Professional Documents
Culture Documents
Patrick Robinson - Barracuda 945
Patrick Robinson - Barracuda 945
Robinson
Barracuda 945
ALEXANDRA 2004
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
• A Navy SEAL az Egyesült Államok haditengerészeténél létrehozott különleges alakulat. Neve a Sea Air and Land Team –
Tengeri, Légi és Szárazföldi Osztag – rövidítése. A szó másik jelentése „fóka". Elterjedt gyakorlat, hogy az alakulat nevének
rövidítését többes számban – angolul SEALs – a szóban forgó alakulatnál szolgáló katonákra használják. Ezt figyelembe véve,
az Egyesült Államok haditengerészetének különleges erőinél szolgáló katonákra utalva a könyvben a „fókák" kifejezés
olvasható.
Amerikai Egyesült Államok SEAL-alakulat
Bili Peavey korvettkapitány (bevetés csapatvezetője)
Patrick Hogan Rougeau hadnagy (felderítőegység vezetője)
Brantley Jordán hadnagy (robbanóanyag-szakértő)
Zane Green hadnagy (csapatvezető)
Brian Slocum hadnagy (csapatvezető)
Chris OTliordan tengerész altiszt (búvár és különleges SEAL)
Brian Ingram tengerész altiszt (különleges SEAL, és Rougeau hadnagy
testőre)
Mich Stetter tengerész altiszt (robbanóanyag-szakértő és Peavey korvett-
kapitány asszisztense)
Joe Little és Tony McQuade tengerész altisztek (parti őrök)
Haditengerészet légi szárnya
Steve Ghutzman korvettkapitány (rangidős pilóta)
Közeli hozzátartozók
Kathy O'Brien (Morgan admirális menyasszonya és személyi asszisztense)
Richard Kerman és neje (Ray Kerman őrnagy szülei) Rupert Studley-Bryce
parlamenti képviselő (Kerman őrnagy iskolatársa)
PROLÓGUS
– Nos, figyelj ide Shakira. Ha itt maradunk, a ház előbb-utóbb maga alá temet
bennünket.
– Lehet, hogy hamarosan meghalunk. Előtte szeretnék imádkozni még a
gyermekeimmel, mindjárt dél van. Imádkoznunk kell a férjemért. – Majd
ránézett, észrevette sötét szemét, arcszínét és megkérdezte: – Ön muzulmán?
– Nem igazán – hangzott a válasz. Majd kicsúszott a száján: – De a szüleim
muzulmánok. – Erről még soha senkinek nem beszélt.
– Akkor önnek is velünk kellene imádkoznia. Allah hatalmas.
Ray ránézett a lányra. Most, hogy felállt, látta, milyen karcsú és gyönyörű.
Hosszú, sötét haja, szinte tökéletesen ovális arca volt, és telt ajkai, mint a
legtöbb arab nőnek. Kisfia szorosan fogta kezét, öt év körüli kislánya édesanyja
ruhájába próbálta burkolni magát. Ray elmosolyodott.
– Hogy hívják őket?
– Ő Irena. A fiam Ravi.
Ray szíve szinte megállt. Hálás volt a csatazajnak, volt ideje összeszedni a
gondolatait.
– Rendben, Shakira. Maradj itt egy pillanatra és imádkozz a gyermekeiddel.
Addig én felmegyek és megnézem, hogy juthatunk ki innen.
Kerman őrnagy kivonult a pincéből és felment a lépcsőn. A nyitott ajtón át
rohanó alakokat látott, izraeli csapatokat, amint a romok felé hátrálnak. Majd
újabb erős robbanás hallatszott negyven-ötven méter távolságból, a palesztin
terület mélyéről.
Jézusom – gondolta. – Ezek az őrültek az egész várost lerombolják, ha nem
teszünk ellene valamit.
Visszament a pinceajtóhoz és lekiáltott:
– Shakira! Gyertek fel! El kell tűnnünk innen. Az épületet bármelyik
pillanatban újabb találat érheti.
Hallotta, ahogy jönnek felfelé a lépcsőn. Mindkét gyerek sírt, Shakira
reménytelenül nyugtatgatta őket. Édesapjuk teste groteszk pózban lógott a
mennyezetről, még mindig szorította gépfegyverét, szeme meredten felfelé
nézett. Ray egy sarokba terelte őket, ahonnan nem láthatták a holttestet. Tudta,
hogy az izraeliek módszeresen kiürítik a főutcán lévő épületeket, és mielőtt
belépnek, kézigránátot dobnak be.
– Van a háznak hátsó kijárata? – kérdezte Shakirát.
– Igen, van egy kis udvar, majd egy utcácska, amely az új útra visz ki. Onnan
ki lehet jutni a városba, valószínűleg elhagyatott is. Arról az útról nem lehet
kijutni a romok közé.
Ray rábólintott: – Hova fogsz menni?
– Nem tudom. A szüleim Szaúd-Arábiában élnek, de Mohammed szülei itt
laknak Betlehemben. Talán eljutunk oda. Az utcácskában parkol az autónk.
– Jól hangzik... de szeretném, ha a nap hátralévő részében elbújnátok, messze
a tűzharctól. Hebron és Betlehem körül a hadsereg kordont húzott fel.
Még mielőtt Shakira válaszolhatott volna, borzalmas sortűz hallatszott
kintről, két férfi kiáltott, majd Fred O'Hara őrmester termetes alakja bukkant fel
a nyitott ajtóban, mögötte Charlie Morgan őrmester állt.
Mindkét SAS-tiszt döbbenten nézett Rayre.
– Jézusom, uram. Már mindenütt kerestük. Már azt hittem, valamelyik szemét
palesztin agyonlőtte.
– Engem ugyan nem, Fred. Elvileg én lennék itt a parancsnok.
– Nekem mondja, uram? Az események kicsúsztak az irányításunk alól. Ezek
az őrültek meg akarják ölni egymást. Még sohasem láttam ilyet. Tisztek, férfiak,
mániákusok. Mindenki benne van. Fegyverrel, bombával, kézigránáttal és még
Isten tudja, mivel. Ha nem tűnünk el innen, a nehéztüzérség minket is szétlő. Ez
nem a mi helyünk, uram. Tűnjünk el, amilyen hamar csak lehet. Nincs semmi
értelme itt maradni.
Fred érvelése majdnem hibátlan volt. De Ray most már felelősnek érezte
magát Shakiráért és a gyermekekért. Természetesen nem volt erre semmi
kézzelfogható oka. Eltűnhetett volna a két SAS-tiszttel, és ennél bölcsebben nem
is cselekedhetett volna. Azonban a legtöbb katona életében vannak időszakok,
amikor az ember nem az eszére, a tapasztalatára, a kiképzésen tanultakra, hanem
a szívére hallgat. És Ray Kerman tudta, eljött a pillanat az ő életében is.
Jelt adott a kis arab családnak, és O'Hara őrmester azonnal reagált a
mozdulatra. A kis Ravi játék űrhajóját fogva előrelépett, a SAS-tiszt, akire az
elmúlt egy órában túl sokszor rálőttek, megrettent a hirtelen mozdulattól, és
meghúzta az MP-5 ravaszát. A másodperc századrésze alatt öt lyuk tátongott Ray
Kerman névrokonának homlokán. Irena felsikoltott és a bátyjához futott, egy
kitömött macit tartva kezében. Charlie már csak kézigránátokat látott maga előtt,
és egy újabb robbanástól tartva hidegvérrel lelőtte a kislányt. Egy pillanatig
csönd uralkodott a szobában, majd Shakira felüvöltött és Fred O'Harára rontott.
Charlie jobbra fordult. Hirtelen mozdulattal a lány arca felé fordította
gépfegyverét. Ám ebben a pillanatban Ray Kerman őrnagy Charlie egész fejét
lerobbantotta egy őrült sortűzzel. Senki sem tud így lelőni egy SAS-tisztet.
Kivéve egy másik SAS-tisztet. Charlie MP-5 fegyvere halála pillanatában
kétszer dördült el. Ray sebességét jelzi, hogy mindkét golyó lefelé csapódott be,
az egyik mély sebet ütött Ray bal combján, amelyből azonnal ömleni kezdett a
vér. Néhány pillanatig semmi sem történt. Majd O'Hara őrmester hitetlenkedve
fordult parancsnoka felé.
– Uram, ön lelőtte Charlie-t? – kérdezte meghökkenten. Ray agya őrülten
zakatolt. A „gyilkosság" szó futott át agyán. Majd a „haditörvényszék". Majd a
„börtön". Majd a „kivégzőosztag".
Ekkor újra a padlón fekvő két élettelen testre nézett, majd Shakirára, aki
halkan sírt, Ravi fejét az ölében tartotta, ruháját vér borította, jobb kezével Irena
felé nyúlt. De a kislányt nem tudta elérni.
Fred előrelépett, hogy megbizonyosodjon róla, a lány fegyvertelen.
– Felkelni! – üvöltötte.
E kemény, szívtelen szó fejezte be földi pályafutását.
Ray Kerman balra fordult, felvett egy kis kődarabot és Fred szeme közé
dobta, dióként összetörve a koponya adott részét, majd kesztyűs kezével teljes
erőből eltalálta Fred nagy, ír orrát. Az ütés hatására Fred orra mélyen az agyába
fúródott, és már halott volt, mielőtt a földre zuhant volna a klasszikus
pusztakezes SAS-ütés hatására.
Két halott gyermek, két halott SAS-tiszt. Egy bibliai következtetés egy bibliai
városban két ördögi perc alatt. Szemet szemért, fogat fogért.
Ray Shakirához fordult, aki egyszerűen sokkot kapott. Már nem sírt, mivel
már nem volt semmije, csak az összetört szíve.
– Ön tényleg megmentette az életemet? – kérdezte halkan.
Azt hiszem – válaszolta Ray.
– Bár ne tette volna!
Végső soron Shakira katonához illő közönnyel fogadta az eseményeket.
Családja meghalt, otthona csupa por és szemét, helyzete kétségbeejtő,
különösen, hogy nappalija padlóján két izraeli egyenruhát viselő SAS-tiszt
holtteste hevert. Csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekült.
Kétségbeesésében tudta, hogy valahogy el kell tűnnie, meg kell szabadulnia
ettől a brit tiszttől. Először azonban a konyhaszekrényhez ment, és puha takarót
húzott elő. Betakarta vele gyermekeit. Ray azon kapta magát, hogy a legnagyobb
nyugalommal a következőket mondja, mintha nem is a saját szavait hallaná:
– Természetesen gyászold meg őket, de nincs miért aggódnod. Mindketten
Allah kezében vannak.
Az észak-londoni molla szavai visszaköszöntek, és eszébe jutottak történetek
a paradicsomról és az Allah nevében életüket áldozó mártíroknak tett
ígéretekről.
Végül Shakira felállt és a szemébe nézett.
– Hova fog menni? – kérdezte, mintha tudatában lenne lehetetlen
helyzetének.
Nos, tíz perccel ezelőtt kikísértelek volna a hátsó ajtóhoz, balra fordultam
volna, és visszamentem volna a társaimhoz – pillantása O'Hara és Morgan
holttestére vetődött, majd hozzátette: – Nem térhetek vissza az IDF-hez most,
hogy két testőrömet megöltem.
– Rájönnének, hogy ön tette?
– Nem tudom. Lehet. De még ennél is nagyobb gondom van. Amióta
megérkeztem, együttéreztem a palesztinokkal, és figyeltem, hogy bánnak velük.
Ezzel sok ember így van, de nekem mély gyökereim vannak a Közel-Keleten, és
valami megváltozott bennem. Nem lehetek olyan katonai egység tagja, amely
úgy gondolja, átgázolhat ártatlan embereken, családokat gyilkolhat meg és tehet
tönkre. Nézd meg, itt van Irena és Ravi. Még csak gyerekek voltak, a katonák
mégis lelőtték őket... Mélyen legbelül úgy érzem, hozzátok tartozom,
mindhármotokhoz, a te könnyeid az én könnyeim, nem tudok tovább így élni. Itt
nem, és a sivatagban sem.
Shakira látta, ahogy az őrnagy arcán könnycseppek gördülnek le. Ez az
idegen megmentette az életét. Odasétált hozzá, karját nyaka köré fonta és
szorosan átölelte. A kis Ravi vérétől foltos lett az egyenruhája, és a combjából
szivárgó vér összevérezte Shakira csadorját, miközben könnyeik egybefolytak.
Kintről továbbra is robbanások hallatszottak, és Ray szinte érezte, ahogy az
izraeli tankok kiürítik az utcát. Shakira újra a konyhaszekrényhez ment, és egy
hosszú, fehér köntössel, hosszú thobe-val és egy fekete-fehér ghutra fejfedővel
tért vissza, amelyet a dupla szalag, az aghal tett teljessé.
Ray letépte izraeli egyenruháját, és áthúzta a thobe-t a fején. Shakira feltette a
fejfedőt, és úgy rendezte el a kendőt, hogy szükség esetén el tudja vele takarni
arca alsó részét. Ezután magának is keresett egy tiszta köntöst. Kötszert is talált,
amivel Ray sebét bekötözhette, majd csendesen így szólt:
– El kell tűnnünk innen, mielőtt az izraeliek ideérnek.
Megfogta Ray kezét, „Insh Allah" – legyen meg Isten akarata, mormolta, és a
romos ház hátsó bejáratához vezette őt. Keresztülfutottak az udvaron, öt
holttestet hagyva maguk mögött a házban. Hátuk mögött por és füst hömpölygött
az utcán, de előttük tiszta volt az út.
– Autóval megyünk? – kérdezte Ray.
– Nem hiszem. El kell jutnunk a Hamasz főhadiszállására. A bátyám, Ahmed
ott van. Gondoskodni fog önről.
– Biztos vagy benne, hogy nem fog megölni? – kérdezte Ray, még erősebben
markolva MP-5 gépfegyverét, és próbált sérült lába ellenére is lépést tartani
Shakirával.
– Igen, biztos vagyok benne – mondta.
– Honnan tudod?
Mivel én nem akarom, hogy meghaljon, és ez elég indok.
2004. május 18., kedd
Izraeli tankok alkotta acélkordon zárta körül a múlt pénteki Jerusalem Road-i
csata egész területét. Az Izraeli Védelmi Erő csapatai evakuálták a területet, az
arab családokat át menetileg a nyugati részre költöztették, miközben tovább
folytatódott a sebesültek és halottak keresése a romok között. Emelőket és
bulldózereket hoztak, és az újabb zavargások elkerülése érdekében bejelentették,
hogy a palesztinokat is keresik, akit életben találnak, orvosi ellátásban részesül.
így természetesen bőven volt lehetőségük, hogy továbbra is fegyvereket és
bombakészítéshez használatos eszközöket keressenek. Három nap alatt a terület
olyan „tiszta" lesz, mint még soha, bár mindenki tudta, hogy a furfangos arabok
szombat reggel a város szélén fekvő biztonságos házakba vitték át katonai
felszereléseiket.
Shakira háza pénteken, sötétedés után omlott össze, több tonna törmelék alá
temetve az öt holttestet. Következő kedd délután emelték ki a holttesteket, majd
a város izraeliek által lakott negyedében lévő halottasházba vitték őket,
harmincnyolc izraeli katona mellé. A több mint hatvankét palesztin férfi, nő és
gyermek holttestét később a Bir al-Saba Roadtól nyugatra fekvő átalakított
iskolaépületbe vitték át.
A SAS-alakulat tagjai közül csak O'Hara és Morgan őrmesterek estek el a
csatában, bár Ray Kerman őrnagy még mindig az eltűntek listáján volt. Mivel ő
volt a Negevben állomásozó SAS-csapatok parancsnoka, eltűnése jelentette a
legkomolyabb problémát, csakúgy, mint a két magas rangú tiszt halála. A
herefordi parancsnokságot azonnal értesítették, és nem kellett sokat várni a
válaszra:
Szállítsák O'Hara és Morgan őrmesterek holttestét előzetes boncolás céljából
azonnal az izraeli hadsereg jeruzsálemi parancsnokságára. Azonnal jelezzék, ha
Kerman őrnagyért váltságdíjat követelnek.
Az utóbbi parancs rutinnak számított. Az ezred tagjait a legritkább esetben
börtönzik be. Két nappal később még mindig nem volt semmilyen információ
Kerman őrnagy hollétéről, de az új izraeli SAS-parancsnok, Roger Hill furcsa
arcot vágott, miközben az IDF patológusának jelentését olvasta:
Charles Morgan őrmester öt golyó által okozott sérüléseibe halt bele, amelyet
közvetlen lőtávolságból eresztettek feje jobb részébe, a találatok egyenes sort
alkotnak, a halántéktól öt centire, közvetlenül az alsó állkapocsig, amely
darabosan tört. Mind az öt golyó behatolt az agyba, a felső négy a koponya bal
oldalán repült ki. A legalsó golyó a bal oldali állkapocsba ágyazódott. A töltényt
egy Heckler and Koch gépfegyverből lőtték ki, amelyet további törvényszéki
laboratóriumi vizsgálatra Tel-Avivba küldtem.
Hill őrnagy tudta, hogy egy arab szabadságharcos nem tudna gépfegyverrel
ilyen pontosan és egyenletesen célozni. Az O'Hara őrmesterről készült jelentés
még ennél is zavarba ejtőbb volt. Fredet nem lelőtték, és nem is az épület
mennyezetének beomlása okozta halálát, amelynek romjai között holttestét
megtalálták. O'Hara őrmester azután halt meg, hogy egy egyenetlen tárggyal a
szemek közti koponyaterületre nagy erejű csapást mértek. Az orrcsont nyolc
centire beágyazódott az agyba, akkora erőhatás érte, mintha fejjel előre az asztal
sarkára zuhant volna vagy akár egy brit vagy amerikai különleges egység
pusztakezes harcosával találkozott volna. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy
elesett, hiszen a SAS-őrnagy arcán nem volt más sérülés. Hill őrnagy gyorsan
rádöbbent, hogy mindkét férfit a világ valamely különleges egységének mostani
vagy régebbi tagja ölhette meg. És manapság sok ilyen ember volt. Senki sem
olyan hatékony, mint a SAS vagy az amerikai fóka alakulat. De az izraeliek jók
voltak, csakúgy, mint az irakiak. Igazából úgy tűnt, hogy egy vagy több profi
gyilkos fordult a két herefordi SAS-harcos ellen... bár még a romok alatt is
mindketten gépfegyverükbe kapaszkodva feküdtek.
Időközben folytatódott az eltűnt SAS-parancsnok keresése. Izraeli nyomozók
dolgoztak a helyszínen, megvizsgálták a maradványokat, ismert Hamasz-tagokat
hallgattak ki. Senki sem tudott semmit, senki sem látta, ölte meg vagy tartotta
fogságban. A legmegbízhatóbb információ az izraeli parancsnoktól származott,
aki megerősítette, a csata csúcspontján még beszélt Kerman őrnaggyal, majd
látta a brit tisztet eltűnni a fal közelében. Azt is látta, hogy az őrnagy guggolva
fut az utca jobb oldalán felfelé, a most már romokban álló palesztin házak
mellett. Az izraeli csapatok azonban nem találták meg a holttestét.
Egy hét elteltével a helyzet még mindig változatlan volt. Ray Kerman, akiről
sokan úgy gondolták, a SAS-ezred legmagasabb parancsnoki tisztje vár rá, egész
egyszerűen köddé vált a forró, poros levegőben.
MÁSODIK FEJEZET
Nyolc hónappal később 2005. február 14., hétfő
Russel Makin alezredes, a SAS 22-es alakulatának parancsnoka nagy
léptekkel haladt a hideg herefordi csőben irodája felé. Jobb kezében egy nehéz
műanyag dossziét cipelt, melyben több száz oldalnyi szigorúan titkos
dokumentum lapult. Az ezredes magas, erős ember volt, tisztként szolgált a
Falkland-szigeteki háborúban, annak idején irányított páncéltörő rakétakivetőt
cipelt (megtöltve) amely egy kicsit könnyebb volt.
Nyár közepe óta a dosszié hétről hétre vastagabb lett. Borítóján mindössze a
„TITKOS" szó szerepelt. Az első oldalon a következő szavak szerepeltek:
„Raymond Kerman őrnagy". A fennmaradó 560 oldal rendkívül részletesen
kifejtette, hogyan esett kútba az utóbbi évek legszéleskörübb és legtitkosabb
nyomozása, hogy az eltűnt őrnagy nyomára bukkanjanak. Makin ezredes
irodájába ért, levette esőköpenyét, kért egy csésze kávét, és a dossziét az asztalra
tette. Már négy órája ébren volt, hajnali öt óta, főleg a szupertitkos Shin Bet
Titkosszolgálat vezető nyomozójával beszélgetett, a messzi, napsütötte Tel-
Avivban, két időzónányi és sok fényévnyi távolságra az esős, ködös Herefordtól.
A két férfi mostanában sokat beszélgetett, összehozta őket a SAS-parancsnok
titokzatos eltűnése, aki guggolva futott végig a csata színhelyén, a hebroni utcán
– és sohasem látták többé.
Az egyetlen tény, amit Makin ezredes biztosan tudott, hogy a Shin Bet
csapata, amely Izrael legkegyetlenebb belső titkosszolgálata, olyan, mint a
londoni MI5 vagy a washingtoni FBI. A lehető legalaposabban átkutatták a
Jerusalem Roadtól nyugatra fekvő területet. Minden lehetséges eszközt
bevetettek a bulldózertől az ásókig, a mikroszkóptól a törvényszéki
laboratóriumig. Az eredmény a nullával egyenlő. Találtak bizonyítékot,
lenyűgöző bizonyítékot. De semmi sem vezetett a kívánt eredményre. A
legfontosabb tény, hogy O'Hara őrmestert egy különleges egység tagja profi
módon és szándékosan meggyilkolta. Morgan őrmestert egy MP-5 gépfegyverrel
lőtték le, pontosan olyan típusúval, amilyet Kerman őrnagy is használt, csakúgy,
mint az IDF minden katonája, és még Isten tudja, hány csempészett fegyverekkel
rendelkező palesztin. Ugyanabban a házban megtalálták még két gyermek, egy
kisfiú és egy kislány holttestét is. Mindkettőjükkel egy MP-5-ös végzett, de nem
ugyanaz, mely Morgan őrmester életét kioltotta. A négy ember halálának
időpontja körülbelül azonos volt. A házban megtalálták még a gyermekek
apjának holttestét is, akivel a ház emeletét átszakító gránát robbanása végzett.
Megtalálták feleségét, Shakira Sabahot, aki bátyjával és annak családjával élt,
korábbi otthonától 800 méterre délkeleti irányban, még mindig a H-l terület
mélyén. Bátyja nagy valószínűséggel a Hamasz tagja volt, de ezt nem sikerült
rábizonyítani. Shakira a szomszédban volt, amikor a házat találat érte, és a
törmelék miatt nem tudott bemenni. Semmit sem tudott a brit tisztről, semmit
sem látott, semmi nem érdekelte, és annyira feldúlta, hogy lemészárolták a
családját, hogy a továbbiakban senkinek nem tudott segíteni. Shin Bet azonban
nem hitt neki. Ez biztató volt, mégsem nyújtott új információt Ray Kerman
hollétét illetően. Tulajdonképpen Shin Bet úgy gondolta, lehet, hogy
rábukkantak egyenruhájára a ház romjai alatt, de üres volt és jelzés nélküli, és
természetesen izraeli. Szakadt lehetett, és ellepte az épülettörmelék és a por.
Sok közös vonást mutatott ez és a többi bizonyíték. Lehet, hogy az őrnagy
megölte mindkét társát és a gyerekeket, lehet, hogy az övé volt az egyenruha, és
lehet, hogy elmenekült. De mi elől? És hová?
Nem egy hétköznapi SAS-katonáról van szó, hanem Ray Kermanról, a
makulátlan jellemű, képességű és hátterű kitüntetett tisztről. Ha meghalt a
csatában, hova tűnt a holtteste? Ha a Hamasz fogságába esett, miért nem
jelentkeztek akár váltságdíjért, akár túszcseréért? Ahogy mindig szokták.
Se válasz, se őrnagy.
Russ Makin, harmincnyolc éves volt, a Sandhurstben töltött évei óta tisztként
szolgál. Még sosem találkozott ilyen esettel. Húszéves tiszti pályafutása alatt
még sosem hallott olyanról, hogy a SAS-ból valaki eltűnt volna. Kerman őrnagy
kétségkívül kiemelkedően fontos személy volt, tudomása volt Nagy-Britannia
számos szigorúan titkos harci ezredéről. Bosszantó módon a Védelmi
Minisztérium hónapok óta nyomást gyakorolt rá. Együtt kellett működnie a jogi
osztállyal, a PR osztállyal és a nyugdíjosztállyal. Véget nem érő kérdésekre
válaszolt a kártérítési osztály legközelebbi hozzátartozókat kereső
hivatalnokainak. Megfordult vajon a fejében, hogy az aktát „bevetés közben
eltűnt" címmel lezárja?
De vajon tényleg eltűnt az őrnagy? És mindenekfelett, volt-e valami Kerman
őrnagy körül, amiről senki sem tudott?
Makin ezredes tudta, hogy az utóbbi kérdésére egy órán belül választ kaphat.
Fél tizenegyre várta a white-hall-i ügyeletes különleges futárját, aki titkos
jelentést hoz majd, egy kimerítő nyomozás eredményét, amelyet a minisztérium
és az MI5 közösen végzett. A SAS-tiszt tudta, hogy nem küldenének futárt, ha
semmi érdekeset nem találtak. És mire a dokumentum végre pontban fél
tizenegykor megérkezett, olvasás közben különös nyugtalanság töltötte el. Ray
Kerman szülei, Mr. és Mrs. Richard Kerman London északi részén éltek.
Beismerték, hogy korábban a Mr. és Mrs. Reza Rashood nevet viselték. A
Kerman nevet a délkelet-iráni város nevéből vették fel, ahol Ravi Rashood
született.
– Ravi Rashood! Szent Isten! – motyogta Makin ezredes. – Erről fogalmam
sem volt.
Természetesen ebben nem volt semmi törvénytelen. Közel-keleti családok
ezrei emigráltak Angliába, megváltoztatva nevüket, hogy jobban elvegyüljenek a
helyiek közt. És persze sem Richard Kerman, sem felesége nem akart semmit
sem rejtegetni. Felmutatták Ray születési anyakönyvi kivonatát, a család
bevándorlási dokumentumait, beleértve a névváltoztatási papírokat, amelyeket
Ray negyedik születésnapja előtt állítottak ki. A dokumentum szerint Ray ötéves
korára megkapta a brit állampolgárságot. Bemutatták iskolai bizonyítványait is,
és a Harrow igazgatóján keresztül azt is elintézték, hogy a minisztérium emberei
elmenjenek az iskolába, és kívánságuk szerint folytathassák a nyomozást.
A további kikérdezések eredményei már más dokumentumban voltak, ez
rávilágított, hogy a Whitehall mennyire alaposan foglalkozott a SAS-őrnagy
eltűnésével. Felkeresték Ray két egykori diáktársát is. Egyikük, aki jelenleg
londoni ügyvéd, semmi érdemlegesre sem emlékezett. A másik, egy észak-
walesi költő, emlékezett rá, hogy Ray könyvespolcán látta egykor a Korán egyik
példányát. Emlékezett, hogy rákérdezett szobatársától, s még a válaszra is
emlékezett. Ray azt mondta, a könyv az édesanyjáé, s az oldalain volt néhány
gyönyörű rész. A költőt, akit Reggie Carringtonnak hívtak, érdekelte a dolog, és
néhány évvel később egy antikváriumban vásárolt egy példányt. Ezt örömmel
meg is mutatta az MI5 emberének. A harrowi iskolaigazgató mellett a sandhursti
Királyi Katonai Akadémia káplánja is megerősítette, hogy nem volt olyan eset,
amikor Raymond Kerman az anglikán egyházon kívül más felekezet
istentiszteletén részt vett volna.
A muzulmán szülőktől származó, muzulmánnak született Ray Kerman
muzulmán területen tűnt el. Efelől semmi kétség nem volt. Azonban minden
bizonyíték azt erősítette meg, hogy jóval tizedik születésnapja előtt áttért az
anglikán vallásra, és teljesen nyugativá vált, mielőtt belépett volna a brit
hadseregbe – amelyben hősiesen követte a harci meggyőződést: Istenért, a
királynőért, az országért.
A Védelmi Minisztérium mindent megtett annak érdekében, hogy a
nyomozást titokban tartsák, azonban azt szélesen kiterjesztették. Arra kötelezték
őket, hogy bevonják izraeli kollégáikat is, akik magukra vállalták, hogy
hazaszállítják a két tiszt holttestét. A tel-avivi Brit Nagykövetség szintén vállalta
a nyomozás nagy részét, de ők sem jutottak előbbre, mint a Shin Bet. A CIA –
amely Langleyben, Virginia államban található – rájött, hogy „az istenverte
britek elvesztettek egy magas rangú SAS-tisztet", ami meglehetősen rossz hírnek
számított.
Különböző arab kapcsolatait felhasználva a CIA minden tőle telhetőt megtett,
hogy segítse a nyomozást, de mindössze egy arab Hamasz-tagot találtak, aki
állítása szerint tudta, hogy az őrnagy meghalt. Mivel holttestet nem találtak,
senki sem tudta megállapítani, igazat mond-e.
Makin ezredes egyedül üldögélt ezen az esős napon, elolvasta a jelentés nagy
részét, a régi és új megállapításokat egyaránt. Mint minden, az ügybe bevont
magas rangú tiszt, ő is érezte, hogy valami turpisság van a dologban. Itt valami
nem stimmel. Ha az őrnagy meghalt, megtalálták volna a holttestét. Ha túszul
ejtették, arról is hallottak volna. Ha Hebronban rejtőzködne új szeretőjével vagy
valami nevetséges ok miatt bujkálna, valaki bizonyára már látta volna. Az elmúlt
néhány hónap során elvetett minden olyan gondolatot, miszerint Ray Kerman
átállt volna a másik oldalra, hiszen nevetségesnek tűnt az ötlet. De Ravi
Rashood? Ez már teljesen más. Még Kerman nyilvánvaló jó híre sem tudta
kitörölni a parancsnok agyából a dermesztő gondolatot, hogy a történelem során
először, a SAS befogadott egy árulót... kígyót melengetett a keblén!
– Uramisten! – kiáltott fel az ezredes, aznap reggel már másodszor.
Belekortyolt a kávéjába, és különösebb lelkesedés nélkül várta az MI5
elkerülhetetlen hívását, a kérdést, miszerint mihez kezdett a legfrissebb
információkkal. A reggel során két, talán három újságíró is megkereste a SAS
herefordi parancsnokságát. A SAS, mint mindig, most sem adott felvilágosítást,
minden érdeklődést a Védelmi Minisztériumhoz továbbított, melynek
sajtóosztálya azonnal kijelentette, hogy még a semminél is kevesebbet tudnak,
ha ez egyáltalán lehetséges. Az ügyet övező titokzatosság legalább olyan biztos
volt, mint a hebroni IDF tankkordon. Azonban, mikor egy nyomozás ilyen
hosszú ideig elhúzódik, egyre több ember jön rá a dolgokra, és csupán idő
kérdése, hogy egy hihető kiszivárgás felkeltse egy riporter érdeklődését, vagy
ami még valószínűbb, egy vezető védelmi tudósító érdeklődését, aki Whitehall-
kapcsolattal rendelkezik.
Az eset a londoni indiai nagykövetség nagy, szürke gránitépületében történt,
London Aldwych nevű negyedében, a bíróság utcáján felfelé. Anton Zilber, aki
már régóta a diplomáciai testület Court Circular című magazinjának magas,
francia származású szerkesztője volt, éppen egy kissé spicces Whitehall-
politikussal beszélgetett, akit már évek óta kitűnően ismert.
– Mozgalmas hét volt, ugye, Colin?
– Valóban az volt, Anton. Kicseszettül mozgalmas. Az istenverte Különleges
Egység elhagyta egyik parancsnokát. Elég elővigyázatlanok, nem?
Anton nem újságíró volt. A Court Circular részletesen beszámolt minden, a
városban lévő diplomáciai eseményről. Ki milyen partin volt, fotókkal és
képaláírásokkal. Beszámolt a fontosabb eseményekről, elbúcsúztatta a
hazaköltöző nagyköveteket, és cikkezett az újak Londonba érkezéséről.
Bizonyos értelemben a diplomáciai testület hivalkodó folyóiratának számított.
Már a címe is sugallta az ősi St. James Bíróság nagyságát, amely egyben a
londoni nagykövetek hivatalos címe is volt. Mindannyian a St. James Bíróság
nagykövetei is – nemcsak Londoné, Angliáé.
Még soha nem volt arra példa, hogy a Court Circular hasábjain botrányról
legyen szó, vagy olyan cikk jelenjen meg, ami bárki számára kínos lehet. Anton
Zilbert busásan megfizették, fényűző partikon és vacsorákon vehetett részt. És
minden nagykövet küldött haza egy fényes példányt, hogy a miniszterek otthon
láthassák, nem ténfergéssel töltik napjaikat. Azt azonban senki sem tudta, hogy
Antonnak jól jövedelmező mellékállása is volt. Soha nem hozott le „ütős"
történeteket, de a nemzeti újságoknál jó kapcsolatai voltak, különösen a
társadalmi lapoknál, ahol a rosszindulatú újságírók alig várták, hogy Anton
elmesélje nekik, hogy a királyi család vagy a kormány valamely tagja illetlenül
viselkedett egy estélyen. Anton Zilber képes volt arra, hogy leállítsa a nyüzsgő
újságéletet a maga konspiráló szövegével, amelyet mindig ellőtt... „Hello, Ceoff.
Kérlek, ne említsd meg, hogy tőlem kaptad a hírt, de történt valami a Belga
Nagykövetségen tegnap éjjel, ami érdekelne téged..." Alkalmanként 300 dollárért
ez meglehetősen busásan jövedelmező kis másodállásnak bizonyult.
– Igen? – válaszolta óvatosan a vidám, ám hihetetlen felfedezésre, amely egy
magas rangú whitehalli tisztről szólt.
– Ez nem tűnik megalapozatlannak. Gondolom, nem ismerjük.
– Én nem ismerem, öregfiú – nevetett kárörvendően a politikus. – Azt hiszem,
valami istenverte SAS-gyilkos. Csak egy őrnagy, semmi különös. Hebronban
történt, tavaly tavasszal, abban a buta csatában. Rengeteg ember foglalkozik az
üggyel... Amondó vagyok, igyunk még egy pohárral abból a kiváló pezsgőből...
egyet az indiaiakra... mindig kitolják a hajót, nem?
Ez volt minden. Másnap reggel Anton Zilber telefonon felhívta a londoni
Daily Telegraph egyik magas rangú védelmi tudósítóját, korábban a hadseregben
szolgált, s nem volt szüksége a Védelmi Minisztérium sajtóirodájára. Hívta egy
régi barátját a Honvédelmi Minisztériumnál is, egy dandárparancsnokot, aki már
sok bonyolult esetben segítségére sietett az évek során. De a mai nap más volt.
Nyoma sem volt a segítőkészségnek. John Dwynerrel – aki korábban
ezredesként szolgált a Gloucestershire Ezredben – folytatott tízperces
beszélgetése során sziklafalba ütközött. A dandárparancsnok állította, hogy az
égvilágon semmit sem tud az eltűnt SAS-őrnagyról.
Azonban mielőtt lezárta volna a beszélgetést, egyetlen mondatával mégis
segített egy kicsit. „Tudod mit, Johnny? Említetted Hebront, a Jerusalem Road-i
csatát. Hallottam, hogy néhány emberünk ott veszett. Feltételezem, hogy a SAS
tagjai voltak, ezt megtalálod a nyilvános feljegyzésekben. Nézd meg ott." Ez egy
klasszikus „védjük a mundér becsületét" mondat volt a magas rangú
hivatalnoktól. John Dwyer elgondolkozva tette le a telefonkagylót.
Fogalmam sincs, hogy kéne ezt csinálni – gondolta. Hiszen még az istenverte
nevüket sem tudom. És senki sem fogja nekem elmondani.
Úgy döntött, hogy a történet meghaladja újságírói nyomozásban szerzett
jártasságát. Felhívta szerkesztőjét azzal a csekély információval, amit megtudott.
A szerkesztő – aki ugyanolyan képtelen volt az ilyenfajta alantas nyomozásra –
értesítette a hírszerkesztőt, egy harcias, liverpooli, volt bűnügyes riportert, Tom
Howardot, aki valószínűleg jó rendőr lett volna.
Tom hat embert állított az ügyre. Kettőt a Nyilvántartási Irodán, hogy
ellenőrizzék a május és július közötti katonai halotti anyakönyvi kivonatokat.
Egyet a herefordi Megyei Nyilvántartási Hivatalba, hogy nézzenek utána a
haláleseteknek és temetéseknek. Egyet a Whitehallba, hogy megpróbáljanak
nyomást gyakorolni a sajtóirodára, hogy fedjenek fel mindent a köz érdekében,
egyet pedig Hereford városába, hogy ellenőrizze a kocsmákat, garázsokat és
szupermarketeket, ahol a nemrég meggyilkolt SAS-tisztekről szóló pletykákat
hallhatja.
Nem sikerült a történet végére járniuk. Azonban felfedtek néhány részletet, és
egy kissé félkész, ám mindenesetre fondorlatos történetet hoztak össze az
érdekeltek számára:
LEHET, HOGY BRIT SAS-CSAPATOK IS HARCOLTAK A HEBRONI
CSATÁBAN
A Védelmi Minisztérium tegnap éjjel nem volt hajlandó megerősíteni, hogy
tavaly májusban egy hivatalos SAS-alakulat is szolgált volna az Izraeli Védelmi
Erő keretén belül a hebroni Jerusalem Road-i csatában. A minisztérium
szóvivője a következőket nyilatkozta:
„Már hosszú évek óta szoros kapcsolatban állunk az Izraeli Védelmi Erővel,
és az ország 1948-as megalakulása óta segítséget nyújtunk számukra a kiképzés
területén. Azonban a Minisztérium soha nem nyilatkozik a SAS-alakulat
bevetéseiről. Ezért attól tartok, nem tudok önöknek segíteni."
Akárhogy is nézzük, óriási titokzatosság övezi a csatát. Két SAS-tisztet
gyilkoltak meg, feltehetően a Jerusalem Road-i csatában. Frederick O'Hara és
Charles Morgan őrmestereket, s mindketten Herefordból indultak el. Halálukat a
hivatalos brit ROD nyilvántartja, eszerint május 14-én Hebronban, Izraelben
vesztették életüket. Mindkettőjüket elhamvasztották, bár a hadsereg nem
hajlandó elárulni, hol és mikor, csak annyit erősítettek meg, hogy a
formalitásokat Angliában intézték.
Még nagyobb titokzatosság övezi, hogy mi történt abban a csatában az
ismeretlen SAS-parancsnokkal, amelynek során 100 ember veszítette életét.
A környéken állomásozó SAS-csapatokat visszavonták, de a feljegyzések
szerint nem volt köztük magas rangú tiszt. A Whitehall szóvivője nem erősítette
meg, bár nem is tagadja, hogy Raymond Kerman őrnagy volt a parancsnok,
ahogy azt sem, hogy hivatalosan „eltűntnek" nyilvánították. Azonban a herefordi
SAS-helyőrséghez közel álló források határozottan állítják, hogy nem tért vissza
a Szentföldről.
Az Izraeli Nagykövetség katonai attaséja Londonban mindössze annyit árult
el, hogy: „Alkalmanként előfordul, hogy információt kérnek tőlem a Közel-
Keleten eltűnt személyekről. Kerman őrnagyról nincs semmilyen információm."
Négy nappal később, a londoni Daily Mail riportercsapata, a Telegraph
megjelenése után lehozta a történetet. A szalagcím a következő volt:
AZ ELTŰNT SAS-ŐRNAGY REJTÉLYE Az észak-londoni hajómágnás a
Védelmi Minisztériumot vádolja – úgy véli: „hazudnak a fiamról"
Alatta a feldúlt Richard Kermannal és nejével, Nazzal készült részletes
interjút olvashatták. Kerman őrnagy édesapja lelkiismeret-furdalás nélkül
körvonalazta fia ezredének utolsó munkáit és a minisztérium által végzett
nyomozást is.
„Eltűnt a fiunk – mondta. – Azóta nem hallottunk róla, hogy tavaly
februárban elutazott Angliából. A küldetés természetesen titkos volt, és egészen
augusztusig – három hónappal eltűnése után – azt sem mondták el nekünk, hogy
Izraelben volt."
Az idősebb Kerman kiemelte, hogy felesége szíve összetört, és nyilvánvaló
volt, hogy még sok olyan dolog van, amit sem nekik, sem másnak nem
mondanak el. „Azt sem tudjuk, Ray él-e vagy meghalt – mondta. – Ez óriási
teher egy szülő számára, nem könnyű vele megbirkózni. Jelen pillanatban napról
napra élünk, reménykedve várjuk a híreket fiunkról."
Ezzel Mr. és Mrs. Kerman nem voltak egyedül. A brit katonai hírszerzés
szerint nem halt meg. Nagyon szerették volna tudni, hol van – azonban teljesen
más okból. Ray Kerman őrnagy túl sokat tudott a Szentföldön állomásozó Brit
Különleges Egységről – eleget ahhoz, hogy nyilvános felháborodást okozzon, ha
valaha is kiderül az igazság. Tudása egyébként is kincset ért bármely más
kormány vagy szakadár csoport részére.
Kerman őrnagy a halálos pusztakezes harc mestere volt, bármely katonai
tevékenység csiszolt végrehajtója, olyan férfi, aki egy felfegyverzett,
szervezetlen tömeget sima, hatékony erővé tud formálni a Nyugat ellen. Ray
Kerman, aki a Harrow-n tanult, és évfolyamelső volt a Sandhurstben. De ez csak
egy dolog. Ravi Rashood, aki korábban a Koránt olvasta, és valahol a Palestine
Road környékén tűnt el Hebronban? Ez már teljesen más volt. És Nagy-
Britannia ösztönösen gyanakvó Védelmi Minisztériuma megértette a problémát.
Whitehallból vagy Herefordból senki sem kommentálta az újságcikkeket, de
azok gyorsan elterjedtek világszerte. Két órával a megjelenés után a Ray
Kerman, az eltűnt SAS-őmagy rejtélye fenn volt az interneten. Nem sokkal este
tíz óra után (keleti időzóna szerint) a CIA közel-keleti referense Langleyben,
Virginiában elektronikusan elküldte a Daily Mail cikkét a Fort Meade, Maryland
központú Nemzetbiztonsági Hivatal Katonai Hírszerzési Osztálya szolgálatban
lévő referense részére. Tanulságos volt a becsült sebesség, amellyel a CIA
továbblépett az ügyben. Minden nyugati hírszerző testület, s azok természetes
szövetségesei – a különleges egységek és különleges ügynökök – hajlamosak
arra, hogy agresszívan reagáljanak arra, ha közülük valaki átpártol az
ellenséghez. És a CIA már hetek óta nyomozott az ügyben.
Azonban a brit sajtóban leközölt újabb fejlemény, amely felfedi az eltűnt tiszt
muzulmán múltját, feldúlta az egész forgatókönyvet. Az éjféli elektronikus
kommunikáció Langleyből Fort Meade-be, világos jelzés volt arra nézve, hogy a
CIA a világ leghatalmasabb, legtitkosabb, legnagyobb hatalommal bíró
titkosszolgálatát állította rá a munkára.
A Nemzetbiztonsági Szolgálat majdnem 39 ezer embert foglalkoztat. Inkább
városnak néz ki, mint kormányzati szervnek. Az óriási üvegpalota komplexuma
fenyegetően áll a szögesdrótkerítés mögött, területén több száz felfegyverzett
rendőr és bombakereső kutya járőröz. Emellett Peking régi Tiltott Város nevű
városrésze szinte nyitott háznak számít. A Nemzetbiztonsági Szolgálatot csak
Titkos Városként emlegetik. A csillogó, golyóálló falak mögött szuper
számítógépek hada áll, mögöttük különleges tudású matematikusokkal, akik
billentyűzetükön másodpercenként kvadrillió (1024) műveletet végrehajtó
adatbázisokat ellenőriznek. Itt már nem számít a normál időszámítás. Itt
femtomásodpercekben (a másodperc milliárdnyi része) számolnak.
Fort Meade egy gigantikus globális lehallgató hálózat közepén helyezkedik
el, műholdas kapcsolattal. Lehallgat, telefonbeszélgetéseket rögzít, mindent tud,
és semmit sem mond a tiltott bástyákon túli világnak. Az operátorok egymás
szórakoztatására néha visszajátszottak az Oszama bin Laden
telefonbeszélgetéséről készített kazettát, amikor barlangjából hívta édesanyját
INMARSAT mobiltelefonjáról. A Nemzetbiztonsági Szolgálat kilencvenöt
különböző nyelven biztosít képzést nyelvészeinek, továbbá az arab minden
lehetséges dialektusán, beleértve az iraki, líbiai, szíriai, szaúdi, jordániai és
modern általános arab nyelveket is.
Oszama bin Laden szövegének fordítása csak egy pillanat műve a
Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Ebben a világban virtuálisan képtelenség úgy
beszélni két katonai egység között, hogy ne lehessen lehallgatni elég tisztán és
érhetően a Fort Meade-i, marylandi elektronikus lehallgató készülékekkel. A
hatalmas létesítmény 365 ezer négyszögöles területen található, és 19 km-es
saját úthálózattal rendelkezik. A Tiltott Városban több mint 37 ezer autót
tartanak nyilván. Saját privát postája naponta hetvenezer levelet kézbesít. Éves
költségvetése több milliárd dollárra rúg, így Marylandben talán a legnagyobb
helyhatóságnak számít. A Tiltott Város azonban soha nem szerepelt városként a
térképen.
A Nemzetbiztonsági Szolgálat 700 aktív fegyveres rendőrével 24 órás
parancsnoksági, ellenőrzési és kommunikációs központot jelent. Bármely
fenyegetés esetén azonnal aktiválja a gépfegyverekkel ellátott Vészhelyzet
Reakciós Csoportot, „csatarendbe" állítja őket és lefedi az összes kaput.
Egymillió az egyhez az esélye annak, hogy betolakodó behatoljon a létesítmény
területére, de még nem született olyan ember a földön, aki erre képes lenne.
Az Igazgatói Védelmi Egység 24 órás felfegyverzett testőrt állít az
Nemzetbiztonsági Szolgálat igazgatója mellé. Az OPS-2B épület masszív
üvegfalainak nyolcadik emeletén George Morris admirális még asztalánál ült,
amikor a Katonai Hírszerzés szolgálatban lévő tisztje, Scott Wade, az Amerikai
Egyesült Államok hadseregének kapitánya vidáman bólintott az ajtót kívülről
védő két rendőrnek, finoman kopogtatott, majd belépett.
– Jó estét, uram! – köszönt. – Most kaptunk el egy üzenetet Langleyből. Az
Izraelben eltűnt brit SAS-tisztről van szó. Úgy gondoltam, talán kíváncsi rá.
A két férfi jól ismerte egymást. Az admirális felnézett:
– Hello, Scotty! – üdvözölte. – Megtalálták az emberünket?
– Nem, uram. És nem érkezett túszkövetelés sem. Úgy tűnik, ezt a lehetőséget
már leírták.
– Hm, hm – tűnődött Morris admirális, miközben érdeklődve olvasta a Daily
Mail cikkét. – Halálbiztos, hogy nem találták meg. Jézus Mária! Az emberünk
muzulmán! Úgy gondolom, ez volt a Próféta szándéka, Scotty – mosolygott az
admirális. – De hadd kérdezzek valamit. Egész életében ehhez hasonló
helyzeteket elemzett. Szerintem gyanítjuk, hogy Kerman őrnagy átállt a másik
oldalra, annak ellenére, hogy a britek semmit sem erősítettek meg. De látott már
bizonyítékot, vagy bármilyen jelet a több száz oldalas jelentésben, amely szerint
Kerman őrnagy egy iszlám fundamentalista csoporthoz pártolt volna át?
– Nem igazán, uram. És ténylegesen senki sem mondta, hogy átpártolt.
– Legalábbis nem biztosra. Ez mindössze feltételezés...
– Igen, tudom. De nézze meg, mekkora feneket kerített ez a londoni újság a
történetnek! A főoldalon is utalnak rá, és belül nagy felhajtás szalagcímekkel,
Ray Kerman iskolás fotóival (Harrows), a szülők fényképével, képekkel az iráni
porfészekről, ahol született... Jézusom! Öt tudósítójuk is dolgozik az ügyön.
– Tudja, Scotty, valaki odaát Angliában úgy gondolja, hogy ez fontos. Nem az
újságnál, ők csak találgatnak, s remélik, igazuk van. Valaki a Whitehallnál
értesítette őket arról, hogy a Védelmi Minisztérium komolyan aggódik.
– A fene egye meg! Nézze ezt a tudósítást. Világosan utalnak rá, hogy ez a
Kerman lelőtte két társát, két SAS-tisztet. Profikat. Nagyon veszélyes egy fickó.
– Egyetértek, uram. Csak arra lennék kíváncsi, vajon melyik csoporthoz
csatlakozott. A cikk szerint jó úton haladt, hogy az egész SAS főparancsnoka
legyen. Mindenki felnézett rá, nem voltak anyagi gondjai. Úgy tűnik, az apjától
egy tucat óceánjárót kapott volna, ha leszerel a hadseregből.
– Az emberek néha nagyon furcsa dolgokat tesznek, Scotty – mondta az
admirális elgondolkodva. – Nagyon furcsa dolgokat...
George Morris megtévesztő ember volt. Nagy ember, siralmas stílusú,
szándékosan lassan válaszolt, látszólag nehézkesen gondolkodott, de
sziklaszilárdan kiállt döntései mellett, és fintorogva szórakozott azon
képességén, hogy azt a benyomást tette, mintha nehéz felfogású lenne.
George Morris admirális valójában rendkívül gyors észjárású volt, korábban
parancsnokként szolgált az erős John C. Stennis anyahajón. Olyan biztosan
irányította a tizenkét hadihajóból álló flottát, a nyolcvannégy vadászbombázót,
és több ezer embert a haditengerészetnél, hogy mindenki csak csodálta. Szinte
zseninek kell lenni ahhoz, hogy valaki a modern
CVBG-t irányíthassa. Maga az Amerikai Egyesült Államok elnöke emelte ki
hajós napjai végén erre a pozícióra a Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Majd egy
évvel ezelőtt, Arnold Morgan admirális a Fehér Házba költözésekor bejelentette,
hogy George Morris követi őt az igazgatói székben.
Az elnök legtöbb új nemzetbiztonsági tanácsadója javaslatot tesz. Arnold
Morgan nem javaslatot tett, hanem parancsot adott. És parancsára emberek ezrei
ugrottak. Néha mind az öt kontinensen. És most Morris admirális kényelmesen
ült Fort Meade-ben, nagy székében, és mindenki tudta, hogy addig marad ott,
ameddig csak akar. Kivéve természetesen azt az esetet, ha a Fehér Ház főnöke
látogatóba jött, és egyenesen régi íróasztala felé vette az irányt. Úgy tűnt, Arnold
nem érte be azzal, hogy az elnök jobbkeze lehet, igényt tartott mindkét
pozícióra.
– Scotty – mondta Morris admirális. – Ez nagyon érdekes újságcikk. Csupa
tények. És lehet benne némi igazság.
– Igen, uram, én is így gondoltam. Nem is kevés.
– Azonban úgy gondolom, hogy elég igazságot tartalmaz ahhoz, hogy
felállítsunk egy egyszerű következtetést, a legrosszabb helyzetet tekintve.
– Igen, uram.
– Szerintem egy rohadék tigris bujkál odakint. És nem a mi oldalunkon áll. Ez
a szemét Kerman átment azon a falon. Efelől semmi kétségem nincs.
– Azt hiszem, egész pontosan megkerülte a falat, admirális. – George rövid
szünetet tartott és elmosolyodott. – Megkerülte azt a falat, pont Hebron
központjában. Ez most még csak egy kényelmetlen lehetőségnek tűnik. De
véleményem szerint megszökött. És ez ellen tennünk kell valamit. Arra az esetre,
ha igaznak bizonyul a hír.
– Scotty, kérem, hozasson kávét. Gondolkodnom kell. És ébren jobban tudok
gondolkodni... és ha van kivel beszélnem. Meddig ér rá?
– Hajnali négyig itt maradok – mondta Waid kapitány útban az ajtó felé.
– Az jó. Le kell vonnunk a megfelelő következtetéseket. Kitartóan kell
dolgoznunk.
Tíz perccel később kényelmesen kávéztak az OPS-2B épület viszonylagos
nyugalmában, az éjszaka közepén. A két férfi komolyan megvizsgálta a
problémát. Whitehall mindeddig nem merte megnevezni az eltűnt SAS-tisztet.
– Ha ez a férfi megszökött – mondta az admirális lassan – , mi a legrosszabb,
ami megtörténhet, a mi szemszögünkből?
– Véleményem szerint kiképezhet egy arab terroristacsoportot, hogy
ugyanolyan hatékonyan lépjenek fel az izraeliek ellen, mint a SAS fellép az
ellenségei ellen.
– Így van. Ezt megteheti. És fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy
vajon melyik szervezetért tenné ezt meg?
Azt hiszem, uram, szinte biztos, hogy a Hamasz, a jó öreg Iszlám Ellenállási
Mozgalom az, amit keresünk. Még most is ez a legfontosabb palesztin
fundamentalista politikai mozgalom arrafelé. Az egész szervezet a Muzulmán
Fivérek alakulatból nőtte ki magát a Gáza-övezetben. Valahányszor Izrael
területén elkövetett terroristacselekmények elkövetőit keressük, a szálak mindig
a Hamaszhoz vezetnek.
– Mondja csak, Scotty, ki is a vezérük?
– Ezt nem igazán lehet tudni. Az öreg Ahmed Sheik volt a főnök, de az
izraeliek lecsukták tíz évvel ezelőtt. Azóta palesztin iskolák és kórházak
építéséért felelnek, de néha-néha előbújnak és elkövetnek valami kegyetlenséget.
– Mi úgy gondoljuk, hogy mivel a különböző béketárgyalások kudarcba
fulladtak, a Hamasz egyre nagyobb befolyásra tett szert, és veszélyezteti a
Palesztin Felszabadítási Front kulcspozícióját. Az elmúlt néhány év során
Jeruzsálem és Tel-Aviv belvárosában elkövetett robbantások szálai mindig a
Hamaszhoz vezettek.
– Ki támogatja őket anyagilag?
– Nem tudom, uram. Úgy tűnik, nagyon jó forrással rendelkeznek. .. A
Hamasz elkötelezetten harcol Palesztina és egész Izrael teljes felszabadításáért,
végcéljuk egy iszlám állam létrehozása.
Morris admirális eltöprengett egy pillanatig, majd óvatosan a következőket
mondta:
– Ha Kerman őrnagy átállt az ellenség pártjára Hebron-ban, tetteiben
elementáris erő összpontosult. Hiszen a palesztinok nem szerveztek, még csak
nem is robbantottak ki lázadást. Az izraeliek támadtak, az arabok védekeztek.
Semmi nem volt előre megtervezve.
– Ez igaz, uram. De a katonai dokumentáció teljesen világos. Amikor kitört a
harc, a palesztinok nagyon gyorsan csatarendbe szerveződtek. Rakétákat,
kézigránátokat és gépfegyvereket vetettek be. Ez a Hamaszra utal, higgyen
nekem. Senki más nem lett volna erre képes.
– Vannak csapataik Hebronban?
– Ez csak természetes. Az egész Negev-sivatag az ő területük, minden egyes
város Beershebától Betlehemig és Jeruzsálemig. Az egész terület a Hamasz
fegyverektől és enklávéktól hemzseg. A Gáza-övezet még ennél is rosszabb. Én
mondom, a zsidók rátették az istenverte kezüket arra a területre.
– Nézze, Scotty, már hosszú hónapok teltek el azóta, hogy Kerman őrnagy
eltűnt a sivatagban. Történt valami ez idő alatt, amely arra engedne
következtetni, hogy a Hamasznak új, tehetséges vezetője van?
– Nem hiszem, uram. Csak a szokásos bombázások és hasonló események
történtek. Nincs kézzelfogható bizonyíték semmi szokatlanra.
– Nos, mondok én valamit. Valaki keményen pénzeli ezeket. Nézzen utána
gyorsan, történt-e mostanában erőteljesebb betörés az izraeli városokban. Ön is
jól tudja, hogy a Hamasz neve talán fel sem merült a gyanúsítottak között.
Azonban ezek a terroristacsoportok gyakran követnek el hétköznapi
bűncselekményeket, ha pénzre van szükségük, és talán a SAS emberei közül
kerülhetnek ki a világon a legjobb betörők.
– Utána kell néznem a biztonságiaknál. Van ott egy nagyon okos fiatal
tengerész, Jimmy Ramshawe. Nemrég került a céghez, és ma éjjel ügyeletes.
Ráállítom az ügyre. Mint azt ön is tudja, Izrael városaiban nagyon kevés betörés
történik. De ha bármi is történt, Jimmy biztosan meg fogja találni.
– Rendben, fél óra múlva találkozunk, ugyanitt.
– Rendben, uram!
Egy órával később, a két férfi még mindig Ramshawe hadnagyra várt a
nyolcadikon, amikor az ügyeletes őr bekopogott és benyitott:
– Ramshawe hadnagy kéri, hogy Wade kapitány fáradjon le az irodájába.
– Azt hiszem, iszom még egy csésze kávét, Scotty. Kell valami, ami ébren
tart, ha még egy óráig itt leszünk.
– Nem fog olyan sokáig tartani, uram. Maximum tizenöt perc az egész.
– Morris admirális mindent tudott Ramshawe hadnagyról. Ismerte édesapját
is, aki New South Walesben volt admirális, és végül az Ausztrál Nagykövetség
katonai attaséja lett, amelynek irodája itt Washingtonban, a Massachusetts
Avenue-n volt.
A kis Jimmy az Amerikai Egyesült Államokban született, de egész életében
ausztrálok vették körül, ezért beszédén a mai napig érezni lehet az ausztrál
hatást. Ennél amerikaibb már nem is lehetne, Connecticutban járt iskolába,
kiemelkedő baseballjátékos volt, majd az annapolisi Tengerészeti Akadémiára
járt, és karrierje kísértetiesen hasonlított édesapjáéra. Az akadémián kiváló
eredményeket ért el, kitűnt briliáns intelligenciájával, és a legkisebb részleteket
is könnyedén megjegyezte. Ez a magas, vékony, atlétatermetű fiú számos olyan
képességgel rendelkezett, ami egy hadihajó irányításához szükséges. Kemény,
ravasz és kegyetlen volt, ha céljai eléréséről volt szó. Az agya teljesen másképp
forgott, mint a többieké. Egyik tanára egyszer a következőket mondta:
„Ramshave! Ramshawe, még a végén olyan lesz, mint egy második Queeg
kapitány, aki a hülye epreket számolgatja, amikor elszabadul a pokol."
De az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete kifejezetten a tehetséges
emberek gyűjtésére szakosodott. Gyorsan kiszúrták a pedáns és fáradhatatlan
Ramshawe-et, aki szinte titkosszolgálati tisztnek született. Ami sajnos Jimmy
fejében egyáltalán nem fordult meg. Jézusom! Úgy értik, hogy az istenverte
osztálytársaim hadihajókra kerülnek, én meg itt maradok Maryland közepén az
átkozott Kremlinben egy irodában? Tűnjön el innen." De a haditengerészet ezt
nem viccnek szánta. A választóbizottság hároméves szerződést ajánlott a
hadnagynak a Nemzetbiztonsági Szolgálatnál, azzal a csalogató ígérettel, hogy
amennyiben nem válna be, karrierjét újra felülvizsgálják, és amint arra lehetőség
nyílik, tengerre küldik. Ramshawe hadnagy édesapja sürgetésére elfogadta az
ajánlatot, és annak rendje és módja szerint jelentkezett Fort Meade-ben.
Főnökeire azonnal mély benyomást tett Ramshawe ébersége. Sokféle feladatot el
tudott végezni, amelyek mindegyike többhetes tanulást igényelt. Mindössze
néhány hetet töltött a biztonsági központban, de már az olyan tisztek is, mint
Wade kapitány, kitűnően ismerték: képes volt nagyon zavaros információkból is
kihámozni a lényeget.
Tizenöt perccel később Wade kapitány visszatért az igazgatói irodába. Már
jóval elmúlt éjfél, amikor Morris admirális meglepve tapasztalta Scotty
izgatottságát.
– Ramshawe rajta van az ügyön. Még az irodájába sem lehet bejutni, vagy
négytonnányi papírhegy közepén dolgozik. Beazonosított néhány bankrablást
Izraelben. Az elkövetési módok teljesen eltérőek, más időpontokban, más
városokban, különböző behatolási módokkal, és teljesen eltérő körülmények
között. Ramshawe szerint ugyanaz a banda követte el őket, és tíz percen belül itt
lesz, hogy elmagyarázza a részleteket.
Morris admirális elmosolyodott, és lassan bólintott.
– Valószínűleg észrevett olyat is, amit mi meg sem láttunk, ugye Scotty? Alig
várom, hogy ideérjen... mondta neki, hogy mit keresünk?
– Nem, uram. így sokkal izgalmasabb, nem?
– Pontosan. Mondja meg neki, hogy siessen. Végszóra kinyílt az ajtó, és az
ügyeletes őr bekísérte Ramshawe hadnagyot.
– Jó napot, admirális! – hangzott a szokásos ausztrál köszöntés, majd a
hadnagy egy nagy kupac papírt és térképet hajított az asztalra.
George Morris hahotában tört ki.
– Jó napot, hadnagy! Mondja, olyan keményen dolgoztatják, hogy azt sem
tudja megmondani, éjjel van vagy nappal?
– Dehogynem tudom. De mégsem mondhatom azt, hogy: Jó éjszakátl
– Igen, azt hiszem, ebben igaza van. És mi a helyzet a Jó estével?
– Ez nagyon idétlen lenne.
Mindhárman jót nevettek ezen a kis ausztrál intermezzón. George Morris
különösen bájosnak találta ezt a félszeg ausztrál közvetlenséget.
– Rendben, uram. Gondolom, Scotty már tájékoztatta arról, hogy tavaly év
végén, az év utolsó hat napja alatt két bankrablás nyomaira bukkantam,
amelyeket Izraelben követtek el. Javaslom, hogy egyesével menjünk végig
rajtuk, így jobban láthatják majd az esetek közötti hasonlóságokat.
Morris admirális bólintott, miközben Jimmy kiterítette előtte Jeruzsálem
térképét. Piros tollal jelölte meg a Jaffa Road környékét, amely 800 méterre a
régi városkaputól, északkeletre terül el.
– Ebben a felhőkarcolóban található a legnagyobb amerikai bank Izraelben, a
New York and Beirut Savings. Nem tudom pontosan, hogyan is működik ez a
rendszer. A turisták révén naponta dollármilliók érkeznek az országban, és így
vagy úgy, mind a New York and Beirut Savingsban köt ki. Véleményem szerint
ezt a hatalmas összeget ezután átutalják a bank manhattani központjába, majd
szisztematikusan megsemmisítik a régi bankjegyeket. Mindenesetre a hónap
bizonyos időszakában átkozottul nagy pénztömeg van a Jaffa Roadon.
Wade kapitány és az admirális csendben figyeltek, amint Ramshawe hadnagy
körvonalazta a rablás történetét.
– Karácsony napján, szombaton szinte mindenki az ünneppel volt elfoglalva.
Voltak azonban kivételek. Még a Szentföldön is, ahol Jézust prófétának tartják,
minden zárva van szombaton. Délután fél négy körül, ki gondolná, egy lázadás
tört ki egy autóbaleset körül. A zűrzavar gyorsan terjedt, és mire feleszméltek az
emberek, már húsz rendőrautó és az Izraeli Felszabadítási Erő is a helyszínen
volt, hogy megfékezze az eseményeket. Előkerültek a napalmbombák, és még
Isten tudja, mi. Hat óra körüljárt az idő, mire sikerült leverni a lázadást. De hétfő
reggelig senki sem vette észre, hogy a hétvége során betörtek a bankba, és
megléptek a főleg régi, jelöletlen bankjegyekkel. Ha-jaj! Alapos nyomozást
indítottak. A végeredmény a következő volt.
Ramshawe felolvasta kézírásos jegyzeteit:
A banda a tetőn keresztüljutott be, lerobbantva a tűzlépcsőn lévő zárat.
Ismerték a riasztórendszer pontos helyét, mivel egy MP-5 gépfegyverrel lőtték
azt szét. Így sikerült rögtön kiiktatni.
Tudták, hol van a páncélterem és a zár, mivel nem volt további küzdelemnek
nyoma. Megkeresték a biztonsági rendszert, amely nem volt időzítve, leszerelték,
kirobbantották a zárat, majd elvitték a zsákmányt. Arra következtettem, hogy
bennfentesekről lehet szó.
A tetőről ereszkedtek le, mivel a földszinti ablakok és ajtók mind zárva voltak.
Az épület egyetlen ajtaját vagy ablakát sem nyitották ki.
A helyszínen sokan láttak egy nagy katonai helikoptert, talán egy Sikorskyt,
valószínűleg felségjelzés nélkülit, amely a lázadás közben felszállt a tetőről, és
mindenki azt hitte, e miatt volt ott. De nem. Öt napba telt, mire valakinek eszébe
jutott.
– Azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy túl lett színezve ez a briliánsán
megtervezett rablás. Katonai módszernek tűnik. Majdnem.
– Hol bukkant ezekre az anyagokra, hadnagy?
– Nos, egy részét az izraeli sajtó leközölte. De sok részletet egy Shin Bet-es
kolléga segítségével töltöttem ki. Kiváló kapcsolatunk van velük. De mint azt ön
is tudja, admirális, ez sosem volt egy óriási történet, gondolom, azért, mert a
bank nem közölte, mennyi készpénzt vittek el. Csekély jelentőséget
tulajdonítottak neki, mivel a bankjegyeket úgyis megsemmisítették volna, így a
bank számára nem képviseltek igazán értéket. Viszont nagyon jól jött egy olyan
fickónak, aki drága mulatságra készül.
– Ez biztos – merengett az admirális. – Lehet tudni, hogy ténylegesen mennyi
készpénzt vittek el?
– Pontosan nem. A rendőrség becslése szerint hat számjegyű összeg lehet,
ami nem túl magas egy bankrablás esetén. De Shin Betben szolgáló emberünk
szerint akár ötvenmillió dollár is lehetett, használt bankjegyekben.
– Jézusom! – szörnyülködött Scotty.
– Egyébként a történet megjelent a Jerusalem Post december 28-i, keddi
számában. Kis, hat bekezdéses cikk a belső oldalon, még a bank fényképét sem
hozták le. Nem tesz említést az ötvenmillió dollárról, sem a helikopterről. Az is
említésre méltó, hogy a palesztinbarát Jerusalem Times sosem hozta le a sztorit...
és már jöhet is a második rablás, amely Tel-Avivban történt, mintegy hatvan
kilométerre a Sorek-völgyben.
Ramshawe hadnagy kicserélte az admirális előtt fekvő térképet, és Tel-Aviv-
Jaffa egyik új városrészére mutatott, a King Saul és Weizmann Street
környékére, ahol a legkáprázatosabb modern épületek emelkednek ki a város
homokos alapjaiból.
– Uram, pont itt helyezkedik el a New York and Beirut Bank, egy hatalmas
épületben. A központi épület a parton található, jóval nagyobb, mint a
jeruzsálemi. Ez az a hely, ahol a parton fekvő dollárok összegyűlnek, mielőtt a
Jaffa Roadra szállítanák azokat. A rendőrség szerint december 26-án törtek be az
épületbe – mindössze néhány órával a jeruzsálemi rablás után. A betörést a
takarítók vették észre vasárnap, mivel karácsony éjjel nem dolgoztak. Az esetet
lehozta a hétfő reggeli Jerusalem Post, egy nappal azelőtt, hogy a jeruzsálemi
esetről cikkeztek volna. Felolvasnám a további jegyzeteimet is, egyelőre csak
kézzel írtam le, de majd begépelem és kinyomtatom:
A betörés előkészítése sokáig tartott. A tolvajok négy hónappal korábban
kibéreltek egy kisebb épületet a szomszédban, és alagutat fúrtak a bank
használaton kívüli alagsorba. Acélpilléreket vágtak át, hogy bejussanak.
Létrákat és állványokat használtak a mennyezet eléréséhez, és áttörték a
cementpadlót. A rendőrség szerint fúrógépet és kőtörő kalapácsot is használtak.
Miután bejutottak, azonnal az elektromos hálózat és a riasztó felé vették az
irányt és azt egy MP-5 gépfegyverből leadott golyóval szétlőtték az oldalán, egy
alig észrevehető helyen. így egy órát nyertek, mivel a helyszínen a
riasztórendszert hatástalanították, így egy óra múlva riasztott csak újra –
miközben egyetlen órára volt csak szükségük.
Elérték a tel-avivi páncéltermet, amely teljesen azonos a jeruzsálemivel,
kirobbantották az ajtaját és a széfet is, a lehető legkevesebb robbanószer
felhasználásával, sokkal kevesebbel, mint amennyit Jeruzsálemben felhasználtak.
Ezután bezárták a páncéltermet és az ajtót, a padlón keresztül ledobták az
alagsorba a pénzeszsákokat, egy vékony 120X120 cm nagyságú furnérlemezzel
lefedték a szőnyeg alatti lyukat, visszadobták a szőnyeget a helyére, és leugrottak
a biztonságos alagsorba.
Amikor a bank biztonsági őreihez elért a riasztó telefonhívás, hogy
megnézzék, miért kapcsolt be a riasztó, észre sem vették a betörést, egyszerűen
kihívták a villanyszerelőket, hogy hárítsák el a problémát. Egészen addig, míg
valami szerencsétlen rá nem állt egy vödörrel és moppal a szőnyegre vasárnap
délután, és akkor vették észre, mi a fene is történt.
– Nem. De az embereim találtak egy ügyet, ami nem tetszik nekem, és neked
sem fog. Van egy szabad órád kora délután?
– Gyere át ebédre, George. A Fehér Házba, úgy 1 óra körül.
– Tökéletes! – mondta Morris admirális. – Ott leszek. A Fort Meade-i
szolgálati autó pontban 1 órakor jelent meg a nyugati szárnynál, és az ügynökök
bekísérték a Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjét Morgan admirális irodájához.
A két férfi eltársalgott néhány percig, majd közvetlenül a kis privát étkező felé
vették útjukat, ahol az asztal már meg volt terítve.
Morgan admirális mindkettőjüknek töltött egy pohár ásványvizet, majd
csengetett a pincérnek.
– Oké, George. Kezdheted.
– Rendben. Egy kérdéssel kezdeném. Tudtál róla, hogy a britek egyik magas
rangú SAS-tisztje tavaly tavasszal eltűnt Hebronban?
– Nem igazán. Úgy érted, meghalt?
– Igen, pár napja még úgy gondoltam, nem volt túszkövetelés sem. De már
más véleményen vagyok. Szerintem életben van, és vagy dezertált, vagy beállt a
Hamasz soraiba.
– Hogy mit csinált? Egy SAS-parancsnok beállt egy terroristacsoportba?
Atyaúristen! Ezt nem tudom elhinni. De szerencsére a Hamasz a Közel-Keletre
korlátozza tevékenységét, így nem életveszélyes az ügy.
– Nem, még nem. De a férfi különös eset. Ray Kerman-nak hívják, ami egy
zsidó hangzású név. De egyáltalán nem zsidó, Iránban született, a szülei
muzulmánok voltak. Gyermekkorában a Koránt olvasgatta.
– Mi a rangja?
– Őrnagy. Ő volt az a SAS-parancsnok, aki kimentette az úszókat a Sierra
Leone-i harcban három vagy négy évvel ezelőtt.
– Tényleg? Emlékszem arra az esetre. Micsoda bevetés volt! Az volt az,
amikor a britek a folyó felől támadtak, és szétrobbantották az egész helyet?
– Igen, ez az, és Ray Kerman vezette az egész hadműveletet. Hajnalban
támadtak, kiszabadították a túszokat, mintegy negyven embert megöltek vagy
megsebesítettek, majd elmenekültek. Mindössze egy ember veszett oda. A
Különleges Egység tankönyvében is szerepelhetne, mint kötelező tananyag.
– Igen. Óriási meglepetés... Óriási hatás... így kell ezt csinálni! – helyeselt az
admirális.
Ebben a pillanatban belépett a pincér két ínycsiklandozó homáros tállal.
– Mindegyikbe tettél egy kis száraz sherryt, ugye? – kérdezte a nemzet-
biztonsági tanácsadó.
– Igen, uram.
– Nagyszerű. Nem akarom, hogy a vendégem azt higgye, romlik a színvonal.
Nos, George, hadd kérdezzek valamit. Miből gondolod, hogy az ember még
mindig életben van?
– Főleg azért, mert sehol sem találjuk a holttestét. Sem a britek, sem az
izraeliek, sem a Mossad. Még a Shin Bet sem talált semmit. És van még egy
kifejezetten szokatlan nyom is. Két másik magas rangú SAS-tiszt holttestét
találták meg azon a helyen, ahol Kermant utoljára látták. Az egyikkel egy MP-5-
ös golyója végzett, a másikkal a Különleges Egységnél alkalmazott, arcot érő
elementáris erejű ütés. A britek szerint Kerman végzett mindkettőjükkel, majd
megszökött.
– De miért, George? Miért tette volna?
– Ez teljesen érthetetlen számomra is. Karrierista volt, kiemelkedő
eredménnyel végzett Sandhurstben, akár az egész ezred parancsnoka lehetett
volna. Gazdag családból származott, a Harrowba járt iskolába. Rejtély övezi az
egészet.
– Nézd, George... Hosszú évek óta ismerlek, és amit most elmeséltél, az
átkozottul érdekes. De nem elég érdekes ahhoz, hogy ezért akarj velem beszélni,
különösen négyszemközt. A britek elvesztettek egy magas rangú tisztet
Izraelben. De ez nem a mi problémánk, vagy tévedek?
– Nem, még nem. De a helyzet egyre jobb lesz. Vagy egyre rosszabb.
Morris admirális tovább szórakoztatta Arnold Morgant a két bankrablás
történetével, fejezetről fejezetre, Jeruzsálemtől Tel-Avivig elmesélve a történetet.
Végül a Fehér Ház frontembere mindössze ennyit tudott mondani:
– Szent Isten! Ezek az emberek meglógtak százmillió dollárnyi régi
bankjeggyel, és a sztorit senki sem hozta nyilvánosságra? Ez elképesztő! De ami
még ennél is elképesztőbb, hogy az Izraelben elkövetett két briliáns bűntényt
igazi profik tervelték ki és hajtották végre. Közülük valaki komoly katonai
kiképzésen vett részt, és a tiszt, aki végrehajtotta, bizonyára nagyon tehetséges
ember!
– Én is pontosan így gondolom. Van ott egy istenverte tigris, aki egy jól
szervezett csoportot vezet. És nem becsülhetjük alá a tényt, hogy nem csupán
Izraelt tekinthetik ellenségüknek.
Ekkor visszatért a pincér, hogy elvigye a tányérokat.
– Minden rendben, uram?
– Isteni volt, köszönjük.
Az ezután következő félig átsütött hátszínsteak szintén tökéletes volt. Két
ízletes falat között Morgan admirális összegezte a helyzetet, próbálta felmérni,
hogy vajon Ray Kerman a lehető legrosszabb típusú kém volt-e, aki beszivárgott
a brit hadseregbe. Hajlamos volt rá, hogy szabadon engedje ezt a gondolatot,
ismerve a Kerman család anyagi hátterét. Mai napig Londonban élnek, és nagy
tisztelet övezi őket.
Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Rayre hirtelen rátört a lelkiismerete.
– Volt erre utaló bármilyen jel?
– Nem igazán. Korábban egy család lakott abban a házban, ahol a halott SAS-
tiszteket találtuk. Az izraeliek két kilencévesnél fiatalabb gyermek holttestét
találták még itt, mindkettőjüket lelőtték. Édesapjuk szintén meghalt. Az
édesanya megmenekült, őt meg is találták. Állítása szerint semmit sem tud a
SAS-tisztről. A britek nem hisznek neki.
– Milyen vallású volt Kerman őrnagy?
– Anglikán. Az iskolában és a seregben is így ismerték.
– Csak arra tudok gondolni, hogy Ray Kermanra a csata során rátört a
lelkiismerete, elborzadt a kegyetlenségtől, ahogy az IDF támadta az arabokat, és
úgy döntött, átáll soraikba.
– Arnie, én tudom, hogy ez is egy lehetőség. Azért jöttem ide, mert meg kéne
beszélnünk, hogy mit tegyünk, ha a Hamasz úgy dönt, a továbbiakban már
nemcsak a Szentföldön harcol, hanem a nyugati világra is lecsap.
– Jézusom! Azt hiszem, meg kell találnunk, mielőtt ilyen messzire jutna. De
ezek a csoportok mostanában nagyon csendben vannak. És szerintem már senki
sem tervez tömeggyilkosságot 2001 óta. Kétségtelen, hogy az amerikai hadsereg
az egész muzulmán világot megrémítette, mikor porrá zúzta bin Laden
csapatait... azonban rajta kell tartanunk a szemünket ezen a közösségen. Ez a
Kerman véleményem szerint legalább tízszer olyan veszélyes, mint az al-Kaida.
És most még csak gyakorol. És úgy tűnik, máris százmillió dollárunkat lenyúlta.
– Igen, ez nagyon valószínűnek látszik. De nem tudjuk, hova tette, és azt sem,
hogy ő hol van. Amennyire én látom, nagyon oda kell figyelnünk a Szentföldön
történő nagyobb bűntettekre és robbantásokra.
– Nos, George, azt hiszem, ideje figyelmeztetnünk a Mossadot és a Shin Betét
a jövőre vonatkozó gyanakvásunkról és aggodalmainkról. Ők nagyon jók abban,
ha meg kell találni valakit. Jelen pillanatban kilencven százalékig biztos vagyok
benne, hogy azokat a betöréseket egy Ray Kerman kaliberű katonai zseni követte
el. És ha már a kaliberről beszélünk, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy
ugyanolyan golyó oltotta ki a SAS-tisztek életét, mint amilyet a tel-avivi
bankfiók riasztórendszerénél használtak. Talán le tudnák ellenőrizni.
– Elképzelhető. Ők fogják vezetni a nyomozást. A britek csak butának
tűnnek. Ez a furcsa neveltetésük miatt van. De mindig sokkal többet tudnak,
mint gondolnád.
A két admirális csendben ült néhány pillanatig. Majd George Morris
rákérdezett:
– Szerinted hogyan kerülhet be egy új ember, mint Kerman őrnagy Hebron
mellékutcájából a Hamasz szervezetébe, majd onnan a közel-keleti
fundamentalista politika élvonalába? Te is tudod, hogy milyen gyanakvóak.
Lehet, hogy most tesztelik, bár szerintem azok a betörések elég gyorsan őt
igazolták. Lehet, hogy Kerman már felvette a kapcsolatot a Palesztin Iszlám
Jihaddal is, amely igen erős a Gáza-övezetben, és nagyon mérsékelt terv szerint
dolgozik, Izrael teljes elpusztítására és egy palesztin állam létrehozására
törekszik.
– Semmi komoly? – kuncogott Morris admirális.
– Á, dehogy. Csak a harmadik világháború küszöbe... és ne felejtsük el, hogy
a Jihad milyen kegyetlenül harcol Izrael ellen. Ők gyilkoltak és sebesítettek meg
száz embert egy tel-avivi bevásárlóközpontban néhány évvel ezelőtt. Négy fő
palesztin frakciója van, egyikük a libanoni határ közelében együttműködik a
Hezbollahhal is.
– Talán egy Biud Altmimi sejk lehet a megoldás. Hebronban született, és
Kerman hazája, Irán támogatását élvezi. De egyik sem könnyű. Rengeteg
fundamentalista katonai vezető van bebörtönözve különböző országokban,
például Egyiptomban vagy különösen Izraelben.
– Egy Kerman őrnagyhoz hasonló férfinál jobbat ezek a terroristák nem is
kívánhatnak. Itt már nem tömeggyilkosságokról van szó. Azok a napok már
elmúltak, legalábbis egyelőre. De egy ilyen SAS-tiszt vezetésével óriási
pusztítást végezhetnek Nyugaton, anélkül, hogy bárki életét is kioltanák. Most
nem sokat tehetünk azon kívül, hogy figyelmeztetünk mindenkit, hogy kísérjék
figyelemmel az izraeli helyzet alakulását.
– Hát igen. És álljanak készenlétben arra az esetre, ha bármi szokatlan
történne. Kétlem, hogy Kerman őrnagy százmillió dollárja parlagon heverne.
HARMADIK FEJEZET
2005. április 27., szerda
Golán-fennsík
(8 km-re a szíriai határtól)
Nagy a feszültség idefenn, még a legcsendesebb zugban is. Nyolc kilométerre
a szíriai határőröktől még mindig érezhető az arabok neheztelése Golán
fenyegető, természetes erődjének gerincén. Itt vívták a világ legnagyobb
tankcsatáját az 1973-as jóm kippúri háborúban. A csatát Izrael nyerte meg, 1200
felrobbantott szíriai páncélost hagyva maga után. És a háború romjai között egy
ősi nemzet dühe volt még most is jelen. A Golán-fennsík egy sötét és ijesztő
terület volt, csupa zöld és gránit táj, bazalttömbökkel tarkítva, amelyeket talán
maga az ördög szórt szét a több évszázados vallási háborúk színhelyén.
Itt még a galambok is héjákká változnak. Néhány kilométerre nyugatra
fekszik a szíriai határvonal. Nyolc kilométerrel távolabb, a Senki Földjén a
hegybe vésve található egy újabb vonal, amely mentén a gyűlölt izraeli hódítók
őrzik a háború zsákmányait, azokat a hatalmas területeket, amelyek éppúgy az
arabokhoz tartoztak, mint a damaszkuszi citadella tornya. Ma majdnem száz
felfegyverzett katona volt itt fenn, egy régi szíriai katonai táborban gyülekeztek.
Százötven méter hosszú sátruk új volt, csakúgy, mint az álcázás módja is. Háló
és bozót takarta táborukat, amely egy távoli völgyben két gránitdomb között
helyezkedett el. Innen jól láthatták a hósipkás Mount Hermant is. Még álltak a
régi táborhelyet körbevevő 120 cm magas eredeti homokzsák falak. A falak négy
gépfegyvernek biztosítottak menedéket. A környező hegyekben kilátótornyok
voltak. Mindenkinél volt mobiltelefon, és egy MP-5 gépfegyver készenlétben. A
környék háborús övezet volt, a Golán-fennsík tradícióinak megfelelően.
Odakint három felségjelzés nélküli katonai teherautó várakozott. A hátsó
bejáratnál egy lerobbant, friss vízzel feltöltött tartályautó állt. Nyilvánvaló volt,
hogy többen vannak ma itt, mint ahányan ténylegesen a táborban laknak.
A sátorban egy hosszú, kecskelábas asztal állt, mögötte két festőállványon
egy nagyméretű parafatábla, amelyet majdnem teljes egészében letakart három
széles térkép és két grafikon. Az összegyűlt katonák lőporos ládákon ültek,
jegyzeteltek, figyelmesen hallgatták a két szíriai tisztet, akik arról tartottak
előadást, hol van a legeldugottabb belépési pont a Senki Földjére és Izraelbe.
A két oktató között ült a Hamasz rohamosztag 1. zászlóaljparancsnoka – Ravi
Rashood tábornok. Rashood korábban a SAS D-osztagának vezetője volt,
Sandhurstbenn és Harrow-ban végzett. A Nyugat legjobb tisztjének karrierje
gyorsan ívelt felfelé a harmadik világbeli terroristacsoportnál. Ray Kerman
őrnagy örökre eltűnt. Ma katonai terepruhában volt, fején és vállán a fekete és
fehér ghutra, amelyet két sodort kötélből készült aghal tett teljessé. Pontosan
annak látszott, ami valójában volt: egy harcedzett sivatagi harcos, beduin
ősökkel, aki az iszlám nemzet nevében harcol. Zsebében egy kézzel írt üzenet
volt arabul: „Drága Ravil Kérlek vigyázz Ahmedre. Már csak ti vagytok nekem.
Allah legyen mindkettőtökkel. Szeretlek! Shakira."
Már majdnem egy év telt el azóta, hogy megmentette a lány életét a
robbantások közepette a palesztin utcák között, és most ő volt az egyetlen
támasza. Shakira és bátyja rejtegették, majd északra csempészték Mas'ada Druze
elszigetelt kis falujába, mindössze néhány kilométerre a Hamasz táborától.
Néhány héttel azután, hogy Ray Kerman felvételt nyert a terrorista
főparancsnokságra, Shakira összebarátkozott a jeruzsálemi bank egy magas
rangú tisztviselőjével, majd feltérképezte az épület alaprajzát és a
riasztórendszert. Shakira volt az, aki valahogy behatolt a hebroni Schwartz
Biztonságtechnikai Vállalathoz, és megszerezte a világon legbiztonságosabbnak
gondolt rendszerek tervrajzait. Ezután Ray pozíciója világossá vált. Vagy
felvállalja a teljes művelet végrehajtását, vagy az egész csak álom marad.
Némi vonakodás után, kissé gyanakodva ugyan, de a Hamasz-parancsnokok
úgy döntöttek, nincs vesztenivalójuk, ha áldásukat adják rá. Végül is bármikor
lelőhetik Ravit. De december 26-án estére már tudták, vadonatúj vezérük van. És
Betlehem külvárosában, egy poros pince menedékében Ravi Rashood tábornok
lett a Hamasz 1. zászlóaljának főparancsnoka.
Shakira is jelen volt. Egész éjjel kinn ültek, a kőfalnak támaszkodva, egy
takarón osztozva, és az egekbe szökött adrenalinszinttel beszélgettek a másik
tizenhat Hamasz szabadságharcossal, akik lenyúlták a százmillió dollárt a két
bankból. Ray szokatlanul kellemesnek találta a társalgást. Szerette társait, és
szerelmes volt a gyönyörű Shakirába, akivel kölcsönösen megmentették egymás
életét.
Majd mikor másnap reggel együtt imádkoztak, úgy érezte, hazatalált itt, a
sivatag közepén. Ismét eszébe jutottak a Korán szavai, amelyet oly régen hallott
az észak-londoni imámtól:
Ellenségek voltatok,
Ám ő egyesítette szíveteket
És most már fivérek vagytok...
Most, hogy Shakira megszabadult két kiskorú gyermeke iránt érzett
felelősségétől és férjétől, akit sohasem szeretett – egyszerűen hozzáadták -,
minden idejét a Hamasz izraeliek ellen intézett támadásainak szentelte. A mai
napig hagyományos arab öltözetet viselt, és állhatatosan gyakorolta a muzulmán
vallást. Viszont rászokott arra, hogy a Hamasz köreiben csizmát, farmert és
dzsekit hordjon. Olyan híre és olyan éles esze volt, hogy soha senki nem
kérdőjelezte meg, miért szakított a régi hagyománnyal. Shakira a saját törvényei
szerint élte az életét. Hűen imádta Rashood tábornokot, kinek szava mindenki
számára törvény volt.
Ragaszkodott hozzá, hogy két-három kevésbé veszélyes bevetésen részt
vehessen, és egyszer már sikeresen felrobbantott egy üres izraeli tankot is.
Mostanra már úgy gondolta, hogy bármely bevetésen részt vehet, amelyiken
csak akar. És a tábornok – többnyire egy vállrándítás után – bele is egyezett.
Azonban Shakira nem kapott engedélyt, hogy részt vegyen a Golán-fennsíkon
rendezett összejövetelen, és éppen Damaszkuszban duzzogott, miközben a néhai
Kerman őrnagy az éjszakai izraeli behatolás tervét magyarázta katonáinak.
Rashood tábornok nem régen tért vissza a harmadik bevetésről, az izraeli
határ mellől. A teljes hadművelet másfél hónapig, egy-egy bevetés hét nappal és
hét éjszaka tartott. Ravi minden alkalommal csak négy embert vitt magával
megfigyelőnek a hegyi lejtőkön kialakított helyre, amely a lerombolt Nimród
Kastély oromzata felé emelkedik. A tizenharmadik századi szíriai erőd, amelyből
egykor a portyázó keresztesek ellen védekeztek, kiemelt helyet foglal el a
nemzet számára. Óriási csapást jelentett, amikor a jóm kippúri háború során az
izraeliek kezére került. De megtörtént, a határokat keletre igazították, és ott állt
toronymagasan a Golán-fennsíkon, több ezer tank roncsai és több száz szír
harcos szelleme között. A Nimród Erődből, mely most már Izrael területén
fekszik, impozáns kilátás nyílik az egész Közel-Keletre, Észak-Galilea virágzó
mezőgazdasági területeire. Az 1967-es háborúban a szíriak innen indították az
izraeliek elleni támadásokat, gránátokat dobtak a dani, ashmurai és shi'ar yashuvi
lubuc közösségeire.
Amikor az izraeliek túljártak az eszükön, és ellentámadást intéztek a
védővonal mögött, teljes megadásra vagy nyomorúságos visszavonulásra
kényszerítették a szíriai csapatokat a Golánon. A helyzet 1973-ban még
rosszabbra fordult, miután az izraeliek felkapaszkodtak a fennsíkra. Minden
összeesküdött a szírek ellen, és elképesztő bátorsággal visszaverték csapataikat
egészen Damaszkuszig. A harcoknak az ENSZ békekövetelése vetett véget.
Nincs olyan szíriai a földön, aki úgy tudna gondolni a Golán-fennsíkra és a
mellette álló ősi Nimród erődre, hogy ne érezne egyre növekvő dühöt,
frusztrációt, és az arab etika szerint hajthatatlan, soha véget nem érő
bosszúvágyat.
Ha 1973-ban erősen zavarta őket, 2004 végére ez már rögeszmévé vált,
hiszen az év utolsó hónapjaiban az izraeliek hihetetlen dolgokat műveltek.
Bulldózerrel eltiporták az ősi erőd egész belsejét, és egy különlegesen
biztonságos börtönt építettek gránittömbökből, a régi kastély bástyáin belül. A
tornyok és a szürke, 150 cm vastag falak mögött helyezték el az izraeliek által
valaha elfogott ötven legfontosabb politikai foglyot, akik a Hamasz soraiból és
testvérszervezetéből, a Hezbollahból, és az Iszlám Jihad különböző különösen
befolyásos tagjai közül kerültek ki. A Nimród Börtön így az izraeli hatalom
elrettentő szimbóluma lett. Elképzelhető, hogy a 2001. év végi
terroristatámadások miatti dühükben építették, de legalább olyan lázító volt,
mint Jeruzsálem megosztottsága.
Egyik utolsó bevetésén Ravi Rashood és csapata megállás nélkül figyelte a
helyet. Magát a börtönt, az őrök mozgását, a műszakváltásokat, mérték a
négyfős külső őrjárat időtartamát, és a távolságot a főkaputól a régi sziklába vájt
alap alsó szintjéig. Megbecsülték, mennyi időre van szüksége az őrnek, hogy
odasétáljon, s hogy másnak – beteg, esetleg gyenge embereknek – mennyi időre
lenne ehhez szüksége. Megpróbálták naplóban rögzíteni a nagy udvaron lévő
világítás időzítését, ám ez szinte lehetetlen volt a Hamasz alakulatának
rejtekhelyéről, ahol meghúzták magukat a szakadék peremén – még mindig 1200
méterre a börtön földszintje alatt. Többnapi megfigyelés után Ravi tábornok
végül azt mondta, most már hibátlan arab akcentussal:
– Ha nem pontos, nincs rá szükségünk. Nappal fogunk támadást intézni.
Utolsó megjegyzése aggodalommal töltötte el a tábornokot kísérő négyfős
csapatot. Micsoda? Verőfényes napsütésben fogják megrohamozni az izraeli
erődöt? Lemondanak a sötétség takarásáról? Minden meglepetés nélkül?
Kockázatosnak tűnt a vállalkozás a Nimród meredek emelkedőjén, nehéz
tüzérséggel.
– Uram! Mindannyian itt hagyjuk a fogunkat... Még esélyünk sincs.
Felettük magasodott az izraeliek védőbástyája, egy köríves tetőgerincen, a
börtön falain kívül. Nyilván volt ott tüzérség, gépfegyver-rejtekhelyek és
rakétaindítók is. Az izraeliek egyébként nem voltak buták, tisztában voltak vele,
hogy „valami őrült terroristacsoport támadást intézhet a börtön ellen". Ezért
bebiztosították magukat, hogy egy támadó zászlóaljnak esélye se legyen a
bejutásra.
Ravi megfontoltan előkészített mindent. Számítógépéhez csatlakoztatott kis
mikrofonon keresztül diktálta a fix tüzérségi pozíciók erősségét és irányát.
Felbecsülte, mennyi ideig tartana az izraelieknek egy váratlan támadás esetén az
ellenség ellen fordítani a fegyvereket. Egy órán keresztül egy szót sem szólt,
türelmesen hallgatta emberei észrevételeit. Továbbra is jegyzetelt, számolt, és
folyamatosan diktálta válaszait.
Végül csendesen megszólalt:
– Nappal indítjuk a támadást. Még nem döntöttem a pontos dátum és időpont
felől.
A goláni táborban, az izraeli oroszlán torkában harmadszor fordult
katonáihoz. Egy hang sem hallatszott a sátorban, amint pálcájával az első
térképre mutatott, a Hadar kis falujától keletre fekvő szíriai határra.
Pontosan itt hagyjuk el a szíriai területet, és átvágunk a Senki Földjén, a
falutól délre. Mindössze nyolc kilométerről van szó, biztonságosan be tudunk
hatolni úgy két kilométerre a teherautóval anélkül, hogy felkeltenénk az izraeliek
figyelmét, sőt az időjárástól függően akár messzebbre is. Megjelöltem a helyet,
ahol belépünk Izrael területére. Pozíció: észak 33.18, kelet 35.40. Meg fogjátok
találni, 900 méterre északra fekszik a legközelebbi izraeli megfigyelőállástól. A
járőr várhatóan 32 percenként megjelenik majd, észak felé tart, majd nyolc
perccel később visszatér dél felé. így pontosan 24 percünk marad. A sötétség
leple alatt kelünk át a határon, négyfős csapatokban. Harminchatan vagyunk, ez
azt jelenti, hogy kilencszer kell nekifutnunk a határnak. Egyik csoport a másik
után, az indulások között két-két perc telik el. Majd újra találkozunk, pontosan
itt, másfél kilométerre az izraeli területen belül, Mas'adatól keletre, északkeletre.
Mindannyian sötét ruhát és fekete csuklyát viselünk majd. A vizeskulacson és
karabélyon kívül mindenkinél ott lesz az MP-5 gépfegyver, és a harci kés is. A
csoportvezetőknél ezenkívül lesz még iránytű, mobiltelefon, GPS és két
kézigránát is, amelyet a csapaton belül szétosztanak. Ezeket kizárólag végzetes
körülmények között használhatjátok. Van valakinek kérdése?
– Uram, kaphatnánk részletes információt a tartózkodási helyről, ahol a
határvonal átlépése előtt találkozunk?
– Igen. Az izraeli határvonal két meredek hegy között helyezkedik el, de
oldalról mintegy hatvanméteres sávban egy síkság található. A mi oldalunkon
van a hegy, kanálszerű mélyedéssel. Nagyon sziklás és kiváló védelmet nyújt
kíváncsi szemek elől, főleg, amikor az izraeli őrszem dél felé haladva elsétál
mellette. Remélem, nem lesz túl sötét, mert a megfigyelés során nagyon
furcsának találtam a terepet. Ha nem lesz holdfény, a lehető leggyorsabban kell
haladnotok, úgy, hogy ne ütközzetek neki a szikláknak, de amint eléritek az
izraeli határt, a talaj azonnal kisimul. A sötétben olyan gyorsan kell futnotok,
ahogy csak bírtok, nyugatra, az RV ponthoz.
– Mondana részleteket az RV-ről, uram?
– Hogyne. A második felderítő alakulattal jártam ott. Ez azt jelenti, hogy
négyünknek első kézből van tapasztalata. Én átvezetem az első csapatot a
határon, és az eredeti csapatból egy-egy fő a harmadik, hatodik és kilencedik
csoporttal tart majd. Ez azt jelenti, hogy két percen belül mindannyian némi
helyismeretre tehettek szert. Maga az RV pont a szakadék tetejéhez közel
található, minden úttól távol. Lakatlan, nincs említésre méltó élővilága, nem
hiszem, hogy ott bárkivel is találkoznánk. Ha valaki mégis az utunkba akadna,
azonnal végezni kell vele, csendben, legyen az férfi, nő vagy gyerek. Lehetőleg
kést használjatok, majd rejtsétek el a holttestet.
Megállt, várta az esetleges reakciókat. De hiába. Emberei jó kiképzést kaptak,
mindenki tudta, miért felel, és mindenekfelett, hogy milyen magas a tét.
– Amint elérjük az RV-pontot, kilenc kilométerre leszünk az erőd melletti
alacsonyabb hegytől. Ha este 11 óra körül átlépjük az izraeli határt, hajnali 1
órára már úton leszünk. Négyfős csoportokban haladunk az ország belseje felé,
az éjszaka leple alatt. Én személy szerint már háromszor tettem meg ezt az utat.
Nem akartam rekordot dönteni, és úgy tapasztaltam, hogy kényelmes tempóban
két óra alatt át lehet haladni a farmokon. Azonban át kell kelnünk majd egy
sekély folyón is.
A tábornok vékony kék vonalra mutatott a térképen.
– Néha csak egy sáros pocsolya. De most folyóvá duzzadt. Úgy combközépig
érhet. Kezeket feltartva, fegyvereket szárazon tartva kell rajta átkelnünk.
Rendben?
Mindenki bólintott. A tábornok ivott egy korty vizet, majd folytatta.
– Ez az út vezet fel az erődhöz. Egy hegyi út, egyetlen hajtűkanyarral. A többi
kellemes, de meredek emelkedő. A kastély 300 méterrel az alatta elhelyezkedő
síkság felett van. Megjelöltem egy területet egy X-szel, itt. A részletesebb
térképen látni fogjátok az utat, az alsóbb szinttől, majd három kilométer után
magát az erődöt... Itt az X... Rendben?
Az egész csapat előremozdult, mindenki a kezében lévő térképet és a
tábornok által megjelölt területet böngészte.
– Pontosan itt, 150 méterrel az út alatt, egy kiugró sziklapárkány található
háromszáz méter hosszan, sűrű aljnövényzettel. A csúcsra vezető út
egyharmadánál helyezkedik el, másfél kilométerrel a kastély alatt, és még kisebb
távolságra attól a ponttól, ahol az út emelkedni kezd. A kiugró sziklapárkány
kiváló fedezéket biztosít az út felől. Hajnali 3 óra körül eljutunk eddig a pontig,
így bőven lesz időnk a bozótot úgy alakítani, hogy a lehető legbiztosabb
fedezéket nyújtsa. Én személy szerint gondoskodom majd az ágvágó ollóról, ami
ehhez szükséges. Két lapát már ki lesz készítve. Reggel 6 órára meglesz az
összeköttetés, és mire felkel a nap, teljesen láthatatlanok leszünk az út felől. Aki
a közelünkbe téved, meghal. Világos?
Ebben a pillanatban Shakira bátyja, Ahmed Sabah – akinek Ray Kerman az
életét köszönhette – csendesen megjegyezte:
– Tábornok, attól tartok félreértettem valamit. Fogalmam sincs, mi a fenét
fogunk csinálni majd a börtönben...
– Azért, mert arról még nem beszéltem senkinek... De rögtön rátérek.
– Szerintem a bajtársaim sokkal jobban éreznék magukat, ha már most
elmondaná. Olyan érzés ez, mintha sötétben botorkálnánk.
Rashood tábornok elmosolyodott.
– Nos, mivel már holnap éjjel útra kelünk, és addig innen senki ki nem teszi a
lábát, akár el is mondhatom... ha annyira ezt akarjátok.
Pálcáját az asztalra tette, majd ismét elfoglalta helyét a két szíriai tiszt között.
Jegyzetébe pillantott, majd elkezdte sorolni a tényeket:
– Ebben a börtönben ötven rab és körülbelül harminc őr van. Hetente egy
alkalommal kapnak élelmiszer szállítmányt. Péntek reggelente egy óriási,
huszonnyolc kerekű teherautó indul útnak a katonai helyőrségről 190-es úton, 22
kilométerre a Galileai-tengertől északra, és pontban 11 órakor érkezik meg a
börtön főbejáratához. Háromszor is megmértem, még sosem késett. Azonban a
mostani pénteki szállítmányban lesz egy kis meglepetés. Kenyér, liszt,
fagyasztott hús, tej és tojás helyett harminchat Hamasz-terrorista lesz a platón.
Vagyis mi.
Az embereket fejbe vágta a hír, mint egy focimeccsen a hazai csapat
szurkolóit, amikor egyik játékosuk véletlenül öngólt rúg. Néma csend borult a
tömegre, és arra törekedtek, hogy arcukon sem félelem, sem meglepetés ne
látszódjon. Ennek ellenére szinte hallani lehetett elfojtott lelkesedésüket. Senki
sem akart elsőként ezernyi kérdést feltenni. Ehelyett inkább megvárták, amíg
parancsnokuk megmagyarázza a helyzetet.
Rashood tábornok túlságosan is komoly volt. Szótlanul nézte embereit. Újra
megszólalt:
– A teherautón a sofőr és segédje ül, mindketten az Izraeli Védelmi Erő
katonai egyenruhájában. Az út elhagyatott. Forgalomszámlálást végeztem a
teherautó érkezése és 13 órai távozási utáni órában is. Nagyon egyszerű
következtetésekre jutottam. A teherautó előtt egyetlen jármű sem haladt felfelé a
hegyre. És az egyetlen autó, amely a teherautó után lejött a hegyről, a börtön
minibusza volt, amely az őröket vitte a 9 kilométernyire fekvő civil településre
műszakváltáskor. Mivel az izraeliek lezárták a turisták és polgári forgalom elől
az utat, gyakorlatilag elhagyatott.
– De hogyan jutunk be a teherautóba a hús és tojások helyére?
Hirtelen mindenki ezt akarta tudni. És Rashood tábornok óvatosan válaszolt a
kérdésre:
– 10 óra 50 perckor két arab jön majd hagyományos viseletben, és
búvóhelyünktől harminc méterre megállnak. Az út közepén leállítják a
teherautót. A sofőr és utasa előresétálnak és felemelik a motorháztetőt. Ekkor
Ahmed és én elbújunk rejtekhelyünkre az út két oldalán. A tíz perccel kenőbb
érkező börtön-teherautó megállásra kényszerül, hiszen útját állja a lerobbant
teherautó. A két izraeli katona minden valószínűség szerint kiszáll, és mi
mindkettőjüket leszúrjuk. Vagyis nem akarunk a börtön néhány kilométeres
körzetében lövöldözni. Ebben a pillanatban az út teljesen elhagyatott, kivéve
persze minket, és az általunk elfoglalt útszakasz a börtönből nem látható.
Mindannyian felugrótok a platóra, és kipakoljátok a szállítmányt, kirángatjátok a
kartonokat és ledobáljátok a szakadékba. Nagyon masszív jármű, mintha az erős
vontató egy hajó rakományát húzná maga után. Egytonnányi cuccot szállít.
Lehet, hogy más célállomásokra is visz árut. De harminchatan ki tudjuk pakolni.
Időközben a lerobbant autó visszagurul a hegy felé, ahol újra lerobban, elzárva
az utat. Ha valaki esetleg mégis erre járna, azonnal meghal. Ekkorra már
mindenki a platón lesz. A konténer hátsó ajtaja nyitva marad, csak a vászon
takarja majd. Ahmed és én a vezetőfülkében leszünk, az izraeliek
egyenruhájában. Én vezetek.
– És utána mi lesz? Hogyan jutunk be a börtönbe? Mi van, ha jelszót kérnek?
Mi lesz, ha át akarják kutatni a teherautót, mielőtt kinyitják a kaput?
A tábornok ismét elmagyarázta, hogyan figyelte ki a szakadék szélén, a
Nimród bejáratánál guggolva, előző pénteken a teherautó érkezését.
– Nem kértek semmilyen jelszót. A szállítmányt már nyilván várták. A sofőr
fénykürttel adott jelzést. A börtön külső szárnyánál lévő őrök még arra sem
vették a fáradságot, hogy körbesétálják a teherautót. Kinyílt a kapu, és a
teherautó begurult a börtön udvarára. Két nap múlva ez a pillanat jelenti majd a
támadás indítását. Mikor a teherautó behajt a kapun, és kikerül a külső őrök
látóköréből, de még elég közel lesz ahhoz, hogy ne lehessen tőle a kaput bezárni.
Ekkor támadunk. Amint fékezek, azonnal kiugrótok a földre.
Ravi tábornok, még mindig ízig-vérig SAS-parancsnokként, újra felállt és a
harmadik térképre mutatott.
– Ez itt a börtön térképe. Műholdas képek alapján állítottuk össze, és a
damaszkuszi kollégák segítségével finomítottunk rajta. A következő három
órában a támadás részleteit fogjuk kidolgozni, mindenki nálam jelentkezik a
személyes feladatok kiadásáért. Mint minden jól tájékoztatott különleges egység,
mi sem akarunk meglepetést, zűrzavart, és a lehető legkisebb ellenállásra
számítunk.
A tábornok tudta, hogy gyalogos katonáit rendkívül gyors előkészületekre
sarkallja, amely a SAS-nál kevésnek bizonyult volna. Csak tizenkét bizalmas
emberét avatta be a hadművelet minden részletébe – akik elkísérték a Nimródba.
Ravi egyrészt a SAS-ban megszokott módon tájékoztatta katonáit,
begyakoroltatta velük a feladatot, ugyanakkor kínosan odafigyelt a bevetés
titokban tartására is. Szíriában nem ismerte a biztonsági hézagokat, és tartott
tőle, hogy az izraeliek rájönnek, készül valamire. Inkább magánál tartotta az
ütőkártyákat.
– Most délután 4 óra van. Este 7 órára átérünk. Megállunk vacsorázni, és
megpróbálunk annyit aludni, amennyit csak lehet. Holnap délben kétórás
megbeszélést tartunk, majd délután lepihenünk. Korán megvacsorázunk, este 10
órakor rövid eligazítás lesz, majd pontban 11 órakor elindulnak a teherautók.
Hamasz-tábor, Golán-fennsík Április 28., csütörtök, 23.00
A két felségjelzés nélküli katonai teherautó a lehető legsimábban suhant az
éjszakában, próbálta elkerülni az alacsony sebességgel járó motorbőgést, és a
fényszórókat lefelé irányítva kerülgették a sziklákat, próbáltak többé-kevésbé
egyenes vonalban haladni a szíriai határ felé. Rashood tábornok, aki már
tucatnyi alkalommal megtette az utat Ahmeddel, az első teherautó anyósülésén
ült, az iránytűt fürkészte, átkandikált szemüvegén, próbálta legjobb tudása
szerint beazonosítani az ismert tájékozódási pontokat, az emlékezetében lévő
gránittal borított napsütötte tájat az orosz gyártmányú, éjszakai használatra
tervezett szemüveg zöldes fényében. Zötykölődve haladtak az úton. Hepehupás
csapásokon, sík területeken vágtak át, örültek, ha simább, csendesebb terepre
értek, de alig várták, hogy újra a sziklák menedékében folytathassák útjukat.
Jobban meggondolva a dolgot, a kiugró gránittömbök közt vezető zötyögős
útnak megvoltak az előnyei. Kényelmetlen, ám biztonságos, rejtve az izraeli
műholdak kíváncsi „tekintete" elől. Elérték a szíriai határvonalat, és Ravi jelzést
adott a várakozó járőrnek, hogy minden rendben van. Folytatták útjukat a Senki
Földjén, lefelé ereszkedve a fennsíkról, szinte végig egy kellemes lejtőn haladva.
Ray Kerman parancsára a határon leoltották a fényszórókat, és a kis konvoj
mostantól kezdve Ray szemüvegének segítségével tájékozódhatott. Két-három
mérföldet haladtak így, amikor Ray fényeket látott, amelyet szemüvege jócskán
felerősített. Kétségtelenül járművekről volt szó, öt kilométernyire tőlük. Levette
szemüvegét, de puszta szemmel semmit sem látott az éjszaka sötétjében.
– Rendben, uram, elértünk utazásunk végéhez. A teherautók visszavonulnak a
bázisra, mindenki más csapatba rendeződik. Én megyek elöl, a többiek négyes
csapatokban szorosan mögöttem jönnek. Ha bármi gond lenne, ne lőjetek... csak
a kést használjátok. Legyetek éberek!
A Hamasz katonái leugrottak a nyirkos fűre, becipzárazták dzsekijüket, hogy
védje őket a jeges éjszakai levegőtől. Lábukon formára öntött, sivatagi
gumicsizma volt, lábra simuló, drága felszerelés, térdig érő, erősen rögzítve.
Még ha folyón kellene is átkelniük, csak minimális mennyiségű víz szivárogna
be.
Elindultak a fennsíkon, és gyorsan haladtak előre, közvetlenül a volt SAS-
őrnagy nyomában, aki már számtalanszor felderítette ezt a kis ösvényt.
Húszpercnyi gyaloglás után meglátták az izraeli járőr fényszóróját, amely a
határvonal nyugati oldalán haladt észak felé. Rashood figyelmeztetésére
mindannyian a földre dobták magukat, hiszen a jobbfajta infra szemüvegekkel
három kilométerről észre lehet venni a futó alakokat. Mikor a fények kialudtak,
felkeltek, és kissé nyugat felé futottak, míg újra meglátták a fényeket, most már
dél felé haladni, vissza a határ-vonalhoz. Amint szabaddá vált a pálya, újra
elindultak, a kanál alakú szikla rejteke felé, amely a határvonalhoz közel
helyezkedett el.
A tábornok biztonságosan a szikla menedékébe vezette őket, majd az előre
begyakorolt legyező alakban helyezkedtek el, az izraeli járőrök útvonaláról
láthatatlan rejtekhelyen. Kiváló erőnlétük ellenére erősen ziháltak. Elfoglalták
őrhelyüket a gránitszikla különböző részein, elöl, hátul és fent.
Ray Kerman figyelte a feléjük haladó dzsipet, amely szinte hangtalanul, 50
km/h sebességgel jött. Megvárták, hogy visszaérjen, pontosan nyolc perc alatt, és
Ray figyelte, amint dél felé fordul. Két perccel később halkan megszólalt:
– Rendben, srácok, indulhatunk. Az RV-pontnál találkozunk. Négyfős
csapatokban gyertek, kétperces időközönként. Gyorsan és csendben... figyeljétek
a GPS-t!
Majd három emberével elindult, és gyors iramban keresztülfutottak az izraeli
határvonalon. A tábornok sarkában voltak, aki még mindig az infra szemüveget
viselte, az elhagyatott területet fürkészve maga előtt. Nyolc percig kemény
tempóban futottak, majd Ray megállt, hogy megnézze a GPS-t. A sebességet
kényelmes kocogásra váltotta fel, majd néhány másodpercen belül emelkedő
terepre értek, felkapaszkodtak egy alacsony hegyre, majd 50 méternyi mászás
következett, mielőtt könnyedén beléptek volna a természetes sziklaerődbe,
amely kb. húsz méter széles lehetett. Meg kellett mászniuk a nyugati falat és
leereszkedniük a földszintre, mielőtt az utazás következő szakaszába léptek
volna. Ray óvatosan választotta ki ezt az elhagyatott helyet, utolsó útja
alkalmával hat vizeskonténert ásott itt el. Elrejtett itt egy lapátot is, amellyel
most a földet hányta el.
Egy perccel később megérkezett a második, majd a harmadik és negyedik
csapat is. Negyvenöt percen belül mindannyian ott voltak, mohón ittak, és
készülődtek a kilenc kilométeres sétára, amely a buja, gyönyörűen megmunkált
izraeli termőföldeken keresztül vezetett, ahol most kezdett el érni az alma, körte,
mandula, őszibarack, szilva és cseresznye. Eddig mindössze néhány
kilométernyire távolodtak el a tábortól, de a táj a szemük láttára változott. Vagy
legalábbis változott volna, ha nem lett volna koromfekete az éjszaka, amint a
kietlen, sziklás szíriai Golán-fennsíkról elindultak az izraeli termőföldek buja
növényzete felé.
Pontban negyed kettőkor vágtak át a gránit „falon", és elkezdtek a 150
méteres mélységbe leereszkedni. S mindezt a legnagyobb csendben. Mikor az
egész csapat leért, Ravi Rashood a GPS-re pillantott, és azt suttogta:
– Jól van, fiúk. Minden rendben. Kövessetek!
Mögöttük a második csapat fenn a hegygerincen várta, hogy a vezetők
továbbhaladjanak, és végre ők is leereszkedhessenek. Húsz percen belül mind a
harminchat felfegyverzett, csuklyás alak puhán sétált a mezőn keresztül a 91-es
út felé, Mas'adától északra, nyugat felé. Mindvégig éberen, a radar, az őrszemek
és az intenzív izraeli megfigyelés lehetőségének biztos tudatában. Ravi tábornok
négyfős csapatokat vezényelt az országút kereszteződésébe. Óvatossága
megalapozott volt. Az országúton veszély leselkedett rájuk. Amikor Ravi utolsó
alkalommal végzett felderítést a Nimród környékén, egy izraeli biztonsági osztag
árnyékos, óvatos mozgást vett észre. Valójában a szerencsén múlt, hogy Ravi
megmenekült. Az izraeli sofőr egy kiugró gerincen parkolt le, és hosszú
hatótávolságú infra szemüvegén keresztül kémlelte két kilométerre délre a
sekély, szűk völgyet, ahol most a Hamasz-harcosok voltak.
A szemüveg lencséin keresztül csak a halványzöld tájat láthatta, de itt fenn a
megfigyelés rendkívül éles volt. Az őr nem tudta, mit lát, de az Északi
Parancsnokságon mindenki tudta, hogy a Golán-fennsíkon nem rejtőznek nagy
állatok. Mindegy volt, bármit lát az őr – az elég volt. Múlt héten egy négytagú
izraeli gyalogos őrjárat söpört végig a 91-es országút nyolc kilométeres sávján,
párokban, mindegyiküknél fegyver, terepszínű egyenruhát és puha sivatagi
csizmát viseltek. Most a dél felé haladó izraeli őrszemek csendesen sétáltak az
elhagyatott országút közepén, nem egészen huszonöt méterre attól a helytől, ahol
Ravi és három társa arra készült, hogy az aszfaltúton átvágva a sötét, zöldellő
termőföldeken folytassa útját.
Ravi négyes csapata már párokra oszlott, az első két ember kész volt felugrani
a töltésre, átrohanni az országúton, félig guggolva, fegyverekkel a kézben. Ravi
és testőre szükség esetén fedezi őket.
– Most! – suttogta Ravi, és a két Hamasz-harcos kitört a fedezékből, az
országút közepe felé. De nem értek oda. Az első izraeli őr meglátta őket, épp
megdöbbent szeme előtt bukkantak fel. Rájuk szegezte rövid csövű MP-5
gépfegyverét.
– Megállni! – kiáltotta héberül. – Azonnal álljanak megl Kezeket fel!
A Hamasz-harcosok megálltak, kezüket magasra emelték, gépfegyverük még
mindig a nyakukban lógott. Az őrszem, aki mindössze négy méterrel állt előttük,
ám 10 méterrel társa előtt, elindult feléjük, MP-5-ösét szorosan fogva.
Ekkor azonban Ravi testőre leugrott a töltésről olyan lendülettel, amitől még
egy leopárd is meglepődne a dzsungelben, és a második izraeli hátába döfte
harci kését, tiszta erőből átdöfve a pengét a szív közepén. Mindössze az izraeli
csizmájának súrlódását lehetett hallani, amint hátrazuhant gyilkosa karjába. Az
elülső őrszem megfordult, szinte önkéntelenül, és hangosan így szólt:
– Izak?
Nagy hiba volt. Ravi Rashood azonnal a töltésen termett. Bal kezével
vasmarokkal megfogta az izraeli MP-5-ösét, oldalra csavarva azt. Majd
kesztyűbe bújtatott jobb kezével halálos erővel beledöfte kését az őr szeme közé,
összezúzva a homlokcsontot. Majd Ravi halálos jobbja visszatért, még mindig a
kést markolva, és öklével nagy erejű csapást mért az őr orrára, orrcsontját
mélyen az agyába nyomva. Egy századmásodperccel halála előtt az izraeli
valószínűleg rájött, mit érezhetett Fred O'Hara őrmester néhány hónappal
korábban a hebroni palesztin házban. A helyzet kritikussá vált. Rashood
tábornok és háromfős csapata az országút közepén ácsorogtak, Izrael területén,
az Izraeli Védelmi Erő néhány tagjának holtteste felett, kiket hidegvérrel
meggyilkoltak. De az éjszaka sötét volt és csendes, és Hamasz harcosait
kiválóan kiképezte bármely lehetőségre, ami a bevetést veszélyeztetné.
A második és harmadik csapat már az országúton volt, és a két tehetetlen
testet a mögöttük lévő mezőkre húzták.
– Mindenki fusson át az úton, amilyen gyorsan csak tud, és irány a folyó.
Négy ember jut egy halottra. Húzzátok vagy cipeljétek, ahogy könnyebb.
Gyerünk! Próbáljatok négyes csapatokban maradni, bármilyen eshetőségre
készen – szólt Ravi.
Elérték a folyópartot, amely kb. két kilométeres szakaszon mocsaras volt, itt
eldobták a holttesteket, elrejtve a kíváncsi szemek elől, a mocsaras terület
mélyén. Mindkettő telibe talált. Legalább néhány hétbe telik, míg valaki rájuk
bukkan. És az izraeliek még ekkor sem ismernék be, hogy két őrszemüket
meggyilkolták.
A Hamasz-harcosok gyorsan és csendben elhagyták a „temetőt", és olyan
gyorsan bevetették magukat a zöldellő termőföldek közé, hogy nem is hallották
az Izraeli Hadsereg dzsipjének motorhangját, amint oda-vissza cirkált az
országúton, a két eltűnt őrszemet keresve.
Ray olyan ösvényt választott, amelyet főleg ornitológusok használtak, hiszen
az északi mocsárvidék rendkívül gazdag madárvilággal rendelkezett. Igazából a
Galileai Nemzetközi Madármegfigyelő Társaságtól kapta a térképet, miután
Shakirát tagként beléptette. Shakira úgy gondolta, elment a józan esze, hiszen
még neki sem mondta el, miért kell olyan pontosan ismernie az Izraeli Nemzeti
Park titkos ösvényeit. Shakira a mai napig nem tudta az igazságot, de az a
harmincöt ember, aki április 28-29-én éjszaka elkísérte útjára, megdöbbenve
figyelte, milyen jól tud tájékozódni a koromfekete tájon. Egyébként Shakira is,
csak más okokból.
Hajnali fél háromkor lejutottak a Golán-fennsík lábához, és átkeltek a folyón.
Ray már kivette maga előtt a Nimrod-hegység égre törő kőszirtjét, és észak felé
kanyarodott, a szárazabb, füves mezőkön, biztosítva, hogy csapata megfelelő
szögből közelítse meg az országutat, fel a sziklákra, majd a kevésbé meredek
emelkedőn felfelé a bekötőút jobb kéz felőli fedezékében. Útjukat a magas
erdőség hálás rejtekében folytathatták. Ray szinte egyenesen vezette őket a 300
méteres sziklapárkány árnyékában. Most már jobban sietett, hiszen hajnali
három felé járt, s három óra múlva a felkelő nap első sugarai beragyogják
mögöttük az eget. Addig még fel kell mászniuk, és el kell készíteniük a
megfelelő álcázást. A Hamasz emberei még sohasem láttak ilyen részletes
tervezést, szervezést és végrehajtást, amelyet új parancsnokuk biztosított.
Most egy zegzugos ösvényen vezette fel őket a hegyekbe, ahol könnyen
felkapaszkodtak. Sokuk hálás volt a három hónapos kiképzésnek, hiszen ez
kegyetlenül kigyomlálta azokat, akik nem bírták a strapát. A hatvan kezdő
önkéntesből tizennyolcat tanácsoltak el idő előtt. Amint eltűntek, a kihívások
még keményebbek lettek, s az emberek elkezdték érezni azt a büszkeséget, amit
csak az elit katonák élhetnek át.
Két elbocsátott katonán úrrá lett az arabokra oly jellemző szégyen, amely
mérhetetlen, és nagyon veszélyes. Mindketten azzal fenyegetőztek, hogy
átvágják az új parancsnok torkát, de Ahmed Sabah hamar meggyőzte őket,
miszerint, ha továbbra is életben kívánnak maradni, álljanak el szándékuktól.
Egy nagyon kemény, fiatal, tizenkilenc éves harcos sértőnek érezte, hogy nem
folytathatja a programot, és a tábornok orra elé állt, két öklét rázva:
– Mi a fenét képzel magáról, maga szemét?!
Ahmed Sabah őrjöngött, és keserűen panaszkodott végig a damaszkuszi
kórházig vezető tizenhárom kilométeres úton, ahol a sebészek helyrerakták az
ifjú harcos törött karját és kulcscsontját:
– Sokkal kevesebbért is öltem már embert. Tekintsd magad szerencsésnek –
dörmögte Ravi.
A harmincöt ember már feljutott a Nimród-hegység tetejére. Meggyőződésük
szerint valami isteni lényt követtek, akit maga Allah küldött. És mikor 3 óra 20
perckor végre elérték az út alatti menedékhelyet, mindegyikük hálát mondott
Istennek a bevetésért és vezérükért. Reggel hat órakor már láthatatlanok voltak,
az útról is többrétegű bozót takarta őket. Nem tudhatták, de az átmeneti
főhadiszállás a Ray Kerman által öt évvel ezelőtt, 5500 kilométerre, Nyugat-
Afrikában, a Rokel-patak partján felállított megfigyelőhely szinte pontos mása
volt. Az RV-ponton lévő vízkészletnek köszönhetően tele volt a kulacsuk.
Élelmiszerre nem volt szükségük, különben is túl nehéz lett volna. Rövid
bevetésről volt szó. Takarékoskodtak a vízzel, és vártak. Néhányan
elszundítottak, ha éppen nem kellett őrködniük. 10 óra 30 perckor aztán
meghallották a csaliautó hangját, amely le fog robbanni előttük.
Valójában Ray Kerman már akkor látta, amikor a többiek még nem is
hallották. Egyenletesen haladt az országúton a völgy felé. Ahmeddel pontosan az
útra rajzolt krétajel alatt álltak, és amikor az ósdi, ütött-kopott Ford Escort végre
odaért, jól látták, amint pontosan az út közepén, a vonalnál megáll.
Most már pontosan tudták, hol fog megállni a szállító teherautó. Fedezékbe
húzódtak, elhelyezkedtek a gyilkoláshoz. Ray az út túloldalán, Ahmed pedig
néhány bokor mögött az innenső oldalon, emberei felett helyezkedett el.
A huszonnyolc kerekű teherautó nyögve, lassan jött fel a hegyre, nyilván jól
meg volt rakva. Az óriási légfékek nagyot szisszentek, amikor végre nagy
morajlással megállt. Motorja üresben is hangosan járt, pont ott, ahol Ray
eltervezte. A sofőr dudált, de a két arab, fejüket mélyen a motorháztető mögé
bújtatva csak visszaintettek, fel sem néztek.
Egyszerre nyílt ki a vezetőfülke két ajtaja, a két izraeli katona lemászott.
Odasétáltak az autóhoz. Ezek voltak utolsó lépéseik. Mindkettő a motorháztetőre
hajolt, különböző irányokból. Itt haltak meg, mindkettőjükbe hátulról hatolt be
egy-egy harci kés.
Ebben a pillanatban megélénkült a táj. A Hamasz katonái elárasztották az
utat, és lehajtották a hátsó acélrámpát. Felhúzták a vásznat, és magasan
rögzítették. Pillanatokon belül kihúzták a kartonokat a hátsó ajtó felé, ahol a
többiek kiemelték, majd az útszéli szakadékba dobálták. Ravi és Ahmed
megragadtak két kisebb kartont a csomagtérben, és bedobták a vezetőfülkébe.
Négy lázadó lehúzta a holttesteket az útról, levették egyenruhájukat és
kalapjukat, s a szakadékba lökték őket. A tábornok kezet fogott a két arabbal,
akik visszaugrottak az autóba. Megfordultak és elviharzottak a hegyen lefelé,
hogy előkészítsék a második útlezárást aznap reggel, hogy más jármű ne
juthasson fel a börtönhöz.
Az emberek gyorsan dolgoztak, pillanatok alatt kipakolták az izraeli hadsereg
teherautójának rakományát. Sok nehéz és furcsa dolog volt közte, de voltak rá
elegen. Előre megszervezett, négyfős csapatokban dolgoztak, négyen a
teherautóban, négyen a földön húzták ki a kartonokat, majd tizenketten cipelték
azokat az út szélére, ahol tizenketten mást sem tettek, mint az út szélére
lapátolták a rakományt és lelökték a mélybe. Ez a fajta művelet könnyen
elfajulhatott volna, de óramű pontossággal működött, igen hatékonyan. Akár a
SAS-ban...
Hat perccel később a teherautó üres volt, a rakomány eltűnt, mélyen az
aljnövényzetben, az egykori sofőr és őr holtteste mellett. Ahhoz, hogy valaki
meglássa a tojással, hússal, zöldséggel és kenyérrel teli kartondobozokat, nagyon
közel kell állnia az út széléhez, és pont a lombkorona egy meghatározott pontját
kell néznie.
Ravi és Ahmed felvették az izraeli egyenruhát. A vezetőfülkében ültek,
karabélyukkal és a két dobozzal együtt. A csapat többi része a platóra próbált
feljutni, a csuklyákat levették, az MP-5-ösök készenlétben álltak. Kicsit szűk
volt a hely, de elfértek. Leengedték a ponyvát, de a hátsó ajtót leengedve
hagyták, hogy gyorsan és könnyen ki tudjanak majd ugrani.
Ravi kiengedte a féket, egyesbe kapcsolt, felbőgette a motort, majd lassan
elindult felfelé a hegyen. Ötvenre gyorsult, és két perccel később már a Nimród
börtön kapujánál voltak. Ravi kettőt dudált, rövid, éles figyelmeztetések, csak
semmi sürgetés.
A falakon belül az ügyeletes őr kényelmesen felemelte tekintetét a
képernyőről, meglátta a szállító teherautót, és szórakozottan megnyomta a
főbejáratot nyitó gombot, majd azonnal visszatért az újságolvasáshoz. Ravi és
Ahmed lélegzetvisszafojtva figyelték, amint a nagy fakapu lassan kinyílik.
Ekkor a teherautó bőgő motorral begördült a belső udvarra. Ravi összesen hat őrt
látott, kettőt az udvar egyik oldalán, négyet a másikon. Ketten vidáman
integettek, Ravi visszaintegetett, felfigyelt arra, hogy a férfiak nem katonai,
hanem börtönegyenruhát viselnek, nem úgy, mint a két őr, akiket oly sokszor
megfigyelt az épület falain kívül. Behajtott a teherautóval – majdnem. Olyan
pozícióban hagyta az autót, hogy a kaput ne lehessen becsukni anélkül, hogy
odébb kéne állnia. Lélegzetvisszafojtva leállította a motort, kihúzta a
slusszkulcsot és a zsebébe csúsztatta.
Ezzel elindította az akciót – tudta, a támadás első hulláma elindult. Nyolc
embere már kiugrott a teherautóból, az őrök látószögén kívül, hátrarohanva a
kapun keresztül, négyen jobbra, négyen balra.
Az első csapat harminc méteren belül megtalálta, amit keresett, a két izraeli
járőrt, akik cigarettával a kezükben ültek a régi kastélyfalon. Az MP-5 egyetlen
lövéssel leterítette őket. Sosem tudják meg, mi végzett velük. Néhány
másodperccel később a börtön másik feléből hangzó lövés jelezte, amint Ravi
csapata újabb őrszemeket terített le, két katonát, akik a lentebb fekvő síkságra
irányított nehéztüzérséget felügyelték.
A lövéseket alig lehetett hallani az udvaron a tekintélyes falak mögött, főleg
Ravi önindító motorjának zúgása mellett. De a támadás már javában folyt, egy
csuklyás fegyveres berúgta a belső kapuőr bódéjának ajtaját, lelőtte a két embert,
akit benn talált, majd egy gépfegyveres sortűzzel kiiktatta az elektromos
vezérlőpanelt. Mind a hat szolgálatban lévő őr a kapuőr bódéja felé rohant, és
Ravi három embere, akik a teherautó alatt lapultak, sorban lőtték le őket. Azt
sem tudták, merről jönnek a lövések.
Mindez nem egészen egy perc alatt zajlott le, és most már a Hamasz-tábornok
vette át az irányítást. Az ablakon keresztül kézigránátot dobott a bal oldalon álló
kis épületbe, ahol négy szolgálaton kívüli őr aludt. A robbanástól az egész épület
összedőlt. A zárt udvaron hallható fültépő lármára felfigyelt a börtöniroda három
alkalmazottja is, és már nyílt is az ajtó. Az ajtóban ott állt a börtönparancsnok. A
teherautó alatt fekvő egyik mesterlövész azonnal végzett vele, miközben Ravi
kézigránátot dobott a börtönirodában telefonáló tiszt felé az ablakon keresztül,
majd a földre hasalt, mielőtt a börtöniroda felrobbant volna.
Ahmed a teherautó vezetőfülkéjéből kivette az egyik kartondobozt, és máris a
börtöncellák felé vette útját. Az ajtó legnagyobb meglepetésére nyitva volt.
Belökte az ajtót, majd két testőre, akiket a tábornok maga képzett ki, berohant,
ropogtak a gépfegyverek, lelőtték a két ügyeletes őrt, akik mindketten az
ablakon bámultak kifelé, azon tűnődve, mitévők legyenek, és éppen mobiljukról
akartak telefonálni. Fenn a második emeleten egy másik őr rohant az
acélkorláthoz, angolul ordítva:
– Mi a franc folyik itt?
Ez nagy hiba volt, Ahmed testőrei felnéztek, azonnal lőttek. így nem maradt
egyetlen aktív őr sem a börtönben. A Nimród pillanatnyilag Ravi Rashood
tábornok irányítása alá került. Katonái beözönlöttek és elfoglalták kijelölt
pozíciójukat. A halott őrök övéről lecsatolták a kulcsokat, hogy kinyissák a
cellasorhoz vezető ajtót, ahol Izrael legveszélyesebb terroristáit tartották fogva.
Negyvenhét bandavezérről volt szó, akik a Hamasz, Hezbollah és Jihad égisze
alatt számos bombatámadást követtek el az elmúlt évek során. Volt köztük sok
palesztin vezető is, de itt főleg olyan rabokat tartottak fogva, akiket sohasem
engednének Jeruzsálem, Tel-Aviv vagy Hebron utcáira.
Izraelben politikai foglyoknak hívták őket, bizonyos értelemben azok is
voltak. De csak bizonyos értelemben. Sátáni tömeggyilkos merényletek
elkövetése miatt jutottak e különlegesen biztonságos börtönbe. Az izraeliek meg
voltak győződve róla, hogy a hegytetőn, termőföldek közé rejtett börtön legalább
olyan biztonságos, mint Alcatraz, hiszen a táj legalább olyan veszélyes és
könyörtelen, mint a San Francisco-öböl örvénylő áramlatai.
Eddig így is volt. És talán még most is igazuk van. Ravi tábornok jól tudta,
bőven van ideje, hogy szabadon engedje a rabokat. De a menekülést ugyanolyan
hibátlanul kell végrehajtani, mint magát a támadást. Elkezdte a munkát, a
kartondoboz tartalmát szétosztotta két, általa kiképzett embere között.
Mindkettőjüknek adott egy akkumulátorról működő elektromos fúrót,
amellyel két kis lyukat fúrhattak a cellaajtók zárjába. A második dobozt a padlón
bontotta ki és egy-egy tekercs gyújtózsinórt osztott szét. Az ilyen anyagok
nagyon értékesek voltak, a SAS és az Amerikai Egyesült Államok
Haditengerészetének fóka alakulata előszeretettel alkalmazta őket. Bár
mindössze egy gyújtószerkezetről van szó – meg kell gyújtani és hátraugrani -,
nem olyan, mint a más különleges egységek által használt lassan égő
gyújtószerkezetek, amelyekkel nagyhatású robbanószereket robbanthatnak fel. A
gyújtózsinór 8 km/órás sebességgel ég. Ha párszor körbetekernek vele egy
megtermett tölgyfát, az anyag kettérobbantja a törzset. Magját a PETN alkotja,
egy vékony robbanószer, amely nagy pontossággal vethető be. A gyújtózsinór
olyan gyorsan robban, hogy több célpontra is felakasztható, elég összeérinteni a
vezetékeket, és minden az égbe repülhet vele.
Ravi fúrói elérték a nyitott lépcső tetejét. A második fúró már az alsóbb
szinteken dolgozott, a motorok bőgése betöltötte a levegőt. Minden fúró egy kis
precíziós géppel megmunkált acéllapot tartott a zár fölé, és két előre megrajzolt
helyre lyukat fúrt bele, két további, századmilliméternyi pontosságú lyukat fúrva
a külső pajzs alatti láthatatlan acél hevederzárba.
Pontosan mögöttük a többiek rohantak, gyújtózsinórral a kezükben. Az egyik
az orsót fogta, a másik arabul üvöltötte a cellákba...
– Hamasz! Ki fogunk benneteket szabadítani... fogjátok meg a drótot és
toljátok vissza a második lyukba... siessetek!
Még sohasem hajtottak végre ilyen gyorsan egyetlen utasítást sem, és amint a
drótot visszadugták a másik lyukon, már egy másik ember volt ott, aki áthúzta,
majd még kétszer körbetekerte a rácson, és méretre vágta ugyanazzal az ágvágó
ollóval, amelyet a bokroknál is használtak. Egy másik ember már kötözte is
össze a végeket a következő cellaajtóból kinyúló dróttal.
Ravi négyesével akarta felrobbantani a zárakat. Emberei szigorú ütemben
fúrtak, fűzték, húzták, tekerték, vágták és kötözték a gyújtózsinórt. Egy ember,
egy feladat. A munka villámgyorsan haladt, a tábornok két tisztje járőrözött a
cellák előtt, és sorolta az utasításokat:
– Ha a gyújtózsinór a helyére került, húzódjatok a cella másik végébe.
Feküdjetek le a földre, arccal a fal felé. Ha van matracotok, tegyétek a hátatok
mögé, hogy védjen benneteket a robbanástól.
Hat perccel az első fúrás után Rashood tábornok elindította a sort, az első
négy cella zárját darabokra tépte a robbantás. Az ajtók szélesre tárultak, és két-
két ember rohant a cellákba, hogy talpra állítsák a rabokat. Szerencséjükre nem
voltak megbilincselve, és mindeddig senki sem sérült meg. Körülbelül kilencven
másodpercbe telt egy-egy ember kiszabadítása, ám az alsó szinten Ahmed is
dolgozott, szinte azonnal újabb hatalmas robbanás rázta meg az épületet – négy
újabb ajtó nyílt ki. Pontosan ugyanazok a mozdulatok, most már tizenhat ember
foglalatoskodott a nyolc immár szabad emberrel. Az udvarra, a teherautó
mögötti gyülekezőhelyre kísérték őket. Ravi újra átgondolta, mennyi ideje van
még, nyolc embert hét perc alatt tudott kiszabadítani. Úgy gondolta, lehet még
gyorsítani a tempón. Negyvenhét rab esetén maximum negyvenkét percet jelent.
Már alig félórányi munka volt hátra, de folyamatosan kísértette a börtönirodában
telefonáló őr arca. Vajon sikerült bárkit is elérni? Esetleg a főparancsnokságot?
Volt vajon közvetlen „hot line" vonala?Ha volt, nagy bajban vannak. Ha nem
volt, nagy esélyük van rá, hogy időben kijussanak.
Tisztában volt a bevetések gyenge pontjával. Be kellett volna mennie és
kiiktatni a börtön teljes áramellátását?
Vagy lehet, hogy ez azonnali automatikus riasztást aktivált volna, és még a
börtönbe való behatolás előtt megakadályozta volna a bevetést? Becslése szerint
ez már túl nagy kockázatot jelentett volna, amit nem vállalt, de most nem
tudhatta, nem tartanak-e izraeli ejtőernyősök helikopteren a Nimród felé. Két
megfigyelőt kiküldött a börtön magas bástyáira, hogy kémleljék az eget. Már öt
perce fenn voltak, és az égvilágon semmit nem láttak a gyönyörű, világoskék
reggeli égbolton. Persze csak egy irányba kellett figyelniük. Nem keletre, a
szíriai határ felé, nem is északra, Libanon irányába, csak délre, az izraeli
katonaság felé.
A tábornok felmászott a legmagasabb állványra, és telefonált. A megfigyelők
hallották, amint kurtán-furcsán ennyit mond: „Indulás!"
Eközben tizenöt perc telt el, és tizenhat rabot szabadítottak ki. A tömény
robbanószerrel most az emeleti cellaajtókat robbantották ki, Ahmed az alsó szint
robbantásaiért felelt. Két óriási robbanás jelezte, hogy újabb nyolc ember
szabadult ki. És a megfigyelők még mindig csak a tiszta eget látták... Ravi
örömét a robbantások pontos kivitelezése felett csak az mérsékelte, hogy az
izraeli ejtőernyősöket szállító helikopterek bármelyik pillanatban ideérhetnek.
Nem tudhatta, hogy ennek esélye sincs, mivel a börtönirodában lévő férfi
mindössze ennyit tudott kiáltani: A börtön... alatt van...
A vonal másik végén, a tizenkilenc éves katonalány, aki a hívást fogadta, így
válaszolt:
– Nem értem pontosan. Ki beszél, kérem? Itt az Izraeli Hadsereg Északi
Főparancsnoksága.
A vonal süket volt, csak a szaggatott tárcsahang hallatszott. Az operátor újra
megpróbálta, fel-le mozgatva a telefont:
– Halló... halló... van valaki a vonalban?
De a telefon süket volt. A lány hívta felettesét, és jelentette, hogy volt egy
„furcsa hívása".
– Azt hiszem, valami víz alatti börtönről volt szó, de a vonal azonnal
megszakadt.
– Milyen börtönről?
– Nem tudom, uram. De biztos vagyok benne, hogy a „börtön" szó
elhangzott. És azt is hallottam, hogy a börtön valami víz alatt van, lehet, hogy
egy hajó segélyhívást jelzett rossz frekvencián. De azt hiszem, inkább börtön
volt.
– Rendben. Várjunk negyedórát, hátha ismét jelentkeznek. Bemutatkozott,
hogy az Északi Parancsnokságon van stb.?
– Igen, uram. Már az elején. De ezután megszakadt a vonal.
– Jól van, ügyes volt. Szóljon, ha újra jelentkeznének.
Időközben, a Nimród bástyáin az egyik megfigyelő észrevette az első
helikoptert, amely észak felől alacsonyan szállt a libanoni határ fölött, egyenesen
a börtön felé.
– Helikopter érkezik, uram! Nagy sebességgel... 36 fok irányából...
alacsonyan száll.
Rashood tábornok megfordult, kirohant a főbejáraton, elrohant a hitetlenkedő
politikai foglyok mellett, akiket annyira megdöbbentettek az események, hogy
szóhoz sem jutottak, még köszönetet sem tudtak mondani. Csak némán nézték,
amint a Hamasz parancsnoka az éppen most lopott izraeli szemüvegen keresztül
az eget kémlelte észak felé. Tényleg ott volt egy hatalmas Sikorsky CH-35D Sea
Stallion, pontosan feléjük haladt. 130 csomó sebességgel a kristálytiszta
égbolton. Katonai helikopternek tűnt, legalábbis valaha biztosan az volt. De
most fehérre volt festve, kék kerettel, oldalán arab felirat: A FROSTY MINDIG
FAGYOS. Törzsén egy elégedett jegesmedve óriási fagyit nyalt. Lenn az alsó
bástyán, a börtön síkja alatt, Ravi emberei narancssárga zászlókat lengettek,
azzal integettek az óriási katonai helikopternek, amelyet eredetileg harmincnyolc
amerikai haditengerész és teljes menetfelszerelésük szállítására terveztek. De ma
reggel üres volt, és Rashood tábornok máris következő parancsát kiáltotta:
– Mindenki menjen az alsó szintre! Egyenesen le a hegyről, a zászlót lengető
srácokhoz, majd szálljatok be a helikopterbe! Gyerünk!
Két távolról hallható robaj jelezte, hogy nyolc újabb fogoly szabadult ki, és ő
az udvaron állva integetett nekik, amint feléje rohantak.
– Gyerünk, csak egyenesen... fussatok... egyenesen a helikopter felé...
szálljatok be... mindenki szálljon be... ki kell jutnunk innen... most... Gyerünk!
Gyerünk! Gyerünk!
Ravi jól ismerte a Sikorsky helikoptereket, amelyet most a Szíriai
Hadseregtől vett kölcsön. Ezeket a gépeket katonai használatra tervezték, bőven
volt helye a sok csomagnak és fegyvernek. Mivel a foglyoknak nem volt
semmijük, sokkal többet tudott szállítani, akár ötvenet is, túl-terhelhetőségének
köszönhetően. Összesen nyolcvanhat emberről volt szó, így Ravi először
harminckét foglyot és tizenhat emberét vezényelte a fedélzetre.
A Sea Stallion már a földön állt, és nyitott ajtaján keresztül özönlöttek be a
foglyok. Majd a megfigyelő ismét jelzett:
– Helikopter közeledik alacsonyan... harminchat fok irányából. .. gyorsan...
ugyanilyen... ismétlem ugyanilyen...
Amint mind a negyvennyolc ember felkapaszkodott a helikopter fedélzetére,
az már fel is szállt. Elindult szinte függőlegesen felfelé. Majd megbillent kissé,
motorja felbőgött, és rakétasebességgel elindult kelet felé, át a Senki Földjén, a
szíriai határ irányába. A második Sea Stallion már közeledett, és egyre több
fogoly rohant elő az alacsonyabban fekvő épületszárnyból. Két újabb robaj
jelezte, hogy nyolc fogoly ismét kiszabadult. Ravi már háromnegyed órája volt
benn a börtön területén, és már csak egy csapatnyi foglyot kellett kiszabadítani.
A második helikopter éppen felette körözött, ugyanolyan kereskedelmi
feliratokkal. Eközben az Izraeli Hadsereg Északi Főparancsnoksága életre kelt.
A fiatal kapitány feszülten figyelte, amint főnöke a képernyőre mered, és
tolmácsolja, amit lát:
– Még egy helikopter, uram. Kétségtelen. Harminchat fok irányból.
Sebessége száz csomó, 500 méter magasan repül. Amerikai típusú. Katonai
radarja nincs. Egyenesen a Nimród börtön felé tart. Az első helikopter felszállt,
kettő-háromnyolc irányban halad... zéró-kilenc-zéró felé, sebessége egy-három-
zéró csomó. Magassága 100 méter alatt van.
– Mennyi időt töltött a földön?
– Maximum négy percet, uram.
Sikerült kapcsolatot teremteni a börtönnel?
– Hiába próbálom, uram, semmi válasz. Egy újabb hang közbeszólt.
– Jól hallottam, hogy valami börtönről beszélnek?
– Igen, a Nimródról.
– Szent Isten!
– Mi történt?
Ravi Rashood tábornok és Shakira Sabah meghitt beszélgetést folytattak a
Kerman város központjában lévő Bazar-e Vakil föld alatti teázójában. Ravinak
ez szinte zarándokút volt, hiszen erről a helyről csupán halvány gyermekkori
emlékei voltak. Emlékezett a finom, édes, mézes-mandulás süteményekre és a
fedett bazárra is. Maga a teázó sokkal homályosabb volt, mint memóriájában élt.
Két órába telt, mire megtalálták, de most már ott voltak. Ravi Shakira kezét
fogta a kis boxban, és édesanyjáról mesélt neki.
Shakira számára az egész egy nagy felfedezés volt. Még sohasem volt
Iránban, és Ravi sosem mesélt róla, főleg mivel alig emlékezett valamire. De
mesélt neki a csodálatos süteményekről, amelyet édesanyjával a gótikus ívek
alatt fogyasztottak el, egy templomra vagy mecsetre emlékeztető, elegáns
téglaépületben. De nem emlékezett sem a teára, sem a házra, ezért elég sokáig
tartott megtalálni a régi teázót. Ma mindketten nyugati ruhát viseltek, és
meglátogatták Kerman legnagyobb épületét, a fenséges, sárga kövekből épült
Mosque-e Jame-t. Ravi emlékezett az épületre és arra is, hogy családjával a
közelben laktak. De a régi házat már nem találták Shakirával, akárhogy is
próbálták megkeresni, mivel Ravi csak az udvaron álló falra emlékezett, illetve a
szökőkútra és a fára, amely egész nap árnyékba borította a köves udvart.
De a világ legkeresettebb emberének már a teázó kedvéért is megérte
ideutazni, és a karcsú, sötét hajú palesztin szépségnek, aki kész volt arra, hogy
életét áldozza a férfiért, ahogy már egyszer majdnem meg is tette. Még mielőtt
megismerte volna.
– Nos, mindig azt mondogattad, hogy jobban rálátsz majd a dolgokra, ha itt
leszünk... Nos, itt vagyunk... bevált?
Ravi felnevetett. Shakira mindig válaszokat várt. Közvetlen, egyszerű
válaszokat. Az igazság árnyéka, leírások, apróságok és utalások... ezekre nem
volt kíváncsi... szerinted mindannyiuknak meg kell halniuk?... biztonságban
leszünk?... az izraeliek a legrosszabb emberek a földön? Eléggé szeretsz ahhoz,
hogy feleségül vegyél?
Az olyan szavak, mint „talán, esetleg", a kifejezések, mint „várjunk ezzel egy
kicsit" vagy „néha úgy gondolom" érthetetlenek voltak Shakira esetében.
Kedvenc hárítása az „Igen, de..." kezdetű mondat volt, majd újra feltette a
kérdést. Ravi Rashood elbűvölten figyelte a lányt, szépsége és nyilvánvaló
intellektusa egyaránt felcsigázta. Tanúja volt bátorságának, hűségének és
eltökéltségének, ahogy harcol és kiáll az igazáért. És Shakira elkötelezett iszlám
volt. Felolvasott a Koránból a volt SAS-őmagynak, a Próféta szavaira tanította,
ahogy annak idején őt is tanították, megértette vele az Allahhoz vezető utat, a
mélyen félreértett vallás kegyességét és morális helyességét.
Manapság a minaretek erősödő hívása, a mollák imája új és kifejező jelentést
hordozott a korábbi Ray Kerman számára. A Próféta által 1400 évvel ezelőtt
lefektetett irányzat ősi visszhangjában meghallotta vallásának igazi hangját,
mely panaszos és szenvedő, mégis hittel és reménnyel teli.
És most előtte állt a kérdés... itt vagyunk... bevált?
– Igen, bevált.
– Honnan tudod?
– Érzem, hogy ide tartozom. Mintha hazajöttem volna. Akármennyi ideig is
próbáltak a szüleim angolt faragni belőlem, nem vagyok, és nem is lehetek
angol. Iráni vagyok, és az őseim beduinok voltak. Sem édesapám, sem a brit
hadsereg nem tudta ezt megváltoztatni. Azok vagyunk, akik vagyunk, drágám,
még te is.
Shakira komolyan figyelte.
– Ha sosem küldtek volna Izraelbe, ha nem harcolsz a Jerusalem Roadon,
nem ölsz meg két embert, hogy engem megments, akkor is hazataláltál volna?
– Nem hiszem. Ugyanúgy éltem volna az életem, mint addig is, és
valószínűleg egy zászlóalj parancsnoka lettem volna, majd a családi vállalkozás
vezetője. Először Hebronban éreztem azt, hogy ide tartozom, a piacon, amint az
emberekkel beszélgettem. Furcsa volt, de érzelmi köteléket éreztem, izgatott
voltam, hogy ott lehetek.
– Még mielőtt engem megismertél volna?
– Igen.
– Akkor nemcsak én vagyok felelős a tetteidért?
– Nem, egyáltalán nem. Már akkor éreztem ezt a furcsa vonzódást a
palesztinok iránt... és eszembe jutott egy történet, amelyet egyik ejtőernyősöm
mesélt Észak-Írországban. Nagyon rendes srác volt, Pat Byrne-nek hívták. Volt
egy nagybátyja Philadelphiában, aki tizenegy éves korában költözött el Észak-
Írországból, és élete következő ötvenhat évét Pennsylvaniában töltötte. Egy nap
fogta magát – ekkor már özvegy volt – és tíz napra elutazott Derrybe, ahol még
éltek rokonai. Soha többé nem ment vissza az Amerikai Egyesült Államokba.
Egy tipikus kis ír faluban telepedett le a tengerparton, ahol unokatestvérei éltek.
Majd felhívott egy ingatlanügynököt Philadelphiában, és megbízta két autója,
háza és minden ingósága eladásával. A mai napig Írországban él, valami
Donegal nevű helyen, és olyan boldog, mint egy énekesmadár. Ugyanazt érezte
Írországban, amit én érzek itt a Közel-Keleten. Alig emlékszem Kermanra, de a
szívem azt súgja, hazataláltam.
– Londonban is otthon érezted magad, nem?
– Igen, hiszen ott volt a családom. Ott volt minden ismerősöm. De mindig
éreztem, hogy én más vagyok, és ezt mások is látták. Gyerekként könnyen
elnyomja ezeket a dolgokat az ember. De mikor ideértem, tudtam, hogy én is ide
tartozom. Aztán találkoztam veled...
– Úgy érted, hogy Donegalban fogunk letelepedni? Rashood tábornok nagyot
nevetett.
– Még sok dolgunk van.
– Igen, tudom, de... itt fogunk letelepedni?
– Iránban?
– Igen.
– Nem tudom. Egy darabig biztosan itt maradunk. De ha tovább is megyünk,
valahol Damaszkuszban, Jordániában, vagy akár Egyiptomban, vagy Dubaiban...
de az biztos, hogy iszlám ország lesz... Ezt tudom. Nem mennék vissza nyugatra,
nem tudnék már ott élni.
– Felakasztanának, ugye?
– Lehetséges.
– Nem engedem. Felrobbantom a tárgyalótermet, mint azt az izraeli tankot is.
– Akkor mindkettőnket felakasztanak.
– Minket ugyan nem. Ahhoz túl okosak vagyunk.
Ravi átkarolta a lányt.
– Okosak, de óvatosak, ez benne a trükk. Soha ne felejtsd el, hogy veszélyes
vizeken evezünk. Egy komoly hiba az életünkbe kerülhet.
Shakira a gondolataiba mélyedt.
– Nem gondolod néha úgy, hogy már eleget tettünk? Hogy ideje lenne
visszavonulni a harctérről, és békésen éldegélni valahol?
– Igen, néha eszembe jut. De ugyanakkor szeretnék látni egy nagy iszlám
országot, amelyet sem a Nyugat, sem Izrael nem befolyásol. Természetesen
valahol itt, a Közel-Keleten. És azt hiszem, tudom, hogy lehetne létrehozni...
semmi esetre sem tömeggyilkossággal. Oszama bin Laden óta ez nem túl divatos
megoldás. De van ennek más módja Is. Pontosan ezért vagyunk most itt. Nagyon
sok ember számít rám, és senkit sem akarok cserbenhagyni.
– Azt hiszem, nem kéne ilyen okosnak lenned. A nimrodi akció
végrehajtásából megismerhették azt a profi munkastílust, ami téged jellemez.
Még soha nem láttak ehhez foghatót. Most a fél arab világ egyfajta Messiásként
tekint rád.
– Meg tudom tanítani őket is erre. De először meg kell mutatnom nekik a
dolgokat.
Nem sokkal később kijöttek a teázóból, taxiba ültek, visszavitették magukat a
Kerman Grand Inn nevű fogadóba, összecsomagoltak, majd a repülőtér felé
vették útjukat. Az Irán Air heti egy, Bandar Abbasba, 500 km-re délre induló
járatát akarták megcsípni.
Este hatkor szálltak fel, és negyvenöt perc múlva már a tengerparton, a
kikötőben voltak. Bejelentkeztek a kopott, ám egykor híres Hotel Gamerunba,
amely a Bolvas-e Pasda-ranon helyezkedett el, gyönyörű kilátással az öbölre.
Most már Homa Hotelnek hívták, ám még mindig olyan vagyonosnak tűnt,
egykor oly híres étterme még elfogadható volt. A szakács azért tudta, hogyan
kell rákot sütni, és párolt rizst készíteni, amely tipikus iráni étel. Mangólevet
ittak hozzá, majd teát, végül az óceánra néző kertben sétálgattak.
Az éjszaka meleg volt, és a hold kelet felől, a sivatag irányából kelt fel,
sugarai bevilágították az ösvényt. A szálloda főleg turistákkal volt tele, mint az
év hasonló időszakában mindig. Lehetetlen volt üres szobát találni, de mivel az
Iráni Haditengerészetnek több szobát is fenntartottak állandó szerződés
keretében, így Ravi és Shakira háromnapos várakozás után simán bejutott.
A Nimród börtön hírei megdöbbentő hatást gyakoroltak az arabok harci
szellemére. Azonban az ajatollah ragaszkodott hozzá, hogy a Hamasz fedje fel,
pontosan ki a felelős a történtekért. De a Hamasz szégyenlősen óvta katonai
vezérének személyazonosságát. Ahogy teltek-múltak a hónapok, az ajatollah, aki
a közel-keleti események fő pénzügyi támogatója volt, eljutott az igazsághoz.
Tudomására jutott, hogy Rashood tábornok, egy iráni muzulmán vezette az
akciót.
A szálloda kertjében tettek egy gondtalan, romantikus sétát. Már majdnem két
éve odaadóan szeretik egymást, de szinte pattanásig feszült a hangulat közöttük.
Másnap kora reggel Rashood tábornok jelentést tesz az Iráni Haditengerészetnek
a város nyugati részén, ahová azért hívták, hogy a Hezbollah katonai
vezetésével, illetve szimpatizánsaival, és két keményvonalas teheráni pappal
megvitassa a jövőbeli terveket. Ezek az emberek már hosszú évek óta számos
nyugatellenes támadás fő támogatói voltak. Egy magas rangú hadbiztos elnököl
majd a megbeszélésen, amelyre zárt ajtók mögött kerül sor. Minden bejáratot
négy őr vigyáz majd. A megbeszélés után be kell szolgáltatni a jegyzeteket és
jegyzettömböket, és hónapokon keresztül senki sem tudhatja meg, milyen döntés
született, illetve az egyes emberek mit mondtak. A legtöbb katonai gyűléshez
hasonlóan ez is TITKOS volt. Valószínűleg Ravi tábornok és leendő palesztin
menyasszonya jövőjét is eldönti majd. Egyikük sem tudta, mit hoz a holnap, bár
a megbeszélés fő célja az volt, hogy meghallják, mit mond a világ a mélyen
tisztelt Hamasz katonai főnökéről.
Ravi és Shakira nyugtalanul aludtak, felváltva ébredtek fel, és azon törték a
fejüket, hogy hova mennek majd, és milyen feladattal bízzák meg őket. Shakira
nem vehetett részt a gyűlésen, de pillanatnyilag az iráni állam vendége volt, és a
szállodában marad, amíg a tábornok ügye le nem zárul.
Reggel nyolckor lesétáltak a széles lépcsőn, hogy megreggelizzenek. Shakira
hagyományos lavash kenyeret evett joghurttal és mézzel, Ravi ragaszkodott a
gabonapehelyhcz, majd evett néhány tükörtojást pirítóssal, az iráni viszonylatban
magasnak tűnő árak ellenére. A szálloda könyvelésén azzal érveltek, hogy egy
igazi nyugati turista igazi nyugati reggelit szeretne, s mivel nyugati valutával
fizet, ezt biztosítani kell számára. A haditengerészet háromnegyed kilencre
szolgálati autót küldött a tábornokért. Arab ruhát öltött, arabul beszélt a sofőrrel,
aki nyugatra, a kikötő elé vitte, egyenesen az Iráni Haditengerészet
főparancsnokságára.
Ravi a főbejárat bal oldalán lévő nagy feliratra lett figyelmes:
HADITENGERÉSZETI FŐPARANCSNOKSÁG – ELSŐ KÖRZET
Alatta nagy fehér betűkkel:
Csak a személyzet részére!
Az idegeneket azonnal lelőjük!
Útjuk a móló mellett vezetett el. Ravi, mint minden SAS-parancsnok, jól
ismerte a hadihajókat, és azonnal felismert egy rakétahordozó fregattot. Pont a
szeme előtt horgonyzott az 1300 tonnás iráni Alvano típusú Vosper Mk5, a
Sabalan, amelyet harminc éve Angliában építettek, és most nagy hatótávolságú
kínai gyártmányú C-802 rakétákat szállít. A hajó tatján a 73-as szám volt
felfestve, tengerészek váltották éppen egymást, jöttek-mentek. Nem tudott
rájönni, hogy most éppen indul vagy megérkezett. Mindenesetre
figyelemreméltónak tűnt a hajó. Nem sokkal kilenc óra után érkeztek meg a
központba. A tábornokot egy földszinti irodába tessékelték, ahol Mohammed
Badr admirális tagbaszakadt, szemüveges alakja fogadta. Badr admirális a
Taktikai Főparancsnokság vezetője és Irán legnagyobb tengeralattjáró-szakértője
volt.
– Rashood tábornok! – üdvözölte őszinte örömmel. – Örülök, hogy látom.
Már olyan sokat hallottam önről.
– Jót is? – kérdezte Ravi arabul, majd muzulmán köszöntéssel üdvözölte.
– Fantasztikus dolgokat, tábornok – közben fejet hajtott, megadva a tiszteletet
az előtte álló tiszt rangjának. Annak ellenére, hogy Ravi annak idején egy koszos
cellában kapta meg kinevezését, és sosem vezetett ötven főnél nagyobb csapatot,
miközben ő, Mohammed Badr a Haditengerészet vezetője volt, ami 40 ezer
embert és 180 hajót jelentett, beleértve az oroszok által épített Kilo típusú
tengeralattjárókat is.
Badr admirális, aki a déli parton fekvő Bushehr kikötővárosból származott,
vezette az egész Kilo programot az Iráni Haditengerészetnél. Ő volt a hajójavító
műhely vezetője is, amikor egy amerikai osztag négy évvel ezelőtt mindhárom
régi hajóját zátonyra futtatta. A három Kilo már vadonatúj volt, eredeti működési
állapotban, és az admirális mindent megtett azért, hogy úgy is maradjanak.
Gyűlölte Amerikát, és mindent, ami a nyugatot jelentette. Remegett a dühtől,
amikor egy iráni fregattról figyelte, hogy az óriási amerikai tartályhajók a Texan-
öbölben arrogánsan áthaladtak a Hormuz-szoroson, mintha az övék lenne, hogy
nyersolajjal töltsék fel, a Perzsa-öböl olajával, amely óceán az ő országához
tartozik, csakúgy, mint az olaj. Nem az Amerikai Egyesült Államoké. Irodája
falán egy fotó lógott, amely sötétkék egyenruhába öltözött fiatal tengerésztisztet
ábrázolt, egy Nakhoda Dovomot (parancsnokot), négy aranysáwal az ujján, a
legfelsőbe aranykör volt hímezve.
– A fiam, Ben Badr, a Sabalan nevű rakétahordozó fregatt parancsnoka. Jó
ember, harmincöt éves. Hamarosan ideér, hogy bemutathassam neki.
– Micsoda megtiszteltetés. A Sabalan most ért be? Nyüzsgött körülötte
minden.
– Kicsivel éjfél után kötött ki. Három hétig volt távol, fenn, az Öbölben.
– Ben is részt vesz a mai megbeszélésen?
– Természetesen. Nagy tiszteletnek örvend itt. Sokan mondják, hogy neki
melegítem ezt a széket.
– Ő is tengeralattjárókon dolgozott, ahogy az édesapja? – váltott Ravi témát.
De Badr admirálist ez cseppet sem zavarta, és fennakadás nélkül válaszolt:
– Igen, világéletében. Ez az első felszíni munkája.
– Á, szóval tapasztalatbővítés.
– Pontosan.
– Nem lehet olyan parancsnoka a haditengerészetnek, aki egész életét a víz
alatt töltötte, igaz?
Az admirális jót nevetett.
– Manapság már nem. De Ben gyorsan tanul, és elkötelezett mind hazája,
mind az ügy iránt. Még az idén megkapja a kapitányi kinevezést, és az egyik
Kilo parancsnoki tisztjét is.
– Az egy orosz dízel-elektromos tengeralattjáró, ugye?
– Igen, az az egyik. Három is van belőle nálunk. Kitűnő hajók... rendkívül
halkan siklanak...
– Amíg fel nem gyorsulnak...
– Megtanultuk, mikor nem szabad felgyorsítani... óh, már itt is van Ben.
Badr parancsnok lépett be az ajtón, egy sötétbőrü férfi koromfekete, rövidre
nyírt hajjal, atlétatermettel, széles vállakkal, de járása könnyed volt, és mosolya
varázslatos. Nem volt olyan magas, mint édesapja, aki majdnem 190 cm magasra
nőtt. Ben Badr csinosabb volt. Klasszikus perzsa arc, vékony, kissé horgas orr és
magas homlok. Arca magas intelligenciát sugárzott.
– Jó reggelt, tábornok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
– Parancsnok, alig ismer, azt hiszem, korai arról beszélni, mennyire is örül
nekem.
– Már a szívembe lopta magát.
Ezen a ponton Badr admirális közbeszólt.
– A Nimródból kiszabadított egyik fogoly Ben keresztapja volt. Nagyon
szoros kapcsolatban állnak. Egész családunk hálával tartozik önnek.
Ravi kissé megdöbbent, hogy hőstetteiről az egész Iráni Haditengerészet
Főparancsnoksága tudomást szerzett. Badr admirális, aki látta az ex-SAS-őrnagy
arcán átsuhanni a meglepetést, csak ennyit mondott:
– Ne aggódjon. A Hezbollah felsővezetése minden információt bekért a
Hamasztól. De a Nimródban történtek országunk határain belül is titokban
maradnak.
Rashood tábornok némán bólintott. Az iráni admirális folytatta:
– Egy dolgot biztosan tudunk: nagyon szép üdvözlésre készülnek. Ha jól
értem, vissza kíván térni harminc Angliában töltött év után szülőföldjére?
– Igen, ez így van.
– Remélem, hogy ön és Sabah kisasszony jól érzik itt magukat. Kényelmes
szállásuk van a Homa Hotelben?
– Igen, uram.
– És hogy sikerült a kermani teázóban tett látogatás? Nosztalgiázott?
– Igen, uram. Emlékeimben élénken élt a hely, csakúgy, mint az édes
sütemények.
Mohammed Badr elmosolyodott. Ravi Rashood jól palástolja afelett érzett
dühét, hogy nyilvánvalóan mindenhova követték.
– Tábornok, mindannyiunknak vannak ellenségei, ezt ön is tudja. Úgy
éreztem, kötelességem az ön biztonságára vigyázni itt-tartózkodása alatt.
– Megértem.
– Azt hiszem, ideje felmenni és csatlakozni a többiekhez. A mollák már kora
reggel, az ima után azonnal idejöttek. Nem kellene őket megvárakoztatni.
Kisétáltak a kövezett padlójú előcsarnokba, majd felmentek az emeletre. A
konferenciaterem széles faajtaját négy felfegyverzett őr vigyázta. Badr admirális
jó reggelt kívánt nekik, majd benyitott az ajtón.
A terem gyönyörű perzsaszőnyegén hosszú diófa asztal állt, amelyet hét férfi
ült körül. Négyen gyakorlóruhát viseltek, fejükön arab fekete-fehér mintás
fejdísz. Mind a négyet bemutatták Rashood tábornoknak. Egyértelmű volt, hogy
a szobában mindenki ismer mindenkit, és Ravi feltételezte, hogy ők négyen a
Hezbollah képviselői.
Az asztalfőn egy feketébe öltözött ajatollah foglalt helyet. A nevét nem értette
pontosan, talán Rafsanjani? Valószínűleg a korábbi elnök családtagja lehetett.
Bár bemutatáskor nem említették, hogy ő lenne „Őszentsége a Nagy ajatollah",
de nyilvánvaló volt, hogy igen magas rangú síita muzulmán, aki vezetői
tisztséget tölt be az iszlám állam kormányában.
A tábornok felállt, és mindkét kezét előrenyújtva csak annyit suttogott arabul:
– Salam aleikom, fiam. Hálásak vagyunk mindazért, amit tettél és teszel. Az
ajatollahnak szintén volt a Nimródban egy közeli barátja.
Az ajatollah mellett két szakállas, fekete ruhás, fehér turbánt viselő hojjat-el-
Islam állt. Ez a tisztség a második legmagasabb rangú papokat illeti meg.
Egyikük az ősi Isfahan városából, a másik Teheránból érkezett. Felállva
üdvözölték a Hamasz katonai vezetőjét, és köszönetet mondtak eddigi
tevékenységéért.
Ravi és a két haditengerésztiszt ezután helyet foglaltak, és az ajatollah
elkezdte beszédét:
– Azt hiszem, senkit sem kell ebben a szobában arra figyelmeztetnem, hogy
az elhangzottakat bizalmasan kezelje. Nagyjelentőségű ügyekről fogunk
tárgyalni, és terveinkről senkinek sem beszélhetünk. Az itt jelenlévő tíz ember a
Közel-Kelet legfontosabb Tanácsait képviseli. Tudom, hogy mindannyiunkat
ugyanaz a cél vezérel. Körültekintően kell eljárnunk, ezért megkérek mindenkit:
minden elhangzó információt titkosan kezeljen.
Mindenki bólintott, majd az ajatollah folytatta:
– Szeretném bemutatni önöknek mai vendégünket. Ravi Rashood tábornok
nem azért jött el, nem azért csatlakozik hozzánk, mert ide vezényelték, hanem a
szíve hozta ide, vissza a gyökereihez. És bár nehéz felfogni, mi vette rá, hogy
elhagyja családját, hazáját, országát és karrierjét, hálásak vagyunk döntéséért és
azért, hogy útját Allah a hitetlenek közül az Iszlám felé vezérelte. Rashood
tábornok korábban a brit hadsereg egyik legkitűnőbb parancsnokaként
tevékenykedett. De bizonyára ő is rádöbbent, milyen kegyetlen és rosszul
irányított szervezet tagja volt, amely egyik kormánnyal harcolt a másik után: az
iszlám ellen. Végül egy szörnyű, kegyetlen küldetésen kellett részt vennie az
izraeliek oldalán, a védtelen, békeszerető palesztinok ellen. Ekkor hátat fordított
a hódítóknak, s kinyújtotta karját az elnyomottak felé. A muzulmánok még
hosszú éveken át ünnepelni fogják döntését.
Szünetet tartott, a körülötte ülők némán bólogatva jelezték egyetértésüket.
Rashood tábornok merev tekintettel nézett előre, arca semmilyen érzelemről nem
árulkodott. Az ajatollah folytatta:
– Rájöttem, hogy a legnagyobb veszély és a meghatározó döntés pillanatában
a tábornokot Allah remélhetőleg sírig tartó szerelemmel ajándékozta meg.
Felesleges újra megszámolni, hogy hány alkalommal aratott elsöprő győzelmet a
Hamasz színeiben. Bizonyára ő is tudja, mennyire csodáljuk őt. De most rajtunk
a sor, vitassuk meg a következő nagyobb szakaszt és az elkövetkező feladatokat.
Két éve habozunk, mivel nem volt olyan katonai vezető csapatunk élén, aki
teljesíteni tudta volna súlyos követelményeinket. De most már Rashood tábornok
személyében megleltük a megfelelő vezetőt. Hiszek benne, hogy egyenesen
Allah vezérelte őt hozzánk. Allah hatalmas, és a megfelelő parancsnokot küldte.
Hálásak vagyunk testvéreinknek a Hamasznál, hogy felismerték tehetségét, és
elküldték őt erre a közel-keleti csúcstalálkozóra.
Az ajatollah Badr admirális felé bólintott, aki felemelkedett.
– Uraim. Az idő rövidsége miatt azt hiszem, felesleges lenne külön
célkitűzéseket megvitatni, sokkal fontosabbnak tartom, hogy a stratégia lényegét
megbeszéljük. Hiszem, hogy a világon nincs helye a továbbiakban
tömeggyilkosságnak. Bin Laden megpróbálkozott ezzel a módszerrel, s az
eredmény katasztrofális volt minden érintett részére. A rengeteg ártatlan civil
lemészárlása miatt minden hithű muzulmán szíve vérzik. A leghíresebb és
legmeggondolatlanabb akciója a 2001-es, Amerikai Egyesült Államok ellen
intézett támadás volt. Semmi oka nem volt rá. Ellenünk fordította a sátán
haragját. Nem is beszélve arról, hogy a több ezer ártatlan amerikai életét kioltó
akció majdnem a nagy iszlám testvériség széteséséhez vezetett. Senki sem
tudhatta előre, hogy a sátán ilyen erőszakosan fog reagálni az eseményekre. De
az Amerikai Egyesült Államok hatalmas és kapzsi. Ráadásul gonosz, bosszúálló
emberek irányítják, akik most már a népet is magukkal ragadták. Úgy gondolom,
itt, e szobában mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy az Amerikai Egyesült
Államok ellen intézett újabb támadás kegyetlen bosszút szülne, amire nem
vagyunk felkészülve. Teljes mértékben elveszítenénk az amerikai támogatást, és
egy ilyen megmozdulás csak bajt hozna hazánkra és a környező országokra is.
Tengernyi vér, bánat és könny folyna. Az Amerikai Egyesült Államok vezetői
azt hiszik, hogy bármely ellenszegülő kormányt vagy radikális csoportot
büntetlenül megsemmisíthetnek. Uraim, nem akarok vért, bánatot és könnyeket
látni. Nem tenne túl népszerűvé bennünket. Az igazság az, hogy míg az
Amerikai Egyesült Államok alvó óriás volt, amelyet megsebzett és megzavart a
világ véleménye, addig a muzulmánok kitörő örömmel fogadták, amit mi
tettünk. A helyzet megváltozott. Az amerikaiak habozás nélkül visszavernék
Irakot, Iránt, Jordániát vagy Líbiát, akár Egyiptomot és Szíriát is, ha úgy
gondolnák, ezek az országok ellenük fordultak. Láttuk, mekkora hatalommal
rendelkeznek. Önök közül ketten is tanúi voltak, amint keményen bombázták a
szomszédos országban közeli, de nem megfelelően irányított
testvérszervezetünket, az Al-Kaidát. A héttonnás amerikai bombák pontos
célzása elől senki sem menekülhet. Még pekingi barátaink sem. Nem, uraim, úgy
gondolom, sokkal kifinomultabb módszerrel kell előrehaladnunk. Ezért is tartom
magunkat igen szerencsésnek, hogy egy volt nyugati parancsnok van köztünk, és
azt hiszem, adnunk kell a szavára.
A magasabb hojjat felállt, és felemelte kezét. Tisztelete jeléül Bard admirális
bólintott, és leült.
– Uraim, bármit is csinálunk, óriási kockázatot vállalunk azzal, hogy az
Amerikai Egyesült Államok hadseregét magunk ellen haragítjuk. Emlékezzenek
csak arra, nemrég tönkretették az összes tengeralattjárónkat annak ellenére, hogy
nem támadtuk meg őket.
Badr admirális közbevágott:
– És egyidejűleg egészen más okból felrobbantották a két legnagyobb iraki
gátat.
Ezen mindenki mosolygott. Ám a hojjat folytatta.
– Nem gondolják, hogy a jelenlegi amerikai kormány túl kemény, túl
hatalmas, hogy azzal bármely harmadik világbeli ország megbirkózzon? Ha
csapást mérünk rájuk, szinte fel se veszik. Aztán visszatérne teli dühvel és
méreggel, s olyan fegyvereket használna ellenünk, amelyekkel nem tudnánk
felvenni a versenyt. Nem kellene öt-tíz év tűzszünetet tartanunk? Talán végre
hatalomra jut egy gyenge, baloldali kormány Washingtonban. A végén mindig
egy Clinton vagy Carter jön.
– Bölcsen szólsz – helyeselt az ajatollah. – De nem szabad sem elfelejtenünk,
sem figyelmen kívül hagynunk szent kötelességünket. Egy nagy iszlám államot
kell létrehoznunk a Közel-Keleten, a nyugattól függetlenül és háborítatlanul,
örökre megszabadulva a sátántól. Ebben számíthatunk a kínaiak segítségére is,
akik vevők az olajunkra és nagyon könnyen irányítható partnerek. Nem
kérdeznek semmit. Csak a kereskedelem és az együttműködés érdekli őket. A
kínaiak építtették a világ egyik legnagyobb olajvezetékét, amely Kazahsztánból
a Hormuzi-öbölig ér el. Pont a mi országunkon halad keresztül, és mi vagyunk a
haszonélvezői. Sajnos attól tartok, tovább kell folytatnunk a küzdelmet. Az
eljövendő generációk majd hálásak lesznek, és Allah kegyelme kísér bennünket,
hogy megszabadítjuk országunkat az óceán túlsó felén lévő ördögöktől.
– Ezek is bölcs szavak – szólt közbe a teheráni hojjat. – De elmagyarázná
valaki, hogy kerülhetnénk el, hogy az amerikaiak éktelen haragja népünk ellen
forduljon? Talán túl sok időt töltöttem itt. De láttam már embereket összetört
szívvel szenvedni. Nem hiszem, hogy kibírnám, ha még több halottat és
pusztítást kellene itt végignéznem. Különösen nem, ha mi magunk hoznánk
magunkra a bajt.
A magasabb rangú ajatollah bal kezét az idős pap jobb karjára helyezte.
– Igaza van, hogy felhívja a figyelmünket a következményekre. Én is
aggódom a jövőbeli Nyugat elleni támadások miatt. És természetesen már rég
észrevettem a tömeggyilkosságok hiábavalóságát. Nem működik, csak olaj a
tűzre. Azt is megfigyeltem, hogy az Amerikai Egyesült Államok megkezdte
kivonulását az Öbölből. Ha nem is teljesen, de részlegesen.
Badr admirális felnézett, látta, amint az ajatollah egyetértően bólint.
Õszentsége bizonyára arra céloz, hogy a Fehér Ház az arab olaj helyett egyre
inkább az alaszkai olajmezőket kívánja hasznosítani.
Pontosan, admirális úr – bólogatott a gyűlés elnöke. – Észre fogják venni,
hogy egyre kevesebb öböl menti országgal újítja meg szerződéseit az Amerikai
Egyesült Államok. Kína már át is vett néhányat. Az Amerikai Egyesült Államok
nem szeretne régiónk olajtartalékától függeni. Őszentsége, a teheráni ajatollah
szerint az elkövetkezendő száz éven belül az egész amerikai kontinens egyetlen
elszigetelt, saját erőforrásaira támaszkodó országgá válik.
– Ha kiiktatjuk Izraelt, az egész Közel-Kelet, Észak-Afrika és talán még a
muzulmán Közép-Ázsia is a miénk lehet – lelkesedett Badr admirális. –
Természetesen a kínaiak segítségével. Talán a régi oszmán birodalom mentén.
Micsoda álom! Egy hatalmas, szabadon kormányozható, zsidó arroganciától
mentes iszlám állam... végre valóra válhat!
Badr parancsnok rövid szünetet tartott. Amint felnézett, elkapta az ajatollah
pillantását, aki beleegyezően bólintott, hogy folytassa beszédét.
– A kormány erős és előretekintő, de az Amerikai Egyesült Államok tele van
baloldali konzervatívokkal. Az Alaszkai Északi Lejtő a Prudhoe-öböl mellett
egyenesen a Sarki Nemzeti Parkba torkollik, amely már több mint húsz éve
védett területnek számít. A tervet sokan ellenzik, és semmi sem garantálja, hogy
az elnök keresztülviheti tervét.
– Mindazonáltal – válaszolt Ben édesapja – az Amerikai Egyesült Államok
északnyugati partjainál már lefektettek egy dél felé futó, feltehetőleg víz alatti
kőolajvezetéket éppen a Prince William-szoros mögött.
Mint minden tengerésztiszt, Badr admirális és fia is úgy beszéltek e távoli
helyekről, mintha a világon mindenki legalább annyi ideig tanulmányozta volna
a térképeket, mint ők. De természetesen vissza-visszatértek a beszélgetés fő
témájához. Kérdés az, hogy továbbra is elvegyük az amerikai flották kedvét attól,
hogy a Közel-Keleten üzleteljenek, vagy dőljünk hátra, és várjuk meg, míg
maguktól kivonulnak?
– A helyzet az, hogy sosem fognak maguktól elmenni – bosszankodott az
admirális. – Az Amerikai Egyesült Államok egy stratégiai helyzetben lévő
globális szuperhatalom. Érdekeltségei behálózzák az egész földgolyót.
Szándékosan hagyták korábban Szaddam Huszeint hivatalában, mivel tudták,
eltávolítása polgárháborút okozhat Irakban. Az Öböl felől indított támadással a
leggyengébb pontjukat érhetnénk el, s ezt bizonyára meg is tennénk. Az
amerikaiak mindenhol előnyt élveznek. Szeretik rajta tartani a szemüket
Oroszországon, Indián és Kínán. Szeretik, ha hadihajóik a tengereinken
állomásoznak. Sosem fogják azt tenni, amit mi akarunk, sosem fognak végleg
kivonulni a térségből.
– Katonai erőfölényük miatt képtelenség kiűzni őket – erősítette meg az
ajatollah. – Azt hiszem, elérkezett az ideje, hogy megkérjem a Hamasz
parancsnokát, aki volt szíves idefáradni, hogy legyen kedves elmondani
véleményét.
Ebben mindenki egyetértett, Ravi tábornok úgy állt fel, mint akinek rengeteg
mondanivalója van.
– Figyelmesen hallgattam a ma reggel itt elhangzott lenyűgöző és átgondolt
véleményeket. Mindegyikkel egyetértek. A Nyugat sokkal nagyobb hatalommal
rendelkezik, mint mi, és olyan kegyetlen fegyvereik vannak, amivel sohasem
tudjuk felvenni eredményesen a harcot. Azonban nem kell itt leragadnunk.
Oktalanság lenne bonyolult teóriákat követni. Ahogy az amerikaiak mondanák,
tűzzünk ki új célokat. Lehet, hogy nyers, de tökéletes logika. Egyszerűen utálják
a civilek tömeges legyilkolását, és az ilyen jellegű támadókat egyszerűen eltörlik
a föld felszínéről. Ne csináljuk ezt. Ilyen egyszerű. Nincs semmi értelme, csak
feldühítjük vele az ellenséget, a végkimenetel pedig mindenképpen borzalmas
lesz. Nem, uraim. Ezt komolyan át kell gondolnunk. Véleményem szerint csupán
két dolog van, amellyel az ellenséget biztosan visszavonulásra lehet
kényszeríteni: először is az egyszerű bosszantás. Emlékezzenek Gorbacsov
lépéseire, mikor Reagan elnök a Csillagháborús programmal megfenyegette,
hogy végleg megsemmisíti népét. Mihail nem volt mérges, még csak meg sem
ijedt. Elfogyott a türelme. Felbosszantották. Frusztrálta a helyzet. Elfogytak a
lehetőségei. Végül széttárta karjait, „bassza meg" – mondta, és feladta. Nem
hiszem, hogy a berlini fal lerombolása, és a Szovjetunió teljes szétesése lett
volna a cél. De ez történt, és ő csak annyit tanácsolt népének, hogy folytassák
megszokott kis életüket és kereskedelmüket. És igaza is volt. Azt hiszem,
nekünk is ezt kell tennünk a sátánnal. Nem beszélve arról, hogy sokkal nagyobb
előnyt élvezünk, mint amekkora annak idején Reagannek volt Gorbacsovval
szemben. A sátánnak van egy sebezhető oldala – dollárnak hívják. A
világtörténelem során egyetlen nemzet sem lett volna ennyire költség-, profit- és
vagyonorientált. Ez egyszerűbbé teszi a feladatunkat. Azt kell elérnünk, hogy az
Amerikai Egyesült Államokat feldühítsük. Hogy elegük legyen a
kényelmetlenségből, belefáradjanak a véget nem érő újjáépítésbe, és
mindenekfelett a költségekbe. Nincs szükség gyilkosságra, tömeggyilkosságra,
elég, ha egymás után támadjuk meg különböző létfontosságú rendszereiket,
gépeiket és intézményeiket. Ha békén hagyjuk az embereket, akkor nem válnak
mérgessé és veszélyessé. Csak tárgyakat támadunk. Ez az egyetlen mód létezik.
Olyan messzire és tágra kell nyújtani a korlátaikat, míg szét nem törnek. Hadd
gondolják csak, hogy meg kell védeniük ezt, vigyázniuk kell arra, hadd
küldözgessék összevissza a repülőgép-hordozó anyahajóikat, tengeralattjáróikat
és csapataikat. Hadd higgyék azt, hogy úgy tudják fenntartani világuralmukat, ha
az egész nyamvadt világot megvédik a támadástól. Hadd sokalljanak be. Azok a
negyedrangú kis demokraták meg majd sírnak a sok költség miatt, és hogy ez
milyen rossz hatással van az amerikai életformára. Addig sírnak, míg bele nem
halnak. De csak abban az esetben, ha senkit sem ölünk meg. Ha ez megtörténne,
egy nemzetet megint porrá zúznak. Meg tudunk szabadulni az amerikaiaktól.
Csak okosabban kell eljárnunk, mint eddig. Vagy úgy végezzük, mint
Afganisztán.
Ravi szavai megdöbbentő hatást keltettek, hiszen félrelökött minden előző
ötletet. Sőt. Mindent a feje tetejére állított, próbálta megváltoztatni a terrorizmus
több évtizedes gyakorlatát. Emellett minden korábbi támadás Idejétmúlttá,
elavulttá és rosszul átgondolttá vált.
A két Hezbollah-küldött élénken beszélgetett. Nyilvánvaló volt, hogy beszéde
egyetlen mondatával sem értettek egyet. Egyikük felállt, és arabul a
következőket mondta:
– Tábornok, kár volt idefáradnia azért, hogy lepocskondiázza mindazt, amit
tettünk, amiért az életünket kockáztattuk.
Ravi ülve maradt, és csendesen csak ennyit mondott:
– Nem azért hívtak ide, hogy a múlt felett ítélkezzek. Azért hívtak, hogy a
jövőről beszéljünk. A múlt már történelem. Természetesen nem akartam a
korábbi eredményeiket kritizálni, hiszen nem is ismerem azokat. Csak azt
tudom, hogy ami néhány éve célravezető volt, ma már nem az. És ha nem
változtatunk a módszereinken, a halál fiai vagyunk.
Megállt egy pillanatra, és megkérdezte, melyik Hezbollah-tag látta saját
szemével, mikor az amerikai csapatok a Kabul környéki hegyeket bombázták.
Ketten is felemelték a kezüket.
– Milyen távol volt a bombázástól?
– Talán 16 kilométerre.
– Hadd mondjak erről valamit... néhány évvel ezelőtt egy észak-írországi
alakulat parancsnokaként szolgáltam, és igen közelről láttam, hogy mit művel
egy hétkilós robbanóanyag az utcán... szinte teljesen lerombolja. Azok az
amerikai bombák hét tonna robbanóanyagot tartalmaznak. Egyszer
megkérdeztem egy amerikai ezredestől, milyen pontosan tudnak ezekkel célozni.
Válasza tömör volt: „.. .Melyik ablakon keresztül hatoljon be?"
Csend lett a szobában.
– Nem csupán kifogyhatatlan a fegyverkészletük, egyszerűen akkor és oda
szállítják őket, ahová és amikor akarják. És senki sem fog nekik ellenállni,
higgyék el. Ha a jövőben csapást mérünk az Amerikai Egyesült Államokra,
vigyáznunk kell, nehogy túlságosan felmérgesítsük őket.
– Azt javasolja, hogy mindezek ellenére támadjuk meg őket? – döbbent meg
az ajatollah.
– Csak ha azt szeretnénk, hogy tartósan eltűnjenek a Közel-Keletről. Ha
például csapást mérnénk az alaszkai olajrendszerükre, és rájönnek, hogy mi
állunk az események mögött, akkor sokkal inkább fognak törekedni majd az
önállóságra. És mi pontosan ezt akarjuk, hogy a sátán eltűnjön a Közel-Keletről.
– Azt hiszem, itt az ideje teaszünetet tartani – mondta Őszentsége. – A szünet
után a tábornok úr elmagyarázhatná nekünk katonai terveit.
– Azt hiszem, ezért vagyok itt. Természetesen minden tőlem telhetőt meg
fogok tenni.
Mindenki felállt. Badr parancsnok a falon függő telefonhoz sétált, tíz fő
részére teát rendelt. Bárki is volt a vonal végén, ugrott a parancsra, mivel négy
perccel később három fehér ruhás napos tiszt jelent meg két óriási, gőzölgő,
ezüst teáskannával és hatalmas tálcákkal, melyeken csészék, cukor, tej és
citromlé sorakozott.
Iránban a tea kétségkívül nemzeti italnak számít. A forrón felszolgált, erős
italt többnyire citromlével fogyasztják. Olyan keserű, hogy gyakorlatilag
mindenki cukorral tudja csak meginni. Ravi kedvéért hoztak hozzá tejet is,
tekintettel Angliában eltöltött éveire.
Tizenöt percig beszélgettek, de az ajatollah csak Rashood tábornokra figyelt.
Átsétált hozzá a szoba másik végébe, és érdeklődött:
– Kész lenne Teheránba jönni, ha Őszentsége azt kívánná? Egyszerűen az az
érzésem, hogy meglehetősen szokatlan dologgal fog előrukkolni.
Ravi elmosolyodott, és az imám vad, de intelligens arcát nézte. Magas
homlokát fekete turbán takarta. Nyugodt, fürkésző fekete szeme mélyen ült,
szája kissé cinikus vonalú volt. Ravi tudta, hogy belőle nem csinálhat bolondot.
Nem olyan ember, akivel szemtelenkedhet, és nem szabad alábecsülnie.
– Úgy látom, haditestvérek leszünk. A világ minden kincséért sem
viselkednék tiszteletlenül vezérünkkel szemben. Természetesen szívesen
elmegyek Teheránba is. Különösen, ha úgy döntünk, együtt vágunk bele ebbe a
kalandba.
– Tábornok, a nyugatiak szemében talán úgy tűnhet, hogy mélyen gyökerező
problémák vannak az országban a hitetlenek és hívők között. Valójában a
keményvonalas papok uralmuk alatt tartják a népet. Az ország még mindig
Khomeini ajatollah követőinek irányítása alatt áll. Hűséget színlelünk a Nyugat
felé. Ha éppen ahhoz van kedvünk. De tetteinket mindig a Korán vezérli, az
iszlám állam iránti vágyunk motiválja, amelynek határai Afrika északi partja, az
egész Közel-Kelet, sőt Ázsiába is belenyúlna. És egy nap elérjük célunkat. Sem
a sátán, sem gonosz kis izraeli bábjai nem fognak bennünket megállítani.
Rashood tábornok mozdulatlanul állt.
– Mindenben támogatom az önök elképzeléseit. Biztos vagyok benne, hogy
egy nap elérik céljukat.
– Akkor újra leülünk, és megkérem, körvonalazza a teljes stratégiáját.
Az ajatollah mindkét kezét kinyújtotta, és elköszönt:
– Allah legyen önnel, tábornok.
– Béke önnel.
Két perccel később folytatta beszédét. Igazán hatásos mondattal kezdte:
– Arra kell törekednünk, hogy két év múlva elkezdjük a munkálatokat.
Először is az Amerikai Egyesült Államok nyugati partjának áramellátását kell
kiiktatnunk.
Ennek hallatára még a harcedzett Badr admirális is meghökkenten nézett fel,
bár már ő maga mint parancsnok is több alkalommal zűrbe keveredett az
amerikai haditengerészettel.
– Már eddig is sok esetben fordult elő súlyos áramszünet Kaliforniában –
folytatta Ravi. – És az elkövetkezendő két évben több millió hordónyi olaj
csörgedezik majd Alaszka felől az új vezetéken. Táplálja az új finomítókat, az új
erőműveket, illetve a két metropolisz, Los Angeles és San Francisco közös
áramellátó hálózatát is.
– Mit javasol, öngyilkos merényleteket? – Mindenki ugyanezt akarta
kérdezni, így teljesen mindegy volt, ki szólalt meg.
– Nem, természetesen nem. Azt javaslom, hogy terv szerint haladva álljunk
bosszút mindazért, amit ellenünk elkövettek. Először a Prince William-szorosban
található olajtartályokat, majd magát a finomítót, a kőolajvezetéket, majd a
Washington állam partjai mentén húzódó víz alatti vezetéket tesszük tönkre,
talán három helyen, majd az új finomítót, amelyet a Grays Harbourben építenek,
s végül a két várost kiszolgáló erőművet. Ezzel hosszú időre hazavágjuk a
nyugati parti áramszolgáltatást.
– S mindezt egyszerre?
– Nos, néhány nap leforgása alatt. Megpróbáljuk úgy végrehajtani, mintha
nem lenne összefüggés a balesetsorozat elemei között.
– Balesetek! Ez úgy hangzik, mint a III. és IV. világháború!
– Egyáltalán nem. Ismeretlen eredetű tűz üt ki a tartályoknál és szivattyúknál.
A víz alatti vezeték sérülése teljes zűrzavart okoz majd. A Grays Harbour-i
finomító kigyulladása sehogy sem kapcsolódik az előbbi esetekhez. S pláne nem
hozzánk, hétezer kilométernyi távolságból.
– Szárazföldi és víz alatti merényletekről beszél. Hogyan lehet ezt
megvalósítani?
– Uraim, szükségünk van egy tengeralattjáróra. Illetve pontosabban lehet,
hogy kettőre.
– Tábornok, három tengeralattjárónk van – mondta az admirális. – Kitűnő
dízel-elektromos hajók, öt csomó sebesség alatt hangtalanul siklanak a vízben.
Part menti támadásra tökéletesen megfelelnek. De egyszerűen képtelen vagyok
elképzelni, hogy észrevétlenül végighaladhatnának az Amerikai Egyesült
Államok nyugati partjai mentén, hétezer kilométerre innen. Az Amerikai
Egyesült Államok Haditengerészete bizonyára elkapna bennünket. Annyit meg
nem ér. Hiszen végül is helyre tudják állítani a hülye nyersolajrendszerüket. De
mi nem tudnánk új tengeralattjárókat venni a Kilók helyett, és új legénységet
sem tudunk felállítani.
– Admirális, a Kilókra nincs szükség a bevetés során. Egy gyors atom-
tengeralattjáró kell ide, amelyet senki sem vesz észre, és senki sem ér utol.
– Atom-tengeralattjáró! – Az admirális teljesen megdöbbent. – Úgy érti,
atomhajtású, nem pedig egy ICBM tengeralattjáró, amely atomfegyvereket
szállít.
– Nem, szó sincs semmiféle atomfegyverekről. Atomhajtású tengeralattjáróra
gondoltam.
Hogyan? És főleg miért?
Főleg azért, mert az atom-tengeralattjárót nem kell újratankolni.
Reaktorainak köszönhetően korlátlan kapacitása van, szükség esetén az egész
világot körbehajózhatjuk vele, nem kell tartályhajókkal találkozni útközben. Egy
atom-tengeralattjáró támadásba lendül az Atlanti-óceánon, majd hirtelen az
Indiai-óceán felé veszi útját, vagy akár az Antarktisz felé. A lényeg az, hogy soha
senki sem tudja, hol van. Egyszerűen eltűnik a több millió négyzetkilométernyi
vízfelület alatt, csendesen, gyorsan, és mélyen siklik. Bárki követheti, soha nem
akad a nyomára.
Igen, ezt látom. Az biztos, hogy egy Kilót legalább ötször-hatszor kell
teletankolni, mire elérünk vele az Amerikai Egyesült Államok nyugati partjára.
Emellett gyakran a víz felszínére kell emelni, hogy újratöltődjenek az
akkumulátorok.
Pontosan. Ha azt akarjuk, hogy csendes legyen, lassan haladunk vele. Több
szempontból is sebezhető. És a mi szakmánkban ez nem jó. Véleményem szerint
egy atomtengeralattjáró a világ egyik legjobb fegyvere. Sebessége és mobilitása
páratlan. A reaktorok mindent biztosítanak, amire csak szükségünk van: meleget,
fényt, áramot, friss vizet, és mélyen, szinte korlátok nélkül mozoghat. Egy jó
tengeralattjáró a felszín alól lövi ki irányított rakétáit, több száz kilométeres
távolságra. Soha senki nem jön rá, honnan jött a támadás. Visszatérve az előbb
említett témára: egy atom-tengeralattjáróval a legnagyobb titokban tudunk
csapást mérni a Prince William-szorosban található amerikai olajtartályokra.
Senki sem fog rájönni, mitől robbantak fel, ahogy arra sem, hogy ez
hadüzenetnek számít. S még ha rá is jönnek, sosem tudják meg, ki áll a támadás
mögött. Csupán gyanakodnának, semmi több. Mi természetesen nem
szerepelnénk a gyanúsítottak között, mivel nincs is ilyen tengeralattjárónk.
A tábornok körülnézett, a hallgatóság reakcióit figyelte. A Hezbollah négy
képviselőjét teljesen magával ragadta az ötlet. A papok arca semmilyen
érzelemről nem árulkodott, de az ajatollah előredőlve, a könyökén támaszkodott,
arcát ujjaival alátámasztva. Azelőtt sosem ült így.
Badr parancsnok Ravi jobb oldalán arcán halvány mosollyal, hátradőlve
figyelte, amint a Hamasz parancsnoka jövőbeli terveit fejtegeti.
A tábornok újra szóra emelkedett:
– Azt a következtetést vontam le, hogy mindenképpen szükségünk van egy
atomtengeralattjáróra. E nélkül szinte tehetetlenek vagyunk. Ha felszíni támadást
intézünk, azonnal beazonosítanak bennünket. A Közel-Keleten kívül nem tudjuk
bevetni a Különleges Egységet, hiszen nem tudjuk biztosítani az oda-vissza
szállítást. És természetesen a levegőből sem támadhatunk, mivel akkor is
azonnal észrevesznek bennünket. Talán lemásolhatnánk bin Laden módszerét, és
beszivároghatnánk a nyugati országokba, de azt meglehetősen nehézkes és lassú
dolognak tartom. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben elfogják kémeinket,
akkor az Amerikai Egyesült Államok habozás nélkül letarolja az általa
gyanúsnak hitt országot. Az sem érdekelné őket, ha tévedtek, akkor is
lecsapnának. Egy atom-tengeralattjáró megszerzése mindent megváltoztat.
Halálos csöndben, láthatatlanul és ismeretlenül támadhatunk. Gyorsan és
határozottan. Szinte nulla az esélye, hogy bárki is a nyomunkra bukkanjon. A
hozzánk hasonló nemzetek egyikének sem volt még atom-tengeralattjárója.
Szerintem mindent meg kell tennünk azért, hogy vegyünk vagy béreljünk egyet,
akár megtévesztő eszközök felhasználásával is.
– Feltételezem, hogy nem kívánjuk közkinccsé tenni a hírt, miszerint atom-
tengeralattjárót szerzünk be.
– Valóban nem. Sőt mit több, úgy akarom intézni, hogy soha ne is kössön ki
sem iráni sem más iszlám ország kikötőjében.
– Feltételezem továbbá, hogy egy bűntársat is igénybe veszünk majd... egy
másik országot, amelynek létesítményeit használhatjuk.
– Természetesen. És nyilvánvaló, hogy Kínához kell segítségért fordulnunk.
– Azt javasolja, hogy a kínaiaktól vegyünk atom-tengeralattjárót?
– Nem. Nincs olyan kaliberű tengeralattjárójuk, ami megfelelne a
céljainknak.
– Készített a lehetőségekről megvalósíthatósági tanulmányt?
– Igen, hogyne. Lehetőségeink igen korlátozottak. A nyugati országoktól nem
vásárolhatunk, mert soha nem adnának el nekünk ilyen hajót. A kínaiak nem
rendelkeznek megfelelő technológiai háttérrel. így marad India, Pakisztán és
Oroszország. India és Pakisztán annyira tartanak egymástól, hogy soha nem
adnának el olyan fontos eszközt, mint egy atom-tengeralattjáró. Így már csak
Oroszország marad fenn a rostán. Az oroszok örömmel eladnak bármit bárkinek.
– Ez valóban így van – helyeselt Badr admirális. – De Oroszország
határozottan támogatja, és 1968-ban az elsők között írta alá az Atomsorompó
Egyezményt. Tiltják a föld alatti és tenger alatti atomrobbantásokat, és mindig
támogatták az atomfegyverek terjedését korlátozó intézkedéseket. Sohasem
hátráltak meg. Sőt mi több, elérték azt, hogy Belorusszia, Kazahsztán és Ukrajna
is aláírja az Egyezményt. Persze soha senkinek nem adtak el atom-
tengeralattjárót, ahogy az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia vagy
Franciaország sem. Nagyon meglepődnék rajta, ha hirtelen mégis úgy
döntenének: Iránnak eladnak egyet.
– Ez nagyrészt azon múlik, hogyan ütjük nyélbe az üzletet. Minden apró
részletre oda kell figyelnünk. Irán neve sehol sem szerepelhet.
– Azt nem lesz egyszerű megoldani.
– Meg kell keresnünk az érintett felek sebezhető pontjait. Oroszországgal
nem lesz nehéz dolgunk. Borzasztó nagy szükségük van a pénzre, bármit
eladnának érte. Legnagyobb vevőjük eddig Kína volt. Gondolhatja, hogy amit
Kína meg akar szerezni, azt meg is szerzi.
– A kínaiaknak van már atom-tengeralattjárójuk, ez megnyugtatja az
oroszokat. Ha tengeralattjárót akarunk venni, Kínán keresztül kell
lebonyolítanunk az üzletet.
– Miért segítenének nekünk ebben?
– Mivel Kína ki van nekünk szolgáltatva. Több oka is van annak, hogy Kína
nem tud nekünk nemet mondani: először is tisztában vannak a kínai-iráni
társulás előnyeivel, amely gyakorlatilag már életbe lépett a Kazahsztánból a
Hormuzi-szorosig vezető kőolajvezeték kiépítésével. Másodsorban Kína kínosan
ügyel arra, hogy jóban legyen Iránnal, mivel Irán őrzi az Öböl kapuját, és
együttműködésünk nélkül komoly nehézséget okozna számukra az új hormuzi
olajfinomító hatékony üzemeltetése. Harmadszor, Iránnak köszönhetik, hogy
hadihajóik tetszés szerint barangolhatnak fel-alá a Perzsa-öbölben és az Arab-
tenger északi részén. Negyedszer, az elkövetkezendő két évben számos olaj- és
gázszerződés nyílik majd meg az Öböl mentén, és Kína tisztában van vele, hogy
a mi támogatásunkkal és befolyásunkkal jó eséllyel megkaphatja azokat. És van
még egy adu ász a kezünkben: a kínaiak amerikai nyomásra visszaléptek a C-
802 rakéta leszállításától, hiába volt aláírt szerződésünk. Bíznak benne, hogy az
ügy már rég feledésbe merült. Azt hiszem, ez kitűnő alkalom lenne, hogy
emlékeztessük őket arra, hogy Irán nem felejt. És Kína óriási szívességgel
tartozik az iszlám államnak.
Az ajatollah gondolataiba merült, amint felidézte a C-802 leszállításával
kapcsolatos felkavaró, forrongó rossz érzéseit. Az egész történet hónapokon
keresztül húzódott, de Irán számított erre az Exocet utánzatra, hogy az Öbölbe
belépő hajókat az egész Hormuz-szorosban sakkban tartsa. A C-802 kapacitása
elég volt a leggonoszabb töltet kilövéséhez is, ám az amerikaiak nyomást
gyakoroltak Kínára, hogy ne teljesítse a teheráni megrendeléseket, de Iránnak
érvényes szerződése volt. Egy nagyobb előleget már ki is fizettek, és végül a
kínai nagykövethez fordultak, aki talán elháríthatja az akadályokat. A Teherán,
Peking, Hongkong, Toulouse és Washington közötti kapcsolat a vita hevében
nagyon elfajult.
A Fort Meade-i Nemzetbiztonsági Szolgálat mindenkit lehallgatott. Csak
George Morris admirális emberei tudták pontosan, mi is történik. Kína úgy ítélte
meg, hogy veszélyes lenne szembeszállni az Amerikai Egyesült Államokkal, és
bár hónapokon keresztül állította, hogy az ügyet maximálisan kézben tartja,
végül is úgy döntött, hogy nem teljesíti Irán rakétamegrendelését. Irán
válaszlépésként darabokra szedte, majd újra összerakta egyik saját C-802
rakétáját, az általa gyártott alkatrészek felhasználásával. Ezek után Teherán
csendben maradt, és minden érintett fél feltételezte, hogy megtalálták a módját,
hogy saját rakétát készítsenek, és a kínai rakétagyártót további felelősség nem
terheli. Azonban ez rossz vért és gyanakvást szült. Kína szerette volna
helyrehozni az okozott kárt, és Rashood tábornok hajszálpontosan eltalálta
gyenge pontjukat. A Kelet Sárkánya az ajatollah bizalmába akar férkőzni, és egy
atom-tengeralattjáró megszerzésével jóváteheti korábbi hibáját.
Badr admirális továbbra is úgy gondolta, hogy az Atomsorompó Egyezmény
jelenti a legfőbb akadályt.
– Megértem, hogy az egyezmény csak az atomfegyverekre terjed ki, nem
pedig az atomenergia felhasználására. De az atomfegyverekkel rendelkező
nemzetek nagyon odafigyelnek arra, hogy más országok nehogy rátegyék a
kezüket. Márpedig egy tengeralattjáró reaktorában jelentős mennyiségű urán
található, amelynek maradványa, az U-235, kiválóan megfelel atomfegyverek,
akár atombombák gyártásához is. És pontosan ez az oka annak, hogy egyetlen
atom-tengeralattjáróval rendelkező ország sem akarta eddig azokat eladni egy
másik országnak, mivel reaktora tele van aktív uránnal. Még soha senki sem
vásárolt atom-tengeralattjárót. Akinek van, saját maga építette.
Rashood tábornok bólintott, jelezve, érti az eszmefuttatást.
– Ha meg tudjuk győzni Kínát, hogy ajánlatot tegyen két orosz atom-
tengeralattjáró megvásárlására, hangsúlyoznunk kell, hogy azok nem fognak
kikötni egyetlen kínai vagy iráni kikötőben sem. A legjobb lenne, ha a Balti-
tengerről vagy Északi-tengerről hajóznának be a szibériai partokon lévő
valamelyik orosz bázisra, mondjuk Petropavlovszkba. Senkinek sem kell
megtudnia, hogy egyáltalán eladták őket. Szerintem senkinek sem tűnne fel, ha
egy orosz tengeralattjáró elhaladna a sarki vizeken Oroszországtól északra, kelet
felé. Azt gondolnák, egyszerű flottatranszferről van szó. Az oroszoknál ez
gyakori eset.
– Úgy érti, hogy a bevetés egy orosz kikötőből indulna?
– Pontosan. És még ők sem tudnák, hová indulunk.
– Nos, ez nagyon fondorlatosnak tűnik – bólogatott az ajatollah. – Eddig
nagyon tetszik az ötlet. Egyetlen kérdésem, van-e legénységünk, amely kezelni
tud egy ilyen tengeralattjárót?
– Van három parancsnokunk, akik Oroszországban több hónapos kiképzésen
vettek részt, és ha jól tudom, atom-tengeralattjárókon is dolgoztak... ugye, Ben?
– Igen, így van. Sok hasonlóságot találtunk a dízel-elektromos üzemű
tengeralattjárókkal. Az egyetlen eltérést az erőmű jelenti. Megismertük a
működés alapelveit, és néha kicsit részletesebben is bemutatták az ilyen nagyobb
hajók irányítását. Persze mi azért voltunk ott, hogy a Kilók irányítását
tökéletesítsük.
– Mennyi ideig tartana egy dízel-elektromos tengeralattjáróra kiképzett
parancsnoknak megtanulni a hajó működését, hogy egy atom-tengeralattjárót a
világ egyik végéből a másikig el tudjon vinni? – kérdezte az ajatollah.
– Talán kilenc hónap intenzív tréning. Egy kiemelkedő képességű embernek
akár hat hónap is elég lehet.
– Mint például önt, Ben?
– Köszönöm, uram. Talán hat hónap elég... Valójában úgy gondolom, hogy
egy csapatnyi tengeralattjáró-tiszt hamar megtanulná, hogyan kell a hajót az
óceánokon irányítani. Torpedók, rakéták, navigáció, tüzérség, víztan,
légtisztítás... majdnem ugyanazon alapelvek szerint működnek. A hangsúly itt az
atomreaktoron van, uram. A legkeményebb feladat a nukleáris mérnöké. És
szüksége van hat olyan beosztottra, akik jól tudják a dolgukat. Egy ilyen projekt
esetén egy darabig orosz mérnököket kell kölcsönkérnünk. Vagy kínait. A
kínaiaknak is vannak atom-tengeralattjáróra kiképzett embereik. És talán sokkal
jobban megértik célunkat.
– Uram – vágott közbe Rashood tábornok. – Senkivel sem kívánom
megosztani a célkitűzéseinket. Különösen nem egy olyan országgal, mint Kína,
amely már egyszer elárulta Iránt, kizárólag a saját érdekei miatt, és ezt bármikor
megteheti újra.
– Igaza van, tábornok. Kérem, bocsásson meg. Egy kis időbe telik, míg
megszokom, hogy ön ilyen profi módon intézi az ügyeket nemzetközi szinten.
Örülök, hogy ilyen tapasztalatokkal rendelkezik.
Badr admirális egyetértése jeléül elmosolyodott, és csatlakozott a
társalgáshoz. Kiemelte, hogy fia, Ben Badr parancsnok egy ilyen bevetést
maximálisan végre tudna hajtani.
– Azt hiszem, elfogultság nélkül biztosíthatom az egybegyűlteket, hogy fiam
kétségkívül a legképzettebb tengeralattjáró-tisztünk. S mi több, dolgozott már az
oroszokkal együtt is.
Az egyik hojjat fejbólintással nyugtázta a megjegyzést, és a keresztnevén
szólította az admirálist.
Mohammed, egész életében úgy nevelted a fiadat, hogy országának hü
harcosa legyen. Ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Kérdésem az, hogy a
tábornok el kívánja-e kísérni a csapatot személyesen ezen a kiemelten veszélyes
bevetésen? Vagy csak a terveket készítette elő? A legapróbb részletig,
természetesen.
– Szándékomban áll az egész hadműveletet személyesen irányítani – felelte a
tábornok. – Természetesen megértem, hogy kell egy parancsnok is a
tengeralattjáróra, aki a hajó és a legénység biztonságáért felelős. Mindenesetre
én leszek az első számú pozícióban. Szeretném azonban tisztázni, hogy nagy
örömömre szolgálna, ha Badr parancsnok lenne a helyettesem. Azonban a
tervezetthez hasonló bevetéseken csak egyetlen parancsnok lehet, aki átfogó
feladatokat lát el. És ha ez nem én vagyok, el sem megyek.
Minden tekintet Badr parancsnokra irányult.
Megtiszteltetés számomra, hogy Ravi Rashood tábornok, a Nimród börtön
meghódítójának helyettese lehetek. Azt hiszem, mindketten sokat tanulhatunk
egymástól.
– A szabályzatnak megfelelően vissza kell térnem Teheránba, hogy
Őszentsége elé tárjam az ügyet – jelezte az ajatollah. – A küldetés meglehetősen
költségesnek és veszélyesnek ígérkezik. Fejet hajtok a tábornok bölcsessége
előtt... vagy változtatunk harcmodorunkon, és atom-tengeralattjárót vetünk be,
vagy visszavonulunk és megvárjuk, míg az Amerikai Egyesült Államokat egy
engedékeny baloldali kormány vezeti.
– Csendesen megjegyezném, hogy a második megoldási lehetőség nem lesz a
Nagy ajatollah kedvére való. Mindig is szívügyének tekintette a nagy iszlám
szellemiséget, amely egészen a 622-es Mekkából Medinába történő
zarándoklatig, a hegíraí szellemiségig visszavezethető.
Az ajatollah felnézett, és egy kissé gúnyos pillantást látott Rashood tábornok
arcán átsuhanni. Úgy beszélt, mintha mondandója csak neki szólna.
– Hegira talán egy kicsit túl haladónak tűnik, amikor az ember
tanulmányozza, kedves fiam. De a Korán parancsolatai között egyértelműen
elhangzik, hogy népünk nem élhet más vallású emberek elnyomása alatt. Olyan
helyen kell újrakezdenünk az életünket, ahol az iszlám vallás dominál.
– Dar-Ul-Islam. Szükség esetén akár harcolni is kell egy esetleges nem
muzulmán terület... egy Dar-Ul-Harb... Dar-Ul-Islam területté alakításáért.
Kompromisszumról szó sem lehet. A Nagy ajatollah nem fog belemenni abba,
hogy hátradőljön és feladja a harcot. A Korán egyenesen tiltja ezt.
Már majdnem dél volt. Az admirális javaslatára imaszünetet tartottak, majd a
földszinten ebédet szolgáltak fel. Javasolta, hogy Rashood tábornok és Ben
sétáljanak le a gátig és vissza, egy kis friss levegőt szívni... hogy egy kicsit
jobban megismerjék egymást.
A két hasonló korú tiszt ugrott a javaslatra, ahogy Ben mondta: „hogy
kiszabaduljanak egy mollákkal és törvényen kívüliekkel teli szobából". Ravi
ekkor úgy látta, jó fából faragták a srácot.
Lesétáltak az Iráni Haditengerészet nagy lépcsősorán, ki a rekkenő hőségbe.
Mindketten fehér inget és sortot, hosszú zoknit és fűzős cipőt viseltek. Ravi
öltözékén nem volt katonai rangjelzés.
Badr parancsnok a következő szavakkal kezdte a beszélgetést:
– Tudod, Ravi, nagyon emlékeztetsz valakire.
– Valóban? Azt hittem, egyedi vagyok.
– Majdnem az vagy. Az elmúlt néhány év során volt itt egy tengeralattjáró-
tiszt, aki segített néhány hadművelet tervezésében, és pontosan ilyen volt, mint
te. Inkább tengerész, mint katona... kemény, furcsa, rendkívül okos ember. .. Ben
Adnamnak hívták.
– Iráni származású volt?
– Nem. Iraki volt, de valamely okból kifolyóan titokban az Izraeli
Haditengerészetnél szolgált évekig. Izraeli rangja volt. De muzulmán vallású, és
a mi oldalunkon harcolt.
– Igen, már látom a hasonlóságot.
– Nem csupán a hátterére céloztam. Sokkal inkább az általa használt
módszerekre. Mindketten pontosan tudjátok, mit fogtok mondani, még mielőtt
megszólalnátok. Egyértelműen átlátjátok más nemzetek gyenge pontjait. És
meggyőződésetek, hogy nézőpontotok helyes, hogy ostobaság lenne másképp
eljárni. De mindenekfelett mindketten nagyon elővigyázatosak vagytok.
– Talán ez az oka annak, hogy még mindketten élünk.
– Nem vagyok biztos abban, hogy Ben még életben van. Nagyon veszélyes
bevetésre indult. És miután befejezte, nem volt többé szükségünk rá. Mindent
véghezvitt, amit csak reméltünk, majd eltűnt, ahogy előre sejtettük.
– Te személyesen is dolgoztál vele?
– Nagyon sokat. Amolyan tanítványféle voltam mellette. Több hónapot töltött
itt Bandar Abbasban, és édesapám mellé osztott be, hogy lássam a módszereit, és
átvegyem tudását. Többet tudott a tengeralattjárókról, mint bárki, akivel
életemben találkoztam. Rengeteget tanultam tőle.
– Most már te is olyan jó vagy, mint ő?
– Majdnem. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Természet adta tehetsége volt
a tanításhoz. Egy ideig Nagy-Britanniában volt kiképzésen, az a legkeményebb
parancsnoki kiképzés a világon. Állítása szerint osztályelső volt, és én el is
hiszem.
– Részt vett a Nyugat elleni projektekben, vagy kizárólag izraeli
tengeralattjáró-tisztként szolgált?
– Soha senkinek nem beszélt semmiről részletesen. De édesapám szerint ő
semmisítette meg a Thomas Jefferson nevű amerikai anyahajót.
– Jézus Mária!
– Igen, ilyen ember volt. Volt egy mondása, amit sose fogok elfelejteni:
„Bármely titkos bevetésen, bármely tengeralattjárón vagy is, feltételezni fogod,
hogy mindenki ellened van. Ha meglátod az ellenséget a tengeren vagy a
levegőben, azonnal feltételezed, hogy ő is meglátott téged, és követni fog.
Azonnal ki kell térni, akármit is csináltál éppen."
– Jól hangzik. Szimpatikus embernek tűnik.
A hajók felé sétáltak, de lassan haladtak a hőségben, és tíz perc után
visszafordultak az admirális légkondicionált irodája felé.
– Szerinted tényleg tudunk majd atom-tengeralattjárót szerezni?
– Biztos vagyok benne. Az oroszok mindig készek bármit eladni a
kínaiaknak. És a kínaiak együtt fognak működni Iránnal. Minden esélyünk
megvan rá, ha olyan tervet eszelünk ki, amelyben Kína feddhetetlen maradhat.
– És úgy véled, képesek leszünk sikeres támadást intézni az Amerikai
Egyesült Államok nyugati parti olaj- és áramellátása ellen?
– Hát persze, ebben teljesen biztos vagyok. És meg is ússzuk, ha nem lesznek
áldozatok. Csak szítja a nyugtalanságot, ha civil áldozatok is vannak. Ha ezt
elkerüljük, további lépéseinkkel az őrületbe kergethetjük őket. De épp csak
annyira, hogy elkerüljük egy újabb ország kiradírozását a térképről.
– De eléggé ahhoz, hogy megerősítsék védelmi vonalukat ellenünk.
– Addig kell feszíteni a húrt, amíg úgy döntenek, a továbbiakban nem
kívánják globális pozíciójukat fenntartani.
– Vagy amíg bosszút nem akarnak állni.
– Akkorra már bottal üthetik a nyomunkat, parancsnok. Csak egy tanácsot
tudok adni, mikor a sátán igazán dühös lesz, fedezéket kell keresni.
Néma csöndben sétáltak vissza, mindkét férfi saját gondolataival volt
elfoglalva. Időközben felszolgálták az ínycsiklandó ebédet: sült garnélarákot
fűszeres rizzsel. Az asztalnál érdekfeszítő társalgás folyt, az Iszlám
Fundamentalista mozgalom tagjai a volt SAS-parancsnok nézeteit vitatták meg.
A gyűlésre visszatérve az ajatollah így folytatta:
– Véleményem szerint mindannyian egyetértünk Rashood tábornok
észrevételeivel. Szándékomban áll azt Őszentsége elé tárni. Ha jóváhagyja
tervünket, kijelölök egy delegációt, amely Pekingbe utazik tárgyalni a
részletekről. Addig is szeretném, ha Rashood tábornok elmagyarázná, hogy
pontosan milyen orosz tengeralattjárót szánt nekünk. Továbbá Badr admirális
készítsen egy tanulmányt, és tegyen javaslatot, mielőtt bárki is Pekingbe utazik.
Ravi a jegyzeteiért nyúlt, és azonnal válaszolt:
– Annyit mondhatok, hogy egy nagyméretű hajóra lesz szükségünk, mivel a
legénység hosszú időt fog rajta eltölteni. Egy nyolcezer tonnás tengeralattjáróra
gondoltam, ami kb. száz méter hosszú. Harmincöt csomós víz alatti sebességet
kell tartania. Egy egyszerű tengeralattjáró megteszi. Természetesen rendelkeznie
kell irányított rakétakilövővel is. Olyan hajóra gondoltam, amiről a kitűnő orosz
RADUGA SS-N-21s típusú lövedékek a víz alól kilőhetők a szárazföld felé.
Ezekkel kb. 1600 mérföldre lehet célozni, nagy robbanófejük van. 0,7 Mach
sebességgel repülnek negyven méter magasan. A kedvenc tengeralattjáróm
negyven torpedót is szállít.
– Hány éves hajóról van szó?
– Átlagos korú, úgy húsz éve bocsátották vízre. Nagyon drága volt az új titán
hajótörzs miatt. Rendkívül csendesen siklik, és kitűnő állapotban van.
– Nem azt mondta, hogy két tengeralattjárót szeretne?
– De igen, uram. Van egy testvérhajója is, amelyet megmagyarázhatatlan
okokból néhány éve lehorgonyoztak. Mindkettőt a Gorkij hajóépítő telepen
építették, kiemelt szabványok szerint. Szerintem az oroszok egyszerűen nem
tudják finanszírozni fenntartásukat, és örömmel eladnák bárkinek.
– Hol vannak most a hajók?
– A működő tengeralattjáró Aragubában, az Északi Flotta tengeralattjáró
hajójavító műhelyében. A másik is ott lehet.
Badr admirális félbeszakította:
– Egy SSN, ugye? Milyen hajóosztályról is van szó? A régi Sierra I szerint
épültek, az Akulas modern utódjaként. De ez a két tengeralattjáró külön osztályt
képvisel.
– Mi a neve?
– Barracuda, uram. Barracuda 945.
ÖTÖDIK FEJEZET
2006. május 16., szerda 9.30 óra
Iráni Haditengerészeti Főparancsnokság, Bandar Abbas
Rashood tábornok és Ben Badr parancsnok az admirális-helyettes érkezésére
vártak. Az elmúlt két hét során a magas rangú teheráni papok megvitatták a
kérdést: mi lenne, ha a kínaiak bevonásával vásárolnának az oroszoktól atom-
tengeralattjárót.
Ravi és Shakira pihenéssel töltötték az időt a szállodában. A volt SAS-
parancsnok hosszú órákon át tanította teniszezni szíve hölgyét. Az első hét végén
levonta a tanulságot: Shakira sokkal ügyesebben bánik egy kézigránáttal, mint
egy fonákütéssel.
Ben Badr a Sabalon hajó legénységében történt változásokkal és a
rakétarendszer átalakításával volt elfoglalva. Aznap reggel értesültek mindketten
arról, hogy egy kommüniké érkezett az ajatollahtól, „mely tisztázza a helyzetet,
különös tekintettel Kína szerepére". S mivel az egész projekt alapját a
legnehezebb tengerészeti eszköz megszerzése képezi, ez teljes mértékben Badr
admirális hatáskörébe tartozott. A két fiatal tiszt idegesen kortyolgatta teáját, s
azon tűnődtek, vajon milyen döntést hozhatott az ajatollah.
Badr admirális nagy hévvel érkezett meg légkondicionált szolgálati autóján.
Egy fekete bőr aktatáskát hozott magával, kabátot nem, csak fehér sortot, hosszú
pamutzoknit, cipőt, rövid ujjú fehér inget viselt, amelyen váll-lap és rangjelzések
sorakoztak. Egy vastag, két vékony aranycsík, tengerészkék alapon, az
admirális-helyettes rangját voltak hivatva jelezni.
Fürgén belépett az irodába, jó reggelt kívánt fiának és minden katonai
szövetségesének. Friss teát rendelt, és gyorsan a napirendre tért.
– Gondolom, mindketten tudjátok, hogy ma reggel híreket kaptunk
Teheránból. A hírek biztatóak, bár nem igazán határozottak. Az ajatollahok úgy
döntöttek, megkérik pekingi barátainkat, hogy a nevünkben vásárolják meg a két
orosz Barracuda típusú atom-tengeralattjárót. Mióta utoljára találkoztunk,
megbizonyosodtam a hollétükről. Mindkét tengeralattjáró az orosz Északi flotta
aragubai bázisán található, fenn a Barents-tengeren, a finn-norvég határ
közelében. Az egyiket már tíz éve kiiktatták a forgalomból, a másik, a K239
hajótörzsű Tula, régebbi nevén Karp, még egy éve is üzemelt, de azóta a
hajójavító üzemben van. így vagy úgy, uraim, az egyik biztosan megfelel
céljainknak. A kérdés csak az, hogy az oroszok vajon eladják-e őket.
– Szerintem túl korai lenne ezt megbecsülni – erősködött Ben.
– Részben – válaszolta édesapja. – Ukrán irodánk diszkréten
utánaérdeklődött, és az oroszok egyáltalán nem aggodalmaskodnak, hogy milyen
következménnyel járhat egy atom-tengeralattjáró külföldi hatalom részére
történő értékesítése. Legtöbbjük már hosszú hónapok óta nem kapott fizetést, és
bármilyen tervet lelkesen fogadnának, amelynek köszönhetően több millió dollár
vándorol a haditengerészet kasszájába. Mindössze arra figyelmeztették
hírszerzőnket, hogy a tengeralattjárók az Orosz Haditengerészet tulajdonát
képezik, így a készpénz az övék lesz.
– Árról volt már szó?
– Nem, nem igazán. A Barracudát újonnan megépíteni kb. hatszázötven millió
dollárba kerülne. Ezek a tengeralattjárók húszévesek, alig használtak, és jó
állapotban vannak. Még használtan is darabonként háromszázmillió dollárt
érnek. De mivel elég nehéz vevőt találni rájuk, így Kína előnyt élvez. Az
oroszok manapság nagymértékben függnek Pekingtől, készpénz tekintetében.
Szerintem ötszázmillió a két hajóért igazán jó ajánlat lenne.
– Mi a helyzet az esetleges javítási munkákkal? Azokat hol akarja
elvégeztetni? – akadékoskodott Badr parancsnok.
– Szerintem érdemes az egészet Oroszországra bízni. Mindenképpen meg kell
javíttatni a tengeralattjárókat, és szívesebben hajlanának az eladásra, ha igénybe
vesszük az egyik javítóműhelyüket. Lesz bevételük, amelyből ki tudják fizetni az
elmaradt béreket.
– Volt olyan érzése, hogy az ajatollah aggódik a költségek miatt? –
érdeklődött Rashood tábornok.
– Nem, egyáltalán nem. Egyértelműen közölték, hogy kívánatosnak tartják a
két atom-tengeralattjáró megvásárlását haditengerészetünk részére, de ebben a
szakaszban nem voltak hajlandóak bármely terv megvitatására.
– Akkor most ön szerint mit kellene tennem? – kérdezte Ravi.
– Menjen vissza kényelmes damaszkuszi házába. Valójában azt az utasítást
kaptam, hogy ma este önt és Sabah kisasszonyt katonai repülőgépen vigyem
haza. Személyesen veszek részt a hónap vége felé egy pekingi találkozón.
Szeretnénk hivatalosan is megkérni a kínaiakat, hogy járjanak el a
tengeralattjáró-vásárlás során. Természetesen a legnagyobb titokban.
– Van még további utasítása részemre?
– Természetesen. Őszentsége azt kívánja, hogy az elkövetkezendő két év
során a legapróbb részletekig dolgozza ki tervét a sátán megtámadására.
– Saját költségemre?
– Nem. Ugyanazt a fizetést kapja, amit az Iráni Haditengerészet admirálisa.
Letétbe helyezünk továbbá kétszázötvenezer dollárt damaszkuszi bankszámláján
az egyéb költségek fedezésére.
Ravi szigorú arccal bólintott. Most Ben Badr parancsnok szólalt meg.
– Uram – szólította meg édesapját hivatalosan. – Van bármilyen akadálya,
hogy tervünket végrehajtsuk?
– Nem mondhatnám. Engem leginkább az egyik hojjat által említett általános
akadály érdekelne.
– Az idősebb férfi, aki itt ült köztünk, ugye?
– Igen. Óvatosan elmondta, hogy fél az egyik embertől a Fehér Házban. Nem
az elnöktől, nem is a kormány jobboldali képviselőitől. A férfit, akitől a hojjat
tart, Arnold Morgan admirálisnak hívják, és sokkal nagyobb hatalma van, mint
az éppen hatalmon lévő elnöknek, s egyedül is képes cselekedni.
– Miért rosszabb ő, mint a sátán ügyeit intéző republikánus csoport többi
része?
– Minden miatt. Először is, mentalitása olyan, mint egy izraelié. Csapásra
csapással válaszol. Gonosz, hirtelen haragú, és hihetetlenül okos. A hojjat szerint
az elmúlt hat év során elszenvedett támadásokat mind Morgan admirális
közvetlen parancsához vagy befolyásához kapcsolhatjuk. Ha az Amerikai
Egyesült Államok nyugati partvidékén bármilyen megmozdulást hajtunk végre,
Morgan admirális vadul ellencsapást mér ránk, és akár Irakra is.
– És ha fogalma sincs, ki lehetett a támadó?
– Különösen akkor, ha nem tudja beazonosítani a támadót. Már volt erre
példa. És bin Laden nagyszabású akciói nagyon ravasszá tették.
– Hm, hm – merengett Ravi. – Talán meg kéne tőle szabadulnunk. .. persze
anélkül, hogy felrobbantanánk Washingtont vagy a Fehér Házat.
– Azt hiszem, ez meghaladja a képességeinket – mondta Badr admirális. –
Arnold Morgant szigorúan őrzik éjjel-nappal. Szinte lehetetlen bárhol is
megközelíteni anélkül, hogy fejbe lőnének. Vajon melyik bérgyilkos kísérelné
ezt meg? Ha mellé lövünk, Bandar Abbast letörlik a térképről.
Ravi Rashood komolyan elgondolkodott.
– Azt hiszem, kicsit könnyebb lenne megszabadulni tőle, ha éppen külföldön
van, nem gondolja?
– Talán. Ennek a szovjetek a specialistái. Csak annyit mondhatok, hogy
Morgan admirális komolyan veszélyezteti bármely akciónkat. Hajlamos
egyszemélyes bíróként, esküdtszékként és kivégzőként viselkedni. És
kétségkívül ő az egyik legnagyobb ellenségünk. A hojjat szerint kegyetlensége
nem ismer határokat, és vallási buzgósággal kardoskodik az Amerikai Egyesült
Államok mellett. Egyszemélyes intifada.
– Hát ha felbosszantják, altkor biztosan. Legalábbis a hojjat szerint, aki nem
szokott túlozni.
– Nem mondta, hogy addig ne is csináljunk semmit, míg ez a Morgan van
hivatalban?
– Nem, nem. Azért ilyen messzire nem ment. Csak arra figyelmeztetett, hogy
vajmi kevés esélyünk van a csendes sikerre, amíg Morgan uralja az Amerikai
Egyesült Államok fegyveres testületét.
– Mi a helyzet az elnökkel, az alelnökkel, a honvédelmi miniszterrel és a
Legfelső Katonai Tanács elnökével? Az ő véleményük egyáltalán nem számít?
– Hát szemmel láthatólag nem, amíg a nyugati szárny oroszlánja üvölt. Volt
atom-tengeralattjáró parancsnok, s a Nemzetbiztonsági Szolgálat korábbi elnöke.
Az elnök nem tűri, ha bírálják. Nem lép nélküle. Mindenki tart tőle.
– Én ugyan nem – jegyezte meg Ravi csendesen. – Azt hiszem, meg kellene
próbálni kiiktatni...
– Rashood tábornok, ön még ma éjjel hazamegy, és elkezdi kidolgozni a
jövőre vonatkozó részletes tervét. Ha Arnold Morgan a közeljövőben külföldre
látogat, és sikerül önt megtalálnunk, azonnal értesíteni fogom. Talán akkor
léphetünk. Addig viszont ne aggódjunk miatta.
– Igenis, admirális úr. De nem szabad elfeledkeznünk róla.
Két héttel később Damaszkusz
Rashood tábornok és Shakira arab ruhába öltözve sétálgattak a Sharia
Maysaloun utcáján a Chan Palace Hotel felé. Ebéd utáni kellemes kis sétájukon
a kitűnő Elissar étteremtől indultak a Touma Gate közelében lévő ősi római fal
mentén Damaszkusz nyugati része felé. Elsétáltak a hatalmas, tizennyolcadik
századi Umayyad mecset mellett, körbejárták a citadellát, és keresztülsétáltak a
Martyr Square-en.
Most már jó helyen jártak. A szállodától egy háztömbnyire bújt meg a város
leghíresebb könyvesboltja, a Librairie Avicenne. Ravi néhány angol nyelvű
magazint akart vásárolni. Damaszkuszban sehol másutt nem lehetett megvenni
ezeket a friss újságokat, ezért hetente két-három alkalommal elsétált értük.
Pontosan érkeztek. Ravi megvette a hétfő reggeli Daily Telegraph utolsó
példányát, és fél óráig böngészték elégedetten a polcokon álló könyveket.
Elsősorban olyan könyveket kerestek, amelyek az Amerikai Egyesült Államok
nyugati partján fekvő városok, Seattle, San Francisco, Los Angeles és San Diego
részletesebb leírásait tartalmazzák. Kevés ilyen könyvet találtak, de Shakira
rábukkant a francia Vogue áprilisi példányára, és két hollywoodi show business
és filmmagazinra. Shakira rajongott az amerikai filmekért.
Már délután 4 óra felé járt az idő, és a meleg délutáni szellőben sétáltak
vissza a Martyr Square-re, hogy a Siyaha Hotel Karnak bárjában megigyanak
valamit. Nagyon vidám hely volt, tele nyugati turistákkal és arabokkal. Mind
hideg sört vagy rákit ittak – Damaszkuszban nem vették olyan szigorúan, hogy a
muzulmánoknak valójában tilos lenne alkoholt fogyasztani.
Találtak egy kis asztalt, amelyről ráláttak az egész térre, és rendeltek néhány
korsó sört. Egy darabig ott olvasgattak, mire Ravi megunta az újságot, az utolsó
oldalakra lapozott, és megdöbbenve olvasta a szalagcímet:
PERSIAN LADY AZ ASCOTT LÓVERSENYEN
Új cél Kerman kancája előtt
Érdeklődve kezdte olvasni a cikket: A Persian Lady Sandown's Henry II.
lóversenyen múlt hétfőn aratott briliáns győzelmét a szezon legjobb
teljesítményének tartják. Gyors, biztos mozgású. A Saddlers' Hall ír származású
csődörének lánya a három kilométeres távolságot szinte rekordidő alatt tette
meg, a finishben még belelendült, s így végül nyolc hosszal győzött a Newmarket
istálló favoritja, Homeward Bound előtt.
Persian Lady új trénere, Charlie McCalmont nagyon büszke volt rá, hiszen
egyetlen sérülés nélkül végigfutotta a versenyt. Tegnap este azt nyilatkozta, hogy
minden bizonnyal indulni fog június 22-én a Royal Meeting keretein belül
megrendezett Ascot aranykupáért.
A kanca tulajdonosa, a londoni hajómágnás tegnap esti nyilatkozatában
elárulta: régen dédelgetett álma volt, hogy lova indulhasson a Royal Meetingen,
és második favoritja az Aranykupáért.
„Soha nem gondoltuk volna, hogy Persian Lady ilyen bravúros győzelemre
képes. De ahogy felrobogott a finishben a Sandown hegyre, az egyszerűen
elképesztő volt. Charlie biztos benne, hogy az Aranykupán képes még jobb
teljesítményt nyújtani. Feleségem nevében is bátran állíthatom, ez életünk
legizgalmasabb napja."
Tegnap este Ladbrokesnál 6-1-re fogadtak a Persian Lady győzelmére.
Abdullah Salman szürke ötéves High Five nevű lova tartotta 3-1 pozícióját
minden fogadóirodában.
Az újság nem említette Richard Kerman eltűnt fiát, Raymondot, a volt SAS-
parancsnokot, aki évekkel ezelőtt az újságok címlapján volt szerte az országban.
Itt csak a Royal Ascot Aranykupával foglalkoztak, amely a verseny lovak Szent
Grálja volt. Hebron? Az meg hol a fenében van? A sportújságírók nagyon izolált
környezetben élnek.
Eközben Ravi, ötezer kilométerre Londontól, meghökkenve olvasta a cikket.
Borzasztóan örült édesapja sikerének, és átnyújtotta az újságot Shakirának,
felhívva figyelmét a szalagcímre.
– Ez az édesapám lova. Emlékszem, mikor kétéves volt. Édesapám
tenyésztette ki egy híres kanca segítségével. Mindig is ilyen lovat akart... de
sosem remélte volna, hogy ilyen sikeres lesz.
Shakira olvasott néhány bekezdést, bár alig értette a szakzsargont, ami olyan
természetes volt a lóversenyezők számára. Majd hirtelen megkérdezte:
– Hiányoznak a szüleid?
– Néha...
Soha nem próbáltad meg felvenni velük a kapcsolatot, ugye?
– Nem, igazából nem is igen tudtam volna. Szörnyű stresszt jelentene nekik.
Úgy éreznék, kötelesek értesíteni a hatóságokat, hogy életben vagyok, és utána
borzasztó nyomozás venné kezdetét. Telefonok lehallgatása, levelek felbontása,
és még Isten tudja, mi más. Nem akartam ekkora kellemetlenséget okozni nekik.
Shakira belekortyolt a sörébe.
– Csak úgy láthatod őket valaha, ha máshol találkoztok, ugye?
– Igen, de ez azt jelentené, hogy a találkozó előtt fel kell venni velük a
kapcsolatot, és sosem lehetnék biztos benne, hogy nem jött-e rá valaki. A végén
lehet, hogy nem mernék elmenni.
Shakira továbbra is erőszakoskodott.
– Na és ha úgy találkoznál velük, hogy ne is tudják előre?
– Akkor nem tudnák, hol találnak, és én sem találnám meg őket.
– Én tudom, hogy találhatnád meg őket titokban.
– Bízd ezt rám.
– Royal Ascot, vagy mi a fene. Június 22., csütörtök. Ott lesznek, és nem lesz
nehéz megtalálnod őket. Különösen, ha Persian Lady ismét viharos győzelmet
arat.
– Ha Persian Lady győz, akkor a királynővel fognak teázgatni, vagy ki tudja
mi lesz. Ez sokkal nehezebb feladat, mint Morgan admirális közelébe férkőzni.
– Akkor a verseny előtt kell találkoznotok. Biztos megnézik előtte a lovakat.
– Shakira, voltál már valaha a Royal Ascoton?
– Hogy jártam volna?
– Akkor mesélek róla. Először is nagyon sok nézője van. A királyi díszpáholy
minden tagja kis színes kitűzőt visel, rajta a nevével. Mindenki cilindert és
zsakettet vesz fel.
– Mint Fred Astaire?
– Pontosan. Fred különben is egy zsokét vett feleségül.
– Egy zsokét?
– Egy női zsokét. Fantasztikus lovas, gyönyörű, amerikai.
– Nos, Fred Astaire már nem él.
– És nem jönne rám a zsakettje. Úgyhogy meg kell szereznem a sajátomat. De
amit mondani akartam neked... a sok bagatell dolog helyett... hogy az Ascoton
nyüzsögnek a biztonsági emberek, cilinderben és zöld egyenruhában, ha jól
emlékszem. Ellenőrzik a kitűzőket, hogy tényleg annak a nevére lett-e kiállítva,
aki hordja.
– Honnan tudják?
– Nem tudják. De nagyon jó szimatuk van. Mindig rajtakapnak valakit, aki
más kitűzőjét hordja, és halál komolyan kezelik az ügyet. A királyi díszpáholyra
szóló kitűzők értékesek és nem átruházhatók. Tényleg azt javaslod, hogy
szerezzek egy hamis kitűzőt, és üssek nyélbe egy találkozót az Ascot Aranykupa
nyertes lovának tulajdonosával? Elkapnának, és talán a Towerben kötnék ki,
mielőtt gyilkosságért bíróság elé állítanak.
– Nincs egy külön hely, ahol a lovakat a verseny előtt meg lehet tekinteni?
– Nincs. Kinn a mezőn lehet megnézni, ahogy parádéznak. Előtte van a
nyergelőhely, külön boxokkal, ahol a trénerek megigazítják a lószerszámokat.
– Ez is bekerített területen van?
– Nem, ez nem.
– Tehát oda nem is kellene kitűző.
– Szerintem nem. De én rajta vagyok az Ascot listáján... Amióta a Harrowba
jártam... Kéne kitűzőt hordanom. .. és az a halálomat jelentheti.
– Ravi, drágám, beszélsz a szüléiddel... meglátogatod őket... csak egy kicsit...
hogy megnyugodjon a lelkük... csakhogy tudják, hogy életben vagy. Most csak
ez a fontos. Mindenesetre én is szívesen veled tartanék.
– Shakira, nem megyek sehová. Te sem mész. Szeretlek, és nem viszlek el
Angliába. Túl veszélyes lenne.
– Lehet, de szerintem simán el tudnál vegyülni a tömegben, félórát
eltölthetnél a szüleiddel, mielőtt újra eltűnsz az életükből... talán örökre.
– Talán. De ekkora kockázatot nem vállalhatok. Nem áldozhatom fel az
életemet azért, hogy az édesanyám megnyugodjon. Pedig ezzel járna. Biztos,
hogy bíróság elé állítanának felségárulásért, és két SAS-tiszt hidegvérű
meggyilkolásáért. S mindezt egy palesztin lány megmentéséért... Nem hiszem.
Shakira Ravi vállára tette a kezét.
– Mindenesetre jó tudni, hogy itt biztonságban vagyunk. Biztonságban a
szörnyű angoloktól. Nagyon szeretlek.
Ezen a ponton témát váltottak. Előtérbe kerültek a jövőbeli izraeliek ellen
intézendő Hamasz-támadások és az Amerikai Egyesült Államok elleni hosszú
távú stratégia, hogy addig feszítsék a húrt, míg egy nap az amerikaiak megunják
a véget nem érő és értelmetlen konfliktust.
Hosszúra nyúltak a napok Szíriában, és egyre melegebb lett. Ravi és Shakira
egy hatalmas, tizennyolcadik századi házat kaptak egysaroknyira az Elissar
étteremtől, az óváros keleti részén. A ház légkondicionált volt, gyorsan
berendezkedtek nyugodt és kellemes életre új hazájukban.
Szinte minden héten otthont adtak legalább két Hamasz-megbeszélésnek, s
szinte mindennap végigsétáltak a fedett bazárban. Néha barátokat is hívtak. Az
Elissar étterem egyik asztalát tartósan lefoglalták. Ez volt a város legjobb
étterme. Shakira bátyját egyfajta fizetett mindenesnek használták, hozta-vitte az
üzeneteket, vezette középkategóriás Fordjukat, néha elhozta a látogatókat a
repülőtérről.
Ravinak nem voltak anyagi gondjai. Kétmillió dollár jutalom ütötte a markát
a két szenzációs izraeli bankrablásért, negyedmillió dolláros költségkeretet
kapott az irániaktól, és éves admirálisi fizetését, amely százezer dollár volt,
svájci bankszámlájára utalták, ez kb. heti kétezer dollárt jelentett. Adót persze
nem kellett sehol sem fizetnie.
A Sharia Bab Touma-i ház gyorsan megtelt könyvekkel, amelyekben az
Amerikai Egyesült Államok nagykövetségei, konzulátusai, katonai táborai
szerepeltek Európában, Dél-Amerikában és Ázsiában, illetve amelyikben az
USA dél-atlanti, új-zélandi és afrikai előőrseiről volt szó.
Június hónap nyugodtan telt, aktív bevetés nélkül. Volt bőven idejük
közeljövőben esedékes esküvőjük megbeszélésére is. Azonban Ravi június 13-án
kódolt e-mailt kapott közvetlenül az Iráni Haditengerészet Főparancsnokságától.
Ravi szíve szinte a torkában dobogott.
Rashood tábornok részére. Információ. Arnold Morgan admirális június 22-
én, csütörtökön 18 órakor feltehetőleg Londonba repül. Andrews Légi
Támaszpont – Northolt. Air Force One, ETA június 23., péntek hajnali 5 óra.
Privát szállás a Regents Parkban az Amerikai Egyesült Államok nagykövetségén.
Ha pénzre van szüksége, keresse az iráni nagykövetséget a 27. Prince Gate
címen. Lehetőleg harmadik féllel dolgoztasson. B. admirális.
Shakira még aludt, mikor Ravi hajnali ötkor elolvasta a levelet. Gondolatok
százai cikáztak át az agyán. Szülők. Ascot. Ugyanazon a napon. Aranykupa.
Merénylet. Anglia. Veszély. Szörnyű veszély. Megéri? Miért? Idő. Nyolc nap
múlva. Tervezés. Segítség. Nincs elég idő. És mégis... talán ez lenne a legjobb
alkalom... hogy a sátán szívébe szúrja a tőrt?
Ravi nem tudta továbbfűzni a gondolatláncot. Eszébe jutott, mikor utoljára
elbúcsúzott édesanyjától, és olyan éles fájdalom hasított szívébe, mintha tegnap
történt volna. Biztos volt benne, hogy nem telt el úgy nap, hogy édesanyja ne
gondolna rá. Édesapja fájdalma valószínűleg még ennél is nagyobb volt. Mindig
a legjobbat akarták neki. Isten bizonyára nem nagyon fogja megbocsátani, hogy
ilyen csúnyán visszaélt bizalmukkal, és sárba tiporta reményeiket.
Ravi memorizálta az e-mailt, kitörölte a számítógépből, és kiment a konyhába
teát főzni. Mintha Shakira is rácsatlakozott volna agyának őrülten száguldozó
neuronjaira: kiment hozzá hosszú, fehér köntösében. Gyönyörű volt,
koromfekete fürtjei szabadon göndörödtek.
– Mi történt?
– Ó, semmi. Csak főzök egy teát.
– Igen, de... mi történt?
– Tényleg semmi. Kaptam egy e-mailt Bandar Abbasból, és újra
elgondolkodtam azon, hogy elmenjek-e az ascoti lóversenyre megkeresni a
szüleimet.
– Mi volt abban az e-mailben, hogy elgondolkodtál ezen?
– Csak annyi, hogy az egyik amerikai diplomata június végén Londonba
utazik.
– Gondolom, olyan, akivel nem akarsz találkozni.
– Nem, nem igazán. Inkább megölném.
– Mi a fene! Úgy érted, személyesen? Vagy a kormány nevében?
– Az Iszlám Állam nevében.
– A lóverseny előtt vagy után iktatod ki?
Shakira olyan komolyan beszélt, hogy Ravinak nevetnie kellett.
– Én személy szerint nem veszek részt ebben. De azt hiszem, nem bánnák, ha
felbérelnék valakit.
– Jól van. Veled tarthatok?
– Nem. De egy darabig elviszlek.
– Pontosabban?
– Elmegyünk Párizsba, és két-három napra otthagylak.
– Utána elmész egyedül Londonba lóversenyre és a merényletet elintézni?
– Többé-kevésbé.
– Ez mit jelent? Igen vagy nem?
– Igen. Ott kell hagynom téged, mivel veszélyes dologra készülök, és nem
akarom, hogy egy brit börtönben köss ki. Még akkor sem, ha én oda kerülök.
– Ó...
– Nem sok időm van, hogy megszervezzük az egészet. Még ma beszélek Badr
admirálissal és a londoni Szíriai Nagykövetséggel is. A Belgrave Square-en
vannak. Kitűzőt kell szereznem a lóversenyre. A britek sokkal szívesebben
fogadják a szír diplomatákat, mint az irániakat.
– Nem azt beszéltük meg, hogy nem lesz rá szükséged, ha a verseny előtt
megnézed a lovakat?
– Nem, ezt te mondtad. De én tudom, hogy kell egy rendes kitűző. A Royal
Ascot olyan, mint egy klub, az angol felső tízezer klubja. Anélkül a kis színes
kitűző nélkül meztelennek érezném magam. És ha mégis beszélnem kell
valakivel, a kitűző miatt komolynak és tisztességesnek fogok látszani. Mintha
legálisan lennék ott, mintha még mindig az ezredben szolgálnék. De ez nem egy
katonai rendezvény. Nagyon kevés tiszt lesz ott. Túl drága nekik.
– Mi lesz a Fred Astaire-féle zsakettel?
– Kell, hogy legyen zsakett és cilinder. így nyugodtan hátradőlhetek,
megfelelően felöltözve, megfelelő kiegészítőkkel. Csak semmi gyanús elem.
Csupán egy állami iskolát végzett tiszt leszek, aki jól érzi magát a lóversenyen.
– Mi szerepel majd a kitűződön?
– A legkevesebb. R. Kerman úr. Feltűnésmentes. És nem megyek fel a királyi
díszpáholyba, így elkerülöm a kálváriát az ostoba kapuőrökkel.
Hat nappal később
Június 19., hétfő
A Roissy-Charles de Gaulle repülőtéren, Párizstól mintegy harminc
kilométerrel északkeletre, két és fél órás késéssel, délután négy órakor szállt le
az Air Francé damaszkuszi Boeing 737 járata. Ravi és Shakira átrohant a kettes
terminálon, fogtak egy taxit, és a folyó bal partján, a Saint Germán negyedben
fekvő Rue de Bac felé vették útjukat.
Mérsékelt forgalom volt, így negyven perc múlva már oda is értek a Hotel
Bac St-Germainhez. Shakira számára úgy tűnt, hogy a világ legkifinomultabb
ízlésű férfijával látogatott el a Fények Városába. De Ravi szállodaválasztását
egészen más indokok vezérelték. Életében mindössze egyetlen párizsi
szállodában szállt meg. Ez volt az, szülei kedvence, az elragadó, közepes
árfekvésű, huszonegy szobás létesítmény, ahol a nyári hónapokban a tetőteraszon
szolgálták fel a reggelit, közepén pedig szökőkút csobogott. Richard Kerman
mindig itt szállt meg, főleg mivel imádta a teraszt, illetve a hely félluxus jellegét.
A kis Ravi sohasem felejtette el a lenyűgöző látványt, miközben élete első
croissant-ját majszolta, hozzá egy különleges, oldalfüles edényből töltött
magának forró csokoládét. Mögötte, nyugati irányban a francia minisztériumok
épülete mögött az Eiffel-torony tört az ég felé. Előtte néhány száz méterre, a
Szajna közepén, egy ősi szigeten állt a Notre-Dame székesegyház. Ravi életében
nem ivott olyan finomat, mint az a chocalat chaud, tizenkét éves korában. „Ez az
életet jelenti számomra" – mondta annak idején.
És most, huszonnégy évvel később, újra itt volt, bár teljesen más
körülmények között. Most már sokkal jobban érezte magát, hiszen itt ez a
gyönyörű palesztin lány, aki mellette alszik, és vele reggelizik. Ám volt a
látogatásnak árnyoldala is: a titkolózás, az álnév, a hamis útlevél, az óvatosság...
Nem vegyülhettek a többi szállóvendég közé. De mindent összevetve Ravi jól
érezte magát itt, bár csak rövid időre maradhatott. Shakirát lenyűgözte a francia
főváros mérete és szépsége.
Simán bejelentkeztek a szállodába, senki sem kérdezett semmit. Ravi kínosan
ügyelt, nehogy felfedje, hogy a szálloda legjobb és egyik legrégebbi vendégének
fia. Felismerte a tulajdonost, de nem árulta el magát. Titkon remélte, hogy még
mindig ugyanaz a nő keveri a forró csokoládét.
Shakira megdöbbent a sok tévécsatorna láttán, este úgy kellett elvonszolni
vacsorázni. Kicsit esett odakint, mindketten fáradtak voltak. Örömmel vették a
londiner javaslatát, hogy próbálják ki a közeli Gaya Rive Gauche-t, a város híres
tengeri ételeket felszolgáló éttermét a Rue Duphot-n. Előételként kakukkfűvel
fűszerezett kagylót ettek. Főételként Ravi grillezett nyelvhalat, Shakira
tigriscsigát választott hollandi mártással. A maitre d' javaslatára egy 1998-as
évjáratú Chablist nyittattak ki Jean-Marie Raveneau pincészetéből. A vacsora
végén a kiváló szabadságharcos és bankrabló újra ugyanarra a következtetésre
jutott: „Ez jelenti számomra az életet."
És ez így is volt, bár nem túl sokáig. Másnap, kedd reggel kevés idejük volt.
Elállt az eső, és most már ragyogóan sütött a nap. Gyorsan megreggeliztek a
teraszon, croissant-t és friss gyümölcsöt ettek, Ravi szinte biztos volt benne,
hogy ugyanaz a hölgy készítette most is a chocolat chaud-ot.
Sajnos ideje volt indulni. Visszament a szobába, gyorsan összepakolt, ezer
eurót adott Shakirának, hogy péntek estig legyen miből élnie Párizsban. Addigra
remélhetőleg visszatér szülei szeretetével, és Morgan admirális kiiktatásának
hírével. Készpénzben, euróban fizette ki a szobaszámlát, és adott egy cetlit
Shakirának, rajta a Szíriai Nagykövetség kapcsolattartójának nevével, akivel
felveheti a kapcsolatot, ha vele bármi történne – esetleg elfognák vagy
meggyilkolnák.
Elbúcsúztak egymástól. Ravi taxiba ült, elvitette magát a széles Boulevard
Sebastopolon a Gare du Nord pályaudvarig. Tízperces út volt. Visszaigazolták
jegyfoglalását a 11 órakor induló Eurostar expresszre, amely a londoni Waterloo
állomásra fut majd be. Ravi majdnem három órát aludt, míg a vonat átszelte
Franciaország északi részét, átszáguldott a La Manche csatorna alatti alagúton,
majd Kent megyén keresztül folytatta útját London felé. Hajnali három órakor
már a Szíriai Nagykövetség Belgrave Square-i épületében volt, amely péntek
reggelig főhadiszállása lesz, és hűen tükrözi a vasköteléket, amely összetartja az
iszlám fundamentalisták néma világát. Szíria és Irán, Palesztina és Irak,
vértestvérek a dzsihadban, illetve az Izrael és a Nyugat elleni harcban.
Aznap este Ravi két katonai attaséval vacsorázott, és a szíriai biztonsági erők
egyik tagjával. Egyiküknek sem volt hozzáfűznivalója Arnold Morgan
érkezéséhez, kivéve a pontos érkezési időt, és hogy semmit sem tudnak a
programjáról.
Nem tűntek túl bizakodónak, de szerdán kora reggel egy diplomáciai
rendszámú autóval körbehajtottak a Regent's Parkon, kedvező helyeket kerestek,
ahonnan ráláthatnának az amerikai nagykövetség privát rezidenciájára. Nem tűnt
túl ígéretesnek. Az amerikai elnök fő tanácsadója egy katonai járműben érkezik
majd, ügynökök seregének kíséretében. Óriási szerencse kellene ahhoz, hogy
úgy fellazuljon a biztonság, hogy egy mesterlövész hangtompítós fegyverrel
eltalálja Morgan admirálist, majd elmeneküljön. Talán a csónakázó tó felől, a
Queen Mary's Garden növényei között elrejtőzve, bár itt valószínűleg túl sokan
lesznek. Mindenesetre úgy döntöttek, hogy ezt a hajnali lehetőséget
megpróbálják kiaknázni. Hajnali ötre egy őrszemet kell állítani a Central
Mosque elé, a csónakázótótól nyugatra. Ő Rashood tábornok utasításait követi
majd, és nem ad parancsot, ha a legkisebb kockázatát látja annak, hogy
valamelyiküket letartóztathatják. Minden a rendőri kíséret és az amerikai
biztonságiak létszámán múlik.
Ravi nem volt túl optimista, de a szerencse kiszámíthatatlan szövetséges.
Lehet, hogy a korai időpont miatt az admirálist csak néhány ügynök kíséri, nem
lesz rendőri biztosítás. Bárhogy is alakul, három menekülő autót kell elhelyezni
a Hannover Terasz, a Clarence Kapu és a Királyi Zeneakadémia előtt. Ha a
szíriai orvlövész le tudna adni néhány lövést, utána azonnal menekülnie kell.
Üres utak, kis forgalom, és kevés rendőr az utcákon. Ravi akkor dönt majd az
akció felől, ha péntek reggel az admirális megérkezik. Ha a művelet sikeres lesz,
Ravi a nagykövetség rejtekében tölti a hétvégét, és John Farmer álnéven utazik
vissza Párizsba az Ashford nevű Kent megyei vasútállomásról.
De addig volt még egy fontos feladata: el kellett jutnia a 86, Bishops Avenue
alá, amely szinte biztosan üres lesz. Szülei mindig házat béreltek a Winkfield
Row-n az Ascot ideje alatt, és magukkal vitték alkalmazottaikat is, Joe és Edna
Wallace-t, akik hentes/sofőrként, illetve szakácsnő/házvezetőnőként álltak a
család szolgálatában. Kermanné fizetett még egy takarítónőt is Londonban, és
volt egy kertészük is, aki hetente háromszor jött, de a Royal Ascot idején
egyikük sem tartózkodik a házban.
A Kerman család jól szórakozott az ascoti lóversenyen kedden, szerdán és
csütörtökön, péntek este viszont a volt konzervatív kabinet miniszterénél, Sir
Henry Tattendon-Sykesnál vacsoráztak.
Ravi úgy döntött, taxival megy haza, hiszen a magas falak elrejthetik a
szomszédok kíváncsi szemei elől. Igaza volt. Simán elfért ott az autó. Ravi
hátrasétált. A ház mögött egy sor óriási terrakottacserépben virágzó muskátlik
pompáztak. Tudta, hogy a harmadik alatt lapul a tartalékkulcs. A hátsó bejáratnál
állt, és abban reménykedett, hogy nem változtatták meg szülei a riasztó kódját.
Meglepő volt, de a régi szám működött. Beütötte születési adatait, 70-05-18, és
már ki is kapcsolt a riasztó. Leállt a sípolás, Ravi berohant a házba. Felszaladt a
lépcsőn, majd fenn a folyosón jobbra, régi hálószobája felé.
Belül semmi sem változott, mióta elment. Kinyitotta a ruhásszekrény ajtaját,
minden pontosan ott volt, ahol hagyta. Zsakettje bal oldalon lógott, három
sötétszürke öltöny mellett. Fogta a zsakettet és az ugyanazon akasztón lévő
csíkos nadrágot, levette a szürke mellényt a felső polcról, egy egyszerű, éjkék
selyem nyakkendőt választott hozzá, végül a fiókban keresett egy hozzáillő
inget. Fekete zoknit és cipőt is talált. Lerohant a lépcsőn, mindent a hóna alá
vágva, beütötte a riasztó kódját, megvárta, míg a kijelzőn megjelenik az
„indulhat" felirat, kisétált az ajtón, duplára zárva azt maga mögött. A kulcsot
visszatette a helyére, és visszament a taxihoz, amely időközben megfordult,
készen arra, hogy visszavigye őt a nagykövetségre. A kockázatos művelet
végrehajtva!
Ravi megkérte a sofőrt, hogy a Regent's Park felé menjen, tegyen egy kört a
belső körön, majd vágjon át a külső körre, mielőtt nyugat felé végigmegy a
Marylebone Roadon, majd délre a Marble Arch, Park Lane és Belgrave Square
irányába. A sofőr pontosan azt tette, amit Ravi mondott, negyven fontot kért, és
örömmel nyugtázta, hogy ötvenet kapott az okozott kellemetlenségért. Ravi a
kora esti órákat szíriai kollégáival töltötte. A Regent's Park környékének
részletes térképét böngészték, illetve a gyönyörű osztrák SSG 69 orvlövész
fegyvert, amelyet, ha Allah is úgy akarja, péntek reggel fognak használni a
Regent's Parkban.
Ez volt a világ legjobb nagy hatótávolságú fegyvere. Závaros felépítésű,
6X24-es teleszkóp van rajta, halálos, 7,62 mm-es töltényt lő ki, 860
méter/másodperc sebességgel a hidegen kovácsolt csőből. A tábornok kezében
lévő darab három részből állt, hogy könnyen elférjen egy negyven centis kemény
bőr aktatáskában. Fekete, matt kialakítású cycolac puskatusa csavarmenet nélkül
csatlakozik a ravaszvédő kengyel mögötti keskeny nyakrészhez. A cső kb. 10
cm-rel a vasirányzék előtt kapcsolódik a fegyverhez. A finom átalakítást egy
osztrák ékszerész végezte el, egy precíziós fegyverkovács segítségével. A
fegyver szorosan belesimult a bársonytokba, amely a fekete, ártatlan kinézetű
aktatáska belsejét borította. Lövésre kész, ötlövetű tárral, maximum tizenkét
másodperc alatt összeszerelhető, és még rövidebb idő alatt szétszedhető. A
mesterlövész utcai ruhában lesz majd, makulátlan kezekkel, hiszen a profi
orvlövész rutinellenőrzéséhez hozzátartozik az is, hogy a puska belsejéből
kitörölje a felesleges olajat, így lövéskor nem keletkezik árulkodó füst.
Ravi tábornoknak tetszett a fegyver. Egyszerűen imádta, és remélte, hogy a
mesterlövész, akivel pénteken fog találkozni, tudja, hogyan kell használni.
Tudja, hogyan lője fejbe Arnold Morgant a gondosan kiválasztott aranyesőbokor
mögül, amely jóval a virágok mögött helyezkedett el, de elég nagy és lombos
ahhoz, hogy stratégiailag tökéletesen elrejtse a csónakázótótól keletre megbújó
merénylőt. Semmit sem lehet majd hallani, kivéve mikor a 7,62 mm-es töltény
kirepül, az acélnak ütközik, majd behatol a csontba. Az orvlövész ezután szépen
kényelmesen elsétál úgy 400 métert a következő zűrös helyre, a London Regent's
College kertjén, majd a Clarence Kapun keresztül, és aktatáskájával kezében
mint maga a megtestesült ártatlanság, csatlakozik a korán reggel munkába induló
tömeghez.
Talán – gondolta Ravi. De az is lehet, hogy nem. Ha a nagykövetségi
rezidencia ajtajában őr áll, meghiúsítja az akciót. A rendőrség azonnal
körbezárja a területet. Nem kockáztatok, nem szeretem a meglepetéseket.
Megpróbálom, de semmi több.
Aznap este mindannyian a nagykövettel és a biztonságiak főnökével
vacsoráztak. Arab jellegű halat és rizsételt szolgáltak fel, de ez nem volt a Gaya
Rive Gauche konyhájához mérhető. Mindenesetre a vacsorán fény derült egy
titokra. A biztonságiak főnöke, egy szikár, napbarnított arcú, damaszkuszi
származású volt tankparancsnok: valójában ő a pénteki mesterlövész. Keveset
beszélt, de a nagykövet biztosította Ravit afelől, hogy különösen jó katona, és
talán a legjobb orvlövész az egész Közel-Keleten.
Ravi nyugtalanul aludt. A szüleire gondolt, hogy vajon könnyen megtalálja-e,
és vajon hogyan fogja üdvözölni őket. Aligha tehetne nekik szemrehányást, ha
dühösek lennének rá, és persze azt is megkockáztatja, hogy édesanyja elájul, ha
teljes ascoti viseletben meglátja halálból visszatért fiát jézusom, az szép látvány
lenne. Egy édesanya, aki a földön fekszik, pont a nyergelőhelynél, a királynő és
még ki tudja kik előtt... Vagy ami még rosszabb, ha bűnösnek találják a felső
tízezer szemében legfontosabb vétség elkövetéséért – hogy halálra ijeszti a
lovakat.
Hajnalhasadáskor a Belgrave Square-en Ravi tábornok kilépett a
nagykövetségről, és már ott is állt a szolgálati autó a sofőrrel. Ravi a Hyde Park
Corner felé vette útját. Gyorsan haladtak a kihalt utcákon, és a Portland Place-
nél kanyarodtak a Regent's Park felé. Ez volt Ravi utolsó terepszemléje. Látta,
hogy nincs kinn ügyeletes rendőr, legalábbis ő senkit sem látott, és a forgalom is
kedvező volt. Ha a szíriai orvlövész pontosan céloz holnap, nem lesz nehéz
elmenekülnie. Lassan haladtak a külső körön körbe, elhaladtak az állatkert
mellett, majd visszatértek a Belgrave Square-re.
Délelőtt Ravi már úton volt az Aranykupára, makulátlanul felöltözve,
hajtókájára tűzött kis rózsaszínű karton kitűzővel. A nagykövetnek nem okozott
gondot a kitűző megszerzése. R. Kerman úr, fölötte a dátum, június 22. és a nap,
csütörtök. A holnapi kitűző már zöld lesz.
Taxival ment ki az ascoti lóversenypályára. Az utolsó futam után majd lesétál
az útra a vasútállomáshoz, és egy másik taxival folytatja útját. Ma anonim volt,
mintegy ötezer másik emberhez hasonlóan volt felöltözve. Szándékosan nem
beszélgetett a sofőrrel útközben, a hátsó ülésen a sarokba húzódott, és
beletemetkezett a Racing Post című lóversenyújságba, próbálta felmérni
édesapja favoritjának lehetséges ellenfeleit. Némi megelégedettséggel olvasta,
hogy a korábbi favorit, High Five sérülés miatt visszavonult. Úgy becsülték,
hogy Homeward Bound, aki Sandownban szenvedett vereséget Persian Ladytől,
valószínűleg jobban bírja majd a maratont, mint a kitartó Kerman kanca.
Amint lehajtottak az M4 autópályáról, forgalmi dugóba kerültek. Hosszú
sorok kígyóztak a Windsori kastély felé, de Ravinak rengeteg ideje volt, ezért
lassan haladtak a versenypálya nyugati sarkát szegélyező egyenes úton, pont
1.25-re értek a főbejárathoz.
Ravi kiugrott az autóból, és az egyes számú parkoló felé vette útját. A
legkevésbé forgalmas bejáraton ment be a versenypályára. Ez volt az a hely, ahol
az angol családok már generációk óta ugyanazokat a piknikhelyeket foglalták el.
Az egész hely pezsgőben úszott. Az óriási Mercedesek és Rolls Royce-ok
mögött kis kecskelábas asztalok roskadoztak a hatalmas lazacostálak súlya alatt.
A halakat a skót folyókból fogták ki, úsztak a majonézben, hideg új-burgonyával
tálalták őket... a britek standard eledele – ha játékról van szó. Ravi nagy
lépésekkel haladt a zsakettes férfiak között, nem nézett se jobbra, se balra. Elérte
a jegyellenőrző pontot, majd elsétált a kapuőr mellett. Kitűzője jól látható helyen
virított. Amint beért, vásárolt egy versenykártyát, egy hatalmas tölgyfa alatt
megállt, hogy megkeresse szüleit. Érezte maga körül a hömpölygő tömeg
áramlását, mind a királyi díszpáholy felé tartottak. Órájára pillantott, 1.40-et
mutatott. Hallotta a távolból a hangosbemondót, a királyi lovashintók beléptek a
kapun, és a versenypálya mentén haladnak a díszpáholy felé.
A tizenkilenc éves Viktória királynő rendezett ilyen felvonulást
uralkodásának első évében, 1838-ban, és a menet most is hasonlóan nézett ki. Az
uralkodó az első hintóban ült, amelyet négy windsori szürke húzott, mögötte a
királyi hercegek, hercegnők, grófok és grófnők. Maga az Aranykupa története
hasonló módon egészen 1807-ig nyúlik vissza. Ravi Rashood mint terrorista,
gyilkos, és a társadalom számára veszélyes egyén, újra érezte, mennyire nem
tudja tolerálni az angol pompát.
Megnézte a nyergelőhelyet, majd elsétált a díszszemle helyszínére, ahol
Persian Lady is be fog lépni, 3.10 körül. A felső nyergelőhelyről elsétált egészen
a széles, füves, fehér kerítéses sétányig, a legnagyobbak patanyomait követve.
Addigra már ő is a helyére kerül, talán a kancát kíséri majd szüleivel. Úgy
döntött, hogy a nyergelőhelyen találkozik velük, ahol Charlie McCalmont
felteszi a lószerszámot, míg szülei kívül várnak, remélhetőleg kísérők nélkül. Ha
szerencséje van, nem fut össze Charlie-val.
Most, hogy összeállt fejében a terv, Ravi csendesen ült egy kis kerek széken,
és a kerítésre hajolva nézte a Ribblesdale verseny első érkezőit. Ez egy magas
rangú 2400 méteres verseny kancacsikóknak. Ahogy a pálya körüli hely kezdett
megtelni a lovasokkal, felállt és visszasétált a tömegen keresztül. Ám ekkor a
sors majdnem halálos csapást mért rá.
Valaki a vállára tette a kezét, és egy nagyon kulturált, nagyon angol hang
vidáman így szólt:
– Ray... Ray Kerman... Uramisten, öregfiú, azt hittem, meghaltál!
Ravi megfordult, és Rupert Studley-Bryce rózsaszín, kerek, mosolygós arcát
látta maga előtt. Fekete selyemcilindert és szürke zsakettet viselt, kis rózsaszín
kitűzőjét félig eltakarta egy vörös selyemszegfű. Rupert és Ravi két évig együtt
tanultak a Harrow-ban.
Ravi finoman elmosolyodott, és hálát adott az úrnak, hogy a saját neve
szerepelt a kitűzőjén.
– Hello, Rupe. Micsoda meglepetés. Nem is tudtam, hogy érdekel a
lóversenyzés.
– Nos, nem igazán. De mindig eljövök egy napra az ascoti lóversenyre...
Istenem, már vagy húsz éve nem láttalak... mióta végeztünk a Harrow-n...
amikor utoljára hallottam felőled, az egész világ téged keresett... mi is volt...
akció közben eltűntél valahol Jeruzsálemben? Mindenki azt hitte, hogy
meghaltál.
– Nem, de közel voltam hozzá. Valójában egy szigorúan titkos bevetésen
voltam a Közel-Keleten... úgy hat hónapja jöttem vissza.
– Figyelj, hagyjuk a csudába ezt a buta kancacsikó versenyt... gyere, igyunk
egyet a White's sátorban, itt van mellettünk.
Rupert nagy darab férfi volt, és olyan határozottan terelte Ravit előrefelé,
hogy a volt SAS-parancsnok a privát Ascot-oázis felé vezető úton találta magát,
amely a világ legkiválóbb, legöregebb férfiklubja.
A White's főépülete a St. James's Streeten, a Ritz felőli sarkon áll. 1693-ban
alapították, az angol arisztrokrácia, miniszterek és üzletemberek
menedékhelyeként szolgál, akik legszívesebben a saját társaságukban múlatják
az időt. Ajtói zárva vannak a show business képviselői, bukmékerek, profi
sportolók és más alacsony rangú emberek előtt.
A klub bizottságának saját sátra volt a díszszemle felett az ascoti pályán,
mintegy száz éven keresztül. Nagyon finom ebédet szolgálnak fel, és bőséges
italkínálat van. Akik nem ragaszkodnak hozzá, hogy élőben figyeljék az
eseményeket, a benti tévékészülékeken is megtehetik. A White's a privilégiumok
és elit körök arcátlan bástyájaként áll, ahová csak a tagok léphetnek be, de csak
akkor, ha belépési szándékukat előre jelezték. Itt gazdag emberekről van szó,
akik ölni tudnának a tagsági meghívóért. Ravi Rashood tábornok talán az első
férfi volt a White's történetében, aki megrémült, amikor be kellett lépnie a szent
sátorba. De már bent volt.
– Két nagy korsó sört kérek – vetette oda Rupert a pincérnek.
Majd Ravihoz szólt, aki időközben levette cilinderét.
– Igazán örülök, hogy itt vagy. Emlékszem, mennyire megdöbbenve
olvastam, hogy eltűntél. Biztos, hogy most már jól vagy?
– Sosem voltam jobban, Rupe. – Könnyedén felvette a régi iskolásfiús stílust,
amelyet még a Harrow-ban tökéletesített, és már soha sem fog elfelejteni. –
Ismersz, egy unalmas tiszt vagyok, aki a sivatagban kutat terroristák nyomai
után. És veled mi újság?
– Nos, mint azt bizonyára te is tudod, parlamenti képviselő vagyok. Feltéve,
ha már tényleg hónapok óta Angliában vagy. Tudod, az utolsó választások. Egy
szép, biztonságos hely Buckinghamshire-ben.
– Igen, hát persze, hogy emlékszem. Úgy értettem, hogy mostanában történt-e
veled valami érdekes? Herefordban nagyon el vagyunk szigetelve a külvilágtól...
általunk fontosnak tartott katonai ügyekkel foglalkozunk, ami senkit sem
érdekel.
– Biztos, hogy már hat hónapja itthon vagy? Úgy gondolom, hogy az
alsóházban tartott beszédem össznépi felháborodást váltott ki.
– Nos, itt is voltam, meg nem is. Egy szigorúan titkos bevetésen dolgozom,
amiről soha senkinek nem beszélhetek.
– Egy rohadt kémet faragtak belőled, mi? Nos, mindenesetre talán emlékszel
arra, amikor azt mondtam, hogy a Munkáspárt soha nem lenne képes vezetni
semmit, csupa tehetségtelen emberekből áll? Erre emlékezned kell... Azt
állítottam, hogy az elmúlt kilenc év során egyetlen helyes vezetői döntést sem
hoztak, és még egy kocsmát sem bíznék rájuk, nemhogy egy országot. Minden
újság címoldalon hozta a sztorit, és a tévében is sokat emlegették.
– Igen, persze. Csak elfelejtettem, hogy te voltál az. Arra a kocsmás részre
viszont emlékszem.
– Remélem, nem felejtetted el, hogy három nemzeti újság is azt írta, hogy
most itt van egy harcos szellemű konzervatív, aki talán egy nap átveszi a Tory
párt vezetését. A régi szobatársadból még a végén miniszterelnök lesz.
– Erre nem emlékszem.
– Ne is törődj vele. Annyira örülök, hogy összefutottunk... hogy ennyi év után
újra itt ülünk és iszogatunk. Emlékszel arra a kis szobára a régi Dog and Foxnál?
Emlékszel, hogy osontunk ki a kocsmába?
– Istenem, hát hogyne emlékeznék. Azok voltak ám a szép idők! Nem kellett
törődnünk a világban zajló eseményekkel... tudod mit, mi lenne, ha jövő héten
valamelyik nap együtt vacsoráznánk? Még néhány hétig biztos a Védelmi
Minisztériumban leszek.
– Tökéletes... ennek igazán örülnék. Hét közben többnyire egyedül vagyok a
londoni lakásunkban. Tudod, a feleségem a gyerekekkel a régi bedfordshire-i
házunkban van. Többnyire péntek este megyek utánuk. Mit szólnál a keddhez?
– Szerintem jó lesz. Add meg az irodai számod, jó? Holnap leegyeztetem az
időpontot a titkárnőddel.
– Rendben. A telefonszám 0207-691-4337. Kérd Lizzie-t, bár lehet, hogy ő
veszi fel a telefont. Miért nem jössz át egy italra az alsóházi Annie's Bárba?
Akár a klubban is ebédelhetünk, ha van hozzá kedved.
– Rupe, ez nagyszerűen hangzik. De most mennem kell. A második futam
előtt találkoznom kell a szüleimmel. Nagyon örülök, hogy összefutottunk.
Reggel hívlak.
– Istenem, annyira örülök, hogy életben vagy... Három hét múlva lesz a
harrow-i öregdiákok golfklubja Sunningdale-ben. A srácok nagyon fognak
örülni, hogy visszatértél... viszlát, Ray.
Ravi újra felvette cilinderét, és visszasétált a most már üres korlát mellett a
nyergelőhely felé. Előhúzta mobiltelefonját, és a 0207-691-4337-es számot
tárcsázta.
– Hello, Lizzie... igen, John Farmer vagyok, Studley-Bryce úr régi barátja...
együtt tanultunk a Harrow-ban... épp most találkoztam vele az ascoti White's
sátorban...
– Igen, Farmer úr, miben segíthetek önnek?
Lizzie, Rupe leírta nekem az otthoni címét, hogy egy oxfordi ebédre
meghívót küldhessek neki, de valószínűleg kidobhattam néhány fogadócédulával
együtt, amikkel természetesen nem nyertem. Arra kért, hogy az otthoni címére
küldjem el a meghívót, és annyian vannak itt, hogy képtelen vagyok megtalálni.
Ön az egyetlen mentsváram!
– Csak küldje be az irodába... Majd odafigyelek rá, hogy megkapja.
– Nekem teljesen mindegy, hová küldöm. De ő kifejezetten kérte, hogy a
lakáscímére küldjem.
– Jól van. 9/b. lakás, Priors Court, 72, Marsham Street, London SW1V2SA.
– Nagyon köszönöm. Máris postára adom.
Most már hallotta a második, a Norfolk-verseny kommentárját, amely egy
ezerméteres futam a kétéves lovak számára. A szintidő hatvan másodperc, ha
különösen jó ló is van a mezőnyben, ez akár kevesebb is lehet. Már látta is,
amint az istállószemélyzet felvezeti a lovakat a következő futamhoz, az
Aranykupához. Diszkréten várt az előpáholy másik végében, tudta, bármelyik
pillanatban felbukkanhat a tréner, hozza a nyerget és a sorszámot Persian Lady
számára, aki már szaporán lépkedett a perem mellett, olyan közel, hogy akár
meg is érinthette volna, amint elhalad előtte. Neve a lovászlány jobb
karszalagjára volt felírva.
Úgy gondolta, szülei Charlie McCalmont társaságában sétálnak majd le a
mázsálószoba felől, le a gyepre, keresztül az üres díszszemle ringen, majd fel a
hegyre a nyergelőhely felé. Biztos volt benne, hogy ott vannak. Szíve
nyugtalanul vert, amint meglátta édesanyját és édesapját, amint a lehetséges
győzelem felé masíroznak.
Mindketten makulátlanul néztek ki, édesapja fekete, méretre készített
zsakettet, fehér galléros tengerészkék inget, tökéletesen megkötött barna selyem
nyakkendőt és szürke mellényt viselt, szürke csíkos nadrággal. Nyakában arany
óralánc lógott. Édesanyján elegáns, sötétzöld kosztüm volt, amely sejtetni
engedte karcsú alakját. Csillogó sötét fürtjeit szinte teljesen elrejtette a nagyon
ízléses, széles, fekete kalap, amelyet nyilvánvalóan Párizsban vett. Idősebbnek
tűnt, és nagyon magabiztosan sétált, mintha tudatában lenne, hogy a tömegből
minden szempár őt figyeli. Úgy tekintenek rá, mint az Aranykupa esélyes
lovainak mesésen szerencsés tulajdonosára. Éppen Richard és a tréner mögött
sétált el, mosolya határtalan örömet sugárzott. Ravi sejtette, hogy szíve össze
van törve, de talán már nem annyira, mint mikor néhány perc múlva színre lép.
Persian Lady és csapata Ravitól kb. 25 méterre sétált el, egyenesen a bal
oldalon álló első nyergelőbox felé tartottak. Néhány percig állva figyelték, ahogy
a kanca feléjük halad, majd Charlie intett a lánynak, hogy vezesse be a lovat.
Persian Lady oldalra nézett, megfordult, és besétált a boxba, újra megfordult,
könnyedén, az ajtón kifelé bámult, feje a lány mellett, és Charlie gyengéden a
hátára helyezte a nyerget.
Ravi átmászott a korlát alatt, és elindult a pázsit felé, gyorsan, édesanyja
irányába, pontosan hat óra felől. Néma csendben megállt mögötte, majd
előrehajolt, és halkan a fülébe suttogta:
– Nyugodj meg, anya! Ne sikíts, és kérlek, ne ájulj el. Itt vagyok, és jól
vagyok.
Naz Kerman majdnem meghalt, akkora sokkot kapott. Meghallotta az ismerős
hangot, és megfordult, kezét a szájához kapta. Csak ennyit tudott mondani:
– Ó, édes istenem!
Ezután földre dobta a versenykártyát, szemüvegét és táskáját, átölelte fiát, és
megállíthatatlanul zokogott, nem törődve azzal, ki látja, és mit gondolnak róla.
Mindketten a nyergelőboksz mellett álltak, és sem Charlie, sem a lovász nem
láthatta őket, de Richard Kerman megfordult, a szíve majdnem megállt néhány
pillanatra, amint meglátta egyetlen fia parancsoló alakját, tökéletesen felöltözve,
felesége karjában.
Mindössze fél percig tartott, de Persian Lady tulajdonosa-tenyésztője számára
úgy tűnt, hogy az egész világ lelassult. Figyelte, ahogy Naz megpróbálja
összeszedni magát, és látta, hogy Ray felé lép, majd érezte a SAS-őrnagy
acélkarját, amint átöleli, és csak egyetlen mondatra figyelt:
– Figyelj, apa. Jól vagyok. Most rengeteg dolgotok van. Ne mondj semmit, de
egy óra múlva várlak benneteket az alatt a nagy fa alatt. Rengeteg mesélnivalóm
van. És ne aggódjatok.
Ezután Raymond Kerman eltűnt, keresztülsétált a pázsiton, majd elvegyült a
nyergelőhelyek körül gyülekező tömegben, a díszszemle ring felé vette útját,
ahol már több ezer lovas várta a nagy szürke Homeward Boundot és a rendkívül
népszerű Persian Ladyt.
Kerman úr és neje el voltak kábulva, de Naz csak nevetett a világon, a több
hónapos komor elfogadás helyett most az eufória érzése járta át szívét-lelkét.
„Istenem, hát életben van" – suttogta, teljesen feleslegesen. Richard csak rázta a
fejét, és savanyú arcot vágott. A délutáni napsugár felmelegítette a nyergelőhely
régi vöröstéglás falait, és Charlie McCalmount egy csöpögő, hideg vizes
szivacsot tolt Persian Lady szájába, hogy kimossa a nyálat, és felkészítse a
hölgyet a versenyre. Finoman meghúzta jobb fülét, és kezével végigsimította a
fehér csillag alakú foltot fej szalagja alatt, amelyen a tulajdonos színeit tükröző
fekete-skarlátvörös gyémánt minta rajzolódott ki. Majd csendesen megszólalt:
– Rendben, Julié, viheted.
A lány kivezette a kancát, elindultak a gyepen át, szinte pontosan Kerman
őrnagy lábnyomait követve.
Időközben Rashood tábornok mindent megtett azért, hogy kerüljön bármely
lehetséges emberi kontaktust, ami nem volt egyszerű feladat egy hetvenötezer
emberből álló tömegben. Lehajtott fejjel sétált a királyi díszpáholy felé, majd
egy alagúton keresztül kisétált a pálya szélére. Itt remélhetőleg nem akad össze
ismerőssel. A korlát mellett helyezkedett el, és tizenöt percig csak a füvet
bámulta, míg a patadobogás jelezte, hogy a lovak nemsokára indulnak. Eddig
meg tudta őrizni inkognitóját, senki sem jött rá, kik a szülei, elkerülte Rupert
Studley-Bryce-ot, nem fogadott a Persian Ladyre, mivel félt, hogy a bukméker
felismeri vagy emlékszik rá. Nem teremtett senkivel kapcsolatot. Nem is ebédelt.
Nem ivott teát. Csak a szüleivel való szívfacsaró találkozásra tudott gondolni.
Figyelte az előtte elhaladó lovakat, tizenöten versenyeztek a hatalmas pályán.
További hat percet várt, mire a hangosbemondó megszólalt: „Vigyázz, kész,
rajt!"
Ravi ismerte a verseny rangját, és tudta jól, milyen pompás kékvérű telivérek
vesznek részt rajta... a legtöbb versenyhivatal egyetértett abban, hogy a
versenylovak maximum 2400 métert hajlandók vágtázni. Van néhány 3200
méteres verseny is, de nem túl sok, a Goodwood Kupa és Ausztráliában a
Melbourne Kupa. Az ascoti lóverseny több mint 4000 méteres távot jelent a
lovaknak, és kétszázezer dollár a fődíj. Ez az aréna csak a gladiátoroknak való, a
verseny titánjainak, akik mennydörgésszerűén dübörögnek el az ascoti tömeg
előtt, és minden igazi lovasnak torkában dobog a szíve, ha látja erejüket,
sebességüket és végtelen bátorságukat.
Bár pont a hatalmas kivetítő alatt állt, Ravi nem tudta levenni szemét az előtte
elterülő üres sötétzöld szőnyegről. Csak bámult előre, amint a lovak az első kört
futották, s már 1000 méter van mögöttük. Látta Persian Lady skarlátvörös
sapkáját a többi ló között, könnyedén vágtázott. Majd mind elvágtatott,
tovatűntek, jobbra fordultak, fel az enyhe emelkedőn, majd le, Swinley Bottom
felé. Már csak 1000 méter volt hátra, Ravi hallotta, amint a hangosbemondó újra
megszólalt: ...és Persian Lady előretör... hat-hossznyi előnyre tett szert, amint a
kanyarhoz közelednek.
Huszonnégy másodperccel később Ravi meghallotta a hagyományos ascoti
csengő hangját, amint az élmezőny a célegyenes felé kanyarodott. Már csak 500
méter van hátra. Mostanra a mezőny nagy része a kimerültségtől félholt volt, s
Persian Lady jött elöl. Mögötte három hosszal Homeward Bound, aki zsokéjának
kétségbeesett tanácsára próbálta lerázni a külső oldalán az élete versenyéért
küzdő Madrigált. Az utolsó 400 méteren a favorit utolérte Richard Kerman
kancáját. Vadul vágtatott a külső oldalon, a nagy szürke herélt beérte, majd
félhossznyival megelőzte Persian Ladyt. Madrigál is mindent beleadott, és amint
az őrjöngő tömeg felé haladtak, egyvonalban vágtattak a nyolcadik oszlop felé,
ami Ravitól kb. 200 méterre volt.
Itt Madrigál feladta. Így Persian Lady félhossznyival lemaradt, amint a
célszalag felé száguldottak. A tizenkilenc éves Jack Carson zsoké a korbácsért
nyúlt, és három ütést mért vele Persian Lady bal oldalára. De a kanca már így is
teljes erőbedobással küzdött. Carson újra lesújtott, de most nem sikerült
eltalálnia. Ennek ellenére Persian Lady mindent beleadott, és próbálta utolérni
Homeward Boundot. Az óriási lelátó szinte beleremegett, a tömeg fülsiketítőén
üvöltött, amint a kanca a favorit nyomában futott a célegyenes felé. A bemondó
hangján érezni lehetett a zavart, amint a lovak befutottak a célba. És nemcsak ő,
Ravi sem látta pontosan, melyik ért be először. Csak ennyit hallott: Egymás
mellett futottak be... fotó...
Mindenki izgatottan várt. Richard és Naz Kerman a tulajdonosok és trénerek
standjánál, Ravi a pálya szélén, míg Homeward Bound tulajdonosai a nyertes
páholy közelében.
Hat percbe telt... A fotó eredménye... az első a kettes számú Homeward
Bound. Második a nyolcas rajtszámot viselő Persian Lady. Harmadik a
tizennégyes rajtszámú Madrigál A nyertesek közti távolság: egy fejhossznyi,
illetve kilenc hossz.
A kanca veresége semmit sem jelentett, kivéve a 150 ezer dollárt. S mire a
tulajdonosok elsétáltak a találkozóhelyre, fiuk még mindig alig kapott levegőt a
verseny drámai befejezésétől. A fejét rázta, és azt mondta:
– A legjobb napot választottam arra, hogy idejöjjek és megkeresselek
benneteket.
És csak állt, hogy megbirkózzon a kérdészáporral, mely mind ugyanazt a
témát öleli fel: Hol voltál? Mit rontottál el? Mennyi ideig maradsz itt? A
hadseregnél tudják, hogy itt vagy? Feladtad magad? A legtöbb kérdésre nem
válaszolhatott. De elmagyarázta nekik, hogy sohasem mondhatják el senkinek,
hogy Angliában járt, és valószínűleg soha többé nem teszi be a lábát az
országba. Egy közel-keleti országban telepedett le, de nem szülőföldjén.
Hamarosan megnősül, és ragyogó karrier előtt áll.
Édesapja természetesen tudni akarta, hogy pontosan mi történt Hebronban, de
erről sajnos sohasem beszélhetnek. Ravi sokat magyarázkodott, de szülei
megértették, mekkora a kockázat – ha bárkinek is beszélnek fiukról, az életébe
kerülhet. Majd egy óra után elváltak, óriási fájdalommal szívükben. Ravi
biztosította őket, hogy újra felbukkan majd, valószínűleg egy hasonlóan meglepő
pillanatban, mint ez alkalommal. Talán Párizsban. Miután megbizonyosodott
róla, hogy titokban tartják látogatását, visszaküldte őket a királyi díszpáholyba,
és a fa alatt állva figyelte, amint elsétálnak. Látta, amint elérik a páholy kapuját,
és belépnek rajta. Édesanyja hátrafordult, egy futó pillantás erejéig, és integetett
neki. Ravi megpróbálta felemelni a kezét, hogy visszaintegessen, de nem ment.
Szemét elöntötték a könnyek, csakúgy, mint édesanyjáét. Rashood tábornok egy
ideig a fa alatt ácsorgott, de kezdődött az utolsó verseny, és úgy döntött, még a
tömeg előtt hazaindul. Ugyanazon az útvonalon távozott, mint ahonnan érkezett,
fel a felső kapuhoz, majd balra, le a vasútállomásig. Itt taxiba ült, és 6.45-kor
szállt ki a Szíriai Nagykövetségen. Este nyolc körül a biztonsági főnökkel
vacsorázott, akivel másnap reggel együtt hajtják végre a merényletet a Regent's
Parkban. Este 10-kor kilépett a főbejáraton, leintett egy taxit, és a sofőrrel a
Marsham Streetre vitette magát.
Néhány perc volt mindössze sötétedésig, mire odaért, Kifizette a sofőrt, és
lassan sétálni kezdett az utca páros oldalán. Prior's Court a meglehetősen
barátságtalan utca közepén helyezkedett el. Belépett a csapóajtón, és a portáshoz
fordult.
– Jó estét. Studley-Bryce úrral van találkozóm, ha még nincs itthon,
hamarosan jönni fog... odaadta a lakáskulcsát.
A portás az előtte álló, makulátlanul öltözött férfit nézte.
– Nos, uram, biztos vagyok benne, hogy nincs otthon. De ha van kulcsa,
menjen csak. Tudja az ajtószámot?
– 9/b.
– A lift arra van. Kilencedik emelet.
Ravi hálát adott Istennek, hogy frakkjának köszönhetően ilyen simán bejutott,
beszállt a liftbe, majd a kilencediken kiszállt. A 9/b lakás ajtajához sétált, majd
hitelkártyája segítségével hátranyomta a zárnyelvet. Ha Rupert duplára zárta
volna a másik kulccsal a hevederzárat, nem lett volna szerencséje. De Rupert
nem törődött ilyenekkel. Az ajtó kinyílt, és Ravi Rashood belépett a lakásba,
kényelmesen elhelyezkedett egy hatalmas fotelban, és várta barátját. A lámpát
nem, csak a tv-t kapcsolta be. A tíz órai BBC híradót nézte, és majdnem
felkiáltott, amint látta Persian Ladyt, ahogy Homeward Bound előnyét vágja le.
Még további fél órát várt, mikor meghallotta, hogy a kulcs elfordul a zárban, s az
enyhén spicces Rupert belép a szobába. Kissé bizonytalan volt a járása, és tudni
akarta, hogy tényleg van-e itt valaki, vagy csak az a hülye portás őrült meg. Ravi
a kanapé mögül lépett elő, és a parlamenti képviselőnek csak annyi ideje volt,
hogy rákiáltson: ,Jay, mi a fenét... ?" Ezek voltak utolsó szavai. Ravi a
rozsdamentes hamutartót olyan erővel nyomta a szeme közé, hogy eltört a
koponyacsontja. Ezután ököllel teljes erőből beverte Rupert orrát, orrcsontját az
agyába nyomva.
– Sajnálom, öregfiú – mondta, majd földre engedte a holttestet. A konyhába
osont, kiválasztott egy 25 cm pengéjű szeletelőkést a fa munkalap feletti
tartóból, egy konyharuhával megfogta, majd kabátja belső zsebébe rejtve a kést,
elhagyta a lakást.
A földszint kihalt volt, amint a kijárat felé sétált, de látta, hogy a portás egy
üvegajtó mögött tévézik. Megállt, intett neki, hogy jöjjön ki. Ravi azonnal
megölte, a kést mélyen a szívébe döfve, a bordák közé. A merev testet a kis
szobában lévő íróasztal mögé húzta, lekapcsolta a lámpát, kikapcsolta a tévét,
becsukta az ajtót, és kiment. Kezét a konyharuhába törölte, amit magával vitt. A
kést a Prior's Court biztonsági főnökének szívében hagyta. Senki sem láthatta a
holttestet, amely az ajtó mögött feküdt a földön.
A rakparton várta a taxit, és egyenesen a nagykövetségre ment, ahol már
csend honolt. A nagykövet emberei már mély álomban voltak, és Ravi az
orvlövésztől kapott kulccsal bement az oldalbejáraton. Már majdnem éjfélre járt
az idő. Mobiltelefonját a töltőre rakta, hiszen négy óra alvás után, hajnali
négykor ezen fogják ébreszteni. Összecsomagolt, majd néhány sorban leírta a
szobalánynak, hogy bőröndjét személyesen a waterloo-i vasútállomásra vigyék,
az ötös vágány mellé, az Eurostar Expresshez, amely reggel 8 órakor indul
Párizsba. Még egyszer, utoljára Rashood tábornok kilépett a Szíriai
Nagykövetség ajtaján a Belgrave Square-re, egy órával pirkadat előtt. Most,
hogy nem tudták lehallgatni mobiltelefonját, felhívta a Northolt Repülőteret, és
amerikai akcentussal tájékoztatta őket, hogy ő az Amerikai Egyesült Államok
katonai attaséja a Grosvenor Square-en, és információt szeretne kérni az
amerikai admirális érkezéséről.
– Valamikor ma reggel, uram. Sajnos részletekkel nem szolgálhatok.
– Köszönöm.
Nos, még nincs itt. De mi a fenét jelent az, hogy ma reggel... hajnali öt óra
vagy 11.30?
Húsz perccel később a Regent's Park sarkán állt, a házsort nézte, ahol az
amerikai nagykövet élt. Hajnali öt óra körül volt, és az ég kelet felől már
derengett, de a legtöbb utcai lámpa még világított. Négy amerikai
tengerésztisztet látott az épület előtt. Négy londoni rendőr, láthatóan
gépfegyverekkel felszerelve várakozott az épülettömb négy sarkán. A másik
négy rendőr a rezidencia előtt beszélgetett a tengerészekkel. Az épület bejárata
jól meg volt világítva.
„A fene egye meg! Ez nem túl biztató" – morogta magában Ravi. Kis
rövidhullámú rádióján hívta az orvlövészt, aki most valahol a gyepen rejtőzött, a
csónakázótó közelében. Két jelet adott – ne csinálj semmit. Majd visszasétált
nyugat felé, nem keltett nagy feltűnést sötét öltönyében és könnyű
aktatáskájával. Elérte a Clarence Gate-et, itt a bejáratnál hat újabb felfegyverzett
rendőr állt. Ami még rosszabb, hallotta egy földet érő helikopter rotorjának
hangját valahol a házak mögött. A tetőket figyelve rájött, hogy a látómezejében
egy teljes kommandós csapat helyezkedett el szétszórva magasan a park felett,
megfigyelő pozícióban.
5.40 volt, és hirtelen, a Marylebone Roadon megjelent egy semmivel össze
nem téveszthető konvoj. Két rendőrautó négy motoros rendőr kíséretében
begördült az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének két hosszú
szolgálati autója, mindkettőn az amerikai zászló lobogott. A motoros kísérők
balra kanyarodtak, a park széles bejárata felé, ahol a posztoló rendőrök
integettek nekik. Az első rendőrautó keresztbefordulva lezárta az utat észak felé,
míg a második ferdén megállt a bejárat előtt, amint a haditengerészet autói
elhaladtak mellette. Ravi, aki mintegy 50 méterre állt a rezidenciától, világosan
látta, hogy az autók hátsó ajtaja kinyílik, és hat ügynök száll ki. Ezután még két
ember szállt ki, és ahogy világosodott, Ravi látta az alacsony, széles vállú,
keménykötésű férfit, akit egy meglepő külsejű, vörös hajú férfi kísért.
Az ügynökök körülzárták őket, és mind a négy amerikai tengerész az autó
felé indult, ketten az amerikai nagykövetet kisérték ki a házból. Ravi négy jelet
adott – szorosan fogd a fegyveredet– Majd öt jelet küldött – bevetés azonnal
törölve! Hiszen egy dolog biztos volt, egyetlen lövéssel valószínűleg nem sikerül
az admirálist eltalálni – főleg nem ennyi biztonsági ember között. Ha mégis
megpróbálnák, majdnem száz százalék az esélye, hogy úgy lelövik, mint egy
prérifarkast, mielőtt 10 méterre eljut. Ezek a srácok nem viccelnek. Bármire
készek, és Ravi tudta, hogyan mérje fel a kockázatot.
Bassza meg! – szitkozódott Rashood tábornok, persze csak magában. El kell
tűnnöm innen. Hívott egy taxit, és kissé mogorván csak ennyit mondott a
sofőrnek:
– Waterloo vasútállomás, kérem, siessen. – Hangulata kissé megenyhült,
miután Párizsban megebédelt palesztin istennőjével. Ezután a kellemes délutánt
az ágyban töltötték, majd egy csodás vacsora következett.
Útját katasztrofálisnak értékelte. Szülei zokogtak, Persian Lady veszített, két
ártatlan ember meghalt, és Arnold Morgan bombabiztos helyen van.
És most hosszú út előtt állt. Nem úgy, mint Rupert Studley-Bryce. Amint a
taxi hátsó ülésén ült, a Hamasz vezetője arcán mosoly suhant át.
HATODIK FEJEZET
2006. június 29., csütörtök Damaszkusz
A múlt szombati londoni Daily Mail szenzációs főcíme, nos... lebilincselő
volt. És Rashood tábornok azonnal kiszúrta:
RUPERT STUDLEY-BRYCE-T MEGGYILKOLTÁK Londoni lakásában
bukkantak a Tory parlamenti képviselő holttestére
Ravi épp most ért haza a Librairie Avicenne-ből, s bár gondolta, hogy
cikkeznek majd néhai szobatársa haláláról, nem számított rá, hogy ekkora port
kavar az ügy. Előtte hevert Rupert óriási fotója, amelyen ascoti ruhájában van.
Egy olyan fotós kapta le, aki mindig a lóversenypálya főbejárata mellett ácsorog.
Alatta az alábbi szöveg: „A Tory lázító egy napja a lóversenyen – cilinderben és
zsakettben halt meg."
A cikk részletesen leírta, hogyan találták meg a holttestet péntek délután, a
Royal Ascot utolsó napján. Alsóházi titkárnője nem tudta elérni, ezért felhívta
feleségét Bedfordshire-ben, aki szintén nem tudott semmiről. Mivel a lakást nem
tudta elérni, délután 3 órakor két rendőr kíséretében megjelent a Prior's Courton.
A helyszínen már nyüzsögtek a nyomozók, próbálták kitalálni, ki szúrta le előző
este Alf Rowant, a hatvanhárom éves portást.
A cikk így folytatódott: A rendőrség szerint ugyanaz a gyilkos végzett mindkét
férfival. Feltehetőleg a portás nem akarta beengedni a csendes csütörtöki
éjszakán, mikor alig volt otthon valaki. A lakókat tegnap éjjel kihallgatták, de
senki sem látott semmi és senki gyanúsat az épületben.
A New Scotland Yard szóvivője annyit közölt, hogy a halál oka eltérő volt. A
harminchat éves Studley-Brycet nem leszúrták, hanem ismeretlen személy által
okozott fejsérüléseibe halt bele.
Nem sokat tudtak a képviselő aznapi programjáról, kivéve, hogy elment a
Royal Ascotra, és barátaival a White's klub sátrában töltötte a délutánt. Ezután
feltehetően a West Enden vacsorázott, de a klubból senki sem erősítette meg,
hogy ott látták.
A rendőrség folytatja a nyomozást.
Ezután Rupert kétoldalas életrajza következett, harrow-i iskolásévei, három
éve az Oxford Egyetemen és zajos berobbanása a politikai életbe. Alf Rowanről,
aki ugyanúgy meghalt, de természetesen nem volt olyan fontos ember,
mindössze egy kis, egyhasábos cikk volt, és egy rövid interjú megtört
feleségével.
Ravi Rashood letette az újságot, és töltött magának egy kis délutáni teát.
Ezután a londoni Sunday Telegraph sportrovatát nézte át, ahol kiemelték, hogy a
hatéves Homeward Bound 300 ezer dollárért kelt el. John Magnier, a Coolmore
főnöke, a világ legnagyobb, Tipperary megyében található telivér versenyló
farmjának tulajdonosa vette meg, barátjával, JP McManus úrral, aki egy
dúsgazdag ír sportoló és szerencsejátékos. Homeward Bound trénere
Tipperaryben Aidán O'Brien lesz.
Időközben Shakira is leült a Daily Mailt olvasni, és hirtelen Ravihoz fordult:
– Ismerted azt a parlamenti képviselőt, akit Londonban meggyilkoltak?
Ugyanabba az iskolába járt, és egyidős veled.
– Igen, ismertem. Nagyon is jól... de nem volt a barátom. Gondolom, kihúzta
a gyufát valakinél. Ezek a képviselők mindig belekeverednek valami gyanús
ügybe manapság.
– Gondolom. A felesége csak huszonkilenc éves volt. És volt három
kisgyerekük is. Elég rájuk nézni, tipikus angolok.
Ha az ember csak egyhetes újságokhoz jut hozzá, lemarad. Tízezer
kilométerre, a Nemzetbiztonsági Szolgálat marylandi irodájában Jimmy
Ramshawe hadnagy pontos becsléseket végzett. Kiszúrta a keddi londoni
Telegraph egyik bekezdését, amely komolyan felkeltette az érdeklődését.
„Tegnap éjjel a Rupert Studley-Bryce gyilkosság ügyében nyomozó rendőrök
beismerték, hogy a nyomozás egy részét a New Scotland Yard terroristaelhárító
osztaga végezte. A részletekről nem nyilatkoztak."
Ramshawe hadnagy tudta, hogy ez mit jelent – néhány riporter rájött, a
terroristaelhárítók is dolgoznak az ügyön. Megpróbálta kideríteni, mi folyik itt.
A rendőrség a leplezetlen hazugság helyett inkább megerősítette a hírt, majd
lerázta őket.
Nos, mi a fenét csinálnak itt azok a rohadék terroristaelhárítók? Ez
meglehetősen szokatlan egy egyszerű civil gyilkosság esetén. Szerintem ez a
Studley-Bryce még katona sem volt – gondolkozott Ramshawe.
Ez az a fajta kirakós játék volt, amit a hadnagy nagyon szeretett, de ma
nagyon sok munkája volt, így már nem jutott ideje arra, hogy egy külföldi
gyilkosság ügyében is nyomozzon. A szerdai, londoni Daily Mail egyik cikke
azonban teljesen felpörgette.
„A rendőrség beismerte, hogy teljesen megzavarta őket a tény, hogy a kés,
amivel Alf Rowan portást múlt csütörtök éjjel Westminsterben leszúrták, a
szintén meggyilkolt Rupert Studley-Bryce konyhájából származik.
Rowan úrtól eltérően a képviselőt nem leszúrták, hanem fejsérüléseibe halt
bele. Most úgy gondolják, hogy Studley-Bryce urat még a portás ELŐTT
gyilkolták meg. És a gyilkos az épületből kifelé tartva végzett a portással." ,
Jimmy hosszasan elgondolkodott. A képviselőért jött nem? Ezután megölte az
egyetlen embert, aki azonosítani tudná. Hm, hm...
Jimmy azon tűnődött, vajon miért engedte be őt egyáltalán a portás? De
beengedte, mivel az ember felment és bei ment a lakásba anélkül, hogy betörte
volna az ajtót, megölte Studley-Bryce-t, majd elemelte azt a kicseszett kést,
lement aj földszintre, és meggyilkolta az asztal mögött ülő pasit. Vérszomjas egy
dög. De hatékonyan dolgozik. Nagyon hatékonyan. Jó lenne tudni, mit keresnek
ott a terroristaelhárítók.
Jimmy még negyedórát gondolkodott a rejtélyen, majd felhívta haditengerész
ismerősét a CIA-nél, a Virginia állambeli Langleyben, hátha tud valamit arról,
mi folyik Londonban.
Az elkövetkezendő huszonnégy órában nem kapott választ, de megérte várni.
– Szia, Jimmy. Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott. Az embereinket egyetlen
részlet miatt érdekelte ez a gyilkossági ügy. Ezt a Studley-Bryce-t egy profi
nyírta ki, aki korábban talán a Különleges Egységnél szolgált, egy klasszikus
ütést mértek az arcára, orrcsontja az agyába fúródott, és azonnal meghalt.
Abriteknek fogalmuk sincs, ki tette és miért. De nem sok civil tud így ölni. És
ezen sokan elgondolkodtak.
– Kiszivárgott erről valami?
– Nem, és nem is fog. A mi embereink tudnak róla, mert minden gyilkossági
ügyet, amelynek elkövetésével terrorista gyanúsítható, a Scotland Yard és a CIA
is ismer. De az isten szerelmére, nehogy elkezdd terjeszteni. Szigorúan titkos
információ!
– Bízhatsz a diszkréciómban. És nagyon köszönöm. Nagyon érdekes.
Ramshawe hadnagynak nehezére esett, hogy ülve maradjon, miközben
gondolatai ezerfelé cikáztak. Rövid karrierje során mindössze két olyan esettel
találkozott, amelynek elkövetésére nyilvánvalóan egy Különleges Egységben
használt pusztakezes technikát használtak – egyszer tavaly, a SAS-tisztek esetén,
akiknek holtteste Hebronban az összedőlt ház romjai közül került elő – és ma
újra. Új holttest – ugyanaz a technika...
Volt itt még valami, ami nem hagyta nyugodni...
Hol is van Studley-Bryce önéletrajza? Igen... pontosan itt... a Harrow-ba járt
és harminchat éves... hova is tettem a Raymond Kerman-dossziét... igen...
pontosan itt...
Szent Isten! Vagy ahogy az a görög tag mondaná: Heuréka!... Ugyanabba az
iskolába jártak, és egyidősek! Naná, hogy ismerik egymást. HOPPÁ! Szerintem
ez a szemét ölte meg. Ugyanúgy, ahogy a SAS-tiszteket is.
De bármit megadnék érte, ha tudnám, miért tette. Azt hiszem, beszélnem kell
Scottie-val és George-dzsal.
Jimmy Ramshawe nagyon rövid idő alatt jó hírnévre tett szert a
Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Nagyon alapos munkát végzett, és hihetetlenül
okos volt. Azon fiatalok egyike, akiket az Isten is a katonai hírszerzés
legmagasabb fokának irányítására teremtett. Gyanakodó volt és cinikus,
memóriája pedig briliáns. Nagyon jó volt abban is, ha tényeket kellett
összehasonlítania, vagy látszólag egymástól független események között kell
megtalálni az összekötő kapcsot. Ha a háromdimenziós keresztrejtvény olimpiai
sportág lenne, Ramshawe – akár Ausztrália, akár az Amerikai Egyesült Államok
színeiben játszana – bizonyára aranyérmes lenne.
– A fenébe, látott már ilyen tényhalmazt? – mondta George Morris
admirálisnak. – Szinte teljesen biztosak vagyunk benne, hogy meggyilkolta
SAS-kollégáit, egyiket olyan ütéssel, amelyre egyetlen civil sem képes. És
hirtelen van itt még egy ember, akit pontosan ugyanúgy gyilkoltak meg.
Kiderült, hogy az áldozat valójában ugyanabba az iskolába járt, egyidősek, tehát
bizonyára jól ismerték egymást.
Morris admirális elvigyorodott.
– Jimmy, a legmélyebb tisztelettel viseltetem következtető képességei iránt.
De lenne néhány kérdésem: Miből gondolja, hogy a körözött terrorista
Londonban járt? És ha ott is volt, mi a fenéért ölte volna meg az egyik
parlamenti képviselőt? Gondolom, nincs semmi kézzelfogható indítékod, ugye?
– Egy kis türelmet kérek, főnök. Még csak most kezdtem el az egészet. – Ha
stresszes idők jártak, előjött az ifjú Ramshawe ausztrál énje. Folytatta: – Ez az
ember kiemelt szerepet játszik a terroristavilágban. És a nagyfiúk a nagy
hullámokat lovagolják meg. Ezt ön mondta nekem egyszer. Minden ösztönöm
azt súgja, hogy figyeljek oda erre az emberre.
– Ezzel teljes mértékben egyetértek. Nagyon hasznosan töltené a nap
hátralévő részét, ha kicsit részletesebben fényt derítene arra, amit már tudunk...
Scotty?
Az Amerikai Egyesült Államok kapitánya, Scott Wade, a Katonai Hírszerzési
Osztály képviseletében bólintott az igazgató úr szavaira.
– Admirális, amikor ez a SAS-őrnagy eltűnt, nagyon komolyan vettük az
ügyet. És most konganak a vészharangok. Ha tényleg Londonban járt, arra
alapos oka volt. Megkockáztatta, hogy elkaphatják. Nem tudom, miért járt ott,
mint ahogy azt sem, hogy miért ölte meg hirtelen a képviselőt, de mindenképpen
támogatom, hogy Ramshawe hadnagy további tényeket gyűjtsön össze... Úgy
értem, tudjuk, milyen veszélyes pasiról van szó... Ő lehet az új Abu Nidal.
Minden arcról lefagyott a mosoly. Morris admirális megjegyezte:
– Soha többé nem akarom hallani ezt a nevet!
– Fogadni mernék, hogy visszavette eredeti iráni nevét – vágott közbe
Ramshawe hadnagy. – Mi is volt az... Ravi? Ravi Rashood?
Igen, ez valószínűnek tűnik, ha el akar vegyülni a Közel-Keleten. De
Londonba biztosan nem ezen a néven utazott.
Hát persze, hogy nem. Igazi angolként utazott Londonba, angol ruhában,
kiejtéssel és viselkedéssel. E felől semmi kétség. A portás sem engedett volna be
egy idegent az apartman házba arab ruhában, kivéve, ha az egyik lakó kéri meg
rá.
– Jimmy, kérem térjen vissza azonnal az ügyhöz. Nem tudom, hol kéne
kezdenie. De remélem, lesz néhány használható ötlete.
– Igen, uram. Máris indulok.
Felkelt és kiment, egy vastag dossziéval a hóna alatt, egyenesen a
biztonságiaknál lévő irodájába tartott, vissza a számítógépéhez és telefonjához.
Már megfogalmazódott egy gondolat a fejében, és Richard Kerman és neje volt a
gondolat középpontjában. Mindenki elfogadta a tényt, hogy fiuk eltűnése óta
nem próbált meg kapcsolatba lépni velük. Minden telefonbeszélgetésüket
lehallgatták, folyamatos megfigyelés alatt álltak, minden levelezésüket figyelték.
És a szökevény nem jelentkezett. De vajon azóta sem változott a helyzet?
Ramshawe eltűnődött.
Legalább olyan nehéz lett volna elérni őket egy londoni szállodából, mint egy
Jordániáiból. A lehallgatók bizonyára kiszúrták volna. E-mailekről nem lehet
tudni, de a britek képesek azt is elcsípni. És ha személyesen látogatott volna el a
házhoz, azt a megfigyelők jelezték volna.
Mindenesetre Jimmy továbbra is azt hitte, hogy Kerman őrnagy bizonyára
találkozott a szüleivel, ha Londonban járt valamilyen gyilkosság miatt. Jimmy
persze nem tudta, hogy a britek összekapcsolták-e a westminsteri gyilkosságokat
a SAS által tökéletesített halálos pusztakezes ütéssel. De ő, Jimmy megtette. És
tudni akarta, hogy Richard Kerman és felesége mit csináltak a június 19-i héten.
Bekapcsolta számítógépét, azonnal belépett az internetre, és beírta Richard
Kerman nevét a keresőbe. Meglepve tapasztalta, hogy milyen sok anyagot talált
róla – újságcikkek az eltűnt tiszt édesapjáról; a londoni hajómágnás
nyilatkozatai; adatok a Cityről, részvényekről és olajárakról; és végül néhány
újságcikk telivér versenylovairól. Ezt utoljára hagyta. De néhány perc elteltével
sorra kerülnek. Elolvasta a többi anyagot, s hamar megbizonyosodott róla, nem
sok minden történt az elmúlt négy hét alatt.
A lóversenyes rész már sokkal aktuálisabb volt, azonnal felfedte, hogy az
Ascoti Aranykupa második helyezettje, Persian Lady a londoni hajómágnás,
Richard Kerman és neje, Naz lova volt.
Ramshawe szemei elkerekedtek. A Kerman-anyagokból kilépve azonnal
rákeresett a Royal Ascot 2006. évi eredményeire. Rákeresett az Aranykupára,
rögtön kiderült, hogy a négy kilométeres maratoni versenyre június 22-én
délután került sor. Jimmy imádkozott, hogy Persian Lady legyen benne a
döntőben – és igen, második helyezést ért el egy szürke herélt, Homeward
Bound mögött... egy fejtávolságnyi hátránnyal... Jack Carsonnal a nyergében...
C. McCalmont edzette... és boldog tulajdonosa: Richard és Naz Kerman.
A hadnagy legördítette a versenyről szóló tudósítást, egy interjút keresett, ami
bombabiztosan igazolná, hogy nem kevert össze semmit. Az Aranykupa
második helyezettje tényleg az eltűnt SAS-őrnagy szüleinek tulajdonában van.
Kétségtelen. „A londoni hajómágnás, Richard Kerman nagylelkűen
nyilatkozott a vereség után... Nagyon büszkék vagyunk Persian Ladyre. Mindent
beleadott. Európa legjobb csikója győzte le, mindössze egy arasszal, négyezer
méter után."
Jimmy Ramshawe felforgatta papírjait a holttestet június 23-án, pénteken
délután találták meg... a gyilkosságot előző éjjel, néhány órával az Aranykupa
után követték el... és a képviselő kinn volt a lóversenyen. íme, egy újabb
egybeesés. .. Kell, hogy legyen itt valami összekötő kapocs."
Megfordult a székkel, tárcsázta barátját a CIA-nál.
– Csak egy kis szívességet szeretnék kérni, ki tudnád deríteni, hogy a britek
beszéltek-e az elmúlt tíz nap során Richard Kermannal és nejével eltűnt fiukról,
a SAS-őrnagyról?
– Ramshawe, ezt nem hiszem el. Hagyjál már békén reggelig, jó?
Jimmy hátradőlt és az őrnagy helyébe képzelte magát. Otthonától,
családjától, minden korábbi kapcsolatától elszakítva él a sivatag közepén...
tudta, mit vállalt... tudta, hogy talán soha nem telefonálhat haza... nem
tudathatja a szüleivel, hogy életben van... a Különleges Egység parancsnoka
volt... nem vállalt volna ekkora kockázatot... főleg, hogy édesanyját és édesapját
megvédje.
Felállt, és fel-alá járkált kis irodájában. Ez a szerencsétlen még egy üzenetet
sem kockáztathatott meg, hogy összehozzon egy találkát. A titkosszolgálat
teljesen behálózott mindent, és ha valaki, hát ő tudta, hogy ez milyen alapos.
Még néhány perc kellett hozzá, hogy villámcsapásszerűen rájöjjön az igazságra.
„Megvan!" Kerman őrnagy úgy ment el a találkára, hogy még Richard és Naz
Kerman sem tudott róla. Nem kellett elmondania nekik. Mivel biztosan tudta,
hogy pontosan hol fognak állni három óra körül azon a keddi délutánon... a
trénerrel együtt, aki éppen felnyergelte a lovat. És mi történik? Egyenesen
belefut egy régi osztálytársába. Megállítja... kicsit elcsevegnek... biztos olyan
volt ez, mint egy horrorfilm... a fickó parlamenti képviselő... és alig várja, hogy
szétkürtölje a világban, hogy megtalálta az eltűnt őrnagyot, régi barátját. Raynek
egyetlen választása maradt. Élt vele. Kinyomozta, hol lakik Rupert, és
megdöbbenve vette észre, hogy nem házról, hanem apartmanról van szó,
amelyet portás őriz. Valahogy bejutott, és az emeleten várt. Megölte szegény
öreg Rupertet, hogy befogja a száját. És kifelé menet szíven döfte a portást. Ily
módon londoni látogatása titokban maradt, és szülei is megnyugodhattak, hogy
él és jól van. És ami sokkal fontosabb, nem kockáztatja meg, hogy letartóztassák
őket, amiért szándékosan információt tartottak vissza az ország körözési
listájának élén lévő árulóról.
Jimmy az igazgatót hívta, s azonnal az irodába rendelték. Sikerült
meggyőznie Morris admirálist és Wade kapitányt az egyedülálló
körülményekről. Az Aranykupa, amelyet majdnem szülei nyertek meg, és az
őrnagy egykori iskolatársának meggyilkolása ugyanazon éjjel, akiről tudták,
hogy részt vett a lóversenyen.
Ha a jó öreg britek elmennének a Bishop's Avenue-ra, és egy kicsit
megszorongatnák Naz Kermant, bizonyára beismerné, hogy fia felbukkant a
lóversenyen egy kis ne-aggódj-mami-jól-vagyok típusú csevegésre. Rupert
Studley-Bryce és a portás meggyilkolásáról természetesen nem tud semmit.
Talán sohasem sikerül rábizonyítani, hogy ő volt az elkövető. De amondó
vagyok, hogy sokkal többet fogunk tudni az őrnagyról, miután az MI5 beszél a
szülőkkel.
– Talán még azt is megtudnánk, hol él – mondta Wade őrnagy.
– Kétlem – válaszolta az admirális. – Hadnagy, kitűnő detektívmunkát
végzett. Nem találok hibát a logikájában. Minden stimmel. Önök nem érzik úgy,
hogy szorul a hurok az őrnagy körül? Közel járunk ahhoz, hogy bebizonyítsuk,
életben van. És ez már önmagában nagyon fontos dolog. Ez kissé még
terhesebbé tenné mindenki munkáját... agyafúrt emberrel állunk szemben... jó
okunk van feltételezni, hogy ő hajtotta végre a világtörténelem legnagyobb
bankrablásait... és amikor úgy döntött, hogy csapást mér Izraelre, nem egy-két
politikai foglyot engedett szabadon... hanem mindegyiket!
– Tartok tőle, hogy óriási csapást tervez a nyugat ellen... egy olyan csapást,
amitől eláll majd a lélegzetünk. Az az érzésem, hogy ez a fickó szinte bármit
megtehet, amit csak akar. Nagyon tehetséges. Nem annyira, mint az ifjabb Ben
Adnám parancsnok, de közel áll hozzá, és tartok tőle, hogy rendkívül veszélyes.
Szóljunk a briteknek. El kell kapnunk, mielőtt újra lesújt. Az az érzésem, hogy
az emlékezetes lesz. A szó legrosszabb értelmében.
2006. július 10., 9 óra
Kínai Északi Flotta Főparancsnokság
Qingdao, Shandong tartomány
Az óceánparti irodaház felső szintjén lévő hatalmas, de visszataszító
konferenciaterem a Sárga-tengerre nézett. A terem hosszú, sima, tejfehér falai
erős kontrasztban voltak a két iráni ajatollah koromfekete köntösével. Mindkét
pap rezzenéstelen arccal ült Jiang Zemin ragyogó portréja alatt. Zemin
politikusként nemcsak Peking legfelsőbb közjogi méltósága volt, hanem a Népi
Felszabadítási Hadsereg teljhatalmú Katonai Tanácsának elnöke is. Miközben
Kína védelmi költségvetése a milliárdos tételeket érte el, és évente újabb
csúcsokat döngetett, annak felosztásáról Jiang rendelkezett. Helyét utódai vették
át, s éppen a kissé szokatlan kérést hallgatták.
Ez a két szent ember azért jött ide az Iránt körülölelő forró és poros
vidékekről, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek egy érdekes javaslatról. Azt
kérték, hogy a Kínai Haditengerészet a legnagyobb titokban vásároljon meg két
atom-tengeralattjárót az oroszoktól, és soha ne fedje fel a tényleges vásárló –
természetesen Irán – kilétét. A két ajatollah kíséretében jelen volt még
Mohammed Badr admirális, az Iráni Haditengerészet Főparancsnoka, és katonai
tanácsadója, Ravi Rashood tábornok is, akik szintén az óriási tárgyalóasztal
mellett foglaltak helyet.
A tizennégy fős Iráni Haditengerészet kísérete az 500 szobás Huiquan
Dynasty Hotel teljes huszonharmadik emeletét elfoglalta. A szálloda Qingdao
legszebb strandja mellett volt, tíz percre az Északi Flotta Főparancsnokságától. A
fegyverkereskedelem nem idegen a modern katonai államok belső tanácsadói
előtt. De a két muzulmán molla látványa – akik a világ legveszélyesebb
fegyverét akarják éppen megkaparintani, két atom-tengeralattjárót – kicsit
sokkolóan hatott a kínaiakra.
A Kínai Haditengerészet főparancsnoka, Zhang Yushu admirális felhúzta
bozontos szemöldökét, amint a tolmácsok segítségével a teheráni imámok
különös kérését hallgatta.
– De uraim, bizonyára önök is ismerik az Atomsorompó Egyezmény
korlátozásait... bizonyára tudják, hogy Oroszországnak komoly fenntartásai
lennének, hogy az első atomhatalomként idegen országnak atom-tengeralattjárót
adjon el.
– Hiszünk benne, hogy készpénz iránti kétségbeesett igényük talán többet
nyom a latban, mint... nos... a lelkiismeretük. Legyünk őszinték, eddig soha nem
gondolkodtak egy pillanatig sem azon, hogy bárkinek bármit eladjanak,
különösen akkor, ha Kína volt a másik oldalon. És itt nagy
rakétamegsemmisítőkről, Kilo típusú tengeralattjárókról, és szerintem még
repülőgép-hordozó anyahajóról is szó volt.
– Nos, ebből a dízel-elektromos tengeralattjáróból önök is legalább hármat
megvásároltak.
– Igen, de nem atom-tengeralattjárót. Az már más kategória.
– Uraim, úgy látom, nem tesznek le arról, hogy bármi is önök és az atom-
tengeralattjáró közé álljon.
– Remélhetőleg az önök segítségével meg tudjuk szerezni.
– Igen, de ha jól értem, elég nagy kockázatot vállalunk az önök nevében... és
ez garantáltan feldühíti majd Washingtont.
– Washingtonnak nem kell feltétlenül megtudnia, hogy a mi nevünkben jártak
el.
– Washingtonnak megvannak az eszközei arra, hogy a világon bármit
megtudjon, ha meg akarja tudni.
– De talán ezt nem. Nézze, mi csak arra kérjük önöket, hogy vásárolják meg a
két atom-tengeralattjárót, ami önmagában véve nem tragédia. Ezután keresünk
majd egy útvonalat Szibéria északi partjai mentén, végighajózunk a Barents-
tenger felé, és a Kamcsatka-félszigeten lévő Petropavlovszki Orosz
Haditengerészeti bázison kötünk ki a tengeralattjárókkal. Itt vesszük át a hajót,
és innen indítjuk majd bevetésre. Önöket kizárólag az ügylet pénzügyi oldalába
kívánjuk bevonni. Mi fizetünk, önök megveszik, az oroszok leszállítják, mi
átvesszük, mindezt a legnagyobb titokban. Valószínű, hogy Washington azt sem
veszi észre, hogy az orosz haditengerészet eladta a tengeralattjárót, miután az
Petropavlovszkból fut ki.
– Hm, hm. Egyfajta ügynökszerepet szántak nekünk, hogy lebonyolítsuk az
üzletet, ugye? Azonban a tűzvonalban az amerikaiak rájöhetnek, hogy ki a hajó
jogos tulajdonosa?
– Nos, a dokumentumok nem fedhetik fel a tényleges vevő kilétét.
– Természetesen nem. Az oroszok talán belemennek, hogy eladjanak néhány
atom-tengeralattjárót, de szerintem azt nem vállalnák, hogy az egész világ
megtudja: egy közel-keleti iszlám állam kezére játszották át. Ez még nekik is túl
sok lenne.
– Pontosan ezért ülünk itt, ennél az asztalnál.
Zhang admirális felállt. Nagy darab, tagbaszakadt, keménykötésű férfi volt. A
déltengeri kapitány, korábbi haditengerészeti főparancsnok fia.
– Uraim, elismerem, hogy terveik jól megalapozottak. Talán van rá esély,
hogy megvásároljuk az önök által kinézett tengeralattjárókat. Valószínűleg ennek
nem lenne ránk nézve következménye, feltéve, ha önök rendesen kifizetik. És
kockázatot sem jelentene, ha egy orosz haditengerészeti bázisra szállítanák le,
Kínát elkerülve. De mi van akkor, ha önök fogják a szép új atom-tengeralattjárót,
és elrettentő csapást mérnek a sátánra, és az oroszok, az elképesztő nyugati
nyomás hatására elárulják, hogy a hajókat nekünk adták el? Hogy a Kínai
Haditengerészet zászlaja alatt futnak? Akkor mi lesz?
– Erre már én is gondoltam – mondta az ajatollah, Rashood tábornok által
összeállított jegyzeteibe pillantva. – Beismerik az igazságot, hogy a
tengeralattjárókat a Kínai Haditengerészet vásárolta, de azokat sohasem vették
át, sosem hajóztak vele kínai vizekre, nemhogy egy kínai kikötőbe.
– Ami egyébként történetesen igaz is.
– Egyszerűen tagadják, hogy bármiről is tudomásuk lenne.
– És hol lesz akkor a második tengeralattjáró?
– Nos, admirális úr, ez további tárgyalás alapját képezi. De nagyon remélem,
hogy be tudjuk csempészni egy kínai bázisra, ahol elrejthetjük. Talán egy másik
útvonalon eljuthat Kínába.
– Azt hiszem, ennek semmi akadálya. Már csak azt szeretném tudni, hogy ez
miért lenne előnyös az országom vagy a haditengerészet részére?
– A Kína és Irán közötti folyamatos jó kapcsolat címszó alatt futna. Bizonyára
emlékszik a nagy kínai-iráni paktumra, amelyet oly gyakran emlegettünk. Amely
majdnem megszakadt, mikor önök átvertek minket a C-802 rakétákkal
kapcsolatban, s mi védtelenül maradtuk az amerikai agresszió ellen. Itt az
alkalom, hogy megpróbálják helyrehozni az elkövetett hibát.
Zhang politikai tanácsadója láthatóan összerezzent. Kína komoly közel-keleti
olajérdekeltségei és az ajatollah jóhiszeműsége forogtak kockán. Először a
PLAN korábbi parancsnokhelyettese szólalt fel, és a régóta tartó, nyugtalanító
vitáról beszélt, amely ekkora törést okozott a két ország kapcsolatában.
Feng az ülés elnöke felé bólintott, és észrevette Zhang Yushu óvatos
bólintását.
– Őszentsége, természetesen megértem, mennyire mélyen és érthetetlen
módon megsértette önöket a szerződés meghiúsulása, és cserébe arra kérem
önöket, értsék meg, milyen szörnyű helyzetben találtuk akkor magunkat. Bízom
benne, hogy megérti, mindig mind az önök, mind a saját érdekeinket
maximálisan figyelembe véve jártunk el. Bizonyára tudja, hogy az amerikaiak
katonai támadást intézhettek volna Bandar Abbas ellen, ha önök elszállítják a C-
802 rakétákat. A Haditengerészeti Főparancsnokság esetleges lerombolása
mindkettőnk számára nagyon kellemetlen lett volna... nem beszélve arról, hogy a
franciák is belefolytak az ügybe, azzal fenyegetőztek, hogy nem szállítják le a
rakéta turbó-sugárhajtóművét... a legtöbb körülmény mindkettőnk hatáskörén
kívül esett.
– És úgy tűnik, a mi érdekünk volt a legutolsó a sorban.
– Ez nem igaz! – tiltakozott Feng admirális. – De a többiekkel üzletemberként
bánhattunk, önökkel viszont testvérként.
– És úgy döntöttek, hogy visszafogják testvérüket? – kérdezte az ajatollah,
még mindig mosolyogva.
– Mi mást várhatnak el a legjobb barátjuktól?
Zhang Yushu és Ravi Rashood kényszeredetten mosolyogtak a
parancsnokhelyettes káprázatos ügyességén és tömör válaszán.
– Nos, itt újra felmerül a kérdés: vajon még mindig a legjobb barátok
vagyunk?
Ez alkalommal arca nem árult el semmit, még csak egy halvány mosoly sem
tükröződött rajta.
– Természetesen. Tiszteljük és becsüljük önöket.
– Akkor bizonyára úgy szeretnék kifejezni ilyen irányú érzéseiket, hogy
kiérdemeljék hálánkat és köszönetünket.
– Ebben biztos lehet, de... Attól tartok, nincs itt semmi de... mikor a tárgyalás
végeztével kilépünk ebből a szobából, csak rövid időre szeretnénk elbúcsúzni
vértestvéreinktől, barátainktól és kereskedelmi közvetítőinktől. Ily módon önök
a Közel-Kelet egyik leghatalmasabb nemzetének mély tiszteletét érdemlik ki. És
szeretném önöket emlékeztetni arra, hogy a jövőben sok közös vállalkozás előtt
állunk.
– Igen, ezt természetesen mi is tudjuk – mondta a kínai kormány politikai
tanácsadója, és újra Zhang admirális felé fordult segítségért.
Zhang így válaszolt:
– Attól tartok, hogy az országainkat összekötő kapocs sokkal erősebb, mint
azok a problémák, amelyek néha szétválasztanak bennünket. Megértem
kérésüket, hogy az önök nevében vásároljunk meg két orosz tengeralattjárót,
mivel ez önmagában érthető barátok között. Azonban úgy is szólok önhöz, mint
egy profi haditengerészeti tiszthez. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben,
fontossági sorrend nélkül.
Ekkor Zhang kis jegyzettömbjéből olvasni kezdte:
1. Kifogja vezetni a tengeralattjárót?
Milyen tapasztalata van az Iráni Haditengerészetnek atom-tengeralattjárók
területén?
Fel tud-e állítani egy kompetens parancsnokságot, amely végre tud hajtani
egy hosszú távú bevetést ezzel a hatalmas tengeralattjáróval?
Van legalább hat olyan tisztje, akik képesek a nukleáris hajtóművet
üzemeltetni, beleértve a felső reaktorszoba korvettkapitányát, plusz két vezetőt,
aki tapasztalatot szerzett ilyen környezetben?
Fel tud-e állítani megfelelő legénységet, nukleáris mérnökökkel, akik mind
nagy, mind kis, csendesebb sebességtartományban képesek a 8000 tonnás
tengeralattjáró üzemeltetésére?
És végül, szeretnénk választ kapnia hatodik kérdésre: pontosan mire szeretnék
felhasználni ezt a tengeralattjárót?
Az ajatollah átadta a szót Mohammed Badrnak, aki jegyzetek nélkül
válaszolt.
– Admirális, amint azt már korábban kifejtettem, két Barracuda 945 típusú
hajót szeretnénk megvásárolni. Az első üzemképes tengeralattjáró a fiam, Ben
Badr parancsnoksága alá kerül majd, akire bizonyára emlékeznek. Itt,
Qingdaóban tanult a Tengeralattjáró Akadémián négy évvel ezelőtt, és mint a
legtöbb osztálytársa, ő is a nukleáris hajtóművekről írta diplomamunkáját. Hat
hónapos gyakorlatát Sanghajban töltötte a következő évben. Bizonyára
emlékeznek rá, hogy szinte teljes egészében a Han-091 típusú atom-
tengeralattjárón gyakorolt – Ben az épp csak helyreállított hajótörzsön dolgozott.
Látni fogja, hogy a Barracuda kissé bonyolultabb jármű, mint a Han 405 volt.
Sokkal gyorsabb, nagyobb és összetettebb. Akárhogy is nézzük, az alapelvek
ugyanazok maradnak. Benhez hasonlóan négy másik fiatal iráni tiszt is elvégezte
a qingdaoi kurzust. Közülük ketten a Kilo-program parancsnokaként
tevékenykednek, a másik kettő felszíni hajók parancsnokaként szolgál. Nem
beszélve arról, hogy az elmúlt hónapok során nyolc korvettkapitányt küldünk a
Teheráni Egyetem atomfizikus képzésére. Amint láthatja, nem vagyunk újoncok
az atom-tengeralattjárók terén.
– Valóban nem, ezt értem. Van miből összeállítani az atom-tengeralattjáró
legénységét, és a hajó nagyjából egy dízel-elektromos tengeralattjáróhoz
hasonlóan irányítható. Végül is mindkét rendszer orosz.
– Pontosan. Mindazonáltal szükség lesz továbbképzésre, és remélem, hogy az
oroszok ezt a szokásos feltételek mellett vállalni fogják. Esetleg lehetne küldeni
kínai személyzetet is az egytucatnyi iráni mellett, akik csatlakozhatnának a
legénységhez a hajó leszállításában az északi partok mentén.
– Túl sokat vár el tőlünk, admirális.
– Én tulajdonképpen csak egy dolgot várok el: hogy amikor kinyitja vastag
csekkfüzetét a kapzsi, kiéhezett Orosz Medve, majdnem leharapja a kezét.
Ezen jót nevettek. Mohammed Badr folytatta:
– Talán hat vagy nyolc hónapot is igénybe vehet. De biztos vagyok benne,
hogy össze tudok állítani egy erős legénységet a Barracuda irányításához.
– Talán. De még mindig nyitva áll a hatodik kérdés. És számunkra ez döntő.
Pontosan tudnunk kell, hogy mire készülnek. Természetesen válaszukat
szigorúan bizalmasan kezeljük.
– Ez rendkívül egyszerű. Kiiktatjuk az új amerikai olajvezetéket, ez
Alaszkától a nyugati part mentén halad lefelé, s az elkövetkező hónapokban
egész Amerika áramellátását biztosítja Washington államtól le délre, egészen a
mexikói határig.
– Valóban? – mondta Zhang admirális mosolyogva, de hitetlenkedve. – És a
felelősséget is vállalják ezért?
– Természetesen nem. Ha csendben, a tenger mélyéről támadunk, rakétákkal
és torpedókkal, erre nem is lesz szükség.
– Mit akarnak ezzel elérni?
– Rövid távon szeretnénk, ha az Amerikai Egyesült Államok visszatérne a
világ olajpiacára, illetve alaszkai olajutánpótlását szeretnénk elvágni.
– És hosszú távon?
– Újabb és újabb csapásokat mérünk különböző amerikai intézményekre,
üzletágakra. Addig feszítjük a húrt, amíg védekezni kényszerülnek, és
rádöbbennek: globális pozíciójuk tarthatatlanná vált, és az elszigeteltség
politikája mellett döntenek, valószínűleg Kanadával, illetve Közép- és Dél-
Amerikával karöltve. De örökre eltakarodnak a Közel-Keletről.
– Úgy látom, nagyon veszélyes vizekre eveznek – szólt közbe Feng Lu Dong
admirális. – Apránként egyre több közel-keleti olajra kötünk szerződést, és az
Amerikai Egyesült Államok már kifelé vonul az Öbölből. Mi értelme van
megtámadni alaszkai olajérdekeltségeiket?
– Fájni fog nekik, ha bármely olajvezetéküket csapás éri. És az égvilágon
mindent megtesznek azért, hogy megjavítsák és megvédjék. A Fehér Ház
szeretné elérni, hogy az Amerikai Egyesült Államok saját olajkészleteire
támaszkodhasson. És mire felépülnek az első csapás után, megszilárdítják
alaszkai érdekeltségüket, s komoly haditengerészeti erőket vezényelnek majd az
alaszkai térségbe. Ez stratégiánk egyik részét képezi, hogy erőiket egy helyre
összpontosítsák, egészen addig, míg az Amerikai Egyesült Államok az önök és a
mi passzív olajvásárlónkká válik. Elveszíti Góliát szerepét, nem uralkodhat
továbbá a Közel-Kelet és más régió felett sem.
– Ha jól értem, azt szeretnék elérni, hogy az Amerikai Egyesült Államok
sutba vágja világhatalmi pozícióját, mivel nem éri meg azt a továbbiakban
fenntartani?
– Halálra idegesítjük az amerikaiakat, amíg ki nem vonulnak a Közel- és
Távol-Keletről. Ekkor majd kezdetét veheti a hatalmas, világuralomra törő kínai-
iráni kereskedelmi együttműködés, és minden valószínűség szerint az óriási
Iszlám Állam létrehozása, amely Észak-Afrika teljes szélességében húzódik
majd, a Próféta nagyra törő rendelése szerint.
Zhang admirális eltűnődött a hallottakon. Bölcsen bólogatott, és másfél órás
szünetet javasolt, hogy mindkét fél elgondolkodhasson a tárgyalásról. Az
ajatollah jónak látta az ötletet, és az iráni kontingens a hotel felé vette útját. Az
üdülőhely óceánparti sétányát választották, amely egykor a német birodalom
gyarmati előőrse volt, még a tizenkilencedik század fordulóján.
Qingdao a mai napig viselte a gyarmati múlt maradványait. Egyes részei úgy
festettek, mint egy bajor gótikus kisváros. Meredek, élénkvörös cseréptetős
házak, fagerendás homlokzattal. A korábbi kormányzó palotájához vezető utat
protestáns és katolikus templomtornyok szegélyezték, amely a régi Bismarck-
hegyen lévő porosz vadászlak pontos mása volt. Az iráni küldöttség a korábbi
Kaiser Wilhelm Uferen hajtott végig, vissza a Huiquan Dynastyhoz. Badr
admirális és Rashood tábornok a tűző napon, a teraszon ültek, míg a két ajatollah
imádkozott. Hideg sört ittak, amelyet a helyi Germania sörfőzdében készítenek
és palackoznak, és világszerte a város régi nevén, Tsingtao márkanéven
forgalmaznak.
– Mit gondol, Mohammed? Sikerült meggyőznünk őket?
Ravi szavai nem árulkodtak idegességről, de maximálisan a tárgyra
összpontosított.
– Teljes mértékben. Kétségtelen, hogy Zhang vállalni fogja az ügynöki
szerepet a két Barracuda megvásárlása esetén. De biztos vagyok benne, hogy öt
százalék jutalékot fog kérni. Ez hatszázmilliós vételár mellett harmincmillió
dollárt jelent. Szerintem ez nagyon jól jön nekik. Ha felborul az amerikai
üzemanyag-gazdálkodás, az számukra is kedvező. Főleg azért, mivel hirtelen, a
történelem során, először végre fontosnak érezhetik magukat. Imádni fogják a
helyzetet. Egyenlők lesznek a legnagyobb világhatalommal. Az öbölbeli
olajszerződéseik is hirtelen nagyon vonzóvá válnak majd.
– Igen, egyetértek. Maga az amerikaiakra mért csapás sok jóval kecsegtet
számukra. Azt hiszem, attól tartanak, hogy a Barracudát valahogy mégis
elfogják, akár még azelőtt, hogy végrehajtotta volna csendes támadását. És a
kínaiak nem akarják, hogy a tengeralattjárót úgy fogják el, hogy az ő embereik is
a legénység között vannak.
– Nem, persze, hogy nem. De mi garantáljuk, hogy a Barracuda soha nem köt
ki egy kínai kikötőben sem. – Az admirális nagyot kortyolt a hideg sörből, majd
hozzátette: – Itt egyetlen akadály léphet fel: mit válaszolnak a kínaiak az
oroszoknak, ha Amerika Moszkvát okolja a történtekért?
– Ezt majd elmondom nekik. Nagyon egyszerű. Nem ismernek be semmit.
Azt a látszatot kell kelteni, hogy teljes zűrzavar uralkodik, haditengerészeti
nyomozást indítanak, hogy kiderítsék, miért nem ért a tengeralattjáró soha
Sanghajba, megesküsznek Istenre, hogy az oroszok semmi rosszat nem követtek
el, és teljes megrökönyödést fejeznek ki az Amerika nyugati partján történt
események miatt. Mindent letagadnak. Felajánlják a segítségüket. Mosolyognak,
ahogy csak tudnak, és aggódnak a szerencsétlenség miatt, ami a tengerentúlon
történt.
Mohammed Badr jót nevetett ezen.
– A kínaiak azt is remélik, hogy a Barracudát soha nem kapják el.
– Nem is fogják. A tengeralattjáró a Csendes-óceán keleti partvidékétől
megállás nélkül, a mélyben egészen az Indiai-óceánig, az Antarktiszig, bárhova
el tud menni, ahová csak akar. Nincs még egy olyan dolog a világon, amit olyan
nehéz lenne elfogni, mint egy csendesen sikló atom-tengeralattjárót.
Ezután egy tengeri uborkából, garnélából és fésűkagylóból álló könnyű ebéd
következett a Sárga-tenger egyik óriási öblére néző teraszról. A helyi
specialitásokat Kína egyik legrégebbi halászkikötőjéből hozták. Ez már
évszázadok óta egy távoli partszakaszon, Sanghajtól ötszáz kilométerre északra,
Pekingtől 550 kilométerre délkeletre található.
Nem sokkal két óra előtt ismét összegyűltek. Zhang admirális magával hozta
legjobb barátját, Zu Jicai admirálist, a Déli Flotta bölcs és ravasz parancsnokát,
illetve Zhi-Heng Tan admirálist, aki az Északi Flotta parancsnokhelyettese, és az
Északi Flotta főparancsnokát, Zhu Kashing admirálist.
Kis csoportot alkottak az asztalfőn, és Zhang egy kifejezetten optimista
kijelentéssel nyitotta meg az ülést.
– Uram, úgy gondolom, hogy a Kínai Haditengerészet minden tőle telhetőt
meg fog tenni a két Barracuda tengeralattjáró megvásárlása érdekében. Biztos
vagyok benne, hogy megértik, ez eltart egy darabig, és azzal jár, hogy többször
is el kell utaznunk Észak-Oroszországba. Úgy kell cselekednünk, mintha a
tengeralattjárókat a saját céljainkra vásárolnánk, ezért helyénvalónak találom, ha
egy kisebb összeget jutalék formájában megkaphatnánk... mondjuk a költségek
tíz százalékát.
Badr admirális azonnal közbevágott.
– Ezzel természetesen számoltunk, de ne felejtsük el, hogy ez a kis
vállalkozás csupán egy kis szívesség, amellyel viszonozzák a C-802 rakéták
körüli... hmmm, hogy is mondjam... félreértéseket. Ennek tükrében úgy
gondolom, hogy öt százalék jutalék elfogadhatóbban hangzik.
Zhang admirális Zu admirális felé fordult, aki mindig a nagyfőnök jobbján
ült. Suttogni kezdtek. Mindketten mosolyogtak, hiszen elejétől kezdve tudták,
hogy a jutalék öt százalék lesz. Zhang admirális sugárzó arccal fordult az
egybegyűltek felé, annak biztos tudatában, hogy éppen most keresett 30 millió
dollárt a Kínai Haditengerészetnek, így szólt:
– Nos, természetesen nem vállalnánk a megbízatást tíz százalék jutalék alatt...
legalábbis senki mástól. De önök... ez más helyzet. Testvérek vagyunk, így az öt
százalék megteszi.
Felállt, és kezet fogott a vendégekkel. A kínaiak hajlongtak, míg a
muzulmánok ölelgették egymást. Az üzletet a szeretet és jóindulat
kinyilvánításával pecsételték meg. A tárgyalások azonban ezzel még nem
zárultak le. A beszélgetés az első tengeralattjáró alaszkai bevetése felé
kanyarodott.
– Természetesen mindent megteszünk azért, hogy a petropavlovszki orosz
bázison kikötőhelyet szerezzünk az elsőként leszállított tengeralattjáró részére.
De manapság nagyon zsúfolt a hajójavító műhelyük, annyi hajó horgonyzott itt
le, hogy nem lesz egyszerű. Elérték azt a pontot, hogy háromból egy hajót
szétszednek, hogy alkatrészeit felhasználják, és még így is alig engedhetik meg
maguknak, hogy tengerre szálljanak. Múlt héten olvastam valahol, hogy az
Északi Flotta két hajójavító műhelye azzal fenyegetőzött, hogy hajókat koboznak
el a haditengerészettől, és ócskavasként eladják, ha nem fizetik ki a számláikat.
– Ideális helyzetnek tűnik, hogy vásároljunk tőlük néhány elfekvő
tengeralattjárót. Legalábbis ennél tökéletesebb helyzetet el sem tudnék képzelni
– örvendezett Rashood tábornok.
– Úgy tűnik – helyeselt Zhang. – Engedelmükkel jeleznénk az oroszoknak,
hogy kb. 24-30 fős legénységet szeretnénk a hajóra felvinni az aragubai
tengeralattjáró-bázistól Petropavlovszkig vezető útra. Ezután átvesszük a hajót
és hazaindulunk, saját legénységünkkel.
– Helyes – bólintott Badr admirális. – És figyeljen oda a legénység
kiképzésének kérdésére is. A nukleáris mérnökökre. De mindig úgy tapasztaltuk,
hogy az oroszok kifejezetten együttműködők e tekintetben. Különösen, ha
tudják, szép summát kapnak érte.
– Milyen elképzelései vannak a fizetési feltételekről? – kérdezte Zu admirális.
– Megpróbáljuk ötszázmillióért megszerezni a két tengeralattjárót. De nem
biztos, hogy sikerül. Ha hatszázmilliót kérnek, akkor megrendeléskor kifizetünk
kétszázezret, és újabb százezret, amikor a legénységünk felszállhat a hajóra. A
következő kétszázezret, amikor a Barracuda kiköt Petropavlovszkban. Ezek
lennének a feltételeink, hogy az első hajót leszállítsák Petropavlovszkba.
– És az utolsó százmillió?
– Mikor a második Barracuda kifut Aragubáról, akkor fizetnénk ki az utolsó
részletet is.
– Elfogadhatónak tűnik, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az eladó a
csőd szélén áll – helyeselt Zhang.
– Időközben talán szorosabbra fűzhetnék a kapcsolatukat a szaúd-arábiai
királyi családdal, különösen az olajszerződések jövőbeli helyzetét illetően –
javasolta az ajatollah.
– Igen, ez jó ötlet. De nem túl egyszerű megvalósítani. Kemény emberek,
nehéz dűlőre jutni velük, talán azért is, mert nagyjából annyi királyi vér folyik az
ereikben, mint az enyémben. Egy csapat nomád, akik találtak egy támogatót
Washingtonban... aki feltárta olajmezőiket, kutakat fúrt, lefektette a
csővezetéket, tárolja, finomítja, s végül megveszi az olajat.
Rashood tábornok jót nevetett. Ugyanez volt a helyzet, amikor a Pahlavi
dinasztia úgy vette át Perzsiát, hogy a következő sahok királynak titulálták
magukat. Ravi észrevette, hogy a két ajatollah, a Pávatrón esküdt ellenségei,
finoman csatlakoztak a kínaiakhoz a szaúdiak kicsúfolásában.
– Tényleg úgy gondolja, hogy az Amerikai Egyesült Államok a végén
kénytelen lesz tőlünk olajat vásárolni? – hitetlenkedett Zu Jicai.
– Ha hirtelen kiszárad az alaszkai vezeték, valahonnan muszáj lesz nagyon
gyorsan olajat szerezniük – mondta az ajatollah. – És mivel Kína szerződést
kötött a közel-keleti olaj megvásárlására, logikus, hogy tőle fognak vásárolni.
Közvetlenül a mi közös kis finomítónkból. Lehet, hogy számítani kell egy
kisebb áremelkedésre is, s ez mindkettőnk hasznára válik.
– Önök igazán okos emberek – állapította meg Zhang admirális. – Az hiszem,
nagyszerű kaland elébe nézünk, mi ketten.
Két hónappal később. 2006. szeptember Haditengerészeti Főparancsnokság,
Bandar Abbas
Tömör kódolt üzenet érkezett az Iráni Haditengerészet parancsnoka részére
Qingdaóból – Öreg Borotvaszáj 600jóváhagyva. Ebben a műholdas jelben
egyeztek meg arra az esetre, ha az oroszok hajlandóak elfogadható áron eladni a
két tengeralattjárót.
Mohammed Badr – aki mindig is imádta a mélytengeri halászatot – találta ki
a kódnevet a Barracudáknak. Eszébe jutott egyik útja, amikor a Csendes-óceán
nyugati része felé tartott a Miyake-sziget közelében, Tokiótól délre. A fiatal
korvettkapitány egyórás harc után emelte ki a villámgyors, halvány ezüstszínű
ragadozót a vízből, és még emlékszik amint a kapitány üvöltve figyelmeztette:
Vigyázz az öreg borotvaszájúval, még leharapja a farkadat!
Elégedetten olvasgatta a műholdas üzenetet, amely megerősíti, hogy Irán két
atom-tengeralattjárót vásárolt. Még jobban örült azonban annak, hogy odafigyelt
a kapitány figyelmeztetésére annak idején. Egy damaszkuszi telefonszámot
tárcsázott, és a vonal túloldalán álló hangot arra kérte, menjen azonnal Bandar
Abbasba, hogy találkozhassanak. Az Iráni Haditengerészet repülőgépe helyi idő
szerint reggel 7 órakor veszi fel a Damascus International repülőtéren. Az
admirális elmondta Rashood tábornoknak, hogy utána együtt repülnek
Qingdaóba, egy ügyvéd társaságában, aki elolvassa és aláírja a szerződéseket az
Iráni Iszlám Köztársaság nevében.
2006. december 20. 8 óra
Nemzetbiztonsági Szolgálat, Fort Meade, Maryland
Ramshawe hadnagy legördítette a kódolt üzenetek listáját, amelyeket a CIA
kibetűzött a Népi Felszabadítási Hadsereg műholdjáról. Valójában a jeleket
eredetileg a nemzetbiztonságiak hallgatták le először, de utána a CIA válogatja ki
őket. A rutin haditengerészeti üzeneteket elolvassák, majd továbbítják, ha azokat
titokzatosnak, vészjóslónak vagy szokatlannak találják. Öreg Borotvaszáj 600 a
szokatlan kategóriába tartozott. Tizenkét oldalnyi haditengerészeti és katonai jel
közé került, és azonnal kizökkentette Ramshawe hadnagyot a normál
kerékvágásból. Öreg Borotvaszáj 600! Ez meg milyen név lehet?
Jimmy gyorsan átpörgette a szót az agyában, és az ausztrálokra oly jellemző
megvetéssel – borotvapenge, borotvaél – lehet, hogy elírták... Ki az Isten lehet ez
az Öreg Borotvaszáj!
Vicces szó – gondolta magában. Még sosem hallottam, gondolom, éles
nyelvűt, csípős természetűt jelent. Egy olyan fickót, akinek felvágták a nyelvét.
Talán egy kínai kapitány, aki a főnökét bosszantja. Remélem, az ö érdekében,
hogy Öreg Borotvaszáj nem olvassa el az üzeneteket... még a végén lelövik a
fickót.
Jimmy Ramshawe elmentette az üzenetfoszlányt privát archívumába, az
érthetetlen, de érdekes dolgokat tartalmazó kis listájára. Gyere ide, Borotvaszáj –
mondta, és a MENTÉS gombra kattintott.
2007. január 20.
Észak-Oroszország, Európa
A szürkére festett Tupoljev TU-22, a sok bevetést megjárt orosz „medve"
ötszáz csomó sebességgel hasította a dermedt égboltot, tízezer méter magasan a
kietlen, fagyos fehér táj felett, az ugyanolyan kietlen befagyott Fehér-tenger felé.
Hajnali 1 óra 40 perc volt, bár ennek semmi jelentősége nem volt itt fenn, a
horizont felett, a novembertől januárig tartó sarki éjszakák idején. Lenn a földön
a hőmérséklet mínusz hat fok volt, és még mindig egyórányi repülés volt hátra
az 1520 kilométeres útból. Moszkvától észak felé Szeveromorszkba repülnek, az
Orosz Északi Flotta főparancsnokságára, kétszáz kilométerre a Sarkkörön belül.
Az Északnyugat-Oroszország jéggé dermedt csücskét borító vastag
jégpáncélnak köszönhetően szinte lehetetlen volt eldönteni, hol ér véget az óceán
és hol kezdődik a szárazföld. A „medve" valójában egyenesen Murmanszk, a
bolygó legészakibb fekvésű városa felé, a Barents-tenger partján elhelyezkedő
repülőtérre tartott. A Barents-tenger az Északi-fok körül örvénylő Golf-
áramlatnak köszönhetően sosem fagy be. Mikor a Tupoljev kerekei elérik a Ko-
la-félsziget utolsó kőkemény kifutópályáját, 69 fokkal észak irányába fordulnak,
majd már közelebb vannak az Északi-sarkhoz mint Izland, ugyanazon a
szélességi fokon, mint a Kelet-Szibériai-tenger partja.
– Mintha kicsit hideg lenne odakint – jegyezte meg Rashood tábornok, amint
az ablakon keresztül csodálta a ragyogó napsütést a Fehér-tenger felett. – Volt
már fenn ilyen messze északon?
– Még soha nem fáztam ennyire, bár nem is jártam ilyen fenn, északon.
Biztos vagy benne, hogy erre feltétlenül szükség volt?
– Nos, muszáj találkoznom a fickóval, aki majd a hajónkat vezeti, és nem árt
odafigyelni, hova kerül az a kétszázmillió dollár, amit épp most fizettél ki.
– Csak vicceltem – válaszolt Mohammed Badr. – Alig várom, hogy újra
láthassam Bent. Már majdnem két hónapja itt van.
Kevéssel délután két óra előtt érkeztek Szevero-morszkba. Szinte teljes
sötétség uralkodott odakint, amint kiszálltak a repülőgépből. A kifutópálya
fényárban úszott, csakúgy, mint a repülőtér. Az Orosz Haditengerészet szolgálati
autója a kifutópályán várta őket, és a sofőr azonnal elindult a könnyű havon a
széles út felé, amely nyilván a hajójavító műhelyhez vezetett.
Mindössze húsz percig tartott az autózás. Azonnal egy gyors Mirazh
járőrhajóhoz kísérték őket, amely 40 csomó sebességgel haladt a Kola folyó
nyugodt, csendes torkolatában. Harminc perc múlva értek Poliarnij kikötőjébe.
Ezután a kis „haditengerészeti" úton vitték fel őket, a Barents-tengerbe nyúló
gránitszirtek mögött. Körülbelül 50 kilométerre feküdt a szupertitkos aragubai
orosz tengeralattjáró bázis, amely a hosszú, meredek partú fjord rosszat sejtető
homályába vész.
Badr admirális úgy gondolta, egy hajszálon múlt, hogy a tüdeje kibírta a
fagyos levegőt. Zihálva állt, döbbenten a szélsőséges hőmérséklettől, amikor
Ben Badr parancsnok sietve jött elé, hogy üdvözölje édesapját. Átölelte az
admirálist, és kezet fogott a tábornokkal, bár Bent alig lehetett felismerni a
durva, vastag orosz tengerész nagykabátban, sötétkék sáljában, és a vastag
szőrmesapkában, amely úgy tűnt, egy egész grizzlyből készülhetett.
Ben mögött, oldalt horgonyzott a 105 méter hosszú orosz atom-tengeralattjáró
semmivel össze nem téveszthető alakja. Badr admirálist a Sierra I-re
emlékeztette, viszonylag rövid, előre keskenyedő hátúszójával. De valahogy
sokkal drágábbnak és komolyabbnak tűnt. A hajótörzsre a K-239 felirat volt
fehérrel felfestve. Igen, ez volt az, a koromfekete orosz atom-tengeralattjáró, a
Barracuda 945. Most még az Orosz Haditengerészet fehér alapon kék, átlós
keresztet ábrázoló zászlaja alatt futott.
Még hónapokba telhet, hogy zászlót cseréljenek rajta, ha egyáltalán valaha
megteszik. Badr admirális látta, amint a hajó parancsnoka, Gregor Vanyiszlav
kapitány a kikötő-hídnál várja, hogy üdvözölhesse őket. A murmanszki születésű
kapitányon nem volt kabát. Csak az egyenruhája, az ujján lévő vastag aranycsík
és egy csillag jelezte rangját.
Tisztelgett a reszkető Badr admirális előtt, majd óvatosan a következőket
mondta angolul:
– „Örülök, hogy megismerhetem, uram. Fia, Ben parancsnok kiváló ember,
és rendkívül gyorsan tanul."
Üdvözölte Rashood tábornokot is, és a tengeralattjáró felé vezette őket, amely
november óta Ben Badr munkahelye volt. A fedélzeten négy iráni
tengerészmérnök várt rájuk, akik atomfizikát tanultak, de jelenleg a Barracuda
reaktorszobáiban akklimatizálódnak – Ali Akbar Mohtaj parancsnok, Abbas
Shafii korvettkapitány, Ali Zahedi és Ardeshir Tikku tengerész altisztek.
Jelenleg mindannyian a Népi Felszabadítási Hadsereg alkalmazottai voltak,
kínai tengerész-egyenruhában, körülöttük tíz kínai tiszt, és a legénység további
tagjai. Ha az oroszok gyanakodtak is, soha nem beszéltek róla. Nem
kérdezősködtek sem a gyakornokok, sem a most érkezett vendégek felől, akik
nyilvánvalóan értékes ügyfelüket, az Iráni Haditengerészetet képviselték.
Pontosan tudták, ki Badr admirális és ki Ben Badr parancsnok. Ami a
többieket illeti, nyilván egyéb közép ázsiai muzulmán államokból és Kínából
érkeztek – Türkmenisztánból, Kirgiziából, Üzbegisztánból és Ki-tudja-honnan-
isztánból. Akárhogy is nézzük, ez nem tartozott rájuk. Az irániak üzemeltettek
egy irodát az ukrajnai fő hajójavító műhelyben, Szevasztopolban, a Fekete-
tenger északi partján. És az ajatollahok mindenképpen nagyon fontos ügyfelei az
Orosz Haditengerészetnek. Az oroszok tudtak továbbá a kínaiak és az irániak
nyugtalanító olaj-és fegyverüzleteiről. A hatszázmillió dollár természetesen
nagymértékben hozzájárult, hogy az atom-tengeralattjáró előző tulajdonosai
buzgó titoktartásba burkolózzanak.
A legénység két helyi tagja, két tengerész altiszt is csatlakozott a társasághoz,
és követte őket a Barracudára, fennhangon tájékoztatták a látogatókat
kiválóságáról: ...villámgyors, harmincnégy csomó sebességgel siklik a víz alatt,
gond nélkül, és nagyon kényelmes ezzel a sebességgel... szép széles
tengeralattjáró... a hajótörzsek között megfelelő kiegyenlítési távolsággal... ez
nagy előny a hanghatás csökkentésében... és jobban ellenáll a károsító
tényezőknek... titán hajótörzsek... kitűnő... hihetetlenül csendes... emiatt kissé
drága... talán túlságosan is... ebből a típusból már nem építenek többet... ez
talán nagy hiba... ez volt a legjobb hajónk... 750 mélyre ereszkedik le...
mindannyian sajnáljuk, hogy a Barracuda eltűnik innen... jó hajó... nagyon jó
hajó... vigyázni fognak rá, ugye?
Badr admirális bólintott. Vette az üzenetet. Kitűnő vétel volt. A Barracuda
már majdnem húszéves, de Nyizsnij Novgorod, a korábbi Gorkij város kitűnő
hajógyárában készült, amely a szakértők szerint a legkiválóbb orosz
tengerészmesterek hazája. Sok évvel ezelőtt büszkén hajóztatták fel a Volgán,
egészen a Belamorszk-csatornáig, a hatalmas, 180 méter hosszú Tolkach
uszályon. A fegyvereket és a reaktorszobát a Fehér-tenger partján
Arhangelszktől nyugatra fekvő szeverodvinszki high-tech nukleáris műhelyben
szerelték fel. Ez a város is sok kiváló orosz tudósnak és mérnöknek ad otthont.
A hajó szerviznaplója makulátlan volt. Az első Barracudát, amelyet 1987-ben
adták át ünnepélyes keretek között, az Orosz Haditengerészet részére építették,
és császárnőként bántak vele: az elhasznált vagy kopott alkatrészeket azonnal
kicserélték. Ma jobb állapotban van, mint valaha. A kínaiak által fizetett 300
millió dollár minden egyes centjét megéri. A Barracuda egész életét a jeges
északi vizeken töltötte a hidegháború végéig, és azután is. Egy olyan
haditengerészet számára, amely néha arra is alig tudott pénzt összegyűjteni, hogy
a műhely villanyszámláját kifizesse, túl drága volt a fenntartása. Rashood
tábornok elég jól felmérte az oroszok helyzetét. Az Orosz Medve tényleg
majdnem leharapta Zhang admirális kezét, amikor ajánlatot tett a készpénzes
vásárlásra.
Este hét órakor vacsoraszünetet tartottak, a látogatóba érkezett iráni admirális
és tábornok a tisztek vendégei voltak. Csatlakozott hozzájuk Ben Badr is, magas
rangú orosz tisztekkel vacsoráztak együtt. Mintha ez szigorúan alacsonyabb
szintű operáció lett volna, egy nemrég eladott tengeralattjáró „előkészítése".
Szóba sem került az Atomsorompó Egyezmény kirívó megszegése, hogy egy
hatalmas atom-tengeralattjárót esetleg egy iszlám köztársaságnak adnak el,
amelynek szerteágazó terroristakapcsolatai vannak, és az atomreaktorban lévő
halálos U-235 urániumot bármilyen célra felhasználhatja.
Tipikus orosz hajdinapalacsintát ettek, amelyet kaviárral és tejföllel szolgáltak
fel. A néhai Kerman őrnagy megörvendeztette orosz házigazdáit egy állítólag
megtörtént esettel: egy texasi és családja a londoni Dorchester Hotelben szállnak
meg. Még sohasem kóstoltak orosz kaviárt.
– Mi a fene ez, hogy száz dollárba kerül egy ikra? Hogy a fenébe lehet ilyen
drága?
– Nos, uram, ez egy rituáléhoz hasonlítható. Finomra vágott tojással,
hagymával, és kis palacsintákkal szervírozzuk, és hozzá az utolsó orosz cár
kedvencét, egy pohár jéghideg Smirnoff vodkát töltünk.
– Jó, de mi az a kaviár? Hogy néz ki?
– A tokhal tojása.
– Nagyszerű. Kettőt kérek. Sárgájával felfelé.
Mindenki dőlt a nevetéstől, és pohárszámra vedelték a vodkát. Az
elkövetkező néhány napban valószínűleg úgysem szállnak tengerre.
Ám ekkor a beszélgetés a látogatás komolyabb oka felé terelődött. A két volt
szovjet atom-tengeralattjáró kapitányait megkérték, hogy részletezzék a normál
tengeralattjárókhoz képest milyen eltérések vannak a hajón, kivéve persze a
reaktorszobát.
Van egy SAM rakétarendszer, amit mindannyian felismernek majd, a régi SA-
N 5/8, plusz egy Strela hordozható rakétaindító.. . az SSM Novator Alfa SS-N-27,
ami az új Kilo típusú tengeralattjárókon található, nem sokban különbözik a
Barracudán található A/S Novator 15 Starfish Tsakra típustól. .. 53 cm-es
csövek, a nukleáris robbanófej a szokásos 40-es típus. Mindenesetre a hajón lévő
igazán nagy rakéta a nagy hatótávolságú RAGUD A... azSS-N-21 Sampson
Granat... az aztán a rakéta... OJMach sebességgel repül, 200 méterrel a felszín
felett... 2500 kilométerre... Nemrég volt generáljavításon. Kategóriájában a
legjobb.
Torpedók. Alig van különbség. Többnyire 52 cm-es csövek, 53 cm fegyver.
Radarelhárítás... van néhány hasonlóság. ESM, Rim Hat/ Bald Head észlelés
radarfigyelmeztetéssel. Bizonyára jobban megszokták a Kilókon lévő Squid
Headet. De majdnem egyformák.
Radarok: ugyanaz... felszíni kereső Snoop Pair... back-to-back ESM antennák.
Hanglokátor: a Barracudán a szokásos Shark Gill törzsre szerelt
passzív/aktív kereső és támadó, alacsony-közepes frekvenciás van felszerelve...
Önök a modernebb Shark Tooth és Shark Fin, az MGK-400 típust szokták meg.
De nincs túl nagy eltérés... és ugyanolyan Mouse Roar rendszer van a hajón...
törzsre szerelt aktív támadó, normál magas frekvencián üzemel.
Látni fogják a V alakú burkolatot a hátuszony kikötő felőli oldalán – ez
takarja a leválasztható menekülőkamrákat... a hagymaszerű burkolat az uszony
mögött a vontatott kommunikációs bója... nagyon hasznos.
Este 10-kor kerültek ágyba, és hajnali 5-kor már újra összegyűltek, hogy
folytassák a tengeralattjáró felfedezését. Keletre, a Barents-tengeren a horizont
vonalában láttak egy kis ragyogást, de nem volt nappali fény, és még
előreláthatólag két hétig nem is lesz.
Badr admirális és Rashood tábornok nem sajnálták az időt a második
megvásárolt Barracuda megvizsgálására, melynek hajótörzsén a K-240 szám
volt fehérrel felfestve. Ez egy lebegő, fedett, száraz dokkban volt, a hajótörzs
alsó részére éppen nagy lapokat szereltek. Még néhány hétbe beletelik, hogy
tengerre lehessen bocsátani, de a másik, a K-239 számú már túl volt néhány
tengeri bevetésen, és május végén folytathatja útját a nyílt vízen, amikor az új
RAGUDA rakétarendszer elkészül.
Délben indultak haza, ugyanazon az útvonalon, ahogy érkeztek, autóval
Poliarnijig, onnan járőrhajóval Szevero-morszkba, majd katonai repülővel
Moszkváig. Innen utasszállítóval repültek tovább Ankarába, majd átszállás a
Teheránba tartó járatra, végül tengerészeti géppel repültek le Bandar Abbasba.
Rashood tábornoknak még legalább négy napjába telik a Damaszkuszig
hátralévő 4500 kilométeres út. De kitűnő hírekkel tértek haza. Az első Barracuda
július 20-án kifut Aragubából. Még éppen időben ahhoz, hogy nyáron
végighaladjon Szibéria északi partjain, a jégsapkától délre. Az Udaloy 1 típusú
fregatt és a gigantikus méretű, 23 500 tonnás volt szovjet Arktika-típusú jégtörő,
az Ural kíséri majd. Egy háromtörzsű nukleáris szörnyeteg volt, megerősített
acélvázzal, amely lehetővé tette, hogy felemelkedjen, majd lezuhanjon a két és
fél méter vastag jégre, és összetörje maga alatt.
Júliusban a víz elméletileg egyáltalán nincs befagyva, de lehetnek úszó
jégtáblák, és az oroszok nem bíznak semmit a véletlenre az első Barracuda
leszállítása során. Főleg nem, mivel a petropavlovszki kikötőben 200 millió
dollár vár rájuk. Ebből nem kevés villanyszámlát kifizethetnek majd. A hazafelé
vezető úton Badr admirális alig tudta leplezni a vásárlás feletti izgalmát.
Szüntelenül a tengeralattjáró sebességéről, halálos fegyverzetéről, és
mindenekelőtt azon képességéről beszélt, hogy vég nélkül, szinte teljes csendben
siklik az óceán mélyén, és nem kell a felszínre feljönnie sem oxigénért, sem
vízért vagy üzemanyagért. Abban is biztos volt, hogy bármilyen bevetésre
használják is a tengeralattjárót, az oroszok és a kínaiak védelmét élvezik. Ez
vonatkozott a tartózkodási hely téves információira éppúgy, mint Kína esetében
a még titkos búvóhelyre is, ami olyan titkos volt, hogy még ezer év is kevés
lenne hozzá, hogy ott megtalálják a Barracudát.
Még a szűkszavú, hallgatag Ravi is úgy gondolta, hogy ez utóbbi okos ötlet.
Bár nem volt meggyőződve afelől, hogy a Pentagon ilyen könnyen
belenyugodna a vereségbe. Kételkedett ebben, és Kína nem megbízható
szövetséges. Már nagyon várta a forró, békés, Shakirával töltendő tavaszt és
nyarat, amelyet néhány rövid Bandar Abbas-i látogatás tarkít majd, mielőtt
visszarepülne Észak-Oroszországba, hogy elkísérje a tengeralattjárót hosszú
útjára az északi partvonal jeges vizén, egészen a Bering-szorosig. Ezután
következhet a csendes-óceáni rész, délre a Kamcsatka-félsziget kopár vidékei
mellett egészen Petropavlovszkig. Itt kerül sor a befejező simításokra az
Amerikai Egyesült Államok elleni okosan kitervelt támadás tervén, amely igen
emlékezetes lesz.
– Várja már a mi kis kalandunkat? – kérdezte Badr admirális.
– Igen, Mohammed, nagyon is. Allah legyen velünk.
HETEDIK FEJEZET
Ravi tábornok 2007 júliusának utolsó hetében repült vissza a hideg Észak-
Oroszországba. Már nem volt vérdíj kitűzve a fejére. Az Alf Rowan és Rupert
Studley-Bryce kettős gyilkosság rejtélyét nem sikerült Londonban megfejteni,
bár a britek soha nem ismerték be a legkisebb gyanúját sem, hogy a parlamenti
képviselővel egy profi végzett volna. Legalábbis nyilvánosan nem. És továbbra
is figyeltették a 86, The Bishop's Avenue alatti házat, és a poloska is a
telefonvonalon maradt. Amint azt Arnold Morgan admirális oly sokszor
megjegyezte: A britek viccesen beszélnek, ez is a furcsa neveltetésük miatt van,
nem tudnak egyértelműen beszélni... de azért nem buták. Ne becsüljék őket alá.
Soha.
Valójában az MI5 nyolc különböző alkalommal beszélt Richard és Naz
Kermannal az elmúlt tizenkét hónap során, de az iráni születésű házaspár semmit
sem fedett fel, és állították, hogy akkor látták utoljára fiukat, amikor Izraelbe
indult, majd eltűnt a Jerusalem Roadon, Hebronban, három évvel ezelőtt. Az
MI5 próbálta felhívni a Kerman házaspár figyelmét, hogy minden kétséget
kizáróan tudják, hogy Ray Kerman megjelent a Royal Ascoton. Richard és Naz
váltig állították, hogy ha ott is volt, ők nem találkoztak vele. Az MI5 persze nem
hitt nekik. így maradt a furcsa és idegesítő nyugalmi állapot. Két SAS-tisztet
meggyilkolnak Hebronban, két óriási bankrablás rázza meg Jeruzsálemet és Tel-
Avivot, hihetetlen módon kiszabadul minden fontos izraeli politikai fogoly,
brutális kettős gyilkosság történik Londonban: ugyanazt a férfit gyanúsítják
minden egyes bűntény elkövetésével, akit mindenki ismer – és mégsem ismer
senki.
Jimmy Ramshawe hadnagy már hat alkalommal kongatta meg a
vészharangokat. Mindenki hitt neki, legalábbis aki számított a Fort Meade-i
Nemzetbiztonsági Szolgálatnál. Továbbították következtetéseit az MI5 részére is,
akik szintén hittek szavainak. Az MI5 még a szülőket is felkereste. De senki nem
ismerte ezt a nevet. Most nem. És senki sem találta meg. Senki sem látta, Alf
Rowan kivételével. És azt sem tudta senki, hogy él-e vagy meghalt – melyik
országban van, melyik féltekén. És azt sem tudták, mire készül. A Mossad nem
válaszolt, mint ahogy Irán, Líbia és Szaúd-Arábia sem. De miért is tennék? Az
MI5 még a Queen's Ascot kirendeltségét is rávette, hogy a St. James palotában
keressék meg R. Kerman őrnagy kitűző kérelmét, ami természetesen üres volt.
Találtak egy R. Kerman úr névre szóló kérelmet a Szíriai Nagykövetség részéről.
De a damaszkuszi főméltóság közölte, hogy egy költő-professzor, bizonyos Dr.
Rani Kerman viselte, aki Hafe al-Assadhoz írt ódát. Még egy fotót is
mellékeltek, valamint címét és munkahelyi telefonszámát a damaszkuszi
egyetemen. Az MI5 nem foglalkozott ezzel a mellékvágánnyal. Bár nem hittek
teljesen a szíriaiaknak.
Jimmy Ramshawe Fort Meade-i irodájában összegezte a beérkező
információkat ausztrál tömörséggel: „...Hazug törülközőfejű köcsögök." És a
tény egyértelmű maradt a fejében: „A nemzetbiztonságiak és az MI5 egy rohadt
fantomot üldöznek, és ezt mindketten tudják."
Ami még ennél is meghökkentőbb volt, hogy Rohadt Fantom úton volt,
életnagyságban, az aragubai szupertitkos haditengerészet bázisnál, amely az
univerzum fagyos széleinél található. Két admirális, a volt szovjet kapitányok, és
három parancsnok kísérte, egyikük az Iráni Hadi-tengerészet főparancsnokának
fia. Rohadt Fantom csak azért látogatott ide, hogy megvizsgálja a 300 millió
dollár értékű nagy hatótávolságú rakétával felszerelt atom-tengeralattjárót, amit
valaki mostanában megvett neki.
Ben Badr, miután már majdnem nyolc hónapot töltött Aragubában, örömmel
fogadta Ravit, és lelkesen mesélte, milyen tapasztalatokat szerzett az atom-
tengeralattjáró működését illetően. A Petropavlovszkba vezető úton, a szibériai
partok mentén, Gregor Vanyiszlav kapitány irányítja majd a hajót, és Ben lesz a
Barracuda másodtisztje. A mintegy 6500 kilométeres tanulóúton Ravi nem kap
rangot. A következő alkalommal, mikor a Barracuda vízre száll, már Ravi lesz a
hadművelet vezetője.
Felszálltak a tengeralattjáróra, és mindannyian a torpedóktól védett, 20 cm
vastag ólomfallal körbevett reaktorszoba felé vették az irányt. Ezen a területen
található a hajó erőműve, az áthatolhatatlan rozsdamentes acélkupola alatt lévő
atomreaktor, benne az U-235 urániummal.
A reaktor képezi a nyomás alatt lévő vízrendszer acélszívét, amely szinte vég
nélkül hajtja a tengeralattjáró turbináit, mindössze vizet igényel ahhoz, hogy
teljes gőzzel üzemeljen. A rendszerben uralkodó nyomás hatására a víz 200
Celsius-fokra melegszik fel, elképesztő nyomásértékek mellett, amely a normál
életkörülmények között tapasztalható nyomás százhetvenszerese.
Ben Badr azonnal a reaktor vezérlőhelyiségébe vezette őket, ahol Gregor
Vanyiszlav kapitány már várt rájuk. Három ügyeletes tiszt mögött állt, akik
mindhárman tengerész altisztek voltak, és különböző vezérlőpaneleket
felügyeltek, amelyek mindegyikéhez hat számítógép-képernyő tartozott. Három
terület volt, amelyre ilyen gondosan odafigyeltek: a hajtómű, maga a reaktor és a
kiegészítő panel. A kiegészítő panel egyik képernyőjén a kondenzátor
hatékonyságát mérő teszteket kísérhetik figyelemmel. Ez a szerkezet készít a
tengervízből a lehető legjobb minőségű édesvizet, amelyben remélhetőleg már
egyetlen molekulányi rettegett, ultra-korrózív nátrium-klorid sem marad. Ha egy
atomreaktor vízrendszerébe akár kétmolekulányi nátrium-klorid bekerül, az már
végzetes lehet.
Grigorij Vanyiszlav éppen ezt a képernyőt figyelte, amikor Ben Badr
bevezette kis csapatát a vezérlőterembe.
– Hello, Grigorij. Már megint a víztisztaságot ellenőrzöd, ugye? Kristálytiszta
víz kell ahhoz, hogy a reaktor megfelelően működjön, ez a nukleáris mérnökök
elsődleges aggálya.
Vanyiszlav kapitány mosolyogva Ravihoz fordult.
– Látja, hónapokkal ezelőtt megtanítottam neki, hogy elsődlegesen mire kell
odafigyelni. És nem felejtette el. Jó emberük van itt a hajón. Nagyon kedvelem
Bend Badr tábornokot. Sohasem hibázik. Ez a titka a túlélésnek.
– Igen, erre már én is rájöttem. De attól tartok, hozzám több türelemre lesz
szüksége. Nagyon keveset tudok, és gyorsan kell tanulnom.
– Azt hiszem, a legjobb helyet választottuk a kezdéshez. Ezeken a
képernyőkön láthatja a reaktorba beáramló víz hőmérsékletét és minőségét... de
talán inkább Bentől kellene tanulnia. így legalább megbizonyosodom róla, hogy
mindent jól megtanult-e.
Badr parancsnok bólintott, és hozzálátott az oktatáshoz.
– Nos, Ravi, először a szódium-klorid, vagyis a só veszélyeire hívnám fel a
figyelmedet. A tengervíz nagyon sós, és mivel ez a világon a legkorrozívabb
anyag, meg kell tőle szabadulnunk. Ha bekerül a vízrendszerünkbe, kis töréseket
keres az illesztéseknél vagy a hegesztéseknél, és ott lerakódik. Folyamatosan
gyengíti az acélt, míg egy szép napon berobban az iszonyatos nyomás alatt.
Óriási lyuk keletkezik, mire a nyomás alatt lévő forró víz hirtelen kiáramlik a
helyiségbe, és forró gőzzé válik.
– Úristen!
– És tudod, mi történik akkor?
– Nem.
– Nos, sose felejtsd el, hogy az egész rendszer a stabilitás elvén működik. Az
atomreaktor magját okosan megformált különösen aktív urániumtömbök
alkotják, és általánosságban szólva, a több millió neutron meghasad, és ha ez
folytatódhat, összeütköznek az U235 atomokkal, meghasadnak, és túl gyors
láncreakciót indítanak el, amely elképzelhetetlen hőséget generál, amíg néhány
perc múlva megolvad a mag... Persze mindent megteszünk azért, hogy ez ne
következhessen be.
– Akkor jó.
– A reaktoron belül található egy rúdrendszer... Egy halfniumnak nevezett
anyagból készül, amely felszívja a neutronokat, megakadályozza, hogy a reakció
irányíthatatlanná váljon. Tehát, amikor ezek a rudak lenn vannak mélyen az
urániumban, az aktivitás jelentéktelen. Csupán egy csendes, alig aktív géptömeg.
De mi azt szeretnénk, ha aktívan működne, igaz? Ezért elkezdjük „felhúzni" a
rudakat az urániummagból, egyiket a másik után. Ez lehetővé teszi, hogy a
neutronok egyre szabadabban osztódhassanak és további maghasadásokat
okozzanak. Ettől a rendszer egyre jobban felmelegszik. De mivel a teljes
folyamatot ellenőrzés alatt tartjuk, pontosan olyan hőmérsékletet érünk el,
amilyet szeretnénk. Ez egy önfenntartó kritikus tömeg.
– Értem.
– De ne felejtsd el, hogy egy körről van szó. A nyomás alatt lévő vizet a
reaktorba pumpáljuk, az egyszerű gőzgenerátorba, és ez a csővezetékeken a
turbinák felé áramuk és meghajtja azokat. Egy gőzmotor az egész. De mi
határozzuk meg, hogy mennyi gőz áramlik a turbinákba, és azt is, hogy mennyi
alakul vissza vízzé, és kering a rendszerben, vissza a reaktorhoz, hogy újra
indulhasson az egész folyamat... Carnot-körnek hívják a reaktorból kiáramló és a
reaktorba visszaáramló víz hőmérsékletének különbségét. Ez hajtja a hajót.
– Mikor a víz beáramlik a reaktorba, ténylegesen érintkezik az urániummal?
– Igen. Átáramlik a szilárd U-235 urániumon, ezért a víz hőmérséklete
abszolút kritikus tényező. Ha túl hideg, a neutronok reakcióba lépnek,
felgyorsulnak, és felmelegednek. És ami szerintem a legfélelmetesebb egy
atomreaktorban, ha felmelegszik, egyre melegebbé válik.
– Tegyük fel, hogy a korrózió miatt szivárgás jön létre, amint az előbb
említetted. Csökken a nyomás, lehűl a víz, és túl alacsony hőmérsékleten áramlik
be. Ez azt jelenti, hogy nagy bajban vagyunk?
– Ha a szivárgás a primérkörben történik, a magon nem áramlik át elég víz,
ezért gyorsan túlmelegszik.
– Gondolom, van valamilyen beépített biztonsági rendszer.
– Természetesen. Azonnal visszazuhannak a rudak, az összes rúd, és
lecsökkenti a mag aktivitását. De egy tengeralattjárón ez gondot okoz, mivel a
rudak valójában leállítják a reaktor működését. Ebben a pillanatban a
tengeralattjáró erőműve halott. Ez azt jelenti, hogy hamarosan leáll a hajtómű, a
víztisztító, a légszűrő és a fűtés. Ez 300 méterrel a felszín alatt meglehetősen
rossz hír.
– Vészhelyzet esetére bizonyára van kidolgozott terv.
– Igen. A rendszer hidegen tartja a most éppen nem aktív reaktort, és van egy
dízelmotor, amelyet azonnal beindítunk, amint elérjük a periszkópmélységet
vagy a felszínt.
Ezen a ponton Vanyiszlav kapitány közbeszólt.
– Ne felejtse el, tábornok, hogy Ben tengeralattjáró-tisztként beszél, nem
pedig atomtudósként. Nem kell ahhoz tudósnak lenni, hogy az ember
elboldoguljon egy atom-tengeralattjáróval. De érteni kell a rendszer működését,
és tudni kell, melyik képernyő milyen információkat közvetít. Elsősorban
képesnek kell lenni a probléma felismerésére, és elhárítására. Nagy tudású
nukleáris mérnökök dolgoznak itt lenn, a hajón. Ők mindenről pontosan
tájékoztatni fogják önt. De ismernie kell a potenciális nehézségeket, és a
szükséges válaszreakciókat is.
– Tengeri próbautakon tanította Bent?
– Nem. Kitűnő szimulátorunk van a parton, és minden jövőbeli
tengeralattjáró-tisztünk ott tanulja az irányítást. Ben heteket töltött a
szimulátorban, mint egy pilóta, aki egy utasszállító gép vezetését tanulja.
Elvégezte a teljes kurzust, a legkisebb vészhelyzet elhárításától a magolvadásig.
– Az utóbbi elég rosszul hangzik.
– Az is.
– Mikor történhet meg?
– Mondd el neki, Ben.
– Amint említettük, valószínűleg a primérkörben létrejövő szivárgás okozza,
vagy ha bármely okból hirtelen túl hideg víz kerül a reaktorba. Hogyha például
rendszerhiba miatt nincs visszatérő víz, kinyílik egy biztonsági szelep, és
kívülről tengervíz áramlik be. Ez nem jó, de még mindig jobb, mintha nem is
lenne benne víz. Ha nem áramlik át víz a reaktoron, hét másodpercen belül a
neutronok hasadása eléri a kritikus mértéket. Ekkor áll fenn a potenciális
magolvadás veszélye. Az uránium túlmelegedése végül is megolvasztja a reaktor
acélpadlóját, akár a fedélzetet és a két hajótörzset is. De ez ritka eset, szinte nem
is hallottunk még róla. A leggyakrabban előforduló krízishelyzet az, amikor
hideg víz áramlik be a biztonsági szelepen, amely növeli a hasadás mértékét. De
ez lassabb reakciót vált ki, jut idő a rudak leengedésére, és máris visszanyertük
az irányítást az események felett. Ezt negatív hőmérsékleti együtthatónak
nevezzük, amely azt jelenti, hogy a reaktor automatikusan melegíti a vizet a
megfelelő helyeken.
Rashood tábornok minden figyelmével Ben Badr szavaira összpontosított.
– Értem. Tehát automatikusan. Mi változik? Mit irányít ez a rendszer?
– Minden alkalommal, amikor kinyitjuk a tengeralattjáró szabályozó szelepét,
visszaveszünk az energiából, a gőzből, lehűtjük a visszatérő vizet, változtatva a
reaktorba beáramló víz hőmérsékletét. Egy dolgot jegyezz meg, Ravi! A hűlő víz
esetén azonnal felgyorsul a neutronok hasadása, több energia szabadul fel a
magban. Ez a primer hűtőbe, majd a szekunder rendszerbe kerül át. Ez a víz forr,
és gőz formájában meghajtja a turbinákat. Ezért, ha több energiát veszel ki, a
reaktor automatikusan növeli a hasadási rátát, hogy a hiányzó energiát pótolja.
Vice versa, ez egy egyszerű láncfolyamat. Ha csökkentjük az energia-
visszavételt, nő a magba beáramló víz hőmérséklete. Csökken a neutronok
mennyisége, csökken a hasadási ráta. De ez nem azt jelenti, hogy mindannyian
idegösszeomlást kapunk, amikor felgyorsulunk. Az egész rendszer
nagymértékben önszabályozó. Nem kell semmit csinálni, csak figyelni. Úgy
figyeljünk, mint potenciális veszélyforrásokra... ez a műszaki tiszt feladata.
– Ben nagyon jó tanítványnak bizonyult, ugye? – kérdezte Vanyiszlav
kapitány nevetve, majd komolyan folytatta: – Először természetesen formába
kellett hoznom. Kissé türelmetlen, és néha kicsit arrogáns... tudja, az édesapja
fontos pozíciót tölt be. De nagyon jól csinálja. Ha orosz lenne, bármikor rá
mernék bízni egy atom-tengeralattjárót. – Átkarolta Ben Badr parancsnokot,
majd halkan ennyit mondott: – El kell mondanom, hogy az elmúlt harminc év
során nem találkoztam az Orosz Haditengerészetnél ilyen jó, fiatal
tengeralattjáró-tiszttel.
– Máris jobban érzem magam – válaszolta Ravi. – De lenne egy kérdésem...
milyen tartományban tudunk gyorsulni... két szivattyú van, egy-egy mindkét
turbinához, feltehetőleg a lassú és gyors sebesség esetére?
– Nem. Hat, nagyon hatékony szivattyúval rendelkezünk. Alacsony
sebességnél kettőt használunk. De magasabb sebességtartományban mind a hat
gyorsan üzemel, ha tényleg jól akarunk haladni. Ez széles energiatartományt
jelent. Ez a Barracuda harmincöt csomónál is gyorsabban tud haladni a víz alatt.
Nem könnyű utolérni.
Rashood tábornok bólintott, visszapillantva arra a helyre, ahol az ügyeletes
tiszt a víz tisztaságát figyelte.
– Ő ott a kulcsember. Milliónyi részecske között keresi azt a két szodium-
klorid molekulát, ami óriási bajt okozhat.
– És ne felejtsd el a tesztelési folyamatot – fűzte hozzá Ben. – A rendszerben
keringő vízből gyakran veszünk mintát. Még a bögre, amiből iszunk, is orvosi
tisztaságú kell, hogy legyen... kémiai értelemben. Olyan tiszta, mint egy kórházi
műtő.
Ravi Rashood korábbi szakmájának kiválóságai között állt. De ritkán
tapasztalt ilyen fokú biztonságot és hatékonyságot, mint a Barracuda 945
esetében.
Vanyiszlav kapitány mintha a gondolataiban olvasott volna.
– Nem vagyunk különleges emberek, tábornok. Csak kevesebb hibát ejtünk,
mint az átlagemberek. A munkánkkal jár. Ha itt lenn hibázunk, azonnali,
rendkívül kellemetlen halált jelenthet. Ezért megpróbáljuk elkerülni ezeket a
helyzeteket.
Öt nap és több mint negyvenórányi intenzív szimulátoros kiképzés után Ravi
Rashood tábornok elég jó elméleti tengeralattjáró-mérnökké vált.
Szeveromorszktól délre, a széles Kola-szorosban már egy kis murmanszki
haditengerészeti kísérőcsapat várta a Barracudát, hogy Oroszország Északi
Flottája parancsnokságának színeiben utolsó útjára kísérjék.
Az egyik utolsó atom-tengeralattjáró, a Gepárd, egy 9000 tonnás Akula II.,
amelyet Szeverodvinszkben építettek, és 2004-ben állították szolgálatba, a
cipanavoloki földnyelvtől tíz kilométerre keletre. Kikötőjétől 200 méterre
horgonyzott a Neustrashimij fregatt, egy kivételes, 7000 méteres hatótávolságú
négyéves rakétahordozó hajó. Jastreb-1154 típusú volt, nagyobb, mint az
Udaloys-hoz hasonló turbinameghajtással rendelkező öreg Krivaks, de a
Barracudához hasonlóan igen drága darab. Az oroszok mindössze két ilyen
típust építettek, majd a harmadik hajótestet eladták ócskavasnak, hogy fedezni
tudják adósságaikat. A Neustrashimij-t a Balti-tengeren állították szolgálatba, ám
egy évvel később északra költöztették. Most a csendes-óceáni flottába tartozik,
és szinte biztos, hogy nem fog visszatérni Petropavlovszkból.
Egy mérföldnyire keletre, a fényes, alacsonyan fekvő nap irányában, amely
egész éjjel csak kissé ment le a horizont alá, állt a gigantikus jégtörő, az Ural, ez
a széles, acéltestű sarki haramia megy majd legelöl a ragyogó, de jeges, kék
északi óceánon át, összetöri a lebegő jégtáblákat, amelyek Szibéria hosszú,
kopár partjait ölelik körül.
Az aragubai móló mellett már szép kis tömeg verődött össze. Mindenki látni
akarta, hogy a Barracuda típusú atom-tengeralattjáró, a Tula örökre elhagyja a
kikötőt. Ravi tábornok és Vanyiszlav kapitány egy orosz navigációs tiszt mellett
állt a hídon. Badr parancsnok, a másodtiszt, lejjebb állt egy másik orosz
veteránnal, a kormányossal.Lenn a reaktorszobában Ah Akbar Mohtaj
korvettkapitány figyelte, amint az orosz tengerész altiszt „kihúzza a rudakat",
önfenntartó állapotba állítja a reaktort, megfelelő hőmérsékleten és nyomás alatt.
Ali Zahedi és Ardeshir Tikku tengerész altisztek egy-egy panel előtt foglaltak
helyet a vezérlőszobában, Zahedi a hajtóművet, Tikku a kiegészítő képernyőt
figyelte. Mostanra mindketten elegendő tapasztalatra tettek szert e munkakörben.
A vezérlőterem átfogó felügyeletét az iráni tengeralattjárósok rangidős tisztje,
Abbas Shafii korvettkapitány látta el, aki már több mint kilenc hónapja volt
Aragubában. Nyolc másik iráni haditengerész, négy fiatal tiszt és négy
harcedzett, rangidős tiszt volt még a legénység tagjai között, komoly
felelősséggel járó posztokat töltöttek be a turbina-teremben és a levegőtisztító
üzemben. Két másik tiszt helyettesítette az orosz tiszteket, egy harmadik pedig
az elektronikát felügyelte. Egy teheráni korvettkapitány volt, két kiváló
villamosmérnöki diplomával és az egyik iráni Kilo-n szerzett három szolgálati út
tapasztalatával.
Minden iráni a Népi Felszabadítási Hadsereg egyenruháját viselte. A
legénység tagjai között volt még 15 kínai is, öt tiszt, beleértve a
korvettkapitányt, aki rakétairányítóként tevékenykedett egy óriási, rettenetesen
zajos ICBM tengeralattjárón, Sanghaj közelében. Négy fő és hat normál
tengerész altiszt volt a fedélzeten. Egyenletesen, a harminc orosz közé vegyülve
oszlottak el a hajón. Két tolmács is kísérte a tengeralattjárót, ők mindenkinél
többet dolgoztak.
Vanyiszlav kapitány lekiáltott a kommunikációs rendszeren. Kifutás a
kikötőből!"
És a kapitány parancsára a Barracuda elindult.
Életre keltek a turbinák, és az óriási propeller nagy tajtékot vert, amint a
koromfekete hajótest egy vontatóhajó segítségével elindult a móló mellől:
először hátrafelé, majd előrecsúszott, Vanyiszlav parancsára: Jelig előre".
A kormányos nekiállt a parancs végrehajtásának, és észak felé vette az irányt,
pontosan a kétezer kilométerre fekvő Északi-sark felé. Ravi Rashood, a hídon
állva arcán érezte a Kola-félsziget felől fújó szelet.
Másfél kilométeren keresztül tartották az irányt, amint elhagyták a nyílt
tenger felé vezető csatornát, hogy találkozzanak a Gepárddal és a Neutrasiny-
nyal, majd felsorakozzanak a hatalmas Ural után. Vanyiszlav kapitány
irányváltoztatást szorgalmazott északkelet felé...
zéró-négy-kettő, félig előre... tizenkét csomó sebességgel...
Már látták maguk előtt az Ural kolosszális körvonalait, amely előrefelé
haladt, a Skolpen-homokzátony külső széle felé. Ez a Barents-tenger egyik
sekély part menti zátonya, amelyet mindössze 60 méternyi víz borít.
Hajnali hat órára a Barracuda már a helyén volt. 300 méterre a jégtörő mögött
haladt, a fregatt jobbra előtte, 400 méterre a Gepárdtól, amely szintén a felszínen
siklott. Előttük terült el az óceán, egészen 1300 kilométer távolságig, Novaja
Zemlja szaggatott északi földnyelvéig. Novaja Zemlja egy 740 kilométer hosszú,
80 kilométer széles, kifli alakú sziget. Úgy tűnik, mintha az Urál hegység
elfelejtett meghosszabbítása lenne, amely dél felé, a Vajgac-sziget csipkézett
hegyeinél elkeskenyedik. Szinte biztos, hogy millió évvel ezelőtt, amikor a
tundrán még mamutok barangoltak, Novaja Zemlja még a szárazföldhöz
kapcsolódott. De most már egyedül áll, bár télen a jégtáblák összetorlódnak és a
sziget partjaihoz csapódnak, az Északi-foki áramlás épphogy fenn tudja tartani a
déli irányú árapályt.
Vanyiszlav kapitány napi 320 kilométeres útja incidens nélkül zajlott, míg a
hónapokkal ezelőtt az Északi-sarkról leszakadt, ám még mindig a felszínen
lebegő tizenhat kilométer hosszú jégmezőhöz értek. Az Ural legénysége úgy
ítélte meg, hogy még mindig legalább 90-120 cm vastag lehet kb. 160
kilométerre keletre Novaja Zemlja partjaitól.
Ravi és Ben a hídról figyelték, amint a jégtörő egyenesen a jégtábla külső
széle felé veszi az irányt, majd ráhajt a lebegő korcsolyapályára. A megerősített
hajóorr 30 méternyire rásiklott a jégre, majd hirtelen óriási dübörgés
visszhangzott a levegőben, majd még egy, s végül még hat, amint a jég
darabokra tört a 23 500 tonnás tömör acél alatt, előtt és mellett. Az Ural
előresiklott az újonnan készített öbölbe, míg a végéig nem ért, ezután újra
felsiklott a jégre, ikerpropellere újabb 30 méterre előrehúzta a hajót. Hatalmas
robajjal tört ketté az iszonyú méretű, 120 cm vastag jégtábla, és majdnem 400
méteres szakaszon megrepedt.
.Jézusom" gondolta Ravi Rashood. Megdöbbenve bámulta az Uralban lakozó
brutális erőt. „Na, még egy ilyen, és már túl is jutottunk rajta." Távcsövén
keresztül figyelte az eseményeket. Úgy tűnt, hogy a jégtörő egy öbölben haladt
előre, mindkét oldalán a jégtábla törmelékei úszkálnak. Elbűvölve nézte, amint
az Ural megismételte a rohamot a jégmező maradékán, látszólag nem is lassult,
amint porrá törte a maradék néhány száz méternyi jeget, a kis jéghegyeket
oldalra tolta vasorrával, utat törve a Barracuda és kísérőhajói részére a Kelet-
Szibériai-tengeren át a Bering-szorosig.
Most, hogy eltűnt a jégtábla, megkerülték Novaja Zemlját. Ezután észak felé
folytatták útjukat Oroszország leghosszabb folyója, az 5400 kilométer hosszú Ob
tölcsértorkolata felé. Az Ob folyó Mongólia határán, a hegyekben ered, és a
Szibériai-fennsíkon folyik észak felé, az Uraltól keletre, a transzszibériai vasúti
híd alatt, míg el nem éri a 80 kilométer hosszú, 30 kilométer széles, kampó alakú
torkolatának jeges mélységeit. Novaja Zemlja vége egyben a Barents-tenger
végét is jelenti. Innen a Kara-tengeren folytatták útjukat, amely 800 kilométer
hosszan nyúlik el a Szevernaja Zemlja szigetcsoportig, kétnapi távolságra. Itt
már nem voltak jégtáblák, de a Kara-tenger központi részén lévő
homokzátonyok miatt dél felé kerültek, a parthoz közel, a Nordenshel'da
Archipelago mentén, amint kelet felé kanyarodtak a szűk ViPkitskogo szoroson
keresztül, a Szevernaja Zemljától délre.
Ez volt az a pillanat, amikor az Amerikai Egyesült Államok felderítő
műholdja, a „Big Bird" egyértelmű fotókat készített róluk, amint elhaladt
felettük.
2007. augusztus 9., csütörtök 7 óra Nemzetbiztonsági Szolgálat Fort Meade,
Maryland
Ramshawe hadnagy szerette a műholdas képeket. Bármilyen hasonlóak,
elmosódottak és szokásosak voltak is, alig várta, hogy számítógépével az
interlinkre csatlakozhasson. Az interlink a Nemzeti Felderítő Iroda privát
internetszolgáltatója volt, a biztonságos és titkos kábelhálózatokon férhettek
csak hozzá. Jimmy gyakorlatilag bármilyen műholdfelvételt megnézhetett, amit
a világon készítettek az NRO által épített műholdakon keresztül amelyek
végtelenül rótták útjukat a fold körül.
Mindig rákeresett a Kínai-tengerre, hátha lát ott valami érdekeset, és szokás
szerint megnézte a Bering-szoros és a Kamcsatka-félsziget közötti területet is,
ahol az Orosz Csendes-óceáni Flotta gyakorlatozik. Ritkán, szinte soha nem
talált olyan tevékenységet, amelyet érdemes lett volna közelebbről megnézni, de
lankadatlanul figyelemmel kísérte az eseményeket. Ramshawe született
titkosügynök volt. Nyáron mindig megnézte, mi zajlik a Szevernaja Zemljától
keletre fekvő tengeren. Eddig a pontig az óceán az oroszokhoz tartozott.
Gyakran járőröztek itt, tengerészeti gyakorlatokat tartottak, és hajókat teszteltek
a part mentén, a Murmanszk és a Kola-félsziget közötti 1600 kilométeres
szakaszon. Néha voltak egészen érdekes képek, esetleg egy új orosz hadihajóról,
de Jimmy többnyire csak a félholt haditengerészet rutinútjait látta. A Szevernaja
Zemljától keletre láthatta a flottaátadásokat. Ez rendkívül fontos volt az
Amerikai Egyesült Államok számára: hogy pontosan tudják, hol találhatók a
nagy orosz hadihajók.
Jimmy ma egy négy hajóból álló konvojra lett figyelmes, amely Szibéria
északi partjainál haladt. Ráközelített, majd hátrahőkölt. „Uramisten, ez a
Szibéria rohadt nagy terület. Talán a legnagyobb az egész földön." Ebben igaza
volt. Szibéria területe a bolygó teljes szárazföldjének 1/12-ed részét teszi ki.
Lehet, hogy hideg, sivár, és talán dermesztő a történelme is. De nem kis terület.
Jimmy követte a három hajó mozgását, s közben beazonosította a Barents-
tengertől a Bering-szoros felé tartó négy hajót.
„Ez az... egy jól megtermett fregatt, a Neustrashimy, 9000 tonnás, vezérelhető
rakétákkal... egy kicseszettül nagy jégtörő... ott elöl, ugye? Egy Akula II atom-
tengeralattjáró. Egy Sierra típusú atom-tengeralattjáró, valószínűleg az egyik
Barracuda 945... És a felszínen... nem is próbálnak elbújni... egy nyári
flottaátadás, rutinnak számít, az Északi Flottából a Csendes-óceáni Flottába.
Nincs ezzel semmi gond."
A hadnagy tudott az orosz Akulákról és a Sierrákról is. A Barracudák azonban
rejtélyesek voltak. Egy működött csak, és egy 945 típusút láttak valaha nyilt
tengeren. Az elmúlt öt év során, mióta Jimmy Ramshawe Fort Meade-ben
szolgált, a hajó mindössze hat alkalommal futott ki. annyira költséges volt a
fenntartása. Kinyitott egy CD-n lévő, szigorúan titkos adatbázist, és rákeresett a
Tula nevű, nagy sebességű, mélyre merülő, rendkívül drága, kategóriájának első
atom-tengeralattjárójára. Azt is látta, hogy fel akarták szerelni 2500 kilométer
hatótávolságú rakétákkal. De úgy tűnt, még egy évig elhalasztották a tervet. Újra
a tengeralattjáró képét nézte, amint a hideg, nyugodt tengerben siklik, orrával és
uszonyával megtöri a hófehér hullámokat, két örvényt kavarva a hajótest két
oldalán.
Rohadt veszélyesnek tűnik. Kíváncsi lennék rá, hol őrzik a másik csirkefogót.
Visszagördítette az üzemeltetéssel foglalkozó oldalt, ahol azt írták, kétséges,
hogy egyáltalán megépítették-e a második hajótörzset. Ha nem, akkor az
aragubai Északi Bázison lehet, talán egy fedett dokkban. Ha valaha is
kipróbálták a tengeren, mi sosem láttuk.
Vicces egy név ez a Barracuda, egy orosz hajónak. A barracuda gonosz,
melegvízi hal, amely kizárólag a trópusokon él. Láttam egy fényképen, amikor az
apám fogott egyet a Karib-tengeren. Barracuda? Ott fenn a semmi közepén, a
rohadt tundrától északra, a Sarkkörön belül. Mintha a jamaicai haditengerészet
„rozmárnak" vagy .jegesmedvének" hívná a hajóit. Vagy mintha Nelson
Mandelát választanák meg Izland elnökévé.
Hol itt a nemzeti identitás? Hülyék. Soha egyetlen barracuda nem közelítette
meg Oroszország 1600 kilométeres körzetét. A Gyilkos Bálna név jobban illene
rá. Vagy az Oroszlánfóka. Jópofa dolog egy jeges sarki vizeken hajózó
atomtengeralattjárót egy túl nagyra nőtt trópusi aranyhalról elnevezni.
Kisétált egy csésze kávéért, majd visszament irodájába, még mindig a
Barracudán törve a fejét Jó lesz ennek utánajárni, hogy mit csinálnak az öreg
oroszok ott...
Számítógépén rákeresett a barracuda halra. Megtalálta A. J. McClane, a világ
legjobb horgászkönyveinek írója, a Világ Horgászati Enciklopédiája szerzőjének
Észak-Amerika ragadozó halai című művét. Ez az. 240. oldal. Egy egész
fejezetet írt róluk, pont a hülye cápák előtt. Gyorsan átlapozta az oldalakat, és
rájött, igaza volt. A barracudák nem merészkednek hideg vízbe. Gyönyörű
képeket is talált. Úgy döntött, beleolvas a nyitó bekezdésbe, és megtudta, hogy a
halnak ördögi fogsora van, két borotvaéles fogsor, és A. J. szerint: „olyan
elrendezésben, mint egy sarokba szorított farkas. .. harapása mérgező lehet...
akár már a látványa is... összeszorul az ember szíve."
Csakúgy, mint McClane szavainak hatására. Majdnem. Mivel a következő
bekezdésben, még a 240. oldalon, a szöveg közepén a következő mondat állt: „..
.öreg borotvaszáj még akár a sekély vizekben is rakétasebességgel halad". A
fiatal titkosügynök majdnem szívrohamot kapott.
Öreg Borotvaszáj! Mikor is hallotta ezt utoljára? Gondolatai őrülten cikáztak,
és a szíve vadul kalapált. Mindig ez történt, mikor szimatot fogott. Nagyot
kortyolt kávéjából, és kilépett a Ragadozó halak barracudával foglalkozó
fejezetéből. Megnyitotta titkos mappájának indexét.
Jézusom! Majdnem egy éve történt. 2006 szeptemberében.
Igen, ez lesz az. ÖREG BOROTVASZÁJ 600 JÓVÁHAGYVA. A jelet a Kínai
Haditengerészet műholdjáról szedték le – eredeti forrás: USA SIGINTföld alatti
figyelőállomás, Kunia, Hawaii. Biztos információ.
Ramshawe hadnagy elgondolkodott azon a valószínűtlen lehetőségen, hogy
egy kínai admirális 600 barracudát szállított volna le, előzetes megállapodás
szerint. 600 jóváhagyva. Az utolsó szó egyértelműen arra utal, hogy a tárgyat
korábban már említették. Különben Jimmy szerint az öreg Tai Mai Hook
admirális a következő jelet küldte volna: „Úristen! Pont most fogtam ki a világ
barracuda-populációjának felét."
Nem. A jóváhagyva szó valamilyen elvárt dolgot jelent. Vagy legalábbis félig
elvárt dolgot. És ez nem egy hálónyi halat jelent. Öreg Borotvaszáj, a barracuda,
egy haditengerészeti műhold esetén a legveszélyesebb orosz atom-
tengeralattjárót jelenthette. De mit jelent a 600? Az oroszoknak egyetlen ilyen
típusú működő tengeralattjárója van. A szám bármit jelenthet felszín alatti
mélységet... üzemidőt... rádiócsatornát... torpedók számát... bázistól számított
távolságot... rakéta hatótávolságát... vagy akár dollárt is... talán a kínaiak
megvették a tengeralattjárót.
Ramshawe úgy döntött, van jobb dolga is, minthogy egy egyéves, négy
szóból álló kínai műholdjelet próbáljon összekapcsolni a teljesen ártatlannak
tűnő orosz flottaátadással a szibériai partok mentén.
„Mindenesetre figyelemmel kísérem ezt a négy kis dögöt ott a sarki vizeken...
különösen Öreg Borotvaszájat."
Augusztus 1.4. 73N 138E
Az Új-Szibériai-szigetektől délre
A Laptyev-tenger keleti részén folytatták útjukat, még mindig a part mentén.
Már elhagyták az Ob folyóhoz hasonlóan Ázsia szívében eredő, és egész
Szibériát átszelő Léna folyó deltavidékét. Előttük terült el a 80 kilométer széles
szoros, amely az északi földnyelv és a legdélebbi sziget között a Kelet-Szibériai-
tenger kapuját alkotta.
Az Ural haladt a sor élén. Napi 320 kilométert tettek meg. Mindkét
tengeralattjáró a felszínen maradt, kilenccsomós sebességet tartva, folyamatosan
figyelték a hídról a kisebb jégtáblákat, amelyek sérüléseket okozhatnak a
hajótesten, ha keményen nekiütköznek. Nagyban megkönnyítette a feladatot,
hogy a nap 23 órájában világos volt.
Ravi Rashood legtöbb idejét a parancsnok és Ben Badr mellett töltötte. De
rendszeresen eltöltött 4-4 órát a navigációs területen, a hanglokátor teremben, és
a radarteremben is. Csatlakozott a másik két iráni tiszthez, és a tolmácshoz,
valamint beszélgetett a tisztekkel. Egész napokat töltött Ali Zahedi tengerész
altiszttel a hajtómű mellett. Ehhez hozzájöttek még azok a napok, amikor Mohtaj
korvettkapitány arra tanította Ravit, hogyan halad egy atom-tengeralattjáró az
óceánon. Tudta, melyik képernyőket kell figyelni, melyik iránytűt kell
ellenőrizni, tudta, hol találja az elektromos áramköröket és megszakítóikat.
Jártasságra tett szert a vészhelyzetek elhárításában, és minden szabadidejét Ben
Badrral folytatott beszélgetésekkel töltötte. Ez a két különböző, eltérő kulturális
hátterű, vallású és neveltetésű katona, ezen a speciális atom-tengeralattjárón,
bármilyen problémát, bármely hibát vagy akadályt el tud hárítani.
Mindkettőjüknek már csak a RAGUDA nevű nagy hatótávolságú rakéta kilövési
folyamatát kell megtanulniuk. Badr parancsnok talán ötvenszázaléknyi
gyakorlatra tett szert. Egy másik Bandr Abbas-i korvettkapitány már kilenc
hónapja kizárólag a rendszer generáljavítását végezte Aragubában. Ravi egyik
kiemelkedő képességű honfitársa Kerman tartományból egy tolmács
segítségével elvégezte a nagy hatótávolságú rakéták és irányító rendszerek
használatára vonatkozó tanfolyamot. Ravinak volt mit bepótolnia. Az őszt
Petropavlovszkban valószínűleg azzal tölti, hogy mesteri szintű tudásra tegyen
szert azokon a területeken, amelyek egy atom-tengeralattjáró parancsnokának
létfontosságúak.
Időközben az Új-Szibériai-szigetek déli szorosán siklottak át. Déli szél fújt,
ami kellemes meleggel töltötte meg a levegőt. Már csak kevés észrevehető jele
volt a szörnyű szibériai télnek, amely mély nyomot hagyott Oroszország sötét és
távoli alvó területének nyári partjain.
1600 mérföldre, ötnapnyi útra volt a Csukcs-tengeren a Bering-szorosig, ahol
a kis konvoj 800 méterre megközelíti majd az Amerikai Egyesült Államok
vizeit. A szoroson dél felé haladva végig a part menti vizeken fognak hajózni.
Vanyiszlav kapitány a szokásokhoz híven útvonal-módosítást hajtott végre
kelet-északkelet irányba, amint az Ural nyomdokaiban haladva elérték a Kelet-
Szibériai-tengert. Jobbra kormányozta a hajót – egy-egy-kettő irányba...
pontosan az Ural mögött. Még mindig a sima vízen siklottak, még délebbre,
távolodva az állandó jégmezőktől, amelyek látványa egészen a horizontig
húzódott. Egy lapos, halálos jégtábla – egészen az Északi-sarktól a szibériai
partok 160 kilométeres körzetéig.
Oroszország északnyugati szegletében enyhe volt a nyár, így az út is
meglehetősen zökkenőmentesnek bizonyult. Jégtábláknak híre-hamva sem volt,
éjjel-nappal tartani tudták a kilenccsomós sebességet, a sötétkék vízen át szelték
a hullámokat.
Időközben az iráni tengerészek egyre jobb munkát végeztek. Rashood
tábornok még természetesen nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy átvegye az
atom-tengeralattjáró irányítását, de Badr parancsnok már elég ügyes volt, és
rendkívül ütőképes csapatot sikerült összekovácsolnia maga körül. Rashood
tábornokból ideális parancsnok válhat.
A tengeralattjáró hosszú napokon keresztül történő tanulmányozása lehetővé
tette, hogy bármilyen kívánt bevetést végrehajtson a hajóval. Ha Badr
parancsnok meghal, Rashood tábornok és iráni tisztjei, valamint a legénység
sikeresen el tudnának menekülni, és hazavinnék a hajót. Senkiben sem merült fel
a kétség, hogy a SAS által kiképzett tisztet követhetik, bármi legyen is a cél.
Ravi még talán Ben Badr nélkül is képes lenne bármire. Viszont Bennel együtt jó
csapatot alkotnak.
Háborítatlanul folytatták útjukat a szoros orosz oldalát védő Julen-fokig.
Elhaladtak a Dezsnyeva-félsziget sziklái mellett, 40 kilométerre a parttól.
A BARRACUDA HOSSZÚ ÚTJA SZIBÉRIA PARTJAI MENTÉN,
ALASZKA KELETI PARTJÁIG
Ebből a távolságból még látni lehetett a helyieket, a halászhajókat és egy
bárkát is. Semmilyen zászló alatt hajózó óceánjáróval nem találkoztak,
mindössze Jimmy Ramshawe figyelte minden „lépésüket". Jimmy néhány
naponként megnézte a műholdas felvételeket, és még mindig azon törte a fejét,
hogy miért érdekli a kínaiakat ennyire az Öreg Borotvaszáj.
A Csukcs-tengerről a Bering-szoros felé haladtak tovább, széllökések kísérték
útjukat az Északi-sarkkör mentén. Feltámadt a tenger, a hőmérséklet nulla fokra
zuhant vissza, és a hosszú csendes-óceáni dagálynak köszönhetően a Barracuda
lassan felsiklott a hullámhegyen, majd alábukott a hullámvölgybe. Vanyiszlav
kapitány parancsára periszkópmélységbe süllyedtek, ez egy kissé kényelmesebbé
tette az utat, de nem túl sokkal. Legszívesebben 30 méter mélyre engedte volna
le a tengeralattjárót, de a szoros vize elég sekély volt, és minden tengeralattjáró-
kapitány szerint rosszul van feltérképezve.
Nyomultak tovább előre, a tenger felszínén hó porzott, és a dagály hatására
még mindig fel-le hintázott a hatalmas tengeralattjáró. Vanyiszlav kapitány most
délnyugati irányba, a Lavrentyija-pont mellé kormányozta a hajót. Most
pontosan az Oroszországot az Amerikai Egyesült Államoktól elválasztó
határvonalon mozogtak, a Szt. Lawrence-szigetektől nyugatra, 65 kilométerre
Szibéria legkeletibb csücskétől. Ahol a Barracuda haladt, augusztus 21., kedd,
hajnali két óra felé járt az idő. Öt kilométernyit haladtak balra, keresztezték a
nemzetközi dátumvonalat, még hétfő volt, és ugyanennyi volt az idő. Ramshawe
azelőtt nézhette meg a fotókat, mielőtt elkészültek volna. Bizonyos értelemben.
Ravi folytatta tanulmányait. Sok időt töltött a reaktor vezérlőtermében, és
különösen a hanglokátortiszttel, egy angolul beszélő kínaival beszélgetett, aki a
PLAN Kilo programjában vett részt. Ravinak veleszületett érzéke volt a precíz,
mégis kreatív gondolkodáshoz, amelyre a hanglokátorteremben szüksége is volt,
és ugyanez érvényes volt Ben Bardrra is. Mint mindig, most is sok
megbeszélnivalójuk volt.
A meredek szikláiról és nyári örvényeiről híres Anadir-öböl 500 kilométeres
bejárata felé vették útjukat. Még augusztus végén is apály volt, de néhány rövid
hónapon belül a Bering-tenger ezen északi részei teljesen befagynak.
Két nappal később hosszú útra indultak Kelet-Szibéria vad, kietlen tája, a
Korjakszkoje Nagorije felé. Ez egy hatalmas hegyláncot, a Korják-hegységet
rejti maga mögött, amely 800 kilométer hosszan nyúlik északról dél felé.
Hatalmas hósipkás csúcsai az óceánról is jól láthatók, csupasz sziklái egészen a
tengerig elérnek. A rossz időjárási körülményeknek köszönhetően a Barracuda
legénysége mindebből persze semmit sem látott. Sőt, három napon keresztül a
napot sem látták, mivel periszkópmélységben siklottak a világ legtávolabbi
partjai mentén.
Végül a szárazföld keskenyedni kezd és a Kariginszkij-öbölnél egy vékony
földnyelvvé válik. Ez köti össze a Szibériai szárazföldet a 800 kilométer hosszú,
furkósbot alakú Kamcsatka-félszigettel. A hegység folytatódik a földnyelven át,
egészen a félsziget közepéig, az orosz Sziklás-hegységig. A leglátványosabb
hegycsúcs a Kljucsevszkaja szopka, amely 4650 méterrel magasodik a
tengerszint fölé. Ez Szibéria legmagasabb hegycsúcsa, 80 kilométerre a
szárazföld belsejében, míg Petropavlovszktól 190 kilométerre található.
A Ben Badr irányítása alatt hajózó Barracudának nem volt szüksége
üzemanyag-utánpótlásra. Ennek ellenére kétszer is megálltak útközben. Egyszer
az egyik fregatt tankolt egy kis gázolajat az Orosz Haditengerészet tartályhajóján
a Kamcsatka-fok kiugró földnyelve mögötti eldugott kis öbölben. Második
alkalommal a kísérő tengeralattjáró parancsnoka a hegy melletti másik öbölben
ellenőrizte az egyik szivárgó tömítést. Mindkét hajó eljutott volna
Petropavlovszkig, de a hadihajók kapitányai nem szeretnek üres tankkal
közlekedni. Ellenben a tengeralattjáró-kapitányok általában allergiásak a sekély
vizekre, kivéve természetesen, ha gyors menekülési útvonalra van szükségük
egy-egy bevetés után.
Szeptember első napján elhagyták a három kilométer széles, délre tartó
hajózási útvonalat, és találkoztak az eléjük kiküldött orosz haditengerészeti
hajóval. Erre azért volt szükség, mert egy kiterjedt aknamező fekszik az
Avacsinszkij-öböl bejáratánál, és 16 kilométerre nyúlik be a tenger felé. Itt tilos
halászni és lehorgonyozni is. Egyetlen hajó sem futhat be az öbölbe, mivel
bejárata mögött fekszik a világ legtitkosabb haditengerészeti útvonala,
Oroszország tiltott hajójavító műhelye. Ez a szigorúan titkos, acéllal
körbekerített Petropavlovszk kikötője, amely még mindig a hidegháború
mentalitását tükrözi. A régi Szovjet Csendes-óceáni Flotta ragyogó keleti
előőrseként szolgált.
Jobbról megkerülték a meredek Majcsnyij-csúcsot, majd észak felé fordultak.
Egyenesen a fedett dokkba értek be, ahol már várta őket a parti legénység.
Segítségükkel a Barracuda bemanőverezett helyére, ahol végre eltűnt az
amerikai műholdak szeme elől. Ramshawe hadnagy csak annyit fog látni, hogy a
nyílt óceánról egy tengeralattjáró besiklott a bázisra. De egészen addig nem látja
újra, amíg el nem hagyja rejtekhelyét, és ismét a mély vízbe nem ereszkedik.
A kínai-iráni legénység intenzív rakétatesztelés elé nézett. Főleg a
rakétafejben lévő számítógép által vezérelt iránykeresőt akarták kipróbálni. A
RAGUDA egy „lődd-ki-és-felejtsd el" típus volt, amelyet az alámerült
tengeralattjáró fedélzetéről indítanak. Teljes mértékben az elekronikus agyába
előre beprogramozott útvonalra hagyatkozva találja meg az utat a célpont felé.
Mach 0,7, majdnem 800 km/h vagy 13 km/perc sebességgel hasítja a levegőt,
4,615 másodpercenként tesz meg egy kilométert.
Még ha látja is valaki, amint 120 méterre a feje felett elszáguld, nem tehet
ellene semmit. Még akkor sem, ha rendelkezik valamilyen rakétaelhárító
rendszerrel. Ez az orosz nehézacél szerkezet túljár mindenkin, és mindennél
gyorsabb. Hacsak jóval a cél előtt el nem kapják. De ez szinte lehetetlen egy
tengeralattjáróról indított rakéta esetén. Óriási meglepetést tud okozni.
Rashood tábornok a bölcs, kiválóan kiképzett tengeralattjáró-tiszttel partra
szállt. Még két napot tölt itt, majd a Petropavlovszktól keletre fekvő katonai
repülőtérről Ben Badr társaságában repülőre száll. Először Sanghajban szállnak
le, majd onnan Teheránig egy utasszállítóval repülnek. Shakira Teheránban várja
majd. Az elkövetkező hónapokat Ravi Damaszkuszban tölti. Egyedül dolgozza
ki a tervet, bár Badr parancsnok néha meglátogatja. Tanulmányozni fogják
Alaszka legrészletesebb térképét, és a legbiztonságosabb odavezető utakat. Majd
a vadonatúj alaszkai olajfinomítótól, az Amerikai Egyesült Államok nyugati
partjain többnyire víz alatt végigfutó új kőolajvezetéket elemzik ki. Végül az
egész Kaliforniát behálózó villamosenergia-hálózat kerül sorra, különös
tekintettel a Csendes-óceán partján fekvő részeire.
Az elkövetkező hónapok során sok nehéz pillanat várható. A régi szép
időkben, amikor az Amerikai Egyesült Államok teljes mértékben az arab olajtól
függött, lehetetlen lett volna ekkora csapást mérni az országra, hiszen azzal nagy
kárt okoztak volna honfitársaiknak is. De az Amerikai Egyesült Államok
elkezdte saját forrásait felhasználni. Ekkor Kína az arab gazdaság
megmentőjeként új játékosként lépett színre. Ez kétségtelenül sokkal
kalandosabb lehetőségeket biztosított.
Ravi és Ben Oszama bin Ladennel ellentétben nem akartak a körözési listákra
felkerülni. Nem állt szándékukban amerikai állampolgárokat megsebesíteni vagy
megölni. Céljuk egyszerű volt – pusztítást, pokoli felfordulást okozni, az egész
világ előtt harmadik világbeli országként megszégyeníteni a szuperhatalmat.
Badr parancsnoknak és édesapjának tetszett az ötlet. Shakira is fantasztikusnak
találta. Csakúgy, mint Ravi. Gondolataiban egyetlen borzalmas, soha ki nem
mondott félelem örvénylett. A 2006. júniusi londoni péntek reggel óta, amikor a
szíriai orvlövész nem tudta kiiktatni Arnold Morgant. Ettől eltekintve úgy
gondolta, hogy a Barracudát senki és semmi nem tudja és nem is fogja eltéríteni
céljától. És sosem fog kiderülni, ki követte el ezt a hatalmas gaztettet. Sokat
mosolygott, amikor a meghökkent Fehér Házra és a zavarba ejtett Pentagonra
gondolt. De azért kissé tartott az elnök jobbján helyet foglaló rettegett
admirálistól.
Szeptember 8-ra Vanyiszlav kapitány és a Barracuda legénységének magja –
beleértve az összes iráni tisztet és katonát, és a teljes kínai legénységet –
visszarepültek Szeveromorszkba. Belekezdtek a szupertitkos műveletbe, a
Barracuda II., a K-240 tengeri tesztjébe, amelyre a Kolszkij-óböl mögötti
tengeralattjáró-utakon került sor.
Az ütemterv szerint mindennap 11 óra előtt el kellett hagyniuk a dokkot,
ekkorra várható ugyanis az amerikai műhold pásztázása. Addigra 180 méter
mélyre kellett süllyednie a szkolpjei partok mögötti vízben. Ez a tengeralattjáró
pontos mása volt a Petropavlovszkban lévő hajótörzsnek. Egészen június végéig
kellett várni rá, ám még ekkorra sem készült el teljesen, még mindig volt mit
elsimítani rajta, különösen, ami a hanglokátorrendszert illeti. De
Szeverodinszkben a legkiválóbb atomerőművel felszerelt reaktor gyönyörűen
muzsikált. A legnehezebb rész a teljes titoktartás biztosítása volt: senki sem
tudhatja meg, hogy egyáltalán létezik. Mindennap két vontatóhajó húzta ki és
bocsátotta tengeri útjára az aragubai dokkból. Minimum egy órával azelőtt, hogy
a csendes amerikai „Big Bírd" 35 ezer kilométer magasan az űrben elrepült
felette. A műhold egyre csak kutatott, fényképezett, ellenőrzött: biztosította,
hogy a földön semmi sem mozdul el vagy vált irányt anélkül, hogy arról a Fort
Meade központú Nemzetbiztonsági Szolgálat azonnal tudomást ne szerezne.
A sekély vizeket elhagyva a Barracuda II. az első lehetséges pillanatban eltűnt
szem elől. Még mindig Vanyiszlav kapitány volt teljes mértékben felelős a
hajóért, és ugyanazzal a legénységgel dolgozott, akik a Barracuda I.
tengeralattjárót eljuttatták a Sarki-tengertől a Kamcsatka-félszigetig. Csak az
iráni torpedó- és rakétairányítók maradtak Petropavlovszkban. A hajót
üzemeltető, és a mélység visszhangzó barlangjait hallgató sivatagi férfiaknak
rengeteg dolguk akadt fenn, a jeges oroszországi vizeken.
A két-három napos tengeri út után már sokkal egyszerűbb volt visszajuttatni a
Barracudát a dokkba. Az Amerikai Egyesült Államok felügyeleti programja
keretében mindössze naponta egyszer ellenőrizték a tengeralattjárók mozgását a
Barents-tengeren. Ami az igazat illeti, manapság ezek a mozgások
rendszertelenekké váltak, elsősorban . a szörnyű pénzhiány miatt. Estefelé már
biztonságban be lehetett hajózni a Barracuda Il.-vel, ám ha délelőtt 10.30-ig nem
ér ki a mély tengerre, az végzetes lehet.
Ravi és Ben kidolgoztak egy órarendet, hogy egyre több iráni vehessen részt
az atom-tengeralattjáró programban. Tizenkettes csoportokban repültek Bandar
Abbasból Petropavlovszkba a kezdő oktatásra. Négyhetes kiképzés után a
második Barracuda tengeri tesztjére Szeverodvinszkbe repültek tovább. így Irán
már tizenkét embert tudott visszaküldeni Petropavlovszkba, és lassan már két
teljes legénységet kiképeztek, amelyek némi segítséggel képesek voltak
bármelyik Barracudát elvezetgetni. Ez gyorsan és alaposan átgondolt mesteri
szervezés volt. Néhány hónapon belül Irán veszélyes atom-tengeralattjáró
hatalommá vált, amely teljesen padlóra küldheti a nyugatot. Olyan
tengeralattjárókról, amelyekről senki sem tudta, hogy a tulajdonukban vannak.
2008. január végére a Barracuda II. készen állt az első ilyen bevetésre. Első
útja Aragubából nyugatra, az Atlanti-óceánra vezet majd. Három héttel később a
Barracuda I. elindul Petropavlovszkból, és az aknamezők mentén kifut a
Csendes-óceánra.
Az amerikaiak felderítő műholdján csak az egyiket látják majd elindulni,
mivel Rashood tábornok azt akarja, hogy csak egyet lássanak. A másik lassan és
titokban halad majd, az újonnan kinevezett Ali Akbar Mohtaj kapitány irányítása
alatt. A Hamasz magas rangú katonai vezetőjének parancsnoksága alatt hajózó
másik tengeralattjáró gyorsabban siklik majd.
Jimmy Ramshawe nézőpontjából a legzavarbaejtőbb az, hogy csak az egyik
tengeralattjáró létezéséről tud. Végül is mindkettő saját helyén, egy orosz
kikötőben áll. Az egyetlen csekély hiba a kínai-iráni védőpajzson az volt, hogy
Ramshawe-nek feltűnt Kína és Öreg Borotvaszáj kapcsolata. Ha ehhez
hozzáteszi a témáról gyűjtött összes anyagát, 1:100-hoz, hogy el tudja helyezni a
térképen.
2008. január 31., kedd reggel a Barracuda II. hajnali 5 órakor kisiklott a
kikötőből, és az öböl mentén gyorsan a nyílt tenger felé vette útját. A Barents-
tengeren észak felé fordult, és 240 méter mélyre ereszkedett. A legénység újabb
hat hétig nem láthatta a napfényt, amint a tengeralattjáró a nap 24 órájában
csendesen haladt a föld körül, arra törekedve, hogy láthatatlan, észrevétlen és
beazonosíthatatlan maradjon.
Kétségkívül az út első szakasza volt a legnehezebb. Mohtaj kapitány lassan
haladt a föld óceánjainak egyik legnépszerűbb tengeralattjáró-vadász területein –
120 méterre a víz felszíne alatt – az Atlanti-óceán északi területeinek
legkeskenyebb részén, a GRIUK-szoros közelében. A térképen vonalzóval
húzott egyenes mutatja a pontos irányt – a jeges, szirtes gröndlandi partoknál 69.
északi szélességi és a 35.2 nyugati hosszúsági kör metszéspontját, a Scoresby-
szorostól 145 kilométerre délre. 400 kilométert haladtak dél-délkelet irányban,
áthaladtak az Északi-sarkkörön, majd a félig befagyott dán szoroson egészen
Izland északi partjáig, Huszavik városáig. A sziget partjai mentén Skócia 720
kilométerre fekvő északi része felé folytatták útjukat dél-délkelet irányban.
Az út utolsó szakaszát a Grönland-Izland-Nagy-Britannia szoros jelzi,
tengerésznyelven a GRIUK, amelyen a hidegháború idején minden orosz
tengeralattjárónak át kellett haladnia. A hajók a mai napig próbálják elkerülni a
dán szorost annak rideg időjárási viszonyai, jégtáblái és szörnyű hírneve miatt.
Ha valaki ismeretlen tengeralattjáró nyomába ered, legyen az orosz, brit vagy
amerikai, érdemes a GRIUK keleti részébe kormányozni, és az Izland és Skócia
között fekvő részt megvizsgálni. Az Izland-Feröer-szigetek közötti sekély
óceánrészt minden tengeralattjáró-kapitány nagy tiszteletben tartja. A térséget a
vészjósló, fekete víz alatti gyilkosok uralják, amelyek lassan és csendben
vadásznak finoman morajló atomreaktoraikkal. A frissen kinevezett iráni
atomtengeralattjáró-parancsnok, Mohtaj kapitány pont ezek felé a vizek felé
kormányozta vadonatúj Barracuda II. hajóját. Versenyt futott a Királyi
Haditengerészet és az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének
tengeralattjáró őrjáratával, és mindenekfelett megpróbálta nem beindítani a
szupertitkos amerikai megfigyelő rendszer (SOSUS) riasztóját.
A SOSUS az Amerikai Haditengerészet fix tenger alatti akusztikus hálózata,
amely passzív hidrofonsorból áll. Ezek érzékeny figyelőberendezések, amelyek a
parton lévő létesítményekkel állnak közvetlen kapcsolatban. Elemzik,
megjelenítik és lejelentik a csendes csatornákban elhelyezett hidrofonok által
leadott akusztikus adatokat. Az egész Csendes-óceán és az Atlanti-óceán
legfontosabb területeit lefedik, a tengerfenék különböző pontjain vannak
elhelyezve. A GRIUK szorosban különösen hatékonyak... hogy is szokták
mondani... ha egy bálna esetleg fingana a GRIUK-ban, a parton tizenhét
amerikai műszerész halna meg a gyönyörtől.
Nem nehéz elképzelni, mi történik, ha a SOSUS rendszer egy ellenséges
tengeralattjáró motorhangjára lesz figyelmes.
Mohtaj kapitány borotvaélen táncolt.
Norvégia mély, jeges parti vizeihez érve lecsökkentette a sebességet. Az
ország az európai kontinens teljes északi részét felügyeli – Finnország,
Svédország és Lappföld körül, egészen az orosz határig. A régi norvégok voltak
a sarki vizek mesterei. Az egész Atlanti-óceán partját ellenőrzésük alatt tartották
Stavanger városától az orosz Kola-félszigetig, 1700 kilométer hosszan, 800
kilométerre a Sarkkörig, és 900 kilométerre azon túl is. Nyáron a Nyugat-
Norvégiában és a szigeteken található meredek fjordok és öblök a világ
leglátványosabb hajózási útvonalainak számítanak. Fényes, magányos,
elragadóan gyönyörű táj, ahol sosem nyugszik le a nyári nap, a víz mélykék, az
emberek barátságosak.
A hatalmas áradó óceán még január végén is mindig szabadon áramlik a Golf-
áramlatnak köszönhetően, így a Barracuda lassan haladt el a legendás Lofoten-
szigetek partjai mellett. Ez a szélfútta, 160 kilométer hosszan elterülő
szigetcsoport a szárazföldről nyúlik ki, a tengeralattjárókat Voring-felfóld 1200
méter mély vizeire kényszerítve. Innen Mohtaj kapitánynak további 10 órába
telt, míg délkeleti irányban végre elérte a Sarkkört. A Barracuda hanglokátor
terme másik tengeralattjáró jelenlétét jelezte, a hang túl távoli, túl halvány volt,
de jól hallották. A 8000 tonnás Los Angeles típusú járőröző tengeralattjáró, az
amerikai Cheyenne bizonyára örült volna az Atlanti-óceán északi részén
lopakodó váratlan orosz atom-tengeralattjárónak. Az amerikaiak nagy hírverés
közepette bizonyára elsüllyesztették volna. Összegyűjtötték volna a Királyi
Haditengerészet hajóit, akár még légikeresést is bevetve, hogy rájöjjenek,
pontosan mi is folyik itt. De a tengeralattjárók túl messze voltak egymástól
ahhoz, hogy egyértelműen beazonosíthatók legyenek. Mindkét hajón úgy
értékelték, hogy csupán az óceán mélyéről hallottak valamilyen hangot, talán
egy halászhajó ment el mellettük. A Cheyenne folytatta útját észak felé. Mohtaj
kapitány kicsit lelassított 7 csomós sebességre, és továbbra is délnyugat irányba
haladt. Két és fél nap alatt tették meg a következő 640 kilométert a veszélyes,
viharos tengeren. Február 6-án délután 16.30-kor áthaladtak a GRIUK szélét
jelentő láthatatlan vonalon. Az Izland-Feröer-szigetek felé siklottak tovább.
Sebesség: 5 csomó. Mélység: 255 méter. Tíz fokkal nyugatra, a 61.20 északi
hosszúsági fok mentén.
Jó messze nyugatra voltak a hírhedt Bili Bailey partoktól. Ez két víz alatti
hegyet jelölt, amelyek csúcsa 75 méterre a felszín alatt található. Ezután alig
növelték a sebességet a következő 240 kilométeres szakaszon, míg elérték az
Izlandi-medence hatalmas mélységét. Az Atlanti-óceán itt hirtelen 3200 méter
mély lesz. Mohtaj kapitány tudta, hogy ideje igazán lelassítania, mivel a SOSUS
mindig kiemelten figyeli a mély vizeket. Sebezhetőnek érezte magát a sok kis
barlangot rejtő mélységben, de megkockáztatta, hogy 9 csomóra növelje a
sebességet és irányt változtasson... kormányzás balra... egy-nyolc-zéró felé.
A Barracuda a következő négy órában tartotta a sebességét, majd 160
kilométerre az ír partoktól elfordult a Rockall Trough felé, pontosan a
rezgésérzékelő amerikai hidrofonok fölött. A SOSUS azonnal kiszúrta őket.
efelől semmi kétség.
A dél-walesi szélfútta gránitpartokon fekvő Pembrokeshire-ben lévő
szupertitkos amerikai megfigyelőállomáson a képernyőn éppen a szürke és
fodrozódó ír-tengert nézték, amikor két amerikai operátor rácsatlakozott a
Barracuda hullámaira, és 20 percen keresztül hallgatták.
– Tengeralattjáró, uram. Orosz. Utánanézek, de orosz atom-
tengeralattjárónak tűnik. Valószínűségi terület: nagy.
– Mennyire biztos benne?
– Harminc százalék, uram. Még ellenőrzöm.
Az orosz hajón gondok támadtak. A főmérnök majdnem szívrohamot kapott,
amikor rájött, hogy egy szerszámosládát gondatlanul három órán keresztül az
egyik turbóátalakítónak támasztva hagytak. Eléggé recsegett ahhoz, hogy
komoly „zajt" generáljon, és a főnök őrjöngve kereste a tettest.
– Jézusom! – ragadta meg a dobozt. – Ez egyszerűen hihetetlen. – Azonnal
leállította a recsegést. Nagyon gyors volt, de nem eléggé. Az amerikaiak
nemcsak a zajt mérték be, hanem a SOSUS már indította is a nyomozást.
Pembrokeshire-ben az operátor észrevette, hogy a zsákmány hirtelen
elhalkult, de nem tudta, miért.
– Megszakadt a kapcsolat, uram. Még ellenőrzöm. 50 Herzes orosz turbo-
átalakítónak tűnik, nem 60 Herzen üzemel, mint a miénk.
– Mekkora a valószínűségi terület?
– Egy 16x16 kilométeres négyzet lehet.
– Hol van a legközelebbi amerikai tengeralattjáró?
– A Cheyenne-t utoljára Izlandtól 130 kilométerre, keletre láttam, majdnem
24 órányi távolságra.
– Sikerült újra felvenni a kapcsolatot?
– Nem, uram. Szerintem egyszerűen kikapcsolták.
Mindketten tudták, hogy ez sokkal rosszabbat jelent, mintha egyszerűen újra
be tudnák fogni. Az oroszok titokban akarnak maradni. Márpedig erre semmi
okuk sem volt. A hidegháború rég véget ért. Egy orosz tengeralattjárót már senki
sem tekint fenyegetésnek. Ugyanúgy joga volt az Atlanti-óceánon hajózni, mint
az amerikaiaknak. Végül is lehet, hogy legénység kiképzését végzik, vagy
hosszú távon tesztelik a tengeralattjáró rendszereit. Akár meg is fordulhattak
volna, hogy egyszerűen hazamenjenek. Talán a SOSUS csak a gyorsulási zajt
kapta el, amint megfordult. De ha tényleg hazafelé tart, miért halad ilyen lassan
észak felé? És hogy lehet, hogy a Cheyenne semmit sem hallott, miközben a
Barracuda dél felé haladt?
A tengeralattjárók mindig rengeteg kérdést vetnek fel. De az Amerikai
Egyesült Államok Haditengerészetének kor-vettkapitánya Pembrokeshire-ben
nem örült ezeknek az információknak, és azonnal jelzést küldött Fort Meade-
nek:
2008. február 7-én 19.35-kor a pembrokeshire-i létesítmény húszperces
kapcsolatot regisztrált egy rendkívül halk hajóval. A pontos azonosításhoz nem
áll rendelkezésre elegendő adat – 50 Hz vonal, szovjet turbo-átalakítóra utal. A
jel hirtelen megszakadt. Talán tengeralattjáró. Semmi összefüggés az orosz
hálózatokkal... 260 négyzetkilométeres valószínűségi terület, ellenőrzési földrajzi
hosszúság: 15, az ír partoknál, a Rockall Trough déli végénél.
A Nemzeti Megfigyelő Iroda Atlanti Haditengerészeti irodájából azonnal
kérelmet írtak Moszkvának, hogy tisztázza a helyzetet. De két nappal később
még mindig nem kaptak semmilyen válasz. Senki sem hallotta a Barracuda
egyetlen mozdulatát sem, hiszen nagyon lassan kúszott dél felé, a SOSUS tenger
alatti kábelei között manőverezve. Ha nem is teljesen, de majdnem
észrevétlenül.
Ramshawe hadnagy február 8-án péntek délután egy óra pihenőre indult, és
úgy döntött, végiggörgeti a Nemzetbiztonsági Szolgálat internetes oldalait. Már
háromnegyed órája szórakozottan nézelődött és olvasgatott, amikor kiszúrta a
tengeralattjáró szót egy üzenet szövegében. A Morgan és Morris admirális
társaságában eltöltött rövid idő egyetlen dologra megtanította – ha meglátod a
tengeralattjáró szót, azonnal dobj el mindent, és járj a végére, hogy mi a fene
folyik ott... ahogy az öreg Arnie mondaná, ahogy Jimmy néha szólította.
...csúszómászó, veszélyes kis dögök. Ha bárhol, bármikor látsz egyet ólálkodni,
akár akkorát is, mint a Grand Canyon, utánanézel, utánanézel, és még egyszer
mondom: utánanézel.
Jimmy gyorsan utána akart nézni az ügynek. Megértette a jelzést. Néhány
nappal ezelőtt, szerda este az egyik SOSUS megfigyelőállomás operátora az
óceán túlpartján „látott" egy orosz tengeralattjárót, amint csendesen dél felé
hajózik az Atlanti-óceánon Írországtól nyugatra.
Azonnal letöltötte a jelzést, majd betöltötte a Titkos Hírszerzés CD-t, és
Oroszországra kattintott. Elindította a keresőt, rákeresett az 50 Hz frekvenciára,
s a Sierra I. listához jutott. Úgy tűnt, hogy ezeket az ősrégi orosz hadihajókat
kivonták a forgalomból az öreg „Alfa" osztállyal. De az amerikai titkosügynök
talált néhány Sierra II., Kondor kategóriájú 945A hajót, amely az Északi
Flottánál állomásozik Aragubában. De Sierra I. nem volt sehol. Ezért újra
elindította a keresőt, hogy utánanézzen a mai napig üzemelő Sierráknak.
Mindössze egyet talált, az Aragubában állomásozó 239 hajótörzs számot viselő
Tula nevű, Barracuda 945 típusú atom-tengeralattjárót.
– Kicseszett Borotvaszáj! A rosseb enné meg! – üvöltötte az üres irodában.
Nem, várjunk csak egy percet. Nem lehet. Borotvaszáj Petropavlovszkban van.
Én magam ellenőriztem le. Tavaly szeptemberben behajózott egy fedett
dokkba... nézzük csak... igen... itt van... azóta nyolc alkalommal látták, amint
rövid utakra kifutott a tengerre. Talán tengeri tesztekre. Mindig este tért vissza,
pontosan ugyanabban az időpontban. Utoljára február 3-án látták.
Ramshawe hadnagy minden kétséget kizáróan tudta, hogy amit a
pembrokeshire-i operátorok hallottak, nem a 239 hajótörzs számú Barracuda
volt. Kizárt dolog ugyanis, hogy az a hajó három nap alatt eljusson Írország 16
ezer kilométerre fekvő nyugati partjaihoz.
Nos, senki sem állította ennek az ellenkezőjét. Csak annyit mondtak, hogy
találtak egy frekvenciát. Szerintem kihúzták a második Barracudát a naftalinból,
ha egyáltalán létezik második belőle. Jézusom... Írország nagyon messze van egy
ilyen öreg, évek óta nem karbantartott hajónak. Hú, de leizzadtam.
Jimmy Ramshawe végül is magára maradt a kirakós játékkal. Ha Arnie
admirális rájön, hogy egy lator orosz tengeralattjáró cirkál szabadon az Atlanti-
óceánon úgy, hogy senki sem tud róla, óriási botrány lesz. Kért egy másolatot az
utolsó jelzésből, amikor az oroszoktól magyarázatot követeltek. Legnagyobb
megdöbbenésére észrevette, hogy Moszkva egyáltalán nem válaszolt. Ezután
javasolta George Morris admirálisnak, hogy küldjenek újabb üzenetet, ezúttal
személyesen Vitalij Rankov admirálisnak, a Flotta főparancsnokának címezve.
George Morris tudta, hogy a volt szovjet hadihajó-parancsnok korábban
titkosügynökként dolgozott, és Arnold Morgan jó barátja is egyben. Azt is tudta,
hogy amennyiben Rankov nem válaszol a washingtoni kommünikére, Arnold
Morgan felhívná telefonon. Várakozásai szerint Rankov admirális nem
lelkesedne túlságosan a lehetőségért, ezért inkább gyorsan válaszol. Ramshawe
azt az utasítást kapta, hogy ismételje meg a jelzést.
Két további nap telt el, mire a volt szovjet olimpiai bajnok evezős eljuttatta
válaszát személyesen Morris admiralisnak címezve. Morris véleménye szerint
feltűnően óvatosan volt megfogalmazva:
2008. február 11.12.00 óra. Az Orosz Haditengerészet jelenleg nem járőrözik
az Atlanti-óceán kérdéses részén. Az Északi Flotta csupán két Kondort tart a
kikötőben. Az egyik Barracuda típusú hajónk Petropavlovszkban folytat tengeri
próbákat. Az operátor valószínűleg tévedett. Azt hallottam, hogy hajóink sokszor
kísértetiesen hasonlítanak a régi Rubis kategóriát felváltó új francia atom-
tengeralattjárókhoz. Még nincs nevük, de Toulon partjainál gyakorlatoznak az
Atlanti-óceánon. A franciák a Barracuda nevet adták a programnak. Sajnos
ennél többet nem tudok segíteni. Rankov (főparancsnok)
Morris admirális irodájába hívta Ramshawe hadnagyot, hogy elemezzék a
kapott választ. Mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak. Rankov nem
jelentette ki határozottan, hogy a térségben nem található orosz tengeralattjáró.
Mindössze azt jelezte, hogy nem járőröznek az Atlanti-óceán kérdéses területén.
Ami kicsit mást jelent. De a válasz elég barátságos és segítőkész volt ahhoz,
hogy egy újabb kommüniké küldése durvának, szükségtelennek és nem
diplomatikusnak tűnjön. Morris admirális kénytelen-kelletlen félretette az ügyet.
Vitalij Rankov nagyon jól tudta, hogy ez fog történni. Természetesen tudatában
volt annak a rengeteg oknak is, amiért ilyen diszkréten kezelte a kínaiak
tevékenységét.
Jimmy Ramshawe morgolódva lépett ki az admirális irodájából: Csak azt
látom, hogy mindenhol ezek a rohadt Barracudák vannak – de legalább a
franciáknak van meleg tengerük is. Visszasétált irodájába, aggódott, hogy nem
volt semmilyen pluszinformáció, amelyet az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója
részére elmondhatott volna, nem volt papírja az eltűnt tengeralattjáró
azonosítójáról. Jimmy homlokát ráncolta, miközben pontosan Öreg Borotvaszáj
mellé elmentette Rankov admirális üzenetét is a többi titokzatos ügy közé.
Eközben 4000 kilométerre, a portugál partoknál, az észak-atlanti SOSUS-
csapdáktól végleg megszabadulva Mohtaj kapitány úgy döntött, ideje növelni a
tengeralattjáró sebességét. Elhagyatott vizek felé tartottak, le Afrika partjai
mentén, amelyet az amerikai haditengerészet egyáltalán nem tartott
figyelemreméltó területnek.
A 7500 kilométerre fekvő Jóreménység-fokig az út legalább 3 kilométer mély
vízben vezetett. Most, hogy a Barracuda először hajózott szinte teljesen
elhagyatott vizeken, Mohtaj kapitány emberei mégiscsak résnyire nyitották a 47
ezer lóerős GT3A turbinák szelepeit.
Az atomreaktor teljesítménye azonnal megnőtt. Sebesség nyolc csomó.
Mélység 800 méter. Irány egy-nyolc-zéró.
Öreg Borotvaszáj II. naponta 320 kilométert tett meg. Nyugaton senki sem
tudta, hol van, sőt még azt sem, hogy egyáltalán létezik. És hogy hova tart, arról
végképp nem volt fogalma senkinek.
NYOLCADIK FEJEZET
2007. november elején damaszkuszi otthonukban, a Sharia Bab Tourmán
Shakira Sabah egy muzulmán szertartás keretében huszonhét éves korában
férjhez ment az egykori Raymond Kerman őrnagyhoz. A házasságkötést a helyi
ügyvéd hagyta jóvá, és a vőlegény családjának és egyéb rokonok hiányában le
kellett mondaniuk a hagyományos ötnapos muzulmán ünneplésről, és a sok-sok
ajándékról. Ehelyett a közelben lévő Sheik Farrag mecset imámjának áldását
kapták meg. Az esküvői ceremónián mindössze hat ember jelent meg. Shakira
egyszerű, hosszú, fehér ruhát viselt, hagyományos kalappal és fátyollal, így még
a szokásosnál is inkább egy istennőhöz volt hasonlatos. A vőlegény sötétszürke
öltönyben pompázott, és ígéretet tett arra, hogy Shakira gondját viseli élete
végéig, s már el is helyezett százezer dollárt, a muzulmán mehmetet felesége
privát bankszámláján. Az életre szóló fogadalom jól tükrözte az ősi iszlám
meggyőződést, miszerint egy nő otthonán kívül mindig alárendelt szerepet
játszik a férfiak mellett. És Rashood tábornok úgy gondolta, nem rossz ötlet,
tekintve, hogy új felesége igencsak hajlamos kiállni jogaiért, nem beszélve arról,
hogy szívesen robbantgat páncélozott tankokat, ha azok nem tetszenek neki.
Ahogy telt-múlt az idő, egy hideg, nyirkos januári napon a friss házasok első
nagyobb vitájuk közepén találták magukat. Shakira Rashood mindenképpen
részt kívánt venni a Barracuda bevetésén, amelyre a Csendes-óceán keleti
partján kerül sor. Nem egy parti, hadműveletre nem vonatkozó vezetői pozícióra
pályázott, mint ahogy azt Ravi gondolta. Shakira ténylegesen a tengeralattjárón
szeretett volna vezető pozíciót betölteni.
Ezen az esős péntek estén, amint besötétedett odakint, huszonnégy óra
leforgása alatt már harmadszor kanyarodtak vissza a témához.
– A víz alatt összezárva egyetlen nőként hatvan férfi társaságában... ezt
egyszerűen nem teheted meg.
– De igen – erősködött Shakira.
– Szeretnélek emlékeztetni arra, hogy még soha egyetlen nő sem szolgált
tengeralattjárón, egyetlen haditengerészetnél, sehol a világon! Túl zárt,
klausztrofóbiát okoz, nem egy nőnek való.
– De igen. Ha dolgozom, ugyanolyan vagyok, mint te. Igen, megértem, hogy
az arab világban amolyan Harcistenként tekintenek rád... és azt is tudom, hogy
én nem tartozom ebbe a kategóriába, de vagyok olyan jó, mint bármelyik
katonád, ezt el kell ismerned.
Shakira meredten nézett maga elé. Ravi már túl jól ismerte ezt a tekintetet.
Nejének esze ágában sem volt lemondani tervéről, és Ravinak észérvekhez
kellett folyamodnia.
– Nézd, mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Angliában tettek már
lépéseket, hogy nők is beléphessenek a haditengerészet kötelékébe. Besorozták
őket, és hadihajókon szolgálhattak. De a végső következtetés mindig az volt,
hogy teljesen értelmetlen... a férfiak beléjük szerettek, le akarták vetkőztetni őket
az álló helikopteren, és még Isten tudja, mi. És ezek egyszerű felszíni hajók
voltak. Soha senki nem mert tengeralattjáróra nőt besorozni.
– Úgy gondolom, hogy tízezerből maximum egy nő létesít szexuális
kapcsolatot a legénység valamelyik tagjával. Csupán arról van szó, hogy az
újságok nem foglalkoznak a többivel. Fogadni mernék, hogy a hadihajókon
sokkal több a lopás. De hát ez rám végül is nem vonatkozik, igaz? Senki sem
próbálja meg levetkőztetni a parancsnok feleségét, ugye?
– Nagyon remélem, hogy nem. De biztosan te is látod, hogy mekkora
bezártságról van szó egy víz alatti, működő atom-tengeralattjárón. Ez
egyszerűen nem megfelelő környezet számodra. Soha nem engedtek nőt a
fedélzetre, és ezt a szabályt még talán én sem szeghetem meg. Még én is újonc
vagyok a tengeralattjárón... most már indulhatunk? Éhen halok, és öt perc múlva
találkozunk Ahmeddel az Elissarnál.
– Akkor indulunk, ha megígéred, hogy én is elmehetek veled a Barracudán az
Amerikai Egyesült Államok nyugati partjára. Már átéltem egy család elvesztését,
eszem ágában sincs téged is elveszíteni. Hogy is ülhetnék otthon nyugodtan,
tőled több ezer kilométerre, miközben azt sem tudom, mi történik. Veled
megyek, és kész.
– Jézusom, Shakira. Ez veszélyes vállalkozás, akár meg is halhatunk.
– Nem félek a haláltól. És tudom, hogy te sem. De ha meghalunk, legalább
együtt halunk meg. Nem maradok itt, arra várva, hogy valaki megmondja, nem
jössz vissza. Vagy együtt megyünk, vagy egyikünk sem megy.
Ravi nem volt ilyen mértékű szembeszálláshoz hozzászokva. Persze még
sohasem volt nős.
– Lehetetlent kérsz tőlem.
– Nem, ez teljességgel lehetséges. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz. Senki
sem fog leállni vitatkozni a nagy Rashood tábornokkal, a palesztin mártírok
felszabadítójával.
– Nem érdekel, mit gondolnak mások. Én a saját törvényeimet követem. És
soha nem engednék egyetlen nőt sem, bárkiről is legyen szó, hetekig egy
tengeralattjárón szolgálni.
– Nos, akkor mondd meg, miért nem. Elfogadható okokat kérek. Nem érem
be azzal, hogy túlzsúfolt vagy túl veszélyes. Mondj nekem elfogadható érveket.
Egyszerű szavakkal megfogalmazva. Miért nem dolgozhatok a Barracudán én is
úgy, mint bárki más?
– Először is nem vagy tengeralattjárós. Semmit sem tudsz az atomreaktorról,
a turbinákról, hajtóművekről, víztanról, elektronikáról, gépészetről,
mechanikáról, rakétákról, navigációról, hanglokátorról vagy torpedóról.
– Hmmm.
– És ha felengedlek a hajóra, értékes területet foglalnál el. Utasként nem
járulnál hozzá a víz alatti bevetéshez.
– Hmmm.
Ravi úgy gondolta, Shakira kieresztette a gőzt. Azt hitte, ezek után
szertefoszlanak aggályai. De úgy tűnik, nem ismerte eléggé a lányt.
– Elfelejtettél valamit.
– Ó, igazán? Mit?
– A térképeket.
– Milyen térképeket?
– Hát ez az. Elfelejtetted. Csak nem gondolod, hogy úgy vágok bele egy ilyen
beszélgetésbe, hogy nem találok ki egy klassz munkát magamnak?
– Nos, nem. Tudom, milyen állhatatos vagy.
– Nos, mi van azokkal a térképekkel?
– Milyen térképekkel?
– A navigációs térképekkel, amelyeket Angliából rendeltettél velem, a Sziriai
Nagykövetségen keresztül, tudod, ami a damaszkuszi szállítmányozó céghez
érkezett be.
– Az amerikai térképekre gondolsz?
– Igen. Megkértél, hogy rendeljem meg és gyűjtsem össze. Nagyon alaposan
áttanulmányoztam őket, mielőtt neked odaadtam volna. Emlékszel? Még
másoltam is belőle, és kék tollal megjelöltem a jegyzeteid szerinti helyeket. Még
szeptemberben, mielőtt összeházasodtunk volna.
– Ó igen, hát persze, hogyne emlékeznék.
– Akkor talán arra is emlékszel, hogy a jegyzeteid alapján felrajzoltam
bizonyos rakétaútvonalakat. Bejelöltem az ellenőrző pontokat és feljegyzést
készítettem a terepről.
– Igen, és nagyon hálás is vagyok érte. Nagyon jól megcsináltad, emlékszem.
– Emlékeztethetlek még valamire?
– Igen, de ne most. Ahmed vár ránk.
– Ahmed ráér, még nem végeztem.
– De éhen halok... mennünk kell.
– Nem megyünk most sehova... szeretnélek emlékeztetni arra, ki
finanszírozza a szervezetünket.
– Tudom, honnan jön a lóvé. A jeruzsálemi és tel-avivi bankokból, amelyeket
kiraboltunk.
– És ki készítette el a két bank alaprajzát, ki barátkozott össze a
főpénztárossal, ki térképezte fel az egész intézményt, ki rajzolta le az egész
riasztórendszer működését? Ezután ki volt az, aki bejutott a Schwartz
Locksmithsbe, és az ország legbiztonságosabb zárjairól rajzot készített, mindkét
bank esetében, nem is beszélve a Nimród börtön zárjairól. Ki hajtotta mindezt
végre?
– Nos, hát te... Nem kérdőjelezem meg, milyen óriási szereped volt
mindezekben. De mi köze van ennek az atom-tengeralattjáróhoz?
– Rengeteg. Mert akár mindannyian odaveszhettetek volna, lelőhettek vagy
letartóztathattak volna benneteket, ha én nem dolgozom a tervezési osztályon.
– Ebben igazad van.
– És még valami. Az elmúlt néhány hét során szabadidőmben átnéztem az
amerikai parti többnyire civil radar-védelmet, a kényes konténer- és tartályhajó-
kikötőket, és néhány esetben az amerikai haditengerészet kikötőit is. Ahogy az
lenni szokott, bizonyos röppályákat feltétlenül módosítani kell. És ezt a
Barracuda üzemeltetési terme melletti kis irodámban fogom megtenni, mely pont
a rakétairányító irodája mellett lesz.
– De szerelmem...
– Semmi de. Elvinnéd az új célzott-rakétakilövő tisztedet vacsorázni? Shakira
korvettkapitány, szolgálatra jelentkezem.
Ravi nevetni akart, de egyáltalán nem volt vicces.
– Nem nevezhetek ki korvettkapitányt az Iráni Haditengerészetbe.
– Biztosíthatlak róla, hogy ennek semmi köze az Iráni Haditengerészethez.
Ők a lehető legtávolabb akarnak maradni ettől az ügytől. A Barracuda a Hamasz
fundamentalisták parancsnoksága alatt fog hajózni. És ennek a szervezetnek te
vagy a főparancsnoka. Bárkit kinevezhetsz bármilyen pozícióra. Senki nem fogja
megkérdőjelezni döntésedet. Egyszerűen felszállok a fedélzetre, mint bárki más.
– Istenem! És mit gondolsz, hol fogsz lakni? A torpedó csövében?
– A privát kabinodba költözök be én is, mint feleséged és első asszisztensed a
fegyverellenőrzés és feltérképezés területén. Tudom, hogy saját szobád van, kis
zuhanyzóval, mosdóval. Olvastam.
– Nagyon kicsi, épphogy nekem elég. Pont akkora, hogy egy ágy, egy asztal
és egy szék beférjen
– Akkor majd felváltva dolgozunk. Akárhogy is, meg fogjuk oldani. Dupla
hálózsákot viszek, és ha azt akarod, az éjszakát a padlón töltöm.
– Ez nem padló, hanem fedélzet. És nem szeretném. Majd az ágyra tesszük a
nagy hálózsákot, szépen és kényelmesen, nehogy leessünk róla.
Shakira odasétált, és karjával átfonta Ravit. Hosszan megcsókolta, majd arcát
férje arcához szorította, és halkan odasúgta:
– Nem halhatsz meg nélkülem. És ez most már végleges.
– Tudom. És komolyan átgondolom, amit mondtál. De szörnyen hálás lennék,
ha most már sietnénk. Különben nélküled eszem.
Ravi kinézett, a szemerkélő esőben csillogott az út. Megpróbált belenyugodni
abba a felettébb kellemes lehetőségbe, hogy feleségét is magával viheti a
tengeralattjáróra. Shakira érvei megfontoltak és átgondoltak voltak. Ügyesen
letámadta, nem sajnálta sem az időt, sem az energiát, hogy részletesen
elmagyarázza terveit, indokait, meggyőző érveit.
Normál esetben ez volt az erőssége, mint minden másik SAS-tisztnek. A jól
átgondolt tervek. Meglepetések nélkül. Bár már több mint három és fél éve,
hogy Shakirával együtt elmenekültek Hebronból, a lány a mai napig tudott
meglepetésekkel szolgálni.
Beadta derekát, és helyet biztosított a lánynak a legénység soraiban, hiszen
szerette, és nem tudott tőle semmit megtagadni. Engedett neki, hiszen Shakira
már annyiszor bebizonyította tehetségét és a Hamasz iránti elkötelezettségét. És
korrekten viselkedett. Eddig már három komoly bevetésben töltött be rendkívül
fontos szerepet. A logikájára támaszkodva hozta meg ezt a döntést, s nem azért,
mert szerelmes volt Shakirába. Újra rájött, mekkora segítséget jelent neki a lány,
aki rugalmas gondolkodásmódjával azonnal rávilágít bármely probléma
lényegére. A mai napig élénken élnek emlékezetében szavai, mikor először
beszélt neki a bankrablásokról.
Szükséged lesz az épületek alaprajzára, a riasztóberendezés terveire... akarod,
hogy elkezdjek ezen dolgozni?
Shakira belépett a szalonba. Haját megfésülte, ajkán fényes, skarlátvörös rúzs
csillogott, s ugyanolyan karcsú és gyönyörű volt, mint mikor először meglátta.
– Készen vagy?
– Shakira korvettkapitány, te aztán nem vagy semmi. – Ravi előhúzott egy
nagy esernyőt, és kiléptek az esőbe.
Mindketten tudták, hogy Shakira csatlakozni fog a Barracuda legénységéhez,
és az elkövetkező tizennégy napon belül kihajóznak Petropavlovszkból.
2008. február 7., csütörtök 9 óra Peking repülőtér
Shakira jól tudta, hogy férje fontos ember, de arról fogalma sem volt, hogy
ennyire. Az Iran Air nyolcórás teheráni járata épphogy földet ért, és máris három
kínai hivatalnok szállt fel az elülső kabinban elhelyezett csomagjaikért. Az 5600
kilométeres úton négy sor volt fenntartva számukra, sem előttük, sem mögöttük,
sem velük szemben nem ült senki. A gépen a Japánba repülő kiváltságos
utasoknak kijáró kitűnő kaviárt szolgálták fel. A fagyos, havas Pekingben a többi
utas előtt kísérték le őket a repülőgépről. Egy Mercedes Benz várt arra, hogy az
Orosz Haditengerészet 500 méternyire lévő TU-204P felderítőgépéhez vigye
őket.
A gép motorja azóta járt folyamatosan, mióta az Iran Air Boeingje a pekingi
légiirányítás területére érkezett. Ravit és Shakirát a lépcsőkön felfelé, a
pilótafülke mögötti ülésekhez vezették. Csomagjaikat a hátsó ülések mögött
helyezték el. Becsapták az ajtókat, és a gyors orosz repülő máris a felszállópálya
felé indult, és hatalmas robajjal tört utat magának a hideg, felhős égen a Sárga-
tenger északnyugati oldalán. Petropavlovszkig 1920 kilométernyi út állt előttük.
Az orosz légtér elérése előtt átrepültek az észak-kínai Liaoning és Jilin
tartományok felett. Ezután az Ohotszki-tenger szürke pusztasága tárult szemük
elé, egészen a Kamcsatka-félszigetig.
A nyár egyes időszakaiban e hideg és kietlen táj gerincén végigfutó
gigantikus hegylánc versenyre kelhetne az Alpok vagy a Sziklás-hegység
szépségével. De most, télen az egész terület úgy nézett ki, mint egy utazási iroda
reklámja Kelet-Szibériáról. Ez a látvány igazán beleillett volna.
Az új szuperszonikus Tupoljev a Concorde-hoz hasonlóan 18 ezer méter
magasan hasította a szikrázó napsütésben tündöklő eget, majdnem elérte az 1,8
Mach sebességet. Kegyetlen időjárás tombolt lenn a hófödte hegycsúcsokon. A
tundra felöl érkező orkán erejű szél sebessége elérte a 9 csomót. A tomboló
hóviharok lehetetlenné tették a civilizáció kialakulását. Még jegesmedve is alig
akadt itt. A helyzet nem volt sokkal jobb a hegyektől keletre, az Avacsinszkij-
öböl melletti kifutópályán sem, bár a hóvihar kissé enyhült, és a fagyos, tomboló
szélben a pilóta nehézségek közepette tudta csak letenni a gépet. Nem volt túl
szép landolás, de a veterán kapitány már látott rosszabbat is – mikor a régi
Frogfoots nevű SU-25 vadászgépet tette le a nyolcvanas években a Barents-
tengeren hajózó régi Kijev-típusú repülőgép-anyahajó töredezett fedélzetén.
Elgurult a terminálig, ahol a szolgálati autó várakozott, hogy azonnal a
petropavlovszki bázisra szállítsa őket. Ben Badr a központi iroda előtt várt, hogy
üdvözölje őket, és egyáltalán nem lepődött meg Shakira láttán. Kedvesen kezet
fogott vele, és megölelte Ravit.
– Nem is tudtam, hogy meglátogat bennünket. Nagyon örülök, hogy láthatom
önt, és azt kívánom, bárcsak velünk tarthatna.
– Nos, ezt a kívánságodat nagyon könnyen teljesíthetem. Shakira
korvettkapitány velünk jön.
Ravi mindezt egyetlen mosoly nélkül, tényként közölte. Ben Badr, akit éppen
most neveztek ki az Iráni Haditengerészet kapitányává, rezzenéstelen arccal
fogadta a hírt.
– Természetesen, uram. De feltételezem, hogy a te irányításod alatt!
Mindhárman nevettek. A csípős sarki szélből beléptek a meleg irodába, és
Badr kapitány kihasználta a pillanatot, hogy helyreállítsa a Barracuda I.
irányításának kényes egyensúlyát.
– Uram, a tengeralattjáró az én irányításom alatt fog hajózni, mintha
flottaadmirális lenne a fedélzeten. Ez te vagy. Az én felelősségem, hogy a
legénység életének kockáztatása nélkül, biztonságban eljussunk egyik helyről a
másikra. Ami a tényleges bevetésre vonatkozó döntéseket illeti, pl. hová
megyünk, mire lőjünk, és hogyan, a te feladatköröd. Felsőbbséget gyakorolhatsz
felettem, míg én feletted nem.
– Amint efelől már korábban megállapodtunk.
– Igen. És apámmal is. Mindkettőnknek világosan kell fogalmaznunk. Ez nem
az Iráni Haditengerészet bevetése. Nem is az Orosz Haditengerészeté. Ez az
Iszlám Ellenállási Mozgalom, a történelmi Palesztina teljes felszabadítására és
egy Iszlám Állam létrehozására elkötelezett Hamasz bevetése. Ravi, a Hamasz
soraiban soha nem szolgált ilyen magas rangú katonai vezető. Itt te vagy az úr.
Ravi elmosolyodott.
– Remélem, nem gondolod, hogy visszaélek rangommal, amiért magammal
hoztam a feleségem, mint valami római császár.
– Soha nem fordult meg ez a gondolat a fejemben. Mindenki tudja, milyen
fontos szerepet töltött be Shakira több Hamasz-bevetésen is. Meggyőződésem,
hogy alaposan átgondoltad ezt a döntést.
– Döntésem alapját Shakira többhetes tervezésre fordított munkája képezte.
Shakira alaposan tanulmányozta a célpontokat, és összeállított egy tervet, mely
inkább az övé, mint az enyém. Tudom, hogy nagyon hiányozna a tudása, ha nem
lenne a hajón.
– Úgy hangzik, mindannyiunknak hiányozna.
Ezzel Ben Badr előrelépett, és muzulmán szokás szerint megpuszilta Shakirát.
– Isten hozta a fedélzeten, korvettkapitány!
– Természetesen felmerül a kérdés, hogy hol legyen Shakira irodája. Mivel
térképekkel és monitorokkal fog dolgozni, valahol a navigációs tiszt közelében
kell lennie.
– Nem probléma. Van elég helyünk. Persze Shakira rangja magasabb. A
navigációs tiszt mindössze hadnagyi rangú... Akárhogy, ehhez is hozzá lehet
szokni... hiszen Rashood tábornok felesége szinte mindenkinél magasabb rangú!
Ezután egy kis helyiségben megebédeltek, és közben megtárgyalták az egész
bevetés legkínosabb kérdését – hova menjenek, ha túltesznek rajta. Birtokukban
volt a világ legjobb menekülőeszköze – egy gyors, csendes atomtengeralattjáró,
melyet sohasem kell üzemanyaggal megtankolni, és amennyiben jól kezelik,
teljesen észrevétlen maradhat.
Ravit mindig nyugtalanította, hogy ezt a fázist soha nem dolgozta ki. De most
Badr kapitány jelentése megerősítette ebben.
– Beszéltem a kínai politikai kiképzőtiszttel, aki kijelentette, hogy Kína
semmi esetre sem hozható kapcsolatba a Barracuda tevékenységével. A
nemzetnek túl sok a vesztenivalója. Nem engedhetik meg maguknak, hogy
emiatt elkapják őket.
– Természetesen kiiktathatnak bennünket, és akkor ez jó pont lehet az
amerikaiaknál. Szülőhazámban ezt úgy hívják, hogy két szék közül a pad alá
löknek. Az amerikaiakhoz hasonlóan a kínaiak sem bukkannának a nyomunkra.
– Igen, ez igaz. És már benne is vagyunk a pácban. Nem térhetünk vissza
Bandar Abbasba, nem mehetünk Kína közelébe, Oroszországra nem is
gondolhatunk. Ez azt jelenti, hogy rengeteg partról ki vagyunk tiltva. Ez már a
fél világ. Túl sok embert feszélyez a jelenlétünk.
Ben Badr komolyan elgondolkodott.
– Ravi, el kell mondanom, amit a kínaiaktól hallottam. Van egy bombabiztos
tervük. Biztosítanak számunkra egy helyet, ahol megszabadulhatunk a
tengeralattjárótól, majd egyszerűen visszaszökünk Iránba és Szíriába. Repülővel.
Azt mondják, a tengeralattjárónak soha senki nem akad majd a nyomára.
– Ez nagyon kínaiul hangzik. Ezek a csavaros agyú keletiek. De van erre
bármi garancia?
– Nem túl sok. A kezdetektől támogatnak bennünket. Ugyanúgy érdekük,
mint nekünk, hogy soha senki ne találjon ránk. Addig segítenek, míg
mindannyiunkat biztonságban tudhatnak. Tisztelnek bennünket, megbíznak
bennünk, és nekünk is ugyanezt kell tennünk.
– Ha bárki is a tengeralattjáró nyomára bukkan, Kína óriási bajban lesz. Ez
igaz. Ki fog derülni, hogy az oroszoktól vásárolták. Bármit is követünk el a
Nyugat ellen, Kínát fogják felelősségre vonni érte. Vagy ami még rosszabb fényt
vet rájuk, ha beismerik az igazságot, hogy a terrorizmus fellegvárának
megbízásából vásárolták a tengeralattjárót. Nem, egy dolog biztos. Ha ez a
bevetés napvilágra kerül, a kínaiak húzzák a legrövidebbet.
– Ami a legrosszabb az egészben, hogy őrült módon ügyelnek a
biztonságukra. Nem árulják el a menekülési tervüket. A tengeralattjáró széfjében
helyezték el, mely a bevetés kezdetétől számított tizedik napon automatikusan
kinyílik. Így senki nem derítheti ki, hogy hova is tartunk.
– Azt hittem, tisztelnek és megbíznak bennünk.
– Igen, egy bizonyos pontig, míg a saját érdekük védelme megengedi.
– Megbízhatunk bennük?
– Nincs más választásunk. Különben is mi értelme lenne emiatt aggódni? Az
iszlám nevében vállaltuk ezt a bevetést. Ha Allah azt akarja, hogy mártírhalált
haljunk, akkor azt tesszük. Én nem félek a haláltól.
– Mi sem – vágott közbe Shakira. – De azért megpróbálhatnánk elodázni.
– Ezzel valószínűleg Allah is egyetért. Azért vagyunk itt, hogy teljesítsük
küldetését. Természetesen nem fecsérelhetjük el ezt a nagyszerű lehetőséget,
amit adott nekünk. Allah hatalmas.
– Oké, Ben, most már minden világos. Tudjuk már, mikor indulunk?
– Február 9-én, szombaton reggel hajnalhasadáskor. Addig beköltözünk a
tengeralattjáróba. Az oroszokkal építtettem egy plusz irodát, mely nagyobb a
parancsnoki irodánál. Mivel te vagy a parancsnok, ez lesz a te irodád. Van benne
egy felhajtható ágy, egy elég nagy asztal és egy szék is. Majd kérek még egyet.
Az ágy egyszemélyes, de a szobába befér még egy kanapé vagy fotel. Majd
szerzek egyet.
– Köszönöm, kapitány. Indulhatunk?
Az orosz sofőr levitte őket a tengeralattjáró mólójához, ahol már iráni
tengerészek vártak rájuk. Segítettek a csomagokat cipelni és szállásához kísérték
a parancsnokot. Ben Badr bemutatta Shakira korvettkapitányt. Elmondta nekik,
hogy Shakira lesz a rakétairányító tiszt, és a navigációs terem melletti irodában
fog dolgozni. Kissé elbagatellizálta a híreket, szavai hálát fejeztek ki, amiért egy
olyan tapasztalt ember, mint Shakira kegyeskedik részt venni bevetésükön
Amerika nyugati partjainál. Tisztában volt vele, hogy pillanatokon belül
futótűzként elterjed a hír a legénység soraiban, hogy egy nő is a hajón utazik
majd. A tény, miszerint Shakira a Hamasz-istenként tisztelt Ravi tábornok
felesége, valószínűleg lehűti a kedélyeket. Badr kapitány remélte, hogy ez így is
marad.
Shakira nem tűnt lenyűgözöttnek, szemmel láthatóan teljesen megfeledkezett
arról, hogy a világ utolsó, kizárólag férfiakból álló kötelékét foglalta el.
Magabiztos léptekkel haladt a hajóhídon, összehúzta magán jelzés nélküli iráni
haditengerészeti nagykabátját, és sálját, fekete szőrmesapkáját megigazította, és
csizmában és kesztyűben a Barracuda 945 fedélzetére lépett. Ő az első nő a
világtörténelemben, aki atom-tengeralattjárón szolgálhat.
A tengeralattjáró jelenleg a parti hálózatról nyert elektromos áramról
működött, és Ravi remélte, hogy nem kapcsolják ki az áramellátást a kifizetetlen
számlák miatt. De az oroszok mindent megtettek annak érdekében, hogy ne
jusson porszem a gépezetbe. A kínaiak rendesen fizettek, és bár egyetlen orosz
tengerész sem kíséri el a hajót a Csendes-óceánra, még most is sok murmanszki
tengerész volt szolgálatban, főleg a – kizárólag önvédelemre használatos –
torpedók, rakéták és a hanglokátorok mellett.
Abbas Shafii korvettkapitány már egy hete a reaktor vezérlőtermében
dolgozott, míg a fő tengerész altisztek, Ali Zahedi és Ardeshir Tikku, akik a
hajtóművek és a kiegészítő vezérlőpanel mellett lesznek segítségére, szintén itt
voltak. Mindhárman kilenc hónapot töltöttek Aragubában, és megtették a
Barracudával a szibériai partok mellett vezető hosszú utat. A hajón szolgált
nyolc másik iráni tiszt is, ők szintén Aragubától kísérték a hajót. Azonban most
már az orosz és kínai tanáraik nélkül kell hajózniuk, teljes egészében atom-
tengeralattjáró-kezelésből vett intenzív kiképzésükre támaszkodva. Mintegy
negyven új iráni tengerész is a Barracudán volt, ők mind a Kilo típusú hajókon
szolgáltak korábban.
Petropavlovszkból mindössze hatan indultak útra bármely tengeralattjárós
előképzettség nélkül – a húszezer főt számláló Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC),
az amerikai fóka-alakulat és a brit SAS mintájára létrejött Iráni Különleges
Egységek tagjai. Mind a hat „kemény legény" az Irak elleni hosszan elnyúló
háborúban szolgáló harcedzett, kemény kiképzésben részesült veterán volt.
Mindannyian kitűnő búvárok voltak, hittek abban, hogy Allahért harcolnak, és ő
megvédi őket, ha szükséges, örökre hazavezeti őket Karjában. Vezetőjük, Arash
Azhari hadnagy nagyszerű katona volt, bármikor fóka instruktori állást kaphatott
volna, ha világnézete, nemzetisége és hite lehetővé tette volna.
Arashtól és embereitől eltekintve minden, főleg a Barracuda reaktortermében
kritikus pozíciót betöltő férfi jól képzett, tapasztalt szakember volt. A legtöbb
tapasztalattal Badr kapitány rendelkezett. Édesapja, Mohammed admirális
szorosan segédkezett a bevetés finom részleteiben. Például mellőzte az
egyenruha használatát, így fogságba esés esetén is megőrizhetik anonimitásukat.
A két parancsnok, és most már Shakira is tengerészkék kardigánt viseltek. A
korvettkapitányok és hadnagyok királykéket, a tengerész altisztek
gesztenyebarnát, míg a többiek, a tengerészek, szakácsok, mosodások szürkét.
Mindannyian amerikai márkájú farmert, fehér zoknit és sportcipőt hordanak.
Rashood tábornok elrendelte a torpedóterem, és az üzemeltetési helyiség
rakétairányító szekciójának átvizsgálását. Mindössze tizenkét torpedót
engedélyezett, mivel kizárólag önvédelmi célt szolgáltak, és nem tudta
elképzelni, hogy mind a negyvenre szükség lenne. Látta, hogy utasításának
megfelelően huszonnégy nagy hatótávolságú földi rakétát szereztek be. Az egyes
rakétafejekben lévő elektronikus agy programozására szolgáló nyaki rész
pontosan a Shakira irodája melletti navigációs terület szomszédságában volt.
Ravi már jól ismerte a hajót, és mindhárom fedélzetet végigjárta. Újra
találkozott a legénység tagjaival, és óvatosan rakétairányító tisztként mutatta be
nekik Shakirát mint az eredeti terv kidolgozóját. Shakira az udvariasság
szobraként viselkedett. Kis bőrmappájába beírta mindenki nevét, rangját és
felelősségi körét. Mindenkinek elmondta, alig várja, hogy szorosan
együttműködjön a csapat minden tagjával. Nem tűnt kifejezetten tengerésznek,
de őszinte és intelligens volt. Szépsége mindenkit lenyűgözött. Pontosan ez volt
az egyik oka, amiért már majdnem egy évszázada kitiltották a nőket a
tengeralattjárók fedélzetéről. Bár azt is hozzá kell tennünk, hogy soha egyetlen
nő sem lépett a legénység soraiba egy magas rangú tiszt feleségeként. Ez kizárta
a tolakodó magatartás lehetőségét. Legalábbis ezen a hajón, mivel a Barracuda
egyetlen hivatalos haditengerészet kötelékébe se tartozott. Egy különleges
egység gyilkos parancsnoka kezében volt, egy terroristaszervezet égisze alatt,
melyet egy ismert parancsnok támogat, kinek édesapja a legénység minden
tagjának karrierjét a kezében tartotta. Fel sem merült a kérdés, vagy a
legártatlanabb gyanú, hogy Shakirát ne övezze tisztelet.
Rashood tábornok és neje elfoglalták a szélsőségesen spártai berendezésű első
tiszti szobát. Osztoztak a szekrényen: ingekkel, kardigánokkal, farmerrel,
zoknival és fehérneművel töltötték meg. Szó sem volt semmilyen egyenruháról.
Kipróbálták az ágyat, és úgy döntöttek, elég széles ahhoz, hogy ketten elférjenek
rajta, ha a nagy hálózsákot is használják. Ha a bekerülő orosz kanapé hasonló
magasságú, még egyszerűbb lesz a helyzet. Nos, a kanapé a legrosszabb
bútordarab volt, amit valaha legyártottak. Bár magassága pont jó volt,
műanyagból készült, és alig volt puhább, mint a padló. Viszont az ágyhoz tolva
tűrhető pluszterületet biztosított a kétszemélyes hálózsáknak, így a karjukat vagy
lábukat oldalra nyújthatták, és sem Ravi, sem Shakira nem eshet le a fedélzetre.
Bár ez utóbbi valószínűsége igen csekély volt. Rashood tábornok és felesége
többnyire szorosan összebújva aludtak.
Egész pénteken dolgoztak, Shakira a térképeket böngészte, Ravi a hajót járta
körbe Bennel. Este fél hétkor, miközben a mólón már szállingózott a hó,
elkezdték kihúzni a rudakat az atomreaktor magjából. Amint a nap felkel a
Csendes-óceán felett, a Barracuda már úton lesz.
Búcsúzásról szó sem volt. Az orosz tengerészek kora reggel elhagyták a hajót,
és most már távolságtartóan viselkedtek. A legénység kínai tagjai már előző este
visszautaztak Sanghajba. Ravi és Ben Badr mostantól kezdve kizárólag saját
magukra támaszkodhattak az irániakkal zsúfolt hadihajón. Szombat reggel hat
óra előtt kifutottak a kikötőből, és a kísérő hajó nyomában az Avacsinszkij-öböl
felé vették útjukat. Elsiklottak az aknamezők mellett, majd kelet felé kifutottak a
széles Csendes-óceánra. A kísérő hajó elbúcsúzott az aknamező végénél, és Badr
kapitány a hajóhídon állva még fél órán keresztül figyelte a tenger fodrozódó
felszínét. Ezután dél felé fordult, hogy a lehető leghamarabb észrevegye az
amerikai műhold lencséit. Pontban fél nyolc előtt, az 500 méteres bója után a
hullámok alá parancsolta a Barracudát, majd újra északkelet felé fordultak.
„Kapitány... tízzel lejjebb... 120 láb mélyre... sebesség tizenöt csomó... irány
zéró-négy-öt..."
A Barracuda 90 méterrel a tengerszint alatt megfordult, és a széles
Kronocskij-öböl felé vette útját, ahol a Csendes-óceán partja több mint 1800
méteres mélységig ereszkedik le. Felettük viharos idő tombolt, és a Barracuda
hanglokátor szobájának kisebb meglepetésére motorzajt észleltek, kb. 16
kilométernyire a kikötőtől. Mivel zuhogott az eső, a felszíni kép zavaros volt. A
motorhang egyre közelebbinek tűnt, s bár biztos volt, hogy sem orosz, sem
amerikai tengeralattjárótól ered, Ben Badr utasítására periszkópmélységre
merültek, hogy meghatározzák a hajó helyzetét. Mindössze egy halászhajó
világos és egyértelmű körvonalait sikerült kivenniük, amelynek mindkét
fedélzettartó gerendáján a sárga csónakdaruról hatalmas horgonykötél lógott alá.
A hajón nem volt túl sok antenna, vagy bármely felismerhető haditengerészeti
eszköz, de méretesnek tűnt, talán 1500 tonnás lehetett.
Badr kapitány periszkópmélységen tartotta a Barracudát, és megállapította,
hogy valószínűleg japán halászhajóról lehet szó. A periszkóp érzékeny lencséin
keresztül mindössze a nevét tudták kiolvasni: Mayajima. A navigátor 225 fok
irányába, kétségtelenül a halakban gazdag Kronocskij-öböl felé kormányozta a
hajót. Mivel a tengeralattjáró északkelet felé tartott, míg a halászhajó
délnyugatra, egyre távolodtak egymástól. Most 3200 méterre lehettek egymástól,
és egyértelműen ellenkező irányba siklottak a vízben. Ben Badr arra utasította a
kormányosokat, hogy tartsák az irányt, és merüljenek lejjebb... 120 méterre...
tizenöt csomós sebességre.
Amit a Barracuda parancsnoka nem tudhatott, hogy Kousei Kuno kapitány, a
Mayajima halászhajó vezetője éppen most kapott egy nagyon jó hírt a
hanglokátor-operátortól, miszerint 600 méter mélyen egy óriási halraj található,
az évszakhoz képest meglehetősen fenn, északon. Parancsára a halászhálót
lejjebb engedték a vízben. A horgonykötelet 450 méter mélyre eresztették, és
még egy ekkora méretű halászhajón is megérezték, amint az óriási
fenékfogóháló a vízbe zuhan. A hanglokátor-operátor újabb információkkal
szolgált a szükséges mélységről és a halraj kiterjedéséről. Kuno kapitány,
amennyire csak tudott, felgyorsított, és erősen a kikötő felé kormányozta a hajót,
irányváltoztatást hajtott végre kelet felé, hogy az értékes halak nyomába
eredjenek. Pontosan az orosz atom-tengeralattjáró irányába.
Négy perccel később leállította a motorokat. Sebességük már csak három
csomó volt, és visszafordultak nyugat felé, pont a halraj felett. Gyakorlatilag
több tonnányi hal sodródott be a hálóba, egyszerűen csapdába estek. Ez a
tradicionális mélytengeri halászat egyik jellegzetessége.
Pontosan ebben a pillanatban a Ben Badr által irányított atom-tengeralattjáró
is a hálóba futott, amint északkeletről a Mayajima bal oldali negyede alatt akart
elhaladni, csakhogy orrával egyenesen belefúródott a forduló hálóba. A
horgonykötél megnyúlt és megtartotta a hajót, majd az egyik kettészakadt, és a
fenékvonóháló iszonyú csörömpölés közepette a tengeralattjáró hajótestének
csapódott.
– Mi az ördög volt ez? – ijedt meg Ravi, aki a parancsnok mellett állt.
– Isten tudja – mondta Ben. – Olyan hangja volt mintha valami lezuhant
volna.
Persze nem tudhatta, hogy az egyik horgonykötél még tartotta a hajót, míg a
másik beakadt a tengeralattjáró hátúszójába, és a hatalmas Barracuda tatjánál
fogva húzta le a Mayajimát, miközben a másik horgonykötél még mindig a
hátúszót csapkodta.
– Hajózási övezetben vagyunk? – tűnődött a parancsnok.
– Nem, uram.
– Sebességcsökkenés?
– Talán négy csomó, uram.
Fenn a Mayajimán óriási volt a zűrzavar, amint Kuno kapitány észrevette,
hogy valami lefelé húzza a hajót. A hajó farán zubogva folyt át a víz, elárasztva
a navigációs helyiséget. Bár a propeller majdnem állt, tizennégy csomó
sebességgel haladtak az ellenkező irányba. Óriási húzóerővel álltak szemben, és
a kapitány meghúzta a vészkart, melyek elengedik a hálót tartó acél
horgonykötelet.
A Mayajima azonnal felemelkedett, és komolyabb sérülés nélkül visszanyerte
vízszintes helyzetét. Mozdulatlanul állt a fodrozódó vízben. Odalett a
halászfelszerelés és az értékes zsákmány is, továbbá megsérült az első fedélzet
belseje is. A pumpák folyamatosan szivattyúzták ki a vizet a rakodótérről, már
nem volt értelme a továbbiakban kinn maradni a tengeren. Ezeken a hajókon
soha nincs tartalék halászháló, mivel az túl magas extraköltséget jelentene. Ha
elvész a háló, vége az útnak, és a kikötőbe zárják őket, míg a biztosító, vagy
valaki más ki nem fizeti a kárt. Kumo kapitány dél felé fordult, hogy a Csendes-
óceánon visszajusson Honshu keleti partjainál fekvő Ishinomaki kikötőjébe.
Később kiszámolta, hogy mintegy 200 ezer dolláros kárt szenvedett.
A tengeralattjárón ugyanolyan hirtelen megszűnt a hajótestnek ütköző
ismeretlen tárgy csapkodó hangja, mint ahogyan keletkezett. A második
horgonykötél elengedésével a fenékhálót tartó mindkét kötél lazán lógott. Még
hallatszott egy ütés, amint a horgony utoljára a burkolatnak csapódott, de nem
okozott sérülést. A tőkehalakkal teli háló könnyedén elúszott a Barracuda orra
előtt, le a mélytengeri árokba. A málhájától megszabadult Barracuda újra
felgyorsult, és északkelet felé folytatta útját, mintha mi sem történt volna.
– Hajózási útvonalon vagyunk? – kérdezte ismét Ben Badr.
– Nem, uram.
A parancsnok Ravihoz fordult.
– Belegabalyodtunk valamibe, de nem fém, tehát nem is hajó volt. Bizonyára
egy óriási halászháló lehetett. A horgonykötél csapódhatott a hajótestnek. Még
sosem találkoztam ilyen esettel, de sok ilyen történetet hallottam már. Nem
jelent veszélyt számunkra, mivel végül is nem vagyunk benne a hálóban, csak
magunk után húzzuk. Annál veszélyesebb ez a halászokra nézve, akiknek
feltétlenül el kell engedniük, mielőtt magunkkal rántjuk őket a mélybe.
– Felmegyünk a felszínre, hogy megnézzük a lehetséges károkat?
– Sosem megyünk fel a felszínre, Ravi. Csak mikor örökre elhagyjuk ezt a
hajót.
– De hiszen lehet, hogy elsüllyednek...
– Ha így történt, nem segíthetünk rajtuk.
Egy hónappal később Kumo kapitány határozottan állította, hogy egy
tengeralattjáró periszkópját látta kiemelkedni a vízből.
Időközben a Barracuda sietve folytatta útját. 560 kilométert kellett
megtenniük a nyílt óceánon, míg elérik az Aleut-szigetek nyugati partját. A
szigetcsoport egy 1600 kilométeres kifli alakban nyúlik ki az Alaszkai-félsziget
tenger felőli részén. Ez az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb államának
hatalmas, keskeny, délnyugati irányban hosszan kinyúló fóldsávja. A csaknem a
Csendes-óceán feléig benyúló Aleut-szigeteket északról a Bering-tenger, délről a
Csendes-óceán határolja. Bár a terület már 9000 éve lakott, téli időjárása a lehető
legkegyetlenebb a földön. Leginkább az amerikai haditengerészet viharvert
előőrseként szolgál. Nyugat felől védi Alaszkát, illetve a kanadai és amerikai
partokat. Az elmúlt évek során a szigetekről folytatott katonai megfigyelés
jelentősen növekedett az alaszkai olaj globális szerepe miatt. A Prince William-
szorosban lévő hatalmas Valdez olajterminál óriási tárolási kapacitásával, és az
új tenger alatti csővezetékekkel az amerikai gazdaság egyik fő fogaskerekévé
vált. Pontosan ezért szigorú védelemre van szüksége.
Mivel az elnök arra törekedett, hogy csökkentse az ország arab olajtól való
függőségét, a Fehér Ház politikájának szívét képviseli az Alaszka északi lejtőin
tárolt tizenhat millió hordónyira becsült olajtartalék. Az Amerikai Egyesült
Államok ma már elegendő olajjal rendelkezik a Beaufort-tengertől délre fekvő
fagyos földeken, hogy abból az elkövetkező harminc évben helyettesíteni tudja a
közel-keleti olajszállítmányokat. Kisebb problémát jelent, hogy az olajmező a
Sarkvidéki Nemzeti Park alatt fekszik. A helyi indián törzsek is tiltakoztak. Attól
tartanak, hogy az olajfúrások elűzik a vándorló szarvasokat – ami kicsit
ironikussá teszi a történetet, hogy benzinüzemű motoros szánokról nagy kaliberű
puskákkal vadásznak rájuk.
Mindez persze nem számít. A huszonegyedik század eleji republikánus
kormány figyelmen kívül hagyta a zöldeket és a természetvédőket. Hitt abban,
hogy a legtöbb amerikai szerint az olcsó és bőséges energia egyet jelent a
szabadsággal. Szemet hunytak afelett, hogy kisebb károkat okoznak Alaszka
szinte teljesen elhagyatott vadvilágában, csakhogy megszerezzék az olajat. Ha a
kormányban a kétség szikrája meg is maradt volna, a 2001. szeptember 11-i
események mindezt nagyon gyorsan eloszlatták. Hogy az Amerikai Egyesült
Államok gazdasága főleg Abdul, Ahmed és Musztafa olajára támaszkodjon, ez
szóba sem jöhet.
Az elnök azonnal szót emelt az energiatermelés növelése érdekében. Ebben
bizalmas tanácsadói is támogatták, kik közül néhányan hétpróbás olajmágnások
is egyben. A demokraták tiltakoztak, csakúgy, mint az eszkimók, és feltehetőleg
a vándorló szarvasok. Ennek ellenére őrült ütemben kezdődtek el a fúrások,
főleg az alaszkai olajlelőhelyek túlnyomó részét kitevő kormányzati földeken.
2006 végére már majdnem kész volt a vadonatúj csővezeték, amely átszelte
Alaszkát. 1280 kilométeres útvonala nagyrészt a régi Transz-Alaszkai
Csővezeték (TAPS) nyomvonalát követte. Évtizedeken keresztül ez szállította a
nyersolajat a Prudhoe-öbölben található hatalmas, 61 500 hektáros északi
olajmezőről. Le egészen a hatalmas Valdez-terminálig délre, Prince William-
szoros partjainál, az Anchorage-tól 190 kilométerre keletre, légvonalban. Az új
csővezeték, az új alaszkai kőolajvezeték ugyanilyen vonalban épült, de cikcakk
formában. Ez lehetővé teszi, hogy ellenálljon a nyomásnak, mivel a föld feletti
csővezeték kitágul és összehúzódik, amint a tundra kiolvad, majd újra befagy.
Mindkét vezeték vonala áthalad a Brooks, az Alaszka és Chugach hegyláncokon,
továbbá harmincnégy folyón és patakon, többek között a Yukon, Tanana és
Chena folyókon. A csővezeték jól látható, óriási parlagon fekvő területeken
halad keresztül. Egy-egy szakaszában hárommillió liter olaj található, amely a
masszív, erős, koromfekete, 120 cm széles galvanizált acélcsövön keresztül
folyik dél felé. A két vezeték kissé eltávolodik egymástól, mielőtt Valdezt
elérnék, az új balra halad tovább a Chugach Rangé déli lábainál, a Yakutat-
öbölben található új transzfer terminál felé. Itt a nyersolajat átpumpálják a
vadonatúj tenger alatti vezetékrendszerbe, melyet 2007 telétől kezdve Alaszka
déli partjaitól egészen a Brit Kolumbia partjainál, 1100 kilométerre, délre fekvő
Queen Charlotte-szigetekig építettek ki a viszonylag sekély vízben.
Ez csupán a víz alatti utazás felét jelentette. A fennmaradó rész a partok
mentén haladt, a Vancouver-sziget mellett, majd amerikai vizeken folytatódott
Washington állam partjainál, majd az államok egyetlen mélyvízi kikötőjénél, a
16 kilométer hosszú Grays Harbourig. Az egyre forgalmasabb tengeri útvonalak
egy csomópontban futnak össze: a kanadai határtól 160 kilométerre délre, a
nyugati part legújabb kereskedelmi és üzleti központjaként. Itt Grays
Harbourban futnak össze a legfőbb közúti, vasúti és tengeri útvonalak. Innen
Seattle északkeletre, Portland és Kalifornia délre van.
A republikánus Fehér Ház játszi könnyedséggel keresztülvitt egy
törvényjavaslatot, amely lehetővé tette a kikötő mélyén egy olajfinomító
megépítését. Ez dolgozza fel a Yakutatból csővezetéken érkező nyersolajat. A
déli parton folyó építkezés során minden lehetséges modern technológiát
felhasználtak. A finomító mindössze 3 kilométerre található a 17 ezer lakosú
Aberdeen hosszan elnyúló kikötőjétől, amely összenőtt szomszédaival,
Cosmopolis és Hoquiam városokkal. Az olajfinomítóból sokan meggazdagodtak.
A csővezetékek Grays Harbourig egyenes vonalban haladtak. Itt megteltek
finomított nyersolajjal, majd újra dél felé fordultak, és a part mentén a Panama-
csatornáig, majd a Mexikói-öböl északi partján található óriási amerikai
olajelosztó rendszerbe torkolltak. Azonban a Kanadai Pacifik Vasútvonal még
fontosabb a Grays Harbour csúcsában található fellendülő városok számára. Az
óriási tartályvonatok egyenesen az olajfinomítóba gördülhetnek be, mielőtt dél
felé folytatnák útjukat, a 14 400 kilométerre lévő kaliforniai Lompoc városába
futnának be. Ez egy újabb, masszív kormányzati kezdeményezés, amely jelenleg
az ország legnagyobb áramfejlesztő erőműve.
Az építkezés a Nyugati Szuperhatalom nevet kapta. Az óriási üzemet az elnök
kifejezett sürgős kérésére építették, hogy örökre véget vessenek az állandó
áramszüneteknek, amelyek hosszú éveken keresztül kiszámíthatatlan
időközönként sötétségbe borították egész Kaliforniát. A kizárólag alaszkai olajat
hasznosító Nyugati Szuperhatalom azért jött létre, hogy levegye a terhet
Kalifornia ötven főbb erőművéről, és csupán San Francisco és Los Angeles
fényárba borításáért felelős. Ez a többmilliárd dolláros elektromos hálózat az
Amerikai Egyesült Államok hóborította földjéről egészen a Csendes-óceánig
nyúlik, le délre az Amerikai Egyesült Államok Mexikóval határos forró, poros
területeiig, amerre Ravi Rashood és Ben Badr éppen tartottak.
A Barracuda most már kinn volt a nyílt vizén. 15 csomós sebességgel, 150
méter mélyen siklott a felszín alatt, nyugat-délnyugat irányba a halászhajóval
történt incidenstől.
A Kamcsatka-medence felé tartott, ahol az óceán 3200 méternyire mélyül.
A parancsnok úgy irányította a hajót, mintha valamelyik haditengerészet
égisze alatt hajóznának, ám még mindig az élet-halál kérdését jelentő navigációs
problémával álltak szemben: az Aleut-szigetek déli oldalán vezető rövidebb utat
válasszák, vagy a szigeteket északról kerüljék meg, és bukjanak alá dél felé az
Unimak-szoroson keresztül a szigetlánc legkeletibb csücskénél.
Manapság egyik haditengerészet sem gondolna arra, hogy az útitervet az
utazás alatt tárgyalják meg. Minden útvonalat és célpontot előre egyeztetnek,
lepecsételnek, aláírnak és jóval az indulás előtt parancsba adnak. Még a
Különleges Egységnél is. Ez azonban nem a haditengerészet volt. A Barracuda
fedélzetén csupa profi tevékenykedett, de a bevetés szokatlan volt, és ugyanúgy
finomításra szorult, mint az Alaszkából hosszú utat megtevő vezetékes olaj.
Shakira Rashood korvettkapitány volt az, aki vörös zászlót lengetett, és
komolyan kétségbe vonta, hogy bölcs döntés lenne a rövidebb utat választani.
Nem volt dogmatikus, sem rámenős. Egyszerűen elmondta véleményét a
parancsnoknak, a navigációs tisztnek és nem utolsósorban férjének is:
– Ha én amerikai lennék, bizonyára lenne itt egy őrjáratozó tengeralattjáróm
az Aleut-árok északi részén, a mély víz fölött... pont itt... nézd... ahol a
tengerfenék majdnem öt kilométer mélyen van.
Ben Badr túl erős váltásnak érezte, hogy valaki megkérdőjelezze parancsnoki
döntéseit saját hajóján, különösen egy nő. De Shakira hónapokat töltött a térség
térképeinek tanulmányozásával, védelmi dokumentumokat és a Pentagon adatait
töltötte le az internetről. Ben jól tudta, Shakira valószínűleg nem emelné fel a
hangját, ha nem lenne járatos a témában. Lenyelte a békát. Kedvesen
mosolygott, és elmondta Ravinak, milyen okos felesége van.
Ez elvette a helyzet élét, és így Ben elkerülte a nővel való konfrontálódást –
150 méter mélységben. Ravi is áttanulmányozta Shakirával a térképeket,
kétséget kizáróan a legjobb útvonal az Aleut-szigetek mellett vezetett. Azonban
a térkép, melyet éppen a parancsnokkal és navigációs tiszttel tanulmányoztak,
nem volt olyan részletes, mint Shakiráé, aki főleg az amerikai felderítés miatt
aggódott.
– Ami azt illeti, úgy láttam, hogy az amerikai haditengerészet egyre
elővigyázatosabb manapság. Például a szeptember 11-i események után azonnal
megszigorították a biztonsági intézkedéseket a Valdez-terminálnál, és a
haditengerészek a mai napig járőröznek a Prince William-szoros két kilométeres
körzetében is. Nem tudom, tengeralattjáróval járőröznek-e, de véleményem
szerint az amerikai haditengerészet ezeken a vizeken észlelt bármely betolakodót
elsüllyeszt... képzeld csak el, hogy egy idegen tengeralattjáró kúszik a nyugati
parti gazdasági központ környékén. Higgy nekem, habozás nélkül tüzelnének!
Rashood tábornok figyelmesen böngészte a térképet, majd egyszerűen ennyit
mondott:
– Rendben, korvettkapitány, miért menjünk pont észak felé?
– Nos, nézzük az Attu-szigetet, amit először elérünk. A térkép egy légi
felderítő posztot jelez kelet irányában. Emlékszel, ez pont a sziget csücske.
Meglepődnék, ha nem lenne egy ott egy Loran-állomás, egy jól felszerelt
Amerikai Haditengerészeti létesítmény a parton. Lehet, hogy egy nyílt
radarállomás, vagy akár egy SOSUS feldolgozó egység. Lehet, hogy tehén- vagy
rénszarvas-istállónak fogják álcázni, de mindenképpen meghallják, amint a
közelébe érünk. Dél felé sekély a víz, és zajos, de mi nem is akarunk arra menni.
Ben Badr beleegyezőleg bólogatott.
– Nos, a víz bizonyára mélyebb észak felé. A tengerfenék a part mentén
meredeken 3 kilométeres mélységig mélyül, és néhány száz mérföldön keresztül
tartja ezt a szintet.
Ravival a térképet nézegették, a dél felé fekvő jellegzetes tengermélységet
vizsgálták, ahol az óceánfenék meredeken mélyül az Aleut-árok felé, és
helyenként a 6,5 kilométer mélységet is eléri.
– Kétlem, hogy itt SOSUS megfigyelőállások lennének az árok mélyén –
mondta Ben. – Egyetértek Shakirával. Minden jel szerint az amerikai
megfigyelőállomás itt lehet a 173. keleti szélességi és az 53. északi hosszúsági
fok metszéspontjánál. Igazatok van, valószínűnek tartom, hogy egy amerikai
tengeralattjáró járőrözik itt dél felé... jöjjön ide, Ravi... és ön is, Shakira.
Mindjárt mutatok egy részletesebb térképet.
Egy óriási, fehér, kék és sárga színekben pompázó térképpel tért vissza,
amely az Aleut-szigetektől délre fekvő óceánt ábrázolta, a Nagy Csendes-óceáni
medenceként ismert tenger alatti területet.
– Ez a nagy síkság tele van amerikai SOSUS megfigyelőállomásokkal, ami
azt jelenti, hogy a közelébe sem mehetünk. De mivel valahogy át kell jutnunk az
Aleut-szigetek egyik végétől a másikig, muszáj valamilyen utat találnunk.
Nézzék, milyen sekély itt az óceán... az egész medence területén, hosszú
kilométereken keresztül, észak, dél, kelet és nyugat irányába is, egészen 5000
méteres körzetben. Ez egy halálos veszéllyel fenyegető hely. A hidegháború óta
az amerikaiak attól tartanak, hogy orosz tengeralattjárók amerikai vizekre
eveznek a Csendes-óceánon át. Mindketten ismeritek az amerikaiakat. Ha
valamit meg akarnak szerezni, addig nem nyugszanak, míg nem az övék. Volt itt
egy áthatolhatatlan terület, ahol képtelenség úgy megmozdulni, hogy az elkerülje
az amerikai védelem figyelmét. Viszont északon, a sziget közelében nem volt
lehetőségük ilyen rendszert kiépíteni. Itt... nézzétek meg a mélységet. A
medencétől északra fekvő területen hirtelen mélyül a víz, annál a pontnál, ahol a
tengerfenék elér egy sziklaszirtet, majd hirtelen több mint kétezer méter mély
lesz, és hosszú kilométereken keresztül olyan is marad. Majd pontosan itt, még
mindig észak irányába, a legmélyebb pont felett az óceánfenék újra meredeken
emelkedni kezd... itt... 1800 m... 1500m... 1200m... 900m... 600m... 300m,
sokáig 150 m, majd az Attu-sziget partjainál már csak 100 m mély. Pont most
jöttünk át egy óriási árok, az Aleut-árok felett. Ezen a helyen az amerikai
haditengerészet nem tud SOSUS megfigyelőállomást működtetni. Túl mély és
túl meredek is. Egy hatalmas síkságon elhelyezett amerikai felszerelés nem tudja
áttekinteni az árkot...
– Ezt tudom. De miért? – tűnődött el Shakira.
– A tenger alatti sziklák túl meredekek. A SOSUS nem szeret falakon
felkapaszkodni. Pontosan ezért szinte biztos, hogy itt cirkálnak a
tengeralattjáróik. Ha többmilliárd dollár értékű felszerelése lenne a nyugati
partszakasz védelmére, ön sem sajnálna egy atom-tengeralattjárót a biztonság
kedvéért, nem igaz?
– Valószínűleg nem – helyeselt Shakira.
– Akkor becslésed szerint mit kéne tennünk? – kérdezte Ravi.
Egyetértek Shakira eredeti érvelésével. Könnyelműség lenne dél felé
megkerülni a szigeteket, bármely véletlenül arra járó amerikai tengeralattjáró
észrevenne bennünket. Lehet, hogy nem tudnának utolérni bennünket, de
mindenképpen riadót fújnának, mely egészen a Pentagonig meg sem állna. És
ennek szerintem nem igazán örülnénk.
– Lehet, hogy akár két tengeralattjárójuk is van itt – mondta Ravi
elgondolkodva.
– Elképzelhető. Még ha vannak is SOSUS-egységek elhelyezve a
tengerfenéken, 130 kilométerre a parttól nagyon bonyolult „felfelé" figyelni,
különösen itt.
– Ezt hogy érted?
– Nos, ezen a területen, a medencétől az árok felé haladva van néhány óriási
tengerár, mely több ezer kilométerről ered. Az időjárás szörnyű, orkán erejű szél
fúj, óriási hullámok jönnek. Rengeteg zajhatás éri a víz alatti sziklákat –
turbulencia, visszacsapódó víz, a tenger alatti mély lyukakból folyamatosan ki-
be áramlik a víz. Ez egy tengeralattjáró-ellenes hely. Észak felöl hideg víz
áramlik a szigetek mellett, míg déli irányból meleg áramlat érkezik: közöttük
vékony elválasztó réteg képződik. Ez ijesztő a SOSUS számára, ezért sokkal
könnyebb egyszerűen egy járőrt elhelyezni itt középen. Ha én felelnék az
amerikai megfigyelésért, pont ide tennék egy cirkáló tengeralattjárót, az északi
51. és keleti 179. fok metszéspontjához, Amcsitka sziget irányába. Lehet, hogy
repülőről is ellenőrizném a területet, arra az esetre, ha találnék valamit, és a
felszínre akarnám kényszeríteni.
– Úgy érted, hogy egy, vagy akár két tengeralattjáró is lehet itt?
– Pontosan. De minden azt súgja nekem, hogy mi ebből ki akarunk maradni.
– Én is így érzem. Pedig a te tudásod százszorosa az enyémnek.
– Nos, megegyeztünk? – kérdezte Ben.
– Teljes mértékben – erősítette meg Ravi. – Észak felé kerülünk.
– Időközben megmutatnátok nekem az amerikai Loran-állomások legfrissebb
koordinátáit, hogy berajzolhassam a térképemre?
– Nem sokat találtam, de azokat mind feltüntettem – válaszolt Shakira. – Egy
biztosan van az Attu-szigetnél, és megjelöltem Amcsitkát is. Ez mintegy 380
kilométerre az Attu-szigetektől keletre helyezkedik el, egy széles tengeri út
mentén... pont a szigetek között.
– Értem. Északról fogjuk megkerülni, 1600 méter mély vízben... pont itt,
emellett a homokzátonytól északra, amely a Petrel-zátony nevet viseli... csak
harminc méteres középen... további 65 kilométerre keletre.
– Rendben – mondta Shakira. – Atka szigetén. 30 percnyi távolságban az
északi 52. foknál található egy amerikai haditengerészeti létesítmény. És lehet,
hogy néhány száz kilométerrel odébb, a Csuginadak-szigeten is. Nem biztos, de
lehetséges... Két amerikai haditengerészeti megfigyelőállomásról biztosan tudok:
az egyik az Umnak-szigeten, a másik Unalaszkán van.
– Négy partjelző fényt is látok ebben a csoportban. Ha a periszkópon
keresztül látszanak, talán túl közel vagyunk.
– Elhiszem, hogy ez kicsit naivnak tűnik, de valahol, valahogy át kell
vágnunk a szigeteken, le északról délre, igaz? Gondolt már arra valaki, hogy hol
juthatunk át?
– Én igen – bólintott Ravi. – Nem értek eléggé a haditengerészethez ahhoz,
hogy meghatározzam, az Aleut-szigetek melyik oldalán érdemes levinni a
tengeralattjárót, de katonaként úgy látom, hogy ha észak felé indulunk el, a
végén úgyis újra dél felé kell fordulnunk. A teherszállító hajók fő útvonala a
meglehetősen zsúfolt Unimak-szoroson keresztül vezet. Nagy nehezen sikerült
szereznem egy nagyon részletes térképet erről a vidékről, amely sokkal jobb,
mint amit eddig láttunk.
– Nagyon örülök neki, Ravi. Jó térképeim vannak, de nem tökéletesek. És
nagyon óvatosan kell átvágnunk az Aleut-szigetek között. Ha létezik olyan hely,
ahol észrevehetnek bennünket, az pontosan itt van, az amerikai radarok,
hanglokátorok és ismeretlen SOSUS-kábelek között.
– Vagy ami még rosszabb: ha egy nagy felfegyverzett Los Angeles
kategóriájú atom-tengeralattjáróba botlunk. A rohadék valószínűleg gondolkodás
nélkül tüzet nyitna ránk.
Február 11.
Kora délután ellenőrizték a GPS-t, és kiderült, a lehető legjobb helyen
vannak: az 53.45 északi hosszúsági és a 170.30 keleti szélességi fok
metszéspontjánál, az Attu-sziget északi homokpadjától 145 kilométerre,
északnyugatra. Badr kapitány azonnali lassításra adott parancsot, mivel nem
tudhatták, mely SOSUS-állomás van a helyén, és melyik nincs.
Ben túlzásba vitte az elővigyázatosságot. 270 méter mélyen haladtak, mikor
parancsot adott rá, hogy 240 méter magasra emelkedjenek fel... sebesség 5
csomó... irány egy-egy-zéró. Szinte nulla volt az esélye, hogy ilyen mélységben,
ekkora sebességnél bárki is meghallja a tengeralattjáró által keltett zajt. Ilyen
sebesség mellett majdnem egy teljes napot igénybe vehet 160 kilométer
megtétele, de Badr kapitány nem akart gyorsabban haladni. így nyolc napig tart
majd, hogy elérjék az Unimak-szorost, nyolcnapnyi titkolózás, fortély és
bezártság. Ravi különösen jó volt ezekben. Rashood tábornok magabiztos volt.
Lassan lopakodtak előre észak felé, nyolc kilométerre a partoktól. Egész úton
a minimális mélységtartományban maradtak, miközben nyolc alkalommal kelt
fel és nyugodott le felettük a nap a Bering-tengeren. A felszínen az időjárás
továbbra is viharos és zord maradt, de ezt egyikük sem látta. A Barracuda soha
nem jött fel a felszínre, csak periszkópmélységig emelkedett egy gyors GPS-
frissítés erejéig. Egyenesen folytatták útjukat. A hatalmas reaktor kellemesen
muzsikált, és biztosította mindazt a fűtést, friss vizet, levegőt, világítást és
áramot, amire szükségük volt. A Hamasz terroristái az adott körülményekhez
képest maximális kényelemben törték át az Amerikai Egyesült Államok külső
védelmi vonalát.
Bár nem tudtak róla, az út során egyszer hajszál híján meghallották őket. Az
eset 50 kilométerre az Unalaszka-sziget keleti partjainál történt. Egy közeli
holland kikötőből kifutott nagy halászhajó kisebb nyugtalanságot okozott a
hanglokátor teremben, mikor zajosan megrántotta, majd felhúzta hálóit, talán az
időjárás viszontagságai elől akart gyorsan visszamenekülni a kikötőbe. A
fedélzeti tiszt meglehetősen simán terelgette a Barracudát a partok mentén, és
nem kívánt egy újabb halászhálóba gabalyodni. Kétségbeesetten próbált
elfordulni, de ez nagyobb problémát vetett fel, mint gondolták – a hirtelen
kormányforgatások meglehetősen nagy zajjal járnak, átmenetileg 4-5
másodpercre észlelhetők az amerikai megfigyelő berendezéseken. Az amerikai
operátorok persze nem tudják, hogy egy tengeralattjáróval állnak szemben.
Valójában a halászhajó hirtelen gyorsítására fogták. De a fedélzeti tiszt jól tudta,
hogy bármit is látnak, az veszélyes lehet, ezért elhamarkodottan úgy döntött,
hogy periszkópmélységig emelkedik, hogy megbizonyosodjon róla, kikerültek a
halászok útjából. Nagy hiba volt. A Barracuda periszkópja néhány másodpercre
kiemelkedett a jeges vízből, és az Akutan-sziget partján elhelyezett amerikai
radar azonnal észlelte. Egy gyors kapcsolatfelvétel, mindössze három pásztázás
a képernyőn. Amint megtörtént, azonnal visszasüllyedtek. De öt perc elteltével
Ben Badr saját szemével akarta megnézni, mi van a felszínen – ez alkalommal az
amerikai radar kiszúrta és naplózta az eseményt... átmeneti... pozitív
azonosításhoz elégtelen adat. De ahhoz elég volt, hogy pozitív betolakodóként
hivatalosan rögzítésre kerüljön. Izgatottan várták, hogy újra felbukkanjon. De
hiába. A Barracuda folytatta útját az Unimak-szoros felé. Az Aleut-árok felé
haladó hatalmas Los Angeles kategóriájú tengeralattjáró, a USS Toledo túl
messze volt, hogy észrevegye őket.
Február 20-án, szerdán hajnalban a Barracuda előtt mindössze néhány rövid
kilométer állt, és már túl is jutottak a szigeteken. Az Akutan-sziget északi részén
elhelyezett partjelző fénytől 16 kilométerre helyezkedtek el. Bár nem látták ezt, a
GPS pontosan bemérte. Előttük állt a londoni tengernagyi hivatal által a
szoroson áthaladó hajók számára kijelölt „biztonsági útvonal". A sávon belül a
térkép útmutatója alapján semmilyen akadálya nem volt a biztonságos
navigációnak. Még ember által készített sem... se mesterséges sziget vagy
építmény, se fix vagy állandó. A leírás szerint: nem kötelező az „útvonalon"
haladni, de tanácsos.
– Köszi, öregfiúk – mondta Ravi, és hirtelen elöntötte a honvágy. Veletek
vagyok egész úton.
Ravi térképe szerint itt egy 3 kilométer hosszú sekély terület következett az
útvonal közepén. A legkritikusabb részen mindössze 24 méter mély, mely a
felszíni hajók számára tökéletes. Nem úgy az észrevétlenségre törekvő
tengeralattjáróknak. Járható út volt, mivel a homokpad nagy részét 27 méter
mély víz borította, de nem volt tanácsos arra haladni. A Barracuda teljes
magassága elérte a 17 métert. Ben Badr ragaszkodott hozzá, hogy legalább 6
méter válassza el a hajó alját a tengerfenéktől, mert ha hozzáérnek, az pokoli
méretű válságot okozhat. Mintha keresnék a bajt: ha lassan haladnak
periszkópmélységben, a tengeralattjáró hátúszója kilóg a vízből, lehet, hogy pont
egy hatalmas amerikai radar előtt. Ben Badr nem volt lenyűgözve az ötlettől.
Inkább azon törte a fejét, mi lenne, ha az éj leple alatt gyorsan áthaladna a
veszélyes zóna felett a felszínen, majd alámerülne a biztonságos mélységbe.
Rashood tábornok szerint ez veszélyes ötletnek tűnt, és szinte biztos volt benne,
hogy ettől egy maximális elővigyázatosságra törekvő SAS-parancsnok
szívrohamot kapna. Halkan ennyit mondott:
– Ben, engem arra tanítottak, hogy húzódjak vissza minden esetben, amikor
akkora kockázattal állok szemben, mely veszélyeztetné a „kulcsfontosságú
bevetést".
– Engem is. De ezen az istenverte helyen kilencven százalék az esélye, hogy
gyorsan elmenekülhetünk a felszínen, talán öt perc az egész. Talán azt hiszik,
hogy halászhajót vagy teherhajót láttak.
– Nem tetszenek az esélyek. Felejtsd el. Különben is, azt hiszem, jobb tervem
van.
– Remélem is. Te vagy a felelős.
– Mikor Aragubában voltam, egy kissé becsípett orosz tiszt mesélt nekem...
talán nem kellett volna... egy orosz tengeralattjáróról... egy Kilo kategóriájú
hajóról van szó, mely alámerülve átszelte a Boszporuszt, anélkül, hogy az
érzékeny török radarok észrevették volna.
– Valóban? Ez hihetetlen. Minden tengeralattjárós tudja, hogy a
Boszporuszon lehetetlen átmenni. Rendkívül nagy forgalmú, borzalmas
áramlatok, homokpadok, roncsok, és még Isten tudja, mi van ott.
– Tudom, de ez az orosz azt mondta, hogy megcsinálták. És még azt is
elmesélte, hogyan.
– Tényleg? – Ben egyszerre rettentően kíváncsi lett.
– Igen. Valójában pofonegyszerű. Egy nagy teherhajó nyomába szegődött,
pontosan mögötte haladt. A hajó úgy összezavarta a radart, hogy a periszkópot
meg se látták.
– Nahát! – mondta Ben hitetlenkedve. – De mi történt volna, ha a felszínen
úszó hajó megáll?
– Érdekes, én is pont ezt kérdeztem. De az öreg orosz csak mosolygott, és azt
mondta, hogy egy jó tengeralattjáró kapitány erre különösen odafigyel, és nem
okozhat gondot.
– Azt akarod mondani, hogy mi is ezt tegyük, Ravi?
– Miért ne? Bevárunk egy nagy teherszállító hajót, és követjük. Itt sokkal
veszélytelenebb, a csatorna széles, és szinte teljesen elhagyatott. Ha az az orosz
képes volt a szűk Boszporuszon át követni egy hajót, mi is meg tudjuk tenni a
közel 16 kilométer széles tengeri úton.
– Igen, szerintem rendben lesz. Nem tudom, meddig kell várnunk.
Félóránként felemelkedünk periszkópmélységig, és megnézzük, mi folyik
odakint. A sebességet a minimálisra csökkentjük, majd felzárkózunk.
A gond csak az volt, hogy a nap során sok kis hajó haladt át a szoroson, de
nagy egy se. Már késő délutánra járt az idő, szinte teljesen besötétedett itt fenn
északon, mikor a veterán tengerész, Ali Amiri kiszólt a periszkópszobából:
– Kapitány, látok egy potenciális hajót... három-három-zéró irányban... 11
kilométerre, balra mögöttünk... kereskedelmi navigációs radarral felszerelve.
Felé fordulok, hogy jobban megnézhessem, mielőtt a fényben meglátnának.
Badr kapitány hirtelen nagyon elfoglalt lett.
– Fel periszkópmélységbe! Nézz körül! Néhány másodperc múlva:
– Le!
– Irány?
– Három-három-öt... haladjon 24 méteren... 6700 méter távolságig...
közeledünk... célirány... egy-kettő-zéró... az útvonaltól számított távolság 3100
méter...
Forduljon azonnal zéró-hat-zéró irányba... periszkópot le... gyorsuljon 5
csomóra.
A Barracuda egyenesen előrehaladt. Lassan közelített a teherhajó
útvonalához. Közelebbről is megvizsgálták, kiderült, hogy 6000 tonnás, japán
felségjelzésű hajóról van szó, mely pont a szoros felé halad. Szépen tartotta az
irányt, amint közeledett. Az elkövetkező 10 percben sűrűn mozgatták a
periszkópot fel és le, míg végül Badr kapitány parancsot nem adott, hogy
finoman forduljanak be a teherhajó mögé. A Barracuda eleje jóval a
kereskedelmi hajó mögött volt, az irányt a hátsó lámpa fényéhez igazították, a
tengeralattjáró felvette és tartotta a hajó sebességét.
Nyolcvanöt fordulat... felszíni sebesség GPS szerint 8,8 ... víz alatti sebesség
8,3, uram.
Mindössze 90 méternyi fodrozódó, habos víz választotta el egymástól a két
hajót, amint a szűk biztonsági útvonalon haladtak. A japán hajó legénységének
sejtelme sem volt arról, hogy egy atom-tengeralattjáró halad szorosan a
nyomukban. Egy alattomos atom-tengeralattjáró... A Barracuda tengerészei
tartották a hajó irányát, folyamatosan figyelték a horizont és a teherhajó hátsó
lámpája által bezárt szöget. Tudták, ha nőtt a szög, túl közel kerültek a hajóhoz.
Ha csökkent, lemaradnak az amerikai radarok szeme elől védő hajótól. A japán
hajó sokkal jobban tartotta az irányt, mint a Mayajima, amelyikkel utoljára
találkoztak. Beállt egy sebességre, és azt kilométerről kilométerre tartotta.
Mindössze 6 méterre merült le, így egyáltalán nem kellett aggódnia az óceán
mélysége miatt, egyszerűen végiggördült a szoroson, egy távoli földrész felé.
– Lehet, hogy tele van számítógépekkel – mondta Ravi. – Bár fogalmam
sincs, honnan jöhetett ide fel a Sarkkör irányába. Hacsak nem a Prudhoe-
öbölből... rengeteg elektromos kütyüt használnak ott fenn.
Bár csak 40 kilométer választotta el őket a szoros legsekélyebb pontjától, két
és fél óráig tartott az út. Amint elhaladtak a homokpad felett, Badr kapitányt
emberei folyamatosan tájékoztatták a tőkesúly alatti vízmélységről. Csak egy
alkalommal csökkent 6 méter alá – egészen 4,2 méterig. Ettől a parancsnok
némileg ideges lett. De negyedórán belül már hallották, hogy a tengerfenék
ismét egyre mélyül.
27 méter, uram... most már30...
Az 54.15 északi szélességi és a 165.30 nyugati hosszúsági foknál voltak –
már nem volt szükségük a japán hajó kíséretére. 100 kilométernyire a Sanak-
szigettől délkeletre irányt változtattak, és kelet felé fordultak, most már lent, a
tenger mélyén, a 54. északi szélességi vonallal párhuzamosan haladtak az
Alaszkai-öböl felé, messze elkerülve az Aleut-szigetek nagy vulkanikus ívét.
KILENCEDIK FEJEZET