Jean

M. Auel

A Föld gyermekei sorozat 5.

Sziklamenedék
1.

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014
 Sziklamenedék I.

A Föld gyermekei 5. rész

A bátor Ayla és szerelme, Jondalar, négylábú barátaikkal, Farkassal és a

lovakkal, Whinneyvel és Racerrel hosszú, viszontagságos útjuk végére
érnek – megérkeznek Jondalar népéhez, a zelandonikhoz. A Kilencedik
Barlang népe elbűvöli Aylát, és szellemi vezetőjükben – az asszonyban, aki
bevezette Jondalart az Öröm adományába – gyógyítótársra talál, akivel
megoszthatja tudományát.
Miközben Ayla és Jondalar a jegyességi szertartásra készül a Nyári
Találkozón, nehézségek merülnek fel. Nem minden zelandoni látja
szívesen az idegent. A félelem Ayla szokatlan ismereteitől és állataitól –
ráadásul kötődése a zelandonik szerint nem emberi lényekhez – ellenséges
érzületeket kelt iránta, és akadályozzák nászát Jondalarral.
Aylának most minden bölcsességére szüksége van, hogy megtalálja
helyét ebben a bonyolult társadalomban: fel kell készülnie gyermeke
világrahozatalára, és döntenie kell abban is, milyen szerepet vállal a
zelandonik sorsának alakításában.

Jean M. Auel regény folyama, A Föld gyermekei sorozat több mint

negyvenötmillió példányban fogyott el szerte a világon. Tudományos
kutatásainak regényeibe szőtt eredményei kivívták az archeológusok és
antropológusok elismerését is.

 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Jean M. Auel: The Shelters of Stone

A szerzőtől az Ulpius-ház könyvkiadónál megjelent:

A Barlangi Medve népe
A lovak völgye
A mamutvadászok
Átkelés a rónaságon

Copyright © 1990 by Jean M. Auel

Hungarian translation © Deák Márta, 2014

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

Ö. ISBN 978 963 383 192 2 1.

ISBN 978 963 383 2431

 Kendallnek, aki arról, hogy mi készülődik,
többet tud szinte mindenkinél... kivéve az édesanyját;
és a fiai mamájának, Christie-nek,
valamint a legklasszabb hármasnak,
Forrestnek, Skylarnek és Slade-nek szeretettel

 1

Emberek gyülekeztek a mészkőperemen, fáradtan, elgyötörten néztek le

rájuk. Senki nem emelte üdvözlő mozdulatra a kezét, s egyik-másik
készenlétben, szerencsére nem fenyegetően, tartotta dárdáját. A fiatal nő
szinte érezte nyugtalan félelmüket. A mélyből, az ösvényről figyelte, amint
még többen – sokkal nagyobb számban, semmint gondolta volna –
gyülekeztek a sziklapárkányon, s meredt szemmel néznek lefelé. Másoknál
is látta már ezt a vonakodó üdvözlést, akikkel Vándorlásuk során
találkoztak. Nem csupán ők fogadtak ilyen tartózkodással, mondta
magában. Eleinte mindig így van, de azért szorongott.
Társa leugrott a fiatal csődör hátáról. Ő sem vonakodó, sem
feszélyezett nem volt, egy pillanatra mégis habozott, kezében tartva lova
kötélből font kötőfékét. Megfordult, és észrevette, hogy az asszony
hátramaradt.
– Ayla, tartanád Villám kantárját? Idegesnek tűnik – szólalt meg a férfi,
majd felnézett a sziklapadra. – Úgy vélem, ők is azok.
Párja bólintott, átemelte lábát a lovon, lesiklott a kanca oldalán, és
átvette a kötőféket. A fiatal barna ló idegenek láttán érzett feszültségét
növelte anyja közelisége. A kanca már nem tüzelt, de még ekkor is
érződött rajta a ménes csődörével való találkozásának szaga. Ayla közel
tartotta magához a barna csődör kötőfékét, a deres kancát azonban hosszú
szárra engedte, majd a két ló közé állt. Azon gondolkodott, hogy Nyihahát
teszi meg vezérnek; lova ekkorra már jobban hozzászokott idegenek
nagyobb csoportjához, és rendszerint nem volt ingerlékeny, most azonban
még ő is nyugtalannak látszott. Az a csődület bárkit nyugtalanított volna.
Amikor a farkas megjelent, Ayla a nyugtalanság és riadalom hangjait
hallotta a barlang előtti sziklapad felől – ha azt a helyet egyáltalán
barlangnak lehetett nevezni. Még soha nem látott hozzá hasonlót. Farkas
nekipréselődött a lábszárának, és valamelyest elé állt, gyanakvón,
védelmezőn. Érzékelte alig hallható morgásának rezgését. Farkas most
már sokkal óvatosabb volt idegenek közelében, mint amikor egy évvel
ezelőtt megkezdték hosszú Vándorújukat. Akkor azonban alig volt kis
farkaskölyöknél nagyobb, és néhány veszélyes élmény után sokkal inkább
védelmezője lett Aylának.
A férfin nem látszott a félelem, miközben nagy léptekkel felfelé haladt
az emelkedőn a veszélytől tartó emberek felé, az asszony azonban
örömmel vette a lehetőséget, hogy hátramaradva várakozhat, s
megfigyelheti őket, mielőtt találkoznia kell velük. Több mint egy éve várta
– rettegte – ezt a pillanatot, és az első benyomások fontosak voltak...
mindkét oldalon.
Annak ellenére, hogy a többiek visszatartották, egy fiatal nő rohant
Jondalar felé. A férfi azonnal felismerte a húgát, noha a csinos lány szép
fiatalasszonnyá fejlődött távolléte öt esztendeje alatt.
– Jondalar! Tudtam, hogy te vagy! – kiáltotta, és a nyakába ugrott. –
Végre hazajöttél!
Jondalar átkarolta, a karjába kapta, felemelte, és nagy örömében
körbefordult vele. – Folara, oly boldog vagyok, hogy láthatlak! – Letette a
földre, kartávolságból végigmérte. – De hiszen felnőtt nő lettél... ahogy
mindig is tudtam, hogy egy napon az leszel! – lelkendezett a fivéri öröm
ragyogásánál csak egy villanásnyival több csillogással a szemében.
Folara a fivérére mosolygott, hihetetlenül élénk kék szemébe nézve,
amely szinte mágnesként vonzotta. Érezte, amint elpirul, nem a fivére
bókjától, noha a közelben állók erre gondolhattak, hanem a vonzalom
fellángolása miatt, ami az évek óta nem látott férfi iránt elfogta – fivére
volt, vagy sem. Hallott történeteket csinos, magas bátyjáról, akinek oly
szokatlan szeme volt, és aki bármely nőt elbűvölhetett, az emlékkép
azonban egy magas, imádott játszótársról élt benne, aki hajlandó volt
bármilyen játékra vagy tevékenységre, melyre csak megkérte. Most
először történt, hogy fiatal nőként került Jondalar akaratlan karizmája
hatása alá. A férfi észrevette húga reagálását, és szívélyesen elmosolyodott
bájos zavara láttán.
A lány a patak mentén, odalenn futó ösvény felé fordította tekintetét.
– Ki az az asszony, Jondé? – kérdezte. – S honnan valók az állatok? Az
állatok elmenekülnek az emberek elől, azok miért nem futnak el tőle?
Zelandoni az a nő? Az Ő teremtményei? – Összeráncolta homlokát. – Hol
van Thonolan?
– A Jondalar szemöldökét ráncba húzó fájdalom láttán felszisszent.
– Thonolan most már a következő világban utazik, Folara – válaszolta a
férfi én pedig a nélkül a nő nélkül nem lennék itt.
– Ó, Jondé! Mi történt?
– Hosszú történet, s most nincs itt az ideje, hogy elmondjam – válaszolt
a bátyja, de mosolyognia kellett a néven, ahogy a lány szólította.
Gyermekkori beceneve volt. – Senki nem nevezett így, mióta elindultam az
Útra. Most már tudom, hogy itthon vagyok. Hogy vannak a többiek,
Folara? Anya jól van? És Willamar?
– Mindketten jól vannak. Anya megijesztett bennünket néhány évvel
ezelőtt, de Zelandoni meggyógyította a különleges varázslatával, és most
már mintha jól érezné magát. Gyere, és nézd meg a saját szemeddel –
válaszolta, kézen fogva a férfit, és vezetni kezdte felfelé az ösvényen.
Jondalar megfordult, és Ayla felé intett, hogy tudassa vele, hamarosan
visszajön. Gyűlölte egyedül hagyni az állatokkal, de már nagyon hiányzott
neki az édesanyja, s hogy saját maga győződjön meg arról, teljesen
egészséges. Az a húga használta kifejezés, a „megijesztett" nyugtalanította,
az állatok miatt pedig beszélnie kellett valakivel. Mindketten
megtapasztalták, hogy az emberek többsége furcsállotta és rémisztőnek
találta az olyan állatokat, amelyek nem menekülnek el tőlük.
Az emberek ismerték az állatokat. Mindenki, akivel Útjuk során
találkoztak, vadászta és így vagy úgy tisztelte őket, és megadta nekik vagy
szellemüknek a tiszteletet. Emberemlékezet óta alaposan megfigyelték az
állatokat. Ismerték kedvelt környezetüket, ételeiket, vándorlási szokásaikat
és évszakok szerinti vándorlásukat, hogy mikor párzanak, és hoznak
utódot a világra, mikor raknak fészket. De barátságosan soha senki még
csak meg sem próbált megérinteni egy élő, lélegző állatot. Soha senki nem
próbálta meg, hogy bármely állat nyaka köré madzagot kössön, és
körbevezesse. Soha senki még csak meg sem próbált megszelídíteni egy
állatot, sőt még csak elképzelni sem tudta, hogy az lehetséges.
 Amilyen boldogok voltak ezek az emberek rokonuk visszatérte láttán –
különösen olyan láttán, akinek hazatérésére már csak kevesen számítottak
–, a megszelídített állatok látványa legalább olyan ismeretlen jelenség volt
számukra, első reagálásuk ezért a félelem volt. Oly szokatlan, oly
megmagyarázhatatlan, saját tapasztalataiktól olyannyira eltérő, vagy
képzeletüket olyannyira meghaladó, hogy nem tekinthették természetesnek.
Csakis természetellenes, természetfeletti lehetett. Egyedül az akadályozta
meg sokukat abban, hogy elfussanak és elrejtőzzenek, vagy megkíséreljék
megölni a félelmetes állatokat, hogy Jondalar – akit ismertek, velük együtt
érkezett, és teljesen normálisnak látszott a ragyogó napfényben – nagy
léptekkel gyalogolt felfelé az Erdei-folyótól felvezető ösvényen a húgával
együtt.
Folarán bátorság látszott, miközben a maga módján felfelé igyekezett, ő
azonban fiatal volt, és a fiatalság vakmerősége lelkesítette. S olyannyira
örült fivérének, aki mindig is a kedvence volt, hogy képtelen volt várni.
Jondalar soha nem tenne semmit, amivel ártalmára lenne, ő pedig nem félt
az állatoktól.
Ayla az ösvény aljáról figyelte, ahogy az emberek körülfogják
Jondalart, mosollyal, öleléssel, csókokkal, vállveregetéssel, sok üdvözlő
szóval, s mindkét kezükkel a kezét rázogatva. Felfigyelt egy nagyon
elhízott nőre, egy barna hajú férfira, akit Jondalar átölelt, és egy idősebb
asszonyra, akit boldogan üdvözölt, és átkarolta a vállát. Talán Jondalar
édesanyja, gondolta, és elgondolkodott azon, mint vélekedhet róla az
asszony.
Ezek az emberek Jondalar családja volt, az ő rokonsága, azok, akik közt
felnőtt. Ő, Ayla idegen, egy nyugtalanító idegen, aki állatokat hozott
magával, és ki tudja, még milyen ijesztő, ismeretlen utakat-módokat és
elképesztő ideákat. Befogadják-e vajon? Mi lesz, ha nem? Vissza nem
mehet, népe több mint egy esztendei útra lakik innen keletre. Jondalar
megígérte, hogy vele megy, ha ő azt akarja – vagy rákényszerül –, de az
még azelőtt történt, hogy találkozott népével, mielőtt oly szívélyesen
üdvözölték. Most vajon hogy érezhet?
Kis lökést érzett az oldalában, és megsimogatta Nyihaha erős nyakát,
hálásan, hogy négylábú barátja eszébe juttatta, mellette áll. Amikor a
völgyben élt, miután elhagyta a Törzset, hosszú ideig a ló volt az egyetlen
társa. Nem vette észre, hogy Nyihaha nyakában meglazult a kötél,
miközben mellé lépdelt, de kicsit hosszabb kantárra engedte Villámot. A
kanca és csikója általában barátságban voltak, és vigaszt találtak
egymásban, de a kanca párzási időszaka megzavarta szokásos jó
kapcsolatukat.
Még több ember fordította felé tekintetét. Hogyan lehetnek olyan sokan,
gondolta Ayla. Jondalar komolyan beszélgetett a barna hajú férfival, majd
Ayla felé intett, mosolygott, és a fiatal nő, a barna hajú férfi és néhány
társa társaságában visszaindult hozzá. Ayla nagy levegőt vett és várt.
Közeledésükkel a farkas morgása hangosabb lett. Ayla közelebb vonta
magához.
– Minden rendben, Farkas. Csak Jondalar rokonai – csillapította.
Megnyugtató simogatására Farkas abbahagyta a morgást, s nem tűnt
túlzottan fenyegetőnek. Nehéz volt megtanítania arra, hogy megértse
mozdulatait és engedelmeskedjen, de megérte az erőfeszítést, különösen
most, gondolta. Bárcsak ő is ismerne egy érintést, amely őt magát
nyugtatja meg!
A Jondalarral közeledő csoport kis távolságra megállt, igyekezve nem
kimutatni félelmüket, vagy oly nyíltan meredni az állatokra, amilyen
nyíltan ők nézték a csoportot, s nem elmenekülni még akkor sem, amikor
ismeretlen emberek közeledtek hozzájuk. Jondalar előrelépett.
– Azt hiszem, a formális bemutatkozással illendő kezdenünk, Joharran –
szólalt meg, a barna hajú férfira nézve.
Amint Ayla elengedte a tartószárat, hogy keze felszabaduljon a
bemutatkozáshoz, melyhez a szokások szerint mindkét kéz érintésére
szükség volt, a lovak hátraléptek, a farkas azonban nem mozdult. Ayla
észrevette a félelem csillanását a férfiszemben, pedig kételkedett abban,
hogy az az ember sok mindentől félne, és Jondalarra pillantott, azon
tűnődve, van-e bármilyen oka a haladéktalan formális bemutatkozásnak.
Alaposan megnézte az ismeretlent, és váratlanul Brunt juttatta eszébe,
annak a törzsnek a vezetőjét, amely felnevelte. Erős, büszke, intelligens,
rátermett, a szellemvilág kivételével kevés dologtól félő.
– Ayla, ő Joharran, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Vezetője,
Marthonának, a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének fia, aki Jocoman,
a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének Házi Tűzhelyéből született –
sorolta a magas, szőke férfi komolyan, majd elmosolyodott –, azt nem is
említve, hogy Jondalarnak, Távoli Földek Utazójának Fivére.
Egy-két röpke mosoly követte mondatait. Megjegyzése valamelyest
enyhítette a feszültséget. Aki a formális bemutatás minden szabályát
betartja, felsorolja a bemutatottak minden nevét és kötelékét, hogy státusát
érvényesítse – minden nevét, rangját, teljesítményét, minden rokonságát
azok rangjával és teljesítményeivel együtt s volt, aki elő is sorolta
valamennyit. A gyakorlatban azonban, a legszertartásosabb körülmények
kivételével, csak az elsődlegeseket említették. Ám nem volt szokatlan,
hogy fiatal embereknél, különösen testvérek esetében, tréfás
kiegészítéseket fűztek a rokonság hosszú és néha unalmas felsorolásához.
Jondalar pedig a régi időket juttatta fivére eszébe, azokat a napokat,
mielőtt még a vezérség felelősségének terhe a vállára nehezedett.
– Joharran, ő Ayla, a Mamutok Népéből, az Oroszlán Tábor tagja, a
Mamut Házi Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Szellemének
Kiválasztottja és a Barlangi Medve Védelmezettje.
A barna hajú férfi átszelte a fiatal nőtől elválasztó távolságot, tenyérrel
felfelé kinyújtotta mindkét kezét, az üdvözlés és a bőkezű barátság
közismert gesztusával. Joharran soha nem hallott Ayla egyik-másik
rokonsági kötelékéről, és nem volt teljesen biztos abban, hogy melyek
voltak a legfontosabbak.
– A Nagy Anyaföld, a Doni nevében üdvözöllek, Ayla, a Mamutok
Népéből, a Mamutok Házi Tűzhelyének Leánya – szólalt meg.
Ayla elfogadta mindkét kezét.
– Mindenek Nagy Anyjának, Nutnak nevében üdvözöllek, Joharran, a
Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Vezetője és az Utazó, Jondalar
Fivére – szólalt meg mosolyogva.
Joharran először arra figyelt fel, hogy Ayla jól beszéli nyelvüket, de
valami szokatlan akcentussal, majd szokatlan öltözékét és külsejét vette
észre, ám amikor az asszony elmosolyodott, viszonozta mosolyát.
Részben azért, mert az idegen nő megmutatta, hogy megértette Jondalar
megjegyzését, és tudtára adta, hogy fivére fontos a számára, leginkább
azonban azért, mert nem tudott ellenállni mosolyának.
Ayla vonzó nő volt, bárki annak tarthatta: magas volt, izmos és jó alakú,
hosszú, sötétszőke haja könnyen begöndörödött, világos kékesszürke
szeme volt, és finom arcvonásai, bár kissé más jellegű, mint a zelandoni
asszonyoké. Amikor azonban mosolygott, olyan volt, mintha a nap valami
különleges fényt vetett volna rá, mely minden vonását belülről ragyogta át.
Oly megdöbbentő szépség áradt belőle, hogy Joharrannak elállt tőle a
lélegzete. Jondalar mindig mondta Aylának, hogy a mosolya figyelemre
méltó, most pedig elvigyorodott, látva, hogy fivére nem immúnis Ayla
mosolyára.
Joharran ekkor vette észre, hogy a csődör nyugtalanul felágaskodik,
büszkén Jondalar felé lépdel, majd a farkasra meredt.
– Jondalar azt mondja... valami... szállást kell készítenünk ezeknek az
állatoknak... gondolom, valahol a közelben. – Nem túl közel, tette hozzá
gondolatban.
– A lovaknak csak legelőre van szükségük, víz közelében, de meg kell
mondani az embereknek, hogy most, eleinte, Jondalar nélkül vagy
nélkülem ne próbáljanak a közelükbe merészkedni. Nyihaha és Villám
nyugtalan az emberek közelében, amíg meg nem szokják őket – válaszolta
Ayla.
– Nem hinném, hogy az problémát okozna – felelte Joharran,
megpillantva Nyihaha farkának mozgását, és rámeredt. – Maradhatnak a
völgyben, ha nem találják túl kicsinek.
– Pompás lesz – válaszolta Jondalar. – De felfelé is vihetjük őket a
folyón, kissé félreeső helyre.
– Farkas megszokta, hogy mellettem alszik – folytatta Ayla. Észrevette
Joharran homlokráncolását. – Ő a védelmezőm, és nyugtalanná teheti, ha
nem lehet a közelemben.
Látta, hogy Joharran mennyire hasonlít Jondalarra, különösen az
aggodalom ráncaival redőzött homloka, és mosolyogni szeretett volna.
Joharran azonban komolyan aggódott. Ez nem a mosolyok ideje volt, még
ha arckifejezése a szívélyes bizalom érzetét keltette is benne.
Jondalar is látta fivére aggodalmas homlokráncolását.
– Azt hiszem, ez alkalmas idő lenne arra, hogy bemutassuk Joharrant
Farkasnak – szólalt meg.
Joharrant a pánik kerülgette, szeme tágra meredt, de mielőtt
tiltakozhatott volna, Ayla a kezéért nyúlt, miközben lehajolt a húsevőhöz.
Átkarolta a nagy farkas nyakát, hogy csillapítsa feltörő morgását – Ayla
érzékelte Joharran félelmét, s biztosra vette, hogy Farkas is.
– Hadd szagolja meg először a kezed – mondta. – Az Farkas formális
ismerkedése. – Korábbi tapasztalataiból a farkas megtanulta, hogy Aylának
fontos, hogy ő a falkájába fogadja az ő emberi falkájába tartozókat, akiket
így mutat be neki. Nem szerette a félelem szagát, de megszagolta a férfit,
hogy megismerkedjen vele.
– Megérintetted-e valaha is élő farkas bundáját, Joharran? – kérdezte
Ayla, a férfira pillantva. – Amint tapasztalod, kissé szúrós. – Úgy
irányította a férfi kezét, hogy érezze az állat elég bozontos nyaki szőrét. –
Még vedlik és viszketős, és szereti, ha a füle mögött vakargatják –
folytatta, megmutatva a mozdulatot Joharrannak.
Joharran a prémet tapintotta, de inkább a testmelegre figyelt fel, és
akkor döbbent rá hirtelen, hogy eleven farkassal van dolga, aki mintha
nem bánná az emberi érintést.
Ayla megfigyelte, hogy Joharran keze már nem olyan merev, és hogy
valóban megpróbálja megsimogatni a farkast a füle mögött.
– Engedd, hogy újra megszagolhassa a kezed!
Amikor Joharran a farkas orra elé tette kezét, szeme újra elkerekedett,
de most már a meglepetéstől.
– Ez a farkas megnyalta a kezem! – Csaknem kiáltotta, de nem volt
biztos benne, hogy ez nem előkészülete volt valami jobbnak – vagy
rosszabbnak! Majd látta, hogy Farkas megnyalja Ayla arcát, és hogy a
lánynak ez mennyire tetszik.
– Igen, jól viselkedtél, Farkas – dicsérte az állatot mosolyogva,
miközben megcirógatta, és felborzolta a sörényét, majd felállt, és kezével
a két vállára ütött. Az állat a hátsó lábára szökkent, s mindkét első
mancsával a lány vállára támaszkodott, arra a helyre, ahol a gazdája
mutatta, s miközben Ayla szabadon feltárta nyakát, Farkas megnyalogatta,
majd mély morgással, de teljes gyengédséggel szájába vette az állát.
Jondalar észrevette, hogy Joharrannak és a többieknek eláll a lélegzete a
meglepetéstől, és megértette, milyen ijesztőnek tarthatják a farkas
szeretetének megnyilvánulását olyanok, akik nem ismerik. Bátyja
rápillantott, s tekintetében félelmet és ámulatot látott.
– Mit csinál vele?
– Biztos vagy benne, hogy ez rendjén való? – kérdezte Folara csaknem
ugyanabban a pillanatban, s kizökkent mozdulatlanságából. A többiek is
bizonytalan, nyugtalan mozdulatokat tettek.
Jondalar elmosolyodott.
– Aylának semmi baja. Farkas imádja őt, soha nem bántaná. A farkasok
így mutatják ki szeretetüket. Nekem is kellett hozzá némi idő, míg
hozzászoktam, és azóta ismerem Farkast, amióta Ayla, borzas kis
farkaskölyök kora óta!
– Ez nem farkaskölyök! Ez egy nagy farkas! A legnagyobb, melyet
életemben láttam! – válaszolt Joharran – Át tudná harapni a torkát!
– Igen. Szét tudná harapni. Láttam, amint feltépte egy nőét... egy nőét, aki
meg akarta ölni Aylát – mondta Jondalar. – Farkas védelmezi őt.
A figyelő zelandoniak szinte együtt és egyszerre sóhajtottak fel
megkönnyebbülésükben, amikor a farkas visszaereszkedett a négy lábára,
és a lány mellé állt. Nyitott szájából kilógott a nyelve, kimutatva fogait.
Olyan képet vágott, melyet Jondalar a mosolygós arcának tartott, mintha
az állat elégedett volna önmagával.
– Mindig így viselkedik? – kérdezte Folara. – Mindenkivel?
– Nem – válaszolt Jondalar. – Csak Aylával és néha velem, ha különösen
boldog, és csak ha megengedjük. Jól nevelt és jó maga viseletű, senkit nem
bánt... hacsak Aylát nem fenyegeti veszély.
– És a gyerekek? – kérdezte Folara. – A farkasok gyakran a gyengéket
és a gyerekeket támadják meg.
A gyerekek említésekor aggodalmas arckifejezés jelent meg a
közelállók arcán.
– Farkas szereti a gyerekeket – válaszolta gyorsan Ayla és nagyon
védelmező velük, különösen a nagyon gyengéket és kicsiket védi. Az
Oroszlán Tábor gyermekei között nőtt fel.
– Volt egy nagyon gyenge és beteges fiú, aki az Oroszlán Tűzhelyhez
tartozott – folytatta Jondalar. – Látnod kellett volna, amint együtt játszanak!
Farkas mindig igen óvatos volt velük.
– Nagyon szokatlan állat – szólalt meg egy másik férfi.
– Nehéz elhinni, hogy egy farkas ilyen nem farkas módon viselkedjen.
– Igazad van, Solaban – válaszolta Jondalar. – Tud úgy viselkedni, ami
az emberek szemében nem igazán farkasra jellemző, de ha mi lennénk
farkasok, nem így gondolkodnánk. Emberek között nevelkedett, és Ayla
szerint Farkas úgy gondolkodik az emberekről, mint falkabeliekről. Úgy
bánik az emberekkel, mintha farkasok lennének.
– Vadászik? – tette fel a kérdést az a férfi, akit Jondalar Solabannak
nevezett.
– Igen – válaszolta Ayla. – Néha egyedül, önmagának, néha pedig segít
nekünk.
– Honnan tudja, mire szabad vadásznia, és mire nem? – kérdezte Folara.
– Azokat a lovakat például miért nem vadássza le?
Ayla elmosolyodott.
– Ezek a lovak a falkájának tagjai. Észrevehetted, hogy nem félnek tőle.
És soha nem vadászik emberekre. Ezen kívül bármilyen állatra vadászhat,
amilyenre csak akar, hacsak én nem mondom neki azt, hogy nem szabad.
– És szót fogad neked? – kérdezte egy másik férfi.
– Igen, elhiheted, Rushemar – erősítette meg Ayla állítását Jondalar.
A férfi csodálkozva csóválta a fejét. Nehezen hitte, hogy bárkinek oly
hatalma lenne egy erős, vadászó állat fölött.
– Nos, Joharran – kérdezte Jondalar –, mit gondolsz, elég biztonságos
felhoznunk Aylát és Farkast?
A férfi eltűnődött kicsit a válaszon, majd bólintott.
– S ha valami gond lesz...?
– Nem lesz, Joharran – jelentette ki a fivére, majd Aylához fordult. –
Édesanyám meghívott bennünket, hogy nála lakjunk. Folara most is vele
él, de megvan a saját helyisége, ahogy Marthonának és Willamarnak is.
Most kereskedő-úton van. Anyám felajánlotta nekünk a barlangban a
középső lakhelyet. Természetesen, ha úgy tartod helyesnek, Zeladoninál is
letelepedhetünk, a vendégek tűzhelyénél.
– Az édesanyád mellett szeretnék lenni, Jondalar – válaszolta Ayla.
– Pompás! Anya azt is felajánlotta, hogy várjunk a formálisabb
bemutatkozással, míg a csomagjainkat elhelyeztük. Nem mintha nekem be
kellene mutatkoznom, s teljesen fölösleges, hogy minden egyes
bemutatkozáskor elismételgessünk egymásnak mindent, amikor egyszerre
is megtehetjük.
– Már tervezzük az esti ünnepséget a fogadásotokra – mondta Folara. –
S később talán egy másikat is a közeli Barlangok részére.
– Igazán értékelem édesanyád gondoskodását, Jondalar. Könnyebb lesz
mindenkivel egyszerre találkozni, ennek az ifjú hölgynek azonban talán
mégis bemutathatnál – mondta Ayla.
Folara elmosolyodott.
– Természetesen, már terveztem – válaszolta Jondalar.
Ayla, ő a húgom, Folara, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának,
Doninak az Áldottja; a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének,
Marthonának leánya, aki Willamarnak, az Utazónak és
Kereskedőmesternek a Házi Tűzhelyébe született; Joharrannak, a
Kilencedik Barlang Vezetőjének húga; Jondalar húga...
–Téged már ismer, Jondalar, én pedig már hallottam Ayla neveit és
családi kötelékeit – vágott közbe Folara türelmetlenül a formaságok miatt,
majd mindkét kezét előrenyújtotta Ayla felé. – A Nagy Földanya, Doni
nevében üdvözöllek, Mamutok népéből származó Ayla, a lovak és
farkasok barátja.
A napfényes kő előcsarnokban álldogáló sokadalom gyorsan
visszavonult, amikor az ösvényen meglátták a farkassal, Jondalarral és a
kíséretükben összegyűlt kis csoporttal felfelé induló ismeretlent. Egyik-
másik közelebb lépett, miközben mások a nyakukat nyújtogatták feléjük.
Ayla a kőpadozathoz érve vethetett először pillantást a Zelandoniak
Kilencedik Barlangjának előcsarnokára. A látvány meglepte.
Tudta, hogy Jondalar otthonának nevében a „barlang" szó nem helyre
vonatkozik, hanem a benne lakó embercsoportra, a szeme elé táruló
természeti képződmény azonban nem barlang volt, legalábbis nem olyan,
amilyennek ő addig a barlangokat ismerte. A barlangot ő sötét odúnak
ismerte, vagy sziklakamrák sorának egy szikla vagy kőfal homlokzata
mögött, vagy a föld alatt, nyílással a külszínre. Ezeknek az embereknek a
lakóterülete egy hatalmas, lecsüngő sziklapad alatt volt, amely előreugrott
a mészkősziklából, egy menedék, amely védelmet nyújtott az eső és hó
ellen, a napfény azonban szabadon érte.
A környék magas szikláit egykor régen egy ősi óceán borította. A
tengerben akkor élő héjas állatok mésztartalmú kagylóhéjai a tenger
mélyén maradtak és gyűltek össze, és végül kalcium-karbonáttá lettek –
mészkővé. Bizonyos időszakokban, számos ok miatt, a lerakódott
kagylótörmelék egy része vastag mészkőrétegeket hozott létre, mely a
többinél erősebben megszilárdult. Amikor a talaj elmozdult, és előbukkant
a végül sziklákká lett tengerfenék, a szél és a víz mállasztó hatása
könnyebben hatott a viszonylag puha mészkőre, mély térségeket vájva, a
keményebb sziklákból pedig padozatokat hagyva hátra.
Noha a sziklákat szintén barlangok lyuggatták, ami jellemző a mészkő
esetében, ezek a szokatlan, polchoz hasonló alakzatok kőpadozatokat
hoztak létre, melyek kivételesen jó kőmenedéknek bizonyultak, és arra is
használták őket sok-sok évezreden át.
Jondalar az idősebb asszony felé vezette Aylát, akit a lány már az
ösvény elejétől látott. Az asszony magas volt, és méltóságteljes, miközben
türelmesen várt rájuk. Inkább szürkülő, semmint világosbarna haját
hátrafésülte arcából, egyetlen hosszú fonattá fonta, és kontyba csavarta a
tarkóján. Tiszta, nyílt, vizsgáló szeme szintén szürke volt.
Odaérve hozzá, Jondalar belekezdett a formális bemutatásba.
– Ayla, ő Marthona, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának korábbi
vezetője; Jemara leánya; aki Rabanar Házi Tűzhelyénél született;
Willamar, a Kilencedik Barlang Kereskedőmesterének házastársa;
Joharrannak, a Kilencedik Barlang Vezetőjének édesanyja; Doni
Áldottjának, Folarának édesanyja, édesanyja... – folytatta volna, majd
habozott, és gyorsan ezt tette hozzá: – Jondalar, a Hazatért Utazó
édesanyja. – Ekkor az édesanyja felé fordult.
– Marthona, ő Ayla a Mamutok Népe Oroszlán Táborából, a Mamut
Házi Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Szellemének Választottja, a
Barlangi Medve Szellemének Oltalmazottja.
Marthona mindkét karját előrenyújtotta.
– A Nagy Földanya, Doni nevében üdvözöllek, Ayla, a Mamutok
Népéből.
– Mindenek Nagy Anyja, Mutnak nevében üdvözöllek, Marthona, a
Zelandoniak Népének Kilencedik Barlangjából, és Jondalar édesanyja –
válaszolt Ayla, miközben kezet fogtak.
Marthona hallotta Ayla szavait, és azon tűnődött, hogy különös
beszédmódja ellenére a lány milyen szépen formálja a szavakat, és stílusát
kisebb beszédhibának, illetve egy igen-igen távoli föld teljesen ismeretlen
nyelve akcentusának vélte. Elmosolyodott.
– Messziről jöttél, Ayla, magad mögött hagyva mindent, amit ismertél
és szerettél. Ha nem így lenne, nem hiszem, hogy újra itthon láthatnám
Jondalart. Hálás vagyok neked ezért. Remélem, hamarosan otthonosan
érzed majd itt magad, és én megteszek mindent, amit csak tudok, hogy a
segítségedre legyek.
Ayla tudta, hogy Jondalar édesanyja őszintén mondja ezt. Egyenessége
és őszintesége igazi, és boldog, hogy viszontláthatja fiát. Meghatotta
Marthona üdvözlése, és megkönnyebbülést érzett.
– Azóta várom, hogy találkozzunk, mióta Jondalar először beszélt
rólad... de kicsit féltem is – válaszolt hasonló nyíltsággal és őszinteséggel.
– Nem hibáztatlak érte. Én a helyedben nagyon nehéznek találtam volna.
Gyere, hadd mutassam meg, hova tehetitek le a csomagjaitokat. Bizonnyal
fáradtak vagytok, és pihenni szeretnétek az esti üdvözlési ünnepség előtt –
mondta Marthona, miközben elindult velük befelé, a sziklanyúlvány alatti
térségre. Váratlanul Farkas felnyüszített, kis „farkaskölyök-ugatását"
hallatta, s játékos testtartásban előrenyújtotta két első mancsát, hogy így a
hátsó fele felfelé meredezett, s felvágta farkát.
 Jondalar meglepődött.
– Mit csinál?
Ayla is meglepetten nézett Farkasra. Az állat megismételte mozdulatait,
és váratlanul Ayla elmosolyodott.
– Azt hiszem, megpróbálja felhívni Marthona figyelmét – mondta. –
Úgy gondolja, Marthona nem vette észre, és azt hiszem, szeretné, ha
bemutatnák.
– S én is szeretnék megismerkedni vele – válaszolta Jondalar édesanyja.
– Te nem félsz tőle! – felelt Ayla. – S Farkas tudja ezt.
– Figyeltem. Nem láttam semmit, amiért félni kellene tőle – válaszolta
Marthona, kezét nyújtva Farkas felé. Az állat megszaglászta,
megnyalogatta, és újra felnyüszített.
–Azt hiszem, Farkas azt akarja, hogy megérintsd; szereti, ha törődnek
vele olyanok, akiket megkedvel – mondta Ayla.
– Te is így vagy ezzel, igaz? – kérdezte az idősebb asszony, miközben
megsimogatta az állatot. – Farkas? Így nevezed?
– Igen. Ez a Mamutok Népének szava erre az állatra. Pontosan ráillő szó
– magyarázta Ayla.
– De még soha nem láttam, hogy ilyen gyorsan megkedvelt volna
valakit – szólalt meg Jondalar, tisztelettel nézve anyjára.
– Én sem – mondta Ayla, a farkast simogató Marthonát figyelve. – Talán
csak boldog, hogy olyan valakivel találkozott, aki nem fél tőle.
Miközben a lecsüngő szikla árnyékába sétáltak, Ayla megérezte a
hőmérséklet váratlan csökkenését. Egy szívdobbanásnyi időre
beleborzongott a félelembe, felpillantott a sziklafalból kiálló hatalmas
sziklakiszögellésre, s azon tűnődött, vajon rájuk omolhat-e. Amikor
azonban szeme hozzászokott a félhomályhoz, még jobban meglepte
Jondalar otthonának fizikai alakzata. A sziklamenedék alatti térség
hatalmas volt, sokkal tágasabb, mint amilyennek elképzelte.
Számos hasonló sziklakiszögellést látott a folyó mentén idevezető
útjukon végig a sziklák közt, s egyiket-másikat nyilvánvalóan lakták, ám
egyik sem tűnt ehhez hasonló méretűnek. Ezen a tájon mindenki ismerte a
mérhetetlenül hatalmas sziklamenedéket, és hogy milyen nagyszámú
embercsoportnak szolgál otthonául. A Kilencedik Barlang volt a
legnépesebb valamennyi közösség közül, akik zelandoninak nevezték
magukat.
A védett térség keleti végében csoportosulva, s végig a hátsó fal mentén,
középen pedig szabadon álló építményeket látott. Nem keveset egészen
nagyra építettek, és a részben kő-, részben pedig fakeretet irhabőrökkel
fedték be. Az irhabőröket csodálatosan kidolgozott állatábrázolásokkal és
különböző absztrakt szimbólumokkal díszítették, és a fekete, a vörös, a
sárga és a barna élénk árnyalataira festették. Az építményeket egy nyugatra
néző ív mentén helyezték el egy nyitott térség körül, a barlang közepének
közelében, az alácsüngő kőpad védelme alatt, amely tárgyak és emberek
összevisszaságával telt meg.
Ahogy Ayla figyelmesebben megnézte, ami első pillantásra ragasztott
törmelékkőzet összevisszaságaként leginkább fölkeltette érdeklődését,
gyakran egymással kapcsolatos munkák közelében található, különböző
feladatoknak szentelt területekké különült el. Csak az első pillanatokban
tűnt keszekuszaságnak, mert oly sokféle tevékenység folyt a barlangban.
Látta, amint irhabőröket tartósítanak keretekben, s két pózna tartotta
keresztidomnak támasztott, nyilvánvalóan kiegyenesítés alatt álló hosszú
hajítódárdákat és nyilakat. Másik helyen a fonás különböző stádiumában
lévő kosarak álltak halomban, másutt csontcölöpök közé kifeszített
tartószíjak száradtak. Hosszú kötélzetgombolyagok csüngtek keretre
kifeszített befejezetlen hálók fölötti keresztgerendákba vert faszegekről, és
lazán szőtt hálók kötegei halmozódtak a földön. Különböző színekre,
köztük a vörös számos árnyalatára festett állatbőröket vágtak darabokra, a
közelben pedig ruházat félig-meddig összeállított részei lógtak.
A mesterségek többségét felismerte, a ruhakészítés közelében volt
azonban egy, amely teljesen ismeretlen volt előtte. Egy keret sok vékony
szálú fonalat fogott közre függőlegesen, és egy minta rajzolódott ki,
melyet részben a vízszintesen, keresztben szőtt anyag adott ki. Oda akart
menni, hogy közelebbről megnézze, és megfogadta, később meg is nézi
majd. Fa-, kő-, csont-, agancs- és mamutcsontdarabok halmozódtak más
helyeken, arra várva, hogy használati tárgyakat – merő- és evőkanalat,
tálakat, fogókat, fegyvereket – faragjanak belőlük, többségüket faragott,
néha pedig festett díszítéssel. Kisebb szobrocskákat és faragásokat is látott,
melyek nem szerszámok vagy használati tárgyak voltak. Mintha saját
maguknak készítették volna őket, illetve olyan célból, melyet ő nem
ismert.
A magasból, sok keresztlécből álló, nagy keretekről zöldségfélék,
gyógynövények csüngtek, a felszínhez közelebb pedig rácsokra rakott hús
száradt. A többi foglalatosságtól valamelyest távolabbi területen éles
kőszilánkok hevertek szétszórva. Olyan embereknek, mint Jondalar,
gondolta Ayla, kőpattintóknak, akik szerszámokat, késeket és
lándzsahegyeket készítenek.
És bármerre tekintett, embereket látott. A tágas sziklamenedékben élő
közösség létszáma a hatalmas térséghez illett. Ayla olyan törzsben nőtt fel,
amelynek lélekszáma nem érte el a harmincat; a minden hetedik évben
összeülő Törzsi Gyűlésen az ő akkori szemében óriási létszámú, kétszáz
ember jött össze rövid időre. Noha a Mamutvadászok Nyári Találkozója
többeket vonzott, egyedül a Zelandoniak Kilencedik Barlangjában több
mint kétszázan éltek együtt ezen az egyetlen helyen, s ez önmagában
nagyobb volt a teljes Törzsi Gyűlésnél!
Ayla nem tudta, hányan állták körül és figyelték őket, de eszébe jutott az
az idő, amikor Brun törzsével ment el arra a kongregációra, és úgy érezte,
mindenki őt nézi. Azok megpróbáltak tartózkodók lenni, ezek az emberek
azonban, akik figyelték, amint Marthona Jondalart, Aylát és egy farkast
vezet be a lakóterületükre, még csak nem is udvariaskodtak. Nem
próbálták meg lesütni a szemüket, vagy elfordítani tekintetüket. Ayla azon
tűnődött, hozzászokik-e egyáltalán valaha is, hogy állandóan ennyi ember
közelségében éljen. Azon is eltűnődött, egyáltalán akar-e.

 2

Az óriás termetű asszony felpillantott a bejáratot eltakaró bőrfüggöny

mozgása láttán, majd gyorsan lesütötte tekintetét, ahogy a fiatal, szőke
idegen előbukkant Marthona lakhelyéről. A szokásos helyén, egy tömör
mészkőtömbből kifaragott ülőhelyen helyezkedett el, amely elég erős volt
ahhoz, hogy elbírja hatalmas testét. A bőrrel párnázott ülőhelyet
kifejezetten neki készítették, és pontosan ott állt, ahol ő akarta: a nagy
nyitott térség vége felé, a telepet védő mérhetetlen lecsüngő szikla alatt,
ám csaknem teljesen a közösségi élőhely látókörén kívül.
Az asszony mintha meditált volna, de nem most történt először, hogy
arra használta a helyet, hogy csendesen megfigyeljen embereket és
tevékenységeket. Az emberek megtanulták, hogy ne zavarják
meditálásában, hacsak nem volt feltétlenül szükséges, különösen, ha
dísztelen oldalával kifelé viselte elefántcsont melltáblácskáját. Amikor a
szimbólumokkal és állatokkal faragott oldala látszott, mindenki szabadon
odamehetett hozzá, amikor azonban az üres lapjára fordította, melldísze a
csendesség szimbóluma lett, és azt jelentette, hogy nem kíván szólni, és
nem akarja, hogy bárki megzavarja.
A Barlang annyira hozzászokott ottlétéhez, hogy rendszerint tekintélyes
jelenléte ellenére szinte már észre sem vették. Az óriás termetű asszony
óvatosan használta ezt a módszert, s nem volt miatta lelkiismeret-
furdalása. A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának spirituális vezetőjeként
saját kötelességének tekintette az emberek jóllétét, és termékeny agyának
minden ötletét felhasználta, hogy ezt a humanitárius kötelességét teljesítse.
Nézte, amint a fiatalabb asszony elhagyja a sziklamenedéket, és elindul a
völgy felé vezető ösvény irányába, és észrevette bőrtunikájának
eltéveszthetetlen idegenségét. Megfigyelte azt is, hogy az egészség és erő
ruganyosságával mozog, és észrevett benne egy magabiztosságot is,
amely rácáfolt fiatal korára, és arra is, hogy teljességgel idegenek
lakhelyén tartózkodik.
 A donier felállt, és a mészkő abri belsejében szétszórt különböző méretű
lakhelyek egyike felé indult. A hajlék magánlakhelyét a nyílt közösségi
térségtől elválasztó bejáratnál kopogásként enyhén megütögette a bejáratot
elzáró drapéria melletti merev nyers marhabőr táblát, és hallotta a puha
bőr lábbelik tompa neszének közeledését. A magas, szőke, meglepően
jóképű férfi elhúzta az ajtófüggönyt. Szokatlanul világoskék árnyalatú
szempár nézett rá meglepetten, majd tekintetét megenyhítette az öröm.
– Zelandoni! De jó, hogy látlak! – szólalt meg, de anya most nincs itt.
– Miből gondolod, hogy Marthonához jöttem? Te mentél el öt évvel
ezelőtt! – Hangja éles volt.
A férfi váratlanul elpirult, és nem találta a szavakat a válaszhoz.
– Nos, azt akarod, hogy idekinn ácsorogjak, Jondalar?
– Ó... Gyere be, természetesen – nyögte ki, szemöldökét rá jellemzően
összevonta, ami eltörölte szívélyes mosolyát. Hátralépett, félrehajtva az
ajtófüggönyt a belépő óriás asszony előtt.
Egy ideig szótlanul méregették egymást. A nő éppen akkor lett Nagy
Földanya Szolgálói Közt Első, amikor Jondalar útnak indult; öt éve volt,
hogy felnőjön a feladathoz, és felnőtt hozzá. Az asszony, akit Jondalar
ismert, elképesztően elhízott. A nők többségénél kétszer-háromszor
kövérebb volt, hatalmas keblekkel és széles farral. Puha, kerek arca alatt
nyakát háromszoros toka hurkázta, átható kék tekintetét azonban mintha
semmi nem kerülte volna el. Mindig magas és erős volt, és valami
méltóságteljességgel viselte hatalmas testét, és olyan magatartással, amely
nyomatékosította tekintélyét és presztízsét. Volt egy fellépése, és az
uralkodóiság aurája lengte körül, ami tiszteletet parancsolt.
Egyszerre szólaltak meg.
– Hogy megy sorod...? – kezdte Jondalar.
– Megváltoztál...
– Bocsáss meg... – szabadkozott Jondalar, ami olybá tűnt, mintha
félbeszakította volna az asszonyt, és különös feszélyezettséget keltett
benne. Majd a nő szemében észrevett egy nagyon halvány mosolyt és
ismerős tekintetet, s megkönnyebbült.
– Boldog vagyok, hogy láthatlak... Zolena – szólalt meg. Homlokránca
kisimult, mosolya visszatért, ahogy ellenállhatatlan szempárját
szívélyességgel és szeretettel telten összpontosította az asszonyra.
– Te nem változtál oly sokat – mondta a nő, úgy érezve, hogy ezzel
reagál a férfi karizmájára és az általa felidézett emlékekre. – Régóta nem
hívott senki Zolenának. – Újra alaposan szemügyre vette a férfit. – Bár
változtál... Valamelyest felnőttél. Sokkal jóképűbb vagy, mint régen...
A férfi szabadkozni kezdett, a nő azonban a fejét rázta.
– Ne tiltakozz, Jondalar. Tudod, hogy így van. Csak van egy különbség.
Te nem nézel úgy... hogy is fogalmazzak... neked nincs az az éhes
tekinteted, mely arra vágyik, hogy minden nő boldoggá tegye. Azt hiszem,
megtaláltad, amit kerestél. Boldog vagy, amilyen soha korábban nem
voltál.
– Soha semmit nem tudtam takargatni előled – válaszolta Jondalar, s
izgatott, csaknem gyermekes örömmel mosolygott. – Ayla az oka. Úgy
tervezzük, hogy az idei Nyári Jegyességi Szertartáson leszünk társak.
Talán megülhettük volna a nászt, mielőtt elindultunk, vagy útközben, de
meg akartam várni, hogy hazaérjünk, hogy te tekerd csuklónk köré a
hitvesi szalagot, és kösd meg kettőnknek azt a csomót.
Jondalar mondatai máris megváltoztatták Zelandoni arckifejezését, és az
asszony egy pillanatra érzékelte azt a csaknem lángoló szerelmet, amit
Jondalar érzett az Ayla nevű nő iránt. Ez nyugtalansággal töltötte el
Zelandonit, és népe iránt – különösen pedig e személy iránt – érzett
minden védekező ösztönét felébresztette. Ismerte az erőteljes érzelmeket,
melyekkel a férfi küszködött felnövekvése idején, és végül megtanult
uralkodni önmagán. Egy asszony azonban, akit ennyire szeret,
iszonyatosan megsebezheti, talán el is pusztíthatja. Zelandoni szeme
összeszűkült. Többet akart tudni arról a fiatal nőről, aki oly teljességgel
rabul ejtette Jondalart. Csakhogy mivel gyakorol hatalmat fölötte?
– Honnan vagy olyan biztos abban, hogy ő a neked való? Hol találkoztál
vele? Mennyire ismered valójában?
Jondalar megérezte aggodalmát, de valami mást is, valamit, ami
nyugtalanította. A donier az összes zelandoni legmagasabb rangú
spirituális vezetője volt, és nem a semmiért lett az első. Hatalommal bíró
asszony volt, és nem akarta, hogy Ayla ellen forduljon. Hazavezető hosszú
és keserves útjuk során az volt a legnagyobb félelme – s tudta, társáé is –,
hogy népe vajon befogadja-e Aylát. Mert a lány minden kivételes
tulajdonsága között voltak olyanok, melyeket Jondalar szeretett volna
titokban tartani, bár kételkedett abban, hogy sikerül. Aylának már éppen
elég nehézsége volt – és valószínűleg lesz is még néhány ember miatt –,
nincs hát szüksége arra, hogy kitegye magát e nő ellenségeskedésének.
Éppen ellenkezőleg, Aylának bárki másnál inkább szüksége volt arra,
hogy Zelandoni támogassa.
Jondalar az asszony két vállára tette kezét, hogy valamiként meggyőzze
arról, ne pusztán elfogadja Aylát, hanem segítse is, de nem volt biztos
abban, hogyan. A nő szemébe nézve óhatatlanul is eszébe jutott, hogy
valamikor szerették egymást, és hirtelen tudta, hogy még ha nehéz lesz is
számára, csak a teljes őszinteség válhat be.
Jondalar a személyes érzéseit teljes mértékben magánügynek tekintette;
úgy tanult meg uralkodni erős érzelmein, hogy megtartotta őket magának.
Nem volt könnyű beszélnie róluk senkinek, még olyannak sem, aki
annyira ismerte, mint Zelandoni.
– Zelandoni... – Hangja ellágyult. – Zolena... tudod, hogy te kényeztettél
el. Épp hogy kinőttem a fiúkorból, és te voltál a legizgatóbb nő, akit egy
férfi remélhet. Nem én voltam az egyetlen, aki veled álmodott, de te
valósítottad meg az álmaimat. Rajongtam érted, és amikor eljöttél hozzám,
és a doni-asszonyom lettél, alig tudtam betelni veled. Első férfikoromat te
töltötted ki, de tudod, hogy azzal nem ért véget. Én többet akartam, és
bármennyire igyekezted is leküzdeni érzelmeidet, te is. Még ha tilos volt
is, én szerettelek, és te szerettél engem. Ma is szeretlek. Mindig szeretni
foglak.
– Még utána is, a rengeteg baj után, amit mindenkinek okoztunk, és még
ha anya elküldött is Dalanarhoz lakni, amikor visszajöttem, soha senki
nem közelített hozzád. Utánad sóvárogtam, amikor más asszony mellett
feküdve a testednél többre sóvárogtam. Meg akartam osztani veled egy
házi tűzhelyet. Nem érdekelt a korkülönbség, sem az, hogy senki nem
szerethet bele a doni-asszonyába. Veled akartam leélni az életem.
 – S nézd meg, mit kaptál volna, Jondalar – válaszolta Zolena.
Meghatódott, sokkal jobban, semmint azt egyáltalán elképzelte volna,
hogy még képes rá. – Jól megnéztél? Nemcsak hogy öregebb vagyok
nálad! Oly kövér vagyok, hogy lassan gondjaim lesznek a
megmozdulással. Még erős vagyok, s van erőm, és talán lesz is az idő
múlásával. Te fiatal vagy, és oly jó rád nézni, a nők biztosan ácsingóznak
utánad. Földanya engem választott. Biztosan tudta, hogy olyanná leszek,
hogy rá hasonlítsak. Ez jó a zelandoniaknak, de a te házi tűzhelyednél én
csak egy öreg, kövér nő lennék, te pedig jóképű fiatalember maradnál.
– Gondolod, hogy érdekelt volna? Zolena, a Nagy Anyafolyó végén
túlra kellett utaznom, hogy hozzád hasonlítható asszonyt találjak –
elképzelni sem tudod, milyen mesze van az a hely! De újra megtenném, és
még többet is. Hálás vagyok a Nagy Földanyának, hogy rátaláltam Aylára.
Szeretem őt, ahogy téged szerettelek volna! Légy jó hozzá, Zolena...
Zelandoni! Ne bántsd őt!
– Éppen erről van szó. Ha ő hozzád illő, ha „hozzám hasonlítható", nem
bánthatom, ő pedig nem bánt téged, nem bánthat. Ebben kell biztosnak
lennem, Jondalar.
Mindketten feltekintettek, amikor a bejáratot eltakaró függöny
megmozdult. Ayla lépett be a szállásra, úti csomagokat cipelt, és meglátta,
amint Jondalar egy hatalmasan kövér nő vállán tartja két kezét. Jondalar
levette a kezét, nyugtalanul, csaknem szégyenkezve nézett, mintha valami
rosszat tett volna.
Mi volt abban, ahogy Jondalar az asszonyra nézett, ahogy a vállán
tartotta a kezét? És az asszony? Óriási termete ellenére volt valami csábító
a testtartásában. Csakhogy egy másik jellemvonása is gyorsan
megnyilvánult. Ahogy megfordult, hogy Aylára nézzen, magabiztos,
higgadt mozgása a tekintély egyértelmű jele volt.
Aylának második természetévé lett a testtartás és arckifejezés kis
részleteinek megfigyelése, hogy megértse, megismerje azt, akivel dolga
akadt. A Törzs, a nép, amely felnevelte, elsődlegesen nem szavakkal
beszélt. Jelekkel, gesztusokkal, testtartással és az arckifejezés nüánszaival.
Amikor a mamutojok népével élt, kifejlődött az a képessége, hogy
értelmezze a testnyelvet, ami később tovább fejlődött, és kiterjedt arra is,
hogy megértse azok akaratlan jeleit és gesztusait is, akik beszéddel
érintkeztek. Hirtelen rájött, ki az az asszony a lakhelyükön, és megértette,
hogy a férfi és a nő valami fontosat és rá vonatkozót adott egymás tudtára.
Megérezte, hogy fontos próba előtt áll, de nem habozott.
– Ő az, nem igaz, Jondalar? – kérdezte, feléjük közeledve.
– Mi vagyok én? – kérdezte Zelandoni, átható tekintettel méregetve az
idegent.
Ayla szemrebbenés nélkül viszonozta tekintetét.
– Az, akinek köszönetet kell mondanom – válaszolt. – Amíg nem
találkoztam Jondalarral, nem ismertem Földanya Adományait, különösen
nem az Öröm Adományát. Csak a fájdalmat és haragot, Jondalar azonban
türelmes és gyengéd volt, és én megtanultam megismerni az örömöt. Ő
mesélt az asszonyról, aki minderre megtanította. Köszönöm neked,
Zelandoni, amiért megtanítottad Jondalart, így ő nekem adhatta az Ő
Adományát. Ám valami sokkal fontosabbért... és sokkal nehezebbért is
hálás vagyok neked. Köszönöm, hogy lemondtál róla, s így rám
találhatott.
Zelandoni meglepődött, bár kevés jelét adta. Egyáltalán nem ezekre a
szavakra számított az idegentől. Tekintetük egybefonódott, ahogy
Zelandoni Aylát tanulmányozta, érzései komolyságát, hogy bepillantást
nyerjen az igazságba. Az idősebb asszony Aylához hasonlóan, bár
ösztönösebben érzékelte a tudattalan jeleket és testbeszédet – képessége
tudatküszöb alatti megfigyeléseken és ösztönös analízisen keresztül
fejlődött, és nem gyermekként megtanult, bár nem kevésbé okos
nyelvhasználaton át. Zelandoni nem tudta, honnan tud dolgokat,
egyszerűen csak tudta.
Eltartott egy-két másodpercig, mire felfigyelt valami furcsára. Noha a
fiatal nő mintha teljesen folyékonyan beszélt volna zelandoniul –
nyelvismerete oly jó volt, hogy szinte anyanyelveként használta –, kétség
sem férhetett idegen mivoltához.
Az Egy, Aki Szolgál számára nem voltak szokatlanok az olyan
látogatók, akik egy másik nyelv akcentusával beszéltek, Ayla beszédének
azonban volt valami furcsán egzotikus jellege, amelyhez hasonlót még
soha nem hallott. Hangja nem volt kellemetlen, valahogy mély volt, de
kissé torokhangúan rekedtes, és egyes hangok kiejtése gondot okozott
neki. Eszébe jutott Jondalar megjegyzése arról, hogy milyen messzire
jutott Utazása során, és egy gondolat suhant át Zelandoni agyán az alatt a
néhány pillanat alatt, amíg egymással szemben álltak: ez az asszony
hajlandó volt megtenni azt a hatalmas távolságot, hogy Jondalarral a
hazájába jöjjön.
Csak ekkor vette észre a fiatal nő arcán a pontosan kivehető
idegenséget, és megpróbálta meghatározni a különbséget. Ayla vonzó volt,
de ezt bármely nőtől el lehetett várni, akit Jondalar elhozott a hazájába.
Arca valamelyest szélesebb és rövidebb volt, mint a zelandoni asszonyoké,
de arányos, határozott állal. Árnyalatnyival magasabb volt a zelandoni
asszonynál, és meglehetősen sötét szőke haját napfényszín tincsek
árnyalták. Nyílt, szürkéskék szeme titkokat rejtett, és erős akaratot, a
rosszindulatnak azonban még az árnyéka is hiányzott belőle.
Zelandoni bólintott, és Jondalarhoz fordult.
– Rendben van.
Jondalar fellélegzett, majd egyikükről a másikra nézett.
– Honnan tudtad, hogy ő a Zelandoni, Ayla? Még nem mutatkoztatok be
egymásnak, vagy igen?
– Nem volt nehéz. Még most is szereted, és ő is szeret téged.
– De... de... hogyan...? – dadogta a férfi.
– Nem emlékszel, hogy láttam azt a tekintetet a szemedben? Nem
gondolod, hogy ismerem az érzéseit egy nőnek, aki szeret téged? –
kérdezte Ayla.
– Vannak, akik féltékenyek lennének, ha valaki, akit szerettek, másra
nézne szerelemmel – válaszolta Jondalar.
Zelandoni gyanította, hogy a „más", akire a férfi gondol, ő lenne.
– Nem gondolod, hogy ő egy jóképű fiatalembert és egy kövér
öregasszonyt lát, Jondalar? Bárki ezt látná. A te irántam érzett szereteted
nem fenyegetés az ő számára. Ha az emlékezeted még ma is elvakít,
eléggé hálás lehetek.
 Aylához fordult:
– Nem voltam biztos benned. Ha úgy éreztem volna, hogy nem vagy
hozzá való, nem számítana, milyen messziről utaztál ide, soha nem
mehetnél feleségül hozzá.
– Semmi, amit megtehetsz, nem akadályozhatja meg a házasságunkat –
válaszolta Ayla.
– Látod? – mondta Zelandoni, s megfordult, hogy Jondalarra nézzen. –
Mondtam, ha hozzád illő, nem árthatok neki.
– Maronát hozzám illőnek tartottad, Zelandoni? – kérdezte Jondalar
árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában, s már-már kezdte úgy érezni,
mintha a két nő között nem lenne joga meghoznia a saját döntését. – Ellene
soha nem tiltakoztál, amikor neki ígértek engem.
– Az nem számított. Őt nem szeretted. Ő nem árthatott neked.
Mindkét nő Jondalarra nézett, és noha teljesen különböztek egymástól,
arckifejezésük olyannyira hasonlított, hogy maguk is hasonlónak tűntek.
Jondalar váratlanul felnevetett.
– Nos, boldog vagyok, hogy tudom, életem két szerelme jó barátnők
lesznek – mondta.
Zelandoni felvonta egyik szemöldökét, és komoran tekintett rá.
– Miből gondolod, hogy barátnők lehetnénk? – kérdezte, de magában
mosolygott, és kiment a helyiségből.
Jondalart vegyes érzelmek különös elegye fogta el, miközben a távozó
Zelandonit nézte, de boldog volt, hogy a befolyásos asszony hajlandónak
mutatkozott elfogadni Aylát. Húga és édesanyja is barátságos volt vele.
Minden nő, akik igazán fontosak voltak neki, mintha készségesen
üdvözölték volna Aylát – legalábbis most úgy tűnt, gondolta. Édesanyja
még azt is mondta, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy Ayla
otthonosan érezze magát.
A bejárati bőrfüggöny elmozdult, és Jondalart a meglepetés öröme
töltötte el, amikor meglátta édesanyját, mivel pontosan abban a pillanatban
gondolt rá. Marthona belépett, kezében valamiféle közepes nagyságú állat
kikészített gyomrával, amely tele volt folyadékkal, amely csak annyira
szivárgott át csaknem vízhatlan tartályán, hogy sötétbordóra festette.
Jondalar arcán vigyor fénylett fel.
– Anya, te előhoztál a borodból! – kiáltott fel. – Ayla, emlékszel arra az
italra, amit a sharamudojoknál kaptunk? Az áfonyaborra? Most
lehetőséged lesz megízlelni anya borát. Az ő borát mindenki ismeri.
Függetlenül attól, hogy az emberek milyen gyümölcsből készítik, az ő
italuk gyakran megkeseredik, anyának azonban különleges módszere van.
I
– Marthonára mosolygott, és hozzátette: – Egy napon talán megosztja
velem a titkát.
Marthona visszamosolygott a magas férfira, de nem tett megjegyzést.
Arckifejezéséből Ayla megérezte, hogy az asszonynak valóban van egy
titkos módszere, és hogy nagyon jól tudott titkot tartani, s nemcsak a
sajátjait. Valószínűleg sok titkot őrzött. Rétegek és titkos mélységek
rejlettek Marthonában annak ellenére, hogy egyenes és őszinte volt. S
annak ellenére, hogy barátságos és szívélyes volt vele, tudta, hogy
Jondalar anyja, mielőtt teljesen elfogadná őt, óvatos a
véleményalkotásban.
Hirtelen eszébe jutott Iza a Törzsből, aki olyan volt neki, mintha az
édesanyja lett volna. Iza is sok titkot ismert, ennek ellenére, a Törzs többi
tagjához hasonlóan, nem hazudott. A gesztusok nyelvén, a testtartások és
testbeszéd nüánszaival nem lehetett hazudni. Azonnal rájöttek volna. A
szóbeli megfogalmazástól azonban visszatarthatták magukat. S érthető és
megengedett volt, ha valamit nem mondtak ki: a magánélet védelme
érdekében.
Rájött, hogy nem most először emlékeztette valami a Törzsre. A
Kilencedik Barlang Vezetője, Jondalar fivére, Joharran az ő Törzsének
vezetőjét, Brunt juttatta eszébe. Jondalar rokonáról miért jut eszébe a
Törzs? – tűnődött.
– Biztosan éhesek vagytok – szólalt meg Marthona, mindkettejükre
pillantva.
Jondalar elmosolyodott.
– Igen, én éhes vagyok! Hajnal óta egy falatot sem ettünk. Annyira
sürgettem, hogy mielőbb ideérjünk, s már oly közel voltunk, hogy nem
akartam megállni.
– Ha minden csomagot felhoztatok, üljetek le és pihenjetek, amíg ételt
készítek nektek.
Marthona egy alacsony asztalhoz vezette őket, párnákat mutatott nekik,
melyeken elhelyezkedhettek, és csészékbe mindkettejüknek öntött a
sötétbordó folyadékból. Körülnézett.
– Nem látom a farkasállatodat, Ayla. Tudom, hogy behoztad magaddal.
Neki is szüksége van ennivalóra? Mit eszik?
– Általában azt, amit mi is, de szokott vadászni saját magának is.
Behoztam magammal, hogy megismerje a helyét, de aztán visszakísért a
völgybe, ahol a lovak vannak, és úgy döntött, ott marad. Önállóan jön-
megy, hacsak nincs rá szükségem – válaszolta Ayla.
– Honnan tudja, mikor van rá szükséged?
– Ayla egy különleges füttyel szólítja – válaszolta Jondalar. – A lovakat
is füttyszóval hívjuk magunkhoz. – Felkapta csészéjét, megkóstolta a
benne lévő italt, majd elmosolyodott, és elismerően felsóhajtott. – Most
már tudom, hogy itthon vagyok! – Újra belekóstolt a folyadékba, majd
lehunyta szemét, és ízlelgette az italt. – Milyen gyümölcsből készítetted,
anya?
– Főleg abból a kerek bogyóból, amely hosszú indákon fürtökben
terem, de csak a védett déli lejtőkön – magyarázta Marthona Ayla kedvéért.
– Jókora gyalogútra innen délkeletre van egy térség, amit mindig
megnézek. Néhány éve nem terem valami jól, de előtte volt egy viszonylag
enyhe telünk, és a rákövetkező ősszel óriási, nagyon ízletes, édes, de nem
túlzottan édes fürtök teremtek. Adtam hozzá egy kevés bodza- és
valamennyi, de nem sok földiszeder-szirupot. Ez a bor kedvenc volt. A
szokásosnál kicsit erősebb. Nem sok maradt belőle.
Ayla a csészét az ajkához emelve megszagolta az italt, majd megízelte.
A folyadék fanyar és jellegzetes illatú volt, száraz, nem az az édes íz,
melyre a gyümölcsillat alapján számított. Megérezte azt az alkoholos
jelleget, melyet először az Oroszlán Tábor főnöke, Talut készítette
nyírfasörön érzett, bár jobban hasonlított a sharamudojok erjesztéssel
készített áfonyaszörpjéhez, azzal a különbséggel, hogy, ha emlékezete nem
csal, az édesebb volt.
Amikor először megkóstolta, nem ízlett neki az alkohol csípős íze, de
úgy tűnt, az oroszlán táborbeliek többsége nagyon szerette a nyírfasört, ő
pedig be akart illeszkedni, és olyan lenni, amilyenek ők, így hát rávette
magát, hogy ő is igyon. Egy idő után jobban hozzászokott, bár gyanította,
hogy a törzsbeliek azért nem annyira az íze miatt szerették, hanem inkább
mámorító, sőt részegítő hatása miatt. Ha túl sokat ivott belőle, általában
támolyogni kezdett, szédült, és túl barátságos lett, voltak azonban olyanok
is, akiket szomorúvá tett, vagy mérgessé, sőt még kegyetlenné is.
Ez az ital azonban más volt. Meghatározhatatlan összetétele valahogy
különös módon változtatta meg a gyümölcslé egyszerű jellegét. Olyan ital
volt, melynek fogyasztását megtanulhatja.
– Nagyon finom – szólalt meg. – Soha nem kóstoltam semmi... semmi
teljesen ehhez hasonlót – javította ki mondatát, s kissé zavarba jött. Teljes
könnyedséggel beszélte a zelandoni nyelvet. Ez volt az első beszélt nyelv,
melyet megtanult, miután a Törzzsel élt. Jondalar tanította meg az idő alatt,
amíg az oroszlántámadás okozta sebeiből gyógyult. Annak ellenére, hogy
egyes hangok képzése nehézséget okozott neki – függetlenül attól,
mennyire próbálgatta, nem tudta teljesen hibátlanul kiejteni őket –, a
kifejezésmóddal ritkán követett el olyan hibákat, mint az előbb. Jondalarra
és Marthonára pillantott, de ők mintha észre sem vették volna hibáját.
Megnyugodott és körülnézett.
Noha már többször ki-be járt Marthona lakhelyén, közelebbről még
nem nézett körül. Most rászánta az időt, hogy alaposabban szemügyre
vegye, és meglepődött, mennyire tetszetős. Az építmény érdekes volt,
hasonlított, mégis sok mindenben különbözött a losadunaj barlang
lakhelyeihez, ahol megálltak, mielőtt átkeltek volna a fennsík gleccserén.
A lakóhelyek mindegyikének külső fala egy-két méter vastagságig
mészkőből készült. Durván vágott, meglehetősen nagy tömböket helyeztek
a bejárat mindkét oldalához, mert a kőeszközök alkalmatlanok voltak arra,
hogy könnyedén és gyorsan faragják ki szépre és formásra az
építőköveket. Az alsó falak többi része természetes állapotában talált vagy
kalapácskővel durvára formázott mészkőből épült, különböző darabokat,
általában csaknem azonos méretűt talán öt-hat centiméter széles, de nem
egészen olyan magas és a szélességüknél kétszer-háromszor hosszabb –,
ám itt-ott nagyobbat vagy kisebbet állítottak össze úgy, hogy a kövek
egymáshoz illeszkedő, a nyomás összetartotta, szilárd szerkezetet hoztak
létre.
A nagyjából rombusz alakú darabokat kiválogatták, méret szerint
csoportosították, majd úgy rendezték el hosszában egymás mellé, hogy a
falak szélessége egyenlő lett a kövek hosszával. A vastag falakat rétegesen
építették, és így minden egyes követ az alatta levő kettő érintkezésénél
helyezték el. Esetenként kisebb köveket használtak a rések kitöltésére,
különösen a nagyobb kőtömbök között, a bejárat közelében.
Ahogy az építkezéssel felfelé haladtak, a falat gyámkövek tartották meg,
enyhén befelé dőlően, konzolokkal megtámasztva oly módon, hogy
minden egymást követő réteg kiugrott kicsit az alatta levő fölé. A gondos
válogatás és elhelyezés úgy történt, hogy a kő bármilyen szabálytalanságát
felhasználták ahhoz, hogy a nedvesség – akár szél beverte esővíz volt,
vagy felgyűlt páralecsapódás, vagy olvadt jég – a fal külszínén vezetődjék
el.
Sem habarcsra, sem vályogra nem volt szükség a lyukak betömésére
vagy többlettámaszra. Az egyenetlen mészkő elegendő támaszt nyújtott
ahhoz, hogy megakadályozza a megcsúszást vagy dőlést, a kövek tömegét
pedig a saját súlyuk tartotta, sőt elbírta a más építészeti elemeket vagy
peremszerkezeteket tartó, falakba illesztett boróka- vagy fenyőgerendákat
is. A köveket oly mesterien illesztették össze, hogy egy halvány fénysugár
sem szüremkedett ki, és egyetlen kóbor téli szélroham sem juthatott be. Az
építmény a szemnek is tetszetős volt, kellemes külsejű, különösen kívülről
nézve.
A kőből épített széltörő falat belül teljes mértékben egy második fal
mögé rejtették, melyet nyers marhabőr lapokból, azaz keményre és
merevre szárított, cserzetlen bőrökből készítettek, majd a földpadlóba
süllyesztett fapóznákra erősítettek. A bőrtáblák leértek egészen a földig, s
felnyúltak a függőleges kőfalak két-három méter magasságáig. Aylának
eszébe jutott, hogy a felső táblákat kívülről milyen gazdagon díszítették.
Sokukat belülről állatfestmények és titokzatos jelek gazdagították, a benti
sötétség miatt azonban a színek mintha nem lettek volna olyan élénkek.
Mivel Marthona lakrészét a szikla enyhén lejtős hátához, a lecsüngő
padozat alá építették, egyik fala tömör mészkőből állt.
w
Ayla felnézett. Nem volt mennyezet, csak fenn magasan a mészkő
padozat alja. Hacsak a lefelé irányuló légáramlás esetenként nem nyomta
le a tűzhely füstjét, az szabadon szállt a falelemek fölé, és kiúszott a magas
falak mentén, lényegileg tisztán hagyva a levegőt. Az alácsüngő szikla
megvédte a barlanglakokat a zord időjárástól, és helyes öltözködéssel a
szállások egészen kényelmesek lehettek még hidegben is. Meglehetősen
tágasak voltak, nem úgy, mint egyik-másik kellemes, könnyen fűthető,
teljeséggel zárt, de gyakran füsttel teli kis lakóhely, melyeket eddig látott.
Miközben a fa- és bőrfalak védelmet nyújtottak a széltől és esőtől, úgy
tervezték őket, hogy a magánélet részére is biztosítsanak területet –
legalábbis a tekintetek elől védelmet nyújtsanak, ha a fülek elől nem is. A
táblák felső elemeinek egyikét-másikát ki lehetett nyitni, hogy beengedjék
a fényt és a szomszédos beszélgetést, ha úgy akarták, ám amikor az
ablaktáblákat bezárták, úgy tartották udvariasnak, ha a látogatók a bejáratot
használják, és engedélyt kérnek a bebocsátásra, s nem csupán kintről
bekiáltanak, majd besétálnak.
Ayla alaposabban szemügyre vette a padlót, s tekintetét megragadták az
egymáshoz illesztett kövek. A térség hatalmas szikláinak mészkövei
letörhettek, s gyakran természetes módon darabolódtak fel
kristályszerkezetük vonala mentén nagy, inkább lapos darabokra. A
lakóhely belső földpadlóját a lapos kövek szabálytalan alakú darabjaival
kövezték le, és fűből, gyékényből s puha prémdarabokból szőtt
gyékénnyel borították.
Ayla újra a Jondalar és édesanyja közti beszélgetésre fordította
figyelmét. Belekortyolva borába, felfigyelt a kezében tartott csészére.
Üreges szarvból készítették. Elég kicsi átmérője miatt a bölény szarvának
csúcsáról levágott darabnak gondolta. Fölemelte, hogy megnézze az alját
is. Az fából készült, melyet úgy faragtak, hogy pontosan illeszkedett a
kissé aszimmetrikus, kerek végéhez, és pontosan beékelték. Rovátkolt
jeleket vett észre az oldalán, de amikor közelebbről megnézte,
meglepetten látta, hogy oldalról egy ló hibátlanul és szépen karcolt alakja
rajzolódik ki.
Letette a kupát, s megvizsgálta az alacsony emelvényt, amely körül
ültek. Vékony mészkőlap lábakon álló hajlítottfa-kereten nyugodott, s az
egészet bőrszíjakkal erősítették össze. Tetején valamiféle finom rostból
szőtt gyékény díszlett, melybe igényesen kidolgozott mintákat szőttek,
melyek talán állatokat és különböző absztrakt vonalakat és alakzatokat
sejtettek a föld színéhez hasonló vöröses árnyalatban. Különböző
anyagokból készített párnákat helyeztek el körülötte. A bőrből
készülteknek hasonlóan vörös árnyalatú színe volt.
Két kőlámpás pihent a kőasztalon. Az egyiket csodálatosan faragták és
formázták sekély tál alakúvá díszes nyéllel, a másik hellyel-közzel
hasonlított hozzá, benne egy mélyedéssel, melyet gyorsan ki lehetett vájni
egy nagyobb mészkődarab közepéből. Mindkettőben olvasztott faggyú állt
– forró vízben kiolvasztott állati zsiradék és kanóc. A nagyjából kialakított
lámpásba két kanócot tettek, a befejezettbe pedig hármat. Mindegyik kanóc
egyforma fényt adott. Aylának az volt az érzése, hogy a sebtében
kidolgozott lámpást nemrég készítették, hogy kiegészítő világításként
szolgáljon a menedék félhomályos végében, és csak időleges használatra
készült.
A mozgatható válaszfalakkal négy területre osztott belső tér szép,
rendes és zavartalan volt, és néhány további kőlámpás világította be. A
többségében színes s valamilyen módon díszített, szintén fakeretek tartotta
elválasztó védőfalak egyike-másika átlátszatlan volt, mert rendszerint
ezeket is merev marhabőrből készítették. Némelyik azonban áttetsző volt,
talán valamilyen hatalmas állat beleiből készítették, melyeket felvágtak, és
sík felületűre szárítottak, gondolta Ayla.
A hátsó kőfal bal végénél egy belső térelválasztó mellett különösen szép
védőfal állt, amely mintha hártyabőrből készült volna – abból a
pergamenszerű anyagból, amelyet nagy részekben lehet lefejteni a nyers
marhabőr belső oldaláról, ha levakarás nélkül hagyják megszáradni. Ló
alakot és néhány rejtélyes ábrát, köztük vonalakat, pöttyöket és
négyszögeket rajzoltak rá feketével, és a sárga meg a vörös különböző
árnyalataival. Ayla emlékezett rá, hogy az Oroszlán Tábor Mamutja
használt hasonló védőfalat a szertartások idején, noha azon az állatokat és
jelöléseket csak feketére festették. Az övé egy fehér mamut hártyabőréből
készült, és a legszentebb tulajdona volt.
Az elválasztófal előtt a földön szürkés prém hevert, mely vastag téli
szőrzetét viselő ló bőréből készülhetett. Kis tűz fénye – amely mintha az
elválasztó mögül, egy falmélyedésből pislákolt volna – világította meg a
lóbőr védőfalat, kiemelve díszítéseit.
A burkolatnál vékonyabb mészkő szeleteiből készített és különböző
helyekre illesztett peremek sorakoztak a kőfalban a válaszfaltól jobbra, és
tartották tárgyak, eszközök, szerszámok sokaságát. Furcsa alakzatok
látszottak a padlón, a legalsó polc alatti tárolóterületen, ahol a fal lejtése a
legmélyebb volt. Ayla sok tárgy funkcióját felismerte, némelyiket azonban
oly ügyességgel faragták és díszítették, hogy dísztárgyak lehettek.
A polcoktól jobbra a kőfalból kiszögellő térelválasztó bőrtábla jelölte a
helyiség sarkát és egy másik helyiség kezdetét. A védőfalak csak a
helyiségek közti elválasztást jelezték, és egy nyíláson keresztül Ayla egy
emelvényt láthatott, rajta pedig magasra halmozott állatprémeket.
Valakinek az alvóhelye lehet, gondolta. Egy másik hálóhelyet is védőfalak
választottak el, elkülönítve az ő szobájuktól és az első alvóhelyiségtől.
A függönnyel eltakart bejárat a fakeretbe illesztett marhabőr fal részét
alkotta a kőfallal szemben, az alvóterületekkel átellenben pedig egy
negyedik helyiség nyílt, ahol Marthona az ételt készítette. A főzőhelyiség
melletti elválasztó falon szabadon álló polcok tartottak ügyesen elhelyezett
kosarakat, tálakat, melyeket szépen faragott, szőtt vagy festett mértani
alakzatokkal és realisztikus állatábrázolásokkal díszítettek. A fal mellett a
földön nagyobb tárolóedények sorakoztak. Némelyik tartalmát tető védte,
míg mások nyíltan feltárták kincsüket: zöldségféléket, gyümölcsöt,
gabonát, szárított húst.
A hellyel-közzel négyszög alakú lakóhely négyoldalú volt, bár külső
falai nem voltak teljesen egyenesek, sem a helyiségek teljesen
szimmetrikusak. Valahogy egyenetlenül íveltek, a lecsüngő sziklapadozat
alatti tér görbületét követve, és teret hagytak más lakóhelynek is.
– Átrendezted a dolgokat, anya – szólalt meg Jondalar.
– Tágasabbnak tűnik, mint ahogy emlékszem.
– Tágasabb, Jondalar. Most már csak hárman lakjuk. Folara ott benn
alszik – válaszolt Marthona, s a második alvószoba felé intett –, Willamar
és én a másik szobában.
– A kőfallal szemben levő helyiségre mutatott. – Aylával használhatjátok
a nagytermet. Ha úgy jobb nektek, közelebb vihetjük az asztalt a falhoz,
hogy helyet adjunk az ágyemelvénynek.
Aylának egészen tágasnak tűnt a hely. A lakóhely sokkal tágasabb volt,
mint bármely házi tűzhely – család – egyéni lakóterülete az Oroszlán
Tábor félig föld alá épített hosszúházában, noha nem volt oly nagy, mint
saját barlangja a völgyben, ahol egyedül élt. Jondalar népének
lakóhelyétől eltérően azonban a mamutojok szállása nem természetben
talált, hanem épített lakhely volt; az Oroszlán Tábor népe építette saját
magának.
A főzőhelyiséget a központi szobától elkülönítő, közeli elválasztótábla
vonta magára figyelmét. A közepén ívelt volt, és látta, hogy szokatlan
módon két áttetsző elemből kapcsolták össze. A két térelválasztó lábait és a
keret belsejét adó fapóznákat átlósan vágott üreges bölényszarvak
karikáiba illesztették. A gyűrűk egyfajta forgópántot alkottak lent az alján
és a tetején, amelyek lehetővé tették, hogy a dupla védőtáblát vissza
lehessen hajtani. Azon tűnődött, vajon a többi védőfal is ugyanígy készült-
e.
A berendezésre kíváncsian benézett a főzőtérbe. Marthona hasonló
méretű kövekkel körülrakott tűzhely mellett térdelt egy gyékényen.
Körülötte a járóköveket tisztára söpörték. Az asszony mögött, az egyetlen
kőlámpa megvilágította sötétebb sarokban több polcot helyeztek el,
melyek ivóedényeket, tálakat, pecsenyéstálakat és konyhaeszközöket
tartottak. Észrevette a függesztett szárított gyógynövényeket és
zöldségeket, majd meglátta a keresztlécekkel tartott keret végét, melyre fel
voltak kötözve. A tűzhely mellett egy munkalapon tálak, kosarak és egy
nagy, csontból faragott pecsenyéstál állt, rajta kockákra vágott friss vörös
hús.
Ayla azon tűnődött, felajánlja-e segítségét, de nem tudta, hol tartják az
eszközöket, vagy Marthona mit akar készíteni. Ha valakit zavarnak, az
cseppet sem segítség. Jobb várni, gondolta.
Figyelte, amint Marthona négy kihegyezett botra tűzi a húst, s két
felállított kő közé, a forró parázs fölé helyezi. A köveket úgy rovátkolták,
hogy több nyárs is elférjen rajluk. Majd egy nagyon szorosra font
kosárból kőszáli kecske szarvából faragott merőkanállal folyadékot
merített fatálakba. Meghajlított fából készített ruganyos fogóval
kihalászott egypár puha követ a főzőkosárból, a tűzből beletett egy másik
forró követ, majd Aylához és Jondalarhoz vitte a tálakat.
Ayla a tápláló húslevesben felismerte a kicsiny hagymák göböcskéit és
néhány egyéb gyökeres zöldséget, és rájött, mennyire éhes, de várt, és
figyelte, mit csinál Jondalar. A férfi elővette evőkését, egy kis, hegyes,
kovakő pengéjű, agancsnyélbe erősített kést, és felnyársalt rá egy kis
gumós zöldséget. A szájába tette, rágta egy percig, majd ivott egy kortyot
a tálban levő húslevesből. Ayla is elővette evőkését, és Jondalar példáját
követve nekilátott enni.
A levesnek nagyon finom húsíze volt, és zamatos is volt, pedig nem
tartalmazott húst, csak zöldségfélét, a gyógynövények az ő ízlésének
szokatlan kombinációját. Valami más is főtt azonban benne, de nem tudta,
mi. Meglepődött, mert csaknem mindig meg tudta különböztetni az ételek
összetevőit. Hamarosan a tűz fölött nyárson megbarnult húst hozta
Marthona. Ennek is szokatlan és ízletes zamata volt. Kérdezni akart,
mégsem szólalt meg.
– Te nem eszel, anya? Finom. – Jondalar újabb zöldséget tűzött késére.
– Korábban már ettem Folarával. Sokat főztem, mert mindig Willamart
várom. S most boldog vagyok, hogy ennyit készítettem – mosolyodott el.
– Csak meg kellett melegítenem nektek a levest, s megfőznöm a
bölényhúst. Borban pácoltam.
Ez az a szokatlan íz, gondolta Ayla, miközben újra kortyolt a vörös
folyadékból. Ezt az ízt érezte a levesben.
 – Willamar mikor jön vissza? – kérdezte Jondalar. – Már alig várom,
hogy találkozhassunk.
– Hamarosan – válaszolta Marthona. – Kereskedőútra indult nyugat felé,
a Nagy Vizekhez, sóért és bármiért, amit adhat-vehet, de tudja, hogy
mikorra tervezzük az indulást a Nyári Találkozóra. Előtte biztosan hazaér,
hacsak valami fel nem tartja, de most már bármikor itthon lehet.
– A losadunaj nép fia, Laduni mesélte, hogy ők egy olyan Barlanggal
kereskednek, akik egy hegyből ásnak ki sót. Sós Hegységnek nevezik –
mondta Jondalar.
– Egy sóhegy? Nem is tudtam, hogy hegyekben is lehet só, Jondalar. Azt
hiszem, hosszú ideig lesz miről beszámolnod, és senki nem tudja majd,
hogy mi benne a mese, és mi az igazság – válaszolta Marthona.
Jondalar elvigyorodott, Aylának azonban volt egy halvány sejtése, hogy
Jondalar anyja kételkedett abban, amit mondtak neki, anélkül hogy
szavakkal kifejezte volna kételyeit.
– Én a saját szememmel nem láttam, de szerintem igaz – válaszolta. –
Valóban van sójuk, és egészen messze laknak a sós víztől. Ha nagy
távolságból kellene megvásárolniuk, vagy nagy messzeségbe kellene
utazniuk érte, nem hiszem, hogy annyira bőkezűen bántak volna vele.
Jondalar mosolya még szélesebbre nyílt, mintha valami tréfa jutott
volna eszébe.
– Nagy utazásokról beszélve, üzenetet hoztam neked, anya, valakitől,
akivel Utunk során találkoztunk, valakitől, akit ismersz.
– Dalanartól vagy Jerikától?
– Tőlük is. Eljönnek a Nyári Találkozóra. Dalanar megpróbál majd
rábeszélni néhány fiatal zelandonit, hogy menjenek vissza vele. A
Lanzadonik Első Barlangja gyarapszik. Nem lepődnék meg, ha hamarosan
egy második barlangot is építenének – újságolta Jondalar.
– Nem hiszem, hogy nehéz lenne találnia valakit – jegyezte meg
Marthona. – Megtiszteltetés lenne. Bárki menjen is, az Első lesz, az első és
egyetlen lanzadoni.
– De mivel nekik még nincs Anya Szolgálójuk, Dalanar azt akarja, hogy
Joplaya és Echozar csatlakozzon hozzá a zelandoni Jegyességi
Szertartáson – folytatta Jondalar.
Rosszalló kifejezés suhant át Marthona arcán.
– Az unokahúgod oly szép fiatal nő, szokatlan, de szép! A fiatal férfiak
egyike sem tudja levenni róla a szemét, amikor eljön a zelandoni
találkozókra. Miért választaná Echozart, amikor megkaphatja bármelyik
férfit, amelyiket csak akarja?
– Nem, bármelyiket nem – válaszolt Ayla. Marthona a lányra pillantott,
és a heves védekezés villanását látta a szemében. Enyhén elpirult, és
elfordította tekintetét. – S nekem azt mondta, soha nem talál senkit, aki őt
annyira szeretné, mint Echozar.
– Igazad van, Ayla – válaszolta Marthona, egy pillanatra elhallgatott,
majd egyenesen a lányra nézve hozzátette: – Vannak férfiak, akiket nem
kaphatna meg. – Az idősebb asszony futólag a fiára nézett. – De Echozar
és ő mintha... nem illenének össze. Joplaya elragadóan szép, Echozar
pedig... nem az. A külső azonban egyáltalán nem minden; néha egyáltalán
nem fontos. Echozar pedig igenis kedves és gondoskodó férfinak tűnik.
Bár Marthona nem mondta ki, Ayla mégis tudta, hogy az asszony
gyorsan megértette az okát annak, hogy Joplaya miért döntött úgy, ahogy
döntött; Jondalar „első unokatestvére", Dalanar társának lánya olyan férfit
szeretett, aki soha nem lehet az övé. Senki más nem volt fontos a számára,
így azt a férfit választotta, akiről tudta, hogy valóban szereti. S Ayla
megértette azt is, hogy Marthona ellenvetése jelentéktelen volt, csak a
személyes szépérzéke mondatta vele, nem pedig az, amitől tartott, azaz
valami heves birtoklásvágy. Jondalar anyja imádta a szép dolgokat, és úgy
tartotta helyénvalónak, hogy egy szép nő egy hozzáillő férfi társa legyen,
megértette azonban, hogy a jellem szépsége sokkal fontosabb.
Jondalar mintha nem vette volna észre a két nő közti enyhe feszültséget,
túlságosan elégedett volt önmagával, mivel eszébe jutott az üzenet,
melynek átadására olyan valaki kérte meg, akiről anyjától soha nem
hallott.
–Az üzenetet nem a lanzadonik küldték. Utunk során laktunk náluk, és a
tervezettnél hosszabb ideig maradtunk ott annak ellenére, hogy én
egyáltalán nem terveztem a náluk tartózkodást... de az egyik másik történet.
Amikor elbúcsúztunk tőlük, az Anya Szolgálója ezt mondta: „Ha
találkozol Marthonával, mondd meg neki, hogy Bodoa a szeretetét küldi."
Jondalar valami reagálásra számított higgadt és tiszteletet parancsoló
anyjától, ha megemlít egy nevet a múltjából, melyet talán már el is
felejtett. Játékos évődésnek szánta, ahogy barátságos szójátékaikban és
burkolt célzásaikban, szavak nélküli egymás megértésében szokták, és
cseppet sem számított arra a reagálásra, amit kapott.
Marthona elsápadt, szeme elkerekedett.
– Bodoa! Ó, Hatalmas Földanya! Bodoa? – A mellkasára tette kezét, és
levegő után kapkodott.
– Anya! Jól vagy? – kérdezte Jondalar, felugrott, s így anyja fölé
magasodott. – Ne haragudj, nem akartam ilyen megrázkódtatást okozni!
Hívjam Zelandonit?
– Nem, nem, jól vagyok – válaszolta Marthona, és nagy levegőt vett. –
Csak meglepődtem. Nem hittem, hogy még egyszer hallom ezt a nevet. Azt
sem tudtam, hogy az a nő él még egyáltalán. Meg... jól megismerted?
– Azt mondta, csaknem barátok voltatok, te, ő és Joconan, de azt hittem,
túloz, esetleg pontatlanul emlékszik – mondta Jondalar. – Hogyhogy te
soha nem említetted? – Ayla kíváncsi pillantást vetett Jondalarra. Nem is
gondolta, hogy a férfi nem igazán hitt a S'Armunának.
– Túl fájdalmas volt, Jondalar. Bodoa olyan volt, mintha a húgom lenne.
Boldogan lettem volna a barátnője, de a mi Zelandonink lebeszélt róla. Azt
mondta, megígérték a nagybátyjának, hogy a felkészítése után visszatér.
Azt mondod, ő az Anya Szolgálója? Bodoának talán így a legjobb, de oly
haraggal ment el tőlünk! Könyörögtem neki, hogy várja meg az évszak
változását, mielőtt megpróbál átkelni a gleccseren, de nem hallgatott rám.
Boldog vagyok, hogy túlélte az átkelést, s hogy a szeretetét küldi.
Gondolod, hogy valóban így is érez, hogy őszinte az érzése?
– Igen, anya, biztosra veszem. De nem kellett volna visszamennie az
otthonába – mondta Jondalar. – A nagybátyja már elhagyta ezt a világot, és
az édesanyja is. Valóban S'Armuna lett, haragja azonban oda vitte, hogy
visszaélt hivatásával. Egy ördögi asszonyt szolgált, hogy az vezető legyen,
bár azt nem tudta, hogy Attaroa milyen ördögien gonosszá válhat.
S'Armuna most ezt próbálja jóvátenni. Azt hiszem, abban talált igazolást
hivatására, hogy segíti a Barlangját, hogy legyőzze a rossz esztendőket,
bár talán addig a vezetőjük lehet, amíg valaki fel nem nő a feladathoz,
ahogy te tetted, anya. Bodoa igen okos volt, még olyan felfedezést is tett,
hogy miként lehet a sarat kővé alakítani.
– A sarat kővé? Jondalar, úgy beszélsz, mint egy Utazó Mesemondó –
szólalt meg Marthona. – Honnan tudhatnám, mit higgyek el neked, ha ilyen
hihetetlen történeteket mondasz?
– Higgy nekem! Az igazat mondom – válaszolta Jondalar teljes
komolysággal. – Nem lettem Utazó Mesemondó, aki Barlangról Barlangra
jár, és legendákat, történeteket színez ki, hogy izgalmassá tegye őket,
hanem hosszú utat jártam be, és sok mindent láttam, tapasztaltam. – Aylára
pillantott. – Ha nem láttad volna, elhitted volna, hogy emberek tudnak ló
hátán lovagolni, vagy barátságot kötni farkasokkal? Több mindent
mondok neked, amit nehezen hiszel el, s olyanokat is mutatok, amit a saját
szemeddel is nehezen hiszel majd.
– Jól van, Jondalar, meggyőztél. Nem kételkedem többé benned... még
ha tényleg nehezen hihetőnek tartom is – válaszolt Marthona, majd pajkos
bájjal elmosolyodott, amit Ayla addig nem vett észre Jondalar édesanyján.
Az asszony egy pillanatra évekkel fiatalabbnak látszott, és Ayla megértette,
kitől örökölte mosolyát Jondalar.
Marthona felkapta kupa borát, és lassan iszogatta, az étkezés
befejezésére bátorítva őket. Amikor a tál kiürült, leszedte az asztalról a
merítőkanalat és a tálakat, majd egy puha, nedves, mégis nedvszívó
bőrdarabot nyújtott oda nekik, hogy mielőtt elteszik, megtörölgessék
személyes evőkésüket, és újra töltött.
– Hosszú ideig nem voltál itthon, Jondalar – mondta fiának. Aylának az
volt az érzése, hogy gondosan választja meg szavait. – Ha jól értettelek,
sok történetet kell elmondanod hosszú Utadról. Te is, Ayla – folytatta, a
fiatal nőre pillantva. – Úgy vélem, sokáig tart, mire mindent elmeséltek.
Remélem, valóban úgy tervezitek, hogy maradtok... egy ideig. –
Jelentőségteljesen nézett Jondalarra. – Addig maradhattok, ameddig
akartok, noha egy idő után... meglehet, zsúfoltan leszünk. Talán akartok
majd magatoknak egy saját helyet... a közelben... valamikor...
Jondalar elmosolyodott.
– Igen, anya, így szeretnénk. Ne aggódj, többé nem utazom el. Ez az
otthonom. Úgy tervezem, maradok, mindketten így szeretnénk, hacsak
valaki nem ellenzi. Erre voltál kíváncsi? Ayla és én még nem ültünk
menyegzőt, de tervezzük. Zelandoninak már mondtam – itt volt, mielőtt
bejöttél a borral. A násszal várni akartam, mire hazaérünk, hogy népünk
közt kössük össze a hitvesi szalagot az idei nyári Jegyességi Szertartáson.
Belefáradtam az utazásba – tette hozzá hevesen.
Marthona boldogan mosolygott.
– Jó lenne gyermeket látni a házi tűzhelyednél, talán a te lelkiségedből,
Jondalar – válaszolt. Aylára nézett és mosolygott.
– Ugyanígy érzek én is – felelt Jondalar.
Marthona remélte, hogy őszintén válaszolt, de nem akart rákérdezni. Ezt
Jondalartól kell megtudnia. Ő csak azt óhajtotta, hogy ne adjon kitérő
választ olyan fontos dologban, mint hogy mikor születhet gyermek a házi
tűzhelyénél.
– Biztosan örülsz majd a hírnek – folytatta Jondalar –, hogy Thonolan a
lelkének gyermekét hagyta, ha nem is a saját házi tűzhelyénél, de legalább
egy, ha nem több Barlangban is. Egy Filonia nevű losadunaj asszony, aki
tetszetősnek találta Thonolant, nem sokkal azután, hogy megálltunk a
Barlangjuknál, felfedezte, hogy áldott állapotban van. Azóta házasságot
kötött, és két gyermeke született. Ladunától tudom, hogy amikor
terhességének híre körbejárt, minden partiképes losadunaj férfi alkalmat
talált arra, hogy meglátogassa, és ő kiválasztotta a legjobbat. Első
gyermekét, egy kislányt, ennek ellenére Thonoliának nevezte el. Láttam a
gyermeket. Nagyon sokban hasonlít a kislány Folarára.
– Annyira rossz, hogy oly messze élnek, a gleccseren túl! Igen hosszú út
az, odáig utazni, bár hazafelé már sokkal rövidebbnek tűnt! – Jondalar
elgondolkodva elhallgatott.
Valójában soha nem akartam oly sokat utazni. Soha nem kalandoztam
volna oly messzire, ha nem Thonolanról lett volna szó... – váratlanul
észrevette anyja arckifejezését, és amikor felfogta, kiről beszél, a mosoly
lehervadt az arcáról.
– Thonolan Willamar házi tűzhelyénél született – mondta Marthona –, az
ő lelkéből is. Biztos vagyok benne. Mindig menni akart, már
csecsemőkorában is. Most is utazik még?
Ayla újra észrevette, hogy Marthona nem egyenesen arra kérdez, amire
választ szeretne kapni, vagy néha kérdésfeltevés nélkül világít meg
valamit. Ekkor jutott eszébe, hogy Jondalart mindig zavarta kissé a
mamutojok egyenessége és őszinte kíváncsisága, s váratlanul megértette a
különbséget. A magukat mamutvadászoknak nevező nép, amely őt örökbe
fogadta, és amelynek szokásait oly nehezen tanulta meg, nem ugyanaz,
mint Jondalaré. Noha a Törzs mindenkit, aki Aylához hasonlított,
Másoknak nevezett, a zelandoniak nem voltak mamutojok, és nem csupán
a nyelvük különbözött. Figyelnie kell a különbségekre, mit csinálnak
másként a zelandoniak, ha be akar illeszkedni közéjük.
Jondalar mélyet lélegzett, és rájött, hogy elérkezett az ideje annak, hogy
beszéljen anyjának a testvéréről. Két kezébe vette anyja kezét.
– Annyira sajnálom, anya. Thonolan most már a következő világban
utazik.
Marthona nyílt, egyenes tekintetébe mélységes gyász és bánat költözött
– a legkisebb fiát veszítette el. Két válla mintha beroskadt volna a súlyos
tehertől. Már korábban is szenvedett szerettei halála miatt, gyermekét
azonban még soha nem kellett siratnia. Nehezebbnek tűnt elveszíteni azt,
akit felnevelt, aki előtt még mindig az élet teljessége kellene hogy álljon.
Lehunyta szemét, megpróbált uralkodni érzésein, majd kiegyenesítette
vállait, és visszatért fiára emelte tekintetét.
– Vele voltál, Jondalar?
– Igen – válaszolta fia, újra átélve azt az időt és testvére halála miatt
érzett gyászát. – Egy barlangi oroszlán volt... Thonolan utánament egy
kanyonba... Megpróbáltam megállítani, de nem hallgatott rám.
Megpróbált uralkodni érzésein, Aylának pedig eszébe jutott az az
éjszaka a völgyben, amikor a gyásztól lesújtott Jondalart tartotta a
karjában, és ringatta, mint egy gyermeket. Akkor még nem ismerte
nyelvüket, a gyász megértéséhez azonban nincs szükség nyelvre.
Megérintette a férfi karját, hogy tudtára adja, mellette van, anélkül hogy
megzavarná az anya és fia közti meghittséget. Marthona figyelmét nem
kerülte el, hogy Ayla érintése megkönnyíti fia bánatát. Nagy levegőt vett.
– Hoztam neked valamit, anya – szólalt meg. Felkelt, és málhájukhoz
lépdelt. Kivett egy csomagot, majd, kicsit elgondolkodva, kivett egy
másikat is.
– Thonolan talált egy asszonyt, és beleszeretett. Az asszony népe
sharamudojnak nevezi magát. A Nagy Anyafolyó torkolatának közelében
élnek, ahol a folyam oly hatalmasra duzzad, hogy azonnal érthető, miért
kapta nevét. A sharamudojok valójában két nép volt. A shamudojok fele a
szárazföldön élt, és zergére vadásztak a hegyekben, a ramudojok pedig a
vízen éltek, és óriás tokhalra vadásztak a folyóban. Télre a ramudojok
összeköltöztek a shamudojokkal. Mindkét közösség minden egyes
családjának volt egy családja a másik közösségben, úgy ültek nászt. Két
különböző népnek tűntek, de oly szoros kapcsolatok alakultak ki közöttük,
melyektől egy-egy nép fele lettek.
Jondalar nehéznek találta megmagyarázni azt az egyedi és bonyolult
kultúrát.
– Thonolan annyira beleszeretett abba az asszonyba, hogy hajlandó volt
népe egyik tagja lenni. A shamudojok felének tagja lett, amikor társul
választotta Jetamiót.
– Milyen szép név! – szólalt meg Marthona.
– Nagyon szép volt. Biztosan szeretted volna!
– Volt?
– Meghalt, amikor világra próbálta hozni Thonolan fiát, házi
tűzhelyének gyermekét. Thonolan egyszerűen nem tudta elviselni Jetamio
halálát. Azt hiszem, követni akarta a következő világba.
– Thonolan mindig oly boldog volt, oly derűs, gondtalan...
– Tudom, de amikor Jetamio meghalt, megváltozott. Már sem boldog,
sem gondtalan nem volt, egyszerűen csak vakmerő. Többé már nem tudott
megmaradni a sharamudojok között. Megpróbáltam rábeszélni, hogy
jöjjön haza velem, de ő makacsul kitartott amellett, hogy továbbmenjen
keletre. Nem hagyhattam egyedül. A ramudojok odaadták nekünk az egyik
csónakjukat – kitűnő csónakokat készítettek –, és elindultunk lefelé a
folyón, de aztán a Nagy Anya-folyó torkolatánál, a nagy deltánál, ahol
beleáramlik a Beran-tengerbe, elveszítettük mindenünket. Én megsérültem,
Thonolan pedig majdnem belefulladt a folyóhomokba. A mamutojok egy
tábora azonban megmentette az életünket.
– Ott találkoztál Aylával?
Jondalar Aylára nézett, majd vissza az anyjára.
– Nem – válaszolta, egy pillanatra elhallgatva. – Miután elhagytuk a
Fűzfa Tábort, Thonolan úgy határozott, hogy a mamutojokkal északra
akar menni, és mamutra vadászni a Nyári Találkozójuk idején, de azt
hiszem, valójában egyáltalán nem érdekelte. Egyszerűen csak menni akart
– Jondalar lehunyta a szemét, és újra nagy levegőt vett.
– Szarvasra vadásztunk – vette fel újra a történet fonalát –, de nem
vettük észre, hogy azt a szarvast már űzőbe vette egy oroszlán. A nőstény
ugyanakkor támadt, amikor mi elhajítottuk dárdáinkat. A mi lándzsáink
értek célba először, de a szarvast az oroszlán ölte meg. Thonolan
elhatározta, hogy utánamegy. Azt állította, a vad az övé, s nem a nőstény
oroszláné. Hiába figyelmeztettem, hogy ne vetélkedjen egy nőstény
oroszlánnal, hagyja neki a szarvast, Thonolant nem tudtam meggyőzni
arról, hogy ne kövesse. Vártunk kicsit, és amikor az oroszlán elment,
Thonolan úgy döntött, visszamegy a kanyonba, és elvesz egy darabot a
húsból. A nőstény oroszlánnak volt egy társa, ő pedig nem hagyta a prédát.
Ő ölte meg Thonolant, engem meg súlyosan megsebesített.
Marthona aggodalmasan ráncolta a homlokát.
– Megmart egy oroszlán?
– Ha Ayla nem lett volna, én is halott lennék – válaszolta Jondalar. – Ő
mentette meg az életemet. Ő szabadított meg az oroszlántól, és gyógyította
be a sebeimet is. Gyógyító.
Marthona meglepetten Aylára pillantott, majd vissza Jondalarra.
– Ő mentett meg az oroszlántól?
– Nyihaha segített, és nem lettem volna rá képes, ha közönséges
oroszlán lett volna – próbálta magyarázni Ayla.
Jondalar megértette anyja zavarát, s tudta azt is, hogy a magyarázat sem
teszi hihetőbbé megmenekülését.
– Láttad, milyen kapcsolat van közte és a lovak között, és ahogy Farkas
törődik vele...
– Csak nem azt mondod...
– Meséld el neki te, Ayla – válaszolt Jondalar.
– Az oroszlánt kölyökkorában találtam – kezdett bele a történetbe Ayla.
– Egy szarvascsorda taposta meg, és az anyja, azt hívén, hogy elpusztult,
otthagyta. Majdnem halott is volt. Én vadásztam arra a csordára, s
próbáltam verembe csalni. Egyet sikerült is, és a völgybe visszatértemben
találtam rá a farkaskölyökre, és vittem őt is magammal. Nyihaha nem volt
túlzottan elragadtatva emiatt, mert az oroszlánszag megrémisztette, de
végül sikerült hazavittem a barlangomba a szarvast és az oroszlánkölyköt
is.
– Gyógyítgattam, és nagy nehezen fel is épült, de egyedül nem tudott
gondoskodni magáról, így hát nekem kellett az anyjának lennem. Nyihaha
is megtanulta gondját viselni – mesélte Ayla, az emléken mosolyogva. –
Mókás volt figyelni kettejüket, amikor az oroszlán még kicsi volt.
Marthona figyelte a fiatal nőt, és megértette a dolgot.
– Így szelídítetted meg? A farkast és a lovakat is?
Most Ayla nézett meglepetten. Még soha senki nem vonta le ily gyorsan
a következtetést. Arcát mosoly ragyogta be örömében, hogy Marthona
megértette.
– Igen! Természetesen! Ezt próbálom megmagyarázni mindenkinek! Ha
nagyon fiatalon találunk egy állatot, és tápláljuk, és úgy neveljük, mintha a
saját gyermekünk lenne, kötődni fog hozzánk, mi pedig őhozzá. Az
oroszlán, amely megölte Thonolant és megmarta Jondalart, az az oroszlán
volt, melyet én neveltem fel. Olyan volt, mintha a fiam lenne.
– De akkorra már kifejlett oroszlán volt, nem? S társa is volt. Hogyan
tudtad kimenteni Jondalart a markából? – kérdezte hitetlenkedve Marthona.
– Együtt vadásztunk. Amikor kicsi volt, megosztoztam vele a
zsákmányon, és amikor nagyobb lett, megtanítottam, hogy ő is ossza meg
velem az övét. Mindig azt tette, amire kértem. Én voltam az anyja. Az
oroszlánok természetszerűen törődnek az anyjukkal – magyarázta Ayla.
 – Én magam sem értem – szólalt meg Jondalar, látva anyja
arckifejezését. – Az az oroszlán a legnagyobb volt, mellyel valaha is
találkoztam, Ayla azonban éppen azelőtt, hogy másodszor is rám támadt
volna, megállította. Többször is láttam, amint a hátán lovagol. A saját két
szememmel láttam, mégis nehezen hiszem.
– Csak azt sajnálom, hogy Thonolant nem tudtam megmenteni – mondta
Ayla. – Hallottam, amint egy férfi sikoltozik, de mire odaértem, Thonolan
már halott volt.
Ayla szavai a gyászára emlékeztették Marthonát, s egy időre
mindhárman a saját érzéseikbe burkolóztak, Marthona azonban többet
akart tudni, meg akarta érteni a dolgokat.
– Boldog vagyok, hogy Thonolan talált valakit, akit szerethetett –
szólalt meg.
Jondalar felvette a málhából kikeresett első csomagocskát.
– Azon a napon, amikor Thonolan társául választotta Jetamiót, azt
mondta nekem, te tudtad, hogy soha nem fog visszatérni, de megígértette
velem, hogy egyszer én hazajövök. Azt is mondta, hogy hozzak neked
valami szépet, ahogy Willamar is mindig hoz. Amikor visszafelé Aylával
megálltunk meglátogatni a sharamudojokat, Roshario megkért, hogy
hozzam ezt el neked. Roshario volt az az asszony, aki az anyja halála után
Jetamiót felnevelte. Azt mondta, ez volt Jetamio kedvence. – Jondalar
átadta a csomagot anyjának.
Elvágta a bőrcsomagolást összetartó szálat. Marthona először azt hitte,
maga a puha zergebőr az ajándék, oly szép volt. Amikor azonban
kinyitotta, elakadt a lélegzete a csodálatos nyaklánc láttán. Zergefogakból
készült, egy fiatal állat makulátlanul fehér szemfogaiból, melyet növekvő
méretben és szimmetrikusan egymás mellé illesztve, a foggyökérnél
lyukasztottak ki, s kis tokhalcsontok részeivel választottak külön, a
közepéből pedig csónakhoz hasonló, szivárványosan csillogó gyöngyház
függő lógott.
– Thonolan választott népét jelképezi, a sharamudojok mindkét ágát – a
föld zergebőre a shamudojokat, a folyó tokhala a ramudojokat, a
kagylócsónak pedig mindkettejüket. Roshario azt akarta, legyen valamid,
ami Thonolan választott asszonyáé volt – mondta Jondalar.
Könnyek patakzottak végig Marthona arcán, amint a csodálatos
ajándékra nézett.
– Jondalar, miből gondolta Thonolan, hogy tudom, hogy nem tér
vissza? – kérdezte.
– Azt mondta, amikor útnak indult, „Jó utat" kívántál neki, és nem azt,
hogy „Viszontlátásra!".
Új könnypatak csordult ki Marthona szeméből.
– Igaza volt. Nem hittem abban, hogy visszatér. Amennyire nem mertem
bevallani magamnak, amikor útnak indult, annyira biztos voltam benne,
hogy soha többé nem látom viszont. És amikor megtudtam, hogy te is
elkísérted, az hittem, két fiamat veszítettem el. Jondalar, bárcsak Thonolan
is hazajött volna veled, de oly boldog vagyok, hogy te legalább újra itthon
vagy! – Marthona a fia kezéért nyúlt.
Ayla sem tudta megállni, az ő könnyei is megeredtek, látva, ahogy
Jondalar és édesanyja átöleli egymást. Most kezdte megérteni, miért nem
tudott Jondalar a sharamudojoknál maradni, amikor Tholie és Markeno
marasztalta. Tudta, milyen érzés elveszíteni egy gyermeket, tudta, soha
többé nem látja viszont a fiát, de azt szerette volna, bárcsak tudná, hogy
van, mi történt vele, milyen életet él.
A bejáratot eltakaró függöny újra megmozdult.
– Mit gondoltok, ki van itt? – kiáltotta Folara berohanva. A sokkal
higgadtabb Willamar lépett be utána a bejáraton.

 3

Marthona a barlangba lépő férfi üdvözlésére sietett, és boldogan ölelték

át egymást.
– Nos, látom, visszatért a te magas fiad, Marthona! Soha nem
gondoltam volna, hogy utazó lesz. Kovakőpattintó helyett talán inkább
kereskedő lett volna belőle! – szólalt meg Willamar, levette hátáról a
zsákját, és szívélyesen átölelte fiát. – Cseppet sem mentél össze, ahogy
látom – folytatta hatalmas mosollyal az idősebb férfi, felnézve a szőke
férfi teljes százkilencven centiméteres magasságára.
Jondalar viszonozta a mosolyt. Willamar mindig így üdvözölte, a
magasságán tréfálkozva. Több mint száznyolcvan centiméterével
Willamar – aki legalább annyira volt házi tűzhelyének férfija, azaz apja,
mint Dalanar – maga sem volt éppen alacsony, Jondalar azonban annak a
férfinak a magasságával vette fel a versenyt, akit anyja az ő megszületése
előtt fogadott társául, mielőtt elvágták nászuk kötelékét.
– Hol a másik fiad, Marthona? – kérdezte vigyorogva Willamar. Ekkor
vette észre az asszony könnyáztatta arcát, figyelt fel arra, mennyire
kétségbeesett. Amikor ugyanazt a fájdalmat pillantotta meg Jondalaron is,
a mosoly lehervadt arcáról.
– Thonolan már a következő világban utazik – válaszolta Jondalar. –
Épp az előbb mondtam meg anyának... – Látta, hogy a férfi elsápad,
megtántorodik, mintha fizikai ütés érte volna.
– De... de nem lehet a következő világban – mondta döbbent
hitetlenséggel. – Még túl fiatal. Még asszonyt sem talált magának, akivel
házi tűzhelyet rakjon. – Hangja minden egyes mondatával magasabb lett. –
Még... még csak haza sem jött... – Ez az utolsó tiltakozás csaknem
fájdalmas, metsző jajkiáltás volt már.
Willamar mindig kedvelte Marthona gyermekeit, amikor azonban
jegyességet kötöttek, Joharran, az asszony Jocomantól született fia már
csaknem felnőttkorba lépett, hogy doni-asszonyt válasszon magának, így
inkább már barátság alakult ki köztük. S noha gyorsan megszerette az
akkor még csak totyogó kisgyermek Jondalart, saját házi tűzhelyének két
gyermeke Thonolan és Folara volt. Meg volt győződve arról, hogy
Thonolan az ő lelkiségének gyermeke is, mert a fiú oly sok mindenben
hasonlított hozzá, különösen pedig azért, mert szeretett utazni, és folyton
új helyekre vágyott. Tudta, hogy lelke mélyén Marthona mindig attól félt,
hogy soha nem látja viszont Thonolant, s Jondalart sem, amikor megtudta,
hogy elutazott a testvérével. Willamar azonban anyai aggodalomnak
tartotta félelmét. Arra számított, hogy Thonolan hazatér, ahogy mindig ő
maga is.
Willamart lesújtotta, teljesen felzaklatta a halálhír. Marthona töltött egy
pohárnyit a vörös flaskából, miközben Jondalar és Folara leültetni
igyekezett az alacsony asztal melletti párnákra.
– Igyál egy kis bort – szólalt meg Marthona, s leült mellé. Willamar
teljesen dermedtnek érezte magát, képtelen volt felfogni a tragédiát.
Felvette a kupát, s mintha nem is tudta volna, mit csinál, felhajtotta
tartalmát, s csak ült a pohárra meredve.
Bárcsak segíthetnék valahogy, gondolta Ayla. Azt fontolgatta, előveszi
gyógyszeres zsákját, s nyugtató és csillapító italt kever a férfinak.
Willamar azonban nem ismerte őt, és Ayla tudta, hogy a leggyengédebb
törődést kapja: szeretteinek gondoskodását és figyelmét. Arra gondolt, mit
érezne ő, ha váratlanul tudomást szerezne arról, hogy Durc meghalt. Egy
dolog volt tudnia, hogy többé nem találkozik fiával, de legalább
elképzelhette, hogy Uba szeretetben és törődéssel felneveli.
– Thonolan talált asszonyt, akit szeretett – szólalt meg Marthona,
megpróbálva vigasztalni Willamart. A férfi szívfájdalmának látványa
kiemelte saját lesújtottságából, hogy segítse és vigasztalja. – Jondalar
hozott nekem valamit tőle.
– Felvette a nyakláncot, hogy megmutassa Willamarnak. A férfi mintha
a semmibe meredt volna, tudomást sem véve a körülötte levő dolgokról,
majd összerázkódott, és lehunyta szemét. Egy idő után megfordult, hogy
Marthonára nézzen, mintha akkor döbbent volna rá, hogy az asszony
mondott valamit, bár képtelen lett volna megmondani, mit.
 – Thonolan társáé volt – mondta Marthona, a nyakláncot a férfi felé
nyújtva. – Jondalar szerint az asszony népét jelképezi. Egy nagy folyó
mentén... a Nagy Anya-folyó mentén éltek.
– Hát tényleg eljutott olyan messzire! – ámult el Willamar, de hangja
tompán kongott a gyötrelemtől.
– Még messzebb is – szólalt meg Jondalar. – Elértük a Nagy Anya-folyó
torkolatát, elmentünk a Beran-tengerig, és azon is túl. Thonolan onnan
észak felé akart menni, és a Mamutok Népével mamutokra akart vadászni.
– Willamar felnézett, szeme fájdalmat és zavart töprengést fejezett ki,
mintha nem teljesen értené Jondalar szavait. – Hoztam tőle valamit –
folytatta Jondalar, igyekezve valami módon segíteni Willamaron. Fölvette
a másik csomagot az asztalról. – Markenótól kaptam. Markeno Thonolan
féltársa volt, ramudoj családjának egy tagja.
Jondalar kinyitotta a bőrbe csomagolt ajándékot, s megmutatta
Willamarnak és Marthonának a jávorantilop egy fajtája, a vörös szarvas
agancsa első villájának éléből készült eszközt. Egy csaknem négy
centiméter átmérőjű lyukat fúrtak közvetlenül az első villa alatti széles
agancslapba. Az eszköz Thonolan hajítódárda-kiegyenesítője volt.
Thonolan kiválóan értett ahhoz, hogyan egyenesítse és hajlítsa a fát,
melyet rendszerint forró kövön vagy gőzzel lágyított meg. Az eszközt
arra használta, hogy nyomás kifejtésével a hajítódárdáját jobban
irányíthassa, vagy jobb emelőerőt fejthessen ki azáltal, hogy a fából,
melyből a hajítódárdáját készíti, kiegyenesítse a fa görbületeit, vagy
kiszedje göbeit, hogy így a dárda pontosan repüljön.
Különösen hasznos volt ez egy hosszú faág végén, ahol a marokfogás
nem volt lehetséges. Amikor a faág végét beleillesztették a lyukba, plusz
emelőerő keletkezett, lehetővé teve a dárda hegyének kiegyenesítését.
Annak ellenére, hogy az eszközt kiegyenesítőnek nevezték, a fa
meghajlítására is lehetett használni, hogy így hócipőt, laposfogót vagy
bármilyen más tárgyat készítsenek, amelyhez hajlított fa szükséges.
Ugyanannak a tehetségnek különböző oldalai voltak.
Az eszköz erős, szilárd, harminc centi hosszú nyelére szimbólumokat és
tavaszi növény- és állatábrázolásokat faragtak. A faragások, attól függően,
hogy mire vésték őket, sok mindent jelképeztek. A faragások és
festmények mindig összetettebbek voltak, mint amilyennek látszottak. A
Nagy Földanyát tisztelték velük, s Thonolan is azért faragta
kiegyenesítőjén az ábrázolásokat, hogy Ő megengedje, hogy az állatok
szellemei a kiegyenesítőjével készített hajítódárdájához vonzódjanak. Az
ábrázolások egy ezoterikus szellemi aspektust jelképező évszakelemet is
tartalmaztak. A csodálatos, szépen kidolgozott ábrázolások nemcsak
jelképek voltak, hanem, Jondalar tudta, a fivére azért szerette a
faragásokat, mert szépek.
Willamar mintha a hegyes agancseszközre koncentrált volna, majd
kinyújtotta érte a kezét.
– Ez Thonolané volt – szólalt meg.
– Igen – válaszolta Marthona. – Emlékszel, amikor ezzel az eszközzel
meghajlította a fát, hogy támaszt készítsen ennek az asztalnak? –
Megérintette maga előtt az alacsony kőlap emelvényt.
– Thonolan kiválóan értette a mesterségét – felelte Willamar, hangja
azonban változatlanul különösen, távolian hangzott.
– Így igaz – válaszolta Jondalar. – Azt hiszem, részben ez is hozzájárult
ahhoz, hogy olyan jól érezte magát a sharamudojok között. Mert olyan
dolgokat készítettek fából, amilyeneket még csak el sem képzelhetett.
Meghajlították a fát, hogy csónakot készítsenek: fatörzset formáltak és
vájtak ki, majd meghajlították az oldalait, hogy kiszélesítsék kenunak,
egyfajta csónaknak. Palánksorral – széles deszkákkal – megtoldották az
oldalát, és hozzáhajlították, majd összeerősítették, és így még nagyobb lett
a csónak. A ramudojok nagyon jól értettek ahhoz, hogy vízben javítsák
csónakjaikat, de a shamudojokkal együtt, közösen építették őket.
– Én is fontolgattam, hogy köztük maradok. Csodálatos emberek.
Amikor visszafelé vezető utunkon Aylával megálltunk náluk, azt akarták,
hogy mindketten maradjunk velük. Ha úgy döntöttem volna, azt hiszem, a
nép ramudoj felét választom. S volt köztük egy ifjú, akit valóban nagyon
érdekelt a kovakőpattintás mestersége. Meg akarta tanulni.
Jondalar tudta, hogy sokat beszél, de igazából nem találta a helyes
szavakat, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen, hogy megpróbálja kitölteni
a halálhír okozta ürességet. Soha nem látta Willamart ilyen
megrendültnek.
Kopogás hallatszott a bejárattól, s invitálásra sem várva Zelandoni tolta
félre a függönyt, s lépett be Folarával a nyomában. Ayla korábban
felfigyelt arra, hogy a fiatal nő halkan kiment, és elhívta Zelandonit.
Helyeslően bólintott. Ez volt a legjobb, amit Folara tehetett. Jondalar húga
bölcs fiatal nő volt.
Folarát nyugtalanította, hogy Willamart oly lesújtottnak látja. Fogalma
sem volt arról, mit tegyen azon kívül, hogy segítséget hoz. S Zelandoni
volt a donier: Doni Ajándékainak Adományozója, a közvetítő a Nagy
Földanya és Gyermekei között, a gyógyítás, a támasz, vigasz
adományozója, akihez segítségért lehetett folyamodni.
Folara elmondta a befolyásos asszonynak a probléma lényegét.
Zelandoni körbepillantott, és gyorsan megértette a helyzetet. A fiatal nő
felé fordult, csendesen szólt hozzá,
Folara pedig habozás nélkül a főzőhelyiség felé indult, s nekilátott,
hogy felélessze a parazsat a tűzhelyben. A tűz azonban kialudt. Korábban
Marthona a hússütéshez szétterítette a parazsat, hogy egyenletesen süljön
át, majd megfeledkezett róla, és a parázs teljesen kialudt.
Ebben Ayla tudott segíteni. Magára hagyta a gyászolókat, és a bejárat
közelében levő csomagjához sietett. Pontosan tudta, hol van a tűzgyújtó
tarsolya, elővette, és a főzőhelyiség felé sietett. Barzecre gondolt, a
mamutoj emberre, aki a tarsolyt készítette neki, miután ő, Ayla, tűzkövet
adott az. Oroszlán Tábor tűzhelyeinek.
– Hadd segítsek meggyújtani a tüzet – mondta Folarának.
Folara elmosolyodott. Ő is értett a tűzrakáshoz, de nyugtalanította, hogy
házi tűzhelyének férfi tagját oly kétségbeesettnek látja, és boldog volt,
hogy van mellette valaki. Willamar mindig oly erős, oly higgadt és
magabiztos volt!
– Ha van egy kis gyújtós, megcsinálom – szólalt meg Ayla.
– Ott találod az aprófát – felelte Folara, a hátsó kőpad felé mutatva.
– Nincs rá szükségem – válaszolta Ayla, kinyitva tűzszer- számtarsolyát,
melynek több rekesze és kis zsebe volt. Kinyitotta az egyiket, és darabokra
tört szárított lótrágyát vett ki belőle, egy másikból bolyhos dudvát, és a
lótrágya tetejére helyezte, egy harmadikból pedig lehántolt faforgácsot
öntött ki az első mellé.
Folara figyelte. A hosszú Utazás során Ayla nyilvánvalóan megtanulta,
hogy mindig tartson a keze ügyében tűzrakó anyagokat, a fiatalabb nő
mégis értetlenül nézett, amikor mindezek után Ayla még két követ is
elővett. Az asszony, akit a fivére hozott magával, közel hajolt a
gyújtóshoz, összeütötte a két követ, ráfújt a gyújtósra, és lángra
lobbantotta. Nagyon titokzatos volt!
– Hogyan csináltad? – kérdezte Folara szinte megrökönyödve.
– Később majd megmutatom – válaszolta Ayla. – Most rakjuk meg a
tüzet, hogy vizet tudjunk forralni Zelandoninak.
Folara érezte, hogy valami félelemféle fogja el.
– Honnan tudtad, mit akarok csinálni?
Ayla a másik lányra pillantott. Folara arcán megdöbbenés látszott.
Feszült, izgalmas és kimerítő napot élt meg, hiszen hosszú távollét után
hazatért az egyik bátyja, megszelídített állatokat és idegen asszonyt hozva
magával, majd megtudta, hogy a másik fivére meghalt. Utána Willamar
hazatérése örvendeztette meg, majd váratlan, döbbenetes reagálását kellett
látnia. Mindezek után az idegen feltűnik mellette, hogy varázslattal rakjon
tüzet, majd pedig mintha olyasmit tudna, amit nem mondott neki. Folara
már-már azon kezdett tűnődni, vajon a Jondalar asszonyáról hallott
spekulációk és pletykák arról, hogy természetfeletti erőkkel rendelkezik,
nem mind igazak-e. Ayla látta, hogy Folara kimerült, s meglehetősen
biztos volt abban is, hogy tudja az okát.
– Már találkoztam Zelandonival. Tudom, hogy a gyógyítótok. Ezért
hívtad be, nem igaz? – kérdezte Ayla.
– Igen, ő a donierünk – válaszolt a fiatal nő.
– A gyógyítók általában szívesen készítenek teát vagy valamilyen
nyugtató italt. Ezért gondoltam, hogy az ő kérésére akarsz vizet forralni –
magyarázta Ayla óvatosan.
Folara láthatóan megkönnyebbült, hiszen teljességgel ésszerű
magyarázatot kapott.
 – S ígérem, megmutatom, hogyan rakj tüzet így. Bárki megcsinálhatja...
csak jó kő kell hozzá.
– Bárki?
– Igen. Még te is – válaszolta mosolyogva Ayla.
A fiatal nő is elmosolyodott. Nagyon szerette volna megismerni a fivére
hozta asszonyt, és oly sok kérdést szeretett volna feltenni, de nem akart
udvariatlan és tolakodó lenni. Most tovább gyarapodtak a kérdései, az
idegen asszony azonban már nem tűnt olyan megközelíthetetlennek.
Valójában inkább kedves volt.
– Beszélnél a lovakról is?
Ayla arcát szívélyes mosolya ragyogta be. Hirtelen rájött, hogy noha
Folara talán már minden porcikájában magas, szép nő, nem régóta az.
Meg kell kérdeznie Jondalart, hány évet számol, gyanította azonban, hogy
valószínűleg egészen fiatal, korban talán egész közel áll Latie-hez, a
Mamutok Oroszlán Tábora Vezetőjének, Nezzie-nek lányához.
– Természetesen. Szívesen le is viszlek hozzájuk. – Az alacsony asztalka
felé pillantott, ahol a többiek összegyűltek. – Talán holnap, miután
mindenki lehiggadt. Bármikor lemehetsz magad is, és megnézheted őket,
de egyedül ne közelítsd meg őket, amíg a lovak meg nem ismernek.
– Nem megyek túl közel – ígérte Folara.
Aylának eszébe jutott, hogy Latie-t mennyire elbűvölték a lovak,
elmosolyodott, és megkérdezte:
– Szeretnél majd Nyihaha hátán lovagolni?
– Ó! Megtanulhatnám? – kérdezte Folara elkerekedett szemmel,
lélegzet-visszafojtva. Abban a pillanatban Ayla szinte Latie-t látta Jondalar
húgában. Ő olyannyira megkedvelte a lovakat, hogy Ayla elgondolkodott
azon, egy napon majd nem próbál-e meg kiscsikót szerezni magának.
Visszatért a tűzrakáshoz, miközben Folara a víztömlőért nyúlt, melyet
valamilyen nagy állat vízhatlan gyomrából készítettek.
– Hoznom kell vizet. Ez a tömlő csaknem üres – szólalt meg.
A parázs izzott még kissé, de már-már kihunyt. Ayla újra ráfújt, fakérget
tett rá, majd a forgácsot, melyet Folara adott neki, végül pedig a nagyobb
aprófát. Észrevette a főzőköveket, és a tűzbe tett néhányat, hogy
átforrósodjanak. Folara kidudorodó vizestömlővel tért vissza, amely
egész nehéznek tűnt, a fiatal lány azonban mintha hozzászokott volna
ahhoz, hogy fölemeli, és telitölt egy mély fatálat, ahhoz hasonlót, melyet
Marthona használt a teakészítéshez. Majd odaadta Aylának a kissé
elszenesedett végű fafogót. Amikor Ayla úgy vélte, hogy a kövek kellően
átforrósodtak, a fogóval kivette őket a fűzből, beleejtette a vízbe, amely
sistergett és gőzfelleget bocsátott a levegőbe. A vízbe tett egy másik követ,
majd kihalászta az elsőt, és egy harmadikkal váltotta fel, s így folytatta,
míg a víz kellően fel nem forrósodott.
Folara Zelandonihoz ment a hírrel, hogy a víz csaknem kész. Abból,
ahogy az idősebb asszony felkapta a fejét és felé nézett, Ayla tudhatta,
hogy valami mást is mondhatott neki. Figyelte, ahogy a gyógyító nagy
keservesen feltápászkodott alacsony párnáiról, és a Törzsből Creb jutott
eszébe. Béna lábú volt, és ez megnehezítette számára, hogy alacsony
ülőhelyekről felálljon. Egy meghajlított öreg fa volt a kedvenc
pihenőhelye, melynek alacsony ága éppen a legjobb magasságban volt
ahhoz, hogy könnyen leülhessen és fölkelhessen.
Az asszony bejött a főzőhelyiségbe.
– Ha jól értettem, a víz forró. – Ayla a gőzölgő edény felé bólintott. – S
jól hallottam Folarát? Azt mondta, megmutatod neki, hogyan kell
kövekkel tüzet gyújtani. Miféle fortély ez?
– Igen. Vannak tűzgyújtó köveim. Jondalarnak is. Az egyetlen fortély az,
hogy megtanuljuk a használatukat, az pedig nem nehéz. Boldogan
megmutatom bármikor, amikor csak kedved tartja. Egyébként is terveztük.
– Zelandoni visszafordította tekintetét Willamar felé. Ayla tudta, hogy a
donier figyelme kétfelé húz.
– Ne most – súgta, megrázva a fejét. Terjedelmes derekára erősített
överszényéből gyógynövényt mért a tenyerébe, majd beledobta a gőzölgő
vízbe. – Bárcsak hoztam volna magammal valamennyi cickafarkat! –
motyogta maga elé.
– Nálam van, ha elfogadod – mondta Ayla.
– Hogy? – csodálkozott Zelandoni. A főzetére koncentrált, és nem
igazán figyelt.
 – Azt mondtam, nálam van cickafark, ha elfogadod. Te azt mondtad
előtte, bárcsak hoztál volna magaddal.
– Valóban? Gondoltam rá, de neked miért van ebből a
gyógynövényből?
– Javasasszony vagyok... gyógyító. A legfontosabb gyógyfüvek mindig
nálam vannak. Közéjük tartozik a cickafark. Nagyon jó gyomorfájásra,
nyugtat, és segít, hogy a sebek tisztán és gyorsan gyógyuljanak –
válaszolta Ayla.
Zelandoninak tátva maradt volna a szája, ha nem vigyáz, közben nem
sikerült volna kinyögnie a kérdést:
– Gyógyító vagy? Az asszony, akit Jondalar hazahozott, gyógyító? –
Majdnem fölnevetett, majd lehunyta szemét, és megcsóválta a fejét. – Azt
hiszem, hosszú beszélgetésünk lesz egymással, Ayla.
– Bármikor szívesen beszélgetek veled – válaszolta az idegen asszony –,
most azonban szükséged van-e a cickafarkra?
Zelandoni gondolkodott egy pillanatig. Ő nem lehet Anya Szolgálója.
Ha az lenne, soha nem hagyhatná el népét, hogy a hazájába kövessen egy
férfit, még ha valóban úgy is döntött is, hogy társául választja.
Valamennyire mégis érthet a gyógynövényekhez, mint oly sokan. Ha van
valamennyi cickafarka, miért ne használhatná? Elég jellegzetes illatú
gyógynövény, így könnyen megállapíthatja, tényleg az-e.
– Igen, azt hiszem, segítség lenne, ha lenne nálad.
Ayla az úti málhájához sietett, az oldalzsebébe nyúlt, és kivette vidrabőr
gyógyszeres tarisznyáját. Már nagyon elnyűtt, gondolta, miközben
visszavitte a tűz mellé. Hamarosan újat kell készítenem helyette. A
főzőhelyiségbe visszatérve Zelandoni érdeklődéssel nézett a különös
tárolóholmira. Mintha egész állatból készült volna. Még nem látott ehhez
hasonlót, de volt benne valami, amitől igazi vidrának tűnt.
A fiatalabb nő hátrahajtotta a vidra fejét, meglazította nyaka körül az
összehúzó zsinórt, majd belenézett, és kivett belőle egy kis erszényt. A bőr
színárnyalatából, a zsinór rostjából és végén a csomók elrendezéséből és
számából tudta, mi van benne. Kioldotta a csomót – ami nem volt nehéz
annak, aki értett hozzá –, és átnyújtotta az erszényt Zelandoninak.
 A donier azon gondolkodott, Ayla miből tudta, hogy a helyes
gyógynövényt adja oda, anélkül hogy megszagolta volna, ám amikor ő
maga az orrához emelte, felismerte, hogy a jó gyógynövénnyel van dolga.
Kiszórt egy keveset a tenyerébe, és alaposan megvizsgálta, hogy csak
levelek-e, vagy levelek és virágszirmok, illetve nincs-e benne valami más
is. Tiszta cickafarklevélnek tűnt. Beletett néhány csipetnyit a faedénybe.
– Tegyek a vízbe még egy főzőkövet? – kérdezte Ayla, azon tűnődve,
vajon Zelandoni forrázni akarja-e a gyógynövényt, vagy főzetet készíteni
belőle, áztatva-e, vagy főzve?
– Nem – válaszolta a donier. – Nem akarom túl erősre készíteni. Csak
egy enyhe főzetre van szüksége. Már csaknem túl van a megrázkódtatáson.
Willamar erős. Most már Marthona miatt aggódik, és neki is akarok adni
belőle. Óvatosnak kell lennem az orvosságával.
Ayla arra gondolt, rendszeresen kellene adnia Jondalar anyjának
valamilyen gyógyszert, melyet ő gondosan felügyel.
– Nem bánnád, ha készítenék mindenkinek egy kis teát? – érdeklődött.
– Hát... nem tudom... mifélét? – kérdezte az idősebb gyógyító.
– Csak valami enyhét, jóízűt. Mentát vagy kamillát. Még hársfavirág is
van nálam az édesítéshez.
– Igen, miért ne? Egy kis kamilla hársfavirággal pompás lenne, enyhe
csillapító – válaszolta Zelandoni, miközben megfordult, hogy
visszamenjen a többiekhez.
Ayla mosolygott, miközben még több erszényt vett elő orvosságos
tarisznyájából. Gyógyító varázslat, és Zelandoni tudja! Mióta elutaztam a
Törzstől, még csak a közelében sem voltam olyannak, aki értett az
orvosságokhoz és a gyógyító varázsláshoz! Csodálatos lesz beszélgetni
valakivel a gyógyászatról!
Ayla eredetileg a gyógyító asszonyok legelső vonalának legbecsesebb
leszármazottjaként ismert Izától, törzsbeli anyjától tanulta a gyógyítást,
legalábbis a gyógynövényekkel orvoslást és gyógymódokat, ha a
szellemvilág dolgait nem is. A többi részletet azoktól a gyógyító
asszonyoktól, akik a Törzsi Gyűléseken találkoztak, s ahova ő is eljárt
Brun törzsével. Később, Nyári Találkozóikon jelentős időt töltött a
mamutojoknál.
Később felfedezte, hogy a Nagy Földanya Szolgálói alaposan ismerik
mind a gyógyítást, mind pedig a szellemeket, de nem egyforma
jártassággal. Ez gyakran az egyén saját érdeklődésétől függött. A
mamutojok egyike-másika különösen jól értett a gyógynövényekhez,
másokat jobban érdekeltek a gyógyító praktikák, s voltak, akiket
általánosságban az emberi lény, és hogy egyesek miért gyógyulnak fel
ugyanabból a betegségből vagy sérülésből, mások pedig miért nem. Voltak
olyanok is, akik csak a szellemvilággal és az elmével foglalkoztak, és
egyáltalán nem nagyon érdekelte őket a testi gyógyítás.
Ayla mindent tudni akart. Egészében akart megérteni mindent – ideákat a
szellemvilágból, a szavak számolásának tudományát és használatát,
történeteket és legendákat memorizált –, de különösen és végtelenül
elbűvölte a gyógyítással kapcsolatosan minden: orvosságok,
gyógykezelések, gyógymódok és a betegségek okai. Önállóan kipróbált
különböző növényeket, gyógyfüveket, főzeteket úgy, ahogy Izától tanulta:
tudással és gondossággal, és megtanult mindent, amit csak tudott azoktól a
gyógyítóktól, akikkel Útja során találkozott. Olyan emberként gondolt
önmagára, aki valamilyen mértékben már elsajátította a tudományt, de
változatlanul tanul. Nem tudta pontosan, mennyi már az ismerete, vagy
hogy mennyire hozzáértő. Mégis az egyetlen, amit minden másnál jobban
hiányolt, mióta elhagyta a Törzset, egy olyan valaki volt, akivel a
gyógyítás teljes tudományát megbeszélheti, egy kollégát.
Folara segített elkészíteni a teát, s megmutatta, hol vannak az eszközök.
Mindketten gőzölgő csészéket vittek a többieknek. Willamar már láthatóan
jobb lelkiállapotban volt, és részleteket kérdezett Thonolan halálával
kapcsolatosan. Jondalar éppen elkezdte újra elmesélni a barlangi oroszlán
támadásának körülményeit, amikor a bejárat felől érkező kopogás hallatán
mindannyian felpillantottak.
– Gyere be! – kiáltotta Marthona.
Joharran húzta el a bejárati függönyt, és nézett kissé meglepetten a bent
összegyűltekre, köztük Zelandonira.
– Willamarhoz jöttem. Kíváncsi vagyok, hogy ment a kereskedés.
Láttam, amint Tivonannal jókora csomagot tesztek le, de a sok izgalom és
esti ünnepség miatt persze várhatunk holnapig... – mondta, miközben
feléjük közeledett. Akkor vette észre, hogy valami nincs rendben.
Egyikükről a másikukra tekintett, végül pedig Zelandonira.
– Jondalar éppen a barlangi oroszlánról és arról kezdett mesélni, hogy...
hogy megtámadta Thonolant – válaszolt Zelandoni, és halálra vált arcát
megpillantva megértette, hogy Joharran semmit nem tud legkisebb fivére
haláláról. Neki sem lesz könnyű. Thonolant mindannyian nagyon szerették.
– Ülj le, Joharran. Azt hiszem, jobb, ha együtt hallgatjuk meg Jondalar
történetét. Könnyebb megosztva elviselnünk a gyászt, s kétlem, hogy
Jondalar túl sokszor akarná elismételni.
Ayla elkapta Zelandoni pillantását, miközben először a csillapító ital,
másodszor pedig a tea felé nézett, melyet ő készített. Bólintott a második
csészére, majd figyelte, amint Ayla némán önt a csészébe, és nem
tolakodóan átnyújtja Joharrannak. A férfi szinte oda sem figyelve vette át a
csészét, miközben Jondalart hallgatta, amint elmesélte a Thonolan
halálához vezető incidenst. Zelandonit mindinkább nyugtalanította a fiatal
nő. Valamivel talán mégis nagyobb a tudománya a gyógynövények
ismereténél.
– Mi történt, miután az oroszlán megtámadta? – kérdezte Joharran.
– Rám támadt.
– Hogyan szabadultál meg?
– Az már Ayla története – válaszolta Jondalar. Minden szem hirtelen a
lány felé fordult.
Legelőször, amikor Jondalar minden figyelmeztetés nélkül átadta neki a
szót egy történet elmondásakor, Ayla nagyon zavarba jött. Mára már
jobban hozzászokott, ezek az emberek azonban Jondalar népe és családja
voltak. Egyik családtagjuk haláláról kell nekik beszélnie, egy emberről,
akit ő nem ismert, aki nyilvánvalóan nagyon kedves volt nekik.
Összeszorult a szíve, átérezve nyugtalanságukat.
– Nyihaha hátán lovagoltam – kezdte a történetet. – Vemhes volt
Villámmal, de mozgásra volt szüksége, ezért mindennap lovagoltunk.
Rendszerint kelet felé hajtottam ki vele, mert az könnyebb volt, de már
meguntam mindennap ugyanazt látni, így a változatosság kedvéért,
gondoltam, menjünk nyugati irányba. A völgy távoli vége felé tartottunk,
ahol a sziklafal magassága csökken. Átkeltünk a patakon, és már csaknem
meggondoltam magam és irányt változtattam. Nyihaha húzta a rudas
hordozót, és egy meredek emelkedőn kaptattunk felfelé, ő azonban biztos
léptekkel haladt előre, és minden különösebb nehézség nélkül
felkapaszkodott.
– Mi az a rudas hordozó? – kérdezte Folara.
– Nyihaha hátához erősített két rúd, melynek vége hátul leér a földre,
közéjük pedig erős hevederlapot feszítettem ki. Ezen segítette Nyihaha
visszaszállítani a barlangomba a dolgokat, így például az elejtett állatokat
– válaszolta Ayla, megpróbálva elmagyarázni az általa kifejlesztett
szállítóeszközt, a travoyt vagy rudas hordozót.
– Miért nem kértél meg néhány embert, hogy segítsenek? – kérdezte
Folara.
– Rajtam kívül senki nem élt a völgyben, így senki nem volt, aki
segítsen – válaszolta Ayla.
Az összegyűlt család meglepetten nézett össze, de még mielőtt bárki
újabb kérdést tehetett volna fel, Zelandoni szólalt meg:
– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian számos kérdést feltehetnénk
Aylának, de arra sort keríthetünk később is. Miért nem hagyjuk, hogy
végig elmondja Thonolan és Jondalar történetét?
Beleegyező fejbólintásokkal fogadták kérdését, és mindannyian
visszafordították figyelmüket az idegenre.
– Egy kanyon mellett elhaladva oroszlánüvöltést hallottam, majd egy
sikolyt, a fájdalmában sikoltozó férfi hangját – folytatta Ayla. Minden
szaván csüngtek, Folara mégsem bírta ki kérdés nélkül.
– Mit tettél?
– Először nem tudtam, mit csináljak, de oda kellett mennem, hogy
megtudjam, ki sikoltozik. Meg kellett próbálnom segíteni, ha módomban
állt. Nyihaha bevitt a kanyonba. Egy szikla mögött szálltam le, s óvatosan
megpróbáltam benézni. Akkor láttam és hallottam meg az oroszlánt. Bébi
volt. Már nem féltem, és bementem a kanyonba. Tudtam, hogy nem bánthat
bennünket – mondta.
Most Zelandoni volt az, aki nem állta meg kérdés nélkül.
– Felismerted egy oroszlán üvöltését? Egyenesen bementél egy
kanyonba, ahol egy oroszlán üvöltött?
– Nem bármilyen oroszlán volt. Bébi volt. Az én oroszlánom. Akit én
neveltem fel – válaszolta Ayla, megpróbálva a lényeges különbséget
megfogalmazni. Jondalarra pillantott, aki az Ayla elmesélte események
komolysága ellenére óhatatlanul elmosolyodott.
– Korábban már meséltek erről az oroszlánról – szólalt meg Marthona.
– Nyilvánvalóan Ayla más állatokhoz is ért, nemcsak a lovakhoz és
farkasokhoz. Jondalar azt mondja, látta, hogy úgy lovagol annak az
oroszlánnak a hátán, ahogy lóháton szokás. Azt állítja, mások is látták.
Folytasd, Ayla, kérlek.
Zelandoni arra gondolt, fontolóra kell vennie ezt az állatokhoz fűződő
kapcsolatot. A Folyónál látta a lovakat, és tudta, hogy Aylának van egy
farkasa, de amikor Marthona idevezette őket, a lakhelyére, ő éppen egy
beteg gyereket gyógyított a család szállásán. Akkor nem láthatta őket,
utána pedig meg is feledkezett róluk.
– A kanyon végébe érve – folytatta a történetet Ayla – Bébit pillantottam
meg két férfival egy sziklapadon. Mindkettőt halottnak gondoltam, de
amikor felmásztam és megnéztem őket, láttam, hogy csak az egyik halt
meg. A másik még élt, de segítség nélkül nem maradt volna sokáig
életben. Sikerült lecipelnem Jondalart a szikláról, és rákötöztem a
hordszállítóra.
– És az oroszlán? – kérdezte Joharran. – A barlangi oroszlánokra nem
jellemző, hogy megengedjék, hogy bárki közéjük és a zsákmányuk közé
álljon.
–Valóban így van, de az Bébi volt. Megkértem, hogy menjen el. – Ayla
látta Joharran szemében a döbbent hitetlenkedést. – Éppen úgy, mint régen,
amikor még velem vadászott. Egyéként sem hiszem, hogy éhes lett volna,
mert a nősténye éppen akkor vitt neki egy őzet. És Bébi nem vadászott
emberekre. Én neveltem fel. Én voltam az anyja. Az emberek voltak a
családja... a falkája. Azt hiszem, az egyetlen ok, amiért megtámadta a két
férfit, az volt, hogy betolakodtak a tanyájukra, a területükre.
–Nem akartam azonban otthagyni a másik embert. A nőstény oroszlán
nem tartotta családjának az embereket. De nem volt hely a rudas hordozón,
sem idő az eltemetésére. Attól féltem, Jondalar is meghal, ha nem viszem
el a barlangomba. A sziklapad végében észrevettem egy meredek,
törmelékes lejtőt, amelyet egy szikla tartott meg. Odavonszoltam a
holttestet, a dárdámmal – akkor nagy, vastag dárdák voltak nálam –
kiemeltem a sziklát a helyéből, és így az omladék betakarta. Nagyon nem
szerettem volna csak úgy otthagyni, anélkül, hogy még egy üzenetet sem
hagyok a Szellemvilágnak. Nem vagyok mogur, de Creb szertartásával
megkértem a Nagy Barlangi Medve szellemét, hogy segítse őt el a
Szellemek Földjére. Utána pedig Nyihahával hazavittük Jondalart.
Zelandoni oly sok kérdést szeretett volna feltenni! Ki vagy mi az a
„Grrub", ahogy legalábbis ő a Creb nevet hallotta. És a Nagy Földanya
helyett miért egy Barlangi Medve szelleme útmutatását kérte? A felét sem
értette Ayla történetének, a másik felét pedig nehezen hitte el.
– Nos, jó dolog, hogy Jondalar nem sérült meg annyira, mint gondoltad
– mondta.
Ayla megrázta a fejét. Hogy érti ezt Zelandoni? Jondalar már-már halott
volt. Még most sem értette igazán, hogyan tudta megmenteni.
Jondalar Ayla arckifejezésből látta, mire gondol. Zelandoni
nyilvánvalóan nem tudott pontos képet alkotni a történtekről. Felállt.
– Azt hiszem, látnod kell, mennyire sebesültem meg – szólt, s felemelve
tunikáját, kioldotta nyári lábszárvédőjének derékkötőjét.
Noha férfiak ritkán vetkőztek mezítelenre, még a legforróbb nyári
napokon sem, ahogy a nők sem, a mezítelen test megmutatása nem okozott
gondot. A barlangok népe gyakran látta egymást, amikor úszni mentek
vagy gőzfürdőt vettek. Nem a tekintetek elé tárult férfiasságára figyeltek a
családtagok, amikor kitakarta magát, hanem a súlyos sebre a felső
combján és az ágyékánál.
A sebek szépen gyógyultak; látszott, hogy egyes helyeken Ayla
összevarrta a bőrt, vette észre Zelandoni. Hét öltés mutatkozott Jondalar
lábszárán: négy csomó a legmélyebb sebek mentén, és további három,
hogy a széttépett izmokat összetartsa. Soha senki nem tanította erre Aylát,
csak ösztönösen valahogy így „emlékezett" a tátongó sebek
összezárásának tudományára.
Jondalar addig még csak jelét sem adta annak, hogy ilyen súlyos sebeket
szenvedett el. Nem bicegett, nem húzta gyógyuló lábát, a sebek kivételével
pedig az alatta levő izomszövetek már viszonylag egészségesnek tűntek. A
jobb válla körül és mellkasán is az oroszlán marcangolása és karmolásai
okozta sebek és zúzódások éktelenkedtek, a mellkasán pedig olyan folt,
melyet nem a vad okozhatott. Hosszú Utazása nyilvánvalóan nem hagyta
sértetlenül.
Mindannyian megértették, hogy Jondalar milyen súlyosan megsérült, és
miért kellett azonnal ellátni a sebeit, ám csak Zelandoni tudott egyáltalán
fogalmat alkotni arról, milyen közel állt a halálhoz. Elpirult a gondolattól
is, hogy mennyire lebecsülte Ayla gyógyító képességét, és zavarba ejtette
saját korábbi fölényes megjegyzése.
– Bocsáss meg, Ayla. Fogalmam sem volt arról, milyen jó gyógyító
vagy. Azt hiszem, a Zelandoniak Kilencedik Barlangja szerencsés, hogy
Jondalar ilyen képzett gyógyítót hozott magával – szólalt meg, észrevéve
a közben felöltöző férfi mosolyát és Ayla megkönnyebbült kis sóhaját.
Zelandoni még inkább elhatározta, hogy igyekszik sokkal jobban
megismerni Aylát. Ennek az állatbarátságnak kell hogy valami jelentősége
legyen, és ha gyógyítóként oly ügyes valaki, mint Ayla, csakis zelandonia
tehetséggel és tekintéllyel születhetett. Bizonyos ellenőrzés és felügyelet
nélkül egy ilyen idegen rombolást okozhat népe kialakult életében. De
mivel Jondalar hozta magával, lassan kell csinálnia, gondolta Zelandoni.
Először sokat kell tanulnia ettől a nőtől.
– Úgy tűnik, először is meg kell köszönnöm neked, Ayla, hogy legalább
az egyik fiamat hazahoztad – szólalt meg Marthona. – Boldog és hálás
vagyok neked, hogy itthon van velünk.
– Hátha még Thonolan is hazatérhetett volna, akkor lenne valóban
örömteli az együttlét! Marthona azonban már az elindulásakor is tudta,
hogy nem tér vissza – szólalt meg Willamar, majd házi tűzhelyének társára
tekintve így folytatta: – Nem akartam hinni neked, pedig tudhattam volna:
mindent meg akart nézni a világban, és elmenni mindenhová. Már
önmagában ettől utazó maradt volna mindig. Már kisgyerekként is
túlzottan kíváncsi volt.
Willamar mondatai régi súlyos aggodalmát juttatták Jondalar eszébe.
Talán most érkezett el az alkalmas idő, hogy feltegye a kérdést:
–Zelandoni, meg kell kérdeznem tőled, lehetséges-e, hogy Thonolan
lelke megtalálja útját a szellemvilágba?
– Jondalar jellegzetes aggodalmas homlokráncolása éppen olyan volt,
mint Joharrané. – Miután az asszony, akit Thonolan társul választott,
meghalt, Thonolan már nem volt a régi, és nem az illendő segítséggel és
módon ment a következő világba. A csontjai még mindig a kőomlás alatt
vannak a keleti sztyeppéken, és nem kapott szertartásos temetést. Mi
történik, ha a lelke eltévedt, a következő világban bolyong, és nincs senki,
aki megmutatná neki az utat?
A hatalmas termetű asszony a homlokát ráncolta. Súlyos kérdés volt, és
olyan, melyet tapintattal kellett megválaszolni, elsősorban a gyászoló
családra tekintettel.
– Ayla, nem említettél valami sietős temetési szertartást? Beszélj róla!
– Sokat nem tudok mondani – válaszolta Ayla. – Az a gyászszertartás
volt, melyet Creb használt mindig, amikor valaki meghalt és a lelke
elhagyta ezt a világot. Sokkal jobban aggódtam az élő miatt, de a halottért
is tenni akartam valamit, hogy segítsem a lelkének megtalálni az útját.
– Később Ayla visszavitt arra a helyre – tette hozzá Jondalar –, és adott
nekem valami porított vörös okkert, hogy hintsem szét a sír kövein.
Amikor utoljára elhagytuk a völgyet, visszamentünk a kanyonba, ahol
Thonolant és engem a támadás ért. Találtam egy nagyon különleges követ
a halomban, amely maga alá temette. Elhoztam magammal. Abban
reménykedtem, hogy segíteni fog téged, Zelandoni, hogy megtaláld a
lelkét, ha még bolyongana, hogy így megkönnyíthessed útját a következő
világba. A zsákomban van, idehozom.
Jondalar felkelt, a csomagjához ment, majd gyorsan vissza is tért egy
hosszú szíjra erősített egyszerű bőrerszénnyel, hogy így nyakban lehessen
viselni annak ellenére, hogy láthatóan nem ilyen használatra készült.
Kinyitotta, és két tárgyat rázogatott ki belőle a tenyerébe. Az egyik egy kis
darab vörös okker volt. A másik kis, éles szélű, valamelyest lapos, piramis
alakúra formált, közönséges, szürke szikladarabnak tűnt. Amikor azonban
a kezébe vette és felfelé fordítva megmutatta az egyébként láthatatlan alsó
felszínét, a meglepetéstől elkerekedtek a szemek és elállt a lélegzet. Azt az
oldalát a tejes kék opál vékony rétege borította, melyet tüzes-vörös
csillogás emelt ki.
– Ott álltam, Thonolanra gondoltam, ez a kő pedig legurult a kavicsos
lejtőn, és a lábamnál ért földet – magyarázta Jondalar. – Ayla azt mondta
akkor, hogy talizmánként az amuletterszényembe – ebbe a kis tarsolyba –
kellene tennem, és hazahoznom. Nem tudom, mi a jelentősége, de úgy
ereztem – s érzem most is –, hogy Thonolan lelke valahogy kapcsolatos
ezzel a kővel.
Átnyújtotta a követ Zelandoninak. Valahogy senki nem akarta
megérinteni, Joharran pedig megborzongott, vette észre Ayla. A donier
óvatosan tanulmányozta, időt adva magának a gondolkodásra és annak
mérlegelésére, mit mondjon.
– Azt hiszem, igazad van, Jondalar – szólalt meg. – Ez Thonolan
lelkével áll kapcsolatban. Nem vagyok biztos abban, mi a jelentése, s
szükségem van arra, hogy tanulmányozzam, s útmutatóért megkérdezzem
Földanyát, de bölcs dolog volt tőled, hogy elhoztad nekem. – Egy ideig
csendben volt, majd hozzátette: – Thonolan lelke kalandvágyó volt. Ez a
világ talán túl kicsi volt a számára. Talán még most is utazik a következő
világban, nem azért, mert eltévedt, hanem mert még talán nem készült fel
arra, hogy megtalálja ottani helyét. Milyen messze voltatok keletre,
amikor élete ebben a világban véget ért?
– A felföldi gleccser túloldalánál kezdődő nagy folyó torkolatánál levő
tengeren túl.
– Amit Nagy Anya-folyónak neveznek?
– Igen.
Zelandoni most is csendben maradt egy ideig, mielőtt újra megszólalt:
– Meglehet, Jondalar, hogy Thonolan vándorútja csak a következő
világban ér véget, ott találja meg, amit keres, a lelkek földjén. Doni talán
úgy érezte, eljött az ideje, hogy magához szólítsa, téged pedig
hazaengedett. Amit Ayla tett, talán elegendő volt, de nem egészen értem,
mit tett, vagy miért tette. Fel kell tennem néhány kérdést.
A magas, jóképű férfira nézett, akit egykor szeretett, s a maga módján
ma is szerette, majd a mellette ülő fiatal nőre, aki ittléte rövid ideje alatt
már többször is csodálkozással töltötte el.
– Először is, ki az a „Grrub", akiről beszéltél, és miért fohászkodtál a
Barlangi Medve szelleméhez, és nem a Nagy Földanyához?
Ayla megértette, hova vezetnek Zelandoni kérdései, és mivel egyenes
kérdések voltak, csaknem úgy érezte, muszáj válaszolnia. Megtanulta, mi a
hazugság, és hogy vannak, akik tudnak valótlan dolgokat állítani, ő
azonban nem tartozott közéjük. A legtöbb, amit tehetett, hogy nem felelt,
ami különösen nehéz volt, amikor egyenes kérdésre kellett volna
válaszolnia. Lepillantott, és a kezére meredt. Fekete foltok voltak rajta a
tűzgyújtástól.
Biztos volt benne, hogy végül minden kiderül, de remélte, hogy először
több időt tölthet Jondalar népével, hogy megismerje néhányukat. Talán így
volt rendjénvaló. Ha mennie kell, jobb lesz még az előtt, mielőtt
megkedveli őket.
De mi a helyzet Jondalarral? Szerette őt. Mi lesz, ha nélküle kell
mennie? Szíve alatt hordta gyermekét. Nemcsak Jondalar házi tűzhelyének
gyermeke, hanem lelkének gyermeke is. Jondalaré. Nem számított, bárki
más mit hitt, Ayla meg volt győződve róla, ő tudta, hogy a gyermek az övé
és Jondalaré. Akkor kezdett növekedni méhében, amikor megosztották az
Örömöt – a Nagy Földanya adta Gyermekeinek az Öröm Adományát.
Félt Jondalarra nézni, félve attól, amit az arcán láthat, kerülte tekintetét.
Váratlanul felnézett, s egyenesen rá. Tudnia kellett.

 4

Jondalar mosolygott, s alig észrevehetően bólintott, majd Ayla kezéért

nyúlt, kicsit megszorította, és nem engedte el. Ayla alig tudta elhinni.
Minden rendben volt! Jondalar megértette, és azt akarta mondani neki,
hogy minden rendben. Megmondhat a Törzsről bármit, amit akart.
Jondalar nem hagyja cserben. Szerette. Ayla fülig érő, szerelemmel teli,
csodálatos mosolyával viszonozta mosolyát.
Jondalar is megértette, hova vezetnek Zelandoni kérdései, és, leginkább
saját maga meglepődésére, nem törődött vele. Volt idő, amikor annyira
nyugtalanította, hogy a családja és a népe mit gondol majd Ayláról, és mit
gondolnak majd őróla, hogy hazahozza magával, hogy csaknem
cserbenhagyta, csaknem elhagyta! Most ez már nem volt fontos.
Bármennyire fontosak voltak a számára, bármennyire boldog volt is, hogy
láthatja őket, ha a saját családja nem fogadja be Aylát vele együtt, akkor
elhagyja őket. Aylát szereti. Ketten együtt sok mindenhez értenek. Már több
Barlang is kérte őket, hogy maradjanak náluk, és éljenek ott, velük, köztük
a dalanarok Lanzadonija. Biztosra vette, hogy otthonra találnak – valahol.
A donier tudta, hogy valami történt Ayla és Jondalar között, valamiféle
egyetértés. Kíváncsivá tette, de megtanulta, hogy a megfigyelés és türelem
gyakran inkább segítette válaszhoz, semmint a kérdései.
Ayla Zelandoni felé fordulva válaszolt:
– Creb Brun törzsének mogurja volt, olyan ember, aki ismerte a
szellemvilágot, de több volt egyszerű mogurnál. Olyan volt, mint te,
Zelandoni. Ő volt az Első, az egész Törzs mogurja. Nekem azonban Creb
a... házi tűzhelyem férfija volt, bár nem ott születtem, és az asszony, akivel
élt, Iza, a testvére volt, és nem a társa. Creb soha nem kötött jegyességet.
– Ki vagy mi az a Törzs? – kérdezte Zelandoni. Megfigyelte, hogy Ayla
akcentusa észrevehetőbb lett, amikor róluk beszélt.
– A Törzs... engem... a Törzs fogadott örökbe. Ők vittek magukkal,
amikor... egyedül voltam. Creb és Iza gondoskodott rólam, ők neveltek fel.
Iza volt az anyám, az egyetlen anya, akire emlékszem. És vajákos is volt,
gyógyító. Bizonyos értelemben Iza is Első volt. Minden gyógyító
asszonynál jobban tisztelték, mivel az anyja és nagyanyja is gyógyítók
voltak töretlen vonalon végig a Törzs eredetétől.
– Ott tanultad a gyógyító tudományodat? – kérdezte Zelandoni,
előrehajolva a párnákon.
– Igen. Iza tanított, annak ellenére, hogy nem voltam az igazi lánya, és
nem őriztem az emlékeit, ahogy Uba. Uba a húgom volt. Nem igazi, mégis
a húgom.
– Mi történt az igazi anyáddal, családoddal, a néppel, melybe születtél? –
akarta tudni Zelandoni. A család minden tagját lebilincselte Ayla, és
kíváncsiak voltak, de hagyták, hogy a donier tegye fel a kérdéseket.
Ayla fölegyenesedett ültében, és föltekintett, mintha a választ keresné.
Majd a testes asszonyra nézett, aki oly áthatóan figyelte.
– Nem tudom. Nem emlékszem. Kicsi voltam, Iza szerint talán ha ötéves
lehettem... noha nekik nem volt szavuk a számokra, mint nektek. A Törzs
úgy számozta az esztendők kezdetét, mint a csecsemőket. Az első volt a
születési éve, majd a szoptatási év, az elválasztás éve és így tovább. Én
foglalom számoló szavakba – próbálta magyarázni, majd hirtelen
elhallgatott. Nem tudott mindent megmagyarázni, s elmondani egész életét
a Törzzsel. Jobb lesz egyszerűen csak válaszolni a kérdésekre.
– Nem emlékszel mindenre a saját népedről? – erőltette Zelandoni.
– Csak azt tudom, amit Iza mondott. Egy földrengés elpusztította a
barlangjukat, s Brun törzse újat keresett, amikor eszméletlenül rám találtak
egy folyó mellett. Egy ideje már otthon nélkül éltek, Brun azonban
megengedte, hogy lza velük vigyen. Azt mondta, egy barlangi oroszlán
támadhatott meg, mert a mancsai széles nyomai éktelenkedtek a lábamon.
A sebek már gennyesedtek... elmérgesedtek, üszkösödtek... – Ayla
megpróbálta megtalálni a helyes kifejezéseket.
– Igen, értem – válaszolta a donier. – Elfertőződtek, gennyesedtek, talán
már a halálos üszkösödésig. A macskák karmai könnyen okoznak olyan
sebeket.
– Máig sem múltak el. Creb ebből tudta, hogy az én totemem a barlangi
oroszlán, annak ellenére, hogy az rendszerint férfi totemállata. Néha még
ma is álmodom olyat, hogy egy kis, sötét helyen vagyok, és látom, hogy
egy nagy macska mancsa közeledik felém – mondta Ayla.
– Nagyon erőteljes álom. Más álmaid is vannak? Mármint életednek
arról az időszakáról?
– Egy ijesztőbb, igen, de nehéz szavakba foglalni. Pontosan soha nem
emlékszem vissza rá. Inkább egy érzés, egy földrengés érzete. – A fiatal nő
összeborzadt. – Gyűlölöm a földrengéseket!
Zelandoni bólintott, mint akinek hasonló tapasztalatai vannak.
– Más?
– Nem... nincs, de igen, mégis, de azt csak egyszer álmodtam, amikor
Jondalar még felépülőben volt és beszélni tanított...
Zelandoni arra gondolt, milyen különösen fejezte ki magát Ayla, és
Marthonára pillantott, hogy lássa, ő vajon észrevette-e a különös
kifejezést.
– Valamennyire értettem a nyelvet – folytatta Ayla. – Sok szót
megtanultam, de nehezen tudtam mondatokba fűzni őket, majd egyszer az
édesanyámról álmodtam, az igazi anyámról. Láttam az arcát, és beszélt
hozzám. Utána már könnyebb volt a tanulás.
Ah... Ez nagyon fontos álom! – jegyezte meg az Anya szolgálója. –
Mindig nagyon fontos, amikor Földanya jön el álmaidban, bármilyen
alakot öltsön is, de különösen, amikor a saját anyád képében szól hozzád a
következő világból.
Jondalarnak eszébe jutott egy álom Földanyáról, amikor meg Ayla
völgyében éltek. Egy nagyon különös álom. Egyszer majd el kell
mondanom Zelandoninak, gondolta.
– Tehát, ha Földanyával álmodtál, miért nem könyörögtél Hozzá, hogy
segítsen Thonolannak megtalálnia útját a következő világban? Nem értem,
miért fordultál egy barlangi medve szelleméhez, és nem a Nagy
Földanyához?
– Nem tudtam a Nagy Földanyáról, amíg Jondalar nem beszélt róla,
miután megtanultam a nyelveteket.
Nem tudtál Doniról, a Nagy Földanyáról? – kérdezte csodálkozva
Folara. Egyetlen zelandoniról sem volt tudómása, aki ne ismerné
valamilyen néven vagy alakban a Nagy Anyát. Megrökönyödve néztek
Aylára.
– A Törzs Ursust, a Nagy Barlangi Medvét tiszteli – válaszolta Ayla. –
Ezért kértem én is őt, hogy legyen a halott ember lelkének útmutatója –
akkor még nem tudtam a nevét –, csak annyit, hogy nem tartozik a
Törzshöz. A Barlangi oroszlán Szelleméhez is könyörögtem, hogy
segítsen, mivel ő volt a totemem.
– Nos, ha nem ismerted Nagy Földanyát, akkor azt tetted, amit a
körülmények közt tehettél. Biztos vagyok benne, hogy segített – felelte
Zelandoni, de sokkal jobban aggódott, semmint mutatta. Hogy lehetséges,
hogy Földanya gyermekei közül vannak, akik nem ismerik Őt?
– Nekem is van totemem – szólalt meg Willamar. – Az enyém az Arany
Sas. – Már kissé egyenesebben ült. – Anyám azt mesélte, hogy amikor
csecsemő voltam, egy sas felkapott, és megpróbált elhurcolni, ő azonban
kiragadott a karmai közül, így életben maradtam. Még ma is látszanak a
sebek. A Zelandoni azt mondta anyámnak, hogy az Arany Sas szelleme a
saját fajtájaként ismert fel engem. A zelandoniak közül sokaknak nincs
személyes totemje, de akinek van, az állítólag szerencsés.
– Nos, akkor te elég szerencsés voltál, hogy megmenekültél – jegyezte
meg Joharran.
– Úgy vélem, elég szerencsés voltam, hogy megmenekültem a barlangi
oroszlántól – mondta Ayla –, s az volt Jondalar is. Azt hiszem, az ő
totemje is a Barlangi Oroszlán. Mi a véleményed, Zelandoni?
Ayla annak idején azt mondta Jondalarnak, hogy a Barlangi Oroszlán
lelke azóta választotta őt, mióta ők ketten beszélni tudnak egymással,
Jondalar azonban mindig kerülte, hogy bármilyen megjegyzést is tegyen
ezzel kapcsolatban. Úgy tűnt, az egyéni totemek nem voltak oly fontosak
Jondalar népének, mint amennyire a Törzsnek és Aylának. Ayla pedig nem
akart kockáztatni.
A Törzs hitt abban, hogy egy férfi totemjének erősebbnek kell lennie
egy nő totemjénél, hogy a nőnek gyermekei lehessenek. Ez lehetett az oka
annak, hogy Ayla erős hím totemje annyira felzaklatta Izát. Erős totemje
ellenére Aylának fia született, de nehézségek merültek fel már a
terhességgel kezdődően, a gyermek születése alatt, és sokak szerint később
is. Ez utóbbiak biztosak voltak benne, hogy Ayla gyermeke szerencsétlen –
s hogy Aylának nem volt társa, férfi, aki helyesen nevelje fel a fiút,
megerősítette ezt a véleményt. A nehézségeket és a balszerencsét
hibáztatták amiatt, hogy Ayla nő volt hím totemmel. Most, hogy újra terhes
volt, semmilyen problémát nem akart, sem a gyermeknek, amely Jondalar
ágyékából fakadt, sem pedig magának. Noha sokat tanult Földanyáról,
nem felejtette el a Törzs tanításait, és ha Jondalar totemje a Barlangi
Oroszlán lett, ahogy az övé is, akkor biztosra vette, hogy elég erős totem
ahhoz, hogy csecsemője egészségesen szülessen a világra, akinek
normális élete lesz.
Volt valami Ayla hangszínében, ami felkeltette Zelandoni figyelmét.
Alaposan megnézte a fiatal nőt. Azt akarja, hogy Jondalarnak a Barlangi
Oroszlán legyen a totemje, értette meg, és ez a totem igen lényeges a
számára. A totemszellemek bizonnyal nagyon fontosak annak a népnek,
amely fölnevelte. A Barlangi Oroszlán most már valószínűleg Jondalar
totemje, az pedig egyáltalán nem árt Jondalarnak, ha az emberek
szerencsésnek hiszik. Valószínűleg már attól az, hogy egyáltalán hazaért!
– Azt hiszem, igazad van, Ayla – szólalt meg a donier. Jondalart
megilleti a Barlangi Oroszlán totem, és megérdemli a jó szerencsét is.
Nagyon szerencsés volt, hogy ott voltál, amikor szüksége volt rád.
– Ugye, mondtam, Jondalar! – Ayla megkönnyebbülten felsóhajtott.
Miért tulajdonít Ayla, illetve az a Törzs oly nagy fontosságot a Barlangi
Oroszlán vagy a Barlangi Medve Szellemének, tűnődött Zelandoni.
Minden szellem fontos, az állatoké, még a növényeké vagy a rovaroké is,
bármié, de Nagy Földanya ad életet mindennek. Kik azok az emberek? Ki
az a nép? Az a Törzs?
– Azt mondtad, egyedül éltél egy völgyben, igaz? Hol volt az a Törzs,
amely fölnevelt, Ayla? – kérdezte.
– Igen, én is szeretném tudni. Jondalar nem úgy mulatott be, mint Ayla a
mamutojok törzséből? – kérdezte Joharran.
– Azt mondtad, nem ismerted Földanyát, mégis „Mindennek Nagy
Anyja" nevében hozott üdvözléssel köszöntöttél bennünket, ami egyike
azoknak a neveknek, melyet mi adunk a Doninak – tette hozzá Folara.
Ayla egyikről a másikra nézett, majd Jondalarra, s páni lelelem suhant át
rajta. Jondalar arcán halvány mosoly suhant át, mintha inkább mulatna
azon, ahogy Ayla nyílt válaszai meghökkentettek mindenkit. Újra
megszorította asszonya kezét, de egy szót sem szólt. Érdekelte, hogyan
reagál. Ayla kissé megnyugodott.
– Az én Törzsem annak a földnek a déli végén élt, amely messze,
egészen a Beran-tengerig nyúlt. Közvetlenül a halála előtt Iza meghagyta
nekem, hogy keressem meg a saját népem. Azt mondta, északon éltek, a
szárazföld belsejében, de amikor végül valóban a keresésükre indultam,
senkit nem találtam. A nyár fele már elmúlt, amikor rátaláltam a völgyre,
és féltem, hogy jön a hideg évszak, én pedig nem készültem fel rá. A völgy
jó hely volt, szelektől védett, kis folyó, sok növény és állat, még egy kis
barlang is volt benne. Elhatároztam, hogy ott maradok télire, és végül
három évig maradtam, s csupán Nyihaha és Bébi volt a társaságom. Talán
Jondalarra vártam – mondta Ayla, a férfira mosolyogva.
– Késő tavasszal találtam rá, és a nyár vége közeledett már, amikor elég
egészséges lett az utazáshoz. Elhatároztuk, hogy rövid gyalogtúrára
indulunk, s felfedezzük a területet. Minden éjjel másutt ütöttünk tábort,
jobban eltávolodva a völgytől, mint ameddig én korábban eljutottam. Majd
találkoztunk Taluttal, az Oroszlán Tábor főnökével, és meghívott
bennünket hozzájuk. A következő nyár kezdetéig maradtunk náluk, és
népük tagjává avattak. Jondalart is maradásra akarták bírni, hogy hozzájuk
tartozzon, de ő már akkor a visszatérést tervezte.
– Én nagyon örülök ennek – szólalt meg Marthona.
– Úgy tűnik, nagyon szerencsés vagy, hogy olyan néped van, amely oly
készségesen örökbe fogadott – mondta Zelandoni. Akaratlanul is egyre
csak csodálkozott Ayla különös történetén. Nem volt egyedül
hitetlenkedésével. Az egész eléggé túlzottnak tűnt, és még mindig több volt
a kérdése, mint amennyire már választ kapott.
– Biztos vagyok benne, hogy Nezzie-nek, Talut társának ötlete volt. Azt
hiszem, ő győzte meg Talutot, mert segítettem Rydaget, amikor súlyos...
problémája volt. Rydagnek gyenge volt a... – Ayla nem tudta a pontos
kifejezést, és ez zavarta. Jondalar soha nem tanította meg ezekre a
szavakra. A különböző kovakőfajták neveire és az eszközök, fegyverek
formálásának szakszavaira jól megtanította, a gyógyászati és orvosság-
szakkifejezések azonban nem tartoztak Jondalar mindennapos
szókészletébe. A férfi felé fordult, és. mamutoj nyelven mondott neki
valamit.
– Hogy mondjuk a gyűszűvirágot? Azt a gyógynövényt, amit Rydagnek
mindig gyűjtöttem?
Jondalar megmondta neki az ő nyelvükön, de még mielőtt Ayla
megismételhette volna, és megpróbálta volna megmagyarázni, Zelandoni
biztos volt benne, hogy megértette a történteket. Amint meghallotta a szót
Jondalar szánból, ráismert a növényre, sőt már tudta azt is, mire
használják. Úgy vélekedett, az illetőnek, akiről Ayla beszélt, az a szerve
volt gyenge, mely a vért pumpálja a testbe, a szíve, melyen a gyűszűvirág
alkotóelemeinek pontos kivonatával lehetett segíteni. Azt is megértette,
miért akartak örökbe fogadni gyógyítót, aki annyira értett az orvosláshoz,
hogy ismerte az olyan jótékony, esetlegesen azonban veszélyes
gyógynövény használatát, mint a gyűszűvirág. S ha valaki olyan
tekintélyes pozícióban volt, mint például egy törzsfőnök társa, könnyen
érthető, miért avatták fel oly gyorsan maguk közé Aylát. Miután
végighallgatta az idegen asszonytól mindazt, amit addig feltételezett,
Zelandoni újabb következtetésre jutott.
– Az az illető, Rydag, gyermek volt? – kérdezte, hogy következtetéséről
így meggyőződjön.
– Igen – válaszolt Ayla, s pillanatnyi bánatot érzett.
Zelandoni úgy érezte, valamelyest megismerte Aylát és a mamutojok
népét, a Törzs esetében azonban változatlanul nem látott tisztán.
Elhatározta, hogy más megközelítései próbálkozik.
– Tudom, hogy nagyon értesz a gyógymódokhoz, Ayla, de a gyógyítás
tudósai gyakran valamiféle jelet viselnek, hogy az emberek felismerjék
őket. Mint például ezt – mondta, megérintve a bal halántéka fölött, a
homlokán levő tetoválást. – Rajtad nem látok ilyesmit.
 Ayla közelről megnézte a tetoválást. Hat kisebb három szögre, majdnem
négyszögre osztott háromszög volt hármasával két sorban elhelyezve,
fölöttük négy lábbal, melyeket ha összekötöttek volna, négyzetek egy
harmadik sorát adta volna ki. A háromszögek külső vonala sötét volt, a
négyzetek közül hármat azonban a vörös árnyalataival, egyet pedig
sárgával színeztek.
Bár Zelandonié különleges jel volt, jó néhány emberen látott már
valamiféle tetoválást, például Marthonán, Joharranon és Willamaron. Nem
tudta, vajon a jeleknek van-e valamilyen egyéni jelentése, de miután a
sajátjának az értelmét Zelandoni megmagyarázta, Ayla gyanította, hogy a
többiekének is van.
– Mamutnak az arcán volt egy jel – mondta Ayla, megérintve saját arcán
a helyet. – A mamutojok népe minden tagjának volt. Mások más jelet is
viseltek. Én is kaptam volna, ha velük maradok. Mamut nem sokkal az
örökbe fogadásom után tanítani kezdett, de még akkor sem értettem
teljesen mindenhez, amikor eljöttünk, így soha nem jelöltek meg.
– De nem azt mondtad, hogy az az asszony vett magához, aki a vezér
társa volt?
– Azt hittem, Nezzie fog adoptálni, s így is történt. A szertartáson
azonban Mamut Oroszlán Házi Tűzhely helyett Mamut Házi Tűzhelyet
mondott. Végül tehát ő adoptált.
– Ez a Mamut a Nagy Földanya Anya Szolgálója? – kérdezte Zelandoni
elgondolkodva. Így tehát Anya Szolgálójának készítették fel Aylát.
–Igen, mint te. A Mamut Házi Tűzhely az övé volt, és Földanya
Szolgálóié. Az emberek többsége a Mamut Tűzhelyet választja, vagy
kiválasztottnak érzik magukat. Nekem Mamut azt mondta, hogy arra
születtem – kissé elpirult és félrenézett, zavarban amiatt, hogy olyasmiről
beszél, ami megadatott, amiért nem dolgozott meg. Erről Iza jutott eszébe,
és az, hogy milyen körültekintéssel próbálta tanítani arra, hogy jó
törzsbeli asszony legyen.
– Azt hiszem, a te Mamutod bölcs ember volt – állapította a meg
Zelandoni. – De azt mondtad, hogy a gyógyítás jártasságát annak a népnek,
a Törzsnek egy asszonyától tanultad, aki felnevelt. Ők semmivel nem
jelölik meg a gyógyítóikat, hogy azzal rangot és elismerést adjanak
nekik?
– Amikor a Törzs gyógyítójaként elismertek, különleges jelként én egy
különleges fekete követ kaptam, hogy az amulettemben tartsam –
válaszolta Ayla. – De a gyógyítókat nem jelölik meg tetováláshoz hasonló
jellel, hanem totemet kapnak, mint amikor egy fiú férfi lesz.
– Az emberek honnan tudják, ki a gyógyító, kit keressenek, amikor
segítségre van szükségük?
Ayla erre még nem is gondolt. Elgondolkodott a kérdésen.
– A gyógyítókat nem kell megjelölni. Az emberek ismerik őket. A
gyógyító asszonynak a saját jogán van meg a rangja, s azt mindig
elismerik. Iza a legmagasabb tisztségű asszony volt a Törzsben. Még Brun
társánál is magasabb megbecsültségben állt.
Zelandoni megcsóválta a fejét. Ayla nyilvánvalóan azt hitte,
megmagyarázta a dolgot, az asszony azonban nem értette.
– Biztos vagyok benne, hogy így van, de az emberek honnan tudják?
– A törzsbeli rangjából – ismételte meg Ayla, majd megpróbálta még
világosabbá tenni. – Abból, hogy hol van, amikor a Törzs megy valahová,
abból, ahol áll, amikor eszik, a jelzésekből, melyeket használ, amikor...
„beszél", a jelzésekből, melyeket szólás helyett adnak neki.
– Nem kellemetlen és nehézkes mindez? Ez a testhelyzetek és gesztusok
fáradságos használata? – tett fel újabb kérdést Zelandoni.
– Nekik nem. A Törzs emberei így beszélnek. Jelekkel. Nem szavakkal,
ahogy mi – válaszolta Ayla.
– De miért nem? – akarta tudni Marthona.
– Nem tudnak. Nem tudják formálni mindazt a beszéd hangot, amit mi.
Vannak, amit igen, de nem mindet. Gesztikulálnak, azaz a kezükkel
mutogatnak, és a testükkel jeleznek – próbálta magyarázni Ayla.
Jondalar látta édesanyjának és rokonainak növekvő rémült elképedését,
s hogy Ayla egyre nyugtalanabb lesz. Elhatározta, hogy ideje véget vetni a
zavarnak.
– Aylát laposfejűek nevelték fel, anya – szólalt meg.
Mondatát döbbent csend követte.
 – Laposfejűek?! A laposfejűek állatok! – hangzott Joharran szájából.
– Nem, nem azok – válaszolt Jondalar.
– Természetesen azok – jelentette ki Folara. – Nem tudnak beszélni!
– Tudnak, csak nem úgy, mint te – válaszolt Jondalar. – Egy kicsit én is
beszélem a nyelvüket, de természetesen Ayla sokkal jobban. Amikor azt
mondta, hogy én tanítottam meg beszélni, az valóban így történt. –
Zelandonira pillantott; megjegyezte korábbi arckifejezését. – Bármilyen
nyelven beszélt is kisgyermekként, azt elfelejtette, és csak a Törzs nyelvét
ismerte. A Törzs a laposfejűek népe, a laposfejűek nevezik magukat
Törzsnek.
– Hogyan nevezhetnék bárminek is magukat, amikor csak gesztikulálni
képesek? – kérdezte Folara.
– Vannak szavaik is – ismételte meg Ayla –, csak nem mindenre. Még
csak nem is hallják a mi valamennyi beszédhangunkat. Ha gyerekként
kezdenek tanulni, képesek lesznek a megértésre, de nincsenek hozzászokva
a beszélt hangok meghallásához – Rydagre gondolt. Ő mindent megértett,
amit mondtak neki, még ha kimondani nem is tudta a szavakat.
– Nos, én nem tudtam, adtak-e nevet maguknak – szólalt meg Marthona,
majd valami más jutott eszébe. – Jondalar, te hogy beszéltél Aylával?
– Először sehogy – válaszolta a férfi. – Kezdetben, természetesen, nem
volt rá szükség. Ayla tudta, mit csináljon. Én súlyosan megsérültem, ő
pedig ápolt.
– Azt mondod nekem, Jondalar, hogy Ayla a laposfejűektől tanulta,
hogyan kell meggyógyítani az oroszlánkarmok okozta sebeket? – kérdezte
Zelandoni.
Jondalar helyett Ayla válaszolt.
– Mondtam, hogy Iza a Törzs gyógyító asszonyainak
legtiszteletreméltóbb ágából származott. Ő tanított.
– Nagyon nehezen hiszem el az egészet az intelligens laposfejűekről –
jegyezte meg Zelandoni.
– Én nem – szólalt meg Willamar.
Mindenki a Kereskedőmester felé fordította figyelmét.
– Én egyáltalán nem hiszem, hogy állatok. Már régóta. Utazásaim során
túl sokukat láttam.
– Korábban miért nem beszéltél róluk? – kérdezte Johalar.
– Valahogy nem került szóba – válaszolt Willamar. – Soha senki nem
kérdezte, én meg nem is gondoltam rá különösebben.
– Mi változtatta meg róluk a véleményedet, Willamar? – tette fel a
kérdést Zelandoni, aki új megvilágításban látta a dolgot. Át kell gondolnia
ezt a döbbenetet, mellyel az idegen asszony és Jondalar előállt.
– Hadd gondolkodjam! Sok évvel ezelőtt történt, hogy először kezdtem
kételkedni abban, hogy állatok lennének – fogott bele Willamar. – Déli és
nyugati irányban jártam, egyedül. Az időjárás gyorsan megváltozott,
váratlanul hideg lett, és igyekeztem, hogy mielőbb hazaérjek. Szünet
nélkül gyalogoltam, míg már csaknem teljesen besötétedett, és egy patak
mellett ütöttem tábort. Úgy terveztem, reggel kelek át rajta. Amikor
felébredtem, felfedeztem, hogy éppen laposfejűek táborával átellenben
állítottam fel a sátram. Valójában féltem tőlük – ismeritek a híreszteléseket
–, ezért alaposan megfigyeltem őket, felkészülve arra az esetre, ha netalán
utánam jönnének.
– Mit csináltak? – kérdezte Joharran.
– Semmit, kivéve, hogy tábort bontottak, ahogy bárki más tette volna –
válaszolta Willamar. – Tudták, hogy ott vagyok, természetesen, de egyedül
voltam, így nem okozhattam nekik különösebb gondot, és nem tűntek úgy,
mint akiknek nagyon sietős lenne. Vizet forraltak, valami forró italt
készítettek, és összehajtogatták sátraikat – nem olyanok voltak, mint a
mieink. Alacsonyabbak voltak, és nehezebben észrevehetők, de a hátukra
rakták, és gyors léptekkel elmentek.
– Volt köztük nő? Meg tudtad volna különböztetni a férfiaktól? –
kérdezte Ayla.
– Elég hideg volt, és mindegyik jól be volt bugyolálva. Tényleg
viselnek öltözéket. Nyáron nem venni észre, mert nincs rajtuk sok, télen
pedig ritkán látni őket. A fagyban mi nem szívesen utazunk sokat vagy
messze, és valószínűleg ők sem.
– Igazad van. Hidegben vagy havazáskor nem szeretnek túl messzire
menni az otthonuktól – fűzte hozzá Ayla.
 – Többségük szakállas volt, hacsak nem mindegyikük – mondta
Willamar.
– A fiatalok nem. Észrevetted, hogy bármelyikük is kosarat cipelne a
hátán?
– Nem hiszem.
– A Törzs asszonyai nem vadásznak, de ha a férfiak hosszú útra
indulnak, a nők gyakran elmennek húst szárítani, majd visszavinni. így
azok, akiket te láttál, valószínűleg rövid útra indult, csak férfiakból álló
vadászó csapat lehetett – jelentette ki Ayla.
– Te is jártál hosszú vadászutakra? – kérdezte Folara.
– Igen. Egyszer még mamutvadászatra is elmentem velük. De én nem
vadásztam – válaszolt Ayla.
Jondalar észrevette, hogy mindegyikük inkább kíváncsinak tűnt,
semmint szűklátókörűnek. Noha biztosra vette, hogy számos ember
intoleránsabb lenne, legalább az ő családját mintha érdekelte volna, hogy
jobban megismerje a laposfejűeket... a Törzset.
– Joharran, igazán örülök, hogy ez szóba került – szólalt meg Jondalar
–, mert egyébként is beszélni akartam veled. Van valami, amit tudnotok
kell. Idefelé vezető utunkon, éppen mielőtt keleten átkeltünk volna a
gleccserfennsíkon, találkoztunk egy törzsbeli párral. Azt mondták, jó
néhány törzs tervezi, hogy összegyűlnek, hogy rólunk beszéljenek, arról,
hogy milyen problémáik vannak velünk. Ők Másoknak neveznek
bennünket.
– Nekem azzal van problémám, hogy elhiggyem, egyáltalán neveznek
bennünket valahogy – válaszolta fivére –, nemhogy még velünk
kapcsolatos találkozójuk legyen.
– Nos, hidd el, mert ha nem, bajba kerülhetünk.
Többen szólaltak meg egyszerre.
– Hogy érted ezt? Milyen bajba?
– Egy esetet ismerek a losadunaj térségben. Különböző barlangokból
való fiatal haramiák bandája zaklatni kezdte a laposfejűeket. Mint
megtudtam, évekkel ezelőtt kezdték azzal, hogy kiszemeltek valakit,
például elrabolták a levadászott orrszarvújukat. A Törzs férfijait azonban
nem lehet becsapni. Okosak és erősek. A fiatal haramiák némelyike
felfogta ezt, miután egyet-kettőt elkaptak közülük, így hát utána a nőkbe
kötöttek bele. A törzsbeli nők általában nem harcolnak, így hát az nem volt
olyan szórakoztató, nem volt kihívás. Hogy érdekesebbé tegyék a dolgot,
elkezdték arra kényszeríteni a törzsbeli asszonyokat... nos, Örömnek
egyáltalán nem nevezném.
– Tessék? – rökönyödött meg Joharran.
– Jól hallottad – erősítette meg Jondalar.
– Ó, Földanya! – háborodott fel Zelandoni.
– Ez rettenetes! – iszonyodott el Zelandonival egy időben Marthona.
– Borzalmas! – kiáltotta Folara, s megvetően fintorgott.
– Megvetésre méltó! – fröcsögte szinte a szavakat undorral Willamar.
– Szerintem is – válaszolt Jondalar. – Már nem sokáig tűrik el, és ha
rájönnek a megoldásra, hogy mit tehetnek, már egyáltalán nem tűrnek el
tőlünk semmit. Nem azt rebesgetik, hogy ezek a barlangok egykor régen
az övéké voltak? Mi lesz, ha vissza akarják kapni őket?
– Azok csak pletykák, Jondalar. Semmi nincs a Históriákban vagy az
Idősek Legendáiban, ami megerősítené – válaszolta Zelandoni. – Csak
medvéket említenek.
Ayla nem válaszolt semmit, azt gondolta azonban, hogy a pletykák talán
mégis igazak lehetnek.
– Mindenesetre nem fogják megkapni őket – válaszolta Joharran. – Ez a
mi otthonunk. Zelandoni terület.
– De van valami, amiről tudnotok kell, ami talán nekünk kedvez. Gubán
szerint... ez volt a férfi neve...
– Van nevük? – kérdezte Joharran.
– Természetesen van nevük – válaszolta Ayla –, ahogy az én Törzsem
embereinek is. A férfi neve Gubán, a nőé Yorga – Ayla igazi törzsbeli
kiejtéssel mondta a neveket, telt, mély torokhangokkal. Jondalar
mosolygott. Ayla szándékosan tette, gondolta.
Ha így beszélnek, akkor már tudom, honnan való az akcentusa, gondolta
Zelandoni. Ayla az igazat mondja. Ők nevelték fel. De valóban tőlük
tanulta a gyógyítást?
 – Amit megpróbálok kifejezni, Joharran, hogy Gubán... – most
könnyebb volt megérteni a kiejtését – azt mondta nekem, hogy egyesek,
nem tudom, melyik Barlangból, azzal az ötlettel kerestek fel egyes
törzsbelieket, hogy hozzanak létre kereskedelmi kapcsolatokat.
– Kereskedés! Laposfejűekkel! – háborgott Joharran.
– Miért ne? – kérdezte Willamar. – Azt hiszem, érdekes lehetne.
Természetesen attól függően, mivel akarnak kereskedni.
– Mintha megszólalt volna a Kereskedőmester! – mondta Jondalar.
– Kereskedésről beszélve, mit csinálnak a losadunajok azokkal a fiatal
banditákkal? – kérdezte Willamar. – Tegyük fel, kereskedünk velük, de
nagyon gyűlölném, ha egy-két kereskedőtársaság a gleccser túloldalán
átkelve bosszút forraló laposfejűek csapatába szaladna.
– Amikor mi... én először hallottam erről, öt évvel ezelőtt, nem
csináltak sokat – válaszolta Jondalar, megpróbálva elkerülni, hogy utalást
tegyen Thonolanra. – Tudták, hogy ez történik. Az emberek némelyike
még „jókedv-nek” nevezte, Ladunit azonban valóban nyugtalanította, hogy
csak beszélünk róla. Majd rosszabb lett. Visszafelé tartó utunkon nem
tértünk be többé a losadunajokhoz. A törzsbeli férfiak kísérni kezdték
asszonyaikat, amikor élelemgyűjtő útra mentek, mintegy testőrként, és
azok a „jókedvű" sihederek akkor nem provokálták őket azzal, hogy az
asszonyaik után eredtek, hanem a Laduni Barlanghoz tartózó, még az Első
Szertartása előtt álló fiatal nőt támadtak és erőszakolták meg – mindegyik!
– Jaj, ne! Hogyan tehettek ilyet, Jondé? – kérdezte Folara, es könnyekre
fakadt.
– Hatalmas Földanya Mélye! – döbbent meg Joharran.
– Pontosan az az a hely, ahová küldeni kell őket! – jelentette ki
Willamar.
– Undorító szörnyetegek! Még elképzelni sem tudok kellően erős
büntetést a számukra! – háborodott fel Zelandoni.
Marthona képtelen volt bármit is mondani, csak a mellkasához szorította
kezét, és döbbenten meredt maga elé.
Ayla akkor nagyon megsajnálta a megtámadott és meggyalázott fiatal
nőt, és megpróbált enyhíteni gyötrelmén, most azonban akaratlanul is
felfigyelt arra, hogy mennyivel erősebben reagált Jondalar családja arra a
hírre, hogy gazemberek egy hozzájuk tartozó nőt támadtak meg, mint a
Törzs asszonyait ért támadásokra. Felháborítónak találták azokat a
bántalmazásokat is, de amikor a sajátjukról volt szó, felbőszültek.
Ez minden szavuknál vagy tettüknél jobban megértette vele, milyen
tátongó szakadék választotta el egymástól a két népet. Majd azon tűnődött,
hogyan reagáltak volna arra, bár még a gondolatot is elfogadhatatlannak
tartotta –, ha törzsbeli férfiak egy bandája... laposfejűek követtek volna el
oly gyalázatos gaztettet zelandoni asszonyokon?
– Biztos lehetsz benne, hogy a losadunajok most már csinálnak valamit
azokkal a fiatal bűnözőkkel – mondta Jondalar. – A fiatal nő anyja
vérbosszút követelt a degenerált erőszaktevők vezetőjének Barlangja ellen.
– Ó, ez rossz hír. Milyen nehéz helyzet ez a vezetőknek – szólalt meg
Marthona.
– Igaza van annak az asszonynak! – kiáltott fel Folara.
– Igen, természetesen igaza van – értett vele egyet Marthona –, de aztán
az egyik rokonság, aztán a másik vagy az egész Barlang elutasítja, ami
veszekedésekhez vezet, valakit esetleg megölnek, akit aztán szintén meg
akarnak bosszulni, s ki tudja, hol végződik az egész? Mit csinálnak,
Jondalar?
– Néhány barlangvezető hírvivőket küldött ki, sokan összegyűltek, hogy
megbeszéljék a dolgokat. Megállapodtak abban, hogy nyomkeresőket
küldenek ki a bűnözők megtalálására, hogy elkülönítsék őket, és
felszámolják a bűnbandát, majd pedig minden egyes Barlang egyenként
beszél a saját tagjaival. A bűnözőket természetesen súlyosan megbüntetik,
gondolom, de esélyt kapnak a kártérítésre – mondta Jondalar.
– Szerintem ez jó terv, különösen, hogy mindannyian beleegyeztek,
köztük a felbujtó Barlang is – mondta Joharran –, és ha a fiatal bűnösök
békével és megbánással jönnek, talán...
– A vezetőjükben nem vagyok biztos, de azt hiszem, a többiek haza
akarnak menni, és beleegyeznek bármibe, hogy megengedjék nekik a
hazatérést. Fáztak, éhesek, piszkosak voltak, és nem túl boldogok – mondta
Jondalar.
 – Láttad őket? – kérdezte Marthona.
– Így találkoztunk a törzsbeli párral. A bűnözőbanda korábban az
asszony után ment, hogy elkapja, s nem látták a közelében lévő férfit. Ő
azonban felmászott egy magas sziklára, hogy kifigyelje őket, és amikor
megtámadták az asszonyát, leugrott. Eltörte ugyan a lábát, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy megpróbálja leverni őket. Éppen akkor
találtunk rájuk; nem volt messze a gleccsertől, amelyen átkelni készültünk.
– Jondalar elmosolyodott. – Ayla, a farkas és én, nem is említve a két
törzsbeli férfit, pillanatok alatt elkergettük őket. Nem túl sok harciasság
maradt a haramiákban. Farkassal, a lovakkal és azzal, hogy tudtuk,
kicsodák, holott korábban ők soha nem láttak bennünket, nos, azt hiszem,
félelmet keltettünk bennük.
– Igen – szólt elgondolkodva Zelandoni –, el tudom képzelmi.
– Engem is elijesztettél volna – mondta Joharran kényszeredett
mosollyal.
– Utána Ayla meggyőzte a férfit, engedje meg neki, hogy helyretegye a
törött lábát – folytatta Jondalar. – Néhány napig együtt táboroztunk.
Készítettem neki egypár botot, hogy arra támaszkodhasson, és segítse a
járásban, és elhatározta, hogy hazamennek. Valamennyit tudtam beszélni
vele, noha leginkább Aylával értették meg egymást. Azt hiszem, olyan
fivérfélévé lettünk.
– Azon tűnődöm – szólalt meg Marthona hogy baj eseten... hogy is
hívják saját magukat, törzsbeli emberek? És ha valóban elég jól meg
tudják értetni magukat, a gondok megoldásához nagyon nagy segítséget
jelentene olyan valaki, mint Ayla, aki érti a nyelvüket, Joharran.
– Ugyanezen gondolkodom én is – tette hozzá Zelandoni. S azon is, bár
nem említette, amit Jondalar mondott arról, hogy Ayla állatai milyen
félelmet keltenek az emberekben. Hasznos lehet.
– Igaz, anya, természetesen, de nehéz lesz hozzászokni, hogy a
laposfejűekkel beszéljünk, vagy valamiként másként hívjuk őket, és nem
én vagyok az egyetlen, akinek nehézsége lesz ezzel – válaszolt Joharran.
Elhallgatott, majd elgondolkodón a fejét csóválta. – Ha gesztikulálnak,
honnan tudod, hogy valóban beszélnek, és nem csak mutogatnak?
 Mindenki Aylára nézett, aki Jondalar felé fordult.
– Azt hiszem, meg kellene mutatnod nekik – szólalt meg a férfi –,
ugyanakkor mondhatnál is valamit úgy, ahogy Gubannal beszéltél, közben
pedig tolmácsoltad nekem.
– Mit mondjak?
– Egyszerűen csak üdvözöld őket, mintha te lennél Gubán – tanácsolta
Jondalar.
Ayla gondolkodott egy ideig. Nem köszönthette őket úgy, ahogy Gubán.
Ő férfi volt, és egy nő soha nem üdvözölne senkit úgy, ahogy egy férfi.
Üdvözlő kézmozdulatot tehet, s az a mozdulat mindig ugyanaz, de az
ember soha nem tesz csak egy köszöntő gesztust. Mindig változik, attól
függően, ki kit köszönt. S valójában a Törzsnek nem is volt jele a Mások
üdvözlésére. Mert nem volt rá példa, legalábbis formális, elismert módon.
Talán ő kitalálhatná a köszöntés módját. Felállt, és visszament a
legnagyobb terem közepén az üres területre.
– Ez az asszony üdvözöl téged, Mások Népe – szólalt meg, majd
elhallgatott –, vagy talán mondhatnám azt, hogy a Földanya Népe –
módosította köszöntését, s megpróbálta kitalálni, a Törzs milyen jeleket
használna.
– Próbáld azt, hogy az Anya Gyermekei vagy a Nagy Földanya
Gyermekei – ajánlotta Jondalar.
Ayla bólintott, és újrakezdte.
– Ez az asszony... Ayla nevezetű, üdvözöl benneteket, a Nagy Földanya,
Doni Gyermekei. – Emberi beszédhangon mondta a saját és a Földanya
nevét, de a Törzs nyelvének dallamosságával és hangszínezetével. A többit
a formális törzsbeli nyelv jeleivel és a zelandoniak nyelvén.
– Ez az asszony reméli, hogy egy napon majd a Barlangi Medve
törzsének egyik tagja fog így köszönteni benneteket, és hogy üdvözlése
viszonzásra talál. A mogur azt mondta ennek az asszonynak, hogy a Törzs
ősi, az emlékek az idők távolába érnek. A Törzs már itt volt, mielőtt az
újak jöttek. Az újakat Másoknak nevezték el, mivel nem olyanok, mint a
Törzs. A Törzs úgy határozott, a saját útját járja, hogy elkerülje a Másokat.
Ez a Törzs szokása, és hagyományaik lassan változnak, mégis, a Törzs
egyike-másika változni kezd, új hagyományokat alakít ki. Ha így történik,
ez az asszony reméli, hogy a változás nem lesz ártalmára sem a Törzsnek,
sem a Másoknak.
Ayla lágy hangon, monoton hanghordozással mondta el beszédét
zelandoni nyelven a lehető legpontosabban és a legcsekélyebb akcentussal.
A szavak azt fejezték ki, amit mondott, de láthatták azt is, hogy
véletlenszerűen nem tett kézmozdulatokat. A szándékos gesztikuláció, a
mozdulatokat jelző gyenge testmozgás, a büszkén fölemelt fej, a bólintás,
még a szemöldök felrántása is kecses, elegáns méltóságteljességgel olvadt
össze. Az egyes mozdulatok jelentése nem volt világos, az azonban igen,
hogy mozdulatainak volt értelme.
Az összhatás meglepő volt, és szép; Marthona hátán végigfutott a hideg.
Zelandonira tekintett, aki megértette pillantását, és bólintott. Őt is valami
meghatódottság fogta el. Jondalar észrevette a két asszony óvatos
reagálását. Azokat ügyelte, akik Aylát nézték, és láthatta, milyen hatást
kellett. Joharran elbűvölt figyelemmel, a homlokát ráncolva meredt
Aylára, Willamarnak szelíd mosoly ült ki az arcára, és helyeslően
bólintott. Folara mosolyát semmi nem zavarta. Annyira tetszett neki Ayla
üdvözése, hogy azon Jondalarnak is mosolyognia kellett.
Ayla visszaült az asztalhoz, oly elegáns mozdulattal ereszkedve
törökülésbe, ami köszöntője után még figyelemreméltóbb volt.
Kellemetlen csend telepedett rájuk az asztal körül. Senki nem tudta
pontosan, mit kellene mondani, és mindegyikük úgy érezte, gondolkodási
időre van szüksége. Végül Folara jutott el oda, hogy muszáj mondania
valamit.
– Csodálatos volt, Ayla! Nagyon szép! Szinte, mint egy tánc!
– Én nem igazán tudok úgy gondolni rá. Ez a beszédmódjuk. Bár
emlékszem, hogy szerettem nézni a történet mondókat – válaszolta Ayla.
– Nagyon kifejező volt – szólalt meg Marthona, majd a fiára nézett. – Te
is tudsz így beszélni, Jondalar?
– Úgy nem, ahogy Ayla. Ő tanította az Oroszlán Barlang népét, így ők
tudtak beszélni Rydaggel. A Nyári Találkozójukon jó mulatság volt nekik,
mert úgy beszélhettek egymással, hogy senki más nem értette – válaszolta.
 – Rydag? Nem ő volt az a beteg szívű gyerek? – kérdezte Zelandoni. – Ő
miért nem tudott úgy beszélni, mint bárki más?
Jondalar és Ayla egymásra nézett.
– Rydag csak félig volt közéjük való, és ugyanolyan gondja volt a
hangképzéssel, mint nekik – válaszolta Ayla.
– Így én tanítottam őt, az Oroszlán Tábort pedig az ő nyelvére.
– Félig? – kérdezte Joharran. – Úgy érted, félig laposfejű? Egy fél-
laposfejű utálat!
– Gyerek volt! – Haragjában Ayla átható pillantással meredt Joharranra.
– Olyan volt, mint minden gyerek. Egyetlen gyerek sem utálat!
Joharran meglepődött Ayla reagálásán, majd eszébe jutott, hogy ők
nevelték fel, és megértette, miért vette támadásnak, amit mondott.
Megpróbált eldadogni egy bocsánatkérést:
– Én... én... igazán sajnálom. Mindenki annak gondolja őket.
Zelandoni lépett közbe, hogy csillapítsa a kedélyeket.
– Ayla, nem szabad megfeledkezned arról, hogy nem volt időnk
mindent mérlegelni, amit mondtál. Mindig, mint állatokra és valami félig
ember, félig állat utálatként gondoltunk a te törzsbeli népedre. Biztos
vagyok benne, hogy helyesen látod, az a... Rydag gyermek volt.
Igaza van, gondolta Ayla, és nem is érhetett váratlanul, hiszen tudtam,
hogyan gondolkodnak a zelandoniak. Jondalar ezt az első pillanatban
világossá tette, amikor Dörcöt említettem neki. Megpróbált higgadt
maradni.
– De szeretnék megérteni valamit – folytatta Zelandoni, igyekezett
megtalálni a módját, hogy úgy tegye fel kérdésit, hogy azt az idegen ne
tartsa támadásnak. – A Nezzie nevezetű illető az Oroszlán Tábor
Vezetőjének társa volt? Igen?
– Így van – Ayla megértette, mire irányul Zelandoni kérdése, és
Jondalarra pillantott. Biztosra vette, hogy a férfi megpróbál elfojtani egy
mosolyt. Ettől kicsit jobban érezte magát; Jondalar is megértette Zelandoni
szándékát, és valami fonák örömöt talált a tekintélyes donier zavarában.
– Az a gyerek, az a Rydag az övé volt?
Jondalar már-már azt kívánta, hogy Ayla igennel válaszoljon, csak hadd
gondolják azt. Ő maga sem könnyen győzte le önmagában azokat a
hiedelmeket, melyeket saját népe nevelt bele gyermekkorától,
gyakorlatilag már az anyatejjel. Ha népe azt hitte, hogy ha egy „utálat"-nak
életét adó asszony egy vezető társa lehet, az kissé talán megrázná
hiedelmüket, és minél többet gondolt erre, annál inkább meggyőződött
arról, hogy mind a saját érdekükben, mind pedig a biztonságuk érdekében
népének meg kell változnia, el kell fogadnia azt a tényt, hogy a törzsbeliek
is emberek.
– Ő szoptatta és nevelte – magyarázta Ayla –, a saját lányával együtt.
Egy Törzshöz tartozó asszony fia volt, aki i egyedül élt, és a gyerek
megszületése után nem sokkal meghalt. Nezzie fogadta örökbe, ahogy Iza
engem, amikor senkim nem volt, aki gondoskodott volna rólam.
Még ma is megrázkódtatás volt számára, és bizonyos módon még
meglepőbb, mert a vezető társa önként döntött úgy, hogy gondját viseli az
újszülöttnek, aki máskülönben ott maradt volna, hogy az anyjával együtt
meghaljon.
Csend ereszkedett a csoportra, mert mindegyikük a csupán pillanatokkal
korábban hallottakon tűnődött némán.

Farkas a völgyben maradt, ahol a lovak legelésztek, hogy felfedezze az
új területet. Egy idő után, amelyet ő a saját okaiból alkalmasnak talált, úgy
döntött, hogy visszatér arra a helyre, melyet Ayla otthonaként mutatott
meg neki, a helyre, ahová mennie kell, ha meg akarja Aylát találni
Fajtájának minden tagjához hasonlóan ő is kellő sebességgel mozgott, és
oly könnyed kecsességgel, hogy szinte repülésnek tűnt, ahogy hosszú
lépteivel száguldott az erdős vidéken. Számos ember bogyós
gyümölcsöket gyűjtött az Erdei-folyó Völgyében. Egyikük megpillantotta
Farkast, amint hangtalan kísértetként suhan el a fák között.
– Az a farkas jön! És egyedül van! – kiáltotta a férfi. Amilyen gyorsan
csak tudott, négykézláb kimenekült útjából.
– Hol van a kisbabám? – kiabált egy nő halálra váltan. Körülnézett,
meglátta csecsemőjét, és odarohant hozza, hogy felkapja és elvigye.
Farkas a korábbi ruganyos, gyors lépteivel szaladt fel a sziklafalra
felvezető ösvényen.
– Ott az a farkas! Nagyon nem tetszik, hogy egy farkas jön fel ide,
éppen a mi sziklapadunkra – szólt egy másik asszony.
– Joharran azt mondta, meg kell engednünk neki, hogy szabadon
mozogjon, s mehessen, ahova akar, de én készenlétben tartom a dárdámat
– mondta egy férfi. – Talán nem bánt senkit, de én nem bízom abban az
állatban.
Az emberek hátraléptek, hogy kitérjenek útjából, amikor az ösvény
tetején felért a sziklapadra, és egyenesen Marthona lakóhelye felé vette
útját. Az egyik férfi felborított egy halom hajítódárdát, amikor nagy
sietségében beléjük botlott, hogy szabaddá tegye az utat közte és a pompás
négylábú vadász közt. A farkas érzékelte a körülötte levő emberek
félelmét, és nem tetszett neki, de futott tovább arra a helyre, melyet
korábban Ayla mutatott neki.

Marthona lakhelyén megtört a csend, amikor a bejárati függöny
mozgását megpillantó Willamar egyszerre csak felpattant helyéről, és
felkiáltott:
– Egy farkas! Nagy Földanya, hogy jött be ide az a farkas?
– Semmi baj, Willamar – válaszolta Marthona, megpróbálva
megnyugtatni a férfit. – Ő szabadon bejöhet. – Folara elkapta legidősebb
bátyja tekintetét, és elmosolyodott, s noha Joharran változatlanul nyugtalan
volt az állat miatt, értő mosollyal viszonozta Folaráét.
– Ő Ayla farkasa – válaszolta Jondalar, és felállt, hogy
megakadályozzon bármilyen elsietett mozdulatot, miközben Ayla a
bejárathoz futott, hogy megnyugtassa az állatot, aki Willamarnál jobban
megijedt a hangos, kétségbeesett zaj miatt, amely azon a helyen fogadta,
melyet korábban Ayla a szállásaként megmutatott neki. Farkas a két lába
közé húzta a farkát, nyakán égnek meredt a szőr, és kivicsorította a fogát.
Ha Zelandoni képes lett volna rá, éppoly gyorsan felpattant volna, mint
Willamar. Egy hangos, fenyegető morgás éppen mintha Zelandoni felé
irányult volna, és a javasasszony összeborzadt a félelemtől. Noha már
hallott Ayla állatairól, és távolról már látta is őket, a lakóhelyre belépő
hatalmas ragadozó félelemmel töltötte el. Még soha nem volt ilyen közel
egy farkashoz; kinn a természetben a farkasok általában elmenekülnek az
embercsoportok elől.
Elképedve figyelte, amint Ayla félelem nélkül siet Farkas elé, leguggol,
átkarolja a nyakát, átkarolva tartja, s lecsillapítására olyan szavakkal
beszél hozzá, melyek közül ő csak néhányat értett. Az állat először
nyugtalan lett, majd megnyalogatta Ayla nyakát és arcát, miközben az
asszony dédelgette, amitől valóban meg is nyugodott. A természetfeletti
erők leghihetetlenebb megnyilvánulása volt, melynek Zelandoni valaha is
tanúja lehetett. Milyen titokzatos képességekkel rendelkezik ez az asszony,
amellyel ilyen uralmat gyakorol egy farkas fölött? Már a gondolattól is
libabőrös lett.
Marthona és Jondalar nyugtatgatására, s miután látta Aylát a farkassal,
Willamar is lecsillapodott.
–Azt hiszem, Willamar meg akar ismerkedni Farkassal, nem igaz, Ayla?
– kérdezte Marthona.
– Különösen mivel együtt laknak majd – mondta Jondalar. Willamar
szótlanul meredt rá, tekintetében a hitetlenség meghökkenésével.
Ayla fölegyenesedett, és visszaindult feléjük, jelezve Farkasnak, hogy
szorosan maradjon a nyomában.
– Farkas úgy ismer meg valakit, hogy megismerkedik az illatával –
szólalt meg Jondalar. – Ha kinyújtod a kezed, hogy megszagolhassa... –
kezdte mondani, Willamar keze felé nyúlva.
A férfi elhúzta a kezét.
– Biztos vagy benne? – kérdezte, Marthonára nézve.
Társa mosolygott, majd előrenyújtotta saját kezét a farkas felé. A farkas
megszagolta, majd megnyalogatta.
– Jócskán megijesztettél bennünket, Farkas, hogy bejelentkezés nélkül
jöttél, még mielőtt mindenkivel megismerkedtél volna – mondta neki.
Willamar változatlanul bizonytalan volt, de aligha tehetett kevesebbet,
mint Marthona, és előrenyújtotta kezét. Ayla a szokásos módon bemutatta
Farkast a férfi megnyugtatására, miközben az állat megismerkedett az
illatával:
 – Farkas, ő Willamar. Itt él Marthonával. – Az állat megnyalogatta a
kezét, majd kicsit vakkantott.
– Miért csinálta ezt? – Willamar gyorsan visszarántotta a kezét.
– Nem vagyok biztos benne, de talán megérezte rajtad Marthona illatát,
őt pedig nagyon gyorsan megkedvelte – vélekedett Ayla. – Próbáld
meglapogatni vagy megsimogatni.
Mintha Willamar próbálkozó cirógatása csak mulattatná, a farkas
váratlanul összegömbölyödött, és erőteljesen vakarni kezdte a saját füle
mögötti részt, meglehetősen nevetséges testhelyzetével mosolyt csalva a
körülötte állók arcára, s kuncogásra késztetve őket. Amikor ezen túl volt,
egyesen Zelandoni elé ment.
A gyógyító óvatosan nézett rá, de állta tekintetét. Zelandoni halálra vált,
amikor a farkas megjelent a barlang bejáratánál. Jondalar a többieknél
jobban felfigyelt az asszony reagálására. Látta, hogy a félelemtől szinte
megdermed. Willamar miatt aggódtak, aki felugrott és felkiáltott, és nem
vették észre a javasasszony hangtalan rettegését, aminek Zelandoni igazán
örült, mert hiszen az Anya Szolgálóját félelemnélkülinek tartotta
mindenki, és általánosságban ez valóban igaz is volt. Nem emlékezett,
mikor volt utójára ilyen rémült.
– Azt hiszem, tudja, hogy téged még nem ismer, Zelandoni mondta neki
Jondalar. – S mivel itt fog élni, azt hiszem benneteket is be kell mutatni
egymásnak. – Abból, ahogy Jondalar ránézett, Zelandoni sejtette, hogy a
férfi észrevette félelmét, és egy fejbólintással nyugtázta.
– Úgy gondolom, igazad van. Mit kellene tennem, nyújtsam felé a
kezem? – kérdezte, a négylábú felé lökve a kezét, farkas megszagolta,
megnyalogatta, majd minden figyelmeztetés nélkül a fogai közé vette az
asszony kezét, és halk morgással a szájában tartotta.
– Mit csinál? – kérdezte Folara. Hivatalosan még őt sem mutatták be
Farkasnak. – Korábban csak Aylánál használta a fogait.
– Nem tudom biztosan – válaszolta Jondalar aggodalommal a
hangjában.
Zelandoni komoran meredt a Farkasra, s az állat elengedte.
– Bántott? – kérdezte Folara. – Miért csinálta ezt?
 – Nem, természetesen nem bántott. Azért csinálta, hogy tudtomra adja,
nem kell félnem tőle – válaszolta Zelandoni, meg sem kísérelve
megcirógatni a farkast. – Értjük egymást.
– Majd elgondolkodón Aylára nézett, aki viszonozta tekintetét. – Nekünk
pedig sok tanulnivalónk van egymástól.
– Igen. Örömest várom – válaszolta Ayla.
– Farkasnak pedig még meg kell ismerkednie Folarával – szólalt meg
Jondalar. – Gyere, Farkas, ismerkedj meg a húgommal.
A férfi hangjában a játékosságra reagálva Farkas Jondalar felé
szökkent.
– Ő Folara, Farkas – mondta Jondalar. A fiatal nő gyorsan felfedezte,
milyen mókás játszani a farkassal, cirógatni és dédelgetni.
– Most én következem. Szeretném, ha bemutatnál Willamarnak – szólalt
meg Ayla, majd a donier felé fordulva hozzátette – és Zelandoninak, bár
úgy érzem, már mindkettejüket ismerem.
Marthona előrelépett.
– Természetesen. Megfeledkeztem a formális bemutatásról. Ayla, ő
Willamar, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Kereskedőmestere és
Híres Utazója, Marthona házastársa, Folara Házi Tűzhelyének Férfija, a
Doni Áldottja.
– A férfira nézett. – Willamar, fogadd örömmel a Mamutok Oroszlán
Táborából Aylát, a Mamut Házi Tűzhely Leányát, a Barlangi Oroszlán
Szellemének Kiválasztottját, a Barlangi Medve Védelmezettjét, két ló és
Farkas barátját – az állatra mosolygott.
A döbbenetes események és történések után, melyeket Ayla elmondott,
Jondalar rokonsága jobban megértette a nevek és kötelékek jelentését, s
úgy érezték, jobban ismerik az idegent. Ettől már nem látták olyannyira
idegennek. Willamar és Ayla két kézzel kezet fogott, és a Földanya
nevében a formális bemutatkozás szavaival üdvözölték egymást azzal az
eltéréssel, hogy Willamar „anya"-ként és nem a „Farkas barátja"-ként
említette. Ayla észrevette, hogy az emberek ritkán ismétlik meg szó szerint
a bemutatkozást, hanem gyakran hozzáteszik a saját változatukat.
– Örömest várom, hogy találkozzam a lovakkal, s azt hiszem, a
neveimhez hozzáadom azt, hogy az „Aranysas Választottja". Végtére is, az
a totemem – mondta Willamar kedves mosollyal, s mielőtt elengedte,
megszorította Ayla kezét. A lány óriási, elbűvölő mosollyal viszonozta.
Boldog vagyok, hogy ennyi idő után újra látom Jondalart, gondolta a
férfi, és Marthona milyen boldog lehet, hogy a fia társsal jött vissza. Ez azt
jelenti, hogy a maradást tervezgeti. S milyen szép asszony! El tudom
képzelni, milyenek lesznek Ayla gyermekei, ha Jondalar lelkéből
származnak majd, gondolta Willamar.
Jondalar úgy döntött, ő mutatja be egymásnak formálisan Aylát és
Zelandonit.
– Ayla, ő Zelandoni, a Nagy Földanya Szolgálói Közt Eső, Doni
Megnyilvánulása, az Áldó Helyettesítője, a Donier, a Gyógyító és
Segítségnyújtó, az Eredeti Ős Énekmestere, a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjának Szellemi Vezetője és Jondalar Barátja, akit egykor
Zolenának neveztek sorolta a titulusokat, az utolsót mosolyogva, mert az
személyes volt.
– Zelandoni, ő a Mamutok Aylája – kezdett hozzá, és végül hozzátette: –
Remélem, hamarosan Jondalar házastársa,
Jó, hogy hozzátette, hogy „remélem", mondta magában Zelandoni,
miközben előrelépett, mindkét kezét előrenyújtva. Ezt a jegyességet még
nem hagyták jóvá.
– Doni, a Nagy Földanya Megnyilvánulásaként üdvözöllek téged,
Mamutok Aylája, a Mamut Házi Tűzhely Leánya – mondta, mindkét
kezében Ayla kezét tartva, és a számára legfontosabb titulusokat
megnevezve.
– Mindennek Anyja, Mutnak nevében, aki szintén Doni, üdvözöllek
téged, Zelandoni, a Nagy Földanya Szolgálói közt Első – válaszolta Ayla.
Miközben a két nő szembenézett egymással, Jondalar erősen remélte,
hogy jó barátok lesznek. Soha nem szeretné egyiket sem ellenségének.
– S most mennem kell. Nem terveztem, hogy ilyen sokáig maradok –
mondta Zelandoni.
– Nekem is mennem kell – válaszolta Joharran, anyja felé hajolva, hogy
megsimogassa arcát, majd felállt. – Sok a tennivaló a ma esti ünnepség
előtt. És, Willamar, holnap szeretném, ha beszámolnál arról, hogyan
alakult a kereskedés.
Miután Zelandoni és Joharran távozott, Marthona megkérdezte Aylát,
akar-e pihenni az ünnepség előtt.
– Nagyon piszkosnak és izzadtnak érzem magam az úttól. Nincs semmi,
amit most jobban szeretnék, mint úszni, lehűteni magam és
megtisztálkodni. Nő a közelben fátyolvirág?
– Igen – válaszolta Marthona. – A Folyó mentén, folyásiránnyal
szemben a nagy szikla mögött, nem messze az Erdei-folyó Völgyétől.
Jondalar, te tudod, hol terem, nem igaz?
– Igen, persze. A lovak az Erdei-folyó Völgyében vannak, Ayla.
Megmutatom a helyet. Az úszás nekem is jól jön. Jondalar átkarolta
Marthona vállát. – Olyan jó itthon lenni, anya! Tényleg nem hiszem, hogy
hosszú időre újra el akarnék utazni.

 5

Szükségem van a fésűmre, s azt hiszem, a hajmosáshoz van még

valamennyi szárított kalánfürtvirágom – szólalt meg Ayla, kinyitva
utazócsomagjait. – És a Roshario adta zergebőr is kell, hogy megtöröljem
– tette hozzá, miközben elővette a hajmosáshoz szükséges dolgokat.
Farkas szökdécselt a bejárat felé, vissza gazdáihoz, mintha sürgetné
őket.
– Azt hiszem, Farkas sejti, hogy úszni megyünk – mondta Jondalar. –
Néha úgy gondolom, hogy érti az emberi nyelvet, még ha beszélni nem
tudja is.
– Még előveszem a váltóruhám, hogy legyen tiszta, s miért ne terítenénk
ki az alvóprémeket, mielőtt elindulunk? – kérdezte Ayla, s lerakta
törülközőjét és egyéb holmiját, majd meglazította egy másik batyu
madzagjait.
Gyorsan elkészítették a hálóhelyüket, s kicsomagoltak néhány szükséges
holmit, majd Ayla kirázta a tunikát és a rövid szárú nadrágot, melyeket
külön tartott. Alaposan megvizsgálta a ruhaneműt. Puha, rugalmas
szarvasbőrből, egyszerű mamutoj szabással készült, de díszítés nélkül, és
bár tiszta volt, pecsétek éktelenkedtek rajta. Még mosással is nehéz lett
volna kivenni a foltokat a bőr bársonyos anyagából, de nem volt más, amit
az ünnepségre felvehetett volna. Az utazás korlátozta a szállítható holmik
mennyiségét, még ha a lovak segítették is a teherhordást, és ő más
dolgokat is akart hozni, melyek fontosabbak voltak a váltóruhánál.
Ayla észrevette, hogy Marthona figyeli, és megszólalt:
– Ez minden, amit fel tudok venni ma este. Remélem, megfelelő lesz.
Sok mindent nem hozhattam magammal. Roshariótól kaptam egy
csodálatosan díszített, sharamudoji stílusú ruhát abból a csodálatos bőrből,
melyet ők készítenek, de odaajándékoztam Madeniának, annak a fiatal
losadunaj nőnek, akit oly brutálisan megtámadtak.
– Igazán kedves volt tőled – válaszolta az asszony.
 – Egyébként is könnyíteni kellett a csomagomon, és Madenia úgy örült
neki, most azonban azt szeretném, bárcsak lenne egy hasonló holmim. Oly
jó lenne valami kevéssé elnyűttet felvennem az esti ünnepségre! Ha
letelepedtünk, készítenem kell magamnak néhány új ruhát. – Marthonára
mosolygott, és körülnézett. – Még mindig nehéz elhinnem, hogy végül
ideértünk.
– Nekem is – válaszolta Marthona, majd pillanatnyi hallgatás után így
folytatta. – Ha nincs ellenedre, szívesen segítek új ruhákat készíteni.
– Dehogy, cseppet sem bánnám, sőt nagyon köszönöm! – mosolygott
Ayla. – Mindened olyan szép, Marthona, én pedig nem ismerem a
zelandoni asszonyok illendő viseletét.
– Én is segíthetek? – kérdezte Folara. – Anya elképzelései az
öltözködésről nem mindig egyeznek azzal, amit a fiatal nők szívesen
viselnek.
– Nagyon köszönöm mindkettőtök segítségét, de most talán ez is
megteszi – válaszolta Ayla, fölemelve viseltes ruháját.
– Jó lesz ma estére – válaszolta Marthona, majd bólintott, mintha
elhatározásra jutott volna. – Valamit én is szeretnék adni neked, Ayla. A
hálóhelyiségemben van.
Ayla követte Marthonát a szobájába.
– Régóta tartogatom ezt neked – szólalt meg Marthona, miközben
kinyitotta egy fadoboz tetejét.
– De hiszen most találkoztál velem először! – kiáltott fel Ayla.
– Annak a nőnek, akit Jondalar egy nap a társául választ. Dalanar
édesanyjáé volt. – Egy nyakláncot nyújtott elé.
Ayla a meglepetéstől visszafojtotta lélegzetét, s némi habozás után
átvette a felkínált nyakláncot. Alaposan megnézte. Egymáshoz illő
kagylókból, hibátlan szarvasfogakból és agyarból szépen kifaragott
szarvasünőfejekből készült, ragyogó, sárgás narancsszín medál csüngött a
közepén.
– Milyen szép! – suttogta Ayla. Különösen a medál vonta magára a
figyelmét, és figyelmesen vizsgálgatta. Fénylett, használat, viselet nem
koptatta. – Borostyánkő, igaz?
 – Igen. Ez a kő nemzedékek óta a családunké. Dalanar édesanyja
készített belőle nyakláncot. Jondalar születésekor kaptam tőle, s akkor
meghagyta nekem, hogy adjam annak a nőnek, akit asszonyául választ.
– A borostyánkő nem hideg, mint a többi kő – válaszolta Ayla, a
medállal a kezében. – Melegnek érződik, mintha elő lelke lenne.
– Milyen érdekes, hogy éppen így dicséred! Dalanar édesanyja is
mindig azt mondta, hogy ez a kő él – válaszolta Marthona. – Próbáld fel!
Lássuk, hogy áll!
Marthona az alvóhelyét elválasztó mészkőfal felé irányította Aylát. A
falba lyukat vájtak, beleékelték egy óriásszarvas agancsának kerek végét,
ami aztán később a jellegzetes tányér alakú aganccsá fejlődött. A kiugró
agancs ágai letörlek, és egy enyhén egyenetlen perem maradt utánuk
homorú, cakkos széllel. A fal tetején és a csaknem előrehajló falnak
támasztva, ám arra csaknem merőlegesen, nagyon sima felületű, fából
készült kis lap állt.
Ahogy Ayla közeledett, észrevette, hogy meglepő tisztán tükrözi vissza
a helyiség túloldalán tartott, fából készült és vesszőből font tárolókat és
közelükben a kő olajlámpásban égő tűz lángját. Elképedve torpant meg.
– Látom magam! – szólalt meg mélységesen elcsodálkozva.
Előrenyújtotta kezét, hogy megérintse a felszínt.
A fát homokkővel csiszolták egyenletesre, mangán-oxiddal feketére
festették, és hájjal kifényezték.
– Nem ismerted a látófát? – csodálkozott Folara. A bőrlap bejárat
mellett állt, s majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy lássa az ajándékot,
melyet anyja adott Aylának.
– Ilyet nem. Egy napos délutánon láttam az arcom egy mozdulatlan vizű
tó vízében – válaszolta Ayla –, de ez itt van, éppen a hálóhelyiségedben!
– A mamutojok népének nincs látófája, hogy megnézzék magukat,
amikor valami fontos eseményre felöltöznek? – kérdezte Folara. – Honnan
tudják, hogy minden rendben van-e rajtuk?
Ayla elgondolkodva ráncolta egy pillanatra a homlokát.
– Egymásra néznek. Ünnepség előtt Nezzie mindig meggyőződött arról,
hogy Taluton minden jól áll-e, és amikor Deegie – ő volt a barátnőm –
eligazította a hajam, mindenki dicsért – magyarázta Ayla.
– Nos, lássuk, hogy mutat rajtad a nyaklánc – szólalt meg Marthona,
Ayla nyaka köré illesztve az ékszert, és hátul összekapcsolta.
Ayla csodálattal nézte a nyakláncot, észrevette, milyen szépen simul a
mellkasára, majd azon kapta magát, hogy az arcképét vizsgálgatja. Ritkán
látta önmagát, és saját vonásai ismeretlenebbek voltak számára, mint a
körülötte állóké, akikkel csak nemrég találkozott. A viszonylag jól
tükröző felszín ellenére tükörképe valahogy sötét volt, talán a helyiség
gyenge megvilágítása miatt. Meglehetősen fakónak, színtelennek és lapos
arcúnak látta önmagát.
Ayla úgy nőtt fel a Törzsben, hogy nagynak és csúnyának gondolta saját
magát, mert noha vékonyabb csontú volt a Törzs asszonyainál, a
férfiaknál magasabbra nőtt, s más volt a külseje mind a saját, mind a
törzsbeliek szemében. Sokkal inkább ahhoz szokott, hogy a szépséget a
Törzs erősebb vonásainak mércéje szerint mérlegelje, azaz a hosszú,
széles arcot, a hátrafelé hajló homlokot, a vastag, erős, előreálló
szemöldökcsontot, az éles, kiemelkedő orrot és nagy, sokárnyalatúan
barna szemüket tekintse szépnek. A saját kékesszürke szeme fakónak tűnt
az övékével összehasonlítva.
Miután egy ideig a Mások közt élt, már nem érezte magát olyannyira
furcsának, de még akkor sem látta önmagát szépnek, annak ellenére, hogy
Jondalar elég gyakran dicsérte így. Tudta, a Törzs mit tekint vonzónak, de
a Mások kifejezéseivel nem egészen tudta meghatározni a szépséget. Az ő
szemében Jondalar férfias és ennek következtében erősebb vonásaival és
élénk kék szemével sokkal, sokkal szebb volt nála.
– Szerintem nagyon jól áll neki – szólalt meg Willamar. Nagy léptekkel
odament, hogy elmondja véleményét. Még csak nem is tudott a
nyakláncról. Marthona lakóhelye volt, melybe ő költözött be; Marthona
adott helyet neki és a dolgainak, és Marthona tette kényelmessé az életét.
Szerette, ahogy Marthona elhelyezte a tárgyakat, és nem állt szándékában
beleütni az orrát a dolgaiba, vagy bekémlelni a holmijába, vagy turkálni
benne.
Jondalar Willamar mellett állt, átnézett a válla fölött, és szélesen
mosolygott.
– Soha nem mondtad, hogy nagymama a születésemkor adta ezt neked,
anya.
– Nem neked adta, hanem annak az asszonynak, akit társul választasz.
Annak, akivel házi tűzhelyet raksz, ahová megszülheti a gyermekeit... a
Földanya áldásával – válaszolta, majd levette a láncot Ayla nyakáról, és a
kezébe tette.
– Nos, a legjobbnak adtad – válaszolta Jondalar. – Ma este felteszed,
Ayla?
Ayla a nyakláncra nézett, kissé a homlokát ráncolva.
– Nem. Nincs más ruhám, mint az a régi öltözék, a nyaklánc pedig túl
szép ahhoz, hogy azzal viseljem. Azt hiszem, várok, amíg lesz valamim,
amihez jól illik.
Marthona mosolygott, és helyeslően bólintott.
Miközben elhagyták az alvóhelyiséget, Ayla egy másik üreget is
láthatott, melyet a mészfalba vágtak az alvóemelvény fölött. Valamelyest
nagyobb volt, és mintha jobban belemélyült volna a falba. Előtte kis
kőlámpa világított, s mögötte a fényben egy bőségesen díszített asszony
teljesen gömbölyű alakjának egy részét vehette ki abból a szögből,
ahonnan nézte. Egy doni volt, Ayla tudta, a Doni, a Nagy Földanya
ábrázolása, és – amikor Ő választott – Szellemének egy szentélye.
A falfülke fölött, az alvóhely fölötti kőfalon észrevett egy másik
gyékényt, az asztalon lévőhöz hasonlót, melyet finom szálakkal szőttek
míves mintázatúvá. Szívesen megnézte volna közelebbről is, hogyan
készítették. Majd rájött, hogy talán később is megnézheti még. Hiszen már
nem akartak utazni. Ez lesz az otthona.

Ayla és Jondalar után Folara is kirohant a lakhelyről, és besietett a

közelben egy másikba. Az imént már majdnem megkérdezte, velük mehet-
e, majd elkapta anyja pillantását és egyetlen fejcsóválását, amiből
megértette, hogy Ayla és Jondalar egyedül akar maradni. S azt is tudta,
hogy barátnői tele lesznek kérdésekkel. Megkopogtatta a következő
építmény bejáratát.
 – Ramila? Én vagyok, Folara.
Egy pillanattal később egy telt, vonzó, barna hajú fiatal nő húzta el a
bejárati drapériát.
– Folara! Vártunk rád, de aztán Galeyának el kellett mennie. Azt mondta,
a fatörzsnél találkozzunk.
Meghitt beszélgetésben mindketten kisétáltak a lecsüngő sziklapad alól.
Ahogy a magas, villámsújtotta borókafa magas törzse felé közeledtek, egy
vékony, sovány, de izmos, vörös hajú fiatal nőt pillantottak meg egy másik
irányból sietve a fa felé, két kidudorodó, meglehetősen nagy vizestömlő
cipelésével küszködve.
– Galeya, most értél ide? – kérdezte Ramila.
– Igen. Régóta vártok? – kérdezett vissza a lány.
– Nem, Folara csak néhány perce jött át értem. Éppen idefelé tartottunk,
amikor megláttunk téged – válaszolta Ramila, és átvette az egyik
vizestömlőt, miközben visszafelé indultak.
– A hátralévő úton hadd vigyem az egyik vizestömlőt, Galeya – kérte
Folara, leemelve válláról a másikat. – A ma esti ünnepséghez kell?
– Mihez máshová? Úgy érzem, egész nap nem csináltam mást, mint
cipekedtem, de jó lesz egy váratlan ünnepség. Azt hiszem azonban, hogy
nagyobb lesz, mint amekkorára tervezték. Lehet, hogy végül a Gyülekezés
Mezejére megyünk ki? Úgy hallottam, a környékbeli Barlangok egyike-
másika futárokkal küldött ennivalót az ünnepségre. Tudod, hogy ez azt
jelenti, hogy a Barlangok többsége jönni akar – mondta Galeya, majd
megtorpant, és visszanézve Folarára így szólt: – Nos, nem akarsz róla
beszélni?
– Nem tudok sokat. Éppen csak elkezdtünk megismerkedni. Aylának
hívják, velünk fog lakni. Ő és Jondalar egymásnak vannak ígérve. A Nyári
Jegyességi Szertartáson kötik össze a hitvesi szalagot. Ayla olyan
zelandoniféle. Nem pontosan, nincs rajta jel vagy valami, de ismeri a
szellemeket, és gyógyító. Ő mentette meg Jondalar életét. Thonolan már a
következő világban utazott, amikor Ayla rátalált. Egy barlangi oroszlán
támadt rájuk! Már-már hihetetlen, mi mindenen mentek keresztül! – Folara
izgatottan fecsegett, miközben visszagyalogoltak a közösség köves
előcsarnokán.
Az ünnepség előkészítésével kapcsolatos tevékenységekkel
foglalatoskodtak sokan, jó néhányan azonban megálltak, hogy megnézzék
a fiatal nőket, különösen Folarát, tudva, hogy már találkozott az idegennel
és a visszatért zelandoni férfival. S néhányan hallgatóztak, különösen egy
nagyon világosszőke és sötétszürke szemű, szép nő. Friss hússal
megrakott, csontból faragott tálcával a kezében úgy tett, mintha nem vette
volna észre a lányokat, de ugyanabba az irányba haladt, és elég közel
hozzájuk, hogy mindent halljon. Míg meg nem hallotta, miről beszél
Folara, egészen más irányba tartott.
– Hogy néz ki az az Ayla? – kérdezte Ramila.
– Szerintem szép. Kissé furcsán beszél, de nagyon messziről jött. Még a
ruhái is mások... már az a kevés, amije van. Csak egy különleges ruhája
van. Nagyon egyszerű, de nincs semmije, amiben kiöltözködhetne, így azt
az egyszerűt veszi fel ma estére. Azt mondta, szeretne néhány zelandoni
ruhát, de nem tudja, mi az alkalmas, és szeretne illendően felöltözni. Anya
és én segítünk neki készíteni párat. Holnap levisz a lovakhoz. Talán még
lovagolhatok is az egyiken. Jondalarral éppen az előbb indultak el, hogy
ússzanak és fürödjenek a folyóban.
– Tényleg fel akarsz ülni egy ló hátára, Folara? – kérdezte Ramila.
A hallgatózó asszony nem várta meg a választ. Egy pillanatra megállt,
majd kaján, fondorlatos mosollyal elsietett.

Farkas futott elöl, időnként megállva, hogy meggyőződjön arról, az

asszony és a férfi változatlanul a nyomában van-e. Az előcsarnok
északkeleti végéből lefelé vezető lejtős ösvény egy mezőre vitt egy kis
folyó jobb partján, amely közel volt ahhoz a helyhez, ahol a patak
belefolyt a folyamba. A sík, füves legelőt különféle fák nyílt erdősége
vette körül, amely a folyó felső szakaszán még sűrűbbre nőtt.
Amikor elérték a mezőt, Nyihaha üdvözlésképpen hangosan felnyerített,
és a távolabbról figyelő emberek csodálkozva csóválták fejüket, amikor a
farkas egyenesen a kancához szaladt, és összeérintették orrukat. Majd a
farkas játékos pózt vett fel, farkát, tomporát megemelte, teste elejével
pedig „lehajolt", s farkaskölykös vakkantást hallatott, a csődört köszöntve.
Farkas játékos üdvözlését viszonozva Villám fölemelte fejét, nyerített, és
első lábával kapált a talajon.
A lovak különösen boldognak tűntek, hogy látják őket. A kanca
közeledett hozzájuk, és Ayla vállára hajtotta fejét, miközben az asszony
átölelte erős nyakát. A vigaszra találás és a szeretet meghitt testtartásával
„ölelték" át egymást. Jondalar meglapogatta és megsimogatta az erős
csődört, megdörzsölve és vakargatva a Villám nyújtotta viszketős
helyeket. A sötétbarna ló néhány lépést tett előre, majd orrával
megbökdöste Aylát, hogy a lány vele is törődjön. Majd az állatok és a két
ember szorosan összebújtak, köztük a farkas is, egymás meghitt
közelségének örvendezve az ismeretlen helyen, oly sok idegen területén.
– Menjünk, lovagoljunk, oly jó volna! – szólalt meg Ayla. Felnézett a
délutáni égboltra, a nap állását figyelve. – Még van időnk egy rövid
lovaglásra, nem igaz?
– Kell, hogy legyen. Sötétedés előtt senki nem gyülekezik az ünnepségre
– mosolygott Jondalar. – Menjünk! Utána is úszhatunk – tette hozzá. – Úgy
érzem, mintha valaki állandóan figyelne.
– Így is van – válaszolt Ayla. – Tudom, hogy csak természetes
kíváncsiságból fakad, de jó volna megszabadulni tőlük.
Még néhányan gyűltek össze bizonyos távolságban, hogy figyeljék őket.
Látták, amint a nő könnyedén fellendül a deres kanca hátára, a magas férfi
pedig mintha nem tett volna mást, mint lépett egyet, és máris a barna
csődör hátán ült. Gyors ütemben távolodtak, és a farkas könnyedén tartotta
velük az iramot.
Jondalar haladt elöl, először folyásirány mentén nem messze, ahol a
mellékfolyón sekély átkelőt találva átlovagoltak a kis folyó túlpartjára,
amíg jobbra tőlük meg nem láttak egy szurdokszerű, keskeny völgyet.
Északra lovagollak, távolodva a Folyótól, s felfelé a keskeny völgy
hosszán egy sziklás, kiszáradt folyamágyban, amely esős időben gyors
folyású patakká változhatott. A szurdok végéből meredek, de
megmászható ösvény nyílt, amely végül magas, szeles fennsíkká tágult, s
ahonnan a lenti tájra és vizekre lehetett látni. Megálltak, hogy
elgyönyörködjenek a csodaszép tájban.
A csaknem kétszáz méter magas fennsík a közvetlen környezet egyik
legmagasabb pontja volt, és lélegzetelállító panorámát nyújtott nemcsak a
folyókra és az ártérre, hanem a túloldalon a magasföld dimbes-dombos
vidékére is. A folyóvölgyeken túli mészkőfennsíkok nem sík felföldek
voltak.
Idővel és a megfelelő savtartalom mellett a mészkő vízben oldódik.
Hosszú-hosszú korszakok során a folyók és a felgyűlt talajvíz végigvájta a
terület mészkőtalapzatát, az ősi tenger egykor sík medrét dombokká és
völgyekké faragva. A meglévő folyók alkották a legmélyebb völgyeket és
a legmeredekebb sziklákat, s bár a magasra emelkedő és a völgyeket
körülvevő kőfalak gyakran egyformák voltak magasságban,
emelkedésben helyről helyre változtak, a dombok alakzatát követve.
Futólagos pillantásra a száraz, szeles, magas fennsík növényzete a
főfolyam mindkét oldalán egyformának tűnt, és hasonlított a keleti,
kontinentális sztyeppék alföldjeihez A fű volt az elterjedt növényzet, törpe
borókafenyővel, fenyővel és luccal, amely a nyílt területeken kapaszkodott
a talajba a patakok és tavacskák közelében, a horpadó sokban és kis erdős
völgyekben pedig cserjék és kis fák nőttek.
A növényi élet mégis meglepően különbözött, attól függően, hol
fejlődött ki. A hegyek tetejének és északra néző oldalainak gyér
növényzete a sarkvidéki gyógynövényzetnek kedvezett, ahol hideg volt, a
levegő száraz, míg a délre néző lankák zöldebbek és gazdagabbak voltak
alacsonyabb magasságban termő, északi és magasabb hőmérsékleten élő
növényzetben.
Lent a fő folyó széles völgye sokkal termékenyebb volt, a partokat
lombhullató fák és örökzöldek szegélyezték. A zöld halványabb
árnyalatában, mint amilyen az évszakban később volna, a frissen kizöldellt
fák elsősorban a kis levelű változatok voltak, mint az ezüstnyír és a fűzfa,
de még a tűlevelűeken is, így a lucfenyőkön vagy fenyőkön is világos
színű új hajtások mutatkoztak. A borókát és esetenként az örökzöld
tölgyeket is az ágaik és gallyaik végén megjelent tavaszi színek pettyezték.
 Időnként, ártérszinti folyása mentén a vízi út zöldellő mezők közepén
kanyargott végig az aranyszínre sárguló kora nyári magas fűben. Más
helyeken a kanyarulatok beszűkítették a Folyó medrét, és kőfalak közé
kényszeríteték, közelebb a sziklákhoz először az egyik, majd a másik
oldalon.
Azokon a helyeken, melyeken a körülmények éppen csak megfelelőek
voltak, egyes folyók, különösen a mellékágak árterületei kis vegyes
erdőket tápláltak. A védett területeken, főként a déli lejtők szélvédett
helyein, gesztenye-, mogyoró- és almafák nőttek, nem kevés csenevész és
bizonyos években nem termő, másokban viszont bőséges termést hozó. A
fákkal együtt gyümölcstermő indák, bokrok, növények változatossága tűnt
elő, köztük szeder, eper és ribizli, valamennyi szőlővel, egressel és
áfonyával, kevéske málnához hasonló sárga mocsári hamvas szederrel és
a gömbölyű fekete áfonya jó néhány változatával.
A hegyhátak még nagyobb magaslatain gyenge tundra növényzet
uralkodott, különösen az északi magas hegytömbön, amely gleccserjég
köpenyébe burkolózott, annak ellenére, hogy helyet adott jó néhány
működő vulkánnak Ayla és Jondalar melegvíz-forrást talált a térségben,
amikor megérkezésük előtt néhány nappal arra utaztak. Zuzmó csüngött a
sziklákon, hosszú gyógynövények értek csaknem a földig, és törpecserjék
kúsztak szerte a fagyott földön egy állandóan fagyott altalajbázison. A
nedvesebb területeken a zöld és szürke színeiben moszat lágyította a tájat
náddal, kákával s bizonyos füvekkel. A növényzet szerte a környéken nagy
változatosságban és választékban nőtt, és ez az állatvilág hasonló
tarkaságát tette lehetővé.
Továbbhaladtak egy ösvényen, amely a magaslaton át északkeletre
kanyarodott a most csaknem teljesen egyenesen északról keletre tartó, a
lenti mészkőfal lábánál hömpölygő Folyóra néző meredek szikla
pereméig. Viszonylag vízszintes talajon az ösvény egy kis csermelyen
haladt át, majd északnyugatra fordult. A patak a peremig folytatódott,
ahonnan zuhatagként ömlött alá. Ahol az ösvény fokozatos ereszkedőbe
kezdett a túloldalon, megálltak és visszafordultak. A visszafelé vezető úton
vágtára fogták a lovakat, s végigszáguldottak a fennsík nyílt mezején,
amíg az állatok le nem lassítottak a saját tempójukra. Visszaérve a kis
patakhoz, megálltak, hogy a lovak és Farkas ihassanak, s le szálltak ők is,
hogy szomjukat oltsák.
Ayla azóta nem érezte ily pompásnak a szabad lovaglást, mióta először
felült a kanca hátára. Nem kellett málhát vagy utazópoggyászt cipelni, nem
volt nyeregtakaró, de még zabla sem. Csak a puszta lába a ló hátán, úgy,
ahogy eredetileg lovagolni tanult, apró lábmozdulatokkal irányítva
Nyihahát – eleinte ösztönösen – abba az irányba, amelybe menni akart.
Villámnak madzagból fontak kötőféket; Jondalar azzal trenírozta a
csődört, bár neki magának kellett feltalálnia a ló fejét megtartó készséget,
mindpedig azt, hogyan értesse meg vele, merre akar menni. Jondalar is
oly szabadnak érezte magát, mint amilyennek már régóta nem. Hosszú Út
állt mögöttük, s nagy súllyal nehezedett rá a felelősség terhe, hogy
biztonságban hazahozza őket. Azt a terhet lerakta magáról, ahogy az úti
csomagokat, és a lovaglás most maradéktalan szabadságérzettel töltötte el.
Mindketten jókedvűek, vidámak voltak, mérhetetlenül jól érezték magukat,
és felragyogó mosolyukkal ki is mutatták, miközben a patak mentén
megtettek néhány lépést.
– Jó ötlet volt, Ayla, kilovagolnunk – szólalt meg Jondalar a lányra
mosolyogva.
– Szerintem is – válaszolta Ayla azzal a mosolyával, melyet Jondalar
mindig annyira szeretett.
– Ó, asszony, oly szép vagy! – lelkendezett, Ayla dereka köré fonva
karját, és letekintve rá élénk kék és ragyogó szemével, melyben minden
szeretete és boldogsága látszott. Az egyetlen hely, ahol Ayla Jondalar
szeme színéhez hasonló kéket látott, egy gleccser tetején volt, az olvadt víz
mély kútjaiban.
– Te vagy szép, Jondalar. Tudom, szerinted a férfiakra nem mondjuk,
hogy szépek, de te az vagy nekem, tudod.
A férfi nyaka köré fonta karját, érzékelve a természetes karizma teljes
erejét, melynek kevesen tudnak ellenállni.
– Hívhatsz, aminek akarsz – felelte Jondalar, miközben lehajolt, hogy
megcsókolja Aylát, és váratlanul azt remélte, hogy a csóknál nem állnak
meg. Megszokták, hogy egyedül vannak, csak ők ketten a tágas táj kellős
közepén, távol a kíváncsi tekintetektől. Jondalarnak most újra hozzá kell
szoknia ahhoz, hogy oly sok ember veszi körül... de nem most.
Nyelve gyengéden kinyitotta Ayla száját, majd elérte szája lágy, meleg
belsejét. Ayla Jondalarét tárta fel viszonzásul, lehunyva a szemét, hogy
átadja magát az érzésnek, melyet a férfi már elkezdett felajzani benne.
Jondalar szorosan átölelte, élvezve a magáé mellett Ayla testét. S
nemsokára, gondolta, meglesz a nászszertartás, és elkészíthetik házi
tűzhelyüket, amelyhez Ayla gyermekeket hoz a világra, az ő házi
tűzhelyének, talán lelkének gyermekeit, és ha Aylának van igaza, még
annál is többet. Talán még az ő, Jondalar gyermekei is lesznek, testének
gyermekei, az ő lényegéből fakadók, melyet most felfakadni érzett
önmagában.
Fölegyenesedett, és Aylára nézett, majd hevesebben csókolta a nyakát,
ízlelte sós bőrét, és a kebléért nyúlt. Teltebb volt, Jondalar már érezte a
különbséget; hamarosan megtelik tejjel. Kioldotta Ayla derekán az övet, és
a kebléért nyúlt, kezében tartva kemény, kerek súlyát, és tenyerén érezve
merev mellbimbóit.
Fölemelte az asszony felsőruháját, Ayla pedig segített neki levenni,
majd kilépett rövid nadrágjából. Egy ideig Jondalar csak nézte a
napfényben álló Aylát, és tekintete megtelt asszonyiságával: mosolygó
arca szépségével, testének izmosságával, nagy, magas kebleivel és büszke
mellbimbóival, enyhén gömbölyödő hasával és sötétszőke
szeméremszőrzetével. Annyira szerette, annyira kívánta. Könnyek szöktek
szemébe.
Gyorsan kibontotta saját ruháját, és kiterítette a fűre Ayla néhány lépést
tett Jondalar felé, és amikor a férfi fel állt, kinyújtotta a karját, miközben
Jondalar átkarolta. Ayla lehunyta a szemét, miközben a férfi megcsókolta a
száját, nyakát, és amikor megtöltötte két tenyerét Ayla keblével, Ayla kezét
Jondalar meredező férfiassága töltötte meg. Jondalar térdre hullt, és
ízlelgetve Ayla bőrének sós ízét, nyakától a dekoltázsáig futtatva nyelvét,
mindkét kezében tartva kebleit, és miközben Ayla kissé előrehajolt,
Jondalar a szájába vette egyik mellbimbóját.
 Ayla visszatartotta lélegzetét, érezve, hogy az izgalom lüktetése eljut
Örömének minden helyére a belsejében, majd újabb örömhullám érte el,
amikor Jondalar a másik mellbimbóját szopta erőteljesen, miközben a
másikat szakértő ujjakkal dörzsölgette. Majd a férfi összepréselte Ayla két
keblét, hogy egyszerre mindkét mellbimbóját a szájába vehesse. Ayla
felnyögött, és átadta magát az érzésnek.
Jondalar újra megnyomta Ayla mindkét kemény, mohó mellbimbóját,
lejjebb hajolt, a köldökéhez, majd a szeméremdombjára, meleg nyelvét a
lány résébe nyomta, és csiklandozta a belső kis gömböt. Éles gyönyör
száguldott át az asszonyon, miközben testével Jondalar felé ívelt, és kiáltás
hagyta el a száját. Jondalar két karjával tartva Ayla kerek fenekét, maga
felé vonta, ki-be húzva nyelvét résében kemény gömbje fölött.
Ayla két kezével Jondalar karjába kapaszkodva állt, lélegzete rövid,
nyögdécselő lihegésekben szakadt fel tüdejéből, érezve minden egyes
meleg cirógatást, érezve azt is, amint a gyönyör hulláma növekszik benne,
amíg hirtelen az Öröm rándulásával felszabadul belőle, majd még eggyel
és még eggyel. Jondalar érzékelte a meleget és a nedvességet, és ízlelte
asszonya jellegzetes ízét.
Ayla kinyitotta szemét, és lenézett Jondalar pajkosan mosolygó arcára.
– Megleptél – szólalt meg.
– Tudom – válaszolta Jondalar vigyorogva.
– Most én következem – mondta Ayla nevetve, játékosan meglökve,
amitől Jondalar eldőlt. Ayla a testével takarta be, és csókolta, enyhén
észrevéve rajta saját ízét. Majd a fülét majszolta, és csókolta a nyakát,
miközben Jondalar örömtelien mosolygott. Imádta, amikor Ayla örömét
lelte benne, és játékosan egyesültek, amikor olyan hangulatba kerültek.
Jondalar mellkasát csókolgatta, és a mellbimbóit, és végigfuttatta
nyelvét a szőrén és köldökén, majd még lejjebb, mígnem megtalálta telt,
felajzott hímtagját. Jondalar lehunyta a szemét, amikor érezte, hogy Ayla
meleg szája befogadja, hagyva, hogy az érzés eltöltse, miközben szájával
le föl mozgott, és szívta hímtagját. Ő tanította meg Aylát az örömszerzés
módjaira, ahogy neki is tanították. Egy pillanatra a fiatal Zelandonira
gondolt, amikor még Zolenának nevezték, és amikor azt hitte, soha nem
talál hozzá hasonulható asszonyt. De talált, és váratlanul annyira elöntötte
a hála, hogy így gondolt Nagy Földanyára is. Mi lenne vele, ha elveszítené
Aylát?
Hangulata váratlanul megváltozott. Addig élvezte a játékosságot, de
most akarta asszonyát. Felült, a térdére emelte Aylát, hogy lássa az arcát,
majd lovagló ülésben az ölébe ültette. Karjába vette, és oly erővel
csókolta, ami meglepte az asszonyt, majd szorosan magához ölelte. Ayla
nem tudta, mi változtatta meg Jondalar hangulatát, de iránta érzett
szerelme éppoly erős volt, és aszerint viszonozta Jondalar szerelemét.
Majd Ayla vállát és nyakát csókolta, és a keblét dédelgette. Ayla oly
erősen érzékelte Jondalar vágyát, hogy az már-már felajzotta őt is. A
melléhez dörgölődzött, megpróbálva megtalálni a mellbimbóját. Ayla
kicsit megemelte, ívben meghajtotta a hátát, és érezte, amint a gyönyör
átszáguld rajta, miközben Jondalar majszolgatta és szopta a mellbimbóját.
Ayla érezte maga alatt Jondalar kemény, tüzes hímvesszejét, kissé
fölemelkedett, és gondolkodás nélkül a testébe vezette Jondalart.
Jondalar már-már alig bírta, ahogy Ayla ráereszkedett, meleg, nedves,
mohó ölelésébe fogadva őt. Újra fölemelkedett, hátradőlt, miközben
Jondalar fél kezével szorosan tartotta, hogy egyik mellbimbóját a szájában
tarthassa, mi közben a másikat simogatta, mintha nem tudna betelni teljes
asszonyiságával.
Ayla irányította magát a férfin, érezve, amint az öröm minden egyes
simogatással eltölti, zihált, és hangosan felkiáltott. A vágy váratlanul
tovább erősödött Jondalarban, minden egyes emelkedéssel és
ereszkedéssel növekedett. Elengedte Ayla kebleit, háta mögé tett két kezére
támaszkodott, és fölemelkedett, és visszasüppedt, s újra fölemelkedett.
Mindketten felkiáltottak, miközben a gyönyör hullámai nőttek minden
egyes mozdulattal, mígnem a kielégülés reszketésének dicső árjával
mindketten elérték a gyönyör csúcsát.
Még néhány simogatás, s Jondalar hanyatt feküdt a fűben, egy kis követ
érezve a válla alatt, de tudomást sem véve róla. Ayla ráfeküdt, feje a férfi
mellkasán nyugodott. Végül újra felült. Jondalar rámosolygott, miközben
az asszony fölegyenesedett és kibontakozott öleléséből. A férfi továbbra is
szerette volna a közelséget, de vissza kellett menniük. Ayla néhány lépést
tett a kis patak felé, és leguggolt, hogy leöblítse magát. Jondalar is
megmosdott.
– Majd úszunk és megfürdünk, amint odaérünk – szólalt meg Jondalar.
– Tudom, ezért nem vagyok most túl alapos.
Ayla számára a tisztálkodás, ha egyáltalán lehetőség nyílt rá, szertartás
volt, melyre Iza, törzsbeli anyja tanította meg annak ellenére, hogy
kételkedett abban, hogy oly magas és egyáltalán nem vonzó, furcsa
lányának lesz-e egyáltalán valaha is oka arra, hogy igénybe vegye. Mivel
Ayla oly lelkiismeretes volt, hogy még dermesztő jéghideg vízben is
tisztálkodott, Jondalarnak is szokásává vált, noha ő nem mindig volt oly
igényes.
Amikor Ayla a ruháiért ment, Farkas közeledett hozzá leszegett fejjel, a
farkát csóválva. Még farkaskölyök volt, amikor Ayla megtanította arra,
hogy maradjon távol tőlük, amikor Útjuk során Jondalarral osztoztak az
Örömben. A férfit bosszantotta a farkas közelsége, és Ayla sem szerette, ha
megzavarják. Amikor a farkas nem akarta szavakkal megérteni, hogy
menjen el, amikor körülszaglászva odament hozzájuk, hogy megnézze,
mit csinálnak, Jondalar megkérte Aylát, hogy a farkas nyaka köré kötött
madzaggal kösse meg néha egészen távol tőlük. Végül Farkas megtanulta,
utána azonban óvatosan mindig megközelítette Aylát, míg a nő nem jelzett
neki, hogy minden rendben, nincs veszélyben.
A közelben türelmesen legelésző lovak a füttyükre odamentek hozzájuk.
A fennsík pereméig lovagoltak, és újra megálltak, hogy lenézzenek a
főfolyó és mellékágainak völgyeire és a folyásirányukkal párhuzamos
mészkősziklák összességére. A fennsíkról láthatták, amint az
északnyugatról folyó patak beletorkollik a keletről közeledő főfolyóba. A
kisebb folyó éppen azelőtt torkollott bele a főfolyóba, mielőtt a nagyobb
délre kanyarodott, miközben még lefelé tartott útjának egy nyugati
szakaszán. Délre, egy sziklasor végén azt a mészkőtömböt láthatták, amely
a Kilencedik barlang hatalmas, előrecsüngő padozatát foglalta magában,
annak hosszú előcsarnokával együtt. A kilencedik barlangbéli otthonra
lenézve azonban Ayla figyelmét valójában nem a menedék hatalmas
mérete ragadta meg, hanem egy másik rendkívül szokatlan alakzat.
Réges-régen, a hegységképződés idején, amikor lenyűgöző
hegycsúcsok gyűrődtek és emelkedtek a geológiai idő ráérős idejében, a
vulkanikus szikla egy pillére letört vulkanikus születési helyéről, és
belezuhant egy patakba. A kőfal, melyből a pillér letört, kristályos
szerkezetének alakját öltötte fel, miközben a tüzes magma bazalttá hűlt, s
szögben találkozó sík lapokból hatalmas oszlopokká formálódott.
Ahogy a leszakadt sziklát az árvizek továbbsodorták a jégkorszaki jég
tovavonszolta, a bazaltoszlop, noha ütött kopottan, de megőrizte alapvető
formáját. A kőoszlop végül egy beltenger padozatára sodródott a tengeri
élet felhalmozódott üledékével, amely létrehozta a mészkövet A későbbi
földmozgások megemelték a tenger padozatát, amely végül lekerekített
dombokká és sziklákká alakult a Folyó völgyei mentén. Ahogy a víz, az
időjárás és a szél végül a zelandoniak használta barlangokká és
sziklapadozatokká erodálta a függőleges mészkő nagy felszíneit, a bazalt
szabálytalan, ütött-kopott darabja oszlopszerűnek látszott egy távoli
helyről.
Mintha pusztán a hatalmas méret nem lett volna elegendő ahhoz, hogy
egyedivé tegye a helyet, az óriási menedéket még különösebbé tette a
furcsa, hosszú kő, amely a szikla csúcsának közelében ágyazódott be, és
kiszögellést alkotott az óriási, alácsüngő mészkőszikla elejéről. Noha
egyik végén mélyen beleágyazódott a sziklába, olyan szögben lejtett, hogy
már-már úgy tűnt, lezuhan, megkülönböztető tereptárgyat alkotva, amely
döbbenetes elemmel járult hozzá a Kilencedik Barlang rendkívüli
sziklamenedékéhez Ayla már akkor látta ezt, amikor megérkeztek, és a
felismerés borzongásával úgy érezte, már látta korábban is.
– Van annak a sziklának neve? – kérdezte, rámutatva.
– Hulló Kő – válaszolta Jondalar.
– Jó név, igazán – állapította meg Ayla. – S édesanyád nem említette
azoknak a folyóknak a nevét?
– A főfolyónak valójában nincs neve – felelte Jondalar.
– Mindenki csak Folyónak nevezi. A legtöbben a környék legfontosabb
folyójának tartják, még ha nem a legnagyobb is. Egy sokkal nagyobba
ömlik bele innen délre – valójában azt nevezzük Nagy-folyónak –, de
számos Zelandoni Barlang ennek a közelében él, és mindenki tudja, hogy
amikor valaki a Folyót említi, ezt a vízi utat érti rajta.
– Ott lenn a kis elágazás neve Erdei-folyó – folytatta Jondalar. – Sok fa
nő mellette, és abban a völgyben több a fa, mint a többiben. A vadászok
nem sokat járnak arra.
Ayla megértéssel bólintott.
A mellékfolyó völgye, melyet jobbról mészkősziklák szegélyeztek,
balról pedig a meredek hegyek, nem hasonlított a fő folyam és közeli
mellékágai nyílt, füves völgyeinek többségéhez. Sűrű erdők és dús
növényzet jellemezte, különösen folyó felső szakaszán. Több szabad
térségtől eltérően az erdőségekben nem hemzsegtek vadászok, mert ott a
vadászat nehezebb volt. Az állatokat nehezebben lehetett látni a fák és
bokrok rejtekében, és álcázásra is alkalmasabb volt, a nagy csordákban
vándorlók pedig inkább a jókora füves mezőket részesítették előnyben.
Másrészt a völgy fát adott az építkezéshez, szerszámokhoz és a
tűzrakáshoz. A bőven termő gyümölcsök, csonthéjasok mellett jó néhány
egyéb növényt is gyűjtöttek élelmiszernek és más használatra, hurokkal
vagy csapdával pedig kisebb állatokat fogtak. A viszonylag kevés fával
rendelkező vidéken senki nem vetette meg az Erdei-folyó Völgyének
adományait.
A lenti Kilencedik Barlang teraszának északkeleti peremén, amely a két
folyó völgyeire is kilátást nyújtott, Ayla egy nagy tábortűz maradványait
látta. Korábban, amikor arra járt, nem vette észre, mert jobban lekötötte
figyelmét az, hogy kövesse a lefelé vezető ösvényt a lovak legelőjéhez az
Erdei-folyó Völgyében.
– Miért van olyan nagy házi tűzhely a terasz szélén, Jondalar? Nem
rakhatták azért, hogy melegedjenek mellette. Főzésre szolgálhat?
– Jelzőtűz – válaszolta Jondalar, majd Ayla értetlen arckifejezése láttán
így folytatta: – Az olyan magasban megrakott nagy jelzőtüzet messziről
látni lehet. A tüzekkel más Barlangoknak küldünk üzeneteket, ők pedig a
saját jelzőtüzeikkel továbbítják.
– Milyen üzeneteket?
 – Ó, sokfélét! Sokszor használjuk csordavonuláskor, hogy tudassuk a
vadászokkal. Néha ünnepekről, gyülekezésekről vagy valamilyen más
találkozóról adunk hírt.
– De honnan tudják, hogy mit jelentenek a tűzjelek?
– A jelekben rendszerint előre megállapodnak, különösen, amikor
bizonyos csordák vonulásának szezonja van és vadászatot terveznek. S
vannak segélykérő tűzjelzések. Bármikor, ha az emberek meglátják ott
fenn a tüzet, tudják, hogy figyelniük kell. Ha nem tudják, mit jelent, futárt
küldenek.
– Ez nagyon okos megoldás – válaszolta Ayla, majd hozzátett egy
gondolatot. – Ez valahogy hasonlít a törzsbeli jelekhez, jelzésekhez, nem
igaz? Szavak nélküli közlés.
– így még soha nem gondoltam rá, de azt hiszem, igazad van –
válaszolta Jondalar.
Jondalar másik úton indult vissza, mint amelyikről jöttek. A folyóvölgy
felé igyekezett egy zegzugos ösvényen, amely a meredekebb lejtőn lefelé
haladó szerpentint keresztezte a dombtető közelében, majd jobbra
kanyarodott a lankásabb domboldal füves, bokros szakaszán át. Az ösvény
a Folyó jobb parti sík alföldjének szélére vitt ki, és egyenesen
keresztülhaladt az Erdei-folyó Völgyén át a lovak legelőjéhez.
A visszafelé vezető úton Ayla kipihentebbnek érezte magát, de már nem
fogta el a szabadságnak az az üdítő érzése, mint kilovagláskor. Noha
mindeddig mindenki szimpatikus volt számára, akivel eddig találkozott,
még mindig előtte volt a nagy ünnepség, és nem igazán várta a találkozást
a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának többi tagjával. Nem volt
hozzászokva egyszerre oly sok emberhez.
Nyihahát és Villámot a legelőn hagyták, és megkeresték azt a helyet,
ahol a szappanfű nőtt. Jondalarnak azonban meg kellett mutatnia, mert
Ayla nem ismerte ezt a gyógynövényt. Figyelmesen tanulmányozta,
megjegyezve jellegzetességeit, hogy később is biztosan felismerje, majd
fogta száraz kalánfürtvirággal teli növénytarsolyát.
Farkas velük együtt ugrott a vízbe, de miután már nem figyeltek rá, nem
maradt benn sokáig. Hosszú úszás után, mellyel lemosták magukról az
utazás porát és piszkát, egy lapos szikla mélyedésében egy gömbölyű
kővel összetörték szappanfűgyökeret, és elkeverték némi vízzel, hogy
szaponinban gazdag habot készítsenek belőle. Magukra és egymásra
dörzsölték, és nevetve újra a folyó vízébe vetették magukat. Ayla
kalánfürtvirágot adott Jondalarnak, majd a saját haját dörzsölte be vele. A
növény nem volt olyan szappanos, csak kicsit habzott, de üde, édes illatot
árasztott. Mire újra leöblítette a haját, tisztának és frissnek érezte magát.
Miután a puha bőrökkel megtörülköztek, kiterítették őket, és
letelepedtek rájuk, hogy a napon megszárítkozzanak. Ayla felvette a
mamutcsontból négy hosszú fogúra faragott fésűt, amelyet mamutoj
barátjától, Deegie-től kapott ajándékba, de amikor fésülködni kezdett,
Jondalar így szólt:
– Hadd csináljam én – kérte, s átvette a fésűt. Hajmosás után szerette
fésülgetni Ayla haját, örömöt találva abban, ahogy a haj nedves, sűrű
tömege lágy, rugalmas tincsekké szárad. Ayla pedig szokatlan
kényeztetésként élte meg.
– Tetszik az édesanyád és a húgod – szólalt meg a haját fésülő
Jondalarnak háttal ülő Ayla –, és Willamar is.
– Ők is kedvelnek téged.
Joharran pedig olyan, mint egy jó vezető. Megfigyelted, hogy te és a
fivéred ugyanúgy ráncoljátok a homlokotokat? Meg kell kedvelnem, oly
rendesnek tűnik.
– Elbűvölte az a csodálatos mosolyod – válaszolta Jondalar –, ahogy
engem is.
Ayla hallgatott egy ideig, következő mondatával azonban Jondalar
tudtára adta, min gondolkodott.
– Nem mondtad meg nekem, hogy oly sok ember él a barlangodban.
Mintha egy egész Törzsi Gyűlés lakóhelye lenne. S mintha mindegyiküket
ismernéd. Nem vagyok biztos benne, hogy én valaha is így leszek velük.
– Ne aggódj. Neked nem kell hozzá hosszú idő, hogy megismerd őket –
válaszolta Jondalar, megpróbálva kifésülni egy különösen makacs
gubancot a lány hajából
– Ó, sajnálom, nem húztam meg nagyon?
 – Nem, dehogy. Boldog vagyok, hogy végül találkozhattam a te
Zelandoniddal. Ismeri a gyógyítást; csodálatos lesz az orvoslásról
beszélgetni valakivel.
– Befolyásos asszony, Ayla.
– Ez nyilvánvaló. Mióta Zelandoni?
– Hadd gondolkodjam – válaszolta Jondalar. – Azt hiszem, nem sokkal
azután, hogy Dalanarral elutaztam. Akkor még Zolenaként gondoltam rá.
Szép volt. Érzéki. Nem hiszem, hogy valaha is sovány lett volna, de egyre
inkább a Nagy Földanyához kezd hasonlítani. Azt hiszem, kedvel téged. –
Egy pillanatra abbahagyta a fésülést, habozott, majd nevetni kezdett.
– Mi olyan nevetséges? – kérdezte Ayla.
– Hallgattam, ahogy elmondtad neki, hogyan találtál rám, ahogy
beszéltél neki Bébiről és mindenről. Biztos lehetsz benne, hogy még több
kérdést tesz fel. Figyeltem az arckifejezését. Minden alkalommal, amikor
megválaszoltál egy kérdést, valószínűleg három másikat akart kérdezni
tőled. Csak még kíváncsibbá tetted. Mindig így történik. Rejtély vagy, még
nekem is. Tudod, mennyire figyelemre méltó vagy, asszony?
Ayla Jondalar felé fordult, és a férfi szerelmes szemek kel nézett rá.
– Adj nekem egy kis időt, és megmutatom neked, hogy te milyen
figyelemre méltó tudsz lenni – válaszolta Ayla, és lusta, érzéki mosoly
terült szét arcán. Jondalar odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.
Nevetést hallottak, és mindketten hirtelen megfordultak.
– Ó, megzavartunk valamit? – kérdezte egy asszony. A világosszőke
hajú, sötét szemű, vonzó nő volt, aki hallgatózott, amikor Folara a
barátnőinek mesélt a nemrégiben érkezett utazókról. Két másik asszonnyal
volt.
– Marona! – szólalt meg Jondalar, kissé a homlokát ráncolva. – Ó,
dehogy, hogy zavarnátok?! Csak meglepődtem, hogy látlak.
– Miért lepődtél meg a láttomra? Azt hitted, váratlan Utazásra indultam?
– kérdezte Marona.
Jondalar feszengett, és az asszonyokat néző Aylára pillantott.
– Nem. Természetesen nem. Talán csak meglepődtem.
– Csak kijöttünk sétálni, amikor véletlenül megláttunk benneteket, és
beismerem, Jondalar, nem tudtam ellenállni annak, hogy azt akarjam, kissé
kínosan érezd magad. Végtére is Egymásnak ígértek voltunk.
Formálisan nem voltak azok, de Jondalar nem vitázott a növel. Tudta,
biztosan azt a benyomást keltette.
– Nem hittem volna, hogy még itt élsz majd. Biztosra vettem, hogy
hozzámentél egy másik barlangbelihez – szólalt meg Jondalar.
– Így is történt – válaszolta Marona. – Nem tartott sokáig, így
visszajöttem. – Ismerős szemekkel bámulta Jondalar izmos, napbarnított,
mezítelen testét. – Egy-két csúnya seb kivételével nem sokat változtál az
elmúlt öt évben, Jondalar.
Aylára fordította vizsgáló tekintetét. – Valójában azonban nem azért
jöttünk ide, hogy veled beszéljünk. A barátnőddel akartunk találkozni.
– Ma este formálisan be lesz mutatva mindenkinek – felelte Jondalar,
Aylát védelmezve.
– Ezt már mi is hallottuk, de nincs szükségünk formális bemutatásra.
Csak üdvözölni akartuk, s tudatni vele, hogy szívesen látjuk.
Jondalar aligha kerülhette el a bemutatást.
– Ő Ayla, a Mamutok törzsének Oroszlán Barlangjából, ő pedig Marona
és barátnői a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából – Jondalar
figyelmesebben megnézte mindegyiküket – Portula? Az Ötödik
Barlangból? Te vagy? – kérdezte.
A nő mosolygott, és örömében elpirult, hogy Jondalar emlékszik rá.
Marona a szemöldökét összevonva nézett a nőre.
– Igen, Portula vagyok, de most már a Harmadik Barlangból. –
Egyértelműen emlékezett Jondalarra, akit az Első Szertartására
kiválasztottak a számára.
Jondalarnak azonban eszébe jutott, hogy Portula azon fiatal nők egyike
volt, akik a Szertartás után kerülgették, azon mesterkedve, hogy
megszerezzék maguknak, annak ellenére, hogy az Első Szertartást
követően legalább egy évig tilos volt számukra az érintkezés.
Ráakaszkodása azonban valahogy tönkretette Jondalar emlékét egy
szertartásról, amely rendszerint az Öröm szeretetteli fényével maradt meg
benne a szertartásban érintett fiatal nő iránt.
 – Nem hiszem, hogy ismerném a másik barátnődet, Marona – mondta
Jondalar. A lány kissé fiatalabbnak látszott a másik kettőnél. – Lorava
vagyok, Portula húga – mutatkozott be a fiatal nő.
– Akkor ismerkedtünk össze, amikor hozzámentem egy férfihoz az
Ötödik Barlangban – válaszolta Marona. – Látogatóba jöttek. – Ayla felé
fordult – Légy üdvözölve, Mamutok Aylája.
Ayla felállt, hogy viszonozza a köszöntést. Noha rendszerint nem
zavartatta magát, most kissé kellemetlenül érintette, hogy ruhátlanul kell
üdvözölnie ismeretlen nőket, ezért a szárítóbőrt maga köré csavarta,
összekötötte a derekánál, és visszatette amulettjét a nyakába.
– Üdvözöllek, Marrona a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából –
szólalt meg Ayla furcsa torokhangon enyhén ropogtatva az „r"-t a nők
nevében, és akcentusa azonnal jelezte idegen voltát. – Üdvözöllek, Portula,
az Ötödik Barlangból, és a húgodat, Loravát is – folytatta.
A fiatalabb nő kuncogott Ayla furcsa kiejtésén, majd megpróbálta
elrejteni vigyorát, Jondalar pedig mintha átsuhanó affektált és önelégült
mosolyt vett volna észre Marona arcán. Összevonta szemöldökét.
– A köszöntésednél többet akartam tenni, Ayla – mondta Marona. – Nem
tudom, vajon Jondalar említette-e valaha, de mint mostanra már tudod, mi
Egymásnak ígértek voltunk, mielőtt ő úgy döntött, hogy nekivág hosszú
Utazásának, melyre oly hirtelen kellett elindulnia. Most már biztosan
tudod, mennyire nem voltam elragadtatva a dologtól.
Jondalar megpróbált kitalálni valamit, amivel megakadályozhatja,
aminek bekövetkeztében biztos volt. Marona tudatni akarja Aylával,
mennyire boldogtalan amiatt, hogy telesustoroghatja a fülét Jondalar
hibáival, a nő azonban meglepetéssel szolgált.
– De az már múlté – folytatta. – Őszintén szólva, nem is gondoltam rá
évek óta, míg tegnap meg nem érkeztetek. Mások azonban talán nem
felejtettek, és némelyek szívesen köszörülik a nyelvüket másokon.
Akartam adni nekik valami más beszédtémát, megmutatni nekik, hogy
megfelelően tudlak üdvözölni. – A barátnői felé intett, mintegy jelezve,
hogy ők is hasonlóan gondolkodnak. – A szállásom felé tartunk, hogy
felkészüljünk a ma esti Fogadási Ünnepegedre, s arra gondoltunk, talán
szívesen velünk tartanál, Ayla. Az unokatestvérem, Wylopa már ott van –
emlékkel, Wylopára, nem igaz, Jondalar? Arra gondoltam,
megismerkedhetnél néhány asszonnyal az esti formális találkozó előtt.
Ayla észrevette a feszültséget, különösen Jondalar és Marona közt, a
körülmények között azonban ez egyáltalán nem volt szokatlan. Jondalar
korábban már említette Maronát, s hogy már csaknem Egymásnak ígértek
voltak az elutazása előtt, így könnyen elképzelhette, hogyan érezne ő az
asszony helyében. Marona azonban nem kertelt a dologgal kapcsolatban,
Ayla pedig valóban szívesen megismerkedett volna egy-két asszonnyal
Jondalar népéből.
Hiányolta a barátnőket. Oly kevés saját korú nőt ismert felnövekedése
során! Uba, Iza igazi lánya olyan volt, mintha a húga lett volna, csakhogy
sokkal fiatalabb volt nála, s miközben ő megtanult gondoskodni Brun
törzsének minden asszonyáról, voltak különbségek. Függetlenül attól,
mennyire igyekezett jó törzsbeli asszony lenni, bizonyos dolgokon nem
tudott változtatni. Mindaddig, amíg a mamutojokhoz nem költözött, és nem
találkozott Deegievel, egyáltalán nem volt vele egykorú barátnője, akivel
beszélgethetett. Hiányolta két barátnőjét, Deegie-t és Tholie-t a
sharamudojok népéből, akikkel oly gyorsan összebarátkozott, és akiket
soha nem felejt el.
– Köszönöm, Marona. Szeretnék veletek menni. Ez minden, amit fel
tudok venni – válaszolta, gyorsan felkapva egyszerű, utazástól piszkos
ruháját de Marthona és Folara segítenek ruhát készíteni. Szeretném
megnézni, ti mit viseltek majd.
– Talán adhatunk néhány holmit üdvözlési ajándékként – válaszolta
Marona.
– Visszavinnéd magaddal a szárítkozóbőröket, Jondalar? – kérdezte
Ayla.
– Természetesen. – Jondalar egy pillanatra átölelte, és összeérintették
arcukat, majd Ayla elment a három nővel.
Miközben Jondalar figyelte távolodásukat, aggodalmas szemöldökránca
elmélyült. Noha annak idején – mi előtt az Utazásra indult – formálisan
nem kérte meg társául Maronát, viselkedése alapján a lány elhitte, hogy a
közeledő Nyári Találkozó Jegyességi Ünnepségén társak lesznek, és
Marona bizonnyal terveket szőtt. Ehelyett ő a fivérével elindult egy
Utazásra, és csak most került elő. Bizonnyal nagyon nehéz volt
Maronának. Nem arról volt szó, hogy szerette volna. Marona kétségtelenül
szép volt. A férfiak többsége a legszebb és legkívánatosabb nőnek tartotta
a Nyári Találkozókon. S bár Jondalar másként vélekedett, Maronának
megvoltak a módszerei arra, hogy Doni Öröm Adományával elbájolja.
Csakhogy nem Marona volt az egyetlen, akit Jondalar nagyon kívánt. Az
emberek azonban azt mondták, tökéletesen egymáshoz illenek, oly jól
néztek ki együtt, és mindenki arra számított, hogy megkötik a
nászszalagot. S többé-kevésbé ő maga is így volt vele. Tudta, egyszer majd
meg akarja osztani házi tűzhelyét egy asszonnyal és a gyermekeivel, s
mivel Zolena házastársa nem lehetett – az egyetlen nőé, akit akart –,
lehetett az a nő akár Marona is.
Jondalar valójában saját magának sem vallotta be, de megkönnyebbült,
amikor elhatározta, hogy elindul Thonalannal az Útra. Akkor az tűnt a
legkönnyebb módjának annak, hogy kiszabaduljon Maronával való
kapcsolatából. Biztos volt bene, hogy a nő majd talál valaki mást, amíg ő
távol van. Mint Marona mondta, ez történt, csak nem tartott sokáig.
Jondalar arra számított, egy házi tűzhely mellett látja viszont, körülötte
egy csomó gyerekkel. Marona nem szólt egy szót sem gyermekekről. Ez
meglepte.
Az eszébe sem jutott, hogy visszatérésekor társtalanul találja. Még most
is szép asszony volt, de heves vérmérsékletű és rosszakaratú. Nagyon
gonosz, utálatos és bosszúszomjas tudott lenni. Jondalar homlokán
elmélyültek a ráncok, amint a Kilencedik Barlang felé sétáló Aylát és a
három asszonyt figyelte.

 6

Farkas meglátta a lovak legelőjén keresztülvezető ösvényen sétáló Aylát

és a három nőt, s felé vágtatott. Lorava felsikoltott a hatalmas ragadozó
láttán, Portulának elállt a lélegzete és pánikszerűen körülnézett, menedéket
keresve, Marona pedig belesápadt a félelembe. Amint a farkast észrevette
Ayla a nőkre pillantott, és látván reagálásukat, gyorsan megállásra intette.
– Állj meg, Farkas! – szólt rá hangosan, inkább a nők megnyugtatására,
semmint az állat megállításra, bár a kezével is jelzett. Az állat megtorpant,
és Aylát figyelte, arra a jelére várva, hogy a közelébe mehet. – Szeretnétek
találkozni Farkassal? – kérdezte, majd a nők arcára változatlanul kiülő
félelem láttán hozzátette: – Nem bánt benneteket.
– Miért akarnék megismerkedni egy állattal? – kérdezte Marona.
Hangszíne arra késztette Aylát, hogy alaposabban megnézze magának a
világos hajú nőt. Észrevette félelmét, de, meglepően, az utálkozás, sőt a
harag árnyalata is feltűnt neki. A félelmet megértette, ám a többit valahogy
helytelennek találta. Semmiképpen nem az a reagálás volt, amilyet egy
vadállat látványa másokban szokásosan kivált A két másik nő Maronára
nézett, majd, mintha az ő reagálását utánoznák, semmilyen jelét nem adták
annak, hogy közel akarnának kerülni a farkashoz.
Ayla látta, hogy Farkas testtartása óvatosabb lett. Ő is érzékel valamit,
gondolta.
Farkas, menj, keresd meg Jondalart – szólt oda hozzá, és az indulás jelét
is mutatta Farkasnak. Farkas még várt egy pillanatig, Aylát figyelve, majd
tovaszökellt, miközben Ayla megfordult, hogy a három nővel együtt
folytassa útját az ősvényen a Kilencedik Barlang hatalmas menedéke felé.
Többen haladtak el mellettük, és szinte mindegyik haladéktalanul jelét
adta annak, hogy észrevették a nők társaságában. Egyik-másik töprengő
pillantást vetett rá, vagy zavartan elmosolyodott, némelyikük meglepettnek
tűnt, talán még riadtnak is. Szinte csak a kisgyerekek nem figyeltek fel
rájuk. Ayla óhatatlanul is észrevette, és kissé ingerült lett.
 Maronát figyelte, és a két másik nőt, noha nem nyíltan, hanem a Törzs
asszonyainak módszereivel. A törzsbeli asszonyoknál senki nem lehetett
jobb megfigyelő. Észrevétlenül, hangtalanul bele tudtak olvadni a háttérbe,
mintha eltűnnének, és azt a benyomást keltették, hogy semmit nem tudnak
arról, ami a környezetükben történik, ez azonban félrevezető volt.
Kiskoruktól arra nevelték a lányokat, hogy soha ne bámuljanak meg, de
még nyíltan se nézzenek férfira, hogy szerények, tartózkodóak legyenek,
mégis elvárták tőlük, hogy tudják, mikor van szükség rájuk vagy a
gondoskodásukra. Ennek következtében a Törzs asszonyai megtanultak
pontosan és alaposan koncentrálni, s egyetlen pillantással fontos
információt szerezni testhelyzetekből, mozgásból, megnyilvánulásokból,
kifejezésekből, mégpedig gyorsan. És ritkán tévedtek.
Ayla éppoly szakértő volt ebben, mint bármelyikük, bár a Törzsnél
töltött évei miatt nem volt annyira birtokában ennek a tudásnak, mint a
testnyelv képességének. A három növel kapcsolatos észrevételei azonnal
elővigyázatossá tették, és újra elgondolkodott Marona indítékain, de nem
akart semmilyen előzetes feltételezésre jutni.
Miután a kőpadozat alá bejutottak, más irányba indultak tovább, mint
korábban, és beléptek a barlang közepéhez közelebb levő tágas lakhelyre.
Egy negyedik asszony üdvözölte őket, aki mintha várt volna rájuk.
– Ayla, ő az unokatestvérem, Wylopa – mutatta be Mi róna, miközben a
középső helyiségen keresztülvezette őket egy oldalt levő hálóhelyiségbe –,
Wylopa, ő Ayla.
– Üdvözöllek – válaszolta Wylopa.
A meglehetősen formális bemutatások után, melyekben Jondalar
közvetlen rokonai részesítették, nagyon furcsának találta ezt a felszínes
bemutatást Marona unokatestvérének, melyből hiányzott minden
kedvesség annak ellenére, hogy most volt először náluk. Nem illett ahhoz
a viselkedéshez, melyre már számított a zelandoniaktól.
– Üdvözöllek, Wylopa – válaszolta Ayla. – Ez a lakóhely a tiéd?
Az asszony meglepődött Ayla szokatlan megnyilvánulásán, és a sajátján
kívül annyira nem szokott hozzá más. nyelvhez, hogy gondot okozott neki
az idegen megértése.
 – Nem – válaszolt helyette Marona. – Ez a fivérem, a társa és a
gyermekeik otthona. Wylopa és én itt élünk velük. Ebben a helyiségben
együtt.
Ayla gyorsan körbepillantott a bőrlapokkal elválasztott térségben,
melyet ahhoz hasonlóan különítettek el, ahogy Marthona felosztotta
lakóterületüket.
– A hajunkat és az arcunkat indultunk rendbe hozni az esti ünnepségre –
szólalt meg Portula. Behízelgő mosollyal pillantott Maronára, amely
affektált, önelégült mosollyá torzult, amikor visszanézett Aylára. – Arra
gondoltunk, talán szívesen tartasz velünk.
– Köszönöm, hogy megkérdeztetek. Szívesen megnézném, mit csináltok
– válaszolta Ayla. – Nem ismerem a zelandoni szokásokat. Régebben néha
a barátnőm, Deegie csinálta meg a hajam, ő azonban mamutoj, és nagyon
messze él innen. Tudom, soha többé nem találkozom vele, és nagyon
hiányzik. Jó, hogy vannak barátnőim.
Portulát meglepte és meghatotta az idegen őszinte és baráti válasza;
vigyora valódi mosollyá változott.
Mivel ez a te üdvözlési ünnepséged – mondta Marona arra gondoltunk,
adunk neked ruhát is. Megkértem az unokatestvéremet, szedjen össze
neked némi öltözéket,
– Próbáld fel őket, Ayla. – Marona a körülöttük kirakott ruhákra nézett.
– Jókat válogattál, Wylopa – Lorava kuncogott Portula félrenézett.
Ayla észrevette az ágyra és a padlóra terített öltözéket, elsősorban
lábszárvédőket, hosszú ujjú ingeket és tunikákat. Majd a négy nő ruháját
nézte meg. A Maronánál idősebbnek látszó Wylopa a kiterítettekhez
hasonlót visel egész lazán, vette észre. Az elég fiatal Lorava rövid ujjú
bőrtunikája, a csípője körül övvel, valahogy más szabású volt, mint az
előtte heverő ruhák. A meglehetősen gömbölyded Portula valamilyen
rostos anyagból készült hosszú szoknyát vett fel, és a szoknya fölé lógó
elég bő felsőt hosszú rojttal. A sovány, de jó alakú Maronán nagyon rövid,
ujjatlan, elöl nyitott felső volt, amelyet bőségesen díszítettek gyöngyök és
tolldíszek, alja körül a vöröses rojt leért a dereka alá, és egy ágyékkötő
szoknya, ahhoz hasonló, melyet Utazása során Ayla hordott forró
napokon.
Jondalar megmutatta neki, hogyan vegyen fel egy háromszög alakú
puha bőrdarabot, húzza fel a két lába között, és kösse meg szíjjal a dereka
körül. Ha elöl és hátul hagyta lelógni a hosszú végeket, kétoldalt pedig
összehúzta őket, az ágyékkötő hasonló lett egy rövid szoknyához.
Maronáé, amint Ayla észrevette, rojtozott volt elöl és hátul is. Mindkét
oldalon kihagyott egy-egy helyet, amely hosszú, csupasz, formás lábat tárt
fel, és lent, épp csak a csípője fölött kötötte meg a szíjat, amitől járás
közben a rojt előre-hátra libegett. Ayla szerint Marona ruhái – a nagyon
rövid felső, amely nem ért össze elöl, és soha nem is érne, mert oly szűk
volt, és a szűk ágyékkötő szoknya – kicsik rá, mintha gyermeknek
készültek volna, és nem felnőtt asszonynak. Ennek ellenére Ayla biztosra
vette, hogy a világos hajú nő szándékosan és nagy gonddal válogatta össze
így az öltözékét.
– Válassz valamit – szólalt meg aztán rendbe hozzuk a hajadat. Azt
akarjuk, hogy ez különleges éjszaka legyen a számodra.
– Ezek a ruhák mind oly nagynak és nehéznek tűnnek felelte Ayla. –
Nem lesznek túl melegek?
– Éjszakára lehűl a levegő – válaszolt Wylopa –, és ezeket a ruhákat
lazán kell viselni. Mint ezt – fölemelte két karját, és megmutatta laza,
blúzos ruháját.
–Tessék, próbáld fel ezt – ajánlotta Marona, s fölemelt egy tunikát. –
Megmutatjuk, szerintünk miként kell hordani.
Ayla levette a saját tunikáját, majd amuletterszényét oldotta le nyakából,
egy polcra tette, és hagyta, hogy a nők a fején keresztül ráadják a másik
tunikát. Noha magasabb volt a négy nő bármelyikénél, a ruha leért a
térdéig, és a hosszú ujjak túllógtak kézfején is.
– Ez túl nagy – mondta. Nem látta Loravát, de mintha elfojtott hangot
hallott volna a háta mögött.
– Dehogy! – ellenkezett Wylopa széles mosollyal. – Csak egy övre van
szükséged, és hajtsd fel az ujjait. Ahogy én, látod? Portula, hozd ide azt az
övet, hogy megmutassam neki.
A gömbölyű nő odavitte az övet, de Maronától és unokatestvérétől
eltérően, akiknek arcáról nem hervadt le a széles mosoly, ő már egyáltalán
nem mosolygott. Marona átvette az övet, és Ayla dereka köré illesztette.
– Lenn kösd össze, így, a csípőd körül, s hagyd, hogy
előrebuggyosodjon, s akkor a rojt lelóg. Látod?
Ayla még ekkor is túlméretezettnek érezte a ruhát.
– Nem, nem hiszem, hogy jól állna. Tényleg túl nagy. S nézzétek csak
ezt a lábszárvédőt – szólalt meg, kezébe véve a tunika mellé tett lábbelit, és
maga elé tartotta. – A dereka túl magasra ér. – A fején áthúzva levette a
tunikát.
– Igazad van – mondta Marona. – Próbálj fel egy másikat. –
Kiválasztottak egy másikat, valamivel kisebbet és elefántcsont
gyöngyökkel, kagylókkal nagyon szépen díszítettet.
– Ez nagyon szép! – dicsérte Ayla, lenézve a tunika elejére. – Szinte túl
szép...
Lorava furcsán prüszkölt, mire Ayla megfordult, hogy ránézzen, de a
nő elfordította a fejét.
– Tényleg nagyon nehéz, s még ez is túl nagy – folytatta Ayla, és levette
a második tunikát is.
– Gondoltam, hogy ezt is túl nagynak tartod, mivel nem szoktál hozzá a
zelandoni ruhákhoz – jelentette ki Marona a homlokát ráncolva, majd
fondorlatos mosoly vidította fel az arcát. – De talán igazad van. Várj itt.
Azt hiszem, tudok valamit, ami tökéletes lesz, és éppen most készült el. –
Elhagyta a hálóhelyiséget, és a lakóhely másik részébe ment. Egy idő után
egy újabb ruhával tért vissza.
Ez sokkal kisebb és könnyebb volt. Ayla felpróbálta. A szűk lábszárvédő
félig leért a combjáig, de a derekánál pontosan az ő mérete volt, elejének
két része átfedte egymást, és erős, rugalmas szíjjal lehetett összekötni. A
felső ujjatlan tunika volt mély V alakú kivágással, és vékony bőrszíjakkal
fűzték össze. Kicsit szűk volt, és nem tudta szorosan összefűzni, de a
meglazított szíjakkal nem mutatott olyan rosszul. A többiektől eltérően
egyszerű volt, díszítetlen, puha bőrből készítették, melyet jó érzés volt
viselni.
– Ez nagyon kényelmes – szólalt meg.
 – S itt van az, amivel magadra tudod igazítani. – Marona egy övet
mutatott, melynek szép mintázatát különböző színű szálakból szőtték.
– Ez nagyon szép és nagyon érdekes – mondta Ayla, miközben Marona
a dereka körül alacsonyan megkötötte. Ayla elégedett volt a ruhával. – Ez
megteszi. Köszönöm az ajándékodat. – Feltette amulettjét, és
összehajtogatta a többi ruhát.
Loravát nevetés fojtogatta és köhécselt.
– Vizet kell innom! – nyögte ki, és kirohant a helyiségből.
– Most pedig engedd, hogy megcsináljam a hajad mondta Wylopa,
változatlanul szélesen mosolyogva.
– Megígérem, hogy miután Portula arcát kifestettem, a tiedet is
megszépítem – szólalt meg Marona.
– Nekem is ígérted, hogy rendbe hozod a hajam, Wylopa – mondta
Portula.
– És az enyémet is – szólt vissza Lorava a bejárattól.
– Miután túl vagy a köhögési rohamodon – válaszolta Marona, szigorú
tekintetet vetve barátnőjére.
Miközben Wylopa fésülte és rendezgette a haját, Ayla érdeklődéssel
figyelte, ahogy Marona a két másik nő arcát szépíti. Kemény zsírt kevert
össze finomra porított vörös és sárga okkerral a száj, az arc és a homlok
színezésére, és fekete faszénnel keverte a szem kiemelésére. Majd
ugyanezeknek a színeknek élénkebb árnyalatával pöttyöket, íves vonalakat
és különböző alakzatokat rajzolt az arcukra oly módon, hogy azokra a
tetoválásokra emlékeztették, melyeket egyeseken már látott.
– Most hadd díszítsem ki a te arcodat, Ayla – szólalt meg Marona. – Azt
hiszem, Wylopa elkészült a hajaddal.
– Ó, igen! – válaszolta Wylopa. – Kész vagyok vele. Engedd, hogy
Marona kiszépítse az arcod, Ayla!
Miközben Ayla érdekesnek találta a nők arcdíszítését, saját maga
ódzkodott tőle. Marthona otthonában a színeket és mintákat finoman,
szolidan használták, ami nagyon tetszetős volt, ezeknek a nőknek a külseje
azonban valahogy nem tetszett Aylának. Túl soknak találta.
– Nem... köszönöm, nekem ne! – tiltakozott.
 – De kell! – válaszolta Lorava aggodalmasan.
– Mindenki díszíti az arcát! – tette hozzá Marona. – Te lennél az
egyetlen, akin nincs arcdísz!
– Így van. Hagyd, hogy Marona megcsinálja! Minden nő festi az arcát –
bizonygatta Wylopa.
– Tényleg neked is kellene – nógatta Lorava. – Mindenki mindig
Maronát kéri meg, hogy fesse ki az arcát. Szerencsés vagy, hogy hajlandó
rá.
Olyannyira győzködték, hogy azzal Ayla csak dacolni akart. Marthona
egy szóval sem említette, hogy ki kellene festenie az arcát. Időt akart
szánni arra, hogy megtalálja a saját útját-módját, nem pedig hogy
belekényszerítsék olyan szokásokba, melyekben nem volt jártas.
– Nem, most nem. Talán később.
– Ugyan már, hadd csinálja meg! Ne ronts el mindent próbálta
ráerőltetni Lorava.
– Nem! Nem akarom, hogy ki legyen festve az arcom válaszolta Ayla
oly szilárd eltökéltséggel, hogy végül abbahagyták az unszolását.
Ayla figyelte, amint bonyolult fonatokat és fürtöket készítenek
egymásnak, és szemrevaló hajtűket, fésűket helyeznek el díszesen. Végül
arcdíszekkel egészítették ki a szépítkezést. Ayla mindaddig észre sem vette
a hiányokat arcuk stratégiai pontjain, amíg fülbevalókat nem tettek a
fülcimpájukba, gyűrűszerű díszeket az orrukba, arcukra és alsó ajkukba,
de látta, hogy a festett díszek egyikét-másikát az akkor hozzáadott
ékszerek emelik ki.
– Neked nincs semmilyen testgyűrűd? – kérdezte Lorava. Neked is kell
hogy legyen! Most sajnos nem tudjuk megcsinálni.
Ayla nem volt benne biztos, hogy egyáltalán akar-e testgyűrűt, hacsak
talán a fülcimpáját nem akarja kilyukasztatni, hogy viselhesse azt a
fülönfüggőt, melyet magával hozott a Mamutvadászok Nyári
Találkozójáról. Figyelte, amint a nők gyöngyöket, medálokat tesznek a
nyakuk köré, és díszt a karjukra.
Észrevette, hogy időről időre az elválasztó fal mögé lesnek. Végül,
kissé beleunva a rengeteg fésülgetésbe és dekorálásba felállt, és odament,
hogy megnézze, mire tekinget a három nő. Amikor meglátta azt a
feketített, fényes fát, amely hasonlított ahhoz, melyben Marthona
otthonában látta önmagát, meghallotta Lorava felszisszenését.
Belenézett, de nem volt boldog a látványtól. Haját fonatokba és fürtökbe
csavarták, de furcsán és csúnyán fésülték.
Nem abba a tetszetős, szimmetrikus rendbe, amilyen a többieké volt.
Észrevette, hogy Wylopa és Marona egymásra néz, majd elfordítják
tekintetüket. Amikor megpróbálta elkapni valamelyikük tekintetét,
mindegyik félrenézett. Valami furcsa dolgot művelnek, s Ayla egyáltalán
nem gondolta, hogy tetszene neki. S egyáltalán nem tetszett neki az sem,
amit a hajával csináltak.
– Azt hiszem, leengedem a hajam – szólalt meg, mi közben elkezdte
kiszedni a fésűket, hajtűket, szalagokat.
– Jondalarnak jobban tetszik így. – Amikor kivette az összes cókmókot,
felvette a fésűt, és végighúzta hosszú, vastag, a friss mosás természetes
hullámától göndör, sötétszőke haján.
Megigazította nyakán az amulettjét – soha nem érezte jól magát az
amulett nélkül, noha sokszor viselte a ruhája alatt –, majd megnézte magát
a látófában. Talán egy napon majd megtanulja saját maga megcsinálni a
haját, most azonban sokkal jobban tetszett neki így, hogy természetesen
omlott a vállára. Wylopára pillantott, és elgondolkodott azon, a nők miért
nem látták, hogy milyen furcsa lett a haja úgy, ahogy megcsinálták.
Tekintete a bőr amuletterszényre esett a látófában, s megpróbálta mások
szemével látni. A benne levő tárgyaktól kidudorodott, és színe sokkal
sötétebb volt a verejtéktől és viseléstől, mint korábban. A kis díszes
zsákocska eredetileg varrókészletnek készült. Mostanra csak sötét
tolltöredékek maradtak az egykor fehér madártollakból, melyek
lekerekített alját díszítették, az elefántcsonttal kirakott minta azonban
sértetlen maradt, és érdekes látványt nyújtott az egyszerű bőrtunikával.
Úgy döntött, nem rejti a ruhája alá.
Eszébe jutott, hogy barátnőjétől, Degee-től kapta, és ő beszélte rá arra
is, hogy amulettként viselje, amikor meglátta Ayla addig viselt egyszerű és
elpiszkolódott amulettzsákocskáját. Mostanra ez volt már régi és elnyűtt.
Arra gondolt, hamarosan újat kellene készítenie helyette, de ezt biztosan
nem fogja kidobni. Túl sok emlék fűződött hozzá.
Odakintről mozgást hallott, és kezdett nagyon belefáradni abba, hogy a
nőket figyelje, amint jelentéktelen kis utolsó simításokkal díszítgetik
egymás arcát vagy haját, aminek semmi látható eredménye nem volt,
amiből tanulhatna. Kaparászást hallott a lakóépítmény bejárata felől, a
marhabőr lapon.
– Mindenki Aylára vár – szólt be egy hang. Folaráéra hasonlított.
– Mondd meg nekik, hogy hamarosan ott lesz – válaszolt Marona. –
Biztosan nem akarod, hogy kicsit is befessem az arcod, Ayla? Végtére is
ez a te ünnepséged.
– Nem, tényleg nem akarom.
– Nos, mivel várnak rád, talán indulnod is kellene. Nemsokára mi is
megyünk – mondta Marona. – Még át kell öltöznünk.
– Azt hiszem, nekem is – felelte Ayla, és boldog volt, hogy kifogást
talált a távozásra. Úgy tűnt neki, hogy nagyon régóta voltak benn. –
Köszönöm az ajándékaitokat – jutott eszébe. – Ez valóban nagyon
kényelmes ruha. – Felkapta saját viseltes tunikáját, rövidnadrágját, és
kiment.
Senkit nem látott az alácsüngő szikla alatt; Folara nem várta meg, így
Ayla gyorsan Marthona otthona felé fordult, régi öltözékét a bejárat
mellett felejtve. A magas kőpadozat védelmet nyújtó árnyékán kívül látott
embertömeg felé igyekezett.
Ahogy kilépett a késő délutáni napfénybe, egy-két közelben ácsorgó
ember észrevette, és tátott szájjal rámeredtek. Majd újabbak figyeltek fel és
bámultak rá, könyökükkel megbökve szomszédjukat, hogy ők is nézzék.
Ayla lelassított, majd megállt, visszanézve az őt bámuló emberekre. Nem
sokkal később minden beszéd elnémult. Fojtott nevelés hallatszott fel
váratlanul. Majd másvalaki nevetett fel, és egy harmadik. Hamarosan
mindenki hahotázott.
Miért nevetnek? Rajta nevetnek? Valami nincs rajta rendben?
Elvörösödött zavarában. Valami borzalmas baklövést követett el?
Körülnézett, el akart rohanni, de nem tudta merre.
 Látta, amint Jondalar siet felé nagy léptekkel és haragos tekintettel.
Marthona is feléje igyekezett egy másik irányból.
–Jondalar! – kiáltott fel Ayla a férfi közeledése láttán.
– Miért nevet rajtam mindenki? Mi a baj? Mit követtem el?
– Mamutoj nyelven beszélt, s észre sem vette.
– Fiú téli alsóruhát viselsz. Az övet egy fiú viselte a férfivá avatásán,
amikor tudatta az emberekkel, hogy készen áll doni-asszonya számára –
magyarázta Jondalar Ayla nyelvén. Mélységesen felháborodott és dühös
volt, amiért Aylát ilyen kegyetlen tréfa áldozatává tették népével való
találkozása első napján.
– Kitől kaptad azokat a ruhákat? – kérdezte Marthona, amikor odaért
hozzá.
– Maronától – válaszolt Ayla helyett Jondalar. – Amikor a folyónál
voltunk, odajött hozzánk, és azzal hívta el Aylát, hogy segíteni akar neki az
öltözködésben az esti ünnepségre. Sejthettem volna, hogy valami
alattomos tervet forgat a fejében, hogy rajtam bosszút álljon.
Megfordultak, és visszanéztek a menedék alá, Marona fivérének
lakhelye felé. Az alácsüngő szikla árnyékának szélén ott állt a négy nő. Az
oldalukat fogták, és egymásnak dőltek a nevetéstől. Aylán röhögtek, akit
oly aljasul becsaptak azzal, hogy egy teljességgel hozzá nem illő fiúruhát
adtak rá. Az arcukon végigcsorgó könnyek vörös és fekete csíkokkal
tették tönkre gondosan elkészített sminkjüket. Ayla észrevette, mekkora
örömet találnak az ő kellemetlen helyzetében és zavarában.
A nőket figyelve érezte, hogy a harag heve önti el. Ez volt az ajándék,
amelyet adni akartak neki? Így üdvözölték? Azt akarták, hogy az emberek
így kinevessék? Akkor értette meg, hogy az összes ruha, amit
előkészítettek neki, nem női, hanem férfiöltözék volt. De nemcsak a ruhák,
jött rá. Ezért csinálták meg a haját is oly furcsának? Hogy az emberek
nevessenek rajta? S az arcát is úgy tervezték kifesteni, hogy azzal is
nevetségessé tegyék?
Aylát mindig felvidította a nevetés. Amikor a Törzsnél élt, ő volt az
egyetlen, aki boldogan nevetett, míg a fia meg nem született. Amikor a
törzsbeliek mosolyra emlékeztető grimaszt vágtak, az nem a boldogság
jele volt, hanem a nyugtalanság vagy félelem megnyilvánulása, vagy a
lehetséges agresszió fenyegetésének jele. Az ő fia volt az egyetlen
csecsemő, aki hozzá hasonlóan mosolygott és nevetett, s noha a
törzsbelieket nyugtalanította, ő imádta Durc boldog kacarászását.
A völgyben élve boldogan nevetett a még kölyök Nyihaha és Bébi
bohóckodásán. Jondalar szívélyes mosolya és ritka, felszabadult nevetése
tudtára adta, hogy a férfiban saját népe tagjával találkozott, és emiatt csak
még jobban szerette. És Talut üdvözlő mosolya és szívből jövő hahotája
bátorította arra, hogy megismerkedésük után ellátogasson az Oroszlán
Táborba. Sokakkal találkozott utazásaik során, és sokszor nevetett velük
együtt, de még soha nem nevették ki. Soha még csak nem is gondolt arra,
hogy a nevetést hántásra lehessen használni. Most történt vele először,
hogy a nevetés bánatot és nem örömet okozott neki.
Marthona sem volt boldog az aljas tréfa miatt, amit az idegen
asszonnyal műveltek, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának vendégével,
akit fia hozott haza, mert társául választotta, s hogy barlangjuk tagja
legyen.
– Gyere velem, Ayla – szólalt meg Marthona. – Engedd, hogy
alkalmasabb öltözéket adjak neked. Biztos vagyok benne, hogy az én
ruháim között találsz majd valamit, amit viselhetsz.
– Vagy az enyéim közt – mondta Folara. Látta az egész incidenst, és jött
segíteni.
Ayla elindult velük, majd megtorpant.
– Nem – válaszolta.
Azok a nők rossz ruhát adtak neki „üdvözlési ajándékként", mert azt
akarták, hogy idegenszerűnek lássék, szókatlannak, hogy megmutassák,
nem tartozik közéjük. Nos, már köszönetet mondott nekik „ajándékukért",
és viselni fogja! Nem most történt először, hogy megbámulták. Mindig ő
volt a különc, a csúf, a furcsa a törzsbeliek között. Ők soha nem nevették
ki – nem is tudták, hogyan kell kinevetni valakit –, de mindig
megbámulták, amikor megjelent a Törzsi Gyűlésen.
Ha kibírta, hogy az egyetlen volt, aki különbözött, aki nem tartozott a
Törzshöz, az egyetlen, aki az egész Törzsi Gyűlésben nem volt törzsbeli,
minden bizonnyal bátran szembeszáll a zelandoniakkal is. Ók legalább
mind egyformák voltak. Ayla kiegyenesítette a hátát, összeszorított a
száját, konokul előretolta állát, és merev tekintettel szembenézett a röhögő
csődülettel.
– Köszönöm, Marthona. S neked is, Folara. De ez a ruha éppen
megteszi. Üdvözlési ajándékként adták. Nem lehetek olyan udvariatlan,
hogy eldobom.
Maga mögé nézett, s észrevette, hogy Marona és társai eltűntek.
Visszamentek Marona lakhelyére. Ayla visszafordult, hogy farkasszemet
nézzen a feléjük induló tömeggel. Folara és Marthona döbbenten meredt
Jondalarra, amikor Ayla ellépdelt mellettük, a férfi azonban nem tehetett
mást, mint megvonta vállát, és a fejét csóválta.
Előrehaladva Ayla a szeme sarkából észrevett egy ismerős mozdulatot.
Farkas tűnt fel az ösvény elején, és rohant feléje. Amikor odaért hozzá,
Ayla megérintette a vállát, Farkas fölegyenesedett, két mancsát Ayla
vállára tette, majd megnyalogatta az állát, s gyengéden a szájába vette. A
tömeg hallható nyugtalanságban morajlott fel. Ember barátja egyetlen
mozdulatára Farkas a négy lábára ereszkedett, majd a Mamutvadászok
Nyári Találkozóján tanult jelzésre szorosan mellette maradt.
Ahogy Ayla keresztülment a tömegen, volt valami a járásában, valami
az eltökéltségében, valami, ahogy dacos tekintettel nézett szembe a
nevetőkkel, és volt valami a mellette sétáló Farkasban is, ami elnémította a
csődületet. Hamarosan egyiknek sem volt már kedve a nevetéshez.
Ayla egy embercsoport közepébe sétált, akikkel korábban már
találkozott. Willamar, Joharran és Zelandoni köszöntötte. Ayla megfordult,
s látta, hogy közvetlenül mögötte Jondalar áll, nyomában pedig Marthona
és Folara.
– Még nem ismerek itt mindenkit. Bemutatnál, Jondalar? – szólalt meg.
Helyette Joharran lépett elő.
– Ő Ayla a Mamutok Népéből, az Oroszlán Tábor tagja, a Mamutok
Házi Tűzhelyének Leánya, az Oroszlán Barlang Szellemének
Kiválasztottja és a Barlangi Medve Szellemének Védelmezettje... a lovak és
egy farkas Barátja. Ő a társam, Proleva, a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjából, Lánya...
Willamar elvigyorodott, mivel a formális bemutatásokra közeli
rokonok és barátok közt került sor, arckifejezése azonban semmilyen
módon nem volt gúnyos. Marthona mind nagyobb bámulattal és
érdeklődéssel figyelte a fiatal nőt, akit a fia hazahozott magával. Elkapta
Zelandoni tekintetét, és értő pillantást váltottak; ezt majd később
megbeszélik.
Most már egyre többen többször is megnézték Aylát – különösen
férfiak, akik kezdték észrevenni, milyen jól áll neki az öltözék és az öv
annak ellenére, hogy számukra mit jelentett. Az elmúlt esztendeje
gyalogos vagy lóháton megtett utazással telt el, és izmai erősek, edzettek
voltak. A szűk téli fiú alsóruha kiemelte karcsú, izmos, jó alakú testét.
Mivel nem tudta összefűzni a szíjakat erős, de meglehetősen nagy keble
előtt, a nyíláson át kilátszott a dekoltázsa, valahogy csábítóbban, mint az
ismerősebb kebleké, melyeket gyakran láttak. A lábszárvédő megmutatta
hosszú, formás lábát, gömbölyű fenekét és a hevederövet, amely annak
ellenére, amit ábrázolásai szimbolizáltak, kiemelte derekát, melyet csak
enyhén vastagított meg a terhesség korai stádiuma.
Aylán az öltözék új értelmet nyert. Noha számos nő valóban viselt
arcdíszeket és festéket, az idegen asszony festetlen, tiszta, dísztelen arca
csak kiemelte naturális szépségét. Természetes fürtökben és hullámokban
lazán leomló hosszú haja, melyet beragyogtak a lenyugvó nap utolsó
sugarai, megnyerő és érzéki kontrasztot alkotott a többi nő
agyonfrizurázott hajával szemben. Fiatalnak tűnt, és a felnőtt férfiakat a
saját fiatalságukra emlékeztette, és első felébredésükre a Nagy Földanya
Öröm Adományára. Ayla láttán visszakívánták fiatalságukat, s azt, hogy ő
legyen a doni asszonyuk.
Öltözékének szokatlansága gyorsan feledésbe merült, és a mély hangú,
egzotikus akcentusú, szép idegenhez illőnek találták. Semmiképpen nem
volt szokatlanabb, mint barátsága a lovakkal és a farkassal.
Jondalar észrevette, hogy az emberek nézik Aylát, és hallotta, hogy
beszélgetéseikben a nevét említik:
– Különösen szép nő, akit Jondalar hazahozott magával.
 – Számíthattunk arra, hogy szép nőt hoz magával – válaszolt egy női
hang de benne bátorság is van, és erős akarat. Szeretném jobban
megismerni.
A megjegyzések arra késztették Jondalart, hogy újra Aylára nézzen, és
váratlanul a külsejére figyelt fel, s nem öltözékének abszurditására. Kevés
nő rendelkezett oly kivételes alakkal, különösen nem a vele egykorú nők,
akiknek rendszerint már volt egy-két gyermekük, melyek petyhüdtté tették
ifjúkori izomtónusukat. Kevesek mertek volna oly szűk öltözéket viselni,
még ha illendő lett volna is. Többségük inkább bővebb, palástolóbb s
kényelmesebb ruhát választott volna. S tetszett Jondalarnak az is, hogy
leengedte a haját. Szép nő, gondolta, és bátor. Megnyugodott és
mosolygott, eszébe jutott délutáni kilovaglásuk, megállásuk a fennsíkon,
és eltűnődött azon, milyen szerencsés.
Marona és három bűntársa visszatért, még akkor is nevetve, a
lakóhelyükre, hogy kijavítsák az arcfestékükön esett hibákat. Úgy
tervezték, csak később jelennek meg az ünnepségen, legjobb és az
alkalomhoz illőbb öltözékükben, nagy fellépésre, pompás fogadtatásra
számítva.
Marona lecserélte ágyékkötő ingét egy nagyon puha, rugalmas bőrből
készült hosszú, elegánsra, melyre hosszú, rojtos felsőszoknyát vett, a
derekán és csípőjén pedig körbetekerte, majd megkötötte. Díszes, rövid
felsőingét azonban nem vette le. Portula a kedvenc szoknyáját és felsőjét
viselte már addig is. Lorava csak a rövid tunikáját hozta magával, a
többiek azonban kölcsönadtak neki egy hosszú, rojtos felsőszoknyát és
még néhány nyakláncot és karkötőt is, s soha nem frizurázkodott és
festette ki arcát oly választékosan, mint most. Wylopa még akkor is
nevetett, amikor levette a díszes férfiinget és nadrágot, és a saját nagyon
díszes, a vörös narancsos árnyalatára festett nadrágjába és sötétebb színű,
sötét rojtos tunikájába öltözött.
Miután elkészültek, elhagyták a lakhelyet, és együtt indultak a nyitott
előcsarnok felé. Amikor azonban az emberek észrevették Maronát és
barátnőit, szándékosan hátat fordítottak nekik, s tudomást sem vettek róluk.
A zelandoniak nem volt kegyetlen nép. Csak azért nevettek az idegenen,
mert megdöbbentette őket, hogy egy felnőtt nő egy fiú téli alsóviseletébe
és kamaszövébe öltözködjön. Többségüknek azonban egyáltalán nem
tetszett a kegyetlen tréfa. Mindannyiukra rossz fényt vetett, udvariatlannak
és nem vendégszeretőnek tüntette fel őket. Ayla a vendégük volt, nagyon
valószínű, hogy hamarosan már közösségük tagjai lesz. Azonkívül pedig
oly ámulatba ejtően megállta a helyét, s oly bátornak bizonyult, hogy
büszkék lehettek rá.
A négy nő egy csoportosulásra lett figyelmes, és amikor néhányan
távoztak, középen Aylát láthatták, még akkor is a tőlük kapott ruhákban.
Még csak át sem öltözött! Marona megrökönyödött. Biztos volt benne,
hogy Jondalar valamelyik rokona ad majd a jövevénynek valami
alkalmasabb ruhát – már ha egyáltalán újra mutatkozni mer! Tervei
azonban, hogy rossz fényben tüntesse fel a nőt, akit Jondalar magával
hozott, miután őt egy üres ígérettel itt hagyta, inkább azt bizonyították,
hogy ő milyen utálatos, rosszindulatú és hitvány nőszemély.
Marona kegyetlen tréfája saját maga ellen fordult, és dúlt-fúlt mérgében.
Hízelgéssel rávette és belecsalta barátnőit a bűnbe azzal az ígérettel, hogy
ők kerülnek a figyelem középpontjába, s hogy milyen ragyogóak lesznek.
Ehelyett pedig mindenki mintha Jondalar asszonyáról beszélt volna. Még
furcsa kiejtését is, melyet Lorava majdnem hangosan kinevetett, Wylopa
pedig alig értett, egzotikusnak és bájosnak tartották.
Aylára összpontosult minden figyelem, Marona három barátnője pedig
sajnálta, hogy hagyták magukat rábeszélni a kegyetlen tréfára. Egyedül
Portula vonakodott részt venni a fondorlatosságban. Csak azért tette meg,
mert Marona akit arról ismertek, hogy bonyolult arcdíszeket tud festeni –
megígérte neki, hogy kifesti. Aylán nem látszott, hogy kínosan érzi magát.
Barátságos volt, most pedig kétségtelenül barátságot köt... mindenkivel.
Hogyhogy nem vették észre, amikor felvette, hogy a fiúruha milyen jól
kiemeli a jövevény szépségét? A bűntársnők azonban csak azt látták, amit
látni akartak, a jelképiséget, és nem a valóságot. Önmagáról egyikük sem
tudta volna elképzelni, hogy nyilvánosan olyan öltözéket hordjon, Ayla
számára azonban a viseletnek nem volt szimbolikus jelentése. Semmilyen
érzelmi vagy kulturális kötődése nem volt a ruhákhoz vagy
jelképiségükhöz. Ha egyáltalán elgondolkodott rajtuk, csak arra figyelt
fel, hogy milyen kényelmes a viselet. Miután a nevetés megrázkódtatása
lecsillapodott, megfeledkezett az egészről. S mivel ő így cselekedett,
mindenki más is így tett.

Meglehetősen sík tetejű nagy mészkősziklatömb foglalta el a hatalmas

előcsarnok előtti terasz egy részét. Oly réges-rég tört le a lecsüngő
sziklakőpadozat végéről, hogy senki nem emlékezett már arra az időre,
amikor nem volt ott. Gyakran használták, amikor valaki fel akarta hívni az
ott gyülekezők figyelmét, mert amikor felálltak rá, néhány méterrel a
tömeg fölé emelkedtek.
Amint Joharran felugrott a Szólókőre, várakozó csend ereszkedett a
gyülekezetre. Joharran Ayla felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse, majd
Jondalart invitálta az asszony mellé. Farkas hívás nélkül ugrott fel, és
lépett az asszonyból és a férfiból álló egyetlen falka mellé, melyet valaha
ismert. A magas, jó alakú férfi, a szép, egzotikus asszony és az óriási,
csodálatos farkas elbűvölő látványt nyújtott a többiek fölé magasodó
sziklán. Az egymás mellett álló Marthona és Zelandoni a trióra nézett,
majd egy pillantást vetettek egymásra, s mindketten saját gondolataikba
merültek, melyeket nehéz lett volna szavakba foglalni.
Joharran állt, várva, hogy a tömeg észrevegye őket és elcsendesedjen.
Az embereket figyelve biztos volt benne, hogy az egész Kilencedik
Barlang őt nézi. Úgy tűnt, senki nem hiányzik. A közeli Barlangokból is
felismert néhányat, majd még többeket. Rájött, hogy a találkozó sokkal
nagyobb, mint amekkorára számított.
A Harmadik Barlang többsége a bal oldalán volt, a Tizennegyedik pedig
mellettük. Jobb oldalán, kissé mögötte, a Tizenegyedikből érkezettek
várakoztak. Még a Második Barlangból is voltak néhányan, és a
rokonságukból is jött egy pár a völgy túloldaláról, a Hetedik Barlangból.
A Huszonkilencedik egy-két lakója vegyült el a többiek között, s nem
maradtak el az Ötödikből sem. A közeli szomszédság minden Barlangja
képviselte magát, néhány pedig jókora távolságból érkezett.
A meghívó gyorsan eljutott mindenhová, gondolta Joharran, a futárok
elérhették céljukat. Talán nem lesz szükségünk egy második találkozóra –
mintha mindenki itt lenne.
Biztosra vehettem, hogy itt lesznek. A Folyó felső folyásánál levő
Barlangok is láthatták őket. Végtére is Jondalar és Ayla déli irányba
lovagolt ki. Az idén talán jóval többen lesznek a Nyári Találkozón. Az
elutazásunk előtt talán tervezhetünk egy nagy vadászatot, hogy segítsünk
az élelmiszer-ellátásban.
Amikor mindenki rá figyelt, várt még egy kicsit, hogy összeszedje
gondolatait. Végül belekezdett:
– A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Vezetőjeként én, Joharran,
beszélni óhajtok. – A legutolsó néhány hang is elnémult. – Látom, hogy
ma este számos látogatónk érkezett, és a Nagy Földanya, Doni nevében
boldogan üdvözlöm e gyülekezés összes résztvevőjét, hogy
megünnepeljük fivérem, Jondalar visszatérését hosszú Utazásáról. Hálásak
vagyunk, hogy Földanya vigyázta lépteit, miközben idegen földeken járt,
és köszönettel tartozunk, amiért újra hazavezette világjáró lábait.
Egyetértő kiáltások hangzottak fel. Joharran szünetet tartott, és Ayla
észrevette, hogy homloka ugyanazzal az ismerős mozdulattal ráncolódik,
mint Jondalaré. A szeretet ugyanolyan szívélyessége fogta el iránta, mint
legelőször, amikor ezt a hasonlatosságot észrevette.
– Mint közületek a legtöbben már tudjátok, a fivér, aki Jondalarral
együtt indult útnak, nem tér már vissza – folytatta Joharran. – Thonolan
már a következő világban utazik. A Földanya visszahívta magához egyik
kedvencét. Egy pillanatra maga elé nézett.
Szerintük Földanyához térnek vissza az eltávozottak, gondolta Ayla.
Nem feltétlenül tekintették szerencsésebbnek azt, aki túl sok tehetséggel,
készséggel rendelkezik, vagy túlzottan szeretik annál, akit Földanya
kedveltjének tartottak. Földanya néha hiányolta kedvenceit, és korán
magához szólította őket, amikor még fiatalok voltak.
– Jondalar azonban nem egyedül jött haza – folytatta Joharran, majd
Aylára mosolygott. – Nem hiszem, hogy sokakat meglepetésként érne a
hír, hogy Utazása során a fivérem találkozott egy nővel. – Visszafojtott
nevetés hallatszott, az arcokon pedig számos „mindentudó" mosolyt látott.
– Be kell azonban látnom, hogy még Jondalartól sem számítottam arra,
hogy ilyen figyelemre méltó asszonyt találjon.
Megértve Joharran szavait, Ayla érezte, hogy elpirul. Zavarát most nem
a gúnykacaj okozta, hanem a Joharran dicséreteként kapott elismerő
mosolyok.
A jelenlevők teljes és pontos bemutatása napokba kerülne, különösen, ha
mindenki úgy határozna, hogy valamennyi nevét és családi kötelékét
tartalmazná bemutatása. – Joharran újra mosolygott, és számosan
bólintással és értő tekintettel reagáltak. – Vendégünk pedig soha nem
emlékezne mindenkire, ezért úgy határoztunk, hogy mindannyiótoknak
egyszerre mutatjuk be vendégünket, ti pedig bemutatkoztok, amikor
lehetőségetek nyílik rá.
Joharran az emelt kövön mellette álló nő felé fordult, és rámosolygott,
de aztán a magas, szőke férfira nézett, és arckifejezése elkomolyodott.
– A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Jondalarja, a kőpattintás
Mestere; Marthona, a Kilencedik Barlang korábbi Vezetőjének fia; aki a
Lanzadoniak Vezetőjének és Alapítójának, Dalanarnak Házi Tűzhelyébe
született; Fivére Joharrannak, a Kilencedik Barlang Vezetőjének. Öt évig
tartó hosszú és fáradságos Utazásról tért vissza. Oly távoli földről hozott
asszonyt magával, hogy visszaútja egy teljes esztendeig tartana. – Ayla
mindkét kezét a kezébe vette.
– A Nagy Földanya, a Doni nevében bemutatom valamennyi zelandoni
népe valamennyi tagjának Aylát, a Mamutok Népéből, az Oroszlán Tábor
egy tagját, a Mamut Házi Tűzhely Leányát, a Barlangi Oroszlán
Szellemének Kiválasztottját és a Barlangi Medve Szellemének
Védelmezettjét – elmosolyodott –, és amint láthattuk, a lovak és ennek a
farkasnak a barátját. – Jondalar meg volt róla győződve, hogy a farkas
mosolygott, mintha tudta volna, hogy őt is bemutatták.
Mamutok Aylája, gondolta az asszony, s eszébe jutott, amikor ő volt
Ayla, Akinek Nincs Népe, és hála öntötte el Talut, Nezzie és a többi
oroszlán táborbeli iránt, amiért helyet adtak neki, melyet a magáénak
mondhatott. Alig tudta elfojtani feltörő könnyeit. Valamennyiüket
hiányolta.
 Joharran elengedte Ayla egyik kezét, de a másikat föl emelve az
összegyűlt más barlangbeliek felé fordult.
– Fogadjátok szívesen, kérlek, ezt az asszonyt, aki oly távolról utazott
Jondalarral, üdvözöljétek őt, zelandoniak, a Nagy Földanya
Gyermekeinek földjén. Mutassátok meg ennek az asszonynak azt a
vendégbarátságot és tiszteletet, amellyel a zelandoniak tisztelik meg
valamennyi vendégűket, különösen, ha az a Doni Áldottja. Tudassuk vele,
hogy mi becsüljük vendégeinket.
Az összegyűltek a szemük sarkából Marona és barátnői felé néztek.
Aljas tréfájukat már senki nem találta viccesnek, Most a bűntársnők voltak
zavarban, és – legalábbis Portula – vörös színt öltött szégyenében, amikor
felnézett a Szóló kövön álló idegen asszonyra, akire egy zelandoni fiú
alsóruháját és kamaszövét adták. Az idegen nem ismerhette a ráadott
öltözék szerepét és jelentését – de már nem számított. Teljességgel
megnemesítette, ahogy viselte.
Ekkor Ayla, valahogy úgy érezve, hogy tennie kell valamit, kis lépést
tett előre.
– Mindenek Nagy Anyja, Mut nevében, akit ti Doni néven ismertek,
üdvözöllek benneteket, zelandoniak, e szépséges föld gyermekei, a Nagy
Földanya Gyermekei, és köszönöm üdvözlésetek. Hálásan köszönöm,
hogy lakóhelyeteken befogadtátok állat barátaimat, és hogy
megengedtétek, hogy Farkas velem lehessen egy lakóhely belsejében.
– A neve hallatán Farkas felnézett Aylára. – S köszönöm azt is, hogy
helyet adtok a lovaknak, Nyihahának és Villámnak.
A tömeg döbbent meglepődéssel reagált. Noha Ayla akcentusa
észrevehető volt, mégsem a beszédmódja lepte meg az embereket. A
bemutatkozások formalitásának szellemében Ayla úgy mondta lovának
nevét, ahogy eredetileg adta, Nyihahának, így a szájából kijövő hang
döbbentette meg őket. Oly tökéletes nyerítést hallatott, hogy egy pillanatra
azt hitték, igazi ló hangját hallották. Nem most történt előtör, hogy
meglepte az embereket azzal a képességével, hogy állatok hangját tudta
utánozni – s nem csupán lóét.
Aylának semmilyen emléke nem maradt a gyermekként ismert
beszédről; egy-két homályos álmon és a földrengésektől való
halálfélelmen kívül semmire nem emlékezett vissza a Törzs előtti életéből.
Ayla népe azonban rendelkezett az éhséggel csaknem azonos erejű
genetikai ösztönnel, az élő beszéd szükségével. Amikor egyedül élt a
völgyben, miután elhagyta a Törzset, s mielőtt Jondalartól újra megtanult
beszélni, kialakított magának egy nyelvet, melyet csak ő és bizonyos
mértékig a két állata, Nyihaha és Villám értett.
Aylának természetes tehetsége volt a hangutánzás, de élő beszéd híján,
és mert egyedül élt, csak az állatok hangját hallva, elkezdte utánozni őket.
A saját maga kifejlesztett nyelv azon csecsemőhangok kombinációjából,
melyeket a gyereke kezdett formálni, mielőtt arra kényszerült, hogy
elhagyja, a Törzs által ismert néhány szóból és az állathangok, köztük
madárfüttyök utánzásából állt. Az idő és a gyakorlás oly kiválóvá tette az
állathangok utánzásában, hogy talán már az állatok sem tudták a
különbséget felfedezni.
Számos ember utánozta az állatok hangját, hasznos vadászstratégia volt,
Ayla azonban annyira értett hozzá, hogy már-már csalhatatlan volt. Ez
okozta a döbbent pillanatot, az emberek azonban, akik a
bemutatkozásokkor hozzászoktak a dagályosság bizonyos elemeihez,
amikor az alkalom nem volt teljesen komoly, meggyőződhettek arról,
hogy Ayla a humor gesztusaként nyerített, mint egy ló. A kezdeti döbbenet,
miután megnyugodtak, mosolyoknak és kuncogásnak adta át helyét.
Ayla, akit aggodalommal töltött el első reagálásuk, észrevette a
feszültség enyhülését, s attól maga is megnyugodott. Amikor
rámosolyogtak, önkéntelenül ő is visszamosolygott csodálatos szép
mosolyával, amely mintha beragyogta volna.
– Jondalar, egy olyan kancacsikóval, mint ő, hogyan akarod távol
tartani a fiatal csődöröket? – kiáltotta hangosan valaki. Ayla szépségének
és megnyerő viselkedésének ez volt az első nyílt elismerése.
A szőke férfi elmosolyodott.
– Majd gyakran ki kell vinnem lovagolni, hogy ne maradjon ráérő ideje
– válaszolta. – Tudod, míg távol voltam, magam is megtanultam
lovagolni.
 – Jondalar, te már azelőtt is tudtál „lovagolni", mielőtt elutaztál!
Hangos kacagás volt a válasz, de most, Ayla megértette, hogy a nevetés
jóakaratú volt.
Joharran szólalt meg, miután a kacaj elcsöndesedett.
– Már csak egy dolgot kell mondanom. Meg akarom hívni a
szomszédos Barlangokból érkezett összes zelandoniI, hogy
csatlakozzanak a Kilencedik Barlanghoz arra az ünnepségre, melyet Ayla
és Jondalar hazaérkezésére előkészítettünk.

 7

Egész nap csodálatos illatok áradtak a közösség főzőhelyiségeiből a

sziklamenedék távoli, lakóterületként nem használt délnyugati végéből,
étvágygerjesztőül mindenki számára, és számos ember az utolsó
pillanatok előkészületeivel foglalatoskodott Joharran beszéde előtt. A
bemutatásokat követően, miközben a gyülekezet hátrafelé igyekezett,
Jondalart és Aylát előrenógatták, noha óvatosan helyet hagytak az asszonyt
egy lépéssel követő farkas körül.
Az ételeket ízlésesen helyezték el csontból formázott, fűszálakból vagy
rostokból font és fából faragott tálakon, tányérokon, és mészkőlapokból s
-tömbökből összeállított hosszú, alacsony asztalokon terítettek meg.
Hajlított fa húsfogókat, agancsból kifaragott kanalakat és nagy
kovakéseket helyeztek el alkalmas közelségben, készen arra, hogy
felszolgálóeszközökként használják őket. A vendégek többsége magával
hozta saját étkezési edényeit, bár a házigazdák azokról is gondoskodtak,
akiknek szükségük volt rá.
Ayla megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja az ételbemutatót.
Egészben sütött fiatal szarvascombok, kövér nyírfajd, több tálnyi pisztráng
és csuka, és a nyárelő még inkább becsült ételei, a még ritka zöldségfélék:
zsenge gumók, friss zöldek, rügyek és szorosan összecsavart korai
páfrány. Ehető édes csorbókavirág nyújtott tetszetős díszítést számos
fogáshoz. Az előző ősz terméséből csonthéjánk, aszalt gyümölcsök és
gombával, gumóval, szárított bölényhús főtt darabjaival teli húsleveses
tálak sorakoztak az asztalokon.
Ayla elgondolkodott azon, hogy ha a hosszú, zord tél után még ennyi
finom ételt tudtak felszolgálni, az valóban a megfelelő élelmiszer-
elkészítés, -elosztás, -tárolás és -gyűjtés szakértelmét dicséri, amellyel
fenn tudják tartani a jó néhány Zelandoni Barlangot a hideg évszakban. A
körülbelül kétszáz tagból álló Kilencedik Barlang túl nagy közösség lett
volna az életben maradáshoz egy kopárabb területen, azonban a
kivételesen termékeny környezet és a szokatlanul alkalmas és használható
természetes menedékek nagy száma jó néhány Barlang népességének
gyarapodását ösztönözte.
A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának otthona egy magas
mészkőszikla volt, melynek homlokzatát az időjárás és a használat
hatalmas, alácsüngő padozattá faragta, amely valamelyest délkeletről
csaknem délnyugati ívben, a Folyó útját követve kanyarodott hosszan, kis
szögben. Az alá csüngő sziklamenedék csaknem kétszáz méter hosszú és
ötven méter mélységű területnek adott fedelet, egy majdnem kilencezer-
háromszáz négyzetméternyi fedett lakóterületet biztosítva. Az alatta levő
sziklamenedék kőpadozata, melyet évszázadok kőtörmeléke és döngölt
talaja rétegelt, teraszként vagy tornácként nyúlt előre valamelyest az óriási
sziklaperem szélén túl.
Ily sok szabad térséggel a Kilencedik Barlang tagjai nem töltötték meg a
teljes védett területet lakóépítményekkel. Szándékosan senki nem döntött
úgy, ösztönösen azonban mégis igényelhették a válaszfalakat, melyekkel
elhatárolták az egymás mellett lévő lakóterületeket. A mesteremberek
pedig elkülönülten, a sziklamenedék keleti végében csoportosultak. Mivel
rengeteg szabad helyük volt, a lakóhelyektől nyugatra levő elhatárolt
térséget közösségi munkahelyekként használták. Attól délnyugatra és a
menedék vége felé nagy, üres játszótérség nyílt a gyerekeknek és azoknak,
akik a lakóhelyükön kívül gyűltek össze, de védelmet kerestek az
időjárástól.
Számos Zelandoni Barlang élt tágas tornácú, hasonló mészkő
csarnokokban végig a Folyó és mellékágai mentén, noha egyiknek a
mérete sem közelítette meg a Kilencedik Barlangét, s többségüket lakták,
legalábbis télen. Ugyan az emberek nem tudtak róla, és még
leszármazottaik sem gondolkodtak ilyen összefüggésekben több ezer
esztendőn keresztül, a zelandoniak földje félúton helyezkedett el az északi-
sark és az Egyenlítő között. Területük előnyeinek megértéséhez nem volt
szükségük arra, hogy ismerjék földjük földrajzi szélesség szerinti
elhelyezkedését. Számos generáció óta éltek ott, tapasztalataikból tanultak,
és továbbadták leszármazottaiknak, ahogy azt a tudományt is, hogy
térségük milyen előnyökkel bír az egyes évszakokban, ha valaki tudja,
hogyan hasznosítsa azokat az előnyöket.
Nyaranta szívesen beutazták a tágasabb vidéküket, melyet szintén
Zelandoni földnek tartottak, rendszerint a szabadban éltek sátrakban vagy
természetes anyagokból készített lakhelyeken, különösen, amikor nagyobb
csoportokban gyűltek össze, és gyakran akkor is, amikor meglátogatták
egymást, vagy vadásztak, vagy növényeket gyűjtöttek hatalmas
mennyiségben. Amikor azonban lehetőségük nyílt rá mindig inkább
kerestek egy déli fekvésű kőmenedéket, hogy nyilvánvaló előnyei miatt
időlegesen igénybe vegyék, vagy megosszák barátokkal, rokonokkal.
Még a jégkorszak idején is, amikor a legközelebbi jégtömeg első
peremei csupán néhány száz kilométerre voltak északra, a meleg
évszakban a tiszta napok egészen fölmelegedtek a középső szélességi
övben. Ahogy a nap elhaladt a fejük felett, mintha a nagy anyaföldet
kerülné meg, magasan fenn haladt a délnyugati égbolton. A Kilencedik és
a délre vagy délkeletre néző más Barlangok hatalmas, védelmet nyújtó,
lecsüngő sziklája árnyékot nyújtott a déli napszak heve elől, enyhítő
hűvösséggel kecsegtetve.
S amikor az időjárás már fagyosabbra fordult, a dermesztő hideg zord
évszakát jelezve a jégkorszak közeli területeken, a barlangok lakói
visszatértek állandóbb és védettebb otthonaikba. A jégkorszaki telek
idején, noha az éles szelek és a jóval a fagypont alatti hőmérsékletek
uralkodtak, a keserves hideg napok gyakran szárazak és tiszták voltak. A
fénylő napkorong alacsonyan csüngött az égen, és a délutáni nap hosszú
sugarai mélyen bejutottak a délre néző menedékbe, hogy a szoláris meleg
csókjával hevítsék a sziklát. A hatalmas mészkő menedék nagy becsben
tartotta a nap értékes ajándékát, megőrizte estig, amikor a fagy foga
mélyebben harapott bele, majd visszaadta melegét az óvott térségnek.
Az alkalmas öltözék és a tűz létfontosságú volt az élethez az északi
kontinensen, ahol a gleccserek csaknem a földfelszín negyedét borították,
a zelandoniak földjén azonban a passzív naphő lényegesen hozzájárult a
lakóhelyek átmelegítéséhez. Az óriási sziklák védelmet nyújtó
menedékeikkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a térség a legnépesebb
területek közé tartozott abban az ősi, jéghideg világban.

Ayla rámosolygott az ünnepség szervezéséért felelős asszonyra.

– Nagyon szép, Proleva. Ha a csodálatos illatoktól nem éheztem volna
meg, egyszerűen csak nézegetném ezt a sok finomságot!
Proleva elégedetten viszonozta a mosolyt.
– Ez a specialitása – mondta Marthona. Ayla megfordult s kissé
meglepődött Jondalar édesanyja láttán; már kereste korábban, mielőtt
lement volna a Szólókőről, de nem találta – Senki nem tud egy ünnepséget
vagy összejövetelt olyan jól megszervezni, mint Proleva. Jó szakácsnő is,
de az ételek, a segítség és egyéb kellékek megszervezésének szakértelme
teszi őt valóságos kinccsé Joharran és a Kilencedik Barlang számára.
– Tőled tanultam, Marthona – válaszolta Proleva nyilvánvaló örömmel
a társa anyjától kapott dicséretre.
– Messze túltettél rajtam, Proleva! Én soha nem értettem ennyire az
ünnepségek szervezéséhez – mondta Marthona.
Ayla észrevette, hogy Marthona kifejezetten az ünnepségek szervezését
említette, és eszébe jutott, hogy Marthona „specialitása" korábban nem
igazán az volt. Szervezési Ügyességét a Kilencedik Barlang vezetőjeként
hasznosította Joharran hazaérkezése előtt.
– Remélem, legközelebb én is segíthetek, Proleva – mondta Ayla. –
Szeretnék tanulni tőled.
– Boldog lennék, ha segítenél, de mivel ez az ünnepség nektek készült,
és az emberek arra várnak, hogy hozzáfogjatok, megkínálhatlak-e ebből a
zsenge rénszarvassültből?
– És a farkasállatod? – kérdezte Marthona – Neki nem ízlene némi hús?
– Dehogynem, de neki nincs szüksége porhanyósra. Ő valószínűleg egy
csontnak is örülni fog, ha van olyan, amelyiken maradt egy kis hús, és
nem használható levesbe – válaszolta Ayla.
Odaát, a főzőtüzek mellett van jó néhány – válaszolta Proleva –, de
először fogadd el ezt a szelet rénszarvassültet és hozzá egy kis
sásliliomrügyet.
Ayla kinyújtotta evőtálkáját, hogy Proleva megrakja sülttel és egy
merőkanálnyi forró zöldséggel, majd odahívott egy másik asszonyt, hogy
helyette szolgálja fel az ételt, ő pedig Aylával a főzőtűzhelyek felé indult, a
bal oldalán maradva, Farkastól távol. Egy nagy tűzhely mellé felhalmozott
csontokhoz vezette őket, és segített Aylának kiválasztani egy hosszú törött
csontot, fényes gömbbel a végén. A velőt kivették a csontból, de száradó,
barnás nyershúsdarabok még itt-ott lógtak rajta.
– Ez pompás lesz – mondta Ayla, miközben nyálcsorgató várakozásban
Farkas le nem vette róla a szemét. – Szeretned odaadni neki te, Proleva?
Proleva nyugtalanul összeráncolta a homlokát. Nem akart udvariatlan
lenni Aylával, különösen nem Marona aljas tréfája után, de abban azért
nem buzgólkodott, hogy csontot adjon a farkasnak.
– Majd én – szólalt meg Marthona, tudva, hogy mindenki nyugodtabb
lesz, ha látják, hogy ő adja oda a csontot Ayla állatának. – Hogy adjam oda
neki?
– Nyújtsd felé, vagy dobd eléje – tanácsolta Ayla. Észrevette, hogy
többen, köztük Jondalar is csatlakozott hozzájuk. Jondalarnak derűs
mosoly fénylett az arcán.
Marthona fogta a csontot, és az állat felé nyújtotta, miközben az
közeledett, majd meggondolta magát, és egyenesen feléje dobta. Farkas
felugrott, és a fogaival elkapta a levegőben. A mutatvány elismeréseket
váltott ki, majd a far kas várakozón Aylára pillantott.
– Vidd át oda, Farkas – mondta Ayla, kézjelzéssel a terasz szélén levő
nagy, kormos rönk felé mutatva. Az állat úgy tartotta fogai közt a csontot,
mint valami becses kincset, majd letelepedett a farönk mellett, és rágni
kezdte.
Amikor visszatértek a felszolgálóasztalokhoz, mindenki meg akarta
kínálni Aylát és Jondalart különleges főztjeivel, melyekről az asszony
észrevette, hogy ízesítésük egészen eltérő a gyermekkorában ismerttől.
Utazásai során azonban megtanulta, hogy bármilyen ételt kedveljenek is
legjobban egy adott terület lakói, még ha számára szokatlanok is, általában
jóízűek.
Egy Jondalarnál valamelyest idősebb férfi közeledett az Aylát
körülvevő csoporthoz. Annak ellenére, hogy Ayla szerint lomposan és
ápolatlanul jelent meg – vizet nem látott szőke haja sötét volt a zsírtól,
koszos ruhája javításra szorult –, sokan rámosolyogtak, különösen a fiatal
férfiak. A vizestömlőhöz hasonló zsákot vetett át a válla fölött. Az
állatgyomorból készült, csaknem vízhatlan tömlő annyira tele volt
folyadékkal, hogy az oldala kidudorodott.
A mérete alapján Ayla úgy vélte, ló gyomrából készült, mert mintha
nem rendelkezett volna a kérődzők összetett gyomrának körvonalaival. S
az illatáról ítélve nem víz volt benne. A szag inkább Talut italára
emlékeztette, arra az erjesztett italra, melyet az Oroszlán Tábor főnöke
készített nyírfaszirupból és más összetevőkből – melyeket Talut szeretett
titokban tartani, de rendszerint tartalmazott valamiben gabonafélét is.
Egy Ayla közelében lézengő fiatalember pillantott fel, s szélesen
elmosolyodott.
– Laramar! – szólalt meg. – Hoztál a seredből?
Jondalar örömmel látta, hogy az ifjú figyelme elterelődik. Nem ismerte,
de megtudta, hogy Charezalnak hívják. A Kilencedik Barlang új lakója
volt, aki a zelandoniak egy meglehetősen távoli közösségéből jött, és
egészen fiatal. Talán az első doni-asszonyával sem találkozott még,
amikor elutaztam, gondolta Jondalar, de úgy sürgölődik Ayla körül, mint
egy púposszúnyog.
– Igen. Gondoltam, én is elhozom ajándékomat ennek a
fiatalasszonynak az Üdvözlési Ünnepségére – szólalt meg Lamar, Aylára
mosolyogva.
A férfi mosolya őszintétlennek tűnt, ami azonnal felébresztette Ayla
törzsbeli gyanakvását. Alaposabban megfigyelte viselkedését, gesztusait,
és gyorsan eldöntötte, hogy a férfi nem olyan ember, akiben meg lehet
bízni.
– Ajándék? – kérdezte az egyik asszony az irónia árnyalatával a
hangjában. Ayla Rushemar társának, Salova hangjának vélte. Rushemar
Joharran két segédjének egyike volt, ahogy Grod Brun helyettese volt a
Törzsben. A vezetőknek szükségük van valakire, akiben bízhatnak,
döntötte el.
– Gondoltam, ez a legkevesebb, amit tehetek – válaszolt Laramar. –
Nem gyakran történik, hogy egy barlang üdvözölhet valakit, aki oly
messziről érkezik.
Miközben a férfi leemelte válláról a súlyos zsákot, és megfordult, hogy
letegye egy közeli kőasztalra, Ayla hallotta, amint egy asszony ezt
mormolja maga elé:
– S még ritkább, hogy Laramar bármilyen ajándékot hozzon. Vajon mit
akar?
Ayla számára nyilvánvalónak tűnt, hogy nincs egyedül férfi iránti
bizalmatlanságában. Mások sem bíztak benne. Ez fölkeltette kíváncsiságát
Laramar iránt. Már emberek gyülekeztek Laramar körül pohárral a
kezükben. Ő azonban határozottan kiválasztotta magának Aylát és
Jondalart.
– Azt hiszem, a hazatért utazónak és a magával hozott asszonynak kell
kapnia az első italt – jelentette ki Laramar.
– Aligha tudnak visszautasítani ekkora megtiszteltetést – mormolta
Salona.
Ayla épp hogy csak hallotta a megvető megjegyzést, és azon tűnődött,
vajon más hallotta-e. Az asszonynak azonban igaza volt. Nem utasíthatták
vissza. Ayla Jondalarra nézett, aki félreérthetetlenül kiöntötte a vizet
poharából, és a férfi felé bólintott. Ayla is kiürítette poharát, miközben
Laramar felé lépdeltek.
– Köszönöm – udvariaskodott Jondalar mosolyogva. Ayla úgy vélte,
mosolya éppoly őszintétlen, mint Laramar.
– Igazán nagyon előzékeny tőled. Mindenki tudja, hogy a te sered a
legjobb, Laramar. Találkoztál már Aylával?
– A többiekkel együtt, valójában azonban még nem mutattál be.
– Mamutok Népének Aylája, ő Laramar, a Zelandonik Kilencedik
Barlangjából. S valóban, nála senki nem készít jobb sert – mondta
Jondalar.
Ayla meglehetősen korlátozottnak találta a bemutatást, a férfi azonban
mosolygott a dicséreten. Átnyújtotta poharát Jondalarnak, hogy mindkét
kezét szabaddá tegye, és a férfi felé nyújtsa.
–A Nagy Földanya nevében üdvözöllek a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjából származó Laramar – szólalt meg.
– Én is üdvözöllek – válaszolta a férfi, s kezébe vette Ayla mindkét
kezét, ám csak röpke ideig tartva a sajátjában, mintha zavarba jött volna. –
A formális bemutatkozó, helyett hadd ajánljak fel egy jobbat.
Laramar nekilátott, hogy kinyissa az italtárolót. Először kicsomagolt
egy tisztított béldarabból készült vízhatlan öntőcsövet, amely egy
bölénygerinc egyetlen csontjából készült. Faragással eltávolította a cső
alakú csont fölöslegét, és a külsejébe barázdát vájt. Majd beleillesztette az
állatgyomor egy természetes nyílásába, és egy erős szállal körbetekerte a
csontot úgy, hogy a kiöntőcsövet hozzáerősítette vele a barázdába, hogy
ne mozduljon el, és a folyadék se szivárogjon ki mellette. Majd kihúzta a
dugót, egy vékony bőrszíjjal, melyet az egyik végén többször
összecsomózott, míg elég nagy nem lett ahhoz, hogy bedugaszolja a
középső lyukat. A szilárd kiöntőcsővel így sokkal könnyebb volt a
folyadék öntését szabályozni a rugalmas tömlő közepén levő lyukon
keresztül.
Ayla visszakérte poharát Jondalartól, és előrenyújtotta, Lamar több mint
félig töltötte, majd töltött valamennyit Jondalarnak is. Ayla belekortyolt.
Finom – szólalt meg mosolyogva. – Amikor a mamutojok közt éltem, a
vezető, Talut ehhez hasonló italt készített nyírfanedvből, gabonából és más
összetevőkből, de be kell látnom, hogy ez finomabb.
Laramar affektált és önelégült mosollyal nézett a körülötte állókra.
– Ez miből készült? – kérdezte Ayla, megpróbálva az íze alapján
megállapítani.
– Nem mindig csinálom egyformán. Attól függ, mit tudok gyűjteni.
Néha nyírfanedvből és gabonából – válaszolta kitérően Laramar. – Meg
tudod mondani, mi van benne?
Ayla újra megkóstolta. Nehezebb volt megállapítani az erjesztett
összetevőket.
– Azt hiszem, gabona, talán nyírfanedv vagy valamely más fa nedve, és
talán gyümölcs, de valami más is, valami édes. Az arányokról azonban,
hogy miből mennyi van benne, sejtelmem sincs – válaszolta Ayla.
– Nagyon jó az ízérzéked – ismerte el Laramar, akit nyilvánvalóan nem
hagyott hidegen Ayla szakértelme. – Ebben a készítményben van
gyümölcs, alma, melyet a fán csípett meg a fagy, amitől kissé édesebb lett,
az édesség azonban melyet ízleltél, méz.
–Hát persze! Most, hogy említed, tényleg a méz ízét éreztem –
válaszolta Ayla.
– Nem mindig tudok mézet szerezni, de amikor igen, attól a ser jobb és
erősebb lesz – magyarázta Laramar, most őszinte mosollyal. Nem sok
embert ismert, akivel megbeszélhette italai főzésének módszereit.
A barlangok népe többségének volt mestersége, amelyben kiemelkedő
jártasságra tettek szert. Laramar tudta, hogy mindenkinél jobban ért a
serkészítéshez. Ő a serfőzést tekintette a mesterségének, az egyetlen
dolgot, amit jól csinált, de úgy vélte, kevesen adják meg neki azt az
elismerést, melyet szerinte megérdemelne.
Számos élelem természetes módon erjedt, néhányuk kúszónövényen
vagy szőlőtőkén, vagy a fán, amelyen termett, még az állatok is, melyek
fogyasztottak belőle, néha a hatása alá kerültek. És sokan készítettek
erjesztett italokat, legalábbis esetenként, de nem tudták összeegyeztetni az
alapanyagokat, és termékeik gyakran megkeseredtek. Marthonát gyakran
emlegették kitűnő borászként, ezt a szakértelmet azonban sokan nem
tartották fontosnak, és természetesen nem ez volt az egyetlen, amihez
kiválóan értett.
Laramarra mindig lehetett számítani abban, hogy készít erjesztett
italokat, melyek alkoholosak lesznek és nem ecetesednek meg, és az övé
gyakran nagyon jól sikerült. Ő tudta, hogy a serkészítés nem semmiség, és
jó elkészítése ügyességet és hozzáértést igényel. Az emberek többsége
azonban csak a végtermékkel törődött. Laramarnak nem tett jót, hogy
arról ismerték, hogy sokat iszik, s hogy reggelente gyakran túl „beteg"
ahhoz, hogy vadászni menjen, vagy részt vegyen a Barlang
együttműködést igénylő, néha kellemetlen, de rendszerint szükséges
tevékenységeiben, melyeket a közösség érdekében meg kellett tenni.
Nem sokkal azután, hogy sert öntött a becses vendégeknek, egy asszony
jelent meg Laramar mellett. Togyogó kisgyerek kapaszkodott a lábába,
akit a nő mintha észre sem vett volna. Poharat tartott a kezében, s Laramar
felé nyújtotta. Pillanatnyi nemtetszés suhant át Laramar arcán, de óvatosan
közönyösnek mutatkozott, miközben öntött az asszonynak.
– Nem akarod bemutatni őt a társadnak? – Az asszony nyilvánvalóan
Laramarnak tette fel a kérdést, de közben Aylára nézett.
– Ayla, ő a társam, Tremeda, a belecsimpaszkodó kicsi pedig a
legkisebb fia – válaszolta a férfi, kissé vonakodón teljesítve társa kérését,
gondolta Ayla.
– Tremeda, ő Ayla a... mamutoj népből.
– A Földanya nevében üdvözöllek, Tremeda... – fogott hozzá Ayla,
letéve poharát, hogy így mindkét kezét a formális köszöntésre nyújthassa.
– Üdvözöllek, Ayla – válaszolta Tremeda, majd ivott egyet, nem
zavartatva magát azzal, hogy megpróbálja szabaddá tenni két kezét az
üdvözléshez.
Két további gyerek jelent meg mellette. Mindegyikük ruhája oly
rongyos, pecsétes és piszkos volt, hogy nehéz lett volna meglátni a kisebb
különbségeket, melyeket a többi zelandoni kislányon és kisfiún Ayla
észrevett. Tremeda maga sem nézett ki jobban. Haja fésületlen volt, ruhái
koszfoltosak és szakadtak. Ayla gyanította, hogy Tremeda túlzottan is
rákapott társa italára. A gyerekek közül a legnagyobb, akit Ayla fiúnak
vélt, elutasítóan nézett rá.
– Miért beszél olyan furcsán? – kérdezte, felnézve anyjára. – S miért
visel fiú alsóruhát?
– Nem tudom. Miért nem kérdezed meg tőle? – válaszolta az anyja, s az
utolsó kortyot is kiitta a pohárból.
Ayla Laramarra pillantott, és észrevette, hogy dúl-fúl haragjában. Úgy
tűnt, mint aki kész megütni a gyereket. Mielőtt megtette volna, Ayla szólt a
fiúhoz.
– Azért beszélek másként, mert nagyon messziről jöttem, és olyan
emberek közt nőttem fel, akik nem úgy beszélnek, mint a zelandoniak.
Jondalar tanított megbeszélni a ti nyelveteken, miután már felnőttem. Ami
a ruhákat illeti, ma délelőtt kaptam ajándékba.
A kisgyerek meglepettnek látszott, hogy a nő válaszolt neki, de nem
habozott újabb kérdést feltenni.
 – Miért adott neked valaki fiúruhát?
– Nem tudom – felelte Ayla. – Talán tréfának szánták, de nekem
tetszenek. Nagyon kényelmesek. Nem gondolod?
– Szerintem is. Nekem soha nem volt ilyen jó ruhám mondta a fiú.
–Akkor talán készíthetünk. Szívesen csinálok, ha segítesz – válaszolta
Ayla.
A kisfiú szeme felragyogott.
– Komolyan mondod?
– Igen. Megmondanád a neved?
– Bologan vagyok.
Ayla a fiúcska felé nyújtotta mindkét karját. Bologan meglepetten nézett
rá. Nem számított teljes formális bemutatkozásra, és nem volt biztos
benne, mit kell tennie. Nem is tudott arról, hogy lenne egyáltalán
szabályos, formális neve. Soha nem hallotta, hogy az anyja vagy a házi
tűzhelyénél élő férfi valaha is köszöntött volna bárkit a nevén vagy a
titulusaival együtt. Ayla lefelé nyújtotta a kezét, és megfogta a kisfiú
mindkét szutykos kis kezét.
– Ayla vagyok a Mamutok Népéből, az Oroszlán Tábor tagja – kezdett
bele, és folytatta teljes formális bemutatkozásával. Amikor a fiú nem
válaszolt a sajátjával, Ayla tette meg helyette.
– Mut, a Nagy Anyaföld nevében, akit Doniként is ismerünk,
üdvözöllek, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából származó Bologan,
Laramarnak, a Legkitűnőbb Serfőző Társának, Tremedának, a Doni
Áldottjának Fia.
Ahogy Ayla mindezt mondta, úgy hangzott, mintha a gyereknek valóban
lenne neve és olyan családi kötelékei, melyekre büszke lehet. Felnézett
anyjára és Laramarra, Laramar már nem volt mérges. Mosolyogtak, s úgy
tűnt, meglehetősen tetszett nekik, ahogy Ayla felsorolta nevüket
Ayla észrevette, hogy Marthona és Salova csatlakozott hozzájuk.
– Szeretnék kérni abból a legkitűnőbb serből – szólalt meg Salova.
Laramar több mint boldogan teljesítette a kérést.
– Én is – tette hozzá Charezal, és a Laramar körül gyülekezőket
megelőzve előrenyújtotta poharát.
 Ayla észrevette, hogy Tremeda is kapott egy újabb pohárnyit, mielőtt a
gyerekek kíséretében elindult. Bologan nézte az idegen asszonyt,
miközben távolodtak. Ayla rámosolygott, és boldogan látta, hogy a kisfiú
visszamosolyog rá.
– Azt hiszem, barátoddá tetted azt a fiatalembert – szólalt meg Marthona.
– Meglehetős csirkefogó ifjú ember – tette hozzá Salova. – Tényleg
csinálni akarsz neki téli alsóneműt?
– Miért ne? Szeretném megtanulni – válaszolta Ayla, rajta levő ruhákra
mutatva. – Talán egy nap majd nekem is lesz fiam. És talán magamnak is
készítenék egy másikat.
– Saját magadnak? Úgy érted, ezt viselni akarod? – kérdezte Salova.
– Némi változtatással, mint például kissé jobban illő felsővel.
Felpróbáltál egyet valaha is? Nagyon kényelmes. Ráadásul üdvözlési
ajándékként kaptam. Meg akarom mulatni, mennyire becsülöm az
ajándékot – válaszolta Ayla, pusztán cseppnyit mutatva ki haragjából és
büszkeségéből|.
Salova szeme elkerekedett, ahogy az idegenre nézett, akit Jondalar
hozott magával, váratlanul felfigyelve Ayla szokatlan kiejtésére. Ez az
asszony nem olyan valaki, akit megszabad haragítani. Marona
megpróbálhatta zavarba hozni, ő azonban visszafordította Maronára.
Marona lesz az, aki majd megalázottan végzi. Megalázottnak érzi majd
magát mindig, amikor meglátja Aylát ebben a ruhában. Nem akarnám,
hogy Ayla megharagudjon rám, gondolta magában.
– Biztos vagyok benne, hogy Bologannak lesz valami meleg téli ruhája
– szólalt meg Marthona. Nem mulasztotta el a két asszony közti halk
beszélgetés egy szavát sem. Ayla így talán éppoly jól elkezdheti
megalapozni helyét a Barlangban, gondolta. Jó, ha tudják az emberek,
hogy nem könnyen lehet kihasználni és becsapni. Végtére is a zelandoniak
felelős vezetői közé született és köztük felnőtt férfi társa lesz.
– Bologannak rendes ruhára lenne szüksége – mondta Salova. – Volt
valaha is valami tisztességes öltözéke? Azoknak a gyerekeknek egyáltalán
azért van valamijük, mert az emberek megkönyörülnek rajtuk, és odaadják
nekik a levett ruhájukat. Amennyit Laramar iszik! Észrevetted, hogy
mindig úgy intézi, hogy elég sere legyen ahhoz, hogy kereskedjen vele,
főleg azért, hogy még többet készíthessen, de ahhoz már nem elég, hogy
ennivalója legyen a társának és a gyerekeinek. És sosincs sehol, amikor
valamit meg kell csinálni, mint például sziklatörmeléket elteríteni az
árkokban, de még akkor sem, amikor vadászni kell menni.
– És Tremeda sem segít – folytatta Salova. – Nagyon hasonlítanak
egymásra. Mindig túl „beteg", amikor segíteni kell az élelemgyűjtésben
vagy a közösségi feladatokban, bár az mintha nem zavarná, hogy
alamizsnát kolduljon valaki más megdolgozott részéből, hogy enni tudjon
adni „szegény éhes gyermekeinek". És ki tudná elutasítani? A gyerekek
tényleg gyakran éhesek, ritkán tiszták, a ruhájuk nyomorúságos.
Az étkezést követően az ünneplők mind szilajabbak lettek, különösen
Laramar sere után. A sötétség beálltával a mulatozók az egész településnek
tetőül szolgáló óriás sziklapadozat alatti tér közepének közelében található
részre vonultak, és a csaknem teljesen a fejük felett levő szikla pereménél
nagy tüzet raktak. Az északi, hatalmas, jégkorszaki jégtömegek
emlékeztetőjéül az éjszaka még a legforróbb nyári napokon is dermesztő
hideget hozott.
A tábortüzet olyan helyen rakták, hogy melege a menedék alatti
lakhelyekre jusson be, és a szikla felmelegedése hozzájárult a környezet
nyújtotta komfortérzethez. A barátságos, bár állandóan változó tömeg a
nemrég érkezett pár köré csoportosult. Ayla oly sokakkal találkozott, hogy
kivételes memóriája ellenére sem volt biztos abban, hogy később is
emlékszik-e majd mindannyiukra.
Csaknem ugyanakkor, amikor az álmos Jaradalt magával cipelő Proleva
csatlakozott a csoporthoz, váratlanul Farkas is újra felbukkant. A fiú
felriadt, és anyja nyilvánvaló neheztelése ellenére le akart szállni az
öléből.
– Farkas nem bántja – szólalt meg Ayla.
– Nagyon kedves a gyerekekhez, Proleva – tette hozzá Jondalar. – Az
Oroszlán Tábor gyerekei közt nőtt fel, és különösen vigyázott egy nagyon
gyenge, beteges fiúra.
Az ideges anya előrehajolt, letette gyerekét a földre, de vállát átkarolva
tartotta. Ayla odament hozzájuk, átölelve a négylábút, elsősorban azért,
hogy az asszonyt megnyugtassa.
– Szeretnéd megsimogatni Farkast, Jaradal? – kérdezte Ayla. A fiú
komolyan bólogatott. Ayla megfogta a kezét, és a farkas feje felé
irányította.
– Szúrós! – mondta Jaradal mosolyogva.
– Igen, a farkasbunda szúrós. Őt magát is csiklandozza. Vedlik, ami azt
jelenti, hogy hullik a szőre – magyarázta Ayla.
– Fáj neki? – kérdezte Jaradal.
– A vedlés nem, csak viszket tőle. Ezért különösen kedveli, ha
vakargatják.
– Miért jön ki a szőre?
– Mert melegszik az idő. Télen, amikor hideg van, vastag szőrt növeszt,
hogy melegen tartsa, de az nyáron túl meleg neki – magyarázta Ayla.
– Miért nem vesz fel kabátot, amikor hideg van? – kérdezte a kisfiú.
A válasz más forrásból érkezett.
– Nehéz a farkasoknak kabátot készíteniük, így Földanya készít nekik
minden télen – felelte Zelandoni. Nem sokkal Proleva után csatlakozott
hozzájuk. – Nyáron, amikor felmelegszik az idő, Földanya leveszi a
kabátjukat. Doni úgy veszi le Farkas kabátját, hogy az állat levedli a szőrét,
Jaradal.
Aylát meglepte az asszony hangjának szelídsége és gyengéd tekintete,
ahogy magyarázott a kisfiúnak. Ez elgondolkodtatta azon, vajon Zelandoni
akart-e valaha is gyereket. Ayla biztosra vette, hogy gyógyászati
tudományával Zelandoni biztosan ért a magzatelhajtáshoz, de sokkal
nehezebb tudomány volt ahhoz érteni, hogyan lehet teherbe esni, vagy
megakadályozni a vetélést. Vajon szerinte hogyan kezdődik az élet,
gondolta Ayla, vagy tudja-e, hogyan kell megakadályozni?
Amikor Proleva felkapta kisfiát, hogy hazavigye, Farkas utánuk indult.
Ayla visszahívta.
– Azt hiszem, Marthona szállására kell menned, Farkas – mondta neki
egy „menj haza" intés kíséretében. Farkas otthona bárhol lehetett, ahol
Ayla leterítette saját prémtakaróit.
 Ahogy a dermesztő sötétség eluralkodott a területen, a megnyugtató
tábortűzön túl, sokan elhagyták az ünneplés terét. Néhányan, különösen a
kisgyermekes családok, hazatértek saját személyes lakóhelyükre. Mások,
főleg fiatal párok, de idősebbek is, és előfordult, hogy kettőnél több, a tűz
széle körüli árnyékba vonult, sokkal magánjellegűbb elfoglaltsághoz, hol
beszélgetve, hol ölelkezve. Ilyen eseményeken nem volt szokatlan osztozni
a partnereken, és ameddig minden részt vevő fél beleegyezett, nem
merülhetett fel rosszakarat.
Az összejövetel a Földanya Tiszteletére rendezett ünnepségre
emlékeztette Aylát még a mamutojok törzsénél, és ha az megtisztelte
Földanyát, hogy megossza Öröm Adományát, az az éjszaka valóban
megtisztelés volt részére. A zelandoniak mintha nem különböznének
annyira a mamutojoktól, gondolta Ayla, vagy a sharamudojoktól, vagy a
losadunajoktól, s még a nyelvük is ugyanaz, mint a lanzadoniaké.
Jó néhány férfi próbálta csábítani a szép idegent, hogy vegyen részt a
Nagy Földanya Öröm Adományában. Aylának tetszett a figyelem, de
egyértelművé tette, hogy Jondalaron kívül nem vonzódik senkihez.
Jondalar vegyes érzelmekkel fogadta az Ayla iránti érdeklődést. Tetszett
neki, hogy asszonyát oly szívélyesen fogadta népe, és büszke volt arra,
hogy oly sok férfi csodálatát fölkeltette, de azt szerette volna, ha nem
buzgólkodnának oly nyíltan abban, hogy a prémjeikre vigyék – különösen
nem az a Charezal nevű idegen –, és boldogan látta, hogy rajta kívül Ayla
senki máshoz nem vonzódik.
A féltékenységet rosszul tolerálták a zelandoniak. Viszályhoz és
civakodáshoz, sőt veszekedéshez vezethetett, kis közösségként
mindenekfelett a harmóniát és együttműködést becsülték. Egy világban,
amely az év nagy részében alig volt több fagyott pusztaságnál, a készséges
kölcsönös segítség elengedhetetlen volt az életben maradáshoz. Szokásaik
és tevékenységeik a jóakarat megőrzését szolgálták, és elutasítottak
mindent, így a féltékenységet is, ami jóindulatú, békés kapcsolataikat
veszélyeztethette.
Jondalar tudta, nehezen lett volna képes elrejteni féltékenységét, ha Ayla
valaki mást választana. Nem akart rajta osztozni senkivel. Oly sok
esztendeje voltak együtt szeretetben, és tudta, s talán meg is értené, hogy a
megszokás kényelme esetenként utat nyithat egy új társ érdekességéhez, de
nem most, és szívében kétségbe vonta azt is, hogy egyáltalán valaha is
kész lenne bárkivel osztozni Aylán.
Egy-két ember énekelni, táncolni kezdett, és Ayla megpróbált feléjük
indulni, ám a többiek szorosan körülvették, mert beszélgetni akartak vele.
Különösen egy férfi, aki az este nagy részében addig a csoport szélén
őgyelgett, most azonban mintha eltökélte volna magát, hogy beszél az
idegennel. Aylának eszébe jutott, hogy korábban már észrevett egy furcsa
alakot, de amikor megpróbált ráfigyelni, valaki más kérdezett valamit,
vagy tett megjegyzést, ami elterelte figyelmét.
Fölemelte tekintetét, amikor egy férfi újabb pohár sert nyújtott felé.
Noha az ital Talut italára emlékeztette, ez valamivel erősebb volt. Kicsit
szédült, és elhatározta, hogy egy kortyot sem iszik többet. Tudta, milyen
hatással vannak rá az erjesztett italok, és nem akart túl „barátságos" lenni
már az első alkalommal, amikor Jondalar népével találkozik.
A férfira mosolygott, aki úgy nyújtotta felé az ivópoharat, mint aki
udvarias elutasításra számít. A férfi látványának döbbenete azonban egy
pillanatra ráfagyasztotta a mosolyt az arcára, majd a mosoly mégis
gyorsan az őszinte szívélyesség és jóakarat megnyilvánulásává változott.
– Brukeval vagyok – mutatkozott be a férfi. Tétovának és szégyenlősnek
tűnt. – Jondalar unokatestvére. – Hangja egészen mély volt, de gazdag
árnyalatú, tetszetős.
– Üdvözöllek! Én Ayla vagyok a Mamutok népéből – válaszolta Ayla, és
a férfi hangjánál és viselkedésénél több keltette fel érdeklődését
A férfi nem egészen hasonlított azokhoz a zelandoniakhoz, akikkel
addig találkozott. A náluk látott kék vagy szürke szempártól eltérően az ő
nagy szeme egészen sötét volt. Ayla inkább barnának látta, a tűz fényénél
azonban nehezen lehetett biztos benne. Teljes megjelenése azonban még a
szeménél is meglepőbb volt. A külseje volt ismerős a számára. Vonásai a
Törzs vonásai voltak!
A férfi keverék: Törzs és Mások! Biztos vagyok benne, gondolta Ayla.
Figyelte Brukevalt, de csak futó pillantásokkal. A férfi mintha kihozta
volna belőle a törzsbeli asszonyi felkészültségét, és arra lett figyelmes,
hogy nagyon vigyáz arra, ne nézze túl nyíltan. A férfi nem egyenlő
arányban Törzs és Mások, mint Echozar, akinek Joplayát ígérték... vagy a
saját fia, gondolta Ayla.
A Mások arcberendezése meghatározóbb volt nála: homloka alapvetően
magas és egyenes, csak enyhén hátrahajló, és amikor megfordult, Ayla
láthatta, hogy amíg a feje hosszúkás, koponyája hátsó része gömbölyű, és
hiányzik róla a kiálló, csontos koponyadudor. Ám nagy, mélyen ülő
szemére csüngő szemöldökcsontja volt a legsajátosabb jellegzetessége,
amely nem volt annyira impozáns, mint a Törzs férfijainál, ám
határozottan feltűnő. Orra is egészen nagy volt, és bár finomabban
formált, mint a törzsbeli férfiaké, általános alakja mégis ugyanolyan.
Ayla arra gondolt, a férfinak valószínűleg csapott az álla. Sötétbarna
szakálla miatt nehéz lett volna megállapítani, maga a szakáll azonban
hasonlóvá tette azokhoz a férfiakhoz, akiket gyerekként ismert.
Megrázkódtatás volt Ayla számára, amikor Jondalar legelőször
megborotválkozott, amire rendszerint nyáron kerített sort, és nagyon
fiatalnak, éretlen fiúnak látszott szakáll nélkül. Korábban soha nem látott
felnőtt férfit szakáll nélkül. Ez a férfi valamelyest alacsonyabb volt az
átlagosnál, kicsit alacsonyabb nála, bár erőteljes testfelépítésű, köteges
izmokkal és jókora hordómellkassal.
Brukevalban megvoltak azoknak a férfiaknak a maszkulin
tulajdonságai, akikkel felnőtt, és kellemesen jóképűnek találta. Még a
vonzódás kis bizsergését is érezte, ahogy azt is hogy kicsit sokat ivott –
nyilván egy csepp sert sem ihat többet.
Ayla szívélyes mosolya kifejezte érzéseit, Brukeval azonban megnyerő
szégyenlősséget is vélt látni abban, ahogy félrepillantott és lefelé nézett.
Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a nők oly szívélyesen fogadják,
különösen nem a karizmatikus, magas unokatestvérével levő szép nők.
– Arra gondoltam, talán innál egy pohárral Laramar seréből – szólalt
meg Brukeval. – Oly sokan voltak körülötted, mindegyik beszélni akart
veled, de egyik sem gondolt arra, hogy esetleg szomjas lehetsz.
– Köszönöm. Valóban szomjas vagyok, de abból már nem merek inni
többet – válaszolta Ayla, a pohárra mutatva. – Már így is annyit ittam, hogy
szédelgek tőle. – Ellenállhatatlan mosolya beragyogta arcát.
Brukevalt annyira elbájolta Ayla, hogy egy pillanatra elfelejtett levegőt
venni. Egész este arra várt, hogy találkozhasson az idegen asszonnyal, de
tartott attól, hogy meg közelítse. Korábban a szép nők esetenként
elutasították A tábortűz fényében ragyogó aranyló haja, erős és
figyelemreméltóan formás teste, melyet a testhezálló bőrruha előnyösen
kiemelt, és az enyhén idegen vonások egzotikus külsőt adtak Aylának,
amitől Brukeval a valaha látott legkülönlegesebb szép nőnek tartotta.
– Kérsz valami mást inni? – kérdezte végül Brukeval, fiús tetszeni
akarással mosolyogva. Nem számított arra, hogy Ayla oly kedves és
jóindulatú lesz hozzá.
– Menj el, Brukeval. Én voltam itt előbb – szólalt meg Charezal, nem
igazán tréfásan. Látta, ahogy Ayla Brukevalra mosolygott, ő pedig egész
este megpróbálta elcsábítani az asszonyt, vagy legalábbis egy ígéretet
kicsikarni belőle, hogy találkozzanak valamikor máskor.
Kevés férfi lett volna oly kitartó abban, hogy felkeltse egy nő, Jondalar
választottjának érdeklődését, Charezal azonban csak az előző évben
költözött egy távoli Barlangból a Kilencedikbe. Jó néhány évvel fiatalabb
volt Jondalarnál, még csak a férfikorba sem lépett, amikor Jondalar és a
fivére Útnak indult, és nem tudta, hogy a magas férfi híres arról, hogy
összehasonlíthatatlanul ért a nőkhöz. Csak annyit tudott, hogy a vezetőnek
van egy fivére. Brukevalról azonban hallotta a pletykákat.
– Csak nem gondolod, hogy őt érdekelne olyan valaki, akinek az anyja
félig laposfejű volt? – kérdezte Charezal.
A tömegnek elállt a lélegzete, és hirtelen elnémult. Évek óta senki nem
tett nyíltan ilyen megjegyzést Brukevalra. Arcát eltorzította a tiszta
gyűlölet dühös pillantása, ahogy alig türtőztetett haraggal a fiatal férfira
meredt. Aylát megdöbbentette az átalakulás látványa. Azt a fajta dühöt látta
már korábban egy törzsbeli férfin, és megrémisztette.
Nem most történt azonban először, hogy valaki kigúnyolta Brukevalt.
Ezért különösen érzékenyen érintette Ayla kínos helyzete, amikor
kinevették a ruhák miatt, melyeket Marona és bűntársnői adtak rá.
Brukeval is kegyetlen tréfák áldozata volt. Amikor kinevették, oda akart
rohanni hozzá, hogy megvédje, ahogy Jondalar tette, és amikor látta,
ahogy kiáll nevetésükkel szemben, könnyek szöktek szemébe. Amikor
figyelte, ahogy Ayla büszkén feléjük sétál és a tekintetével legyőzi őket,
örökre meghódította Brukeval szívét.
Később, bár sóvárgott arra, hogy beszélgethessen vele, gyötörte a
határozatlanság, és habozott bemutatkozni. A nőktől nem mindig kapott
kedvező választ, s inkább távolról csodálta őket, semmint lássa a lenézést
vagy megvetést, amiben a szép nők egyike-másika részesítette. De miután
figyelte egy ideig, végül úgy döntött, szerencsét próbál. Utána pedig
milyen kedves volt vele! Úgy tűnt, jó szívvel látta, hogy odament hozzá.
Mosolya oly szívélyes és kedves volt, hogy az még szebbé tette.
A Charezal megjegyzését követő csendben Brukeval figyelte, amint
Jondalar Ayla mögé lép, védelmezőn föléje magasodik. Irigyelte
Jondalart. Mindig is irigyelte, mert meg a többségnél is magasabb volt.
Noha soha nem vett reszt a gúnyolódás „sportjában", sőt valójában
többször is megvédte őt, érezte a sajnálatát, és az még rosszabb volt. Most
pedig Jondalar hazajött ezzel a csodálatos asszonnyal, akit mindenki
csodált. Mitől kedvelnek annyira egyeseket?
Brukeval Charezalra vetett gyűlölködő tekintete jobban felzaklatta Aylát,
semmint azt a férfi sejthette volna. Azóta nem látott ilyen arckifejezést,
mióta elhagyta Brun törzsét; Brun társának fiára, Broudra emlékeztette,
aki gyakran nézett rá ilyen gyűlölettel. Noha Brukeval nem rá haragudott,
beleborzongott az emlékbe, és el akart menni.
Jondalar felé fordult.
– Menjünk. Elfáradtam – súgta mamutoj nyelven, és rájött, hogy
valóban kimerült. Egy fárasztó, nehéz Utazás vérére értek, és annyi
minden történt, hogy nehéz volt elhinni, csak aznap érkeztek. Épp elég volt
az aggodalom a Jondalar családjával való találkozás miatt, a bánat, hogy
meg kell mondaniuk Thonolan halálát, a kínos érzés Marona aljas tréfája
miatt, és a nagy Barlang minden lakójával való találkozás izgalma is; most
pedig Brukeval. Túl sok volt.
Jondalar látta, hogy a Brukeval és Charezal közti incidens
aggodalommal töltötte el Aylát, és sejtette az okát.
– Hosszú nap volt a mai – szólalt meg. – Azt hiszem, ideje mennünk.
Brukeval idegesnek tűnt korai távozásuk miatt, miután végre sikerült
összeszednie a bátorságát, hogy beszéljen Aylával. Tétován elmosolyodott.
– Muszáj mennetek? – kérdezte.
– Későre jár. Sokan már elmentek lefeküdni, és fáradt vagyok –
válaszolta Ayla, visszamosolyogva Brukevalra. Most már nem látta a férfi
arcán azt az ellenséges kifejezést, így viszonozni tudta mosolyát, de már
hiányzott belőle a korábbi szívélyesség. Jó éjt kívántak a körülöttük
állóknak, amikor azonban visszanézett, észrevette, hogy Brukeval újra
gyűlölködve mered Charezalra.
Miközben visszafelé sétáltak a lakóhelyek és Marthona lakása felé, Ayla
megkérdezte:
– Láttad, hogyan nézett az unokatestvéred Charezalra? Tele gyűlölettel!
– Nem mondhatom, hogy hibáztatnám a Charezal iránti ellenszenve
miatt – válaszolta a férfi. Jondalar sem volt oda Charezalért. – Jól tudod,
milyen borzalmas sértés laposfejűnek nevezni valakit, és még rosszabb, ha
valakinek az anyját nevezik annak. Brukevalt már korábban is érte
inzultus, különösen kiskorában – a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni.
Jondalar tovább mesélte, hogy gyermekkorában ha valaki bántani akarta
Brukevalt, laposfejűnek hívta. Bár nála hiányzott az a bizonyos törzsbeli
jellegzetesség, amelyről a jelzőt kapták – a hátrahajló, lapos homlok –, ez
volt az az egyetlen szó, amely garantáltan felgerjesztette haragját. És a
fiatal árva számára, aki alig ismerte anyját, rosszabb volt, ha anyjáról is
úgy beszéltek, mint az elképzelhető legmegvetendőbb utálatféle: félig
ember, félig állat.
Előre látható érzelmi reagálása miatt kiskorában – a gyerekek mivel
sem törődő kegyetlenségével – a nála nagyobbak vagy idősebbek gyakran
csúfolták „laposfejűnek" vagy utálatosság fiának". Ahogy azonban
növekedett, erővel pótolta azt, ami termetben hiányzott belőle. Néhány
verekedés után olyan fiúk, akik bár magasabbak voltak nála, még- sem
vehették fel a versenyt rendkívüli izomerejével, melyet megduplázott
féktelen haragja, abbahagyták a gyűlölt kötekedést, legalábbis előtte.
 – Nem tudom, miért zavarja az annyira az embereket, de valószínűleg
igaz – mondta Ayla. – Azt hiszem, részben törzsbeli. Echozart juttatja
eszembe, Brukevalban azonban kevesebb a törzsbeli vonás. Te is láthatod,
hogy nem olyan erős a jellegzetesség, kivéve azt a tekintetet. Broud nézett
rám úgy annak idején.
– Nem vagyok biztos abban, hogy keverék lenne. Talán valamelyik őse
egy távoli helyről jött, és csupán véletlen, hogy felületesen hasonlít
valamennyire a la... a törzsbeli emberekhez – mondta Jondalar.
– Az unokatestvéred. Mit tudsz róla?
– Valójában nem sok biztosat, csak amit hallottam – válaszolta Jondalar.
– Az idősebbek egyike-másika szerint amikor Brukeval nagyanyja még
csak fiatal nő volt, valahogy elszakadt népétől egy nagyon távol tartott
Nyári Találkozóra utazás alatt. Állítólag azon a találkozón lett volna az
Első Szertartása. Nyár vége lett, mire rátaláltak. Azt mondták, teljesen
esztelenül viselkedett, már-már féleszű volt. Azt hajtogatta, hogy állatok
támadták meg. Az öregek azt mondják, soha többé nem jött rendbe, és nem
is élt sokáig. Nem sokkal azután, hogy visszatért, felfedezték, hogy az
Anya áldottja annak ellenére, hogy soha nem volt Első Szertartása.
Meghalt hamarosan azután, hogy megszülte Brukeval anyját.
– Az öregek szerint hol volt?
– Senki nem tudja.
Ayla elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Kellett, hogy találjon élelmet és fedelet, míg távol volt – szólalt meg.
– Nem hiszem, hogy éhezett.
– Beszélt arról, hogy milyen állatok támadták meg?
– Amennyire én tudom, nem.
– Volt rajta bármilyen karmolás, harapásnyom vagy ma sérülés? –
kérdezte Ayla.
– Nem tudom.
Miközben a lakóterület felé közeledtek, Ayla megtorpant, és a magas
férfira nézett a félhold és a távoli tábortűz félhomályában.
– Nem a törzsbelieket nevezik a zelandoniak állatoknak? Brukeval
nagyanyja mondott valaha bármit azokról, akiket ti laposfejűnek neveztek?
 – Valóban mondták, hogy gyűlölte a laposfejűeket és ha meglátott egyet,
sikoltozva menekült – válaszolta Jondalar.
– És Brukeval édesanyja? Te ismerted? Hogy nézett ki?
– Nem sokra emlékszem. Egész kicsi voltam – felelte a férfi. – Alacsony
volt. Emlékszem, hogy nagy, szép szeme' volt, sötét, mint Brukevalé,
barnás, de nem igazán sötét, hanem inkább mogyoróbarna. Az emberek
szerint a szeme volt rajta a legszebb.
– Barnás volt, mint Gubané? – kérdezte Ayla.
– Most, hogy említed, azt hiszem, igen.
– Biztos vagy benne, hogy Brukeval édesanyjának nem olyan volt a
külseje, mint a törzsbelieknek, mint Echozamak... és Rydagnek?
– Nem hiszem, hogy nagyon csinosnak tartották, de nem emlékszem
arra, hogy erős szemöldökcsontja lett volna, mint Yorgának. Soha nem
választott társat. Úgy vélem, a férfiak nem igazán érdeklődtek utána.
– Hogyan lett terhes?
Még a sötétben is láthatta Jondalar mosolyát.
– Meg vagy győződve róla, hogy ahhoz férfi kell, igaz? Mindenki azt
állította, a Földanya Áldotta meg, de Zolena... Zelandoni egyszer azt
mondta nekem, hogy egyike volt a azon kevés asszonyoknak, akik
közvetlenül az Első Szertartásuk után lettek Áldottak. Az emberek mindig
úgy hiszik, ahhoz túl fiatal egy nő, de megtörténik.
Ayla egyetértően bólintott.
– Mi történt vele?
– Nem tudom. Zelandoni szerint soha nem volt nagyon egészséges. Azt
hiszem, meghalt, amikor Brukeval egészen kicsi volt még. Marona anyja,
Brukeval anyjának unokatestvére nevelte fel, de nem hiszem, hogy sokat
törődött volna vele. Inkább csak kötelességnek tekintette. Marthona néha
Vigyázott rá. Emlékszem, hogy kiskorunkban játszottam vele. A nagyobb
fiúk egyike-másika már akkor gúnyolódott rajta. Mindig utálta, amikor
laposfejűnek csúfolták.
Nem csoda, hogy olyan dühös lett Charezalra. Legalább most már
értem, miért. De az a tekintet... – Ayla újra elborzadt. – Éppen olyan volt,
mint Broud. Amennyire emlékszem, Broud gyűlölt engem. Nem tudom,
miért. Egyszerűen csak utált, és bármennyire igyekeztem, nem változott
meg. Egy ideig megpróbáltam, de egyszer majd elmesélem neked,
Jondalar. Soha nem szeretném, ha Brukeval meggyűlölne.
Farkas üdvözlésként felpillantott, amikor beléptek Marthona lakhelyére.
Ayla „menj haza" kérése után megkereste Ayla hálóprémjeit, és mellettük
gömbölyödött össze. Az asszony elmosolyodott, meglátva Farkas csillogó
szemét az egyetlen lámpás fényében, melyet Marthona égve hagyott. Amint
leült, Farkas megnyalta az arcát és a nyakát boldog üdvözléssel, majd
Jondalart üdvözölte.
Nincs hozzászokva ennyi emberhez – mondta Ayla.
Farkas visszafordult Aylához, aki két kezébe vette a fejét, és ragyogó
szemébe nézett.
– Mi a helyzet, Farkas? Egy csomó szokatlan idegen? Tudom, hogyan
érezhetsz.
– Nem sokáig lesznek idegenek, Ayla – nyugtatta Jondalar. – Már
mindenki szeret téged.
– Kivéve Maronát és barátnőit – válaszolta Ayla. Felült, és meglazította a
téli fiúruhának készült puha bőr felső szíjait.
Jondalart még ekkor is nagyon bántotta, ahogy Marona bánt Aylával, és
úgy vélte, Aylát is. Bárcsak ne kellett volna elviselnie olyan
megpróbáltatást, különösen nem a megérkezése napján. Jondalar azt
szerette volna, hogy Ayla boldog legyen népénél. Hamarosan közéjük
tartozik majd. De büszke volt arra, ahogy Ayla megoldotta a helyzetet.
– Csodálatos voltál! Ahogy Maronát helyére tetted! Mindenkinek ez volt
a véleménye – mondta.
– Miért akarták azok a nők, hogy az emberek nevessenek rajtam? Nem
is ismernek, és meg sem próbáltak megismerkedni velem!
–Az én hibám, Ayla – válaszolta Jondalar, abbahagyva a körbetekert
lábbelije felső része körüli fonatok kifűzését.
– Marona teljes joggal számított arra, hogy ott leszek a Jegyességi
Szertartáson azon a nyáron. Magyarázat nélkül hagytam itt. Borzalmasan
megbántódhatott. Hogyan éreznéd magad, ha te és mindenki, akit ismersz,
arra számít, hogy társul mész valakihez, aki még csak meg sem jelenik?
 – Nagyon boldogtalan lennék, és nagyon haragudnék rád, de remélem,
meg sem próbálnék bántani valakit, akit még csak nem is ismerek –
válaszolta Ayla, meglazítva lábszárvédőjének derékkötőit. – Amikor azt
mondták, hogy meg akarják csinálni a hajam, Deegie jutott eszembe, de
amikor belenéztem a látófába, és láttam, mit csináltak, újrafésültem a
hajam. Mintha azt mondtad volna, hogy a zelandoniak olyan nép, akik
hisznek a vendégszeretetben és udvariasságban.
– Így van – felelte Jondalar. – Többségük.
– De nem mindegyik. Korábbi barátnőid biztosan nem. Talán
megmondhatnád, kitől kell még tartanom.
– Ayla, ne hagyd, hogy Marona befeketítse véleményedet mindenki
másról. Nem beszélnél inkább arról, hogy az emberek többsége mennyire
megkedvelt? Adj nekik egy esélyt!
– S azok, akik árva fiúkat gúnyolnak, és Broudokká változtatják őket?
– Az emberek többsége nem olyan, Ayla – válaszolta Jondalar
gondterhelt arckifejezéssel.
Ayla hatalmasat sóhajtott.
– Igazad van. Édesanyád nem olyan, és a húgod sem, sem a többi
rokonod. Még Brukeval is rendes volt velem. Csak azért rémültem meg,
mert legutóbb akkor láttam azt az arckifejezést, amikor Broud azt mondta
Goovnak, hogy szórjon rám halálos átkot. Bocsáss meg, Jondalar. Talán
csak fáradt vagyok. – Váratlanul a férfi felé nyújtotta kezét, arcát a
nyakába temette, és zokogásban tört ki. – Jó benyomást akartam kelteni a
népedben, és új barátságokat kötni, azok a nők azonban nem akarnak
barátnők lenni. Csak színleltek.
– Jó benyomást tettél, Ayla. Nem is csinálhattad volna lobban.
Maronának mindig rossz természete volt, de biztosra vettem, hogy a
távollétemben talál valakit helyettem. Nagyon vonzó nő. Mindig mindenki
azt mondta, hogy a Nyári Találkozókon ő a Társaság Szépe, a
legkívánatosabb nő Úgy sejtem, ezért számított mindenki arra, hogy ő és
én társak leszünk – mondta Jondalar.
– Amiért te voltál a legjóképűbb, ő pedig a legszebb? – kérdezte Ayla.
– Sejtésem szerint – válaszolta Jondalar, s érezte, hogy el- vörösödik, s
örült a félhomálynak. – Nem tudom, most miért nincs férje.
– Azt mondta, volt neki, de nem tartott sokáig.
– Tudom. De miért nem keresett valaki mást? Nem olyan nő, aki
egyszerre csak elfelejtette, hogyan szerezzen Örömöt egy férfinak, s nem
lett csúnyább sem, sem kevésbé vonzó.
– Talán talált, Jondalar. Ha te nem akartad őt, talán ma férfiak úgy
határoztak, hogy újra megnézik maguknak. De az olyan nő, aki képes arra,
hogy megbántson valakit, akit még csak nem is ismer, talán kevésbé
vonzó, mint ahogy gondolod – mondta Ayla, miközben lehúzta egyik
lábáról a lábszárvédőt.
Jondalar a homlokát ráncolta.
– Remélem, nem az én hibám. Elég rossz már így is, hogy olyan kínos
helyzetben hagytam. Szörnyű érzés lenne a gondolat, hogy én tettem
lehetetlenné számára, hogy új társat találjon.
Ayla értetlenül nézett rá.
– Miért gondolod ezt?
– Nem azt mondtad, hogy ha talán én nem akartam őt, akkor más
férfiak...
– Más férfiak újra megnézhetik maguknak... S ha nem tetszik nekik, amit
látnak, hogy lenne az a te hibád?
– Nos... hm...
– Hibáztathatod magad amiatt, hogy magyarázat nélkül hagytad itt.
Biztos vagyok benne, hogy megbántódott, és nem értette, miért tetted. De
volt öt éve, hogy találjon valaki mást, te pedig azt mondtad, hogy nagyon
vonzónak találják. Ha nem tudott találni valaki mást, az nem a te hibád,
Jondalar – mondta Ayla.
Jondalar habozott, majd bólintott.
– Igazad van – mondta, és tovább vetkőzött. – Aludjunk! Reggeli
fényben jobbnak tűnnek majd a dolgok.
Miközben kényelmes, meleg alvóprémjei közé bújt, Aylának még
eszébe jutott valami:
– Azon tűnődöm, ha Marona annyira ért az „örömadás hoz", vajon
miért nincsenek gyerekei?
 Jondalar kuncogott.
– Remélem, igazad van abban, hogy a gyereknemzés Doni Adománya.
Mintha két Adomány lenne... – Elhallgatott, miközben fölemelte a takarók
szélét. – De igazad van! Nincsenek gyerekei.
– Ne emeld fel annyira a takarót! Hideg van! – mondta Ayla hallható
suttogással.
Jondalar gyorsan bebújt a hálóprém alá, és Aylához simult.
– Talán amiatt nem lett soha társa – folytatta Jondalar –, vagy legalábbis
részben. Amikor egy férfi úgy dönt, hogy társat választ, általában olyan
asszonyt akar, aki gyereket tud szülni a házi tűzhelyhez. Egy asszonynak
lehetnek gyermekei, és maradhat az anyja házi tűzhelye mellett, vagy még
a sajátját is megteremtheti, de egy férfinak csak akkor lehet gyereke a házi
tűzhelyénél, ha társul választ egy asszonyt, és a nőnek gyermekei lesznek.
Ha Marona férjhez ment, és nem lettek gyerekei, az csökkentette
vonzerejét.
– Az szégyen lehet – mondta Ayla, váratlan empátiát érezve a nő iránt.
Tudta, ő mennyire akart kisbabát. Azóta akart saját gyereket, mióta látta,
hogyan adott életet Uba a sajátjának, és biztos volt benne, hogy Broud
gyűlölete miatt lett neki gyereke. Broudot a gyűlölete vette rá, hogy őt
megerőszakolja, és ha nem erőszakolta volna meg, nem fejlődött volna új
élet a méhében.
Abban az időben ezt, természetesen, nem is sejtette, de amint alaposan
megnézte gyermekét, megértette. Brun törzse soha nem látott olyan
gyermeket, mint az övé, s mivel a fia nem egészen hasonlított rá – azaz a
Másokra –, azt hitték, a fiú a Törzs torzszülöttje; Ayla azonban látta, hogy
keverék. Volt benne néhány a saját jellemvonásából, néhány pedig az
övékéből, és váratlan megértéssel felfogta, hogy amikor egy férfi oda
teszi a nemi szervét, ahonnan az újszülöttek kijönnek, azzal valahogy egy
új élet kezdődik el. Ez nem egyezett azzal, amiben a Törzs hitt, Ayla
azonban meggyőződött róla, hogy igaz.
Jondalar mellett fekve, azzal a bizonyossággal, hogy az ő gyermekét
hordja a méhében, Ayla a szánalom és szomorúság fájdalmát érezte az
asszony iránt, aki elveszítette Jondalart, s talán nem lehetnek gyermekei.
Valóban hibáztatja Maronát, amiért neheztelt rá? Hogyan érezne ő, ha
elveszítené Jondalart? Már-már könnyekre fakadt a gondolattól, és a jó
szerencséje miatt forróság öntötte el.
Mindennek ellenére aljas trükk volt, amit műveltek vele és sokkal
rosszabbul is alakulhatott volna az egész. Ayla nem tehetett arról, hogy
mérges lett, és sejtelme sem volt hogyan reagálnak, amikor úgy döntött,
hogy szembenéz velük. Mindannyian ellene fordulhattak volna. Szimpátiát
érezhetett Marona iránt, de senki nem kényszeríthette arra, hogy kedvelje.
S akkor ott volt Brukeval. Törzsbeli külseje miatt Ayla barátságot érzett
iránta, most azonban mérges volt.
Jondalar a karjában tartotta, s megpróbált ébren maradni, amíg meg
nem győződött róla, hogy elaludt. Majd ő is lehunyta a szemét, és álomba
merült. Ayla azonban felébredt az éjszaka kellős közepén, feszülést érezve
a hasában, s muszáj volt kimennie. Farkas hangtalanul követte a bejárat
melletti éjszakai kosárig. Amikor visszaért fekhelyükhöz, Farkas mellette
gömbölyödött össze. Hálás volt a farkas melegéért és védelméért egyik
oldalán, és a férfiért a másikon, de sokáig tartott, mire újra el tudott
aludni.

 8

Ayla sokáig aludt. Amikor felült és körülnézett, Jondalar nem volt

mellette, és Farkas sem. Egyedül volt a lakóhelyen, valaki azonban egy teli
vizestömlőt és egy szorosan szőtt vízhatlan medencét készített elő neki,
hogy felfrissíthesse magát. A közelben álló faragott fapohárban folyadék
állt. Mentateaként illatozott, hideg volt, de az asszony nem volt olyan
hangulatban, hogy bármit is igyon.
Felkelt, hogy a bejárat melletti nagy kosarat használva könnyítsen
magán – észrevette, hogy mind gyakrabban van rá szüksége. Megfogta
amulettjét, és gyorsan levette nyakáról, hogy ne zavarja a medence
használatában – nem a mosakodásban, hanem hogy émelygő gyomrának
tartalmát beleüríthesse. Hányingere ma reggel a szokásosnál is rosszabb
volt. Laramar sere lehet az oka, gondolta. Terhességi hányinger mellett
még másnapossági hányinger is! Azt hiszem, mostantól lemondok az
italról. Valószínűleg egyébként sem tesz jót nekem, sem a gyermeknek,
gondolta.
Miután kiürítette gyomra tartalmát, a mentateával kiöblítette a száját.
Észrevette, hogy valaki a tiszta, de foltozott ruhák batyuját, melyeket
eredetileg viselni akart az ünnepségen, letette a hálóprémjei mellé.
Miközben felvette ruháit, eszébe jutott, hogy a bejárat közvetlen közelében
hagyta őket. Valóban az volt a szándéka, hogy megőrzi a Maronától kapott
holmikat, részben azért, mert elhatározta, hogy elvből újra felveszi őket,
de azért is, mert kényelmesek voltak, és mert valóban nem látott semmi
rosszat a viseletűkben. Ma azonban mégsem.
Megkötötte derekán az utazás során viselt erős szíjat, megszokott,
kényelmes helyére erősítette a tokot, melyben a kését tartotta, eligazította a
többi csüngő kiegészítőt, erszényeket, és visszatette nyakába amulettjét.
Felkapta a bűzlő lavórt, és kivitte magával, de a bejárat közelében hagyta
nem tudva, hová tegye tartalmát, és elindult, hogy keressen valakit, akitől
megkérdezheti. Egy asszony a gyermekével közeledett a lakóhelyhez, és
üdvözölte. Emlékezetének mélyéről előbukkant az asszony neve:
– Kellemes napod legyen... Ramara. Ő a fiad?
– Igen. Robenan játszani akar Jaradallal, és Prolevát kerestem. Nem volt
otthon, s azt hittem, itt vannak.
–Senki nincs a lakóhelyen. Amikor felébredtem, már mindenki elment
valahova. Nem tudom, hol vannak. Nagyon lustának érzem magam ma
reggel. Elég sokáig aludtam – mondta Ayla.
– Mint az emberek többsége – válaszolt Ramara. – Nem sokan akartak
korán felkelni az éjszakai ünnepség után Laramar hatásos italt készít. Erről
ismerik – a serfőzésről az egyetlen, amihez ért.
Ayla enyhe megvetést vett észre a nő hangjában. Emiatt kissé habozott,
vajon megkérdezze-e Ramarát arról, hol van az a hely, ahová a reggeli
piszkát elhelyezheti, de nem volt más a közelben, és nem akarta a lavórban
hagyni.
– Ramara... nem tudom, megkérdezhetem-e tőled, hova tehetem... a...? –
Az asszony értetlenül meredt rá egy pillanatig, majd arra nézett, amerre
Ayla tapintatosan tekintett, és elmosolyodott.
– A toalettárkokra van szükséged, azt hiszem. Odaát, a terasz keleti
pereme felé kell keresned, nem kinn elöl, ahol a jelzőtüzek égnek, hanem
hátul. Van ott egy ösvény.
– Igen, látom – mondta Ayla.
– A dombtetőre vezet – folytatta Ramara. – Kis ideig menj felfelé, és
egy elágazáshoz érsz. A bal oldali meredekebb felfelé halad, és felvisz
ennek a sziklának a tetejére. De te a jobb oldali ösvényen menj. Az
körbekanyarodik a hegyoldalban, amíg lent meg nem pillantod az Erdei-
folyót. Kissé az ösvény alatt sík mező húzódik, jó néhány árokkal. A
szagról megismered már jóval azelőtt, hogy odaérsz – mondta Ramara –,
mert jó ideje nem földeltük már be.
Ayla értetlenül csóválta a fejét.
– Beföldelni?
– Beszórni főtt sziklaporral. Mi mindig megcsináljuk, de azt hiszem,
nem mindenki – mondta Ramara, majd előrehajolt, és felvette a már
nyűgösködő Robenant.
 – Hogyan főztök sziklaport? És miért? – kérdezte Ayla.
– Először is a sziklát porrá törjük, és forró tűzön felhevítjük – a jelzőtűz
hőjét használjuk – majd beleszórjuk az árkokba. És azért tesszük, mert
elfedi. És el is tünteti a szagok többségét. De a vizelet miatt, vagy ha
folyadékot adunk hozzá, a por újra megkeményedik, és amikor az árkok
megélnek szennyel és megkeményedett sziklaporral, újakat kell ásni, ami
rengeteg munka. Ezért nem szeretjük túl gyakran földelni őket. De most
már rájuk fér. Van egy nagy Barlangunk, és az árkokat sokat használják.
Csak kövesd az ösvényt. Könnyedén odatalálsz.
– Biztos vagyok benne. Köszönöm, Ramara – válaszolta Ayla, miközben
az asszony elindult.
Már majdnem felemelte a lavórt, majd meggondolta magát. és kivette a
vizestömlőt is, hogy kiöblíthesse a fonott edényt. Fölemelte a bűzlő
holmit, és elindult az ösvény felé. Egy ekkora Barlang népének az
élelemgyűjtés és -tárolás sok munka, gondolta, miközben útnak indult az
ösvényen, ám ugyanez a helyzet a hulladékról való gondoskodással is.
Brun törzse egyszerűen csak kiment a barlangból, egy helyre a nők, egy
másikra a férfiak, és nagyon gyakran váltogatták a helyeket. Ayla a
Ramara elmagyarázta módszerre gondolt, és fölkeltette kíváncsiságát.
A mészkő hevítése vagy mésszé égetése oltatlan mész készítése
érdekében, hogy azzal csökkentsék a szennyszagot, számára ismeretlen
gyakorlat volt, a mészkőszikla barlangokban élőknek azonban, akik
folyamatosan használták a tüzet, az oltatlan mész természetes
melléktermékként keletkezett. Miután egy-egy házi tűzhelyből kiszedték a
hamut, amely ekkor már óhatatlanul tartalmazta a felhalmozódott meszet,
és ráöntötték a szennyre, nem kellett sok idő a szagtalanításhoz.
Azzal, hogy oly sokan éltek egy helyen – többé-kevésbé állandóan,
kivéve a nyári időszakban, amikor egyes csoportjaik bizonyos
időszakokra elmentek –, sok feladat járt, amely az egész közösség
erőfeszítését és együttműködést igényelte, így például vécéárkok ásását,
vagy, ahogy épp az imént megtudta, a mészkősziklák elégetését az oltatlan
mész elkészítéséhez.
A nap közel járt zenitjéhez, amikor Ayla visszatért az árokmezőről. A
hátsó ösvény közelében talált egy napos helyet, ahol megszáríthatta és
kiszellőztethette a fonott lavórt, majd elhatározta, hogy megnézi a lovakat,
ugyanakkor újratölti a vizestömlőt is. Az első teraszra visszaérve
számosan üdvözölték, egyikük-másikuk nevére is emlékezett,
mindegyikükére azonban nem. Ayla mosolygott és viszontbólogatott, de
kissé zavarta, hogy nem emlékezett mindenkire. Saját hibájának
tulajdonította, hogy elfelejteti neveket, és elhatározta, hogy amint
lehetséges, megtanulja mindenkiét.
Eszébe jutott, hogy ugyanígy érzett, amikor a Brun törzs, tagjai a
tudtára adták, hogy lassú felfogásúnak tartják, mert még annyira sem volt
jó a memóriája, mint a Törzs gyerkőceinek. Ennek eredményeként, mert
be akart illeszkedni azok közé, akik megtalálták és befogadták,
fegyelmezetten nekilátott megtanulni azt, amire tanították, attól a
pillanattól, amint elmagyarázták neki. Nem sejtette, hogy született
intelligenciájának edzése során, nehogy elfeledje a tanultakat, sokkal
kitűnőbbre fejlesztette emlékezőtehetségét, mint ahogy az a saját népére
jellemző volt.
Az idő múlásával megértette, hogy a Törzs emlékezőképessége eltér az
övétől. Noha nem teljesen ismerte azokat az emlékeket, tudta, hogy a
Törzs népének vannak olyan „emlékei", melyek neki nincsenek. Az ösztön
egy formájaként, amely valahogy eltérően fejlődött ki, a Törzs mindazon
tudás többségével született, melyre szüksége volt a túléléshez, olyan
tudásanyaggal, amely idővel egyéni őseik génjeibe asszimilálódott,
ugyanúgy, ahogy az ösztönös tudást egy állat, köztük az emberi egyed,
elsajátítja.
Tanulás és memorizálás helyett, ahogy Ayla tette, a Törzs gyerekeinek
csak „emlékezniük" kellett velük született törzsi ismereteikre. A Törzs
emberei sokat tudtak őseik világáról, és hogy miként éltek abban a
világban, és amikor valami újat tanultak, többé nem felejtették el. Aylától
és népétől eltérően azonban a Törzs nem könnyen tanult új dolgukat. A
változás nehéz volt számukra, amikor azonban a Mások megjelentek
földjükön, változást hoztak magukkal.
 Nyihaha és Villám nem ott volt, ahol a legelőn hagyták őket, hanem a
völgyben feljebb legelésztek, távol a többet használt területtől, és közel
ahhoz, ahol az Erdei-folyó a Folyóba torkollott. Amikor Nyihaha meglátta
Aylát, leszegte fejét, majd felkapta, és orrával kört írt le a levegőben. Majd
ívben meghajlította a nyakát, lehajtotta fejét, és kinyújtott farokkal Ayla
felé rohant nagy boldogan, hogy láthatja. Villám táncos léptekkel haladt
anyja mellett, nyakát büszkén, ívben meghajtotta, füleit előremeresztette,
farkát felvágta, magasra emelt lábakkal peckesen, elegáns, könnyű
vágtában igyekezett az asszony felé.
Üdvözlést nyihogtak. Ayla lónyihogást utánozva válaszolt, és
mosolygott.
– Minek örvendeztek úgy ti ketten? – kérdezte törzsbeli jelekkel, és
azzal a szónyelvvel, melyet még a völgyében talált fel saját magának.
Kezdettől így beszélt kancájával, tudta, hogy lovai nem teljesen értik, a
szavak egyikét-másikát azonban felismerték, és értették a jeleket és a
hangszínt is, amellyel értésükre adta boldogságát, hogy láthatja őket.
– Már biztosan jóllaktatok. Tudjátok, hogy Utazásunk végére értünk, és
nem utazunk többet? – folytatta. – Szeretitek ezt a helyet? Remélem. –
Előrenyújtotta kezét, hogy meg vakarja a kancát azokon a helyeken, ahol
kedveli, majd pedig a csődört. Körbetapogatta Nyihaha mindkét oldalát és
hasát, megpróbálva eldönteni, viselős-e kiscsikóval, miután randevúzott a
csődörrel.
– Még túl korai biztosra megállapítani, de azt hiszem neked is kisbabád
lesz, Nyihaha. Még rajtam sem igen látszik, de már a második holdidőm
maradt ki. – Ugyanúgy vizsgálta meg magát, ahogy a kancát, arra
gondolva, hogy a dereka vastagabb, a hasa gömbölyűbb, a melle érzékeny
és valamivel nagyobb.
– És reggel, ébredés után hányingerem volt – folytatta mozdulatainak
nyelvét szavakkal –, de csak kicsit, nem úgy, mint korábban, amikor
állandóan émelyegtem. Azt hiszem semmi kétség, hogy terhes vagyok, de
most jól érzem magam. Elég jól, hogy elmenjünk lovagolni. Mit szólnál
egy kis testmozgáshoz, Nyihaha?
A ló, mintegy válaszul, újra felkapta a fejét.
 Vajon hol lehet Jondalar? Azt hiszem, megkeresem, és megkérdezem,
akar-e eljönni velünk, gondolta. Hozom a lovaglótakarót is, úgy
kényelmesebb, de most menjünk szőrmentén.
Gyakorlott, ruganyos mozdulattal megragadta Nyihaha rövid, felálló
sörényének végét, és a hátára pattant, majd a sziklamenedék felé vette az
irányt. Lábizmainak nyomásával irányította a lovat, már gondolkodnia
sem kellett rajta, hiszen oly régóta lovagol, hogy második természetévé
váll, de hagyta, hogy kancája a saját tempója szerint haladjon, s csak ült a
hátán. Hallotta, hogy Villám, szokása szerint, mögöttük jön.
Vajon meddig tudok majd így felpattanni a hátára? Valamire majd fel
kell állnom, hogy elérjem a hátát, amikor már megnő a hasam, gondolta, s
két kezével majdnem átfonta a hasát örömében a gondolattól, hogy
kisbabája lesz. Gondolatai visszakalandoztak tegnap véget ért hosszú
Utazásukra, és az előző napra. Oly sokakkal találkozott, nehéz volt
mindegyikükre visszaemlékeznie, Jondalarnak azonban igaza volt: az
emberek többsége nem aljas. Nem engedhetem, hogy a bajt okozó kevesek
– Marona és a Broudhoz hasonlóan viselkedő Brukeval – megmérgezzék
jó érzésemet a többiek iránt. Nem tudom, miért könnyebb a rosszakra
emlékezni. Talán mert még sincs oly sok belőlük, gondolta.
Meleg nap volt; a forró napsütés még a kitartó szelet is felmelegítette.
Ahogy egy kis mellékfolyó felé közeledett, amely alig volt nagyobb egy
pataknál, de gyors folyású és gyöngyöző vizű, Ayla a folyásiránnyal
szemben a sziklafalról lezuhogó kis vízesést pillantott meg. Szomjas lett,
és eszébe jutott, hogy meg akarja tölteni a vizestömlőt, így a szikla
oldaláról csillogva lezúduló víz felé fordult.
Leszállt lováról, s mindhárman ittak a vízesés lábánál keletkezett tó
vizéből. Ayla csészét formált két tenyeréből, majd a hideg, friss
folyadékkal megtöltötte a vizestömlőt. Elücsörgött egy ideig,
felfrissültnek, mégis kissé ellustulnak érezte magát, kavicsokat szedegetett,
és ráérősen beledobálta őket a vízbe. Szeme az ismeretlen térséget kutatta,
akaratlanul is megjegyezve a részleteket. Felkapott egy máik követ, a
kezében görgette, felszínét tapogatta, ránézett, de valójában nem is látta,
majd elhajította.
 Eltartott egy ideig, amíg a kő jellege a tudatáig jutott. megfordult, hogy
megkeresse, és amikor felvette – vagy egy ahhoz hasonlót –, alaposabban
megvizsgálta. Kicsi volt, a szürkés-aranyszín göröngy sajátos
kristályszerkezetének éles sarkaival és sík lapjaival. Övén hordott tokjából
előkapta pattintott kőből készült kését, és lapjával ráütött a k őre.
Szikrázott! Újra ráütött a kőre.
– Ez egy tűzkő! – kiáltott fel hangosan.
Azóta nem látott ilyet, hogy elhagyta a völgyet. Közelről megnézte a
folyómederben és közelében a köveket és kavicsokat, és észrevett egy
másik vaspirit darabot, majd egy harmadikat. Növekvő izgalommal
gyűjtögette a köveket. Leguggolt, és a hasonló kövekből összegyűjtött kis
halomra nézett. Itt van tűzkő! Most már nem kell annyira vigyáznunk a
meglévőkre, mert gyűjthetünk! Alig tudta kivárni, hogy találkozzon
Jondalarral.
Összeszedte a köveket, majd még néhányat, melyeket közben észrevett,
füttyentett Nyihahának, aki egy frissen zöldellő legelő felé bóklászott.
Már-már felült lova hátára, amikor meglátta a nagy léptekkel közeledő
Jondalart Farkassal az oldalán.
– Jondalar! – kiáltotta, a férfi elé szaladva. – Nézd, mit találtam! –
kiáltozta futás közben, előrenyújtott tenyerében a vaspirit darabokkal –
Tűzkő! Tűzkövek vannak errefele! A patak környéke tele van velük!
Jondalar sietett feléje hatalmas mosollyal, részben Ayla túláradó
örömére válaszul, részben pedig figyelemre méltó felfedezése miatt.
– Nem is tudtam, hogy ilyen közel található! Persze akkoriban nem is
fordítottam különösebb figyelmet erre a kőre. Mindig csak pattintókövet
kerestem. Mutasd, hol találtad!
Ayla a kis tavacskához vezette a vízesés lábánál, majd a patakmeder és
az aprócska vízi út két oldalának szikláira összpontosította figyelmét.
– Nézd csak! – kiáltott fel diadalittasan Ayla. – Ott is van egy! – mutatott
egy kőre a patak partján.
Jondalar letérdelt, és felvette.
– Igazad van! Ez fontos dolog, Ayla! Azt jelenti, hogy mindenkinek
lehet tűzköve. Ha itt megtalálható, más közeli helyeken is lehet. Senki még
csak nem is ismeri a tűzkövet, nem volt lehetőségem beszélni róla.
– Folara ismeri, és Zelandoni is – válaszolta Ayla.
– Honnan?
– Emlékszel a nyugtatóteára, amit Zelandoni főzött Willamarnak,
miután elmondtad neki a fivéred halálát? Folara nyugtalan lett, amikor a
tűzkövet használtam a kialudt tűz meggyújtásához, ezért megígértem neki,
hogy megmutatom a használatát. Elmondta Zelandoninak – felelte Ayla.
Zelandoni tehát ismeri a tűzkövet. Valahogy mindig ő tudja meg
elsőként a dolgokat – jegyezte meg Jondalar. – Később vissza kell
jönnünk, és többet keresnünk. Most néhányan beszélni akarnak veled.
– A Törzsről? – találgatott Ayla.
– Reggel, amikor még egyáltalán fel sem akartam kelni, Joharran eljött,
és elhívott egy megbeszélésre. Arra azért sikerült rábeszélnem, hogy téged
hagyjon aludni. A Gubannal és Yorgával való találkozónkról beszélgettem
velük. Nagyon érdeklődők voltak, de nehezen hiszik el, hogy a törzsbeliek
emberek és nem állatok. Zelandoni alaposabban tanulmányozza a Régiek
Legendáit – ő az egyetlen, aki ismeri a zelandoniak történelmét –, hogy
talál-e bármilyen utalást arra, hogy laposfejűek... a Törzs... élt a környéken
zelandoniak előtt. Amikor Ramara megmondta, hogy feljöttél ide,
Joharran elküldött érted. Nem ő az egyetlen, akinek rengeteg a kérdése.
Jondalar magával hozta Villám kötőfékjét, de a játékos kedvű fiatal
csődör kissé makacskodott, mert még játszani akart. Némi türelemmel és
viszketős helyei megvakargatásával a ló végül belenyugodott a kötőfékbe.
Jondalar a hátára ült, és elindultak vissza a kis völgy nyitott, erdős
térségein keresztül.
Jondalar ügetésre nógatta lovát, hogy Ayla mellett haladhasson, és némi
habozás után megjegyezte:
– Ramara azt mondta, reggel, amikor beszélt veled, úgy látta, rosszul
érzed magad. Talán nem szoktál hozzá Laramar seréhez. Hogy érzed
magad?
Nehéz lesz itt titkot tartani, gondolta Ayla.
– Jól vagyok, Jondalar – válaszolta.
– Tényleg erős italt készít. Nem érezted magad túl jól az éjjel.
 – Fáradt voltam – válaszolta Ayla. – Most reggel pedig, csak enyhe
rosszullét fogott el, mert gyermekem lesz. – Jondalar arckifejezéséből
Ayla gyanította, hogy a férfi nem egyszerűen a reggeli émelygése miatt
aggódik.
– Hosszú nap volt. Sok emberrel találkoztál.
– S többségük szimpatikus volt – válaszolta Ayla, kis mosollyal nézve a
férfira. – Csak nem szoktam hozzá egyszerre ennyi emberhez. Olyan volt,
mint egy teljes Törzsi Gyülekezés. Még csak a nevére sem emlékszem
mindenkinek.
– Épp csak találkoztál velük. Senki nem várja el tőled, hogy
mindegyikükre emlékezzél.
A legelőn leszálltak a lovakról, és az ösvény elején hagyták őket.
Feltekintve az égre, Ayla a Hulló Kő sziluettjét vette észre a tiszta
égbolton, és egy pillanatra úgy tűnt, furcsa ragyogást áraszt. Pislogott
egyet, mire a ragyogás eltűnt. A nap csillog, gondolta. Nem árnyékoltam
be a szemem.
Farkas bukkant elő a magas fűből; ötletszerűen követte őket, felfedezve
kis üregeket, és érdekes illatokat hajszolva. Amikor meglátta a dombtetőn
álló és pislogó Aylát, úgy döntött, ideje megfelelően üdvözölnie falkája
vezérét, A hatalmas ragadozó óvatlanul érte Aylát, amikor felugrott és két
vállára tette első mancsait. Ayla kissé megtántorodott, de pillanatok alatt
visszanyerte egyensúlyát, s megerősítette magát, hogy meg tudja tartani a
Farkas súlyát, miközben négylábú barátja megnyalogatta az állát, és a
fogai közé vette.
– Jó reggelt, Farkas! – köszöntötte Ayla, két kezében tartva az állat
bozontos nyakszőrét. – Azt hiszem, ma reggel te is jóllaktál, ahogy a
lovak. – Farkas a földre huppant, és követte falkavezérét az ösvényen
felfelé, tudomást sem véve a szájtátiakról, akik még nem látták
szeretetének különleges kinyilvánítását, és azok vigyorát, akik már igen,
és tetszett nekik. Ayla jelzett a farkasnak, hogy maradjon vele.
Arra gondolt, bemegy Marthona lakóhelyére, hogy bevigye a teli
vizestömlőt, Jondalar azonban folytatta útját a lakóterületen túlra, ő pedig
vele tartott. Elhaladtak a munkaterület mellett a lecsüngő szikla délnyugati
vége felé. Ayla jó néhány embert látott maga előtt, amint álldogálnak vagy
üldögélnek az éjszakai tábortűz maradványai mellett.
– Hát itt vagytok! – szólalt meg Joharran, s felkelt a kis mészkőtömbről,
s feléjük indult. Ahogy közeledtek, Ayla pislákoló lángokat vett észre a
nagy, megfeketedett gyűrű pereménél. Mellette mély kosár volt, megtöltve
gőzölgő folyadékkal, a tetején pedig levéldarabkák és más zöldségfélék
úszkáltak. A kosarat valami sötéttel vonták be, és Ayla orra a fonott holmi
vízhatlanná tételére használt fenyőgyanta illatát fedezte fel.
Proleva csészébe kanalazta a folyadékot.
– Igyál egy kis forró teát, Ayla – nyújtotta felé a csészét.
– Köszönöm – válaszolta Ayla, átvéve a csészét. Ivott egy kortyot.
Finom aromájú gyógynövénykeverék volt, mindössze csipetnyi
fenyőízzel. Újra belekortyolt, majd rájött, hogy valami szilárd jobb lenne.
A folyadék újra felbolygatta érzékeny gyomrát, és megfájdult a feje.
Észrevett egy szabad kőtömböt, és leült, remélve, hogy gyomra
megnyugszik. Farkas lefeküdt a lábánál. Ayla kezében tartotta csészéjét, de
nem ivott belőle, és azt kívánta, bárcsak főzött volna abból a különleges
„reggeli utáni" italából, melyet az Oroszlán Tábor mamutoj főnökének,
Talutnak fejlesztett ki.
Zelandoni közelről alaposan szemügyre vette Aylát, és úgy gondolta,
ismerős jeleket vesz rajta észre.
– Szerintem itt az ideje, hogy abbahagyjuk kis időre, és együnk egy
falatot. Maradt valami az esti ünnepségről? – kérdezte Prolevától.
– Jó ötlet, Zelandoni – válaszolta Marthona. – Már elmúlt dél. Ettél már
egyáltalán valamit, Ayla?
– Nem – válaszolta az asszony, s elfogta a hála, hogy valaki egyáltalán
megkérdezte tőle. – Nagyon sokáig aludtam, majd az árkokhoz mentem,
utána pedig fel az Erdei folyó Völgyébe, hogy megnézzem a lovakat.
Újratöltöttem ezt a vizestömlőt egy kis pataknál. – Fölemelte. – Jondalar
ott talált rám.
– Jó. Ha nem bánod, felhasználjuk, hogy több teát főzzünk, és megkérek
valakit, hogy hozzon mindenkinek ennivalót – mondta Proleva, miközben
gyors léptekkel a lakóhelyek felé igyekezett.
 Ayla körülnézett, hogy lássa, kik vesznek részt a találkozón, és azonnal
elkapta Willamar tekintetét. Egymásra mosolyogtak. Marthonához,
Zelandonihoz és Jondalarhoz beszélt, akik háttal ültek Aylának. Joharran,
Solaban és Rushemar, közeli barátai és tanácsadói felé fordította
figyelmét. Aylának eszébe jutott, hogy Ramara, az asszony a kisfiúval,
akivel korábban beszélt, Solaban társa. Előző este találkozott Rushemar
társával is. Ayla lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon visszaemlékezni a
nevére. Salova, így hívják. A békés üldögélés jót tett: hányingere elmúlt.
Eszébe jutott, hogy a jelen levők közül a szürke hajú férfi egy közeli
Barlang vezetője. Manvelarnak hívják. Egy másik férfival beszélgetett,
akivel Ayla, emlékei szerint, nem találkozott. Ő időről időre
aggodalmasan pillantgatott Farkas felé. Egy magas, vékony, meglehetősen
nagy tekintélyűként viselkedő asszony egy másik Barlang vezetője, jutott
Ayla eszébe, de nem emlékezett a nevére. A nő melletti férfi
Zelandoniéhoz hasonló tetoválást viselt, és Ayla sejtése szerint szintén
szellemi vezető volt. Arra gondolt, hogy a csoport tagjai valamennyien a
közösség valamilyen vezetői. Ezek az emberek a Törzsben a legmagasabb
tisztséggel rendelkeztek volna. A mamutojoknál a Fivérek és Nővérek
Tanácsának megfelelői lettek volna. A zelandoniaknál nem volt meg a
nővér-fivér kettős vezetősége a Táborok főnökeiként, ahogy a
mamutojoknál; helyette egyes zelandoni vezetők férfiak voltak, mások
pedig nők.
Proleva ugyanolyan gyors léptekkel tért vissza. Noha, mintha ő lett
volna a felelős azért, hogy a csoportot ellássa élelemmel – őt kérték meg,
amikor élelemre volt szükségük, vette észre Ayla –, a jelek szerint nem ő
hozta és szolgálta fel. Nyilvánvalóan aktív résztvevőnek tekintve magát,
visszatért a gyűlésre. Úgy tűnt, a vezetők társa is vezető.
A Törzs egy ilyen gyűlésén mindenki férfi lett volna, nem voltak női
vezetők; saját jogon a nőknek nem volt rangjuk. A gyógyító asszonyok
kivételével egy nő helyzete Törzsben a társa tisztségétől függött. Hogyan
egyeztetik ezt össze a törzsbeliek és a zelandoniak, ha egyáltalán
hajlandók lesznek találkozni? – tűnődött Ayla.
– Ramara, Salova és még néhányan ételt készítenek nekünk – jelentette
ki Proleva, Solaban és Rushemar felé bólintva.
– Rendben – válaszolt Joharran, ami mintha jelzés lett volna arra, hogy
a tanácskozás folytatódhat. Az egymás közti csevegés abbamaradt, és
mindenki Joharranra nézett. Ayla felé fordult: – Aylát az este mutattuk be.
Mindannyian ismeritek egymást?
– Nem voltam itt – válaszolta a férfi, aki korábban a szürkülő hajú
vezetővel beszélgetett.
– Akkor engedd meg, hogy bemutassalak benneteket egymásnak-
válaszolt Joharran. Miközben a férfi előlépett, Ayla felállt, de intett
Farkasnak, hogy maradjon hátra. – Ayla, ő Brameval, a Zelandoniak
Tizennegyedik Barlangjának, a Kis-völgynek Vezetője. Brameval, ő Ayla,
a Mamutok Népe Oroszlán Barlangjának... – Joharran elhallgatott egy
pillanatra, megpróbálva emlékezetébe idézni Ayla szokatlan neveinek és
rokonsági kötelékeinek maradékát. – A Mamut Házi Tűzhely Leánya. –
Ennyi elég lesz, gondolta.
Brameval megismételte nevét és tisztségét, miközben előre nyújtotta
mindkét karját.
Doni nevében, üdvözöllek – szólalt meg.
Ayla elfogadta a férfi kezét.
– Mindenek Nagy Anyja, Mut nevében, akit Doninak is neveznek,
üdvözöllek – felelte mosolyogva.
Brameval már korábban is, most pedig még inkább észrevette, hogy
Ayla másként beszél, de mosollyal reagált mosolyára, és a szokásosnál
pillanattal hosszabb ideig tartotta a kezét. – A Kis-völgy a legjobb hely a
halászáshoz. A Tizennegyedik Barlang népét a legjobb halászokként
ismerik; kiváló halcsapdákat készítünk. Közeli szomszédok vagyunk,
hamarosan el kell jönnöd hozzánk.
– Köszönöm, szívesen meglátogatlak benneteket. Szeretem a halat, és
halászni is szeretek, de csapdával nem tudók halászni. Fiatal koromban a
kezemmel tanultam halat fogni. – Ayla demonstrálni akarta megjegyzését,
de kezét még Brameval tartotta.
– Azt szívesen megnézem – válaszolta a férfi, és elengedte az asszony
kezét.
 A női vezető előrelépett.
– Szeretném bemutatni a mi donierünket, a Folyami Hely Zelandoniját –
szólalt meg. – Ő sem volt itt az este. Bramevalra pillantott, fölemelte
szemöldökét, és hozzátette – A Tizenegyedik Barlang a Folyón közlekedő
tutajok készítéséről nevezetes. Sokkal könnyebb tutajokon szállítani a
nehéz terheket, mint az emberek hátán. Ha érdekel, gyere el hozzánk, és
nézd meg. Szívesen látunk.
– Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan készítitek folyami úszó
járműveiteket – válaszolta Ayla, igyekezve visszaemlékezni, hogy vajon
bemutatták-e őket egymásnak, és mi az asszony neve. – A mamutojok egy
fakeretre vastag bőrcsíkokkal erősített lebegő teknőt készítenek, és arra
használják, hogy az embereket és holmijukat átszállítsák a nagy folyón.
Idevezető Utazásunkon mi is készítettünk egyet Jondalarral, hogy
átkelhessünk a nagy folyón, a folyó azonban zord volt, a kis kerek csónak
pedig oly könnyű, hogy nehéz volt irányítani. Amikor Nyihaha rudas
hordozójához erősítettük, már könnyebb lett.
– Mi az a „Nyihaha rudas hordozója"? – kérdezte a tizenegyedik
Barlang vezetője.
– Nyihaha az egyik ló neve, Kareja – válaszolta Jondalar, felállva és
előrelépve. – A rudas hordozó Ayla találmánya, ő pontosabban
megmondja, mi az.
Ayla elmagyarázta a szállítóeszközt, és hozzátette:
– Nyihaha azzal segített elcipelni a szállásomra azokat az állatokat,
melyeket vadásztam. Egyszer majd megmutatom.
– Amikor átértünk annak a folyónak a túlpartjára – folytatta Jondalar –,
elhatároztuk, hogy a fonott raklap helyett teknőcsónakot erősítjük hozzá a
rudakhoz, mert a dolgaink többségét abba mind bele tudtuk tenni. Így
amikor folyókon keltünk át, a csónak úszott, semmink nem lett vizes, és a
rudakhoz erősítve könnyebben irányíthattuk.
– Előfordul, hogy a tutajokat is nehéz kissé irányítani – mondta a női
vezető. – Azt hiszem, minden vízi járművet nehéz irányítani.
– Némelyiket könnyebb. Utazásom során egy ideig a sharamudojok
között éltem. Ők nagy fatörzsekből faragnak csodálatos hajókat. Az
elejüket és végüket csúcsosra faragják és evezővel irányítják őket arra,
amerre haladni akarnak. Gyakorlást igényel, de a ramudojok, a
sharamudojok törzsének fele, a Folyami Nép, nagyon jól ért hozzá –
mondta Jondalar.
– Mi az az evező?
– Olyanok, mint a lapos kanalak, s azokkal tolják át a hajókat a vízen.
Segítettem nekik elkészíteni az egyik csónakot, és megtanultam az evező
használatát.
– Szerinted jobban használhatók, mint a hosszú rudak, melyekkel mi
toljuk előre a vízben a tutajokat?
– Nagyon érdekes ez a beszélgetés a csónakokról, Kareja – szakította
félbe őket egy előrelépő férfi. Alacsonyabb volt az asszonynál, és
törékeny testfelépítésű. – Engem azonban még nem mutattak be. Talán
jobb, ha bemutatkozom én. – Kareja kissé elpirult, de nem tett
megjegyzést. Amikor Ayla meghallotta a nevét, eszébe jutott, hogy már
bemutatkoztak.
– Én a Zelandoniak Tizenegyedik Barlangjának, melyet Folyami
Helynek is neveznek, Zelandonija vagyok. A Nagy Földanya, Doni
nevében, üdvözöllek, Mamutok Aylája a Mamut Házi Tűzhely Leánya –
mondta a férfi, előre nyújtva kezét.
– Üdvözöllek, a Tizenegyedik Barlang Zelandonija, Mindenek Anyjának
Anya Szolgálójaként – viszonozta az üdvözlést Ayla, megfogva a férfi
kezét. Vékony testalkatát meghazudtoló erős kézszorítás volt, és Ayla
nemcsak izmosságát és erejét érzékelhette, hanem belső tartást és
magabiztosságot is. Valami mást is fölfedezett mozdulataiban, ami egyik-
másik mamutojéra emlékeztette, akiket a Mamutvadászok Nyári
Találkozóján ismert meg.
Az idős Mamut, aki örökbe fogadta, beszélt azokról, akiknek testében
megvolt mind a női, mind a férfi lényeg. Úgy vélekedtek róluk, hogy
rendelkeznek mindkét nem erejével, és néha féltek tőlük, de ha
csatlakoztak a Nagy Földanya Szolgálóihoz, gyakran különleges
hatalommal rendelkezőknek hitték és szívesen látták őket. Ennek
eredményeként, magyarázta az öreg Mamut, számos férfi, aki rájött, hogy
a nők módjára vonzódik a férfiakhoz, vagy nők, akik a férfiak szokása
szerint vonzódtak a nőkhöz, bevonultak a Mamut Házi Tűzhelyébe. Ayla
eltűnődött azon, hogy ugyanez lehet-e a helyzet Zelandonival, és az előtte
álló férfi alapján véleményt formálva úgy vélekedett, hogy igen.
Újra észrevette a homloka fölötti tetoválást. Az Első Zelandoni
tetoválásához hasonlóan négyszögekből állt, némelyik csak
körvonalakban, mások színezettek voltak, de neki kevesebb volt, és más
alakzatokat színeztek ki, egyik-másik pedig ívelt vonalakból állt. Rájött,
hogy Jondalaron és rajta kívül mindenkinek van valamilyen arctetoválása.
A legkevésbé feltűnő Willamaré volt, a legcifrább pedig a női vezető,
Kareja arcát díszítette.
– Mivel Kareja már kérkedett a Tizenegyedik Barlang eredményeivel,
én már csak a meghívónkat tudom hozzátenni, hogy gyere, látogass meg
bennünket – tette hozzá a donier, tisztelettel fordulva a Barlang vezetője
felé –, de szeretnék feltenni egy kérdést. Te is Anya Szolgálója vagy?
Ayla felvonta a szemöldökét.
– Nem – válaszolta. – Miből gondolod?
– Hallottam a pletykákat. – Mosolygott beismerésén. – Mivel uralkodni
tudsz az állatokon, sokan úgy gondolják, annak kell lenned – mondta a
férfi, a farkas felé mutatva. – És emlékszem, hallottam a keleten élő
mamutvadász népről. A Szolgálók állítólag csak mamutot esznek, és
mindannyian egy helyen élnek, talán egy házi tűzhelynél. Amikor a
„Mamut Házi Tűzhelyből" valóként bemutattak, elgondolkodtam azon,
hogy egyáltalán igaz-e.
– Nem egészen – válaszolt Ayla. – Igaz, hogy a Mamutvadászok között a
Földanya Szolgálói a Mamut Házi Tűzhelyhez tartoznak, ez azonban nem
jelenti azt, hogy mind együtt élnek. Ez olyan elnevezés, mint az, hogy
zelandoni. Sok házi tűzhely van – az Oroszlán Házi Tűzhely, a Róka Házi
Tűzhely, a Daru Házi Tűzhely. Ők adják... az irányvonalat, amelyhez az
egyén csatlakozik. Az egyén rendszerint valamely házi tűzhely tagjaként
születik, de adoptálhatják is. Egy Táborban, amelyet az alapító házi
tűzhelyéről neveztek el, számos különböző házi tűzhely van. Az enyémnek
Oroszlán Tábor volt a neve, mert Talut az Oroszlán Házi Tűzhelybe
született, és ő volt a vezető. A lánytestvére, Tulie volt a vezetőnő – minden
Tábornak volt egy nővér és egy fivér irányítója.
Mindenki érdeklődéssel hallgatta. Hogy megismerkedhettek azzal, hogy
mások miként szervezik az életüket, elbűvölte azokat az embereket, akik
csak a saját életmódjukat ismerték.
– Mamutoj az ő nyelvükön azt jelenti, hogy „mamutvadász", vagy talán
„a Földanya gyermekei, akik mamutra vadásznak", mivel tisztelik
Földanyát is – folytatta Ayla, megpróbálva elmagyarázni a mamutojok
életformáját.
A mamut különösen tisztelt, szent állatuk. Ezért a Mamut Házi Tűzhely
azoké, akik Szolgálnak. Az emberek általában a Mamut Házi Tűzhelyt
választják, vagy úgy érzik, oda választattak, engem azonban örökbe
fogadott az Oroszlán Tábor Öreg Mamutja, így én a Mamut Házi Tűzhely
Leánya vagyok. Ha Anya Szolgálója lennék, azt mondanám, a Mamut Házi
Tűzhely Kiválasztottja vagy a Mamut Házi Tűzhelyhez Hívatott.
A két Zelandoni még további kérdéseket szándékozott feltenni, de
Joharran témát váltott. Noha ő is nagyon kíváncsi volt, pillanatnyilag
jobban érdekelték azok az emberek, akik fölnevelték Aylát, mint azok, akik
örökbe fogadták.
– Többet szeretnék megismerni a mamutojokról – szólalt meg –,
Jondalar azonban elmondott néhány érdekességet azokról a
laposfejűekről, akikkel az idevezető utatokon találkoztatok. Ha igazat
mond, teljesen másként kell gondolkodnunk a laposfejűekről. Hogy
őszinte legyek, attól tartok, nagyobb veszélyt jelenthetnek számunkra, mint
azt valaha is gondoltuk.
– Miért jelentenének fenyegetést? – kérdezte Ayla, s azonnal óvatos lett.
– Abból, amit Jondalar mond, ők... gondolkodó emberek. Mi mindig
állatoknak tartottuk a laposfejűeket, akik csak kicsit különböznek a
barlangi medvétől, sőt talán még rokonságban is állnak velük. Kisebb,
valamelyest intelligensebb, de mégiscsak állat – mondta Joharran.
– Úgy tudjuk, az üregek és barlangok némelyike itt a környéken egykor
barlangi medvék odúja volt – tette hozzá Marthona. – Zelandoni pedig azt
mondta nekünk, hogy a Régiek Legendái és Históriája szerint időnként a
barlangi medvéket megölték vagy elüldözték, hogy az Első Embereknek
legyen hol lakniuk. Ha azoknak a „barlangi medvéknek" egyike-másika
laposfejű volt... nos... ha intelligens emberek, akkor bármi lehetséges.
– Ha emberek, és állatokként bántunk velük, gyűlöletes állatokként –
Joharran habozott –, meg kell hogy mondjam, a helyükben
elgondolkodnék azon, hogy valahogy visszafizessem a kölcsönt. Már
régen megpróbáltam volna visszavágni. Azt hiszem, nem szabad
megfeledkeznünk arról a lehetőségről, hogy megpróbálják.
Ayla megnyugodott. Joharran jól fejtette ki álláspontját. Megértette,
miért gondolta, hogy esetleg veszélyben forognak. Talán igaza is van.
– Nem tudom, vajon nem ezért állítják-e kitartóan az emberek, hogy a
laposfejűek állatok – szólalt meg Willamar. – Állatokat megölni egy
dolog, amennyiben az az élelemhez, vagy a fedélhez szükséges, de
embereket, még ha furcsa nép is, az valahogy más. Senki nem akar arra
gondolni, hogy az őseik embereket öltek, vagy rabolták el otthonaikat, de
ha meggyőzöd magad arról, hogy állatok voltak, együtt tudnak élni
tettükkel.
Ayla meglepőnek tartotta Willamar véleményét, a férfi azonban
korábban is bölcs és intelligens megjegyzéseket tett. Kezdte megérteni,
Jondalar miért beszélt mindig oly szeretettel és tisztelettel Willamarról –
kivételes ember volt.
– A rossz érzések hosszú ideig rejtetten maradhatnak – szólalt meg
Marthona –, nemzedékeken át, de ha van Históriájuk és Legendáriumuk, az
hosszú emlékezetet ad nekik, és a baj fellángolhat. Mivel te, Ayla, oly jól
ismered őket, nem tudom, feltehetünk-e neked kérdéseket.
Ayla azt mérlegelte, elmondja-e nekik, hogy a Törzsnek van históriája
és legendái, de nincs rájuk szükségük ahhoz, hogy emlékezzenek
történelmükre. Hosszú memóriával születtek.
– Bölcs dolog lenne másként megkísérelni kapcsolatot teremteni velük,
mint a múltban tettük – folytatta Joharran. – Így talán elkerülhetnénk a
problémákat, mielőtt kialakulnának. Fontolóra vehetnénk, hogy
küldöttséget küldünk, amely találkozik velük, talán hogy megvitassuk a
kereskedést.
 – Neked mi a véleményed, Ayla? – kérdezte Willamar. – Érdekelné őket
a velünk való kereskedés?
Ayla a homlokát ráncolva gondolkodott.
– Nem tudom. De azt igen, hogy a Törzs ismert olyan embereket, mint
amilyenek mi vagyunk. Számukra mi voltunk a Mások, de kerülték a
kapcsolatot. A kis Törzs, melyben én felnevelkedtem, többnyire nem is
gondolkodott a Másokról. Tudták, hogy én is közéjük tartozom, és nem
törzsbeli vagyok, de én gyerek voltam, ráadásul asszony. Brunnak és a
férfiaknak alig voltam fontos, legalábbis amikor kicsi voltam – mondta. –
Brun törzse azonban nem a Mások közelében élt. Azt hiszem, ez szerencse
volt a számomra. Amíg meg nem találtak, Brun törzsében még senki nem
látta a Mások egyetlen kicsinyét sem; voltak, akik felnőttet sem, még csak
távolról sem. Engem viszont nem hagytak cserben, és gondoskodtak
rólam, de nem vagyok biztos benne, hogyan éreztek volna, ha elüldözték
volna őket az otthonukból, vagy kegyetlen fiatal férfiak falkája zaklatta
vagy megerőszakolta volna őket.
– De Jondalar azt mondta nekünk, hogy voltak, akik a kereskedés
érdekében már kapcsolatba léptek azokkal, akikkel utatokon ti
találkoztatok – mondta Willamar. – Ha mások kereskednek velük, mi miért
nem?
– Nem függ ez attól, hogy vajon tényleg emberek-e, nem pedig a
barlangi medvékkel rokonságban álló állatok? – vetette közbe Brameval.
– Emberek, Brameval – válaszolta Jondalar. – Ha egyszer közeli
kapcsolatba kerülnél velük, megtudnád. És okosak Utam során nem csak
azzal a párral találkoztam, akivel később Aylával együtt. Emlékeztessetek,
hogy később majd elmondjak egy-két történetet.
– Azt mondod, Ayla, hogy ők neveltek fel – szólalt meg, Manvelar. –
Mesélj valamit róluk. Milyen emberek?
A szürke hajú férfi értelmesnek tűnt, és nem olyannak, aki gyorsan von
le következtetéseket, anélkül hogy előtte ne igyekezne a lehető legtöbbet
megtudni a dologról.
Ayla bólintott, de kis ideig hallgatott, hogy ne meggondolatlanul
válaszoljon.
 – Érdekes, hogy azt hiszed, a barlangi medvékkel állnak rokonságban.
Van benne valami furcsa igazság: maguk a törzsbeli emberek is így
vélekednek. Néha még együtt is laknak egy barlangi medvével.
– Hhmmm! – morogta Brameval, mintha ezt dörmögné: Mondtam
nektek."
A Törzs legalább annyira tiszteli a Barlangi Medve Szellemét, ahogy a
Mások tisztelik a Nagy Földanyát – mondta, egyenesen neki, Ayla. – A
Barlangi Medve törzsének nevezik önmagukat. Amikor a Törzs tartja nagy
Gyűlését – a Nyári Találkozóhoz hasonlót, de nem minden évben –,
nagyon szent szertartást tartanak a Barlangi Medve Tiszteletére. Jóval a
Törzsi Gyűlés előtt a vendég Törzs foglyul ejt egy barlangimedve-bocsot,
aki velük lakik a barlangjukban. Táplálják, és úgy nevelik fel, mintha a
saját gyermekük lenne, legalábbis addig, amíg túl nagy nem lesz. Ekkor
építenek neki egy helyet, amelyből nem tud kiszabadulni, de továbbra is
táplálják és kényeztetik.
– A Törzsi Gyűlés idején – folytatta Ayla – a férfiak abban
versenyeznek, hogy eldöntsék, kié lesz a dicsőség, hogy Ursust elküldi a
Szellemek Világába, hogy szóljon a Törzs érdekében, és elvigye neki
üzenetüket. Kiválasztják a három férfit, aki megnyerte a legtöbb versenyt –
legalább három kell, hogy egy teljesen kifejlett barlangi medvét a
következő világba küldjön. Miközben megtiszteltetés kiválasztottnak lenni,
nagyon veszélyes is. Gyakran megtörténik, hogy a barlangi medve a
férfiak egyikét-másikát magával viszi a Szellemek Világába.
– Tehát kommunikálnak a szellemek világával – szólalt meg a
Tizenegyedik Zelandonija.
– És vörös okkerral temetik el a halottaikat – mondta Jondalar, tudva,
hogy mondata mély értelmű a férfi számára.
– Jondalar szavainak megértéséhez némi időre van szükség – válaszolta
a Tizenegyedik Barlang vezetője –, és alapos megfontolásra. És sok
változást hozhat.
–Természetesen igazad van, Kareja – mondta a Szolgálók Közt Első.
– Pillanatnyilag ahhoz nincs szükségünk sok megfontolásra, hogy
szünetet tartsunk és együnk – javasolta Proleva hátrapillantva a terasz
keleti vége felé. Mindenki megfordult, és ugyanabba az irányba nézett.
Menet közeledett tálakkal, ételtárolókkal.
A találkozó résztvevői kis csoportokra szakadoztak, hogy egyenek.
Manvelar a táljával Ayla mellé ült, szemben Jondalarral. Az előző este
fontosnak tartotta a bemutatkozást, de a vendéget körülvevő csődületben
meg sem próbálkozott azzal, hogy jobban megismerje. Barlangja a
közelben volt, és tudta, hogy később majd több ideje lesz rá.
– Már jó néhány meghívásod van, de hadd tegyek hozzá még egyet –
szólalt meg. – El kell majd jönnöd, hogy meglátogasd a Két Folyó
Szikláját; a Zelandoniak Harmadik Barlangja közeli szomszéd.
– Ha a Tizennegyedik Barlangot a legjobb halászokként ismerik, a
Tizenegyediket pedig hajóépítőkként, a Harmadik miről ismert?
Jondalar válaszolt Ayla kérdésére;
– A vadászatról.
– Nem vadászik mindenki? – kérdezte Ayla.
– De igen, ezért, mert mindenki vadászik, természetesen nem hencegnek
vele. Más barlangok egyik-másik egyéni vadásza szeret dicsekedni
vitézségével, és talán jó vadászok is, csoportként azonban a Harmadik
Barlang a legjobb vadászó csapat.
Manvelar elmosolyodott.
– A magunk módján azért dicsekszünk vele, de azt hiszem, a területünk
az oka annak, amiért olyan jó vadászok lettünk. A mi menedékünk
magasan fenn a két folyó egy betorkollása fölött van, lenn nagy
kiterjedésű füves völgyekkel. Ez és egy másik – mondta, miközben egyik
kezével, amelyben egy húsos csontot tartott, a Folyó felé intett –, amelynek
Legelő-folyó a neve. Az állatok többsége, melyekre vadászunk, ezen a két
völgyön vonul át, és nekünk 'van a legjobb leshelyünk, ahonnan szemmel
tarthatjuk vonulásukat az év bármely időszakában. Megtanultuk
megállapítani, hogy bizonyos fajták felbukkanása mikor valószínű, és
általában mindenki mással is tudatjuk, de gyakran mi vagyunk az első
vadászok.
– Az talán igaz, Manvelar, de a Harmadik Barlang minden vadásza jó
vadász, nem csak egy vagy kettő. Sokat dolgoznak, hogy tökéletesítsék
vadászképességüket. Mindegyikük – mondta Jondalar. – Ayla megérti ezt.
Imád vadászni, pompásan ért a parittyához, de várj, amíg megmutatjuk a
dárdahajítónkat, melyet mi találtunk ki. Oly messzire és oly gyorsan
hajítja a dárdát, hogy el sem hinned! Ayla pontosabb, én pedig valamivel
távolabbra tudom hajítani, de bárki kétszer vagy háromszor messzebbről
eltalálhat egy állatot, mint ha kézzel hajítaná a dárdát.
– Szívesen megnézném! – mondta Manvelar. – Joharran hamarosan
vadászatot akar rendezni, hogy ennivalót gyűjtőn a Nyári Találkozóra. Az
jó alkalom lehetne, hogy bemutassátok ezt az új fegyvert, Jondalar. –
Aylához fordulva hozzátette: – Mindketten részt vesztek a vadászaton,
nemde?
– Én szeretnék, igen. – Ayla elhallgatott, hogy harapjon egy falatot,
majd a férfiakra nézve így folytatta: – Van egy kérdésem. Miért így vannak
számozva a Barlangok? Van a számoknak valami rendje vagy értelme?
– A legrégibb barlangoké a legkisebb szám – válaszolta Jondalar. –
Azokat hozták létre legelőször. A Harmadik Barlangot a Kilencedik előtt,
a Kilencediket pedig a Tizenegyedik, illetve a Tizennegyedik előtt. Már
nincs Első Barlang. A legrégebbi a Zelandoniak Második Barlangja,
amely nincs túl messze innen. Manvelar Barlangja a következő legrégibb.
Azt az Első Emberek alapították.
– Amikor a számolószavakra tanítottál, Jondalar, azokat mindig egy
bizonyos sorrendben mondtad – szólt Ayla.
– Ez a Kilencedik Barlang, és Manvelar a tied a Harmadik. Hol vannak
az emberek a két szám közti Barlangokból?
A szürke hajú férfi mosolygott. Ayla kiszemelte az alkalmas embert,
akinek feltehette kérdését a zelandoniakról. Manvelart régóta érdekelte
népe történelme, és rengeteg ismeretet halmozott fel a Zelandonia
különböző tagjaitól, a vándor történetmondóktól és olyanoktól, akik
ismerték az őseik továbbadta legendákat. A Zelandonia tagjai, köztűk maga
Zelandoni is, időnként hozzá fordultak kérdéseikkel.
– Az évek során, mióta az Első Emberek létrehozták az alapító
Barlangot, sok minden megváltozott – mondta Manvelar. – Sokan
költöztek más barlangokba, vagy másutt találtak társat. Egyik-másik
Barlang kisebb lett, mások nőttek.
– A Kilencedik Barlanghoz hasonlóan némelyik szokatlanul megnőtt –
tette hozzá Jondalar.
– A Históriák időnként megemlítenek sok életet követelő betegségeket
vagy ínséges időket, amikor az emberek éheztek – vette fel újra a történet
fonalát Manvelar. – Amikor a Barlangok kisebbek lettek, néha kettő vagy
több összeköltözött. Ezek rendszerint a legkisebb sorszámot kapták, de
nem mindig. Amikor menedékük méretéhez képest a Barlangok túl nagyok
lettek, felbomlottak, hogy új Barlangot hozzanak létre, gyakran egymás
közelében. Nem oly régen a Második Barlang egy csoportja feloszlott, és
völgyük másik oldalára költözött. Ők lettek a Hetedik Barlang, mert abban
az időben volt egy Harmadik, egy Negyedik, Ötödik és Hatodik Barlang
is. Ma is van egy Harmadik, természetesen, és fenn északon egy Ötödik, de
Negyedik és Hatodik már nem létezik.
Ayla boldog volt, hogy jobban megismerte a zelandoniakat, és hálásan
mosolygott, hogy magyarázatot kapott. Egy ideig barátságosan üldögélt
együtt a három ember, s csendesen falatoztak. Majd Ayla feltett egy újabb
kérdést:
– Minden Barlangnak van valamilyen tehetsége és elismert mestersége,
mint például a halászat, vadászat vagy tutajkészítés?
– Többségüknek igen – válaszolta Jondalar.
– Miről híres a Kilencedik Barlang?
– Művészeikről és a kézműveseikről – válaszolt Manvelar Jondalar
helyett. – Mindegyik Barlangban élnek nagyon ügyes kézművesek, a
legjobbak azonban a Kilencedikben. Részben ezért olyan hatalmas.
Nemcsak a születendő gyerekek miatt lett akkora, hanem azért, mert bárki,
aki a legjobb képzést akarja a faragástól az eszközgyártásig, a Kilencedik
Barlangba akar költözni.
– Annak leginkább az Alsó-folyó az oka – mondta Jondalar.
– Mi az az Alsó-folyó? – kérdezett újra Ayla.
– Lefelé a Folyón a következő menedék – magyarázta Jondalar. – Az
nem egy szervezett Barlang otthona, bár az általában ott levő emberek
számából azt gondolhatnád. Oda azért mennek, hogy dolgozzanak, ott
készítik el szerszámaikat, eszközeiket, és munkaterveiket megbeszélik
egymásul. Elviszlek oda, talán most a találkozó után – ha sötétedés előtt el
tudunk indulni.
Miután mindenki jóllakott, köztük a felszolgálók, néhányuk gyerekei és
Farkas is, forró teáscsészékkel és tálakkal a kezükben pihentek. Ayla
sokkal jobban érezte magát. Rosszulléte elmúlt, ahogy fejfájása is, de
érezte, hogy egyre erősödik ingere, hogy kimenjen könnyíteni magán.
Miközben a felszolgálók a jórészt üres tálalóedényekkel eltávozta. Ayla
észrevette, hogy Marthona egy pillanatra egyedül maradt, s odalépett
hozzá.
– Van a közelben valami hely, ahová félrevonulhatok? – kérdezte
csendesen. – Vagy vissza kell mennünk a lakóhelyre?
Marthona mosolygott.
– Ugyanezen gondolkodtam én is. Az Álló Kő mellett van egy ösvény,
amely a Folyóhoz vezet. Kissé meredek a dombtető közelében, de olyan
helyre visz a folyópart közelében, melyet főleg a nők használnak.
Megmutatom. – Farkas követte őket, egy ideig figyelte Aylát, majd
megütötte orrát valamilyen szag, melyet sokkal érdekesebbnek talált és
otthagyta őket, hogy többet felfedezzen a Folyó partjából, A két nő szótlan
egyetértésben bólintott.
Miután a maradék ételt, italt elvitték, s Joharran meg győződött arról,
hogy mindenki jelen van, felállt. Mintha jel lett volna ez ahhoz, hogy
visszatérjenek a megbeszéléshez. Mindenki a Kilencedik Barlang vezetője
felé fordult.
– Ayla – szólalt meg –, miközben ettünk, Kareja felvetett egy kérdést.
Jondalar azt állítja, hogy tud beszélni a laposfejűekkel, a Törzzsel, ahogy
ti nevezitek őket, de nem úgy, ahogy te. Valóban olyan jól ismered a
nyelvüket, ahogy Jondalar állítja?
– Igen – válaszolta Ayla. – Ők neveltek fel. Nem ismertem más nyelvet,
mielőtt Jondalarral találkoztam. Valamikor biztosan ismertem másikat is,
amikor nagyon kicsi voltam, mielőtt elveszítettem a saját népemet, de
egyáltalán nem emlékszem rá.
– Csakhogy a hely, ahol felnőttél, nagyon távol van ide, egyesztendei
útra, nem így van? – kérdezte Joharran. Ayla bólintott. – Annak a távolban
élő népnek a nyelve nem ugyanaz, mint a mienk. Én nem értelek
benneteket, amikor te Jondalarral beszélgetsz mamutoj nyelven. Még a
sokkal közelebb élő losadunajoknak is más a nyelvük. Egyes szavak
hasonlók, s valamennyit sejtek az értelmükből, de az egyszerűbb
fogalmakon kívül mást nem tudok kifejezni Értem, hogy ezeknek a
törzsbeli embereknek a nyelve nem ugyanaz, mint a mienk, de hogyan
érted meg te, aki oly messziről jössz, azok nyelvét, akik itt a környéken
élnek?
– Értem kételyedet – válaszolta Ayla. – Amikor először találkoztunk
Gubannal és Yorgával, magam sem voltam biztos abban, hogy tudok-e
beszélni velük. A szavakból álló nyelv azonban különbözik attól, melyet
ők használnak, nem csupán a jelek és jelzések miatt, hanem mert két
nyelvük van.
– Hogy érted, hogy két nyelvük? – kérdezte Zelandoni, az Első.
– Van egy közös nyelvük, melyen az egyes Törzsek érintkeznek
egymással – magyarázta Ayla. – Noha többnyire gesztusokat használnak,
köztük testtartásokat, arckifejezéseket, van néhány szavuk is, még ha nem
tudják is képezni mindazokat a beszédhangokat, melyeket a Mások. A
Törzsek egyike-másika több szóval él, mint a többiek. Gubán és Yorga
mindennapos nyelve és szavai különböztek az én Törzsemétől, és én nem
értettem. A Törzsnek azonban van egy speciális, szertartásos nyelve,
melyen a Szellemvilággal és más Törzsekből való, más nyelvű
emberekkel érintkezik. Ez egy nagyon ősi nyelv, és néhány különleges
kifejezés kivételével nincsenek benne szavak. Én azt a nyelvet használtam.
– Hadd győződjek meg arról, hogy valóban jól értelek-e mondta
Zelandoni. – Annak a Törzsnek – azaz a laposfejűeknek – nem egy nyelve
van, hanem kettő, és megérti bármely másik laposfejű is, még az is, aki
innen egyesztendei útra él?
– Ez elég nehezen hihető, nemde? – kérdezte Jondalar széles mosollyal.
– De igaz.
Zelandoni megcsóválta a fejét. A többiek legalább olyan szkeptikusan
néztek.
 – Nagyon ősi nyelv, és a Törzs népének nagyon hosszú az emlékezete –
próbálta magyarázni Ayla. – Nem felejtenek el semmit.
– Nehezen hiszem el, hogy valóban sokat tudnának mondani csupán
kézmozdulatokkal és jelekkel – mondta Brameval.
– Ugyanígy gondolom én is – mondta Kareja. – Ahogy Joharran
említette, hogy a losadunajok és zelandoniak megértik egymást, de talán
csak egyszerű fogalmakat.
– Tegnap tartottál egy kis bemutatót az otthonomban, Ayla – szólalt meg
Marthona. – Megmutatnád most mindannyiunknak?
– És ha, ahogy mondod, Jondalar ismeri valamennyire azt a nyelvet,
talán tolmácsolhat nekünk – tette hozzá Manvelar. Mindenki bólintott.
Ayla felállt. Várakozott kicsit, összeszedve gondolatait Majd az ősi
formális nyelvezet mozdulataival jelezte: – Ez az asszony üdvözli a férfit,
Manvelart. – A férfi nevét szóval, hangosan mondta ki, de sajátos
beszédmóddal, és akcentusa most sokkal erősebb volt.
Jondalar tolmácsolt: – Légy üdvözölve, Manvelar.
– Ez az asszony köszönt téged, Joharran – folytatta Ayla
– S téged is, Joharran – mondta Jondalar. Néhány egyszerűbb
formalitással folytatták, de Jondalar tudta, hogy nem fogták fel teljes
terjedelmében a kifejező, ám néma nyelvet Tudta, Ayla többet is
mondhatna, csak ő nem tudná tolmácsolni teljes összetettségében.
– Csak alapvető jelzéseket mutatsz, Ayla, igaz?
– Azt hiszem, az alapjelzéseknél többet nem tudnál tolmácsolni,
Jondalar. Ez minden, amire megtanítottam az Oroszlán Tábort és téged.
Elég volt ahhoz, hogy kommunikálni tudj Rydaggel. Attól tartok, a teljes
nyelvezet nem jelentene túl sokat nektek – mondta Ayla.
– Amikor nekünk megmutattad, Ayla – szólalt meg Marthona –, te
magad tolmácsoltál. Azt hiszem, az érthetőbb volt.
– Igen, miért nem mutatod meg Bramevalnak és a többieknek úgy,
testnyelvet használva?
– Rendben, de mit mondjak?
– Beszélj az életedről – javasolta Zelandoni. – Emlékszel arra, amikor
rád találtak és magukkal vittek?
 Jondalar rámosolygott a termetes asszonyra. Jó ötletnek találta
javaslatát. Az nemcsak bemutatná a nyelvet mindenkinek, megmutatná
azok szánalmát is, akik nem hagytak magukra egy árva kisgyereket, még
ha az furcsa, idegen volt is. Bizonyítaná, hogy a Törzs jobban bánt
egyikünkkel, mint ahogy mi bántunk velük.
Ayla elgondolkodva csak állt egy-két pillanatig, majd a Törzs formális
jelnyelvén, mind pedig zelandoni szavakkal, belekezdett.
A kezdetekre nem nagyon emlékszem, de Iza gyakran mesélt arról,
hogyan talált rám. Egy új barlangot kerestek, egy földrengés, talán az, ami
miatt azóta is rémálmaim vannak, lerombolta az otthonunkat. A barlang
belsejébe zuhanó sziklák számos embert megöltek Brun törzséből, és sok
Minden tönkrement. Eltemették halottaikat, majd elhagyták otthonukat.
Még ha a barlang ma is ott van, nem lett volna szerencsés maradniuk.
Totemjeik szellemei boldogtalanok voltak ott, és azt akarták, hogy Brunék
hagyják el a barlangot, mégpedig gyorsan. Hamar kellett új otthont
találniuk, nem csak önmaguknak, hanem mert Védőszellemeiknek olyan
helyre volt szükségük, ahol elégedettek lehettek.
Noha Ayla vigyázott arra, hogy hangja mérsékelt maradjon és
arckifejezéseket, mozdulatokat használt, az embereket megragadta
története. A totemeket Földanya egy aspektusának tekintették, a természeti
katasztrófákat pedig az Ő pusztításának, amikor boldogtalan volt.
– Iza azt mondta, egy folyót követtek, amikor dögmadarakat vettek
észre a fejük fölött keringeni. Brun és Grod látott meg először, de
elmentek mellettem. Élelmet kerestek és örültek volna, ha a dögmadarak
ragadozók megölte zsákmányt vettek volna észre. Egy négylábú vadászt
elég hosszú ideig távol tarthattak volna ahhoz, hogy a hús egy részét
megszerezzék maguknak. Halottnak hittek, ők azonban nem esznek
embert, még Másokat sem.
„Beszéd" közben elegancia és könnyedség volt Ayla mozdulataiban.
Gyakorlott könnyedséggel gesztikulált, és arcmozdulatai is ugyanerről
tettek bizonyságot.
– Amikor Iza megpillantott a folyó mellett a földön fekve, megállt,
hogy megnézzen. Gyógyító asszony volt, és fölkeltettem érdeklődését. A
lábamat a karmával felsértette egy nagymacska, Iza szerint egy barlangi
oroszlán, és a seb elgennyesedett. Először ő is halottnak hitt, de aztán
meghallotta a nyöszörgésemet, ezért közelről is megnézett, és rájött, hogy
lélegzem. Megkérdezte Brunt, a vezetőt, aki a testvére volt, hogy magával
vihet-e. Nem tiltotta meg.
– Pompás! Ez igen! – Érkeztek a reagálások a hallgatóság felől.
Jondalar mosolygott.
– Iza terhes volt abban az időben, de felvett, és mindaddig cipelt, amíg
éjszakai tábort nem ütöttek. Nem volt biztos benne, hogy a gyógyszerei
hatásosak lehetnek-e a Másokra, de ismert egy korábbi esetet, amikor
hatottak, így hát elhatározta, hogy megpróbálja. Dunsztkötést rakott a
sebre, hogy elmúljon a fertőzés. S másnap szintén egész nap cipelt.
Emlékszem, amikor először magamhoz tértem és megláttam az arcát,
felsikoltottam, de ő magához szorított, és dédelgetve megvigasztalt. A
harmadik napra már kicsit tudtam járni, és akkorra Iza elhatározta, hogy a
gyermekéül fogad.
Elhallgatott. Teljes némaság telepedett rájuk. Meghaló történet volt.
– Hány éves voltál akkor? – kérdezte végül Proleva.
– Iza később azt mondta, hogy abban az időben úgy ötévesnek gondolt.
Talán Jaradal vagy Robenan korú lehettem – felelte, Solabanra nézve.
– Mindezt a kézmozdulatokkal mondtad el? – csodálkozott Solaban. –
Tényleg ilyen sokat tudnak mondani szavak nélkül?
– Nincs jel minden szóra, amit kimondtam, de a történet lényegét ők is
megértették volna. Az ő nyelvük több, mint gesztikuláció. Magában foglal
mindent: még a szemrebbenésnek, a biccentésnek is lehet értelme.
– Az ő nyelvükkel azonban – tette hozzá Jondalar – nem lehet hazudni.
Ha megpróbálták, egy arckifejezés vagy testhelyzet elárulta őket. Amikor
először találkoztam Aylával, benne még csak a hazugság gondolata sem
merült fel. Még azzal is nehézsége volt, hogy megértse, mit jelent a
hazugság fogalma. Bár most már tudja, mi a valótlanság, nem hazudik –
nem tud. Soha nem tanult hazugságot mondani. Így nevelkedett.
– Több érdem lehet a szavak nélküli beszédben, mint amennyire mi
felfoghatnánk – mondta Marthona csendesen.
 – Azt hiszem, Aylát figyelve nyilvánvaló, hogy számára teljesen
természetes a jelnyelv – mondta Zelandoni, arra gondolva közben, hogy
az asszony mozdulatai nem lennének oly elegánsak és gördülékenyek, ha
színlelne. S mi oka lenne a hazugságra – igaz lehet, hogy nem tud
hazudni? Nem volt benne teljesen biztos, Jondalar érvei azonban
meggyőzőek voltak.
– Mesélj még velük töltött életedről – kérte a Tizenegyedik Barlang
Zelandonija. – Nem muszáj a jelnyelven folytatnod, hacsak nem akarod.
Csodálatos nézni, de azt hiszem, megértetted velünk álláspontodat. Azt
mondtad, eltemetik halottaikat. Szeretnék többet tudni halotti
szertartásaikról.
– Igen, eltemetik halottaikat. Ott voltam, amikor Iza meghalt.
A beszélgetés egész délután folytatódott. Ayla meghatóan számolt be a
temetkezési szokásokról és szertartásaikról, majd még többet mesélt
gyermekkoráról. Az emberek sokat kérdeztek, gyakran félbeszakítva
egymást, hogy megvitassanak valamit, vagy újabb kérdéseket tegyenek fel.
Joharran végül észrevette, hogy rájuk esteledett.
– Azt hiszem, Ayla elfáradt, s mindannyian újra megéheztünk – szólalt
meg. – Mielőtt befejeznénk a tanácskozást, úgy gondolom, beszélnünk
kellene egy vadászatról, melyet még a Nyári Találkozó előttre tervezünk.
– Jondalar említette, hogy van egy új vadászfegyverük, amit
megmutatna nekünk – mondta Manvelar. – Talán a holnap vagy a
holnapután jó nap lesz a vadászatra. Így a Harmadik Barlangnak lenne
ideje arra, hogy kidolgozza a terveket a vadászterületről.
– Rendben – válaszolt Joharran –, mostanra azonban Proleva újabb ételt
készíttetett a számunkra, ha esetleg valaki megéhezett.
A tanácskozás elmélyült és csodálatos volt, a résztvevői azonban most
már örültek, hogy fölkelhetnek és mozoghatnak. Miközben visszasétáltak
lakóhelyük felé, Ayla a találkozón és a rengeteg kérdésen gondolkodott.
Tudta, hogy mindegyikre őszintén válaszolt, tudta azonban azt is, hogy
nem merészkedett túl a feltett kérdéseken. Különösen kerülte fia
megemlítését. Biztosra vette, hogy a zelandoniak utálatként gondolnának
rá, és noha nem tudott hazudni, tudott hallgatni arról, amiről kellett.

 9

Sötét volt odabenn, amikor beértek Marthona lakhelyére.

– Folara a barátnőjéhez, Ramirához mehetett éjszakára, mert nem akart
egyedül várakozni anyjára, Willamarra, Aylára és Jondalarra. Az esti
étkezés idején még látták, a beszélgetések azonban személyesebben
folytatódtak, és Folara nem tartotta valószínűnek, hogy korán hazatérnek.
A házi tűzhely kihűlt parazsában már halvány szikra sem látszott,
amikor félretolták a bejárati bőrlapot.
– Hozok egy lámpást vagy fáklyát, és Joharranék tűzhelyéről
meggyújtjuk a füzünket – szólalt meg Willamar.
– Nem látok ott semmi fényt – mondta Marthona. – Ő is ott volt a
találkozón, ahogy Proleva is. Valószínűleg elmentek Jaradalért.
– És Solabanéknál? – kérdezte Willamar.
– Ott is sötét van. Ramara biztosan elment. Solaban szintén egész nap a
találkozón volt.
– Ne nyugtalankodjatok a tűz miatt – szólalt meg Ayla. – a ma talált
tűzkövekkel egy pillanat alatt meggyújtom.
– Mi az a tűzkő? – kérdezte szinte egyszerre Marthona és Willamar.
– Megmutatjuk – válaszolta Jondalar.
Noha nem látta az arcát, Ayla tudta, hogy mosolyog.
– Gyúanyagra van szükségem – mondta Ayla –, ami meggyullad a
szikrától.
– A tűzhely mellett van gyújtós, de nem vagyok biztos benne, hogy
odatalálok anélkül, hogy valamibe bele ne botlanék – mondta Marthona. –
Valakitől kérnünk kell parazsat.
– Be kellene menned, és keresned egy lámpást vagy fáklyát a sötétben,
nem igaz? – kérdezte Jondalar.
– Kölcsönözhetünk egy lámpást – mondta Marthona.
– Azt hiszem, elég szikrafényt tudok csiholni ahhoz, hogy odataláljunk
a tűzrakó helyhez – felelte Ayla, s ki vette kovakő kését, és tarsolyában
kitapogatta a délután talált tűzköveket.
Ő lépett be először a lakóhelyre, bal kezében maga előtt tartva a vaspirit
göröngyöt, jobbjában pedig a kését. Egy pillanatra úgy érezte, mintha egy
mély barlangba lépne. Oly mély koromsötétség fogadta, hogy az mintha
vissza lökte volna. Megborzongott. Kovakő kése élével ráütőt a tűzkőre.
– Ó-ó-ó! – hallotta Ayla Marthona hangját, miközben fényes szikra
világította be a szénfekete barlangot egy pillanatra, majd kihunyt.
– Hogyan csináltad? – kérdezte Willamar. – Meg tudód újra csinálni?
– A kovakő késemmel és ezzel a tűzkővel – válaszolta Ayla, s késével
újra a tűzkőre ütött, hogy megmutassa, valóban ő csiholta a szikrát. A
valamivel tartósabb szikra fényében a tűzhely felé tett néhány lépést. Újra
szikrát csiholt s még közelebb lépett a tűzrakó helyhez. A főzőtűzhelyhez
érve látta, hogy Marthona is odatalált.
– Ezen az oldalon van a szövétnekem – szólalt meg Marthóna. – Hol
akarod használni?
– Itt a szélén jó lesz – válaszolta Ayla. A sötétben hozzáért Marthona
kezéhez, és megérezte benne valami bojtos anyag száraz, lágy darabkáit. A
földre tette a gyúanyagot, közel hajolt hozzá, és újra szikrát csiholt. A
szikra most a szövétnek aprócska halmára pattant, és halvány vörös fényt
gyújtott. Ayla gyengéden ráfújt, és kicsiny lángot kapott jutalmul. Kissé
több gyújtószövétneket halmozott rá. Marthona már előkészített egy kis
halom gyújtóst, majd nagyobb apró fát, és egy szívdobbanásnyi időnél
kicsivel hosszabb idő alatt meleg tűz világította be a barlang belsejét.
– Megnézhetném azt a tűzkövet? – kérdezte Willamar, miután
meggyújtott néhány lámpást.
Ayla odaadta neki a kis vaspirit göröngyöt. Willamar vizsgálgatta a
szürkés-aranyszín követ, forgatta kezében, hogy minden oldalát megnézze.
– Éppen olyan, mint egy kő, csak érdekes a színe. Hogyan csinálsz vele
tüzet? – kérdezte. – Mindenki meg tudja csinálni?
– Igen, bárki – válaszolta Jondalar. – Megmutatom. Kérlelek
valamennyit abból a gyújtószálból, anya?
Miközben Marthona több gyúanyagot hozott, Jondalar az úti
csomagjához ment a tűzgyújtó felszerelésért, és kivette belőle a kőpattintót
és a tűzkövet. Majd a puha szálából kis halmot rakott – valószínűleg
nádbuzogány vagy dudva rostjait keverték össze egy darab szurokkal és
egy kiszáradt fa száraz, korhadó, szétmorzsolt kérgével, gondolta.
Ez volt az a gyújtószövétnek, melyet anyja mindig a leginkább kedvelt.
Közel hajolva a gyorsan lángra lobbanó gyúanyaghoz, Jondalar
összeütötte a kovakövet és a vaspiritet. A szikra, a már égő tűz mellett, a
szövétnekhalmon ért földet, barnára perzselte, és füstgomolyt bocsátott ki.
Jondalar ráfújt levegőjétől kis láng lobbant fel, amire még tett némi
gyújtóst. Hamarosan egy második tűz égett a kövekkel körülrakott, hamu
sötétítette körben, a lakóhely házi tűzhelyében.
– Megpróbálhatom? – kérdezte Marthona.
– A szikracsiholáshoz kell némi gyakorlás, és ahhoz is, hogy a szikra
oda hulljon, ahová akarod, de nem nehéz – válaszolta Jondalar, s odaadta
Marthonának a tűzkövet és a kőpattintót.
– Utánad én is szeretném megpróbálni – szólalt meg Willamar.
– Nem is kell várnod – mondta Ayla. – Idehozom a kőpattintómat a
tűzgyújtó felszerelésemből, és megmutatom neked. A kés tompa élét
használom, de már kicsorbítottam és nem szeretném eltörni a pengéjét.
Első próbálkozásaik furcsák és esetlenek voltak, de Ayla és Jondalar
segítségével mind Marthona, mind pedig Willamar kezdte megtanulni.
Willamar volt az első, akinél sikerült tüzet csiholnia, bár másodszorra már
nehezebben boldogult. Marthona sikeres tűzgyújtása után már mesterien
használta a tűzgyújtó eszközöket, gyakorlással és a két szakértő tanácsait
követve, sok nevetés kíséretében nem kellett sok idő ahhoz, hogy
mindketten szikrát csiholjanak a kővel, és könnyedén tüzet gyújtsanak.
A hazaérkező Folara mind a négyüket mosolyogva találta, amint a házi
tűzhely körül térdelnek, amelyben több kis tüzecske égett. Farkas bejött
vele. Belefáradt az égész napos egy helyben állásba Ayla mellett, és
amikor rátalált a Jaradallal levő Folarára, aki magukkal hívta, Farkas nem
tudott ellenállni annak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Nagyón tetszett nekik,
hogy hivalkodhatnak a furcsán barátságos ragadozó ismeretségével, s ez
kevésbé félelmessé tette az állatot a Barlang többi lakója szemében.
Miután Farkas mindenkit illendően üdvözölt és ivott egy kis vizet, a
bejárat melletti sarokba húzódott, melyet a sajátjának tartott, és
összegömbölyödött, hogy kipihenje magát egy csodálatosan fárasztó nap
után Jaradallal és néhány más gyerekkel.
– Mi történik? – kíváncsiskodott Folara az üdvözlései után, amikor
észrevette a házi tűzhelyet. – Miért ég annyi tűz a házi tűzhelyben?
– Megtanultunk kövekkel tüzet gyújtani – válaszolta Willamar.
– Ayla tűzkövével? – kérdezte Folara.
– Igen. Oly könnyű! – lelkendezett Marthona.
– Megígértem, hogy megmutatom neked, Folara. Szeretnéd most
megpróbálni? – kérdezte Ayla.
– Tényleg te csiholtad a tüzet, anya? – csodálkozott Folara.
– Természetesen.
– És te is, Willamar?
– Igen. Kell hozzá egy kis gyakorlás, de nem nehéz – felelte.
– Nos, úgy vélem, nem lehetek én az egyetlen a családban, aki nem ért a
tűzcsiholáshoz – válaszolta Folara. Miközben Ayla megmutatta neki a
tűzcsiholás legfontobb lépéseit Jondalar és az új szakértő, Willamar
tanácsaival, Marthona a már égő tüzek segítségével hevíteni kezdte a
főköveket. Megtöltötte teafőző kosarát vízzel, és nekilátott a hideg főtt
bölényhúst szeletelni. Amikor a főzőkövek felforrósodtak, beletett
néhányat a teafőző kosárba, gőzfelhőt teremtve, majd a fűzfaágakból font
tartóba rakott még párat, melynek fából készítették az alját, a fűzfaágakat
pedig rostokkal fonták szorosra. Aznap reggel párolt zöldségségből
készítette a levest: sásliliomrügy, szeletekre vágott, bazsalikom,
bodzavirággal ízesített bogáncs- és bojtorjánszár, frissen kinőtt
páfránytekercs, hagymagumó és gumóskömény járult még hozzá a
fűszerezéséhez.
Mire Marthona összeállított egy könnyű vacsorát, Folara hozzátette kis
tüzét a már a házi tűzhelyben égőkhöz. Mindenki elővette saját evőtálját és
teáscsészéit, és leültek az alacsony asztalka körüli párnákra. Az étkezés
után Ayla egy a maradékot és plusz adag húst vitt Farkasnak, még egy teát
öntött magának, és visszament a többiekhez.
– Szeretnék többet tudni ezekről a tűzkövekről – szólalt meg, Willamar.
– Még soha nem hallottam olyan emberekről, akik így csiholnak tüzet.
– Hol tanultad ezt, Jondé? – kérdezte Folara.
– Ayla mutatta meg – válaszolta Jondalar.
– És te, Ayla? – tette fel az újabb kérdést Folara.
– Nem tanultam vagy terveztem, vagy gondolkodtam rajta, egyszerűen
csak megtörtént.
– De hogy lehet, hogy egy olyan dolog „csak úgy megtörténik? –
kérdezte Folara.
Ayla kortyolt egyet a teájából, lehunyta szemét, hogy visszaemlékezzen
az eseményre.
– Azoknak a napoknak az egyike volt, amikor minden mintha rosszul
alakult volna – fogott bele a történetbe, Éppen csak megkezdődött első
telem a völgyben, a folyó befagyott, és a tüzem kialudt az éjszaka kellős
közepén. Nyihaha még csak kiscsikó volt, és hiénák szaglásztak sötétben a
barlangom körül, de nem találtam a parittyámat. A főzőköveimet feléjük
dobálva kellett elkergetnem őket. Reggel kimentem fát vágni, hogy tüzet
rakjak, de elejtettem a baltámat, és eltört. Az volt az egyetlen, nem volt
több, így hát újat kellett csinálnom. A barlang alatt felhalmozódott kövek
és állatcsontok között szerencsére észrevettem egy kovagöröngyöt.
Lementem a folyó sziklás partjára, hogy egy új baltát és néhány másik
eszközt pattintsak. Miközben dolgoztam, letettem marokkövemet, de az
eszem a kovakövön járt, és tévedésből a rossz követ vettem fel. Nem az én
marokkövem volt, hanem olyan kő, mint ez, és amikor ráütöttem vele
kovakőre, szikra keletkezett. A tűz jutott eszembe róla, és egyébként is
szükségem volt arra, hogy tüzet rakjak, ezért elhatároztam, hogy
megpróbálok a kővel tüzet csiholni. Néhány próbálkozás után sikerült is.
– Úgy csinálsz, mintha olyan egyszerű lenne – szólalt meg Marthona –,
pedig nem vagyok biztos benne, hogy valaha is megpróbáltam volna így
tüzet gyújtani, még ha láttam volna is a szikrát!
– Egyedül éltem a völgyben, senki nem volt, aki megmutatta volna,
hogyan csináljak bármit is, vagy megmondta volna, mit nem lehet –
válaszolta Ayla. – Akkorra már vadásztam, és megöltem egy lovat, ami
ellentétes volt a törzsbeli hagyományokkal, és örökbe fogadtam a
kiscsikóját, amit a Törzs soha nem engedett volna meg. Annyi új,
szókatlan dolgot csináltam már akkorra, hogy készségesen kipróbáltam
bármit, ami eszembe jutott.
– Sok ilyen tűzköved van? – kérdezte Willamar.
– Sok tűzkő volt azon a sziklás folyóparton – válaszolta Jondalar. –
Mielőtt végül elhagytuk a völgyet, összegyűjtöttünk, amennyit csak
tudtunk. Útközben elhasználtunk néhányat, de amennyit csak tudtam,
megpróbáltam megmenteni ittenieknek. Utazásunk során sehol nem
találtunk.
– Az bizony rossz – mondta a kereskedőmester. – Jó lett volna adni
belőle másoknak is, vagy még talán kereskedni is
– Hiszen van rá lehetőség! – válaszolta Jondalar. – Ayla talált ma reggel
néhányat az Erdei-folyó Völgyében éppen az előtt, hogy elmentünk a
tanácskozásra. Mióta elhagytuk Ayla Völgyét, most találtunk először.
– Többet is találtál? Itt? Hol? – érdeklődött Willamar.
– Egy kis vízesés lábánál – válaszolta Ayla.
– Ha egy kis helyen van néhány, több is lehet a közelben tette hozzá
Jondalar.
– Így van – válaszolta Willamar. – Hány embernek beszéltél ezekről a
tűzkövekről?
– Nem volt időm beszélni róluk senkivel, de Zelandoni tud róluk –
felelte Jondalar. – Folara mondta meg neki.
– S neked ki mondta? – kérdezte Marthona.
– Ayla, vagyis inkább láttam, hogy használja – felelte Folara. – Tegnap,
amikor hazajöttél, Willamar.
– De ő maga látta? – kérdezte Willamar, s elmosolyodott.
– Ez érdekes lesz. Alig várom, hogy megmutassam neki! – mondta
Willamar. – Biztosan meglepődik, de nagyon vigyáz majd, nehogy
meglátsszék rajta.
– Jó szórakozás lesz – Jondalar is szélesen mosolygott, nem könnyű
meglepni azt az asszonyt!
– Mert olyan bölcs! – dicsérte Marthona. – De már így is nagyobb
hatással voltál rá, mint ahogy azt észrevetted Ayla.
 – Az igaz! – tette hozzá Willamar. – Mindketten. Van-e még kettőtöknek
valami elrejtett meglepetése, amiről nem beszéltetek nekünk?
– Nos, azt hiszem, nagyon tetszik majd nektek a dárdahajító, amit
holnap mutatunk be, és el sem tudjátok képzelni, mennyire ért Ayla a
parittyához! – szólt elismerően Jondalar. – S bár talán nem sokat jelent
számotokra, de megtanultam néhány érdekes, új kőpattintó technikát. Még
Dalamart is elbűvölte!
– Ha Dalamarra nagy hatást tettél, engem is biztosan lenyűgözöl –
mondta Willamar.
– S van még cérnabefűzőnk is! – újságolta Ayla.
– Cérnabefűző? – csodálkozott Marthona.
– Igen, varráshoz használom. Egyszerűen csak nem tudtam megtanulni,
hogyan fűzzek át egy vékony kis szálat vagy ínszalagot egy árszerszám
lyukán. Akkor jutott eszembe, hogy készítek egy cérnabefűzőt, de az egész
Oroszlán Tábor segített. Ha gondoljátok, idehozom a
varrrófelszerelésemet, és megmutatom – ajánlotta Ayla.
– Gondolod, hogy segítségére lenne olyanoknak, akiknek a szeme már
nem látja olyan jól a tű lyukát? – kérdezte Marthona.
– Szerintem igen – válaszolta Ayla. – Hadd mutassam meg!
– Miért nem várunk holnapig, amikor világosabb lesz. Nem oly könnyű
a tűz fényénél látni, mint napfényben – szabadkozott Marthona. – De
szeretném megnézni.
– Nos, Jondalar, te aztán okoztál itt némi izgalmat! – állapította meg
Willamar. – Már a visszatérésed is elég volt, de önmagadon kívül sokkal
többet hoztál! Mindig is azt mondtam, hogy az utazás új lehetőségeket nyit
meg előttünk, és új ideákat segít elő.
–Azt hiszem, igazad van, Willamar – mondta Jondalar,
– De megmondom neked őszintén, belefáradtam az utazásba. Egyre
inkább kedvemre való, hogy most jó ideig nem utazom.
– A Nyári Találkozóra azért majd elmész, nem igaz, Jondé? – kérdezte
Folara.
– Természetesen. Ott fogunk nászt ülni, kis húgom – mondta Jondalar,
átkarolva Aylát. – A Nyári Találkozóra menni nem igazán utazás,
különösen nem a mostani Utazásunk után. A Nyári Találkozó az itthonlét
része. Ami eszembe juttatja, Willamar, hogy mivel Joharran külön
vadászatot tervez az elindulásunk előtt, tudod, honnan szerezzünk álcát?
Ayla is akar vadászni, és mindkettőnknek szüksége van rá.
– Biztos vagyok benne, hogy találunk valamit. Van egy plusz,
agancsom, ha esetleg vörös szarvasra akarnánk vadászni. Sokaknak van
állatbőre és egyéb tárgyai – válaszolta a kereskedőmester.
– Mik azok az álcák? – kérdezte Ayla.
– Állatbőröket öltünk magunkra, néha agancsokat vagy szarvakat
teszünk a fejünkre, és így közelebb lopakodhatunk a csordához. Az állatok
megsejtik, hogy emberek vagyunk, s gyanakszanak ránk, de így
megpróbáljuk elhitetni velük, hogy mi is állatok vagyunk – magyarázta
Willamar.
– Jondalar, talán magunkkal vihetjük a lovakat, mint abban az időben,
amikor Nyihaha és én segítettem a mamutojokat bölényre vadászni –
mondta Ayla, majd Willamarra nézett. – Lóháton az állatok a lovakat
látják, de minket nem. Nagyon közel tudunk jutni hozzájuk, és a
dárdahajítóval, meg ha csak ketten voltunk is, és Farkas, nagyon sikeresen
vadásztunk.
– Az állataitok segítségével vadásztok állatokra? Ezt nem említetted,
amikor megkérdeztem tőled, hogy van-e még valamilyen elrejtett
meglepetésetek. Azt gondoltad, ez nem lesz elképesztő? – kérdezte
mosolyogva Willamar.
– Van olyan érzésem, hogy talán még ők maguk sem sejtik, mennyi
meglepetést tartogatnak számunkra – jegyezte meg Marthona, majd némi
szünet után hozzátette: – Kár még valaki egy kis kamillateát lefekvés előtt?
– Aylára pillantott. – Szerintem nagyon jó nyugtató és csillapító, neked
pedig ma rengeteg kérdésre kellett válaszolnod. Ez a törzsbeli nép sokkal
több mindenhez ért, mint gondoltam.
Folara erre hegyezni kezdte a fülét. Már korábban mindenki a sokáig
tartó tanácskozásról beszélt, és a barátai, feltételezve róla, hogy tud valami
hírt vinni, már keresték. Már akkor azt mondta nekik, hogy nem tud többet,
mint bárki más, de sikerült úgy fogalmaznia, hogy azt higgyék, csak nem
akarja megmondani. Most legalább volt némi fogalma a tanácskozás
témájáról. Figyelmesen hallgatózott tehát.
– ...mintha sok jó tulajdonságuk lenne – mondta éppen Marthona. –
Törődnek a betegeikkel, és vezetőjüknek mintha a népe lenne a
legfontosabb. Gyógyító asszonyuk tudománya egész széles körű lehet,
már amennyire Zelandoni reagálásából kivettem, és van egy olyan
érzésem, hogy többet akar tudni szellemi vezetőjükről. Azt hiszem, sokkal
többet szeretett volna kérdezni tőled, Ayla, de türtőztette magát. Joharrant
jobban érdekelték az emberek és életmódjuk.
Elgondolkodó csend állt be. Az olajlámpások és a tűz lángja vetette
halvány, meghitt fényben körülnézve Marthona csodaszép otthonában,
Ayla még több tetszetős részletet fedezett fel. A lakhely az asszonyt
dicsérte, és Aylát arra az eleganciaérzetre emlékeztette, amellyel Ranec
rendezte be lakóterét az Oroszlán Barlangban. Ranec művész volt,
csodálatos faragómester, önmaga kedvére és a Nagy Földanya tiszteletére,
s nem sajnálta az időt arra, hogy elmagyarázza Aylának az érzéseit és
elképzeléseit a művészeti alkotásról és a szépség megbecsüléséről. Ayla
úgy vélte, Marthona valamelyest Ranechez hasonlóan gondolkodik.
A meleg teát iszogatva figyelte az alacsony asztal körül csendesen
pihenő családot, és olyan béke és elégedettség, töltötte el, melyet addig
nem ismert. Olyan emberek voltak, akiket megértett, hozzá hasonlók, és
abban a pillanatban felfogta, hogy ő valójában hozzájuk tartozik. Ekkor
Brun törzsének barlangja jelent meg előtte váratlan emlékképként, ahol
felnőtt, és az ellentét megdöbbentette.
A zelandoniak közt minden egyes családnak külön lakóhelye volt,
elválasztó bőrlapokkal és falakkal. Hangok és zajok áthallatszhattak
ugyan, melyet szokásból figyelmen kívül hagytak, a tekintetek elől
azonban az egyes családok megőrizhették magánéletüket. A mamutojok
minden egyes családja szintén körülhatárolta lakhelyeit az Oroszlán Tábor
földépítményeiben, melyek a tekintetek elől biztosítóták számukra a
magánéletet, ha úgy óhajtották.
Ayla Törzsének barlangjában mindenki ismerte és tiszteletben tartotta az
egyes családok szállásának határait, még ha csupán néhány stratégiailag
elhelyezett kővel jelölték is. A magánélet tisztelete a társadalmi szokásjog
gyakorlatához tartozott. Senki nem nézett be szándékosan a szomszédja
házi tűzhelyébe, nem nézett a láthatatlan határ mögé. A törzsbeliek jól
értettek ahhoz, hogy ne lássák azt, amit nem illett vagy nem volt szabad
látniuk. Aylának szívfájdító gyötrelemmel jutott eszébe, hogy amikor
megtudták, halállal átkozták meg, még azok sem vetettek többé rá egy
pillantást, akik szerették.
A zelandoniak szintén körülhatárolták a teret a lakhelyeiken belül és
kívül is, és külön tereket alakítottak ki az alvásra, főzésre, étkezésre és a
különböző munkákra. A Törzsben a különböző tevékenységek területeit
nem különítették el ilyen pontosan. Jellemzően alvóhelyeket készítettek, és
különválasztották a főzőhelyet, többségében azonban a tér elválasztása
szokás, használat és viselkedés dolga volt. Ezek mentális és társadalmi
elválasztófalak voltak nem fizikaiak. A nők elkerülték azokat a helyeket,
ahol a férfiak dolgoztak, a férfiak távol maradtak a női tevékenyegektől, a
munkákat pedig gyakran ott végezték, ahol az adott időben alkalmas volt.
A zelandoniaknak mintha több idejük lett volna a tevékenységekre, mint
a Törzsnek, gondolta Ayla. Ők mintha mindannyian oly sok mindent
csinálnának, és nem csak szükséges dolgokat. Talán vadászatuk módjából
fakad a különbség. Belemerült gondolataiba, s nem hallotta a neki feltett
kérdést.
– Ayla...? Ayla! – kérdezte hangosan Jondalar.
– Ó, ne haragudj, Jondalar. Mit is mondtál?
– Min gondolkodtál, hogy még csak nem is hallottál?
– A Mások és a törzsbeliek közti különbségeken, és azon tűnődtem,
miért tűnik úgy, hogy a zelandoniak mintha több mindent csinálnának,
mint a Törzs emberei?
– Jutottál valamilyen válaszra? – kérdezte Marthona.
– Nem tudom, de talán az eltérő vadászati módokban rejlik a megoldás
– válaszolta Ayla. – Amikor Brun és vadászai kimentek, rendszerint egy
egész állattal tértek vissza, néha kettővel. Az Oroszlán Tábor körülbelül
ugyanannyi embert számlált, mint Brun törzse, de amikor vadásztak
mindenki, aki csak tudott, kiment, férfiak, nők, még egy két gyerek is, még
ha csak hajtónak is. Általában sok állatot megöltek, és csak a legjobb,
legzsírosabb részeket hozták be, és a hús többségét félretették télre. Nem
emlékszem olyan időre, amikor bárki éhezett volna, de tél végére gyakran
csak a legsoványabb és legkevésbé laktató ételek maradtak meg, és néha
tavasszal kellett vadászni, amikor az állatuk soványak. Az Oroszlán Tábor
kifogyott bizonyos ételekből, és sóvárogtak zöldségfélékre, mégis mintha
jól táplálkoztak volna még késő tavasszal is.
– Ezt később talán érdemes lesz megemlíteni Joharrannak – állapította
meg Willamar, és ásítva felállt –, most azonban megyek aludni.
Valószínűleg holnap is sok dolgunk lesz.
Willamarral egy időben Marthona is felkelt a párnákról és a
főzőhelyiségbe vitte a felszolgálótálakat.
Folara felállt, s nyújtózkodása, ásítozása annyira hasonlított
Willamaréra, hogy a hasonlatosság mosolyt csalt Ayla szájára.
– Én is lefekszem. Reggel majd segítek megtisztítani azokat az
edényeket, anya – mondta, egy kis darab puha szarvasbőrrel kitörölve fa
evőtálját, mielőtt eltette volna. – Most túl fáradt vagyok.
– Te is mész vadászni, Folara? – kérdezte Jondalar.
– Még nem döntöttem el. Attól függ, hogy érzem magam – válaszolta, s
elindult alvóhelyisége felé.
Miután Marthona és Willamar is a hálóhelye felé indult, Jondalar az
alacsony asztalka mellé lépett, és leterítette alvóprémjeiket. Épp hogy csak
elhelyezkedtek, megjelent farkas, hogy Ayla mellett aludjon. Amikor
emberek voltak Ayla közelében, Farkas nem bánta, ha nem volt
közvetlenül a lány mellett, de amint aludni tért, úgy érezte, mellette a
helye.
– Tényleg kedvelem a családod, Jondalar – szólalt meg Ayla. – Azt
hiszem, kezd megtetszeni, hogy a zelandoniak közt éljek. Gondolkodtam
azon, amit az éjjel mondtál, és igazad van. Néhány kellemetlen ember
miatt nem szabad mindenkit megítélnem.
– S ne ítélj meg mindenkit a legjobbak alapján sem – válaszolta
Jondalar. – Sosem tudhatod, hogyan reagálnak valamire. Én egyénenként
formálok véleményt róluk.
 – Szerintem mindenkiben van jó és rossz tulajdonság – mondta Ayla. –
Van, akiben az egyikből van több, van, akiben a másikból. Mindig
reménykedem abban, hogy az emberekben több a jóság, mint a gonoszság,
és szeretnék hinni abban, hogy többségük is ezt reméli. Emlékszel
Frebecre? Ő kezdetben mindig undok volt, de aztán valahogy rendes lett.
– Be kell látnom, hogy meglepett – válaszolta Jondalar, közel bújva
Aylához, és a nyakához simult.
– Te azonban nem lepsz meg – mondta Ayla mosolyogva, amint
megérezte a férfi kezét a combjai közt. – Tudom, mire gondolsz.
– Remélem, te ugyanarra – válaszolta Jondalar, miközben Ayla
megérintette az arcát, hogy megcsókolja, s viszonozta kézmozdulatát. – S
remélem, te is.
A csók hosszú és epekedő volt. Mindketten érezték növekvő vágyukat,
de nem siettek, nem volt szükség kapkodásra. Itthon vagyunk, gondolta
Jondalar. A hosszú és veszélyekkel teli Utazás közepette mégis hazahozta
magágával Aylát. Most biztonságban volt, a veszélyeknek vége.
Abbahagyta a csókot, és lenézett asszonyára, s oly mérhetetlen szerelmet
érzett iránta, hogy nem is tudta, hogy annyi szerelem van benne.
Ayla még a kihunyó tűz halvány fényében is láthatta a szerelmet a kék
szemekben, melyek a tűz fényében az ibolyaszín gazdag árnyalataiban
játszottak, és úgy érezte, őt is a szerelem hasonló érzése tölti el.
Felnövekedése során soha még csak nem is álmodott arról, hogy
Jondalarhoz, hasonló férfit talál, soha nem gondolta volna, hogy olyan
szerencsés lesz.
Jondalar torka elszorult, miközben Aylára hajolt, hogy újra
megcsókolja, és tudta, hogy magáévá kell tennie, szeretnie, egyesülnie
vele. Hálás volt, hogy vele van. Ayla mindig mintha készen állt volna rá,
hogy bármikor akarja, ha Jondalar akarta. Soha nem játszott vele
szemérmes játékokat, ahogy némelyik nő.
Egy pillanatra Marona jutott eszébe. Ő szerette azokat a játszmákat, nem
annyira vele, hanem másokkal. És váratlan hálát érzett, amiért a fivérével
útnak indult egy ismeretlen kalandra, és nem maradt Maronával, hogy a
társa legyen, Bárcsak élne Thonolan...!
 Ayla azonban élt, bár nemegyszer közel járt ahhoz, hogy elveszítse.
Jondalar megérezte, hogy Ayla kinyitotta száját az ő kutató nyelve előtt,
érezte lélegzetének melegét. Megcsókolta nyakát, a fülcimpáját harapdálta,
s száját betöltötte cirógató nyelve.
Ayla mozdulatlanul tartotta magát, ellenállva az izgató érzésnek, s
hagyva, hogy a várakozás belső lüktetésévé alakuljon. Jondalar
belecsókolt a szájüregébe, majd szája oldalra, egy megmerevedett
mellbimbóra terelődött, és körbe járta, majszolgatta. A lány várakozása
oly heves volt, hogy szinte megkönnyebbülést érzett, amikor Jondalar
végül a szájába vette, és szopta, mint egy csecsemő. Lénye mélyéről és
Örömei helyéről fakadt fel az izgalom.
Jondalar készen állt, olyannyira felajzott, de érezte, amint még inkább
elönti a vágy, amikor meghallotta Ayla halk nyögdécselését, miközben
szopta és gyengéden harapdálta először az egyik, majd a másik
mellbimbóját. A vágy hirtelen oly erősen tört rá, hogy abban a pillanatban
a magáévá akarta tenni Aylát, de azt szerette volna, hogy Ayla is éppoly
vágyakozó legyen iránta. Jondalar tudta, hogyan juttassa el arra a pontra.
Ayla érezte Jondalar mohó vágyát, és az felgyújtotta az övét. Boldogan
kitárta volna önmagát előtte abban a pillanatban, de amikor a férfi
lehajtotta hálóprémjeik felső takaróját és lejjebb mozdult, Ayla
visszatartotta lélegzetét, tudva és akarva, ami következik.
Jondalar nyelve csak egy pillanatig járta körbe a köldökét. Nem akart
várni, ahogy Ayla sem. Miközben Ayla lerúgta magáról a felső takarót,
pillanatnyi habozás fogta el a közeli hálóhelyekben alvók miatt. Nem
szokott hozzá, hogy másokkal legyen együtt egy szálláson, s kissé
feszélyezetten érezte magát. Jondalar mintha nem szorongott volna emiatt.
A nyugtalanságot egy pillanat alatt elfelejtette, amint megérezte, hogy
Jondalar a combját csókolja, szétnyomja lábait, megcsókolja a másik
combját, majd nőiességének lágy redőit. Jondalar ízlelgette Ayla ismerős
ízét, lassan nyalogatta, majd megtalálta kicsiny, kemény, legérzékibb
pontját.
Ayla nyögése hangosabb lett. Az Öröm villámai lobbantak fel benne,
miközben Jondalar nyaldosta és szopta. Ayla nem is vette észre, hogy
felkészült Jondalarra. Gyorsabban történt meg, semmint számított rá.
Csaknem figyelmeztetés nélkül a tetőpontra ért, az Öröm csúcsait érezve,
és elállhatatlan vággyal Jondalar után, a férfiassága után.
Jondalarért nyújtotta kezét, magához vonta, és segítette, hogy behatoljon
testébe. Jondalar mélyen beléhatolt. A férfi először erőlködött, hogy
visszatartsa magát, hogy várjon kicsit, Ayla azonban rá várt, sürgette, és
Jondalar átadta magát. Boldog önfeledtséggel hatolt be újra Aylába, majd
újra majd ott volt, ahol Ayla, érezve, ahogy az Öröm hullám a
feltornyosulnak, és elárasztják, újra meg újra meg újra.
Jondalar Aylán feküdt, olyan pillanat volt, melyet a nő mindig szeretett,
de aztán a férfinak eszébe jutott, hogy Ayla terhes, és aggodalom fogta el,
hogy nagy súllyal nehezedik rá. Ayla pillanatnyi csalódottságot érzett,
amikor Jondalar oly gyorsan oldalra gördült.
Jondalar újra eltűnődött azon, igaza lehet-e Aylának. Az a csecsemő így
kezdett kifejlődni a belsejében? Az ő, Jondalar kisbabája is volt, ahogy
Ayla mindig is állította? Földanya nemcsak az Öröm e csodálatos
Adományát adta nekik, ha nem így Áldotta meg a nőket új élettel? Lehet,
hogy a férfiak ezért teremtődtek, hogy új életet teremtsenek egy nő
belsejében? Azt szerette volna, ha Aylának lenne igaza, azt akarta, hogy
valóban úgy legyen, de hogyan győződhetne meg róla?
Egy idő után Ayla felkelt. Egy úti csomagból kis fatálat vett elő, és vizet
öntött bele a vizestömlőből. A bejárat közelében kiválasztott sarokba
korábban visszavonult Farkas Ayla és Jondalar Öröme után szokásos,
próbálkozó farkas módján közeledett a lányhoz. Ayla a farkasra
mosolygott és a „jól viselkedtél" jelzést adta neki, majd az éjszakai kosár
fölé állva megtisztálkodott, ahogy Iza tanította, amikor először lett
asszony. Iza, tudom, kételkedtél abban, hogy szükségem lenne a
tanításodra, gondolta Ayla, de jól tetted, hogy akkor ráneveltél a
tisztálkodási szertartásokra.
Jondalar félig aludt már, s túl fáradt volt ahhoz, hogy felkeljen, amikor
Ayla visszament, de reggel majd kilevegőzteti és kirázza hálóprémjeiket.
Most, hogy egy ideig egy helyen maradnak, még arra is rászánja az időt,
hogy kimossa prémjeiket, gondolta. Nezzi megmutatta neki, hogyan kell
csinálni, de időt és odafigyelést igényel.
Az oldalára feküdt, és a szintén az oldalán fekvő Jondalar hátához
simult. Egymáshoz bújva pihentek békésen. A férfi álomba szenderült, az
asszony azonban képtelen volt elaludni, noha kényelmesen elhelyezkedett
és elégedett volt. Reggel a szokásosnál sokkal tovább aludt, s most ébren
feküdt, s újra a Törzsről meg a Másokról kezdett gondolkodni. A
Másokkal és különböző csoportjaik közt töltött esztendeinek emlékképei
törtek fel emlékezetébe, és azon kapta magát, hogy összehasonlítgatja
őket.
Mindkét népnek ugyanazok az alapanyagok álltak rendelkezésére, ám
nem teljesen ugyanazokra a dolgokra használták őket. Mindketten
vadásztak állatokra, mindketten gyűjtötték a magtermő növényeket,
használtak állatbőrt, csontokat, növényi anyagokat és köveket a
ruházkodáshoz, lakhelykészítéshez, szerszámokhoz és fegyverekhez, de
voltak különbségek.
A legfigyelemreméltóbb talán az, hogy miközben Jondalar népe
állatfestményekkel, faragásokkal és egyéb alakzatokkal díszítette
környezetét, a Törzs nem. Noha Ayla nem talált rá magyarázatot, még
gondolatban sem, mégis észrevette, hogy a Törzs embereinél is
megmutatkoztak a dekoráció kezdetei. Például a vörös okker egy
temetésen, amely színt adott a holttestnek. Érdeklődésük a szokatlan
tárgyak iránt, melyeket azért gyűjtöttek, hogy amulettjükbe tegyék.
Különleges célból totemsebekkel és színjelekkel díszítették testüket. A
Törzs ősi népe azonban nem teremtett művészetet.
Csak Ayla népe értett a művészethez, csak a mamutojohoz és
zelandoniakhoz hasonló emberek, és a többi Más, akikkel Utazásuk során
találkoztak. Eltűnődött azon, vajon az ismeretlenek, akikhez született,
díszítették-e világuk anyagi tárgyait, és úgy hitte, igen. A később jövők,
akik egy ideig megosztották a Törzsnél azt a hideg, ősi világot, akiket
Másoknak neveztek, akik elsőként láttak mozgó, élő, lélegző állatot, majd
pedig rajzként vagy faragványként reprodukálták. Lényeges különbség.
Az alkotóművészet, az állatábrázolás vagy tervszerű minták az absztrakt
gondolkodás képességének megnyilvánulásai – az a képesség, hogy
megértsék valaminek a lényegét, és szimbólumot készítsenek belőle,
amely már a tárgy helyettesítője: jelképe. Egy tárgy szimbólumának van
egy másik formája is: a hang vagy a szó. Egy agy, amely már a művészet
összefüggéseiben képes gondolkodni, már teljes kifejlettségében képes
kialakítani egy másik igen fontos absztrakciót a nyelvet. S ugyanaz az agy,
amely képes szintézist alkotni a művészet absztrakciója és a nyelvi
absztrakció közt, egy napon kialakítja majd a két szimbólumrendszer
gyakorlati együttműködését, a szavak emléktárát, az írást.

Az előző naptól eltérően Ayla másnap reggel nagyon korán ébredt. A

tűzhelyben nem ragyogott vörös parázs, és egyetlen lámpás sem világított,
de a nap ébredését jelző első sugarakban, az égbolt kezdeti fényében Ayla
magasan a feje felett, Marthona lakóhelyének sötét falapja fölött kivehette
a mészkő polcok kontúrjait. Senki nem mozdult, amikor csendesen kibújt a
prémek alól, és a nem teljes veremsötetségben elindult az éjjelikosár felé.
Farkas abban a pillanatban, amikor Ayla felébredt, fölemelte fejét,
köszöntésként boldogan rávakkantott, és követte.
Kissé émelygett, hányni mégsem kényszerült, s éhség, fogta el valami
szilárd táplálék iránt, hogy lecsillapítsa háborgó gyomrát. A
főzőhelyiségbe ment, és kis tüzet rakott, majd evett néhány falatot, amely a
medencecsont tálcán megmaradt az előző esti ünnepségből, és kevéske,
már megvizesedett zöldséget a tárolókosár aljáról. Nem volt benne biztos,
hogy jobban érzi-e magát vagy sem, de elhatározta, hogy megnézi, tud-e
gyomornyugtató teát főzni magának. Nem tudta, ki készítette neki a teát az
előző nap, de úgy sejtette, Jondalar, és arra gondolt, elkészíti neki is egyik
kedvencét.
Elővette gyógyfüves zsákját az utazócsomagjából. Most, hogy végül
ideértünk, újra feltölthetem gyógyfű- és orvosság, készletemet, gondolta,
miközben végignézte a csomagocskákat, és átgondolta használatuk módját.
Édes káka jót tesz a nyugtalankodó gyomornak, de most mégsem jó. Iza
azt mondta, vetélést okozhat, azt pedig nem akarom. Miközben a
lehetséges mellékhatásokat mérlegelte, gondolatban már kiválasztott egy
másik orvosságot gyógytudománya hatalmas raktárából. Fekete
nyírfakéreggel megelőzhető a vetélés, de nekem sajnos egyáltalán nincs.
Nos, nem hiszem, hogy az a veszély fenyegetne, hogy ezt a gyermeket
elveszítem.
Sokkal keservesebb időket éltem át Durckel. Eszébe jutott, amikor Iza
kiment friss kígyógyökeret szedni, hogy ne vetéljen el. Iza akkor már
beteg volt, s ráadásul meg is fázott, átázott, s még betegebb lett. Nem
hiszem, hogy valaha is újra teljesen felépült, gondolta Ayla. Hiányzol, Iza.
Bárcsak a közelben lennél, hogy megmondhatnám neked, találtam társat
magamnak. Bárcsak élnél még, hogy találkozhass vele! Azt hiszem,
helyeselnéd választásomat.
Bazsalikom! Hát persze! Az megakadályozhatja a vetélést, és finom.
Félretette a zsákocskát. A menta is jó. Megszünteti az émelygést,
megszünteti a gyomorfájást, és ízletes. Jondalar is kedveli. Félretette azt a
zsákocskát is. És a komló! Az hatásos a fejfájás és görcsök ellen, és
nyugtat bár nem túl sok, mert elálmosít –, gondolta, miközben a menta
mellé tette.
A szamárkórómag most éppen jó lenne, de hosszú ideig kellene áztatni,
mérlegelt, miközben folytatta magával hozott, fogyóban lévő
gyógynövényei leltárba vételét. Szagos müge, igen, az pompás illatú! És
lecsillapítja a gyomrot, de nem túl erős. Kamilla! Azt is használhatok
menta helyett, az is hatásos gyomoridegességre. A többi gyógyfűvel
ízletesebb, Jondalarnak azonban mentát készítek. A majoránna nem rossz,
de nem, Iza mindig a növény friss zöldjét használta gyomorpanaszokra, és
nem a szárítottat.
Miből is használta még szívesebben Iza a frisset? Málnalevél! Hát
persze! Arra van szükségem! Az különösen jó reggeli émelygésre.
Egyáltalán nincs semmilyen növény levelem, de az ünnepségen volt
málna, így nyilvánvalóan valahol a közelben nő. S most van szezonja is.
Legjobb akkor leszedni a levelét, amikor a málna megérett.
Gondoskodnom kell arról, hogy eleget gyűjtsek még a szülés előtt. Iza
mindig azt használt, amikor egy nő szült. Azt mondta lazítja a méhet, és
elősegíti, hogy a csecsemő könnyebben kibújhasson.
 Maradt még valamennyi hársfavirágom is; az különösen hasznos
gyomoridegességre, a levelei édesek, és jóízű tea készíthető belőle. A
sharamudojoknak csodálatos, nagy hársfájuk volt a közelben. Nem tudom,
itt a környéken vajon nő-e hársfa. Mozgást vett észre a szeme sarkából, és
felpillantva a hálóterületéről előjövő Marthonát látta meg. Farkas is
felnézett, majd várakozón felállt.
– Korán felkeltél ma reggel, Ayla – mondta halkan az asszony, nehogy
zavarja a még alvókat. Lehajolt, hogy üdvözlésként megsimogassa
Farkast.
– Rendszerint korán kelek... ha előző éjszaka ünnepség és erős italok
iszogatása miatt nem maradok fenn sokáig – válaszolta Ayla ugyancsak
halkan és kissé savanyú mosollyal.
– Igen, Laramar hatásos italt készít, de az emberek mintha kedvelnék –
jegyezte meg Marthona. – Látom, már megraktad a tüzet. Éjszakára
általában megpróbálom lefojtani, így reggelre marad parázs, hogy
könnyedén felélesszem. Azokkal a tűzkövekkel azonban, melyeket
mutattál, lustálkodhatom. Mit készítesz?
– Reggeli teát – válaszolta Ayla. – S szeretnék ébresztő teát főzni
Jondalarnak is. Készíthetek neked is?
– Egy teakeveréket szoktam főzni, melyet Zelandoni előírására iszom
reggelente – felelte Marthona, s nekilátott megtisztítani az asztalt a késő
éjszakai vacsora maradékaitól. – Jondalar említette nekem azt a
szokásodat, hogy reggeli teát főzöl neki. Tegnap elhatározta, hogy ő készít
neked, mire felébredsz. Azt mondta, mindig előkészítesz neki egy forró
teát, és most az egyszer ő akarta elkészíteni neked. Mentát tanácsoltam
neki, mivel az hidegen is ízletes, és úgy tűnt, sokáig alszol majd.
– Sejtettem, hogy a teát Jondalar főzte, de a lavórt és a vizet te
készítetted elő nekem, igaz? – kérdezte Ayla. Marthona mosolygott és
bólintott.
Ayla fölemelte a főzőkövek kiszedésére használt hajlított fogót, kivett
egy forró követ a tűzből, és beleejtette a vízzel teli, sűrűn szőtt teáskosárba.
Gőzölgött, sistergett, és buborékokat bocsátott ki. Újabb követ tett a vízbe,
majd egy idő után kivette őket, aztán újabbakat tett bele. Amikor vizük
felforrt, mindkét asszony beleöntötte saját teafűkeverékét. Noha az
alacsony asztalt közelebb vitték a bejárathoz, hogy helyet adjanak a plusz
alvóprémeknek, bőségesen volt hely a két asszony számára, hogy forró
teájukat iszogatva barátságosan körülüljék a párnákon.
– Alkalmat kerestem, hogy beszélgethessek veled, Ayla. Marthona halk
hangja szelíd volt. – Gyakran tűnődtem azon, Jondalar vajon talál-e valaha
is olyan asszonyt, akit szerethet. – Majdnem hozzátette: „újra", de időben
elhallgatott. – Mindig sok barát vette körül, közkedvelt volt, de soha nem
fitogtatta érzelmeit, és kevesen ismerték valójában. Thonolan mindenki
másnál közelebb állt hozzá. Mindig úgy hittem, egy nap majd nászt ül
valakivel, de nem tudtam, egyáltalán megengedi-e magának valaha is,
hogy beleszeressen valakibe. Úgy gondolom, beléd beléd szeretett. –
Aylára mosolygott.
– Igaz, hogy gyakran nem mutatja ki az érzelmeit. Majdnem feleségül
mentem egy másik férfihoz, mielőtt erre rájöttem. Mert noha én szerettem
Jondalart, azt hittem, ő már nem szeret engem – válaszolta Ayla.
– Teljesen nyilvánvaló, s kétség sem férhet hozzá, hogy szeret téged, és
én boldog vagyok, hogy rád talált. – Marthona belekortyolt a teájába. –
Büszke voltam rád a minap, Ayla. Tetszett, ahogy Marona aljas trükkje
után bátran szembenéztél az emberekkel... tudod, hogy ő és Jondalar annak
idején beszéltek a jegyességről, igaz?
– Igen, megmondta nekem.
– Bár nem ellenezhettem volna, természetesen, be kell vallanom, boldog
vagyok, hogy nem őt választotta. Marona szép nő, és mindenki mindig őt
tartotta Jondalar tökéletes párjának, én azonban nem – folytatta Marthona.
Ayla remélte, hogy az asszony megmondja az okát, de nem szólalt meg,
s ivott a teájából.
– Szeretnék adni neked valamit, ami valóban illik hozzád, nem úgy, mint
Marona „ajándéka" – mondta, miután megitta teáját és letette csészéjét.
– Már adtál valami nagyon szépet – emlékeztette Ayla. Dalanar
édesanyjának nyakláncát.
Marthona elmosolyodott, miközben felkelt, és csendesen az alvóhelyére
ment. A karjára terített ruhaneművel tért vissza. Fölemelte, hogy
megmutassa Aylának. Egy tunika volt, melynek halvány pasztellje a hosszú
tél után kifehéredett fűszál színére hasonlított. A gyöngyökkel, kagylókkal,
színes szálak öltéseivel és hosszú rojtokkal csodálatosan dekorált viselet
nem bőrből készült. Közelről megvizsgálva Ayla látta, hogy valamilyen
rostok vékony szálaiból készítették, egymás fölött és alatt keresztezve,
talán a kosárfonáshoz hasonlóan, de nagyon sűrű szövéssel. Hogyan tudott
egyáltalán bárki megszőni oly vékony fonalakat? Hasonlított az alacsony
asztalka térítőjéhez, de még annál is kiválóbb minőségű munka volt.
– Még soha nem láttam ehhez hasonlót – szólalt meg, Ayla. – Milyen
anyag ez? Honnan való?
– Én készítettem. Egy különleges kereten szőttem – válaszolta Marthona.
– Ismered a len nevű növényt? Kék virágú, magas, vékony szárú...
– Igen, ismerős, és azt hiszem, Jondalar is lennek mondta – felelte Ayla.
Nagyon jó súlyos bőrpanaszokra, mint például kelésre, nyílt sebekre és
pörsenésekre, még szájsebekre is.
– Megpróbáltál valaha is összesodorni két szálat, hogy egy zsinór
legyen belőle?
– Talán, nem emlékszem, de értem, hogyan lehetséges. Hosszú szálai
vannak.
– Ezért használtam ennek elkészítéséhez.
– Tudom, hogy a len hasznos, de azt nem, hogy ilyen szép holmi
elkészítésére is alkalmas.
– Arra gondoltam, talán majd viselheted a Menyegződön. Hamarosan, a
következő teliholdkor indulunk a Nyári találkozóra, és azt mondtad, nincs
semmid, amit különleges alkalmakra fölvehetsz.
– Ó, Marthona, milyen kedves tőled – lelkendezett Ayla – de a
Menyegzőre van ruhám. Nezzie készített nekem egyet, és én megígértem
neki, hogy azt fogom viselni. Remélem, nem bánod. A tavalyi Nyári
Találkozó óta egész úton hozom magammal. Mamutoj stílusban készült, a
viseletére pedig különleges szokásaik vannak.
– Azt hiszem, leginkább valóban az illik majd hozzád, hogy Mamutoj
Jegyességi Öltözéket viselj, Ayla. Csak egyszerűen nem tudtam, van-e
bármi, amit felvehetnél, s nem voltam biztos benne, hogy lesz-e elég időnk
készíteni valamit az elindulásunk előtt. Kérlek, azért fogadd el tőlem –
kérte Marthona, s mosolyogva nyújtotta át a tunikát. Ayla
megkönnyebbültnek látta. – Majd lesz még egyéb alkalom, amikor valami
különlegeset szeretnél felvenni.
– Köszönöm! Csodálatosan szép! – dicsérte Ayla, fölemelve és újra
megnézve a ruhát, majd maga elé illesztette, hogy lássa, a bő ruha hogyan
állna neki. – Sokáig tarthatott az elkészítése.
– Igen, de szerettem csinálni. Sok éven át dolgoztam ki a módszert.
Willamar segített elkészíteni a keretet, melyet használtam, és Thonolan,
mielőtt elutazott. Az emberek többségének van valamilyen mestersége.
Gyakran kereskedünk a tárgyainkkal, vagy elajándékozzuk őket. Kissé
öregszem már ahhoz, hogy mindent magam csináljak, s nem látok már
olyan jól, mint egykor, különösen olyan munkákat, melyeket közelről kell
nézni.
– Megmutatom neked a cérnafűzőt! – mondta Ayla, e felugrott. – Azt
hiszem, megkönnyíti a varrást annak, aki nem lát már hiánytalanul. Máris
hozom! – Az úti csomagokhoz sietett, hogy kivegye varrókészletét, és
megpillantotta egyik magával hozott különleges csomagját. Magában
mosolyogva azt is az asztalhoz vitte. – Szeretnéd látni a Jegyességi
Ruhámat, Marthona?
– Igen, de udvariasságból nem akartam kérni. Van, aki az ünnepségig
szereti titokban tartani, hogy mindenkinek meglepetés legyen – válaszolta
Jondalar édesanyja.
– Én más meglepetést tartogatok – mondta Ayla, kicsomagolva
menyegzői ruháját. – Neked azonban mégis megmondom. Élet keletkezett
bennem. Jondalar gyermekét hordom a szívem alatt.

 10

– Ayla! Biztos vagy benne? – kérdezte Marthona mosolyogva. Valójában

arra gondolt, Ayla meglehetősen furcsán mondja meg, hogy Földanya
Megáldotta, hogy Jondalar gyermekét hordja a szíve alatt, még akkor is,
ha valószínűleg az ő lelkének gyermeke.
– Amennyire bárki biztos lenne, mert kimaradt két holdidőm,
reggelente hányingerem van, és olyan változásokra figyeltem fel
magamban, melyek rendszerint a terhesség jelei – válaszolta Ayla.
– Igazán csodálatos! – lelkendezett Jondalar anyja. Közel hajolt hozzá,
és átölelte. – Ha már Áldott vagy, az szerencsét hoz a nászotokra,
legalábbis a zelandoniak úgy tartják.
Az alacsony asztalkánál ülve a fiatalasszony kibontogatta a bőrbe
bugyolált csomagot, és megpróbálta kirázni a ráncokat a tunikából és a
lábszárvédőből, melyet egy kontinensen át hozott magával a tavalyi
esztendő minden évszakában. Marthona az öltözéket vizsgálgatta, gyorsan
átsiklott tekintete a gyűrődések felett, s észrevette, milyen csodálatos ruha.
Ayla határozottan csodálatos lesz benne a Jegyességi Szertartáson.
Mindenekelőtt a szabása teljesen különleges volt. A zeladoniaknál mind
a nők, mind a férfiak, nemüktől függően, kisebb-nagyobb eltérésekkel és
változatokkal, általában kissé buggyos, fejen áthúzható tunikát viseltek,
csípőjükön övvel megkötve, és csont, kagyló, madártoll vagy prém-, bőr-
vagy zsinórrojtokkal díszítve. A női öltözeteken, különösen az ünnepi
alkalmakra viselteken gyakran hosszan lelógó rojtok lógtak, melyek járás
közben laffogtak, és egy fiatal nő gyorsan megtanulta, hogyan készítse el
a mozgást kiemelő, fityegő díszítést.
A zelandoniak közt a mezítelen nő mindennapos látvány volt, a rojtokat
azonban nagyon kihívónak tekintették Nem azt jelentette ez, hogy a nők
rendszerint ruhátlanul jártak, zárt közösségükben azonban, amelyben
viszonylag kevés helye volt a privátumnak, nem gondolkodtak hosszasan
azon, hogy mosakodáshoz, átöltözéskor vagy bármilyen okból
mezítelenre vetkőzzenek-e. Másrészt egy rojt, különösen a vörös, oly
csáberővel ruházhatott fel egy nőt, hogy az túlzásokra csábíthatta a
férfiakat, sőt ritka esetekben – egy bizonyos asszociáció miatt – még
kegyetlenségre is.
Amikor a nők felvállalták a doni-asszonyok szerepét, amikor ifjak
rendelkezésre álltak, hogy megtanítsák őket a Nagy Földanya Öröm
Adományára –, derekukról hosszú vörös rojt fityegett le, ezáltal is
hangsúlyozva fontos szertartási feladatukat. Forró nyári napokon gyakran
alig viseltek a rojtnál többet.
Noha a doni-asszonyokat a szokás és a konvenció védte az illetlen
közeledéstől, mindenesetre inkább bizonyos területeken belül viselték
csupán, mert úgy hitték, bármikor máskor veszélyes egy nőnek olyan
rojtot viselnie. Ki a megmondhatója, mire nem vetemedhet tőle egy férfi?
Noha a nők gyakran viseltek a vöröstől eltérő színű rojtot, bármely
rojtnak volt valamilyen mértékű erotikus szimbolikus értelme.
Ennek eredményeként a „rojt" szó kettős értelmű lelt, mert finom
célzásként vagy kegyetlen tréfákként gyakran a szeméremszőrt is
jelentette. Amikor egy férfit olyannyira elbűvölt egy nő, hogy nem tudott
távol maradni tőle, vagy nem tudta megállni, hogy nézze, azt mondták rá,
hogy „el bűvölte a rojtja".
A zelandoni asszonyok más díszeket is viseltek, vagy varrtak ruháikra,
de különösen kedvelték a járás közben érzékien libegő rojtokat, akár
meleg téli tunikát, akár mezítelen testet ékítettek. S bár kerülték a
kizárólagosan vörös rojtokat, számos nő választott olyan színeket,
melyeken volt élénkvörös árnyalat.
Ayla mamutoj öltözékén nem volt rojt, de kétség sem férhetett hozzá,
hogy rengeteg munkával készült. A legkiválóbb minőségű bőr a földszín,
az aranysárga dús árnyalata volt, amely majdnem tökéletesen illett Ayla
hajának színéhez, eredményül pedig elsősorban a sárga és vörös okkerek
s más színek finom elegye jött létre. A bőr valószínűleg valamilyen
szarvasé, esetleg tatárantilopé lehetett, gondolta Marthona, bár nem a jól
kikapart nyersbőrből készült szokásos, bársonyosan puha szarvasbőr volt.
Ehelyett, noha nagyon puha volt, a bőrt simára, fényesre dolgozták ki, ami
valami módon vízhatlanná tette.
Az öltözék alapanyagának minősége azonban csak a kezdet volt; a
remek díszítés tette a ruhát oly különlegessé. A hosszú bőrtunikát és a
lábszárvédő alját – egyes részeit teljes mértékben – mívesen kidolgozott,
túlnyomórészt agyargyöngyökből készült geometriai minták borították. A
mintázat lefelé mutató háromszögekkel kezdődött, melyek vízszintesen
cikcakkosan futottak, függőlegesen gyémánt és ék alakú mintázatokká
formálódtak, majd teljes geometriai alakzatokká, például
háromszögspirálokká és koncentrikus romboidokká fejlődtek.
Az agyargyöngy mintázatokat a bőrrel azonos színű, de mind
világosabb, mind pedig sötétebb árnyalatú számos kis borostyán
gyöngyszem és vörös, barna meg fekete hímzés emelte ki és rajzolta
körül. A háton lefelé mutató háromszögben végződő tunika elöl, lent
nyitott volt úgy, hogy csípő alatti rész úgy keskenyedett el, hogy amikor
viselője összehúzta, újabb lefelé mutató háromszög jött létre. A derékon
lehetett szorosan összekötni hasonló mértani ábrákul díszített, ujjal szövött
széles övvel, melyet vörös mamutszőrből készítettek, melyet itt-ott
bölénymuflon gyapjával barna pézsmatulok aljszőrzetével és sötétvöröses
fekete gyapjas orrszarvúszőrrel emeltek ki.
Az öltözék pompás volt, csodálatos mestermű. Kidolgozása minden
részletében kiemelkedő munka. Nyilvánvaló volt, hogy készítője a
legfinomabb anyagokat használta, a leghozzáértőbb kézműveseket vette
igénybe, és nem takarékoskodott az erőfeszítéssel. Jó példa volt erre a
gyöngy díszítés. Noha Marthona csak hatalmas számukat látta:
mamutagyarból készített több mint háromezer csontgyöngyöt varrtak a
ruhára, és minden egyes kis gyöngyszemet kézzel faragták, lyukasztották,
csiszolták.
Jondalar anyja még csak nem is látott hozzá hasonlót, de azonnal tudta,
hogy bárki tervezte és irányította is elkészítését, biztosan nagy tiszteletnek
örvend, és nagyon magas tisztséget tölt be közösségében. Nyilvánvaló
volt, hogy mérhetetlen időt és munkát szántak elkészítésére, mégis időre
elkészültek vele, s elutazása előtt odaadták Aylának. Sem a felhasznált
anyagok, sem a munka haszna nem maradt a közösségen belül, amely
elkészítette. Ayla azt mondta örökbe fogadták, ám bárki adoptálta is,
nyilvánvalóan óriási befolyással és presztízzsel rendelkezett – vagyonban
is –, és ezt Marthonánál jobban senki nem értette.
Nem csoda, hogy Ayla a saját menyegzői ruháját akarja viselni,
gondolta, és azt is fogja. Ezzel nem sérti Jondalar tekintélyét sem. Ez a
fiatal nő kétségtelenül tele van meglepetésekkel. Nem kérdés, hogy róla
beszélnek majd a legtöbbet idén a Nyári Találkozón.
– A ruha elképesztően csodálatos, Ayla, valóban csodaszép – dicsérte. –
Ki készítette?
– Nezzie, de sok segítséget kapott. – Tetszett neki az idősebb asszony
reagálása.
– Igen, biztos vagyok benne – jegyezte meg Marthona.
– Korábban már említetted, de nem emlékszem pontosan, ki ő.
– Az Oroszlán Tábor Vezetőjének, Talutnak társa, aki magához akart
venni, de aztán Mamut tette helyette. Azt hiszem, Mamut kérte meg Nezzie-
t a ruha elkészítésére.
– És Mamut a Földanya Szolgálóinak egyike?
– Azt hiszem, Első lehetett, mint a ti Zelandonitok. Mindenesetre
bizonnyal ő volt a legidősebb. Azt hiszem, ő volt legidősebb élő mamutoj.
Amikor elutaztam, a barátnőm, Deegie várandós volt, fivérének asszonya
pedig már éppen szülés előtt állt. Mindkét gyermeket az ő ötödik
generációjának számolták volna.
Marthona értőn bólintott. Tudta, hogy bárki fogadta is örökbe Aylát,
nagy befolyással rendelkezett; és Ayla talán fel sem fogta, hogy az illető
valószínűleg népe legtiszteltebb és legbefolyásosabb alakja. Ez sok
mindent megmagyaráz, gondolta.
– Azt mondtad, bizonyos szokások kötődnek a ruha viseléséhez?
– A mamutojok úgy tartják, nem illendő a Jegyességi Ruhát a szertartás
előtt felvenni. Meg lehet mutatni a családnak és a közeli barátoknak, de
nem viselhető nyilvánosan – felelte Ayla. – Szeretnéd látni, hogy áll?
Jondalar felmordult álmában, megfordult, s Marthona az alvóprémek felé
fordult. Még jobban lehalkította hangját.
– Amíg Jondalar alszik. A mi szokásaink szerint a szertatásig nem láthat
téged a menyegzői ruhádban.
Ayla kibújt nyári tunikájából, és fölemelte a nehéz, dúsan díszítettet.
– Nezzie azt mondta, így, zártan vegyem fel, ha csak meg akarom
mutatni valakinek – suttogta Ayla, miközben a széles övvel szorosan
összekötötte. – A szertartáson azonban nyitottnak kell lennie, így –
kibontva az övét, megigazította a ruhát. – Nezzie szerint egy asszony
büszkén megmutatja a kebleit, amikor társul választ valakit, amikor a házi
tűzhelyét hozza, hogy szövetségre lépjen egy férfival. Valójában nem
szabad nyitottan viselnem a nászszertartás előtt, de mivel te Jondalar
édesanyja vagy, azt hiszem, nem helytelen látnod az öltözéket.
Marthona bólintott.
– Nagyon boldog vagyok, hogy megmutattad nekem A mi szokásunk
szerint is csak a nők, a közeli barátok vagy a család láthatják a Jegyességi
Öltözéket, de nem hiszem, hogy most bárki másnak látnia kellene a tiédet.
Úgy vélem... – Marthona elhallgatott és mosolygott – érdekes, lenne
meglepni a többieket. Ha gondolod, felakaszthatjuk az én szobámban,
hogy a ráncok kisimuljanak. Kis gőzölés is hasznos lenne.
– Köszönöm. Már egyébként is gondolkodtam azon, hova tehetném. El
tudnád helyezni ezt a csodálatos tunikát is, melyet te adtál, a te szobádban?
– Aylának eszébe jutott valami, s elhallgatott. – S van még egy tunikám,
melynek, szeretnék valahol helyet találni. Azt én csináltam. Eltennéd azt is
nekem?
– Igen, természetesen. De most csomagold el a ruháidat. Keresünk nekik
helyet, miután Willamar felkelt. Van még valami, amit szeretnéd, ha
eltennék? – kérdezte Marthona.
– Vannak nyakláncaim és egyéb dolgaim, de azok maradhatnak az
utazócsomagjaimban, mivel magammal akarom vinni őket a Nyári
Találkozóra – válaszolta Ayla.
– Sok mindened van? – Marthona nem tudta megállni, hogy ne kérdezze
meg.
– Csak két nyaklánc, köztük az, melyet te adtál, egy karkötő, két
kagylóspirál füldíszként, amit egy táncos asszonytól kaptam, és két
összeillő borostyánkő, amelyet Tulie ajándékozott nekem, mielőtt
eljöttem. Ő volt az Oroszlán Tábor törzsfőnökasszonya, Talut nővére és
Deegie édesanyja. Arra gondolt, a menyegzőmön viseljem majd őket a
fülemen, mivel illenek a tunikához. Szeretném is, de nincs kilyukasztva a
fülem – sorolta Ayla.
– Biztos vagyok benne, hogy Zelandoni boldogan megcsinálja majd
neked, ha akarod – válaszolta Marthona.
– Azt hiszem, igen. Nem akarok semmilyen más bőrlyukasztást,
legalábbis nem most, de a borostyánköveket szeretném viselni majd a
menyegzőn, és a Nezzie készítette ruhát.
– Ez a Nezzie biztosan nagyon kedvelt téged, hogy ennyi mindent
megtett érted – mondta Marthona.
– Én biztosan nagyon kedveltem – válaszolta Ayla. – Ha Nezzie nincs,
nem hiszem, hogy követtem volna Jondalart, amikor elhagyta az Oroszlán
Tábort. Másnap Raneckel kellett volna nászt ülnöm. Ranec Nezzie fivére
házi tűzhelyének fia volt, bár számára Nezzie sokkal inkább anyaszerepet
töltött be. Nezzie azonban tudta, hogy Jondalar szeret engem, és azt
mondta nekem, ha valóban szeretem Jondalart, menjek utána, és mondjam
meg neki. S igaza lett. De nehéz volt megmondanom Ranecnek, hogy
elhagyom. Nagyon sokat törődtem vele, de Jondalart szerettem.
– Bizonyára, egyébként nem hagytad volna el a népet, mely oly nagy
becsben tartott, hogy Jondalarral gyere a hazájába – mondta Marthona.
Ayla felállt, mert észrevette, hogy társa újra megmozdul fekvőhelyükön.
Marthona kikortyolta teáját, a fiatal nőt figyelve, ahogy összehajtogatja
menyegzői ruháját, majd a szőtt tunikát, és beteszi őket utazócsomagjába.
Amikor visszatért, az asztalon lévő varrókészletére mutatott.
– Abban van a cérnabefűzőm – szólalt meg. – Talán miután Jondalar
reggeli teája elkészült, kimehetünk a napfényre, s ott megmutatom neked.
– Igen, szívesen megnézném.
Ayla a főzőtűzhelyhez ment, fát tett a tűzre, majd néhány főzőkövet,
hogy felforrósodjanak, és tenyerében kimért valamennyi száraz
gyógyfüvet Jondalar teájának elkészítéséhez. Marthona arra gondolt, hogy
első benyomása Ayláról helyesnek bizonyul. Vonzó volt, de ő sokkal
lényegesebbnek tartotta egy másik erényét: valóban fontos neki Jondalar
jóléte. Jó társa lesz Jondalarnak.
Ayla Marthonán gondolkodott, csodálva csendes, magabiztos tartását és
fejedelmi kellemét. Úgy érezte, Jondalar édesanyjában nagy a megértés,
ám azt is biztosra vette, hogy az asszony, aki egykor vezető volt, nagyon
erős tud lenni, ha annak kell lennie. Nem csoda, hogy népe nem akarta,
hogy lemondjon annak idején, amikor társa meghalt, gondolta. Nehéz
lehetett Joharrannak követnie őt tisztségében, de a férfi mintha most már
megállná helyét, legalábbis amennyire Ayla meg tudta állapítani.
Csendesen letette a forró teáscsészét Jondalar mellé, azon gondolkodva,
hogy elő kell keresnie Jondalar valamelyik pálcikáját, melyet foga
megtisztításához használt, miután elrágcsálta a végeit. Jondalar szerette a
kúszó fajdbogyó ízét. Előkeresi majd az örökzöldet, amelyet legelőször a
fűzfára hasonlítónak vélt. Marthona megitta a teáját. Ayla felvette
varrókészletét, és a két nő hangtalanul kiosont a lakhelyről. Farkas követte
őket.
Még akkor is korán volt, amikor kiértek az első kőteraszra. A nap épp
csak kinyitotta briliánsszemét, és átkukucskált a keleti hegyek peremén.
Ragyogó fénye meleg pirosra színezte a sziklaszirteket, a levegő azonban
frissítően hűvös volt. Nem sokan járkáltak még.
Marthona a perem felé vezette Aylát, a jelzőtűz sötét köre mellé. A tűz
körül elhelyezett nagy kövekre ültek, háttal a vakító fénynek, amely
keresztülkapaszkodott a vörös arany hajnali ködpárán a felhőtlen kék
égboltozat felé. Farkas magukra hagyta őket, és elindult le, az Erdei-folyó
Völgye felé.
Ayla kibontogatta varrókészletének zsinórját. A kis bőr zsákot az
oldalán varrták össze, és a tetején összehúzták A valamikor mértani
alakzatot formáló mamutagyar gyöngyök hiányoztak róla, és az
elrojtozódott hímzőfonalak is a viseltes tarsoly gyakori használatáról
árulkodtak. Ayla az ölébe öntötte a kis zsákocska tartalmát. Növényi
rostok, inak, különböző méretű állati szőrök, köztük mamutok, muflonok,
pézsmabölény és orrszarvúak különböző gyapjának szálai töltötték meg a
zsákocskát, s kis csont percekre tekerték fel mindegyiket. A vágásra
használt kovakő különböző méretű éles pengéit inakkal kötözték össze.
 A bőrlyukasztásra használt, csontból és kovából készült ár
szerszámbatyuja is volt a zsákocskában. Erős mamutnyersbőr kis négyzete
szolgált gyűszűként. Üreges madárcsontból készült kis cső volt a
varrókészlet utolsó három tárgya.
Ayla felkapta az egyik csövet, levett az egyik végéről egy parányi
bőrcsutakot, és a kezébe öntötte a tartalmát. A kis tartóból az egyik végén
kihegyezett kicsiny, kúp alakú bölénycsontszilánk bújt elő, amely
hasonlított az árhoz, ám egy nagyon apró lyukacskával az egyik végén.
Óvatosan Marthona kezébe tette.
– Látod a lyukat? – kérdezte Ayla.
Marthona távolabb tartotta a szemétől.
– Nem látom igazán jól – válaszolta, majd közelebb emelte, és
megtapogatta az aprócska tárgyat, először a hegyét, majd a száron át a
másik végét. – Ó, igen! Egy nagyon kicsiny lyuk, nem sokkal nagyobb,
mint egy gyöngyé.
A mamutojok kilyukasztják a gyöngyöket, de az Oroszlán Táborban
senki nem értett a gyöngykészítéshez. Jondalar készítette a
lyukasztóeszközt. Azt hiszem, a cérnabefűző elkészítésének az volt a
legnehezebb része. Nem hoztam semmi varrni valót, de megmutatom
neked, hogyan kell használni – mondta Ayla, s kivette Marthona kezéből az
eszközt. Kiválasztotta azt a csontpercet, melyre inat csavart fel, letekert
valamennyit, szájába vette, a végét a nyálával megnedvesítette, ügyesen
átfűzte a lyukon, aztán a másik oldalán kihúzta. Majd átnyújtotta
Marthonának.
Az asszony a tűre nézett, melybe befűzték a fonalat, de kezével többet
látott, mint korosodó szemével, amellyel már csak a távoli tárgyakat látta
jól. A koncentrálásban összevont szemöldöke váratlanul a megértés
mosolyára változott.
– Csodálatos! – dicsérte Marthona. – Azt hiszem, ennek a segítségével
újra tudok varrni!
– Egyes dolgokon először egy árral kell lyukat készítened. Bármilyen
hegyesre tudod is faragni, a mamutagyar hegye nehezen lyukasztja ki a
vastag vagy a nyersbőr – magyarázta Ayla –, de még mindig jobb, mint e
nélkül áthúzni a fonalat a tű fokán. Én tudtam lyukakat készítem, de nem
tudtam megtanulni, hogyan fűzzem át a fonalat a lyukon az ár hegyével,
akármilyen türelmes volt is Nezzie és Deegie.
Marthona egyetértően mosolygott, majd töprengőn Aylára nézett.
– A fiatal lányok többségének van ilyen gondja, amikor tanulnak. Nem
kiskorodban tanultál varrni?
– A törzsbeliek nem varrnak, nem így. Takarókba bugyolálják magukat,
melyeket összekötnek. Néhány dolgukat összecsomózzák, így példádul a
fűzfakéreg-tartókat, de eléggé nagy lyukakat készítenek, melyeken a
fonalakat áthúzzák, majd összekötik, és nem olyan aprócska lyukakat,
melyek készítését Nezzie tőlem elvárta – felelte Ayla.
– Mindig megfeledkezem arról, hogy a gyermekkorod szokatlan volt –
mondta Marthona. – Ha kislányként nem tanultál meg varrni, már értem,
milyen nehéz lehetett neked, ez azonban figyelemreméltóan okos eszköz. –
Felnézett. – Azt hiszem, Proleva közeledik. Szeretném megmutatni neki, ha
nem bánod.
– Nem, egyáltalán nem – válaszolta Ayla. A lecsüngő szikla előtti
napsütötte terasz felé tekintve Joharran társát pillantotta meg, és Rushemar
társát, Salovát, amint feléjük lépdelnek, s észrevette, hogy jóval többen
felébredtek és mozgolódtak már.
Az asszonyok üdvözölték egymást, majd Marthona szólalt meg:
– Nézd csak, Proleva! Te is, Salova. Ayla cérnabefűzőnek nevezi. Épp az
előbb mutatta meg nekem. Nagyon ügyes eszköz, és azt hiszem, jó segítőm
lesz abban, hogy újra tudjak varrni, még akkor is, ha közelre már nem
látok valami jól. Tapintással be tudom majd fűzni a fonalat a tűbe.
A két asszony, aki már számos öltözéket készített életében, gyorsan
megértette az új eszköz lényegét, és pillanatokon belül már a
használhatóságáról beszélgettek izgatottan.
– Azt hiszem, a tűbefűző használatát könnyű lesz megtanulni – jegyezte
meg Salova –, az elkészítése azonban nehéz lehetett.
– Ebben Jondalar segített. Ő készítette azt a kicsiny lyukasztóeszközt,
mellyel ezt az apró lyukat fúrták – magyarázta Ayla.
– Csakhogy ahhoz olyan valaki kell, akinek van hozzá tehetsége.
Emlékszem, mielőtt elutazott, kovakő árszerszámokat és néhány
gyöngylyukasztó eszközt is készített – mondta Proleva. – Azt hiszem,
Salovának igaza van. Nehéz lehet egy ilyen cérnabefűzőt elkészíteni, de
biztos vagyok benne, hogy megéri a fáradságot. Kipróbálhatom?
– Boldog lennék, Proleva, és van még két másik, különböző méretű is –
válaszolta Ayla. – Hogy mekkorát választok, az attól függ, mit akarok
varrni.
– Köszönöm, de nem hiszem, hogy a vadászat megtervezése miatt ma
még maradna rá időm. Joharran szerint ezen a Nyári Találkozón
különösen sokan lesznek – mondta Proleva, majd Aylára mosolygott –,
miattad. Jondalar hazatérésének híre, és hogy magával hozott egy
asszonyt, már egyébként is bejárja a Folyót, és eljutott azon túl is.
Joharran gondoskodni akar arról, hogy elegendő ennivalót vigyünk,
amivel jóllakathatunk mindenkit, még ha sokan lesznek is, ha mi leszünk
az ünnepség házigazdái.
– És mindenki izgatottan várja, hogy találkozhasson veled, Ayla, hogy
meggyőződjenek arról, hogy a rólad szóló történetek igazak-e – tette
hozzá mosolyogva Salova.
Ő ugyanígy érzett.
– Mire odaérünk, már nem lesznek azok – válaszolta Proleva. – A
mendemondák mindig túloznak.
– Csakhogy az emberek többsége tudja ezt, és a felét sem hiszi el a
szóbeszédnek. Azt hiszem, Jondalarnak és Aylának sikerül majd meglepnie
néhány embert ebben az évben – mondta Marthona.
Proleva észrevett egy ritka kifejezést a Zelandoniak kilencedik
Barlangja korábbi vezetőjének arcán, egy sejtelmes és eléggé önelégült
mosolyt. Eltűnődött azon, vajon mii Imi Marthona, amit senki más nem.
– Velünk jössz ma, Marthona, a Két Folyó Sziklájához – kérdezte.
– Igen, azt hiszem. Szeretném megnézni, hogyan működik az a
„dárdahajító", amiről Jondalar beszélt. Ha csak annyira ügyes eszköz, mint
ez a cérnabefűző – válaszolta Marthona, és eszébe jutott az éjszakai
tűzgyújtás – és más eszközök vagy hasznos ötletek, melyeket magukkal
hoztak bizonnyal érdekes lesz.
 Joharran vezette az utat a szikla folyóhoz közeli, meredek szakaszán,
ami miatt csak libasorban haladhattak. Mathona Joharran mögött
gyalogolt, s miközben legidősebb fia hátát nézte, boldoggá tette a tudat,
hogy nemcsak egy előtte haladó fia van, de sok éve most először Jondalar
ott lépdel mögötte. Ayla Jondalar mögött haladt, Farkassal a sarkában. A
Kilencedik Barlangból mások is követték őket, de néhány lépés távolságot
tartottak a farkas mögött. A Tizennegyedik Barlang előtt elhaladva még
többen csatlakoztak hozzájuk.
A Folyó mentén a Tizennegyedik, a túloldalán pedig a Tizenegyedik
Barlang között olyan helyre érkeztek, ahol a vízi út kiszélesedett, és a
vízből kiemelkedő sziklák körül tajtékzott. Ott könnyen át lehetett gázolni
a Folyón, mert elég sekély volt az átlábaláshoz, és a legtöbben arra is
használták. Ayla hallotta, hogy a helyet Átkelőként emlegetik.
A lábvédőt használók egyike-másika leült, hogy levegye, mások, így
Ayla is, mezítláb voltak, vagy nyilvánvalóan nem bánták, ha lábbelijük
átnedvesedik. A Tizennegyedik Barlangból jöttek hátramaradtak, s
engedték, hogy Joharran és a Kilencedik Barlang kezdje meg az átkelést.
Ez Joharrannak szóló udvariasság volt, mivel az ő javaslatára szervezték
meg a Nyári Találkozóra indulásuk előtti vadászatot, és névlegesen ő volt
a vezető.
Amint Jondalar belépett a hideg vízbe, eszébe jutott valami, amit el akart
mondani fivérének.
Joharran, várj egy pillanatra! – A férfi megállt, ahogy mellette
Marthona is. – Amikor az Oroszlán Táborral mentünk a Mamutojok Nyári
Találkozójára, egy elég mély folyón kellett átkelnünk, mielőtt elértük a
Találkozó helyét. A találkozó házigazdái, a Farkas Tábor népe sziklát és
köveket halmozott a vízbe lépésköveknek, hogy száraz lábbal lehessen
átkelni a folyón. Tudom, néha mi is csinálunk lépésköveket, az ő folyójuk
azonban oly mély volt, hogy a kövek között halat lehetett fogni. Okos
ötletnek tartottam akkor, emlékezni akartam rá, hogy elmondjam nektek is,
amikor hazaérek.
– Ez gyors sodrású folyó. Nem fogja elmosni a köveket? – kérdezte
Joharran.
 – Az ő folyójuk is gyors sodrású volt, és elég mély ahhoz, hogy
megéljen benne a lazac, a tokhal és más hal is. A víz a kövek közötti
térségeken folyt át. Az árvíz állítólag elmosta a sziklákat, de ők minden
évben új lépőköveket építettek. A sziklahalmokról, a folyó közepén, jól
lehetett halat fogni – magyarázta Jondalar. Mások is megálltak, és
hallgatták.
– Talán érdemes lenne fontolóra venni – mondta Marthona.
– És a tutajok? A lépéskövek nem állták el az útjukat? – kérdezte egy
férfi.
– Az idő nagy részében itt nem elég mély a víz a tutajoknak. Az
Átkelőnél egyébként is általában cipelni kellene a tutajt és a rakományt is –
válaszolta Joharran.
A beszélgetés ideje alatt Ayla megfigyelte, hogy a víz elég tiszta ahhoz,
hogy lássa a folyó mélyén a sziklákat és néha-néha egy-egy halat, s
észrevette, hogy a meder közepéről különleges kilátás nyílik a környező
tájra. A Folyó bal partján, déli irányban előrenézve egy sziklát látott
menedékekkel, amely valószínűleg az a hely volt, amerre tartottak,
közvetlenül mögötte pedig egy mellékfolyó csatlakozott a főfolyamhoz. A
kisebb folyón túl meredek sziklasor kezdődött, amely párhuzamosan futott
a főfolyóval. Megfordult, és az ellenkező irányba nézett, a Folyón felfelé,
északi irányba, ahol még több magas sziklabércet látott, és a jobb parton,
egy éles kanyar külső részén a Kilencedik Barlang hatalmas
sziklamenedékét.
Joharran elindult a hosszú embersor élén, amely a Zelandoniak
Harmadik Barlangjának otthona felé vette az irányt. Ayla felfigyelt az
előttük várakozó, integető emberekre, s felismerte köztük Kareját és a
Tizenegyedik Barlang Zelandoniját. Az ő csatlakozásukkal a sor megnyúlt.
Miközben az előttük magasodó hatalmas sziklához közeledtek, Ayla
alaposabban meg tudta nézni az óriási sziklafalat a folyóvölgy látványos
mészkő sziklaszirtjeinek egyikét.
Ugyanazok a természeti erők faraghatták, melyek két vagy helyenként
háromszintes teraszokká egymásra rétegezték a térség valamennyi
sziklamenedékét. Előttük a masszív sziklára felvezető út felénél úgy száz
méter hosszú padozat nyúlt el egy védett bejárat előtt. Ez volt a Harmadik
Barlang mindennapi tevékenységeinek alapszintje, és a lakóhelyek
többsége ott helyezkedett el. A terasz a sziklamennyezet védelmét nyújtotta
az alatta levő sziklamenedéknek, amelyet pedig a fölötte levő lecsüngő
szikla védett.
Jondalar észrevette, hogy Ayla a nagy mészkősziklákat vizsgálgatja, és
megállt, hogy bevárja. Az ösvény már nem volt olyan keskeny, és egymás
mellett gyalogolhattak.
– A helyet, ahol a Legelő-folyó a Folyóba torkollik, Két Folyónak
nevezik – szólalt meg. – Az a szikla a Két Folyó Sziklája, mert onnan a
torkolatra lehet látni.
– Azt hittem, az a Harmadik Barlang – mondta Ayla.
– A Zelandoniak Harmadik Barlangjának otthonaként ismert, de Két
Folyó Sziklájának nevezik, hasonlóan ahhoz, ahogy a Zelandoniak
Tizennegyedik Barlangja otthonának kis völgy a neve, a Tizenegyedik
Barlang otthona pedig Folyami Hely – magyarázta Jondalar.
– Akkor hogy hívják a Kilencedik Barlang otthonát? – kérdezte Ayla.
– Kilencedik Barlang – válaszolta Jondalar, és észrevette, hogy Ayla
összevonja szemöldökét.
– Annak miért nincs más neve is, mint a többinek?
– Nem tudom biztosan – válaszolta Jondalar. – Mindig csak Kilencedik
Barlang volt. Talán kaphatott volna valami olyan nevet, mint a Két Folyó
Sziklája, mivel az Erdei-folyó közelben ömlik a Folyóba, csakhogy az
már a Harmadik barlang neve. Vagy talán lehetne „Nagy Szikla", de egy
másik hely már viseli azt a nevet.
– Más nevet is lehetne adni neki. Talán valami, a Hulló kővel
kapcsolatos. Egyetlen más helynek sincs oly szokatlan tárgya, nem? –
kérdezte Ayla, megpróbálva megérteni Jondalart. Könnyebb úgy
emlékezni dolgokra, ha van köztük összefüggés, bár mindig vannak
kivételek.
– Én legalábbis soha nem láttam – válaszolta Jondalar.
– A Kilencedik Barlang azonban csak Kilencedik Barlang, és ezen kívül
nincs más neve. Vajon miért?
 – Talán mert a mi menedékünk oly sok minden miatt egyedi. Soha senki
nem látott vagy hallott egyetlen szilamenedékről sem, amely oly hatalmas
vagy népes lenne. Valóban két folyóra tekint, mint néhány másik barlang,
de az Erdei-folyó Völgyében több a fa, mint a völgyek többségében. A
Tizenegyedik Barlang mindig tőlük kéri, hogy fát vághasson ki a tutajai
építéséhez. S akkor, ahogy mondod, ott van a Hulló Kő – mondta Jondalar.
– A Kilencedik Barlangot mindenki ismeri, még a távolról érkezők is,
egyet névvel azonban nem lehetne jellemezni. Úgy sejtem, az ott élő
emberek után kapta a Kilencedik Barlang nevet.
Ayla bólintott, ám változatlanul összevonta szemöldökét.
– Nos, azt hiszem, valóban egyedivé teszi az, hogy a lakóiról nevezték
el.
A Harmadik Barlang otthonához közeledve Ayla sátrak, fészerek,
favázas építmények, saroglyák összevisszaságát láthatta a szikla és a Folyó
közti térségben. Véletlenszerűen szétszórt házi tűzhelyek – néhány új,
lobogó lángú és korábbi tüzek sötét karikái – tarkállottak az építményei
között. A Harmadik Barlang szabadtéri tevékenységeinél legfontosabb
munkatere volt, melyhez egy kis kikötő is tartozott a Folyó partján, ahol a
tutajokat biztonságba helyezhették.
A Harmadik Barlang területe nemcsak a sziklát foglalta magában,
hanem a kőteraszok alatti térséget is, egészen a két folyó vizének széléig,
és azon túl is bizonyos helyeket Nem volt a tulajdonuk. Az emberek,
különösen a közeli más Barlangokból, bemehettek másik Barlang
területére és használhatták forrásait, az illendőség azonban megkövetelte,
hogy ezt csak akkor tegyék, ha engedélyt kaptak rá. Az ilyen kimondatlan
szabályokat tiszteletben tartották, a felnőttek. A gyermekek, természetesen,
bárhová mehettek, amerre akartak.
Az Erdei-folyó s azon túl északon a Kilencedik Barlang délen pedig a
Legelő-folyó határolta Két Folyó Sziklája közti térséget a Folyó mentén
az ott élő zelandoniak összetartozó területnek tekintették. Gyakorlatilag
egy kiterjesztett falu volt, noha nekik valójában még nevük sem volt az
olyan jellegű településre, vagy nem adtak neki nevet. Amikor azonban
utazása során Jondalar az otthonaként beszelt a Zelandoniak Kilencedik
Barlangjáról, nem csupán arra az egy bizonyos sziklamenedékre és sok-
sok lakójára gondolt, hanem az egész környék közösségére.
A látogatók elindultak felfelé a Két Folyó Sziklájának legfontosabb
szintje felé, de az alsóbb szintre érve megálltak, hogy bevárjanak valakit,
aki csatlakozni akart a találkozóhoz. Várakozás közben Ayla felnézett, és
azon vette észre magát, hogy a mellette levő falba kell kapaszkodnia, mert
megszédül. A sziklaszirt teteje oly messzire előreugrott, ameddig a tekintet
követni tudta a masszív kőfalakat, olyan érzést keltve, mintha a szikla
hátrafelé hajlana a szemlélővel együtt.
Ő Kimeran – szólalt meg Jondalar vigyorogva, miközben a férfi
Joharrant üdvözölte. Ayla a tán még Jondalarnál is magasabb szőke
idegenre nézett. Elcsodálkozott a két férfi bonyolult testnyelvén, akik
mintha egyenrangúnak tekintették volna egymást.
Az idegen aggodalommal figyelte a farkast, de nem tett megjegyzést,
miközben folytatták útjukat fel a következő szintre. Amikor végre felértek,
Aylának újra meg kellett állnia, most azonban a csodaszép panoráma
állította meg. Lélegzetelállító látvány volt. A Harmadik Barlang
sziklamenedékének kő előcsarnoka teljes kilátást nyújtott a környező
vidékre. Valamelyest folyásiránnyal szemben egy másik kis vízi út
torkollott a Legelő-folyóba.
– Ayla! – Neve hallatán a lány megfordult. Joharran állt mögötte az
imént hozzájuk csatlakozott férfival. – Szeretnélek bemutatni valakinek.
A férfi előrelépett, és előrenyújtotta mindkét karját, szemét azonban
óvatosan egy pillanatra sem vette le a lány mellett álló farkasról, Ayla
pedig figyelmes kíváncsisággal nézett rá. Éppoly magasnak látszott, mint
Jondalar, és szőke hajával látszólag hasonlított is rá. Ayla kézjelzéssel
intette maradásra Farkast, miközben ő előrelépett, hogy üdvözölje az
idegent.
– Kimeran, ő a Mamutok népéből érkezett Ayla... – fogott bele a
bemutatásba Joharran. Kimeran megfogta Ayla mindkét kezét, miközben a
Kilencedik Barlang vezetője folytatta Ayla neveinek és családi
kötelékeinek felsorolását, Joharran észrevette a férfi nyugtalan tekintetét,
és pontosan megértette, hogyan érezhet. – Ayla, ő Kimeran, a Zelandoniak
Második Barlangjának Vezetője, a Második Barlang Zelandonijának
Fivére, a Zelandoniak Hetedik Barlangja Alapítójának Leszármazottja.
– Doni, a Nagy Földanya nevében, üdvözöllek a zelandoniak földjén,
Mamutok Aylája – mondta Kimeran.
– Mindenek Anyja, Doni és sok más néven is ismert Mut nevében,
üdvözöllek, Kimeran, a Zelandoniak Második Barlangjának Vezetője –
viszonozta Ayla, majd mosolygott, és megismételte a férfi teljes
bemutatkozását. Kimeran észrevette Ayla idegen akcentusát, majd kedves
mosolyát. Valóban szép, gondolta a férfi, de számíthatott-e kevesebbre
Jondalartól?
– Kimeran! – szólalt meg Jondalar, miután befejeztél a formális
bemutatkozást. – Jó látni téged!
– Téged is, Jondalar. – A férfiak megragadták egymás kezét, majd
erőteljesen, de szeretettelien átölelték egymást
–Tehát most te vagy a Második vezetője – mondta Jondalar.
– Igen. Néhány éve. Kételkedtem benne, hogy hazaérsz. Hallottam, hogy
itthon vagy, de el kellett jönnöm, és saját szememmel megnéznem, hogy
vajon mindazok a rólad szóló mendemondák igazak-e. Azt hiszem,
igaznak kell lenniük – mondta Aylára mosolyogva, ám változatlanul
óvatos távolságot tartva a farkastól.
– Ayla, Kimeran hosszú ideig a barátom volt. Együtt mentünk át férfivá
avatási szertartásunkon, kaptuk meg az övünket... egy időben lettünk
férfiak. – Jondalar mosolygott, és megcsóválta fejét az emléken. –
Mindannyian körülbelül egy korúak voltunk, de én mindig olyan
szembeötlőnek éreztem magam, mert mindenkinél magasabb voltam Úgy
örültem, amikor megismertem Kimerant, mert ő is olyan magas volt, mint
én. Mellette akartam állni, hogy így ne legyek olyan feltűnő. Azt hiszem,
hasonlóan érzett ő is.
– Jondalar felé fordult, aki szintén mosolygott, következő szavai
azonban megváltoztatták arckifejezését: – Kimeran azt hiszem, meg kell
ismerkedned Farkassal.
– Megismerkedni?
– Igen. Farkas nem bánt, Ayla bemutat neki. Utána már barátjának fog
tekinteni.
Kimeran kissé zavarban érezte magát, miközben Jondalar a négylábú
vadász felé lépdelt vele. A leghatalmasabb farkas volt, melyet valaha látott,
a nő azonban nyilvánvalóan nem félt tőle. Fél térdre helyezkedett, egyik
karjával átölelte a farkast, majd felnézett, és Kimeranra mosolygott. A
farkas szája nyitva volt, fogait láttatta, s nyelve oldalt kilógott. Gúnyosan
mosolyog rám? – gondolta Kimeran.
– Nyújtsd ki a kezed, hogy Farkas megszaglászhassa – unszolta
Jondalar.
– Hogyan is neveztétek? – kérdezte Kimeran a homlokát ráncolva, és
elkerülve a kézmozdulatot. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a kezét
akarja nyújtani az állatnak, de a körülötte állók figyelték, és azt a látszatot
sem akarta kelteni, hogy fél.
– Ayla adta neki a nevet, a farkas mamutoj neve.
Amikor Ayla megfogta a kezét, Kimeran tudta, hogy nem kerülheti el a
megismerkedést a négylábúval. Nagy levegőt vett, és hagyta, hogy azt a
fontos testrészét Ayla közel vigye húsevő éles fogakkal teli szájához.
Kimeran meglepődött, ahogy az emberek többsége is, amikor Ayla a
bemutatási szertartás folyamán megmutatta, hogyan érintse meg a farkast,
és meglepődött, amikor az állat megnyalogatta a kezét. A farkas
testmelegét megérezve azonban elgondolkodott azon, hogy az állat miért
állja mozdulatlanul az érintést, és a kezdeti csodálkozás elmúltával azon
vette észre magát, hogy Aylának szenteli figyelmet.
Miféle erővel rendelkezik, tűnődött. Ayla teljesen jól és érthetően beszél
zelandoniul, bár van egy különleges beszédmódja. Nem egészen akcentus,
gondolta a férfi. Mintha elnyelné a hangok egy részét. Nem kellemetlen, de
ez még inkább ráveszi az embert arra, hogy felfigyeljen rá... nem mintha
egyébként nem tenné. A külsejéről azonnal észrevehető, hogy idegen, de
szép, egzotikus idegen. Egzotikumához a farkas is hozzájárul. Hogyan tud
parancsolni annak a farkasnak? A csodálkozás, csaknem a csodálat
kifejezése jelent meg az arcán.
Ayla figyelte Kimeran arckifejezését, és látta az ámulatot. Félrefordította
tekintetét, amikor úgy érezte, mindjárt elmosolyodik, majd felpillantott a
férfira.
– Kicsiny kölyök kora óta viselem gondját – szólalt meg – Az Oroszlán
Tábor gyermekeivel együtt nőtt fel. Hozzászokott az emberekhez.
Kimeran elpirult a meglepetéstől. Mintha a nő kitalálta volna kérdését,
mielőtt feltette volna, és válaszolt is rá.
– Egyedül jöttél? – kérdezte Jondalar, amikor Kimeran végül
abbahagyta a farkasra és Aylára meredést, és visszafordította rá figyelmét.
– Többen is. A hírnök elhozta az üzenetet, hogy Joharran egy utolsó
nagy vadászatot akar szervezni, mielőtt elindulunk a Nyári Találkozóra.
Manvelar hírnököt menesztett a Hetedikbe, és ők küldtek egyet hozzánk, de
én nem akartam várni a többiekre, és előrejöttem – válaszolta Kimeran.
– Kimeran barlangja arra van, Ayla – mondta Jondalar, lefelé mutatva a
Legelő-folyó völgye felé. – Látod azt a kis mellékfolyót? – Ayla bólintott.
– Az a Kis-Legelő-folyó. Ha követjük az elágazásán túl, elérjük a Második
és a Hetedik Barlangot. Egymással összefüggő térségek, és dús legelő
választja el őket egymástól.
A két férfi beszélgetni kezdett, régi emlékeket felidézve egymás szavába
vágva, Ayla figyelmét azonban újra a panoráma vonta magára. A
Harmadik Barlang tágas felső terasza számos előnyhöz juttatta lakóit.
Óriási lecsüngő sziklája jól védelmezte a kellemetlen időjárástól, mégis
rendkívüli kilátást nyújtott.
A Kilencedik Barlang közelében található erdős völgytől eltérően mind
a Legelő-, mind a Kis-Legelő-folyó völgyei dús, pompás rétek voltak,
eltértek azonban a Folyó árterületének kiterjedt mezőitől. Az elsődleges
folyó partjait változatos fák és bokrok szegélyezték, a keskeny erdősávon
túl azonban lényegileg alacsony szárú fűből álló nyílt mező terült el,
melyet elsősorban kérődzők kedveltek. Egyenesen a Folyóval átellenben,
nyugatra, a széles árterületi legelő egy dombsorhoz vezetett, mely füves
magasföldre kapaszkodott fel.
Mind a Legelő-, mind a Kis-Legelő-folyó völgyei nedvesebbek,
csaknem mocsarasak voltak az év bizonyos részeiben, elősegítve a
magasfű-változatok növekedését, amelyek helyenként embernél is
magasabbra nőttek, és gyakran összetévesztették őket a lágyszárú mocsári
növényekkel. A növények széles változatossága számos különböző fajtájú
növényevőt vonzott, melyek a lágyszárú vagy leveles gyógynövények
különböző részeit vagy fajtáit részesítették előnyben, miközben évszak
szerint keresztülvándoroltak a tájon.
Mivel a Két Folyó Sziklája felső terasza lenézett mind a Folyóra, mind
pedig a Legelő-folyóra, ideális helyet nyújtott a vándorló csordák
megfigyeléséhez. Ennek következtében az idők során a Harmadik Barlang
népe nem csupán nagy jártasságra tett szert a csordák mozgásának
nyomon követésében, hanem az időjárási módozatok évszakos
változásainak tudományában is, ami a különböző állatok megjelenését is
előre jelezte. A megfigyelőhelynek használt gerinctetővel fejlődött
vadászszakértelmük. Noha mindegyik Barlang vadászott, a Két Folyó
Sziklájánál élő Harmadik Barlang vadászainak dárdái a folyóvölgyek
füves árterületein keresztülvándorló legelő állatok közül többet terítettek
le, mint bármely másik Barlang lakói.
A Harmadik Barlang vadásztudományának és szakértelmének
elsőbbségét elismerte a zelandoniak többsége, leginkább azonban
legközelebbi szomszédjaik. Ők voltak azok, akikhez a többiek éleslátásért
és szakértelemért fordultak bármikor, ha vadászatot terveztek, különösen,
amikor egy fontosabb, teljes közösséget érintő csoport vadászatát
fontolgatták.
Ayla balra, déli irányba nézett. A két folyó éppen alattuk találkozó füves
völgyei magas szilaszirtek közt tárultak ki. A Legelő-folyó
megduzzasztotta Folyó délnyugati irányba haladt, a magas sziklák
alapzatához közel, egy mély kanyar szikláit körbefolyva, majd eltűnt szem
elől, hogy aztán távolabb délen egy nagyobb folyó felé vegye az irányt, s
végül bizonyos távolságra, nyugatra eljusson a Nagy Vizekig.
Ayla ezután jobbra nézett, északi irányba, vissza arrafelé, ahonnan
jöttek. A Folyó árral szembeni völgye széles zöld mezőség volt, és a
napfény szikrázó ragyogása visszatükröződött a kanyargó vízi útról,
amely borókafenyők, ezüstfenyők, fűzfák és fenyőfák között csillogott
keresztül, és esetenként még a medrét jelölő egy-egy örökzöld tölgyet is
érintett. A túlparton, ahol felső szakaszán a Folyó nagy ívben kanyarodott
a felkelő nap felé, a magas sziklák és a Kilencedik Barlang hatalmas,
lecsüngő sziklamenedéke tűnt fel.
Manvelar közeledett feléjük nagy léptekkel, s üdvözlőn mosolygott.
Noha a szürkülő hajú férfi nem volt fiatal, Ayla észrevette, hogy élettelien
és magabiztosan gyalogol. Nehezen tudta volna megmondani a korát. A
köszöntések és néhány formális bemutatás után Manvelar a felső szint egy
lakatlan részéhez, valamelyest a lakóterülettől északra vezette a csoportot.
– Mindenkinek készítünk egy kis délidei étket – jelentette ki Manvelar –,
de ha bárki szomjas, van víz és ivóedények is. – Egy kőnek támasztott
jókora nedves vizestömlőre mutatott, melynek közelében fonott csészéket
halmoztak fel.
Az emberek többsége elfogadta az invitálást, bár sokan magukkal
hozták saját ivócsészéjüket. Nem volt szokatlan hogy tarsolyban vagy
valamiféle utazózsákban magukkal vitték saját ivóedényüket, tálukat és
evőkésüket még akkor is, amikor rövid utakra indultak, vagy barátokat
látogattak meg. Ayla nemcsak a saját csészéjét hozta, hanem egy tálat
Farkas részére is. Az emberek megbabonázva figyelték, amint a csodálatos
állat mohón lefetyeli az Aylától kapott vizet, s jó néhányan még meg is
mosolyogták. Valahogy megnyugtató volt tisztában lenni azzal, hogy a
farkas, aki mintha valami megmagyarázhatatlan, titokzatos szállal kötődött
volna az asszonyhoz, oly hétköznapi jelenség lehet, hogy szüksége van
arra, hogy a szomját oltsa.
A kellemes várakozás hangulatában ácsorogtak egyesek, mások
kövekre telepedtek, arra várva, hogy valami történjék. Manvelar megvárta,
amíg mindenki elcsendesedik és figyel, majd üdvözölte a közelében álló
nőt.
– Az elmúlt két napban őröket állítottunk fel itt és a Második Kilátón –
szólalt meg.
– Az a Második Kilátó, Ayla – mondta csendesen Jondalar. Az asszony
arrafelé nézett, amerre Jondalar mutatott. A két folyó egybetorkollásánál
és széles árterületén egy másik kis sziklamenedék nyúlt ki meredeken egy
éles kanyarulatnál a Folyó folyásirányával párhuzamosan futó
sziklavonulat kezdeténél. – Noha a Legelő-völgy elválasztja, Harmadik
Barlang a Két Folyó Sziklája részének tekinti a Második Kilátót.
Ayla újra a Második Kilátó felé tekintett, majd tett néhány lépést, hogy a
sziklaperem fölött lenézzen a vízre. Onnan jól láthatta, hogy a Legelő-
folyó kicsiny, legyező alakú deltává szélesedik, ahogy beletorkollik a
nagyobb vízi útba. A kisebb folyó jobb partján a Két Folyó Sziklája
talapzatánál egy ösvény haladt keleti irányba, majd villaalakúan elágazva
ömlött a Folyóba. Észrevette, hogy a kisebb folyó elágazása a Legelő-
folyó partjához vezetett a delta egyik partján, ahol széles és sekély volt, de
még a két folyó torkolatától visszafelé. A Harmadik Barlang itt kel át a
Legelő folyón.
A túloldalon egy ösvény haladt végig a talán fél kilométernyi völgyön,
melyet a két folyó árterülete alakított ki a kiszögellő sarokszikla
menedékig.
– ...Thefona érkezett friss hírekkel éppen az érkezésed előtt – mondta
Manvelar. – Azt hiszem, vannak lehetőségek egy jó vadászatra, Joharran.
Nyomon követünk egy körülbelül nyolc hatalmas szarvasból és a
kicsinyeikből álló, erre tartó vegyes csordát, és Thefona épp most vett
észre egy jókora bölénycsordát.
– Bármelyik jó lenne, amelyiket biztosabban le tudjuk vadászni. Mit
tanácsolsz? – kérdezte Joharran.
– Ha csak a Harmadik Barlanggal vadásznánk, valószínűleg
megvárnánk az óriásszarvasokat a Folyónál, és leterítenénk néhányat az
Átkelőnél, de ha kiadós vadászatot akarunk, én bölényre mennék, és
hajtással bekeríteném őket a karámcsapdába – válaszolta Manvelar.
– Megtehetjük mindkettőt – mondta Jondalar.
Jó néhányan mosolyogtak.
– Mindet akarja? Jondalar mindig ilyen mohó volt? – jegyezte meg
valaki, de Ayla nem volt biztos benne, hogy ki.
– Mohó, igen, bár nem mindig állatvadászatra – válaszolt találóan egy
nő, amit kuncogás és kacagás kórusa követett.
Ayla megpillantotta a nőt. Kareja volt, a Tizenegyedik Barlang vezetője.
Aylának eszébe jutott, hogy már találkozott vele, és jó benyomást keltett
benne, de nem tetszett neki megjegyzéseinek hangszíne. Mintha csúfolódna
Jondalaron, s nagyon rövid idő telt el azóta, hogy ő maga is hasonló
nevetés céltáblája volt. Jondalarra nézett, hogy lássa, hogyan reagál. Pír
színezte arcát, de kényszeredetten elvigyorodott. Zavarban van, gondolta
Ayla, és megpróbálja nem mutatni.
– Lehet, hogy kissé mohónak hangzott, és tudom, úgy tűnik, mintha
képtelenek lennénk arra, hogy mindet leterítsük, de szerintem meg tudjuk
tenni. Amikor a mamutojokkal éltünk, Ayla a lován segítette az Oroszlán
Tábort meghajtani a bölényeket, s bekeríteni őket – próbálta
megmagyarázni Jondalar. – Egy ló bármely embernél gyorsabban fut, és
oda irányíthatjuk a lovakat, ahová akarjuk. Segíthetünk meghajtani azokat
a bölényeket, és elterelni őket, amikor ki akarnak törni. S meglátjátok,
milyen könnyű leteríteni egy hatalmas szarvast ezzel a dárdahajítóval.
Valószínűleg egy párnál többet is. Azt hiszem, mindannyian meglepődtök
azon, mit tud a dárdahajító. – Beszéd közben felemelte a vadászfegyvert.
Meglehetősen lapos, keskeny fa hajítódárda volt, amely túlzottan is
egyszerűnek látszott ahhoz, hogy képes legyen mindarra, amit a hazatért
utazó állít róla.
– Azt mondod, az összes állatot le tudjuk vadászni? – kérdezte Joharran.
A találkozót a Harmadik Barlang ételt hozó emberei szakították félbe. A
kényelmes napközépi ékezést követő beszélgetésből kiderült, hogy a
bölénycsorda nem volt távol egy korábban épített karámtól, melyet meg
lehet javítani és használhatóvá tenni. Úgy tervezték, egy napot töltenek a
karámcsapda megjavításával, és ha elkészülnek vele, s ha a bölények nem
vándorolnak tovább, másnap reggel le tudják vadászni őket, ugyanakkor
szemmel tarthatják az óriásszarvasokat is. Ayla figyelmesen hallgatott,
amikor a szó a vadászat stratégiai megtervezésére fordult, önként azonban
nem ajánlotta fel a saját vagy a lova segítségét. Látni akarta, hogyan
alakulnak a dolgok.
– Nos, lássuk ezt a csodálatos új fegyvert, Jondalar – mondta végül
Joharran.
– Igen, engem is nagyon kíváncsivá tettél – jegyezte meg Manvelar. –
Használhatjuk a Legelő-völgy gyakorlómezejét.

 11

A gyakorlómező a Két Folyó Sziklájának közelében helyezkedett el, és

nem volt más, mint egy széles földes vadcsapás, amelyet a gyakori
használat kopárra döngölt. Még körülötte a növényzetet is lelapította az ott
álló vagy taposó rengeteg ember. A vadcsapás egyik végét nagy
mészkőlemez jelölte, amely valamely ismeretlen idővel korábban
leszakadt, kiugró sziklaszirt volt. Egykor éles széleit az idő vasfoga és a
rá felkapaszkodó lábak koptatták el. A másik végén négy kidolgozatlan
állatbőrt göngyöltek és kötöztek össze száraz fű kötegeivel, melyeken jó
néhány korábbi, lándzsa ütötte lyuk tátongott. A nyersbőrök mindegyikére
különböző állatalakzatokat festettek.
– Távolabbra kell vinnünk azokat a célpontokat, legalább kétszer olyan
messzire – tanácsolta Jondalar.
– Kétszer ilyen messzire? – kérdezte Kareja, a faeszközt méregetve
Jondalar kezében.
– Legalább.
A férfi kezében tartott tárgyat egyenes fadarabból faragták, és
körülbelül olyan hosszú volt, mint karjának hossza kinyújtott ujjaitól a
könyökéig. Keskeny és lapos, hosszú vájattal a közepétől lefelé, az
elejéhez közel két bőrhurokkal. Hátoldalán egy támasztólemezből hegyes
villa nyúlt ki, egy kampószerűség, amely beleillett a könnyű lándzsa vastag
végébe faragott lyukba.
Nyersbőr tegezéből Jondalar kovakő hegyet vett elő, melyet patából és
nyersbőrkaparékból főzött ragasztóval és inakkal egy rövid fadarabhoz
erősítettek. A rövid nyél hátsó végét tompa hegyőre vékonyították. A tárgy
aránytalanul rövid dárdának tűnt, vagy talán egy szokatlan nyelű késnek.
Majd egy tartóból hosszú hajítódárdát vett elő, amely egyik végén két
tollal tollaztak fel, mint egy lándzsát, a másik végén azonban tompa volt. A
tömeg kíváncsi morgást hallatott.
Jondalar a kovakő hegybe illesztett nyél kihegyezett végét beletette a
jóval hosszabb hajítódárda első végébe faragott lyukba, és kinyújtott
karral maga elé tartotta a két részből álló, elég vékony dárdát. A megértés
felkiáltása hallatszott fel itt-ott, de nem mindenünnen.
– Változtattam egy-két dolgon, mióta kifejlesztettem ezt a dárdahajítót –
mondta Jondalar az összegyűlteknek. – Új meg új ötleteket próbálok ki,
hogy lássam, hogyan működnek. Ez a levehető lándzsahegy jó
megoldásnak bizonyult. Sokkal eredményesebb, mint a hosszú dárda,
amelynek mindig letört a hegye, amikor rossz helyre lőttem ki, vagy
beletört az elmenekülő állatba. – Magasra emelte a lándzsát, és szétszedte a
két részét. – Ennél a hegyet ki lehet húzni a nyélből, és nem kell az egész
dárdát újra elkészíteni.
Érdeklődő mormogás hallatszott válaszul a tömeg felől. Időt és sok
erőfeszítést igényelt, hogy egyenesre formáljanak egy hajítódárdát, hogy
az az elhajítása után pontosan és egyenesen repüljön, és nem volt vadász,
aki már ne tört volna el egyet-kettőt a lehető legrosszabbkor.
– Észrevehetitek, hogy ez a lándzsa kisebb és könnyebb a
hagyományosnál – folytatta Jondalar.
– Ez az! – kiáltotta Willamar. – Tudtam, hogy van valami rendkívüli
abban a hajítódárdában azon kívül, hogy két részből áll. Valahogy
kecsesebbnek, már-már nőiesnek látszik. Mint egy „Anya" lándzsa.
– Rájöttünk, hogy a könnyebb dárda valójában jobban száll – mondta
Jondalar.
– De beledöf az állatba? – kérdezte Brameval. – Talán nem repül oly
messzire, de rájöttem, hogy egy lándzsának súlya is kell legyen. Ha
túlságosan könnyű, visszapattan a vastag állatbőrről, vagy beletörik a
hegye.
– Azt hiszem, itt az ideje a bemutatónak – mondta Jondalar, felkapva
tarsolyát, tegezét, és visszagyalogolt a lezuhant szikla felé. Hozott
magával tartalék lándzsákat leszedhető hegyeket, de nem mindegyik volt
egyforma. Némelyiknek kovahegye volt, ám az alakja valamelyest
mindegyiknek különbözött. Másokat hosszú csontból faragtak éles
heggyel s olyanra hasított alappal, hogy jól illeszkedjen a rövidebb,
középső nyélbe. Előre összeállított még néhány dárdát, miközben Solaban
és Rushemar távolabb vonszolta az egyik céltáblát.
– Elég távol van, Jondalar? – kiáltotta Solaban.
Jondalar Aylára pillantott. A farkas mozdulatlanul állt mellette. Ayla a
saját dárdahajítóját tartotta kezében, és hosszú tegez nyúlt le a hátáról,
benne már összeillesztett további dárdákkal. Jondalarra mosolygott, aki,
bár aggodalmasan, visszamosolygott rá. Elhatározta, hogy a bemutatóval
kezdi, és utána ad magyarázatot, és válaszol a kérdésekre.
– Megteszi – válaszolta. Jóval a lándzsahajító távolságán belül volt,
valójában egészen közel, de az első bemutatóhoz jó lesz. Pontosabb is
lehet így. Nem kellett szólnia vadásztársainak, hogy álljanak félre.
Mindannyian nagy léptek kihátráltak több mint boldogan, hogy távol
maradhatnak a lándzsa útjából, melyet egy ismeretlen eszközzel hajítanak
el. Jondalar megvárta, hogy elhelyezkedjenek, és miközben
várakozásteljes vagy kételkedő arckifejezéssel mindannyian feléje néztek,
ő felkészült a dárda elhajítására.
Jobb kezében vízszintesen tartva a dárdahajítót, hüvelyk és
mutatóujjával elöl a két hurokban, gyorsan egy lándzsát illesztett a vájatba.
Hátrahúzta, hogy a kampó, amely ütközőként is szolgált, beleilleszkedjen
a dárdahajító vastag végébe fúrt lyukba, és habozás nélkül kilőtte a dárdát
Oly gyorsan csinálta mindezt, hogy sokan alig vették észre, hogy a
dárdahajító hátsó vége, azáltal, hogy a hurkok segítségével felemelte,
megemelkedett, hatékonyan megnyújtva a karja hosszát a lándzsahajító
hosszával, ennek következtében pedig a plusz emelőerő előnyéhez jutva.
Amit a szemlélők láttak, egy dárda volt, amely a szokásosnál kétszer
gyorsabban repült, és oly erővel talált a nyersbőrre festett szarvas
közepébe, hogy teljesen belefúródott a fűkötegbe. A vadásztársak
meglepetésére egy második dárda követte az elsőt, csaknem ugyanolyan
erővel, és az előző lyuk közvetlen közelében landolt. Jondalar
dárdahajítását Ayla követte a sajátjával. Döbbent csend állt be, majd
kérdések sora hallatszott.
– Láttátok?
– Nem láttam, hogy hajítottad el, megcsinálnád újra, Jondalar?
– A dárda csaknem keresztülfúrta a céltáblát! Hogyan tudtad olyan
erővel elhajítani?
– A lányé is átfúrta! Mi ad a dárdának olyan erőt?
– Megnézhetném azt a holmit? Hogyan is nevezitek? Dárdahajító?
Az utolsó kérdést Joharran tette fel, és Jondalar odaadta neki a
vadászfegyvert. Fivére alaposan megszemlélte, még meg is fordította, és
észrevette hátulján a hatalmas szarvast ábrázoló egyszerű faragást.
Mosolyra fakasztotta. Korábban látott már hasonlót.
– Nem rossz egy kőpattintótól – dicsérte, a faragásra mutálva.
– Honnan tudod, hogy én csináltam?
– Eszembe jutott, amikor azt tervezted, hogy képfaragó leszel, Jondalar.
Azt hiszem, még ma is megvan az a tányér, melyet hasonló faragás díszít,
s egyszer te adtad nekem. De ez honnan? – kérdezte, visszaadva
Jondalarnak a dárdahajítót… – S tényleg, meg szeretném nézni, hogyan
használod.
– Akkor dolgoztam ki, amikor Aylánál éltem a völgyében. Igazán nem
nehéz használni, de gyakorlás kell hozzá, hogy irányítani tudd. Én
távolabbra tudom hajítani a dárdát, Ayla azonban pontosabb nálam –
magyarázta Jondalar miközben elővett egy másik lándzsát. – Látod ezt a
kis lyukat, melyet a dárda végébe faragtam?
Joharran és még néhányan gyülekeztek mellette, hogy lássák a
lekerekített bemetszéseket.
– Mi a célja ennek? – kérdezte Kareja.
– Megmutatom. Látod ezt a kampószerű kilövőt a hajító végén: Így
illesztem össze – magyarázta, beleillesztve a kampó hegyét a lyukba. A
dárdát vízszintesen helyezte rá a hajítóra, két oldalán a tollakkal, majd
hüvelyk- és mutatóujját begörbítette a bőrhurkokba, s vízszintesen tartva
összefogta a dárdát és a hajítót. Mindenki köréje csoportosult, hogy
láthassa. – Ayla, te miért nem mutatod meg, nekik? – Ayla is megmutatta a
dárdahajításhoz szükséges mozdulatokat.
– Ő másként tartja – szólalt meg Kareja. – Ő a két első ujját fűzi át a
hurkon, Jondalar pedig a hüvelyk- és mutató ujját.
– Nagyon jó megfigyelő vagy, Kareja – jegyezte meg Marthona.
– Én így tudom használni a legjobban – magyarázta Ayla.
 – Jondalar is így használta valamikor, de most már inkább úgy, ahogy
mutatta. Mindkét megoldás jó. Úgy tartod, ahogy neked a
legkényelmesebb.
Kareja bólintott, majd megszólalt:
– A te dárdáid kisebbek és könnyebbek a szokásosnál.
– Eleinte nagyobbakat használtunk, de aztán egy idő után Jondalar
előállt ezekkel a kisebbekkel. Könnyebb kezelni őket, és pontosabban
célba találnak – magyarázta Ayla.
Jondalar folytatta a bemutatót.
– Amikor hajítasz, észrevetted, hogyan emelkedik meg a dárdahajító
vége, többleterőt adva a dárdának? – A dárdával és a hajítóval a jobb
kezében, Jondalar a baljával föl emelte a dárdát, hogy lassú kézemeléssel
szemléltesse a mozdulatot anélkül, hogy engedte volna, a dárda kiessen a
kezéből. – Az adja neki a plusz erőt.
– Amikor azt a lándzsahajítót teljesen kifeszíted, olyan, mintha a fél
karoddal meghosszabbodna – szólalt meg Brameval. Eddig nem sokat
beszélt, és Aylának némi időre volt szüksége ahhoz, hogy
visszaemlékezzen arra, hogy ő i tizennegyedik Barlang vezetője.
– Elhajítanád újra a dárdát? Megmutatnád még egyszer, hogyan
működik? – kérdezte Manvelar.
Jondalar visszahúzta, célzott, és kilőtte a dárdát. Újra átütötte a
célpontot. Ayla dárdája egy szívdobbanásnyi idővel később követte
Jondalarét.
Kareja az asszonyra nézett, akit Jondalar magával hozott, és mosolygott.
Nem is sejtette, hogy Ayla ilyen kiváló. Eléggé meglepte. Azt feltételezte,
hogy a nyilvánvalóan vonzó asszony Maronához fog hasonlítani, ahhoz a
nőhöz, akit Jondalar az elutazása előtt választott, ez az asszony azonban
megérdemli, hogy jobban megismerje.
– Szeretnéd kipróbálni, Kareja? – kérdezte Ayla, felajánlva neki a
dárdahajítóját.
– Igen – válaszolta a Tizenegyedik Barlang vezetője szélesen
mosolyogva. Átvette a dárdahajítót, és nézegette, miközben Ayla elővett
egy másik levehető hegyű dárdát, Kareja észrevette az aljára faragott
bölényt, és azon tűnődött, vajon Jondalar készítette-e azt is. Tűrhető
faragás volt, nem kivételes, de élethű.
Farkas elkóborolt, miközben kétlábú barátai megmutatták az
embereknek, hogyan kell gyakorolniuk annak érdekében, hogy
hatékonyan használják az új vadászfegyvert. Miközben néhányaknak
sikerült egy-két jó távolra hajítás, nyilvánvaló volt, hogy a pontosság több
időt vesz igénybe. Ayla hátul állt, s figyelt, amikor a szeme sarkából
megpillantott egy mozdulatot. Megfordult, és a valamit üldöző Farkast
pillantotta meg. Amikor meglátta, elővette tarsolyából a parittyáját és
néhány lecsiszolt, lekerekített követ.
A parittya közepén levő bőrdarabba helyezte a követ, és amikor a teljes
nyári tollazatában pompázó hófajd felröppent, Ayla készenlétben állt.
Kilőtte a követ a kövér madárra, és látta, amint a földre zuhan. Egy
második hófajd röppent fel, és Ayla parittyájának második köve leterítette
azt is. Akkorra Farkas már megtalálta az első madarat. Ayla megállította az
állatot, mielőtt magával vitte volna a zsákmányt, és kivette a szájából, majd
a lábuknál megragadva vitte őket. Váratlanul ekkor tűnt fel neki, hogy a jó
évszakban járnak, és a fűben kezdett keresgélni. Egy fészekre esett a
tekintete, és örömteli vigyorral kivett néhány tojást, később majd elkészíti
Creb kedvenc ételét: tojással rakott hófajdot.
Elégedett volt önmagával, miközben visszafelé ballagott az oldalán
Farkassal, és amíg a közelükbe nem ért, észre sem vette, hogy mindenki
abbahagyta a gyakorlást, és őrá mered. Néhányan mosolyogtak, de az
emberek többsége meglepetten nézett. Jondalar vigyorgott.
– Nem említettem nektek parittyázó tehetségét? – kérdezte Jondalar.
Büszkének tűnt, és ez látszott is rajta.
– Azt sem mondtad, hogy a farkas segítségével ugrasztja ki a vadat! Az
ő parittyájával és a farkassal, miért van erre szükségetek? – kérdezte
Joharran, fölemelve a dárdahajítót.
– Valójában az ő parittyája adta nekem az ötletet a dárda hajítóra –
válaszolta Jondalar –, és Farkas akkor még nem volt meg. Igaz, abban az
időben egy barlangi oroszlánnal vadászott.
Az emberek többsége azt hitte, Jondalar tréfál, bár az asszonyt elnézve,
a lelőtt hófajdokkal a kezében, oldalán a farkassal, nem voltak biztosak
abban, mit higgyenek, és mit nem.
– Hogyan fejlesztetted ki ezt a dárdahajítót, Jondalar? – kérdezte
Joharran. Rajta volt a sor, hogy kipróbálja, s még ekkor is kezében tartotta
a fegyvert.
– Aylát figyelve, amint parittyájával elhajítja azokat a köveket, azt
szerettem volna, bárcsak én tudnék úgy elhajítani egy dárdát, mint ő a
köveit. Valójában én is parittyával próbálkoztam először, de aztán
rájöttem, hogy valami merevebbre, kevésbé rugalmasra van szükségem.
Végül ez a dárdahajító lett belőle – magyarázta Jondalar. – De abban az
időben nem tudtam, valójában mire lehet használni. Gyakorlást igényel,
ahogy mostanra ti is sejtitek, de mi megtanultuk lóhátról is használni.
Most, hogy nektek is lehetőségetek volt a kipróbálására, talán tarthatunk
egy igazi bemutatót. Kár, hogy a lovakat nem hoztuk, de legalább azt is
megmutathatom, milyen távolságra lehet lőni vele.
Néhány dárdát visszahoztak a céltábláktól. Jondalar elkért egyet, és a
hajítót is Joharrantól, és néhány lépést tett hátra. A céltáblák irányába
célzott, ám ahelyett, hogy egyenesen a szalmakötegekre célzott volna, oly
erővel lőtte ki, amennyire csak tudta. A dárda elrepült a szalmakötegek
fölött, több mint felével megnövelve a teljes távolságot, mielőtt a távoli
fűben földet ért. Az elképedt csodálkozás tetszésnyilvánítása hallatszott.
Ayla következett, és noha nem rendelkezett a magas, izmos férfi
erejével, az ő dárdája csupán kicsivel előbb hullott a földre.
Felnövekedése eredményeként fizikai ereje meghaladta a nők többségéét.
A Törzs népe erősebb és robusztusabb volt a Másoknál. Aylának, hogy
lépést tarthasson velük. pusztán ahhoz, hogy ellássa a törzsbeli
asszonyoktól vagy lányoktól elvárt szokásos hétköznapi munkát,
felnövekedése során erősebb csontozatot és több izomerőt kellett
kifejlesztenie, mint ami az ő népénél megszokott volt.
A dárdák összegyűjtése közben az emberek az imént látott új
vadászfegyverről beszélgettek. A dárdahajítóval kilőni egy dárdát mintha
nem különbözött volna annyira attól, mint amikor kézzel hajították el. A
különbség az eredményben mutatkozott meg. Kétszer akkora távolságra
repült, és sokkal nagyobb erővel. Ez volt a legkevesebbet vitatott
jellemzője, mert azonnal érthetővé vált, mennyivel biztonságosabb
nagyobb távolságból hajítani a dárdákat.
Vadászbalesetek, bár nem voltak jellemzőek, ritkák sem.
Több vadászt megnyomorítottak a fájdalomtól megvadult, sérült állatok.
A kérdés az volt, mennyi ideig tart és mennyi erőfeszítést igényel – ha nem
is a Jondalar és Ayla bizonyította hozzáértés, de legalább az ahhoz
elegendő ügyesség elsajátításához – a dárdahajító megfelelő használata.
Néhányan úgy érezték, nekik már megfelelő a módszerük a hatékony
vadászathoz, néhányan azonban, különösen a fiatalabbak, akik még csak
tanulták, sokkal érdeklődőbbek voltak.
Első pillantásra oly egyszerűnek tűnt az új vadászfegyver, s valóban az
is volt. Ám olyan törvényszerűségek adták az alapját, melyeket intuitíven
megértettek ugyan, de csak jóval később kodifikáltak. A dárdahajító egy
kar volt egy különleges, levehető kar, amely az emelőerő mechanikai
előnyeit hasznosította, hogy lendítőerőt adjon a dárdának, sokkal
távolabbra jutó és gyorsabb repülésre késztetve, mint a kézzel elhajítottat.
Már emberemlékezet óta használtak különböző karokat és mindegyik
megnövelte az izmok erejét. Például egy éles kőszilánk – jáspis, kovakő,
kvarc vagy obszidián – vágó eszköz volt a kézben, egy nyél azonban
megsokszorozta az élére ható erőt, megnövelve a kés hatékonyságát,
használója pedig jobban tudta irányítani.
A dárdahajító azonban több volt, mint velük született ismeretek újfajta
alkalmazása. A Jondalarhoz és Aylához hasonló emberek veleszületett
jellemzőjének jó példája volt, amely megkönnyítette életüket, és
valószínűbbé tette túlélésüket: azt a képességet, hogy az emberi lénynek
önálló gondolata, ötlete legyen, és azt hasznos tárggyá alakítsa, az
absztrakt gondolkodás képessége, amelyet realitássá vall Ez volt Ayla és
Jondalar legnagyobb Tehetsége, noha e képességüket tudatosan még csak
fel sem ismerték.

A vendégek a közeledő vadászat stratégiájának megbeszélésével

töltötték a délután további részét. Elhatározták, hogy a megpillantott
bölény csorda után erednek, mivel ott több állatot láttak. Jondalar újra
megemlítette, hogy szerinte letudnák vadászni az óriásszarvasokat és a
bölényeket is, de nem erőltette a dolgot. Ayla nem mondott semmit, úgy
határozott, vár, s majd a lehetőség szerint dönt. A vendégek újra falatozni
kezdtek, és marasztalták őket éjszakára. Néhányan a maradás mellett
döntöttek, Joharran azonban elő akart készíteni néhány dolgot a vadászat
előtt, és korábban megígérte Karejának, hogy a visszaúton betérnek egy
rövid látogatatásra a Tizenegyedik Barlangba.
Világos volt még, noha a nap már lehanyatlott nyugaton, amikor a
Kilencedik Barlang elindult lefelé az ösvényen. A Folyó partjának
közelében a viszonylag sík földnyúlványra érve Ayla megfordult, és újra
felnézett a Két Folyó Sziklájának padozatához hasonlatos
sziklamenedékre. Néhányan a sokak által használt, hívogató „gyertek
vissza" kézmozdulattal integettek nekik. Ayla észrevette, hogy a vendégek
hasonló kézmozdulattal visszaintegetnek, az ő kézmozdulatuk azt
jelentette: „gyertek, látogassatok meg bennünket".
A folyópart közelében haladva, jobbra követték a sziklakanyarulatát
vissza észak felé. A folyón felfelé, mellettük a Folyó sziklafala egyre
alacsonyabb lett. Egy emelkedő alján, a legalacsonyabb rész közelében
megláttak egy kőmenedéket. Valamivel távolabb a hátuk mögött s fenn az
emelkedőn, körülbelül negyvenméternyire, egy második sziklamenedék
nyújtózott többé-kevésbé folyamatosan ugyanazon a teraszszinten. Egy kis
barlang is feltűnt a közelben. A két menedék, a barlang és a hosszú terasz
alkotta egy másik közösség élőhelyét ezen a sűrűn lakott vidéken a
zelandoniak Tizenegyedik Barlangját.
A csoport közeledése közben Kareja és a Tizenegyedik Barlang népe a
Kilencedik előtt hagyta el a Két Folyó Szikláját és vezetőjük a
Tizenegyedik Barlang Zelandonija mellett állt, arra várva, hogy
üdvözölhessék őket. Egymás mellett látva őket Aylának feltűnt, hogy
Kareja magasabb a Tizenegyedik Barlang Zelandonijánál. S ez nem azt
jelentette, hogy Kareja oly magas volt, vette észre Ayla, ahogy közel értek,
hanem hogy a férfi volt meglehetősen alacsony. Miközben üdvözölte, újra
feltűnt neki erős kézszorítása. Ám valami mást is érzékelt a férfiban. Volt
benne valami mesterkéltség, amely megtévesztette, amikor először
találkozott vele, most azonban, a vendégek üdvözlésekor, egyértelműen
megmutatkozott.
Váratlanul megértette, hogy ez az ember nem úgy mérte' fel, ahogy a
zelandoni férfiak, akár nyíltan, akár illendőbben, és megértette, hogy nem
férfiként néz a nőkre. Eszébe jutott, hogy amikor az Oroszlán Táborral élt,
érdeklődve hallgatott egy beszélgetést olyan emberekről, akik mind a női,
mind a férfi lényeggel rendelkeznek. Majd vissza emlékezett arra is, amint
Jondalar azt mondja, az olyan Zelandonikból gyakran kiváló gyógyító
lesz, és most nem állhatta meg mosolygás nélkül. Talán éppen ő lesz az,
akivel megbeszélheti a gyógymódokat és a gyógyítási eljárásokat.
A Zelandoni barátságosan viszonozta mosolyát.
– Légy üdvözölve Folyami Helyen, a zelandoniak Tizenegyedik
Barlangjának otthonában – köszöntötte. Egy másik férfi, aki oldalt, kissé
mögötte állt, kedves, szeretetteli mosollyal nézte a Zelandonit. A
meglehetősen magas férfinak szép, szabályos arcvonásai voltak, s Ayla
szerint bizonnyal jóképűnek tekintették, meglepetten vette azonban észre
nőies mozgását.
A Zelandoni hátrafordult, hogy a magas férfira nézzen és intett neki,
hogy lépjen előre.
– Szeretném bemutatni a barátomat, a zelandoniak Tizenegyedik
Barlangjából származó Marolant – szólalt meg, majd folytatta a formális
bemutatást, amely valahogy hosszabbnak tűnt a szokásosnál, gondolta
Ayla.
Miközben a Zelandoni beszélt, Jondalar Ayla mellé lépett, amitől új
szituációban a lány kissé jobban érezte magát, és sok új helyzetbe került,
mióta visszatértek Jondalar népének földjére. Megfordult, hogy
Jondalarra mosolyogjon, majd vissza, hogy elfogadja a férfi mindkét
kezét. Marolan alacsonyabb Jondalarnál, vette észre, nálam azonban kissé
magasabb.
Mindenek Nagy Anyja, Mut nevében, akit Doninak is neveznek,
üdvözöllek a zelandoniak Tizenegyedik Barlangjából való Marolan –
viszonozta a köszöntést. A férfi szívélyesen mosolygott, és mintha
beszélgetéshez is lett volna kedve, de Ayláéknak félre kellett lépniük, hogy
helyet adjanak másoknak, hogy a Tizenegyedik Barlang Zelandonija és
vezetője őket is üdvözölhesse, és emberek jövése-menése választotta szét
őket, még mielőtt bármilyen társalgási szófordulatot válthattak volna
egymással. Lesz majd idő a beszélgetésre később, gondolta Ayla.
Körbepillantott, hogy felmérje környezetét. Noha a hely a folyópartnál
magasabban feküdt, és valamelyest távolabb a víz szélétől, még mindig
közel volt a Folyóhoz. Meg is jegyezte ezt Marthonának.
– Igen, közel élnek a Folyóhoz – válaszolta Marthona. Néhányan attól
tartanak, az árvíz áldozataivá válnak.
Zeladoni szerint a Régiek Legendáiban vannak utalások árvízről, de
most már nem él senki, még a legidősebbek közül sem, akik
emlékeznének itt árvízre. És előnyükre fordítják elhelyezkedésüket.
Willamar a folyó közvetlen közelségével magyarázta ezt, mert így a
Tizenegyedik Barlang népe jó hasznát veszi a folyó nyújtotta
lehetőségeknek. Alaptevékenységük a halászat volt, ám ennél is fontosabb
a vízi szállítás, amelyről a Tizenegyedik Barlangot ismerték.
– A vízi járműveket bármilyen alapvető áru – élelmiszer, eszközök,
emberek – tekintélyes mennyiségének szállítására használják – mondta
Willamar. – A Tizenegyedik Barlang népe nem csupán a tutajok rúddal
hajtásában a legnevesebb, hanem abban is, hogy önmaguk és a környező
Barlangok részére ők készítik a legtöbb tutajt.
– Ez a mesterségük – tette hozzá Jondalar. – A Tizenegyedik Barlang
ahhoz ért a legjobban, hogy vízi járműveket készít és használ. Az ő
otthonukat ismerik Folyami Helynek.
– Azokból a szálfákból készítik tutajaikat? – kérdezte Ayla, a szálfákból
és deszkákból készített építményekre mutatva a víz szélének közelében.
Nem voltak ismeretlenek. Látott már hasonlókat, és megpróbált
visszaemlékezni arra, hol. S akkor eszébe jutott. A s'armunaj asszonyok
használtak tutajt. Amikor megpróbálta megtalálni Jondalart, és követte az
egyetlen nyomot, amely eltűnésének helyéről elvezetett, egy folyóhoz ért,
és annak közelében látott egy kis tutajt.
 – Nem mindegyiket. Amelyik egy nagy tutajnak látszik, a kikötőjük. A
hozzá erősített kisebb padozatok a tutajok. A Barlangok többsége
kialakított valamilyen helyet a víz mellett, ahol biztonságban tudhatják
tutajaikat. Egyik-másik nem több egyszerű cölöpzetnél, más Barlangoknak
jobban kidolgozott kikötőik vannak, de egyik sem teljesen olyan, mint az
övéké. Amikor valaki utazni akar, vagy szállítani valamit, akár le- vagy
felfelé a folyón, a Tizenegyedik Barlangot bízza meg. Viszonylag
rendszeres időközönként közlekednek – mondta Jondalar. – Örülök, hogy
megálltunk itt. Szeretnék beszélni nekik a sharamudojok népéről és arról,
milyen csodálatosan manőverezik szálfákból kiformált folyami
járműveiket.
Joharran meghallotta, amit mondott.
– Nem hiszem, hogy most lenne időd arra, hogy beszélgetésbe
bocsátkozz a vízi járművekről, hacsak nem akarsz itt maradni. Én
sötétedés előtt szeretnék visszaérni a Kilencedik Barlangba. Megígértem
Karejának, hogy megállunk, mert ő körbe akart vezetni téged, Ayla, én
pedig a vadászat után szeretnék feltutajozni a folyón, hogy a Nyári
Találkozó miatt találkozzam néhány más vezetővel is.
– Ha lenne olyan fatörzsből kivájt kis ramudoj csónakunk, pár ember
felfelé evezhetne a folyón, és nem kellene nyugtalankodni a nehéz tutajok
rudazása miatt – mondta Jondalar.
– Mennyi idő alatt készíthetünk egyet? – kérdezte Joharran.
– Sok munka – ismerte el Jondalar. – De ha elkészült, hosszú ideig
használható.
– Az most nem segít, nem igaz?
– Nem. Azon gondolkodtam, milyen nagy segítség lehet később.
– Talán, de nekem a következő pár napban kell felfelé mennem a
folyón, majd vissza – válaszolta Joharran. – Ha Tizenegyedik Barlang vízi
utat tervezne, könnyebb és sokkal gyorsabb lenne a visszaút, de
gyalogolhatok is, ha muszáj.
– Használhatod a lovakat – mondta Ayla.
– Te használhatod a lovakat, Ayla – válaszolta savanyú mosollyal
Joharran. – Én nem értek ahhoz, hogy oda irányítsam őket, ahová én
akarok menni.
– Egy ló két embert is vihet. Ülhetsz mögöttem – ajánlotta fel Ayla.
– Vagy mögöttem – mondta Jondalar.
– Nos, talán majd valamikor, de most azt hiszem, meg kell tudnom,
hogy a Tizenegyedik Barlang tervez-e hamarosan utat felfelé a folyón –
mondta Joharran.
Nem vették észre Kareja közeledését.
– Azon gondolkodtam, hogy szervezzünk egy vadászatot a folyón
felfelé – szólalt meg. Mindannyian felpillantottak. – Én is elmegyek a
tanácskozásra, Joharran, és ha a vadászat sikeres lesz – még ha
valószínűnek tekintették is, sikerességét soha senki nem tételezte fel előre,
mert lehet balszerencséjük is –, jó ötlet lenne húst vinnünk a Nyári
találkozó helyszínére, és a közelben már előre elraktároznunk. Azt
hiszem, igazad van, hogy a Találkozóra különösen sokan jönnek idén. –
Aylához fordult. – Tudom, nem maradhatsz sokáig, de meg akartam
mutatni neked a lakhelyünket, és bemutatni néhány embernek. – Nem
mellőzte egyértelműen Jondalart, de megjegyzéseit Aylához intézte.
Jondalar figyelmesebben megnézte a Tizenegyedik Barlang vezetőjét.
Kareja azok közé tartozott, akik a leginkább gúnyolták vadászmódszerei
és új vadászfegyvereik miatt, bár Ayla most mintha egészen elbűvölné...
miután bizonyította hozzáértését. Talán várnia kellene, mielőtt
előhozakodna az új csónakokkal, és talán nem Karejának kellene beszélnie
róluk, gondolta, azon tűnődve, ki lehet most a legjobb vízijármű-
készítőjük.
Megpróbált visszaemlékezni arra, amit Karejáról tudott Nem sok férfi
érdeklődött iránta, jutott eszébe. Nem mintha nem lett volna szép, de
mintha nem különösebben érdeklődött volna a férfiak iránt, és nem
bátorította őket. Arra sem emlékezett azonban, hogy a nők iránt
érdeklődött volna. Mindig az édesanyával, Dorovával élt. Jondalar
eltűnődön vajon most is így van-e még.
Tudta, hogy Dorova, Kareja anyja soha nem döntött úgy. hogy együtt
éljen egy férfival. Nem emlékezett arra, ki volt házi tűzhelyének férfija,
vagy bárki is sejtette volna, hogy a Nagy Földanya melyik férfi lelkét
választotta, hogy teherbe ejtse Dorovát. Az emberek elcsodálkoztak a
néven, melyet a lányának választott, leginkább azért, mert hasonlított a
kurázsi szóra. Úgy gondolta vajon, hogy Karéjának bátorságra lesz
szüksége? Valóban bátorság kellett egy Barlang vezetéséhez.
Ayla tudta, hogy a farkas magára vonja a figyelmet, és lehajolt, hogy
simogatással és csillapító szavakkal meg nyugtassa. Ő is megnyugvást
merített Farkasból. Nehéz volt annyi állandó érdeklődés középpontjában
állni, s valószínűtlennek vélte, hogy hamarosan csökkenne a figyelem.
Éppen ezért nem igazán örült a Nyári Találkozónak még ha a Jegyességi
Szertartást, amikor nászt ül Jondalarral, várta is. Nagyot lélegzett, és
észrevétlenül sóhajtott, majd fölegyenesedett. A „maradj mellettem" jelzést
adva Farkasnak Karejához lépett, és elindultak az első lakóhely felé.
Hasonlított a térség többi sziklamenedékéhez. A mészkő keménységének
viszonylagos különbségei a szikla eltérő mértékű erodálását okozták,
tereket hozva létre a teraszok és a lecsüngő sziklaperemek között, melyek
a csapadéktól védettek voltak, a napfény mégis szabadon áramolhatott be.
A szél és a tűz blokkolására emelt plusz építmények és a meleget adó tűz
védelmére a mészkősziklákban kialakult térségek nagyon előnyös
életkörülményeket nyújtottak még jégkorszaki telek idején is a
periglaciális területeken.
Miután találkozott néhány emberrel, és némelyiknek Farkast is
bemutatta, Aylát egy másik sziklamenedékbe vezették, Kareja lakhelyére.
Találkozott a vezető anyjával, Dorovával, más rokonával azonban nem.
Karejának mintha nem lett volna sem társa, sem testvérei, és egyértelművé
tette, hogy nem akart gyermeket, kijelentve, hogy a Barlangról
gondoskodni éppen elég felelősségteljes feladat.
Habozott, mintha Aylát vizsgálgatta volna, majd ezt mondta:
– Mivel olyan jól értesz a lovakhoz, szeretnék mutatni valamit.
Jondalar kissé meglepődött, amikor Kareja egy kis barlang felé indult,
mert tudta, merre mennek, holott első látogatásukon a vezetők rendszerint
nem visznek alig ismert látogatókat a szent helyeikre. A barlang egyetlen
fedett folyosójának közelében titokzatos vonalak sora tárult fel, bent pedig
elég nehezen kivehető, kidolgozatlan vésetek. A mennyezeten azonban egy
nagy, szépen karcolt ló látszott, a végén pedig még több ábrázolás.
– Igazán figyelemreméltó ló – dicsérte Ayla. – Akárki készítette,
biztosan jól ismeri a lovakat. Itt lakik az illető?
– Nem hiszem, bár a lelke talán még itt időzik – válaszolta Kareja. – Az
ábrázolás régóta itt van már. Valamelyik ős készíthette, nem tudjuk,
kicsoda.
Utoljára a kikötőt mutatták meg Aylának, melyhez két vízi járművet
kötöttek, és egy építőhelyet, ahol új tutaj volt készülőben. Ayla szívesen
időzött volna tovább, és tanult volna még, Joharran azonban sietett,
Jondalar pedig korábban azt mondta, hogy még valamilyen
előkészületeket is kell tennie. Ayla nem akart egyedül maradni, különösen
nem az első látogatásakor, de megígérte, hogy visszatér.
A társaság folytatta útját északi irányba, felfelé a Folyó mentén, egy kis
sziklás, meredek lejtő lába felé, ahol kis sziklamenedék rejtőzött. Ayla
észrevette, hogy a törmelék könnyen összegyűlik a lecsüngő szikla
pereménél. A törmelék-felhalmozódás éles szélű kavicsokból álló
lejtőtörmelék falat hozott létre a sziklamenedék bejárata alatt.
Látszott, hogy használják. Néhány védőfalelem állt a lejtőtörmelék
mögött, egy pedig lezuhant. Egy régi hálóprémet, mely oly elnyűtt volt,
hogy a szőrme többsége már el tűnt róla, hajítottak a hátsó falhoz.
Egyértelműen látszott egy-két tűzrakó hely fekete körmaradványa, melyek
közül kettőt kövekkel vettek körbe, egynél pedig, szemben egymással, két
villás botot szúrtak a földbe, s Ayla biztosra vette, hogy arra használták,
hogy a nyársakat tartsák, melyeken a húst sütötték.
Mintha egy-két füstcsíkot látott volna fölemelkedni az egyik tűzhelyből,
és meglepődött. A hely elhagyatottnak tűnt, mégis mintha nemrég
használták volna.
– Itt milyen Barlang él? – kérdezte.
– Itt nem lakik Barlang – válaszolta Joharran.
– De mindegyik használja – tette hozzá Jondalar.
– Esetenként mindenki használja – mondta Willamar. Olyan hely, ahová
be lehet húzódni az eső elől, vagy egy csapat gyerkőc gyülekezőhelye,
vagy egy pár akar éjszakára egyedül maradni, állandóan azonban senki
nem lakja. Az emberek csak „Menedéknek" nevezik.
Miután megálltak a Menedéknél, folytatták útjukat fel a Folyó völgyébe
az Átkelőhöz. Előretekintve Ayla újra látta a Kilencedik Barlang szikláit és
jellegzetes, lecsüngő sziklájú menedéket az éles kanyar jobb partjának
külső részén. Miután átkeltek, jól kitaposott ösvényen haladtak a Folyó
mellett egy ritkuló fasor és bokrok szegélyezte lanka lábánál.
Újra libasorban gyalogoltak, mivel a Folyó és a függőleges, meredek
szikla között az ösvény elkeskenyedett.
– Ezt nevezik Magas Sziklának, nem igaz? – kérdezte Ayla, lelassítva,
hogy Jondalar beérhesse.
– Igen – válaszolta a férfi, miközben a kopár falon túl az ösvény
elágazásához közeledtek. Egyik ága visszafelé indult, amerről jöttek, ám
felfelé kanyarodott.
– Hova vezet az az ösvény? – kérdezte Ayla.
– Egy-két olyan barlanghoz, melyek magasan fenn vannak abban a
meredek falban, melyet épp az imént hagytunk el – válaszolta a férfi. Ayla
bólintott.
Jó néhány lépés után az északi irányba vezető ösvény sziklákkal
körülvett, kelet-nyugati tájolású völgybe vezetett. Kis patak tartott lenn, a
völgy közepén a Folyóba, amely azon a szakaszon csaknem pontosan
északról keletre folyt. A már-már szurdokká keskenyedett völgy két
meredek védőgát közt helyezkedett el: egyik a délen húzódó függőleges
Magas Szikla, északon pedig egy még hatalmasabb második sziklatömeg
között.
– Annak a hegynek van neve? – kérdezte Ayla.
Mindenki csak Nagy Sziklának nevezi – válaszolta Jondalar –, a patakot
pedig Halas-pataknak.
Felnézve a patak mellett haladó ösvényre, lefelé gyalogló embereket
pillantottak meg. Brameval haladt elöl, hatalmas mosollyal közeledve
feléjük.
– Gyere, látogass meg bennünket, Joharran – szólalt meg, amikor
odaértek. – Szeretnénk körbevezetni Aylát, és bemutatni egy-két embernek.
Jondalar a fivére arckifejezéséből megállapíthatta, hogy valójában nem
szándékozott már megállni sehol, bár tudta, hogy udvariatlanság lenne
elutasítani a meghívást. Marthona is megértette arckifejezését, és
közbeavatkozott, mert nem akarta, hogy fia baklövést kövessen el, amely
szembeállítja egy jó szomszéddal csak azért, mert azt hiszi, sietnie kell.
Bármik legyenek is tervei, nem lehetnek annyira fontosak, hogy megérjék
a rossz viszony kialakulását.
– Természetesen – válaszolta hát –, boldogan megállunk kis időre. Most
nem maradhatunk sokáig. Fel kell készülnünk a vadászatra, és Joharrannak
még meg kell csinálnia néhány dolgot.
– Honnan tudta, hogy most jövünk erre? – kérdezte Jondalartól Ayla,
miközben felfelé sétáltak a Halas-patak mentén futó ösvényen, és
Bramevalék lakhelye felé közeledtek.
– Emlékszel az ösvénynek arra az elágazására, amely a Magas
Sziklában levő barlangok felé haladt? – kérdezte – Bramevalnak bizonnyal
van ott őre, és amikor látta, hogy jövünk, egyszerűen csak leszaladt, és
megmondta neki.
Ayla egy rájuk várakozó embercsoportot pillantott meg, és észrevette,
hogy a hatalmas mészkősziklatömbök patakra néző szegmensei jó néhány
kis barlangot és szikla mélyedést rejtenek, és egy hatalmas menedéket is.
Amikor odaértek, Brameval az egész helyet körbemutató mozdulattal tárta
ki a kezét.
– Legyetek üdvözölve a Kis-völgyben, a zelandoniak Tizennegyedik
Barlangjának otthonában – szólalt meg.
A tágas sziklamenedék előtt hatalmas terasz nyújtózott, melyet a
sziklafalból kivésett alacsony lépcsőfokokból álló keskeny, lépcsőzetes
feljárón mindkét oldalról meg lehetett közelíteni. Fent a sziklafalban egy
kis lyukat kissé megnagyobbítottak, hogy őrhelynek vagy füstlyuknak
használhassák. A kőmenedék első bejáratának egy részét felhalmozott
mészkődarabokból épített fal védte az időjárás ártalmaitól.
A Kilencedik Barlangból érkezett vendégeket behívták a szűk völgyben
élő közösség legfontosabb területére, és megkínálták egy már előre
elkészített csésze teával. Ayla az íze alapján kamillának tartotta. Farkas
nagyon kíváncsinak tűnt, hogy felfedezze az új kőmenedéket –
valószínűleg; nem annyira, mint Ayla –, az asszony azonban maga mellett
tartotta. Természetesen mindenki ismerte a farkast, aki engedelmeskedett
Aylának, és sokan látták is már, de csak bizonyos távolságból. Ayla
egyértelműen látta házigazdákon, hogy nyugtalanítja őket, hogy ott van
mellette az otthonukban.
Bemutatta Farkast Brameval húgának és a Zelandonijuknak, miközben a
többiek figyelték őket. Noha a Kilencedik Barlang közeli barátságban állt
a Tizennegyedikkel, mindenki tudta, hogy az idegen, Ayla áll a figyelem
középpontjában. A bemutatás és egy második csésze tea után az a
feszélyezett csend állt be, amikor idegenek nem tudják pontosan, mit is
mondjanak vagy tegyenek. Joharran vágyakozva tekingetett a Folyó
irányába vezető ösvény felé.
– Szeretnéd látni a Kis-völgy többi részét, Ayla? – kérdezte Brameval,
amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Joharran már türelmetlenkedik.
– Igen – válaszolta Ayla.
A Kilencedik Barlangból és a Tizennegyedikből érkezettek némi
megkönnyebbüléssel indultak el egyes sorban lefelé a falba vésett
lépcsőkön, miközben elöl gyerekek ugráltak föl-alá. A nagy
sziklamenedék a Tizennegyedik Barlang elsődleges otthona volt, de a
délre néző szikla lábánál használtak két másik, egymás melletti kis
sziklarejteket is.
Megálltak egy közeli kis helynél.
– Ez a Lazac Menedéke – mondta Brameval, egy csaknem kör alakú,
úgy hat méter átmérőjű odúba vezetve őket.
Felfelé mutatott. Ayla felnézett, és az ívelt mennyezeten domborműnek
kifaragott, életnagyságú lazacot pillantott meg. A hím lazac horoggal a
szájában, a folyón felfelé, az– ivóhelyére úszott. Egy összetettebb életkép
részlete volt, melyből egy hét vonallal felosztott háromszög, egy ló első
lábai és egyéb enigmatikus ábrázolás rajzolódott ki, a fekete háttérből
kivehető negatív kéznyomattal együtt. Az egész boltozat meghatározó
színe az egybefüggő vörös és fekete volt, melyet a sziklakarcolatok
kiemelésére használtak.
Meglehetősen gyors körutat tettek a Kis-völgy többi részén.
Délnyugatra, a nagy sziklamenedékkel szemben, meglehetősen tágas
barlang nyílt, délen pedig egy sziklaperemes rejtek, melyet úgy húsz méter
hosszú fedett folyosóvá nyújtottak a sziklafal belsejébe. A barlang
bejáratától jobbra, egy kis, természetes teraszocskára bölényt véslek
életteli körvonalakkal, egy harmadik pedig mintha orrszavúnak látszott
volna.
Aylát teljesen lenyűgözte a Kis-völgy minden természeti látványossága,
és kíváncsi szemekkel figyelt mindent, amit mutattak neki. Brameval és a
Tizennegyedik Barlang büszke volt otthonára, és boldogan mutatták meg
olyanoknak, akik tetszésüket nyilvánították. Már lassan hozzászoktak a
farkashoz is, különösen, mert Ayla gondosan vigyázott rá. Jó néhányan
marasztalták a látogatókat, vagy legalábbis Aylát, ebédre.
– Örömest – mondta –, de nem most. Ám máskor szívesen eljönnék.
– Nos, mielőtt elmentek, megmutatom nektek a gátunkat a Folyóhoz
vezető útnál – invitálta őket Brameval,
Ő haladt az összegyűlt, meglehetősen nagy csapat élén a Halas-patakban
épített állandó, zárt halcsapda felé. A szűk völgyön keresztülfutó vízi út
egy lazacívó patak volt, ahova a felnőtt halak évről évre visszaúsztak. A
csapda különféle változatai hatékonyan tudtak kihalászni más halfajtákat is
melyek szintén csábítónak találták a kis patakot. A legbecsesebb azonban
az óriás lazac volt, melynek szokásos hossza a kifejlett példányoknál 1,2
méter volt, ám megnőtt még, másfél méteresre is.
– Hálókat is készítünk, különösen ha a Folyóban halászunk – mondta
Brameval.
– A nép, amely közt felnőttem, egy beltenger közelében élt. Néha
elmentek a barlangjuk közelében található folyó torkolatához, és hálóval
fogtak tokhalat. Boldogok voltak amikor nőstényeket halásztak ki, mert
különösen kedvelték a kaviárt, azt az apró fekete halikrát – mesélte Ayla.
– Én kóstoltam már tokhalikrát – mondta Brameval amikor
meglátogattuk a Nyugati Nagy Vizek közelében élő népet. Finom, de a
tokhal nem gyakran jön fel idáig a folyón. A lazac felúszik, természetesen,
és az ő ikrájuk is ízletes. Azok nagyobbak és világos színűek, csaknem
pirosak. Bár én a halat jobban kedvelem az ikránál. Azt hiszem, a lazac
szereti a piros színt. Tudtad, hogy a hím lazac piros lesz, amikor felfelé
úszik a folyón? A tokhalat nem ismerem annyira. Ha jól tudom, egész
nagyra megnőhetnek.
Jondalar fogta ki az egyik legnagyobb tokhalat, melyet életemben
láttam. Azt hiszem, két hal hosszát is meghaladta – dicsérte társát Ayla, s
megfordult, hogy a magas férfire mosolyogjon, s szemében is mosollyal
hozzátette: – Egészen megizzasztotta, mire kihalászta!
– Hacsak nem tervezitek a maradást, azt hiszem, Jondalarnak később
kell majd elmesélnie azt a történetet – szólt közbe Joharran.
– Igen, persze, majd később – válaszolta Jondalar. A történet egyébként
is kissé zavarba ejtő volt, és nem szívesen mondta volna el.
Tovább beszélgettek a halászatról, miközben együtt gyalogoltak vissza
a Folyó felé.
– Amikor az emberek egyedül szeretnek halászni, gyakran használnak
horgászbotot. Tudjátok, hogyan kell használni, nem igaz? – kérdezte
Brameval. – Vesztek egy kis darab fát, kihegyezitek mindkét végét, és a
közepébe vékony zsinórt kötöztök – magyarázta lelkesen, gesztikulálva
közben. – Én általában úszót kötök a végére, a másik végét pedig egy
rúdhoz erősítem. Csaliként kukacot teszek a horogra, és belelógatom a
vízbe, majd figyelem. Amikor észreveszek egy buborékot, és ha
szerencsém van, egy rándítással megrántom a pecabotot úgy, hogy a
horog vízszintesen beleakadjon hal szájába vagy torkába. Még a gyerekek
is egészen jól csinálnak pecabotot, és halásznak vele.
Jondalar mosolygott.
– Tudom. Te tanítottál meg rá még gyerekkoromban – válaszolta, majd
Aylára nézett. – Ne hagyd, hogy Brameval a halászatról beszéljen. – A
vezető kissé zavarban nézett AyIára. – Ayla is pecázik, Brameval. – A férfi
az asszonyra mosolygott. – Ő puszta kézzel tud halat fogni.
– Igen, mondta – felelte Brameval. – Biztosan nehéz.
– Sok türelem kell hozzá, de nem nehéz – nyugtatta Ayla. – Majd
valamikor megmutatom.
Miután elhagyták a Kis-völgy keskeny szurdokját, Ayla észrevette, hogy
a Nagy Sziklának nevezett mészkőtömb, amely a Tizennegyedik Barlang
kis völgyének északi oldalát adta, meredeken emelkedett a magasba, a
Magas Sziklától eltérően azonban nem nyomult a Folyó közelébe. Pár
lépés után az ösvény kiszélesedett, a jobb partot szegélyező magas
mészkőfalak pedig eltávolodtak a víz szélétől, mígnem tágas mező
választotta el a kőfalakat a folyótól.
– Ez a Gyülekezés Mezeje – mondta Jondalar. – Ez is a környékben élő
Barlangok közös helye. Amikor mindannyian össze akarunk jönni
valamilyen ünnepségre vagy találkozóra, hogy mindenkivel tudassunk
valamit, ez a mező elég nagy ahhoz, hogy valamennyien elférjünk. Néha
egy nagy vadászat után is használjuk, hogy télire kiszárítsuk a húst. Azt
hiszem, ha lenne itt egy sziklamenedék vagy alkalmas barlang, valaki talán
magáénak akarta volna, most azonban bárki használhatja. Leginkább
nyáron, amiket egy sátor elég jó menedéket nyújt egy-két nap itt-
tartózkodásra.
Ayla elnézett a mészkőfal irányába. Noha lakható sziklamenedék vagy
mély barlangok nem voltak benne, a sziklahomlokzat peremeiben és
hasadékaiban madarak fészkelhettek.
– Fiatal koromban sokszor megmásztam azt a falat mondta Jondalar. –
Mindenféle ülőhely van rajta, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Folyó-
völgyre.
– A kamaszok manapság is felmásznak – mondta Willamar.
A Gyülekezés Mezején túl és a Kilencedik Barlangtól lefelé a folyón
újabb mészkőszikla-gerinc tömörült a Folyó közelében. A szikla köveit
ezen a helyen erodáló erők itt lekerekített, a hegytetőig emelkedő,
gömbölyded formát hoztak létre, és az összes mészkősziklához és
lecsüngő sziklákhoz hasonlóan a kő meleg, sárgás természetes színét
sötétszürke árnyalatai csíkozták.
Az ösvény egy meglehetősen meredek emelkedőn kapaszkodott fel a
Folyótól egy meglehetősen nagy vízszintes sziklateraszra, mely
helyenként meredek, oltalmat nyújtó kiszögellések nélküli szilafalak
elválasztotta sziklamenedékek során túlra nyúlt. Déli irányban
kidolgozatlan bőrből és fából készített egyszerű építmények látszottak a
sziklamenedékek kiöblösödő kiszögellése alatt. A hosszúház mintájára
építették, lenn a sziklafal mellett, középen sorakozó házi tűzhelyekkel.
A terasz északi végén, körülbelül negyven-ötven lépésnyire egymástól
két elég nagy, kerek menedék csaknem összeért a Kilencedik Barlang
hatalmas lecsüngő sziklamenedékével, a sziklagörbület miatt azonban a
lakóhelyek nem délre néztek, ami Ayla szerint kevéssé vonzóvá tette a
helyet. Lenézett a Kilencedik Barlang teraszának délibb végére egy forrás
táplálta patak felé, amely lefolyt a kőtornác peremén túlra, és észrevette,
hogy az a szirt valamivel meredekebben emelkedik.
– Az a hely melyik Barlangé? – kérdezte.
– Valójában egyiké sem – felelte Jondalar. – Vízesésnek nevezik, talán
mert a Kilencedik Barlangtól folyik le. A tavaszi olvadás hátsó falból
felszínre törő vize medret vájt a kőtornácon át, és természetes elválasztó
falat hozott létre a Kilencedik Barlang és a Vízesés között. Építettünk egy
hidat a két hely között. A Kilencedik Barlang vélhetőleg többször
használja a többieknél, de használja mindegyik.
– Mire? – kérdezte Ayla.
– Az a munkálkodás helye. Ott készítik el az eszközöket, különösen
olyanokat, melyekhez szilárd alapanyagokat használnak fel.
Ayla akkor vette észre, hogy a Vízesés egész teraszát, de különösen a
két legészakibb sziklamenedék területét és környékét is agyarmaradékok,
csont-, agancs-, fa- és a kőpattintásból, eszközgyártásból, vadászfegyverek
és egyéb eszközök készítéséből visszamaradt törmelék borítja.
– Jondalar, én előremegyek – mondta Joharran. – Hamarosan
hazaérünk, és tudom, hogy ti maradni szeretnétek, hogy mindent
elmondhass Aylának a Vízesésről.
A Kilencedik Barlang népe folytatta útját Joharrannal. Alkonyodott már,
és hamarosan besötétedik.
– Az első kőmenedéket leginkább a kovakőpattintok használják – szólalt
meg Jondalar. – A kovakő megmunkálásából sok éles szilánk keletkezik.
Jobb egy helyen összegyűjteni őket. – Körülnézett, és meglátta a kések,
lándzsa hegyek, kaparók, a karcolótűnek nevezett, vésőhöz hasonló
eszközök és a kemény kovasavas kőből készített egyéb fegyverek és
szerszámok megmunkálása során visszamaradt kőszilánkok és forgácsok
halmát. – Nos – mosolygott –, itt kezdődik az ötlet kidolgozása.
Elmondta neki, hogy az előállított kőeszközök többségét egy második
sziklamenedékbe viszik, hogy más anyagokból, így például fából vagy
csontból faragott nyélhez erősítsék, jó néhányukat pedig majd arra
használják, hogy újabb tárgyakat készítsenek velük ugyanazokból a
kemény anyagokból, de szigorú szabályok nem írták elő, mit hol kell
készíteni. Gyakran közösen dolgoztak.
Az a munkás például, aki a kovakőből késélet pattintott, gyakran
dolgozott együtt azzal, aki a nyelet gyártotta hozzá, hogy talán kicsit
többet pattintson le a pengének abból a részéből, melyet majd a nyélbe
illesztenek, hogy jobban illeszkedjen, vagy a markolat igazítását vagy
vékonyításit javasolja a jobb kiegyensúlyozás érdekében. Vagy a dárda
csonthegyének kihegyezője megkérheti a kovakőpattintót, hogy élezzen
neki egy eszközt, vagy másik módszert javasolhat, amellyel
megkönnyíthető a használat. Vagy a hajítódárdát vagy nyelet díszítő faragó
egy különlegesen kidolgozott hegyet szeretne, és csak a mesterségéhez jól
értő és tapasztalt kőpattintó tud a kovaeszköz végéről pontosan a
megfelelő szögben pattintani egy karcoló tű forgácsot, hogy a kívánt
eredményt elérje.
Jondalar a második kőmenedéknél, a terasz északi végén még ekkor is
dolgozó mestereket üdvözölt, és bemutatta nekik Aylát. Óvatosan meredtek
Farkasra, de miután az állal és a pár továbbgyalogolt, visszatértek
munkájukhoz.
– Sötétedik – szólalt meg Ayla. – Hol alszanak azok az emberek?
– Elmehetnek a Kilencedik Barlangba, de valószínűleg, tüzet raknak, és
sokáig fenn maradnak, és az éjszakát azoknak az alvószállásoknak
egyikében töltik az első menedékek alatt, melyeket az imént hagytunk el –
magyarázta Jondalar. – Megpróbálják még ma befejezni az eszközeiket.
Ha visszaemlékszel, sokkal több mesterember volt itt ma, korábban. A
többiek vagy hazamentek, vagy barátok közt töltik az éjszakát a Kilencedik
Barlangban.
– Mindenki idejön dolgozni? – kérdezte Ayla.
– Minden Barlangnak van egy munkaterülete a lakóhelyük közelében,
ennél általában kisebb, de bármikor, ha egy mesternek kérdése vagy
elképzelése van, amit ki akar dolgozni, idejön – válaszolta Jondalar.
Tovább magyarázta, hogy idejönnek azok a fiatalok is, akikben
kialakult az érdeklődés valami mesterség iránt, és meg akarják tanulni. Jó
hely a megbeszélésekre, így például hogy milyen a különböző térségekből
való kovakövek minősége, és hogy miként és mire lehet használni a
változatokat. Vagy hogy megvitassák nézeteiket a munkamódszerekről,
vagy bármiről: hogyan kell kivágni kovakő fejszével egy fát, hogyan kell
eltávolítani alkalmas darabokat egy mamutagyarról, vagy levágni élt egy
agancsról, vagy lyukat fúrni a kagylóba vagy állatfogba, vagy
gyöngyszemet megformálni vagy átlyukasztani, vagy csont dárdahegynek
kinagyolni egy körülbelüli alakzatot. Itt beszélték meg azt is, hogyan és
honnan szerezzék be a nyersanyagot, hogy Útnak induljanak-e, vagy
kereskedőmissziókat tervezzenek a beszerzésükhöz.
S csöppet sem mellékesen jó hely volt egyszerűen csak a beszélgetésre
arról, hogy ki ki után érdeklődik, kinek van problémája a társával vagy a
társ anyjával, arról, kinek a lánya, fia vagy tűzhelyének gyermeke tette
meg az első lépéseket, ejtett ki egy új szót, vagy készített új eszközt, talált
egy jó málnaszedő ösvényt, vagy követte egy vad nyomát, esetleg az első
vadászatról. Ayla gyorsan megértette, hogy a menedék mind a komoly
munka, mind pedig a barátságos együttlét helye volt.
– Jobb, ha most már megyünk, mielőtt túlzottan besötétedik ahhoz, hogy
eltévedjünk – mondta Jondalar. – Különösen hogy nincsenek fáklyáink.
Azonkívül ha holnap vadászni akarunk, néhány szükséges dolgot be kell
csomagolnunk, mert korán indulunk.
A nap már lenyugodott, bár legutolsó fényeinek pislákolása még
beszínezte az égboltot, amikor végül lefelé indultak a forrásból lefelé
csobogó patakon átvezető híd felé. Jondalarnak és népének, a zelandoniak
Kilencedik Barlangjának otthonánál, a kőmenedéknél jutottak át a
túlpartra. Amint az ösvény egy szintre jutott a Sziklamenedékkel, Ayla
észrevette, hogy az előttük lobogó tüzek fénye visszaverődik a lecsüngő
mészkőszikla aljáról. Otthonos látványt nyújtott, mert az Aylát segítő állati
Szellemek minden védelme ellenére csak az emberek tudták, hogyan kell
tüzet rakni.

 12

Sötétét volt még, amikor könnyed kopogást hallottak az ajtófélfán.

– A Zelandonia a vadászszertartást készíti elő – mondta egy hang.
– Azonnal ott leszünk – válaszolt halkan Jondalar.
Már ébren voltak, de még nem öltöztek fel. Ayla éppen legyőzte már
reggeli émelygését, és megpróbálta eldönteni, mit vegyen fel, nem mintha
sok mindenből válogathatott volna. Kellene készítenie magának egy-két
ruhát. A mára tervezett vadászatból talán tud majd szerezni kidolgozatlan
bőrt. Tekintete Marona „ajándékaira", az ujjatlan tunikára, a combközépig
érő lábszárvédőre és a fiú alsóneműre esett, s elhatározásra jutott. Miért
ne? Kényelmes viselet, és ma valószínűleg forró nap lesz, gondolta.
Jondalar figyelte, amint felveszi a Maronától kapott ruhákat, de nem
szólt. Végtére is neki adták. Bármire használhatja, amire akarja. Felnézett,
amikor észrevette, hogy az édesanyja jön ki alvóhelyükről.
– Anya, remélem, nem ébresztettünk fel – szólalt meg.
– Nem, dehogy. Még ma is izgatott vagyok egy vadászat előtt, annak
ellenére, hogy évek óta nem voltam – mondta Marthona. – Azt hiszem,
ezért szeretek részt venni a tervezésben és a rituálén. Én is megyek a
szertartásra.
– Mindketten megyünk – szólalt meg Willamar, kilépve
Felnézett, amikor észrevette, hogy a/, édesanyja jön ki alvóhelyükről.
– Anya, remélem, nem ébresztettünk fel – szólalt meg.
– Nem, dehogy. Még ma is izgatott vagyok egy vadászat
– lőtt, annak ellenére, hogy évek óta nem voltam – mondta Marthona. –
Azt hiszem, ezért szeretek részt venni a terveidben és a rituálén. Én is
megyek a szertartásra.
– Mindketten megyünk – szólalt meg Willamar, kilépve az alvóhelyüket
a lakóhely többi részétől elválasztó védő fal mögül.
– Én is! – Folara dugta ki álmos szemű, zilált hajú fejét saját
elválasztófala szélén. Ásított, és megdörzsölte a szemét.
 – Csak kis időre van szükségem, hogy felöltözzem. Szeme váratlanul
elkerekedett. – Ayla! Azt veszed fel?
Ayla végignézett önmagán, majd fölegyenesedett.
– Ajándékba kaptam – válaszolta árnyalatnyi védekező ellenségességgel
–, és az a szándékom, hogy hordjam. Azon kívül – tette hozzá egy
mosollyal – alig van ruhám, és ebben kényelmes a mozgás. Ha pelerint
vagy prémet erősítek magamra, az jól melegít a reggeli hidegben, később
azonban, amikor már felmelegszik az idő, hűsítő és kényelmes viselet.
Valójában nagyon praktikus öltözék.
Pillanatnyi kínos csend állt be, majd Willamar kuncogása hallatszott.
–Tudjátok, igaza van. Soha nem gondoltam arra, hogy téli alsóneműt
viseljek nyári vadászöltözékként, de miét ne?
Marthona figyelmesen méregette Aylát, majd együtt érzőn
rámosolygott.
– Ha Ayla azt a ruhát viseli – mondta –, az emberek pletykálni fognak.
Az idősebb asszonyoknak nem fog tetszeni, de a körülmények ismeretében
egyik-másik úgy gondolja majd, hogy Aylának igaza van, jövő ilyenkorra
meg a fiatal nők fele már ugyanilyen ruhában jár.
Jondalar láthatóan megkönnyebbült.
– Valóban így gondolod, anya?
Nem tudta, mit mondjon, amikor öltözködés közben meglátta, hogy
Ayla azt a ruhát veszi fel. Marona csakis azért adta neki azt a ruhát, hogy
kínos helyzetbe hozza, de aztán felötlött benne, hogy ha anyjának igaza
lesz – én Marthona ritkán tévedett ilyen dolgokban –, Marona lesz az, aki
nemcsak hogy zavarba kerül, de nem is felejtheti el bűnét. Minden
alkalommal, amikor meglát valakit olyan ruhában, az arra emlékezteti
majd, hogy aljas trükkje nem tetszett senkinek.
Folara álmélkodva hol anyjára, hol Aylára nézett.
– Jobb, ha sietsz, ha jönni akarsz, Folara – rótta meg Marthona a lányát.
– Hamarosan nappal lesz.
Várakozás közben Willamar fáklyát gyújtott a főzőhelyiség elfojtott
tüzéről. Azon tüzek egyike volt, melyeket előkészítettek, miután besétáltak
a sötét lakhelyre azon az éjszakán, amikor Ayla megtanította nekik,
hogyan gyújtsanak tüzet kovakővel és vaspirittel. Folara még az
alvóhelyéről kijövet is megpróbálta hátrakötni a haját egy bőrcsíkkal,
majd félrehajtották a bőr ajtódrapériát, és csendesen kióvakodtak. Ayla
lehajolt, hogy megsimogassa Farkas fejét, annak jeléül, hogy a sötétben
maradjon szorosan mellette, miközben a kő előcsarnokban rakott tüzek
lobogó lángjai felé haladtak.
Egész sokan összegyűltek már az első teraszon, amikor Marthona
lakhelyének lakói, köztük a farkassal, megjelentek. Néhányan kő
olajlámpást tartottak, amelyek épp csak annyi fényt bocsátottak ki, hogy
Jondalarék ne tévedjenek el, de tartósak voltak, mások kezében fáklyák
voltak, melyek több fényt adtak, ám gyorsabban elégtek.
Vártak még kis ideig, amíg néhányan csatlakoztak hozzájuk, majd
mindannyian útnak eredtek a sziklamenedék déli vége felé. Amikor
elindultak, még nehezen lehetett kivonni az egyes alakokat, vagy
egyáltalán látni, merre tartanak. A fáklyák megvilágították körülöttük a
területet, a fénykörön kívül azonban minden mintha még sötétebbnek
látszott volna.
Ayla Jondalar karján tartotta a kezét, miközben végiggyalogoltak a
kőperemen, elhaladtak a Kilencedik Barlang sziklakiszögellésének egy
lakatlan része mellett a vízmosás felé, amely elválasztotta a Kilencedik
Barlangot a Vízeséstől. A fekete sziklafalból előtörő friss forrásvíz kis
patakként folytatta útját egy árokban, s kéznél levő vízforrást nyújtott a
mesterembereknek munka közben, rossz időben pedig plusz vízellátásul
szolgált a Kilencedik Barlangnak.
Fáklyavivők álltak a Vízesés kőmenedékei felé felvezeti híd mindkét
végén. A pislákoló fényben minden egyes ember óvatosan gyalogolt a kis
vízmosáson keresztülfektetett bőrcsíkokkal összeerősített fagerendákon.
Ayla úgy vélte, az égbolt az igazi feketéről lassan a kora hajnal éjféli
sötétkékjére vált annak első jeleként, hogy a nap hamarosan felkel. Ám
változatlanul csillagok töltötték meg az eget.
Nem égett tűz a Vízesés két nagy menedékében. Az utolsó mesterek is
régen elpihentek az alvószállásokon, A vadászó csapat elhaladt az odúk
előtt, majd tovább, lefele a meredek ösvényen a Magas Szikla és a Folyó
közti Gyülekezés Mezejére. Jókora távolságból láthatták már a mező
közepén rakott nagy bálatüzet és körülötte az embereket. Közelebb érve
Ayla észrevette, hogy a fáklyákhoz hasonlóan a tűz megvilágította maga
körül a teret, de megnehezítette, hogy a fénykörön kívül bármit lássanak.
Az éjszakai tűz csodálatos volt, akadtak azonban korlátai.
Több Zelandonival találkoztak, köztük a Kilencedik Barlangéval, aki
Földanya Szolgálói Közt Első volt. A hatalmas termetű asszony üdvözölte,
és megmondta nekik, hol állnak majd a szertartás idején, majd magukra
hagyta őket Széles sziluettje távolodás közben szinte eltakarta a tüzek
fényét – ám csak egy pillanatra.
Még többen érkeztek. A tűz fényében Ayla felismerte köztűk Bramevalt,
és látta, hogy a csoport a Tizennegyedik Barlangból érkezett. Felpillantott,
és észrevette, hogy az égbolt határozottan sötétkékre világosodott. Majd
egy másik csoport érkezett fáklyával a kezében. Kareja és Manvelar volt
köztük. A Harmadik Barlang. Manvelar intett Joharrannak és feléje
közeledett.
– Meg akartam neked mondani, hogy szerintem ma az óriásszarvasokra
kellene mennünk, nem a bölénycsorda után – szólalt meg Manvelar. – Múlt
este az őrök, miután elmentetek, feljöttek, s azt mondták, a bölények
eltávolodtak a karámcsapdától. Nem lesz könnyű most behajtani őket.
Joharran egy pillanatig csalódottan nézett, a vadászat azonban mindig is
rugalmasságot követelt. Az állatok arra vándorolnak, amerre a saját
igényeik szerint menni akarnak, és nem a vadász kényelmi szempontjait
tartják szem előtt. A sikeres vadász alkalmazkodó.
– Rendben, mondjuk meg Zelandoninak – bólintott.
Jelzésre mindenki a tűz és a mező vége közötti hátsó falra néző területre
ment. A tűz közelsége és az embertömeg emelte a hőmérsékletet, és Ayla
boldogan melegedett a tűznél. A sötétség ellenére meglehetősen jó
tempójú gyaloglás a Gyülekezés Mezejére elég jó melegben tartotta, de az
ácsorgás és várakozás hatására fázni kezdett. Farkas a lábához
dörgölődzött. Nem igazán volt boldog, hogy oly sok ismeretlen van a
közelében. Ayla lehajolt, hogy megnyugtassa.
A nagy tűz visszatükröződő lángjai a szikla durva, függőleges falán
táncoltak mögöttük. Váratlanul hangos jajveszékelés hallatszott fel, és
dobok staccatója. Majd Ayla egy másik hangot hallott, és érezte, hogy a
tarkóján feláll a szőr, és borzongás fut végig a gerincén. Ilyen hangot csak
egyszer hallott életében... a Törzsi Gyűlésen! Soha nem fogja elfelejteni a
bömbölő hangját. A szellemeket szólító hang volt!
Tudta, hogyan csinálják azt a hangot. Egy lapos, ovális fadarab vagy
csont keltette, melynek végébe lyukat fúrtak, és abba madzagot fűztek. A
madzagnál fogva körbeforgatott tárgy hozta létre a kísérteties, jajgató
bömbölést. Ám semmiképpen nem változtatott a hatásán az, hogy tudta,
hogyan keltik; egy olyan hang csakis a Szellem világból érkezhetett.
Mégsem ettől rázta ki a hideg. Azt hitte el nehezen, hogy a szertartáson
Zelandoni ugyanúgy szólítja a szellemeket, ahogy a Törzs tette.
Ayla Jondalar mellé lépett, szüksége volt megnyugtató közelségére.
Majd a lángok táncától eltérő mozgás vonta magára figyelmét a tűzfalról
visszaverődő fényében. Hatalmas szarvas árnyéka villódzott át a lángok
fényén óriási, tányér alakú aganccsal és púppal a marján. Ayla megfordult,
hátranézett, de nem látott semmit, és eltűnődött egy pillanatra, nem csak
képzelődött-e. Szembefordult a fallal melyen az agancsos szarvas árnya
suhant el újra, majd egy bölényé.
A bömbölő fokozatosan elhalkult, ám újabb hang szólalt meg, először
oly mélyen, hogy Ayla épp csak felfigyelt rá. Majd a mély, jajgató kántálás
magasabb lett, és felzaklató ritmusú moraj kezdődött. A bömbölés
ellenpontokban összekapcsolódott a morajlással, és visszaverődött a hátsó
falról, miközben mindkettő hangosabb lett. Ayla halántéka lüktetett az
egyenletes tempójú, doboló hangtól, s szíve csaknem ugyanabban a
tempóban és éppoly hangosan a torkában dobogott. Úgy érezte, mintha
lába jéggé dermedt volna, és megtagadja a mozgást. Megdermedt a
rémülettől Kiverte a hideg verejték. Majd, váratlanul, a dobolás megszűnt,
és a bömbölés szavakká kezdett formálódni.
– Ó, Óriásszarvas Szelleme! Dicsérünk téged!
– Dicsérünk téged... – Ayla körül hangok ismételték a szót, de nem
egybehangzóan.
A kántáló háttér hangosabb lett.
 – Bölény Szelleme, azt akarjuk, hogy közeledj! Dicsérünk téged!
– Dicsérünk téged! – Ekkor a vadászok már együtt ismételték a
mondatot.
– Az Anya Gyermekei itt akarnak téged! Hívunk téged!
– Hívunk téged!
– Halhatatlan Lélek, te semmilyen haláltól nem félsz! Dicsérünk téged!
– Dicsérünk téged! – A hangok most hangosabbak lettek.
– A Te halandó életeid közelednek, hívunk téged!
A hang magas lett, várakozásteljes.
– Hívunk téged! – A hangok is hangosabbak lettek.
– Add őket nekünk, és ne onts könnyeket! Dicsérünk téged.
– Dicsérünk téged!
– A Földanya akarata, hallod? Hívunk téged!
Most követelő lett.
– Hívunk téged! Hívunk téged! Hívunk téged!
Kiabálás hallatszott. Ayla hangja csatlakozott a többiekéhez, noha ennek
nem is volt tudatában. Majd észrevette, hogy egy nagy alakzat öltött formát
az érdes sziklafalon. Egy alig látható sötét figura mozgott a fal előtt,
valahogy elérve, hogy egy óriásszarvas öltsön alakot a falon. Egy nagy
agancsú kifejlett hím szarvasé, amely mintha lélegzett volna a hajnali
fényben.
A vadászok egyre csak ismételgették halk, monoton dongással a dob
mély dobolásával együtt:
– Hívunk téged. Hívunk téged. Hívunk téged. Hívunk leged.
– Add őket nekünk! Ne hullass könnyeket!
–A Földanya akarja! Halld! Halld! Halld! – A hangok már-már
rikoltottak. Váratlanul mintha fény gyulladt volna fel, és hangos üvöltés
hallatszott, amely halálos kerepelésben ért véget.
– Hallja! – kántálta váratlanul a hang. Az összes hang egyszerre csak
elnémult. Ayla felpillantott, a szarvas azonban eltűnt. Csak a napfelkelte
első fénysugarai maradtak.
Először sem hang, sem mozgás nem volt. Majd Ayla légzés hangjaira
lett figyelmes. A vadászok kábának tűntek, és körbetekingettek, mintha
akkor ébredtek volna fel. Ayla hatalmasat sóhajtott, majd letérdelt, és
átkarolta Farkast. Amikor felpillantott, Proleva állt mellette, egy csésze
forró teát nyújtva felé.
Ayla köszönetet mormolt, és hálásan belekortyolt a teájába. Szomjas
volt, és reggeli émelygése elmúlt, vette észre, bár nem volt benne biztos,
mikor. Talán amikor a Gyülekezés Mezejére gyalogoltak. Ő és Jondalar,
mellettük Farkassal, Joharrannal és társával ballagtak vissza a tűzhöz, ahol
a forró tea készült. Marthona, Willamar és Folara is csatlakozott hozzájuk.
–Ayla, Kareja azt mondja, tud adni neked egy vadász maszkot – szólalt
meg Joharran. – A Tizenegyedik Barlang előtt fel veheted.
Ayla bólintott, pedig egyáltalán nem volt biztos abban, hogyan lehet
álcát használni az óriásszarvasok vadászatán.
Körülnézett, hogy lássa, ki vesz még részt a vadászcsapatban. Felismerte
Rushemart és Solabant, és nem lepődött meg. Számított arra, hogy
találkozik a vezető tanácsadóival, azokkal, akikhez Joharran mindig
segítségért fordult. Brukeval láttán meglepődött, és eltűnődött az okán.
Végtéré is a Kilencedik Barlang tagja. Miért ne vadászhatna velük? Még
jobban meglepte, hogy Marona barátnője, Portula is eljött. Amikor
azonban a nő meglátta, elpirult, rámeredt egy pillanatra, majd elfordult.
– Nem hiszem, hogy Portula számított arra, hogy újra látja rajtad azokat
a ruhákat – mondta Marthona csendesen Aylának.
A nap kapaszkodni kezdett a hatalmas kék égboltozaton, és a vadászok
gyorsan szedelőzködtek, maguk mögött hagyva azokat, akik nem
csatlakoztak a vadászathoz. Mi közben elindultak a Folyó felé, a nap meleg
fénye eloszlatta a rituálé okozta komor hangulatot, és a hajnalban halk
suttogásokká lefojtott beszélgetések normálisabb tónust értek el.
Komolyan, de bizakodóan beszélgettek a vadászatról. Céljuk talán nem
nyert megerősítést, az ismerős rituálé azonban megszólította az
óriásszarvas szellemét – s talán a bölényét –, és mindenki figyelmét a
vadászatra összpontosította, a Gyülekezés Mezejének hátsó szikláján a
fantom megjelenés pedig megerősítette szellemi kötelékeiket a materiális
világon túli világgal.
A víz közeléből felemelkedő reggeli pára miatt Ayla nyirkosnak érezte
a levegőt. Oldalra pillantott, és a lélegzete is elállt egy pillanatnyi
természeti jelenség váratlan, tiszta szépségétől. Ágak, falevelek és fűszálak
csillogtak a vízcseppek prizmáján a szivárvány minden színében megtörő
napfényben. Még a pókháló szimmetrikus tökéletessége is, melynek
ragacsos vonalait a természet olyanra tervezte, hogy megtartsa a ragadozó
zsákmányát, most ékszerként csillogó harmatcseppeket ejtett foglyul
kecses szálain.
– Nézd, Jondalar – szólalt meg Ayla, felhívva Jondalar figyelmét a szép
látványra. Folara, majd Willamar is megállt.
– Kedvező jel! – szólalt meg a Kereskedőmester, s szélesen
elmosolyodott, mielőtt továbbindultak volna.
Ahol a Folyó kiszélesedett, a víz tajtékozva hömpölygött kavicsos
medrében, a nagyobb sziklákat azonban körbefolyta, képtelen lévén
magával sodorni őket, hogy fehéren tajtékzó és csillogó, fodrozódó,
játékos táncukhoz csatlakozzanak. A vadászok a széles, sekély szakaszon
kezdtek átkelni a Folyón, a mélyebb középső szakaszon egyik kőről a
másikra lépkedve. A nagyobb sziklák némelyikét egy másik évszak
szilajabb vize hozta az elmúlt esztendők során, néhányat pedig nemrég
vittek oda, hogy a természet meghagyta űrt betöltsék velük. Miközben Ayla
a többieket követte, gondolatai az előttük álló vadászat felé fordultak.
Majd, éppen amikor már átkelni készült a folyón, megtorpant.
– Mi a baj, Ayla? – kérdezte Jondalar aggodalmas homlokráncolással.
– Semmi baj. Visszamegyek a lovakért – válaszolta Ayla. – Utolérlek
benneteket, mielőtt a vadászok elérik a Két Folyó Szikláját. Még ha
vadászatra nem használjuk is a lovakat, segíthetnek cipelni a zsákmányt.
Jondalar bólintott.
– Jó ötlet. Veled megyek – mondta, majd Willamar felé fordult. –
Megmondanád Joharrannak, hogy visszamegyünk a lovakért? Nem tart
sokáig.
– Gyerünk, Farkas – mondta Ayla, s elindultak vissza a Kilencedik
Barlang felé.
Jondalar azonban nem azt az utat választotta, amelyiken jöttek. Miután a
Gyülekezés Helyére értek, a Vízesés, majd a Kilencedik Barlanghoz a
sziklaszirteken át felvezető meredek ösvény helyett egy kevésbé használt
és valamelyest jobban benőtt ösvényen vezette őket végig a Folyó jobb
partján a kőmenedékek előtt. Kanyarulataitól függően a vízi út
keresztülhaladt árterületén, így az ösvény néha a sziklaszegély és a Folyó
közti legelőn túl vezetett, néha pedig a szikla előcsarnok közelében.
Számos másik ösvény is föl vezetett a menedékekhez, és. Aylának
eszébe jutott, hogy az egyiken akkor járt, amikor a hosszú találkozó után,
melyen a Törzsről beszélgettek könnyítenie kellett magán. Az emlék arra
sarkallta, hogy újra használja a helyet; most, hogy terhes volt, többször
kellett félrevonulnia. Farkas megszaglászta az Ayla után maradt tócsát –
legutóbb több érdeklődést mutatott iránta és az asszony eltűnődött azon,
vajon négylábú barátja meg tudja-e állapítani, hogy várandós.
Néhányan észrevették őket, amint visszafelé gyalogolnak, és integettek
vagy magukhoz hívták őket. Jondalar biztosra vette, hogy kíváncsiak arra,
miért tértek vissza, de nem reagált. Hamarosan úgyis megtudják. A
sziklasor végéhez érve befordultak az Erdei-völgybe. Ayla füttyentett
Farkas előrerohant.
– Gondolod, hogy tudja, hogy a lovakért jöttünk vissza – kérdezte Ayla.
– Biztosra veszem – válaszolta Jondalar. – Mindig csodálattal tölt el,
hogy Farkas mi mindent nem tud.
– Itt jönnek! – kiáltotta Ayla boldogsággal teli hangon Rádöbbent, hogy
több mint egy napja nem látta, és hiányolta őket. Aylát meglátva, Nyihaha
felnyerített, és egyenesen odatrappolt hozzá, magasra emelt fejjel, amikor
azonban odaért, a vállára hajtotta fejét, Ayla pedig átkarolta a nyakát.
Villám is hangosan felnyerített, és táncos léptekkel Jondalarhoz ment,
farkát magasra emelve, nyakát ívben behajlítva, majd kedvenc
vakargatóhelyeit nyújtva a férfi felé.
– Hiányoztak, de azt hiszem, mi is nekik – mondta Ayla. Néhány
üdvözlő vakargatás, simogatás és Farkassal való orr összedörgölés után
az asszony azt javasolta, menjenek fel lovaglótakarókért és Nyihaha
hámjáért, melyhez a hordszállítót erősítik.
– Majd én felmegyek – mondta Jondalar. – Jobb, ha ti előrementek, ha
még mára tervezzük a vadászatot, és egyébként is mindenki kérdezgetni
fog. Azt hiszem, könnyebb lesz nekem megmondanom, hogy sietnünk kell.
Ha te mondod, valaki esetleg félreérti, mivel még nem igazán ismernek.
– És én sem ismerem őket igazán – ismerte el Ayla. – Jó ötlet.
Ellenőrzőm a lovakat, hogy minden rendben van-e velük. Hozd a
hordkosarakat is, és egy vizes tálat Farkasnak. S talán az alvózsákokat is.
Ki tudja, hol töltjük az éjszakát. Talán hozhatnád Nyihaha kötőfékjét is.
A Két Folyó Sziklájánál érték utol a vadászcsapatot. Az átkelés után
végiglovagoltak a Folyó mentén, a bal partszegélyen fröcskölve a vizet
gyors lábaikkal.
Már azon kezdtem tűnődni, vajon visszaértek-e, mielőtt elkezdjük –
mondta Kareja. – Hoztam neked egy maszkot, Ayla. – Az asszony
megköszönte neki.
A Két Folyó egybetorkollásánál a vadászok befordullak a Legelő-
völgybe. Kimeran és néhányan a Második és a Hetedik Barlangból, akik a
szertartáson nem vettek részt a Gyülekezés Mezején, itt csatlakoztak
hozzájuk. Amikor a többiek utolérték őket, megálltak stratégiai
megbeszélésre. Ayla és Jondalar leszállt a lovakról, és közelebb ment
hozzájuk, hogy meghallgassa a tanácskozást.
– ...Thefona szerint két nappal ezelőtt a bölények északi irányba
vonultak – mondta éppen Manvelar. – Úgy tűnt, mintha mára már éppen jó
helyre érnének, de irányt változtattak, kelet felé kanyarodtak, és
eltávolodtak a környékről. Thefona az egyik legjobb közöttünk. Mindenki
másnál messzebb lát, és egy ideje figyeli már azt a csordát. Azt hiszem, jó
helyen lesznek, hogy hamarosan a csapdába hajtsuk őket, de valószínűleg
nem ma. Ezért gondoltunk arra, hogy a megaceros jobb választás lesz.
Innen feljebb a folyón ittak, most pedig a magas fű közelében legelészik a
lombozatot.
– Hányan vannak? – kérdezte Joharran.
– Három kifejlett őzsuta, egy egyéves bak, négy még pöttyös kicsiny és
egy szarvas szép, nagyméretű aganccsal – válaszolta Thefona. –
Jellegzetes kis csorda.
– Reméltem, hogy jó néhány állatot leterítünk, de mindet nem akarom.
Ezért gondoltam a bölényekre. Azok nagyobb csordákban vándorolnak –
mondta Joharran.
– Az óriásszarvas és a rénszarvas kivételével a szarvasok többsége
egyáltalán nem vonul csordában. Szeretik az erdőket, a fásabb térségeket,
ahol könnyebb elrejtőzniük, kivéve azt az évszakot, amikor hímek és
nőstények találkoznak, ritkán lehet látni néhány baknál, egy-két őzsutánál
és a gidánál többet – mondta Thefona.
Ayla biztos volt benne, hogy Jondalar tudja mindezt, Thefona azonban
fiatal volt, és büszke vadőrként szertett tudására.
– Szerintem hagyjuk a szarvast és legalább az egyik őzsutát és kicsinyét,
ha biztosak lehetnénk benne, hogy az övé – mondta Joharran.
Ayla jó döntésnek találta. Újra azon vette észre magát, hogy társa fivére
jó benyomást tesz rá, és alaposabban megfigyelte. Joharran csaknem egy
fejjel alacsonyabb volt Jondalarnál, de zömök, erőteljes testfelépítése
kétséget sem hagyott afelől, hogy erőben egyenrangú bármelyik férfival.
A népes és néha nyakas Barlang vezetése leginkább az ő vállán nyugodott,
és Joharranból magabiztosság árad! Brun, Ayla Törzsének vezetője
megértette volna Joharrant, gondolta a lány. Ő is jó vezető volt... nem úgy,
mini Broud.
A zelandoni vezetők többsége, akikkel találkozott mintha alkalmas lett
volna pozíciójára. A Barlangok rendszerint jól választották meg
vezetőiket, de ha Joharran képtelen lenne betölteni tisztségét, a Barlang
egyszerűen csak egy nála alkalmasabbat keresett volna. Nem kellettek
formalitások, szabályok egy-egy vezető leváltásához; egyszerűen csak
elvesztette volna követőit.
Broudot azonban nem választották, értette meg Ayla. Ő vezetőnek
született. Mivel egy vezető társának gyermeke volt, úgy vélték, megvannak
benne a vezetés emlékei. És talán így is volt, csak eltérő arányokban. A
vezetéshez szükséges bizonyos tulajdonságok, így például a büszkeség, az
irányítás képessége és a tiszteletreméltóság kiérdemlése kidomborodtak
Broudban. Brun büszkesége a Törzs eredményeiből fakadt, amelyek
megbecsülést szereztek neki, és jól irányított, mert figyelmet szentelt
másoknak, s csak utána hozta meg döntéseit. Broud büszkesége hübrisszé
fokozódott; szerette megmondani az embereknek, mit tegyenek, de nem
hallgatott a tapasztaltak tanácsára, és saját tetteiért akarta a tiszteletet. Noha
Brun megpróbált segíteni neki, Broud soha nem lett olyan vezető, mint
amilyen Brun volt.
Mivel a tanácskozás a végéhez közeledett, Ayla csendesen így szólt
Jondalarhoz:
– Szeretnék előrelovagolni, és megnézni, megtalálom-e a bölényeket.
Mit gondolsz, Joharran nem bánná, ha megkérdezném Thefonát, hol látta
őket utoljára?
– Nem, nem hiszem, de miért nem kérdezed meg tőle?
Együtt mentek a vezető felé, és amikor Ayla elmondta neki a tervét, azt
válaszolta, megkérdezi Thefonát.
– Gondolod, hogy megtalálod a bölénycsordát? – kérdezte.
– Nem tudom, de mintha nem lennének túl messze, és Nyihaha sokkal
gyorsabb az embereknél.
– Mintha azt mondtad volna, hogy a megacerost akarod levadászni
velünk – emlékeztette Joharran.
– Így van, de azt hiszem, előrelovagolhatok becserkészni őket, s még
így is időben csatlakozom majd hozzátok a szarvasoknál – válaszolta Ayla.
– Nos, jó lenne tudni, hol van a bölénycsorda – mondta Joharran. –
Menjünk, és kérdezzük meg Thefonát, hol látta őket.
– Azt hiszem, Aylával tartok – mondta Jondalar. – Még nem ismeri ezt a
környéket, s nehogy félreértse Thefona út mutatásait.
– Menjetek, de remélem, időben visszaértek. Szeretném megnézni,
hogyan használjátok azokat a dárdahajítókat szólt Joharran. – Ha csak
feleannyira képesek, mint amit mondtatok róluk, nagy segítségre lesznek a
vadászatnál.
Miután beszéltek Thefonával, Ayla és Jondalar vágtában indult el a
lovakon, a sarkukban rohanó Farkassal, miközben a többi vadász folytatta
útját a Legelő-folyón felfele A zelandoniak területének környéke
domborműbe faragott látványos földterület volt, meredek szirtekkel,
széles folyóvölgyekkel, lankás hegyekkel és fennsíkokkal. A folyók itt-ott
legelőkön, réteken kanyarogtak keresztül, faligetekkel partjaik mentén,
másutt pedig magas sziklafalak mellett folytak el. Lakói hozzászoktak a
változatos tájhoz, és kényelmesen közlekedtek vidékükön, akár azt
jelentette az a mozgás, hogy meredek hegyoldalakon kellett
felkapaszkodniuk, vagy megmászniuk egy csaknem függőleges sziklát,
síkos köveken szökellniük, hogy átkeljenek egy folyón, vagy árral
szemben úszniuk, libasorban gyalogolniuk egyik oldalukon sziklafallal, a
másikon sebes sodrású patakkal, vagy szétszóródniuk egy nyílt mezőn.
A vadászok kis csoportokra oszlottak, miközben keresztülhaladtak a
völgy nyílt mezejének csaknem derékmagasságú, de mindenütt zöld
füvében. Joharran várva-várta fivérének és különös kíséretének – az
idegen asszonynak, a két lónak és a farkasnak – feltűnését, remélve, hogy
időben visszaérnek, hogy csatlakozni tudjanak a vadászathoz, noha tudta,
hogy nem igazán változtat a helyzeten. Oly sok vadásszal oly kevés vad
ellenében aligha férhetett kétség ahhoz, hogy le tudják vadászni azokat,
amelyeket akartak.
Délelőtt közepe lett, amikor a bámulatos agancsú szarvast
megpillantották, és a vadászok megálltak, hogy megvitassák levadászását.
Joharran patkódobogást hallott, s megfordult. Jondalar és Ayla, tökéletes
időzítéssel, visszaért.
– Megtaláltuk őket – súgta izgatottan Jondalar, miközben leszállt a
lováról. Kiáltott volna, ha már korábban nem veszi észre, hogy a hatalmas
szarvas mennyire közel van.
– S újra irányt változtattak! A karámcsapda felé tartanak! Biztos vagyok
benne, hogy gyorsabb haladásra bírhatjuk őket.
– De milyen messze vannak? – kérdezte Joharran. – Nekünk
gyalogolnunk kell, nincs lovunk.
– Nem túl távol. A karámcsapdát a Harmadik Barlang készítette. Innen
nincs oly messze. Túl sok gond nélkül odataláltok – mondta Ayla. – És a
bölényre is nyugodtan vadászhattok, Joharran.
– Valójában, bátyám, vadászhattok mindkettőre – tette hozzá Jondalar.
– Most itt vagyunk, és egy szarvas a szemünk előtt értékesebb, mint két
bölény egy távoli karámcsapdánál – válaszolt bölcsen Joharran. – De ha ez
nem tart túl sokáig, megpróbálhatjuk a bölényeket később. Részt akartok-e
venni most a vadászatban?
 – Igen – felelte Jondalar.
– Én igen – mondta Ayla is csaknem ugyanabban a pillanatban. – Kössük
ki ott a folyó mellett ahhoz a fához a lovakat, Jondalar. Esetleg Farkasra is
tehetek pórázt. Talán izgatott lesz a vadászat miatt, és esetleg „segíteni"
akar, ez azonban problémát okozhat a többi vadásznak, vagy láb alatt lesz,
ha nem biztos abban, mit csináljon.
Miközben megbeszélték a taktikát, Ayla a kis csordát vizsgálgatta,
különösen a szarvast. Eszébe jutott az az idő, amikor először látott teljesen
kifejlett megacerost. Ez az óriásszarvas szinte ugyanolyan volt. A marjánál
valamelyest lónál magasabb, bár a mamut méreteit semmiképpen el nem
érő állatokat óriásszarvasnak hívták, mert ők voltak valamennyi szarvas
közül a leghatalmasabbak. Mégsem testméreteik tették ezeket az állatokat
oly impozánssá, hanem az agancsuk. Súlyos, tenyér alakú agancsuk,
melyet váltani szoktak, minden évben nagyobbra nőtt, és egy kifejlett
hímnél elérhette a három méter szélességet.
Ayla képzeletben akkorának látta az agancs hosszát, mint egymás vállán
álló, két Jondalar magasságú férfiét. Pompás fejdíszük mérete eleve
kizárta, hogy fákkal benőtt helyeken éljenek, melyeket agancsos rokonaik
gyakran előnyben részesítettek. A megaceros a nyílt síkvidékek szarvasa
volt. Noha füvet legeltek, különösen a magas szárú fűváltozatok zöld
csúcsait, és a többi szarvasnál többet ettek, fiatal cserjéket és facsemetéket,
és amikor tudtak, a patakok közelében található leveles, lágyszárú
növényeket is.
Amikor az óriás megaceros elérte teljes kifejlettségét, bár csontjai már
nem növekedtek, a hatalmas, növekvő agancs hozzájárult a képzethez,
hogy ezek az állatok minden évszakkal magasodnak és terebélyesednek.
Oly hatalmas agancs hordozásához szüksége volt arra, hogy erős váll és
nyakizmokat fejlesszen, amik idővel valóban erősödtek is, alkalmazkodva
a növekvő agancsok nagyobb súlyához, és a marjukon jellegzetes púpot
fejlesztve, ahol az izmok, inak és kötőszövetek összecsomósodtak. A púp
fajuk genetikai jellegzetessége volt. Még a nőstényeknek is volt egy
jellegzetes, bár kisebb púpja. Az oly hatalmas izomzat azonban a
megaceros fejét kicsinek láttatta, és még azon hímek feje is, melyek
hatalmas agancsokkal dicsekedhettek, aránytalanul aprónak tűnt.
Miközben a vezetők a vadásztaktikát beszélték meg, elő vették a
vadászmaszkokat, majd Joharran és néhányan mások zsírral teli
bőrzsákokat adtak körbe. Ayla távolabbról is fintorgott a szagtól.
– A szarvasok lábában levő pézsmamirigyből készült, és közvetlenül a
farok fölötti hájjal keverték össze – mondta Jondalar Aylának. – Elfedi a
szagunkat abban az esetben, ha a szél váratlanul megfordulna.
Ayla bólintott, és elkezdte karjára, lábára és lágyékára maszatolni a
zsíros keveréket. Miközben Jondalar magára öltötte a szarvasmaszkot,
Ayla a sajátjával küszködött.
– Hadd mutassam meg – szólalt meg Kareja. Ő már föltette a sajátját.
Ayla hálásan mosolygott, miközben az asszony megmutatta neki,
hogyan vegye fel a köpenyszerű nyersbőrt, melyre egy szarvasfejet
erősítettek. Fölemelte azokat az agancsokat, melyeket egy külön
szarvaskoponyára tettek, bár nem értette, mi célt szolgáltak a plusz
farészek.
– Nehéz! – szólalt meg Ayla meglepetten, miután feltette az
agancsfejdíszt.
– Pedig ezek még kicsik, egy fiatal bakról valók. Nem akarod, hogy az
a nagy szarvas a riválisának higgyen, igaz? – kérdezte Kareja.
– Hogyan marad meg a fejeden mozgás közben? – Ayla megpróbálta
jobban elhelyezni fején az agancsot.
– Ezért vannak ezek – válaszolta Kareja, a fatámasztékkal egyenesben
tartva az előnytelen fejdíszt.
– Nem csoda, hogy a megacerosnak oly erős a nyaka – mondta Ayla. –
E holmik cipeléséhez izomzatra van szükség.
A vadászok széllel szemben közelítették meg a szarvasokat, ami elfújta
az emberszagot a szarvasok érzékeny orra elől. Az állatok láttán
megtorpantak. Az óriási szarvas egy alacsonyra nőtt cserje zsenge leveleit
legelészte.
– Figyeld őket – szólalt meg halkan Jondalar. – Látod, hogyan esznek
egy ideig, majd felnéznek? Utána néhány lépest tesznek előre, és újra
falatozni kezdenek. Mi utánozni fogjuk a mozgásukat. Tegyél feléjük
néhány lépést, majd hajtsd le a fejed, mintha te is szarvas lennél, aki éppen
most látott meg valami friss, nedvdús leveleket, és megáll egy kis
legelészésre. Majd nézz fel, de közben állj teljesen mozdulatlanul. Ne nézz
rá egyenesen, de tartsd a szemed azon a nagy szarvason, és meg se
moccanj, amikor észreveszed, hogy feléd néz.
– Most ugyanúgy, ahogy ők, mi is szétszóródunk. Azt akarjuk, hogy azt
higgyék, mi egy másik szarvascsorda vagyunk, közben pedig a közelükbe
kerülünk. Rejtsd el a dárdáidat, amennyire csak lehetséges. Mozgás közben
tartsd függőlegesen az agancsod mögött, és ne mozogj túl gyorsan –
magyarázta.
Ayla figyelmesen hallgatta a tanácsokat. Érdekesnek találta. Éveken át
minden részletre kiterjedően figyelte a vadállatokat, különösen a
ragadozókat, de azokat is, melyekre vadászott. Önállóan tanulta meg
követni a nyomukat, és végül megtanulta levadászni is őket, de állatnak
még soha nem álcázta magát. Először megfigyelte a többi vadászt, majd
alaposan a szarvast.
Mivel úgy nőtt fel, hogy megtanulta megérteni a Törzs gesztusait és
mozgását, szakértővé vált, s nagyon jó szeme lett a részletekre, az állatok
legkisebb mozgására. Megfigyelte, hogyan rázzák fejüket, hogy
elkergessék a fejük körül zsongó rovarokat, és gyorsan megtanulta
utánozni mozdulataikat. Akaratlanul mérte fejmozdulatuk idejét,
felbecsülve, mennyi ideig tartják lenn a fejüket, és mennyi ideig tart, míg
körülnéznek. Fölkeltette érdeklődését és kíváncsivá tette ez az újfajta
vadászat. Már-már szarvasnak érezte magát maga is, ahogy a vadászokkal
együtt élőre mozdult zsákmányaik felé.
Ayla kiválasztotta az állatot, melyet el akart ejteni, és lassan feléje indult.
Először egy kövér őzsutát nézett ki magának, de aztán úgy döntött,
agancsost akar, így meggondolta magát, és a fiatal bakot választotta
helyette. Jondalar azt mondta, a húst elosztják, de a bőr, az agancs, az inak
és minden más, ami hasznos lehet, az állatot elejtő vadászé.
Amikor a vadászok már-már a szarvascsorda közepére értek, Ayla
megpillantotta Joharran előre megbeszélt jelét. A vadászok megragadták
dárdáikat, Ayla és Jondalar a dárdahajítóba illesztette a sajátját. Ayla tudta,
hogy már jóval korábban elhajíthatta volna dárdáját, de a többieknek nem
volt dárdahajítója, és az ő hajítása elijesztette volna a többi szarvast,
mielőtt a többiek elég közel értek volna ahhoz, hogy eldobják a sajátjukat.
Joharran, látva, hogy mindenki felkészült, újabb gyors jelzést adott. A
vadászok szinte egy emberként hajították el dárdáikat. Az óriásszarvasok
némelyike felkapta fejét, felriadt, s már éppen elinalt volna, amikor
észlelte, hogy eltalálták. A büszke szarvasbika felbődült, mintha a
menekülésre adna jelet, de csak egy őzsuta és a borja követte. Oly gyorsan
történt, oly váratlanul, hogy a többi állat megtántorodott, megpróbált egy
lépést tenni, majd térdre rogyott, Joharran pedig előreugrott.
A vadászok indultak, hogy ellenőrizzék találataikat, megöljék a földön
elterült még élőket, hogy ne szenvedjenek, és tisztázzák, melyik szarvas
kinek a zsákmánya. Mindegyikük dárdáját valamilyen ábrával jelölték
meg, amely egyértelműen bizonyította a fegyver tulajdonosát. A vadászok
ismerték saját fegyvereiket, a megkülönböztető szimbólum azonban
kétségtelenné tette a tulajdonos személyét, és így elkerülték a vitákat. Ha
több vadász lándzsája találta el ugyanazt a vadat, megpróbálták eldönteni,
melyik okozta a halálát. Ha kétség merült fel, mindketten a sajátjuknak
mondhatták a halált okozó találatot, s osztoztak a zsákmányon.
Gyorsan nyugtázták, hogy Ayla kisebb, könnyebb lándzsája ejtette el a
fiatal szarvasbikát. A vadászok egyike-másika tudta, hogy a fiatal hím
szarvas egy alacsony bokron legelészett, kissé távolabb a csorda többi
tagjától, és éppen szemben azzal, ahonnan ők megközelítették őket. Nem
volt könnyű célpont, és nyilvánvalóan senki más meg sem próbálkozott
vele, legalábbis egyetlen más dárda sem találta el. Az emberek nemcsak a
távolra eltaláló fegyverről beszéltek, hanem arról is, hogy Ayla milyen jól
bánik vele, és eltűnődtek azon, mennyi gyakorlásra lenne szükség ahhoz,
hogy fel vehessék vele a versenyt. Néhányan szívesen megpróbálták volna,
mások azonban a sikeres vadászat láttán nem voltak biztosak abban, hogy
megérné a további erőfeszítést.
Manvelar közeledett Joharranhoz és a Kilencedik Barlang néhány másik
tagjához, köztük Jondalarhoz és Aylához.
– Mit tudtál meg a bölénycsordáról? – kérdezte.
 A vadászat megtervezése és az előkészületek türelmetlen várakozássá
fokozódtak, de a szarvasok becserkészése és levadászása oly gyors és
hatékony volt, hogy a vadászoknak sok energiájuk maradt.
– A csorda újra északra halad a karámcsapda felé mondta Jondalar.
– Véleményed szerint eléggé megközelíthetik, hogy még ma
előnyünkre lehet a csapda? – tette fel újabb kérdései Joharran. – Még
korán van, és nem bánnám, ha elejthetnénk egypárat azokból a
bölényekből.
– Tehetünk róla, hogy biztosan a karám felé menjenek válaszolta
Jondalar.
– Hogyan? – kérdezte Kareja. Jondalar észrevette, hogy már nem volt
annyi szarkazmus a nő hangjában, mint egy nappal korábban.
– Manvelar, tudod, hol van a csapda, s mennyi ideig tart, míg a vadászok
innen odaérnek? – kérdezte Jondalar.
– Igen, de Thefona erre jobban tudja a választ – válaszolta Manvelar.
A fiatal nő nemcsak jó vadőr volt, hanem jó vadász is. Előrelépett,
amikor Manvelar a nevét említette és magához hívta.
– Milyen messze van innen a karámcsapda?
Thefona elgondolkodott egy pillanatra, az égre pillantott, hogy
megállapítsa a nap állását, majd ezt válaszolta
– Azt hiszem, ha jó ütemben haladunk, nem sokkal azután odaérhetünk,
hogy a nap a legmagasabb pontjára ér az égen. De legutóbb, amikor
láttam, a bölénycsorda nem volt olyan közel a csapdához.
– Amikor rájuk találtunk, abba az irányba haladtak, és azt hiszem, a
lovakkal és Farkassal felgyorsíthatjuk őket – mondta Jondalar. – Ayla már
csinált ilyet.
– És ha nem? Mi történik, ha odaérünk, és a bölények nem lesznek ott? –
kérdezte Kimeran. – Visszatérése óta nem sokat volt Jondalar vagy Ayla
közelében, s bár sok történetet hallott barátjáról és az asszonyról, akit
magával hozott, a többieknél kevesebbet látott újdonságaikból. Aznap
reggelig nem látta, hogyan lovagolnak, és kételkedett bennük.
– Akkor semmi eredménye nem lesz erőfeszítésünknek, de az nem most
történik meg először – felelte Manvelar.
 Kimeran vállat vont, és kényszeredetten mosolygott.
– Azt hiszem, ez igaz – válaszolt.
– Van bárkinek valamilyen ellenvetése az ellen, hogy a bölények ellen
menjünk? Csak most végeztünk a szarvasokkal – mondta Joharran. –
Egyébként is még el kell kezdenünk a feldarabolásukat.
– Az nem probléma – mondta Manvelar. – Thefona elvezethet a
karámcsapdához. Ismeri az utat. Én visszamegyek a Két Folyó Sziklájához,
és hozok néhány embert, akik hozzákezdenek a szarvasok
feldolgozásához, és futárt küldök segítségért a többi Barlanghoz. Ha a
bölényvadászattal szerencsével járunk, több segítségre lesz szükségünk.
Néhányan önként jelentkeztek.
– Én kész vagyok a bölényekre menni.
– Én megyek!
– Engem is vegyél be!
– Rendben – válaszolta Joharran. – Ti ketten menjetek előre, és nézzétek
meg, mit tehettek azért, hogy a bölények a csapda felé induljanak. Mi,
többiek ott leszünk, amilyen gyorsan csak tudunk.
Ayla és Jondalar a lovak felé indult. Farkas különösen boldogan látta
közeledésüket. Nem szerette, ha korlátozzák mozgásában. Ayla ritkán
kötötte meg, és a farkas nem szokott hozzá. A lovak mintha könnyebben
alkalmazkodtak volna a megkötéshez, s mozgásukat is gyakrabban
irányították. Ayla és Jondalar felpattant Nyihaha és Villám hátára, és gyors
tempóban ellovagoltak, a farkas pedig mellettük száguldott, maguk mögött
hagyva a gyalogos vadászokat, akik bámuló szemekkel nézték, amint
pillanatok alatt eltűntek a távolban. Valóban igaz volt: a lovak gyorsabban
mozogtak az embereknél.
Úgy döntöttek, először a csapdához mennek, hogy fel tudják mérni,
milyen messze vannak tőle a bölények. Aylát elbűvölte a karámcsapda, s
rászánt kis időt, hogy alaposan megvizsgálja. A karámot nagyrészt
bokrokból állították össze, de minden egyébből is, amit csak találtak, így
például csontokból és agancsokból. A kis fákból, szálfákból épített kerítést
eredetileg néhány évvel korábban emelték, s valamelyest elmozdították
eredeti helyéről. A fákat nem süllyesztették a talajba. Inkább szíjakkal
kötözték össze őket, szilárdan egymáshoz erősítve az egyes fákat, hogy
még ha valamely állat nekirohan is, ne tudja áttörni. A kerítés valamelyest
engedett, rugalmas volt, nem szakadt át, hanem az állattal együtt mozgott.
Néha, egy rendkívül erős taszítás esetén az egész építmény elmozdult.
Számos ember rengeteg erőfeszítésébe került a fák és ágak kivágása és
logikus helyre hordása, különösen egy nagyrészt fátlan legelőn, majd
olyan kerítés emelése, amely nem dől össze, amikor mögötte a súlyos
vagy esetenként a félelemtől megvadult állatok nekirohannak. A kidőlt
vagy elrothadt részeket minden évben megjavították vagy kicserélték.
Megpróbálták a lehető leghosszabb ideig hibátlanul megőrizni. Könnyebb
volt kijavítani, mint teljesen újat építeni, különösen mióta különböző
fontos vadászhelyeken több is volt belőle.
A karámcsapda természetes vándorlási útvonalon, egy keskeny
völgyben helyezkedett el, mészkősziklával az egyik oldalán, a másikon
pedig meredek hegyekkel. Valamikor egy folyó folyt a völgyben, és egy
forrás vize időn ként ma is megtöltötte a kiszáradt medret. Vadászok csak
elvétve használták, mert az állatok mintha gyorsan megtanulták volna,
hogy egy bizonyos útvonal általában veszélyes, és így elkerülték.
A kijavításra a korábban odaérkezettek szállítható kerítéselemeket is
hoztak, amelyek a völgybe hajtott állatokat a csapda egy nyílása felé
terelték. A vadászoknak általában elég idejük volt arra, hogy
összeállítsanak egy csapatot, akik a kerítéselemek mögé álltak, hogy
bármely, kitörni készülő állatot visszakényszerítsenek a csapdába. Mivel
ez a mostani meglehetősen spontán vadászat volt, senki nem érkezett oda
korábban. Ayla mégis észrevette, hogy bőr- és rongydarabokat, fonott
öveket, hajlékony vesszőket és botokhoz erősített hosszú fűnyalábokat
tömködtek a kerítéselemek kereteibe, vagy kövekkel rögzítették a talajhoz.
– Jondalar! – kiáltotta Ayla. A férfi odalovagolt hozzá. Ayla felvett egy
fűnyalábot és egy bőrdarabot. – A bölények bármitől megijednek, ami
váratlanul készteti megmozdulásra őket, különösen, amikor rohannak,
legalábbis így történt, amikor mi hajtottuk őket az Oroszlán Tábor
csapdája felé. Ezeket kell rázni a karámcsapda felé tartó állatok felé,
nehogy kitörjenek. Gondolod, hogy bárki ellenezné, ha kölcsönvennénk
néhányat? Hasznosak lehetnek, amikor megpróbáljuk a csordát erre
hajtani.
– Igazad van, arra valók – válaszolta Jondalar –, és biztos vagyok
benne, hogy senki nem ellenzi majd, ha kölcsönveszünk néhányat, ha a
segítségükkel ideterelhetjük a bölényeket.
Elhagyták a völgyet, és arrafelé igyekeztek, ahol utoljára látták a
csordát. A lassan haladó állatok ledöngölte ösvényt könnyen megtalálták,
és a csorda most kissé közelebb jutott már a völgyhöz. Körülbelül ötven
bölény adta ki, hímek, nőstények és kicsinyeik. Gyülekezni kezdtek, hogy
kialakítsák azt az óriási vándorlási csordát, amely általában az évszak
későbbi periódusában alakult ki.
Az év bizonyos szakaszában a bölények oly hatalmas számban gyűltek
össze, hogy nagy, fekete szarvakkal pöttyözött sötétbarna hullámzó
folyammá duzzadtak. Máskor kisebb csoportosulásokra töredeztek,
melyekben néha nem sokkal voltak többen egy nagyobbacska családnál, de
szívesebben álltak össze népesebb csordákba. Biztonságot találtak a
nagyobb létszámban. Miközben a ragadozók, különösen a barlangi
oroszlán és a farkasfalkák gyakran elragadtak egy-egy bölényt a
csordából, rendszerint a lassúakat vagy gyengéket, ez lehetővé tette az
egészségesek és erősek életben maradását.
Lassan közelítették meg a csordát, a bölények azonban aligha vették
észre őket. A lovak nem jelentettek nekik fenyegetést, Farkastól azért
mégis távolabb tartották magukat. Tudatában voltak jelenlétének, de nem
rémültek meg tőle. Egyszerűen csak elkerülték, megérezve, hogy egyetlen
farkas nem teríthet le egy akkora állatot, mint egy bölény. A hímek
magassága, vállpúpjuk csúcsán, jellemzően megközelítette a két métert, és
egy tonnát is nyomtak. Hosszú fekete szarvuk volt, és nehéz állkapcsukról
előreugró szakálluk. A nőstények kisebbre nőttek, de ők is gyorsak és
mozgékonyak voltak, képesek arra, hogy megmásszanak meredek
emelkedőket és tekintélyes akadályokat küzdjenek le.
Farkukat felvágva, leszegett fejjel vágtattak hosszú léptekkel még
sziklás tájakon át is. A bölényeket nem zavarta a víz, és jól úsztak, a
homokban vagy a földön hemperegve szárították meg vastag szőrzetüket.
Szívesen legelészlek este, és kérődzve pihentek napközben. Éles hallásuk
és szaglásuk volt. A teljesen kifejlett bölény kegyetlen és agresszív lehetett,
és nehéz volt fogakkal és karmokkal vagy dárdákkal megölni, de egyetlen
állat hatszáz kilogrammnyi húst, plusz zsírt, csontot, bőrt, szőrt és szarut
biztosított. A bölények büszke, nemes állatok voltak, és azok, akik
vadásztak rájuk, tisztelték és csodálták őket erejükért és bátorságukért.
– Szerinted hogyan tudnánk indulásra késztetni őket – kérdezte Jondalar.
– A vadászok általában hagyják, hogy a saját tempójukban haladjanak, és
megpróbálják lassan terelni őket a kerítéscsapda felé, legalábbis addig,
amíg közel nem kerülnek.
– Amikor utunk során vadásztunk, általában azzal próbálkoztunk, hogy
egy-egy állat kitörjön a csordából. Most azt akarjuk elérni, hogy az összes
állat ugyanabba az Irányba menjen, a völgy felé – mondta Ayla. –
Mögöttük lovagolva és kiáltozva mozgásban tarthatjuk őket, de az segítség
lenne, ha ezekkel a dolgokkal feléjük legyezünk, különösen afelé, amelyik
megpróbál kitörni. Nem akarjuk, hogy a rossz irányba vágtassanak.
Farkas mindig szívesen űzőbe veszi őket, és nagyon jól ért ahhoz is, hogy
együtt tartsa őket.
Felnézett az égre, megpróbálva felmérni, mikor érhetnek a
karámcsapdához, és azon gondolkodott, vajon miben messze lehetnek a
vadászok. Nos, a fontos az, hogy a csapda felé tereljük a bölényeket,
gondolta.
Azzal az iránnyal ellentétes oldalra mentek, amelyre a bölényeket
terelni akarták, majd egymásra nézve bólintottak, és hangos kiáltással a
csorda felé irányították lovaikat. Ayla mindkét keze szabad volt
lovagláskor, mert Nyihaha irányításához nem volt szüksége sem gyeplőre,
sem kötőfékre, sem kantárra, így egyik kezében most egy fűcsomóból font
vesszőt tartott, a másikban pedig egy bőrcsíkot.
Legelőször, amikor felült lova hátára, teljesen spontán kézmozdulattal
egyszerűen csak belekapaszkodott a sörényébe, hagyta futni, s nem
próbálta irányítani. Szabadságérzet és izgalom ragadta magával, mintha
repülne, mint a fény. Egy idő után a ló lelassult, és magától indult vissza a
völgy felé. Ez volt az egyetlen otthon, melyet ismert. Később Ayla már
nem tudott lemondani a lovaglásról, a tanulás azonban kezdetben ösztönös
volt. Csak később értette meg valójában, hogy teste nyomásával és a
mozdulataival jelzi szándékát a lónak.
Amikor először vadászott egyedül nagyvadra, miután elhagyta a
Törzset, a völgyben legelésző ménest, amelyre rátalált, egy általa ásott
gödörcsapda felé terelte. Nem tudta, hogy a ló, amelyik véletlenül beleesett
a csapdájába, egy szoptató anyaló volt, amíg észre nem vette, hogy hiénák
cserkészték be a kiscsikóját. A parittyáját használta, hogy elkergesse a
rémes teremtményeket, sokkal inkább azért kelve a kiscsikó
megmentésére, mert gyűlölte a hiénákat és nem azért, mert meg akarta
menteni az állatot, de miután kimentette, kötelességének érezte gondozását.
Már évekkel korában megtanulta, hogy egy csecsemő eheti, amit az anyja
eszik, ha az étel puha, így kását főzött a kiscsikó táplálására.
Gyorsan megértette, hogy a ló megmentésével saját magának tesz
szívességet. Egyedül élt a völgyben, és hálás volt egy élőlény
társaságának, akivel megoszthatta magányos életét. Nem állt szándékában
megszelídíteni a lovat, s még csak nem is gondolkodott ilyen
összefüggésekben Barátjaként tekintett rá, aki később valóban barát lett,
megengedve az asszonynak, hogy a hátára üljön, s lovagoljon rajta, és aki
a saját elhatározásából ment arra, amerre Ayla menni akart.
Amikor elérte első évszakát, Nyihaha egy ménes kedvéért elhagyta egy
időre, de miután a csődör elpusztult, visszament az asszonyhoz. Kiscsikója
nem sokkal azután született, hogy Ayla rátalált a sebesült férfira,
Jondalarra. A kiscsikó Jondalaré lett, hogy nevet adjon neki és, megtalálva
a saját módszerét, trenírozza. Ő találta fel a kötőféket, hogy a segítségével
irányítsa és vezesse a fiatal csődör! Ayla is hasznosnak találta az eszközt
Nyihaha irányítására, amikor arra volt szüksége, hogy egy bizonyos
területen tartsa, és Jondalar is használt egyet, ha neki kellett vezetnie lovat.
A férfi ritkán próbált lovagolni a kancán, mivel nem teljesen értette Ayla
jeleit az irányítására, a ló pedig nem értette a férfiét. Aylának hasonló
problémája volt Villámmal.
Ayla a Villámot könnyedén irányító Jondalar felé pillantott, aki egy
bölény után vágtatott, miközben egy fűnyalábot rázott a fiatal bika orra
előtt, hogy rávegye arra, hogy a többiekkel tartson. Ayla meglátott egy
irányt változtató, megrémült tehenet, és utána iramodott, ám Farkas ért oda
először, és visszaterelte. Ayla a farkasra mosolygott, aki csodálatosan
érezte magát a csorda hajszolása közepette. Egy évig tartó Utazásuk során,
a Nagy Anya-folyót követve keletről a síkságokon keresztül, a nő, a férfi,
a két ló és a farkas megtanult együtt dolgozni és együtt vadászni.
A szűk völgy felé közeledve Ayla egy oldalt álló, felé Integető férfira
figyelt fel, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Megérkeztek a vadászok.
Miután a bölények bevágtattak a völgybe, a vadászok már a helyes
irányban tudják tartani őket, de a csorda elején egypár bölény megpróbált
elkanyarodni. Ayla előrehajolt, ami teljességgel ösztönös jelzés volt
Nyihahának a gyorsabb haladásra. Mintha a ló kitalálta volna Ayla
gondolatát, előrevágtatott, hogy a keskenyebb útra vonakodva térő bölény
útját elvágja. Miközben Nyihaha a bölényhez közeledett, Ayla a fűcsomót
rázva kiáltozott, a bőrdarabbal az okos, öreg bölény tehén képét
csapkodta, és így sikerült visszafordítania. A többiek követték.
A lóháton ülő két ember és a farkas összetartotta az egy irányba vágtató
bölényeket, a völgy azonban szűkült, ahogy közelebb jutottak a
kerítéscsapda behatárolt bejáratához, amely lelassította őket, miközben
összetömörüllek. Ayla észrevett egy bölényt, amely megpróbált kitörni, s
megszabadulni a háta mögött tömörülök nyomásától.
Egy kerítéselem mögül egy vadász lépett elő, és megpróbálta a
lándzsájával megállítani. A fegyver eltalálta a bölényt, de nem ejtett
halálos sebet, és a találat lendülete továbbvitte az állatot. A vadász
visszaugrott a kerítéselem mögé, így próbált kikerülni az útjából.
Rejtekhelye azonban igen gyenge akadály volt a hatalmas bölény előtt. A
seb fájdalmától megvadult hatalmas, bozontos állatnak semmiség volt a
kerítéselem, és félresöpörte. A férfi a kerítéssel együtt eldőlt, és a
kavarodásban a bölény rátaposott.
Az iszonyodva figyelő Ayla előkészítette dárdahajítóját, és dárdáért
nyúlt, amikor meglátta, hogy egy már beletalál a bölénybe. Ő is kilőtte a
sajátját, és figyelmen kívül hagyta a többi rohanó állat veszélyét,
előrenógatta Nyihahát, majd leugrott a ló hátáról, még mielőtt az megállt
volna. Félre húzta a kerítéselemet, és letérdelt az eltalált bölénytől nem
messze, a földön fekvő férfi mellé. Hallotta a nyöszörgését. Élt!

 13

Nyihaha idegesen felágaskodott, erősen verejtékezett, miközben a

bölények beözönlöttek a karámcsapdába. Ayla kivette gyógyszeres zsákját
az egyik hordkosárból, egy pillanatra megsimogatta lovát, hogy
megnyugtassa, agya azonban már a sebesült férfira koncentrált, hogy
vajon mit lehet érte. Még azt sem vette észre, amikor a karám kapuja
bezáródott, csapdába ejtve a csordát, sem azt, amikor a válaszok egyike-
másika elkezdte módszeresen leölni azokat, amelyeket akartak.
Farkas élvezettel hajtotta a bölényeket, de már a kapu bezárodása előtt
váratlanul megtorpant, és Aylát kezdte kenni. A sebesült férfi mellett
térdelve talált rá. Néhányan kört kezdtek alakítani Ayla és a földön fekvő
férfi körül, de mert a farkas ott volt már, távolságot tartottak. A lány észre
sem vette, hogy a vadászok figyelik, miközben elkezdte vizsgálni sérült
társukat. Eszméletlen volt, Ayla azonban enyhe pulzust tapintott ki a
nyakán, az álla alatt. Meglazította ruháját.
Nem talált vért, de már nagy kékesfekete folt alakult ki a sérült vadász
mellkasán és hasán. Ayla óvatosan végigtapogatatta mellkasát és gyomrát a
sötétedő seb körül. Az egyik sebet megnyomta. A férfi szeme megrebbent,
és fájdalmában felkiáltott, de nem tért eszméletére. Az asszony a légzést
hallgatta, miközben halk nyöszörgés hagyta el a férfi ajkát, majd
észrevette, hogy vér tör fel szája sarkán, és tudta, hogy belső sérülései
vannak.
Felpillantva meglátta Jondalar átható, kék szemét s ismerős,
aggodalmas homlokráncolását, majd egy második, csaknem azonos
homlokráncolást és kérdő tekintetet. Joharranra nézve megrázta a fejét.
– Sajnálom – szólalt meg. – A bölény rátaposott. – A halott állatra nézett
maga mellett. – A barátotok bordái eltörtek. Átlyukasztották a tüdejét, s
nem tudom, még melyik szervét. Belső vérzése van. Attól tartok, semmit
nem tehetünk. Ha van társa, valaki elmehetne érte. Félek, még reggel előtt
átjut a szellemek világába.
 – Ne-e-e-em! – hallatszott a kiáltás az összegyűltek felöl. Egy fiatal férfi
tolakodott előre, és lerogyott a sérült férfi mellé. – Nem igaz! Nem lehet
igaz! Ő honnan tudhatná? Ilyet csak egy Zelandoni tudhat! Még csak nem
is közülünk való!
– A fivére – szólalt meg Joharran.
A fiatal férfi megpróbálta átölelni földön fekvő testvérét, majd
megfordította a fejét, hogy megkísérelje rávenni, hogy nézzen rá.
– Ébredj fel, Shevonar! Kérlek, ébredj fel! – kiáltozta.
– Ugyan, Ranokol, így nem segítesz rajta. – A Kilencedik Barlang
vezetője megpróbálta felsegíteni Ranokolt, de a férfi ellenállt, és ellökte
magától Joharrant.
– Rendben, Joharran, hadd maradjon. A fivérnek meg van a joga ahhoz,
hogy elbúcsúzzon – mondta Ayla, majd, észrevéve, hogy a sérült
megmoccant, hozzátette. – Egy testvér azonban eszméletre is térítheti, és
nagy fájdalmai lesznek.
– Nincs nálad fűzfakéreg vagy valami más fájdalomcsillapító, Ayla? –
kérdezte Jondalar. Tudta, hogy a lány mindig tart magánál alapvető
gyógynövényeket. A vadászat soha nem volt veszélytelen, s neki ezzel
számolnia kellett.
–Természetesen van, de azt hiszem, ilyen súlyos belső sérüléssel nem
ihat semmit. – Elhallgatott, majd így folytatta. – A dunsztkötés talán mégis
segíthet rajta. Megpróbálhatom. Először valami kényelmes helyre kell
vinnünk, fa kell a tűzrakáshoz, és víz. Van társa, Joharran? – kérdezte újra.
A férfi bólintott. – Akkor valaki menjen el érte, és a Zelandoniért is.
– Természetesen – válaszolta Joharran, váratlanul felfigyelve Ayla
idegenes akcentusára, pedig már-már megfeledkezett róla.
Manvelar avatkozott közbe.
– Néhányan keressenek egy helyet, távol a vadászmezőktől, ahová ezt az
embert elviszik, és ahol kényelmesen elhelyezhető.
– Ott, abban a sziklában nincs egy barlang? – kérdezte Thefona.
– Kell lennie egynek valahol a közelben – válaszolta Kimeran.
– Így igaz – helyeselt Manvelar. – Végy magad mellé néhány embert, és
keressetek neki helyet.
 – Vele megyünk – mondta Kimeran, és magához hívta azokat, akik a
Második és Hetedik Barlangból csatlakozlak a vadászathoz.
– Brameval, te talán néhánnyal elmehetnél fát gyűjteni, és vízért. S
szükségünk lesz valamire, amin szállíthatjuk. Néhányan hoztak magukkal
hálóprémeket, adhatunk neki, és mindent, amire szükség lehet – folytatta
Manvelar, majd a vadászokhoz fordult: – Egy jó futárra van szükségünk,
hogy üzenetet vigyen a Két Folyó Sziklához.
– Hadd menjek én – ajánlkozott Jondalar. – Én elviszem az üzenetet, és
itt Villám a legjobb „futár".
– Azt hiszem, ebben igazad van.
– Utána pedig elmehetnél a Kilencedik Barlanghoz, és idehozhatnád
Relonát és Zelandonit is – kérte Joharran. – Mondd meg Prolevának, mi
történt. Ő tudja, hogyan kell mindent megszervezni. Zelandoninak kellene
megmondania a balesetet Shevonar társának. Talán azt akarja majd, hogy
te mondd meg Relonának, mi történt, de hagyd rá a feladatot.
Joharran szembefordult a még ekkor is a sérült ember körül ácsorgó
vadászokkal, kiknek többsége a Kilencedik Barlangból érkezett.
– Rushemar, a nap magasan áll, és egyre melegebb lesz Drágán
fizettünk a mai vadászatért, nem hagyhatjuk kárba veszni. A bölényt ki kell
zsigerelni és megnyúzni. Kareja és a Tizenegyedik Barlang már
hozzákezdett, de biztosan hasznát venné némi segítségnek. Solaban, te
talán magadhoz vehetnél néhány embert, és hozhatnátok Bramevallal fát,
vizet és mindent, amire Aylának szüksége lehet, s mi után Kimeran és
Thefona helyet talált, oda vihetnétek Shevonart.
– Valakinek el kellene mennie a többi Barlangba, és segítséget kérhetne
– mondta Brameval.
– Jondalar, visszafelé megállhatnál, és tudathatnád velük, mi történt –
mondta Joharran.
– A Két Folyó Sziklának mondd meg, hogy gyújtsák a jelzőtüzet – tette
hozzá Manvelar.
– Jó ötlet – felelte Joharran. – A Barlangok abból tudják majd, hogy baj
van, s futárra számíthatnak. – Az idegen asszonyhoz ment, aki egy napon
valószínűleg Barlangjának tagja lesz, s vélhetőleg Zelandoni, és ehhez
már mindennel ahogy csak tudott, hozzájárult. – Tégy meg érte mindent,
Ayla, amit csak tudsz. Amilyen gyorsan csak lehet, idehozzuk a társát és
Zelandonit. Ha bármire szükséged van, szólj Solabannak. Megszerzi
neked.
– Köszönöm, Joharran – válaszolta Ayla, majd Jondalar felé fordult. –
Ha megmondod neki a balesetet, biztosra veszem, hogy Zelandoni tudni
fogja, mit hozzon magával, de hadd nézzem a zsákomat. Egy-két
gyógynövényt jó lenne, ha hozna magával. S vidd magaddal Nyihahát. Ő
jobban hozzászokott a használatához, mint Villám – használhatjátok a
rudas hordozót a szükséges dolgok ideszállítására. Zelandoni ide is
lovagolhat rajta, Shevonar társa pedig Nyihaha hátán, ha beleegyeznek.
– Nem tudom, Ayla, Zelandoni elég nehéz – válaszolta Jondalar.
– Biztos vagyok benne, hogy Nyihaha megbirkózik a súllyal. Csak
valami kényelmes ülésről kell gondoskodnod. – Savanyú arckifejezéssel
nézett Jondalarra. – De igazad van, az emberek többsége nem szokott
hozzá a lóháton közlekedéshez. Meggyőződésem, hogy a nők inkább
gyalogolnak, de szükségük lesz sátrakra és felszerelésre. Ahhoz jó lesz a
rudas hordozó.
Ayla levette a hordkosarakat, mielőtt felrakta a kötőféket Nyihahára, és
a hozzákötött szárat odaadta Jondalarnak. A másik végét Villám
kötőfékjének végéhez erősítette elegendő ráhagyással, hogy tudjon
mögötte haladni, és elindult. A kancának azonban teljesen szokatlan volt,
hogy a csődör mögött poroszkáljon, akit ő hozott a világra. Mindig a
csődör követte őt. Annak ellenére, hogy Jondalar Villám hátán ült és a
kötőfékéhez erősített gyeplővel irányította, Nyihaha kissé előttük haladt,
mégis mintha érzékelte volna, hogy a férfi merre akar menni.
A lovak mindig követik ember barátaik utasításait mindig, amíg azok
nem sértik a dolgok helyes rendjébe vetett felfogásukat, gondolta Ayla,
magában mosolyogva, miközben figyelte távozásukat. Visszafordulva
látta, hogy Farkas figyeli. Maradásra intette, amikor a lovak elindultak, s
most türelmesen várt.
Ironikus belső mosolya a lovak viselkedése láttán gyorsan eltűnt a
férfira pillantva, aki ekkor is ott feküdt, ahova zuhant.
 – Szállítani kell majd, Joharran – állapította meg.
A vezető bólintott, majd segítségül odahívott néhány embert. Először
egymáshoz erősítettek néhány dárdát, hogy erős rudakat készítsenek, majd
a két rúdon rongyokat feltettek keresztül, így összetákolva egy
hordozóeszközt. Mire Thefona és Kimeran visszatért a hírrel, hogy egy
kis menedéket találtak a közelben, a sérültet óvatosan ráemelték a
hordágyra, és készen állt a szállításra. Ayla maga mellé szólította Farkast,
miközben négy ember a négy végén fölemelte a hevenyészett hordágyat.
Miután megérkeztek, Ayla azoknak segített, akik elkezdték kitisztítani a
talajszinti kimélyített üreget a közeli sziklafalban, melyet egy kis
alácsüngő perem védett. A földpadlót a szél behordta száraz falevelekkel,
és törmelék borította, meg száraz hiénaürülék, melyet régebben
hagyhattak maguk után az üreget búvóhelyként használó dögevők.
Ayla örömmel fedezte fel, hogy a közelben víz található A teraszos
bemélyedés végében egy kisebb barlang nyílt, a belsejében forrás táplálta
friss vizű tavacskával, amely a sziklafal mentén formálódott kis árokban
folyt el. Meg mondta Solabannak, hol rakjanak tüzet a Brameval és társai
hozta fából.
Ayla kérésére többen is felajánlották hálóprémjüket amelyeket
egymásra raktak, hogy egy kissé magasított fekvőhelyet készítsenek. A
sérült férfi eszméletére tért, amikor ráemelték a hordágyra, de amire a
menedékhez értek, már újra elájult. Nyöszörgött fájdalmában, amikor az
ágyra helyezték, és újra eszméletére tért, arca vonaglott, és levegő után
kapkodott. Ayla összegöngyölt egy hálóprémet, és feltámasztotta vele a
hátát, hogy megpróbáljon kényelmesebb fekvést biztosítani neki. Hálája
jeléül a férfi megkísérelt mosolyogni, ehelyett azonban vért köhögött fel.
Ayla letörölgette állát a rendszerint a gyógyeszközei között tartott puha
nyúlbőr darabbal.
Átnézte gyógyzsákja korlátozott tartalmát, és megpróbálta átgondolni,
van-e még valami, amiről talán megfeledkezett, holott enyhíthetné a sérült
fájdalmát. Tárnics esetleg segítene, vagy árnikalemosás. Mindkettő
csillapítja a sebek okozta belső fájdalmat és más gyötrelmeket, ám egyik
sem volt nála. A komló termésének finom szösze nyugtatóként
használható, hogy elősegítse a beteg pihenését, és azt elég belélegezni.
Csakhogy nem volt nála. Talán valami füstölő jót tenne, mivel folyadékot
nem fogyaszthat. Nem, az valószínűleg megköhögtetné, ami tovább
rontana állapotán. Tudta, hogy a sérült gyógyíthatatlan, csak idő kérdése
volt, meddig él, de tennie kellett valamit, hogy legalább a fájdalmát
csillapítsa.
Várj csak, gondolta, nem láttam azt a növényt a valeriánák családjából
az idevezető úton? Amelyiknek aromatikus a gyökérzete. Amelyiket az
egyik Mamuti a Nyári Találkozón nárdusnak nevezett. Nem tudom a nevét
zelandoni nyelven. Felnézett a körülötte állókra, és meglátta azt a fiatal
nőt, akit Manvelar mintha nagyon tisztelne, a Harmadik Barlang, őrét,
Thefonát.
Thefona ott maradt, hogy segítsen az általa talált kis menedék
kitakarításában, s most Aylát figyelte. Az idegen asszony kíváncsivá tette.
Volt benne valami, ami felkeltette az emberek figyelmét, és a rövid idő
alatt, mióta Jondalarral megérkezett, mintha elnyerte volna a Kilencedik
Barlang tiszteletét. Thefona elgondolkodott azon, valójában mennyire
érthet az asszony a gyógyításhoz. Egyáltalán nem volt tetoválása, mint a
Zelandoniknak, de talán a népnek, melyből származik, mások a szokásai.
Voltak emberek, akik a tudásukat arra használták, hogy megpróbáljanak
becsapni másokat, de az idegen nem tűnt olyannak, aki kérkedéssel vagy
lódítással szándékozik jó benyomást kelteni. Thefona Aylán gondolkodott,
mégis meglepődött, amikor az asszony a nevén szólította.
– Thefona, kérhetek tőled valamit?
– Igen – válaszolta Thefona, és arra gondolt, tényleg furcsán beszél.
Nem a szavai, hanem ahogy kiejtette őket. Talán ezért nem beszél sokat.
– Ismered a növényeket?
– Valamennyire mindenki ismeri őket – válaszolta Thefona.
– Azokra gondolok, melyeknek a levelei a gyűszűvirágéra
emlékeztetnek, de sárga virágai vannak, mint a gyermekláncfűnek. Én
nárdus néven ismerem, de az mamutoj szó.
L
 – Sajnálom. Én csak néhány ehető növényt ismerek. Nem sokat tudok a
gyógynövényekről. Ahhoz egy Zelandonira lenne szükséged – válaszolta
Thefona.
Ayla várt, majd megszólalt:
– Vigyáznál Shevonarra? Idefele jövet mintha láttam volna nárdust.
Visszamegyek arra, amerről jöttünk, és meg keresem. Ha újra eszméletre
tér, vagy ha bármi váltózás történik, utánam küldenél valakit? – kérdezte.
Majd úgy döntött, magyarázatot ad, bár gyógyítóként jellemzően nem
magyarázta meg, mit miért tesz. – Ha a sérülése az, amin gondolok, az a
növény segíthet. Az összetört gyökeret szoktam használni dunsztkötéshez,
hogy segítsen a csonttörések gyógyításában, de könnyen felszívódik, és
csillapító hatású, Ha összekeverem egy kis maszlaggal és talán
valamennyi porított cickafarkkóró-levéllel, azt hiszem, könnyen enyhíti a
fájdalmat. Szeretném megkeresni azt a növényt.
– Igen, persze, vigyázok Shevonarra – válaszolta Thefona, és valami
ismeretlen okból örült annak, hogy az idegen asszony a segítségét kérte.

Joharran és Manvelar Ranokollal beszélgetett halkan, és noha egészen

közel voltak hozzá, Ayla alig hallotta őket A sérült vadászra koncentrált, és
a túl lassan melegedő vizet figyelte. Farkas a földön feküdt a közelben, s
fejét a két mancsa közt pihentetve figyelte Ayla minden mozdulatát.
Amikor a víz gőzölögni kezdett, beletette a nárdusgumót, hogy eléggé
megpuhuljon, hogy aztán pépet készítsen belőle a dunsztkötéshez. Boldog
volt, hogy fekete nadálytőt is talált. A frissen összetört gumókból és
levelekből készített vizes pakolás is jó a sebekre és törésekre, s miközben
nem hitte, hogy meggyógyíthatja Shevonar sérüléseit, készségesen
megpróbálkozott mindennel, amivel csillapíthatta fájdalmát.
Amikor a meleg, pépesített gumó elkészült, bekente vele a mellkasáról
már a hasáig terjedt csaknem fekete sebet.
Észrevette, hogy a sebesült hasa megfeszül. Szeme kinyílt, miközben az
asszony betakarta egy darab bőrrel, hogy melegen tartsa.
– Shevonar? – szólalt meg Ayla. A férfi szemében felcsillant az értelem
fénye, de a meglepődés is. Talán mert nem ismer, gondolta Ayla. – A
nevem Ayla. A társad – egy pillanatra elhallgatott, mert nem emlékezett a
névre –, Relona már úton van ide. – A férfi levegőt vett, és arca
megrándult a fájdalomtól. Mintha meglepődött volna. – Megsérültél,
Shevonar. Egy bölény rád taposott. Zelandoni is jön. Megpróbálok
segíteni, amíg ide nem ér. Dunsztkötést tettem a mellkasodra, hogy
kivegye valamennyire a fájdalmat.
A férfi bólintott, de az is erőfeszítésébe került.
– Meg akarod nézni a fivéredet? Alig várja, hogy beszélhessen veled.
A férfi újra bólintott, Ayla felállt, és a közelben várakozó férfiakhoz
lépett.
– Eszméletén van. Szeretne látni – mondta Ranokolnak.
A fiatalember gyorsan felállt, és a fivére ágyához lépett. Ayla
Joharrannal és Manvelarral együtt követte
– Hogy érzed magad? – kérdezte Ranokol.
Shevonar megpróbált mosolyogni, de a mozdulat fájdalomgrimasszá
torzult, amikor egy váratlan köhögéssel vörös nyál habzott ki a szája
sarkánál. Pánik ült ki egy pillanatra Ranokol szemében, majd észrevette a
kötést fivére mellkasán.
– Mi ez? – tette fel a kérdést Ranokol feszült, csaknem fojtott hangon.
– Fájdalomcsillapító dunsztkötés – Ayla hangja rendszerint eléggé halk
volt, és lassan, higgadtan ejtette ki a szavakat. Megértette sebesült
fivérének félelmét és pánikját.
– Ki mondta, hogy csinálj vele bármit is? Talán még rontja is az
állapotát. Vedd ezt le róla! – üvöltötte.
– Nem, Ranokol – válaszolta Shevonar alig hallhatóan.
– Nem az ő hibája. Jót tesz. – Megpróbált felülni, majd eszméletlenül
hanyatlott hátra.
–Shevonar! Ébredj fel, Shevonar! Halott! Ó, Nagy Föld anya, halott! –
Ranokol sírva fakadt, és leroskadt fivére mellé az ágyra.
Ayla ellenőrizte Shevonar pulzusát, miközben Joharran félrevonszolta
Ranokolt.
– Nem, még nem halt meg – szólalt meg –, de nincs sok ideje hátra.
Remélem, a társa hamarosan ideér.
– Nem halott, Ranokol, de lehetne – mondta mérgesen Joharran. – Ez az
asszony talán nem Zelandoni, de tudja hogyan kell segíteni. Te vagy az,
aki ártasz a fivérednek. Ki tudja, eszméletre tér-e még, hogy utolsó szavait
elmondja Relonának?
– Már senki nem árthat neki, Joharran. Nincs remény a számára.
Bármelyik pillanatban meghalhat. Ne hibáztass valakit, aki a fivérét siratja
– mondta Ayla, majd fel akart állni a fekvőhely mellől. – Hadd főzzek teát
mindannyiunk megnyugtatására.
– Pihenj kicsit, Ayla. Majd én főzök! Csak mondd meg, mit csináljak.
Ayla felpillantott, meglátta Thefonát, és elmosolyodott.
– Csak tegyél fel vizet forrni, én pedig összeállítok valamit – mondta,
majd visszafordult, hogy megnézze Shevonart. A sebesült férfinak minden
lélegzetvétel fáradsággal járt.
Kényelmesebb testhelyzetbe akarta igazítani, de amikor megpróbálta
megmozdítani, a sérült felnyögött a fájdalomtól. Ayla hitetlenkedve
csóválta a fejét, hogy a férfi még életben van, majd az orvosságos
zsákjáért nyúlt, hogy megnézze, miből készíthetne teát. Talán kamillából,
az édesítéshez szárított hársvirággal vagy medvecukorral, gondolta.
Lassan vánszorgott a hosszú délután. Emberek jöttek mentek, Ayla
azonban észre sem vette őket. Shevonar visszanyerte eszméletét, és a társát
kereste, majd többször is nyugtalan alvásba zuhant. Hasa felpüffedt,
megkeményedett, és a bőr csaknem megfeketedett. Ayla biztosra vette,
hogy Shevonar már csak azért igyekszik életben maradni, hogy még
egyszer lássa a társát.
Valamivel később Ayla felvette a vizestömlőjét, hogy igyon, de üresnek
találta, ezért letette, s meg is feledkezett szomjúságáról. Portula lépett be a
kis menedékbe, hogy megnézze, hogy állnak a dolgok. Még mardosta a
bűntudat, amiért részt vett Marona aljas trükkjében, és igyekezett elkerülni
áldozatukat, de aztán meglátta, hogy Ayla felveszi a vizestömlőt,
megrázza, majd visszateszi. Portula a tavacskához sietett, megtöltötte a
saját tömlőjét, és visszament a hideg vízzel.
. – Kérsz inni, Ayla? – kérdezte, felé nyújtva a csöpögő vizestömlőt.
 Ayla felnézett, és meglepődött a nő láttán.
– Köszönöm – szólalt meg, előrenyújtva ivópoharát. – Kicsit
megszomjaztam.
Portula csak állt egy pillanatra, miközben Ayla ivott, s feszengve nézte a
lányt.
– Szeretnék bocsánatot kérni – szólalt meg végül. – Sajnálom, amiért
hagytam, hogy Marona rábeszéljen arra, hogy tréfáljunk meg. Nem volt
szép dolog tőlünk. Nem tudom, mit mondjak.
– Arra igazából nem lehet mit mondani, igaz, Portula? – válaszolta
Ayla. – S végtére is kaptam egy meleg és kényelmes vadászruhát. Bár
kétlem, hogy Maronának valójában az volt a szándéka, hasznát veszem,
tehát egyszerűen feledjük el.
– Tehetek bármit, amivel segíthetek? – kérdezte Portula.
– Shevonaron semmivel nem lehet segíteni. Meglep, hogy még köztünk
van. Amikor eszméletre tér, a társát kéri. Joharran azt mondta neki, hogy
már úton van – felelte Ayla.
Azt hiszem, miatta él még. Bárcsak többet tehetnék érte, hogy
megkönnyíthessem számára, de a fájdalomcsillapítók többségét le kell
nyelni. Bevizezett bőrdarabbal időről időre megnedvesítem az ajkát, de az
ő sebével, attól tartok, ha inna bármit is, még rosszabb lenne az állapota.

Joharran a délre néző menedék előtt állt, amerre Jondalar ellovagolt,

aggodalmasan várva fivére visszatérését Relonával. A nap már alacsonyan
pihent nyugaton, és hamarosan sötétség váltja fel. Már elküldött fáért,
hogy jelzőtüzet rakhassanak, hogy Jondalarék visszataláljanak. A
környékről is gyűjtötték a fát. Legutóbb, amikor Shevonar eszméletre tért,
a szeme üveges volt, és a vezető tudta, közel van a halálhoz.
A fiatalember oly bátran viaskodott azért, hogy az élet utolsó
foszlányaiba kapaszkodjon, s Joharran remélte, társa megérkezik, mielőtt
Shevonar elveszíti a csatát. Végül a távolban mozgást vett észre. Valami
közeledett. Abba az irányba sietett, és megkönnyebbülten egy lovat
pillantod meg. Amikor közelebb értek, Relonához lépett, hogy a
kétségbeesett asszonyt haldokló társához a kőmenedékbe kísérje.
Odaérve Ayla gyengéden megérintette a sérült karját.
– Shevonar. Shevonar! Itt van Relona. – Újra megmozdította a férfi
karját. A haldokló kinyitotta szemét, és Aylára nézett. – Itt van Relona... Itt
van... – ismételgette Ayla. Shevonar újra lehunyta szemét, és alig
észrevehető fejrázással megpróbált eszméletre térni.
– Shevonar, én vagyok. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Szólj
hozzám, Shevonar! Kérlek, szólj hozzám! Relona hangja elcsuklott a
zokogástól.
A sebesült ember kinyitotta szemét, és a rá hajoló arcra igyekezett
koncentrálni.
– Relona – mondta ki a nő nevét alig hallhatóan. Mosolyogni próbált, de
a fájdalom eltörölte mosolyát. Újra az asszonyra nézett, és meglátta
könnyekkel teli szemét. – Ne sírj. – suttogta, majd lehunyta szemét, és
levegőért kapkodott.
Relona könyörögve nézett Aylára, aki lesütötte szemét, majd felnézett,
és megcsóválta a fejét. Riadt pillantással nézett körül, kétségbeesetten
keresve valakit, aki más választ adhatna Relonának, de senki nem
viszonozta tekintetét.
Újra a férfira tekintett, és figyelte, amint erőlködve lélegzik, majd
meglátta, hogy vér szivárog a szája sarkából.
– Shevonar! – kiáltotta, és a férfi kezéért nyúlt.
– Relona... még egyszer látni akartalak – suttogta, kinyitva a szemét. –
Búcsúzz el tőlem, mielőtt elmegyek a... szellem világba. Ha Doni
megengedi... ott találkozunk.
Lehunyta szemét, majd gyenge hörgést hallottak, ahogy levegőt próbált
venni. A fojtott nyöszörgés valamelyest felhangosodott, s bár Ayla
biztosra vette, hogy a férfi igyekszik uralkodni légzésén, nyöszörgése
hangosabb lett. Abbamaradt, majd megpróbált levegőt venni. Ayla mintha
mély hörgést hallott volna a férfi belsejéből, majd a haldokló váratlanul
szívet tépő sikolyt hallatott. Amikor a hang elhalt, nem lélegzett többé.
– Ne, ne! Shevonar, Shevonar! – jajveszékelt Relona. A férfi mellkasára
hajtotta fejét, és gyászában, bánatában felzokogott. Ranokol mellette állt,
arcán könnyek csoroglak végig, megdöbbentette, szinte kábává tette a
halál. Nem tudta, mit csináljon.
Váratlanul hangos, kísérteties üvöltés dermesztette meg őket, amely oly
közelről hangzott fel, hogy hallatára kirázta őket a hideg. Egy emberként
kapták fejüket a farkas felé. Négy lábán állt, s fejét hátraszegve hallatta
hátborzongató farkasüvöltését.
– Mit csinál? – kérdezte rémülten Ranokol.
– Gyászolja a fivéredet – adott választ Zelandoni ismerős hangja. –
Ahogy mi mindannyian.
Mindenki megkönnyebbült, meglátva Zelandonit. Relonával és
másokkal együtt érkezett, de hátramaradt, látva, hogy Shevonar társa
előrerohan. Relona zokogása, gyászának hangot adva, jajveszékeléssé lett.
Zelandoni s többen mások is bekapcsolódtak kétségbeesett lamentálásába.
Farkas gyászüvöltése a többiekéhez csatlakozott. Ranokol végül zokogva
halott fivérére vetette magát. Egy másodperccel később Relonával egymást
átölelve, zokogva, himbálódzva próbálták kisírni magukból gyászukat.
Ayla úgy gondolta, a zokogás mindkettejüknek jót tett Tudta, fájdalma
és haragja csillapítására Ranokolnak szüksége volt arra, hogy kisírja
magát, és Relona segítette ebben. Amikor Farkas újra felüvöltött, Ayla oly
élethű vonítással csatlakozott hozzá, hogy sokan először egy másik
farkasnak hitték. Majd a menedékben a halottért virrasztást tartók
megdöbbenésére egy másik, távoli farkasüvöltés csatlakozott Farkas
keserves gyászdalához.
Egy idő után a donier felsegítette Relonát, és a tűz mellett a földre
terített prémhez támogatta. Joharran a tűzhely másik oldalán kialakított
helyre vezette a halott vadász fivérét. Relona csak ült, előre-hátra ringott,
halkan nyöszörgött, mindenre közönyösen, ami körülötte volt. Ranokol
csak ült, s vakon a tűzbe meredt.
A Harmadik Barlang Zelandonija csendesen beszélgetett a Kilencedik
óriás Zelandonijával, majd nem sokkal utána mindkét kezében gőzölgő
folyadékkal teli csészével tért vissza. A Kilencedik Barlang donierje átvett
egy csészét a Harmadik donierjétől, és odasietett vele Relonához, aki
tiltakozás nélkül megitta, mintha nem is tudná, vagy nem törődne azzal,
mit tesz. A Harmadik Zelandoni Ranokolnak is adott egy csészét, aki
tudomást sem vett a felkínált italról, végül azonban, némi unszolásra,
megitta. Hamarosan mindketten a prémeken feküdtek a tűz mellett, és
aludtak.
– Jó látni, hogy megnyugodott – szólalt meg Joharran és a fivére is.
–Szükségük volt arra, hogy gyászoljanak – válaszolta Ayla.
– Most pihenésre van szükségük – mondta Zelandoni. – S neked is, Ayla.
– Először egyél valamit – mondta Proleva. Joharran társa Relonával,
Zelandonival s másokkal jött a Kilencedik Barlangból. – Sütöttünk
bölényhúst, a Harmadik Barlang pedig más ételeket hozott.
– Nem vagyok éhes – ellenkezett Ayla.
– De biztosan fáradt vagy – mondta Joharran. – Szinte egy percre sem
hagytad magára.
– Bárcsak többet tehettem volna érte! Semmilyen megoldást nem
találtam, amivel segíthettem volna rajta – sajnálkozott Ayla, szomorúan
megrázva fejét.
– Hiszen megtettél mindent – mondta az idősebb férfi, – a Harmadik
Barlang Zelandonija. – Csillapítottad a fájdalmát. Senki nem tehetett volna
többet, és a segítséged nélkül addig sem élhetett volna. Én nem használtam
volna úgy a dunsztkötést. Fájdalmak csillapítására és sebek gyógyítására
igen, de belső sebekre? Erre biztosan nem gondoltam volna. Mégis,
mintha segített volna rajta.
– Igen. Jó ítélőképességre vall az a gyógymód – mondta a Kilencedik
Zelandonija. – Már korábban is alkalmaztad?
– Nem. És nem voltam biztos benne, hogy jót tesz, de meg kellett
próbálnom – felelte Ayla.
– Jól tetted – nyugtatta meg a donier. – De most enned és pihenned kell.
– Nem, enni nem kérek, de azt hiszem, kicsit lepihenek – válaszolta
Ayla. – Hol van Jondalar?
– Elment Rushemarral, Solabannal és egy-két emberrel fát gyűjteni.
Néhányan velük tartottak a fáklyákkal, de Jondalar gondoskodni akart
arról, hogy a fa kitartson éjszakára, és ebben a völgyben nincs elég fa.
Most már hamarosan vissza kell érniük. Jondalar oda rakta le az
alvóprémjeidet – Joharran megmutatta a helyét.
Ayla lefeküdt, arra gondolva, pihen kicsit, amíg Jondalar vissza nem ér.
Szinte abban a pillanatban elaludt, amikor letette a fejét. Amikor a
fagyűjtők visszaértek, csaknem mindenki aludt már. A tűz mellé rakták egy
halomba, majd kiválasztott hálóhelyükre mentek. Jondalar észrevette a
fatálat, melyet Ayla rendszerint magával vitt mindenhova, és arra
használta, hogy forró kövekkel kevéske vizet melegítsen benne a
gyógyteákhoz. Tavaly váltott agancsból hevenyészett keretet is készített,
amellyel a vizestömlőjét közvetlenül a lángok fölé tudta tartani. Noha a
szarvashólyag megtartotta a vizet, valamelyest azért szivárgott belőle, ami
megakadályozta, hogy lángra kapjon, amikor vízmelegítésre vagy főzésre
használta.
Joharran néhány perces beszélgetésre feltartotta fivérét.
– Jondalar, többet szeretnék tudni arról a dárdahajítóról Láttam, ahogy
az a bölény elesik a dárdáitoktól, s ti voltatok a legtávolabb. Ha
mindegyikünknek lenne, nem kellene olyan közel mennünk a vadhoz, és
Shevonart nem taposta volna agyon az a bölény.
– Megmutatom mindenkinek, aki meg akarja tanulni, de gyakorlást
igényel – válaszolt Jondalar.
–Te mennyi idő alatt tanultad meg? Nem arra gondolok, hogy olyan
ügyességgel, ahogy most használod, hanem hogy annyira értsünk hozzá,
hogy valóban tudjunk vadászni velük – kérdezte Joharran.
– Már vadászunk néhány éve a dárdahajítóval, de az első nyár végére
megtanultuk – válaszolt Jondalar. – Azonban csak mire felkészültünk a
hazafelé vezető Utazásunkra, tanultuk meg használatát lóhátról. Ám Farkas
is jó segítség.
– Még mindig nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy a húson és
prémen kívül bármi másra is jók lennének az állatok – mondta Joharran. –
Ha a saját szememmel nem látom, nem hittem volna, hogy ti bármi másra
használhatnátok. Én mégis inkább a dárdahajítóról szeretnék többet
megtanulni Holnap megbeszéljük.
A fivérek jó éjszakát kívántak egymásnak, majd Jondalar Ayla
alvóhelyéhez ment, és lefeküdt mellé. Farkas felpillantott. A tűz fényében a
férfi csendesen figyelte Ayla légzését, majd visszanézett a farkasra.
Boldog vagyok, hogy Farkas mindig vigyáz rá, gondolta, és
megsimogatta az állat fejel majd bebújt Ayla mellé a prémek alá. Nemcsak
azért sajnálta, hogy Shevonar meghalt, mert a férfi a Kilencedik Barlang
népéhez tartozott, hanem mert tudta, mennyire megviselte Aylát, ha valaki
meghalt, és ő nem tehetett a betegért semmit. Gyógyító volt, ám léteztek
sebek, melyeket senki nem gyógyíthatott be.

Zelandonit egész reggel elfoglalta, hogy felkészítse Shevonar holttestét

arra, hogy visszaszállítsák a Kilencedik Barlangba. Olyan valaki
közelében lenni, akinek lelke elhagyta a testét, az emberek többsége
számára nagyon felzaklató volt, és Shevonar temetése több mindennel járt,
mint a szokásos halotti szertartás. Nagy balszerencsének vélték, ha valaki
vadászaton halt meg. Ha egyedül volt, a balszerencse nyilvánvaló volt,
Zelandoni azonban rendszerint tisztító szertartást végzett, hogy elűzzön
mindenféle lehetséges jövőbeli ártalmas hatást. Ha ketten vagy hárman
mentek vadászni, és egyikük meghalt, még mindig személyes ügynek
tekintették halálát, és a túlélőkkel és a családtagokkal együtt ült szertartást
tartották alkalmasnak. Ám komoly bajnak tekintették, amikor olyan
vadászat során halt meg, melyben nemcsak egy barlang vett részt, hanem
az egész közösség. Ekkor közösségi szinten kellett tenni valamit.
Az Elsők Közt Első azon gondolkodott, mire lehet szükség, talán
bölényvadászati tilalomra az évszak többi részében, a balszerencse
elűzésére. Ayla látta, amint egy csésze teával a kezében pihen a tűz mellett,
egy halom különböző vastagságú tömött gyékényen, melyet Nyihaha rudas
szállítóján hoztak el neki. Ritkán ült le az alacsony párnákra, mert ahogy
évről évre egyre testesebb lett, mind nehezebbnek és fáradságosabbnak
találta, hogy felkeljen róluk.
Ayla a donierhez közeledett.
– Zelandoni, beszélhetek veled?
– Igen, természetesen.
– Ha túl elfoglalt vagy, ráér. Csak kérdezni akartam tőled valamit –
mondta Ayla.
– Rászánhatok kis időt – válaszolta Zelandoni. – Hozz egy csésze teát, és
ülj ide mellém. – A földön heverő egyik gyékényen mutatott helyet
Aylának.
– Csak azt szerettem volna megkérdezni tőled, ismersz-e olyan
gyógymódot, amit megtehettem volna Shevonarért. Van-e bármilyen
módja a belső sebek gyógyításának? Amikor a Törzsnél éltem, egy férfit
véletlenül leszúrtak egy késsel. A kés egy darabja beletört, Iza pedig
belevágott, és kivette, de nem hiszem, hogy bármilyen módon is
belevághattam volna Shevonarba, hogy úgy gyógyítsam meg a sebeit –
mondta.
Nyilvánvaló volt, mennyire nyugtalanította az idegen asszonyt, hogy oly
keveset tudott tenni a sebesült vadászért s Zelandonit meghatotta Ayla
törődése. A jó tanítvány lelki ismeretességével tette fel a kérdést
Zelandoninak.
– Nincs sok minden, amivel segíteni lehetne valakin, akire egy teljesen
kifejlett bölény rátaposott, Ayla – válaszolta Zelandoni. – Bizonyos
kinövéseket, dudorokat fel lehet vágni, hogy kiürüljenek, vagy kis
tárgyakat kivágni, szilánkot, halszálkát vagy annak a késnek a letört
darabkáját, melyet a ti törzsbeli asszonyotok eltávolított a testből, de
nagyon bátor dolog volt az tőle. Veszélyes belevágni a testbe. Gyakran
nagyobb sebet ejtesz, mint az, amelyet meg, akarsz gyógyítani.
Néhányszor én is metszettem, de csak akkor, amikor biztosra vettem, hogy
azzal segítek, és nincs más megoldás.
– Én is így gondolom – mondta Ayla.
– Szükséges az is, hogy ismerjük valamennyire a test belsejét. Számos
hasonlóság van az emberi és állati test belseje közt, és én nagyon óvatosan
gyakran feldaraboltam egy állatot, hogy lássam, milyen, és hogy a
testrészek hogyan kapcsolódnak. Könnyű megnézni azokat a csöveket,
amelyek a vért szállítják a szívből, és az inakat, melyek az izmokat
mozgatják. Azok a dolgok nagyon hasonlóak minden állatban, bizonyos
dolgok azonban különböznek. Például egy bölény gyomra más, mint egy
lóé, és sok minden másként helyezkedik el a két állatban. Hasznos lehet, és
egészen érdekes.
– Én is így tapasztaltam – mondta Ayla. – Sok állatot levadásztam már,
sokat feldaraboltam, és valóban segít megismerni az emberi testet.
Biztosra veszem, hogy Shevonar bordái eltörtek, és a csontszilánkok
átszúrták a... légzőzsákjait.
– Tüdő.
– A tüdejét, és azt hiszem, más... szerveit is. Mamutoj nyelven májnak és
lépnek mondanám, a zelandoni szavakat nem tudom rájuk. Amikor
megsérülnek, erősen véreznek. Tudod, melyekre gondolok? – kérdezte
Ayla.
– Igen – válaszolta az Első.
– A vérnek nincs hova folynia. Azt hiszem, azért feketedett meg és
puffadt fel. A vér szétfolyt a testében, amíg valami szét nem szakadt benne
– mondta a fiatal nő.
– Megvizsgáltam, és egyetértek veled. A vér elöntötte a gyomrát és a
belek egy részét. Azt hiszem, a belei robbanlak szét – mondta a donier.
– A belek azok a hosszú csövek, melyek kivezetnek a testből?
– Igen.
– Jondalar tanította meg ezt a szót. Shevonarnál is azok érültek meg, azt
hiszem, de az ölte meg, hogy a belsejét elöntötte a vér.
– Igen. A bal alsó lábának kis csontja is eltört, és a jobb csuklója, azok
azonban természetesen nem lettek volna halálosak – mondta Zelandoni.
– Nem, és azok a törések nem aggasztottak volna annyira. Csak
szerettem volna tudni, tehettem volna-e bármit érte – kérdezte Ayla, s
komoly, jó szándékú arcát aggodalom felhőzte.
– Az nyugtalanít, hogy nem tudtad megmenteni, igaz?
Ayla bólintott, és lehorgasztotta a fejét.
– Mindent megtettél, amit csak tehettél, Ayla. Egy napon mindannyian
elmegyünk a szellemek világába. Amikor Doni szólít bennünket, fiatalon
vagy öregen, nincs választásunk. Még egy Zelandoninak sem adatott meg
az a tehetség, hogy a halált megállítsa, de még az sem, hogy tudja, mikor
történik meg. Olyan titok ez, melyet Földanya senkivel nem oszt meg. Ő
engedte meg a Bölény Szelleminek, hogy elvigye Shevonart azért a
bölényért cserébe, melyet elejtettünk. Olyan áldozat ez, melyet Doni néha
megkövetel. Talán úgy vélekedett, emlékeztetnie kell bennünket arra, hogy
az Ö Adományait és a Tehetséget megbecsüljük. Azért öljük meg Földanya
teremtményeit, hogy mi élhessünk, nekünk pedig tisztelnünk kell az Élet
Adományát, melyet Tőle kapunk, amikor elvesszük állatainak élét. A
Földanya nem mindig szelíd és nemes lelkű. Leckéi és a belőlük levont
tanulságok nem mindig könnyűek.
– Igen, erre jöttem rá magam is. Nem hiszem, hogy a Szellemvilág
békés, szelíd hely. A leckék nehezek, de értékesek – mondta Ayla.
Zelandoni nem reagált. Úgy tapasztalta, ha nem válaszol azonnal, az
emberek gyakran beszélnek egyszerűen azért, hogy mondjanak valamit, és
többet megtudott abból, amit önként mondtak, mint amikor a kérdéseire
feleltek. S egy idő után Ayla valóban folytatta.
– Emlékszem, amikor Creb megmondta nekem, hogy a Barlangi
Oroszlán szelleme engem választott. Szerinte a Barlangi Oroszlán erős
totem, aki erős védelmet nyújt, de az erős totemekkel nehéz élni. Azt
mondta, ha törődöm a dolgokkal, a totemem segít, és tudatja velem, mikor
döntöttem helyesen, de próbára is tesznek, hogy meggyőződjenek arról,
érdemes vagyok-e arra, amit adni készülnek. Creb szerint a Barlangi
Oroszlán nem választott volna engem, ha nem lennék rá méltó – mondta
Ayla. – Talán úgy értette, túl nagy teher lenne.
A doniért meglepte az értelmezés mélysége, melyről Ayla megjegyzése
tanúskodott. Az a nép, melyet Törzsnek nevez, valóban ily fejlett értelemre
lenne képes? Ha a Barlangi Oroszlán Szelleme helyett a Nagy Földanya
kifejezést használta volna, előző mondatai elhagyhatták volna egy
zelandoni száját is.
Végül az Elsők Közt Első folytatta:
– Shevonarért a fájdalomcsillapításon kívül semmit nem lehetett tenni,
azt pedig te megtetted. A dunsztkötés érdekes gyógymód volt. A törzsbeli
asszonytól tanultad?
– Nem – válaszolta Ayla, megrázva a fejét. – Korábban soha nem
használtam. De oly erősen szenvedett, és tudtam, hogy a sérülése miatt
semmilyen folyadékot nem adhatok neki. Arra gondoltam, füstöt
használok. Ökörfarkkórót égettem már, hogy füstöt csináljak, mert az
csillapít egyes köhögéseket, és ismerek olyan növényeket, melyeket néha
izzasztókunyhóban égetnek el, de féltem attól, hogy az megköhögteti, és
mivel a légzőzsákjai megsérültek, nem akartam azt tenni. Akkor
észrevettem a zúzódást, bár azt hiszem, az már több volt zúzódásnál. Egy
idő után csaknem elfeketedett bőrén a zúzódás, de tudom, hogy egyes
növények enyhíthetik a zúzódás okozta fájdalmat, ha a bőrre teszik, és a
vadászkerítéstől idefelé jövet véletlenül észrevettem olyan növényeket.
Ezért visszamentem, és szedtem vamennyit. Mintha kicsit segített volna.
– Igen, én is azt hiszem – válaszolta a donier. – Talán egyezer majd én is
kipróbálom. Valóban mintha természetes, veled született gyógyító
tehetséged lenne, Ayla, s azt hiszem, az most azt mondja, hogy nagyon
rosszul érzed magad. Minden jó gyógyítót, akit ismerek, mindig felzaklat,
ha valakit nem tudott meggyógyítani, és meghalt. De semmit nem tehettél.
Nagy Földanya úgy döntött, magához szólítja, És az Ő akaratának senki
nem állhat ellen.
– Természetesen igazad van, Zelandoni. Nem hittem, hogy lenne bármi
remény, de mindenképpen meg akartam kérdezni tőled. Tudom, sok a
dolgod, és nem akarom több idődet elvenni – mondta Ayla, miközben
felállt, hogy magára hagyja Zelandonit. – Köszönöm, hogy válaszoltál a
kérdéseimre.
Zelandoni figyelte a távozni készülő fiatal nőt.
– Ayla – szólt utána –, nem tudom, értem megtennél-e valamit.
– Természetesen, bármit, Zelandoni.
– Miután visszaérünk a Kilencedik Barlanghoz, kiásnál nekem
valamennyi vörös okkert? Van egy védőgát a Folyónál a nagy szikla
mellett. Ismered a helyet?
– Igen, láttam az okkert, amikor Jondalarral úszni mentünk. Nagyon
élénkvörös, vörösebb, mint a többi. Hozok neked.
– Megmondom, hogyan tisztítsd meg a kezed, és adok egy külön
kosarat, amelyben elhozhatod – mondta Zelandoni.

 14

Másnap komor embercsoport tért vissza a Kilencedik Barlanghoz. A

vadászat rendkívül sikeres volt, ám túl drága árat fizettek érte. Amint
megérkeztek, Joharran átadta Shevonar holttestét Zelandoninak, hogy
előkészítse a temetésre. A menedék távoli végébe vitték, közel a vízeséshez
felvezető hídhoz, hogy Zelandoni, Relona és néhányan mások a rituálé
szerint megmossák, halotti ruhájába öltöztessék és felékszerezzék.
– Ayla – hívta magához Zelandoni az asszonyt, látva, hogy visszaindul
Marthona lakhelyére. – Most lenne majd szükségünk arra a vörös okkerre,
amit kértem.
– Máris indulok érte – válaszolta Ayla.
– Gyere velem. Odaadom azt a kosarat, és valamit, amivel kiáshatod –
mondta Zelandoni, majd a szállásához vezette, és félrehúzta az ajtótakarót,
hogy Ayla beléphessen. Még soha nem volt a donier otthonában, és
érdeklődéssel nézett körül. Valami Iza házi tűzhelyére emlékeztette benne,
talán a sok száradó növény és levelek, melyeket a központi helyiség hátsó
részén keresztben kifeszített zsinórokra kötöttek fel. Több emelt ágy állt a
falelemek előtt a lakóhely első részében, bár Ayla biztosra vette, hogy a
testes asszony nem ott aludt. Mintha két másik helyiség is lett volna,
melyeket elválasztottak a többitől. Az ajtódrapéria nyílásán bepillantva
látta, hogy egyik mintha főzőtérség lenne. A másikat alvószobának vélte.
– Tessék, a kosár és a csákány a vörös okker kibányászásához – szólalt
meg Zelandoni, átadva Aylának a használattól már vörösre festett erős
kosarat és egy fejszéhez hasonlatos ásóeszközt, melyet szilárdan egy
agancsnyélbe erősítettek.
Ayla, kezében a kosárral és a csákánnyal, Zelandonival együtt lépett ki a
lakhelyről, és elindultak a menedék déli része felé. Farkas megtalálta a
helyet, ahol pihenni szeretett a sziklaelőcsarnokban, ahol senkinek nem állt
útjában, de ahonnan figyelhette a történéseket. Aylát meglátva azonnal
odafutott hozzá. A donier megállt.
 – Bölcs dolog lenne, ha Farkast távol tartanád a holttesttől – szólalt meg.
– A saját védelmében. Amíg a holtat megszentelt földbe biztonságosan el
nem temetik, életszelleme nagyon zavart, és szabadon lebeg. Tudom,
hogyan kell megvédeni az embereket, de nem tudom biztosan, hogyan
védjek meg egy farkast, és nyugtalanít, hogy Shevonal elanja esetleg
megpróbál beköltözni ebbe a szegény állatba. Láttam már habzó szájú
veszett farkasokat. Azt hiszem, megpróbálnak leküzdeni valamit, talán
valami ördögit vagy megzavart szellemet. Az olyan állat harapása úgy öl,
mint a halálos méreg.
– Megkeresem Folarát, és megkérem, vigyázzon rá, amíg, vissza nem
érek a vörös okkerral – válaszolta Ayla.
Farkas mögötte kullogott, miközben lefelé igyekezett az ösvényen arra
a helyre, ahová Jondalarral fürödni mentek röviddel a megérkezésük után.
Csaknem telerakta a kosarat, majd visszaindultak. Meglátta az édesanyjával
beszélgető Folarát, és elmagyarázta neki Zelandoni kérését. A fiatal nő
elvigyorodott örömében, hogy a farkassal lehet. Édesanyja éppen arra
kérte, hogy segítsen a holttest előkészítésénél. Nem olyasmi volt, amit
szívesen tett volna, de tudta, Marthona nem fogja elutasítani Ayla kérését.
– A legjobb lenne Marthona lakhelyén belül tartani Farkast. Ha ki
akarnál menni, van egy külön kötél, melyet a nyaka köré lehet tenni úgy,
hogy nem fojtogatja. Farkas nem nagyon kedveli, de elviseli. Gyere
velem, és megmutatom, hogyan tedd rá – mondta Ayla.
A sziklaperem távoli végébe ment, és odaadta a vörös okkert az
Elsőnek. Ott maradt, hogy segítsen megtisztítani és felöltöztetni Shevonar
holttestét. Jondalar anyja is hamarosan jött segíteni – sokszor mosott és
öltöztetett már halottat, és megnyugtatta Aylát, hogy Folara több fiatalt
meghívott a szállásukra, és Farkas jól érzi magát köztük.
Ayla kíváncsiságát fölkeltette az öltözék, melyet a halott vadászra adtak,
noha érdeklődését akkor nem szívesen említette volna meg. A halotti ruhát
különböző állatok puha prémjéből készült bő tunikából és különböző
színárnyalatú cserzett bőrből készítették, melyeket bonyolult mintázatban
varrtak össze, és gyöngyökkel, kagylókkal, rojtokkal díszítettek. A tunikát
buggyosították, és szövött anyagú színes övvel kötötték meg a halott
csípőjénél. A kevésbé mívesen kidolgozott lábszárvédő illett a tunikához,
ahogy a lábikrákig érő, rojtos láb védő is, melynek tetejére prémszegélyt
erősítettek. Kagyló nyakláncokat, gyöngyöket, különböző állatfogakat és
agyarfaragásokat tettek a nyakába, és művészien eligazították.
A testet mészkőlapokra terített nagy, rugalmas, takaró méretű
fűgyékényre helyezték, melyet mintásra szőttek, és vörös okkerrel
színeztek. Mindkét végéről hosszú zsinórok lógtak le, melyeket, ahogy
Marthona elmagyarázta Aylának, össze lehetett húzni, hogy a gyékény
beburkolja a halottat. A zsinórok elég hosszúak voltak ahhoz, hogy kőrbe
lehetett velük csavarni a holttestet, s megkötni. A gyékény alá lenszálakból
font erős sodronyt helyeztek, melyet a két végén rúdhoz erősítettek, mint
egy függőágyat, hogy így el lehessen szállítani a megszentelt helyre, és
leereszteni a sírba.
Shevonar dárdakészítő volt. Melléhelyezték munkaeszközeit néhány
elkészített dárdával és azok darabjaival együtt, melyeken dolgozott, köztük
fanyeleket, agyar és kovakő lándzsahegyeket, és az összeillesztésükhöz
használt inakat, zsinórokat, ragasztót. Az inakat és zsinórokat a hegyek
nyélhez erősítésére használták, és hogy a dárdák meghosszabbításához a
rövidebb fadarabokat összekössék melyeket aztán gyantás szurokkal vagy
ragasztóval erősítettek össze.
Relona a lakhelyükről hozta el a tárgyakat, és zokogót a gyásztól,
amikor Shevonar kedvenc dárdaegyenesítőjét halott társa jobb keze
ügyébe helyezte. Egy vörös szarvas egyágú agancsának legszebb részéből
készült, a fejhez illeszkedő első elágazó agancsélből. Miután azt az
agancsélt levágták, nagyméretű lyukat fúrtak a széles végébe, ahol az
agancs elágazni kezdett. Ayla felismerte, hogy az eszköz hasonlított ahhoz,
amit Jondalar vitt vissza magukkal, és amely a fivéréé, Thonolané volt.
Állatokat, köztük stilizált, nagy szarvú hegyijuh-ábrázolást és
különböző szimbólumokat faragtak az eszközbe. Eszébe jutott Jondalar
története, hogy az ábrázolások tekintélyt adnak a dárdakiegyenesítőnek,
hogy a vele készített dárdahegyek egyenesen repüljenek és célba
találjanak, sőt ellenállhatatlan vonzást gyakoroljanak az állatra, amelyet
megcéloznak, és így biztosan megöljék. Azonkívül ízlésesen tetszetőssé is
teszik a dárdát.
Miközben Shevonar holttestét Zelandoni felügyelete alatt előkészítették,
Joharran másokat irányított egy időleges hajlék összeeszkábálásában,
melynek rudakkal alátámasztott, vékony réteg szalmatetőt emeltek. Miután
a holttestet elő készítették, fölé helyezték a hajlékot, majd gyorsan
összeállított, hordozható falakkal vették körül. A Zelandonia lépett a
hajlékba, a holttest közelében és a hajlékban szabadon lebegő szellemeket
elűző szertartás elvégzéséhez.
A szertartás végeztével mindenkinek, aki megérintette a holttestet, vagy
foglalkozott vele, vagy a vadász közelében dolgozott, akinek életereje
elhagyta a testét, rituálisan mén kellett tisztálkodnia. A vizet használták
ehhez, és e különleges tisztálkodáshoz a folyóvizet tekintették a
legjobbnak Mindannyiuknak teljesen bele kellett merítkezniük a Folyóba.
Nem volt fontos, hogy ruhátlanul vagy felöltözötten. A sziklapad alatti
ösvényen mentek le a Folyó partjára. A Zelandonia segítségül hívta Nagy
Földanyát, majd az asszonyok a folyón felfelé mentek egy bizonyos
távolságra, a férfiak pedig folyásirány mentén. Mindegyik nő levetette a
ruháját, egy-két férfi azonban teljesen felöltözve ugrott a vízbe.
Jondalar segített megépíteni a temetési hajlékot. Neki és mindazoknak,
akik a holttest fölé emelték, szintén meg kellett tisztulniuk a Folyóban.
Utána Aylával együtt ment fel az ösvényen. Proleva ételt készített a
részükre. Marthona Aylával és Jondalarral ült, majd egy idő után
Zelandoni csatlakozott hozzájuk, a családjára bízva a gyászoló özvegyet.
Willamar jött, Marthonát keresve, majd helyet foglalt mellettük. Miközben
olyan emberek közt volt, akikkel jól erezte magát, Ayla arra gondolt, jó
alkalom lenne ez arra, hogy a Shevonarra adott halotti öltözékről
megkérdezze őket.
– Minden halottra ilyen különleges öltözéket adnak? – kérdezte. –
Bizonnyal nagyon sok munka kellett Shevonar ruhájának elkészítéséhez.
– Különleges alkalmakon, vagy amikor először találkoznak valakivel,
az emberek többsége a legjobb ruháját akarja viselni. Ezért van ünnepi
ruhájuk. Jó benyomást akarnak lenni, és elismerést szerezni. Mivel az
emberek nem tudják, mire számíthatnak, amikor elérik a következő
világot, jó benyomásra törekszenek, és azt akarják, hogy bárki, akivel ott
találkoznak, ismerje őket – magyarázta Marthona.
– Nem gondoltam volna, hogy a ruhák is átmennek a következő világba
– mondta Ayla. – A szellem megy át. A test itt marad, nem így van?
– A test visszatér a Nagy Földanya méhébe – felelte Zelandoni –, az
életszellem, az elán visszatér az Ő szelleméhez a következő világban, de
mindennek van szellemi alakja, a szikláknak, a fáknak, az ételnek, melyet
eszünk, még az öltözéknek is, melyet viselünk. Egy ember elanja nem akar
mezítelenül vagy üres kézzel visszatérni. Shevonart ezért öltöztettük az
Ünnepi ruhájába, és mellé tettük mesterségének eszközeit és
vadászfegyvereit, hogy magával tudja vinni őket. Ételt is kap.
Ayla bólintott. Késére tűzött egy nagy szelet húst, fogni közé vette egyik
végét, majd kézben fogva a másikat, a késével levágott egy darabot, a
többit pedig visszatette a lapockacsont tányérra. Elgondolkodó
arckifejezéssel rágcsálta egy ideig, majd lenyelte.
– Shevonar ruhája nagyon szép volt. Annyi kis darabka oly szép
mintázatban összevarrva! – dicsérte. – Állatok és alakzatok! Mintha egy
történetről szólnának.
– Bizonyos módon igen – válaszolt mosolyogva Willamar. – így
ismerik fel, különböztetik meg az embereket, Halotti öltözékén mindennek
van jelentése. Tartalmaznia kell az ő és a társa elandonját, és természetesen
a zelandoni abelanját.
Ayla értetlenül nézett.
– Azokat a szavakat nem értem. Mi az elandon? Vagy mi az a zelandoni
abelan? – kérdezte.
Mindenki meglepetten nézett Aylára. Oly mindennapi szavak voltak, és
Ayla oly jól beszélt zelandoni nyelven, hogy nehéz volt elhinni, nem
ismeri őket.
Jondalar kissé megbántottan nézett.
– Talán nem beszélgettünk ezekkel a szavakkal kapcsolatos témákról –
szabadkozott. – Amikor rám találtál, Ayla, sharamudoj ruha volt rajtam, és
ők nem egészen ugyanúgy mutatják meg a személy kilétét. A
mamutojoknak van valami hasonlójuk, de nem ugyanaz. Egy zelandoni
abelan… nos... olyasmi, mint azok a tetoválások oldalt Zelandoni és
Marthona homlokán – próbálta megmagyarázni.
Ayla Marthonára nézett, majd Zelandonira. Ő tudta, hogy a Zelandonia
és a vezetők szépen kimunkált, különböző színű háromszögeket,
négyzeteket ábrázoló tetoválásokat viselnek, melyeket néha plusz
vonalakkal és csigavonalakkal is díszítenek, de a jel nevét még soha nem
hallotta.
– Én talán meg tudom magyarázni a szavak jelentését – mondta
Zelandoni.
Jondalar megkönnyebbültnek tűnt.
– Talán kezdhetném az elánnal. Azt a szót ismered?
– Ma hallottam tőled – válaszolta Ayla. – Valami olyasmit jelent, mint
szellem vagy életerő, azt hiszem.
– De korábban nem ismerted a szót? – kérdezte Zelandoni,
homlokráncolással nézve Jondalarra.
– Jondalar mindig a „szellem" szót használta. Az hibás? – kérdezte Ayla.
– Nem, nem hibás. És azt hiszem, tényleg hajlamosak vagyunk többször
használni az elán szót akkor, amikor meghal valaki, vagy születéskor,
mert a halál az elán hiánya vagy vége, a születés pedig a kezdete –
magyarázta a donier.
– Amikor egy gyermek megszületik, amikor egy új élet jön erre a
világra, teli van elánnál, életerővel – mondta az Elsők Közt Első. –
Amikor a gyerek nevet kap, egy Zelandoni egy szimbólumot alkot, amely
annak a szellemnek, annak az új embernek a szimbóluma, és ráfesti vagy
belefaragja, belevési valamilyen tárgyba – egy sziklába, csontra,
fadarabra. Annak a szimbólumnak a neve abelan. Minden abelan
különböző, és az egyén szimbólumaként szolgál. A jelkép állhat
vonalakból, alakzatokból, pontokból vagy egy állat leegyszerűsített
alakjából. Ami Zelandoninak eszébe jut, amikor az újszülöttről meditál.
– Pontosan ezt csinálta annak idején Creb – a mogur meditált, hogy
eldöntse, mi legyen az újonnan született totemje! – csodálkozott Ayla. Nem
egyedül ő lepődött meg.
– A törzsbeli emberről beszélsz, aki a te törzsed... Zelandonija volt? –
kérdezte a donier.
– Igen! – válaszolt Ayla, és bólintott.
– Ezen el kell gondolkodnom – mondta a hatalmas termetű asszony, s
jobban meghökkent, semmint azt bárkivel észrevétetni szerette volna. –
Hogy folytassam, a Zelandoni meditál, majd eldönti, melyik szimbólumot
válassza. A tárgy, melyre a jelképet rávéste vagy faragta, a szimbolikus
tárgy: az elandon. A Zelandoni odaadja az újszülött anyjának, hogy
vigyázzon rá gyermeke felnőttkoráig. Amikor a gyermek felnőttkorba lép,
felnőtté avatása részekeként az anya átadja neki elandonját.
– A szimbolikus tárgy, az elandon azonban több egy szerű anyagi
tárgynál, melyre mintákat festettek vagy karcoltak. A Barlang minden
egyes tagjánál tartalmazhatja az elánt, az életerőt, a szellemet, a Barlang
minden egyes tagjának lényegét, sokban hasonlóan ahhoz, ahogy egy
doniban benne van Földanya szelleme. Az elandonban több az erő, mint
bármely más személyes tárgyban. Oly erőteljes, hogy, rossz kezekben a
személy ellen használható, hogy rettenetes szenvedést és
szerencsétlenséget okozzanak neki. Ezért az anya a gyermekei elandonját
olyan helyen őrzi, melyet csak ő ismer, s talán még az anyja vagy a társa. –
Ayla ekkor értette meg hirtelen, hogy felelős a méhében hordott gyermeke
elandonjáért.
Zelandoni elmagyarázta, hogy amikor a felnőttkorát elérő gyermek
megkapja az elandonját, elrejti olyan helyre, melyet csak az új felnőtt
ismer, gyakran egészen távol. Egy ártalmatlan tárgyat, így például egy
követ azonban szedhet a közeléből helyettesítőként, és odaadhatja a
Zelandoninak, aki szokás szerint elrejti egy szent hely, talán egy barlang
kőfalának repedésébe, felajánlásként Földanyának. Miközben a felajánlott
tárgy jelentéktelennek tűnik, jelentősége sokkal fontosabb. Jelentőségét az
adja, hogy Doni a helyettesítő tárgyat vissza tudta vezetni az eredeti
szimbolikus tárgyig, onnan pedig a személyig, akié, anélkül hogy bárki,
még egy Zelandoni sem tudja, hova rejtették magát az elandont.
Willamar diplomatikusan hozzátette, hogy a Zelandonia teljes
mértékben tisztelt, és megbízhatónak és jótevőnek tekintette mindenki.
– De nagyon befolyásosak – mondta. – Sok ember számára némi
félelem járul az irántuk viseltetett tisztelethez, pedig minden egyes
Zelandoni is csak ember. Ismerünk azonban néhányat, akik visszaéltek
tudományukkal és képességeikkel, és vannak, akik félnek attól, hogy a
visszaélőket alkalomadtán rá lehet venni arra, hogy az olyan erővel bíró
tárgyat, mint az elandon, felhasználják valaki ellen, akit nem kedvelnek,
vagy móresre tanítsanak valakit, ha úgy vélik, erkölcstelenné,
tisztességtelenné vált. Nem tudok esettől, amikor ez megtörtént volna, de
az emberek szeretnek történeteket kiszínezni.
– Ha bárki háborgatja valakinek a szimbolikus tárgyát, az
megbetegítheti az illetőt, vagy meg is ölheti. Hadd meséljek el egy
történetet a Régiek Legendáiból – mondta Marthona. – A múltban állítólag
néhány család – néha egész Barlangok is – egy helyre tették minden
szimbolikus tárgyukat.
– Volt egy Barlang, amely az összes szimbolikus tárgyát egy kis
barlangba rejtette a lakhelyük közelében található hegy oldalában. Oly
szent helynek tekintették, hogy senki nem merte háborgatni. Egy nagyon
esős tavaszon lavina söpört végig a hegyen, elpusztítva a barlangot és
benne mindent. Az emberek egymást hibáztatták, és megszűnt köztük az
együttműködés. Egymás segítsége nélkül az életük nagyon megnehezedett.
Szétszóródtak, és a Barlang elpusztult. Így az emberek megtanulták, hogy
ha valaki megzavarja az elandonokat, de még ha természeti erők, víz, szél
vagy földmozgások mozdítják is el őket, a családnak vagy a Barlangnak
súlyos gondjai lesznek. Ez az oka annak, amiért minden egyes embernek
egyénileg kell elrejtenie saját szimbolikus tárgyát.
– A helyettesítő köveket egy helyre lehet tenni – vette vissza a szót a
Zelandoni. – Földanya tiszteli és vissza tudja vezetni őket, azok azonban
csak kis jelképek, nem az igazi eladonok.
Aylának tetszett a Legenda. Hallott már a Régiek Legendáiról, de eddig
nem fogta fel, hogy azok olyan történetek, melyek segítenek megérteni az
embereknek olyasmiket, amiket tudniuk kell. Azokra a történetekre
emlékeztettek, melyeket telente az öreg Dorv mesélt Brun törzsének.
A donier folytatta:
– Az abelan egy szimbólum, jel vagy minta, melyhez mindig valamilyen
életerő társul. Egy közösség jellegzetességeit vagy egy személy egyéni
jellemzőit tartalmazza. A zelandoni abelan népünk tulajdonságait foglalja
magában, és a legfontosabb. Négyszögekből, háromszögekből gyakran a
változataikból és díszítésekből álló szimbólum különböző színű lehet,
különböző anyagokból, különböző számú négyszögekből készülhet, de az
alapvető alakja nem változtatható meg. Ennek egy része zelandoni abelan –
mondta, a homloka oldalára tetovált jelre mutatva. Ayla észrevette, hogy
három sorban rajzolt három négyzet adja a minta egy részét.
– A négyszögekből mindenki tudhatja, aki látja, hogy népem a
zelandoni. Mivel kilencet lehet megszámolni a szimbólumból, az is
látható, hogy a Kilencedik Barlang tagja vagyok. Természetesen több
minden mást is jelent a tetoválás – folytatta. – Jelöli, hogy a Zelandoniak
egyike vagyok, és megmutatja azt is, hogy a többi Zelandoni engem tekint
Elsőnek a Nagy Földanya szolgálói közül. Bár nem annyira fontos, de egy
része a saját személyes abelanom is. Megfigyelhetitek, hogy Marthona
tetoválása eltér az enyémtől, noha bizonyos részei egyformák.
Ayla megfordult, hogy megvizsgálja a korábbi vezető tetoválását.
Marthona féloldalra hajtotta fejét, hogy a lány jobban láthassa.
– Ott van a kilenc négyszög – szólalt meg Ayla –, de homlokod másik
oldalán, és vannak más jelek is, azok pedig, íveltek. Most, hogy látom, az
egyik mintha egy ló alakja lenne a nyakától a hátán végig le a hátsó lábáig.
– Igen – mondta Marthona –, a tetoválómester nagyon jó munkát
végzett, és megörökítette abelanom lényegét. Noha stilizáltabb, mert így
jobban illik az egész mintázathoz, nagyon hasonlít az elandonomon levő
ábrához, amely egy ló, de annál egyszerűbb.
– Tetoválásainkból mindegyikünket megismerheted valamennyire –
mondta Zelandoni. – Azt, hogy én Földanyát szolgálom, mert az enyém
bal oldalon van. Azt, hogy Marthona a Barlangunk vezetője, vagy az volt,
mert az ő szimbóluma a homloka jobbján található. A négyszögekből
tudhatod, hogy mindketten zelandoniak vagyunk, mégpedig a kilencedik
Barlangból.
– Azt hiszem, Manvelar tetoválásában három négyszög van, de nem
emlékszem, hogy Brameval homlokán meg tudnék számolni tizennégy
négyszöget – mondta Ayla.
– Nem, valóban nem – felelte Zelandoni. – A Barlangokat nem mindig a
négyszögek számával jelölik, de egy személy Barlangját valahogy mindig
ábrázolja. Brameval tetoválásul például tizennégy pont van egy bizonyos
alakzatban.
– Nincs mindenkinek tetoválása – mondta Ayla. – Willamarnak egy kicsi
van a homloka közepén, Jondalarnak azonban egyáltalán nincs.
– Csak a vezetőknek van tetoválás a homlokán – válaszolta Jondalar. –
Zelandoni a szellemi vezető, anya egy Barlang vezetője volt. Willamar a
Kereskedőmester. Az fontos tisztség, és gyakran kikérik a tanácsát, így őt
is vezetőnek tekintik.
– Noha sokan inkább az öltözékükkel mutatják meg kilétüket, mint
például Shevonar, egyes embereknek más testrészűkön vannak
tetoválásaik, az arcukon, állukon, esetleg a kezükön, rendszerint olyan
helyeken, ahol nem takarja el a ruházat, így látható. Nincs sok értelme
azonosító tetoválást tenni olyan helyre, ahol senki nem láthatja. Másféle
tetoválások gyakran olyasmit ábrázolnak, amiről a személy azt akarja,
hogy felismerjék, az azonban rendszerint egy személyes teljesítmény, és
nem az elsődleges kötelék – magyarázta Marthona.
– A Mamutok közt a Mamutinak – ahogy egy Zelandoninak – van
tetoválás az arcán, de nem négyszögek, hanem ék alakzatok – mondta
Ayla. – A négyszöghöz hasonló gyémánt alakzattal kezdődnek, melyet úgy
forgatnak el, hogy a csúcsai lefelé és felfelé mutatnak. Vagy a négyszög
felével, egy háromszöggel – különösen kedvelik a lefelé mutató
háromszögeket. Majd megismétlik a hegyes alakzatot, például úgy, hogy
egy háromszög valamely csúcsát egy másikba rajzolják bele. Néha
összekötik őket, és cikcakk alakzatot formálnak. Azoknak a
szimbólumoknak is van jelentésük. Mamut éppen az elutazásom előtti télen
kezdett megtanítani rájuk.
Zelandoni és Marthona egymásra nézett, és elismerően bólintott. A
donier beszélt már a korábbi vezetővel Ayla tehetségéről, és azt tanácsolta
neki, talán mérlegelnie kellene, hogy egy napon összebarátkozik a
Zelandoniával. Mind ketten egyetértettek abban, hogy jobb lenne Aylának
és mindenkinek.
– Akkor Shevonar tunikáján is rajta volt a jele, az abelanja és a
zelandoni abelan – jelentette ki Ayla szomorú, monoton hangon.
– Igen. Mindenki felismeri majd, köztük Doni is. A Nagy Földanya tudni
fogja, hogy Shevonar az egyik gyermeke, aki ennek a földnek a
délnyugati területén élt – mondta Zelandoni. – Az azonban csak egy
részlete Shevonar Halotti Tunikája mintázatának. A teljes öltözéknek van
jelentése köztük a nyakláncoknak is. Azonkívül a zelandoni abelan a
mintázat egy része magában foglalja a kilenc négyszöget e Barlang
szimbólumát, és a származását jelölő mintázatókat. Az asszony
szimbolikus jelei, akit társul vett, és társa gyermekeinek abelanjai, akik
Shevonar házi tűzhelyéhe születtek. Dárdakészítő mesterségének is
megvan a szimbóluma, és természetesen a saját szimbolikus jele. Mind
közül a saját abelanja a legszemélyesebb és egyénileg a legerőteljesebb
elem. Ünnepi ruhája, amely most a halotti öltözéke, tartalmazza és láttatja
neveit és kötelékeit.
– Shevonar ünnepi ruhája különösen szép – mondta Marthona. – A régi
mintakészítő alkotta, aki már meghalt. Kiváló munkákat készített.
Ayla nagyon érdekesnek tartotta a zelandoniak viseletét, egyik-másik
egészen szép volt – különösen Marthona dolgai –, de elképzelése sem volt
a hozzájuk társított jelentések összetettségéről. Néhány holmi
túldíszítettnek tűnt az ő ízlésének. Ő az egyszerű, tiszta alakzatokat tanulta
meg tisztelni, és használhatóságukat, ahogy törzsbeli anyja is tette,
esetenként változtatott a mintán, melyet például egy kosárra font, vagy
láttatta a fa erezetét egy tálon vagy csészén, melyet kifaragott és simára
csiszolt, de soha nem adott hozzá díszítéseket.
Most kezdte megérteni, hogyan jellemzik és azonosítják az embereket a
ruhák és ékszerek, melyeket viselnek, ahogy arctetoválásaik is. Shevonar
teljes öltözékét, mindazon túl, hogy módfelett díszes volt, harmonikusnak
és tetszetős mintázatúnak találta. Meglepődött azonban, amikor Marthona
azt mondta, hogy egy idős ember tervezte és készítette.
– Shevonar ruháinak elkészítése biztosan sok munkát igényelt. Miért tölt
egy idős ember annyi időt ruhák készítésével? – kérdezte Ayla.
 Jondalar mosolygott.
– Mert annak az idős embernek az volt a mestersége, hogy ünnepi és
halotti öltözékeket tervezzen. A mintakészítőnek az a munkája.
– Az idős ember nem elkészítette az ünnepi ruhákat, hanem megtervezte,
hogy az egyes ruhadarabok hogyan illenek össze a legjobban – mondta
Marthona. – Oly sok aspektust kell tartalmaznia, hogy különleges
tehetséget és művészi látásmódot igényel tetszetős összeillesztésük... Ő
azonban kiválóan értett a darabok elrendezéséhez úgy, hogy ruhává lessen
varrni őket. Számos ember éveken át dolgozott vele együtt, és
munkaközössége nagyon sok megbízást kapott. Most egyikük tervezi a
ruhákat, ám ő még nem olyan tehetséges.
– De az idős ember vagy bárki más csinálta Shevonarnak? – kérdezte
Ayla.
– Az ő mestersége volt, és ő kereskedett vele – válaszolta Jondalar.
Ayla a homlokát ráncolta. Nyilvánvalóan még mindig nem értette.
– Azt hittem, az emberek más Táborokkal vagy Barlangokkal
kereskednek. Nem tudtam, hogy saját Barlangul népével is.
– Miért ne? – kérdezte Willamar. – Shevonar dárdakészítő volt. Jól
elkészített dárdáiról ismerték, de az összes elemet és szimbólumot, amit
ünnepi ruháján meg akart mutatni, nem tudta elhelyezni úgy, ahogy neki
tetszett. Ezért húsz legjobb dárdájával fizetett az öltözékért, és igen nagy
becsülte.
– Az idős ember egyik utolsó munkája volt – mondta Marthona. –
Miután a látása már nem tette lehetővé, hogy gyakorolja mesterségét,
egyenként eladta Shevonar dárdáit más dolgokért, melyekre szüksége volt,
de a legjobbakat megtartotta magának. Csontjai már szent helyen
pihennek, de azt a dárdát magával vitte a szellemvilágba. Azt vitte
magával, melyen mind az ő, mind Shevonar abelanja rajta volt.
– Ha egy dárdakészítő különösen elégedett a munkájával – magyarázta
Jondalar –, néha a saját abelanját összedolgozhatja annak a személynek a
dárdába faragott vagy festett abelanjával, akinek a fegyvert készítette.
Ayla a vadászat során megtanulta, hogy bizonyos dárdaszimbólumok
nagyon fontosak. Tudta, hogy minden dárdán rajta van tulajdonosának
jelképe, hogy így kétség se merüljön fel abban, hogy ki melyik állatot
találta el. Nem tudta, hogy a szimbólumot abelannak nevezik, vagy hogy
annyira fontos lenne a zelandoniaknak. Tanúja volt, amint egy vitát a
szimbólum alapján döntöttek el. Két dárdát találtak ugyanabban az állatban,
de csak az egyik talált el létfontosságú szervet.
Noha minden egyes dárda magán viselte tulajdonosának jelképét,
hallotta, amint a vadászok a dárdakészítőről beszélgetnek. Mintha mindig
tudták volna, ki melyik dárdát készítette, akár rajta volt készítőjének jele,
akár nem. A dárda jellegéről és díszítéseiről fel lehetett ismerni készítőjét.
– Mi a te abelanod, Jondalar? – kérdezte.
– Semmi különleges, csak egy jel. Ilyen – mondta. Elsimította maga
mellett a poros földet, és ujjával egy vonalat rajzolt, majd egy másodikat,
amely az elsővel párhuzamosan kezdődött, de a végén egy pontba futott
össze. Egy kis vonal kapcsolta össze a másik kettőt a kihegyezett vég
kötelében. – Mindig azt hittem, hogy a születésem napján a Zelandoninak
semmi ötlete nem volt – válaszolta, majd az Esőre pillantott, és
elvigyorodott. – Vagy ez talán egy hermelin farka, fehér és a vége fekete.
Mindig tetszettek azok a kis hermelinfarkak. Gondolod, hogy az én
abelanom egy hermelin?
– Nos, a te totemed egy Barlangi Oroszlán – mondta Ayla, mint az
enyém. Azt hiszem, a te abelanod bármi lehet, aminek akarod. Miért ne
lehetne hermelin? A hermelinek bátor kis menyétek, de télen szépek. Egész
testük fehér, fekete szemük és farkuk fekete csúcsa kivételével egész testük
fehér. Valójában barna nyári kabátjuk sem rossz. – Egy pillanatra
elgondolkodott, majd megkérdezte: – Mi Shevonar abelanja?
– Pihenőhelye közelében láttam az egyik dárdáját – mondta Jondalar. –
Elhozom és megmutatom.
Gyorsan elhozta a dárdát, és megmutatta Shevonar szimbolikus jelét.
Egy muflon, egy nagy, ívelt szarvú hegyi kecske stilizált ábrázolása volt
rajta.
– Magammal vinném – mondta Zelandoni. – Kell egy másolatot
készítenem az abelanjáról.
– Miért? – kérdezte Ayla.
 – Mert ugyanaz a szimbólum, amely a dárdáit, öltözékét és más
tulajdonát jelölte, lesz majd a sírját jelölő oszlopon is – válaszolta
Jondalar.
Miközben visszafelé gyalogoltak lakóhelyük felé, Ayla végiggondolta a
beszélgetést, és levont néhány önálló következtetést. Noha magát a
szimbolikus tárgyat, az elandont elrejtették, a ráfestett vagy belevésett
szimbolikus jelet, az abelant nemcsak az ismerte, akit szimbolizált, hanem
bárki más is. Erővel bírt, különösen a tulajdonosának, de olyannak nem,
aki vissza akart élni vele. Túl jól ismert volt. Az igazi erő az ismeretlenből
ered, a titkosból, a rejtettből, ezoterikusból.

Másnap reggel Joharran kopogott Marthona lakhelye bejáratának

ajtófélfáján. Jondalar félretolta az ajtófüggönyt, és meglepetten látta meg
fivérét.
– Nem mész el a ma reggeli tanácskozásra? – kérdezte.
– De igen, természetesen, csak először veled és Aylával akartam
beszélni – válaszolta Joharran.
– Akkor gyere be – mondta Jondalar.
Joharran belépett, és hagyta, hogy háta mögött a súlyos bejárati drapéria
visszahulljon a földre. Marthona és Willamar jött elő hálóhelyükről, és
szívélyesen üdvözölték. Ayla a reggeliből megmaradt ételt Farkas fatáljába
tette, felnézett és mosolygott.
– Joharran azt mondta, beszélni akar velünk – közölte Jondalar, Aylára
nézve.
– Nem veszem el sok idődet, de gondolkodtam azokon a
dárdavetőiteken. Ha többünk tudta volna olyan távolságból elhajítani a
dárdáját, mint te, Jondalar, megállíthattuk volna azt a bölényt, mielőtt
eltapossa Shevonart. Rajta már túl késő segítenünk, de azt szeretném, hogy
a megmaradt vadászoknak legyen olyan biztonságos távolsága.
Megtennétek, hogy megmutatjátok mindenkinek, hogyan kell el készíteni
és használni azt a dárdahajítót?
Jondalar elmosolyodott.
 – Természetesen. Ebben reménykedtem én is. Alig várom, hogy
megmutassuk, hogyan működik, hogy mindenki láthassa az előnyeit.
Folara kivételével Marthona lakhelyének minden lakója a hatalmas
sziklamenedék déli végének közelében található gyülekezési térre indult
Joharrannal. Számosan ott voltak már, mire odaértek. Futárokat küldtek a
vadászaton részt vett Barlangok Zelandoniaiért, hogy beszéljenek a
temetési szertartásról. Rajtuk kívül ott volt már a Kilencedik Barlang
szellemi vezetője, a Tizennegyedik, a Tizenegyedik, a Harmadik, a
Második és a Hetedik Barlang Zelandonija. Jelen volt mindazok többsége
is, akikre az emberek vezetőként tekintettek, ahogy jó néhány érdeklődő is.
– A Bölény Szelleme egyikünket követelte viszonzásul a sajátjáért –
szólalt meg a testes donier. – Olyan áldozat, melyet meg kell hoznunk, ha
ő megköveteli. – Az emberekre nézett, akik tudomásul véve bólintottak.
Tekintélyt parancsoló jelenléte soha nem volt olyan nyilvánvaló, mint
amikor együtt volt a többi Zelandonival. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy ő
Nagy Földanya Szolgálói Közt Első.
Miközben a találkozó folytatódott, egy-két Zelandoni kis nézeteltérésbe
bonyolódott egy jelentéktelen dolog miatt, és az Első hagyta, hogy a
disputát lefolytassák. Joharran azon vette észre magát, hogy gondolatai
elkalandoznak a Shevonar temetésével kapcsolatos beszélgetésről, és azon
tűnődik, hol állítsák fel a gyakorló céltáblákat. Miután beszélt Aylával és
Jondalarral, úgy döntött, bátorítja vadászait a dárdahajító elkészítésére, és
elkezdik a gyakorlást, még mielőtt elindulnának a Nyári Találkozóra. Azt
akarta, hogy a lehető leggyorsabban tegyenek szert jártasságra Jondalar új
fegyverének használatában. De nem ma. Tudta, hogy ma nem lehet
fegyvereket használni. Ma Shevonar szellemét, elánját kell elkísérniük a
következő világba.
Zelandoni gondolatai is másutt jártak, noha olyannak tűnt, mint aki
komolyan megfontolja a felmerült véleményeket. Jondalar öccsére
gondolt, mióta megkapta a távoli napfelkelte földjén levő sírjáról azt a
követ, rajta az opál fényű arccal, de az alkalmas időre várt.
Tudta, hogy mind Jondalarnak, mind pedig Aylának részt kell vennie a
gyászszertartáson, és a kapcsolatteremtés a következő világgal bármilyen
körülmény között elég félelmetes, különösen azok számára, akik nem
készültek fel rá – veszélyes lehetett még a felkészülteknek is.
Biztonságosabb volt, ha többen voltak jelen a gyászszertartáson, hogy
támaszául szolgáljanak azoknak, akik a közvetlen kapcsolatot teremtik.
Mivel Shevonar egy vadászaton halt meg, amelyen részt vett a közeli
Barlangok többsége, temetésének fontos szertartásnak kell lennie, amely
magában foglalja és segítségül hívja az egész közösség védelmét. Ez jó
alkalom arra, hogy megkíséreljen mélyebben belépni a szellemvilágba,
hogy megkeresse Thonolan életerejét, gondolta Zelandoni Aylára
pillantott, és azon tűnődött, vajon az idegen asszony hogyan reagál majd.
Ayla folyamatosan meglepte a doniert tudásával, rátermettségével s még
dicséretes magatartásával is.
Az idősebb doniernek hízelgett, amikor a fiatal nő megkereste a
kérdésével, hogy tehetett-e volna bármi egyebet Shevonarért, különösen,
hogy már bizonyította szakértelmét. S valóban nagyon tisztességes volt
Aylának az a javaslata, hogy Jondalar hozzon el egy követ fivére temetési
helyéről, figyelembe véve, hogy teljesen ismeretlenek voltak számára a
zelandoniak szokásai, gondolta a donier, A Thonolan holttestére zuhant
görgeteg közt talált kő valóban különleges volt. Teljesen mindennaposnak
látszott, amíg meg nem fordították, és meg nem látták azt a kékes,
opálfényű arcot a tűzvörös pöttyökkel.
Az opalizáló kék szín kétségtelenül a tisztaság egyik jelképe, a vörös
pedig az élet színe, Földanya Öt Szent Színének legfontosabbja. Az a
kicsiny kő nyilvánvalóan az életerő tárgya. Miután túl leszünk a
gyászszertartáson, valamit tenni kell vele.
Csak fél füllel hallgatta a nézeteltérést, amikor eszébe jutott, hogy a
Thonolan sírjáról való kő mennyire hasonlít egy helyettesítő kőre.
Földanya azzal megtalálhatja Thonolan elanját. A legjobb és
legbiztonságosabb helye egy szent barlang repedésében lenne, a családja
helyettesítő köveinek közelében. Ismerte az egész Kilencedik Barlang
csaknem minden helyettesítő kövének és más Barlangok kövei közül is
soknak a helyét, ahogy a sajátján kívül néhány mostani elandon
rejtekhelyét is.
 Előfordulhatott néhány szokatlan körülmény, amelynél a beavatkozására
volt szükség, magára vállalva a szülői kötelességeket és felelősséget
néhány gyerek elandonjáért, és el kellett rejtenie olyanok szimbolikus
tárgyát is, akik mentálisan vagy fizikailag képtelenek voltak rejtekhelyre
tenni a sajátjukat. Soha senkinek nem beszélt róluk, és soha semmilyen
okból nem próbálna hasznot húzni tudásából. Teljes mértékben tisztában
volt a mind saját magára, mind pedig az elandon szimbolizálta személyre
leselkedő veszélyekkel.
Ayla gondolatai is elkalandoztak. Nem ismerte a zelandoni temetési
szokásokat, és nagyon érdekelte, a már-már végeérhetetlennek tűnő vita
azonban már meghaladta felfogóképességét. Még az általuk használt
ezoterikus szavak némelyikét sem értette. Így hát inkább a nemrég
tanultakon gondolkodott.
Elmagyarázták neki, hogy a holtakat rendszerint szakrális földben
temetik el, noha bizonyos számú sír után új helyet keresnek. Túl sok egy
helyen időző szellem túl nagy erőt adna nekik. Azokat, akik egyszerre
haltak meg, vagy nagyon közel álltak egymáshoz, el lehetett temetni egy
helyre, de inkább a térség különböző, szétszórt kis helyein alakítottak ki
sírkertet.
Bárhol választották is, a temetkezési helyet a szorosan egymás mellé, a
földbe állított póznákkal jelölték a sír körül és a halott fejénél. Az
oszlopokra az oda temetettek abelanjait festették vagy faragták, és olyan
szimbólumokat, melyek a temetkezési helyre belépés veszélyeire hívták fel
a figyelmet. A halott szelleme – amelynek már nem volt teste, melyben
élhetett – ólálkodhatott a kijelölt temetkezési helyeken belül, bár a
kerítésen nem mehetett túl. A Zelandonia építette a szelleműző kerítést úgy,
hogy azok a szellemek, melyek nem találták meg útjukat a saját világukba,
ne léphessék át a határt, és lophassák el olyan valakinek a testét, aki még
ezen a világon él.
Erőteljes védelem nélkül a temető elkerített helyére belépők halálos
veszélyben forogtak. A szellemek már azelőtt elkezdtek gyülekezni,
mielőtt a holttestet nyughelyére helyezték, és tudni lehetett róluk, hogy
megkísérlik birtokukba venni egy élőlény testét, és háborút vívnak az
uralómért az élő ember saját szellemével. Ezt rendszerint az illető
gyökeres változásáról lehetett felismerni, aki attól fogva rá nem jellemző
dolgokat tesz, vagy olyasmiket lát, melyeket mások nem, vagy minden
nyilvánvaló ok nélkül felkiált, vagy kegyetlenné válik, vagy mintha
képtelen lenne meg érteni a körülötte levő világot, és magába fordul.
Sok év elteltével, amikor a póznák már maguktól kidőltek és
belerothadtak a földbe, s növényzet nőtt a sírok fölött, megtisztították a
sírkerteket, és a megszentelt földet már nem tekintették szenteltnek, sem
veszélyesnek – a szellemek eltűntek. Állítólag a Nagy Földanya Föld már
visszakövetelte azt, ami az Övé volt, a helyet pedig visszaadta
gyermekeinek.
Ayla és a többi elgondolkodó azonnal visszafordította figyelmét a
beszélgetésre, amint meghallották az Első hangját. Mivel a vitázó
Zelandonik mintha nem tudtak volna megegyezésre jutni, a befolyásos
Zelandoni úgy döntött, ideje közbeavatkoznia. Olyan döntésre jutott, amely
az összes vélemény valamennyi aspektusát magában foglalta, és azt úgy
magyarázta el, hogy az ő javaslata az egyetlen lehetséges megoldásnak
tűnt. Az őrökről folytatták a megbeszélést, akikre azok védelmében volt
szükség, akik Shevonar holttestét viszik a szent temetkezési helyre, hogy
így védettek legyenek az elveszett és kóbor szellemekkel szemben.
Halotti tort rendeznek majd a gyászolók megerősítésére, hogy így
minden egyes élő ember saját szellemének legyen ereje legyőzni az
eltévedt szellemeket. Szervezőként természetesen mindenki Prolevára
nézett. Shevonar fegyvereit és eszközeit is a sírjába helyezik, ételekkel
együtt. A halotti étket nem szabad elfogyasztani, az étel szelleme azonban a
szabadon lebegő szellemet táplálja, hogy erőt adjon neki ahhoz, hogy
megtalálja saját útját. Minden elképzelhetőt megtesznek, hogy a távozó
szellemnek ne legyen oka visszafordulni vagy túl sokáig kísérteni.

Aznap reggel később Ayla Nyihaha hátán kilovagolt Villámmal és

Farkassal a nyomában. Végigfésülte szőrüket, sörényüket, és átnézte őket,
minden rendben van-e velük. Megszokta, hogy minden napot a lovakkal
tölt, de mióta megérkeztek, ideje nagy részében Jondalar népével volt, és
hiányoztak neki az állatai. A mérhetetlen lelkes szeretetből, amellyel a
lovai üdvözölték, úgy gondolta, nekik is hiányzott ő és Jondalar is.
Visszafelé vezető útján megállt Joharran otthonánál, és megkérdezte
Prolevát, tudja-e, hol van Jondalar.
– Elment Joharrannal, Rushemarral és Solabannal, hogy megássák a
sírhelyet Shevonarnak – válaszolta az asszony, Prolevának sok teendője
volt, pillanatnyilag azonban másokra várt, így ráért. Meg akarta ismerni
ezt az asszonyt, akinek oly sokféle tehetsége van, s hamarosan társa
fivérének társa lesz, ezért jó szívvel invitálta Aylát.
– Kérsz egy kis kamillateát?
Ayla habozott:
– Azt hiszem, vissza kellene mennem Marthonához, máskor azonban
nagyon szívesen teáznék veled.
Farkas, aki legalább annyira élvezte a kiszabadulást, mint a lovak,
követte Aylát. Az állatot kémlelő Jaradal szaladt a farkas elé. A farkas a
gyerekhez nyomogatta orrál, a simogatására várva. Jaradal örömében
felkuncogott, e, megdörzsölgette Farkas fejét.
– Meg kell mondanom neked, Ayla – szólalt meg Proleva –, először
nagyon megijedtem, amikor Jaradal elmondta, hogy megérintette az
állatodat. Nehéz elhinni, hogy egy húsevő, vadászó állat, mint ez, olyan
szelíd és gyengéd lehet a gyerekekkel. Amikor Folara idehozta, és láttam,
hogy Marsala rámászik a hátára, nem hittem a szememnek. 1 húzogatta a
szőrét, megérintette a szemét, még az állát is ki nyitotta, és benézett a
szájába, és Farkas csak feküdt ott, mintha tetszett volna neki. Teljes
mértékben elbűvölő volt Még Salova is mosolygott, bár amikor először
meglátta a kislányát a farkasoddal, megrémült.
– Farkas nagyon szereti a gyerekeket – magyarázta Ayla. – Úgy nőtt fel,
hogy köztük aludt, játszott velük az Oroszlán Tábor földotthonában. Ők
voltak az alomtársai, és a kifejlett farkasok mindig védelmezők és
engedékenyek falkájuk kicsinyeivel. Mintha minden kisgyereket a saját
falkájához tartozónak tekintene.
Miközben Ayla és Farkas visszament Marthona lakóhelyéhez, nem
hagyta nyugodni valami, amit Prolevával kapcsolatban észrevett... a
testtartása, a mozgása, ahogy bő tunikája állt rajta. Váratlanul megértette,
és elmosolyodott, Proleva terhes – biztosra vette.
Marthona lakhelyén senkit nem talált. Bárcsak Prolevánál maradt volna
teázni, gondolta, és eltűnődött, hol lehet Jondalar édesanyja. Prolevánál
nem volt, talán Zelandonihoz ment látogatóba, gondolta. Úgy vette észre,
közel állnak egymáshoz, vagy legalábbis tisztelik egymást. Mindig
beszélgettek, vagy értő pillantásokat váltottak. Ha ott keresné Marthonát,
az arra is jó alkalom lenne, hogy beszéljen a donierrel, akit határozottan
jobban meg akart ismerni.
Valójában persze nem kell megkeresnem Marthonát, Zelandoni pedig
épp most nagyon elfoglalt lehet. Talán nem szabadna zavarnom, jutott
ekkor Ayla éppen az ellenkező gondolatra, de haszon nélkülinek tartotta
magát, és valami értelmeset akart tenni. Talán segíthetek, vagy legalábbis
felajánlom a segítségem, döntötte el végül.
Zelandoni szállására ment, és halkan kopogott a bejárati függöny
tartóoszlopán. Az asszony bizonnyal a közelben lesz. Egy-két
szívdobbanásnyi ideig tartó habozás után Ayla félrehajtotta a drapériát.
– Ayla, tehetek érted valamit? – szólalt meg a Zelandoni, meglehetős
meglepődéssel nézve a fiatal nőre és a farkasra.
– Marthonát keresem. Nincs otthon, és Prolevánál sem volt. Azt hittem,
idejött hozzád – válaszolta Ayla.
– Nem, nincs itt.
– Nos, ne haragudj, hogy zavartalak. Tudom, mennyire elfoglalt vagy.
Nem lett volna szabad rabolnom az időd.
– Semmi gond – válaszolta a donier, majd észrevette, hogy a fiatal nő
feszült, de lelkes, segítőkész és valahogy reményteljes. – Van valami külön
oka, amiért Marthonát keresed?
– Nem, csak kerestem. Arra gondoltam, esetleg segítségre lehet
szüksége.
– Ha valami tennivalót keresel, talán segíthetnél nekem – ajánlotta
Zelandoni, kitárva az ajtófüggönyt, miközben hátralépett. Ayla széles,
örömteli mosolya megértette az idősebb asszonnyal, hogy valóban tenni
szeretne valamit, s jövetelének ez volt az igazi oka.
– Nem baj, ha Farkas is bejön? – kérdezte Ayla. – Nem fog zavarni
semmiben.
– Tudom. Mondtam, hogy megértjük egymást – válaszolta a donier, és
tartotta a drapériát, hogy Ayla után Farkas is beléphessen. – A vörös
okkert, melyet gyűjtöttél, porítani kell. Ott találod a mozsarat – Zelandoni
megmutatta a vörös foltos követ, melybe az évek használata csésze alakú
bemélyedést formált –, és itt van az őrlőkő. Jonokol hamarosan itt lesz, és
szükségem lesz a segítségére a Shevonar abelanját tartalmazó oszlop
elkészítésében. Ő a tanítványom.
–Találkoztam egy Jonokol nevű emberrel a fogadási ünnepségen, de ő
művésznek mondta magát – válaszolta Ayla.
– Jonokol művész. És a tanítványom. Bár azt hiszem, inkább művész,
mint tanítvány. Nem érdekli a gyógyítás, sem az, hogy megtalálja útját a
szellemvilágba. Megelégszik azzal, hogy tanítvány legyen, de még fiatal.
Majd meglátjuk. Talán megvan még benne az elhivatottság. Egyébként
pedig kiváló művész, és kitűnő asszisztens – dicsérte Zelandoni, majd
hozzátette: – A művészek többsége Zelandoni is. Jonokol nagyon fiatal
kora óta az... már akkor megmutatkozott a tehetsége.
Ayla örömmel porította a vörös vas-oxidot. Ez a segítés nem igényelt
különleges tanulást, a monoton fizikai tevékenység azonban lehetővé tette,
hogy szabadon gondolkodhasson. A Zelandonián tűnődött, és hogy a
művészek, így például Jonokol, miért lett tagja a csoportnak, amikor az
olyan fiatalok valószínűleg semmit nem tudtak arról, mit jelent
Zelandoninak lenni. Miért kell művészeknek a Zelandonia tagjának
lenniük?
Miközben dolgozott, megérkezett Jonokol. Aylára nézett majd némi
meglepetéssel a Farkasra. Farkas fölemelte fejet, és Aylára pillantott,
készen arra, hogy jelzésére azonnal fel álljon. Majd megnyugodott, de
továbbra is éber maradt.
Ayla segíteni jött, Jonokol – szólalt meg Zelandoni, – Ha jól tudom, már
találkoztatok.
– Igen, ideérkezése első estéjén. Üdvözletem, Ayla – mondta a férfi.
 Ayla befejezte a vörös göröngyök finom porrá zúzását, és átadta a
mozsarat, az őrlőkövet és a vas-oxid port Zelandoninak, azt remélve, hogy
újabb tennivalót kap tőle, de gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mindketten
a távozására várnak. – Van bármi egyéb, amiben segíthetek? – kérdezte
végül.
– Nem, most nem, köszönöm – válaszolta a donier.
Ayla bólintott, majd intett Farkasnak, és elhagyták a barlangot.
Marthonát még mindig nem találta otthon, amikor visszatért lakhelyükre, s
hogy Jondalar is távol volt, nem tudta, mit tegyen. Prolevánál kellett volna
maradnom, és teáznom vele, gondolta. Úgy döntött, visszamegy – szerette
volna megismerni a kiváló és csodált asszonyt. Végtére is rokonok
lesznek, hiszen Jondalar fivérének társa. Talán készíthetek egy finom teát
szárított hárslevelekkel, hogy illatos legyen, és kevés édesítővel. Bárcsak
nőne valahol a közelben hársfa!

 15

Az emberek, elégedettségükre, már csaknem befejezték a sírgödör

ásását. Mielőtt elindultak, hogy a temetkezési helyet előkészítsék Shevonar
holttestének befogadására, a Zelandonia erős védelmet varázsolt köréjük.
E védelem része volt, hogy vörös okkerport szórtak kezükre, mégis
remegtek félelmükben, amikor a faragott és vörösre festett cölöpök jelölte
láthatatlan határt átlépték.
A négy sírásó nagy, alaktalan irhabőrbe burkolódzott mely teljesen
híján volt minden díszítésnek, egyfajta takaróba, melynek közepén lyukat
készítettek a fej részére. Arcot eltakaró csuklyát húztak fejükre, a
szemüknek vágott két lyukkal, a szájuknak és orruknak azonban nem,
nehogy ott a szellemek beférkőzhessenek.
A takaró azt a célt szolgálta, hogy elrejtse kilétüket bármilyen közelben
ólálkodó, élő testet kereső szellem elől, nehogy megszállja... nem lehetett
náluk az abelanjuk, nem lehetett rajtuk semmilyen szimbólum vagy
ábrázolás, amely bármilyen módon is jelölhetné, kik tolakodtak be a szent
helyre, és zavarták meg a lelkeket. Még csak meg sem szólalhattak, mert
még a hangjuk is elárulta volna őket. A sírásás nem olyan munka volt,
mellyel könnyű volt megbízni valakit, és Joharran úgy döntött, hogy mivel
ő a felelős a balszerencsés vadászat megszervezéséért, neki kell az egyik
sírásónak lennie. Két segédjét, Solabant, Rushemart, valamint a fivérét,
Jondalart választotta maga mellé. Noha a négy ember jól ismerte egymást,
őszintén remélték, hogy ez nem nyilvánvaló egyetlen ott ácsingózó elán
számára sem.
Keserves munka volt felásni a kemény talajt a kő ásókapával. A nap
magasan állt a fejük fölött, melegük volt, verejtékeztek. Nehezen
lélegeztek a bőrcsuklyában, de egyetlen erős, félelem nélküli vadász sem
vette le a fejéről – még csak meg sem próbálkoztak vele. Bármelyikük
szembe mert volna nézni egy támadó orrszarvúval, és csak az utolsó
pillanatban elugrani előle, ám sokkal nagyobb bátorság kellett dacolni a
megszentelt sírkert láthatatlan veszélyeivel.
Egyikük sem akart a szellemek kísértette helyen a szükségesnél tovább
maradni, és erejüket megfeszítve, gyorsan dolgoztak, az ásókapával
ellapátolva a meglazított földet. Eszközük nagy, lapos csontból készült,
nagyobb állatok medence- vagy lapockacsontjából, melynek egyik oldalát
kihegyezték, és kerek kővel vagy folyami homokkal lecsiszolták, hogy a
széle elég éles legyen, és megkönnyítse az ásást. Hegyes végével
szemközti oldalát hosszú fadarabhoz erősítették. A földet ahhoz hasonló
bőrökre helyezték, mint amilyet viseltek, hogy így majd elhúzhassák a
gödör szélétől, helyet adva a hamarosan a sír köré gyülekezőknek.
Joharran bólintott a többieknek, amikor az utolsó néhány lapátnyi földet
is kiemelték a gödörből. Elég mély Volt. Összeszedték eszközeiket, s
gyorsan eltávoztak. Még ekkor sem szólva egy szót sem, a lakhelyektől
távolra sietlek, egy korábban kiválasztott helyre, ahová ritkán jártak
emberek.
Joharran beledöfte az ásókapa hegyes végét a talajba, majd egy második
lyukat ástak, az elsőnél kisebbet, levették csuklyájukat, leplüket, és
beledobták a gödörbe, majd gondosan újra visszalapátolták a földet a
gödörbe. Az ásóeszközöket visszaviszik arra a különleges helyre, ahol
tárolják őket, arra azonban nagyon ügyelve, hogy eszközeik egyetlen
része se érintkezzen saját mezítelen testükkel, kivéve okkervörös kezüket.
Egy elkülönített kis barlangba siettek a völgy mélyének közelében
található, barlangocskákkal pöttyözött sziklák közé. A zelandoniak
faragott abelanjával és más jelölésekkel díszített cölöpöt helyeztek a
bejárathoz. Bementek a barlangba, visszatették helyére a sírásó
eszközöket, és gyorsan elhagyták a helyet, távozás közben mindkét
kezükkel megérintve az oszlopot, és alig hallhatóan elmormolva néhány
szót, Földanya védelméért fohászkodva. Majd egy kanyargós ösvényt
követve egy másik barlangba igyekeztek a fennsíkon, abba, melyet csak a
Zelandonia használt a férfiak és fiúk beavatási szertartásain.
A tragikus vadászaton részt vett Barlangok hat Zelandonija és néhány
tanítványuk várt rájuk a barlang előtt. Forró kövekkel csaknem forrásig
hevített víz volt náluk, és általában szappangyökérnek nevezett,
szaponintermő növények különböző változatai. A habzó szappanos víz
vörösre változott a kezük és lábfejük védelmére használt okkerportól.
Csaknem elviselhetetlenül forró vizet öntöttek bepiszkolódott többi
testrészükre, ami belefolyt a fölbe ásott kis üregbe. A rituális tisztálkodást
másodszor is elvégezték, hogy biztosítsák, egy csepp vörös sem maradt
testűkön. Kis, kihegyezett pálcikákkal a körmük alatt is megtisztították
bőrüket, majd harmadszor is megmosakodtak A Zelandonik
végigvizsgálták, és szükség esetén újra megmosdatták őket, amíg
mindegyikük elégedett nem volt.
Ezt követően minden egyes sírásó még egyszer megtisztálkodott,
vízhatlan kosárba töltött meleg vízzel és még több szappangyökérrel
végigmosva hajukkal együtt egész testüket. Csak amikor végül teljesen
tisztának nyilvánítóták őket, s engedélyezték nekik, hogy felöltsék saját
ruháikat, lélegeztek könnyebben. Az Elsők Közt Első mindegyiküknek
adott egy csésze forró, keserű teát, instruálva őket hogy először öblítsék ki
a szájukat, köpjék tartalmát egy kijelölt lyukba, s csak utána igyák meg a
többit. Sietősen kiöblítették szájukat, megitták teájukat, s
megkönnyebbülten elsiettek, hogy feladatuk azon részén túljutottak.
Egyikük sem szeretett oly közel lenni annyira erős varázslatokhoz.

Visszasétáltak Joharran otthonába, halkan beszélgetve, még ekkor is

tudatában szoros kapcsolatuknak a szellemek világával.
– Ayla keresett, Jondalar – mondta Proleva. – Elment, majd finom teával
tért vissza. Váltottunk néhány szót, de aztán jöttek néhányan, hogy
megbeszéljük a gyászlakomát. Felajánlotta segítségét, de én semmi
tennivalót nem tudtam adni neki. Biztos vagyok benne, hogy Zelandoninál
hasznosíthatja jólelkűségét. Nemrég indult el, de most nekem is mennem
kell. A főzőhelyiségben találtok ennivalót és forró teát.
– Mondta Ayla, hogy hova megy? – kérdezte Jondalar.
– Az édesanyádhoz.
– Köszönöm. Megyek, megkérdezem, mit akart.
– Egyél előtte egy falatot. Sokat dolgoztál – kínálta Proleva.
 Jondalar gyorsan evett, leöblítette egy kis teával, majd elindult.
– Tudasd velem, ha a Zelandonik felkészültek, Joharran – mondta kifelé
menet.
Mindenki az alacsony asztal körül ült, Marthona borát iszogatva,
amikor bement édesanyja lakhelyére.
– Tessék, Jondalar – szólalt meg Marthona. – Töltök neked is. Nehéz
nap a mai, s még nincs vége. Arra gondoltam, mindannyian
megpróbálhatnánk pihenni egy kicsit.
– Látom, lecsutakoltak és tiszta vagy, Jondalar – mondta Ayla.
– Igen, és igazán örülök, hogy azon a feladaton túl vagyunk. Én is ki
akarom venni a részemet, de gyűlölök ásni a megszentelt földben –
válaszolta Jondalar, és megborzongott.
– Tudom, hogyan érzel – mondta Willamar.
– Ha ástad a sírt, miért vagy olyan tiszta? – kérdezte Ayla.
– Miután a megszentelt temetkezési helyen sírt ásott és megzavarta a
szellemeket, teljesen meg kell tisztálkodnia magyarázta Marthona. – A
Zelandonik forró vízzel és sok szappangyökérrel többször átcsutakolják a
sírásókat.
– Ez a losadunajok forró tavát juttatja eszembe. Emlékszel, Jondalar? –
kérdezte Ayla. Észrevette, hogy Jondalar arckifejezése sejtelmes mosollyá
változik, s Aylának eszébe jutott egy örömteli délután Jondalarral a
természetes meleg vizű forrásban. Félrenézett, megpróbálva nem
viszonozni a mosolyt. – Emlékszel arra tisztító habra, amelyet olvasztott
állatzsiradékból és hamuból készítettek?
– Igen. Az valóban habzott, és jobban megtisztította a dolgokat, mint
bármi, amit valaha is láttam – válaszolt Jondalar. – Még a szagokat és
ízeket is kivette a ruhákból A férfi mosolya szélesebb lett, és Ayla tudta,
hogy a szavak kétértelműségével ugratja. Akkor mondta neki, amikor
megosztották az Örömöt, hogy még csak meg sem kóstolta. De érdekes
élmény volt oly tisztának éreznie magát.
– Azon gondolkodtam – mondta Ayla, ekkor is kerülve Jondalar
szerelmes pillantásait, és igyekezve komoly maradni –, hogy az a tisztító
hab nagyon jó lenne a tisztálkodási szertartáshoz. A losadunaj asszonyok
megmutatták, hogyan kell elkészíteni, de bonyolult lehet, és nem mindig
sikerül. Talán meg kellene próbálnom készíteni, hogy meg mutathassam
Zelandoninak.
– Elképzelni sem tudom, hogy a zsír és a hamu hogyan tisztíthat –
jegyezte meg Folara.
– Magam sem hittem volna, ha nem látom – válaszolta Ayla –, de
amikor egy bizonyos módon összekevered a kettőt, valami történik, és
már nem zsír, és nem hamu, ha nem valami más jön létre. Vizet kell adni a
hamuhoz, egy ideig főzni, majd hagyni, hogy kihűljön, mielőtt leszűröd.
Nagyon megkeményedik. Még hólyagokat is okozhat, ha nem vagy óvatos.
Mint a tűznek az a része, amely megéget, csak nem forró. Majd olvasztott
zsírt adsz hozzá, körülbelül ugyanannyi zsírt, mint amennyi a folyadék, de
mind a zsírnak, mind a leszűrt folyadéknak ugyanolyan hőmérsékletűnek
kell lennie, mint a csuklód belső oldalán a bőrnek.
Ha mindent helyesen csináltál, keveréskor olyan hab keletkezik, amely
szinte mindent megtisztít. Leöblíted a habot, és magával viszi a koszt. Még
a zsiradékot is letisztítja.
– Hogyan jutott bárkinek eszébe, hogy a zsírt és a hamuval elegyített
vizet összekeverje? – kérdezte Folara.
– Az asszony, aki beszélt róla, elmondta, hogy először véletlenszerűen
készítette el – magyarázta Ayla. – Tűzgödör fölött főzött vagy olvasztott
valami zsiradékot, amikor zuhogni kezdett az eső. Elfutott, hogy fedél alá
kerüljön. A tűzhöz visszatérve azt hitte, a zsír tönkrement: belefolyt a
tűzbe, tele lett hamuval, a tűzgödröt pedig megtöltötte az esővíz. Akkor
látta meg a keveréshez használt fakanalát. Sok idejébe telt, mire kifaragta,
és az egyik kedvence volt, így elhatározta, hogy megpróbálja kivenni a
tűzgödörből. Tönkrement zsírnak gondolt síkos habon keresztül érte el a
kanalát, és amikor le akarta tisztítani róla a habot, felfedezte, hogy
nemcsak hogy könnyen leöblíthető, hanem megtisztította a kezét, és a
fakanalat is.
Ayla nem tudta, hogy a fahamuból kimosódott lúg egy bizonyos
hőmérsékleten zsírral keveredve kémiai reakciót vált ki, amelynek során
szappan jön létre. Nem kellett tudnia, hogy a folyamat miért hoz létre
tisztító habot, csak annyit tudott, hogy így történik. Nem ez volt az első
alkalom, és nem is az utolsó, amikor egy felfedezés a véletlennek
köszönhető.
– Zelandonit biztosan érdekli majd – mondta Marthona. Észrevette a fia
és Ayla váltotta tekinteteket. Jondalar nem volt olyan óvatos, mint hitte
magáról, és Marthona megpróbálta segíteni Aylát, hogy a beszélgetés
komolyabb mederben maradjon. Végtére is hamarosan temetésre mennek.
Aligha az az idő volt ez, amikor az Örömökre lehetett gondolni. – Én
hasonló felfedezést tettem egyszer borkészítés közben. Utána a borom
mindig mintha jobban sikerült volna.
– Végre egyszer elmondod a titkodat, anya? – kérdezte Jondalar.
– Milyen titkomat?
– Hogy miként készítesz bort, amely mindig jobban sikerül, mint bárki
másé, és soha nem ecetesedik meg? – válaszolta vigyorogva Jondalar.
Marthona bosszús tekintettel bólintott.
– Nem hiszem, hogy titok lenne, Jondalar.
– De soha nem mondtad el senkinek, hogyan készíted.
– Mert soha nem voltam biztos benne, hogy az én borom valóban
különbözik másétól, vagy hogy más is hasznát viheti az én borkészítő
módszeremnek – válaszolta Marthona
– Nem tudom, először miért csináltam úgy, de figyeltem Zelandonit,
amint valami hasonlót csinál az egyik gyógyitalával, és mintha valami
hathatós varázslatot adott volna neki. Elgondolkodtam, vajon adna-e
valami varázslatot az én boromnak is. S tényleg, mintha úgy lett volna –
válaszolta Marthona.
– Nos, mondd el nekünk – szólalt meg Jondalar. – Mindig is tudtam,
hogy valami különlegeset csinálsz.
– Figyeltem Zelandonit, amint egy bizonyos gyógyszer elkészítése
közben valami gyógynövényt rágcsál, így legközelebb, amikor
összesajtoltam a gyümölcsöt a bornak, én is rágcsáltam azt a növényt, és
mielőtt a pép erjedni kezdett volna, beleköptem a levet. Furcsa, hogy
valami olyasmi megváltoztatná, de nyilvánvalóan igen.
– Iza arra tanított, hogy vannak bizonyos gyógyító szerek és bizonyos
italok, melyeket először meg kell rágni, hogy kiváltsák a hatást – szólalt
meg Ayla. – Talán a bornak összekevert gyümölcsök egy kis folyadékkal a
szájból, hozzá ad valami különleges anyagot. – Ezt még soha nem
gondolta át így, de lehetségesnek tartotta.
– Megkérem Donit, nekem is segítsen a gyümölcsléből bort készíteni.
Talán az az igazi titok – mondta Marthona.
– Földanya megadja, amit kérsz, ha nem kérsz túl sokat. Amikor kicsi
voltál, ez mindig bevált nálad, Jondalar. Ha megkérted Donit valamire, te
mindig mintha megkaptad volna, amit igazán akartál. Ma is így van?
Jondalar kissé elvörösödött. Nem vette észre, hogy bárki más tudott
volna erről, de sejthette, hogy Marthona igen.
– Általában – válaszolta, kerülve anyja tekintetét.
– Megtörtént-e valaha is, hogy nem adta meg, amit kértél tőle? –
faggatta az anyja.
– Egyszer – válaszolta feszengve.
Marthona figyelte fiát, majd bólintott.
– Igen, azt hiszem, az túl nagy kérés volt még Nagy Földanyának is, s
nem tudta megadni. Nem hiszem, hogy még most is sajnálnád, vagy igen?
Az anya és fia közti meglehetősen rejtélyes beszélgetés hallatán
mindenki értetlenül nézett. Jondalar észrevehetően feszengett. Ayla figyelte
őket, s hirtelen megértette, hogy Marthona Zelandoniról, vagyis inkább
Zolenáról, az egykor volt fiatal nőről beszél.
– Tudtad, Ayla, hogy ásni a szent helyen olyasmi, amit csak férfiak
végeznek? – kérdezte Willamar, a kínos pillanat enyhítésére témát váltva. –
Túl veszélyes lenne kitenni Doni Áldottjait olyan veszélyes erőknek.
– Én is örülök neki – mondta Folara. – Épp elég nehéz megtisztítani és
felöltöztetni olyan valakit, akinek a lelke eltávozott. Gyűlölöm csinálni!
Boldog voltam, Ayla, amikor ma megkértél, hogy vigyázzak Farkasra.
Meghívtam egy csomó barátomat, hogy hozzák el a húgukat és öccsüket.
Farkas egy csomó emberrel találkozott!
– Nem csoda, hogy olyan fáradt – mondta Marthona, az alvóhelyén
pihenő farkas felé pillantva. – Én is aludnék egy ilyen nap után.
– Nem hiszem, hogy alszik – válaszolta Ayla. Ismerte a különbséget a
farkas alvó és pihenő testtartása között. – Ám biztosan igazad van. Fáradt.
Valóban szereti a kicsiket, de alaposan kifárasztják.
Mindannyian megfordultak a bejárat melletti fatábla felől érkező halk
kopogás hallatán, pedig számítottak rá.
– A Zelandoniák felkészültek. – Joharran hangját hallották. A bent
tartózkodók gyorsan felhajtották boruk utolsó cseppjét, és mind az öten
kimentek. Farkas követte őket Ayla azonban kötéllel odakötötte egy erősen
a földbe ásott karóhoz, nem messze Marthona lakóhelyétől, hogy távol
tartsa a temetési szertartástól, melyen a szokások szerint mindenki részt
vesz.

Sokan gyűltek már össze a halotti sátor körül. Beszélgetés halk

mormogása hallatszott, ahogy az emberek üdvözölték egymást. A halott
körül eltávolították a falelemeket, hogy mindenki megtekinthesse
Shevonar fűgyékényre és háló függőágyra fektetett, szemfedéllel letakart
holttestét, mellyel később majd betakarják, hogy a temetkezési helyre
vigyék. Először azonban a Gyülekezés Mezejére szállítják, amely elég
tágas volt a vadászaton részt vett környékbeli hat Barlang minden
lakójának.
Jondalar a fivérével és másokkal együtt röviddel azután elment, hogy a
területre értek. Marthona és Willamar ismerte feladatát a szertartásban, és
siettek elfoglalni helyüket. Ayla nem tudta, mit csináljon, és elveszettnek
érezte magát. Úgy döntött, a háttérben marad, figyel, és reméli, hogy nem
tesz semmit, ami kellemetlen helyzetbe hozná őt magát vagy Jondalar
családját.
Folara bemutatta néhány barátjának, néhány fiatal nőnek és két
fiatalembernek az idegen asszonyt, akit a fivére hozott magával. Ayla
velük beszélgetett, vagy legalábbis megpróbált. Már oly sokat hallottak
róla, hogy csak bámultak, és vagy megbénította nyelvüket a
szégyenlősség, vagy túlkompenzálták fecsegéssel. Ayla először meg sem
hallotta hogy nevén szólítják.
– Ayla, azt hiszem, téged hívnak – mondta Folara, amikor észrevette a
feléje közeledő Zelandonit.
– Meg kell bocsátanotok neki – mondta váratlanul a donier Ayla ifjú
csodálóinak. – Elöl kell jönnie a Zelandoniával.
Ayla követte az asszonyt. A hátramaradt fiatalokra ez még nagyobb
hatást gyakorolt. Amikor az ifjak hallótávolságán kívül értek, Zelandoni
halkan ezt mondta Aylának: A Zelandonik nem esznek a temetés alatt. Te
velünk jössz, utána azonban csatlakozz Jondalarhoz és Marthonához a sor
elején, hogy a gyászlakomához megkapd az ételed.
Ayla nem kérdezte meg, miért kell neki a böjtölő Zelandoniával tartania,
de Jondalar családjával ennie, bár később elgondolkodott rajta. Fogalma
sem volt róla, mit várnak tőle. Csak ment a Zelandonik után, amikor
elindultak a hídon fel a Vízeséshez, és folytatták az utat a Gyülekezés
Mezejére.
A Zelandonik azért nem ettek, mert böjtölniük kellett ahhoz, hogy
kommunikálni tudjanak a következő világgal, ami szükséges lesz a
temetés alatt. Az Első azt tervezte, hogy később hosszas metafizikai utat
tesz, hogy kapcsolatba lépjen Thonolan elanjával. Mindig nehéz volt a
következő világba utazni, de most már hozzászokott, és tudta, mit kell
tennie. A böjt a Zelandonik életének része volt, és néha eltűnődött azon,
miért hízott továbbra is, amikor oly gyakran nem evett. Talán mert a
rákövetkező nap pótolta az elmaradt étkezést, bár nem vette észre, hogy
többet evett volna a többieknél. Tudatában volt, hogy hatalmas termete
sokak szerint hozzájárult egyéniségéhez és titokzatosságához.
Kövérségéből fakadó egyetlen kellemetlensége az volt, hogy kezdte mind
nehezebbnek érezni a kényelmes mozgást. Előrehajolni, felkapaszkodni
egy emelkedőn, leülni a földre, illetve inkább újra felállni egyre nehezebb
lett, Földanya azonban mintha azt akarta volna, hogy mind testesebb
legyen, és az Ő kívánságának a donier készségesen engedelmeskedett.
Távol attól a helytől, ahol a holttestet elhelyezték, hátul, a magas fal
mellett feltálalt ételekből nyilvánvaló volt, hogy sokan és rengeteget
dolgoztak elkészítésükön. „Mintha egy kis Nyári Találkozón lennénk",
hallotta Ayla valakinek a szavait, és az jutott eszébe, hogy ha ez kicsi,
akkor milyen lehet egy nagy Zelandoni Nyári Találkozó. A Kilencedik
Barlangot – csaknem közel kétszáz emberével plusz öt másik
meglehetősen népes Barlang lakóit, Ayla tudta, soha nem lenne képes
megjegyezni. Úgy vélte, még csak nincs is elegendő számolószó annyi
emberre. Csak úgy tudott gondolni rájuk, mint párzásra vagy vándorlásra
összegyűlt bölénycsordára.
A halotti sátrat leemelték Shevonar testéről, és a Gyülekezés Mezejére
vitték, ahol majd újra felállítják. A hat Zelandoni és a Barlangok vezetői
körülülték a kiterített holtat, a gyászolók pedig leültek a földre, és
elcsendesedtek Valaki megrakott egy hatalmas tálat a gyászlakoma
kiválogatott falatjaival, köztük egy egész bölénylábszárral. Az Elsők Közt
Első felvette, és magasra emelte, hogy minden láthassa, majd letette
Shevonar holtteste mellé.
– A zelandoniak a te tiszteletedre tartják ezt az ünnepséget, Shevonar –
szólt a halotthoz. – Kérünk, lélekben csatlakozz hozzánk, hogy Jó Utat
kívánhassunk a következő világba utazó elanodnak.
Ekkor a többiek felsorakoztak, hogy átvegyék ételrészüket. Amikor
ünnepséget tartottak, az emberek rendszerint véletlenszerűen álltak sorba
az ételért, ez azonban szertartásos alkalom volt, egyike azon keveseknek,
amikor jellegzetes sort alakítottak ki. A gyászolók az elfogadott, de ritkán
fitogtatott státusuk szerint álltak sorba annak érdekében, hogy láttassák e
világi helyüket a következő világ szellemeinek, és hogy megkönnyítsék
Shevonar elanjának a nehéz átmenetet.
Mivel Shevonar temetése volt, a gyászoló társ, Relona és két gyermeke
volt az első, majd fivére, Ranokol követte. Joharran, Proleva és Jaradal
állt mögöttük a sorban, utána pedig Marthona és Willamar Folarával és
Jondalarral – a Kilencedik Barlang legmagasabb tisztségeket viselő
tagjaival –, és Ayla.
Ayla nem tudott róla, de problémát okozott. Idegenként státusa a
Barlangban az utolsó lett volna. Ha ő és Jondalar már korábban egy
hagyomány szerinti szertartáson egymásnak ígérkeznek, könnyebben
kapott volna helyet Jondalar magas tisztségű családjában, jövendő
társulásuk azonban még csak kettejük megállapodása volt, és felvételét a
Barlangba formálisan még nem szentesítették. Amikor a kérdés felmerült,
Jondalar egyértelművé tette, hogy bárhol kapjon is helyet a gyászolók
sorában, ő mellette lesz. Ha Ayla a sorban az utolsó helyre kerül, akkor ő,
Jondalar a sor végére áll.
Egy férfi státusa eredetileg az anyjától származik, amíg társat nem
választ. Akkor megváltozhatott. Rendszerint a jegyesség hivatalos
jóváhagyása előtt a családok s néha a vezetők és a zelandoniak is a
Jegyességi Megállapodáson kötelezik el egymást, mely számos részletet
foglal magában. Például megegyeznek az ajándékokban, abban, hogy a pár
a férfi Barlangjában, a nőében vagy egy új Barlangban akar-e élni, és meg
kellett állapodni abban, mennyit ér a jegyespár női tagja, mivel az ő
státusát tekintették a legértékesebbnek. A megállapodások egyik fontos
pontja a pár közösségben elfoglalt helyzete.
Marthona meg volt győződve arról, hogy ha Jondalar a sor végére áll,
azt nemcsak a zelandoniak értik félre, hanem a következő világ szellemei
is, mégpedig úgy, hogy Jondalar valamilyen okból elveszítette közösségen
belüli rangját, vagy Ayla pozíciója volt olyan alacsony, hogy Jondalar
státusát amiatt nem lehet magasabban megállapítani. Zelandoni ezért
ragaszkodott ahhoz, hogy Ayla a Zelandonikkal menjen a halotti lakomára.
Ha a metafizikai elit tagjának tekintették, az még idegenként is presztízst
adott neki, még ha bizonytalant is. S noha a Zelandonik nem ettek a
gyászlakomán, Jondalar családjával Ayla előremozdulhatott a sorban,
mielőtt bárkinek ellenvetése lehetett volna.
Noha egy-két ember talán észreveszi a fortélyt, de ha már megtörtént,
Ayla helyét meg lehetett mutatni mind ennek, mind a következő világnak, s
kissé késő lenne már meg változtatni. Maga Ayla egyáltalán nem tudott a
kis csalásról, melyet az ő és Jondalar érdekében követtek el, és valójában
azok, akik részt vettek benne, megbocsáthatónak tekintették. Mind
Marthona, mind pedig Zelandoni, különböző okokból, meg volt győződve
arról, hogy eredetileg Ayla valójában egy magas közösségi helyzetű
személy – csak a közösség még nem tudott róla.
Laramar lépett a halotti tort ülő családhoz, és sert öntött a poharakba.
Ayla a megérkezése estéjén találkozott vele. Észrevette, s eltűnődött annak
okán, hogy bár Laramar italát talán elismeréssel illetik, magát a férfit
gyakran lenézik. Ayla figyelte, amint Laramar italt önt tömlőjéből
Willamar csészéjébe. Észrevette, hogy öltözéke minden kétséget kizáróan
piszkos, kopott, sőt lyukas ott is, ahol még meg lehetett volna foltozni.
– Tölthetek? – kérdezte a férfi Aylát, aki megengedte neki, hogy öntsön
a poharába, és anélkül, hogy egyenesen rámeredne, óvatosan alaposan
megfigyelte. Átlagos külsejű férfi volt világosbarna hajjal és szakállal,
kék szemmel. Sem magas, sem alacsony, sem kövér, sem sovány nem volt,
bár valójában volt egy kis pocakja, s testizomzata puhábbnak tűnt, nem oly
erősnek, mint a férfiak többségének. Aztán meglátta, hogy nyaka szürkül a
mocsoktól, és biztosra vette, hogy ritkán mosta a kezét.
Könnyű volt bepiszkolódni, különösen télen, amikor a vizet gyakran a
jégből vagy hóból kellett olvasztani, és víz helyett olajjal tisztálkodni nem
mindig volt bölcs dolog. Nyáron azonban, amikor bőséggel állt
rendelkezésükre a víz, ahogy szappangyökér is, Ayla ismerőseinek
többsége szeretett meglehetősen tiszta lenni. Szokatlan volt bárkit oly
piszkosnak látni.
– Köszönöm, Laramar – mondta Ayla mosolyogva, és belekortyolt az
italba, noha készítőjének látványa kevésbe étvágygerjesztővé tette a sert.
Laramar visszamosolygott. Aylának az az érzése támadt, hogy a serfőző
ritkán mosolyog, és az volt a halvány benyomása, hogy mosolya
őszintétlen. A férfi rossz fogazatát is észrevette. Tudta, nem az ő hibája.
Sokaknak volt görbe a foga, mégis hozzájárult Laramar általános
ellenszenves megjelenéséhez.
– Reménykedtem társaságodban – mondta Laramar.
Ayla zavarba jött.
– Miért számítottál a társaságomra?
– Egy temetési szertartáson az idegenek mindig a sor végén állnak,
mindazok után, akik a Barlanghoz tartoznak. De észrevettem, hogy te elöl
vagy – válaszolta a férfi.
Marthona bosszús lett egy pillanatra, és Ayla elkapta az arcán átsuhanó
érzést.
– Igen, talán a sor végén kellett volna lennie, melletted, Laramar –
szólalt meg Marthona –, de tudod, Ayla hamarosan a Kilencedik Barlang
tagja lesz.
– De még nem zelandoni – akadékoskodott a férfi. – Idegen.
– Jondalarnak van ígérve, és státusa a saját népe között egészen magas
volt.
– Nem azt mondta, hogy laposfejűek nevelték fel? Nem tudtam, hogy a
laposfejűek státusa többet ér, mint egy Zelandonié – gúnyolódott Laramar.
– A mamutojok szemében Ayla gyógyító volt, és az ő Zelandonijuk, a
Mamutjuk lánya – mondta Marthona. A korábbi vezető türelme fogyóban
volt. Nem kedvelte, hogy magyarázatot kelljen adnia a Barlang
legalacsonyabb rangú emberének... különösen, ha igaza volt.
– Nem sokat tett Shevonar meggyógyításáért, vagy igen? – kérdezte
Laramar.
– Senki nem tehetett többet érte, mint amennyit Ayla megtett, még az
Első sem – szólalt meg Joharran Ayla védelmében. – És csillapította a
fájdalmait, így Shevonar életben maradt, amíg a társa megérkezett.
Ayla észrevette, hogy Laramar arcára kaján, gonosz mosoly ül. Nagy
örömét találta abban, ha felbosszanthatta Jondalar családját, és
védekezésre kényszeríthette őket, s ez most vele állt összefüggésben.
Bárcsak ismerte volna az okát, s eltervezte, négyszemközt majd
megkérdezi Jondalart, de kezdte megérteni, hogy az emberek miért
beszéltek a serkészítőről oly megvetően.
A Zelandoniak újra gyülekezni kezdtek a halott Shevonar körül. Az
emberek pedig elvitték táljaikat a Gyülekezési Mező egy távoli helyére, és
a maradékot egy halomba kaparták róla. A hulladékdombot ott hagyják, és
miután az emberek elmennek, a húst és csontokat elhordják majd a
ragadozók, a növényi ételmaradék pedig belerothad a földbe A hulladék
eltakarításának mindennapos módja volt ez. Laramar Jondalar családjával
sétált az ételmaradék-halomhoz, ami, Ayla biztosra vette, újabb
bosszúságot okoz majd nekik, utána pedig, láthatóan fölényes járással,
egyedül ment tovább.
Miután mindenki újra összegyűlt a halott körül, az Elsők Közt Első
felvette a sűrűn fonott kosárnyi vörös okkert, melyet Ayla porrá őrölt.
– Öt szent szín van. Minden további szín azoknak az elsődleges
színeknek valamilyen változata. Az első szín a vörös – kezdte a testes
donier. – A vér és az élet színe. Néhány virág és gyümölcs terem a vörös
igazi színében, azok azonban rövid életűek.
– A vörös ritkán őrzi meg hosszú ideig az igazi színét. Ahogy a vér
szárad, sötétedik és megbarnul. A barna a piros egyik változata, néha
óvörösnek is hívjuk. A föld vörös okkerje a Nagy Földanya megszáradt
vére, és noha itt ott esetleg csaknem oly világos, mint a friss piros,
mindegyik óvörös.
– Anyád méhéből a vér vörösével borítva jöttél erre a világra,
Shevonar. Nagy Földanya méhének vörös földjével borítva térsz vissza
Hozzá, hogy a következő világban újra megszüless, ahogy megszülettél
ezen – mondta az Első, miközben a porított vörös vasérccel tetőtől talpig
bőségesen megszórta Shevonar testét.
– Az ötödik elsődleges szín sötét, néha feketének nevezik folytatta
Zelandoni, tűnődésre késztetve Aylát azon, hogy, vajon melyik lehet a
második, a harmadik és a negyedik Szent Szín. – A Sötét az éjszaka színe,
a mély barlangoké, és a faszéné, miután a tűz kiégette a fából az életet.
Van, aki szerint a faszénfekete valójában az óvörös legsötétebb árnyalata.
Ez az a szín, amely legyőzi a korosodó élet színét. Ahogy az életet
felváltja a halál, a vörösből fekete lesz, sötét. A sötét az élet hiánya, a halál
színe. Még csak múló élete sincs; nincsenek fekete virágok. Színe a mély
barlangokban mutatkozik meg igazi formájában.
– Shevonar, a test, melyben az elánod élt, meghalt, és a föld alatti
feketeségbe megy, visszatér Földanya sötétjébe, elánod azonban, lelked,
visszatér a szellemek világába, visszatér Földanyához, az Élet Eredeti
Forrásához. Vidd magaddal az általunk készített étel szellemét, hogy
tápláljon a szellemek világába tartó Utadon. – A hatalmas termetű asszony
felemelte a Shevonarnak készített tál ételt, hogy megmutassa a
gyászolóknak, majd letette a halott mellé, és azt is meghintette vörös
okkerporral.
– Vidd magaddal kedvenc dárdádat, hogy az élelmedért vadászni tudj a
szellemállatokra. – A donier letette mellé a dárdáját, és meghintette vörös
okkerrel. — Vidd magaddal a szerszámaidat, hogy új dárdákat tudj
készíteni a következő világ vadászainak. – Shevonar halál megmerevítette
keze alá tette dárdanyél-kiegyenesítőjét, és azt is meghintette a vörös
okkerporral. – Ne feledd tehetségedet és azokat a mesterségeket, melyeket
ezen a világon tanultál, s vedd hasznukat a következőben is. Ne gyászold
itteni életed. Shevonar lelke, távozz szabadon, menj bizakodón. Ne nézz
vissza! Ne időzz itt, ne késlekedj! Következő életed vár rád.
A halotti ajándékokat elrendezték körülötte, az ételt tartóiban a holttest
gyomrára helyezték, majd a fűgyékény halotti leplet ráhajtották, a fejénél,
lábánál keresztül font zsinórokat pedig szorosan összehúzták, hogy így
selyemgubóhoz hasonlított. Körbetekerték a hosszú zsinórokkal
összetartva így mindent, amit mellé helyeztek, ez göröngyös jelleget adott
a holttestnek. A sodronyhálót felemelték, és egyenes fából készített póznák
két végéhez erősítették. A fán hagyott kéreg segített megakadályozni, hogy
a függő koporsó hátborzongató batyujával elmozduljon.
Majd ugyanazok, akik a szent temetkezési helyen gödröt ástak,
fölemelték Shevonar holttestét, és elindultak vele. Joharran vitte elöl, a
pózna egyik vége a bal vállán nyugodott, Rushemar a holttest másik
oldalán, valamivel Joharran mögött, a másik pózna vége a jobb vállán.
Solaban Joharran oldalán tartotta a rúd végét, a rudat azonban párnára
helyezték a vállára, mert nem volt olyan magas, mint a mögötte lépkedő
Jondalar.
Az Elsők Közt Első vezette a gyászmenetet a sírkert felé. A halottvivők
követték, a többi Zelandoni pedig a halott vivők körül helyezkedett el.
Relona a két gyermekével, majd Ranokol haladt a himbálózó
függőkoporsó mögött. A többiek mögöttük ballagtak ugyanabban a
sorrendben, mint amelyet a halotti lakomán elfoglaltak.
Ayla most is Marthonával lépdelt az Elsők mögött. Észre vette, amint
Laramar figyeli, miközben a Kilencedik Barlang népének utolsói felé
igyekszik, ami a Harmadik Barlang vezetői elé helyezte. Noha Manvelar
megpróbált némi távolságot tartani a Kilencedik mögött, hogy így
különválassza a két Barlangot, Laramar és magas, csontos asszonya meg
jókora fészekalja gyermeke eléggé lelassult ahhoz, hogy a két Barlangot
elválasztó köz eléjük kerüljön. Ayla meg volt győződve arról, hogy
Laramar szándékosan helyezkedett így, hogy azt a benyomást keltse, hogy
ő a mögötte levő Barlang Elsője, nem pedig az előtte haladó utolsója,
noha természetesen mindenki ismerte a férfi közösségben elfoglalt helyét,
és hogy melyik Barlanghoz tartozik.
A hosszú gyászmenet egyes sorban vonult a Nagy Szikla előtt
elkeskenyedő ösvényen, majd néhány jól elhelyezett lapos lépéskövön
oldalaztak át a Kis-völgy közepén végigfutó Halas-patakon. Amint az
ösvény újra a Magas Szikla mellé ért, libasorban maradtak, míg el nem
érték az Átkelőt, a túlpartra érve azonban ahelyett, hogy tovább folytatták
volna útjukat déli irányba, ahogy korábban tették, amikor a Két Folyó
Sziklája volt az úti céljuk, most balra fordultak, vissza északi irányba, egy
másik ösvényre.
Mivel a folyó és a sziklafal már nem szorította őket a szűk ösvényre,
szétszóródtak, és kettesével-hármasával haladtak egymás mellett, át az
árterület síkságán, majd elkezdtek felkapaszkodni azokon a dombokon,
melyeket Ayla korában látott a Folyón túlról. A nap lassan pihenőre tért
nyugaton, hátuk mögött megközelítve a sziklaszirteket, amikor egy
külszíni bányához és egy kis félreeső, viszonylag sekély mélyedéshez
értek. A gyászmenet lelassult, majd megállt.
Ayla megfordult, és visszanézett arra, amerről jöttek. Tekintete
végigsiklott a rét friss nyári zöldjén, melyet elsötétített a meredek sziklák
mögött lenyugvó nap vetette árnyék. A mészkő természetes
halványsárgája, melyet a kimosódott szennyeződések fekete üledékei
csíkoztak, mélybordóra sötétedett, és lassan komor mélabú lengte be a
kősáncok lábánál folyó vizet. Az árnyék elnyújtózott a Folyón át, hogy
betakarja a partja mentén sorakozó bokrokat és fákat, a legmagasabb fák
csúcsa azonban még ekkor is megrövidült sziluettet vetett a lopakodó
sötétségen túlra.
Ebből a nézőpontból a fűvel, esetenként cserjékkel rejtőzött kőfal
egységes, komor méltóságról tanúskodott, melyre Ayla nem számított, és
megpróbálta felismerni a helyeket, melyeknek nevét már megtanulta. Déli
irányban a víz partján tömörülő Magas Szikla és a Nagy Szikla meredek
falai fogták közre a Kis-völgyet. A sziklák, melyek visszafelé vonulva a
Gyülekezés Mezejének mélyebben fekvő hátsó falát alkották, onnan a
Vízesés sziklájában levő menedékek szoborszerű domborműveihez
vezettek, majd pedig, éppen ahol a Folyó élesen elkanyarodott keleti
irányba, a Kilencedik Barlang otthonául szolgáló óriási lecsüngő szikla
teraszt adták.
Ahogy újra megindultak, fáklyákat vivő embereket vett észre.
– Bárcsak én is hoztam volna fáklyát, Willamar! – mondta a mellette
lépkedő férfinak. – Valószínűleg besötétedik, mielőtt visszaindulnánk.
– Bizonnyal sötét lesz már – szólalt meg Marthona, Willamar másik
oldalán haladt –, de sok fáklya lesz a sírkertben. Amikor a gyászolók
elhagyják a temetkezési helyet, fáklyákat gyújtanak, hogy megtalálják
útjukat, de nem mindannyian mennek ugyanabba az irányba. Egyesek egy
irányba tartanak, mások másfelé, lesznek, akik lemennek a Folyóhoz, vagy
fel a hegyre, arra, amit Kilátónak nevezünk Mivel Shevonar elanja és
bármely közel levő szellem figyeli távozásunkat, esetleg megpróbálnak
követni bennünket. Össze kell zavarnunk őket, hogy így, ha mégis
sikerülne átjutniuk a temetkezési hely határán, ne tudják majd, melyik fényt
kövessék.
Miközben a gyászmenet a sírkert felé közeledett, Ayla észrevette a
külszíni bánya mögül előpislákoló tűz mozgó fényét, és egész távolról
érkezően aromás illatot érzékeli A több füstöt, mint fényt kibocsátó
fáklyák köre felé igyekezve megkerülték a bányát. Közelebb érve, a szent
területet kijelölő és körülvevő fáklyákon túl meglátta a sírkert I
határvonalát alkotó faragott póznák körét.
– A fáklyák nagyon erős illatúak – jegyezte meg.
– Igen. A Zelandonia különleges fáklyát készít a temetésekre. Azok
visszatartják a szellemeket, így az emberek veszély nélkül léphetnek be a
temetési helyre, vagyis inkább azt mondanám, hogy kevesebb veszéllyel –
magyarázta Marthona. – S ha van valamilyen szag, a fáklyák meg
könnyítik elviselését.
A hat Barlang Zelandonija egymástól egyenlő távolságra helyezkedett el
a körön belül, a védelem újabb rétegét alkotva. Az Elsők Közt Első a
sírgödör fejénél állt, majd a szomorú terhüket cipelő négy halottvivő
bevitte a halottat a fáklyafény körön belüli területre. Az elöl haladó két
férfi az általuk ásott gödör jobb oldalára lépdelt, amíg Zelandoni elé nem
értek, ahol megálltak, a másik két férfi pedig a gödör végén állt meg.
A négy férfi hangtalanul várakozott, a holttestet a függőkoporsóban a
sír fölött tartva. Más családtagok és Shevonar Barlangjának vezetői
gyülekeztek a fáklyáktól bevilágított területre, a többiek pedig a faragott
oszlopok alkotta határokon kívül vagy körülötte csoportosultak.
A Kilencedik Barlang Zelandonija lépett előre. Várt, és minden
elcsendesedett. A gyászolók némán várakoztak. A csendet egy barlangi
oroszlán távoli bömbölése törte meg, majd hiénavihogás követte, amely
mintha illett volna a hangulathoz. A következő hang hátborzongató és éles
volt. Ayla megdöbbent. Végigfutott hátán a hideg, de nem csak neki.
Hallotta már korábban is a furulyának ezt a nem e világi hangját, de már
nagyon régen. Manen játszott ezen a hangszeren a Mamutojok Nyári
Találkozóján. Eszébe jutott, hogy Manen adta a Törzs hagyományos
temetési szertartását Rydagnek, a fiúnak, aki a saját fiára hasonlított, mert
nem engedték meg, hogy a vegyes lelkű gyermeknek, akit Nezzie fogadott
örökbe, mamutoj temetése legyen. Manen azonban helyettük furulyázott,
hogy csendes, formális jelnyelvükön könyörögjön a Nagy Barlangi
Medvéhez és totemszelleméhez, hogy elvigye Rydaget a Törzs következő
világába.
Azon kapta magát, hogy Iza temetésére gondol, amikor a mogur, az ő
furcsa, félkezű módján, rátette azokat a jeleket Iza sírjára. Majd eszébe
jutott a mogur halála is. A földrengés után bement a barlang belsejébe, és
Iza temetési kőhalma tetején, a lehullott kövek összetörte koponyával talált
rá. Ő jelölte meg a halotti jelekkel, mivel senki más nem mert bemenni a
földrengés utórengései miatt még akkor is morajló barlangba.
A furulya azonban másik emléket is felidézett benne. Már az előtt is
hallotta a hangját, mielőtt Manent hallotta volna furulyázni. A Törzsi
Gyűlés rituális Barlangi Medve Szertartásán történt. Egy másik törzs
mogurja játszott hasonló hangszeren, noha az Ursus spirituális hangját
szimbolizáló magas, trillázó hang színezete különbözött a Manen
produkálta hangtól, és a most hallottól is.
 A megszólaló Első zengő, telt hangja elterelte gondolatait.
– Nagy Földanya, Első Őselőd, te szólítottad vissza Magadhoz a Te
gyermekedet. Áldozatul kérted őt a Bölény Szellemének, és a zelandoniak,
a Te gyermekeid, akik e föld délnyugati részén élnek, arra kérnek, hogy ez
az egy élet legyen elég neked. Bátor vadász volt, jó társ, jó dárdák
készítője. Nagyra becsült Téged ebben az életben. Biztonságban vezesd őt
vissza Magadhoz, esdeklünk Hozzád. Társa gyászolja őt, gyermekei
szerették, az emberek tisztelték. Élete virágában szólítottad, hogy Téged
szolgáljon. Legyen a Bölény Szelleme elégedett, ó, Doni, legyen elég ez
az egy.
– Legyen elég, ó, Doni! – zsolozsmázta a többi Zelandoni majd többé-
kevésbé együtt megismételték a Barlangokból összegyűlt gyászolók.
Ütemes dobolás kezdődött. Kissé halk – legalábbis nem oly éles hang
volt –, mert több hangszer szólt egyszerre, karikára erősen kifeszített
bőrből állt az egyik, s fogantyúval tartották. A hátborzongató furulyahang
beleszövődött az egyenletes dobszóba. A megható hangszín mintha
előcsalogatta volna a könnyeket a gyászolókból. Relona sírva fakadt, és
zokogása kifejezte nyomorúságát és gyászát. Hamarosan már mindenki
jajveszékelt és sírt.
Majd énekhang csatlakozott, egy telt alt szavak nélkül, ritmusa azonban
a dobok ritmusával harmonizált, és bele vegyült a furulya hangjába, s
csaknem úgy hangzott, mint egy hangszer. Ayla legelőször akkor hallott
énekelni valakit, amikor a mamutojokhoz ment lakni. Az Oroszlán
Barlang többsége énekelt, legalábbis a csoporttal együtt. Nagyon szerette
hallgatni őket, és megpróbált ő is részt venni éneklésükben, de a
daloláshoz mintha nem értett volna. Egyfajta monoton hangon tudott
dúdolni, de nem tudta megtartani a dallamot. Eszébe jutott, hogy egyesek
jobban énekeltek másoknál, és csodálta őket, de még soha nem hallott
ilyen szép mély, kifejező énekhangot. A lenyűgöző hang Zelandonié volt,
az Elsők Közt Elsőé.
A rudat elöl tartó két férfi szembefordult a két hátul állóval, majd
leemelték a rudat a vállukról, s elkezdték leengedni a halotti gyékényt,
melybe Shevonar testét bugyolálták. A sírgödör nem volt túl mély, és a rúd
hosszabb volt a sírgödör hosszánál. Mire mindkét vége leért a talajra, a
holttest már a gödör mélyén pihent. Kioldották a sodronyfonat meglazított
zsinórjait, és a sírgödörbe ejtették.
Közel húzták a sírgödörhöz a kidolgozatlan állatbőrt, melyre a kiásott
földet halmozták, a farudat a lábnál egyenesen beleállították a sírgödörbe,
a laza föld egy részével pedig megtartották. Egy másik, rövidebb rudat
állítottak a halott fejéhez, azt, amelyiket Shevonar abelanjának alakjára
faragták, és vörös okkerrel festették be. Ismertető szimbóluma jelöli majd
a helyet, ahol eltemették, és figyelmeztetőül szolgál, hogy teste ott
nyugszik, és elanja még a közelben lehet.
Relona merev járással előrement, megpróbálva uralkodni önmagán. A
halomhoz lépdelt, majd csaknem mérgesen, mindkét kezével felmarkolt
valamennyi földet, és beledobta a sírba. Két idősebb asszony segítette két
gyermekét, hogy ugyanazt tegyék, majd maguk is felmarkoltak
valamennyi földet, és a begöngyölt halottra szórták. Ezt követően a többi
gyászoló is a sírhoz lépett, földet vettek kezükbe, és a sírgödörbe dobták.
Mire mindenki belehajította maroknyi földjét, a sírgödör megtelt, a
maradékot pedig a tetemre halmozták.
Néhányan visszamentek, s még kevéske földet szórtak a tetejére. Relona
ekkor váratlanul térdre omlott, a könnyek szinte elvakították, s szívet
tépően zokogva a puha földhalomra vetette magát. Legidősebb gyermeke
visszasétált hozzá, és sírva állt mellette, szemét dörzsölve, hogy könnyeit
letörölje. Majd a rémültnek, elhagyatottnak tűnő legkisebb szaladt a
sírhalomhoz, és megragadva anyja karját, megpróbálta felállítani a sírtól,
és megvigasztalni.
Ayla azon tűnődött, vajon hova lett a két idősebb asszony, és miért nem
próbálta senki segíteni és vigasztalni a gyerekeket.

 16

Ayla látta, hogy egy idő után az anya reagálni kezd a kisgyerek
félelemmel teli zokogására. Relona elszakította magát a sírhalomtól, és
még a földet sem söpörve le a ruhájáról, átkarolta lányát. A nagyobb leült,
és anyja nyaka köré fonta karjait. Relona átkarolta őt is, és mindhárman
csak ültek ott, és együtt sírtak.
Zokogásuk hangja azonban mintha már más tónusú lenne, gondolta
Ayla. Már nem annyira kétségbeesett, hanem a bánat és vigasz hangja.
Majd az Első jelére a Zelandonik és néhányan mások, köztük Ranokol,
Shevonar fivére, felsegítették és elvezették őket a sírtól.
Ranokol fivére elveszítése miatt érzett fájdalma éppen olyan erős
lehetett, mint Relonáé, de másként nyilvánította ki. Egyre azon
gondolkodott, miért Shevonarnak kellett meghoznia az áldozatot, és nem
neki. Fivérének családja volt, neki pedig még csak társa sem. Ranokol
egyre ezen tépelődött, de nem akart beszélni róla. Ha megtehette volna,
legszívesebben teljes mértékben elkerüli a gyászszertartást, a sírhalomra
vetni magát pedig az utolsó dolog volt, amit meg akart tenni. Egyszerűen
csak minél előbb el akart menni a sírhely közeléből.
– Visszaadtuk a Zelandoniak Kilencedik Barlangjához tartozó Shevonart
a Te Kebeledbe, Nagy Földanya – zsolozsmázta Zelandoni.
A Shevonar temetésére összegyűltek körbeállták a sírt, és Ayla érzékelte
várakozásukat. Vártak valaminek a megtörténésére, és a nagy donierre
koncentráltak. A dobok és furulyák tovább szóltak, hangjuk azonban a
háttérbe szorult, és Ayla már észre sem vette, mígnem a hangszín
megváltózott, és Zelandoni énekhangja szállt a magasba.

A sötétségből, az idő káoszából,

Forgószél szülte a magasztos Földanyát.
Önmagára ébredt, tudva, az élet mily igen becses,
A sötét, üres űr búsult Nagy Földanya után.
 Az emberek egyszerre reagáltak, néhányan énekelve, ni' hányan csak
kiejtve a szavakat:

Földanya magányos volt. Egyedül volt.

Majd az Elsők Közt Első énekelte újra egyedül.

Születésének porából Ő alkotta meg a másikat,

Egy sápatag, halvány fényű barátot, egy társat, egy fivért.
Együtt nőttek fel, tanultak meg szeretni, gondoskodni,
S amikor Ő megérett, elhatározták, párt alkotnak.

Az emberek a következő sorral válaszoltak:

Földanya körül keringett Ő, sápatag, halvány fényű szerelme.

Ayla megértette, hogy ez a zelandoniak népének isméi legendadala,

melyet mindegyikük ismert, és amelyre vártak. Már meghatotta a dal, és
többet akart hallani belőle. Zelandoni egyedül énekelte az első részt, a
gyászolók pedig az utolsó sorral válaszoltak:

Eleinte boldog volt egyetlen társával,

Majd nyugtalan lett, elbizonytalanodott szívében.
Szerette sápadt fényű barátját, drága lelki-párját,
De valamit hiányolt. Szerelme túlcsordult.
Anya volt. Szüksége volt másra is.

Szembeszállt a mérhetetlen űrrel, a káosszal, sötétséggel,

Hogy megtalálja az élet-adó szikra hideg honát.
A forgószél félelmes volt, a sötétség teljes.
S a dermesztő káosz el akarta venni Tőle hevét.
Földanya bátor volt. A veszély halálos.

A hideg káoszból kivonta a teremtő forrást,

Majd megfoganva, életerővel telten elmenekült.
Gyarapodott a magában hordott élettel,
 Melyet szeretettel és büszkeséggel hordott.
Földanya megosztotta szerelmét, várandós volt.

A sötét, üres űr és a hatalmas puszta Föld

Várakozásteljesen nézett a szülés elé.
Élet ivott Földanya véréből, élet lélegzett csontjaiból.
Az élet felhasította Bőrét, és kettétörte köveit.
Földanya adott. Új élet élt.

Kiáradó szülővizei folyókat, tengereket töltöttek meg,

Elárasztották a földet, fákat, zöldet sarjasztva.
Minden becses cseppből még több fű és falevél nőtt.
S a friss, zöldellő növényzet újjá varázsolta az egész Földet.
Vizei patakzottak. Új, friss zöld sarjadt.

Gyötrelmes vajúdásában tüzet és küszködést köpködve,

Fájdalomban kínlódott, hogy új életet szüljön a világra,
Megalvadt vércsomói vörös okker földdé lettek,
Ám a ragyogó gyermek megérte a keserves erőfeszítést.
Földanya nagy öröme. Az okos, ragyogó fiú.

Ayla lélegzete elakadt, amikor meghallotta a dal szavait. Mintha az ő és

fia, Durc történetének dala lenne. Emlékezett, mennyire szenvedett a
fájdalomtól, hogy világra hozza, és hogy később mennyire megérte. Durc
az ő nagy boldogsága lett. Zelandoni tovább énekelt csodálatos hangján.

Hegyek emelkedtek, tüzet köpködve csúcsaikból,

Földanya a Fiát táplálta hatalmas kebleiből.
A szikrák magasra szálltak, Földanya forró teje
Ösvényként fröccsent fel a magasba, az égbolton át.
A fiú élete megkezdődött. Földanya táplálta fiát.

Oly ismerős történet, gondolta Ayla. Hitetlenkedve meg rázta fejét,

mintha ekkor értett volna meg valamit. Jondalar mesélte el a legenda egy
részletét Utazásuk során.
 A fiú nevetett és játszott, felcseperedett, okosra nőtt.
Bevilágította a sötétséget Ő, Földanya öröme.
Földanya mérhetetlenül adta szeretetét, s a fiú okosra, erősre nőtt.
Ám hamarosan éretté lett, s többé nem volt már gyerek.
Fia már-már felnőtt. Már saját útját követte.

Földanya saját eredet-forrásából merítve adott életet,

S fiát, kit életre teremtett, most a hideg, üres űr csábította.
Földanya szeretetet adott, de az ifjú többre vágyott,
Tudományra, kalandra, utazásra, felfedezésre.
A káosz volt Földanya ellensége. Fia mégis menni vágyott.

Ayla egyre csak elmélkedett. Nem csak Jondalarról szól az ének,

gondolta. Mintha én is ismerném, legalábbis a lényegét. De hol hallhattam?
Majd hirtelen eszébe jutott Losaduna! Mindent memorizáltam, amire
tanított! Volt egy hasonló története Földanyáról. Jondalar még idézett is
részeket a szertartás alatt. Nem pontosan ez volt, és az ő nyelvükön szólt, a
losadunaj azonban hasonlít a zelandonira. Ezért értettem meg oly gyorsan,
amit mondtak! Miközben hallgatta a dalt, arra koncentrált, hogy
emlékezetébe idézze Földanya történetét, és kezdte megérteni a
hasonlóságokat és különbségeket.

A fiú elszökött Földanya mellől, amíg Ő aludt,

Miközben örvénylő, üres káosz lopakodott elő a sötétből.
Csábító ámításokkal csalogatta, tévesztette meg a forgószél,
S káosz ejtette foglyul az Ő gyermekét.
A sötétség elragadta Földanya fiát. A ragyogó ifjút.

Eleinte boldogságtól ragyogó gyermekét

Hamarosan legyőzte a zord, jeges űr.
Hiába mardosta bűntudat Földanya óvatlan szülöttjét,
Nem menekülhetett a titokzatos erő elől.
Káosz nem engedte Földanya meggondolatlan utódát.

Ám ahogy a sötétség magával akarta ragadni a fagyba,

 Földanya felébredt, kinyújtotta kezét, és erősen tartotta,
Hogy segítse megtartani, visszanyerni ragyogó fiát,
Földanya a sápadt, fénylő Egyhez könyörgött.
Erősen tartotta, s nem engedte el szeme elől.

Ayla mosolyogni kezdett, a következő versszakot várva, vagy legalábbis

a lényegi értelmét. Földanya biztosan elmondja régi barátjának, a
Holdnak, mi történt fiával, gondolta.

Földanya bánattal üdvözölte régi Szerelmét,

Aki szívfájdalommal, szomorúan hallgatta történetét.
A drága jó barát úgy tartotta helyesnek, ha részt vesz a harcban,
Hogy megmentse veszélyes helyzetéből Földanya gyermekét.

A gyászolók ekkor a saját változatukkal folytatták, vette észre Ayla. A

történetet hagyományosan így énekelték. Először a Losaduna vagy a
Zelandoni regélte énekmondással, majd a hallgatók válaszoltak, vagy
ismételték más módon.

■
Beszélt Fájdalmáról és a sötét, örvénylő tolvajról.

Újra Zelandoni következett.

Földanya fáradt volt, pihennie kellett,

Már-már elengedte ragyogó szerelmének kezét.
Míg Földanya aludt, ő harcolt a hideg erővel,
S egy időre visszaűzte eredet-forrásához.
A Sápadt-Fényű lelke erős volt. A viadal túl hosszú.

Sápadt-Fényű barátja erősen küzdött, legjobb tehetsége szerint,

A küzdelem keservesebb lett, a csata nyomasztóbb.
Hold-Barátja ébersége hanyatlott, lehunyva pompás szemét,
A sötétség pedig közel lopózott, s ellopta fényét az égboltról.
Földanya sápadt barátjának ereje lankadt. Fénye kihunyóban.
 Amikor a sötét teljes lett, Földanya egy kiáltással felébredt,
A homályos űr elrejtette a fényt az égről.
Csatlakozott az összetűzéshez, gyors volt a védelemben,
És elkergette a fekete, sötét árnyat a Barátjától.
Ám az éjszaka sápadt arca eltakarta szeme elől Földanya fiát.

Ragyogó, tüzes fia a forgószél csapdájában

Nem melegítette a Földet, a hideg káosz győzedelmeskedett.
A termékeny zöld élet most hó és jég lett,
S éles, szúrós szél fújt. A Föld elveszítette a reményt.
Kipusztult a növényzet, nem maradt szemernyi zöld sem.

Földanya kimerült, meggyötörten gyászolt,

Ám újra kezét nyújtotta az általa szült Életnek.
Nem adhatta fel, küszködve küzdenie kellett,
Hogy Fia ragyogó fénye ki ne aludjon.
Tovább harcolt. Hogy visszahozza a fényt.

S fényes, ragyogó barátja kész volt a küzdelemre a tolvaj ellen.

Ki fogságban tartotta Földanya Keblének gyermekét.
Együtt harcoltak Földanya imádott fiáért,
S erőfeszítésük diadalaként felragyogott fénye.
Energiája fellángolt, ragyogása visszatért.

Nagy Földanya és a Hold visszaadta a Nap helyét az égbolton, de nem

minden időre. Ayla várta a folytatást.

De a zord, hideg sötétség sóvárgott ragyogó hevére,

Földanya védelmezte, és nem hátrált meg.
A forgószél erősködött, de Földanya tántoríthatatlanul
Harcolt, viaskodott sötét, kavargó ellenségével, s kétségbeesetten
megálljt parancsolt a sötétnek. Ám Fia már távol volt.

A zelandoni változat vajon hosszabb a losadunaji történetnél? Vagy csak

úgy tűnik? Talán az énekmondás miatt vélem hosszabbnak, gondolta Ayla,
de valóban tetszik az ének. Bárcsak jobban megérteném! Azt hiszem, a
dalok változnak időnként, egyes versszakok dallama mintha nem lenne
egyforma.

Amikor Földanya legyőzte a förgeteget, és a káosz elinalt,

Nap-Fiának fénye életerőtől ragyogott.
Amikor Földanya elfáradt, a fagyos űr vette át az uralmat,
És a nap végén a sötétség visszatért.
Földanya szeretetet kapott fiától. De egyikük sem győzött.

Földanya fájdalommal szívében élt,

Hogy Ő és Fia mindörökre külön váltak.
Sóvárgott gyermeke után, de fájdalmát el kellett rejtenie,
Ezért a belső élet-forrásától újra feléledt.
Nem tudott belenyugodni, hogy gyermeke oly távol él tőle.

Amikor készen állt, magzatvizei

Visszahozták a zöld életet a hideg, puszta Földre.
S veszteségének bőségesen hullatott könnyeiből
Csillogó harmatcseppek lettek, s színpompás szivárványok.
Szülési vizeitől kizöldellt a pusztaság, de könnyeit nem tudta elrejteni.

Valóban kedvelem a következő részt, de nem tudom, Zelandoni hogyan

énekli majd, gondolta Ayla.

Dörgedelmes robajjal Sziklái széthasadtak,

S lenn a mélységben megnyíló nagy barlangból,
Testének üregéből Földanya újra életet adott.
Méhéből világra hozta a Föld Gyermekeit.
Földanya kétségbeeséséből több gyermek született.

Mindegyik gyermek különbözött, születtek kicsikés nagyok,

Volt, amely járt, lépdelt, volt, amely repült,
Volt, amely úszott, s volt, amely kúszott-mászott.
Ám mindegyik tökéletesnek született, mindegyik lélek-teljesnek.
 Mindegyik minta lett, melynek alakformáját utánozni lehetett.
Földanya jólelkű volt. A zöld Föld benépesedett.

Megszülettek a madarak, halak, négylábúak,

Kiket Földanyának már nem kellett gyászolnia.
Mindegyik élőlény születése helyének közelében élt,
S osztoztak Földanya végtelen térségein.
Földi lények lévén nem hagyhatták el.

Asszonynak és Férfinak adott életet Földanya

Majd otthonukul nekik adományozta a Földet.
A vizet, a szárazföldet és minden Teremtményét.
Hogy gondoskodással használják, ez volt kötelezettségük.
Az otthonuk lett, hogy éljenek rajta, de soha ne éljenek vissza vele.

Mert a Föld Gyermekeit Földanya megajándékozta

Az életben maradás tehetségével is, majd úgy döntött,
Megadja nekik a Szeretet és az Öröm Adomány képességét is.
Amely megtiszteli Földanyát társválasztásuk boldogságával.
S az Adományok megérdemeltek, ha a tiszteletet viszonozzák.

Földanyának tetszett a pár, kiket teremtett,

Megtanította őket szeretni, és gondoskodni egymásról.
Vágyat adott nekik az egyesülésre,
Örömük Adományát Földanyától kapták.
Mielőtt bevégezte volna, Gyermekei is megtanultak szeretni.
A Föld Gyermekei áldottak lettek. Földanya megpihenhetett.

Ayla várta a folytatást, de amikor semmi nem törte meg a csendet,

megértette, hogy Földanya Éneke véget ért.
A gyászolók kettesével-hármasával ballagtak vissza Barlangjaikba. Volt,
aki az éjszaka közepéig nem tért haza, mások azt tervezgették, hogy
barátoknál vagy rokonoknál töltik a kései órákat. A Zelandoniak és néhány
tanítvány a sírkertben maradtak, a szertartás titkosabb részleteit elvégezni,
és reggelig nem is térnek vissza.
 Néhányan hazakísérték Relonát és gyermekeit, és éjjelre is velük
maradtak, többségük a földön üldögélve. Úgy gondolták, fontos, hogy
sokan legyenek körülötte. Úgy tudták, az elhunyt társ elanja megpróbál
visszatérni otthonába, mielőtt megértené, hogy már nem ehhez a világhoz
tartozik. A gyászoló társ ilyenkor ki van téve a bolyongó lelkek
támadásának, és szüksége volt arra, hogy sokan védelmezzék, hogy távol
tartsák vagy elűzzék a rosszindulatú hatásokat. Az idősebbeket, röviddel
azután, hogy valamelyikük meghalt, néha különösen megkísértette, hogy
kövessék társuk elánját a következő világba. Szerencsére Relona még
fiatal volt, a gyermekei pedig kicsik, akiknek szükségük volt rá.
Ayla azok egyike volt, akik az özveggyel maradtak, és Relona mintha
örült volna annak, hogy így tett. Jondalar is azt tervezte, hogy a
gyászolókkal tart, de mire befejezték utolsó szertartási kötelezettségeiket,
egészen késő lett, és amikor benézett az özvegy lakhelyére, már annyian
voltak ott, hogy egyáltalán nem látott helyet, ahová, oly magas lévén,
behúzódhatna. Ayla a helyiség másik oldaláról intett felé. Farkassal volt, s
talán emiatt kissé több hely maradt körülötte, de amikor megpróbált az
alvó emberek közt odalépdelni hozzá, felébresztette némelyiküket. A
bejárat közelében pihenő Marthona tanácsára hazaindult. Enyhe bűntudata
ellenére hálás volt anyjának. A kóbor szellemek elűzésére tartott éjszakai
virrasztás nem tartozott a kedvelt időtöltései közé. Azonkívül elég dolga
akadt már a szellemvilággal a temetés napjára, és elfáradt. Alvózsákjába
bújva hiányolta Aylát, mégis gyorsan elaludt.
A Kilencedik Barlangba visszatérő Elsők Közt Első azonnal a
lakhelyére ment. Hamarosan újabb Utat kell tennie a következő világba, és
meditálni akart, felkészülni rá. Levette mellkasáról a dísztábláját, és
dísztelen másik oldalára fordította. Nem akarta, hogy bármiben
megzavarják. Nem csak azt akarta megpróbálni, hogy Shevonar lelkét útba
igazítsa az e világon túlra, hanem fel akarta kutatni Thonolan elánját is,
ahhoz azonban mind Jondalarra, mind Aylára szüksége lesz.

Jondalar azzal az erős késztetéssel ébredt, hogy valamilyen eszközt kell

készítenie. Bár talán nem említette volna meg, ám még ekkor is
kellemetlenül érezte magát az egész misztikus esemény miatt, melyen
előző nap részt vett. A kovakő pattintás nemcsak a mestersége volt, szerette
is munkáját, és szilárd kődarabra tennie a kezét jó módja volt annak, hogy
megfeledkezzen a nehezen érthető, kézzel nem fogható szellemvilágról.
Elővette a lanzadoni kőfejtőben bányászott kovakő csomagot. Annak
idején Dalanar átvizsgálta a köveket, melyeket a legkiválóbb minőségű
kovakövet rejtő bányában gyűjtött, amiről a lanzadoniakat ismerték. Ő
tanácsolta Jondalarnak, mely darabokat vigye magával, a segítségével
faragta le róluk a rárakódást, hogy így a magával vitt kőzet
megmunkálható, valódi, tiszta kovakő lett. A lovak sokkal többet
szállíthattak az embereknél, a kovakő azonban súlyos volt. Volt egy
súlyhatár, amennyit elbírtak, de amikor megvizsgálta kovaköveit, újra
csak a legjobb minőségűnek tarthatta őket.
A megtisztított kövekből kiválasztott kettőt, a többit visszatette, majd
elővette kovakő-megmunkáló eszközeit tartalmazó bőrbatyuját. Kibontotta
a zsinórt, egymás mellé helyezte a különböző csont- és
agancskalapácsokat, kőhasítókat és marokköveket, majd egyesével
alaposan átvizsgálta mindegyiket. Később újra összecsomagolta őket a
megtisztított kovakövekkel együtt. A délelőtt közepére már megvolt az
előkészületekkel, sőt valamelyest félreeső helyet is talált, ahol
megmunkálhatja kovakövét. A kovakőszilánkok nagyon élesek voltak, és
kiszámíthatatlanul repkedtek szanaszét. Tisztességes kőmegmunkálók
mindig távol maradtak az olyan helyektől, ahol rendszeresen jártak-keltek,
különösen pedig a mezítláb szaladgáló gyerekek, gyakran hajszolt szüleik
és szórakozott gondozóik helyeitől.
Félretolva a bejárati függönyt, Jondalar kilépdelt édesanyja lakhelyéről.
A sziklaperem felé nézve esőre hajló, szürke égboltra pillantott fel.
Barátságtalan szitálás marasztalt szinte mindenkit a sziklamenedék alatt, és
a lakhelyek melletti nagy nyitott térség teljes területét elfoglalták. Az
egyéni mesterségeknek vagy időtöltéseknek nem szabták meg az idejét, de
olyan napra ébredtek, amikor sokan döntöttek úgy, hogy a saját
munkájukon dolgoznak. Zsinórokra kifeszített szélfogó építőelemeket
vagy bőröket állítottak fel, hogy távol tartsák a szelet vagy az esetleg
beverő esőt, és tüzek szolgáltattak plusz fényt és meleget, bár a hideg
fuvallatok létfontosságúvá tették a meleg öltözéket is.
A közeledő Ayla láttán elmosolyodott. Arcuk összeérintésével
üdvözölték egymást, s Jondalar megérezte nőies illatát, ami eszébe juttatta,
hogy az éjjel nélküle aludt. Hirtelen vágy öntötte el, hogy visszavigye az
ágyba, és az alvásnál többet tegyenek.
– Marthona lakóhelyére indultam éppen, hogy megkeresselek – szólalt
meg Ayla.
– Arra ébredtem, hogy meg kell munkálnom a Dalanar
kovakőbányájából hozott követ, hogy új eszközöket készítsek – mondta
Jondalar, fölemelve bőrbatyuját –, de ma mintha mindenki dolgozni
akarna valamin. – A szorgos emberekkel zsúfolt munkatérség felé
pillantott. – Nem hiszem, hogy itt maradok.
– Hova mész? – kérdezte Ayla. – Úgy terveztem, rápillantok a lovakra,
de később odamegyek, és nézem, mit csinálsz.
– Azt hiszem, a Vízeséshez. Ott általában sok a szerszámkészítő –
válaszolta Jondalar, majd elgondolkodva hozzá tette. – Akarod, hogy
segítsek a lovaknál?
– Ha van hozzá kedved – válaszolta Ayla –, de csak megnézem, minden
rendben van-e velük. Nem hiszem, hogy ma lovagolok, ám talán
magammal viszem Folarát, hátha ő meg akarja ülni Nyihahát. ígértem
neki, hogy egyszer megpróbálhatja, és azt felelte, szívesen megtanulná a
lovaglást.
– Szívesen megnézném, de ma tényleg szeretnék egy-két eszközt
elkészíteni – mondta Jondalar.
Együtt sétáltak a munkatérségig, majd Jondalar folytatta útját a Vízesés
felé, Ayla és Farkas pedig megállt, hogy megkeressék Folarát. A
szemerkélés kitartó esőre váltott s miközben Ayla arra várt, hogy elálljon,
azon kapta magát, hogy el-elnézi, hogyan végzik munkájukat a mesterek.
Mindig elbűvölték a különböző mesterségek és készségek, s könnyen
elterelték figyelmét. Szorgos, de pihentető hely volt. Mindegyik
foglalatosság bizonyos munkafolyamatai elmélyült figyelmet igényeltek,
az ismétlődő elemet, azonban időt adtak a beszélgetésre és látogatásra. Az
emberek többsége örömmel válaszolt a kérdéseire, megmutatták, mit
hogyan csinálnak, és elmagyarázták munkamódszereiket.
Marthona és Folara éppen egy szövőszék felhúrozásával
foglalatoskodott, amikor Ayla megpillantotta őket, és nem könnyen tudták
volna félbehagyni, pedig Folara szívesen tartott volna Aylával. Ayla nem
bánta volna, ha maradhatna, megnézni munkájukat, de úgy érezte, a
lovaknak szükségük van a gondoskodására. Megígérte Folarának, hogy
máskor együtt mennek majd a lovakhoz, és amikor az eső elállt,
elhatározta, elindul, mielőtt újra nekieredne.
Nyihaha és Villám pompás formában volt, és boldogan fogadták
Farkassal együtt, amikor egész távol, az Erdei-folyó völgyének mélyén
rájuk talált. A lovak egy kis zöld mezőre bukkantak az erdős szurdok
közepén, ahol tavacskát formáló tiszta vizű forrás fakadt, és néhány fa alatt
helyet is találtak, ahová beállhattak, amikor eleredt az eső. A mezőn velük
együtt legelésző vörös szarvasok az asszony és a farkas láttán
eliramodtak, a lovak azonban abban a pillanatban felnyerítettek és feléjük
vágtattak.
Azokra a szarvasokra már vadásztak, gondolta Ayla. Meg kellett volna
állniuk, és Farkasra meredniük, mert valószínűtlen, hogy életük teljében
levő, teljesen kifejlett szarvasok elfutnának egyetlen farkas elől. A szél
pontosan feléjük vitte a szagomat, és azt hiszem, inkább úgy találták,
sokkal inkább a kétlábú vadászoktól kell félniük.
A nap előbújt, s Ayla néhány előző évről megmaradt száraz
takácsmácsonyát talált, és a tüskés gyógynövény csúcsával végigvakarta a
lovak szőrét. Amikor elkészült, felfigyelt a farkas cserkésző járására. A
derékövébe tűzött parittyájáért nyúlt, a tó köves partjáról felszedett egy
követ, és amikor Farkas felriasztott egypár nyulat, elsőre eltalálta a
termetes állatok egyikét. Hagyta, hogy Farkas megszerezze magának a
másikat.
Felhő úszott a nap elé. Felnézett, s megfigyelve a nap állását az égen,
ráébredt, milyen gyorsan szalad az idő. Az elmúlt néhány nap annyi
teendője után jó érzés volt, hogy semmi sem sürgeti. Amikor azonban
szemerkélni kezdett, úgy döntött, Nyihaha hátán tér vissza a Kilencedik
Barlangba. Villám és Farkas követte. S jól tette, mert az eső zuhogni
kezdett, amikor visszaért a menedékbe. Fölvezette a lovakat a kő
előcsarnokig, ahonnan elballagtak a lakóterületek előtt, majd tovább az
alig használt térség felé.
Tűz körül üldögélő férfiak előtt haladt el, és bár nem is merte a játékot,
kézmozdulataikból valamilyen szerencsejátéknak vélte. Abbahagyták, és az
előttük elhaladó Aylára meredtek. Ayla nagyon udvariatlannak tartotta
bámulásukat, s fontosnak vélte, hogy illendőbb viselkedést mutasson nekik
azzal, hogy kerüli tekintetüket. Rendelkezett azonban a törzsbeli asszonyok
azon képességével, hogy feltűnés nélküli gyors pillantásokkal sok mindent
megfigyeljen. Észrevette, hogy megjegyzéseket tesznek egymás közt, és
mintha a ser szagát érezte volna.
Távolabb a bölény és a szarvas bőrének kicserzése különböző
stádiumaiban lévő embereket látott. Valószínűleg ők is túlságosan
zsúfoltnak találták a szokásos munkaterületeket, gondolta. Csaknem a
sziklaperem végéhez vezette a lovakat, a kis csermely közelébe, amely a
Kilencedik Barlangot elválasztotta a Vízeséstől, és alkalmas helynek találta
arra, hogy menedéket készítsen nekik a tél beállta előtt. Meg kell majd
beszélnie Jondalarral. Megmutatta lovainak a folyó partjára levezető
ösvényt, s magukra hagyta őket, hogy lássa, hogy döntenek, miként
cselekednek. Farkas úgy döntött, az ösvényen lefelé induló lovakkal tart.
Esett vagy sem ők inkább a Folyó közelében legelésztek, semmint fenn a
kietlen sziklaszegélyen tartózkodjanak csak azért, hogy ne ázzanak meg.
Ayla habozott, elinduljon-e megnézni Jondalart, majd úgy döntött,
visszamegy a bőrcserzőkhöz. A munkások boldogan kaptak az alkalmon,
hogy szünetet tarthatnak, némelyikük pedig azért, hogy szót válthat azzal
az asszonnyal, akit egy farkas kísér, és aki elől a lovak nem szaladnak el.
Észrevette köztük Portulát. A fiatal nő Aylára mosolygott, most is arra
törekedve, hogy összebarátkozzon vele Úgy tűnt, őszintén bánja, hogy
részt vett Marona aljas tréfájában.
Ayla ruhát akart készíteni Jondalarnak, saját magának és a várt
újszülöttnek, s eszébe jutott, hogy leterített egy fiatal óriásszarvas-bakot.
Azon gondolkodott, hol lehet, de a bőrcserzőkhöz érve úgy döntött,
legalább megnyúzza a derékszíjáról lelógó mezei nyulat, hogy készítsen
valami ruhát a születendő gyermeknek.
– Ha lenne egy kis hely, szeretném gyorsan megnyúzni ezt a nyulat –
szólította meg a csoportot.
– Van hely bőven – válaszolta Portula. – S boldog lennék, ha használnád
az eszközeimet, ha szükséged van rájuk.
– Köszönöm, hogy felajánlod, Portula, de sok szerszámom van, végtére
is Jondalarral élek – felelte kényszeredetten Ayla. Néhányan értőn
viszonozták mosolyát. – Bár most nincs nálam semmi.
Ayla jól érezte magát szorgosan foglalatoskodó, munkájukhoz jól értő
emberek között. Mekkora a különbség a völgyben, a barlangjában
magányosan töltött napok és e között! Inkább gyermekkorához hasonlított
Brun törzsében, ahol mindenki együtt dolgozott.
Gyorsan kibelezte és megnyúzta a nyulat, majd megkérdezte:
– Nem okoz gondot, ha ezeket most itt hagyom? Le kell mennem a
Vízeséshez. Visszafelé jövet magammal viszem.
– Majd vigyázok rájuk – ajánlotta fel segítségét Portula. – Ha akarod,
elviszem, ha addig nem érnél vissza.
– Igazán nagyon kedves lenne tőled – válaszolta Ayla. lassan
megenyhült Portula iránt, aki nyilvánvalóan nagyon igyekezett barátságos
lenni vele. – Majd jövök – tette hozzá, miközben elindult.
Miután felgyalogolt a patakot átszelő rönkfa hídon, az első
sziklamenedék alatt, jó néhány mesterember között látta meg Jondalart. A
helyet nyilvánvalóan régóta használták már kőpattintásra. A talajt vastagon
befedték a kovakőpattintásból visszamaradt éles szélű szilánkok,
töredékek. Nem lenne bölcs dolog ott mezítláb sétálni.
– Jó, hogy megjöttél – fogadta örömmel Jondalar –, már éppen
befejeztük a munkát, és indulunk vissza. Joharran volt itt, és mondta, hogy
Proleva lakomát készített az egyik bölény húsából. Attól tartok, oly jól és
oly gyakran süt-főz, hogy az emberek kezdenek hozzászokni. De ma
mindenki annyira elfoglalt volt, hogy úgy döntött, könnyebb lesz így,
Gyere velünk, Ayla.
 – Fel sem tűnt, hogy már ilyen közel járunk a nap közepéhez – mondta
Ayla. A Kilencedik Barlang felé haladva Joharrant látta közeledni.
Korábban nem vette észre, hogy arra ment. Akkor történhetett, amikor
Portulával és a többiekkel beszélgettem és a nyulat nyúztam, gondolta.
Joharran a tüzet körülülő, faragatlan férfiak felé igyekezett.

Joharran akkor látta Laramart és még néhányukat szerencsejátékot

játszani, amikor a Vízesésnél dolgozó mesteremberekhez sietett, hogy
meghívja őket a Proleva készítette étkezésre. Eszébe jutott, hogy miközben
mindenki dolgozik ők milyen lusták, és szerencsejátékot játszanak olyan
tűz mellett, melyhez a fát valószínűleg más gyűjtötte, de amikor visszafelé
jövet meglátta őket, úgy döntött, szólnia kell nekik is. Ők is a Kilencedik
Barlang tagjai voltak, még ha nem sokkal segítették is.
A férfiak mély beszélgetésbe merültek, amikor közeledett hozzájuk, és
nem vették észre érkezését. A közelükbe érve ezt hallotta egyiküktől:
– ...Mire számíthatsz olyan valakitől, aki azt mondja hogy a
laposfejűektől tanulta a gyógyítást? Mit tudnak azok az állatok a
gyógyításról?
– A nő nem gyógyító. Shevonar meghalt, nem igaz? – értett egyet
Laramar.
– Te nem is voltál ott, Laramar! – szólalt meg Joharran megpróbálva
féken tartani indulatát. – Szokás szerint téged nem lehetett zavarni azzal,
hogy velünk együtt részt vegyél a vadászaton.
– Rosszul éreztem magam – válaszolt védekezőn a férfi.
– A saját seredtől érzed rosszul magad! – dörrent rá Joharran. – Senki
nem tudta volna megmenteni Shevonart, én mondom neked. Sem
Zelandoni, sem a valaha élt legjobb gyógyító! Rátaposott egy bölény.
Egyetlen ember sem képes állni egy bölény teljes súlyát. Ayla nélkül
kétlem, hogy egyáltalán annyi ideig élt volna, míg Relona odaér.
Megtalálta a módját, hogy enyhítse a fájdalmát. Ayla mindent megtett érte,
éppen annyit, amennyit bárki más tehetett. Miért terjesztesz rosszindulatú
pletykákat róla? Mit ártott neked valaha is? – Elhallgattak, amikor Ayla,
Jondalar és néhányan mások elhaladtak előttük.
– Miért ólálkodsz itt, magánbeszélgetést hallgatózva? – vágott vissza
igaztalanul Laramar.
– Hogy fényes nappal egyenesen feljöttem ide hozzátok, aligha
ólálkodás, Laramar. Azért jöttem, hogy megmondjam nektek, Proleva és
néhányan ételt készítettek mindenkinek, így nektek is – válaszolt Joharran.
– Amit hallottam, ti oly hangosan mondtátok, hogy nem lehetett bezárnom
a fülem. – Majd a többiekhez szólt. – Zelandoninak meggyőződése, hogy
Ayla jó gyógyító, miért ne adnánk neki esélyt? Örülnünk kellene olyan
valakinek, aki kiváló gyógyító tehetséggel rendelkezik. Soha nem lehet
tudni, hogy nektek mikor lesz rá szükségetek. Most pedig gyertek
mindannyian, s egyetek velünk. – A vezető egyenesen végignézett rajtuk,
értésükre adva, hogy ismeri és megjegyzi mindegyikőjüket, majd elsétált.
A feszengő kis csoport feloszlott, és követte Joharrant a sziklaperem
vége felé. Egyikük-másikuk egyetértett Joharrannal, legalábbis abban,
hogy adjanak Aylának esélyt gyógyító tudása bizonyítására. Akadtak
azonban olyanok is akik nem akarták vagy nem tudták legyőzni
előítéletüket. Laramart, noha egyetértett azzal a férfival, aki Ayla ellen
ágált, valójában egyáltalán nem érdekelte egyik fél sem. Ő mindig a
dolgok legkönnyebb végét szerette megfogni.
Ayláék a Vízeséstől a munkatérség felé gyalogoltak az alácsüngő
sziklaszirt oltalma alatt, amikor újra hevesebben kezdett esni az eső, s ő
azokon a tehetségeken és készségeken gondolkodott, melyet az emberek
szívesen gyakoroltak, hogy hasznosan töltsék idejüket. Sokak kedvelt
elfoglaltsága volt az eszközkészítés, és a megmunkált anyagok választéka
egészen változatos volt. Néhányan, mint Jondalar kovakőből szerettek
eszközöket vagy vadászfegyvereket készíteni, mások a fát kedvelték, vagy
az agyart, csontot, esetleg a bőr vagy növényi rostok voltak a kedvelt
anyagaik. Később azt is megértette, hogy egyesek, így Joharran is,
emberekkel szerettek foglalkozni.
A barlanghoz közeledve az orra csodálatos ételillatokat érzett, s Ayla
megértette, hogy a főzés és az ételekkel kapcsolatos munka szintén kedvelt
volt. Proleva nyilvánvalóan előszeretettel szervezte a közösségi
ünnepségeket, s ez volt az oka a rögtönzött lakomának. Ayla azon
gondolkodott, ő mit szeret csinálni a legjobban. Sok minden érdekelte és
szívesen tanult olyasmit, amit korábban nem csinált, de mindennél jobban
szeretett gyógyító lenni.
Az ételt a tágas munkatérség mellett szolgálták fel, de ahogy közeledtek,
Ayla észrevette, hogy egy közeli területet készítettek elő olyan feladatra,
amely nem lehetett igazán kellemes, mégis el kellett végezni. Rudak közé,
a földfelszíntől félméternyi magasságban kihúzott hálókra a leterített
vadak húsát tették ki száradni. Földréteg takarta a kő előcsarnok kövezetét
és előterét, amely bizonyos részeken sekély volt, másutt azonban elég
mély ahhoz, hogy megtartsa a póznákat. Egyik-másik rudat beékelték a
sziklák repedései közé, vagy a földbe ásott gödrökbe állították. Plusz
támaszként sziklahalmokkal is körülvették a rudakat.
Nyilvánvalóan hasonló célt szolgáló szerkezeteket egyszerűen
összeszögeltek, vagy szíjakkal erősítettek egybe szállítható ételszárító
állványoknak. Használaton kívül fölemelték, és neki támasztották a falnak,
hogy ne legyenek útban. Amikor azonban húst vagy növényt kellett
szárítani, a szállítható kereteket bárhová elhelyezhették a talajon, ahová
csak akarták. Alkalmanként a konzerválásra készített húst annak a helynek
a közelében szárították, ahol a vadat elejtették, vagy lent a füves
árterületen, de amikor esett az eső, vagy csak mert az emberek az
otthonukhoz közelebb akartak dolgozni, új módszereket találtak ki a
szárítóhálók vagy zsinórok megtartására.
Egy-két kis, nyelv alakú hússzelet csüngött már a szárítóállványon, és
inkább füstöt, mint lángot produkáló kis tüzek égtek a közelben a rovarok
távol tartására, mellékesen pedig különleges zamatot adva a húsnak. Ayla
arra gondolt, hogy miután ettek, felajánlja segítségét a szárításra
előkészített hús fölszeletelésében. Ő és Jondalar már éppen kiválasztották
az ételüket, és azon tanakodtak, hol egyenek, amikor meglátta a nagy
léptekkel és komor arckifejezéssel feléjük közeledő Joharrant.
– Jondalar, Joharran rád haragszik? – kérdezte.
A magas férfi hátrafordult, hogy közeledő fivérére nézzen.
– Kérdés – válaszolta. – Nem tudom, mi történt. – Majd később
megkérdezem tőle, gondolta.
Egymásra pillantottak, majd odasétáltak, hogy Joharrannal, Prolevával,
a fiával, Jaradarral, Marthonával és Willamarral költsék el étküket.
Szívélyesen üdvözölték egymást, és helyet adtak nekik. Valóban
nyilvánvaló volt, hogy a vezető bosszankodott valami miatt, de mintha
nem akart volna beszélni róla, legalábbis nem velük. Mindannyian
mosolyogva üdvözölték a hozzájuk csatlakozó Zelandonit. A lakóhelyén
töltötte a délelőttöt, de az étkezésre ő is előjött.
– Hozhatok neked valamit? – kérdezte Proleva.
– Böjtöltem és meditáltam, felkészülve a keresésre, és még most is csak
nagyon keveset eszem – válaszolta Zelandoni, és úgy nézett Jondalarra,
amitől a férfi nagyon kényelmetlenül érezte magát. Hirtelen megijedt,
hogy érintkezése a következő világgal még nem ért véget. – Mejera hoz
nekem valamit. Megkértem Folarát, hogy segítsen neki. Mejera a
Tizennegyedik Barlang Zelandonijának tanítványa, de nem boldog vele, és
ide akar jönni hozzám, hogy tőlem tanuljon. Mérlegelnem kell ezt, és
természetesen megkérdezem tőletek, befogadnátok-e őt a Kilencedik
Barlangba, Joharran. Nagyon szégyenlős és félénk, ám határozottan
tehetséges. Én szívesen tanítom, de tudjátok, hogy különösen óvatosnak
kell lennem a Tizennegyedik Zelandonival – magyarázta, majd Aylára
nézett.
– Arra számított, hogy őt választják meg Elsőnek – folytatta a donier –,
a Zelandonia azonban engem választod helyette. Megpróbált szembeszállni
velem, és rákényszeríteni, hogy lépjek vissza. Az volt az első igazi
kihívásom, és noha ő lett az, aki meghátrált, nem hiszem, hogy valaha is
valóban beletörődött volna a döntésükbe, vagy megbocsájtott volna.
Tudom, ha Mejera idejön, azzal vádol majd, hogy magamhoz csábítottam
a legjobb tanítványát, de mérlegelnem kell, hogy mi a legjobb
mindenkinek. Ha Mejera nem kapja meg a tanítást, neki magának kell
fejlesztenie a tehetségét, nekem pedig nem kell nyugtalankodnom amiatt,
hogy megsértem valakinek az érzelmeit. Másrészt azonban, ha valamely
másik Zelandoni hajlandó lesz tanítani, és elkötelezi magát mellette, talán
elkerülhetek egy újabb konfrontációt a Tizennegyedikkel. Szeretném
megvárni a Nyári Találkozót, mielőtt meghozom döntésemet.
– Bölcs tervnek tűnik – mondta Marthona éppen akkor, amikor Mejera
és Folara odaért hozzájuk. A fiatal tanítvány két tálat tartott a tenyerén,
Jondalar húga pedig a saját tálkáját és a vizestömlőt cipelte.
Hordtáskájában hozta evőeszközeit. Mejera egy tálnyi tiszta húslevest adott
az Elsőnek, hálásan Folarára tekintett, szelíden Aylára és Jondalarra
mosolygott, majd letekintett az ételére.
Kínos csend állt be egy pillanatra, majd Zelandoni szólalt meg.
– Nem tudom, melyiketek ismeri Mejerát.
– Ismerem az édesanyádat és házi tűzhelyed atyját – mondta Willamar. –
Vannak testvéreid, nem igaz?
– Igen, egy húgom és fivérem – válaszolta Mejera.
– Hány évesek?
– A húgom valamivel fiatalabb nálam, a fivérem pedig körülbelül annyi,
mint ő – felelte Mejera, Proleva fiára mutatva.
– Én Jaradal vagyok. A Zelandoniak Kilencedik Barlangjának Jaradalja.
Te ki vagy?
Jaradal ezt oly gondos precizitással mondta, ahogy arra nyilvánvalóan
tanították, s mindenkinek, köztük a fiatal tanítványnak is, mosolyt
fakasztott az arcára.
– Mejera vagyok a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangjából.
Üdvözöllek, Jaradal, a Zelandoniak Kilencedik Barlangjából.
Jaradal fontoskodva mosolygott. Mejera nyilvánvalóan jól bánik a
Jaradal korabeli fiúkkal, gondolta Ayla.
– Udvariatlanok vagyunk. Azt hiszem, mindannyiunknak illendően be
kell mutatkoznunk – szólalt meg Willamar.
Megtörténtek a bemutatkozások, és mindenki kedvesen üdvözölte a
félénk fiatal nőt.
– Mejera, tudtad, hogy édesanyád társa kereskedő akart lenni, mielőtt
találkoztak? – kérdezte Willamar. – Eljött velőm néhány útra, majd úgy
döntött, nem akar annyi időt tőle – illetve miután megszülettél, tőled –
távol tölteni.
– Nem, nem tudtam – mondta Mejera, s örült, hogy megtudott valamit az
anyjáról és anyja társáról.
Nem csoda, hogy Willamar olyan jó kereskedő, gondolta Ayla. Jól ért
az emberekhez. S feloldja a szorongásukat. Melóra valamivel
nyugodtabbnak tűnt, ám kissé nyomasztotta a túlzott figyelem. Ayla
megértette érzéseit.
– Proleva, láttam, hogy néhányan nekiláttak a hús szárításának – szólalt
meg. – Nem tudom biztosan, hogyan osztják fel a húst, vagy kinek kell
tartósítania, de szívesen segítenék, ha van rá mód.
Az asszony mosolygott.
– Természetesen segíthetsz, ha akarsz. Sok munka, szívesen fogadjuk a
segítségedet.
– Én örülnék neki – válaszolta Folara is. – Hosszú, ki merítő munka,
hacsak nem sokan csinálják. Akkor könnyebb.
– A hús és a zsír fele mindenkié, és szükségletük szerint használják –
mondta Proleva –, de az állat többi része, a bőr a szarvak, agancsok és
minden egyéb azé, aki leterítette. Azt hiszem, neked és Jondalarnak van
egy megacerosotok és egy bölényetek, Ayla. Jondalar ölte meg a bölényt,
aki áldozatul vette Shevonart, azt azonban visszaadtuk Földanyának. A
sírja közelében temettük el. A vezetők úgy döntöttek, hogy Jondalarnak és
neked egy másikat adnak helyette. Amikor feldolgozzuk az állatokat,
általában faszénnel megjelöljük őket. Mellesleg, nem ismerik a te
abelanodat, s téged elfoglalt Shevonar gyógyítása, ezért valaki megkérte a
Harmadik Barlang Zelandoniját. Ő készített neked egy időleges abelant,
így a bőröket és más részeket megjelöl heted vele.
– Milyen? – kérdezte mosolyogva Jondalar. Ő mindig ismerte a saját
titkos abelanját, és kíváncsi volt mások szimbólumaira.
– Azt hiszem, védelmezőnek vagy oltalmazónak látott téged, Ayla –
felelte Proleva. – Tessék, megmutatom. – Pálcikát vett a kezébe, elsimította
a földet, és egyenes vonalat rajzolt. Majd hozzáadott egy másikat, amely az
előző végénél közelében kezdődött, és valamelyest ferdén lefelé haladt,
majd egy hasonló harmadikat a függőleges vonal másik oldalán. –
Menedékre vagy hajlékra hasonlít, olyasvalamire, ami alá esőben be lehet
menni.
 – Azt hiszem, igazad van – válaszolta Jondalar. – Nem rossz abelan ez
neked, Ayla. Valóban védelmező és segítőkész vagy, különösen, ha valaki
beteg vagy megsérül.
– Én meg tudom rajzolni az abelanomat – mondta Jaradal. A többiek
elnézően mosolyogtak. A botocskát odaadták neki, és megengedték, hogy
lerajzolja. – Neked van? – kérdezte Mejerát.
– Biztosan van neki, Jaradal, és valószínűleg boldogan megmutatja
neked. Később – felelt a tanítvány helyett Proleva, szelíden dorgálva fiát.
Némi figyelem rendjén való volt, de nem akarta, hogy fia felvegye azt a
rossz szokást, hogy kiköveteli a körülötte levő felnőttek figyelmét.
– Mi a véleményed az abelanodról, Ayla? – Jondalar kíváncsi volt, hogy
tetszik neki a Zelandonitól kapott szimbólum.
– Mivel a születésemkor nem kaptam elandont rákarcolt abelannal,
legalábbis nem olyat, amire emlékeznék – válaszolta Ayla –, így ez
éppolyan jó, mint bármely másik. Nem bánom az abelanomként használni.
– Kaptál egyáltalán bármilyen szimbólumot a Mamutoktól? – kérdezte
Proleva, s azon tűnődött, vajon Aylának van-e már egyáltalán abelanja.
Mindig szívesen tanulta más népek szokásait.
– Amikor a mamutojok örökbe fogadtak, Talut vágott egy jelet a
karomra, hogy vért vegyen, s jelet rajzoljon vele a mellkasán a
szertartások idején viselt dísztáblára – magyarázta Ayla.
– De az nem különleges jelkép volt? – kérdezte Joharran.
– Nekem igen. Még most is megvan a heg – mondta, megmutatva karján
a nyomát. Majd hozzátette akkor eszébe jutott gondolatát: – Érdekes,
ahogy az emberek megmutatják, kicsodák és hova tartoznak. Amikor a
Törzs örökbe fogadott, kaptam tőlük egy amulettzsákot, benne egy vörös
okker röggel. Névadáskor pedig a mogur vörös vonalat rajzol vele a
homloktól az orr hegyéig. Ekkor mondja meg mindenkinek, különösen az
anyának, az újszülött totemjét, és kenőccsel megjelöli az újszülöttet a
totemjelével.
– Azt mondod, a te törzsbeli néped olyan jelképeket visel, melyek
megmutatják, kicsodák? – kérdezte Zelandoni. – Ahogy az abelan?
– Azt hiszem, olyanok, mint az abelanok. Amikor egy fiút férfivá
avatnak, a mogur rákarcolja totemjelét, majd bedőrzsöli egy különleges
hamuval, hogy tetoválás legyen belőle, A lányokat általában nem karcolják
meg a bőrükön, mert amikor felnőnek, belülről véreznek, engem azonban
a Barlangi Oroszlán megjelölt, amikor engem választott. Négy jel van a
lábamon a mancsaitól. Az egy barlangi oroszlán törzsbeli jele, és a mogur
innen tudta, hogy ő az én totemem, noha általában nem női totemjel.
Férfié, melyet olyan fiúnak adnak, akinek az a sorsa, hogy erős harcos
legyen. Amikor Vadászó Asszonyként elismertek, a mogur itt karcolt meg
– Ayla a torkára tette az ujját, éppen a mellcsontja fölé hogy vért vegyen,
és a lábamon levő sebekre kenje
– Megmutatta a sebeket a bal combján.
– Akkor már van abelanod. Az a jelképed, az a négy vonal – mondta
Willamar.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Ayla. – A Zelandoni féle jelképpel
kapcsolatban semmit nem érzek, talán mert csak konvencióból kaptam,
hogy az emberek tudják, kinek adjanak némi bőrt. Annak ellenére, hogy a
törzsbeli totemem nem zelandoni jelkép, számomra az a különleges, az a
tulajdonom. Azt jelentette, hogy örökbe fogadtak, hogy tartoztam
valahova. Azt szeretném abelanomként használni.
Jondalar elgondolkodott azon, amit Ayla mondott a tulajdonról, a
hovatartozásról. Ayla mindent elveszített, nem tudta, kikhez született, hogy
ki a népe. Majd elveszítene azokat az embereket, akik fölnevelték. „Nép
nélküli Ayla”-ként beszélt önmagáról, amikor találkozott a mamutojok
népével. Ez értette meg Jondalarral, hogy mennyire fontos számára a
tulajdon és a hovatartozás.

 17

Kitartó kopogás hallatszott a bejárati függöny melletti tábla felől.

Felébresztette Jondalart, de fekve maradt hálóprémjükön, azon tűnődve,
miért nem reagál valaki a kopogásra. Majd megértette, hogy mintha
egyedül lenne otthon. Felkelt és kiszólt:
– Egy pillanat! – Magára kapott valamit. Csak azért lepődött meg a
művész Jonokol, Zelandoni tanítványa láttán a bejárat előtt, mert ritkán
látogatott el bárhová mentora nélkül. – Gyere be – invitálta.
– A Kilencedik Barlang Zelandonija azt mondja, elérkezett az ideje –
szólalt meg Jonokol.
Jondalar homlokán összefutottak a ráncok. Nem tetszett neki, ahogy ezt
Jonokol mondta. Nem volt teljesen biztos abban, jól értette-e, amit Jonokol
mondani akart, de nem sok kedvet érzett hozzá. Ki kell vennie részét a
következő világból. Nem igazán akart újra foglalkozni azzal a hellyel.
– Megmondta Zelandoni, hogy minek van itt az ideje? – kérdezte.
Jonokol elmosolyodott a magas férfi váratlan nyugtalanságán.
– Azt mondta, te tudod majd.
– Attól tartok, sejtem – válaszolta Jondalar, megadva magát az
elkerülhetetlennek. – Tudsz várni, amíg eszem egy falatot, Jonokol?
– Zelandoni mindig azt mondja, az a legjobb, ha nem.
– Talán igazad van. De egy csésze teára igazán szükségem lenne, hogy
kiöblítsem vele a szám. Még az alvás íze van a számban.
– Ők biztosan adnak neked teát – makacskodott Jonokol.
– Lefogadom, csak nyilván nem mentát, reggel pedig először azt
szeretek inni.
– Zelandoni gyakran ízesíti a teáit mentával.
– Ízesíti, igen, de biztosan nem az az alapanyaga.
Jonokol egyszerűen csak mosolygott.
– Rendben – válaszolta Jondalar savanyú mosollyal, Azonnal megyek.
Remélem, az ellen senkinek nincs ellenvetése, ha először elmegyek
könnyíteni magamon.
– A vizeleted visszatartása nem szükséges – válaszolta a fiatal tanítvány
–, de hozz magaddal valami meleg ruhát.
A visszaérő Jondalar meglepetten látta a meleg tunikája övét a derekára
kötő Aylát Jonokol mellett, de örült is neki Jonokol valószínűleg neki is
megmondta, hogy hozzon magával meleg öltözéket. Aylát nézve eszébe
jutott, hogy előző éjjel történt meg először, hogy nem aludt Aylával, mióta
útjuk során a s'armunajok foglyul ejtették, és ez eléggé nyugtalanította.
– Jó reggelt, asszony – suttogta Ayla fülébe, amikor üdvözlésül
megsimogatta arcát a sajátjával, és átölelte. – Hol voltál ma reggel?
– Kiüríteni az éjjelikosarat – válaszolta Ayla. – Amikor visszaértem,
megláttam Jonokolt, aki azt mondta, Zelandoni látni akar bennünket, így
elmentem Folarához, hogy megkérjem, vigyázzon Farkasra. Megígérte,
keres néhány gyereket, hogy foglalkozzanak vele. Majd lementem a
legelőre megnézni őket. Más lovakat is hallottam a közelben. Nem tudom,
építhetnénk-e valami karámot, hogy befoghassuk őket.
– Talán – válaszolta Jondalar. – Különösen, amikor eljön Nyihaha
Örömideje. Nagyon nem szeretném, ha egy ménes megpróbálná
elragadni, Villám pedig valószínűleg, megpróbálná követni.
– Először megelli a kiscsikóját – mondta Ayla.
Jonokol érdeklődéssel hallgatta beszélgetésüket a lovakról. Nyilván
abból, hogy olyan kiváló kapcsolatban állnak a lovakkal, nagyon jól
ismerik őket. Együtt indultak el, és amikor elértek a Kilencedik Barlang kő
előcsarnokához, Jondalar észrevette, hogy a nap egészen magasan áll.
– Nem is vettem észre, hogy ilyen késő van – szólalt meg.
– Miért nem ébresztett fel valaki korábban?
– Zelandoni azt tanácsolta, hagyjunk aludni, mert olyan sokáig fenn
voltál előző éjjel – válaszolta Jonokol.
Jondalar hatalmasat lélegzett, majd a száján fújta ki, miközben a fejét
csóválta.
– Mellesleg hova megyünk? – kérdezte, miközben a tanítvány mellett
lépdeltek végig a sziklaperemen a Vízesés felé.
– A Forrás Sziklákhoz – válaszolta Jonokol.
 Jondalar szeme elkerekedett a meglepődéstől. A szikla, amely két
barlang és közvetlen környezetének jellegzetessége volt, egyetlen
Zelandoni Barlangnak sem szolgált otthonául. Annál sokkal fontosabb
szerepet töltött be. Az egész környék egyik legszentebb helye volt. Noha
állandóan senki nem élt ott, ha bármely közösség az otthonának nevezhette
volna, akkor az a Zelandonia lehetett volna, az Őt Szolgálóké, mert a
helyet Maga a Nagy Földanya áldotta és szentelte meg.
– Megállnék inni egy korty vizet – mondta határozottan, a friss
forrásvizű patak fölött átívelő hídhoz közeledve, amely elválasztotta a
Kilencedik Barlangot a Vízeséstől. Nem hagyja, hogy Jonokol a beszéddel
elterelje figyelmét arról, hogy a szomját oltsa, még ha a reggeli
mentateájáról hagyta is lebeszélni magát. A hídtól néhány lépésnyire levő
patakocska közelében egy póznát süllyesztettek a földbe. csíkokra tépett
nádlevekből vízhatlan sűrűségűre szövött ivópoharat kötöttek rá zsinórral,
mert ha nem erősítették a rúdhoz, gyakran eltűnt. A poharat időszakosan,
ahogy elhasználódott, cserélték, de ameddig Jondalar vissza tudott
emlékezni, egy pohár mindig volt ott. Régen megtanulta már, hogy a friss,
csillogó víz látványa szomjassá teszi az arra haladót, és sokkal könnyebb
volt készenlétben tartott pohárból, mint a víz fölé hajolva, tenyérből inni.
Mindhárman a szomjukat oltották, majd folytatták útjukat a sokak által
használt ösvényen. Az átkelőnél átgázoltak a Folyón, és a Két Folyó
Sziklájánál befordultak a Legelő-völgybe, átkeltek a második folyón,
majd a túlpartján folytatták útjukat. Más Barlangok népe integetett nekik,
ahogy elhaladtak előttük, és üdvözölték, de nem kísérelték meg feltartani
őket. A környék minden Zelandonija, köztük a tanítványok is, elmentek
már a Forrás Sziklákhoz, és mindenki sejtette, hová tart a két ember a
Zelandoni tanítványával.
Arról is volt némi elképzelésük, miért. A közösségben, ahol szinte
mindenki ismerte egymást, tudták már, hogy Jondalarék valami fontosat
hoztak vissza, ami segítheti a Zelandoniát, hogy megtalálják halott
fivérének, Thonolannak eltévedt lelkét. Noha tudták, hogy egy újonnan
felszabadult elánt fontos útbaigazítani, hogy megtalálja saját helyét a
szellemek világában, a következő világba belépés azelőtt, hogy Földanya
szólította volna, nem olyasmi volt, amit az emberek többsége tenni akart.
Elég félelmetes volt Shevonar elanja segítésének még a gondolata is,
pedig ő csak egy-két nappal korábban hunyt el, és valószínűleg a közelben
bolyongott, arra pedig a legkevésbé sem szerettek gondolni, hogy
megkeressék olyan valakinek a lelkét, aki távol halt meg, és nagyon régen.
A zelandoniak kivételével – és még ők sem mindegyik – nem sokan
akartak volna érintkezni olyan helyekkel, mint Jondalar és Ayla. Az
emberek többsége boldogan hagyta Földanya Első Szolgálóira, hogy
foglalkozzanak a szellemek világával. De senki más nem is tehette volna
meg csak ők tudták, hol halt meg Jondalar fivére. Még az Elsők Közt Első
is tudta, hogy kimerítő nap elé néznek, noha nagyon kíváncsivá tette, és
szerette volna tudni, hogy megtalálják-e Thonolan kóbor lelkét.
Ahogy Ayla, Jondalar és Jonokol folytatta útját fölfelé a folyón,
hatalmas sziklakiszögellés emelkedett ki bal oldalukon. A sziklatömeg oly
szembetűnő volt, hogy szinte monolitnak látszott, alaposabban
megvizsgálva azonban feltűnt, hogy csak egy hegylánc első hegye,
amelynek vonala a Legelő-folyóig húzódik. A méltóságteljes kőszirt
meredeken magasodott fel a völgy aljáról, magaslattá kerekedett a
közepén, a csúcsa felé elkeskenyedett, majd váratlanul hetyke sapkává
szélesedett.
Az elejére haladva s egyenesen az előttük elnyújtózó sziklára nézve,
némi képzelőerővel a gyalogló a hasadékokban és a lekerekített
alakzatokban könnyen maga elé képzelhette hajként a hegytetőt, a sapka
alatt egy magas homlokot, lapos orrot és két csaknem teljesen lehunyt
szemet, amely titokzatosan néz el az omladékos, bokros lejtő felé. Azok,
akik tudták, hogyan nézzék, az enyhén antropomorf elölnézetben Földanya
Titkos Arcát láthatták, azon kevés Ábrázatát, melyet láttatni választott, s
még azt is kiválóan palástolta. Földanya arcát soha senki nem nézhette
nyíltan, még csak a hasonlatosságát sem, ám még ha titokzatosan elrejtette
is, Arca kimondhatatlan erőt sugárzott.
A sziklák sora egy kisebb völgyet szegélyezett, melynek közepén, lenn,
patakocska sietett a Legelő-folyóba. A kis patak egy forrásból eredt, amely
oly energiával bugyogott elő a földből, hogy kis forrást alkotott, melyet
mély tavacska vett körül egy fával benőtt szurdok közepén. Közismert
neve a Mélység Forrása volt, a belőle kifutó kis vízi utat pedig Forrás-
pataknak nevezték, a Zelandonia azonban más néven is ismerte őket,
melyeket az emberek többsége szintén tudott. A forrás és a tavacska
Földanya Szülővizei voltak, a patak pedig az Áldott Víz. Nagy gyógyító
erőt tulajdonítottak neki, s úgy vélték, ha helyesen alkalmazzák, különösen
segít a nőknek a fogamzásban.
Hosszú-hosszú ösvény kapaszkodott fel a kőfal oldalában, jóval a
hegyvonulat első nyúlványán túlra egy teraszra, nem messze a hegytetőtől,
kis lecsüngő sziklával, amely két barlang nyílásának szolgált tetőül. E
terület mészkőszikláinak számos üregét néha „barlang"-nak nevezték, de
kimélyített odúnak is tartották, így gyakran csak „odú"-ként emlegették.
Ennek megfelelően egy különösen hosszú vagy mély barlangról néha mint
„mélység”-ről beszéltek. Balra a kis teraszból mindössze hatméteres
mélységbe behatoló üreget lakóhelynek is használták azok, akik időnként
ott tartózkodtak, általában a Zelandonia. Jellemzően Forrás Üregként
ismerték, néhányan azonban Doni Üregének nevezték.
A jobb oldalon levő barlang egy mély folyosóba vezetett, amely
hatvanméternyi mélységbe nyúlt a hatalmas szikla szívéig kamrákkal,
alkóvokkal, falfülkékkel és a főfolyosóba vezető más folyosókkal. Ez volt
az a hely, mely oly szent volt, hogy titkos nevét még csak kimondani sem
szabadott. Oly jól ismerték, és annyira tisztelték, hogy szent mivoltát és
hatalmát szükségtelen volt kinyilvánítani a földi világnak. Ha egyáltalán
bárki, akik ismerték igazi lényegét, inkább meg sem említették hétköznapi
létezését, és meg sem próbálták bagatellizálni. Ez volt az oka, hogy a
sziklákat egyszerűen csak Forrás Sziklákként emlegették, s hogy a
barlangot miért nevezték a Forrás Sziklák Mély Barlangjának vagy néha
Doni Mélységének.
Nem ez volt az egyetlen szent hely a környéken. A legtöbb barlanghoz
fűződött valamilyen szentség, és a barlangokon kívüli helyek egyike-
másika szintén áldott volt, a Forrás Sziklák mély barlangját azonban az
egyik legmagasztosabbnak tartották. Jondalar ismert még egy-két másikat
is, amely egyenrangú volt a Forrás Sziklákkal, de egyik sem volt
fontosabb. Ahogy folytatták útjukat felfelé a sziklán Jonokollal, Jondalart
az izgalom és halálfélelem elegye fogta el a terasz felé közeledve, s
valami félelem, borzongással teli várakozás. Nem olyasmi volt ez, amiben
igazán kedve telt, de minden aggodalma ellenére szerette volna tudni,
hogy Zelandoni megtalálja-e fivére szabadon kóborló lelkét, s hogy mit
várnak tőle, és milyen érzés lesz.
Amikor felértek a barlangok előtti magas teraszra, két másik
tanítvánnyal találkoztak, egy férfival és egy nővel. A mély barlang
bejáratának jobb oldalánál várakoztak. Ayla megállt egy pillanatra, és
megfordult, hogy lássa, honnan jöttek. A kiemelkedő kő előcsarnok a
Forrás-patak Völgyére, a Legelő-völgy egy részére és folyójára tekintett
le, és lenyűgöző panorámát nyújtott, ám így még ijesztőbb volt a sötét
barlangon belül eléjük táruló látvány.
Különösen nappal a belépés a barlangba azonnali átalakulással járt, a
perspektíva változását a nyílt, tágas kilátásról egy zárt, szűk folyosóra, a
kövek visszatükrözte napfénytől a nyugtalanító sötétségre. A változás
meghaladta a fizikait vagy külsőt. Különösen azoknál, akik megértették és
fogékonyak voltak a hely benne rejlő erejére, olyan metamorfózist
jelentett, amely a könnyed ismerősségtől a nyugtalan félelemig terjedt,
ugyanakkor átmenet is volt valami értékes és csodás, bámulatos felé.
A kinti fényben a bejáratból csak néhány métert lehetett látni, ahogy
azonban a szem hozzászokott a gyengülő fényhez, a leszűkült folyosó
sziklafalai sejtették az utat a homályos sziklabelsőbe. A bejáraton túli kis
előcsarnokban egy égő és néhány még meg nem gyújtott kőlámpa pihent
egy előrenyúló falrészen. Az előcsarnok alatti természetes falfülkében
fáklyák voltak. Jonokol és a másik fiatalember felvett egy lámpát, majd
egy vékony, száraz botot, melyet a világító lámpás lángjához érintett, amíg
meg nem gyulladt. Mindketten azzal gyújtották meg a mohakanócot, amely
egy-egy tálkalámpás fogantyújával szemben kilógott a peremnél a kissé
fagyott faggyúból. Az asszony fáklyát gyújtott, és feléjük biccentett.
– Vigyázzatok a lépteitekre – szólalt meg, alacsonyabban tartva a
fáklyát, hogy mutassa a hepehupás talajt és a kiugró sziklák közti
repedéseket megtöltő vizes, fénylő agyagot. – Csúszós lehet.
 Amikor az egyenetlen talajon óvatosan vigyázva lépteikre bementek a
folyosóba, még halvány fény szűrődött be kintről. Gyorsan sápadt az is.
Valamelyest száz lépés után a teljes sötétséget csak az apró lángok halvány
fénye törte meg. Sóhajnyi légmozgás tévelygett le a mennyezetről
lecsüngő függő cseppkövektől, a félelem borzongását keltve, ahogy a
mécsesek aprócska fénye meg-meglebbent. Tudták, ha leérnek a mélybe,
és a lángok kialszanak, a legsötétebb éjszakánál is sötétebb feketeség tesz
lehetetlenné bármilyen látást. Csak hideg, nyirkos sziklákat kitapogató
kezek, lábak mutathatnák az utat, és inkább csak egy zsákutcafolyosóba
vezethetné őket, semmint kijáratba.
Jobb oldalon a mélyebb feketeség, ahol a nyirkos kőfalakról már nem
tükröződtek vissza a kis fények, jelezte, hogy abba az irányba növekedett a
távolság – talán egy falfülke vagy egy másik folyosó nyílt ott. Az
alagútban járók mögött és előtt kézzelfogható volt a sötétség, a feketeség
csaknem fojtogatóan megsűrűsödött. A felszínre visszavezető folyosónak
a légmozgás volt az egyetlen megnyilvánulása. Bár csak megfoghatnám
Jondalar kezét, kívánta Ayla.
Ahogy előrejutottak, már nem csak a tanítványok vitte mécsesek adták
az egyedüli fényt. Több sekély, tálka alakú kőlámpást helyeztek a földre
bizonyos távolságra a sötét folyosóban, amely elbűvölően fényesnek tűnt a
barlang sötétjében. Egyik-másik azonban sercegett. Vagy több faggyúra
volt szükségük, hogy beleolvadjon a tálkába, vagy pedig új kanócra, és
Ayla remélte, hogy valaki hamarosan gondoskodik róluk.
A lámpások azonban azt a hátborzongató érzést keltették Aylában, hogy
már járt a barlangban, és egy irracionális félelmet, hogy újra odamegy.
Nem akarta követni az előtte haladó asszonyt. Nem tartotta magát félősnek,
nem félt a barlangoktól, ebben azonban volt valami, ami visszafordulásra
akarta bírni, arra, hogy elmeneküljön, vagy megnyugtatásért megérintse
Jondalart. Majd eszébe jutott, amint egy másik barlang sötét folyosóiban
gyalogol, a mécsek és fáklyák kis fényét követve, azon kapva magát, hogy
Crebet és a többi mogurt figyeli. Összeborzongott az emléken, és
váratlanul észrevette, hogy fázik.
– Talán meg akartok állni, és felvenni a meleg ruháitokat – szólalt meg
az elöl haladó asszony, hátrafordulva és fölemelve a mécsest, hogy
világítson Aylának és Jondalarnak.
– Elég hideg van itt lenn a mélyben, különösen nyáron. Télen, amikor
havazik, és csupa jég minden, valójában eléggé meleg van itt. A mély
barlangoknak egész évben egyenletes a hőmérséklete.
A megállás valami olyan mindennapos dologért, mint hogy felvegyék
hosszú ujjú tunikájukat, megnyugtatta Aylát. Noha már-már éppen azon
volt, hogy megfordul és kirohan a barlangból, amikor a tanítvány újra
elindult, Ayla nagy levegőt vett, és követte.
Bár a hosszú folyosó keskenynek tűnt, és a hőmérséklet mind
alacsonyabb lett, újabb ötven lépés után a sziklás folyosó még inkább
leszűkült. A levegő nagyobb nyirkosságát megerősítette a falakról, a
mennyezetről lecsüngő cseppkő-jégcsapokról és az alagút padozatából
kinövő sztalagmit-párjaikról visszatükröződő nedvességfény. Aligha több
mint kétszáz lépésnyire a sötét, nyirkos, jéghideg barlangban a folyosó
padlója emelkedett, nem állva el az utat, de megnehezítve az előrehaladást.
Csábító volt a visszafordulás gondolata azzal az ürüggyel, hogy már elég
messze jutottak, és sok bátortalan azt is tette volna. Az alagút próbára tette
az eltökéltséget az út folytatására.
Elöl a fáklyát tartó asszony felkapaszkodott a sziklás emelkedőn egy
magasabban található kicsiny, szűk nyílásba. Ayla figyelte az ingó fényt,
miközben felfelé kapaszkodott, majd mélyeket lélegzett, és továbblépdelt
az éles köveken, míg utol nem érte az asszonyt. Követte egy szűk nyíláson
keresztül, még több sziklán botladozva, hogy átjusson egy nyíláson, amely
leereszkedett a kőszikla mélyébe.
A barlangfolyosó első szakaszában csaknem észrevehetetlen
légmozgásnak most csak a hiánya tűnt fel. A sziklák körülzárta hasadék
után semmilyen légmozgást nem lehetett érzékelni. A bal oldali falra
festett három vörös pont volt az első jele annak, hogy valaki korábban
már járt arra. Nem sokkal később Ayla valami mást látott meg az elöl
haladó asszony tartotta fáklya imbolygó fényében. Alig hitt a szemének, s
azt szerette volna, ha a tanítvány megáll egy pillanatra, és közelebb tartja
fáklyáját a bal oldali falhoz. Megállt, és bevárta maga mögött a magas
férfit.
– Jondalar – szólalt meg halkan azt hiszem, egy mamut van a falon!
– Igen, van, több is – válaszolta Jondalar. – Azt hiszem, ha Zelandoninak
most nem lenne fontosabb teendője, a barlangot a helyes szertartással
mutatná meg neked. Többségünket még gyerekként hoztak le ide. Elég
nagyok voltunk már, hogy megértsük, de mégiscsak gyerekek. Ijesztő, de
csodálatos, amikor először látod ezt a helyet, ha jól mutatják be a
szertartást. Félelmetes, még ha tudod is, hogy csak a szertartás része.
– Miért vagyunk itt, Jondalar? Mi olyan fontos?
Az elöl haladó tanítvány megfordult, és visszament hozzájuk, amikor
észrevette, hogy senki nem követi.
– Nektek senki nem mondta? – kérdezte.
– Jonokol annyit mondott, hogy Zelandoni csak Jondalart és engem
kéret – válaszolta Ayla.
– Nem vagyok teljesen biztos benne – mondta Jondalar –, de azt hiszem,
azért vagyunk itt, hogy segítsünk Zelandoninak megtalálni Thonolan
lelkét, és ha szükséges, segítsük megtalálni az útját. Csak mi ketten láttuk a
helyet, ahol meghalt, és Zelandoni hisz abban, hogy a kővel – amit
mellékesen nagyon jó ötletnek talált – megtalálhatjuk – mondta Jondalar.
– Mi ez a hely? – kérdezte Ayla.
– Sok neve van – válaszolta az asszony. Jonokol és a másik tanítvány
beérte őket. – Az emberek többsége a Forrás Sziklák Mély Barlangjának
nevezi, vagy időnként Doni Mélységének. A Zelandonia ismeri
megszentelt nevét, és az emberek többsége is, noha ritkán említik. Ez a
Bejárat, vagy az egyik bejárat, Földanya Méhébe. Vannak más, éppilyen
szent helyek is.
– Mindenki tudja, természetesen, hogy a bejárat egyben a kijárat is –
tette hozzá Jonokol. – Azaz a bejárat Földanya Méhébe a szülőcsatorna is.
– Tehát ez Nagy Földanya szülőcsatornáinak egyike – mondta a fiatal
férfi tanítvány.
– Akkor, ahogy Zelandoni énekelte a dalban Shevonar temetésén, ez
azon helyek egyike, ahonnan Földanya „világra hozta a Föld Gyermekeit"
– mondta Ayla.
 – Ő érti az éneket – mondta az asszony a két másik tanítvány felé
biccentve. – Bizonyára jól ismered Földanya dalát – mondta Aylának.
– A temetésen hallotta először – mondta mosolyogva Jondalar.
– Ez nem teljesen igaz, Jondalar – felelte Ayla. – Nem emlékszel? A
losadunajoknak is volt hasonló daluk, csak nem énekelték. Csupán a
szavakat mondták. A Losaduna tanította meg nekem az ő nyelvükön. Nem
pontosan ugyanaz, de hasonló.
– Talán mert a Losaduna nem tud énekelni, mint Zelandoni – mondta
Jondalar.
– Nem mindannyiunk énekli – mondta Jonokol. – Sokan csak a szavakat
mondják. Én nem énekelem, és ha valaha is hallottál volna, megértenéd,
miért.
– Más Barlangok némelyike más dallammal énekli, és a szavak sem
pontosan azonosak – mondta a fiatal férfi tanítvány. – Szívesen
meghallgatnám egyszer a losadunajok dalát, különösen, ha lefordítanád
nekem, Ayla.
– Boldogan. Az ő nyelvük nagyon közel áll a zelandoniakéhoz. Te talán
megértenéd még fordítás nélkül is – válaszolta Ayla.
Valami miatt mind a három tanítvány váratlanul észrevette szokatlan
akcentusát. Az idősebb asszony mindig különlegesként gondolt a
zelandoniakra – a nyelvre és azokra, akik használták – őket tekintette
Embereknek, a Föld Gyermekeinek. Nehéz volt megérteni, hogy ez az
asszony úgy vélekedik, hogy a keletre, a magasföld gleccserén túl élők az
övékéhez hasonló nyelven beszélhetnek. Az idegen asszony biztosan
számos, távoli tájakon élő nép nyelvét hallotta, amelyek nagyon sokban
különböztek a zelandoniakétól.
Csodálkozásra késztette őket, hogy az idegen asszony családi háttere
mennyire különbözik az övékétől, és hogy milyen sok, előttük ismeretlen
dolgot tud más népekről. Jondalar is sokat tanult Utazása során. Az alatt a
néhány nap alatt, mióta visszaért, már sok újdonságot mutatott nekik. Talán
ez az Utazások célja, új dolgok tanulása.
Mindenki ismert Utazásokat. Csaknem minden fiatalember tervezgette,
hogy útra kel, valójában mégis kevesen indultak el, s még kevesebben
jártak be nagy távolságokat, legalábbis nem azok, akik visszajöttek.
Jondalar azonban öt évig volt távol. Ő messzire utazott, sok kalandot élt ál,
de még fontosabb, olyan tudást hozott haza, amely hasznára lehet népének.
És olyan ideákkal, ötletekkel, melyek sok mindent megváltoztathatnak, és a
változás nem mindig volt annyira óhajtott.
– Nem tudom, megmutathatnám-e a festett falakat. Talán ünneprontó
lesz a mostani különleges szertartás előtt, de muszáj megnéznetek legalább
egy részét, ezért talán föl emelhetem a fáklyát, hogy kicsit jobban lássatok
– mondta az elöl haladó asszony.
– Szeretném megnézni őket – szólalt meg Ayla.
A tanítvány magasra emelte a fáklyát, hogy az asszony, akit Jondalar
magával hozott, lássa a falfestményeket. Az elsőt, a mamutot oldalnézetből
festették, ahogy az állatportrék többségét, melyeket már látott. Nemcsak a
fején volt púp, hanem a marján is, de mivel a görbe hátán valamivel
lejjebb, ez könnyen megkülönböztethetővé tette. Púpja sokkal inkább a
nagy gyapjas mamut jellegzetessége volt, mint az íves agyar és a hosszú
ormány. Vörösre festették, de vőrösesbarna és fekete árnyalatokkal,
megmutatva a körvonalakat és a pontos anatómiai részleteket. Az állat a
bejárat felé tekintett, és tökéletesen kidolgozták, hogy Ayla már- már arra
számított, hogy kisétál a barlangból.
Ayla nem egészen értette, a festett állatok miért látszanak oly élethűnek,
s azzal sem volt tisztában, mihez volt rá szükség, de nem tudott ellenállni,
hogy közelebbről ne nézze meg, hogyan készítették. Elegáns és kiváló
művészeti módszer volt. Valami kovakő eszközzel karcolták bele a mamut
finom, jellegzetes körvonalát pontos részletekkel a barlang mészkőfalába,
mellyel párhuzamosan egy fekete vonalat festettek. A karcolt vonalon
kívül a falat ledörzsölték, hogy láttassa a kő természetesen világos
elefántcsont színét. Ez kiemelte a mamut körvonalait és színeit, és
hozzájárult az ábrázolás háromdimenziós minőségéhez.
Pedig valójában a körvonalon belüli festék volt figyelemre méltó. Az
állatok megfigyelésén és tanulás révén azoktól, akikben először
megszületett a gondolat, hogy élő állatot örökítsenek meg kétdimenziós
felszínen, a barlangfestők a perspektíva meglepő és új tudományát
sajátították el. A művészi eljárást örökül hagyták utódaikra, s bár néhány
művész tehetségesebb volt, többségük az árnyékolást használta arra, hogy
ábrázolása az életteliség érzetét keltse.
Ahogy Ayla elhaladt a mamut előtt, az a hátborzongató érzése támadt,
hogy a mamut is megmozdult. Nem tudott ellenállni, kinyújtotta kezét a
festett állat felé, és megérintette a követ, majd lehunyta a szemét. Hideg
volt, kissé nyirkos, bármely mészkőbarlang felszíne ilyen tapintásérzetet
keltett, de amikor kinyitotta a szemét, észrevette, hogy a művész magát a
kőfalat fordította előnyére a hihetetlenül valósághű alkotásban. A mamutot
úgy jelenítették meg a falon, hogy egy lekerekített kő adta a has
gömbölydedségét, és a falhoz tapadó, lábra hasonlító sztalaktitot festették
meg az egyik láb hátsó részeként.
Az olajlámpások libegő fényében Ayla észrevette, hogy amikor
mozgott, az állatot valamelyest más szögből látta, ami megváltoztatta a kő
természetes domborzatának meg jelenését, és a mamut kissé más
beállításaira vetett árnyakat, Még ha mozdulatlanul nézte is a
fényvisszaverődések mozgását a falon, az volt a benyomása, hogy a falra
festett állat lélegzik. Akkor értette meg a mamut látszólagos
elmozdulásának okát, és tudta, ha nem figyelte volna meg alaposan,
könnyen el is hitte volna, hogy mozog.
Azt az időt juttatta eszébe, amikor a Törzsi Gyűléseken el kellett
készítenie a moguroknak az italt, melyre Iza tanította. A mogur mutatta
meg neki, hogyan húzódjon meg észrevétlenül az árnyékban, és pontosan
mikor lépjen elő, azt a látszatot keltve, hogy váratlanul akkor jelent meg.
Ismertek módszert azok elvarázsolására, akik a szellemek világával
foglalkoztak.
Érzett valamit, amikor megérintette a falat, valamit, amit nem tudott
megmagyarázni, s nem is értett. Arra a bizonyos idegenségre hasonlított
szemernyire, melyet időnként érzel I azóta, mióta véletlenül lenyelte a
mogurok italának maradékát, és követte őket a barlangba. Attól fogva
esetenként felzaklató álmai vannak, és néha nyugtalanító érzékieteket
tapasztalt még ébren is.
Megrázta fejét, hogy megszabaduljon az érzéstől, majd felpillantott, s
látta, hogy a többiek figyelik. Bátortalanul mosolyogva, gyorsan elrántotta
kezét a kőfaltól, attól félve, valami rosszat tett, majd a fáklyát tartó
asszony felé nézett A tanítvány egy szót sem szólt, miközben előrefordult,
az utat mutatva a folyosóban.
Az apró lángok fényei halványan villództak a nyirkos falakon,
hátborzongatóan tükröződve, miközben csendesen haladtak előre egyes
sorban végig a folyosón. Nyugtalanság érződött a levegőben. Ayla
biztosra vette, hogy a meredek mészkőszikla legmélyébe haladnak, és
boldog volt, hogy nincs egyedül, mert úgy biztosan eltévedt volna.
Összerezzent a hirtelen rátörő balsejtelemtől, félelemtől és attól az
érzéstől, hogy milyen lehet egyedül lenni egy barlangban. Megpróbálta
lerázni magáról az érzést, a sötét, hideg barlangban nem volt könnyű
elűzni a félelmet.
Nem messze az első mamuttól egy újabb, majd még újabbak
következtek, utána pedig két kis, elsődlegesen feketére festett ló. Megállt,
hogy közelebbről szemügyre vegye őket. A ló alakját is tökéletes
körvonallal karcolták a mészkősziklába, melyet egy feketére festett másik
vonal emelt ki. A vonalon belül a lovakat feketére színezték, de ahogy a
többi festmény esetében is, a satírozás meglepő valósághűséget adott
nekik.
Ayla észrevette, hogy a folyosó jobb falán is festmények sorakoznak,
melyek némelyike a szemlélő felé nézett, némelyike pedig befelé. A
mamutok voltak többségben, mintha egy csordát festettek volna a falakra.
A számolószavakat használva Ayla legkevesebb tízet számolt meg a
folyosó mindkét oldalán, és talán több is lehetett. Tovább számolva a sötét
folyosón, a pillanatokra megvilágított festményekre nézve, ahogy elhaladt
előttük, a baloldalon két-két egymást üdvözlő rénszarvas jelenete állította
meg. Alaposabban meg kellett vizsgálnia őket.
A barlang belseje felé tekintő első rénszarvas bak volt. Feketére
festették, s jellegzetes alakjával és körvonalaival, köztük az óriási
agancsokkal, pontosan ábrázolták, noha az ívelt vonalak inkább csak
sejtették, semmint pontos ábrázolást adtak. A bak lehajtotta a fejét, és Ayla
csodálkozására és meglepődésére szelíden nyalogatta egy nőstény szarvas
homlokát. A szarvasok többségétől eltérően a festmény ábrázolta
nősténynek is voltak agancsai, és ahogy az életben, az övéi is kisebbek
voltak. Vörösre festették, és a térdét behajtotta, hogy meghajolva fogadja a
bak gyengéd kedvességét.
A jelenet a gyengédség és törődés őszinte érzését örökítette meg, amitől
Ayla önmagára és Jondalarra gondolt.
Soha még csak eszébe sem jutott, hogy állatok is szerethetik egymást,
ezek azonban olyannak tűntek. Csaknem kicsordultak a könnyei, annyira
meghatotta a jelenet. A tanítványok megengedték neki, hogy elidőzzön a
falábrázolás előtt. Megértették reagálását. Őket is meghatotta a remek
jelenet.
Jondalar szintén csodálkozva meredt a festett rénszarvasokra.
– Ez új – szólalt meg. – Mintha egy mamut lett volna itt.
– Az volt. Ha alaposabban megnézed a nőstényt, észreveheted alatta a
mamut egy-két részletét – magyarázta a hátul álló fiatalember.
– Jonokol készítette – mondta az elöl álló asszony.
Mind Jondalar, mind Ayla új tisztelettel nézett a művész tanítványra.
– Most már értem, miért vagy Zelandoni tanítványa Rendkívül
tehetséges vagy – dicsérte Jondalar.
Jonokol, a dicséretet megköszönve, biccentett.
– Mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben. Nekem azt mondták, te
rendkívül jó kovakőpattintó vagy. Boldogan megnézném néhány
munkádat. Az a helyzet, hogy van egy eszköz, aminek elkészítésére hiába
próbálok keresni valakit, de mintha nem tudnám elmagyarázni egyetlen
szerszámkészítőnek sem úgy, hogy megértsék. Reméltem, hogy Dalamar
eljön majd a Nyári Találkozóra, n megkérhetem őt.
– Tervezi jövetelét, de ha nem bánod, én szívesen megpróbálnám
elkészíteni – mondta Jondalar. – Örülnék egy jó megbízásnak.
– Talán holnap megbeszélhetjük – javasolta Jonokol.
– Kérhetek tőled valamit, Jonokol? – kérdezte Ayla.
– Természetesen.
– Miért festetted a szarvasokat a mamutra?
– Az a fal, az a hely hívta fel a figyelmemet – felelte Jonokol. – Oda
kellett festenem a rénszarvasokat. A falakban voltak, és ki akartak jönni.
– Ez egy különleges fal. A túlra vezet – mondta az asszony. – Amikor az
Első ott énekel vagy furulyázik, a fal válaszol. Visszhangzik, rezonál a
hangra. Néha megmondja, mit akar.
– Ezek a falak mondták meg valakinek, hogy készítsen rájuk
festményeket? – kérdezte Ayla, a faliképekre mutatva, melyek mellett
elhaladtak.
– Ez az egyik oka, amiért ez a mélység oly szent hely. A falak többsége
beszél, ha valaki tudja, hogyan hallgassa; elvezetnek helyekre, ha hajlandó
vagy menni – mondta a női tanítvány.
– Erről még soha senki nem beszélt nekem. Legalábbis nem pontosan
így. Most miért mondod el nekünk? – kérdezte Jondalar.
– Mert meg kell hallgatnod, vagy talán keresztülmenned rajtuk, ha
segíteni akarsz az Elsőnek megtalálni a fivéred elánját, Jondalar – mondta
az asszony, majd hozzátette: – A Zelandonia megpróbálta megérteni, mi
ihlette Jonokolt arra, hogy idefesse azokat az alakzatokat. Én lassan
kezdem megérteni. – Az asszony titokzatosan mosolygott Jondalarra és
Aylára, majd megfordult, hogy továbbmenjen, még mélyebbre a
barlangba.
– Ó, mielőtt továbbmennél – szólt Ayla az asszonynak, megérintve a
kezét, hogy visszatartsa. – Nem tudom, hogyan szólítsalak,
megkérdezhetem a neved?
– A nevem nem fontos – válaszolta az asszony. – Amikor Zelandoni
leszek, egyébként is le kell mondanom róla. Én vagyok a Második Barlang
Zelandonijának Első Tanítványa.
– Akkor, gondolom, a Második Tanítványának nevezhetlek – mondta
Ayla.
– Igen, bár a Második Zelandoninak egynél több tanítványa van. A másik
kettő nincs itt. Már előrementek a Nyári Találkozóra.
– Akkor talán a Második Első Tanítványa?
– Ha neked tetszik, hogy így szólíts, elfogadom a nevet.
– S hogy hívhatlak téged? – kérdezte Ayla a sor végét záró fiatalembert.
– Én csak az utolsó Nyári Találkozó óta vagyok tanítvány, és
Jonokolhoz hasonlóan többnyire még a saját nevemet használom. Talán
formálisan is üdvözölhetlek, s bemutatkozhatom. – Mindkét kezét
előrenyújtotta. – A Zelandoniak Tizennegyedik Barlangjába született
Mikolan vagyok, a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangja Zelandonijának
Második Tanítványa. S üdvözöllek téged.
Ayla kezébe vette a tanítványét.
– Üdvözöllek, Mikolan, a Zelandoniak Tizennegyedik Barlangjából. Én
a Mamutok Aylája vagyok, az Oroszlán Tábor Tagja, a Mamut Házi
Tűzhely Leánya, a Barlangi Oroszlán Lelkének Kiválasztottja, a Barlangi
Medve Védelmezettje, Nyihaha és Villám nevű lovak és a vadász Farkas
Barátja.
– Mintha már hallottam volna, hogy napkelte felé bizonyos népek
Mamut Házi Tűzhelynek nevezik a Zelandoniájukat – jegyezte meg a női
tanítvány.
– Igen, így van – mondta Jondalar. – Ők a Mamutok. Ayla és én egy évig
éltünk köztük, de meglep, hogy itt bárki hallott már róluk. Innen távol
élnek.
Aylára nézett.
– Ha a Mamut Házi Tűzhely leánya vagy, az megmagyaráz egyes
dolgokat. Te zelandoni vagy!
– Nem, nem vagyok – válaszolta Ayla. – A Mamut fogadott örökbe a
Mamut Házi Tűzhelybe. Nem voltam elhivatott, de ő tanítani kezdett,
mielőtt eljöttem Jondalarral.
Az asszony mosolygott.
– Nem fogadtak volna örökbe, ha nem elhivatottságra születtél volna.
Biztosan elhivatott leszel.
– Nem tudom, akarok-e az lenni – felelte Ayla.
– Az meglehet – mondta a Második Zelandoni Első tanítványa, majd
megfordult, hogy tovább vezesse őket a Forrrás Szikla mélyébe.
Előttük fény tűnt fel, és ahogy közeledtek, csaknem ragyogóvá vált. A
barlang csupán néhány kis fény megtörte teljes sötétsége után szemük
alkalmazkodott, és bármilyen erősebb fény kápráztató volt. A folyosó
kiszélesedett, és Ayla több várakozó embert pillantott meg egy nagyobb
térségen. Csaknem zsúfoltnak tűnt, és amint odaért és felismerte az ott
lévőket, látta, hogy Jondalaron és saját magán kívül mindenki Zelandoni.
A Kilencedik Barlang termetes Zelandonija egy ülőalkalmatosságon
helyezkedett el, melyet valaki odavitt neki. Felállt és mosolygott.
– Vártunk benneteket – szólalt meg az Első. Bizonyos távolságot tartva
mindkettejüket átölelte, és Ayla hirtelen megértette, hogy formális
ölelésben részesítette őket, úgy üdvözölve őket, ahogy jó barátok teszik
mások előtt.
A Zelandoniák egyike biccentett Ayla felé. Ayla bólintással válaszolt az
alacsony, vékony testfelépítésű férfinak, akit a Tizenegyedik Barlang
Zelandonijaként ismert fel, és aki megdöbbentette erős kézszorításával és
magabiztosságával. Egy idősebb férfi mosolygott rá, és Ayla viszonozta a
Harmadik Zelandonijának mosolyát, aki oly kedves és segítőkész volt,
amikor próbálta megmenteni Shevonart. A többiek közül azonban szinte
mindegyiket csak annyira ismerte fel, mint embereket, akikkel már
találkozott. Kis tüzet raktak egy kőhalom tetején, melyet tűzrakás céljából
hoztak ide, távozásukkor pedig visszaviszik majd. Egy félig-meddig
megtöltött vizestömlő állt a földön egy fából készült, gőzölgő vízzel teli
nagyobb főzőüst mellett. Ayla figyelte, amint egy fiatal nő hajlított
favillával kihalász egypár főzőkövet az üst aljáról, majd újabbakat tesz
bele a tűzből. Sistergő gőz csapott fel, amikor a kövek a vizet érintették,
felpillantva Ayla felismerte Mejerát, és rámosolygott.
Az Elsők Közt Első tett valamit erszényéből a vízbe. Főzetet készít,
nemcsak áztatja a teát, gondolta Ayla. Valószínűleg van valami gumóféle
vagy fakéreg abban az italban, valami erős. Legközelebb, amikor forró
köveket tettek a vízbe, a gomolygó gőz erős aromával töltötte meg a
levegőt. Könnyű volt felismerni a mentát, de más illatokat is megérzett,
melyeket megpróbált felismerni, és gyanította, hogy a mentát azért
használta, hogy elfedje valami kevésbé kellemesnek az ízét.
Néhányan egy súlyos bőrt terítettek ki a nyirkos és sziklás kövezeten az
Első ülőhelye mellett.
– Ayla, Jondalar, miért nem jöttök át ide, és helyezitek kényelembe
magatokat? – kérdezte a testes asszony a bőrre mutatva. – Főztem nektek
egy italt. – A tűzről gondoskodó fiatal nő négycsészényit készített. – Még
nincs teljesen kész, de azért pihenhettek.
– Aylának nagyon tetszettek a falfestmények – mondta Jonokol. – Azt
hiszem, szívesen megnézne még néhányat, Pihentetőbb lenne, mint itt
üldögélni, és az ital elkészültéré várni.
– Igen, szívesen megnéznék többet is – mondta gyorsan Ayla. Egyszerre
csak azon kapta magát, hogy váratlan nyugtalanságot érez amiatt, hogy
igyon valami ismeretlen főzetet, amely azzal a szándékkal készült, hogy
segítsen megtalálni valami más-világot. Múltbéli tapasztalatai hasonló
italokkal nem voltak túlzottan kellemesek.
Zelandoni alaposabban figyelte Aylát egy ideig. Elég jól ismerte
Jonokolt ahhoz, hogy megértse, jó ok nélkül nem tette volna azt a
javaslatot. Észrevehette, hogy a fiatal nőt valami nyomasztja, és valóban
gondterheltnek tűnt.
– Bizonnyal, Jonokol. Persze, mutasd csak meg a festett falakat –
mondta az Első.
– Szeretnék velük menni – mondta Jondalar. Maga sem igazán érezte
higgadtnak magát. – S talán a fáklyavivő is velünk jöhetne.
– Igen, természetesen – mondta a Második Zelandoni Első Tanítványa, s
felvette az előbb kioltott fáklyát. – Újra meg kell gyújtanom.
– Van néhány szép munka a Zelandoniák mögötti falon, de nem akarom
megzavarni őket – mondta Jonokol. – Hadd mutassak valami érdekeset
lenn, ezen a folyosón.
Végigvezette őket a főfolyosótól jobbra kanyarodó járaton, s balra
azonnal megállt egy másik rénszarvas- és lófestmény előtt.
– Ezeket is te csináltad? – kérdezte Ayla.
– Nem, hanem a tanárom. Kimeran húga előtt ő volt a Második
Zelandonija. Kivételes tehetségű festő volt – mondta Jonokol.
– Jó festő volt, de azt hiszem, a tanítvány túlszárnyalta mesterét –
dicsérte Jondalar.
– Nos, a Zelandoniának nem annyira a minőség a fontos, bár tisztelik.
Neki a tapasztalat a fontos. Tudjátok, ezek a festmények nem csak arra
valók, hogy nézzék őket – mondta a Második Zelandoni Első Tanítványa.
 – Biztosan így van – mondta Jondalar savanyú mosollyal –, de azt
hiszem, én a látványt értékelem. Be kell ismernem, nem túlzott
lelkesedéssel várom ezt a... szertartást. Segítek, persze, s azt hiszem,
érdekes lehet, de boldogan engedem át az élményt a Zelandoniának.
Jonokol elvigyorodott Jondalar beismerésén.
– Nem vagy egyedül, Jondalar. Az emberek többsége inkább szilárdan
áll ebben a világban. Gyertek, hadd mutassak valami mást a szertartás előtt.
A művésztanítvány egy másik területre vezette őket a folyosó jobb
oldalán, ahol a szokásosnál még több sztalagmit és sztalaktit alakult. A
falat mésztartalmú alakzatok borították, de az ábrázolásokra két lovat
festettek, melyek hosszú, bozontos téli szőrzetükben ábrázolták őket. A
hátul levő jellegzetes mozdulattal emelte fel lábát.
– Ezek nagyon élethűek – dicsérte álmélkodva Ayla. Látott már
hasonlóan viselkedő lovakat.
– Amikor fiúk először látják ezt a festményt, mindig azt mondják, hogy
a hátsó ló „Örömért lép" – mondta Jondalar.
– Az is egy értelmezés – mondta a női tanítvány. – Valóban nézhető
csődörnek, aki megkísérli meghágni az előtte levő kancát, de azt hiszem,
szándékosan kétértelmű ábrázolás.
– A tanárod festette ezeket, Jonokol? – kérdezte Ayla.
– Nem. Nem, nem ismerem a festőt – válaszolta Jonokol,
– Senki nem ismeri. Réges-régen készültek, amikor a mamutok is. Az
emberek szerint őseink munkája.
– Van még valami, amit szívesen megmutatnék neked, Ayla – szólalt
meg az asszony.
– Meg akarod neki mutatni a szeméremtestet? – kérdezte Jonokol némi
meglepődéssel. – Azt rendszerint nem mutatják meg az első látogatáson.
– Tudom, de azt hiszem, Ayla kedvéért kivételt tehetünk – mondta a
másik tanítvány, fölemelve a fáklyát, és olyan helyre indult, amely nem
volt messze a lovaktól. Amikor megállt, leengedte a fáklyát, hogy lenn
megvilágítson egy nagyon szokatlan sziklaalakzatot, amely a padlóval
párhuzamosan emelkedett ki a falból, de aztán fölemelkedett.
Amikor Ayla először megpillantotta, felfigyelt egy vörös színnel
kiemelt kőtérségre, de csak alapos szemrevételezés után ismerte fel, mi az,
és akkor is csak azért, mert több nőnek segített már világra hozni
gyermekét. Egy férfi talán egy nőnél előbb felismerte volna.
Véletlenszerűen – vagy a természet játéka következtében – a kőalakzat egy
nő nemi szerv pontos másolataként fejlődött ki. Az alakja, az ajkak még a
vaginához vezető bemélyedés is valósághű volt. Csak a vörös színt adták
hozzá kiemelésként, hogy biztosan könnyen megtalálják.
– Ez egy asszony! – mondta meglepetten Ayla. – Pontsan olyan, mint
egy asszony! Még soha nem láttam semmi ilyet!
– Most már érted, miért oly szent ez a hely? Maga Föld anya készítette
nekünk. Annak egyik bizonyítéka, hogy ez a barlang a Bejárat Földanya
Méhébe – mondta az asszony, akit a Nagy Földanya szolgálatára tanítottak.
– Te már láttad ezt, Jondalar? – kérdezte Ayla.
– Csak egyszer. Zelandoni megmutatta nekem – mondta – Figyelemre
méltó. Azon dolgok egyike, amihez művészi szem kell, mint amilyen
Jonokolé, hogy ránézzen egy barlangfalra, meglásson benne egy
alakzatot, s felszínre hozza, hogy mindenki láthassa. Ez azonban éppen így
volt itt. A hozzáadott szín csak megkönnyíti kicsit a felismerését.
– Van még egy hely, amit meg akarok mutatni neked – szólalt meg
Jonokol.
Visszament abba az irányba, amelyről jöttek, és amikor a térséghez
értek, ahol mindenki várakozott, elsietett előtte, jobbra fordult, vissza a
főfolyosóra. Ami a folyosó végének tűnt, baloldalon, egy kerek, zárt
helynek bizonyult, a falon pedig homorú bemélyedések, a lekerekített
dudorok ellentéte tűnt fel. Egyik-másikba szokatlan illúziót keltő
mamutokat festettek. Első pillantásra nem bemélyedésnek tűntek, hanem az
előregömbölyödő mamuthas jellegzetes alakját öltötték. Aylának kétszer is
meg kellett néznie, majd megérintenie, hogy meggyőződjön arról,
valóban homorúak és nem domborúak, hogy mélyedések és nem dudorok.
– Nagyon figyelemreméltóak! – csodálkozott Ayla. – Úgy festették őket,
hogy éppen annak ellentétének tűnnek, amik!
– Ezek újak, nem igaz? Nem emlékszem, hogy korábban láttam volna
őket – mondta Jondalar. – Te festetted, Jonokol?
 – Nem, de biztosan találkozol az asszonnyal, aki készítette – válaszolta.
– Mindenki egyetért abban, hogy az alkotója kivételes tehetség – mondta
a női tanítvány. – Ahogy Jonokol is, természetesen. Szerencsések vagyunk,
hogy két ilyen tehetséges művészünk van.
– Néhány kis alakzat van még kicsit arrébb – mondta Jonokol, Aylára
nézve. – Egy gyapjas orrszarvú, egy barlangi oroszlán, egy faragott ló, de
ez egy nagyon keskeny folyosó, s nehéz odajutni. Egy vonalsor jelzi a
végét.
– Talán már felkészültek. Az hiszem, vissza kellene mennünk – mondta
a másik tanítvány.
Miközben megfordultak és visszafelé indultak, Ayla a kápolnaszerű kör
alakú helyiséggel szemben levő jobb oldali falra pillantott, ahol a
mamutok voltak, majd valamelyest visszafelé a folyosón. A szorongás
különös érzése fogta el Attól félt, tudja, mi következik. Már korábban is
érezte. Legelőször akkor, amikor a különleges gumóból elkészítette az
italt a moguroknak. Iza mondta neki, hogy túl szent ahhoz, hogy
elpazarolják, így nem engedték meg neki, hogy gyakorolja elkészítését.
Már az elkészítése során dezorientált lett tőle, először attól, hogy meg
kellett rágnia a gyökereket, hogy megpuhítsa őket, majd a különleges
szertartás és ünnepség éjszakáján ivott többi készítménytől. Amikor
észrevette, hogy maradt egy kis folyadék az ősi tál alján, megitta, nehogy
kárba vesszen. A hatékony főzet az áztatástól még erősebb lett, rá pedig
szinte halálosan hatott. Zavart állapotában követte a tüzek fényét a barlang
lépes mézhez hasonlatos mélységeibe és amikor rátalált Crebre és a többi
mogurra, már képtelen volt visszamenni.
Creb megváltozott az után az éjszaka után, és ő sem volt már az, aki
előtte. Akkor kezdődtek rejtélyes álmai és az ébredés különös érzései és
enigmatikus látomásai, melyek más helyekre vitték, néha pedig
figyelmeztetésként érkeztek. Utazásuk idején erősebbek és gyakoribbak
lettek.
S most, amint felnézett a falra, a tömör, szilárd kőzet váratlanul oly
vékonynak tűnt, mintha belelátna vagy átláthatna rajta. A kemény felszínről
alig visszatükröződő lángok fénye helyett a falat lágynak és mélynek
érzékelte s rendkívül feketének. Ő pedig ott volt a fenyegető, homályos
térség belsejében, és nem találta a kiutat. Kimerültnek gyengének érezte
magát, s mélyen a belsejében fájdalmat érzett. Farkas akkor érkezett meg
hirtelen, feléje rohant, jött, hogy megtalálja.
– Ayla! Ayla! Jól vagy? – kérdezte Jondalar.

 18

– Ayla! – szólt Jondalar hangosabban.

– Hogy? Ó, Jondalar, Farkast láttam! – mondta Ayla pislogva és a fejét
rázva, hogy megpróbálja legyőzni kábult zavarát és halvány balsejtelmeit.
– Hogy érted, hogy láttad Farkast? Ő nem jött velünk. Emlékszel?
Folarával hagytad – nyugtatta Jondalar, s homlokát félelem, aggodalom
redőzte.
– Tudom, de ott volt – válaszolta Ayla, a falra mutatva. – Mindig eljött
értem, amikor szükségem volt rá.
– Valóban így volt – mondta Jondalar. – Megmentette az életed, többször
is. Talán csak egy emlék jutott eszedbe.
– Talán – válaszolta Ayla, de valójában nem igazán hitte annak.
– Azt mondtad, ott láttál egy farkast, a falon? – kérdezte Jonokol.
– Nem pontosan rajta – válaszolta Ayla –, de Farkas volt ott.
– Tényleg azt hiszem, vissza kell mennünk – szólalt meg a női tanítvány,
de számító arckifejezéssel meredt Aylára.
– Jó, hogy itt vagytok – mondta a Kilencedik Zelandonija, amikor
visszaértek a folyosó kitágított térségére. – Most már nyugodtabbak
vagytok, és készen álltok arra, hogy belekezdjünk? – Mosolygott, Aylának
azonban az a halvány érzése támadt, hogy a terebélyes asszony
türelmetlen, és nem igazán elégedett.
Miután emlékképe oly élénken hozta fel benne azt az időt, amikor
megivott valami folyadékot, amely módosította érzékelését, most pedig,
Farkas pillanatnyi képtelen megjelenése után a falon, Ayla még kevésbé
hajlott arra, hogy valami főzetet igyon, ami holmi másféle valóságba vagy
a következő világba viszi. Csakhogy nem hitte, hogy lenne választása.
– Nem könnyű nyugodtnak érezni magunkat egy ilyen barlangban –
mondta –, és félek meginni azt a teát, de ha te szükségesnek tartod,
megteszem, amit akarsz, Zelandoni.
Az Első újra mosolygott, s most őszintének tűnt.
 – Őszinteséged üdítő, Ayla. Természetesen nem könnyű egy ilyen
barlangban nyugalmat találni. Ennek a barlangnak nem az a célja, és
valószínűleg igazad van, amiért félsz attól a teától. Erős. Megmondom
neked, hogy furcsán fogod érezni magad, miután megittad, és a hatása
nem teljesen megjósolható. Hatásai rendszerint két-három napon belül
elmúlnak, és nem ismerek senkit, akinek ártott volna, de ha nem akarod,
senki nem kényszerítheti rád.
Ayla elgondolkodva ráncolta a homlokát, azon tűnődve
visszautasíthatja-e a teát, de, noha boldog volt, hogy válásztási lehetőséget
kapott, az még inkább megnehezítette, hogy nemet mondjon.
– Ha szükséged van rám, Zelandoni, megteszem – válaszolta.
– Biztosra veszem, Ayla, hogy a részvételeddel segítesz – válaszolta a
donier. – Te is, Jondalar. De remélem, te is tudod, hogy neked is jogod van
arra, hogy visszautasíts.
– Tudod, hogy mindig szorongással töltött el a szellemvilág, Zelandoni
– mondta Jondalar –, az elmúlt néhány napban a sírásással és mindennel
együtt mégis sokkal közelebb jártam ahhoz a világhoz, mint amennyire
egyáltalán valaha is akarok lenni, amíg Földanya nem szólít magához. De
én kértelek meg arra, hogy segítsd Thonolant, én pedig nem tehetek
kevesebbet, mint téged segítelek, amiben tudlak. Valójában boldog leszek,
ha már túl leszünk rajta.
– Akkor jöjjetek mindketten ide, üljetek le a bőrgyékényre, és
elkezdhetjük – mondta a Nagy Földanya Szolgálói Közt Első.
Miután helyet foglaltak, a fiatal nő csészékbe merítette a teát. Ayla
Mejerára pillantott és mosolygott. Ő félénken viszonozta a mosolyt, és
Ayla észrevette, hogy egészen fiatal. Idegesnek tűnt, és Ayla eltűnődött,
vajon most vesz-e részt először ilyen szertartáson. A Zelandoniak
valószínűleg oktató szertartásnak használják ezt az alkalmat.
– Ne kapkodjátok el a dolgot – mondta a Harmadik Barlang
Zelandonija, aki a tanítványnak segített a csészék átnyújtásában. – Erős ízű,
de mentával nem olyan rossz.
Ayla belekortyolt, és arra gondolt, a „nem olyan rossz" ízlés kérdése.
Bármilyen egyéb körülmény közt kiköpte volna. A tűz kialudt, a főzet
azonban elég forró volt, s arra gondolt, bármi volt is még benne,
elrontotta a menta ízét. Ráadásul nem is tea volt valójában. Forralták, és
nem áztatták, és a főzés soha nem hozta ki a menta legjobb minőségét.
Eltűnődött, vajon nem lenne-e valamilyen más, összeillőbb ártalmatlan
vagy gyógynövény, amely kellemesebben vegyül az elsődleges
összetevőhöz. Például felforralás után hozzáadott medvecukorgyökér
vagy hársfavirág. Mindenesetre nem volt olyan aromája, amelyet szívesen
ízlelgetett volna, s végül egyszerűen csak megitta. Látta, hogy Jondalar
ugyanazt tette, és az Első is. Majd észrevette, hogy a vizet forraló és a
főzetet kimerő Mejera szintén ivott egy csészével.
– Jondalar, ez az a kő, melyet magaddal hoztál Thonolan temetkezési
helyéről? – kérdezte az Első, megmutatva a férfinak az éles szélű kis,
közönséges külsejű szürke követ, melynek egyik oldala szivárványszínben
játszó kék opál volt.
– Igen, ez az – válaszolta Jondalar. Bárhol felismerte volna.
– Rendben. Ez egy szokatlan kő, és biztosra veszem, hogy még most is
megvan benne a fivéred elanjának nyoma. Vedd a kezedbe, Jondalar, majd
fogd meg Ayla kezét, hogy a követ mindketten tartsátok. Jondalar, gyere
közel hozzám, és a szabad kezeddel fogd meg az enyémet. Most pedig,
Mejera, te gyere a másik oldalamra, és fogd meg a másik kezem, te pedig,
Ayla, fogd meg Mejera szabad kezét.
Mejera bizonyára új tanítvány, gondolta Ayla. Most először vehet részt
ilyen szertartáson. Én most csinálom először Zelandonival, noha akkor, a
Törzsi Gyülekezésben valószínűleg hasonló volt Crebbel, s vélhetőleg így
történt a Mamuttal is. Azon kapta magát, hogy utolsó élményét idézi fel
emlékezetében az Oroszlán Tábor Vénével, aki közbenjárt a Szellemek
Világában, és nem érezte jobban magát. Amikor Mamut rájött, hogy
Aylának van abból a speciális törzsbeli gyökérből, melyet a mogurok
használtak, ő is ki akarta próbálni, csakhogy nem ismerte tulajdonságait,
és erősebb volt, mint gondolta. Mindketten csaknem belevesztek a
mélységes, üres semmibe, és Mamut óva intette Aylát attól, hogy még
egyszer használja. Noha valóban volt Aylánál azokból a gumókból, nem
tervezte használatukat.
 A főzetet elfogyasztó négy ember most egymással szemben ült, egymás
kezét fogva. Az Első egy alacsony, kipárnázott gyékényen, a többiek pedig
a földre tett bőrfonaton A Tizenegyedik Zelandonija egy olajlámpást
hozott, és az általuk kialakított kör közepére helyezte. Ayla látott már
hasonló lámpákat, ez mégis fölkeltette kíváncsiságát. Miközben a
kőlámpás fényébe meredt, már kezdte valamelyest érezni az ital hatását.
A lámpa mészkőből készült. Tál formájú részét és fogantyúját sokkal
keményebb kőből, talán gránitból kopácsolták ki. Majd homokkővel
lecsiszolták, és kovakő vésővel karcolt szimbolikus jelekkel díszítették. A
nyéllel szemben, különböző szögekben három kanóc pihent a tál peremén.
Egyik végük kiállt a folyékony faggyúból, a felszívó anyag többi része
pedig benne ázott. Az egyik szál egy gyorsan lángra kapó, forrón égő
zuzmó volt, amely megolvasztotta a faggyút, a második egyfajta, zsinórrá
sodort szárított mohából készült, amely jó fényt adott, a harmadik pedig
lyukacsos gombaféle szárított csíkjából készült, amely oly jól felszívta az
olvadt zsiradékot, hogy még azután is égett, hogy a faggyú elfogyott. A
faggyúnak használt állati zsiradékot forró vízben olvasztották ki úgy, hogy
a benne levő szenny az aljára süllyedt, csak a tiszta, fehér faggyút hagyva
lebegni a tetején, miután a víz kihűlt. A láng tisztán, minden látható füst
vagy korom nélkül lobogott.
Ayla körbepillantott, és rémülten vette észre, hogy egy Zelandoni kioltja
az egyik lámpát, majd egy másikat. Hamarosan a középen világító lámpás
kivételével minden lámpa kialudt. Cseppnyi alakját látszólag
meghazudtolva, az egyetlen lámpás fénye lágy arany fénnyel világította
meg az egymás kezét átkulcsoló négy ember arcát. A körön kívül azonban
mélysége mély sötétség töltött meg minden sziklarepedést, minden rést és
üreget oly teljes feketeséggel, hogy tapinthatónak és fojtogatónak
érződött. Ayla nyugtalankodni kezdett, elfordította fejét, majd a hosszú
folyosóból feléje közeledő ragyogó fényt pillantott meg. Bizonyára még
most is ég a barlang mélyébe vezető lámpák egyike-másika, gondolta, és
kifújta tüdejéből a levegőt, melyről észre sem vette, hogy visszafojtotta.
Nagyon furcsán érezte magát. A főzet gyorsan kezdett hatni. Úgy tűnt,
mintha körülötte a dolgok lelassultak volna, vagy ő halad gyorsabban?
Jondalarra nézett, és észrevette, hogy a férfi rámered, és az a rendkívül
különös érzés fogta el, hogy csaknem pontosan tudja, mire gondol. Majd
Zelandonira és Mejerára tekintett, és velük kapcsolatban is elfogta egy
érzés, de nem oly erősen, mint Jondalar esetében, s azon tűnődött, nem
csak képzelődött-e.
Arra figyelt fel, hogy zenét hall, furulyákat, dobokat, emberi
énekhangot, ám szavak nélkül. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
mikor szólaltak meg, vagy egyáltalán honnan erednek a dallamok. Minden
énekes egyetlen zenei hangot vagy ismétlődő hangok sorát dalolta, amíg
ki nem fulladtak, amikor is levegőt vettek, és újra kezdték.
Az énekesek többsége és a dobosok ugyanazt a dallamot ismételték újra
meg újra, egy-két kivételesen tehetséges énekes azonban variálta dalát,
ahogy a furulyázok többsége is Minden egyes személy a saját elhatározása
szerint kezdett vagy fejezett be egy-egy dallamot, azaz nem volt két
énekes, aki egy időben kezdte vagy fejezte volna be. Az eredmény
egymásba szövődő zenei tónusok folyama volt, amely egy új hangszín
kezdetével és mások befejezésével változott, eltérő dallamok elfedő
melódiájával. Néha atonális volt, máskor már-már harmonikus,
általánosságban azonban egy különösen csodálatos, szép és megható, mély
dallam.
A körben a másik három ember is énekelt. Az Első, a maga szépséges,
mély alt hangján dallamosan variálta hangszínét, Mejera tiszta, magas
hangon egy egyszerű énekhangot ismételt. Jondalar szintén ismétlődő
hangokat énekelt, egy egyszólamú dalt, melyet nyilvánvalóan tökélyre
fejlesztett és boldogan dalolt. Ayla még soha nem hallotta énekelni
Jondalart, de hangja mély volt, és nem hamis, és Aylának tetszett a
hangszíne. Elcsodálkozott, miért nem énekel többet.
Úgy érezte, neki is csatlakoznia kell, de amikor a mamutojok közt élt,
megpróbálta, és rájött, hogy egyszerűen nem tudja, hogyan kell megtartani
egy énekhangot. Gyerek korában soha nem tanult énekelni, s most már
kicsit késő volt megtanulnia. Ekkor egy férfihangot hallott meg a
közelben, aki csak monoton hangon, halkan dúdolt. Arra emlékeztette,
amikor egyedül élt a völgyben, és éjszakánkéul hasonló monoton dallamot
dúdolt, miközben álomba ringatta magát, és a derekára kötött bőrtakarót,
melyben korábban a kisfiát cipelte, gombóccá gyűrve szorította a hasához.
Nagyon halkan dúdolni kezdte mély hangú dallamát, s azon kapta
magát, hogy enyhén ringatózik. Volt valami megnyugtató a zenében. Saját
dúdolása megnyugtatta, és a többiek éneke vigasztaló, oltalmazotti
érzéssel töltötte el, mintha támaszt nyújtanának, és ha szüksége lenne
rájuk, mellette állnának. Ez megkönnyítette számára, hogy átadja magát az
erős főzet hatásának.
Élénken felfigyelt a kezét tartó kezekre. Balján a fiatal nőé hűvös volt,
nyirkos és oly puha, erőtlen, hogy szorítása meglazult. Ayla megszorította
Mejera kezét, de szinte semmilyen viszontszorítást nem kapott válaszul –
még a kézfogása is fiatal és szégyenlős. Ezzel ellentétben a jobbját tartó
kéz meleg volt, száraz és a munkától kissé kérges. Jondalar erősen tartotta
a kezét, ahogy ő is Jondalarét, és teljesen biztosan érzékelte kettejük
tenyerében a kemény követ, ami kis nyugtalanságot keltett benne, Jondalar
keze azonban biztonságérzettel töltötte el.
Noha nem látta, biztosra vette, hogy a kő lapos, opalizáló oldala van az
ő tenyerében, azaz a kúpos fele Jondalaréban. Ahogy a kőre koncentrált,
az mintha melegedni kezdett volna, átvette testhőmérsékletüket, hevítette
kezüket, s Ayla úgy érezte, mintha részévé válnának, vagy a kő válna az ő
testrészükké. Eszébe jutott a hátborzongató érzés, amikor először belépett
a barlangba, és hogy beljebb jutva mélységeibe, mind hidegebb lett. Abban
a pillanatban azonban, a kitömött bőrön ülve és meleg ruháiban egyáltalán
nem fázott.
Figyelmét a lámpás fénye vonzotta magához, s eszébe juttatta a házi
tűzhely kellemes melegét. A kis, pislákoló lángba meredt, s tekintete
minden más kirekesztésével a fényen állapodott meg. Figyelte a kis sárga,
libegő, remegő lángot, s minden egyes lélegzetvételével mintha azt
szabályozta volna.
Ahogy alaposabban megnézte, látta, hogy a fény nem teljesen sárga.
Hogy tanulmányozás közben a láng mozdulatlan maradjon, visszatartotta
lélegzetét. A kis tűz középen kikerekedett, legfényesebb sárga része a
kanóc végének közelében kezdődött, és kihegyesedett a végén. A sárgán
belül egy sötétebb terület feketéllett, amely a kanóc vége alatt kezdődött, és
kúppá keskenyedett, miközben a tüzecske belsejében fölegyenesedett. A
sárga alatt, az alján, a láng kezdetén, a tűz árnyalatnyi kék színben játszott.
Még soha nem nézte ilyen intenzitással egy olajlámpás lángját. Amikor
újra lélegezni kezdett, a kis láng mintha a zene ütemére mozogva játszott
volna a lámpással. Ahogy a kanóc áttáncolt a megolvadt faggyú fényes,
sima felszínén, lángja visszaverődött az olvadékon, és a láng egyre
fényesebb lett. Ayla addig-addig meredt a lágyan ragyogó fénybe, amíg
már nem látott semmit.
Légiessé tette Aylát, súlytalanná, nemtörődömmé, mintha belelebegett
volna a fény hevébe. Minden könnyű volt, meg erőltetés nélküli.
Mosolygott, halkan nevetett, majd azon kapta magát, hogy Jondalarra néz.
Az életre gondolt, milyet Jondalar fakasztott a belsejében, és iránta érzett
váratlan, túlcsorduló, erős szerelemáradat fakadt fel belőle. Jondalar
óhatatlanul viszonozta Ayla ragyogó mosolyát, s ahogy észrevette, hogy a
férfi is mosolyogni kezd, boldognak, szeretettnek érezte magát. Az élet
megtelt örömmel, és Ayla meg akarta osztani boldogságát.
Mejerára ragyogtatta mosolyát, és viszonzásul egy puhatolódzó
mosolyt kapott jutalmul, majd Zelandoni felé fordult, és őt is bevonta
boldogsága adományába. Elméjének egy szenvtelen sarkában, amely
mintha elhatárolódott volna tőle, úgy vélte, különös tisztasággal figyel és
lát mindent.
– Készen álltok Shevonar elanjának szólítására, és hogy a
szellemvilágba irányítsam? – kérdezte éneklését megszakítva az Elsők
Közt Első. Hangja még saját fülének is távolinak tűnt. – Miután őt útjára
segítettük, megpróbálom megtalálni Thonolan elánját. Jondalarnak és
Aylának kell segítenie. Gondoljatok arra, hogyan halt meg, és hogy
csontjai hol pihennek.
Ayla dallammal telinek hallotta Zelandoni szavait, és a dallam
hangosabb és színezettebb lett. Hallotta, hogy visszaverődik a barlang
faláról mindenütt körülötte, és látta, amint a hatalmas donier mintha eggyé
válna éneke visszhangzó, monoton dallamával, magának a barlangnak a
részévé válna. A donier lehunyta szemét. Amikor kinyitotta, mintha valami
távoli dolgot nézett volna. Majd a szeme felfelé fordult, csupán fehérséget
láttatva, és újra lehunyta, miközben előrerogyott ülőhelyén.
A fiatal nő, akinek a kezét fogta, reszketett. Ayla eltűnődött, hogy vajon
Mejera ennyire fél-e, vagy egyszerűen csak kimerült. Újra Jondalar felé
fordult. A férfi mintha ránézett volna, és Ayla szája mosolyra húzódott, de
aztán észrevette, hogy Jondalar a semmibe mered, őt egyáltalán nem látja,
hanem valamit, ami távol, nagyon távol volt az elméjében. Ayla váratlanul
a völgyben találta magát, ahol egykor élt.
Hallott valamit, ami megfagyasztotta ereiben a vért és felgyorsította
szívdobogását: egy barlangi oroszlán eget rengető bömbölését – és egy
emberi sikolyt. Jondalar ott volt vele, úgy tűnt, a belsejében; érezte az
oroszlánkarom marcangolásának fájdalmát egyik lábán, majd eszméletét
veszítette. Ayla elhallgatott, a vér a fülében dörömbölt. Oly rég nem hallott
már emberi hangot, ennek ellenére tudta, hogy emberi hang, és valami más.
Tudta, hogy olyan ember, mint ő. Annyira megdöbbent, hogy gondolkodni
sem tudott. A sikoly magához térítette – segélykiáltás volt.
Jondalar öntudatlan, már nem meghatározó jelenléte mellett Ayla
érzékelte az ott lévőket: a távoli, de erős Zelandonit, a tétova, de közelebbi
Mejerát. S mindent elfedve a zenét, a halk, de támaszt nyújtó, vigasztaló
éneket és fuvolákat és a mély, visszhangzó dobokat.

Hallotta a barlangi oroszlán morgását, s látta vöröses sörényét. Majd

észrevette, hogy Nyihaha nem nyugtalan, és Ayla megértette, miért... „Ez
Bébi! Nyihaha, ez Bébii!"
Két férfira talált. Ayla félretolta az oroszlánt, melyet ő nevelt fel, s
letérdelt, hogy megvizsgálja őket. Amiatt aggódott a legjobban, hogy
gyógyíthatók-e, ugyanakkor meglepett és kíváncsi is volt. Tudta, a
sebesültek férfiak, noha ők voltak az első emberek, akiket emlékei szerint
látott a Mások népéből.
Azonnal látta, hogy a sötétebb hajú férfi reménytelen. Természetellenes
testhelyzetben feküdt, kitört a nyaka. Torkán a fognyomok egyértelművé
tették a halál okát. Noha ismeretlen volt, halála feldúlta. A szomorúság
könnyei lepték el szemét. Nem szeretetet érzett, hanem azt, hogy valami
olyan értékeset veszített el, aminek értékét még csak esélye sem volt
felbecsülni. Lesújtotta, hogy életében először lát hozzá hasonló embert – de
az az ember halott!
Méltányolni akarta emberi mivoltát, megtisztelni azzal, hogy eltemeti, de
egy közeli pillantás a másik férfira ráébresztette, hogy lehetetlen. A sárga
hajú férfi még lélegzett, életét azonban gyorsan elveszejtette volna a mély
seb a lábán. Egyetlen reménye az lehetett, ha Ayla a lehető leggyorsabban
elviszi a barlangjába, hogy elláthassa sebeit. Nem maradt idő a temetésre.
Nem tudta, mit tegyen. Nem akarta ott hagyni a halottat az
oroszlánoknak... Észrevette, hogy a kőomladék a kijárat nélküli kanyon
végében nagyon bizonytalan – nagy része felhalmozódott egy nagyobb
szikladarab mögött, amely maga sem volt túlzottan stabil. Odavonszolta a
halottat a zsákutca-kanyon végébe, közel az omladékos szikla aljához...
Amikor végül beburkolta a travois-ba, a hosszú, erős törzsbeli dárdával
visszatért a kőtömbhöz. Lenézett a halottra, és sajnálat fogta el halála
miatt. Némán, a Törzs formális mozdulataival fordult a Szellemek
Világához.
Annak idején megfigyelte, amint Creb, az öreg mogur sokatmondó,
kecses mozdulatokkal átadja Iza lelkét a következő világnak. Noha soha
nem ismerte meg a szent gesztusok teljes értelmét, ő ugyanazokat a
kézmozdulatokat ismételte meg, amikor a földrengés után a barlangban
rátalált Creb holttestére. Nem a mozdulatok voltak fontosak – a szándékot
pedig ismerte...
Emelőként használva az erős dárdát, hasonlóan ahhoz, ahogy egy
ásóbotot használt volna egy cölöp kifordításához vagy egy gumó
kiásásához, kiemelte helyéről a szikladarabot, és félreugrott, miközben a
leomló kövek zuhataga elborította a halott férfit...
Amikor egy nyíláshoz közeledtek a fogazott sziklafalak között, Ayla
leszállt a lóról, és megvizsgálta a talajt. Nem látott rajta lábnyomot. Most
nem érzett fájdalmat. Máskor történt, jóval később. A lába gyógyult, csak
egy nagy heg maradt a sebéből. Ketten ültek Nyihahán. Jondalar leszállt és
követte, de Ayla tudta, hogy nem igazán akar ott lenni.
 Egy kijárat nélküli kanyonba vezette, majd felmászott a sziklafalról
letört kőtömbre. A végén egy kőomláshoz lépdelt.
– Ez az a hely, Jondalar – szólalt meg, és a tunikájából előhúzva egy
erszényt, átadta neki. Jondalar ismerte a helyet.
– Mi ez? – kérdezte, maga elé tartva a kis bőrtarsolyt.
– Vörös föld, Jondalar. A sírjához.
A férfi bólintott, képtelen volt megszólalni. Érezte, hogy könnyek
tolulnak szemébe, s meg sem próbálta visszafojtani. A kezébe öntötte a
vörös okkert, és a sziklára, kövekre hintette, majd egy második tenyérnyit
is. Várt, amíg Jondalar könnyes szemekkel mered a kőomladékra, és amikor
megfordult, hogy elinduljon, Ayla egy kézmozdulatot tett Thonolan sírja
felett.

Megérkeztek az óriási, hegyes kődarabokkal beszórt kanyonhoz, és

befelé indultak, mintha távoli végében a kavicsomladék lejtője vonzotta
volna őket. Újra hosszú idő múlt el. Már a mamutojok közt éltek, és az
Oroszlán Tábor arra készült, hogy adoptálja Aylát. Visszamentek egykori
völgyébe, hogy össze tudja szedni dolgainak egy részét, melyeket azért
készített, hogy odaajándékozhassa új népének. Jondalar az omladék aljánál
állt, azt kívánva, bárcsak tehetne valamit azért, hogy fivére temetkezési
helyéül jelölhesse meg. Talán Doni már megtalálta Thonolant, mivel oly
fiatalon szólította vissza magához. Tudta azonban, hogy Zelandoni
megpróbálja megtalálni Thonolan lelkének ezt a nyugvóhelyét, és ha
módjában áll, segíti majd útba igazítani a szellemvilágba. De hogyan fogja
elmagyarázni neki, hogy a sírhely hol van? Ayla nélkül még csak ide sem
talált volna.
Észrevette, hogy Ayla egy kis bőrerszényt tart a kezében, hasonlót ahhoz,
amilyet ő a nyakában hord.
– Azt mondtad, a lelkének vissza kell térnie Donihoz – szólalt meg Ayla.
– Én nem ismerem Nagy Földanya útjait-módjait, én csak a törzsbeli
totemek Szellemvilágáról tudok. Megkértem az én Barlangi Oroszlánomat,
hogy vezesse őt oda. Talán az ugyanaz n hely, vagy talán a te Nagy
Földanyád ismeri azt a helyet, a Barlangi Oroszlán azonban hatalmas
totem, és a fivéred nincs védelem nélkül.
Fölemelte a kis erszényt.
– Készítettem neked egy amulettet. Te is a Barlangi Oroszlán választottja
vagy. Nem kell viselned, de jó, ha magadnál tartod. Tettem bele egy vörös
okkergöröngyöt, így megőrizheti lelked és totemed egy részét, de azt
hiszem, az amulettedben még kell lennie valaminek.
Jondalar összevonta szemöldökét. Nem akarta megbántani Aylát, de nem
volt biztos abban, hogy akarja-e azt a törzsbeli totem amulettet.
– Azt hiszem, venned kell egy követ a fivéred sírjáról. Lelkének egy
darabkája talán benne marad, és az amulettedben visszaviheted népedhez.
A döbbenet ráncai elmélyültek Jondalar homlokán, majd váratlanul
kisimultak. Természetesen! Az segíthet Zelandoninak meg találnia fivére
sírját egy szellemtranszban. Talán több van a törzsbeli totemekben,
semmint azt ő felfoghatná! Végtére is, nem Doni teremtette-e az összes állat
lelkét?
– Köszönöm, megőrzőm, és beleteszem ezt a követ Thonolan sírjáról –
mondta Jondalar.
Feszült nyugalommal nézett az éles szélű kövek omladékára. Hirtelen
egy kő, megadva magát a gravitáció kozmikus erejének a többi kopogása
közepette legördült, és Jondalar lába előtt kötött ki. Fölvette. Első
pillantásra ugyanolyannak tűnt, mint a többi ártalmatlan kis törött
gránitdarab és üledékes kőzet. Amikor azonban megfordította, meglepetten
látta a fényes opalizálást, ahol a kő eltört. Tüzes vörös fények ragyogtak a
tejfehér kő belsejéből, és kékek, zöldek csíkjai csillogtak, táncoltak és
szikráztak a napfényben, ahogy ide-oda forgatta.
– Ayla, nézd csak! – Jondalar megmutatta a kezében tartott kis kő
opálfelületét. – A hátoldala alapján soha nem gondolnád, hogy ilyen szép.
Azt hinnéd, csak egy közönséges kavics, de nézd csak ott, ahol eltört! A
színek mintha a belsejéből jönnének, és oly ragyogóak, hogy a kő szinte
elevennek tűnik!
– Talán az is, vagy talán a fivéred lelkének egy darabja! – válaszolta
Ayla.
 Aylát Jondalar meleg keze és a tenyerükben levő kő ébresztette tudatára.
A kő hőmérséklete emelkedett, de nem annyira, hogy kellemetlenséget
okozzon, annyira azonban igen, hogy Ayla felfigyeljen rá. Thonolan lelke
volt-e, amely megpróbálta észrevétetni magát? Bárcsak lett volna
lehetősége arra, hogy megismerje! Amit Thonolanról hallott, amióta
ideérkezett, azt bizonyította, hogy kedvelték. Nagyon szomorú, hogy olyan
fiatalon meghalt. Jondalar gyakran mondta, hogy Thonolan volt az, aki
valójában utazni akart, és ő csak azért tartott vele, mert nem igazán akarta
társául venni Maronát.
– Ó, Doni, Nagy Földanya, segíts nekünk megtalálni utunkat a másik
oldalra, a te világodba, az ezen túli helyre, az e világ láthatatlan helyein
belüli, mégis túli helyre. Ahogy a fogyó régi Hold az Újat tartja gyenge
karjaiban, úgy tartja láthatatlan ölelésében a szellemek, az ismeretlen
világa a konkrét, kézzel fogható, a hús és csont, a füvek és kövek világát.
A te segítségeddel azonban meglátható, megismerhető.
Ayla hallotta a hatalmas termetű asszony furcsa, halk kántálásával
énekelt könyörgést. Észrevette, hogy szédülni kezd, bár nem ez volt a
helyes kifejezés, amely visszaadhatta volna érzékelését. Lehunyta szemét,
és úgy érezte, zuhan. Amikor újra kinyitotta, fények villantak ki szeméből.
Korábban, az állatokat nézve a barlang falán, nem igazán ügyelt fel a
rákarcolt jelekre, szimbólumokra, melyeknek egyike-másika most
megegyezett a szeme elé táruló látvánnyal. Ezúttal azonban nem számított,
hogy szeme nyitva vagy csukva van-e. Úgy érezte, mély gödörbe esik, egy
hosszú, sötét alagútba, s ellenállt az érzetnek, megpróbálva racionalitását
megtartani.
– Ne harcolj vele, Ayla. Hagyd – szólalt meg a testes donier. –
Mindannyian itt vagyunk veled. Segítünk. Doni megvéd. Engedd, hogy oda
vigyen, ahova Ő akarja. Hallgasd a zenét, engedd, hogy segítsen. Mondd,
mit látsz.
Ayla fejest ugrott az alagútba, mintha víz alatt készülne úszni. Az alagút,
a barlang falai csillogni kezdtek, majd mintha szertefoszlottak volna.
Keresztüllátott rajtuk, a belsejükbe, rajtuk túl egy füves tájra, és a távolban
számos bölényt pillantott meg.
 – Bölényeket látok, óriási bölénycsordát egy hatalmas síkságon –
mondta Ayla. A falak egy pillanatra újra megszilárdultak, a bölények
azonban maradtak. Elborították a falakat, ahol korábban a mamutok voltak.
– A falakon vannak, feketével és vörössel a falakra festve, és olyan
alakúra, hogy takarják a mamutokat. Szépek, hibátlanok, oly életteliek
ahogy Jonokol fest. Nem látjátok őket? Nézzétek! Ott!
A falak újra elolvadtak. Bele tudott nézni, keresztüllátni rajtuk.
– Újra egy mezőn vannak, egész csorda! A karámcsapda felé özönlenek!
– Váratlanul felsikoltott. – Ne, Shevonar! Ne! Ne menj oda, veszélyes! –
Majd szomorúsággal és beletörődéssel: – Túl késő. Sajnálom, én mindent
megtettem, amit tudtam, Shevonar.
– Földanya áldozatot akart, hogy tiszteletet mutassunk, hogy az emberek
megtanulják, időnként nekik kell adniuk a sajátjukból – mondta az Első.
Ayla mellett volt. – Nem maradhatsz tovább itt, Shevonar. Most vissza kell
térned Hozzá. Segítelek. Segítünk neked. Megmutatjuk neked az utat. Gyere
velünk, Shevonar. Igen, sötét van, de látod ott elöl a fényt? A fényes
ragyogást? Menj arra! Földanya ott vár rád.
Ayla fogta Jondalar meleg kezét. Érezte, hogy Zelandoni erős jelenléte
velük van, és egy negyedik társ, az erőtlen kezű fiatal nő, Mejera, de
bizonytalan volt, homályos. Esetenként egészen erősnek tűnt, máskor
pedig bizonytalanságba halványult.
– Nos, itt az ideje. Menj oda a fivéredhez, Jondalar – kérte a testes
asszony. – Ayla segít neked. Ő ismeri az utat.
Ayla érezte a követ, melyet mindketten a kezükben tartottak, és
csodaszép, kékes-tejfehér lapjára gondolt a tűzvörös részekkel. A kő
kitágult, betöltve a teret Ayla körül, amíg fejest bele nem ugrott. Úszott,
nem a tetején, hanem keresztül a vízen, a víz alatt, oly gyorsan, hogy olyan
érzete támadt, mintha inkább repülne – felgyorsulva, sebesen a táj felett.
Föld táplálta legelők suhantak el alatta, hegyek, erdők, folyók, nagy
beltengerek, végtelen füves szteppék és állatok sokasága.
A többiek vele tartottak, s hagyták, hogy vezesse őket. Jondalar volt
hozzá legközelebb, és a legerősebbnek érezte, de érzékelte az erős donier
közelségét is. A másik nő jelenléte oly gyenge volt, szinte észrevétlen.
Egyenesen a kijárat nélküli kanyonhoz vezette őket a rögös sztyeppen a
távoli-messzi napkelte vidékén.
– Ezen a helyen láttam. Nem tudom, innen merre – szólalt meg.
– Gondolj Thonolanra, szólítsd a lelkét, Jondalar – tanácsolta
Zelandoni. – Nyújts ki kezed a fivéred elanja után.
– Thonolan! ! – kiáltotta halkan Jondalar. – Érzékelem! Nem tudom, hol
van, de érzékelem.
Ayla észlelte Jondalar jelenlétét valaki máséval együtt, bár a másik
kilétét nem tudta megállapítani. Majd más jelenléteket is észlelt, először
csak egyet-kettőt, majd sokat, akik őket szólongatták. A csődületből kettő,
nem... három emelkedett ki. Az egyikük egy újszülött volt.
– Még mindig utazol, felfedezel, Thonolan? – kérdezte Jondalar.
Ayla nem hallott választ, de nevetést érzékelt. Majd a végtelen teret
érzékelte, amit be lehet utazni, helyeket, ahová menni lehet.
– Veled van Jetamio? És a gyermeke? – kérdezte Jondalar.
Ayla ekkor sem érzékelt szavakat, ám szeretet árasztotta el az alaktalan
forma irányából.
– Thonolan, tudom, hogy imádod az utazást és a kalandokat. – Ekkor az
Első szólt a férfi elánjához. – De a veled levő asszony vissza akar térni
Földanyához. Csakis szeretetből követtet téged, de most már kész menni.
Ha szereted, menned kell, és magaddal vinned őt és újszülöttjét. Elérkezett
az ideje, Thonolan. Nagy Földanya akar téged.
Ayla zavart érzékelt, az eltévedtség, útvesztés érzetét.
– Megmutatom nektek az utat – mondta a donier. – Kövessetek!
Ayla észlelte, amint a többiek magukkal vonják, felgyorsulva egy táj
felett, amely ismerős lehetett volna, ha a részletek nem oly homályosak, és
ha nem sötétedett volna annyira. Erősen tartotta jobbjában a meleg kezet,
és érezte, amint bal kezét hevesen szorítják. Fényesség tűnt fel előttük a
távolban, amely hatalmas örömtűzhöz hasonlított, mégis különbözött tőle.
Ahogy közeledtek, mind fényesebb lett.
Lelassultak.
– Innen már megtaláljátok utatokat – szólt Zelandoni.
Ayla megkönnyebbülést érzékelt az elánok felől, majd különválást.
Komor sötétség nyelte el, és a fény teljes hiányával, átható és teljes csend
vette körül őket. Majd, halkan, a földöntúli csendben Ayla zenét hallott:
furulyák, énekszó és dobok ritmikus fúgáját. Mozgást érzékelt.
Hihetetlenül felgyorsultak, ekkor azonban a mozgás mintha a balján levő
kéz felől érkezett volna. Félelmében Mejera erősen szorította a kezét,
eltökélve, hogy a lehető leggyorsabban visszatér, és magával vonszol
mindenkit.
Amikor megálltak, Ayla érezte, hogy mindkét kéz erősen tartja. A zene
közvetlen jelenlétében voltak, a barlangban. Kinyitotta szemét, meglátta
Jondalart, Zelandonit és Mejerát. Középen a lámpás fröcsögött, az olaj
csaknem teljesen elfogyott, és csak a kanóc égett. Mögötte a sötétségben
meglátta egy lámpás kis, látszólag önmagától mozgó fényét, és
megborzongott. Egy másik lámpát hoztak előre, és cserélték ki vele a
középen lévő, kihunyó fényűt. A bőrgyékényen ültek, mégis, még meleg
öltözékében is, vacogott, úgy érezte, teljesen átfagyott.
Elengedték egymás kezét, bár Jondalar és Ayla a többieknél egy-két
szívdobbanásnyi időre tovább fogta a másikét, és fészkelődni kezdtek. Az
Elsők Közt Első csatlakozott az énekesekhez, s hangjával segített véget
vetni a hangversenynek. Több lámpást gyújtottak, s emberek kezdtek
mozogni körülöttük. Néhányan felálltak, és dobbantottak a lábukkal.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit, Ayla – szólalt meg az Első.
Ayla várakozón nézett rá.
– Azt mondtad, hogy bölényeket láttál a falakon?
– Igen, a mamutokat elfedték, és bölényekké alakították. A fejformát
eltakarták, a háton a púpot a bölény marján lévő púppá nagyították és
alakították, majd a falak mintha eltűntek volna, és valóságos bölényekké
váltak. Voltak más állatok is, lovak, egymással szembenéző rénszarvasok,
de ezt a helyet bölénybarlangnak láttam – felelte Ayla.
– Azt hiszem, látomásodat a bölényvadászat és az ott történt tragédia
váltotta ki. A kellős közepén voltál, és te kezelted Shevonart – mondta az
Első. – De azt hiszem, van egy másik értelme is látomásodnak. Nagy
számban jöttek feléd ezen a helyen. Talán a Bölény Szelleme azt mondja a
zelandoniaknak, hogy már túl sok bölényvadászat volt, és az esztendő
további részére vezeklésül abba kell hagynunk a vadászatukat, hogy a
balszerencsét megszüntessük.
A jóváhagyás mormolása hallatszott. A Zelandonia úgy vélte, jobb lesz
elgondolkodniuk azon, mit tehetnének annak érdekében, hogy
kiengeszteljék a Bölény Szellemét, s hogy a váratlan halál jelezte
balszerencsétől megszabaduljanak. Csaknem hálásan, hogy üzenetet
vihetnek nekik, tájékoztatják barlangjaikat a bölényvadászat tilalmáról.
A tanítványok összegyűjtötték a barlangba bevitt tárgyakat, majd a
lámpásokat mind újra meggyújtották, hogy megvilágítsák kifelé vezető
útjukat. A Zelandonia elhagyta a kamrát, és ugyanazon az úton mentek
vissza. A barlangból a sziklaperemre kiérve a nap a tűzvörösök, aranyok
és sárgák briliáns játékában tért pihenni nyugvóhelyének égtáján. A Forrás
Sziklától visszafelé vezető útjukon mintha senkinek nem lett volna kedve
sokat beszélni a mély barlangban átélt élményeikről. Miközben a
Zelandonik elköszöntek a csoporttól, hogy visszatérjenek saját
Barlangjukba, Ayla eltűnődött azon, vajon mit érezhettek a többiek, és
ugyanazt-e, amit ő, de nem szívesen kérdezte volna meg. Noha sok
kérdése volt, nem volt biztos benne, hogy ez lett volna-e a kérdezés
megfelelő ideje, vagy hogy egyáltalán valóban akarja-e ismerni a
válaszokat.
Zelandoni megkérdezte Jondalart, elégedett-e, hogy megtalálták fivére
lelkét, és segítették elanjának megtalálni az útját. Jondalar úgy vélte,
Thonolan elégedett, és ezért ő is az, Ayla szerint azonban inkább
megkönnyebbült. Jondalar megtett mindent, amit tudott, pedig nem lehetett
könnyű neki, de a fivére miatti aggodalom terhe már nem nyomasztotta.
Mire Ayla, Jondalar, Zelandoni és Jonokol eljutott a Kilencedik Barlangba,
csak az éjszakai égbolt magányos, pislákoló fényei és saját kőlámpásaik és
fáklyáik kicsiny lángjai maradtak, hogy megvilágítsák útjukat.
Ayla és Jondalar fáradtan érkezett meg Marthona lakóhelyére. Farkas
nyugtalankodott már, és nagyon boldog volt Ayla láttán. Az állat
megvigasztalása után, és miután kölcsönösen üdvözölték egymást,
elfogyasztották könnyű vacsorájukat, s nem sokkal később aludni tértek.
Nehéz néhány nap volt mögöttük.
 – Segíthetek főzni ma délelőtt, Marthona? – kérdezte Ayla. Ők ébredtek
fel elsőként, és csendesen iszogatták együtt csésze teájukat, miközben
mindenki más aludt még. – Szeretném megtanulni, hogyan készíted el az
ételt és hol tartod az edényeket.
– Boldoggá tesz segítséged, Ayla, ma reggel azonban mindannyian
meghívást kaptunk, hogy Joharrannal és Prolevával reggelizzünk.
Zelandonit is meghívták. Proleva gyakran főz neki, és azt hiszem,
Joharran úgy véli, nem volt még sok ideje a fivérével beszélgetni, mióta
visszatért. Különösen az a dárdahajító érdekli, s szeretne minél többet
megtudni róla – mondta Marthona.
Jondalar arra ébredt, hogy az abelanokkal kapcsolatos beszélgetésre
gondol, és arra, milyen fontos volt Aylának a valahová tartozás érzése.
Érthető volt, mivel Aylának nem maradt emléke saját népéről, és már
semmilyen kapcsolat nem fűzte azokhoz, akik fölnevelték. Maga mögött
hagyta még a mamutojokat is, akik adoptálták, hogy vele, Jondalarral a
népéhez utazzon. Sokat tépelődött ezen a Joharrannal és családjával
elköltött étkezés alatt. Ott mindenki a zelandoniakhoz tartozott,
mindannyian az ő, Jondalar családja voltak, az ő Barlangja, az ő népe.
Csak Ayla nem. Igaz, hamarosan nászt ülnek, Ayla azonban változatlanul a
„Mamutok Aylája lesz, a zelandoniak népéhez tartozó Jondalar társa".
A dárdahajítóról folytatott beszélgetés Joharrannal, és a Willamarral
való úti anekdotázgatás és a Nyári Találkozóról való beszélgetés után,
melyben mindenki részt vett, a társalgás Jondalar és Ayla menyegzőjére
tért. Marthona elmagyarázta Aylának, hogy minden nyáron két Jegyességi
Szertartást rendeznek. Az elsőt és általában a legnagyobbat olyan korán
tartják, amennyire ésszerűen lehetséges. A résztvevők többsége akkorra
már megszervezi az előkészületeket. A másodikra röviddel a Nyári
Találkozó befejezése előtt került sor, és ekkor rendszerint azok ültek
nászt, akik úgy határoztak, hogy a nyár során kötik össze életüket. Két
Nőavató Szertartást is rendeztek, egyiket röviddel a megérkezésüket
követően, a másodikat pedig a Nyári Találkozó vége előtt.
Jondalar türelmetlenül félbeszakította Marthona magyarázatát.
– Szeretném, ha Ayla közénk tartozna, ha népünk tagja lenne. Miután
jegyességre léptünk, szeretném, ha a „Zelandoniak Kilencedik
Barlangjának Aylája" lenne. Tudom, ez rendszerint a személy anyjának
vagy házi tűzhelye atyjának a vezetőkkel és a Zelandoniával együtt
meghozott döntése, melyre akkor kerül sor, amikor az illető meg akarja
változtatni rokonsági kapcsolatát, Mamut azonban Aylára bízta ezt a
választást, amikor a mamutojok népét elhagyta. Ha ő akarja, kérhetem a
beleegyezésedet, anya?
Marthonát meglepte és felkészületlenül érte fia váratlan kérése.
– Nem utasítanálak vissza, Jondalar – válaszolta, úgy érezve, fia nehéz
helyzetbe hozta azzal, hogy a többiek előtt ilyen kérdést tett fel neki
anélkül, hogy előtte megbeszélték volna. – De nem teljesen tőlem függ.
Boldogan látom Aylát a Zelandoniak Kilencedik Barlangjának tagjaként,
de fivérednek, a zelandoniaknak és másoknak, köztük magának Aylának is
fontos a véleménye.
Folara vigyorgott, tudva, hogy anyja nem szereti, ha ilyen váratlan
helyzet elé állítják. Tetszett neki, hogy Jondalar figyelmeztetés nélkül tette
fel kérdését, de el kellett ismernie, hogy Marthona jól reagált.
– Nos, a magam részéről habozás nélkül befogadnám – mondta
Willamar. – Még örökbe is fogadnám, de mivel az édesanyád társa
vagyok, Jondalar, azt hiszem, az a húgoddá tenné, mint Folarát, egy
társnélküli nővé. Nem hiszem, hogy azt akarnád.
– Nem, de becsüllek javaslatodért – válaszolta Jondalar.
– Miért hoztad ezt most szóba? – kérdezte Marthona még ekkor is kissé
sértődötten.
– Ez éppoly alkalmas időnek tűnt, mint bármely másik válaszolta
Jondalar. – Hamarosan elindulunk a Nyári Találkozóra, és szerettem volna
ezt előtte megbeszélni. Tudom, sokáig nem voltunk itthon, de most már
többségetek megismerte Aylát. Azt hiszem, igazán értékes tagja lesz a
Kilencedik Barlangnak.
Ayla is meglehetősen meglepődött, de nem szólt egy szót sem. Akarom-
e, hogy a zelandoniak örökbe fogadjanak, kérdezte önmagától. Számít ez
egyáltalán? Ha Jondalarral jegyességre lépünk, ugyanaz maradok, aki
vagyok, még ha zelandoninak neveznek is. Jondalar mintha azt szeretné.
Nem vagyok benne biztos, hogy miért, de talán jó oka van rá. Ő jobban
ismeri népét, mint én.
– Talán mondanom kellene neked valamit, Jondalar – szólalt meg
Joharran. – Azt hiszem, azok, akik ismerik Aylát, a Barlang értékes
tagjának látják majd, de nem mindenki gondolkodik így. Amikor
visszafelé sétáltam a Vízeséstől, elhatároztam, hogy szólok Laramarnak
meg néhányaknak a bölénylakomáról, és amikor közelükbe értem,
meghallottam, mit beszélnek. Ne haragudj, hogy megmondom, de
becsmérlő megjegyzéseket tettek, különösen a gyógyító képességeiről, és
ahogy Shevonart kezelte. Mintha úgy vélekednének, hogy bárki, aki a...
Törzstől tanulta a gyógyítást, nem tudhat sokat. Attól tartok, a szokásos
előítéletes a beszédük. Megmondtam nekik, hogy senki, még Zelandoni
sem tehetett volna többet, és be kell látnom, felbosszantottak. Az pedig
nem a legjobb arra, hogy elvi kérdéseket megbeszéljünk.
Tehát ezért volt mérges, gondolta Ayla, és a hallottak vegyes érzelmeket
keltettek benne. Bántotta, amit azok az emberek mondtak Iza gyógyító
képességeiről, de örült neki, hogy Joharran a pártjára állt.
– Minden amellett szól, hogy magunk közé fogadjuk – mondta Jondalar.
– Ismered azokat az embereket. Nem csinálnak semmit, csak
szerencsejátékot játszanak, és isszák Laramar serét. Még csak annyi
fáradságot sem vettek, hogy valami mesterséget megtanuljanak, a
szerencsejátékot meg igazán nem tarthatjuk annak. Még vadásznak sem
tisztességesek! Lusta, mihaszna emberek, akik semmivel nem járulnak
hozzá a közösséghez, hacsak meg nem szégyenítik őket emiatt, és még
szégyenérzetük is alig van. Bármit megtesznek, hogy elkerüljék a munkát,
amivel segítenék a Barlangot, és ezt mindenki tudja. Senki nem figyel arra,
amit ezek a mihaszna szerencsejátékosok mondanak, ha azok, akiket
tisztelnek, elfogadják Aylát, és zelandonivá lesz.
– Nyilvánvalóan ideges volt. Azt akarta, hogy Aylát önmagáért
tiszteljék, és ez más minőséget adott annak, hogy népükbe fogadják.
– Az nem teljesen igaz Laramarra, Jondalar – szólalt meg Proleva. –
Talán lusta a legtöbb dologban, és nem hiszem, hogy nagyon szeretne
vadászni, Laramar azonban mégis ért valamihez. Fogyasztható italt készít
szinte bármiből, ami megerjed. Felhasznál gabonát, gyümölcsöt, mézet,
nyírfakérget, még valamilyen gyökereket is, és olyan italt gyárt belőle,
melyet az emberek többsége kedvel, és szinte minden alkalomra, amikor a
Barlangok összegyűlnek. Igaz, vannak, akik túl sokat isznak belőle, de ő
csak az ellátó.
– Bárcsak egyszerű ellátó lenne – szólalt meg Marthona, megvető
színnel a hangjában. – Akkor talán házi tűzhelye gyermekeinek nem
kellene koldulniuk mindenért, amire szükségük van. Mondd meg,
Jondalar, milyen gyakran érzi „túl rosszul" magát reggelente, amikor a
vadászó csapathoz kellene csatlakoznia?
– Azt hittem, az étel mindenkié, akinek szüksége van rá – mondta Ayla.
– Élelem, igen. Éhezni talán nem éheznek, de minden egyébért mások
jólelkűségétől és jóakaratától függenek mondta az Első.
– De ha, ahogy Proleva mondja, megvan a tehetsége ahhoz, hogy italt
készítsen, melyet mindenki szeret, nem tudja elcserélni bármi másért,
amire a családjának szüksége van? – kérdezte Ayla.
– Dehogynem tudná, de nem teszi – válaszolta Proleva.
– S a társa? Nem tudja rábeszélni, hogy a családjáért dolgozzon? –
kérdezte Ayla.
– Tremeda? Ő még Laramarnál is rosszabb. Nem csinál mást, mint
Laramar serét issza, és még több gyereket szül, akikről nem gondoskodik
– válaszolta Marthona.
– Mit csinál Laramar annyi serrel, ha nem kereskedik vele a családjának
szükséges dolgokért?
– Nem vagyok benne biztos, de valamennyivel kereskednie kell, ha
alapanyagokat akar ahhoz, hogy még többet készítsen – válaszolt Ayla
kérdésére Willamar.
– Igaz, mindig sikerült elcserélnie arra, amit ő akart, de arról soha nem
gondoskodik, hogy a társának és a gyerekeinek mindenük meglegyen.
Szerencse, hogy Tremeda mintha soha nem szégyellne koldulni, hogy
odaadja „szegény gyerekeinek – mondta keserű gúnnyal Proleva.
– És Laramar is sokat iszik – tette hozzá Joharran. – Tremeda is, vagy
még többet. Azt hiszem, Laramar sokat el is osztogat. Mindig lopja vele a
napot egy brancs, italban reménykedve. Azt hiszem, a sergyártónak tetszik,
ha körülötte lebzselnek. Talán a barátainak hiszi őket, de nem tudom,
meddig maradnának, ha nem adna nekik több sert.
– Azt hiszem, nem sokáig – mondta Willamar. – De nem hiszem, hogy
Laramar és a haverjai azok, akik eldöntenék, vajon Ayla zelandoni lesz-e
vagy sem.
– Igazad van, Kereskedőmester. Azt hiszem, kétségtelen, hogy bennünk
semmilyen kérdés nem merül fel amiatt, hogy népünkbe fogadjuk-e Aylát,
vagy sem, de azt hiszem, hagynunk kell, hogy ezt ő maga döntse el –
mondta Zelandoni. – Őt még egyikünk sem kérdezte meg, hogy zelandoni
asszony akar-e egyáltalán lenni.
Minden fej Ayla felé fordult. Most ő érezte magát kicsit feszélyezetten.
Beletelt kis időbe, mire megszólalt, ami kissé nyugtalanította Jondalart.
Talán tévedett Aylával kapcsolatban. Talán nem is akar népük tagja lenni.
Talán megkérdezhette volna tőle először, mielőtt belekezdtek, de mindez a
beszélgetés a Jegyességi Szertartásról alkalmassá tette erre az időt. Végül
Ayla így válaszolt:
– Amikor elhatároztam, hogy elhagyom a mamutojokat, és Jondalarral
visszajövök az ő hazájába, tudtam, a zelandoniak hogyan vélekednek a
Törzsről, arról a népről, amely engem fölnevelt, és tudtam azt is, hogy ti
talán majd nem akartok engem. Elismerem, kicsit féltem a családjától, a
népétől való találkozástól. – Egy pillanatra elhallgatott, megpróbálva
összeszedni gondolatait, és megtalálni a helyes szavakat, hogy
elmondhassa érzéseit.
– Én idegen vagyok nektek, egy idegen asszony, különös ideákkal, és
sok mindent nem úgy csinálok, mint ti. Velem élő állatokat hoztam
magammal, és megkértelek benneteket, hogy fogadjátok be őket. A lovak
általában vadászott állatok, én pedig szállást kértem nekik. Éppen ma
gondolkodtam azon, hogy szeretnék egy fedett hajlékot készíteni a
részükre a Kilencedik Barlang déli végénél, nem messze a Vízeséstől.
Hozzászoktak, hogy tél idején időjárástól védett menedékben
tartózkodnak. Hoztam magammal egy farkast is, egy húsevő vadászt.
Fajtájának egyikét-másikát embereket megtámadó vadaknak tartják, én
pedig megkértelek benneteket, hogy engedjétek be a barlangba, hogy
ugyanazon a helyen aludjon, ahol én. – Ayla Jondalar anyjára mosolygott.
– Te nem haboztál, Marthona. Meghívtál engem és Farkast is,
megosztottad velem otthonodat. S te, Joharran, megengedted, hogy a lovak
a közelben lehessenek, és hagytad, hogy felvigyem őket egészen a
kőszegélyre, közvetlenül a szállásaitok elé. Brun, az én Törzsem vezetője
nem engedte volna. Mindannyian meghallgattatok, amikor a Törzsről
beszéltem, és nem fordultatok el tőlem. Hajlandók voltatok megfontolni,
hogy azok, akiket ti laposfejűeknek neveztek, emberek lehetnek, talán egy
másik nép, de semmiképpen nem állatok. Nem számítottam arra, hogy
ilyen gondoskodók lesztek, és hálás vagyok.
– Igaz, nem mindenki kedves, de többségetek védelmezett engem, noha
alig ismertek. Csak rövid ideje vagyok itt. Talán Jondalarnak
köszönhetem, talán mert bíztok abban, hogy ő nem hozna magával olyan
valakit, aki megpróbálna ártani népének, vagy akit ti ne tudnátok
befogadni.
– Újra elhallgatott, egy pillanatra lehunyta szemét, majd folytatta.
– Minden félelmem ellenére, hogy találkoznom kell Jondalar
családjával és népével, a zelandoniakkal, amikor elhagytam az én népemet,
tudtam, nem lesz visszaút. Nem is sejthettem, hogyan vélekedtek majd
rólam, de nem számított. Szeretem Jondalart. Vele akarom leélni az életem.
Hajlandó voltam megtenni minden szükségeset, elviselni mindent, hogy
vele lehessek. Ti azonban szeretettel fogadtatok, most meg megkérdezitek,
zelandoni akarok-e lenni.
– Lehunyta szemét, hogy érzelmei ne ragadják el, és megpróbálta
visszafojtani feltörő zokogását.
– Ezt akartam, mióta először megláttam Jondalart, pedig azt sem
tudtam, túléli-e az oroszlántámadást. Meggyászoltam a bátyját, nem azért,
mert ismertem, hanem mert felismertem. Nyugtalanított, hogy soha nem
lesz lehetőségem megismerni az első embert az én népemből, melyre
pedig emlékeztem, hogy láttam. Nem tudom, milyen nyelven beszéltem,
mielőtt a Törzs rám talált és magával vitt. Megtanultam a Törzs nyelvét, az
első nyelv azonban, amelyre emlékszem, a zelandoni. Még ha helytelenül
beszéltem is, úgy gondolok rá, mint a saját nyelvemre. Ám még mielőtt
egyáltalán szót válthattunk volna egymással, az volt a kívánságom, hogy
Jondalar népéhez tartozzam, hogy elfogadható legyek a számára, hogy
egy napon majd fontolóra vegye, hogy engem válasszon társául. Még
azzal is beértem volna, ha második vagy harmadik asszonyául választ.
– Azt kérdezitek tőlem, zelandoni asszony akarok-e lenni? Ó, igen, az
akarok lenni. Teljes szívemmel zelandoni asszony szeretnék lenni. Jobban
akarom, mint egész életemben bármit. – Ayla szemében könnyek
csillogtak.
Döbbent csend volt. Anélkül, hogy tudatosodott volna Jondalarban,
megtette a kettejüket elválasztó néhány lépésnyi távolságot, és átkarolta.
Olyannyira eltöltötte az iránta érzett szerelem, hogy szavakkal nem is
lehetett volna kinyilvánítani. Arra gondolt, hihetetlen, hogy Ayla ennyire
erős, ugyanakkor ennyire mély érzésű. Egyetlen ember nem volt a
jelenlevők közt, akit ne hatott volna meg. Még Jaradal is fogalmat
alkothatott Ayla mondatairól. Folara arcát könnyek áztatták, és többeket is
a sírás környékezett. Marthona volt az első, aki visszanyerte higgadtságát.
– Én boldog vagyok, hogy elsőként köszönthetlek a Zelandoniak
Kilencedik Barlangjának tagjaként – szólalt meg, spontán mozdulattal
átkarolva Aylát. – S boldog leszek, hogy Jondalar veled telepszik le, noha
ez jó néhány asszonynak ellenére lehet. A nők mindig kedvelték Jondalart,
de én állandóan kételkedtem abban, hogy vajon talál-e valaha is olyan
asszonyt, akit szeretni tudna. Gondoltam rá, hogy talán nem a mi
népünkből választ magának társat, de azt nem hittem, hogy olyan messzire
kelljen utaznia. Most már tudom, kell, hogy legyen valamilyen oka annak,
hogy megtette, mert megértettem, miért szeret téged. Ritka asszony vagy,
Ayla.
Újra a Nyári Találkozóról kezdtek beszélgetni, és amikor már távozni
készültek, említette meg Zelandoni, hogy van még kevés idejük egy kis
szertartásra, ahol Aylát a Kilencedik Barlang tagjává és zelandoni
asszonnyá avatják.
Sürgető kopogás hallatszott a bejárat melletti ajtóelemen, ám még
mielőtt bárki reagálhatott volna rá, egy láthatóan kétségbeesett lány rohant
be és szaladt Zelandonihoz. Ayla arra gondolt, talán ha tíz évet számolhat,
de megdöbbentette, mennyire rongyos, pecsétes és piszkos a ruhája.
– Zelandoni – szólalt meg a lány –, azt mondták, itt talállak. Nem tudom
felébreszteni Bologant.
– Beteg? Megsérült? – kérdezte Zelandoni.
– Nem tudom.
– Ayla, gyere velem, ha nincs ellenedre. Ő Tremeda lánya, Lanoga.
Bologan a legidősebb bátyja – mondta Zelandoni.
– Tremeda nem Laramar társa? – kérdezte Ayla.
– De igen – válaszolta Zelandoni, miközben együtt elsiettek.

 19

Miközben Laramar és Tremeda otthonához közeledtek, észrevette, hogy

már sokszor elment előtte, csak nem figyelt fel rá. Jondalar népének
kőmenedéke akkora volt, otthont adott oly sokaknak, és mintha annyi
minden történt volna, mióta megérkeztek, hogy nehéz lett volna ennyi idő
alatt megismerni az egészet. Ily sok emberrel talán mindig ilyen volt, neki
azonban beletelik némi időbe, hogy megismerje a Barlangot.
A szállás a lakóhelyek távoli végében volt, elkülönülve a
szomszédságtól, és legtávolabb a Barlang tevékenységeinek többségétől.
Maga a lakóépítmény nem volt nagy, a család azonban igénybe vette a
környező területek jelentős részét is, mivel nagy rendetlenségben terült el,
bár nehéz volt megkülönböztetni személyes tulajdonukat és a limlomot. A
lakhelytől valamelyes távolságra volt a Laramar kisajátította hely, ahol
erjesztett italát elkészíthette, amelynek az alapanyagoktól függően
változhatott az aromája, de mindig számítani lehetett rá.
– Hol van Bologan, Lanoga? – kérdezte Zelandoni.
– Odabenn. Nem mozog – válaszolta Lanoga.
– Hol van az édesanyád? – hangzott a donier következő kérdése.
– Nem tudom.
A bejárati drapériát félrehúzva hihetetlen bűz csapta meg az orrukat.
Egy kis lámpa kivételével az egyetlen fény a homályos napfény volt,
amely a tető nélküli szállás fölötti kőről verődött vissza, a kőcsarnok
feletti nagy lecsüngő sziklaperemről, és sötét volt odabenn.
– Van még lámpásotok, Lanoga? – kérdezte Zelandoni.
– Igen, de nem olaj – válaszolta a lány.
– Elhúzhatjuk és megköthetjük az ajtófüggönyt. Itt fekszik, éppen a
bejáratnál, eltorlaszolva a bejáratot – mondta Zelandoni.
Ayla megtalálta a függönyhöz erősített kötőt, és egy karóhoz kötötte a
drapériát. Amikor benézett, elborzasztotta a mocsok. Nem voltak
lépőkövek, és helyenként a földpadló, ahol valamiféle folyadék
odacsorgott, sáros volt. A bűz alapján Ayla részben vizeletnek vélte. Úgy
tűnt, a háztartási berendezés minden egyes darabja szét volt szórva a
földön – rongyos gyékények és kosarak, tömítésüket félig elveszített
matracok, bőr- és szőtt anyagok halma, melyek még talán ruhák is
lehettek.
Ide-oda szétdobált csontok, melyekről a húst jórészt lerágták. Rovarok
zümmögtek a ki tudja, hány nappal korábban otthagyott, rothadó
ételmaradék körül az annyira megmunkálatlan deszkadarabokon, hogy
még szálkásak is voltak. A bejáraton bejövő fényben Ayla egy
patkányfészket látott a bejárat mellett, benne jó néhány vonagló, vörös,
szőrtelen újszülött patkánnyal, melyeknek még a szemük sem nyílt ki.
Szintén a bejáratnál egy csontos ifjonc nyújtózott a földön. Korábban
futólag már találkozott vele, most azonban közelebbről megnézte. Talán
ha tizenkét éves lehet, gondolta Ayla, és öve jelezte, hogy már közeledik
férfikorához, de még inkább fiú, mint férfi. Elég nyilvánvaló volt, mi
történt. Bologan megsérült, megverték, fejét száraz vér borította.
– Verekedett – mondta Zelandoni. – Valaki hazavonszolta, és itt hagyta.
Ayla lehajolt, hogy megnézze állapotát. A nyaki verőerén kitapogatta
pulzusát, s még több vért vett észre, majd arcát a szájához közelítette.
Nemcsak érzékelte, de orrát meg is ütötte lélegzetének szaga.
– Még lélegzik – mondta Zelandoninak –, de csúnyán megsérült, a
pulzusa gyenge. A feje sebes, és sok vért veszített, azonban nem tudom, a
csontja nem tört-e el. Valaki megverhette, vagy nekiesett valami
keménynek. Talán ezért nem tud felébredni, ugyanakkor sertől is bűzlik.
– Nem tudom, meg lehet-e mozdítani, de itt lehetetlen kezelni – mondta
Zelandoni.
Lanoga a bejárat felé sétált, csípőjére kötve egy sovány, úgy hat hónap
körüli, letargikus kisbabát, aki úgy nézett ki, mintha nem fürdették volna
meg, mióta megszületett. Csupa kosz, orrát folyató totyogó kapaszkodott
Lanoga bal lábába. Ayla mintha egy harmadik kisgyereket is látott volna a
háta mögött, de nem volt benne biztos. A kislány sokkal inkább anyának
tűnt, mint az anyja, gondolta Ayla.
– Bologan jól van? – kérdezte Lanoga aggodalmas arckifejezéssel.
 – Él, de megsérült. Jól tetted, hogy eljöttél és idehívtál – dicsérte a
donier. Kétségbeesetten s Tremeda és Laramar iránti haraggal csóválta a
fejét. – A lakhelyemen kell gondját viselnem – mondta.
Rendes esetben csak a legsúlyosabb betegeket látta el a saját otthonában.
Egy olyan hatalmas Barlangban, mint amilyen a Kilencedik, nem volt elég
hely arra, hogy minden beteget vagy sérültet egyszerre odavigyenek.
Olyan valakit, akinek oly súlyos sebei voltak, mint Bologannak,
rendszerint a saját lakhelyén gyógyították, és Zelandoni járt hozzájuk. De
Bologan otthonában senki nem volt, aki törődött volna vele, és Zelandoni
még a gondolatától is irtózott, hogy még egyszer belépjen arra a helyre,
nemhogy még több időt töltsön ott.
– Tudod, hol az anyád, Lanoga?
– Nem.
– Hova ment? – fogalmazta át kérdését Zelandoni.
– A temetésre – mondta Lanoga.
– Ki vigyáz a kicsikre?
– Én.
– De te nem tudod szoptatni a csecsemőt! – döbbent meg Ayla.
– Meg tudom etetni – válaszolta Lanoga, védekező színnel a hangjában.
– Már eszik ételt. A tej kiapadt.
– Ami azt jelenti, hogy Tremeda egy év múlva újra szül – morogta
Zelandoni.
– Az ilyen kis gyerekek is tudnak ételt enni, ha muszáj – vette védelmébe
a kislányt együtt érzőn, fájdalmas emléktöredékkel Ayla. – Mivel etetted
meg, Lanoga?
– Főtt, összetört gumóval – válaszolta.
– Ayla, elmennél és elmondanád Joharrannak, mi történt, és megkérnéd,
hogy jöjjön ide valamivel, amivel elvihetjük Bologant az én lakhelyemre?
S némi segítséget a cipeléséhez... – mondta Zelandoni.
– Igen, természetesen. Mindjárt jövök – ígérte Ayla, és elsietett.

Késő délután volt, amikor Ayla elhagyta Zelandoni lakhelyét, és a

vezető szállására sietett. A Kilencedik Barlang gyógyítóját segítette, s most
Joharranékhoz igyekezett, hogy megmondja, Bologan magához tért, és
talán elég logikusan el is tudja már mondani, mi történt.
Joharran várt rá. Miután elment, Proleva megkérdezte Aylát:
– Nem ennél valamit? Egész délután Zelandonival voltál. – Ayla
megrázta a fejét, és indulni készült. Bocsánat kérésre nyitotta száját, de
Proleva megelőzte kérdésével: Vagy egy csésze teát? Van készen. Kamilla,
levendula és hársfavirág.
– Nos, talán egy csészével, de nem maradhatok, vissza kell mennem –
válaszolta Ayla. Miközben elővette ivócsészéjét, azon tűnődött, a
teakeveréket vajon Zelandoni ajánlotta-e jó italként terhes asszonyoknak,
vagy Proleva saját receptje. Ártalmatlan ital volt, csupán gyenge csillapító
hatással. Belekortyolt a forró teába, melyet a nő kanalazott a csészéjébe, és
megízlelte. Valóban finom zamatú volt, és bárki fogyaszthatta, nem csak
terhes nők.
– Hogy van Bologan? – kérdezte a vezető társa, miközben leült Ayla
mellé a saját csészéjével.
– Azt hiszem, rendbe jön. Csúnyán beütötte a fejét, sok vért veszített.
Attól féltem, esetleg betört a csontja, de a fejsebek mindenképpen erősen
véreznek. Megmosdattuk, és nem találtuk semmi nyomát törésnek,
csakhogy van egy jókora dudor a fején, és más sérülések is. Most
pihenésre és ápolásra van szüksége. Nyilvánvalóan verekedett, és sert
ivott.
– Erről akart Joharran beszélni vele – mondta Proleva.
– A kisbaba jobban nyugtalanít – mondta Ayla. – Gondozásra van
szüksége. Arra gondoltam, esetleg más szoptató anyák adhatnának neki
valamennyit a tejükből. A Törzs asszonyai így tettek, amikor... – tétovázott
egy pillanatig – egy asszonynak korán elapadt a teje. Az édesanyját ápolta,
és amikor meghalt, túlzottan gyászolta. – Ayla elhatározta, hogy nem
említi meg, hogy ő volt az, akinek elapadt a teje; még senkinek nem
mondta meg, hogy volt egy fia, amikor a Törzsnél élt. – Megkérdeztem
Lanogát, mivel eteti a babát. Azt mondta, pépes gyökeret ad neki. Ismerek
gyerekeket, akik egész kicsinyen tudnak már enni, de minden csecsemőnek
szüksége van tejre is. Anélkül nem fejlődik jól.
– Igazad van, Ayla, a kisbabáknak szükségük van anyatejre. Attól tartok,
senki nem törődik Tremedával és családjával. Tudjuk, hogy a gyerekeket
nem nevelik rendesen, de ők Tremeda gyermekei, és az emberek nem
szeretnek beavatkozni mások életébe. Nehéz eldönteni, mi legyen velük, s
többségünk egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket. Még csak azt sem
tudtam, hogy elapadt a teje – ismerte el Proleva.
– Laramar miért nem mondta? – kérdezte Ayla.
– Kétlem, hogy egyáltalán észrevette. Bologan kivételével, akivel néha
foglalkozik, egyáltalán nem törődik a gyerekekkel. Nem vagyok biztos
benne, hogy egyáltalán tudja, pontosan hány gyereke van – csóválta a fejét
Proleva.
– Néha ugyan nemcsak azért megy oda, de jellemzően csupán enni és
aludni jár haza, ami talán a legjobb. Amikor együtt vannak, Laramar és
Tremeda egyfolytában csak veszekednek. Ez gyakran igazi verekedéssé
fajul, amiből, változatlanul, Tremeda húzza a rövidebbet.
– Miért marad Laramarral? – kérdezte Ayla. – Elhagyhatná, ha akarná,
nem?
– Hova menne? Az anyja halott, és soha nem volt társa, így soha nem
volt atya a házi tűzhelyénél. Tremedának van egy bátyja, de elköltözött,
mielőtt Tremeda felnőtt, először egy másik Barlangba, majd távolabb.
Évek óta senki nem hallott felőle – mondta Proleva.
– Nem találhatna másik férfit? – kérdezte Ayla.
– Kinek kellene? Igaz, sikerült találnia egyet-kettőt, hogy a Fesztiválján
megtiszteljék Földanyát, rendszerint olyat, aki már túl sok sert ivott, vagy
réti gombát, esetleg valami hasonlót evett, de Tremeda nem igazi
főnyeremény, és hat gyereke van, akikről gondoskodni kell.
– Hat? – kérdezte Ayla. – Én négyet láttam, talán ötöt. Hány évesek
egyáltalán?
– Bologan a legidősebb. Ő vélhetőleg tizenkettő – válaszolta Proleva.
– Én is akörülinek gondoltam.
– Lanoga lehet tíz – folytatta Proleva. – Majd ott van egy nyolcéves, egy
hatéves, egy kétéves és a kislány csecsemő Még csak néhány holdat
élhetett, talán fél évet. Tremedának volt még egy, aki úgy négyévesen
halhatott meg.
– Attól félek, ez a csecsemő is meghal. Megvizsgáltam, nem egészséges.
Tudom, azt mondtad, az ételt megosztja a Barlang, de mi a helyzet a
csecsemőkkel, akiknek anyatejre van szükségük? A zelandoni asszonyok
hajlandók tejet adni más csecsemőjének? – kérdezte Ayla.
– Ha nem Tremedáról lenne szó, habozás nélkül igent mondanék –
válaszolta Proleva.
– Az a csecsemő nem Tremeda – érvelt Ayla. – Csak egy magatehetetlen
újszülött. Ha én megszültem volna már a gyermekem, nem haboznék
megosztani vele a tejem, de mire az enyém megszületik, az a csecsemő
már meghalhat. Talán azt sem éri meg, amíg a tied megszületik, már túl
késő lesz.
Proleva lehajtotta a fejét, és feszélyezetten mosolygott.
– Honnan tudtad? Nem mondtam meg még senkinek.
Most Ayla volt zavarban. Úgy érezte, túlzottan személyeskedő volt,
hiszen rendszerint az anya előjoga, hogy bejelentse, ha gyermeke lesz.
– Gyógyító vagyok – szabadkozott. – Segítettem asszonyoknak világra
hozni gyermeküket, és ismerem a terhesség jeleit. Nem akartam
megemlíteni sem, míg te nem mondod. Csak Tremeda csecsemője
nyugtalanított.
– Tudom. Semmi baj, Ayla. Már egyébként is be akartam jelenteni –
mondta Proleva –, de én sem tudtam, hogy te várandós vagy. Azt jelenti ez,
hogy a gyermekeink csaknem egy időben születnek majd meg. Olyan
boldog vagyok!
– Elgondolkodva hallgatott egy ideig, majd így folytatta: – Szerintem a
következőt tehetjük: gyűjtsük össze azokat az asszonyokat, akiknek
kisbabájuk van, vagy közel járnak a szüléshez. Ők azok, akiknek a teje
még nem alkalmazkodott a saját gyermekük igényeihez, és marad nekik.
Mi ketten meggyőzhetjük őket, hogy segítsék szoptatni Tremeda
kisbabáját.
– Ha többen segítenek, egyikünknek sem lesz annyira megterhelő, hogy
elapassza valamelyikünk tejét – mondta Ayla, majd összeráncolta a
homlokát. – A baj az, hogy a babának valójában már a tejnél többre van
szüksége. Táplálóbb ételt igényel. Hogyan hagyhat egy újszülöttet oly
hosszú időre egy kislányra, aki maga is még csak tízéves? – kérdezte Ayla.
– A többi gyereket már csak meg sem említve. Túl nagy elvárás az egy
tízéves gyerektől.
– Lanogától talán több törődést kapnak, mint Tremedától – sóhajtotta
Proleva.
– Ez azonban nem jelenti azt, hogy olyan fiatalon kelljen gondoskodnia
róluk – mondta Ayla. – Mi a baj Laramarral? Miért nem segít legalább a
gyerekeken? Tremeda a társa, nem? Ők a házi tűzhelyük gyermekei, nem?
– Sokunk feltette már ezeket a kérdéseket – válaszolta Proleva. –
Nincsenek válaszaink. Sokan beszéltek már Laramarral, köztük Joharran
és Marthona. Laramart egyáltalán nem érdekelte. Semmibe veszi, akárki
akármit mond. Tudja, hogy nem számít, mit csinál, mert az emberek inni
akarják azt az italt, amit kotyvaszt. És Tremeda a saját módján éppoly aljas.
Oly gyakran részeg Laramar serétől, hogy alig tudja, mi történik
körülötte. Úgy tűnik, egyikük sem törődik a saját gyerekeikkel, nem
tudom, Nagy Földanya miért nem teszi, hogy Tremeda ne szüljön többet.
Senki nem tudja igazán, mit kellene tenni. – Csalódottság és szomorúság
volt a vezető magas, csinos társának hangjában.
Ayla nem talált választ, azt azonban tudta, hogy tennie kell valamit.
– Nos, valamit mégis tehetünk. Beszélhetünk az asszonyokkal, s
meggyőzhetjük őket, hogy adjanak a tejükből a babának. – Visszatette
csészéjét hordtáskájába, és felállt. Most vissza kell mennem.
Prolevától nem tért vissza egyenesen Zelandoni lakhelyére.
Nyugtalankodott Farkas miatt, ezért először Marthonához ment. Az egész
családot a barlangban találta, köztük Farkast is. A hatalmas testű állat oly
boldogan rohant oda hozzá, hogy csaknem ledöntötte lábáról, amikor a
két hátsó lábára állt, s két első mancsát a vállára tette. Pedig Ayla látta felé
rohanni, és sikerült megtámasztania magát. Megengedte neki, hogy
farkasüdvözlésével köszöntse, megnyalogatva nyakát, és gyengéden a
fogai közé véve állát. A „falkavezér" ekkor nyakfodra sűrű prémjénél
fogva két keze közé vette négylábú barátja fejét, és gyengéden megharapta
az állát. Belenézett rajongó szemébe, és beletemette arcát prémjébe. Ő is
boldog volt, hogy láthatja Farkast.
– Mindig megdöbbent, amikor ezt csinálja veled, Ayla – szólalt meg
Willamar, felkelve ülőhelyéről, a földre tett párnáról.
– Korábban engem is megrémisztett – mondta Jondalar.
– Már bízom benne, nem féltem Aylát. Tudom, hogy Farkas nem bántja
őt, és láttam, mit tud tenni olyan valakivel, aki esetleg megpróbálja, de
elismerem, ez az ő különleges üdvözlése néha engem is meglep.
Amikor Willamar odalépett Aylához, jobb arcuk gyors összeérintésével
üdvözölték egymást. Akkorra Ayla már megtanulta, hogy ez szokásos
meghitt üdvözlés volt a családtagok vagy nagyon közeli barátok között.
– Sajnálom, hogy nem tudtam veled menni a lovakhoz, Ayla – szólalt
meg Folara, miközben hasonlóan köszöntötték egymást. Jondalarral is
ugyanígy köszöntötték egymást, csak hosszabb ideig és szorosabban.
Leginkább öleléshez hasonlóan.
– Vissza kell mennem segíteni Zelandoninak – mondta Ayla –, csak
kicsit aggódtam Farkas miatt. Örülök, hogy visszajött ide. Talán már
otthonának érzi a barlangot, még ha nem vagyok is itt.
– Hogy van Bologan? – kérdezte Marthona.
– Eszméletére tért, és végre tud már beszélni. Csak bejöttem, hogy
megmondjam Joharrannak. – Azon gondolkodott, megemlítse-e
aggodalmát Tremeda csecsemője miatt. Még idegen, és talán nem lenne
helyénvaló megemlítenie. Nem szerette volna, ha a Kilencedik Barlanggal
szembeni kritikának értelmezte volna bárki is, de mintha senki más nem
ismerte volna a gyerekek helyzetét, és ha ő nem szól, akkor ki? –
Beszéltem Prolevával egy másik dologgal kapcsolatban, ami nyugtalanít –
mondta végül.
Jondalar családja érdeklődő tekintettel nézett rá.
– Éspedig? – kérdezte Marthona.
– Tudtátok, hogy Tremeda teje elapadt? Még mindig nem ért haza
Shevonar temetéséről, és a kisbabát és az összes gyerekét Lanoga
gondjaira hagyta. Az a kislány talán ha tíz évet számol – nem tudja
szoptatni, sem ellátni a csecsemőt. Kistestvére csupán tört gumót eszik.
Anyatejre van szűksége. Hogyan fejlődhetne egy baba anyatej nélkül? S
hol van Laramar? Őt egyáltalán nem érdekli semmi? – hadarta Ayla,
egyszerre kiöntve magából az egész problémát.
Jondalar végignézett családtagjain. Forala megrémült. Willamar kissé
megdöbbent, Marthonát pedig felkészületlenül érte, ami egyáltalán nem
tetszett neki. Jondalarnak el kellett fojtania mosolyát arckifejezésük láttán.
Nem lepte meg, hogy Ayla segíteni akar valakinek, akinek támaszra van
szüksége, Laramar, Tremeda és családja azonban rég óta zavarba és
szégyenbe hozhatta a Kilencedik Barlangot. Az emberek többsége nem
beszélt erről, s most Ayla nyíltan eléjük tárta.
– Proleva azt mondta, nem tudta, hogy Tremeda teje elapadt – folytatta
Ayla. – Összegyűjti azokat az asszonyokat, akik segíthetnek, s beszélünk
velük, elmagyarázzuk, mire van a kisbabának szüksége, és megkérjük
őket, hogy adjanak a tejükből. Arra gondolt, a nemrég szült anyákat és
azokat kéri meg, aki hamarosan szülnek. Oly nagy barlang ez, biztosan
sok asszony van, akik segíthetnek táplálni a csecsemőt.
Jondalar sejtette, hogy tudnának segíteni, de vajon akarnak-e, és
elgondolkodott, kinek lehetett az ötlete, de nem kellett sokat gondolkodnia.
Tudott arról, hogy az asszonyok időnként nemcsak a saját gyermeküket
szoptatták, de ilyenkor rendszerint egy lánytestvért vagy közeli barátnőt
kértek meg, akinek újszülöttjével hajlandók voltak megosztani tejüket.
– Csodálatos ötletnek tűnik – mondta Willamar.
– Ha hajlandók lesznek – mondta Marthona.
– Miért ne lennének? – kérdezte Ayla. – A zelandoni asszonyok nem
engedhetik, hogy egy csecsemő meghaljon egy kis anyatej hiánya miatt,
nem igaz? Már mondtam Lanogának, hogy holnap reggel odamegyek, és
megtanítom, hogyan készíthet tört gumónál táplálóbbat a babának.
– Mit ehet egy csecsemő az anyatejen kívül? – kérdezte Folara.
– Sok mindent – válaszolta Ayla. – Ha a főtt húst összekapargatjuk, puha
ételt kaphatunk, amit egy kisbaba meg tud enni. S megihatják a
húsfőzésből maradt levet. Péppé tört és valami folyadékkal összekevert
csonthéjasok, finomra darált és megfőzött gabona mind jó táplálék.
Bármilyen zöldségfélét puhára lehet főzni, egyik-másik gyümölcsöt pedig
csak össze kell nyomni, bár a magokat ki kell szűrni belőlük. Én a
gyümölcslevet mindig átszűrtem frissen csomóba szedett tárnicson. Az tele
van tüskékkel, könnyen összetapad, és megfogja a magokat. A csecsemők
szinte mindent meg tudnak enni, amit az anyjuk megeszik, ha pépes és elég
finom.
– Honnan tudsz ennyi mindent az olyan ételekről, melyeket a
kisgyerekek esznek? – kérdezte Folara.
Ayla elhallgatott, és elpirult az aggodalomtól. Nem számított a kérdésre.
Onnan tudta, hogy a kisbabák az anyatejen kívül mást is ehetnek, mert
amikor Iza megbetegedett és elapadt a teje, megtanította arra, hogyan
készítsen ételt Uba részére. Ayla tapasztalatai azonban
megsokszorozódtak, miután Iza meghalt, őt pedig annyira kétségbe ejtette
az egyetlen anya elvesztése, akit valaha ismert, hogy elapadt tőle a saját
teje. Annak ellenére, hogy Brun kicsiny törzsében minden szoptató anya
szoptatta Durcöt, rendes ételt is kellett neki adnia, hogy ne éhezzen, és
egészséges legyen.
De még nem készült fel arra, hogy beszéljen Jondalar családjának a
sajátjáról. Nemrég mondták meg neki, hogy be akarják fogadni a
zelandoniak közé annak ellenére, hogy tudták, olyan emberek nevelték fel,
akiket ők laposfejűnek neveznek és állatoknak tartanak. Soha nem fogja
elfelejteni azt a fájdalmat, amit Jondalar első reakciója miatt érzett,
amikor megmondta neki, hogy van egy fia, aki mindkét nép keveréke.
Mivel azon nép lelke, melyet Jondalar állatnak tartott, keveredett az
övével, hogy új élet fejlődjék ki a belsejében, Jondalar úgy nézett rá,
mintha mocskos hiéna lenne, és utálatosságnak nevezte. Őt, Aylát,
rosszabbnak tekintette a gyermeknél, mivel ő szülte a világra. Jondalar
azóta sokat tanult a Törzsről, és már nem úgy gondolkodik, de mi a
helyzet a népével, a családjával?
Ayla sebesen gondolkodott. Mit mond majd Marthona, ha megtudja,
hogy a fia egy olyan asszonyt akar társul választani, aki „utálatosság" volt.
Vagy Willamar, vagy Folara, vagy a többi családtagja? Jondalarra nézett,
és bár rendszerint érzékelte érzelmeit, és arckifejezése vagy viselkedése
alapján tudta, mire gondol, most nem. Nem tudta, a férfi mit szeretne, mit
mondjon a családjának.
Úgy nevelkedett fel, hogy egyenes kérdésre egyenes választ adjon.
Azóta megtanulta, hogy a Törzstől eltérően a Mások, Ayla népe, tudnak
mondani nem igaz dolgokat. Még szavuk is volt rá: hazugságnak nevezték.
Egy pillanatra saját maga is arra gondolt, hogy hazudik, de mit
mondhatna? Biztosra vette, hogy rájönnek, ha megpróbálja. Nem értett a
hazudáshoz. Legfeljebb nem beszél valamiről, csakhogy nehéz volt
egyenes kérdésre nem válaszolni.
Mindig úgy vélte, hogy Jondalar népének majd beszélnie kell Durcről.
Gyakran gondolt fiára, és tudta, eljön majd a perc, amikor elfelejti, vagy
úgy dönt, nem beszél róla. Nem akarta, hogy örökre megfeledkezzen Durc
említéséről, A fia volt. De most alkalmatlannak találta az időt e
beszélgetésre.
– Azért tudom, Folara, mert miután Uba, Iza fia megszületett, anyjának
korán elapadt a teje, így megtanított arra, hogyan készítsek olyan ételt,
amit Uba meg tud enni. Egy kisbaba mindent meg tud enni, amit az anyja
eszik, ha azt olyan puhára készítik el, hogy le tudja nyelni – válaszolta
Ayla. Ez igazság volt, de nem a teljes. Tartózkodott fia meg említésétől.

– Így csináld, Lanoga – mondta Ayla. – A kaparókést húzd át a húson.

Az a legfinomabb részét leszedi, a rostos részt meg rajtahagyja. Látod?
Most próbáld meg.
– Mit csináltok ti itt?
Ayla felpattant a hang hallatán, majd szembefordult Laramarral.
– Megmutatom Lanogának, hogyan készítsen olyan ételt, amit ez a
kisbaba meg tud enni, mivel az anyjának nincs teje, hogy táplálhassa –
válaszolta. Biztosra vette, hogy meglepődést lát átsuhanni a férfi arcán.
Tehát nem tudta, gondolta Ayla.
– Mit érdekel ez téged? Kétlem, hogy bárki más törődne vele –
válaszolta Laramar.
Te legalábbis biztosan nem, gondolta Ayla, de nem mondta ki, amit
gondolt.
 – Az emberek törődnek – mondta helyette. – Csak nem tudtak róla. Mi is
csak akkor tudtuk meg, amikor Lanoga eljött Zelandonihoz, mert Bologan
megsérült.
– Bologan megsérült? Mi történt?
Most aggodalom volt a hangjában. Prolevának igaza volt, gondolta
Ayla. Valóban vannak érzelmei a legnagyobb gyereke iránt.
– Ivott a seredből, és...
– Megitta a seremet! Hol van? Majd megtanítom én azt a gyereket, hogy
tartsa magát távol a seremtől! – háborgott Laramar.
– Neked már nem kell – mondta Ayla. – Valaki már megtette.
Verekedésbe keveredett, és valaki nagyon megütötte, vagy elesett, és
beverte a fejét egy sziklába. Hazahozták és itt hagyták. Lanoga talált rá
eszméletlenül, és elment Zelandoniért. Most ott van nála. Súlyosan
megsérült, és sok vért veszített, de ha pihen és ápolják, meggyógyul.
Joharrannak azonban nem mondta meg, ki verte meg.
– Majd én elintézem, én tudom, hogyan szedjem ki belőle – válaszolta
Laramar.
– Nem régóta élek ezzel a Barlanggal, és nem az én dolgom
megmondani, de azt hiszem, először Joharrannal kellene beszélned.
Nagyon dühös, és tudni akarja, ki tette, és miért. Bologan szerencsés volt.
Sokkal súlyosabb is lehetne a sérülése – mondta Ayla.
– Igazad van. Nem a te dogod ezt megmondani – válaszolta Laramar. –
Majd én magam viselem gondját.
Ayla nem válaszolt. Semmit nem tehetett azon kívül, hogy megmondja
Joharrannak. A kislányhoz fordult:
– Gyere, Lanoga. Hozd Loralát, és menjünk! – Felvette mamutoj
oldalzsákját.
– Hova mentek? – kérdezte Laramar.
– Elmegyünk úszni és kissé megtisztálkodni, mielőtt beszélünk egy-két
szoptató vagy hamarosan szülő asszonnyal, s megkérjük őket, hogy
szoptassák Loralát is – felelte Ayla. – Tudod, hol van Tremeda? Neki is el
kellene jönnie erre a találkozóra.
– Nincs itt? – kérdezte Laramar.
 – Nincs. Lanogára hagyta a gyerekeket, és még mindig nem ért vissza
Shevonar temetéséről – válaszolta Ayla. – ha esetleg érdekelne, a többi
gyereketek Ramarával, Salovával és Prolevával van most. – Proleva
tanácsolta, hogy vigye el Lanogát és a csecsemőt megtisztálkodni kissé. A
kisbaba anyák nem akarnának kézbe venni egy ilyen piszkos csecsemőt
attól való félelmükben, hogy esetleg bepiszkítja a sajátjukat.
Miközben Lanoga a karjába vette csecsemő kishugát, Ayla jelzett
Farkasnak, aki részben elrejtőzve feküdt egy fatörzs mögött, s figyelte, mi
történik. Laramar csak most látta meg az állatot, és amikor Farkas felállt, a
serfőző szeme elkerekedett a meglepetéstől, amint rádöbbent, milyen
hatalmas, erős ragadozó valójában. Hátratántorodott néhány lépést, majd
hazug mosolyra húzta száját az idegen asszony felé.
–Jó nagy állat! Meg vagy róla győződve, hogy biztonságos emberek,
különösen gyerekek közé hozni? – kérdezte.
Laramart cseppet sem érdeklik a gyerekek, vonta le a következtetést
Ayla a férfi gesztusaiból. Azért beszél úgy a gyerekekről, hogy azt
fogalmazza meg, hogy én teszek valamit, ami árthat bárkinek is, hogy
elrejtse a saját rossz tetteit és félelmét. Mások úgy fogalmazták volna meg
aggodalmukat, hogy azzal nem támadták volna Aylát, az asszony azonban
helytelenítette Laramar tetteit, mert oly keveset érdekelték a saját gyerekei,
akikért neki kellene viselnie a felelősséget. Ayla nem kedvelte Laramart, és
ellenvetései negatív reakciót váltottak ki belőle.
– Farkas soha nem veszélyeztet gyerekeket. Az egyetlen ember, akiben
valaha is kárt tett, egy asszony volt, aki rám támadt – válaszolta Ayla,
egyenesen a férfi szemébe nézve. A Törzs népe között egy ilyen nyíltan
haragos tekintetet ki nem mondott fenyegetésnek lehetett tekinteni. –
Farkas megölte azt az asszonyt – tette hozzá. Laramar még egy lépést
hátrált, idegesen vigyorogva.
Nem volt bölcs dolog ezt mondani, gondolta Ayla, miközben
Lanogával, a kisbabával és Farkassal a sziklamenedék előcsarnoka felé
indult. Miért mondtam? Lenézett a mellette magabiztosan lépdelő Farkasra.
Majdnem úgy viselkedtem, mint egy farkasvezér, meghátrálásra
kényszerítve egy kisebb rangú falkatagot. Ez azonban nem farkasfalka, én
pedig nem vagyok falkavezér. Laramar már ágált ellenem, bajba
keverhetem magam.
Amikor a terasz alacsonyabb végében elindultak lefelé az ösvényen,
Ayla felajánlotta, hogy viszi egy ideig a csecsemőt, Lanoga azonban nem
fogadta el a segítséget, és megigazította derekán a kisbabát. Farkas a talajt
szimatolta, Ayla pedig patanyomokat vett észre. A lovak jöhettek erre
korábban. Már-már meg akarta mutatni őket a kislánynak, amikor
meggondolta magát. Lanoga nem volt beszédes, és Ayla nem akarta
feszélyezett beszélgetésbe kényszeríteni.
A Folyó partjára leérve a vízi út mentén folytatták útjukat. Ayla megállt,
megvizsgált egy növényt, és a derékszíjába szúrt, magával hordott
ásóbottal a gyökerével együtt kiásott néhányat. A lány figyelte, és Ayla
meg akarta mutatni neki a növények jellegzetességeit, hogy majd önállóan
is megtalálja, de úgy döntött, megvárja, amíg Lanoga megérti
használatukat.
A Kilencedik Barlangot a Vízeséstől elválasztó, forrás táplálta patak
keskeny vízesésben bucskázott le a kőteraszról, majd a Folyó egy kisebb
mellékága lett. Ayla megállt, amikor elérték a mészkőbe vájt barázdából
kifolyó, majd a sziklaperemen habzó folyadékként, vékonyan csordogáló
kis zuhatagot. Valamelyest a vízesésen túl nagy kövek szakadtak le a
mészkőszikla falból, és alkottak egyfajta gátat, mögötte kis tavacskával. A
kövek egyikében kis természetes medence alakult ki, mohához hasonló
vízi növényekkel a szélén.
Elsődlegesen esővíz és a vízesés visszaverődő vize töltötte meg.
Nyáron, amikor kevesebb eső esett, a medence vízszintje alacsonyabb volt,
és Ayla arra gondolt, a nap biztosan felmelegíti. Belemerítette kezét.
Ahogy arra számított, langyos volt, kissé hűvös, de melegebb a medence
vizénél, és a vízi növények puha réteget alkottak az alján.
Letette hordtáskáját.
– Hoztam ennivalót. Most akarod megetetni Loralát vagy később? –
kérdezte.
– Most – válaszolta Lanoga.
– Rendben, együnk most – mondta Ayla. – Van egy kis főtt gabona, és az
a hús, amit lekapartunk Loralának. Mindannyiunknak elegendő ennivalót
hoztam. Még néhány húsos csontot is Farkasnak. Mivel eteted a babát?
– A kezemmel – válaszolta Lanoga.
Ayla a kislány piszkos kezére nézett. Lényegtelen. Lanoga a saját
szutykos kezével etette eddig a kistestvérét, de most Ayla elhatározta, hogy
más módját mutatja meg neki Fölemelte az útközben gyűjtött növényeket.
– Lanoga, megmutatom neked, mire valók ezek a nővények – mondta
Ayla. A kislány a növényekre nézett. – Szappangyökér a nevük. Többféle
van, egyik-másik hatásosabb. Először lemosom róluk a piszkot ebben a
kis patakban magyarázta, miközben megmutatta Lanogának, hogyan
tisztítsa meg a növényeket. Majd egy kerek, kemény követ keresett, és egy
vízszintes helyet az egyik lezuhant kőtömbön a medence közelében. – Most
össze kell nyomkodnod a gyökereket. Akkor is használnak, ha csak
összetöröd őket, az áztatás azonban többet kiold síkos nedvéből. – A lány
figyelmesen nézte, de nem szólt semmit.
Ayla elővett egy kis vízhatlan, fonott kosarat a vállán hordott zsákjából,
és a kőmedencéhez vitte.
– Önmagától a víz nem mindig mossa nagyon jól a piszkot. A
szappangyökér megkönnyíti a tisztítást. A medencében lévő víz kissé
melegebb a patak vizénél. Megpróbálod? – kérdezte.
–Nem tudom – válaszolta a lány, úgy nézve Aylára, mintha nem igazán
értené.
– Lanoga, gyere ide, és tedd a kezed ebbe a vízbe.
A kislány közelebb ment, és azt a kezét, amellyel nem fogta kistestvérét,
beletette a vízbe.
– Ez melegebb, nem igaz? Érzed a különbséget?
– Nem tudom – válaszolta Lanoga.
Ayla belemerített egy kis langyos vizet a kosarába, beletette az összetört
szappangyökeret, és a kezével elkeverte. Majd kivett egy keveset a sajtolt
növényből, és összedörzsölte a két kezét. – Lanoga, tedd le a kisbabát,
vegyél a kezedbe ebből a szappangyökérből, és tedd, amit én csinálok –
magyarázta Ayla.
A kislány nézte, levette derekáról a kisbabát, letette a földre a lába
mellé, majd lassan a szappangyökérért nyúlt. Belemerítette a vízbe, és
összedörgölte a kezeit. Kis hab kezdett formálódni, és az érdeklődés röpke
kifejeződése villant át az arcán. A szaponintartalmú gyökér nem termelt
bőséges szappanhabot, de ahhoz elég volt, hogy a kezét megtisztítsa.
– A jó szappangyökérnek síkosnak kell lennie, és habot csinál – mondta
Ayla. – Most öblítsd le. Így. Látod, menynyivel tisztább most a kezed? – A
lány belemerítette két kezét a vízbe, majd lenézett rájuk. Megint az
érdeklődés suhant át az arcán. – S most együnk.
Ayla visszament oda, ahol a vállzsákját letette, és kivett néhány
csomagocskát. Az egyik egy faragott fatál volt tetővel, melyet fonalakkal
kötöttek rá. Kibontotta a fonalakat, levette a tetőt, és enyhén megérintette a
tál tartalmának tetejét. – Még most is meleg kissé – mondta, megmutatva a
különböző gabonafélék finomra őrölt, főtt, sűrű kásáját. – Tavaly ősszel
gyűjtöttem ezeket a gabonákat, amikor Jondalarral az Utazásunkat jártuk.
Van egy kis rozsmag, búzamag és valamennyi zab. Főzés közben kis sót
adtam hozzá. A kis, fekete magvak abból a növényből származnak, melyet
én libatopnak nevezek, de a zelandoni neve más. A levelei is finomak. Ezt a
kását Loralának készítettem. Szerintem nekünk is jut belőle elég, de nézzük
először, hogy ízlik neki a húskaparék.
A húst nagy lapulevelekbe csomagolta. Átnyújtotta Lanogának, és
figyelte, mit csinál. A kislány kinyitotta a csomagot, ujjaival kivett egy
kicsit a puha ételből, és a csípőjén ülő kisbaba szájába tette. Lorala
készségesen kinyitotta száját a nővérének, az étel ízére azonban először
meglepetten nézett. Megforgatta szájában, ízét és állagát ízlelgetve, és
amikor végül lenyelte, új falatra nyitotta a száját. Egy kis madárra
emlékeztette Aylát.
Lanoga mosolygott, és Ayla rájött, hogy ekkor látta elő szőr
mosolyogni a lányt. Az összes húst odaadta kistestvérének, majd a kásának
láttak neki. Először ő maga kóstolta meg, s csak utána tett a kishúga
szájába. Mindketten figyelték, hogyan reagál a kisbaba az új ízre. Látszott
kis arcán a feszült figyelem, ahogy kóstolgatta aprócska szájával, még
rágcsálta is valamennyire a ragadós kását. Mintha ez egy pillanatig
elgondolkodtatta volna, majd lenyelte, és új falatért nyitotta a száját. Ayla
megdöbbent, milyen sokat tud enni a csecsemő, de csak amikor a
kistestvére már végül nem nyitotta újabb falatra a száját, evett Lanoga.
– Ha adsz a kezébe valamit, Lorala a szájába veszi? – kérdezte Ayla.
– Igen – válaszolta Lanoga.
– Hoztam magammal egy kis darab velős csontot. Ismertem egy kisfiút,
aki imádta rágcsálni kisbaba korában – mondta Ayla, a szomorúság és a
kedves emlék mosolyával. – Add oda, s lássuk, ízlik-e neki. – Ayla egy kis
darab szarvaslábszárcsontot adott Lanogának, közepén lyukkal, melyből
kilátszott a velő. Amint Lanoga odaadta húgának a csontot, a kisbaba a
szájába tette. Újra a meglepett tekintet ült ki az arcára, majd megállt a
rágicsálásban, és az ízt kóstolgatta, ám hamarosan újra hallották szopizó
hangjait.
– Tedd le, Lanoga, és egyél te magad is.
Farkas néhány lépésnyi távolságból figyelte a kisbabát, ahol Ayla helyet
mutatott neki. Kis sóvárgó nyüszögések közepette lassan a pázsithalomra
letett Lorala felé kúszott. Lanoga egy pillanatig figyelte Farkas mozgását,
majd aggodalmas arckifejezéssel Ayla felé fordult. Addig még csak észre
sem vette, hogy az állat ott van velük.
– Farkas imádja a gyerekeket – mondta Ayla. – Játszani akar vele, de azt
hiszem, az a velős csont kissé elterelte a figyelmét. Ha a baba leejti, Farkas
könnyen azt hiheti, neki adta oda, és odakap érte. Hoztam neki is egy
csontot, rajta több hússal. Majd odaadom neki ott a Folyónál, miközben mi
eszünk.
Ayla elővett a tarisznyájából egy meglehetősen nagy, bőrbe tekert
csomagot, és kinyitotta. Főtt bölényhúst és jókora méretű nyers csontot
vett ki belőle, melyről megkeményedett, száraz, megbarnult húsdarabok
lógtak. Felkelt, jelzett Farkasnak, hogy kövesse, és a nagy patakhoz
ballagtak, majd odaadta neki a csontot. Farkas elégedettnek tűnt, hogy
nekiláthat.
A visszatérő Ayla néhány újabb dolgot vett elő a tarisznyájából.
Többféle ételt hozott magával. A húson és magvakon kívül több minden
maradt meg Utazásából. Keményítőtartalmú, szárított gyökerek, pörkölt
mandulafenyő- magvak, mogyoró a héjában, kicsiny, aszalt, fanyar és ízes
vackorszeletek.
Evés közben Ayla beszélt a lányhoz.
– Lanoga, mondtam neked, hogy elmegyünk úszni és kicsit
megtisztálkodni, mielőtt beszélgetünk az asszonyokkal, de úgy gondolom,
meg kell mondanom neked az okát. Tudom, minden tőled telhetőt
megtettél, hogy tápláld a kishúgodat, de többre van szüksége tört
gyökereknél, hogy egészséges legyen és rendesen fejődjön. Megmutattam,
hogyan készíts el más ételeket, így a húskaparékot, hogy meg tudja enni,
ha nincs is még foga. Most azonban leginkább anyatejre van szüksége,
legalább egy kevésre. – A lány figyelte Aylát, miközben evett, de nem
mondott semmit.
– Ahol én felnőttem, az asszonyok mindig szoptatják egymás kisbabáit,
és ha valamelyik anyának elapad a teje, a többiek felváltva táplálják.
Proleva azt mondta nekem, hogy a zelandoni asszonyok is szoptatják más
kisbabáit, rendszerint azonban csak a családba tartozó vagy közeli rokon
csecsemőit. A te édesanyádnak nincsenek testvérei vagy unokatestvérei,
akik szoptató anyák lennének, ezért én meg akarom kérni a szoptató vagy
hamarosan szoptató anyákat, hogy tudnának-e segíteni. Az anyák azonban
nagyon védelmezik a saját gyermekeiket. Meglehet, a saját babájuk
védelmében nem akarnak a kezükbe venni egy olyan kicsit, aki nem tiszta
és nem jó illatú.
– Meg kell fürdetnünk Loralát, hogy tiszta és tetszetős legyen a többi
anyának. Azt a szappangyökeret használjuk, amivel mi is kezet mostunk.
Megmutatom, hogyan kell megfürdetni, mert tisztán kell őt tartanod, és
mivel valószínűleg mindig te viszed el ahhoz az asszonyhoz, aki majd
szoptatja, neked is meg kell fürdened. Hoztam számodra ruhát. Proleva
adta neked. Már hordták, de tiszta. A lány, aki korábban viselte, kinőtte. –
Lanoga nem válaszolt, i
Ayla azon tűnődött, vajon miért beszél oly keveset. – Értesz? – kérdezte.
Lanoga bólintott, és tovább evett, újra meg újra a kishúgára pillantva,
aki még ekkor is a velős csontot rágicsálta. Ayla arra gondolt, a kisgyerek
már ki volt éhezve legalább valamelyest tápláló ételekre.
Keményítőtartalmú főtt gyökerek nem elegendőek egy fejlődő
újszülöttnek. Mire Lanoga jóllakott, a kisbaba mintha elálmosodott volna,
és Ayla arra gondolt, most kellene megfürdetniük, és akkor később
aludhatna. Eltette az ételtartókat és felállt, majd jellegzetes szag ütötte meg
az orrát.
Lanoga is észrevette.
– Bekakilt – mondta.
– Van némi moha e kis patak mellett. Mielőtt megfürdetnénk, tisztítsuk
meg – mondta Ayla. Lanoga csak nézett rá. Ayla felvette a kisbabát a
földről, aki meglepettnek tűnt, de nem tiltakozott. A lejtős patakhoz vitte,
letérdelt a partjára, kitépett a közeli köveken nőtt mohából egy maroknyit,
belemártotta a vízbe, és a babát hasával lefelé a karjára fektetve, letörölte
vele a popsiját. Majd megismételte egy második maréknyi mohával.
Miközben megnézte, megtisztult-e, a kisbaba egy meleg patakocskát
produkált. Ayla a föld fölé emelte, amíg nem végzett, újra megmosta a
mohával, majd odanyújtotta Lanogának.
– Hozd a kistestvéred a medencéhez, Lanoga. Ideje megfürdetnünk.
Tedd ide Loralát... – kérte, a kő vízzel teli mélyedésére mutatva.
A lány értetlenül nézett rá, és nem mozdult. Ayla gondolkodástól
összevont szemöldökkel figyelte. Nem ostobának tartotta Lanogát, annak
ellenére, hogy alig beszélt, hanem inkább mintha nem értené, mit kell
tennie. Hirtelen eszébe jutott az az idő, amikor a Törzsnél élt, és nem
értette, mit kell csinálnia, és ez elgondolkodásra késztette. Megfigyelte,
hogy a lány mintha egyszerű kérésekre reagálna a legjobban.
– Lanoga, tedd a kistestvéred ebbe a vízbe – mondta.
Nem társalgási kérés volt, hanem kijelentés, már-már utasítás.
Lanoga lassan a kőmedence felé indult, elkezdte leemelni a csupasz
babát a csípőjéről, de mintha kissé vonakodott volna kiadni a kezéből.
Ayla átvette Loralát a hónalja alatt megfogva, nővérével szemben, hogy
láthassa, hagyta, hogy rugdalózzon, s ülő testhelyzetben lassan
beleengedte a vízbe.
A langyos víz új érzet volt a csecsemőnek, és arra csábította, hogy
fedezze fel környezetét. Belenyúlt a vízbe, majd kivette kezét, és megnézte.
Újra megpróbálta. Ekkor véletlenül kicsit beleloccsantotta kezét, amitől
újra megnézte, majd kivette a kezét, és a szájába tette hüvelykujját.
Nos, nem sírt, gondolta Ayla. Jó kezdet.
– Tedd a kezed a kosárba, Lanoga, és nézd meg, hogy a
szappangyökértől mennyire síkos a víz. – A lány tette, amit mondtak neki.
– Most pedig tarts valamennyit a kezeden, és dörzsöld be vele Loralát.
Miközben mindkét kezével a baba testét dörzsölgette a síkos
folyadékkal, rajta a gyökérdarabokkal, kishúga mozdulatlanul ült, de némi
értetlenséggel az arcán. Új, de nem teljesen kellemetlen érzés volt.
– Most meg kell mosnunk a haját – mondta Ayla, arra gondolva, hogy
ez nehezebb feladat lesz. – Kezdjük azzal, hogy kevés szappangyökérrel
bedörzsöljük hátul a fejét. Megmoshatod a fülét és a nyakát is.
Figyelte a lányt, és észrevette, hogy higgadt magabiztossággal bánik a
csecsemővel, és mintha már nem lenne benne a fürdetés miatt érzett
szorongás. Hirtelen felismeréssel megállt egy pillanatra. Nem voltam
sokkal idősebb Lanogánál, amikor megszültem Durcöt! Talán egy-két
évvel többet számolhattam. Természetesen nekem ott volt Iza, hogy
megtanítson arra, hogyan gondoskodjak róla, de meg tanultam.
– Most pedig fektesd a hátára, tartsd meg az egyik kezeddel, vigyázz,
hogy az arca ne érjen bele a vízbe, és mosd meg a haja tetejét a másik
kezeddel – mondta a lánynak. Segítette tartani a baba hátát. Lorala
valamelyest ellenkezett ugyan, nővére azonban most már biztos kezekkel
tartotta, és a kisbaba nem tiltakozott a langyos víz ellen, miután már
megtapasztalta, s biztonságban érezte magát nővére karjában. Ayla segített
megtisztítani a haját, majd még szappanos kezeivel megmosta a baba lábát
és popsiját. Eddig áztak a lassan már síkossá váló vízben.
– Most mosd meg az arcát, nagyon óvatosan, csak a kezeddel és a
vízzel. Vigyázz, semmi ne menjen a szemébe. Nem fájna, de kellemetlen
lenne neki – mondta Ayla.
Amikor megvoltak a fürdetéssel, újra leültették a kisbabát. Ayla elővett a
zsákjából egy nagyon puha, rugalmas, sárgás bőrdarabot, leterítette,
kiemelte a babát a vízből, és belecsomagolta. Odaadta Lanogának.
– Tessék, a tiszta és jó illatú Lorala! – Észrevette, ahogy a kislány a
puha szárítótakaró szarvasbőrét dörzsölgeti. – Szép és puha, igaz?
 – Igen – válaszolta Lanoga, felpillantva Aylára.
– Ajándékba kaptam Utazásunk idején. Sharamudojoknak hívták őket, és
arról nevezetesek, hogy a zergék bőrét ilyen szépen ki tudják dolgozni. A
zergék olyan állatok, melyek a sharamudojok népe közeli hegyekben
élnek. A hegyi kecskékhez hasonlítanak, de a kőszáli kecskénél kisebbek.
Tudsz arról, hogy errefelé élnek-e zergék, Lanoga?
– Igen – felelte a lány. Ayla bátorítóan mosolyogva várt. Felfedezte,
hogy Lanoga kérdésekre és egyszerű utasításokra válaszol, de mintha nem
tudná, hogyan kell bekapcsolódni a beszélgetésbe. Nem tudta, hogyan
beszéljen emberekkel. Ayla csak mosolygott, várt. Lanoga a homlokát
ráncolta, majd végül ezt mondta: – Néhány vadász hozott egyet.
Tud beszélni! Önként mondott egy mondatot, gondolta Ayla, s örvendett
magában. Csak bátorításra volt szüksége.
– Megtarthatod azt a bőrt, ha akarod – mondta.
Lanoga arcára érzelmek sora ült ki, amire Ayla nem számított. Először
a szeme gyúlt ki, majd kételkedést tükrözött, utána pedig félelmet. Majd
összevonta szemöldökét, és megrázta a fejét.
– Nem. Nem lehet.
– Akarod a zergebőrt?
A lány maga elé nézett.
– Igen.
– Akkor miért ne tarthatnád meg?
– Nem lehet – ismételte a lány, majd habozott. – Nem engednék. Valaki
elvenné tőlem.
Ayla kezdte megérteni.
– Rendben, akkor csináljuk azt, hogy te vigyázol rá nekem. S amikor
használni akarod, használod.
– Valaki elvenné tőlem – ismételte Lanoga.
– Megmondod nekem, ha valaki elveszi tőled, s akkor én megyek és
visszaveszem – nyugtatta Ayla.
Lanoga mosolyogni kezdett, majd összevonva szemöldökét újra
megrázta a fejét.
– Valaki nagyon mérges lesz.
 Ayla bólintott.
– Értem. Akkor én vigyázok rá, de ne feledd, ha bármikor használni
szeretnéd Loralának vagy magadnak, eljössz és kölcsönkéred. Ha valakik
el akarják venni tőled, azt mondod nekik, hogy az én tulajdonom.
Lanoga levette a puha zergebőrt a babáról, és letette kishúgát egy
darabka pázsitfoltra. Visszaadta a zergebőrt Aylának.
– Összepiszkolja – mondta.
– Az nem oly nagy baj. Csak ki kell mosnunk. Tegyük rá. Puhább, mint a
fű – mondta Ayla. Kiterítette, és ráfektette a kisbabát, észrevéve, hogy a
zergebőr még őrzött egy gyenge, de kellemes füstös illatot.
Miután az állatbőrt megtisztították, levakarták, kidolgozták, gyakran az
állat agyával, megmunkálták és nyújtották, amíg szép, puha, bolyhos kész
bőrre nem száradt. A csaknem fehér bőrt ekkor füstös tűz felett cserzették.
Az elégetett fa és egyéb tüzelőanyag határozta meg csekély mértékig a
kész bőr struktúráját és színét, melyet rendszerint barnás vagy sárgás
árnyalatúra cserzettek. A cserzés elsődleges célja azonban nem a szín volt,
hanem hogy megőrizzék a bőr rugalmasságát. Meglehet, a bőr puha a
cserzés előtt, ám ha víz éri, és nem dolgozták ki, nem feszítették ki újra,
törékenyre és keményre szárad. De ha a füst réteggel vonta be a
kollagénrostokat, változás megy végbe, amely a mosás ellenére is puhán
tartja a bőrt. A füsttel cserzés volt az, ami az állatbőrt valóban
használhatóvá tette.
Ayla észrevette, hogy Lorala szeme lecsukódik. Farkas végzett a
csontjával, és közelebb jött, mialatt a kisbabát fürdették, túl kíváncsian
ahhoz, hogy távol maradjon. Ayla felpillantott, és meglátta. Csak most
jelzett neki, ő pedig szaladt hozzájuk.
– Most mi fürdünk – mondta Ayla. – Az állatra nézett.
– Farkas, vigyázz Loralára, vigyázz a kisbabára! – Kézjeleivel ugyanazt
kérte Farkastól. Nem most történt először, hogy alvó csecsemőre
vigyázott. Lanoga homlokára az aggodalom redőzött ráncokat. – Farkas itt
marad, és vigyáz arra, hogy semmi bántódása ne essen, és tudatja velünk,
ha felébredt. Mi ott leszünk, abban a tóban a kőgát mögött. Onnan is
láthatod. Mi is megtisztálkodunk, ahogy Loralát megfürdettük, csak a mi
vizünk hidegebb lesz – tette hozzá Ayla mosolyogva.
A tóhoz vezető útjukon Ayla fölemelte vállzsákját és a kosarat az ázó
szappangyökérrel. Levette ruháit, és először lépett a vízbe. Mutatta, hogyan
tisztítja meg magát, és segített Lanogának megmosnia a haját, majd két
további bőrtörülközőt vett elő, és egy hosszú fogú fésűt, Marthona
ajándékát. Miután megszárítkoztak, kifésülgette a gubancokat Lanoga
kócos hajából, és egy második kefével megfésülte a saját haját is.
Majd tarisznyája mélyéről kivett egy tunikát. Noha használták már, nem
volt elnyűtt. Újnak látszott, és egyszerű rojtdíszítés és valamennyi gyöngy
volt rajta. Lanoga sóváran nézett a tunikára, majd óvatosan megérintette.
Elmosolyodott, amikor Ayla azt mondta neki, hogy vegye fel.
– Szeretném, ha ezt viselnéd, amikor meglátogatjuk az asszonyokat –
mondta. Lanoga nem ellenkezett, valójában egyetlen szót sem szólt, és
habozás nélkül felvette. – Most mennünk kell. Későre jár. Valószínűleg
már várnak ránk.
A kőteraszra vivő ösvényen haladtak felfelé, és indultak el a lakótérség
és Proleva lakhelye felé. Farkas hátramaradt, és miközben Ayla
megfordult, hogy megnézze, hol van, észrevette, hogy visszafelé figyel,
amerről jöttek. Követte a farkas tekintetét, és egy asszonyt és a férfit vett
észre bizonyos távolságra lemaradva. A nő tántorgott és botladozott. A
férfi mellette haladt, de nem túl közel, bár egyszer elkapta, amikor a nő
majdnem elesett. Az asszony Laramar lakhelye felé fordult. Ayla
felismerte Lanoga és Lorala anyját, Tremedát.
Egy pillanatra eltűnődött azon, vajon elvigye-e magával Tremedát a
találkozóra, majd másképp döntött. Az asszonyok sokkal valószínűbben
rokonszenveznek egy tiszta kislánnyal, kezében egy tiszta kisbabával,
semmint egy olyan nő társaságával, aki láthatóan túl sok sert ivott.
Folytatta útját, tekintete azonban elkapta a férfiét. Nem ment az asszonnyal,
hanem őket követte.
Volt valami ismerős az alakjában és mozgásában. Közeledés közben a
férfi Aylát nézte, le nem vette róla a szemét. Már-már odaért, amikor Ayla
felismerte, és figyelve, egyszerre csak rájött, mit ismert fel benne.
Brukeval volt, és noha talán a férfinak nem tetszik, amit Ayla felismert, az
mégis a törzsbeli férfiak robusztus alakja és magabiztos, könnyed járása
volt.
Brukeval rámosolygott, mintha valóban boldog lenne, hogy látja, Ayla
pedig viszonozta mosolyát, mielőtt megfordult, s Lanogával meg a
kisbabával Proleva szállása felé sietett. Egy pillanatra hátranézett, és
észrevette, hogy Brukeval mosolya haragos pillantássá változott, mintha
Ayla valami nem tetszőt tett volna ellene, és az asszony eltűnődött, vajon
mi lehetett az.
Látta, hogy jövök, majd elfordult! – gondolta Brukeval.
– Még csak annyit sem várt, hogy üdvözlést váltsunk! Azt hittem, ő más
lesz.

 20

– Jön – jelezte boldogan Proleva, aki kis idővel korábban kiment

lakhelyéről, hogy megnézze, jön-e Ayla. Attól tartott, a meghívott
asszonyok elunják magukat, és hamarosan kifogásokat gyártanak a
távozásra, még ha kíváncsiak is. Csak annyit mondott nekik, hogy Ayla
beszélni szeretne velük. Külön ösztönzés volt részükre az, hogy a vezető
társa hívta meg őket az otthonába. Proleva elhúzva tartotta az ajtódrapériát,
és egy kézmozdulattal beinvitálta a vendégeket. Ayla jelzett Farkasnak,
hogy menjen haza, majd előreengedte Lanogát a babával.
Kilenc asszony volt benn, a zsúfoltság érzetét keltve, és meglehetősen
szűkösnek láttatva Proleva lakhelyét. Hárman a terhesség különböző
stádiumában, hatan pedig kisbabát tartottak karjukban, s mindegyik
újszülött csak valamivel tűnt idősebbnek Loralánál. Rajtuk kívül két
totyogós játszott a padlón. Mindannyian többé-kevésbé ismerték egymást,
egyik-másik csak futólag, ketten pedig testvérek voltak, és a beszélgetés
könnyedén haladt. Összehasonlították hibáikat, és megvitatták a szülés,
szoptatás intim részleteit, hogy megtanuljanak együtt élni egy új és
gyakran követelődző kicsiny egyéniséggel az otthonukban. Abbahagyták a
beszélgetést, és a meglepődés különböző megnyilvánulásaival felnéztek a
jövevényekre.
– Mindannyian tudjátok, kicsoda Ayla, így hát nem megyek végig a
hosszas formális bemutatáson – szólalt meg Proleva – ti pedig később is
bemutatkozhattok.
– S ki a kislány? – kérdezte az egyik, többségüknél idősebb asszony.
Hangja hallatán az egyik totyogós baba felállt, és odatotyogott hozzá.
– És a baba? – kérdezte valaki más.
Proleva Aylára nézett, akit belépésekor lenyűgözött, hogy annyi anya
eljött, és nyilvánvaló volt, hogy nem voltak félénkek, kérdéseik mégis
elősegítették, hogy meg merjen szólalni.
– Ő Lanoga, Tremeda legnagyobb lánya. A csecsemő a legkisebb,
Lorala – válaszolta Ayla, biztos lévén, hogy valamelyikük ismeri a
gyerekeket.
–Tremeda! – mondta az idősebb asszony. – Ezek Tremeda gyerekei?
– Igen. Nem ismered meg őket? A Kilencedik Barlang tagjai –
válaszolta Ayla. Mormolás érkezett az asszonyok felől, miközben alig
hallhatóan beszélgettek egymással. Ayla elkapta néhány megjegyzésüket
mind az ő szokatlan akcentusáról, mind pedig a gyerekekről.
– Ő Lanoga, Tremeda második gyermeke – mondta Proleva. – Stelona,
biztosan emlékszel, te segítetted a születését. Lanoga, gyere ide Loralával,
és ülj ide mellém.
Az asszonyok figyelték, amint a kislány fölemelte csípőjéről a kishúgát,
és a vezető társa felé lépdelt, majd leült mellé, ölébe téve kishúgát. Nem
nézett a többi asszonyra, csakis Aylára, aki rámosolygott.
– Lanoga jött el Zelandoniért, amikor Bologan megsérült. Verekedett, és
megsérült a feje – kezdett bele Ayla. – Csak ezután fedeztünk fel egy
sokkal súlyosabb problémát. Ez a kisbaba mindössze néhány hónapja él, és
az anyja teje elapadt. Eddig Lanoga gondozta, de ő csak főtt gyökérpéppel
tudta táplálni. Azt hiszem, mindannyian tudjátok, hogy egyetlen csecsemő
sem maradhat életben vagy fejlődhet, ha csak főtt gyökereket kell ennie. –
Észrevette, hogy az asszonyok sokkal szorosabban ölelik magukhoz
gyermekeiket.
Magyarázatra nem szoruló anyai mozdulat volt, mert csak most kezdett
megfogalmazódni bennük a gondolat arról, mi lehet Ayla célja.
– Én a zelandoniak földjétől távoli helyről jöttem, de függetlenül attól,
hogy hol vagy kivel nevelkedünk fel, egyetlen dolgot mindenki tud: az
újszülötteknek anyatejre van szükségük. A nép közt, amellyel én felnőttem,
amikor egy asszonynak elapad a teje, a többiek segítik táplálni a
csecsemőjét. – Mindannyian tudták, hogy Ayla azokról beszél, akiket ők
laposfejűeknek neveznek és a zelandoniak többsége állatoknak tart. – Még
azok is, akiknek már nagyobb a gyereke, és nincs túl sok plusz teje,
időnként felajánlja keblét a kisbabának. Egyszer, amikor egy fiatal nőnek
elapadt a teje, egy másik asszony, akinek bőségesen volt a sajátja
szoptatására, úgy bánt a másik babával, mintha a sajátja lenne, és úgy
szoptatta mindkettőt, mintha együtt születtek volna – mondta Ayla.
– És az asszony saját gyereke? Mi van, ha a sajátjának sem tud eleget
adni? – kérdezte az egyik terhes nő. Egészen fiatal volt, és valószínűleg az
első kisbabáját várta.
Ayla rámosolygott, majd a többi asszonyra nézett, de rájuk is
ragyogtatta mosolyát.
– Csodálatos módon az anya teje a szükségletével együtt gyarapodik.
Minél többet szoptat, annál több teje termelődik.
– Ez teljesen így van, különösen közvetlenül szülés után – mondta valaki
a bejárat felől, és Ayla felismerte hangját. Megfordult és rámosolygott a
magas, gömbölyű asszonyra.
– Sajnálom, hogy nem értem ide előbb, Proleva. Laramar jött el
megnézni Bologant, és faggatni kezdte. Nem helyeseltem, hogy zaklatja a
fiút, és elküldettem Joharranért, végül azonban ketten mégis kihúztak
válaszokat Bologanból arra, hogy mi történt.
Az asszonyok izgatottan suttogni kezdtek. Nagyon kíváncsiak voltak, és
remélték, hogy Zelandoni többet is mond nekik, de tudták, semmi értelme
kérdezni. Úgyis csak annyit mond nekik, amennyit ő jónak tart. Az oldalt
levő kőtömbről Proleva levette a teával félig teli magas, vízhatlan kosarat,
és egy tömött gyékényt tett rá. Az volt Zelandoni rendszeres ülőhelye a
vezető lakhelyén, melyet más feladatra használtak, amikor ő nem volt ott.
Miután a donier leült, egy csésze italt nyújtottak át neki. Mosollyal
köszönte meg.
Ha a hely zsúfoltnak tűnt korábban, ekkor, a termetes donierrel együtt,
teljesen megteltnek tűnt, de mintha a jelenlévők egyike sem bánta volna. A
találkozás a vezető társával és a Földanyát Szolgálók Közt Elsővel
fontosságérzetet adott az asszonyoknak. Ayla érzékelte érzelmeiket, de
nem élt köztük elég régóta ahhoz, hogy teljes mértékben megértse, milyen
fontos lehet a találkozó az asszonyoknak. Jondalar rokonaként és
barátjaként gondolt Prolevára és Zelandonira. A donier Aylára nézett, a
folytatásra bátorítva.
– Proleva elmondta nekem, hogy a zelandoniak minden ételt
megosztanak egymással. Megkérdeztem tőle, hogy a zelandoni asszonyok
megosztanák-e a tejüket is. Azt válaszolta, hogy rokonokkal és közeli
barátokkal gyakran megteszik, Tremedának azonban nincs semmilyen
rokona, akit ismernének, olyan lánytestvére, rokona pedig biztosan nincs,
aki szoptatna – mondta Ayla, s közeli barátokat meg sem említhetett. Intett
Lanogának, aki felállt, és karjában kishúgával lassan feléje közeledett.
– Bár egy tízéves talán képes gondozni egy csecsemőt, szoptatni
képtelen. Már megmutattam Lanogának, hogyan készítsen el egy-két
dolgot, amit a gyökérpépeken kívül megehet. Lanoga nagyon tanulékony,
csak arra van szüksége, hogy valaki tanítsa, a babának azonban ez kevés. –
Ayla elhallgatott, és az asszonyokra nézett.
– Te is fürdetted meg őket? – kérdezte Stelona.
– Igen. A Folyónál, ahogy ti is csináljátok – felelte Ayla, majd
hozzátette. – Tudom, hogy Tremedára nem mindig tekintenek jó szemmel,
és talán nem ok nélkül, ez a csecsemő azonban nem Tremeda. Csak egy
újszülött, akinek anyatejre van szüksége, legalább egy kevés anyatejre.
– Őszintén megmondom – Stelona lett az asszony csoport szószólója –,
nem bánom, én időnként szívesen szoptatom, de oda, a lakhelyükre én nem
akarok bemenni, és nem különösebben akarok találkozni Tremedával.
Proleva félrefordult, hogy elrejtse mosolyát. Ayla meggyőzte őket,
gondolta. Már kapott egy ígéretet, a többi pedig jön utána, vagy legalábbis
többségük.
– Nem kell külön erőfeszítést tennetek. Már megbeszéltem Lanogával. Ő
elviszi hozzátok a kishúgát. Megtervezhetjük a sorrendet. Ha sokan
segítetek, egy asszonyra nem esik akkora teher – mondta Ayla.
– Nos, hozd őt ide – mondta az asszony. – Lássuk, egyáltalán tudja-e
még, hogyan kell szopizni. Mióta nem kapott anyatejet?
– Valamikor tavasz óta – válaszolt Ayla. – Lanoga, vidd a kishúgodat
Stelonához.
A lány kerülte az asszonyok tekintetét, miközben az idősebb asszonyhoz
vitte kishúgát, aki az ölében alvó csecsemőjét odaadta a mellette ülő terhes
asszonynak. Stelona tapasztalt könnyedséggel odaadta keblét a
csecsemőnek. A baba kis ideig dörzsölgette ajkával az asszony
mellbimbóját, láthatóan éhesen, de régóta ismeretlen volt már számára a
szituáció, ám amikor kinyitotta csöpp kis száját, az asszony beletette
mellbimbóját. Lorala pár pillanatig ízlelgette, és végül szopni kezdett.
– Nos, a szájában tudja tartani – jelentette ki Stelona. Az asszonyok
sorban a megkönnyebbülés sóhaját hallatták, és mosolyogtak.
– Köszönöm, Stelona – hálálkodott Ayla.
– Azt hiszem, ez a legkevesebb, amivel segíthetünk. Végtére is ő is a
Kilencedik Barlanghoz tartozik – mondta Stelona.

– Nem teljesen úgy kérte meg őket, hogy szégyent keltsen bennük –
mondta Proleva –, de éreztette velük, hogy ha nem segítenek, rosszabbak
lesznek a laposfejűeknél. Most mindannyian erényesnek érzik magukat
attól, hogy azt teszik, ami helyes.
Joharran a könyökére támaszkodott, és a társára nézett.
– Te szoptatnád Tremeda csecsemőjét? – kérdezte.
Proleva az oldalára fordult, és a vállára húzta a takaróját.
– Igen, természetesen – válaszolta –, ha megkérnének, de elismerem,
nem gondoltam végig a beosztást mindenki számára, akik megosztják a
feladatot, és szégyellem, nem tudtam arról, hogy Tremeda teje elapadt.
Ayla alkalmasnak tartja Lanogát, csak arra van szüksége, hogy tanítsák.
Aylának igaza van, a lány ügyes. Gondozta a kishúgát, és inkább anyja az
összes testvérének, mint az anyjuk, de mégiscsak kislány, aki maga is talán
ha körülbelül tízéves. Nem lehet anyja az egész fészekaljának. Még az Első
Rítusa sem volt meg. A legjobb az lenne, ha valaki örökbe fogadná azt a
csecsemőt, s talán a kisebbeket is.
– Talán találsz valakit, aki elviszi őket a Nyári Találkozóra – mondta
Joharran.
– Arra gondoltam, megpróbálom, de nem hiszem, hogy Tremeda túl
van már a szüléseken. Mintha Földanya szívesebben adna több gyermeket
azoknak az asszonyoknak, akiknek már van, de az új adományozásával
rendszerint megvárja, amíg túljut az előző szoptatásán. Most, hogy nem
szoptat, Zelandoni szerint Tremeda valószínűleg egy éven belül újra
szülhet.
 – A szülésről beszélve te hogy érzed magad? – kérdezte Joharran,
szerelemmel s örömmel nézve az asszonyra.
– Jól – válaszolta Proleva. – Mintha a rosszulléteken már túl lennék, és
remélem, a nyári hőségben még nem leszek túl kövér. Azt hiszem, lassan
közlöm majd az emberekkel is a terhességet. Ayla már sejti.
– Én még semmilyen jelét nem látom, kivéve, hogy sokkal szebb vagy –
bókolt Joharran pedig nem hittem volna, hogy még szebb is lehetsz.
Proleva kedvesen mosolygott társára.
– Ayla bocsánatot kért, amiért megemlítette nekem, még mielőtt én
tudtára adtam volna – csak kicsúszott a száján. Azt mondta, ismeri a
jeleket, mert javasasszony, ahogy néha ők nevezik a gyógyítókat. Valóban
gyógyítónak tűnik, de nehéz elhinni, hogy olyan sokat tanulhatott azoktól
a...
– Tudom – mondta Joharran. – Azok, akik fölnevelték, valóban
ugyanolyanok lehetnek, mint ezek itt a környéken? Nyugtalanít, ha igen.
Nem részesítettük jó bánásmódban őket, s nem is tudom, miért nem
torolták meg. S mi történik, ha egy napon mégis úgy döntenek, hogy
visszafizetik a kölcsönt?
– Nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene – nyugtatta Proleva s
biztosra veszem, hogy Ayla alaposabb megismerésével jobban
megismerjük őket is. – Elhallgatott, Jaradal alvóhelye felé fordítva fejét,
és hallgatózott. Korábban valami hangot hallott, de most csend volt.
Jaradal talán csak álmodott valamit, gondolta, majd visszafordult társa
felé. – Tudod, zelandoni asszonnyá akarják tenni, mielőtt elindulunk s
Jondalarral jegyességet kötnek.
– Igen, tudom. Nem gondolod, hogy kicsit túl korán lesz? Úgy tűnik,
mintha sokkal régebb ideje ismernénk, mint valójában, pedig nem volt oly
rég, hogy hazaértek – mondta Joharran. – Rendszerint szívesen
megteszem, amit édesanyám ajánl. Ritkán ad tanácsot, annak ellenére,
hogy még most is befolyásos asszony, és amikor javasol valamit, az
általában olyasmi, amire én nem gondoltam, de érdemes fontolóra venni.
Amikor a barlang irányítását átadta nekem, elgondolkodtam azon, vajon
valóban abba tudja-e hagyni a vezetői szerepet, de engem akart vezetőnek,
s mindig nagyon ügyelt arra, hogy ne avatkozzon be. Annak azonban
semmi értelmét nem látom, hogy Aylát miért kell oly gyorsan felavatni.
Egyébként is a Barlang tagja lesz, amikor majd nászt ülnek Jondalarral.
– De nem a saját jogán, hanem Jondalar társaként – felelte Proleva. –
Édesanyád a megbecsültség miatt aggódik, Joharran. Emlékszel Shevonar
temetésére? Kívülállóként Aylának a menet végén kellett volna jönnie,
Jondalar azonban ragaszkodott ahhoz, hogy vele tartson, bárhova menjen
is. Édesanyád nem akarta, hogy a fia Laramar mögött menjen. Azt a
benyomást keltette volna, hogy az asszony, akit fia a társául választott,
alacsony tekintélyű. Zelandoni akkor jelentette ki, hogy Ayla a gyógyítók
közé tartozik, azért halad a gyászmenet elején. Laramarnak azonban nem
tetszett ez, és zavarba hozta Marthonát.
– Ezt nem is tudtam – mondta Joharran.
– A probléma az, hogy nem tudjuk, milyennek értékeljük Ayla
közösségi helyzetét – folytatta Proleva. – Nyilvánvalóan magas közösségi
rangú Mamutok fogadták örökbe, de mennyire ismerjük a mamutojok
népét? Nem olyanok, mint a lanzadoniak vagy losadunajok. Korábban még
csak nem is hallottam róluk, bár vannak, akik igen. És laposfejűek nevelték
fel! Milyen pozíciót adna az neki? Ha Ayla nem kap magas közösségi
rangot, az leminősítheti Jondalarét, ami pedig befolyással lehetne
mindannyiunk „nevére és családi kötelékeire", Marthonáéra, a tiedre, az
enyémre, Jondalar teljes rokonságára.
– Erre nem is gondoltam – mondta Joharran.
– A donier is pártfogolja a felavatását. Ő is zelandoniként,
egyenrangúként bánik Aylával. Nem tudom, őt mi motiválja, de ő is
eltökéltnek tűnik abban, hogy Aylát magas rangú, megbecsült
zelandoninak lássa. – Proleva újra a fia alvóhelye felől érkező hang felé
fordította fejét. Ösztönös mozdulat volt, melyet szinte észre sem vett.
Élénk álmai lehetnek, gondolta.
Joharran Proleva mondatait mérlegelte, boldogan, hogy asszonya
művelt és okos. Igazi segítség volt számára, és nagyra becsülte tehetségét.
Most is az ő kiváló esze értette meg vele anyja motivációit, melyeket ő
tiszteletben tartott. A saját maga módján Joharran mindig figyelmesen
meghallgatott másokat, véleményüket, és jó tárgyalófél volt, ez volt az
egyik oka annak, amiért oly tehetséges vezető lett, de hiányzott belőle
Proleva vele született érzéke, amelynek segítségével megértette egy
helyzet következményeit és rejtett, burkolt céljait vagy indítékait.

– Elegendő lesz egyszerűen csak kinyilvánítanunk hozzájárulásunkat? –

kérdezte Marthona előrehajolva.
– Joharran vezető, te a korábbi vezető és tanácsadó vagy, Willamar a
Kereskedőmester...
– Te pedig az Első – mondta Marthona –, de a tisztségek ellenére, a te
kivételeddel, Zelandoni, rokonok vagyunk, s mindenki tudja, hogy a
barátunk vagy.
– Ki tiltakozna?
– Laramar – Marthona még ekkor is bosszankodott, és zavarban volt,
amiért Laramar rajtakapta, hogy megszegte az etikettet, és arca elárulta
ingerültségét. – Ellenkezni fog, csak hogy bajt keverjen. Megtette a
temetésen is.
– Én nem vettem észre semmit. Mit csinált? – kérdezte a testes asszony.
A donier lakhelyén voltak, teáztak és csendesen beszélgettek. Az Első
boldog volt, hogy utolsó páciense is hazament végre, visszaadva
magánéletét, amikor egyedül meditálhat, és meghitt, privát dolgokat
megbeszélhet.
– Laramar közölte velem, hogy Aylának a gyászmenet végén lenne a
helye.
– De ő gyógyító, és a Zelandoniakhoz tartozott – mondta a donier.
– Lehet, hogy gyógyító, de nem tagja a Zelandoniának, akár
odatartozik, akár nem, és Laramar tudja ezt.
– De mit tehet?
– A Kilencedik Barlang tagjaként felhozhatja Ayla és Jondalar ellen.
Talán vannak mások is, akik a serfőzőhöz hasonlóan gondolkodnak, de
haboznának megemlíteni. S ha Laramar megemlíti, a társai esetleg
követik. Azt hiszem, többekre lenne szükségünk, akik pártfogolnák Ayla
felavatását – mondta Marthona, a beszélgetést lezáró hangszínnel.
– Talán igazad van. Kit javasolsz, Marthona? – kérdezte Zelandoni.
Belekortyolt teájába, és elgondolkodva összeráncolta homlokát.
– Stelona és családja jó lehetőség lenne – mondta a korábbi vezető. –
Proleva szerint ő volt az első, aki beleegyezett Tremeda kisbabájának
szoptatásába. Tisztelik, kedvelik és nem rokon.
– Ki kéri fel?
– Joharran vagy talán én. Asszony az asszonyt. Mi a véleményed? –
kérdezte Marthona.
Zelandoni letette csészéjét, és homlokránca elmélyült.
– Azt hiszem, neked kellene beszélned vele először, puhatold ki a
véleményét – tanácsolta. – Majd, ha hajlandónak véled, Joharran megkéri,
de családtagként, és nem vezetőként. Így nem keltené a hivatalos kérés
látszatát, sem azt, hogy vezetői tekintélyét akarná latba vetni. Sokkal
inkább szívességkérés lenne...
– Ami valójában lenne is – mondta Marthona.
– Természetesen. Ám pusztán az a tény, hogy a vezető kéri a szívességet,
már magában foglalja, hogy a pozíció tekintélye nyomatékosítja a kérést.
Mindannyian ismerjük Joharran közösségben betöltött szerepét. Nem
szükséges megemlítenünk. És Stelona talán a tisztelet megnyilvánulásának
tekintheti a vezető részéről. Mennyire ismered Stelonát? – kérdezte az
Első.
– Ismerem, természetesen. Stelona megbízható családból származik, de
személyesen még nem nyílt lehetőség a megismerkedésre. Proleva jobban
ismeri. Ő kérte meg, hogy jöjjön el, amikor Ayla beszélni akart Tremeda
csecsemőjéről. Tudom, hogy nagyon segítőkész bármikor, ha
összejövetelt szervezünk, vagy ételt kell készíteni, és a közös munkákban
is mindig látom segíteni – mondta az idősebb asszony.
– Akkor beszélj Prolevával, és vidd magaddal, amikor látogatóba mész
Stelonához – javasolta Zelandoni. – Kérdezd meg tőle, szerinte mivel
lehetne a leginkább megközelíteni Stelonát. Ha szívesen vesz részt a
közösségi feladatokban, és segítőkész, fordulj ezekhez a tulajdonságaihoz.
A két asszony egy ideig csendben iszogatta a teáját, és gondolkodott.
Majd Marthona megkérdezte:
– Legyen a felavatási szertartás egyszerű, vagy hatásosabbnak
szeretnéd?
Zelandoni Marthonára nézett, és megértette, hogy az asszony nem ok
nélkül tette fel kérdését.
– Miért kérdezed?
– Ayla mutatott nekem valamit, ami igazán hatásos lehet, ha megfelelően
használják – felelte Marthona.
– Mit mutatott?
– Láttad valaha is, hogyan gyújt tüzet?
A nagy termetű asszony csak egy pillanatig habozott, majd visszaült
helyére, és elmosolyodott.
– Csak egyszer, amikor tüzet rakni készült, hogy vizet forraljon
Willamar nyugtató itala elkészítéséhez, aki éppen akkor jött haza, és
megtudta, mi történt Thonolannal. Valóban mondta, hogy majd
megmutatja nekem, hogyan gyújt tüzet oly gyorsan, de elismerem, a
temetés, a Nyári Találkozó szervezése és minden egyéb mellett egyszerűen
kiment a fejemből.
– Egy éjszaka, mire hazaértünk, kialudt a tűz, és Jondalar Aylával
megmutatta, hogyan lehet tüzet csiholni. Willamar, Folara és én azóta is
úgy rakunk tüzet. Arra a kőre van hozzá szükség, amit ők tűzkőnek
neveznek, és nyilvánvalóan itt a közelben is találtak. Nem tudom, mennyit
gyűjtöttek, de ahhoz eleget, hogy másoknak is adjanak belőle – mondta
Marthona. – Gyere át ma este! Úgy tudom, azt tervezték, megmutatják
neked, s akkor miért ne ma este? Gyere, vacsorázz velünk! Még egy kis
borom is maradt az utolsó főzetből.
– Igazán kedves tőled, Marthona. Köszönöm a meghívást.

– Nagyon finom volt, Marthona, mint mindig – mondta Zelandoni, s

letette csészéjét egy csaknem teljesen tiszta tál mellé. Párnákon és kitömött
gyékényeken ültek az alacsony asztalka körül. Jondalar mosolyogva nézett
mindenkire az étkezés idején, mintha valami különösen ízletesre
számítana. A donier bevallotta saját magának, hogy ez fölkeltette
kíváncsiságát, noha nem állt szándékában, hogy ezt mások is lássák rajta.
Lassan eszegette ételét, megvendégelve őket történetekkel és
anekdotákkal, arra biztatva Jondalart és Aylát, hogy meséljenek
Utazásukról, s rábírva Willamart, hogy beszámoljon kereskedői
élményeiről. Teljes mértékben kellemes este volt mindannyiuk számára,
kivéve, hogy Folara türelmetlen várakozással viselkedett, Jondalar pedig
annyira elégedett volt önmagával, hogy mosolyt fakasztott az asszonyok
ajkára.
Willamar és Marthona jobban hozzászokott ahhoz, hogy kivárják az
alkalmas időt – gyakran használt taktika volt a kereskedelmi
üzletkötéseknél és más Barlangokkal való tárgyalásoknál. Aylának szintén
nem okozott gondot a várakozás, bár az Elsők Közt Első nehezen sejtette
meg igazi érzéseit. Még mindig nem ismerte elég jól az idegen asszonyt,
rejtély volt, de az még érdekesebbé tette.
– Ha jóllaktatok, szívesen vennénk, ha közelebb telepednénk le a
tűzhelyhez – mondta Jondalar lelkes mosollyal.
A hatalmas asszony felvonszolta magát a gyékényhalomról, melyen ült,
és a főzőtűzhely felé indult. Jondalar sietősen felszedte a gyékényeket,
majd a tűzhely mellett újra letette, Zelandoni azonban állva maradt.
– Talán jobb, ha leülsz, Zelandoni – ajánlotta Jondalar.
– Kioltjuk a tüzeket, és olyan sötét lesz itt, mint egy barlangban.
– Ha gondolod – mondta Zelandoni, helyet foglalva a gyékényhalmon.
Marthona és Willamar magukkal vitték saját párnáikat, és szintén
leültek, miközben a fiatalabbak összeszedték az olajlámpásokat. Zelandoni
meglepetten vette észre, hogy a kis falfülkében, Doni előtt álló lámpást
sem hagyták a helyén. Hogy az összes lámpást a tűz körül helyezték el,
még sötétebbé tette a lakhely többi részét.
– Mindenki készen áll? – kérdezte Jondalar, és amikor a három
várakozó bólintott, a többiek elkezdték kioltani a kis lángokat. Senki nem
szólt, miközben sorra kihunytak. Az árnyak mélyültek, mígnem a
betolakodó sötétség legyőzött minden pislákoló fényt, és betöltötte az
egész teret, a nem tapintható levegőben egy közeli, áthatolhatatlan sötétség
hátborzongató érzését teremtve. Olyan sötét lett, mint egy barlangban, de a
lakóhelyen, amelyet csak percekkel korábban kellemes aranyfény töltött
meg, a hatás még hátborzongatóbb, nyugtalanítóbb volt, és érdekes módon
ijesztőbb, mint lenn a barlangok hideg mélységeiben. De ott számítunk a
sötétre. Nem mintha a tüzek nem aludhatnának ki egy lakhelyen, de hogy a
teljes megvilágítást szándékosan oltsák ki, olyan érzetet keltett, mintha
megkísértenék a szerencséjüket. A misztikus hatás nem hagyta hidegen az
Elsőt sem.
Az idő múlásával, és ahogy a szemük hozzászokott a sötétséghez,
Zelandoni észrevette, hogy a sötétség feketesége mintha enyhült volna.
Még ekkor sem láthatta a szeme elé emelt kezét sem, de a tető nélküli
lakhely fölött, az alácsüngő szikla belső oldalán más tüzek fénye
halványan visszatükröződött a környező terekre. Halvány fény volt csupán,
de a lakhely már nem volt annyira sötét, mint egy barlang. Erre
emlékeznie kell, gondolta Zelandoni.
Gondolatait egy közeli fény terelte el, amely meglepte tekintetét, amely
már kezdett hozzászokni a mélységes sötétséghez. Egy hosszú percig
világított, kiemelve Ayla arcát, majd kialudt, egy perccel később azonban
kis láng gyúlt fel, s hamarosan már lobogott.
– Hogyan csináltad? – kérdezte az Első.
– Mit? – kérdezett vissza Jondalar széles vigyorral.
– Azt a lángot oly gyorsan! – Zelandoni láthatta, hogy most már
mindenki mosolyog.
– Ez a tűzkő! – válaszolta Jondalar, és előrenyújtott egyet, hogy
megmutassa Zelandoninak. – Ha megütöd egy kovakővel, tartós, nagyon
forró szikrát termel, és ha jól célzol vele a jó száraz gyúanyagra, az tüzet
fog és lángra kap. Nézd csak, megmutatom, hogyan működik.
Tűzifabolyhókból és szárított fű közé kevert fakéregből
gyújtóshalmocskát formált. Az Első felállt párnázott üléséről, és leült a
földre a tűzhely mellett. Jobban szeretett emelt helyeken ülni, mert onnan
könnyebb volt felkelnie, ez azonban nem jelentette azt, hogy nem tudott
leülni a földre, ha akart, vagy elég fontosnak tartotta. És ez a tűzgyújtó
trükk fontos volt. Jondalar megmutatta, majd odaadta neki a köveket.
Zelandoni megpróbálta párszor, de sikertelenül, minden egyes
próbálkozásánál egyre mélyebb homlokráncolással.
– Pedig jól csinálod – bátorította Marthona. – Ayla, miért nem mutatod
meg?
Ayla átvette Zelandonitól a kovakövet és a vaspiritet, megigazította a
tűznyalábot, hogy a Zelandoni lásson, majd óvatosan megmutatta neki,
hogyan tartsa a kezét. Majd úgy pattintotta a szikrát, hogy az pontosan a
gyújtóson érjen földet. Vékony füstcsík szállt a levegőbe, amit kioltott,
majd visszaadta Zelandoninak a köveket.
Az Első maga elé tartotta a köveket, és összeütni készült őket, amikor
Ayla megállította, és igazított kéztartásán. Zelandoni újra megpróbálta.
Ekkor megfigyelhette, amint egy forró szikra ér földet a gyújtós
közelében, s kissé változtatott kéztartásán, majd összepattintotta a két
követ. Most a szikra beletalált a gyújtósba. Tudta, mi a következő lépés.
Felkapta a gyújtóshalmocskát, közel vitte arcához, és ráfújt. Az aprócska
izzó folt fényes vörösre változott. A második lélegzet kis lánggá alakította
a dudvát, a harmadik pedig lángra gyújtotta a fakérget. A donier letette, és
kis, majd nagyobb faforgácsokkal táplálni kezdte. Kiegyenesedett, és
teljesítményével elégedetten elmosolyodott.
Mindenki más is mosolygott, és egyszerre dicsérték.
– Gyorsan megtanultad – mondta Folara.
– Tudtam, hogy meg tudod csinálni! – így Jondalar.
– Mondtam, hogy csak technika kérdése – jegyezte meg Marthona.
– Nagyon jól csináltad! – dicsérte Willamar.
– S most próbáld meg újra – tanácsolta Ayla.
– Igen, ez jó ötlet – értett egyet Marthona.
Földanya Szolgálói Közt Első kötelességtudóan tette, amit mondtak
neki. Másodszor is tüzet gyújtott, a harmadik próbálkozással azonban
gondjai támadtak, amíg Ayla meg nem mutatta neki, hogy rosszul irányítja
a szikrát, és hogy miként üsse össze a köveket egy másik szögben. A
harmadik sikeres próbálkozás után Zelandoni abbahagyta, felállt, majd
visszaült kitömött gyékényére, és Aylára nézett.
– Otthon még gyakorlom – mondta. – Legelőször, amikor majd
nyilvánosság előtt csinálom, éppolyan biztos akarok lenni a tűzgyújtásban,
mint te. De mondd meg nekem, Ayla, hol tanultad ezt?
Ayla neki is elmesélte, hogy a marokkő helyett, melyet arra akart
használni, hogy új szerszámot készítsen a régi, eltört helyett, hogyan vett
fel szórakozottan egy követ a völgy sziklás tópartjáról, ahol annak idején
élt. Mivel tüze kialudt, a forró szikra és a kis füst adta neki az ötletet, hogy
megpróbálja azokkal meggyújtani a tüzet. Meglepetésére sikerült.
– S valóban vannak ebből a kőből itt a környéken is? – kérdezte a
donier.
– Igen – válaszolta Jondalar izgatottan. – Összegyűjtöttünk, amennyit
csak tudtunk Ayla völgyéből, és reméltük, hogy útközben is találunk majd.
Nem találtunk sehol, Ayla azonban megállt inni annál a kis pataknál az
Erdei Völgyben, és ott talált néhányat. Nem sokat, de ahol van néhány, kell
lennie többnek is.
– Ez logikusnak tűnik. Remélem, igazad van – mondta Zelandoni.
– Kivételes kereskedelmi árucikk lesz – újságolta Willamar.
Zelandoni kissé összeráncolta homlokát. Már inkább a szertartás
látványosságain gondolkodott, ahhoz azonban arra lett volna szükség,
hogy rajta kívül senki ne tudjon a tűzszerszámokról – csakhogy arról már
lekésett.
– Talán igazad van, Kereskedőmester, de azzal talán még várjál –
válaszolta. – Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ezeknek a köveknek
a tudománya most egy ideig még maradjon titokban.
– Miért? – kérdezte Ayla.
– Bizonyos szertartásokon hasznosak lehetnek – felelte Zelandoni.
Váratlanul Aylának eszébe jutott a Talut tartotta találkozó, ahol
megmondta a többieknek, hogy Mamut örökbe akarja fogadni. Mind Talut,
mind Tulie, az Oroszlán Tábor fivér-nővér vezetője és vezetőnője
meglepetésére, akik mindketten támogatták, egy férfi tiltakozott. Csak a
tűzkövekkel való tűzgyújtás rögtönzött, de hatásos bemutatója és az ígéret,
hogy tűzkövet kap, engesztelte ki Frebecet, s járult hozzá Ayla örökbe
fogadásához.
– Szerintem is – mondta Ayla.
 – De mikor mutathatom meg a barátaimnak? – kérdezte könyörgő
hangon Folara. – Anya megígértette velem, hogy még nem mondom el
senkinek, de nagyon szeretném megmutatni a barátaimnak.
– Édesanyád bölcs volt – mondta Zelandoni. – Megígérem, hogy
lehetőséged lesz megmutatni nekik, de nem most. Ez túl fontos, és
helyesen kell megmutatni. Valóban jobb lenne, ha várnál. Megteszed?
– Természetesen, Zelandoni, ha így tartod helyesnek – válaszolta Folara.

– Úgy tűnik, mintha több ünnepség, szertartás és gyülekezés lenne az

alatt a néhány nap alatt, mióta visszajöttek, mint egész télen – jegyezte meg
Solaban.
– Proleva kért meg, hogy segítsek, és tudod, hogy nem utasítom vissza
– mondta Ramara ahogy te tetted Joharrannal. Jaradal egyébként is mindig
játszik Robenannal, s szívesen vigyázok rá.
– Egy-két napon belül indulunk a Nyári Találkozóra, miért nem várhat,
amíg odaérünk? – panaszkodott a társa. Jó néhány tárgyat sorakoztatott fel
lakhelyük padlóján, s megpróbálta eldönteni, mit vigyen magával. Nem
volt ínyére a feladat. Mindig az utolsó pillanatig halogatott része volt a
Nyári Találkozóra felkészülésének, és most, hogy végül nekilátott, nem
úgy akarta befejezni, hogy közben gyerekek játszanak körülötte, és
összezavarják mindenét.
– Azt hiszem, a jegyességükkel kapcsolatos – felelte Ramara.
Az asszony a saját Jegyességi Szertartásukra gondolt, és sötét hajú
társára pillantott. Jaradal haja volt talán mindenkiénél a legsötétebb a
Kilencedik Barlangban, és amikor találkozott vele, tetszett neki a kontraszt
saját világosszőke hajszínével. Solaban haja csaknem fekete volt, noha a
szeme kék, különösen a nyári évszak elején. A Barlang minden férfija
közül a legcsinosabbnak is Solabant tartotta, még Jondalarral
összehasonlítva is. Rá is hatott a rendkívül kék szemű, magas szőke férfi
vonzereje, és amikor fiatalabb volt, a nők többségéhez hasonlóan bele volt
habarodva. De akkor tanulta meg, mi a szerelem, amikor Solabannal
találkozott. Jondalar mintha már nem látszana olyan vonzónak, mióta
hazaért, talán amiért minden figyelmét Aylának szenteli. Azonkívül
meglehetősen szimpatizált az idegen asszonnyal.
– Miért nem ülnek nászt úgy, mint mindenki más? – zsörtölődött
Solaban.
– Nos, mert nem olyanok, mint mindenki más. Jondalar a minap ért
vissza egy Útról, amely oly hosszú volt, hogy senki nem számított a
visszajövetelére, Ayla pedig még csak nem is zelandoni. De őszintén az
akar lenni. Legalábbis azt hallottam – mondta Ramara.
– Amikor társul megy hozzá, egyébként is zelandoni lesz
– mondta Solaban. – Miért kell vesződniük egy beavatási szertartással?
– Az nem ugyanaz. Attól még nem lesz zelandoni, hanem a Mamutok
Aylája, a zelandoniak népéhez tartozó Jondalar társa. Bárhol
bemutatkozna, mindenki tudná, hogy idegen – felelte az asszony.
– Csak szóra kell nyitnia a száját, s máris mindenki tudja – mondta
Solaban. – Ha felveszik zelandoninak, attól az nem változik meg.
– Dehogynem. Talán furcsán beszél, de amikor az emberek találkoznak
vele, tudni fogják, hogy többé már nem idegen – mondta Ramara.
Az eszközökre nézett, a sima felszínt eltakaró fegyverekre és ruhákra.
Jól ismerte társát, és megértette, hogy zsémbelődése igazi okának semmi
köze Aylához vagy Jondalarhoz. Elmosolyodott magában, és ezt mondta:
– Ha nem ered el az eső, kiviszem a fiúkat az Erdei-folyó Völgyébe,
hogy megnézzük a lovakat. Mindegyik gyerek kedveli a lovakat. Ritkán
van lehetőségük oly közelről látni az állatokat.
Solaban homlokránca elmélyült.
– Ami azt jelenti, gondolom, hogy itt kell maradniuk.
Ramara ugrató vigyort villantott felé.
– Nem, én nem gondolom. Úgy tervezem, a menedék másik végébe
megyek, ahol mindenki főz és előkészíti a dolgokat, és segítek a
gyerekfelvigyázó asszonyoknak, hogy az anyák dolgozni tudjanak. A fiúk
játszhatnak a velük egykorúakkal. Amikor Proleva megkért, hogy
vigyázzak Jaradalra, azt akarta, hogy különösen figyeljek oda rá. Minden
anya azt tenné. A gyerekfelvigyázóknak ismerniük kell azokat, akikért
felelősséget vállalnak, különösen a Robenan korabeli gyerekeket. Már
függetlenebbek, és időnként megpróbálnak elkószálni – mondta Ramara,
figyelve, ahogy társa homlokránca kisimul. – De jó lenne, ha elkészülnél a
szertartás előtt. Utána talán idehozom a gyerekeket.
Solaban körülnézett személyes tárgyai szépen összeállított készletén és
az agancsok, a körülbelül ugyanakkorára faragott agyarak során, és
megrázta a fejét. Még mindig nem tudta pontosan, mit visz magával, de
minden évben ez volt a helyzet.
– Rendben – válaszolta –, amint mindent előkészítek, hogy lássam, mit
akarok magammal vinni a Nyári Találkozóra, és mivel akarok kereskedni.
– Azon kívül, hogy Joharran egyik közeli segédje volt, Solaban fogantyúk
készítésével foglalkozott. Különösen késnyelek készítéséhez értett.

– Azt hiszem, csaknem mindenki itt van már – mondta Proleva –, és

elállt az eső.
Joharran bólintott, kiment a lecsüngő szikla alól, amely megvédte őket a
felhőszakadástól, és felugrott a kőemelvényre a menedék távoli végében.
A gyülekező emberekre nézett, majd Aylára mosolygott.
Ayla visszamosolygott rá, de ideges volt. Felpillantott a szintén a nagy,
emelt kő körül gyülekező tömegre néző Jondalarra.
– Nem itt voltunk minap is? – szólalt meg Joharran ironikus mosollyal.
– Amikor először bemutattam nektek, alig ismertük Aylát, kivéve, hogy a
fivéremmel, Jondalarral utazott haza, és hogy szokatlanul bánik az
állatokkal. Sokat megtudtunk a Mamutok Aylájáról az alatt a rövid idő
alatt, mióta itt van.
– Azt hiszem, mindannyian gyanítottuk, hogy Jondalar társul készül
választani azt a nőt, akit magával hozott, és igazunk lett. A Nyári Találkozó
Első Menyegzőjén ülnek nászt. Utána pedig köztünk élnek majd a
Kilencedik Barlangban, s én elsőként üdvözlöm őket.
A gyülekezet felől helyeslő megjegyzések hangzottak fel.
– De Ayla nem zelandoni. Bármikor, ha egy zelandoni társul választ
valakit, aki nem közülünk való, rendszerint megállapodásokat és más
hagyományok megtartását kell kidolgozni köztünk és a másik nép közt.
Ayla esetében azonban a mamutojok oly távol élnek, hogy egy évig
kellene utazni, hogy találkozzunk velük, és hogy őszinte legyek, túlzottan
öregszem már egy olyan hosszú Úthoz.
Nevetés és tréfák fogadták Joharran mondatait.
– Már elhullattad a csikófogad, Joharran? – kiáltotta egy fiatalember.
– Várd csak meg, amíg annyi esztendőt éltél, mint én. Akkor majd
megtudod, mi az öregség! – mondta egy fehér hajú férfi.
Miután lecsillapodtak, Joharran folytatta.
– Jegyességük után az emberek többsége a Zelandoniak Kilencedik
Barlangja Aylájának tekinti majd őt, Jondalar azonban azt kéri, hogy a
Jegyességi Szertartás előtt a Kilencedik Barlang először fogadja be
zelandoninak. Valójában az a kérése, hogy fogadjuk örökbe. Ez
megkönnyítené és kevésbé zavarba ejtővé tenné a Nász Szertartást, és ha
elindulás előtt megtartjuk az avatási ünnepséget, nem lenne szükség arra,
hogy külön hozzájárulást kérjünk mindenkitől a Nyári Találkozón.
– Ő mit akar? – kérdezte egy asszony.
Mindenki a kérdező felé fordult. Ayla nagyot nyelt, majd arra
koncentrálva, hogy a lehető legpontosabban ejtse ki a szavakat, ezt
válaszolta:
– Ezen a világon mindennél jobban szeretnék zelandoni asszony és
Jondalar társa lenni.
Noha megpróbálta, nem tudta megakadályozni beszédmódjának
szokatlanságát, és mindenki, aki hallotta, észrevehette idegen származását.
Az egyszerű mondat azonban, melyet oly őszinte meggyőződéssel
mondott ki, meggyőzte az emberek többségét.
– Valóban hosszú utat tett meg!
– Így is, úgy is zelandoni lesz!
– De mi lesz a státusa? – kérdezte Laramar.
– Ugyanaz, mint Jondalaré – válaszolt Marthona. Laramartól számított a
bajkeverésre, így hát nem érte váratlanul.
– Jondalarnak magas a tisztsége a Kilencedik Barlangban, mert te vagy
az anyja, róla azonban nem tudunk semmit azon kívül, hogy a laposfejűek
nevelték fel – mondta hangosan Laramar.
 – Örökbe fogadta a legmagasabb rangú Mamut is, ami náluk a
Zelandoni rangja – mondta Marthona.
– Miért van mindig valaki, aki okvetetlenkedik? – kérdezte Ayla halkan
Jondalartól mamutoj nyelven. – Csináljunk nekik tüzet egy tűzkővel, majd
adjunk mindenkinek egyet, hogy meggyőzzük őket, mint Frebecet az
Oroszlán Táborban?
– Frebecről kiderült, hogy jó ember. Valahogy Laramarról ezt nem
hiszem – mormolta szintén Jondalar.
– Ezt mondja ő. Honnan tudhatjuk? – folytatta hangos ellenkezését
Laramar.
– Mert a fiam ott volt, és ő ugyanezt állítja – válaszolta Marthona. – A
vezető, Joharran, nem kételkedik bennük.
– Joharran a családotok tagja. Jondalar bátyja természetesen nem fog
kételkedni fivére választottjában. Ayla a családotok része lesz, és ti mind
azt akarjátok, hogy magas státusa legyen – mondta Laramar.
– Nem értem, te miért ellenzed, Laramar – szólalt meg egy másik hang
egy másik helyről. Az emberek megfordultak, és meglepetten látták meg
Stelonát. – Ha Ayla nem lenne, a társad legkisebb lánya valószínűleg éhen
halt volna, Laramar. Te nem mondtad meg nekünk, hogy Tremeda
megbetegedett, és elapadt a teje, ahogy azt sem, hogy Lanoga tört gumóval
próbálta meg életben tartani a csecsemőt. Ayla a te gyereked életét mentette
meg. Nem tudom, egyáltalán van-e fogalmad róla. Zelandoniak nem
hagyhatnak éhezni zelandoniakat. Jó néhányan közülünk, anyák közül,
szoptatjuk a csecsemőt, a te gyerekedet, és Lorala már mostanra is
erősödött. Én több mint támogatója vagyok Aylának, ha szüksége van rám.
Olyan asszony, akire a zelandoniak büszkék lehetnének.
Több asszony is felszólalt Ayla védelmében, mindannyian szoptató
anyák, kezükben tartva újszülött csecsemőjüket. Ayla és Tremeda
csecsemőjének története már terjedni kezdett, ám még nem mindenki
hallott róla, vagy hallotta az egész történetet. Az emberek többsége értette,
miféle „betegsége" van Tremedának, mindenesetre a teje elapadt, és
boldogok voltak, hogy a kisbabát szoptatják.
– Van-e még bármilyen ellenvetésed, Laramar? – kérdezte Joharran. A
férfi megrázta a fejét, és visszavonult.
– Van-e bárkinek bármi ellenvetése azzal, hogy Aylát felvegyük a
Zelandoniak Kilencedik Barlangjába? – A háttérben mormogás hallatszott,
de senki nem szólalt meg. Joharran kinyújtotta a kezét, felsegítette Aylát a
vízszintes kőlapra, majd szembenéztek az emberekkel. – Mivel számosan
pártfogolják, és nincs ellenvetés, hadd mutassam be a Zelandoniak
Kilencedik Barlangjának Ayláját, korábban a Mamutok népe Oroszlán
Táborának Tagját, a Mamut Házi Tűzhely Leányát, az Oroszlán Barlang
Szellemének Kiválasztottját, a Barlangi Medve Pártfogoltját, a Lovak,
Nyihaha és Villám, és a négylábú vadász, Farkas Barátját.
– Jondalarhoz fordult, hogy meggyőződjön arról, biztosan jól sorolta-e
Ayla neveit és családi kötelékeit, és jól jegyezte meg őket. – S hamarosan
Jondalar társa lesz – tette hozzá.
– Most pedig menjünk enni.
Mindketten leléptek a Szólókőről, és miközben az ételek felé
igyekeztek, megállították őket újra bemutatkozó emberek, akik dicsérték
Tremeda kisbabáját, és általánosságban üdvözölve Aylát.
Egyvalaki azonban nem óhajtotta üdvözölni. Laramar nem olyan ember
volt, aki könnyen zavartatja magát, de nagyon kínos helyzetbe hozták, és
nem volt túlzottan boldog tőle. Mielőtt elhagyta a gyülekezést, oly
haraggal teli tekintettel meredt Aylára, hogy az asszony szinte
összeborzadt tőle. Nem vette észre, hogy Zelandoni is látta. A lakoma
helyére érve észrevették, hogy Laramar serét szolgálják fel, és aki
felszolgálja, nem más, mint a serfőző társának legidősebb fia, Bologan.
Amint nekiláttak az étkezésnek, újra eleredt az eső. A mélyen alácsüngő
sziklapad alatt kerestek menedéket, hogy elfogyaszthassák ételüket.
Némelyek a földön találtak helyet, mások eltérő időben hozott és jövőbeli
felhasználásra ott hagyott kivágott fatörzseken vagy sziklatömbökön.
Zelandoni utolérte Aylát, miközben ő Jondalar családja felé igyekezett.
–Attól tartok, ellenségre tettél szert Laramarban – mondta.
– Sajnálom – válaszolta Ayla. – Nem akartam problémát okozni neki.
– Nem te okoztad a problémáit. Ő próbált meg problémát okozni neked,
illetve lealacsonyítani Marthonát és családját, helyette azonban önmagának
okozott bajokat. Most azonban, azt hiszem, téged hibáztat – magyarázta
Zelandoni.
– Miért akarja bajba keverni Marthonát?
– Mert ő a Kilencedik Barlang legalacsonyabb rangú tagja, Marthona és
Joharran pedig a legmagasabb, s Laramar észrevette, hogy Marthona a
minap egy apró hibát elkövetett. Amint már ismerheted Marthonát, az nem
könnyű. Azt hiszem, az a diadal pillanatnyi illúziójával áltatta a serfőzőt,
és annyira megtetszett neki, hogy azt hitte, újra megpróbálhatja –
válaszolta a donier.
Zelandoni magyarázata hallatán Ayla homlokráncai elmélyültek.
– Nemcsak Marthonán akar felülkerekedni és becsapni – mondta Ayla. –
Szerintem én is elkövettem egy hibát a minap.
– Mire gondolsz?
– Aznap, amikor elmentem hozzájuk, hogy megmutassam Lanogának,
hogyan készítsen ételt a babának, fürdesse meg, és tisztálkodjon meg ő is,
Laramar hazaért. Biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt arról,
hogy a csecsemő anyjának elapadt a teje. Még Bologan sérüléseiről sem
tudott. Ez felbosszantott. Egyáltalán nem kedvelem Laramart. Farkas velem
volt, és amikor Laramar meglátta, megrémült. Megpróbálta leplezni
félelmét, én pedig azon vettem észre magam, hogy felöltőm a falkavezér
szerepet, aki az alacsonyabb rangú farkast a helyére teszi. Rájöttem, nem
kellett volna megtennem. Egyszerűen csak még több rossz érzést keltett
benne irántam – mondta Ayla.
– A falkavezérek valóban rendreutasítják az alacsonyabb rangú
farkasokat? – kérdezte Zelandoni. – Honnan tudod?
– Előbb megtanultam húsevőkre vadászni, mint húsra – mondta Ayla. –
Napokon át figyeltem őket. Ez lehet az oka annak, hogy Farkas emberek
közt él. Szokásaik nem állnak oly távol az emberekétől.
– Milyen csodálatos! – lelkesedett Zelandoni. – S attól tartok, igazad
van. Keltettél valamelyes rossz érzést, de nem volt teljesen a te hibád. A
temetésen a Kilencedik Barlang legmagasabb rangú lakói közt voltál,
ahová, szerintem, tartozol. Marthona és én egyetértünk ebben. Laramar
azon a helyen akart látni, ahová őszerinte tartozol, azaz mögötte. A
szokások szerint igaza volt.
– Egy temetésen ugyanis egy Barlang minden tagja a látogatók előtt
halad. Te azonban nem teljesen vagy látogató. Először, gyógyítóként, a
Zelandoniával voltál, s mindig ők mennek legelöl. Majd Jondalarhoz és
családjához csatlakoztál, ami szintén az a hely, ahová tartozol, azzal ma
mindenki egyetértett. A temetésen azonban Laramar ezt megemlítette
Marthonának, amire ő egyáltalán nem számított. Ezért hitte a serkészítő,
hogy legyőzte Marthonát. Majd, anélkül hogy tudtál volna róla, te tetted a
serkészítőt a helyére. Laramar azt hitte, Marthonán keresztül visszavághat
mindkettőtöknek, de súlyosan alábecsülte Marthonát.
– Nos, tessék – szólalt meg Jondalar. – Éppen Laramarról beszélgettünk.
– Ahogy mi is – mondta Ayla, de kételkedett abban, hogy az ő
beszélgetésük ugyanazzal a következtetéssel végződött volna. Részben
saját tette, részben pedig előtte ismeretlen körülmények miatt ellenséget
kreált magának. Egy másikat, jött rá. Nem akart Jondalar népében
semmilyen rossz érzést kelteni, de a rövid idő alatt, mióta a Barlangok
népéhez megérkezett, két embert is magára haragított. Marona is gyűlölte.
Ráébredt, hogy egy ideje nem látta már az asszonyt, és eltűnődött, vajon
hol lehet.

 21

A Kilencedik Barlang népe azóta készült a zelandoniak évente

megtartott Nyári Találkozójára, mióta a legutolsóról visszatértek, de
indulásuk közeledtével a tevékenységek sokasodtak, a várakozás
türelmetlenebb lett. Döntéseket hoztak, mit vigyenek magukkal, és mit
hagyjanak otthon, mégis mindig lakóhelyük bezárása a nyárra volt az a
feladat, ami tudatosította bennük az utazást, s hogy nem térnek vissza a
hideg szelek beköszöntéig.
Kevesen maradtak hátra időleges vagy súlyosabb betegség miatt, hogy
befejezzenek egy munkát, vagy hogy megvárjanak valakit. Mások
alkalmanként visszatértek téli otthonukba, többségük azonban egész
nyáron távol tartózkodott. Néhányan közel maradtak ahhoz a helyhez,
melyet a Nyári Találkozóra választottak, sokan azonban eltérő okokból
más-más helyekre utaznak az egész meleg évszak során.
Lesznek vadászutak, gyalogos növénygyűjtés, rokonlátogatások,
vendégeskedések más zelandoni csoportok találkozóin, és utazás
szomszédos népekhez. Néhány fiatal továbbmerészkedik, és Utazásokra
indul. Jondalar hazatérése új felfedezésekkel és találmányokkal, izgalmas
történetekkel és egy csodálatos, egzotikus, kiváló tehetségű asszonnyal
bátorságot öntött azokba, akik már fontolgatták az önálló Utazást. Néhány
anya azonban, aki tudta, hogy Jondalar fivére a távolban halt meg,
boldogtalan volt, hogy az utazó visszatért, és akkora útrakelési lázt
okozott.
Az indulást megelőző estén a teljes Kilencedik Barlang nyugtalanul
szorgoskodott. A Nyári Találkozóra gondolva, ahol nászt ülnek majd
Jondalarral, Ayla alig hitte, hogy jegyességük valóra válik. Gyakran
megtörtént, hogy felébredt, és csaknem félt kinyitni a szemét, attól tartva,
hogy az egész csak egy csodálatos álom, és hamarosan felébred, és a
kisbarlangban találja magát magányosan a völgyben. Gyakran gondolt
Izára, azt kívánva, bárcsak az asszony, akit anyjának tekintett, tudhatná,
hogy hamarosan lesz társa, és hogy végül megtalálta saját népét,
legalábbis azokat, akiket ő választott népéül.
Ayla régen elfogadta már azt a tényt, hogy soha nem fogja megtudni,
kikhez született, vagy legalább azt, kik voltak, és megértette, hogy nem az
a fontos. Amikor a törzsnél élt, hozzájuk akart tartozni, olyan lenni, mint
ők, a Törzs egy asszonya, de hogy melyik Törzshöz, az nem volt fontos.
Amikor azonban végül megértette, hogy nem törzsbeli asszony, és soha
nem is lesz, az egyetlen különbségtétel, ami számított, az volt, hogy ő a
Mások egyike, az Ő lelki rokonuk. Boldog volt, hogy mamutoj lehet,
annak a népnek a tagja, amelyik örökbe fogadta, és elégedett lett volna, ha
sharamudoj lehet, ahhoz a néphez tartozó, amely Jondalarral együtt
megkérte, hogy maradjon és éljen velük. Csak azért akart zelandoni lenni,
mert Jondalar népe volt, és nem azért, mert bármiben is jobbak lettek
volna vagy nagyon különböztek volna a Mások bármelyikétől.
A hosszú télen az emberek többsége a Kilencedik Barlang közelében
maradt, és a következő Nyári Találkozóra tervezett ajándékok készítésével
töltötte az időt. Amikor meghallotta az ajándékokról beszélgető
zelandoniakat, Ayla elhatározta, hogy ő is összeállít valamit. Noha csak
rövid ideje maradt, kis ajándékok készítésével ügyeskedett, melyeket
olyanoknak szándékozott adni, akik különösen kedvesek voltak hozzá, és
akikről tudta, hogy ajándékokat kapnak majd tőlük a nyári Nász
Ünnepségen. Jondalarról sem feledkezett meg. Még a mamutojok Nyári
Találkozójáról hozta magával az Utazás minden nehézsége és
viszontagsága ellenére.
Jondalar is meglepetéssel készült. Megbeszélte Joharrannal, hol lenne a
legjobb hely, ahol otthont készíthetnének Aylának és saját magának a
zelandoniak Kilencedik Barlangjának sziklamenedékében, és meg akarta
építeni, hogy ősszel majd készen várja vissza. Addig pedig előkészítette,
amire szükség volt. Beszélt a külső falelemek gyártóival és más
mesterekkel, akik a legjobban értettek az alacsonyabb kőfalak építéséhez,
azokkal, akik a kövezet lerakásában voltak jártasak, és azokkal, akik belső
térelválasztókat gyártottak, majd azokkal a szakemberekkel, akik a lakhely
felállításában szükséges egyéb elemek elkészítéséhez értettek.
 Jövőbeli otthonuk megtervezése bonyolult kereskedést és alkudozást is
igényelt. Először Jondalar megegyezett néhány emberrel, hogy elad nekik
egypár jó kőkést friss bőrért, leginkább a legutóbb elejtett megaceros- és
bölénybőrért. A kések élét ő pattintja majd, de a Solaban gyártotta, szépen
kidolgozott nyélbe lesznek faragva, mert Solaban munkáját Jondalar
különösen nagyra becsülte. A nyelekért cserébe Jondalar felajánlotta, hogy
karcolótűket – vésőhöz hasonló kovafaragó eszközöket – készít a
nyélgyártó külön kérésére. A két férfi közti hosszas beszélgetések során,
melyeken megvitattak faszénnel nyírfakéregre rajzolt ábrákat is, végül
egyezségre jutottak a szükséges dolgokban.
A bőrök egyikéből-másikából Jondalar bőr térelválasztókat akart
készíteni a lakhelyükre, néhányat pedig Shevolának, a bőrlapkészítőnek
adott volna fizetségül idejéért és erőfeszítéséért. Megígérte neki, hogy
különleges bőrvágó késeket, bőrkaparókat és favágó eszközöket is készít
neki.
Hasonló megállapodásokat kötött Zelandoni tanítványával, a művész
Jonokollal is, hogy saját elképzelésű alakzatokat és kompozíciókat fessen
a bőrlapokra, amelyek alapvető szimbólumokat és állatokat használnak
fel, melyek használatát általában szinte minden zelandonitól elvárják, és
olyanokkal is, amilyeneket Jondalar akart. Jonokol néhány különleges
szerszámot is kért. Szeretett volna megfaragni egy mészkő domborművet,
de nem volt olyan kovakőpattintó eszköze, melynek csúcsos hegye
karcolótűben végződött, és amellyel megálmodott terveit kiformálhatta
volna.
Az alapanyagok és különböző alkotóelemek elkészülte után nem kellett
sok idő a lakhely tényleges megépítéséhez. Jondalar már meggyőzte
néhány rokonát és barátját, hogy szakértő munkásokkal, de Ayla nélkül,
jöjjenek vissza vele a Nyári Találkozóról a Kilencedik Barlangba, hogy
segítsenek neki az építkezésnél. Már előre boldogan mosolygott magában,
amikor elképzelte, hogy Ayla milyen boldog lesz, amikor ősszel
visszatérve meglátja saját otthonát.
Noha Jondalarnak több hosszú délutánjába került, hogy jártasságát a
cserekereskedelemben és a kovakőpattintásban áruba bocsássa másokkal,
akik el tudják készíteni a lakhelyükhöz szükséges elemeket, az alkudozás
gyakran szórakoztató volt. Rendszerint udvariaskodással kezdődött, majd
jóindulatú vitákkal folytatódott, melyek néha heves csatáknak
hangozhattak, vagy sértő megjegyzéseknek, ennek ellenére rendszerint
nevetésben végződtek egy csésze tea, bor vagy ser, esetleg étkezés mellett.
Jondalar vigyázott arra, hogy Ayla ne legyen jelen az alkudozásokon, ez
azonban nem jelentette azt, hogy sejtelme sem volt az alkudozás
mesterségéről.
Az első alkalommal, amikor Ayla alkudozást hallott, nem értette a
résztvevők egymást színesen ócsárló, hangos szóváltását. Proleva és a
kosárfonó Salova, Rushemar társa közt zajlott a vita. Ayla azt hitte,
haragszanak egymásra, és Jondalarhoz sietett, azt remélve, tehet valamit,
hogy abbahagyják.
– Azt mondod, Proleva és Salova rettenetesen veszekszik? Mit
mondanak? – kérdezte Jondalar.
– Proleva azt, hogy Salova kosarai rondák, és gyatrán készítette el őket,
ez azonban nem igaz. Csodálatosak a kosarai, és szerintem Proleva is
annak tartja őket. Többet is láttam a lakhelyén. Miért mondott ilyesmit
neki? – kérdezte Ayla. – Nem tudsz csinálni valamit, hogy abbahagyják azt
a veszekedést?
Jondalar megértette Ayla őszinte aggodalmát, de nehezen tudta elrejteni
mosolyát. Végül már képtelen volt visszafojtani, és hangosan felkacagott.
– Ayla, Ayla, nem veszekszenek, egyezkednek! Proleva kosarat szeretne
Salovától, és azt így csinálják. Majd megállapodnak, és mindketten
örülnek neki. Alkudozás a neve, így adnak-vesznek, és nem mondhatom
nekik, hogy hagyják abba, mert úgy éreznék, elvettem tőlük a
szórakozásukat. Miért nem mész vissza, és figyeled meg, hogyan
csinálják? Meglátod, nem kell hozzá sok idő, és már mosolyognak, s
mindegyik elégedett lesz, mert jó üzletet kötöttek.
– Biztos vagy benne, Jondalar? Olyan mérgesnek tűnnek – mondta Ayla.
Nehezen hitte el, hogy Proleva csak kosarat akart Salovától, és egyszerűen
így kötöttek üzletet.
Visszament hozzájuk, keresett egy közeli ülőhelyet, és onnan figyelte és
hallgatta őket. Ha Jondalar népe így kereskedett, ő is meg akart tanulni
alkudozni. Néhány perc után észrevette, hogy többen is figyelik az
adásvételt – mosolyogva és egymás felé bólogatva! Hamarosan észrevette,
hogy a két nő valóban nem volt igazán mérges, kételkedett azonban abban,
hogy ő valaha is képes lenne olyan szörnyű dolgokat mondani, ha a
tárgyat, melyet meg akar vásárolni, valójában szépnek tartja. Csodálkozva
csóválta a fejét. Milyen különös viselkedés!
Miután az üzletet nyélbe ütötték, megkereste Jondalart.
– Miért szeretnek az emberek olyan borzalmas dolgokat mondani,
amikor valójában nem is az a véleményük? Nem vagyok biztos benne,
valaha is megtanulok-e így „alkudozni".
– Ayla, Proleva és Salova is tudta, hogy egyikük sem azt mondta, amit
gondolt. Játszmát vívtak egymással. Mindketten tudták, hogy csak játszma,
így nem bántották meg egymást – magyarázta Jondalar.
Ayla elgondolkodott Jondalar magyarázatán. Van valami más is benne,
ami nem az, aminek látszik, vélte, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

Az elindulást megelőző éjszakán, miután a csomagokat összeállították, a

sátrakat ellenőrizték és az utazási felszerelést előkészítették, Marthona
otthonában mindenki oly izgatott volt, hogy senki nem akart aludni.
Proleva benézett hozzájuk Jaradallal, hogy nincs-e szükségük segítségre.
Marthona behívta, és hellyel kínálta őket, Ayla pedig felajánlotta, hogy teát
készít. A bejárat felől érkező második kopogásra Folara beengedte
Joharrant és Zelandonit. Együtt érkeztek, de különböző irányokból,
mindketten ajánlatokkal és kérdésekkel, valójában azonban csak
látogatóba jöttek, és beszélgetni akartak. Ayla még több vizet tett fel, és
még több gyógynövényt készített elő a teához.
– Javításra szorult az utazósátor? – kérdezte Proleva.
– Nem nagyon – válaszolta Marthona. – Ayla segített Folarának. Ayla új
cérnabefűzőjét használták.
Az utazósátrak, melyeket majd minden este felállítanak, elég nagyok
voltak ahhoz, hogy jó néhány embert elszállásoljanak. Marthona családi
sátrán pedig Joharran, Proleva és Jaradal osztozik, valamint Ayla és
Jondalar. Ayla örömmel tudta meg, hogy Zelandoni is velük tart.
Családtagnak tekintették, mint egy társ nélküli nagynénit. A sátornak lesz
még egy lakója, a négylábú vadász, Farkas, a két ló pedig a közelben lesz
majd.
– Nehézséget okozott a sátorrudak beszerzése? – kérdezte Joharran.
– Belecsorbult egy fejszém, mire elegendő fát kivágtam – válaszolta
Willamar.
– Meg tudtad élesíteni? – kérdezte Joharran. Bár a magas, egyenes fákat
sátorrudaknak vágták ki, azokon kívül is szükségük volt fára, hogy
útközben tüzet tudjanak rakni, sőt utána is, a Nyári Találkozó helyszínén,
és kellettek a fejszék is a favágáshoz, bár a csiszolatlan kőbaltáknak
megvolt a sajátos használati módjuk.
– Eltört. Nem tudom megélezni, még csak egy élt sem tudtam kifaragni
belőle – mondta Willamar.
– Rossz kovakődarab volt – magyarázta Jondalar. – Tele göbökkel.
– Jondalar készített egy új baltát, és megélesítette a többit – mondta
Willamar. – Jó, hogy újra itthon van.
– Kivéve, hogy most megint vigyázhatunk, nehogy rálépjünk az új
kovakőszilánkokra – tréfált Marthona. Ayla észrevette, mosolyog, és
megértette, hogy valójában nem panaszkodott. Ő is boldog volt, hogy fia
otthon van. – Most azonban feltakarította az élezéskor keletkezett
szilánkokat. Nem úgy, mint kisfiú korában. Egyetlen éles kőszilánkot sem
láttam. Természetesen már nem látok olyan jól.
– Elkészült a tea – szólalt meg Ayla. – Kér valaki csészét?
– Jaradal nem hozott magával. Máskor ne feledd el magaddal hozni a
csészédet, Jaradal – intette kisfiát Proleva.
– Nekem nem kellett idehoznom a saját csészémet. Nagyinál van egy –
válaszolt Jaradal.
– Igaza van – helyeselt Marthona. – Emlékszel, hol van, Jaradal?
– Igen, Thona – felelte a kisgyerek, és felkelt, odafutott egy alacsony
polchoz, és egy fából kivájt és megformált kis csészével tért vissza. –
Tessék. – Magasra emelte, hogy megmutassa mindenkinek, amivel
örömteli mosolyt csalt az összegyűltek arcára. Ayla észrevette a bejárat
melletti szokásos helyéről előóvakodó Farkast, amint farkát magasra
emelve a hasán kúszik a fiú felé, minden mozdulatával kifejezve
sóvárgását, hogy elérje óhajának tárgyát. A fiú Farkast kémlelte, egy-két
korttyal felhajtotta teáját, majd kijelentette:
– Most Farkassal szeretnék játszani. – Közben fél szemmel Aylát
figyelte, hogy lássa, hogyan reagál.
Jaradal annyira Durcre emlékeztette, hogy nem állhatta meg mosoly
nélkül. A fiú a farkas felé indult, aki kis nyüszítéseket hallatott, miközben
négy lábra állt, hogy találkozzon kis barátjával, majd nyalogatni kezdte az
arcát. Ayla azt mondhatta volna, hogy Farkas kezdi otthonosan érezni
magát új, bár nagyon nagy falkájában, különösen a tágabb családja és
barátai gyermekei között. Farkas miatt csaknem sajnálta, hogy oly korán
indulnak. Tudta, nehéz lesz Farkasnak a sok új ember között, akikkel
találkozni fog. Neki is nehéz lesz. Örömmel várta a Nyári Találkozót, de
nyugtalankodott is miatta.
– Nagyon finom tea – dicsérte Zelandoni. – Medvecukorgyökérrel
édesítetted?
Ayla mosolygott.
– Igen. Gyomorcsillapító. Mindenki oly izgatott az utazás miatt! Úgy
gondoltam, valami nyugtatót kell készítenem.
– És jó ízű – Zelandoni szünetet tartott, mérlegelve szavait. – Eszembe
jutott, hogy mivel mindannyian itt vagyunk, talán megmutathatnád
Joharrannak és Prolevának, hogyan raksz tüzet. Tudom, én kértelek meg
benneteket, hogy ne beszéljetek róla, de mindannyian együtt utazunk, és
egyébként is látni fogják.
Jondalar fivére és társa kérdő tekintettel nézett a többiekre, majd
egymásra.
Folara elmosolyodott.
– Kiolthatom a tüzet?
– Igen, miért ne? – kérdezte a donier. – Sokkal hatásosabb lesz utána
látni a fényt.
– Nem értem. Mi van ezzel a tűzzel? – kérdezte Joharran.
 – Ayla a tűzgyújtás új módját fedezte fel – mondta Jondalar –, de
egyszerűbb, ha megmutatjuk.
– Miért nem te mutatod meg nekik, Jondalar? – kérdezte Ayla.
Jondalar megkérte fivérét és Prolevát, hogy menjenek vele a
főzőtűzhelyhez, és miután Folara elfojtotta a tüzet, mások pedig eloltották
a közelükben levő lámpásokat, Jondalar elővette a tűzkövet és a
kovakövet, s hamarosan már égett is egy kis tűz.
– Hogyan csináltad? – kérdezte a vezető. – Még hasonlót sem láttam
soha.
Jondalar fölemelte a tűzkövet.
– Ayla fedezte fel a varázslatot ezekben a kövekben – mondta. – El
akartam mondani nektek, de oly sok minden történt, hogy még nem volt rá
időm. Még csak Zelandoninak mutattuk meg, nemrég pedig Marthonának,
Willamarnak és Folarának.
– Azt mondod, bárki tud a kövekkel tüzet csinálni? – kérdezte Proleva.
– Igen, gyakorlással mindenki csiholhat így tüzet – válaszolta Marthona.
– Igen, hadd mutassam meg, hogyan kell használni a köveket – mondta
Jondalar. Összepattintotta a köveket, Joharrant és Prolevát pedig ámulatba
ejtette a látvány.
– A kövek egyike kovakő, és mi a másik? És hol találtátok? – kérdezte
Proleva.
– Ayla tűzkőnek nevezi – válaszolta Jondalar, és elmagyarázta, hogyan
talált rá véletlenül Ayla, és fedezte fel tulajdonságait. – Kerestünk másutt
is, de a visszafelé vezető úton egyáltalán nem találtunk. Már-már kezdtem
azt hinni, csak napfelkelte vidékén találhatók, de aztán Ayla talált
valamennyit nem messze innen, s ha néhány van, többnek is lennie kell.
Keresünk továbbra is. Van elég valamennyiünknek, ezek azonban fontos
ajándékok lehetnek, és Willamar szerint jól lehetne kereskedni velük.
– Jondalar, azt hiszem, hosszas beszélgetések állnak előttünk. Azon
tűnődöm, vajon mit nem mondtál még el nekem: elindultál egy Utazásra,
és lovakkal tértél vissza, melyek a hátukon hordanak, egy farkassal, amely
engedi, hogy a gyerekek ráncigálják a szőrét, hatékony
hajítófegyverekkel, varázskövekkel, melyek azonnal tüzet gyújtanak,
intelligens laposfejűekről szóló történetekkel és egy csodálatos
asszonnyal, aki ismeri a laposfejűek nyelvét, és tőlük tanulta a gyógyítást.
Biztos vagy benne, hogy nincs még valami, amit elfelejtettél megemlíteni?
– kérdezte Joharran.
Jondalar savanyúan mosolygott.
– Legalábbis más most nem jut eszembe – válaszolta. – Amikor mindezt
így felsorolod, nekem is valóban meglehetősen hihetetlennek tűnik.
– Meglehetősen hihetetlen? Miket nem mondasz! – csodálkozott
Joharran. – Jondalar, van egy olyan érzésem, hogy „meglehetősen
hihetetlen" Utazásodról még sok évig beszélnek.
– Tényleg érdekesek a történetei – ismerte el Willamar.
– Mindez a te hibád, Willamar – vigyorgott Jondalar, majd fivérére
pillantott. – Nem emlékeztek, amikor késő estékig fennmaradtunk, sőt
hallgattuk a történeteit az ő utazásairól és kalandjairól, Joharran? Én
mindig jobbnak tartottam a legtöbb utazó Történetmondónál. Megmutattad
Joharrannak az ajándékot, amit neked hozott, anya?
– Nem. Joharran és Proleva még nem látta – válaszolta Marthona. –
Megyek, idehozom. – Bement az alvószobába, egy tányér alakú agancs sík
részével tért vissza, és odaadta Joharrannak. Két láthatóan úszó
teremtmény faragott alakja díszítette, jól visszaadta az állatok körvonalait.
Halhoz hasonlítottak, de nem azok voltak. – Szerinted mik ezek,
Willamar?
– Fókának nevezik őket – válaszolta a férfi. – Vízben élnek, de levegőt
lélegeznek, és kimennek szülni a partra.
– Figyelemre méltó – dicsérte Proleva.
– Igen, valóban – mondta Marthona.
– Láttunk ilyen állatokat Utazásunk során. Egy belső tengerben élnek
innen messze, napfelkelte vidékén – mesélte Jondalar.
– Vannak, akik a víz szellemeinek hiszik őket – tette hozzá Ayla.
– Láttam egy másik teremtményt, amely a Nyugati Nagy Vizekben él, és
amelyet a környéken lakó nép Földanya különleges lelki segítőjének tart –
mondta Willamar. – Ők még inkább hasonlítanak a halakhoz, mint a fókák.
A tengerekben szülnek, de állítólag levegőt lélegeznek, és szoptatják
kicsinyeiket. A víz tetején fel tudnak állni a farkukra – egyet magam is
láttam –, és állítólag van saját nyelvük. Az ott élők delfineknek nevezik
őket, és vannak, akik azt állították magukról, hogy tudnak a nyelvükön
beszélni. Magas, füttyögő hangokat hallatva mutatták meg nekem a
delfinek beszédét.
– Sok történetet és legendát mesélnek a delfinekről – folytatta Willamar.
– Állítólag segítenek az embereknek halászni, mégpedig úgy, hogy a
halakat hálókba terelik. Életet is mentettek, halászokét, akiknek a hajója a
partoktól távol felborult, s máskülönben megfulladtak volna. Az ő Régiek
Legendáriumában az áll, hogy valamikor régen minden ember a tengerben
élt. Némelyikük visszatért a szárazföldre, azok azonban, akik a vizekben
maradtak, delfinné változtak. Vannak, akik atyafiaknak tartják őket, és az ő
Zelandonijuk szerint rokonságban állnak az emberekkel. Az ő
Zelandonijuk adta nekem ezt a dísztáblát. Csaknem annyira tisztelik a
delfint, mint Földanyát. Minden családnak van egy donija, de mindenkinek
van valamilyen delfintárgya is, egy ehhez hasonló faragás, vagy az állat
egy testrésze, egy csont vagy fog. Azt nagyon szerencsésnek tartják.
– S még te mondtad, hogy nekem vannak érdekes történeteim,
Willamar! – szólalt meg Jondalar. – Levegőt lélegző és a víz tetején, a
farkukon álló halak! Már-már kedvet kaptam arra, hogy veled utazzam.
– Talán jövőre, amikor elindulok sóért kereskedni, velem jöhetsz. Nem
olyan nagy Utazás, különösen a tiéddel összehasonlítva – mondta
Willamar.
– Mintha azt mondtad volna, hogy többet nem kelsz Útra, Jondalar –
mondta Marthona. – S most tessék, csak rövid ideje van itthon, s máris új
utat tervez! Kialakult benned valami mehetnék, mint Willamarban?
– Nos, a kereskedelmi utak nem igazán Utazások – válaszolta Jondalar
és a Nyári Találkozó kivételével most még nem készültem fel új útra. Egy
év azonban hosszú idő.
Folara és Jaradal, Farkassal összegömbölyödve a kislány ágyában,
megpróbált ébren maradni. Nem akartak lemaradni semmiről, de a
közöttük fekvő Farkassal, és a történeteket és a halk beszélgetést hallgatva,
mindketten álomba merültek.
 A következő nap szürke szitálással virradt rájuk, a nyári zápor azonban
nem fojtotta el a Barlang lelkesedését a közelgő út iránt. Annak ellenére,
hogy előző este sokáig fennmaradtak, Marthona családjának tagjai korán
felkeltek. A vacsora maradékából készítettek reggelit, majd befejezték a
csomagolást. Az eső elcsendesedett, és a nap aranysugarai megpróbálták
felperzselni a fellegeket, az éjszaka a leveleken és tócsákban összegyűlt
nedvesség azonban ködössé, hűvössé és nyirkossá tette a levegőt.
Miután mindenki összegyűlt az előteraszon, útnak eredtek. Jondalarral
az élen az örök jég tája felé vették az irányt, lefelé haladva a kő
előcsarnokról az Erdei Folyó Völgyébe. Nagy társaság volt, sokkal
nagyobb, vette észre Ayla, mint az Oroszlán Tábor csoportja, amikor ők
mentek a mamutojok Nyári Találkozójára. Még ekkor is sokan voltak,
akiket nem nagyon ismert, eddigre azonban legalább csaknem
mindenkinek tudta a nevét.
Kíváncsi volt, Joharran melyik ösvényt választja. A lovakkal megtett
útból emlékezett, hogy induláskor az árterület völgye a Folyó jobb partján
– a kilencedik barlangi oldalán – széles volt. Ha a víz sodra ellen haladnak
végig a Folyó kanyargós, de jellemzően jégföldi irányába, a fák közel
kerülnek a vízhez, és nagy kiterjedésű zöld mező választja el mindkét
oldalon a magasföldtől, majd kapaszkodik fel rá fokozatos emelkedőben.
Egy rövid távolság után azonban a víz meredek sziklát karolt át a szemben
levő bal parton, ami jobb oldalra kerül, ha az utazó a víz forrása felé tart.
„Bal part" és „jobb part" kifejezések mindig azokra a folyópartokra
vonatkoztak, amikor folyásirány mentén haladtak lefelé a folyón. Ők
ekkor felfelé haladtak a Folyón.
Jondalar azt mondta neki, hogy a zelandoniak legközelebbi közössége
csak pár órás útra van, céljuk eléréséhez azonban vízi eszközre lesz
szükségük, ha közel maradnak a Folyóhoz, mert megváltozott a medre.
Folyásiránnyal szemben még feljebb, északibb irányban elkanyarodott, és
a talaj lejtése a vizet a sziklafalhoz kényszerítette a jobb oldalon, az ő
oldalukon, majd miután északra kanyarodott, még csak szűk ösvénnyi
helyet sem hagyott. Végül azonban, a következő sziklamenedék előtt, újra
keleti irányba fordult. A Kilencedik Barlang népe rendszerint szárazföldi
útvonalon látogatott el legközelebbi északi szomszédaihoz.
A vezető az Erdei-folyó mellékága melletti ösvényen kanyarodott fel a
sekély átkelőhöz, majd egyenesen keresztülvágott az Erdei-folyó Völgyén.
Ayla észrevette, hogy nem azt az utat követik, melyet Jondalarral és a
lovakkal tettek meg röviddel megérkezésük után. Ahelyett, hogy a
meredek, kiszáradt folyómederben keltek volna át a szűk völgyön,
Joharran a Folyóval párhuzamos ösvényt választott, amely a jobb part sík
alföldjére vezetett. Magas füvön, bokrokon keresztül balra fordultak, és
felfelé indultak a fokozatos emelkedőn, majd egy zegzugos útvonalon
kanyarogtak fel a magaslatra.
Ayla fél szemmel figyelte az elöl futó, szaglását követő Farkast.
Felismerte a látott növények többségét, megjegyezte, mire használhatók,
és hogy hol növekszenek. Odaát a Folyó mentén cukornyírfák ligete áll,
gondolta. A kérge segít megakadályozni a vetélést. Kálmost is látott, amely
viszont előidézheti a vetélést. Azt pedig mindig jó tudni, hol nő a fűzfa,
amelynek kérgéből készített főzet oly jó fejfájás ellen, és az idősebbek
fájó csontjainak gyógyítására és más fájdalmak enyhítésére is. Nem is
tudtam, hogy majoránna is van errefelé. Finom tea készíthető belőle, jó ízt
ad a húsoknak, és fejfájás ellen is jó, s kiválóan oldja a csecsemők
bélgörcseit. Ne felejtsem el ezt a helyet, mondta saját magának. Durc nem
sokat kínlódott a bélgörcsök miatt, egyes babák azonban igen.
Ahogy a hegytető közelében meredekebb lett a hegyhát, úgy lett
meredekebb kaptató az ösvény is, majd a magaslatra nyílva kiszélesedett.
A szeles fennsíkra felérve Ayla előregyalogolt a sziklaperemhez, majd
megállt pihenni, és bevárta Jondalart, akinek némi gondot okozott Villám
és a rudas hordozó felvonszolása a meredek, váratlan kanyarulatokkal teli
sziklás ösvényen. Várakozás közben Nyihaha friss füvet legelt.
Megigazította a kanca rudas hordozóját, és ellenőrizte hátán és a
málháskosarakban cipelt rakományt, majd megsimogatta, és lónyelven
beszélt hozzá. Ayla lenézett a Folyóra és árterületére, a vándorlók, fiatalok
és idősek ösvényen felkapaszkodó hosszú sorára, majd az előtte kinyíló
tájra.
A fennsík széles körű panorámát nyújtott a környező vidékre, lent pedig
ködpárába bújt, káprázatos tájképet. Csekély ködfolt libegett a fák közt a
víz közelében, és egyes helyeken puha fehér fátyol rejtette el a Folyót, a
fátyol azonban emelkedett, és a ragyogó égitest már visszatükröződő
fénynyalábokat tárt fel a sietős Folyó felől. A Folyón túl, a távolban a köd
megvastagodott, és a mészkősziklák szürkésfehér égboltba fakultak.
Miután Jondalar Villámmal megérkezett, együtt indultak el a fennsíkon
át. A magas férfi mellett gyalogolva, akivel oly hosszú utat tett meg,
Farkassal a lába mellett, és a hordszállítós lovakkal közvetlenül mögötte,
Ayla eufórikus hangulatban volt. Azokkal volt, akiket a legjobban szeretett,
és alig hitte el, hogy a mellette levő férfi hamarosan a társa lesz. Túl jól
emlékezett egy hasonló gyalogtúrán érzett érzelmeire, melyet az Oroszlán
Táborral tett meg. Akkor úgy érezte, hogy minden egyes lépése közelebb
viszi egy elkerülhetetlen sorshoz, melyet nem akart. Megígérte egy
férfinak, hogy társul megy hozzá, akivel igazán sokat törődött, és talán
boldog lehetett volna vele, ha nem találkozik és nem szeret bele
Jondalarba. Akkor azonban Jondalar eltávolodott, mintha már nem is
szerette volna, és kétség sem férhetett hozzá, hogy Ranec nemcsak hogy
szerette, hanem kétségbeesetten akarta is Aylát.
Aylában most már nem voltak ilyen ellentétes érzelmek. Annyira boldog
volt, hogy úgy érezte, szeretete túlcsordul, és megtölti körülötte a levegőt,
még a földet is átjárva, melyen gyalogolt. Jondalar szintén a mamutojok
Nyári Találkozójára vezető útjukra emlékezett. Eszébe jutott féltékenysége
és félelme attól, hogy egy olyan asszonnyal együtt nézzen szembe népével,
aki talán elfogadhatatlan lesz nekik. Megoldotta nehézségeit, és nem
kevésbé volt boldog, mint Ayla. Akkor biztosra vette, hogy örökre
elveszítette Aylát, mégis most itt volt vele, és mindenkor, ha ránézett, az
asszony szerelemmel teli szempárral tekintett vissza rá.
Követték a magas fennsíkon keresztülvezető ösvényt, amely egy másik
kilátóhoz vitte őket a sziklaszirt pereménél, ahol megálltak, amikor
egyedül jöttek erre. Mielőtt átkeltek volna a kis patakon, elidőztek kissé,
hogy megnézzék a sziklaperemről lehulló vékony kis vízesést, mely
közvetlenül alattuk a Folyóba ömlött alá. A Barlang népe szétszóródott a
magasföldön, némelyek a saját útjukon indulva tovább. A túrázók csak azt
vitték magukkal, amit elbírtak, s annak ellenére, hogy a csomagok nehezek
lehettek, néhányan tervezgették, hogy visszatérnek egy második málháért,
rendszerint olyan dolgokért, amivel kereskedni akartak.
Ayla és Jondalar felajánlotta Joharrannak és a Barlangnak a két ló
teherhordó tehetségét. A vezető többekkel beszélt, de elhatározta, hogy a
legutóbbi szarvas- és bölényvadászatból származó hússal málházzák fel a
lovakat. Amikor eredetileg megszervezte a vadászatokat, arra számított,
hogy jó néhány embernek lesz majd szüksége arra, hogy visszatérjen a
Kilencedik Barlangba, és elvigyék a húst a Nyári Találkozó helyére.
A lovak segítsége sok bajtól mentette őket, és Joharran most először
tapasztalta, hogy a megszelídített lovak több, mint újdonság – hasznosak is
lehetnek! Még a vadászatban nyújtott segítségük és Jondalar gyors útja
vissza a Kilencedik Barlangba, hogy beszámoljon Zelandoninak a tragikus
balesetről sem ismertette meg vele a lovak minden lehetséges jótékony
képességét. Jobban megértette, amikor többekkel együtt megspórolt egy
gyalogtúrát vissza a Kilencedik Barlangba, de a lovak ilyen közelsége arra
is ráébresztette, hogy az állatok mennyi gondoskodást igényelnek.
Nyihaha hozzászokott már a rudas hordozóhoz, hiszen Utazásuk során
szinte végig azon vitte a málhát. Villámnak kevésbé volt ínyére a cipelés,
és kezelhetetlenebb volt. Joharran látta már, hogy fivérének együtt kell
dolgoznia a lovakkal, különösen ahol az ösvény kanyarodott, és a
hordszállító rúdjai korlátozták mozgását. Türelem kellett a fiatal csődör
megnyugtatásához, és hogy körbevezesse az úti akadályokon, miközben a
málhát is vinnie kellett. Elinduláskor Ayla és Jondalar még a csoport
elejéhez közel indult útnak, de mire átkeltek a kis patakon és újra
északnyugatra kanyarodtak, már inkább csak a csoport közepével tartottak.
Ahhoz a helyhez értek, ahol az ösvény ereszkedni kezdett, és ahonnan
korábbi útján Ayla és Jondalar visszafordult. Most arra haladtak rajta
tovább, ahol a legcsekélyebb lejtésű volt, miközben cserjésen, nyílt füves
térségeken, majd védett horpadásokban kanyargott végig. Egy
sziklamenedékhez értek, amely oly közel volt a vízhez, hogy egy része
föléje nyúlt. Valójában még csak talán ha három kilométert tehettek meg,
bár a meredek emelkedők miatt hosszabbnak érezték az utat.
 A sziklamenedék tornáca oly közel volt a Folyóhoz, hogy még fejest is
lehetett volna ugrani róla. A menedéket Folyópartnak nevezték, és délre
nézett. Nyugatról keletre nyúlt végig a Folyó délre kanyarodó íve mentén,
amely aztán oly közel fordult vissza, hogy az így leírt hurok nyakánál
csatlakozott volna vissza, ha a magasföld ujja nem lett volna köztük. Bár
lakható menedéknek látszott, Barlang nem élt benne, noha utazók,
különösen a vízi járműveken közlekedők időnként megszálltak ott. A víz
kissé túl közel volt, és néha, amikor a Folyó megáradt, befolyt a
menedékbe.
A Kilencedik Barlang nem állt meg a Folyópartnál, hanem
visszakapaszkodott a menedék mögötti sziklára. Az ösvény örök jég
vidékének irányába haladt tovább, majd napfelkelte földje felé
körbekanyarodott. Úgy másfél kilométerrel a Folyópart után az ösvény
egy viszonylag meredek lejtőben szaladt le a völgybe, melyet egy nyaranta
rendszerint kiszáradó kis patak szelt át. Miután átkeltek a sáros
folyómedren, Joharran megállt, és mindenki lepihent, bevárva Jondalart és
Aylát. Kis tüzeket raktak, hogy vizet forraljanak teának. Néhányan,
különösen a gyerekekkel utazók, elemózsiát vettek elő, és reggeliztek.
– Itt döntenünk kell, Jondalar – szólalt meg Joharran. – Szerinted melyik
úton haladjunk tovább?
Mivel a Folyó keresztültekergett a völgyön, közel szorulva a
sziklafalakhoz először az egyik, majd a másik partján, időnként könnyebb
volt a felföldeken keresztülgyalogolni a barlangok között. A következő
helyszín eléréséhez azonban volt egy másik lehetőség is.
– Innen két úton folytathatjuk utunkat – mondta Jondalar.
– Ha ezt az ösvényt követjük, a sziklaormok között, meg kell másznunk
ezt az emelkedőt, keresztül a felföldön körülbelül az eddig megtett út felét
megtéve újra, majd megint vissza, le, amíg egy másik kis patakhoz nem
érünk. Rendszerint van benne víz, de sekély, és könnyű átkelni rajta. Utána
újabb meredek kapaszkodó következik, amely átlósan keresztezi a Folyóra
néző sziklafalat, majd újra lefelé tart. A Folyó ott egy nagy, füves legelő
közepén folyik át, az árterén. Valószínűleg éjszaka ott állunk meg, és
meglátogatjuk a Huszonegyedik Barlangot.
 – Van azonban egy másik út – vette át a szót Joharran. – A
Huszonkilencedik Barlangot Három Sziklának nevezik, mert három
menedéke van, nem közvetlenül egymás mellett, hanem elosztva a Folyó
és a nagy árterület körül. Kettő ezen az oldalon található, a harmadik pedig
a túlparton.
Joharran az előttük levő emelkedőre mutatott.
– Ahelyett, hogy erre felkapaszkodnánk, fordulhatunk napfelkelte
irányba a Folyó felé. Előttünk jégföld felé kanyarodik, és át kell kelnünk a
túloldalra, mert a víz ezen az oldalon közvetlenül a sziklák mellett folyik,
van azonban egy hosszú, sekély szakasza, melyen könnyű átkelni. És a
Huszonkilencedik Barlang átkelőköveket rakott le ott, ahogy mi az
Átkelőnél. Egy ideig a túlparton haladunk, majd a Folyó újra napfelkelte
felé fordul, és vize a túlparton a sziklákat mossa, így tehát vissza kell
jönnünk, utána azonban kiszélesedik, és újra sekély vizű lesz, és azon az
átkelőn szintén vannak átkelőkövek. Ezen a parton két menedéknél
tehetünk látogatást, de utána megint át kell kelnünk, hogy a Harmadikhoz
és legnagyobbhoz érjünk, mert valószínűleg ott szállunk meg, különösen,
ha elered az eső.
– Ha arra megyünk, hegyet kell másznunk, ha erre, folyóvízen kell
átkelnünk – fejezte be helyette Jondalar. – Szerinted melyik lenne a legjobb
út a lovakkal és a rudas hordozóval?
– Lovakkal könnyű átkelni a folyókon, de ha a víz nagyon mély, a
hordszállítón levő hús átnedvesedhet, és megromolhat, ha nem szárítjuk ki
újra – mondta Ayla. – Utunk során a rudakat hozzáerősítettük a
teknőcsónakhoz, így mindig vízfelszínen maradt, amikor folyókon kellett
átkelnünk. De nem azt mondtad, hogy legalább egyszer mindenképpen át
kell kelnünk a Folyón?
Jondalar Villám rudas hordozója mögé lépett.
– Gondolkodtam, Joharran. Ha néhány ember a lovak mögött haladna,
és fölemelné a rudak végét, épp csak annyira, hogy ne érjenek bele a
vízbe, azt hiszem, átkelhetnénk anélkül, hogy bármi is vizes lenne.
– Biztosan találnánk rá embereket. Mindig van egy-két ifjú, akik az
átkelőkövek helyett szeretnek átgázolni a vízen.
 Körbekérdezősködöm – mondta Joharran. – Azt hiszem, az emberek
nem szívesen másznak többet hegynek fel, mint amennyi feltétlenül
szükséges annyi málhával, mint amennyit cipelnek.
Amikor Joharran elment, Jondalar elhatározta, hogy ellenőrzi Villám
vezetőszárját. Megsimogatta a lovat, és a tarisznyájából elővett gabonát
adott neki. Ayla rámosolygott. Ő Farkassal foglalkozott, aki odament
hozzá, hogy megnézze, miért álltak meg. Farkas érezte az Ayla és Jondalar
közt az Utazásuk idején kialakult különleges köteléket. Majd megértette,
hogy létezik egy másik kötelék is: ők voltak az egyedüli emberek, akik
megértették a kapcsolatot, amely egy személy és egy állat között
kialakulhat.
– Van egy másik út is felfelé a Folyón... nos, inkább kettő – mondta
Jondalar várakozás közben. – Az egyik, ha dereglyével haladunk, de nem
hiszem, hogy az a lovakkal jó megoldás lenne. A másik a Folyó túloldalán
végig a sziklaszirteken. Akkor az Átkelőt kell használnunk, és valójában
könnyebb végig arra menni a Harmadik Barlang felé, onnan pedig tovább.
Volt egy jó ösvényük a Két Folyó Sziklájának csúcsára, amely egy
ösvényben folytatódott a felföldön keresztül. Az vízszintesebb, mint ez az
oldal, csak néhány kisebb lejtő volt benne. A Folyónak azon az oldalán
nincs annyi mellékfolyó, de ha azt tervezzük, hogy megállunk a
Huszonkilencedik Barlangnál, le kell jönnünk, és újra átkelni a Folyón.
Ezért döntött úgy Joharran, hogy maradjunk ezen az oldalon.
Pihenés közben Ayla arról a népről kérdezte, akikhez ellátogatnak.
Jondalar leírta a Zelandoniak Huszonkilencedik Barlangja népének
szokatlan elrendezését. A Három Szikla három elkülönült
sziklatelepülésből állt három külön sziklában, amely egy háromszöget
formált a kanyargós folyó árterülete körül, mindegyik két és fél
kilométeren belül.
– Legendáriumuk szerint valamikor különálló Barlangok voltak,
melyeket kis számolószavakkal számoztak, és háromnál több volt –
magyarázta Jondalar –, de ugyanazokon a legelőkön és folyókon kellett
osztozniuk, és mindig vitatkoztak a jogokon, hogy melyik Barlang mit
használhat, és mikor. Úgy vélem, ezek kellően megkeseredett viták lettek,
egyik-másik pedig már tényleges verekedésbe is torkollott. Majd a Déli
Sziklafal Zelandonijának az az ötlete támadt, hogy alkossanak egy
Barlangot, dolgozzanak együtt, s osszanak meg mindent. Ha őstulokcsorda
vonul keresztül a területükön, ne a különböző Barlangok vadászai
menjenek külön-külön utánuk, hanem egy egész csapat, minden
Barlangból összefogva.
Ayla gondolkodott kis ideig.
– A Kilencedik Barlang azonban együttműködik a szomszédos
Barlangokkal. Az utolsó vadászaton a Tizenegyedik, a Tizennegyedik, a
Harmadik, a Második és néhányan a Hetedikből mindannyian együtt
vadásztak, és mindenki osztozott az ételen.
– Ez igaz, de a mi Barlangjainknak nem kell osztozniuk mindenen –
mondta Jondalar. – A Kilencedik Barlangnak ott van az Erdei-folyó
Völgye, és az állatok gyakran a Folyó partján vonulnak el az előcsarnok
előtt. A Tizennegyediké a Kis-völgy, a Tizenegyedik átevezhet egy tágas
legelőre pontosan szemben a Folyóval, a Harmadik Barlangé a Legelő-
völgy, és csak a Második és Hetedik osztozik az Édes-völgyön – amikor
visszaértünk, elmegyünk és meglátogatjuk őket. Mindannyian
összedolgozhatunk, ha akarunk, de nem muszáj. Minden Barlangnak,
amely azért állt össze, hogy Huszonkilencedik legyen belőle, ugyanazon a
vadászterületen kellett osztoznia. Most a Három Szikla Völgyének
nevezik, de része a Folyó-völgynek és az Északi-folyó Völgynek.
Elmagyarázta, hogy a Folyó keleti irányba fordult, keresztülhaladt a
tágas árterület közepén. Egészséges mellékág és annak völgye kötötte
össze északon. A települések közül kettő a Folyó jobb partján helyezkedett
el, az egyik naplemente iránya felé, melyet Első-folyó felől szárazföldön
lehetett elérni, és egy másik északra. Déli irányban lehetett megtalálni egy
harmadik sziklatömböt a sziklamenedékek különböző történeteivel, a
Folyó túlsó, bal partján. A lakatlan sziklamenedékek egyike volt jégvidék
felé tekintő homlokzattal.
A nyugati település, avagy a zelandoniak Huszonkilencedik
Barlangjának Nyugati Birtoka több kis sziklamenedékből állt a
hegyoldalban. Jondalar azt is elmondta Aylának, hogy van egy
fészerekből, tűzhelyekből és szárítóállványokból, nyaranta pedig sátrakból
és más ideiglenes hajlékokból álló, többé-kevésbé állandó táboruk a
Nyugati Birtok közelében. Mandulafenyők védett völgyének bejáratánál
volt, melyek fenyőmaggal teli tobozai oly dús növényi olajforrás volt,
hogy lámpásokban lehetett használni, bár annyira finom volt, hogy ritkán
vették igénybe arra a célra.
A Harmadik és más Sziklák teljes közösségeiből származó emberek
gyülekeztek a fenyőtoboz-aratásra, akik rész kaptak segítségükért. Ez volt
a szabadtéri tábor elsődleges célja, de közel volt egy nagyon jó
halászóhely is, ahol halcsapdákat és gátakat helyeztek el. A közösség egész
gyakran használta az év melegebb időszakában, és általában kinn hagyták,
míg a fagy meg nem dermesztőbe a folyót télire. Noha az emberek a
Nyugati Birtok különböző menedékeiben éltek egész évben, és a
csonthéjasok gyűjtése, amely a táborozás eredeti oka volt, ősszel történt,
az első sátrakat a meleg évszak elején állították fel, hogy kirakják a
halcsapdákat, és mindenki ezért nevezte „nyári tábornak". A nyugati
település Nyári Táborként vált ismertté.
– A Zelandonijuk jó művész – mondta Jondalar – a menedékek
egyikében állatokat vésett a falakra, talán lesz majd időnk meglátogatni.
Kicsi, hordozható faragásokat is készít. De egyébként is itt leszünk majd a
diószüretre.
Joharran három ifjúval tért vissza, és egy fiatal nővel, akik önként
vállalták, hogy a hordszállító mögött gyalogolnak, és kiemelik a rudakat a
vízből, miközben átkelnek a folyón. Mindegyiküknek meglehetősen
tetszett, hogy kiválasztották őket a feladatra. Joharrannak nem okozott
nehézséget készséges embereket találnia, a gondot a kiválasztás okozta.
Sokan akartak közel kerülni a lovakhoz és a farkashoz, és jobban
megismerni az idegen asszonyt. Ez valami érdekes élményben részesítené
őket, amiről majd beszélhetnek a Nyári Találkozó idején.
A vízszintesebb területen, a vízi átkelőhelyek kivételével, Jondalar és
Ayla már egymás mellett haladhatott, a lovakat vezetve. Farkas, szokása
szerint, már nem követte őket oly szorosan. A vándorlások során szeretett
felfedezőutakat tenni, előreszaladt, lemaradt, a kíváncsisága vezette, és az
illatok, melyeket érzékeny orra kiszimatolt. Jondalar felhasználta az
alkalmat, hogy többet meséljen Aylának arról a népről és a területükről,
ahol majd tartózkodni fognak.
Beszélt északról, az örök jég vidék felől érkező nagy mellékfolyóról,
amely a jobb parton torkollt a Folyóba. A füves árterület északi oldalát az
Északi-folyó Völgye növelte meg, ahogy a Folyó völgye maga is
folyamatosan terjeszkedett a folyón felfelé. A mellékág és az elsődleges
folyó völgyei közt szögelt ki a közösség legrégibb lakóterülete, az északi
település, formálisan a Zelandoniak népe Huszonkilencedik Barlangjának
Északi Birtoka, amelyet csak Déli Sziklafalnak neveztek. Hogy a Nyári
Táborból oda lehessen jutni, mondta Jondalar Aylának, egy olyan ösvényt
használtak, amely a mellékágon átsegítő lépőkövekhez vezetett, most
azonban a Folyó mentén közelítették meg.
Előttük, a nyílt vidékre néző dombon egy háromszög alakú szikla
magasodott, melynek délre néző három terasza, egyik a másik fölött,
lépcsőzetesen helyezkedett el. Noha a Három Szikla közösségét alkotó
lakóhelyeken belül úgy két kilométernél közelebb helyezkedett el, néhány
Tartalék hely sokkal közelebb épült, és most a Huszonkilencedik Barlang
Északi Birtoka részének tekintették magukat.
Elmagyarázta, hogy egy sokat használt ösvény keresztben halad fel a
hegyoldalban két zegzuggal a középső szintig, a Déli Sziklafal
legfontosabb lakóhelyéig. A felső kis sziklamenedéket, ahonnan látni
lehetett a tágas völgy nagy részét, kilátónak használták, és általában a Déli
Sziklafal Kilátójának nevezték, vagy egyszerűen csak Kilátónak. A legalsó
szint félig a föld alatt volt, és inkább raktáraknak használták, mint
mindennapi lakóhelyként. Az ételeken és egyéb készleteken kívül a Nyári
Tábor idején gyűjtött csonthéjasokat tárolták ott. A Déli Sziklafal
településegyüttes részét alkotó többi sziklamenedéknek is megvolt a saját
jellegzetes neve, mint például Hosszú Szikla, Mély Part és Jó Forrás, a
közelben felfakadó természetes forrásra utalva.
– Még a raktárterületnek is megvan a neve – magyarázta Jondalar. –
Puszta Sziklának nevezik. A vének azt a történetet mesélik, amit nekik
mondtak, amikor fiatalok voltak. A Legendárium része. Egy nagyon
kemény télről szól, és egy hideg, esős tavaszról, amikor kifogytak minden
elraktározott élelmükből – az alsó szikla raktárterület Puszta Szikla lett.
Majd a tél utolsó fuvallata süvített hóviharokkal. Egy ideig mindenki
éhezett. Egyetlen dolog mentette meg őket az éhhaláltól: a mókusok
összegyűjtötte és elraktározta fenyőmag hatalmas készlete, melyet az
alacsonyabban fekvő sziklamenedékben rejtettek el, és egy fiatal lány
találta meg véletlenül. Csodálatos, hogy azok a kis mogyorókergetők
milyen sokat tudnak felhalmozni!
– Ám miután az időjárás eléggé megjavult ahhoz, hogy vadászni
mehettek, az elejtett szarvasok és lovak is lesoványodottak voltak –
folytatta a történetet Jondalar. – A hús sovány volt és kemény, és hosszú
idő telt még el addig, mire a tavasz első zöldjei és gumói megjelentek.
Következő ősszel az egész közösség sokkal több mandulafenyő-tobozt
gyűjtött, védekezésül a kemény telek és éhes tavaszok ellen. Akkor
kezdődött el a fenyőtoboz gyűjtésének hagyománya.
A fiatalok, akik segítettek az ételt szárazon tartani az átkelés során,
Jondalar köré csoportosultak, hogy meghallgathassák a legközelebbi
északi szomszéd nép történetét.
Nem igazán ismerték őket sem, és érdeklődéssel hallgatták Jondalart.
Úgy két kilométerre a Folyón túl láthatták a zelandoniak
Huszonkilencedik Barlangjának Déli Birtokát, a legnagyobb és
legszokatlanabb sziklát a környéken. Noha az északi fekvésű helyeket
ritkán hasznosították lakóhelyként, ez a Folyó déli oldalán található
túlzottan is kedvező volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna
hagyni. A fél kilométernyi hosszú, a Folyótól öt szintben, fél méternél is
meredekebb emelkedésű függőleges sziklafal csaknem száz barlangot és
odút tartalmazott, emellett előrecsüngő sziklapadokat és teraszokat.
Minden teraszról csodálatos látvány nyílt a völgyre, ezért kilátóként
használt külön menedékre vagy barlangra nem volt szükség, hiszen maga
a szikla nyújtott különleges, egyéni látványt. A folyó egy csendes
szakaszára ráhajló alacsonyabb terasz egy részéről le lehetett nézni, és a
vándor megláthatta tükörképét a mozdulatlan víztükörben.
– Nem a kiterjedéséről kapta a nevét, ahogy azt gondolnátok – mondta
Jondalar –, hanem a szokatlan látványról. Tükörsziklának nevezik.
A szikla oly hatalmas volt, hogy a lehetséges lakóhelyek többségét nem
lakták – ha úgy történt volna, oly zsúfolt lenne, mint egy mormotabucka. A
környező terület természetes erőforrásai nem tarthattak volna el oly sok
embert. Egész csordákat pusztítottak volna ki, és lekopaszították volna a
növényzetet. Az óriási szikla azonban kivételes hely volt, és akik ott éltek,
tudták, hogy otthonuk puszta látványa csodálatot kelt az idegenekben és az
először odalátogatókban.
Még azokat is bámulatba ejti, akik már ismerik, gondolta Jondalar,
miközben a rendkívüli természetes alakzatra nézett. Csodálatos, lecsüngő
sziklamenedékével a tágas és kényelmes Kilencedik Barlang bizonnyal
figyelemre méltó volt a maga nemében, és a legtöbbféleképpen nyújtott
kényelmes élhetőséget – hatalmas előnye volt elsődlegesen déli fekvése be
kellett azonban ismernie, hogy bámulatba ejtette az előtte magasodó óriási
és impozáns szikla.
Ám a legalsó teraszon álló embereket hasonlóan bámulatba ejtették a
feléjük közeledők. A valamelyest a társai előtt álló asszony üdvözlő
kézmozdulata a szokásosnál bizonytalanabb volt. Tenyérrel maga felé
fordítva emelte fel kezét, köszöntése azonban meglehetősen lagymatag
volt. Hallott már Marthona utazó második fiának visszatéréséről és a
magával hozott idegen asszonyról. Annak is hírét vette, hogy két ló és egy
farkas van velük, de hallani valamit egy dolog, s megint más a szemtanúja
lenni és a két lovat látni, amint a Kilencedik Barlang népével lépdelnek
békés nyugalomban, és egy farkast – egy nagy farkast mögötte pedig egy
magas, szőke, ismeretlen asszonyt és egy férfit, akiben Jondalart ismerte
fel, legalábbis nyugtalanító volt.
Joharran félrefordította tekintetét, hogy elrejtse mosolyát, amit nem
tudott elfojtani, amikor meglátta az asszony arckifejezését, bár teljesen
megértette érzelmeit. Nem oly régen történt, hogy ő ugyanezt a
nyugtalanító félelmet élte át ugyanezen hátborzongató látvány miatt.
Meghökkent, amikor elgondolkodott azon, milyen gyorsan hozzászokott a
„vendégek" látványához. Oly gyorsan, hogy nem számított előre
vendéglátói reakciójára, pedig sejtenie kellett volna. Boldog volt, hogy
megálltak. Legalább némi fogalma lett arról, milyen hatással lesznek majd
az emberekre, a Nyári Találkozó helyszínére érve.
 Table of Contents
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21