagyis, aki rálelt az életre.

TÖLTŐPONTOK

1. A következők szerint kell változtatnom a viselkedésemen, hogy a

hat szó által jelölt normáimmal összhangban éljek:

2. A következő három dolgot kellene megtennem ahhoz,

hogy jobban tudjam irányítani a hangulatomat és nap mint
nap kongruensnek érezhessem az érzelmi életemet:

3. Az elkövetkező hatvan napban az alábbi öt

kötelezettséget vállalom és teljesítem:
5. GONDOSKODÁS
Tudomásom szerint csak egyszer járom végig életem útját. Ha tehát
cselekedhetek bármi jót embertársaimmal, akkor azt most kell
megtennem, nem halogathatom. Nem fogok még egyszer erre járni.
William Penn

– Szerintem mindenki magasról tesz rám, és ez kölcsönös.

Következő kérdés?

Irdatlanul nagydarab fickó ül előttem. Közel két méter, hordónyi

mellkasán majd szétreped a póló, a bicepsze akkora, mint egy
grépfrút. Ránézésre úgy tudna a sarokba vágni, mint egy üres
üdítősüveget. És ahogy elvörösödik a feje a haragtól, attól tartok, ez
könnyen meg is eshet.

De nem adom meg magam.

– Szóval, kivel törődik, és ki törődik magával? – kérdezem újra.

Félrebillentett fejjel, kidülledt szemmel, hitetlenkedve néz rám.

– Én nem valami érzelgős nyálgép vagyok a belvárosból. Nem azért

jöttem, hogy a „gondoskodásról” dumáljon itt nekem, hanem azért,
hogy hatékonyabb legyek a munkámban. Úgyhogy jöhet a következő
kérdés, tréner, vagy megyek.

Igaza van, tényleg azért jött, hogy fokozza a teljesítményét.

Korábban ismert amerikaifutball-játékos volt, ma pedig autókat árul.
Nem nagy visszalépés ez számára: a telepei milliókat hoznak. A
szakmában ő az egyik legjobb, de a legjobb akar lenni. Valakitől azt
hallotta, én fel tudom tölteni az életét energiával. Nem akar mást
tőlem, mint néhány stratégiát csapata motiválására, és egy pár
ravasz „agyturkásztrükköt”, amelyekkel még több autó vásárlására
ösztönözheti leendő ügyfeleit.
Már felmértem az emberemet. Többnyire nők vásárolnak tőle.
Túlságosan agresszív a fellépése. Lerí róla, hogy nem törődik
senkivel. Az esze, a határozottsága és a hírneve segítségével jutott
el idáig, de még nem ismeri azt az igazságot, amelyre egy napon
mindannyian ráébredünk: csak azokból lesznek az elsők, akik erős
emberi kapcsolatokkal rendelkeznek, gondoskodóak és érzelmileg
elkötelezettek (és mellesleg csak azok lesznek boldogok is).

Én magam mélyen hiszek ebben az igazságban. Ám e pillanatban

úgy döntök, hogy érzelmileg eltávolodom a helyzettől, és a
csatamezőn ütközöm meg az emberemmel. Vállalom a kockázatot.

– Rendben. – Hátradőlök, és tetőtől talpig végignézem,

egészen lassan, hogy érezze, hogy felmérem. – Rengeteg
bátorságra és erőre van szükség ahhoz, hogy az ember képes
legyen olyasmiről beszélni, ami maga szerint csak üres érzelgés. A
szív ügyei életbevágóan fontosak. Lehet, hogy magának lyuk van a
szíve helyén, vagy valami kikattant a fejében, de hátha csak pár
percre van szüksége, hogy gatyába rázza magát, mint meccs előtt
az öltözőben. Én szívesen várok, amíg jár egyet, és összeszedi a
bátorságát, hogy végre úgy beszéljen velem, mint egy igazi férfi,
akinek igazi szíve van.

Nem szokás így beszélni ilyen nagydarab fickókkal, úgyhogy ha

néha mégis megesik, az mindig zavarba hozza őket. Ami
persze időnként elvezet egy balhoroghoz.

Csak egy pillanatra csillan fel a meglepetés a szemében. Aztán

nyugodtan előrehajol, és hűvös, semleges hangon – ahogy csak
azok tudnak szólni, akik végigharcoltak már néhány csatát – azt
mondja:

– Valóban?

Néma csend van a szobában. Senki sem mozdul. Villámcsapás előtti

feszült némaság. Két férfi mered egymás szemébe, tekintetükben
semmi emberi. Mindenre készek.
Nem pislogok. Fogalmam sincs, mi fog történni. Abban
reménykedem, bejön a mentő stratégiám: ha azt érzi, én is
„magasról teszek rá”, talán elkezd érdeklődni.

Egyszerre felenged. Nagyot horkantva hátradől a székében, kinéz az

ablakon, majd újra felém fordul. Szája bal sarkában huncut mosollyal
dörzsölgeti a nadrágját:

– Akkor most jön az elmélyülés, mi, doki?

Ezen persze én is elmosolyodok. Pontosan tudja, hogy nem vagyok

orvos.

Kifújom a levegőt. Ezúttal lágyabb hangon szólok, és együtt érzően

nézek rá:

– Lefogadom, nem sokan tudják, mennyi érzés van

magában. Valójában törődik az emberekkel, nem igaz?

Mélyet sóhajt, és elgondolkodva félrefordítja a fejét. Aztán

legnagyobb meglepetésemre az óriás megnyílik.

– Szeretnék törődni – mondja.

***

Törődni másokkal és elfogadni a törődést az egyik legfontosabb

emberi tulajdonságunk. Emiatt gondoskodnak rólunk
gyerekkorunkban, s emiatt tudjuk kimutatni a szeretetünket,
együttérzésünket, gyengédségünket, megbocsátásunkat és
önzetlenségünket, ahogy érettebbé válunk.

A tudomány és a professzionalizmus világában a „gondoskodás”

szót többnyire az ápolói szakmához kapcsolják. A gondozók – akik a
betegek, a haldoklók, az idősek vagy a fogyatékkal élők mellett
ténykednek – többnyire ápolók vagy egyszerű családtagok, akik
hospiceellátásban részesítik szeretteiket.
Én azonban sokkal tágabb értelemben használom ezt a kifejezést.
Valamennyiünknek tudatosan dolgoznunk kell azon, hogy
gondoskodóbbá váljunk mindazokkal, akiket életünk során
megismerünk.

S ugyanígy nyitottabbá kell válnunk a törődés elfogadására is:

érzékelnünk és értékelnünk kell mások gondoskodó szándékát és
gesztusait. Ha ezt megtesszük, az életünkben fény gyúl (s az
agyunkban is, ahogy a következőkben látni fogjuk).

Szinte mindent, amire oly kétségbeesetten vágyunk az életben,

kizárólag mások gondoskodása adhat meg nekünk. Figyelemre,
elismerésre, elfogadásra, együttérzésre, tiszteletre, csodálatra,
szeretet-re vágyunk? Ezeket csakis akkor kaphatjuk meg, ha valaki
törődik velünk, s e gesztusok valamelyikében részesít minket.
Amikor mások kinyilvánítják felénk a törődésüket – kimondják, hogy
szeretnek, váltunkra teszik a kezüket egy nehéz pillanatban, vagy
egy kedves szóval szereznek örömöt –, akkor megérezzük, hogy
odafigyelnek ránk és értékelnek bennünket.

Ha viszont úgy érezzük, hogy senki sem törődik velünk az életben,

az súlyos lelki és fizikai problémákhoz vezet. A babák, ha nem
gondoskodnak róluk, meghalnak. Az öngyilkosok búcsúüzeneteikben
sokszor fájóan beszélnek arról, hogy „senki nem törődött velem”, és
„ez sem érdekel majd senkit”. Akik nem élnek gondoskodó
környezetben, azoknak kiszámíthatatlan a viselkedése, hiányoznak
a pozitív érzelmeik, gyakran elválnak, csalnak vagy váratlanul
otthagyják az állásukat. (Mi a felmondások legfőbb oka minden
területen? A megbecsülés hiánya: soha senki nem fejezte ki az adott
személynek, hogy számít az erőfeszítése és hálásak a munkájáért.)
A gondoskodás komoly dolog.

S mindkét aspektusa fontos. Nem csak az számít, hogy velünk

törődnek-e; ha mi nem figyelünk oda folyamatosan másokra, akkor
az életünk szürkévé válik és kiüresednek a kapcsolataink. Nem
érezzük az érzelmi kötődést a körülöttünk lévő emberekkel. Ilyenkor
a társas érintkezést szabályozó hormonok – mint a vazopresszin
vagy az oxitocin – szintje lecsökken az agyban, és ezért
magányosnak érezzük magunkat.

Ha nem ügyelünk arra, hogy gondoskodóak legyünk, akkor a

körülöttünk lévő emberek lelki szinten nem érzik a törődésünket,
szeretetünket, elismerésünket, tiszteletünket vagy kötődésünket. Így
aztán természetes, hogy nem keresik a társaságunkat, kevésbé
bíznak bennünk, ritkábban vásárolnak tőlünk, nem követnek
bennünket, és gyakrabban hagynak ott. Mindenfajta emberi
viszonyra nézve érvényes ez az egyszerű képlet: gondoskodjunk, és
kötődjünk erősebben!

A gondoskodás mégis más típusú motiváló elem, mint a kapcsolatok

(amely a következő fejezet témája). A késztetés a gondoskodásra
átfogó vágy arra, hogy biztonságban legyünk, értékesnek és
szerethetőnek lássuk magunkat, s kölcsönösen törődjünk
egymással. A kapcsolat ennél konkrétabb: az összetartozás érzetére
és a másokkal való viszony kialakítására épül. Kapcsolataink
egyszerűen vannak; a gondoskodást nyújtjuk és elfogadjuk.

Biztosra veszem, hogy az emberek nagy részének a gondoskodás

nem szerepel a legfontosabb programpontjai között. Ha
belelesnénk bárki előjegyzési naptárába, valószínűleg nem találnánk
túl sok olyasfajta bejegyzést, mint: „ma több törődést kell nyújtanom
másoknak”, vagy „el kell fogadnom mások gondoskodását”.

Mi lehet a baj?

Véleményem szerint minden motiváló elemünk közül a

gondoskodásra fordítjuk a legkevesebb figyelmet. Alig beszélünk
róla. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen kivételesen erős
késztetésről naponta rendeznek pszichológiai konferenciákat, és
egymás után írnak bestsellereket. Ehelyett a gondoskodás szexi
nővére, a szerelem a sztár, annak ellenére, hogy gondoskodás
nélkül a szerelmet sem lehet átérezni vagy kifejezésre juttatni. Még a
gyengédségről, a gondoskodás jótékony fivéréről is több szó esik,
pedig gondoskodás nélkül gyengédek sem tudnánk lenni.

A gondoskodásra olyannyira kevés figyelmet fordítunk, hogy már

egy kicsivel több is hatalmas lépés előre. Mielőtt bemutatok
néhány aktivizáló elemet, amelyek segítenek működésbe hozni
késztetésünket a gondoskodás nyújtására és elfogadására,
vizsgáljuk meg, miért érzik oly sokan, hogy nem részesülnek a
törődésből!

A gondoskodás képessége velünk született, de sokan olyan

mértékben elszakadnak az effajta érzelmeiktől és mentális
folyamataiktól, hogy egy idő után már képtelenek törődni másokkal,
vagy elfogadni mások törődését. Ahogy látni fogjuk, a fejezet elején
említett óriásnak is ez volt a problémája.

A „velünk született” kifejezést szó szerint értem. Ma már tudjuk, hogy

az agyunk biológiailag nagyszerűen fel van szerelve ahhoz,
hogy törődni tudjunk mások érzéseivel és tapasztalataival.
Lényegében arról van szó, hogy az agy utánozza mindazt, amit
másoknál megfigyelünk vagy megérzünk. Mindenki találkozott már
ezzel: amikor például csatlakozunk egy levert társasághoz, érzelmi
hangoltságunk egykettőre igazodik az övékhez. A tudomány ezt a
jelenséget érzelmi fertőzésnek nevezi, amelynek az a magyarázata,
hogy a tükörneuron-rendszer aktivitása mások érzékelésére és
utánzására ösztönöz minket. Azért is hívják ezeket
tükörneuronoknak, mert olyan logikai és érzelmi
választ produkálnak, amely azt tükrözi, amit másoknál látunk.
Mindez automatikusan és tudattalanul történik. Az persze rajtunk áll,
hogy követjük-e a neuronok irányítását vagy sem, de ne feledjük az
idegtudomány legfontosabb megállapítását: minél gyakrabban
tüzelnek a neuronok, annál erősebb kapcsolódások alakulnak ki az
agyban, és annál valószínűbb, hogy a jövőben is azonos választ
adunk majd. Más szóval, ha rendszeresen egyfajta viselkedést
látunk másoknál, akkor annál valószínűbb, hogy mi is azt követjük
majd. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy a gyerekek dohányozni
kezdenek dohányos környezetben, a kisbabák mosolyognak, amikor
anyjuk rájuk mosolyog, és gyakran együtt ásítunk vagy épp
türelmetlenkedünk másokkal. Tükörneuronjainknak köszönhetően
azt érezzük, amit látunk. Így ha olyasvalakit látunk, akinek figyelemre
és szeretetre van szüksége, akkor empatikus képességünk révén
éppen ezeket az érzelmeket produkáljuk, s figyelemmel
és szeretettel szeretnénk megajándékozni az illetőt.

De vannak olyanok is, akiknél elakadt az együttérzésért és

gondoskodásért felelős neuronok működése. Például a fejezet elején
emlege tett nagydarab férfi, akivel farkasszemet néztem, és azt
mondtam neki: „Lehet, hogy magának kő van a szíve helyén, vagy
valami kikattant a fejében”. Ezt nem sértésnek szántam. Pusztán azt
szemléltettem, mi történik fiziológiailag, ha a gondoskodás – vagy
bármilyen más pozitív érzelem – eltűnik vagy megszakad.

Emlékszem, amikor aztán egy nap együtt dolgoztam vele, az a majd’

kétméteres ember teljes testével előrehajolva koncentrált,
és igyekezett mindent helyre tenni.

– Azt akarom megérteni, miért vagyok úgy elvágva az emberektől.

Erre kellene megoldás, Brendon. Egyszerűen nincsenek erős
érzelmeim. A feleségem szerint nevetséges, amit itt művelünk, de
azért ő is bízik abban, hogy talán a maga segítségével... tudom is
én, gondoskodóbb vagy érzékenyebb leszek.

Az ő problémája közös emberi valóságunkra világít rá. Mindannyiunk

életében vannak szakaszok, amikor befagynak az érzelmeink, és
megszűnik a sokféle emóció – köztük a gondoskodás – átélésének
és kifejezésének az öröme. Az óriásnak azt kellett megfejtenie, mi
lehet ennek az oka, és miképpen tárható ki ismét az érzelmileg
gazdagabb, elhivatottabb és kielégítőbb élet kapuja.

Gyakran kultúránk, környezetünk és szüleink határozzák meg az

érzelemkifejezéssel kapcsolatos elképzeléseinket és azokat a
mintázatokat, amelyek alapján gondoskodóvá válhatunk. De még
ennél is átfogóbb folyamatról van szó. Milliónyi egyéni tapasztalatból
és társas érintkezésből áll össze személyiségünk és
gondoskodásunk egyre bővülő szőttese.

Két ilyen tapasztalatot különösen fontos megemlítenünk ebben az

összefüggésben. Mindkettő – én úgy mondanám – érzelmi
agyelzáródáshoz vezet: az egyik eset, amikor túl sok szorongást
élünk át, a másik, amikor nem kapunk elegendő figyelmet.

Az óriás története éppen erről szólt. Élete során soha nem érezte,
hogy elegendő gondoskodást vagy szeretetet kapna. Egymást
követték a szakítások, újra meg újra félreismerték, s ő végül
„elszigeteltnek”, „hidegnek”, „idegennek” érezte magát az emberek
között. Csak azzal nem volt tisztában, hogy ezek nem puszta
metaforák.

Amikor valamilyen felkavaró emocionális élmény ér minket, az elme

és az agy önvédelemre rendezkedik be. Ilyenkor a
következő biológiai folyamat megy végbe: negatív tapasztalat
hatására egész kiterjedt idegrendszerünk – a test idegpályái, az
agytörzs, a limbikus rendszer, az agykéreg – azonnal aktivitásba lép.
Az érzelmek nagyjából vertikális pályát futnak be: a testi érzékektől
az agytörzsbe, majd a limbikus rendszerbe futnak, végül
integrálódnak az agy megfelelő részeibe, beleértve a középső
prefrontális kérget, ahol aztán eldől, mennyi tudatos figyelmet kap az
adott érzelem. Mindez természetesen egy szemvillanás alatt
történik. S nem is teljesen lineáris folyamatról van szó, hiszen az
agyat behálózó idegpályák leginkább pókhálóhoz hasonlíthatók. A
lényeg azonban leegyszerűsítve ez: ahogy az érzelem feltolul, az
agy elhatározza, mennyi figyelmet szenteljen neki.

Ha intenzív szorongást vagy stresszt élünk át, az agy – elzárva a

kéreg alatti területeket a prefrontális kéregtől – képes megóvni
a tudatot ezektől az érzésektől. Ez lehetővé teszi, hogy elkerüljük,
visszafogjuk, tompítsuk vagy egészében kikapcsoljuk az
érzéseinket. Az érzelmek blokkolásának képessége tehát sokak
szerint egyfajta védelmi mechanizmusnak tekinthető – és nagy
szerencsénk, hogy van ilyenünk. Az emberi fejlődés mai fázisában a
„küzdj vagy menekülj” jellegű érzelmek többnyire haszontalanná
váltak. Ha egy ülésen valaki zavarba hoz minket, az érzelmi alapú
fizikai késztetésünk az azonnali elszaladás lenne. A tudatunk
azonban szerencsére tompítja ezt a késztetést, ezért képesek
vagyunk nyugton maradni, és továbbra is a megbeszélésre és a
kitűzött célokra koncentrálni.

Ennél traumatikusabb esetekben különösen jó, hogy az agy

közbelép és megvédi a tudatot az elszenvedett brutális fizikai vagy
érzelmi megrázkódtatástól. Támadások, nemi erőszak vagy más
sérülések áldozatai gyakran arról számolnak be, hogy bár
rettenetesen féltek, egy adott ponton megváltoztak az érzelmeik és
az észlelésük, s mintegy „kívülről” szemlélték a saját szenvedésüket.
Az agyuk leblokkolta a túlságosan terhelő tudatosságot, és máshova
irányította figyelmüket.

Ennyiben az agy védelmi mechanizmusa valódi áldás. Viszont minél

több fájdalommal és traumával találkozunk, annál inkább kiépül ez a
mintázat, s annál jobban megerősödnek azok a neuronkapcsolások,
amelyek által tompíthatjuk az érzelmeket. Így egyre kevésbé
integráljuk és éljük át érzéseinket a mindennapokban. Ebből pedig
egyenesen következik, hogy minél sivárabb az érzelmi életünk,
annál kevésbé gondoskodunk magunkról és másokról. Hiszen végső
soron érzelmi alapon alakul ki késztetésünk a gondoskodásra.

Szerencsére a szellemi és érzelmi tudatosság képességével is meg

vagyunk áldva, ami lehetővé teszi, hogy magunk döntsük el,
hogyan kezeljük az érzelmeinket. A terapeuták gyakran e
képességünk segítségével visznek minket vissza a múltba, hogy a
traumatikus élmények újraélésével jobban beépíthessük vagy
feldolgozhassuk az azokhoz kapcsolódó érzéseinket. Esetenként
abban is segítenek, hogy egészen új értelmet adjunk egy
tapasztalatnak. A legjobb terapeuták valójában azok, akik
megtanítják a betegeiknek, hogyan dolgozzák fel jobban az
érzelmeiket, és hogyan küzdjenek meg hatásosabban a
szorongással és más negatív érzésekkel. Ezért mondja annyi
terapeuta, hogy „kövessük az érzelmeinket”. Azáltal ugyanis, hogy
segítenek újra összekapcsolódni saját érzelmeinkkel, sokkal inkább
képesek leszünk törődni önmagunkkal és a többi emberrel.

Szóval, amikor az óriás úgy érezte, el van vágva a saját érzelmeitől,

akkor nem egy puszta benyomást írt le, hanem az agy működésével
összefüggő biológiai tényt is. A fájdalmas elválások és a sorozatos
negatív megítélés hatására egyszerűen nem engedte többé
magának, hogy érezze a fájdalmat. Így agya elszokott azoknak a
neuronkapcsolatoknak a használatától, amelyek az agykéreg
alatti területekből a prefrontális kéregbe továbbítják az érzelmeket.
Azért tűnt szürkének az érzelmi élete, mert ezek az idegpályái
elsorvadtak.

Mindennek sokkal messzebb menő következményei vannak, mint

azt a legtöbben gondolnák. Ugyanis nemcsak az érzelmeinket
nem éljük át igazán, hanem a gondolkodásunk is megváltozik.
Emberünknek ezekkel a nehézségekkel kellett megküzdenie: a
szülei képtelenek voltak kifejezni az érzelmeiket; annyiszor
megbántották életében, hogy agyának bal féltekéje lezárta az
agykéreg alól érkező impulzusok útját, s így többé nem élte át az
érzelmeit; jobb féltekéjének idegpályái meggyengültek, s így a bal
félteke vált meghatározóvá.

Ennek ellenére ragyogó stratégiával sikerült a csúcsra kerülnie

választott sportágában. A baj csak az volt, hogy a sport
világában tükörneuronjai csupa olyan férfit láttak körülötte, akik
folyamatosan azon dolgoztak, hogy keménynek tűnjenek.

Ezek a hatások vették rá végül, hogy hozzám forduljon tanácsért.

Valójában nagyon rendes fickó volt, csak éppen nem érdekelte sem
a saját belső világa, sem másé. Nem hitte, hogy lenne bármi, amiért
az emberek szerethetnék vagy elfogadhatnák őt – vagy fordítva.
Nem érzett késztetést arra, hogy törődjön másokkal, hiszen vele
sem törődött soha senki.

Oly sokakhoz hasonlóan neki is új játéktervre volt szüksége.

Hogyan győzhetjük le a múltból származó beidegződéseinket? Mi

tudna rávenni, hogy többet törődjünk magunkkal és másokkal, s
hogy el tudjuk fogadni mások gondoskodását? Hogyan válhatnánk
gyengédebb, együtt érzőbb, gondoskodóbb társadalommá?

E téren is, mint mindenben, csak akkor remélhetünk változást, ha

elszántan tudatosítjuk magunkban céljainkat, választásainkat, és
minden erőfeszítésünkkel ezek megvalósításán dolgozunk. Hogy
méltóvá váljunk a törődésre, először el kell fogadnunk; észre keli
vennünk, ha kapjuk, és természetesen viszonoznunk kell.

Nagydarab ügyfelemhez hasonlóan mindenki rá kell hogy jöjjön: ha

stratégiát dolgozunk ki a gondoskodásra, az mindenestül
megváltoztatja az életünket.

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: TÖRŐDJÜNK TÖBBET MAGUNKKAL!

Mindaddig nem tudunk másokkal törődni, és nem tudjuk mások

törődését elfogadni, amíg kongruenciába nem kerülünk saját belső
késztetésünkkel, s nem figyelünk magunkra. Agyunk és testünk
kétség-beesetten vágyik arra, hogy gondoskodjunk magunkról, és
mindent megtegyünk egészségünk és általános életminőségünk
érdekében. Ha tudjuk, hogy nem törődünk magunkkal kellően, azt is
tudomásul kell vennünk, hogy nem élhetünk egyenletesen feltöltött
energiaszinten.

Személyiségfejlődésünk alapja, hogy törődnünk kell magunkkal. De

hiperszonikus sebességgel változó világunkban egyre
kevesebbet foglalkozunk ezzel. Annyira lefoglal minket, hogy lépést
tartsunk, minden újdonsággal megbirkózzunk, és megfeleljünk
mások elvárásainak, hogy utoljára jut eszünkbe, hogy magunkkal
foglalkozzunk. Ezért van az, hogy az amerikai lakosság túlnyomó
része nem fogyaszt elegendő folyadékot, túlsúlyos, stressztől és
kialvatlanságtól szenved. Mégsem okolhatunk ezért másokat. Hiszen
csak rajtunk múlik, mennyit eszünk, iszunk, hogyan osztjuk el
feladatainkat és mennyit pihenünk.

Ideje többet törődni önmagunkkal. Komolyan kell foglalkoznunk

azzal, hogyan érezzük magunkat, mire vágyunk, mire van
szükségünk, mi tesz boldoggá bennünket. De éppen ilyen fontos az
is, hogy terveink és kidolgozott stratégiáink legyenek mindezek
megvalósítására.

A következőket javaslom:

• Aludjunk éjszakánként legalább hét órát! Az önmagunkkal való

törődés többszörösen bizonyított alapszabálya, hogy a legtöbb, amit
az agyunkért, a testünkért és az életünk minőségéért tehetünk, egy
kiadós alvás. Persze, akinek most született kisbabája, annak nincs
könnyű dolga – többnyire meg kell elégednie néhány óra alvással.
De kivétel nélkül mindannyian megtanulhatjuk ügyesen kezelni az
időbeosztásunkat, kérhetünk segítséget és kreatívan
kigondolhatjuk, hogyan alhatnánk többet.

• Ne feledjük: kisebb adagok, több zöldség! Testünk nem fogja fel

gondoskodásnak, ha iszonyatos mennyiségű ételt gyömöszölünk le
a torkunkon, vagy ha gyorséttermi menükkel mérgezzük magunkat.
Figyeljünk oda, hogy az étkezés egyetlen főételből álljon, ne pedig
egy nagy tányérból, amelyet további nagy tányérok vesznek körül!
És gondoskodjunk arról, hogy az ételünk legalább egyharmada friss,
zöld termény legyen! A zöldségalapú táplálkozás – mint például a
vegetáriánus vagy a vegán étrend – bizonyítottan jobban táplálja a
testet, lúgosabbá teszi és hatásosabban védi a fájdalmaktól,
gyulladásoktól és betegségektől (ideértve a rákot is).

• Eddzünk legalább heti háromszor! A Teljesítmény Akadémián azt

tanítjuk, hogy már heti három óra sportolás is látványosan javítja az
egészséget és az agyi aktivitást. Az én edzéstanácsom a következő:
vegyünk részt hetente legalább két hosszú kardiovaszkuláris
edzésen – végezzünk egy óra kardiót és még legalább egy intenzív
rövidebb gyakorlatot, amely inkább valamilyen anaerobikus
tevékenység legyen, például súlyzóval vagy kettlebellel. (Mint
mindig, ezúttal is találjuk meg az aktuális egészségi állapotunknak
legmegfelelőbb mozgásformát, és forduljunk orvoshoz, mielőtt
új típusú edzésbe kezdenénk!)

• Meditáljunk! Az idegtudomány bebizonyította, hogy a meditáció

nemcsak a stresszt csökkenti hatékonyan, hanem új neuronok
kialakulását is serkenti, s ezáltal fokozza a kreativitásunkat, az
empátiaképességünket és a teljesítményünket. Építsünk be napi két
meditációt, délelőtt és délután, elég akár csak tíz-húsz percet
szánnunk rá alkalmanként. Ha Oprah, Russel Simmons, Jerry
Seinfeld és még sok millió ember világszerte időt tud szakítani erre,
akkor nekünk is menni fog. A hatékony meditációhoz ingyenes
útmutató tölthető le a www.TheChargeBook.com/resources oldalról.

• Igyunk sokkal több vizet! A testünknek napi hat liter vízre van
szüksége. Ezzel nem mindenki ért egyet – ami szívük joga -, de ha
valaki egészséges, aktív életet él, akkor az a hat-hét liter nem is
olyan sok. Ez körülbelül két litert jelent ebédig, két litert délután és
kettőt vacsora és lefekvés között. Ebből egy litert a napi edzésünk
után kell elfogyasztani. Győződjünk meg arról, hogy csakis friss,
tiszta vizet iszunk! Próbáljuk csak ki! Lenyűgöző, mennyit javít
szellemi és testi energiánkon.

De menjünk ennél még mélyebbre! Ahhoz, hogy törődni tudjunk

magunkkal, fontos, hogy merjünk néha lazítani, és bízzunk
saját magunkban. A magas szinten teljesítők általában túl kritikusak
önmagukkal szemben. Ha pedig túl szigorúan ítéljük meg
gyengeségeinket és küzdelmeinket, gyakran nem ismerjük el kellően
sikereinket, és nem jutalmazzuk meg magunkat a jól elvégzett
munka után. Legyünk türelmesek és gyengédek magunkkal! Mindig
tartsuk szem előtt, hogy önkritikánk gyakran nagyobb kárt okoz, mint
bárki más bírálata.
Végül, figyeljünk jobban személyiségünk érzelmi oldalára!
Érzelmeink és jobb agyféltekénk aktivizálása működésbe hozza az
empátiáért felelős neuronokat is. Amikor az óriással dolgoztunk, az
első feladatot túlságosan is könnyűnek, sőt furának tartotta. Azt
kértem ugyanis tőle, hogy napjában legalább ötször figyelje meg az
érzéseit: minden étkezés előtt, egy-egy beszélgetés után (bárkivel is
beszélt), és aztán megint, egy órával lefekvés előtt. Csak az
egyszerűség kedvéért mondtam éppen ezeket az időpontokat. Azt
tanácsoltam, minden alkalommal szánjon egy-két percet arra, hogy
csak nyugodtan ül és elgondolkodik azon, „mit is érzek éppen, és
miért?” Arra kértem, lélegezzen mélyeket és csak érezzen, az érzés
kedvéért – és ne eressze el az érzést. Nem kell semmilyen érzelmi
drámába merülnie, mondtam neki. Csak elüldögélni egy pár percet
naponta az érzelmei társaságában. Tudtam, hogy ez megindítja
majd az áramlást a jobb agyféltekébe, és végül feléleszti benne a
késztetést a gondoskodásra. Arra is megkértem az óriást, hogy egy
héten át vezessen naplót minden olyan esetről, amikor vagy látott,
vagy éppen maga vitt véghez valamilyen gondoskodó, gyengéd,
szeretetteljes cselekedetet.

Tudtam, hogy ezt érzelgősnek tartja majd (ahogy valószínűleg rajta

kívül sokan). De azt is tudtam, hogy alig néhány hét elég ebből a
gyakorlatból, hogy újra ráhangolódjon saját érzelmi világára. A
folyamat alatt pedig megerősíti vagy gyarapítja agyában a neuron-
kapcsolásokat. A gondoskodás is készség: minél többet
gyakoroljuk, annál jobbak leszünk benne, s annál inkább
automatikus beállítódássá és viselkedéssé válik.

Bármilyen egyszerűnek tűnjön is ez a stratégia, hatásai

lenyűgözőek. Csak próbáljuk ki! Óriásunk egyszerre azon kapta
magát, hogy sokkal jobb viszonyt ápol az érzelmeivel, mint
korábban. Azt mondta, hogy két hét után „magabiztosabbnak” érezte
magát és „gazdagabbnak a lelkét”. Azt is elárulta, hogy – évtizedek
óta először - szeretet ébredt benne. Amikor megkérdeztem, honnan
származik a szeretet érzése, azt felelte: „Senki nem tett vagy
mondott semmit. Azt hiszem, csak a szívem törte át azt a torlaszt,
amit én építettem. Áttört, és beköszönt, mint egy rég nem látott
barát.”

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: VÁLLALJUK SEBEZHETŐSÉGÜNKET, ÉS HAGYJUK,

HOGY GONDOSKODJANAK RÓLUNK!

Bár mindenki vágyik arra, hogy törődjenek vele, meglepően sokan

bezárkóznak, vagy nem veszik észre, ha mások gyengéd
érzelmekkel vagy gondoskodással fordulnak feléjük. Akkor sem
fogadjuk el a felajánlott segítséget, ha történetesen rászorulunk. Ha
valaki emailben érdeklődik a hogylétünkről, gyakran egysoros
válasszal rázzuk le, nem is gondolván arra, hogy őszintén tudni akart
rólunk, és lehetőséget kínált arra, hogy megnyíljunk egymás felé.
Észre sem vesszük, hogy amikor párunk rendet rak otthon, azzal a
szeretetét akarja kifejezni.

Gyakran az, hogy mennyire vagyunk nyitottak mások törődésére,

nagyban függ múltbeli tapasztalatainktól. Szüleink
figyelmessége, érzékenysége és gondoskodása általában
meghatározza, miképpen alakítjuk kapcsolatainkat a jövőben.
Szüleink számtalan módon jelezték, törődnek-e velünk, ha sírtunk
vagy szükségünk volt valamire. Mi pedig ennek alapján döntöttük el,
hogy méltónak tartjuk-e magunkat a gondoskodásra és a szeretetre.
Bizonyított tény, hogy akit figyelmes, érzékeny és gyengéd
gondoskodás vett körül gyerekkorában, az általában felnőttként
maga is így bánik másokkal. Ennek ellentéte is gyakran igaz: ha
kevés figyelemben volt részünk gyerekkorunkban, magunk sem
leszünk törődőek. De bárhogy is legyen: a múlt elmúlt, és új döntést
kell hoznunk arról, miképpen akarjuk élni az életünket.

Ha „méltatlannak” érezzük magunkat mások törődésére, vagy csak

„félünk gondoskodni valakiről”, ideje újragondolni az értékeinket.

Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, s ez már önmagában

méltóvá tesz bennünket a gondoskodásra és a szeretetre.
Függetlenül a múlttól, nem szabad elfelednünk, hogy ha nem
engedjük, hogy törődjenek velünk, figyeljenek ránk és szeressenek
bennünket, az élet egyik legnagyobb örömétől fosztjuk meg
magunkat. Ha védőfalak mögött élünk, ideje előbújni. Ha azért
bástyáztuk körül magunkat, hogy kizárjuk a rossz embereket, akkor
ideje észrevennünk, hogy így a jók sem tudnak közeledni hozzánk.

Felvállalni a sebezhetőségünket, megmutatni a gyengeségeinket és

segítséget kérni – mindehhez nagy bátorságra van szükség.
Legyünk hát bátrak, és nyissuk meg magunkat újra mások
gondoskodása és támogatása előtt! A következő egyszerű és
célirányos módszer segíthet ebben. Írjunk egy listát a naplónkba
életünk összes olyan területéről, ahol nehézségeink vannak!
Szánjunk rá néhány percet, és gondoljuk végig életünk minden
aspektusát: az érzelmi, szellemi, társas, szakmai, pénzügyi és
spirituális valóságunkat! Milyen kihívásokkal vagy problémákkal
küzdünk ezeken a területeken? Ha ez megvan, írjuk le mindegyikkel
kapcsolatban azt is, mi a legfőbb ambíciónk és álmunk!

Ha elkészült a lista minden kihívásról és ambícióról, ideje dönteni:

egyedül akarjuk-e megoldani ezeket a problémákat és
megvalósítani ezeket az álmokat, vagy készek vagyunk segítséget
kérni? A kérdésre

adott válaszunk meghatározza, mennyire lesz nehéz vagy frusztráló

életünk elkövetkező évtizede. Én azt tanácsolom, beszéljük meg a
listánkat másokkal, kérjünk segítséget, tegyük lehetővé, hogy mások
támogathassanak, tanácsot adhassanak, bátoríthassanak –
egyszóval, gondoskodhassanak rólunk!

3.AKTIVIZÁLÓ ELEM: LEGYÜNK ÉRDEKLŐDŐK ÉS FIGYELMESEK! –

LEGYÜNK JELEN!

Ha képesek vagyunk törődni másokkal, és engedjük, hogy mások is

törődjenek velünk, már fél sikert arattunk, hogy aktivizáljuk
késztetésünket a gondoskodásra. A további fejlődéshez arra van
szükség, hogy több gondoskodást nyilvánítsunk ki a világban.
„A mai fiataloknak nem ajándékokra van szükségük, hanem arra,
hogy mellettük álljunk.” Jesse Jackson tiszteletes tanította
erre követőit, hogy így gondoskodjanak a fiatalokról, és ezzel
mozgósítsák őket. Azt hiszem, ennél bölcsebb tanácsot nem is lehet
adni a kapcsolatokról: ne tárgyakkal, hanem a jelenlétünkkel tegyünk
benyomást!

Olyan felületes társadalommá váltunk, hogy ha valóban figyelmes

emberekkel találkozunk, azt azonnal észrevesszük. Érzékeljük, hogy
valóban jelen vannak. A megbeszélésen nem sms-eket olvasnak a
mobiljukon; az étteremben nem forgolódnak izgatottan, hátha nálunk
fontosabb embereket találnak; nem tűnnek szórakozottnak, hanem a
legfontosabbra koncentrálnak: ránk.

Kapcsolataink nagy része kétségtelenül azért nem eléggé feltöltődött

vagy gondoskodó, mert ritkán vagyunk „benne” a kapcsolatban.
Állandóan megzavarja valami az együttlétet. Amikor másokkal
vagyunk, egy sor egyéb dolog vonja el a figyelmünket. Az
agyunk egyre a másnapi tennivalókon kattog, vagy a következő
feladaton, amelynek csak akkor tudunk nekilátni, ha ezt a találkozást
végre letudtuk; vagy az jár a fejünkben, mit mondunk majd, ha a
másik végre elhallgat, és miénk lesz a szó. Nem vagyunk az adott
pillanatban ott a másik emberrel, s így ő sem lehet egészen részese
az érintkezésnek. Csak akkor élhetjük meg mélyebben az emberi
kapcsolatokat, ha interakcióink során több figyelmet fordítunk a
másik emberre: ha akkor és ott csak rá koncentrálunk.

Rendkívül erős összpontosításra és gyakorlatra van szükség, hogy

jelen legyünk a kapcsolatainkban.

Mostantól, ha bárki beszél hozzánk, emlékeztessük magunkat:

JELENLÉT! Önmagában ezzel a lelki emlékeztetővel jelentősen
fokozhatjuk késztetésünket a gondoskodásra, és jobbá tehetjük
kapcsolatainkat. Ha pedig következetesen erre gondolunk minden
találkozás előtt vagy alatt, akkor életünket beragyogja a
gondoskodás, a gyengédség és a szeretet.
Ám jelenlétünknek ezenfelül célja is kell hogy legyen: ki kell
fejeznünk mások felé a törődésünket, és azt, hogy jobban meg
akarjuk ismerni őket. A jelenlét lehetővé teszi, hogy érdeklődőek
legyünk, és odafigyeljünk egymásra. A legjobb kapcsolatok titka
gyakran a kíváncsiság. Nagy a valószínűsége, hogy amint
felszabadítjuk magunkban késztetésünket a gondoskodásra,
lenyűgözve látjuk majd, mennyi megismerni- és értékelnivaló van a
körülöttünk lévő emberekben, amit korábban nem is sejtettünk.

Próbáljuk ki ezt az egyszerű tesztet! írjuk össze annak a tíz

embernek a nevét, akikkel a leggyakrabban érintkezünk! A listán
bizonyára szerepelni fog a párunk (ha van), családtagjaink, néhány
barátunk és kollégánk. Ha elkészült a lista, minden rajta szereplő
személlyel kapcsolatban töltsük ki a következő pontokat:

• Három legfőbb ambíciója az életben:

• Kedvenc művésze:

• Legközelebbi barátainak a neve:

• Életének három legjobb élménye:

• Életének három legrosszabb élménye:

• Kedvenc étele:

• Nagyon vágyik arra, hogy legyen egy...

E kérdések véletlenszerűnek tűnhetnek, és sokak számára talán

lényegtelennek is. Mégis gondoljuk át, mit árul el rólunk, hogy
gyakran még ennyit sem tudunk a hozzánk legközelebb állókról?

Egy mondás szerint kétféle ember van a világon. Az egyik, ha belép

egy szobába, ezt kiáltja: „Itt vagyok!”; a másik: „Hát, itt vagy!”.
Igyekezzünk a második csoportba tartozni! Fordítsuk figyelmünket a
másik ember felé! Legyünk annyira kíváncsiak másokra, hogy
ezzel felkeltsük az ő kíváncsiságukat is! (Ez szerencsére
lényegében automatikusan megtörténik tükörneuronjainknak
köszönhetően.)

Mindannyian vágyunk arra, hogy legyen valaki, akit érdekel, kik

vagyunk, mit gondolunk és hogyan érzünk. Ezért aztán tekintsünk
úgy minden egyes emberre, mintha egy tábla lógna a nyakában
ezzel a felirattal: KÉRLEK, HALLGASS MEG, ÉS BECSÜLJ MEG!
Amikor érdeklődünk mások élete iránt, az olyan, mintha elolvastuk
volna a táblájukat; s cserébe a másik ember is jobban meg akar
ismerni, és törődni akar velünk.

Ha kérdéseket teszünk fel mások életével kapcsolatban, akkor van

egy, amelyik mind közül a legjobban kifejezi a törődésünket. Ez a
megközelítés alapjaiban változtatta meg az életemet, és
végtelenül hálás vagyok érte. Egy személyközi kommunikációs
tréningen tanultam. Emlékszem, a többi hallgatónak is tetszett, és
sokan néhány hétig gyakorolták is. Életemben sok minden a
kitartásomon múlt, és e kérdést is már tizenöt éve teszem fel
embereknek. A hatása leírhatatlan.

Egyszerű stratégiáról van szó. Mostantól, ha bárki elmesél nekünk

valamit, ne feledjük el megkérdezni: „Hihetetlen! És mit éreztél,
amikor ez megesett?” A „hihetetlen” szót azért fontos hozzátenni,
hogy ne tűnjön úgy, mintha terapeutáknak képzelnénk magunkat.
(Vagyis semmiképp ne mondjuk: „Hmm, értem..., és mondd, milyen
érzést váltott ki belőled mindez?”) Azért csodálatos ez a kérdés,
mert a másik egy pillanatra elgondolkodik, és megérti, hogy törődünk
az érzéseivel. A mi számunkra pedig azért nagyszerű, mert ezáltal
sokkal mélyebb és gazdagabb kapcsolatokra tehetünk szert.

A legboldogabb és legmagasabb teljesítményt nyújtó emberek,

akiket ismerek, mind rendkívül gondoskodóak. Számukra az
önmagukról és másokról való gondoskodás az egyik legfontosabb
dolog az életben. Jól láthatóan és aktívan kifejezik, hogy törődnek
másokkal, és nem félnek beismerni, ha nekik van szükségük
törődésre. A törődés mindennapi része az életüknek: folyamatos
gyakorlati tevékenység, nem valamiféle érzelgős elképzelés. S
minthogy ilyen tudatosan viszonyulnak e fontos motiváló elemhez,
életük tele van vibráló érzelmekkel. Ha újra át akarjuk érezni, hogy
élünk, kezdjünk el gondoskodni!

TÖLTŐPONTOK

1. Mostantól a következő öt módon fordítok magamra

nagyobb gondot:

2. Ha fel merném vállalni sebezhetőségemet és gyengeségeimet,

akkor valószínűleg a következő területen kérnék segítséget:

3. A következő három módon fogom mostantól kimutatni mások

iránti törődésemet:
6. KAPCSOLATOK
Nem árt észben tartani, hogy az univerzum teljes népessége –
egyetlen csekély kivétellel – másokból áll. John Andrew Holmes Jr.

Követem Dant a házba. Látom, hogy az ajtófélfa kiszakadt darabjai

még mindig nem engedik bezáródni az ajtót. Üvegszilánk borítja
az előszobát. A kis asztalka a folyosón több centiméterrel elmozdult
fal melletti helyéről, és a rajta álló képekből több felborult.

Dan észreveszi, hogy felmérem a terepet, és zavartan vállat von.

– Nem volt még időnk összetakarítani.

Felmegyünk az emeletre. Dan rámutat a jobb oldali utolsó ajtóra. Itt

is láthatóak a szilánkok a kitört ajtónyílásban.

– Csak mondd meg Shane-nek, hogy szeretem. Csináld adolgod,

aztán ha végeztél, gyere le hozzám a konyhába! Esetleg ihatnánk
utána valamit.

Mosolyogva bólintok, és elindulok az ajtó irányába. Az ilyen napokon

érzem azt, hogy egyszerre gyűlölöm a munkámat és vagyok büszke
arra, hogy ilyen kivételes készségeket fejlesztettem ki magamban.
Nincs nehezebb annál, mint amikor arra kérik az embert a
barátai, hogy segítsen a gyerekeiknek.

Benézek Shane ajtaján, és látom, hogy az asztalánál ülve ír valamit.

Anyja, Rita, tőle jobbra egy székben ülve olvas. Ahogy meglát,
szélesen, megkönnyebbülten elmosolyodik.

– Shane! Nézd csak, Shane, megjött Brendon!

Shane felnéz, de kerüli a pillantásomat. A szétzúzott keretre és az

összevert ajtóra mutatok, amelyet alig tart az alsó csuklópánt.
Tudom, hogy nem vicces, amit mondok, de néha már abból is
érződik a törődés, ha megpróbáljuk oldani a hangulatot.

– Te jó ég, Shane! Küldesz egy sms-t, erre rád küldenek egy

egész különleges egységet? Szétverik a házat, mint egy drogtanyát
a filmekben?

Shane előző este küldött egy sms-t a volt barátnőjének, Ninának. Ez

állt benne: „Fegyver van nálam. Miattad húzom meg a
ravaszt. Rohadj meg! Mindenki rohadjon meg!” Nina az egyik legjobb
barátnőjével volt éppen, akinek, szerencsére, rendőr az apja.

Shane csak sóhajt, de nem néz fel a leckéjéből. Rita odalép hozzám,
és megölel. Reménykedő pillantást vet rám, aztán megfordul, hogy
magunkra hagyjon bennünket.

– Lent leszek, Shane. Egész nap itthon maradok, Boogy –

mondja elmenőben, de a fiú nem reagál.

Megkerülöm az ágyat, és leülök Shane asztala mellé. Úgy döntök,

kivárom. Shane még egy-két percig ír, de végül megszólal – bár
nem hangzik túl barátságosan.

– Szóval tegnap a kommandósokat küldték, ma meg téged, mi?

– Hát, miután eltakarították lentről a kokaincsomagoló csajokat, úgy

gondolták, eljött az én időm.

Legnagyobb döbbenetemre kicsit elvigyorodik. Nem hittem, hogy

ilyen hamar fog menni.

Már érkezésem előtt eldöntöttem, hogy sem a terapeuta, sem a

tanár, sem az aggódó felnőtt szerepét nem fogom felvenni.
Shane tizenhat éves, és a kamaszok egészen sajátos módon
képesek mellébeszélni, anélkül hogy igazán arról lenne szó, amiről
kéne. Ha egyáltalán rátérnek a lényegre, akkor is épp csak érintik,
hogy lássák a másik reakcióját.
– Jól ledarálták ezeket az ajtókat, apám. Drabális fickók lehettek.

Megint csak fújtat, de nem néz rám. Azért szúr egyet.

– Hát, nálad nagyobbak voltak, az biztos.

Hangosan felnevetek.

– Azt lefogadom. Nem tudom, meséltem-e már, de egyszer

jelentkeztem katonának. Azért nem vettek fel, mert nem tudtam elég
fekvőtámaszt nyomni, és nem voltam hajlandó hatalmas
hodályokban aludni egy csomó feszülő alsógatyás, pólós pacákkal.

Shane őszintén elneveti magát. Apja korábban a seregben szolgált,

így biztosra vettem, hogy ezt viccesnek fogja találni. Ráadásul
tudja, hogy az én apám pedig haditengerész volt, úgyhogy
nyilvánvaló, hogy csak gúnyolódom.

Hajlandó vagyok akár egész nap így beszélgetni vele. Egy

kamaszhoz úgy kerülhetünk igazán közel, ha látszólag lényegtelen
dolgokról társalgunk, felvállaljuk, hogy lúzerek és kishalak vagyunk,
majd a kedvező pillanatban – de csak akkor – kifejezzük a
törődésünket.

Hamar nyit felém.

– Mondták, hogy igazából nem volt fegyverem, igaz?

– Na, ne! Ha azok a fickók tényleg annyival nagyobbak

voltak nálam, akkor remélem, legalább valami könnygázspray volt
nálad.

Megint nevet, és most először a szemembe néz. Erre az elfogadó

bólintásra vágyik minden szülő a kamasz gyerekétől.

– Semmi nem volt nálam. Egyszer csak hallottam, hogy

döngetik lent az ajtót, de nem nyitottam ki. Gőzöm se volt, hogy így
betörnek ide.

Ha egy kamasz feltárulkozik, az első számú szabály: hangolódjunk

rá az érzelmeire, aztán tartsuk a szánkat!

– Engem is meglepett, hogy így betörtek – mondom helyeslően.

– Ja, mi a francnak? És ha fegyver van nálam? Csak úgy

lepuffantottak volna, vagy rádumálnak, hogy menjek le? Csak azt
nem értem, minek így betömi.

– Tényleg elég fura. Engem is meglep. Talán azért csinálták,

mert ismertek, nem?

Shane elhallgat, elfordítja a tekintetét, és kinéz jobbra az ablakon.

– Hát, gondolom, most már mindenki tud róla.

– Mármint ki?

– Mindenki. A srácok a suliban. Nina biztos mindenkinek elmondta.

A zsaruk meg nyilván beszéltek az iskolával, az összes szülővel, a
környéken lakókkal, ahogy ilyenkor szokták. Lefogadom, hogy
holnaptól járhatok terápiára.

– Én annak örülök, hogy nem kerültél börtönbe.

– Még ott is szívesebben lennék! Hogy menjek vissza ezek után a

suliba? – Most először barátként tekint rám. Ez egy valódi kérdés.

– Szépen bemész, és elmondod, hogy bekattant a csajod, rád

hívta a zsarukat, akik lezúzták a házat, te meg terelgethetted ki a
kokaincsomagoló csajokat a hátsó ajtón.

Újra nevet. Most már tudom, hogy segíthetek.

– Vagy egyszerűen bemész, elmondod a haverjaidnak, hogy

most már jól vagy, és úgy döntöttél, tiszta lapot nyitsz. Most senki
nem tudja, hányadán áll veled, de figyelni fognak, úgyhogy csak
mutasd meg nekik azt a Shane-t, aki lenni akarsz, és amilyennek
szeretnéd, hogy lássanak!

– Ja.

Egy darabig csendben ülünk, aztán megszólal:

– Nem tettem volna meg. Csak el voltam keseredve, és úgy

éreztem, senki nem törődik velem. Nagyon dühös voltam Ninára. Rá
akartam ijeszteni, hátha akkor majd odafigyel. Mindenki arról faggat,
mi járt a fejemben és miért csináltam. De nem tudom, mi járt a
fejemben. Csak valami kapcsolatra vágytam, asszem.

Mire felkelek, hogy menjek, összeérintjük az öklünket búcsúzóul, és

megint megkapom azt a laza bólintást. Ahogy kilépek a szoba
szétvert ajtaján, még utánam szól:

– Kösz, Brendon! Tudom, hogy fel akartál dobni. És sikerült is. Ha

olyan barátaim lennének, mint te, soha nem tettem volna ilyet.

– Tudom, Shane. A barátok megmentik az ember életét –

és, legutóbbi élményed ellenére, a lányok is. Holnap, miután túlestél
a terapeután, üljünk be pizzázni, és elmesélem, hogyan tehetsz
szert egyikre vagy másikra. Rendben?

Beleegyezik. Lent pedig – miután mindent elmeséltem Dannek és

Ritának – a szülők megkönnyebbülten sírva fakadnak. De
emlékeztetem őket, hogy a kemény munka csak ezután jön. Meg kell
tanulniuk mostantól másképpen viszonyulniuk a fiukhoz. Elment a
határig.

Ő már nem ugyanaz az ember, aki volt.

***
Mindannyian emberi kapcsolatokra vágyunk. Modem világunkban
azzal az új kihívással kell szembenéznünk, hogy a közösségi
hálóknak köszönhetően több emberrel állunk kapcsolatban, mint
ezelőtt bármikor. Ám e kapcsolatok felületesebbek is minden
korábbinál. A nem túl távoli múltban barátaink közvetlen
közelünkben éltek, s ha el akartuk dönteni, kik az igazi barátaink, az
alig néhány szóba jövő személy közül könnyű volt válogatni.
Manapság több száz, esetenként több ezer online „barátunk” van.
De vajon hány „igazi” közülük? Kik azok, akik tényleg számítanak, s
akikben megbízhatunk? Kiket hívnánk fel, ha bajba kerülünk vagy
valami öröm ér? A barátságainknak legalább olyan fontos szerepük
van a boldogság elérésében, mint annak, milyen munkát végzünk
vagy mennyit keresünk. Ezért ideje megértenünk a barátságok
jelentőségét az életünkben. E fejezet segíteni fog ebben.

Ha a barátságok nagy hatással vannak a boldogságunkra, akkor a

szerelmek hatása egyenesen elsöprő. Semmi sem befolyásolja
jobban a megelégedettségérzetünket, mint a párkapcsolat,
amelyben élünk. Ha az ember szerelmes, és minden jól megy, akkor
Juhéj!, egészen megszédülünk a boldogságtól. Csókolózunk, mint a
kamaszok, és édes-ostoba sms-ekkel bombázzuk egymást. Mély
érzelmi és spirituális kapcsolatot élünk át azzal a személlyel, akivel
örökre együtt akarunk lenni. Semmi (tényleg semmi) nincs, ami
jobban feltöltené az életünket, mint egy gazdag szerelem. A
pszichológusok kimutatták, hogy a világon élő emberek
legboldogabb 10%-a egy dologban megegyezik: mind tartalmas,
boldog társas életet élnek, és ilyenek a párkapcsolataik is.

Annyira erős bennünk a késztetés a barátságokra és az intim

kapcsolatokra, hogy gyakran sokkal több időt fordítunk
bizonyos emberekre, mint amennyit megérdemelnek. Tudjuk, mire
gondolok. Mindenki volt már rettenetes kapcsolatokban, amelyekből
nem bírt szabadulni (hacsak nem a gimnáziumi kedvesét vette el, aki
történetesen még felnőttkorára is kedves maradt). S vannak furcsa,
negatív, minden energiánkat kiszipolyozó barátaink, akiktől már
régen meg kellett volna szabadulnunk.
Vajon mi okozhatja ezt a különös viselkedést? Akár Istennel
magyarázzuk, akár az evolúcióval, végső soron csak egy bűnös
van: az agyunk. Származzon ez isteni inspirációból vagy genetikai
mutációból, agyunk olyan érzékeny a társas kapcsolatra és a
kötődésre, mint egy hangvilla. A kötődés és összetartozás iránti
vágyunk szinte minden más késztetésnél erősebb, gyakran még az
életben maradási ösztönnél is. Shane készen állt eldobni az életét,
mert úgy érezte, nem tartozik senkihez és nincs kit szeretnie. Én is
feláldoznám az életemet: nem a szerelem hiánya, hanem éppen a
szerelem miatt. Ha ezzel megmenthetném a feleségemet,
gondolkodás nélkül állnék egy golyó elé, s a szemem sem rebbenne.

A kapcsolatokat agyunk úgy érzékeli, mintha jutalomcukorkát kapna:

egy jó kapcsolat élménye azonnal dopamint, vazopresszint
és oxitocint szabadít fel bennünk. A kötődés hatására eufóriát élünk
át.

Kétségkívül a késztetés a kapcsolatokra tartotta életben az emberi

fajt. Kisebb a veszélye, hogy támadás ér vagy megölnek, ha
csoportban vadászunk és lakunk. A szex a fajfenntartást is szolgálja.
Közösségben gyorsabban tanulunk és fejlesztjük képességeinket a
ragadozók kicselezésére és környezetünk irányítására. Modern
korunkban nem lenne kultúra, nem lennének munkahelyek, bizony,
még Facebook sem lenne, ha nem élne bennünk ilyen erős
késztetés a kölcsönös megnyilatkozásra, tudásunk gyarapítására és
a kapcsolatépítésre.

A baj csak az, hogy bármennyire vágyunk is az összetartozásra,

egyúttal az akaratunkat is rá akarjuk erőltetni a világra és
kapcsolatainkra. Ebből származnak a konfliktusok. A kötődés
eufórikus boldogságából végül gyakran más sem marad, mint a
keserű konfliktus. Természetesen megvannak a személyes értékeink
és a véleményeink, amelyeket fontosnak tartunk. Ha viszont valaki
megkérdőjelezi a számunkra lényeges dolgokat vagy a világról
alkotott képünket, akkor defenzívába kényszerülünk. Minél inkább
sarokba szorítanak bennünket, annál jobban akarunk hangot adni az
egyéniségünknek, gondolkodásmódunknak, érzéseinknek,
normáinknak. Ez pedig vagy megértéshez vezet, vagy konfliktushoz
(leggyakrabban először konfliktushoz, és utána megértéshez).

Ha pedig ez így van, akkor talán azzal tudnánk a leginkább javítani

kapcsolatainkon, ha kölcsönös függőségen alapuló
kapcsolatainkban megtanulnánk megérteni mások függetlenségi
vágyát és képesek lennénk kifejezni a magunkét is. Azt kellene
szem előtt tartanunk, hogyan becsülhetjük meg a másik ember
személyiségét, miközben egyre közelebb kerülünk egymáshoz.
Végül is kapcsolatainkban szinte minden baj – a kritizálás, a
defenzíva, a versengés és a konfliktus -abból fakad, hogy nem értjük
meg, nem fogadjuk el és nem értékeljük kellően a másik
egyéniségét.

Mindezt persze nehezebb a gyakorlatban megvalósítani. De a jobb,

mélyebb és inspirálóbb kapcsolatokért és a szerelmekért folytatott
küzdelem biztosan megéri. Mindent megtehetünk, amit ez a könyv
javasol, de ha emellett nem alakítunk ki tartalmas kapcsolatokat,
akkor mit ér az egész? Nagyszerű érzés boldognak és energikusnak
lenni, de csak akkor remélhetünk igazán feltöltődött életet, ha
lelkesedésünket és lendületünket meg tudjuk osztani a hozzánk
közel álló emberekkel. Igazi, életre szóló boldogságot csak az
eredményezhet, ha kapcsolataink vannak, és szeretünk másokat.
Úgyhogy fontos mielőbb megfejtenünk, hogyan érhetjük ezt el. Az
alább felsorolt stratégiák éppen ezt a célt szolgálják.

1. AKTIVIZÁLÓ ELEMI VÁLASSZUK KI ÉS TERVEZZÜK MEG A

SZÁMUNKRA IDEÁLIS KAPCSOLATOT!

Meglepően kevesen gondolkodnak el azokon a kérdéseken, hogy:

Mit várunk valójában a kapcsolatainktól? Pontosan milyen barátokra
és milyen szerelmekre vágyunk? Hogyan vonzhatjuk magunkhoz és
tarthatjuk meg őket, és hogyan mélyíthetjük el velük a
kapcsolatainkat?
A feltöltődöttek viszont pontosan ezeket a kérdéseket teszik fel
maguknak. Ők ugyanis a lehető legnagyobb tudatossággal tervezik
meg életüket és minden kapcsolatukat.

Kapcsolataink megerősítésének első lépéseként meg kell

határoznunk, milyenek számunkra az ideális kapcsolatok, és úgy kell
alakítanunk viselkedésünket és társas életünket, hogy ezeket
megvalósíthassuk. Ez nagyon fontos, hiszen minél inkább úgy
érezzük, ideális kapcsolatokban élünk, annál jobban kielégítjük a
mély és tartalmas társas életre vonatkozó késztetésünket.

Ebben a fejezetben négyfajta kapcsolatot fogunk tárgyalni: a családi,

a baráti, a szerelmi és a kollegiális viszonyokat. (Az ötödik
kategóriával, az ismerősökkel itt nem foglalkozunk, mert a
legelmélyültebb és legboldogabb kapcsolatokat bizonyítottan ettől a
négytől remélhetjük.)

Először is, vegyük elő a naplónkat vagy a számítógépünket, mert

mielőtt továbbmennénk, van itt némi gondolkodni- és írnivaló.

Válaszoljuk meg az alábbi kérdéseket:

1. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély családi kapcsolatot? Mit

kellene megtennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és
elmélyítsük a kapcsolatainkat életünknek ezen a területén?

2. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély baráti kapcsolatot? Mit

kellene tennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és mélyítsük
kapcsolatainkat életünknek ezen a területén?

3. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély párkapcsolatot? Mit

kellene tennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és mélyítsük
kapcsolatainkat életünknek ezen a területén?

4. Hogyan jellemeznénk a boldog és mély kollegiális kapcsolatot?

Mit kellene tennünk annak érdekében, hogy fejlesszük és mélyítsük
kapcsolatainkat életünknek ezen a területén?
Az effajta kérdéseket mindig felteszem magamnak és a
klienseimnek is. Fontos, hogy mindannyian így tegyünk, mert a
végcélt észben tartva érdemes új kapcsolatokat nyitnunk.
Határozzuk meg előre, mire vágyunk, és törekedjünk annak
megvalósítására. Amilyen egyszerű ez a gyakorlat, olyan jelentős
eredményeket produkálhat, ha komolyan vesszük. Shane-nel, a
fejezet elején szereplő fiúval is megválaszoltattam a fenti
kérdéseket. Amikor arról kérdeztem, milyen lenne számára a
tökéletesen boldog családi élet, azt válaszolta, hogy vidám, őszinte,
nyitott, optimista és lelkesen támogató családot szeretne, amelyben
a szülők megengednék neki, hogy kockázatot vállaljon és új
élményeket gyűjtsön. Hozzájárult, hogy megmutassam ezt a listát a
szüleinek, akik teljesen meg voltak döbbenve, nem magán a
leíráson, hanem azon, mennyire nem sejtették, mire vágyik a fiuk, és
így megvalósítani sem tudták a számára ideális családi életet.
Rájöttek, hogy miután Shane kamaszodni és önállósodni

kezdett, leszoktak arról, hogy vidám családi programokat és

kalandokat szervezzenek. Érdeklődést mutattak ugyan a
tanulmányai iránt, de nem támogatták szívvel-lélekkel azt a
személyt, akivé fokozatosan vált – és sorolhatnánk még a
hiányosságokat. Végül Shane listájának megismerése
hozzásegítette őket ahhoz, hogy jobb szülők legyenek.

A második kérdéssel kapcsolatban Shane azt mondta, olyan

barátokra vágyik, akik nyitottak és kíváncsiak a közvetlen
környezetükön kívüli világra is. Elmélyültebb és izgalmasabb
barátságokra vágyott. Megkérdeztem, hajlandó lenne-e mindezt
megosztani kevés meglevő barátjával, és szeretne-e új
barátságokba kezdeni e két szempontot észben tartva? Megértette,
és a foglalkozásainkat követő évben mindig emlékezett arra, hogy
neki kell „a kíváncsi srácnak” lennie az iskolában. Csatlakozott
néhány iskolai csoporthoz, olyan barátokat keresett, akik osztoztak
szenvedélyeiben és hobbijaiban, két tanárát felkérte mentornak,
maga pedig alsóbb évfolyamos diákokat kezdett mentorálni. Végül
nagyszerű barátságokra tett szert az iskolában, és őszintén
érdeklődő, boldog ember lett belőle.

Mindebből az is következik, hogy érdemes megosztanunk másokkal,

milyennek képzeljük a számunkra ideális kapcsolatot. Ha ezzel
tisztában vannak, módjukban áll jobb kapcsolatot kialakítani
velünk. Természetesen ilyenkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy az
ő szempontjukból hogyan lenne ideális ez a kapcsolat.

Igazán egyszerű dologról van szó: kérdezzük meg a másiktól, mit

vár tőlünk a kapcsolatban, és mi is áruljuk el az igényeinket.
Ezt gyakran mégsem tesszük meg. Emlékszem, egyszer
megkérdeztem édesanyámat, mitől érezné erősebbnek a
kapcsolatát velem, a középső fiával. Ezt mondta: „Hívj fel minden
vasárnap, beszélgess velem, és mondd el, hogy szeretsz!” Már
tizenöt éve minden héten így teszek.

Két módon mélyíthetjük el a kapcsolatainkat: az egyik esetleges –

gyakran valamilyen tragédia vagy a puszta véletlen hoz össze
embereket –, a másik megtervezett. Ha készen állunk arra a kemény
munkára, hogy meghatározzuk és kinyilvánítsuk saját vágyainkat,
valamint arra, hogy meghallgassuk és figyelembe vegyük mások
kívánságait is, minden kapcsolatunk lényegesen javulni fog. Lássuk
tisztán, mit akarunk és mit akar a másik; így dolgozhatunk együtt egy
olyan kapcsolat megteremtésén, amelyre mindketten büszkék
lehetünk. Ha egész életünkben ez vezérel, boldog, egészséges és
hosszan tartó kapcsolatokban lesz részünk.

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: NÉZZÜK POZITÍVAN A VILÁGOT!

Van valami közös a legjobb tanárokban és a legboldogabb

házaspárokban: ők tudják, hogy ha a legjobbat akarják megkapni a
tanítványaiktól vagy a párjuktól, akkor muszáj a legjobbat látniuk
bennük, és a legjobbat várniuk tőlük. Nincs ennél fontosabb igazság
a társas érintkezéseinkben: azt kapjuk, amit keresünk. Ha pozitív
vonásokat és elvárásokat vetítünk másokra, akkor nemcsak mi
fogjuk gyakrabban észrevenni a jó dolgokat velük kapcsolatban,
hanem ők is egyre inkább reményeink szerint fognak viselkedni.

Nehézséget csak az okoz, hogy a legtöbben túlságosan zárkózottak

vagy cinikusak. Mindannyian kaptunk már sebeket az életben,
úgyhogy az az ócska előre jelző gép az agyunkban rögtön a
legrosszabbra számít. Ha felmérjük környezetünket, azonnal az
emberek negatív tulajdonságaira koncentrálunk. Persze ebben is
van logika: ha a lehető leggyorsabban kiismerem a másik
jellemhibáit, idejében megóvhatom magam a fájdalomtól és a
csalódástól. Idővel aztán már nem is vesszük észre a másik kiváló
tulajdonságait, csak a gyengeségeiket, illetve a minket zavaró vagy
veszélyeztető viselkedés-formákat.

Mindez abból adódik, hogy saját sötét szemüvegünkön keresztül

szemléljük a világot, amelyet fájdalmas múltbeli emlékeink hatására
vettünk fel. Ha ehhez ráadásul hozzávesszük azt az
elképesztően cinikus és kritikus társadalmi környezetet, amelyben
élünk, már az is kész csoda, hogy két ember egyáltalán kapcsolatba
lép. Negatív társadalmunktól megtanultuk, hogy mindig a rosszat
keressük és tegyük szóvá. A média szinte abból él, milyen gyakran
tudja „rajtakapni” a politikusokat és a celebeket. Legfrissebb hírek:
valakit hazugságon kaptunk; valakit csaláson értünk; valaki
ostobaságot követett el; valakit előnytelen ruhában láttunk. A
leleplező sajtó csak továbbsötétíti sötét szemüvegünket, így
másokban a rossz jellemvonásokat, a súlyos hibákat vagy a
jelentéktelen gyengeségeket látjuk meg.

Felmérhetetlenül káros hatása van, ha folyamatosan negatív

szemlélettel nézzük a világot. Vegyük például azt a híres
megítélésvizsgálatot, amelyben két gyerekcsoport egyikével azt
közük, hogy ők mind okosak és tehetségesek, a másiknak pedig
ennek az ellentétét mondják. Ugye, kitalálható, melyik teljesít majd
jobban; melyikben lesz jobb a hangulat; melyiknek a tagjai viszik
többre az életben, s vallják még évtizedekkel később is
boldogabbnak magukat? Hát persze, hogy az a csoport, amelyik a
pozitív megítélés hatásait élvezte. Bármely tanár a világon ugyanezt
tudná igazolni: minél több pozitívumot látunk meg tanítványainkban
és vetítünk ki rájuk, annál inkább fejlődnek majd a pozitív elvárás
szerint.

Ez a megfigyelés nem csak a gyerekekre igaz. Kutatások igazolták,

hogy a világ legboldogabb házasságaiban élő párok tagjai
tehetségesebbnek, gondoskodóbbnak és jóindulatúbbnak tartják
egymást, mint ahogy az esetleg kívülről látszik. A boldog párok
könnyebben elnézik társuk viselkedési vagy akár személyiséghibáit,
mondván: „Ó, hát csak fáradt volt. Nem gondolta komolyan. Nem így
szokott viselkedni társaságban. Nyilván csak szórakozott volt.” E
kifogások mögött az áll, hogy ezek a párok általában pozitív fényben
látják egymást.

Lehet, hogy valaki számára ez azt jelenti, hogy elkendőzzük a

valóságot, és ostoba optimizmussal helyettesítjük az igazságot, de
íme a bökkenő: ezek a párok tényleg boldogabbak, és nagyobb
eséllyel lesznek továbbra is azok, mert a pozitív elvárásokat fogják
megvalósítani. Ha valaki azt hallja, hogy általában figyelmesnek,
elbűvölőnek és kellemesnek tartják, akkor elkezd valóban ennek
megfelelően viselkedni. Fáradtságnak vagy figyelmetlenségnek
betudható viselkedését pedig kivételnek látja majd, és nem általános
személyiségjegynek. Ha abban a hitben éljük az életünket, hogy az
emberek többnyire jók és érdekesek, akkor mindenkinek, akivel
érintkezünk, képesek vagyunk meglátni a jó és érdekes oldalát.

Azzal, hogy az optimizmus fényét ráirányítjuk kapcsolatainkra,

valószínűleg a lehető legtöbbet tesszük az emberekhez való
viszonyunk érdekében. Ha okosnak, gondoskodónak, érdekesnek és
segítőkésznek látunk másokat, többnyire annak is bizonyulnak.
Szóval vetítsünk pozitív tulajdonságokat másokra, és hagyjuk, hogy
valóban olyanokká is váljanak!

A pozitív megítélés egyik legnagyobb haszna, hogy hatására nem

akadálynak és vetélytársnak látjuk a többi embert, hanem
csapattársaknak vagy méltó ellenfeleknek az élet útján. Ez a
különbségtétel minden kapcsolatunk szempontjából döntő
fontosságú. Akár veszélyben vagyunk, akár egy nagy lehetőség áll
előttünk, ha a többieket biztonságunk vagy sikerünk útjában álló
akadálynak tekintjük, akkor elkerüljük vagy félrelökjük őket. Ilyenkor
kivetkőzünk érzékeny és erényes énünkből. Ellenben, ha
csapattársnak tartjuk őket, akkor azon gondolkodunk, hogyan
szállhatnánk szembe a viharral együtt, vagy törhetnénk a sikerre
közös erővel. Egymás sikerére és készségeire támaszkodva,
közösen messzebbre jutunk, mint egyedül valaha is. Vegyük észre,
milyen jelentős a különbség aközött, ha valakit vetélytársnak, vagy
ha ellenfélnek tekintünk. Ha valakit negatívan, vetélytársként
határozunk meg, akkor automatikusan céljaink elérésének akadályát
látjuk benne, és veszélyforrásként tekintünk rá. Ha viszont méltó
ellenfélként kezeljük, akkor felismerjük az erősségeit, és megértjük,
hogy éppen ezek segítenek abban, hogy saját erősségeinket latba
vetve megbirkózzunk vele.

A pozitív megítélés megkívánja, hogy bizonyos előfeltevéssel éljünk

az adott személlyel és általában az emberiséggel kapcsolatban. Azt
kell feltételeznünk, hogy az emberek értékesek, tehetségesek
és jóindulatúak. Gondoljunk csak bele, milyenné válna az életünk,
ha mindenkivel kapcsolatban az lenne az előfeltevésünk, hogy
csodálatos, gondoskodó, tiszteletre méltó egyén, és lenyűgöző
utakon halad álmai megvalósítása felé! Mennyire másként
érintkeznénk az emberekkel, ha ilyennek gondolnánk őket!

Tagadhatatlanul nem könnyű a jóság ragyogó glóriáját látni mindenki

körül. Az kell ugyanis hozzá, hogy senkit ne ítéljünk meg
elhamarkodottan, hanem szánjunk időt rá, hogy
valóban megismerjük még akkor is, ha első benyomásunk alapján
nincsen bennünk semmi közös. El kell fogadnunk és tiszteletben kell
tartanunk a többi ember sajátos egyéniségét. A legjobbat kell
meglátnunk bennük, azt feltételezve, hogy a jóság és az együttérzés
ott van a jellemükben. Egyszóval, szeretetre van szükség a
kapcsolataink éltetéséhez.
Konfliktusok ennek ellenére természetesen adódnak, és nem mindig
könnyű fenntartani a pozitív megítélést, még a számunkra
legkedvesebb emberek irányában sem. Ezért hadd idézzek
zárásként egy elgondolkodtató összefüggést, amelyet
házasságkutatók mutattak ki. Megfigyeléseik szerint a pozitív vs.
negatív input aránya megegyezik mindazoknál a boldog pároknál,
akik életük végéig együtt maradnak. Ez az arány öt az egyhez.
Vagyis arra kell törekednünk, hogy ötször annyit dicsérjünk, mint
amennyit kritizálunk. Inkább legyünk ujjongó pomponlányok, mint
cinikus bírálók. Ha pozitívan szemléljük a világot és emellett ötször
annyi dicséretet, mint panaszt hallatunk, akkor a
kapcsolatrendszerünk alapjaiban fog megváltozni.

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KERESSÜK ÉS ÁPOLJUK AZ

ELŐREVIVŐ BARÁTSÁGOKAT!

Az emberek világszerte azt állítják, hogy elsődlegesen családi és

párkapcsolataik biztosítják számukra az intimitás, a szeretet és a
szerelem érzetét. A másodlagos forrás a barátság, ezért érdemes
elgondolkodni azon, miként gyarapíthatjuk baráti kapcsolatainkat.

Mindig elcsodálkozom, mennyire kevesen értik a barátságok

alapvető fontosságát mentális egészségünk és boldogságunk
szempontjából. A legkülönfélébb tudományágakból származó
kutatások sora bizonyítja, hogy a közvetlen barátságalapú
kapcsolataink jelentik az egyik legfontosabb tényezőt általános
kiegyensúlyozottságunk, hangulatunk, ambiciózusságunk,
megelégedettségünk, érzelmi skálánk és személyiségfejlődésünk
meghatározásában.

Barátságainkra vonatkozóan különösen igaz a régi tanács: alaposan

válasszuk meg, kikkel vesszük körül magunkat! Bár ez olcsó kis
bölcsességnek tűnik, mégis hihetetlenül sokan viselkednek
úgy, mintha soha nem hallottak volna még róla: a legtöbben vagy
bárkit beengednek a baráti körükbe, vagy szinte senkit. Az átlag
amerikainak mindössze egy vagy két közeli barátja van. Ez egyrészt
sajnálatos, másrészt egyértelmű megoldást kínál arra nézve, hogyan
lehetnének boldogabbak ezen a téren.

Most vegyük szemügyre saját baráti körünket, és válaszoljunk a

következő kérdésekre:

1. Hány közeli, igaz barátunk van? (Hogy ez a két kategória kinek

mit jelent, azt mindenki maga határozza meg.)

2. Milyen gyakran találkozunk velük személyesen?

3. Milyen gyakran beszélünk velük?

4. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire jól ismernek minket

közeli barátaink (1 = a lehető legkevésbé)!

5. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire támogatnak minket

közeli barátaink álmaink megvalósításában (1 = a
lehető legkevésbé)!

6. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire látnak el minket közeli

barátaink személyiségünket gyarapító tudással, ismerettel és
inspirációval (1 = a lehető legkevésbé)!

7. Jellemezzük egy ötfokú skálán, mennyire jól szórakozunk közeli

barátaink társaságában (1 = a lehető legkevésbé)! E kérdések és
válaszok sok egyértelmű információt adnak rólunk és közvetlen
baráti körünkről. Segítségükkel azt is felmérhetjük, menynyire
érezzük úgy, hogy támogatást, megértést, intimitást és energiát
kapunk a barátságainktól. Nehéz beleszólni valakinek a baráti
kapcsolataiba, de erre a területre is muszáj behatolnunk, ha
magasabb energiaszinten szeretnénk élni.

Nem szépítem, az egészében feltöltődött élethez válaszonként a

következő eredményeket kell elérni:

1. 4-12 közeli, igaz barátom van.

2. Legalább egyikükkel havonta egyszer találkozom.

3. Egy-két hetente legalább egyikükkel, de inkább

többükkel beszélek.

4. 5 pont

5. 5 pont

6. 5 pont

7. 5 pont

Akinek ezek az eredmények elérhetetlennek tűnnek, annak

tanácsadóként kerek perec megmondom: ideje alaposan
újragondolnia az életét!

Mai társadalmunkban több időt töltünk divatos ruhák vagy a

megfelelő anyagú ágyneműk kiválogatásával, mint a barátaink
megválasztásával. Elkerülhetetlenül vannak az életünkben olyan
családtagok, barátok, kollégák és ismerősök, akiket „készen”
kapunk, s nem mindig mi választjuk meg őket. Két dolgot azonban
megválaszthatunk: mennyi időt szentelünk nekik, és mennyi energiát
fordítunk e kapcsolatok számának és minőségének gyarapítására.

Igaz a régi mondás: az ember nem választhatja meg a családját, de

a barátait igen. Ideje ezt komolyan venni. Döntsük el, hogy
mától csakis kiváló barátokkal vesszük körül magunkat, akik
segítenek abban, hogy kiteljesíthessük a bennünk rejlő legnagyobb
potenciált!

Ennek érdekében muszáj meghoznunk néhány nehéz döntést,

hiszen ki kell választanunk, kikkel töltjük mostantól az időnket. Előre
szólok, ez nem lesz túl kellemes feladat. Lássuk be, van
néhány olyan barátunk, akik semmit sem tesznek hozzá életünk
minőségéhez, és nem a kívánatos irányba befolyásolják
mindennapjainkat. Tudom, hogy ez rettenetesen nagyképű és önző
dolognak tűnhet, s látszólag ellentmond mindannak, amit korábban a
kapcsolatépítésről mondtam - hogy el kell fogadnunk és a
pozitívumokra koncentrálva kell értékelnünk egymást. Az igazság
azonban az, hogy mély és tartalmas kapcsolatokat csak véges
számú emberrel tudunk fenntartani. Ha pedig ez így van, akkor
szembe kell néznünk azzal, hogy bizonyos személyek társaságával
jobban járunk, mint másokéval. Nem biztos, hogy mindenki, akivel
telefonon vagy másképp tartjuk a kapcsolatot, valóban hozzájárul a
tapasztalataink gyarapodásához és a boldogságunk
kiteljesedéséhez. Vannak, akik feltöltik és vannak, akik lemerítik az
elemeinket, sőt olyanok is vannak, akikben egyszerűen nincsen
energia: „a semlegesek”. Ha igazán feltöltődött életet akarunk élni,
ideje reálisan végiggondolnunk, baráti körünkben ki melyik típusba
tartozik a három közül.

A Teljesítmény Akadémián az egyik legtöbb vitát kiváltó stratégiám

éppen arra irányul, hogy reálisabban értékeljük az életünkben
szerepet játszó személyeket. Egészen konkrétan: arra kérem a
résztvevőket, osszák csoportokba a barátaikat, és döntsék el, mely
barátságaikat kívánják elmélyíteni. Ezzel együtt azokat is
kénytelenek kiválogatni, akikkel a jövőben kevesebb időt
szeretnének tölteni.

Ezért ez a gyakorlat sokakból bizonytalankodást vagy éppen

ellenállást vált ki. De ha egyszer elvégzik, utólag rengetegen
jeleznek vissza, hogy ez az egyik leghatásosabb stratégia a
tartalmasabb és energikusabb élet kialakításához. Ezek az
eredmények győztek meg arról, hogy az átmeneti kellemetlenség
ellenére is érdemes bemutatnom ezt a módszert.

Kezdjük is el! Naplónkba vagy egy darab papírra írjuk össze egymás
alá az összes barátunk nevét, akiket életünkben megismertünk! A
listán szerepelni fognak az általános iskolai, gimnáziumi,
egyetemi, munkahelyi barátaink, s azok is, akikkel sport- vagy más
szabadidős tevékenység kapcsán találkoztunk.
Ezután írjuk le röviden, hogy (a) miért barátkoztunk össze velük
eredetileg, és (b) miért tartjuk továbbra is, vagy miért szakítottuk
meg velük a barátságot!

E gyakorlat során elkerülhetetlenül számos olyan régi barát jut

eszünkbe, akikről elfeledkeztünk, vagy elveszítettük velük a
kapcsolatot. Ez rendben is van. A gyakorlat egyik haszna éppen az
lehet, hogy újra felkeresünk néhány régi ismerőst.

Miután elkészült a listánk, ideje három kategóriába sorolni a neveket:

régi barátok, megtartandó barátok és előrevivő barátok.

Az első kategóriába került régi barátokról a nevük is elárulja, hogy

idejétmúlt és megfáradt kapcsolatokról van szó. Hiába jelentettek
egykor valamit, ma már nem vágyunk rájuk, és nem tartjuk velük a
kapcsolatot. Fontos szempont, hogy jelenlegi barátaink közül is
átcsoportosíthatunk ide néhányat. Biztosra veszem, hogy most is
van egypár olyan barátunk, akikkel már nem szívesen töltjük az
időnket, és akik érzésünk szerint nem fognak fontos szerepet
játszani a jövőnkben. Bár ez néha igen nehéz, egy ponton mégis el
kell döntenünk, kik legyenek az igazi barátaink. Mostantól fogva
mindenki, aki „régi barát” megjelölést kapott, az ott marad, ahova
tartozik: a múltban. Továbbra is megőrizzük őket a szívünkben és az
emlékeinkben, de a jövőnk szempontjából már nem töltenek be
lényeges szerepet.

A második kategória a megtartandó barátoké. Azért nevezzük így

őket, mert ezeket egész életünkre megőrizzük. A megtartandó barát
ságokat nagyra értékeljük, és időről időre meg akarjuk újítani azokat.
Ezeknek az embereknek elküldjük a szokásos születésnapi
üdvözlőkártyákat vagy képeslapokat a nyaralásból, s évente
egyszer-kétszer apropó nélkül is írunk nekik levelet vagy emailt.
Időnkét esetleg csak úgy felhívjuk őket, hogy megkérdezzük, mi a
helyzet. Szóval, azok neve mellé írjuk, hogy megtartandó barátok,
akikre illik ez a leírás. Sokunk számára sajnos a barátságok idővel
nyűggé válnak, mert ha csak rájuk gondolunk, mindig ez jut
eszünkbe: „Jaj, muszáj lenne rendesebben tartanunk velük a
kapcsolatot!” Ám legyünk őszinték, ha mégsem tartjuk rendszeresen
a kapcsolatot ezekkel a személyekkel, akkor annak a következő okai
lehetnek: (a) valójában nem is állnak hozzánk annyira közel, (b) nem
szereznek nekünk túl sok örömet az életben, (c) nem számítunk
rájuk a jövőben, (d) egyre csak azzal mentegetjük magunkat, hogy
nincs elég időnk rájuk, pedig a valóság az, hogy nem különösebben
fontosak számunkra ezek a személyek. Ha pedig ez a helyzet, akkor
épp ideje meghozni a nehéz döntést, és egyszer s mindenkorra,
rájuk ütni a „megtartandó barátok” bélyeget. Így belenyugszunk,
hogy évente csak néhányszor kommunikálunk velük, épp csak, hogy
fönnmaradjon a kapcsolat. Én nem „rossz barátként” gondolok a
megtartandókra, inkább olyan embereknek tartom őket, akikhez
időnként szívesen beugrom, hogy lássam, hogy vannak. Mindig
tartani fogom velük a kapcsolatot, de nem szánok időt arra, hogy
elmélyítsem a barátságunkat. Úgyhogy mától ne legyen lelkiismeret-
furdalásunk a megtartandó barátságok miatt. Tartsuk őket a
megfelelő szellemi dossziéban, és élvezzük ki azt a néhány alkalmat
– születésnapokat vagy más ünnepeket –, amelyeket a
társaságukban eltöltünk!

Nem ördögűzésről beszélek és nem is kiátkozásról. Távolról sem azt

akarom mondani, hogy bántsuk meg, rázzuk le vagy tegyük lapátra
régi és megtartandó barátainkat, csak mert nem felelnek meg
új elvárásainknak. Az életvezetési tanácsadással foglalkozó
szakirodalomban rengeteg felelőtlen javaslatot olvashatunk, köztük
olyanokat is, hogy egyszerűen dobjuk ki a negatív embereket az
életünkből, mint egy megromlott ételt. Véleményem szerint az új
érdekében nem kell felégetni a régi hidakat, még ha az könnyű és
kényelmes megoldásnak tűnik is.

Éppen úgy érzem, hogy sokan nem veszik elég komolyan a

barátaikat, gyakran el is felejtik, kik ők valójában, és nem adnak bele
eleget a baráti kapcsolataikba ahhoz, hogy valamit vissza is
kapjanak. Vagyis egyáltalán nem azt javaslom, hogy romboljuk le
bármilyen meglevő kapcsolatunkat. A sors valószínűleg okkal
rendelte mellénk minden egyes barátunkat, akár felismerjük ennek a
jelentőségét, akár nem. Tartsuk ezt tiszteletben, és tartsuk
tiszteletben minden egyes kapcsolatunkat is, bármilyen utat
válasszunk magunknak ezután!

Klienseimnek először soha nem azt a tanácsot adom, hogy tegyék

lapátra a barátaikat, hanem, hogy segítsenek nekik felemelkedni.
Azt javaslom, élénkítsük fel a kapcsolatot közeli barátainkkal, osszuk
meg velük víziónkat a nagyszerű jövőről, s példamutatásunkkal és
lelkesedésünkkel emeljük fel barátságaink szintjét és minőségét. Ne
felejtsük el, hogy csak két dolog változtathatja meg az életünket: ha
valami új történik velünk, vagy ha valami újat hozunk létre.

Mielőtt eltaszítanánk magunktól a régi barátainkat, azt javaslom,

üljünk le velük, hogy őszintén és igazi beleéléssel
megoszthassuk velük (talán most először) valódi gondolatainkat,
érzéseinket és ambícióinkat közelebbi és távolabbi jövőnkkel
kapcsolatban. A barátságok csak gyarapodhatnak azáltal, ha ezeket
a dolgokat megbeszéljük, s ha felidézzük régi közös történeteinket,
és újakat élünk át együtt.

Ennek ellenére tisztában vagyok azzal is, hogy jelenlegi barátaink

egy részénél nem fogunk sikerrel járni. Akkor pedig előttünk áll a
nehéz feladat: jövőbeli életminőségünk érdekében lesznek
olyanok, akikkel csak korlátozott időt tölthetünk majd el, s azt is csak
ritkán. Az a szomorú helyzet, hogy a világ tele van megkeseredett,
panaszkodó, másokra mutogató energiavámpírokkal, akik minden
örömet és ambíciót kiszívnak az emberből. Adjuk meg nekik az
esélyt a változásra, de ha nem élnek vele, a továbbiakban nagy
ívben kerüljük el őket!

Íme a legjobb stratégia ebben az esetben: ha egy adott baráti

csoport nem képes a számunkra ideális minőséget nyújtani, akkor
építsünk másikat, és fordítsuk inkább az újra időnket, energiánkat és
figyelmünket! Mostantól tudatosan figyeljünk azokra a
különleges emberekre, akiknek az útja az univerzum törvényeit
követve keresztezi a miénket! Vegyük észre őket! Hívjuk meg őket
ebédre! Tartsuk a kapcsolatot! Mutassuk be őket más nagyszerű
embereknek! Vegyük rá őket, hogy osszák meg velünk valódi
gondolataikat, érzéseiket és ambícióikat! Minél gyakrabban hozzuk
össze barátainkat, hogy új kalandokra és tapasztalatokra tegyünk
szert! Ez az út vezet el az igazi barátságokhoz, amelyek
elengedhetetlenek a boldog, tartalmas élethez.

Energiáink nagy részét az általam „előrevivőnek” nevezett

barátságok felkutatására és kiépítésére kell összpontosítanunk.
Ahogy a név is sejteti, ezekkel a típusú barátokkal fogunk aktív
kapcsolatot ápolni, együtt fejlődni és egy energikusabb életet
kialakítani. Előrevivő barátainkkal havonta legalább egyszer, de
inkább többször beszélnünk kell. Velük járunk össze hétvégenként,
velük vágunk bele új kalandokba, s utazunk el ismeretlen városokba
vagy országokba. E barátok mérhetetlenül fontosak mentális
egészségünk és spirituális energiáink szempontjából. Belőlük
lesznek bensőséges bizalmasaink, partnereink a kalandokban, vagy
gyermekeink keresztszülei.

Azt javaslom, legalább tíz előrevivő baráti kapcsolatunk legyen. A

barátságok természetesen a minőségről és nem a mennyiségről
szólnak, de ha több ilyen típusú barátunk van, az biztosítja a
feltöltődött élethez szükséges új energiát és kötődést. Sokan
mondják, hogy már most van tíz közeli barátjuk, de amikor felteszem
nekik a következő kérdéseket, egyszerre rájönnek, hogy még sincs:

• Izgatottan várjuk-e minden héten vagy hónapban,

hogy beszélhessünk ezzel a barátunkkal?

• Úgy látjuk-e, hogy fontos szerepet játszik majd

izgalmas jövőnkben?

• A segítségünkre sietne-e mindent félretéve egy krízishelyzetben?

• A segítségére sietnénk-e mindent félretéve egy krízishelyzetben?

• Izgalommal tölt-e el a gondolat, hogy megismerkedik majd a
családunkkal és a többi barátunkkal is?

• Megajándékoz-e minket új gondolatokkal és kalandokkal?

• Hozzájárul-e a hosszú távú egészségünkhöz?

• Gyakran megnevettet-e minket?

• Törődik-e az érzelmeinkkel, jóllétünkkel és a boldogságunkkal?

• Megbízhatunk-e benne bármikor, bármilyen helyzetben?

• Megismertet-e minket más értékes emberekkel is?

Ha az összes fenti kérdésre igennel válaszolunk, akkor előrevivő

barátról van szó.

Minden együttérzésem azoké, akik most azt gondolják, hogy tíz

előrevivő barátság túl sok, annyit túl nehéz elérni. De hiszen abban
az áldásban van részünk, hogy átlagosan hatvan-nyolcvan évet
töltünk ezen a földön! Ezalatt ne tudnánk kialakítani tíz mély, tartós,
energiát adó barátságot? Mégis mi mással vagyunk annyira
elfoglalva?

Öt legfontosabb életcélunk között szerepelnie kell, hogy legyen

legalább tíz fantasztikus barátunk. Megmérni és leírni is
lehetetlen, mennyi lelkesedés, energia és szeretet fakad e
nagyszerű barátságokból. Soha nem ismertem még olyan boldog
embert, akinek ne lettek volna mély baráti kapcsolatai. Ha ezt még
nem értük el, kezdjünk el dolgozni rajta – még ma! Az önfeledt és
beteljesítő barátságok megsokszorozzák életenergiánkat, s így a
tökéletesen feltöltődött élet rendkívül fontos alkotóelemei.

Még egy zárógondolat. Az előrevivő barátok megszerzésének egyik

legbiztosabb módszere az, ha magunk is azzá válunk.
Legyünk mintaképei a kapcsolatnak, amelyre vágyunk! Ha szeretetre
vágyunk, adjunk meg minden szeretetet másoknak! Viszonozni
fogják. Igazi barátokat szeretnénk? Legyünk szenvedélyesen
érdeklődő barátok, és vigyünk újdonságot, örömet, gondoskodást,
kalandokat és meghittséget mások életébe!

Azt gondolom, hogy ez a vágyunk is, akár a többi, elérhető. Éppen

csak összpontosításra és kitartó erőfeszítésre van hozzá szükség.
Megérdemeljük a mély, törődő, őszintén elkötelezett kapcsolatokat.

TÖLTŐPONTOK

1. Ezt az öt dolgot késedelem nélkül megtehetném, hogy boldogabb

és mélyebb kapcsolatokban legyen részem:

2. Ha sikeresebben gyakorolnám a pozitív megítélést, ezeket

az értékeket fedezném fel a páromban:

3. A következő előrevivő barátságokat fogom kialakítani vagy ápolni

az életemben:
MÁSODIK RÉSZ – ÖT ELŐREVIVŐ
MOTIVÁLÓ ELEM
VÁLTOZÁS

KIHÍVÁS

KREATÍV ÖNKIFEJEZÉS

HOZZÁJÁRULÁS

TUDATOSSÁG
7. AZ ELŐREVIVŐ MOTIVÁLÓ ELEMEK
BEMUTATÁSA
Célunk, hogy tudatosan és elszántan fejlődjünk egy hölcsebb,
szabadabb és felvilágosultabb létforma felé. TOM ROBBINS

Az eddig tárgyalt öt alapvető motiváló elem – a kontroll, a

kompetencia, a kongruencia, a gondoskodás és a kapcsolatok –,
illetve ezek kézben tartása kétségkívül jelentősen befolyásolja
életünk minőségét és energiaszintjét. Ha úgy érezzük, elvesztettük a
kontrollt, nem látjuk át az eseményeket, nem vagyunk kongruensek
önmagunkkal, nem törődnek velünk, elszigetelődtünk vagy
eltávolodtunk az emberektől, akkor sivár és örömtelen az életünk.
Ellenben, ha úgy érezzük, mi irányítjuk az életünket, képesek
vagyunk tanulni és kiismerni a világunkat, összhangban vagyunk
ideális énünkkel és viselkedésünkkel, gondoskodnak rólunk, mély
kapcsolatot tartunk fenn saját magunkkal és másokkal, akkor életünk
feltöltődik pozitív energiával. Alapvető motiváló elemeink aktivizálása
segít kielégíteni a stabilitás és a szeretet iránti biológiai igényünket,
és ezáltal kiegyensúlyozottabb viszonyban leszünk önmagunkkal és
másokkal. Ennek megfelelően, az alapvető motiváló elemeket
önértékelésünk és társas érintkezésünk egészséges fejlődése
szempontjából tartom meghatározónak. Stabilitás, biztonság,
összetartozás – ez a kényelmes és boldog élet három fő
alkotóeleme.

Ám az élet nem csak a kényelemről és a boldogságról szól.

Feltöltődöttnek és megelégedettnek is akarjuk érezni magunkat.
Ehhez pedig ambiciózusabbá kell válnunk, s a motivációk egészen
új szintjére kell lépnünk: ezek lesznek az előrevivő motiváló elemek.
Az alapvető motiváló elemeknek köszönhetően megnyílik előttünk a
tökéletesen feltöltődött élet lehetősége, de az előrevivő motiváló
elemekkel érhetünk el igazán nagy sikereket. Ezek segítségével
vághatunk neki a legmagasabb célkitűzéseknek, legyen szó a
kreatív elhivatottság vagy az érzelmi transzcendencia vágyáról.

Mielőtt belefognék az előrevivő motiváló elemek tárgyalásába,

hangsúlyozni szeretném, hogy nem különülnek el élesen az alapvető
motiváló elemektől, és nincs közöttük szükségszerűen alá-
és fölérendeltségi viszony. A motiváló elemek különválasztása
világos struktúrát ad a könyvemnek, de azért ne felejtsük el, hogy a
valóságban ezek egyszerre lépnek fel életünkben, s követelik a
figyelmünket és versengenek az energiánkért! Minden mindennel
összefügg. Késztetésünk a kontrollra például erőteljesen
befolyásolja és aktivizálja késztetésünket a változásra (amely a
következő fejezetben tárgyalt, első előrevivő motiváló elem). Azért
nehéz belevágni bármilyen változtatásba, mert félünk lemondani a
kontrollról. Ennek megfelelően fontos észben tartanunk, hogy
alapvető motiváló elemeink kézben tartása nagymértékben
meghatározza előrevivő motiváló elemeink aktivizálásának
lehetőségét. Úgyhogy, mielőtt továbblépünk, bizonyosodjunk
meg arról, hogy alaposan átolvastuk-e az előző fejezeteket,
megcsináltuk-e a feladatokat, s elkezdtük-e átültetni azokat a
gyakorlatba.

Az öt előrevivő motiváló elem, amelyeket mostantól „e-motiváló

elemeknek” fogok hívni: a változás, a kihívás, a kreatív
önkifejezés, a hozzájárulás és a tudatosság. Tudnunk kell, mi
alapján különíthetők el, s hogy miért nagyobb kihívás elsajátítani
ezeket, mint az alapvető motiváló elemeket.

Először is, míg az alapvető motiváló elemek biztonságot és

stabilitást adnak, az e-motiváló elemek felrázzák az embert, hogy
aztán megelégedettebb állapotba juttassák. Az e-motiváló
elemeinket egyszerűen nehezebb és kényelmetlenebb folyamatos
aktivitásban tartani, így sokkal nagyobb ellenállást kell legyőznünk
az aktivizálásuk érdekében. Arról aránylag egyszerű meggyőzni az
embereket, hogy több gondoskodásra és tartalmasabb
kapcsolatokra van szükségük az életben, de arra már sokkal
nehezebb rávenni őket, hogy több változást és kihívást vállaljanak. A
legtöbben amúgy is azt érzik, hogy majd megfulladnak a változások
és kihívások áradatában, akkor miért akarnának még többet
ezekből? Hogy miért? Ezt fogjuk feltárni a további fejezetekben, de
már előre jelzem, nem lesz könnyű dolgunk.

Másodszor, az e-motiváló elemek inkább jövőorientáltak, míg az

alapvető motiváló elemeket többnyire automatikusan vagy
tudattalanul igyekszünk nap mint nap aktivizálni. A legtöbben
könnyen, szinte automatikusan kontrolláljuk pillanatnyi
gondolatainkat, tanulunk valami újat, élünk kongruenciában,
törődünk a rászorulókkal és alakítunk ki kapcsolatokat. Ha viszont az
e-motiváló elemek segítségével akarunk eredményeket elérni, akkor
tervre van szükségünk. Ha például az a célunk, hogy valami értéket
adjunk a világnak, nagyon alaposan át kell gondolnunk eddigi
életünket s azt, mit szeretnénk örökül hagyni magunk után. Így
ahhoz is nagyon erőteljes vízióra van szükség, hogy felismerjük, mit
akarunk megváltoztatni az életünkben, és milyen kihívásokat
vállalunk a következő hónapban vagy évben. Mégis éppen ez a
munka teszi olyan lebilincselően izgalmassá az e-motiváló elemeket:
amikor a jövőnkbe pillantunk és nagy álmokat álmodunk, átadva
magunkat a lelkesedésnek, amely a feltöltődött élet egyik
legfontosabb alkotóeleme.

Végül pedig az e-motiváló elemekhez bátorság kell. A fokozatos

változás nem fog minőségi ugrást eredményezni az életünkben.
Ez szinte elképzelhetetlen. Az e-motiváló elemek teljes
aktivizálásához többet kell megkövetelnünk önmagunktól és
bátrabban kell cselekednünk, mint korábban bármikor. El kell
söpörnünk a megvalósíthatatlanság gondolatát, felül kell
emelkedünk az elutasítás miatti kicsinyes szorongásunkon, s végül
át kell lépnünk saját tudatunk határait, hogy valami nálunk
hatalmasabbal léphessünk kapcsolatba. Ez lesz életünk talán
legfontosabb munkája – és meg fogja érni a fáradságot.
A változás az első e jövőorientált és beteljesítő motiváló elemek
közül. Az emberekben kiolthatatlan vágy ég az újdonságra és a
változatosságra, s ennek kielégítésére gyakran muszáj
megváltoztatnunk magunkat és a világunkat. Mindannyian hiszünk
abban, hogy a kerítésen túl valami szebb vár ránk, és lenyűgöző
erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy átjussunk azon a
kerítésen. De ha a változást pusztán önmagáért kergetjük, az éppoly
veszélyes, mint amennyire izgalmas. Ha viszont megfontoltan és
tervszerűen irányítjuk a változás iránti vágyunkat, akkor
kiélvezhetjük az új és egyre megújuló élet minden előnyét. Nem
szabad azonban mértéktelen cukorkaadagokkal bombázni az
agyunkat: ha folyamatosan az újdonság által kiváltott
dopaminhormont igyekszünk felszabadítani, hamarosan
kiégünk, vagy függővé válunk az értelmetlen változástól. A túl sok
változástól kiborulunk, a túl kevéstől elunjuk magunkat. A nyolcadik
fejezetben megtudhatjuk, miként teremthetünk egyensúlyt, és
megismerhetjük a változástól való félelem magyarázatát is.

Életünk gyarapítása szempontjából a legerőteljesebb motiváló elem

a kihívás, amely meggyőződésem szerint egyben a feltöltődött élet
legfontosabb, titkos összetevője. Akkor érezzük magunkat a
legaktívabbnak, amikor valamilyen kihívás ér minket. Akár mi
magunk választjuk, akár a külvilág kényszeríti ránk ezt a kihívást,
mindenképp teljes figyelmünk összpontosítására és minden erőnk
mozgósítására szükség van, amelynek során át kell lépnünk saját
határainkat, tanulnunk és fejlődnünk kell. Amikor valamilyen
kihívással küzdünk, elveszítjük időérzékünket, sőt bizonyos
mértékben még önmagunkból is kilépünk. Amikor felpillantunk egy
videojátékból, felfüggesztjük egy könyv írását, egy festmény
alkotását vagy épp a műbikarodeózást, szinte zavartan vesszük
észre, hogy órák teltek el. A kihívás csodálatosan egyesíti
valamennyi motiváló elemünket azáltal, hogy változást idéz elő,
amelyet pedig kontrollálnunk kell, új kompetenciákkal
kell körülbástyáznunk, és gyakran társas érintkezésünkbe is be kell
illesztenünk (aktivizálva ezzel késztetésünket a gondoskodásra). A
kihívásokkal kapcsolatban az a nehézség, hogy ijesztőek, ezért a
legtöbben nagy ívben el is kerülik, mondván, inkább értelmes
célokon dolgoznak. A kilencedik fejezetben megtanuljuk a célok és a
kihívások közti különbséget.

A kreatív önkifejezés az életöröm legfontosabb kiváltója és fokozója.

Akkor élünk igazán és érezzük, hogy teli vagyunk energiával, amikor
önmagunkat adhatjuk, és ki tudjuk fejezni páratlan egyéniségünket.
Ám, ha elveszítjük a kreativitásunkat, lassan kezdjük azt érezni,
hogy csupán fogaskerekek vagyunk egy elidegenedett, szürke világ
gépezetében. E motiváló elemnek köszönhetően hajt minket egy
különös belső erő, hogy rajzoljunk, hangszeren játsszunk,
táncoljunk, írjunk, énekeljünk, tervezzünk, vitatkozzunk,
öltözködjünk, feltaláljunk és alkossunk valamit vagy történeteket
meséljünk. Ezért próbálunk új ruhákat órákon át, járjuk a
lakberendezési boltokat vagy töltjük el időnket tökéletes idézetek
kikeresésével, amelyeket aztán megoszthatunk a Twitteren. A
kreatív önkifejezés énünk legfontosabb formálója, amely segít
meghatározni és megkülönböztetni, milyenek vagyunk valójában, és
hogyan viselkedünk társas környezetünkben. Sajnos, a legtöbben
nem tartják kreatívnak saját magukat, és azt sem mérik fel, milyen
óriási jelentősége van a kreativitásnak a mai globális gazdaság és
munkaerőpiac tekintetében. Remélhetőleg, nem fog senki elbukni a
tizedik fejezetben található kreatív önkifejezés tesztjén.

Az alapján jelöljük ki helyünket a világban és döntjük el, van-e súlya

életünknek, hogy mit adunk a világnak. Ezért fontos megértenünk
és aktivizálnunk késztetésünket a hozzájárulásra. Ha úgy érezzük,
hogy valódi és jelentős értékekkel gazdagítjuk a világot, az
büszkeséggel és megelégedettséggel tölt el. Úgy érezzük, hogy
számítunk, és nyomot hagytunk a világban. De vajon mi lesz az igazi
hozzájárulásunk? Szükségszerűen hatalmas anyagi értéket vagy
nagyszabású örökséget kell magunk után hagynunk? Milyen
hozzájárulástól érezzük a leginkább feltöltődöttnek magunkat? A
tizenegyedik fejezetben olvasható válaszok sokaknak talán
meglepetést okoznak.
A legnehezebb magasabb szintű motiváló elem a késztetés a
tudatosságra. Lényünk legmélyén és legmagasztosabb
ambícióinkban önmagunk meghaladására vágyunk, hogy
kapcsolatba léphessünk valami, nálunk hatalmasabb erővel.
Mélyebben akarjuk megtapasztalni valóságunkat és a másokkal,
valamint az univerzummal és talán Istennel való kapcsolatunkat. Ez
a motiváló elem arra ösztönöz bennünket, hogy keressük az élet
értelmét, az önmegvalósítást, a spiritualitást és a bennünk lévő
Eggyel való kapcsolatot. Emellett számos különös viselkedést is
eredményez: sokszor élettelen tárgyakat ruházunk fel értelemmel,
vagy olyasvalami védelmében indítunk háborúkat, amit sosem
láttunk, és pontosan megmagyarázni sem tudunk. Hogyan
szabadíthatjuk fel magunkban ezt a sajátosan emberi késztetést? A
transzcendencia milyen szintjeit érhetjük el? S elérhetjük-
e egyáltalán anélkül, hogy például saruban járnánk, vagy
lótuszülésben töltenénk a napot? A tizenkettedik fejezetben választ
kapunk minderre.

Az előrevivő motiváló elemek kétségkívül magasabb rendűek az első

ötnél, de mindegyik egyformán fontos az életünkben. El
tudjuk képzelni, hogy akár csak az egyik motiváló elemet nem
aktivizáljuk megfelelően? Ha csak az egyik komponenst kihagyjuk,
szétesik az egész boldogságképletünk. Félelmetes feladatnak tűnhet
mind a tíz motiváló elem megértése és aktivizálása, de azzal a jó
hírrel szolgálhatok, hogy éppen a félelmetes kihívások felvállalása
által élhetjük át újra a teljes életet.
8. VÁLTOZÁS
Aki nem változik, annak nincs tovább. BRUCE BARTON

– Képtelen vagyok megváltozni, és ez tönkreteszi az életemet!

A repülőtéren mellettem ülő férfi abból él, hogy elmagyarázza

különböző cégeknek, miért és hogyan változtassák meg teljes
technológiai felszereltségüket. Mint elmondta, kis csapatával több
tízezer fős nemzetközi vállalatokat győz meg arról, hogy
alkalmazzanak újabb, fejlettebb szoftvereket és rendszereket. Bár
mindehhez én semmit sem konyítok, mégis otthonosan érzem
magam, mert az alaphelyzet nagyon is ismerős. Megismerkedem
valakivel, felteszek neki néhány kérdést, és perceken belül meglepő
nyíltsággal mesél arról, mivel foglalkozik, mi teszi boldoggá, és mi
akadályozza meg abban, hogy megvalósítsa az álmait.

Első pillantásra úgy tűnik, ennek a fickónak mindene megvan. De

aztán rákérdezek:

– Van olyan területe az életének, amivel elégedetlen? Ami

megakadályozza abban, hogy úgy éljen, ahogy igazán szeretne? –
Vállat von, majd meglepő könnyedséggel felel:

– Ha kell, tízezer alkalmazottat ráveszek, hogy újabb és fejlettebb

technológiák alkalmazásával teljesen változtassa meg a
munkamódszerét, de a saját életemben még a táplálkozásomon sem
tudok változtatni. Egyre hízom, és ragaszkodom a megszokott
dolgaimhoz, miközben a feleségem napról napra elégedetlenebb, én
pedig őszintén szólva tudom, hogy ha nem változtatok, akkor
hamarosan kiüresedett, magányos, boldogtalan ember leszek. Ez a
nagy helyzet. – Rám néz, és süt a kudarc a tekintetéből. – Okos
fickó vagyok én. Próbáltam tervet csinálni, és tartani magam hozzá,
de semmi sem működik. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan
változtathatnék az életemen úgy, hogy az tartós is legyen. Nem
megy nekem a változás.

Nem arról van szó, hogy nem éri fel ésszel, hogyan kell változtatni.
Nyilván tisztában van vele, másképpen nem tudná rávenni az
embereket az új rendszerek bevezetésére. De a munkán kívül,
amikor nem pénzért beszél az újításokról, egészen más a helyzet.
Nem nehéz rájönnöm, hogy nem csak a kongruenciával van
problémája; egész egyszerűen nem érez késztetést a változásra.

Még idegenekkel szemben sem vagyok hajlandó a szimpatizáns

szerepét játszani. Kivont karddal megyek az életbe, s
csatakiáltásom a kihívás, hogy a legteljesebb, legbátrabb és
legelhivatottabb énünknek megfelelően éljünk. Mindaz, amit hallok,
felébreszti bennem a harci vágyat: úgy érzem, fel kell tüzelnem ezt
az embert.

– Szóval, azt mondja, kövér. Unalmas az élete. A feleségének

meg elege van. – Csak mosolygok, amikor látom, hogy elneveti
magát. Aztán ledobom a bombát. – Mégis azt gondolja, hogy okos
fickó... Ugyan, mire fel?

Kicsit kivárok az utolsó kérdés előtt. Majd kényelmetlenül hosszasan

ráfüggesztem a tekintetemet. A „küzdj vagy menekülj” mechanizmust
igyekszem mozgásba hozni benne.

Megrázza a fejét, nemigen tudja, mit reagáljon.

– Hát, igen... Nos, csak azt akartam mondani...

Mosolygok, hogy oldjam a feszültségét, aztán egészen közel hajolok

hozzá, mintha titkot súgnék neki.

– Hallgasson ide, én csak egy fickó vagyok, akivel véletlenül

összefutott a reptéren, és tudom, hogy amit most mondani fogok, az
nem lesz túl kedves. De azt is tudom, hogy én csupán
kimondom maga helyett azt, amit odabenn már régóta suttog egy
hang. Az igazság az, hogy egyáltalán nem viselkedik okosan. Ha
okosan viselkedne, legalább annyira figyelne az egészségére, az
életére és a feleségére, mint arra, hogy elsőrangúan végezze a
munkáját. Ha valóban minden akaraterejét és koncentrációját e
változások elérésére fordítaná, akkor győzni tudna. Azt látom, hogy
kemény fickó, és a munkájában a maximumot nyújtja. De azt is
tudom, hogy lakik odabent egy bátrabb ember is, mint aki most
mellettem ül.

Azért mondok neki ilyeneket, mert tudom, hogy ennyi még belefér,
és mert biztos vagyok az igazamban. Nem veszem félvállról a
változást, ahogy a sorsot sem, márpedig az hozott össze kettőnket.

Pontosan úgy reagál, ahogy vártam. Felegyenesedik, és egyetértően

bólogat.

– Igaza van. Tényleg így van.

– Tudom. Úgyhogy most legyünk okosak együtt egy percre!

Mekkora változtatási programokat visz keresztül, hogy a maga
rendszereit alkalmazzák?

– Ó, hatalmasakat! Ezek átfogó változtatások.

– Értem. És mennyire alapos kutatásokon és tervezésen

alapulnak ezek a változások?

– Teljes körű kutatáson és tervezésen alapulnak. Mindent

megtervezünk előre. Hihetetlenül sok munkatervet, táblázatot és
PowerPoint-előadást készítünk. A forrásaink szinte korlátlanok. Még
azokat az emaileket is mi írjuk, amelyeket a menedzsment menet
közben kiküld a beosztottaknak.

– Értem. És mennyi ideig tart keresztülvinni ezeket a

változtatásokat? Egy hónapig? Kettőig?
– Nem, nem. Átlagban nyolc-tíz hónapra van szükségünk
mindehhez. És ez gyorsnak számít. Régebben tizennyolc hónap
kellett.

Erre igyekszem felölteni a legkifejezőbb „na, mi van, nagyokos?”

arckifejezésemet. Végre leesik nála a tantusz.

– Azt a’! Már értem, miről beszél. Teljes változás. Teljes körű
tervezés. Kemény munka. Így kell viszonyulnom a magánéletemhez
is. Ezt akarja mondani, nem igaz?

– Pontosan. Ahogy a munkában nagyszabású változtatásokkal dönti

le a falakat, úgy az egészsége érdekében is radikális
változásokat kell véghezvinnie. Felejtsen el minden baromságot,
amit a médiában hall a fokozatos változásról! Ha kevesebb csipszet
eszik, attól még nem lesz se fitt, se dinamikus. Erősebb, okosabb és
elhivatottabb, mint amit a külvilág felé mutat, legyen szó akár az
egészségéről, akár a kapcsolatairól. Több is van magában legbelül.

Látom az eltökéltséget a szemében. Nem azért szítom fel ennek a

fickónak az ambícióit, hogy elüssem a repülőtéri várakozás
unalmát, hanem mert tudom, hogy ő is – mint a legtöbben – képtelen
bármit tenni a változás érdekében, hacsak nincs meg benne a tűz,
ami belülről hajtja.

– A francba! Nem is értem, mit csináltam mostanáig.

Vállon veregetem, helyeslően bólintok, a lelkesedés tüze ég a

szememben.

– Nem számít. Most már tudja, mit kell tennie. Menjen haza,
és tegye rendbe az egészségét! Menjen, és bűvölje el a feleségét!
Változzon meg a kedvéért, és gyújtson fényt az életében! Legyen a
legjobb önmaga!

***
Mindannyian tudjuk, hogy életünk bizonyos területein változtatásra
van szükség. De oly sokan érezzük úgy a mai világban, hogy
egészen elsodor minket a folyamatos változás árja, hogy aligha
akarunk még több változással szembenézni. Belső késztetésünk
azonban éppen erre ösztönöz bennünket.

A késztetés a változásra nemcsak a gyarapodásra és tanulásra

vonatkozó biológiai késztetésből fakad, hanem a folyamatos,
tudatos vágyból is az újdonságokra és az izgalomra. Testünk sejtjei
is megkövetelik a változást, agyunk pedig azt, hogy egyre fejlődjünk,
elfoglaljuk és szórakoztassuk magunkat. Az öt alapvető motiváló
elemhez képest – kontroll, kompetencia, kongruencia, gondoskodás
és kapcsolatok –, amelyek inkább a stabilitásra, önismeretre és
szeretetre vonatkozó biológiai szükségletünkből fakadnak, a
változás egészen más rendű motiváló elem. Magasabb tudatossági
szinten valósul meg, nagyobb feldolgozást igényel az agy elülső
területeitől, és erőteljesebb mentális jövőképet feltételez. Emiatt
olyan nehéz megfelelni ennek a motiváló elemnek, ugyanakkor ezért
tud erőteljes segítséget nyújtani abban, hogy bátran és elszántan
haladjunk a jövő felé. Így ez az első számú előrevivő motiváló elem.

Kollektív szinten, úgy tűnhet, nagyszerűen kiaknáztuk

késztetésünket a változásra. Ez a hajtóerő társadalmunkban
láthatólag úgy tágul, mint az univerzum, s olyan elképesztő
sebességgel és nagyságrendekben zajlik, hogy az sokunk számára
szinte felfoghatatlan. Ha tetszik, ha nem, változásfüggővé váltunk.
Sorsunk megváltoztatásának – a fejlődésnek és a növekedésnek –
az igénye eredményezte a legnagyobb emberi teljesítményeket: a
művészetet, az építészetet, a mezőgazdaságot, és az Apple-t. De ez
vezetett el minket a túlzó fejlesztésekig is, emiatt kezdünk
háborúkba olyan területekért, amelyekhez semmi jogunk, és
igyekszünk meghódítani és elfogyasztani mindent, ami az utunkba
került. A változás nem szükségszerűen jelent haladást, de ahhoz
nem férhet kétség, hogy egész kultúránk fénysebességgel változik.
Egyéni szinten azonban nehezen birkózunk meg a változással. Ez
azért furcsa, mert a változás állandó társunk és barátunk az
életünket végigkísérő fejlődés során. Először mászunk, aztán járunk,
végül szaladunk. Félméteres csecsemőkori méretünket három-
négyszeresére növeljük. Agyunk és testünk több milliárd sejtet épít
fel és használ el.

A levegő a tüdőnkben, a hangok a fülünkben, a képek a

szemünkben, a gondolatok a fejünkben és az érzetek a testünkben,
minden nap minden egyes pillanatában folyamatos változásban
vannak. Élettapasztalatunk és bölcsességünk minden új
erőfeszítéstől, érintkezéstől, kudarctól és sikertől egyre csak
gazdagodik. Változnak az értékeink, változik a viselkedésünk, még
az álmaink is változnak. Ha a tágabb szociális környezetünket
nézzük, úgy tűnik, egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy valamilyen
újítás ne forgatná fel fenekestül az általunk ismert világot.
Bemegyünk dolgozni, és vár egy új projekt vagy egy új rendszer,
amelyet meg kell tanulni, netán egy új kolléga, akivel meg kell
ismerkedni. Hazaérünk, és meghallgatjuk, hogy ugyanez
zajlik férjünk vagy feleségünk munkahelyén is, és miközben ezt
próbáljuk megvitatni, mellettünk a gyerekek éppen valami vadonatúj
kütyüvel játszanak. Bekapcsoljuk a híreket, és mást sem hallunk,
mint hogy a világot újabb botrányok, újabb krízisek, újabb drámák
nyugtalanítják, és persze újabb celebekről beszél mindenki.
Bemegyünk a kedvenc bevásárlóközpontunkba, és mindenütt csak
azt látjuk: „Új! Új! Új!”

Igazán hozzászokhattunk volna már mindehhez. De sokan még

mindig nem látják vagy nem érzékelik az újdonság varázsát, sem
azt, hogy ez a helyzet állandósulni látszik. Valami átmeneti dolognak
vélik a változást, ami fel-felüti ocsmány fejét, méghozzá mindig a
legrosszabbkor, hogy váratlanul összezavarjon mindent, amiben
biztosak vagyunk. E nézet szerint a változás káros, tehát
óvakodnunk kell tőle, el kell kerülnünk, vagy meg kell próbálnunk
megszelídíteni. Hogyan lehetséges ez? Hogyan okozhat ennyi
embernek ilyen mértékű stresszt valami, amit mindannyian jól
ismerünk, és számtalanszor közelről is megtapasztaltunk? Miért
találják sokan egyenesen ijesztőnek a változást?

Ezúttal is – mint minden motiváló elem esetében – a válasz nagyban

függ attól, miképpen gondolkodunk a változásról, és milyen
változásokat vittünk véghez a múltban. A múlttól függetlenül
azonban azt gondolom, hogy egyetlen egyszerű kérdés segítségével
felmérhetjük, mennyi esélyünk van arra, hogy mától fogva álmaink
életét éljük: Vajon örömmel fogadjuk-e és kezdeményezzük-e a
változást? Aki erre a kérdésre igennel tud válaszolni, az könnyedén
hajózik az élet tengerén, és eléri a végcélját. Aki viszont nemmel
válaszol, az mindig úgy fogja érezni, hogy tehetetlenül hánykolódik a
véletlen hullámain, és kétségbeesésében bármilyen biztosnak tűnő
partra felkapaszkodik, ami csak felbukkan előtte.

A legfontosabb dolog, amelynek irányítását még idén a kezünkbe

kell vennünk, az a változás: meg kell tanulnunk megfelelően
értékelni, hasznosítani és kontrollálni a változást az életünkben. Ha
ez sikerül, kiegyensúlyozottabbnak fogjuk magunkat érezni, de
egyúttal izgatottabbnak, boldogabbnak és elszántabbnak is. Egy
dologgal feltétlenül tisztában kell lennünk: az egyetlen út álmainkhoz
a változáson keresztül vezet, hiszen csak így juthatunk el A-ból B-
be. Az alábbi aktivizáló elemek pedig segítenek még élvezetesebbé
tenni ezt az utat.

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: NÉZZÜK A VÁLTOZÁS POZITÍV

OLDALÁT!

Fontos átformálni a változással kapcsolatos gondolkodásunkat, mert

sokan annyira félnek tőle, hogy teljesen elfojtják magukban
késztetésüket a változásra. Ennek pedig katasztrofális hatása lehet.
Ha ugyanis nem aktivizáljuk ezt a késztetésünket, akkor mindenfajta
fejlődés és izgalom eltűnik az életünkből, s a napjainkat
jelentéktelennek, áporodottnak és unalmasnak érezzük. Azt
gondoljuk, „minden rendben” velünk, de ha nincsenek változások,
amelyeket kíváncsian várhatunk, akkor mindennel szemben
közönyössé válunk, s egyre csak azt kérdezzük, vajon hová tűntek
vágyaink és ambícióink. Esténként ugyan jól alszunk, de hiányoznak
azok az ébren töltött éjszakák, amikor egy nagyobb szabású,
merészebb, ragyogóbb jövőről ábrándoztunk. Ha pedig netán
álmodnánk éjszaka, hagyjuk, hogy a napfény kioltsa az álmainkat,
mert elvesztettük a bátorságot, amellyel A-ból eljuthatnánk B-be.

Számtalan oka lehet annak, amiért valaki fél a változástól, és

mindenáron elkerülendő, veszedelmes dolognak tartja. Van, aki egy
hozzátartozóját veszítette el váratlanul, s így volt kénytelen átélni a
túlságosan hirtelen, tragikus változást. Az is előfordulhat, hogy
valahányszor elkényelmesedtünk, az élet cserébe mindig egy
váratlan, sunyi pofonnal „ajándékozott” meg minket. Amikor pedig
magunk kezdeményeztünk változást, talán egyszer sem sikerült
elérnünk, amire vágytunk. Esetleg csak félünk megtörni a rutint, és
aggódunk a kritika miatt, amit majd kapunk. De még olyan
vélemények is vannak, miszerint egyszerűen a biológiai
beprogramozottságunk hatására tartunk a változástól.

Több mint tizenöt éve aktivizálom szakszerűen a változást

különböző emberek életében, és arra kellett rájönnöm, hogy
valójában nem magától a változástól félünk – ellenkezőleg: sokan
még tudatosan is teszünk érte –, hanem a változás eredményétől.
Vagyis az elvárásainkban rejlik a szorongásainkért felelős démon.

Nyilvánvaló, hogy sokunk agyában a változás összekapcsolódik a

fájdalommal. Tapasztalataim révén azonban némileg
finomítottam ezt az állítást, mert felismertem, hogy valójában három
konkrét fájdalomtípusra számítva félünk a változástól. Az első a
fájdalmas veszteségtől való félelem. Ilyenkor azt képzeljük, hogy az
előttünk álló változás egészében eluralkodik majd az életünkön, és
megfoszt valamitől, amit élvezünk, szeretünk vagy legalábbis
megszoktunk. Kizárólag azokra a dolgokra koncentrálunk, amelyeket
az általunk kezdeményezett vagy elszenvedett változás során
elveszíthetünk. S minthogy több veszteségre számítunk, mint
nyereségre, elillan minden bátorságunk és motivációnk.
Tegyük fel például, hogy a főnökünk bejelenti, a munkahelyen belül
megváltozott a pozíciónk, és új osztályra kerülünk! Erre a hírre a
következő érzelmi reakciók valamelyikével szoktunk válaszolni:
kíváncsiság, optimizmus vagy félelem a veszteségtől. Az utóbbi
esetben csak arra tudunk gondolni, hogy elveszítjük szép irodánkat s
azt a hatalmat, amelynek kiépítésébe annyi energiát fektettünk ezen
az osztályon; elveszítjük a lehetőséget, hogy továbbra is kedvenc
kollégáinkkal dolgozzunk, s ezzel együtt azt a bizonyosságot is,
hogy eddig pontosan tudtuk, mit kell tennünk nap mint nap. Minden
baj abból származik, hogy kizárólag a várható veszteségre
összpontosítunk.

Akik kívülről nézik az életünket, persze mindig kínálhatnak racionális

vigaszt, mondván: „Talán így a legjobb". Biztathatnak, hogy legyünk
optimisták, és inkább azt nézzük, mit nyerhetünk a változással, ne
azt, mit veszíthetünk. Talán ez a nagy lehetőség, amire mindig is
vártunk. Talán jobb irodánk lesz, jobb kollégáink, jobb
fizetésünk. Talán az új feladatunk szórakoztatóbb, izgalmasabb és
tartalmasabb lesz. Természetesen ezeknek a kibiceknek van igazuk.
Valóban arra kellene koncentrálnunk, mit nyerhetünk, és nem arra,
hogy mit veszítünk el. Az optimisták jó okkal boldogabb emberek.

Ennek ellenére mindenki tudja, hogy szinte lehetetlen

kiegyensúlyozottan reagálni a váratlan változás hírére. Félünk
megválni valamitől, amit végleg elveszíthetünk, miközben
reménykedünk, hogy hasznunk is lesz a változásból. Kell lennie egy
harmadik lehetőségnek is, hogy jobban tudjuk kezelni a
változásokat, amelyekkel az élet szembesít. Türelem, eljutunk oda
is, de előtte még további fájdalmas témák várnak bennünket.

A változástól való félelem második oka az, hogy fájdalmas

átmenetre számítunk. Ahogy az új pozícióról és osztályról hallunk,
azonnal arra gondolunk, milyen irdatlan feladat lesz összepakolni az
irodánkat, átválogatni az összes aktát, elbúcsúzni a kollégáktól, majd
megtanulni az új munkakörrel járó készségeket és a helyi
bennfentes nyelvet. Ha az adott osztály egy másik épületben van, ki
kell találnunk egy új útvonalat a munkahelyünkre, új étkezési
lehetőségeket és új parkolóhelyet kell felfedezni. Az egész
erőfeszítés olyan eltúlzottnak és frusztrálónak tűnik, hogy az
átalakulás egész folyamatát bosszantó és felesleges nyűgnek éljük
meg.

Márpedig a felesleges nyűg nem motivál senkit, úgyhogy ez esetben

is a hozzáállásunkat kell átalakítanunk. Ahelyett, hogy a változással
járó erőfeszítésre koncentrálnánk, emlékeztessük magunkat arra,
menynyi új tapasztalat és ismeretség lehetősége nyílik meg előttünk.
Szeretjük az új tapasztalatokat és az új ismeretségeket, viszont nem
szeretjük a felesleges nyűgöt. Racionális barátaink ezúttal is joggal
mondanák, hogy gondoljunk csak a rengeteg új emberre, akikkel
találkozni fogunk, és a sok-sok újdonságra, amit megtanulhatunk, s
ami nagyobb kihívást jelenthet mostani munkánknál. Ha a
segítőkész emberek jó tanácsából indulunk ki, akkor az is eszünkbe
juthat, hogy az új helyen tiszta lappal indíthatunk, és egy egészen új
személyiséget alakíthatunk ki: határozottabbak lehetünk, mint
azelőtt, okosabb döntéseket hozhatunk, több szórakozásban és
valódi barátságban lehet részünk, több kérdést tehetünk fel és jobb
elvárásokat fogalmazhatunk meg az első pillanattól. Vagyis ezúttal
ha törik, ha szakad, mi alakítjuk ki saját szerepünket és teremtjük
meg a számunkra kellemes munkahelyi közeget.

Ám ezt az optimizmust sajnos nehéz fönntartani a harmadik típusú

fájdalom miatt, amelyet gyakran a változáshoz kötünk: ez pedig
a fájdalmas eredménytől való félelem. Ilyen esetekben azt
gondoljuk: Rendben, lehet, hogy nyerhetünk ezzel valamit, és talán
az átmenetben is lesz valami élvezetes és végső soron hasznos. De
mi lesz, ha a változás nem a várt eredményt hozza? Mi lesz, ha a
helyzet csak rosszabbodik? Ha fájdalmas végeredményre
számítunk, akkor attól tartunk, nem lesz jó nekünk a megváltozott
helyzet – hogy a szomszéd kertje esetleg mégsem zöldebb. Mi lesz,
ha az áthelyezés csupán a leépítés első lépése? Mi lesz, ha utálni
fogjuk az új kollégákat? Honnan tudjuk, hogy az új munka is
ugyanolyan jól megy majd, mint a régi? Mi lesz, ha az új főnöknek
nem leszünk szimpatikusak? Mi lesz, ha az új osztályon jövőre
leépítés kezdődik? Mi lesz, ha náluk nincs is ilyen menő
fénymásoló?

Ez a fajta elvárás a hab a pesszimizmus tortáján. Ha hozzáadjuk a

fájdalmas végeredmény miatti aggodalmat a fájdalmas veszteséggel
és fájdalmas átmenettel kapcsolatos szorongásokhoz, akkor be
is jártuk a félelem háromszögét, és semmi esélyünk sem maradt
arra, hogy pozitív elvárásokkal tekintsünk a változásokra. Ha azután
a félelem háromszögének árnyéka életünk más területeire is elég
gyakran és elég sötéten rávetül, akkor egy napon arra ébredünk,
hogy rettegünk mindenfajta változástól.

Remélhetőleg racionális barátaink újabb félelmeinkkel kapcsolatban

is jó tanáccsal tudnak szolgálni. Valószínűleg felvetik majd, hogy ne
a lehetséges hosszú távú negatív hatásokra koncentráljunk,
hanem a pozitívakra. Azt javasolják majd, hogy „inkább a
lehetőségekre figyeljünk, semmint a kockázatokra”.

Ezúttal is érdemes odafigyelnünk erre a kiváló tanácsra. Nem kell

más hozzá, mint hogy lecseréljük a fejünket megtöltő negatív mi
lesz, ha típusú kérdéseket (Mi lesz, ha mindez balul sül el?)
pozitívabb mi lesz, ha kérdésekre (Mi lesz, ha épp így teszünk egy
lépést a célunk felé?). Ha a pozitív kimenetelre koncentrálunk,
elképzelhetjük, hogy új szerepünkben ügyesebbek, boldogabbak és
magabiztosabbak leszünk. Gondolhatunk arra, hogy új készségeket
fejlesztünk majd ki, s ezáltal jobban átlátjuk a munkahelyi struktúrát,
és kapcsolatot teremthetünk a két osztály között. Mindez
értékesebbé tesz minket, az új lehetőségek pedig újabb
eredményekhez vezethetnek, amelyek megint újabb ajtókat
nyithatnak meg előttünk.

Aki úgy tekint ezekre a tanácsokra, mintha csak ráöntenénk egy

adag optimizmust a nem kívánt változásra, annak is igaza van. De
hát, milyen más lehetőségünk van? Fogadhatjuk a változást tárt
karokkal, vagy utálkozva. Tudatosan pozitív érzéseket alakíthatunk
ki magunkban a változással kapcsolatban, vagy engedhetjük, hogy
elragadjanak feltáratlan félelmeink. Mint mindig, a választás most is
rajtunk áll.

A háromfajta fájdalom – a veszteség, a folyamat és az eredmény

okozta fájdalom – elvárása azonban nemcsak akkor támad fel
bennünk, ha külső erők kényszerítik ránk a változást, hanem akkor
is, ha mi magunk döntünk úgy, hogy változtatunk az életünkön.
Elhatározzuk például, hogy mostantól egészségesebben élünk, és a
főnökünk helyett mi magunk változtatunk a karrierünkön.

Egyszerre motiváltnak érezzük magunkat, s azt gondoljuk, ideje

diétába kezdenünk, leszoknunk a dohányzásról, rendszeresen
mozognunk és új állást találnunk. De bármennyire izgatottak legyünk
is a változással kapcsolatban, csak elfog minket a fájdalmas
veszteségtől, átmenettől és eredménytől való szorongás. Fel kell
készülnünk, hogy szembe tudjunk szállni ezzel.

Hogy legyőzzük az átmenet fájdalma miatt érzett félelmeinket, fel

kell hagynunk a változáshoz szükséges fájdalmas erőfeszítésre
való koncentrálással, és az átalakulásból származó kellemes
élményekre kell odafigyelnünk. Ha meg akarjuk változtatni az
étrendünket, ne riadjunk vissza az új ételek bevezetéséhez
szükséges erőbefektetéstől, inkább gondoljunk arra, milyen új
tapasztalatokra teszünk majd szert kulináris téren: energiánkat és
állóképességünket fokozó új eljárásokat sajátítunk el; megtanulunk
gyorsabban és olcsóbban készíteni ízletes ételeket; olyan ízeket
ismerünk meg, amelyek jótékonyabb hatásúak; megosztjuk a
recepteket barátainkkal és családunkkal, és
lenyűgözzük vendégeinket fantáziadús és egészséges
remekműveinkkel.

Ugyanígy közelítsük meg a dohányzásról való leszokás kérdését is

vagy éppen a sportolást és a karrierváltást. Kezdeti
félelmeinket félretéve gondoljunk erre: Új módszereket sajátítunk
majd el a stressz és a függőség kezelésére, ráadásul soha többé
nem hagyjuk, hogy bármilyen káros szokás a hatalmába kerítsen.
Nagyszerűen érezzük majd magunkat olyan emberek között, akik
éppolyan elkötelezett sportolók, mint mi, és éppúgy több energiára
vágynak. Felfrissítjük interjúzási gyakorlatunkat, és felépítjük
magunkat újra a munkaerőpiacon, hogy végre magunk határozzuk
meg, milyen munkát végzünk, és annyi pénzt keressünk, amennyit
megérdemlünk. Legyen ez az új mantránk: a változás új élményeket,
új tudást, új erőt ad.

Óvatosnak kell lennünk a fájdalmas végeredménnyel kapcsolatos

fel-feltörő aggodalmak miatt is. Túlságosan is csábító ilyesfajta
kérdéseknél leragadni: Mi lesz, ha végigcsináljuk ezt a pokoli diétát,
de semmivel sem leszünk soványabbak? Mi lesz, ha leszokunk a
dohányzásról, de majd visszaesünk? Mi lesz, ha elkezdünk edzeni,
de mégsem fogyunk semmit? Mi lesz, ha otthagyjuk az állásunkat,
de végül még rosszabb munkahelyen kötünk ki? Az
általános mintázat itt az, hogy valahányszor mi lesz, ha típusú
kérdést teszünk fel magunknak a változással kapcsolatban,
automatikusan negatív választ adunk rá. Mi lesz, ha kudarcot
vallunk? Mi lesz, ha ennél csak rosszabb lesz az életünk? Mi lesz,
ha áldozatot hozunk, de mégsem érjük el a célunkat?

Az ilyesfajta kérdések csakis arra jók, hogy megszüntessék az

életünk gyarapítását szolgáló változásokhoz elengedhetetlen
motivációt. Ennek tudatában inkább pozitív válaszokat implikáló mi
lesz, ha kérdéseket tegyünk fel magunknak! Mi lesz, ha
végigcsináljuk ezt a diétát, és a végére soványabbak,
egészségesebbek és boldogabbak leszünk? Mi lesz, ha leszokunk a
dohányzásról, és bírni fogjuk tüdővel, ha játszani szeretnénk a
gyerekekkel, zihálás nélkül fel tudunk majd menni a lépcsőn, és
elegendő szellemi és testi önkontroliunk lesz ahhoz, hogy soha
többé ne nyúljunk a méregrúdhoz? Mi lesz, ha a sportolás miatt
karcsúbbak, erősebbek és formásabbak leszünk, és olyan ruhákat
vehetünk fel, amelyekben még jobban megmutathatjuk, milyen
csinosak vagyunk? Mi lesz, ha miután otthagytuk az állásunkat,
olyan munkát találunk, amelyet imádni fogunk, és amelyben minden
kreativitásunkat és teljesítőképességünket kiélhetjük?

Ha a fentieknek megfelelően sikerül átalakítanunk a változással

kapcsolatos gondolkodásunkat, ez lehet életünk egyik
legmeghatározóbb szemléletváltása. De nem elégedhetünk meg
azzal, hogy pozitívvá alakítjuk a negatívat. Ha kezünkbe akarjuk
venni a sorsunkat, előbb vagy utóbb meg kell tanulnunk örömtelinek
látni magát a változást: fel kell fedeznünk, hogy tanulunk és
gyarapodunk általa, függetlenül attól, hogy mi magunk
kezdeményeztük-e vagy sem. Amikor már képesek vagyunk élvezni
a változást, akkor válik igazán feltöltődötté az életünk.

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: LÁSSUNK TISZTÁN, TŰZZÜNK KI NAGYSZABÁSÚ

CÉLOKAT, ÉS LEGYÜNK BÁTRAK!

Természetesen a legtöbb embert nem csupán a félelem és a

változás iránti nyitottság hiánya akadályozza meg élete
átalakításában. Gyakran inkább taktikai problémáról van szó,
semmint érzelmi vagy fogalmi kérdésről. Sokak esetében azért hal el
a késztetés a változásra, mert nem látnak elég tisztán és nem elég
ambiciózusak.

A legtöbb magas pozícióban lévő ember, akivel dolgozom, úgy véli,

tökéletesen tisztán lát. Tudják, mit akarnak – legalábbis ezt állítják.
Ezt állítják azok az elfoglalt felső vezetők, akiket csak
futólag ismerek, és azok a nagy befolyású pénzügyi guruk is, akik
egyéni tanácsadásra járnak hozzám. Az ember azt gondolná,
legalább az utóbbiak pontosan tudják, mit akarnak, mielőtt hozzám
fordulnak - minthogy elsősorban a szemináriumaimon keresztül
szolgálom az érdeklődőket, évi negyedmillió dollár alatt személyesen
senkivel nem foglalkozom –, de meglepő az eredmény. Úgy
tapasztaltam, nagyon kevés – százból legfeljebb két – ember tudja
világosan, mit is akar elérni az életben (nemhogy azt, milyen
változásokat kell véghezvinniük céljaik eléréséhez). Az érthető, hogy
a legtöbben nem ismerik életük célját; viszont a mindennapi
változásokkal kapcsolatban azt képzelnénk, mindenki tudja, mit akar
megvalósítani. Sajnos, erről szó sincs.

Bármilyen változást is akarunk elérni az életünkben, az első lépés,

hogy világos, kidolgozott képünk legyen arról, amit el akarunk
érni. Ez igazán egyszerűnek tűnik, nem igaz? De az a helyzet, hogy
szinte mindenki csak dadog és makog, ha megkérem, írja le,
pontosan minek az elérésén dolgozott az elmúlt év során – például a
pénzügyei tekintetében. Vegyük észre, hova esik a hangsúly! Nem
azt kérdezem, mit akart elérni és megváltoztatni, hanem azt, hogy
min dolgozott. A legtöbben kapásból tudnak válaszolni arra a
kérdésre: „Mit szeretne megváltoztatni és milyen célokat szeretne
elérni befektetéseit illetően a következő évben?” Azt viszont csak
kevesen tudják megmondani, mi az, amit konkrétan meg is próbáltak
teljesíteni, s ez egyértelműen arra mutat, hogy nem világos
koncepciót követtek. (Nem árulok zsákbamacskát: éppen ezzel a
módszerrel szoktam megállapítani, mennyire lát valaki tisztán
életének bármely területén.)

Szóval, hogyan láthatunk világosan és dönthetjük el, mit kívánunk

tenni és min szeretnénk változtatni? A kérdés, mint oly gyakran,
most is magában foglalja a választ. Ahhoz, hogy tisztán lássunk,
el kell döntenünk, mit teszünk, ami pedig azt előfeltételezi, hogy
egy sor lehetőség közül válogathatunk. Csak akkor láthatunk
világosan, ha vannak választási lehetőségeink: számos jó szándékú
ember éppen ezt nem ismeri fel, ezért nem sikerül soha tisztán
látnia. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy először össze
kell gyűjtenünk és fel kell tárnunk mindazokat a lehetőségeket,
amelyek közül választhatunk. Ez a megközelítés arra is rávilágít,
miért olyan elveszett számos frissen végzett egyetemista: nem
rendelkeznek még kellő élettapasztalattal ahhoz, hogy karriert,
hobbit vagy célokat tudnának választani maguknak.

A következő rövid programot javaslom a tisztánlátás elérése

érdekében. Válasszuk ki életünk valamely szegmensét, és mielőtt
eldöntenénk, mit teszünk vagy mit változtatunk e téren, vizsgáljuk
meg alaposan, milyen alternatívák és lehetőségek állnak
rendelkezésünkre! Tegyük fel például, hogy pénzügyi céljainkkal
kapcsolatban szeretnénk tisztán látni! Biztosan kijelenthetjük, hogy
ha korlátozott információkkal rendelkezünk lehetőségeinkkel
kapcsolatban, akkor nem tudjuk egyértelműen megállapítani, mit is
kell tennünk. Mindig motoszkálni fognak bennünk ilyesfajta
aggodalmak: Lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmünket?
Elegendő információval rendelkezünk-e a helyes döntéshez? Még
azt sem tudjuk biztosan, mit akarunk, mert még azt sem tudjuk
pontosan, milyen lehetőségek közül választhatunk. Nehéz átfogó
vízióval rendelkezni, ha az ember semmit sem lát. Kezdjük tehát
azzal, hogy információt gyűjtünk, és tájékozott nézőpontból tekintjük
át lehetőségeinket! Azután pedig válasszuk ki a számunkra
legmegfelelőbb opciót, kövessünk másokat, akik sikerrel jártak az
adott területen, és haladjunk előre!

A tisztánlátás legfontosabb eleme, hogy olyan változás mellett

döntsünk, amelyre mélyen vágyunk, s ami arra ösztönöz majd
bennünket, hogy az óhatatlanul felmerülő akadályokkal szemben is
kitartóan dolgozzunk. A legtöbb esetben azért nem sikeres egy
változás kivitelezése, mert nem akartuk elég szenvedélyesen, és
ezért nem is küzdöttünk érte elég keményen és kitartóan. Az egész
életünkre vonatkozó alapvető igazság: az ember csak azért harcol
keményen, amiben őszintén hisz.

A legnagyobb baj az, hogy a világ vezetői között csak úgy

nyüzsögnek a félig-meddig elkötelezett nyámnyila figurák. Hagytuk,
hogy a „realisták” és a status quo bajnokai minden
szenvedélyes vágytól és nagyszabású ambíciónktól megfosszanak
bennünket. Bölcs tanácsaik másról sem szólnak, mint hogy állítsunk
fel „okos” – tehát konkrét, mérhető, elérhető, releváns és időben
behatárolt – célokat. (Az eredeti szövegben a SMART goals (okos
célok) betűszó jelentése: specific, measurable, attainable, relevant
és time-bound.) Csak hát, ezek a reális célok nem gyújtanak szikrát
a képzeletben, és nem tüzelik az akaratot. Kultúránk telis-tele van
olyan táblázatokkal és munkatervekkel, amelyek nem inspirálnak,
nem motiválnak, nem bátorítanak senkit.

A késztetés az igazi változásokra – amelyek életünk menetét,

munkánkat vagy tágabb világunkat érintik – abból a mélyről jövő,
erőteljes vágyból fakad, hogy nagy és jelentős dolgokat hozzunk
létre. Nem azért csatlakozik valaki a legjobb sportcsapatokhoz, hogy
csak lógjon, és nem azért szerződik egy céghez, hogy ott egy nap
(jó esetben) megoszthassa valamilyen gondolatát egy
tárgyalóteremnyi (jó esetben) érdeklődő közönséggel – amely
azonban valójában unatkozó kollégák gyülekezete. Akik feltöltődött
életet élnek, azok úgy látják a világot, mint ahol a tömeg felállva és
egy emberként kiabálva követeli a győzelmüket, ők pedig teljes
erőbedobással küzdenek grandiózus céljaikért, s egymás után viszik
be a gólokat, olyan szenvedéllyel, ami a realisták szemében kész
őrültségnek hat. A feltöltődöttek el sem tudják képzelni, hogy egy
zombikkal teli tárgyalóban töltsék az idejüket. Ehelyett abban
hisznek, hogy gondolataik átalakítják a fogyasztók életét az egész
világon. Az igazi vágy éppen ilyen: nem elégszik meg kevesebbel,
mint az áttörő győzelem és a globális hatás. Az ilyen szintű motiváló
elem teszi lehetővé, hogy kockázatot vállaljunk, minden erőnkkel egy
adott ügyért harcoljunk, és semmilyen veszély előtt ne torpanjunk
meg – nem vakmerőségből, pusztán azért, mert fittyet hányunk az
akadékoskodókra, és olthatatlan vágyat érzünk, hogy valami igazán
nagy dolgot vigyünk véghez.

Változásra vágyunk? Akkor semmilyen körülmények között és

semmilyen téren ne elégedjünk meg olyan vízióval, ambícióval
vagy akár kisebb célkitűzéssel, amelyet nem érzünk elég
inspirálónak! Ha tisztán akarunk látni, akkor olyan nagyszabású,
fényes és ragyogó célt kell választanunk, amelytől kiugrunk az
ágyból, és addig követjük, amíg vagy elérjük, vagy belehalunk.
Olyan vágyat szabadítsunk fel magunkban, amely nem ismer
biztonságos korlátokat, s némiképp meg is rémiszt bennünket – és
épp ezáltal a legjobbat hozza ki belőlünk, kiszakít megszokott
pályánkról és ismeretlen terepre vezet. Az ilyen fajta vágy
megváltoztatja az életünket, és megváltoztatja a világot is.

De nem kell nekem hinni. Hadd idézzek valakit, akiben megvolt a

késztetés a változtatásra, és olyan magasságokba vezette az
Egyesült Államokat, amiről korábban álmodni sem mert senki – s
ennek során minden ismert határt átszakított!

Úgy döntöttünk, hogy eljutunk a Holdra. Úgy döntöttünk, hogy még

ebben az évtizedben eljutunk a Holdra, és megvalósítjuk többi
célunkat is. Nem mintha ezek könnyű feladatok lennének, hanem
éppen azért, mert nehezek, mert e célok próbára teszik és
összpontosítják majd erőink és képességeink legjavát. E kihívást
boldogan felvállaljuk, és boldogtalanok lennénk, ha halogatnunk
kellene. E kihívást sikerre visszük, és sikerre visszük a többit is.

Tagadhatatlan, hogy mindez nem kevés pénzünkbe kerül majd [...].

Az űrkutatásra fordított kiadások növekedni fognak [...], ugyanis az
űrkutatást kiemelt jelentőségű nemzeti programnak nyilvánítottuk –
ezzel együtt tudatában vagyok annak, hogy részben hit és vízió
kérdéséről van szó, hiszen nem tudjuk biztosan, milyen előnyök
származnak majd mindebből.

Ha most, kedves polgártársaim, azt találnám mondani, hogy

felküldünk a Holdra – amely 380 ezer kilométerre van a houstoni
irányítóállomástól – egy gigászi rakétát, amely száz méternél is
magasabb, hosszabb egy futballpályánál, és olyan új
fémötvözetekből készül, amelyeknek egy részét még fel sem
találták; amely minden eddig tapasztaltnál sokszorosan nagyobb
hőmérsékletnek és nyomásnak is ellenáll; amelyet a legnagyszerűbb
óránál is precízebben illesztenek össze; s amely mindazzal fel van
szerelve, ami biztosítja a megfelelő hajtóerőt, irányítást, kontrollt,
kommunikációt, táplálékot és minden egyebet, ami az élethez
szükséges. Ha azt mondanám, hogy ezt a rakétát ismeretlen
küldetésre küldjük, egy feltáratlan égitestre, majd biztonságban
visszahozzuk a Földre, amelynek során átlépi a 40 ezer km/óra
sebességet, s olyan hőmérsékletet eredményez, amely megközelíti
a Nap hőmérsékletének a felét - vagyis majdnem olyan meleg, mint
amilyen itt van ma –, és mindezt sikeresen véghez akarjuk vinni,
még mielőtt az évtized véget ér – akkor bizony bátornak kell
lennünk.

Sok évvel ezelőtt megkérdeztek egy nagy brit felfedezőt, George

Malloryt, aki végül a Mount Everesten lelte halálát, hogy miért akar
felmászni a hegyre. „Mert ott van" – válaszolta.

Nos, az űr is ott van, mi pedig megmásszuk. Ott van a Hold is, meg
a csillagok: megannyi új remény a tudásra és a békére. Így most,
amikor útra kelünk, Isten áldását kérjük a legkockázatosabb,
legveszélyesebb és legnagyszerűbb kalandra, amelybe az
emberiség valaha belefogott. JOHN F. KENNEDY

Változtatni akarunk az életünkön? Legyünk újra bátrak! Fedezzük fel

a saját Holdunkat! Tűzzünk ki olyan nagyszabású és izgalmas
célt, amely nemcsak környezetünknek, de még saját magunknak is
hihetetlen! Legyen elég lelkierőnk a cselekvéshez, a
próbálkozáshoz, a kudarchoz és az újrakezdéshez! Legyen elég
kitartásunk, amikor elbukunk és újra talpra állunk, amikor már kínos
az igyekezetünk, de mi csak mosolygunk, és megyünk tovább. Ezt
nevezem bátorságnak, és csak akkor töltődhetünk fel energiával és
alakíthatjuk át az életünket, ha így viszonyulunk a változáshoz.

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: VALÓDI DÖNTÉSEKET HOZZUNK!

Mielőtt bátran útra kelünk világosan körvonalazott víziónk irányába,

azt is tisztázni kell, mit szeretnénk, és mit nem szeretnénk
véghezvinni az út során. Hozzunk már azelőtt valódi döntéseket,
hogy belevágnánk a vállalkozásba!

Ezzel pedig eljutottunk az egyik egyszerű, de végtelenül népszerű

eszközhöz, amelyet a Teljesítmény Akadémián használunk. Ez
vagy az szabályoknak hívjak, és letölthető a
www.TheChargeBook.com/ resources weboldalról.
A módszer lényege a következő: állításokat kell tennünk mindarról,
amit akarunk (ez), és amit nem akarunk (az), hogy világosan
átláthassuk és értő figyelemmel kísérhessük a változás folyamatát. E
kijelentéstípusok alapján valódi döntéseket tudunk hozni.

1. Ezt akarjuk, nem pedig azt.

2. Inkább ezt kell tennünk, és kevésbé azt.

3. Ha ez történik, tegyük azt!

4. Mindig ezt válasszuk, ne pedig azt!

5. Tegyük meg most ezt, utána pedig azt!

1. Ezt akarjuk, nem pedig azt. Mielőtt bármit is elterveznénk,

kristálytisztán és pontosan meg kell határoznunk, mit akarunk, és mit
nem. Elképesztő, milyen sokan nem gondolják alaposan végig, mi
az, amit nem akarnak. Csak rohannak valamilyen cél vagy vágyott
állapot felé, és ha alkalmasint el is érik, a végén csak boldogtalanok
lesznek. Mindannyian ismerjük a tanmesét az emberről, aki egymillió
dollárt akart összegyűjteni, pokoli erővel dolgozott azon, hogy
megszerezze, és sikerrel is járt – csakhogy addigra feláldozta valódi
vágyait, tönkretette az egészségét és a családi életét. Milliomos
lett belőle, ám utána rájött, hogy nem csupán pénzre vágyott
az életben. Képzeljük el, mi lett volna, ha a történetbeli ember előre
tisztázza a céljait: „Azt akarom, hogy tíz éven belül legyen egymillió
dollár a bankszámlámon [ez]. De nem akarok unalmas
adminisztrációval kínlódni, nem akarok elhízni és megbetegedni,
soha nem akarok hétvégén is dolgozni, és nem akarom tönkretenni
a kapcsolatomat a családommal [az].” Ha elég világosan látott volna
ahhoz, hogy ezt a víziót kövesse, szerintem az egész élete
másképpen alakult volna. Úgy érdemes élni, hogy egyik szemünket
a Holdon, másik szemünket pedig a vészjelzőn tartjuk: lássuk a célt,
de a veszélyt is!
2. Inkább ezt kell tennünk, és kevésbé azt. Csak úgy érhetünk el
bármilyen vágyott célt, hogyha bizonyos tevékenységekbe
belekezdünk (vagy folytatjuk azokat), másokat pedig abbahagyunk.
Fontos megtervezni ezeket a nyitásokat és zárásokat, amikor
felvázoljuk a diadalra vezető útvonalat. Vegyük újra milliomos
barátunkat, aki feláldozta vágyait, egészségét és családját. Vajon
nem járt volna-e jobban, ha a kezdet kezdetén lefekteti a következő
szabályokat:

„Bízz meg másokat is feladatokkal! Végezz kreatív munkát, ami

valóban leköt! Étkezz egészségesebben! Vidd el gyakrabban
vacsorázni a feleségedet, és több hétvégi programra a gyerekeidet!
Többé nem hagyhatod, hogy mások szabják meg a napjaid menetét,
és irányítsák a munkádat és a vágyaidat. Többé nem ehetsz
gyorsétteremben, és nem maradhat ki egyetlen héten sem az edzés.
Soha többé nem feledkezhetsz meg szeretteid születésnapjáról!”

3. Ha ez történik, tegyük azt! Elképesztően hatásos módszernek

bizonyul, amikor arra kérem klienseimet, hogy meglévő viselkedési
formáikhoz társítsanak valami újat – ezt szokáskapcsolásnak
nevezem. Vegyünk például egy otthonról dolgozó háromgyerekes
anyát, aki le akar adni néhány kilót. Próbált már diétázni és edzeni
is, de valahogy nem sikerült beépítenie a napi ritmusába, és ezért
soha nem ért el eredményt. Ebben az esetben elsősorban azt
próbálnám kideríteni, milyen kialakult rutinok és szokások vannak
jelenleg az életében, amelyekhez újakat lehetne kapcsolni. Ha
például az derül ki, hogy minden második nap ő viszi a gyerekeket
az iskolába, férjével felváltva, és elképzelésem szerint edzenie
kellene, akkor azt javasolnám, hogy kapcsolja össze a sportot az
iskolával. Így ez lehetne az új szabálya:

„Miután leteszem a gyerekeket az iskolánál [ez], egyenesen megyek

a konditerembe [az].” Balsorsú milliomosunk is lefektethetett volna
ilyen szabályokat: „Minden nap ebédszünetben küldök egy sms-t a
feleségemnek, és kicsit flörtölök vele. A megbeszéléseken minden
alkalommal legalább egy olyan elképzelést elővezetek, amelyben
szenvedélyesen hiszek. Munkából hazafelé mindig veszek friss
zöldséget. Ha hazaérek, azonnal köszönök a gyerekeimnek,
megkérdezem, milyen napjuk volt, és valódi érdeklődéssel figyelek a
válaszaikra.” Elmondhatatlanul nagy hatása van, ha
régi szokásainkhoz újakat kapcsolunk, így valahányszor változást
tervezünk, érdemes átgondolni, hogyan tudunk élni ezzel a
lehetőséggel.

4. Mindig ezt válasszuk, ne pedig azt! Az élet óhatatlanul beleszól

minden tervünkbe, bármilyen úton is igyekszünk elérni a célunkat.
Vihar csap le, a taktikáink nem válnak be, jó szándékunk rossz
eredményekhez vezet. Ez már csak így van. De vajon milyen
döntéseket hozunk bizonytalanság, konfliktus, megpróbáltatás vagy
kudarc esetén? E szabálynak az a célja, hogy segítsen alapelveket
lefektetni ezekre a helyzetekre. Gondoljunk bele, hogyan alakult
volna az egyszeri milliomos sorsa, ha a következő szabályok
szerint jár el:

• Mindig a szenvedélyeinket kövessük [ez], ne pedig rövid távú

hasznunkat [az]!

• Mindig inkább salátát válasszunk [ez], ne olajban sült ételeket [az]!

• Mindig a gyereknek megígért meccset válasszuk [ez], ne pedig az

éppen felmerülő munkát [az]! Rengeteg energiát ad, ha alaposan
átgondoljuk és leírjuk ezeket a szabályokat, hiszen automatikusan
előhívja belőlünk legmagasabb normáinkat és jellemünk legjobb
vonásait.

5. Tegyük meg most ezt, utána pedig azt! Az élet legnehezebb

döntéseinek java a „most vagy később” dilemmával függ össze. Ha
ennek nem vagyunk tudatában, és nem fektetünk le néhány
alapszabályt, akkor soha nem tudjuk biztosan, mikor kell
cselekednünk. Több tucat embert kikérdeztem a saját
szakterületemen azzal kapcsolatban, hogy mikor és milyen módon
terjeszkedtek, és miután végighallgattam az összes történetet arról,
mennyi keserűséget és zavart okozott a túlságosan gyors
növekedés, kialakítottam néhány alapszabályt magamnak.
Mindenkinek ugyanezt javaslom. Szerencsétlenül járt milliomosunk
történetének utolsó fejezeteként képzeljük el, mi lett volna, ha
ilyesfajta szabályokból indul ki: „Az elkövetkező öt évben én magam
vezetem a cégem [most ezt]. Azután viszont egyre több
feladatot adok át másoknak, míg végül a hetedik évben, mire a
gyerekek tízévesek lesznek, már teljes egészében valaki más lesz a
cégvezető [utána azt]. Még ezen a héten elkezdek heti egy
kardioedzést [most ezt]. Négy hét múlva pedig kiegészítem erőnléti
edzéssel is [utána azt]. Idén kéthetes nyaralásra viszem a
családomat [most ezt], jövőre pedig két héttel hosszabb vakációra
[utána azt].” Ezek csak egyszerű, rövid példák – a saját
szabályainkat azonban gondoljuk át alaposan, és dolgozzuk ki
írásban, ha kell, hosszú oldalakon át. „Szabálykönyvünk” legyen
mindig a kezünk ügyében, és mostantól legalább havi
rendszerességgel olvassuk át, és írjuk újra. Ha ez túl sok munkának
tűnik, akkor maradjunk meg nyugodtan az eddigi rutinunk mellett, és
kövessük az évek során jól bevált régi rendszert! Nyilván
elégedettek leszünk, ha jövőre ugyanazokat az eredményeket érjük
el, mint tavaly. Persze, csak viccelek. A régi rendszertől mindig csak
a megszokott eredményeket várhatjuk. Csak egy új rendszertől
remélhetünk újakat. Javaslom, próbálja ki mindenki az én
rendszeremet! Kíváncsian várom, kinek milyen eredményt hoz.

TÖLTŐPONTOK

1. A következő lényeges változtatást az életemben

mostanáig elodáztam, a fájdalmas veszteségtől, átmenettől
vagy eredménytől való félelmemben:

2. A következő, világosan meghatározott, bátor

változtatást vezetném be az életembe:

3. E változás megtervezésekor a következő ez vagy az szabályokat

alkalmaznám:
9. KIHÍVÁS
A gyáva többször hal meg sír előtt,

A bátor egyszer ízli a halált.

(William Shakespeare, Julius Caesar)

– Egyszerűen nem éri meg a kockázatot.

Egy világsztárral beszélgetek, aki bátor újításaira építette fel

karrierjét a zene és a televízió birodalmában. Egy órán át beszél
elragadtatottan legújabb tervezett műsoráról, amely, mint mondja,
„alapjaiban változtatná meg a televíziózásról alkotott képünket”.
Azonnal megkedvelem, mert véletlenül mindig elkáromkodja magát,
valahányszor izgalomba jön. Nem mintha önmagában rajonganék a
durva beszédért; viszont nagyon szeretem azokat, akik így át tudják
adni magukat a lelkesedésnek.

– Milyen kockázatot? – kérdezem.

– Hát, Hollywoodban mindig az utolsó műsor dönti el, mennyit érsz.

Ha felvállalom a kockázatot, és a műsor mégsem lesz
sikeres, nekem végem.

– Valóban? Nekem úgy tűnik, rengeteg sztár és rendező van,

aki kudarcot vall valamilyen filmmel vagy műsorral. Máskülönben
nemigen lehetne egyfolytában X vagy Y nagy visszatéréséről hallani.

– Persze, mindenki ezt gondolja – mondja, és belekortyol a

limonádéjába. – De minden nagy visszatérő mögött van ezer másik,
akik viszont bent ragadnak a purgatóriumban. Ne higgyen el
mindent, amit hall!

Érzem az ellenállhatatlan késztetést, hogy végezzem a munkámat,

és elmondjam ennek a csodás nőnek, mennyivel izgalmasabb,
tartalmasabb és energikusabb lehet az élete, ha kockáztat azért,
amiben szenvedélyesen hisz. De ő elképesztően híres, én pedig
nem tanácsadóként vagyok itt, csak vendégségben.

Visszafogom magam, ő pedig könnyedén új témára vált közös

barátunkkal, aki bemutatott minket egymásnak. Próbálok figyelni,
de egyre inkább azon kapom magam, hogy csak a medencét és a
gyönyörűen kialakított tájkertet bámulom, miközben a gondolataim
korábbi szavain járnak. Végül nem bírok magammal.

– Bocsánat, hogy közbeszólok – mondom –, de valami nyugtalanít,

és nagyon megharagudnék magamra, ha nem mondanám ki.

Egyszerűen nem volna jó baráthoz méltó. – Egyenesen a sztárhoz

fordulok. – Én inkább tűzbe mennék, mint hogy feladjam a művészi
vágyaimat és szenvedélyeimet az óvatoskodás kedvéért. Nyilván
maga is így érez. A mindenit, én azt mondom, kövesse az álmait,
és csinálja meg azt a show-t!

Barátommal együtt nevetnek a heveskedésemen. A nő inkább úgy,

ahogy egy kedves, naiv kisfiún szokás, míg a barátom nevetésében
a meglepetés szégyenkezéssel keveredik. Én viszont nem adom fel.

– Miért, talán nincs igazam? Egy órán keresztül kirobbanó

lelkesedéssel beszélt az új ötletéről. Akkor miért ne vágna bele? Mit
kell még bizonyítania? – Nem tudja, hogy csapdába csalom.

– Nem a bizonyításról van szó. Ott van már a csillagom a Hollywood

Walk of Fame-en (Hollywoodi hírességek sétánya). Inkább csak
arról, hogy manapság megfontoltan kell bánni a karrierünkkel. Egy
nap talán megvalósítom a saját elképzelésemet, de egyelőre,
azt hiszem, kis lángon tartom ezt a projektet.

Tisztában vagyok azzal, hogy gyakran túl agresszív vagyok

másokkal. Túl szenvedélyesen és követelőzően próbálom rájuk
erőltetni az egész feltöltődéseszmét. Igazán szeretném élvezni ezt a
vacsorát a hírességgel és a barátommal; nem akarom elszúrni. Sok
millió rajongója van, és én is imádom, amit csinál. Nem akarok
tiszteletlen lenni, de muszáj összhangban maradnom magammal.
Muszáj, hogy az a bátor ember legyek, akinek tartom magam.

– Egy szép napon szindróma? Akkor magának lőttek. – Mindketten

ledöbbenve néznek rám. Csak a széles, gúnyos vigyorom
miatt úszom meg.

– Nem fogja „egy szép napon” megvalósítani a tervét; még soha

senki nem valósított meg semmit „egy szép napon”. És azt
hiszem, amúgy is tévedésben van. Igenis van mit bizonyítania.
Bizonyítania kell, hogy még mindig ér valamit, viszont az
óvatoskodás ezt nem teszi lehetővé. Az ikonok és a legendák nem
az óvatos játékot játsszák. Szerintem saját magának is bizonyítania
kell, hogy nem lehet olyan könnyen félrelökni; hogy követi az álmait,
és nem árulja el azokat valamilyen látszólagos biztonságért. Az igazi
élet nem kényelemben zajlik, hanem a kihívás tüzében. Az
alternatíva csak az, hogy mellőzött drogos lesz az emberből. Erre
pedig bizonyára nem vágyik.

– Újra gunyorosan vigyorgok, ők ketten pedig újra nevetnek.

– Oké, egy művészt igazán nem kell meggyőznie arról, hogy

folyamatosan feszegetnie kell a határokat, észre kell vetetnie magát,
és bizonyítania kell, mit ér. – Úgy mondja mindezt, hogy érzem,
egy hullámhosszon vagyunk. A következő kérdésével viszont
meglep.

– De mi lesz, ha hallgatok magára, úgy teszek, ahogy mondja, és

aztán kudarcot vallok? Hol van ebben a maga felelőssége? Könnyű
úgy motiválni másokat, hogy nem a saját neve és megítélése forog
kockán. Mi lesz, ha rosszul sül el? Nem magát gyalázzák majd a
címlapokon.

Ez tényleg jó kérdés, s ettől csak még inkább kedvelem.

– Igaza van. Én ebben a helyzetben semmit nem teszek kockára, és
fogalmam sincs, milyen az, ha valaki olyan híres, mint maga.

Nem tudom, mindez mivel jár. Én csak egy egyszerű fickó vagyok,
aki beállított ide egy szép napon, hogy megigya az összes limonádét
a házban. De azért mondok magának valamit. Ha felvállalja ezt a
kihívást, és végül nem jár sikerrel, akkor rettenetesen fogom
érezni magam. Mert az a maga művészete, ez pedig az enyém. Arra
bátorítok és motiválok embereket, hogy küzdjenek meg az álmaikért.
Szóval, én is vásárra viszem a bőrömet, az én nevem is kockán
forog ebben a pillanatban. Van egy víziója, egy álma. Ne hagyja,
hogy elillanjon, ahogy felkel a nap! Harcoljon érte! Ne a biztonságra
törekedjen, vagy arra, hogy másoknak megfeleljen! Azért
cselekedjen, mert belülről égeti a tűz. Ha a biztonságra vágyik, akár
most azonnal visszavonulhat, és a továbbiakban békésen
elgolfozgathat a hollywoodi gazdag, öreg, fehér pasasokkal. De ne
tegye ezt! Váljon ikonná, és vezesse ezt az ipart! Vállalja fel a
kihívást és saját művészetét! Válasszon olyan nagyszabású és bátor
eszméket, amilyeneknek köszönhetően idáig jutott! És ha van hozzá
mersze, lépjen túl még azokon is!

A szemembe néz, és hideg pillantásában tükröződik a döntés:

felvette a kesztyűt, elvállalta a kihívást. „Rohadtul igaza van,
megcsinálom” – ezt fejezi ki elszánt tekintete, amely a nagy tetteket
előzi meg.

Bólint.

– Ezzel a műsorral megváltoztatom a televíziózást.

Én is bólintok, tekintetem viszonozza az ő bizonyosságát.

Elgondolkodva bólogat, mint aki épp elszánja magát, s helyére teszi

fejében a tervet. Végül a barátunkra néz.

– Értem már, miért hívtad el ezt a fickót. Szükségem volt arra, hogy
valaki felrázzon.
***

Egyetlen szót kell gondolkodásunk középpontjába állítanunk, amely

kijelöli számunkra az utat az elhivatott élethez, és hatalmas
energiákat szabadíthat fel bennünk: ez a kihívás.

Minden lélektani és spirituális fejlődést, amelyen életünk során

keresztülmentünk, valamiféle – én úgy nevezem – valódi
kihívás idézett elő. Énképünk, készségeink, hiedelmeink, szellemi és
fizikai képességeink formálása és aktivizálása saját magunk vagy
környezetünk megnövekedett elvárásainak eredményeképpen – ez a
valódi kihívás. Ezek a pillanatok élénkítették fel
koncentrálóképességünket, hozták működésbe készségeinket és
erősségeinket, s tették próbára akaratunkat, kitartásunkat és
bátorságunkat. Ezekben a pillanatokban igazán fontosnak éreztük a
küzdést, s olyannyira összpontosítottunk az éppen aktuális
tevékenységre, hogy időérzékünk és éntudatunk szinte megszűnt.
Ezek voltak azok a csodálatos pillanatok, amikor saját magunknak is
meglepetést okoztunk, amikor meghaladtuk saját korlátainkat, s az
erőfeszítés, a kreativitás és a tudatosság magasabb szintjére
léptünk. Ekkor történt meg a valódi változás és a valódi fejlődés. És
biztosra veszem, hogy ekkor éltük meg legintenzívebben
és legszenvedélyesebben az életet – feltöltődöttebbnek éreztük
magunkat, mint valaha.

Manapság előjegyzési naptáraink csak úgy hemzsegnek a rengeteg

célkitűzéstől, buzgón végzünk számos feladatot párhuzamosan,
egymással versengő érdekekért dolgozunk, egyszerre próbálunk
megfelelni a főnökünknek, a partnerünknek és a gyerekeinknek. De
hatalmas különbség van a valódi kihívás és naponta elvégzendő
feladatlistánk tételeinek kipipálgatása, vagy a mások elvárásainak
való nyomasztó megfelelés között. E különbségtétel vezet el az
elérhető legteljesebb boldogsághoz.

Fontos különbséget tennünk célok és kihívások között. Egy cél

gyakran nem több egy kipipálandó tételnél elvégzendő dolgaink
listáján. Egy cél kijelölése semmilyen szempontból nem vesz minket
teljességgel igénybe; egy kihívás ellenben minden erőnk és
képességünk végső megfeszítését követeli. A célirányos
gondolkodás a végcélra irányul: arról szól, hogy meg akarunk
szerezni valamit. A kihívásra irányuló gondolkodás lényege maga az
odavezető út: arról szól, hogy a lehető legtöbbet adjuk magunkból.
Ebben a fejezetben szó esik a végcél és az utazás közti
különbségről, valamint a valódi kihívás öt kritériumáról.

Tudatában kell lennünk annak is, hogy az elfoglaltság és a kihívás

két különböző dolog, ahogy a változás sem feltétlenül jelent
fejlődést.

Életünk nagy részét mindennapi „karbantartó munkálatokkal”

elfoglalva töltjük: felébredünk és eszünk, elmegyünk a
munkahelyünkre, majd onnan haza, takarítunk, bevásárolunk, és
igyekszünk rendben tartani az életünket. Természetesen
valamennyiünknek megvannak a saját feladataink, amelyeket mind
el kell végeznünk, és közben még a gyereket sem felejthetjük el
összeszedni az iskolából, de ha őszinték akarunk lenni, ez a sok
elfoglaltság egyáltalán nem teszi próbára a képességeinket.

A stressz túlnyomó része legtöbbünk életében nem valódi kihívásból

fakad, amelyben próbára tehetjük képességeinket, átadhatjuk
magunkat a feladatnak és azt érezhetjük, fejlődünk. A stressz
manapság leginkább figyelemhiányból és időhúzásból fakad.
Információ-túladagolásos, szélessávú internettel ellátott korunkban
túl sokan töltenek túl sok időt lényegtelen elfoglaltságokkal,
miközben úgy tapasztalják, semmire sincsen idejük. Ehhez még
vegyük hozzá, hogy gyakran épp azért halogatjuk a tennivalónkat,
mert nem érezzük elég fontosnak, így aztán egyszerre szakad ránk
minden a határidők előtt.

A stressz természetesen rengeteg külső tényezőtől is függ. Úgy

érezzük, egyfolytában elfoglaltak vagyunk, és „ennél többet már
képtelenség teljesíteni”. Vagy a fejezet elején szereplő sztárhoz
hasonlóan, aggódunk az új vállalás kockázatai miatt. Viszont az a jó
hírem van, hogy e kifogásoknak semmi értelmük, s ahogy a könyv
elején ígértem, a jelszó: „Vágjunk bele!” Ebben a fejezetben kifejtem,
hogy ideje felülemelkednünk azon, hogy mások szerint mit kellene
kezdenünk az életünkkel. Ideje gázt adni a bennünk rejlő
potenciálnak, és aktivizálni a késztetést a kihívásra, hogy teljes
valónkkal átélhessük az elhivatottság és fejlődés izgalmát.
Lehetséges több energiával élni, de ezt csak úgy érhetjük el, ha
minden erőnket valódi kihívásokra összpontosítjuk.

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: VÁLASSZUNK MEGELÉGEDETTSÉGET

NYÚJTÓ kihívást!

A kihívás jelenti az életben az elhivatottsághoz és a fejlődéshez

vezető utat. De nem minden kihívás egyforma. Vannak olyan
kihívások, amelyek hatására energikusak, elhivatottak,
megelégedettek leszünk, és erősödnek a kapcsolataink is. Más
kihívások egyszerűen agyonnyomnak. Józan ítélőképességünk,
sikerességünk és jó kedélyünk megőrzése szempontjából döntő
fontosságú, melyik kategóriába tartoznak azok a nagyobb szabású
és vakmerőbb kihívások, amelyeket szeretnénk felvállalni.

Hogyan választhatjuk ki a „jó” kihívásokat? Segít, ha tudjuk, hogy

azok a kihívások, amelyek a teljes elhivatottság és
megelégedettség élményével ajándékoznak meg bennünket, öt
közös tulajdonsággal bírnak. Először is, mindegyik megkívánja a
teljes koncentrációt. Ez azt jelenti, hogy olyan nagy volumenű
tevékenységekről van szó, amelyek teljes és osztatlan figyelmünket
igénylik az adott pillanatban. E kihívások tehát nem apró-cseprő
ügyek, ezeket nem lehet más tevékenységekkel párhuzamosan
elvégezni. Teljesen lekötnek bennünket, mert tökéletes szellemi és
fizikai jelenlétet követelnek. Ha képet festünk, gyereket tanítunk,
weblapot tervezünk, prezentációt készítünk elő vagy tartunk, akkor
minden esetben teljes figyelmünkre szükség van. Csak akkor tudunk
kizárólagosan egy dologra koncentrálni, ha számunkra is fontos
kihívásról van szó, és átérezzük, hogy késedelem nélkül el kell
végeznünk. Triviális vagy kötetlen idejű feladatok iránt soha nem
leszünk elkötelezettek. Szóval, amikor legközelebb
kihívást választunk magunknak, csakis olyan jöjjön szóba, amelynek
valódi jelentősége van, és minden figyelmünket leköti.

Másodsorban, a nagy kihívások megfeszített erőt és képességeink

felülmúlását követelik meg, hiszen valamivel több kell a
teljesítésükhöz, mint amit jelenlegi tudásunk és készségeink
lehetővé tesznek. Meghaladják pillanatnyi képességeinket, így teljes
erőbedobást és elhivatottságot igényelnek, amelyektől pedig
egyértelműen fejlődünk. Az egésznek az a titka, hogy olyan
kihívásokat kell választani, amelyek némiképp túlmennek azon a
határon, amit még kényelmesen meg tudunk csinálni. Ez a
megfejtése annak a rejtélynek is, miért lelkesednek annyian a
videojátékokért. Hiszen ki látott már olyan videojátékot, amelyikben
nem fokozatosan emelkednek a nehézségi szintek? Nos, az élet is
hasonlíthat a játékhoz, ha céltudatosan olyan tevékenységeket
választunk, amelyek megkövetelik, hogy folyamatosan próbára
tegyük és gyarapítsuk készségeinket. Ha jó előadók vagyunk, de
jegyzeteket használunk, akkor próbáljunk meg legközelebb azok
nélkül beszélni – ez jó kihívás lesz. Ha jó fallabdajátékosok vagyunk,
válasszunk magunknál is jobb ellenfelet, hogy többet kelljen
beleadnunk a győzelemhez. Menedzserként
válasszunk képességeinket némileg meghaladó projekteket, hogy
fejlődhessünk. Nem kell az egyes nehézségi fokozatról azonnal a
tízesre ugrani, attól csak túlterheltnek érezzük magunkat. Tekintsük
a következő kihívást inkább lehetőségnek, hogy az egyes szintről a
kettesre, esetleg a hármasra léphessünk! Így a kihívást nem
nyűgnek, hanem örömforrásnak fogjuk fel.

A jó kihívás harmadik feltétele a teljesítmény mérésének lehetősége.

Ez azt jelenti, hogy a kihívás teljesítése során tudnunk kell, milyen
tempóban haladunk – akár önmagunkat figyeljük, akár
külső visszajelzést keresünk. A futás kielégítőbb tevékenységgé
válik, ha mérni tudjuk, milyen sebességgel és mekkora távolságot
futottunk. A prezentációk és más szóbeli előadások sokkal nagyobb
megelégedettséggel töltenek el, ha közben látjuk a közönség arcát
és reakcióját. A diétát is sokkal komolyabban vesszük, ha időnként
mérlegre állunk, és számszerűen látjuk az elért eredményt. Bár
mindez evidensnek tűnik, mégis meglepő módon csak nagyon
kevesen építenek be haladásmérő teszteket a kihívásokba. A
legtöbb embert egyszer csak elkapja a lelkesedés, és nekivág a
feladatnak, aztán pedig elmegy a kedve, és annyiban hagyja.
Mindenfajta vállalkozás esetén a motiváció gyakran éppen az
ellenőrzések során erősödik meg, amikor látjuk az eredményeinket,
vagy rájövünk, hogy irányt kell váltanunk. Alakítsuk legközelebbi
kihívásunkat úgy, hogy szabályos időközönként ellenőrizhessük
magunkat!

Negyedszer, a megelégedésünkre szolgáló kihívások sikerérzetet

adnak. Az atléták azért képesek lefutni a maratoni, mert tudják,
hogy a végén ott a célvonal. Azok a menedzserek, akik teljes
elhivatottsággal dolgoznak reggeltől estig egy projekten, fontosnak
tartják a határidő betartását, mert ez ösztökéli őket arra, hogy
mindent beleadjanak, és eljussanak a csúcsra. Ezekből a példákból
is jól látható, hogy a finis képzete és a meggyőződés, hogy
erőfeszítéseink megtérülnek, nagymértékben befolyásolják, hogy
kitartunk-e a célig. E koncepció jelentősége pedig egyre nő, ahogy
mind nagyobb szabású kihívások elé állítjuk magunkat. Ha például
úgy döntünk, véget vetünk az éhezésnek a földön, akkor úgy kell
kialakítanunk ezt a kihívást és elvárásainkat, hogy láthassuk, amikor
jelentős mérföldkövet érünk el. Ha csak gályázunk negyven éven át,
de egyszer sem tölt el bennünket az a kielégítő érzés, ami a fontos
és érdemi projektek megvalósításával jár, akkor előbb-utóbb
elveszítjük a lelkesedésünket. Ezért van az, hogy a vállalati
átalakítások megtervezésénél mindig beiktatnak néhány
„kisebb győzelmet” a tervbe. Ezek a győzelmek lehetővé teszik,
hogy időről időre mérjük az eredményeinket (és mindenki érezhesse,
hogy jó irányba haladunk), és megünnepelhessük, hogy valaminek a
végére jutottunk (vagyis teljesítettük a kihívást).
Végül pedig azok a kihívások töltenek fel energiával, amelyek
lehetővé teszik tapasztalataink és sikereink megosztását
másokkal. A Mount Everest megmászása már önmagában kielégíti
az összes eddigi kritériumunkat, és mint ilyen, bizonyára csodálatos
teljességérzetet nyújt. Ám valaki mással együtt mászni meg a Mount
Everestet, az kétségkívül még fantasztikusabb lehet. Fellépni a
hegycsúcsra, és ugrálni örömünkben, nagyszerű érzés; de ha utána
megölelhetünk valakit, hogy együtt ünnepeljük a közös tapasztalatot
és teljesítményt, az még sokkalta csodálatosabb. És nem csupán az
ilyen nagyszabású élmények megosztásáról van szó. Ha valaki
szebb és bonyolultabb mintázatú ágytakarót varr, mint korábban, ez
a kihívás is jól megfelel az első négy kritériumunknak. De végső
soron az teszi teljessé az örömet, hogy utána megmutathatja a
művet szeretteinek, akiknek tátva marad a szájuk az elragadtatástól,
és akik végső soron használni fogják azt. A hab a tortán gyakran az,
ha elmesélhetjük a kihívásainkat, és együtt ünnepelhetjük azok
legyőzését. Fontos megértenünk ennek lélektani jelentőségét, hogy
újabb és egyre összetettebb kihívásokba vághassunk bele. Az, hogy
teljesítünk egy óriási kihívást, és átéljük személyes diadalunkat,
sokszor még nem elegendő. Esetleg aktivizálhatja a bal
agyféltekénket – amely azt mondja: „Sikert értem el!” De hidegen
hagyja a szociálisabb jobb féltekénket, amely viszont él-hal azért,
hogy elújságolhassa: „Idenézz, megcsináltam!”

Képzeljük el, mennyire máshogy éreznénk magunkat a következő

két helyzetben! Keményen edzünk, hogy lefussuk a maratont, és
miután minden szellemi és testi erőnket latba vetve 42 km
után átlépjük a célvonalat, végre diadalmasan égnek emeljük a
karunkat. Az első esetben ezután csak elsétálunk a kocsinkhoz,
hazamegyünk, lezuhanyozunk, és soha többé nem hozzuk szóba az
esetet. A második esetben átöleljük futótársainkat, és mindazokat,
akik eljöttek szorítani nekünk, azután pedig elmegyünk néhány
közeli baráttal és családtaggal ebédelni, hogy megbeszéljük az
egész eseményt, a küzdelmet és azt a csodálatos érzést, hogy
túlléptünk saját határainkon. Mindenki eldöntheti: melyik tűnik
tartalmasabb és gazdagabb élménynek?
A fentieket összefoglalva, az energiát adó kihívások kialakításának
és megtapasztalásának kritériumai a következők:

• Teljes koncentráció

• Megfeszített erő és képességeink meghaladása

• A teljesítmény mérése

• Sikerérzet

• Tapasztalataink és sikereink megosztása

Úgy gondolom, ha ezután felidézzük életünk bármely boldog,

diadalittas vagy elhivatott pillanatát, akkor megállapíthatjuk, hogy e
tényezők jelentősen hozzájárultak jó érzésünkhöz. E feltételek
ismeretében a jövőben átgondoltan és céltudatosan állíthatunk
magunk elé újabb kihívásokat.

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: KONCENTRÁLJUNK AZ ÚTRA, ÉS NE FÉLJÜNK A

VISSZAUTASÍTÁSTÓL!

Miközben hegyeket mászunk meg, és meghódítjuk a világot, jó előre

tudjuk, hol fogunk elakadni. Ahogy egyre nagyobbak a kihívások,
elkerülhetetlenül újabb kételyekkel és félelmekkel szembesülünk,
így hiba lenne, ha ezekről nem beszélnénk.

Jellemzően két mentális útonállóval kell megküzdenünk, miközben a

jó ügyért harcolunk az álmaink megvalósításához vezető úton: a
beteljesületlen elvárásokkal és a visszautasítástól való bénító
félelemmel.

A beteljesületlen elvárások problémáját mindenki jól ismeri.

Mindannyian vállaltunk már el olyan projektet, amelyért a végén a
kemény munka dacára sem kaptuk meg a remélt vagy méltónak
érzett jutalmat vagy elismerést. Ilyen az élet. És minthogy az élet
ilyen és ilyen is marad, ideje megváltoztatnunk a kihívásokkal
kapcsolatos elvárásainkat. A feltöltődött élet egyik
alapkövetelménye, hogy másként gondolkodjunk arról, miért
vállalunk fel egy kihívást.

A legtöbb ember számára a kihívás kizárólag az eredményről szól: a

megerőltető út végén várható jutalomról. Azért vállalnak új
projekteket a munkahelyükön, mert cserébe fizetésemelést
remélnek. Azért akarnak lefogyni, hogy szűkebb farmerban
járhassanak. Azért tanulnak meg új nyelveket, hogy külföldön is
tudjanak rendelni az étteremben. Azért szállnak szembe egy
vetélytárssal, hogy elnyerjék a trófeát és a tömeg rajongását. Ezek
az emberek minden esetben csak a sikert hajszolják.

Kultúránkban életünk első pillanatától arra kondicionálnak

bennünket, hogy a végcélra koncentráljunk, ne pedig az útra. Az
ábécé megtanulásának célja, hogy piros pontot kapjunk. Aki
szorgalmasan tanul és keményen dolgozik, arról pozitív értékelést
írnak, ami által bejuthat egy jó egyetemre... jó munkát kaphat...
magasabb lesz a fizetése... szebb házat és menőbb autót vehet...
aztán még szebb házat és még több menő autót... és így tovább.
Ebben a „tanulj szorgalmasan, dolgozz keményen” rendszerben
állítólag minden a miénk lehet, amire valaha vágytunk (pontosabban
amire megmondták, hogy vágynunk kell): pénz, gazdagság, hatalom,
státus, teljesítmény, felhalmozás.

Ezek mind a külvilágtól kapott elismerések erőfeszítéseinkért.

Sajnálatos módon azonban, ha az életünk elkezd arról szólni, hogy
külső elismerésekért vállaljunk kihívásokat, akkor egy napon arra
ébredünk, hogy valami meghalt bennünk.

Hogy miért? Azért, mert a külső jutalmak – amint erről már

beszéltem – valójában nem elégítik ki az embert. A pénz csak addig
növeli a boldogságunkat, amíg elérjük az országos átlagjövedelmet.
A hírnév, a hatalom, a státus általában csak egy kicsivel fokozzák
megelégedettségünket, és azt is jellemzően csak az első évben,
amikor e csillogó külsőségek még újnak számítanak, és ezért
büszkeséggel töltenek el (mármint akkor, ha valóban saját
erőfeszítéssel érdemeltük ki azokat). Az a legnagyobb baj a külső
jutalmakkal, hogy soha nem elégszünk meg velük, és egyre több kell
belőlük. Ezért beállunk a taposómalomba, aztán egy nap arra
ébredünk, hogy a sok-sok külső elismerést, amelyek után loholtunk,
régen megszereztük, csak éppen örülni nem tudunk már nekik.

Ezt csak úgy kerülhetjük el, ha az ősi bölcsességre hallgatva az útra

koncentrálunk, nem pedig a végcélra. Amíg úton vagyunk,
ne törődjük azzal, mekkora sikereket érünk el majd a végén! Inkább
éljük át az utazás pillanatnyi élményét! Élvezzük, ragadjuk meg, és
tanuljunk belőle! Lépésről lépésre haladva az éppen előttünk álló
feladatra összpontosítsunk, és leljünk örömet az új ismeretekben,
készségekben és képességekben, amelyeket útközben fejlesztünk
ki. A kihívásokkal való birkózás folyamatában fedezzük fel az
élvezetet is, és legalább annyira ünnepeljük erőfeszítéseinket, mint
elért eredményeinket! Minél inkább az útra koncentrálunk, annál
izgalmasabbnak és legyőzhetőbbnek látjuk majd az akadályokat.

Mindez kétségtelenül nagyszerű személyiségfejlesztési tanács,

amelyre viszont a realisták rögtön azt mondják, hogy az emberek
általában azért félnek felvállalni és véghezvinni bármilyen nagyobb
kihívást, mert túlságosan is tartanak a kudarctól és a társadalom
elutasításától. Rengetegen azért nem vállalnak komolyabb
kihívásokat, mert félnek mások ítéletétől (ha sikerrel járnak, ha nem).
Úgyhogy nézzünk most szembe az elutasítástól való félelmünkkel,
hogy egyszer s mindenkorra megszabadulhassunk tőle.

Az az igazság, hogy a társadalmi elutasítás nem is olyan gyakori

jelenség, mint hinnénk. A világ legkülönfélébb pontjairól érkező
hallgatóimnak tettem már fel ezt a kérdést: „Hányszor találkoztunk
olyan elutasítással, amelyik igazi, mély fájdalmat okozott? Persze
nem az apró kellemetlenségekre gondolok, mint amikor valakinek
nem tetszik a cipőnk vagy a frizuránk. Olyan elutasításra gondolok,
amely élesen fájt, és akadályozta lényünk kibontakoztatását. Ami
örökre megváltoztatta a személyiségünket. Igazán bántó, igazán
jelentős elutasításról beszélek. Hány ilyen volt?”

Számtalan embert kérdeztem meg erről a világ minden tájáról.

Hallgatóim jellemzően negyven és ötvenöt év közöttiek, tehát
igazán nem mondhatók zöldfülűeknek. 60%-uk nő, többségük
családos, és szinte mind az országos átlagnál magasabb
jövedelemmel rendelkezik.

Általában arra kérem őket, tartsák fel a kezüket, miközben egyre

nagyobb számokat sorolok. „Hányszor esett meg? Kétszer?
Ötször? Hétszer? Tízszer? Tizenötször? Hússzor?”

Több száz féle közönség, több százezer ember válaszai alapján

mindig ugyanaz az átlageredmény jött ki: hét. A legtöbb embert
tehát nyugdíjig tartó pályája során hétnél többször nem bántották
meg mélyen.

Ezután általában arra is megkérem a közönséget, hogy ennek

ellentétét is számolják ki. „Hányszor bátorított bennünket valaki
úgy, hogy annak nagyon mély, pozitív hatása volt az életünkre?”
Hasonló módon kérdezek rá a számokra. „Hányszor fogadtak el,
támogattak és ösztönöztek bennünket életünk során? Egyszer?
Kétszer? Ötször? Hétszer? Tízszer? Tizenötször? Hússzor?”
Ekkorra már az egész közönség gurulni szokott a nevetéstől. A
húszas számnál kivétel nélkül minden kéz a levegőbe lendül.
Úgyhogy továbbmegyek. „Mire tippelnek, hányszor történhetett
meg? Százszor? Ötszázszor? Ezerszer? Ezernél is többször?” Még
ekkor is minden kéz a magasban van.

Ez azért rendkívül érdekes, mert azt bizonyítja, hogy bár

mindannyian rettegünk tőle, igazán súlyos visszautasításban csak
nagyon ritkán van részünk. A legtöbb felnőtt összesen hét olyan
alkalmat tud felidézni, amikor életüket vagy identitásukat komolyan
befolyásoló visszautasítással találkoztak.
Vagyis, egy szinte nem létező kockázat tart vissza bennünket a
nagyszabású kihívások felvállalásától. De még ha százszor is
megbántanának bennünket negyvenéves korunkig, az vajon
eltántorítana-e minket? Meggyőzne-e arról, hogy többé ne vágjunk
bele új kalandokba, ne valósítsuk meg önmagunkat, ne küzdjünk a
célunkért? Engem ugyan nem.

És az érem másik felét sem szabad figyelmen kívül hagyni. Átlagban

hét jelentős visszautasítást kell elszenvednünk életünk során, ezzel
azonban több ezer olyan alkalom áll szemben, amikor támogatásban
vagy bátorításban van részünk. Több száz vagy több ezer gyerekkel
jártunk egy iskolába, felnőttkorunkban több száz, ha ugyan nem több
ezer emberrel dolgoztunk együtt (kollégák, ügyfelek, szomszédok,
idegenek a Facebookon), és a többségük elfogadó vagy támogató
volt. Ha nem is bátorítottak bennünket, talán egyszerűen
csak hagyták, hogy végezzük a dolgunkat, mindenesetre nem
kritizáltak és nem utasítottak el úgy, hogy az alapjaiban befolyásolta
volna az identitásunkat.

Mindezek után fel kell tennünk a kérdést: Sorsunkat beteljesítő utunk

során kire és mire fogunk figyelmet fordítani? Arra a hét vagy nyolc
rosszindulatú figurára a visszapillantó tükörben, akiknek a
véleménye valójában csak őket jellemzi? Vagy a több ezer
támogatóra és bátorítom, akik kikövezték számunkra a haladás
útját? Ideje választani!

Ha hét ember tettei alapján (bármilyen ártalmasak is voltak azok)

alakítjuk ki az emberiség többi részével kapcsolatos
elvárásainkat, az sem nem fair, sem nem egészséges.
Természetesen mindig vannak olyanok, akik mások hangos
kritizálásában lelik örömüket. Ezek a gyűlölködők, a cinikusok és a
kritikusok. Tőlük félt a fejezet elején említett sztár is, s fölöttük aratott
végül diadalt (amiért aztán Emmy-díjra jelölték).

Ne engedjük, hogy a kritikusok irányítsanak minket vagy a jövőnket!

Hagyjuk őket figyelmen kívül, vagy legfeljebb, ha igazán nagylelkűek
szeretnénk lenni, sajnáljuk őket! Ezek gyenge emberek, akik akkor
hiszik erősebbnek magukat, ha mások látszólagos
gyengeségein élősködhetnek. Azért ilyenek, mert elvesztették az
álmaikat, a reményeiket, s az emberiséggel való kapcsolatukat.
Soha ne engedjük, hogy ezek a bíráskodók meggátoljanak az
ambícióinkban, és elfojtsák bennünk a késztetést önmagunk, mások
és a társadalom kihívására. Gyűlölettől és tudatlanságtól fűtött
véleményüket legjobb, ha semmibe vesszük, és ne adjuk fel az
álmainkat csak azért, mert valaki mindig célba veszi azt, aki
meghódítani igyekszik a hegycsúcsot.

Egy témába vágó kedvenc idézetemmel zárom le ezt a részt:

Nem a kritikus számít; nem az, aki ujjal mutogat, amikor a nála
erősebb megbotlik, és elmagyarázza, hogyan kellett
volna cselekednie a tettek emberének. Az az ember számít, aki ott
áll a ringben, akinek por, izzadság és vér fedi az arcát, aki
vitézül harcol, aki hibázik, és újra meg újra kudarcot vall, mert
nincsen erőfeszítés hibázás és kudarc nélkül; elismerés annak
jár, aki ténylegesen megküzd a nagy tettekért, akit igaz
lelkesedés és erős hit mozgat, aki egy magasztos ügyért feláldozza
önmagát, s aki jó esetben megéli a nagy teljesítménnyel járó diadalt,
rossz esetben pedig tudja, hogy bátor vállalkozásban bukott el.

Így az ő helye soha nem lehet azon rideg és gyáva lelkek között,
akik sem a diadalt, sem a kudarcot nem tapasztalták meg. THEODORE
ROOSEVELT

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: TERVEZZÜNK MINDEN HÓNAPRA EGY ÚJABB

KIHÍVÁST!

Tizenöt éve minden hónap legelején egy új, egyéni kihívást állítok
magam elé. Egy olyan kreatív, „jobb agyféltekés”
személyiségnek, mint amilyen én vagyok, ez irtózatos
önfegyelmezést jelent. De az utak és az eredmények is minden
elképzelhetőnél gazdagabbak és kielégítőbbek voltak (eddig
legalábbis). Életem minden hónapjában (sőt szinte minden egyes
napján) átélem az energiával feltöltődött életet, amióta ezt a döntést
meghoztam. A napjaimat valódi flow-élmény és megelégedettség
tölti ki, mert folyamatosan olyan tevékenységek és kihívások kötnek
le, amelyek szenvedélyesen érdekelnek. A lenyűgözően
szórakoztató és izgalmas elmúlt másfél évtized során átéreztem a
teljes energiával folytatott élet minden külső és belső jutalmát.
Imádom a munkámat és hiszek benne. Számos, dollármilliókat érő
márkát építettem fel, és legjobb képességeim szerint biztosítottam
családom jövőjét. Persze, ezerszer is pofára estem közben, de soha
nem vesztettem el a derűlátásomat, mert tudtam, hogy ebből is
tanulok – ha mást nem, a talpra állást. Különféle országok elnökeivel
találkoztam, beutaztam a földet, házakat vettem a családtagjaimnak,
több millió dollárt adományoztam olyan ügyekre és olyan
tevékenységekre, amelyekben mélyen hiszek. Paulo Coelho
barátom szerint az egyik legnagyszerűbb dolog Amerikában az,
hogy büszkén beszélhetünk a sikereinkről, mert a sikert mindenki
előtt nyitva álló lehetőségnek, nem pedig hiú dicsekvésnek tekintik.
Remélem, ez tényleg így van, és olvasóim is megértik, hogy nem
felvágni akarok, csupán a folyamatos kihívásokban rejlő erőt
szeretném bemutatni.

Szinte minden személyes és anyagi sikeremet először is Istennek

tulajdonítom, másodszor a családomnak és a mentoraimnak,
harmadszor pedig annak a módszernek, amellyel folyamatosan
kihívások elé állítottam saját magam, és szembenéztem az élet
kínálta kihívásokkal. Ez utóbbi területen a legjobb lépés az volt, hogy
havonta új kihívásokat találtam ki magamnak.

Személyre szabott havi kihívásként belekezdhetünk egy új sportba,

egy új készség elsajátításába, egy nagyszabású kreatív projektbe,
esetleg elhatározhatjuk, hogy hatékonyabban veszünk részt a
munkahelyi megbeszéléseken, vagy egy új hitet teszünk
magunkévá. Az elmúlt hónapokban én például a másokra való
odafigyelés készségét és a fallabdatudásomat fejlesztettem,
valamint új oktatóvideókat készítettem a rajongóim számára.
Minden hónapban egy-egy kihívást állítok a középpontba, amelyet
lelkesedéssel és fegyelmezetten igyekszem végrehajtani. Mint
minden más készség, a kihívások megválasztása és kemény
munkával való megvalósítása is koncentrációt, önfegyelmet és
elkötelezettséget követel meg. Szerencsére minél többet
gyakoroljuk, annál nagyobb örömünket leljük benne, és annál inkább
életünk részévé válik a késztetés a kihívásra.

Először is vegyünk egy darab papírt – de most azonnal! Rajzoljunk

rá tizenkét négyzetet, amelyek az év tizenkét hónapjának
felelnek meg! Minden négyzetbe írjuk bele, maximum négy szóban,
milyen kihívást vállalunk arra a hónapra! Gondolhatunk például
ilyenekre: „odafigyelni másokra”, „keményebben edzeni a
maratonra”, „megtervezni a weblapomat”, „megváltoztatni a
táplálkozásomat”, vagy egyszerűen „szeretni”.

Bármilyen kihívást válasszunk is, a lényeg gyakran nem a kihívás

elnevezése vagy témája, hanem az, hogy valódi kihívásról legyen
szó, amely jelentőséggel bír számunkra, s amitől gyarapodunk,
fejlődünk és jobb, erősebb emberekké válunk. Akkor válhatunk
sorsunk irányítóivá, ha valódi kihívások elé állítjuk magunkat, és
egymás után diadalt aratunk fölöttük, miközben mindvégig élvezzük
a folyamatot, és örömünket másokkal is megosztjuk.

Szóljunk a választható kihívások típusairól is! Eddig a

személyiségfejlődéssel kapcsolatos egyéni kihívásokról beszéltem.
Ezenfelül választhatunk társas és jótékony kihívásokat is.

Én a személyes kihívásomon túl minden hónap elején felvállalok egy

társas kihívást is, amelynek előrehaladását úgyszintén
minden vasárnap ellenőrzöm, majd a hó végén értékelem. A társas
kihívások olyan célkitűzések, amelyek megkövetelik, hogy fejlesszük
a többi emberrel való érintkezésünk minőségét. Olyan értékek
érdekében tett erőfeszítésekről van szó, mint a nagyobb odafigyelés,
az empátia, a megbocsátás, az elfogadás, a bajtársiasság, a
vezetés, a csapatmunka, az osztozás, a kapcsolatteremtés, a
szeretet képessége és még sorolhatnám. E kihívások arra is
irányulnak, hogy többet járjunk társaságba, új embereket ismerjünk
meg, és új kapcsolatrendszerekkel gazdagodjunk.

Ugyanarra a papírlapra, amelyre az egyéni kihívásainkat írtuk fel,

jegyezzük le a társasakat is!

Végül, figyeljünk arra is, hogy évente egypár jótékony kihívást is

beiktassunk, egy-egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyben
kamatoztathatjuk a tudásunkat, az önkéntes munkánkat vagy a
pénzünket! Mások ebben az esetben a „társadalmi ügyek” kifejezést
használnák, de nem akarnám, hogy bárki is összetévessze ezt az
előző kihívással, ahogy azt sem gondolom, hogy a nagy ügyek
feltétlenül társadalmi jellegűek lennének. Véleményem szerint az
összes óriási kihívás, amellyel jelenleg szembenézünk – a
szegénység, a háború, a nem megfelelő oktatás, a gyengélkedő
gazdaság, a környezet pusztulása, az éhezés, a rossz lakhatási
körülmények és egészségügyi ellátás -, globális természetű. Minden
társadalom minden lakosát érintik, és ha nem sikerül javulást
elérnünk velük kapcsolatban, akkor az egész világ, nem csupán
egyik vagy másik társadalom van veszélyben.

Ennek megfelelően, havi kihívásaink egy részét irányítsuk

jótéteményekre, amelyekkel gyarapítani és elkötelezetten jobbítani
szeretnénk a világot.

Egy végső szó a fejezet fő témájához csatlakozva: a társas és

jótékony kihívások terén soha ne ímmel-ámmal kívánjunk tenni
másokért; tegyünk valódi erőfeszítést, hogy nagy célok érdekében
nagy tetteket hajthassunk végre! Tudom, milyen könnyű zaklatott
korunkban rezignálttá válni, és azt gondolni, úgysem tudunk
jelentősen javítani a világon. Ijesztő méretű kihívások állnak előttünk.
Tömegek élnek mélyszegénységben. Milliók nem jutnak tiszta
ivóvízhez, ételhez, higiéniához, orvosi ellátáshoz, lehetőségekhez.
Világszerte több trillió dollárnyi az államadósság. Összeomló piacok.
Tomboló háborúk. Tehetetlen politikusok. Környezeti katasztrófák.
Ezek bizony komoly kihívások, és korunk meghatározó kérdései
közé tartoznak. Ráadásul hiába reméltük, hogy az ilyen
témákkal foglalkozó média nevelni fogja, és elkötelezett cselekvésre
készteti a fogyasztóit, éppen az ellentéte történt. A mai hírek ritkán
oktatnak vagy ösztökélnek másra, mint megvetésre és
ellenségeskedésre. A népszerűségért versenyezve a legjobb
híradások is hatásvadásszá váltak – Riadó! Riadó! Riadó! –, és
csakis a legkiélezettebb nézőpontból tudósítanak minden kérdésben.
Ez a fajta hírközlés azonban nem jelent reális tájékoztatást, csupán
állásfoglalásra kényszerít, ahelyett hogy olyan párbeszédet indítana
el, amely konstruktív felismerésekhez vagy megoldásokhoz
vezethetne. S ami még rosszabb, a média, amely mindent megtesz
az ellentétek szításáért, egész társadalmunkat vég nélküli, ostoba,
terméketlen egymásra mutogatásba süllyesztette.

S ahogy mindezt elnézzük kényelmes karosszékeinkből, egyszerűen

elveszítjük az érdeklődésünket. Rezignálttá válunk világunk
történéseivel szemben, s ahelyett, hogy részévé válnánk az
eseményeknek, egyszerűen felhúzzuk magunkat. A bemondó
szavaira bosszúsan dohogjuk: „Hát nem szégyellik magukat?” De
apátiánkon ez mit sem változtat. Utáljuk, ami történik, de olyan
hatalmas problémákról van szó, hogy azt gondoljuk: „Mégis mit
tehetnénk?”

Egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogy bármit is tehetünk – és éppen

ez a gond. Minthogy a feladat meghaladja képzeletünk
jelenlegi határait, a többség számára elérhetetlen marad, kivéve
néhány látnoki képességű személyt, akik bátran elképzelik, amint
behatolnak a lehetetlenség földjére. A látnokok tehát úgy érzik, ők
meg tudják változtatni a világot; a társadalom nagyobbik része
azonban mély, dermedt rezignációba süllyed.

De mindannyian lehetünk látnokok, és tehetünk többet a világért,

csupán két új nézőpontot kell elsajátítanunk. Először is
szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, miszerint csak akkor szabad
nekiveselkedni egy kihívásnak, ha biztosra vesszük, hogy
megoldható. Egymagunkban nem tudjuk megszüntetni a világon
jelen lévő szegénységet; nem tudjuk rendbe tenni az oktatást, a
gazdaságot és a környezetet. De dönthetünk úgy, hogy részévé
válunk a megoldásnak. Éppen attól válik izgalmassá az élet, hogy
részt vállalunk a megoldásokban, és megküzdünk a kihívásokkal
még akkor is, ha erőfeszítéseink gyümölcsét már nem élvezhetjük.
Ugorjunk fejest a kihívásokba, és máris a megoldás részének
érezzük magunkat.

Másodszor, az segít kiszabadulni a rezignáltság béklyójából, ha

felhagyunk azzal a kényszerképzettel, miszerint egyedül kell
szembenéznünk a problémákkal. Fontos megtennünk minden tőlünk
telhetőt, de legalább annyira fontos, hogy csatlakozzunk a világ
legsürgetőbb problémái iránt elkötelezett emberek közösségéhez,
vagy teremtsük meg azt.

Margaret Mead fogalmazta meg a legjobban a lényeget: „Soha ne

becsüljük alá néhány elkötelezett ember képességét a világ
megváltoztatására. Valójában minden változás éppen így történt.”

Ideje újra felelősséget vállalnunk társadalmi problémáink iránt. Ezért

ugyan bizonyára nem fogunk külső jutalmakban részesülni, és a
tökéletes megoldást sem valószínű, hogy még az életünk során
felleljük. De nem is a végcél a lényeg: az út számít, és az az érzés,
hogy kezdtünk valamihez az életünkkel, és tettünk a világért.

Ha szeretnénk jobban érezni magunkat a bőrünkben, éljünk jobb

érzéssel a világban! Ezt pedig úgy érhetjük el a leghatékonyabban,
ha a társadalom aktív alakítójává válunk. Mindig jobb érzés a
megoldás részesének, mint passzív szemlélőnek lenni. Ha tétlenül
nézzük végig egy hajó süllyedését, valami meghal bennünk legbelül.
De ha beugrunk egy mentőcsónakba, és a közelben lévőket is
mozgósítjuk, akkor egyszerre újra élettelinek érezzük magunkat.

TÖLTŐPONTOK
1. Ez lesz a következő nagyszabású, bátor kihívás,
amelybe belevágok:

2. Ha korábban megszabadultam volna a visszautasítástól

való félelemtől, a következő kihívást vállaltam volna fel:

3. Az elkövetkező tizenkét hónapra ezeket a kihívásokat tervezem:

10. Kreatív önkifejezés
Van egyfajta vitalitás, életerő, lendület, amely éppen általunk válik
cselekedetté, s minthogy belőlünk is csak egy van, ezért amit
kifejezünk, az is egyéni lesz. Ha viszont útját álljuk, akkor semmilyen
más módon nem valósulhat meg, és örökre elvész. MARTHA GRAHAM

– Ha nem szabadul meg attól a vörös hajtincstől, senki sem fogja

komolyan venni.

A színpadon mellettem ülő nő, egy híres spirituális guru, éppen egy
Sasha nevű, ártatlanul csillogó tekintetű fiatal lányhoz beszél az első
sorban, akinek sűrű, hosszú, fekete hajában egy élénkpiros csík
fut végig. Az egész közönség csodálkozik, Sashát és engem is
ideértve. A guru, miután majdnem egy órán át prédikált önmagunk
elfogadásáról és a személyiség erejéről, egyszerre azt a tanácsot
adja Sashának (aki mellesleg nem kérte erre), hogy váljon meg a
színes tincstől, mert különben senki, de különösen a karót nyelt
média, nem fogja elfogadni.

A guru láthatólag észre sem veszi a közönség megdöbbenését, mert

még egyéb ügyekben is kiokosítja Sashát, mielőtt új témába
kezdene. Engem pedig, a színpad reflektorfényei alatt ülve, majd’
szétvet a méreg. Úgy érzem, a nyolcszáz fős közönség minden tagja
azt várja, mondjak valamit, de nem tudom eldönteni, mit is érzek
pontosan és miért.

A beszélgetés végére a közönség mintha elfelejtette volna az

incidenst, és nagy tapsot kapunk. Engem azonban továbbra is
nyugtalanít az eset.

Éjszaka, de még másnap reggel is az érzéseimet elemzem, míg

végre megfejtem, mi okozza a haragomat. Azért háborítottak fel a
guru szavai, mert nem voltak kongruensek mindazzal, amiről
korábban beszélt, és ráadásul visszaélt a közönség egy tagjának
érzéseivel. Sasha semmilyen kérdést nem tett fel, és nem kért
tanácsot sem. Gyanútlanul ült a helyén, a guru pedig csak azért
esett neki, mert így akarta szemléltetni, miért fontos szakszerű
„imázst” kialakítani.

Márpedig ha én mérges vagyok, az bizony nagyot szól! Aznap

reggel is szokásomhoz híven szökdelve léptem színpadra, és
pillanatokon belül velem együtt tapsolt az egész közönség. Ezúttal
szándékosan jó sokáig hergeltem a közönséget, hogy már majd’
felrobbant a terem. Ekkor belecsaptam.

– Az egyik dolog, amit legjobban szeretek a tanácsadószakmában -

amit én „hogyan csináljuk iparnak” hívok –, az a különféle hangok és
vélemények sokasága. Mindenkitől tanulok valamit, és tudom, hogy
maguk is így vannak ezzel. Ám mindannyian egyéni
módon értelmezzük a dolgokat, s így a tanácsadást is másként
képzeljük el. – Sashát keresem az első sorban, és amint
megtalálom, egyenesen hozzá beszélek. – Ha például én vettem
volna észre tegnap a vörös tincses lányt, azt mondtam volna neki:
„Maradjon meg sokáig ilyen »rossz kislánynak«”!

Abban a pillanatban, ahogy befejezem a mondatot, a közönségből

kirobban az egyetértés. Sashát láthatólag mélyen érintette a
megrovás és a guru tanácsa, mára ugyanis lófarokba fogta a haját,
és zakót vett. Mintha egy másik személy lenne: szigorúbb,
visszafogottabb. De az álca hamar lehull, mert amint meghallja, amit
mondok, hirtelen sírva fakad.

A kamerák egyszerre Sasha felé fordulnak, a közönség pedig

ujjongva, tapsolva élteti.

– Sasha, kérem, jöjjön fel a színpadra! – a közönség csak úgy

zúg az izgalomtól, s talpra ugorva mind őt támogatják. A terem
szinte izzik, az energiaszint a tízesig szökik.

Sasha kezébe nyomok egy mikrofont. Mostanra úgy zokog, hogy

egész arcán folyik le a smink.
– Szóval hogy állunk azzal a vörös hajjal? – kérdezem, mire
ő nevet, és igyekszik összeszedni magát. Aztán ezt feleli:

– Valahányszor tükörbe nézek, ez a vörös csík emlékeztet

arra, hogy vad, kreatív és szexi legyek..., tehát önmagam. Arra
figyelmeztet, hogy engednem kell felragyogni az érzékiségemet. – A
közönség tombolva tapsol.

– Mi a munkája, Sasha? – kérdezem.

Emelt fővel, teljes lélekjelenléttel válaszol.

– Nőket tanítok meg arra, hogyan szabadíthatják fel lényük

vad, szabad és önkifejező részét. Arra tanítom őket, hogy ne
rejtőzzenek hamis álcák mögé, hanem a saját bőrükben érezzék
magukat szépnek, és teljességgel éljék meg valódi énjüket: érzéki,
gyönyörű, kreatív, szabad szellemű lényként, aki szerelmet érdemel,
és akit a szerelem éltet.

A közönség olyan álló ovációval ünnepli, amilyet még sosem láttam.

Sasha volt az egyik legszenvedélyesebb, önmagát
leghatározottabban kifejező nő, aki azon a hétvégén a színpadra
lépett velem, és a közönség is megérezte ezt. Valójában életemben
nem tapasztaltam még, hogy a közönség ilyen erővel szerette volna
kivívni valaki számára az elismerést és az elfogadást, mint aznap
Sashának. Ok is úgy érezték, hogy a guru előző esti szavai nem
csupán inkongruensek voltak, de megsértették a mindannyiunkban
élő egyéni, kreatív szellemet. Amikor Sashát ünneplik, saját lényük
vad és szabad oldala előtt hajtanak fejet.

Megkérem a közönséget, hogy egy szerenád eléneklésével

segítsenek megerősíteni Sashában a hitet saját természetes
szépségéről. Én vezetem őket, s elénekelek pár sort Joe Cocker
„You Are So Beautiful” című számából.

Aznap este meghívtam Sashát és öccsét a legjobb klienseinknek

rendezett VIP-vacsorára. Miután összeismerkedtünk, az öccse, aki
jó pár évvel fiatalabb nála, félrevont.

– Szeretném megköszönni, amit ma a nővéremért tett. Tegnap este,

amikor az az előadó olyan nyíltan bírálta, férfiként és testvérként is
csak arra vágytam, hogy visszavágjak, és megvédjem a
nővéremet. Szerintem az egész közönség le volt döbbenve, és
visszavágott volna, ha lehet. De az, hogy maga ma vette a
fáradságot, helyre tette az esetet, és elismerte a nővéremet,
rengeteget jelentett neki. Szó szerint megváltoztatta az életét. Ezért
mostantól fogva maga is a testvérem.

***

Hitem szerint nincs annál nagyszerűbb az életben, mint amikor

hagyjuk felragyogni a személyiségünket, hogy isteni egyediségünk
fénybe vonja a Földet. Egyeseknek az önkifejezés egyik módja az,
ha egy piros csíkot festenek a hajukba. Mások számára ez a
munkájukban, művészetükben, zenéjükben vagy a mindennapi
érintkezésben megnyilvánuló kreativitást jelenti. Egy dolgot azonban
biztosan kijelenthetünk: soha nem szabad elfojtani senkinek a
személyiségét vagy kreativitását. Szerencsére világunk túlnyomó
része, sőt ma már a gazdaság is, ünnepli és számos módon
jutalmazza a kreatív szellemet. Ha egy kreatív videót posztolunk, az
emberek lájkolják. Ha kreatív ötleteket osztunk meg, akkor
előléptetnek. Ha egy közönség előtt kitárjuk a szívünket, és
megmutatjuk saját varázslatos énünket, akkor állva tapsolnak
bennünket.

A késztetés a kreatív önkifejezésre arra motivál bennünket, hogy

fizikai megjelenésünkben és társas érintkezésünkben egyaránt
kinyilvánítsuk kivételes tehetségünket, erősségeinket és
látásmódunkat. Egyszerűen szólva: vagyunk, akik vagyunk, és az
különböztet meg minket másoktól, hogy egyéni módokon fejezzük ki
önmagunkat.
Ha úgy érezzük, hogy kapcsolatban vagyunk saját kreatív
oldalunkkal, és azt konzisztens módon kifejezésre juttatjuk, akkor
energikusabban és elhivatottabban éljük meg a napjainkat.
Érzékeljük egyéni helyünket és perspektívánkat a világban, és
örömünket leljük abban, hogy másokkal is megoszthatjuk
elgondolásainkat és érzéseinket – ez bármilyen médiumban
megtörténhet, legyen az festék a vásznon, éneklés a színpadon
vagy a billentyűzet püfölése a számítógépen. Munkahelyünkön így
jellemzően több kérdést teszünk fel, gyakrabban fogalmazunk meg
önálló véleményt, és több ötletünket osztjuk meg a kollégákkal.
Nagyobb kalandvággyal vágunk bele új kihívásokba és projektekbe,
hiszen mindegyik lehetőséget ad arra, hogy egyéni nyomot hagyjunk
a világban.

A kreatív oldalunk megerősítése neurológiai szempontból jobb

agyféltekénk aktivizálását jelenti. Agyunknak ebben a részében
zajlik többnyire az átfogó gondolatokkal és tágabb összefüggésekkel
kapcsolatos szellemi munka, itt értelmezzük, hogyan mondanak
nekünk valamit, itt hangolódunk rá a testünkre és az érzelmeinkre, itt
rendezzük a különálló elemeket nagy egésszé, itt vizualizáljuk a
jövőt és így tovább. Szerintem egyben ez az agyunk bomlasztó fele
is: ez teszi lehetővé, hogy lebontsuk és újragondoljuk a
hagyományos vagy társadalmilag elfogadott elképzeléseket,
szembeszálljunk a konvenciókkal, és újrateremtsük önmagunkat és
a környező világot.

Ez a fejezet a kreatív oldalunkkal való kapcsolat megújításáról szól

és arról, hogyan lehet okosabban és tervszerűbben kifejezni, kik is
vagyunk valójában. Valószínűleg nagyobb a tét, mint azt bárki
gondolná. Ugyanis, aki elveszíti a kapcsolatot saját kreativitásával,
az személyisége lényegéről mond le – vagyis saját énjével
való kapcsolata rendül meg. Kreatív önkifejezési készségünk
aktivizálása az egyik leghatékonyabb stratégia ahhoz, hogy
boldogan és megelégedetten élhessünk. Történetesen ez a legjobb
módja annak is, hogy biztosítva legyen a munkánk a jövőben.
A MUNKA JÖVŐJE

Rossz hírek az új gazdaság berkeiből: aki nem képes kiaknázni

kreativitását, és tökéletesen kibontakoztatni önálló gondolatait,
egyedi tehetségét, képességeit és látásmódját, az valószínűleg
egykettőre munkanélküli lesz.

Megváltozott világunk újfajta munkaerőt részesít előnyben, akit

kreatív-együttműködő típusnak hívok. Ez a győztes típus
kivételes kreativitást mutat a munkahelyén, ugyanakkor a
társadalomban is jól érvényesül, és hatékonyan tud másokkal
együttműködni.

Senki ne higgye, hogy ezek csak egy önjelölt „szabadságharcos”

kreativitásra buzdító közhelyei. A mai munkaerőhelyzettel
kapcsolatos összes ismeretünk ezt támasztja alá, és távolról sem én
vagyok az egyetlen, aki észrevette ezt a folyamatot.

Richard Florida The Rise of the Creative Class (A kreatív osztály

felemelkedése) című könyvében megállapítja, hogy 1900-ban az
amerikai dolgozók kevesebb mint 10%-a végzett kreatív
tevékenységet. A többség meglehetősen repetitív rutinmunkát
folytatott a farmokon és a gyárakban. De a rutinszerű fizikai munkát
már régóta felváltotta a tudásgazdaság szellemi súlyemelése. A
2000-es évek elejére a munkaerő közel egyharmada kreatív munkát
végzett. Kreatív mérnökök, művészek, tudósok, tervezők és szellemi
munkások vitték haza a kifizetett bérek és jövedelmek majdnem felét
az Egyesült Államokban – ami körülbelül 2000 milliárd dollárt
jelentett. A kreatív osztály nagyobb gazdasági befolyással
rendelkezett, mint az ipar és a szolgáltatások együttvéve.

A megújult elme (A Whole New Mind) című 2005-ös könyvében

Daniel Pink kifejti, hogy világunkat a kreatív alkatok irányítják. „A
jövő az egészen másként gondolkodóké: az alkotóké, az
együtt érzőké, a sémafelismerőké és a jelentésalkotóké. Ezek az
emberek alkotó művészek, feltalálók, dizájnerek, történetmesélők,
gondoskodók, vigasztalók, átfogó képben gondolkodók – ők aratják
majd le a legtöbb társadalmi megbecsülést, és ők élvezik majd
annak örömeit.”10

Mindebből persze nem következik, hogy a bal féltekés típusokat

magunk mögött hagyhatnánk; az viszont igen, hogy
sokoldalúbbnak kell lennünk. A logikus és következetes
gondolkodás, az elemzés, a nyelvek és a listakészítés terén mutatott
kiválóság mindig is a siker elengedhetetlen feltételei közé fog
tartozni. De önmagukban ezek már nem elegendőek a dizájn és
innováció által uralt világban. Ismereteinket narratív képességgel kell
kiegészítenünk, hogy hatékonyabban tudjunk kapcsolatokat építeni
és az elképzeléseinket másokkal megosztani. A funkcionális terveket
esztétikai dizájnnal kell párosítani, hogy az alkotás – és egyben áru
– szépsége is láthatóvá váljon. A lineáris gondolkodásmódnak az
átfogó vízió részévé kell válnia, amely érzelmileg is megérinti azokat,
akiket vezetünk. Egyszóval, kreatív érzékenységgel kell
viszonyulnunk munkánk minden eleméhez.

Még napjaink technológiai óriásai is a kreatív önkifejezés

platformjaivá váltak. Hol van már a funkcionális technológia kora,
amikor az eszközöket pragmatikus felhasználásuk tette népszerűvé?
Táblázatok, szövegszerkesztők, PowerPoint – a Microsoft világa –
uralt mindent.

Ám ennek a korszaknak vége. Manapság nem attól lesz egy adott

technológia keresett és gazdaságilag sikeres, hogy mire
használhatjuk, hanem attól, hogy mennyire szolgálja az
önkifejezésünket. Miközben a legtöbb technológiai szakíró úgy véli,
hogy a szoftverek sikeressége a kapcsolatokon és a közösségeken
múlik, a mélyebb igazságot szem elől tévesztik. Éppen az az
érdekes, hogy a modern technológia platformjai – például a
Facebook vagy a YouTube – nem csupán közösségi funkcióik miatt
lettek sikeresek, hanem nagyobb részben azért, mert olyan
időszakban jelentek meg, amikor az emberek ki voltak éhezve
azokra az új színterekre, amelyeken megoszthatják gondolataikat a
világgal. A közösségi hálókat valójában nem a kapcsolatépítés vagy
a rajongók és követők gyűjtésének vágya tartja életben, hanem a
kreatív önkifejezés mély igénye. Idézetek posztolása, gondolatok
az élményeinkről, benyomásaink megfogalmazása mindarról, amit
láttunk vagy ahol jártunk – ezek mind jellemzően kreatív
tevékenységek. A közösségi hálók azzal az extrával is szolgálnak,
hogy mindezeket megoszthatjuk a világgal, de a közösségi funkció
ettől még csak bonusz marad. A Facebook, a Twitter, a YouTube és
a többi modern platform igazi hajtóerejét a kreatív önkifejezés
lehetősége adja.

A kreativitás előtérbe kerülése alapvetően megváltoztatja a

munkakörülményeinket. A régi társadalmi szerződés, miszerint, „ha
rendesen végzed a munkádat, akkor meg is tarthatod”, az 1990-es
évek elején hatályát vesztette, amikor a szervezeti leépítések,
optimalizálások és outsourcing szolgáltatások váltak meghatározóvá
az üzleti stratégiák világában. Ma az állás megőrzése nem attól
függ, ki végez tisztességes munkát vagy ki a legokosabb,
legkellemesebb munkatárs; még csak nem is attól, mennyire képes
valaki az információkat és az embereket rendszerezni és
menedzselni; hanem attól, ki az újító, ki az, aki új értéket teremt, és
kreatív hozzájárulásával és együttműködésével előnyhöz juttatja
cégét a versenyben. Aki nem kreatív és nem együttműködő, arra
senki sem hallgat, azt egykettőre félreállítják, rutinfeladatokat bíznak
rá, de még valószínűbb, hogy elbocsátják, munkakörét pedig
kiszervezik. Munkahelyi szerepünk megítélését ma alapvetően az
befolyásolja, mennyire sikerül olyan új ötletekkel, eszközökkel,
technológiákkal, tartalmakkal és kampányokkal előállnunk, amelyek
segítenek klienseinknek és kollégáinknak legteljesebb
potenciáljuknak megfelelően, minél tökéletesebben kifejezni
önmagukat.

A jó hír mindezzel kapcsolatban az, hogy a kreativitás igénye a

munkahelyünkön lehetővé teszi, hogy önállóbban működjünk, mint
korábban, nap mint nap hallassuk a hangunkat és hozzájáruljunk a
folyamatokhoz. Amikor saját személyiségünket tudjuk belevinni egy
projekt megvalósításába, akkor azt érezzük, hogy valódi hatást
fejtünk ki. Ha azt látjuk, hogy mások is reagálnak az ötleteinkre, és
segítenek valóra váltani, akkor örömünket leljük a munkánkban. A
modern cégekre jellemző kreatív együttműködés rendszere mindezt
lehetővé is teszi.

A kreatív önkifejezés nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszik

mind a magán, mind a szakmai életünkben, ezért, ha teljesen ki
akarunk bontakozni (és az új gazdaság nyertesévé válni), akkor
komolyan kell foglalkoznunk ezzel. Kezdjük annak felmérésével,
hogy eddig mennyire fejeztük ki önmagunkat kreatívan!

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: FOKOZZUK A KREATÍV

ÖNKIFEJEZÉST ÉLETÜNK MINDEN TERÜLETÉN!

Hogy könnyebben felmérhessük, mennyire vagyunk kreatívak, és

utána további kreativitással gazdagíthassuk életünket, először is
fontos megértenünk, hogy minden, amit teszünk, önkifejezés és
kreativitás. Amikor emaileket írunk, felöltözünk a munkához vagy
kicsinosítjuk a lakásunkat, minden esetben önkifejező gesztust
teszünk. Most az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk, mennyi
kreativitás van ezekben a gesztusokban.

Ha otthonunkban körültekintve vagy a munkánkon eltöprengve nem

látjuk viszont saját magunkat, akkor bajban vagyunk.

Kezdjük egy egyszerű ötrészes teszttel, amelyet már több ezer

kliensemmel kitöltettem, s amelyet egyszerűen a kreatív
önkifejezés tesztjének hívok! Határozzuk meg, milyen mértékben
tudjuk felfedezni személyes stílusunkat, hangunkat és befolyásunkat
az élet különböző területein, s mindezt jelöljük egy tízfokú skálán (0
= semmilyen mértékben, 10 = nagymértékben). Íme a teszt:

A kreatív önkifejezés tesztje

• Otthon. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat a saját

otthonunkban? Egyéni stílusunk tükröződik mindenhonnan? Volt-e
beleszólásunk a falak színének kiválasztásába, a bútorok, a
világítás, az elrendezés kialakításába? Kifejezi-e otthonunk a
személyiségünket? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk
magunkat!

• Munkahely. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat a saját

munkahelyünkön? Tükrözi-e a munkakörnyezetünk az egyéni
ízlésünket? Láthatóak-e olyan tárgyak, fényképek, dekoráció,
amelyeket mi választottunk? Úgy érezzük-e, kollégáink tisztában
vannak egyéni erősségeinkkel, stílusunkkal és személyiségünkkel?
Összetéveszthetetlen stílusunk és kreatív hozzájárulásunk világosan
érződik-e az elmúlt öt projektben, amelyen dolgoztunk? Gondoljuk
át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk magunkat!

• Intim kapcsolatok. Milyen mértékben látjuk és

érzékeljük személyes hangunkat és értékeinket a házastársunkkal
vagy partnerünkkel való kapcsolatunkban? Csinálunk-e
közösen olyan dolgokat, amelyeket mi is élvezünk, és mi
magunk választottunk? Elfogadja-e partnerünk az értékeinket,
kommunikációs stílusunkat, rigolyáinkat és célkitűzéseinket?

Úgy érezzük-e, hogy fényt és derűs függetlenséget viszünk az intim

kapcsolatainkba? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk
magunkat!

• Barátságok. Milyen mértékben látjuk és érzékeljük személyes

hangunkat és értékeinket a baráti kapcsolatainkban? Csinálunk-e
közösen olyan dolgokat, amelyeket mi is élvezünk, és mi magunk
választottunk? Elfogadják-e barátaink az értékeinket,
kommunikációs stílusunkat, rigolyáinkat és célkitűzéseinket? Úgy
érezzük-e, hogy fényt és derűs függetlenséget viszünk a baráti
kapcsolatainkba? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és pontozzuk
magunkat!

Szabadidő. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat a

munkánkon, családi és társas életünkön kívül eső szabadidős
tevékenységeinkben? Elolvassuk-e azokat a könyveket, amelyeket
szeretnénk? Vannak-e olyan hobbijaink, amelyek világosan kifejezik
páratlan személyiségünket? Gondoljuk át ezeket a kérdéseket, és
pontozzuk magunkat!

• Hozzájárulás. Milyen mértékben látjuk viszont önmagunkat

azokban a tevékenységekben, amelyekkel a világot szeretnénk
gyarapítani? Úgy érezzük-e, hogy kivételes egyéniségünk nyomot
hagy a világban? Fizetett és önkéntes munkánk tükrözi-e
személyiségünk lényegét. Hangunk és személyiségünk hozzájárul-e
közösségünk és az egész világ fejlődéséhez? Gondoljuk át ezeket a
kérdéseket, és pontozzuk magunkat!

Most adjuk össze a fenti kategóriákban szerzett pontjainkat! Ha

összesített pontszámunk nem éri el a 45-öt, akkor valami
mérhetetlenül fontos hiányzik az életünkből: mi magunk. Ebben az
esetben életünk leglényegesebb területein nem fejezzük ki kellően,
kik vagyunk valójában. Valószínűleg mind önmagunkat, mind a
környezetünket megfosztjuk attól az örömtől, hogy a valódi, hiteles,
kivételes és kreatív énünket megismerhessék. Ha ilyen alacsony
pontszámot értünk el, ideje mostantól megújult elhivatottsággal
élnünk, és kreatívan kifejeznünk önmagunkat. A világ többet akar
látni belőlünk. Hétmilliárdnál is többen élnek a Földön. De minden
egyes ember kivételes és utánozhatatlan. Éljünk ennek megfelelően!

Azt tapasztaltam, minél magasabb pontszámot ér el valaki ezen a

teszten, annál boldogabb az élete. Ez teljesen logikus is. Az,
hogy mennyire teljes és megelégedett az életünk, nagyban függ
attól, menynyire vagyunk kreatívak a mindennapokban. Szerencsére
igazán egyszerű megnövelni kreativitásunkat e területek
bármelyikén, csak némi következetességre és összpontosításra van
szükség hozzá. Térjünk vissza a kreatív önkifejezés tesztjéhez, és
alakítsuk át a kreatív önkifejezés tervévé – épp csak azt a kérdést
kell feltennünk magunknak, hogy az egyes kategóriákban miképpen
tehetnénk kreatívabbá az életünket. Szakítsunk erre időt, mielőtt
továbblépünk! Látni fogjuk, hogy már a lehetőségek puszta
végiggondolásától energikusabbnak érezzük magunkat. Éppen ez
jelenti ebben a motiváló elemben a legnagyszerűbb örömforrást:
csupán a gondolata annak, miként lehetünk kreatívabbak, már
lendületesebbé, elhivatottabbá és lelkesebbé tesz minket.

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: FIGYELJÜK AZ EMBEREKET, ÉS FEDEZZÜK FEL A

VILÁGOT!

Pályám során volt szerencsém a világ néhány legkreatívabb

művészével, énekesével, színészével, írójával, gondolkodójával és
tervezőjével együtt dolgozni, és azt vettem észre, hogy bár mind
rendkívül egyéniek, kreativitásuk fejlesztéséhez ugyanazt a
módszert alkalmazzák. Mindannyian szenvedélyesen figyelik az
embereket, és imádják a dizájnt.

Bár a kreatív embereket sokan magányos művészeknek,

dizájnereknek vagy másfajta zseniknek képzelik, akik műhelyükbe
vagy dolgozószobájukba húzódva, egyedül robotolnak, a valóság az,
hogy éppen ők a leginkább társasági lények, mert alkotóerejük
nagymértékben a világgal való érintkezéstől függ. Ezért is van az,
hogy ha megkérdezik tőlük, hogyan lehet kreatívabbá válni, szinte
bármelyikük azt válaszolja: figyeljük az embereket, és fedezzük fel a
világot!

Egyszer egy nagy divatcégnek dolgoztam, amely azért küzdött, hogy

kreatívabbnak mutassa magát a piacon. A világ egyik
leghíresebb dizájnirodájától kértek tanácsot, hogy segítsenek a
kereskedelmi igazgatóknak felszabadítani az alkotókedvüket. Erre a
dizájniroda azt javasolta, menjenek el vásárolni. Nem viccelek.
Kiküldte az igazgatókat a terepre (vagyis a bevásárlóközpontokba),
hogy figyeljék meg, hogyan vásárolnak az emberek, kérdezzék meg
tőlük, mit miért vesznek meg, készítsenek jegyzeteket, és írják fel
saját preferenciáikat is, majd térjenek vissza az irodába,
gondolkodjanak el a tapasztalataikon, utána pedig kezdjenek el
tervezni! A divatcégnek több százezer dollárjába került ez a tanács.
A világ legkreatívabb emberei elkötelezett emberfigyelők. Jól tudják,
hogy az önkifejezés gyakran nem magányban, hanem a társas
érintkezés hatására ragyog fel. Ezért izgatja őket annyira
mások viselkedése, interakciója, társalgása vagy fogyasztói
szokásaik. Megfigyelik, ahogy a többiek dolgoznak, vásárolnak,
ahogyan Istent tisztelik, vagy ahogy megszervezik az életüket.
Ebben a tekintetben nem különböznek az antropológusoktól.
Rengeteget tanulhatunk tőlük. Ha nagyobb mértékű önkifejezésre
vágyunk, tanulmányozzuk az emberek napi gyakorlatát! Különösen
figyeljünk kreativitásuk megnyilvánulásaira! Vegyük észre, mit
kedvelnek, és mit nem, mit fejeznek ki, és mit nem! Esetenként elég
odafigyelnünk másokra, hogy új dolgokat tudjunk meg saját
magunkról.

Az emberek tanulmányozása azonban nem minden esetben fokozza

kreatív önkifejezésünket. Inspirálónak találhatjuk mások
viselkedésének megfigyelését egy bevásárlóközpontban vagy
repülőtéren, de ha a lehető legerőteljesebb inspirációra vágyunk,
kövessük a világ legkreatívabb embereit: kezdjünk magunk is
művészeti tevékenységbe! Ha egy professzionális tánckar fellépését
nézzük, magunk is kedvet kaphatunk a táncoláshoz. Egy galériában
nézelődve elhatározhatjuk, hogy mi is ecsetet ragadunk. Egy
nagyszerű zenész előadása arra ösztönözhet, hogy mi is
megtanuljunk valamilyen hangszeren játszani. Természetesen
mindenkire más-más példa vonatkozik, az azonban biztos, hogy ha
kreatív művészek közelében tartózkodunk, tükörneuronjainknak
köszönhetően saját jobb agyféltekénk is aktivizálódni és fejlődni fog.
Kedvet kapunk ahhoz, amit látunk, vagyis művészeteket nézve
vágyat érzünk arra, hogy magunk is művészi tevékenységbe
fogjunk. Ennél jobbat pedig nem is kívánhatnánk magunknak.

Amikor kreatív energiánk kimerülni látszik, emlékeztessük minderre

magunkat! Ha úgy érezzük, kifogytak az elemeink, mozduljunk ki, és
érintkezzünk a világgal! Ne feledjük: a zsenik kedvelik a társaságot.
E könyv megírása vezetett rá erre az igazságra. Miután számos
kreatív sikert tudhattam magam mögött – köztük a The New
York Times bestsellerlistáját vezető egyik könyvemet –, elkövettem
azt a hibát, hogy soron következő művemet magányba vonulva
próbáltam létrehozni. Azt hittem, ha sikerül megszabadulnom a világ
minden őrületétől, akkor tisztábban tudok majd gondolkodni. Mégis,
amint egyedül maradtam, azt tapasztaltam, hogy nem tudok
kreatívan írni. Azután véletlenül beszélgettem egy másik, nagyon
sikeres íróval, aki emlékeztetett a világgal való kapcsolat
fontosságára, s arra, hogy aktivizálnom kell kíváncsi, társasági
szellememet. Már másnaptól egy népszerű kávézóban ebédeltem,
és nekiláttam az emberek tanulmányozásának, ellátogattam egy
közeli múzeumba, és felhívtam néhány barátomat, hogy jó sztorikat
hallhassak és mesélhessek. Aznap este jobban ment az írás, mint
az előző hetekben bármikor. Agysérülésem gyógyítása során
mindvégig ez volt a mantrám: agyam kapcsolódási pontjainak
helyreállításához az emberi kapcsolataimat kell megerősítenem.

Még ma nyissunk ki egy napilapot, és nézzük meg, milyen

események várhatók a városban jövő hétvégén! Menjünk el egy
előadásra, egy szimfonikus koncertre, vagy egy kiállításra, esetleg
iratkozzunk be egy kurzusra! Váljunk részévé a helyi művészeti
életnek, ha másért nem, azért, hogy a munkahelyünkön kívül is
kreatív emberekkel vegyük körül magunkat! Amikor pedig saját
szemünkkel látjuk a kreatív tevékenységet, tegyük fel magunknak a
kérdést: Mit gondolunk erről? Milyen ötleteket, vagy cselekedeteket
válthat ki belőlünk, mivé válhatunk ettől?

Minthogy mostantól több figyelmet fordítunk mások viselkedésére,

és többet leszünk házon kívül, több lehetőségünk lesz arra is, hogy
megfigyeljük a tárgyak kialakítását. Figyeljük meg telefonunk
formáját, autónk belső kiépítését, munkakörnyezetünk kialakítását.
Ezután tegyük fel magunknak a kérdést: Miért éppen ilyen? Ki
tudnánk-e találni ennél megfelelőbb dizájnt, ami szebb és jobb? Azt
mondják, Leonardo da Vinci is ilyesfajta kérdésekkel igyekezett
serkenteni segédei kíváncsiságát és kreativitását.
Mindenki rendelkezik egyfajta dizájnérzékenységgel. Amikor
átrendezzük a nappalinkat, elkészítünk egy prezentációt,
összeválogatjuk napi öltözékünket, vagy megálmodjuk egy termék
újfajta küllemét, minden esetben tervezési tevékenységet folytatunk.
Amikor aztán természetes késztetésünket tudatossá és
konzisztenssé tesszük, akkor kezdünk igazán feltöltődni energiával.
Úgyhogy vásároljunk dizájnmagazinokat, cseréljük le otthoni
műtárgyainkat és dekorációinkat, vagy vezessünk naplót arról, mi
tetszik és mi nem a minket körülvevő tárgyak formatervezésében!

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ALKOSSUNK TÖBBET, ÉS OSSZUK MEG MÁSOKKAL!

Ne elégedjünk meg azzal, hogy csupán megfigyeljük mások

kreativitását, s folyton azt nézzük, ki mit hogyan csinál! Ha
inspirációt érzünk, hozzunk létre mi is valódi dolgokat! A kreativitás
nem csak eszmékről, hanem a fizikai megjelenítésről is szól. Az
eszme csak a szikra, az eredmény a fizikai forma. Ha támad egy
ötletünk, miről lehetne könyvet írni, az még nem kreativitás, csupán
egy gondolat. A könyv megírása, soronként és oldalanként, az maga
a kreatív önkifejezés. Az igazi kreativitásnak tehát eredménye van.

Gyakran az általunk létrehozott dolgokat hagyjuk örökül az

utókornak. Gondoljunk csak bele, mi alapján ítélünk a múlt nagy
művészeiről vagy üzletembereiről: az alapján, amit
létrehoztak. Lenyűgözve nézzük Leonardo műveit vagy Steve Jobs
formatervezett Apple-termékeit. Valami belső indíttatásból
óhatatlanul ikonná emeljük azokat az alkotókat, akik ragyogó,
kézzelfogható formákat hoznak létre életük során.

Persze nem mindig könnyű örökséget létrehozni, így legtöbben azzal

a kényelmes kifogással élnek, hogy „én úgysem vagyok
elég kreatív”. A kreativitás azonban nem jellemvonás, hanem
fegyelmezett munka. Akik azt állítják, nem kreatívak, azok gyakran
egyszerűen nem veszik a fáradságot, hogy egy jó ötletet szívós
munkával nagyszerű művé alakítsanak.
Itt szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy a kreativitás nem
csupán egy szikra, hanem kitartó gályázás. Minden művész,
feltaláló, dizájner, író vagy más kreatív ember gyakran elmondja,
hogy munkája állandó ismétlődésre épülő folyamat. Egy adott
ötletből indul ki, amelyet aztán átalakít, elmozdít, kombinál, elvet,
majd újrakezdi, egyszerre felfedez magában valamit, friss látomása
támad, s ismét munkához lát. Megvizsgálja az új ötletet, átalakítja,
megosztja másokkal, elveti, és egyre csak formálja, formálja,
formálja. Lehet, hogy ez

magától értetődőnek tűnik, de a gyakorlatban csak nagyon ritkán

valósul meg. Éppen ez foszt meg oly sok embert a kreatív
önkifejezéstől: egyszerűen nem hajlandóak elvégezni az ahhoz
szükséges munkát, hogy valami szép, hasznos, kívánatos és sikeres
alkotást létrehozzanak. Nincs olyan remekmű, amely egyetlen nap
alatt született volna. A nagyszerű teljesítményekhez hosszú, kitartó
munkára van szükség. A világ legkreatívabb emberei tisztában
vannak ezzel, s készek újra meg újra elölről kezdeni a munkát – épp
ez teszi őket olyan kreatívvá és sikeressé.

Biztosra veszem, hogy mindenkinek voltak olyan kreatív álmai,

amelyeket túlságosan hamar engedett el. Van, aki énekes akart
lenni, de nem nyerte meg a vetélkedőt, ezért feladta az egészet.
Valaki táncolni szeretett volna, más színesebben öltözködni vagy
jobban írni, meggyőzőbben beszélni, felfedezni valami nagyszabásút
vagy átalakítani valamilyen folyamatot – de egy ponton mindannyian
lemondtak az önkifejezés lehetőségéről. Megvolt a szikra, és talán
bele is vágtak, de a gályázást már nem csinálták végig. Lehetséges,
hogy ha teret engedünk önkifejezésünknek és kreatív
inspirációnknak, akkor valami hihetetlenül nagyszerűt hoztunk volna
létre? Itt az idő újra lángra lobbantani kreatív szellemünket, és
minden nehézségen, bukáson és újrakezdésen át céljához segíteni.

Ezért mondom, hogy ideje újra teremtenünk valamit. Ha van egy új

divattervezési ötletünk, szerezzünk egy varrógépet, és
valósítsuk meg! Ha egész életünkben vad vágyat éreztünk a
felfedezésre, a formatervezésre, a szoborfaragásra, a feltalálásra
vagy a fejlesztésre, akkor tegyük meg a való életben! Alakítsuk
tárgyi valósággá az elképzelést, és élvezzük ki az egész folyamatot!
Rögtön feltöltődöttebbnek érezzük majd az életünket.

Végül pedig ne tartsuk meg magunknak kreativitásunk eredményét!

Bebizonyosodott, hogy kreativitásunk fokozásának egyik legjobb
módja, ha megosztjuk másokkal. Mutassuk meg a munkánkat minél
több embernek, és kérjük ki a véleményüket! Ugyanilyen fontos az
is, hogy beszéljünk arról, amit izgalmasnak tartunk a
világban! Magyarázzuk el másoknak, miért éppen azokat a márkákat
és termékeket preferáljuk, és kérdezzük meg, hogy ők mi alapján
választanak! Azáltal, hogy elmondjuk a véleményünket és kikérjük
másokét, egyben felfedezzük saját ízlésünket és személyiségünket
is. Ez egy lényeges pont. Hiszen oly sokan igyekszünk megtalálni
saját egyéni hangunkat a világban, miközben elfelejtjük, hogy önálló
hangunkat nem megtaláljuk, hanem megosztjuk – vagyis a másokkal
való kommunikáció során alakítjuk ki. Senki nem lépett még be egy
szobába, és kiáltott fel meglepetten: „Nahát itt az én egyéni
hangom!” Sokkal inkább arról van szó, hogy amikor abban a
szobában elbeszélgetünk másokkal, akkor e társas érintkezés során
feltárunk és kifejezünk bizonyos alapvető igazságokat önmagunkról.
A leggazdagabb és legtöbbenergiát adó kreatív önkifejezés éppen
erről szól: megosztjuk énünk lényegét a világgal.

TÖLTŐPONTOK

1. A következőket fogom megtenni annak érdekében, hogy jobban

képviseljem és kreatívabban kifejezzem önmagam otthon és a
munkahelyemen:

2. A következő tevékenységekbe fogok belekezdeni azért, hogy

több inspirációt merítsek az emberekből és a dizájnból:

3. Legközelebb ezt a tárgyat fogom létrehozni, és az

élményt megosztani a világgal:
11. HOZZÁJÁRULÁS
Abból élünk, amit kapunk, de az éltet, amit adunk. WINSTON
CHURCHILL

– Szeretném azt érezni, hogy érek valamit! Talán, ha valamilyen

fontosabb munkát végeznék, mint most, akkor boldogabb lennék.

Harmincnyolc éves bankmenedzser ül mellettem, akinek legalább

annyi beosztottja van, mint ahány éves. Kicsit akadozva beszél –
nyilván az uborkás margaritakoktélok hatására, amelyekből még a
bárpultra is jut. A hölgy pár évvel idősebb nálam, de ez nem
zavarja, mert éppen vadászik, és ma estére, úgy tűnik, én vagyok a
kiszemelt zsákmány. Szegény, nem is sejti, mi vár rá.

Nem kétséges, egy nőstény ragadozó áldozatául estem, és senki,

még a feleségem sincs itt, hogy megvédjen. Sajnos, igazi balek
vagyok: rám van írva. Rendkívüli módon érdekelnek az emberek, és
ha szóba elegyedek velük, szinte soha nem szállok ki időben. Ez a
nő – Janie, mint kiderül – megkérdezte, miből élek. Röviden,
udvariasan válaszoltam, és igyekeztem lelépni, de egyszerre
elkezdett azokról a motivációs szakemberekről beszélni, akiket a
cége időnként felkér előadást tartani a konferenciáikon. Perceken
belül pedig csak úgy zúdult a fejemre minden, ami rossz az
életében. Most éppen ott tart, hogy úgy érzi, semmi értékeset sem
tesz hozzá a világhoz. Talán nem találta még meg az igazi hivatását,
és fél, hogy sosem fogja.

Nem gondolom, hogy mindenkit, akivel találkozom, inspirálnom

kellene, de mélyen hiszek a sorsban és abban, hogy magasabb
rendű oka vannak annak, ha két ember útjai keresztezik egymást.
Abban is hiszek, hogy ezt az okot nekem kell megfejtenem, s muszáj
hozzátennem valamit az illető életéhez, ha mást nem, egy kis
kikapcsolódást, ami után könnyebb nevetni, könnyebb visszatalálni
az erősségeinkhez és álmainkhoz. Én már csak ilyen vagyok.
De térjünk vissza Janie-hez, aki, mint mondja, nem bírja ezeket a
motivációs előadókat, akik közé tévedésből engem is sorol.
(Jobban szeretem a teljesítmény-tanácsadó és stratéga
megnevezést, de hát mit lehet tenni?)

– Abból, amit ők mondanak, mindig csak az derül ki számomra, hogy

nem vagyok elég jó ember, és nem tűzök magam elé elég
magasztos célokat. Persze, ki tudja, lehet, hogy igazuk van. Maga
mit gondol? Talán tényleg nem adok a világnak semmi lényegeset,
és ez zavar. De szeretem a munkámat. Nem segítek éhező afrikai
gyerekeket, sőt másokat sem, de a munkámat szeretem.

– Örülök, hogy szereti a munkáját, Janie. Akkor tartson ki mellette!

Biztos lesz majd valaki, akit inspirálni fog a példája, és az elég is. Jó
éjt! – Felállok, és menni készülök, de belemélyeszti körmeit a
karomba.

– Maga most lesajnál engem, fiatalember? – Nekem szegezi a

mutatóujját, s közben olyan arckifejezéssel mered rám, amelyet
nem tudok pontosan hova tenni.

– Szó sincs róla. Ide hallgasson! Mások számára inspiráló, ha látják,

hogy maga szereti a munkáját, bármi legyen is az. Ezzel is éppen
eléggé hozzájárul a világ fejlődéséhez. Jót tesz vele magának és
másoknak is. De most, ha megbocsát, elköszönnék. – Kiszabadítom
magam a körmei közül, kimegyek a bárból, és az egészről meg
is feledkezem.

Két nappal később újra azon a környéken járok. Taxival megyek a

repülőtérre, amikor rájövök, hogy nincs nálam elég készpénz.
Megállok egy sarki bankautomatánál. Miközben berakom a kártyát,
véletlenül bepillantok a fiók ablakán, és tessék, ott áll az éjszakai
ragadozó – bocsánat, Janie. Egyik alkalmazottjával beszél, ezúttal
sokkal hivatalosabb öltözékben, mint két estével korábban.

Tudom én, hogy vannak véletlen egybeesések, de ha egy teljesen

ismeretlen nővel ilyen rövid időn belül kétszer is találkozom, arra
felfigyelek. Sors, hallom a szavadat! – mondom magamban,
miközben belépek a bankfiókba. Két célom van: készpénzt felvenni a
pénztárból, és meglátni, hova vezet ez a helyzet.

Ahogy megyek a bankpénztáros asztalához, találkozik a pillantásom

Janie-ével, de látszólag nem vesz észre.

– Az a hölgy, aki ott áll – mondom a pénztárosnak –, ő lenne itt a

főnök?

– Jane? Igen, ő a bankmenedzser. Fantasztikus nő!

– Nocsak? És mi olyan fantasztikus benne?

– Nézzen csak körül a bankban! Az egész városban ez a

legtisztább, legszebb és legelegánsabb. Az összes kollégám
csodás, és Jane folyamatosan segít fejlődnünk.

– Szóval szereti a munkáját?

– Imádom! Valaminek a részese lehetek itt. Tudom, hogy nem olyan

menő állás ez, mint sok ügyfelemé. Régebben hátul dolgoztam az
irodában. Istenem, milyen gátlásos voltam! Rettenetesen
gátlásos. Egész végig mást se csináltam, csak görnyedeztem a
papírmunka fölött, és fél napokat átzokogtam az aggodalomtól, hogy
mi lesz a férjemmel. Irakban vetették be. De Jane azt mondta,
„gyerünk ki a napfényre, ki kell beszélned magadból ezt a sok
stresszt”. Jane ösztönzött mindannyiunkat arra, hogy beszéljünk az
emberekkel, és élvezzük az ismerkedést. Nagyon jót tett nekem,
mindannyiunknak jót tett.

Miután befejeztük a beszélgetést a pénztárossal, és megkaptam a

pénzemet, odasétálok Jane-hez, aki még mindig ugyanazzal az
alkalmazottal beszél. Ahogy közelebb érek, úgy tűnik, nem ismer fel.

– Jó napot! Én épp csak beugrottam, de ha megengedik,

elmondanék valamit. Látják azt a hölgyet a pénztárban? –
Mindketten bólintanak. – Csak azt szerettem volna mondani, hogy
kivételesen udvarias és segítőkész személy. – Ezután egyenesen
Jane-hez fordulok, és igyekszem olyan nyomatékkai beszélni, hogy
megértse, milyen komolyan gondolom, amit mondok. – Szeretném,
ha tudná, hogy a pénztárosnő azt mesélte, maga inspirálja őt, és
maga segített megküzdenie a férje távollétével is. Szerinte maga
vezeti a legjobb bankfiókot a városban, és ahogy elnézem itt a
dolgokat, el is hiszem neki. Nagyon nagy hatást tett rá, egészen
megváltoztatta az életét. Maga igazán sokat ér, és nagyszerű
munkát végez itt. Csak el akartam mondani, mennyire nagy dolog
ez, és hogy köszönöm.

Jane őszintén megdöbben, és elvörösödik. Kezet nyújt, és

megköszöni, hogy az ügyfelük voltam. Látom, hogy nem ismert meg.
Ahogy megfordulok, és elindulok az ajtó felé, még visszaszólok:

– Óriási dolog! A pénztárosnő bátorítása, és az itteni

nagyszerű munkája ér annyit, mint ha éhező afrikai gyerekeket
segítene.

Leintek egy épp arra haladó taxit, és sietve beugróm. Abban a

pillanatban Jane kisiet a bankból, és jobbra-balra forgatja a fejét.
Nyilván eszébe jutott, ki vagyok. Látja, ahogy beszállok a kocsiba.

– Köszönöm! Nagyon motiváló volt! Megértettem! – kiált utánam.

***

Lényünk mélyéből tör fel a késztetés a hozzájárulásra. Szeretnénk

adni a világnak, és szerepet játszani alakításában. A vágy, hogy
valami értékeset hozzunk létre, hogy adjunk másoknak, hogy
kifejezzük önmagunkat, hogy egyedi dolgokat hozzunk létre, hogy
csoportok és szervezetek tagjai legyünk, gyakran abból fakad, hogy
nyomot akarunk hagyni a világban, hatással szeretnénk lenni a
dolgok menetére. Legnagyszerűbb egyéni ambícióinkat és
önzetlenségre való csodálatos képességünket az hajtja, hogy
szeretnénk adni és jelentőségre szert tenni.
Ha úgy érezzük, hogy teszünk valamit a világért, életünk egyszerre
feltöltődik, értelmet és célt nyer. Azt mondhatnánk, hogy maga a
hozzájárulás válik életünk értelmévé és céljává. Ha jelentősen
gyarapítottuk a világot, akkor úgy érezhetjük, földi létünk tartalmas
volt, és már nem éltünk hiába. A tudat, hogy most is teszünk valamit
és a jövőben is fogunk, célt ad az életünknek. Sajnos azonban,
Jane-hez hasonlóan, rengeteg ember nincs tisztában azzal, milyen
nagy hatással van a környezetére.

Ha elveszítjük a hozzájárulás érzetét, akkor elveszítjük

jelentőségünket és célunkat is. Ezért vagyunk olyan elveszettek és
kielégületlenek, amikor úgy érezzük, nincs súlya a
cselekedeteinknek. Egyszerre úgy érzékeljük, hogy semmi sem
számít igazán, s ami még rosszabb, mi magunk sem számítunk. Ez
történik, ha nem érezzük át saját fontosságunkat. Ha pedig az érzés
jogos, és valóban nem teszünk semmit másokért, akkor elveszítjük a
hozzájárulásunkkal járó büszkeségünket is. Ezzel együtt elveszítjük
a kapcsolatot a többi emberrel, mert nem látják, hogy megtennénk,
ami tőlünk telik: nem gyarapítjuk a világot, s nem segítünk senkinek.

Ha ilyen magas a tét, fontos tudni, mit is értünk pontosan

hozzájáruláson, és hogyan érhetjük el, hogy a vágyott és
megérdemelt céltudatosság és jelentőség érzete töltse el az
életünket. Mit jelent valójában a hozzájárulás? Ha ezt a kérdést
felteszem valamelyik előadásomon bárhol a világon, általában
motivációs jelszavaknak hangzó válaszokat kapok: „Tegyük jobbá a
világunkat! Változtassunk a dolgokon! Hagyjunk nyomot magunk
után! Tegyünk valami fontosat! Osszuk meg másokkal adottságaink
és képességeink gyümölcsét!” Az összes effajta mantra és
elképzelés végső soron egy dologról szól: a hozzájárulás
gesztusáról.

A hozzájárulást valóban leggyakrabban úgy határozzák meg, mint

„jelentős szerepvállalást” valamilyen közös vagy kollektív ügy vagy
célkitűzés érdekében. Ha hozzájárulunk valamihez, az azt
jelenti, hogy adunk valami fontosat magunkból egy munka, egy ügy,
egy csoport vagy egy egyén javára. Ez magától értetődő.

Az viszont már kevésbé nyilvánvaló, hogy a hozzájárulásoknak nem

minden formája egyenértékű: nem minden esetben vált ki valódi
hatást a világban, és nem feltétlenül tölt el minket az elhivatottság és
a megelégedés érzésével. Ami azt illeti, adhatunk úgy is, hogy
annak semmi köze a késztetésünkhöz a hozzájárulásra, sőt a
boldogságunkhoz sem.

Ez persze szentségtörésnek hathat a jótét lelkek szemében. „Adni

jó” – ez modern korunk egyik mantrája. De akkor miért van a világon
olyan sok boldogtalan önkéntes? Biztosan látták már őket, ahogy
mogorván végzik jótetteiket. Én már jó párat láttam. Elég sok időt
töltök a nonprofit szférában, és több ezer olyan önkéntessel
találkoztam, akik idejüket és energiájukat áldozzák ugyan egy ügyre,
de soha el nem mosolyodnának, és semmi egyéb jelét nem
mutatják, hogy örömüket lelnék a tevékenységükben. Olyan
önkénteseket is láttam, akik kimondottan durvák vagy
rosszindulatúak azokkal szemben, akiket szolgálnak. Az igaz, hogy
adnak, és fontos ügyekhez járulnak hozzá, de mégsem boldogok.
Ugyanakkor azok is rengetegen vannak, akik óriási szolgálatot
tesznek a világnak, és közben nagyon boldogok.

Épp ezért fontos különbséget tennünk a jótékonyság különböző fajtái

között, és észrevennünk, melyik hogyan befolyásolja a
késztetésünket a hozzájárulásra. Lényegében kétféle megközelítés
létezik: adhatunk valamiből és adhatunk valakinek.

1. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ADJUNK ÖNMAGUNKBÓL (ÉS LEGYÜNK

RÁ büszkék)!

Az első esetben minden kreativitásunkat és erőnket latba vetve

önmagunkból adunk, de nem feltétlenül valaminek vagy valakinek.
Nem szolgálunk közvetlenül egyetlen ügyet, csoportot vagy személyt
sem.
De ha a lehető legjobb teljesítményt nyújtjuk minden
tevékenységünk során, akkor legkiválóbb és legerőteljesebb énünket
mozgósítjuk, s ez már önmagában is megadhatja számunkra a
hozzájárulás érzetét. Vegyünk egy példát! Ha egy teniszjátékos
minden erejét, tehetségét és képességét beleadva játszik egy
meccsen, akkor valószínűleg úgy érzi majd, hogy önmagából adott.
Vagyis azt érzi, hogy aktivizálta magában a késztetését a
hozzájárulásra. Még csak arra sincs szükség, hogy azt érezze, hogy
a teniszjátékhoz, a nézők élményéhez vagy a pillanathoz adott
hozzá valamit. Az a tény, hogy saját magunkból adunk,
már önmagában előidézheti a személyes hozzájárulásunk érzetét.

Ez talán különösnek hangzik – szinte olyan, mintha azt javasolnám,

hogy önző szempontból közelítsük meg a hozzájárulás kérdését. De
miután számtalan tanácsadóprogramom és -tréningem során
több tízezer ember közvetlen visszajelzését meghallgattam, arra
jöttem rá, hogy a világ gyarapítása nem szükségszerűen közösségi
ügy. Azért szeretnék erre rávilágítani, mert túl sokan gondolják, hogy
csakis valaki vagy valami javára lehetünk jótékonyak; így aztán csak
akkor érzik úgy, hogy adtak valamit a világnak, ha egy süteményt
áruló cserkészlány csönget be hozzájuk. Társadalmunk tévesen
feltételezi, hogy kizárólag egy konkrét ügyhöz lehet hozzájárulni, s
aki csupán a legjobb önmagát adja, az nem is ad semmit. Így aztán
sokan nem is tudják, hogy már azzal jelentősen hozzájárulnak a
világhoz, hogy azok, akik.

Higgyük el, hogy a világ gyarapításához elegendő, ha saját

értékeinknek megfelelően élünk, legjobb képességeink szerint
teljesítünk, s minden tevékenységünkben kibontakoztatjuk
erősségeinket, tehetségünket és készségeinket! Én ebben hiszek,
és nem szabad elfelejtenünk, hogy ha a legjobbat adjuk
önmagunkból, azzal másokat is inspirálunk, s ezzel igenis jelentős
hatást teszünk.

Steve Jobs konkrétan semmihez sem járult hozzá, mégis rengeteget

adott a világnak. Azt mondják, Jobs nem a technológiai ipar vagy a
számítógéppiac vagy akár a fogyasztók szempontjait szem előtt
tartva dolgozott (bár a fogyasztói igények ismerete tette híressé).
Számos milliárdossal ellentétben, ő nem hozott létre nyilvános
nonprofit céget (bár a felesége máig igazgat egyet), és nem törődött
azzal, hogy széles körben mutogassa, mi mindenhez járult hozzá.
Nem azt tudjuk Steve Jobsról, mennyit áldozott jótékonysági célokra,
különleges ügyekre vagy közösségek támogatására. Azt tudjuk róla,
hogy teljes egészében megvalósította önmagát: egy kreatív ember
volt, aki jobb szoftvereket, számítógépeket, üzleteket és mobil
készülékeket szeretett volna tervezni és létrehozni. Azáltal volt
hatással a világra, hogy amit csinált, azt kiválóan csinálta. Ezzel
gazdagította a világot, ezért számított, és emiatt hiányzik
mindenkinek.

Mindezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Vegyük például a

művészeket – énekeseket, táncosokat, írókat, dizájnereket stb. –,
akik nem azért alkotnak, hogy konkrétan bármihez hozzájáruljanak,
hanem azért, mert így teljesítik ki igazi énjüket és engednek utat a
kreatív önkifejezésnek. Egy énekes, aki több millió lemezt ad el
világszerte, nyilvánvalóan hozzájárul saját zenei műfajához, és
megajándékozza rajongóit, de egyáltalán nem biztos, hogy
eredetileg is ez volt a szándéka. Egyszerűen csak szívét-lelkét
beleadta egy kreatív vállalkozásba. Amit hozzájárulásnak nevezünk,
az csak utána jött. Személy szerint engem több száz olyan ember
inspirált, akik egyszerűen csak élték az életüket mint hiteles,
gondoskodó emberek. Óriási hatással voltak rám, pedig valószínűleg
egyikük sem gondolt arra, hogy bármihez is hozzájárulna.

Kivételes képességünk van a világ gyarapítására csupán azáltal,

hogy bármely törekvésünkben teljes erőbedobással részt
veszünk. Kreatív vállalkozásainkba egész lényünket adjuk bele!
Vegyük észre, ez is hozzájárulás, és máris átérezzük, hogy
tartalmasabb és célirányosabb az életünk, mint gondoltuk!

Végül, mielőtt továbblépünk a hozzájárulások másik típusára – a

valamihez való hozzájárulásra –, fontos, hogy büszkék legyünk
mindarra, amit már elértünk az életben. Néha elfelejtjük integrálni az
énképünkbe azt a sok mindent, amit hozzátettünk a világhoz. Ez
azért is lényeges, mert – más motiváló elemektől eltérően – a
hozzájáruláshoz nagymértékű bűntudat is kapcsolódik. Soha nem
érezzük úgy, hogy eleget tennénk a családunkért, a kollégáinkért
vagy a közösségért, amelyben élünk. Ez különösen igaz napjaink
túlterhelt és hálózatok által lefedett világában, ahol számos fontos
ügyre nem jut időnk, mégis minden médium folyamatosan azokra
emlékeztet. Szánjunk néhány percet az alábbi mondatok
kiegészítésére! Mostantól pedig, valahányszor sikeresen elvégzünk
egy feladatot, vagy elismerést kapunk valamely hozzájárulásunkért,
amellyel a világot gyarapítottuk, szakítsunk egy kis időt arra, hogy
átérezzük ezt a listát! Engedjük, hogy szívünket eltöltse az
elégedettség: fontosak vagyunk!

• Családom életéhez a következő dolgokkal járultam hozzá az

elmúlt évben:

• A legjobb barátaim életét a következő módokon gyarapítottam:

• Az egyik olyan kreatív projektem az elmúlt évekből, amely miatt

okom lett volna büszkeséget érezni, ez volt:

• Ha igazán elismerném, mi mindennel járulok hozzá a világhoz, az

életem ekképpen változna meg:

Itt az ideje, hogy átérezzük, milyen hatást tettünk a világra. Hiszen

akkor is változtattunk valamit a dolgokon, ha esetleg nem olyan
nagy vagy időtálló teljesítményt értünk el, mint amilyet szerettünk
volna. Saját eredményeink megbecsülését nemcsak azért javaslom,
hogy alkalmunk legyen vállon veregetni magunkat (bár szerintem a
legtöbb embernek ez is jót tesz); inkább azért, hogy magasabb
rendű értelmet és célt fedezhessünk fel mindabban, amit csinálunk.
A hozzájárulásaink eddig is szolgáltak valamit, és ezután is fognak.
Ideje számot vetni, hogy érezzük a megérdemelt büszkeséget.
Lehet, hogy hatalmas összegeket adtunk egy nemes célra,
létrehoztunk egy nonprofit vállalkozást, vagy évtizedeken át
önkéntesek voltunk, bármilyen legyen is a konkrét forma,
mindenképpen adtunk valamit a világnak. Hiszen mi magunk, saját
kivételes személyünkben jelentjük a hozzájárulást. Ezt ne felejtsük
el!

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: ADJUNK VALAKINEK (JÁRULJUNK HOZZÁ MÁSOK

BOLDOGSÁGÁHOZ) !

A hozzájárulás másik fajtája, ha másoknak adunk, vagy valamilyen

nagyobb szabású ügyhöz járulunk hozzá, azzal a konkrét céllal,
hogy hatást tegyünk a világra. Ilyenkor időt, energiát, erőfeszítést,
anyagiakat, készségeket, kapcsolatokat, figyelmet és szeretetet
adunk a csapatunknak, a cégünknek, a családunknak vagy a
kedvenc nonprofit vállalatunknak. A magunkból adás elsősorban
saját magunkról és belső képességeink mozgósításáról szól,
függetlenül attól, hogy végül ez hatással van-e a világra. Amikor
viszont valakinek adunk, akkor minden képességünket azzal a céllal
aktivizáljuk, hogy közvetlenül, specifikusan egyvalamihez járuljunk
hozzá. Amikor egy személynek, egy ügy képviselőinek vagy
valamilyen csoportnak adunk, egy konkrét végeredmény lebeg a
szemünk előtt, valamint az, hogy ennek megvalósulása milyen
érzéseket vált majd ki belőlünk. Valakinek adni inkább
célirányosabb, stratégiai hozzájárulás, de legalább annyira hatásos.

A világ túlnyomó része elismeri és jutalmazza a hozzájárulásnak ezt

a formáját – s nem is ok nélkül. Ha olyan törekvésekhez
járulunk hozzá, amelyeknek fontosságában mélyen hiszünk, és
tervezetten igyekszünk tenni a megvalósulás érdekében, akkor
egyenes az utunk a tartalmas és boldog élethez. Vegyük észre
azonban a kulcsszavakat: törekvések, amelyeknek fontosságában
mélyen hiszünk.

A legtöbb esetben sajnos éppen erről feledkezünk meg. Sokan azért

csalódnak, mert anélkül jelentkeznek egy projektre vagy kezdenek el
szolgálni egy ügyet, hogy mélyen hinnének fontosságában.
Szinte mindenki volt már ilyen helyzetben. Izgatottan csatlakoztunk
egy ügyhöz, amely – miután részesévé váltunk – időnket,
energiánkat vagy pénzünket emésztette, mégsem éreztük, hogy
valódi hatásunk lenne az eseményekre, vagy melegséggel töltené el
lelkünket az ügyhöz való hozzájárulásunk.

Előfordulhat például, hogy engem inkább megérint egy olyan

törekvés, amely az éhező gyerekek megsegítésére irányul, mint
egy másik, amelyikben gyerekeket tanítanak énekelni. De ha az
elsőben nem kaphatok nagyobb szerepet a mosogatásnál (amit
utálok), a másikban viszont taníthatok (amit imádok), akkor a
második egy idő után kétségkívül többet fog jelenteni számomra.
Amiből viszont az következik, hogy ha adni akarunk másoknak,
legalább olyan fontos megtalálnunk a megfelelő tevékenységet, mint
a megfelelő ügyet. Ezt sose felejtsük el, hiszen ez szorosan
kapcsolódik mindazokhoz a motiváló elemekhez, amelyeket
korábban e könyvben tárgyaltunk: olyan tevékenységek tesznek
bennünket boldoggá, amelyeket újnak érzünk, amelyek kihívást
jelentenek, társas kapcsolatokat eredményeznek, és személyes
jelentőségük van számunkra.

Függetlenül attól, hogy ügyekhez vagy projektekhez, egy csoport,

egy közösség vagy a családunk működéséhez járulunk hozzá,
nem minden hozzájárulás egyenértékű. A legtartalmasabb
hozzájárulási tevékenységeket öt tényező határozza meg, amelyeket
– a géniusz ragyogó villámfényénél – öt hozzájárulási
megelégedettségi tényezőnek neveztem el. Ezek ismerete hasznos
iránymutató lehet, ha el akarjuk dönteni, mit és milyen formában
kívánunk adni a jövőben. Ez alapján arról is elgondolkodhatunk,
mely hozzájárulások lesznek számunkra a legjelentősebbek, a
társadalom egésze szempontjából pedig a leghasznosabbak.

Először is, csak akkor érezhetjük úgy, hogy jelentősen

hozzájárultunk egy ügyhöz vagy jót tettünk a világgal, ha valamifajta
kreatív tevékenységen keresztül mozgósíthatjuk az energiáinkat. Az
előző fejezetből vett kifejezéssel élve: a kreatív önkifejezés
lehetősége döntően meghatározza, hogy hozzájárulási élményünk
megelégedettséggel és jelentőségtudattal tölt-e majd el bennünket.
Ha például tehetségesek vagyunk a dizájn területén, akkor bármit is
készülünk adni, mindenképpen találjuk meg benne a lehetőséget a
tervezésre. Azért kell ilyenformán mozgósítani az erőinket, mert
bármilyen fontos legyen számunkra egy ügy, vagy bármilyen
elkötelezetten szeretnénk jót cselekedni, ha eközben nem kap teret
az egyéni hangunk, tehetségünk és látásmódunk, akkor vagy
félbehagyjuk, vagy csak ímmel-ámmal visszük végig a vállalkozást.

De ezzel még nincs vége. Nem csupán arra van szükség, hogy a
hozzájárulás során hasznosíthassuk kreativitásunkat, azt is
látnunk kell, ahogy kreatív tevékenységünk gyümölcsöző lesz.
Hinnünk kell abban, hogy munkánknak látható eredménye lesz.
Nincs is rosszabb, mint olyan projektben részt venni, amelyben
elképzeléseink és erőfeszítéseink soha nem érik el a kitűzött célt. Ha
minden kezdeményezésünk a papírkosárban vagy egy poros polcon
végzi, akkor soha nem érezhetjük a büszkeség érzését, amely
jelentősen aktivizálhatná késztetésünket a hozzájárulásra.

Válaszoljunk a következő kérdésekre, amellyel ellenőrizhetjük,

mennyire találtuk kielégítőnek és tartalmasnak legutóbbi
hozzájárulásunkat! Hozzájárulásunk során létrehoztunk-e valamiféle
kreaív alkotást? Volt-e kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy
nekünk is részünk van a vállalkozás végeredményének
kialakításában? Ha nem, akkor valószínűleg nem éreztük úgy, hogy
érdemlegesen hozzájárulnánk a folyamathoz, és megérné
számunkra az erőfeszítést.

Másodszor, a legtartalmasabb hozzájárulási élményeknek mindig

része mások mentorálása. A világon bármilyen tanárral
beszéljünk is, valószínűleg azt a pillanatot emelik ki, amikor fény
gyűl tanítványaik szemében, s ekkor mi is megérthetjük, miért olyan
csodálatos élmény adni valamit egy gyereknek. A nálunk
tapasztalatlanabb vagy kevesebb ismerettel rendelkező személyek
tanítása vagy irányítása semmihez sem fogható örömforrás.
A különös csak az, hogy bár a legtöbben tudnak erről, mégsem
igazán használják a hozzájárulásuk kiválasztásának
kritériumaként. Amikor új munkahelyet, projektet vagy önkéntes
munkát keresnek, csak nagyon kevesen teszik fel maguknak a
stratégiai kérdést: „Lesz-e lehetőségünk mentorálásra?” Pedig
pontosan erről kell megbizonyosodnunk annak érdekében, hogy azt
érezhessük: valami jelentősei tettünk a világban. A tanítás, a
tanácsadás és a mentorálás semmi máshoz nem hasonlítható
mértékben fokozza hozzájárulás-érzetünket.

Harmadszor, a hozzájárulási tevékenység akkor kielégítő, ha saját

szemünkkel láthatjuk munkánk közvetlen társadalmi hatását.
Ha például levesosztásnál vállalunk önkéntes munkát, de egész idő
alatt a raktárban kell pakolnunk a zöldségesládákat, és egyszer
sincs alkalmunk látni, ahogy valakinek felragyog az arca, amikor
megkóstolja az ételt, akkor egyszerűen nem ér semmit az egész.
Tükörneuronjaink akkor aktivizálódnak igazán, ha magunk is
láthatjuk, amikor valaki hosszú idő után először végre megtöltheti
hasát ízletes, tápláló étellel. Ha nem látjuk közelről az
elégedettséget az arcokon, nem érezhetjük igazán saját szívünkben
sem.

Ha vezetők vagyunk egy cégnél, nagyon fontos lehetővé tennünk

beosztottjaink számára, hogy mindig láthassák saját munkájuk
gyümölcsét. Ehhez át kell gondolnunk: Miképpen garantálhatjuk,
hogy csapatunk tagjai megbizonyosodhassanak arról, hogy
erőfeszítéseik valódi változásokat eredményeztek a világban? El
tudjuk-e vinni őket azokhoz az emberekhez, akiknek az életére
hatással voltak, vagy el tudjuk-e vinni hozzájuk azokat, akiknek a
körülményein javítottak?

Amikor erőfeszítéseink közvetlen társadalmi hatásának

megtapasztalásáról beszélek, akkor konkrétan azt javaslom, hogy
ismerkedjünk meg az érintett személyekkel. Egyszer megtanítottam
ezt a leckét egy nagy lakóházépítő cég vezérigazgatójának, aki több
száz emberét küldte ki egy nemrégiben árvíz sújtotta területre, hogy
ott új otthonokat építsenek a rászoruló közösségnek. Hatalmas,
különleges egységhez hasonló csapata azonnal nekilátott a
munkának, eltakarították a tönkrement házakat, és napokon belül
újakat húztak fel. Ezután repülővel azonnal vissza is tértek a
főhadiszállásra. Miután néhány képet megmutatott a munkálatokról
és mosolyogva építkező embereiről, csalódottságának adott hangot,
mert úgy érezte, kevesen értették meg a cégnél, milyen alapvető
hatást gyakoroltak az ott élő közösség életére. Mire megjegyeztem,
hogy egyetlen olyan képet sem látok, amelyen alkalmazottai a házak
új lakóival beszélgetnének. Egyszerre mindent megértett. Annyira
igyekeztek, hogy valami jelentősei vigyenek véghez, hogy az emberi
kapcsolatokra már nem maradt idejük. Így azt sem érezhették át
igazán, milyen nagy tettet hajtottak végre.

Természetesen erre számos szigorúbb hozzájáruló megjegyezheti,

hogy az ő esetében az öt hozzájárulási megelégedettségi tényező
átlátszóan önző gondolkodást sugall, hisz végső soron saját
belső örömükről és megelégedettségükről szólnak. Ez rettenetesen
egoista megközelítése az adakozás és a hozzájárulás kérdésének,
nem igaz? Elvégre nem arra lenne szükség, hogy önzetlenebbé
válva mindannyian több időt és figyelmet fordítsunk a rászorulókra –
nem pedig saját magunkra?

A rövid válaszom erre: nem. Először is azért nem, mert olyan korban
élünk, amikor szó szerint több millió sürgetően fontos ügy van a
világban. Közel kétmillió nonprofit szervezet működik csak az
Egyesült Államokban. Hogyan tudnánk varázsütésre túllépni egyéni
érdekeinken és megtalálni a leginkább nélkülöző csoportot?
Egy olyan egyesületnek a munkája, amely ötven nyomorgó detroiti
nőt segít, vajon fontosabb vagy kevésbé fontos, mint egy olyané,
amelyik ötszáz hasonló sorsú nőt szolgál Nyugat-Afrikában?

Ezért a kérdést így kell feltennünk: Hol tudunk egyéni módon jó

szolgálatot tenni, hogy elhivatottnak és megelégedettnek
érezhessük magunkat? Hol tudjuk a lehető legnagyobb eséllyel
folytatni tevékenységünket? Végső soron nem az-e a hozzájárulás
értelme, hogy az ember kitartóan részesévé válik egy jótékony
folyamatnak, és ezáltal hat az emberekre?

Mindezzel nem azt kívánom sugallni, hogy minden jótékony

cselekedetünknek szórakoztatónak vagy felemelőnek kell lennie, és
nem is lehet ez az egyetlen célunk. A hozzájárulás során gyakran
kell feltűrnünk az ingujjunkat, bepiszkolni a kezünket, és olyan
dolgokat csinálni, amelyekhez amúgy nem sok kedvünk lenne.
Gyakran olyan feladataink lesznek, amelyek közben kényelmetlenül
érezzük magunkat. De hát éppen ezért olyan izgalmas az élet: az új
feladatok, a kockázat-vállalás, a kemény munka, a kihívások, a
gyarapodó emberi kapcsolatok és a jelentős ügyekért vívott harc
miatt – bármilyen küzdelmes legyen is az út.

A világ ennek ellenére telis-tele van félig-meddig elkötelezett, ímmel-

ámmal ténykedő jótevővel, akik szinte semmilyen erőfeszítésre nem
hajlandóak. Hiszen nem forgathatjuk ki a Földet a sarkaiból, amíg
nem találunk olyan kielégítő módszereket, amelyekkel elhivatottan
szolgálhatunk másokat. Azt remélem, a fent lefektetett kritériumok
segíthetnek ebben.

A jótékonyság tárgyalása természetesen nem lehet teljes a pénzügyi

hozzájárulások vizsgálata nélkül. Aki szerencséjére bőségben él,
adományozásra is fordíthatja idejének és energiájának nagy
részét. Közismert tény, hogy az olyan jótékony szervezetek javára
nyújtott donációk, amelyeknek a tevékenységében és céljaiban
szenvedélyesen hiszünk, nagy megelégedettségünkre
szolgálhatnak. Hallgassunk a szívünkre, és csak olyan ügyek mellett
kötelezzük el magunkat, amelyek mélyen megérintenek!

Rengeteg olyan emberrel ismerkedtem meg a világ minden tájáról,

akik egyszerűen nem tudták, milyen ügyre érdemes áldozniuk.
Mivel nem hisznek szenvedélyesen semmilyen ügyben, még a fenti
kritériumok alapján sem tudnák egykönnyen felismerni, mit tegyenek
a pénzükkel. Azoknak, akiknek van miből adni, de nem áll közel
hozzájuk egyetlen ügy sem, egy másik megközelítést szoktam
javasolni, amelyet sorsszerű adakozásnak nevezek. Sokakkal
megosztottam már ezt az elképzelésemet, és eddig még
mindenkinek nagyon tetszett, különösen azoknak, akik még nem
találtak rá a szívük szerint való ügyre.

A sorsszerű adakozás elképzelés abból a meggyőződésemből

fakad, hogy az életben nem véletlenül keresztezik egymást az
emberek útjai. Hiszek abban, hogy nem puszta egybeesés volt
például, hogy nemrégiben megismerkedtem a munkahelyemen egy
férfival, akinek a felesége mellrákban halt meg, most pedig maratoni
futásra készül az ő emlékére, és ehhez százdollárnyi hozzájárulást
kért mindenkitől az irodában. A sors vetette ezt a rászoruló személyt
az utamba, hogy segítsek rajta még akkor is, ha az ügye közvetlenül
nem érint engem. Mégis jóval többet jelentett számomra, mint ha az
interneten talált ismeretlen ügyet támogattam volna. Szerintem nem
ügyekbe vagy projektekbe kellene befektetnünk, hanem konkrét
személyeket kellene támogatnunk és szolgálnunk. Vagyis azért írtam
meg a százdolláros csekket, mert így rendelte a sors, s annak
ellenére megtettem, hogy tulajdonképpen nem ismertem senkit
korábban személyesen, aki mellrákban szenvedett, és magamtól
valószínűleg soha nem karoltam volna fel ezt az ügyet. Sokszor a
sors dönti el, kit támogassunk – ez azt jelenti, hogy azoknak adjunk,
akik éppen segítségre szorulnak, vagy szenvedélyesen harcolnak
egy ügyért.

Mostanában többnyire hagyom, hogy a sors döntse el, milyen

célokra adakozom, és örömmel számolhatok be arról, hogy még
soha nem éreztem magam ennyire feltöltődöttnek a
hozzájárulásaimtól. Azt is elégedetten állapíthatom meg, hogy ezt a
módszert mások is nagyon lelkesítőnek találták. Azt mondják, ezáltal
megerősödtek kapcsolataik a környezetükben élő emberekkel és a
kisebb közösségekkel, így mélyebben átérzik hozzájárulásaik
eredményét, mint korábban bármikor. A sorsszerű adakozás
módszere azonban valószínűleg nem mindenkinek ajánlható,
különösen azoknak nem, akik már elkötelezték magukat egy ügy
mellett, vagy akik egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy
(látszólag) véletlenszerűen eléjük kerülő embereket vagy ügyeket
támogassanak. Mégis képzeljük el egy pillanatra: mi lenne, ha
mindannyian csak egy kicsivel többet adnánk az utunkat keresztező
embereknek, akik vagy a szükség, vagy elhivatottságuk okán
rászolgálnak a jótékonyságunkra?
3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: MENTORÁLJUNK MÁSOKAT!

Ahogy már említettem, semmi sem aktivizálja jobban késztetésünket

a hozzájárulásra, mint a mentorálás.

A mentorálás az én szememben felelősség és privilégium az élet

útján. Bármilyen mérföldkő mellett haladjunk is el éppen,
biztosan ezrek vannak a hátunk mögött, akik nagyon szeretnék
tudni, hogyan jutottunk el idáig. A gyerekek arra kíváncsiak, hogyan
éltük túl az iskolát, és miképpen sikerült tisztességes állást találnunk.
Kollégáink arra kíváncsiak, hogyan végezhetnék jobban a
munkájukat. Akik elbuktak, azok csak azt szeretnék tudni, hogyan
lehet talpon maradni.

A mentorálás varázslatos dolog, legyen szó akár hivatalos

munkahelyi kapcsolatról, akár baráti közösségről, vagy egy olyan
óriásszervezetről, mint a Big Brothers Big Sisters. (A Big Brothers
Big Sisters gyermekek fejlődését segítő nemzetközi jótékonysági
szervezet.) Különösen azt szeretem benne, hogy óhatatlanul eljön
az a pont, amikor a mentornak legalább annyira szüksége van a
pártfogoltjára, mint fordítva. A mentorálás során példaképpé válik az
ember, s ha komolyan vesszük ezt a szerepet, akkor a legjobb
énünket tudjuk aktivizálni. Legmagasztosabb erényeink és
meggyőződéseink sugároznak belőlünk, mert azt szeretnénk, hogy a
másik szárnyra kapjon. A mentorálás során idővel egyre elmélyül a
kapcsolat, s az előttünk álló személyen láthatjuk saját befolyásunkat
és hatásunkat. A mentor szerepe ebből a szempontból a szülőére
emlékeztet: abban az ajándékban van részünk, hogy szemmel
követhetjük valakinek a fejlődését. Persze ez a személy
sokkal kevesebb szálon kapcsolódik hozzánk, mint a gyerekünk;
nem él velünk, nem kell hallgatnia ránk, egészében kevesebb
ponton tudjuk befolyásolni az életét. Így aztán fontos, hogy az együtt
töltött idő minden percét kihasználjuk. Erre minden egyes
találkozáskor újra ráébredünk, ezért mondják sokan, hogy a
mentorálás a legkoncentráltabb emberi ráhatás az életükben.

S akik azt hiszik, hogy a mentorálás csak megfáradt nyugdíjasoknak

való, azok nagyon tévednek. Engem leginkább a Szakértői
Akadémia (Experts Academy) márkáról és a The Millionaire
Messenger (A milliomos hírhozó) című könyvemről ismernek, amely
utóbbi a cég tevékenységének összefoglalását adja. A Szakértői
Akadémia alapvető elvei igazán egyszerűek:

• Élettörténetünk, ismereteink és üzenetünk – mindaz, amit a

tapasztalatainkból leszűrtünk, és meg kívánunk osztani a világgal –
nagyobb jelentőséggel és magasabb piaci értékkel bírnak, mint
képzeltük volna.

• Azért vagyunk e világon, hogy valami jelentőset tegyünk, s ennek

nincs jobb módja, mint ha ismereteinket és tapasztalatainkat
(bármilyen témában és bármely gazdasági ágazatban) mások
sikerének elősegítésére fordítjuk.

• Pénzt kereshetünk azzal, ha sikerre vezető tanácsokat

és módszereket osztunk meg másokkal. Ennek során bőségesen
jövedelmező vállalkozást építhetünk fel, és igazán tartalmas életet
élhetünk. Ezekre az alapvetésekre támaszkodva világszerte több
millió embernek segítettem felismerni tudásuk és tapasztalatuk
jelentőségét és piaci értékét. Bebizonyítottam, hogy nem csupán
nyugdíjas-foglalkozás, hanem valódi karrierlehetőség másokat
rávezetni egy jobb életre, vagy megmutatni nekik, hogyan juthatnak
előre valamely területen. Semmi okát nem látom, miért ne
gyarapíthatnánk bölcsességünkkel a világot úgy, hogy még fizetést
is kapunk érte. Szerintem éppen ez jelenti a munka világában a
következő fejlődési fokot: a céltudatos munka és a profit gyönyörűen
megférhet egymással egy szolgáltatás keretei közt, amelynek során
megosztjuk másokkal mindazt, amit életünkben tanultunk,
tapasztaltunk vagy bizonyítottunk. Ismereteinket és gyakorlati
tanácsainkat (bármely témában vagy területen) oktatási
programokká és kurzusokká alakíthatjuk, olyan hagyományos
módszerek segítségével, mint a könyvek, beszédek, szemináriumok,
tréningek és a tanácsadás. Tudásunkkal hatással lehetünk mások
életére, és igen, még pénzt is kereshetünk vele.

Azért említem ezt itt, mert nem hiszem, hogy élesen el kellene
választanunk a munkánkat mentori tevékenységünktől. A
modern világban a kettő egy és ugyanaz is lehet. A profit és a jó
szándék ma már nem zárják ki egymást. A banki alkalmazottait
mentoráló Janie-hez hasonlóan, mindannyian tehetünk valami
figyelemre méltót a munkahelyünkön és a karrierünkben,
egyszerűen azáltal, hogy segítünk másoknak.

***

Ezt a fejezetet egy általános gondolattal szeretném zárni az

aktivizáló elemek kapcsán. Viktor Frankl, holokauszttúlélő
pszichológus Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben
(Man's Search for Meaning) című könyvében fejti ki azt a nagyszerű
gondolatot, hogy az ember számára nem az a legfontosabb, hogy a
gyönyört keresse vagy a fájdalmat elkerülje, hanem az, hogy
értelmesnek lássa az életét. Ha valaki (mint én is) osztja ezt a
gondolatot, akkor a következő logikus kérdést kell feltennie: Hogyan
mérhetjük fel végső soron, mennyire értelmes az életünk? Ha
jelentőségteljes életre vágyunk, vajon honnan tudhatjuk, hogy amit
létrehozunk vagy megtapasztalunk, az valóban jelentőségteljes-e?

A legjobb válasz, amit ismerek: a hozzájárulás. Utunk végén, ha

majd visszatekintünk és eltöprengünk az egésznek az értelmén,
megkérdezzük majd magunktól, hogy hagytunk-e nyomot a
világban. A választ jórészt emberi kapcsolatainkban (szeretteinkben
és azokban, akikre hatással voltunk), valamint jótékony
cselekedeteinkben fogjuk keresni. Amikor kapcsolatainkat értékeljük,
valójában azt vizsgáljuk, mit tettünk hozzá ezekhez. Azon
töprengünk, vajon eleget adtunk-e magunkból; mélyen és őszintén
szerettünk-e; megadtuk-e azt az időt, figyelmet, nyitottságot és
szeretetet, amit ezek az emberek megérdemeltek. Végső soron azon
töprengünk, hozzájárultunk-e a világhoz és a körülöttünk lévők
életéhez. Tulajdonképpen ez életünk értelmének mérlege.

TÖLTŐPONTOK

1. Úgy érzem, azáltal gyarapítom a világot magam körül, hogy...

2. A következő új és tartalmas hozzájárulási tapasztalatra szeretnék

lehetőséget teremteni:

3. A következő személynek hasznára válna, ha mentorálnám:

12. TUDATOSSÁG

Az élet célja, hogy éljünk. Élni pedig annyi, mint ráeszmélni a világra:
gyönyörűségesen, részegen, derűsen, istenien. HENRY MILLER

Amikor magamhoz tértem, Kevin üvöltését hallottam.

– Szállj ki a kocsiból, Brendon! Szállj ki a kocsiból!

Az utasülésről átfordulok Kevin felé. A kormány mögé szorulva

kiabál nekem, miközben megpróbál kikapaszkodni a betört vezető-
oldali ablakon. Arca merő vér.

Közel 140 km/óra sebességgel rohantunk bele egy éles kanyarba.

Egy ilyen veszélyt az Egyesült Államokban élénksárga, U alakú nyíl

jelölt volna, figyelmeztetve az autósokat a közeledő
hajtűkanyarra, amely előtt érdemes lelassítani.

Mi azonban a Dominikai Köztársaságban voltunk, egy frissen

betonozott úton. Jelzés pedig egy szál se. Az a kanyar szó szerint
fordulópontot jelentett az életünkben – s végső soron áldásnak
bizonyult. Már hónapok óta depressziós voltam, érzelmileg teljesen
padlóra kerültem az első szerelmemmel való szakítás után. Még
csak tizenkilenc éves voltam, de egészen elveszettnek éreztem
magam; mintha máris véget ért volna az életem. Így amikor
hallottam egy nyárimunka-lehetőségről a világ túlsó végén, a
Dominikai Köztársaságban, elkeseredettségemben kapva kaptam
rajta. Úgy gondoltam, nem elég a városból elmenni, hogy
megszabaduljak a problémáimtól és a depressziómtól - az országot
is magam mögött kellett hagynom.

Így kerültem Kevinnel – egy barátommal, akit a szülővárosomból

ismertem – a Dominikai Köztársaságba, ahol egy
kamionalkatrészekkel kereskedő, ismerős vállalkozónak segítettünk.
Éjfél körül volt, egy ügyféltől jöttünk éppen. Sötét, ködös karibi
éjszaka volt. Minden ablakot lehúztunk a kocsiban, és a rádióból
Tom Cochrane „Life is a Highway” című száma bömbölt. Ahogy
száguldottunk lefelé a mindkét oldalról sötét dzsungel szegélyezte
lejtős úton, a párás levegő átjárta az autót, és éreztem, hogy enyhül
a depresszióm. Magányom és bánatom súlya hangsebességgel
maradt el mögöttem. Lehunytam a szemem, igyekeztem nem
tudomást venni halott lelkem nyűgéről, és torkom szakadtából
üvöltöttem a számot. Aztán már csak Kevin kiáltását hallottam:

– Jézusom, Brendon, kapaszkodj!

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a fényszórónk nem az utat

világítja meg, hanem elvész a sötétben.

Kevin megragadta a kormányt, élesen jobbra rántotta,

kétségbeesetten igyekezett bevenni a kanyart. Már túl késő volt. Az
autó kifarolt, elvesztette az irányt, és pörögve lecsúszott az útról.
Összekaptam magam, és arra gondoltam: Istenem, még nem állok
készen! Nem éreztem, hogy igazából éltem volna addig.
Emlékszem, különösen erős és hosszan tartó érzés volt. A
vészhelyzetekben jelentkező lassítottfelvétel-hatással szemléltem,
ahogy lepörgünk az útról. Sürgető kérdés nyilallt belém: Éltem-e?
Miután lerepültünk az útról, az autó egy kis tartófalnak vágódott,
amelyet öntözés céljából építettek. Az ütődéstől oldalvást
megpördülve a levegőbe emelkedtünk, és éreztem, ahogy a
biztonsági öv erősen az üléshez szorít. Azután különös
súlytalanságot éreztem, ahogy forogtunk... forogtunk.

A szemem csukva volt, de őket jól láttam. Nem olyan volt, mint
amilyennek képzeltem. Azt hittem, valamiféle mindentudó
nézőpontból tekinthetek majd az életemre, mint a filmekben, ahol
ilyenkor emlékképek úsznak be lassított felvételben, és az ember
láthatja magát felnőni. De önmagamat nem láttam. Sehol egy
szaladgáló kis Brendon.

Őket viszont láttam. Családom és barátaim állnak előttem és

mellettem. Körbeállják a nappali asztalára helyezett tortát. A
tizenkettedik születésnapomat ünnepeljük. Anya sír boldogságában,
és nagy örömmel énekli azt a buta kis dalt, amit ilyenkor szokott.

Aztán egy másik jelenet. A nővérem az. Egymás mellett hintázunk a

játszótéren. Találkozik a pillantásunk, és arcán nagy, gyönyörű
mosoly terül el.

Újabb jelenetek. Hihetetlen gyorsasággal pereg le szemem előtt az

egész életem. Az összes olyan jelenet és pillanat, amikor
szeretteim vesznek körül. Nem éreztem úgy, mintha én is jelen
lennék, pedig mindegyik kép egészen valóságosnak hat.
Mindeközben tudatában voltam, hogy lassított felvételben pörgök a
levegőben. Azokra gondoltam, akiket szeretek, és akiknek hiányozni
fogok. Mély, erőteljes érzés ragadott meg: Szerettem-e?

Az autó recsegve a földhöz vágódott, és elvesztettem az

eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, Kevin üvöltését hallottam, hogy szálljak ki

a kocsiból. Az utasülésről átfordultam Kevin felé. A kormány mögé
szorulva kiabált nekem, miközben megpróbált kikapaszkodni a betört
ablakon.
Felém fordult, és láttam, hogy széles seb tátong a feje jobb oldalán,
arca merő vér.

– Szállj ki, Brendon! – ismételte hisztérikus hangon, miközben az

ablakon próbált kimászni.

Fogalmam sem volt, hogy ég-e az autó, nem tudtam semmit. De

Kevin hangja épp eleget elárult. Jobbra nézve kerestem a kiutat, de
az oldalsó ajtó ripityára tört. Az autó teteje egészen belapult.
Egyetlen szűk kijáratot láttam magam előtt, a szélvédő helyén.

Karom, lábam, hasam bőrét összevagdalva áthúztam magam azon a

résen, s végre ott álltam az autó összepréselt motorháztetején.
Láttam, ahogy a vér kiszivárog a testemből, és végigcsorog a
lábamon, rá a szandálomra és a kocsira. Szédültem, minden
távolinak hatott. Az élet lassan folydogált belőlem, s a szívemtől a
lábujjaimig áthatott a félelem, ahogy rádöbbentem, amire addig
soha: hogy az életem valóban véget érhet. Gyenge, rémült energia
futott végig a testemen, és egy pillanatra elgondolkodtam az
egésznek az értelmén. A gondolattal küzdve eleredtek a könnyeim.
Számítottam-e?

Sötét árnyék homályosította el a látásomat, éreztem, mindjárt

elájulok. Ennyi volt, gondoltam.

Az autó összetört motorháztetején megcsillanó fény térített

magamhoz. Élesen felragyogott valami, s visszatükröződött az autó
oldalán végigfolyt véremben. Felnéztem, és a tökéletes teliholdat
láttam a sötét égbolton. Varázslatos volt. Soha nem láttam a Holdat
ilyen közelinek, ilyen nagynak, ilyen ragyogónak és szépségesnek.
Úgy éreztem, felemelkedem életem roncsai közül, és kapcsolatot
teremtek a mennybolttal s az éjjeli eget cirmosra festő hullámzó
kékséggel. Nem éreztem fájdalmat, sőt semmit, csupán a csend
ürességét. Soha nem felejtem el. Aztán lassan átjárt az érzés, hogy
önmagam vagyok. Nem éltem át testen kívüli élményt; ellenkezőleg,
soha nem éreztem erősebb kapcsolatot saját valómmal.
Új erő költözött a testembe, és elöntött a hálaérzet s az élet
értékének olyan erős tudata, amelyet a mai napig nem tudok leírni.
Mintha abban a pillanatban, amikor felnéztem az égboltra, Isten
visszatekintett volna rám, megvigasztalt volna, és átadta volna a
nyerő szelvényt az élethez – a második esélyemet. „Tessék, fiam! –
szólt hozzám az áhított pillanat. – Még élsz. Újra szerethetsz. Újra
számíthatsz. Úgyhogy kapd össze magad, és dolgozz ezeken, mert
most már tudod: az óra ketyeg!”

Emlékszem, ahogy felnéztem az égboltra aznap este, elfogadtam a

szelvényt, és azt gondoltam: Köszönöm. Köszönöm. Ki fogom
érdemelni. Leírhatatlan hála töltötte be az életemet, s azóta sem
hagyott el.

Éreztem, hogy könnyek futnak végig az arcomon. Az öröm könnyei.

Hónapok óta először dalolt a lelkem. (A történet a szerző The
Millionaire Messenger (A milliomos hírhozó) című könyvéből
származik. New York, Free Press, 2011, 5-8.)

***

Tizenhat év telt el az autóbalesetem óta, de ma is minden nap hálát

adok érte, hogy Kevinnel megkaptuk a nyerő szelvényt a
második esélyre. Mindketten túléltük, és mind a kettőnknek
szerencsésen alakult az élete. Gyakran gondolok a balesetre, és
mára megértettem, miért alakította át olyan gyökeresen az életemet.
Néhány percre alámerültem saját tudatom mélyébe, s elborítottak a
gondolatok saját emberi természetemről, majd pillanatokkal később
elszakadtam fizikai testem érzékeléseitől, és egy magasabb rendű
tudathoz kapcsolódtam, amely nem ismer sem fájdalmat, sem
határokat. Tudatomban alapvetően átrendeződött, mit tekintek
fontosnak az életben, és eldöntöttem, hogy önmagamat irányítva
tartalmasabb életet fogok kialakítani. Attól a pillanattól kezdve egy
engem körülvevő nagyszerűbb tudattal is érintkezésben álltam, és
életemben először megéreztem és megismertem egy nálam
nagyobb erőt. Mára tudom, hogy a balesetnek köszönhetően
megtapasztaltam a két alapvető dimenzióját annak, amit a
filozófusok, a pszichológusok és az útkeresők tudatosságnak
neveznek.

Az egyik megközelítés a tudatosságot azonosítja az elmével, vagyis

a gondolkodásra és az öntudatra irányuló korlátozott
emberi képességünkkel. A „gondolkodom, tehát vagyok” formula
kiválóan összefoglalja ezt. Ma az idegtudomány vizsgálja a
tudatosságnak ezt a szintjét, azt kutatva, mi alakítja ki a
szellemünket és ad egységes struktúrát az „elmének”. Az idegtudós
Antonio Damasio The Feeling of What Happens (Az események
érzete) című könyvében a tudatosságot „az élőlények ön- és
környezettudomásaként” definiálja. Az elsősorban érzékszerveink
által megtapasztalt belső és külső világunk tudati észlelésére
fókuszáló megközelítést leginkább „gondolattudatosságként” írhatjuk
le.

Ennél ezoterikusabb szinten a tudatosságot nem emberi, talán

inkább kozmikus vagy éppen isteni, mindent egyesítő
energiaként vagy erőként is szokták definiálni. „Isten pislogott, tehát
vagyok” – ez lehetne e megközelítésmód formulája. A spirituális
vagy magasabb rendű tudati szinteket általában a vallási vagy
szellemi útkeresők tanulmányozzák. Őket nem csupán az érdekli, mi
alkotja az emberi tudatosságot, hanem az is, hogy mi alkotja magát
az univerzumot. E nézet szerint a tudatosság nem csak olyasvalami,
amit az elme tapasztal, vagy amit a testi érzékek felfognak; a
tudatosság testünkön kívül is létezik, a fizikai manifesztációt és saját
kognitív képességeinket meghaladó energiával vagy lénnyel való
kapcsolat formájában. Ez a fajta megközelítés pedig inkább a
transzcendens tudatosságról szól.

A késztetés a magasabb tudati szintek megtapasztalására az emberi

faj legnagyszerűbb megkülönböztető jegye. Hogyan élhetünk emberi
tudatosságunk legmagasabb fokán? Hogyan haladhatjuk meg még
azt is?
Erősebben szeretnénk kontrollálni gondolattudatosságunkat,
ugyanakkor meg is szeretnénk szabadulni a gondolattudatosság
korlátaitól, hogy magasabb tudati szinteket tapasztalhassunk meg.
Vagyis erősebben szeretnénk kontrollálni az életünket, miközben
sokan úgy érezzük, hogy az irányítást át kellene adnunk az isteni
hatalomnak. Balesetem és azóta eltelt életem arra tanított, hogy
mindkettőt elérhetjük. E fejezetben a tudatosság mindkét
koncepcióját megvizsgáljuk, hogy a végén azt választhassuk,
amelyik a legelhivatottabb és legfeltöltődöttebb élethez vezet. Azért
szántam több időt erre a motiváló elemre, mert erről esik a
legkevesebb szó rohanó modern életünkben, pedig hatalmas erővel
befolyásolja minden cselekedetünket.

1. AKTIVIZÁLÓ ELEMI KONCENTRÁLJUNK A TUDATOSSÁGRA!

Mit nevezünk emberi tudatosságnak? Az emberiség történelme

során ez az a tulajdonság, amely ébren és éberen tartott minket, s
képessé tett a gondolkodásra és elménk irányítására. Ezen elemek
mindegyike izgalmas kérdéseket vet fel létünkkel kapcsolatban, és
elvezethet bennünket azokhoz a magasabb szintű tudati
állapotokhoz, amelyeket mindannyian keresünk.

A tudatosságot általában az élettel és az ébrenléttel társítjuk. Az

orvostudomány szempontjából „nem vagyunk tudatunknál”,
vagy „tudattalanok” vagyunk, amikor alszunk. Ugyanezt mondják
arra is, aki kómába esett vagy eszméletét vesztette egy trauma,
esetleg alkohol vagy más drogok hatására. E definíció szerint, ha
nem vagyunk ébrenléti állapotban, akkor nem értjük és nem érezzük,
valamint nem tudjuk előre jelezni, megítélni, aktivizálni vagy
kontrollálni mentális és fizikai adottságainkat.

Az ébrenlét azt is jelenti, hogy észleljük, mi zajlik körülöttünk – ez a

tudatosság másik megkülönböztető jele. Ha tudom, ki vagyok,
hol vagyok, mit csinálok, miért csinálom, és hogyan illeszkedem az
adott pillanatban a társas környezetbe, akkor is tökéletesen
funkcionáló, tudatos lénynek számítok. Az öntudat a
legelfogadottabb vélemény szerint kizárólag a magasabb rendű
fajokra jellemző tulajdonság.

Persze a „tudatos” és „tudatosság” kifejezések szinte mindig a

gondolkodás és elménk használatának képességéhez
kapcsolódnak. Képességünk, hogy gondolatokat hozzunk létre és
azokat ön- és környezettudomássá szervezzük, különböztet meg
minket a többi élőlénytől – s ezt az emberek minden korban
csodálattal vették tudomásul. Lenyűgözően tudjuk használni
elménket a kognitív folyamatokhoz, mint a figyelem, az absztrakt
gondolkodás, az impulzus-kontroli, a figyelemmegosztás, a
problémamegoldás, a felülvizsgálat vagy a cselekedetek és
gondolatok kezdeményezése. Ezeket gyakran végrehajtó
kontrollfolyamatoknak hívják. De hogy működik mindez? És mi a
helyzet a „tudattalan” elmével – tényleg annyira különbözne az
emberi tudat egészétől?

E nehéz kérdések körül rengeteg vita zajlik. Descartes és Locke

közel négy évszázaddal ezelőtti filozófiai elméleteitől az
idegtudomány és pszichológia legfrissebb eredményéig, egy
dologban biztosak lehetünk: a tudatosságot nem könnyű
meghatározni. Bár szinte minden kultúrában létező jelenségként
kezelik, és késztetést éreznek a feltárására és gyarapítására,
senkinek sem sikerült még megragadnia a dolgot magát. Az
idegtudósok nem nyithatják fel az agyat, és bökhetnek rá: „íme, itt
lakozik a tudat”. Mindenki tudja, hogy van valami, ami által képesek
vagyunk felfogni érzelmeink jelentését és rendszerezni
gondolatainkat, csak azt nem tudjuk pontosan, mi az. Nem tudunk
rámutatni az agyunkról készült röntgenfelvételen. Ahány szakember,
annyiféle meghatározás. Mi egyesíti észleléseinket vagy
személyiségünket a test és az agy megannyi impulzusából és
aktivitásából? Azt mondjuk, eszünkbe jutott egy gondolat, de mi az a
titokzatos erő, ami létrehozza és „eszünkbe juttatja” a gondolatot?
Ezt a nagy egyesítőt és misztikus erőt nevezik többnyire
tudatosságnak.
Azért rendkívül fontos tisztáznunk a tudatosság kérdését, mert ha
tudatosabban észleljük önmagunkat és környezetünket, akkor
erősebb lesz a belső összhangunk és a külvilághoz is könnyebben
alkalmazkodunk. Aki magasabb tudati szinten él, valószínűleg
jobban tudja irányítani gondolatait, érzelmeit és viselkedését.
Konfliktushelyzetben is megőrzi belső békéjét, és a küzdelem során
sem veszíti el hitét, kitartását és a transzcendenssel való
kapcsolatát, ugyanis saját gondolkodása alapján határozza meg
élete eseményeinek és tapasztalatainak az értelmét. Így tehát
könnyebben képes rendet és értelmet találni a kaotikus világban,
valamint erővel és optimizmussal átvészelni a nehéz időket is.
Ennek persze az ellentéte is igaz: ha valaki nem képes saját tudatos
gondolatainak kontrollálására, akkor élete irányt veszthet és
tartalmatlanná válhat. Úgy tűnik, a legtöbben nem képesek arra,
hogy összpontosítsák szellemi és érzelmi erőiket, valamint
cselekedeteiket, vagy pedig tudatos döntésük által hitet, reményt és
értelmet találjanak a nehéz körülmények között is.

Mindez persze további kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, mit és

milyen mértékben tehetnénk ennek érdekében. Ez a vita máig
lezárhatatlan, és talán örökre megoldatlan marad. Az egyetlen
koncepció, amelyben mindenki egyetérteni látszik, a következőt
állítja: a tudatosság gondolataink szintetizálásának,
rendszerezésének és irányításának a képessége. Ezért
hangsúlyoztam az egész könyv során, hogy mindannyian képesek
vagyunk tudatosan irányítani gondolatainkat és figyelmünket. Hogy
mi tesz képessé erre – éles megfigyelésekre képes elménk, vagy
egy agyunkban ülő kicsi, láthatatlan pilóta –, az már számomra nem
olyan lényeges. Ezt a problémát szerintem legjobb, ha a
filozófusokra és az idegtudósokra bízzuk. Az a tény, hogy
rendelkezünk ilyen kontrollal, önmagában lelkesítő lehet, hiszen
ebből fakad mind az erőnk, mind a felelősségünk, hogy
tudattartalmainkat formáljuk, és irányítsuk saját életünket.

Ha mindez igaz, akkor felmerül a kérdés: Hogyan használhatjuk ki a

leghatékonyabban gondolataink és életünk tudatos
kontrollálására irányuló képességünket? Mire fókuszáljunk, hogy
boldogságunkat és elhivatottságunkat a lehető legmagasabb szinten
tarthassuk?

A lényeg, hogy a tudatosság mikéntje helyett annak tárgyára kell

koncentrálnunk. Mi határozzuk meg, mit helyezünk tudatos
elménk elé, hogy aztán azokat a dolgokat tartsuk irányításunk és
figyelmünk középpontjában. Eddig általánosságban beszéltem
tudatunk kontrollálásáról. De mindannyiunkban él a vágy, hogy a
közönséges tapasztalatokon túllépve valami többet kapjunk tudatos
létünktől. Az alábbiakban ezért öt konkrét területet mutatok be,
amelyekre koncentrálva maximálisan tudatos és feltöltődött életet
élhetünk.

Legyünk tudatában gondolatainknak!

E könyv nagy részben gondolataink, érzéseink, energiánk,

tapasztalataink és életünk értelmének tudatos irányításáról szól.
Mindezeknek tudatában kell lennünk, és kezünkbe kell venni az
irányításukat, ahelyett hogy hagynánk, hogy tudattalanul és
automatikusan azok irányítsanak minket. Egy példával szeretném
megvilágítani, mit gondolok erről. Méghozzá egy olyan kérdéssel,
amelyet naponta számtalan alkalommal fel kellene tennünk
magunknak: Mire irányítsuk ebben a pillanatban a gondolatainkat?

Vegyük észre a különbséget a fenti kérdés, és a között, hogy: Mire

fókuszálunk és gondolunk ebben a pillanatban? Ez utóbbi kérdés
arra vonatkozik, hogy tudatában vagyunk-e, mire koncentrál éppen
az elménk, míg az előbbi az elménk irányítására vonatkozik.

Bár maximálisan támogatom, hogy legyünk tudatában annak, amire

fókuszálunk és gondolunk bármely időpillanatban, a tudatosság és
az önirányítás két külön dolog. Az igazság az, hogy a legtöbben
az idő túlnyomó részében véletlenszerű és lényegtelen
gondolatokkal vannak elfoglalva. Éppen felmerülő gondolataink
pedig nem szükségszerűen segítenek feljutni egy magasabb tudati
szintre, és kezünkbe venni az életünket. Könnyen lehet például,
hogy ebben a pillanatban valaki épp az első háziállatára gondol, és
bár van haszna, ha tudatosítjuk magunkban ezt a futó gondolatot,
sokkal többet segít a magasabb tudatszint elérésében, ha feltesszük
a kérdést: Mire irányítsuk ebben a pillanatban a gondolatainkat?

Egyszer harmincnapos személyes kihívásaim közé is felvettem ezt a

kérdést. Beállítottam a telefonomat, hogy minden harmadik órában
szólaljon meg, és adja ki az üzenetet: Mire irányítsuk ebben a
pillanatban a gondolatainkat? Bár rendkívül tudatos, önálló
személyiségnek tartom magam, mégis ledöbbenve kellett
észrevennem, milyen gyakran vált napközben az agyam robotpilóta
üzemmódba, amikor hagyom, hogy pillanatnyi késztetéseim,
szokásaim vagy külső hatások irányítsanak. Amint megláttam a
figyelmeztetést, azonnal újra kézbe vettem az irányítást. Ezáltal
pedig elhivatottabb és produktívabb lettem, s átgondoltabban
határoztam meg tapasztalataim értelmét, mint korábban bármikor.
De nem kell nekem hinni. Próbálja ki mindenki saját maga!

Legyünk tudatában érzelmi és fizikai energiáinknak!

Hogyan érezzük magunkat ebben a pillanatban? Ezt a kérdést

naponta többször fel kellene tennünk magunknak. Az előző esethez
hasonlóan most is vegyük észre, egészen más, ha azt kérdezzük:
Mit érzünk ebben a pillanatban? Amit egy adott pillanatban érzünk,
az általában milliónyi benyomásból, valamint belső és külső
világunkra adott különféle válaszokból adódik össze. Ezek azonban
összerendeződnek és egyesülnek, amint feltesszük a kérdést: Mit
érzünk ebben a pillanatban? Bár pillanatnyi érzéseink sokat
elárulnak késztetéseinkről és tapasztalatainkról, tudatunk magasabb
szintű működtetésében általában nemigen segítenek. Tudatos
tapasztalatunk erősítése érdekében - hogy ne a véletlenszerűen
adódó impulzusok határozzák meg érzéseinket – érdemes
eldöntenünk, hogyan is akarjuk érezni magunkat.
Azt is vegyük észre, hogy nem az a kérdés: Hogyan kellene
éreznünk most magunkat? Ezt a kérdést inkább az emlékezetünk
diktálja, nem pedig valódi választás. Vagyis általában az alapján
döntjük el, hogyan „kellene” éreznünk magunkat, ahogyan a múltban
éreztük, vagy ahogyan feltevésünk szerint mások éreznék magukat
ugyanebben a helyzetben. Ha viszont azt a kérdést tesszük fel:
Hogyan érezzük magunkat ebben a pillanatban?, az az adott
helyzetre irányítja a figyelmünket, és lehetővé teszi, hogy magunk
határozzuk meg érzéseinket, s ezáltal összefüggéseiben látva
értelmezzük a helyzetünket.

Ez a kérdés azonban nem csak az érzelmi valóságunkra vonatkozik.

Érzéseinket javarészt a gondolataink és fizikai állapotunk határozzák
meg. Sokkal hamarabb érezzük magunkat bánatosnak,
frusztráltnak vagy bizonytalannak, amikor testileg kimerültek
vagyunk. Az idegtudomány mind újabb eredményekkel bizonyítja,
hogy amikor fizikailag gyengének érezzük magunkat, elveszítjük
akaraterőnket, ez pedig megfontolatlan vagy helytelen döntésekhez,
ítéletekhez vagy cselekedetekhez vezet. Éppen ezért létfontosságú
eleget aludni, inni, enni és mozogni.

Ám a tudattalanunkból vagy kimerült testünkből feltörő érzelmek

ellenére, mindig módunkban áll megválasztani érzelmi égboltunk
színeit. A boldogság bizony döntés kérdése. Ahogy a feltöltődöttség
érzése is. A Teljesítmény Akadémián ezt úgy szoktam bebizonyítani,
hogy segítek a jelenlévőknek pusztán akaraterejükre támaszkodva
különféle érzelmi állapotokba kerülni. Ehhez gyakran a kisujjukat
sem kell mozdítaniuk. Ahogy már mondtam: „az erőmű nem tárolja
az energiát, hanem megtermeli”. Bármely adott pillanatban
meghatározhatjuk saját érzelmi energiánkat, ami az emberi
természet egyik legnagyobb csodája.

Legyünk tudatában viselkedésünknek!

Cselekedeteink rengeteget elárulnak arról, kik vagyunk. Azt is

meghatározzák, mennyire leszünk sikeresek az életben és azt is,
miképpen vélekednek rólunk mások. Ha kicsúszik a kezünkből
viselkedésünk irányítása, akkor általában szörnyen érezzük
magunkat. Ha a tetteink nem felelnek meg az önmagunkkal
szemben támasztott elvárásainknak, akkor bűntudatot és frusztrációt
érzünk. Hasonlóképpen érzünk akkor is, amikor helytelen lépéseket
teszünk másokkal kapcsolatban.

Gyakran hangsúlyozom, hogy a magasabb rendű tudatosság

legfontosabb ismérvei a belső integritás és a mások iránti mély
tisztelet. Mindkettő tükröződik a cselekedeteinkben, így ezeket kell
következetesen kontrollálnunk. Legyünk ennek tudatában, és mindig
figyeljünk oda saját viselkedésünkre s annak a világra gyakorolt
hatására!

Tudatosan figyeljünk másokra!

Kapcsolatok uralta korunkban azonban csak úgy érdemes zen

mesterként irányítani szellemi és érzelmi világunkat, ha
mindeközben tudatosan ráhangolódunk a többi emberre is. Persze,
ismerjük meg magunkat, de azért ismerjünk meg másokat is! Értsük
meg saját életünket, és igyekezzünk megérteni másokét is!

Akkor érhetünk el egy magasabb szintű gondolattudatosságot

kapcsolatainkban, ha rendszeresen megkérdezzük magunktól: Mit
gondolhatnak és hogyan érezhetnek mások ebben a pillanatban?
Hogyan szeretnénk kapcsolatba lépni velük?

Mások gondolatainak és érzéseinek átélése – amit empátiának vagy

léleklátásnak is neveznek – sokkal sikeresebbé és intelligensebbé
tesz bennünket a társas érintkezés terén. Ha az empátiát
ötvözzük azzal a tudatos döntéssel, hogy az adott helyzetben
miképpen akarunk viselkedni és érezni, máris birtokunkban van a
tudatosan alakított, erős kapcsolatok receptje.

Legyünk tudatában előrehaladásunknak!

A gondolattudatosság célja, hogy sikeresebben kontrollálhassuk
belső világunkat és környezetünkhöz való viszonyunkat. De mire jó
ez? Nemcsak azért törekszünk a gondolattudatosság magasabb
szintjeire, hogy világunkat a jelen pillanatban irányíthassuk, hanem
azért is, hogy előremozdíthassuk azt. Életünk eredményeit is
szeretnénk megtervezni, ahogy azt is, mit hagyunk örökül az
utókornak. Ha pedig ez így van, akkor fontos kitartóan, tudatosan
végiggondolni, hogyan járjunk el.

Vajon olyan tempóban haladunk-e az életben, mint szeretnénk?

Megtesszük-e mindazt, ami céljaink eléréséhez szükséges?
Olyan módon alakítjuk-e a gondolatainkat, érzéseinket,
viselkedésünket és kapcsolatainkat, hogy az a haladásunkat,
fejlődésünket és a világhoz való hozzájárulásunkat szolgálja?

Talán ez így egy kicsit soknak tűnik – hisz ki tud egyszerre ennyi
mindenre figyelni? Tapasztalatom szerint nagy segítség, ha
tudatunkra életünk végső megfigyelőjeként és irányítójaként
gondolunk. Ezért szeretem azt képzelni, hogy van a fejemben egy
műszerfal, amelyen ellenőrizhetem életem egyes elemeit, és ha
szükséges, magasabb sebességre kapcsolhatok. A műszerfalon öt
irányító táblát látok, mindegyiken mutatókkal – mint amilyenek a régi
autók sebesség- és fordulatszámmérői voltak. A képzeletbeli táblák
feliratai: „gondolatok”, „érzések”, „viselkedés”, „kapcsolatok”,
„sebesség”. Figyelő elmémet egész életem során folyamatosan
ezekre a területekre irányítom. Gondolataim boldogsághoz
vezetnek-e? Kipipálva. Érzéseim összhangban vannak-e azzal,
ahogyan érezni szeretném magam és ahova el szeretnék jutni?
Pipa. Viselkedésem kellően aktív és rugalmas-e ahhoz, hogy
fejlődjek és pozitív hatást tegyek a világra? Pipa. Kapcsolataim
tükrözik-e, ki vagyok és mi akarok lenni? Pipa. Teljes sebességgel
száguldok-e legjobb énem kibontakoztatása felé? Igen? Pipa. Akkor
minden szuper!

2. AKTIVIZÁLÓ ELEM: LÉPJÜNK TÚL A TUDATOSSÁGON!

Saját elménk meghódításán túl legtöbbünket hajt a vágy, hogy
valami nálunk hatalmasabbnak is a nyomába eredjünk: valami
végtelennek, amit nem tudunk sem irányítani, sem elképzelni.
Szívünk mélyén és legmagasztosabb ambícióinkban önmagunk
meghaladására törekszünk, hogy kapcsolatba léphessünk azzal a
magasabb rendű létezéssel. Saját valóságunk, valamint a világhoz,
az univerzumhoz, Istenhez vagy a végtelenhez fűződő viszonyunk
mélyebb ismeretének érzetére vágyunk. Ez a vágy a spiritualitás, a
magasabb cél és értelem, az Egység keresőivé tesz minket.
Ugyanez a vágy vezette rá az emberiséget a különböző vallások
megteremtésére – hogy ezáltal bepillantást nyerjünk a magasabb
szférákba, vigaszra leljünk a természetben, újra kapcsolódjunk az
Egészhez, és ismételten feltegyük magunknak azokat az
egzisztenciális kérdéseket, amelyek ősidők óta késztetik az
embert egy magasabb rendű cél és a lét értelmének feltárására. E
belső késztetés ösztönöz arra, hogy megértsük és elérjük a
nagybetűs Tudatot.

Mindannyian képesek vagyunk erre. Ahogy már rámutattam, emberi

létezésünk egyik legnagyobb csodája, hogy akaraterőnk
segítségével bármilyen vágyott érzelmi állapotba eljuthatunk. Meg
tudjuk tenni, hogy szemünket behunyva minden konkrét ok nélkül
boldogságot érezzünk. De azt is választhatjuk, hogy szomorúnak,
mérgesnek, reménykedőnek, unottnak vagy szeretettnek érezzük
magunkat. Ugyanez a képesség teszi lehetővé, hogy pusztán
akaratunkra támaszkodva transzcendens érzelmi állapotba
kerüljünk. Méghozzá nem csak egyszer, hanem folyamatosan
érezhetjük e saját pillanatnyi körülményeinket meghaladó jelenlétet s
a kapcsolatot egy magasabb rendű tudatossággal. Miért is ne
tennénk meg? Csak akkor tapasztalhatunk meg valami nálunk
hatalmasabb erőt, ha kihívásokkal serkentjük magunkat önmagunk
meghaladására. A transzcendenssel való kapcsolat által
feltöltődöttebbek leszünk, és legmagasabb értékeinknek és
erényeinknek megfelelően élhetünk.
Vizsgáljuk meg alaposabban, hogyan teremthetjük meg ezt a
kapcsolatot! Ha jelen vagyunk a világban, komolyan vesszük
megérzéseinket és az egybeeséseket, szeretetben és a szeretet
által élünk, akkor jobban megismerhetjük ezt a titokzatos erőt.

Legyünk tudatában az adott pillanatnak!

Ahogy korábban is kifejtettem, a legtöbb ember szörnyen elfoglalt és

dekoncentrált, és soha nem lassít le, hogy értékelhesse és átélhesse
a pillanatot. Márpedig az élet éppen az adott pillanatban zajlik. És
csakis itt, a pillanatban élhetjük át a tudattal való egységet és
kapcsolatot. A tudatosságot nem érhetjük el szellemi munkával
máról holnapra, és nem hozhatjuk létre valamely múltbeli
tapasztalatunkból sem. Most kell megtapasztalnunk, teljes mentális
jelenlétünkkel, ebben a pillanatban a „mostot”.

Jelenlétről akkor beszélhetünk, ha minden figyelmünkkel és

nyitottságunkkal ott vagyunk az adott pillanatban. „Teljes jelenlétről”
pedig akkor, ha célirányosan arra törekszünk, hogy minden
tudatosságunkkal, minden mentális, érzelmi és fizikai energiánkkal
benne legyünk a mostban. A korábban leírt motiváló elemek
esetében is hangsúlyoztam a teljes jelenlét fontosságát: amikor
például beszélgetünk valakivel, nem szabad figyelmetlennek
lennünk, vagy tíz lépéssel az illető előtt járnunk, s úgy lejátszanunk a
párbeszédet, mint valami diadalmas sakkmérkőzést. Ellenkezőleg,
mindenestül át kell élnünk, amit a másik mond.

A jelenlét jin és jang természetéről azonban még nem szóltunk.

Amikor tudatosan elköteleződünk az adott pillanatban való
teljes jelenlét és odafigyelés mellett, ezzel egy időben
felszabadítjuk magunkat minden elvárás alól: nyitottá válunk a világ
feltárulkozására. A buddhista és taoista spirituális hagyományok
értelmében a jelenlét a pillanattal való eggyé válást jelenti, amikor
levetkőzzük minden berögzült elképzelésünket arra vonatkozóan,
hogy a dolgoknak miképpen kellene lenniük vagy alakulniuk. Sokan
egyenesen azt állítják, hogy a valódi jelenlét mentes mindenfajta
szándéktól – egyedüli célunk a pillanatban való teljes nyitottság és
figyelem.

Arról sem esett még szó, miképpen használhatjuk jelenlétünket a

transzcendencia megtapasztalásának eszközeként és útjaként. Van
egy egyszerű kérdés, amelyet napjában több tucatszor felteszek
magamnak, különösen, amikor valamilyen újfajta kihívás vagy
jelentősebb tevékenység áll előttem, vagy másokkal készülök
interakcióba lépni. Ha belépek egy szobába, felhívom egy
barátomat, leülök írni vagy üdvözlöm hazatérő feleségemet, mindig
ezt kérdezem magamtól:

Mennyire vagyok most jelen egy tízfokú skálán? Kaotikus,

túlszervezett világunkban ez segít megtalálni a helyemet, és arra
emlékeztet, hogy átéljem a jelent, s minden pillanatban érezzem a
kapcsolatot valami nálam hatalmasabb erővel. Próbáljuk csak ki!

Nem könnyű feladat. Esetenként utamba állnak a múltból előtörő

gondolatok vagy kötöttségek, és nem hagyják, hogy osztatlan
figyelemmel éljem át a pillanatot. Ha ez megesik, azt kérdezem: Mi
van, ha a múltra vonatkozó negatív érzéseim érvénytelenek ebben a
pillanatban, és nem befolyásolhatják, ki szeretnék lenni éppen most?
Mi van, ha a múlt negatív szemlélete miatt nem tudom értékelni az
életet, amelyet ajándékba kaptam és ma is élvezek? Mi van, ha a
múlt csupán egy pillanat volt, és most már egy újabb pillanatban
élek? Mi van, ha ebben a pillanatban kezd valami varázslatosan új
dolog kibontakozni a számomra?

A tudattal való erősebb kapcsolat kialakítása érdekében meg kell

tanulnunk felfüggeszteni az ítélkezést is. Agyunk ítélkező
mechanizmusát olyannyira kifinomította az evolúció, hogy az adott
pillanat átélése helyett inkább a „jó”, „rossz”, „káros”, „biztonságos”,
„veszedelmes”, „boldog”, „szomorú” stb. címkékkel látjuk el az
élményeinket. Ez kétségtelenül életünk majd minden területén jó
szolgálatot tesz – kivéve egyet: jelenbeli észlelésünket nagyon
leszűkíti. Nem tudjuk teljesen átélni a pillanatot, mert a címkézés köt
le bennünket. Akár azokat a turistákat, akik egy-egy híres épület
vagy szép táj láttán nem magát a látványt fogadják be, hanem a
fényképezéssel vannak elfoglalva. A fotó elkészül, de az élménytől
megfosztják magukat. Meg kell tanulnunk felhagyni a címkézéssel, a
kategorizálással és azzal, hogy akaratunkat folyamatosan
ráerőltessük a pillanatra. Ehelyett béküljünk meg a világgal, és teljes
jelenlétünkkel forduljunk az itt és most felé!

Ez ellentmondásosnak tűnhet, tekintve, hogy idáig e könyv

nagyrészt arról szólt, miként alakíthatjuk saját életünket. Ám az
önálló irányítás és a múlttal, valamint a jelennel való megbékélés
nem szükségszerűen zárják ki egymást. Úgy is készek lehetünk
javítani az életünkön, ha teljes mértékben megbékéltünk a
jelenünkkel. Egyes vélemények ellenére, nem szükséges iszonyatos
mennyiségű fájdalmat és frusztrációt felhalmoznunk jelenlegi
életünkben ahhoz, hogy sikerüljön változtatnunk rajta. Ami azt illeti,
szerintem ez rettenetesen rossz, és semmi esetre sem spirituális
tanács. Hosszú távon nemigen származott még jó abból, amit harag,
frusztráció vagy sértettség szült. Ehelyett azt javaslom,
maradéktalanul fogadjuk el és értékeljük, amit a pillanat kínál,
felismerve, hogy minden okkal történik, és ebben a percben egy
minden korábbinál nagyobb lehetőség tárul ki előttünk, valami
hihetetlenül varázslatos és izgalmas világ felé.

Legyünk tudatában az egybeeséseknek és az intuíciónak!

Ha a jelenben élünk, és keressük a kapcsolatot a tudattal, akkor

gyakran azt vesszük észre, hogy bizonyos dolgok és emberek éppen
időben bukkannak fel az életünkben, méghozzá láthatólag jó okkal
(amit akár azon nyomban, akár később konstatálunk). Például egy
ideje valamilyen új terméken törjük a fejünket, és ahogy sétálunk az
utcán – tökéletesen a jelenben –, egyszerre csak beugrik az ötlet.
Vagy egy társasági eseményen egyszerre erős késztetést érzünk,
hogy megismerkedjünk valakivel, akit azelőtt sohasem láttunk. Az
ilyen pillanatokat nevezem tudatos egybeesésnek.
A koincidenciát, avagy egybeesést, két esemény vagy jelenség
azonos idejű megtörténéseként határozhatjuk meg: olyan
történések véletlenszerű előfordulása, amelyeket az időbeli
egybeesés vagy a látszólagos összefüggés tesz különlegessé.

Persze, akik úgy érzik, hogy a tudat valamilyen konkrét okkal hív be
valamit az életünkbe, azok nem fognak egyetérteni a „véletlenszerű”
szóval. Talán nem puszta véletlen, ha egyszer csak összefutunk
réges-régi szerelmünkkel egy kávézóban. Talán inkább a sors
keze. De függetlenül attól, hiszünk-e a véletlenben, a sorsban, vagy
a kettő valamilyen kombinációjában, mindannyiunknak csak javára
válhat, ha jobban odafigyelünk, hogyan és milyen okból történnek
velünk a dolgok az adott pillanatban.

Számomra nincs jobb módja a jelenlét gyakorlásának, mint az

egybeesések vagy a „véletlen találkozások” észrevétele. Ha
összefutok valakivel a reptéren, akit már évek óta nem láttam, akkor
teljes jelenlétemmel átélem a pillanatot, és igyekszem rákapcsolódni
a találkozás által felszabadított energiára. Minden erőmmel
„követem” a pillanatot, és hallgatok az intuíciómra. Egy adott
személy egy adott pillanatban újra életem részévé vált. Vajon miért?
Mindenképpen odafigyelek, és teljes jelenlétemmel veszek részt a
beszélgetésben, hogy kiderüljön, hova vezet.

Természetesen nem mindenki hisz az egybeesések jelentőségében.

Sokak szerint az univerzum folyamatai véletlenszerűen zajlanak. De
bárkinek legyen is igaza, muszáj odafigyelnünk arra, amit az
élet felkínál számunkra egy adott pillanatban, máskülönben nem
tudunk magasabb szintű kapcsolatba lépni a tudattal – akár
mindenhatónak tekintjük, akár nem. Ebben pedig nagy
segítségünkre lehet, ha odafigyelünk az egybeesésekre.

Az intuíció fogalma szorosan kapcsolódik az egybeeséséhez. Az

intuíció is egyfajta egybeesés: ennek során egy „zsigeri érzés” lép
fel egy időben egy másik eseménnyel vagy jelenséggel. Anyánkra
gondolunk, és ösztönösen az jut eszünkbe, hogy fel kéne hívnunk.
(Tegyük is meg, ha már itt tartunk!) Vagy pár perccel az indulás előtt
nagyon erős késztetést érzünk, hogy ne szálljunk fel a repülőgépre.
(Erre az előérzetünkre is hallgassunk!)

A világ különféle részeiről érkezett hallgatóimat megkérdezve az a

benyomásom, hogy ma legtöbben úgy érzik, meggyengült az intuitív
képességük. Ez könnyen érthető: sokan olyan erősen koncentrálnak
a jövőre, hogy képtelenek bármire is ráérezni a jelenben. Ezen a
helyzeten csakis úgy javíthatunk, ha erősítjük jelenlétünket,
megmaradunk a pillanatnál, és felszabadítjuk magunkat a tervező
elme minden elvárása alól, hogy kizárólag magunkra és a
környezetünkre figyelhessünk.

Legyünk tudatában a szeretetnek!

A világ minden vallásában a szeretet a központi – és általában a

legfőbb – erény és érték. A legtöbb hit szerint az emberiség a
szeretetből származik, létezésének értelme a szeretet, és a
szeretetbe is fog megtérni. Így aztán fontos figyelmet fordítanunk rá.

Mindenki ismeri a szeretet értékét, hiszen egész életünkben ezt

keressük. A kérdés csak az, mennyire adjuk át magunkat a
szeretet érzésének és megélésének. Elég nagy különbség van
ugyanis a kettő között. Akik szeretetre vágynak, azok gyakran
sóváran keresik igényeik megvalósulását: az erős kapcsolatokat és
mások törődését. Ezek persze valódi emberi késztetések, és
mindannyian törekszünk ilyesfajta célokra. De ennél még közelebb is
kerülhetünk a tudatossághoz. Ehhez pedig arra van szükség, hogy
tudatában legyünk a szeretetnek, amely körülvesz és eltölt
bennünket, egyúttal váljunk eggyé a szeretettel azáltal, hogy
megéljük.

A körülöttünk levő szeretet tudata meglehetősen bizarr

elgondolásnak hathat, hiszen legtöbben úgy gondolják, hogy csak
akkor lehet részünk szeretetben, ha azt valaki „megadja”. Sajnos,
sokaknak valóban csak más szeretete adja meg ezt az érzést. De
nem lehet, hogy a szeretet valami ennél sokkal hatalmasabb? Nem
lehet, hogy a szeretet az az egyesítő erő, amely egybefogja a
világegyetemet, és mindannyiunkat összekapcsol? Bármilyen
elrugaszkodottnak és túlzónak tűnik is ez az elképzelés, évezredek
óta éppen ez szerepel minden spirituális tanításban.

A szeretet érzése önmagában is erőteljes élmény, de ha eggyé

válunk vele és benne élünk, akkor a tudatosság magasabb szintjére
lépünk. Ha pedig mindannyian arra vágyunk, hogy szeretet legyen
az életünkben, akkor miért ne adnánk meg azt másoknak is? E
szemlélet szerint nem abból indulunk ki, hogy „kérjetek, és adatik
néktek”, hanem abból, hogy „adjatok, és adatik néktek”. De még
ennél is továbbmehetünk. A szeretet körülvesz bennünket, és feltétel
nélkül adatik nekünk – így nekünk is úgy kell szeretnünk, hogy
semmit sem várunk cserébe.

Aki egyetért ezzel a gondolattal, próbáljon meg a mai naptól kezdve

egész életében több szeretetet adni! Erezzük át a minket körülölelő
szeretetet! Sugározzunk szeretetet mások felé! A szeretet elve
alapján hozzunk döntéseket! Beszéljünk nyíltan a szeretetről! Ha
minderre képesek leszünk, az életünk energiával töltődik fel. Pierre
Teilhard de Chardin szerint egy napon, ha majd úrrá lettünk a szél, a
hullámok, az árapály és a gravitáció fölött, akkor a szeretet
energiáját is hasznosítani fogjuk. Azon a napon az ember –
történelme során másodszor – újra felfedezi majd a tüzet.

Ha erősebben tudatában vagyunk saját jelenlétünknek, az

egybeeséseknek, az intuíciónknak és a szeretetnek, akkor
alaposabban megismerhetjük és feltárhatjuk a bennünket körülvevő
tudatot.

3. AKTIVIZÁLÓ ELEM: CSODÁLKOZZUNK RÁ A VILÁGRA!

Amikor ott álltam az összetört motorháztetőn, azon a karib-tengeri

szigeten, és hálásan pillantottam az ég felé, amiért még egy
esélyt adott az életre, a mélységes áhítat és rácsodálkozás érzete
fogott el. Megéreztem, hogy varázslat van az éjszakában, s az
egész életben. Ez az érzés azóta sem hagyott el soha. Részben
ennek köszönhetem, hogy folyamatosan feltöltődött életet tudok élni.

Amikor áhítattal bámuljuk az univerzum csodáját, akkor igazán

átérezzük a vele való kapcsolatunkat. Ahogy közelebb kerülünk a
párunkhoz, ha rácsodálkozunk nagylelkűségére,
személyiségére, vagy arra, mennyire szeret bennünket, közelebb
érezzük magunkhoz.

Manapság nem nehéz azt érezni, hogy eltávolodtunk a minket

körülvevő csodáktól. Már attól kiborulunk, ha egy telefonhívás
megszakad, miközben megfeledkezünk arról a csodálatos
tényről, hogy a kezünkben lévő kis, szögletes dobozból a jelnek egy
távoli adóvevőhöz vagy éppen egy űrben keringő műholdhoz kell
őrületes sebességgel eljutnia, majd pedig hétmilliárd ember
közül meg kell találnia annak az egynek a szögletes kis dobozát,
akivel beszélni akartunk. Technikai haladásunk értékelését tekintve
valószínűleg a miénk a legérdektelenebb és leghálátlanabb
generáció az egész történelemben. Ha még a saját
teljesítményünkre sem tudunk rácsodálkozni, igazán nem meglepő,
hogy egy meghatározatlan és láthatatlan entitás vagy erő működése
sem nyűgöz le bennünket.

Ahhoz, hogy érzékelhessük a tudatot, le kell lassítanunk, és észre

kell vennünk a körülöttünk lévő csodákat. Hagynunk kell, hogy
elkápráztasson a folyó sodrása, az ég kékje, egy gyermek
mosolya, vagy egy békés reggel nyugalma. De nem elég passzívan
vámunk arra, hogy valami kiváltsa belőlünk az áhítat érzetét. Feljebb
kell emelkednünk a puszta inger-válasz alapján működő állatok
szintjénél, s nekünk kell gondoznunk saját érzelmeinket, oly módon
irányítva szabad akaratunkat, hogy a csodálat érzését teremtse meg
bennünk. Akár ebben a pillanatban eldönthetjük, hogy áhítattal
fogjuk nézni az univerzum csodáit, és ezáltal közelebb kerülünk a
tudathoz.
Valóságos csoda, hogy itt élünk egy folyamatosan táguló
világegyetemben. Egy apró kék bolygó forog velünk tengelye körül
úgy 1600 km/óra sebességgel, miközben több mint 100 ezer km/óra
sebességgel kering a Nap körül. Ez a kicsi, kék, életet adó földgolyó
csak porszem a sok milliárd fényév kiterjedésű univerzumban. Nem
tudjuk, hol ér véget a világegyetem, és ha tudnánk, akkor is maradna
némi bizonytalanság. Ahogy Arkhütasz görög filozófus mondta a Kr.
e. IV. században: „Tegyük fel, hogy elértem a világegyetem határáig.
Ha most kinyújtom a sétapálcám, mit fogok találni?”

Az univerzum felfoghatatlan méretei, és valószerűtlen képességünk

arra, hogy boldoguljunk benne, már önmagában bárkit le kell hogy
nyűgözzön. Ám eközben egy még hatalmasabb ismeretlen erő hat át
bennünket, s ajándékoz meg élettel és lélekkel, majd foszt
meg mindettől. Honnan származik életenergiánk? Istentől? Az
univerzumtól? Netán a véletlen szerencse műve? Elengedhetetlen,
hogy e kérdések mindannyiunkat kíváncsivá tegyenek, és mély
csodálattal töltsenek el – csakis így élhetünk feltöltődött életet.

Ma este, ahogy e sorokat írom, apám közelségét érzem, s ez az

érzés mély áhítatot és tiszteletet vált ki belőlem. Eltávozott, és
rettenetesen hiányzik, de időről időre egészen közel érzem
magamhoz az energiáját. Talán annyira varázslatos hely ez a mi
univerzumunk, hogy benne az energiánk örökké él?

Zárógondolat

A feltöltődött élet arra ösztönöz bennünket, hogy túllépjünk

megszokott gondolkodásmódunkon, és tudatunk műszerfalának
hatékonyabb irányításával nagyobb sebességre kapcsoljunk.
Kihívást állít elénk, hogy magasabb célt és értelmet találjunk emberi
tapasztalatainkban, emelkedjünk felül a körülményeinken, és
teremtsünk kapcsolatot valami nálunk hatalmasabb erővel. Arra
buzdít, hogy lépjünk át a hétköznapiból a mágikus valóságba.
Ez kétségkívül egy egészen másfajta, új és sokkal tudatosabban
megtervezett létforma. De mi mást kívánhatnánk? Hagyjuk, hogy
vakon rángassanak bennünket pillanatnyi késztetéseink,
vagy figyelmünket és tevékenységünket inkább a motiváció, az
értelemkeresés és az erkölcs magasabb szintjeire irányítjuk?
Hagyjuk, hogy a dolgok csak úgy elszáguldjanak mellettünk, vagy
jelenlétünk által lelassítjuk és befogadjuk a világot, s átéljük
varázslatos lényegét? Végül pedig életünk minden napján, egészen
addig, amíg érezzük utolsó perceinket, egyszerűen csak
eltöprengünk egy minket meghaladó erőről, vagy inkább levetjük
behatárolt érzékeink béklyóit, s kapcsolatot teremtünk egy
magasabb rendű tudatossággal, és az isteni szeretetben élünk? A
döntés, mint mindig, most is a mi kezünkben van.

TÖLTŐPONTOK

1. Ha éberebb elmével és tudatosabban élnék, a

következő területeken változna meg az életem:

2. A következőket kell megtennem, hogy rendszeres kapcsolatba

léphessek egy magasabb rendű tudatossággal:

3. A következő dolgok késztetnek csodálatra, látván a világot és

benne saját helyemet:
Utószó
Csupán tíz motiváló elemünk van, mégsem fogja soha senki
tökéletesen elsajátítani mindet. Jobban meg fogjuk érteni, s nagy
munkával sikeresebben tudjuk majd aktivizálni ezeket, de tökéletes
győzelmet nemhogy egyszerre az összes fölött, de egyetlenegy
fölött sem fogunk aratni. Különösnek tűnhet azzal a gondolattal zárni
egy könyvet, hogy soha nem nyerhetünk, ugyanakkor egybecseng a
könyv egyik legfontosabb mondanivalójával: az igazi ajándék maga
az út, amelyet azért járunk be, hogy jobbá váljunk, és életünk
mélyére hatoljunk. A tökéletesen feltöltődött élet tudatos választások
sorát, folyamatos jelenlétet, koncentrációt, fejlődést, növekedést és
kontrollt követel meg tőlünk. Ahhoz, hogy az energikus, elhivatott és
lelkes élet áldásában részesüljünk, olyan kemény munkát,
küzdelmet és elszántságot kell tanúsítanunk, amelyet a legtöbben
nem tudnak teljesíteni.

Hiszek abban, hogy mi mégis képesek leszünk rá. Nagy utat jártunk
be együtt: megvizsgáltuk motiváló elemeink alapjait, hogy így
tegyünk szert több kontrollra, kompetenciára, kongruenciára,
gondoskodásra és kapcsolatra; további akadályokat győztünk le,
hogy előremozdítsuk életünket a változás, a kihívás, a kreatív
önkifejezés, a hozzájárulás és a tudatosság segítségével. Ha
behatóbban ismerjük saját emberi természetünk játékterét, nagyobb
sikerre számíthatunk a lehető legnagyobb meccsen: az életben.

Ez a meccs keményebb, mint képzelnénk – s a tíz motiváló elem

tudatos és következetes aktivizálása nemkülönben. Ezért állítom,
hogy a teljes győzelem elérhetetlen. És ez így van rendjén.
Társadalmunknak fel kell hagynia azzal a tévképzettel, miszerint a
„nehéz” feladatok egyben „rosszak” is. E lapokon éppen azt tanultuk
meg, hogy gyakran a „könnyű” és „kényelmes” megoldások állnak a
tökéletesen feltöltődött élet útjában. Csak a kihívások által
érezhetjük át újra, hogy teljes valónkkal élünk, s energikusan és
elhivatottan törünk előre egy szebb jövő felé. S mindez olyan lángoló
lelkesedéssel tölti el a lelkünket, amelyről a ketrecbe zárt és
kényelmes életet élő tömegek még csak nem is álmodnak. Miközben
könyörtelenül hajtjuk magunkat, hogy bátrabbak, jobbak, erősebbek,
boldogabbak és megelégedettebbek legyünk, egyben felismerjük a
korlátainkat is, és áttörünk egy olyan létezésbe, amely meghaladja
saját képzeletünket. Megéri küzdeni.

Nem akarom elismételni mindazt, amit az előző fejezetekben

tárgyaltunk, nem sorolom fel újra a motiváló és az aktivizáló
elemeket. Ehelyett azt szeretném, hogy mindenki újra meg újra
olvassa el ezt a könyvet, miközben teleírja a naplóját és elkoptatja
számítógépe billentyűzetét a jegyzeteléssel, az álmok és a tervek
megfogalmazásával. Az utunkhoz szükséges minden forrás és
segédanyag, amelyet összeállítottam, megtalálható a
www.TheChargeBook.com/resources címen. Innentől már csak az a
dolgunk, hogy engedélyt adjunk magunknak a kreatív, önkiteljesítő
életre, és folyamatosan tegyünk azért, hogy napjaink élettelibbek
legyenek. Ennek során ne mulasszuk el, önmagunkon túl tekintve,
másokra is kiterjeszteni a tevékenységünket, hogy az ő életüket is
feltöltődöttebbé tegyük. Megéri a fáradságot. A közeljövőben –
függetlenül attól, mennyit sikerült megtanulnunk - számtalanszor
azzal a nagyszerű érzéssel fogunk felébredni, hogy tökéletesen
kézben tartjuk az életünket, s nem is értjük majd, hogyan lehettünk
korábban gyengék vagy bizonytalanok; más napokon ismét azt
érezzük majd, hogy elvesztettük a kontrollt. Ilyen az élet. De megéri!

Vajon mi vár ránk az előttünk álló úton? Az biztos, hogy ha belső

feltöltődöttségünkre koncentrálunk, az életünk megtelik
energiával és lelkesedéssel. De ez még nem minden. Tisztábban
látunk majd, felfogjuk az élet mélyebb értelmét, őszintén értékelünk
és tisztelünk majd másokat, s megbecsüljük mindazt, amit kaptunk.
A feltöltődött-ség megadja a hála érzetét. S mi is lehetne jobb érzés,
mint a hála saját életünkért?

Mialatt közös munkánk végére értünk, lehet, hogy mi sem változott a

külvilágban. Amikor bezárjuk ezt a könyvet, valószínűleg ugyanazok
az ügyek és problémák, ugyanazok az emberek és
lehetőségek vesznek körül minket, mint amikor belekezdtünk. De
bízom abban, hogy legbelül valami mégis megváltozott bennünk, s új
és maradandó elkötelezettséget érzünk egy jobb élet iránt. Hogy
legalább egy szikrát mindannyian magunkkal viszünk, amely elég
erős ahhoz, hogy egy napon olyan vad és fékezhetetlen lángra
lobbanjon, amelyet semmiféle akadály ki nem olthat, és senki
kétkedése nem fojthat el.

Búcsúzóul hadd tárjak fel még egy utolsó motiváló elemet! A

tizenegyediket. Az előző tízzel ellentétben, ez valószínűleg nem volt
eddig tapintható hatással az életünkre. Megkülönbözteti az
eddigiektől az is, hogy nem szólnak róla tudományos kötetek vagy
évszázados filozófiai viták, s az idegtudomány sem igyekezett
megfejteni a működését. Mégis jellegzetesen emberi késztetésről
van szó, amely minden erőfeszítésünket, küzdelmünket és többi
késztetésünk aktivizálása során elért nehéz győzelmünket értékessé
teszi a számunkra. Ez egyesít bennünket egy sportoló kimagasló
teljesítménye láttán; vagy amikor a csapatunk megfeszített munkával
időre befejez egy projektet; ezt érezzük, amikor egy hős visszatér a
pokolból; amikor gyermekeink jellemesen viselkednek és segítenek
másokat; vagy amikor mi magunk képesek vagyunk felülkerekedni
saját szorongásainkon, kételyeinken és dilemmáinkon, s egyszerre
tisztán és erősen az élre törünk, meglepve ezzel nem csak
környezetünket, de önmagunkat is. Ez a motiváló elem, amelyet
kizárólag legnagyobb erőfeszítéseink és legnemesebb tetteink
aktivizálnak, s azok is csak akkor, ha valami értékeset és
jelentőségteljeset hoztunk létre, amely önmagunkon túlmutatva
magasabb rendű célokat szolgál – nos, ez a motiváló elem:
az ünneplés.

A feltöltődött élet sokat megkövetel tőlünk: tudatosabban kell

megterveznünk a napjainkat és aktivizálnunk a motiváló
elemeinket. Bátran ki kell merészkednünk újra a világba, és valódi
erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy nagyobb örömben és
lelkesedésben legyen részünk. Felül kell emelkednünk saját
gyengeségeinken. A bennünk rejlő legjobb lehetőségeinket s
legkiválóbb énünket kell kifejezésre juttatnunk. Csak ha mindezt
megtesszük – odakint, a választások és kihívások félelmetes,
szabad világában –, akkor teljesíthetjük ki legnagyszerűbb
képességeinket, és változtathatjuk szüntelen ünneppé az életünket.

A világ pedig velünk együtt ünnepli majd erőfeszítéseinket.

Hallgassunk a hívásra! A sors szava szólít. Készüljünk bátran az
útra! Ideje újra feltöltődni.
Köszönetnyilvánítás
Lenyűgözve látom, hogy elkészült a negyedik könyvem. Mindig azt
kérdezik tőlem, mi a legnehezebb rész egy könyv megírásában. Én
pedig mindig ugyanazt válaszolom: a köszönetnyilvánítás.
Lehetetlen mindenkinek köszönetet mondanom, akinek a
támogatása vagy tanácsai segítségével eljutottam idáig. Az egyik
legnagyobb örömöt mégis az jelenti számomra, hogy mindazok,
akiknek az előző könyveimben köszönetet mondtam, ma is
mellettem állnak. „Előrevivő” barátaim maradtak mindvégig.

Most is azzal kezdem, hogy mélységes hálát érzek azért, amiért

nyerő szelvényt kaptam az élethez, s Isten megajándékozott egy
második eséllyel. Minden nap igyekszem megszolgálni ezt a kegyet,
s amikor megpróbálok teljes életet élni, nyíltan szeretni és nyomot
hagyni a világban, akkor elsősorban az Ő szeretetéért és
iránymutatásáért tartozom köszönettel.

Ezt a könyvet ismét részben apámnak, Mel Burchardnak ajánlom.

Túl korán veszítettünk el, Apa, de szerencsések vagyunk minden
napért, amit velünk töltöttél, és az energiád továbbra is bennünk él.

Köszönöm Anyának, Davidnek, Bryannek és Helennek, amiért

mindig hittek bennem, és engedték, hogy a saját utamat járjam.
Szívből szeretem őket, és inspirál, hogy ők is a saját útjukat járják. A
feltöltődésemet az ő szeretetüknek és támogatásuknak
köszönhetem. Mindig vigyázni fogok rád, Anya!

Köszönöm Denise-nek, az én „örök napsugaramnak”. Csodálattal

tölt el egymás iránti szerelmünk, amely nap nap után egyre
ragyogóbb fényt gyújt az életemben. Nyolc év alatt egyetlen nap
sem múlt el úgy, hogy ne éreztem volna szédült, hálás lelkesedést a
szívemben, hogy vele lehetek.
Köszönöm a srácoknak és az „összes barátomnak”. Nem is tudom,
hányszor került már valamelyikünk életveszélybe az őrült kalandjaink
miatt, de mindig átkozottul jól szórakoztam. Nagyon remélem,

hogy – bármilyen elfoglalt vagyok is, és ritkán veszem fel a telefont –

soha nem fokoznak le „megtartandó baráttá”. Életre szóló
barátságukért szeretetem és köszönetem a következőknek: Jason
Sorenson, Gwenda Houston, Dave Ries, Adam Standiford, Ryan
Grepper, Steve Roberts, Jesse Brunner, Matt és Mark Hiesterman,
Jeff Buszmann, Jessy Villano Falk, Brian Simonson, Dave Smith,
Nick Dedominic, Jenny Owens, Dana Fetrow, Phil Bernard, valamint
Stephan és Mira Blendstrup.

E könyv nem született volna meg gimnáziumi újságírástanárom,

Linda Ballew nélkül, aki átadta nekem az írás szeretetét, és aki
miatt a mai napig fontosnak tartom az intelligens beszéd terjesztését
a világban. Ballewby, remélem, elégedett a munkámmal!

Hálával tartozom barátaimnak és egykori kollégáimnak az

Accenture-nél, akiktől sokat tanultam az üzleti életről, a
szakszerűségről és a kimagasló teljesítményről, különösen Jenny
Channek, Mary Bartlettnek, Teri Babcocknak és Janet Hoffmannak.

Nem tudom eléggé megköszönni Scott Hoffman munkáját, aki az

ügynököm, és egyben a szakma kiválósága a könyvkiadás
világában. Hihetetlen, mi mindent vittünk végbe együtt, s
megtiszteltetésnek érzem, hogy baráti irányítása mellett juthattam el
idáig. Scottnak köszönhető, hogy könyveim a világ minden táját
bejárták.

Hálával tartozom Roger Fleet és a HarperOne egész csapatának,

amiért hittek bennem, és kiadták a Life's Golden Ticket című
könyvemet, amely máig a legkedvesebb munkám. Köszönöm, hogy
mellémálltak, amikor még ismeretlen kezdő voltam a
könyvkiadásban. Köszönet Michael Carrnak, könyveim
olvasószerkesztőjének, aki mindig segít megtalálnom a legjobb szót
és megfelelő helyre tenni a vesszőket.

Először tanulónak és kutatónak kellett lennem ahhoz, hogy az

emberi motiváció és teljesítmény szakemberévé válhassak. A
tizenkilenc éves koromban történt autóbalesetemet követő
hónapokban és években ezek a nagyszerű tanárok alakították az
életemet: Tony Robbins, Paulo Coelho, James Redfield, Brian Tracy,
Stephen Covey, Mark Victor Hansen, Jack Canfield, John Gray,
Wayne Dyer, Debbie Ford, Benjamin Hoff, Og Mandino, Marianne
Williamson, John Gottman, Nathaniel Branden, Phillip McGraw,
Mitch Albom, Les Brown, Deepak Chopra, David Bach, valamint
számos más élő és már elhunyt legenda. Büszke vagyok arra, hogy
többüket mára barátomnak és kollégámnak tekinthetem.

Tony Robbins nevét külön szeretném kiemelni, mint aki talán a

legtöbbet segített abban, hogy a balesetem után gyökeresen
megváltoztassam az életemet. Ma is emlékszem, ahogy vezetés
közben a hangját hallgatva az járt a fejemben: „Talán egy nap az én
hangom szól majd így másokhoz! Egy nap talán köszönetet
mondhatok neki!” Köszönet mindenért, Tony.

Az elmúlt néhány évben felbecsülhetetlen értékű életvezetési és

marketingtanácsokat kaptam a következő szakemberektől, akiknek a
támogatása és tanítása sokat segített eszméim széles körű
terjesztésében: Rick Frishman, Steve és Bill Harrison, Jeff Walker,
Jim Kwik, Frank Kern, Bill Harris, Srikumar Rao, Eben Pagan, Jay
Abraham, Jeff Johnson, Mike Koenigs, Seth Godin, Andy Jenkins,
Joe Polish, Ryan Deiss, Tim Ferriss, Yanik Silver, Roger Love, Mike
Filsaime,

Paul Colligan, Brad Fallon, Garrett Gunderson, Richard Rossi, Trey

Smith, Dean Graziosi, Jay Conrad Levinson, David Hancock,
Darren Hardy, Daniel Amen, Ken Kleinberg, Bo Eason, Chris
Atwood, Tellman Knudson, Randy Gam, Tony Hsieh, T. Harv Eker,
Dean Jackson, Brian Kurtz, Rich Schefren, Brian Johnson, Armand
Morin, John Carlton, Vishen Lakhiani, Don Crowther, Jason van
Orden, Jason Deitch, Dan Sullivan, John Assaraf és Paula Abdul.
Hálás köszönetem mindannyiuknak!

Lehetetlen mindenkinek köszönetet mondanom, akik segítettek

abban, hogy üzenetemet eljuttassam az emberekhez. Elnézést
kérek mindazon támogatómtól, munkatársamtól, rajongómtól,
ügyfelemtől és barátomtól, akiket nem tudok itt név szerint
megemlíteni, de valamennyiüket nagyra becsülöm. Privát klienseim
úgyis tudják, mennyire kedvelem őket. Nap mint nap feltöltődötté
tesz, hogy őket szolgálhatom.

Mindez persze nem jöhetett volna létre a csapatom nélkül. Jenni

Robbins a legtehetségesebb, legalaposabb, leghatékonyabb,
legegyüttműködőbb és legnagyszerűbb szakmai barát, akit valaha
ismertem. Boldog vagyok, hogy együtt tehetjük feltöltődöttebbé a
világot. A csapat többi tagja, akiknek szintén nem tudok eléggé hálás
lenni: Denise McIntyre, Travis Shields, Karen Lo, Heather Moffett,
Lauren Davis, Audrey Hagen, Shawn Royster, John Josepho, Mel
Abraham és Roberto Secades. Köszönet mindenkinek! Hálával
tartozom korábbi csapattársainknak is, valamint annak a számtalan
elkötelezett önkéntesnek, akik elképesztő energiáikkal életet visznek
a rendezvényeinkbe, és lelkesítik az ügyfeleinket.

Éljen, éljen, éljen az új csapat a Free Pressnél! Köszönöm, hogy

támogató, hozzáértő és odafigyelő kiadóként világra segítették ezt
a könyvet. Mély tiszteletet érzek mindnyájuk iránt. Dominick Anfuso -
aki a projekt mögé állt, s aki nélkül ez a könyv nem lenne –, valamint
Martha Levin volt a két legfontosabb ok, ami miatt a Free
Press családjához csatlakoztam. Dominick a kiadás összes
megpróbáltatása során mindvégig kitartó, figyelmes, segítőkész és
érzékeny maradt – mint egy igazán jó vezető és jó ember. Lenyűgöz,
amit Leah Millerrel együtt szerkesztőként véghezvittek, miközben
nekem is segítettek rátalálni a könyv lényegére. Hálával tartozom a
csapat többi tagjának is: Martha Levin (köszönöm, hogy hitt
bennem!), Suzanne Donahue, Carisa Hays, Larry Hughes, Sydney
Tanigawa, Emily Jarrett és Tom Spain. Egy élmény volt velük
megtenni ezt az utat!

Végül köszönet illet mindenkit, aki kézbe vette és elolvasta ezt a

könyvet. Nap mint nap energiával tölt fel a gondolat, hogy
ilyen sokan meghallották a hangomat. Remélem, egyszer én is
hallhatom olvasóim közül valakiét. Aki szeretne, követhet a
Facebookon, és elmondhatja, hogy van. Kíváncsian várom. Most
pedig ideje feltöltődni!
A szerzőről
Brendon Burchard a Teljesítmény Akadémia alapítója és a Life’s
Golden Ticket című bestseller szerzője. The Millionaire
Messenger című kötete a The New York Times és a USA Today
eladási listáit is vezette. E két mű megjelenése óta Brendont a világ
vezető motivációs és marketing-tanácsadói közé sorolják, és
könyvei, videói, hírlevelei, termékei és fellépései havonta közel
kétmillió embert inspirálnak világszerte.

Brendonnak abban az áldásban volt része, hogy nyerő szelvényt

kapott az élethez – egy második esélyt –, miután túlélt egy
fejlődő országban történt autóbalesetet. Azóta magánszemélyek,
csapatok és szervezetek segítésének szenteli életét, akik a
vezetésével újra rátalálnak feltöltődöttségükre, hallatják a hangjukat,
és jobbítani igyekeznek világunkat.

Brendon rendszeresen vállal televíziós fellépéseket. Szerepelt

többek között Anderson Cooper és az ABC World News műsoraiban,
az NPR adásaiban, az Oprah és barátain, és olyan népszerű
sajtófórumokon, mint például a SUCCESS magazin, a Forbes.com
és a Huffington Post. Napjaink egyik legnépszerűbb előadójaként
olyan személyek mellett lépett színpadra, mint a dalai láma, Sir
Richard Branson, Tony Hsieh, Tony Robbins, Wayne Dyer, Stephen
Covey, Deepak Chopra, Marianne Williamson, David Bach, John
Gray, Brian Tracy, Keith Ferrazzi, Harv Eker, Les Brown, Debbie
Ford, Jack Canfield és mások. Brendon klienseinek névsora
kísértetiesen hasonlít a vezető vállalkozók és hírességek egyesített
listájára, szemináriumait pedig kiemelkedő vállalatigazgatók és
befektetők látogatják a világ több mint ötven országából. A Brendon
által szervezett események közül a legfontosabbak a High
Performance Academy, az Experts Academy, a World’s Greatest
Speaker Training és a 10X Wealth & Business.
A BrendonBurchard.com oldalon meg lehet ismerkedni Brendonnal,
valamint ingyenesen letölthetőek képzési és segédanyagok.