- 185 —
— És az ablak vasrácsához is van kulcsuk?
A zendai fogoly.
Irta: ANTONY HOPE.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET. (Folytatás.)
Az idő telt és még mindig nem tehettünk semmit.
És még hozzá Strakencz sürgette, hogy határozzuk
meg a napot Fláviával való nyilvános eljegyzésem
megünneplésére. Kénytelen voltam azt tizennégy nap
múlva kitűzni, a strelzaui székesegyházban. És mindezt
a Flávia jelenlétében! Az egész országban mindenki
örült, mikor a határozat nyilvánosságra került, csak
két ember volt elkeseredve, a fekete Mihály és én.
Ugyanis Jánostól megtudtam, miként fogadta a
herceg az újságot, mert éppen akkor fölszolgált neki.
Arca még jobban elsötétült, mint rendesen; vad
szitkokba tört ki, s arra sem vidult fel, midőn a
fiatal Rupert megesküdött, hogy én ezt meg is fogom
tenni, s aztán Antoniettehez fordulva, szerencsét
kivánt neki, hogy nincs többé vetélytársnője. Mihály
szinte kardot rántott már, — beszélte János — de Rupert
nem is törődött vele, s csak gúnyolódott a herceggel,
hogy ime különb embert tett királylyá, mint a milyen a
trónra került volna. Mihály ráparancsolt, hogy
hallgasson és távozzék; Rupert azonban előbb még
oly hódolattal csókolta meg Antoinette kezét, mintha
ő lett volna a kegyelt, Mihály pedig vad pillantásokat
vetett reá.
De komolyabb dolgokat is beszélt János. A király
nagyon beteg volt; János látta, lesoványodott és nem
tudott már mozdulni sem. Ezen annyira megijedtek, hogy
hamar orvost hivattak Strelzauból, a ki előbb nem akart
a dologba elegyedni, de a herceg elfogatta s fenye-
gette. hogy addig marad életben, míg a királyt élet-
ben tartja. Az orvos tanácsára aztán megengedték
Antoinettenek, hogy a királyt ápolja, amint csak nő
ápolhatja. Ennek ellenére azonban a király élete alig
egy hajszálon függött, s ezért nagy volt a lehangolt-
ság Zendában, úgy hogyha nem veszekedtek, amire
mindig volt hajlamuk, hát akkor komoran hallgattak.
De minél levertebb volt a többi, annál vígabban űzte
ördöngösségeit a fiatal Rupert. Nevetett, hogy Mihály
mindig Detchardot küldte a király őrizetére, mikor
Antoinette nála volt, ami tisztelt bátyámtól igen okos
elővigyázati szabály volt. Nagy Ígéretekkel rábírtam
Jánost, hogy ismét visszamenjen Zendába és értesítse
Antoinettet, hogy segítségére készülök s a királyt is
bátorítsa.
— Ki őrzi most a királyt? — kérdeztem.
— Detchard és Berzanin éjjel, Hentzau és de
Gautet nappal. De ketten mindig a szobában vannak,
mely éppen a király cellája fölött van s honnan min-
den kiáltás vagy füttyentés fölhallatszik.
— Erről a szobáról nem is tudtam. Van valami
közvetlen összeköttetése a sziklabörtönnel? -
— Nincs. Előbb néhány lépcsőn le keil jönni és
az ajtón át a fölolvasó hídhoz menni. Csak úgy lehet
a király szobájához jutni.
— És ez az ajtó be van zárva ?
— Gsák a négv úrnak van kulcsa hozzá.
— Azt hiszem csak Detchardnak és Hentzaunak.
— Hol lakik a herceg ?
— Az új épületben, az első emeleten. A föl-
vonó hídtól jobbra vannak a szobái.
— És De Mauban Antoinette ?
Éppen szembe, balfelől. De az ajtót mindig rázárja
a herceg. És a fölvonó hidat is minden éjjel fölhúz-
zák, melynek kulcsa szintén a hercegnél van, úgy-
hogy az ő tudta nélkül nem lehet leereszteni a hidat.
— Te hol alszol?
— A vár előcsarnokában, öt más szolgával együtt.
— Fölfegyverezve ?
— Szuronyuk van, de nincs lőfegyverük.
Eleget tudtam s merész elhatározásra jutottam.
— Húszezer koronát Ígértem volt neked, —
szóltam, — de ötvenezeret fogsz kapni, ha megteszed,
amit mondok. De előbb mondd meg: tudják-e a szol-
gák, hogy ki a fogoly?
— Nem tudják. Azt hiszik, hogy a herceg vala-
mely személyes ellensége.
— És abban nem kételkednének, hogy én vagyok
a király ?
—- Nem.
— Nos hát, hallgass meg. Ma éjjel, pont két
órakor, kinyitod a vár előcsarnokának ajtaját. De
ennek pontosan, percre kell megtörténni.
— És nekem szabad lesz elmenekülni, uram, ha
kinyitottam ?
— Menekülhetsz, amily gyorsan csak tudsz.
Még egyet. Add át ezt a levelet Mauban Antoinette
őnagyságának — franciául van írva, te nem olvasha-
tod el, — és kérd meg, hogy az ő és a mi életünk
kedvéért tegye meg, ami abban írva áll.
János egész testében reszketett, de nem volt
egyéb hátra, az ő bátorságára és tisztességére kellett
bíznom magam. Nem volt több vesztegetni való idő.
Midőn elment, Saptot és Frigyest hivattam és
előadtam nekik tervemet.
Sapt fejét rázta.
— Miért nem akar várni?
— Mert a király meghalhat — és mert — mi
lesz tizennégy nap múlva ?
Frigyes vállamra tette a kezét.
— Kisérisük meg mondta.
• — De önnek itt kell maradnia, hogy a herceg-
nőt őrizze.
Az öreg Sapt szeme ragyogott.
— Mihályt mindenesetre megcsípjük — nevetett,
— de ha ön is odamegy és a királylyal együtt önt
is megölik, mi lesz akkor velünk, akik itt ma-
radunk ?
— Flávia királynőt fogják hűséggél szolgálni és
Istenemre mondom, kívánom bár én lennék az egyik
önök közül.
A következő tervet eszeltem ki. Egy szakasz
katonaság Sapt vezérlete alatt az új épület kapujáig
lopódzik. Ha idő előtt észrevennék őket, mindenkit
szúrjanak le, aki útjokba áll. Ha minden jól sikerül,
éppen az ajtónál lesznek, mikor János kinyitja. Be-
27
 - 186
fognak hatolni és a szolgákat megkötözik. Ugyan-
abban a pillanatban — és erre épült az én tervem
— egy nő éles sikoltozása hallatszik De Mauban
Antoinette lakosztálya felől: — Segítség, Mihály,
segítség! . . . Védj meg Hentzautól, Hentzau, Hentzau,
segítség! . . . Erre, reméljük Mihály, a legnagyobb
dühvel rohan ki és Saptnak élve esik foglyul. A
kiáltozás azonban csak tovább hallatszik, embereim
lebocsátják a felvonó-hidat és Rupert nevét hallva
kiáltani, bizonyosan kijön a szobából, a hol alszik
és át akar menni a hídon. De Gautet kiséri vagy
nem kiséri — ezt már a véletlenre kell bízni.
És ha Rupert a felvonó-hidra lép ? Ekkor reám
kerül a sor. Mert nékem kedvem kerekedett még
egy fürdőre az árokban; és hogy ne merüljek igen
hamar ki, elhatároztam, hogy egy kicsiny falétrát
viszek magammal, amelyre rátámaszthatom karjaimat
a vizben. Mikor a hidat lebocsátják, odatámasztom
a létrát a falhoz, a híd mellé, lassan fölmászok —
és ha aztán Rupert vagy de Gautet mégis átmennek
a hidon, az már az én szerencsétlenségem, de nem
az én hibám. Ha meghaltak, akkor csak két ellenfél
van még hátra, és a mi azokat illeti, az általános
zavarra, vagy egy váratlan támadásra kellett bíznunk
magunkat. A végzetes szoba kulcsa a mi birtokunk-
ban lesz. Talán kirohannak onnan, vagy, ha teljesítni
akarják a parancsot, úgy a király élete attól függ,
mily gyorsan tudjuk a külső ajtót betörni.
Ez volt az én — mindenesetre kétségbeesett —
tervem. Hogy ellenségeink minden gyanúját elaltassuk,
elrendeltem, hogy a kastélyt teljesen világítsák ki;
mintha nagy ünnepséget rendeznénk, egész éjjel szóljon
a zene és emberek mozogjanak ide-oda. Strakencznak
addig kell Flavia előtt titkolni távozásunkat, a med-
dig csak lehet. Ha azonban reggelig nem térünk
vissza, úgy nyiltan vonuljon embereivel a vár elé és
követelje a király kiadatását. Ha a fekete Mihály már
nem volt ott — a mi valószinü — úgy siessen, a
mily gyorsan csak lehet, Fláviával Strelzauba, hozza
nyilvánosságra Mihály árulását és a király hihető
halálát, és gyűjtse a hercegnő zászlója alá a híveket.
Őszintén bevallva ezt az utóbbi eshetőséget tartottam
a legvalószínűbbnek. Mert nagyon kétkedtem azon,
hogy Mihály, a király és én egy napnál még tovább
fogunk élni.
Késő volt, mire bevégeztük megbeszélésünket és
én a hercegnő lakosztályába mentem. Nagyon lehan-
golt volt, de midőn távozni akartam, átölelte nyakamat
édes, szégyenlős mosolylyal húzott ujjamra egy gyűrűt.
A király gyűrűje mellett, melyet viseltem, egy
egyszerű aranykarika volt még az újjamon, családunk
jelszavával: — «Nil quae faci.» Ezt levettem és új-
jára húztam — s aztán kértem, hogy bocsásson el.
Megértett, félreállott és könnyes szemmel tekintett reám.
— Viseld ezt a gjűrüt, ha mint királyné mást
is fogsz viselni, — szóltam.
— Ha bármilyen más gyűrűt fogok is viselni,
— felelt, — ezt a gyűrűt viselni fogom, a míg meg-
halok és még a halál után is.
És megcsókolta a gyűrűt.
—
TIZENHATODIK FEJEZET.
Az éjszaka szép és tiszta volt. Reméltem, hogy
a fekete Mihály semmire sem gyanakszik; és ha János
el is akart volna árulni, nem ismerte tervemet.
Tizenkét órakor Sapt elhagyta szakaszával
Tarlenheimt és lassan Zenda felé lovagoltak. Én szintén
lói a ültem. Pisztoly volt nálam és kard. Melegen föl
voltam öltözve, azonkívül tetőtől-talpig bedörzsöl-
tem magamat olajjal s egy üveg konyakot is vettem
magamhoz. Az éj meleg volt, de valószínűleg hosszabb
időt kell majd a vízben töltenem, s a hideg elcsüggeszti
az embert. Azonkívül egy hosszú, vékony, de erős
kötelet is csavartam a derekam köré és nem feledtem
el kis létrámot sem. Fél egy óra felé az erdő széléhez
értem. Ott kipányváztam lovamat és pisztolyomat,
melynek a vízben úgy sem vehettem volna hasznát,
a nyereg-táskában hagyva, a sánc felé siettem. Itt a
kötelet megerősítettem egy fatörzsre s lebocsátkoz-
tam. Éppen háromnegyed egyet ütött, midőn a vízbe
értem s lassan a torony körül kezdtem menni, mialatt
szorosan a fal mellett maradtam s a létrát magam
előtt toltam. így értem régi ismerősömhöz, az agyag-
csőhöz és megállottom a fal kiugró párkányán.
A híd még nem volt fölvonva. Nem messze
fölötte egy ablakot is láthattam. Ha János nem hazu-
dott, akkor ez a herceg szobájának az ablaka lehe-
tett, s a másik felén ugyanolyan magasan, Mauban
Antoinette ablaka kellett, hogy legyen. Az asszonyok
nagyon feledékenyek szoktak lenni. De Isten után
reméltem, hogy Antoinette nem feledkezik meg róla,
hogy pontban két órakor egy brutális támadás áldo-
zatának kell lennie. A szerep, amelyet fiatal bará-
tomnak, Hentzaunak juttattam, nagyon tetszett nekem;
de még adósa voltam azért az orvtámadásért is,
melyet ellenem a múltkor elkövetett, s amely még
most is sajgott a vállamon.
Egyszerre a herceg ablaka megvilágosodott. Az
ablak nyitva volt, s ha lábujjhegyre emelkedtem, be-
láthattam a szoba egy részébe. Megismertem Mauban
Antoinette alakját. Szerettem volna odakiáltani neki:
— ne feledje el! — de nem mertem. Szerencsémre,
mert abban a pillanatban egy férfi lépett melléje.
Át akarta karolni, de Antoinette félretaszította kar-
ját s az ablakhoz támaszkodott. Most megismertem a
férfit is; Hentzau volt.
— Ej, ej, fiam, — mormogtam, — igen korán
jöttél!
Fejét egészen közel hajtotta Antoinetthez. Azt
hiszem valamit suttogott a fülébe, mert láttam, a
mint Antoinette az árokra mutatott és hangosan szólt:
— Inkább kiugróm az ablakból!
— Nagyon hideg a viz, — felelt. — Ugyan
Antoinette, ne tréfálj: Ez utolsó neved ?
Antoinette nem felelt és ő bosszúsan csapott
kezével az ablakpárkányra.
— Ejh, ez a fekete Mihály! Hát nem elég neki
a hercegnő ? Hát minden az övé legyen ? Ugyan mit
az ördögöt találsz te azon a fekete Mihályon ?
— Ha elmondom neki, a miket itt mond — —
 — 187 -

— Hát mondd el, — felelt Rupert megvetőleg Rupert kiáltott, a hidon állva. Nemsokára meg-
vonva vállat, s hirtelen odaugorva megcsókolta jelent De Gautet is, átmentek, pár perc múlva a
Antoinettet. — Most legalább van mit elbeszélned! hidat is fölhúzták, aztán csend lett. Az óra egynegyed
Ha pisztoly lett volna nálam, nagy kisértésbe kettőt ütött. Fölálltam, nagyot nyújtóztam és egyet
jöttem volna. A szerencsétlen asszony kétségbeesetten ásítottam.
emelte ég felé karját. — Gyűlölöm a várakozást! — kiál- Körülbelül tíz perc múlt el, midőn tőlem jobbra
tott Rupert, s megint át akarta ölelni, de egyszerre valami zajt hallottam. Odanéztem, s egy sötét alakot
nagy zajjal nyílt ki az ajtó s egy durva hang kiáltott: láttam a kapubejáratnál állani, mely a hídhoz vezetett.
— Mi keresni valója van itt, uram? Fölismertem; Hentzau volt. Kardját kezében tartotta
Rupert megfordult s mélyen meghajtva magát, s pár pillanatig mozdulatlanul állt. Vad gondolatok
elbizakodottan szólt: kergették egymást fejemben. Miféle ujabb gonosztettet
— Csak nem hagyhattam őnagyságát egyedül, forgatott fejében ez a fiatal ördög? Egyszerre halkan
fenséged távollétében. felnevetett, néhány lépést közeledett felém, s legnagyobb
Mihály megragadta Rupert karját. bámulatomra lefelé mászott a falon. Azonnal tudtam,
— Ebben az árokban más is elfér még, nemcsak hogy lépcsőnek kell vésve lenni a falban. A mint
a király, — szólt jelentőséggel. Rupert leért, kardját foga közé szorította, s nesztelenül
— Fenséged fenyegetőzik ? — kérdezte Rupert. ereszkedett le a vízbe. Ha csak az én életemről lett
— Csak inteni akarom. Nem szoktam sokáig volna szó, elébe úsztam volna. De a király élete
fenyegetőzni. De elég ebből ennyi, Rupert. Detchard függött az enyémtől! Legyőztem hát magamat s
és Berzr.nin a helyükön vannak ? mohón figyeltem arra, hogy mit tesz.
— Igen, fenség! Lassan és nyugodtan úszta át az árkot s föl-
— Jól van. Elmehet. mászott a másik felén, a hol úgy látszik, szintén volt
— Még nem vagyok álmos, — felelt Rupert. lépcső. A mint a kapubejárathoz ért, a felvonó-hid
— De én azt akarom, hogy elmenjen, — szólt másik felén, zsebébe nyúlt és valamit kivett belőle.
Mihály türelmetlenül. — Tíz perc múlva fölhúzzák Hallottam, a mint kizárta az ajtót, de azt már nem
a hidat, s azt hiszem, nem kiván úszva az ágyába menni ? tudtam kivenni, vájjon be is zárta-e? Aztán eltűnt
Rupert eltűnt. Hallottam amint az ajtó kinyílt szemem elöl.
és ismét becsukodott. Legnagyobb bosszúságomra Létrámat ott hagyva, — most már nem volt
azonban a herceg az ablakot betette. Egy darabig többé szükségem reá, — odaúsztam, a hol a lép-
még láttam Antoinettel beszélni, Antoinette tagadólag csők voltak és félig kimásztam a vízből. Kardomat
rázta a fejét és ő türelmetlenül fordúlt el. Aztán kezemben tartva, feszülten hallgatództam. A herceg
ismét hallottam az ajtót nyílni és csukódni, májd szobája sötét volt, de túl a hidon még világosság
Mihály becsukta az ablaktáblákat. fénylett egy ablakból. Egyetlen hang sem hallatszott,
— De Gautet, De Gauter, — hangzott a felvonó- amíg a nagy toronyóra félkettőt nem ütött.
hídról. — Ha nem akar még hideg fürdőt venni Ezen az éjszakán, úgy látszik, még más esemény
lefekvés előtt, úgy jöjjön. készült a várban. (Folyt, köv.)

KESSLER-féle

MAGDA-HAJ KENŐCS L E O S Z E B B
dermatologiai terapeutikus alapon
n y u g v ó , ö s s z e t é t e l é n é l f o g v a az elis-
#» ts
m e r t l e g j o b b szer 'Q-
korpa ellen, úgyszintén hajki- í V9
hullás ellen.
M a g d a - h a j k e n ő c s több év óta kipróbálva,
teljesen ártalmatlan, a h a j n ö v é s t előmoz-
d í t j a é s m i n t k i t ű n ő ó v s z e r a g y a k r a n elő-
f o r d u l ó h a j b e t e g s é g e k ellen, m é g g y e r m e -
keknél is használatra legjobban ajánlható.

Fő szétkttldési r a k t á r : KESSLEll RE Z S Ö-nél,

gyógyszertár a „Megváltóhoz" Gyertyámos, Torontál vármegye
-Á.ra, 3 k o r o n a .
EN UJSAOOM
Raktárak a kővetkező gyógyszertárakban: Budapesten: Török J ó z s e f ,
K i r á l y - u t c a 12., B u d a i E m i l dr. V á r o s h á z - t é r 7., K a d i t z R ó b e r t , J ó z s e f -
k ö r ű t 64. P o z s o n y : C z o l l n e r V i n c e , L ö r i n c k a p u - u t . M i s k o l c : Baruota
Gyula. Székes-Fehérvár: S a y Budolf. Szeged: B a r c s a y Károly.
Debrecen: Mihálovit» Jenő. Arad: F ö l d e s Kelemen. Karánsebes:
M ü l l e r F . J a k a b . N a g y - S z e b e n : M o l n á r J . C. i l l a t s z e r é s z , M e i t z e r .
Brassó : Jekeliua Nándor. K e l e m e n Fereno, B o t h Viktor. Szász-Régen :
W e r m e s c h e r Emil. Segesvár: A. W . Lingner. Temesvár: Theodor * * POSA LAJOS * *
Albert. Versec: Kuchler B

Singer és Wolfner kiadása Budapesten

Z O L A E M I L
H á r o m e l b e s z é l é s . " O S S ^ l t NEGYEDEVRE 1 FORINT te
Damour. Fordította Tóth Béla.
• j
— Á r a csinosan bekötve 50 kr. ==—
30*