Angelina - Rendkívüli életrajz

Andrew Morton
Geopen (2011 okt)

Címke: életrajz, Színész, Hollywood

életrajzttt Színészttt Hollywoodttt
Szeretem és gyűjtöm a késeket – mondja Angelina Jolie –, de
szép gyűjteményem van könyvek első kiadásából is.” Látszólag
nincsenek titkai a világ egyik leghíresebb, Oscar-díjas
filmszínésznőjének, aki nyíltan beszél szerelmi életéről, szexuális
szokásairól, kábítószer-függőségéről, tetoválásairól, az
önbántalmazásról, vagy arról, hogy miért csókolta szájon
nyilvánosan a bátyját. Pedig mégis sok a rejtély körülötte. Milyen volt
rövid, de annál viharosabb házassága Jonny Lee Millerrel és Billy
Bob Thorntonnal? Milyen a társkapcsolata Brad Pitt-tel? Mi a valódi
oka az apa, az elismert, Oscar-díjas színész, Jon Voight és lánya
gyakran emlegetett rossz vagy ellentmondásos viszonyának?
Hogyan lett az egyik legkeresettebb filmsztár hat év alatt három saját
és három örökbe fogadott gyerek édesanyja? De ami a
legizgalmasabb: Milyen az ismeretlen, a másik Angelina? Miként lett
a vad, zabolátlan érzéki szépségből az ENSZ jószolgálati
nagykövete, a világ 100 legbefolyásosabb hírességének egyike?
Andrew Morton rendhagyó életrajzában ezekre a kérdésekre
igyekszik választ adni. Miközben feltárja Angelina különös
gyermekkorát, bemutatja színésszé érésének hátterét, vonzódásait,
polgárpukkasztó magánéletét, lassan kirajzolódik előttünk a saját
démonait legyőző ember képe. A Diana hercegné, Tom Cruise,
Madonna és Vilmos herceg életrajzát megíró Morton eredeti interjúk
és saját kutatásai alapján mondja el a szegény gyerekek, árvák és
kiszolgáltatottak soráért felelősséget vállaló Angelina Jolie igaz
történetét.
Andrew Morton
ANGELINA
Rendhagyó életrajz
 ELŐSZÓ

AZ ELEFÁNTCSONTTORONY
A gyermekkor egyik buktatója, hogy vannak dolgok, amelyeket
nem értünk, csak érzünk. Mire az agyunk képessé válik ezek
megértésére, a szívünkön ejtett sebek már túl mélyek.
CARLOS RUIZ ZAFÓN SPANYOL ÍRÓ

Makulátlan és rideg volt a szoba: hófehér szőnyeg, hófehér

függönyök, hófehér falak. Hidegen-fehéren csillogott az egyetlen
bútordarab is, a gyerekágy. Több mint egy évig élt itt a kislány,
örökké cserélődő bébiszitterek, nagyrészt munkanélküli színészek
és jó ismerősök felügyelete alatt, akik óránként három dollárért
vigyáztak rá éjjel-nappal.
A kicsi sohasem volt biztos benne, hogy vajon ugyanaz a valaki
fogja-e felöltöztetni és megetetni reggel, aki este ágyba dugta. Akár
napok teltek el anélkül, hogy az édesanyja – aki három emelettel
lejjebb lakott – meglátogatta volna. Amikor időnként mégis feljött,
hogy megigyon egy kávét az ügyeletes bébiszitterrel, annak mindig
fájdalmas zokogás és sűrű panaszáradat lett a vége.
– Szívfacsaró volt – meséli harminc évvel később az egyik
pótmama, Krisann Morei. – Még ma is felzaklat az emlék.
Mélységesen sajnáltam azt a gyereket.
A szobát hamarosan elnevezték Elefántcsonttoronynak, a benne
lakó apróságot pedig csak Aranyhajként emlegették az aranyhajú
kislányról szóló Grimm-mese nyomán.
Pedig a gyerek szülőanyja soha nem olvasott fel neki mesét,
soha nem altatta el, és soha nem sétáltatta a parkban; csak nagy
sokára hagyta, hogy a kicsi fantáziáját serkentő élénk színekkel
fessék be a szoba falát. Vonakodva egyezett bele abba is, hogy a
kislány legalább néhány játékot kapjon.
A kislányt Angelina Jolie-nak hívták. Öt száműzték az
Elefántcsonttoronyba, amikor az édesapja, Jon Voight elhagyta az
édesanyját, Marcheline Bertrandot.
 Amikor Krisann összeszedte minden bátorságát és megmondta
Marcheline-nek, hogy a lányának sokkal több törődésre és szeretette
lenne szüksége, az anya ezt válaszolta:
„Angie most annyira Jonra emlékeztet, hogy képtelen vagyok a
közelében lenni. Túlságosan is nagy fájdalmat okoz.”
Angelina Jolie legkorábbi gyermekkori emléke az, hogy a
kiságyában fekszik, és az ablakból nézi az eget. Angie később
öntudatlanul is élete metaforájaként fogalmazta meg ezt az
élményét. „Egész életemben csak kifelé bámultam az ablakon… és
abban reménykedtem, hogy van odakint valaki vagy valami, amibe
belekapaszkodhatok, és végre boldog lehetek.”
 ELSŐ FEJEZET
Nem sokkal azután, hogy Beverly Hillsbe költöztünk, egy napon
ráébredtem: tényleg van esélyem férjhez menni egy hírességhez.
MARCHELINE BERTRAND

Amikor Marcia Lynne Bertrand és családja Hollywoodba költözött,

vagyis arra a helyre, amelyről ő meg az anyja mindig is álmodoztak,
a volt riverdale-i szomszédok ott a messzi Illinoisban inkább
szkeptikusak voltak, mintsem irigyek.
„Hihetetlen volt, hogy az ismerőseink közül valaki Beverly Hillsbe
költözik” – emlékszik vissza Marianne Follis Angarola, Raleigh
„Rollie” Bertrand (Marcia öccse) egykori osztálytársnője. „Azt hittük,
hogy Rollie szokás szerint csak fantáziái, mert hát ez a költözés
csakis egy bődületes hazugság lehetett.”
Nos, a dolog nemcsak hogy igaz volt, de a család, amely 1966
szeptemberében hagyta el Riverdale-1, még meg is adta a módját.
Egy vadonatúj, négy hálószobás, ranch stílusú házat vettek,
méghozzá a Sunset Boulevard mögött magasodó dombok között,
egy exkluzív negyedben, amelyet a híres építész, Paul Trousdale
tervezett az 1950-es évek végén. Míg a szülőket az óriási,
márvánnyal borított felületek és a medencére, valamint Los Angeles
központjára nyíló szárnyas üvegajtók bűvölték el, nem beszélve az
Arkell Drive 515 felé elnyúló pompás hátsó kertről, a Bertrand
gyerekeknek az okozta a legnagyobb örömet, hogy megírhatták
otthon maradt barátaiknak: Groucho Marx, Dean Martin és Elvis
Presley szomszédjai lettek. Természetesen Riverdale-ben senki sem
hitt nekik. Az egyik helyi legenda szerint Debbie Bertrand még némi
aprót is küldött egy volt iskolatársának abból a pénzből, amit Don
Adamstől kapott – aki akkor az Okostojások tévésorozat sztárja volt
–, hogy ezzel „bizonyítsa”, ő vigyázott a színész gyerekeire.
Marcia Lynne öccse, Rollie, hamar magáévá tette a hollywoodi
életstílust. Tizenötödik születésnapjára a szüleitől, akik tudtak a
Forma–1-es autóversenyzői karrierről szőtt álmairól, egy piros
Ferrarit kapott ajándékba, noha még nem is lehetett jogosítványa. Ez
az aprócska bibi sem tántorította el azonban a kalandtól a sebesség
ifjú megszállottját. Amikor például randevúra hívta Gina Martint –
Dean Martin lányát –, a barátját, Peter Martinit kérte meg rá, hogy
üljön a sportkocsi volánja mögé. Nagykanállal habzsolta az életet.
Egyik barátja, Randy Alpert, Herb Alpert jazz-zenész fia, így
emlékszik vissza:
„Raleigh nagyszerű srác volt és jó barát. Sokat lógtunk együtt
Beverly Hillsben. Lányok és kocsik, azután lányok meg fotózás, Wild
Turkey plusz lányok, a Rainbow Grill Bár és persze lányok, aztán a
Martini House-béli partik, de nagyon gyakran csak lányok: ez volt a
program.” Egészen másként festett ez, mint Riverdale.
A maga módján Marcia Lynne legalább akkora sztárimádó volt,
ha nem nagyobb, mint családjának többi tagja. Anyjához hasonlóan
ő is állandóan a bulvárlapokat bújta, és élvezettel olvasgatta a
sztárokról szóló pletykákat. Borzasztóan izgatónak tűnt a számára,
hogy végre olyan helyen élhet, ahol filmcsillagokkal és hírességekkel
van körülvéve. Az izgalmas életnek azonban megvolt a társadalmi
ára. Marcia Lynne nagyon vigyázott arra, hogy családjának valódi
eredetét eltitkolja az osztálytársai elől a Beverly Hills High
Gimnáziumban, és csak homályosan célzott rá, hogy valamikor New
Yorkban élt. Adriane Neri, egy volt osztálytárs emlékei szerint Marcia
„csendes, visszahúzódó típus volt, amolyan elvont és rejtelmes
művészlélek”.
Marciának nem tartott hosszú ideig, hogy magáévá tegye
Hollywood legfőbb mottóját: az lehetsz, aki csak akarsz. 1969-ben
érettségi után beiratkozott a Lee Strasberg Színi és Filmművészeti
Intézetbe, mellette fotómodellkedett, és színészi munkákra
szerződött le a William Morris Ügynökségnél. Hogy minél
egzotikusabb színben tüntesse fel magát, elkezdte használni a
Marcheline nevet, amit azzal magyarázott, hogy francia-kanadai
származású nagymamája, Marie-Louise Angelina, annak idején így
szólította őt. A család mindazonáltal továbbra is Marciának hívta.
Kávé helyett Marcia francia vaníliaturmixot ivott, francia nippeket
gyűjtött és francia bizsukat viselt. Az egzotikus színezetet tovább
erősítette az a családi legenda, miszerint a francia-kanadai telepes
ősök révén némi irokéz indián vér is keveredett a Bertrandok
vérvonalába. Bokáig érő ruhájában, hímzett fejpántjával és hosszú
hajával Marcia maga volt a hippi nemzedék mintapéldánya. A
tinédzserkort követően azonban valami megváltozott benne. Később
egy közeli barátnak bevallotta: „Nem sokkal azután, hogy Beverly
Hillsbe költöztünk, egy napon ráébredtem, hogy tényleg van esélyem
férjhez menni egy hírességhez.”

Marcia Lynne 1950. május 9-én született az Illinois állambéli

Riverdale-ben, Lois és Rolland Bertrand gyermekeként. Rollandot
abban az időben nevezték ki az apósa tulajdonában álló
bowlingterem igazgatójává. „A teke akkoriban az egyik
legkifizetődőbb üzletnek számított – jegyzi meg egy helyi történész,
Carl Durnavich. – Mindenki bowlingozott.
Nemritkán sorba kellett állni egy-egy pályáért. Az emberek vagy
baseballoztak, vagy bowlingoztak.”
A közeli Harvey abban az időben a vidék legnagyobb ipari
központjának számított; munka akadt bőven, a bűnözésnek hírét
sem hallották, és a négyezer lelket számláló kisvárosban mindenki
ismerte egymást. Azt a Riverdale-t, ahol Lois felnőtt, jellegzetes
fehér kerítéseivel és futórózsáival, mintha egyenesen egy Norman
Rockwell-festményről mintázták volna. Durnavich egy helyen a
Pleasantville című film sziruposan negédes kisvárosához hasonlítja,
ahol a kényelmetlen témákat és a helytelen gondolatokat rendre a
szőnyeg alá söpörték.
Az élet Riverdale-ben kényelmes volt, biztonságos és
kiszámítható – igaz, kissé unalmas. Lois June Gouwens az innen
való kitörésről álmodozott, és persze arról, hogy filmsztár lesz.
Számára az volt a hét fénypontja, amikor a szülei vendéglőjével
szemben lévő fűszereshez megérkeztek a fényes borítójú filmes
magazinok. Amint az újságokat lerakodták, Lois átszaladt a
fűszereshez, és megvette a Movie Mirror és a Motion Picture
legfrissebb számait. Ezek után a bár fölött lévő lakás egyik
kényelmes foteljába kuporodva, hosszasan gyönyörködött Betty
Grable, Rita Hayworth, Ginger Rogers és a kor többi hollywoodi
sztárjának fotóiban.
Lois apja, Roy Gouwens kemény munkával szerezte a vagyonát:
a tehetséges kőműves évekig gyűjtögetett, hogy megvásárolhassa
azt a családi vállalkozásban működő sörözőt, amelyet később ő és a
felesége, Virginia – akit mindenki csak Jeannek hívott – elneveztek
Gouwens Tavernnek. A helyi közösség mint tisztességes,
becsületes, szorgalmas és megbízható házaspárt ismerte és tisztelte
őket. 1941-ben eladták a vendéglőt Jean húgának és a férjének – ez
a pénzmag tette lehetővé, hogy éppen akkor nyissák meg a tíz
pályával rendelkező Parkview Bowling Alley-1, amikor a teke iránti
érdeklődés a csúcspontjára hágott.
Gazdag szülők egyetlen és elkényeztetett gyermekeként Lois
hálószobájában a hollywoodi sztárokéval megegyező, ezernyi apró
villanykörtével megvilágított fésülködőasztalka pompázott, olyan,
amilyet a magazinokban látott. Esténként Lois órákat töltött azzal,
hogy sötét haját a másnap reggeli loknikhoz elengedhetetlen
csigákba tűzze fel, hiszen így diktálta az akkori divat. Fésült és
bodorított, bodorított és fésült, közben terveket szőtt és álmodozott.
„Egy napon híres filmcsillag leszek!” – közölte határozottan
mindazokkal, akik hajlandóak voltak meghallgatni, beleértve az
unokatestvérét, Don Peterst.
Amikor elvégezte a középiskolát, közvetlenül a második
világháború befejezését követően, 1946-ban a szülei beíratták
Patricia Stevens Chicago belvárosában lévő fotómodell-iskolájába.
Miközben arra várt, hogy megérkezzen a nagy ajánlat Hollywoodból,
vagy hogy az egyik róla készült fotó megjelenjen a Vogue címlapján,
Lois a chicagói felsővárosi nagyáruház, a Marshall Field egyik
irodájában vállalt gépírónői állást. Noha a nagyváros fényes
eleganciája és kozmopolita allűrjei vonzó változást jelentettek a
kisváros állóvizéhez képest, Lois mégiscsak tősgyökeres riverdale-i
maradt, ahogyan a szülei, a nagyszülei, a dédszülei és az ő őseik,
akik a 19. század elején hajóztak át Hollandiából Amerikába.
Lehetséges partiként Lois a saját környezetében főnyeremény
volt – jó hírű és jómódú családból származott, amely a helyi
arisztokrácia képviselőjének számított egy olyan helyen, mint
Riverdale, ahol a kemény munkát ugyanúgy megbecsülték, mint a jó
ízlést.
Nem volt hát különösebben meglepő, hogy Lois egyre többet
mutatkozott a jóravaló és jómódú, fiatal háborús hős, Rolland „Rollie”
Bertrand társaságában. Az sem volt hátrány, hogy a fiú jóképű volt,
alacsony ugyan, de izmos és erős, nagy, kifejező kék szemekkel.
A kanadai Québec első francia telepeseinek leszármazottai,
George és Marie-Louise Angelina helybéli gazdálkodók három fia
közül a középső, Rolland, megjárta a francia és a német frontot is,
és kitüntetéssel tért haza a világháborúból. 1944-ben a rajnai
előretörésnél mindkét lábán megsebesült, és hosszabb ideig egy
francia katonai kórházban kezelték.
Amikor visszatért Riverdale-be, Rolland a tekepályán kapott
vezetői állást, és nem sokra rá randevúzgatni kezdett Loisszal.
Kölcsönös szimpátiájukat a bowling iránti lelkesedés és a harvey-i
Thorton Township Középiskolában szerzett közös élmények is
fokozták. Amikor az ifjú pár 1949. június 4-én egybekelt a Szűz
Mária katolikus templomban, Lois huszonegy éves volt, Rolland
négy évvel idősebb. Esküvőjük kétségkívül az év legfontosabb
társadalmi eseményének számított Riverdale-ben.
Miután a háborús évek és az azt követő időszak a takarékosság
és a nadrágszíj-összehúzás jegyében teltek, említést érdemel, hogy
a menyasszony uszályos esküvői ruháját szaténból, a fátylát pedig
brüsszeli csipkéből varrták, akárcsak az a tény, hogy nem kevesebb,
mint hét koszorúslány és hét vőfély volt jelen, persze a gyűrűvivőn
és a virágszóró lányon kívül. Az a nem elhanyagolható körülmény,
hogy az örömapa megengedhette magának a Fémipari Dolgozók
Klubjában tartott hatszáz fős fogadást, valamint a Fred’s Dinerben
megrendezett esküvői vacsora és a másnapi villásreggeli
költségeinek fedezését, annak a jele volt, hogy a bowling nagy pénzt
hoz, azzal pedig a társadalmi ambícióknak is lépést kell tartaniuk.
Több mint száz helyi illetőségű hölgy vett részt a Lois által szervezett
hagyományos nászajándék-bemutatón, ahol a parti fényét Hank
Slorek harmonikajátéka emelte. Noha mindez távolról sem volt az a
Busby Berkeley-produkció, amiről Lois talán titokban álmodozott, a
helyi lapok mindenesetre címoldalon tudósítottak az eseményről.
Nem sokkal a Floridában és Kanadában töltött egy hónapos
nászutat követően Lois terhes lett. Az ifjú pár egészen Marcia Lynne
megszületéséig, vagyis a rá következő év májusáig a feleség
szüleinél lakott, Rollie ez alatt az idő alatt tanulta ki a családi biznisz
csínját-bínját. Rövid időn belül a fiatalok saját otthonba költöztek, a
jellemzően az alsó középosztály lakóhelyének számító South
Edbrooke Avenue egyik szerény, fehérre meszelt faházába.
Noha Lois a házasság és az anyaság mellett sem adta fel
fotómodell-karrierről szőtt álmait, azoknak egyszer s mindenkorra
befellegzett a rá következő évben, amikor váratlanul meghalt az
apja, a Gouwens birodalom feje. Csak negyvenöt éves volt. Attól
kezdve özvegye, Jean lett a család üzleti érdekeltségeit képviselő
konzorcium elnökhelyettese. Rollie felügyelte a bowlingpályákat,
Lois pedig a női golfliga kiemelkedő játékosa lett, noha a második
terhesség, amelyből 1952-ben megszületett második lánya, Debbie,
egy időre némileg visszavetette pompás ütő technikáját. Bertrandék
családja 1955 februárjában vált teljessé fiuk, Raleigh születésével.
A megszaporodott család akkoriban költözött át a szerény
faházból a South Wabash Avenue 13840. szám alatt álló vadonatúj
téglaépületbe, amely két, egymás mellett lévő, egyenként 12x27
méteres parcellán terült el. A ház, még ebben a luxusvillákban
bővelkedő környezetben is, kiemelkedett óriási méreteivel. Lois még
kislány korában vetett szemet az öt hálószobás csodapalotára. Az új
családi otthon ráadásul csak négy sarokra állt a tekepályától, és
közel lakott a rokonság is, de ami a legfontosabb, elég tágas volt
ahhoz, hogy kényelmes elhelyezést biztosítson Lois édesanyjának,
aki akkor költözött a lányához, amikor megállapították, hogy rákja
van. A beteg ápolásának oroszlánrészét Lois, a mindig is odaadó
gyermek vállalta magára. Időközben azért az üzletet sem
hanyagolták el – Rollie még egy tekepályát nyitott, ezúttal
Chicagóban, a South Halsted Streeten, itt játszották a nemzeti
bajnokság helyi fordulóit.
Ami Lois modellambícióit illeti, különböző helyi jótékonysági
események keretében azért időről időre megjelent a kifutón. Ilyen
alkalom volt például a Knights of Columbus katolikus védegylet
támogatására megrendezett divatbemutató 1959-ben, amelyen Lois
kilenc másik manökennel együtt vett részt. A vendégek figyelmét
külön felhívták arra, hogy a kalapokat a Beverly Hats, a modellek
frizuráját pedig a Ye Olde Haag Beauty Shop biztosította. Sok más
anyához hasonlóan azonban, Lois is a lányain keresztül szerette
volna megvalósítani be nem teljesült vágyait, és különösen nagy
reményeket fűzött az idősebbikhez, Marcia Lynne-hez.
Míg Marcia Lynne apját „közvetlen”, jószívű és kedélyes
emberként tartották számon, aki nem vetette meg az italt, Lois, a
ravasz üzletasszony és ambiciózus anya képviselte a család legfőbb
összetartó erejét. A házasságban ő viselte a nadrágot, sem otthon,
sem a munkában nem tűrt ellentmondást. Passzív és engedékeny
férje nem követelte meg gyermekeitől azt a kötelező tiszteletet,
amely a „Papa jobban tudja” időszakban szokásban volt. Lois
férjével szemben tanúsított viselkedése sem volt igazán
tiszteletteljesnek mondható.
– Lois nagyon agresszív és céltudatos volt – emlékszik vissza
unokatestvére, Don Peters. – Ma úgy mondanánk, üzleti nyelven
szólva, hogy A típusú személyiség. Ha akarta, egyetlen gyilkos
pillantással megdermesztette maga körül a levegőt, és kifejezetten
haragtartó volt. Ezt a képességét a családban „a Bertrand-
fagyosságként” emlegették.
Noha Lois eltökélte, hogy legalább az egyik gyerekéből híres
színész lesz, valójában csak Marcia Lynne lelkesedett az ötletért;
húga, Debbie, mindig is ápolónő szeretett volna lenni. Az anya és
idősebbik lánya minden szombat reggel bevillamosoztak Chicagóba,
ahol Marcia Lynne színpadi, ének- és táncórákat vett, a délutánt
pedig vásárlással töltötték valamelyik luxusáruházban. Marcia egy
modellügynökséghez szerződött, majd amikor 1958-ban az
Evergreen Parkban megnyílt a Drury Lane Theatre, a fiatal
művészek társulatának tagja lett.
A hosszú sötét hajú, álmodozó kék szemű Marcia Lynne
természetes szépséggel megáldott fiatal lány volt, és ezt nem csak
az anyja állította. „Ö lett a Szűz Mária suli szépe” – emlékszik vissza
Denise Horner-Halupka, akivel együtt jártak a helyi katolikus
iskolába. Az egykori osztálytársak szerint Marcia csendes, kedves
és csinos lány volt, de nem tűnt ki különösebben semmiben. Csupán
a délhollandi Elisabeth Seton Gimnázium egykori tanulóinak
visszaemlékezéseiben érződött némi irigység az egyébként szerény
lánnyal kapcsolatban: többen is megemlítik, hogy egy óriási puccos
házban lakott a villanegyedben. Úgy tűnik, a barátságos, de nem
igazán közvetlen Marcia senkivel sem osztotta meg nagyra törő
álmait. A hatvanas évek hajnalán senki sem gondolta, hogy a
jómódú és befolyásos Bertrand család valaha is más lehet, mint a
helyi közösség egyik oszlopa, az újévi partik és a Paw Paw-tó-parti
hagyományos közös piknikek fő szervezője, a helyi társasági élet
motorja. A helyi lapok minden velük kapcsolatos eseményről
tudósítottak, különös tekintettel kiemelkedő karitatív
tevékenységükre. 1955-ben például Rollie a saját költségén utaztatta
el az ifjúsági tekecsapat tagjait a Yankees-Chicago White Sox-
baseballmeccsre, ahol találkozhattak a legendás Ray Schalkkal is. A
család egyik barátja szerint a jótékonysági gesztusok abból
fakadtak, hogy a Bertrandok tisztában voltak vele, jóval
tehetősebbek szomszédaik nagy többségénél, és így fejezték ki
hálájukat a közösségnek, amelynek saját gazdagságukat
köszönhették.
Rollie apjának 1962. szeptember 18-án bekövetkezett halála,
amelyet öt nappal később Lois édesanyjának távozása követett,
komoly változásokat idézett elő a család helyzetében. A családi
asztalnál egyre több szó esett egy lehetséges életvitelváltásról. A
döntő lökést az adta, hogy Rollie 1964-ben egy tekeverseny kapcsán
bejárta Kaliforniát, ahol teljesen elbűvölték a nyugati parti csodák. Az
ezt követő közös nyaralás során az egész családot hatalmába
kerítette a kaliforniai álom megvalósításának lehetősége.
Ezzel persze messze nem voltak egyedül. A második
világháborúban és a későbbi koreai háborúban szolgálatot teljesített
fiatal katonák ezrei tapasztalták meg a kiképzés során a nyugati parti
paradicsom ízét. Olyan sokan vándoroltak el a környékről, hogy több
kaliforniai városban ma is évente megrendezik a Harvey-napi
ünnepségeket. Jean rokonai közül – a Kasha család – többen
Arizonába költöztek. Amikor a hőmérő higanyszála nulla fok alá
süllyedt, Harvey és Riverdale bárjaiban és kocsmáiban mindig arra
terelődött a szó, mennyire más lehet most Kaliforniában, az örök
napsütés birodalmában, a Beach Boys, a bikinis szőke bombázók és
az út mentén zöldellő barackfák hazájában. Az Arany Állam azonban
ennél sokkal többet jelentett – egy olyan helyet, ahol új, egészen
más életet lehet kezdeni, ahol az ember megvalósíthatja az álmait.
 A nagy többség számára persze mindez csak álom maradt.
Lois édesanyjának halálával azonban Bertrandék előtt megnyílt a
lehetőség, hogy valóra is váltsák az álmot. Jean Gouwens ugyanis
végrendeletében egyetlen lányára hagyta minden vagyonát, a
tekepályákat és az összes üzleti vállalkozását. A családi
megbeszéléseken egyre többször került szóba, hogy mindent el
kellene adni, majd átköltözni a nyugati partra. A tizenöt éves Marcia
Lynne szava döntőnek bizonyult a döntés meghozatalában, mert
ugyan az iskolában senkinek sem emlegette a fotómodell-karrierről
szőtt álmait, nehogy kinevessék, a szülei viszont teljes mértékben
támogatták lányuk ambícióit.
A nagy lehetőség akkor bukkant fel, amikor egy konzorcium igen
kedvező ajánlatot tett a családi bowlingvállalkozás megvásárlására.
Rollie és Lois már amúgy is hosszabb ideje fontolgatták ezt a lépést,
és amikor Rollie megkapta a Los Angeles-i Century Plaza Hotel
egyik menedzseri posztját, az utolsó akadály is elhárult. Bertrandék
eldöntötték, hogy Hollywoodba költöznek. Lois unokatestvére, Chuck
Kasha így emlékszik a történtekre: „Ki akartak szállni az üzleti
életből. A kemény munka után arra vágytak, hogy átéljék az amerikai
álmot.”

Jon Voightnak mindig is nagyra törő álmai voltak. Háromévesen

azt mondta eltökélten, hogy híres festőművész lesz. A dologban az
is közrejátszott, hogy szülei, Elmer és Barbara, szintén mertek
nagyot álmodni. 1917-ben, abban az évben, amikor az USA belépett
az első világháborúba, az akkor nyolcéves sportrajongó Elmer
összeszedte minden gyermeki bátorságát, besétált a New York
Citytől északra található Yonkers városka golfklubjába, és
labdaszedő-ütőhordónak jelentkezett. Jó helyen volt, jó időben.
Yonkersben létesült az Egyesült Államok legelső golfpályája – a St.
Andrews golfklubot 1888-ban alapította John Reid skót emigráns –,
és 1913-ban a helyi zsidó közösség itt hozta létre saját klubját,
amelyet a London közelében található híres-nevezetes pálya után
Sunningdale-nek neveztek el.
Elmer, egy szlovák bányász fia, nemcsak a labdaszedői állást
kapta meg, hanem a klubtagok támogatását is, akik a szárnyaik alá
vették, megtanították az előkelő angol társalgási nyelvre, a kés és a
villa helyes használatára, no és persze beavatták a golf nevű
csodálatos játék rejtelmeibe. A mindenki által csak szőkeségnek
nevezett Elmer nagy tehetségnek bizonyult, és ha nem lett volna az
a kellemetlen hátsérülés, „a legnagyobbak egyike lehetett volna”,
legalábbis Jon Voight szerint. Ehelyett a jóképű, nagydumájú,
szórakoztató és víg kedélyű fiatalemberré cseperedett Elmer
megmaradt klubszintű profinak. A német emigráns családból
származó Barbara Kamp, a nő, akit 1936-ban elvett feleségül,
férjéhez hasonlóan imádta a golfot és az élet örömeit. A „Te is dilis
vagy, mint én” nevű társaság, amelyet Barbara alapított később, a
humor és a képzelet fegyverével küzdött a mindennapi élet
viszontagságai ellen. „Barbara volt a leg-szórakoztatóbb ember, akit
valaha ismertem” – emlékszik vissza egy régi barátja, Susan Krak.
Barbarának öt év alatt három fia született – Barry 1937-ben,
Jonathan (Jon), 1938. december 29-én és James 1942-ben –, így a
mégoly liberális szellemű ifjú anya a háziasszonyi teendők mellett
kénytelen volt némi poroszos szigorral fegyelmezni lármás és szilaj
természetű ivadékait. Már az is nem csekély erőfeszítésébe került,
hogy vasárnaponként a három lurkó időben megérkezzen a helyi
katolikus templom délelőtti miséjére. Jon öccse, James, így
emlékszik vissza ezekre az időkre: „Általában utolsóként estünk be.
Kénytelenek voltunk közvetlenül az oltár mellé ülni.”
Igen, Jon be is ismerte: „Gyerekkoromban mindig a csínytevésen
járt az eszem.” Amikor épp nem arról álmodozott, hogy nagy művész
lesz, általában a legmagasabb fák tetejéről kellett lemenekíteni a kis
rosszcsontot.
A képzelet világa a lefekvés idején nyílt meg a Voight fiúk
számára, amikor Elmer hazajött a munkából. Az apjuk egy ideig még
azt is elhitette velük, hogy ő nem is profi golfjátékos, hanem titkos
FBI-ügynök. Amint a gyerkőcök elhelyezkedtek a Lockwood Avenue-
i ház gyerekszobájának emeletes ágyán, felment a függöny, és
elkezdődött Elmer esti színielőadása, amely rögtönzött történetekből
állt.
– Apám fantasztikus mesélő volt – idézi fel Jon Voight. –
Varázslatos élmény volt hallgatni őt. Élénken emlékszem azokra az
időkre, és meggyőződésem, hogy maradandó nyomot hagytak
bennem. A Mississippi gőzhajóiról szóló történetei felejthetetlenek.
Azt hiszem, azért lettem színész, hogy olyan legyek, mint ő. Annyira
magával ragadott az előadása.
A fantáziadús apa és a félelmet nem ismerő anya a lehetőségek
tárházát nyitották meg gyermekeik számára.
„Apám reggelente mindig azzal a mondattal keltett fel bennünket,
hogy »Fiúk, a világ a ti osztrigátok!« Apu és Anyu is arra bátorított
bennünket, hogy ne hátráljunk meg az akadályok előtt” – emlékszik
vissza Jon.
Jon már hatévesen átugrotta az első akadályt, amikor lemondott
festőművészi ambícióiról és úgy döntött, hogy a színészi pályára lép.
Később komolyan fontolgatta, hogy profi humorista lesz.
Akármit is tartogatott a sors Jonnak és testvéreinek, egyvalami
biztosan közös volt az összes Voightban, mégpedig a golf iránti
szenvedély. Mind a három fiú játszott, Jon és James kiemelkedően.
James későbbi művészneve, a Chip Taylor is innen ered, ugyanis
egyszer, hét egymást követő vasárnapon mindig a putting green (a
lyuk körüli pázsit) széléről indított, egyetlen rövid gurítással (chip
shot) fejezte be a játékot. Egyszer Jon és Gene Borek, aki akkor
még csak kezdő profi játékos volt, együtt vett részt egy versenyen az
ohiói Columbusban. Nem arattak túl nagy sikert. ,,Amikor a vonat
megérkezett velünk a Grand Centralra – írja visszaemlékezéseiben
az Oakmontban elért hatvanöt pontjának, majd golfoktatói zseniális
kvalitásainak köszönhetően legendává vált Borek –, kettőnknek
összesen tizenegy centünk volt. A tízcentes az enyém volt.”
Noha nem lett belőle profi, Jon örökre hálás az apjának, amiért
belenevelte a jó golfozónál elengedhetetlen kitartást, de a laza
könnyedséget is. Elmernek ez volt a vesszőparipája, amit nem
győzött ismételgetni tanítványainak. „Az átlagos női góli játékosnak
az a legfőbb hibája, hogy túl lusta, az átlagos férfi góli játékosnak
meg az, hogy túl feszült” – mondogatta.
A golfon kívül Elmernek és Barbarának volt még egy kedvenc
időtöltése – a filmek és a színház. Elmer főleg a helyi Roxi moziban
látottakból merítette esti meséinek alaptörténeteit. Nem Jon volt az
egyetlen, akit megihletett a szülők művészet iránti szenvedélye:
James élénken emlékszik arra „az örömteli borzongásra”, amely
gyermekkorában egy színházi produkció láttán eltöltötte. Az 1940-es
évek végén, amikor úgy hétéves lehetett, a szülei elvitték magukkal
a Chauncey Olcott ír tenor életéről szóló My Wild Irish Rose című
musical bemutatójára. A kis James kézzel-lábbal tiltakozott, végül
csak azért ment el a színházba, mert a szülők nem találtak
bébiszittert aznap estére. Felnőtt fejjel azt mondja, jobbat nem is
tehettek volna vele.
„Egész úton nyafogtam – meséli. – De amikor már ott ültem a
színházban, és megszólalt a zene, egész testemet hatalmába
kerítette a varázslat. Az előadás végén nem akartam beszélgetni,
csak megőrizni magamban azt a csodálatos érzést. A zene
mindenesetre ettől kezdve fő szerepet játszott az életemben.”
Ami Jont illeti, ő az iskolai színdarabokhoz saját kezűleg tervezett
és elkészített díszletekben élte ki kreativitását. Noha időnként
játszott is a darabokban – részmunkaidőben tanítónőként dolgozó
édesanyja volt az első rendezője, még hatéves korában –, akkoriban
egyáltalán nem találta vonzónak a színészi pályát.
Testvéreihez hasonlóan Jon is a New York állami White Plainsben
járt középiskolába, a Stepinac Érsek Katolikus Fiúgimnáziumba, ahol
szabad idejében leginkább színpadi díszlettervezéssel foglalkozott.
„A hely szelleme erősítette a kreativitást és bátorította a
kísérletezést” – mondja. Az iskola immár nyugalomba vonult
drámatanára, McMahon atya volt az, aki meggyőzte a kölyökképű
Voightot, hogy hanyagolja a díszlettervezést, és vállalja el Pepi le
Loup gróf szerepét az Edward Gries zeneszerző életéről írt Song of
Norway operettben. A következő évben az immár utolsó éves Voight
újabb szerepet kapott, Lutz kadétot játszotta a The Student Prince
című musicalben. Az 1956-os iskolai évkönyv halálra dicséri Voight
játékát: „Tökéletes német akcentusával és echte porosz
pofaszakállával Jon, kiemelkedő színészi teljesítményt nyújtva,
felülmúlta még előző évi zseniális alakításának sikerét is.” A darab
női főszerepét Barbara Locke, a helyi Good Counsell Academy
Leánygimnázium növendéke játszotta. „Ó, igen, Jon tehetséges volt
és karizmatikus – emlékszik vissza Locke, aki ma is kap váratlan
telefonhívásokat egykori színpadi partnerétől. – Sármos és jóképű
fiatalember volt. A lányok odavoltak érte.”
Jon viszont a színházért volt oda, ezért is olvasta el Kenneth
Tynan angol színikritikus minden egyes írását a West Enden játszott
darabokról. Laurence Olivier színpadi játéka teljesen elbűvölte.
„Minden róla szóló cikket újra meg újra elolvastam – ez még jóval
azelőtt volt, hogy a színészi pálya mellett döntöttem volna és
lenyűgözőnek találtam azt a technikát, amellyel a klasszikus
szerepeket emészthetővé és érthetővé teszi a modern néző
számára. Döbbenetesen izgalmas volt látni, hogyan építi fel a
figurát, hogyan vezeti be, hogyan dolgozza ki és miként éri el a
katartikus végkifejletet” – meséli Voight.
Mindezek ellenére Jonnak még egyetemista korában is erős
kétségei voltak a színészi pályát illetően. A Washingtoni Katolikus
Egyetem első évét követően még az eredetileg főtárgyként felvett
színháztörténetet is lecserélte művészettörténetre, időközben pedig
folytatta az általa oly kedvelt díszlettervezést. Az egyetemi
kosárlabdacsapatban játszó Voight tervezte és festette fel a
tornacsarnok padlójára a CUA Cardinals első lógóját, amelyet ma az
egyetem Pryzbyla Központjában őriznek.
A mély gondolkodású, aszketikus és szociálisan érzékeny
fiatalembert komolyan foglalkoztatta a papi pálya, de nem érzett
kellő elhivatottságot. „Képtelen lettem volna rá – ismeri be. –
Túlságosan is szerettem a lányokat.”
Annyi bizonyos, hogy a négy egyetemi év alatt a szőke, kék
szemű, majdnem 190 cm magas Voight annyira népszerűnek
bizonyult az egyetemi ifjúság körében, hogy kétszer is
megválasztották a hallgatói testület elnökének.
Miután Jon 1960-ban lediplomázott, a szíve mélyén úgy
érezhette, adnia kell magának egy utolsó esélyt, ezért visszatért
New Yorkba, hogy mégis megpróbálkozzon a színészettel.
Akkoriban ért véget az Eisenhower-éra, és a Kennedy elnök által
fémjelzett új politikai kurzus a manhattani színházi életben is nagy
változásokat idézett elő. A fiatal színészek, afféle idealista
művészként, a változások fontos közvetítőinek tartották magukat. A
hírnév és a népszerűség hajkurászása megvetendő dolognak
számított az ifjú belvárosi titánok körében. Al Pacino, Dustin
Hoffman, Gene Hackman és Jon Voight szemében Marlon Brando
volt a követendő példa, aki ugyan felszállt a Hollywood felé tartó
repülőgépre, hogy a sikeres New York-i színházi bemutatót követően
a filmvásznon is eljátssza Tennessee Williams A vágy villamosának
főszerepét, de nyomatékosan kijelentette, hogy amint befejezi a
forgatást, nyomban visszatér színpadi gyökereihez.
A fiatal, mégoly idealista színészek között is létezik azonban
egyfajta verseny, és ebben a tekintetben semmiben sem maradnak
el bármelyik Wall Street-i tőzsdeügynöktől. Ahogyan Hoffman
később kitűnően megfogalmazta: „A színészek olyanok, mint a nők.
A nők úgy mustrálgatják egymást, ahogy a férfiak soha. Megnézik a
másik nő mellét, a lábát… mert rivalizálnak egymással. A színészek
nagyon hasonló módon méregetik egymást.”
Voight egy jó hírű színitanodába iratkozott be, a legendás Sanford
Meisnerhez, aki akkor színjátszásmódszertant tanított a
Neighborhood Playhouse-ban. Évfolyamtársaival, többek között
James Caannal és Robert Duvall-lal együtt, örökre magáévá tette a
mester tanítását: „A színjátszás nem más, mint képzeletbeli
körülmények élethű átélésének képessége.”
Voight legelső színpadi fellépése a Greenwich Village-i Bleecker
Streeten lévő Village Gate éjszakai klubban színpadra állított és rég
elfeledett Szép Osztrigák, jertek velünk revü egyik kisebb
szerepében volt. Egy színikritikus – Voight úgy emlékszik,
valahonnan Vermontból jött – azt írta, hogy „ez a Voight nem tud se
mozogni, se beszélni”. Jon nem adta fel. Szobatársával, James
Batemannel, akivel még a Katolikus Egyetemről ismerték egymást,
kitaláltak egy paródiát, amelyben két naiv vidéki alakot, Harold és
Henry Gibsont személyesítettek meg, az utóbbi nevét kissé
pofátlanul Henrik Ibsen parafrázisának szánták. Mindenesetre
Bateman később ezen a művésznéven lett híres, amikor eljátszotta a
fűzfapoéta szerepét Dán Rowan és Dick Martin humoros
tévésorozatában.
Voight következő próbálkozása egy musical volt, az a műfaj,
amelyikben középiskolai sikereit aratta. Rodgers és Hammerstein
nagy sikerű darabjában A muzsika hangjában. ugrott be egy időre –
Brian Davies walesi színész helyettesítőjeként – a „Tizenhat,
nemsokára tizenhét” című dalt előadó, nácivá lett postásfiú, Rolf
Gruber szerepébe.
Noha Voight rövid ideig szerepelt a darabban, mély benyomást
tett Lauri Petersre, aki Lieslt, a legidősebb Von Trapp lányt alakította
a darabban. Laurie, aki pontosan tizenhat éves volt, amikor 1959-
ben Richard Rodgers szerződtette, a Voighttal való közös szereplés
idején már veteránnak számított, akit jelöltek a legjobb színpadi
színészi alakításért járó Tony-díjra. Abban az időben, amikor
randevúzgatni kezdtek, Voight kitartóan munkát keresett, szerelme
pedig igyekezett egyaránt jól teljesíteni a filmvásznon és a
Broadwayi produkciókban. A szőke, „szomszéd kislány” kinézetű
színésznő akkoriban éppen a tinilányok kedvencével, Fabian
Fortéval, az American Bandstand zenés-táncos tévéshow sztárjával
és a hollywoodi veterán James Stewarttal játszott együtt a Mr. Hobbs
szabadságra megy című, nagy sikerű vígjátékban. Noha Fabian
hevesen udvarolt neki, Lauri szívét mégis Jon Voight nyerte el.
Lauri Peters „csak tizenkilenc, nemsokára húsz” éves volt, amikor
1962-ben feleségül ment Jon Voighthoz. Abban az évben Lauri
együtt játszott Cliff Richarddal egy angol zenés vígjátékban, a Nyári
vakációban, amelyet a következő évben mutattak be, a férje pedig
megkapta élete első tévészerepét, a Gunsmoke westernsorozat
néhány epizódjában tűnt fel. A Muzsika hangja utolsó előadását
követően Lauri elvállalta Louisette szerepét a Sam Wanamaker
rendezte, A gyilkosok köztünk járnak című darabban, amely csupán
egyetlen előadást ért meg 1964. március 25-én.
Néhány kisebb tévés szereplést követően – a Naked City bűnügyi
sorozatban és a Defenders egyik epizódjában – Voight megkapta
élete első film-, egyúttal főcímszerepét: Rettenthetetlen Frankét
játszotta, egy filmsztár külsővel megáldott vidéki fiút, aki gyilkosság
áldozata lesz a nagyvárosban, majd egyfajta képregényhősként
születik újjá. Voight a színpadon már sokkal jobb alakítást nyújtott:
az áttörés Arthur Miller 1955-ben írt és 1965-ben felújított
változatban színpadra állított drámájában, a Pillantás a hidrában
következett be, amelyben együtt játszott Robert Duvall-lal és
megismerkedett Dustin Hoffmannal, aki akkoriban színházi ügyelő,
egyúttal pedig a darab segédrendezője volt. Voight és Hoffman,
akiknek a művészi tisztaságra való törekvés és a mesterség iránti
alázat sokkal többet jelentett bármilyen hollywoodi félsikernél, hamar
megtalálták a közös hangot.
És Jon Voight elindult a siker útján, noha az anyagi elismerésre
azért még várnia kellett. A broadwayi sikerek nyomán meghívták
San Diegóba, ahol ő lett az Old Globe Színházban megrendezett
1966-os Nemzeti Shakespeare Fesztivál sztárja. Fontos adalék,
hogy a próbák szüneteiben és az előadások között Voight állandóan
James Leo Herlihy sikerkönyvét, az Éjféli cowboyt olvasta, amit
képtelen volt letenni. A regény Ratso Rizzo, egy New York-i
szélhámos, és Joe Buck, a szexéhes nagyvárosi hölgyek
dzsigolójává avanzsált, naiv texasi mosogatófiú különös
barátságáról szólt. Az 1965-ben megjelent fiira szerelmi történet
villámsebességgel kultuszkönyv lett.
Ezt követően Voight folytatta a broadwayi sikersorozatot: 1967
márciusában a Frank D. Gilroy rendezte That Summer – That Falban
Irene Papas görög színésznő oldalán nyújtott színészi
teljesítményéért elnyerte a Janusként is ismert rangos Theatre World
Awardot. Nem ő volt az egyetlen Voight, aki elindult az ismertség és
elismertség útján: bátyja, Barry a legjobb úton haladt, hogy
nemzetközi hírű vulkánkutató legyen belőle, öccse, Chip, pedig
akkor hozta össze az először a The Troggs előadásában elhangzott
Wild Thing című számot, amely az 1966-os év nem hivatalos
himnuszává vált.
Jon Voight így emlékszik vissza a történetre. „Én azok között
voltam, akik elsőként hallhatták a számot, és nagyon jól emlékszem,
hogy a röhögéstől leestem az ágyról a padlóra, miközben azt
ismételgettem, hogy ez csúcs, tuti siker, az emberek nem fogják
tudni abbahagyni, meglátod. Jópofa cucc volt.”
Voight öt éve tartó házassága már közel sem volt „tuti siker”. A
fiatal, magas és izmos, jóképű, elbűvölő mosolyú és kifejező kék
szemű feltörekvő színész mágnesként vonzotta a nőket.
„Édes istenem, a csajok megvesztek érte. Lestek rá a
művészbejárónál, a színfalak mögött – meséli Dustin Hoffman. –
Vagy feleségül akartak menni hozzá, vagy anyáskodtak fölötte.
Istenítették és rajongtak érte.”
Mindezek fényében nem volt különösebben meglepő, hogy
Peters és Voight úgy döntöttek, külön utakon járnak, és 1967-ben
hivatalosan is elváltak. Voight életének erről a szakaszáról így
nyilatkozik: »Amikor az ember egy csapásra híres lesz, és hirtelen
mindenki őt ajnározza, akkor óhatatlan, hogy egy bizonyos fokig ne
váljon elbizakodottá. Én mindig is arra törekedtem, hogy a helyes
úton járjak, hogy komoly szerepeket vállaljak, és nem hanyagoltam
el a jótékonysági munkámat sem, viszont az a figyelem és rajongás,
amit a nőktől kaptam… nos, ez a fajta siker a legütősebb
afrodiziákum mind közül.”
Talán ez is közrejátszott abban, hogy barátja és riválisa, Dustin
Hoffman, még abban az évben lekörözte Jon Voightot – a Diploma
előtt sikere egy csapásra híres sztárrá avatta. Miközben Voight
egyre nagyobb tiszteletet vívott ki magának a színikritikusok
körében, a filmvásznon nem igazán remekelt.
„Jon a színházi élet csillaga lett, a nagyközönség szemében
azonban Dustin volt a sztár, éppen a Diploma előtt miatt – idézi fel
Michael Childrens fotográfus. – Nagy volt köztük a verseny, de nem
gyilkos. Mindketten arra törekedtek, hogy a legjobbat hozzák ki
magukból.”
Amikor Voight megtudta, hogy John Schlesinger rendező filmet
akar csinálni az Éjféli cowboy című regényből, amely annyira
megtetszett neki az előző nyáron, mindent elkövetett, hogy
szerepelhessen benne, annál is inkább, mert Dustin Hoffman már
megkaparintotta magának Ratso Rizzo álomszerepét. Akkoriban ő
és Hoffman együtt dolgoztak a bostoni Wheelers Theatre
Companyban, Harold Pinter A törpék című drámájának amerikai
ősbemutatójára készültek. „A hatvanas években meg voltam róla
győződve, hogy az angolszász filmgyártás csapnivaló – emlékszik
vissza Voight. – Hol voltak nekünk olyan rendezőink, mint
Kuroszava, Bergman vagy Fellini? Schlesinger volt a kivétel, ő kellett
nekem.”
Sajnos a rajongás eleinte nem volt kölcsönös, az angol rendező
több próbafelvételt követően Michael Sarazzinit preferálta Voighttal
szemben, mert utóbbit túlságosan holland kinézetűnek találta.
Voightot nagyon megviselte a bizonytalanság, egész színészi
pályafutásának összes kétsége és félelme a felszínre tört, már-már
hajlamos volt megkérdőjelezni pályaválasztásának jogosultságát.
Majdnem harmincévesen mit is tudott felmutatni? Egy szerény kis
belvárosi lakást, egy elrontott házasságot és egy sehová sem vezető
filmes karriert… Egyre inkább úgy tűnt, hogy sajnálatos módon
beigazolódnak apjának az irányú kétségei, hogy az álmodozás nem
vezet sehova, ideje leszállni a földre. „Hányingerem volt – meséli
Jon Voight. – Egy hétig csak járkáltam fel-alá mint egy megsebzett
vadállat.” Ekkor történt, hogy a bostoni előadás egyik szünetében
Voight félretette vele született büszkeségét, és megkérte Dustin
Hoffmant, szóljon egy-két jó szót az érdekében Schlesingernek.
Néhány nappal később Voight megtudta, hogy Schlesinger újra
átnézte a felvételeket, és beszélni akar vele. A dolog hátterében
valójában az állt, hogy Sarazzini ügynöke túl nagy gázsit akart.
Mialatt a döntésre várt, Voight vásárolni ment, hogy agyonüsse az
időt. A visszafelé úton összetalálkozott egy lecsúszott öreg
bokszolóval, akit felületesen ismert, mert a környéken „csövezett”.
Hirtelen ötlettől vezérelve Voight vett neki egy üveg skót whiskyt,
meghívta magához és készített neki egy tonhalas szendvicset.
Beszélgetés közben elmondta a hajléktalan bokszolónak, hogy egy
telefonhívásra vár, amely talán örökre megváltoztatja az életét. „így
szabadultam meg a feszültségtől – meséli Voight. – Annak az
embernek sokkal rosszabb sors jutott, mint nekem, és ettől valamivel
jobban éreztem magam.”
Amikor a hívás befutott, és Schlesinger felajánlotta a szerepet, a
fiatal színész és az öreg bokszoló diadalittas győzelmi táncot járt a
lakásban. Voight annyira izgatott volt, hogy miután a kabátját
odaajándékozta újdonsült barátjának, kirohant az utcára és bőrig
ázott a zuhogó esőben – így hűtötte le lángoló lelkesedését. A
világhírt jelentő alakításért 17 500 dollárt kapott, ami ma valamivel
több mint 100 ezer dollárnak felel meg. Hoffman jóval magasabb
gázsit harcolt ki, ő 150 ezer dollárt, vagyis mai értékén nézve
körülbelül egymilliót kapott.
 Noha Elmer Voightnak egyáltalán nem tetszett, hogy a fia egy
züllött, ferde hajlamú alakot személyesít meg (ahogyan Voight
katolikus középiskolai tanárai sem rajongtak a film témájáért), az
mindenesetre megnyugtatóan hatott rá, hogy különc gyermeke végre
önálló megélhetést képes biztosítani magának. Míg a bevételből
Hoffman egy 700 dolláros íróasztallal jutalmazta magát, a csupa szív
Voight azonnal adott barátjának, Al Pacinónak egy nagyobb
összeget, hogy a New York-i Actors Stúdióban színpadra tudja
állítani Heathcote Williams felkavaró darabját, A kiközösített-et.
Művészi szempontból Voight megütötte a főnyereményt – a kitűnő
forgatókönyv érzékletesen közvetítette a mondanivalót, olyan
színészekkel dolgozott együtt, akiket nagyra becsült, és egy olyan
rendezővel, akit tisztelt. Az 1968 áprilisában kezdődő forgatás
hangulatára akaratlanul is befolyással voltak a párizsi és a londoni
diáklázadások, valamint az Amerika-szerte elterjedt utcai
zavargások és tüntetések, amelyek a régi rend gyökeres elutasítását
fejezték ki. A két fiatal idealista színész számára a film egy bizonyos
szinten a változások szükségességét jelképezte. Tisztában voltak
azzal, hogy egy érzékeny témán dolgoznak, kockázatos időkben, és
mindent beleadtak.
A forgatás idején Jon Voight összeköltözött Jennifer Salttal, a
forgatókönyvíró lányával, de mégsem ez, hanem Voight és Hoffman
filmbéli „házassága” keltett óriási izgalmat és érdeklődést.
Visszatekintve, Hoffman bokszmeccsként jellemzi kettejük
együttműködését.
„Nem egészen arról volt szó, hogy leiskolázzuk egymást, inkább
azon vetélkedtünk, melyikünk tudja jobban megoldani ezt vagy azt a
jelenetet” – meséli Hoffman. Ez időnként túlontúl élethűre sikeredett.
A Forgatás alatt volt egy pillanat, amikor Hoffman annyira beleélte
magát a tüdőbajos Ritzo szerepébe, hogy egy köhögésroham
közben lehányta Voight cowboycsizmáját. „Én soha nem lennék
képes színpadon hányni” – jegyezte meg lakonikusan Voight.
Mindabból, amit az egyre idegesebb Schlesinger rendre „egy
rakás szarnak” nevezett – egyszóval a napi forgatásokat követően
kiselejtezésre ítélt, majd utóbb mégis megtartott felvételekből –,
végül olyan film született, amelyik hét Oscar-jelölést kapott. Egyszer,
a forgatás alatt, amikor Schlesinger teljesen kiborult, mert kétségbe
volt esve a film színvonalát és leendő fogadtatását illetően, Voight
megveregette a vállát, és magabiztosan közölte vele: „John, majd
meglátod, egész további művészi életünket ennek a mesterműnek
az árnyékában fogjuk leélni.” Voight majdhogynem megjósolta saját
karrierjének alakulását.
Rácáfolva Schlesinger összes kételyére, valamint annak ellenére,
hogy a cenzoroktól X minősítést kapott, az 1969 májusában, vagyis
a Woodstock, a Manson-gyilkosságok és a vietnami háború elleni
tiltakozások évében bemutatott Éjféli cowboy döbbenetes
közönségsikert aratott, és a kritikusok többsége is pozitívan
értékelte. A megfelelő film volt, a megfelelő időben, a megfelelő
üzenettel. Ronald Bergan, Hoffman életrajzírója kissé gúnyosan
jegyzi meg, hogy a film látszólagos modernsége, szexuális
szókimondása, nyíltsága és cinizmusa jól leplezte azt a tényt, hogy
valójában „régimódi történetről van szó, amelyben egy ártatlan vidéki
srác a nagyváros forgatagában a saját kárán tapasztalja meg, hogy
ott sincs kolbászból a kerítés”.
Az immár saját jogán hírnevet szerzett Voight hű maradt művészi
elveihez, és rendre kitért azok elől a filmek elől, amelyek csupán
jóképűségére alapoztak. Londonba repült, ahol A forradalmár című
filmben egy radikális egyetemi csoport vezérének szerepét játszotta
el. Voight őszintén meg volt győződve arról, hogy a filmmel a
változás üzenetét közvetíti. Akkori barátnője, Jennifer Salt szerint
Jonban mindig is volt egyfajta „a munkámmal jobbá teszem a
világot” hozzáállás.
Amikor Mike Nichols rendező filmre vitte Joseph Heller híres
szatirikus regényét, a katonai gépezet kegyetlen abszurditását
pellengérre állító A 22-es csapdáját, Jon Voight szinte magától
értetődő választásnak tűnt számára. Noha Gene Wilder azt állítja,
hogy eredetileg neki szánták Milo Minderbinder, a nagydumájú,
gátlástalanul feketéző géhás tiszt szerepét, sokkal valószínűbb,
hogy az Alan Arkin, Orson Welles, Bob Newhart, Art Garfunkel és
Martin Sheen alkotta csapatba jobban illett egy Voight típusú
színész. A forradalmárhoz hasonlóan, ez az alkotás sem aratott túl
nagy sikert, sem a közönség, sem a kritikusok körében, egyszóval
Jon Voightnak nem sikerült tőkét kovácsolni az Éjféli cowboy kezdeti
sikeréből.
Az 1970-es Oscar-díj-átadó ünnepség a filmes világban zajló
társadalmi és kulturális átrendeződés fontos mozzanata volt. Voight
így mesélt erről Peter Biskindnek: Amikor elmentem az Oscar-
átadásra, valahol mélyen a nagy áttörésben bíztam. Frank Sinatra,
Bob Hope és John Wayne a példaképeim voltak, rajtuk nőttem fel és
csodáltam őket, ugyanakkor az új generáció tagjaként mégis arra
vágytam, hogy valami megváltozzon. Mi már Brando fiai voltunk.
Láttam, hogy ő meg a legendás Fred Astaire a színfalak mögött
milyen tiszteletteljes szívélyességgel üdvözölték egymást.” Voight
számára ez a gesztus a régi és az új generáció közötti kulturális
stafétabot egyfajta civilizált átadását jelképezte.
Aznap este Waldo Salt Jon Voight kezéből vehette át a legjobb
forgatókönyvért járó díjat, John Schlesinger Oscar-díjas rendező lett,
ráadásul az Éjféli cowboy lett a legjobb film. Jon Voightot és Dustin
Hoffmant is jelölték ugyan a Legjobb férfi főszereplő díjára, de a régi
gárda erősebbnek bizonyult a zöldfülűeknél – aznap este John
Wayne vitte el az Oscart félszeműért nyújtott alakításáért.
Hoffmant – aki egyébként heti ezer dollárt fizetett a
pszichiáterének, hogy segítsen neki megemészteni és feldolgozni a
sikerrel járó feszültségeket – annyira megviselte a kudarcként
megélt eredmény, hogy szabályosan elmenekült Hollywoodból, és
három hónapra Európába utazott a sebeit nyalogatni. Filmbéli
partnere azonban nem pihent, hanem egy újabb, szintén mérsékelt
sikert hozó produkcióban próbált szerencsét, a Charles Eastman
rendezte All American Ztoyban, ahol egy saját tehetségét eltékozló
és lehetőségeit kihasználatlanul hagyó kisvárosi bokszolót alakított.
Voightot ekkoriban kereste meg John Boorman rendező, és
felajánlott neki egy szerepet James Dickey Gyilkos túra című
regényének filmadaptációjában. A történet négy magányos,
középosztálybeli városi férfiról szólt, akik délre utaznak, hogy
kenuval leereszkedjenek egy veszélyes zuhatagokkal teli folyón.
Viselkedésük visszatetszést, majd drasztikus reakciót vált ki a helyi
garázdákból, akik a személyes ellentétek miatt kettévált csapat két
tagját foglyul ejtik, megkínozzák, és egyiküket megerőszakolják.
 James Dickey saját regényéből írt forgatókönyve valójában az
emberi lélek sötét oldaláról, ember és ember, ember és természet
viszonyáról alkotott művészi opus volt, és e tény önmagában
felkeltette az érzékeny és nyitott Voight figyelmét, mégis sokáig
hezitált Boorman felkérésén. Voight, karrierjének ebben a kritikus
szakaszában úgy érezte, hogy csődöt mondott, és hogy alkalmatlan.
Ennek az időszaknak jellemző mozzanata, hogy amikor felajánlották
neki a Love Story főszerepét, sőt részesedést kínáltak a profitból,
azzal az ürüggyel utasította vissza, hogy „túlbonyolítaná” a karaktert.
Boorman, önéletrajzi regényében ezt írja: „Kétségbeesetten
aggódott a karrierje miatt. Könyörögtem neki. Ellenállt. Azt állította,
hogy túl kimerült egy új filmhez. Aztán, hogy túl fiatal a szerephez.
Egyszóval képtelen volt döntést hozni.” Végül leültek beszélgetni, és
Voightnak rengeteg jó ötlete volt Ed, a sikeres reklámszakember
karakterének megformálásával kapcsolatban, de még akkor sem
kötelezte el magát.
Boorman nem tudhatta, de volt egy láthatatlan szövetségese. Az
lehet, hogy Voight karrierje éppen bukdácsolt, de egy hollywoodi
szívtiprónak megvolt az az előnye, hogy bármikor
megvigasztalódhatott egy leányzó társaságában. Noha Voight együtt
élt Jennifer Salttal, a gyengébb nem állhatatos érdeklődést tanúsított
iránta. Akkoriban a „szabad szerelem” nemcsak egy frázis volt,
hanem egy mozgalom, amelyben a szex is politikai állásfoglalásnak
minősült.
John Voight 1971 tavaszán találkozott először Marcia Lynne-nel –
akkor már Marcheline-nel –, nem sokkal azt követően, hogy a
William Morris egyik ügynöke büszkén megmutatta neki a barátnője,
egy keresett fotómodell fényképét, akinek éppen akkor szerzett egy
kisebb szerepet az Ironside című tévéjátékban. Az ügynök óriási
hibát követett el. Johnnak nagyon megtetszett Marcheline, és noha
még felszínesen sem ismerte, felhívta, és rögtön meghívta teázni az
ötcsillagos Beverly Hills Hotelbe. Az eperlekvárral és tejszínkrémmel
felszolgált angol fánkok rágicsálása közben a harminckét éves
színész azt találta mondani az alig huszonegy éves fiatal nőnek,
hogy két gyereket szeretne tőle. „Csak úgy kicsúszott a számon –
magyarázta utóbb. – Marchelin-nek a szeme se rebbent, ahogyan
nekem sem.”
Egy héttel későbbi második randevújuk ugyan a legkevésbé sem
volt romantikusnak nevezhető, Voight válságba jutott karrierjének
szempontjából azonban döntőnek bizonyult.
„Azt mondtam neki: Marcheline, ma este el kell olvasnom egy
forgatókönyvet. Nem akarsz feljönni? Akkor felolvashatnám neked.
Mire ő: dehogynem, szívesen. Feljött, elkezdtem a felolvasást.
Amikor a megerőszakolás jelenethez értem, meg sem rezzent.
Amikor a végére értem, azt mondta: Nos, ez egy döbbenetesen jó
sztori. Szerintem vállald el.”
Voight ugyan azt állítja, hogy másnap reggel felhívta Boormant és
közölte vele, hogy elfogadja a felkérést, a rendező azonban kicsit
másképpen emlékszik a dologra. Boorman azt mondja, ő hívta fel
Voightot, hogy tájékoztassa, szerződtette a filmhez Búrt Reynoldsot,
Ned Beattyt és Ronnie Coxot. Egyórányi győzködést és könyörgést
követően Boorman közölte a továbbra is hezitáló Voighttal, hogy ha
harminc másodpercen belül nem dönt, leteszi a kagylót, és nem
hívja többet. így is tett, és a kockázatos húzás kifizetődött. Voight
nyomban visszahívta: elfogadta a szerepet.
Voight számára nagy jelentőséggel bírt, hogy életének döntő
fontosságú szakaszában Marcheline, ez az igéző szemű, tündéri
szépségű fiatal nő volt az, aki lecsillapította a félelmeit, és neki
köszönheti, hogy fel merte vállalni a nem csekély kihívást jelentő
drámai szerepet. Olyannyira szüksége volt kedves és gondoskodó
újdonsült segítőtársára, hogy mindenáron ragaszkodott Marcheline
jelenlétéhez a forgatáson, amelyre a giorgiai Claytonban került sor.
Az, hogy Voight egy másik nővel élt együtt, amikor először
találkoztak, nem igazán zavarta Marcheline-t. Amíg egy kapcsolata
felszínes volt, nem különösebben izgatta más nők jelenléte: ő akkor
váltott, amikor komolyra fordultak a dolgok, és nagyon is kemény és
kegyetlen tudott lenni, na és persze könyörtelenül bevetette a
Bertrand-féle fagyosságot, amit az anyjától tanult. Egyszer például,
amikor még tinédzserkorában rájött arra, hogy a fiújának volt egy
egyéjszakás kalandja az egyik barátnőjével, azonnal kirúgta. A lány
nevét pedig még harminc évvel később sem lehetett kiejteni a
jelenlétében. Soha nem felejtett el semmit, és soha nem bocsátott
meg.
A forgatáson Marcheline ugyanazzal a játszi könnyedséggel
hajtotta el a hírhedt nőcsábász Burt Reynolds heves udvarlását, mint
a giorgiai szúnyogokat. Valószínűleg ez az elutasítás is közrejátszott
abban, hogy a Voight bizonytalankodását és analizáló hajlamát
eleinte megértőén kezelő Reynolds egyre dühösebben reagált
partnere idegesítő allűrjeire.
A Chattooga folyó veszélyes zúgói melletti forgatás
előrehaladtával Voight egyre lazább és egyre magabiztosabb lett. „Ö
különleges: intelligens, hihetetlenül intuitív és felkészült szakmailag,
de ezen kívül van benne valami, amit csak a nagy színészek tudnak
– a beleélés, a szerepen való túllépés, az átváltozás képessége” –
mondja Voightról Boorman.
Az egymással vetélkedő bendzsók és a mélyen megrázó
férfierőszak jelenetei a filmtörténet klasszikusává avatták a mozit,
Voight megszabadult a korlátoktól, tehetsége újjáéledt és végleg
kiteljesedett. Ahogy Boorman állítja: „Azt mondta, hogy amikor
rábeszéltem a szerepre, megmentettem az életét, majd a forgatás
alatt mindent elkövettem, hogy kinyírjam.”
Mindeközben Marcheline kétségek közt vívódott. Akkoriban
ugyanis két férfiba volt szerelmes egyszerre: Jon Voightba, és annak
barátjába, Al Pacinóba. így tehát amikor Jon Voight feleségül kérte,
jó mélyen a szívébe kellett néznie. A szemérmes és zárkózott Al
Pacino nem az a fajta férfi volt, aki elcsábítja a barátja nőjét, főleg
nem egy olyan barátét, aki oly bőkezűen támogatta dédelgetett
színtársulatát. Hogy Al Pacino mennyire odavolt Marcheline-ért, az
mutatja a legjobban, hogy csak annyit kért tőle: addig ne menjen
férjhez Voighthoz, amíg teljesen nem biztos a dolgában. Marcheline
érzelmi viharának édesanyja határozott véleménye vetett véget, ő
ugyanis azt javasolta a lányának, hogy inkább az Oscar-díjra jelölt
Voightot válassza, aki akkor sokkal sikeresebb volt, mint riválisa.
Marcheline megfogadta a mama tanácsát, és Jon Voight mellett
döntött. A szíve mélyén azonban Al Pacino mindig is életének
beteljesületlen szerelme maradt.
 Jon és Marcheline karácsony előtt, december 12-én házasodott
össze Jon Hanover Streeten lévő Los Angeles-i lakásán, amelyet
John Newland tévérendezőtől bérelt. A gyűrűvivő John Boorman fia,
Charley volt, aki a filmben Voight fiát játszotta. Marcheline szüleinek
esküvőjétől eltérően a lányuké szerény szertartás volt, ahol csupán
ötven meghívott volt jelen. Miután a katolikus Voightnak ez volt a
második házassága, egyházi esküvőről szó sem lehetett, pedig
nagyon szerette volna. Az akkor már mindenki által Marche-ként
ismert menyasszony, talán a modernnek számító, a formalitásokra
fittyet hányó közhangulat jegyében, az egyik vállkendőjéből varrta
meg esküvői ruháját, a pár Elton John „Your Song”-jára vonult be, és
Marvin Freeman, az Alkotmánybíróság egyik bírája előtt tett
fogadalmat és mondta ki a boldogító igent. Az egyik tanú Karen Ziff
helyettes tévéproducer volt.
A konfettieső és a gratulációözön hamar elfeledtette a
jelenlévőkkel a házasok közötti korkülönbséget, Marcheline belső
vívódásait és az ifjú férj szexuális vonzerejének hátulütőit.
Bertrandék megvalósították az amerikai álmot, és bekerültek a
hollywoodi arisztokrácia legbelső köreibe. Marche édesanyjának ez
a házasság maga volt a csoda, beteljesült titkos kívánsága, amelyet
oly sokáig dédelgetett magában egykoron, a tükör előtt fésülve
selymes haját. Ha Marche-nak voltak is fenntartásai a döntő lépést
illetően, azt megtartotta magának. Egy közeli barátja később így
kommentálta a házasságot:
„Marcheline családja csak a tündérmesét látta megvalósulni, és
belehajszolták a lányukat egy olyan házasságba, amelyet az a szíve
mélyén nem igazán akart.”
Évekkel később Marche egyik barátnője azzal fordult hozzá, hogy
nagy gondban van a saját esküvőjével kapcsolatban. Ő mezítláb,
virágokkal a hajában, hippi stílusban képzelte el a szertartást, a
zöldben, lehetőleg a helyi parkban. Az anyósa viszont ragaszkodott
a templomi esküvőhöz. Marche tanácsa világos és egyértelmű volt:
„Az ember nem saját magáért, hanem a családja kedvéért
házasodik.”
 MÁSODIK FEJEZET
Harminc éve nyomja a telkemet ez a teher. Én láttam, hogy mi
történt Angelina Jolie-val, és azok az emlékek a mai napig
kísértenek.
KRISANN MOREL

Az esküvő után Voighték a pálmafákkal szegélyezett South

Roxbury Drive 468. alatt lévő szerény, hatemeletes épületbe
költöztek. A második emeleten lévő másfél szobás lakás ablakai
Beverly Hills egyetlen közterére, a Roxbury Parkra néztek. A
felületes szemlélőt talán elkápráztatta a Beverly Hills-i cím, a ház
azonban, legalábbis a helyiek szerint, „a sínek rossz oldalán” volt,
amibe gyakorlatilag minden beletartozott, ami a sínektől, vagyis az
Olympic Boulevard-tól délre terült el. A városnak ezen a részén a
híres filmsztár olyan ritka volt, mint a fehér holló.
Marcheline hamarosan állapotos lett. Azt tervezték, hogy
Havennek nevezik el a kisbabát, de Marche sajnos elvetélt. De
bármennyire szerettek volna gyereket, mindketten tudták, hogy túl
korai lett volna még a családalapítás.
A lakásnak csak egy aprócska teakonyhája volt, ami nem hátrány,
hiszen egyikük sem főzött. Marche időnként vett egy üveg vörösbort,
rádobott a grillre néhány steaket, de főző tudománya ennél tovább
nem terjedt. Egy régi hajóládától, néhány fafaragástól és egy Marche
modellképeiből összeállított fotókollázstól eltekintve, a lakás kopár,
mondhatni sivár volt. Egy akkori látogató így emlékszik rá: „Amikor
benyitottam, megdöbbentem a szerény berendezésen. Valamilyen
szinten kellemes meglepetés volt, hogy egy híres filmsztár is élhet
így.” A lakás egyetlen luxusról árulkodó bútordarabja az előszobafal
teljes hosszában húzódó gardróbszekrény volt, tele Marcheline
ruháival, amelyek főleg a Bonwit Tellerből, kedvenc Beverly Hills-i
áruházából származtak. „Ő az a fajta ember volt, aki, ha megtetszett
neki egy ruhadarab, akkor azt több színben is megvette – mondja
egy barát. – Mindig is nagylelkű volt és rengeteg levetett cuccot
adott nekem.”
 A konyhaszekrény alján lapult Marcheline titkos gyűjteménye, egy
nagy köteg bulvárlap és pletykamagazin, amit gondosan elrejtett a
férje elől. A gazdag és híres emberek életéről szóló cikkek egy olyan
világba nyújtottak betekintést az ifjú arának, amelyből továbbra is ki
volt zárva. A William Morris ügynökség ugyan rendszeresen szállított
fotómodell-megbízásokat, a Lee Strasberg Studio ifjú növendéke
számára azonban nemigen akadt színészi feladat, még kevésbé
filmszerep. Jon őszintén megdöbbent volna, ha valaki felvilágosítja
feleségének titkolt sztárimádatáról. Az ő habitusától nagyon távol állt
az ilyesmi. Ő, Dustin Hoffman és a korszak többi nagy színésze,
kétségtelenül élvezték a szakmai sikert és az azzal járó elismerést,
de sohasem vágytak az úgynevezett híresség státuszára. Jon Voight
ritkán adott interjút, és egyáltalán nem érdekelte a sztárság.
Művészként arra törekedett, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa,
mind a színpadon, mind a filmvásznon.
A Gyilkos túra bemutatójára 1972 júliusában, néhány héttel a
Nixon elnök lemondását kiváltó Watergate-botrány kirobbanását
követően került sor. A film vízválasztó volt, nem csupán a rendező,
de első számú sztárja számára is. Boorman azt írja, hogy amikor a
stáb és a stúdió fejeseinek jelenlétében levetítették az első
megvágott kópiát, „kínos csend lett, és mindenki sürgősen kifelé
igyekezett, senki sem mert a szemembe nézni”. A stúdió legfőbb
kifogása az volt, hogy Hollywood fennállása óta még soha nem lett
sikeres olyan film, amelyikben nem szerepelt nő.
Az aggodalmak feleslegesnek bizonyultak. A Gyilkos túra
nemcsak hogy kasszasiker, de egyenesen kultuszfilm lett, és olyan
mértékben megmozgatta az emberek fantáziáját, hogy a rá
következő évben harmincegy ember vesztette életét a Chattooga
folyón, amikor megpróbált végigevezni a filmben látott zúgókon. A
film három Oscar-díj jelölést kapott: a Legjobb film, a Legjobb
rendező és a Legjobb vágás kategóriákban, legfőképpen azonban
Jon Voight karrierjének újjászületését fémjelezte. Voight számára
szimbolikus jelentőséggel bírt az is, hogy a bemutatót követő héten
Marche felfedezte, hogy ismét terhes.
A Gyilkos túra végérvényesen igazi hollywoodi nagyágyúvá
avatta Jon Voightot. Furcsa iróniája a sorsnak, hogy 1973-ban ő és
barátja, Al Pacino éppen példaképükkel, Marion Brandóval
versenghettek a Golden Globe-ért. Voight a legnagyobb esélyesek
egyike volt, ám a díjat mégis Brando vitte haza a Keresztapákon
nyújtott alakításáért.
Brando árnyéka abban az évben végig Voight fölött lebegett.
Tennessee Williams fülledt erotikájú melodrámájának, A vágy
villamosának huszonötödik évfordulójára a Los Angeles-i Ahmanson
Theatre ismét műsorra tűzte a darabot, és Jon Voightot kérték fel
Stanley Kowalski szerepére, míg Blanche-t Faye Dunaway játszotta.
Az 1973 áprilisában nagy csinnadrattával beharangozott ünnepi
előadás mindazonáltal gyengécskére sikeredett. Voight végig arra
törekedett, hogy a játéka minél kevésbé emlékeztessen Brando
egykori híres alakítására. Stephen Farber, a New York Times
kritikusa egyenesen azt írta, hogy Jon Voight annyira visszafogott,
hogy „még a tányérokat is udvariasan vágja földhöz”.
Voightnak minden oka megvolt rá, hogy zavarodott legyen. A
sógornője, Debbie, és a felesége, Marche egyszerre voltak
várandósak. Jon még egy közös babazsúrra szóló meghívót is
tervezett a nővéreknek. Május 11-én, két nappal Marche
huszonharmadik születésnapját követően megszületett Voighték első
gyermeke, egy kisfiú, akinek a James Haven Voight nevet adták.
Marcheline, mintha csak édesanyja „szülői ambíciók átörökítése”
című kézikönyvéből vette volna a példát: olyan középső nevet adott
a fiának, amely később művésznévként is használható volt. A
történet megismétlődött – ahogyan az anyja rajta keresztül
valósította meg önmagát, Marcheline, gyermeke születésének első
pillanatától kezdve azt tervezte, hogy ő is így tesz.
A Voight házaspár felhőtlen boldogsága rövid ideig tartott. Alig
néhány héttel James születését követően, Elmer Voight, Jon
édesapja életét vesztette egy közlekedési balesetben. A család
azzal vigasztalódott, hogy Elmer legalább láthatta elsőszülött
unokáját. A gyászszertartáson Jon arról beszélt megtört édesanyja
és fivérei előtt, hogy hatvanhárom éves apjuk valójában szerencsés
volt, mert megérhette mindhárom gyermekének felnőtté és sikeres
emberré válását. Ezzel arra utalt, hogy a Rolling Stone magazin az
év legjobb country-albumának nyilvánította a legfiatalabb Voight fiú,
az ,,Angel of the Morning” című számmal már korábban befutott
James Wesley Voight, művésznevén Chip Taylor nagylemezét.
Apja halálának évében Jon a Pat Conroy önéletrajzi regényéből
írt forgatókönyve alapján készült Conrack című filmet forgatta,
amelyben egy fiatal és lelkes tanárt alakított, aki a déli Giorgiában,
az isten háta mögötti St. Simon-szigeten egy félanalfabéta fekete
gyerekekből álló osztályt vesz pártfogásába. Voight szívéhez nagyon
közel állt a szerep, és nem csupán a rasszizmus, a szegénység és
az emberi jogok, vagyis a számára kiemelkedően fontos társadalmi
problémák bemutatása miatt, de azért is, mert a filmmel emléket
állíthatott szeretett apjának. A New York Times egyik kritikusa meg is
jegyezte: „Annyira meggyőző erejű alakítás nyújt, hogy világosan
érezhető, a film mondanivalója nagyon közel áll hozzá.” Jellemző,
hogy Voight a filmben szereplő gyerekeket szinte családtagként
kezelte, a következő években rendszeresen találkozott velük és
támogatta őket.
A forgatás egyik pár napos szünetében Jon és Marche
kirándulást tett a környéken, és egy alkalommal felfigyeltek egy
templomi kórust szállító autóbuszra, amelyiknek a hátulján a „Shiloh
Baptists” felirat állt. Jon megjegyezte, hogy a Shiloh jó név lenne a
következő gyerekük számára, majd annyira belelkesült, hogy
egyenesen azt javasolta, nevezzék a kicsit Shiloh Baptistnak.
Marche tétovázott egy sort, majd kijelentette, hogy a név túl
„zsidósan” hangzik. Évekkel később megváltozott a véleménye, de
akkor már az unokájáról volt szó.
Alig néhány hónappal később, november elsején, a házaspárt
újabb fájdalmas csapás érte. Marche édesanyja, Lois Bertrand
hosszú szenvedés után elhunyt rákban. Csak negyvenöt éves volt.
Idősebbik lányát, akinek Jamie fia ekkor még csak hat hónapos,
teljesen lesújtotta a veszteség. „Mélyen és nagyon hosszan gyászolt
– meséli egy barát. – Marche istenítette az anyját.” A temetés
napján, amelyre a riverdale-i Szűz Mária katolikus templomban
került sor, ahol annak idején Lois és Rolland egybekelt. Jon éppen
Buffalóban volt, A vágy villamosával turnézott. Igazi show-biznisz
stílusban, magánrepülővel utazott New Yorkból Chicagóba, jelen volt
a szertartáson, majd egy bérelt limuzin vitte vissza az O’Hare
repülőtérre, hogy elérje az aznap esti előadást. A családra rendkívül
jó benyomást tett szerény és együtt érző viselkedése.
„Mivel híres filmsztárról volt szó, fogalmunk sem volt arról, mire
számítsunk – meséli a ma 93 éves Esther Kasha, Lois nagynénje. –
De kiderült, hogy nagyon kedves és közvetlen ember.”
Lois emlékére a fiatal házaspár oltárkeresztet adományozott a
templomnak. Kissé furcsa gesztus volt ez, mert Marche ugyan
mindig is gyakorló katolikus volt, és az is maradt, de Jon akkor már
teljesen eltávolodott az egyháztól, és egyre inkább belebonyolódott
az utóbb egész életét végigkísérő ellentmondásos vallási
útkeresésbe. Az önmagát immár abszolút felekezetnélküliként
definiáló Voight akkoriban nyilatkozta magáról egy interjúban, hogy:
„Nem tudom, ki a fene vagyok, de a legjobb úton haladok afelé, hogy
kiderítsem.” Jon Voight fájdalommal és magánnyal kikövezett
önfeltáró útjának kiváltó okát talán barátja, Dustin Hoffman
fogalmazta meg a legtalálóbban: „Jon egy megtévelyedett katolikus
srác, akit örökös bűntudat gyötör vélt vagy valós bűnei miatt.”
Voightnak mindazonáltal nem maradt túl sok ideje az
elmélkedésre, mert szinte azonnal megkezdődött legújabb filmjének,
a Frederick Forsyth regényéből készült Az Odessza-dossziénak. a
forgatása Münchenben és Ausztriában, ahová magával vitte Marche-
t és a kis Jamest is. A filmben Voight egy oknyomozó újságírót
alakított, akinek sikerül beférkőznie egy volt nácikból álló titkos
társaságba. Filmbéli partnere, Maximilian Schell szerepet ajánlott
Voightnak egy általa rendezendő krimiben, a Bíró és a hóhérban,
amely egy rendőrfelügyelő és egykori barátja között zajló leszámolás
izgalmas történetét mutatta be, és olyan híres angol színészeket
vonultatott fel, mint Robert Shaw, Jacqueline Bisset és Donald
Sutherland. Az 1974 júliusában Bernben sorra kerülő forgatásrajon
ismét magával vitte a családját. A konzervatív angolokat igencsak
meghökkentette, hogy Marcheline nyilvános helyeken szoptatta az
akkor már totyogó Jamest. A színésztársulat egyik modernebb
gondolkodású európai tagja így emlékszik vissza a történtekre.
„Marche-t mindannyian tündérinek találtuk – igaz, kissé excentrikus
volt, egy igazi hippi.”
 Marcheline jóban lett Jacqueline Bisset-vel és Maximilian Schell-
lel, élvezte a híres színészek társaságát és a magazinok tudósításait
a forgatásról. Rolland nagypapa szintén a kis családdal tartott az
európai útra, egyrészt hogy enyhítse magányát, másrészt hogy
végigjárja azokat a helyeket, ahol a világháborúban harcolt. Az
utazás során ismerkedett meg Elkével, egy német pincérnővel, akibe
fülig beleszeretett. Heves udvarlást követően a két lábbal a földön
járó, szorgalmas és közvetlen Elke igent mondott a még mindig
jóképű Rollandnak, és röviddel ezután tinédzser lányával,
Gabriellával együtt már Mrs. Bertrandként költözött be új, trousdale-i
otthonába. Rollie idősebbik lánya helytelenítette a házasságot, úgy
érezte, apja elhamarkodottan döntött. Marche és mostohaanyja
között mindig is volt némi súrlódás emiatt, és a hűvös viszony az idő
múlásával sem vált bensőségesebbé. Amikor például Marche partit
szervezett saját barátainak és ismerőseinek, általában csak azt
közölte az apjával és annak feleségével, hogy hány személy
érkezése várható a házba, amely valójában nem a saját otthona volt.
A kisebb-nagyobb családi feszültségek ellenére Jon és
Marcheline házasságának valószínűleg ez volt a legboldogabb
időszaka. Jon nem csupán művészi és anyagi szempontból volt
termékeny ezekben az időkben – azon az őszön Marche ismét
teherbe esett.
A barátok és ismerősök egyöntetűen állítják, hogy a párról
sugárzott az egymás iránti odaadás és rajongás.
„Szeretetteljesek és gyengédek voltak egymással – idézi fel
Krisann Morei, aki rendszeresen vigyázott a kis Jamesre. – Jon
tökéletes gentlemanként viselkedett Marche-csal, mindig előzékeny
volt és állandóan a kívánságait leste. Öröm volt nézni őket.”
Krisann elbűvölőnek találta az akkor tizennyolc hónapos Jamie-t
is. „Imádnivaló volt – meséli. – Okos, érzékeny és szeretetteljes.
Elképzelni sem lehetett volna csodálatosabb gyereket.”
Mivel Jon elég jól keresett, rábeszélte Marche-t, hogy vegyen
magának egy Mercedes 450SL sportkocsit. A JHAVEN
rendszámtáblát Marche már egyedül választotta.
Marche terhességének idején Voighték felfogadtak egy akkor
munka nélküli színésznőt, hogy főzzön rájuk. A yonkersi születésű
Voightnak hiányoztak a „keleti parti ízek”, ezért megkérték az
egyébként barátként kezek bejárónőt, hogy lehetőség szerint házias
ételeket készítsen. A 206-os számú lakásban ettől kezdve
rendszeressé vált a főzelék és a fasírt, a spagetti és a rántott
borjúszelet. „Marche annyira gyönyörű volt, mindannyian rajongtunk
érte – meséli az egykori szakácsnő, ma már ismert
karakterszínésznő. – Nagy szerelem dúlt köztük, de lehetséges,
hogy én is, mint sokan mások, csak a szépre emlékszem.”
Karácsonykor Jon visszatért New Yorkba, egyrészt, hogy együtt
legyen a családjával, másrészt, mert társproducerként működött
közre egy broadwayi darabban, A Hasis Klubban. K Lance Larsen
tollából született dráma, amely öt férfi kábítószeres túráját beszéli el,
csak tizenegy előadást ért meg a Bijou Theaterben. A mű témája
nagyon távol állt az akkori hollywoodi ízléstől, de Voight mindig is
azon volt, hogy nem kikerülve a fősodrásból, kiélje kísérletező
hajlamait.
Az 1975-ös Oscar-díj-átadó ünnepségen Voight és a dús keblű
Raquel Welch először hosszasan viccelődtek mindenféle hegyekről
és völgyekről – miközben Jon végig szemérmetlenül a színésznő
mély dekoltázsát bámulta –, és csak ezt követően sikerült valahogy
átadniuk a díjat a Pokoli torony készítőinek. Az alig huszonöt éves
és előrehaladott terhes Marcheline-ben nem keltett visszatetszést a
közjáték, ő már attól is boldog volt, hogy híres filmsztárok között
lehet. Amikor a házaspár visszatért szerény otthonába, Marcheline
valósággal ragyogott, és még sokáig az átélt izgalmak hatása alatt
állt. „Marche-t teljesen magával ragadta az este hangulata –
emlékszik vissza Krisann, aki aznap este Jamesre vigyázott. – Az
illinoisi kislányt teljesen elbűvölte az illusztris társaság, de hát
hogyan is hibáztathatta volna érte bárki is? A hetedik
mennyországban érezte magát.”
Ugyanabban a hónapban a házaspár még egy örömteli esemény
részese volt – barátaik, Carlo és Lauren Stogel Beverly Hills
Hotelban tartott esküvőjén Jon volt a vőlegény tanúja, Marche pedig
az első koszorúslány. ,»A szertartás alatt mindvégig egymásra
néztek, mintha csak megújították volna saját fogadalmukat” – idézi
fel Lauren, aki egy évvel korábban, karácsonykor találkozott először
Jonnal és Marche-csal. Találkozásukat Marche később „a sors
kezének” nevezte.
Az ismeretséget, amelyből egy harmincéves bensőséges baráti
viszony lett, Carlo apjának, a Columbia Pictures producerének, Syd
Stogelnek köszönhették, aki Az Odessza-dosszié müncheni
forgatásán kedvelte meg Jont. Stogel felesége, Angelina, imádta
Marche-t és a kis Jamest. Amikor a Voight család Rómába
látogatott, Stogelék fia, Carlo volt az idegenvezetőjük. Annyira jól
kijöttek egymással, hogy Jon és Carlo komolyan fontolgatták egy
közös produceri iroda létrehozását, amikor Lauren és Carlo úgy
döntött, hogy Beverly Hillsben kezdenek új életet.
1975. június 4-én a Beverly Hills-i Cedars-Sinai Kórházban
megszületett a Voight család legújabb kis csillaga. A kislányt,
Marche kanadai származású nagymamájának, Marie-Louise
Angelinának és Stogel feleségének tiszteletére Angelinának
nevezték el. Jó ómennek tűnt az is, hogy Marche kedvenc
együttese, a Rolling Stones, éppen egy Angie című számmal
ostromolta a slágerlisták csúcsát. Az Angelina mellett Marche egy
középső nevet is adott a lányának, akárcsak korábban a fiának,
hogy majdan azt használhassa vezetéknévként a show-bizniszben.
Az Ikrek csillagjegyű emberek általában kettős személyiségűek,
pszichéjükben örök harcban áll egymással a jó és a rossz, a
sötétség és a fény, a férfi és a nő. A kislány arra ítéltetett, hogy
egyszerre legyen alkalmazkodó és különc, nyugodt és izgága,
intellektuális és naivul ártatlan, ravasz és dörzsölt, ugyanakkor
következetlen. Mindazok, akik az évek során közelebbi
ismeretségbe kerültek Angelinával, egytől egyig megerősítik, hogy
az Ikrek minden jellemvonása igaz rá. Jon tökéletesnek látta.
Angelina születése után néhány nappal poétikus lelkesedéssel
áradozott Krisannak az ő „gyönyörűséges kék szemű kislányáról”.
Évekkel később, egy közös rádióinterjúban, amelynek során
Angelina egy másik stúdióban tartózkodott egy másik városban, az
apa megindító szavakkal mesélte el a lányának, milyen különleges
pillanat volt a számára, amikor először látta őt.
„Legutóbbi nyilvános beszélgetésünk akkor zajlott le, amikor
megszülettél. Te nem emlékszel rá, de amikor kibújtál édesanyád
öléből, felemeltelek, a karjaimba vettelek, és a szemedbe néztem.
Az egyik ujjacskád az arcodon pihent, és nagyon, nagyon bölcsnek
tűntél, mintha egy régi jó barátom nézett volna rám. Beszélni
kezdtem hozzád, elmeséltem, hogy mennyire boldogok vagyunk
édesanyáddal, hogy megérkeztél, és hogy mindig vigyázni fogunk
rád, és mindig segíteni fogunk neked kibontakoztatnod a mindenható
Istentől kapott képességeidet. Édesanyád és én ünnepélyesen
megfogadtuk ezt, és akkor a szobában mindenki sírva fakadt. De te
meg én nem sírtunk. Mi csak elmerültünk egymás szemében.”
Noha Jon már nem volt igazi hívő katolikus, Angelinát néhány
hónap múlva megkeresztelték. A házaspár a Bíró és a hóhér
forgatásán megismert Jacqueline Bisset-t és Maximillian Schelk
kérte fel keresztszülőnek.
Azon az őszön Jont egy szemeszterre meghívták
vendégtanárnak a Kalifornia Egyetem Los Angelestől nem mesze,
Northridge-ben működő színművészeti fakultására, egyúttal
felkérték, hogy állítsa színpadra Shakespeare Hamletiét, és
természetesen játssza el annak főszerepét. A felkérés nagyon is Jon
kedvére való volt, hiszen nincs olyan magára valamit adó színész,
aki ne tekintené az egyik legnagyobb művészi feladatnak ezt a
szerepet. Az is közrejátszott a dologban, hogy apja elvesztésének
még friss emléke – ő és a fivérei időközben közösen megmásztak
egy hegycsúcsot Montanában, ahol emlékplakettet helyeztek el
Elmer tiszteletére – lehetőséget adott arra, hogy mélyebben
tanulmányozza az apa-fiú viszonyt.
Voight irodát nyitott az egyetemen, és toborzásba kezdett barátai
és ismerősei körében, akiknek körlevelet küldött, amely ezzel a
szöveggel kezdődött: „Itt az ideje, hogy játssz egy kis Shakespeare-
t, haver; az majd kitisztítja a fejedet.” Egy fiatal producer, Jon Avnert
– aki utóbb annak a Kockázatos üzletnek a producere volt, amely
egy csapásra sztárrá avatta Tom Cruise-t – hozta a pénzt. Jerome
Guardino – aki Buffalóban Voight rendezője volt A vágy
villamosában – vállalta a rendezést. Horatio szerepére Lance
Larsent, Voight régi barátját kérték fel, aki annak idején A Hasis
Klubban is részt vett. Ned Beatty, aki együtt játszott Voighttal a
Gyilkos ránzban, eleinte benne volt a dologban, de később lemondta
a szereplést. Az előadást beharangozó plakáton egy Voightot
ábrázoló rajz szerepelt, amelyet a híres portréfestő, Don Bachardy,
Christopher Isherwood angol regényíró sírig tartó szerelme készített.
Amikor elterjedt a toborzás híre, lázban égett az egyetemi
campus. A női hallgatók olyannyira égtek a vágytól, hogy egy
színpadon állhassanak a híres hollywoodi szívtipróval, hogy több
mint húsz lány jelentkezett Ophelia szerepére. Mindegyiket
meghallgatták, de úgy tűnt, egyik sem alkalmas a szerepre. Jon
végső esetre azért felírta magának Lory Kochheim nevét, aki már
szerepelt több tévéshow-ban is, többek között a Mulligans Szew-
ban. Furának tűnik, de Voight sokszor magával vitte az egyetemre a
hat hónapos Angie-t, akit a próbák ideje alatt többek között Jeff
Austin is többször dajkált. Jon rengeteget telefonált abban az
időben, mert Boorman mindenáron rá akarta venni, hogy vállalja el
az Ördögűző második részének, az Eretneknek a főszerepét.
Hosszas huzavonát követően Voight visszautasította a szerepet,
amelyet utóbb Richard Burton kapott meg.
Időközben Voight ellátogatott egy másik egyetemi darab próbáira,
amelyet a veterán Vincent Dowling rendezett. Arisztophanész ókori
görög drámaíró komédiája, a Lüszisztraté arról szól, hogy az athéni
és spártai asszonyok fellázadnak, és megtagadják a szerelmet a
férfiaktól, amíg azok háborúznak egymással. Amikor a férfiak
elfogadják az asszonyok feltételeit, a színpadon egy szimbolikus
alak, a Megbékélés jelenik meg. Dowlingnál ezt a szerepet egy
gyönyörű fiatal hallgató, a lángoló vörös hajkoronájú Stacey Pickren
alakította, aki szexi, testhez álló trikóban vonult be a színpadra.
Voightot valósággal elvarázsolta a látvány. „Ez az a nő, akivel le
akarom élni életem hátralévő részét” – suttogta el a harminchét éves
színész, és ez volt az a mondat, amellyel megadta a kegyelemdöfést
négyéves házasságának. A pillanat szinte pontos mása volt annak
romantikus kitörésnek, amellyel a feleségét annak idején levette a
lábáról.
Alig néhány napon’ belül Stacey Pickren dráma tagozatos
hallgató, aki még csak nem is jelentkezett Voight Hamletért,
megkapta Ophelia szerepét, nem csekély bosszúságot okozva ezzel
Lory Kochheimnek, akit az évfolyamtársai sokkal jobb színésznőnek
tartottak. „Lory és Stacey között komoly ellenszenv alakult ki –
emlékszik vissza Jeff Austin karakterszínész. – Stacey valósággal
rettegett Lorytól.”
Jon és a közvélemény által egzotikus, kivételes szexuális
vonzerővel rendelkező fiatal nőként beállított Stacey vad és
szenvedélyes afférba bonyolódtak, amelyről hamarosan az egész
campus széltében-hosszában pletykált. Jóval később elterjedt egy
olyan híresztelés, hogy Stacey, egy gazdag orvos lánya, az Isten
Gyermekei, egy szabad szerelmet prédikáló szekta tagja volt,
amelynek nőtagjai szellemi vezetőjük, David Berg tanítását követve
szabados szexuális viselkedésükkel bizonyították Isten iránti
szeretetüket, és persze így toboroztak új tagokat. Jon állítólag maga
is hordta a kultusz tagjai által készített és árusított „iga” nyakláncot,
hogy ezzel bizonyítsa új szerelme iránti odaadását. „Ez volt a
Northridge csúcsbotránya” – emlékszik vissza az egyetem egyik
munkatársa. A szaftos pletyka egy idő után nyomtatásban is
megjelent. Angelináról írt könyvében például Brandon Hurst azt
állította, hogy amikor Marche terhes volt Angelinával, egy
alkalommal a saját lakásukban, az emeletről lejövet meglátta a
nappaliban Jont csókolózni Stacey-vel. Hurst szerint ekkor Marche
visszament a felső szintre, és „az őt ért sokktól annyira rosszul lett,
hogy attól félt, elvetél, ezért kihívta a mentőket”. Nos, a lakás
valójában egyszintes volt, ennek ellenére a sztori a mai napig
makacsul tartja magát.
Az igazság az, hogy Jon hónapokkal Angie születését követően
találkozott először Stacey-vel, az pedig tény, hogy amikor
Marcheline néhány közös barátjukkal elment megnézni a darabot
1975 márciusában, még csak nem is gyanította, hogy a színpadon
látott nő a férje szeretője. Egy napon aztán Jon bejelentette, hogy
turnézni mennek a Hamletiéi, és hogy Stacey Pickren vele utazik. –
Oh, csak nincs viszonyod vele? – kérdezte vicces csipkelődésnek
szánva a kérdést Marche, hiszen akkoriban a férjével már a
harmadik babán ügyködtek, és nemrég jöttek haza egy romantikus
hétvégéről, amely alatt Jon anyja, Barbara vigyázott a gyerekekre.
Ügy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van, és Al Pacino már
csak egy távoli emlék. „Marche-nak halvány fogalma sem volt róla,
hogy mi zajlik, még csak nem is sejtett semmit” – meséli legjobb
barátnője, Lauren Taines, egykor Mrs. Stogel.
Jonnak könnyű lett volna hazudni és elbagatellizálni a dolgot.
Akkoriban esze ágában sem volt elhagyni Marche-t és a gyerekeit
Staceyért. A fiatal színésznő egy vad és izgató kitérő volt a számára,
akitől legalább annyit tanult, mint az tőle. A katolikus bűntudat és az
őszinteségre való természetes hajlam azonban arra késztette, hogy
bevallja az igazságot. Talán ez volt a legrosszabb döntés, amit
valaha hozott, mert nemcsak a saját életét változtatta meg örökre,
hanem a gyerekeiét is.
Abban a pillanatban Marche világa darabokra hullott.
Akármennyire is szerette Jont, az ő szemében a hűtlenség
elfogadhatatlan volt. Hajlandó volt házassági tanácsadásra menni a
férjével, de ez sem enyhített a fájdalmán, sőt még dühös is lett a
pszichológusra, aki szerinte csak azért állt Jon pártjára, mert az
híres filmsztár volt. Annak ellenére, hogy továbbra is egy fedél alatt
laktak, egy ágyban aludtak és együtt töltöttek még egy romantikus
hétvégét, a dolog gyakorlatilag veszett fejsze nyele volt. Marche
bezárta a szívéhez vezető utat, és attól kezdve a Bertrand-
fagyossággal kezelte Jont. A házaspár egyik közeli barátja így
jellemezte ezt a viszonyt. „Ezt a fajta rideg elutasítást az anyjától
tanulta. Ez valami olyasmi, ami állandó és visszavonhatatlan. Olyan
helyeken sebez meg, ahol a legkevésbé sem számítasz rá. Egyúttal
ez az ő legnagyobb tragédiája is.”
Jon hiába tanúsított bűnbánatot, nem nyert feloldozást. Az otthon
egyre nyomasztóbbá váló helyzetben Stacey olyan lehetőséget
kínált neki, amit képtelen volt visszautasítani: kábítószert és féktelen
szexet. Voight kiköltözött a Ruxbury Drive-on lévő lakásból, és
Stacey-vel közösen kibéreltek egy lakást. „Marche vigasztalhatatlan
volt a szakítás miatt – idézi fel Krisann Morei, aki bébiszitterből
fokozatosan tanácsadóvá lépett elő. – Jon volt élete nagy szerelme.
Reggelente, amikor kiöntötte nekem a szívét, folyamatosan azt
kérdezgette, »mi lesz velem, édes istenem, mi lesz velem?« Marche
szó szerint majdnem beleőrült abba, hogy Jonnak viszonya van.
Képtelen volt megemészteni, hogy a férje elhagyta egy másik nőért.”
 Jon elismeri, hogy „nagyon súlyos” viták voltak köztük, ennek
ellenére kezdetben mindketten igyekeztek civilizáltan viselkedni
egymással. Marche talán abban bízott, hogy egyszer csak vége lesz
ennek a rémálomnak, és ő majd arra ébred, hogy a férje visszatért a
családjához. Jon is ellentmondásosan viselkedett, egy ideig
szabályosan lelki szemetesládának használta a feleségét, sőt intim
részleteket árult el Stacey-vel való kapcsolatáról, Marche pedig
hagyta, mert megpróbálta megérteni.
Krisann meséli, hogy egyszer Marche azon volt iszonyatosan
kiborulva, hogy „ezek egymás előtt végzik a dolgukat a vécén”.
„Marche-t elborzasztotta és felháborította ez a viselkedés. Én
megmondtam neki, hogyha vissza akarja kapni a férjét, be kell vetnie
minden szexuális vonzerejét. Ö azonban nagyon konvencionális,
konzervatív, mondhatni túlontúl szemérmes volt ezekben a
dolgokban. Márpedig Jon akkoriban hihetetlenül vonzó férfi volt. Ha
belépett valahova, minden nő utána fordult. Meg kell mondanom,
hogy Angie nem az anyjától örökölte sugárzó szexualitását, az
egészen biztos. Az az apjától van. Marche egykor egy csinos,
bűbájos és szeretette méltóan kedves lény volt, de idővel egy
megkeseredett, cinikus nő lett belőle, aki soha nem volt képes
kitörölni a szívéből a haragot. Képtelen volt túllépni azon a sérelmén,
hogy elveszítette a Mrs. Jon Voight státuszt, és mindent elkövetett,
hogy a közvélemény szemében minél tovább életben tartsa a
látszatot. Ne értsen félre – szerettem és tiszteltem Marche-t. Amikor
Jon elvette tőle a tündérmesét, úgy érezte, hogy elárulták és
megalázták. Nagyon sajnáltam őt.”
Amikor kiköltözött a közös lakásból, Jon ugyanannak az
épületnek az ötödik emeletén bérelt egy bútorozatlan helyiséget,
amelyet irodának akart használni.
Nem sokkal ez után történt, hogy Angie fehér kiságyát ebbe a kis
lakásba költöztették. Ez volt az „elefántcsonttorony”, ahol Angie több
mint egy évig lakott, miközben az anyja és a bátyja a második
emeleti lakásban éltek. Angie és James ebben az időszakban csak
időnként látták egymást, a közös Roxbury parkbéli séták idején.
Randy Alpert, Marche öccsének, Raleigh-nek a barátja is besegített
időnként a gyerekek körül.
 „Szerettem velük lenni – meséli. – Marche gyönyörű volt, kedves
és gondoskodó. Egy igazi angyal.”
Amikor interjút készítettem Krisann Moreilel ehhez a könyvhöz, ő
egy egészen más képet festett az akkori állapotokról. A Marche-nál
két évvel fiatalabb fotómodell egészen addig nyílt, barátságos és
közvetlen volt, amíg egykori munkahelyéről, a Sunset Boulevard-on
lévő Rainbow Grillbár-béli élményeiről kérdeztem, még azt is
elmondta például, hogyan rakta ki az utcára egyik este az egyik
túlbuzgó kidobóember a kapatos John Lennont.
Végig éreztem, hogy valamit mélyen eltitkol előlem, és végül el is
jött az igazság pillanata. Messziről fogott bele, részletesen beszélt
Jon Voightról, a kibontakozó szerelemről, a terhes Marche-ról, végül
Angie születéséről.
Ekkor az addig töretlen hang akadozni kezdett, a szeme
elkalandozott, és elkezdte forgatni a karikagyűrűjét, mintha abba
akarna kapaszkodni, és onnan merítene erőt. Az érzelmek nagyon
mélyről törtek elő. „Harminc éve nyomja a telkemet ez a teher. Én
láttam, hogy mi történt Angelina Jolie-val, és azok az emlékek a mai
napig kísértenek. Akármennyire is próbálkoztam, semmit sem
tehettem ellene. Szerettem Marche-t, és abban is biztos vagyok,
hogy szerette a lányát, de az igazság attól még igazság marad –
mondja Krisann. – Marche azon a kislányon vezette le minden
fájdalmát. Azért szakította el magától, mert túlságosan is Jonra
emlékeztette. Szőke volt, kék szemű, szóval tiszta apja.”
Angie valóban teljesen más volt, mint a bátyja, akinek igen szoros
volt a kapcsolata az édesanyjával. Sokkal később tanult meg járni,
soha nem mászott négykézláb, hanem tíz hónaposán már járt; nem
szerette a babákat és a plüssállatokat, és eléggé zárkózott kisgyerek
volt.,Angie ma azt állítja, hogy nem szereti, ha valaki átöleli. Én
tökéletesen értem, hogy miért – mondja Krisann. – Akkoriban
megengedte, hogy megöleljék, de érezni lehetett rajta a fájdalmat.
Hisz nem az anyja volt az, aki ölelte. Angie-nek voltak szép
pillanatai, de életének első két évében nem volt boldog gyerek.
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Azt is
megértem, hogy miért van elhagyatottságérzete – azért, mert
gyerekkorában magára hagyták. És még azt sem tudta, hogy miért.”
 Ez a fajta bánásmód nem csekély aggodalomra ad okot a klinikai
gyermekpszichológusok és pszichiáterek körében, és ennek nagyon
egyszerű oka van. Szeretet, ingerek, ösztönzés nélkül az agy
kulcsfontosságú területei nem fejlődnek.
– A csecsemőknek nem csupán megfelelő tapasztalatokat kell
biztosítani, hanem arra is ügyelni kell, hogy mindez megfelelő időben
történjen. Ha ezt túl későre hagyjuk, elvesszük az agytól a fejlődés
lehetőségét. Az ebből következő károkat pedig soha többé nem
lehet kiküszöbölni. Ha az anya nincs ott időben, hogy vigasztaljon
vagy megnyugtasson, ha a félelem és a magány állandósul, a
gyerek szervezetében stressz halmozódik fel, és ezt az agy úgy
fogja értelmezni, hogy „itt valami nagyon nincs rendben”. A
stressznek rendkívül káros biológiai hatása van, ha túl sokáig
hagyjuk hatni, ugyanis csak a boldogsággal, nevetéssel és
szeretettel teli nyugodt légkör kedvez a növekedésnek és a
fejlődésnek. A szeretet és az anyai gondoskodás hiánya kamasz- és
fiatal felnőttkorban viselkedési problémákhoz, depresszióhoz,
szorongáshoz vezethet, önbántalmazásra, sőt, öngyilkosságra való
hajlamot válthat ki – mondja dr. Franziska De George pszichiáter, aki
húsz éve praktizál Beverly Hillsben, és soha nem kezelte sem
Angelinát, sem bárkit a családjából.
Marche saját depresszióját és traumáját hárította át valamilyen
szinten a lányára, s ezzel még jobban elidegenítette magától. Iris
Martin pszichológus és szakíró, aki huszonöt évig foglalkozott
vállalati felső vezetők és családtagjaik problémáival, de ő sem
kezelte soha Angelinát, a következőt mondja: „Angelina Jolie-nak
valószínűleg mély elhagyatottságérzete volt, s az ebből fakadó
szorongás depresszióhoz vezetett. A gyermeki kötődés két dolgon
alapszik: a következetességen és a bizalmon. Az ő kötődése nem
volt töretlen, ezért az önmagáról alkotott kép is kusza és zavaros.”
Marche idővel mégis úgy döntött, hogy a gyerekeinek jobb lesz,
ha egymás mellett, és nem két különböző lakásban, két különböző
bébiszittergárda felügyelete alatt élnek. A döntésben legalább
akkora szerepet játszott az anyagi, mint az érzelmi megfontolás.
Marche ráébredt, hogy neki is előnyösebb, ha a fejenkénti három
dollár helyett ötöt fizet mind a két gyerek felvigyázásáért. A két
testvér egyébként is jól kijött egymással, James például szívesen
kölcsönadta Angie-nek kedvenc elektromos kisautóját. Iris Martinnak
az a véleménye, hogy „Jamie valószínűleg a közvetítő szerepét
töltötte be Angie-nél. Rajta kívül ugyanis csak a bébiszitterekkel volt
emberi kontaktusa”.
Ugyanakkor a családban mindig is James volt a kedvenc, ő állt a
figyelem középpontjában, róla gondolták, hogy sikeres lesz az
életben. Negyedik születésnapján, a kézzel rajzok, aprólékosan
megfestett és nagy gonddal megírt meghívó borítóján James királyi
palástban várta hódolóit. Krisann személyesen hímezte rá a 4-es
számot a kisfiú kezeslábasaira, a fényképész szerepét Jon barátja,
Charles Eastman filmrendező vállalta fel. Eastman úgy emlékszik
erre a születésnapra, hogy „Angie aznap teljesen a háttérbe szorult.
Mindenki csak a bátyjával foglalkozott.” Angie születésnapi zsúrjain
közel sem volt ekkora felhajtás.
Marche elkeseredettsége és depressziója nem csupán a lánya
iránt tanúsított viselkedésében nyilvánult meg, de zaklatott
életvitelében is. Az alig huszonhat éves, látszólag csupa mosoly,
kedves és szeretetteljes, mindenki által imádott Marche valójában
súlyosan megsebzett, megtört szívű fiatal nő volt. Minden erejével
színészi karrierjét próbálta felépíteni, ezért gyakorlatilag egész
napját Lee Strasberg stúdiójában töltötte, miközben a gyerekeire
bébiszitterek vigyáztak. Amikor éppen nem az önmegvalósítással
volt elfoglalva, vásárolni ment – az Angelina számára összevásárolt
habos-babos francia bébiruhákkal egy óceánjárót is meg lehetett
volna tölteni –, vagy éppen a régiségkereskedéseket bújta Beverly
Hillsben.
Az egykor sivár, majdhogynem kopár lakás nemsokára dugig tele
lett, méghozzá oly mértékben, hogy raktárt kellett bérelnie az ott már
nem tárolható holmik számára. A számára érdektelenné vagy
feleslegessé vált műtárgyakat úgynevezett nyilvános kiárusításokon
értékesítette. Noha gyötörte a bűntudat, Jon nem bírta megállni,
hogy kérdőre ne vonja felelőtlen feleségét, amikor rájött, hogy a
lakásában szabadon ki-be járkálnak idegen emberek, akik bagóért
jutnak hozzá az ő pénzén megvásárolt műtárgyakhoz. Marche
mostohaanyja, Elke, aki mindig mindenért megküzdött az életben,
csupán annyit jegyzett meg, hogy a gyerekek alsóneműjét talán
máshonnan is be lehetne szerezni, mint a méregdrága Saks Fifth
Avenue luxusáruházból. „Marche egyszerűen nem ismert mértéket –
mondja Krisann Morei. – Az az állítás pedig, hogy Jon nem adott
neki pénzt, egyszerűen nem igaz.”
Marche sohasem törődött az anyagiakkal. Mivel úgy nőtt fel, hogy
a pénz sohasem jelentett problémát, nem is foglalkozott a
kiadásokkal és költségekkel, főleg hogy a számláit továbbra is a férje
fizette. Egyszer például, kitöltetlenül hagyva az összegről szóló
rubrikát, előre aláírt egy teljes csekkfüzetet, ami óriási felelőtlenség
volt, tekintve, hogy a lakásban rengeteg idegen, színész, bébiszitter
és sok más ismeretlen ember is megfordult.
Ahogyan a válások többségénél, a pénz hamarosan komoly vita
tárgya lett. Jon helytelenítette, hogy Marche őrült összegeket pazarol
gyermekfelügyeletre, ruhákra, bútorokra és teljesen felesleges
műtárgyakra. A felesége viszont attól kapott dührohamot, ha rájött,
hogy a férje pénzt költ a szeretőjére. Krisann előtt is nemegyszer
kifakadt, amikor a banki kivonatokban általa nem látogatott
nőiruhaüzlet-számlákat fedezett fel. „Nézd csak meg! Van képe
ruhákat venni annak a lotyónak, a kurvájának” – panaszolta.
Voight, akinek továbbra sem állt szándékában elhagyni a
feleségét és a gyerekeit, igyekezett minél több időt tölteni Jamie-vel
és Angie-vel. Rendszeresen hazajárt, sőt többször is elvitte Marche-t
házat nézni, igaz, neki egyik ingatlan sem nyerte meg a tetszését. A
gyötrődés, szenvedély és a lelkiismeret-furdalás időszaka volt ez.
Egy későbbi interjúban Voight így vall azokról az időkről. „Szabad
szerelem – micsoda méreg volt az! Szabad szerelem, a család
szétesése, a szeretteim, a gyermekeim iránti felelősség háttérbe
szorítása. Ezt mind elkövettem.” Saját védelmében csupán annyit
tesz hozzá, hogy az akkori erkölcsi normák szerint az, amit tett,
„nem volt vészesen szokatlan”.
Akármennyire is eltávolodott Jon Voight a katolicizmustól, a
gyerekkorában beleivódott hitvallások és parancsolatok, főleg a
szülői felelősség kérdése súlyos teherként nehezedett rá. Egyszerre
volt kéjvágyó szerető és a gyermekeiért rajongó apa, és ezt a
kettősséget nehezen oldotta fel. Krisann így foglalja össze az ezzel
kapcsolatos élményeit: „Egy erőtől duzzadó, boldog férfit láttam,
akinek egész lényéből sugárzott a macsó elégedettség. De amikor
hazajött a gyerekeihez, ő volt a legjobb apa, akit valaha láttam.
Kedves, gondoskodó, odafigyelő. Még a forgatások ideje alatt is
mindennap benézett a gyerekekhez, hacsak egy órácskára is.”
Voight rendszeresen elvitte a gyerekeket a parkba, ahol sokszor
előfordult, hogy Krisannt a feleségének nézték. Időnként, amikor jó
idő volt, mindannyian Krisann nyitott sportkocsiján Venice Beachte
mentek strandolni, amit Krisann azért szeretett, mert ott kedvére
nézegethette a tűző napon izmaikat fitogtató testépítőket. Angie és
James első úgymond színpadi fellépésére is egy olyan alkalommal
került sor, amikor Jon látogatóban volt. A Krisann segítségével
feketére festett arcú kétéves Angie és a négyéves James, Al Jonson
„Mammy” című dalát mutatták be ámuldozó apjuknak. „James
nagyon élvezte, Angie egy kicsit izgult” – meséli Krisann.
Miközben Jon eladósodott és pszichológushoz kezdett járni,
Marche megpróbálta rendbe hozni a saját életét. Sok más külön elő
és elvált nővel együtt ő is tagja lett a Beverly Hills-i Elvált Feleségek
Klubjának, ahol az exek egy ebéd vagy vacsora mellett beszélték
meg a gondjaikat. Barátnőjével és évfolyamtársnőjével, Jade Clark-
Dixonnal rendszeresen bejártak a városba bulizni, és egy harmadik
színinövendék, Barbi Benton társágában pedig, aki akkor Hugh
Hefnernek, a Playboy kiadójának a barátnője volt, rendszeresen
megfordultak a Playboy házban. „Közös randikat szerveztünk, aztán
mindent elmeséltünk egymásnak, ahogy jó barátnők között szokás”
– meséli Jade.
A hollywoodi arisztokrácia oszlopos tagjának magára hagyott, de
egyébként szép, csinos és fiatal felesége lévén, Marche körül
hamarosan udvarlók tömege jelent meg. Marche-nak különösen
kedvére való volt az akkor még ismeretlen izomember, egy bizonyos
Arnold Schwarzenegger állhatatossága, aki hozzá hasonlóan be
akart törni Hollywood világába. Amikor Marche beszámolt a férjének
Schwarzenegger ambícióiról, Voight teljes képtelenségnek tartotta a
gondolatot, azt állítva, hogy a testépítő, erős osztrák akcentusa miatt
soha nem fog kapni olyan filmszerepet, ahol meg is kell szólalni.
 Ezt követően Marche egy ideig Burt Reynoldszal, a Gyilkos túra
másik sztárjával találkozgatott, még ajándékot is küldött neki
negyvenegyedik születésnapjára 1977 februárjában. A színész
hálából túlméretezett plüssállatokat küldött Jamesnek és Angie-nek.
Angie keresztapja, Maximillian Schell is Marche hódolói közé
tartozott, egyik látogatása alkalmával egy méregdrága
porcelánbabát ajándékozott Angienek. Akkoriban egyetlen magára
valamit is adó fiatal színésznő sem kerülhette el a találkozást a
legendás szívtipró Warren Beattyvel, akinek – legalábbis
életrajzírója, Peter Biskind szerint – 12 775 szeretője volt. Marche
véleménye szerint Beatty rászolgált a hírnevére. Karácsonyra vett is
neki egy drága ajándékot, amit küldönccel szállhatott ki a színész
Beverly Wilshire Hotelben lévő luxuslakosztályába.
No és mi lett Al Pacinóval, aki annak idején megpróbálta
lebeszélni egy elhamarkodott házasságról Jon Voighttal? Egy ideig
sokszor látták őket együtt, Marche hétvégeken többször megfordult
a színész softballmeccsein. „Kölcsönös tisztelet és csodálat volt
köztük, de semmi több” – állítja Lauren Taines. Az izzó parázs
kialudt, a pillanat varázsát már nem lehetett visszahozni. Mindketten
túlságosan is passzívak voltak ahhoz, hogy új románcba kezdjenek,
és Pacinónak továbbra is fenntartásai voltak egy barát feleségének
elcsábításával kapcsolatban. Marche utóbb jóval nagyobb
jelentőséget tulajdonított ennek a kapcsolatnak, mint amennyi
valójában benne volt, sőt azt mondta a lányának, hogy a bátyja és ő
neve is Alfredo James Pacino nevének betűiből összeállított
anagrammákból született.
Nem igazán lehet mit kezdeni ezzel a sztorival. Azok, akik
ismerték Voightékat szerelmük hajnalán, mind azt állítják, hogy
Marche a rajongásig szerette Jont. Nagyon valószínű, hogy érzelmi
egyensúlyának helyreállítása érdekében Marche a valóságosnál
jelentéktelenebbnek próbálta beállítani Jon rá gyakorolt hatását és
befolyását. Egy barátja a következőt mondja erről: „Minden
nagyágyú Marcheline kegyeit kereste, és ha elment volna
bármelyikkel ezek közül a fickók közül, a közte és Jon között dúló
háborúnak egyszer s mindenkorra vége szakadt volna, egyszerűen
azért, mert attól kezdve nem függött volna tőle anyagilag.”
 Néhány hónappal a különválást követően, Marche úgy határozott,
hogy a karrierjének jót tenne, ha New Yorkba költözne, ahol több
lehetőséget látott. Úgy gondolta, hogy Jon hollywoodi árnyékától
távolabb nagyobb esélye van munkát találni. Semmilyen jel nem
mutatott arra, hogy feladni készülne a karrierjét a gyermekei
érdekében. Marche és a bébiszittergárda egyik tagja, egy fiatal
színésznő, rendszeresen jártak New Yorkba különböző
meghallgatásokra. Egy ilyen kiruccanás alkalmával, az egyik New
York-i éjszakai klubban Marche találkozott Allan Mező üzletemberrel,
akit egy közeli barátja lesajnálóan csak „a házaló ként” jellemzett.
Kettejük rövid ideig tartó viszonya ugyan nem lendítette fel Marche
karrierjét, viszont nagy szerepe volt abban, hogy a fiatal nő
visszanyerte megtépázott önbizalmát és könnyebben megbirkózott a
férje részéről elszenvedett elutasítással. Marche kisírhatta magát a
harmincegy éves férfi vállán. Egy a New York Postnak adott
interjúban Mező ezt mondja: „Elmesélte, hogy Jon rosszul bánt vele,
és megcsalta. Tele volt fájdalommal és nehezen oldódott fel, azt
mondta, hogy képtelen megbízni a férfiakban.” Nem a megfelelő
időben találkoztak, ezt Marche egy évtizeddel később meg is írta
Mezónak egy szívhez szóló levélben: „Talán túlságosan is
mélyponton voltam érzelmileg ahhoz, hogy értékelni tudjam a
kapcsolatunkat. Az igazság az, hogy nélküled soha nem sikerült
volna átvészelnem azt a szörnyű időszakot.”
Időről időre előfordult, hogy mindkét szülő New Yorkban
tartózkodott, és a gyerekekre napokig bébiszitterek vigyáztak.
Egyszer egy ilyen alkalommal, Angelina zokogva, magas lázzal
ébredt az éjszaka közepén. Krisann hűtő fürdőt alkalmazott, de nem
sikerült levinnie a gyerek lázát. Folyamatosan próbálta elérni Jont és
Marche-t, de egyikőjük sem vette fel a telefont.
Reggel Krisann elvitte a kislányt egy Beverly Hills-i
gyerekorvoshoz, aki felháborodottan közölte vele, hogy szülői
hozzájárulás nélkül nincs joga megvizsgálni a kicsit. Végül mégis
megtette, középfülgyulladást diagnosztizált, majd vonakodva ugyan,
de felírta az antibiotikumot. „Szörnyen rémisztő egy helyzet volt” –
meséli Krisann.
 1976 nyarán Marche éppen New Yorkban tartózkodott, amikor
Jon a New Jersey-i Rutgers Egyetem Levin Theaterjének színpadán
a Hamletot próbálta. Volt azonban egy olyan szerep, ami még a
Hamletnél is jobban érdekelte a hollywoodi sztárt, méghozzá Hal
Ashby legújabb filmjének, a Hazatérésnek a főszerepe. A film egy
tolószékbe kényszerült vietnami veterán és egy magányos
katonafeleség között szövődő szerelemről szólt. Jane Fonda, akit
aktív háborúellenes kiállása miatt, de különösen a vietnami
hadszíntéren tett látogatását követően mindenki csak Hanoi Jane-
nek nevezett, mindent elkövetett, hogy a film minden lehetséges
támogatást megkapjon. Maga az ötlet is az ő fejéből pattant ki,
miután találkozott Ron Koviccsal, azzal a tolószékes háborús hőssel,
aki a Született július negyedikén címmel megjelent könyvében
részletesen beszámolt a vietnami háborúban elszenvedett lelki és
testi sebeiről.
Míg az már eldöntött dolog volt, hogy Jane Fonda fogja játszani
Sally Hyde-ot, egy Vietnamban szolgálatot teljesítő amerikai
százados frusztrált feleségét, a producerek egy nagy nevet akartak
szerződtetni Luke Martin, a lebénult veterán szerepére. Szóba került
Sylvester Stallone, Al Pacino – aki a Serpico és a Keresztapa után
már szintén nagyágyúnak számított – és Jack Nicholson is. Noha
Jon Voight – Bruce Dernnel együtt – eredetileg Sally férjének
szerepéért volt versenyben, megmondta Ashbynek, hogy ő sokkal
szívesebben vállalná a tolószékes Luke szerepét. Ashbyre mély
benyomást gyakorolt Voight állhatatossága, de legfőképpen a témát
illető tájékozottsága. Jon ugyanis már a forgatókönyv elolvasását
követően megkeresett néhány veteránt, és megpróbált közelebbről
megismerkedni az életvitelükkel és megismerni a tapasztalataikat. A
válogatáson a producerek Voightot mégis elutasították, azzal a
kifogással, hogy „nincs szexepilje”, ami valljuk be, Stacey-vel való
szenvedélyes viszonyának fényében igen nevetségesen hangzott.
Ashby megmakacsolta magát, és Voight megkapta a főszerepet, a
férjet a karvalyszerű Bruce Dern alakította. További pikáns adalék,
hogy Stacey Pickren is kapott egy kisebb szerepet, Sophie-1
játszotta.
 Amint leszerződtették, Voight vett magának egy kerekes széket,
csatlakozott a Long Beach Raiders kerekes székes
kosárlabdacsapathoz, majd 1976 őszén hat teljes hétre beköltözött a
kaliforniai Downey-ban lévő Rancho Los Amigos
veteránrehabilitációs köz pontba, és csak a gyerekeit járt haza
meglátogatni. Olyan mélyen beleélte magát a deréktól lefelé lebénult
veterán szerepébe, hogy amikor az egyik lába véletlenül lecsúszott a
tartóról, a kezével nyúlt érte és tette vissza a helyére. Jon a saját
otthonába is meghívott több kerekes székes veteránt, és Ashby
dokumentumfilmet készített a velük való beszélgetésekről,
amelyekben a családjukról, a barátaikról, munkalehetőségeikről és a
szexuális életükről is beszéltek.
A feleségével és a gyerekeivel, Marche apjával és Elkével eltöltött
karácsonyi ünnepeket követően Jon már kizárólag a filmre
koncentrált. Teljes mértékben bízott a filmben, de önmagában már
sokkal kevésbé. Ugyanaz a krízis állt be nála, mint a Gyilkos túra
előtt.
„Feladom. Nem vagyok elég jó erre a szerepre – mondta
Ashbynek. – Inkább szólj Al Pacinónak, vagy valaki másnak.”
Boormanhoz hasonlóan Ashbynek is sikerült megnyugtatni
összezavarodott sztárját, és meggyőznie, hogy legalább ne hagyja
abba a forgatást.
Időről időre a családtagok ellátogattak a forgatásra. Egy
alkalommal Jon egy egész napra elhozta a lányát. Miután nem volt
hordozható gyerekágya, ideiglenesen az egyik szekrényének a
fiókját alakította át, és oda fektette le délután a kicsit. A felvételek
alatt Bruce Dern akkor tízéves lánya, Laura látta el Angie mellett a
gyermekfelvigyázó szerepét.
A forgatás persze zártkörűvé vált a Luke és Sally románcának
csúcspontját jelentő, döntő fontosságú első szexuális együttlét
felvételének idejére. Ashby szokványos szerelmi jelenetet akart, de
Jane Fonda meg volt győződve róla, hogy csak az orális szexnek
van létjogosultsága. Nagyon egyszerű taktikát választott: nem volt
hajlandó pozíciót változtatni az ágyon. Ashby dühöngött, de végül
belement, hogy Luke orálisan elégítse ki Sallyt. Egy kritikus azt írta a
jelenetről, hogy a nyomorék John Voight „sokkal nagyobb potenciáról
tett tanúbizonyságot, mint az utóbbi időkben bármelyik férfi színész”.
A film olyannyira meggyőzte Voightot a mozgássérült emberek
kifinomult érzékiségéről és szexuális merészségéről, hogy amikor a
stáb búcsúpartiján az egyik statisztaként szereplő tolószékes
veterán felkérte táncolni Stacey-t, csak annyit mondott: „Szó sem
lehet róla.” Később úgy nyilatkozott, hogy ha az ember jobb
szeretővé akar válni, akkor sokat tanulhat a tolószékbe kényszerült
emberektől.
Nem Voight volt az egyetlen, aki úgy érezhette, hogy macsó
egoját kihívás elé állították. Ashby még abban az évben összehívta
a stábot, hogy bemutassa nekik az első megvágott kópiát. Sokak
számára emlékezetes maradt, hogy Jane Fonda akkori férje, Tom
Hayden politikus a bemutató végén mintegy mellékesen odavetette
Voightnak: „Ügyes próbálkozás.” Ashby életrajzírója, Nick Dawson
szerint „Hayden csípős megjegyzése valószínűleg a felesége és
Voight szexjelenetére vonatkozott.” Henry Fonda, a színésznő apja
még dühösebb volt, ő egyenesen követelte, hogy a jelenetet vágják
ki a filmből.
A jelenet maradt. Az 1978. február 15-i New York-i bemutatót
követően még sokáig hosszú sorok kígyóztak a mozik előtt, ékesen
tanúsítva, hogy a nagyközönség igényli a modern társadalom
problémáira rávilágító művészi alkotásokat. Két nappal korábban,
Jon és Marche Voight, közös megegyezés alapján nyújtották be a
házasságuk felbontása iránti kérelmüket a Los Angeles-i központi
bíróságon. A Hazatérés sztárja hivatalosan is elhagyta otthonát.
 HARMADIK FEJEZET
Amikor felnővök, színésznő leszek. Nagy színésznő.
ANGELINA JOLIE, NEM SOKKAL ÖTÖDIK SZÜLETÉSNAPJA
ELŐTT

Marche 1978 nyarán egy újságírónőt játszott Ramon Menendez,

az UCLA (Kalifornia Egyetem, Los Angeles) egyik végzős
rendezőjének filmjében, a Határsávban. Menendez magával hozta a
Hancock Parknál lévő lakásban zajló forgatásra egyik barátját és
évfolyam társát, Bili Dayt, hogy segítsen neki megoldani a
világosítást. Bili akkor látta meg először Marche-t, aki éppen a
szerepét tanulta.
„Gyönyörű volt, érzéki és ellenállhatatlan – emlékszik vissza Day.
– Képtelen voltam levenni róla a szemem.” Az érzés kölcsönös volt.
A forgatás egyik szünetében Marche meghívta a huszonhat éves
egyetemistát a lakásába, hogy valamikor majd készítsen néhány
fotót a gyerekeiről. Legalábbis ez volt az ürügy.
Néhány héttel később Bili felpattant 450 köbcentis Honda
motorkerékpárjára és a Roxbury Parkba hajtott, ahol szinte azonnal
belesodródott abba az érzelmi örvénybe, amely Marche és Jon
továbbra is kusza és rendezetlen kapcsolatát jellemezte. Amikor
Marche bemutatta őt a gyerekeknek, James azonnal a betolakodót
látta benne, míg Angie, aki Bili emlékei szerint „egy örömteli, vidám
csöppség volt. Egy nagy mosolygós száj volt az egész gyerek” –
rögtön megkedvelte. Marche barátnője, Jade Dixon is jelen volt,
hogy megnézze magának Bilit.
Marche váratlanul bejelentette, Jon nemsokára megérkezik, hogy
elvigye a gyerekeket. Amikor Jon kocsija már közel volt, Angie
tapsolni és ugrálni kezdett, de ahelyett, hogy azt kiáltotta volna
„Apu!”, azt kezdte mondogatni, hogy „Itt van Bili, itt van Bili!”. Jon
nem túl lelkesen kérdezte meg, hogy „És mi olyan érdekes Biliben?”.
Ez az első és nagyon kellemetlen találkozó a parkban azonnali és
pontos betekintést nyújtott Bili számára Marche és Jon házastársi
viszonyába. „Marcheline hirtelen komor és hűvös lett. Teljesen
kifordult önmagából. Súlyos viszályt sejtettem a háttérben… óriási
volt a feszültség.”
Jon először hintázni vitte Angelinát, James addig az anyjával
maradt. Aztán Jon megpróbálta beültetni Angie-t a kocsiba, mert azt
tervezte, hogy vele tölti a délutánt, de a kislány pityeregni kezdett,
végül Marche azt javasolta Jonnak, hogy aznap inkább ne vigye el a
gyerekeket. Jon komolyan dühös lett, és köszönés nélkül távozott.
Ehhez hasonló jelenetek utóbb túlságosan is gyakran fordultak elő a
szülők között, és mindig a gyerekek jelenlétében.
Marche és Bili között szerelem szövődött, és a fiatal egyetemista
gyakran töltötte az éjszakát a Roxbury Parkban lévő lakásban.
Marche választása a családján belül nem váltott ki osztatlan
lelkesedést. Annak ellenére, hogy Stacey-vel élt, és nyilvánosan
mutatkozott vele a városban, egyértelmű volt, hogy Jon még mindig
mély érzelmeket táplál Marche iránt. Bilit, aki csak egy csóró
egyetemista volt és nem egy hollywoodi nagyágyú, nem tekintette
valódi riválisának. Jon anyja, Barbara és Marche apja, Rolland
azonban hevesen ellenezték a kapcsolatot, és ezt világosan Bili
tudtára is adták. Az ő üzenetük nagyjából abból állt, hogy „el a
kezekkel Marche-tói”. Marche apja Bili jelenlétében közölte a
lányával, hogy a fiú csak ugródeszkának használja őt a saját
karrierjéhez, és ha nem vigyáz, el fogja veszíteni Jon tiszteletét, aki
ezek után soha nem fog visszajönni hozzá. A szülők szemében Bili
nem létezett, nekik csak az számított, hogy Marche és Jon között
még helyreállhat a kapcsolat.
A szülői tiltakozás ellenére Marche felajánlotta Bilinek, hogy
költözzön hozzá. 1978 őszén Angie ötödik emeleti „száműzetése”
véget ért, és ő meg a bátyja megkapták a hálószobát, míg Bili és
Marche egy kihúzható kanapén aludtak a nappaliban.
Noha a nagyszülők és Jon egyáltalán nem örültek Bili
beköltözésének, a gyerekek hamar elfogadták az új felállást. Angie
hamarosan Daddynek (apuci) kezdte hívni Bilit, ami elégedett
kuncogást váltott ki Marche-ból. Bili már nem örült annyira, tekintve,
hogy ha Barbara Voight tudomást szerzett volna a dologról,
valószínűleg kidobóemberekkel penderítette volna ki a lakásból a
betolakodót. Bili azt javasolta, hogy hívja inkább „Daddy-O”-nak,
ezért sokáig Angie Daddy-O-nak címezte a neki szánt születésnapi
és karácsonyi üdvözlőkártyákat. James, akinek egyébként nagyon
tetszett a Bili Day név, mindig csak Bilinek szólította.
A Daddy-O-ságnak megvoltak a hátulütői. Amikor a kis csapat
vásárolni ment az Olympic Boulevard-ra, Bili és a gyerekek odakint
vártak, amíg Marche elintézte a heti bevásárlást. Hogy a gyerekek
ne unatkozzanak annyira, Bili kitalált nekik egy „bevásárlásfutam”
elnevezésű játékot, ami abból állt, hogy beültette őket egy
bevásárlókocsiba, leengedte a kocsit a meredek rámpán, majd egy
pillanattal azelőtt elkapta őket, mielőtt a falnak ütköztek volna. Egy
alkalommal, amikor Marche kilépett a Ralph bevásárlóközpont
ajtaján, csak annyit látott, hogy a gyerekei éppen teljes sebességgel
száguldanak a fal felé – Bili takarásban volt. Marche sikoltozni
kezdett, a gyerekek megijedtek, a kocsi felborult. Szerencsére senki
sem sérült meg, de a bevásárlásfutam játéknak egyszer s
mindenkorra vége szakadt.
Egy másik igen veszélyes játéknak nem Marche, hanem egy
Beverly Hills-i zsaru vetett véget. Bill rendszeresen azzal jutalmazta
a gyerekeket, hogy vacsora után elvitte őket egy körre a motorján.
Angie és James felváltva ültek a benzintankon, miközben fel-alá
száguldozott velük az Olympic Boulevard-on. Egyik este a bukósisak
nélkül utazó hároméves Angie-vel motorozó Bilit megállította egy
járőrkocsi. A rendőrök annyira fel volt háborodva a motoros felelőtlen
viselkedésén, hogy kis híja volt, hogy fel nem pofozták Bilit. Miután
bírságot szabtak ki és lehordták a sárga földig, beültették Angie-t a
kocsiba, hazaszállították, majd Marche-csal is üvöltöztek egy sort,
amiért nem vigyáz jobban a gyerekére.
Noha a gyerekek Marche Mallow-nak („mályvacukor”) hívták az
édesanyjukat – az anyja Nyuszinak, az apja Cukorfalatnak nevezte
Angelinát –, valójában nem volt benne se lágyság, se finomság.
Ugyanolyan kemény matriarcha volt, mint az anyja, Lois, és noha
alkotói és üzleti ügyekben szívesen hagyatkozott Bilire vagy Jonra,
háztartási és főleg nevelési kérdésekben mindig a saját feje után
ment. A gyerekeit szinte semmiben sem korlátozta, és jaj volt Bili
fejének, ha megpróbált legalább egy kis fegyelmezettséget
becsempészni a napi életvitelükbe, olyasmiket, mint például az
időben való felkelés. A látványos veszekedésbe torkolló viták
eredményeképpen Bili egyre többször aludt a Hollywood Boulevard-
on lévő Palmer toronyházban bérek iroda kanapéján.
Azután döntöttek a havi 125 dollárba kerülő iroda mellett, hogy
Marche konzultált Warren Beattyvel saját filmes karrierjéről. Marche
egyrészt ki akart teljesedni szakmailag, másrészt anyagi
függetlenségre vágyott elidegenedett férjétől. Beatty egyetértett
azzal, hogy Marche-nak egy profi demóra van szüksége, majd
bezsebelt némi előleget az irodára és a felszerelésre. Bili vállalta fel,
hogy elkészíti a bemutatkozó reklámanyagot, amelyet Menendez
Határsáv-jából vágott össze igen ízlésesen (a videó a YouTube-on
Marcheline Bertrand címszó alatt látható).
A dolog nehezen és lassan indult. A felszerelés kezdetleges volt,
ráadásul Bili egy fontos vizsgaidőszak kellős közepén volt.
Mindazonáltal Marche és Bili kapcsolatának ez volt a legboldogabb
időszaka. „Marche nagylelkű volt és jószívű – meséli Bili. – Amikor
vett nekem valamit, akkor díszcsomagolásban adta át, mint egy
ajándékot, mindig ügyelt rá, hogy rendesen egyek, és amikor
dolgozni mentem az irodába, az uzsonnásdobozomat szerelmes
versekkel teleírt papírba csomagolta.” A gyerekeket reggelente Bili
vitte el az óvodába, és Marche vagy Jon ment értük délután. Ez a
felállás jól illeszkedett a kapcsolatuk ritmusába, mert Marche-nak
szüksége volt egy kis magánszférára, hogy egyedül lehessen a
verseivel, olvassa kedvenc könyveit, és kedvére kiélhesse
horoszkópos szenvedélyét. Saját asztrológusa volt, és gyakorta
tanulmányozta, miképpen hat a csillagok állása az életére.
Nos, a csillagok semmi jót sem ígértek 1979 áprilisában, akkor
ugyanis Jon Voight az édesanyjával, Barbarával és a barátnőjével,
Stacey Pickrennel vonult végig a vörös szőnyegen az ötvenegyedik
Oscar-díj-átadó ünnepség előtt. Mialatt Bili késő estig dolgozott
Marche demóján az irodában, Jon Diana Rosstól és Ginger
Rogerstől vehette át az Oscar-díjat a Hazatérésben nyújtott
alakításáért. Nem csupán ő diadalmaskodott – partnere, Jane Fonda
a Legjobb női főszereplő alakításért, Waldo Salt és kollégái pedig a
Legjobb forgatókönyvért vehették át az Oscart. Nem nehéz
elképzelni, mit érezhetett a riverdale-i lány, amikor látta gyermekei
apját egy másik nő oldalán sütkérezni a rivaldafényben. Angie soha
nem nézte meg a Hazatérésig mert abban szerepelt az a nő is, akit a
szülei válásáért a mai napig hibáztat: „Emlékszem, hogy
kamaszkoromban milyen sokszor eszembe jutott, vajon min
mehetett keresztül akkor éjjel az anyám, a két pici gyerekével az
oldalán.”
Néhány héttel később Angie viszont már az apja öléből nézte
végig A bajnok című filmet, amelyet az Oscar-díj-átadás napján
mutattak be. A szívfacsaró sztori, amelyben egy bokszoló a fiáért
folytatott harcból erkölcsi győztesként kerül ki, de végül belehal a
ringben szerzett sérüléseibe, hangos zokogásra késztette a kislányt,
aki meg volt győződve róla, hogy az apukája meg fog halni.
Vigasztalhatatlan volt, és az apjának csak nagy sokára sikerült
megnyugtatnia. „Ne aggódj, szívem, ez nem a valóság, ez csak egy
film” – magyarázta Jon.
Angie anyjának, aki szintén zokogott, de ő a tehetetlen dühtől,
már közel sem volt ennyire egyszerű megmagyarázni azt, ami nem
sokkal később történt. Amikor a Bili által összeállított promóciós
anyag elkészült, Marche megkérte Jont, hogy ajánljon neki egy jó
ügynököt. Ö összehozta egy fiatal és tehetséges profival, a később
híres producerré avanzsált Steven Reutherrel. Reuther néhányszor
elvitte vacsorázni Bilit és Marche-t, és kedélyesen elcsevegett velük
Marche karrierjéről. Bilinek valami bűzlött a dologban: arra
gyanakodott, hogy Jonnak nem az volt a célja Reutherrel, hogy
tényleg munkát szerezzen Marche-nak, hanem hogy kiengesztelje,
és hogy egy időre lekoptassa. Hogy bebizonyítsa Marche-nak az
igazát, Bili egy trükkhöz folyamodott. Adott egy üres kazettát
Reuthernek, azt állítván, hogy azon a promóciós demó van.
Vonakodva ugyan, de Marche beleegyezett a dologba. Néhány
nappal később Reuther felhívta Marche-t és hosszasan áradozott
„fantasztikus” alakításáról, de közölte, hogy még több anyagra van
szüksége, és epedve várja azokat.
Marche a beszélgetés alatt egyetlen szóval sem árulta el magát,
azonban miután letette a telefont, hisztériás rohamot kapott. Jon
éppen akkor érkezett meg, hogy elvigye a gyerekeket vacsorázni. –
Szevasz Billy, hogy s mint? – kérdezte vidáman a belépő Voight.
 – Ne aggódj, Jonny, hamarosan megtudod – felelte sokat sej
tetőén a távozófélben lévő Day.
Miután a felesége alaposan beolvasott neki, a megszégyenült
Voight azzal az ígérettel távozott, hogy mindenképpen jóváteszi a
hibát. És ő meg Reuther meg is tartották a szavukat. Akkoriban Jon
a Ketten a pácban vígjátékon dolgozott, amelyhez Al Schwartz, Jon
öccsének, Chipnek a barátja írta a forgatókönyvet. Jon megígérte
Marche-nak, hogy amennyiben sikerül megvalósítani a dolgot,
mindenképpen szerez neki egy szerepet a filmben, amely két New
York-i szélhámos Las Vegas-i kalandjairól szolt. Miután egy másik
forgatókönyv is szóba került, Marche filmszerepe egyelőre inkább
csak egy lehetőségnek, mintsem valószínűségnek tűnt, de legalább
történt valami.
Reuther sokkal gyorsabban lépett, és Marche-t leszerződtette egy
Revlon reklámba, amelyet júliusban forgattak New Yorkban. Marche,
aki nagyon hálás volt Bilinek a segítségért, elhívta magával, és a
szerelmespár néhány felejthetetlen napot töltött a Central Parkban
lévő St. Moritz Hotelban. A Revlon reklám Marche karrierjének egyik
legfontosabb állomását, ha nem a csúcspontját jelentette. A Plaza
Hotelben sorra kerülő forgatáson mindenki csakis őt csodálta, ő volt
a figyelem középpontjában, egyszóval ő volt a sztár, akit a többiek
kiszolgáltak. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy ez maga a valóra
vált álom. Az egyik szünetben átölelte Bilit, és azt súgta a fülébe:
„Tényleg azt hiszem, hogy ide kellene költöznöm. Nem is tudom, úgy
érzem, hogy itt nagy jövő vár rám.”
És komolyan is gondolta. Amint visszatért Beverly Hillsbe,
azonnal tervezgetni kezdte a következő New York-i utat. Végül
Marche, Bill és a gyerekek New Yorkban, a St. Moritzban töltötték a
karácsonyt – élvezték a havat, végigkocsikáztak a Central Parkon,
korcsolyáztak a Rockefeller Centerben, és megnéztek néhány
előadást a Broadwayn. A frenetikus vakáció csúcspontja az volt,
amikor szilveszteréjfélkor néhány ruhadarabot kidobáltak a hotel
ablakából. „Istenien éreztük magunkat – idézi fel Bill. – Marche
felhőtlenül boldog volt, tele volt reménnyel, minden buliban benne
volt, és mindenféle őrült ötleteket dédelgetett.”
 Marche-csal ellentétben, Oscar-díjas férje akkoriban súlyos
problémákkal küzdött. Nem volt kibékülve sem a karrierjével, sem a
hitével, a jövőjét pedig sötétnek látta. Jon Voightnak nem ez volt az
első, sem pedig az utolsó mély lelki válsága élete során. Klasszikus
hollywoodi stílusban, Voight a malibui tengerparton sétálva próbált
rendet tenni a fejében, szerelemről, életről és az egész átkozott
színészetről elmélkedve. És akkor belebotlott régi barátjába, Al
Pacinóba, akinek kiöntötte a szívét. Pacino figyelmesen
meghallgatta, majd a maga kissé rekedtes hangján csak ennyit
mondott: „De hát te olyan nagy színész vagy!” A válság elmúlt, arra
az estére legalábbis biztosan. „Nagyon jó dolog, ha az embernek
olyan barátai vannak, akik hisznek benne” – nyilatkozta az eset
kapcsán Voight, aki azért még hosszú ideig küszködött belső
félelmeivel.
Stacey-vel ugyan nyitott kapcsolatban éltek, de Voight beismeri,
hogy állandó féltékenység gyötörte, ami lassan, de biztosan
tönkretette akkor már hat éve tartó viszonyukat. „Ö is azt teszi, amit
akar, én is azt csinálok, amit akarok. Nincsenek szabályok” – mondta
Will Tushernek, aki interjút készített vele. És rögtön hozzátette: „De
képtelen vagyok kezelni a fájdalmat. Azt viszont nagyon nem
szeretném, ha egy Otelló típusú személyiség válna belőlem.” Ennek
fényében nem nehéz elképzelni, mit érezhetett Voight, amikor
Stacey kiharcolt magának egy szerepet az Állj, határ! című filmben,
és három hírhedt nőcsábász, Jack Nicholson, Harvey Keitel és
Warren Beatty társaságában Mexikóba utazott forgatni.
Egy furcsa találkozás John Boorman rendezővel a Sunset
Boulevard-on lévő Chateau Marmont Hotelban szinte tökéletesen
rávilágít a Jon Voightban egyszerre lakozó jin és jang kettősség
jelképes tartalmára. Amikor tízórás repülést követően Boorman
belépett a szálloda előcsarnokába, Voight egy forgatókönyvvel a
kezében várta. A sztori két fivérről szólt, egy jóképű, gazdag, a
barátnőjével kábítószeres szexorgiákat rendező Beverly Hills-i
orvosról, és az öccséről, a szerény és kötelességtudó családos
emberről, aki imádja a feleségét és a gyerekeit. Boormannak nem
kellett sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, a forgatókönyv Voight kettős
személyiségét boncolgatja. Jon azonnali döntést szeretett volna
kicsikarni Boormanból, ezért arra kérte, hogy rögtön olvassa el a
forgatókönyvet. A rendező közölte, hogy neki először is pihennie
kell, mert nagyon elfáradt a hosszú úton. Felment a szobájába,
lezuhanyozott, és épp csak belepillantott a forgatókönyvbe, amikor
kopogtak az ajtón. A feldúlt és tajtékzó Stacey Pickren volt az. „Ez itt
az én kurva életem, és vissza akarom kapni!”, süvöltötte, majd
kikapta a mappát Boorman kezéből és elviharzott. Felesleges is
megemlíteni, hogy a projektből nem lett semmi.
Voight zavaros érzelmeit mi sem tükrözi jobban, mint az 1980-as
Valentin-napon történtek. Míg az ügyvédei a válással kapcsolatos
megegyezés részletein dolgoztak, Jon egy óriási csokrot és egy
megindítóan kedves kártyát küldött a feleségének. Pechére, Bili Day
éppen otthon volt. Fogta a csokrot, felpattant a motorjára, és
harminc perccel később Jon Voight hollywoodi házának küszöbére
hajította a drága virágkölteményt.
Alig néhány héttel később, 1980. március 24-én kimondták a
válást. Jon valódi gentlemanként viselkedett – noha a kaliforniai
törvények nem határozzák meg az eltartási kötelezettség
időtartamát, vállalta, hogy élete végéig havi 3500 dollárt fizet
Marche-nak, és ugyanekkora összeget gyermektartásként.
A válás azonban mit sem enyhített azon a rivalizáláson, amely Bili
és Jon között az első pillanattól kezdve kialakult. Az állandó
szópárbajokban szándékosan Billynek és Jonnynak szólították
egymást, mivel pontosan tudták, mennyire idegesíti ez a másikat.
Amikor James és Angie beiratkozott a suli focicsapatába, Jon és Bili
felváltva hordták őket edzésre, és persze jelen voltak a meccseken –
a pálya két ellentétes oldalán.
Angelina ötödik születésnapján történt egy incidens, ami jól
jellemzi kettejük ellentmondásos viszonyát. A tipikusan Marcheline-
stílusban feldíszített lakás tele volt lufikkal, szendvicsekkel,
süteménnyel, ajándékokkal és izgatott gyerekekkel. A tökéletességre
törekvő Marcheline órákat töltött el a dekorációkkal, az ajándékok
csomagolásával, a személyre szóló üzenetek megírásával. Soha
senki nem volt képes túlszárnyalni az ő tökéletességét, s ez olyan
jellemvonás volt, amelynek vadóc kislányára nézve beláthatatlan
következményei lettek. Az egyik legdrágább és legszebb ajándék
egy porcelán teáskészlet volt, amelyet Angelina körültekintően a
szoba sarkában lévő asztalon helyezett el, majd felkérte a szüleit és
Bilit, hogy foglaljanak helyet. Ezek után azt mondta, hogy addig nem
ehetnek, amíg el nem mondják a közös imát. Marche, aki mindig is
sokat adott erre, megdicsérte a lányát. Ekkor Jon javasolta, hogy
fogják meg egymás kezét. Bili mindenáron el akarta kerülni a dolgot,
ezért felkapott egy kistányért, és úgy tett, mintha azonnal enni
akarna. Még egy párszor megismétlődött a trükk, és Jon ismét
javasolta, hogy fogják meg egymás kezét. Végül Bili felállt az
asztaltól és kijelentette, hogy: „Ne is haragudj, de te meg én nem
fogunk kezet.” Hogy ne legyen nagyobb botrány, Marche javaslatára
Angie elmondott egy imát, amelyben arra kérte Istent, hogy a
felnőttek ne veszekedjenek egymással. A káoszban és
bizonytalanságban felnövő kislány, mint minden normális kisgyerek,
csak szeretette vágyott, de legfőképpen arra, hogy a számára fontos
emberek békét és biztonságot nyújtsanak neki.
A családi összetűzésből az is kiderül, mennyire független és
eredeti gondolkodású volt az ötéves Angelina, akiben már akkor
megmutatkozott a drámai pillanatok iránti fogékonyság. Az apja így
beszél erről az időszakról. „Még pici gyerekkorában sem hagyta,
hogy valaki segítsen neki. Mindig azt mondta: nem kell, majd
megcsinálom egyedül. Mindig is ilyen volt.” Angie önkifejezésének
fejlődéséhez valószínűleg a felszínes kötődések és az anyja által
követett Strasberg-féle gyereknevelési módszer is hozzájárult.
Marche ugyanis rendszeresen arra biztatta, hogy mondja el, mit
érez, amikor valami rossz fát tett a tűzre. Az óvodában Angie
létrehozott egy kis csoportot, a „csókos lányokat”, akik minden fiút
megpusziltak, bár néha meg is harapdálták őket. Némelyik fiú
annyira belelkesedett, hogy még a ruhájukat is levették. „Sok baj volt
velem az oviban” – mesélte el később Angelina James Lipton
tévéshow-jában az Inside the Actors stúdióban. „Anyámat
rendszeresen behívták, mert szerintük szexuálisan szabadosán
viselkedtem.”
Angelina már kiskorában megszokta a kamera előtti szereplést,
amin nincs mit csodálkozni, hiszen Bili Dayhez gyakorlatilag hozzá
volt nőve a filmfelvevő. Egyik legkorábbi alakítására Las Vegasban
került sor, ahol a nagyapja és Elke nyitott egy csemegeboltot, a Little
Kinget. A felvételen Angie azt ajánlja a feltételezett vevőknek, hogy
mindenképpen a Little Kingben egyenek, ellenkező esetben
„beverem a pofájukat”. Sokszor előfordult, hogy James vette át Bilitől
a kamerát, egyszer még az is hallatszik az egyik felvételen, ahogy a
húgát biztatja: „Gyerünk, produkáld magad egy kicsit!” Noha James
gyönyörű kisfiú és később jóképű kamasz lett, mégis Angelina volt a
fotogénebb kettejük közül – az arca szinte megelevenedett a kamera
előtt, és ez valahogy Jamesnek sohasem sikerült. Száz szónak is
egy a vége, elég hamar kiderült, hogy ha már az álmokról van szó,
James a kamera mögött, Angelina viszont az előtt fogja azokat
megvalósítani.
Angie már kiskorában pontosan tudta, hogy mit akar, és ezt el is
mondta legújabb bébiszitterének, egy azóta színésznővé lett fiatal
nőnek, akivel az anyja nem sokkal a lánya ötödik születésnapja előtt
ismerkedett meg a Beverly Hills-i San Vicente Boulevard-on: „Amikor
megnövök, színésznő leszek. Nagy színésznő.”
Alig néhány héttel később Angie megkapta élete első
filmszerepét, méghozzá a Ketten a pácban című produkcióban,
abban a filmben, amelyet az apja oly hosszú ideig készített elő, de
utóbb csupán egy-két évig játszották a mozikban. A film azért is
érdekes, mert Angie, az apja, az anyja és Stacey Pickten is játszott
benne. A történet két ügyefogyott svindlerről szól, akik Las Vegasba
utaznak abban a reményben, hogy az ott nyert pénzből
visszafizethetik az adósságukat egy hírhedt New York-i
gengszternek. A filmet Hal Ashby rendezte, és 1980 nyarán és
őszén forgatták. A csavaros sztori döbbenetes párhuzamokat
vonultat fel, van benne például egy olyan jelenet, amelyben a dögös
és gátlástalan kártyás, Alex Kovac-Jon Voight – egy fehér Rolls-
Royce volánja mögül úgy próbálja meg elcsábítani a mellette lévő
kocsiban autózó fiatal nőt, hogy lazán megkérdezi tőle, hozzámegy-
e feleségül. „Esélytelen” – feleli erre mosolyogva a hölgy, vagyis
frissen elvált felesége, Marcheline Bertrand. A következő jelenetben,
amit utóbb kivágtak a filmből, Voight szenvtelen közönnyel nézi
végig, amint filmbéli haverja felviszi a szobájába az egyik szállodai
prostit, akit egyébként Stacey Pickten játszott. Nagyon úgy tűnik,
hogy a filmben Jon Voight veszélyes játékot űzött a saját
érzelmeivel, beismervén élete két legfontosabb asszonya iránt érzett
féltékenységét.
A film leginkább önéletrajzi jelenete azonban az apa és a lánya
között játszódik le. A filmben Voightnak van egy közös gyereke Ann-
Margarettel, aki már régen a kaszinó tulajdonosának a felesége, de
a férfi egészen a film végéig nem jön rá, hogy valójában ő a nő
gyerekének az apja. Amikor először találkozik vele, csak megjátssza
az érdeklődést. A kislány ugyan nagyon édes a kis virágos
ruhájában, de a férfi siet, valamilyen sürgős dolga van. Az eredeti
forgatókönyv szerint fiúra írták a szerepet, és Jamesnek szánták.
Hal Ashby az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy a gyerekből egy
Tosh nevű kislányt kell csinálni. A döntés valóban annyira hirtelen
jött, hogy Angie-t magánrepülőgéppel kellett elszállítani Las
Vegasból Los Angelesbe, mert személyesen kellett megjelennie a
hatóságok előtt, hogy megkaphassa a kiskorúak számára kiállított
munkavállalási engedélyt.
Akkor még senki sem tudott róla, de Hal Ashbynek volt egy lánya,
Leigh, akivel soha nem volt bátorsága találkozni, noha a lány
többször megpróbált kapcsolatba lépni vele. Nos, abban a
jelenetben, amelyben Alex találkozik Toshal, Ashby valójában a saját
lányával való egymásra találás általa elképzelt pillanatát akarta
úgymond megörökíteni. Amikor Leigh, aki soha nem ismerte meg az
apját, megnézte a filmet, könnyekre fakadt.
„Most is úgy hiszem, hogy a film egy üzenetet hordoz számomra.
Mindig is tudtam, hogy ő az apám. Angelinában engem látott, és a
film végén megértettem, hogy mennyire szomorú volt és mennyire
hiányoztam neki” – nyilatkozta. Később, amint az közismert, az apa-
lánya jelenethez további érzelmi utánérzések társultak.
A Ketten a pácban forgatása egybeesett Bill Day és Jon Voight
kapcsolatának viszonylagos konszolidációjával. Marche unszolására
Jon vette magának a fáradságot, és elolvasott egy Bili és
szerzőtársa, Dan Ackerman által írt forgatókönyvet, amit a fiúk
eredetileg egyetemi dolgozatnak szántak. Tetszett neki a dolog, de
még jobban megtetszett Kathleennek, az ügynökének, aki odaadta
megfontolásra a Ketten a pácban producerének, Robert Schaffelnek.
Schaffer ötezer dollárt fizetett Daynek és Ackermannak az opcióért.
„Szóval mégiscsak van némi rejtett tehetséged” – közölte kelletlenül
Voight Bill Dayjel.
Míg Jon és Bili szótárában egyre több tiszteletteljes és egyre
kevesebb becsmérlő kifejezés fordult elő, Marche és Bili kapcsolata
kezdett szétesni. Bill Day megérezte, hogy a harmincas éveit taposó
Marche jóval többre vágyik, és azt nem feltétlenül vele, hanem
mondjuk egy hollywoodi sztár nagyobb biztonságot kínáló anyagi és
társadalmi hátterével képzeli el. Különösen heves vitát váltott ki
köztük például az, hogy Maximillian Schell akkor látogatta meg
Marche-t, amikor Bili nem volt otthon. A legsúlyosabb ellentétek
azonban a családi viszonyok körül bontakoztak ki. Marche nem volt
hajlandó elmenni Bili bátyjának az esküvőjére, sem a nagyapja
temetésére, de semmilyen más családi rendezvényre sem. Bili
nővérei azt a következtetést vonták le, hogy Marche nem az
öccsükkel képzeli el a jövőjét.
Bili mindazonáltal félresöpörte ezeket a komor gondolatokat, és a
forgatókönyvért kapott pénzből hawaii nyaralásra vitte Marche-t és a
gyerekeket. Ez az 1981-es vakáció fergetegesre sikeredett – a
gyerekek imádták a szörfözést, a napfényt és a homokos
tengerpartot. Reggelente, Angie nagy örömére, fehér galambok
jelentek meg az erkélyen, amelyeket kenyérmorzsákkal etetett.
„Tessék, édeseim, egyetek, hadd nőjön a begyetek” – mondogatta.
Ez az epizód valamilyen szinten Angie anyai ösztöneiről tanúskodik,
ugyanakkor rávilágít a közte és a bátyja között húzódó
különbségekre is.
Gyerekkorában Angie szerette az állatokat, noha azok, az
ötletszerűen változó gondoskodás okán soha nem bizonyultak
hosszú életűnek. Egyszer kékre festett egy egeret, a szerencsétlen
állat persze azonnal kimúlt. Csipike nevezetű nyula (James a saját
nyuszijának már lefoglalta a Tapsihapsi nevet) akkor pusztult el,
amikor egyszer véletlenül ráejtette a ketrecét. Az aranyhörcsöge
tüdőgyulladást kapott, mert megfürdette. Vladimir, a gyík pedig
sajnos megsült, amikor a tűző napon felejtette a dobozában.
Ezzel ellentétben James, aki a Peanuts rajzfilmsorozat
főszereplőjével, a kék takaróját mindenhová magával cipelő
Linusszal azonosult, nem az élőlényekért, hanem a szép tárgyakért
rajongott. Szabályosan rosszul lett például, ha meglátott egy
összedőlt vagy lerombolt épületet. Az osztályában elsőként neki volt
számítógépe, egy Apple Mac, és szorgalmasan bújta a
számítógépes magazinokat. A húgát egyáltalán nem hozták lázba az
ilyenfajta játékok. Ő inkább fákra mászott és a sárban csúszkált,
percek alatt tönkretéve az anyja által vásárolt drága franc’? ruhákat
és cipőket. Angie imádott rosszalkodni, és csínytevései nem mindig
voltak ártatlan kis tréfák. Egyszer például, amikor az apja és Stacey
látogatóba jöttek, belepisilt egy üres Mountain Dew-s palackba,
szépen visszacsavarta rá a kupakot, berakta a hűtőszekrénybe,
majd azzal kínálta meg az apja barátnőjét. A viccet rajta kívül senki
más nem találta szórakoztatónak. Angie vad volt, kalandvágyó és
vakmerő, no és persze nyughatatlan. „Mindig sürgött-forgott,
buzgólkodott, serénykedett, pont olyan volt, mint Barbara
nagymamája” – meséli Lauren Taines. James sokkal
kiegyensúlyozottabb, békésebb és kötelességtudóbb volt. Angelina
visszabeszélt, James szófogadó volt. Röviden, Angie a Voightokra,
James a Bertrandokra ütött.
Hétvégeken Bili, James és Angie gyakran indultak biciklitúrára
vagy elmentek moziba. Utána általában megvacsoráztak valahol a
Wilshire Boulevard-on. Gyakran előfordult, hogy a gyerekek azzal
botránkoztatták meg az étterem közönségét, hogy kinyalták a
tányérjukat, vagy mondjuk, egy pohárban összekeverték a mustárt a
ketchuppal és megitták. Eme okosságok értelmi szerzője maga Bili
volt, aki úgymond így tette próbára a gyerekek merészségét. „Angie
mindig mindenben azonnal benne volt, James viszont alkudozott, és
mindig kért valamit cserébe, ha teljesíti a próbát.” Marche soha nem
jött rá, hogy mitől van a gyerekeknek állandóan hasfájásuk
hétvégén.
Nem sokkal a hawaii vakációt követően Marche közölte a
döbbent Bill-lel, hogy úgy döntött, a gyerekeivel New Yorkba költözik.
A Revlon reklám után a karrierje egy tapodtat sem mozdult előre,
noha még több kurzust vett fel, és egy iskolatársával egész jó
kisfilmeket sikerült csinálniuk. Marche meg volt győződve arról, hogy
a mozgalmas New Yorkban nagyobb esélye van kezdeni valamit
magával, amíg még lehet.
Ezenkívül Jon megígérte neki, hogy annyi pénzt ad neki,
amennyiből vehet egy házat. Marche úgy gondolta, hogy ezzel Jon
teljesíti korábbi megállapodásukat, csak később derült ki, hogy nem
ez volt a helyzet. Miután Bilinek be kellett fejeznie egyetemi
tanulmányait Los Angelesben, nyilvánvaló volt, hogy Marche nélküle
tervezi a költözést. Bili fokozatosan rájött, hogy Jon valójában ehhez
a feltételhez kötötte a ház megvételét. Voightnak esze ágában sem
volt otthont biztosítani Bili Daynek. Azt egyik férfi sem tudta, hogy a
döntés hátterében még egy fontos mozzanat állt. Marche ugyanis
konzultált régi udvarlójával, Al Pacinóval, akinek New Yorktól nem
messze, a Hudson folyó partján fekvő Snedens Landingben volt
háza. Ő a Realtor ügynökséget ajánlotta, és rajtuk keresztül Marche
hamarosan talált is egy megfelelő ingatlant, mit tesz isten, éppen
Snedens Landingben, a Woods Roadon, alig néhány percre Pacino
házától.
A helyiek csak a Hudson menti Hollywoodként emlegették
Snedens Landinget, olyan sok híresség és művész lakott a
környéken: többek között a balett-táncos Mihail Barisnyikov, Bill
Murray, William Hurt, Jessica Lang, na és persze Al Pacino.
Miközben Bili attól tartott, hogy Marche a költözéssel szorosabbra
fűzheti a kapcsolatát a Voight családdal – Barbara Voight White
Plainsben lakott, a folyó túloldalán –, nagyon úgy tűnt, hogy Marche-
t leginkább Al Pacino közelsége vonzotta.
Mint mindig, Marche határozottan cselekedett, és 1981 nyarán a
gyerekeivel New Yorkba költözött. Tipikus Marche-stílusban Bili
Daynek ajándékozta a Datsunját, amivel az kivitte őket a repülőtérre.
A megbántott és összetört Bili beköltözött a hollywoodi irodába,
Marche és a gyerekek pedig birtokba vették a vidéki házat. A
gyerekek járták a közeli erdőt, játszottak a patak partján, egyszóval
egészen más életet éltek, mint amit a Roxbury Park urbánus
környezetében megszoktak. Ahogyan Bili előre látta, Barbara Voight
– aki akkor már a volt menyét támogatta, helytelenítette Jon
viszonyát és tisztes távolságot tartott Stacey-től –, egyre gyakrabban
fordult meg a házban, és rengeteget segített Marche-nak a
beilleszkedésben. Marche később, a Stepfordi feleségek vígjátékra
utalva, azzal viccelődött, hogy szép lassan „Voight feleség” lett
belőle.
Ami Jont illeti, nos ő jóval gyakrabban jött látogatóba, mint
ahogyan azt Marche szerette volna, különösen hogy néha éjszakára
is ott maradt. Azon a nyáron Marche és a gyerekek sok időt töltöttek
Pacino házában. Az, hogy pontosan mi volt Marche terve a bronxi
születésű színésszel, nem igazán volt világos, de ahogy Bili Day
később megjegyezte, „akármi zajlott is köztük, az biztos, hogy nem
működött”.
Fura iróniája a sorsnak, hogy éppen Marche volt az, aki
bemutatta Al Pacinónak a barátnőjét, Jan Tarrantet, akitől később a
színész Julie Marie nevű lánya született 1989-ben. Marche először
meglepődött a kapcsolatukon – akkoriban Pacino Diane Keatonnal
járt, de amikor megszületett a kislány, a rá jellemző módon
elhalmozta a kicsit ajándékokkal, és később a keresztanyaságot is
vállalta.
Akármilyen titkos terv állt is a New York-i költözés hátterében,
Marche novemberben felhívta Bili Dayt, aki súlyos máj gyulladással
került kórházba. Nem sokkal a könnyekkel és kölcsönös szerelmi
vallomásokkal tarkított beszélgetést követően, amelyben Marche
többször is elmondta, hogy mennyire sajnálja a dolgot, és hogy nem
is tudja, hogyan vetemedhetett ekkora őrültségre, megbeszélték,
hogy Bili hozzájuk költözik New Yorkba.
A dolog nem ment simán, mivel Bili még nem volt tökéletesen
járóképes, ezért Marche Los Angelesbe repült, mindent lerendezett,
és hálaadáskor már Bili is helyet kapott az ünnepi asztalnál.
Marche szinte azonnal új terveket kezdett szövögetni.
Harminckettedik születésnapja közeledtével kénytelen volt belátni,
hogy színésznői karrierje felívelésének esélye napról napra csökken.
Azt találta ki, hogy produceri irodát alapít Bill-lel. Beszélt Charles
Silverberggel, aki úgy ítélte meg, hogy a tervezett Woods Road
Productions kifizetődő üzleti vállalkozás lehet. A rá következő
néhány év alatt Bili több dokumentumfilmet is készített, amelyek
mérsékelt sikert arattak, de ami a legfőbb, profitot hoztak. A ma az
NBC egyik kulcsemberének számító Marc Graboffhak, Silverberg
munkatársának köszönhetően az HBO, a Showtime és sok más
filmes cég is licenceszerződést kötöttek Bili majd minden filmjére, a
Holidayt, az Out of Ordert és The Healert is beleértve. Marche és Bili
sikeres üzleti partnerek lettek, és eljött az idő, amikor a házasság és
a közös gyerekek is szóba kerültek köztük. Marche terhes is lett, de
sajnos elvetélt. A veszteséget mindketten nehezen viselték, de
közös erővel túl tették magukat a családi tragédián.
Jonnak eleinte nem volt kedvére való Bili visszatérése, és fel is
hívta, hogy kifejezze rosszallását, úgymond a családi béke
felborítása miatt. Bili nyíltan megmondta Jonnak, hogy ő és Marche
stabil kapcsolatban élnek és házasságot terveznek, úgyhogy nem ő
az, akinek változtatnia kellene a viselkedésén. Figyelembe véve,
hogy Jon továbbra is Stacey Pickrennel élt együtt, ugyanakkor
állandóan Marche nyakán lógott, Bill a fején találta a szöget. Jon
megerőltette magát, elfogadta az új status quót és attól kezdve nem
a Woods Roadon, hanem a húszpercnyi távolságra lévő White
Plainsben, az anyjánál lakott New York-i látogatásai alkalmával.
Valamilyen szinten Jon még meg is kedvelte Bilit, mert nagyon
megtetszett neki legújabb forgatókönyve, a Pulsar és Sullivan,
amelyet barátjával, Dán Ackermannal közösen írtak, és amely Bob
Hope és Bing Crosby filmjeinek utánérzése volt, de cselekménye az
űrben játszódott. Voight közölte, hogy nagyon szívesen elvállalná
Sullivan szerepét. Sajnálatos módon, a projekt sohasem valósult
meg.
Jon következő filmje az 1982-ben bemutatott Asztal öt személyre
volt, amelyben egy elvált férfit alakított, akinek a volt felesége Los
Angelesből New Yorkba költözik, és ott talál magának egy rendes és
jóravaló partnert, akit a gyerekei is imádnak. Voight nyíltan beismerte
Jim Jerome írónak, hogy a film gyakorlatilag az ő magánéletéről
szól. „Nálunk is két férfi ego van jelen, ami súrlódásokhoz vezet.
Nem jövünk ki feltétlenül jó egymással, de mindenkinek megvan a
saját területe. Ö imádja Marche-t, és nagyon szereti a gyerekeket. A
hatalmi egyensúly kérdése is hasonló, mint a filmben ábrázolté.”
Voight akkor ébredt rá, hogy milyen mély sebeket érintett a
témával, amikor a forgatókönyvet megvitatták a Warner Brothers
burbanki épületének fejeseknek fenntartott étkezdéjében. Minden
egyes jelen lévő férfi – az igazgató, Robert Lieberman, Robert
Schaffel producer, David Seltzer forgatókönyvíró és maga Voight is,
valamennyien elvált vagy a családjuktól külön élő emberek –
valamilyen szinten kiöntötte a szívét, és arról kezdett beszélni,
mekkora fájdalmat okoz a számára a gyerekeitől való elszakítottság.
Lieberman, aki később szoros barátságba került Voighttal, így
emlékszik vissza.
„A film a szeretet elvesztéséről, a család széthullásáról szólt, és
persze arról, hogy mitől lesz valaki jó apa. Jon mindig is egy rendes,
nagylelkű és szeretetteljes fickó volt, de mégis lelkiismeret-fiirdalása
volt Angie-vel és Jamesszel szemben.”
A szentimentális téma ellenére – amely egyébként Joel és Ethan
Coen rendezők egyik kedvenc könnyfakasztó története –, Voightnak
sikerült elérnie, hogy a forgatás, amely nagyrészt egy földközi-
tengeri luxushajón zajlott, családias hangulatban folyjon le. Meghívta
a hajóra az anyját, Barbarát, és az akkor még teljesen ismeretlen, de
szimpatikusnak tartott Kevin Costnert, a gyerekeit pedig magával
vitte a római forgatásra. A filmben Voight egy kísértetiesen a saját
apjára emlékeztető figurát alakított: egy profi golfozót, aki elbűvölő
és szórakoztató ember, sokat van távol a gyerekeitől, és
bizonytalanságának leküzdéséhez állandó bátorításra és
megerősítésre van szüksége.
Az akkor negyvenhárom éves Voight a legjobb úton haladt a felé,
hogy beismerje a hibáit, és nyilvánosan is egyre többször beszélt
arról a lelki megrázkódtatásról, amelyet a gyerekeinek okozott
különböző felelőtlen döntéseivel. Amikor 1983-ban sor került a film
bemutatójára, nyilatkozata meghökkentően pontos képet adott az
általa már akkor feltételezett következményekről. „A gyerekek
tisztában vannak azzal, milyen mérhetetlen veszteség érte őket. A
bűntudat, a düh és a zavarodottság érzése már befészkelte magát a
tudatalattijukba, és fogalmam sincs, hogy később mekkora árat kell
majd ezért fizetniük.”
A hitehagyott katolikus azt is világosan látta, mekkora áldozatot
vállalt Stacey Pickren azzal, hogy olyan sokáig kitartott mellette. Meg
volt győződve róla, hogy Stacey karrierjének csak ártott a „Jon
Voight barátnője” státusz, és azt is beismerte, hogy az ő kisajátító
hajlama és egoizmusa tette tönkre hatéves kapcsolatukat. „Sok
fájdalmat okoztam neki” – mondta.
Érzelmi szorongásaik, a Beverly Hills-i allűrök és híres apjuk kissé
nyomasztó árnyéka ellenére, Angie és James látszólag teljesen
hétköznapi gyerekek voltak, akik viszonylag jól kijöttek az
osztálytársaikkal a közeli Tappan városka William O. Schaefer
Általános Iskolájában. Jamest egyre jobban érdekelte a filmfelvevő,
Angie, apjához hasonlóan, képzőművészi ambíciókat dédelgetett –
néhány korai rajzát Bili ki is tetette az egyik helyi vendéglő falára. A
szünidőben a gyerekek Kaliforniába utaztak az apjukhoz, vagy
Floridába, ahol Barbara nagyi vett egy nyaralót Palm Beachen.
A gyerekeket ebben az időszakban örökre szóló élmények érték,
és olyan dolgokat tanultak meg, amelyek meghatározónak
bizonyultak személyiségfejlődésük szempontjából. Marche mindig is
híres volt nagylelkűségéről és jó szívéről, legalább annyira, mint
tökéletességre törekvő hajlamáról. Angelina szerint: „Mindig legalább
négy piszkozatot írt minden születésnapi kártyához.” Marche
bőkezűsége nem ismert határokat, olyannyira, hogy Bilinek egyszer
utánfutót kellett bérelnie a Las Vegas-i úthoz, mert a Bertrand
nagypapáéknak szánt karácsonyi ajándékok nem fértek be a
kocsiba.
Marche jóindulata abban is megnyilvánult, hogy nagylelkűen
támogatta szerényebb körülmények között élő rokonait, és „fogadott
családként” kezelt ismerőseit. Rendszeresen meglátogatta
unokatestvére, Ron Martini fizikai munkásként dolgozó rokonságát,
sokszor ajándékozott nekik bútorokat, gyerekruhát és más dolgokat.
Volt olyan távoli Bertrand rokon, aki Hawaiira szóló retúrjegyet kapott
karácsonyi ajándékba.
A Woods Roadon például Marche igen szívélyes viszonyt alakított
ki afroamerikai mindenesével, Thomasszal és annak családjával, és
amikor látogatóba indult hozzájuk, Angelinával és Jamesszel
csomagoltatta be a nekik szánt ajándékokat, főleg használt ruhákat.
A gyerekek eleinte nem mutattak túl nagy hajlandóságot a dolog
iránt, de amikor megérkeztek a Piedmont melletti tanyán lévő
szerény házba, ahol Thomas nagyszülei és szülei laktak, a szívélyes
fogadtatás láttán lassan felengedtek, és boldogan adták át a mégoly
szerény ajándékokat. „Azt hiszem, akkor értették meg azt, hogy
mennyivel jobb adni, mint kapni. Valami a megfelelő helyen kattant
bennük, és attól kezdve már természetesnek tekintették a dolgot” –
meséli Bili.
Az ehhez hasonló látogatások természetesen nem voltak
mindennaposak Marche életében, aki természeténél fogva
visszahúzódó és nehezen barátkozó személyiség volt. Lassan találta
fel magát az új környezetben, és akkor volt a legboldogabb, ha
meglátogathatta régi barátait, például Belinha Beattyt, Ned Beatty
volt feleségét és a két gyereküket, Johnnyt és Blossomot, vagy
találkozhatott kedvenc barátnőivel, Jacqueline Bisset-vel és
Geneviéve Bujold-lal.
Noha Marche a Középnyugaton nőtt fel, ő és a család többi tagja
is túl hidegnek találták a keleti parti teleket. A Woods Roadon álló
kétemeletes faházat, óriási ablakaival és szárnyas ajtóival, nagyon
nehezen lehetett felfűteni, már csak a Hudson folyó közelsége miatt
is. A téli hónapokban a hétvégék leginkább favágással teltek, a
kandalló éjjel-nappal működött. Nem telt bele sok idő, és Marche
vágyakozni kezdett a Beverly Hills-i napsütés után.
Amikor Marche apjánál 1984-ben rákot állapítottak meg az
orvosok, és nem sokkal később már kemoterápiás kezelésre szorult,
a lánya komolyan fontolóra vette a költözés lehetőségét. Döntöttek,
a gyerekeket visszaküldték Los Angelesbe, hogy az apjukkal töltsék
a nyarat, Marche és Bili pedig nekilátott a csomagolásnak.
Augusztus 25-én, egy nappal költözés kitűzött határideje előtt, a ház
előtt megállt a Realtor autója, és az ügynök egy idős házaspárt
kísért be a kapun – Cass Canfieldet, a Harper&Row kiadóvállalat
elnökét és feleségét, Joan H. Kinget. Miután felszínesen
megtekintették az ingatlant, Canfield leült, és miután elfogadta a Bili
által a helyszínen megajánlott eladási árat, vagyis az 500 ezer
dollárt, azonnal ki is töltötte a foglalóról szóló csekket. Nagyon úgy
tűnt, hogy a Beverly Hillsbe visszatérő családot kegyeibe fogadta a
sors.
 NEGYEDIK FEJEZET
Angie csak megjátssza a kemény gyereket, valójában nagyon
érzékeny. így védekezik.
– MARCHELINE BERTRAND

Angie 1984-ben, kilencéves korában nyert egy olimpiai érmet.

Angol nyelvből szerezte, a Beverly Hills-i EI Rodeo iskolában,
valószínűleg a Hoover elnökről írt kitűnő dolgozatáért. Persze az
angol nyelv nem volt hivatalos olimpiai versenyszám, de abban az
évben Los Angelesben rendezték a nyári olimpiát, és az iskola
házibajnokságot szervezett, amelynek keretében minden diákot az
olimpiai érem másolatával jutalmaztak, ha kiemelkedően teljesített
valamelyik tantárgyból, na és persze ha jeleskedett valamelyik
sportágban.
Az érem mindazonáltal nem garantált zavartalan beilleszkedést a
szülővárosába visszatért Angie-nek. Az új osztálytársak hamar
gúnynevet is találtak a csontos, vézna, nyakigláb kiskamasznak:
jellegzetes ajkai miatt „harcsának” meg „niggerszájnak” csúfolták.
Angie nem maradt adósuk, különösen sokat piszkált egy hallássérült
tajvani fiút, Windsor Lait, aki egy szép napon nem bírta tovább és jól
elagyabugyálta. Angie persze bepanaszolta, és a fiúnak a tanárnő
és az osztály jelenlétében kellett bocsánatot kérnie csúnya
viselkedéséért. A szörnyű igazságtalanság ellenére Angie és
Windsor hamar kibékültek és barátok lettek, főként azért, mert a
gazdagok és kiváltságosok tökéletes gyerekei között mindketten
selejtnek számítottak.
A tartózkodó és zárkózott Angie jó tanuló volt, és egy idő után
megtalálta a helyét. Balettra járt, zongoraleckéket vett, bekerült a
focicsapatba, majd az iskolai színjátszó csoportba is. Az utóbbit
illetően apját nem lepte meg lánya érdeklődése: „Már kiskorában is
érdekelte a színpad, díszleteket tervezett vagy jelmezeket készített a
barátainak. Megfordult a fejemben, hogy talán színésznő lesz belőle”
– mondja Voight.
Angie szülei és Bill Day minden iskolai színielőadáson jelen
voltak, Bili videóra is vette ezeket az első szárnypróbálgatásokat.
1984-ben azonban Bili majdnem az egész évet a sandinisták és a
kontrák között zajló nicaraguai háború hadszínterein töltötte, a
felvételekből összeállított dokumentumfilm volt a diplomamunkája. „A
tűzharcok, a veszteséglisták, az őrült bulik és a Werner Herzoggal
való találkozások” után Bilinek nem volt könnyű újra ráhangolódni a
Beverly Hills-i családi életre, de jelenlétének így is jótékony hatása
volt, apafiguraként és játszó pajtásként egyaránt. A gyerekek,
különösen James, aki rajongott Bili munkájáért, szívesen voltak a
társaságában. Érdekes, hogy Bili jellegzetes tulajdonságai mennyire
visszaköszönnek ma James viselkedésében – ő is pergő beszédű,
gyors észjárású és kiváló parodista, különösen az apját tudja jól
utánozni.
Bili hazatérése helyrerázta a családot, de egyúttal újjáélesztette a
gyerekek apjával való rivalizálását. Marche és Bili nehezen viselte
Jon egyre gyakoribb jelenlétét, aminek prózai oka volt – Stacey
Pickren elhagyta, és összeköltözött új szerelmével, egy
fodrásznővel, akivel utóbb évekig együtt élt. A helyzetből adódó
feszültség súrlódásokhoz, majd fergeteges veszekedésekhez
vezetett, amelyek legtöbbször úgy zárultak, hogy Bili dühöngve
elrohant, és az iroda kanapéján töltötte az éjszakát. „Fogalmam
sincs, hogyan volt képes elviselni Bili ezt az időszakot” – mondja
Lauren Taines.
Marche, aki az egyik percben még örült neki, hogy a társasági
életben előadhatja Mrs. Jon Voightot, a másikban meg már csak Bili
kellett neki, túlságosan is gyakran kijátszotta egymás ellen a két
férfit. Anyja, Lois úgy nevelte a gyerekeit, hogy őt jobban szeressék,
mint az apjukat, ezért Marche is gyerekként kezelte Bilit és Jont, s a
panaszaikat vagy tiltakozásukat a szülői ház fejének
határozottságával utasította el. Nem csoda, hogy az örökös
szemrehányások és keserű kifakadások kereszttüzében James and
Angie eléggé össze volt zavarodva.
Abban az évben Marche és a gyerekek, akik kezdetben a
Spalding Avenue-n laktak, és csak később költöztek vissza a
Roxbury Drive-ra, egy tágasabb, háromszobás lakásba,
rendszeresen ellátogattak Las Vegasba, hogy együtt legyenek
Marche húgával és beteg apjával. A rák ellen minden erejével küzdő
Rolland utolsó reménye egy új-mexikói klinika volt, ahol nagy dózisú
A-vitamin-injekciókkal kezelték. A kúra sikertelennek bizonyult, és
1985. április 8-án a családi átok őt is utolérte. Csak hatvanegy éves
volt.
Rolland Bertrand nemes lelkű és aranyszívű ember volt, aki
feltétel nélkül imádta a gyerekeit és az unokáit. Halála gyászba
borította a családot, és mélyen megrázta az akkor kilencéves Angie-
t, akit nemcsak a halál ténye, hanem az évszázados hagyományokat
és rítusokat követő temetési szertartás is elgondolkodtatott, mert
vigaszt és megnyugvást nyert belőle. Magában el is tervezte, hogy
egy napon temetkezési vállalkozó lesz.
Angie rítustisztelete a szúrófegyverek iránti vonzalmában is
megnyilvánult. Hideg, engesztelhetetlen szépségük és a mögöttük
rejlő történetek legalább annyira izgatták, mint hűvös tapintásuk és
alkalmazásuk különféle módozatai. A rejtélyes szimbólumokkal
díszített kések és tőrök, amelyek nemes harcokról és hősiességről
meséltek, felébresztették benne a gyűjtőt. Ez a késztetés egy
mélyen kielégítetlen belső szükségletről tanúskodik. Dr. Franziska
De George pszichiáter így magyarázza a dolgot: „A gyűjtögetés – és
feltételezhetően a rítus is – próbálkozás annak az űrnek a
betöltésére, amely a belső énünkkel való stabil kapcsolat hiányából
fakad. Ilyenkor inkább tárgyakhoz, és nem élőlényekhez vonzódunk.
Az ember elég korán ráébred arra, hogy élő személyeket gyűjtögetni
helytelen dolog, ezért tárgyakat gyűjt. Az embereket ugyanis nem
lehet birtokolni, de a tárgyakat igen.”
Angie ekkoriban már megpróbálta megérteni és lecsillapítani
belső nyugtalanságát. Emlékei szerint tízéves kora körül fordult elő
először, hogy még játszott ugyan a barátaival, de már képtelen volt
felhőtlenül elmerülni a képzelet világában. Az élet, saját
megfogalmazása szerint, ekkor „kezdett el unalmassá válni”.
Ez az időszak nem csak Angie számára volt kellemetlen és
boldogtalan, az egész család megsínylette. Az akkor harmincöt éves
édesanyját lesújtotta a gyász, és a magányosság érzése ismét
felszínre hozta a házasság gondolatát. Ezúttal Bill Day volt az, aki
habozott, és nemcsak azért, mert Marche, akivel nyolc éve élt
együtt, még mindig nem volt hajlandó közelebbi kapcsolatba kerülni
a családjával, hanem Jon Voight állandó jelenléte miatt is.
Apjának excentrikus viselkedése még egy jó adag
bizonytalanságot csempészett Angie amúgy is zaklatott életébe. A
felszínen Jon volt a tökéletes elvált apuka, aki mindig segítőkészen
rendelkezésre állt a gyerekek körüli mindennapi teendők
intézésében. Segédedzőként részt vett mindkét gyerekének
fociedzésein az El Rodeóban, Jamest pedig külön kosárlabda- és
baseballedzésekre hordta. Jon és Marche mindig együtt mentek el a
szülői értekezletekre és a gyerekek nyílt óráira. „Nem hiszem, hogy
volt olyan szülő, akit a tanárok jobban ismertek volna” – állítja
büszkén Voight apuka.
Mindazonáltal, a látszat ellenére, 1985-től kezdve az addig biztos
pontot jelentő apa egyre jobban eltávolodott a családjától. Fizikailag
jelen volt ugyan, de egyre mélyebben belemerült abba a vallási-
önismereti útkeresésbe, amelynek során többek között különböző
nemes célú ügyeket karolt fel. Voight nem csupán közintézmények,
civil és egyházi karitatív szervezetek kulcsembereivel került szoros
és bensőséges kapcsolatba, de egy másik családdal is, és ez volt az
a pont, amikor Angelina úgy érezhette, hogy az apja másodszor is
elhagyta.
A változás, amely Jon Voightban végbement, mindenki számára
láthatóvá és nyilvánvalóvá vált, amikor 1985-ben John Stark interjút
készített vele a People magazin számára. A cikkben szereplő figura
leginkább a Koldusbottal Beverly Hillsben csavargójára emlékeztet,
akit Nick Nolte játszott el emlékezetesen. Stark így írja le a
konyhájában éppen egy tál cseppet sem étvágygerjesztő zabkását
kotyvasztó Voightot:
„Kócos haja rég nem látott fodrászt. Kockás inge olyan gyűrött,
mintha abban aludna, a farmerján ételfoltok. Az arca nyúzott és
sápadt.”
Egyszóval Voight már távolról sem volt az a kemény, határozott,
magabiztos és kioktató apuka, akit Angie megszokott. A lakását
teleaggatta Teréz anyától származó idézetekkel, a nappalija
komódján szellemi vezetőinek portréi sorakoztak: Gandhi, Martin
Luther King, Abraham Joshua Heschel rabbi, John és Bobby
Kennedy, Helen Keller és a hindu tanító, Paramahansa Yogandanda.
Richard Fischoff producer 1985-ben dolgozott együtt Voighttal a
Sivatagi felhő filmdráma kapcsán, amelyben Jon egy megkeseredett
második világháborús veteránt alakított. „Ez után a film után tért át a
makrobiotikus táplálkozásra, nagyon lefogyott, és úgy tűnt, hogy
teljesen Isten, a spiritualitás és a miszticizmus felé fordult. Az volt az
érzésem, hogy kemény megpróbáltatásokon esett át.”
Voight önmagával folytatott harca és belső vívódása az abban az
évben forgatott Szökevényvonalban nyújtott alakításában is tetten
érhető. A filmben két bűnözőnek sikerül megszöknie egy
szuperbiztonságos alaszkai börtönből. Felkapaszkodnak az arra
haladó, egymáshoz kapcsolt mozdonyokra. Menekülésüket nehezíti,
hogy a szerelvény elszabadul, ráadásul az őket mindig is gyűlölő,
ugyanakkor tőlük nem sokban különböző börtönigazgató a
nyomukban van. A film zárójelenetében a vonat tetején krisztusi
pózban, széttárt karokkal a biztos halál felé száguldó Manny (Voight)
az ember szabadság iránti mérhetetlen vágyakozását testesíti meg.
Jon annyi messianisztikus elemet épített be saját szerepébe, hogy
Rebecca De Mornay, aki a filmben a szökevények által túszul ejtett
vasúti alkalmazottat játszotta, szükségesnek ítélte megjegyezni:
„Tévedés ne essék, az ő általa megformált karakter, és nem
Manny az, aki bármilyen szinten kapcsolatba hozható Istennel.” Az
élet rejtelmeinek kutatásába immár teljesen elmerült Voight egyre
jobban eltávolodott a fizikai valóságtól, és egyre kevesebbet törődött
általa jelentéktelennek tartott dolgokkal, amelyek közé a gyerekei
mindennapos gondjai is beletartoztak. Amikor 1986 januárjában a
Szökevényvonatban. Golden Globe-díjat kapott, olyan
köszönőbeszédet mondott, amely jobban illett volna egy szószékre,
mintsem a tévékamerák elé. ,Annyira hálás vagyok, hogy szenvedő
lelkeket ábrázolhatok, és tudom, hogy ezt valamilyen formában Isten
kegyének köszönhetem” – mondta az elképedt hallgatóságnak.
Mielőtt távozott volna, hogy megünnepelje az elismerést anyja,
Barbara és Stacey Pickren társaságában, aki ugyan már nem volt az
élettársa, de szerepelt a filmben, Voight kijelentette, hogy isteni
elrendeltetésnek tartja a díj elnyerését.
 Talán nem véletlen, hogy ugyanabban az évben Jon Voight egy
„angyalkával” az oldalán vonult végig a vörös szőnyegen az Oscar-
díj-átadás gálaestjén. Angelina, aki láthatóan kényelmetlenül
feszengett az anyja által választott hófehér csipkeruhában, akkor
adta élete első, igaz, csupán négy szóból álló interjúját.
Megerősítette, hogy először vesz részt az Oscar-díj-átadón,
megköszönte a riporternek, hogy megdicsérte a ruháját, majd
közölte, hogy „egy kicsit” izgul az apja miatt. Ö, a bátyja és Barbara
nagymama is a közönség soraiban ültek, amikor kiderült, hogy a
legjobb férfi főszerepért járó Oscart nem Jon Voight, hanem William
Hurt nyerte el. „Arra emlékszem, hogy nagyon kellett pisilnem” –
kommentálta sommásan utóbb Angie a pazar eseménnyel
kapcsolatos benyomásait.
Apjának azon döntése, hogy a következő évben elvállalja az
Eternity című film főszerepét, pontosabban szólva az a lépése, hogy
olyan kétes hírű filmesekkel dolgozzon együtt, mint a Paul család,
örökre megváltoztatta Angelina életét. A dolog nem csekély
visszatetszést keltett szakmai körökben. A Paul család
filmkészítéshez való viszonya ugyanis szöges ellentétben állt
mindazzal, amit Jon Voight, az Oscar-díjas színész és a lelkes
aktivista értékesnek és helyesnek tarthatott. A családfő, Hank Paul
hitvallása sokatmondó: „A filmgyártás pontosan olyan, mint bármely
más üzleti tranzakció – összeállítunk egy üzleti tervet, legyártjuk a
terméket vagy megszervezzük a szolgáltatást, becsomagoljuk, és a
megfelelő reklámkampányt követően eladjuk.”
A szakmában 1978 óta jelen lévő Paul család addig két alacsony
költségvetésű filmet készített. Jelentős költségcsökkentő tényező
volt az a körülmény, hogy a szorosan együttműködő családtagok
mindent maguk csináltak: Hank feleségének, Dorothynak casting
ügynöksége volt. Idősebbik fiuk, Steven, az 1970-es évek
gyereksztárja volt a vállalat elnöke, Stuart fiuk forgatókönyveket írt
és rendezett, míg a lányuk, Bonnie countryénekes és színésznő volt.
Bonnie az egyik állandó fellépőhelyén, a Beverly Hills-i Old World
étteremben találkozott először Jon Voighttal, közelebbi ismeretségbe
azonban Stacey Pickrenen keresztül került vele, akivel együtt jártak
színpadi mozgásórákra. Stacey-vel való kapcsolata idején Voight
nagyon szoros barátságba került a Paul családdal.
Jon Voight süket és vak volt a Paul családot érintő bármilyen
kritikára. Annak ellenére például, hogy a Los Angeles Times kritikusa
azt írta Paulék gyakorlatilag a Szökevényvonat ellenpárjának szánt
Ne halj meg fiatalon című produkciójáról, hogy „a film nem
egyszerűen rossz: agresszíven, bántóan rossz és bosszúálló”,
Voight mégis beleegyezett, hogy együtt dolgozzon Stuart Paullal, a
film forgatókönyvírójával. Sőt odáig ment, hogy egy alkalommal saját
kezűleg írta fel egy asztalkendőre azt a „spirituális szerződést”,
amelyben ő és a Paul család elkötelezik magukat „az egymás iránti
kölcsönös szeretet, tisztelet és egymás pszichéjének megóvása
iránt”. Saját családja és a barátai egészen másként látták a dolgot:
szerintük a magányos, befolyásolható és naiv művész egy nagyon
veszélyes útra lépett, mind pénzügyi- mind szakmai szempontból.
A viharfelhők nem jelentek meg azonnal a láthatáron. Az Oscar-
díj-átadót követően Bili gálánsán újabb hawaii nyaralással
kényeztette Marcheline-t, Angie-t és Jamest, noha nehezen
elképzelhető, hogy a kezdő dokumentumfilmes producer mindezt
Marche anyagi segítsége nélkül oldotta volna meg. Hawaii a család
kedvenc helye volt, a gyerekek nagyon élvezték, a veszekedéseket
mintha elvágták volna, és ami a legfontosabb, egy időre
megszabadultak Jon Voight nyomasztó jelenlététől. Nem sokkal
később, 1986 márciusában, Bili és Marche Las Vegasba utaztak,
hogy együtt legyenek Debbie-vel, a férjével és a gyerekeikkel, és
hogy megosztozzanak a családi örökségen.
Rolland vagyonának nagyobbik részét Elkére, a feleségére
hagyta, Marcheline, Debbie és Raleigh egyenlő arányban
részesedett a bowlingpályák eladásából származó összegből.
Elkével éles vita alakult ki a családi ezüst és porcelán elosztása, de
legfőképpen az értékes antik ingaóra-gyűjtemény körül, amely az
unokákat illette volna, legalábbis Marche véleménye szerint. A
vitából veszekedés, majd egy hosszan elhúzódó per lett. Marcheline
annyira dühös volt Elkére, akivel valójában soha nem volt felhőtlen a
kapcsolata, hogy gondoskodott róla, soha többé ne találkozhasson
Jamesszel és Angie-vel. Döntése összetörte mostohaanyja szívét.
„Elke nagyon szerette a gyerekeket, de Marche nem engedte, hogy
lássa őket” – mondja Krisann Morei, aki néhány évvel később
beszélt erről Étkével. Marche összetett jellemének jellegzetes
vonása, a Bertrand-féle fagyosság, vagyis a megbocsátás és
továbblépés képességének hiánya, amely egyébként végigkísérte az
életét, ezúttal is diadalmaskodott.
A pert követően Angie megkapta az anyja által oly áhított antik
álló ingaórát, de elveszítette a mostoha nagymamáját. Életének
alakulására mégsem ez az epizód volt a legnagyobb hatással,
hanem az apja egyik döntő pénzügyi lépése. Jon felbontotta a
szerződését régi és megbízható tanácsadójával, Charles
Silverberggel, aki egyébként Bili és Marche Wood Road
Companyjának pénzügyeit is intézte, és minden üzleti ügyét rábízta
a Paul családra, akik a mai napig képviselik. Jon ezenkívül nagyobb
kölcsönt is adott Pauléknak filmes projektjeik finanszírozására,
mégpedig a Snedens Landingben lévő ház eladásából származó
bevételt. James is jelen volt, amikor az apja felajánlotta Pauléknak a
pénzt, akik először hevesen elutasították a bőkezű ajánlatot, majd
nagy nehezen mégis elfogadták, mintha csak ők tennének
szívességet Voightnak.
Ennek a döntésnek messzemenő és mélyreható következményei
lettek, többek között ez mérgesítette el a viszonyt apa és lánya
között. Annak ellenére, hogy volt férje minden megtakarított pénzét
odaadta Pauléknak, Marcheline továbbra is úgy gondolta, hogy Jon
– már csak a váláskor kötött megegyezés értelmében is – tartozik
neki egy házzal, akárcsak az asszonytartással és a gyerektartással.
Abban bízott, hogy Voight be fogja tartani adott szavát, amelyre
ugyan a törvény nem, de az erkölcs mindenképpen kötelezte. Teltek
az évek, és nagyon úgy tűnt, Pauléknak eszük ágában sincs
visszaadni a kapott kölcsönt. Marche komolyan aggódni kezdett a
gyerekei és a saját jövője miatt.
Jon közben továbbra is támogatta a Paul családot, akik a nagy
hatalmú hollywoodi gépezettel szemben álló független filmeseknek
állították be magukat. Jon Voight Paulék hatására kezdett foglalkozni
a zsidó vallással és került kapcsolatba zsidó jótékonysági
szervezetekkel, például a Chabaddal, sőt idővel komolyan
fontolgatni kezdte, hogy áttér a zsidó hitre. John Boorman rendező,
akivel akkor Voight jó barátságban volt, ezt mondja: „Jon mindig is
támogatott általa fontosnak tartott ügyeket, akkor éppen a zsidó
jótékonysági szervezetek voltak soron.”
Voight és Boorman akkoriban sokszor leültek beszélgetni, és a
rendezőnek feltűnt, hogy a barátja egyre többször fűszerezi a
mondanivalóját olyan szélsőséges kijelentésekkel, mint például „a
kereszténység a judaizmus eretneksége”. Ez az új gondolkodásmód
már nem egy megvilágosodást kereső emberre, hanem egy túlbuzgó
neofitára vallott. Voight kutatást végzett többek között a Jézus
létezését tagadó elmélet alátámasztására, és nemegyszer előfordult,
hogy hajnalban odatelefonált valamelyik barátjának, hogy felolvassa
neki a Bibliában talált idevágó passzust. Boorman arra a
következtetésre jutott, hogy Voight teljesen a Paul család befolyása
alá került.
Jon Voight viselkedése olyan mértékben adott okot aggodalomra,
hogy Marcheline komolyan fontolóra vett egy korlátozott
cselekvőképesség megállapítása iránti kérelmet a volt férjével
szemben. Ezt a jogi lépést általában kábítószerfüggők vagy vallási
szekták befolyása alá került személyek védelmében szokták
alkalmazni. Valójában azonban Jon Voightot nem a Paul családtól,
hanem önmagától kellett megvédeni. Ahogyan a Bertrand család
egyik közeli barátja találóan megfogalmazta: „A Szökevényvonat
idején még minden rendben volt, de utána szabályosan kisiklott az
élete.”
1986 októberében, amikor Angie tizenegy éves volt, Jon Voight
elvállalta, hogy Bonnie Paul és a Beverly Hills-i szivarkirály, Stanley
Shuster lányának, Skyler Shusternek a keresztapja legyen. Nagyon
úgy tűnt, hogy mások gyerekeivel Voight sokkal jobb viszonyt volt
képes kialakítani, mint a sajátjaival. Angie mindenesetre közeli
barátságba került Skyler egyik idősebb, vele egykorú
unokatestvérével, Sharon Shusterrel.
Jon barátja, Rob Lieberman rendező így magyarázza a
történteket: „Jon magányos ember. Aki gyötrődik. A szíve mélyén
családra vágyik, és Istent keresi. Mindez egy sor különféle irányba
indította el. Paulék istenfélő és igen összetartó zsidó család, akiket
Jon rokonszenvesnek talált. Ök befogadták maguk közé, és gyakran
láttam őt különféle éttermekben az egész Paul családdal. Nem
véletlenszerűen, hanem rendszeresen. Ez egy kölcsönösen előnyös
árucsere. Jon kapott egy családot, egy vallást és egy keresztlányt,
Paulék az ő nevén keresztül jutnak különféle előnyökhöz és
támogatáshoz.” A hétvégeken Jon általában Angie-t és Jamest is
elvitte magával a Paul családhoz. James nem zavartatta magát, és
hamar megtanulta kifigurázni Steven Pault, a pubertáskorban lévő
Angie viszont szívből utálta ezeket az ebédeket és vacsorákat. A
tizenkét éves lány naiv és visszahúzódó kiskamasz volt, aki
kényelmetlenül érezte magát, ha a figyelem középpontjába került.
Egyáltalán nem tetszett neki az a pillantás, amellyel az akkor
huszonhét éves Steven Paul végigmérte, a Playboy magazin
életnagyságúra nagyított fotói pedig zavarba hozták. Angie a
kellemetlen élményt nem a szüleivel beszélte meg, hanem a család
egyik közeli barátjához fordult, aki így emlékszik vissza a dologra:
„Egyáltalán nem értett semmit. Azt mondta, hogy a pasi
hátborzongató és furán néz rá. Gyerek volt, akit felzaklattak.”
Angie-t érdekelték a fiúk, de semmivel sem jobban vagy
másképpen, mint hasonló korú barátnőit. Amikor 1987-ben a
háborús hősök emléknapjának hétvégéjén Lauren Taines
kempingezni vitte Angie-t és a barátnőjét a carpenteriai tengerpartra,
a lányok tipikus serdülőként viselkedtek:
állandóan vihogtak, és óriási napszemüvegek mögé rejtőzve
lesték a sátor előtt flangáló fiúkat. „Tündériek voltak” – emlékszik
vissza Lauren. A tizenkét éves Angie ugyanilyen bájosan esetlenül
viselkedett egyik barátnőjének a szülinapi buliján is, amelyet a
burbanki Closet Stars karaokebárban tartottak, ahol a színpadra lépő
három barátnő közül az egyik, vagyis Angie, túlméretezett műanyag
füllel ellátott jelmezben adta elő a „Stand by me”-t, a másik
apácafityulában a „New York, New York”-ot, a harmadik meg sötét
angyalnak öltözve próbálta utánozni Prince „Purple Rain” című
számát. A lányok ugyan énekeltek is egy kicsit, de leginkább csak
röhögcséltek, idétlenkedtek, és láthatóan jól szórakoztak. Az Angie
környezetében lévő felnőttek akkoriban meg voltak győződve arról,
hogy a kislány kések iránti fiira vonzalma csak múló szeszély,
divatos hóbort, amiről majd leszokik.
Angie mindenesetre még mindig sokkal inkább felnőttként
viselkedett, mint a szülei, akik folyton marakodtak, ráadásul Marche
továbbra sem volt hajlandó elkötelezni magát Bill Day mellett, ami
állandó feszültséget gerjesztett és botrányos veszekedésekhez
vezetett. Az Edward Gross producer Beverly Hills-i otthonában,
valamikor 1987-ben egy szombati napon tartott parti tipikusan ilyen
eset volt. Marche Jonnal akart elmenni, nem Bill Dayjel, de a döntés
mögött valójában szigorú üzleti megfontolás állt – Marche meg
akarta szerezni John Boorman támogatását a Woods Road legújabb
projektjéhez, egy Robin Hood-feldolgozáshoz. Bilinél betelt a pohár,
és közölte, hogy tíz év után nem hajlandó tovább játszani az udvari
bolond szerepét. A gyerekek előtt lezajlott sokadik üvöltözést, majd
néhány, az irodai kanapén eltöltött éjszakát követően nagy nehezen
kompromisszum született.
Bili és Marche végül együtt jelentek meg a partin, ahol
Boormannal és akkori feleségével, Christellel megegyeztek, hogy
másnap külön találkoznak és leülnek megbeszélni a Robin Hood-
projektet, Jon Voight ügyeit, a Paul családdal való kapcsolatát,
valamit Marche ebből adódó aggodalmait és pénzügyi nehézségeit.
A láncdohányos, borotvaéles agyú, kitűnő humorérzékkel
rendelkező Christel neves díszlettervező, egyúttal a színházi élet
nagyasszonya volt, aki nem sokat adott holmi hollywoodi üres
fecsegésre. Christel még a Gyilkos túra forgatásán ismerte meg
Marche-t, és attól kezdve mindig anyai jóindulattal viseltetett iránta,
ugyanakkor soha nem rejtette véka alá a véleményét, ha valamit
helytelenített pártfogoltja viselkedésében. Most sem fogta vissza
magát és keményen beolvasott Marche-nak. „Nagyot csalódtam
benned – mondta Christel. – Hagytad, hogy Jon Voight tönkretegye
az életedet. Most meg hagyod, hogy veszélyeztesse a Bill-lel való
kapcsolatodat.” Christel szerette Marche-t, de nem volt elfogult –
pontosan tudta, hogy a nyilvánosság előtt eljátszott Mrs. Voight
szerep mekkora fájdalmat okoz Bilinek, arról nem is beszélve,
mennyire összezavarja a gyerekek fejét.
 A beszélgetés során John Boorman megígérte, hogy felhasználja
a kapcsolatait és szerez egy nagymenő ügyvédet, aki majd segít
érvényesíteni Marche követelését. Ismervén Marche természetét,
Boorman azt kérte tőle, hogy csak akkor hívja fel az ügyvédet, ha
elszánta magát a pereskedésre. A hívásra soha nem került sor.
Helyette Marche templomba kezdett járni, ahol abban a reményben
gyújtogatta a gyertyákat, hogy imái meghallgatásra találnak.
A helyzet azonban mit sem változott, sőt egyre rosszabb lett,
mivel Jon, aki teljesen belemerült az Eternity forgatókönyvébe,
gyakorlatilag egyáltalán nem keresett pénzt. Marcheline-nel
ellentétben, aki eléggé anyagias volt, Jont hidegen hagyták a
pénzügyekkel, a vagyonnal és általában a tulajdonnal kapcsolatos
dolgok; szerény, mondhatni szerzetesi életet élt. Egy szmokingtól és
néhány selyemsáltól eltekintve ruhatára szerény, majdhogynem
szegényes volt. Állítólag annyira elkötelezett környezetvédő volt,
hogy csak famentes papírra volt hajlandó írni.
„Nem hiszek abban, hogy a pénzt be kell fektetni azért, hogy még
több pénzt csináljunk belőle” – mondogatta akkoriban Voight. Az
1980-as évek végén el is fogyott az összes pénze, egy időben még
a telefonját és az áramot is kikapcsolták a lakásában. „Az volt életem
egyik legnehezebb időszaka – nyilatkozta jóval később. – Belső
késztetés volt, hogy rátaláljak önmagámra, a karrierem viszont
nagyon megsínylette.”
A gyerekei is megsínylették. Amikor Angie és James a
kamaszkorba léptek, vagyis abba az életkorba, amikor nagyon
fontos lett volna lépést tartaniuk a saját korosztályukkal, a pénz
hiánya érzékenyen érintette őket. James, aki akkor már az apjával
élt, később azt mondta, hogy életének egyik „legszomorúbb”
élménye volt tizenhat évesen kocsi nélkül lenni. Sharon Feinstein
írónőnek így beszélt erről: „Képzelje csak el. A Beverly Hills Highba
jártam, az ország legpuccosabb középiskolájába. Ott még a
legolcsóbb kocsi is vadonatúj volt. Minden barátom tele volt pénzzel.
Nekem meg volt egy filmsztár apám, és nem volt kocsim. Szörnyű
érzés volt.” James még a szalagavató bálra sem ment el, mert
szégyellte, hogy az apjának kellett volna odafuvaroznia. „Az első
randevúk és az önmegismerés döntő fontosságú időszakában én
mindenből kimaradtam” – panaszolja James, noha azt elfelejti
megemlíteni, hogy soha még csak meg sem próbált jogosítványt
szerezni, mert félt a vezetéstől.
Húga, aki az apjához hasonlóan inkább a szellemi és nem az
anyagi értékekhez vonzódik, csak annyit említ meg, hogy miközben
a barátai olyan luxusboltokban vásároltak, mint a Fred Segal, ő
turkálókból öltözködött. Hozzáteszi, hogy akkoriban „egyre kisebb és
kisebb” lakásokba kellett költözniük, mert az apjuk nem foglalkozott
a hollywoodi munkájával. Arról nem beszél, hogy a Roxbury Drive-on
lévő új lakás jóval nagyobb volt, mint az, ahol New Yorkba
költözésük előtt laktak, és hogy onnan már nem költöztek sehova.
Az úgynevezett nélkülözés időszakából való az a történet is, hogy
Angie azért nem számítógépen írta a házi dolgozatait, mert nem volt
neki, mire a tanárnője megjegyezte, hogy az apja igazán vehetne
neki egyet. A sztori már csak azért is meglepő, mert Jamesnek
például egy drága és keresett Apple Macje volt. Az is tény, hogy
Angie igen értékes, különleges kés- és tőrgyűjteményére valahogy
mégis mindig akadt pénz. Valószínűnek tűnik, hogy Angie
egyszerűen nem szerette a számítógépet, és szívesebben írt tollal
vagy ceruzával.
Akár hajlandóak beismerni, akár nem, James és Angie
egyéniségére jellemformáló hatással volt apjuk humanitárius
tevékenysége, amelybe, sok más közérdekű ügy felkarolása mellett,
a vietnami veteránok, az amerikai indiánok és a hajléktalanok
támogatása is beletartozott. Akármilyen bombasztikus kijelentésekre
is ragadtatja magát néha az apjával kapcsolatban, Angie ma is sok
mindenben az ő példáját követi.
Angie kamaszkorában nemcsak az apjától, hanem Bili Daytől is
kapott szellemi-lelki útravalót. 1988-ban Bili lelkes környezetvédő
aktivista lett. Szorosan együttműködött a Greenpeace-szel és az
őserdők megmentésére szerveződött csoportokkal, de az ügy iránt
elkötelezett hírességekkel is, mint például Denis Weaver vagy
Bonnie Bruckheimer producer, akik akkoriban gyakran megfordultak
a Roxbury Drive-on lévő lakásban.
Furcsa módon Angie a kések és tőrök iránti szenvedélyes
vonzalmának köszönheti, hogy egy kicsit a Beverly Hülsen kívül eső
világot is megismerte. Ö és a szülei törzsvevőnek számítottak egy
afrikai kézműves tárgyakat forgalmazó Santa Monica-i kis boltban,
ahol többek között eredeti maszkokat, pajzsokat, dobokat, dárdákat,
késeket és tőröket is árultak. A bolt tulajdonosa,. Jean Pierre Hallet
felfedező-kutató, nem mindennapi figura volt, aki saját bevallása
szerint tizenkilenc alkalommal nézett szembe a halállal, miközben
Kongóban az efe pigmeus törzs megmentéséért harcolt. A szakállas,
víg kedélyű és örök optimista Hallet történetein keresztül Angie
ízelítőt kapott abból, mit is jelent szenvedéllyel kiállni egy nemes cél
mellett, és keményen harcolni veszélyeztetett emberek védelmében.
A tizenkét éves Angie megbabonázva hallgatta, hogyan ölt meg
Hallet egyetlen dárdával egy oroszlánt csak azért, hogy a maszájok
befogadják maguk közé, majd hogyan mentették meg az életét az
utolsó pillanatban, amikor egy mérgezett hegyű nyíl eltalálta. „Angie-
re minden bizonnyal nagy hatással volt apám humanizmusa. Ö
sokak számára példaképpé vált, amiért állhatatosan védelmezte a
pusztulás szélére sodródott népcsoportokat, és olyan sokat tett az
efe pigmeusok fennmaradásáért” – meséli Hallet fia, Bemard. Angie
mindig nagy szeretettel beszélt a 2004-ben, hetvenöt éves korában
elhunyt Hallétről, és kifejezte sajnálatát, amiért nem készített róla
legalább egy fényképet.
A kamaszkor dzsungelében magának utat kereső Angie
ekkoriban drasztikus változásokon esett át, mint minden hasonló
korú fiatal, akinek meg kell küzdenie a testében és a lelkében
végbemenő átalakulással.
Angie átalakulása igen látványos és viszonylag gyors volt. Az
érzelmileg labilis tinédzser a karakteres, bár igen morbid feketében
találta meg az önkifejezés, egyúttal a világ előli újabb elrejtőzés
módját. A rózsaszín balettöltözéket vastag fémláncok, Martens
bakancs, farmer és póló, kutyaörv-nyaklánc, festett ajkak,
szemhéjtus és körömlakk váltotta fel – természetesen a fekete
minden létező árnyalatában. A punkos gótikát néha egy kis vörössel
színezte – például egy nyakörvvel, amely erősen emlékeztetett a
Michael Jackson Thriller klipjében látottra.
Az 1986-os és az 1988-as Oscar-díj-átadó között eltelt két év
alatt a kislányból kamasz, a fehérből fekete, a kisangyalból kisördög
lett. A félénk és szégyenlős tízéves Angie ruhája arról tanúskodott,
hogy az anyja, nyilvánvalóan csupa jóindulatból, még óvodásként
kezelte a kislányát. Amikor nem sokkal tizenharmadik születésnapja
előtt Angie másodszor is megjelent a vörös szőnyegen, már
feketébe öltözött. Noha a ruhát már biztosan ő választotta, az
arckifejezéséből látni, hogy legszívesebben máshol lenne. Amikor
egy riporter feltette neki a kérdést, hogy szeretne-e színész lenni,
mint az apja, azt válaszolta, hogy „nem igazán”. A későbbi években
már arra sem emlékezett, hogy egyáltalán jelen volt az eseményen.
A kamasz Angie-t sokat piszkálták soványsága és punkos
öltözködése miatt – ami abban az időben Londontól New Yorkig
általánosan elterjedt volt a tinik körében, de nem úgy Beverly
Hillsben, a sznobok hazájában –, ezért olyan fiatalokkal barátkozott,
akik úgy gondolkoztak, mint ő, és hozzá hasonlóan kívülállónak
számítottak. A kis csapat általában a Roxbury Parkban vagy a két
buszmegállónyira lévő Westwood Arcade-nál lógott, ahol kábítószert
is lehetett kapni (különösen a varázsgomba volt népszerű). Itt
gyülekeztek a helyi gördeszkások és graffitisek, na és persze itt
bunyóztak egymással a helyi bandák.,Angie igazi lázadó volt, és
messze megelőzte a korát. Csak idő kérdése volt, hogy mikor kerül
bajba” – mondja egyik volt osztálytársa.
A kezdő művész, Windsor Lai, akit sérült hallása miatt
közösítettek ki az iskolában, szintén sokat járt a Westwood Arcade-
hoz, ott szívta el – Angie-nek köszönhetően – élete első cigarettáját.
,Angie alapvetően nagyon nyugodt, csendes természetű volt. Néha
viszont teljesen váratlanul bekattant, és akkor úgy viselkedett, mint
aki megtébolyodott. Mondjuk hirtelen elkapott valakit, aztán őrülten
vad táncba kezdett vele”
– meséli Lai.
Angie kis csapatához tartozott még Evelyn Ungvári (akinek
Natalie nevű nővére később belekeveredett a barátnője – egyébként
szintén volt Beverly Hills High tanuló –, Monica Lewinsky körül
kirobbant botrányba), Elan Atias, akiből reggae-énekes lett, a
gyerekszínész Keith Coogan és Chris Landon, A farm, ahol élünk
sztárjának, Michael Landonnak a fia. Angie és Chris
elválaszthatatlanok lettek akkoriban, főként a híres apa átka hozta
össze őket.
Angie szándékosan ridegen és elutasítóan viselkedett
mindenkivel, elrettentő külsejével is azt sugallta – „ne kezdj ki
velem!”. Iskolai füzeteibe ördögöket, kardokat, késeket rajzolt, a
mellettük lévő szövegek is árulkodóak: „Halál: az élet kioltása, pokol,
öngyilkosság, mentális szenvedés” vagy „Boncolás: hullaszemle, a
holttest vizsgálata”.
Bármennyire hátborzongatónak is tűnnek, a sorok mögött
gyakorlati és személyes ok húzódott. Angie komolyan készült a
temetkezési vállalkozói pályára, megrendelte az erre szakosodott
iskola kiadványait, sőt még a jelentkezési lapot és a felvételi tesztet
is kitöltötte. Felemelőnek és magasztosnak találta a szeretteiket
gyászoló emberek fájdalmának enyhítését, ráadásul az ő szemében
a szertartásban nem a halál szörnyűsége, hanem az elhunyt
életének magasztalása volt a legfontosabb. Választásában nyilván
közrejátszott az is, hogy a Bertrand családra nem éppen a hosszú
életkor volt jellemző.
„Sohasem féltem a haláltól. A halál valami olyasmi, amit mindig is
próbáltam megérteni” – nyilatkozta később.
Chris Landonnal való barátsága csak még jobban felkeltette
Angie érdeklődését a halál különböző válfajai és általánosságban a
hátborzongató dolgok iránt. Chris ugyanis rendszeresen azzal
töltötte a hétvégéit, hogy horrorfilmeket nézett az apjával, ami nagy
hatással volt későbbi forgatókönyv-írói karrierjére. Chrisnek fontosak
voltak ezek az esték, mert egyrészt az apjával lehetett, másrészt egy
időre megfeledkezhetett az osztálytársairól, akik feltételezett
homoszexualitása miatt állandóan piszkálták és zaklatták.
Egy idő után Chris már képtelen volt elaludni a horrorfilmek
számára megnyugtató háttérzöreje nélkül. »Általában Mia Farrow
sikoltozása mellett aludtam el. A Rosemary gyermeke az egyik
legtökéletesebb horrorfilm a világon” – meséli. Angie Chris jóvoltából
első kézből értesült a prosztatarákkal küzdő Michael Landon
betegségének fázisairól, szenvedéséről és 1991-ben bekövetkezett
haláláról is.
 A halállal együtt az öngyilkosság gondolata is egyre többet
foglalkoztatta a tizenhárom éves Angie-t. „Nem tartottam sokra az
életet”, mondja erről az időszakról. „Ez akkor volt, amikor a saját
életem gyakorlatilag csak a túlélésről szólt.”
Iris Martin pszichológus kicsit másképpen látja Angie sötét
gondolatainak hátterét. „Az öngyilkosság gondolata azért merült fel
benne, mert az önértékelésével, a saját magáról kialakított énképpel
voltak problémái. Az, hogy kisgyerekként magára hagyták, úgy
csapódott le benne, hogy ő egy haszontalan, értéktelen senki.
Minden egyes alkalommal, amikor az önbecsülése felülkerekedett,
azonnal késztetést érzett, hogy büntesse érte magát.”
Angie első reakciója az önmagába zárkózás volt. Egyfajta lelki
dermedtség vett rajta erőt. Képtelen volt kikászálódni abból az
érzelmi örvényből, amelybe belesodródott. Már a szülei
ellentmondásos, „se veled, se nélküled” kapcsolata is jócskán
megkeserítette az életét, majd kénytelen volt tudomásul venni, hogy
hollywoodi sztár apjából önző, elidegenedett, ráadásul
elszegényedett ember lett. Nem volt könnyű elviselni az anyja és Bili
között dúló szerelmi dráma nagyjeleneteit sem, a hangos
veszekedéseket, az ajtócsapkodásokat.
Szorongásának és bizonytalanságának valódi okai mindazonáltal
jóval korábbi, kisgyermekkori élményeiben lelhetők fel: az
elefántcsonttoronyban megtapasztalt magány és félelem érzéséből
születtek, és soha nem múltak el. Később Angie így beszélt erről:
„Már elég korán gondot okozott, hogy érzelmileg kötődjek egy másik
emberhez. Az egészben a kapcsolatteremtés volt a legnehezebb.”
Egy napon kijelentette, többé nem akarja, hogy bárki is átölelje. A
barátai a mai napig tartják magukat ehhez, és kézfogással üdvözlik.
Azt is hozzátette, hogy a könnyekre felesleges energiát pazarolni –
mivel ő maga képtelen sírni, úgy döntött, az a legjobb védekezés, ha
megvetéssel kezeli azokat, akik képesek rá.
Érdekes, hogy anyja unszolására Angie ugyan beiratkozott egy
kurzusra Lee Strasberg színiiskolájába, de nagyon rövid időn belül
lemorzsolódott. Azzal érvelt, hogy érzelmileg még nincs felkészülve
a kihívásra, amit a színészet jelent. Amikor az anyja
meghallgatásokra vitte, szándékosan az alkalomhoz nem illő ruhát
vett fel, vagy éppen nem volt hajlandó megszólalni a színpadon.
Nagyon úgy tűnik, hogy Angie ezekkel a gesztusokkal lázadt az
anyja ellen, aki a saját ambícióit akarta ráerőszakolni. Marcheline-t
azonban nem volt könnyű eltántorítani a céljától, ezért rendszeresen
elcipelte modellválogatásokra kamasz lányát, aki – saját bevallása
szerint – ilyenkor úgy érezte magát, mint egy darab hús a
hentesüzlet kirakatában. Végül megmondta az anyjának, hogy a
továbbiakban nem hajlandó részt venni ilyesmin.
Valamilyen szinten Angie önmagával is harcban állt. „A suliban én
voltam a rossz kislány – nyilatkozta évekkel később Nancy Jo Sales
írónőnek. – Nem éreztem magam tisztának, még kevésbé szépnek.
Valahogy úgy gondoltam, inkább érdekes vagyok, vagy fura,
mondjuk úgy, rejtélyes, és ettől, hm, nos, igen, szexinek éreztem
magam.” A megfogalmazás pontatlan, de a „tiszta” kifejezés
árulkodó: érdekes választás, főként szexuális vonatkozásban. A
legtöbb felnőtt, amikor a kamaszkoráról kérdezik, általában az
„esetlen”, „szégyenlős” vagy „idétlen” szavakat használja önmaga
leírására. Angie szexuálisan vonzónak érezte magát egy olyan
életkorban, amikor saját mércéje szerint tisztának és ártatlannak
kellett volna éreznie magát, vagyis ő maga ismeri be, hogy érzelmi
éretlensége következtében képtelen volt megbirkózni idő előtt
jelentkező szexuális vágyaival és szükségleteivel.
Ezenfelül, a szülői gyeplő túlságosan is lazára volt eresztve.
Angie anyjának szótárából gyakorlatilag hiányzott a „nem” szó.
Marcheline úgy okoskodott, hogy ha barátnőként kezeli a lányát, az
majd úgyis elmond neki mindent. Az engedelmes James-szel
ellentétben azonban Angie szófogadatlan és konok gyerek volt, aki
rendszeresen kiszökött otthonról esténként, hogy együtt lóghasson a
westwoodi bandával.
Angie minden létező kábítószert kipróbált, leginkább a kokainra
kapott rá. Előfordult, egyszer legalábbis biztosan, hogy a barátai
felhívták Marcheline-t, hogy a bekábítószerezett, magatehetetlen
Angie összeesett az utcán, és érte kellene jönni.
„Anyu nevelt fel és ő mindent érzelmi alapon közelített meg,
szóval, amikor valami őrültséget csináltam, mondjuk tizenhárom
évesen egész éjjel nem voltam otthon, mert drogoztam a
barátaimmal, ő elsírta magát, és akkor úgy éreztem, hogy én vagyok
a legrosszabb ember a világon, mert megbántottam a barátomat, a
legjobb barátnőmet.”
Az anya reakciója árulkodó. Míg a legtöbb szülő, gyermeke
biztonságáért aggódva, keményen megbüntette volna tizenhárom
éves lányát, amiért egész éjjel nem jött haza, Marche elsiklott a
tények fölött, és a saját szenvedését állította a középpontba. Angie
helyesen állította, hogy az anyja barátnőként, és nem anyaként
viselkedett vele, sőt a saját felelősségét is áthárította a lányára.
Egyszóval Marche nem igazán állt a helyzet magaslatán abban a
kritikus időszakban, amikor a lánya a pubertáskorba lépett, és dúltak
benne a hormonok. Rég elmúlt már az az idő, amikor Angie
halálosan bele volt zúgva dr. Spockba az Ürszekerekből – egyébként
az apjának is ez volt a kedvenc sorozata. Igaz, akkoriban addig
nyaggatta az apját, amíg az be nem mutatta Willem Defoe-nak, a
Szakasz sztárjának, akit „irtó izginek” talált. „Kicsapongó és frivol
akartam lenni, egyre jobban érdekelt a nemiség” – vallja erről az
időszakról Angie.
Nem sokkal az után, hogy az El Rodeóból átkerült a Beverly Hills
Highba, 1989 szeptemberében Angie járni kezdett egy Anton
nevezetű deszkás fiúval, aki egyrészt azért volt különleges, mert az
övétől a térdéig lógó hosszú ezüstlánc végére akasztva hordta a
farzsebében lapuló, egyébként üres pénztárcáját, másrészt, mert ő
vette el Angie szüzességét.
Anyja javaslatára, a tizennégy éves Angie fiúja, akinek a szülei
akkoriban költöztek el Encinóba, a Roxbury Drive-on lévő lakásban
töltötte az éjszakáit, legalábbis tanítási napokon biztosan. Hogy a
fiatalok minél kényelmesebben érezzék magukat, Marche átengedte
nekik a szülői hálót az óriási baldachinos ággyal, ő pedig
áthurcolkodott a kisebbik hálószobába. Miközben Marche abban a
hitben volt, hogy ezzel a módszerrel jobban szemmel tarthatja a
lányát, a szülői háló utcához való közelsége csak még jobban
megkönnyítette a kamaszoknak az éjszakai kiruccanásokat. Angie
fiúja, a barátok véleménye szerint, udvarias és csendes, igaz, kissé
nehezen kezelhető kamasz volt. „Ha a punk külső mögött nem egy
rendes srác rejtőzik, Marche be se engedte volna a lakásba” –
hangsúlyozza Lauren Taines.
Saját állítása szerint Angie két évig élt együtt Anionnal, noha a
család és az ismerősök úgy emlékeznek, hogy a fiatal punk
körülbelül hat hónapig lakott vele. Az anyja azzal magyarázta a
döntést, hogy Angie így is, úgy is le fog feküdni valakivel, ezért
nagyobb biztonságban van otthon, ahol valamilyen szinten
ellenőrizni tudja. „Marche azért találta ki az egészet, hogy rajtuk
tarthassa a szemét” – mondja Lauren Taines. Nem mintha Angie
különösebben kielégítőnek találta volna első szexuális tapasztalatait
– főképp, hogy az anyja ott aludt a szomszéd szobában.
Visszatekintve, Angie úgy gondolja, hogy Marche részéről „okos
húzás” volt ez a lépés. James Liptonnak például ezt mondta: „Nem
csavarogtam. Volt egy otthonom, egy bázisom, szóval biztonságban
voltam.” Ez a logikusnak tűnő eszmefuttatás elfedi azt a tényt, hogy
a korlátok hiánya sodorta bele, hogy akarva-akaratlanul tizenévesen
vadházasságban éljen.
Dr. Franziska De George pszichiáter megjegyzi: „Az anya részéről
ez a viselkedés arra utal, hogy a konfliktus elkerülése volt szamára
elsődleges, és nem a gyerek testi-lelki fejlődési szükségleteinek
figyelembevétele, aki túl fiatal volt magához a szexuális élethez is,
nemhogy egy együttéléssel járó kapcsolathoz.”
Nos, Jon Voight egyáltalán nem értett egyet a dologgal, de így
volt ezzel Bill Day is, amikor az Amazonas menti esőerdőkből
hazatérve ott találta a lakásban Antont. Jon és Bili tiltakozását és
ellenvetéseit Marche azzal hárította el, hogy az ő lánya ugyan nem
fog autók hátsó ülésén henteregni. Mint mindig, most is Marche-é
volt az utolsó szó. (Arról nincs tudomásunk, mi volt a fiú szüleinek a
véleménye.)
Mindazonáltal, Jon Voight összeszedte magát, és kérdőre vonta a
lányát a fiújával, a kábítószer-használattal és más viselt dolgaival
kapcsolatban, amiből állítólag „óriási veszekedés” lett. Furcsa
iróniája a sorsnak, hogy miközben Angie mindig a szigorú és
kemény fegyelmezőt látta az apjában, Jon Voight meg van győződve
arról, hogy a válás miatt érzett lelkifurdalása miatt túlságosan is
engedékeny a lányával.
 Voight később azt nyilatkozta a CNN-en Paula Zahnnak, hogy
„komolyan aggasztották” Angie középiskolai drogproblémái.
„Ezzel kezdődött az ellenem irányuló bosszúhadjárat, amiért
elhagytam az anyját. Emiatt persze nehezemre esett komolyan
megszidni vagy felelősségre vonni. Részben azért alkudtam meg a
helyzettel, mert lelkiismeret-furdalásom volt a válás miatt, részben
pedig azért, mert abban bíztam, hogy a dolog majd magától
rendeződik. Nagy hiba volt.”
Jon Voight valószínűleg még jobban elborzad, ha tudta volna, mi
zajlik a szülői hálóban. Idővel ugyanis Angie kezdte úgy érezni, hogy
ő meg a fiúja nem kerülnek eléggé szoros kapcsolatba egymással
szeretkezés közben. Valójában az orgazmus volt az, amit akkor
„nem érzett”. Egy részeg éjszakán Angie felkapott egy kést és
megvágta a fiút, az meg őt, a végén mindketten vérben úsztak.
Abban a pillanatban, saját bevallása szerint „a kíméletlen őszinteség
pillanatában”, Angie veszélyesnek, ugyanakkor végre nagyon is
élőnek érezte magát. Azzal, hogy belevágott a saját húsába, minden
érzelmi tehertől megszabadult.
Később Angie részletesen beszélt arról az éjszakáról. Elmondása
szerint az egyik vágás épp csak hogy elkerülte a nyaki ütőerét, és a
helyi kórházból, ahol ellátták a sebeit, jókora kötéssel a nyakán
távozott. Angie azt mondja, hogy az őszinteség éjszakáját követően
az volt a legnehezebb, hogy hazudnia kellett az anyjának a sebei
keletkezéséről. Noha senki sem vonja kétségbe az önbántalmazás
tényét, a sztoriban azért mindenképpen lehet egy jó adag költői
túlzás, hiszen még Marche sem ment volna el szó nélkül egy súlyos
nyaki sérülés mellett.
Történt ugyanis még egy, fizikailag sokkal kevésbé veszélyes
incidens, ami nagyon felzaklatta Marche-t. Egyik reggel Angie
hajvágás közben fölsértette az ollóval a füle mögötti bőrt. Marche
széltében-hosszában megvitatta a dolgot a barátokkal és
ismerősökkel, egyszóval nehéz elképzelni, hogy egy sokkal
komolyabb eset elkerülte volna a figyelmét.
Mindez persze mit sem változtat azon a tényen, hogy Angie
viselkedése zavart lelkiállapotra utalt. A szorongásos állapotot
feloldó megkönnyebbülés, amit Angie az első alkalommal érzett,
amikor megvágta magát, tipikusan jellemző azokra, akik később
rendszeres önbántalmazókká válnak. A legtöbb ember képes kezelni
a rá nehezedő nyomást és feszültséget és az ebből adódó
konfliktusokat. Vannak azonban olyan, lelkileg sérült emberek, akik
gyermekkori traumák vagy más stresszhatások következtében
képtelenek kontrollálni az érzelmeiket. Ügy érzik, hogy szétesik a
személyiségük, és ahhoz, hogy ismét önmagukra találjanak, hogy
kiléphessenek a bénultság és tehetetlenség állapotából, valamilyen
drasztikus megoldáshoz kell folyamodniuk. A fájdalomérzeten
keresztül önmagukhoz találnak vissza, vagyis újra urai lesznek
önmaguknak, olyasmit tesznek, amit ők maguk irányítanak. A
„megoldás” azonban ideiglenes, mert utóbb szégyent és zavart
éreznek amiatt, amit magukkal tettek. A fajdalom visszatér, a
szorongást pedig ismét csak önbántalmazással képesek feloldani.
Angie tisztában volt vele, hogy egészségtelen, amit művel,
különösen a fiújával szemben, aki természeténél fogva nem volt
agreszszív. „Az első fiúm sokat sírt, és rengeteg drámai nagyjelenet
volt, amire a legkevésbé sem volt szükségem.” Idegesítő érzés
lehetett.
A belső démonok jó ideig nem hagyták békén Angie-t, aki még
hosszú évekig rendszeresen vagdosta magát – az
önbántalmazással próbált megszabadulni belső dühétől és az
érzelmi feszültségtől. „Ez valamiféle gyógyterápia volt a számomra”
– nyilatkozta később a CNN-nek, amivel beismeri az önbántalmazás
tényét, viszont nyilvánvalóan nincs tisztában viselkedésének okaival.
Azok, akik látták Angie-t meztelenül, megerősítik, hogy a vágások
okozta sebek mélyek, elhelyezkedésük – a melleken és a combok
belső oldalán – pedig szexuális vonatkozásra utal, mintha a nem
eléggé „tiszta” volta miatt büntette volna magát.
„A vágások mélyek. Nagyon kegyeden volt önmagával szemben”
– mondja egy barát.
Antonnal való kapcsolata idején a családot leginkább Angie
drasztikus súlycsökkenése ejtette kétségbe. Nyilvánvalóvá vált, hogy
súlyos táplálkozási zavarai vannak. Az orvosok anorexia nervosád
vagyis pszichés eredetű étvágytalanságot diagnosztizáltak, amit
csak súlyosbított a rendszeres kokainfogyasztás. A pszichológus,
akihez elvitték, megmondta neki, hogy vagy elkezd enni, vagy
kórházba kerül. Angie elkezdett enni. Az orvostudomány mai
álláspontja szerint az étkezési rendellenességek jelentős részének
hátterében az ambivalens szülőgyerek kapcsolat és az uralkodási
vágy áll. Lehetséges tehát, hogy Marcheline három aranyszabálya:
vagyis a korlátozás teljes hiánya, saját ambícióinak lányára
erőszakolása és tökéletességre való hajlama vezettek el odáig, hogy
Angie fellázadt, és legalább egyvalamit saját maga akart irányítani a
saját életében. Senki sem volt képes megfelelni a tökéletes Marche
által felállított követelményeknek, főképpen nem a rendetlen és
szertelen Angie. Az anya olyan hatalommal bírt a lánya fölött,
amellyel szemben az tehetetlen volt.
„Angie képtelen volt megkockáztatni, hogy kimutassa az anyja
iránti dühét, ezért saját énje ellen fordította ezt a dühöt” – mondja Iris
Martin pszichológus. „Ebből eredt az öngyilkosság gondolata, az
önbántalmazás, majd a táplálkozási zavarok, mint például a bulimia
és az anorexia. Ezek mind a belső én ellen irányuló támadások.”
Az anyja nagyon sokáig megpróbált ráerőszakolni egy olyan fajta,
általa ideálisnak tartott nőiességet, amely messze távol áll Angie-től:
drága romantikus ruhákba öltöztette, amelyeket Angie szándékosan
összeszaggatott fára mászás közben, az Oscar-gálán egyáltalán
nem hozzá illő hófehér angyalka öltözéket kellett viselnie, aztán
jöttek a kimerítő modellválogatások, amelyeken a fogszabályozós
tinilány gyötrelmesen kínosan érezte magát, végül pedig a
színjátszásórák, amelyekhez túl fiatal volt. Angie anyja a lányán
keresztül élte ki saját ambícióit, ahogyan annak idején a saját anyja
tette vele. Az örökös megfelelési kényszer, hogy legyen sikeres, és
ne okozzon csalódást az anyjának, ugyanakkor az attól való félelem,
hogy ha elbukik, ismét magára hagyják, egészen biztosan óriási
nyomással nehezedett az érzékeny és intelligens fiatal Angelina
Jolie-ra.
Ahogyan az anyja helyesen megjegyezte, a hősködés álcája
mögött egy félénk kislány rejtőzött: ,Angie csak megjátssza a
kemény gyereket, valójában nagyon érzékeny. így védekezik.” És ez
az érzékeny kislány képtelen volt kezelni mindazt, ami körülötte és
vele történt. Ezért úgy döntött, hogy visszamenekül a gyerekkorába,
ha kell, akkor az anorexiával szabadul meg nyomasztó
szexualitásától. A legkevésbé sem volt szüksége arra, hogy
tizennégy évesen együtt éljen egy kamasz fiúval. Egyszerűen a
„nem” szóra volt szüksége. Amikor Angie anorexiás lett, Marche
jobbnak látta, ha Anton elköltözik.
Noha külsőleg semmi sem utalt rá, Angie képtelen volt
feldolgozni, hogy szép lassan virágzó fiatal nővé érik. Hamarosan
gondjai akadtak a tanulással is, ekkor iratkozott át a Beverly Hills
High keretein belül működő, úgynevezett „alternatív” Moreno High
gimibe, amely a viselkedési problémákkal küzdő, kábítószerfüggő,
illetve notórius iskolakerülő diákoknak kínált egyfajta menedéket.
Ezenfelül az intézmény lehetőséget adott az egyébként jóeszű és
korábban kiemelkedő teljesítményt nyújtó diákoknak, amilyen Angie
is volt, hogy a szokásosnál korábban leérettségizzenek. Az iskolai
program szerves részeként, a diákoknak kötelező volt tanácsadásra
járniuk, ebből született az a vicc, hogy a Beverly Hills High az
egyeden olyan suli a világon, ahol a diliterápiáért piros pont jár.
Angie tanácsadója, magától értetődően, a szülei válása miatt
kialakult veszteségérzet feloldására koncentrált a beszélgetések
során. Angie utóbb lekicsinylőén nyilatkozott az általa
„manipulatívnak” minősített terápiáról. „A jó doktor állandóan az
anyámról meg az apámról papolt, miközben én a hétvégeken
belőttem magam, és a ruha alatt szivárgott a vér a sebeimből.” Nos,
az orvos legalább megpróbált rávilágítani a probléma forrására. A
kábítószerhasználat, az étkezési zavarok és az önbántalmazás
nyilvánvalóan egy belső érzelmi gyötrődés tompítására vagy
elkerülésére irányuló késztetésből fakadtak. Az a rövidített
élettörténet, amit ma Angie magáénak vall és a nyilvánosság előtt
hangoztat, arról szól, hogy az apja elhagyta, és az anyja
gondoskodott róla, aki feladta a színésznői karrierjét, hogy
felnevelhesse őt. Fekete-fehér, sötétség és fény, ördög és angyal.
Noha ez a szűkszavú beszámoló kétségkívül magában hordozza az
igazság magvát, messze nem a teljes sztori. Ez az ő igaz története,
nem az igaz történet.
Angie apja akkor érezte meg először, hogy valami nagyon nincs
rendben, amikor egy alkalommal, miközben felszedte a lányát az
iskola előtt, hogy elvigye vendégségbe az egyik barátjához,
megkérdezte tőle többek között, hogy milyenek azok a srácok,
akikkel barátkozik. Angie megdöbbentő, egyúttal nyugtalanító
választ adott: „Mind egyformák vagyunk; mi vagyunk azok a
gyerekek, akiknek sosincs ott az apjuk, amikor szükségük lenne rá.”
Voight akkor döbbent rá, hogy a lánya egy betanult szöveget mond
fel, amit, legalábbis részben, az anyja fogalmazott meg.
Egy későbbi tévéinterjúban ezt mondta Pat O’Briennek:
„Módszeresen ellenem hangolta a gyerekeket, amiben nyilván
közrejátszott a megbántottság és a düh. Én folyamatosan küzdöttem
ez ellen, igyekeztem egyértelműen a gyerekeim értésére adni, hogy
mennyire szeretem őket.” Mivel úgy érezte, hogy ki van rekesztve
Angie életéből, Voight leveleket kezdett írni a lányának, abban a
reményben, hogy így közelebb kerülhet hozzá.
Az apa és gyermekei közötti bevillongásokra mindenki felfigyelt.
Néhány évig, az akkor idétlen kamasz Brian Evans, aki 1989-ben
találkozott először Jon Voightal Beverly Hillsben egy a hajléktalanok
javára szervezett jótékonysági eseményen, úgymond a ring melletti
első sorból figyelhette ennek a soha véget nem érő bokszmeccsnek
a meneteit. Az Oscar-díjas színész szimpatikusnak találta az
improvizációs színészettel próbálkozó kezdőt, akit James fiának is
bemutatott. Voight azt javasolta Evansnek, hogy néhanapján vigye el
Angie-t szórakozni, tette ezt feltételezhetően azért, hogy elválassza
a fiújától, akivel együtt élt.
A fiatalember kapva kapott az alkalmon, és elvitte Angie-t néhány
ártatlan randevúra. Noha két évvel idősebb volt Angie-nél, Evans
„kis hülyének” érezte magát a jelenlétében, annyira elbűvölte a lány
tartózkodó kifinomultsága. „Eléggé zárkózott volt, de hihetetlen
tartása volt. Meglepett az öntudatossága. Nem volt egy elveszett
lélek, az biztos” – meséli Evans.
Angie az apja társaságában feltűnően távolságtartó volt.
„Szinte tapintani lehetett a szomorúságát. Nagyon elégedetlen
volt az apjával, látszott rajta, hogy ellenérzései vannak vele
szemben. Mindig egyszavas válaszokat adott a kérdéseire, azt is
kelletlenül.
 Angie bátyja, James is minduntalan összeakasztotta a szarvát az
apjával. Noha akkoriban James már az apjánál lakott, Evans
felfigyelt rá, hogy családi ügyekben Angie bátyja mindig az
anyjuknak adott igazat.
Az alatt a néhány hónap alatt Evans egyfajta pótapaként kezdett
tekinteni Jon Voightra. A meglehetősen zaklatott családi háttérrel
rendelkező Evans értetlenül állt James és Angie apjukkal szemben
tanúsított ellenséges magatartása előtt. „Jon tök jó fej volt, és
minden tekintetben jó apa. A gyerekei semmiben sem szenvedtek
hiányt, semmiért sem kellett megküzdeniük, és mégis nehezteltek az
apjukra.”
Ahogyan a gyerekek, Marcheline és Bili is függetleníteni akarták
magukat Jon Voighttól. Meg voltak győződve arról, hogy a pénzügyi
értelemben vett szabadság záloga nem más, mint közös filmgyártó
cégük – csak egy nagy dobásra volt szükségük. Amikor
megismerkedtek a környezetvédők és az óriás iparkonszernek
között zajló, az Amazonas-medence pusztuló esőerdei körül
kialakult, nyilvánvalóan egyenlőtlen, Dávid és Góliát párharcára
hajazó küzdelem hiteles történetével, biztosak voltak benne, hogy
aranyat találtak, Amazóniának keresztelt projektjükkel olyan
hollywoodi nagyágyúkat sikerült maguk mellé állítaniuk, mint Ridley
és Tony Scott. A boldogság rövid életűnek bizonyult, ugyanis 1989
környékén az ügy hamvába holt, leginkább a filmgyártás egyik
legérzékenyebb fázisa, a filmes zsargonban csak „a pokol
tornácának” nevezett előkészítési munkálatok elhúzódása miatt.
A projekt kudarca lesújtóan kiábrándító volt, a közös cég
összeomlása pedig végett vetett Bili és Marche tizenegy év óta tartó
együttélésének is. Egy szép estén, a malibui tengerpart egyik
előkelő éttermében, a Moonshadow-ban elfogyasztott vacsorát
követő sétán mindketten belátták, hogy az árhullám elsodorta a
kapcsolatukat összetartó utolsó pilléreket is. Az immár a negyvenes
évei felé közeledő Marche a gyerekei jövőjére kívánt koncentrálni,
Bili pedig már új ökológiai témájú dokumentumfilmjére készült, és
hamarosan el is utazott Ecuadorba.
Marche, akárcsak korábban az anyja, a gyerekein keresztül vélte
megvalósíthatónak be nem teljesült álmait. Elvárásai és reményei
szerint ugyanis nagy jövő várt rájuk. És Marche nem volt egyedül
eme meggyőződésében. Egy gyönyörű nyári napon Windsor Lai, aki
a Beverly Hills High-ban egyre nagyobb megbecsülésnek örvendett
művészi tehetsége miatt, komolyabb beszélgetésbe elegyedett a
fűben heverésző Angie-vel, aki éppen egy Andy Warholról szóló
könyvet olvasott. Az Angie mellett sütkérező Evely Ungvári egy
darabig hallgatott, majd felnézett Windsorra, és ezt mondta:
„Szerintem csinálj róla egy rajzot. Egy napon híres lesz, majd
meglátod.”
 ÖTÖDIK FEJEZET
Itt volt ez a tizenhét éves lány, aki szenvtelenül odaállt a kamera
elé meztelenül, miközben egy csomó idegen ember bámulta.
Érthetetlen volt számomra, hogy miért csinálta, de az volt az
érzésem, hogy ez a lány pontosan tudja, hogy mit akar elérni.
KAREN SHEPERD SZÍNÉSZNŐ A CYBORG 2 FORGATÁSÁN

Az alma nem esik messze a fájától. Bármennyire is vonakodik

beismerni, Angie pontosan olyan bizonytalan volt a saját karrierjét
illetően, mint annak idején a fiatal Jon Voight.
A Lee Strasberg színiiskolában szerzett kudarcélmények és az
anyja befolyása is közrejátszott abban, hogy Angie a modellszakma
felé hajlott. Nem mintha különösebben lelkesedett volna az ötletért,
inkább csak örömet akart szerezni az anyjának.
Modell kontra színésznő, apa vagy anya, élet és halál: a serdülő
Ikrek lelkében dúló jin-jang kettősség árulkodóan a felszínre került,
amikor Angie beleegyezett, hogy 1990 februárjában elkísérje az
apját Japánba, a Yubari Fantasztikus Filmek Nemzetközi
Fesztiváljára. Ha valaki azt állítja, hogy nem érdekli sem az apja,
sem az, amivel foglalkozik, igen érdekesnek tűnik, hogy hajlandó volt
vele elmenni a világ másik végére, egy ismeretlen japán
bányászvárosba.
Igaz, a hosszú repülőúton Angie nem volt valami szórakoztató
társaság. Az apját nagyon megdöbbentette visszahúzódó
viselkedése és nyúzott kinézete. „Ijesztő volt, akár egy kísértet. Csak
később szereztem tudomást az önbántalmazásról, a vagdosásról” –
meséli Voight. A szimbólumok és szóképek országában tett ötnapos
látogatás során Angie megcsináltatta élete első tetoválását. Az is az
alkalomhoz illő volt: a halál kandzsi írásjellel.
A halállal való kacérkodás sem tántorította el Angie-t attól, hogy
az anyja nyomdokaiba lépve az egyik legfelszínesebb és
legmúlékonyabb foglalkozást válassza – a modellkedést.
Ez volt a második próbálkozása ebben a szakmában. Az első
alkalommal, amikor az anyja válogatásra vitte, a tízéves Angie nem
felelt meg a követelményeknek. A tizennégy éves anorexiás
kamaszlány, perverz módon, megütötte a mértéket. A divat
világában a soványság kötelező, a csontsoványság előny. A duzzadt
ajkú, hibátlan bőrű, morcos tekintetű tinilány, akiből áradt az elfojtott
szexualitás, hamarosan igen keresett lett, legalábbis az európai
piacon. Otthon, az Egyesült Államokban, a magazinok szerkesztői a
„szomszéd kislány” kinézetű lányokat preferálták. Angie nemsokára
rendszeresen járt fotózásokra az anyjával, főleg Londonba és New
Yorkba.
Ahogyan sok modellel megesik, Angie is igen kritikusan
viszonyuk a saját külsejéhez: „Mindig is azt gondoltam, hogy az
óriási számmal meg a középen elválasztott hajammal úgy nézek ki,
mint a szőke Miss Röfi a Muppet Show-ból” – mondta Jane Rusoff
írónőnek. „Kezdő koromban arra vágytam, bárcsak ne lennének a
szabványos szépségideáltól annyira eltérő vonásaim.” Mindig
ugyanaz a nóta – a vágy, hogy „rendes kislány” legyen.
Ugyanakkor Angie úgy öltözködött, mint egy punk, és olyan
outsiderekkel azonosult, mint az 1990 decemberében bemutatott
kultuszfilm, az Ollókezű Edward hőse. Angie fülig belehabarodott
Johnny Deppbe, aki a magányos, torzsága miatt elszigeteltségre és
boldogtalanságra ítélt Edwardot játszotta a filmben, amely az Angie
számára nagyon is ismerős „másság”, a kirekesztettség, az
elidegenedés és az önmegismerés témáját boncolgatta.
Angie ugyan bizonytalan volt saját képességeit és a külsejét
illetően, a modellügynökségek azonban hamar felismerték a benne
rejlő tehetséget. Angie 1990-ben leszerződött a szakma csúcsát
jelentő Elite ügynökséghez, amely olyan modelleket foglalkoztatott,
mint Linda Evangelista, Naomi Campbell és Cindy Crawford. A lépés
anyagi vonatkozásairól sokat elárul az a mondat, ami Evangelista
száján csúszott ki egy abban az évben adott interjúban: „Napi tízezer
dollárnál kevesebbért fel sem kelünk.” Noha nyilván nem került be
rögtön az élvonalba, a tizenöt éves kamasz lány nem kevés pénzt
keresett a JC Penney áruházláncnak készült katalógussal és a Ben
& Jerry fagylalt reklámfilmjeivel.
Ebben az időben Angie nem mutatott túl nagy érdeklődést a
színészet iránt. Amikor a kezdő énekessel, Brian Evansszel az
ötvenes évek fiatalságának szerelmi csetléseire, botlásaira némi
humorral fűszerezett nosztalgiával visszaemlékező A szerelem
könyve romantikus dráma októberi bemutató előadására tartottak a
bérelt limuzinban, arra a kérdésre, hogy nincs-e kedve a
filmszakmához, Angie kategorikus választ adott: „Nem akarok a
szórakoztatóiparban dolgozni, mint az apám.” Amikor a film egyik
jelenetében a kiscserkészt játszó Evans a hátsó feléből kikandikáló
gyertyával jelent meg a filmvásznon, Angie nagyot nézett, elnevette
magát, majd hitetlenkedve ingatta a fejét. „Szerencsére nem
kérdezte meg tőlem, hogy mennyire éltem magam bele a szerepbe”
– meséli kissé szomorkásán Evans.
Angie színészet iránti konok antipátiájának sokkal több köze volt
az apjához, mint magához a mesterséghez. ígéretet tett magának,
hogy akármilyen célt tűz is ki maga elé az életben, azt az apja
segítsége nélkül fogja elérni. Eme elhatározását akkor öntötte
először szavakba, amikor 1991 elején besétált Robert Kim
fényképész Los Angeles-i stúdiójába. Noha Jon Voight vitte el
kocsival a fotózásra, Angie-nek az volt az első dolga, hogy megkérte
Rita Montanez sminkmestert, ne árulja el Robertnek, hogy ki az ő
híres apukája. Rita így is tett, és a gyanútlan fényképésznek végig
halvány sejtelme sem volt arról, kinek a lányát fotózza. ,Angie
nagyon határozott volt: nem akarta, hogy bárki is segítsen neki.
Önerőből akart boldogulni. Nagyon fontos volt számára, hogy az
apja közbenjárása nélkül érje el a céljait” – meséli Rita. Angie
megtiltotta az apjának, hogy feljöjjön a stúdióba, sőt még a kocsiból
sem engedte kiszállni.
Rita sokkal később jött rá, amikor már egy másik projekten
dolgozott együtt Angie-vel a Sherman Oaks-i Photo Stúdióban, hogy
más oka is van annak, amiért Angie olyan határozottan távol tartja a
fotózástól az apját. Noha kora reggel volt, Jon karikás szemmel,
gyűrött öltözékben, kialvatlanul és láthatóan zavarodottan téblábolt a
kocsija körül.,Angie soha nem mondott semmit az apjáról. Amikor
találkoztam Jon Voighttal, akkor értettem meg, hogy miért tette.”
Időközben Kim, a fényképész, aki maga is gyerekszínész volt
egykor, arra a következtetésre jutott, hogy Angie nagyon is helyesen
döntött, amikor a színészet helyett a fotómodellszakmát választotta.
A fotózások alatt a kamasz lány feltűnően csendesen viselkedett.
„Egy vékony, tüskés kis tinilány volt, akinek a tojáshéj még ott virított
a fenekén, ráadásul nagyon zárkózott. Kizártnak tartottam, hogy
alkalmas lenne a színészi pályára.” A kamera azonban szerette
Angie-t, akinek az arca szinte megelevenedett a spotlámpák
fényében.
,Az energiája egyfajta belső zaklatottságból fakadt” – mondja
Angie-ről Kim.
Egy telefonbeszélgetés során Marche elmondta Kimnek, hogy
Angie ártatlan, ugyanakkor fülledt erotikát sugárzó fotói felkeltették a
francia Vogue érdeklődését. A magazin szerkesztői mindenáron
Európába akarták csábítani a tinédzser modellt, azt állítván, hogy két
éven belül sztárt csinálnak belőle. Angie-t nem érdekelte a dolog.
„Már nagylány. Nem kényszeríthetem semmire” – mondta Marche a
fényképésznek. Nem lehet tudni, hogy Angie karrierjének
megítélésében mennyire játszott közre Marche kreatív képzelőereje,
az viszont biztos, hogy Kimnek határozott véleménye volt arról, mi
legyen ifjú modelljének a következő lépése. A fotózás végén Kim
félrevonta Angie-t, és ezt mondta neki: „Menj el Párizsba néhány
évre, aztán gyere haza – gazdagon és híresen.” Angie határozottan
nemet mondott.
„Pontosan úgy akarok csinálni mindent, ahogy apu tette –
kemény munkával és tehetséggel” – jelentette ki.
Alig néhány héttel a stúdióbéli fotózást követően Angie már
egészen másképpen beszélt. 1991 tavaszán Jon Voight, aki
emlékezett rá, hogy Angie kedvenc meséje a Pán Péter volt,
megszervezte, hogy ő és James találkozhassanak egy forgatáson
Dustin Hoffmannal, aki Hook kapitányt játszotta a J. M. Berrie
regényének adaptációjából Steven Spielberg rendezésében készült
filmben. Noha a meghívás Voight részéről kétségkívül kedves
gesztus volt, mi sem világít rá jobban, mennyire nem tartott lépést az
Oscar-díjas színész saját gyerekeinek fejlődésével. Angie már
tízévesen ráébredt, hogy képtelen felhőtlenül elmerülni a képzelet
világában, most pedig, jó hat évvel később egy olyan film
forgatására hívták meg, amely egy soha fel nem nővő gyerekről szólt
– valljuk be, nem igazán érdekfeszítő téma egy mindenáron
önállósulni kívánó tinédzser számára.
 Igaz, Hoffmanra sem gyakorolt túl mély benyomást a „magas,
vékony, kissé esetlen, morcos tekintetű, fogszabályozós kislány”.
Amikor Hoffman megkérdezte Voight gyerekeit, hogy mik a terveik a
jövőre nézve, nagyon meglepődött Angie határozottságán. „Áthatóan
éles pillantást vetett rám, és azt mondta: »En színésznő leszek.«
Amikor otthon elmeséltem a feleségemnek a dolgot, azt is
hozzátettem, hogy szerintem ennek a gyereknek fogalma sincs arról,
mennyire rögös utat választott” – meséli Hoffman.
Nos, nagyon úgy tűnt, hogy ezt az utat Angie számára csak még
inkább megnehezíti apjával való összetett, végletekig
ellentmondásos kapcsolata. A kamaszos lázadás és az állandó
elégedetlenség ellenére Angie szinte anyai aggodalommal viseltetett
Jon Voight jóléte iránt.
Akkoriban, amikor együtt mentek el a Pán Péter forgatására,
Angie apját olyan személyes tragédia érte, amely fölerősítette szülői
aggodalmait, különösen a lánya öngyilkossággal és halállal
kapcsolatos vonzalma miatt. Jon megengedte egy fiatal nőnek, Julie
„Cindy” Jonesnak, hogy ideiglenesen beköltözzön egy lakásba,
amelyet saját hollywoodi házától nem messze bérelt. A tehetséges,
dekoratív és szórakoztató harminchárom éves nőnek azonban volt
egy sötét oldala is – már kétszer megpróbálkozott az
öngyilkossággal. 1991 márciusában, egy hétvégén Julie és a
barátnője síelni mentek a kaliforniai Lake Arrowheadhez. Késő este
értek haza, a barátnő kitette Julie-t a ház előtt, mellesleg felfigyelt rá,
hogy Jon Voight épp akkor arra sétáltatta a kutyáját. Noha Julie-t
nagyon megviselte a válása körül zajló hercehurca, és többször is
szomorúnak látszott a hétvége alatt, úgy tűnt, hogy akkorra már
megnyugodott.
A rendőrségi jegyzőkönyvek szerint, néhány perccel az után,
hogy hazaért, Voight beszélt Julie-val telefonon. Nem sokkal a kora
hajnali telefonbeszélgetést követően Julie egy 25-ös kaliberű Beretta
pisztollyal szíven lőtte magát. Másnap, március 11-én, reggel hétkor
Jon Voight felment a lakásba, és a nappali padlóján vérbe fagyva
találta a fiatal nőt. Fehér ruha volt rajta, fehér fehérnemű, fehér
harisnyanadrág és fehér cipő – mint egy menyasszonynak, aki a
vőlegényére vár. A boncolás a halál okául „lőtt seb okozta végzetes
sérülést” állapított meg, és azt is feljegyezték, hogy a nő vérében
nagy mennyiségű alkoholt találtak.
A Sacramentóban megtartott temetést követően Voight
gondoskodott a lakás kitakarításáról, és egy sajátos megemlékezési
szertartást rendezett a saját lakásában, ahol indián siratóénekkel
búcsúztatta Julie eltávozott lelkét. Voight abban az időben forgatta a
The Last of his Tribe című tévéfilmet, amely a kaliforniai jahi indián
törzs utolsó élő tagjáról, Ishiről szólt, és amelyért utóbb Golden
Globe-díjra jelölték.
Julie halála – és annak tragikus körülményei – mélyen
megérintette Voightot. Az, hogy ő volt az utolsó személy, akivel a nő
beszélt, súlyos lelkifurdalást váltott ki belőle. Állandóan arra gondolt,
hogy ha jobban odafigyel, talán megmenthette volna, és persze arra
is, hogy talán az ő ellenséges, visszahúzódó és az öngyilkosság
gondolatával kacérkodó lánya is végezheti így. Julie véres
holttestének látványa, a borzalom és a fájdalom, amelyet érzett és
soha többé nem felejtett el, fokozottan felerősítették Angie iránti
aggodalmát.

Miután leérettségizett a Moreno High-ban, 1991 nyarán Angie

ismét beiratkozott anyja egykori alma materébe, Lee Strasberg
színiiskolájába, majd csatlakozott a Met Theatre Companyhez, ahol
az első szerepe egy beszélő szalamandra volt. Bármennyire
tiltakozott is ellene, az apja mégis ott ült a nézőtéren, amikor Angie
először lépett színpadra nyilvánosság előtt, mégpedig a Marx fivérek
jóvoltából híressé vált, az 1930-as években írt fergeteges
Szobaszerviz című komédia felújított változatában. Voightot
mélységesen meglepte az, amit látott. Angie szadomazo dominaként
játszotta a szerepét, vagyis a dagadt, kopasz német Gregory
Wagnert. „Kicsit meghökkentem – mesélte később Jon Voight. – De
a sokk abból adódott, hogy rájöttem: Istenem, hisz teljesen olyan,
mint én. Örült, furcsa szerepeket fog játszani, és azt fogja élvezni,
hogy megbotránkoztatja az embereket.” Voight apuka könnyekre
fakadt, amikor megnézte a lányát Catherine szerepében is Arthur
Miller Pillantás a hídról fönn – nagy valószínűséggel eszébe jutott,
hogy ő is éppen ebben a darabban aratta élete első sikerét negyven
évvel korábban a Broadwayn.
Hogy bizonyítsa teljes elkötelezettségét választott karrierje iránt,
Angie összeszedte punk és ska zenei CD-kollekcióját, bedobozolta
kedvenc német és francia filozófusainak köteteit, no meg
Dosztojevszkij és Nietzsche összes műveit, miután kiköltözött az
anyja tágas és kényelmes lakásából, és a közelben bérelt magának
egy kis garázs fölött kialakított garzont. A költözés azt volt hivatott
megerősíteni a casting ügynökségek és az egész szakma számára,
hogy ő bizony „emancipálódott”, más szóval független az apjától és
az anyjától, és már nem vonatkoznak rá a kiskorúak
foglalkoztatásáról szóló jogszabályok. Az anyja nyomatékosan a
tudomására hozta, hogy csak akkor hajlandó segíteni neki céljai
elérésében, ha teljes erejével a választott útra koncentrál, legyen az
a modellkarrier vagy a színészet.
Angie életének ezen időszaka mélyreható változások egész sorát
hozta magával. Vége lett a Westwood Arcade-nál való lógásnak, az
éjszakák már nem drogozással és vég nélküli mozizással vagy
húzással teltek. Ami Antont illeti, még az emléke is ki törlődött. Angie
szívvel-lélekkel a színészetnek szentelte magát, és határozottan
eltökélte, hogy semmiképpen sem hagyatkozik az apja segítségére.
Az önálló élet egyik legkellemesebb velejárója, furcsa módon, a
telefonálás szabadsága volt. A Roxbury Drive-on ugyanis ezt a
privilégiumot nem a tinédzser Angie, hanem Marche sajátította ki,
amivel időnként az őrületbe kergette a lányát.
Nos, ha a színészetet versenysportnak fogjuk fel, Angie azért
indult el a versenyen, hogy nyerjen. Azzal kezdte, hogy
bokszleckéket vett a Santa Monica-i Bodies in Motion
edzőteremben. „Eszemben sincs beszállni a ringbe, nem szeretném,
ha valaki kitörné a fogaimat. De önvédelem szempontjából hasznos
lehet” – mondta Rita Montaneznek.
A kések és tőrök szerelmese beiratkozott továbbá a Westside
Kardvívó Központba, ahol egy női kaszkadőr felügyelete alatt
megtanult vívni karddal és párbajtőrrel. A vívóleckék után a
résztvevők botokkal és dárdákkal is gyakorolták a betanult
mozdulatokat.
 Idővel a fiatal punk keringőzni és tangózni is megtanult a Beverly
Hills-i Arthur Murray Táncstúdióban. (Akárcsak az apját, Angie-t is
gerincferdüléssel verte meg a sors, ezért van az, hogy a vele először
találkozó embereket leginkább az ebben az időszakban elsajátított
szálfaegyenes tartása nyűgözi le leginkább, és nem híres duzzadt
ajkai.) A harmincéves gyakorlattal rendelkező Kent Sterling, Angie
táncoktatója, így emlékszik vissza rá: „Gyorsan tanult és ügyes volt,
csak a ráfordított idő volt kevés ahhoz, hogy valódi táncost faragjunk
belőle.” Mindazonáltal, természetes kecsessége, elegáns tartása és
vonzó külseje miatt az iskola felkérte Angie-t, hogy segítsen
népszerűsíteni az általuk szervezett tánctanfolyamokat.
Joh Voight alig tért magához. „Olyan volt, mintha végig akarta
volna csinálni a Los Angeles-i Királyi Akadémia összes kurzusát –
meséli. – Színpadi mozgásórákra járt, beszédtechnikát tanult,
vívóleckéket vett, bokszolt: egyszóval mindent elsajátított, amire egy
színésznek szüksége lehet.”
,Általában anyuval próbáltam – meséli Angie. – Elképesztően
hasznos támogatást nyújtott. Volt, hogy leveleket írt az általam
megszemélyesített alakokhoz. Mindig elolvasta a szöveget,
hozzáfűzte a megjegyzéseit, aztán megírta a leveleket. Minden
részlethez érdemben hozzászólt, nagyon szerettem vele dolgozni.”
Akárcsak Lee Starsberg, aki sokkal jobb tanár volt, mint színész,
Marcheline, akinek valahogy sohasem sikerült nagy karriert csinálnia
a filmszakmában, kiváló menedzsernek és kitűnő tanítómesternek
bizonyult a lánya számára.
Volt még egy tényező, ami előrevitte Angie-t a pályán. A
nyilvánosság előtt mutatott arca, vagyis a már-már idegesítően
visszafogott, magánakvaló, udvarias és látszólag engedelmes, igaz,
punk stílusban öltözködő, ámde kellően tisztelettudó fiatal lány álcája
mögött egy energikus fiatal nő rejtőzött, aki a színészmesterséget
használta fel arra, hogy behatóan tanulmányozza, majd a felszínre
hozza belső vívódásait. Színészet iránti szenvedélyét az
önbántalmazás szükségességével hozta egy szintre, meggyőződése
szerint mindkettő érzelmei kimutatásának elmaradhatatlan eszköze
volt. James Liptonnak így nyilatkozott erről: „Mindannyiunkban van
valami, ami arra késztet bennünket, hogy nyissunk a másik felé,
hogy párbeszédet folytassunk egymással, hogy feltárjuk az
érzéseinket és legbelső érzelmeinket, abban a reményben, hogy
lesz valaki, aki megért bennünket és válaszokat ad a kérdéseinkre.
A legjobb módszer az, ha megmutatjuk magunkat, így
reménykedhetünk valamiféle visszajelzésben.”
Ahogyan a legtöbb kezdő színész esetében, a visszajelzés maga
volt a néma csend. Dustin Hoffmannak igaza volt, amikor rögös és
fáradságos utat jósolt a fiatal kezdőnek. Angie állítása szerint
legalább száz meghallgatáson és válogatón vett részt, ahol rendre
kirostálták.
Eleinte a legjobb barátnő vagy a középiskolás kamasz szerepeire
jelentkezett, de mindig elutasították. „Valahogy sose voltam az a
lány, akit éppen kerestek” – emlékszik vissza. A válogatásokon és
próbafelvételeken az ügynökök kifogása mindig ugyanaz volt: túl
sötét színek, túl karakteres vonások.
„Nyilvánvalóvá vált, hogy a karrierem során csak bizarr, furcsa és
szokatlan nőket játszhatok el, ami végül nem is tűnt annyira
szörnyűnek, hiszen én is ezeket szerettem valójában” – idézi fel
Angie, ügyesen palástolva mélységes csalódottságát, ami miatt
közel állt ahhoz, hogy végleg búcsút mondjon a színészetnek.
Fura iróniája a sorsnak, hogy Angie végül a Lemonheads egyik
videoklipjében aratta egyik első sikerét, ahol egy édes, szerelmes
kislányt alakított. Azért kapta meg a szerepet, mert egy csettintésre
képes volt elérzékenyülni és könnyekre fakadni.
Miközben a casting ügynökségeket még jócskán győzködni kellett
Angie képességeiről, Lenny Kravitz rocksztár azonnal felfigyelt a
videójában szereplő lányra. A forgatás után megkérdezte Angie
„pótmamáját”, Lauren Tainest, hogy ki ő.
„Belőle nagy sztár lesz” – felelte hűvösen Lauren. „Persze,
tudom, de ki ez a lány?” – erősködött Kravitz. „Ha csak a közelébe
mersz menni, letépem a fejedet” – válaszolta Lauren. Nem nehéz
megérteni, miért volt annyira elvarázsolva Kravitz. Angie
lélegzetelállító szexuális vonzereje már Antonello Venditti „Alta
marea” (Don’t Dream It’s Over) című számának Venice Beachen
forgatott videoklipjében is felcsillant, amelyben egy elérhetetlen,
ugyanakkor igézőén elbűvölő tini csábítót alakított. A forgatás után a
család Redondo Beachen, Chip Taylor fiának, Chrisnek a házában
jött össze, hogy megünnepeljék Angie első kisebb sikerét.
Noha a zenei videoklipek nagy előrelépésnek számítottak, Angie-
nek még sokat kellett várnia olyan filmszerepre, amelyben meg is
szólalhat. Miközben filmes karrierje stagnált, a modellszakmában
egyre nagyobb sikereket ért el. 1992 áprilisában, nem sokkal
tizenhetedik születésnapja előtt, Angie válaszút elé került.
Egy neves fürdőruhagyártó cégnek új reklámarcra volt szüksége,
aki majd felváltja Cindy Crawford szupermodellt. A cég által
megbízott fényképész, Sean McCall kinézte a szemét, de sehogyan
sem sikerült megfelelő modellre akadnia a több száz katalógusban,
amelyeket átlapozott. Ekkor történt, hogy Rita Montanez, aki már
többször dolgozott együtt Angie-vel, megmutatta neki a lány Elite
portfolióját. „Egyértelmű volt, hogy ő az igazi” – emlékszik vissza a
pillanatra McCall.
Noha a maga 170 centijével Angie túl alacsony volt topmodellnek
– igaz, Kate Mosst ez sem zavarta –, a fotós megtalálta azt az
egzotikus európai arcot, amelyet keresett. Nyúlánk végtagjaival,
hibátlan bőrével és izgalmas erotikus kisugárzásával Angie ideális
választásnak tűnt. A testén nem volt nyoma önbántalmazásra utaló
sebhelyeknek, csak a kézfején volt néhány kisebb cicakarmolás.
Miközben az egyik fürdőruhából a másikba bújt McCall
brentwoodi műteremlakásában, Angie magabiztosnak és lezsernek
tűnt. „Soha nem láttam még ilyen korú lányt ennyire természetesen
viselkedni a kamera előtt – mondja McCall. – Összeszedett és
koncentrált volt, míg a tizenéves lányok általában lebénulnak, mint
az őzek a reflektorfényben.” A fotózás során Angie-t csak a lámpák
ál nil keltert hőség zavarta, mire McCall elmagyarázta neki, hogy ez
csak gyertyaláng a forgatások jupiterlámpáinak forróságához képest.
„Egy film kedvéért simán bevállalnám” – jegyezte meg lazán Angie.
Nyilvánvaló volt, hogy reklámarcként Angie telitalálatnak
bizonyult. A sportruházati óriáscég fejesei el voltak ájulva a fotóktól,
és már a reklámfilmet tervezgették, amelyet a nagy sikerű Bay watch
sorozat helyszínén, a malibui State Parkban szándékoztak
leforgatni. Nem sokkal az előtt, hogy végleg átvette volna Cindy
Crawford helyét, Angie úgy döntött, hogy nem forgatja le a
reklámfilmet, és bejelentette, hogy inkább a színészetre akar
koncentrálni. „Ha kiderül, hogy nem megy, akkor visszamegyek a
modellszakmába” – jelentette ki. A fejesek választása végül a
kaliforniai szőke bombázóra, Caprice Bourret-ra esett, aki később
fehérneműmodell, majd az angol férfimagazinok kedvence lett.
Angie döntése kockázatos lépés volt. Ha elvállalta volna a
felkérést, a modellszakmában nagyon hamar komoly hírnévre
tehetett volna szert, míg a film világában továbbra is egy ismeretlen
senki volt. A veszélyes húzás azonban alig néhány héten belül
kifizetődött. Angie ugyanis jelentkezett az akkor még Üvegárnyék
munkacím alatt futó nagy költségvetésű sci-fi szereplőválogatására.
A producerek időközben lecsökkentették a 40 millió dolláros
költségvetést a B kategóriájú filmek szintjére, és megváltoztatták a
címet Cyborg 2-re. Ezzel a film a Jean-Claude Van Damme
főszereplésével készült 1989-es eredeti folytatásává alakult át.
A jelentős költségnyirbálás ellenére három jó nevű színésznő is
jelentkezett a csábításra és pusztításra programozott Casella „Cash”
Reese, a „majdnem humán” kiborg szerepére – Karina Lombard, a
Szenvedélyek viharában sztárja, a harcművészetekben jártas
Cynthia Rothrock és egy Blueberry nevű modell. Angie ugyan
szerény portfolióval rendelkezett (a fotóstúdiók anyagai mellé az
USC-ben rendezést tanuló James gyorsan készített még öt
rövidfilmet az alkalomra), de abban a pillanatban, amikor belépett a
helyiségbe, tudta, hogy nyert ügye van. „Megállt bennünk az ütő,
annyira lehengerlő volt – meséli Michael Schroeder rendező. – Az
első perctől kezdve profi módon viselkedett, elemi erejű tehetsége
volt. A génjeibe volt kódolva a színészet. Rögtön megtetszett.”
Angie azonban nem aratott osztatlan sikert a stáb többi tagjánál.
A férfi főszereplőnek, az akkor harminckét éves Elias Koteasnek
komoly fenntartásai voltak a tizenhét éves kezdő színésznővel
kapcsolatban, főleg a köztük lévő nagy korkülönbség miatt.
Ráadásul, a huszonkilenc napra korlátozott forgatási idő és a
szerelmi jelenet miatt, amelyben Angie-nek meztelenül kellett
szerepelnie, muszáj volt arról is gondoskodni, hogy ne lehessenek
problémák a kiskorúak foglalkoztatására vonatkozó szigorú
szabályokkal.
 Michael Schroedernek sikerült megnyugtatnia Koteast, de voltak
még egypáran, akiknek kétségei voltak a főszereplő személyét
illetően. Karen Shepard egykori dzsúdó-világbajnoknő például, aki a
gonosz mutánst játszotta a filmben, egyáltalán nem örült annak,
hogy őt kérték fel, tanítsa meg Angie-nek a harcművészet alapjait.
Amikor Marche személyesen vitte el a lányát az első leckére Karen
észak-hollywoodi házának ideiglenesen karate-edzőteremmé
átalakított garázsába, a stáb számára nyilvánvalóvá vált, hogy Angie
Jon Voight lánya. „Olyan vékonycsontú volt, mint egy kismadár,
vézna karú és törékeny, súlyos kétségeim voltak afelől, hogy
egyáltalán képes lesz-e a szerepre. Hát igen, a hollywoodi
nepotizmus ismét győzedelmeskedett – gondoltam magamban. Attól
féltem, hogy még véletlenül eltöröm valamijét” – meséli Karen.
Angie elmondta, hogy „belekóstolt” a bokszba, amit Karen úgy
értelmezett, hogy fogalma sincs a küzdősportokról. Ezért aztán nem
is várt túl sokat az első kétórás leckétől, inkább arra törekedett, hogy
megtanítsa Angie-t úgy ütni, hogy ne törje el a csuklóját, megmutatta
az alaprúgásokat, forgásokat és elrugaszkodásokat. „Nem volt jó az
egyensúlyérzéke, és nem is volt túl mozgékony, viszont hihetetlen
koncentrálóképességgel rendelkezett.” Házi feladatként Angie-nek
mindig a tükör előtt kellett gyakorolnia a Karentől tanult mozgásokat.
Amikor 1992. szeptember 28-án elkezdődött a forgatás, Angie
hamar elnyerte színésztársai elismerését, mert szorgalmas volt,
igyekvő és ügyes, valamint betartotta az utasításokat. Noha a heti
2500 dolláros fizetés jól jött, Angie-nek nem ez számított igazán,
hanem a tapasztalat.,Angie komolyan vette a dolgokat. Sokkal
érettebb és megfontoltabb volt, mint a kortársai. Dolgoztam
feltörekvő fiatal színészekkel, nem sok jót tudok mondani róluk.
Fellengzősek, kinyilatkoztatnak, azt hiszik, hogy körülöttük forog a
világ. Angie nem ilyen volt; öntudatosnak bizonyult, de minden új
ötletre nyitottnak és befogadónak is egyben.”
Angie egyetlen szabályt állított fel – az apja nevét nem volt
szabad még megemlíteni sem. Akármennyire is igyekezett azonban
következetesen a Jolie nevet használni, Jon Voight árnyéka
mindenhová elkísérte. Az egyik színészpartnere, Ric Young jól
ismerte Jont a Chabad jótékonysági szervezetből, Michael
Schroeder pedig néhány évvel korábban együtt dolgozott vele egy a
csernobili katasztrófáról szóló dokumentumfilm kapcsán.
Mindazonáltal, Young például teljes mértékben megértette, sőt
valamilyen szinten hasznosnak is tartotta Angie apjával kapcsolatos
skrupulusait. „Minden színésznek vannak sérelmei, konfliktusai.
Valakivel mindig hadilábon állunk. A boldog gyerekkor csodálatos
dolog, de egy színésznek elengedhetetlenül szüksége van arra,
hogy kellemetlen és fájdalmas dolgokat is átéljen.”
Akármennyire tiltakozott is Angie, Jon néhány alkalommal
ellátogatott a forgatásra, és kifejezte örömét, amiért a lánya egy
„hozzáértő” rendező kezébe került. Akkoriban Voight, a hat évvel
korábbi, a házasságára végzetes csapást mérő Hamlet-előadás óta
először, színpadi szerepre készült. A New Yorki Lyceum Theatre
1992 novemberében mutatta be Csehov Sirályát, amelyben Voight
mellett Ethan Hawke is játszott. Érdekes, hogy ez a lépés utóbb
milyen bizarr következményekkel járt apa-lánya feszültséggel terhelt
kapcsolatára nézve.
Híres apuka ide vagy oda, a stáb lassan megbizonyosodott afelől,
hogy Angie visszahúzódó természet ugyan, de azért barátságos, és
ami a legfőbb, komolyan veszi a munkát. Megtanulta a szövegét,
pontos volt, a szünetekben cigarettázott vagy olvasott. A forgatás
alatt nemigen akadtak lazításra alkalmas pillanatok, de amikor a
legendás Jack Palance megjelent néhány napra, hogy felvegye a
saját jeleneteit, a stáb, beleértve Angie-t is, rendszeresen köré
sereglett, és élvezettel hallgatták kedvenc orosz költőinek verseit,
amelyeket az ukrán származású hollywoodi sztár eredeti nyelven
adott elő. Ezektől a pillanatoktól eltekintve Angie keményen
dolgozott, és teljes erőből arra koncentrált, hogy minél jobb
teljesítményt nyújtson.
,Angié rugalmasan reagált a rendezői instrukciókra, és minden
változtatást szó nélkül elfogadott – meséli Schroeder. – Mivel a
szakmában nőtt fel, ösztönösen ráérzett arra, miről szól a
filmkészítés.”
A szerelmi jelenetnél, amelyet zártkörű forgatás keretében vettek
fel, Michael Schroeder mindent megtett azért, hogy megkönnyítse
Angie dolgát. A felvétel közben Erich Korngold 1920-as operájának,
A halott városnak egyik érzéki hangzású áriáját tette fel
háttérzenének. Noha a jelenet ízléses és viszonylag rutinszerű volt,
a stáb tagjai azért izgultak, főleg Angie tapasztalatlansága miatt. „Én
sajnáltam egy kicsit” – mondja Ric Young, aki azon az állásponton
van, hogy egy fiatal színésznőre valóságos átokként is nehezedhet a
szépség, ahogyan Marilyn Monroe esete példázza. „Mindenki
magának akar belőled egy darabot, ezért kell könyörtelennek lenned
önmagaddal szemben és megőrizni a saját énedet. Angie-ben
megvan az ehhez szükséges belső keménység.”
Valószínűleg ez a kitartó és konok belső ellenállás, vagy ahogyan
dr. Franziska De George pszichiáter fogalmaz, a távolságtartás és
az elvonatkoztatás képessége segítette át Angie-t a nehéz
pillanatokon. A benne dúló érzelmi káosz ez esetben jó szolgálatot
tett, abban az értelemben, hogy hozzájárult színészi
teljesítményének tökéletesítéséhez.
A jelenetet követően Karen Sheperd, aki a forgatás alatt
valamilyen szinten anyafigurává lépett elő, félrevonta Angie-t, és
megkérdezte tőle, hogy minden rendben van-e. „Azt válaszolta, hogy
örül, hogy letudta a dolgot. Itt volt ez a tizenhét éves lány, aki
szenvtelenül odaállt meztelenül a kamera elé, miközben egy csomó
idegen ember bámulta. Érthetetlen volt számomra, hogy miért
csinálta, de az volt az érzésem, hogy ez a lány pontosan tudja, mit
akar elérni. Ugyanis képes volt felmérni a nagy egészet. Tudta, hogy
megvannak az adottságai, a kapcsolatai, és azt is tisztázta
magában, hogy ha összeszedett marad és végigcsinálja, ezzel a
filmmel megalapozhatja a jövőjét.”
Nos, lehetséges, hogy látszólag így volt, Angie azonban egészen
másmilyennek látta szereplését, amikor először megnézte a kész
filmet. „Miután végignéztem, három napon keresztül hánytam –
meséli immár híressé vált interjújában. – A bátyám végig kitartott
mellettem, aztán visszamentem az iskolába, és soha többé nem
akartam filmezni.” Saját bevallása szerint csak egy év múlva szánta
rá magát arra, hogy elmenjen egy újabb válogatásra.
Figyelembe véve azt a tényt, hogy Angie akkor már befejezte
tanulmányait, nem meglepő, hogy a film rendezője egy kicsit
másképpen emlékszik a dologra. Az ő elmondása szerint Angie nála
nézte meg a filmet először, amikor meghívta vacsorázni a hollywoodi
házába. Alig ért véget a film, amikor Angie felpattant, közölte
Schroederrel, hogy most egyedül akar lenni, majd elhajtott az
éjszakába. Másnap felhívta a rendezőt, és elnézést kért: „Bocs, de
annyira felzaklatott a film, hogy kénytelen voltam elmenni.” Néhány
nap múlva újra telefonált, és elmondta, mennyire tetszik neki a film.
Aznap este Schroeder elvitte Angie-t egy nyugat-hollywoodi bárba,
és meghívta élete első Martinijára. „Tetszik a film és téged is
kedvellek; szóval minden szuper” – vallotta be a rendezőnek. Ahogy
Schroeder mondja, „Sok színész képtelen végignézni a filmet,
amelyben szerepel. Amikor meghívtam egy italra, láttam rajta, hogy
túltette magát a dolgon.” Angie ismét átlépte a saját árnyékát.
Sőt olyannyira belelkesedett, hogy azonnal elvállalta a film 1993-
ra tervezett folytatásának főszerepét. Már a forgatókönyvet
tanulmányozta, amikor a film új sztárja, Zach Galligan, akinek a
Szörnyecskék után fejébe szállt a dicsőség, kibulizta, hogy Angie
szerepére egy „nagy nevet” szerződtessenek. Amikor az új
producerek az Emmy-díjas Khrystyne Hajé mellett döntöttek,
Michael Schroeder annyira bedühödött, hogy félbehagyta a munkát,
és csak azért fejezte be végül a filmet, mert a stúdió jogi lépéseket
helyezett kilátásba ellene. „Amikor megmondtam Angie-nek, hogy
valaki mást választottak, aranyos volt, még ő vigasztalt engem” –
emlékszik Schroeder, aki a Cyborg 3 forgatását karrierje
legkellemetlenebb időszakának tartja.
Angie-nek is rosszul jött a dolog. Hiába reménykedett abban,
hogy ez a film jelenti majd a nagy áttörést a karrierjében, ráadásul
utána majdnem egy évig nem dolgozott. Ebben az időszakban
szerencsére Marche „csodákat művelt” a lányával, biztatta, hogy
vállaljon minél több modellfeladatot, hogy ezzel is tapasztalatokat
szerezzen és bővítse a portfolióját.
Marche másfajta, mondjuk úgy, a felsőbb szférákból való
segítséget is szerzett Angie-nek. Elvitte egy médiumhoz, aki
időnként a San Franciscoi rendőrségnek is segít a megoldatlan
bűneseteknél. A nő Angie személyes tárgyainak rezgései alapján
„jósolta meg” sorsának alakulását. Marche kedvenc hobbiját, az
asztrológiát is bevetette, abban a reményben, hogy a csillagok
állásából majd kiolvassa Angie színészi pályájának sikerre vezető
útját.
Marche beszerzett egy asztrológiai számítógépes programot is,
és elkészítette Angie személyes horoszkópját. Az eredmény
azonban egyáltalán nem nyerte el a tetszését, ugyanis különösen
fontos tényezőként szerepelt benne a „rátelepedő anya” alakja, aki,
a kilátások szerint, nagymértékben elősegíthette, de tönkre is tehette
a lánya karrierjét. Marche eldugta Angie elől a kinyomtatott
táblázatokat, azt állította, hogy Lauren véletlenül kitörölte az egész
programot a gépből. Az eset önmagáért beszél.
Mindazonáltal Marche-nak és Laurennek annyira megtetszett a
program, hogy Nyitott Égbolt elnevezéssel asztrológiai tanácsadó
céget alapítottak. Sajnálatos módon maga Marche gondoskodott
arról, hogy a projekt soha ne valósulhasson meg. A bemutatkozó
brossúrának, mint mindennek Marche életében, tökéletesnek kellett
lennie, ezért hosszasan elpepecselt vele, aminek az lett az
eredménye, hogy kifutottak a határidőkből.
Miközben Marche a fogalmazással volt elfoglalva, Angie azzal
kárpótolta magát a Cyborg 3 elvesztett szerepéért, hogy több száz
jelentkezőt lekörözve ő lett a Young Miss magazin új arca. Az ennek
kapcsán 1993-ban forgatott promóciós reklámfilmet David Fincher, a
Hetedik és a Harcosok klubja rendezője készítette. A klipben
Angelina magányosan rója a sötét és piszkos New York-i utcákat,
miközben mellette egymásba olvadó „szex”, „kábítószer” és „karrier”
feliratú táblák villannak fel. A Young Miss magazin arcaként Angelina
testesítette meg azt az öntudatos tinédzsert, aki a többieknek példát
mutatva küzd eme veszélyes kísértések ellen. A hangalámondás a
következőképpen szólt: „Ez az ő világa, te is ebben élsz.” A szöveg
akár Angie élete metaforájaként is értelmezhető – legalábbis kívülről
nézve.
Talán éppen ez az öntudatosság keltette fel Mark Gordon, az
Amerikai Filmintézet friss diplomás operatőrének figyelmét, akinek a
portfoliójában több „haiku stílusú” rövidfilm is lapult. Felkérte Steven
Shainberget, A titkárnő későbbi rendezőjét, hogy írjon hozzájuk
forgatókönyvet, és vállalja el a rendezést is. Amikor sor került a
színészek válogatására, Gordon egyik barátja, Brad Bowman
szövegíró valóságos ódákat zengett egy gyönyörű fiatal modellről,
akit az egyik ügynökségnél látott. Angelina Jolie-ról beszélt.
Megszerveztek egy találkozót, majd szerződtették Angie-t az Angela
és Viril kliphez.
A fekete-fehér filmben, amely 1993 júniusában készült el, Angie
lótuszülésben meditál az ágyon, miközben Viril egy régi írógépen
ritmikusan számokat üt le egytől ezerig. A tizennyolc éves Angie
Gordon szerint „kivételesen szép és egzotikus” volt. Ahogyan állítja:
„Félénknek és szégyenlősnek tűnt, ugyanakkor szakmailag teljesen
magabiztos volt.” Gordon és Shainberg annyira meg voltak elégedve
Angie teljesítményével, hogy leszerződtették még egy rövidfilmre, az
Alice és Virilre. Ezúttal Viril egy locsolóberendezéseket forgalmazó
cég ügynöke, aki egy konferencián találkozik Alice-szel. Alice
megkéri, hogy a kedvéért bírja ki három percig a víz alatt levegő
nélkül. Ekkor Viril bedugja a fejét egy akváriumba, miközben Angie-
Alice szenvtelenül figyeli a vergődését.
Bármennyire szürreálisnak tűnt is ez a rövidfilm, meg sem
közelítette azt, ami akkoriban Angie valódi életében zajlott. Az apjayl
sirály egyik előadásán találkozott Laura Pels francia származású
gazdag producerrel, aki beleegyezett, hogy finanszírozza új
filmgyártó vállalkozását, a Jon Voight Productionst. Pels négymillió
dollárt fektetett be, és a Paul család vállalta egy sor film, többek
között a Kettős orosz rulett és a Fordított mennyország, valamint egy
Hans Christian Andersen meséi alapján készült háromrészes
produkció elkészítését. Néhány hónappal később, 1993 vége felé,
Pels gyanakodni kezdett, hogy a Paul család körül nincs minden
rendben, ugyanis kapott egy névtelen levelet, amelyben az
szerepelt, hogy több kártérítési per van folyamatban ellenük.
Amint azt Pels a New York Postnzk. is elmondta, némi
tájékozódást követően úgy döntött, hogy csalásért és
megtévesztésért beperli Steven Pauk, Stuart és Dorothy Pauk, majd
a cégüket is.
Ugyanabban az évben Jon Voight menedzsere, Steven Paul
beköltözött egy a Coldwater Canyonban lévő, palotának is beillő
udvarházba. Marcheline, aki még mindig arra várt, hogy a volt férje
visszakapja a pénzét, amiből végre vehet neki egy házat, igencsak
felháborodott. Nem elég, hogy Jon Stacey Pickrenre íratta a volt
közös lakásukat, most az is kiderült, hogy Jon menedzsere
luxusingatlanokat vásárol, miközben Voight alig bírja fizetni a
számláit.
Mit lehetne tenni? Marche tudta, hogy ha Jon nem kapja vissza a
Pauléknak adott kölcsönt, neki soha nem lesz háza. Ráadásul úgy
tudta, hogy Paulék azzal áltatták a volt férjét, hogy az anyagi
helyzetük nem teszi lehetővé a kölcsön visszafizetését. Marche úgy
okoskodott, hogy valahogy be kell bizonyítani Jonnak, miszerint
Paulék hazudnak neki.
Marche, Angie és néhány közeli barát kieszeltek egy tervet,
amellyel majd bizonyítékokat szereznek Paulék valós anyagi
helyzetéről. Azt találták ki, hogy titokban kilopják Steven Paul
kukájából a szemetet, és addig kutakodnak, amíg valami konkrét
terhelő dokumentumot nem találnak. Akkor majd Jon szembesül az
igazsággal, és vissza fogja követelni a pénzét. Ha még ez sem jönne
be, okoskodtak, akkor eljuttatják a terhelő iratokat az FBI-nak.
A terv első fele zökkenőmentesen zajlott le. Nem sokkal az 1994-
es Los Angeles-i földrengést követően, egy hűvös januári éjszakán
Marche, az egyik barátnője és annak élettársa, akit úgymond
testőrnek vittek magukkal, feltűnés nélkül odahajtottak egy
Mustanggal Steven Paul lakásához, és bepakolták a kocsi hátsó
ülésére az összes ott talált szemeteszsákot. Ezek után Marche
lakásának konyhaasztalán Angie és az anyja gumikesztyűben
nekiálltak módszeresen átkutatni a „zsákmányt”. Találtak néhány
drága bútorok vásárlását igazoló számlát, valamint egy csomó
filmgyártással kapcsolatos dokumentumot, amelyek, legalábbis
Marche szerint, azt bizonyították, hogy a Paul családnak vaj van a
füle mögött. ,,Angie imádta a detektívesdit; nagyon szórakoztatónak
találta az egész ügyet” – meséli az egyik „összeesküvő”.
A művelet második részére azonban – vagyis arra, hogy Jon
Voightot szembesítsék a bizonyítékokkal, valamint eljuttassák az
iratokat az FBI-nak – soha nem került sor. Marcheline-nek egyrészt
nem fűlt a foga ahhoz, hogy konfrontálódjon a volt férjével, másrészt
türelme sem volt ahhoz, hogy olyan hiteles anyagot állítson össze,
amelyet a hatóságok komolyan vesznek. A mai napig semmilyen
bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy Paulék bármilyen
visszaélést követtek volna el, és Jon továbbra is szorosan
együttműködik velük.
A történetben azért volt még néhány érdekes csavar. 1994
nyarán Voight ellenkeresetet nyújtott be Pels ellen, amelyben azzal
vádolta az akkor hatvanhárom éves nőt, hogy „szexuális tárgyként”
kezelte őt, és bosszúból perelte be, amiért ő visszautasította felkínált
bájait. A producerasszony nevetségesen ostobának nevezte a
vádakat, rávilágítva, hogy Voight ezzel próbálja elterelni a figyelmet
a Paulákkal szemben támasztott négymillió dolláros követelésről.
(További jogi hercehurcát követően, 1994 szeptemberében Voight
visszavonta a Pels elleni vádakat, és nyilvánosan bocsánatot kért a
Pelsnek és családjának okozott fájdalomért. Ezek után Pels
kérvényezte a Paulék ellen benyújtott kereset törlését.)
Időközben Angie továbbra sem hagyott fel a detektívesdivel.
Anyja biztatására meglátogatta az apját annak hollywoodi
lakásában, és titokban körbeszaglászott. Marche ugyanis arra
gyanakodott, hogy Voight olyan iratokat írt alá, amelyek miatt Paulék
esetleges pénzügyi krachjáért őt is terhelheti anyagi felelősség.
Angie alapos kutatómunkát végzett, majd jelentette, hogy semmilyen
erre vonatkozó dokumentumot nem talált.
„Marche-nak nagy kő esett le a szívéről” – meséli egy közeli
barát, aki ismeri az ügy részleteit.
Angie mindazonáltal a későbbiekben is többször beleütötte az
orrát az apja pénzügyeibe. Egy alkalommal például, amikor az apja
házában találkozott egy potenciális befektetővel, egy filmes
producerrel, azt tanácsolta neki – legalábbis ezt mesélte később a
barátainak –, hogy ne fektessen be pénzt az apja egyik projektjébe
se. A hölgy készpénznek vette Angie bennfentességét, és elállt a
finanszírozástól.
Akármennyire bizarrnak is tűnik ez az epizód, valójában
végtelenül szomorú történet, mert tragikus képet fest Angie és az
apja viszonyáról. Bármennyire szórakoztatónak is találta Angie, hogy
a pénzügyeibe való beavatkozással zavarba hozhatja Jon Voightot,
az igazság az, hogy akarva-akaratlanul csak egy báb volt a szülei
között zajló állóháborúban. Miután elveszítette apja iránti tiszteletét,
Angie az anyja pártját fogta, még akkor is, amikor ő maga sem volt
biztos benne, hogy helyesen cselekszik-e.
Mindenesetre érdekes módon Angie éppen ennek a családi
drámának a kellős közepén kapott újabb filmszerepet: egy
gyilkosság szemtanúját játszotta, aki nem hajlandó tanúskodni a
bíróságon. A Bizonyíték nélkül című filmben ő alakította Jodie
Swearingen, egy utcai narkós szerepét. A thriller egy a mai napig
megoldatlan bűnügyről szól, Michael Francke, az oregoni állami
fegyintézet igazgatója meggyilkolásának történetét dolgozza fel. A
forgatásra 1994 májusában és júniusában került sor az oregoni
Salemban. Amikor két évvel később bemutatták a filmet, a Variety
magazin „szívszaggatóan megrázónak” értékelte Angie alakítását.
Alig néhány héttel az után, hogy az utómunkálatok befejeződtek,
Angié egy egészen más műfajban jutott újabb filmszerephez. A
Szerelem és semmi más egy modern Rómeó és Júlia-történet volt,
amelyet Bronxban és a New York állambéli New Rochelle egyik
klubjában, a Greentree Country Clubban forgattak. Angie egy fiatal
lányt játszott, aki szerelmes lesz a rivális étteremtulajdonos olasz
család fiába. Másodszor fordult elő, hogy Angie-nek szexjelenetben
kellett szerepelnie egy filmben, ezúttal azonban a partnere,
Mathaniel Marston egy hónappal fiatalabb volt, mint ő, ráadásul az
ágyjelenetnél Marston filmbéli szülei éppen akkor nyitottak rá a
fiatalokra, amikor épp komolyra fordult volna a dolog a paplan alatt.
Amikor 1996 májusában végre sor került a komédia bemutatójára, a
Hollywood Reporter kritikusa, amellett hogy „reménytelenül
humortalannak” titulálta a filmet, csak annyit tartott érdemesnek
kiemelni, hogy Angie-nek kiváló olasz akcentusa van.
Nos, Angie élete sem volt igazán vidám azokban az időkben. A
forgatás után depresszióba esett, ami nem annyira szokatlan dolog
egy mozgalmas időszakot követően, az ő esetében azonban sokkal
többről volt szó. Angie-nek nem volt kedve visszamenni
Hollywoodba, ahol óhatatlanul belekerült volna a szülei között dúló
csatározásokba, ezért úgy döntött, hogy egy darabig New Yorkban
marad, ahol bezárkózott egy hotelszobába és az életről elmélkedett.
Pontosabban szólva arról, hogy az élete semmit sem ér. „Nem
akartam élni, egyszerűen azért, mert nem láttam értelmét” –
nyilatkozta később erről az időszakról a Rolling Stone magazinnak.
Angie úgy döntött, hogy bevesz egy csomó altatót, aztán egy késsel
felvágja az ereit. Mivel nem volt nála elég altató, megkérte az anyját,
hogy küldjön neki néhány pirulát. Ezek után írt egy búcsúlevelet,
amelyben arra kérte a szálloda személyzetét, hogy hívják ki a
rendőrséget, nehogy valakinek kellemetlensége legyen abból, hogy
rátalál a holttestére. A nap további részét azzal töltötte, hogy New
York utcáin kóborolt. Ekkor az egyik kirakatban meglátott egy
kimonót, ami megtetszett neki. Nem bírta eldönteni, hogy megvegye-
e vagy sem, végül ráébredt, mennyire abszurd lenne ez annak
fényében, amit eltervezett.
Amikor visszament a hotelszobába, eszébe jutott, hogy ha
megtenné, amire készül, az anyja élete végéig saját magát
hibáztatná a neki küldött altatók miatt. Végül, hosszas hezitálás után
körülbelül erre a következtetésre jutott: „Nyugodtan élhetek tovább,
mert akármilyen nehéz is, nem kell törődnöm azzal, ha tudom, hogy
bármikor kisétálhatok azon a bizonyos ajtón. Attól kezdve abban a
tudatban éltem, hogy bármikor meghalhatok.” Másnap Angie elment
és megvette a kimonót. Angie következő lépése is azt bizonyítja,
hogy bármennyire is foglalkoztatta az öngyilkosság gondolata,
mindig felülkerekedett benne az élethez való ragaszkodás. Az
egyáltalán nem mindennapi fiatal nő felmérte, hogy a pénz, amit
megkeresett, valódi függetlenséget biztosíthat a számára. A
filmekkel, a modellkedéssel és az abban az évben forgatott
Meatloaf-klippel összejött annyi, hogy tizenkilenc évesen letehesse a
foglalót egy Nyugat-Hollywoodban talált lakásért. Angie az anyja
példájából tudta, milyen megalázó az anyagi kiszolgáltatottság, és
úgy döntött, hogy ő nem kerül ilyen helyzetbe. A dolognak csak egy
szépséghibája volt – kezesre is szükség volt a szerződéshez, az
pedig csak az apja lehetett.
Angie ismét mély depresszióba zuhant, a reménytelenség érzése
elemi erővel tört rá. Bármennyire igyekezett is körömszakadtáig
ragaszkodni az élethez, úgy tűnt, hogy az csak pofonokat tartogat a
számára. Angie még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán
megérdemel-e egy saját otthont.
 Amikor végre megkapta a lakáskulcsot és leült az üres nappali
közepére, Angie zokogógörcsöt kapott, mert rájött, hogy neki most el
kellene döntenie, milyen színű legyen a szőnyegpadló, ugyanakkor
egyáltalán nem volt benne biztos, hogy megéri-e azt a pillanatot,
amikor az a szőnyegpadló bekerül a lakásba. Hát igen, kiderült, hogy
egy saját otthon, akármilyen szép is, messze nem old meg semmit,
legfőképpen nem segít a magány enyhítésében.
De Angie túlélőtípus. Amint azt Chris Heath író találóan
megjegyezte: „Persze sírdogált egy kicsit azon, hogy mennyire
felesleges ebben a szörnyűséges és bizonytalan világban
olyasmikre gondolni, mint a lakás berendezése, de végül
összeszedte magát, és mégiscsak megrendelte azt a szőnyeget.”
„Sötétszürke volt – meséli Angie. – Azért annyira mégsem voltam
boldog. Egészen sötét szürke színűt választottam.”
 HATODIK FEJEZET
Mindent tudott a tükrök a tetoválásokról és a heroinról, ráadásul
elemi erejű, vad erotikus kisugárzása volt. A kamera pontosan ezt
adta vissza. A bátorságát és a pimasz vakmerőségét.
ANDY WILSON, AZ ISTENT JÁTSZVA RENDEZŐJE

A kétévnyi karrierépítés ideje alatt Angelina gyakorlatilag nem élt

társasági életet, Anton óta pedig fiúja sem volt. Mást sem csinált
csak tanult és időnként válogatásokra ment, amelyeken rendre
elutasították. A Cyborg 2 után elvállalt jelentéktelen szerepek egyike
sem volt olyan, ami miatt bármelyik hollywoodi producer akárcsak
egy kicsit is felfigyelt volna rá.
Angie frusztrált volt és elégedetlen. Az Angelina Jolie névre senki
sem kapta fel a fejét.
Marche, aki egyúttal a lánya menedzsere is volt, önhatalmúlag
úgy döntött, hogy megszegi Angie aranyszabályát, vagyis hogy nem
veszi igénybe az apja befolyását. Anélkül, hogy egy szót is szólt
volna bárkinek, Marche felhívta Angie ügynökét, a hollywoodi
veterán Richard Baumant a Bauman-Hillernél, és megmondta neki,
hogy mostantól kezdve nyugodtan elárulhatja a casting
ügynökségeknek, hogy Angie Jon Voight lánya. Angie a mai napig
nem tudja, hogy az apja neve segítette hozzá az áttörést hozó
filmszerephez.
Akárhogyan volt is, az első nagyformátumú szerephez még az
apja neve sem lett volna elég – egy jó adag szerencse is kellett
hozzá. Amikor a tizenöt éves Katherine Heigl, aki Gérard Depardieu
oldalán emlékezetes alakítást nyújtott az Apám a hős vígjátékban,
úgy döntött, hogy mégsem vállal szerepet az Adatrablók tini high-
tech thrillerben, Angie-t is meghívták a szereplőválogatásra. Noha
azonnal elnyerte Iain Softly rendező tetszését, Angie-nek nem volt
könnyű dolga, hisz félelmetes konkurenciával, többek között Hillary
Swankel, Heather Grahamel és Liv Tylerrel kellett megküzdenie Kate
Libby, alias Acid Burn, az ifjú komputer-varázslózseni szerepéért.
Angie számítógépek iránti averzióját figyelembe véve, kicsit
furcsa volt, hogy az angol rendező éppen őt választotta.
Számítógépmegszállott bátyjával ellentétben, Angie büszkén
hirdette, hogy a ceruza híve. „Gyűlölöm a komputereket” – jelentette
ki egy interjúban, amelyet a film promóciós sajtókonferenciája után
adott. Nos, ezzel nem volt egyedül. Filmbéli partnere, Jonny Lee
Miller szintén hadilábon állt a technológia világával. „Nem az a típus
vagyok, akinek hajnali négykor feltétlenül el kell érnie az interneten
valakit Oroszországban, vagy nagy mennyiségű adatot kíván tárolni”
– jelentette ki. Talán ez volt az első lépés a románc felé vezető úton.
Első látásra Jonny Lee Miller tökéletesen beleillett az Angie
környezetében előfordult fiatal férfiak sorába. A jóképű, kisfiúsán
sármos, ugyanakkor a végletekig tartózkodó, mondhatni szégyenlős
Miller, akit a barátja, Robert Carlyle színész csak Hagyjálbékén
Jonnynak hívott, a kemény macsó típus szöges ellentéte volt. Angie,
az alfa-nőstény szemében ő is abba a kategóriába tartozott, mint a
nyíltan meleg Chris Landon, a nyafogós Anton, a mamlasz Brian
Evans, na és persze a bátyja, a kis kedvenc, aki elvárta az apjától,
hogy egyengesse a karrierjét, ahelyett hogy a saját kezébe vette
volna a sorsát, mint a húga.
Hamar kiderült azonban, hogy a látszólag szelíden jámbor Miller
sokkal szenvedélyesebb, mint azt Angie valaha is gondolta. Az első
meglepetés az volt, hogy a fiatal angol színész személyében az
ambiciózus Miss Jolie méltó versenytársra talált. Akárcsak Angie,
Miller is színészfamíliából származott – a nagyapja, Bemard Lee
játszotta M-et az első tizenkét James Bond-filmben és már
kilencéves kora óta szerepelt színpadon, valamint tv-filmekben. A
National Youth Music Theatre tagjaként a nyári szünidőkben, legjobb
barátjával, Jude Law-val együtt rendszeresen játszott az Edinburgh
Nemzetközi Fesztiválon. Mielőtt csatlakozott volna az Adatrablók
stábjához, Miller már bizonyított egy kisebb szerepben Helen Mirren,
a Prime suspect nagy sikerű angol krimisorozat kőkemény
nyomozónőjének oldalán.
Angie-t elsősorban Miller igézőén elbűvölő angol akcentusa
nyűgözte le. „Az angol férfiak tartózkodónak tűnnek, de legbelül
szenvedélyesek, perverzek és tüzesek” – mondja Angie. Nemsokára
az is kiderült, hogy Miller, aki egyébként rendszeresen futott, imádta
a sárkányrepülést és rajongott a küzdősportokért, ugyanúgy
vonzódik a tetoválásokhoz, mint újdonsült kolléganője. Az Angie-nél
alig két évvel idősebb színésznek egy patkány és egy kígyó volt a
karjára tetoválva, ahogy ő mondja, „őrült” ifjúságának örök
emlékeként.
A forgatásra való felkészülés alatt a fiatal színészek rengeteg időt
töltöttek együtt: egyrészt görkorcsolyatudásukat tökéletesítették napi
rendszerességgel a New York-i Battery Parkban – Angie imádott
versenyezni Millerrel, de legtöbbször alulmaradt –, majd egy
informatikus szakértő irányításával napi négy órát töltöttek a
számítógépek rejtélyes és bonyolult világának megismerésével. „A
görkorcsolyázás Jonnyval fontos része volt a kapcsolatunknak –
meséli Angie. – Rengeteget tanultunk a számítógépekről, és
hackerekkel is találkoztunk. Előfordult, hogy pontosan elmondtam
ugyan a szövegemet, de nem igazán értettem.”
Miller, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint irtózott a
gépektől, órákat töltött számítógépes játékokkal, egyik kedvence a
szexi régésznő, Lara Croft kalandjairól szóló Tomb Raider volt. A
forgatás során a stáb tagjai nem értették, miért találja Angie
kivételesen szórakoztatónak azt a jelenetet, amikor egy
mellékutcában a szemétben kellett turkálnia. „Miközben
kotorásztam, rád gondoltam” – mesélte Angie az egyik
„összeesküvőnek”, aki részt vett Steven Paul szemetének
eltulajdonításában.
A forgatás 1994 novemberében és decemberében zajlott a
TriBeCa-tól nem messze található manhattani Stuyvesant
Gimnázium épületében, így nem meglepő, hogy Angie és Jonny
szerelme a suli udvarán bontakozott ki. „Mindig szerelmes leszek,
amikor filmezek. Nagyon beleélem magam” – mondja Angie. Az
intenzív, érzelmileg túlfűtött időszakokat követően általában mindig
bekövetkezik egyfajta depresszió és kínzó hiányérzet, főként, ha a
felfokozott izgalmi állapotnak hirtelen szakad vége. Akármilyen közel
is kerültek egymáshoz a forgatás alatt, az ilyenkor búskomorságra
hajlamos Angie azt mondta Millernek, hogy jobb lesz, ha elfelejti őt
és továbblép. Angie visszautazott Los Angelesbe, de nem szakított
végleg Millerrel, továbbra is kapcsolatban maradtak.
 Acid Burn, a szexi és okos vadóc alakja sok tekintetben
visszaköszönt Angie következő filmjében, a Joyce Carol Oates
regénye nyomán készült, az ötvenes években játszódó Kis tüzesen,
amelyben egy Legs Sadovsky nevezetű karizmatikus csavargót
játszott. A sztori négy középiskolás lányról szól, akik az őket
szexuálisan zaklató tanár elleni közösen elkövetett atrocitás
következményeitől rettegnek, amikor is a semmiből megjelenik egy
női James Dean-szerű alak, és arra biztatja őket, hogy vegyék a
kezükbe saját sorsuk irányítását, és védjék meg a jogaikat.
Szabadnak lenni könnyű, csak elhatározás kérdése – vallja az
öntörvényű Legs, aki egy viharos éjszakán, látványos mennydörgés
és villámlás közepette robban be a lányok életébe. „Legst az első
perctől kezdve kétneműnek éreztem, aki szinte állatias
szexualitással rendelkezik. Ugyanakkor szabad, elbűvölő, érdekes
és érzékeny teremtés” – mesélte el Angie Gary Dretzka írónak első
benyomásait.
Mielőtt még a forgatás elkezdődött volna az oregoni Portlandban,
Angie találkozott az apjával, aki akkoriban készült a Szemtől szembe
című akciódráma egyik kisebb szerepére.
Angie lelkesen számolt be a Kis füzekben kapott lehetőségről, és
megmutatta neki a pillangókést és a bőrnadrágot, amelyet majd
viselni fog a filmben, mire Voight előszedte a póthajat és azokat a
karkötőket, gyűrűket, amelyeket saját karakteréhez választott.
„Olyanok voltunk, mint két önfeledt gyerek” – mesélte Angie, aki
az Empire magazinnak nem sokkal később azt nyilatkozta, hogy
„Nem sokaknak adatik meg, hogy a szüleivel ilyen szinten
megoszthassa a gondolatait. Mert amikor a munkánkról
beszélgetünk, akkor az érzéseinkről beszélgetünk, hogy mi
foglalkoztat bennünket legbelül, hogy mi jár a fejünkben.” Angie
számára megnyugtató érzés volt látni, hogy az apja összeszedte
magát, és ismét azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért – a
szakmájával. Angie a lelke mélyén mindig is csodálta es szerette az
apját, és abban bízott, hogy előbb-utóbb ismét önmagara talál.
Angie számára valóság és film között nem létezett határvonal.
Saját állítása szerint mindig is igyekezett a lehető legmélyebben
beleélni magát az aktuális szerepbe. Legs Sadovsky nem szűnt meg
létezni akkor sem, amikor a felvétel leállt. És ezzel Angie nem volt
egyedül. Hedy Burress a valóságban is lelkes természetbúvár volt,
Sarah Rosenberg nonkonformista lázadó, a Cavin Kline modell,
Jenny Shimizu pedig semmivel sem volt kevésbé ellentmondásos
személyiség, mint az a lány, akit a filmben alakított. A brutális
vagány, kőkemény csajt megtestesítő, rövidre nyírt hajú, motorimádó
Jenny valójában egy félszeg, zárkózott és befolyásolható fiatal lány
volt. Angie, a valóságban és a filmben egyaránt, lehengerlőén
magabiztos és félelmet keltő, ugyanakkor ellenállhatatlanul
karizmatikus jelenség volt.
Michelle Brockhurst, aki a filmben Cindyt, a dögös ribancot
játszotta, érzékletesen írja le azt a jelenetet, amikor egy látványos
veszekedés során Angie-Legs képébe kellett üvöltenie, hogy „Ki a
fenének képzeled magad?!” Az volt a gond, hogy az akkor tizenhat
éves Michelle halálosan rettegett Angie-től.
Nyilván nem könnyítette meg a dolgát az sem, hogy Angie a
jelenetre való felkészülés során dühösen kiabált és a torkát
köszörülte.
„Még csak tizenkilenc éves volt, de ő volt a legfélelmetesebb
ember, akivel valaha találkoztam. – meséli Michelle. – Egy kicsit
mindenki tartott tőle, és nem azért, mintha gonosz vagy undok lett
volna. Egyáltalán nem erről volt szó. Csak olyan érzése volt az
embernek, mintha egy sorozatgyilkossal vagy egy maffiózóval állna
szemben. Volt benne valami fenyegető, és ez nagyon ijesztő volt a
számomra. Már a jelenléte is felkavaró volt, mintha egy tekeredő
kígyó lett volna a közelemben. Angie megközelíthetetlen volt,
ugyanakkor elsöprő, mint egy természeti csapás; mintha egy másik
bolygóról jött volna.”
Robert Butler filmkritikus is megérezhetett valamit az Angie-ből
sugárzó nem mindennapi erőből, mert így fogalmazott: „A Kis
füzekben az egyetlen említésre méltó mozzanat Angelina Jolie
ígéretes alakítása, akiből nagy sztár lehet, ha ezen az úton halad
tovább.”
Annyi bizonyos, hogy a filmben szereplő tinédzser lányok közül
Angie-nek volt a legtöbb szakmai tapasztalata, míg a többiek
igencsak megszenvedtek a szerepükkel. A portlandi Pioneer Sqare
luxushotelben felkészülő lányok közül különösen Jenny Shimizu
szorult segítségre, aki sehogyan sem volt képes megbirkózni a
zavarodott kábítószerfüggő figura megformálásával. Az első filmes
Annette Haywood-Carter rendezőnek sem volt könnyű dolga, mert a
forgatást hosszú órákra le kellett állítani különböző okok miatt,
például azért, hogy Hedy Burress elvonulhasson meditálni. A
rendezőnőnek nem csekély fejtörést okozott továbbá, hogy milyen
befejezést válasszon a filmnek – Maddy, vagyis Hedy, végül menjen
el Legsszel, vagyis Angie-vel, akibe beleszeretett, vagy inkább
maradjon továbbra is az a békés és konvencionális életet élő fiatal
nő, aki az előtt volt, mielőtt Legs felélesztette volna szunnyadó
szexuális ösztöneit. Maguk a lányok is bizonytalanok voltak a
zárójelenetet illetően, úgyhogy Haywood-Carter végül két befejezést
is felvett, az egyikben Maddy és Legs csókban borulnak össze, a
másikban Maddy lemond szerelméről.
A csókjelenetet megelőzően azonban van a filmben még egy
kifejezetten erotikus mozzanat, amelyben Legs minden ifjú
tanítványának a mellére tetovál valamilyen emléket. „Imádtam azt a
jelenetet, nagyon érzékinek és szórakoztatónak találtam. Olyan
igazi, bensőséges női dolog volt: mi lányok magunk között” – mondta
el Angie később James Liptonnak.
A film kapcsán ugyan volt némi szexuális vonatkozású hezitálás,
de a stáb tagjai egymás között egyáltalán nem fogták vissza
magukat. A nyolchetes forgatás lassan kezdett egy főiskolai
diáklányszövetség zabolátlan, ereszd el a hajamat házibulijára
hasonlítani. A lányok állandóan együtt jártak szórakozni, többek
között diszkókba és sztriptízbárokba. Az első hetekben Jenny
Shimizut többször meglátogatta a barátnője, aki apró ajándékokat
hozott, de ennek hamarosan vége szakadt, amikor rájött, hogy
Angie-ben legyőzhetetlen vetélytársra akadt. Angie, aki továbbra is
távkapcsolatban élt Jonny Lee Millerrel, nem habozott beismerni,
hogy azonnal beleszeretett Shimizuba, amint az első alkalommal
megpillantotta.
A válogatáson Angie először azt hitte, hogy a sötét hajú modell
Legs szerepére jelentkezett, és nagyon megkönnyebbült, amikor
kiderült, hogy Shimizu Goldie, a problémákkal küzdő
kábítószerfüggő lány szerepéért van versenyben. „Amikor
megláttam, hogy milyen dögös a pulcsijában meg a bőrnadrágjában,
azt gondoltam magamban, te jó ég! Hihetetlenül erős szexuális
vonzalmat éreztem iránta” – mesélte el Angie a londoni Sunday
Mirrom.
Az első két hétben a lányok sokat beszélgettek egymás mellett
heverészve az ágyon. Az akkor huszonnégy éves Jenny tette meg
az első lépést azzal, hogy levetkőztette Angie-t. „Nagyon érzéki volt,
kifejezetten közvetlen és határozottan irányító típus. Bizton állítom,
hogy nem volt szokványos tinédzser” – mondta el később Jenny a
Sky Tv-ben. „Addig sosem csókoltam akkora szájat, mint amilyen
Angie-é. Mindig is azt hittem, hogy kivételesen telt ajkaim vannak, de
amikor megláttam az övét, az jutott eszembe, hogy olyanok, mint két
vízágy.” A kezdeti visszafogottságot féktelen szenvedélyesség
követte, és Jenny elmondása szerint viszonyukban ugyan voltak
mazohisztikus elemek, de nem testi, hanem mentális szinten. „Szó
sem volt semmilyen klasszikus szadomazo játékokról, nem kötöztük
meg egymást, vagy ilyesmi” – mondja kapcsolatukról Jenny.
Amikor a gyanútlan Miller meglátogatta barátnőjét a forgatáson,
Angie egy pillanatig sem habozott, és egy hármasban elköltött
vacsora keretében a tudomására hozta, hogy továbbra is nagyon
szereti őt, de azért lefekszik a kolléganőjével is. „Angie őszinte volt –
ilyen volt és ilyen is maradt egész életében” – meséli az estéről
Jenny. Miután imigyen kibeszélték és elsimították a dolgot, mind a
hárman együtt mentek vissza szórakozni a helyi sztriptízbárba. „Az
édeshármas nem az én műfajom – jelentette ki Jenny utóbb. –
Mindhármunknak jól jött, hogy a viszony baráti maradt. Jonnyval
nem beszélgettünk túl sokat. Azt hiszem, úgy érezte, hogy
veszélyeztetem a pozícióját. Mindenki így érzett volna a helyében,
nem igaz?”
A filmezés végeztével, áprilisban, Angie visszament Los
Angelesbe, Miller pedig kihidrogéneztette a haját, és Skóciába
repült, hogy részt vegyen a Trainspotting forgatásán. A Danny Boyle
által rendezett film forgatókönyve Irvine Welsh regénye alapján
íródott, amely egy csapat fiatal heroinfüggő életét mutatja be az
1980-as évek Edinburgh-jában.
 Angie életébe ekkoriban lépett be az a férfi, aki talán a
legnagyobb hatással volt karrierjének alakulására. Angie bátyjának,
Jamesnek a diplomakiosztó ünnepsége éppen a Kis tüzek
forgatásának idejére esett, ezért Angie előre szólt az ügynökének,
hogy a szerződésbe vegyenek be egy olyan klauzulát, amely
lehetővé teszi, hogy elmehessen Los Angelesbe. Valamilyen hiba
folytán ez mégis kimaradt a szerződésből. Angie dühös len, és csak
azért is elment a diplomaosztóra. Az már más kérdés, hogy az
esemény nem volt éppen kellemes élmény, mert az anyja és Debbie
nagynénje úgy összevesztek azon, hogy ki hova üljön a teremben,
hogy utána évekig nem álltak szóba egymással. Akárhogy is, Angie
ekkor döntött úgy, hogy ügynökséget vált, és átnyergel a neves
William Morrishoz. Miután az ügynökség totemoszlopán Angie-t a
jelentéktelenebb trófeák között tartották számon – nem csoda, hisz
olyan nagyságokat képviseltek, mint a Pengeélen sztárja, Billy Bob
Thorton, a Ponyvaregénnyé egy csapásra híressé vált Quentin
Tarantino, nem beszélve Sean Pennről és Bruce Willisről –, egy
segédügynökre, Geyer Kosinskire bízták a képviseletét.
A pimaszul arrogáns, féktelen bulizó hajlamáról közismert
Kosinski szenvedélyesen és lelkesen szállt síkra Angie mellett, míg
a többiek enyhén szólva szkeptikusak voltak. Angie sötét lónak
számított az ügynökségen belül, olyan feltörekvő sztárocskának, aki
addig nem igazán hívta fel magára a figyelmet. „Teljes mértékben hitt
Angie-ben – meséli Kosinski egyik kollégája. – Mindenkinek azt
mondta, hogy óriási nagy sztár lesz belőle.” Idővel Kosinski
valóságos Angie-szentélyt csinált a saját lakásából, minden szoba
tele volt kedvenc ügyfelének fotóival. Miközben Angie
„hátborzongatónak” tartotta a dolgot, hamarosan bebizonyosodott,
hogy az ügynök buzgósága nagyon is célravezető. A pofátlan és
nyomulós Kosinski valójában vérbeli profi volt, az a fajta, aki mindig
magánál tartja az összes mobiltelefonját – még a randevúin is.
Angie megkedvelte Kosinskit, az anyjának viszont komoly
fenntartásai voltak vele kapcsolatban. Angie menedzsereként
Marcheline volt az, aki az idáig egyengette a karrierjét, ügyelt a
szerződéseire és segített a szereptanulásban is. Az új felállásban
Kosinski vette át a vezető szerepet, Marche-nak csak a
pénzügyekkel kellett foglalkoznia. Az anya és az ügynök között
egyáltalán nem volt felhőtlen a viszony, és kölcsönösen
megpróbáltak borsot törni egymás orra alá. Egyszer Marche
felfedezett egy 15 ezer dolláros eltérést a könyvelésben – amiről
utóbb bebizonyosodott, hogy tévedés volt –, és attól kezdve minden
centet ellenőrzött. Kosinski a maga részéről többször is
megakadályozta, hogy Marche önálló projektekbe foghasson, akár
egyedül, akár a gyerekei bevonásával.
Idővel Angie és Geyer között egyfajta ellentmondásos apa-lánya
viszony alakult ki. Miközben Angie azt hitte, hogy ő mondja ki a
végső szót a karrierjét érintő döntéseknél, valójában Kosinski volt az,
aki mozgatta szálakat. Angie királynői udvarában sokáig tartott a két
intrikus, Marche és Kosinski párharca, de végül utóbbinak sikerült
elnyernie a királynő bizalmát. Egy közeli barát, akinek alkalma nyílt
közelről figyelemmel kísérni az eseményeket, így beszél erről:
„Angie, a tipikus Ikrek jegyű, nem volt hajlandó állást foglalni.
Szerette az anyját, de tudta, hogy Kosinskinek is igaza van, ezért
hagyta, hadd veszekedjenek. Józan megfontolás és hűvös számítás
volt e mögött. Eszében sem volt, hogy válasszon kettejük között.”
Ahogyan az sem, hogy válasszon Jonny Lee Miller és Jenny
Shimizu között. Miller ugyan továbbra is Angie fiújának tartotta
magát, de az a számára is nyilvánvaló volt, hogy a két nő között egy
futó kalandnál sokkal többről van szó. Jenny és Angie rendszeresen
találkozott Hollywoodban. Esténként szexi felsőbe és sortba bújtak,
majd sorra járták a sztriptízbárokat. „Elvittem Angie-t kedvenc leszbi
kocsmáimba, ezeket különösen kedvelte – mesélte el Jenny
Gerogina Dickinson írónőnek. – Azután visszamentünk oda, ahol
éppen laktunk, és alig vártuk, hogy az ott látott mozdulatokat
utánozva levetkőztessük egymást. Döbbenetesen izgalmas éjszakák
voltak.”
Noha fiatalabb és tapasztalanabb volt Jennynél, a kapcsolatban
Angie volt a domináns, kiélve hosszú ideig elfojtott „férfias” vágyait.
„Ha segédeszköz is szóba került, na azt biztosan ő viselte – meséli
viccelődve egy barát, aki Angie szexuális kísérletező korszakának
egyik résztvevője volt. – Ö volt az, aki közölte, hogy szopják le a
farkát.”
 Noha ez a barát, aki nem járult hozzá nevének közléséhez,
heteroszexuális, és tartós kapcsolatban élt valakivel abban az
időben, amikor először találkoztak, Angie mégis felajánlott neki egy
hármas szexet. A lány nemet mondott, de Angie-vel jó barátok lettek,
és hosszú évekig tartották a kapcsolatot. Marche kifejezetten örült
ennek, meg is jegyezte, hogy a lánya életében ő az első olyan
barátnő, akivel Angie nem bújik ágyba. „Angie előtt soha nem
találkoztam biszexuális emberrel, nem is igazán hittem, hogy ilyenek
léteznek. A húgomnak például az volt a véleménye, hogy a
biszexuálisok egyszerűen csak mohók. Nos, szerintem Angie igazi
biszex. Ugyanúgy kívánja a nőket, mint a férfiakat. És ez nála nem
egy szerep, hanem belső ösztön. Angie szexuálisan túlfűtött. A
férfiak közül a híresekre és befolyásosakra bukik. Ami a nőket illeti,
inkább azokhoz vonzódik, akikkel barátságot is képes kötni.”
Iris Martin pszichológus szerint Angie viselkedése mögött sokkal
több van a szokványos serdülőkori kísérletező hajlamnál, és az
okokat a gyerekkori traumákhoz, vagyis az elhagyatottságérzéséhez
vezeti vissza. „A legtöbb nőnek vannak nő barátai, akiket testvérként
kezel, nem megdugni akarja őket. Ha valaki azért van kiéhezve az
intimitásra, mert magára hagyták, annak súlyos hiányérzete van.
Ilyenkor lehetséges az, hogy egy nő másik nő iránti vonzódása
szexuális vonzalommá alakul át. Az intimitás legkisebb jele is lehet
kiváltó ok, olyan óriási és feneketlen az érzelmi sivárság kutja.”
Dr. Franziska De George pszichiáter szintén Angie zaklatott
gyerekkorát, önmagától való elidegenedettségét állítja a
középpontba: „A biszexualitás az elveszettség egyik velejárója;
egy önkifejezési módszer. Ha valaki nincs tisztában önmagával
és a saját szükségleteivel, akkor kísérletezéshez folyamodik.”
Angie szexuális kísérletezésének hátterében azonban egy nem
éppen jóindulatú hátsó szándék is húzódott – a bosszúvágy. Egy
ízben Angie és Jenny lefotózták magukat franciázás közben a Santa
Monica-i tengerpart egyik elhagyatottabb részén. Amikor Angie nem
sokkal ezután találkozott az apjával, megkérdezte tőle, hogy nincs-e
kedve megnézni a legújabb fotóit, majd elétette a Jennyről és saját
magáról készült intim képeket. Angie jól tudta, hogy Stacey Pickren
egy nő miatt hagyta el Voightot, és kimondhatatlanul élvezte, hogy a
megalázó gesztussal visszavághatott neki, amiért elhagyta az
anyját. „Úgy hiszem, hogy Angie szexuális kicsapongásait
nagymértékben motiválta, hogy ezzel fájdalmat okozhat az apjának”
– mondja Lauren Taines.
Még tartott a szerelem Jennyvel, amikor szeptemberben Angie és
Jonny Lee Miller együtt jelentek meg az Adatrablók promóciós
vetítésén. A film fogadtatása enyhén szólva lanyha volt. A kritikák
visszafogottak, némelyik ellenséges hangvételű volt. Angie
egyáltalán nem repesett az örömtől, amikor a vele készült
interjúkban minduntalan híres apjáról faggatták, és rendszeresen
megkérdezték, miért nem az ő nevét használja. Angie türelmesen
válaszolgatott. „Nem az a célom, hogy a nevem miatt kapjak
szerepeket. Nem szégyellem a családomat, sőt. Nagyon büszke
vagyok az apámra és a szakmai teljesítményére. De nem akarom,
hogy bárki is azt várja el tőlem, hogy olyan legyek, mint ő.”
Nos, senkinek még csak eszébe sem jutott azt kérni Angie-tői,
hogy következő filmjében, a Sivatagi hold titkában, akárcsak egy
picit is Jon Voightra emlékeztessen. Amikor az Adatrablók promóciós
reklámkampánya 1995 októberében lezárult, Angie a kaliforniai
Palmdale-be repült, ahol pillanatokon belül átvedlett magányosan az
országút mellett bandukoló stopposlánnyá, aki úgy próbálja meg
felhívni magára a középkorú sofőr, Danny Aiello figyelmét, hogy
érzékien nyalogat egy jéghideg doboz sört. A komikus thrillerben
Angie elemi szexuális kisugárzása olyan erővel jött át a
filmvászonról, hogy Rod Deher kritikus ezt írta róla: „Ez a lány
annyira érzéki és szexi, hogy még Liv Tyler és Drew Barrymore is
szinte apácának tűnik mellette.”
Angie a forgatás idején szerzett tudomást arról, hogy a csontrák
utolsó stádiumában lévő Barbara nagymamájának állapota
válságosra fordult. A nyolcvanöt éves matriarcha december
harmadikán, alig néhány nappal a film utómunkálatainak befejezését
követően távozott az élők sorából Palm Beach-i nyaralójában.
Barbara Voight, akinek életrevalóságából és heves
temperamentumából sokak szerint Angelina rengeteget örökölt, az
utolsó percig fittyet hányt a korára és a betegségére, és
rendszeresen elkísérte Jon fiát az általa érdekesnek tartott forgatási
helyszínekre szerte a világban. Jon Voight nagyrészt az ő kedvéért
vállalta el Jim Phelps ügynök szerepét a Tom Cruise főszereplésével
forgatott Mission Impossible, Barbara ugyanis nagyon szerette volna
látni Prágát. „Imádta a várost” – meséli Jon Voight, hozzátéve,
mekkora örömet szerzett már tolószékbe kényszerült édesanyjának
ez az utolsó közös élmény. Jellemző mozzanat, hogy alig ért véget a
forgatás, Barbara azt kérdezte a fiától: „És legközelebb hova
megyünk?”
Akkoriban Voight két ajánlat között hezitált. Egyrészt felajánlottak
neki egy szerepet a Rosewood az égő város című filmben, amelyben
egy fehér üzlettulajdonost kellett volna játszania, aki a faji
zavargások alatt bújtatja fekete bőrű szomszédjait, a másik
lehetőség az volt, hogy Amazonas-medencébe utazik, hogy az
felfalassa magát egy óriáskígyóval. Barbara egy pillanatig sem
habozott. „Soha nem jártam még az Amazonasnál” – közölte.
Sajnálatos módon nem érhette meg a kalandos utazást, de talán
valamennyire kárpótolta érte az az örömteli esemény, hogy Chip fia
végleg megszabadult szerencsejáték-függőségétől, és újra a
zeneszerzésnek szentelte magát.
A családból Jon vállalta, hogy beszédet mondjon anyja
temetésén. Előtte való nap már kész volt a vázlattal, de az
álmatlanul töltött éjszakát követően még mindig úgy érezte, hogy
nem találja a megfelelő hangot szeretett anyja méltó
elbúcsúztatásához. Jon utóbb elmesélte, hogy amikor másnap
reggel elmondta az aggályait Angie-nek, a lánya úgy beszélt vele,
ahogy egy filmrendező szokott bizonytalankodó színészeivel. „Menni
fog, apa. Mondd azt, amit a szíved mélyén érzel, abban vagy a
legjobb.” A biztatás megadta a kellő lökést, és átsegítette Voightot a
krízisen. „Angie-ben van egyfajta összeszedettség, amellyel helyén
tudja kezelni a dolgokat” – jegyzi meg Voight.
Nagymamája utolsó kívánsága azonban még a legbizarrabb
dolgokat is úgymond helyén kezelő Angie-t is jócskán meglepte.
Marcheline az elsők között rótta le kegyeletét a nyitott koporsóban
felravatalozott anyósa előtt. Amikor visszatért a várakozó
gyászolókhoz, az arca hamuszürke volt. „Angie, kérlek, nagyon
szedd össze magad, mielőtt odamész.” Angie megkérdezte, hogy
miért, mi a baj, de Marche csak annyit felelt, hogy majd meglátja.
Amikor Angie-re került a sor, akkor jött rá, miért lett rosszul Marche.
A Voight család nyolcvanöt éves matriarchája piros bikiniben pihent
a koporsóban, kedvenc golfütői társaságában. Az élet örömeit
mindenek fölébe helyező Barbara még holtában is fityiszt mutatott a
halálnak.
Néhány héttel később Angie csak egy arc volt a tömegben,
amikor a barátja oldalán részt vett a Trainspotting bemutató
vetítésén 1996 februárjában, a skóciai Glasgow-ban. A premiert
követő nagyszabású partin senki sem szentelt különösebb figyelmet
Jonny Miller barátnőjének, de még a neve sem szerepelt a jelen lévő
hírességek listáján.
Ezúttal Angie fiúja élvezhette a rivaldafényben való sütkérezést, a
kritikusok ugyanis azt írták, hogy a brutális kábítószeres és a durván
erőszakos jelenetek ellenére a Trainspotting „egy döbbenetesen
eredeti film, amelyet mindenkinek látnia kell”. Danny Boyle filmjét a
Legjobb forgatókönyv adaptáció kategóriájában jelölték az Oscar-
díjra, és számos angol és európai filmes díjat kapott.
Azt a jelenetet, amelyben a Betegfiút játszó Jonny Lee Miller
Sean Connery kulturális jelentőségéről elmélkedik, sokan úgy
értékelték, hogy bármelyik Quentin Tarantino-kultuszfilmben
megállná a helyét. Megszületett a skót válasz a Ponyvaregénye.
Hat héttel később, 1996. március 28-án Jonny és Angie zártkörű
polgári esküvő keretében házasságot kötött Los Angelesben. Csak a
tanúk, Marcheline és Jonny legjobb barátja, Jude Law volt jelen.
Hiányzott Angie bátyja, de még az apja is, aki ugyan találkozott
Jonnyval az Adatrablók forgatásán, de még nem fejezte be a
Mission Impossible-t. Jonny családja sem képviseltette magát, távol
maradtak a szülei, Alan és Anne is, valamint újságíró nővére,
Joanna. Amikor a szülők felhívták fiukat Los Angelesben,
aggodalmukat fejezték ki amiatt, amit az újságokban olvastak leendő
menyük leszbikus kalandjairól és drogügyeiről. Megkérdezték a
fiukat, hogy tisztában van-e azzal, mibe mászik bele. Igazából Jonny
sem tudta.
„BETEGFIÚ” EGY VOLT DROGOST VESZ EL – harsogta a
londoni Daily Mirror szalagcíme, alatta Angie vallomása volt
olvasható: „Minden létező kábítószert kipróbáltam, a kokaint, az
ecstasyt, az LSD-t és a kedvencemet, a heroint is. Noha nem volt
könnyű kikerülni ebből a csapdából, Jonny megmutatta a fényt az
alagút végén.”
Noha Angie nem először próbálkozott meg egy konzervatív életre
való átállással, a férjhezmenetel kétségkívül szokatlanul
konvencionális lépés volt a részéről. Angie továbbra is rendszeresen
találkozott Jennyvel, és más nők is vonzották, szó sem volt arról,
hogy felhagyott volna szexuális kísérletezéseivel. A házasságban
azonban háttérbe szorult, már nem ő volt a sztár. Gyerekkorában,
mindenki Jamestől, a bátyjától remélte a nagy sikereket, nem tőle.
Az iskolában, és később, amikor megpróbált lassan előbbre jutni a
csúszós hollywoodi ranglétrán, híres apja nyomasztó árnyékával
kellett megküzdenie. Most, egy olyan férfi mellett kötelezte el magát,
akire fényes karrier várt. A Trainspotting meghozta Jonnynak a nagy
áttörést, megnyílt az út a valódi sztárság felé, s ezt az esélyt ő is és
a kollégái is, különösen Ewan McGregor, a legnagyobb mértékben
igyekeztek kihasználni.
Angie törékeny egója tiltakozott – jó, jó, de mi lesz velem? Alig
telt el néhány nap a boldogító igen kimondását követően, és Angie-
nek máris kétségei támadtak a dönteset illetően. Egy barat így írja le
ezt az időszakot. „Vad volt, nyughatatlan és kalandvágyó. Egyáltalán
nem tekintette örökre szólónak a házasságot. Egyszerűen csak
kalandnak fogta fel.” Más szóval Angie számára a házasság
menedék volt, az anyjától való függetlenség záloga. Miután Bill Day
már kilépett az életéből, Marche minden figyelmét a lányának
szentelte. Mindennap beszéltek telefonon, Marcheline Angie minden
legbelső titkáról tudott. Ez biztonságot adott, ugyanakkor nyomasztó
volt. Angie valahogy úgy képzelte, hogy Jonny révén
megszabadulhat azoktól a dolgoktól, amelyeket Marche rá akart
erőszakolni. Hamar ráébredt azonban, hogy az egyetlen dolog,
amitől meg akar szabadulni, az éppen a házasság.
A mézeshetek alatt – amely valójában az Adatrablók európai
promóciós turnéjára esett az év májusában – Angie ráébredt, hogy a
média hozzá intézett kérdései csak az apjára vagy a férjére
vonatkoznak. Úgy tűnt, az ő személye már senkit sem érdekel. Ez
annyira idegesítővé vált a számára, hogy a spanyol televízióban
kijelentette, nincs rokonságban Jon Voighttal.
„Borzalmas, hogy amint az ember férjhez megy, azonnal el is
veszíti saját identitását – nyilatkozta Angie naivan tágra nyitott
szemekkel a New York Timesndk. – Hirtelen egyszer csak valakinek
a felesége vagy, szóval a másik fele, és az egész egy kicsit olyan,
mintha elveszítetted volna önmagadat.”
Az utolsó cseppet a pohárban egy délelőtti tévé-show jelentette,
amelyben az ifjú párt rizzsel szórták meg, és nászajándékul kaptak
egy kenyérpirítót. „Vissza kell kapnom önmagamat” – gondolta
magában Angie. Saját bevallása szerint aránytalanul sok időt töltött
el azzal, hogy filmbéli karaktereinek az életét élje, így alig maradt
lehetősége a sajátjával foglalkozni.
Nos, alig telt el néhány hét eme elhatározást követően, és az ifjú
pár bensőséges házasságkötéséből az év legtöbb pletykát kiváltó
esküvője lett. Angie elmesélte az újságíróknak, hogy a nagy
esemény előtti napon egy nagy keresztet tetováltatott a hasára,
mintegy szerelme tiszteletére, amivel tulajdonképpen egy korábbi,
amszterdami vízágyas kaland során készült kis kék nyelvű sárkányt
akart eltüntetni. „Az már aktualitását vesztette” – nyilatkozta Angie
az újságíróknak.
Angie azt is felfedte, hogy a szertartás nem a nagy fehér esküvő,
hanem a kis fekete esküvő lett az életében. Arról is gondoskodott,
hogy elterjedjen a híre, miszerint a vőlegény fekete bőrzakót viselt, ő
pedig fekete bőrnadrágot, fehér blúzzal, amelyre a saját vérével írta
fel szerelme nevét. „Ö lesz a férjed, életed párja. Igazán
felvállalhatsz érte egy kis áldozatot, hogy az egésznek valóban
különleges hangulata legyen” – magyarázta Angie. így lett a piruló
menyasszonyból véres menyasszony, tekintve, hogy a vőlegény
igencsak hosszú, tizennégy betűs névvel rendelkezik. A pletykalapok
és bulvármagazinok rávetették magukat a bizarr sztorira. A gyönyörű
és szexi fiatal színésznő a sötét oldalhoz vonzódik – nincs is
hatásosabb kombináció a média figyelmének felkeltéséhez.
Miközben Angie azon töprengett hogyan keveredhetne ki abból,
amibe belekeveredett, Jonny anyja, Anne akaratlanul is hozzájárult
az elkerülhetetlen idő előtti bekövetkeztéhez. Anne a londoni BBC
produkciós irodájában dolgozott, és ebben a minőségében kapott
egy megkeresést a barátnője, Johanna Ray casting-ügynök – a
nehézfiúk szerepeiben híressé vált színész, Aldo Ray volt felesége –
részéről, aki legújabb projektjéhez, az Istent játszva című filmhez
keresett színészeket. A drogokról, gengszterekről és egy rossz útra
tért, de egyébként jóravaló sebészről szóló film David Duchovny, az
X-akták sztárja számára a nagy kiugrás lehetőségét jelentette. A
színésznek olyan nagy befolyása volt a 24 millió dolláros
költségvetésű produkcióra, hogy még a rendezőt, a volt cirkuszi
impresszárió Andy Wilsont is az ő javaslatára választották ki,
egyszerűen azért, mert Duchovnynak nagyon tetszettek az angol
Cracker detektívsorozat általa rendezett részei.
Az Istent játszva 1996 augusztusára tervezett forgatásának
előkészületi munkálatai enyhén szólva nehézkesen haladtak. Mark
Haskell Smith eredeti forgatókönyvét újraíratták Larry Gross-szal, de
Wilson még így is azt állította, hogy a sztori „lefilmezhetetlen”.
Szóval a forgatókönyv még messze nem volt kész, de ez volt a
kisebbik baj – a producerek képtelenek voltak megegyezni a
főszereplőnő személyében. Miután beszélt Anne Millerrel, Johanna
Ray megnézte az Adatrablók, és Angelina Jolie játéka elnyerte a
tetszését. Viszont amikor megemlítette Angie nevét az Istent játszva
producereinek, azok még arra sem voltak hajlandóak, hogy behívják
egy próbafelvételre.
Claire, a gengszter barátnőjének szerepére a producerek
mindenáron egy befutott, lehetőleg szőke színésznőt akartak
szerződtetni, mint például Charlize Theron, Cameron Diaz vagy A
lény sztárja, Natasha Henstridge. Andy Wilson azonban, akinek ez
volt az első hollywoodi produkciója, a véres thrillerrel egyfajta „bizarr,
kicsit szürreális” emléket akart állítani a szabad szellemű Nicolas
Roeg rendezőnek, aki olyan szimbolikus jelentőségű filmeket csinált,
mint Az alakítás, a Vándorrege és a Ne nézz vissza. Szerinte, a
kegyetlen és cinikus rosszfiút játszó Timothy Hutton mellé
mindenképpen egy sötét hajú, összhatásában európai jellegű
színésznő illett. Próbafelvétel készült Famke Janssen holland
színésznővel, az Aranyszem sztárjával, Jennifer Tillyvel a Kötelél és
a Twin Peaks több szereplőjével is, de egyiket sem találták
alkalmasnak. Andy Wilson így magyarázza a dolgot: „A
szereplőválogatás a filmgyártás kilencven százaléka. Olyan, mint az
alkímia, ki kell totózni, hogy a szereplők minél jobban összeilljenek.
A rendezőnek bűvészkednie kell. Filmet bárki tud csinálni. A lényeg
az előkészületekben van – ott dől el minden.”
Sajnálatos módon a varázslóknak sehogyan sem sikerült olyan
színésznőt találniuk, aki mindkét főszereplővel, a feketelistára tett,
kábítószerfüggő orvost játszó David Duchovnyval és az ördögien
ravasz bűnözővel, az Oscar-díjas Timothy Huttonnal is úgymond
hatásos egyveleget alkot. Angelina Jolie a szó szoros értelmében az
utolsó színésznő volt, aki megjelent a próbaválogatáson. „Bejött, és
szinte pillantásra sem méltatott bennünket – emlékszik vissza
Wilson. – A sivatagi tábortűznél játszódó jelenetet adta elő, és
lenyűgöző volt. Látszott rajta, hogy nagyon érti a dolgát.” Duchovny
és a rendező azonnal tudták, hogy Angie kell nekik, de a producerek
foggal-körömmel ragaszkodtak a saját elképzelésükhöz. Nagy
vitákat követően végül a rendező akarata érvényesült, és alig pár
nappal a forgatás előtt Angie végre belebújhatott Dolce és Gabbana,
Richard Tyler és Mark Wong Nark ruhakölteményeibe, ami nagy
változást jelentett megszokott bőrszerkójához és ujjatlan topjaihoz
képest. „A cél az volt, hogy Angelina olyan legyen, mint egy drága
sportkocsi – légiesen karcsú és áramvonalas” – mondja Mary
Zophres jelmeztervező.
A forgatás idején Melanie Green társproducer így nyilatkozott a
női főszereplőről: „Sokkal komolyabb gondolkodású, mint a korabeli
színésznők… egy érett nő kecsességével és kiforrott stílusával
rendelkezik. Többrétegű, összetett személyiség.”
Angelina leszerződtetése akkora dobás volt, hogy fiatal és
ambiciózus ügynöke, Geyer Kosinski, annak ellenére, hogy
májusban csontját törte egy vitorlásbalesetben, Lázárként támadt fel
betegágyából, és azonnal felhívta a variety magazint, hogy
személyesen erősítse meg a nagy hírt – igen, Angie kapta meg az
Istent játszva főszerepét. Ezzel a húzással azt is bebiztosította
magának, hogy az ő személyét, és ne Marcheline-t kössék
elsősorban a feltörekvő fiatal színésznő nevéhez.
 David Duchovny végre megkapta álmai nőjét. Jobban mondva,
azt hitte, hogy megkapta. Riválisa, Timothy Hutton egészen
másképp gondolta a dolgot. A rendező és a stáb tagjai először
elképedtek, utóbb azonban igen szórakoztatónak találták azt a
buzgóságot, amellyel a két legendás hollywoodi sztár igyekezett
felhívni magára a náluknál tizenöt évvel fiatalabb nő figyelmét. Mit
sem számított, hogy Hutton akkoriban állítólag Urna Thurmannel járt,
Duchovny pedig, aki szexfiüggősége miatt utóbb hosszú időt töltött
egy rehabilitációs intézetben, Téa Leoni színésznő vőlegénye volt. A
két színész teljes gőzzel ráhajtott a „friss házas, de azért
randevúzgató” Mrs. Millerre.
A rendezőnek csak az számított, hogy a filmnek ne ártson a
forgatási szünetekben zajló kavarás. „Angie csak huszonegy éves
volt, de már akkor pokolian szexi. Láthatóan élvezte a fiúk
érdeklődését – meséli Andy Wilson. – Akkoriban készült szakítani
Jonnyval, és ez, ki tudja, miért, még több energiát adott neki, ami
kifejezetten jól jött a film szempontjából. Tim és Angie a forgatáson
jöttek össze. Tim teljesen el volt varázsolva, Angie szó szerint az ujja
köré csavarta. David persze féltékenykedett.”
A hoppon maradt sztár azért nem lehetett annyira elkeseredve,
mivel az augusztusban elkezdődött forgatás idején naponta több
tucat autó jelent meg a helyszínen, tele az X-akták iránt rajongó
fiatal hölgyei, akik közül sokan bugyikat dobáltak Duchovnynak.
Miközben Angie és Hutton boldogan turbékoltak, Duchovny,
legalábbis Andy Wilson állítása szerint, viszonyt kezdett a stáb egyik
tagjával.
Míg a való életben Hutton győzedelmeskedett, Duchovny
kárpótlásul leforgathatta Angie-vel, Wilson szavaival élve, „a
legizgatóbb szexjelenetet, amilyet valaha kamera megörökített”. Az
operatőr ugyanaz az Anthony Richmond volt, aki a Ne nézz hátrában
lefilmezte Donald Sutherland és Julie Christie szeretkezését,
amelyet sokan a filmtörténet legerotikusabb ágyjelenetének tartanak.
Duchovny és Angie szerelmi jelenetéhez a Massive Attack brit
popegyüttes egyik száma szolgáltatta a háttérzenét.
A Disney és a Touchstone, a film két fő finanszírozója, kivágatták
a jelenetet, amit azzal indokoltak, hogy túlságosan erotikus és
romantikus, amivel eltereli a figyelmet a fő témáról, vagyis a
bűnözésről. Ugyanakkor a két stúdió megtorpedózta azt a jelenetet
is, amelyben Hutton és Angie egy Jaguar hátsó ülésén szeretkeznek
szenvedélyesen, miközben Gary Dourdan – egy másik gengszter –
figyeli őket. Ennél az volt a kifogásuk, hogy a jelenet közvetetten a
bűnözői életformát reklámozza. A nagyközönségnek, vagyis nekünk,
akik soha nem fogjuk látni a kivágott részeket, meg kell elégednünk
Andy Wilson állításával, miszerint a jelenetek „észveszejtően
izgatóak” voltak.
A négyhavi házasság után lapátra tett ifjú férj, Jonny Lee Miller
mindeközben magányosan ténfergett a Queen együttes dobosának,
Roger Taylornak a hollywoodi lakásában, amelyet kis felesége
filmforgatásának idejére bérelt ki. Andy Wilson rendező emlékei
szerint az elkeseredett és tehetetlen Miller a Hutton egyik testőrét
játszó Andy Tiernan angol színész vállán sírta ki magát, akitől
naprakész információi voltak arra vonatkozólag, miképpen viseli
magát ifjú arája a forgatáson. Andy Wilsonnak az volt a véleménye,
hogy Angie és Miller egyszerűen „még túl fiatalok” voltak egy
házassághoz. „Minden színészt egyformán kellett kezelnem, ezért
igyekeztem távol tartani magam attól, hogy beleszóljak bármibe is,
ami közvetlenül nem érintette a filmet.”
Jonny végül azt tette, ami ilyenkor elvárható, vagyis lelépett egy
másik nővel. Hogy pontosak legyünk, egyszerre két nővel: igaz, csak
a filmvásznon. Jonny Montrealba repült, ahol Keith Carradine
ajánlásának köszönhetően szerepet kapott az Alan Rudolph
rendezte Afterglow című filmben. Jonny egy feltörekvő fiatal
topmenedzsert játszott, aki nem akar gyereket szexi feleségétől,
Lara Flynn Boyle-tól. Amikor a kiábrándult nej lefekszik az
ezermester szomszéddal, a megcsalt férj annak feleségével áll
bosszút. Utóbbit Julie Christie játszotta, aki fénykorában a világ
egyik legkívánatosabb színésznője volt. Millernek kétségkívül nem
volt könnyű megbirkóznia a való életből nagyon is ismerős sztorival.
Nos, ugyan megbántott férje nyilván hallani sem akart róla, de
Mrs. Miller kiválóan teljesített a forgatáson, ahol szakmai kvalitásai
mindenkit lenyűgöztek. Mivel maga a rendező is „egy rakás
szemétnek” tartotta a forgatókönyvet, arra bátorította a színészeit,
hogy nyugodtan improvizáljanak a kamera előtt, ami kitűnő
lehetőséget adott képességeik és tehetségük megcsillogtatására.
„Angie egy rocksztár rugalmasságával hangolódott rá a feladatra –
mondja Andy Wilson.
A rendező tökéletesen tisztában volt vele, hogy kivételes
tehetséggel áll szemben, akiből valóban nagy színésznő lehet.
„Amikor filmezünk valakit, nem a színész technikája vagy a
tehetsége a leglenyegesebb, hanem a szeme. A kamera azt fogja
rögzíteni, ami abban tükröződik. Angie esetében ez még inkább
érvényes volt. Mindent tudott a tűkről, a tetoválásokról és a heroinról,
ráadásul elemi erejű vad erotikus kisugárzása volt. A kamera
pontosan ezt adta vissza. A bátorságát és a pimasz vakmerőségét.
A nagy színészeknél sohasem a technikára koncentrál az ember,
hanem a belső kisugárzásukra.
Anyja méltó tanítványaként, Angie volt az egyetlen a stábból, aki
ajándékot vett a rendezőnek a forgatás végén. „Tökéletes választás
volt és nagyon megható” – mondja Wilson. Angie mindig is ügyelt ra,
hogy egy film elkészültével megajándékozza a kollégákat.
Különösen fontosnak tartotta, hogy a többiek is ugyanolyan drága és
személyre szóló ajándékot kapjanak, mint a nagynevű és jól kereső
színészek.

Ettől kezdve Angie folyamatosan el volt látva munkával.

Hamarosan Közép-Texasba repült, hogy beleássa magát következő
feladatába, egy öt évtizedet átívelő, elsöprő lendületű történelmi
westernbe. Az Amazonok a vadnyugaton a texasi forradalomtól az
amerikai polgárháborúig kíséri figyelemmel három nő sorsát. A film,
amelyet 1996 októberében és novemberében forgattak, elnyerte egy
volt és egy leendő first lady, valamint egy leendő elnök tetszését is.
Az akkori texasi kormányzó, George Bush, a felesége, Laura és
Lady Bird Johnson is a közönség soraiban ültek, amikor sor került az
1848-as déli alkotmányozó gyűlés viharos eseményeit feldolgozó
sztori bemutatójára. Különösen tetszett nekik az Angie által alakított
Virginia Georgia Lawshe Woods, az elkényeztetett és önző déli
szépség története, aki jellemformáló átalakuláson esik át, miután
megtudja, hogy cseroki indián vér is folyik az ereiben, majd a férfiak
uralta társadalomban szenvedélyesen harcba száll a női
választójogért.
A lendületes és felkavaró történelmi eposz három, egymással
közeli rokonságban lévő, de teljesen különböző temperamentumú
asszony sikereit és bukásait öleli fel, akiknek élettörténetét
leszármazottjuk, Janice Woods Windle örökítette meg 1994-ben
megjelent regényében. Karen Arthur rendezőnő így foglalta össze a
film mondanivalóját: „Úgy növünk fel ebben az országban, hogy
szinte semmit sem tudunk az asszonyainkról. Ezek az egyszerű,
hús-vér nők a maguk idejében hősök voltak a környezetük számára,
csak éppen soha senki nem állított nekik emlékművet.”
A három főszereplő, Angelina, Annabeth Gish és Dana Delany
több eredeti helyszínre ellátogatott, megismerkedtek az általuk
megformált alakok leszármazottaival, és lerótták kegyeletüket a
sírhelyeiknél. A forgatáson jelen volt az írónő is, aki készségesen
válaszolt a kérdéseikre. Dana Delany a következőt mondta saját
szerepéről, vagyis a rettenthetetlen Sarah Ashby McClure
vadnyugati telepes családanyáról: „Sarah pontosan azt csinálta, amit
John Wayne, csak közben időnként terhes volt.” Angie-t a film az
eddigiektől teljesen eltérő kihívás elé állította, amelyet sikeresen
abszolvált. Amikor a rá következő év májusában sor került a film
bemutatójára, a kritikusok azt emelték ki, hogy neki sikerült a
legárnyaltabban ábrázolnia a ráosztott karaktert, aki a három közül
talán nem a legnemesebb, de kétségkívül a legszínesebb egyéniség
volt.
Még nem fejeződtek be az Amazonok a vadnyugaton felvételei,
amikor Angie-nek meg kellett jelennie egy próbafelvételen. A neves
hollywoodi rendező, John Frankenheimer az ellentmondásos
alabamai kormányzó, George Wallace életéről készült filmet forgatni,
és Wallace második feleségének, a szexi botrányhősnő Corneliának
a szerepére keresett megfelelő színésznőt. Angie nem igazán volt
elemében, ráadásul rémesen izgult, és nagyon igyekezett, hogy
minél jobb benyomást keltsen A mandzsúriai jelölt, A vonat és Az
alcatrazi madárember tapasztalt rendezőjére. Angie vörössel
vastagon kirúzsozott szájjal, testhez álló fekete ruhában jelent meg a
felvételen, és idegesen elhadarta a szövegét. A rendező, hogy
megtörje a jeget és megnyugtassa egy kicsit, beszélgetni próbált
vele. „Szóval Jon az ön édesapja. Mondja, mi van vele mostanság,
dolgozik valami érdekesen?”
Angie-t hidegzuhanyként érte az oly ismerős refrén. Amint az
utóbb a Back Stage magazinnak adott interjújában elmesélte:
„Összeszorult a szívem, és azt gondoltam: oda sem figyelt arra,
amit csináltam.” Angie azt találta mondani az idős rendezőnek, hogy
ha annyira érdekli, mi van az apjával, akkor hívja fel és kérdezze
meg tőle. Ezek után fogta magát és kiviharzott a helyiségből.
Alig néhány percen belül befutott Geyer Kosinski hívása, aki jól
letolta, amiért elrohant a meghallgatásról, és amiért „úgy öltözött fel,
mint egy gésa”. Angie tovább duzzogott, azt sérelmezte, hogy
Frankenheimer megbántotta. „Egyáltalán nem érdekelte, hogy mit
tudok” – panaszolta.
Kosinski rábeszélte védencét, hogy kapja össze magát, törölje le
a szájáról a rúzst, és menjen vissza a meghallgatásra. Angie ezúttal
remekelt, és megkapta azt a szerepet, amely megváltoztatta az
életét. Hamarosan bekövetkezett a pillanat, amikor már nem a
környezetében lévő férfiak, hanem ő maga állt a figyelem és a
pletyka középpontjában.
 HETEDIK FEJEZET
Kibaszottul nem látok semmit. Kibaszottul nem tudok táncolni, és
kibaszottul nem tudok énekelni.
Mi a faszt keresek itt?
ANGELINA JOLIE, A ROLLING STONES „ANYBODY SEEN MY
BABY” VIDEÓ KLIPJÉBEN

Félhomályban és jobb napokon, a göndör hajú Franklin Meyer

szereti azt hinni magáról, hogy egy kicsit hasonlít Bob Dylanre.
De amikor a barázdált képű New York-i sárgás fogai között
felparázslik elmaradhatatlan szivarkája, leginkább Sam Peckinpah
Vad bandájának. Warren Oatesára emlékeztet. Frank kiélt arca
züllött múltjának nyomait viseli, kék szeme azonban most is élénken
csillog. Hatvannégy évesen is szívesen emlékszik vissza azokra az
időkre, amikor Manhattan belvárosa veszélyes és őrült kalandok
színtere volt. Andy Warhol barátjaként – „már amennyire bárki is a
barátjának mondhatta magát” – magától a mestertől sajátíthatta el a
„realista” filmkészítés alapjait. Fiatal színészként Meyer szerepelt
Warhol híres Gyárának egyik előadásában is, Cindy Darling
transzvesztita művész oldalán. Amikor egyszer Meyer megkérdezte
a mestert, mit kezdjen magával, Warhol így felelt:
„Tedd azt, amihez éppen kedved van.”
Meyer így is tett. A következő huszonöt évben
műbútorasztalosként dolgozott, mígnem, igaz, talán kicsit későn,
ráébredt, hogy a kábítószer-kereskedés jóval kifizetődőbb
vállalkozás. Egy „tőkédén dilettánstól” vette át a boltot a legendás
Hotel Chelsea luxusbér-házban, ahol főleg színészek, művészek és
zenészek laktak, többek között maga Mr. Dylan is. Meyer, saját
szavai szerint „teljes körű szolgáltatást” biztosított önkiszolgáló
üzletében, ahol minden létező kábítószert lehetett kapni a herointól
az extasyig, az altatóktól és nyugtátoktól a kokainig. Meyer
kilencedik emeleti lakása, ahogy ő mondja, nem egy „vásári
céllövölde” volt, hanem egy elegáns modern korabeli szalon, ahol
mélyenszántó társalgás is folyt, miközben a többé-kevésbé híres
gazdagok és szépek füveztek, szippantottak és szívtak.
 Akárcsak Johnny Carson talkshow-jában, Meyer íróasztala is egy
pódiumon helyezkedett el a „szalonban”, mert onnan állandó
megfigyelés alatt tarthatta klienseit. Az asztalfiókban egy 9 mm-es
pisztoly mellett egy 32 mm-es sörétes puska is lapult, főként azért,
mert Meyer imádta a lőfegyvereket, és ugyanúgy gyűjtötte a
különleges darabokat, mint az antik órákat, amelyekből irigylésre
méltó kollekcióval rendelkezett. Meyer nyomatékosan hangsúlyozza,
hogy sohasem használt fegyvert indulatból. Állítja, hogy mindez
csupán a színjáték része volt, amely nagyrészt sznobokból és
művészlelkekből álló klientúrájának elbűvölésére szolgált.
Az újdonsült drogdíler – karrierjének egy bizonyos pontján Meyer
úgymond kölcsönvette Warhol egyik darabjának ötletét, és elkezdte
lefilmezni mindazt, ami a 921-es számú lakás zárt ajtaja mögött folyt.
A cinéma vérité műfaján belüli eme próbálkozását Meyer Kézimunka
aktáknak nevezte el, miután egyszer, amikor ő és egy másik
operatőr, egy neves New York-i rendező, éppen egy leszbikus
partnerének korbácsolását élvező szadomazo dominát örökítettek
meg, a másik operatőrt annyira elragadta a hév, hogy harmadikként
beszállt a játékba.
Az évek során Meyer körülbelül negyvenórányi anyagot vett fel,
filmjeiben a legbanálisabb jelenetektől a legszélsőségesebb
őrültségekig szinte minden előfordul: Marc Jacobs divattervező
kabátban, sállal a nyakában, amint egy csík kokaint szippant fel; egy
gyönyörű félmeztelen lány, crackpipával. Meyer másokat is
megörökített, de nem kábítószerezés közben: egy fekete rappert
például, aki éppen arról mesél, hogyan tört be a bátyja a
menyasszonya szüleinek a házába; az egyik kliensének a
barátnőjét, aki ötletszerűen orálisan elégít ki egy ismeretlent; Abel
Ferrara rendezőt, amint négykézláb járkálva röfög a lakásban; és a
féktelenségéről ismert Chaka Kant, amint önmagát adja. Noha ez
idáig nem akadt senki, aki felvállalta volna e remekmű
forgalmazását, Meyer büszkén mutogatja a vendégeinek, köztük a
szerzőnek is, vágatlan dokumentumfilmjét.
Meyer valóságshowjának egyik állandó szereplője az időnként
szőkén, máskor sötét hajjal megjelenő Angelina Jolie volt. A
színésznő először 1996 februárjában kopogtatott Meyer ajtaján,
amikor párhuzamosan forgatta A pokol konyháját New Yorkban, és a
George Wallace-t, John Frankenheimerrel Los Angelesben. A pokol
konyhája, amelyet Tony Cinciripini rendezett, egy kábítószerrel és
szexszel dúsított megtorlás története, amelyben Angie egy a bátyja
halála miatt véres bosszút forraló lányt alakít. Amikor először jelent
meg Meyernél, Angie-t filmbéli szerelme, Johnny Whitworth színész
kísérte el – ő Pattyt, a fiatal punkot játszotta a filmben, aki véletlenül
lelövi a barátnője bátyját, majd bánatában belövi magát, és lefekszik
a testvérek kábítószerfüggő anyjával, akit Rosanna Arquette alakít.
A filmben megszemélyesített alak pontos másaként Angie karikás
szemmel és nyúzott arccal jelent meg Meyer ajtajában, ráadásul be
volt kötve a keze, amelyet a forgatás közben vágott el véletlenül.
Noha életében először találkozott a dílerrel, Angie-t olyannyira nem
érdekelte a saját image-e, hogy megengedte Meyernek, készítsen
róla fényképeket a kollekciójához. Ezek után elfogyasztott hatvan
dollár értékű kokaint és heroint.
„Frank a Chelsea-ből” három éven keresztül látta el Angie-t
kedvéne kábítószereivel, vagyis heroinnal és kokainnal. A furcsa
páros rövid időn belül annyira összemelegedett, hogy együtt jártak
vásárolni, vacsorázni, sőt Meyer idős apját, Howardot is együtt
látogatták. Angie és Frank, akinek az anyja, Sylvette Engel
tehetséges festőművész volt, egy időben azt tervezték, hogy
művészkolóniát alapítanak felső New York államban. Angie ugyanis
meg akart tanulni festeni és szobrászkodni, bár leginkább a maszkok
és a plasztikák érdekelték, többször készített gipszöntvényt saját
melleiről. Angie-t a részleges vagy teljes emlőeltávolítást
elszenvedett nők furcsa szépsége éppúgy elbűvölte, mint a
leszbikus szadomazo játékok során használt forró viasz és a
mellbimbócsíptetők.
„Hamisítatlan eredetit akarok” – mondja bele a kamerába Angie.
A Kézimunka akták sztárja legalább annyira szellemes volt, mint
amennyire gátlástalan. Az egyik lefilmezett beszélgetés során
például, miután Frank barátnője, Danielle elmeséli, hogy a nyuszija
elpusztult, mert megetette salátalevéllel, Angie cinikusan azt
tanácsolja neki, hogy perelje be a Warner Brotherst, a Tapsi-hapsi
rajzfilm forgalmazóját. (Nos, Tapsi-hapsi fő tápláléka ugyan a
sárgarépa volt, de azért jót nevettek a viccen.) Angie bevallotta
továbbá, hogy ő sem volt szerencsés a házi kedvenceivel
gyerekkorában, és részletesen elmesélte, hogyan pusztultak el
egymás után az állatai.
Noha Angie társalogni is szeretett Meyer szalonjában,
látogatásainak fő célja egyértelműen a kábítószerezés volt. Frank
nagyon visszafogottan nyilatkozik Angie drogfogyasztásáról,
kihangsúlyozva, hogy barátként és nem függőként tekint rá. „Soha
nem vett és nem is használt túl sokat – meséli. – Szigorú értelemben
véve nem volt kábítószerfüggő. Emlékszem, hogy soha nem költött
el egyszerre száz dollárnál többet.” Ugyanakkor Meyer
figyelmeztetően hozzáteszi: „A heroinnal az a helyzet, hogy akár
szívja, akár inhalálja, vagy belövi magának valaki, a végén ugyanott
köt ki. A módszertől függetlenül a végeredmény azonos.”
Angie legtöbbször a „sárkányeregetésnek” nevezett módszert
alkalmazta. Ilyenkor a heroinszemcséket barbitonnal keverve
alumíniumfóliába csomagolják, és gyertyával melegítik. A felszálló
füstöt kis bambusz- vagy papírcsövecskén keresztül szívják be. A
fust a sztaniol-lemezkét fel-le mozgatja, s ez a felszálló füstnek
olyasféle alakot kölcsönöz, amely az ősi kínai mitológia
tűzsárkányára emlékeztet.
Angie viselkedése nem kerülte el az egyik producer feleségének
a figyelmét, aki sokszor fuvarozta a fiatal színésznőt. Végül a nő
rászánta magát, és felhívta Marcheline egyik közeli barátnőjét, hogy
figyelmeztesse, veszélyes dolgok zajlanak a háttérben. Marche
reakciója önmagáért beszél. Az volt az álláspontja, hogy semmit
sem kell tenni, mert Angelina felnőtt huszonegy éves nő, aki saját
maga felelős a tetteiért. „De hát ő a lányod!” – háborodott fel a
barátnő, akit megdöbbentett Marche saját lányának önpusztító
magatartásával szemben tanúsított érdektelensége. Végül Marche
beleegyezett, hogy New Yorkba utazik, és beszél Angie-vel. A közös
ebédnél az anya gyengéden megfogta a lánya kezét, a szemébe
nézett, és tétován feltette a kérdést: „Angie, mondd meg az igazat.
Tényleg drogozol?” Angie ártatlan képpel válaszolta: „Nem,
anyukám, nem drogozok”, majd élvezettel befalta az előtte lévő
óriáshamburgert, mintegy ékes tanúbizonyságot téve arról, milyen
egészséges étvágya van.
Angie apja, mint mindig, jóval később és más forrásból szerzett
tudomást a kábítószerügyekről. Azonnal repülőre ült, és egyenesen
Angie szállodájába ment. Amint azt később Pat O’Brien műsorában
elmondta, „valós fizikai fájdalmat” látott a lánya arcán. Angie a
képébe vágta, hogy „Nem tudsz segíteni rajtam, nem vagy képes
eltüntetni a fájdalmamat!”, és nem volt hajlandó leülni és beszélgetni
vele. Voight megpróbált a lelkére beszélni, de végül engedett, és
hagyta, hogy maga küzdjön meg a démonjaival. Utóbb keservesen
megbánta ezt a lépést. Akármennyi jóindulat rejlett is Voight
magányos próbálkozása mögött, valódi áttörést csak a szoros
családi összefogás és egy tapasztalt addiktológus szakértő
bevonása hozhatott volna.
Bármennyire drámainak és érzelemdúsnak tűnik ez a találkozás,
csupán részleges bepillantást enged abba az összetett viszonyba,
amely apa és lánya között kialakult.
Akárcsak az apja, Angie is hajlamos arra, hogy segítsen
másokon. Ahogyan az apja megpróbálta megmenteni a lányát saját
magától, úgy ez fordítva is igaz volt. Meyer filmen rögzített egy
huszonegy perces telefonbeszélgetést apa és lánya között, amelyből
egyértelműen kiderül, hogy Angie nagyon is a szívén viselte az apja
sorsát. Időnként szinte anyai intelmekkel illeti Voightot, akit azért is
korhol, mert az önmagát bünteti és nem képes élvezni az életet. „Azt
akarom, hogy taníts meg egy csomó mindenre – mondja Angie. – Ha
te boldog vagy, akkor az nekünk is örömet szerez.” A dologban az is
közrejátszott, hogy minél mélyebben ásta bele magát Angie a
szakmába, annál jobban érzékelte, hogy az apja eltékozolja a saját
tehetségét. Mélyen rangon aluli, a képességeihez méltatlan
szerepeket vállalt, miközben olyan ajánlatokat utasított el, amelyek
újra a csúcsra emelhették volna. Ebből az időből való például az az
eset, amikor Voightnak felajánlották Bill Bowerman, az 1970-es
olimpia híres távfutója, Steve Prefontaine edzőjének szerepét a
Korlátok nélkül című produkcióban, amelynek Tom Cruise volt a
producere. Angie és James is meg voltak győződve arról, hogy az
apjuk tökéletes lenne Bowerman szerepében, de Voight elutasította
az ajánlatot. A legendás edzőt végül Donald Sutherland játszotta el,
aki dicshimnuszokat zsebelt be kiváló alakításáért.
Angie hasonló, szinte anyai gondoskodással egyengette a bátyja
karrierjét is. A később bekövetkezett események ellenére nagyon
közel kerültek egymáshoz. Gyerekkorában James, mint az idősebb
testvérek általában, mindig elhajtotta a húgát azon ritka alkalmakkor,
amikor az játszani akart vele. A testvérek eltérő érdeklődésűek
voltak, és életfelfogásuk is más volt, de a legmarkánsabb különbség
az volt, hogy James a kamera mögött, míg Angie a kamera előtt
érezte jól magát. Főiskolás korában James akár hónapokig nem
beszélt a húgával, és nem is találkozott vele. Minden jel arra
mutatott, hogy Jamesből kiváló filmrendező lesz, különösen az után,
hogy az USC-ben elnyerte a George Lucas-díjat. A barátai mesélik,
hogy amikor vizsgafilmjeit készítette, amelyeknek általában a húga
volt a főszereplője, James az újhullámos francia rendezők
szerepében tetszelegve csíkos inget és barettet viselt. Amikor az
egyik filmben Angie-nek félmeztelenül kellett szerepelnie, James
felsőbbséges modorban kijelentette, hogy a forgatás zártkörű lesz.
Mindazonáltal, amikor lediplomázott, James annyira szégyenlős
volt, hogy még azokra a megbeszélésekre sem ment el, amelyekre
név szerint előjegyezték. Nagy meglepetés volt ezek után, hogy
James úgy döntött, követi a húga nyomdokait és a színészi pályára
lép. Angie-vel ellentétben James sosem mutatott érdeklődést a
színészet iránt, és képzetlen is volt ezen a területen, az apja ennek
ellenére kötelességtudóan bemutatta az összes casting-ügynöknek
a városban, hogy legalább az arcát megjegyezzék. Angie is
bevetette magát, és megszerezte a bátyjának élete első filmszerepét
– a csapost játszotta A pokol konyhájában. Angie utóbb arról
számolt be az apjuknak, hogy a kezdeti bizonytalankodást követően
James megdöbbentő magabiztosságról tett tanúbizonyságot a
forgatás során.
Amikor Angie-nek megsérült a keze, James kísérte el a helyi
kórház sürgősségi osztályára. Angie így emlékszik vissza a
történtekre: „James annyira rendes volt. Akkor jöttem rá, milyen jó
apa vagy férj lenne belőle. Halálosan nyugodt volt, fogta a kezem,
vigasztalt, vett nekem egy nyalókát, és folyamatosan vicceket
mesélt.” Bármennyire aggasztónak is tűntek Angie drogügyei,
Marche és Jon számára megnyugtató érzés lehetett, hogy James, a
gondoskodó báty, ott van a lányuk mellett, és vigyáz rá. A dolog
messze nem volt azonban ennyire egyszerű, ugyanis Angie ügyelt
rá, hogy jól eltitkolja kábítószer-szenvedélyét.
Mindemellett Angie folyamatosan ingázott New York és Los
Angeles között. A New York-i forgatás közel sem volt annyira
megterhelő számára, mint a George Wallace, amelyben Corneliát
játszotta. Nem volt egy pihekönnyű szerep, lévén az öntörvényű
Cornelia jelleme a Barbara Voight-féle élet iskolájának mintapéldája
volt: a kiváló céllövő, díjnyertes horgász, egykori rodeóbajnok és
profi vízisíző asszony igazi kalandor volt, aki az Indianapolis 500
autóverseny megnyitóján 250 km-es sebességgel száguldott,
ezenkívül rendszeresen repült a Nemzeti Gárda egyik Phantom
vadászgépével. „Én akartam lenni az első nő a Holdon – nyilatkozta
egy alkalommal Cornelia Wallace. – Sohasem voltam vakmerő,
inkább csak merész. Legalább egyszer mindent ki akartam próbálni.”
A szerepre való felkészülés során Angie felfedezte, hogy Cornelia
kitűnő zongorista volt, de játszott szaxofonon és orgonán is, sőt még
countrydalszövegeket is írt, amelyeket a „country királyával”, Roy
Acuffal adott elő. Angie elkövette azt a hibát, hogy mindezt elmesélte
John Frankenheimernek, aki azt javasolta, hogy Angie, aki
egyébként azt állítja magáról, hogy botfüle és repedtfazék-hangja
van, kerítsen egy gitárt, és a film egyik, a választási kampányt
megörökítő jelenetében énekelje el Acuff híres „The Wabash
Cannonball” című dalát. Kiderült, hogy Angie túlontúl szerényen
ítélte meg saját képességeit. Akárcsak az apjának, akinek nagy
sikere volt A muzsika hangjában, Angie-nek is nagyon kellemes
énekhangja van.
Sokoldalúsága és színes egyénisége sem tették azonban annyira
ismertté és kedveltté Cornelia Wallace-t, mint az 1972. május 15-én
bekövetkezett drámai események. Az elnökválasztási kampány
egyik gyűlésén egy bizonyos Arthur Bremen öt lövést adott le
George Wallace kormányzóra, mire a felesége, élő pajzsként, a saját
testével próbálta védeni a férjét. Angie, aki mélyen beleásta magát
Cornelia jellemébe, alaposan áttanulmányozta az eseményt
megörökítő fotót, amely a Times címlapján jelent meg. „Szerette és
óvta a férjét – jegyezte meg Angie. – Nem törődött azzal, hogy őt is
lelőhetik.” Maga Cornelia jóval földhözragadtabb megjegyzést fűzött
a híres címlapfotóhoz: „Szerencse, hogy épp aznap voltam
fodrásznál. A nők adnak az ilyesmire.”
Wallace, akit a filmben Gary Sinise alakított, súlyos sérüléseket
szenvedett, és deréktól lefelé megbénult. Frankenheimer finom
eszközökkel világít rá a szomorú esemény tragikus jelentőségére,
amikor a filmet a kormányzó és felesége meghitt szerelmi jelenetével
indítja, amely a választási kampány legelső napjának reggelén
játszódik le szállodai szobájukban. A háromórás tévéfilm végigköveti
azt a nem mindennapi jellembéli átalakulást, amelynek során egy
rasszista kormányzóból és politikai opportunistából – aki 1963-ban a
.Szegregáció ma, szegregáció holnap, szegregáció mindörökké!’
felkiáltással állta el az útját az alabamai egyetemre beiratkozni
szándékozó két fekete bőrű diáknak – olyan ember lesz, aki
tudatosan a legkiválóbb afroamerikai szakembereket válogatja be
saját közigazgatási apparátusába. A film legdrámaibb, a valóságban
is megtörtént jelenete, amikor a tolószékbe kényszerült Wallace
elmegy ugyanabba a montgomeryi templomba, ahol Martin Luther
King Jr. egykor prédikált, és megvallva múltbéli bűneit, alázatosan
bocsánatot kér azoktól, akik ellen vétkezett. „Megtanultam, mit jelent
a szenvedés. Tisztában vagyok vele, hogy én magam mekkora
fájdalmat okoztam a fekete közösségnek, ezért bocsánatkéréssel
tartozom önöknek” – mondja George Wallace.
Wallace átalakulásának allegorikus természete – a fausti alku,
amelyet a hatalom megszerzéséért kötött, bukása, majd ezt követő
megtérése – volt az, ami arra indította az ízig-vérig liberális
Frankenheimert, Bobby Kennedy jó barátját, hogy megfilmesítse a
történetét. Amikor a kamerák leálltak, a majd ötven tévéfilmet és
játékfilmet maga mögött tudó veterán rendező kijelentette, hogy ez
volt élete legjobb filmje. Noha sem a szenvedő alany, sem Cornelia
nem értett vele egyet – „Inkorrekt módon ábrázoltak” panaszolta –, a
kritikusok java része a rendező mellett foglalt állást, és a tévéfilm
kilenc Emmy-díj-jelölést kapott.
 Angie-re mély benyomást tett, hogy egy történelmi szempontból
provokatív dráma részese lehetett – Wallace befolyása akkora volt,
hogy Frankenheimer nem forgathatott Alabamában. ,Akkor láttam át
először teljes valójában a törekvés szépségét és a megvalósítás
buktatóit” – mondta egy interjúban Angie, szinte tökéletesen
visszaadva apja harminc évvel korábbi, az ellentmondásos Éjféli
cowboy kapcsán kinyilvánított érzéseit.
Angie-nek nem csak szellemi síkon jelentett óriási élményt a
filmezés, ugyanis a színészek többségéhez hasonlóan ő is beismeri,
hogy szerelembe szokott esni filmbéli partnerével. Ezúttal is így volt,
pedig Gary Sinise, aki a filmben a férjét játszotta, nemcsak hogy
húsz évvel idősebb, de nős is volt, sőt három kiskorú gyermek apja.
Az sem számított, hogy Angie még férjnél volt – komolyan
belehabarodott Sinisébe. Marche azonban, akit Angie napi szinten
tájékoztatott a fejleményekről, életében először határozottan
beavatkozott, és megígértette a lányával, hogy békén hagyja a
színészt. A szenvedély lángja hamar kihunyt, és a kockázatos
románcból nem lett semmi.
Angie apjának, szokás szerint, most sem osztottak lapot. Míg ő
arról ábrándozott, hogy egyszer majd a gyerekeivel együtt jelenhet
meg a filmvásznon, Angie-nek kétségei voltak a felől, egyáltalán
képes lenne-e elfogadni bármilyen instrukciót a részéről. Jellemző
momentum, hogy amikor 1997 júniusában közös interjú készült
velük, nem sokkal az után, hogy a George Wallace dobozba került,
az apa egy texasi stúdióban volt, a lánya pedig New Yorkban, ahol A
pokol konyhája utómunkálatain vett részt.
Amikor az interjúban Voight elismerően nyilatkozott Angie férjéről,
Jonny Lee Millerről és a barátairól, Jude Law-ról és Ewan
McGregorról, Angie szakmai érzékenysége, amely egyébként
minden szerelmi kapcsolatát végigkíséri, ironikus felhangú
megjegyzésekben jutott kifejezésre. Nehezményezte, hogy
miközben neki arra kell fordítania minden energiáját, hogy ne csak
vetkőzős mellékszerepekhez jusson, a férje „jobbnál jobb
projektekben dúskálhat, és még csak nem is kell különösebben
megerőltetnie magát”. Nos, az ifjú férjnek talán lett volna némi
ellenvetése ezen állítások hitelességével kapcsolatban. Miközben a
felesége a kaliforniai napsütésben John Frankenheimer egyik
remekművében villoghatott, ő egy skót mocsárban fagyoskodott,
felismerhetetlenségig összeroncsolódott holttestek társaságában. A
Pat Barker regényének alapján készült A fronton tuján Miller egy
angol tisztet alakított, aki az első világháborúban a több ezer fiatal
életet követelő somme-i támadás során megtapasztalt borzalmak
miatt megnémul, ami miatt elmegyógyintézetbe küldik. Noha a
holttestek nem voltak valódiak, a csípős hideg, a térdig érő sár és a
láp poshadt vizének kipárolgása nagyon is igazi volt. Millernek senki
sem róhatta volna fel, ha kissé elfogultnak ítéli neje nyafogását.
Májusban Miller, húsz másik szépreményű fiatal angol tehetség
társaságában vett részt a cannes-i filmfesztiválon, hogy együtt
ünnepeljék meg az angol filmgyártás „fantasztikus újjászületését”.
Miller aktív részt vállalt e megújulás sikerre vitelében. Hasonló
gondolkodású társaival, többek között Jude Law, Ewan McGregor,
Sean Pertwee és Sadie Frost színészekkel közösen úgy döntöttek,
hogy saját kezükbe veszik a sorsukat és megalapították a Natural
Nylon filmgyártó vállalatot. Az év nyarán egy sor érdekes projektet
hoztak tető alá, többek között a tizennyolcadik századi
szabadgondolkodók egy csoportjáról szóló The Hellfire Clubot és
egy szatirikus thrillert, a Psychoville-t. Ügyüknek további híveket
szereztek, amikor a Miller és Julie Christie főszereplésével készült
Afterglow több mint pozitív fogadtatásban részesült a kritikusok és a
közönség részéről.
„Egyszerre elgondolkodtató és vicces, felszínes és komoly,
habókos és mélyen lírai” – írta a produkcióról Emanuel Levy
filmkritikus.
Ha tömören össze kellene foglalni Angie és Jonny rövid és
enyhén szólva nem mindennapi házasságának főbb vonásait, akár
Levy fenti találó mondatát is alkalmazhatnánk. Az „ironikus” jelzőt
sem hagyhatnánk ki azonban a felsorolásból – gondoljunk csak arra,
hogy miközben Angie kedvenc drogdílerével találkozik New Yorkban,
a férje Glasgow-ban jótékonysági focimeccset játszik, amelynek
bevételét kábítószerfüggők rehabilitációs programjára költik.
Noha a színészi szakma óhatatlanul külön utakra vezérelte a
távkapcsolatban élő fiatal házasokat, azon ritka alkalmakkor, amikor
együtt mutatkoztak, senki meg nem mondta volna, hogy már a válás
részletein törik a fejüket. Angie és a férje, legalábbis a nyilvánosság
előtt, exhibicionista allűrökkel dúsított szenvedélyességet mutattak.
Ez a viselkedésminta egyébként hosszú évekig visszaköszönt Angie
minden szerelmi kapcsolatában. Amikor például Los Angelesben a
barátaikkal együtt mentek vacsorázni, leplezetlenül nyalták-falták
egymást mindenki szeme láttára. „Hogy őszinte legyek, egy idő után
mindenkinek az agyára mentek az állandó smárolásukkal” – mondja
Angie egyik barátnője. Amikor vendégségbe mentek valamelyik
barátjukhoz, rendszeresen előfordult, hogy Angie bájos mosollyal
kölcsönkérte „egy gyors numerára” a házigazda hálószobáját.,Angie
igazi exhibicionista; baromira élvezi azt a hatást, amit hivalkodó
szexualitásával vált ki az emberekből; hogy mennyire zavarba
jönnek tőle” – jegyzi meg egy ismerős, aki maga is tanúja volt
hasonló jeleneteknek.
Miközben Timothy Hutton, bármikor előhúzható tartalékként, ott
lapult a háttérben, Jenny Shimizu jelenléte látványosan végigkísérte
Angie és Jonny kapcsolatát. Angie egyszer meg is jegyezte: „Ha
Jonny nem lett volna a férjem, valószínűleg összeházasodtunk volna
Jennyvel. Ebben a tekintetben szabadelvű vagyok.” Abban az évben
Angie barátnője országos ismertségre tett szert, amikor 1997
májusában olyan hírességekkel együtt, mint Demi Moore, Billy Bob
Thorton és Oprah Winfrey, ő is részt vett Ellen DeGeneres
tévéshow-jának különleges kiadásában, amelyben a műsorvezető
bejelentette, hogy leszbikus. Noha Jenny karrierjének kifejezetten jót
tett a szereplés, mások közel sem voltak ennyire szerencsések.
Angie volt bébiszittere, Laura Dern színésznő, akit a műsorban mint
Ellen szeretőjét mutattak be, hirtelen munka nélkül maradt, és utána
majdnem egy évig nem sikerült képernyőre kerülnie.
Ebben az időszakban Jenny az aktuális barátnőjével Hollywood
Hillsben lakott. Egyik este meghívta Angie-t és a férjét, úgymond egy
kis baráti csevegésre és vacsorázni. Miközben Jenny barátnője és
Jonny elmélyül ten beszélgettek a nappaliban, Angie és Jenny
kisurrantak, ledobták a ruháikat és becsusszantak a kültéri medence
langyos vizébe. „Óráknak tűnő hosszú és élvezetes percekig
simogattuk egymást a víz alatt – mesélte el Jenny a történetet az
egyik angol bulvárlapnak. – Ez volt az egyik legvadítóbb éjszakánk.
Az, hogy Jonny vagy a másik szeretőm (akiről utóbb azt nyilatkozta,
hogy »ő csak egy feltűnési viszketegségben szenvedő kis senki«)
bármikor rajtakaphattak volna bennünket, csak még izgalmasabbá
tette a dolgot.”

Magányos vagyok; haldoklom; leszbikus vagyok; hetekig nem

fogunk tudni találkozni.” Angie ezekkel a szavakkal köszönt el a
férjétől 1997 júliusában, majd bezárkózott egy Los Angeles-i
belvárosi szálloda egyik szobájába, behúzta a függönyöket, és
beleásta magát az 1980-as évek legsikeresebb és talán
legboldogtalanabb hírességének, a huszonhat évesen AIDS-ben
elhunyt, éteri szépségű és menthetetlen heroin függő Gia Carangi
topmodellnek az élettörténetét feldolgozó forgatókönyvbe.
A drámai hangvételű mondattal Angie gyakorlatilag lezárta alig
egy évig tartó házasságát.
Jonny visszatért régi londoni életéhez, de érdekes módon Angie-
vel sikerült jó barátságban maradniuk. A szakítást mindazonáltal
némi járulékos kár is kísérte. A furcsa párnak, a helyi állatorvos
legjobb igyekezetének ellenére már korábban sikerült az örök
hüllővadászmezőkre küldenie Vladot, a leguánt. Most kedvenc
kígyójuk, Harry Dean volt dögrováson, ugyanis egyiküknek sem volt
szíve halálra ítélni a Harry fő táplálékául szolgáló egereket, de ezzel
majdnem sikerült „kinyiffantaniuk” a szerencsétlen kígyót. Az
állatorvos felajánlotta, hogy segít új otthont keríteni Harrynek, de
csak azzal a feltétellel, ha Angie megígéri, hogy soha többé nem tart
semmilyen háziállatot. „Rá kellett jönnöm, hogy egy kisállat nem
feltétlenül velem jár a legjobban” – jegyezte meg kissé
kényszeredetten Angie.
Ő viszont talán úgy járt a legjobban, ha elszakította magát
mindentől, amihez addigi életében szoros szálak fűzték, ugyanis egy
potenciálisan veszélyes és óriási érzelmi kihívást jelentő szerepre
kellett felkészülnie. Angie rettegett attól, hogy egy napon ő is
olyanná válhat, mint az a fiatal nő, akit meg kellett személyesítenie.
„Annyi hasonlóságot fedeztem fel önmagam és Gia között, hogy
meg voltam róla győződve – most vagy végleg megszabadulok az
összes bennem lakozó démontól, vagy örökre tönkrevágom magam”
– jelentette ki.
Rémisztő kilátások. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy Angie
sokáig hezitált, elvállalja-e ezt a minden tekintetben megterhelő
főszerepet. Ráadásul akkoriban iratkozott be egy kiegészítő filmes
kurzusra a New York Egyetemen, így Geyer Kosinskinak minden
rábeszélőképességét latba kellett vetnie, hogy rávegye, legalább
feltételesen fogadja el a felkínált lehetőséget. Angie egyik feltétele
az volt, hogy a bátyja is kapjon egy kisebb szerepet a filmben.
Amikor a rendező, Michael Cristofer, aki addigra már kétszáz
színésznővel készített próbafelvételt, végre találkozott Angie-vel,
neki is kétségei támadtak, mert nem látott benne kellő eltökéltséget.
„Noha kivételes kisugárzása van, nem volt könnyű felismerni, hogy
valójában mennyire szép. Egyáltalán nem foglalkozott a külsejével.
Azt hiszem, komoly gondot okozott neki, hogy fel-alá parádézzon, és
látványosan kérkedjen a szépségével.”
Noha az is szóba került, hogy a karrierje kezdetén Baby Giaként
ismert Cindy Crawford szupermodellt szerződtessék a szerepre,
mégis Angie volt az, aki a leghitelesebben testesítette meg a
szerencsétlen sorsú modell lényegét, akinek rövid élete minden
tekintetben megfelelt a posztmodern kori tündérmesék
követelményének – nem végződött happy enddel. „Angelina
valószínűleg legalább olyan vakmerő, mint amilyen Gia volt sok
tekintetben, noha valamivel kevésbé impulzív alkat” – jegyezte meg
Cristofer, aki hozzátette, hogy Angie-ben ugyanúgy megvan a Giára
oly jellemző „lefegyverző ártatlanság és sebezhetőség”. Az ötórás
beszélgetés alatt a rendezőnek sikerült eloszlatnia Angie-nek a
szereppel kapcsolatban felmerült összes kételyét. Aprólékosan
végigrágták magukat a forgatókönyv jelenetein. A rendező
türelmesen elmagyarázta Angie-nek, hogy a film egyrészt
betekintést nyújt a modellek kábítószerekkel terhelt világába, beszél
Gia agresszív leszbikusságáról és a sminkmesteréhez, Lindához –
akit a filmben Elizabeth Mitchell alakított – fűződő összetett
kapcsolatáról. A lényeg, a sztori veleje azonban mégis az, hogy
hitelesen ábrázolja egy szenvedő ártatlan lélek vergődését, amely
kétségbeesetten vágyik szeretette és megértésre, amit Gia nem
kaphatott meg az anyjától – az anya szerepét egyébként az Oscar-
díjas Mercedes Ruehl játszotta a filmben –, aki tizenegy éves
korában magára hagyta.
Fájdalmas elutasítottságérzet; szoros kötődés mentorához, a
pótanyának tekintett Wilhelmina Cooper modellügynökség
vezetőhöz; egy se veled, se nélküled viszony Lindával és anyjának
kibékülésre irányuló lanyha próbálkozásai. Nem kifejezetten stabil
érzelmi háttér egy gyönyörű, de tapasztalatlan fiatal nő számára, aki
a szakmában rakétasebességgel jutott el a csúcsra: alig két évvel az
után, hogy megjelent a kifutón, már a Vogue és a Cosmopolitan
címlapján szerepelt, és kiemelt helyet kapott a Versace divatcég
addigi legnagyobb szabású reklámkampányában (egyébként Gianni
Versacét a forgatás idején, 1997 júliusában temették el Milánóban).
A bukás is viharos sebességgel következett be: az altatók, a
nyugtatok, a kokain és a végzetes heroin ördögi köréből nem volt
menekvés. A „morfium nővérként” ismert modell életének utolsó
hónapjait az utcán töltötte, farmereket árult, hogy ne haljon éhen.
Korábbi munkáiban, különösen az Adatrablókban és a Kis
tüzelőén., már bebizonyította, hogy képes eljátszani vad és félelmet
nem ismerő, rugóskéssel járkáló, öntörvényű punk csajokat. A Kifutó
a semmibe Giájának szerepében azonban meg kellett mutatnia a
figura sebezhetőségét is, vagyis hogy a látszólagos magabiztosság
álcája mögött egy bizonytalan kislány rejtőzik, aki kétségbeesetten
vágyik egy kis szeretette. Ez nem csekély kihívást jelentett Angie-
nek. Michelle Brookhurst, akivel együtt játszottak a Kis tűzben, így
nyilatkozott erről: „A mi filmünkben Angie teljes mértékben
érinthetetlen volt érzelmileg. Giaként vajon megtehette-e ugyanezt?
Képtelenség megszerettetni a közönséggel valakit anélkül, hogy
saját magunk tisztában lennénk vele, miért szurkolunk neki.”
Az anya-lánya viszony ábrázolásával Angie egy eddig általa
feltérképezetlen területre tévedt. Vajon azok a mélyen elfojtott
kisgyerekkori emlékek mennyire befolyásolhatták, akár érintőlegesen
is, filmbéli alakítását? Noha árulkodó lehet, hogy Angie egyik első
tetoválása egy nyitott ablakot ábrázol, talán a kiságyból látott égbolt
valamiféle ködös felidézéseként, de ezt illetően csak
feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Mercedes Ruehl, Angie filmbéli
anyja érzékletesen írja le Alanna Nash írónőnek ezzel kapcsolatos
élményeit: „A kábítószer-fogyasztás egy sokkal mélyebben
szunnyadó probléma elfedésére irányul, az pedig nem más, mint az
elszenvedett sérelem. A forgatókönyvben van egy nárcisztikus anya
és egy ugyancsak nárcisztikus, önérzetében mélyen sértett lány, aki
az anya megbocsáthatatlan közömbössége miatt maradandó lelki
sebeket szerez. Mindketten csak az önáltatás súlyos trükkjének
segítségével képesek egyáltalán létezni.”
Gia életének visszatérő témája a lelki üresség, amelyet az
elutasítástól való félelem táplál, és amely Angie életében nagyobb
hangsúllyal volt jelen, mint ahogyan azt ő maga feltételezte volna.
Ezért meglepő, hogy Gia iránti empátiáját Angie éppen az anyja
elvesztése miatt elszenvedett fájdalomból vezeti le, mégpedig úgy,
hogy összehasonlítja a saját életét a modellével. „Ha nem lett volna
mellettem, ha elhagyott volna tizenegy éves koromban – mondta
Angie a Toronto Sunnak. Marcheline-ről –, egész életemben őt
kerestem volna, azt a szeretetet és vigaszt, amit jelentett nekem.” A
család barátai közül többen úgy gondolják, hogy noha soha nem
ismerte be nyilvánosan, Angie tisztában volt vele, előbb-utóbb maga
előtt is tisztáznia kell az anyjával való viszonyát.
Hogy minél mélyebben megértse Gia – és persze a saját –
pszichéjének úgymond „sötét oldalát”, Angie legelőször is megnézte
a modell hírhedt 20120 interjúját, amelyben Gia affektáló angol
akcentussal és álmodozó arckifejezéssel arról beszél, hogy már nem
szed drogokat. Kezdetben Angie „gyűlölte” az általa megformálandó
karaktert, de érzései fokozatosan megváltoztak, sőt egy idő után
megkedvelte a modellt, főként az után, hogy elolvasta a naplóját, a
személyes feljegyzéseit, és találkozott azokkal az emberekkel, akik
jól ismerték. Volt egy jelenet a filmben, amely Angie szerint tökéletes
összefoglaló képet adott Gia robbanékony, ugyanakkor sebezhető
jelleméről – egy fotózás alkalmával, ahol a japán gésák tradicionális
öltözékét kellett viselnie, a modell kirohan az utcára, és egy Harley
Davidson nyergébe pattanva Manhattanbe viteti magát a motorossal,
hogy ott kábítószerhez jusson.
A filmben Chuck Zito színész és kaszkadőr játszotta a Harley
motoros szerepét. Noha Zito csak néhány jelenet erejéig szerepelt a
filmben, mint sokan mások, ő is Angie bűvös hatása alá került. Még
nem ért véget a forgatás, amikor a Pokol Angyalainak alapító tagja –
aki sokáig a banda New York-i részlegének elnöke volt – felajánlotta
a vonzó fiatal nőnek, hogy egyszer elviszi egy felejthetetlen útra a
motorján. Angie gondolkodás nélkül igent mondott, és Zito,
ígéretéhez híven, nemsokára meg is jelent Kaliforniában, hogy
elvigye szíve hölgyét a Harley-imádók híres Love Ride-jára. Angie
nem egészen erre gondolt, Zito viszont úgy gondolta, hogy nem
azért utazott majdnem ötezer kilométert, hogy kikosarazzák. Egy jó
kis szaftos veszekedést követően a leforrázott Zito kénytelen volt
visszamotorozni New Yorkba.
Angie impulzív reakciói sok hasonlóságot mutatnak Gia
szeszélyes, kiszámíthatatlan jellemével. Az igazsághoz
hozzátartozik, hogy akármennyire vérlázító módon is viselkedett
időnként a híres modell, a végén mindenkivel sikerült
megszerettetnie magát – még az a fotóriporter is jóba lett vele, akire
egyszer kést rántott. Akárcsak Angie, Gia is „másfajta lány” volt;
sötét hajával, szélsőséges temperamentumával és villogó szemével
nagyon különbözött a modellszakmában uralkodónak számító „friss
és üde”, samponreklámszőke, porcelánbaba jellegű amerikai
szépségideáltól.
A végén Angie beismerte, hogy Gia pont az a fajta lány volt,
akivel szívesen randevúzott volna, és ágyba is bújt volna vele. Angie
úgy vélte, összeillő pár lehettek volna. Ezt bővebben így fejtette ki:
„Ugyanazt a típust képviseljük… szókimondó, kicsit erőszakos,
bizarr és belevaló, őrült, nagyon csökönyös, ugyanakkor vajszívű és
érzékeny.” A filmben van egy jelenet, amikor Wilhelmina, Gia fotóit
nézegetve, ezt mondja: „Kemény, sebezhető, öreg, fiatal, romlott,
ártatlan, hímnemű, nőnemű.” Akár Angie-ről is mondhatta volna.
Mielőtt még a nyolcmillió dolláros forgatás befejeződött volna
1997 augusztusában, Angie elfogadta Cristofer felkérését, hogy
szerepeljen következő filmjében, az Eredendő bünkén, amely
Cornell Woolrich Waltz in to Darkness című regénye alapján készült.
Angie, ugyan vonakodva, de az anyja egyik nagyon nyomatékosan
hangsúlyozott kérésének is eleget tett. Még a forgatás idején kapott
egy ajánlatot, hogy vegyen részt a Rolling Stones legújabb
kislemezéhez, az »Anybody Seen My Baby”-hez készülő videó
klipben, amelyben egy sztriptíztáncosnőt kellett volna alakítania, de
nem vállalta a szereplést. Angie végül engedett az anyjának, aki
imádta az együttest és kívülről fújta az összes számukat. Marcheline
szabályosan könyörgött a lányának: „Kérve kérlek, szívem, tedd
meg, az én kedvemért!”
Amikor augusztus vége felé megjelent a manhattani forgatáson,
Angie eleve fáradt és ingerlékeny volt. Kiderült, hogy a dögös
öltözék mellett még színes kontaktlencsét is viselnie kell, csakhogy
Angie érzékeny szeme azonnal könnyezni kezdett, és minden
összefolyt előtte. Végre megtalálta a koncerttermet imitáló
helyiséget, de sehol sem látta a színpadot. „Kurvára nem látok
semmit! – üvöltötte el magát. – Kibaszottul nem tudok táncolni, és
kibaszottul nem tudok énekelni! Mi a faszt keresek itt?!” Az éppen
próbáló együttes tagjai döbbenten figyelték a kamionsofőröket
megszégyenítő trágársággal káromkodó, gyönyörű fiatal nőt, aki egy
szál aranyszínű fűzőben libbent eléjük a semmiből. Mick Jagger, aki
öt évvel volt fiatalabb Angie apjánál, el volt bűvölve.
A klip úgy indul, hogy Angie táncol a színpadon, de nagyon
hamar elege lesz a dologból, mert mindenki folyamatosan őt
fixírozza. Dühösen ledobja majdnem kopasz fejéről az idegesítő
szőke parókát – még a Kifutó a semmibe forgatása alatt vágatta le a
haját –, és kiviharzik a helyiségből, bele a manhattani csúcsforgalom
kellős közepébe. Mick Jagger persze nyomban utánarohan. Angie
utóbb megjegyezte, hogy az ő ötlete volt a paróka ledobása és a
színpadról való mielőbbi távozás, mert akárcsak a két ballábas Gia,
ő sem volt igazán tehetséges táncos.
„Szándékosan csináltam – mondta Angie. – Szerintem Giának
nagyon tetszett volna ez a húzás.”
Nos, Mick Jaggernek kifejezetten a kedvére való volt. A klipben
ugyan nem sikerült az elszökött leányzó nyomára bukkannia, de a
való életben mindent megtett azért, hogy a közelébe kerüljön. Két
évig tartó hajsza vette kezdetét, amelynek során az akkor ötvennégy
éves Mick Jagger, a szabados szexuális viselkedésükről elhíresült
„nyughatatlan emberek” megszokott viselkedésmintáját követve
egyáltalán nem foglalkozott olyan mellékes körülményekkel,
minthogy felesége, Jerry Hall éppen a negyedik közös gyermekükkel
volt várandós. A nők hajkurászása szervesen hozzátartozott az
együttes erotikus image-éhez.
A kibontakozó romantikus drámában nagy szerepe volt Angie
anyjának, aki ebben is a lányán keresztül élte ki saját be nem
teljesült álmait. Angie-ben megvolt mindaz, ami passzív, visszafogott
és szemérmes anyjából hiányzott: vad volt, kalandvágyó, merész és
szexi, igazi belevaló rock-and-roll csajszi. És akkor jött Mick Jagger.
Marche tinédzserkora óta bálványozta az énekest. Akármennyire
betegesnek is tűnhet, valamilyen szinten talán érthető volt a
részéről, hogy pártolta az öregedő rockzenész és a lánya között
kialakulóban lévő kapcsolatot, sőt Angie tudta nélkül még tanácsokat
is adott Jaggernek, miképpen férkőzhet Angie kegyeibe. Marche
abban bízott, hogy előbb-utóbb házasság lesz a dologból. Miután
komoly befolyása volt Angie életére, úgy gondolta, hogy egy férj
kiválasztása logikus lépés a részéről. Talán csak a véletlen műve, de
attól kezdve Marche egyre többször hozta szóba Angie előtt, hogy
ideje lenne hivatalosan is elválni Jonny Lee Millertől.
Marche hamarosan a lánya új esküvőjét kezdte tervezgetni,
amelynek helyszínéül Franciaországot választotta. Úgy ítélte meg,
hogy Jon Voightot szükségtelen meghívni az eseményre, amelyet
követően ő majd a házaspár új otthonának egyik melléképületébe
költözik. „Marche szerette volna, ha Mick elveszi Angie-t – meséli
Lauren Taines. – Úgy gondolta, hogy Angie rengeteget tanulhatna
tőle. Kifejezetten szurkolt nekik.”
Marche nem volt hajlandó meghallgatni semmilyen ellenvetést
azzal kapcsolatban, hogy talán nem lenne a legjobb húzás belelökni
akkoriban súlyos heroin függőséggel küzdő lányát egy enyhén
szólva kétes hírnévnek örvendő házas ember karjaiba, főleg azok
után, hogy ő maga évekig panaszkodott saját férjének mélyen elítélt
csapodárságára. Amikor Lauren rávilágított e kettős mérce
visszatetsző voltára, Marche csak egy pillanatra jött zavarba, majd
közölte: „Ö a bálványom.”
Marche reményei nem voltak légből kapottak. Jagger
telefonüzenetei bizonyították, hogy bármit hajlandó lett volna
megtenni vágyának tárgyáért. Bármennyire kitartóan is ostromolta
azonban, Angie ügyet sem vetett rá, „érzelgős nyavalygásával”
pedig csak még inkább nevetségessé tette magát a szemében. A
szívdöglesztő nőcsábász, aki pályafutása során olyan elsőrangú
skalpokat gyűjtött be, mint Brigitte Bardot, Carla Bruni, Anita
Pallenberg, Carly Simon és Bianca Jagger, naponta tucatnyi
üzenetet hagyott Angie rögzítőjén, amelyekben szívhez szólóan
könyörgött, hogy találkozzon, vagy legalább beszéljen vele:
„Angelina, miért nem válaszolsz? Hol vagy? Kérlek, mielőbb hívj fel.”
A hívások sajnos nem a megfelelő készülékre futottak be. A
videoklip forgatásán Jagger elkérte Angie számát, ő viszont nem a
sajátját, hanem az anyjáét adta meg neki. Amikor Marcheline
meghallotta Jagger hangját a rögzítőjén, megdöbbent. Nem hitte
volna, hogy imádott bálványa ennyire belehabarodott a lányába.
Marche elmentette az üzeneteket, és lejátszotta őket néhány közeli
barátnak. „Elképesztő volt hallani, ahogy a nagy Mick Jagger szó
szerint belezokog a telefonba” – meséli Lauren Taines.
Amikor Micknek végre sikerült elérnie Angie-t, arra kérte, hogy
töltsön el vele egy hétvégét a floridai West Palm Beachen, amely az
együttes a Bridges to Babylon turnéjának pihenőállomása volt. Noha
Angie odautazott és találkozott Jaggerrel, nem volt hajlandó ágyba
bújni vele, azt állította, hogy éppen menstruál. „Hülyét csinált belőle”
– meséli Lauren Taines.
Jagger nagyon rosszul időzített. Angie, a színésznő, felívelőben
lévő karrierjének egyik legmegterhelőbb szerepén volt túl,
ugyanakkor Mrs. Millerként is jócskán volt mit átgondolnia. Angie
szavaival élve: „Üresebbnek éreztem magam, mint valaha. Attól
féltem, hogy úgy végzem, mint Gia.”
Angie visszautazott New Yorkba, hogy befejezze a tanulmányait
az egyetemen, és, hogy megszabaduljon Gia árnyékától. Ez volt az
ő Greta Garbói pillanata. „A magányt választottam – mesélte el
James Endrst írónak. – Tudtam, hogy el fog tartani egy darabig,
amíg búcsút mondok Giának és összeszedem magam. Az énem egy
részének meg kellett halnia, hogy ne érezzem azt a fájdalmat,
amelyet Gia érzett.” Angie komolyan fontolgatta, hogy felhagy a
színészettel, mert úgy érezte, hogy Gia Carangi élve felfalta őt.
 „A szereppel való azonosulás átitatja az egész lényét – mondja
Michael Cristofer, akivel később szoros barátság alakult ki. –
Tisztában van vele, hogy amikor elvállal egy szerepet, az az életére
és az egyéniségére is hatással lesz.”
Angie ezúttal úgy érezte, hogy képtelen kilábalni az
elkeseredettség túlságosan is mély bugyrából, és ismét foglalkozni
kezdett az öngyilkosság gondolatával. Nehogy utóbb bárkiben is
lelkifurdalást ébresszen, úgy határozott, felfogad egy hivatásos
bérgyilkost, aki majd szépen elteszi őt láb alól. Még arra is vigyázott,
hogy a bankszámláján ne legyen nyoma gyanúra okot adó kivétnek.
Angie azt állítja, hogy egy barát barátján keresztül került kapcsolatba
azzal az alvilági alakkal, akit megbízott saját kiiktatásának
feladatával. (Frank Millert, akinek nagy valószínűséggel lehettek
kapcsolatai bűnözői körökkel, Angie, saját elmondása szerint, ezúttal
kihagyta terveiből.)
Angie „gyilkosa” a klasszikus aranyszívű rosszfiúnak bizonyult,
aki arra kérte potenciális áldozatát, hogy gondolja át a dolgot, és ha
egy hónap múlva is ezt akarja, keresse meg újból.
»Annyira zavaros és bonyolult volt az egész… pont, mint egy
kibaszott film” – mesélte el Angie a sztorit a Rolling Stone
magazinnak. Hát igen.
Noha az anyjának az volt a véleménye, hogy a lánya hajlamos
túldramatizálni a dolgokat, az öngyilkossággal való állandó
kacérkodás szoros összefüggésben állt Angie önmagától való
elidegenedettségével. Amint azt dr. Franziska De George megjegyzi:
„A végső disszociáció az öngyilkosság. Mivel is lehetne
hatékonyabban megszabadulni az érzéseinktől, mint azzal, hogy
elpusztítjuk saját magunkat? Ilyenkor nem is igazán a halálvágy
játszik közre, hanem a kétségbeesett elveszettségérzet miatti
szenvedés további elviselésének képtelensége.”
Angie végül megtalálta azt a módszert, amellyel sikerült
megszabadulnia belső démonjaitól. Szeptember elején, egyik New
York-i útja alkalmával megkereste Joy Covingtont, aki a világ egyik
legjobb ütősének számított, és megkérte, hogy tanítsa meg dobolni.
A Jefferson Airplane és a Hot Tuna híres zenésze azt ajánlotta, hogy
Henry Mancini kétszeres Grammy-díjas zeneszerző Doheny Drive-
on lévő otthonában gyakoroljanak, ahol Mancini fiának, Chrisnek volt
egy kis stúdiója. Kezdetben Angie félénknek tűnt, mire Covington a
következőt mondta: „Na jó, ki az a tíz ember, akiket a legjobban
utálsz?” Angie többek között az apját és Geyer Kosinskit is
felsorolta. Covington kis cetlikre írta fel a neveket, majd
felragasztotta őket különböző dobokra. Angie teljes erőből nekilátott
püfölni a dobokat, és már az első lecke végén kijelentette, hogy
sokkal jobban érzi magát. Egyik alkalommal Angie előhúzott egy
rugós kést a farzsebéből, megmutatta Covingtonnak és elmondta
neki, hogy nem csak almahámozásra szokta használni. „Önbizalom-
hiányos vagyok, és öngyilkossági hajlamaim vannak” – szakadt ki
belőle az azonnali megkönnyebbülést kiváltó vallomás. (Néhány
hónappal később Covington öngyilkosságot kísérelt meg, de a
barátnője még időben közbeavatkozott. Utóbb Angie-vel, aki minden
részletről tudni akart, alaposan kivesézték az esetet. Covington ezt
mondta neki: „Nem volt egy kellemes élmény, sőt, borzalmas volt.
Csak azt tudom tanácsolni, hogy ne próbáld ki.”)
1997 őszén Angie hat alkalommal vett leckéket Covingtontól, és
az utolsó órák egyikén Chris Mancini készített is róla egy felvételt,
amelyen láthatóan teljes átéléssel mélyed bele a dobolásba. „Meg
vagyok győződve arról, hogy a dobolás térítette el az öngyilkosságtól
– mondja Joy Covington. – A koncentráció és a sikerélmény értelmet
adott az életének.”
Valóban így lehetett, mert az 1500 dolláros elektronikus
dobfelszerelés, amelyen fülhallgató segítségével a szomszédok
zavarása nélkül gyakorolhatott, kiemelt helyet kapott – persze kés-
és tőrgyűjteménye mellett – Angie új lakásában, amely a mesés
Ansonia-ház tizennegyedik emeletén helyezkedett el. A New York-i
felső West Side finoman dekadens, barokk stílusú épülete
vadregényes múlttal büszkélkedett – a tágas oszlopos előcsarnok
szökőkútjának márványmedencéjében egykor fókák úszkáltak, a
tetőn kialakított mini-állatkertben tyúkok kapirgáltak és tehenek
kérődztek, sőt még egy medve is lakott ott egy ideig, a Platón
Menedéke elnevezésre hallgató swinger-klub pedig csak
nemrégiben költözött el máshová az épület alagsorából.
 Angie dobolás iránti érdeklődésének hátterében még egy nyomós
ok húzódott. Timothy Huttonnak, akinek szintén volt egy New York-i
lakása, ahol rendszeresen találkozgatott Angie-vel, volt egy amatőr
együttese is. „Angie gyorsan megtanulta a dobolás alapfogásait,
hogy aztán elkápráztassa Timet és a barátait” – jegyezte meg egy
barátnő. Huttonnak volt még egy hobbija, amit Angie már nem talált
annyira vonzónak: lerobbant New York-i lakásokat vásárolt fel, teljes
körűen felújíttatta, majd tetemes haszonnal továbbértékesítette
azokat. Timothy Huttontól eltérően, aki évente csak egy vagy két
filmet forgatott, Angie állandóan úton volt, ide-oda cikázott New York
és Los Angeles között. Amikor nem dobleckéket vett, ejtőernyős
ugrásokkal ütötte el az időt, feltételezhetően fenegyerek férjét akarta
túlszárnyalni. Egyszerűen nem volt ideje arra, hogy a férjével, Mick
Jaggerrel, vagy éppen az öngyilkosság gondolatával foglalkozzon.
A Roll ing Stones énekese azonban kitartónak bizonyult. Tudván,
hogy Angie másokkal is randevúzgat, de azért még mindig jóban van
a férjével, ezen a szálon próbált meg a közelébe férkőzni. A Mick
Jagger tulajdonában álló Jagged Films filmgyártó vállalat
munkatársai kapcsolatba léptek Jonny Lee Millerrel és felajánlottak
neki egy szerepet a második világháború angol kódfeltörőiről szóló
produkciójukban, az Enigmában. Jagger biztos volt benne, hogy ha
máshol nem, a forgatáson biztosan összefut majd Angie-vel, aki
minden bizonnyal meg fogja látogatni a férjét.
A mit sem sejtő Miller fel is hívta Angie-t, hogy lelkesen
beszámoljon neki a Jagged Film ajánlatáról. Angie egy szóval sem
említette meg a férjének, hogy miféle aljas húzást gyanít a
háttérben, viszont amint letette a kagylót, felhívta Jaggert, és
fondorlatosán kiszedte belőle az igazságot. Ezek után közölte, hogy
soha többé nem fog szóba állni vele.
Ettől kezdve Angie bevetette a híres Bertrand-féle fagyosságot és
nem válaszolt Jagger hívásaira, aki mély depresszióba esett.
„Összetörte a szívét” – mondja Lauren Taines. A jegelés
hónapokig tartott, majd némi enyhülés következett be, amelyet újabb
mosolyszünet követett 1997 decemberében, amikor megszületett
Gabriel, Jagger és Hall negyedik gyereke. Angie csak akkor volt
ismét hajlandó felvenni a kapcsolatot Jaggerrel, amikor az együttes
dobosa, Charlie Watts felhívta, és elmondta neki, hogy Mick
szenved, és nagyon rossz lelkiállapotban van. Angie vonakodva
ugyan, de beleegyezett, hogy 1998 áprilisában elkísérje az együttest
brazíliai turnéjukra.
Mialatt a „büntiben” lévő Jagger a pálya szélén ücsörgött, 1997
októberében felröppent a hír Millerek válásáról. Angie nyilatkozata
csak a nyilvánvaló tényekre szorítkozott, vagyis elmondta, hogy
szereti a férjét, de alkalmatlan a házasságra:
„Még barátnak sem vagyok jó, mert soha nem vagyok ott, amikor
szükség lenne rám… állandóan utazom, teljesen lefoglal a munkám,
ugyanakkor szükségem van a függetlenségemre, arra, hogy
időnként eltűnjek, és vad dolgokat csináljak. Képtelen vagyok arra,
hogy megállapodjak, és úgymond szokványos családi életet éljek.”
Angie és Jonny mindazonáltal tettek még egy kísérletet
házasságuk megmentésére, és karácsony előtt együtt töltöttek
néhány hetet New Yorkban, majd Jonny a Cseh Köztársaságban
utazott, hogy részt vegyen az 1748-ban játszódó Doktor zsiványok
forgatásán, amelyben barátjával, a Trainspotting egyik szereplőjével,
Robert Carlyle-lal szerepelt együtt. A forgatás után Angie és Jonny
együtt utaztak el a fényűző skóciai Skibo Castle-ba, hogy részt
vegyenek Carlyle és Anastasia Shirley romantikus esküvőjén,
amelyre december 28-án került sor, és ahol a legnemesebb skót
hagyományoknak megfelelően skót dudások szolgáltatták a zenét,
valamint patakokban folyt a tölgyfa hordóban érlelt whiskey. Jonny
és Angie nem sokkal ez után határoztak úgy, hogy végleg elválnak
útjaik. Néhány nappal később Angie ezt mondta Chris Hutchins
írónak:
„Jelenleg nem úgy élek, mint egy férjes asszony. Most mindketten
azon igyekszünk, hogy megpróbáljunk felnőni.” Angie részéről
jelentőségteljes lépés volt, hogy 1998 januárjában nem az anyjával,
nem a bátyjával és nem a férjével, hanem az apjával az oldalán
jelent meg a Beverly Hills Hiltonban megrendezett ötvenötödik
Golden Globe-díjátadón. Noha továbbra is úgy gondolta, hogy nem
illik az illusztris társaságba, mindenesetre rendesen felöltözött, és
még arra is gondja volt, hogy kellő mennyiségű sminkkel fedje el a
testén lévő tetoválásokat. Az előkelő helyszín sem jelentett gondot,
hiszen kislány korában naponta elsétált az ötcsillagos szálloda előtt.
Miután a George Wallace-ban nyújtott alakításáért elnyerte a
Legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-ot, Angie bulizni
ment, és kivételesen az apja is csak hajnali ötkor jegyezte meg,
hogy talán nem kellene „még egy utolsó tequilát” rendelnie. A késő
éjszakai ivászatra Angie mellé betársult az este másik neves Golden
Globe-díjasa is, a Titanic sztárja, Leonardo di Caprio. Az úgymond
véletlenszerű találkozást a színészek ügynökei, Geyer Kosinski,
valamint Julie és Rick Yorn ütötték nyélbe. Noha a két színész együtt
távozott a partiról, Leonardo di Capriónak nem sikerült elbűvölnie
Angie-t, aki később azt mesélte a barátainak, hogy egy közös
zuhanyozástól eltekintve semmi érdemleges nem történt köztük. Az
este valóban említésre méltó eseménye az volt, hogy Angie-nek
sikerült elveszítenie az alkalomra kölcsönzött méregdrága briliáns
fülbevalót. Szerencsére az ékszer biztosítva volt.
Amikor Angie hazaért és meghallgatta az üzenetrögzítőt, a több
tucat gratuláció között csak kettőt talált említésre méltónak – a
férjéét és Timothy Huttonét. Igaz, Angie utóbb azt mondta a
barátainak, hogy szerinte egyikük sem hívta volna fel, ha
történetesen nem ő kapja a díjat. Robert Kim fényképész viszont
nem őt, hanem Marcheline-t hívta fel, és ezt mondta neki: „Milyen jól
tette a lányod, hogy nem hallgatott ránk annak idején, és nem ment
el Párizsba!”
Immár a világ is felfigyelt Angie-re. Alig néhány nappal a Golden
Globe-díj sikerének megünneplését követően – mellesleg a George
Wallace megkapta a Legjobb televíziós filmalkotás díját ismét ő volt
a sztár a Kifutó a semmibe díszbemutatóján, amelyet az Amerikai
Rendezők Céhének épületében tartottak. Ezúttal Angie egész
családja jelen volt: a szülei, a bátyja, a keresztanyja, Jaqueline
Bisset és a férje is. Az HBO Pictures elnöke, John Matoian a
következő szavakkal kezdte a beszédét: „Ha nem találtunk volna rá
Angelina Jolie-ra, nem lehetnénk itt ma este.” A premier után Angie
apja így nyilatkozott lánya kitűnő alakításáról: „Szeretnék együtt
szerepelni vele, és kedvemre való lenne rendezőként dolgozni vele.
Valóságos főnyeremény ez a lány.” Ahogyan legelső filmje, a Cyborg
2, Angie-re most is émelyítő hatással volt, hogy végig kellett néznie
saját alakítását, de gyorsan összeszedte magát, és a film promóciós
turnéján egymás után adta az interjúkat.
Az újságírók leggyakrabban a film leszbikus szerelmi jeleneteiről,
saját kábítószeres tapasztalatairól és modellkarrierjéről faggatták.
Angie nagyrészt a tőle megszokott nyers őszinteséggel válaszolt a
kérdésekre, időnként azonban zavarba ejtő túlzásokba esett, vagy
egyszerűen kitért a válasz elől. A Cable Guide-ék például azt
nyilatkozta, hogy „imádta” a szerelmi jeleneteket Elizabeth Mitchell-
lel. „Elizabethnek ez volt az első ágyjelenete, ráadásul soha nem volt
szerelmi kapcsolata nőkkel. Én viszont alig vártam, hogy
megcsókolhassam, megérinthessem, és hogy lássam rajta, ahogy
rájön az ízére, ahogy – ebben reménykedtem – elkezdi élvezni a
dolgot. És azt hiszem, hogy élvezte. Valahogy mindig sokkal
romantikusabb vagyok a nőkkel. Szeretem a nőket.”
Angie már sokkal kevésbé egyértelműen beszélt saját kábítószer-
fogyasztásáról. „Gyűlölöm a heroint, mert egy időre a hatalmába
kerített – nyilatkozta az Entertainment Weeklywk.
– Most sem vagyok teljesen immúnis rá, de ma már biztosan nem
nyúlnék hozzá, mert szerencsére megtaláltam azt, ami feleslegessé
tette a számomra – a munkámat.” A New York Timesnak. bővebben
is kifejtette ezt: „Ma már eszembe sem jut kábítószerhez nyúlni.”
Nos, Frank Meyernek minden bizonnyal nem csekély meglepetést
okozhatott ez a kijelentés, ő ugyanis azt állítja, hogy a Kifutó a
semmibe forgatása alatt és utána még jó ideig, rendszeresen ellátta
heroinnal Angie-t.
Sean McCall divatfotós szintén nagyon meglepődött, amikor
Angie azt nyilatkozta a New York Timesnak és más újságoknak,
hogy fotómodellként „csúfosan megbukott”, és hogy „borzalmasan”
érezte magát, amikor fürdőruhába bújtatták, és úgy méricskélték,
mint egy darab húst. Sean McCall furcsának találja Angie
kijelentését. „Elképesztő, hogy ezt mondja. Soha nem méricskéltük,
eszünkben sem volt tiszteletlenül bánni vele. Bukásról pedig szó
sem volt, hiszen Angie-re fényes karrier várt volna modellként.
Biztos vagyok benne, hogy ha a szakmában marad, simán lekörözte
volna Kate Mosst.”
 Angie a Kifutó a semmibe Giájaként elnyerte a közönség
tetszését, a kritikusok az egekig magasztalták, a szakma pedig fejet
hajtott kiemelkedő színészi teljesítménye előtt. Az amerikai
filmművészet legelismertebb kritikusa, Pauline Kael, aki amúgy
nagyon szűkszavúan bánt a dicsérő szavakkal, ezt írta Angie
alakításáról: „Ez a lány Az utolsó tangó Párizsban mindkét
főszerepét tökéletesen eljátszaná: Brandóét is és Maria Shneiderét
is! Honnan jött ez az istenáldotta tehetség?” Mások sem fukarkodtak
a gratulációkkal. Will Cooper a Daily Newsban így írt: „Komoly
művészi teljesítményt nyújt, az HBO Kifutó a semmibe
produkciójának dicsfényét az ő lángolása adja.” A Variety
„varázslatos bűvészmutatványnak” nevezte Angie alakítását. A
Philadelphia Inquirere-ben, Gia szülővárosának újságjában Lee
Winfrey azt írta, hogy „Ha kíváncsiak egy csillag születésére, nézzék
meg a Kifutó a semmibe című filmet.”
Nem csak Angie teljesítményét ismerték el – Mercedes Ruehl, aki
Gia anyját játszotta a filmben, szintén rengeteg dicsérő kritikár
kapott. „Ruehl talán még Jolie-n is túltesz kifejezőkészségével,
amellyel rávilágít Gia önpusztító jellemének gyökereire, a lányában
mélyen lappangó bizonytalanság okaira. Ruehlnek ezenkívül azt is
sikerül érzékeltetnie, hogy noha az anya nem ismeri be, felelősnek
érzi magát a lánya haláláért.”
Azok a barátok és ismerősök, akik gyerekkora óta nem tartották a
kapcsolatot Angie-vel, szintén meglepett örömmel fogadták kiváló
alakítását. Windsor Lai például, aki a tévében látta a filmet, ártatlanul
jegyezte meg: „Ó, te jó ég, ez a lány pontosan olyan, mint valaki, akit
még nyolcadikban ismertem!” Windsor csak később kapcsolt – a
lány nemcsak olyan volt, hanem pontosan az volt, akiről egykor
portrét készített. Rita Montanez sminkmester számára nyilvánvaló
volt, hogy Gia és Angie szabadon felcserélhető karakterek. „Szinte
nem is kellett szerepet játszania. Az a sötét oldal azonban, amit
Angie mutat, az csak álca, amely mögött a családon belüli viszonyok
rejlenek. Kevés dolog van, ami jobban meghatározná az ő lényegét.”
Időközben Angie anyja lázasan tervezgette a lánya jövőjét. Most,
hogy Jonny Lee Miller kiesett a pixisből, Marche elment kedvenc
médiumához, hogy megtudja, milyen esélyei vannak Angie-nek egy
Mick Jaggerrel való házasságra. A jósnő nem kertelt: világosan
megmondta Marcheline-nek, hogy Angie valóban egy jóval idősebb
férfihoz fog hozzámenni, de az nem Mick Jagger lesz. Marcheline-t
felkavarta a dolog, de azért annyira nem keseredett el – feltett
szándéka volt, hogy bebizonyítsa, a médium ezúttal hibázott.
 NYOLCADIK FEJEZET
Úgy érzem magam, mint egy repülőtéri futószalagon veszteglő
bőrönd, amelyik arra vár, hogy elvigyék. Vegyél már fii, jó? Vigyél
már el.
– TIM HUTTON ANGELINA JOLIE-NAK

Nem az a bizonyos mennyekbe vezető lépcső vezetett el az

eksztázisig – egy egyszerű szállodai liftben történt. A férfi
alsónadrágot ment vásárolni, legalábbis ezt mondta. A nő a hallba
igyekezett. Ahogy ott álltak egymás mellett a liftben, mindkettejüket
sokkolta a hirtelen támadt elsöprő vonzalom. A férfi, Billy Bob
Thorton színész, rendező és zenész ekkor beszállt a szálloda előtt
rá várakozó limuzinba, és Toronto belvárosába vitette magát a
sofőrrel. Az „alsónadrág” szót kísérő ki tudja, miféle
képzettársításoktól kótyagos fejjel, a nő, Angelina Jolie, kitámolygott
az utcára, idegesen rágyújtott egy cigarettára és levegőért
kapkodott. „Hát ez meg mi volt? Fogalmam sem volt, hogy mit
kezdjek a dologgal” – idézte fel utóbb Angie első találkozását
későbbi filmbéli férjével, aki még később a való életben is a
házastársa lett.
A négy házasságot maga mögött tudó, akkor háromgyerekes
apának, Billy Bobnak sem volt könnyű megbirkóznia a merőben
szokatlan élménnyel. „Addig nem tudtam, milyen is a
villámcsapásszerű szerelem első látásra” – mondta Thorton a
végzetes pillanatról, amikor először találkozott azzal a nővel, aki a
Vakrepülés című filmben Mary Bellt, az általa alakított repülésirányító
Russel szexi feleségét játszotta. Billy Bob, a művésziélek, utóbb az
Angelina című számmal állított emléket a sorsszerű találkozásnak,
amely megváltoztatta az életét.
Persze senki sem számított efféle végkifejletre. A hollywoodi
filmes hierarchia íratlan szabályai szerint az első választás joga
mindig a helyi vagány csávót illeti meg, aki jelen esetben a film
főszereplője, John Cusack volt. És Cusack meg is tette az első
lépést: már Beverly Hillsben meghívta vacsorázni Angelinát,
természetesen azzal az ürüggyel, hogy megbeszélje vele a
forgatókönyv részleteit. Angie romantikus gondolatokkal a fejében
távozott a vacsoráról, de nem egészen úgy, ahogy azt Cusack
gondolta. A vacsorán jelen volt ugyanis Al Pacino is, Cusack régi
barátja, aki végig Marcheline-ről áradozott és a hogyléte felől
kérdezgette a fiatal színésznőt. Amikor másnap Angie felhívta az
anyját, közölte vele, hogy szerinte Al Pacino szerelmes belé.
Marcheline csak ekkor vallotta be elképedt lányának, hogy egykor
gyengéd szálak fűzték az olasz származású színészhez.
Amikor John Cusack és Angie beültek a torontói szálloda bárjába,
a Pop, csajok satöbbi és az Otthon, véres otthon sztárja annak az
embernek a magabiztosságával rendelgette egymás után az italokat,
aki pontosan tudja, hogyan fog végződni ez a kellemes este.
Egészen addig, amíg meg nem jelent Billy Bob Thorton, aki a
kora alapján Angie apja lehetetett volna, de még Cusacknál is
legalább egy tízessel idősebb volt. Angie később azt mesélte a
barátnőinek, hogy látniuk kellett volna azt a minden pénzt megérő
döbbenetét, ami Cusack arcára kiült, amikor ő meg Billy Bob együtt
távoztak a bárból. Angie-nek minden bizonnyal feledhetetlen
éjszakája lehetett, legalábbis utóbb szűk baráti körben elmondta,
hogy a Billy Bobról terjesztett hollywoodi pletykák szóról szóra
igazak. Mielőtt még sor került volna az első szenvedélyes
együttlétre, Billy Bob komoly képpel előre elnézést kért úgymond
fogyatékosságáért. „Azt mondta neki, hogy pöttöm kis szerszáma
van – meséli vigyorogva Angie dílere, Frank Meyer. – Aztán elővette
királyi méretű hímtagját. Nem kétlem, hogy Angie-nek azonnal
felcsillant a szeme.”
Érthető módon, Angie utóbb egészen másképpen adta elő a
történteket, Larry Kingnek például határozottan azt állította, hogy
ugyan már az első találkozáskor „kísértésbe esett”, hogy ágyba
bújjon Billy Bobbal, de két teljes évig nem történt köztük semmi. „Én
már attól is boldog voltam, hogy baráti viszony alakult ki köztünk, és
ennyi épp elég is volt” – jelentette ki Angie. (Ez a mondat egyébként
néhány év múlva többször is elhangzik majd, egy másik férfival és
egy másik filmmel kapcsolatban.)
Hát persze: hiszen abban az időben Angie Timothy Huttonnal
találkozgatott, míg Billy Bob, a New York-i Daily News állítása
szerint, akkor jegyezte el Laura Dern színésznőt – Angie egykori
bébiszitterét –, akivel már jó ideje együtt élt, és aki az örömteli
esemény megünneplésére Torontóba repült Vancouverből, ahol az
Egy gyermek kálváriáját forgatta.
Laura Dernen kívül voltak más nők is, akik igen közel álltak Billy
Bob szívéhez, és valós konkurenciát jelentettek Angie-nek. Ilyen volt
például a csinos, szexi, okos, független és agresszíven ambiciózus
Sheila McCombe kanadai repülésirányító, aki a forgatás ideje alatt
szakértői és tanácsadói minőségben dolgozott Cusack és Billy Bob
mellett. A friss és üde, szőke, kék szemű bombázó pontosan azt a
fajta nőtípust képviselte, amelyiktől Angie-t mindig is kirázta a hideg
– a jóravaló rendes kislányt. Cusack és Billy Bob szemérmetlenül
flörtöltek a talpraesett nővel, akinek az volt a dolga, hogy eligazítsa
őket a repülésirányítás zárt és felelősségteljes világának
útvesztőiben. Mike Newell rendező így emlékszik a történtekre:
„John minden trükköt bevetett, hogy levadássza magának.” Billy Bob
sem hagyta magát – fényűző vacsorára invitálta Sheilát és a barátait
az egyik előkelő torontói étterembe, ráadásul folyamatosan
hívogatta. Sheila szórakoztatónak és hízelgőnek találta a híres
színészek érdeklődését. „Mindent elkövettek, hogy lenyűgözzenek –
meséli. – Én tartózkodó voltam.”
Billy Bob nagyon élvezte Sheila társaságát. „Sheila nagyon
hamar belopta magát a szívünkbe, és a stáb teljes mértékben
befogadta. Közvetlen volt, de vérprofi. Ha valamit rosszul csináltunk,
leállított és közölte: Nem, ezt nem így kell, hanem így és így.” A
forgatás befejeztével Billy Bob sokáig kapcsolatban maradt
Sheilával, egyesek azt állítják, hogy egy romantikus pillanatban
feleségül is kérte, annak ellenére, hogy Laura Dernnel már a
házasságot tervezték. Sheila, egy vadászpilóta lánya, határozottan
nyilatkozik erről: „Billy Bob hajlamos ilyen kijelentésekre, ő egy
nagyon érzelmes fickó, mellesleg igen tehetséges és kedves ember.
Egy időre közel kerültünk egymáshoz.”

Lássuk csak, ki is volt valójában ez az első látásra faragatlan

fickó, tehetséges és gyönyörű asszonyok vágyainak tárgya? Billy
Bob Thorton 1955. augusztus 4-én született az Arkansas állambéli
Hot Springsben. Anyja a háztartás vezette, apja történelmet tanított
a helyi iskolában, ahol a kosárlabdacsapat edzőjeként is dolgozott.
Billy Bob kora gyermekéveit egy folyóvíz és áram nélküli kalyibában
töltötte, ahol gyakran az erdőben lőtt vadhús volt a vacsora. A
szegénységből kilábalni képtelen apa a fián vezette le
frusztráltságát, akit rendszeresen szíjjal vert.
Tinédzserként Billy Bob rockegyüttest alapított és később is
elsődlegesen zenésznek, és nem színésznek tartotta magát. A
gimiben ő lett a baseballcsapat sztárja, még ösztöndíjat is kapott a
Kansas City Royalstól, de nem érzett magában kellő tehetséget,
kishitűsége részben a krónikus szegénység miatt érzett
kirekesztettségből fakadt. „Egy falusi bunkó voltam, aki a semmi
közepén tengődött” – így jellemezte utóbb ezt az időszakot. 1973-
ban Billy Bob apja tüdőrákos lett, és hosszú szenvedés után halt
meg a helyi kórházban. Az akkor 18 éves fiatalember nagylelkűen
félretette az apa kegyetlen bánásmódja miatt érzett sérelmeit, és
végig a betegágyánál maradt, ápolta és felolvasott neki. Az
érzelmileg súlyosan megterhelő tapasztalat fejlesztette ki benne a
megbocsátás képességét, amely emberként és művészként is
végigkísérte az életét, és amely idővel megkülönböztette őt
Angelinától.
Apja halálát követően Billy inni és kábítószerezni kezdett és
néhány szemeszter után félbehagyta az egyetemet is, ahol
pszichológiát tanult. Los Angelesbe költözött, azzal a feltett
szándékkal, hogy zenéljen, és, hogy színészetet tanuljon.
Nemsokára a dél-afrikai Jack Hammer együttes tagja lett, amelyben
dobolt és énekelt. Erős déli akcentusa nem kedvezett a
filmszerepeknek, hiába próbálkozott, így a legkülönfélébb alkalmi,
főleg fizikai munkákból tartotta el magát.
Sokáig pincérként dolgozott, mígnem egy karácsonyi filmes
partin, ahol ő szolgálta fel az italokat, beszédbe elegyedett a
legendás Billy Wilderrel, aki azt mondta neki, hogy Hollywoodban
legkönnyebben egy jó forgatókönyvvel futhat be. Thorton összeállt
régi barátjával, Tom Epperson íróval, és néhány kisebb jelentőségű
tévéfilmet követően sikerült összehozniuk a Pengeélen
forgatókönyvét. Thortont már évek óta foglalkoztatta a szellemileg
sérült anyagyilkos, Karl Childers összetett személyisége, akiről
először egy színdarabot írt.
A Pengeélen óriási siker lett, a „falusi bunkó” outsiderből egy
csapásra bennfentes és nagyra becsült nagyágyú lett, aki 1996-ban
Oscar-díjat kapott a Legjobb forgatókönyvért. A gyerekkori
beidegződések azonban nem múltak el nyomtalanul, Billy Bob
számtalan gátlással és fóbiával küzd a mai napig, többek között
betegesen irtózik a repüléstől, gyűlöli az ezüst étkészleteket, a
hárfákat és a régiségeket, különösen az antik bútort. A
szegénységben nevelkedett Billy Bob képtelen elviselni a gondolatot,
hogy ezüstkanállal egyen.
Thorton szerelmi életén is nyomott hagyott komplex
személyisége. Noha négyszer nősült és négyszer vált el, Billy Bob
éppen a hollywoodi arisztokráciába készült benősülni abban az
időben, amikor Mike Newell rendező szerződtette Russel Bell
repülésirányító szerepére. Választottja, Laura Dern, aki az Oscarra
jelölt Bruce Dern és Diane Ladd színészek lánya volt, 1997
áprilisában találkozott először Thortonnal Ellen DeGeneres Ellen-
showjában, pontosan abban az adásban, amelyben a
műsorvezetőnő nyilvánosan bevallotta leszbikusságát.
Akkoriban zajlott Thorton negyedik, botrányokkal tarkított
válópere: felesége, Pietra azzal vádolta a színészt, hogy többször
bántalmazta fizikailag – Thorton tagadta a vádakat –, majd mintegy
kegyelemdöfésként, a gyönyörű asszony meztelen fotói megjelentek
a Playboy magazinban. Pietra kijelentette, hogy az ő teljesítménye is
megér egy Oscart. A régivágású déli úriember szemében, aki mindig
nagylelkű és bőkezű, de alapjában véve igazi hímsoviniszta volt,
tűrhetetlennek számított ez a viselkedés.
Thorton hamar túltette magát a sértésen, és összebútorozott új
szerelmével, Laura Dernnel, aki Dudley Moore egyik házát bérelte
akkoriban. Noha a lángoló románcban a szenvedélyek néha
viharossá fokozódtak, Laura édesanyja, aki babonásan hitt az
előjelekben, látónak tartotta magát és saját médiuma is volt, azt
olvasta ki a rúnákból, hogy a lánya boldog lesz ezzel a kedves és
jóravaló öregfiúval. Sőt azt állította, hogy Billy és Laura lelki társak,
akik életük végéig együtt maradnak.
 Billy Bobot fenntartások nélkül befogadták a Dern családba,
különösen jó kapcsolatot alakított ki Laura apjával, Bruce-szal, aki
igazi bonviván volt: ivott, kártyázott és kockázott, imádta a jó ételeket
és a szaftos sztorikat. „Billy és Laura halálosan egymásba voltak
zúgva – állítja egy közeli barát. – Billy nagyon nyomult, gyakorlatilag
heteken belül meggyőzte Laurát, hogy mindenképpen össze kell
házasodniuk.” A pár intim fotókat is készített egymásról, ezek
később sajnos komoly szerepet játszottak botrányos és kínos
szakításuknál. „Kisajátító és nagyon intenzív kapcsolatuk volt” –
jegyezte meg egy közeli ismerősük.
Laura, mindenkori szerelmi viselkedésmintáját követve, azonnal
hozzáidomult a választott férfi habitusához. Amikor a kifinomult és
elegáns Jeff Goldblum menyasszonya volt, átvette a szokásait is:
BMW-vel járt, jazzt hallgatott, modern festményeket gyűjtött, francia
bort ivott és a legjobb éttermekben étkezett. Amint Billy berobbant az
életébe, mindez gyökeresen megváltozott. Amikor Thorton egy
konföderációs lobogót akasztott az ágyuk fölé, Laura kidobta a
lakásból a modern kisplasztikákat, az antik bútorokat és az értékes
ezüstkészletet, lecserélte a ruhatárát és cowboycsizmát meg kockás
flanelingeket kezdett hordani. A BMW-t egy tágas Volvo kombi
váltotta fel, amelyben kényelmesen elfértek Billy Bob és Pietra fiai,
William és Harry.
Laura kidobta Cher Barker és Charlie Parker CD-it, és átnyergelt
Buck Owens, Dwight Yokam és a szakállas rockvarázsló csapat, a
ZZ Top muzsikájára. Más változások is végbementek azonban.
Laurát gyerekkorában megcsípte egy egzotikus rovar, és a
véráramba került méreg következtében majdnem megvakult, ezért
nagyon vigyázott az egészségére. Ügyelt arra, hogy mit eszik,
rendszeresen sportolt, és egyáltalán nem fogyasztott alkoholt. Az
organikus ételek, a rengeteg zöldség, tofu és a frissen facsart
gyümölcslevek megtették jótékony hatásukat Billy Bobra is –
Laurával való kapcsolata idején valósággal kicsattant az
egészségtől, és fizikailag is sokkal jobb kondícióban volt, mint
bármikor életében.
Thorton kényelmes családi fészekről is gondoskodott: 3,2 millió
dollárért vett egy udvarházat a Mandeville Canyonban, ahol olyan
hírességek laktak, mint Tom Hanks, Arnold Schwarzenegger és
Steven Spielberg, és ahol már javában folytak a gyerekszobát is
magukban foglaló átalakítások, amikor Billy megérkezett Torontóba.
Egyszóval nagyon úgy tűnt, hogy Billy Bob végre megállapodik –
egészen addig, amíg sor nem került a végzetes találkozásra a
liftben.
A Szimpla ügy minnesotai forgatásáról Kanadába érkező Billy
Bob nem sokat tudott Angie-ről, a Kifutó a semmibe-t is csak akkor
nézte meg, amikor az egyik barátja felhívta a figyelmét Jolie
fenomenális alakítására; Angie játéka valóban mély benyomást tett
rá. A két színész személyesen nem is találkozott korábban, bár
Geyer Kosinski mindig is azt állította, hogy Angie kitűnően együtt
tudna működni Thortonnal. Angie utóbb úgy nyilatkozott, hogy
szándékosan kerülte Billy Bobot a különböző hollywoodi
eseményeken.
Laurának tehát semmi oka nem volt, hogy riválist feltételezzen
Angie-ben, hiszen sokkal inkább aggódhatott volna Odessa Whitmire
miatt, aki Billy Bob asszisztense volt, és imádta a főnökét. Az észak-
carolinai szőke szépség bensőséges és bizalmas kapcsolatban állt
Thortonnal, és sokszor előfordult, hogy késő éjszakáig elmélyülten
beszélgettek a Sunset Marquis Hotel alagsorában, ahol egy komplett
zenei stúdió állt a vendégek rendelkezésére: Billy Bob részben itt
vette fel első lemezét is, a Private Rádiót. „Ha Laura féltékeny is volt
Odessára, soha nem mutatta ki” – jegyezte meg Billy Bob egyik
zenész kollégája.
Természetesen Laurához is eljutottak a pletykák Angie szabados
viselkedéséről és más viselt dolgairól, többek között a kábítószer-
függőségéről is, de nem aggódott különösebben, hiszen Mike Newell
rendezőtől úgy értesült, hogy Angie és Billy Bob a forgatás alatt
„nem barátkoztak különösebben” egymással. Az angol rendező
egyébiránt el volt ragadtatva Angie profizmusától és különleges
kisugárzásától. ,Angelina olyan személyiség, aki jól illett volna az
1920-as évek Párizsába. Kifejezetten szokatlan és nagyon érdekes”
– lelkendezett. Billy Bob és Angie viselkedése csupán egyszer váltott
ki furcsálló pillantásokat, amikor a forgatás befejeztével, 1998
áprilisában, együtt mentek el Deamon Rowanchilde
tetoválószalonjába, az Urban Primitive-be, ahol Billy a csípőjére és a
karjára korábban tetovált néhány nevet tüntetett el az
energiahullámokat ábrázoló új tetkóval, míg Angie is
energiahullámokat tetováltatott a köldöke alá. A közös intim
élménynek érzelmileg és fizikailag is nagyon fontos szerepe volt.
Angie, saját bevallása szerint, mindig pozitív élményekhez köti a
tetoválásokat, és azt is beismeri, hogy szexuálisan izgatónak találja
magát az aktust.
A hatás ugyanis nagyon hasonló az önbántalmazás által
kiváltotthoz, a tű bőr alá hatolása endorfin hormonlöketet vált ki
belőle, amely belső izgalommal, ugyanakkor a feszültségektől való
megszabadulás érzésével tölti el.
A tetoválószalonból Angie és Billy Bob egyenesen a Skydome-ba
mentek, ahol megnézték a Rolling Stones koncertjét. Jagger ugyan
meghívta Angie-t a koncertre és az azt követő magánpartira is, de ő
köszönettel visszautasította a meghívást, arra hivatkozott, hogy
túlságosan igénybe veszi a forgatás. Jagger, aki már régebbről
ismerte Thortont, felhívta és a teljes stábot meghívta – Angie-nek
nem maradt más választása, neki is mennie kellett. A szünetben
egyszer csak egy testőr lépett oda Angie-hez, aki közölte, hogy Mick
Jagger szeremé, ha csatlakozna hozzá. Jagger furcsa módon egy
kasmírpulóvert ajándékozott Angie-nek, és egészen addig vele
maradt, amíg vissza nem kellett mennie a színpadra. A közjátékra
felfigyelt a szintén a színfalak mögött lebzselő Rebecca Broussard,
aki Jack Nicholson partnereként szintén jóban volt az együttes
tagjaival. Másnap Broussard felhívta Marche-t, és elújságolta neki a
„nagy hírt” – Mick Jagger láthatóan fülig szerelmes a lányába.
Marche felvilágosította a barátnőjét, hogy ő már régen tud erről a
romantikus afférról.
A koncert után Billy Bob, Angie, John Cusack és a stáb néhány
másik tagja ott maradtak bulizni az együttessel. Thortonnak sejtelme
sem volt a háttérben zajló románcról, Marche azonban már másnap
tájékoztatta Jaggert, hogy Billy Bob potenciális veszélyt jelenthet.
Ebben a nehézsúlyú meccsben Jonny Lee Miller is beszállt a
ringbe. Egy héttel a koncert előtt Angie Londonba utazott, hogy ott
legyen a férje oldalán, amikor az átveszi a BAFTA díjat, és, hogy
együtt ünnepeljék meg Robert Carlyle sikerét, aki az Alul semmi
fergeteges komédiában nyújtott alakításáért elnyerte a Legjobb férfi
főszerepért járó neves angol díjat. Májusban a házaspár ismét
együtt ment el egy közös barátjuk esküvőjére, de akkor már
mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy elidegenedtek egymástól.
Amikor Johnny Lee Miller tudomást szerzett arról, hogy Angie egy
másik férfival csináltatott magának tetoválást, tisztában volt vele,
hogy végleg elveszítette őt.
A kanadai forgatást követően Billy Bob Thorton igen
visszafogottan nyilatkozott Angie-ről, inkább John Cusack
teljesítményét dicsérte, a feleségét alakító színésznőt rendszerint
úgy emlegette: „csak egy kölyök”. A nyilvánosság előtt Angie
idősebb és tapasztaltabb mentoraként állította be magát, ami
részben saját belső bizonytalanságából is fakadt. Képtelen volt
elhinni, hogy ez a csodálatos lény valóban annyira sármosnak és
ellenállhatatlannak találta őt, mint amennyire mutatta. „Kishitű volt és
kisebbségi érzései voltak. Akkoriban messze nem volt az a
magabiztos macsó, aminek ma képzeli magát” – meséli egy volt
barátnője.
Angie romantikus hangulatban tért vissza Hollywoodba, teljesen
el volt bűvölve filmbéli partnerétől, akit valódi művésznek tartott.
Mindig is arról álmodott, hogy olyan férfi legyen az oldalán, aki
máshoz is ért, nem csak a színészethez. Mindazonáltal vissza kellett
fognia magát: Billy Bob vőlegény volt, ő pedig még mindig házas,
ráadásul ott volt Tim Hutton, aki végig a sarkában volt, és
ragaszkodott a közös programokhoz.
Angie következő filmje, már nem először az életben, akkori
érzelmi zűrzavarának egyfajta művészi leképezése volt. A Szeress,
ha tudsz Joanja, a vagány bulizós, ámde javíthatatlanul romantikus
leányzó többek között ezt mondja a filmben: ,A szerelemről beszélni
olyan, mintha valaki tánccal akarná elmagyarázni az építészetet. De
ez sem tántorít el attól, hogy próbálkozzam.” Az optimista Joan
figurája nem igazán fogta meg Angie-t. „Nekem mindig is óriási
gondot okozott beszélni a szerelemről, követelni a szerelmet, de
még az is, hogy megkérjek valakit, öleljen at szorosan.
 Az 1998 nyarán forgatott Szeress, ha tudsz parádés
szereposztású romantikus dráma volt, szövevényes emberi
kapcsolatokról, szenvedélyről és fájdalomról. Olyan nagy nevek
szerepeltek benne, mint Sean Connery, Gena Rowlands, Gillian
Anderson és Ryan Philippe, aki Angie szerelmét játszotta a filmben.
Érdekes adalék, hogy Angie eredetileg nem akarta elfogadni a
felajánlott szerepet, ugyanis a torontói forgatás idején szakított rá
időt, hogy elmenjen egy próbafelvételre, és abban reménykedett,
hogy őt fogják kiválasztani Marla Singer szerepére David Fincher új
filmjében, a Harcosok klubjában, amelyben a két férfi főszerepet
Edward Norton és Brad Pitt játszotta. De nem volt szerencséje, a
szerepet végül Helena Bonham Carterre osztották.
A Szeress, ha tudsz forgatása irdatlanul gyors tempóban zajlott –
csupán negyvenegy nap állt a rendező rendelkezésére –, így Angie
nemet mondott az apjának, amikor az vacsorázni invitálta, hogy
együtt ünnepeljék meg huszonharmadik születésnapját. Viszont nem
tiltakozott az ellen, hogy Voight jelen legyen a forgatáson, sőt még
gyakorolni is hajlandó volt vele. Kivételes engedékenysége másnak
is feltűnt. „Volt egy pillanat, amikor felhívott, és azt mondta: Apa,
nyugodtan eljöhetsz a forgatásra, már mindenki tudja, hogy én ki
vagyok”
– meséli Jon Voight, aki ekkoriban jelentette ki, hogy minden
vágya egy közös szereplés kivételesen tehetséges lányával,
lehetőleg „még ebben az évezredben”.
Noha Angie nem igazán érezte magáénak Joan karakterét,
mélységesen meghatódott, amikor Sean Connery utóbb felhívta, és
gratulált neki és Ryan Philippe-nek a kivételesen jól sikerült
romantikus jelenetekhez.
Miközben Angie a romantikus hősnőt alakította a filmvásznon,
Billy Bob Thorton és a menyasszonya kéz a kézben sétáltak végig a
vörös szőnyegen a nagy költségvetésű sci-fi thriller, az Armageddon
premierjén, amelyre a floridai Kennedy Űrközpontban került sor.
Thorton erőtől duzzadó energikussága, amelyet egészséges
életmódjának tulajdonított, és menyasszonya iránti egyértelmű
rajongása – aki egyébként úgy tapadt rá, mint valami újabb tetoválás
– igencsak felkeltette a nagyközönség figyelmét. Ezek után a pár
Billy Bob szűkebb hazájába, Arkansasba utazott, ahol megkezdődött
A papa és Ök filmdráma forgatása, amelyben Laura és Billy egy
őrülten szerelmes házaspárt alakítottak, akik képtelenek túltenni
magukat egymás múltján. A projekt egyébként gyakorlatilag családi
vállalkozás volt: Billy Bob rendezett, Laura édesanyja, Diane Ladd
és barátnője, Kelly Preston is szerepeltek benne, a producer pedig
Geyer Kosinski, Billy Bob ügynöke volt.
„Összegyűjtöttem az összes rosszcsont haveromat, aztán
közösen csináltunk egy filmet” – mesélte utóbb Thorton.
Angie időközben minden erejével igyekezett megkaparintani
magának egy szerepet egy kőkemény thrillerben, A csontemberben,
amelyben egyik színészbálványa, Denzel Washington játszotta a
főszerepet, a gerincsérült Lincoln Rhyme kriminalisztikai szakértőt,
aki egy őrült sorozatgyilkost igyekszik elkapni a fiatal és
tapasztalatlan, ámde kivételes tehetségű Amelia Donaghy
közrendőrnő segítségével.
„Valósággal könyörögtem Amelia szerepéért, annyira akartam –
mesélte el később Angie Anne Bergman írónőnek. – Nagyon tetszett
a kiállása, a természetessége.”
Angie-t valószínűleg mélyebb okok is motiválták: két érzelmes
szerep után intellektuális kihívásra vágyott; szakmailag is szeretett
volna kiteljesedni, ugyanakkor arra törekedett, hogy minél több
különböző jellemet formálhasson meg, elkerülve a fiatal színészekre
leselkedő örökös veszélyt, a beskatulyázás rémét. „Az a gyanúm,
hogy ő akkor a legboldogabb, amikor nem kell Angelina Jolie-t
játszania” – fogalmazott igen találóan Phillip Noyce rendező.
Igaz, Angie-t saját bevallása szerint első olvasatra „halálra
rémítette” a rá váró kihívás: tetemeket rágcsáló csatornapatkányok
között kellett mászkálnia, ráadásul az egyik jelenetben be kellett
ugrania az East River jéghideg vizébe.
„Nem voltam biztos benne, hogy el tudom Ameliát játszani, de így
volt a legjobb, hiszen ő sem volt biztos benne, hogy képes lesz-e
elvégezni a munkáját” – jegyezte meg Angie.
Angie bevallotta, hogy a felkészülés alatt sokszor elhányta magát
a különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok helyszíni fotóinak
láttán. Eltökélt szándéka volt azonban, hogy minél mélyebben
beleássa magát a szerepbe, ezért hetekig tanulmányozott bűnügyi
jelentéseket és jegyzőkönyveket, valamint a legkülönfélébb módon
meggyilkolt áldozatokról készült fényképekkel tapétázta ki New York-
i lakásának falát.
Noha Angie már Golden Globe-díjas színésznő volt és teljes
mértékben élvezte Phillip Noyce rendező támogatását, a Universal
Studio fejesei nem rajongtak szerződtetésének gondolatáért, mert
biztosra akartak menni a nagy költségvetésű produkcióval. A stúdió
nagykutyáit végül Martin Bergman veterán producernek sikerült
meggyőznie arról, hogy a fiatal színésznő be fogja váltani a hozzá
fűzött reményeket.
„Nagy kockázatot vállaltak” – jelentette ki Angie, aki halálosan
izgult a próbafelvételen, legfőképpen azért, hogy minél jobb
benyomást tegyen Denzel Washingtonra, akit tisztelt és nagyra
becsült. Angie, okosan, fejkendőben jelent meg a meghallgatáson,
hogy eltakarja a Szeress, ha tudsz szerepéhez rózsaszínűre festett
haját. Amikor 1998 szeptemberében elkezdődött a forgatás, Angie
kezdeti lámpaláza elmúlt, viszont a Washingtonnal szemben érzett
respektusa megmaradt, ami különös módon nagyon jót tett a
filmnek.
Azért nem ment minden simán. A forgatás idején Angie annyira
lefogyott, hogy a barátai és a családtagjai is komolyan aggódni
kezdtek, vajon nem kábítószer-fogyasztás áll-e a háttérben. Ezúttal
Marche sem ült tétlenül: végig jelen volt a felvételeken, a lánya
minden lépését figyelte, és arról is gondoskodott, hogy Angie
rendszeresen egyen és elegendő folyadékot vegyen magához.
Amikor a négy hónapig tartó munkálatok befejeződtek, a stáb
véleménye egyöntetűen az volt, hogy Angie fantasztikus
teljesítményt nyújtott. „A kritikusok szabályosan el voltak ájulva
Angelina alakításától – emlékszik vissza Noyce. – Olyannyira, hogy
egyszer Denzel félig viccesen megjegyezte: Na és Washingtonnal mi
van, ő már nem is akkora ász?”
Angie minden bizonnyal annak tartotta. Az ő szemében
Washington ugyanolyan alfa-hím volt, mint a nagy Sean Connery –
tekintélyt parancsoló, megbízható és hűséges. Amit a legkevésbé
sem mondhatott el egy szintén fontos férfiról az életében: az apjáról.
1998-ban történt egy olyan esemény, ami még jobban elmélyítette
az apa és lánya közötti már amúgy is terhelt viszonyt.
A Howie Mandel Show-mk adott interjújában John Voight –
egyébként lelkesen és dicsérő szavakkal – többek között a lányáról
és a fiáról is beszélt, és megemlítette különböző irányú
érdeklődésüket. James barátnője, Leanne azonban úgy értelmezte
Voight egyik kijelentését, mintha az nem helyeselné a fia színészi
ambícióit, mondván, már úgy is túl sok színész van a családban. A
sértődött James elpanaszolta a dolgot Marche-nak, aki – annak
ellenére, hogy a barátai azt tanácsolták, előbb talán olvassa el a
show átiratát – felhívta Angie-t, és közölte vele, hogy az apja
nyilvánosan megszégyenítette a bátyját. Angie iszonyatosan dühös
lett, és úgy határozott, hogy ő maga alkalmazza Jamest, mire
Marche önként lemondott menedzseri díjának egy részéről a fia
javára. Geyer Kosinski persze kézzel-lábbal tiltakozott, de ezúttal
senki sem hallgatott rá. „Kosinski pontosan tudta, ki mennyire
tehetséges” – jegyezte meg az eset kapcsán egy barát.
Mire Marche végre hajlandó volt elolvasni a Mandel Show átiratát,
amelyből egyértelműen kiderült, hogy Voight kizárólag elismerően
nyilatkozott a gyerekeiről, már túl késő volt. „Nos, épp eleget
vétkezett már eddig is ellenem” – vonta meg a vállát Marcheline.
Angie és James ettől kezdve tartották magukat ahhoz a sztorihoz,
hogy az apjuk semmit sem tett a fia karrierjének előmozdítása
érdekében, csak hátráltatta. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy
Angie mindig is kerülte a közvetlen konfrontációt, talán ennek is
köszönhető, hogy Voightnak hosszú ideig fogalma sem volt róla,
minek köszönheti az újabb elhidegülést a lánya részéről.
Nem sokkal ezt követően azonban történt még valami, ami miatt
Voight nagyon közel került ahhoz, hogy végleg kiutálják a családból.
Persze ismét a Marche-nak ígért ház újra meg újra felmerülő kínos
kérdéséről volt szó. Mivel Angie New Yorkban telepedett le, Marche
arra az elhatározásra jutott, hogy ő is visszaköltözik a Keleti partra.
Egy connecticuti ingatlant nézett ki magának egy előkelő környéken,
legfőképpen azért, mert a Rolling Stones egyik tagja, Keith Richards
is arrafelé lakott. Marche azt tervezte, hogy vesz két kutyát – már a
nevüket is kitalálta: Bowie és Jagger –, és majd kutyasétáltatás
közben jól összebarátkozik Richardsszal. A telket – amely egyébként
egy félig mocsaras területen volt – és a hozzá tartozó, felújításra
szoruló házat 900 ezer dollárért árulta egy ingatlanügynökség.
Marche elérkezettnek látta az időt, hogy behajtsa volt férjén a régi
tartozást, de Voight a füle botját sem mozgatta. Ekkor Angie vette a
kezébe a dolgok irányítását – felhívta az apját, és ultimátumot
szabott neki: vagy megveszi az anyjuknak az ingatlant, vagy örökre
elfelejtheti őt is és az öccsét is. Voight végül beadta a derekát, de
sokallva a vételárat, „csak” egy 500 ezer dolláros csekket állított ki
Marcheline nevére. Marche a bankba tette a pénzt, és sem akkor,
sem később nem vett semmilyen házat egyik parton sem.
Ebben az időszakban Angie-t igazából nem is annyira a családi
ügyek viselték meg a legjobban, hanem az örökös ingázás New York
és Los Angeles között, valamint a rengeteg interjú, fotózás és a
filmek promóciós turnéi. 1998 decemberében például elnyerte a
Nemzeti Filmszövetség a Legjobb feltörekvő színésznőnek járó díját
a Szeress, ha tudszban nyújtott alakításáért, először szerepelt David
Letterman híres show-műsorában, és megjelent az immár hamvába
holt Mirabella magazin címlapján, amely egyébként „A habokból
kiemelkedő Venus – Angelina Jolie a Filmvászon Új Istennője”
címmel jelent meg.
Az országszerte óriásplakátokon hirdetett Csontembert a
kritikusok nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel, viszont óriási
közönség-és még nagyobb kasszasikert aratott világszerte. Angie
körül még nagyobb lett a felhajtás, amikor a Kifutó a semmibe
főszerepéért másodszor is jelölték a Golden Globe-díjra. Fura
iróniája a sornak, hogy egyik legnagyobb vetélytársa éppen Laura
Dern volt, akit az Egy gyermek kálváriájában egy saját gyermekét
áruba bocsátó alkoholista anya alakításáért jelöltek a díjra. Végül
mégis Angie kapta meg az elismerést, és miután diadalmasan
elvonult Laura Dern és a kíséretében lévő vőlegénye, a
szmokingban feszítő Billy Bob előtt, az estélyt követően, előzőleg tett
ígéretéhez híven beugrott a szálloda medencéjébe – igaz, nem
talpig estélyiben, hanem fürdőruhában.
Angie azzal magyarázta a fürdőzést, hogy gyerekkorában
többször megpróbált beszökni a barátaival az előkelő szálloda
medencéjéhez, de a biztonsági őrök mindig elkapták őket. Ezúttal
senki sem állíthatta meg. Példáját hamarosan követték a
kíséretében lévő férfiak is, a férje, Johnny Lee Miller, az ügynöke,
Geyer Kosinski és a bátyja, James Haven. Jeremy Louwerse tv-
producer és a stábja a medence szélén arra vártak, hogy interjút
készíthessenek a frissen díjazottal. Angie többször is vidáman intett
a producernek, hogy csatlakozzon hozzá a medencében, majd egy
óvatlan pillanatban szabályosan berántotta maga mellé a vízbe.
Noha Louwers nem repesett az örömtől, és kissé aggódott a mobil
telefonja és a nála lévő más, drága technikai eszközök állapota
miatt, mindazonáltal beismerte, hogy Angie olyan kedvesen kért tőle
bocsánatot, hogy nem volt szíve haragudni rá. Louwers úgy
gondolja, hogy a szokatlan „vizes interjú” sokkal többet jelentett egy
jópofa poénnál, sőt egyenesen azt állítja, hogy döntő jelentősége
volt Angie karrierjének szempontjából.
„Ez az incidens egy ismeretlen vad kölyök szupersztár –
reklámgépezetté való átalakulását fémjelezte. Angelina pontosan
tudta, hogy mit csinál, amikor beugrott abba a medencébe.
Ugyanakkor megmutatta az ártatlanságát és játékosságát, amit
később egyáltalán nem volt alkalmunk látni nagy nyilvánosság előtt.
És noha az egész cucc valóban csak egy ártatlan tréfa volt, az ő
számára az ártatlanság korának végét jelentette. Szinte fizikailag
tetten érhető az a döntő pillanat, amikor a tágra nyitott szemű
izgatottság tudatos választássá formálódik. Szerintem ez a lány
ösztönösen ráérzett arra, hogy halhatatlan lesz” – mondta Louwers.
Az exkluzív interjú egyúttal Louwers nagy dobása is volt: amikor
másnap reggel belépett az Access Hollywood stúdiójában lévő
irodájába, a kollégái tapsviharral fogadták. Addigra már az összes
tévétársaság benyújtotta az ajánlatát az interjú átvételére. Louwers
mindazonáltal súlyos árat fizetett a filmvászon leendő istennőjével
való éjszakai fürdőzésért. Amikor az éjszaka közepén
csuromvizesen és pityókásan hazaállított, majd vidáman közölte,
hogy úszott egyet Angelina Jolie-val, a barátnője annyira kiborult,
hogy szakított vele, és már másnap reggel kiköltözött a lakásból.
Jonny Lee Miller is hasonló következtetésre juthatott, mert tíz
nappal a Golden Globe díjkiosztó gála után, február 3-án,
„kibékíthetetlen ellentétekre” hivatkozva a házaspár hivatalosan is
beadta házasságuk felbontása iránti kérelmét a Los Angeles-i
központi bíróságon. „Jonny és én még mindig rajongunk egymásért,
de úgy érezzük, hogy külön utakon kell járnunk, csak így
teljesedhetünk ki” – fogalmazta meg Angie házasságának
„sírfeliratát”.
Angie számára mérföldkőnek számított a válás, néhány nappal
később egy interjúban így foglalta össze, milyen tervei vannak
jövőbeli életével kapcsolatban: „Soha nem fogok egyhelyben
topogni. Örök mozgásban leszek és megpróbálok mindent kihozni az
életemből, amit csak lehet. Közben pedig nem fogok azon gyötrődni,
hogy az, amit éppen csinálok jót tesz-e a karrieremnek vagy sem.”
Angie be is tartotta a szavát. Következő filmszerepe kockázatos
kísérlet volt, amely érzelmileg és fizikailag megterhelő, ugyanakkor
szakmai szempontból döntő fontosságú volt, ugyanis a színészi
eszköztár minden kellékét felvonultatta. Az általa megformált
karakter Angelina Jolie sokoldalú jellemének egyik variációjaként
épült be a köztudatba. Angie gazellára vadászó oroszlánként vetette
rá magát az Észvesztő Lisájának, a vad és örök lázadó
szociopatának a szerepére, majd szőröstül-bőröstül felfalta azt.
„Én vagyok Lisa; azonosulok vele” – magyarázta el utóbb Angie,
aki azzal indokolta választását, hogy A csontember után egy
kevésbé intellektuális és nagyobb érzelmi kihívást jelentő munkára
vágyott. Angie-t már korábban elbűvölte a gátlástalanul erkölcstelen
Lisa jelleme, amikor néhány évvel korábban elolvasta Susanna
Kaysen életrajzi regényét, amelyben a massachusettsi McLean
pszichiátriai magánklinikán a kaotikus hatvanas években
megtapasztalt élményeit foglalta össze.
Kaysen tizenhét hónapot töltött el a nagy hírű intézményben, ahol
egyébként olyan hírességeket kezeltek, mint Sylvia Plath, Ray
Charles és a „Fire and Rain” szerzője, James Taylor. Kaysen, akinél
egyébként borderline személyiségzavart állapítottak meg, és ezért
utalták be a klinikára, szoros, egyes esetekben baráti kapcsolatot
alakított ki a környezetében lévő fiatal női páciensekkel.
Regényében Kaysen provokatív nyíltsággal beszél az elmezavar
kezelésének orvosi-etikai vonatkozásairól, a zárt intézetekben
uralkodó viszonyokról és a tinédzserkori női szexualitás, a
kamaszkori szorongások és összességében a mentális
problémákkal küszködő fiatal emberek problémáiról.
James Mangold rendező három évet szánt arra, hogy előkészítse
a filmet, amelyben Susanna Kaysen szerepét „szíve csücskének”,
Winona Rydernek szánta, aki szintén mélyen beleásta magát a
történetbe. Nos, bizton állíthatjuk, hogy a forgatás végére Winona
szíve darabokban hevert, ugyanis Angie laza könnyedséggel lépett
át rajta, elorozva az összes dicsőséget és besöpörve minden létező
elismerést. Mangold így emlékszik vissza Angie legelső
próbafelvételére: „Tökéletesen nyilvánvaló volt számomra már az
első pillanattól kezdve, hogy nem egy szerepet játszó színészt látok.
A karakter benne élt, szerves része volt, csupán a felszínre kellett
hoznia.”
Angie alakítását inkább pokolinak, mint mennyeinek lehetne
nevezni, már amennyiben a leghatásosabb végszavak az ördögnek
jutottak. Angie annyira fölényesen uralta az összes jelenetet,
amelyben megjelent, hogy Vanessa Redgrave és Whoopi Goldberg,
a tapasztalt öreg rókák is csak döbbenten, persze elismerően
hümmögtek a természeti csapáshoz hasonlatos lendület láttán. Ami
Winona Rydert illeti, az általa megformált személyiség jelleméből
adódó introspektiv alakításával akaratlanul is üres vászonként
szolgált a fantáziadús Angie-nek. Pauline Kael filmkritikus azt
mondta Allen Barrának, hogy Angie szabályosan elszívta a levegőt a
film többi női szereplője elől. „Azok a szegény színésznők! Angelina
úgy játszik, mintha a kamera ott sem lenne. Ez a lány még Jack
Nicholsont is halálra rémítette volna a Száll a kakukkban”
Winona Ryder, aki egyúttal a film egyik producere is volt, később
azt nyilatkozta, hogy ő is azok között volt, akik szívvel-lélekkel
támogatták Angie szereplését, mert nehezére esett, hogy szakmai
körökben még mindig nem veszik eléggé komolyan a kétszeres
Golden Globe-díjas színésznőt. „Igazából soha nem adott rá
alkalmat, hogy közelebbről megismerjem” – foglalta össze Winona a
BlackBook magazinnak adott interjújában Angie-vel kapcsolatos
tapasztalatait a három hónapig tartó forgatást követően. Pedig
gyakorlatilag reggeltől estig össze volt zárva vele a pennsylvaniai
Harrisburg Intézetben, amelyet a stúdió az 1960-as évek McLean
Kórházává alakított át.
Nincs is ebben semmi meglepő – a filmben a két nő viszonya
kifejezetten ellenséges, és miután mindkét színésznő a
Sztanyiszlavszkij-módszer híve, vagyis igyekeznek minél mélyebben
beleélni magukat a karakter személyiségébe, személyes viszonyuk
sem lehetett felhőtlen. A nyíltan agresszív, érzelmileg érinthetetlen
pszichopata Lisa akkor sem szűnt meg létezni, amikor a forgatás
leállt. Ha például Winona fejfájásra panaszkodott, Angie csak
megvonta a vállát. Nos, nem Winona volt az egyetlen, aki
megtapasztalta Angelina Jolie összetett személyiségének úgymond
sötét oldalát. Britanny Murphy, aki Daisyt játszotta a filmben,
elmesélte, hogy egy alkalommal, amikor Angie-vel kötetlenül
beszélgettek az egyik forgatási szünetben, egyszer csak Angie
ráförmedt, és azt kérdezte tőle „Várjunk csak egy percet, mi a
fenéért beszélgetek én veled?” Murphy visszakérdezett: „Nem
gondolod, hogy túlzás, amit csinálsz?” Mire Angelina elmosolyodott,
megvonta a vállát és elsétált.
Angie a forgatás idején pornójelenetek fotóival tapétázta ki a
szobáját, saját elmondása szerint ettől „provokatívnak, nyíltnak és
érzékinek” érezte magát, és rendszeresen fogyasztott heroint. Ezt
többen – nevük elhallgatása mellett – a stábból megerősítik.
Feltételezhetően azért volt szüksége a kábítószerre, hogy a
maradék gátlásait is leküzdje…
Ezen kívül mindig elolvasta Marche kommentárjait, vagyis az
ilyenkor szokásos leveleket, amelyeket a karaktereihez írt. A filmnek
volt még egy családi vonatkozású mozzanata, az egyik betétdala
Chip Taylor nagybácsi „Angel of the Morning” című száma lett.
Angie és Winona enyhén szólva hűvös viszonyát még talán
valamennyire meg lehet magyarázni azzal, hogy mindketten a
beleélős színészi iskola tanítványai voltak, ugyanakkor az az
igazság, hogy Angie senkivel sem barátkozott a forgatás alatt.
,Angie képtelen volt elviselni Winonát. Sőt azt gondolom, hogy a
színészet ürügyén mindent elkövetett, hogy aláássa a
teljesítményét” – meséli egy barátnő. Talán az is közrejátszhatott,
hogy akkoriban Winona Johnny Depp-pel járt, aki Angie egyik
elérhetetlen bálványa volt. Mindenesetre nem Winona volt az
egyetlen, aki szálka volt Angie szemében. Angie keményen kritizálta
a rendezőt és a vágót is, Andrea Mitchellt a film produkciós vezetőjét
pedig, akivel egyébként valamennyire össze is barátkozott a
forgatáson, nyilvánosan letorkolta a stáb egyik partiján. „Durva és
szükségtelen megjegyzés volt – jegyezte meg Angie egyik közeli
barátja. – Valami miatt megharagudott Andreára. Ha Angie-nek
elege lesz valakiből, gondolkodás nélkül kiírja az életéből az illetőt.”
Mick Jagger jól ismerte ezt az érzést. A forgatás ideje alatt volt a
Stones philadelphiai koncertje, ahová személyesen hívta meg Angie-
t, aki ugyan elment a koncertre, de nem volt hajlandó részt venni az
azt követő partin, nyomban visszament a forgatás helyszínére.
Érdekes adalék, hogy másnap Angie azzal hívta fel az anyját, hogy a
koncert után Jagger megkérte a kezét. Marcheline lelkendezve hívta
fel Jaggert, hogy gratuláljon neki, mire az elképedt zenész
elpanaszolta, hogy még beszélgetni sem volt alkalma a lányával,
nemhogy előadni egy lánykérést.
Miközben Jaggernek továbbra sem sikerült belopnia magát Angie
szívébe, Timothy Huttonnal bensőséges viszony alakult ki. Az
Észvesztő forgatási szüneteiben Angie gyakran meglátogatta a
színészt pennsylvaniai otthonában, és barátságot kötött Tim elvált
feleségével, a közelben lakó Debra Wingerrel, valamint a fiukkal, az
akkor 12 éves Noah-val, akiből mára híres dokumentumfilm-rendező
lett. Angie és Hutton úgymond hivatalosan a márciusi Oscar-díj-
kiosztón jelentek meg először együtt.
Angie akkor még csak távolról figyelte Billy Bob Thortont, aki a
díjra jelöltek között volt, de az akadémia James Coburnt találta
érdemesnek az Oscar-díjra. Akármit is éreztek egymás iránt Angie
és Billy Bob, nagyon úgy tűnt, hogy nincs és nem is lesz közük
egymáshoz. Angie Hutton barátnője volt, Billy Bob és Laura Dern a
családtervezéssel voltak elfoglalva. Laura anyja, Diane Ladd azt
nyilatkozta a médiának, hogy nagyon boldog, amiért a lánya végre
megtalálta a Nagy Öt, és alig várja, hogy nagymama lehessen.
Az akkor harminckét éves Laura, a tökéletesség jegyében
meghívta Báli szigetéről a híres feng shui szakértőt, Karen
Kingstont, hogy „tisztítsa meg” a pár Mandeville Canyon-béli
otthonát. Kingston minden egyes helyiségből elűzte a negatív
energiákat, a sarkokban különleges sót helyezett el, a padlót
beszórta virágszirommal, hosszasan rázta a csengettyűit és
démonűző dallamokat énekelt, különösen sokat időzött a hálószoba
mellett kialakított kis helyiségben, amelyet Billy Bob és Laura
gyerekszobának rendeztek be. Miután makulátlannak nyilvánította a
házat, Karen hazarepült Balira, Laura pedig megnyugodott.
Sőt azt nyilatkozta, hogy soha életében nem volt ennyire boldog
és rengeteg időt töltött el Billy Bobbal a nyugat hollywoodi Sunset
Marquis Hotelben, a rockarisztokrácia kedvelt helyén. Igaz, Billy Bob
ekkor sem mondott le a „háreméről” és annak legfontosabb tagjáról,
hűséges asszisztensnőjéről, Odessa Withmire-ről, aki Új-Mexikóba
is vele tartott 1999 márciusában és áprilisában, amikor a Vad lovakat
rendezte. Mellesleg Odessa akkor ismerte meg Matt Damon
színészt, akivel később eljegyezték egymást.
Valószínűleg a véletlen műve, hogy Angie és Hutton egyik
kedvenc helye éppen a Sunset Marquis nyitott medencéje melletti
étterem volt, ahol rendszeresen azzal vonták magukra a közönség
figyelmét, hogy nyíltan nyalták-falták egymást – Angie-nél ez már
megszokott viselkedésminta volt, Huttonnál ugyan már kevésbé, de
hamar megszokta.
Áprilisban, amikor bemutatták a Vakrepülést, a New York Post azt
írta róluk, hogy a barátaik közül senki sem akar már közös vacsorára
menni velük, mert hallatlanul idegesíti őket, hogy Angie és Hutton
csak magukkal vannak elfoglalva. A páros szabados viselkedése a
Madison Square Gardenben megrendezett nagyszabású rock-
koncert után is a pletykalapok témája lett, mert a párocska még Tim
régi barátja, Neil Young zenész társaságában is folyamatosan
csókolózott.
Nos, nyilvánvalóan dúlt a szerelem, olyannyira, hogy már az
eljegyzési gyűrűn törték a fejüket, amikor Angie-nek az az ödete
támadt, hogy inkább tetováltassanak egyet az ujjúkra. Amikor Angie
csuklójának belső oldalán az újságírók felfedeztek egy nagy H betűt,
az összes lap megírta, hogy Jolie-Hutton-esküvő várható. Később
Angie azt állította, hogy az a bizonyos H a bátyja vezetéknevének a
kezdőbetűje.
 Ahogyan az Angie mozgalmas és kaotikus életében mindig is
történt, valójában semmi sem volt egészen az, aminek látszott. Akár
tetszett Tim Huttonnak, akár nem, hamar rá kellett ébrednie, hogy az
Angie körül lebzselő potenciálisan érdekes férfiak közül nem ő az
egyetlen, aki a házasság gondolatával foglalkozik. Hiába volt
idősebb, tapasztaltabb és legalább annyira híres és elismert, mint a
partnere, még szívtipró státusza sem volt elegendő ahhoz, hogy
Angie végleg elkötelezze magát neki; és persze azt is jól tudta, hogy
Miss Jolie nem zárkózik el a kalandok elől, és olyankor
parkolópályára teszi őt. „Úgy érzem magam, mint egy repülőtéri
futószalagon veszteglő bőrönd, amelyik arra vár, hogy elvigyék –
panaszkodott egy ilyen alkalommal Angelinának. – Vegyél már fel,
jó? Vigyél már el.”
De minden hiába, a tinédzserkorban Antonra és a modellkedésre
elvesztegetett időt, és az annak következtében kiesett
tapasztalatokat valamikor pótolni kellett. Ahogyan Lauren Taines,
Angie pótmamája találóan fogalmazott:
„Tizenévesen Angie nem randevúzott, a karrierjével volt
elfoglalva. Amint színészként megérett, a benne rejlő összes vad
indulat a felszínre került. Életének legizgalmasabb időszakát élte.”
 KILENCEDIK FEJEZET
A bátyám és én össze fogunk házasodni.
– ANGELINA JOLIE EGY BARÁT PARTIJÁN

Ez volt az a pillanat, amelyre egész felnőttéletében várt.

Marcheline Bertrand végre valahára találkozhatott rock-and-roll
bálványával, Mick Jaggerrel. Noha telefonon már több mint két éve
tartották a kapcsolatot, eddig még soha nem találkoztak
személyesen. Ahogy a nagy nap közeledett, Marcheline alig bírta
visszafogni ideges izgatottságát. 1999 áprilisának közepén repült el
Las Vegasba, ahol az MGM Gardensba megérkezvén nyomban a
színfalak mögé sietett, hogy üdvözölje Micket, mielőtt még az
együttes színpadra lép.
A folyosón Charlie Wattsba botlott, aki közvetítőként is működött
Mick és Angie között, úgyhogy jól ismerte az egész sztorit – ő
mutatta meg neki Mick öltözőjét. Marche azonban rosszul időzített:
Jagger ideges volt, ráadásul késésben. „Szia, én vagyok Marcheline”
– mutatkozott be Angie anyukája.
Mick elmosolyodott, és azt mondta: „Ó, annyira örülök, hogy
végre találkozunk. Nézd, sajnos most mennem kell, már várnak a
színpadon. Tudnánk beszélni a koncert után?” Ezzel Mick búcsút
intett és elsietett. Marcheline halálosan megsértődött a lekezelőnek
érzett viselkedés miatt. Dühös volt és megbántott. Megnézte ugyan
a koncertet, de eszébe sem volt elmenni az azt követő partira. És
soha többé nem állt szóba a zenésszel. Mick Jagger sose tudta
meg, de ő is a Bertrand-fagyosság áldozata lett. Marche persze
mélyen hallgatott a dologról, sőt a barátainak azt mesélte, hogy a
koncert élete egyik legszebb élménye volt, az utána következő „vad
és fantasztikus” partiról pedig csak késő éjszaka távozott.
A koncertről távozóban a kimelegedett Marcheline alaposan
megfázott, amíg eljutott a kocsijáig, és amikor még három nap múlva
is folyamatosan lázas volt, azt hitte, hogy biztosan tüdőgyulladást
kapott, és elment egy kivizsgálásra. Sajnos a vizsgálatok eredménye
egyáltalán nem az volt, amire számított – kiderült, hogy sokkal
nagyobb baj van. A Bertrand család átka rá is lesújtott, ezúttal
méhrák formájában. Szerencsére időben sikerült felfedezni a
betegséget, így az orvosa, dr. Beth Karlan nemzetközi hírű sebész
egy kisebb műtét során eltávolította a beteg sejteket és úgy tűnt,
hogy nincsenek áttétek, nem volt szükség sem sugárkezelésre, sem
kemoterápiára. A beavatkozásra a Beverly Hills-i Cedars-Sinai
Kórházban került sor.
Az emberpróbáló időszakban Jon Voight minden nap
meglátogatta Marche-t a kórházban. Marcheline húga, Debbie,
félretéve a James diplomaosztóján történtek rosszízű emlékét, már
útra készen állt, hogy elinduljon Beverly Hillsbe, és ott legyen a
testvére mellett, amikor az kijön a kórházból, de Marche az utolsó
pillanatban kijelentette, hogy képtelen megbocsátani neki. A nővérek
soha többé nem találkoztak.
Miközben lassan lábadozott, Marcheline megkérte a volt férjét,
hogy költözzön hozzá egy időre. Voight azt javasolta, hogy akkor
jobb lenne, ha visszaköltöznének a legelső közös, Roxbury Drive-on
lévő lakásukba, és amikor Marche áldását adta, Jon elment
körülnézni, hogy milyen állapotban van a régi lakás. 30 ezer dollárért
sikerült teljesen felújítani az elhanyagolt helyet, bár utóbb Marche
megjegyezte, hogy a függönyök fél hüvelykkel rövidebbek e
kelleténél. Noha az apja anyjával szemben tanúsított figyelmessége
es nagyvonalúsága minden bizonnyal jólesett Angie-nek, még ekkor
sem állt készen arra, hogy teljes mértékben megbocsásson neki.
„Díjazta az apja igyekezetét, de nem örült neki, hogy az anyja
közelében van. Azt mondta, hogy néhány szép gesztussal nem lehet
kiváltani a múlt bűneit” – meséli Angie egy közeli barátja.
Valószínűleg az anyja betegsége is közrejátszott abban, hogy
Angie megírta élete első forgatókönyvét, amely alig leplezetten a
saját életéről szólt: a Bor című sztori egy családi átokkal sújtott lány
kálváriáját beszéli el, akinek az anyja halálos beteg, ő maga pedig
felfedezi, hogy emlőrákja van. Hogy megelőzze a még nagyobb bajt,
eltávolíttatja mindkét mellét. „Megrázó és szívhez szóló történet volt”
– meséli egy barát, aki olvasta a szövegkönyvet.
Fura egybeesés, hogy Angie éppen akkor került közelebb Mick
Jaggerhez, amikor Marche teljesen elidegenedett tőle. Azok után,
hogy Jagger – aki nem éppen nagylelkűségéről és bőkezűségéről
volt közismert – egy ötezer dolláros gyémánt fülbevalót küldött neki,
Angie úgy döntött, hogy elfogadja a meghívását, és elkíséri az
együttest a No Security album brazíliai turnéjára. Angie közeli
barátai, akik tudtak a két éve tartó, enyhén szólva furcsa
kapcsolatáról Jaggerrel, megdöbbentek, és komolyan aggódni
kezdtek. Annak ellenére, hogy Jagger brazil barátnője Luciana
Jimenez modell és tévés műsorvezető abban a hónapban szülte
meg Mick gyerekét, Angie mégis Rióba repült, hogy találkozzon a
zenésszel. „Én megmondtam neki, hogy totál hülyeség, amit művel,
és hogy egyáltalán nem kellene szóba állnia vele – meséli egy közeli
barát. – Angie persze egyáltalán nem hallgatott rám, de senkire sem
közülünk. Ő csak a nagy kalandot látta.”
1999 májusának vége felé, egyszóval még ugyanabban a
hónapban, Angie udvarlóinak köre újabb hódolóval gyarapodott.
Akkor kezdődött el a Jerry Bruckheimer rendezte Tolvajtempó
forgatása, amely egyébként H. B. Halicki 1974-es
kultuszklasszikusának felújított változata volt, és amelyben a
kilencvenöt perc alatt kilencvenhet kocsit törnek darabokra. Nicholas
Cage színész, aki egy kiöregedett, életének utolsó nagy dobására
készülő autótolvajt játszott a filmben, 20 millió dollárt zsebelt be
alakításáért, Angie, aki Cage énekesnő-szövegíró barátnőjét
játszotta, lényegesen kevesebbet. A páros habitusa nem igazán illett
össze: Angie egy kimustrált dzsippel furikázott Hollywoodban, míg
Cage megrögzött autó mániás volt, aki 1997-ben egy aukción
rekordárat fizetett egy Lamborghiniert. Noha Angie közel sem
számított akkora nagy ásznak, mint Cage, a studio mégis
ugyanakkora gázsit ajánlott fel neki.
A bizánci intrikáiról és középkori hierarchiájáról közismert
hollywoodi filmiparban ez a gesztus a legnagyobb elismerésnek
számított, Angie mégis köszönettel elutasította az ajánlatot, es
inkább beállt a szerinte nagyon is megfelelően díjazott többi férfi
szereplő sorába, akik között olyan nagy nevek voltak, mint Robert
Duvall es Giovanni Ribisi. Angie világossá tette, hogy azt szeretne,
ha a fiukkal azonos bánásmódban részesülne, vagyis a
tesztoszteronnal fűtött hangulatot jobban élvezte, mint az Észvesztő
ösztrogénnel dúsított energiáját. „Azt akartam, hogy jó sok pasi
legyen körülöttem – mesélte utóbb. – Túl sokáig voltam nőkkel
összezárva, ráadásul egy diliházban.”
Nos, a pasiknak eszük ágában sem volt tiltakozni Angie
tarsasaga ellen. A forgatás idején Nicholas Cage-dzsel hamar
megtaláltak a közös hangot, Angie azonban nem volt kibékülve
Cage pazarló életvitelével és sztárallűrjeivel. Egyszer Angie magával
vitte a színészt egy diszkontáruházba, a Pick’n Save-be, hogy
megmutassa neki, hogyan is el az emberek nagy többsége. A Los
Angelestől nem messze, egy középkori kasrélyutánzatban extra
luxus körülmények élő Cage-re semmilyen határt nem gyakorolt a
nyilvánvalóan nem létező szociális érzékenységére apelláló
közjáték. Olyannyira nem, hogy utóbb a filmért kapott pénzből
néhány egzotikus trópusi szigetet vásárolt magának.
Nem csak Nic Cage legyeskedett Angie körül; Tim Hutton, Billy
Bob Thorton, Jonny Lee Miller és Mick Jagger mobiltelefonjában
Angie száma továbbra is gyorshívásra volt állítva. Idővel a
csapathoz csatlakozott Russel Crowe ausztrál színész is, akit Angie
még/4 csontember próbafelvételein ismert meg. Angie mindig
vigyázott arra, hogy ezeket a kapcsolatokat, futó kalandokat vagy
szoros barátságokat teljesen elkülönítetten kezelje.
Annak ellenére, hogy ezek a férfiak mind híres sztárok voltak,
Angie-t igazából soha nem érdekelte különösebben a hollywoodi
pletykagépezet, vagyis hogy ki kivel kavar éppen. A valamennyire
megjátszott érdektelenség csupán két emberre nem vonatkozott:
Johnny Deppre, akit Angie az Ollókezű Edward óta istenített, és
persze a kölyökképű és szívdöglesztő Brad Pittre. Valamilyen
különös oknál fogva Angie érdekesnek találta Pittet, és amikor az
egyik közeli barátja együtt játszott vele egy filmben, alaposan
kifaggatta az illetőt. Fiatalkorában Pittről az terjedt el – ki tudja,
mennyi valóságalapja volt egyáltalán –, hogy rendszeres
marihuánafogyasztó. Mindenesetre Pitt egyáltalán nem vegyült
úgymond a pórnéppel, nem élt nagy társasági életet, csak
hírességekkel randizott, és ritkán adott interjút. ,Angle szinte
egyáltalán nem foglalkozott a hollywoodi pletykákkal, ezért is volt
furcsa számomra, hogy annyit kérdezősködött Bradről” – mondja az
Angelinához közel álló színésznő.
 Nos, akárhogyan is, Angie-nek már így volt épp elég baja a
hódolók népes csapatával, esze ágában sem volt egy újabbat
beszerezni. Miközben a barátnői többször figyelmeztették, hogy
rossz vége lesz ennek, és valamelyik fiúja majd összetöri a szívét,
Angie magabiztosan állította, hogy ez csakis fordítva lehetséges.
Nagyon is valószínű, hogy valamiképpen a női nem bosszúja is
közrejátszott a kissé cinikus hozzáállásban – Angie eltökélte, hogy ő
nem végezheti összetörtén és nyomorultan, mint annak idején az
anyja, aki minden bizalmát egyetlen férfiba fektette. Persze az sem
volt elhanyagolható körülmény, hogy Marche idővel arról is
beszámolt a lányának, mennyi udvarló legyeskedett körülötte,
miután Voight elhagyta: Al Pacino, Burt Reynolds, Warren Beatty –
csupa hollywoodi nagyágyú. Egyvalamit azonban Marcheline és
Angie is kihagytak a számításból, mégpedig Jacqueline Bisset
tanácsát, aki Marche barátnője és Angie keresztanyja volt.
Jacqueline helytelenítette, ha a barátnői közül valamelyik egy
színésszel randizott: „Te jó ég! Csak vele ne! Az egy színész! Soha
ne kezdj színésszel.”

Angie viszont csupa szakmabelivel randevúzott, háreme egyeden

rocksztárját, Mick Jaggert pedig kedvére rángatta: akkor vette elő,
amikor éppen olyan hangulata volt. Jon Voight, szokás szerint, mit
sem sejtett a lánya viharos kapcsolatairól. Egyszer, amikor Angie-vel
együtt vásároltak a New York-i Saks Fifth Avenue-ban, Charlie
Watts, aki szintén vásárolni ment az áruházba, észrevette Angie-t és
odament, hogy üdvözölje. Miután Watts távozott, Jon odasúgta a
lányának: „Sötét oldal, sötét oldal, az ilyen emberek rossz hatással
lehetnek rád, óvakodni kell tőlük.” Angie vidáman felkacagott, majd
közölte elképedt apjával: „Apu, ha valaki rossz hatással van a
Rolling Stonesra, akkor az én vagyok.”
Apukának halvány fogalma sem volt arról, hogy mennyire. Egyik
este Angie elvitte magával az ő Jumpin’ Jack Flashét (egy Rolling
Stones-szám címe) az egyik New York-i szadomazo klubba, a mára
már megszűnt The Vaukba, ahol a vendégek különféle speciális
helyiségekben kikötözték, paskolták, pálcázták, vesszőzték,
ostorozták, és forró viasszal csöpögtették egymást. „Ez az igazi
Angie, vad és fékezhetetlen. Lehet, hogy azt állítja magáról, hogy
csak négy férfival feküdt le életében, de alapjában véve szexuálisan
teljesen deviáns személyiség” – meséli egy barátnő. Angie soha
nem tagadta, hogy közelről ismeri a manhattani szadomazo
klubokat, a Time magazin újságírójának, Jeffrey Ressnernek például
így nyilatkozott ezzel kapcsolatos tapasztalatairól: „A szadomazó
játékok valójában a túlélőkészséget erősítik. Egyúttal egyfajta durva
és nyers megtisztulást is jelentenek.”
Angie valójában mindig is feszegette az erőszak korlátáit, saját
magán és másokon is. Egy alkalommal például a Raffles
L’Hermitage Hotelben, amelynek egyik lakosztályában szűk baráti
körben heroinpartit tartottak, Összetűzésbe keveredett az egyik
stúdió fejesével, akivel egész este szemérmetlenül flörtölt. Amikor a
felajzott férfiú a parti után bekopogott hozzá, Angie kinevette, és
megpróbálta kizárni a szobájából, mire az illető a küszöb és az ajtó
közé dugta a lábát. Angie hirtelen előkapott egy apró kis bicskát és
gondolkodás nélkül beledöfte a lábfejébe. Szerencsére senki sem
szenvedett komolyabb sérülést, de az incidens valamilyen szinten
betekintést nyújt Angie mélyen szunnyadó indulataiba.
Angie szűk baráti körének tagjai mindazonáltal sokkal jobban
aggódtak egy esetleges lelki sérülés miatt, amely szerintük bármikor
bekövetkezhetett, figyelembe véve Angie hódolóinak nem éppen
feddhetetlen jellemét. Mick Jagger ugyan állhatatosan ostromolta, és
„hivatalos” partnere, Timothy Hutton is nagyon odaadónak tűnt, de
egyikük sem volt a hűség mintaképe. Nos, a barátok aggodalma
feleslegesnek bizonyult. Noha Timothy Huttonnak, mint utóbb
kiderült, komoly szándékai voltak, Angie másnak tartogatta a szívét.
Akkor derült fény arra, hogy valójában mi is zajlik a háttérben,
amikor nem sokkal a Tolvajtempó forgatását követően, Angie elment
kedvenc tetoválóművész barátjához, Friday Joneshoz, és arra kérte,
hogy tetoválja a bikini vonala alá Billy Bob Thorton nevét. Friday
vonakodott a dologtól, és megpróbálta lebeszélni róla Angie-t:
„Elhamarkodott húzásnak tartottam, meg is mondtam neki, hogy
egyszer nagyon meg fogja bánni” – mondja Friday. Hetekig ment a
huzavona, míg Friday végül beadta a derekát. „Angie-nek
képtelenség nemet mondani” – ez volt a végszó.
 A nagy eseményre 1999. október 6-án került sor egy Angie zárt
heroinfogyasztó köréhez tartozó amatőr fotós Hollywood Hills-i
otthonában. Miközben Friday a munkáját végezte, a fotós fekete-
fehér polaroid képeket készített Angie-ről, aki szigetelőszalaggal
takarta le mellbimbóit, egyébként pedig álmodozó, ugyanakkor
elszánt tekintettel nézett a kamerába. A fényképek többsége
Marianne Faithful stílusára emlékeztető, művészien erotikus fotó
volt.
Angie mindig is kiemelkedő jelentőségűnek tartotta saját
tetoválásait, amelyek életének fontos eseményeit fémjelezték.
„A tetkóim valahogy mindig a megfelelő időben születtek. A
tetoválás egy életre szóló emlékeztető, a nagy felismerések vagy a
fontos elhatározások maradandó nyoma” – állítja Angie. Nos, ezek
után nem nehéz elképzelni, milyen érzéseket táplált Angie Billy Bob
Thorton iránt.
A barátnői és Friday által megjósolt vagy inkább előre jelzett
érzelmierkölcsi dilemma hamarabb bekövetkezett Angie életében,
mint ahogyan bárki is számított volna rá. Egy nappal az után, hogy
Billy Bob neve örökre bevésődött Angie bőrébe, Tim Hutton felhívta
Londonból és megkérte a kezét. Nem ez volt az első alkalom, hogy
megtette, de a lánykérés ezúttal nagyon váratlanul érte Angie-t.
Azonnal felhívta fényképész barátját, és kétségbeesetten tanácsot
kért tőle. A válasz nem is lehetett volna cinikusabb és praktikusabb:
„Vegyél magadnak néhány nyitott sliccű bugyit, és ügyelj rá, hogy
félhomály legyen.”
Nagyon úgy tűnik, hogy Hutton megnyilvánulása leginkább a saját
helyzetével tisztában lévő szerető utolsó elkeseredett próbálkozása
volt. ,Angie megfizetett neki az összes nő nevében, akiket valaha
megbántott” – jelentette ki elégedetten egy barátnő. Nos, alig telt el
néhány hét a szakítást követően, Hutton már egy másik nő karjaiban
vigasztalódott. Választottja Aurore Giscard d’Estaign, egy neves
gyermekkönyvillusztrátor volt, nem mellesleg a volt francia
miniszterelnök lánya, akit 2000. január 21-én, vagyis alig három
hónappal később el is vett feleségül. Vannak olyan híresztelések,
miszerint Angie a hír hallatán könnyekben tört ki következő
filmjének, a Fiúk az életemből próbafelvételén, és kiöntötte a szívét
Penny Marshall rendezőnek.
Nos, Angie sohasem volt sírós alkat, bár kétségtelenül megviselte
a szakítás. Angelina mindig is azt képzelte, hogy soha nem történhet
meg az a pillanat, amelyben ő maga esik áldozatul, akármennyire
messzire is megy kisded érzelmi játékaival. Márpedig megtörtént, és
nem végződött happy enddel.
Amikor 1999 novemberében sor került A csontember premierjére,
Angie meghívta bulizni leszbikus barátnőjét Jenny Shimizut, a
továbbra is barátnak tekintett volt férjét Jonny Lee Millert, a bátyját,
James Havent és egy másik közeli barátot, aki a heroin-klubhoz
tartozott. A társaság egy szállodai lakosztályban jött össze, ahol az
éjszakát is együtt töltötték. Nos, ha Angie azt hitte, hogy ismét
büntetlenül eljátszadozhat a bábuként rángatott szeretők és barátok
érzelmeivel, csalódnia kellett. Jenny ugyanis Angie függő barátját
választotta hálótársnak, valószínűleg, hogy féltékennyé tegye a
barátnőjét. Ez a barát utóbb elmondta, hogy Angie teljesen kiborult,
és akkor látta őt életében először és utoljára hisztérikusan zokogni.
„Túl messzire ment, és az egész dolog könnyekbe fulladt. Ezúttal az
ő könnyeibe.”

Az érzelmek viharában azonban volt egy ember, aki soha nem

volt hajlandó magára hagyni Angie-t: az apja, annak ellenére, hogy a
vörös szőnyegen és más nyilvános közös szerepléseik során
megnyilvánuló egymás iránti kedvességük nagyrészt megjátszott
volt. Apa és lánya továbbra is feszült, időnként ellenséges
viszonyban voltak egymással és tartották a három lépés távolságot.
Az interjúkban ugyan sokszor beszéltek arról, hogy szívesen
dolgoznának együtt, de a nyilatkozatok valahogy mindig
megmaradtak a szavak szintjén.
Feltételezhetően egy ésszerű, és reklámszempontból igen
hasznos közös döntés állt annak hátterében, hogy apa és lánya
rendszeresen dicsérően, sőt áradozva beszéltek egymásról és a
másik szakmai teljesítményéről. Amikor 1999. novemberében
például Angie azt nyilatkozta az Entertainment Weeklynek-, hogy
„Végre megtaláltuk a közös hangot és nagyon jó a kapcsolatunk”,
nem sokkal később Jon Voight kijelentette a Toronto Sunnak, hogy
„Angie és én jó barátok lettünk és ez életem egyik fénypontja”. Angie
nem maradt adósa és következő interjújában még rá is tett egy
lapáttal: „Igazából gyűlölöm a Jolie nevet. Szívesebben lennék
Voight.”
A valóság egészen más volt. Angie egyeden dolgot végig
következetesen betartott egész életében: az apjának soha nem
lehetett igaza, az anyjának mindig igaza volt. A konstans rövidített
élettörténetsztori sem változott: a felelőtlen apa elhagyta a feleségét
és kicsi gyerekeit egy másik nőért, soha nem fizetett gyerektartást és
hagyta, hogy a családja nyomorogjon. Az árulásról, hűtlenségről,
önzésről és nemtörődömségről szóló történet mélyen bevésődött
Angie szívébe.
Tinédzserkorában Angie szándékosan nem engedte beleszólni az
apját az életébe, sőt gyakorlatilag kizárta őt abból. Voight szeme
csak akkor kezdett el valamelyest kinyílni, amikor időről időre, egy
interjúból vagy egy ismerős megjegyzéséből tudomást szerzett a
drogokról, az önbántalmazásról és az öngyilkossági hajlamról.
Voight különösen aggódott a heroin miatt, és nem ő volt az egyetlen
a családból, aki meg is próbált valamit tenni ellene, igaz, nem sok
sikerrel. James egyszer ájultan találta a húgát a konyhában, és
képtelen volt feléleszteni: kihívta a mentőket, kórházba vitette a
húgát, de amikor elmúlt a veszély, azzal fenyegette meg Angie-t,
hogy soha többé nem áll szóba vele, ha nem kezelteti magát.
A probléma egyébként nem volt mindig nyilvánvalóan
szembetűnő, viszont voltak olyan időszakok, amikor a média is
felfigyelt az aggasztó jelekre, amelyeket egyesek betegségnek,
mások mentális zavarnak tulajdonítottak.
1999 novemberében például, az Észvesztő bemutatójának
környékén, Jeffrey Ressner így foglalta össze a Time magazinban
milyen összbenyomást kelt Angelina Jolie: „Nem ártana ennek a
lánynak néhány proteininjekció. A bőre fakó, az arca nyúzott és
sápadt, még híres duzzadt ajkai is mintha összefonnyadtak volna.”
John H. Richardson író nyilvánult meg talán a legőszintébben,
amikor az Esquire-ban így írta le Angie-vel való találkozását a New
York-i Modern Művészetek Múzeumában. „Kezdem úgy érezni,
mintha egy bomlott elméjű emberrel lenne dolgom. A felét sem
értem annak, amit mond, valamiféle belső, csak az ő számára
érthető nyelven beszél. A mondatai bizarr szófordulatok egyfajta
zavaros ködét vetítik elő, és ha van is bennük valami értelem, az
nyomban szertefoszlik, amint a szavak elhagyják az ajkát.”
Noha Angie apja eltökélten próbálkozott legalább kommunikálni a
lányával, ha másért nem is, hogy egészségi állapotáról érdeklődjön,
Angie nem válaszolt a telefonhívásaira, kidobta a leveleit, a
barátainál bújt meg vagy szállodákba jelentkezett be álnéven,
csakhogy ne kelljen konfrontálódnia vele. Jon Voight egyszer még
egy magándetektívet is felfogadott – állítják a barátai –, hogy
kiderítse, hol van a lánya, és mit csinál. Előfordult, hogy amikor
végre sikerült felderítenie tartózkodási helyét, plüssállatokat küldött
neki, amelyeket Angie rendszerint Brúnóval, egyik közeli barátjának
pitbulljával tépetett szét.
Egy alkalommal Voight váratlanul beállított a Raffles L’Ermitage
Hotelbe, ahol Angie és a barátnője éppen „sárkányt eregettek”.
Angie magánkívül volt, a biztonsági őrökkel akarta elvitetni az apját,
végül, hosszas alkudozást követően odahívták Jamest. Angie
barátnője csak ekkor volt hajlandó távozni, de ragaszkodott hozzá,
hogy Voight is hagyja el a szobát.
„Amikor James már ott volt, úgy gondoltam, hogy Angie
biztonságban van és elmentem. Nem kellett volna” – nyilatkozta az
incidensről Voight egy tévéműsorban Pat O’Briannek.
Angie valamikor ebben az érzelmileg terhelt és zavaros
időszakban vette a fejébe, hogy örökbe akar fogadni egy gyereket.
Nagyon úgy tűnt, hogy mindenképpen egy szerencséden sorsú,
elhagyatott, kiszolgáltatott és lelkileg sérült kisgyermekre vágyott,
valószínűleg kompenzálni akart vele valamit. Frank Meyer, aki saját
bevallása szerint – talán két drogozás között – többször beszélt
Angie-vel ilyen irányú terveiről, ezt mondja erről: ,Angie úgy érezte,
hogy neki nem volt gyerekkora, és arra vágyott, hogy megadhassa
valakinek azt, ami neki nem jutott.” Angie egyik példaképének
tartotta a fekete bőrű Josephine Baker énekes- és táncosnőt, aki
tizenkét, különböző nemzetiségű gyereket fogadott örökbe, mintegy
tiltakozásul az USA-ban a 1950-es és ’60-as években dúló
rasszizmus ellen. Angie-t valósággal elbűvölte a sokoldalú és
tehetséges művésznő személyisége, második világháborús érdemei
és állhatatos karitatív tevékenysége, nemkülönben szexuális
szabadossága és leszbikus kapcsolatai. Angie utóbb többször
nyilatkozott úgy, hogy valamiképpen az ő nyomdokaiba kíván lépni.
Angie már korábban is foglalkozhatott az örökbefogadás
gondolatával, mert Mick Jaggernek egyszer megemlítette, hogy
kapcsolatuk tiszteletére adoptálni akar egy amerikai indián kisbabát,
akit majd az ő nevére keresztel. Hogy mennyire volt komoly ez az
ötlet, az már más lapra tartozik. „Szerintem Angie csak szédítette
Micket, nem hiszem, hogy tényleg ezt forgatta volna a fejében” –
állítja Lauren Taines.
Marche mindenesetre nagyon is készpénznek vette a dolgot, mert
komolyan elkezdett foglalkozni a Mick Jagger-bébi-projekttel. Azon
igyekezett, hogy minél több információt gyűjtsön egy lehetséges
örökbefogadás jogi lehetőségeiről, sőt felkereste Charlie Hill
színészt, akit futólag ismert, és megkérte, hogy segítsen neki az
ügyben – Charlie felesége, Leonora ugyanis az amerikai indián
örökbefogadásokat intéző ügynökségnél dolgozott. Sor került egy
hosszabb beszélgetésre is az ügynökség titkárságán, amelynek
során Marche megtudta, hogy egy kifejezetten bonyolult
procedúráról van szó. Ahhoz, hogy Angie örökbe fogadhasson egy
indián kisbabát vagy kisgyermeket, először is bizonyítania kellett,
hogy a Voight vagy a Bertrand család vér szerinti rokonságot képes
felmutatni valamelyik őshonos amerikai indián törzzsel. Ha ez nem
lehetséges, akkor legjobb esetben is csak befogadhat egy indián
árvát, akit mindenképpen a törzsi hagyományoknak megfelelően kell
majd nevelnie. A hívő katolikus Marche kissé megrettent a szigorú
követelmények hallatán és azt tanácsolta Angie-nek, hogy talán más
úton kellene próbálkoznia. Becsületére legyen mondva, Marche
nagyon lelkiismeretes és kitartó volt: hosszas kutatás után
kiderítette, hogy az ő kanadai ősei között valóban voltak irokéz
indiánok, még a megfelelő iratokat is sikerült fellelnie. Addigra
azonban Angie már lemondott erről a lehetőségről, és másfelé
keresgélt.
 Angie a magánéletben ugyan sokat panaszkodott az apjára és
elfogult volt vele szemben, de kerülte a nyílt konfrontációt és a
nyilvánosság előtt mindig az engedelmes kislány szerepébe bújt,
igaz, mintegy szövetségesként és talán védőpajzsként is Jamie
bátyja legtöbbször elkísérte az olyan találkozókra, ahol az apjuk is
jelen volt. A testvérek karácsonykor általában együtt ebédeltek az
apjukkal annak kedvenc Beverly Hills-i éttermében, vagy ha nem
voltak a városban, felhívták; Angie egyszer még egy egyedi
üdvözlőlapot is küldött neki, egy mosolygós, cowboykalapos
felvételt, amely a Billy Bob Thorton-féle tetoválás közben zajló
magánfotózáson készült.
„Angie-re nagyon igaz, hogy az ugatós kutya nem harap” –
mondja egyik barátja. Pontosan ezt erősíti meg az az eset, amikor A
tehetséges Mr. Ripley hollywoodi premierjét követően Jude Law
Angie-t és több barátját is meghívta egy italra a saját szállodai
lakosztályába. Angie dühös volt, mert kiderült, hogy a partin Kate
Moss is jelen lesz, akiről tudta, hogy nem sokkal korábban viszonya
volt az exférjével, Jonny Lee Millerrel, ráadásul a híres modell
Johnny Depp eljegyzett menyasszonya volt. Noha Millerrel való
házassága idején Angie maga sem volt a hűség mintaképe,
hangosan kijelentette, hogy beveri Kate képét, ha be meri tenni a
lábát a partira. Amikor a gyönyörű Kate, Jude Law karján mégis
belibbent a lakosztályba, Angie nem ragadtatta magát
tettlegességre, inkább távozott.
Miközben Angie örült neki, hogy az apjukkal szemben mindig
számíthatott a bátyja feltétel nélküli támogatására, a testvérek
viszonya eléggé ellentmondásos és összetett volt; nagyon egymásra
voltak utalva, ugyanakkor – különböző személyiségükből adódóan –
időnként teljes közömbösséggel viseltettek egymás iránt. Egyvalami
azonban örök véd- és dacszövetségbe kovácsolta a testvéreket: a
közös múlt, jobban mondva a múltról szóló, következetesen és
kitartóan mindig ugyanúgy előadott sztori. Noha szoros lelki-érzelmi
kötődés alakult ki köztük, hiszen egyiküknek sem volt könnyű
átvészelni szüleik viharos válását, felnőttkori karrierjük külön utakra
vitte őket, és ennek következtében a kettejük közötti erőviszonyok is
megváltoztak. Gyerekkorukban James volt úgymond a család nagy
reménysége, Angie-re kevesebb figyelem irányult. Idővel azonban
kiderült, hogy kettejük közül James az, aki támogatásra és
ösztönzésre szorul, míg a húga bebizonyította, hogy a saját erejéből
képes feljutni akár a legmagasabb csúcsokra is. Az önmagát
Linusszal azonosító kisfiúból olyan fiatal férfi lett, akinek a
biztonságot jelentő takarót – és a megélhetést is! – a húga jelentette.
Az okos, de nagyon szégyenlős James imádott sütkérezni a
húgát övező dicsfényben. Angie kedves, megértő és segítőkész volt
a bátyjával, időnként azonban, mintegy véletlenszerűen, elejtett róla
néhány dehonesztáló megjegyzést, netán olyan kijelentést tett,
amivel megalázta vagy mélységesen zavarba hozta Jamest. Egy
partin például, ahol rengeteg színész, rendező és más szakmabéliek
is jelen voltak, Angie figyelmet kért és bejelentette, hogy ő meg a
bátyja össze fognak házasodni. Az egyik jelen lévő színész, aki
közelebbi barátságba került Jamesszel a Rosewood, az égő város
forgatásán, kifakadt és ráförmedt Angie-re: „Te teljesen meg vagy
húzatva! Hogy a fenébe mondhatsz ilyen bődületes baromságot?” A
testvérekhez közel álló baráti körben többen felfigyeltek báty és húg
„fiira” kapcsolatára, főleg arra, hogy Angie szinte betegesen
féltékeny volt a bátyjára és minden barátnőjére volt egy becsmérlő
szava. Leanne-t, a bármixernőt például, aki nagyon hosszú ideig
James partnere volt, kifejezetten utálta. Az is igaz, hogy amikor
Angie-nek tartós viszonya volt, különösen a Jonny Lee Millerrel való
házassága alatt, gyakorlatilag alig beszélt a bátyjával.
Amikor Angie 1999 novemberében Ausztráliába utazott A
csontember ottani bemutatójára, meghívta az útra Jamest és néhány
közös barátjukat is. Egyik este Sam Neil otthonába voltak
hivatalosak egy vacsorára, ahol Tom Cruise és Nicole Kidman is
jelen voltak. Amikor Angie visszatért a partiról a szállodába, ezt
mondta egy neve elhallgatását kérő személynek:
„Tudod, ha egyszer Tom Cruise és a bátyám egy párként
mutatkoznának a nyilvánosság előtt, a közönség simán elfogadná
őket.” A provokatív kijelentés szűk baráti körben ugyan, de
elhangzott.
Angie következő, a bátyjával kapcsolatos enyhén szólva
ellentmondásos húzása már nagy nyilvánosság előtt zajlott. 2000
januárjában, amikor az Észvesztőben nyújtott alakításáért Angie
elnyerte a Legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe-díjat,
amely egyébként már a harmadik volt a sorban, Jamesszel együtt
ment fel a színpadra, ahol a bátyja vállát átölelve a következőt
mondta köszönőbeszédében: „Fel kellett hoznom ide a bátyámat.
Neki is látnia kell a kilátást innen fentről.” Sokan kedves és
szeretette méltó gesztusként értékelték ezeket a szavakat, James
szempontjából azonban eléggé megalázó lehetett tudomásul venni,
hogy a húga éppen most közölte vele – tesó, neked ez úgysem fog
sikerülni soha.
Februárban Angie Mexikóba utazott forgatni, ahol a Michael
Cristoferrel kötött korábbi megállapodás értelmében elvállalta a női
főszerepet az Eredendő bűnben, de márciusban Los Angelesbe
repült, hogy részt vegyen az Oscar-díj-átadón. Amikor James
Coburn bejelentette, hogy ő nyerte el a Legjobb női
mellékszereplőnek járó Oscart az Észvesztő Lisájaként nyújtott
alakításáért, a hosszú, hollófekete hajával leginkább Szörnyella de
Frász és egy vámpír bizarr keresztezésére emlékeztető Angie szinte
önkívületi állapotba került. Miután megölelte könnyes szemű bátyját,
aki feltételezhetően a minél feltűnőbb összhatás érdekében szőkére
hidrogéneztette a haját, szájon csókolta Jamest, és csak ezután
indult el a színpad felé.
„Istenem, annyira meg vagyok lepve, csodálkozom, hogy eddig
még senki sem ájult el itt fent – közölte a Shrine Auditorium
közönségével. – Sokkban vagyok. És annyira szerelmes vagyok a
bátyámba ebben a percben. Megölelt, és azt mondta, hogy szeret.
És tudom, hogy nagyon örül… Winona, csodálatos vagy. És Whoopi,
mindenki. A családom, mert szeretnek. Geyer Kosinski, az anyukám,
aki a legbátrabb és legkedvesebb nő, akit ismerek. És az apukám:
nagy színész vagy, de még jobb apa. És Jamie, nélküled semmim
sincs. Te vagy a legcsodálatosabb ember, akit ismerek, és
szeretlek.” És ekkor Angie, szokásával ellentétben, egyébként
nagyon hatásosan, elsírta magát.
És ez még csak az ínycsiklandó előétel volt, a szenzációs főfogás
csak ezután következett. A ceremóniát követően a testvérek kéz a
kézben vonultak végig a vörös szőnyegen, James folyamatosan
ölelgette a húgát, és olyan büszkén szorongatta az Oscar-
szobrocskát, mintha az övé volna. Hollywood szájtátva és
visszatartott lélegzettel figyelte a show-t, és azonnal szárnyra kapott
a pletyka, hogy Angie és a bátyja vérfertőző kapcsolatban állnak. Az
eredendő bűn a New York-i pletykalapokban ezzel a címmel jelent
meg: „Az édelgő Jolie és bátyuskája kényes közelségben”. Voltak
azonban olyanok is, akik egészen mást sejtettek a dolog mögött.
Chrissy Iley írónő például a következőt írta: „Az egész felhajtás csak
az előre kiszámított hatású figyelemfelkeltésről szólt, egyébként
pedig sok igen árulkodó jel volt benne a magukra hagyott és érzelmi
sivárságban szenvedő lelkek kétségbeesett jajkiáltásából.”
A testvérek a Vanity Fair partiján váltott szenvedélyes csókja
további pletykahullámot váltott ki. Angie utóbb többször kísérletet tett
arra, hogy megmagyarázza a történteket. „Nincs viszonyom a
bátyámmal. Egész életemben egy Oscarra vágytam – az apámnak is
van egy. A bátyámnak és nekem nehéz gyerekkorunk volt. Mi ketten
együtt sok mindenen mentünk keresztül, és nagyon sokat jelent a
számomra, hogy egész életemben mellettem állt. És akkor, abban a
csodás pillanatban, megcsókoltam, és úgy jött ki a lépés, hogy a
száján. Kit érdekel? Ez nem egy szerelmes csók volt, hanem a
szeretet megnyilvánulása.”
Az Angie szűk köréhez tartozók már sokkal cinikusabban ítélik
meg a történteket, egyesek még Angie öltözékében is jelképes
üzenetet látnak. „Ez a vámpír csókja volt – jegyezi meg egyikük. –
Angie kiszívta a vért a testvére bármilyen jövőben lehetséges
karrierjéből. A halál csókja volt, amely véget vetett James színészi
álmainak.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eset örökre
bevéste James nevét a köztudatba. Noha valószínűleg a testvérek
egyike sem lesz soha hajlandó beismerni, egy pszichológus talán
joggal vethetné fel, hogy Angie csókja valamiféle bosszú volt a
bátyja árnyékában eltöltött gyermekkoráért. Az a tény, hogy az
incidenst követően James hónapokig kerülte a húgát, talán a
lelkében dúló zavarodottsággal és megbántottsággal is
magyarázható.
Az eset közvetlen utóhatása a médiában nagyrészt dühödt és
ellenséges reakciókat váltott ki Jamesből, de voltak olyan pillanatok
is, amikor láthatóan jól szórakozott az újságírók tétova
megnyilvánulásain. Hiszen ha valaki, hát ő aztán tisztában volt vele,
kivel tölti Angie titokban az éjszakáit. A díjkiosztó gála után alig
néhány nappal James azt nyilatkozta a médiának, hogy a húga
életében van egy „nagyon különleges valaki”, és határozottan
visszautasította a vérfertőzésről szóló vádakat, rosszindulatúnak,
egyúttal nevetségesnek nevezve azokat. A legkitartóbb újságírók
persze nyomban szagot kaptak, de nem a megfelelő helyen
keresgélték az ismeretlen férfiút vagy nőt – senkinek még csak
eszébe sem jutott, hogy benézzen Billy Bob tett arra, hogy
megmagyarázza a történteket. „Nincs viszonyom a bátyámmal.
Egész életemben egy Oscarra vágytam – az apámnak is van egy. A
bátyámnak és nekem nehéz gyerekkorunk volt. Mi ketten együtt sok
mindenen mentünk keresztül, és nagyon sokat jelent a számomra,
hogy egész életemben mellettem állt. És akkor, abban a csodás
pillanatban, megcsókoltam, és úgy jött ki a lépés, hogy a száján. Kit
érdekel? Ez nem egy szerelmes csók volt, hanem a szeretet
megnyilvánulása.”
Az Angie szűk köréhez tartozók már sokkal cinikusabban ítélik
meg a történteket, egyesek még Angie öltözékében is jelképes
üzenetet látnak. „Ez a vámpír csókja volt – jegyezi meg egyikük. –
Angie kiszívta a vért a testvére bármilyen jövőben lehetséges
karrierjéből. A halál csókja volt, amely véget vetett James színészi
álmainak.” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eset örökre
bevéste James nevét a köztudatba. Noha valószínűleg a testvérek
egyike sem lesz soha hajlandó beismerni, egy pszichológus talán
joggal vethetné fel, hogy Angie csókja valamiféle bosszú volt a
bátyja árnyékában eltöltött gyermekkoráért. Az a tény, hogy az
incidenst követően James hónapokig kerülte a húgát, talán a
lelkében dúló zavarodottsággal és megbántottsággal is
magyarázható.
Az eset közvetlen utóhatása a médiában nagyrészt dühödt és
ellenséges reakciókat váltott ki Jamesből, de voltak olyan pillanatok
is, amikor láthatóan jól szórakozott az újságírók tétova
megnyilvánulásain. Hiszen ha valaki, hát ő aztán tisztában volt vele,
kivel tölti Angie titokban az éjszakáit. A díjkiosztó gála után alig
néhány nappal James azt nyilatkozta a médiának, hogy a húga
életében van egy „nagyon különleges valaki”, és határozottan
visszautasította a vérfertőzésről szóló vádakat, rosszindulatúnak,
egyúttal nevetségesnek nevezve azokat. A legkitartóbb újságírók
persze nyomban szagot kaptak, de nem a megfelelő helyen
keresgélték az ismeretlen férfiút vagy nőt – senkinek még csak
eszébe sem jutott, hogy benézzen Billy Bob Thorton lakosztályába a
Sunset Marquis Hotelben, pedig igencsak nagy meglepetésben lett
volna részük. Talán az sem volt véletlen, hogy a rá következő napon
James azt is elmesélte az immár teljesen összezavarodott
újságíróknak, hogy nemsokára megcsináltatja élete első tetoválását.
Természetesen a húga neve lesz az, mi más…
Nos, Angie hamar visszavedlett vámpírból férfifaló kalandornővé,
és visszautazott Mexikóba, hogy befejezze az Eredendő bűn
forgatását. Michael Cristofer, az a rendező, aki egyrészt nagyon
megkedvelte, másrészt talán minden szakmabélinél alaposabban és
mélyebben ismerte Angie-t, ráadásul tanúja volt a Kifutó a semmibe
óriási sikerét követően fellépő súlyos depressziójának, összebeszélt
a film férfi főszereplőjével, Antonio Banderasszal, összegyűjtötték a
stábot, és egy mariachi zenészekből álló zenekarral szerenádot
adtak az újdonsült Oscar-díjas színésznő lakókocsija előtt. Amikor a
fáradt, de láthatóan boldog Angie megjelent az ajtóban, a stáb
minden egyes tagjától kapott egy-egy szál vörös rózsát. Amikor
elhangzott az utolsó köszöntőbeszéd is, a megilletődött Angie
kétszáz vörös rózsát tartott a karjában. „Megrendítő élmény volt,
mindenki elérzékenyült. Úgy éreztem magam, mint egy szülinapos
kislány – mesélte Angie utóbb a Premiere magazinnak. – És azt is
tudtam, hogy ettől kezdve ez a kislány mindenre képes lesz.”
Cristofer nemcsak Angie fizikai-pszichikai állapotára figyelt oda,
hanem az egészségére is. Angie és egyik közeli barátja akkoriban
próbáltak meg leszokni a heroinról. Fájdalmas, küzdelmes és óriási
kitartást igénylő folyamat volt ez, Angie barátjának azonban megvolt
az az előnye, hogy bármikor bevonulhatott egy szakintézménybe.
Angie-nek már kevésbé volt erre lehetősége, hiszen a filmiparban
egy szerződés felbontása a megbízhatadanság jele, és a stúdiók jól
meggondolják, kibe fektetik a pénzüket. Angie-nek egyrészt be
kellett fejeznie az Eredendő bűn forgatását, másrészről akkoriban
kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot, amellyel egyszer s
mindenkorra bekerűlhetett a Hollywoodban csak pénzcsináló
gépezetként emlegetett akciófilmhősök sorába.
„Amikor azzal hívtak fel, hogy játsszam el Lara Croftot, a Tomb
Raider régésznőjét, majdnem elájultam – mesélte utóbb Angie. –
Atyaisten, gondoltam magamban, ez az a nő, akire mindenki
szeretne hasonlítani.” Angie számára sok szempontból érdekes és
fontos volt ez a szerep: végre ő lehetett a jó házból való úrilány, aki
mellesleg kicsattan az egészségtől és jártas a harcművészetekben,
ugyanakkor okos és művelt, egyszerre elegáns és szexi, és persze
mindig a jó oldalon áll. Angie tisztában volt vele, hogy a fizikailag
megterhelő szerephez tökéletes kondícióba kell kerülnie, ezért
határozott úgy, hogy aláveti magát egy kőkemény
detoxikálóprogramnak.
„A herointól való függőség teljesen más, mint a kényszerbetegek
függősége” – állítja Candy Finnegan addiktológus szakember.
Nagyon úgy tűnik, hogy Angie az előbbi, vagyis a funkcionális heroin
fogyasztók kategóriájába tartozott.
A heroin megvonását követő tizenkét órán belül a függő elkezdi
ingerültnek, feszültnek és gyengének érezni magát, izzad, reszket,
könnyezik és folyik az orra. Nem sokkal ezután elkezdődik a „cold
turkey” fázis: a bőr nyirkossá válik, a pupillák kitágulnak, reszketés,
rosszullét, hányás és komoly alhasi görcsök jelentkeznek,
kontrollálhatatlan székelés kíséretében. Előfordulhat láz, rohamok
vagy életveszélyes keringési elégtelenség is. Bár az elvonási
tünetek roppant kellemetlenek, ritka a halálos kimenetel. Az elvonás
főbb tünetei rendszerint több napig tartanak. A szakemberek szerint
a heroin függőnek egyetlen esélye, ami valamilyen szinten hosszabb
távú megoldást jelent: a szigorú felügyelet alatt zajló orvosi kezelés
és az alkoholisták tizenkét lépcsős leszokási programjához hasonló,
úgynevezett „napi rutin”. Nem állnak rendelkezésre olyan
információk, miszerint Angie átesett volna, vagy egyáltalán szüksége
lett volna erre a drasztikus módszerre.
Egy általam megkérdezett neves szakértő a következőt állítja:
 „Olyan, hogy volt heroinfogyasztó – nem létezik. A
heroinfüggőnek csak három lehetősége van: folytatni, átállni a
metadonra, vagy gyógykezeltetni magát, és utána következetesen
végigcsinálni a napi rutint.”
Angie apja később elmondta az Hollywoodnak, hogy amikor a
fülébe jutott, hogy Angie a mexikói forgatáson nagyon rossz
állapotba került, úgy döntött, ismét megpróbál közbeavatkozni.
Amikor megérkezett, akkor tudta meg, hogy a lánya kórházban van,
mert veszélyes keringési elégtelenség lépett fel nála. Amikor
stabilizálták az állapotát, és a színésznő eléggé erősnek érezte
magát ahhoz, hogy folytassa a forgatást, Voight megbeszélte Angie
egyébként pszichiáter végzettségű orvosával, hogy folyamatosan
felügyelni fogja a lányát annak mexikói tartózkodása és
gyógykezelésének ideje alatt.
Időközben a hollywoodi pletykagépezet rossz nyelvei
elterjesztették, hogy Angie és Antonio Banderas között romantikus
szálak szövődnek. Láthatóan senkit sem érdekelt az a tény, hogy
Banderas felesége, Melanie Griffith és lányuk végig jelen volt a
forgatáson, a pletyka makacsul tartotta magát. Angie utóbb azt
nyilatkozta Larry Kingnek, hogy a vádak „nevetségesek,
felháborítóak és undorítóak… Egyébként hidegen szoktak hagyni a
pletykák, de ez különösen bántott és nagyon rosszulesett”.
Banderasszal nyilvánvalóan semmiféle affér nem bontakozott ki,
mindazonáltal Angie enyhén szólva eltúlozta az igazságot szerelmi
életéről, amikor 2000 márciusában így nyilatkozott John Millar
írónak: „Nem járok senkivel, és a közelmúltban sem randiztam.
Cölibátusban élek és egyedülálló vagyok. Már azt is elfelejtettem,
milyen egy randi. Sok jó barátom van, de Jonny óta nincs senki
különleges az életemben.” Jagger, Hutton és Thorton uraknak talán
nem egészen ez volt a véleményük.

Laura Dern és vőlegénye 2000 tavaszán költözött be átalakított

és felújított Mandeville Canyon-béli otthonába. Nem sokkal a
költözés után, Laura meghívta néhány közeli barátját, köztük
Jennifer Annistont, Lisa Kudrowot, Courtney Coxot és az
előrehaladott terhes Kelly Prestont – Ella Bleu 2000. április 3-án
született –, hogy együtt fessék ki a házat. Az alapötlet az volt, hogy
mindenki teljes művészi szabadságot élvez, és azt fest a falra, amit
akar. A festegetős parti közben egyszer csak valahonnan megjelent
egy hegyi patkány, és csak Kelly Prestonnak volt elég lélekjelenléte,
hogy seprűt ragadjon és ráijesszen, úgyhogy az állat hamar el is
menekült a kürtőn át. A babonás Laura rossz óment látott a
dologban. Akárhogyan is, halálosan szerelmes volt Billy Bobba és
bízott benne, hogy minden rendben lesz.
Március vége felé Laura Chicagóba repült, hogy a Novocaine
című fergeteges komédiában eljátssza a szexi szirént, aki elcsábítja
a saját fogorvosát, Steve Martint. Az egyetlen gondja az volt, hogy
vőlegénye, a megrögzött déli hímsoviniszta úriember, hevesen
ellenezte a dolgot, attól tartott ugyanis, hogy menyasszonya, a
hollywoodi filmes mintát követve, romantikus kapcsolatba
bonyolódhat az akkor facér Martinnal. Billy Bob féltékeny volt, és ezt
nyíltan ki is mutatta, sőt odáig vetemedett, hogy botrányos
veszekedéseket provokált, még azzal is megvádolta Laurát, hogy
csak a pénzéért akar hozzámenni. Laurának valahogy sikerült
megnyugtatnia Billy Bobot, aki utóbb elnézést kért, mégis volt benne
némi feszültség és nyugtalanság, amikor végül felült a Chicagóba
tartó gépre.
Nos, minden oka megvolt rá, hogy ideges legyen. Egy tévés
műsorvezető ugyanezen a napon este, a Raffles L’Ermitage Hotel
halijában véletlenül összefutott az éppen telefonáló, láthatóan
izgatott Angie-vel, aki elnézést kért, hogy nem ér rá beszélgetni vele,
de sürgős dolga van: „Meg akarok találni egy pasit, akit felületesen
ismerek, mert eléggé fel vagyok ajzva.” És elviharzott az éjszakába,
hogy megkeresse Billy Bobot.
 TIZEDIK FEJEZET
Az olyan embereknek, mint Angelina Jolie, nem vonzalmaik
vannak, hanem függőségeik.
– IRIS MARTIN PSZICHOLÓGUS

Angelina Jolie egy dupla vodkával és minimális mennyiségű –

grépfrútlével kevert Greyhound koktéllal a kezében járkált fel-alá
zaklatottan a Sunset Marquis Hotel halijában, ordított róla, hogy
ideges és láthatóan vár valakire. Amikor meglátta Ingrid Earlt, Billy
Bob Thorton lelki guruját, egyúttal masszőrét, Angie odarohant
hozzá, és megkérdezte, nem tudja-e véletlenül, merre lófrál Billy
Bob. Ingrid nem tudott felvilágosítást adni és már éppen
búcsúzkodott, amikor Angie közelebb hajolt hozzá, és bizalmasan
odasúgta, hogy biztosan nagyon felizgatná, ha láthatná, hogyan
masszírozza Billyt. Az édeshármasra való egyértelmű felhívás
hallatán Ingrid elmosolyodott, és szintén bizalmasan elmagyarázta,
hogy a kettejük kapcsolata pusztán spirituális jellegű. ,Angelina
kifejezetten tolakodó volt velem, szinte lerázhatatlan” – emlékszik
vissza Ingrid a történtekre.
2000 telén Angie keményen ráhajtott Billy Bobra. A mexikói
forgatások szüneteiben hol Los Angelesbe, hol Renóba repült, hogy
szerelme közelében lehessen, aki akkoriban a Négyen résent
forgatta Charlize Theronnal, Patrick Swayzevel és Natasha
Richardsonnal. Angie sokszor megfordult a Sunset Marquis
Hotelben is, tudván, hogy Billy Bob gyakran időz a szálló
alagsorában lévő zenei stúdióban. Többször előfordult, hogy amikor
valamilyen oknál fogva Billy Bob mobilja ki volt kapcsolva, Angie
kétségbeesetten hívogatta az ismerőseit, a társait, a barátait, a
kollégáit, még a Mandeville Canyon-i ház személyzetét is, csakhogy
megtudja, mi van vele. Sőt, annak ellenére, hogy Angie kifejezetten
féltékeny volt Billy Bob asszisztensnőjére, Odessa Whitmire-re, aki
akkoriban hivatalosan már Ben Affleck színész asszisztensnője volt,
őt is gyakran felhívta, hátha tud valamit Billy Bob hollétéről.
Ebben az időszakban Angie gyakran tartózkodott a Sunset
Marquisban, a földszinten lévő 102-es lakosztályvolt a kedvence, és
volt, hogy napokig ki sem jött a szobájából. Ilyenkor általában nem
volt szabad zavarni, és takarítást sem kért. Egyszer azonban, amikor
már több napja nem dugta ki az orrát, de még a szobaszerviznél
sem rendelt ételt, a szálloda vezetősége aggódni kezdett és felhívták
az apját. Amikor Voight megérkezett a szállodába, és kinyitották a
lakosztály ajtaját, Angie-t karikás szemmel, kócosán és – ahogy a
személyzet egyik tagja állítja – láthatóan zavarodott állapotban
találták, de fizikailag sértetlen volt.
Iris Martin pszichológus szerint az érzelmileg instabil
személyiségnél egy nagy szerelem nem ritkán súlyos féltékenységi
rohamokat válthat ki: „Abban a pillanatban, hogy az
elhagyatottságérzettel küzdő ember közel kerül, és szorosan kötődni
kezd valakihez, megjelenik az attól való félelem is, hogy elveszítheti
az illetőt. Ilyenkor szokott bekövetkezni az »üldözés« – az állandó
telefonhívások, a váratlan éjszakai rajtaütések, a munkatársak,
barátok és rokonok zaklatása.”
Azzal, hogy olyan férfiakat szemelt ki magának, mint Jagger és
Thorton, Angie akarva-akaratlanul kihívta maga ellen a sorsot,
hiszen ezek az emberek csakis úgy bizonyíthatták iránta való
odaadásukat, hogy megcsalták szeretteiket. Egyszóval ugyanazt a
viselkedésmintát követték, amelyet Angie a saját apjánál mélyen
elítélt és megbocsáthatatlannak tartott.
Mindazonáltal Billy Bobnak volt egy óriási előnye az összes többi
udvarlóval szemben. Angie egyik szintén drogfüggő barátjának el is
árulta, hogy mi az: „Amikor Billyvel vagyok, nincs szükségem
kábítószerre.” Nem csoda, hogy a művészként is nagyra tartott férfi
egy idő után Angie számára egyfajta megmentővé lépett elő: ő volt a
nagy szerelem, herceg a fehérlovon, a gáncs nélküli lovag, aki
mellett biztonságban érezte magát, ezért mindent elkövetett, hogy
maga mellett tudhassa. Csakhogy Angie-nél, a végletek emberénél,
a Billy Bob iránti vonzalom egyfajta megszállottsággá alakult át.
Ahogyan Iris Martin mondja: „Az olyan embereknek, mint Angelina
Jolie, nem vonzalmaik vannak, hanem függőségeik.”
Az érzelmek viharában Billy Bob sokáig hűvösen és tartózkodóan
viselkedett, de lekezelő kinyilatkoztatásai, főleg a „hisz ő csak egy
kölyök”-féle kijelentései egy idő után már mindenki számára
átlátszóan nevetségessé váltak. „Ne szórakozz már haver – mondta
neki az egyik közeli barátnője.
– Pontosan tudod, hogy Angie odavan érted. Én ugyan nem
vagyok leszbikus, de vele bizony én is lefeküdnék.” A továbbra is
bizonytalankodó Billy Bob feltételezhetően ezért követelt
garanciákat, méghozzá nem is akármilyeneket. Azt kérte Angie-től,
hogy tetováltassa magára a nevét egy mindenki számára látható
helyen. Az Oscar-díj-átadó ünnepség után néhány nappal Angie
meg is csináltatta a tetoválást, noha – legalábbis Friday Jones
szerint – kissé vonakodva.
Annak ellenére, hogy látszólag Angie volt az „üldöző”, a
színésznő szűk baráti körében határozottan állítják, hogy Billy Bob
volt az, aki foggal-körömmel ragaszkodott a házassághoz. Az
ultimátumban állítólag az állt, hogy ha Angie nem megy férjhez
hozzá, visszamegy Laura Dernhez, akinek mellesleg a
leghalványabb sejtése sem volt arról, mi zajlik a háttérben. Egészen
addig, amíg a New York-i Daily News április 7-ei száma le nem hozta
a szenzációs hírt, hogy Billy Bob és Angelina egy pár, amint azt a
színésznő karján látható új tetoválás tanúsítja.
Laura Dern anyja, Diane Ladd alig tért magához a sokktól.
„Billy Bob egy igazi dr. Jekyll és Mr. Hyde. Azt állította, hogy
elveszi a lányomat, és tudom, hogy gyereket is terveztek. Fogalmam
sincs, hogy ezek után hogy néz majd a szemembe.” Laura apja
Bruce Dern, aki Billy Bob legutóbbi filmjének, a Vad lovaknak
főszereplője és ünnepelt sztárja volt, nem kommentálta a botrányt,
igaz, nem is ment el arra Los Angeles-i partira, ahol Matt Damon,
Penelope Cruz és a film többi szereplője áprilisban együtt ünnepelte
a bemutató sikerét Billy Bobbal és Angie-vel.
Diane Ladd bizonyára még jobban megdöbbent volna, ha tudja,
hogy Billy Bob és Angie éppen az ő lányának a főszereplésével
készült Papa és Ök című filmből vették az ötletet, hogy egy hosszú,
kétezer mérföldes közös utazással pecsételjék meg
összetartozásukat. Április vége felé, miután Angie befejezte az
Eredendő bűn forgatását Mexikóban, béreltek egy Chevy Tahoe-t és
Las Vegas, az arizonai Flagstaff majd Billy Bob szűkebb hazája,
Little Rock érintésével Nashville-be utaztak, Billy Bob ugyanis ott
tervezte elvégezni bemutatkozó albumának, a Private Rádiónak
utómunkálatait.
„Fantasztikusan jól éreztük magunkat, csak motelekben aludtunk.
Én ragaszkodtam hozzá, hogy óránként álljunk meg egy
McDonaldsnál, és rendeljünk egy Happy Mealt” – mesélte utóbb
boldogan Angie, bár biztosan volt némi túlzás is a dologban, hiszen
akkoriban mindketten súlyos táplálkozási zavarokkal küzdöttek. A
kalandos utazás mindazonáltal egy időre kiszakította őket Hollywood
világából és egy kicsit a valóságból is.
Miután Angie-nek nemsokára fél évre el kellett utaznia az
országból a Lara Croft forgatására, a párocska romantikus utazása
nem csupán a nászútjuk volt – ezt persze akkor még egyikük sem
tudta –, hanem közös életük leghosszabb időszaka, amit kettesben
tölthettek. Volt azonban egy aprócska gond: nem voltak házasok.
Április 24-én Angie ügyvédje jelentette az akkor már úton lévő
színésznőnek, hogy kikérte a válást tanúsító iratokat, amelyeket
persze Angie valahol elhányt – immár nem volt akadálya a hivatalos
egybekelésnek. Angie úgy hagyta ott Billy Bobot Nashville-ben, hogy
megbeszélték, még a május harmadikán esedékes Los Angeles-i
Country Zenei Díjkiosztó előtt néhány napot együtt töltenek. Addig is
Angie visszautazik Los Angelesbe, Billy Bob pedig befejezi az
albumot.
Április 28-án az E! magazin tudósítója, Ted Casablanca a Jolie
csapatból kiszivárgott információkra hivatkozva bejelentette, hogy a
pár megszökött és titokban összeházasodott. Na, azért ne
szaladjunk annyira előre, reagált nyomban Billy Bob szóvivője:
„Nincsenek összeházasodva, és nem is jegyesek.” Mindeközben
Billy Bob bezárkózott a stúdióba, és szokása szerint kizárta a
külvilágot. Tliortonról köztudomású, hogy nem szereti félbeszakítani
a munkát, és addig nem áll fel a keverőpulttól, amíg nem érzi
tökéletesnek a lemezt. Nem fogad hívásokat és nem kommunikál
senkivel, még a hozzá legközelebb állókkal sem.
Angie nehezen viselte Billy Bob hallgatását, a szóvivő bejelentése
pedig hidegzuhanyként érte. A színésznőt bizonytalanság, kétely és
rettegés kerítette hatalmába. A legrosszabbra gondolt – Billy Bob
meggondolta magát és visszament Laura Dernhez, esetleg
szívinfarktust kapott, netán meghalt.
A heroinról leszokófélben lévő Angie képtelen volt elviselni az
érzelmi nyomást, és teljesen kiborult. Mivel saját maga is megrettent
a szívszorulásos tünetektől, és attól tartott, hogy az idegösszeomlás
szélén áll, Angie felhívta Marche-t, aki, elmondása szerint, már akkor
tudta, hogy nagy a baj, amikor meghallotta a lány hangját a
telefonban, és a helyzet súlyosságát felmérve azonnal repülőre ült
és Los Angelesbe utazott.
Utóbb Angie ellentmondásosan, időnként összefüggéstelenül és
eléggé következetlenül nyilatkozott a történtekről. „Úgy éreztem,
hogy megőrülök, szinte biztos voltam benne, hogy elveszítettem őt”
– mondta egy Larry Kingnek adott interjúban. Az incidens egy másik
verziója szerint Angie összeveszett egy közeli barátjával – nem Billy
Bobbal –, a vita közben nagyon megbántotta, és attól tartott, hogy ez
a bizonyos barát esetleg kárt tesz magában, netán öngyilkosságot
követ el.
Nos, miután Marche megérkezett, anya és lánya a repülőtérről
egyenesen az UCLA Neuropszichiátriai Intézetének Klinikájára
mentek, ahol Angie-t hetvenkét órás megfigyelés alá helyezték.
Azért választották éppen ezt az intézményt, mert Joey Covingtont ott
kezelték az öngyilkossági kísérletét követően, és Angie bízott az
ottani orvosokban. Dr. Franziska De George a következőképpen
Foglalja össze, mivel magyarázható Angie összeomlása: „Billy
Bobbal az oldalán Angelina valószínűleg teljes biztonságban érezte
magát, végre megtalálta a saját belső énjéhez vezető utat. Az
érzelmileg egy kisgyerek szintjén álló személy azonban képtelen
elviselni egy esetleges ismételt elhagyás gondolatát. Amikor
megszakadt a kommunikáció Billy Bobbal, a frusztráltság és magára
hagyatottság érzése felülkerekedett.”
Mindazonáltal a doktornő óriási lépésnek tartja, hogy Angie
önszántából fordult szakmai segítségért, mert egy disszociatív
személyiség esetében ez már a kilábalás esélyét jelentette.
Időközben Marcheline, Angie kifejezett kérésének ellenére,
felkutatta Billy Bobot, és rávette, hogy legalább hívja fel a lányát. A
telefonbeszélgetés alatt Angie végig zokogott, és alig volt képes
megszólalni, de utána megkönnyebbült, evett néhány falatot és tíz
órát aludt.
2000. május 5-én, alig tizenkét órával az után, hogy Billy Bob
repülőgépe leszállt Los Angelesben, a pár egybekelt Las Vegasban.
Állítólag a legolcsóbb, 189 dolláros „kezdőcsomagot” választották a
hires Little Chappel kínálatából, ahol évente hatezer gyorsesküvőt
bonyolítanak le. Billy Bob cowboykalapot és farmert, a menyasszony
ujjatlan kék pólót és szintén farmert viselt, az esküvői csokrot
rózsából és szegfűből kötötték. A vőlegény tanúja filmes barátja,
Harve Cook volt, a másik tanúról nincsenek információk, de az
biztos, hogy Marche, érdekes módon, nem volt jelen a szertartáson.
A vőlegény egy a közeli bizsusnál sebtében 29 dollárért vásárolt
gyűrűt húzott fel arájának ujjára. Az ifjú pár a Rightous Brothers
„Unchained Melody” című számára vonult ki a kis kápolnából. „Az
esküvő tökéletes volt, a mi ízlésünk szerint való – mesélte el utóbb
Billy Bob. – Érzelmes volt, bájos, mély, intenzív és szívszorító, és
egy kicsit vicces. Szóval minden, ami kell.” Billy Bob esküvői
ajándékképpen egy Dagi Harry nevezetű fehér patkánnyal lepte meg
Angie-t.
Most már a világ is megtudta azt, ami az Eredendő bűn stábja
előtt már rég nem volt titok. Antonio Banderas így nyilatkozott a
történtekről: „Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez a lány szerelmes. Ha
valaki szerelmes, azt képtelen eltitkolni, bármennyire igyekszik is. Én
kifejezetten örültem a boldogságuknak, ugyanis kedvelem Billyt.” A
menyasszonynak fontos volt a közeli barátok, munkatársak és a
család támogatása és jóváhagyása. „Egy család lettünk. Azt akartuk,
hogy mindenki áldását adja ránk, és velünk együtt örüljön” – mondta
el utóbb Angie. Később arról is beszélt egy a Us Weeklynek adott
interjúban, hogy mielőtt Vegasba repült, „Az egész családom ott volt
és segítettek csomagolni. Mindannyian nagyon boldogok voltak.”
Angie bátyja, akit a szertartás után azonnal felhívott, sok
boldogságot kívánt és kifejezte azon reményét, hogy „ez legyen az
igazi”. Néhány héttel később James azt nyilatkozta, hogy „egyelőre”
valóban ő Billy Bob sógora. Angie apja, szokás szerint jóval később
szerzett tudomást a történtekről, és eléggé meglepődött, hogy a
lánya egy olyan férfihoz ment férjhez, akivel ő még csak nem is
találkozott. Utóbb azonban megbékélt és gyűrűket, versesköteteket
valamint egy az ifjú párról saját kezűleg festett portrét ajándékozott
az újházasoknak, sőt még segített is nekik beköltözni új otthonukba.
Nos, ha Voight meglepődött, a pár közeli barátai egyenesen meg
voltak döbbenve a viharos gyorsasággal lezavart esküvőn. Billy Bob
egyik barátja, aki a rádióból értesült az eseményekről, ezt az
üzenetet hagyta a rögzítőjén: „Haver, azt mondtam, hogy dugd meg,
nem azt, hogy vedd el feleségül!” Lauren Taines, amikor nem sokkal
később elbeszélgetett a dologról Slashel, a Guns N’Roses
gitárosával, ezt jósolta: „Higgy nekem, ez a lány össze fogja törni
Billy Bob szívét.” Billy Bob később azt mondta a barátainak, hogy
soha életében nem cselekedett még ennyire ösztönösen és
meggondolatlanul, és megesküdött, hogy soha többé nem is fog. A
váratlan esküvő senkit sem érintett azonban annyira mélyen és
fájdalmasan, mint Billy Bob vigasztalhatatlan menyasszonyát.

Laura Dern arról híresült el Hollywoodban, hogy nagyon csúnyán

sír. Az arca görcsös grimaszba rándul, a zokogástól az egész teste
hétrét görnyed. Nos, amit a filmvásznon volt alkalmunk látni, mind
semmi ahhoz képest, amit akkor produkált, mikor a tudomására
jutott, hogy Billy Bob elhagyta őt Angelina Jolie-ért.
Laura éppen a Novocaine-t forgatta Chicagóban, amikor az egyik
pletykalap újságírója felhívta, és elújságolta neki a hírt.
„Reggel gyanútlanul elmegyek dolgozni, és mire hazajövök,
kiderül, hogy a vőlegényem megszökött és elvette Angelina Jolie-t” –
mesélte a színésznő döbbenten a barátainak. Laura soha, egyetlen
percig sem gyanakodott semmire. Amikor utoljára beszélt Billy
Bobbal, a házzal kapcsolatos teendőkről és az ő következő
szerepéről volt szó a Rossz álmokon, amelyet Billy Bob kifejezetten
az ő alakjára szabott és neki szánt. Semmi nem utalt arra, hogy
bármilyen törés vagy ellentét lenne az idáig nagyon is jól működő
kapcsolatukban, sőt Billy Bob még májusban is azt nyilatkozta a
Mens Journalnak, hogy „Boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatban
élek, ráadásul az illető a legjobb barátom.” Egy hónappal később
már egészen más nótát fújt:
 „Szeretném, ha Lauren boldog lenne. De a mi kapcsolatunk már
régóta nem működött. Vége van, ez a helyzet” – nyilatkozta a Us
Weeklynek. Az összetört és kétségbeesett Laura, miután már
valamennyire képes volt egyáltalán megszólalni, felhívta a legjobb
barátnőjét, és csak annyit kérdezett tőle: „Szerinted hogy forgassak
egy komédiát, amikor az egész életem darabokban hever?”
Billy Bob hűtlenségének nem csupán érzelmi sokkhatása volt,
Laurának egynémely földhözragadt gyakorlati kérdést is sürgősen
meg kellett oldania. A ház, amelyet közös otthonnak terveztek, Billy
Bob nevén volt, ott tovább nem lakhatott. A Coldwater Canyon-i
házat, amelyet sokáig bérelt és a Billy Bobbal való találkozás előtt
meg akart vásárolni, időközben eladták. Laura gyakorlatilag az
utcára került. Ráadásul, annak ellenére, hogy ő maga nem volt óriási
gázsikat leszakító híres filmsztár, a tervezett házasság és a
bekövetkezett szakítás miatt kirobbant botrány után kénytelen volt
felbérelni egy őrző-védő céget, vagyis a kiadásai jelentősen
megnövekedtek.
Laura Chicagóban találkozott Oprah Winfrey-vel, akinek kiöntötte
a szívét, egyúttal pedig tanácsot is kért tőle, tudván, hogy nagy
tapasztalattal rendelkezik mindenféle peres ügyekben. Oprah azt
tanácsolta neki, hogy perelje be volt partnerét, aminek utóbb meg is
lett az eredménye: a két fél ügyvédeinek sikerült nyélbe ütniük egy
megállapodást, miszerint Laura Dern végkielégítésképpen 800 ezer
dollárt kap, ennek fejében viszont alá kellett írnia egy kötelezvényt,
miszerint Billy Bobbal való kapcsolatáról soha nem nyilatkozik a
médiának.
Nos, az összeg nem csekély, de az elszenvedett megaláztatás és
fájdalom sem volt az. Időközben Laura megtudta, hogy Billy Bob ki
akarja cseréltetni a zárakat a Mandeville Canyon-i házban, és annak
ellenére, hogy esze ágában sem volt egy percig is ott maradni,
sajnálta volna, ha utóbb még neki kellene könyörögnie, hogy
visszakapja a tulajdonát képező ott lévő ingóságokat. Ezért aztán
gyorsan felhívta Chicagóból a barátnőit, Courtney Coxot és Sheryl
Crowe énekesnőt, akik még aznap éjjel összeszedték a házból
Laura minden holmiját.
 Amikor Laura júniusban visszarepült Hollywoodba, csak árnyéka
volt önmagának. „Mintha kiszállt volna belőle minden életöröm –
meséli egy közeli barátnője. – Még mindig szerelmes volt Billy
Bobba, nagyon nehezen tette túl magát az ügyön?’ Valószínűleg a
mélyen sértett önérzet is közrejátszott abban, hogy noha Laura
tartotta magát a Billy Bobbal kötött megállapodáshoz, gondoskodott
róla, hogy a média kellő alapossággal értesüljön sanyarú helyzetéről
és lelkiállapotáról.
„Ügyesen rájátszott az áldozat szerepére” – jegyezte meg egy
kollégája.
Néhány héttel később történt, hogy amikor egy megnyugtató
dallam keresgélése közben Laura a CD-i között válogatott, egy
nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt.
Később Laura úgy nyilatkozott az esetről, hogy látomása volt: egy
angyal jelent meg előtte, aki azt „tanácsolta”, hogy lépjen
kapcsolatba Ben Harperrel, a kaliforniai zenésszel, aki egyébként
mindig is egyik nagy kedvence volt, mert „ő az igazi lelki társa”. Az
angyal nem említette ugyan, de Harper nős volt és két pici
gyerekével boldog házasságban élt. Laura – elmondása szerint –
megfogadta az angyal tanácsát, és megkereste Harpert, bár sokkal
valószínűbb, hogy szólt az ügynökének, hogy hívja fel Harper
ügynökét.
Akárhogyan is volt, az mindenesetre tény, hogy alig néhány héttel
az után, hogy Harper elvált és hivatalosan is eljegyezte új barátnőjét,
Laura Dern terhes lett, és 2001. augusztus 21-én megszületett első
közös gyermekük, Ellery.
Néhány hónappal később Laura örömtől sugárzó arccal
nyilatkozta a médiának: „Életem új és boldog fejezetéhez érkeztem.”
Melissa Erthridge, egyik közeli barátnője szerint „Laurát érdekes
módon csak még erősebbé tette az a sok szenvedés, amelyen
keresztülment. Nagyon büszke a családjára és úgy hiszem, végre
révbe ért.”
Angelina életében is új fejezet nyílt – egy olyan feladatot vállalt el,
amely alapjaiban változtatta meg nem csak önmagához, hanem a
világ dolgaihoz való viszonyát. Az alig hat napja házas Angie
idegesen és kissé zaklatottan érkezett meg Londonba május 6-án,
ahol a repülőtéren Mickey Brett, Tom Cruise és Nicole Kidman volt
testőre fogadta, akit a Lara Croft szuperprodukció producerei
kifejezetten az ő személyes kísérőjeként alkalmaztak. A stúdió
minden óvintézkedést megtett, hogy 100 millió dolláros befektetésük
még véletlenül se kerülhessen veszélybe. Brett azt az utasítást
kapta, hogy Angie minden egyes lépését kövesse, és amint valami
szokatlant tapasztal, azonnal jelentse a fejeseknek. Angie
szerződésében az is szerepelt, hogy este tizenegy után nem
hagyhatja el a lakosztályát. „Nem engedhettük meg magunknak,
hogy hiba csússzon a számításba. A takarodó lehet, hogy
nevetséges volt, de védelmet is jelentett” – magyarázta el az egyik
producer. A filmiparban egyáltalán nem számít ritka dolognak, hogy
a stúdió drogtesztre kötelezi a színészeket, néha még fizikai
állóképesség – vizsgálatnak is aláveti őket. Akárhogyan is, Angie-
nek mindenképpen „tisztának” kellett maradnia, ráadásul fizikailag is
kitűnő kondícióba kellett kerülnie Lara Croft szerepéhez, hiszen ő
maga ragaszkodott hozzá, hogy a legritkább esetben helyettesítse
dublőr. Angie mindenesetre komoly asszisztenciát kapott: saját
táplálkozási szakértője, öltöztetője, két személyi trénere, három
dublőré, egy dzsúdó- és egy bokszedzője és saját sminkese volt.
Ezen kívül naponta nyelvleckéket vett egy specialistától, hogy minél
jobban elsajátítsa az angol nemesi családból származó régésznő
előkelő brit akcentusát.
Az okos, művelt, talpraesett, találékony és szexi Lara Croft egy
személyben testesítette meg mindazokat a jellemvonásokat,
amelyeket Angie mindig is irigyelt az úgynevezett „rendes
kislányokénál. Az új szerepben Angie-nek pozitívnak, éles
elméjűnek, kitartónak és magabiztosnak kellett lennie. Persze
bátornak és vakmerőnek is – de mindig az ésszerűség keretein
belül. Lara Croft érzékisége is elütött az Angie által az idáig
megformált figurákétól, hiszen gyakorlatilag csak egy szoros ujjatlan
póló és egy feszülő sort volt minden eszköze, amellyel erotikus
kisugárzást kölcsönözhetett a figurának. „Ez a lány nagyon élvezi,
hogy ő egy előkelő lady, ugyanakkor imádja a kalandot, és
semmilyen veszélytől nem riad vissza, még a legborzalmasabb
körülmények és viszontagságok sem tántorítják el a céljától –
foglalta össze Angie, hogy milyennek látja hősnőjét. – Az énem
egyik fele Lara Croft szeretne lenni. Részben viszont én magam
vagyok Lara Croft.”
Angie számára Lara Croft szerepe egy bizonyos fokig a
rehabilitáció lehetőségét nyújtotta, és ezzel ő maga is tökéletesen
tisztában volt. Teljes mértékben le kellett mondania a heroinról, de
nagyrészt a cigarettáról, az alkoholról és a túlzott cukorfogyasztásról
is. Vitaminok, kick-boksz, jóga, erőnléti edzések, helyes táplálkozás,
mélytengeri búvárkodás, kutyaszánozás és rendszeres torna – ebből
állt a felkészülés.
Michael Cristofer, az Eredendő bűn rendezője, aki talán mindenki
másnál jobban ráérzett Angie lelkületére, a következőket nyilatkozta
a Lara Croftról „Amikor Angie-nek Lara Croftot kellett alakítania,
akkor gyakorlatilag egy pszichikailag, mentálisan és fizikailag is ép,
egészséges és erős személyiség bőrébe kellett bújnia.
Meggyőződésem, hogy a legjobb pillanatban vállalta el ezt a
feladatot, mert az kedvező alkalmat nyújtott arra, hogy minden
tekintetben összeszedje magát – és ez briliáns módon sikerült is
neki.”
Miközben Angie egyre jobban beleélte magát a művelt és
kifinomult angol arisztokrata hölgy szerepébe, a szíve továbbra is az
arkansasi bugris Billy Bobért dobogott. Mindazonáltal az Ikrek
összes jellemvonásával rendelkező Angie-nek egyáltalán nem esett
nehezére az úgymond kettős szereposztás. Tökéletes volt a
pallérozott elméjű és független Lara Croft és a kisajátítóan hím-
soviniszta déli úriember odaadó és alázatos, persze azért vad és
szexi feleségének szerepében is. Diana hercegnő egykori
asztrológusa, Penny Thornton semmi különöset nem lát ebben, sőt:,
Angelina valójában egy nagyon domináns, erős személyiség, aki
merész és kemény, de ami a legfontosabb, teljességgel elutasít
bármilyen manipulációt bárkinek a részéről” – állítja. Angie,
horoszkópja szerint, a Billy Bobbal való házassága idején került
legközelebb valódi természetéhez, éppen akkor, amikor
párhuzamosan két szerepet kellett alakítania: Mrs. Rendes
Asszonykát és az öntörvényű kalandornőt, Lara Croftot.
 2000 júniusában, nem sokkal Angie huszonötödik születésnapját
követően a nagyközönség mindazonáltal a régi Angie exhibicionista
viselkedéséből kapott újbóli ízelítőt, amikor ő és a férje – Angie
fekete bőrnadrágban és ujjatlan pólóban, Billy Bob rikító mintázatú
ingben és cowboykalapban – heves csókolózás és ölelgetés
közepette valahogy mégis végiglejtettek a vörös szőnyegen a
Tolvajtempó hollywoodi bemutatója előtt. „Hé, Angié! Mutasd, hogy
csináljátok Billy Bobbal!” – biztatták a fotósok a boldog arát,
miközben a pár fesztelenül produkálta magát a kamerák előtt. MÉG
HOGY CSILLOGÁS – JOLIE ÉS THORTON SMÁRO-LÄSA
MINDENT VISZ – harsogta a Chicago Tribune szalagcíme. A
pletykalapok imádták, hogy a pár minden porcikájából sütött a szex,
ráadásul a sajtótájékoztatón egyikük sem fogta vissza magát, és
nyíltan beszéltek vad és szenvedélyes szerelmi életük intim
részleteiről. A média olyannyira csak ezzel volt elfoglalva, hogy még
Billy Bob reggelire fogyasztott papajájából is hírt csináltak, mondván
a sárga héjú egzotikus gyümölcs egyfajta potencianövelő szer. Angie
és Billy Bob úgy beszéltek saját erotikus szenvedélyükről, mint két
kamasz, akik csak most fedezték fel, hogy szex is van a világon.
A közösen adott interjúkban nem győzték hangoztatni egymás
iránti feltétlen csodálatukat és ragaszkodásukat. A Us Weekly
egyenesen azt írta, hogy: „Felejtsük el a feltétel nélküli szerelmet.
Jolie és Thorton szerelme határtalan, az a fajta, amely örökké
ugyanazzal a hévvel lobog, és amelyet csak romantikus költőknél,
na és persze felnőtt nézőknek való tévéadókon találunk.” Felesleges
is megemlíteni, hogy a hálószobatitkokat felfedő részletes
tudósítások milyen jótékony hatással bírtak a film népszerűségére: a
Tolvajtempó, amelyet a kritikusok csúnyán lehúztak, világszerte több
mint 230 millió dollár bevételt hozott.
Az egyik, leginkább művészi performance-ként értékelhető
interjúban Thorton például hosszasan áradozott a kecsességről,
amellyel Angie a szájához emeli a borospoharát. „Az már majdnem
maga a szex” – jelentette ki, majd álmodozó szemmel hozzátette,
hogy olyan érzése van, mintha ő és Angie „az idők kezdete óta”
ismernék egymást. Angie nem maradt adósa, bizalmasan elárulta a
riporternek, hogy ő csak „az én oboámnak” becézi drága
férjecskéjét.
Amikor a szexen kívüli bármilyen más témáról próbálták
kérdezgetni az „ifjú párt”, a nagy nyíltságnak hirtelen vége lett:
mindketten szűkszavúan és visszafogottan nyilatkoztak. Angie
csupán azt említette meg, hogy a Vakrepülés forgatásán kerültek
szoros barátságba. „Valahogy mindig a közelében akartam lenni.
Amikor véget ért a forgatás, nagyon hiányoztak a beszélgetéseink.”
Amikor a kábítószerről kérdezték, Angie helyett, az ellentmondást
nem tűrően közbevágó Billy Bob válaszolt: „Szeretem őszintén és
nyíltan kimondani a dolgokat – az igazság az, hogy Angie nem szed
drogokat.”
Hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegyék örök
összetartozásukat, azt tervezték – legalábbis Billy Bob ezt
nyilatkozta –, hogy egybeforrasztják az Oscar-szobrocskáikat (már
ha Angie időközben megtalálja az övét). Ezen kívül arról is
tájékoztatták a nagyközönséget, hogy egymás vérét tartalmazó fiolát
hordanak a nyakukban. Idővel szárnyra kelt egy olyan pletyka,
miszerint mindig tartanak maguknál zsebkést, hogy az őrülten
szenvedélyes szex közben megvághassák egymást. Időközben
Angie „bevallotta” a Talk magazinnak, hogy tizennégy évesen együtt
élt egy fiúval, és hogy „megértő” apukája áldását adta erre. Ezek
után nincs mit csodálkozni azon, hogy Jon Voight „menthetetlen
exhibicionistaként” írta le a lányát egy akkoriban vele készült
interjúban.
A szexközpontú hírverés, a rengeteg pletyka és üres fecsegés
közepette szinte teljesen háttérbe szorultak az olyan egyáltalán nem
elhanyagolható tények, hogy Billy Bob Thorton egy eredeti
gondolkodású és zseniális tehetségű művész, Angelina Jolie pedig
generációjának egyik legkiválóbb és legelismertebb színésznője volt.
És, hogy a nyilvánvaló szexuális vonzalom mellett, valójában Billy
Bob személyisége volt az, ami lenyűgözte és magával ragadta
Angie-t, aki mindig is igazi művészként szeretett volna élni. Sokkal
később értette meg, hogy mennyire nehéz és bonyolult dolog együtt
élni egy művésszel. Angie ugyanis a legkevésbé sem volt alkalmas
arra, hogy egy művész múzsája vagy a háttérben meghúzódó
szellemi-lelki segítőtársa legyen.
Júniusban, a négyhetes házas Angie, aki ennek az időnek a
túlnyomó részét a férjétől távol töltötte el, azt nyilatkozta a USA
Today-nek., hogy „sokkal elégedettebb, magabiztosabb,
koncentráltabb és lelkesebb”, mint eddig valaha volt. Sőt egy nagy
meglepetéssel is szolgált, ugyanis elmondta, hogy nem lenne
ellenére gyereket szülni Thortonnak. „Szeretném, ha Billyvel lenne
gyerekünk. Viszont azt is tudom, hogy egyes szülők annyira
kötődnek a gyerekeihez, hogy emiatt elhanyagolják a partnerüket,
úgyhogy egyelőre még azon igyekszem, hogy minél jobban
megismerjem a férjemet és az ő gyerekeit. De azért csodálatos
lenne egy közös gyerek.”
Amikor Hollywoodban időztek, a pár általában a Sunset
Marquisban, a Four Seasonsben vagy a Peninsulában szállt meg, és
teljesen normális, mondhatni mintaszerű családi életet élt. Egy nem
feltűnő kocsival közlekedtek, bevásároltak, moziba jártak és néha
elmentek vacsorázni, nem feltétlenül előkelő éttermekbe. Egy idő
után azonban a Billy Bob szűk baráti köréhez tartozók egy furcsa
jelenségre figyeltek fel. Nagyon úgy tűnt, hogy a pár látszólag
tökéletes szexuális élete mégsem annyira kielégítő. A szálloda
személyzete döbbenten látta, hogy a régivágású déli úriember
egyre-másra fiatal lányokat szed fel a bárban, majd felviszi őket a
lakosztályba. Nem telt bele hosszú idő és elterjedt a pletyka,
miszerint a friss házasok a hármas szexet részesítik előnyben.
„Angie-nek lányok kellettek, és Billy dolga volt, hogy leszállítsa őket
neki – meséli Billy Bob egyik exbarátnője, aki nem járult hozzá
nevének közléséhez. – Ha ez sem volt elég, akkor hármasban
csinálták. És mindez alig egy hónappal az után történt, hogy
összeházasodtak. Mindenki botrányosnak tartotta a dolgot, én
szomorúan borzalmasnak találtam. A társasági életben ez volt a fő
téma, az egész város erről pletykált, persze sokan fenntartásokkal
fogadták a dolgot.” Nos, annyi bizonyos, hogy mikor Angie
megérkezett Londonba, a viselkedése legkevésbé sem hasonlított
egy Lara Croft-szerű előkelő ladyéhez. Az egyik személyi edzőjét, az
akkori kick-boksz világbajnoknő Eunice Huthartot például rávette,
hogy csináltasson magának egy tetoválást, magasról tojt a stúdió
által megszabott „kijárási tilalomra”, éjszakai bárokban iszogatott és
rendszeresen megszegve a táplálkozási szakértő kifejezett
utasítását, hamburgert és sült krumplit eszegetett az első útjába eső
McDonald sban.
A Tolvajtempó londoni premierjén Angie fekete bőrnadrágban és
egy szakadt pólóban jelent meg, és alighogy végigvonult a vörös
szőnyegen, kiszökött a Leicester Square-re, ahol is gyorsan vett
magának egy hot dogot. „Éhes voltam, ráadásul utálom magamat
nézni a filmvásznon” – kommentálta utóbb Angie szenvtelenül a
történteket.
Angie még az angol királynő társaságában sem volt hajlandó
úgymond rendesen viselkedni. Júliusban Angie meghívást kapott a
Cartier International Polo Day hagyományos lovaspóló meccsére,
amelyet a Windsor Great Parkban tartottak, és amelyet a brit
arisztokrácia krémje valamint nemzetközi hírességek mellett maga a
királynő is megtisztelt jelenlétével. Angie egy ideig eljátszotta a jól
nevelt kislányt, majd egyszer csak letette a kezében lévő
pezsgőspoharat, és miután hangosan „sznob seggfejek”-nek titulálta
láthatóan jól szórakozó színész kollégáit, Minnie Drivert és Billy
Zane-t, olajra lépett és a sofőrrel elvitette magát a legközelebbi
McDonald’sba. „Imádom a Big Macet” – ennyit mondott utóbb
magyarázatként. Angie látványos távozása visszatetszést és csípős
megjegyzéseket váltott ki az előkelő társaság egynémely illusztris
tagjából. A szőke Jodie Kidd, híres angol televíziós személyiség és
fotómodell kissé gúnyos fintorral csak ennyit mondott: „Nos, ez
tipikus viselkedés Angelina részéről. Végül is mit várunk egy
amerikaitól, nem igaz?”
Július vége felé azonban elérkezett az ideje, hogy Angie
beköltözzön az észak-londoni Pinewood Studios területén az
alkalomra felépített udvarházba, és szép lassan beleélje magát az
előkelő úrilány szerepébe. A forgatás első napján Angie-t örömteli
meglepetés érte, ugyanis megtudta, hogy Oliver Stone rendező őt
választotta ki Sarah Jordan szerepére a Határok nélkül című filmben,
amely az Orvosok Határok Nélkül Nobel-díjas nemzetközi civil
segélyszervezet menekülteket segítő munkája által inspirált
romantikus dráma volt. Angie az Eredendő bűn forgatási
szüneteiben olvasta el Caspian Tredwell-Owen forgatókönyvét, és
saját elmondása szerint a könnyekig meghatotta a jólétben élő
amerikai társasági hölgy, Sarah Jordan története, aki szerelembe
esik egy önzetlen és lelkiismeretes orvossal, aki egész életét a
Harmadik Világ elesett és szenvedő gyermekeinek szolgálatába
állítja. Sarah egy idő után maga is ráébred, milyen üres és felszínes
életet élt és szívvel-lélekkel lelki társa mellé áll.
Igazság szerint Oliver Stone eredetileg nem Angie-nek szánta a
szerepet, hanem Catherine Zeta-Jonesnak, de ő időközben terhes
lett és nem vállalta a filmet. Ekkor a rendező az egyedülálló anyukát,
Meg Ryant kérte fel, ő azonban rövid hezitálást követően azért
utasította vissza a szerepet, mert nem akart hosszú ideig távol lenni
nyolcéves kisfiától. így került a képbe a harmadik lehetséges jelölt,
Angie, aki nagy lelkesen azonnal igent mondott.
Oliver Stone, ahogy mindig is tette a filmjeiben játszó
színészekkel, arra buzdította Angie-t, akit egyébként „született
színésznőnek” tart, hogy ne csak a forgatókönyvet és a saját
szerepét, hanem a történet történelmi, politikai és gazdasági hátterét
is tanulmányozza át. „Ö volt az a rendező, aki fontosnak tartotta,
hogy olvassak nemzetközi újságokat, figyeljek oda a hírekre,
egyszóval, hogy képezzem magam.” Angie Oliver Stone biztatására
látogatott el például Észak-Kenyába és Dél-Szudánba is, ahol a
menekülttáborokban a saját szemével tapasztalhatta meg az ott élők
sanyarú helyzetét.
„Arra törekedtem, hogy minél életszerűbb legyen a film” – mondta
Stone.
Nos, még mielőtt Angie belemártotta volna a lábujját a
menekültek könnyeinek feneketlen tavába, először bele kellett vetnie
magát a Lara Croft: Tomb Rider kimerítő és frenetikus tempót diktáló
húszhetes forgatásába. Angie gyakorlatilag minden egyes jelenetben
szerepelt és a veszélyes helyzetekben sem kért dublőrt, minek
következtében a forgatás végére az egész teste tele volt
véraláfutásokkal, zúzódásokkal és horzsolásokkal, többször
kificamította a bokáját, és majdnem elszakadt az ínszalagja. „Semmi
félelem nem volt benne. Nekem kellett eldönteni, hogy mekkora teret
engedjek a vakmerőségének” – mesélte Simon West rendező.
Westnek egy alkalommal határozottan fel kellett lépnie, amikor
Angie nem akarta felvenni a biztonsági hámot egy olyan jelenetnél,
amikor 17 méteres magasságban kellett lógnia egy betonpadló fölött.
„Ha leesik, azonnal szörnyethal – mondja West. – Nem
kockáztathattam.”
Az Izlandon, Kambodzsában és Velencében forgatott akció-film
fontos – és sokkal kevésbé mozgalmas – részét képezték azok a
jelenetek, amelyekben Lord Richard Croft, Lara elhunyt apjának
szelleme is megjelenik. A filmben apa és lánya találkozása egyfajta
megnyugvást és lelki békét nyújt Larának, akinek nem volt felhőtlen
apjával való kapcsolata. Lord Richard szerepét Jon Voight alakította
a filmben, de ezúttal Angie nem támasztott semmilyen kifogást, sőt
teljes mértékben egyetértett a rendező választásával. Ez részben a
színésznő szakmai magabiztosságából fakadt, másrészt lehetőséget
látott az apja és közte hosszú ideje feszülő ellentétek elsimítására és
esetleges feloldására. Az október elejére tervezett közös jelenetek
egyhetes forgatását azonban későbbre kellett halasztani, mert Billy
Bob váratlanul kapott egy súlyos vírusfertőzést, és Angie mellette
akart lenni a kórházban. Eleinte mindenki attól tartott, hogy ‘Thorton
szíve nem fogja bírni a megterhelést, a családjában ugyanis
öröklődő betegségnek számított a szívizomgyengeség, Billy Bob
bátyja, Jimmy Don például harmincévesen halt meg
szívinfarktusban. Olyan nagy volt az aggodalom, hogy Clinton elnök,
volt arkansasi kormányzó, személyesen hívta fel Billy Bob anyját,
Virginiát, hogy érdeklődjön a fia állapota felől. Persze sokat nyomott
a latban, hogy választási év volt és Billy Bob nagy összegekkel
támogatta a demokrata párti jelölt, az akkori alelnök, Al Gore
választási kampányát.
Amikor Angie visszatért a forgatás helyszínére, szinte azonnal
megkezdődtek az apjával közös jelenetek felvételei. Angie utóbb úgy
fogalmazott, hogy az élmény „egyszerre volt egymásra találás és
búcsú.” Pontosabb megfogalmazásban az esemény Angie élete egy
korszakának lezárását jelentette. A filmben mindketten, apa és
lánya, kifejezték egymás iránti szeretetüket és tiszteletüket, valamint
kölcsönösen bocsánatot kértek az elvesztegetett időért. „Sok
mindent el akartam mondani az apámnak – ismerte be Angie. – Es
neki is volt mondanivalója az én számomra. Es nagyon vágytam
arra, hogy halljam, ahogy kimondja.”
Nagyon úgy tűnt, hogy apa és lánya sokkal jobban képesek
kommunikálni egymással a filmvásznon, vagyis mások által leírt
szavakkal kifejezni azt, amit saját maguk képtelenek megfogalmazni.
Angie végre hallotta azt a mondatot, amelyre egész életében várt:
„Hiányzol és szeretlek. És mindig is, örökké szerettelek.” A filmben
Lord Richard Croft még Lara gyerekkorában meghal, valahogy úgy,
ahogy Angie életéből is akkor tűnt el az apja, amikor még kicsi volt.
„Ellopták tőlünk az időt és ez nem igazság. Nagyon hiányoztál” –
mondja Lara abban a jelenetben, amikor az idő kereke visszafelé
pörög, és egy köztes idősíkban a két figura együtt van jelen. Lord
Richard ugyanebben a jelenetben bocsánatot kér a lányától, amiért
magára hagyta. Megrázó jelenet volt. Lara Croft szemében könnyek
csillogtak. Angelina Jolie viszont úgy bőgött, mint egy kisgyerek.
Angie később elmondta Anne Curry tévériporternek, hogy ő és az
apja egyszerűen képtelenek voltak abbahagyni a sírást.
„Meg kellett szakítani a forgatást. Akkor mind a ketten
félrevonultunk, nem szóltunk egymáshoz és nem is néztünk
egymásra, egészen addig, amíg meg nem nyugodtunk. És akkor
átöleltük egymást.” Ugyanakkor Angie azt is elmondta, hogy nagyon
elszomorította az a tény, hogy életének legmegrendítőbb pillanata a
nagy nyilvánosság előtt, kamerák előtt zajlott. Egyúttal azonban ez
volt talán az egyetlen interjú, amelyben Angie nagy nyilvánosság
előtt elismerte, hogy az apjának pozitív hatása is volt az életére:
„Apám egész életemben mellettem állt, és bármennyire is tőle
függetlenül éltem a saját életemet, a maga módján mindig
támogatott. Leveleket írt, könyveket küldött, felhívta a figyelmemet
fontos dolgokra. És ami a legfontosabb – mind a ketten színészek
vagyunk. Azok a jelenetek nem véletlenül sikerültek annyira jól.”
Jon Voight a maga részéről úgy nyilatkozott, hogy óriási
boldogsággal töltötte el a lányával való közös szereplés. A forgatás,
Voight szavaival élve, egy „örömteli, vidám és felhőtlen időszak volt,
amikor apa és lánya végre egy kicsit közelebb kerültek egymáshoz.
„Úgy éreztem, hogy valami jó kezdődött el – felcsillant egy
reménysugár, és ez mindennél többet jelentett nekem.”
A boldog egyetértés rövid életűnek bizonyult. „Nagyon jól
megértettük egymást és jó volt együtt lenni, de apukámnak nem
tartott sokáig, hogy a maga kinyilatkoztató módján megtegye a
kritikai észrevételeit a viselkedésemmel kapcsolatban” – jegyezte
meg Angie. Nos, egy apa részéről talán érthető volt, hogy
aggodalmát fejezze ki a lánya enyhén szólva életveszélyes
mutatványai láttán. „Angie komoly veszélybe sodorta magát, olyan
jeleneteket forgatott dublőr nélkül, amelyekben akár meg is halhatott
volna” – mondta Voight.
Angie-nek kétségkívül sokat jelentett a közös munka az apjával,
mindazonáltal nem rá volt a legnagyobb szüksége, hanem a férjére.
És Billy Bob, legyőzve repüléstől való félelmét, Londonba repült,
hogy együtt lehessen szíve választottjával. „Mi sem bizonyítja
jobban, hogy Billy Bob mennyire imádta Angie-t, minthogy felvállalta
az iszonyatos, tizenegy órás repülőutat” – jelentette ki Thorton egyik
közeli barátja. Angie Daily Mailnek adott interjúja talán jobban
megvilágítja a nagy vállalkozás érzelmi hátterét: „Szükségem volt rá
az ágyamban. Megmondtam neki, hogy ha nem jön sürgősen ide,
akkor megbolondulok.”
Talán ennek a szenvedélyes nyilatkozatnak is szerepe volt abban,
hogy amikor nem sokkal ez után Billy Bob és Angie 3,8 millió
dollárért megvásárolták a Guns N’ Roses tagjának, Slash
barátjuknak a házát, annak tágas pincéjét nyomban titkos erotikus
szerelmi fészekké alakították át. Az sem volt mellékes, hogy a
házban volt egy tökéletesen berendezett zenei stúdió, ahol Billy Bob
kedvére élhetett soha el nem múló zenei szenvedélyének. Meg
másnak is…
Az a tény, hogy a házaspár vadonatúj, több mint ezer
négyzetméteres otthona éppen Steve Martin színész közvetlen
szomszédságában volt, alig három hónappal az után, hogy Billy Bob
éppen miatta rendezett féltékenységi jelenetet Laura Dernnek, a
jelen felállásban már mit sem számított. Akkorra már új szelek fújtak.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
Előtte Billy Bob volt a minden: a Nap, a Hold, az ég és a csillagok.
Utána Angie univerzumában nem volt többé számára hely. Attól
kezdve Maddox körül forgott a világ.
– INGRID EARLE, BILLY BOB BARÁTJA

Lara Croft stábjának karavánja 2000 novemberének vége felé

hagyta el a Pinewood Studios műtermeit, és két hétre Kambodzsába
tette át a székhelyét, mégpedig az úgynevezett „enyhe évszak”
kellős közepén, amikor a hőmérséklet „csak” 37 Celsius-fokig
emelkedik. Az utazás egyúttal egy ismeretlen világba nyújtott
betekintést, és örökre megváltoztatta Angie-t. Ahogyan életének már
nem egy döntő pillanatában, most is a sors keze, jobban mondva
egy szerencsés véletlen játszott közre. A filmet eredetileg a kínai
nagy falon, vagy annak egy Skóciában felépített műváltozatán
szándékoztak leforgatni. A pénzhiány és a politika meghiúsították a
tervet, felmerült azonban egy másik, furcsa módon olcsóbb és jóval
egzotikusabb helyszín – a 12. század elején épült Angkorvat, Ázsia
legnagyobb vallási épületkomplexuma, amely a kambodzsai
fővárostól Phnompentől 240 kilométerrel északnyugatra lévő
Angkorban, a Szap-tó közelében terül el.
A világ egyik régészeti csodájának számító épületegyüttes
homokkőből épült szentélyeinek gyönyörű faragású domborművei az
egykor virágzó és nagy hatalmú khmer civilizáció és kultúra
remekművei. Tekintve, hogy Angie mindig is rajongott az ősi
mítoszok, rítusok és legendák iránt, alig várta, hogy lássa ezeket a
varázslatos helyeket, ráadásul azzal is tisztában volt, hogy 1964 óta,
amikor Peter O’Toole itt készítette a Lord Jimet, ő volt a legelső – és
máig az egyetlen – hollywoodi sztár, aki engedélyt kapott
filmforgatásra a szentélyekben.
Először azonban a stábnak valahogy el is kellett jutnia
Angkorvatba, ami nem volt egy egyszerű feladat, mivel a
szomszédos Thaiföldről oda vezető utakat nem sokkal korábban
még a vörös khmerek tartották ellenőrzésük alatt, így a harminc
teherautóból álló konvojnak gyakran meg kellett állnia, hogy a
kíséretükre kirendelt Királyi Kambodzsai Hadsereg alakulatai
helyreállítsanak egy lerombolt hidat, vagy éppen felszedjék az ott
maradt aknákat.
Amikor a stáb összes tagja épen és sértetlenül megérkezett a
helyszínre, elkezdődhetett a komoly munka. Angie-nek a rosszfiúk
üldözése közben magas falakat kellett megmásznia, veszélyes
szakadékokba ereszkedett le kötéllel vagy éppen egy fakenuban
menekült az ellenség elől. A hosszú forgatási nap végén, noha
nagyon szívesen elpanaszolta volna a férjének, hogy már megint
meghúzódott a bokája, beütötte a könyökét vagy hogy szörnyű
izomláza van, a nehézkesen működő telekommunikáció ezt nem
tette lehetővé. „Amikor végre meghallottam Billy hangját, akkor is
csak foszlányokban jutott el hozzám, hogy mit mond. Alig értettük
egymás szavát, úgyhogy a mobiltelefonon keresztül tett romantikus
vallomásoknak nem volt túl sok értelme Angkorvatban” – mesélte
utóbb Angie.
Nos, ha beszélni nem is tudott a férjével, róla azonban jó sokat
mesélt annak a riporternek, aki valahogy átverekedte magát a
dzsungelén, és sikerült interjút készítenie a lakókocsija lépcsőjén
egy szál lepedőbe burkolózva üldögélő színésznővel.
„Imádom Billyt. Mindig többet és többet akarok belőle.
Egyszerűen nem tudok betelni vele” – jelentette ki. Arról is
beszámolt, hogy milyen döbbenetesen mély hatást tett rá a
környezet, a táj és az ősi épületek lenyűgöző szépsége, de
legfőképpen az ott élő, nagyon szegény, de ennek ellenére mindig
optimista és önzetlen emberek nagyszerűsége. Angie saját
bevallása szerint egyfajta újjászületésen ment keresztül. Más
megközelítésben úgy is mondhatjuk, hogy a sokoldalú, sokszínű és
sokrétű Angie személyiségének újabb jellemvonása került felszínre.
„Megváltoztatta az életemet, hogy ebben az országban járhattam. A
világ sokkal nagyobb, összetettebb és bonyolultabb, mint
amilyennek eddig gondoltam. Nagyon sokat kell még tanulnom” –
jelentette ki Angie az első kambodzsai élményeket követően. Egy
nem sokkal később adott interjúban bevallotta, hogy napokig
képtelen volt visszafojtani újra meg újra előtörő könnyeit. „Miután
történelmi ismereteim hiányosak voltak, eleinte nagyon keveset
tudtam arról, mi mindenen ment keresztül ez az ország. Az ottani
emberek mégis annyira barátságosak, kedvesek, gyönyörűek,
ártatlanok és őszinték! És az ország egy csoda, valósággal
beleszerettem” – nyilatkozta megindultam.
Amikor Angie visszatért Londonba, minden pénteken Los
Angelesbe repült, hogy a hétvégét együtt töltse a férjével.
„Tizenkét óra repülés, aztán tíz óra Billy Bobbal az ágyban, utána
nyomás vissza a repülőtérre” – foglalta össze tömören ezt az
időszakot. Billy Bob sem tétlenkedett, decemberben végigutazta az
Egyesült Államokat, hogy saját maga népszerűsítse 45 millió
dolláros befektetését, a Cormac McCarthy regényéből készült
neowesternt, a Vad lovaké, amelynek bemutató előadását karácsony
napjára tervezték.
Billy Bob ebben az időszakban, talán Angie hatására, meglepően
sok interjút adott, és korábbi visszafogottságával ellentétben a
magánéletéről is nyilatkozott, gyakran olyasmit is elárult, amit egy
óvatosabb rendező minden bizonnyal megtartott volna magának.
„Sok mindent elkúrtam az életben. Sokszor kerültem nehéz
helyzetbe, nagyokat hibáztam és rengeteg baromságot műveltem.
Ezenkívül van egy csomó fóbiám, és babonás vagyok. Félek a víztől.
Meg a repüléstől. Képtelen vagyok egyszerre enni és megnézni egy
1950 előtt készült filmet. A gyerekeim nevét soha nem ejtem ki, mert
lehet, hogy ezzel átkot szórok rájuk. És az is igaz, hogy rettegek az
antik bútortól meg úgy általában a régiségektől.”
Matt Damon, a Vad lovak sztárja szintén irtózik a repüléstől, ezért
nyilatkozott elismerően rendezőjéről, akivel az Oprah Show-ban egy
közös fellépést követően, együtt repültek vissza Chicagóból Los
Angelesbe. „Billy Bob úgy fogja fel, hogy minden egyes alkalommal,
amikor repülőre ül, az életét kockáztatja. Neki ez pontosan olyan,
mintha szándékosan egy mozgó kocsi elé kellene ugrania.” Mint
tudjuk, Billy Bob Angie kedvéért többször is Londonba repült, szóval
ahogy egyik közeli barátja fogalmazott: „Billy mindenre képes volt
Angie-ért, bármilyen akadályt leküzdött.”
Angie is lelkesen támogatta a férjét. New Yorkba utazott, hogy a
Today Show-ban segítsen neki népszerűsíteni új filmjét, és a párról
sugárzó boldogság és egyetértés ékesen rácáfolt a rosszindulatú
pletykákra, miszerint csak azért vannak együtt, hogy minél nagyobb
felhajtás legyen a Tolvajtempó körül. „Én egész életemben szétszórt
és zavaros voltam, és Angelina is csinált hülyeségeket – nyilatkozta
Billy Bob. – Most mind a ketten teljesen tiszták és összeszedettek
vagyunk. És ehhez az kellett, hogy egymásra találjunk. Életem
szerelmét vettem feleségül.” A szerelmi vallomásnak beillő
nyilatkozatot követően az odaadó férj a folyosón a karjaiba kapta és
összevissza csókolta a boldogan nyakába ugró feleségét.
Angie és Bob egyre többet beszéltek arról, hogy nemsokára
megújítják egymásnak tett hűségesküjüket – nagyon úgy tűnt, hogy
Angelina végre révbe ért, és rátalált a megnyugtató és biztonságos
családi boldogságra. Billy Bob megemlítette, hogy talán közösen
vesznek egy farmot, ahol lámákat fognak tenyészteni, és többször
„rendes lánynak” nevezte Angie-t, aki a maga részéről úgy
nyilatkozott, hogy édes mostohája szeretne lenni Billy Bob fiainak,
Williamnek és Harrynek. A fiúknak kétségkívül imponált, hogy az új
házban Lara Croft süt nekik palacsintát és olvas nekik esti mesét.
Noha Billy Bob szerint Angie palacsintái kicsit rágósak voltak, kit
érdekelt?
Angie nem volt egy nagy szakácsnő, ahogyan a mamája sem, így
a kis család általában a helyi éttermekbe járt ebédelni. „Sok fagyit és
kukoricapelyhet eszünk; én néha főzök, de amikor Billy kötényben
lát, jókat nevet rajtam” – mesélte Angie. Attól persze nem kellett
tartani, hogy Angie-ből valaha is házitündér lesz. Karácsonyra
például egy bekeretezett üzenetet ajándékozott a férjének „Az idők
végezetéig” szöveggel, amelyet Billy az ágyuk fölé akasztott. Angie
természetesen a saját vérével írta a vallomást. Vannak férfiak, akik
zoknit kapnak karácsonyra.
Sajnálatos módon Billy Bob karácsonyi pulykája, vagyis
munkájának gyümölcse, a Vad lovak egyáltalán nem aratott olyan
nagy sikert sem a szakma, sem a közönség körében, amilyenre
számított. Billy Bob nagyon elkeseredett, mert apait-anyait beleadott
a szívéhez oly közel álló projektbe, ezért egy időre levonult a ház
alagsori zenei stúdiójába és örök szenvedélyével, a zenével
vigasztalódott. Közölte, hogy soha többé nem akar filmet rendezni,
és ezentúl csak az új zenei albummal foglalkozik.
 Miközben Billy elzárkózott a külvilágtól, Angie, a Határok nélkül
szerepére készülve egyre többet olvasott és kutatott. A projekt
viszont már az elején elakadt, mégpedig Kevin Costner
szerződtetése kapcsán, akit végül Ralph Fiennes váltott fel az
elkötelezett orvos szerepében. Noha Costner stábja szakmai
ellentétekre hivatkozott, az a hír járta, hogy Angie torpedózta meg a
szereplését, mert túl öregnek találta magához a negyvenöt éves
színészt. Érdekes adalék, hogy Costner akkor pontosan annyi idős
volt, mint Angie férje, akkori barátnője pedig Angie-vel egykorú.
Ralph Fiennes a menekültek ügyét felkaroló szervezetek
különböző tiltakozó gyűléseire járt, Oliver Stone kenyai és szudáni
menekülttáborokba látogatott, Angie pedig tájékoztató brosúrákat
kért az ENSZ menekültügyi hivatalától, könyveket vásárolt, cikkeket
olvasott, és az internetről töltögette le magának a témával
kapcsolatos anyagokat.
Lara Croft után Sarah Jordan karaktere tökéletes választásnak
tűnt. Ö volt a szociális érzékenységgel dúsított Lara, akinek feltett
szándéka, hogy áldozatos jó cselekedeteivel jobb hellyé tegye ezt a
világot. Ahogyan Lara Croft esetében történt, Angie teljes mértékben
azonosult a szerepével, ráadásul most nem egy képregényfigurát,
hanem egy élő, hús-vér nőt kellett megszemélyesítenie.
Január vége felé azonban Oliver Stone, akit Angie már kezdett
egyfajta pótapának tekinteni, visszamondta a munkát, mert
reménytelennek látta a helyzetet: szűkös volt a büdzsé, nem volt
elegendő felkészülési idő, ráadásul színészsztrájk is fenyegetett.
Angie nagyon elkeseredett, mert megszerette a szerepét, és
fontosnak tartotta a film témáját is, ráadásul az ENSZ menekültügyi
hivatala hajlandónak mutatkozott, hogy lehetővé tegye számára
néhány menekülttábor meglátogatását. Most ez a terv is dugába
dőlt.
Mindazonáltal Angie ráébredt, hogy nincs szüksége filmszerepre
ahhoz, hogy megtegyen valamit, amit nagyon akar:
magánemberként is megteheti. „Rájöttem, hogy mindig csak
színésznőként gondolok magamra. Miért kellene bezárkóznom egy
szerepbe? Egy ember vagyok, aki akar valamit.” Angie megkereste
az ENSZ illetékes szervezetét, és segítséget kért, hogy az ő égiszük
alatt ellátogathasson Sierra Leonéba és Tanzániába. „Lehet, hogy
most azt gondolják rólam, biztosan megőrültem. Igen, színésznő
vagyok. De ezúttal nem akarok semmilyen sajtónyilvánosságot.
Csak annyit kérek, hogy tegyék lehetővé számomra az utazást, hogy
tanulhassak, személyesen győződjek meg az ottani állapotokról, és
hogy segíthessek” – mondta az illetékeseknek Angie, aki két
dologhoz feltétlenül ragaszkodott: hogy minden költséget saját maga
fedezzen, és ne részesüljön különleges bánásmódban.
Oliver Stone gratulált Angie-nek a bátorságához, és sok sikert
kívánt az utazáshoz, az aggodalmaskodó Jon Voight azonban
hevesen ellenezte a dolgot, még közbe is avatkozott, és a
kapcsolatain keresztül megpróbálta meghiúsítani a lánya útját. Az
illetékesek széttárták a karjukat, és kihangsúlyozták, hogy Angie
felnőtt személy, aki egyébként is kísérettel utazik. Marche, szokás
szerint passzívan viselkedett, bár könnyes szemmel búcsúztatta a
lányát a repülőtéren. Billy Bob igazából Angie apjával értett egyet,
veszélyesnek és kockázatosnak tartotta a vállalkozást,
mindazonáltal nem próbálta meg lebeszélni a feleségét az útról. „Azt
mondta, hogy szerinte nem leszek biztonságban, de nem ajánlotta
fel, hogy velem tart. Úgyhogy egyedül mentem” – idézte fel utóbb
Angie a férje reakcióját.
Míg Angie a jegyzetfüzetével felszerelkezve a háborús övezet
felé tartott, a férje, régi barátja, Randy Scrugg társaságában levonult
a pincébe, és dalba foglalta szerelmük történetét.
Angie időközben megérkezett Abidzsánba, Elefántcsontpart
akkori fővárosába, ahol nyomban megtapasztalta, mennyi
bürokratikus akadállyal kell szembenézniük a menekülteknek és a
menekült státuszért folyamodóknak. Angie-t sokkolta a sokat
szenvedett, elgyötört emberek nyilvánvaló kétségbeesettsége és
elesettsége. Angie nem kevés öniróniával jegyezte meg, hogy egy
idő után úgy érezte magát, mint egy látogató az állatkertben, és attól
kezdve nagyon igyekezett, úgymond normálisan viselkedni.
Freetownban, az egyik menekülttáborban történt, hogy az egyik
ottani segítő, aki éppen Angie-vel beszélgetett, de valamilyen sürgős
dolga akadt, a színésznő kezébe nyomta a karjában tartott
csecsemőt. „Nincs rá szó, hogy mit éreztem akkor, azzal a
csöppséggel a karomban – írta le Angie az esetet. – A kisgyerekek
körém sereglettek, és az apró kis ujjaikkal simogatták a kezemet, a
ruhámat, a hajamat. Legszívesebben az összes ott lévő gyereket
azonnal hazavittem volna magammal.”
2001. március elsején Angie, több menekültügyi önkéntes
társaságában találkozott a veterán diplomatával, John Melrose-zal,
aki akkor az USA Sierra Leone-i nagykövete volt. Melrose utóbb úgy
nyilatkozott, hogy Angie lelkesedése egyáltalán nem volt meglepő a
számára, hiszen hosszú karrierje során volt alkalma megtapasztalni,
hogyan reagálnak a nyugati kultúrában felnőtt, egyébként a
legnagyobb jóindulattal és segítőkészséggel megáldott emberek a
számukra szokatlan és megdöbbentő jelenségekre. „Nem
csodálkoztam, hogy szinte semmit sem evett a vacsorán, mert
elmondta, hogy előző nap vett részt egy élelmiszer-szállítmány
elosztásában. Életében először találkozott ilyesmivel, és érthető,
hogy a megrázó élmény nagy hatást gyakorolt rá. Azt is láttam, hogy
mélyen elgondolkodtatta a dolog” – mesélte Melrose.
Angie-re valóban hatott mindaz, amit látott, és hamarosan meg is
tette az első konkrét lépéseket. Két héttel később az asszisztense
felhívta Melrose-t, és tájékoztatta, hogy Angie megfinanszírozza azt
a programot, amelynek keretében a volt kisfiú-katonákat írni és
olvasni tanítják, valamint nagyobb összeget adományoz azoknak a
nőknek a megsegítésére, akiket a különböző háborús övezetekben
raboltak el a lázadók, magukkal hurcolták, és házi rabszolgaként
tartották maguk mellett, rendszeresen megerőszakolták, és az
összecsapásokban élő pajzsként használták őket. Angie csaknem
egymillió dollárt adományozott, tegyük hozzá névtelenül, egy olyan
programra, amely lakhatást, lelki tanácsadást, oktatást és szakmai
képzést nyújtott ezeknek a szerencsétlen sorsú nőknek.
Angie később úgy nyilatkozott, hogy amikor megérkezett az
Államokba, pontosan tudta, hogy valami örökre megváltozott benne.
„Már nem voltam ugyanaz az ember” – jelentette ki.
Nos, akkoriban ez még nem volt annyira nyilvánvaló. Angie szinte
napokon belül elkezdte forgatni következő filmjét, az Élet, vagy
valami hasonló című romantikus vígjátékot Ed Burnsszel, időközben
pedig nyakig belemerült a Lara Croftbabák forgalmazásával
kapcsolatos kereskedelmi ügyletekbe, amelynek során többször is
azzal a megjegyzéssel küldte vissza a baba javasolt prototípusát,
hogy „Nem. Túl nagyok a cicik.” Ennyit a valóságról!
Mielőtt Angie Vancouverbe utazott volna a komédia forgatására, ő
és Billy Bob megszervezték második esküvőjüket. A nagy
eseményre áprilisban került sor, mégpedig a házuk konyhájában, a
Megvilágosodás Egyháza, egy ökumenikus, sokvallású és több-
istenhívő közösség papnőjének a jelenlétében, „tanúként” Angie
fehér patkánya, Harry és Billy seregélye, Alice voltak jelen. A páros
nem gyűrűt cserélt, hanem megvágták egymás ujjhegyét, kiszívták
egymás vérét és összeérintették az ujjaikat. Immár hivatalosan is
vérszerződést kötöttek, így vértestvérekké váltak.
Májusban, első házassági évfordulójukra Angie Baton Rouge-ba
repült, ahol Billy éppen a Szörnyek keringőjét forgatta, amelyben egy
meghasonlott börtönőrt játszott. Miután ismét egymás nyakába
akasztották a másik vérét tartalmazó fiolákat, Angie a helyi
temetőben két, egymás mellett lévő sírhelyet választott, amelyeket
utóbb meg is vásárok, hogy Billy meg ő majd haláluk után is együtt
lehessenek az örökkévalóságban. Hogy ne maradjon le az odaadás-
kimutatási versenyben, Billy Bob egy a saját vérével írt és közjegyző
előtt hitelesített nyilatkozatot adott át Angie-nek, amelyben az állt,
hogy a házasságuk az idők végezetéig érvényes. Legvégül, mintegy
összetartozásuk megünneplésének csúcspontjaként, egy
tetoválószalonba mentek, de ezúttal nem verték nagydobra, hogy
milyen újabb tetkót szereztek be.
Mindazonáltal Angie izgult egy kicsit, mert a férjének nemsokára
le kellett forgatnia a film egyik legfontosabb jelenetét, amelyben
szenvedélyesen szeretkezik a világ egyik legvonzóbb nőjének tartott
Halle Berryvel. Angie ugyan akkor már nem volt jelen a forgatáson,
de megkérte a testőrét, Mickey Bretter, hogy végig maradjon Billy
Bob mellett. Nem mellesleg a bátyja, James is szerepelt a filmben:
ők ketten voltak Angie füle és szeme. Sose lehet tudni, gondolta
magában Angie, kutyából nem lesz szalonna, a nőcsábászok nem
változnak.
Nem csak Angie idegeskedett a szexjelenet miatt. Berry férje, Eric
Benét ragaszkodott ahhoz, hogy a forgatás legyen zártkörű, és hogy
ő lássa először a felvett anyagot. Végül mindenki elégedett volt,
egyik házastárs sem csapott botrányt. Nem sokkal a történtek után
került sor a Lara Croft bemutató előadására, amelyet követően
Angie többek között ezt mondta a médiának: „Lara Croft az egész
világé, de én csak Billy Bobé vagyok.” A férje nyomban sietett
meghálálni a szívhez szóló nyilatkozatot, mert kijelentette: „Angie-vel
nagyon szoros és erős a kapcsolatunk, egyébként pedig a legjobb
barátok vagyunk.”
Akkoriban nagyon úgy tűnt, hogy apa és lánya kapcsolatában is
jelentős enyhülés, sőt közeledés tapasztalható. Amikor Angie az
Élet, vagy valami hasonló egyik jelenetét forgatta a New York-i
Times Square-en, az apja és a férje is jelen voltak. Amikor Stephen
Herek rendező elkiáltotta magát, hogy „Ennyi!”, Angié odarohant
hozzájuk, szorosan átölelte az apját, utána meg a férjének adott egy
nagy puszit. Bájos családi jelenet volt.
Amikor Angie visszautazott Kambodzsába, az apja vitte ki a
repülőtérre, és mielőtt elbúcsúzott volna, átadott neki egy levelet.
Angie még örült is neki, mert apa és lánya között immár szokássá
vált, hogy ilyen módon kommunikáljanak egymással, és a köztük
életbe lépett „megbékélés” jegyében biztató és szeretetteljes
szavakra számított az apja részéről. Hát nem így történt. „Csak
annyit mondhatok, hogy az utolsó levél, amit az apámtól kaptam,
egyúttal a végső szakítást jelentette köztünk. Ráadásul akkor adta
oda, amikor Kambodzsába készültem, hogy egy ENSZ-misszió
keretében életemben először egy aknamezőre lépjek. És ő éppen
ezt a napot választotta, hogy átadjon nekem egy olyan levelet,
amelyben megírta, hogy én egy rossz ember vagyok.”
Nos, úgy tűnt, hogy Voighték esetében az aknamező kétségkívül
biztonságosabb terepnek számított, mint a családi csatatér. Angie
egyébként ennek az utazásnak a kapcsán találkozott először az
ENSZ menekültügyi hivatalának főbiztosával, Ruud Lubbersszel és
az ENSZ főtitkárával Kofi Annannal, valamint Loung Ung írónővel, a
First They Killed My Father dokumentumregény szerzőjével, aki
elkötelezett menekültügyi aktivista volt, mivel a saját családja is
sokat szenvedett a vörös khmerek elnyomásától a Pol Pot-rezsim
alatt.
 Saját elmondása szerint Angie-nek életre szóló élményt jelentett,
amikor saját kezűleg robbanthatott fel egy taposóaknát dinamittal.
„Csodálatos érzés volt elpusztítani egy olyan eszközt, amelyik
megsebesíthet, vagy akár meg is ölhet egy ártatlan embert” – írta le
Angie útinaplójában. Az ENSZ képviselői már ott, Kambodzsában
felkérték Angelinát, hogy vállalja el a Jószolgálati Nagykövet
tisztségét, a hivatalos bejelentésre azonban csak egy hónap múlva,
2001. augusztus 21-én került sor, közvetlenül az után, hogy Angie
visszatért Pakisztánból, ahol afgán menekültekkel találkozott. Angie
utóbb azt nyilatkozta, hogy óriási megtiszteltetésnek tartja a
felkérést, amit természetesen elvállalt, azt pedig különösen
meghatónak és felemelőnek érzi, hogy ettől kezdve egy olyan
közösséghez tartozhat, amely 120 országban van jelen. Az ENSZ
nagy családja fenntartások nélkül, tárt karokkal fogadta be Angelina
Jolie-t, és ez az elismerés, akárhogy is vesszük, minden másnál
pontosabban jelezte, mekkora utat tett meg a fiatal színésznő.
Az ENSZ-ben el voltak ragadtatva Angie teljesítményétől, Ron
Redmond szóvivő a következőket nyilatkozta róla a médiának:
„Száz százalékig meg vagyunk győződve az elkötelezettségéről.
Vele mindig közvetlenül tárgyaltunk, soha nem voltak közbeiktatott
ügynökségek, sem közvetítők – a mi embereinkkel együtt vett részt a
missziókban, és soha nem kért különleges bánásmódot, a
legborzalmasabb körülményeket is zokszó nélkül tűrte. A
repülőutakat és a szállásköltségeit mindig saját maga fedezi. Sierra
Leonéban együtt utazott a menekültkonvojjal, és ez nem volt
veszélytelen vállalkozás. Angelina Jolie szerényen és visszafogottan
viselkedik, nyilvánvaló, hogy nem azért teszi, amit tesz, hogy
megjelenjen a címlapokon, hanem belső meggyőződésből, mert úgy
gondolja, hogy jó ügyért cselekszik. Nagyon örülünk neki, hogy a
sorainkban tudhatjuk, és a segítségével a világ népességének azon
rétegeit is meg tudjuk szólítani, akik nem ismerik a menekültek
problémáit, vagy ez idáig érdektelennek tartották azokat.” Angié
kétségkívül örült a pozitív nyilatkozatnak, ráadásul még egy jó hírt
kapott – úgy tűnt, hogy dédelgetett Határok nélkül projektje végre
révbe ér. Már a rendezőt is kiválasztották, a montreali forgatás
kezdetét decemberre tűzték ki.
 Nem sokkal a kambodzsai utat követően, az Ikertornyok ellen
elkövetett 2001. szeptember 11-ei terrorista támadás jócskán
megváltoztatta a nemzetközi segélyszervezetek politikai megítélését.
Bizonyos körökben nem nézték jó szemmel Angie egymillió dolláros
adományát, amelyet az Afganisztán és Pakisztán határán zajló
háború által kiváltott, humanitárius katasztrófahelyzet következtében
menekültté vált emberek megsegítésére szánt. Angie fenyegető
leveleket és gyűlölködő e-maileket kapott, amiért úgymond „az
ellenséget” finanszírozza. Az ENSZ illetékesei természetesen teljes
támogatásukról biztosították Angiet-t.
Miközben a média Angie külföldön folytatott karitatív
tevékenységével volt elfoglalva, ő és Billy Bob egy jóval közelebbi,
mondhatni hazai projekten dolgoztak. Mivel mindketten már
korábban is lelkesen támogatták az amerikai indiánok ügyét,
ráadásul Billy Bobnak anyai ágon vér szerinti kötődése volt a cseroki
indián törzshöz, Angie-nek pedig részben az irokéz indiánokhoz,
nyilvánvaló volt, hogy ez a téma előbb utóbb felmerül a pár életében.
Sokat nyomott a latban az is, hogy Marcheline akkoriban szoros
baráti, sőt egyre intimebb jellegű kapcsolatba került John Trudell
amerikai indián költővel és polgárjogi aktivistával.
Trudell valamilyen szinten a saját férjére emlékeztette Marche-
line-t, pontosabban arra az ifjúkori lázadóra, aki megismerkedésük
idején volt, és aki saját művészetével magasabb rendű eszméket
kívánt közvetíteni a közönségnek. Egykor régen Trudell, legalábbis a
hatóságok szemében, Amerika egyik legfőbb közellenségének
számított, az FBI-nak tizenhétezer oldalas aktája volt róla. Az 1960-
as években ő volt az értelmi szerzője és vezetője annak az
akciónak, amelynek során az amerikai indián törzsek tanácsának
tagjai, a kormányzat indiánellenes politikája elleni tiltakozásul
jelképesen elfoglalták az Alcatraz szigetet, ahol majd két évig
sikerült kitartaniuk, felhívva a világ figyelmét az amerikai indiánok
jogainak csorbítására és intézményesített elnyomására az USA-ban.
1979-ben, miközben Trudell egy kormányellenes politikai tüntetésen
vett részt az FBI washingtoni központja előtt, otthonában, amely
egyébként egy nevadai indián rezervátumban volt, gyanús
körülmények között tűz ütött ki, amelyben terhes felesége, három
gyereke és az anyósa is életét vesztette. Trudell soha nem heverte
ki a tragédiát, a szerettei elvesztése fölött érzett fájdalmát versekbe
és dalokba öntötte.
2001 októberében Trudell Bone Days címmel új lemezt adott ki,
amelynek producere Angie volt, Billy Bob neve pedig azoké között
szerepelt, akiknek a szerző köszönetét fejezte ki az önzetlen
segítségért. Trudell és Billy Bob jól megértették egymást emberileg
és zeneileg, hiszen mindketten úgy gondolták, hogy a
művészetükkel egyfajta üzenetet közvetítenek.
Billy Bob és Angie elkötelezettsége mindazonáltal nem merült ki
zenei albumok támogatásában. Még abban az évben, Marcheline-
nel és Trudell-lel közösen megalapították az All Tribes Foundationt
(kb. össztörzsi alapítvány), amely az amerikai indiánok gazdasági és
kulturális felemelkedését tűzte ki célul. Alig néhány éven belül az
alapítvány több mint 800 ezer dollárt adományozott különböző indián
törzseknek, főleg oktatásra, egészségügyi intézmények fejlesztésre,
anyanyelvi és művészeti képzésre.
Noha Angie már letett arról, hogy egy amerikai indián
kisgyermeket fogadjon örökbe, az ENSZ égisze alatt tett pakisztáni
útja még inkább felerősítette benne az örökbefogadás már meglévő
szándékát. Felröppentek olyan hírek, hogy a pár esetleg egy afgán
árvát kívánna örökbe fogadni, különösen azt követően, hogy Angie
és Billy Bob állítólag ilyen jellegű kéréssel fordultak az amerikai
bevándorlási hivatal illetékes szerveihez.
Politikai szempontból azonban az ENSZ új jószolgálati
nagykövete aknamezőre tévedt. Legfőképpen azért, mert a
menekültügyi hivatal alapvetően ellenezte a konfliktusövezetekből
származó gyermekek örökbefogadását. A hivatalos álláspont az volt,
hogy elsődlegesen az árván maradt gyermek távolabbi rokonait kell
felkutatni, de ezek hiányában is mindenképpen arra kell törekedni,
hogy az ilyen gyerekeknek a saját országukban és a saját
kultúrájukban találjanak nevelőszülőket.
Angie mindazonáltal akkor már eltökélte, hogy mindenképpen egy
kambodzsai gyermeket fogad örökbe. Ezért aztán Billy Bobbal
együtt, aki a felesége kedvéért ismét leküzdötte repüléstől való
rettegését, 2001 novemberében Phnompenbe utazott, hogy felmérje
az ottani hivatalos lehetőségeket és megnézze azokat az
árvaházakat, amelyek szerepeltek az ENSZ hivatalos listáján. Első
lépésként Angie kapcsolatba lépett a legnagyobb kambodzsai
örökbefogadási ügynökséggel, amelyet két amerikai állampolgár, a
hawaii születésű, egyébként volt hula táncosnő, Lauryn Galindo és
egy volt szociális munkás, Lynn Devin vezettek. Az ügynökség több
árvaházat és iskolát működtetett, de aktív részt vállalt az
írástudatlanság felszámolását célzó nemzetközi programokban is.
Amint azt a Cambodia Daily újságírója, Richard Sine utóbb találóan
megjegyezte Galindóról írt összefoglalójában: „Nagyon könnyű
belátni, hogy Galindo miért keltett bizalmat több száz örökbe fogadni
szándékozó amerikai szülőben, köztük Angelina Jolie-ban. A
mosolygós, bájos kecsességgel kommunikáló nőből szinte sugárzik
az együttérzés és az őszintének tűnő szánalom a szegény sorsú
kambodzsai gyerekek iránt. Szinte látom magam előtt az aggódó
amerikai szülők megkönnyebbült sóhaját: Jaj de jó, olyan, mint mi,
közülünk való.”
Nos, talán még Angie és Billy Bob is megdöbbent, amikor a
kedves és bájos Galindo egy lesötétített ablakokkal rendelkező,
sofőr vezette, páncélozott Mercedes dzsippel jelent meg a
megbeszélt találkozón, hogy elvezesse őket a Phnompentől 300 km-
re északra található Battambang egyik árvaházába. Galindo kocsija
mögött – állítása szerint biztonsági okokból – egy Toyota Camry is
megjelent, amelyben négy állig felfegyverzett gorilla ült. Nos, ezek
után nem csoda, hogy a leendő szülőkben felmerült a gondolat, hogy
nem is örökbefogadásban, hanem inkább gyermekrablásban
vesznek részt.
A kiszemelt árvaházban Billy Bob és Angie több kisgyermeket is
megnéztek, de valahogy mégis a legutolsónak meglátott kisbaba, a
három hónapos Rath Vibol lopta be magát a szívükbe.
„Nagyon fura, szinte felfoghatatlan volt, hogy az árvaházból már
nem egyedül, hanem esetleg egy kisgyerekkel a karomon fogok
távozni – mesélte el később Angie. – Ö volt az utolsó gyerek, akit
megmutattak nekem. Éppen aludt, és amikor a karomba tették, nem
is ébredt fel rögtön. Annyira izgultam, nehogy véletlenül rosszul
tartsam, vagy ilyesmi, nehogy kényelmetlenül érezze magát. Aztán
egyszer csak felébredt, és amikor rám nézett, nyomban
elmosolyodott. Úgy éreztem, hogy elfogad engem, és én is rögtön
elfogadtam őt. A mai napig biztos vagyok benne, hogy akkor és ott
kiválasztott engem magának. Egymásra találtunk.”
Ami Billy Bobot illeti, akárcsak Angie, ő is hamar megkedvelte a
tájat, az országot és az embereket, legfőképpen a szegények és
elesettek törhetetlen optimizmusát csodálta. Utóbb külön kiemelt egy
esetet, amely mélyen az emlékezetébe rögződött.
„Láttunk három férfit, akik egy farönköt cipeltek. Mindhárman
taposóakna-áldozatok voltak, az egyiknek a karját, a másiknak az
egyik lábát szakította le a robbanás, a harmadik pedig megvakult a
szilánkoktól. És mind a hárman mosolyogtak, miközben dolgoztak,
az egyik valamilyen viccet mesélt, azon nevettek. Szóval eszembe
jutott, hogy talán nagyon át kellene értékelnünk a nyavalygásainkat,
és jó mélyen magunkba nézni, mennyire nevetséges dolgok miatt
vagyunk képesek elkeseredni a mi nyugati luxusjólétünkben és
biztonságunkban.”
Angie és Billy Bob, miután egyértelműen döntöttek, aláírták a
jegyzőkönyveket, és hivatalosan is megbízták Galindót, hogy
mihamarabb kezdje el intézni a kis Rath Vibol örökbefogadásához
szükséges dokumentumok beszerzését.
Amikor november végén megérkeztek Los Angelesbe, azonnal
megkezdődött a felkészülés, hiszen mindkettejükre új szerep várt,
ezúttal azonban ugyanabban a városban, Montrealban. Nem volt
könnyű megszervezniük, hogy így legyen, de mivel semmi esetre
sem akartak hosszabb időre különválni, ügyesen úgy intézték a
dolgot, hogy akkor se legyenek távol egymástól, amikor dolgoznak.
Angie végre elkezdte forgatni a Határok nélkült amelyben végül Clive
Owen angol színész alakította orvos szerelmét, míg Billy Bob azt
tervezte, hogy a helyi zenés kocsmákban népszerűsíti egy kicsit új
zenei albumát, aztán majd ő is munkába áll, amikor januárban
elkezdődnek a Lebegés felvételei. Ed Solomon rendező ugyancsak
áprilisban akarta megkezdeni a film felvételeit, de amikor Billy Bob
megtudta, hogy Angie-nek már jóval korábban Montrealban kell
lennie, megkérte, hogy hozza előbbre a forgatás időpontját, csak
hogy együtt lehessen imádott asszonykájával. A pár úgy határozott,
hogy saját készítésű ajándékokkal lepik meg egymást karácsonykor,
ezért Angie egy sálat kezdett el kötni Billy Bobnak, de meggondolta
magát, és inkább egy fotómontázst készített kettejük gyerekkori
képeiből, amelyeket úgy helyezett egymás mellé, mintha egész
életükben együtt lettek volna. A családi albumból már csak egyetlen
fénykép hiányzott, a kis Rathé.
És akkor beütött a krach. December elején az amerikai kormány
felfüggesztette a vízumkibocsátást a Kambodzsából adoptált
gyerekek számára. A LICADHO, a legnagyobb kambodzsai
emberjogi szervezet ugyanis közzétett egy jelentést, amely
részletesen beszámolt a sok millió dolláros kambodzsai illegális
gyermekkereskedelemről, és súlyosan terhelő adatokat közölt a
szegény családoktól megvásárolt, egyes esetekben elrabolt
gyermekekről. A jelentésben ténymegállapításként szerepelt, hogy
gátlástalan közvetítők nagy haszonnal adják tovább ezeket a
gyerekeket gazdag nyugatiaknak, nagyrészt amerikai
állampolgároknak. A jelentés név szerint említette meg Lauryn
Galindót, mint az illegális gyermekkereskedelem egyik központi
figuráját, akiről azt állította, hogy a vér szerinti szülőket kijátszva,
mintegy ideiglenesen árvahazákban helyezi el a gyerekeket, akiket
utóbb a szülők beleegyezése nélkül örökbe ad nyugati
állampolgároknak.
Annak ellenére, hogy Angie jóhiszeműen cselekedett, az ENSZ
újonnan kinevezett jószolgálati nagykövetét bármikor
megvádolhatták azzal, hogy illegális úton próbált örökbe fogadni egy
gyermeket. Az USA bevándorlási hivatala arról értesítette a
folyamatban lévő kambodzsai örökbefogadásokban érintett
potenciális szülőket, hogy a körülményekre való tekintettel minden
egyes esetet alaposan ki fognak vizsgálni, annak eredményéről
pedig tájékoztatni fogják az érintetteket.
Időközben, Lauryn Galindo, aki egyébként nem győzte
hangsúlyozni ártatlanságát, jó hírrel szolgált a nyilvánvalóan
kétségbeesett leendő szülőknek. Úgy tűnt, hogy a kisfiú, akinek
egyébként Angie és Billy Bob új nevet választottak, a Maddoxot,
még az év vége előtt kambodzsai útlevelet fog kapni, amelyben
örökbe fogadó szülőként már az ő nevük lesz feltüntetve. Galindo
azt is elintézte, hogy márciusban ő maga viszi el Maddoxot a
Határok nélkül forgatási helyszínéül kijelölt Namíbiába, ahol is átadja
a gyereket Angie-nek. Ha minden jól megy, márciusban tehát ő és
Billy Bob valóban szülőkké válhatnak. Maddoxot ugyan nem vihetik
magukkal az Egyesült Államokba, amíg nem kap vízumot, de Angie
már attól is boldog volt, hogy ismét együtt lehet a kisfiúval.
A tervet természetesen nagy titokban kellett tartani, ezért aztán a
Lebegés rendezőjének, Ed Solomonnak nagy fejtörést okozott, miért
ragaszkodik a főszereplője mindenáron ahhoz, hogy március
elsejéig fejezzék be a forgatást. Solomon jelzálogot vett fel a házára,
hogy biztosítani tudja a filmhez szükséges forrásokat, így egyáltalán
nem volt mindegy neki, hogy Billy Bob hajlandó-e egy héttel tovább
maradni Montrealban. Hosszas könyörgés után Billy Bob csak annyit
volt hajlandó elárulni neki, hogy egy fontos családi ügyben
Namíbiába kell utaznia. Végül Billy Bob beleegyezett, hogy néhány
nappal tovább marad, de csak akkor, ha Solomon ráveszi Pat
Boone-t, a híres énekest, akivel Billy már régóta szeretett volna
találkozni, hogy elkíséri őt a hosszú repülőútra. Miután Solomonnak
a saját otthona forgott kockán, felhívta Boone asszisztensét és
megkérte, hogy Boone hívja őt vissza egy létfontosságú ügyben.
Boone még aznap visszahívta a rendezőt, aki elmondta neki az
egész sztorit, hozzátéve, hogy pontosan tudja, nagyon szokatlan a
kérés, de neki sajnos nem maradt más választása, mint szívességet
kérni. Solomon így meséli el, mi történt ez után: „Amikor befejeztem
a mondókámat, Pat Boone hallgatott egy sort, és a következőt
mondta: Tudod mit, ha ez Billy Bobnak olyan sokat jelent, ráadásul
neked meg segítek időben befejezni a filmet, akkor jó, elkísérem
Namíbiába. Ha azt mondom, hogy majd’ kiugrottam a bőrömből
örömömben, akkor nem mondtam semmit.”
Februárban, amikor Billy Bob még nem filmezett, nyolctagú
együttesével különböző helyi klubokban lépett fel. Abban az időben
elég sok híres színész tartózkodott a városban, többek között Brad
Pitt, Anthony Hopkins, Drew Barrymore, Nicole Kidman és Matt
Damon, úgyhogy közönségben nem volt hiány. Egyik este, amikor
Billy Bobék éppen gyakoroltak fellépés előtt, egyszer csak megjelent
Bili Clinton, és egy idő után beállt hozzájuk szaxofonozni. Hugo
Tardiff, az együttes hangmérnöke le volt nyűgözve. „Nagyon jól
játszott. Billy Bob meg Elvist játszott neki.” Clinton kétszer is fellépett
Thornton együttesével, ami sokat jelentett Billy Bobnak, hiszen
hatalmas népszerűséget hozott a nemrég kiadott Private Radio
albumának.
Március kilencedikén Billy Bob felszállt a Namíbiába tartó
repülőgépre, de úgy alakult, hogy Pat Boone-nak mégsem kellett
elkísérnie, mert egy közeli barátja vállalta a repülőutat. Amikor
megérkezett, a repülőtéren Angie és a fia, Maddox várta. Időközben
ugyanis Galindónak sikerült megszereznie Maddox számára a
kambodzsai útlevelet és elhoznia a nyolc hónapos kisfiút Namíbiába,
már csak a boldog kispapára vártak, hogy a szülők hivatalosan is
átvehessék a gyereket. „Amikor Maddox végre a karjaimban volt,
meg voltam illetődve, ugyanakkor hirtelen össze is zavarodtam.
Elméletben már felkészültem rá, hogy mit is kell csinálni egy
kisbabával, de ez most egészen más volt. Felhívtam anyukámat és
tőle kértem tanácsot” – mesélte utóbb Angie mosolyogva a csodás
pillanatról.
A kis család felhőtlen öröme nem tartott sokáig. Jon Voight
ugyanis, minden bizonnyal teljesen jóhiszeműen, március 11-én, egy
riporter kérdésére válaszolva azt mondta, hogy már alig várja, hogy
felújíthassa pelenkacserélésben szerzett tapasztalatait újdonsült
unokáján. Noha Voight nem volt hajlandó elárulni további
részleteket, elindultak a találgatások, és a média rávetette magát a
sztorira. Angie, tegyük hozzá teljes joggal, tajtékzott. „Azonnal
közöltem az apámmal, hogy nagyon nehezményezem, amiért
tönkretette életem legszebb napját” – nyilatkozta utóbb. Miután
Voightnak Marche árulta el a nagy hírt, Angie nyomatékosan
figyelmeztette őt is, hogy soha többé nem mondhat semmi az
apjának az ő magánéletéről. Angie továbbá megesküdött, hogy soha
többé nem beszél az apjával.
Angie és Billy Bob, hogy megelőzzék a további találgatásokat,
sietve kiadtak egy közös sajtónyilatkozatot: „Négy hónappal
korábban találkoztunk először a kicsivel. Ahogyan a nemzetközi
örökbefogadásoknál már megszokott, megtörtént a gyermek és a
szülők hátterének átvilágítása, és az ilyenkor szokásos ellenőrző
vizsgálatok is lezárultak. A kicsinek már van saját, kambodzsai
útlevele. Hivatalosan március 11-én lett a fiunk.” A további terv az
volt, hogy Angie befejezi a forgatást, és májusban a kisfiúval együtt
megy vissza az Államokba.
„William és Harry már alig várják, hogy találkozzanak vele” – állt a
közös nyilatkozatban.
Noha a szülők még vártak a kambodzsai amerikai követség
vízumára, a jelek biztatóak voltak. Két nappal Angie-ék
sajtónyilatkozatát követően, Kent Wiedermann, az USA kambodzsai
nagykövete azt nyilatkozta az Associated Pressnek, hogy semmilyen
okuk sincs azt feltételezni, hogy a kisfiú „gyermekkereskedelem
áldozata” lenne. Mindazonáltal, tette hozzá, az ügy végleges
elrendezése „még néhány hónapot igénybe vehet”. Hát ennyit a
májusi tervekről.
A kis család a namíbiai tengerparton, Swakopmundban bérelt ki
egy házat, amelyet testőrök vettek körül és fegyveres őrség
felügyelt. Billy Bob a maga részéről gyorsan alkalmazkodott a
megváltozott helyzethez. Azt is természetesnek tartotta, hiszen
háromgyerekes apa volt, hogy Angie többet foglalkozik a kisbabával,
mint vele, arra viszont egyáltalán nem számított, hogy a felesége
ilyen mértékű érzelmi függőségbe kerülhet.
„Előtte Billy Bob volt a minden: a Nap, a Hold, az ég és a
csillagok. Utána, Angie univerzumában nem volt többé számára
hely. Attól kezdve Maddox körül forgott a világ” – fogalmazta meg az
új felállást Ingrid Earle, Billy Bob egyik közeli barátja. Az a nő, aki
nemrégiben még a pszichiátrián kötött ki, amikor azt hitte, hogy
elveszítette a szerelmét, hirtelen már csak egyetlen lényre
koncentrált – Maddoxra.
Billy Bob a hónap végén visszautazott az Államokba, de nem
sokkal ezután elkezdődött lemezének európai turnéja, amelynek első
állomása Dublin volt. Írországban Billy Bob azt nyilatkozta az
újságíróknak, hogy nagyon boldog, amiért néhány napot a
smaragdszigeten tölthet, mivel amúgy is szeretett volna utánanézni
a családja kelta gyökereinek, de leginkább a nyarat várja, amikor
végre együtt lehet Angie-vel és Maddoxszal, még mielőtt elkezdené
forgatni új filmjét, a Tapló Télapót.
 Billy Bob turnéjának mérsékelt sikere volt, Észak-Amerikában
csak Torontóban, Sheila McCombe repülésirányító városában
büszkélkedhetett telt házas koncertekkel. Időközben Angie
ellátogatott a namíbiai Ősire menekülttáborba, ahol 270 sátrat és
más felszerelést adományozott a rászorulóknak, majd Maddoxszal
együtt Thaiföldre repült, ahol leforgatta a Határok nélkül utolsó
felvételeit. Maddox életében először ült teveháton, Angie pedig
szakított rá időt, hogy ellátogasson a kilencezer embert befogadó
Tham Hin menekülttáborba, amelynek 100 ezer dollárt, valamint
minden ott lévő nőnek egy szarongot (test köré csavarható kendő)
adományozott.
Billy Bob áprilisban bejelentette, hogy Maddox megkapta az
amerikai vízumot, és Angie Phnompenbe repült vele, hogy
elintézzék a még hátralévő formaságokat. Thornton június elejére
várta haza Los Angelesbe a fiát és a feleségét, akit március közepe
óta nem látott.
A június harmadiki várva várt találkozó egy óriási veszekedéssel
kezdődött, és Angie távozásával végződött. Angie azzal vádolta a
férjét, hogy a turnéja alatt többször megcsalta őt. Billy Bob
határozottan tagadta a dolgot, arról nincs tudomásunk, hogy Angie-
nek voltak-e bizonyítékai. Mindenesetre az a nő, aki megesküdött rá,
hogy az idők végezetéig Billy Bobbal marad, összepakolta a
holmiját, és még aznap kiköltözött ezer négyzetméteres otthonából.
Kétséges, hogy William és Harry egyáltalán találkoztak-e új
mostohatestvérükkel. Billy Bob és Angie szakítása pontosan olyan
drámai és elsöprő volt, mint első találkozásuk. Billy Bob már tudta,
hogy mit érzett annak idején Laura Dern.
Angie olvasatában a szakítás már hónapok óta érett, szerinte a
házasságuk falán már a Montrealban töltött időszak idején
megjelentek az első repedések. „Már egy jó ideje bajok voltak ezzel
a házassággal. És ezt mindketten tudtuk. Egy szép napon aztán
hazamentem, összecsomagoltam és búcsút intettem. Igazság
szerint megkönnyebbültem és felszabadultam” – nyilatkozta utóbb
Angie. Később olyan kijelentéseket is tett, amelyek szerint a szakítás
kiváltó oka mégis Billy Bob hűtlensége volt: „Nem viselkedett
tisztességesen. Hajlok rá, hogy higgyek a pletykáknak. Ugyanis úgy
vélem, hogy nem alaptalanok.” Michael Shipp, Billy Bob zenésztársa
nemes egyszerűséggel „lószarnak” titulálta Angie vádjait. Angie
hajthatatlan volt. „A saját szememmel persze nem láttam semmit, de
minden okom megvan arra, hogy higgyek a szóbeszédnek. Mondjuk
úgy, képtelen vagyok tolerálni bizonyos dolgokat.”
Angie a továbbiakban többször nyilatkozott Billy Bobbal való
házasságáról, és olyan dolgokat is megemlített, amelyekről
korábban nem beszélt. Azt különösen nehezményezte, hogy szerinte
Billy Bob nem értékelte kellőképpen az ő karitatív tevékenységét és
a menekültekkel kapcsolatos munkáját, sőt nevetségesnek és
feleslegesnek tartotta a szegénység elleni, szerinte hiábavaló
küzdelmet. „Neki a zene és a karrierje a legfontosabb. Nekem meg a
fiam. Az embernek fel kell állítania egy fontossági sorrendet. Ö
másképpen gondolkodik, mint én. Rendben. Nekem is megvannak a
saját prioritásaim” – jelentette ki.
Ami Billy Bobot illeti, nyilatkozataiban többször hangsúlyozta,
hogy értetlenül áll Angie vádjaival szemben, és hogy a házasságuk
alatt soha nem csalta meg a feleségét. Thornton folytatta az
északamerikai turnét, és egyre többször látták nők társaságában,
még többször Budweiserrel a kezében. Angie hajlandó volt
nyilatkozni a szakításról ecuadori útján, és ezt mondta a US Today
riporterének: „Dühös vagyok. Szomorú vagyok. Nehéz időszakot
élek. Néha az ember elsiklik dolgok felett, vagy nem vesz róluk
tudomást, pedig valahol mélyen tudja, hogy valami nincs rendben. A
mi kapcsolatunk nagyon mély volt, ezért egyáltalán nem egyszerű
csak úgy hirtelen túltenni magam rajta.”
Angie-nek már csak azért sem volt könnyű dolga, mert több
politikai támadás is érte, természetesen jószolgálati nagyköveti
státuszából adódóan. Júliusban, nem sokkal azután, hogy Angie
Desmond Tutu Nobel-békedíjas püspök és Kofi Annan ENSZ-főtitkár
társaságában részt vett és beszédet is mondott Washingtonban, a
menekültek világnapja alkalmából megrendezett konferencián, az
ausztrál Age című napilap leközölt egy nagy vihart kavaró cikket. Az
újságíró, phnompenhi forrásokra hivatkozva azt állította, hogy
Maddoxot 100 dollárért vették meg nyomorban élő anyjától, és az
örökbefogadása csak azt követően gyorsult fel, miután egy közvetítő
nagy összegekkel korrumpált néhány magas rangú kambodzsai
kormányzati hivatalnokot. „Biztos vagyok abban, hogy a szóban
forgó gyermek nem árva, és nem is mondtak le róla – idézte a lap dr.
Kék Galabrut, a LICADHO elnökét. – Ezeknek a gyerekeknek nagy
része nem árva, hanem szabályosan megvásárolják őket mély
nyomorban élő szüleiktől, nemritkán alig 50 dollárért.”
Időközben az amerikai hatóságok széles körű nyomozást
indítottak Lauryn Galindo és az ügynöksége ügyében, amit aztán
vádemelés követett. A bizonyítékok alapján nem sokkal később
Galindót vízumhamisítás és pénzmosás bűntettében bűnösnek
találták, és tizennyolc havi letöltendő börtönbüntetésre ítélték,
mindazonáltal felmentették a gyermekcsempészet és
gyermekkereskedelem vádja alól. A tárgyaláson Lynn Devin Galindo
ellen vallott. „Amerikai állampolgárként simán meg lehet úszni, ha
valaki gyerekeket vásárol magának szerte a világban – nyilatkozott a
szerzőnek Richard Cross, az USA bevándorlási hivatalának egyik
munkatársa, aki egyike volt a Galindo után nyomozó ügynököknek. –
Az ugyanis nem bűncselekmény.”
Angie-t minden bizonnyal nagyon megviselte a Maddox körül
kirobbant botrány, amely ráadásul egybeesett házasságának
széthullásával és az apja „árulásával”. Jon Voight a maga részéről
nem érezte magát bűnösnek, és minden alkalmat megragadott, hogy
tisztázza a lányával az ez idáig legsúlyosabbnak tűnő
konfliktushelyzetet. Angie nem válaszolt a hívásaira, nem reagált a
leveleire, de még csak nyilatkozni sem volt hajlandó semmiről vele
kapcsolatban. Határozottan eltökélte, hogy soha többé nem áll
szóba az apjával.
2002. július 14-én mindkét színész meghívást kapott a
Paramount Stúdió kilencvenéves fennállásának évfordulójára
rendezett ünnepélyes fogadásra. Amikor Voight meglátta a
tömegben a lányát, elindult felé, hogy üdvözölje, de Geyer Kosinski
útját állta, és közölte vele, hogy Angie nem akar vele beszélni. Sor
került egy kisebb dulakodásra is köztük. A dühös és megszégyenült
Voight, hogy elkerülje a botrányt, inkább távozott az ünnepségről.
Július 3-án Angie beadta a válópert Billy Bob Thornton ellen, és
örökre kizárta az életéből azt a férfit, akinek esküt tett, hogy az idők
végezetéig hű társa lesz. Angie világában ettől kezdve csak
egyvalaki számított. Egy Maddox nevű kisfiú.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
Angelina esetében egy idegen országból való gyermek
örökbefogadása szimbolikusan azt jelzi, mennyire elidegenedettnek
érzi magát. Képletesen szólva ezek a gyerekek az ötödik emeleten
vannak.
– DR. FRANZISKA DE GEORGE

Az Access Hollywood kackiás bajszú műsorvezetőjének burbanki

irodájában pontosan úgy indult az a nap is, mint a többi. Pat O’Brien
éppen az aznapra tervezett programját nézte át, amikor megcsörrent
a telefonja. Jon Voight volt az, aki azt kérdezte, tudnának-e
személyesen találkozni. O’Brien azt felelte, hogy persze, és azt
javasolta, hogy igyanak meg egy kávét a Naten Al’sben, a
hollywoodi sztárok egyik kedvelt szendvicsbárjában. O’Brien ugyan
találkozott néhányszor az évek során Jon Voighttal, de csak
felszínesen ismerték egymást.
„Halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről akar beszélni velem”
– emlékszik vissza O’Brien arra a júliusi napra, és hozzáteszi, csak
később jutott eszébe, hogy Angelina néhány nappal korábban
jelentette be szakítását Billy Bob Thorntonnal. O’Brien valamivel
korábban érkezett meg a helyszínre.
Elmondása szerint alighogy Voight megérkezett és leült, nyomban
a tárgyra tért. „A lányomról akarok beszélni – közölte. – Teljesen
kétségbe vagyok esve. Ezért vagyok itt. Azt hiszem, hogy maga
olyan újságíró, akiben megbízhatok.”
O’Brien tapasztalt öreg róka volt, és megérezte, hogy itt valami
nagy dobás van készülőben. „Van rá esély, hogy kamera előtt
mondja el azt, amit akar?” – kérdezte. Voight bólintott.
„Pontosan ez a szándékom. A lányomról akarok beszélni
magának.”
O’Brien visszament az irodájába, és azon morfondírozott, vajon
mi lehet a dolog hátterében. Egyszer már kapott egy váratlan hívást,
akkor Michael J. Fox jelentkezett nála, aki utána élő adásban
jelentette be, hogy Parkinsonkórja van és felhagy a filmezéssel.
O’Brien és a show producere, Rob Silverstein azt beszélték meg
Voighttal, hogy a Beverly Hills-i Four Seasons Hotel egyik
lakosztályában veszik fel az interjút.
A stáb két kamerával érkezett a helyszínre, ami tévés nyelven azt
jelenti, hogy kellő fontosságot tulajdonítottak az interjúnak, O’Brien
azonban még csak nem is sejtette, hogy mibe mászik bele, amikor
feltette Voightnak az első kérdést. Tapasztalt riporterként viszont
nyomban ráérzett arra, hogy jobb lesz, ha csendben marad, és
hagyja beszélni a sztárt.
Voight rögtön bele is vágott a közepébe. Elmondta, hogy a nézők
ugyan egy higgadt, mosolygós, sikeres színészt látnak, de az
igazság az, hogy legbelül ő egy megtört ember.
„Többször megpróbáltam közelebb kerülni a lányomhoz és
segíteni neki. Kudarcot vallottam, és ezt tényleg nagyon sajnálom.
Nem léptem időben és nem vettem komolyan néhány nyilvánvaló
tünetet, pedig többször is jelét adta, hogy bizony súlyos mentális
problémákról van szó. Egyszóval betegségről, valóban komoly
betegségről.”
Voight elmondta, hogy a legnagyobb gondot a kábítószer-
függőségben látja, és hogy az évek során többször megkísérelte
szembesíteni a lányát ennek a helytelen életvitelnek a
következményeivel, de nem sok sikerrel. Voight meglátása szerint
Angie menedzsere, Geyer Kosinski, akit egyébként parazitának
nevezett, ahelyett hogy valós segítséget nyújtott volna a lányának,
inkább elkente a problémát, hiába könyörgött neki, hogy tegyen
konkrét lépéseket. (Kosinski az interjút követően levelet írt
Voightnak, amelyben perrel fenyegetőzött, de utóbb nem tett jogi
lépéseket.)
Voight magáról is leszedte a keresztvizet, beismerte, hogy nagyot
vétkezett a családja ellen, amikor hűtlen volt a feleségéhez (Stacey
Pickten nevét nem említette meg), de nyomatékosan hangsúlyozta,
hogy soha nem hagyta cserben és magukra a gyerekeit. Hozzátette,
hogy noha elismeri a volt felesége érdemeit, őt is hibásnak tartja a
helyzet elmérgesedéséért, mert mindig ellene uszította a gyerekeit,
pedig ő mindent megtett, hogy jó példát mutasson nekik.
Miközben Voight kihangsúlyozta, hogy Angie instabil lelkiállapota
alapvetően a kábítószer-fogyasztásnak köszönhető, hozzátette,
hogy más is van a háttérben, valamilyen súlyos trauma, amelyet a
lánya talán még mindig nem dolgozott fel.
Elmondta továbbá, hogy soha nem fűzött nagy reményeket Angie
második házasságához, azt azonban elismerte, hogy Billy Bob
Thorntonnak volt némi pozitív hatása is, mert legalább megpróbálta
leszoktatni a lányát a drogról. Hozzátette, hogy milyen nagy
színésznek tartja a lányát, és mivel tudja, milyen sok rajongója van,
arra kéri őket, hogy továbbra is szeressék őt és imádkozzanak érte.
Ekkor Jon Voight a kezébe temette az arcát és zokogásban tört ki.
Döbbenetes pillanat volt.
„Egyszer csak hirtelen összeomlott – idézi fel a történteket
O’Brien. – Egy kétségbeesett apát láttam, aki a kislányát féltette,
akiről még azt sem tudta, hogy éppen hol lakik. Nem válaszolt a
hívásaira, a leveleire. Képtelen voltam csak úgy ott ülni tétlenül. Nem
tudtam, hogy mit tegyek. Abban a pillanatban, teljes mértékben
együtt éreztem vele, mert láttam, hogy mennyire szenved. A térdére
tettem a kezem, és azt mondtam, jól van, sírjon csak nyugodtan,
nincs semmi baj.” Amikor egy kicsit összeszedte magát, Voight
elmondta, az bántja a legjobban, hogy nem láthatja az unokáját,
Maddoxot.
Amikor a félórás felvétel befejeződött, a kér férfi ebédelni indult,
majd névjegyet cseréltek. Voight ment a dolgára, megnyugodott.
Meg volt róla győződve, hogy jól cselekedett. Nagyot tévedett.
Nagy bajt csinált, és ennek első jelei akkor mutatkoztak, amikor
Angie ügyvédei, akiket még az augusztus elsejére tervezett
csütörtöki adás előtt értesítettek, figyelmeztették a tévéshow-t, ne
adják le a felvett anyagot. „Semmilyen körülmények között nem
mehet adásba az interjú” – közölték az Access Hollywooddal. Angie,
aki akkor Maddoxszal egy londoni szállodában tartózkodott, mert
éppen a Lara Croft folytatására készült, sajtónyilatkozatot adott ki:
„Nem kívánom nyilvánosságra hozni az apámmal való rossz
viszonyom okait. Csupán annyit mondhatok, hogy mint minden
gyerek, Jamie és én is azt szerettük volna, ha szívélyes és
szeretetteljes kapcsolatunk alakult volna ki az apánkkal. Az évek
során arra a következtetésre jutottam, hogy nem tesz jót az
egészségemnek, ha az apám közelében vagyok, különösen most,
hogy felelős vagyok a saját gyermekemért.”
Pat O’Brien meglepődött Angie hűvös, szinte könyörtelenül
szenvtelen reakcióján. Nos, ha látta volna, mit csinált Angie a
hotelszobában, amikor végignézte az interjút, bizonyára más lett
volna a véleménye. Angie ugyanis magából kikelve dühöngött,
káromkodott, átkozódott és mindennek lehordta az apját.
„Borzalmas, szörnyű, ráadásul teljesen értelmetlen” – nyilatkozta
később, amikor egy interjúban az apja állításairól kérdezték.
Jon Voight rosszul ítélte meg a helyzetet, jobban mondva
elszámította magát, ha azt hitte, hogy a családja vagy a barátai majd
megdicsérik. Rob Lieberman rendező, aki több mint húsz éve áll
szoros barátságban Voighttal, így nyilatkozott az interjúról: „Jon egy
komplikált, összetett személyiség, ráadásul filozofikus alkat. Sokszor
előfordult az évek során, hogy nem tudtam hova tenni a
megnyilatkozásait. Az, hogy elment a tévébe és a nyilvánosság előtt
beszélt a lányáról, nem volt a legszerencsésebb lépés. Minden
bizonnyal nagyon el lehetett keseredve, ha így akart hatni Angie-re,
aki az ő olvasatában rossz döntéseket hozott.”
Angie-nek igaza volt. Az egésznek nem volt túl sok értelme.
Apuka ismét gyerekként kezelte a lányát, akinek az egész élete az
önállóságról és a függetlenségről szólt, és aki nem mellesleg
időközben a világ egyik legismertebb és legelismertebb színésznője,
az ENSZ jószolgálati nagykövete, nem utolsósorban pedig anyuka
lett.
Néhány hónappal később, amikor a kedélyek lecsillapodtak, és ő
is jobban átgondolta a dolgokat, Angie interjút adott a 20/20
tévéshow-nak, amelyben a következőt mondta: „Azt hiszem, az
apám valóban meg van győződve arról, hogy mindenáron meg kell
mentenie engem, a bátyámat és az anyámat. Ö az a fajta ember,
akinek határozott véleménye van mindenről és mindenkiről, és
persze úgy gondolja, hogy az igazság birtokosaként majd ő
megmondja, kinek mit kell csinálnia és hogyan kell viselkednie. Azt
hiszi, hogy jobban tudja, ki vagyok, mint én magam. Az igaz, hogy
sok őrült dolgot csináltam az életben és elkövettem hibákat, de
egyvalami biztos. Soha nem voltam rossz ember, és soha nem
bántottam meg senkit szándékosan. Azon igyekszem, hogy jó és
hasznos dolgokat csináljak.”
Voight nem is időzíthetett volna rosszabbul. Angie még nem
heverte ki a válást, érzelmileg nagyon sebezhető volt, ráadásul
Maddox örökbefogadása miatt is nagy nyomás nehezedett rá. Angie-
nek támogatásra lett volna leginkább szüksége az apja részéről,
nem kritikai vagy elítélő megjegyzésekre, főleg nem nagy
nyilvánosság előtt.
„A lányom nagyon szomorú. Nehéz időszakot él át” – nyilatkozta
Marcheline a People magazinnak. Voight interjúja kétségkívül
beárnyékolta Maddox első születésnapi buliját, amelyet augusztus 5-
én tartottak családi körben. „Maddoxnak nagyon tetszett a
születésnapi tortája, mindenáron szét akarta szedni – mesélte
mosolyogva Marche. – Viszont alig evett belőle, sokkal jobban
szereti a brokkolit” – tette hozzá büszkén.
Marche határozottan a védelmébe vette a lányát.
„Megdöbbentett Jon nyilatkozata. Nincs semmilyen probléma
Angelina mentális vagy pszichikai állapotával. Tökéletesen
egészséges és fizikailag is jó kondícióban van” – jelentette ki. A Lara
Croft producere, Lawrence Gordon szintén nagyon meglepődött a
hallottakon. „Az Angie mellett működő csapat a legkiválóbb profi
szakemberekből áll – mondta. – Ha bármilyen hasonló gond
felmerült volna, én biztosan értesültem volna róla.” Angie anyja, aki
az idáig valamilyen szinten közvetített apa és lánya között, az esetet
követően minden kapcsolatot megszakított a volt férjével.
Valószínűleg az is közrejátszott a dologban, hogy a Bili Dayjel
kapcsolatos tapasztalatokból okulva, nem akarta kockáztatni John
Trudell-lel való viszonyát, amely egyre bensőségesebbé vált.
A tágabb Voight család is megsínylette a Bertrand-féle
fagyosságot. Marche mindig is kifejezetten jó viszonyban volt a
sógornőjével, Joan Taylorral, Chip Taylor első feleségével, de az
eset után vele is megszakított minden kapcsolatot. Joan ugyan
továbbra is rendszeresen küldött karácsonyi lapokat és családi
fényképeket, de Marche nem reagált rájuk.
Angie viszont ennél jóval drasztikusabb lépést tett, amivel végleg
szétszakította egymástól a két családot. Megbízta az ügyvédjét,
hogy töröltesse a nevéből a Voight vezetéknevet.
A legszomorúbb az egészben, hogy a családból valójában Angie
hasonlít a legjobban az apjára – fizikailag is és egyéniségében is.
Örökölte az apja gerincferdülését, széles járomcsontját, nyúlánk
testalkatát és duzzadt ajkait. Ugyanúgy, ahogy az apja, ő is vad,
közvetlen, szexi, energikus, no és persze született debattőr, aki
szenvedélyesen védi a saját álláspontját. Míg Angie anyja csak
bizonyos ügyekért hajlandó kiállni, Angie, akárcsak az apja,
alapvetően nagylelkű és jószívű, igazi aktivista, aki mindig is sokat
tett a társadalomból kirekesztett emberek, a jogfosztottak, az
elesettek és a kiszolgáltatottak védelmében.
A Voightok közül Angie hasonlít a legjobban az öntörvényű
szupernagyira, Barbara Voightra, aki nem éppen visszafogottságáról
volt híres. A családban legendaszámba ment az a sztori, amikor az
akkor már hetvenes éveinek közepén járó Barbara elkísérte a fiát az
egyik Oscar-díj-átadó ünnepségre, és Sean Connery megdicsérte
ezüst csillogású ruháját. „Öt dollár volt. Egy turkálóban találtam” –
közölte vidáman James Bonddal a konvenciókat mélyen megvető,
szókimondó és keresetlen modorú Barbara nagymama.
Angie következetesen elutasított minden olyan próbálkozást a
média részéről, amely az apja és közte lévő hasonlóságot
feszegette. „Nem vagyunk hasonlóak, és barátok sem vagyunk.
Minden vitában ellentétes oldalon állunk” – jelentette ki Angie nem
sokkal az O’Brien-féle interjút követően. „Nehogy megmondd Angie-
nek, a plafonon lesz” – figyelmeztette egyszer Marche Lauren
Tainest, miután közösen megállapították, hogy Angie hamisítatlan
Voight.
Az apja vezetéknevének kitörlése egy tollvonással megoldódott –
a színésznő hivatalosan 2002. szeptember 2-án lett Angelina Jolie –,
Billy Bob Thornton nevét azonban már jóval nehezebb és
fájdalmasabb volt kitörölni Angie életéből, no és persze a szívéből.
Angie többször elpanaszolta, hogy öt lézeres kezeléssel sikerült
végleg megszabadulnia a bal vállán lévő tetoválástól, amelynek
helyére Maddox születési helyének földrajzi koordinátái kerültek. „A
szag volt a legrosszabb az egészben” – árulta el Angie. A bikini
vonala alá tetováltatott név időközben szerencsére teljesen
elhalványult.
Billy Bob a maga részéről szintén megtette a szükséges
lépéseket, mint mondta, Angie nevének helyére egy angyal került a
bal karjára, Béke felirattal. „Alapvetően ezzel akartam megüzenni,
hogy nem táplálok ellenérzéseket vele szemben” – közölte Thornton.
A biztonság kedvéért azért az Angie vérét tartalmazó fiolát Billy Bob
elásta a kertben. Jó mélyre.
Angelina nevét sokkal könnyebb volt eltüntetni, mint végleg
elfelejteni egy két évig tartó házasságot, és Billy Bob bizony
megsínylette a szakítást. Soha többé nem adta elő nyilvánosan az
Angelina című dalt. Billy Bob, aki hosszú ideig nem ivott és nem
nyúlt a kábítószerhez, most ismét vedelt, cigarettázott és füvezett.
„Hosszú időre mély depresszióba süllyedt, úgy gondolta, hogy
mindenki azt hiszi róla, ő hagyta el Angie-t és Maddoxot – meséli
egy közeli barátja. – Nagyon bántotta, hogy Angie egyszerűen leírta
és eldobta őt. Szerintem az az igazság, hogy már nem volt szüksége
Billy Bobra. Angie valamit eldöntött magában és továbblépett.”
Billy Bob mindazonáltal nem táplált haragot Angie iránt, és
nagyon úgy tűnt, hogy rekordidőn belül az érzelmi sokkból is felépült.
Alig néhány nappal a júliusban kimondott válást követően, a
huszonhárom éves, vagyis nálánál feleannyi idős Danielle Dotzenrod
fotómodellel látták kéz a kézben sétálgatni Hollywoodban. Thornton
csupán egyszer nyilatkozott a válás okairól Barbara Davis írónőnek:
„Az én alkalmatlanságom és a félelmeim miatt történt az egész.
Tartottam Angie-től, mert tudtam, hogy ő túl jó nekem. Túlságosan
szép, túl okos, túl öntörvényű, túl határozott, túl vagány. Mellette
kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, és ezt képtelen voltam
feldolgozni.”
Nem tartott sokáig, hogy Billy Bob újra felépítse maga körül
elengedhetetlen háremét. Dotzenrod mellett állítólag találkozgatott
Deana Carter countryénekesnővel, a volt feleségével, Pietrával,
januárban pedig Torontóba utazott, hogy meglátogassa kedvenc
barátnőjét, Sheila McCombe-ot. Billy Bob szívébe azonban egy
olyan nő lopta be magát, akitől nagyon távol állt a reflektorfény.
Amikor júliusban elkezdte forgatni a Tapló Télapót, állandó
sminkese, Carrie Angland bemutatta neki a húgát, Connie-t, aki egy
díszlettervező műhelyben varrónőként dolgozott. Egy idő után
Connie összeköltözött Billy Bobbal, 2003-ban pedig megszületett a
kislányuk, Bella. Két évvel később Billy Bob így beszélt a
kapcsolatukról Amy Wallace-nak az Esquirenek „Hülyeség, hogy egy
híres modellel vagy színésznővel feltétlenül jó a szex is. Egy teljesen
átlagos kinézetű nő is lehet nagyon vonzó, itt van az én kis
asszonykám, pici, egy kis töltött galamb, mégis minden porcikája
szexi.”
Miközben Billy Bob 2002 augusztusában Dotzenroddal kavart,
Angie Londonba utazott, hogy leforgassa a Lara Croft második
részét, Az élet bölcsőjét, amelyért állítólag kilencmillió dollárt zsebelt
be. A történet a Pandora szelencéjében rejtőző pusztító erő
megszerzéséért folytatott élethalálharcról szól. A rosszfiúk üldözése
közben Lara Croftnak ezúttal magas toronyházakról kellett leugrania
és gyilkos cápákkal is meg kellett küzdenie. Angie utóbb
megjegyezte, hogy hihetetlenül élvezte a rengeteg akrobatikus
jelenetet. „Végre megint rosszcsont gyerek lehettem” – jelentette ki
egy interjúban.
Az újra facér Angie-ben nemsokára ismét feléledt a
vadászösztön, legalábbis erre utalt néhány elejtett megjegyzése. A
Marie Claire magazinnak például azt nyilatkozta, hogy sok mindent
szeretne még csinálni az életében, de egy dolgot mindenképpen
meg akar tenni, mielőtt meghal: meg kell mondania a volt férjének,
Jonny Lee Millernek, hogy még mindig szereti őt. „Bár azt hiszem,
ezt ő amúgy is tudja” – tette hozzá Angie, majd kifejezte azon
reményét, hogy ők ketten egyszer talán ismét egymásra találnak.
Nemsokára Angie-nek lehetősége nyílt, hogy mindezt
személyesen is közölje Jonnyval. A londoni lapok megírták, hogy
alig egy nappal az után, hogy bejelentkezett a Claridge’sbe, Angie
kitartóan hívogatni kezdte a Natural Nylon filmgyártó vállalatot, ahol
meghagyta az elérhetőségeit, a telefonszámát és a szobaszámát.
Nem mindenki volt elragadtatva Angie állhatatosságától, a cégnél
sokan tartottak tőle, jobban mondva a hatástól, amit a főnökükre,
legfőképpen annak magánéleti terveire gyakorolhatott.
 Ugyanis, amikor Angie megérkezett Londonba, már mindenki
tudott róla, hogy Jonny Lee Miller és a barátnője, Lisa Faulkner
színésznő, akivel iskoláskoruk óta ismerték egymást és több mint
egy éve jegyben jártak, novemberre tervezték „álomesküvőjüket”.
Nos, alig néhány héttel az után, hogy Angie megérkezett, Jonny
lefújta az esküvőt. Ahogyan Laura Dern, Lisa Faulkner sem sejtett
semmit. Noha közeli barátai szerint Lisát nagyon megviselte a
szakítás, összeszedetten nyilatkozott a médiának: „Nagyon
készültem az esküvőre, ez igaz, de már túltettem magam a
megrázkódtatáson, és készen állok, hogy továbblépjek a dolgon.
Nehéz időszak volt, de tisztában vagyok vele, hogy az élet néha
váratlan és szörnyű dolgokat is produkál, amelyekkel szembe kell
nézni, és fel kell dolgozni.”
Angie és Jonny ott folytatták, ahol abbahagyták. Rendszeresen
együtt mutatkoztak a városban, és minden idejüket együtt töltötték,
kivéve persze, amikor Angie-nek egzotikus helyszíneken kellett
forgatnia. Jonny még arra is ügyelt a nyilatkozataiban, hogy
rácáfoljon Voight apuka állításaira, és kihangsúlyozza, mennyire jó
formában van Angie. „Kitűnő állapotban van, mentálisan és
pszichikailag is. Az újságok mindenfélét írnak róla, nos, én bizton
állíthatom, hogy életvidám és makkegészséges.”
A párocska jócskán megbotránkoztatta a Claridges előkelő
közönségét, mert nyíltan nyalták-falták egymást a szálloda halijában,
és az étteremben sem fogták vissza magukat. Angie még az angol-
francia rögbi rangadóra is elkísérte szerelmét, ahol az újsütetű,
jobban mondva újrasütött pár együtt énekelte a „Swing Low Sweet
Chariot” gospelt, az angol nemzeti rögbi válogatott nem hivatalos
himnuszát. Amikor Angie Észak-Angliába utazott, hogy részt vegyen
egy ENSZ-rendezvényen, amelyet a taposóaknák betiltásáért
szerveztek, azt az utasítást adta az asszisztensének, hogy csak a
Millertől érkező hívásokat fogadhatja.
Nem nehéz megérteni, hogy Angie miért ragaszkodott annyira
Jonny Lee Millerhez. A megbízható barát vállán nyugodtan kisírhatta
magát, azt pedig nagyon jól tudta, hogy Jonny még mindig
szerelmes belé. Ezenkívül Jonny volt talán az egyetlen valóban
szavahihetőnek tűnő férfi az életében. Mick Jaggerrel és Billy Bob
Thorntonnal szemben, akiknek meg kellett csalniuk a partnerüket, ha
be akarták bizonyítani Angie iránti odaadásukat, Jonny nem az a
típusú férfi volt, aki egy másik nő kedvéért cserbenhagyja a
barátnőjét. Am Lisa Faulkner esetében megtette. Lehetséges, hogy
ez volt Angie végső tesztje, amelyen Jonny csúfosan megbukott.
Ettől kezdve ő is érdemtelenné vált a szerelmére, hiszen
bebizonyosodott, hogy ő is ugyanolyan, mint az összes férfi,
csapodár és megbízhatatlan. Angie időközben egyre jobban beleélte
magát az anyaszerepbe, és Maddoxra fordította minden figyelmét és
szeretetét. Ragaszkodott hozzá, hogy a kisfiú éjjel nappal vele
legyen, mindenhová magával vitte. A Lara Croft tizennégy hetes
forgatása alatt Maddox és Angie megfordultak Santorini szigetén,
Hongkongban, Nairobiban és Észak-Walesben, ahol a filmesek a
Snowdonia hegység egyik völgyében egy teljes kínai álfalut építettek
fel. Nem nehéz elképzelni, mennyire kétségbeesett Angie, amikor
szeptemberben a kisfiú véletlenül leforrázta magát teával a walesi
Seiont Manor luxusszállodában, ahol a forgatás ideje alatt laktak.
Maddoxot azonnal a liverpooli Alder Hey Kórházba szállították, ahol
Angie az ágya mellett töltötte az éjszakát. Angié másnap megjelent a
forgatáson, de nagyon megviseltnek tűnt. Amikor a kisfiút négynapi
megfigyelést követően épen és egészségesen hazaengedték, Angie
80 ezer dollárt adományozott a kórház gyermekosztályának hálája
jeléül. Nagy kő esett le a szívéről, hiszen az apja nyilatkozata által
kavart botrány után a legkevésbé sem volt szüksége újabb kritikai
megjegyzésekre a média részéről. „Egyedülálló anyának lenni
kétségkívül a legnehezebb dolog, sokkal keményebb, mint bármi,
amit eddig csináltam” – jegyezte meg az eset után.
Mindazonáltal Angie szemmel láthatóan úgy gondolta, hogy
képes egyedül megbirkózni a feladattal, nem hagyott fel a
filmezéssel, és eltökélte, hogy nagyon jó anya lesz. Többször utalt
rá, hogy mindenképpen követni fogja a tanácsadók instrukcióit, és
annyi időt fog eltölteni Maddoxszal, amennyit csak lehet. Sőt a
fejébe vette, hogy előbb-utóbb egy testvért is szerez a kisfiúnak, egy
riporternek azt is elárulta, hogy ezúttal is egy külföldi örökbefogadást
tervez. Dr. Franziska De George pszichológus a következőt mondja
erről: „Angelina esetében egy idegen országból való gyermek
örökbefogadása szimbolikus értékű, azt jelzi, mennyire
elidegenedettnek érzi magát. Képletesen szólva ezek a gyerekek az
ötödik emeleten vannak. Világok választják el tőlük. Angelina
azonosul ezeknek a gyerekeknek a tehetetlenségével, a
fájdalmukkal, az elhagyatottságérzetükkel. Az önbántalmazással
önmagát igyekezett megszabadítani a szenvedéstől, az adoptálással
ezeket a gyerekeket próbálja megmenteni a szenvedéstől. Olyasmit
akar adni a gyerekeknek, amit ő maga nem kapott meg.”
Maddox központi szerepet játszott Angie életében. „Képtelen
vagyok elviselni, ha hosszabb ideig távol kell lennem tőle – mondta
el Angie Anna Day írónőnek. – Nem érdekel, ha ezt sokan
butaságnak tartják. Nagyon jó szülő szeretnék lenni. A szakmában
már elértem valamit, és nem volt mindig könnyű dolgom, de
határozottan állítom, hogy egy gyerek felnevelése a legnagyobb
kihívás az életben.” Angie Maddox tiszteletére egy buddhista
szimbólumot tetováltatott a bal lapockájára. A híres thaiföldi
tetoválómester, Sompong Kanphai a hagyományos hosszú tűket és
a fájdalmas, úgynevezett kalapálós módszert alkalmazta a
műveletnél, amelynek során Angie-nek hosszú órákig mozdulatlanul
térdelőhelyzetben kellett maradnia. A fiatal anyuka azonban
boldogan vállalt bármit az életének új értelmet és célt adó kisfiú
érdekében. „Volt egy olyan időszak, amikor a szerepeimen keresztül
ékem. Csak most találtam rá arra, ami igazán fontos az életben és
végre saját magam lehetek” – jelentette ki Angie.
És úgy tűnt, Angie valóban a családi életre rendezkedett be, új
otthonról is gondoskodott Maddox számára, hogy ne kelljen
minduntalan szállodákban lakniuk. Mivel Londonból sokkal
könnyebben megközelíthetőek voltak a számára immár fontossá vált
afrikai és ázsiai úti célok, mint az Egyesült Államokból, Angie
hosszas hezitálás után 3,4 millió dollárért megvásárolta azt a
London közelében, Buckinghamshire-ben lévő, felújított vidéki villát,
amelyet korábban bérelt. Ez lett az európai bázis, ahonnan az év
karácsonyán a kosovói Pristinába repült egy ENSZ-misszió
keretében, majd áprilisban Sri Lankába, ahol menekülttáborokba
látogatott el. ,Anglia lett a második otthonom. Európában valahogy
sokkal közelebb érzem magam a világ többi részéhez” – mondta egy
interjúban.
Angie ezen kívül Maddox nevére vásárolt egy nagyobb területet
Kambodzsában, gyakorlatilag az őserdő közepén, amellyel,
elmondása szerint az volt a célja, hogy a fiának legyen közvetlen
kapcsolata a szülőhazájával. „Maddoxnak kiváltságos élete lesz,
ezért is szeretném, ha kifejlődne benne egyfajta felelősségérzet a
hazája iránt, hogy ismerje meg az anyanyelvét, az ottani embereket,
a kultúrát. Azért, hogy amikor majd felnő, tehessen értük valamit. De
persze majd ő maga fogja eldönteni, hogyan.”
A kambodzsai dzsungelben lévő birtok persze egészen más volt,
mint a buckinghamshire-i kényelmes udvarház. Angie három faházat
építtetett a telekre, amelyek csak a legszükségesebb berendezéssel
vannak ellátva. Jenny Shimizu, aki az elsők között kapott meghívást
oda, ezt mondta róla: „Ott aztán tényleg nincs semmilyen felesleges
luxus, kivéve az áramot és a vezetékes vizet. Esténként maximum
kártyázni lehet.”
Angie úgy gondolja, hogy a folyamatos utazások, a rengeteg
filmezés és a menekültügyi munka is közrejátszottak valamilyen
szinten abban, hogy egyik házassága sem sikerült.
„Nem vagyok egy helyben ülő típus, nyughatatlan vagyok. Ennek
jó és rossz oldalai is vannak. A pozitívum kétségkívül az, hogy sok
mindent megtapasztalok, és soha nem tétlenkedem. A negatív
oldala viszont az, hogy nem jut időm a tévé előtt üldögélni valakivel
összebújva, és romantikus filmeket nézni. Nos, ilyen vagyok,
szükségem van rá, hogy nyitott legyek a világra, kevésbé vagyok
alkalmas egy zárt kapcsolatra. És nagyon kevés olyan férfi van, aki
hajlandó elfogadni egy ilyen jellegű életvitelt.”
Természetesen bármilyen potenciális férfiúnak Angie életében
legelőször is át kellett mennie a Maddox-féle teszten. Angie
olvasatában csak olyasvalaki lehetett a társa, aki „csodálatos” apa,
egyszerre független, együttműködő, határozott, és megértő.
Londonban a média találgatásainak középpontjában Jonny Lee
Millerrel való kapcsolata állt, de ez nemsokára megváltozott, amikor
Angie 2003 tavaszán Montrealban elkezdte forgatni a Michael Pye
regényéből írt Eleteken át thrillert. A filmben Angie egy különleges
képességekkel megáldott FBI-ügynököt játszott, aki egy veszélyes
gyilkos nyomába ered. Nem telt bele sok idő, a pletykalapok hírbe
hozták Angie-t gyakorlatilag minden férfi színésszel, aki szerepelt a
filmben – Ethan Hawke-kal, Kiefer Sutherlanddel és Olivier
Martinezzel is, aminek a legkevésbé a fiúk akkori barátnői örültek.
Uma Thurman, aki Hawke felesége és két gyermekének anyja volt,
nem adott hitelt a szóbeszédnek, ugyanis ő már akkor sejtette az
igazságot: csapodár férje fejét valójában nem Angie, hanem Jen
Pezow kanadai fotómodell csavarta el, tönkretéve ezzel ötéves
házasságukat, amely 2003 szeptemberében viharos válással
végződött. Többen állítják mindazonáltal, hogy a három hónapig
tartó forgatás alatt Hawke-nak és Angie-nek volt egy futó kalandja.
Hawke nyilatkozatai is részben erre engednek következtetni: „Angie
döbbenetesen szép, soha nem fog megöregedni, és mellette
képtelenség unatkozni. Hihetetlen egy nő, nagyon megkedveltem.”
Lauren Taines szerint Angie és Ethan egy rövid időre közel kerültek
egymáshoz.
A Lara Croft – Az élet bölcsője promóciós turnéján, amelyre a
következő nyáron került sor, Angie nem győzte hangoztatni, hogy
nincs senkije, és egyelőre nem is áll szándékában elköteleznie
magát. „Nagyon vicces, hogy még mindig szexszimbólumként
tartanak számon, pedig már nagyon régóta nincs is szexuális
életem” – nyilatkozta az újságíróknak. Ez gyökeresen megváltozott,
amikor 2003 őszén Angie elhagyta a hideg Kanadát, és a marokkói,
valamint az egyiptomi sivatagba utazott, hogy Oliver Stone 160 millió
dollár költségvetésű szuperprodukciójában, a Nagy Sándor, a
hódítóban eljátssza Olümpiászt, a híres hadvezér anyját. Tekintve,
hogy olyan sztárokkal szerepelt együtt, mint Vai Kilmer és Colin
Farrell, a pletykagépezet ismét működésbe lépett. Angie-ről még azt
is elterjesztették, hogy a rendezőt, Oliver Stone-t is elcsábította.
Olver Stone a maga részéről jókat mulatott a pletykákon, hiszen
kiváló reklámnak tartotta a film szempontjából. Amint később
elmondta, már rögtön az első pár napot követően nyilvánvalóvá vált
a számára, hogy Farrell teljesen belehabarodott Angie-be. ,»Állati
vicces volt. Farrell majd felfalta a szemével Angie-t – képtelen volt
beleélni magát abba, hogy neki most a fiát kell eljátszania –,
egészen egyszerűen halálosan belezúgott Jolie-ba.” Stone
elmesélte, hogy eleinte aggódott emiatt, de utóbb belátta, hogy jól
választott, mert Farrell valóságos kisfiús rajongással viseltetett Angie
iránt, és ez nagyon jót tett a filmnek. A két hasonló temperamentumú
színész hamar összemelegedett, de abban maradtak, hogy nem
bonyolódnak szerelmi kapcsolatba – belátták, hogy túlságosan is
egyformák, ami előbb-utóbb szakításhoz vezetne. A lesifotósok
mindazonáltal sokszor kapták le őket bensőséges viszonyra utaló
helyzetben, de hát végül is miért ne flörtölhettek volna egymással?
Mindketten függetlenek voltak, élvezték egymás társaságát, és volt
még egy közös szenvedélyük – a tetoválások. A két színész
Kairóban együtt ment el egy tetoválószalonba, ahol Angie egy
»határozottság’ jelentéssel bíró arab szót tetováltatott a jobb karjára,
amellyel egyúttal eltakarta azokat az energiahullámokat, amelyek
Billy Bobbal való kapcsoltuk elején kerültek oda. „Pontosan tudtuk,
hogy ennek a filmnek a kapcsán rengeteg pletyka kel majd szárnyra
– mesélte el utóbb a forgatásról Rosario Davidson, aki Roxane-t,
Nagy Sándor feleségét játszotta. – Meg kell hogy mondjam, a
közelében sem jártak annak, ami ott valójában történt. Istenien
éreztük magunkat, életem egyik legklasszabb időszaka volt.”
Az mindenesetre kiszivárgott a kilencvennégy napos forgatásról,
hogy a színészek jól kijöttek egymással, nagy partikat csaptak és
humoros jelenetekben sem volt hiány. A thaiföldi forgatás vége felé
Farrell, akit a többiek Régensnek neveztek el, sajnos eltörte a
bokáját és a csuklóját – állítólag annyira részeg volt, hogy legurult
egy lépcsőn. „Colin féktelen természetű fickó, hát mit ne mondjak,
nem igazán fogta vissza magát” – jelentette ki Stone.
Angie tagadta, hogy viszonya lett volna Farrell-lel, sőt, nem
sokkal később azt nyilatkozta a New York Postvd, hogy egyáltalán
nem kíván tartós kapcsolatba bonyolódni senkivel, ezért aztán, ha
szexre van szüksége, megoldja, hogy különböző londoni
szállodákban diszkréten lopjon magának néhány pásztorórát
különböző férfiakkal. Persze nyomban megindultak a találgatások,
hogy mégis kik lehetnek a potenciális alkalmi partnerek. Szóba került
több név is, köztük természetesen Jonny Lee Milleré, de egyvalaki
biztosan nem volt a listán – Billy Bob. „Nem vagyunk barátok. Már
nem is beszélünk egymással”
– mondta róla Angie.
Felröppent még egy név is, mégpedig Ralph Fiennesé, akivel
Angie a Határok nélkül válogatásán találkozott először, és állítólag
kapcsolatban maradt vele később is, hogy végül nem őt választották
a férfi főszerepre. Fiennes, aki egyébként rokonságban van az angol
királyi családdal, akkoriban a nálánál tizennyolc évvel idősebb
Francesca Annis angol színésznővel élt együtt, akivel csak 2006-ban
szakítottak, miután a színész állítólag afférba bonyolódott Cornelia
Crisan román énekesnővel. Fiennes, aki az UNICEF jószolgálati
nagyköveteként sokat utazott szerte a világban, egy évvel később
nagy botrányba keveredett, amikor a Quantas légitársaság egyik
gépének mellékhelyiségében szex közben rajtakapták az egyik
utaskísérővel, Lisa Robertsonnal. Az UNICEF nem rúgta ki a
színészt, az ausztrál légitársaság azonban nyomban elbocsátotta a
„vétkes” stewardesst. Akárhogyan is, sem Fiennes, sem Angie nem
nyilatkozott soha arról, hogy bármilyen közük lett volna egymáshoz.
A rengeteg pletyka mindenesetre nem akadályozta azonban
Angie-t abban, hogy sikeresen végezze menekültügyi munkáját,
amelyet nagyon komolyan vett. Angie így nyilatkozott erről Nancy Jo
Sales írónőnek: »Amikor Washingtonban vagyok, akkor csak és
kizárólag erre a munkára koncentrálok, igyekszem összeszedett és
precíz lenni. Olyankor ügyelek rá, hogy ne saját magamat
reklámozzam – eltüntetem a tetoválásaimat, kosztümöt veszek fel,
vigyázok rá, hogy ne legyek túl szexi és ne hívjam fel magamra a
figyelmet, illetve hogy az emberek a mondanivalómra és ne a
személyemre figyeljenek. Nem mindig vagyok kellően magabiztos,
de nagyon igyekszem beleásni magam az adott témába.”
Angie nemegyszer bebizonyította, hogy nagyon határozottan és
következetesen meg tudja védeni az álláspontját az általa fontosnak
tartott ügyekben, és képes harcolni is az igazáért, ha úgy érzi, hogy
nemes célért küzd. Ilyen volt például az ideiglenes gyámság alá
helyezett menekült státuszú fiatalkorúak ügye: ezeket a gyerekeket
az USA-ban akkoriban általában büntetés-végrehajtási
intézményekben helyezték el, ahol nem kaptak semmilyen jogi
védelmet, de tájékoztatást sem a saját helyzetükkel kapcsolatban.
Angie így nyilatkozott álláspontjáról a médiának: „Mi, amerikaiak
büszkék vagyunk arra, hogy védjük az emberi szabadságjogokat.
Ezért gondolom, hogy kötelességünk segíteni az ártatlanoknak,
különösen a gyerekeknek, akiknek a mi támogatásunkra van
szükségük ahhoz, hogy megismerjék a saját jogaikat.”
Nos, Angie-nek nagy szerepe volt abban, hogy a Kongresszus
végül egyhangúlag szavazta meg a fiatalkorú menekültek jogairól
szóló törvényt, amely 2004 októberében lépett jogerőre. Kevin
Sessums celebelemző a következőt mondta ezzel kapcsolatban
Angie-ről: „Úgy tűnik, hogy Jolie sokkal inkább elemében érzi magát
itthon, amikor Powell-lel az afrikai menekültek ügyeiről kell
tárgyalnia, mint a Dorchesterben, ahol az éppen aktuális filmjét
kellene reklámoznia.”
2003 októberében, a Határok nélkül New York-i premierjén
kiderült, hogy a közmondásnak, miszerint nem szerencsés dolog
összekeverni az érzelmeket a munkával, bizony van létjogosultsága.
De egy másik közmondást is többen felidéztek a film kapcsán – aki
sokat markol, keveset fog. Az ünnepélyes és nagy csinnadrattával
beharangozott eseményen, amelyen Angie Jonny Lee Miller
társaságában jelent meg, 100 ezer dollárt sikerült gyűjteni a
menekültek javára, de a filmnek szakmai körökben és a közönségnél
is igen lanyha fogadtatásban volt része. Ami az ENSZ és a
menekültek kérdését illeti, Edward Kennedy és William Frist
szenátorok dicsérő szavakkal illették a filmet egy washingtoni
konferencián, Koffi Annan pedig, aki jelen volt a premieren,
megköszönte Angie-nek a közreműködését, és meleg szavakkal
méltatta a filmet.
A kritikusok azonban egyenesen azt írták, hogy a film
„borzalmas”, sokan kegyetlenül elviccelődtek a címmel, mondván,
lehetne még fokozni a dolgot – például lehetne „határok nélkül
unalmas”, esetleg „határok nélkül gagyi”. A nemes szándékú
üzenetet hordozó film végül összesen 2 millió dollár bevételt
produkált az Egyesült Államokban, Angliában pedig képtelenek
voltak forgalmazót találni hozzá, ugyanis az angol kritikusok idétlenül
sziruposnak, néhol nevetségesnek találták a forgatókönyvet.
 Angie alakításával kapcsolatban először jelent meg a kritikákban
a „merev” jelző, amely ez idáig elképzelhetetlen volt az Angelina
Jolie név mellett. „Jolié személyes érdeklődése a humanitárius
ügyek iránt kiválóan dokumentált a filmben – írta George Thomas
kritikus. – Egyúttal azt is jól mutatja, hogy miért nem szabad soha
egy színésznek belekeverni jószolgálati aktivizmusát – legyen
bármilyen szenvedélyes is – a szakmai munkájába.”
Angie nem foglalkozott túl sokat a kritikákkal, és lelkesen folytatta
munkáját az ENSZ-ben. A bemutatót követő héten Kofi Annan
főtitkár személyesen adta át neki az ENSZ Tudósítók
Szövetségének díját, a Világ Megbecsült Polgára kitüntetést, és
megköszönte neki, „hogy felhívta a világ figyelmét a menekültek
problémáira, és ezáltal lehetővé tette, hogy olyan közösségek is
támogassák az ügyüket, amelyek korábban nem figyeltek oda rájuk”.
A huszonnyolc éves színésznő érthető módon nagyon büszke volt
magára: „Ez azt jelenti, hogy jó munkát végeztem a szervezetben.
Ha holnap meghalok, a fiam büszke lehet arra, hogy egy picit én is
hozzájárultam a világ jobbá tételéhez” – jelentette ki Angie.
Van ebben a nyilatkozatban egyfajta naiv ártatlanság, amely
egyébként Angie útinaplójában, a 2003 októberében megjelentetett
Notes from my Travelsben (Jegyzetek az utazásaimról) is tetten
érhető. A 256 oldalas könyvben Angie az afrikai, kambodzsai,
pakisztáni és ecuadori menekülttáborokban tett látogatásairól
számolt be, főleg az ott élő gyerekek életéről írt, időnként
megrendítő közvetlenséggel.
Angie decemberben Jordániába és Egyiptomba utazott az ENSZ
égisze alatt, ahol magánemberként ezúttal is nagy összegeket
adományozott a rászorulóknak. Ammánban például Angie
jelképesen örökbe fogadta az egyik ottani SOS Gyermekfalu egyik
házának lakóit, ami az ott élő három lány egy négy fiú számára azt
jelentette, hogy amíg tanulnak, az élelmezésük, lakhatásuk,
ruházkodásuk és oktatásuk költségeit ő állja.
Miközben Angie szerte a világban boldogan segített a rászoruló
családoknak, nagylelkűsége nem terjedt ki az apjára, aki lányának
csak a médián keresztül gratulálhatott új könyvéhez. A mindig jól
öltözött és látszólag derűs Jon Voightot sokszor látták Hollywoodban
a kedvenc helyein – ebédelni a Beverly Glen Deliben, bevásárolni a
Century Cityben, vagy könyveket válogatni a Sunset Boulevard-on
lévő Book Soupban, hátha talál valami újdonságot régi jó barátjának,
Diana Rossnak. De mindig egyedül volt. Csak a pletykalapokból
nyert vigaszt, amelyeket korábban oly nagyon megvetett. Most
mohón rájuk vetette magát, és néha úgy elszomorodott az abban
olvasottak miatt, hogy kedvenc fodrászszalonjában, a Pridában, az
ott dolgozók mindig eldugták előle a színes magazinokat, amikor
tudták, hogy jön. Voight egy beszélgetős show-ban elmondta William
Shatnernek, hogy bizony nagyon magányos, és amikor esténként
hazaér, senki sem várja finom vacsorával vagy akár egy-két jó
szóval.
Egy olyan embernek, aki mindig is családra vágyott, többek
között ezért maradt kapcsolatban majd mindenkivel, akivel valaha
együtt dolgozott, a szeretteitől való elszakítottság – persze
legfőképpen az unokájának a hiánya – minden bizonnyal nagyon
nehezen elviselhető teher volt. „Nagyon magányos vagyok” –
ismerte el Voight Tanith Carey-nek adott interjújában. A karácsonyok
különösen szomorúan teltek a gyerekek nélkül, és Voight kezdte úgy
érezni, hogy nincs értelme az életének. Noha már nem volt hívő
katolikus, mégis egy lelkipásztorhoz fordult segítségért. Nyilvánvaló
volt, hogy leghőbb vágya kibékülni Marche-csal, és visszakapni
elveszített családját. Az atya, aki ismerte Marche-t, meglátogatta, és
elmondta neki, hogy a volt férje valódi és komoly lelki gyötrelmet él
át. Marcheline, aki abban az időszakban utókezelésekre járt és
szerelmi viszonyban volt Trudell-lel, nem igazán érzett magában erőt
a keresztényi megbocsátáshoz, de annyit megtett a volt férjéért,
hogy összehozta Ken Anderson tiszteletessel, James barátnőjének
az apjával.
A tiszteletes és a felesége egy hollywoodi étteremben találkoztak
Voighttal, aki kiöntötte nekik a szívét – elmondta, hogy nagyon
megbánta, amit a múltban tett, és hogy nagyon szeretné, ha a
családja legalább szóba állna vele. Azt is elárulta, hogy úgy érzi, a
magány lassan elpusztítja a lelkét. Rosie, a tiszteletes felesége
megkedvelte Voightot, és a férjével együtt később többször
meghívták magukhoz a színészt. Elmondásuk szerint megsajnálták
ezt a sikeres és tehetséges embert, aki azt veszítette el, amit sokkal
fontosabbnak tartott a karrierjénél és mindennél, amit elért az
életben: a gyerekei tiszteletét és szeretetét.

Néhány hónappal később Angie éppen megérkezett Londonba

és a Dorchesterbe készült bemenni, amikor a forgóajtóból meglátta
az apját a szálloda előcsarnokában. Továbbtolta a forgóajtót, kisétált,
és egy taxival gyorsan elvitette magát a Claridge’sbe. A csomagjait
utánaküldték. Az ENSZ jószolgálati nagykövete, akinek a világot
járva mindig volt egy jó szava az arctalanokhoz és névtelenekhez,
nem érzett magában egy csepp szánalmat sem az apja iránt.
 TIZENHARMADIK FEJEZET
Angie önmagát nem megdöbbentő, inkább lenyűgözően
káprázatos személyiségként tálalja. Látszólag nagyon független,
lázadó, ugyanakkor összeszedett és talpraesett. Ez az ö image-e.
És ez az, amivel horogra akasztotta. Úgy értem, Bradet.
EGY ISMERETLEN BRAD PITT ÉS JENNIFER ANISTON
KÖREIBŐL

Hát persze hogy azonnal tudnia kellett volna! Abban a

pillanatban, amikor Angelina Jolie váratlanul megjelent a Jóbarátok
felvételén, Jennifer Aniston vészjelzőjének nyomban be kellett volna
indulnia. Miközben Angie kezet fogott vele, senki sem ítélte volna el
érte, ha azt gondolja magában – most vajon barátkozni akar, vagy
hosszú és csontos ujjaival csupán legújabb áldozatát akarja
végigtapogatni, valahogy úgy, ahogy a hóhér az akasztófa alatt a
kötél hosszúságát méregeti. Jennifer úgy emlékszik, hogy akkor
ennyit mondott Angie-nek: „Brad nagyon örül neki, hogy veled
dolgozhat. Remélem, jól fogtok szórakozni ti ketten.”
Nos, amennyiben még nem halványult el az emlékezetében
Laura Dern könnyes arcának látványa, Courteney Cox, aki Mónikát
játszotta a sorozatban, nagy valószínűséggel hamar figyelmeztette
Jennifer barátnőjét, hogy mikre is képes Angie. Laura Dern
hollywoodi baráti körében gyanakodva tekintettek Angie-re.
„Iszonyatosan bizalmatlanok voltak vele” – meséli a találkozásról
Angie egy régebbi barátnője.
Jennifert ráadásul még iráni származású jósnője, Faye is
figyelmeztette a veszélyre, és benne nagyon megbízott, állítólag
még interjút sem adott úgy, hogy előtte ki ne kérte volna a
véleményéét. Hollywoodban egyébként Faye olyan hírességeknek
adott rendszeresen tanácsot, mint Tamara Mellon, Kate Hudson és
Goldie Hawn. Faye azt olvasta ki a rúnákból, hogy Angie „sötét
angyal”. Érdekes adalék, hogy Faye valami miatt eltanácsolta Brad
Pittet, amikor az jósoltatni akart vele magának, és csak sejtelmesen
mosolygott, amikor a kliensei azon viccelődtek, hogy ő az egyetlen
nő a világon, aki elutasította Brad Pittet.
 És ha még ennyi rossz ómen sem lett volna elég, Jennifer
Aniston tudott annyit Angelina Jolie-ról, hogy a „beleélős” színészi
iskola híve, szóval igyekszik minél jobban azonosulni az általa
megformált karakterrel. És mi volt annak a filmnek a címe, amelyet
éppen Braddel készült forgatni? Mr. és Mrs. Smith. Doug Liman
rendezőnek csakis az volt a fontos, hogy a két főszereplő
mihamarabb kedvelje meg egymást, és csak úgy pattogjanak az
erotikus szikrák a filmvásznon. Aztán hogy a forgatás után mi
történik, ahhoz neki már semmi köze.
Jennifer nyilván nem így látta a dolgot. A férje semmilyen okot
nem adott bármiféle aggodalomra, sőt eleinte még csak nem is
érdekelte annyira a film. A forgatás ugyanis eléggé elhúzódott, mert
Nicole Kidman, akinek eredetileg felajánlották Jane Smith szerepét,
sokáig hezitált, míg végül úgy döntött, hogy mégiscsak a Stepfordi
feleségekben vállalja el a főszerepet. A késés egyúttal azt jelentette,
hogy mire 2003 novemberében elkezdődött a Mr. és Mrs. Smith
forgatása, Brad már elkötelezte magát George Clooney-nak a nagy
sikerű Danny Ocean filmek újabb részére, az Eggyel nő a tétté,
úgyhogy folyamatosan ingáznia kellett a két helyszín között.
Egyébként is, a forgatás a közelben zajlott, nem messze a Pitt-
Aniston házaspár malibui otthonától. Ugyan miféle baj történhetett?
Jennifer bármikor meglátogathatta a férjét, ő pedig legtöbbször
hazajöhetett éjszakára, nem mellesleg majdnem 20 millió dollárt
kapott alig félévnyi munkáért. Amikor pedig Jennifer valami miatt
nem tudta meglátogatni Bradet, apró kis ajándékokat küldött neki,
néha saját készítésű ebéddel lepte meg. Brad viszonzásul megbízta
Jennifert, hogy intézzen el neki aprócseprő dolgokat, aztán úgy
intézte, hogy a felesége találkozhasson, mondjuk, egy rég nem látott
baráttal.
Jennifer azonban egyetlen dolgot kihagyott a számításból – Brad
Pitt egyike volt annak a három férfinak – a másik kettő Willem Dafoe
és Johnny Depp –, akikről Angie mindig is álmodozott, és titokban
szeretett volna randizni velük. Dafoe-t Angie már ismerte – az apja
mutatta be neki még régebben, Depp-pel azonban még nem
találkozott. Ami pedig Brad Pittet illeti, Angie barátnői szerint ő volt
az egyetlen sztár Hollywoodban, akiről Angie valaha is
kérdezősködött pletykaszinten.
Most személyesen győződhetett meg arról, milyen pasi is
valójában ez a Brad Pitt. Ahogyan az már Angie életében
nemegyszer előfordult, a sors keze, vagy talán ismét a vak
szerencse sodorta az útjába Mrs. Smith szerepét is. Nicole Kidman
lemondott róla, de voltak még egypáran a nagy ászok közül, akik
szóba kerültek, többek között olyan nagy nevek, mint Catherine
Zeta-Jones és Cate Blanchette – de a döntéshozók Angie-t
választották. Simon Kinberg forgatókönyvíró állítja, hogy ő az első
pillanattól kezdve csakis egyetlen színésznőt tartott tökéletesen
alkalmasnak a bérgyilkosnő szerepére, aki egy szép napon
megtudja, hogy következő áldozata éppen a házastársa, aki, mit
tesz isten, ugyanezt a feladatot kapja a saját ügynökségétől, ahol mi
másként is dolgozhatna, mint bérgyilkosként.
„Pontosan tudtam, hogy abban a pillanatban, amint Angie
pisztolyt kap a kezébe, tudni fogja, mit kell tennie. Csak róla tudom
elképzelni, hogy egy ökölharcban ki tudná ütni Bradet” – mondja
Kinberg.
A film legelső jelenete, amelyet 2003 novemberében forgattak,
mára úgy vonult be a hollywoodi történelembe, mint az a döntő
pillanat, amikor a két színész valójában egymásba szeretett. Utóbb
egyébként, persze jóval később, ők is elismerték, hogy az a
bizonyos jelenet a házassági tanácsadónál döntőnek bizonyult a
kettejük kapcsolatában.
Doug Liman, a rendező így emlékszik vissza a történtekre:
„Úgy gondoltam, hogy kockáztatok, hátha bejön. Valójában ki
akartam használni a kezdeti zavarukat. Hiszen nem is ismerték
egymást korábban. Ezért aztán feszengeni fognak, amitől az egész
csak még hitelesebb lesz – ebben reménykedtem. Leültettük őket
egymás mellé, rögtön az első forgatási nap reggelén, aztán
elindítottuk a felvételt. Már akkor és ott azonnal kiderült, hogy a két
színész fantasztikus párost alkot. Gyönyörűen összedolgoztak.”
Nos, Mr. és Mrs. Smith valóban kitűnően együttműködtek, és
egyre többet beszélgettek egymással. „Braddel tényleg rendeztünk
céllövőversenyeket, szóval vetélkedtünk, hogy melyikünk lő jobban.
Ettől aztán nagyon hamar kialakult a kölcsönös bizalom is” –
nyilatkozta utóbb Angie a Vanity Fáimon.
Annak ellenére, hogy Angie-t már korábban is érdekelte Brad Pitt,
korábbi partnereihez képest valójában furcsa választásnak tűnhet a
részéről, leginkább azért, mert nincs benne semmi furcsa vagy
rejtélyes jellemvonás, és azt sem igazán lehetne állítani, hogy vad
és féktelen volna, vagy akár művészi hajlamú lenne. Brad még
harminckilenc évesen is hamisítatlan amerikai szépfiúnak számított,
akit kétszer is megválasztottak a „világ legszexisebb férfijának”,
ráadásul ő volt Hollywood álompárjának egyik fele. Miközben Angie
az ENSZ jószolgálati nagyköveteként járta a világot, Brad leginkább
arról híresük el, hogy vedeli a sört, imádja a motorokat, no meg a
füvet. Több kollégája állítja, hogy Brad vadabb, „fű hatása alatti”
pillanataiban sokszor letolta a gatyáját a Santa Monica-i
tengerparton, hogy a hátsó felét mutogassa a döbbent járókelőknek.
Brad Pitt azonban a szíve mélyén mindig is az maradt, aki volt:
egy rendes középnyugati srác, istenfélő szüleinek legidősebb
gyermeke. Jane és Bill Pitt ötven éve élnek boldog házasságban, és
egész életükben dolgoztak. Brad gyerekkora mondhatni gondtalanul
és megrázkódtatások nélkül telt a Missouri állambéli Springfieldben:
az iskolában osztályelnök, kiváló sportoló, a suli legnépszerűbb
sráca, mellesleg a színjátszó csoport üdvöskéje volt. Míg Angie
képletesen szólva Működési Zavar városban, Brad Pitt Jóravaló
Rendes falván nőtt fel.
Angie-hez hasonlóan azonban Brad is – ezt később el is ismerte
– egyfajta veleszületett szomorúságtól szenvedett egész életében,
mindig keresett valamit, többre vágyott, de igazából maga sem tudta
meghatározni pontosan, mi az a „több”. „A világ dolgai, a saját
helyem benne, valami ilyesmi, nem tudom” – mondta egyszer.
Bradet idegesítette a saját jóképűsége, nem volt ínyére, hogy
sokszor a külseje, és nem a teljesítménye miatt juthatott előbbre.
Brad újságírás szakra iratkozott be a Missouri Egyetemre, de
hamar félbehagyta a tanulmányait és Hollywoodba ment, ahol
különféle fizikai munkákból tartotta el magát, egy ideig például
csirkejelmezben reklámozott egy gyorsétteremláncot. Statisztaként
sok filmben szerepelt, mígnem sikerült megkaparintania egy
aprócska szerepet a Thelma és LouiseAwn, ahol felvillantotta gyilkos
mosolyát, no és acélos combizmait, amivel szerzett egy jó napot
Geena Davisnek – magának meg óriási népszerűséget. Nők millió
remegtek meg a férfias jelenség láttán, és Brad Pittből legenda lett.
Következő filmjében, a Robert Redford rendezte Folyó szeli ketté
eposzban, amely egyúttal a szakmai elismerést is meghozta neki,
Brad Pitt valójában önmagát alakította: egy rendes család jóképű,
kalandvágyó és oda nem illő sarját, akit a többiek akkor is szeretnek,
ha közben nem egészen értik a lelkét. Chris Shudy, Brad iskolatársa
és jó barátja, amikor felhívta, hogy gratuláljon neki a sikerhez, ezt
mondta: „Nem is színészkedsz; ez a hazai csapat, csak Julie
hiányzik belőle (ő Brad húga, a három testvér közül a legfiatalabb).”
Miközben Brad szándékosan, később tanulóidőnek titulálva ezt a
korszakot, hosszú ideig nem vállalt főszerepeket, és a csapatmunkát
részesítette előnyben, szerelmei azonban mind A kategóriás
színésznők voltak. Angie-hez hasonlóan, Brad is beismeri, hogy
általában szerelembe esik filmbéli partnernőivel. Ez történt Juliette
Lewisszal is, akivel a Kaliforniában játszott együtt, később pedig
Gwyneth Paltrow-val, aki a Hetedikben a feleségét alakította.
Brad elsőrangú skalpnak számított Hollywoodban, mindenki
bolondult a sármos Mr. Jóképűért. Nem csoda, hogy a Vogue
magazin címoldalán a tehetséges és gyönyörű Gwyneth Paltrow-t „a
világ legszerencsésebb nője” szavakkal illették, amikor kiderült, hogy
Braddel egy párt alkotnak. Ok voltak az ideális szerelmespár,
Paltrow még egy ígéretesnek tűnő szerepet is visszautasított a
Bosszúállólban, hogy elkísérhesse a fiúját Argentínába, ahol Brad a
Hét év Tibetben. forgatta.
A hollywoodi arany fénye azonban hamar megkopott, Brad szinte
egyik napról a másikra színt váltott és felbontotta az eljegyzést.
Paltrow kétségbeesett és teljesen összezavarodott. Ez volt talán az
első jele annak, hogy a csábos mosoly mögött a rendes
középnyugati fiú agyában egyfajta rideg számítás is lakozik. Egy
közös barátjuk így nyilatkozott az esetről:
„Szerintem Brad Pitt valójában szívességet tett Gwyneth Paltrow-
nak. Sokkal tisztességesebb lépés akkor félbehagyni valamit, amikor
az ember még csak huszonhárom éves, mint felrúgni egy már régóta
nem működő kapcsolatot tíz év után, mondjuk egy csomó gyerekkel
a képben.”
Gwyneth, jóval később, maga is elismerte, hogy érzelmileg
rátelepedett Bradre, ami nem tett jót a kapcsolatuknak, mert egy idő
után a ragaszkodása terhessé vált a több szabadságra vágyó
színésznek. Volt valaki, aki viszont megütötte a főnyereményt,
mégpedig Jennifer Aniston, aki 1998-ban találkozott Hollywood
szívtiprójával. Érdekes módon a randit a színészek ügynökei ütötték
nyélbe, akik szerint a két színészt „egymásnak találták ki”. Jennifer
nemrég volt túl egy fájdalmas szakításon Taté Donovannel, akivel
két évig élt együtt, és elmondása szerint egyáltalán nem volt kedve
semmilyen randihoz. Akárhogyan volt is, az tény, hogy tizennyolc
hónapnyi udvarlást követően Brad megkérte Jennifer kezét. A
világraszóló esküvőn, amelyre 2000. július 29-én került sor
Malibuban, kétszáz vendég jelenlétében, négy együttes szolgáltatta
a zenét, és állítólag ötvenezer szál virágot használtak fel a
dekorációhoz. Amerika legnépszerűbb sorozatának üdvöskéje és a
jóképű filmsztár – a tökéletes szereposztás, rendes fiú rendes lányt
vesz el. A ceremónián Jennifer megígérte Bradnek, hogy mindig
elkészíti kedvenc banánturmixát, Brad ígéretet tett, hogy mielőbb
beállítja a lakásban a termosztát© t. Ámen.
A jelentős eseményről csak egyvalaki hiányzott – Jennifer anyja,
Nancy Aniston, ami arra utalt, hogy Jennifer is Működési Zavar város
egyik kerületében nőtt fel. A látszólag magabiztos győztes mosoly
mögött egy törékeny és sebezhető fiatal nő rejtőzött, akinek
kislányos allűrjei és önbizalomhiánya minden bizonnyal imponált a
hős védelmező szerepében tetszelgő Bradnek. Jennifer még csak
kilencéves volt, amikor tizenhét éves bátyja megpattant otthonról,
hogy Kaliforniában próbáljon szerencsét, nem sokkal később pedig
az apja is összecsomagolt és kiköltözött a család New York-i
otthonából. Jennifer elmesélte, hogy egy barátnője születésnapi
bulijáról hazatérve üresen találta az apja szobájában lévő
gardróbszekrényt, és utána egy évig nem is találkozott vele. Jennifer
sokáig önmagát okolta a történtekért, azt hitte, hogy az apja azért
ment el otthonról, mert ő rossz gyerek volt. Elmondása szerint
később néhányszor találkozott az apjával, de „borzalmasan nehéz
volt kommunikálni vele”. Jennifer így írja le gyerekkori élményeit:
„Valójában szinte állandóan költöztünk, és én ugyan csak egy
kisgyerek voltam, de sokszor nekem kellett gondoskodnom a
felnőttekről.”
Jennifer színészi álmokat dédelgetett, a képzelet világa sokkal
jobban vonzotta, mint a kegyeden valóság. Sikerült bekerülnie a
New York-i Színművészeti Középiskolába, az úgynevezett Fame, és
attól kezdve eltökélt szándéka volt, hogy híres színésznő lesz belőle.
Nancy Anistont, Jennifer anyját nagyon megviselte a válás és
annyira összeomlott, hogy egy idő után szinte képtelen volt ellátni
magát, ezért nem csoda, hogy Jennifer időnként úgy érezhette,
felcserélődtek a szerepek – ő volt a felnőtt, akinek gondoskodnia
kellett az anyjáról. Amikor 1996-ban Nancy megjelent egy televíziós
show-műsorban és elmesélte, milyen boldog gyerekkora volt a
lányának, Jennifer nem volt hajlandó nyilvánosan nyilatkozni, de
felhívta az anyját, és nyomatékosan figyelmeztette, hogy a jövőben
tartsa magát távol a médiától. Nancy láthatóan nem vette az
üzenetet, három évvel később ugyanis megjelentetett egy könyvet,
úgymond saját visszaemlékezéseit, amelynek a From Mother and
Daughter to Friends (Anyától és Lányától a Jóbarátoknak) címet
adta. A könyvben Nancy félénk, ijedős és bizonytalan
személyiségnek írta le a lányát, aki már gyerekkorában is nehezen
kezelhető volt.
Akárcsak Jon Voight, Jennifer anyja is a nyilvánosság előtt
kívánta élve boncolni a lányával való ellentéteit, ami nem volt
szerencsés húzás a részéről, de Hollywoodban nem számított
teljességgel szokatlan dolognak.
Nem sokkal a malibui álomesküvőt követően elindultak a
találgatások az álompár családtervezését illetően. Jenniferből
minden bizonnyal kiváló anyuka lenne, írták a pletykalapok, Bradről
pedig köztudomású volt, hogy imádja a gyerekeket, a baráti
összejöveteleket, és mindene a család. Jennifernek, terhelt
gyerekkora ellenére szoros és összetartó baráti köre volt, legjobb
barátnőjével, Andrea Bendewaldal középiskolás koruk óta ismerték
egymást. „Mi mindannyian úgy gyűlünk Jennifer köré, mint az éjjeli
lepkék a fényre. Ö az összetartó erő, mágnesként vonzza az
embereket, akik szeretnek a közelében lenni. Jen maga a családi
tűzhely, ő adja a melegséget, amire vágyunk” – jelentette ki Brad.
A páros hamarosan meg is tette az előkészületeket a közös
otthon létrehozására. 2001-ben 13,5 millió dollárért megvásároltak
egy híres épületet, amelyet az 1930-as években Wallace Neff
tervezett Frederic March karakterszínész megrendelésére. A ház
ugyan teljesen felújított és beköltözhető állapotban volt, de Brad, aki
szenvedélyesen rajongott a belsőépítészetért, saját ízlése szerint
kívánta átalakítani a házat. Ekkor vált egyértelművé, hogy a
házaspár egészen más módon képzeli a gyereknevelést: Brad a
modern megközelítés híve volt, kedvelte a szögletes peremeket és a
kemény, időtálló anyagokat, míg Jennifer a legömbölyített felületeket
és a lakályos fészek jelleget részesítette előnyben, amit Brad csak
„nagyi stílusnak” nevezett. A design körüli háborút Brad nyerte meg,
csupán a gyerekszoba berendezésénél volt hajlandó
engedményeket tenni. Az ő meglátása szerint egy gyereknek korán
meg kell tanulnia, hogy az élet bizony nem habostorta. „Szerintem
nagyon is fontos az életben, hogy a gyerekek megtanuljanak
küzdeni és alkalmazkodni. Elesni, és aztán felállni.”
A házaspárhoz közel álló barátok elmondása szerint Jennifer és
Brad házasságának idején a gyerek kérdése sohasem volt
elsődleges Bradnek. Sőt. „Brad persze akart gyereket, de majd
egyszer, valamikor, a jövőben, míg Jen úgy gondolta, hogy nem
kellene sokáig várni a dologgal.” A házaspár új otthona egy bizonyos
fokig a házasságukat jelképezte: éles peremek és lágy belső.
A két ember különböző habitusa megmutatkozott Jennifer új
filmjének, a 2002 januárjában megrendezésre került Sundance
Festival keretében bemutatott A jóravaló feleség premierjét követő
nagyszabású partin. Míg Brad és a barátai hangosan éljeneztek és
nagyokat füttyögtek, Jennifer szemmel láthatóan zavarban volt és
kényelmetlenül érezte magát, arcára fagyott mosollyal mocorgott a
székében. „Jennifer hihetetlenül kishitű és önbizalom-hiányos,
örökké attól tart, hogy rosszul csinál valamit. Azért képtelen
megtartani a férfiakat, mert attól való félelmében, hogy elhagyják,
rájuk akaszkodik, és ettől aztán előbb utóbb elmenekülnek” – foglalta
össze a véleményét egy pszichológus szakértő, aki többször
találkozott Jenniferrel társasági eseményeken.
A különbözőségek ellenére Brad és Jennifer szakmailag kiválóan
működtek együtt, mondhatni egy húron pendültek. Közös
vállalkozásuk, a Plan B Entertainment, mindkettejük szerint alapvető
fontosságú volt és fordulópontot jelentett a karrierükben. A Jóbarátok
már tíz éve ment, és közeledett a búcsú pillanata, Brad pedig
negyvenéves lett. Nyilvánvalóan felmerült a kérdés: Hogyan tovább?
Miután a gyerekkérdést egyelőre levették a napirendről, a két
színész belefogott első közös projektjükbe – úgy döntöttek, hogy
filmre viszik Mariane Pearl Hatalmas szív című
dokumentumregényét, amelynek története megragadta mindkettejük
fantáziáját. Mariane Pearl hat hónapos terhes volt, amikor a férjét,
Dánielt, a Wall Street Journal tudósítóját Pakisztánban iszlám
szélsőségesek elrabolták, majd utóbb meggyilkolták. Dániel Pearl
oknyomozó újságíróként az úgynevezett „cipőbombás merénylő”
után kutatott, amikor eltűnt, a holttestét utóbb tíz darabban találták
meg. Brad felkereste az özvegyet, akit meghívott a U2 koncertjére,
majd vacsorázni, és megbeszélte vele a tervezett filmes projektet.
Jennifer nagyon szerette volna eljátszani Mariane-t, de utóbb letett
róla, saját elmondása szerint nem tartotta képesnek magát egy ilyen
tragikus szerepre.
2003. december 18-án Jennifer meglepetéspartit szervezett Brad
születésnapjának tiszteletére, ahová meghívta a híres Jamie Oliver
mesterszakácsot, hogy személyesen főzzön vacsorát Hollywood
hercegének. Az akkoriban nagyon elfoglalt szülinapos, aki akkor
fejezte be a Trója utolsó jeleneteit, és teljes gőzzel forgatta a Mr. és
Mrs. Smith, kissé elvontnak és szórakozottnak tűnt az általános
vigalom közepette. Brad sokáig azt tervezte, hogy a negyvenedik
születésnapjára egy Rolls-Royce-ot vesz magának, de miután
időközben lelkes környezetvédő lett, az már nem jöhetett szóba, „így
hát egy kis bensőséges családi összejövetelt tartottunk a
barátaimmal és a feleségemmel” – nyilatkozta Brad. Nagyon úgy
tűnt, hogy a kedves és udvarias Brad Pitt egyre cinikusabb
megjegyzésekre ragadtatja magát a sajtóban. Amikor saját terveiről
beszélt egy interjúban, megemlítette, hogy „Az én életemben még
csak most jön a kapuzárási pánik. Szóval szerintem lesznek még
kemény pillanatok. De nem bánom, jól van ez így. Szeretek
szembemenni az ismeretlennel. Úgy sokkal izgalmasabb meg
érdekesebb, nem igaz?” Próféciának is beillő szavak.
Na és mi lehetett izgalmasabb és érdekesebb a gyönyörű,
féktelen, szilaj és elsöprő lendületű Miss Jolie-nál? A jóravaló rendes
gyerek le volt nyűgözve. Angie minden volt egyszerre: szexi és
izgató csábító, lelkes politikai aktivista és felelősségteljes anyuka.
Maddox, a kis helikopteres nyakláncával és csörgő karperecéivel
állandóan ott lebzselt a forgatáson. Ö volt a csali, de egyúttal az alibi
is. „Sokszor üldögéltek együtt Brad lakókocsija előtt, amelyet
egyfajta menedékké alakított át, és mi csak Brad barlangjának
neveztünk. Brad és Angie dumáltak, Maddox meg ott játszott
körülöttük” – meséli a film egyik szereplője.
Brad Pittnek jócskán volt tapasztalata kisgyerekekkel, hiszen az
öccse Doug és a húga Julie rendszeresen meglátogatták a
gyerekeikkel Brad nagybácsit, és ilyenkor Jane néni finom húsokat
sütött a kertben, hozzá házi készítésű szószokat tálalt fel az
unokaöcsöknek és unokahúgoknak. Sokszor előfordult, hogy a
gyerekek ott aludtak, és Brad olvasott nekik esti mesét, vagy játékból
nagyokat birkózott velük. Maddoxszal nagyon hamar
összebarátkoztak. Angie bizalmasan elárulta, hogy csak olyan férfit
tud elképzelni maga mellett, aki jól bánik a fiával. Brad erre
elmesélte, hogy mindig is nagy családot és jó sok gyereket akart,
lehetőleg vegyesen, sajátokat és örökbefogadottakat is. Ezúttal
Angie volt elbűvölve. „Egy olyan férfiba lettem szerelmes, aki arra
volt teremtve, hogy apa legyen. Akkor értettem meg, hogy ő az, akit
egész életemben kerestem.”
Angie és Brad sok mindenről beszélgettek: családról, munkáról,
az élet nagy kérdéseiről. A hollywoodi szépfiúnak nyilván imponált,
hogy Angie közvetlen keresetlenséggel a keresztnevükön emlegetett
különböző híres politikusokat és részletesen mesélt a
menekülttáborokban tett látogatásairól. Ugyanakkor az a pletyka
sem kerülte el a figyelmét, hogy – legalábbis a stáb tagjai között
elterjedt pletyka szerint – Angie lakókocsijában nemcsak
gyerekjátékok vannak, hanem mindenféle érdekes és furcsa
eszközök, mint például bilincsek és korbácsok… A jóravaló
középnyugati srác puhára volt főzve.
„Brad célkeresztbe került – állítja egy pszichológus szakértő, aki
sokszor megfordult Brad, Jennifer és Angie köreiben is. – Az sem
mellékes, hogy akkoriban már tehernek érezte Jennifer tapadását,
örökös nyafogását és túlzóan gondoskodó hajlamát. Angie
személyisége pedig annyira magával ragadó, hogy még egy
szakembernek is nagyon nehéz elfogulatlanul elemezni őt. Ö az a
típusú ember, aki minden porcikájával fel tudja kelteni maga iránt a
figyelmet. Megvan benne az a képesség, hogy önmagát nem
megdöbbentő, inkább lenyűgözően káprázatos személyiségként
tálalja. Látszólag nagyon független, lázadó, ugyanakkor
összeszedett és talpraesett. Ez az ő image-e. És ez az, amivel
horogra akasztotta. Úgy értem, Bradet.”
Nos, a két színész ugyan sok időt töltött együtt és bizonyos
értelemben közel kerültek egymáshoz, de itt vége is volt a dolognak:
Brad házasember volt és Angie persze soha nem szakított volna el
egy férjet a feleségétől. Az interjúkban Angie többször hangsúlyozta,
hogy nagyon boldog egyedülálló anyaként, akinek elsődleges
feladata, hogy felnevelje a fiát, és csakis olyan férfinak lehet majd
helye az életében, aki érdemesnek bizonyul arra, hogy ennek a
kivételes gyermeknek az apja legyen. Az, hogy Jolie anyuka azért
időnként titkos szerelmi légyottokat szervez magának különböző
londoni szállodákban, csak olaj volt a tűzre. Az Angie szűk köréhez
tartozók állítják, hogy Brad volt az, aki megtette az első lépést, nem
a színésznő. Amikor az újságírók Bradről kérdezték, Angie mindig
ugyanazt felelte: „Kedves fiú, de nem az esetem.”
A vég kezdetének első jele talán az volt, hogy január 23-án Brad
nem jelent meg a Jóbarátok utolsó részének forgatásán. Mivel
Jennifernek ez a sorozat hozott nemzetközi hírnevet, ráadásul a
barátok és ismerősök pontosan tudták, mennyire megviseli, hogy
búcsút kell mondania egy tíz éven át családdá kovácsolódott
közösségnek, mindenki értetlenül állt a dolog előtt. „Brad nagyon
elfoglalt” – magyarázkodott nem túl meggyőzően Jennifer. Az az
igazság, hogy Brad Pittnek mintegy harminc dollárjába került volna,
ha taxiba ül és elviteti magát a stúdióba. De ő, ahogyan Jennifer
állította, bizony nagyon elfoglalt volt. A Jóbarátok utolsó része május
6-án ment adásba, és több mint 50 millióan nézték meg.
„Fájdalmasan élmény volt. Mi egy család voltunk, és ha van valami,
amit képtelenek vagyok elviselni, az egy család széthullása. Olyan
megnyugtató érzés volt, hogy az ember életében van valami jó és
állandó dolog, és egyszer csak hirtelen vége szakadt” – mondta
könnyek között Jennifer.
Ami Bradet illeti, Jennifer később csak ennyit mondott: „Nem volt
ott, amikor szükségem lett volna rá.” Valentin-napon, amikor Jennifer
Berlinben volt a Derült égből Polly európai premierjén, Brad nem
jelent meg. Dolgozott. Február 28-án, amikor Jennifer a barátaival az
Oscar előpartiján bulizott, Brad távol maradt. Dolgozott. Áprilisban
már egész Hollywood azt pletykálta, hogy valami nagyon nincs
rendben Aniston és Pitt körül. A The Star bulvárlap lehozott egy
cikket, amelyben azt állította, hogy Angelina Jolie és Brad Pitt
összejöttek. Mindkét színész határozottan tagadta a dolgot. „Az igaz,
hogy összebarátkoztak, hiszen sokáig dolgoztak együtt, de ennyi, és
semmi több” – nyilatkozta Brad ügynöke, Cindy Guagenti. Senki sem
hitt neki. Suzanne Rozdeba, a The Star főszerkesztője kijelentette:
„Brad és Angelina ugyan titkolják a románcukat, de minden jel arra
mutat, hogy összejöttek a forgatáson. Nem csoda, hogy mindenki
őrjöng, alig várják a bemutatót. A forgatókönyv, vagyis a sztori,
igazából senkit sem érdekel, csak ők ketten.”
Amikor a pletykagépezet fogaskerekei beindultak, Angie
természetesen jó messze járt és persze jószolgálati utat teljesített.
Arizonába utazott, hogy találkozzon menekült gyerekek egy olyan
csoportjával, akik a szüleik nélkül érkeztek az Egyesült Államokba.
Angie 500 ezer dollárt adományozott az ENSZ menekültügyi
hivatalának egy olyan segítőközpont létrehozására, amely jogi
asszisztenciát és védelmet nyújtott ezeknek a kétségbeesett és
magukra hagyott fiatal menekülteknek.
Nem sokkal ez után Brad Pitt megszakította az Oceans Twelve
forgatását és New Yorkba, majd Cannes-ba utazott, hogy részt
vegyen a Trója promóciós turnéján. Hűséges és odaadó felesége,
Jennifer Aniston természetesen elkísérte a férjét, akivel büszkén
vonult végig a vörös szőnyegen. Érdekes egybeesés, hogy Angie
éppen akkor szintén Cannes-ban tartózkodott, ahol a Cápamese
című nagy sikerű rajzfilmet reklámozta, amelyben a hangját
kölcsönözte egy – mi másnak – szexi halkisasszonynak. Hogy Angie
és Brad találkoztak-e akkor, titokban, Franciaországban, a mai napig
nem tudjuk.
Angie mindenesetre azon a nyáron békét kötött volt férjével, Billy
Bob Thorntonnal, aki felhívta, és elújságolta neki, hogy nemsokára
újra apa lesz. Connie Angland szeptemberben adott életet
Hollywood azt pletykálta, hogy valami nagyon nincs rendben Aniston
és Pitt körül. A The Star bulvárlap lehozott egy cikket, amelyben azt
állította, hogy Angelina Jolie és Brad Pitt összejöttek. Mindkét
színész határozottan tagadta a dolgot. „Az igaz, hogy
összebarátkoztak, hiszen sokáig dolgoztak együtt, de ennyi, és
semmi több” – nyilatkozta Brad ügynöke, Cindy Guagenti. Senki sem
hitt neki. Suzanne Rozdeba, a The Star főszerkesztője kijelentette:
„Brad és Angelina ugyan titkolják a románcukat, de minden jel arra
mutat, hogy összejöttek a forgatáson. Nem csoda, hogy mindenki
őrjöng, alig várják a bemutatót. A forgatókönyv, vagyis a sztori,
igazából senkit sem érdekel, csak ők ketten.”
Amikor a pletykagépezet fogaskerekei beindultak, Angie
természetesen jó messze járt és persze jószolgálati utat teljesített.
Arizonába utazott, hogy találkozzon menekült gyerekek egy olyan
csoportjával, akik a szüleik nélkül érkeztek az Egyesült Államokba.
Angie 500 ezer dollárt adományozott az ENSZ menekültügyi
hivatalának egy olyan segítőközpont létrehozására, amely jogi
asszisztenciát és védelmet nyújtott ezeknek a kétségbeesett és
magukra hagyott fiatal menekülteknek.
Nem sokkal ez után Brad Pitt megszakította az Oceans Twelve
forgatását és New Yorkba, majd Cannes-ba utazott, hogy részt
vegyen a Trója promóciós turnéján. Hűséges és odaadó felesége,
Jennifer Aniston természetesen elkísérte a férjét, akivel büszkén
vonult végig a vörös szőnyegen. Érdekes egybeesés, hogy Angie
éppen akkor szintén Cannes-ban tartózkodott, ahol a Cápamese
című nagy sikerű rajzfilmet reklámozta, amelyben a hangját
kölcsönözte egy – mi másnak – szexi halkisasszonynak. Hogy Angie
és Brad találkoztak-e akkor, titokban, Franciaországban, a mai napig
nem tudjuk.
Angie mindenesetre azon a nyáron békét kötött volt férjével, Billy
Bob Thorntonnal, aki felhívta, és elújságolta neki, hogy nemsokára
újra apa lesz. Connie Angland szeptemberben adott életet Bellának.
A hosszú beszélgetés során sikerült valamelyest begyógyítani a
sebeket, és azt is megbeszélték, hogy Maddox érdekében
mindenképpen barátoknak kell maradniuk. Billy Bob azóta is mindig
csak pozitívan nyilatkozik Angie-ről.
Miközben Brad és Jennifer végigutazták Európát a Tinával,
valószínűleg volt alkalmuk elbeszélgetni a házasságukról. Angie
meghúzta magát, és nagyon visszafogottan viselkedett. Túlságosan
is nagy volt a csend körülötte. És valahogy mindig úgy alakult, hogy
soha nem ott bukkant fel, ahol az utána szaglászó riporterek
keresték. Ugyan valószínűleg egyikük sem fogja soha beismerni, de
nagyon úgy tűnt, mintha Angie és Brad még ott a forgatás idején
kidolgoztak volna egy részletes tervet, amelyet szép lassan és
következetesen véghez is vittek.
Eljött a július, és Jennifer Rómába repült, hogy csatlakozzon
Bradhez az Oceans Twelve forgatásán. A párocskát sokan látták kéz
a kézben sétálgatni az örök városban, nézelődtek, fagyiztak vagy
csak egymást átölelve andalogtak. Olyan hírek is felröppentek, hogy
a házaspár a Comói-tó partján, George Clooney birtokának
közelében kívánna vidéki házat vásárolni, de az is felmerült, hogy
esetleg Londonba költöznek. Mialatt Brad és Jennifer láthatóan jól
elvoltak és boldognak tűntek, Angie körbeutazta a fél világot –
júniusban Spanyolországban tűnt fel, ahol részt vett a Menekültek
Világnapjának ünnepségein, utána pedig Darfourban, a Szudán és
Csád határán létesített menekülttáborban, ahol a menekültek száma
elérte a 160 ezret. Júliusban Angie a kambodzsai államtól
tiszteletbeli kambodzsai állampolgárságot kapott. A színésznő
megtiszteltetésként értékelte a gesztust, és mintegy hálája jeléül egy
harminc centiméteres üvöltő sárkányt tetováltatott a hátára Sompong
Kanphai tetoválómesterrel.
Angie lelkiismeretesen ellátta jószolgálati nagyköveti feladatait,
de egyre kevésbé törődött a szakmai reputációjával. A róla és
Bradről szóló pletykák mellett olyan megjegyzések is kezdtek
megjelenni a sajtóban, miszerint Angie gyakorlatilag az Észvesztő
óta nem produkált valóban említésre méltó alakítást. A tekintélyes
Empire filmes magazin kritikusa például ezt írta:
„Szakmai körökben az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy ha
Angie rövid időn belül nem áll elő valamilyen nagy dobással, még az
Oscar-díj egyre halványuló emléke sem fogja megvédeni. Hollywood
legjobban fizetett színésznője azt kockáztatja, hogy örökre eltűnjön a
süllyesztőben.” Angie, szokásával ellentétben, nem reagált. Ö is,
mint ahogyan sokan mások, pontosan tudta, mennyi minden múlik
azon, mekkora sikere lesz a Mr. és Mrs. Smitbnek.
Amikor a hosszabb szünetet követően, augusztusban, a forgatás
újra beindult – ezúttal Los Angelesben és Olaszországban –, a
stúdió fejesei úgy döntöttek, hogy a legjobb reklám az ellenreklám,
ezért mindent elkövettek, hogy rendületlenül cáfolják azokat a
híreszteléseket, miszerint a két főszereplő romantikus viszonyba
bonyolódott volna. Noha a paparazzóknak sikerült néhány olyan
fotót készíteniük, amelyeken Angie és Brad igézőn néznek
egymásra, a reklámgépezet váltig állította, hogy ez is csak azért van,
mert lelkiismeretesen gyakorolnak. Amikor a stáb októberben
levonult az amalfi tengerpartra, Brad és Angie – noha külön
lakosztályban laktak a Hotel Santa Caterinában –
elválaszthatatlanok lettek. Mindig együtt étkeztek, általában Angie
teraszán, Maddox pedig a közelükben játszott. Ravellóban Angie
már képtelen volt úgy elmenni Brad mellett, hogy ne ért volna hozzá,
vagy ne vetett volna rá egy kéjes pillantást. Persze a lapok
rávetették magukat a sztorira, és szegény Jennifer egyre rosszabbul
kezdte magát érezni malibui otthonában.
Bradnek nem volt rá ideje – kedve se nagyon –, hogy
megvigasztalja. Alighogy hazaért, szinte rögtön utána el is utazott.
Elfogadta a U2 frontemberének, Bonónak a meghívását, hogy
kísérje el az afrikai útjára, ahol majd a saját szemével láthatja,
mekkora szegénység dúl, és milyen óriási pusztítást végez az AIDS
ezen a sokat szenvedett kontinensen. Brad már csak azért sem
utasította el a meghívást, mert a Virgin főnöke, Richard Brandon is a
társasággal tartott, és tervbe volt véve egy látogatás Nelson
Mandela dél-afrikai elnöknél. Ezek után Brad Etiópiába repült, ahol
AIDS-fertőzött menekült gyerekekkel találkozott. Noha Bradet
minden bizonnyal nemes szándék vezérelte, a média arra a
következtetésre jutott, hogy csak azért kezdett hevesen érdeklődni a
menekültek problémái iránt, mert viszonya van Angie-vel.
Miközben Brad etióp gyerekekkel focizott a porban, Angie, Oliver
Stone és Colin Farrell kíséretében útnak indult, hogy a Nagy Sándor,
a hódító promóciós turnéjának csapatával bejárja az USA-t és
Európa egy részét. Sajnálatos módon, a 155 millió dolláros
költségvetésű mozi nem nagy durranás, hanem nagy koppanás lett,
csak 34 millió dollárnyi bevételt hozott Amerikában. A november 16-i
hollywoodi premieren Angie a bátyja kíséretében jelent meg, a
pletykagépezet pedig ismét beindult, ezúttal arról folytak lázas
találgatások, hogy vajon Angie és Farrell összejöttek-e… James
aznap este magával hozta a barátnőjét, Rachel Andersent, akit még
2002 decemberében ismert meg San Franciscóban, egy független
filmes fesztiválon. James pár hónappal előtte kérte meg Rachel
kezét, de nem egy gyűrűt, hanem szíve hölgyének kedvenc
meséjéből, a Hófehérkéből merítve az ötletet, egy üvegcipőt adott át
neki. A bemutatón Rachel Angie mellett ült, és csodásán festett
vörös szaténruhájában. Az ünnepség után James ezt mondta neki:
„Ott ültél a világ egyik legszebb nője mellett, de az emberek csak
téged néztek, annyira fantasztikus voltál.”
Nem csoda, hogy a hálaadás napi vacsorán, amelyet Marche
(Angie költségére) a Raffles I’Ermitage egyik lakosztályában
rendezett, az asztalnál másról sem folyt a szó, mint esküvőről,
eljegyzési gyűrűkről és koszorúslányokról. James és Rachel a saját
esküvőjüket tervezgették, a vacsora után pedig az egész társaság
megnézte Holly Goline, Angie hűséges asszisztensnőjének
esküvőjéről készült videót. Holly és a férje, Mark, a giorgiai Jekyll
Islanden esküdtek örök hűséget egymásnak, ahol Angie volt a
menyasszony tanúja, Maddox pedig a gyűrűvivő. A vacsora után
John Trudell különleges ajándékkal lepte meg Angie-t, egy indián
szimbólumokkal díszített bőrtakaróval, mintegy hálája jeléül, amiért
szponzorálta és támogatta az általa készített Trudell című önéletrajzi
filmet, amelyet 2005 januárjában, a Sundance Fesztiválon tervezett
bemutatni.
James utóbb azt mondta, hogy ez volt életének legszebb
hálaadás napi vacsorája. Végre egyszer felhőtlenül és boldogan
összejött az egész család, és persze nem volt ott Jon Voight, hogy
kritizáljon, bíráljon, majd ítéletet mondjon. James különösen annak
örült, hogy a húga láthatóan nagyon boldog.
Ha egy kicsit másképp alakulnak a dolgok, azon a hálaadás napi
vacsorán minden bizonnyal Angie második gyermeke állt volna a
figyelem középpontjában. Angie ugyanis november elején
Oroszországban is járt, ahol felmerült a lehetősége, hogy egy orosz
kisfiút fogadhatna örökbe. A Daily Mail azt írta, hogy Angie, aki már
jóval korábban kapcsolatba lépett ottani szervezetekkel, pontosan
megmondta, hogy „szőke, kék szemű, szlávos kinézetű” gyermeket
szeretne – szóval olyat, aki az apjára és Brad Pittre is hasonlít,
jegyezték meg a szemfülesebb megfigyelők. Állítólag Angie már ki is
szemelt magának egy Gleb nevű kisfiút.
A politika mindazonáltal meghiúsította Angie terveit. Gerhard
Schröder német kancellár ugyan akkoriban fogadott örökbe egy
hároméves szentpétervári kisfiút, de ez kizárólag azért volt
lehetséges, mert Putyin elnök személyesen interveniált az ügyben.
Oroszország hivatalos álláspontja az volt, hogy az ő országukban
nincsenek olyan gyerekek, akik külföldi segítségre szorulnának, mert
az állam biztosítani tudja számukra a biztos és boldog jövőt. A
kérdéses árvaház igazgatója utóbb még azt is tagadta, hogy létezett
volna egyáltalán bármilyen adoptálásra vonatkozó megkeresés
Angie részéről.
Angie-t nem tántorította el a kudarc. Amint később elmondta:
„Szerettem volna örökbe fogadni ezt az orosz kisfiút, de nem
sikerült, úgyhogy fél év múlva ismét megpróbálkozom. Egyébként is
úgy látom, Maddox még nem áll készen arra, hogy elfogadjon egy
testvért.” Igen érdekes, hiszen az előzmények szerint novemberben,
amikor Angie beadta a kérvényt, akkor Maddox kész volt elfogadni
egy testvért. Maddox jó hivatkozási alapnak bizonyult ebben a
kérdésben, de szinte mindenben. Angie később többször rá
hivatkozott, amikor a döntéseinek hátteréről kérdezték, akár
szerelemről, karrierről vagy örökbefogadásról volt szó.
Úgy tűnik, hogy a gyerekkérdés Bradet is egyre jobban
foglalkoztatta. Decemberben, amikor egy sor interjút adott az
Oceans Twelve beharangozó kampányának keretében, Diane
Sawyer kérdésére, hogy milyennek képzeli el az életét három év
múlva, a következőt mondta: „Gyerekek. Család. Családban
gondolkodom.” Amikor Sawyer rákérdezett, hogy még mindig
kislányokat szeretne-e, szóval „kis Jennifereket”, ahogyan egy
korábbi interjújában említette, Brad így felelt. „Igen. Jen és én már
beszéltünk róla.” Aztán úgy folytatta, hogy talán mégsem, mert
túlságosan is elkényeztetné a lányokat, úgyhogy lehet, hogy mégis
fiúkat szeretne. A végén elnevette magát. „Tudja, mit, mindegy, csak
legyenek.” Az időzítést tekintve – a házaspár négy hét múlva
hivatalosan bejelentette, hogy elválnak – utólag felmerült a gyanú,
hogy Brad valamilyen szinten előre le akarta védeni magát, indokot
szolgáltatni arra, hogy miért hagyja el a nemzet üdvöskéjét. Az
egész arról szólt, hogy ő már nagyon szeretett volna gyereket, és
Jennifer volt az, aki húzódozott. Diane Sawyer akaratlanul is a
kezére játszott egy olyan helyzetben, amiről később sokan úgy
gondolták, hogy egy jól megtervezett kommunikációs művelet része
volt.
Brad és Jennifer családjai és szűk baráti körük pontosan tudták,
hogy óriási nagy baj van, de az utolsó percig abban bíztak, hogy ez
a házasság mindent túlél. Brad anyukája, Jane és a húga, Julie egy
P monogrammal ellátott gyűrűt adtak ajándékba karácsonyra
Jennifernek. Karácsony után a pár Anguillára utazott, ahol egypár
napot együtt töltöttek Courteney Coxszal, a férjével, Daviddel és a
kislányukkal Cocóval. A szilvesztert Cap Julucában, a Georges
étteremben töltötték, ahol Urna Thurmannel is találkoztak, aki
szintén mesélhetett volna egyet s mást Jennifernek Angelina Jolie-
ról.
Angie, a minden gyanún felül álló állhatatos jószolgálati
nagykövet a karácsonyt Bejrútban töltötte Maddox társaságában,
akivel egy rákos gyerekeket kezelő klinikát, később pedig egy
menekülttábort is meglátogattak. Bradet és Jennifert január
hatodikán együtt látták a tengerparton, amint kart karba öltve
sétálnak, és elmélyülten beszélgetnek. Másnap, január hetedikén
közösen jelentették be, hogy elválnak. Angelina messze járt, egy
másik országban, egy másik időzónában, ahol jótékonysági munkát
végzett. Az alibije tökéletes volt. Az ő ujjlenyomatait senki sem
találhatja meg egy házastárs ellen elkövetett bűntény helyszínén.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Ha elkapok valakit, amint Jolie-t fényképezi, esküszöm, hogy
darabokra szedem az illetőt. Kurvára nem viccelek. Kórházban foga
végezni, az tuti.
– MICKEY BRETT TESTŐR

A Music Television 2004 őszén egy új valóságshow-t indított el, a

Laguna Beachet, amely a tengerparti városban élő jól szituált és
ambiciózus tinédzserek mindennapi életéről szólt. A hely mindig is
mágnesként vonzotta a művészeket, írókat és a filmeseket.
Készülőben volt azonban valami más is a parton, ami jóval
érdekesebbnek ígérkezett a műsorban látottaknál.
Augusztusban, James Haven és a menyasszonya, Rachel
Anderson, az ara apjának, a cypressi evangélikus templom
lelkészének, Ken Andersonnak és feleségének, Rose-nak
társaságában egy egész napot töltöttek Laguna Beachen. Nem
fürdőzni vagy szörfözni jöttek, hanem azért, hogy megnézzék,
alkalmas-e a hely egy esküvő lebonyolítására.
Az eredeti terv az volt, hogy a pár mezítláb, a homokban, az
óceán fölött lenyugvó nap fényében tesz egymásnak fogadalmat.
James azonban már egy újabb forgatókönyvön törte a fejét. Ha
valaki, hát ő igen tájékozott volt a húga és Brad Pitt között dúló
románc valódi állásáról, szóval tisztában volt vele, hogy mennyire
komolyra fordultak a dolgok a két színész között. Brad nemsokára
hivatalosan is elválik, és akkor nem lesz akadálya, hogy elvegye
Angiét. Ebből született a kettős esküvő ötlete. Angie a maga részéről
egyáltalán nem ellenezte a házasság gondolatát: „Csodálatos és
hosszú ideig tartó házasságban szeretnék élni” – nyilatkozta nem
sokkal korábban a Grazia magazinnak.
Csak néhány apró akadályt kellett leküzdeni. Brad még házas
volt, de ez volt a kisebbik probléma. Egy ilyen esküvő nagy
valószínűséggel nagyobb közönséget vonzott volna a városba, mint
a Super Bowl döntője. Bradnek és Jennifernek annak idején sikerült
távol tartaniuk a sajtót és a lesifotósokat malibui esküvőjüktől, mások
azonban nem voltak ennyire szerencsések. Amikor például Sean
Penn elvette Madonnát, kaliforniai esküvőjüket folyamatosan
zavarták a „choperazzinak” nevezett paparazzik, akik helikopterrel
köröztek a násznép fölött.
James mindenesetre csakis titokban álmodozhatott a kettős
esküvőről, hiszen Brad és Angie a nyilvánosság előtt határozottan
tagadták, hogy szerelmi viszonyban lennének. Brad többször
hangsúlyozta a nyilatkozataiban, hogy a válásának semmi köze
sincs Angie-hez, Miss Jolie pedig határozottan állította, hogy soha
az életben nem vetemedne arra, hogy egy házas emberrel legyen
viszonya, főleg azok után, amit az apja művelt az anyjával. „Van épp
elég szeretőm. Nincs szükségem Bradre” – magyarázta
vehemensen.
A valóságban azonban Brad és Angie már jóval ez előtt elkezdték
tervezgetni a közös életüket, hogy Brad és Jennifer bejelentették
volna szétválásukat. Ami a Laguna Beach-i esküvői terveket illeti,
2005 júliusában Rachel és James felbontották az eljegyzésüket –
igaz, baráti viszonyban maradtak –, úgyhogy a nagyszabású
tervekből nem lett semmi. Időközben, a különválásukat követő héten
Brad és Jen úgy viselkedtek, mintha a Jóbarátok egyik epizódjában
szerepelnének. Kiadtak egy közös sajtóközleményt, miszerint a
válásuknak nincs köze harmadik személyhez, a döntésüket közösen
és hosszas megfontolást követően hozták, és, hogy eltökélt
szándékuk „továbbra is fenntartani a bensőséges és szeretetteljes
barátságot”, ami mindig is jellemezte a kapcsolatukat. Noha még egy
ideig együtt laktak közös otthonukban, nyomatékosan
figyelmeztették a barátaikat, hogy ne reménykedjenek semmiféle
kibékülésben.
Miközben a sajtóban továbbra sem szűntek meg a találgatások,
Angie először Nigerbe utazott egy menekültekről szóló
dokumentumfilm felvételére, január közepén pedig a svájci Davosba
repült, ahol a Világgazdasági Fórumon humanitárius és
menekültügyi kérdésekről beszélt felszólalásában. Angie az
Alpokban tartózkodott, amikor a Sundance Fesztiválon bemutatták a
Trudell című filmet, amelynek Marche volt a producere. A
dokumentumfilm, amely több mint tízéves munka eredménye volt,
vegyes fogadtatásban részesült, a kritikusok szerint megrázó alkotás
volt, de hiányzott belőle a drámai erő.
Időközben a Pitt házaspár, a „jóbarátok maradtunk” szlogen
jegyében, február 12-én nagyszabású partit rendezett Jennifer
születésnapján, ahová meghívták többek között Gwen Stefanit – aki
ma Angie egyik legjobb barátnője –, Gavin Rossdalet és Cindy
Craw-fordot is. A márciusi Oscar-díj-átadó előtt Pitték egy sor
társadalmi eseményen együtt jelentek meg, többek között a CAA
ügynöke, Bryan Lourd által adott fogadáson, ahol Gwyneth Paltrow
büszkén mutatta meg volt vőlegényének Apple nevű kislányának
fényképeit.
Angie időközben egyre többet foglalkozott a gyerekkérdéssel,
március 8-án a washingtoni újságíróklubban adott partin azt mesélte
az egyik vendégnek, hogy újbóli örökbefogadást tervez, ezúttal
Afrikából. „A fiam beleszeretett Afrikába, és nagyon szeretne egy
afrikai kistestvért” – magyarázta a döntést, immár sokadszorra
Maddoxra hivatkozva, majd elmesélte, mennyire elbűvölte a fiát a
legutóbbi etiópiai útjukon látott színes piac látványa.
Nagyon úgy tűnt, hogy Brad teljes mértékben egyetért a dologgal,
hiszen az Etiópiára szakosodott Wide Horizons for Children
örökbefogadási ügynökségnél átnézett fotók közül közösen
választották ki a január 8-án született Tena Adams fényképét. A
kislánynak ugyan ez volt a hivatalos neve, de az anyja Jemszrának,
vagyis „jó hírnek” nevezte. Az ügynökség tájékoztatta a leendő
szülőket, hogy a kislány édesanyja meghalt, így nincs akadálya az
örökbefogadásnak, de miután az anya AIDS-es volt, nagy
valószínűséggel a kicsi is HIV-fertőzött.
Brad és Angie úgy döntöttek, hogy ennek ellenére elindítják az
eljárást. „Tudtunk róla, hogy a kislány esetleg fertőzött, de úgy
határoztunk, bármi is legyen, mindenképpen gondoskodunk róla” –
mondta el később Angie Jonathan Van Meter írónak.
Miközben a háttérben és teljes titokban jövendő közös családi
életüket szervezték, Brad és Angie a nyilvánosság előtt továbbra is
következetesen tartották magukat a „mi csak nagyon jó barátok
vagyunk” sztorihoz. A Mr. és Mrs. Smith reklámgépezete viszont
teljes bedobással működött, és egy divatcéggel aláírt szerződés
keretében sor került egy fotózásra, amelyet az 1950-es években
épült Rancho Mirage területén szerveztek meg a négynapos húsvéti
hétvége alatt. A fotóregényszerűen felépített reklámanyag egy
hatvanas évekbeli sokgyerekes házaspár válásának története köré
épült. A W magazin júniusi számában megjelent fotók enyhén szólva
sokkolták Jennifert, mert akármennyire művésziek is voltak, a
fényképekről sütött Brad és Angie nyilvánvaló összetartozása.
Néhány hónappal később Jennifer csak annyit jegyzett meg a
dologról, hogy a volt férje lehetett volna valamivel tapintatosabb.
Jennifernek minden oka megvolt rá, hogy el legyen keseredve,
mert rohamosan közeledett a válás dátuma. Amikor március 25-én
az ügyvédje felhívta, és közölte, hogy a válás iránti kérelmet
befogadta a bíróság, Jennifer könnyekben tört ki, és a barátnőjénél,
Courteney Coxnál töltötte az éjszakát, nem pedig otthon, a Brad
tervezte üres házban.
Brad időközben rohamléptekkel szervezte új életét. Néhány héttel
később a Good Morning America riporterével, Diane Sawyerrel
Etiópiába repült, hogy megmutassa neki a Bono’s One
alapítványban eddig elvégzett munkáját, és, hogy beszéljen neki
jövőbeni terveiről. Az interjút júniusban szándékozták bemutatni,
igazodva a Mr. és Mrs. Smith bemutatójának időpontjához. Brad
nagyon közvetlen, mosolygós és barátságos volt, elmesélte például,
hogy Etiópiában a helyiek Dabónak hívják őt, mert az ottani nyelven
kenyeret jelent, és amikor bemutatkozott, „brad” helyett „bread”-nek
(angolul kenyér) értették a nevét. Amikor Sawyer feltette Bradnek a
kérdést, hogy örökbe fogadna-e egy afrikai árvát, a színész ravaszul
és óvatosan válaszolt: „Nem is tudom. De foglalkozom a
gondolatával. Szerintem klassz lenne. Tudja, nagyon megkedveltem
az itteni gyerekeket. De ez nagy felelősség, úgyhogy igazából még
nem tudom.”
Ami Angie-t illeti, Brad határozottan elutasította a pletykákat,
amelyeket teljesen alaptalannak nevezett, és kijelentette, hogy
Angie-nek semmi köze sincs az ő négyéves házasságának
felbomlásához. Hát persze… Mialatt Brad interjút adott, egy
magánrepülőgép már úton volt Addisz-Abebába, hogy utóbb
elszállítsa őt Mombasába, Kenyába, ahol Angie titokban
megszervezte a randevújukat. Néhány héttel korábban Angie
megbízta a testőrét, Mickey Brettet, hogy keressen egy megfelelő
helyet, ahol ő és Brad elbújhatnak egy időre a világ szeme elől. Ki
tudja, miért, Brett a Diani Beachen lévő Alfajiri Beach Resortot
választotta, amely könnyű elérhetősége miatt az európai turisták
egyik legkedveltebb célpontja volt. No és persze a paparazzóknak
sem okozott gondot, hogy oda repüljenek.
S Ion. A négynapos vakáció alatt Bradről, Angie-ről és a parton
játszó Maddoxról teleobjektívvel készült felvételek nemsokára
bejárták a világsajtót. A háttérben egy érdekes sztori állt. Darren
Lyons ausztrál paparazzót, a londoni székhelyű Big Pictures
fotóügynökség tulajdonosát, aki – milyen érdekes – éppen
Mombasában tartózkodott, felhívta egy különösen jól tájékozott
névtelen informátor, aki azt mondta neki, hogy egy bizonyos
időpontban és helyen legyen a parton, mert ott nagyon izgalmas
dolgot láthat. Brad, Angie és Maddox meg is jelentek az adott
időpontban. Brad, jó apukához méltón homokvárat épített
Maddoxszal és kellő távolságot tartott Angie-től. Amikor a fotók
április 29-én megjelentek a sajtóban, mind a két színész
felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a fotósok imigyen
belerondítottak az úgymond baráti idillbe. Miután kompromittáló fotók
nem készültek, Brad és Angie továbbra is nyugodtan állíthatták,
hogy szó sincs szerelemről – ők csupán nagyon jó barátok.
Sőt még egy közös nyilatkozatot is kiadtak, amelyben többek
között ez állt: „Higgyenek nekünk, mi az igazat mondjuk. A tetteink is
a mi szavahihetőségünket támasztják alá.” Májusban Brad eltöltött
néhány napot Angie buckinghamshire-i házában, és néha elkísérte a
helyi szupermarketbe, párszor elvitte Maddoxot az iskolába és
kipróbálta Angie új motorját is. Angie testőre megszervezte, hogy
Steve Butler fotós készíthessen néhány ártalmatlan fotót Bradről,
amint a birtokon tesz-vesz.
Brad és Angie körültekintően és ügyesen kommunikáltak a
sajtóval, továbbra is ragaszkodtak a sztorijukhoz, ugyanakkor
sejtetni engedték, hogy valójában több van köztük, mint amit
állítanak. Nos, a nagyközönség szeme láttára kibontakozó
szappanopera csak még jobban felkeltette a figyelmet a Mr. és Mrs.
Smith közelgő bemutatója iránt. Hogy tovább fokozzák a
feszültséget, a stúdió látványos kísérletet tett rá, hogy
megállapodást kössön a sajtó képviselőivel, miszerint a
sajtótájékoztatón nem tehetnek fel a színészeknek a magánéletükre
vonatkozó kérdéseket. Persze ebbe senki sem ment bele, de
reklámfogásnak kiváló ötlet volt. A fejesek abban reménykedtek,
hogy a film óriási kasszasiker lesz.
Persze kétségek is felmerültek, mert az egész dolog csakis úgy
működhetett, ha az utolsó pillanatig semmi sem szivárog ki, és senki
sem fog gyanút. Bradnek és Angie-nek tartaniuk kellett magukat a
„barátok és semmi több” sztorihoz, senkiben sem ébreszthettek
kételyeket.
Jennifer Anistonnak azonban immár semmilyen kétsége nem
maradt afelől, hogy bizony csúnyán átverték. Ha egymás mellé rakta
a részleteket: a tengerparti családias idillt, az örökbefogadásról
felröppent pletykákat, a buckinghamshire-i otthonosságot, valamint a
legújabb hírt, miszerint a Madame Tussauds-nál egymás mellé tették
Angie és Brad viaszfiguráját, nos, ez még az ő végtelen
jóhiszeműségének is túl sok volt. Jennifer kénytelen volt
szembenézni a tényekkel és elfogadni az elkerülhetetlent. A
legfájdalmasabban mégis az örökbefogadás érintette.
Jennifer későn kapcsolt, hiszen addigra már minden eldőlt,
méghozzá abban a pillanatban, amikor Maddox, miközben a
kisautóival játszott a padlón, apának nevezte Bradet. „Egyszer,
teljesen váratlanul, azt mondta neki, hogy apa, nézd – mesélte el
Angie. – Döbbenetes volt. Mind a ketten felkaptuk a fejünket, de nem
szóltunk semmit, csak összenéztünk. És aztán attól kezdve mindig
így szólította, mi meg örültünk neki. Valószínűleg ez volt az a
sorsdöntő pillanat, amikor ő is úgy érezte, hogy mi már egy család
vagyunk.”
Egy gyarapodó család. Miután letudták a Mr. és Mrs. Smith-szel
kapcsolatos kötelezettségeiket, Brad és Angie Addisz-Abebába
repültek, ahol 2005. július 6-án Angie aláírta az immár új, a Zahara
nevet viselő kislány örökbefogadásról szóló iratokat. Brad ugyan ott
volt mellette, de az etióp törvények nem engedélyezik az
örökbefogadást házasságon kívül élő pároknak, még kevésbé
házasságon kívül élő „jóbarátoknak”, úgyhogy Angie érvényesítette
a hivatalos papírokat.
A négyes, egy dadussal kiegészülve, New Yorkba utazott, ahol dr.
Jane Aronson gyermekorvos alaposan megvizsgálta a kis Miss Jolie-
t. A kislány szerencsére nem volt HIV-fertőzött, azonban nagyon
gyenge volt, alultáplált, kiszáradt és a súlyos D-vitamin-hiány miatt
angolkórban szenvedett. Másnap a kislány magas lázzal és
hasmenéssel ébredt, csak a kórházban derült ki, hogy komoly
szalmonella fertőzést kapott, így Angie egy hétig szinte el sem
mozdult az ágya mellől. Sajnos nem csak Zahara lett beteg a
családból. Brad fertőzéses agyhártyagyulladás gyanújával került be
a Los Angeles-i kórházba, de szerencsére jól reagált az
antibiotikumokra és hamar felépült.
Zaharát csak július 15-én nyilvánították teljesen egészségesnek.
Angie-vel azonnal repülőre ültek, és Malibuban végre együtt lehetett
az egész család. Maddox, aki ez idáig csak az árvaházban és a
kórházban találkozott újdonsült húgával, nagyon jól fogadta
érkezését és állítólag azonnal védelmezőn viselkedett vele. Július
utolsó hétvégéjét a két „szülő” azonban a gyerekeik nélkül töltötte,
Arizonába utaztak romantikázni, a kicsiket a dadusokra bízták. Az
utazás komoly jelentőséggel bírt, mert Brad más körülmények között
az ötödik házassági évfordulóját ünnepelte volna Jenniferrel, aki
egyébként Brad anyukájával töltötte ezt a hétvégét. Jane nagyi ezek
szerint akkoriban nem egészen értett egyet Brad unokájának
döntéseivel.
Angie a következő héten kontrollvizsgálatra vitte Zaharát New
Yorkba, dr. Aronsonhoz, aki megállapította, hogy az Egyesült
Államokba érkezése óta egy kilót hízott kislány igazi „cukorfalat”,
teljesen egészséges, nagyon kiegyensúlyozottnak és boldognak
tűnik. A kis család együtt ünnepelte meg Maddox negyedik
születésnapját, majd augusztus elején anya és lánya Long Islandre
utaztak, ahol elkezdődött Angie új filmjének, Az ügynökségnek a
forgatása.
A CIA kezdeti éveiről szóló filmben Angie egy olyan nő szerepét
alakította, aki miután alacsonyabb rendűnek tartott riválisát
kíméletlenül lecsapja a választott férfi kezéről, egy szerelem nélküli
házasság csapdájában találja magát egy olyan férj oldalán, aki
kizárólag a munkájának él. Angie férjét, a kíméletlen kémvadászt
Matt Damon játszotta a filmben, amelyet Robert De Niro rendezett,
és szerepelt benne Angie korábbi szerelme, Timothy Hutton is.
Angie szerepe jelentős volt ugyan, de nem ő volt a film sztárja,
így a forgatás idején jutott rá idő, hogy ő és a párja a gyerekekkel
együtt elvonulhassanak egy kicsit a világ zajától a kanadai Alberta
közelében, ahol Brad kibérelt egy tágas erdei faházat. Azért
választották éppen ezt a helyet, mert a környéken vették fel Brad új
filmjét, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford
című romantikus westernt. Brad persze Jessét játszotta, nem is a
gyáva Róbertét. A film főbb jeleneteit augusztus végéig leforgatták,
akárcsak Az ügynökségét is, és egy hosszabb szünet következett,
ami lehetővé tette, hogy a sztárok bekapcsolódjanak a Katrina
hurrikán New Orleans-i áldozatainak megsegítésére indított
pénzgyűjtő kampányba. Angie nagyobb összeget adományozott és
leveleket írt Bush elnöknek, valamint befolyásos szenátoroknak,
Brad pedig összetrombitálta építész barátait és ismerőseit, akikkel
közösen elindított egy Make It Right elnevezésű projektet, amelynek
keretében körülbelül 150 új lakóházat sikerült felépíteniük a
legnagyobb pusztítást elszenvedett térségben.
A Clinton Global Initiative elnevezésű fórumnak, amelyre
szeptember közepén került sor New Yorkban, és amelynek egyik
vitanapján Angie és Brad is részt vettek, központi témája volt a
kormányzat reakciója a hurrikán pusztítására, amelyet a résztvevők
politikai és gazdasági szempontból is megkésettnek értékeltek. Noha
rengeteg híresség volt jelen a fórumon, többek között Bono, Mick
Jagger és Barbra Streisand, mégiscsak egy művelt és tájékozott
entellektüelekből álló társaság gyűlt össze, akiket sokkal jobban
érdekelt a politika, mint a People magazin. Még Angie sem volt
egészen elemében a tojásfejek között, pedig neki sokkal több
tapasztalata volt, mint Bradnek. Nagyon okosan, a két színész a
háttérben maradt, óvatosan nyilatkozgatott és nagyon figyelt. Miután
azonban mindkettejükről köztudomású volt, hogy ha kell, feltűrik az
ingujjukat, és aktívan részt vesznek élő és működő humanitárius
megmozdulásokon, jelenlétüket pozitívan fogadták, és sokan nagyra
értékelték.
Pontosan így érzett dr. Jeffrey Sachs is, aki az ENSZ
szegénységügyi tanácsadója, politikai szakértő, nemkülönben a
Harvard Egyetem gazdaságtudományi kara történetének legfiatalabb
professzora volt. Ö és Angie azon a héten mutatták be közös
dokumentumfilmjüket, az „Angelina Jolie és Dr. Jeffrey Sachs afrikai
naplóját”, amely a nyugat-kenyai Sauri tartomány falvaiban tett
látogatásukról szólt. Sachs nagyra értékelte Angie fáradhatatlan
munkáját és energikusságát. „Rendesen megfogta a munka végét.
Angie igazi vezetővé nőtte ki magát” – jelentette ki Sachs. A 2005
májusában forgatott dokumentumfilm egy olyan sikeresnek tűnő
kísérletről szólt, amely Sachs úgynevezett Millennium Projektjének
részét képezte, és a különböző fejletlen régiók gazdasági
önállóságának lehetőségeit elemezte. Akárcsak a Clinton Global
Initiative, a dokumentumfilm bemutatója is egybeesett az ENSZ
2005-ös, úgynevezett millenniumi világkonferenciájával.
Angie a saját lányának a példáját használta fel az ENSZ
humanitárius tevékenységének népszerűsítésére, amikor arról
beszélt a Good Morning Amerzcban, hogy egy apró gesztus is sokat
jelenthet. Angie elmondta, hogy Zahara szerencsére megmenekült,
de sok gyerek van, akik segítségre szorulnak, mert egyébként nincs
sok esélyük a túlélésre. Hozzátette, hogy különösen örül, amiért
Maddox annyira szereti és védelmezi a húgát. Angie interjúja
láthatóan felkeltette az emberek érdeklődését az afrikai árvák iránt,
mert az etiópiai örökbefogadásokkal foglalkozó amerikai
ügynökséget szabályosan elárasztották a kérelmezők levelei.
Miközben a világ Zaharával volt elfoglalva, Angie-nek volt egy
féltve őrzött titka. Brad első gyermekét hordta a szíve alatt. Miután a
kicsi még Brad válásának jogerőre emelkedése előtt fogant, már
önmagában ez a tény is indokolttá tette a titkolózást, de közrejátszott
a családi terheltség – Marche elvetélt az első terhesség alatt –, és
az is, hogy a terhességet általában az első három hónap elteltével
szokás bejelenteni. Mellesleg be kellett fejeznie egy filmet, és nem
akart kicsikarni magának különleges bánásmódot.
 Amikor a körülmények lehetővé tették, a boldog pár Albertéban
töltötte az időt, ahol a helyi közösség tiszteletben tartotta a
magánéletüket, és senki sem zaklatta őket.,Angie terhes volt.
Nagyon szép időszak volt ez nekünk – mesélte Brad. – Az erdőben
laktunk, a folyó mellett. Varázslatos volt.” Noha a paparazzókat
sikerült távol tartaniuk, azért akadtak nem kívánatos látogatóik is.
Egy napon, amikor egy kirándulásból tértek haza, a házból
dörömbölést és recsegés-ropogást hallottak. Attól tartva, hogy
tolvajok járnak a házban, Angie és a gyerekek bezárkóztak a
terepjáróba, Brad, a vadon rettenthetetlen hőse, odalopózott, hogy
kiderítse, mi történik. Kiderült, hogy két barna medvét vonzott oda
egy véletlenül nyitva hagyott ablak, amelyen keresztül az állatok
bemásztak, és éppen az élelmiszerkészletet dézsmálták. Brad
kihívta a helyi erdőkerülőket, akik néhány levegőbe eresztett
lövéssel megfutamították a medvéket, majd elmagyarázták a
hollywoodi színészeknek, hogy mindig jól be kell zárni az ajtókat és
az ablakokat.
A környékbeliek jókat nevettek az ügyefogyott városiakon, akiket
egyébként a szívükbe zártak, ugyanis – elmondásuk szerint –
teljesen normálisan viselkedtek, kedvesen és udvariasan
viszonyultak mindenkihez. A helyi bolt tulajdonosa, Rosemary
Austen ezt mondta róluk: „Brad és Angelina aranyosak voltak, és
egyszer még csókolóztak is a bolt előtt. Igaz, hogy a karjukban
tartották a gyerekeket, de nemcsak olyan tessék-lássék puszi volt,
hanem pont olyan, amilyet az ember elképzel egy ilyen párról, olyan
igazi szenvedélyes.” A pár gyakran motorozott a környéken és
rendszeresen jártak ebédelni a gyerekekkel a helyi éttermekbe.
Nos, a pár boldogságát nemsokára beárnyékolta egy elég komor
felhő. Brad és Angie úgy tudták, hogy Zahara édesanyja meghalt, de
kiderült, hogy életben van. Eleinte nagyon tartottak tőle, hogy az
anya visszakövetelheti a kislányt, de szerencsére úgy nyilatkozott,
hogy inkább nagyon is örül neki, hogy gyermeke új otthonra talált. A
hatóságok azonban hivatalból elindítottak egy eljárást, amelynek
végén bírósági ítéletnek kellett megerősítenie az örökbefogadás
érvényességét. Október vége felé megszületett a döntés, amelyben
Tesfaye bíró kimondta, hogy Angie nem csinált semmi rosszat, és
hogy Zahara törvényes gyermeke.
Ez nagy megkönnyebbüléssel töltötte el Bradet és Angie-t, de dr.
Jane Aronson is fellélegezhetett. Október végén tartották ugyanis az
ő védnöksége alatt működő Világ Árvái Alapítvány jótékonysági
gálaestjét, amelynek díszvendége Angie volt, aki ott jelentette be
ünnepélyesen, hogy dr. Aronsonnal közösen gyógyászati központot
létesítenek Etiópiában AIDS-es gyerekek számára. „Én személy
szerint nem akarok tovább várni arra, hogy majd csak történik
valamilyen lépés az Egyesült Államok vagy bármely ország
kormánya részéről, miközben a gyerekek szenvednek és
meghalnak” – jelentette ki Angie a hallgatóság előtt.
A terhességét továbbra is titkoló, de már a harmadik hónapban
lévő Angie különös kijelentést tett a People magazin riporterének.
„Éjszakánként azon gondolkodom, hogy milyen csodálatos dolog az
örökbefogadás. Az ember elutazik valahová, és családra lel.”
Úgy hangzik, mintha Angie-nek valamiféle lelkiismeret-furdalása
lett volna amiatt, hogy a megszületendő gyermek esetleg elvonja a
figyelmét a fontosabbnak ítélt dolgokról. Angie anyja, aki tudott a
lánya terveiről, nagyon szerette volna, a kicsi is az Ikrek jegyében
jön a világra. „Anyukám hisz az asztrológiában, és szerinte klassz
lenne, ha az unokája is Ikrek jegyű lenne” – mesélte Angie a
barátainak. Marche még nevet is javasolt a babának, a Shiloh-t,
feltételezhetően nem említette meg, hogy ő és Jon Voight egy
templomi kórust szállító buszon látták meg ezt a nevet, abban az
időben, amikor még nagyon boldogok voltak.
Angie pontosan úgy viszonyult a terhességéhez, mint minden
más döntő fontosságú eseményhez az életében. Elvonatkoztatott és
úgy viselkedett, mintha semmi különös nem történne. Hálaadás után
ő és Brad Genfbe, majd a pakisztáni Kasmírba utaztak, ahol
ellátogattak az októberi földrengés színhelyére, amelynek
következtében hetvenháromezer ember vált hajléktalanná.
Decemberben, épp mielőtt befejeződött volna a Jesse James
forgatása, Brad bejelentette, hogy apuka lesz – Maddoxé és
Zaharáé. Úgy tűnt, hogy Angie terhességével minden rendben van,
így a pár úgy döntött, hogy nem titkolják tovább a viszonyukat, a
nyilvánosság előtt is egy családként lépnek fel. Jon Voight a sajtón
keresztül üzente meg, hogy áldását adja a dologra: „Kedvelem
Bradet, mindig is kedveltem. Jó ember és nagyon tehetséges is.”
Brad mindazonáltal aggódott a leendő anyuka egészségéért,
akinek esze ágában sem volt lassítani egy kicsit a tempón. Angie
nem evett rendesen, folyamatosan dolgozott és keveset aludt.
Januárban aztán, amikor a stáb a Dominikai Köztársaságba tette át
a székhelyét, Angie egyszer elájult Az ügynökség forgatásán.
„Három órája nem ettem, és amikor a karácsonyi parti zongorás
jelenetét forgattuk, egyszer csak elsötétült előttem a világ. Amikor
felébredtem, iszonyatos hányinger kínzott.” Persze mindenki nagyon
megijedt, azonnal odahívtak egy orvost. Amikor Angie azt mondta
Robert De Nirónak, hogy terhességre „gyanakszik”, a rendező
leállította a forgatást, elment és hozott neki egy banánt. A stáb egyik
tagja állítólag így nyilatkozott a történtekről: ,Angie nagyon sápadt
volt és szédült.
Brad megpróbálta rábeszélni, hogy pihenjen egy kicsit, de azt
mondta, hogy szó sem lehet róla.”
Pihenés helyett Angie elkísérte Bradet Haitira, ahol meglátogatták
közös barátjukat, Wyelef Jeant, és személyesen győződtek meg az
általa elindított Yéle Haiti humanitárius akció sikeréről. Noha az
amerikai hatóságok eltanácsolták állampolgáraikat a Haitira való
utazástól, Angie úgy gondolta, hogy a helyiek kitartása és bátorsága
példaértékű, és minden segítséget meg kell adni nekik. ,>A
borzalmas pusztítást látva, csakis csodálattal adózhatunk ezeknek a
fantasztikus embereknek, akik nem veszítették el a reményt, és egy
kis segítséggel újjá fogják építeni az országukat.”
A médiumok figyelmét mindazonáltal jóval nagyobb mértékben
lekötötte Angie szenzációs nyilatkozata: 2006. január 12-én Braddel
közösen jelentették be, hogy gyereket várnak. A „pocak”-ról készült
fotókat a People magazinnak adták el, a bevételt azonnal a Yéle
Haiti számlájára utalták. Véget ért a tagadás és rejtőzködés hosszú
időszaka, Brad pedig hivatalosan is apuka lett. 2006. január 19-én
aláírta a papírokat, és örökbe fogadta Maddoxot és Zaharát, akik
ettől kezdve a Jolie-Pitt vezetéknevet viselik.
 Január végén a pár Svájcba utazott, ahol Angie-nek fel kellett
szólalnia a Világgazdasági Fórumon Davosban. Brad büszkén
feszített terhes párja mellett, amikor Kofi Annan, az ENSZ főtitkára
megköszönte Angie áldozatos munkáját és gratulált a
gyermekáldáshoz. Davos után Brad és Angie néhány napot
Párizsban töltöttek, ahol találkoztak Mariane Pearllel és
véglegesítették a Hatalmas szív projektjével kapcsolatos
tennivalókat, majd Berlinbe utaztak, ahol Brad egy Dubaiban épülő
„zöld” hotel terveit vitatta meg építész barátaival, akikkel korábban
közös tervező céget alapított.
Párizsban a média végig a kis család sarkában volt, a
vidámparktól kezdve az Eiffel tornyon keresztül a Cirque d’hiverig,
de még a játszótéren is, ahol Brad és Maddox kipróbálták a kisfiú
újonnan beszerzett távirányítós kisautóját. Néhány napra azért
sikerült eltűnniük a nyilvánosság elől: Dél-Franciaországba utaztak,
ahol megnéztek néhány bérelhető villát.
A pár határozottan eltökélte, hogy első saját gyermekük
születéséből semmiképpen sem csinálnak médiacirkuszt. A kenyai
felhajtástól eltérően teljes nyugalmat, tökéletes biztonságot és
védettséget akartak maguknak, amiért hajlandóak voltak elmenni
akár a világ végére is. Úgy látták, hogy Namíbia, ahol Angie a
Határok nélküli forgatta, tökéletesen megfelel a célra. Tudatos
döntés volt, amelyről Angié így nyilatkozott: „Nem vagyunk teljesen
őrültek. Olyan helyet választottunk, ahol nincsenek járványok,
malária vagy dengue-láz. Namíbia ebből a szempontból ideális, mert
száraz a klímája.”
Angie ezúttal mobiltelefon, ékszer, óra és smink nélkül érkezett
meg Afrikába, az összes holmija egyetlen vászonzsákban elfért. A
család saját magánrepülőgéppel szállt le a Walvis Bay repülőtéren,
ahol Mickey Brett, a hűséges testőr már mindent előkészített a
számukra. A Langstrand öbölben lévő Burning Shore Beach Lodge
Szálloda köré, amelyet az alkalomra teljes egészében kibéreltek,
zöld védőhálót feszítettek ki, hogy megakadályozzák a teleobjektíves
fényképezést. A móló végén lévő népszerű kagylóbár bezárt, hogy
illetéktelen szemek még véletlenül se vethessenek egy pillantást a
lakókra.
 A namíbiai kormány beleegyezett, hogy a partszakasz egy részét
„repülési tilalmi zónának” nyilvánítsa. Újságírókat és fényképészeket
nem engedtek be az országba, kivéve, ha Brad és Angie
engedélyével rendelkeztek. Loini-Nyanyukweni Katona namíbiai
elnöki megbízott kijelentette, hogy a kormány teljes támogatásáról
biztosítja a hollywoodi hírességeket, akiknek jelen esetben
nyugalomra és békére van szükségük, nem zaklatásra.
Az a néhány vállalkozó szellemű egyén, aki mégis
megpróbálkozott a lezárt terület közelébe férkőzni, Mickey Brett
acélos öklével és csapata állig felfegyverzett tagjainak határozott
fellépésével találta szemben magát. Brett nyomatékosan
figyelmeztetett mindenkit: „Ha elkapok valakit, amint Jolie-t
fényképezi, esküszöm, hogy darabokra szedem az illetőt. Kurvára
nem viccelek. Kórházban fogja végezni, az tuti.” A nyolchetes
macska-egér játék ideje alatt Brett és csapata kordonokat állított fel
a mellékutakon, éjszakai razziákat tartottak magánházakban és
minden gyanús járművet megállítottak. Egy fényképészt könnygáz
spray-vel fújtak le, másokat megvertek, Brettet utóbb elő is állították,
amiért állítólag megtámadta az egyik helyi étterem tulajdonosát.
Steve Butler szabadúszó fényképész végül 250 ezer dollárt ajánlott
fel Brettnek a baba első fényképéért. Hiába – a testőr magnóra vette
az angol paparazzo vesztegetési kísérletét…
A hírességekre vadászó fényképészek senkiben sem keltettek túl
nagy szimpátiát, a namíbiaiak azonban – már csak az ország
súlyosan terhelt történelmi múltja miatt is – nem rajongtak
különösebben azért, hogy a kormányuk gazdag külföldiek kegyeit
keresi, különösen azt nehezményezték, hogy a színészek
magánhadserege szinte hatóságként viselkedik.
Phil ya Nangoloh, a namíbiai nemzeti emberjogi társaság
főigazgatója így nyilatkozott: „Soha életemben nem gondoltam, hogy
két ember ekkora hatalmat képes gyakorolni. Gyakorlatilag
elfoglalták az országot.” Thomas Lorry helyi gazdálkodó szintén meg
volt döbbenve, ő így fejezte ki rosszallását a New Statesmannek. „A
helyi és a nemzetközi sajtó akadályozása, meg ez az előkelőségeket
majmoló attitűd pontosan az ellenkezője annak, amire Namíbiának
szüksége van. Azok az emberek, akik évekig próbálkoztak egy
demokratikus társadalom felépítésével, joggal csóválják a fejüket
ennek láttán.”
A nyolchetes namíbiai elzártság ideje alatt Angie csak egyetlen
riporternek volt hajlandó nyilatkozni, Ann Currynek az NBC Today
Show-ban. Angie szólt ugyan néhány szót a terhességről és Bradről
is, de legfőképpen az UNESCO Oktatást Mindenkinek programjában
végzett tevékenységéről beszélt, amelynek célja, hogy az oktatást
alapvető emberi jognak tekintve 100 millió, szegény országokban élő
gyermeknek biztosítsa az iskolába járás lehetőségét. Május 26-án
Angie bekapcsolódott egy nemzetközi konferenciabeszélgetésbe,
amelyben politikusokkal, többek között Gordon Brown későbbi angol
miniszterelnökkel szintén erről a témáról beszélgetett, és amely nagy
visszhangot váltott ki világszerte.
Másnap, 2006. május 27-én ő és Brad beszálltak egy ócska
Volkswagen kisbuszba, amelynek a tetejére két szörfdeszka volt
erősítve, míg a birtokról egy négy, besötétített ablakú terepjáróból
álló konvoj indult el. Megkezdődött a titkos hadművelet. Amint a
paparazzókat sikerült lerázni, a szörfimádó turistának beöltözött
Mickey Brett bepattant a kisbusz volánja mögé, és elindult a
swakopmundi Cottage Medi-Clinic Kórházba, ahol Angie Los
Angeles-i szülész-nőgyógyásza, Jason Rothbart már mindent
előkészített a császármetszéshez, mivel a baba farfekvéses volt.
Brad végig jelen volt, ő vágta el a köldökzsinórt. A kis Shiloh Nouvel
Jolie-Pitt 3200 grammos súllyal és teljesen egészségesen jött a
világra. Marche kívánságai teljesültek, a kislány az Ikrek jegyében
született és azt a nevet kapta, amelyet egyszer régen Jon Voighttal
egy busz oldalán láttak meg.
Angie-nek sikerült felhívnia az anyját, aki a Cedars-Sinai
Kórházban kemoterápiás kezelés alatt állt, és elújságolta neki a jó
hírt. Marche persze nagyon boldog volt. „A szívem repes az örömtől.
Maddox, Zahara és Shiloh nagyon boldog gyerekek lesznek, mert
szeretetteljes, megértő és gondoskodó családi légkörben fognak
felnőni, egymást segítő és szerető szüleik támogatásával” –
jelentette ki büszkén Marche a People magazinnak.
Marche-nak még várnia kellett, hogy lássa első vér szerinti
unokáját, de Brad szülei nyomban Namíbiába repültek, ahol június 4-
én a család együtt ünnepelte meg Angie harmincegyedik
születésnapját. Más okuk is volt az ünneplésre, mert Brad legutóbbi
filmje, a Bábel, amelyben Cate Blanchette-tel játszott együtt, díjat
nyert a Cannes-i Filmfesztiválon, a rendezője, Alejandro Gonzales
Inarritu pedig megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat.
Shiloh alig néhány napon belül „munkába állt” és életének első
hónapjában több pénzt keresett, mint néhány ember egész életében.
A szüleinek, Jonathan Kleinnel, a Getty Images fotóügynökség
vezérigazgatójával való szoros barátságuknak köszönhetően sikerült
egy lélegzetelállító összegre szóló megállapodást kötniük a Shiloh
én famille fotósorozatra, amely összesen 11 millió dollárral
gyarapította a Jolie-Pitt alapítvány kasszáját. A két legnagyobb
durranás a People 4,1 millió dolláros és a brit Hello magazin 3,5
millió dolláros szerződése volt. A paparazzók barnára sülten, ámde
üres kézzel tértek haza.
Június 14-én a család egy magánrepülőgépen hagyta el
örökbefogadott hazáját. Sam Nujoma elnök hálás szavakkal méltatta
Angie Namíbiának nyújtott segítségét. „Ön nem csupán egy
gyermeknek adott életet itt, hanem új korszakot nyitott országunk
életében. Ha mi az ENSZ gyermeke vagyunk, akkor ön, országunk
egyik leglelkesebb támogatója, annak alapító anyái közül való.”
Angie hivatalosan is belépett a jóravaló, rendes lányok sorába.
Amerikába visszatérve az újdonsült anyuka nem vesztegette
sokáig az idejét, és június 20-án már jövőbeli terveiről nyilatkozott
Anderson Coopernek a CNN-en. Elmondta, hogy ő és Brad újabb
gyerek örökbefogadását tervezik, de még nem biztosak az
országban. „Azt szeretnénk, hogy olyan egyensúlyt találjunk, amely
a legjobban megfelel Maddox és Zee érdekeinek.” Kicsit furcsa volt,
hogy Jolie anyuka nem említette meg Shiloh érdekeit.
Valójában akkor már ő és Brad eldöntötték, hogy egy vietnami
árvát fogadnak örökbe, és dr. Aronson el is indította az
örökbefogadási procedúrát, amely hosszadalmasnak és igen
bonyolultnak ígérkezett.
Időközben Brad elkezdte forgatni az Oceans Thirteen – A játszma
folytatódik vígjátékot, de az interjúkban szinte másról sem beszélt,
mint a gyerekeiről: hogy milyen fantasztikus érzés böfiztetni Shiloh-t,
vagy milyen nehéz kifésülni Zee göndör fürtjeit. A kéthónapos Shiloh
időközben bevonult a történelembe – ő lett az első kisbaba, akinek
viaszfiguráját kiállították Madame Tussauds híres múzeumában.
A boldog család image-ét kissé beárnyékolta Jon Voight újabb,
ezúttal eléggé idétlen baklövése – a BAFTA hollywoodi partiján,
miután boldog ötödik születésnapot kívánt Maddoxnak, minden jót
kívánt, Zahara helyett: Shakirának. Brad ugyan megpróbálta
elsimítani az újabb kellemetlen incidensből adódó feszültségeket, de
nem sok sikerrel. Amikor augusztusban Brad és Angie megérkeztek
Scott Caan színész születésnapi partijára, Angie nem volt hajlandó
kiszállni a limuzinból, amikor megtudta, hogy az apja ott van.
Nos, szeptemberben Angie-nek már nem kellett attól tartania,
hogy az apjába botlik, a kis család ugyanis az indiai Punába tette át
a székhelyét, ahol megkezdődött a Hatalmas szív forgatása. Dániel
Pearl újságírót, akiről a film szólt, ugyan a pakisztáni Karachi
tartományban rabolták el iszlám szélsőségesek, de a terrorveszély
miatt Brad, mint producer, kockázatosnak ítélte a helyszínt. A
forgatás mindazonáltal még így is nehézkesen haladt, mert Michael
Winterbottom rendező ragaszkodott sajátos dokumentarista
stílusához, ami nagyon jót tett a filmnek, de állandó koncentrációt
követelt a színészektől.
A szellemi és lelki erőfeszítést megkívánó munka kimerítette
Angie-t, ráadásul a paparazzók kivételes elszántsággal lihegtek a
pár nyomában. Holly Goline, Angie asszisztense azt írta haza
Jonathan Van Meternek, hogy „szinte már alig élünk itt Indiában”.
Brad, hogy enyhítse egy kicsit a feszültséget, meglepetés-hétvégét
szervezett Angie-nek a földkerekség egyik legromantikusabb
helyének számító közeli Taj Lake Palace luxushotelben.
Az idill nem tartott sokáig, ugyanis Mickey Brett és csapata
felesleges durvaságokra ragadtatta magát az egyik forgatási
helyszínen, ahol a fizikai erőszak alkalmazása mellett állítólag
rasszista megjegyzésekkel is illettek néhány helybélit. India azonban
egészen más, mint Namíbia, ahol az ilyesfajta viselkedést szó nélkül
eltűrték, úgyhogy Brettet és három kollégáját letartóztatták, Brad és
Angie kínos helyzetbe, a 16 millió dolláros produkció pedig
veszélybe került. Brad „sajnálatos és szörnyű félreértésnek” nevezte
az incidenst. Angie így nyilatkozott: „Soha nem dolgoznék olyan
emberrel, aki becsmérlően viszonyul egy másik ember
származásához vagy fajához. Én magam is vegyes vérből
származom.”
Amint az indiai forgatás véget ért, Hálaadáskor Angie és Brad
ellátogattak Ho Si Minh-városba, régebbi nevén Saigonba, ahol
megnéztek néhány volt fogolytábort és börtönt is. A pár városnézés
közben egy mopeden közlekedett és a helyi éttermekben étkezett,
de ami a legfontosabb, elmentek egy a város peremén lévő
árvaházba is, ahol megismerkedtek valakivel, aki reményeik szerint
családjuk legújabb tagjává válhatott. A hat hónapos Shiloh
nemsokára új játszópajtásra tett szert.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Jont ne engedjétek be ide.
– MARCHELINE BERTRAND UTOLSÓ SZAVAI

Amikor Johanna Silver Gordon iskolai tanárnő ötvenkét évesen

meghalt méhrákban, a húga Sheryl szomorú volt, ugyanakkor
mélységesen felháborodott. Nők millióihoz hasonlóan, Johanna sem
ismerte fel a tüneteket, csak amikor már késő volt. Sheryl eltökélte,
hogy ezen változtatni kell. 2002-ben Sheryl törvényjavaslatot nyújtott
be, amely a méhrák megelőzésére irányuló országos tájékoztató és
oktató központ felállítását irányozta elő. Hosszas lobbizást követően
a törvényhozás elfogadta a javaslatot, a Johanna törvényeként
ismertté vált törvényt 2007. január 12-én írta alá George W. Bush
elnök. Óriási győzelem volt ez Sherylnek, de Marcheline
Bertrandnak is.
Marcheline és élettársa, John Trudell ugyanis létrehoztak egy
Give Love Give Life (adj szeretetet, adj életet) elnevezésű
közhasznú társaságot, amelynek célja Johanna törvényének
népszerűsítése és támogatása volt a zenei és filmes szakmán belül.
A társaság adománygyűjtő esteket és koncerteket szervezett, és
noha a munka oroszlánrészét John Trudell vállalta magára,
Marcheline is tevékenyen részt vett a méhrák elleni küzdelemben,
egészen addig, amíg ezt egészségi állapota lehetővé tette.
Amikor a törvény jogerőre emelkedett, Marcheline a sokadik
kemoterápiás kezelésen esett át a Bevery Hills-i Cedar-Sinai
Kórházban. Egészen 2006-ig Angie anyja keményen küzdött az
egyre jobban elhatalmasodó betegség ellen, és a visszaeséseket
követő kezelések után mindig sikerült talpra állnia. Az orvosai
megmondták Angie-nek, hogy ezúttal csak hat hónapnyi haladékra
számítanak. Marche arra kérte a lányát, hogy élje az életét,
dolgozzon, és ne üldögéljen az ő betegágya mellett az
elkerülhetetlenre várva. Angie így is tett, de minden
közszereplésénél látszott rajta, hogy a gondolatai máshol járnak,
szórakozott és szétszórt benyomást keltett. A 2007. január 15-i
Golden Globe-gálán Ryan Seacrest műsorvezető kérdésére, ami a
család bővítésére vonatkozott, nem a némán a semmibe tévedő
színésznő, hanem Brad Pitt válaszolt, aki elmondta, hogy
futballcsapatnyi gyereket szeretnének.
Angie gondolatai nem csak az anyja körül forogtak. Még azon a
héten Vietnamba repült, ahol részt vett egy a Mekong-deltában
bambuszt termesztő farmerek megsegítésére szervezett
jótékonysági tanácskozáson, de nyilván azért is, hogy felgyorsítsa a
leendő új családtag, a hároméves Pax Thien Jolie örökbefogadási
procedúráját. Angie ez után csatlakozott Bradhez, aki New
Orleansben forgatta a Benjamin Button különös életét, amely egy
nyolcvanévesnek született és az idő előrehaladtával egyre fiatalodó
férfi valóban különös történetét beszéli el. Angie és Brad nem csak
filmeztek a Big Easyben – egyrészt 3, 5millió dollárért házat vettek a
városban, másrészt Brad aktívan részt vett a Katrina hurrikán által
leginkább sújtott lakónegyedek újjáépítésének projektjében.
2007. január 27-én azonban Angie megkapta az oly rettegett
telefonhívást Los Angelesből. Az anyja váratlanul visszaesett, és az
állapota rohamosan romlott. Angie és Brad az első repülőjárattal Los
Angelesbe utaztak, de későn érkeztek.
Angie később elmondta, hogy Marcheline a földet érésük után
egy órával távozott az élők sorából. John Trudell és James vele
voltak a Cedars-Sinai Kórházban, amikor Marche feladta hét év fél
éves küzdelmét a rákkal.
Noha Angie nem búcsúzhatott el az anyjától, vigaszt nyújtott
számára a gondolat, hogy Marche egy összetartó családot hagyott
hátra. A pletykalapok spekulációival ellentétben nem felel meg a
valóságnak, hogy Marche utolsó kívánsága az lett volna, hogy ő és
Brad (Marche egyszerűen őrangyalnak nevezte őt, aki azért jött,
hogy a lányára vigyázzon) házasodjanak össze.
Valójában Marcheline életének utolsó napjaiban a
fájdalomcsillapításra alkalmazott morfintól végig szedált állapotban
volt, és csak néha tért magához.
Angie elmondása szerint a legmegrázóbb pillanat az volt, amikor
Brad és a zokogó James összeölelkeztek a kórház folyosóján. „Brad
csodálatosan tapintatos volt. Ez volt életem legszörnyűbb napja, de
egyúttal talán a legszebb is bizonyos értelemben, mert akkor
éreztem meg igazán, mekkora összetartó ereje van a családnak.
Anyám ezt az ajándékot adta nekünk.” Nos, talán nem egészen.
Marcheline-nek még volt annyi ereje, hogy a vég bekövetkezte előtt
elsuttogja: „Jont ne engedjétek be ide.”
Angie és James gyászoltak, a temetéssel kapcsolatos
formaságokat Brad vállalta magára. A testvérek közösen
nyilatkoztak a People magazinnak. „Nincs rá szó, milyen csodálatos
nő és anya volt Marcheline. A legjobb barátunkat veszítettük el.”
Mások is elismeréssel adóztak. Angie keresztanyja, Jacqueline
Bisset „felvilágosult szellemiségű” nőnek írta le Marcheline-t, aki
„hihetetlen erőfeszítéssel nevelte fel Jamie-t és Angie-t, egész életét
az ő boldogságuknak szentelte.” Lee Strasberg, a mester, azt emelte
ki, hogy Marcheline „kivételes, és a szó legnemesebb értelmében jó
ember volt”, aki a gyerekei érdekében feladta a saját karrierjét. A
hamvasztásos szertartásra a Los Angeles-i Holy Cross Mortuaryban
került sor. Csak John Trudell, Brad Pitt és Marcheline gyerekei voltak
jelen. A család arra kérte a gyászoló barátokat és ismerősöket, hogy
a Marcheline emlékének ápolására létrehozott weboldalon fejezzék
ki részvétüket és róják le kegyeletüket.
Szomorú tény, hogy a kedves, gondoskodó és nagylelkű Marche
életének utolsó éveit eléggé magányosan töltötte, még legközelebbi
barátaitól és ismerőseitől is eltávolodott. Még egészséges volt,
amikor összerúgta a port az apjával (igaz, vele kibékült, amikor
Rolland a rák végső stádiumába lépett), mostohaanyjával, Elkével
pedig minden kapcsolatot megszakított. Összeveszett az öccsével,
Raleigh-vel és a húgával, Debbie-vel, de volt élettársával Bili Day-jel,
és régi barátnőivel, Jade Dixonnal és Belinha Beattyvel sem tartotta
a kapcsolatot. Jon Voighttal a hírhedt 2002-es augusztusi interjú óta
nem állt szóba.
Nem csoda, hogy sokakban nagy megdöbbenést váltott ki
Marcheline halálhíre. Bill Day, aki tizenkét évig élt együtt Marcheline-
nel, éppen úton volt Santa Monicába, amikor a rádióból megtudta a
hírt. Elmondása szerint annyira megrázta a dolog, hogy le kellett
húzódnia az út szélére a kocsival. Utána hosszasan álldogált a
parton az óceánt nézve, és felidézte magában a Marche-csal töltött
éveket. „Nagyon nehéz volt felfogni, hogy úgy csinálta végig a rák
okozta hosszú agóniáját, hogy még csak nem is szólt róla nekem.
Igaz, hogy a kapcsolatunk rosszul végződött, de volt egy közös
életünk. Nem hittem volna, hogy a békülés szándéka nélkül hagyja
itt ezt a világot. De Marcheline-ről lévén szó azt is megértem, hogy
miért tett így. Az az átkozott fagyosság. Istenem, soha nem
gyűlöltem ezt annyira, mint abban a percben.”
A telefonüzenetek arról tanúskodtak, hogy sokan estek áldozatul
ennek a kérlelhetetlen fagyosságnak az évek során. Jon Voight csak
a fia üzenetrögzítőjének mondhatta el részvétteljes szavait. Marche
húga, Debbie az újságokból értesült nővére halálhíréről. Valójában
sem a Bertrand, sem a Voight famíliában nem maradt olyan felnőtt,
aki közelebbi kapcsolatban maradt volna Marche-csal és a
gyerekeivel, így James kissé visszatetsző nyilatkozatának, miszerint
ő meg Angie árvák lettek, talán mégis volt némi valóságalapja.
Angie az egyetlen általa ismert módszert választotta, hogy
valahogy túltegye magát imádott anyja halálán – belevetette magát a
munkába. Alig három héttel Marcheline halálát követően már úton
volt Csádba, ahol két napot töltött el darfuri menekültek között az
Oure-Casson menekülttáborban. „Mindig szörnyű érzés olyan
családokkal találkozni, akik valamilyen háborús konfliktus miatt
mindenüket elveszítették, és arra kényszerültek, hogy elhagyják a
hazájukat, az otthonukat” – jelentette ki az ENSZ jószolgálati
nagykövete, aki sivatagi homokviharokon küzdötte át magát, hogy
eljusson a huszonhatezer embert befogadó menekülttáborba.
Néhány héttel Angie látogatását követően a Jolie-Pitt-Alapítvány
egymillió dollárt adományozott a darfuri humanitárius missziónak.
Februárban Angie megjelentetett egy cikket a Washington Post
külső véleményeknek fenntartott rovatában, amelyben beszámolt
saját menekültügyi tapasztalatairól, és kifejezte azon
meggyőződését, hogy Darfurban addig nem várható tartós békés
rendezés, amíg az erőszak elkövetői és védelmezői nem kerülnek
nemzetközi bíróság elé. A cikket Angie első alkalommal nem
színésznőként, hanem jószolgálati nagykövetként jegyezte. Nem
sokkal később Angelinát jelölték a tekintélyes Külügyi Kapcsolatok
Tanácsának testületébe, amelynek tagjai között olyan nagyágyúk
voltak, mint Richard Holbrooke, Tom Brokaw és Alan Greenspan.
Angie tagságát júniusban hivatalosan is megerősítették.
A nagyközönséget azonban továbbra is sokkal inkább Angelina
Jolie magánélete érdekelte, nem pedig közösségi munkája. Március
2-án, két nappal azt követően, hogy Angie visszatért Darfurból, egy
magas rangú vietnami örökbefogadás-ügyi hivatalnok megerősítette,
hogy a háromgyerekes anyuka kérelmét nemsokára végleg
elbírálják.
Amikor 2006-ban, hálaadás napján Angie és Brad Ho Si
Minhvárosba utaztak, a Tam Binh árvaházban végre személyesen is
megismerkedhettek a „szégyenlős, de barátságos” kisfiúval, Pam
Quang Sanggal, aki éppen akkor ünnepelte harmadik
születésnapját. A kisfiú egyéves kora óta élt a 326 gyereket
befogadó árvaházban, amióta heroin függő anyja, Pham Thu Dung
lemondott róla. Nagyon úgy tűnt, hogy a kisfiú élete hamarosan
gyökeresen megváltozik.
A kis Phamért március 14-én jött el új családja, vagyis Angie,
Maddox és Zahara – Brad ezúttal nem tudta összeegyeztetni filmes
kötelezettségeit az utazással. A hivatalos papírok aláírását követően
a kis család már együtt távozott a központi gyámügyi hivatal
épületéből, de az első néhány nap hektikussága bizony
mindannyiukat megviselte.
A vietnami kisfiú gyakorlatilag perceken belül egy másik
univerzumban találta magát. Lett egy új családja, egy új otthona,
más nyelven kellett beszélnie, egy ismeretlen kultúrába csöppent,
ráadásul új nevet is kapott – Angie a Pax Thien Jolie nevet
választotta neki. A Paxot, vagyis a latin békét még Marche javasolta
korábban, a thien vietnamiul ,égboltot’ jelent. A nagy felhajtás, a
testőrök, az ismeretlen testvérek és egy másik nyelven beszélő
„anyuka”, mind furcsának és félelmetesnek tűnt, nem csoda, hogy a
kisfiú zavarodottan viselkedett és eleinte sokat pityergett. „A
rengeteg fotós és a sajtónyilvánosság egyáltalán nem az, amire
most szükségünk van” – jelentette ki dühösen Angie, aki nagyon
aggódott a gyerek miatt.
A Ho Si Minh Law napilap újságírójának adott interjújában Angie
elmondta, hogy mindenképpen sok szeretette, türelemre és
odafigyelésre lesz szükség ahhoz, hogy a kisfiú minél hamarabb
feltalálja magát az új környezetben, és hogy bizalommal viszonyuljon
új családjához. Végül hozzátette, hogy a közeljövőben nem tervez
filmet forgatni. „Otthon maradok Paxszal, hogy segítsek neki
beilleszkedni a családba és az új életébe. Most már négy gyerekem
van, és a róluk való gondoskodás a legfontosabb a számomra.
Nagyon boldog vagyok, hogy anyaként ezt megtehetem.”
Angie reményteljes nyilatkozatainak ellenére a médiában egyre
több elítélő vélemény jelent meg arról a gyakorlatról, hogy nyugati
hírességek és politikusok, kihasználva kapcsolataikat és
befolyásukat, a Harmadik Világ országaiból úgymond „vásárolnak
maguknak” gyerekeket.
Angie is célkeresztbe került. Fiona Looney kommentátor azzal
vádolta, hogy „úgy választ magának gyereket, ahogy mások
kézitáskát”. A Daily Mail azt állította, a vietnami közvélemény
megütközéssel fogadta, hogy Angie megváltoztatta a gyermek
nevét, mivel „még egykutyánál is kegyetlenségnek számít a
névváltoztatás, hát még egy kisfiúnál”. Tracy Digman arizonai
újságíró, aki maga is örökbe fogadott gyerek volt, a következőket
jegyezte meg: „Nekem úgy tűnik, hogy Jolie valahogy úgy gyűjti a
kisgyerekeket, ahogy a tetoválásait.” Susan Caughman, az Adoptive
Families (örökbe fogadó családok) magazin főszerkesztője arra
figyelmeztetett, hogy nem szerencsés és felelődén dolog rövid időn
belül több, ráadásul eltérő korú gyereket örökbe fogadni. A média
felháborodását valamelyest enyhítette Pax vér szerinti anyjának a
vietnami sajtóban tett nyilatkozata. Az ötvendolláros havi fizetésért
dolgozó cipőgyári munkásnő a következőket mondta: „Én
lemondtam anyai jogaimról, amikor elhagytam a gyermekemet. Neki
most sokkal jobb dolga van ott, ahol van. Olyan élete lehet, amilyet
én soha nem tudnék neki biztosítani.” Az egészen biztos, hogy a
kisfiút, aki immár a világ legismertebb szivárványcsaládjának tagjává
vált, soha nem látott érdeklődés kísérte a világsajtóban és az
interneten. Alig néhány nappal örökbefogadását követően, Pax
fényképei megjelentek a People és a Hello magazin címlapján; az
állítólag 2 millió dollárt érő szerződésből befolyó pénzt a Jolie-Pitt-
Alapítvány számláját gazdagította.
 Talán előre számításba véve egy, a harmadik külföldi
örökbefogadást esetlegesen kísérő felháborodási hullámot, Angie
legújabb munkáját, a Wanted akciófilmben való részvételét egészen
március 26-ig nem jelentették be, pedig a rendező, Timur
Bekmambetov, és a két férfi főszereplő, Morgan Freeman és James
McAvoy nevét már az előző év decemberében nyilvánosságra hozta
a Variety magazin. A film promóciós vetítésén tartott sajtó
tájékoztatón McAvoy azt nyilatkozta, hogy kissé „megilletődött”,
amikor szerződtetésekor megtudta, Miss Jolie fogja játszani filmbéli
szerelmét – szóval az elejétől fogva tudott Angie szerepléséről. A
film forgatását – amelyben Angie egy bérgyilkosnőt alakít, aki egy
barátjának a fiát tanítja meg a mesterség fogásaira – három
hónaposra tervezték, két helyszínen: májusban Prágában, és
valamivel később Chicagóban.
Nem mondhatni, hogy Angie-nek túl sok ideje lett volna a
gyerekeivel foglalkozni, hiszen alig készült el a Wanted, szinte
azonnal elkezdődött az Elcserélt életek, egy valóságban is
megtörtént esetet feldolgozó filmdráma forgatása Clint Eastwood
rendezésében. Rögtön ez után a Beowulf– Legendák lovagja
animációs mesefilm következett, amelyben Angie a hangját
kölcsönözte a harcos bűvös erővel rendelkező anyjának, majd nem
sokkal később Ayn Rand Atlasz vállat von című regényének
filmváltozatában kellett szerepelnie.
Ha Angie tudott volna is beszélgetni új fiával, és nem csak kézzel-
lábbal mutogatva kommunikálni, vajon mivel magyarázta volna azt
az ellentmondást, amely a Vietnamban tett – a gyerek érdekében
karrierje háttérbe szorításáról szóló – nyilatkozatai és a között a
nyilvánvaló tény között feszült, hogy az előzőleg megkötött
szerződések miatt gyakorlatilag már az előtt újra munkába kellett
állnia, még mielőtt Pax egyáltalán megismerkedik új otthonának
alaprajzával? Nem csoda, hogy amikor Angie felszállt a
magánrepülőgépre, amely őt és immár újabb taggal bővült családját
Vietnamból visszaszállította az Egyesült Államokba, nagy kő esett le
a szívéről. A vietnami és a nemzetközi sajtó ettől kezdve írhatott,
amit akart, ráadásul a Jolie-Pitt-Alapítvány nagy csinnadrattával
bejelentett újabb adománya, ezúttal százezer dollár a szudáni
„elveszett gyerekeknek”, elvonta a média figyelmét az új filmszerep
bejelentéséről.
Egy dolgozó nőnek, aki egyúttal anya is, gondolhatnánk, nem kell
magyarázkodnia senki előtt sem, amiért a munkáját legalább annyira
fontosnak tartja, mint a családját. Angie esetében azonban mindig is
ott volt a háttérben Marcheline idealizált képe – az önfeláldozó
anyáé, aki feladta a karrierjét a gyerekei érdekében. Ez volt az
immár szinte legendává vált történet, amiben hitt, jobban mondva
hinni akart – pedig nem volt teljesen igaz. Angie anyja valójában
sosem adta fel színészi ambícióit, és maga is dolgozó anya volt.
Angie azonban mindig is szükségét érezte, hogy a világ szemében –
és a sajátjában is – valamiképpen fenntartsa a „háziasszony és
istennő” kettős szerepét. Talán Susan Chenery írónő foglalta össze
legtalálóbban ennek az attitűdnek a lényegét: „Van valami enyhén
szólva abszurd módon beteges abban az igyekezetben, amellyel a
»jóravaló, rendes nő« image-ére törekszik.”
Angie ugyanakkor megszenvedte a magára hagyatottság minden
fájdalmát, ami felnőttként és anyaként is mély nyomott hagyott
benne, talán ezért kötődik másképpen örökbefogadott – vagyis árva
vagy elhagyott – gyerekeihez, mint a vér szerintiekhez. „Azt hiszem,
hogy azért aggódom jobban Mádért és Zeeért, mert ők kis túlélők,
annyi mindenen mentek keresztül – mondta erről Angie az Elle
magazinnak. – Shiloh kiváltságos helyzetben van, már attól a
pillanattól kezdve, hogy megszületett. Talán ezért aggódom érte
kevesebbet… A többi gyerekemmel akkor találkoztam először,
amikor már kialakult a személyiségük. Egy újszülött pedig egy…
Igen, egy kis paca!”
Mindezek ellenére Angie felnőttekhez és a gyerekekhez való
viszonyát leginkább úgy lehetne összefoglalni, hogy „gyere ide; jó,
most menj el”. Csak néhány példa: alig néhány héttel Jonny Lee
Millerrel való házasságát követően már viszonya volt Timothy
Huttonnal; férjhez ment Billy Bob Thorntonhoz, majd négy nap múlva
elutazott forgatni a Lara Croftot. Miután örökbe fogadta Maddoxot,
kirúgta Billy Bobot, rögtön ezután pedig Ecuadorba utazott, az
anyjára és a bátyjára bízva a gyereket; amint Zahara kijött a
kórházból, elkezdte forgatni Az ügynökséget’, alighogy hazavitte
Paxot, Prágába utazott filmezni – igaz, ezúttal Brad és a gyerekek
szintén a városban voltak. És mindeközben állandóan azt hajtogatta,
hogy családot akar, kevesebbet fog dolgozni, és a gyerekeire akar
koncentrálni.
Angie valamilyen szinten az anyja példáját követte, csak kicsit
másképpen. Egy valamiben azonban teljes mértékben azonosulni
tudott Marche-csal: a Bertrand-féle fagyosság vonatkozásában. Pax
új családja bizonyos tekintetben egyáltalán nem volt az a békés
családi fészek, amelynek távolról tűnhetett, hiszen Jon Voighttal még
mindig tartott az állóháború.
James akkoriban adott egy interjút Sharon Feinstein angol
újságírónőnek, amelyben az apját „manipulativ”, goromba fráternek
és zsugori alaknak írta le, akiről csak „borzalmas emlékek”
maradtak, az pedig egyenesen felháborító volt, ahogyan az
anyjukkal bánt.
Nem tudni, mi válthatta ki James frontális támadását, a múlt
objektív megítéléshez azonban mindenképpen hozzátartozik, hogy
Jon Voight mindig is közelebbi kapcsolatban állt a fiával, mint a
lányával. Együtt kosaraztak, James tinédzserként az apjával lakott,
aki fizette a magánegyetemi tanulmányait, és amikor friss
rendezőként lediplomázott, egy új Porschéval lepte meg. Ezek után
vett neki egy lakást Nyugat-Hollywoodban, és amikor James hirtelen
úgy döntött, hogy mégis színészi pályára lép, elvitte bemutatni az
összes létező hollywoodi casting-ügynökhöz. Nem egészen úgy
viselkedett, mint egy goromba és zsugori apa.
Voight egy ideig visszafogta magát és nem reagált a vádakra, de
aztán azt nyilatkozta a Life and Style magazinnak, hogy
feltételezhetően az édesanyja elvesztésének traumája válthatta ki a
fiából ezt a furcsa reakciót. „Végtelenül elszomorít, hogy a
gyerekeim ennyire rossz képet festenek rólam. Valószínűleg tartom,
hogy az anyjuk által hosszú évekig sulykolt ellenérzések
feloldásának képtelensége játszik közre ebben. Az igazság az, hogy
én mindig megpróbáltam jó apa lenni, és megadni a gyerekeimnek
mindazt a támogatást, mind anyagilag, mind érzelmi szinten, ami
tőlem elvárható volt, és az édesanyjukat is tiszteltem és szerettem.
Az évek során sokat küzdöttem azért, hogy jó viszonyom legyen a
gyerekeimmel.”
A fagyosság azonban még a síron túlról is dermesztőén hatott.
Marche végrendeletében, amelyet 2007. április 10-én hoztak
nyilvánosságra, egy „180 ezer dollár ki nem fizetett házastársi
támogatás” is szerepelt. Ezen még Marcheline barátai is őszintén
meghökkentek. Nos, minden jel arra mutatott, hogy Marcheline
képtelen volt megbocsátani a volt férjének.
Ugyanakkor Marcheline a lánya számára mindig is a biztonságos
kikötőt, az örök kapaszkodót jelentette: ő volt a mentora, a
menedzsere, a legjobb barátnője, a legfőbb tanácsadója, vele
minden nap beszélt telefonon. Angie nagyon kötődött az
édesanyjához. Amikor az év májusában a színésznő interjút adott
Ann Currynek a Hatalmas szív bemutatójának közeledtével, elsírta
magát, amikor az anyja elvesztése került szóba. ,>A francba,
megríkatott – mondta Angie a könnyeit törölgetve. – Ebben az évben
veszítettem el az anyukámat. Sok mindenen mentem keresztül.
Négy gyerekem van. Nemrég fejeztem be a szoptatást. Azt
szeretném, ha az emberek megértenék, hogy egy nagyon nehéz
éven vagyok túl, és mindent megteszek azért, hogy jó anya legyek.
Össze akarom tartani a családomat.”
Brad, a film producereként, szintén hozzátette a magáét, amikor
elmondta, hogy Marcheline halála óta gyakorlatilag megszűntek a
veszekedések közte és Angie között. „Eljön majd az az idő, amikor
már nem lesz lehetőségünk együtt lenni azzal, akit szeretünk. Ennek
tudatában vagyunk mindketten. Ezért aztán a veszekedések
maguktól abbamaradnak. Nem akarom elvesztegetni az időt azzal,
hogy marakodjak valakivel, akit szeretek, és aki sokat jelent nekem.”
A Brangelina-összetartozás jegyében Angie beismerte, hogy nem
tud főzni, elárulta, hogy Pax időközben a család leghangosabb és
legmerészebb tagjává nőtte ki magát, és boldogan újságolta el, hogy
Brad szülei milyen fontos szerepet játszanak a gyerekei életében.
Mindennek megkoronázásaként Angelina alakítása Mariane
Pearlként győzedelmes visszatérésnek bizonyult. A londoni Times
kritikusa, James Christopher, ezt írta: „A film Jolie-é. Ö már kapott
egy Oscart az Észvesztőért 1999-ben, de ebben a filmben élete
legjobb alakítását nyújtja, amely minden tekintetben hiteles és átütő
erejű. A filmet az ő kiváló játéka menti meg attól, hogy elvesszen a
részletekben. Az ő Mariane-jának embersége és lelki nagysága
tartja életben Dániel szellemiségét.” A chicagói Robert Egbert így ír
Angie teljesítményéről: „Jolié eredeti és döbbenetesen őszinte
alakítást nyújt. A mesterkéltség teljes hiányával is képes fenntartani
a feszültséget.” A Hatalmas szív ugyan nem aratott elsöprő
kasszasikert, de tizenkét rangos szakmai díj-jelölést hozott Angie-
nek, köztük egy Golden Globe- és egy Empire Award-jelölést is.
Angie élete maga volt a nagy rohanás: New Yorkban és Cannes-
ban a Hatalmas szívet reklámozta, a Wantedban rosszfiúkat üldözött
Prágában és Chicagóban, ezenkívül pedig lázasan készült Christine
Collins szerepére az Elcserélt életeden. Három örökbe fogadott árva
és egy vér szerinti gyerek mellett, nem mondhatni, hogy könnyű
dolga lett volna. Nem is csoda, hogy Brad egyre többet vállalt az
otthoni teendőkből, de nem hanyagolta el kedvenc Make It Right
projektjét sem. A New Yorker magazin tudósítója így jellemezte a
szupersztár sokgyerekes apukát: „Brad Pitt időnként úgy néz ki, mint
akin most gázolt át egy teherautó.” Ahogyan a legtöbb szülő, Brad is
felfedezte, hogy a gyereknevelés összeszedettebbé és jobb
szervezővé teszi az embert: „Ez a legcsodálatosabb időszak, amit
valaha átéltem, ugyanakkor a legkeményebb meló, amit valaha
csináltam. Imádom, és mindenkinek csak ajánlani tudom” – jelentette
ki fáradt-boldogan.
Angie olyannyira elfoglalt volt, hogy lemondta a részvételt azon a
megemlékezésen, amelyet a családtagok és a közeli barátok
Marche tiszteletére szerveztek a Roxbury Parkban 2007.
szeptember elsején. Miközben Angie Velencébe tartott, hogy Brad
oldalán vonuljon végig a vörös szőnyegen a filmfesztiválon, ahol a
Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford az egyik
fő attrakciónak ígérkezett, Jon Voight, John Trudell és Bill Day mind
eljöttek a megemlékezésre, amelyet viccesen mint „a csatabárd
elásásának pillanatát” aposztrofáltak. Marche húga, Debbie még egy
kis csatabárd alakú medált is csináltatott magának ennek jegyében.
Jon Voight egy rózsacsokorral a kezében érkezett és ő vállalta a
beszédet is. Bill Day elmondása szerint Jon ugyan szóba elegyedett
vele is és udvariasan érdeklődött hogyléte felől, de mindenki
számára nyilvánvalóvá tette, hogy nem táplál különösebb szimpátiát
iránta. „A tekintetével mondta el: ami engem illet, barátom, amikor
Marcheline meghalt, te is meghaltál a számomra.” Marche barátnői,
Lauren Taines, Belinha Beatty és Jane Dixon, a húga Debbie és az
öccse, Raleigh kézen fogva körbeálltak és mindenki mondott egy pár
szót Marche-ról.
A megemlékezés végén Jon Voight, John Trudell és Bill Day még
egy közös fényképet is csináltattak, amelyet Raleigh fia, Francis
készített. (Sajnos, hat hónappal később, 2008 februárjában Raleigh
meghalt rákban.)
Az eseményt azonban beárnyékolta egy kellemetlen közjáték,
ugyanis a résztvevők felfedeztek néhány, a közelben leselkedő
paparazzót. Néhány nappal később a Jonról és a család néhány
tagjáról készült fényképek megjelentek a lapokban. Felmerült a
gyanú, hogy Jon értesítette a médiát, mintegy a családi fotókkal
bizonyítva, mégsem olyan rossz ember ő, amilyennek a gyerekei
leírják, hiszen lám-lám, a család többi tagja szívesen mutatkozik a
társaságában. Amint azt az egyik résztvevő megjegyezte:” A Voight-
féle világban soha nem ér véget a szarkeverés ”
 TIZENHATODIK FEJEZET
Ebben a családban évtizedekig dúlt a belső háború. De egyszer
eljön a felejtés és a megbocsátás ideje.
- BILL DAY

Amikor Angie 2007 októberében elkezdte forgatni az Elcserélt

életeket, a maga módján emlékezett meg az édesanyjáról: a
kézitáskájában végig ott lapult Marcheline fényképe. Az 1928-ban
játszódó történet középpontjában álló Christine Collins, a
személyiségi jogaiban súlyosan megsértett telefonközpont-kezelőnő
alakja „azt a fajta nőiességet sugározta, amilyennel anyukám is
rendelkezett, és amit a mai modern nőkben hiába keresünk” –
mondta Angie. Az elrabolt fiát kétségbeesetten kereső asszony
története mélyen megrázta a színésznőt. Ha a Wanted egyfajta
menekülés volt a gyász fájdalma elől, az Elcserélt életek maga volt a
katarzis, amely meghozta a lelki megtisztulást és
megkönnyebbülést.
Angie már a forgatás első napjaiban felfedezte, hogy ismét
terhes: többször rosszul lett vagy elájult a felvétel közben. Azt
viszont valóságos sokként élte meg, amikor kiderült, hogy ikreket
vár. Brad és Angie sokat emlegetett futballcsapatnyi gyerekvállalása
hamarabb bekövetkezett, mint arra bárki is számított volna.
Novemberben azonban nem a színésznő újabb terhessége,
hanem etiópiai születésű örökbe fogadott lányával, Zaharával
kapcsolatos, úgymond szenzációs hírek foglalkoztatták leginkább a
médiát. Ugyan az etióp bíróság már két évvel korábban hivatalosan
is megerősítette, hogy a kislány örökbefogadása teljes mértékben
törvényes volt, az újságok új hírként tálalták, hogy Zahara egyáltalán
nem árva, mivel az anyja életben van. A kislány vér szerinti anyja,
Mentwabe Dawit, aki egyébként az ágya mellett tartotta Angie
fényképét, akit lánya megmentőjének tartott, hiába nyilatkozta az
újságíróknak, hogy: „A lányom a legszerencsésebb lény a földön,
mert egy világhírű és nagyra becsült hölgy fogadta örökbe, és a
legjobbakat kívánom mindkettőjüknek.” Az etióp gyámhatóság és az
ottani örökbefogadási ügynökség hiába adott ki nyilatkozatot arról,
hogy az eljárás „törvényes és visszavonhatatlan” volt: a médiának
csak a botrány számított. Mindenki azon csámcsogott, hogy
Angelina Jolie három örökbe fogadott gyereke közül kettő nem is
árva, az első pedig, Maddox, egy olyan ügynökségen keresztül
került hozzá, amely gyerekkereskedelem gyanújába keveredett.
Az állapotos Angie méltóságteljesen és rendithetetlenül, büszke
és sérthetetlen csatahajóként állta a médiavihart, minden rágalom és
vád lepergett róla. Az egykori punk immár valóságos földanyaként,
kegyes és megbocsátó mosollyal tűrte a sárdobálást és bárhol is
járt, bőkezűen osztotta az áldást: csak a 2006-os évben, számolta ki
Brad, több mint 4 millió dollárt adományozott különböző jótékony
célokra. Angie-t még Jennifer Aniston a lapokban megszellőztetett
csípős megjegyzései sem hozták ki a sodrából. Miután Angie és
Brad két évig tartó megtévesztési hadművelete lelepleződött, a két
sztár egyre több részletet árult el kapcsolatuk kezdetéről. Brad
például elmesélte a Rolling Stone magazinnak, hogy a kedvenc
filmje a Mr. és Mrs. Smith: „Mert hát, tudja… a hat gyerek miatt. Mert
szerelmes lettem.”
Amikor Angie egy interjúban elmondta, hogy abban az időben
reggelente alig várta, hogy elkezdődjön a forgatás, Jennifer azt
nyilatkozta, hogy ízléstelennek tartja a megjegyzést. Jennifer
gyerekkori barátnője, Andrea Bendewalt visszafogottabban
fogalmazott: „Jen számára kivételesen fájdalmas volt, hogy Bradet a
szétválásuk után olyan hamar már egy másik nővel látták. A
legbántóbb pletyka mégis az a szóbeszéd volt, hogy Jennifer a
karrierjét részesítette előnyben, mintegy arra kényszerítve Bradet,
hogy egy családszerető, melegszívű társat keressen magának. Egy
meg nem nevezett barát a következőket mondta a Vanity Fairek’.
„Szóval Bradnek van egy ördögi oldala is? Lehet, hogy úgy gondolta:
ki akarok lépni ebből a házasságból, de ártatlanul, mint egy illatozó
rózsaszál, úgyhogy az lesz a legjobb, ha ultrafeministának állítom be
Jent, és akkor én leszek a szerencsétlen férj, aki hiába könyörgött
egy gyerekért, és ezért aztán kénytelen volt odébbállni?”
Más helyzetben és más időkben a pletykák és a vádaskodások
talán visszaütöttek volna, de nem most. Angie-nek sokkal fontosabb
dolga volt annál, minthogy ilyesmire pazarolja az energiáit: el kellett
indítania az ENSZ Nine Million gyermekoktatási világkampányát,
novemberben találkoznia kellett David Milliband angol
külügyminiszterrel, akivel „globális diplomáciai kérdéseket” kellett
megvitatnia, majd 2008 februárjában Paula Dobransky külügyi
államtitkárhelyettes társaságában Bagdadba kellett utaznia, hogy
személyesen ismerkedjen meg annak a kétmillió tizenkét éven aluli
gyermeknek a helyzetével, akik a háború következtében otthon és
család nélkül maradtak. Az úgynevezett Zöld Zónában Angie
találkozott David Petraus tábornokkal, az Irakban állomásozó
amerikai egyesített haderő főparancsnokával, Nouri al-Maliki iraki
miniszterelnökkel és több magas rangú iraki menekültügyi
hivatalnokkal, akikkel a menekültek hazatérését elősegítő terveket
vitatták meg. „Nagy segítőkészséget látok és rengeteg
megbeszélésen vettem részt, de egyelőre több a beszéd, mint a tett,
és nagyon sok a megoldatlan probléma. Mindent elkövetek, hogy
részletekbe menően tájékozódjak a gondokról” – számolt be Angie a
témával kapcsolatban szerzett tapasztalatairól a Washington Post
külső véleményeknek fenntartott rovatában.
2008. április 8-án Angie éppen az iraki gyermekoktatási program
aktuális helyzetéről tartott beszámolót a Külügyi Kapcsolatok
Tanácsának bizottsági ülésén Washingtonban, amikor hirtelen
elhallgatott és szünetet kért. „Rugdosást éreztem a pocakomban” –
mondta utóbb a harminckét éves kismama. Angie azért még érzett
magában annyi erőt, hogy barátjának, Mariane Pearl újságírónak
személyesen adja át a Vital Voices Global Partnership nemzetközi
nonprofit szervezet fődíját. A gyerekek ugyan rugdostak, de Angie
állhatatosan dolgozott tovább. Egy hónappal később a Global Action
for Children humanitárius szervezet gáláján lobbizott támogatásért,
ezúttal a bátyja társaságában.
Persze Angie nem lett volna Angie, ha kihagyta volna a
lehetőséget, hogy a szexről is elejtsen néhány szót. ,A terhesség
fantasztikusan jót tesz a szexuális életnek. Valahogy még
kreatívabbá teszi az embert. Nagyon izgalmas nőiesen
gömbölydednek és teltnek lenni.” A pár ezúttal sem az Egyesült
Államokat választotta a szülés helyszínéül, a döntésben talán
közrejátszott Marcheline soha meg nem valósult álma, miszerint
mindig is Franciaországban szeretett volna élni. Angie francia
nyelvleckéket vett, majd néhány hónappal később ő és Brad
megvásárolták az addig bérelt, 360 hektáron elterülő Chäteau
Miraval Attdkat a francia Riviérán, ahol többek között Johnny Depp
és Vanessa Paradis lettek a szomszédaik. Májusban, miután részt
vettek a Cannes-i Filmfesztiválon, eltöltöttek néhány napot Paul
Allen milliárdossal, a Microsoft társalapítójával, majd együtt
vacsoráztak Clint Eastwooddal és Angie egykori udvarlójával, Mick
Jaggerrel, a pár visszavonult a jól elszigetelt birtokra, amelyet
természetesen igyekeztek megszállni az elmaradhatatlan
paparazzók. A környéken óriási volt az izgalom, a helyi újság, a Nice
Matin egyenesen azt írta, hogy a közelgő esemény „legalább akkora
jelentőségű, mint a holdra szállás”.
Angie-nek, aki egy hétnél tovább képtelen egy helyben maradni,
nyilván nagyon idegesítő lehetett a háromhetes kórházi száműzetés,
de az orvosok ragaszkodtak hozzá, hogy biztos, ami biztos, feküdjön
be időben. Végül, 2008. július 12-én a nizzai Fondation Lenval
Kórházban császármetszéssel megszülettek az ikrek. Elsőként Knox
Léon érkezett, majd Vivienne Marcheline, mindketten 2260 grammos
súllyal jöttek a világra. A harminc percig tartó műtét alatt Brad végig
jelen volt, ő vágta el a köldökzsinórokat. Dr. Michel Sussman, az
ikreket a világra segítő orvos úgy nyilatkozott, hogy a szülők
nyugodtak voltak, viccelődtek is egy kicsit, de nagyon meghatottak
és boldogok.
Knox és Vivienne nyomban a világ legértékesebb, jobban mondva
legjobban fizetett csecsemői lettek – a róluk és szüléikről készült
fényképeket 14 millió dollárért vette meg a People és a Hello
magazin, mondanunk sem kell, hogy a pénz a Jolie-Pitt-Alapítvány
kasszájába vándorolt. A New York Times információi szerint maga
Angie folytatta le a tárgyalásokat a fotók jogairól az amerikai
magazinnal, azzal indokolva a választását, hogy az ottani újságírók
soha egy rossz szót nem írtak sem róla, sem a családjáról.
Az ikrek születését követően némi apróbb enyhülés volt
tapasztalható Voighték családi háborújában is. Barátainak
segítségével Jon Voight kinyomozta, hol lakik a fia Sherman
Oaksban, és váratlanul meglátogatta. Nem lehet tudni, hogy hogyan
zajlott le a találkozás, de nem sokkal később apát és fiát júniusban
együtt látták az L. A. Lakers kosárlabdacsapatának egyik meccsén,
James ezt követően utazott el Franciaországba, hogy ott legyen a
húga mellett az ikrek megszületésekor. A gyermekáldás és Jon
közelgő évfordulója – hetvenedik születésnapja – arra indították a
barátokat és ismerősöket, hogy közös erőfeszítéssel próbálják meg
valamelyest oldani a feszültséget és újraéleszteni apa és lánya
enyhén szólva fagyos viszonyát. John Boorman rendező
személyesen, persze külön-külön beszélt a „szemben álló felekkel”.
Nem ő volt az egyeden. Krisann Morei, aki karon ülő kora óta nem
látta Angie-t, szintén úgy érezte, hogy nem ülhet tovább tétlenül.
„Tennem kellett valamit. Megszakadt a szívem, amikor azt láttam,
hogy Jont nem engedik az unokái közelébe” – mondta.
Jont – pedig jelezte, hogy kész felülni az első Franciaország felé
tartó repülőgépre, ha egy pici esély is van rá, hogy lássa az unokáit
– nem hívták meg a birtokra, Brad szülei viszont szinte azonnal
odarepültek, és egy ideig ott is maradtak segíteni a gyerekek körül.
Jane Pittet azon a nyáron gyakran látták a helyi piacon és a
boltokban, egyik kezében egy marék euróval, a másikban Shiloh
unokájával, amint bevásárol a chateau lakóinak. Jane nagyi jelenléte
jótékony hatással volt a sokgyerekes család mindennapi életének
szervezettebbé tételében is, nála ugyanis mindennek megvolt a
maga ideje és helye, egyszóval az ő nevelési stílusa szöges
ellentétben állt Angie „mindent szabad” hozzáállásával: Középnyugat
kontra Hollywood.
Angie minden bizonnyal az anyjától látott normák szerint
viszonyult a gyerekneveléshez, vagyis hajlamos volt, saját
elmondása szerint „kreatív önkifejezésnek” minősíteni, amikor
például a gyerekek hajfestékkel kenték össze a fürdőszoba falát,
vagy amikor Maddox makaróniból, almából, sajtból és
pizzamaradékból kotyvasztott magának reggelit, majd a tányérján
maradt ételt lövedékké gyúrva a tesóin gyakorolta a célba dobást.
Angie mindazonáltal hagyománykövető szülőként jellemezte magát
a Vanity Fáimon adott interjújában: „Előbb utóbb azon kapja magát
az ember, hogy olyan kliséket ismételget, amelyeket a saját szüleitől
hallott, olyanokat, hogy nem érdekel, ki kezdte, de most aztán
azonnal tessék befejezni. Ha szükség van rá, képes vagyok
megfegyelmezni a gyerekeket.”
Nos, azoknak, akik jártak a cháteau-ban, kicsit más erről a
véleményük. Elmondásuk szerint az ottani élet valahogy egy jól
megkonstruált káoszra emlékeztetett. A vasárnap reggeleket a
család általában a szülői háló óriási ágyában töltötte – a gyerekek
birkóztak és hancúroztak, miközben Brad két pelenkacsere között
repülőjegyfoglalásokat intézett a laptopján vagy a következő film
forgatókönyvét olvasta. „Nagyon aktív és dolgos szülők vagyunk,
higgye el” – jelentette ki Angie Martyn Palmer írónak.
Jamesen és a Pitt nagyszülőkön kívül az elfoglalt szülőknek azért
más külső segítségük is akadt a Chateau Jolie-Pittben – vietnami,
zairei és amerikai dadusok, négy nörsz, egy állandó készenlétben
álló orvos, két személyi asszisztens, egy szakács, egy szobalány,
két takarító, egy sofőr, négy személyi testőr és hat biztonsági őr, akik
folyamatosan járőröztek a birtok területén. Akármennyire mozgalmas
és hektikus volt az élet immár hat gyerekkel, Angie boldog volt, mert
a legjobb úton haladt afelé, hogy példaképe, Josephine Baker
táncosnő nyomdokaiba lépjen, aki kétszer ennyi örökbe fogadott
gyerekkel – persze nagyszámú személyzettel – lakott együtt
dordogne-i kastélyában, a Chateau des Milandes-ban.
Ami a kvázi házastársi viszonyt illeti, míg a Bertrand matriarchák
hagyományosan vezető szerepet játszottak a családjukban, Angie
és Brad esetében messze nem ez volt a helyzet. Az ő kapcsolatuk
mindig is a vetélkedésen alapult, és nagy harc folyt a vezér
státuszáért. Angie és Brad rendszeresen versenyeztek motorral,
mindketten megszerezték a pilótavizsgát, de mivel Bradnek csak az
amerikai repülőgépvezetői engedélye volt meg, Franciaországban az
volt az első dolga, hogy az európait is megszerezze, nehogy már
Angie lekörözze.
Angie-ben és Bradben van még egy fontos közös vonás – a
nyughatatlanság. „Én a cápa-elvet követem, szóval folyamatos
mozgásban kell lennem” – mondja Brad. Ez a mozgalmasság
végigkíséri jószolgálati tevékenységüket, szakmai kreativitásukat és
erősen szexuális töltetű kapcsolatukat is. Ahogyan előző szerelmei
esetében, Angie nyilvánosság előtti erotikus jellegű viselkedése és
szabados megnyilvánulásai időnként zavarba hozták a pár barátait.
A veszekedéseik is egyfajta már megszokott mintát követtek: Brad
motorra pattant és elszáguldott, Angie pedig egy idő után lázasan
hívogatni kezdte a szüleit, a testvéreit, a barátait, szóval bárkit, aki
esetleg tudhatott a hollétéről.
Miután Brad is csak férfiember, előfordult, hogy elment inni egyet
a haverokkal, és kapcsolatuk kezdeti szakaszában nemegyszer
alakult ki e körül parázs vita. Az ikrek megszületése azonban nagyon
sok mindent megváltoztatott a két ember életében. Akárcsak Pax
örökbefogadásakor, Angie most is gyakran és nyomatékosan
hangsúlyozta, hogy kevesebbet fog dolgozni, és a családra akar
koncentrálni. „A gyerekeim az elsődlegesek, úgyhogy lassítok egy
kicsit a filmezéssel. Még az is lehet, hogy végleg abbahagyom” –
jelentette ki például az olasz Vanity Fairw BBC-nek hasonlóképpen
nyilatkozott.
Ehhez képest alig öt héttel a szülést követően Angie már
tárgyalásokat folytatott arról, hogy esetleg felváltja Tom Cruise-t az
Edwin A. Salt kémthrillerben, mivel Cruise az utolsó pillanatban
lemondta a szerepet. A stúdió nyomban átíratta a forgatókönyvet női
főszerepre. A filmben egyébként Angie-nek egy CIA-ügynököt kellett
játszania, akit azzal vádolnak, hogy valójában orosz kém. (A film
címét később Salt ügynöke. változtatták.) Rövidre fogva a dolgot, a
szavak és tettek között ismét ellentmondás feszült. Amint az ikrek
egy picit megerősödtek, Angie már rohant is dolgozni, ezúttal szó
szerint Brad karjában hagyva a gyerekeket, ami nem váltott ki
feltétlen lelkesedést a kispapából. Amint azt egy hozzájuk közel álló
személy találóan megjegyezte: „Brad beragadt a dadus szerepébe.
Angie azt ígérte neki, hogy anyuka lesz és jó ideig nem fog filmezni.
Aztán egyik filmet csinálta a másik után. Brad szemében Angie
megszegte a megállapodást, szóval nem tartotta be az ígéretét,
miszerint a gyerekek és a család a legfontosabbak.” Ha igazságosak
akarunk lenni, a világ egyik legjobban fizetett színésznőjeként, aki 15
milliót kaszálhatott ezzel a filmszereppel viszonylag rövid idő alatt,
egyébként pedig sok éhes szájat kellett etetnie, nem igazán
ítélhetjük el azért, mert jó sok pénzt akart keresni.
 Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ha netán Angie meg is
szegett valamiféle íratlan szerződést, azért Brad sem volt az a
kimondott mintaapuka, és kicsit ő is eleresztette magát. Miközben
Angie a szülés után lábadozott, Brad füvezett és öt üveg rozét
gurított le Quentin Tarantinóval, aki azért érkezett a cháteau-ba,
hogy rábeszélje, vállaljon szerepet második világháborús
drámájában, a Becstelen brigantiban. Kora este Brad még
határozottan tiltakozott a nácivadász Aldo Raine szerepe ellen, de
mire felkelt a nap a szőlőskert mögött, a részeg páros örök
barátságot esküdött egymásnak és Brad bevonult Tarantino
hadseregébe.
Amikor a család szeptemberben a forgatás helyszínére, Berlinbe
költözött, a bratyizás és a piálás folytatódott, Brad rendszeresen
eljárt sörözni a fiúkkal. Tarantino minden héten bulit rendezett a
stábnak, de közös családi programok is akadtak. Egyszer Brad
elvitte magával Maddoxot, és együtt nézték meg egy moziban A jó, a
rossz és a klasszikus spagettiwesternt, amelyben egy ismerős arc,
Clint Eastwood is játszott.
A család alig rendezkedett be a forgatás helyszínéül kijelölt Berlin
egyik legszebb részén, a Wannsee-tó partján bérelt óriási villában,
októberben, nemsokára New Yorkba kellett utazniuk az Elcserélt
életek bemutatójára, utána vissza Berlinbe, majd nemsokára ismét
New Yorkba, ahol Angie-nek legutóbbi filmjének promóciós turnéján
kellett részt vennie. „Nálunk az a szabály, hogy mindig együtt tartjuk
a szakaszt” – magyarázta el Brad.
Angie mozgalmas élete azonban nem csupán filmezésből és
promóciókból áll, mert immár szerves részét képezi a nemzetközi
kapcsolatok és a humanitárius akciók világának. A Time magazin
2008-ban beválasztotta a világ 100 legnagyobb befolyással
rendelkező személyiségei közé. Neki köszönhető, hogy
Hollywoodban egy aktivista színész ma már nem kivételnek, hanem
megszokott jelenségnek számít. Noha a filmiparban nem először
fordul elő, hogy egy sztár jótékonysági munkát végezzen –
gondoljunk csak Audrey Hepburnre, aki az UNICEF jószolgálati
nagyköveteként sokat tett a gyerekekért –, a filmsztárok tömeges
kiállása és elítélő véleménynyilvánítása olyan kényes politikai
kérdésekben, mint például a darfuri vérengzések, erőteljes nyomást
gyakorol a politikai elitre. Angie, akit ma a hollywoodi Teréz anyának
becéznek, jelentős és vezető szerepet játszott ebben a folyamatban.
Egyszer még Kennedy elnök volt beszédírója, Ted Sorenson is
dicsérően nyilatkozott a tevékenységéről és további sikereket kívánt
neki. Angie tárgyilagos, okos, ugyanakkor érzelemmel teli beszédei
sokakra mély benyomást gyakoroltak. Láthatóan elmúltak azok az
idők, amikor az újságírók képtelenek voltak kihámozni a lényeget a
mondanivalójából.
Nicholas Kristof, a globális konfliktusokra specializálódott Pulitzer-
díjas újságíró egyik cikkében a következőket írta:
„Amíg nem lesz olyan kormányunk, amelyik valóban törődik
ezekkel a problémákkal, minden erkölcsi támogatásra szükségünk
van, bárhonnan érkezzen is. Ezért kell megbecsülnünk azoknak a
hírességnek a kiállását, akik valóban tesznek is valamit.” A cikkben
Kristof név szerint említette Bonót, Ashley Juddot, Ben Afflecket, Mia
Farrow-t és persze Angelina Jolie-t, mint olyan sztárokat, akik
felhívják a figyelmet a politikusok által legszívesebben elkenni
szándékozott ügyekre. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezek
a hírességek nemcsak kiváló színészek és lelkes aktivisták, hanem
az egykori fiatal és lelkes, ámde pénztelen Jon Voighttal és tenni
akaró társaival ellentétben nagyon gazdag emberek, akik
jövedelmük jelentős részét hajlandóak közérdekű célokra fordítani,
sokan közülük pedig befolyásos politikusokkal állnak szoros
kapcsolatban.
Miközben Angie globális problémákkal foglalkozott, az apja ismét
rivaldafénybe került. Az elnökválasztási kampány egyik állomásán
John Voight, aki vendégként vett részt a 2008-as Republikánus
Nemzeti Konvenció gyűlésén, heves támadást intézett a média, a
demokraták jelöltje, Barack Obama és azok ellen, akiket „a nemzet
őrült szélsőségeseinek” nevezett. Ezek után Voight narrátorként
működött közre a republikánusok alelnökjelöltje, Sarah Palin
kampányfilmjében. Nos, Voight apuka ezúttal sem nyerte el
gyermekei tetszését. James nem csak hogy lelkes Obama
kampányaktivista volt, de a kaliforniai helyhatósági választásokon
még jelöltette is magát a demokraták színeiben.
 Angie, akinek Sarah Palinről egyébként az volt a
magánvéleménye, hogy „száz évvel visszavetné a nők jogait”, már
sokkal óvatosabban és körültekintőbben nyilatkozott politikai
meggyőződéséről. ENSZ lobbistaként tudatában volt, hogy
akármelyik párt jelöltje kerül is hatalomra, azzal neki mindenképpen
együtt kell majd működnie, hogy hatékonyan végezhesse a
munkáját. Ez volt az egyik oka, hogy Angie függetlenként deklarálta
magát, ugyanakkor azt is elismerte, hogy Clint Eastwooddal, aki
kemény republikánus, sok mindenben egyetértenek. Angie még
közeledni is próbált az apjához – december 29-én, a születésnapján
felhívta és felköszöntötte. Nem volt éppenséggel könnyű
beszélgetés, nagyrészt a gyerekekről és az éppen olvasott
könyvekről váltottak pár szót.
Angie-nek és Bradnek nemsokára a saját kampányukkal kellett
foglalkozniuk, hiszen mindkettejüket jelölték az Oscar-díjra. Angie-t
Christine Collins megformálásáért az Elcserélt életekben, Bradet –
aki akkoriban lett negyvenöt éves – a Benjamin Button különös
életében nyújtott alakításáért. Noha Bradnek ez volt a második
jelölése, Angie-nek már volt egy Oscarja, igaz, a szobrocska
sajnálatos módon valahol elveszett. Mindenesetre a világ
leghíresebb párja láthatóan izgatottan vonult végig a vörös
szőnyegen, de szokásukkal ellentétben eléggé visszafogottan
viselkedtek. Ez valószínűleg annak volt tulajdonítható, hogy alig
néhány nappal korábban tértek vissza Thaiföldről és Mianmarból,
ahol rohingya menekülttáborokat látogattak meg. A thai biztonsági
erők több ezer menekült rohingyát, a mianmari Rakhine megye
északnyugati részén élő muzulmán kisebbség tagját, arra
kényszerítették, hogy hajóval elhagyják Délnyugat-Thaiföldet. A
Malajzia felé a tengeren menekülő rohingyák ezrei közül több
százan eltűntek, feltehetőleg megfulladtak. A rohingyáktól
Mianmarban megtagadják az állampolgárságot és gyakorlatilag
hontalanokká váltak. A közülük Mian-marba visszatérők alapvető
emberi jogai komoly veszélyben vannak, kényszermunka, erőszakos
kitelepítés, földelkobzás, mozgásszabadság súlyos korlátozása
fenyegeti őket. Angelina, ENSZ jószolgálati nagyköveti minőségében
arra kérte a thai hatóságokat, hogy engedjék be az országukba a
rohingya menekülteket.
Az Oscar-díj-átadó gála csillogása a pokoli valósággal
szembeállítva szürreálisnak és visszatetszőnek hatott. Valószínűleg
az ehhez hasonló élmények indították Angie-t arra, hogy felkérje a
barátait, többek között Jude Law-t, Hilary Swanket, Colin Farrel-t és
Jonny Lee Millert, hogy a világ különböző részein járva filmezzék le
benyomásaikat és tapasztalataikat. A felvett anyagokból készült el
az A Place in Time dokumentumfilm, Angie első rendezői
próbálkozása, amely a különféle kultúrák sokszínűségét,
szembenállását és különbözőségét, ugyanakkor az emberek
alapvető problémáinak és törekvéseinek hasonlóságát mutatta be.
A 2009-es márciusi Oscar-gálán Angie és Brad egy valóságos
szappanopera főszerepében találták magukat, hiszen nem csupán a
jelölésük, hanem valami más miatt is a figyelem középpontjába
kerültek. Az első sorban ültek, közvetlenül a pódium előtt, ahol a
show házigazdáiként Jack Black és Jennifer Aniston konferálták fel a
jelölteket. Nem csoda, hogy mindenki azt találgatta, vajon mi fog
történni? Miután kiosztották a díjakat, és Sean Penn megkapta élete
első Oscarját a Milkért valamint Kate Winslet a Felolvasóért, Jennifer
Aniston egy pillanatra rámosolygott volt férjére és a mellett ülő
nemezisre. A pletykalapok persze csupa jóindulatból azt írták, hogy
Jen mosolya „csak Bradnek szólt”.
Angie hamarosan újra munkába állt és Philip Noyce rendezővel,
akivel már dolgozott együtt A csontemberen, elkezdte forgatni a Salt
ügynököt. Brad is főszerepet kapott: ezúttal Mr. Anyukát játszotta az
Angie forgatásának idejére a Long Island-i Oyster Bayen bérelt
családi házban. Korán kelt, elkészítette a gyerekek reggelijét, azután
iskolába vitte Maddoxot. Öt és a gyerekeket gyakran lehetett látni a
Dunkin Donutsban, a helyi pizzázóban és a Borders könyvesboltban,
de kirándulni is vitte őket, többek között a Niagara vízeséshez,
biciklitúrákat szervezett nekik és együtt jártak bevásárolni is.
Mindazonáltal ez a Mr. Anyuka egy kicsit más volt, mint a többi: Brad
márciusban találkozott Obama elnökkel és Nancy Pelosi
házelnökkel, akikkel megvitatták, hogyan lehetne még többet
segíteni a Katrina hurrikán áldozatain, később pedig Newark
polgármesterével, Cory Bookerrel tárgyalt egy lehetséges
összefogásról egy New Jersey-i otthonteremtő projekt
megvalósításában.
A médiának szokás szerint nem Brad karitatív tevékenysége volt
a fő témája, hanem az a sztori, ami állítólag „kiszivárgott”
az otthoni kaotikus viszonyokról. Állítólag egyszer, amikor Angie
hullafáradtan hazaért, a gyerekek éppen a nappalit szedték szét, a
tévé üvöltött, Brad pedig egy üveg sörrel a kezében, az emeleti
hálóban kedvenc filmjét bámulta. ,Annyi volt a dolgod, hogy vigyázz
a gyerekekre, hát még erre sem vagy képes? Lennél szíves
tiszteletben tartani, hogy dolgozom?” – kiabálta ingerülten a fáradt
dolgozó anyuka.
A történet talán vigasztalóan hatott nők ezrei számára, akik
hasonló cipőben jártak, hiszen kiderült, hogy még a világ
legszexisebb asszonyának is gondjai vannak lusta és semmirekellő
partnerével, mindenesetre nem vetett jó fényt Bradre. A pletykalapok
ismét elővették a Jennifer Anistonal való házasságot és a
gyerekkérdést, azt állítván, hogy Jennek azért voltak fenntartásai a
gyerekvállalással kapcsolatban, mert ahogy egy barátnője állította,
nem akart otthon magányosan ücsörögni egy kisbabával, miközben
Brad negyvenkét évesen is a tinédzsert játszotta, ivott, partizott,
füvezett és edzőterembe járt. Angie és Brad tagadták, hogy valaha is
sor került volna erre az úgynevezett veszekedésre, mindazonáltal
Angie azt nyilatkozta a Das Neue magazinnak, Brad néha úgy fel
tudja idegesíteni, hogy legszívesebben lekeverne neki egyet, de
olyankor inkább az egyik ingét tépi darabokra.
Angie mindenesetre a forgatás egész ideje alatt a családtól külön,
a Waldorf-Astoriában lakott, ami bizonyos fokig érthető is volt a
részéről. A CIA-ügynök szerepe fizikailag is nagyon megterhelő volt:
a hatgyerekes anyuka hidakról ugrált le, mozgó kocsik és
metrószerelvények tetején rohangált, motoron száguldozott és
bezárt ablakokon ugrott ki. „Mindenáron el akarta kerülni, hogy
esetleg ingerült legyen a gyerekekkel, és hát a fárasztó nap után
nem ártott, ha rendesen kialussza magát” – meséli egy közeli barát.
Meg egyébként is – ez most az ő ideje volt, hiszen Brad kiélhette
magát Tarantino háborús filmjében.
 Akárhogyan is, mint minden család életében, Jolie-Pittéknél is
nyilván akadtak feszültebb pillanatok és Angie frusztráltabb volt a
szokásosnál, ami ezúttal Philip Noyce rendező malmára hajtotta a
vizet. A filmben ugyanis volt egy csomó olyan jelenet, amikor Salt
ügynöknek bunyóznia kellett a rosszfiúkkal, úgyhogy Angie ezekben
a kemény pillanatokban nyugodtan megszabadulhatott a
felgyülemlett dühétől. A stáb tagja volt a fiatal kaszkadőr, egyébként
Calvin Kline-modell Rich Ting, aki elmondta, hogy Angie gyilkos
kedvében volt az állítólagos családi veszekedéseken csámcsogó
média miatt, és sokszor volt olyan érzése, hogy jobb lesz, ha
óvakodik tőle. Egyszer, amikor egy különösen vad verekedős jelenet
után elhúzódott Angie-től, a színésznő odahajolt hozzá, és
vigyorogva megkérdezte: „Mi van? Csak nem vagyok
izzadságszagú?”
A felvételek kitűnően sikerültek, és Noyce nagyon elégedett volt,
Angie azonban felfigyelt rá, hogy a fiatal kaszkadőrt sokan piszkálják
a stábból, amiért különböző gyógykenőcsökkel kenegeti az arcán
lévő horzsolásokat. Megkérdezte tőle, hogy miért csinálja, és
kiderült, hogy a fiúnak nemsokára Vietnamba kell utaznia egy
modellszereplésre, és az ügynöke kikötötte, hogy az arcának
sértetlennek kell lennie. Angie arca felderült, lelkesen mesélni
kezdett az országról, aztán felírta egy cetlire néhány barátjának a
nevét és telefonszámát, akik ott, mondta Tingnek, a segítségére
lesznek és körbekalauzolják. Ting el volt bűvölve, nem gondolta
volna, hogy egy nagy sztár veszi magának a fáradságot, hogy az ő
aprócseprő bajaival törődjön.
„Ebben a szakmában az udvariasság merőben szokatlan dolog,
de Angie más, mint a többiek, ő nagyon kedves. Nem egy hollywoodi
sznob; őt a világ többi része is érdekli” – áradozott Ting.
Angie a forgatás alatt jó alaposan helybenhagyta a rosszfiúkat, és
talán úgy gondolta, eljött az ideje, hogy a jófiúkra is gondoljon,
legalábbis az egyiküknek, aki fontos szerepet játszott az életében,
végre baráti kezet nyújtson. Januárban Bill Day kapott egy váratlan
telefonhívást. Angie volt az, aki arra kérte, hogy találkozzanak
valamikor. A találkozóra, egyrészt Angie kötelezettségei, másrészt
Bili utazásai miatt csak később, áprilisban került sor. Amikor Bili
megérkezett Long Islandre, egy vastagon kisminkelt, szőke parókás
nő fogadta.
„Istenem, semmit sem változtál” – mondta Angie, miközben
átölelte rég nem látott nevelőapját. „Hát, bárcsak én is ezt
mondhatnám rólad” – felelte Bili nevetve, a parókára mutatva.
Miután leforgatta az aktuális jelenetet, Angie és Bili visszamentek a
lakókocsihoz, ahol Shiloh és Zahara társaságában megebédeltek,
elbeszélgettek és elűztek néhány rossz szellemet. Bili
mindenképpen szerette volna tisztázni a múltbéli félreértéseket és
elmondta, hogy a feleségét, Caroline-t jóval az után ismerte meg,
miután ő és Marche szakítottak. Bili jól sejtette: Marcheline egészen
másképpen mesélte el a gyerekeinek a dolgot, azt állította, hogy Bili
megcsalta őt. Ez nem volt igaz, méghozzá olyannyira nem, hogy
Marche nem sokkal a szakításuk után egy elvált négygyerekes
apával kezdett viszonyt. Angie a maga részéről elmondta Bilinek,
hogy nincsenek benne rossz érzések, nagyon szívesen tartaná a
kapcsolatot, és szeretné megismerni Caroline-t is. Angie nem sokkal
később meghívta Bilit és a feleségét James születésnapi partijára,
meglepetésvendégként. A találkozásra májusban került sor egy
manhattani szállodában.
A bensőséges és vidám hangulatú összejövetelt követően a
médiának ismét sikerült belerondítania Angie életébe. A Now angol
bulvárlapban megjelent egy cikk, amelyben azt állították, hogy
Angie-nek tizenhat éves korában viszonya volt az anyja barátjával,
ráadásul engem, az életrajzírót jelölték meg forrásként. Az égvilágon
semmi közöm nem volt az egészhez, és a történet természetesen
nem volt igaz. Bilinek azonban nagyon rosszulestek a rágalmak és
mélyen elkeseredett.
Május közepén Angie-nek a kitalált vagy képzelt valóságnál
valami sokkal rosszabbal, a kegyeden, véres és igazi valósággal
kellett szembesülnie, amikor Hollandiába repült, hogy a Hágai
Nemzetközi Bíróságon részt vegyen a hírhedt kongói hadúr, Thomas
Lubanga Dyilo tárgyalásán, aki a 2002 és 2003 között lezajlott törzsi
háborúkban gyerekeket kényszerített kegyeden gyilkolásra. Ez volt
az első olyan eset, amikor a gyerekkatonák felhasználása háborús
bűnnek minősített vádként szerepelt egy perben. „Miután
végighallgattam a tanúvallomásokat és felálltam a helyemről,
észrevettem, hogy Thomas Lubanga Dyilo merően engem néz. Az
után a gyűlölettel teli pillantás után tökéletesen megértettem, milyen
óriási hőstett volt ezeknek a gyerekeknek a részéről, hogy el mertek
jönni ide, és volt bátorságuk, hogy ellene tanúskodjanak” – mondta
Angie.
Néhány nappal később már jóval kellemesebb és egészen más
jellegű pillantások kísérték Angie-t, amikor testhez álló Versace
ruhájában, kéz a kézben Braddel végigsétált a vörös szőnyegen a
Cannes-i Filmfesztiválon a Becstelen brigantik bemutatója előtt.
Három hónap után először jelentek meg együtt nyilvánosan, és
olyannyira nyilvánvalóan sütött róluk a szerelem és az egyetértés,
hogy még a legmakacsabb rágalomterjesztők is elhallgattak. Ahogy
egyik barátjuk találóan megjegyezte, „olyan igazi, régimódi
romantikus szerelmespár benyomását keltették”.
Ahogy az már lenni szokott, az idill most sem tartott sokáig. A
National Enquirer mintegy születésnapi ajándékként azzal a
szalagcímmel lepte meg Angelinát, hogy – ha még nem tudott volna
róla – ő és Brad hivatalosan is szakítottak. Miután letörölte az arcáról
a szülinapi tortát, amelyet Brad nyomott bele, amikor június ötödikén
váratlanul megjelent a Salt ügynök forgatásán, Angie-nek eszébe
jutott, hogy azért némi igazság mégis van a dologban, hiszen ők
valóban szétválni szándékoztak egy időre, persze nem mint
élettársak, hanem a munka miatt. Brad júliusban kezdte volna
forgatni Steven Soderbergh Moneybalbfi, majd egy hónapra
Brazíliába, a Mato Grossóba kellett utaznia, ahol a The Lost City of Z
kalandfilmben elvállalta a főszerepet. A film története egy angol
felfedezőről, Percy Harrison Fawcett ezredesről szól, aki az 1920-as
években mindenáron fel akart kutatni egy rejtélyes, és legendák
övezte ősi várost a dzsungel közepén. Miután Brad elolvasta a
forgatókönyvet, nagyon megtetszett neki a rendíthetetlen felfedező
alakja, még a szakállár is megnövesztette, hogy jobban hasonlítson
rá. Szóval tényleg nagyon úgy nézett ki, hogy Bradnek és Angie-nek
hosszú időre el kell válniuk egymástól, de miután a Columbia
Pictures az utolsó pillanatban lemondta a Moneyball forgatását, a
nyár egy részét együtt tölthették Los Feliz-i házukban.
 Angie-nek tehát lett volna rá ideje, mégsem ment el a Hal Ashby
emlékére szervezett összejövetelre, amelynek keretében a
westwoodi Billy Wilder moziban levetítették azt a filmet, amelyben
életében először jelent meg a filmvásznon. A Ketten a pácban
megríkatta Jon Voightot, aki barátját méltató beszédében elmesélte
Hal Ashby szívszorító történetét a lányáról, akit soha nem volt
alkalma megismerni. A barátok és kollégák kényelmetlenül
feszengtek a székekben, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy
Voight tulajdonképpen a saját fájdalmáról beszél, az apáéról, aki
szenved a lánya hiányától.
Volt is a dologban sok igazság, hiszen az ikrek első
születésnapján, július 12-én rendezett partira a szülők nem hívták
meg Jon Voightot, Brad szülei viszont jelen voltak. Angie még mindig
nem bocsátott meg teljesen az apjának.
Néhány nappal később Angie ismét úton volt. Ezúttal Maddoxszal
együtt Jordániába repült, hogy rész vegyen az Arab Gyerekek
Egészségügyi Kongresszusán, majd Irakba utazott, ahol méltatta az
amerikai csapatok részvételét az újjáépítésben. Ami Bradet illeti, ő
teljesen beleélte magát a fantasztikus Mr.
Anyuka szerepbe. A Becstelen brigantik promóciós turnéján
például valósággal áradozott arról, hogy milyen csodálatos dolog
apának lenni, egyáltalán nem zavarja, hogy öregszik, és még a
háztartási teendőket is élvezi. „Én apuka vagyok – nálam a
partizásnak este hatkor vége van” – mondta a Daily Mailnek. Eli
Roth, aki a filmben Donnie Donowitz őrmestert alakította, elmesélte,
milyen jó tanácsot kapott Bradtől, amikor nem volt ideje
lezuhanyozni és kellemetlenül érezte magát.
„Popsitörlő kendő, haver, azt használd! Nekem hat gyerekem van,
hidd el, én csak tudom. Nálam is sokszor van, hogy nincs időm
lezuhanyozni, és a popsitörlő kendő tutira bevált.”
Angie imádta, hogy Brad ennyire rendes apa, és komolyan
fontolóra vette, hogy ezúttal „tényleg lelassít” a filmezéssel, és egy
ideig csak és kizárólag a családdal törődik.
Történt azonban valami, amit sehogy máshogy nem lehet
jellemezni, mint a klasszikus „visszautasíthatatlan ajánlatnak”.
Angie-nek felajánlottak egy szerepet egy romantikus thrillerben,
amelyben élete egyik bálványával, Johnny Depp-pel szerepelhetett
együtt. Az Oscar-díjas Florian Henckel von Donnersmack rendezte
Az utazó sztorija egy „kivételes nő”, Elise (Angie) köré épül, aki
Velencében véletlenszerűen találkozik egy amerikai turistával
(Johnny Depp), aki szerelmi bánatát jött enyhíteni a városba. A férfi
és a nő hamar összejönnek, és a nap végén már szenvedélyesen
szeretkeznek a zuhany alatt. A producerek, a stúdió és a rendező is
meg voltak győződve arról, hogy a Jolie-Depp páros fergeteges
egyveleget alkot.
Akik régebbről ismerték Angie-t, nagy bajoktól tartottak. Nos, egy
romantikus affér a két főszereplő között kétségkívül jót tett volna a
filmnek – bevétel szempontjából mindenképpen –, de Brad is nagyon
jól ismerte Angie-t, és állítólag Angie minden tiltakozása ellenére
ragaszkodott ahhoz, hogy ő és a gyerekek is végig ott legyenek a
Velencében és Párizsban zajló három hónapos forgatáson. Mielőtt
még elkezdődött volna a filmezés, Vanessa Paradis is tett róla, hogy
kijelölje a határvonalat Angie-nek, mert szokásával ellentétben
interjút adott a People magazinnak, amelyben kijelentette, hogy ő és
Johnny még tizenkét évnyi házasság után is „halálosan szerelmesek
egymásba”. „Johnny boldoggá tesz engem. Mi együtt sok minden
vagyunk – összetartozunk, valójában bizonyos módon egyek
vagyunk” – hangoztatta.
Ugyanebben az időben Angie is interjút adott a német Das Neue
magazinnak, amelyben azt fejtegette, hogy a hűséget nem tartja
„abszolút fontosnak” egy kapcsolatban. „Sokkal aljasabb dolog
otthagyni a partneredet, és utána rosszakat mondani róla. Sem én,
sem Brad soha nem állítottuk, hogy az együttélés azt jelenti, hogy
össze is vagyunk láncolva. Arra törekszünk, hogy ne korlátozzuk
semmiben a másikat.”
Egyszóval Angie jelzéseket küldött, és nagyon úgy tűnt, hogy
azok viharfelhőket jeleznek. És a vihar nemsokára ki is tört. Anna
Kowalski, aki a Waldorf-Astoriában azon az emeleten volt szobalány,
ahol a Salt ügynök forgatásának idején Angie lakott, azzal vádolta
meg a színésznőt, hogy megcsalta Bradet az egyik nyelvtanárával.
Kifejtette továbbá, hogy Angie lakosztályában rendszeresen erotikus
kellékeket és üres vodkásüvegeket talált, és hogy szerinte Jolie és
Pitt egyáltalán nem boldogok, mert alig kommunikálnak, sőt nem is
fekszenek le egymással. Howard Samuelson, az Angie-vel
foglalkozó instruktorok főnöke nemes egyszerűséggel „lószarnak”
minősítette a vádakat. A pletykás kedvű szobalányt mindenesetre
kirúgták a szállodából.
Nem sokkal ezután még egy kellemetlen sztori látott napvilágot a
médiában, és ezúttal nem egy szobalány rágalmairól volt szó. 2010.
január 24-én a News of the World címlapon hozta le a hírt, hogy
Jolie és Pitt egy válóperes ügyvédnél jártak, ahol egy 320 millió
dolláros vagyonmegosztási megállapodást írtak alá, de úgy tűnik,
hamarosan dönteni fognak a hat közös gyerek elhelyezésével és
felügyeleti jogával kapcsolatban is. A médiában persze a
legelképesztőbb találgatások kaptak szárnyra, de akadtak
„bennfentes” információk is. Egyes források tudni vélték, hogy Brad
már vett is magának egy legénylakást 1,3 millió dollárért, vagy hogy
a válás miatt nem ment el a filmszínészek egyesületének díjkiosztó
gálájára, pedig ott a Becstelen brigantik teljes gárdája felsorakozott,
valamint hogy valaki meghallotta, amikor a manhattani Alto
étteremben azt mondta Angie-nek, sürgősen pszichiáterre van
szüksége. (Figyelembe véve az ottani asztalok közötti távolságot, ez
igen kevéssé valószínű.)
Felmerült egy nagyon érdekes kérdés az egész történetben, ami
nagy fejfájást okozott a pletyka terjesztőknek: miért ment el Angie és
Brad egy válóperes ügyvédhez, ha nincsenek összeházasodva. Jó
kérdés. Nagy valószínűséggel a következő történt, legalábbis Angie
köreiből ennyit sikerült megtudni: Brad és Angie az ügyvédnél a
gyerekekkel kapcsolatban rendelkeztek, arra az esetre, ha
valamelyikükkel történne valami. Tekintve, hogy a kaliforniai
törvények nem ismerik el az élettársi viszonyt, nagyon is logikus
lépésnek tűnt gondoskodni a gyerekekről. Angie ebben a tekintetben
meglehetősen hanyag volt fiatalabb korában. Amikor Johnny Lee
Millerrel összeházasodtak, eszükbe sem jutott házassági szerződést
írni. Amikor Angie karrierje fellendült, az anyja volt az, aki
ragaszkodott a formaságokhoz, hogy Angie jogilag védve legyen egy
válás esetén. 2010. február 8-án Brad és Angie beperelték a
legnagyobb vasárnapi brit bulvárlapot „hamis és magánéleti jogokat
sértő híresztelés” miatt.
Míg a Salt ügynök forgatásával kapcsolatos – januárban még
folytak az utómunkálatok – fizikai és érzelmi megterhelés kétségkívül
feszültségeket szított a kapcsolatukban, és a Johnny Depp-pel való
közös munka lehetősége kételyeket ébresztett a hogyan tovább
összefüggésében, Angie és Brad szorosan összefogtak egy olyan
ügyben, amelyet mindketten a szívükön viseltek – a 2010. januári
haiti földrengés következtében hajléktalanná vált vagy megsérült
emberek megsegítésének projektjében. 2009-ben már
adományoztak 6, 9 millió dollárt a Yéle Haiti alapítványnak, most
pedig további egymilliót utaltak át az Orvosok Határok Nélkül civil
szervezetnek, ráadásul Angie jószolgálati nagyköveti minőségében a
helyszínre utazott, hogy személyesen ellenőrizze a segélyek célba
érését és az eddig elvégzett munkát.
A kétnapos látogatás ideje alatt Angie SOS gyermekfalvakat és
kórházakat látogatott meg, és interjút adott Christiane Amanpournak,
a CNN híres tudósítójának. A beszélgetés során az is szóba került,
mekkora utat tett meg Angie az utóbbi tíz év alatt, és milyen óriási
befolyásra tett szert a hazai és a nemzetközi politikai élet porondján.
„Önnek a kisujjában is több hatalom van, mint sokaknak, pusztán
azért, mert az, aki. Megvan a képessége, hogy felrázza és kibillentse
az egyensúlyukból az embereket” – mondta Amanpour. Valóban,
Angie-nek sikerült leráznia magáról a hollywoodi klisét, ma már
egyre többen vannak, akiket nem az érdekel, hogy éppen melyik
divattervező kreációját viseli, hanem az, hogy mit mond. John Trudell
ezt így foglalta össze: „Angie intelligenciája az, ami az ő lényegét
adja. A kinézete és a szexuális kisugárzása csak a felszín, amely
alatt egy okos és tudatos nő rejtőzik.”
Angie egy egészen különleges nőtípus modelljét testesíti meg:
egyszerre hagyománytisztelő és szabályszegő deviáns,
otthonteremtő és házasságtörő, gondoskodó, ugyanakkor
önpusztító. Hamisítatlan Ikrek jegyű ember. Képes arra, hogy
minden legyen egyszerre, de ezért nagy árat fizet.
Azért, mert Angie valójában még mindig kompenzál valamit, a
gyerekkori traumák sebei még nem hegedtek be teljesen.
Mindazonáltal vannak biztató jelek, amelyek arra utalnak, hogy a
felejtés és a megbocsátás útja elérhető közelségbe került a
számára. Amikor megtudta, hogy Jon Voight februárban Dublinba
utazik, hogy ott legyen a barátja, John Boorman mellett, amikor
átveszi az ír film-akadémia életműdíját, Angie meghívta az apját,
hogy csatlakozzon a családhoz a velencei forgatáson. Nagyon úgy
tűnik, hogy végre megtörik a jég, és jó esély kínálkozik arra, hogy
előbb-utóbb helyreáll a régen áhított családi béke. Marcheline
minden bizonnyal ellenezné a közeledést, ahogyan a Bili Dayjel való
kibékülés sem lenne ínyére. Lehetséges, hogy Angie, felnőtt nőként
önmagára talált. Ahogy Bili Day mondja: „Ebben a családban
évtizedekig dúlt a belső háború. De egyszer eljön a felejtés és a
megbocsátás ideje.” Angie nagy kihívás előtt áll, ha végleg szakítani
akar a múlt árnyaival, és szembenézve a valósággal, a saját útját
akarja járni.
Egy szabadszellemű és szabadságra vágyó nő aranykalitkát
csinált magának, amelyet a sebezhetők, a szükségben szenvedők
és nincstelenek tömegei vesznek körül. Ugyanakkor van mellette
egy gyarapodó család, és egy minden tekintetben megfelelő és
megbízható társ, aki szível-lélekkel, egészségben, betegségben
lelkesen támogatja nagyszerű vállalkozását. Ebből a körből azonban
nincs könnyű szabadulás, egyre kevesebb esély van a szakításra és
a meg-futamodásra. Angie, ez a szárnyalásra teremtett lény saját
akaratából láncolta oda magát egy partneri viszony és a családi élet
valóságához. Angie bőrén van egy tetoválás, amely Tennessa
Williams egyik költeményéből idéz: „Imádkozz a vadszívűekért, akik
csapdában vergődnek.” Igazából hozzátehetné, hogy „A saját
csapdájukban”.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK ÉS
FORRÁSJEGYZÉK
Amikor 2005 szeptemberében a Peace One Day jótékonysági
szervezet javára a New York-i Ziegfeld moziban tartott filmbemutatón
először láttam élőben Angelina Jolie-t, a közönség irányában
tanúsított reakciója erősen arra emlékeztetett, ahogyan az emberek
annak idején Diana walesi hercegnő megjelenésekor viselkedtek,
amikor belépett egy zsúfolt terembe. Az angol arisztokrácia köreiben
megszokott stílussal ellentétben, a közönséget alkotó hölgyek itt úgy
néztek ki, mintha most léptek volna le a kifutóról vagy a szónoki
emelvényről, mondjuk egy kulcsfontosságú beszéd után, a férfiak
pedig mind Brad Pitt laza eleganciáját igyekeztek utánozni. És
mégis, abban a pillanatban, amint Miss Jolie földig érő ezüst
csillogású ruhájában megjelent a színen, minden társalgás és
mobiltelefonos beszélgetés abbamaradt, miközben a fejek
diszkréten előrehajoltak, hogy jobban lássák a színésznőt.
Valamilyen oknál fogva Angelina az enyémtől alig néhány székkel
távolabb foglalt helyet, és nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az
arca, az alakja és az egész jelenség egyáltalán nem okozott
csalódást a várakozásaimhoz képest.
Az este két kérdést is felvetett bennem: miért tűnt annyira
távolinak és megfoghatatlannak ennek az egész összejövetelnek a
valódi célja, vagyis hogy az emberiség végre térjen észre és fejezze
be a pusztító háborúskodást; és vajon mi az ördögöt keresett egy
humanitárius célok érdekében szervezett gálaesten a karizmatikus
Angelina?
Abban az időben Tom Cruise-ról írtam könyvet és Beverly
Hillsben laktam. Reggelente legtöbbször a Roxbury Parkban, az
egyébként pálmafákkal szegélyezett betonsivatag alig néhány
valóban parknak nevezhető zöld területeinek egyikében kocogtam.
Akkoriban persze fogalmam sem volt róla, hogy ez a rózsákkal és
dús pázsittal büszkélkedő szerény kis oázis Angelina Jolie
fantasztikus életének egyik legféltettebb titkát őrzi. Miközben én a
híres sztár életrajzán dolgoztam, Angie azt csinálta, amit a
filmcsillagok szoktak: ragyogott – de azért közben gyereket szült,
örökbe fogadott, és olyan helyekre utazott, mint Pesavár, a
Pakisztán és Afganisztán között húzódó határtartomány veszélyes
fővárosa. Pedig oda akkoriban nem merészkedtek még humanitárius
szervezetek aktivistái sem, nemhogy* hollywoodi színésznők.
Szerettem volna többet megtudni róla. Első látásra Angelina Jolie
egy fiatal nő, akinek az élete nyitott könyv: sikeres színésznő, aki
szívesen mesél a szerelmi életéről, szexuális irányultságáról,
kábítószeres múltjáról, tetoválásairól és olyasmikről, hogy miért
csókolta szájon nyilvánosan a bátyját. A titok nem az a szó, ami
Angelina Jolie-val kapcsolatba hozható. Ahogyan sok más bölcs
hollywoodi sztár, ő is úgy alakította, gyakran önkéntelenül is, a saját
életét, hogy az megfeleljen egy híresség életvitelével és
viselkedésével kapcsolatos általános elvárásoknak. És ez bevált.
Angelina Jolie igazi, valóságos története azonban valójában
nagyon is feltérképezetlen. A nyilatkozatait fenntartások nélkül
elfogadják, a történeteit senki sem kérdőjelezi meg. Ezért aztán
Kipling „hat hűséges szolgáját” – Mit, Miértet, Mikort, Hogyant, Holt
és Kit – jócskán meg kellett dolgoztatnom ahhoz, hogy Angelina
különleges életének tanulmányozása közben meg tudjam
különböztetni a tényeket a képzelet szüleményeitől. Hogyan lett egy
bevallottan kábítószerfüggő nőből az ENSZ egyik legbefolyásosabb
szószólója? Vajon mi húzódik meg a szenvedélyes örökbefogadási
hajlandóság mögött? Miért az ön bántalmazás, a csókok és a
szakítások? Hol akadt Billy Bobra? És mikor került a képbe Brad
Pitt?
Nagyon hamar kiderült, hogy Angelina életében végig nyomon
követhető a szülei válása következtében keletkezett lelki törés,
amely meghatározta önmagáról alkotott képét, és természetszerűen
későbbi cselekedeteit is. Angelina történetében az átlagosnál jóval
nagyobb szerepet játszott a szülei, Jon Voight és Marcheline
Bertrand jelleme és természete, mert az ő életük meghatározó
módon befolyásolta azt, hogy a lányuk kivé vált, és ami még
fontosabb, milyennek látja saját magát.
Alig néhány héttel azután, hogy elkezdtem anyagot gyűjteni
Angelina életéről, olyasmire bukkantam, ami az én olvasatomban
minden másnál tökéletesebben rávilágít arra, hogy mi alakította és
mi motiválta – talán tudat alatt – az ő fejlődését és az egész
életpályáját. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy megtaláltam a
rejtély nyitját, amely segít megérteni a világ egyik legismertebb és
valószínűleg legkedveltebb színésznőjének titokzatos jellemét.
Angie története alapjában véve a reveláció és interpretáció
szintézise, amelyben élete eddig ismeretlen fejezeteinek feltárása
közben megkíséreltem belehelyezni azokat az általa mondott, hitt és
megtett dolgok alkotta környezetbe, és megtalálni az
összefüggéseket. A szavak és tettek ritkán alkottak összhangot.
Feladatom legkényesebb és legnehezebben kezelhető része éppen
az volt, hogy a szavak, tettek, meggyőződések és tények
futóhomokjában megtaláljam a helyes ösvényt. Utam során számos
túravezetőm akadt, akiknek társaságát nagyon élveztem, egyesekkel
szoros barátságot kötöttem. Noha bőkezűen elláttak emlékeikkel és
saját bennfentességükből adódó meglátásaikkal, a következtetések
és magyarázatok csakis és kizárólag az én kontómat terhelik.
Noha Angie napjaink talán legkitárgyaltabb híressége, én
igyekeztem a saját személyes kutatásaimra hagyatkozni, egyszóval
rengeteg interjút készítettem, végül, de nem utolsósorban pedig
Angie saját szavait helyeztem hiteles keretbe. Hollywoodban ugyanis
semmi sem egészen az, aminek látszik.
Ez a sztori nagyon is családi történet, a Voight és a Bertrand
famíliáé, amely az első fejezet gerincét alkotja, és amely alapvetően
meghatározta Angelina sorsának alakulását. Itt sok mindenkinek
tartozom köszönettel, ők a következők: Don, Shirley és Chuck
Peters, Esther Kasha, Karen Kaptor Jasnoch, Denise Horner,
Halupka, Marianne Follis Angarola, Adrianne Neri, Marilyn
Knickrehm és a riverdale-i történész Carl Durnavich, aki
összefüggéseiben ismertette velem a Bertrand család történetét.
Angie kisgyermekkori traumájának megértésében
kulcsfontosságúnak bizonyultak Krisann Morei visszaemlékezései,
aki – másokkal együtt, akik névtelenek kívántak maradni – Angie
dadája volt életének első két évében. A második és harmadik
fejezetben lényegében ennek a drámai időszaknak a történései
szerepelnek, amelyek feltérképezésében segítségemre voltak,
amiért köszönettel tartozom nekik: Jeff Austin színész, Deborah
Kolar újságíró, Robert Liebermann rendező, a család barátai Randy
Alpert és Suzie Kantor Szaraz, valamint John Boorman rendező, aki
a beszélgetéseink során rengeteg hasznos információval látott el és
sokat tudtam meg Adventures of a Suburban Boy című könyvéből is.
Angie volt iskolatársai az El Rodeo iskolából és a Beverly Hills High
Gimnáziumból rengeteg történetet meséltek, igaz, sokan közülük
nem járultak hozzá nevük közléséhez. Ezért név szerint a
következőknek köszönöm meg önzetlen segítségüket: Brian Evans,
Bemard Hallet, Eddie Horowitz, Michael Hsu és Windsor Lai.
Végtelenül hálás vagyok Bill Daynek, aki tizenegy évig volt
Marcheline Bertrand élettársa, valamint Lauren Tainesnek, aki
harmincöt éven keresztül állt szoros barátságban Marcheline-nel és
Jon Voighttal. Lauren történetei valóban élővé varázsolják Angie
szüleinek alakját, ugyanakkor bepillantást nyerhetünk belőlük
gyermekkorának fontos mozzanataiba.
Angelina karrierjének kezdeteiről Robert Kim és Sean McCall
fényképészektől, Rita Montanez sminkmestertől, Kent Sterlingtől, az
Arthur Murray tánciskola tanárától, Mark Gordon operatőrtől, Michael
Schroeder rendezőtől valamint Karen Sheperd és Ric Young
színészektől tudtam meg hasznos és érdekes adatokat. Julie Jones
öngyilkosságának története a hivatalos boncolási jegyzőkönyv és a
színésznő barátainak, valamint John Connolly háttér-információinak
alapján íródott. Jim Cairns patológus, Ontario állam volt hatósági
helyettes halottkéme további részletekkel szolgált az incidensről.
Ami Jon Voight menedzserének háza előtt hagyott szemeteszsákok
eltulajdonításának bizarr történetét illeti, az akcióban részt vett két
összeesküvővel történt beszélgetésemet, érthető okokból, nem
rögzítettem és a nevüket sem hozhatom nyilvánosságra. Angie
munkájáról az Adatrablók és a Kis tüzek felvételeinek idejéből
Michelle Brookhurst színésznő, az operatőrök csapata, ügynökök,
felvételvezetők, a stáb és a kiszolgáló személyzet tagjai nyújtottak
felvilágosítást, nevük elhallgatásának feltételével. Andy Wilson, az
Istent játszva rendezőjének a hollywoodi filmes gépezet irányában
tanúsított cinikus hozzáállása részben abból fakad, hogy egy
cirkuszban nőtt fel.
 A Pokol konyhája 1997-es forgatásától a Billy Bob Thorntonnal
2000-ben kötött házasságig terjedő időszak a kábítószer, a rangos
szakmai elismerések és a rock-and-roll jegyében telt Angie életében,
és fontos szerepet játszott benne Mick Jaggerrel való kapcsolata.
Egy teljes napot töltöttem el Franklin Meyer volt kábítószer-
kereskedő társaságában, megnéztem döbbenetes film- és
fényképgyűjteményét, valamint végighallgattam Angie-ről és a
Chelsea Hotel hírhedt szalonjában megfordult hírességekről szóló
történeteit, sokukkal beszéltem is, de nyilvánvaló okokból a
legtöbben szeretnének a háttérben maradni. Vagy már elfelejtették,
hogy valaha is jártak ott. Ez az időszak mindazonáltal igen kreatív
volt Angie szempontjából, akkor készült a Kifutó a semmibe, az
Észvesztő, a George Wallace és más jelentős alkotások. Nagy
köszönet illeti Joey Covington dobost, Jeremy Louwerse tévés
producert, Friday Jones tetováló mestert és sok más névtelen
forrást, akik segítségemre voltak ennek az időszaknak a
feltérképezésében. John H. Richardson tanulmánynak is beillő cikke
Angelina Jolie-ról, amely az Esquire-ben jelent meg 2000
februárjában átfogó képet ad a színésznő akkori állapotáról, Chris
Hearth 2001. júliusi, a Rolling Stone magazinban megjelent portréja
Angie-ről és Billy Bobról pedig nem is interjúnak, inkább művészi
performance-nak tekinthető. Jonathan Van Meter író Angie-vel
készített interjúi mindig leleplezők és átütök.
A Billy Bob Thorntonnal töltött idő, az ENSZ-ben vállalt szerep és
a kambodzsai árva, Maddox örökbefogadása 2000-ben
fordulópontot jelentettek Angie életében. Szeretnék külön köszönetét
mondani Ingrid Earle-nek, aki lelkesen és rengeteg jóindulattal
segítette a munkámat, valamint Rachel Flanagannek, Heather Hope
Howardnak, Melissa Howardnak, Sheila McCombe-nak és Penny
Thorntonnak. A Lebegés rendezőjének, Ed Solomonnak Billy Bob
Thorntonnal és Pat Boone-nal kapcsolatos története találóan
világította meg a színész-zenész művésziélek összetett jellemét.
Angie ENSZ-béli tevékenységéről sokat tudtam meg Joseph
Melrose-tól, az Egyesült Államok volt Sierra Leone-i nagykövetétől,
aki nagyon segítőkész volt és részletesen mesélt Angie első
menekültügyi tapasztalatairól, Annick Gillard Bailetti tanácsadó pedig
a menekülttáborok mindennapi életéről nyújtott hasznos
felvilágosítást. Joanna Piucci, az ENSZ központi tájékoztató
irodájának New York-i főmunkatársa és Patrick Hayford, az ENSZ
afrikai ügyek főbiztosságának különleges tanácsadója a jószolgálati
nagyköveti munkáról tájékoztattak. Angie menekültügyi munkájával
kapcsolatos feljegyzései és megjegyzései, amelyeket Notes from my
Travels (Jegyzetek az utazásaimról) címmel jelentetett meg, a
bolygó problémáit mély érzelmi töltésű perspektívából közelítik meg,
míg a Jeffrey Sachsszal közösen kiadott könyve tudományos
szempontból elemzi a helyzetet.
Az örökbefogadás sokat emlegetett és kényes kérdésével
kapcsolatban rengeteg forrást vettem igénybe, beszéltem Angie
örökbefogadásaiban közvetlenül érintett személyekkel és a
Harmadik Világ országainak néhány ezzel foglalkozó intézményének
munkatársaival. Különösen értékes segítséget kaptam Catherine
Politte gyámügyi közvetítőtől és Kate Adie-től, a Nobodys Child című
könyv szerzőjétől. Szeretnék külön köszönetét mondani Jim
Lordnak, az USA helyettes államügyészének és Lorie Dankersnek, a
belügyminisztérium bevándorlási hivatala seattle-i kirendeltsége
szóvivőjének, akik nagyon sokat segítettek a külföldről történő
örökbefogadások bonyolult eljárásának megértésében. Az
úgynevezett Madonnaeffektussal kapcsolatban Kevin Browne kutató
írásai jelentettek nagy segítséget.
John Voight elhíresült 2002-es interjújáról személyesen Pat
O’Brien tévés műsorvezetőtől szereztem be hiteles információkat.
Ken Anderson tiszteletes jelentős mértékben járult hozzá, hogy ezt a
nyilvánosság előtt zajló melodrámát emberközeli módon
ábrázolhassam, Nathan Lee Graham színész és mások, akik inkább
névtelenek kívánnak maradni, abban segítettek, hogy a háttérben
zajló történésekről is beszámolhassak. Hal Ashby rendező Ketten a
pácban remekművének 2009-es felújított változata talán sok
mindenre választ ad, akárcsak Nick Dawson Ashby-életrajza, a
Being Hal Ashby: Life of a Hollywood Rebel, amely döbbenetes
párhuzamokat vonultat fel Angie életével.
Amint Brad Pitt betette a lábát a városba, akár egy vadnyugati
filmben, minden tekintet rá irányult, ivók lengőajtói csapódtak ki, és
Hollywood összesereglett népe lelkesen ünnepelte a hős eljövetelét.
Ezek után talán érthető a részemről, hogy nem a csodálok körében,
hanem inkább más forrásokból, legfőképpen a Mr. és Mrs. Smith
környékén megfordult emberektől, Brad Pitt és Jennifer Aniston
malibui társaságának tagjaitól és a nemzetközi humanitárius
szervezetek Davosban és Washingtonban is járatos prominenseitől
igyekeztem tudakozódni ebben a témában. Az érintettek tudják,
hogy kikről beszélek, ezúttal is köszönöm értékes segítségüket.
Nancy Aniston önéletrajza, a From Mother and Doughter to Friends
kimerítő választ ad arra, miért is kellene megengedni a gyerekeknek,
hogy elváljanak a saját szüleiktől.
A Jolie-csapat Shiloh születésekor beindított namíbiai
megszállását elbeszélő történetet az abban részt vevő harcosok
mesélték el, természetszerűleg a túlélők. Köszönet és üdv Barbara
Jonesnak, Cornall De Villiers-nek, Steve Budernek és Donna
Collinsnak. Marina Hyde könyve, a Celebrity: How Entertainers Took
Over the World and Why We Need an Exit Strategy (Celebek:
Hogyan foglalta el a világot a szórakoztatóipar, és miért van szükség
kiút-stratégiára) biztosította a zárótüzet.
A Brad Pitt és Angelina Jolie körül gyakorlatilag soha nem szűnő
médiahisztériában nehéz meghallani az értelem szavát, ezért külön
köszönet illeti John Bellt, Sharon Feinsteint, Tim Milest és sok
mindenki mást, amiért segítettek eligazodni a kakofóniában. Nagyon
köszönöm John Trudellnek, hogy még jobban megvilágította
Angelina varázslatos személyiségét, és Bili Daynek, amiért
részletesen beszámolt Angie-vel és Jamesszel való beszélgetéseiről
édesanyjuk halálát követően. Köszönet Rich Tingnek, aki elmondta,
milyen volt együtt dolgozni Angie-vel a pletykaáradat közepette.
Egy összetett és bonyolult személyiség megítélésében
nélkülözhetetlen volt a szakmai segítség, amelyért Iris Martin
pszichológusnak és dr. Franziska De George pszichiáternek
tartozom köszönettel, de Candy Finnigan és dr. David Kipper
megjegyzései és értelmezései is végtelenül hasznosnak és
értékesnek bizonyultak. Nagyon köszönöm a hozzájárulásukat, és
köszönet mindazoknak a szakmabelieknek, akik úgy döntöttek, hogy
névtelenek maradnak.
 Munka közben végig igyekeztem betartani az események és
történések kronologikus sorrendjét, ami az anyag volumenét tekintve
nem volt könnyű feladat – ezért jár óriási köszönet és hála
munkatársamnak, Bronwen Tawse-nak, akárcsak Gabriella
Kantornak, aki a legeldugottabb helyekről is előásta az ott rejtőző
szarvasgombákat. Ugyan az életrajzírás megkérdőjelezhetetlen
bajnoka, dr. Johnson talán nem helyeselte volna, de a Facebook
kiváló kutatási eszköznek bizonyult. Ki hitte volna?
Kiadómnál, a St. Martin Pressnél Hope Dellon szerkesztő
csodákat művelt a kézirattal, Sally Richardson lektor fáradhatatlanul
és önzetlenül tartotta az iramot, John Murphy kereskedelmi igazgató
pedig, mint mindig, most is bizakodóan és törhetetlen lelkesedéssel
állt a dologhoz. Köszönettel tartozom ügynökömnek, Steven
Trohának, amiért sikerült tető alá hoznia a projektet.
És persze, hogyan is hagyhatnám ki a leghíresebb sztárok
köreiben forgó Bruce és Lori Halprint, a belsőépítészet koronázatlan
királyát és királynőjét, akik szívélyesen vendégül láttak calabasasi
palotájukban, no és a fantasztikus koktélokat keverő Aaront, a
Sunset Marquis bármixerét, valamint Dave Matthews Band-et a
zseniális hangmérnököt.
Végül, de nem utolsósorban, hála és köszönet társamnak, Tracy
Nesdolynak fáradhatatlan munkájáért, okos és szellemes
megjegyzéseiért és a feledhetetlen poénokért. Nem beszélve a
határidőkről.
Ahogy a filmekben mondják, megrázó egy élmény volt.

Andrew Morton New York

2010. április 12.
 Tartalom
ELŐSZÓ AZ ELEFÁNTCSONTTORONY
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK ÉS FORRÁSJEGYZÉK